A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja

2011. Nagyböjt - Húsvét

58. szám

A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja Mottó: Passio et resurrexio (szenvedés és feltámadás)

A KTUALITÁS A madridi ifjúsági világtalálkozó elıkészületi imádsága Urunk, Jézus Krisztus, barátunk, milyen nagy vagy! Szavaiddal és tetteiddel kinyilvánítottad, ki az Isten: a Te Atyád és mindnyájunk Atyja, és hogy ki vagy Te: a mi Üdvözítőnk. Arra hívsz, hogy Veled maradjunk. Követni akarunk Téged, bárhová mégy. Hálát adunk Megtestesülésedért; Isten örök Fia vagy, mégsem tétováztál, hogy leszállj közénk és emberré legyél. Hálát adunk Neked halálodért és feltámadásodért; hogy mindvégig engedelmes voltál az Atya akaratának, és ezért mindenkinek és mindennek az Ura vagy. Hálát adunk Neked, hogy közénk jöttél az Eucharisztiában; Jelenléted, Áldozatod, Vendégséged arra hívnak minket, hogy egy legyünk Veled. Arra szólítasz, hogy Veled munkálkodjunk. Mindenhová el akarunk menni, ahová csak küldesz, hogy nevedet hirdessük, hogy gyógyítsunk a nevedben, és hogy elkísérhessük testvéreinket Hozzád.

Add nekünk Szentlelkedet, hogy megvilágosítson és megerősítsen minket. Szűz Mária, akit Édesanyánkul adtál a keresztről, lelkesítsen minket arra, hogy azt tegyük, amit Te mondasz nekünk. Te vagy az Élet, hogy gondolataink, szeretetünk és tetteink benned gyökerezzenek! Te vagy a mi Sziklánk, hogy a beléd vetett hit szilárd alapja legyen egész életünknek!

Kérünk Téged XVI. Benedek pápáért, püspökeinkért és mindazokért, akik a következő madridi Ifjúsági Világtalálkozót előkészítik. Kérünk Téged családjainkért, barátainkért, különösképpen azokért a fiatalokért, akik majd megismernek Téged e találkozón az örömteli hit bizonyossággal teli tanúságtételén keresztül. Ámen. (ford. Pákozdi István)

A kedvességrıl (Gianfranco Ravasi bíboros, a Kultúra Pápai Tanácsának elnöke) A kedvesség a szeretet megnyilvánulása a kis dolgokban. Az udvariasság olyan az embernek, mint a hő a viasznak. A Tiberisparton a folyómeder fölé magasodó több száz éves fák nem sok helyet hagynak a gyalogosoknak. Egy fiatalember megáll, köszön és jelzi, hogy menjek előre. Banális dolognak tűnik, mégis: szinte meghatódom ettől a gesztustól. Hozzászoktunk, hogy a fiatalok neveletlenek, a felnőttek modortalanok, az idősek pedig csak siránkoznak, panaszkodnak. Pedig szükség van arra, hogy újra értelmet adjunk ennek az egyszerű szónak, amelyet manapság inkább nevetségesnek tartanak: a kedvességnek, vagy ha úgy tetszik, udvariasságnak. Ahogyan Henry Drummond (1851-1897) angol író mondja: az előzékenység a szeretet egyik arcvonása, nagyon szép erény, mégis a kis dolgokban nyilvánul meg. Igen, hiszen szeretni azt is jelenti: tisztelettel bánni a másikkal. Barátságosságot, szívélyességet, figyelmességet, megbecsülést, tapintatot is jelent, vagyis mindazt, amit régen jó modornak vagy jólneveltségnek neveztek. Mielőtt sok szép dolgot mondanánk a fiataloknak társadalmi elkötelezettségről, önkéntességről, szerepvállalásról – amelyek mind szép és szent dolgok –, tanítsuk meg

2 nekik (és magunknak) a szeretet e szerénynek tűnő arcvonását, amelyet kedvességnek neveznek… Ahogyan a hő meg tudja olvasztani a viaszt, úgy tudja – amint velem is megtörtént a Tiberis partján – az udvariasság apró gesztusa megtölteni az ember szívét rokonszenvvel, szívélyességgel, bizalommal a másik iránt. Ha pedig érzéketlenek és kissé számítóak vagyunk, gondoljunk Della Casa úr 16. századi illemtankönyvének realista kijelentésére: „Aki meg tudja simogatni az embereket, kis tőkével nagy jövedelemre tesz szert.” (Magyar Kurír)

E LMÉLKEDÉS Jézus 30 vagy 40 éve Az egyházi évben alig több mint 2-3 hét választja el egymástól Karácsony ünnepét (a karácsonyi idő kezdőnapját) és Urunk megkeresztelkedésének ünnepét, amely már az évközi idő nagyböjt előtti időszakának kezdőnapja. Karácsony éjszakáján a jászolban gőgicsélő Csecsemőre csodálkozik tekintetünk, a keresztséget kérő Krisztus pedig már érett, ereje teljében lévő férfiként lép elénk. Ez az alig három hét a történelmi Jézus életében legalább 30 esztendő. Vannak biblikusok, akik a zsidók egyik ellenvetése alapján („Hiszen 50 éves sem vagy, hogy mondhatod, hogy láttad Ábrahámot?” – Jn 8,57) feltételezik, hogy Jézus ekkor már elmúlt 40 – különben a mondat így hangzana; 40 éves sem vagy... Minden esetre a 40 év jól megfelelne a zsidó számmisztikában betöltött „teljes, elég” jelentésnek. Erről a 2-3 évtizedről mindössze két mondatot találunk a Szentírásban. A 12 éves Jézus hazatért szüleivel Jeruzsálemből és

„engedelmeskedett nekik”. Illetve: „Jézus pedig növekedett bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt” (vö. Lk 2,51-52). Jézus akár 30, akár 40 éves nyilvános működése megkezdésekor, köztünk töltött idejének jelentős részét teljes csendben, észrevétlenségben töltötte. Mindig mélyen megérint ez a tény, amikor elgondolkozom róla; a köztünk élő Isten idejének 90%-át mintha elfecsérelte volna. A küldetés, a vállalkozás szempontjából látszólag teljesen felesleges évek voltak ezek. Itt lakott, dolgozott 20-30 éven át úgy, hogy senki nem állt meg mellette, mondván: „Jé, te valahogy más vagy... mi a titkod?” Ő maga sem írta ki a cégtáblájára: „Az Ön ácsa az Isten Fia...” vagy nem választotta szlogennek, hogy „isteni tetőket készítünk...” Nem, egészen csendesen, feltűnés nélkül töltött el köztünk évtizedeket. Elgondolkodtam, hogy ha egy mai szakembert, egy projektmenedzsert bíznának meg az „Isten Országa Terv” meghirdetésével, bizonyosan egészen máshogy fogna hozzá. Sokkal hatékonyabban, szakszerűbben. Először is, nem évszázadokon át küldözgetne homályos, nehezen érhető, vitatkozásra alkalmat adó üzeneteket, hanem egyszerű, világos, tömör előkészítő (promóciós) anyagot adna közre. Amit mindenki megért és mindenkit izgalomba hoz. Azután magának a projektnek a kezdetét sem néhány írástudatlan pásztornak – mai kategóriánk között mondjuk egy csoport hajléktalannak – mutatná be, hanem olyanoknak, akik jó szócsövei lesznek a vállalkozásnak; média guruk, értelmiségi vezetők, politikusok, nagy vállalkozók, TV csatornák tolonganának a bejelentésnél. Másodszor, alapvető egy alkalmas ARC megtalálása – olyan, akivel szívesen azonosulnak az emberek, akihez vonzódnak, akihez szívesen hasonlítanának. Az

sem baj, ha botrányokat okoz olykor, annál jobban figyelnek rá. Egy egyszerű, hétköznapi ács – még ha kedves és becsületes is, mellé egy botrányoktól mentes egyszerű család, ahol csöndes szeretetben élik az életet – ezzel nem sokra lehet menni. Harmadszor kell egy jól hangzó program, lehetőleg tömör, egyszerű ígéretekkel, amely a hallgatók érzéki-kényelmi elvárásait a leginkább megszólítva csábítja őket. Nem olyan, amire azt mondják „kemény beszéd, ki hallgatja ezt”. Mindezt energikusan, határozottan, a várakozást egyszerre fokozva és kielégítve kell felépíteni. Azért is érdemes talán elgondolkodni ezen, mert sokszor kimondatlanul is akár, de ilyen projekt-menedzserséget várunk mi is életünkben Istentől. Szükséget szenvedünk valamiben, tehát intézkedjen gyorsan, hatékonyan... És felháborodunk, hogy mintha meg se hallaná kérésünk, imánk... mintha nem is törődne velünk... mintha nem is lenne... Pedig ott van, közelebb, mint gondolnánk – csak Ő egészen más. Ennek a másságnak az egyik nagyon szemléletes kinyilatkoztatása, megmutatása Jézus csendes ideje köztünk. Az utóbbi időben a Szentírás egyik legfontosabb mondata lett számomra az a krisztusi kijelentés, hogy „Aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14,9b). Nézni, sokat nézni Jézust, elképzelni, ahogy cselekszik – és tovább lépni gondolatban; akkor az Atya is ilyen. Nézem, nézem ezt a 30-40 csöndes esztendőt és elképzelem, hogy az Atya is ilyen. Mély titkokat tár ez fel. Legalább három dolgot szeretnék most ebből kiragadni. Az első, hogy Isten ráér. Az Örökkévalónak bőven van ideje. Nem kapkod, nem siet sehova. Van ideje célba érni. Eszembe jut az a hasonlat,

3 amiben az egész általunk ismert Univerzum történetét 24 órába sűrítik. Az utolsó percben jelenik meg az élet a Földön, az utolsó másodperc tört részében az Ember. Az egész, azt megelőző idő az élettelen, forrón rotyogó majd fokozatosan kihűlő Világegyetem kialakulása. Azért, hogy – amennyire tudjuk – a legvégén az Isten belépjen ebbe az Univerzumba. Azért, hogy hozzám, hozzánk eljusson az Ő ismerete – és az ember így eljuthasson Hozzá. Megteremthette volna egyetlen pillanat alatt készre az egészet – de Ő mintha jobban szeretné a mag csírázását, a terv kibontakozását, mintha örömét lelné a növekedésben. Arra kondicionálnak minket, hogy minden azonnal, készen legyen... újra meg újra tapasztalom, hogy gyermekeink 20 évesen követelik maguknak azt, amit mi 10-20 év munkával értünk el, teremtettünk meg. Futnánk, rohannánk végig az életen; mikor leszek már nagykorú, mikor találom meg a párom, mikor házasodunk, mikor lesz gyerekünk, mikor leszek vezető, nyugdíjas... a csendes Jézustól megtanulhatjuk, hogy ne kérdezgessük, mikor. Ő sem kérdezte, „Atyám, mikor kezdjük már? Nézd, mióta gürcölök itt köztük, és még semmi eredmény”. Ha eleget szemléljük Jézus csendes éveit, talán lassan belénk ivódik ez a nyugalom.

gukból azért, hogy kitörjenek ebből a szürkeségből. Szó szerint bármire képesek, hogy ismertek, celebek, sztárok, hírességek legyenek. Kisebb vagy nagyobb szemétdombjának kakasaként mindenki arra vágyik, hogy őt nézzék, őt bámulják, őt tapsolják. És ebben csak mennyiségi, de nem minőségi különbség van az osztály bohóca és ValóVilág villalakója között – még ha az előbbi ennek nyilván kevésbé van és lehet tudatában, mint az utóbbi. De a mozgató erő gyökere nagyon is rokon; rám figyeljenek, engem nézzenek, nekem tapsoljanak. Jézus csendes évei megmutatják nekünk, hogy Isten milyen messzire képes elmenni ebben is.

A második, hogy Isten tud csöndes lenni. Képes szerényen a háttérben maradni. Az emberiség túlnyomó többsége ilyen csöndes háttér-életet él – egy szűk körben ismerik, szeretik, és ő egy szűk kört szolgál és szeret élete során. Keveseknek adatik meg, hogy bárhová menjen, megismerik. Jó, hogy Jézus földi életének nagyobb részében ezekkel az emberekkel azonosult. Egy szűk körben élt, ahol szerették, ismerték, de nem volt világhírű. Azt is látjuk – ma talán különösen -, hogy emberek képesek egészen kivetkezni önma-

Könnyű neki – mondhatnánk , Isten Fia volt. Erre viszont azt kell válaszolnunk, hogy mi pedig Isten gyermekei lettünk. Épp olyan nem múló jót birtoklunk, mint Jézus. Éppen csak a mi szemünk sokkal homályosabb és könnyen összetévesztjük a múlót a nem múlóval. Jézus csendes évei megtanítanak minket arra is, hogy ha igazán közösségben vagyunk az Atyával, akkor elmúlik az izgágaság, a világ dolgaiban, eseményeiben való fontoskodás.

Ennek alapja az lehet, hogy Jézus nem arra törekedett, hogy az embereknek tetsszen, hanem arra, hogy az Atyának. Ezért halljuk a szózatot: „akiben kedvem telik” (Mt 3,17). Nagyon szeretem a Vízkereszthez tartozó zsolozsma esti himnuszának azt a két sorát, ami Heródesnek szól, megkérdezve tőle, hogy mit remeg, fél Krisztustól, mikor „mulandó jót el nem ragad, ki nem múló jót osztogat”. Jézus nyugalmának titka talán ez – tudja, hogy nem múló jó birtokosa, azt, hogy Ő az Isten Fia, ezt nem veheti el senki. És ez felülmúl minden mulandó jót.

