2011. Veni Sancte
60. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Fıiskolai Lelkészség lapja Mottó: „In principio...” (Kezdetben) 1,Móz 1,1
A KTUALITÁS
ennél súlyosabbat mondani), ez kinyilatkoztatás.
Kezdetek A múlt század egyik jeles teológusának, Alszeghy Zoltán jezsuitának, a római Gregoriana híres tanárának – aki különben Boldog II. János Pál pápa egyik bizalmas tanácsadója is volt – van egy kis könyve, amelynek ezt a címet adta: A kezdetek teológiája (TKK Róma, 1979). A protológia ugyanolyan tudományág, mint a futurológia, vagy a biológia. Vizsgálja a világmindenség kezdetét, a teremtést, az emberiség kezdetét, magát az embert, azután pedig érdekes módon a nyomor kezdetét és a szövetség kezdetét, mint valami folytonosan visszatérő, történelmünkben állandóan benne lévő jelenséget. Az új iskolaév kezdete, a nyár, a szabadság, a felfrissülés utáni újrakezdés fölveti a kérdést: van-e értelme itt és most elkezdeni, újra kezdeni, a mindig ismétlődő ugyanazt folytatni? Ha a Biblia erősen kihallható üzenetére gondolunk, akkor azt kell, hogy állítsuk: van értelme, igen, van értelme a kezdetnek, hiszen a végtelen, kezdet nélkül való Isten hozzánk hajló szeretetében a kezdetet is magáévá tette és megszentelte. Amikor a világ teremtéséről tanulunk, tanítunk, mindig Mózes 1. könyvét nyitjuk fel, ahol a legsúlyosabb szavakkal találkozunk (Platon, Dante vagy Madách sem tudtak
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet" Itt minden szó fontos, mégis a kezdetben (in principio) a legelső. Kezdetben, azaz akkor kezdődött az idő, előtte nem volt semmi más, csak az időtlen Isten. Ő alkotta a kezdetet, az időt, azt az egész folyamatot, amely most is tart (s ha egyszer kezdete volt, akkor lesz befejezése is). A kezdet nem csupán első a rákövetkező sok-sok mozzanat közül, hanem megszabja annak egész lényegét, valóságát. Olyan szépen fejezi ki a Biblia utolsó könyve, a Jelenések könyve: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég” (1,8; 21,6). Az egyházi szimbolika ezért használja pl. a húsvéti gyertyára vésve a görög abc első és utolsó betűjét az élet kifejezésére (a rabbinikus irdalom is élt ezzel a jelképpel: aleftől tauig). A bibliai teremtéstörténet első mondata
megállásra késztet: Isten, a minden felett álló kezdetben „teremtette”, azaz nyersanyag és minta nélkül létrehozta „az eget és a földet,” vagyis mindent, ami rajta kívül van. Az ég és a föld a világot jelenti, mivel az izraelitáknak nem volt erre más elvont kifejezésük. Ha Isten így cselekszik, akkor nekünk is így kell dolgoznunk, igaz anyagból, szellemből, képességeinkből, példák, minták szerint, a törvényszerűségek fölfedezése és követése nyomán. Jézus is erre utal: „Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom” (Jn 5,17). Az pedig egyáltalán nem véletlen, hogy a János evangélium éppen ugyanazzal a szóval kezdődik, mint a Genezis: „Kezdetben volt az Ige... minden őáltala lett és nélküle semmi sem lett, ami lett.” Az emberiség történelme során annyiszor és olyan mértékben megtapasztalta a nyomor, az elesettség, az infernális mélység tengerfenekét, ahonnét szinte semmi reménye nem volt fölemelkedni. Ilyen volt az, amelyet a Biblia első könyve a vízözön történetével, vagy a tíz csapással ír le, amelyek között van sáskajárás, kígyómarás, béka-, szúnyoginvázió, döghalál, fekélyek, hólyagok, pestisjárvány, három napig tartó sötétség és az ártatlan elsőszülött kisdedek halála. És folytathatnánk: hány tűzvész, járvány, haláltábor és világháború juttatták el az embert oda, hogy szinte mezítelenül, a nulláról újra kezdjen. Hát ehhez kell isteni erő,
2 szövetség, ehhez kell megváltás, ehhez kell kegyelem! „Benne, (Krisztusban) élet volt és az élet volt az emberek világossága... Az Ige testté lett és közöttünk lakott.” Jézus Krisztus, az örök Megváltó, Isten Fia teszi értelmessé minden kezdetünket, hiszen ő is, bár kezdet nélküli létező, időbeli létezést vállalt miattunk. A II. Vatikáni Zsinat egyik nagyon jelentős konstitúciója, a Gaudium et spes ezért jelenti ki: ennyi nyomor nem eredhet a Teremtőtől, aki jó. Az emberiség keményszívűségéről mondta Jézus: „Kezdetben nem így volt...” (Mt 19,8). Az Isten ismételten új kezdetek elé állít minket, ahol nem mindig ideálisak a feltételek. Ezeket a paradicsomi állapotokat elveszítettük. Úgy vagyunk, mint Simon Péter, akinek Jézus az éj sötétjében, egy sikertelen akció után mondja: „Evezz a mélyre és vessétek ki fogásra a hálót!” Első szava a tiltakozás volt: „Mester, egész éjszaka fáradoztunk, de semmit sem fogtunk.” Majd azonban megszólalt a lelkiismerete: ezt az egész cudar világot egyetlen szavával az teremtette, aki itt áll előtte és mondja: Duc in altum! Evezz a mélyre! Megfordult benne minden, na, jó: „A te szavadra kivetem a hálót!” Tudjuk mi lett a végeredmény: szakadozott a háló a tömérdek haltól, alig bírták partra vonni (vö. Lk 5,4-6). Jézusnak ez a felszólítása lett II. János Pál pápának a „szlogenje” a harmadik évezredet megnyitó, cselekvésre, békére, kiengesztelődésre, új kezdetre irányító üzenetében: Duc in altum! Evezz a mélyre, bátran, töretlen reménnyel, egyedül Istenre bízva magadat. – Totus tuus! Nyíri Tamás, hazai zsinati teológusunk híres könyvében, az Antropológiai vázlatokban a kegyelem megtapasztalásáról írja: „mekkora szenvedély égette a szellem embereit, a misztikusokat, a szenteket, a kegyelem embereit. Az jellemző rájuk, hogy újból és újból ízlelni
akarják a szellemet, hogy a szellem tiszta borából akarnak inni, titkos félelemtől űzve – hogy megmaradnak az innenső parton – újból és újból nekirugaszkodnak, hogy átugorjanak a túlsó partra” (SzIT Budapest 1972, 287-288). Ősz van, iskolás gyerekek veszik vállukra a táskát, fiatalok, egyetemisták koptatják régi, patinás és új intézmények küszöbét, parlamenterek foglalják el helyeiket a sorokban, hogy elkezdődjön, folytatódjon valami. A közmondás szerint „Minden kezdet nehéz”, de szép, titokés reményteljes. Kezdjünk újra, lendülettel, jókedvvel, előre nézve, a lehetetlennel is dacolva, mosolylyal, keresztény nagylelkűséggel, hiszen tudjuk, „a növekedést Isten adja” (1Kor 3,6). Pákozdi István egyetemi lelkész * „Magasztaljanak műveid, hogy szeressünk téged, Istenünk. És szeressünk, hogy dicsérjenek téged alkotásaid. Van kezdetük és végük ezeknek az időben. Van keletkezésük és elmúlásuk. Van fejlődésük és elfogyatkozásuk, szépségük és lassú fonnyadásuk. Este és reggel váltakoznak rajtuk, részint alig észrevehetően, részint egészen nyilvánvaló módon. Te alkottad mindezt a semmiből. Nem magadból, nem is valami másból, nem tiédből, vagy talán előtted már létezőből, hanem a velük egyszerre alkotott, vagyis a tőled velük együtt teremtett anyagból. Alaktalanságát ugyanis idők köze nélkül kialakítottad. Más az ég anyaga és más a földé. Más az ég és a föld alakja is. Az anyagot teljességgel semmiből, a világ szép alakját pedig az alaktalan anyagból, de mind a kettőt együtt teremtetted úgy, hogy az anyagot követte az alak, ámde minden idő közbejötte nélkül... Uram, Istenem, békét adj nekünk, hiszen megadtál mindent...
A felette jó dolgok minden szépséges rendje ugyanis egyszer tovaillan, ha mértéke betelt. Hajnalát megalkottad, tehát alkonyát is majdan megadod. Szent Ágoston: Vallomások (XIII. könyv, 48.50) *
Öt hitigazság, amely hitetlenek számára is ésszerő A hit eredményes átadásának legfontosabb feltétele, hogy az imádság és a szentségek vétele által megszentelődjünk, vagyis ne csak szavainkkal, hanem egész lényünkkel közvetítsük Krisztust. Emellett azonban bölcs szavakra is szükség van. Bár a nem hívő ember alapvetően őrültségnek tartja a természetfelettibe vetett hitet, egyes hittételek valamivel ésszerűbbnek tűnnek számára, mint mások. Jennifer Fulwiler, aki felnőtt megtérőként komoly tapasztalattal rendelkezik az ateistákkal folytatott párbeszéd terén, az alábbi hitigazságokat javasolja kiindulási pontként és azt is elmondja, miért: 1. A tisztítóhely Fiatalabb koromban, öntudatos ateistaként nemegyszer tapasztaltam szeretetlenséget keresztények részéről. Amikor aztán ugyanezektől a hívőktől azt hallottam, hogy haláluk után egyenesen a mennyországba fognak kerülni, mivel elfogadták Jézust – nos, ezt bizony nem értettem. Annyit tudtam, hogy a mennyországban állítólag tökéletes szeretet és béke uralkodik, így nem tűnt logikusnak, hogy valaki, aki egész életében undok volt, kileheli a lelkét, s máris beléphet a mennyek kapuján. Ugyanakkor azt sem éreztem volna indokoltnak, hogy a szerető Isten néhány apró botlás miatt örökre a pokolba taszítsa az embereket. Évekkel később, amikor a katolikus hitet megismerve találkoztam a tisztítóhely fogalmával, nagyon logikusnak tűnt, mert választ adott arra a kérdésre, hogyan lehet a
3 mennyországban tökéletes szeretet és béke, s hogyan lehet Isten ugyanakkor irgalmas azokhoz, akiknek haláluk után még csiszolódniuk kell. 2. A szentek közössége Az a gondolat, hogy elhunyt szeretteink tudják, mi történik velünk itt a földön, szinte egyetemes meggyőződés. Antropológiai tanulmányaim során rácsodálkoztam, hogy a halál utáni élet gondolata egymástól időben és térben távoli kultúrákban egyaránt jellemző, mintha csak belénk volna programozva. Így megtérésem idején ez a hitigazság egyáltalán nem jelentett gondot; úgy fogtam fel, mint valamiféle ősi, szívekben élő tudás megfogalmazását. 3. Mária tisztelete Úgy tapasztaltam, hogy a vallásos háttérrel egyáltalán nem rendelkező megtérőknek nem okoz gondot az Egyház Mária-tisztelete. Sokan mondják, hogy mindig is logikusnak tartották. Jómagam a hit szempontjából következetlenségnek tartottam Mária elhanyagolását. Ha ugyanis hisszük, hogy van egy mérhetetlenül hatalmas Teremtő, aki a semmiből hívta életre az egész világegyetemet, és hisszük, hogy maga választotta ki leendő édesanyját, hát akkor hogyne repesnénk, ha erre az asszonyra gondolunk? Micsoda egészen rendkívüli nő lehetett, ha alkalmas volt rá, hogy maga az Isten édesanyjának szólítsa! Így amikor a katolikus Mária-tisztelettel találkoztam, egy vállrándítással csak anynyit mondtam: „Igen. Hát persze.” 4. A nem katolikusok és a nem keresztények üdvözülése Sohasem értettem a kereszténységben azt a gondolatot, hogy akik önhibájukon kívül nem hallottak Jézusról, örökre elkárhoznak, vagy akik őszintén keresik Istent, de „nem jól” imádják, nem juthatnak a mennyországba. Nem értettem, hogyan hihetik az emberek ezt is és ugyanakkor azt is, hogy Isten jóságos és szeret – hiszen ha
ártatlanokat büntet, akkor szeretetlen. Igazságosnak és logikusnak találtam a választ, amelyre a katolikus katekizmusban bukkantam: „Akik ugyanis Krisztus evangéliumát és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában fölismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget” (KEK 847).