A harmadik, hogy Isten tud alázatos lenni. Ez Jézus engedel-

mességében nyilvánul meg talán a legláthatóbb módon. Gondoljunk bele, hogy Isten Fiaként – és bölcseket ámulatba ejtő okossággal már 12 évesen – aláveti magát egy emberpárnak. Még ha ők szeretettel és jó szándékkal nevelték is – mennyi ötlete lett volna arra, hogy lehet ezt jobban is csinálni. És ő békésen él ebben. Nekünk még a nálunk rátermettebbnek érzett embertársunkkal szemben sem könynyű az engedelmesség, nem egy olyannal, akinél okosabbnak, ügyesebbnek érezzük magunkat. Nehéz elfogadnunk, hogy az Atya tervének része lehet az is, hogy most ez az ember irányít minket. Van Jézus engedelmességének még egy dimenziója; engedelmeskedik az Atyának. Ahogy már említettük, nem kérdezgeti, miért nem haladunk, miért nem történik semmi? Azt hiszem, ha az Atya terve az lett volna, hogy itt éljen köztünk akár 50-60 évet ilyen csendesen, s utána ugyanilyen csendesen haljon meg és úgy térjen vissza hozzá, ezt is elfogadta volna. Elfogadta volna, hogy az Atya pontosan tudja, hogy mit miért tesz, és ő nem bírálja felül ezt a tervet. Ha elfogadom, hogy Isten okosabb nálam és elfogadom, hogy Isten jobban ismer engem, mint én magamat, akkor azt is elfogadhatom, hogy Ő tudja a legjobban, mi válik leginkább az én javamra és az egész emberiség javára. Jézus csendes évei megtanítanak minket lelkünk mélyéig a gondviselésre hagyatkozni. Így növekszik Jézus bölcsességben és kedvességben Isten és az emberek előtt. Ez a ráérés, ez a csöndesség és ez az engedelmesség a növekedésének útja. És így válik késszé arra, hogy meghirdesse Isten országát, hogy kiálljon az emberek elé most már tanításával és tetteivel megmutatni, milyen is az Atya. Lélegzetelállító a belépő; amikor az Isten először mutatja meg

4 önmagát, amikor először lép a nyilvánosság elé itt a Földön, akkor az első gesztusa az, hogy beáll a bűnösök közé. Legalább olyan ellentmondás egy hatékony és hatalmas Isten képével szemben, mint a csendes évek. Példát ad nekünk arra, hogy az Atyához a bűnbánaton, a megtisztuláson, a megtérésen át vezet az út. Mi is így vagyunk. Sokan talán életünk végéig semmi szenzációsat nem teszünk, csöndes hűségben és szeretetben élve képviseljük az Atya szeretetét a világban. Ám vannak, akiket egyszer csak megszólít, meghív, és valamilyen küldetést bíz rájuk. Nem azért, hogy nagyok, ünnepeltek legyenek; nem a dicsőség lesz nagyobb, hanem a feladat és a felelősség. Ahhoz, hogy ne önmagát, hanem az Atya tervét szolgálja a küldött, előfeltétel ez a csendes érés. Van, hogy a küldött maga nem is látja már, hogyan szökken szárba a vetés csendes évei földbe hullott magvaiból. Ilyen volt Boldog Károly testvér (Charles de Foucauld) élete, akit évtizedes sivatagi magánya, remetesége alatt senki sem fedezett fel – csak halála után ismerték fel Jézus Názáreti életét szemlélő lelkiségének mélységeit. Ma már a világ szinte minden táján élnek azok a szerzetesközösségek – Jézus Kistestvérei és Kisnővérei – akik ebből a vetésből sarjadtak. Az ő közbenjárását is kérhetjük, hogy csöndes életünkben megtaláljuk az embertársait csöndben szolgáló Isten Fiát. Egri László

O, FELIX CULPA! (Ó, SZERENCSÉS VÉTEK!) Mi segít? Ha ilyen csúnya és ilyen rossz, ha ilyen szörnyű és pusztító a bűn, van-e akkor valami, ami segít a belőle való fölemelkedéshez? Hiszen repülni két szárnnyal lehet, és ed-

dig csak a félelem bontogatta szárnyait. Hol marad a szeretet? Amikor Szent Pál érzi magára szakadni a bűnök terhét, így kiált föl: „Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétől? – Az Istennek kegyelme – feleli maga rá –, Jézus Krisztus, a mi Urunk által.” És amikor már erősen gyötri őt a testébe adatott tövis és lelke mélyéig fáj neki a Sátán angyalától kapott arculütés, szégyenkezve, szabadulás után vágyódva írja: „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az tőlem; de azt mondá nekem: elég neked az én kegyelmem.” Bűnökkel küszködő, szenvedélyek közt bukdácsoló, a test tövisét nagyon is fájóan érző sorstársam, emeld föl fejedet, mert nagy örömet hirdetek neked, igazi „eü angelion”-t, jó hírt hozok: lehet a bűnök közt is szárnyaló szívvel járni! Van még itt is valami, ami diadalra segít, és ez: Isten kegyelme a mi Urunk Jézus Krisztus által, mert ez elég, nemcsak Szent Pálnak, hanem elég mindnyájunknak. Mi tehát a mi teendőnk? Ne csodálkozzunk bűneinken! Az első, hogy ne csodálkozzunk semmiféle bűnön, amibe életutunkon beleeshetünk. Természetes: sáros úton nem lehet úgy átmenni, hogy piszok, sár ne érjen minket. Természetes, hogy ezen a sokszor nagyon is szennyes életen sem lehet úgy átmenni, hogy a földi embert szenny, piszok, bűn ne érje. Szent Ambrus szavát hallottam idézni: „Földön élni és bűnbe esni – ez az ember. […] Bűnbe esni és bűnben megmaradni – ez a pokol; bűnbe esni, de a bűnből újra fölkelni – ez az üdvösség.” Igen, ez a földön megkezdett boldogság: Van szabadulás a gonosztól, van megváltás a bűntől! Azért ne csodálkozzanak, ha legjobb akaratunk mellett is, a legszentebb percekben is megeshetik velünk a bűn! A szentek nem cso-

dálkoztak semmin, ők megalázódtak és még mélyebben meghajoltak Isten előtt. Mi csodálkozunk, mert büszkeségünkön esett sérelem. Bánt komolyan, vagy talán csak bosszant és haragszunk önmagunkra, hogy annyi jóakaratunk, oly sok erős fogadásunk, annyi szép feltételünk mellett is hibáztunk. Önérzetünket sérti, ezért nem tudunk belenyugodni. Kövessük a szentek példáját: alázódjunk meg. Tudnunk kell azt, hogy soha nem szabad nagyot tartani magunkról. Mentől jobban megalázódunk gondolatban, mentől kevesebbet tételezünk föl magunkról, annál kevésbé fogja bántani büszkeségünket, hogy íme, már megint hibáztunk. Tudjuk ugyanis nagyon jól, hiszen ilyenek vagyunk: gyarlók, erőtlenek s mégis vakmerőek, óvatosság nélküliek. Ha nem hisszük ezt, akkor megmutatja az Úr, mint Benigna Consolata hallotta: „Ha a lélek önmagában keresi erejét, ha öntelt és azt hiszi, hogy egyedül képes valamire, akkor kézzelfoghatóan bebizonyítom, hogy mire képes: csak bukást bukásra halmozni. De ha önmagában nem bízik és csak bennem reménykedik, karjaimban hordozom.” Latin közmondás szerint: Peccatum humanissimum est – a bűn a legemberibb valami. Ha pedig ez így van, akkor a másik közmondást is elfogadom: Homo sum et nihil humanum a me alienum esse puto – ember vagyok magam is és nincs semmi emberi dolog, miről azt hihetném, hogy az tőlem már távol eső idegen. Ember vagyok én is és emberi dolog a bűn is – nem lehetünk egymásnak idegenek. Ember vagyok, viselem tehát én is az emberi természet életkeresztjét. Ember vagyok, állom tehát én is az ember élet-harcát a bűnnel.

5 Leroskadok a kereszt alatt? Sebet kapok a harcban? Nem baj, ha újra fölállok, és ha tovább is állom a harcot.

lantanunk Isten szíves legbelsejébe.

Napóleon megszólított egy légionáriust: „Mutasd a melled!” És elkezdte rajta számolni a beforradt sebhelyeket. „Ennyi aranyat kapsz! Most fordulj meg, mutasd a hátad!” A légionárius megfordul s Napóleon ott is lát két sebet. Szeme haragosan fölvillámlik. „Hogyan került a hátadra is seb? Ezeket hogyan kaptad?” „Keresztüldöftek!” „Akkor ezért is kitüntetés jár!” Igen, ha nem gyávaságból kaptam sebet – ha nem azért kaptam, mert föladtam a harcot és elfordultam, hanem azért, mert szembeszálltam az ellenséges hatalommal, akkor dicsőségesebben kelhetek föl az esés után és emelkedés lesz számomra a seb, amit szemtől-szembe kaptam a Sátánnal való küzdelemben. Miért lehet szerencsés a bűn? Ha így kezdünk gondolkozni a bűnről, akkor már kezdjük megérteni, hogyan lehet most is szárnyaló szívvel előbbre haladni. Akkor kezdjük megérteni azt a csodálatos paradoxont, amely a nagyszombati liturgiának fölséges húsvéti dicséretében van. Azt énekli ebben az Egyház: „O, felix culpa! – Ó, szerencsés és boldog bűn!” De nyomban hozzáteszi, hogy miért? Mert „talem ac tantum meruit habere Redemptorem”, mert „ilyen és akkora Megváltót érdemelt.” De találunk még egy másik igazságot is, az is azt mutatja, hogy hozhat a bűn még más szerencsét is, mint azt, hogy miatta lett testté az Ige és azért jelent meg köztünk emberalakban Isten jósága és irgalma, hogy a bűntől megváltson minket. És ez a másik jó az: hogy a bűn enged belelátnunk az emberi lélek legmélyébe és enged belepil-

A bűn világít be a lélek mélyébe Nem ismernők meg az embert semmiből sem jobban, mint abból, hogy bűnbe eshet. Sok igaz emberi érték ekkor érvényesülhet. Milyenek is lennének az emberek, ha nem hibáznának soha? Ki lehetnee bírni az ilyen emberrel a közös életet? Aligha! Még Krisztus Urunk sem bírta ki, amikor az „erényes” farizeus odaállt az Isten oltára elé és így imádkozott magában: „Hálát adok neked, Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos. Hetenként kétszer böjtölök, tizedek adok mindenből, amim van.” Bizony, ha mi magunk is bűn nélkül volnánk, hogy néznénk le embertársainkat! Csak gondoljunk Szent Péter apostolra! Amíg bűnbe nem esett, mint tudott öntudatban mindenki fölé emelkedni. „Ha mindnyájan megbotránkoznak is tebenned, én meg nem botránkozom soha… És ha meg is kellene halnom veled, nem tagadlak meg.” Uram, készen vagyok, hogy börtönbe, sőt, halálba menjek veled.” „Miért nem mehetek most veled? Életemet adom érted.”

Milyen kevés önismeret van ezekben a szavakban! És mennyi bennük a többiek lenézése, kevesebbre becsülése! A bűn után már saját tapasztalatából tudta mondani: „Óvatosak és éberek legyetek. Ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán jár körül, keresve, kit nyeljen el.” Most már nem néz le másokat és nem tartja magát többre. Most már nem fogadkozik, hanem az Úr háromszor megismételt kérdésére is alázatosan és szinte elszomorodva csak ennyit mond: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek téged.” Ezért lehet tehát a bűn számunkra „felix culpa”, mert önismeretre segít, amikor megvilágítja, hogy milyen gyarlók, esendők vagyunk. Mindenkire áll: „Csak Isten kegyelméből vagyok az, aki vagyok.” Letöri bennünk embertársaink, kevesebbre becsülését, a mások elítélésére való hajlandóságunkat. Pedig a mások gyöngéivel szemben, jaj, de sasszemünk van, míg a magunkéval szemben vakondokénál is gyöngébb. S főként – ez a legnagyobb szerencse a bűnben – alázatosságra vezet. Az alázatosság pedig az ördögöt ostorozza, ahogyan a kevélység Krisztust. […] A bűn mutatja meg Isten szíve legmélyét És így látunk bele Isten szívébe is. A bűn megmutatja szeretetének mindenható nagyságát. Hogy mily nagy a szeretete, micsoda ereje, mekkora hatalma van, ez kettőben látszik meg: az Istennek leereszkedő, egészen a föld poráig, a bűnös, gyarló emberig lenyúló szeretetében, kimeríthetetlenül irgalmas és minden megbocsátó jóságában – és az embernek, ennek a szegény, gyarló, esendő, csetlőbotló teremtménynek, ennek a hibák közt vergődő, bűnökkel küszködő, szenvedélyektől zaklatott léleknek az emelkedésében, sóvárgó fölfelé tekintésében, ég felé kitárt