5. Az apostoli tekintély A hitetlenek kedvenc vesszőparipája a mai keresztények egyéni bibliaértelmezése. Ateistaként számomra is meghökkentő volt, amikor a közösség minden tagja másképpen értelmezett egy bibliai szakaszt, és mindenki szentül meg volt győződve, hogy neki van igaza. Amikor aztán még győzködni is kezdték egymást, végképp meggyőződtem, hogy a vallás nem más, mint mások manipulálására szolgáló eszköz. Évekkel később, amikor elkezdtem megismerni a kereszténységet, majdnem feladtam az egészet, mert képtelen voltam rájönni, mi a tanítása. Nem tudtam, melyik templomba menjek el, hiszen ezernyi felekezet van, és mind azt állítja, hogy a Biblia alapján áll. S akkor valakitől megtudtam, hogy Jézus egyetlen Egyházat alapított, amelyet mindmáig ő vezet, s hogy ez az egyetlen, Istentől
irányított Egyház képviseli a végső tekintélyt a hittani kérdésekben. Ez végre valóban érthető volt. * Mindez remélhetőleg hasznos indítást ad a beszélgetésekhez – de azért ne várjuk, hogy egy ilyen beszélgetéstől bárki azonnal megtérjen! A megtérés hosszú folyamat, amelyhez az értelmi belátás mellett a szív nyitottsága is szükséges; magyarázatainknál pedig sokkal fontosabb az imádságunk. (Forrás: ncregister.com – a Magyar Kurír alapján) * Teljesítem kötelességemet Krisztus parancsainak engedelmeskedve, ahogyan ő mondja: Vizsgáljátok az írásokat (Jn 5, 39); és: Keressetek és találtok (Mt 7, 7), nehogy azt kelljen hallanom, amit a zsidóknak mondott: Tévedtek, mert nem ismeritek sem az írásokat, sem az Isten hatalmát (Mt 22, 29). Ha ugyanis Pál apostol szerint Krisztus az Isten ereje és Isten bölcsessége, és aki nem ismeri az írásokat, az nem ismeri Isten erejét és bölcsességét sem, akkor, aki nem ismeri az írásokat, az Krisztust sem ismeri. Ezért azt a családatyát szeretném utánozni, aki kincseiből újat és régit hoz elő; meg azt a menyasszonyt, aki az Énekek énekében így beszél: Gyümölcsöt, frisset és régit is tettem el neked, kedvesem (vö. Én 7, 13). Szent Jeromos egyháztanító (ünnepe: szept. 30) *
Assisi, a vallások képviselıinek találkozása a békéért Andrea Riccardi írása* XVI. Benedek pápa 2011. október 27-re – 25 évvel a Boldog II. János Pál által összehívott találkozó után – ismét Assisibe hívta a vallások képviselőit, hogy találkozzanak, mondjanak beszédeket, imádkozzanak a világ békéjéért. „Ünnepélyesen megújítjuk minden vallás híveinek elkötelezettségét arra, hogy saját vallásos hitét a béke szolgálatában élje meg” – vall-
4 ják a szervezők. Az első Assisi találkozó óta a világ nagymértékben megváltozott. Akkoriban a nyugati kultúra elképzelése az volt, hogy a vallásokat a modernitás idővel elsöpri, vagy a privát szférába száműzi. Boldog II. János Pál viszont megérezte, mekkora erő rejlik a vallásokban. Azt is tudta, hogy a vallásokat felhasználhatják a háborúk igazolására, és aggódott a hidegháború miatt is. Amikor mindezek hatására Assisibe hívta a vallási vezetőket, nem vitákat és tárgyalásokat akart, hanem imádságot és csendet. Távolt állt tőle az akkoriban népszerű elképzelés, amely szerint a vallások megalapítják a maguk ENSZ-ét. A Szentatya szándéka a béke ügyének képviselete volt. Az embereket megdöbbentette az eléjük táruló kép: a pápa a világ vallási vezetői mellett áll. Pedig a békének is meg kell érintenie a népek szívét, amelyet a háború oly könnyen magával ragad. Az 1986-os esemény felmutatta a béke esztétikáját, amely erős szellemi töltéssel bír. A pápa mindig is visszautasította azt a magyarázatot, hogy egy vallások közötti vallás megnyilvánulásáról lenne szó. Kezdettől fogva megvallotta Krisztusba vetett hitét és hangsúlyozta a más vallások iránti tiszteletét. A 2000-es Lisszaboni béketalálkozó résztvevőinek így írt az első találkozóról: „nem maradhatott elszigetelt esemény. Megállíthatatlan lelki erő volt benne: olyan volt, mint egy forrás, amelyből a béke új energiái kezdtek fakadni. Ezért szerettem volna, hogy Assisi lelkülete ne hunyjon ki, hanem szétterjedhessen a világban.” Meg volt győződve arról, hogy ennek a lelkületnek élnie kell a mindennapokban is, ugyanakkor szüksége van szimbolikus pillanatokra: „A békének szüksége van a maga alkotómestereire… A béke egy olyan műhely, amely nem csak a szakértők, a bölcsek, a stratégák előtt áll nyitva. A béke egyetemes felelősség” –
mondta egy másik alkalommal. Az 1986-os találkozó nyomán valóban megszületett a katolikusok béke iránti tevékeny elkötelezettsége. A világ különböző részein igyekeztek elhallgattatni a fegyvereket. Megszületett az a meggyőződés, hogy a keresztények birtokában vannak a béke erejének és nem szabad passzívnak maradniuk, nem elég szavakkal tiltakozniuk. Az Assisi béketalálkozón tudták meg a résztvevők, hogy egy balesetben meghalt a mozambiki elnök, és ezzel egy időben elkezdődött a közvetítés a háborúban álló felek között: ennek hatására az egymillió halottat követelő hosszú háború után béke lett az országban. A békében rejlő lelki erő megértése konkrét tettekre ösztönzött annak érdekében, hogy az egymástól különböző emberek kiengesztelődhessenek egymással. Az Assisi lelkülete kifejezés igazi értelme: az Egyház elkötelezettsége az emberek egysége, a hívő népek közötti megértés, párbeszéd szolgálatában. A vallások közötti béke a hívő népek közötti békét jelenti: kizárja a kölcsönös kapcsolatokból az erőszakot és tudatosítja, hogy a különbözőségek nem gyűlöletet és megvetést szülnek. Az Assisi mozgalom azóta is folytatódik: a ferencesek sok országban vállaltak elkötelezettséget a folytatásért, a Sant’Egidio közösség pedig évről évre, az 1986-os találkozó szellemében, a világ különböző városaiban megrendezi a vallási vezetők találkozóját: többek között Róma, Varsó (auschwitzi zarándoklattal, amelyen muzulmánok is részt vettek), Málta, Jeruzsálem, Lyon, Bukarest, Ciprus is adott már otthont az összejövetelnek. Az évek során sok vallási és politikai vezető csatlakozott a kezdeményezéshez. Az imádság és a csend napjain kívül kialakult a kisebb találkozásoknak egy olyan formája is, ahol a vezetők baráti módon cserélhetik ki gondolataikat egy-egy témáról. Valódi barátsá-
gok születtek meg ezáltal. A párbeszédnek nem csak intellektuális téren van hatása, hanem barátságokat ébreszt, ami lényeges dolog olyan világok, emberek között, akik nem vesznek tudomást egymásról, vagy hajlanak az egymással való szembenállásra. II. János Pál utazásai során is találkozott a vallási vezetőkkel: „minden utazás egy kicsit Assisi folytatása volt. Assisi már egy tény: mondhatjuk, visszafordíthatatlan tény” – mondta. 1994-ben, a balkáni háború idején is találkozott Assisiben a zsidókkal és a muzulmánokkal. Öt évvel később pedig – a jubileumi év előtt – a Szent Péter téren hívta össze a vallási vezetőket. A feladat, amellyel szembe kell néznünk, a párbeszéd kultúrájának előmozdítása. Egyenként és mindannyiunknak együtt bizonyítanunk kell, hogy a vallásos hit békére ösztönöz. XVI. Benedek ugyanezt az utat kívánja folytatni: ezt jelzi az isztambuli Kék mecsetben és a római zsinagógában tett látogatása. 2007-ben, a Sant’Egidio közösség által szervezett nápolyi béketalálkozón a pápa kijelentette: „mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy a békéért munkálkodjunk és konkrétan elkötelezzük magunkat a népek közötti kiengesztelődés mellett. Ez a hiteles Assisi lelkület, amely szembeszegül az erőszak minden formájával és azzal, hogy a vallásokat az erőszak igazolására használják fel. Az emberiség jövője nem lehet a háború kultúrája. De irányítani kell a szíveket és az elméket, hogy ne a civilizációk harcát, hanem az együttélés kultúráját éljék meg. Ehhez pedig lelki energiákra van szükség. XVI. Benedek Nápolyban így zárta gondolatait: „Az erőszaktól átjárt világban, ahol az erőszakot gyakran Isten nevével igazolják, fontos leszögezni, hogy a vallások soha nem lehetnek a gyűlölet eszközei… Ellenkezőleg, a vallások képesek – és ez egyben kötelességük – olyan erőforrásokat
5 működésbe hozni, amelyek által a békés emberiséget építik, hiszen a békéről szólnak az emberek szívéhez. A történelem nehéz útkereszteződéseinél a katolikus Egyház – miközben tanúságot tesz Jézus Krisztusba, az emberiség egyetlen megváltójába vetett hitéről – a nemzetek egységét szolgálja és reméli, hogy minden vallás követőinek lelkében felébreszti annak tudatát, hogy a béke és az emberi élet szent dolgok. *a szerző olasz történész professzor, a Sant’Egidio Közösség alapítója. (a Magyar Kurír alapján)
A fatimai titkok A fatimai üzenet még ma is sokakat érdekel. A jelenések során a Szűzanya három titkot bízott a pásztorgyermekekre. Lúcia nővér sokáig nem beszélt ezekről, de amikor az 1940-es években püspöke arra utasította, hogy írja le a titkokat, engedelmeskedett. Lúcia nővér ezenkívül egy kétkötetes könyvet is írt a jelenésekről, saját családjáról, unokatestvéreiről, életéről. Ennek legújabb kiadása már tartalmazza a titkok leírását. Egy későbbi, hosszabb írásában pedig a fatimai üzenet felhívásairól elmélkedik. A három titok közül az egyik a pokol látomása volt: „A Szűzanya egy hatalmas tűztengert mutatott, melyről úgy tűnt, a föld alatt van. A tűzben elmerült ördögöket és lelkeket úgy láttuk, mintha átlátszó fekete vagy barna izzó szénparázs lettek volna emberi alakban, s hányódtak a lángok között, amelyek mint hullámok vitték őket. (…) Az ördögök szörnyű, felismerhetetlen állatok iszonyatos és visszataszító formájában mutatkoztak, átlátszóak voltak és feketék.” Ezután a Szűzanya ezt mondta: „Láttátok a poklot, ahova a szegény bűnösök lelkei zuhantak. Megmentésükre akarja megalapítani Isten a világban Szeplőtelen Szívem tiszteletét.