6 karjában. Abban, hogy Isten és ember, az Ég és a Föld, a mennyei boldogság és emberi harc, örökkévalóság és veszendőség össze tudnak találkozni a szeretet nagy ölelkezésében. Így mutatja meg nekünk a bűn – amikor lándzsájával átdöfi Jézus Szent Szívét, annak legbelsejét, irgalmas, örök szeretetét. Ezért akarja ezt előlünk eltakarni a Sátán. A kísértő démonnak ugyanis kétféle útja van: másként viselkedik a bűn előtt és másként viselkedik a bűn után. A bűn előtt csábító a gyümölcs, édes a kehely, gyönyörű, virágos a bűn útja. De a bűn után megérezzük a férget a gyümölcsben, a kehelynek csak az első kortya volt jó és ízes, az alja ürömmel, keserűséggel, undorodással volt tele; az út csak lefelé könnyű és gyors, de ha föltekintünk, hová kell visszatérnünk, nehéz és fárasztó lesz. Ki nem érezte még a csömört magában a bűn után? Ki nem undorodott még meg nemcsak a bűntől, hanem magamagától is? Ilyenkor jön azután a kísértő. Azt mondja: „Nincs is út fölfelé! Nincs többé szabadulás számodra! Rongy vagy és az is maradsz! Hitvány vagy és más nem is lehetsz! Bűnös vagy és örökre elvesztél!” Így akarja a lemondást, a csüggedést, a kétségbeesést belénk lopni. Csak Istennel ne találkozhassunk! Csak Jézus szívét meg ne láthassuk! Csak azt ne vegyük észre, hogy az Atyánál a tékozló fiúra is irgalom, szeretet, megbocsátás vár! Csak eszünkbe ne jusson a Jó Pásztor és a mennyország öröme az elveszett és megtért lélek fölött! Mert tudja, ha ezt megláttuk, akkor kiszabadultunk a hatalma alól és újra szárnyaló szívvel sietünk visz-

sza, megyünk fölfelé. Ezért tanácsunk is kettő: Akármilyen nagy bűn is nyomná lelkünket, nézzük az Isten irgalmas szívét és bízzunk az ő szeretetében, mert a gyógyulás és az emelkedés első föltétele ez. De a második azután az, hogy ne álljunk itt meg, a bűn és a tőle való szabadulás határvonalán. Ne legyen a lelkiéletünk csak a bűnnel való örökös törődés, meddő bánat és gyökértelen fogadkozás. […] Mi a teendőnk? Töltse be tehát szívünket a rendíthetetlen bizalom, hogy ha hibáztunk is, forduljunk Krisztushoz és megtaláljuk a mi Üdvözítőnket. És ha megtaláltuk, ha szívébe fogadott, akkor mi a teendőnk? Csak ez: Új utakra térek! Ezután jobban teszem! Tehát először: új utakra térek. Azon az úton már egyszer elestem, nem megyek tovább arra. Ez a könyv már egyszer elcsábított, nem olvasom többet. Ez a barát mát mulatságba, lumpolásba, dőzsölésbe vitt egyszer, nem megyek többé vele. Ez a barátnő vagy ismerős már lángra lobbantott, nem érintkezem többé vele. Nem! Mert új utakra térek! És másként cselekszem! Jobbat teszek. Úgy bízom ezután is az Úr kegyelmében, mint aki tudja, hogy nélküle semmit sem tud tenni. De úgy dolgozom mindenben és úgy végzek mindent, mintha az eredmény egyes-egyedül az én erőmtől függne. Mert egyet tudok biztosan: nem győzhet a világban a rossz! Szent Péter terén az obeliszk felirata diadalmasan hirdeti: Christus vincit, Christus regnat,

Christus imperat. Krisztus a király, ő a császár, ő a világ fölséges uralkodója. Egy orvos mondotta, hogy a jókra a legnagyobb áldás a vérbaj. Ha ez nem volna, a föld tele lenne bűnözőkkel. De így a vérbaj kiirtja a bűnös nemzedékeket a harmadiknegyedik nemzedékben. Egész népeket eltörölt a földről, mert paráznák lettek. A jók ellenben megmaradnak. Tehát győz a jó a világmindenségben. De mit nekem a világ, ha bennem nem győz és én elpusztulok. Ám tudom azt, ha Krisztus kegyelmébe kapaszkodom, akkor bennem is győz a jó, akkor én is célhoz érek, én is Istené lehetek. És ha szívére borulhatok életutam végén és ő mindörökre magához ölel, mit számít akkor, hogy az úton elestünk, de újra fölkeltünk és tovább mentünk! Mit számít az, ha esetleg tétova, girbe-görbe, kanyargós úton jutottunk hozzá, de most nála vagyunk! Mit számít az, ha csúszva-mászva, görnyedezve jártunk, de végül is célhoz jutottunk. Győztünk tehát a végén, Krisztussal elválaszthatatlanul egyesültünk és bennünk is valóra vált: Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus kormányoz. Íme, az Evangélium, az a jó hír, örömhír, amit hirdet Szent Benedek atyánk és amit tovább adok másoknak: „tanuljanak meg az igazságos Isten miatt félelemmel és a megbocsátó Isten végett szeretettől szárnyaló szívvel járni az Úr útján. De ezt az örömhírt még szebben is megfogalmazhatjuk: nem kell bűnben élnünk!”

(Szunyogh Xavér Ferenc OSB: Szárnyaló szívvel; Palladis Rt., Budapest; 1938.; Pannonhalmi Főapátság Könyvtára)

7

V ÁLASZ Együttélés vagy házasság Tavaly nagy sikerrel ment le a MTV egyházi műsoraiban a Lelkészségen, az MKK hittanon is vendégként előadott Kopp Mária orvos, pszichológus, mentálhigiénés szakember kétrészes műsora. Meggyőző volt, egyszerű, tényszerű, világos. A szociológia felmérései is azt bizonyítják: az együttélés a házasság halála… Mit tanácsol a lelkipásztor? Kedves Júlia és Rómeó! Talán személyesen jobb beszélni, de így sem kár, hogy a lelkiismeretetek tiszta legyen. Én azt gondolom, Ti is tudjátok a választ az együttélés kérdéséről. Elrejtőzésetek az ősszülők bűnt követő rejtőzködését idézi. Egy ilyen mélységben kialakított szeretetkapcsolatot a jó Isten a házasságra teremtett, mert az egymás teljes boldoggá tétele és nyitott lehet az élet továbbadására is. Azok a helyzetek kerülendők, amelyekben könnyen adódik az elgyengülés és az akaraton kívüli beleegyezés. Nem hiába tanítja az Egyház a Biblia alapján, ha egy fiú és egy lány szeretik egymást, még ne költözzenek egymás házába addig, amíg nem házasok.

gondolta, tervezte, teremtette az életeteket. Ha a kölcsönös elővigyázat ellenére (nincs közös ágy, nincs egymás előtt teljes levetkőzés, nincs olyan szoba, amelyben csak Ti vagytok egyedül) – szóval, ha ennek ellenére mégis egyik vagy másiktok gyenge lesz, az nem akkora nagy baj, mintha szabad folyást engedtek, szentesítitek az együttélést. Azt ajánlom, nem azt kell kérdezni, mi az, ami még megengedhető, hanem mely határok között vigyázhatsz Őrá, a Másikra, a Párodra, hogy egy életen át a Tiéd lehessen, Te pedig az övé! Ezt a kis időt, ami az esküvőig van (egy év, két év, fél év?), hősiesen kibírjátok, megmutatva egymásnak, mennyi mindent elviseltek egymásért... Erre nagy szükség lesz a későbbiekben egy hosszú életen át! Ha akarjátok, személyesen is beszélhetünk ezekről a dolgokról, nem kell szégyenkeznetek! Isten adjon erőt és bölcsességet szerelmetekhez! István atya

M ESSZESÉG Láttam hasonló eseteket: ha nem tudtak visszalépni, akkor „elrozsdásodott” a kapcsolatuk, már nem volt mit adniuk egymásnak, már minden kártyát kijátszottak. Unalmas lett a kapcsolatuk, és hamar vége is lett, szakítottak. De volt olyan is, ahol felismerték, rossz úton járnak, így ne legyenek együtt, hanem csak járjanak, vegyenek részt együtt jó programokon, kísérjék egymást a kapuig stb. – és lett belőle egy boldog házasság. Nem az a kérdés: mikortól bűn a dolog és milyen súlyos, hanem annak belátása: Isten másként

Egy jezsuita a távolból Utazás Kalkuttába A vonatozás nem mindennapi vállalkozás Indiában. Nem úgy van, hogy elmegyek és jegyet veszek, aztán felülök a vonatra. A vonatjegyeket hónapokkal előre célszerű megvásárolni, mert egyébként nincs hely, csak várólistás jegyet lehet kapni. Ami azt jelenti, hogy csak akkor kap helyjegyet az ember, ha mások visszamondják az utazást. Egyébként –

elvileg – nem szállhat fel a vonatra. Azért elvileg, mert itt a szabályokat elég rugalmasan kezelik, ami azt eredményezi, hogy gyakran a várólistás utasok is felszállhatnak a vonatra – így fordult elő, hogy 8 ülőhelyen 14-en szorongtunk és még a WC előterében is ült egy család a folyosón. Egyébként igen olcsó a közlekedés, az otthoni áraknak kb. a nyolcada, de ennek is meg van az ára... Az utazás kalandja a taxizással kezdődik. Hajnalban ez a legmegfelelőbb eszköz az állomásra való kijutáshoz. A taxisofőrt telefonon kell felébreszteni a megbeszélt érkezési időpont előtt fél órával. Negyed órát csörgettem mire hajlandó volt felébredni. Aztán negyven percet késett, úgyhogy sikerült izgalmassá tennie az elutazásunk kezdetét. Maga a vonatozás sem eseménytelen. Nagy a forgalom a vonaton. Először is a vasúti konyha alkalmazottai járnak fel és alá, kávét, teát és élelmet kínálva az utasoknak. „Csáj, csáj” kiabálják furcsa orrhangon. A kalauzt viszont ritkán lehet látni. Kalkuttáig 48 órát töltöttünk vonaton, ez idő alatt kb. 4 szer bukkant fel a kalauz, azaz kb. 10 óránként, ami remek lehetőség mindenféle bliccelésre és egyéb tevékenységre, amit sokan ki is használnak. Így a vonatokat elárasztják a koldusok: vak koldusok, a legkülönbözőbb testi fogyatékosságokkal rendelkező emberek, éneklő öregasszonyok, végül 6-7 év körüli gyerekek, akik négykézláb mászva söprik végig a vasúti kocsi padlóját és összegyűjtik a szemetet. Söprés közben persze egy-két lábbeli is eltűnhet. Így vált mezítlábassá az egyik utastársam a kalkuttai vonaton. A koldulás szervezett tevékenység, amit a maffia tart kezében. A bombayi állomáson is lát-

8 tam, hogy egy jól öltözött férfi kísért egy rongyos vak koldust a vonathoz – munkába állította. A koldulók csak egy töredékét tarthatják meg a keresetüknek. A maffia gyerekeket rabol el állomásokon és egyéb helyeken, aztán koldulni kényszeríti őket. Sokakat megcsonkítanak, mert így jobban jövedelmeznek. Van, amikor a szülők teszik ezt és adják el a gyereket a koldusmaffiának. Nagyon nyomasztó látni ezeket a szerencsétlen gyerekeket. A koldusok egy különleges csoportja az eunukok. Női ruhába öltözöttek, de mély hangjuk van és általában magasak, férfias testalkatúak. Tapsolnak egyet és a markukat tartják. Általában adnak is nekik az emberek, mert félnek, hogy megátkozzák őket. Az eunukok átka rettegett dolog. Mivel azonban ez a fajta babonás érzékenység csökkenőben van a hinduk körében is, ezért más technikákat is alkalmaznak a pénzszerzésre, pl. elkezdik fogdosni az utast, vagy amint egyik utastársam mesélte, megmutatják a berendezésüket, vagy le is vizelhetik a nem kellően adakozó utast. Ezek után inkább adnak 1-2 rupit az utasok, csak hogy lerázzák őket. Az eunukoknak sajátos helyük volt és van a hagyományos indiai társadalomban. A muszlim időszakban volt a virágkoruk, a háremekben fontos szerepük volt. A hinduknál gyerekek születésénél volt szerepük. Az eunukok imája és áldása jó ómennek számított és az esküvői szertartáson is szerepet kaptak. Ugyanakkor a társadalom peremén élnek zárt csoportban és megvetetten. Az utazást tovább színesíti a mindenféle árusok jelenléte, akik folyamatosan kínálják portékáikat. Gyümölcstől kedve a játékon át, a ruháig mindent lehet kapni. Az egzotikumot tovább növeli a géppisztolyos katonák feltűnése. Kalkutta közelében a vonatokat fegyveresek

kísérik, mert a maoista, kommunista terrorista csoportok már többször megtámadtak vonatokat. Felsorolni is sok, hogy ki mindenki jár fel és alá a vonatokon, tényleg két percenként jön valaki és pénzt szeretne kapni az utasoktól. Mindez persze nem vonatkozik az első osztályú kocsikra. Ott légkondicionáló van és nagy kényelem, oda nem engednek be koldusokat, az a gazdagok világa. Az utazás további sajátsága a szemetesvödrök teljes hiánya. Műanyag poharak, tányérok, csomagolópapír, és minden egyéb szemét az ablakon keresztül hagyja el a vonatot. A vasúti pálya mellett ezért szépen halmozódik a szemét sáv. Az állomásokon is hasonló a helyzet, ami remek életkörülményeket teremt a patkányoknak. Az egyik bombayi állomáson három állatka is szaladgált előttem a sínek között.

rendtársaimnak igaza volt. Kalkutta meghaladta minden elképzelésemet, ami a koszt és a szemetet, valamint a légszennyezettséget illeti. Nagyon lepukkant hely ez a 14 milliós nagyváros. Amikor visszatértem Goába, minden olyan szépnek, tisztának, rendezettnek tűnt. Viszont az emberek nagyon nyitottak és vendégszeretők. Amikor az utcán érdeklődtem, hogy egy bizonyos utca merre van, akkor az illető nem csak elmondta, hogy hol van, de egy darabig el is kísért, hogy biztos ne tévedjek el.