(…) XI. Piusz pápasága alatt egy másik, még rosszabb háború fog kezdődni. (…) Isten megbüntetni készül a világot bűneiért háborúk, éhínség, illetve az Egyház és a Szentatya üldözése által. (…) Ha teljesítik kéréseimet, Oroszország meg fog térni, és béke lesz; ha nem, Oroszország tévtanait a világra fogja szórni háborúk gerjesztésével és az Egyház üldözésével. A jók vértanúk lesznek, a Szentatyának sokat kell szenvednie, nemzetek fognak elpusztulni. Végül az én Szeplőtelen Szívem győzni fog. A Szentatya föl fogja ajánlani nekem Oroszországot, mely meg fog térni, és a világ egy békés korszakot kap ajándékul.” A harmadik titok a Szentatyával kapcsolatos: „A Szűzanya bal oldalán, egy kicsit magasabban láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából. (…) Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk ’valami olyasmit, mintha egy tükör előtt vonultak volna emberek’, láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, ’akiről úgy éreztük, hogy ő a Szentatya’. (…) ment botladozó léptekkel (…) fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. (…)” Boldog II. János Pál pápa 2000-ben határozott arról, hogy nyilvánosságra hozza a harmadik fatimai titkot, amelyet Lúcia nővér 1959-ben egy zárt borítékban továbbított Boldog XXIII. János pápának, aki – a titok elolvasása után – úgy döntött, hogy egyelőre nem tárja fel annak tartalmát. II. János Pál az 1981-ben ellene elkövetett merénylet után elolvasta a levelet, és magára ismert a „fehérbe öltözött püspök” alakjában. A Szűzanya kérésének eleget téve a Szentatya 1984-ben „lélekben a világ összes, előzőleg ’összehívott’ püspökével együtt” Mária Szeplőtelen Szívének ajánlotta mind az embereket, mind a népeket ezzel
az imádsággal: „Ó emberek és népek Anyja! Te, aki ismered minden szenvedésüket és reményüket; te, aki anyai szíveddel érzed a világban folyó összes harcot a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között, halld meg kiáltásunkat, melyet a Szentlélektől indítva közvetlenül a te Szívedhez intézünk: öleld át az Anya és az Úr Szolgálóleánya szeretetével emberi világunkat, melyet – az emberek és népek földi és örök sorsa miatti nyugtalansággal – fölajánlunk és neked szentelünk! Mindenekelőtt neked ajánljuk és szenteljük azokat az embereket és nemzeteket, amelyeknek különösen szükségük van erre. Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja! Könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején!” 2000. május 13-án, a két kis pásztorgyermek, Ferenc és Jácinta boldoggá avatási szertartásának végén Angelo Sodano bíboros így beszélt a harmadik titokról: „A pásztorgyermekek értelmezése szerint, amit újólag Lúcia nővér értelmezése is megerősített, a ’fehérbe öltözött püspök’, aki minden hívőért imádkozik, a pápa. Ő is, aki fáradsággal halad a kereszt felé a hitükért megöltek (püspökök, papok, szerzetesek, szerzetesnők és sok világi) holttestei között, szinte holtan esik össze egy lőfegyver golyóitól. (…) A szöveg megértésének kulcsa a szimbolikus értelmezés. A fatimai látomás elsősorban az ateista rendszereknek az Egyház és a keresztények elleni harcáról szól, s megmutatta a második évezred utolsó százada tanúságtevő híveinek mérhetetlen szenvedését. Végtelen keresztút, melyet a XX. század pápái vezetnek.” A kételkedőknek, akik szerint a fatimai titok egy részét még mindig homály fedi, Lúcia nővér 2001-ben így válaszolt: „Mindent megírtam, nincs több titok.” ***
6 A gregorián vezetett el Krisztushoz Egy gudzsaráti hindu fiatal megtérésének története, akit magával ragadott a szent zene, s keresni kezdte, mit jelent Krisztus szeretete a keresztfán. Most pap és misszionárius akar lenni. Az AsiaNews írása a 191 cm magas Gauravról szól, akit a zene fogott meg, és felébresztette benne a szépség iránti vágyat. Gaurav Shroff 1972. december 30-án született Újdelhiben, a Szent Család kórházban. Kora gyermekkorát Washington külvárosában, Bethesdában töltötte, ekkor édesapja a Világbanknál dolgozott. A család akkor tért vissza Indiába, amikor a fiú hatéves volt, és ezután a jezsuiták által fenntartott St. Xavier iskolában tanult, Ahmedabadban, ahol csatlakozott az iskola kórusához. Csak annyit tudott a keresztényekről, hogy nem beszélnek folyékonyan gudzsaráti és hindi nyelven és eltemetik halottaikat. Ez felkeltette az érdeklődését. Vallási neveléséről Gaurav elmondta: „apám a Világbanknál dolgozott, később az Economic Times szerkesztője volt. Anyám volt az első női kerületi tisztségviselő Gudzsarátban. Nálunk egyfelől nagy hangsúly volt a hagyományos indiai értékeken, másfelől pedig a szüleim világi humanista eszméket és értékeket vallottak magukénak. A hindu vallásról elsősorban a nagymamámtól tanultam – a Mahábhárata, a Rámájana és a Bhagavad-gíta eposzait, költeményeit.” „A szent zene szépsége elvarázsolt, amikor először voltam szentmisén a St. Xavier főiskolán, Mumbaiban augusztus 15-én, amely egyszerre az indiai függetlenség és Mária mennybevételének napja. A szentmise emelkedett zenéje meggyőzött arról, hogy Isten jelen van: a gregorián énekek felemelték a lelkemet, és tiszteletet
ébresztettek bennem a szent iránt. Ösztönösen vonzott a szentmise esztétikai szépsége, és ez az élmény végtelen örömmel töltötte el a szívemet.” Az ideálokban gondolkodó, elnyugatiasodott, felső kaszthoz tartozó 18 éves hindu, aki hindusztáni klasszikus zenét tanult, ezek után elkezdte tanulmányozni az Egyház történelmét, mert meg akarta érteni, „mi ihlette a nagy zeneszerzőket, hogy Isten iránti tiszteletük kifejezéseként megalkossák a legnagyobb klasszikus műveket, és művészetüket a liturgia szolgálatába állítsák.” Gaurav órákat töltött könyvek böngészésével a könyvtárban, a II. Vatikáni Zsinat előtti misekönyvekből igyekezett megérteni a latin gregorián énekeket: a Credót, a Glóriát és a szentmise más részeit. A szentmise zenéje annyira elbűvölte, hogy abban az évben édesapjával elment a Jézus Szent Neve-székesegyházba az éjféli misére. Mivel barátai látták, hogy mennyire lenyűgözik az ünnepi liturgiák, a következő évben meghívták a húsvéti szent három napra. 1991-ben nagycsütörtökön Gaurav elment az utolsó vacsora szentmiséjére. „Nem voltam felkészülve a lábmosásra. Elképedve néztem, ahogy Simon Pimenta érsek letérdelt, és megmosta tizenkét férfi lábát. Sohasem tapasztaltam ekkora alázatot spirituális vezető részéről. Az érsek arról elmélkedett, hogy a papság, miközben vezet, valójában szolgál; ez akkor nekem nagyon idegen volt.” A nagypénteki szertartáson kiment a kereszthódolatra is. „Amikor letérdeltem és megcsókoltam a keresztet, élénken emlékszem, hogy egy tiszta hang a szívemben azt mondta: 'Érted haltam meg'. Sírva fakadtam, nem szégyelltem a könnyeimet, és bár nem egészen értettem, hogy ez mit jelent, biztos voltam benne, hogy a megfeszített Krisztus szeret engem. Onnantól kezdve már nem a zene vonzott: minél többet meg akartam tudni erről a Jézusról, hi-
szen vagy teljesen őrült volt, vagy ő az Isten.” Onnantól kezdve rengeteget olvasott a katolikus hitről, a Bibliáról, és rendszeresen járt misére vasárnaponként. 1993-ban elment egy jezsuita lelkigyakorlatra, ahol egész éjjel az Oltáriszentség előtt imádkozott. „Erősen éreztem Isten jelenlétét, Isten mélységes szeretetét irántam, és a sötétben megvilágosodtam: az életem Jézusé, s az a feladatom, hogy ismerjem, szeressem és szolgáljam őt. Ez a küldetésem és a hivatásom. Azt éreztem, hogy papnak kell lennem. Komolyan beszélgettem a családdal döntésemről, hogy katolikus akarok lenni, és meg akarok keresztelkedni. 'Ha nem szakítod meg a kapcsolatot a családoddal, és nem akarsz minket erőszakkal megtéríteni, áldásom rád' – mondta apám.” 1994. augusztus 15-én, Mária mennybevételének ünnepén Gaurav megkeresztelkedett a bandrai Szent Péter-templomban hindu, katolikus és muszlim barátai körében. Két héttel megkeresztelkedése után Gaurav az Egyesült Államokba ment. Olyan szellemi környezetbe került, amely gyanakodva tekintett a katolikus Egyházra. „Isten azonban mindig hűséges volt és áldott Anyja védelmében kitartottam a hitben” – vallja a fiatalember. „Életem következő négy évében Isten megengedte, hogy meglássam, milyen vagyok valójában; de a válságokban is kitartóan éreztem a papságra való hívást. Hogy megtudjam, mi Isten terve az életemmel, 1998-ban elkezdtem vallástudományt tanulni a délcarolinai egyetemen, MA-t szereztem 2001-ben, Újszövetség szakiránnyal.” Ugyanebben az évben elkezdett dolgozni a dél-carolinai egyetem katolikus diákközpontjában az egyetemi lelkészségen. Az evangelizáció annyira lelkesítette, hogy 2006-ban szeretett volna belépni a paulista atyák (amerikai szerzetesrend) novíciátusába Was-