Kalkutta környéke

A probációs helyem Kalkuttától 60 km-re, délre, a hindu szent folyó, a Gangesz partján lévő Noorpur nevű faluban volt. Közel három órás buszozás után érkeztem meg ide. A 20 km/h átlagsebességet az utak állapota magyarázza. Hatalmas krátereket kerülgetett a busz. Az út helyenként olyan volt, mintha szétbombázták volna. Aztán az országúton mindenütt emberek sétálnak, biciklisek és mindenfélét szállító kétkerekű, ember vontatta hordár kocsik. A busz pedig folyamatosan dudál, kerülget és előz. Néha csak centiméterek választják el a szembe jövő teherautótól, vagy a járókelőktől. Csak nézek, hogy nem ütünk el senkit, nem ütközünk össze. Fantasztikusak az itteni sofőrök! A busz persze zsúfolásig telített, komoly fizikai erőpróba a több órás utazás. A helyzetet még izgalmasabbá teszi, hogy busztársaságok közti konkurencia miatt a buszok is előzgetik egymást, így a rali hangulat is biztosított. Aki előbb ér a megállóba, az veszi fel az utasokat.

Amikor augusztusban megérkeztem Goába, szörnyülködve láttam a sok szemetet és koszt. Akkor rendtársaim azt mondták, hogy „ez semmi, ha látnád Kalkuttát.” Hát láthattam. Egy hónapos probációt töltöttem Kalkutta környékén. A

Noorpur egy muszlim falu, ahol nyomasztó a szegénység. Az emberek nagy része sárból és bambusznádból készült kunyhóban lakik. A legtöbben nem a saját tulajdonukon élnek, hanem állami földeken, amit egyszerűen elfog-

Az emberek viszont hihetetlen kedvesek és érdeklődők. Gyakran szólítottak meg, hogy honnan jöttem, hogy tetszik India. Az egyik utas, amikor látta, hogy csak kekszet eszem (egy indiai társam tanácsolta, hogy ne egyek a vonaton felszolgált ételből, mert külföldiként könnyen megbetegedhetek tőle) megajándékozott egy csomag keksszel. Angolul kevesen beszélnek jól. A többség vagy nem beszél, vagy csak nagyon alap szinten. Volt viszont néhány utas, főleg egyetemisták, akikkel sikerült jókat beszélgetnem. Vallásközi párbeszédet gyakorolhattam hindu és muzulmán egyetemistákkal.

9 lalnak és felépítik a kis viskóikat. Ha az államnak aztán szüksége támad a földre, akkor elzavarják őket. Nagyon kevés itt a munka. Sokan Kalkuttába járnak dolgozni, főleg alkalmi munkát végezve. Számos asszony és gyerek él hímzésből, csodálatos szárikat készítenek. Kora reggeltől sötétedésig dolgoznak. Mindezért napi 35 rupit kapnak a kereskedőktől, ami 150 forint körüli összeg. Bár itt az árak jóval alacsonyabbak, mint nálunk, de mégis nyomorúságosan kevés ez a kereset. A hímzés következménye, hogy az évek alatt komoly látáskárosodást lehet összeszedni általa, de ez a megrendelőket nem különösebben érdekli, a haszon nagy része a kereskedőké. Br. Varghese, a testvérek elöljárója vezetett körbe a faluban, több házba be is mehettünk. Az emberek mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket. Olyan egyszerűség és tisztaság tükröződött az arcukon. Sok kisgyerek is szaladgált mindenfelé. A muzulmánoknak szerte Indiában nagyon sok gyermekük van. A szülői gondoskodásnak olykor megrendítő példáit lehet látni. Egy kunyhóban élő család például három gyermeket nevel, akik közül kettő fogyatékos. Ebben a nyomorban különös hősiesség kell ehhez. Sajnos ez a magatartás nem általános. A gyermekek általában nem kapják meg a megfelelő törődést, sokszor elhanyagoltak, piszkosak. Az oktatásuk is minimális. Számos asszony pedig magára marad a gyermekeivel, mert a férjek elég gyakran lelépnek, és valahol máshol kezdenek új életet: új feleség, újabb gyerekek. A többnejűség is jellemző ezen a vidéken, tovább növelve a gondoskodást alig kapó gyermekek számát. Az iszlám Indiában születéssel terjed. Általában a muzulmán népesség a legszegényebb Indiában (kivéve nyugat Indiát), a nyomor következménye, hogy igen magas köztük az írástudatlanság, a munkanélküliség és a bűnözés. A

hindu lakosság, még a szegények is nagyon tiszták. A mindennapos rituális fürdő elmaradhatatlan az életükből, míg a muszlim szegények gyakran piszkosak. A betegségek is sokkal több áldozatot szednek körükből. Viszont a komolyabb betegség itt nem tart soká, mert akinek van, az hamarosan meghal.

Egy másik faluban is jártam a folyó túlpartján. Itt téglaházak is voltak. Egy út is van, ahol autók is járnak, egyébként szűk utcák és utak vannak, amik gépkocsival járhatatlanok. Minden közlekedés kerékpáron és kerékpár riksán zajlik. A kerékpár riksa egy háromkerekű szerkezet, melynek hátsó része teherszállításra van kialakítva. Ezen mindent képesek szállítani, bútort, acél rudakat, hatalmas csomagokat. Szikár emberek hajtják, sokuk TBC-s, az alultápláltság és a megerőltető fizikai munka miatt. Ami ugyanakkor jellemző az itteni emberekre, az valami hatalmas élni akarás és küzdelem az életért. Minden nyomorúságuk ellenére nem adják fel, nem rezignáltak. India egyébként egy felemelkedő

ország. Sok szegény van, aki feljebb tud kapaszkodni, a középosztály egyre szélesebb. Van egy nagy jövőbe vetett bizalom az emberekben. Katolikus jelenlét A nyugat-bengáli katolicizmus alapjait a jezsuita misszionáriusok rakták le, a plébániák jezsuita missziók voltak, aztán átadták őket a felnövekvő egyházmegyés klérusnak és újabb missziókat nyitottak a bennszülött őslakosok, az adivasik körében. Egészen a közelmúltig jezsuiták voltak az érsekek is. Kalkutta neve Teréz anya révén lett világszerte ismert. Teréz anya nagyon tisztelt és szeretett az indiaiak között, szentként tekintenek rá. A közvélemény-kutatások szerint a XX. század második felének legjelentősebb indiai személyisége volt. Halálakor államfőt megillető temetést kapott és azon a kocsin vitték a koporsót, amin egykor Mahatma Gandhi koporsóját kísérték. Teréz anya és az általa alapított Szeretet Misszionáriusai rend egészen mély hatást gyakorolt az itteni társadalomra és a kereszténységnek egyik leghitelesebb formáját mutatta meg. Az adakozás a hindu vallásos tradíciónak is része, de az a fajta aktív, a szegényekkel szolidaritást vállaló, a legszegényebbeket felkereső és segítő magatartás ismeretlen volt előtte. A Szeretet Misszionáriusai azokhoz mennek, akikkel senki sem törődött, akik a nyomornegyedekben éltek, az utcán haldoklókhoz, leprásokhoz, AIDS betegekhez és lehet még sorolni a társadalom peremén élő egyéb csoportokat. Mindenkin segítenek függetlenül attól, hogy milyen vallású, milyen a bőre színe. Teréz anya mindenkire hatással volt, a legtöbb támogatója hindu!

10 Kalkutta középosztályához tartozó lakosság körében egy erőssé vált a társadalmi felelősségvállalás, szegények támogatása. Bár a nyomor Kalkuttában ma is nyomasztó, és a népesség a bevándorlás miatt folyamatosan nő, de az utcákon már nincsenek haldoklók, és aki éhezik, van hova mennie. Nyugat-Bengált évtizedek óta a kommunista párt irányítja, amely retorikájában a szegények barátja, cselekvésben viszont nem túl hatékony ezen a téren. Az itteni kommunisták a – kelet-európai kommunizmussal ellentétben – nem vallásüldözők. Sőt lehet mondani, hogy az Egyház Indiában még itt a legszabadabb, egyáltalán nem akadályozzák hatalmi eszközökkel az evangelizációs tevékenységet sem, amit India más részein könnyen atrocitások kísérnek a hinduk részéről. Itt a kereszténység terjedőben van. Sokakat vonz. Főleg a szegényebb vidékeken, ahol senki sem törődik az emberekkel a misszionáriusokon kívül. Az itteni jezsuita novíciusmester elmondása szerint Indiában főleg a kereszténység és a buddhizmus vonz megtérőket. A kereszténység különösen is vonzó a szociális elköteleződés és a közösségi aspektus miatt. A hindu vallásgyakorlat nagyon individualista, viszont a plébániák, a missziós állomások körül élő közösségek születnek, ahol az emberek törődnek egymással. Probációs tapasztalat a fogyatékosok között A probációm a Teréz anya által alapított Missionary of Charity férfi ágának egyik intézményében volt Kalkutta közelében, Noorpurban. Itt egy testi és értelmi fogyatékosokat gondozó intézmény működik. A Szeretet Misszionáriusainak küldetése, hogy azoknak segítsen, akikkel más nem

törődik, a szegények legszegényebbjeivel. Az otthon 160 lakója ilyen, testi és értelmi fogyatékos gyermek és felnőtt. A többségüket az utcákon, vagy a pályaudvarokon sorsukra hagyva találták a testvérek. Nem kellettek senkinek. Ottlétemkor is érkezett egy új fiúcska. Két nappal karácsony előtt egy 4 év körüli fogyatékos fiúcskát találtak a falunkban egy busz alatt. Kitették a hideg decemberi éjszakába. A sofőr találta meg reggel, amikor indulás előtt rutinszerűen benézett a kocsi alá, hogy az ott lévő állatokat elkergesse. Szólt a rendőrségnek, akik kérték a testvéreket, hogy fogadják be. Többnyire gyerekként kerülnek ide, de számosan idősebb korban, így van egy gyermek részleg és két felnőtt és idős osztály. A fogyatékosság szintje eltérő. Van, aki annyira mozgásképtelen, hogy csak fekszik, van, aki tolókocsiban él, van, aki féllábú, vak, süketnéma. Mások testileg tökéletesen egészségesek, de értelmileg sérültek. Ami a feladatomat illeti. A testvérek életmódját és munkáját követtem. Reggeli fürdetés, WC pucolás, sebek kötözése, etetés, a bepisilőknek ruhacsere, haj és körömvágás, borotválás, játék és séta a gyerekekkel és beszélgetés. Reggel 4.45-kor szólt az ébresztő csengő, amit kiegészített a közelünkben lévő két mecset (Noorpur muszlim falu) müezzinjének Allah Akbar, imára hívó kiáltása. Sosem kezdték egyszerre, mindig volt köztük 4-5 perc eltérés. Nehéz volt kimászni a meleg ágyból és kilépni a külső, hideg sötétségbe. Nappal ugyan decemberben is kellemes, napsütéses az idő errefelé, de az éjszakák bizony hidegek. Többet fáztam itt, mint a hideg Kanadában, ugyanis nincs jó hőszigetelése az épületeknek, nincs fűtés. A testvérek láttak el néhány melegebb

ruhával. Új tapasztalat volt számomra, hogy minden nap prédikálhattam. Szentelésem óta nem volt ilyen hosszú időszakom, amikor minden nap folyamatosan kellett volna készülnöm egy rövid beszéddel. A testvérek nagyon értékelték a beszédeimet, de nekem is sokat jelentett, hogy a szentírási olvasmányokból naponta készíthettem lelki táplálékot másoknak. A kimondott szó valahogy kötelez, saját magam is jobban igyekeztem követni azt, amiről beszéltem. A reggeli után kezdődött a munka. Először fürdetés és WC pucolás. A gyerekek, de az idősek nagy része is segítséget igényelt a fürdetésnél. Az első napok meglehetősen nehezek voltak. Nem csak a reggeli hideg miatt, hanem főleg, mert nem vagyok szokva a mindenféle testnedvek látványához és szagához. Mindebből pedig volt itt rendesen. „Miért akar megölelni ez a taknyos gyerek?! Jaj csak hozzám ne érjen! Fújj, összeken… Jaj, csak ne érintse a lábamat ez a szaros lé!” De mindenhez hozzá lehet szokni és egy hét után nem jelentett különösebb nehézséget mindaz, ami először undort váltott ki belőlem. Sokat segített újra és újra tudatosítani, hogy Jézust szolgálom ezekben a testvérekben, az Ő lábát mosom újra és újra. Megtalálni Istent mindenben és mindenkiben - szól a jezsuita jelmondat. Mindez valahogy az Istennel való találkozás különleges eseményévé tette számomra a reggeli fürdetéseket. A WC pucolást is egészen megszerettem. Látványos és eredményes tevékenység. Micsoda különbség előtte és utána! A délelőttöt a sérültekkel töltöttem, egyenként megszólítva őket. Az elején ez sem volt könynyű. Jelentős részük egyáltalán nem tud beszélni. Aki pedig tud, az