7 hingtonban. „2006-ban édesapámnál előrehaladott tüdőrákot állapítottak meg. Mindig jó kapcsolatom volt vele, és ez most nagyon lesújtott. Közvetlenül azelőtt történt, hogy beléptem volna a novíciátusba és kaptam időt, hogy vele lehessek. Isten nagylelkűsége nem ismer határokat: élete utolsó szakaszában édesapámmal lehettem.” 2007-ben rájött, hogy Isten az egyházmegyés papságra hívja őt, ezért az Atlantai Érsekségbe kérte felvételét. Némi lelkipásztori munka után, 2008-ban az egyházmegye elküldte őt a marylandi szemináriumba. Idén fejezi be az első négy év teológiai tanulmányait a szemináriumban. „Isten segítségével diakónussá szentelnek 2012-ben, és 2013-ban már pap lehetek az Atlantai Érsekségben. Isten 1991-ben ott a kereszt tövénél örökre megváltoztatta az életemet. Egyházmegyés papként az evangelizációra és a világi hívek hivatásának erősítésére szeretnék nagy hangsúlyt fektetni. A jövőben olyasvalakinek látom magam, aki vezeti, tanítja a híveket. Olyan ember szeretnék lenni, aki előhozza tehetségüket, karizmájukat, hogy Krisztus világi hívei el tudják vinni az evangéliumot a világnak, és részt tudjanak vállalni az Egyház küldetésében. Remélem, hogy hivatásom által hirdethetem a megfeszített Krisztus szeretetét az embereknek, és elvihetem őket Hozzá, hogy mindenki mély és bensőséges kapcsolatot alakíthasson ki Vele, hiszen Krisztus minden szeretet és boldogság forrása.”
Édesanya Egyszer, ha gyermekem elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse, mi motivált engem, mint szülőt, ezt fogom mondani: annyira szerettelek, hogy mindig megkérdeztem mikor és kivel mész el és mikor jössz haza. Annyira szerettelek, hogy megálltam, az új kerékpárodra spórolj, annak
ellenére, hogy egyszerűen megvehettem volna neked. Annyira szerettelek, hogy hagytam, magad jöjj rá, az új legjobb barátod nem is olyan tökéletes. Szerettelek annyira, hogy megbüntettelek azzal, hogy kitakarítsd a szobádat, s ezzel tölts el két órát, annak ellenére, hogy én 15 perc alatt elvégeztem volna. Szerettelek annyira, hogy hagytam, lásd a haragomat, könnyeimet, hogy megértsd, én sem vagyok tökéletes. Szerettelek annyira, hogy nem vállaltam magamra a felelőséget tetteidért, még akkor sem, ha később a büntetés kemény volt, s nekem majd a szívem szakadt meg. De leginkább annyira szerettelek, hogy nem féltem nemet mondani, még ha tudtam is, nem értesz meg és lehet, talán egy kis időre ezért meg is gyűlölsz. Ezek voltak számomra a legnagyobb kihívások. És ma meg vagyok elégedve, mert a kihívásokat legyőztem. És legyőzted te is. Egyszer, ha majd a gyerekeid elég nagyok lesznek arra, hogy megértsék szüleik cselekedeteit, ezt mondod nekik: édesanyád nem rossz, mikor gondoskodik rólad. Én már tudom, az anyukám volt a világon a legjobb, annak ellenére, hogy akkor épp az ellenkezőjét gondoltam. Míg a többi gyerek reggelire is ehetett cukorkát, nekem gyümölcsöt, zöldséget kellett, meg pirítóst, meg tojást. Míg a többiek limonádét ihattak ebédre és édességeket ehettek, nekem levest, húst, salátát kellett ennem. És légy nyugodt, a vacsoránk is más volt, és én mindig azt hittem, csak azért, mert nem szeret, nem akar adni. Anyukámnak mindig tudnia kellett, hol és kivel töltöm a szabad időmet. Tudnia kellett, kik a barátaim és mit csinálunk együtt. Akkor azt gondoltam, ez rosszabb, mint a börtönben. Még dolgoznunk is kellett, edényt elmosni, eltörölni, felmosni, megetetni a kutyát.
Akkor arra gondoltam, anya miatt kimaradok rengeteg élményből, amit a többiek átélhetnek. Mindig azt akarta, hogy csak az igazat mondjam. Néha még a gondolataimat is tudta olvasni. Nagyon idegesítő volt. Még arra is ügyelt, hogy mossak fogat, mosakodjak és tanuljak. Néha már az járt az eszemben, el kellene szökni otthonról. Még azt se szerette, ha mezítláb járunk otthon. Miatta kimaradtam rengeteg élményből: nem kábítószereztem, nem fogyasztottam alkoholt. Miatta soha nem sértettem senki testét, lelkét de megismertem Istent. Igen, ez mind miatta történt. Ma már saját családom van, jólnevelt vagyok és tisztelem az embereket, anyának sikerült bennem megtartani a becsületet, a toleranciát, a veszély megérzését és elkerülését. Annak ellenére, hogy gyermekeim is néha biztos olyanokat fognak rólam gondolni, mint én régen az édesanyámról, tudom, a leghelyesebb útra vezetett s nekem is ezt kell tennem. Megértettem, hogy a nevelés nagy szeretetben, felelőséggel lehet csak gyermekeim boldogsága. Igen, nagyon sok olyan édesanyára lenne szükség, amilyen az enyém.
V ISSZATEKINTİ Egyetemi oktatók római szimpóziuma 2011. június 23. és 25. között 8. alkalommal rendezte meg a római Helynökség egyetemi lelkészségekkel foglalkozó hivatala az egyetemi oktatók nemzetközi tanácskozását Rómában. Az idei téma az egyetemek előtt álló jövő volt. A résztvevők a világ minden részéből, de főleg Európából érkeztek, voltak amerikai, afrikai, közel- és távol-keleti, valamint ausztrál vendégek is. A budapesti Egyetemi Lelkészséget (a magyar
8 egyetemi tanárokat) Dr. Sebestyén György tanár úrral ketten képviseltük. Megtudhattuk, hogy a világ különböző helyein jelenleg más és más kihívásokkal szembesülnek az egyetemek és az egyetemi oktatók. A nyugati világban az egyik legnagyobb gondot az állami támogatás fokozatos megvonása jelenti, hiszen emiatt az oktatás finanszírozását az egyetemeknek a hallgatókra kell hárítaniuk, ezáltal az egyetemi tanulmányok folytatása a gazdagok kiváltsága lesz. Egy mexikói professzor kitért arra a hazájában tapasztalható káros folyamatra is, hogy egyesek a felsőoktatásra, mint üzleti lehetőségre tekintenek. Sorra alakulnak olyan magánegyetemek, amelyek tandíjért cserébe diplomát igen, ám valódi tudást nem adnak. Az afrikai küldöttek az egyetemek társadalmi szerepvállalásának fontosságát emelték ki. A tanácskozás hivatalos nyelve az olasz és az angol volt, helyszíne pedig a római Pápai Lateráni Egyetem épülete. Nagy élmény volt, hogy a szervezők jóvoltából csütörtök este a lateráni bazilikában részt vehettünk a pápa úrnapi szentmiséjén. Szigeti János *
Fájdalmas emlékezés A nyár közepén, július 31-én elhunyt Dr. Szabó László tanár úr, a kémiai tudományok kandidátusa, a Semmelweis Egyetem Szerves Vegytani Intézetének a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett emeritus professzora, Lelkészségünk hű tagja, tanítója, az Egyetemes cikkírója. Temetése augusztus 23-án volt a Magyar Szentek Templomában, ahol a következő imádsággal búcsúztunk tőle: Urunk, Istenünk! Megrendülten állunk meg egy tevékeny, alkotó, mélyen hívő, szolgáló életút földi lezárulásánál, ugyanakkor – hitünk szerint – földöntúli beteljesedésénél. Merthogy nem csak a
fizikai világban érvényesül a törvény: „anyag el nem vész, csak átalakul”, de még inkább érvényes magára az emberre: életünk nem vész el, csak átalakul…
A Biblia egyik igen mély és szép mondata Dániel könyvében található: „Akik igazságra oktattak sokakat, azok tündökölni fognak örökkön-örökké, miként a csillagok” (12,3). László Tanár Úr egész élete az igazság kutatásában, rendszerezésében és átadásában telt. Tanár volt, méghozzá a javából! Medikus és gyógyszerész hallgatókat vezetett be a tudomány világába; ötven éven át mintegy ötezer diákot, akiknek egyharmadát személyesen is ismerte. László testvérünk szinte minden szentségimádásunkon ott volt, amit tanárokkal, diákokkal együtt végeztünk. Vallotta: Jézus szentségi jelenléte, amelyet csönddel, imádságos gondolatokkal és énekkel veszünk körül, legalább annyira fontos táplálékunk, mint a magunkhoz vett eucharisztikus kenyér. Ezeknek a hétfői alkalmaknak a felajánlása nemzetünk felemelkedéséért – sok más között – szintén az ő ötlete volt. Örömmel jött el velünk Rómába, a tanárok szimpóziumára, ahol élvezte a világegyház nagyságát, a különféle nyelv és kultúra találkozását. Egyszer majdhogynem botránkozva nézett ránk, amikor a nyári konferencia után a tengerre mentünk fürdeni: „inkább templo-