11 is csak bengáli és hindi nyelven kommunikált, amit én nem beszélek. Csak nagyon kevesen értettek angolul. Néhány bengáli és hindu kifejezést sikerült ugyan megtanulnom, de nehezen ment. Újra és újra elfelejtettem azt a pár alapszót is. Ebben a közegben magam is fogyatékosnak éreztem magam. Ugyanakkor felfedezhettem, hogy a szeretetnek van egy egyetemes nyelve, amely beszéd nélkül is működik: a mosoly, az ölelés és a jelenlét. Egy idő után azt tapasztaltam, hogy elkezdtek mosolyogni körülöttem az emberek és felderült az arcuk, amikor közeledtem feléjük. Sokat épültem azon, ahogy segítik egymást a fogyatékosok. Főleg azok, akik kevésbé voltak sérültek. Rengeteg szolgálatot végeztek. Mostak, takarítottak, fürdetésnél és étkezésnél segítettek, éjszaka vigyáztak a többiekre. Egyesek önzetlensége mélységesen megérintett. Például Kevin, ez a 8 év körüli, süketnéma fiúcska folyamatosan tolókocsis társait szolgálta. Mosolyogva teljesítette minden kérésüket, melyet jelbeszéddel adtak tudtára. Csodáltam az önfeledtségét, ahogy mások rendelkezésére áll. A legnehezebb azokkal volt, akik képtelenek voltak a mosolyra. Rezzenéstelen arccal néztek ki a fejükből, vagy magukba zuhanva ültek. Olyan tehetetlennek éreztem magam mellettük. Semmi reakciót nem láttam rajtuk. Mit csináljak? Egyáltalán mi az értelme ennek, hogy itt vagyok velük? Mit vesztegetem az időm velük? Vajon nem inkább azok felé kellene fordulnom, akikben van legalább valami szikrája a kommunikációs képességnek? Egyik nap ezen morfondírozva, tehetetlenül ültem közöttük, amikor az a gondolatom támadt, hogy ha tényleg komolyan hiszem, hogy Jézus itt van ezekben az em-

berekben, akik tényleg a legszegényebbek, hiszen a legalapvetőbb képességeik is sérültek – akkor igenis értelmes dolog egyszerűen jelen lennem köztük. Valahogy, ahogy az Eucharisztia előtt Krisztus jelenlétében vagyok, akit csak a hit szemével látok, itt is Ő van jelen, a hit szemével látva Vele lehetek. Vele lenni – ez elég. Nem kell mindig „csinálni” valamit, valami „jót tenni”, az is ajándék, hogy velük vagyok. Az Evangélium szava – „amit a legkisebbek közül egynek tettetek, velem tettétek” – világosságot adott. Vigaszt adott az a gondolat is, hogy egykor majd az örökkévalóságban talán ezek a pillanatok lesznek a legszebbek, amikor világos lesz, hogy Jézus volt itt a testvéremben és a szeretet, amivel mellettük vagyok, igenis értelmes. Ez a testvér pedig egykor majd teljességgel egészséges lesz Isten országában. Ez után tudatosabban kezdtem időt tölteni olyanokkal is, akik mellett látszólag semmi hatása nem volt a jelenlétemnek. Mély békét és örömet találtam ebben. Az egyik ilyen fiú Dipakr volt. Néma. Csak néz rezzenéstelen arccal, nem mosolyog, arcán nincsenek érzelmi reakciók. Csak a nyála csorog, az viszont folyamatosan. Látszólag egyetlen dolog érdekli: az evés. Nem is ehet a többiekkel együtt, mert belemarkol a másik tányérjába. Ha ennivalót lát, azonnal odamegy és magába tömi. A többiek utálják, ezért elég sokat bántják, de mintha nem is érezné. Nekem sem volt szimpatikus. Aztán lassan felfedeztem, hogy ez a fiú szeret sétálni. Az egyetlen kommunikációs forma, amit használni tud, hogy megfogja a kezem és elindul, húz maga után. Ezután minden nap sétáltunk. Összebarátkoztunk. Dipakr az egyik kedvencemmé vált és a Jézussal való találkozás sajátos közvetítőjévé számomra.

A sérültekkel való találkozás három hete sok szempontból hasonló benső tapasztalatot jelentett, mint a nagy lelkigyakorlat. Az első hét küzdelmes volt, minden nap erőfeszítést jelentett felkelni és a sérültek közé menni. A testváladékokkal szembeni viszolygásom, súlyosabb sérültek melletti tehetetlenség-érzés, az éjszakai hideg mellett az étkezés is nehézséget okozott. Az itteni fűszereket először nem vette be a gyomrom, az első napokban undorodtam az ételtől, amit még az is tetézett, hogy közvetlenül a mi ebédünk előtt etettem egy maszatos fiúcskát. Semmi étvágyam nem volt, amikor ugyanazt az ételt láttam viszont az ebédlő asztalunkon. Ezekben a napokban komoly félelmeim voltak, hogy hogyan fogom túlélni ezt a tapasztalatot? De a túlélési ösztön és a testvérek figyelmessége segített. Néhány nap múlva kevésbé fűszerezett ételt kaptam és visszatért az étvágyam is. Nehéz volt az is, hogy nem tudtam kommunikálni az otthoniakkal. Nem hogy Internet nem volt, de a telefonkapcsolat is akadozott. Nagyon hiányoztak a kapcsolatok: a rendtársak, család, barátok, a hírek Magyarországról. Az első héten valósággal eltemetve érzetem magam. Eszköztelenség, szegénység. Újra és újra azért imádkoztam, hogy el tudjam mindezt fogadni, sőt meg tudjam szeretni ezt a szegénységet, Jézussal találkozhassak mindebben. Lassan megszoktam mindezt és hálás is lettem ezért a lehetőségért, mert valami új horizont nyílt meg, szélesedett ki. Főleg a Karácsony hozott egy fordulatot az életembe. Az egyik legszebb karácsonyi ajándék, amit kaptam eddig, egy kis zarándoklat volt. 24-én délelőtt Kalkuttába mentünk Teréz anya sírjához. Valami történt bennem azon a helyen. Karácsony ün-

12 nepén a Megváltó születésének egyszerű öröme töltött el, szelíd, békés öröm. Ez után már nem izomból, akaraterőből mentem a sérültek közé, hanem szívesen és örömmel. Már nem töltött el fájdalommal a megszokott kapcsolataim hiánya, új otthonra találtam itt a sérültek között. Valahogy élővé vált, az, amire vágytam a tercia hónapjaiban: Jézus legyen az igazi otthonom. Benne vannak a kapcsolataim. Különösen a napi misézés, a szentségimádás és a sérültekkel való együttlét révén tapasztaltam meg, hogy Jézus az igazi otthonom és hogy Ő elég. Az Ő jelenlétével és szeretetével találkozhatom mindebben. P. Koronkai Zoltán SJ (egykori MKK-s)

E MLÉKEZÉS Jáki Szaniszlóra halálának évfordulója alkalmából Közeledik Jáki Szaniszló bencés Atya, a Pápai Tudományos Akadémia tiszteleti tagja halálának évfordulója. Méltó, hogy emlékezzünk rá, akit a Budapesti Egyetemi és Főiskolai Lelkészség és a Magyar Szentek Templomának hívő közössége jól ismert, hiszen a katolikus hit és élet aktuális kérdéseiről nálunk egy kilenc éves periódusban 48 magas szintű konferenciát adott (ez egy 16 hetes, heti három órás egyetemi kurzusnak felel meg mennyiségben és minőségben egyaránt). 85 éves korában hunyt el 2009. április 7-én, Nagykedden. 1924. augusztus 17-én Győrött született és Madridban halt meg, életének legnagyobb részét azonban az Amerikai Egyesült Államokban töltötte. 1942-ben lépett a pannonhalmi Bencés rendbe és 1948-ban szentelték pappá Assisiben. Teológiai doktorátust a pápai Anselmianumban (Róma), fizikai

doktorátust a Fordham Egyetemen (New York) szerzett. 1987-ben Templeton díjat kapott és 1990ben a Pápai Tudományos Akadémia tiszteleti tagja lett. Bár mindig magyarnak vallotta magát, Magyarországon sem egyházi, sem állami elismerésben nem részesült. Több mint 60 könyve és több mint 350 tanulmánya jelent meg. Eredményesen vitatkozott Nobeldíjasokkal 2000 fős egyetemi amfiteátrumban, de missziós lelkületből ambicionálta, hogy a mi, legfeljebb 50 fős szerény egyetemi közösségünkben diákokhoz is szóljon. Legfontosabb felismerése volt a Gödel teoréma kiterjesztése a fizika területére. Ez azt jelentette, hogy egy axiómarendszer keretében nem dönthető el annak saját konzisztenciája (következetessége) vagy kontingenciája (esetlegessége), ezért a mindenség elmélete (TOE, a fizikusok álma) talán megalkotható, de nem bizonyítható róla, hogy az a mindenség elmélete és így a fizika nem bizonyíthatja, de nem is cáfolhatja Isten létét. Erre az alapvető kérdésre csak a hit válaszolhat a kegyelem segítségével. Ezzel a megállapítással teljesen új alapra helyezte a katolikus apologetikát. Széles tudásával biztos eligazítást adott a hit és az Egyház számos problémájával kapcsolatban. Sok tanulmányt jelentetett meg John Henry Newman munkásságáról és ezzel jelentősen hozzájárult boldoggá avatásához, amelyet türelmetlenül várt, de már nem érhetett meg. Egész gondolatrendszerét összefoglalta az A Mind’s Matter c. szellemi önéletrajzában. A lebilincselő könyvet magyarul a Kairosz Kiadó jelentette meg Egy elme világa címmel. Ennek kiegészítése lett a Five Years Later c. írása, és megkapta azt a ritka kegyelmet is, hogy majdnem az utolsó hétig tartóan befejezhette önéletrajzát a Three More Years c. kiadatlan írásában, amelyről szinte

csak az aláírás maradt le. Lehetetlen meghatódottság nélkül olvasni a számítógépében megmaradt végső sorait. Utolsó éveiben is tele volt tervekkel, foglalkozott többek között a konvertita Sigrid Undset személyével, a Guadeloupe-i Szűz jelenéseivel, és egy nyolc részből álló római előadás-sorozatot készített elő Mirage of the Conflict between Science and Religion (A tudomány és vallás közötti konfliktus délibábja) címmel, amelynek utolsó két előadását azonban már nem tudta megtartani. Miközben a Legszentebb Vér Litániájához jegyzeteket gyűjtött Rómában, érezte első jeleit a halálos betegségnek, amely nyolc nap múlva kioltotta életét. Szaniszló atya papi jelmondata ez volt: „Harcoljad halálig az igazság harcát, és az igazság Istene is harcol majd éretted!” (Sir 4,33). Valóban haláláig harcolt az igazságért. Halála előtt öt évvel jelent meg az Archipel Church (Az Egyház mint szigetvilág, talán egy allúzió Szolzsenyicinre) c. három részes tanulmány, amelyben az Egyház mai, külső–belső nehéz helyzetével foglalkozott. A bátor és őszinte, de belülről jövő kritika bíztató konklúzióval zárul: az Egyház fenn fog maradni, mert mindig voltak, ma is vannak és mindig is lesznek szentjei és különösen vértanúi. Szaniszló atyáról 2011. április 10-én este 7 órakor az egyetemi szentmise keretében emlékezünk meg hazai tevékenységének fő színhelyén, a Magyar Szentek Templomában. A szentmise után az előbb említett tanulmány 3. részének hatalmas freskójából olvasunk fel részleteket A szentek egyre újabb szigetei címen. Tisztelőit imádságos szeretettel várjuk.

Szabó László professor emeritus

13 Emlékezés Kondorosi Ádám akadémikusra (aki 65. éves korában hunyt el és a Fiumei úti temetőben volt a temetése február 11-én) Urunk, Istenünk! Dániel könyvében olvassuk: „Akik igazságra oktattak sokakat, tündökölni fognak örökkön-örökké, miként a csillagok…” (12,3) A Szentírás bölcsességi, prófétai irodalmának megnyugtató szavai a jövőre utalnak. Akárcsak Simeoné, aki karjába vehette a kis Jézust a jeruzsálemi templomban és elragadtatással mondhatta: „Bocsásd el most már szolgádat, Uram, szavaid szerint békeségben, mert meglátták szemeim az üdvösséget…” (Lk 2,2930). Nyugtató szavakat, biztos fogódzó pontokat keresünk akkor, amikor idelent, a földön hirtelen minden megrendül – szerető társat, barátot, tudós-társat, tanítómestert veszítünk el. Amikor már minden kötél szakad, egyetlen fogódzópont marad: a föltámadt Krisztus üzenete: „Ne féljetek! … Én vagyok az út, az igazság és az élet… Én vagyok a föltámadás és az élet… Aki bennem hisz, nem hal meg örökké…” Itt most valóban élére állnak a dolgok: vagy minden veszni látszik, vagy mindennek örök értéke van. Vagy semmit sem ér ez az élet, vagy a létnek titokzatos örök értelme és értéke van. Ádám életét látva mi biztosak vagyunk abban, hogy nem véletlen születünk mi erre a földre, hogy nem véletlenek szerencsés egybeesése a tudományunk, a felfedezéseink, az igazságunk, a dolgok evolúciója, a világ előrehaladása Alfától Ómegáig, a kezdettől a beteljesülésig. Ő biztos volt abban, amit a Biblia állít: „a teremtmények nagyságából, szépségéből

nyilván meg lehet ismerni azok teremtőjét” (Bölcs 13,5) vagy Szent Pál szavaival: „ami benne láthatatlan: örök erejét, valamint istenségét tapasztalni lehet a világ teremtése óta, mert az értelem a teremtmények révén felismeri” (Róm 1,20). Amíg élünk, ezt a csodálatos titkot fejtegetjük, mérjük és csodáljuk. Azután amikor rövidre szabott itteni életünk félbeszakad, akkor valahol másutt, a Te közeledben újra egymáshoz illesztődik a félbe tört kődarab, beteljesedést nyer, ami itt csak véges, otthonra lel a sóvárgás, színről színre látássá változik a tapogatózás.

Neked ajánljuk Ádám köztünk megtört életét, tudományát, félbe maradt kutatásait, csodálandó alázatát, beleérző képességét, mély humanitását, másokért élő segítőkészségét, barátságos előzékenységét, finom eleganciáját. Tudjuk, hogy Tőled kapta azt a csiszolt nemességet, amely „herceggé” tette őt az emberek között. Azt az egyszerű közvetlenséget, amely csak magas kvalitással párosulva tudta minden közelébe kerülő embertársát felemelni, gazdagítani, szemüket nyitogatni… Mindez a sok jó tulajdonság kétségtelenül a szorgalom, az egészséges élet, a sport (a kosárlabda, a síelés, a balatoni szörfözés), a komoly operák, Beethoven és a többi nagy zeneszerző mennyei akkordjain át növekedett és érett be a lelkében. A biológia egyik igen megható és szép területe a szimbiózis, a szervezetek kölcsönösen hasznos együttélése. Ádám és felesége, Éva együtt gondolkodása, együttes kutatása, együttműködése, szerelme és házas egysége azt mutatja, emberi szinten ez még csodálatosabb, fenségesebb. Valamiképpen a szentháromságos egy Isten szeretetközösségének képmása.

Bizonyos, hogy Ádám testvérünk, akinek kiváló képességet adtál az igazság kutatására és tanítására, már Közeledben van és már nem könyvekből, lexikonokból, nem is kísérletekből és tanulmányokból, hanem magából a tiszta Forrásból, Belőled meríthet egy örökkévalóságon át. Ott már nincs szükség fejlődésre, előrehaladásra, kibontakozásra, de még apróbb korrekciókra sem, hiszen a Forrás a Tökéletesség, az Abszolútum, a Teremtő, a Gondviselő, az üdvözítő Isten, Te Magad vagy.

Fogadd,Urunk, mennyei hajlékod örömébe őt, aki annak idején a Lazaristák Ménesi úti kápolnájában mint ministráns annyiszor pillantott Rád a magasba; nyújtsd felé kezedet, öleld át atyai jóságoddal és nyisd meg előtte parttalan fényességed országát! Legyen számára is valóság az, amiről Teilhard de Chardin állította: „Kis szél suhan az éjszakában. Mikor kelt szárnyra? Honnan indul? Merre tart? Senki sem tudja. … Egy szép napon az Ember annak tudatára ébred, hogy érzékeny lett a mindenütt kiáradó isteninek valamiféle megragadására… ez egy új minőség, egy új dimenzió… az Isteni Miliő úgy villan elő számunkra, hogy a

14 dolgok mély létét módosítja… Ragyogtasd föl mindenünnen a Te egyetemes arcodat: illumina vultum tuum super nos! Áraszd ránk arcod ragyogását!” (Benne élünk, Párizs-Bécs, 1967, 119123.) A nemrég boldoggá avatott John Henry Newman konvertita bíboros szívesen elmélkedett ezen az evangéliumi mondaton: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, mindeneket magamhoz vonzok” (Jn 12,32) – „Nagyon sok ember él és hal meg anélkül, hogy gondolna bármiként is az életét körülvevő dolgok állására… Főként kedv és fájdalom irányítja őket, nem értelem, elvhűség és lelkiismeret…” – mondta. Ádám testvérünk nem ezek közé tartozott, hanem azok közé, akik egyre világosabban látták, hitték és tudták – hová tart az életük. Most már ő is felemeltetett a földről. Vonzza magához az élő Krisztus, akié mindannyian vagyunk! Tegye őt is azon csillagok egyikévé, akik szüntelenül ragyognak, mert meglelték az értelem fényét és azt sokaknak megmutatták. Ámen.

(A temetést Pákozdi István egyetemi lelkész tartotta)

A protestáns gályarabok és de Ruyter admirális emlékezete A háromszázharmincöt éve kiszabadult gályarab-prédikátorok emléke előtt február 11-én számos református egyházközségben ünnepi istentisztelettel, előadással tisztelegtek Magyarországon. Az Egyetemi Lelkészség reggeli szentmiséje végén mi is megemlékeztünk róluk.

Az 1670-es évek a protestáns egyházak életében a próbatétel évei voltak. A magyarországi ellenreformáció idején, 1674. március 5-én több mint hétszáz protestáns hitvallót idéztek a Pozsonyban felállított különbíróság elé, amely során mintegy háromszáz pap, tanító jelent meg a tárgyaláson. A bíróság felségsértéssel, hazaárulással, a katolikus Egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik” beismerését és áttérésüket a katolikus hitre. Séllyei István, a Dunántúli Református Egyházkerület szuperintendense (püspöke) a tárgyaláson a következő szavakkal védekezett: „mi ártatlanok vagyunk, ha pedig a mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk… lehetetlen, hogy mi egynéhányan eladnók vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet a mi eleink sok vérek hullásával kerestek, elviselhetetlen iga alá vetvén mind eklézsiánkat, mind országunkat.” A beidézett prédikátorok közül a legállhatatosabbakat, akik semmifajta megalkuvásra nem voltak készek, kisebb csoportokban várbörtönökbe vitték, majd több mint negyven papot Nápolyba hurcoltak, de közülük csak harminckettő maradt életben, akiket eladtak gályarabnak. Sorsuk nagy visszhangot keltett Európa protestáns országaiban. Gyűjtés indult kiszabadításuk érdekében és ez többszöri kísérlet után végül a holland Michiel de Ruyter (Vlissingen, 1607. március 24. – Siracusai-öböl, 1676. április 29.) admirálisnak sikerült 1676. február 11-én. „Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam” – ezekkel a híressé vált szavakkal fogadta hajóján a holland tenger-

nagy a huszonhat megmentett prédikátort. A gályarabok kiszabadítására egész Európa felfigyelt, pár év alatt több gazdagon illusztrált könyv jelent meg a hithősök megpróbáltatásairól. E könyvek alapjául az egyik gályarab, Kocsi Csergő Bálint Narratio brevis de oppressa libertate ecclesiarum Hungaricarum (Rövid elbeszélés a magyarországi egyházak elnyomatásáról) című, hosszú időn át csak másolatban elterjedt kézirata szolgált. Bod Péter, a neves erdélyi egyháztörténet-író a latin nyelvű kéziratot lefordította és kiegészítette. Műve 1738-ban jelent meg Kősziklán épült ház ostroma címmel. A 19. század végén a protestáns identitástudat erősítése céljából megélénkült a gályarabok iránti érdeklődés, amely során elterjedt a Térj magadhoz, drága Sion kezdetű ének. Zenéjét Luttenberger Tihanyi Ágost 1890-ben szerezte, szövegét Pauli Joachim (1636– 1708) műve után Jeszenszky Károly mezőberényi evangélikus lelkész írta ugyanabban az évben. A 20. században a protestáns énekeskönyvekbe kerülve a zenemű gyakran használt hiterősítő énekként szerepelt és szerepel a mai napig. Magyar földön a gályarabokra emlékezve Debrecenben, a Nagytemplom mögötti téren, 1895ben emeltek elsőként köztéri emlékművet Hegyi Mihályné adományából. Hollandiában 1907-ben, Michiel de Ruyter admirális születésének háromszázadik évfordulóján látványos ünnepségeket szerveztek. A Holland Királyi Posta bélyeget adott ki az admirális emlékére. A Magyarországi Református Egyház Konventje ezüstből készített koszorút küldött az admirális Amszterdamban található sírjára. A gályarabok kiszabadításának kétszázhatvanadik évfordulója alkalmával, a központi Kálvinünnepség keretében 1936. május 6án Marjay Károly mezőtúri lelki-

15 pásztor 1933-ban tett javaslata szerint a Magyarországi Református Egyház konventi (ma zsinati) székházában a megpróbáltatásban résztvevő lelkészek neveit ismertető emléktáblát avattak fel. A háromszázadik évfordulóra készülve, 1973-ban szépirodalmi alkotásként jelent meg Moldova György Kossuth-díjas író A negyven prédikátor című műve, amely Kocsi Csergő Bálint kézirata alapján dolgozza fel a történetet. Magyarországi látogatása során, 1991-ben II. János Pál pápa a debreceni református Nagytemplomban tartott ökumenikus istentiszteletet követően a kiengesztelés jeleként megkoszorúzta a gályarabok emlékművét. II. János Pál pápa nemes gesztusára emlékezve 2006-ban a Tiszántúli Református Egyházkerület bronzból öntött koszorút készített a gályarabok emlékoszlopára. Hollandiában, 2007-ben államilag hivatalos emlékévet tartottak Michiel de Ruyter admirális születésének négyszázadik évfordulója alkalmából. Hazánkban ezen az évfordulón Kecskeméten emlékkiállítást, Debrecenben konferenciát rendeztek, amely lehetőséget biztosított az egyháztörténelmi események tudományos feldolgozása mellett a holland-magyar kapcsolatok erősítésére. Reméljük, hogy a mostani évforduló is segít megismerni és megbecsülni a gályarabságot elszenvedő mártírprédikátorokat és protestáns hitbeli elkötelezettségüket. Millisits Máté református művészettörténész

Megjegyzés: Nem feledhetjük azt a tényt, hogy nem sokkal előbb szenvedtek vértanúságot katolikus hitükért a Szent Kassai Vértanúk,

Körösi Márk, Grodziecki Menyhért és Pongrácz István, akiket Rákóczi protestáns hajdúi 1619. szeptember 7-én brutális kegyetlenséggel mészároltattak le. „Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni” – e szavakkal borultak térdre a kínzások előtt mindhárman és énekelték el a Te Deumot. Talán, egyszer eljön az idő, amikor közös emléket állíthatunk a protestáns gályaraboknak és a kassai vértanúknak! (Szerk.)

K ITEKINTÉS Egyetemi pasztorációs kongresszus Münchenben Emberformálás a tudomány és az Evangélium fényében Megrendülten állok a Fehér Rózsa emlékmű előtt a müncheni Ludvig-Maximilian Tudományegyetem főépületének előcsarnokában. A mozgalomhoz tartozó Scholl testvérpár utolsó napjairól készült film jelenetei kavarognak bennem, amit előzőleg az egyetemi pasztorációs kongresszus résztvevőivel együtt néztünk meg. A Harmadik Birodalom idején keresztény egyetemistákat békés ellenállási szervezetbe tömörítő mozgalom a szabadságért és az igaz értékekért vállalt küzdelem jelképévé vált. Kiállásuk nem csak megrendülést kelt, de állásfoglalásra is serkent, ugyanakkor személyes kérdéseket is megpendít. Ahogy leperegnek előttem a filmkockák óhatatlanul is felmerül a kérdés bennem: vajon az elkötelezett, tanúságtevő emberek formálása célja vagy kiindulási pontja az egyetemi pasztorációnak? Az egyetemisták lelkipásztori kísérését sajátos világukban a róluk alkotott képünk alapvetően befolyásolja. Szabadon választott szakterüle-

ten, nem iskolás fokon történő képzésük alatt olyan hatásoknak vannak kitéve, amelyek meghatározóak formálódásukban. Kiben bízhatok meg a megváltozott körülmények között? Hogyan állom a teljesítménykényszer és a felelősség próbáját? Ezek azok a kérdések, amelyek előtérbe kerülnek életüknek e szakaszában. Ez az az élethelyzet, amelyben az Egyház szeretné elkísérni a diákokat, ezek azok a törésvonalak, amelyekben a diákok elérhetőek, megközelíthetőek. A diákok élethelyzetéből, sajátos körülményeikből kiindulva, keresni kell e határhelyzeteket, meg kell érteni a kérdéseiket, hogy együtt keressünk rájuk választ és meg kell találni a hangot, a nyelvet, amelyen keresztül párbeszédet folytathatunk velük. A fiatalok nyitottsága, igazságérzete, bátorsága arra készteti őket, hogy felületet keressenek e jellemzőik, adományaik tettekre váltásához. Nem mindegy azonban, hogy milyen zászló alá sorakoznak fel. Szembesíteni kell őket azzal a mély, alapvető vágyukkal, hogy életüket valami igazán értékesre, szépre, nagyra tegyék rá. Az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) által szervezett kongreszszus az egyetemi pasztoráció európai perspektíváit vizsgálta Tudomány, Nevelés és Evangélium címmel, figyelembe véve a fent említett tapasztalatokat. A résztvevő püspökök és delegátusok három területet jártak be a kérdéskörben: az egyetemi hallgatók és oktatók helyzetét, a hit megélésének módjait az egyetemi környezetben és a hit és értelem, hit és kultúra párbeszédét illetve annak lehetőségeit. Erdő Péter bíboros, a CCEE elnöke a konferencia résztvevőihez írt levelében kiemelte, hogy az egyetemi pasztoráció a hit és a tudomány közti párbeszéd közege kell, hogy legyen. Nem csak az egyetemistákat és tanáraikat kell megcéloznia, hanem az evangéliumi örömhír teljessége által az emberi

16 tudás sokoldalúságát és a tudomány széttöredezett területeit kellene megszólítania és egybefognia. A CCEE „Katekézis, Iskola és Egyetem” bizottságának elnöke, Vincent Nichols westminsteri érsek boldog Henry Newman bíboros nevelési koncepciójának bemutatatásával az egyetemi képzés és a tudományok olyan szétdarabolódására hívta fel a figyelmet, amely által a különböző területek teljesen elhatárolódnak egymástól. A newmani vízióban az egyetemi képzésnek minden diszciplínát át kell fognia. Egy használhatóan kidolgozott integrációs elv, ami a tudományok egyesítésében gondolkodik, mind a mai napig hiányzik az egyetemekről. Newman bíborosi jelmondata (cor ad cor loquitur) is kifejezi azt a törekvését, amelyben az istenhit megalapozásához szükséges tudományos bizonyítékokat mindig a lélekkel való párbeszéd dinamikájában próbálta szemlélni. Sergio Lanza olaszországi egyetemi lelkész a hit megtapasztalásának lehetőségeit vizsgálva az egyetemi környezetben a hitelesen megélt katolikus meggyőződés kultúrateremtő esélyeit fontolgatta. Az egyetemi lelkészségek illetve közösségek profetikus szerepet vállalhatnak ebben, hiszen a gondolkodásban elérkeztünk a pozitivizmustól meghatározott, mindent megmagyarázni képes értelem korának végéhez. A megcélzott, mindent átfogó humanizmus csak akkor jöhet létre, ha az összes tudományág helyére kerül egy antropológiai szintézisben. Olivier Rey professzor Rene Girard francia filozófus tézisét elemezve arról tett tanúságot, hogy a hit és értelem közti párbeszéd eredményes lehet. Girard, akiről sokan azt állították, hogy egy prédikátornak álcázott antropológus, megtalálta a módját, hogy a Szentírásban is fellelhető ismeretekre építve az emberiségről egy sokkal hitelesebb képet tárjon elő, mint azt bármely antropológus tehetné.