mokat kellene látogatni” – mondta, de azután elsőként vetette be magát a habok közé a tikkasztó kánikulában. Tudta élvezni a természetet, a finom ételeket, a minőségi zenét, a művészetet. Ikertestvérével nyáron rendszeresen elzarándokoltak valahová, ahol emelkedett muzsikát, nemes liturgiát, képzőművészeti csodákat élvezhettek. Az idén fájlalta, hogy nem terveztek ilyen utazást, mintha csak érezte volna, azok forrásához kell zarándokolnia, amit csak egyedül tehet meg… Tudott kemény is lenni: egykori tanítványai emlékeznek, mindent kellett tudni a vizsgán, nem volt pardon: aki nagyobb képességű volt, attól többet kívánt; de igazságos volt. Kritikus volt: lesújtó véleménye volt a liberális gondolkodásról, akár a világban, a politikában, de az egyházi életben is. Megírta alapos tanulmányát a keresztény ünnepek elsatnyulásáról és azok feltámasztásáról a Praeconia liturgikus szakfolyóiratban. Az a szolgálat, amit Jáki Szaniszló magyarországi előadásaiért és műveinek kiadásáért, halála után pedig emléke fenntartásáért végzett – példaértékű: lenyűgözte a hit és a tudomány kapcsolata, amelyet éppúgy tudott csodálni Aquinói Szent Tamásban, mint a XX. század nagyjaiban. Sokszor emlékezett Sík Sándor konferencia beszédeire, amelyek nagy hatást gyakoroltak rá. László tanár úr utolsó cikke az Egyetemes újságunkban Teilhard de Chardin ismertetése volt, a páratlan gondolkodó, természettudós és teológus születésének 130. évfordulója alkalmából. Teilhard Szabó professzor életének meghatározó egyénisége lett: vele jutott el annak felismerésére, hogy az egész kozmosz az emberre van hangolva. Amikor legelőször találkozott írásaival, már tudta: erre várt mindig! Utoljára megjelent cikkét azzal szerette volna kibőví-
9 teni, hogy ősztől egy három részes előadásban tárta volna az egyetemisták elé, milyen nagy tudós, paleontológus és kiváló jezsuita volt, nehogy elfelejtsük, s legalább „Az emberi jelenség” című könyvét vegyük a kezünkbe. Erre már nem kerülhetett sor, de bizonyára odaát alázatával és tiszteletével köszöntheti a boldogok és szentek sorában… Otthona volt az Egyetemi Lelkészség: szinte ízlelgette a liturgiát, a prédikációkat, s hazatérve pontokba szedett véleményét elektronikus levélben küldte el minden megmozdulásunkról. Imádságával – amelynek komolyságáról, mélységéről kevesen tudtak – „az isteni miliőben” élt – hátteret biztosított a fiatalok evangelizációjához. Nagyon bántotta, hogy tanár társai oly kevéssé látogatják a nekik szervezett alkalmakat, és nehezen vállalnak közösséget a templomban az általuk tanított diákokkal. A szerda reggeli misék után, míg a fiatalok jóízűen beszélgettek, ő nem tartotta rangon alulinak, hogy a háttérben elmosogasson. Körülbelül egy hónappal ezelőtt vacsoráztunk együtt utoljára. Sok mindenről beszéltünk, jól érezte magát, kedélyes volt. Búcsúzásunk előtt elővette és átadta a „Gyógyszerészet” című lapban magas állami kitüntetése alkalmából vele készült interjút. „Ebben nem az van, ami lettem – mondta – hanem az, amire törekedtem.” Ilyen volt: kis termetű, szikár, és roppant alázatos. Olyan, amilyennek a II. Vatikáni Zsinat, amely behatóan foglalkozott a világiak helyzetével, szerepével a mai világban – leírta az ideális keresztény ember vonásait. Mintha csak róla mintázták volna az Apostolicam Actuositatem kezdetű dokumentumot. Az elemek, a molekulák, a polimerek Alfájától eljutott a gondolkodás, a teremtés összefüggéseinek vizsgálata, az ember végső célja Ómegájáig, magáig a Teremtőig.
Közben végigjárta a kereső értelem, a megvilágosodott lélek, az állandó megtérésben megtisztuló ember fejlődésének személyes evolúcióját. Földi élete utolsó napjainak megpróbáltatásai a Golgotára emelték, ahol maga is kimondta a nehéz jézusi szavakat: „Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet. De ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,42). Agyvérzése megfosztotta a még 80 évesen is a nap nagy részét kitevő tudományos munkájától, a hosszas búcsúzkodásoktól, mindentől, ami ide kötötte a földhöz. Megnyíltak szemei az előtt, aki „minden mindenben” (Ef 1,23). Sokszor és nagy odaadással olvasta, elmélkedte Jézus búcsúbeszédét és főpapi imádságát a János evangéliumból. „Atyám, eljött az óra… örömötöket senki sem veheti el tőletek… én legyőztem a világot…” Menynyire igaz lehet őreá is az Úr sóhaja: „Megismertettem nevedet az emberekkel… Most te dicsőíts meg engem, Atyám, önmagadnál, azzal a dicsőséggel, amely az enyém volt nálad, mielőtt a világ lett” (Jn 17,5-6). Ezt kívánjuk, Urunk, neki; magunknak pedig azt, hogy példája, tudása, szorgalma, hite szerint haladjunk előre „a létezők teljessége, a Kozmosz egységesítő munkája, a Szellem kiteljesedése, a misztikus Krisztus bennünk való növekedése, a végtelen felé tartó isteni evolúció útján.” (vö. Teilhard de Chardin) Ámen. Adj, Urunk, örök nyugodalmat neki! És az örök világosság fényeskedjék neki. Nyugodjék békében! Ámen. *
Kitüntetés Augusztus 20-a alkalmából Balás Béla püspök a keresztény ifjúság nevelésének terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, valamint a Kaposvári Egyházmegye területén a katolikus intézményhálózat megszervezéséért kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. A püspök az ünne-
pi pillanatokat követően ezt mondta: „A kitüntetés a közösség válasza a személynek. Az én esetemben van ennek egy komoly és egy játékos eleme. Amit a hatalom tesz, az komoly. Negyven éve a Gyorskocsi utcában egyik kihallgatásomon komolyan gyűlöltek, én pedig játszani kezdtem. Több órás dacos hallgatásomból egyszer csak hangosan kitörtem: 'Fel vagyok háborodva! Évek óta ingyen dolgozom a magyar ifjúságért. Április 4-én, május 1-jén hiába keresem a nevemet a kitüntetettek között. Sőt, önök úgy bánnak velem, mint egy rablógyilkossal...' – 'Csillapodjon, a harag rossz tanácsadó!' – nyugtatott a kihallgató tiszt. Így történt egykoron. Ma a hatalom szeret és ez komoly! Ezt köszönöm, de magamban játszom tovább. Szerethetnek, de azért ne nagyon! Az én jutalmam a mennyben van, azt nem vehetem fel előlegként.” *
Közitábor Balatonedericsen Az idei MKK-közitábor Balatonedericsen volt. Mivel ez volt az első, amin részt vettem, nincs öszszehasonlítási alapom. Mégis azt hiszem, minden szempontból jól sikerült. A táborba elsősorban a kiscsoportom (Karmazsinok) miatt jelentkeztem, hiszen leginkább őket ismertem. De láss csodát, a többi közisben sem kellett csalódni: hangos nevetésből, eseményből, jókedvből, egy-egy jó szóból sosem volt hiány. Jó társaságot és hangulatot mindig lehetett találni, hol a mosogató mellett, hol a röpipályán. Nekünk, lányoknak, nagy élmény volt, hogy Jani buzdítására kipróbálhattuk focitudásunkat. Reméljük a fiúkat sem rázta meg túlzottan, amit láttak. A profik mellett sokunknak újdonság volt a tájfutás is, legközelebb már mi is tudjuk, mit jelent, ha valaki azt mondja, citrom, zsírkréta, jellegfa… Az előadások is jók voltak, Pius atya és Barnabás testvér más-
10 más módon meséltek, mindkettőjüktől sokat tanulhattunk. A kiscsoport-vezetők rátermettségét dicsérték a jól sikerült beszélgetések. Aki egy kis nyugalomra vágyott, a nyilakat követve megtalálta a csendes imasarkot. Számomra sokat jelentett a Taize-i imaóra, külön elismerés a zenekarnak! Jó volt látni, hogy az embereknek a közin belül (és azt gondolom azon kívül is) megvan a helyük és a feladatuk. Az általános jókedvet a rekkenő hőség sem nyomta el, a hangulatot a záporok csak frissítették. Ha valaki mégis elfáradt, akadt, aki kihúzta a gödörből, és ha eltévedtünk, mindig volt valakinél tájoló vagy GPS. A közisek felebaráti szeretetét tanúsítja, hogy a vetélkedő szervezői még mindig életben vannak. Példamutatónak láttam az „öregebb” kiscsoportok összetartását is. A tábort záró bálon került sor a stafétaátadásra. Az ebédlő zengett a „Szép volt, Kinga!” és a „Hajrá, Krisztián!” kiáltásoktól, a hangerőt még a lányfoci szurkolótábora is megirigyelhette volna. A forró éjszakán át tartó bálozás után sokaknak maradt még erejük a hajnali strandoláshoz, napfelkeltenézéshez. Vasárnap még rövid séta várt ránk a becehegyi kápolnához, szentmisére. A magyar himnusz eléneklése után kiléptünk a kápolnából, elénk tárult a Balaton - és már indulhattunk is haza. A hét úgy eltelt, hogy szinte észre sem vettük. A közös túra, fürdés, játék, a tűz körüli dalolás, a vödrös vízi csata, a váratlan fagyi szállítmányok feletti öröm minden táborozó közist közelebb hozott egymáshoz. Ezután bátrabban sétálok be csütörtökönként az MSzT-be, és valószínűleg lelkesen jelentkezek minden közis kirándulásra és programra, mert tudom, hogy mire számítsak. Őszintén köszönöm minden szervezőnek és az összes résztvevőnek ezt a hetet! (
[email protected]) Antali Enikő
Biciklitúra az MKK-val avagy a hagyományt nem törtük meg: két kerékre szálltunk idén nyáron is, hogy új tájakat járjunk be a közivel Tavaly nyáron az Északiközéphegység hegyvölgyeit jártuk végig a Cserháttól a Bükkig. Megmásztuk Galya-tetőt, Hollóstetőt és számtalan kisebb csúcsot, nem kímélve lábainkat. A színvonalat most sem adtuk alább: augusztus első hetében a közi biciklis csapatával Nyugat-Magyarország és Burgenland kisebb hegységeit hódítottuk meg, de a merészebbek belekóstolhattak az Alpok csúcsaiba is. Augusztus 1-jén, hétfőn reggel vonatra szálltunk, hogy Nagykanizsán megkezdhessük az idei túrát. Így 22 fővel nekivágtunk a Zalaidombságnak és Zalaegerszeg felé vettük az irányt. Az idő nagyon kedvező volt nekünk, biciklistáknak. Nem tűzött túl erősen a nap és az eső sem esett. Megnéztük a vidék látványosságait: néhány fortyogó olajkutat és a novai mamutfenyőt. Az első éjszakát igen kedves vendéglátóknál, a nagylengyeli faluházban töltöttük. Mindannyiunkat örömmel töltött el a helybéliek kedvessége és vendégszeretete. Biciklivel azért is különösen jó az országot járni, mert a bicikliző embereket szívesen megszólítják, felajánlanak nekik valamiféle szolgálatot. Azt hiszem, ezt az idei túrán is megtapasztalhattuk. Egy alkalommal, míg az útszélen pihentünk kijött hozzánk egy idősebb asszony, szederrel és vízzel kínált minket. Nem beszélve a szállásokról, ahol többnyire ingyen pihenhettünk meg, élvezve az emberek vendégszeretetét és segítőkészségét. A hét elején bejártuk Zala megyét, megnéztük Zalaegerszeget, és a nagy nyári melegben Zalalövő tavában hűsöltünk. Eljutottunk ezután az Őrség szívébe: Szalafőn is eltöltöttünk két éjszakát. Itt elérte csoportunk a legnagyobb lét-
számát: 26-an voltunk. Késő éjszakába nyúló Bang-partik és Szabotőr-játszmák, gitározás és éneklés zengték be a polgármesteri hivatal ifjúsági szállóját. Megtekintettük a Pityerszeri skanzent, a híres veleméri templom freskóit és mindeközben gyönyörködhettünk az Őrség és a Göcsej szépségében. A csapat ,,húzósabbik” részével egy nagy körtúrát tettünk Szlovéniában és Ausztriában. A dimbesdombos szlovén vidék után még Ausztriában is letekertünk néhány kilométert, majd innen, az osztrák oldalról megmásztuk a hármas határon lévő csúcsot. Sajnos a hegyi terep nem mindig kedvez a bicikliseknek: egy jókora nyolcassal az egyik kerékben tekerhettünk vissza a szállásunkra. Ezt követően Burgenlandban, egy magyar bencés szerzetesnél kaptunk szállást két éjszakára, az ausztriai magyarság egyik központjában: Alsóőrön. Itt is volt tehát két napunk, hogy megismerkedhessünk Kelet-Ausztria nevezetességeivel, természeti értékeivel. Ellátogattunk Németújvárra (Güssing), ahol megnéztük a Batthyány család régi uradalmi központját. Megtekintettük a máriafalvi (Mariasdorf) gótikus templomot, fürdőztünk egyet Rohoncon és jártunk Doborjánban is, Liszt Ferenc szülőházánál. A kultúra és a művelődés mellett természetesen nem maradhatott ki az alpesi hegymászás sem: a bátrabbak nekivágtak, hogy megmásszák a környék legmagasabb csúcsát, a Hochwechselt. Hegyek és völgyek, izzasztó emelkedők és száguldozásra alkalmas lejtők követték egymást. Országutakon, makadám utakon és erdei földutakon vezetett utunk és bár néha nem várt zsákutcák is utunkat állták, a kedvünket azért nem szeghették. Az 1743 m magas csúcsra ugyan nem jutottunk fel az idő rövidsége miatt, de meghódítottuk a hegyláncon előtte álló 1660 m magas Niederwechselt. Fentről csodaszép
11 panoráma tárult elénk, Burgenland lankái fölött elláthattunk egészen az Alpokaljáig. A túránkat Magyarországra visszatérve zártuk. A hét végén megnéztük még Kőszeg belvárosát, akiben pedig volt még szufla, megmászhatta Írott-kőt. Utolsó éjszaka Sopron központjában a domonkosoknál szálltunk meg. Vasárnap a reggeli szentmise után elkerekeztünk a Malomtóhoz, egy kiadós fürdés után pedig a soproni vasútállomáson búcsúztunk a hűség városától és az idei nyári MKK-s biciklitúrától. Ebben az évben igen szép tájakat járhattunk be, sok nevezetességet láttunk. Reméljük mindanynyian jó ízzel fogunk visszaemlékezni erre a kirándulásra. Köszönettel tartozunk a szállásadóknak a szíves vendéglátásért, a szakácsoknak a finom főttekért, a sofőröknek a vezetésért és mindenkinek, aki hozzájárult a jó hangulathoz. Reméljük, már mindenki várja az elkövetkezendő év biciklis kirándulásait: az éjszakai túrákat és a jövő nyári MKK-s bicikli túrát. (
[email protected]) Simkó Dani és a szervezők *
Kalandos vízi túra Avagy: Megúsztuk a kenutúrát Pár év kihagyás után az idén nyáron újra kenutúrára indult az MKK több mint 30 lelkes tagja. A négynapos rábai evezés terveinkben Rábahídvégtől Győrig vitt. A nyugalmasnak, kezdőknek is szervezett kenuzás azonban meglehetősen izgalmas kalandtúrává változott. Vasárnap délután vízre tettük mind a 10 kenut és elindultunk a habok hátán Rum felé (település!), ahol egy finom bolognai spagettit szerettünk volna főzni. Sajnos a célunk előtt nem sokkal a Rába teljes szélességén keresztbe feküdt egy fatörzs, amit csak nagy szárazföldi cipekedéssel tudtunk kikerül-
ni. A partra szállás előtt kalandos volt megfordulni a nagy sodrásban, a szárazon a leszállt éjszakában pedig először a dzsumbujban kellett utat vágni magunknak, majd villanypásztor és végül tehenek keresztezték utunkat. A spagettizést azonnali alvásra cseréltük. Hétfőn a keskeny, kanyargós, sebes sodrású Rábán és egy szinte feszített víztükrű mesterséges csatornán is eveztünk, ehhez két, sok cipekedést igénylő átemelés kellett. Ilyenkor a lányok megkaparintották a fényképezőgépeket, mi pedig ez egyszer örültünk a fiútöbbségnek. Közeledett az este és a szállás (Sárvár), így az előző napi menetrendnek megfelelően meg is érkezett a nehézség: egy kanyarban a nagyon erős oldalirányú sodrás 5 kenut is betolt egy bedőlt fa alá, sokan borultak egy nehéz helyen, néhány másodpercen belül... Hála Istennek mindenki előkerült, pedig egy ilyen kavargó pillanatban nehéz minden borulót szemmel tartani. Jött az eső, ment a nap, mi viszont nem tudtunk továbbevezni. Több csoportra szakadva (ki hova tudott kiúszni, kikötni) kezdtük megszervezni a Sárvárra jutást szárazföldön át. A jobb partiak („Jól vagyunk, Mama, most kötöttünk ki”) egy őserdei tekergés után közelebb jutottak a civilizációhoz és szembetalálkoztak a szigeten és bal parton rekedtek kimentésére igyekvő tűzoltókkal. Fölényes megjegyzésük („Pestiek? Gondoltam.”) után ők is beborultak egy kenunkkal, amikor megpróbáltak átevezni a túloldalra; végül egy lentről érkező motorcsónakkal és tűzoltóautókkal jutott el mindenki a sárvári Szent László általános iskolába, szállásunkra. Ezen az estén is elmaradt a várva várt spagetti, helyette a katasztrófavédelem látott el minket zsíros kenyérrel... Kedden a fiúk begyűjtötték partról, vízből és a víz alól a kenukat, cókmókokat, hogy aztán mind meglepve örülhessünk: talán csak két szemüveg és egy papucs úszott
el az előző esti kavalkádban. Az evangélikus lelkészség konyháján végre megfőtt a tésztánk, előkerült a gitár, fagyi, kiszámítható nyugalom. Elég élményt gyűjtve két nap alatt a túra a többségnek itt ért véget, a továbbevezők jutottak csak el a békés, gazdag élővilágú szakaszra, ahol vízi csatázni is jutott idő. A kalandos helyzetek még azokat sem lombozták le, akik csak fél órával a hétfői „megállás” előtt csatlakoztak, sőt! Mi lepődtünk meg a legjobban, hogy borulásunkat az RTL Klub híradója és a Vas Népe is első hírként tálalta. Nekem óriási élmény volt, ahogy a váratlan nehézségek előálltakor konstrutívan együtt tudott működni a még egymást nem is mindig ismerő társaság; hogy mindenki végig bírta lelki- és testi erővel akkor is, amikor a megoldás még nem is látszott. Nem a szervezőktől vártuk a problémák elhárítását, nem egymást okoltuk; jóbanrosszban a csoport tevékeny tagjai maradtunk. (
[email protected]) Görög Márton *
Az Ifjúsági Világtalálkozó élménye: A találkozóra való ráhangolódás a közösségünket lelki programokkal segítő és utazásunkat megszervező Verbum Dei nővérekkel (konkrétan Czupy Zsuzsa nővérrel) már hónapokkal korábban megkezdődött. Ezeket az alkalmakat a Szentatya üzenetének tanulmányozásával, imával és beszélgetésekkel, énekek tanulásával és Madrid városának előzetes megismerésével töltöttük. A Nővérektől átvett zarándokcsomag is a Világtalálkozóra való teljes ráhangolódásunkat segítette. Augusztus 15-én reggel repülőre ültem, hogy eljussak Madridba. Nagy izgalommal indultam útnak. Hétfő délben megérkeztem – az addig ismeretlen – nagyvárosba, ahol néhányan a „Véletlennek” köszönhetően összefutottunk. Egy