Egyre több tudós veti el azt a nézetet, miszerint a modern tudomány úgy határozza meg önmagát történetiségében és szervezettségében, mint a vallás ellentéte. A modern tudományok ismereteket nyújtanak, de nem a teljes igazságot, mert úgy állítják be eszközeiket, hogy teljesen kizárják az ember érzelmi világát. Sokak szerint a valóság a tudomány és az érzelem (szeretet) találkozása. A kereszténység szerepe tehát nem az, hogy a tudomány ridegségét ellensúlyozza vagy kipótolja az ebből fakadó hiányt, hanem, hogy új távlatokat nyisson annak érdekében, hogy a humán tudományok valóban az emberről szóljanak. Del Agua Perez atya az egyetemi hallgatók helyzetének jellemzőit vizsgálva az abszolút pragmatizmusra, a keresztény mivolt anonimitásban való megélésének problémájára hívta fel a figyelmet. Az új evangelizáció legfontosabb feladatául a keresztény identitás megőrzését, illetve elmélyítését jelölte meg. A teológiai reflexió akkor teljesíti küldetését, ha összhangban van az imádsággal és megélt, megtapasztalt valóságok alapján áll. A kérdés, amit soha sem szabad szem elől téveszteni: mi lehet jó az embernek? Ha ez sikerül, akkor az egyetemi közösségek valóban az „evangelizáció campusai”, az egyetemi lelkészségek pedig az „intelligencia pasztorációjának helyei” lehetnek. A CCEE által szervezett kongresszus résztvevői megerősödtek azon hitükben, hogy ez a munka óriási lehetőséget rejt magában és hordozza a gondolkodás horizontja kiszélesítésének, és az Isten-kérdés újszerű átgondolásának esélyét, amelyre a mai európai társadalomnak nagy szüksége van.

Takó István kolozsvári egyetemi lelkész

A buddhizmus Magyarországon (a Buddhista Misszió és a Tan Kapuja Buddhista Főiskola könyvtárának bemutatása) A mai kor embere Magyarország lakosságának jellemző vallását a kereszténységgel azonosítja. Római és görög katolikusok, protestánsok, evangélikusok, unitáriusok, baptisták és még sok kis keresztény szekta és gyülekezet színesíti a palettát. Kevesen tudják azonban, hogy Magyarországon a Buddhista Misszió 2002-ban ünnepelte megalapításának 50. évfordulóját, tehát 59 éve működik buddhista vallási közösség hazánkban. Annak idején, a Kádár korszakban Dr. Hetényi Ernő ügyvivő vezette a kis létszámú hívőt és szimpatizánst tömörítő közösséget. A 80-es években Dr. Horváth József és Kerti Mária saját házában adott otthont az egyre terebélyesedő, de még mindig csekély létszámú baráti társaságnak. Lakásuk nappalijában rendezték be az oltárt, ahol a buddhista istentiszteletet, a puját (ejtsd: púdzsát) tartották szombaton délutánonként. Ha nyomon követjük történészek és kutatók a magyarság ősvallásaira vonatkozó írásait, láthatjuk, hogy az egyik legismertebb, független, ma is élő őstörténet kutató, Pap Gábor művészettörténész a magyarok Kárpát-medencei honfoglalásának idejére négy vallás létének nyomait tudta azonosítani a honfoglaló magyarok népességében. Ezek egyike a sámánizmus, a táltosok vallása, ők a felsőbb világokkal kerestek közvetlen kapcsolatot. Révüléssel, regöléssel kipuhatolták az égiek akaratát, gyógyulást hoztak a betegeknek. A második a keresztény vallás, annak is inkább a keleti ortodox ága lehetett az a hit, amit az őshazából, DentuMagariaból a Krím-félsziget mellől indulva eleink elsajátítottak és

17 magukévá tettek. Pap Gábor szerint ezeken kívül a manicheizmus is hatással volt a honfoglaló magyarokra, valamint negyedikként, de nem utolsó sorban a buddhista vallás nyomait is visszavezeti Pap a vándorlás idejére eleink életében (ld. Angyali korona, szent csillag. Napút. A természetes műveltség holnapja. Megtalálható: http://www.naput.hu/kultura/angya li-korona-szent-csillag/oldal-9). Tehát kulturálisan színes képet festett a honfoglaló magyarok világképe, e vallások valószínűleg békésen léteztek egymás mellett, különösebb vetélkedés nélkül egészen addig, amíg Szent István állam- és egyházalapító király rendelkezéseivel hivatalosan felvette a római kereszténységet. A buddhista vallás gyermekek számára íródott katekizmusa még a XIX. században jelent meg az erdélyi Máramarosszigeten, egy példányát ma is őrzik az Országos Széchenyi Könyvtárban. (Buddhista káté bevezetésül Gótamó Buddha tanához. A délvidéki buddhisták szent iratai után, az európaiak használatára összeállította és jegyzetekkel ellátta Szubhádra Bhikshu. Máramaros-sziget, Mayer és Berger Könyvkereskedése, 1893. Újabb kiadás: 2006. Trajan Könyvesműhely.) Ezt a buddhista kiskátét 2006-ban újra kiadták hazánkban (Szubhádra Bhikshu: Buddhista káté bevezetésül Buddha tanához, Trajan Könyvesműhely, 2006). Hogy a buddhizmus a magyarok tudatában régi idők óta jelen van, bizonyítja az is, hogy a rendszerváltás után gyakorlatilag előzmények nélkül, szinte a semmiből, rövid idő alatt közel húsz buddhista kisegyházat és felekezetet jegyeztek be. Budapesten működik a Tan Kapuja Buddhista Főiskola. Európa keleti felén szintén nem gyakori, hogy egy keleti vallást főiskolai szinten, diplomát adó kép-

zés keretében oktassanak. Szintén figyelemre méltó tény, hogy míg a katolikus Egyház vezetője kétszer, 1991-ben és 1996-ban járt Magyarországon, addig a buddhista közösség feje, a XIV. Dalai Láma már hetedik alkalommal járt hazánkban, kétszer átutazóban és ötször hazai buddhista közösségek meghívásának eleget téve.

Két buddhista könyvtár működik Magyarországon. A Buddhista Misszió könyvtárának magja egy, a Teozófiai Társulattól kapott doboznyi könyv. A könyvtár működését a misszió Kamaraerdei Közösségi Házában kezdte meg. Az épület a hívek önkéntes munkájával, egyházi és állami támogatásból épült. Elhelyezkedését tekintve nincs messze a Kelenföldi pályaudvartól, így viszonylag könnyen megközelíthető. Állománya a Könyvtárportál statisztikai grafikonja szerint a 2001-ben számon tartott kétezer kötetről 2009re tizenkét ezer kötetre emelkedett. Az éves forgalom kb. 150 és 200 közötti olvasóval és nagyjából 700 kölcsönzéssel számol. A könyvtárosok száma általában három fő, akik felváltva teljesítenek szolgálatot. Munkájukat társadalmi munkában végzik. A könyvtár könyvtárközi kölcsönzésben nem vesz részt, legalábbis az ODR-ben, az

Országos Dokumentum-ellátási Rendszerben nincs regisztrálva. Saját internetes katalógusuk a Buddhista Misszió honlapjáról érhető el a http://www.dharma.hu/konyvek/dh arma_konyvtar_katalogus internetcímen. Téma szerint, szerző, cím és kiadó alapján lehet kikeresni a könyveket. A könyvtári katalóguson kívül könyv- és filmrecenziók találhatók a honlapon. A könyvtár gondoskodik egy olyan több ezer fotót számláló gyűjtemény digitalizálásáról, amely a buddhizmus magyarországi hőskorától kezdve örökíti meg a vallás hazai kibontakozását. A másik buddhista könyvtár a pesti oldalon, a IX. kerületi József Attila lakótelepen működő A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán található. Az állomány pár száz kötettel múlja felül a misszió könyvtárát, könyvtáros is mindössze két fő van, bár ők természetesen nem társadalmi munkában végzik munkájukat. Az ODR-ben 2009-ben 34 dokumentumot kölcsönöztek, tehát részt vesznek az országos könyvtárközi kölcsönzési forgalomban. 2009-ben olvasó a főiskolai könyvtári funkcióból adódóan 1300 fő volt, kölcsönzéseik száma megközelíti a 3000 dokumentumot éves szinten. Katalógusuk szintén elérhető az interneten mind a könyvtárportál felől megközelítve, mind a könyvtár honlapjáról kattintva a megfelelő ugrópontra. Előnyös, hogy a Szirén programot használó valamennyi kis és közepes könyvtár katalógusa egy közös integrált katalógusban látható, így a vidéki, erdélyi, felvidéki, vajdasági és kárpátaljai gyűjtemények olvasói is láthatják és megjeleníthetik a ritkaságokat és kuriózumokat tartalmazó könyvtár állományát. Zárógondolataként nem feledkezhetünk meg a XVIII-XIX. században élt magyar kutatóról, Kőrö-

18 si Csoma Sándorról, akit világszerte a tibetológia atyjaként tartanak számon, és aki elsőként állította össze az első tibeti nyelvtankönyvet (Grammar of the Tibetan language. Akadémiai Kiadó Bp., 1984), tibeti-angol (TibetanEnglish dictionary. Akadémiai Kiadó Bp., 1984), majd szanszkrittibeti-angol szótárt ( SanskritTibetan-English vocabulary. Akadémiai Kiadó Bp., 1984). Nem feledkezhetünk meg róla, hogy ő is a buddhizmus fellegvárában kereste a magyarok őshazáját. Somorjai Noémi (Készült az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola Könyvtári programja keretében. A szerző címe: [email protected])

V ISSZATEKINTÉS Az idén is volt KELET Sopronban láthattuk, ahogy egyre inkább hagyománnyá érik az ötlet, hogy a kárpát-medencei keresztény magyar egyetemisták találkozzanak egymással. Mindenképpen siker, hogy nőtt a résztvevők száma, de a felvidékiek most, a vajdaságiak még mindig hiányoztak, ezúttal viszont jöttek kárpátaljaiak, akik eddig nem voltak. Pénteken kezdődött (január 28-án), és vasárnapig tartott (január 30-ig). Az érkezőket regisztrálták és rögtön el is vitték a lelkes érdeklődőket várost nézni. A szállás egy kollégiumban volt, viszonylag kulturáltan elrendezve. Az első program nem ott volt, hanem egy étteremben, ahol bált is rendeztek. Kicsit furcsálltam, hogy bállal kezdenek, de gondoltam, miért ne! Már az elején feltűnt, hogy mennyi fontos ember jelent meg magán a megnyitón (rektor, püspök, polgármester). Tavaly az MKK rendezte a jeles eseményt, de el sem tudom képzelni, hogy ez ott megtörténhetett volna (bár Székely János püspök

egy személyben rektor is és tiszteletét tette nálunk). A nyitótánc szép volt, a vacsora bőséges, az ember már arra gondolt, hogy helyet akarnak a tánchoz, hiszen talán teli hassal kisebb a lelkesedés. Bár ezúttal élőzene volt, a zene stílusa erősen eltért az általunk megszokottól, de kellő nyitottság mellett lehetett rá táncolni. A bálról folyamatosan szállingóztak haza az emberek. A következő reggel fakultatív misével kezdődött, majd a szombati nap programjait egy egész napos szentségimádás kísérte végig. A reggeli már a szigorúan szervezett lazaság jegyében telt, mindenki megkapta, hogy mikor, milyen turnusban kell ennie. Reggeli után Pápai Lajos megyéspüspök úr tartott előadást a hivatásokról. Ezt követően párhuzamos előadások voltak: a szerzetesi életről a XXI. században és a szerzetesi építészet területén művelődhettünk. Mivel bál volt előző este, így az előadásokra sokan 2-3 óra alvással felvértezve jöttek el. A párhuzamos két előadást egy előadósbeszélgetős trilógia követte. Én a globális problémákhoz szóltam hozzá (vagy szóltam be, ízlés kérdése), de a kínálatban volt még a hagyomány és az El Camino. Napközben egyébként tájékozódtam az egyenruháról is, amit minden helyi egyetemista viselt. Volt rajtuk rang(évfolyam)-jelzés és mindenféle egyéni felvarrások is. A beszélgetés már egybefolyt a Forró Cappuccinoval, ami egy zeneelőadás vegyítést jelentett, a résztvevők nagy része be is állt a táncosok közé. Vacsora után még egy kerekasztal-beszélgetés is volt az egyetemi pasztorációról, végül egy vetélkedővel zárult a nap, Sopron hideg belvárosában, ami már jó alkalom volt mások megismerésére is. Vasárnapra az értékelés és a záró szentmise maradt. A misében semmi szokatlan nem volt, attól eltekintve, hogy a Közgazdaságtudományi Kar aulájában tartották és ezt megjegyezte Pákozdi István

atya is. Sopronban egy kiváló közösséget ismertünk meg, kiváló egyetemi lelkésszel, aki menedzseri erényekben is bővelkedett. Budapestről 40-en voltunk, Matolcsy Kálmán és Pákozdi István atya, valamint Regina Mair nővér is. Jövőre irány Debrecen, ahol a következő KELET lesz! Szabó-Turák Dávid ([email protected])