12 plébánián csomagjainkat hagyva a belvárosba, a Retiro parkba indultunk felfedező útra, majd Nagyboldogasszony ünnepének tiszteletére szentmisén vettünk részt. Másnap délutánra megérkezett mindenki a kis csapatunkból. Többen közülünk előtalálkozón is részt tudtak venni a Verbum Dei spanyolországi központjában, Sieta Aguasban, Valenciához közel, a hegyek között, egy elcsendesedésre és töltekezésre ideális helyen. „Mindössze” 500 fiatal jött ide a világ minden részéről, és 4 nap alatt gazdag lelki és szabadidős programokban kerülhettünk közelebb Istenhez és egymáshoz. Az előtalálkozó fő üzenete volt, hogy életünket és világunkat is Krisztusra építsük. Madridba érkezésünk után kedden együtt elindultunk megnézni a város nevezetességeit. Rengeteg, különböző nemzetiségű fiatallal találkoztunk például a Prádo Múzeumban, templomokban, utcán, metrón, ... Este tartották az Ifjúsági Világtalálkozó nyitószentmiséjét. Az ide vezető széles főutakat zsúfolásig megtöltötte a sok százezer fiatal. Jó volt érezni, hogy ennyi fiatal közösen imádkozik és tud figyelni egymásra, és a lábunk alatti virágokra is, amik csodálatos módon és rólunk is tanúságot téve élték túl a nagy tömeget. A szentmise végén sok ezren járultunk szentáldozáshoz. Szerda délelőtt vettünk részt az első katekézisen, amit mindenki a saját anyanyelvén hallgathatott meg. Két magyar helyszín is volt. Ezen a napon részünkre Kocsis Fülöp görög-katolikus püspökatya tartott előadást, majd utána szentmisén vettünk részt. Csütörtök és péntek délelőtt folytatódtak a katekézisek. Ezeken a napokon Bíró László püspök atya volt az előadó, és ezeket is szentmise követte. A szentbeszédek üzenete az volt, hogy a találkozó alkalom a
hitünknek egymás által való megerősítésére és világ felé való megvallására, gyökereinknek és küldetésünknek a megtalálására. Jó volt látni, hogy miközben otthon fiatalok kis csoportjainak a fékentartása is komoly gondot okozhat a rendfenntartóknak, addig itt most fiatalok százezrei tettek tanúságot – nem könnyű körülmények között – arról, hogy ha rend lenne a lelkekben, rend lenne az utcákon és a társadalmunkban is. Délutánonként kisebb csoportokra oszlottunk, ahol mindenki a neki leginkább megfelelő tevékenységet választhatta: múzeumlátogatás, városnézés, pihenés, lelki feltöltődés. Esténként szervezett programok keretén belül koncerteken, színházi előadásokon, beszélgetéseken vehettünk részt. Pénteken este a Világtalálkozó résztvevőivel egy közös keresztutat jártunk, amelyen XVI. Benedek pápa is velünk imádkozott. A ,,kiváltságosak” nagyon közelről láthatták a Szentatyát. Szombat délelőtt minden magyar résztvevő egy közös szentmisével emlékezett meg Szent István királyunk ünnepéről. Aznap késő délután indultunk a Cuatro Vientos repülőtérre, ahol a Szentatyával, és az ott lévő fiatalokkal közösen virrasztottunk. Egy kisebb vihar próbára tett ugyan minket, de kitartásunkat és közös együttlétünket nem tudta megzavarni. Az éjszaka folyamán volt zenés tánc, spontán beszélgetés más magyarokkal, akiket odavonzott a zászlónk, és más nemzetiségűekkel (akiket szintén a zászló vonzott oda ☺ ). Vasárnap XVI. Benedek pápa tartotta részünkre a zárószentmisét. A szentatya mindvégig az aktuális helyzetre reagáló, élvezetes beszédekkel örvendeztette meg a jelenlévőket. Nagyon örülök, hogy részt vettem a madridi ifjúsági világtalálkozón, mert lelkileg nagyon sokat töltődtem, s ez hosszú időre
erőt fog adni a mindennapokhoz. Jó volt együtt lenni, együtt imádkozni olyan fiatalokkal, akik hozzám hasonlóan éreznek és gondolkoznak a hitről és a világról. Fontos tanulság volt, hogy egy ilyen világtalálkozóra személyenként 2 0,3 m -nyi magyar (és ha lehet közösségi) zászlót kell vinni, mert mi igazán csak magyarként lehetünk keresztények, és keresztényként magyarok. Borosnyay Renka MKK fehér-bordó csoport, MKK+
T ANULMÁNY Két lexikon, amely segít eligazodni a katolicizmusban A lexikon kifejezés a görög lexisz „szó” jelentésű szóból eredeztethető, jelentése: szavak gyűjteménye, szójegyzék, szótár. Az emberi tudás írásos, a fogalmakat valamilyen rend szerint tárgyaló gyűjteménye. Kézikönyv, amely az egyes fogalmak rövid, tömör, szakszerű magyarázatát betűrendben közli. A 20. század folyamán Magyarországon két nagy, a katolikus vallással foglalkozó lexikon jelent meg. Az első nagy vállalkozás a Bangha Béla szerkesztette Katolikus lexikon, amely Budapesten, a Kultúra kiadásában 1931. (1. és 2. kötet) 1932. (3. kötet), és 1934-ben (4. kötet) jelent meg. A szerkesztők célja volt olyan kézikönyvet adni a közönség kezébe, amely könnyen elérhető, s megbízható eligazítást nyújt azokban a kérdésekben, amelyek a katolikus emberekre, dolgokra, eszmékre, eseményekre, intézményekre vonatkozóan napról-napra felvetődtek. A lexikon egy kis házi könyvtárt volt hivatva pótolni, s ezért igazi szükségletnek felelt meg. Véleményük szerint a vallásellenes áramlatok káros hatása alatt rengeteg ferde felfogás, célzatos vagy egyoldalú
13 nézet terjedt el. A mű elsőrendű feladata volt a fogalmak tisztázása, téves hiedelmek megjavítása, általában: a katolicizmusra vonatkozó komoly ismeretek terjesztése. Széles kört mutat be: vallás, tudomány, művészet, társadalom, erkölcs, jog, állami- és gazdasági élet; filozófia, hittudomány, földművelés, ipar, kereskedelem, természetkutatás, építészet, szobrászat, ötvösművészet, festészet, líra, dráma, eposz, folklór, mert meglátásuk szerint a katolikus gondolat története úgyszólván azonos a világ- és kultúrtörténettel. Ugyanakkor „határt kellett szabni, nehogy a végtelenségbe vesszünk s vigyáznunk kellett, hogy a fény mellett ne mellőzzük az összképben az árnyalatokat sem, amelyek még az isteni gondolatok mellől sem hiányoznak soha, mihelyt azokat emberek képviselik. (…) Nem kirakatlexikont akartunk tehát írni. Nem lehetett célunk, hogy mindent felcsoportosítsunk, ami a katolicizmusra bármily értelemben dicsőséges. Tudatosan mellőztünk sok fényes nevet, ha hordozója csak külsőleg tartozott a katolikus zászlóhoz, amint viszont felvettünk oly neveket is, amelyek nem a katolicizmuséi, de amelyek viselői kölcsönhatásban álltak vagy érezhető kapcsolatot mutattak vele, vagy méltatásuk katolikus szempontból is kívánatosnak látszott.” – írják a bevezetőben. Szent Ágoston szavaival indították útjára a lexikont: Veritas pateat, placeat, moveat! (Az igazság nyíljék meg, arasson tetszést és lendüljön mozgásba.) Az egyes szócikkeket a kor legtekintélyesebb tudósai írták: Artner Edgár (egyháztörténész, pap, egyetemi tanár) – keresztény régészet és általános egyháztörténelem; Alszeghy Zsolt (irodalomtörténész, egyetemi tanár) – magyar irodalomtörténet; Balanyi György (magyar történész, piarista szerzetes, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja) – történelem; Bangha Béla (jezsuita, szerkesztő,
író, sajtóapostol) – hitvédelemtan; Czapik Gyula (egri érsek) – erkölcstan és szertartástan; Dőry Ferenc (levéltáros) – magyar jogtörténet; Gerevich Tibor – művészettörténelem; Iványi János – szentírástudomány; Kornis Gyula (filozófus, piarista, kultúrpolitikus, a MTA tagja) – neveléstudomány; Kovács Alajos (statisztikus) – statisztika; Kühár Flóris (bencés vallástörténész) – bölcselet és természettudomány; Pezenhoffer Antal (pap, hitoktató) – magyar egyházi földrajz és statisztika; Schütz Antal (piarista, teológus) – hittudomány; Sipos István (kanonok, egyházjogi író) – egyházjog; Várkonyi Nándor (kultúrtörténész) – világirodalomtörténet; Br. Vécsey J. Aurél (teológiai tanár) – világegyház földrajza és statisztikája. A címszavak kiválasztásában és a tárgyalás terjedelmének megszabásában a tárgy jelentőségén kívül a gyakorlati szempont volt irányadó. Élő személyeket is felvettek, de a ténybeli adatokon kívül mellőzték az érdembeli méltatást. A fontosabb cikkek végén irodalmi útmutatást adtak. A szócikkek végén nem mindig került említésre a cikk írója, ám kötetenként név szerint felsorolják címükkel és nevük rövidítésével az adott kötetbe szócikket írókat. Közlik a forrásmunkák jegyzékét. A lexikon használatának megkönnyítésére a meghonosodott idegen szavakat magyar helyesírás szerint írják, a szentek, a pápák, az uralkodók keresztnevük alatt szerepelnek és feloldják a Szentírás egyes könyveinek rövidítéseit. A 4. kötetben (p. 544.) adják közre Eugenio Pacelli bíboros, pápai államtitkár Bangha Bélának címzett dicsérő levelét: Vatikán, 1932. augusztus 19. A 20. század másik nagy vállalkozása a Magyar Katolikus Lexikon, Budapesten, a Szent István Társulat kiadásában 1993-tól jelent meg. E lexikon megjelenésének oka az aktuális ismereteknek és a kornak megfelelő lexikon megje-