V ERS A 21. század imádsága Mi Atyánk! Te távoli, halk Remény a Mennyben! Ereszkedj le végre s kulcsold imára tenyerünk! Kifogytunk itt kérni – dühödt, néma könnyben, Megtörten dacolva – a tegnapi kenyerünk... Egy új országot vártunk, hol nem vethet gyökeret Annyi bú, korcs viszály, s az antihatalmak... A kitartás gyümölcse hódít újra teret, És hit-remény-szeretet: létező fogalmak! Az ellenség vétkét ma hogy vegyük vállunkra, Míg saját terhünktől is összeroskadunk?! Mi okból építesz csekély bizalmunkra, Mellyel kezdetektől balgán viaskodunk? Felfogni oly nehéz – ha lehetőség sincs még – Jelképekbe burkolt atyai Alakod... És átszellemült vággyal, hőn rebegni ismét: „Mi Atyánk! Legyen meg a Te akaratod!” Szijjártó Albertina

19

R ECEPTEK Egy recept Ezúttal a böjti időszakra és Húsvétra kínálok egy – egy receptet. Almás sajtsaláta 6 darab almát meghámozunk, kivágjuk a csumáját, apró kockákra vágjuk és beleöntjük egy nagy salátástálba. azonnal lelocsoljuk egy citrom kipréselt levével és jól összeforgatjuk. Hozzáteszünk 10 dkg apró kockára vágott Pannónia sajtot, 15 dkg apró hasábokra szeletelt trappista sajtot, majd 3 kisebb fej lila hagymát vékonyra szeletelve (a hagymát előzetesen sózzuk meg!). Keverőtálban keverjünk el 3 dl tejfölben egy evőkanál mustárt, csipet sót, 1 kávéskanál porcukrot, 2 gerezd picire vagdalt fokhagymát, egy fej egészen apróra vágott lila hagymát és 10 dkg szétmorzsolt márványsajtot. A keveréket öntsük rá a salátára és alaposan keverjük át, hogy egynemű keveréket kapjunk. Lefedve néhány órára tegyük a hűtőszekrénybe. Tálaláskor a tetejét apróra vágott snidlinggel díszítjük. Rozmaringos báránysült Egy kiló körüli szép báránycombot megsózunk, bedörzsölünk őrölt feketeborssal és megtűzdelünk előzetesen félbevágott 5 gerezd fokhagymával. Tegyük a húst egy tűzálló tálba és szórjunk rá friss rozmaring leveleket bőségesen, a rozmaring ágakat pedig dobjuk a hús mellé. Locsoljuk meg a húst egy deci olíva olajjal, majd toljuk be a tálat a 180 C fokra előmelegített sütőbe. Egy kiló burgonyát hámozzunk meg és vágjunk falatnyi darabokra. A húsnak kb. 90 perc kell, hogy puha legyen, a burgonyának kb. 50 perc, így mikor a hús már

40 perce sül, rendezzük el a comb mellett a köretet és sózzuk meg. A sütési idő alatt 5 – 6 alkalommal locsoljuk meg a húst saját szaftjával és egyúttal a burgonyát is forgassuk meg. Szeletelés előtt a sütőből kivéve 5 percig hagyjuk pihenni a húst. Friss zöld salátával tálaljuk az ünnepi asztalra. Jó főzőcskét! Zakar András

VICCES Praktikus házszentelés „Tisztelendő Úr, csápoljon mán be az ólba is, oszt a kútba is locsoljon...” – hogy hatékony legyen az áldás… (idei történet NagyPallai Béla peleskéről paróchustól). * Veszélyes üzem A gyertyaszentelő liturgia végén az egyik gyertyától tüzet fogott és kigyulladt a ceremonár. Szerencsére egy hívő összehajtott miseruhával addig csapkodta a hátát, amíg elaludtak a lángok. Ezután bement a sekrestyébe, karinget váltott, majd folytatta a munkáját, mintha mi se történt volna. Sem ő, sem a tűzoltásra használt miseruha nem sérült meg, az eredeti karingen viszont azóta is hatalmas lyuk tátong. A liturgia, úgy látszik, veszélyes üzem — talán ezért is tartanak tőle anynyian... (Rihmer Zoltán) * Újszülöttnek minden vicc új * „Teológiai vita” Egyszer a pápa elhatározta, hogy kitiltja a zsidókat a Vatikánból. A zsidók felháborodtak, ezért a pápa beleegyezett, hogy ha egy zsidó le tudja győzni teológiai vitában, maradhatnak. A zsidók egy bölcsességéről ismert rabbit választottak, hogy kiálljon a pápával a „párbajra”. A rabbi azt mondja, tegyék érdekesebbé a vitát azzal,

hogy egyiküknek se legyen szabad beszélni. A pápa beleegyezett. A vita napján a pápa és a rabbi leültek egymással szemben, a hívek köréjük gyűltek. A pápa felemelte három ujját. A rabbi felmutatta egy ujját. A pápa egy kört rajzolt a levegőbe. A rabbi a földre mutatott. A pápa elővett egy ostyát és egy pohár bort. A rabbi elővett egy almát. A pápa ekkor felállt: Feladom – mondta. Te túl bölcs vagy. Maradhattok. Később megkérdezték a pápát a bíborosok, mit beszélt a rabbival? – Először felmutattam három ujjamat, hogy a Szentháromságra emlékeztessem. Ő felmutatta egy ujját, jelezve, hogy egy Isten van mindkét vallásban. Ezután rajzoltam egy kört a levegőbe, mutatva, hogy Isten mindenhol ott van körülöttünk. Erre a földre mutatott, jelezve, hogy Isten itt is van, velünk. Ekkor elővettem egy ostyát és egy pohár bort, megmutatva, hogy Isten feloldoz a bűneink alól. Ő elővett egy almát, hogy az eredendő bűnre emlékeztessen. Mindenre volt válasza. Mit tehettem volna? Közben a zsidók is körülvették a rabbit: - Mi történt, rabbi? - Először azt mutatta, hogy három napunk van elhagyni a várost. Mutattam, hogy egy zsidó sem fog elmenni. Ezután körbemutatott, jelezve, hogy az egész várost megtisztítja a zsidóktól. A földre mutattam, jelezve, hogy mind itt maradunk. - És utána? A rabbi vállat vont: - Nem tudom. Elővette az ebédjét, mire én is. * A vasárnapi mise végén így szól a pap a hívekhez: Van egy jó és egy rossz hírem! A jó hír az, hogy van elég pénzünk a templom tornyának a megjavításához. A rossz hír az, gyermekeim, hogy mind a ti zsebetekben van. Egy férfi egész héten keresi az új kalapját, de sehol nem találja.

20 Vasárnap misére megy a templomba, beül a hátsó sorba. Elhatározza magában, hogy a mise végén majd gyorsan elindul kifelé, és leakaszt egy idegen kalapot a fogasról. Mikor véget ér a mise, a férfi inkább meggondolja magát, mégsem lop kalapot, hanem odamegy a paphoz: - Atyám, én bűnös szándékkal jöttem ma a templomba, hogy egy kalapot lopjak, mert a sajátomat elhagytam. De amikor végighallgattam a beszédét a Tízparancsolatról, meggondoltam magam. - Isten megáld ezért, fiam. Örülök, hogy meghallgattad az Úr szavát, hogy „Ne lopj!” Ugye, ez volt, ami hatott? - Nem, Atyám, amikor azt említette, hogy „Ne paráználkodj!” akkor eszembe jutott, hol hagytam a kalapomat. * Hittanórán megkérdezi az oktató a gyerekektől: - Ki tudja, milyen bűnt követett el Ádám? Pistike jelentkezik: - Tiltott gyümölcsöt evett. - Helyes. És mi lett az eredménye? - El kellett vennie Évát feleségül. * A közösség vezetője megbíz embereket, hogy minél több Bibliát adjanak el. Két hét múlva a gyűlésen beszámolót tartanak. Valaki eladott ötöt, valaki tízet, de a legnagyobb eredményt a dadogós érte el, aki több mint húsz Bibliát adott el. Kérdik, hogyan csinálta? -A-A-AAzt mo-mo-mo-mondtam, ha nem ve-ve-ve-veszik meg, fe-fe-fefelolvasom!

H IRDETÉSEK 1. Március 19-én, Szent József ünnepén az Óbudai Egyetem egyetemi lelkészsége szervezésében kis zarándoklat lesz Makkosmáriára. A kegytemplomban a

szentmise 11 órakor kezdődik, bárki csatlakozhat! 2. A havi szokásos szentségimádás március 21-én, hétfőn 19 órakor kezdődik a MSzT alagsorában. 3. Március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (a Megtestesülés ünnepe) reggel 7 órakor lesz szentmise a Sapientia diákkápolnájában. 4. Március 31-én, csütörtök este 18.30-kor kezdődik Pályi Gyula modénai egyetemi tanár előadása a torinói lepelről az MKK-ban. Érdeklődők is eljöhetnek rá! 5. Április 3-án, Nagyböjt örvendező vasárnapján az esti mise gitáros lesz. 6. Április 4-5-6-án tartjuk Leányfalun a XVII. Egyetemi Pasztorációs Konferenciát. 7. Április 10-én a vasárnapi misében megemlékezünk a két éve elhunyt Jáki Szaniszló tudós bencés atyáról, majd pedig részletet hallgatunk meg műveiből. 8. Április 11-én, hétfőn lesz a hónap szentségimádása, majd azt követően az egyetemi oktatók találkozója a MSzT alagsorában. A gondolatébresztőt Szabó László tanár úr tartja Teilhard de Chardinről. 9. Április 14-én 19 órakor a MSzT-ban lesz a böjti ökumenikus imádság, amelyen Gulybán Gergő g. k. egyetemi lelkész hirdet igét. 10. Április 18-án, hétfőn este lesz a félév ún. kis zarándoklata a budai Szent Adalbert kápolnába (Fehérvári út) és onnan a Galváni úton lévő nemrég restaurált kápolnába. Utána agapé. 11. Április 21-én, Nagycsütörtökön a lábmosás szertartásával együtt tartjuk a Szent Három Nap kezdetét 18 órakor (MSzT), utána agapé és virrasztás 22 óráig. 12. Április 30-án 15 órakor lesz Bernáth Géza és Juhász Orsi nászmisés esküvője a MSzT-ban. 13. Május 1-jén 10 órakor kezdődik II. János Pál pápa boldoggá avatási szertartása Rómában, amelyet az MTV élőben közvetít. 19 órakor a MSzT-ban lesz a felnőtt keresztség, bérmálás és elsőáldozás. 14. Május 7-én, 16.30-kor kezdődik Radics Géza és Zhang Qian esküvője a pesti ferences templomban. 15. Május 9-én lesz a hónap szentségimádása. Kezdete: 19 óra a MSzT alagsorában.

16. Május 14-én, szombat délelőtt lesz a pálos Bánk testvér diakónussá szentelése Petőfiszálláson. 17. Május 21-én 16 órakor kezdődik Marco Bianchi és Tóth Éva nászmisés esküvője a Jáki kápolnában. 18. Szívesen vár kisebb csoportokat a nemrég megnyílt Lillafüredi Lelkigyakorlatos Ház! A ház 16 fő befogadására alkalmas. A vállalkozó kedvű fiatalok számára adott egy kétezer négyzetméteres, gyümölcsfákkal teli kert, amely jó lehetőséget nyújt a sátrazni vágyóknak. A festői környezetben lévő, korábban plébánia funkciót betöltő épület patinás külsejével a település impozáns építménye. Szent István, valamint Nepomuki Szent János szobrai találhatók vele szembe. A szomszédságában helyezkedik el a Kohászati Múzeum. Az utca végén van a Lillafüredi Palota Szállóhoz vezető függőkert. A Hámori-tó mindössze 10 perces séta. Ugyancsak tíz percre található a Lillafüredi Kisvasút megállója. A kisvonat magyarországi viszonylatban a második leghosszabb erdei vasúti pályán közlekedik. A lelkigyakorlatos ház szolgálatában áll egy 15 illetve 16 fős kisbusz, amely készséggel szállítja a csoportokat. Templomunk, amelynek Magyarországon egyedülállóan Szent Flórián a védőszentje, bármikor nyitva áll szentmisére, szentségimádásra, elmélkedésre. Az elmúlt években lett belülről teljesen felújítva. Elhelyezkedésének és szépségének köszönhetően nagyon sok fiatal pár fogad itt örök hűséget. Az elmúlt év októberében a világhírű Mága Zoltán is egyik koncertje helyszínéül választotta templomunkat. Szállásfoglaláshoz, illetve kérdésére készséggel állok rendelkezésre a [email protected], 70/313-4398 elérhetőségeken. A ház egészen pontosan Felsőhámoron van, weboldala: www.lelkigyakorlatoshaz.mlap.hu. Lange László a Lelkigyakorlatos Ház Vezetője (egykori Gerlóczy-kollégista) 19. Liturgikus lelkigyakorlat (elméleti és gyakorlati kérdések a latin Egyház liturgiájáról) lesz május 27-29. között (péntek estétől vasárnap ebédig) a leányfalui Lelkigyakorlatos házban. Vezeti: Pákozdi István teológiai tanár. Jelentkezni lehet a 26/383-212 telefonszámon, vagy a [email protected] címen.

Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Köszönjük: Dr. Egri László, Dr. Pákozdi István, Dr. Szabó László, Dr. Zakar András, Millisits Máté, P. Koronkai Zoltán SJ, Somorjai Noémi, Szabó-Turák Dávid, Szijjártó Albertina, Szunyogh Xavér Ferenc OSB, Takó István írásait, a fordítók munkáját és a Magyar Kurír hozzájárulását! A képek Komáromi János illusztrációi. A közelgő Húsvétra hitében megerősödést, bőséges kegyelmeket kívánunk minden olvasónknak! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax: 203-1734, [email protected], www.egylelk.com