lentetése. A szerkesztők szerint „a II. Vatikáni Zsinat után különösen nagy szükség van magyar nyelven olyan adattárra, amely nem értékel, és nem sugall rangsort sajátos szempontok szerint, hanem tényeket közöl intézményekről, vallásokról, a világegyházról, eszmékről, személyekről, mindezzel elősegítve a pontos megismerést.” Az első gondolat a Lexikon für Theologie und Kirche 10 kötetes anyagának rövidítése (melynek első kiadása: Freiburg i. Br.: Herder, 19301938), és magyar anyaggal való kiegészítése volt. A Társulatnak választania kellett: kihagyja a lexikonból az ezeréves magyar katolicizmust, s ezzel együtt a nemzeti történelmet is, terjeszti a lefordított cikkek német szellemét, vagy vállalja az egyetemes magyarság számára egy új magyar katolikus lexikon készítését. Végül arra a döntésre jutottak, hogy: a lexikon „egy katolikus szellemű művelődéstörténeti összefoglalás igényével készül. Elsősorban a katolikus hívek egyházukkal és hitükkel kapcsolatos tájékozódását kívánja segíteni, de természetesen minden jóakaratú, igazságot kereső és tudni vágyó ember számára szeretne adattár és kézikönyv lenni.” Így kezdődött meg a munka 1983 tavaszán. Horváth Tibor SJ atya gyűjtést rendezett Torontóban, hogy az első számítógépet megvehessék a lexikon munkálataihoz. A célkitűzés: a létező tudásanyag friss, elfogulatlan, rövid és tömör összegezése a legfontosabb pontos adatokkal, értékelő közhelyek, töltelékszavak, egyéni vélemények általánosítása nélkül. A lexikon cikkeinek egységes szelleműnek, az egyes cikktípusoknak azonos szerkezetűeknek kell lenniük, olyannak, mintha a teljes lexikon egy ember munkája lenne. Nem tartalmazhat jelzőket, ez a cikkíró egyéni véleményét veszélyes örökérvényű, utókori értékelésnek mutatná. A szócikkek megírásakor a terjedelemmel a szerző szabadon gazdál-
14 kodott, nem szabtak meg sorterjedelmet. A dátumokat hónap, nap pontossággal adja meg, újra ellenőrizték azokat, hogy a lexikonról lexikonra vándorló hibákat kiszűrjék. Igyekeztek az idegen szavakat kerülni, hogy széles körben érthető legyen. Élő személyek csak csekély számban fordulnak elő benne. A nem európai országokról csak a misszió szempontjai szerint írtak. Minden hat sornál hosszabb cikket szerzői betűjelekkel közöl. A cikkeket a címszóról szóló irodalom zárja. Feloldják a rövidítéseket: az Ószövetségből, az Újszövetségből, a cikkekben előforduló jeleket és rövidítéseket, szerzetes intézmények latin rövidítéseit, a szerzetes intézmények magyar nevét, hivatalos latin nevét és rövidítését, az irodalmi források rövidítését, a kötetek szerzőinek nevét és rövidítését az adott kötet elején közli. A szerkesztők törekvése szerint használata nem követel vallásos hitet, csak a tényeket és objektív igazságokat elfogadó, becsületes gondolkodást. A lexikon munkálatai 1990 októberétől 1991 novemberéig csaknem teljesen szüneteltek, mert a Pálos könyvtárban dolgozó szerkesztőség II. János Pál pápa első magyarországi látogatását szervezte. Az 1. és 2. kötet 1993 Húsvétjára jelent meg. Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek, a Szent István Társulat fővédnöke ajánlásában így ír: „a Szent István Társulat 1858-ban indította el az Egyetemes Magyar Enciklopédiát, amely 1876-ig 13 kötetben jelent meg. Második elődjének az előbb tárgyalt Katolikus Lexikont tekinthetjük.” Napjainkig 14 kötet jelent meg (A – Veszk), a 15. kötet ez év decemberére várható. Mindenképpen meg kell említenünk az óriási munka „motorját”, fő szerkesztőjét: Dr. Diós István prelátus urat, aki fáradhatatlan elhatározással és akaraterővel viszi végig a munkálatokat. A lexikon internetes változata: http://lexikon.katolikus.hu/
Mindkét lexikon korának igényeit elégíti ki, önmagában kitűnően használható kézikönyv. Modernsége és terjedelmesebb szócikk állománya miatt a Magyar Katolikus Lexikon forgatása nagyobb sikerrel járhat, de kétség esetén nyugodtan forduljunk a korábbi Katolikus Lexikonhoz! (
[email protected]) Orbán Anna (ELTE BTK Könyvtár PhD)
N OVELLA Avar utca Furcsa hely volt ez. Egy olyan utcácska, ahol szinte megállt az idő. De nem a középkor misztikus félhomálya lengte be, hanem egy szikár, lassan indusztriálissá váló kor ült rajta: a huszadik század negyvenes éveinek eleje. Egyik oldalt a magas – három-, négyemeletes – házak sora, másik oldalán a piszkosszürke egyen-kerítés. Alatta, a meredeken zuhanó fal alatt a vágányok könyörtelen párhuzamosai. Az irreális szögben emelkedő falból néhány ecetfa nőtt fölfelé, kétségbeesetten próbálva a függőleges növekedéshez támaszt találni. Az utca mindig poros volt, mindig a vonatzaj határozta meg, de az itt lakók úgy megszokták, hogy már nem zavarta őket. A házakon még a háború sebei. Az egyébként gazdag kerület sarka
volt ez, kiesett a nagyurak látószögéből. Jellemző, hogy a nyolcvanas évek közepén még egy háborús film néhány kockáját is itt vették fel: a parkoló autókat eltakarták egy Botonddal, és az egy szem kósza újabb padot kiemelték. Nem is került soha vissza a helyére. Gimnazistaként, majd egyetemistaként naponta kétszer mentem végig mindig rajta kötelezően, de a kutyával is gyakran erre kanyarodtam. Nem vonzott különösebben a hely, de szerettem a távlatait. A vasút túloldalán a Nap- és a Gellérthegy magasodott, végre nem a szokott városi utcaszélességben. Azután elkerültem a városból, vidékre. Kissé meglassúdtam, a főváros neuraszténiás idegessége az utcákon már elkerült. Ritkultak a látogatásaim itt, de ha a belvárosban volt dolgom, mindig erre vitt az utam a buszhoz. És óhatatlanul mindig felvettem a régi tempót az ismert, összevisszafoldozott betonjárdán. Egy délelőtt, mikor a munka ismét ideszólított, idegesen lassítottam le az utcában. Valami újdonság, ide nem illő dolog kavargott a levegőben. Éreztem a szokatlant. A szemem sarkából vettem csak észre, nem is kerestem először mi az. De idegesített. Lelassítottam, lopva körülnéztem, majd megálltam. Túl tiszta volt minden. Nem, nem az utca: a kutyaszar, a por a szokott módon lepte el a járdát, illetve a falat. Tűzött a nap. A benyomás hirtelen bizonyossággá vált. Felfedeztem a nyugtalanító változás-érzés okát. Hiányzott egy semmit nem érő fa. Immár semmi sem takarta a tudott és ismert hegyeket, nem lógtak a képbe zavaró ágak, levelek. Fájt. Azóta is újra és újra érzem e melankolikus szomorkásságot, ha erre járok. Nem nagyon tudom megszokni a hiányt. Ahogy fáj az építkezés is a vasút túloldalán. Valami betonkolosszus készült oda, a szokott modernitással. Csak épp a szabadság-
15 szobrot is takarja már. Érdekes, soha nem bámultam meg innen hátulról a szobrot. Tudtam, hogy ott van, és kész. És most zavartan keresem, és valahol a tetőszerkezet felett fedezem fel a szembetűző napba nézve az ismerős olajágívet. Fáj. És még valami hiányzik nekem ebből az utcából már. Hajdan egy ősz szakállas, kopaszodó, szemüveges kis öregember gyakran álldogált a kerítés mellett a Táltos utca torkolatánál. Gondolataiba merülve nézte a vonatokat. Nem csak bámult a semmibe, utána fordult egy-egy szerelvénynek. Soha nem tudtam, hova repítik ilyenkor a szerelvények a gondolatait, kikhez, hova vágyik. Az Isten tudja csak, a munkaadója, mire gondolt ilyenkor. Mert szinte biztos vagyok benne, hogy a templomából hazainduló öreg pap ilyenkor imádkozott. Mindig irigyeltem a megállni tudás képességéért. Tizenhat éve halt meg, ilyentájt. Azóta nem érzem magam otthon itt. Néha megállok azon a helyen a kerítés mellett és nézem a vonatokat. De nem találom továbbra se a kérdésekre a válaszokat. Mózessy Gergely (Az írást annak a volt egyetemistánknak köszönjük, aki azóta megírta az Egyetemi Lelkészség történetét, jelenleg a székesfehérvári püspökség gyűjteményi központját vezeti, és aki ezzel a karcolatával emléket állít Balinszki Imre egykori Táltos utcai templomigazgató atyának. A Táltos utca az Avar utcából nyílik.) ***
C IKI Ez is megtörténhet (A következő történetet csak az erős hitű olvasóinknak ajánljuk, akik nem könnyen botránkoznak meg!)
Farkasréti kollégiumunk, ahol lakom, évekkel ezelőtt még a Szatmári Irgalmas Nővérek budai rendháza volt. Abban az időben történt ez a furcsa eset. Kis kápolnánkban hajnali hétkor kezdődött a reggeli mise. A nővérek áhítatosak, mint mindig. Imádkoznak. Lecke, evangélium, felajánlás... Ekkor veszem észre, hogy a boros kancsó üres. Mit tegyek? Finoman, az egyezményes jelek technikájával intek a sekrestyés nővérnek, aki azonnal meg is érti. Fölkel és indul az átlátszó üvegkancsóval kifelé. Kisvártatva visszatér, alig mer föltekinteni, merthogy az ő hibájából maradt üresen. Leteszi az oltár sarkára, majd kissé szégyenkezve helyet foglal. Megy minden tovább: átváltoztatás, annak rendje-módja szerint. Elérkezik az áldozás pillanata. A szentostyával való áldozás után a kelyhet emelem ajkamhoz. Kiürítésekor valami szörnyű érzés hasít belém, átjárva testemet, lelkemet. Mit töltött a nővér ebbe az ampolnába? A hűtőszekrényből nem a miseboros üveget, hanem a konyakos üveget vette elő, és sietségében abból töltött A színe egészen olyan volt, mint a tokaji aszúé, de mégis, micsoda különbség! Természetesen a misét egy későbbi alkalommal meg kellett ismételni, hogy tiszta borral érvényes legyen (akkor is, ha a nővérek nem tudtak róla). Az élmény azért kedvezőbb, mintha hypót, ecetet, vagy sósavat ittam volna, mégis „ciki”... P. I.
I MÁDSÁG Kazinczy Ferenc, a XVIII. századi költő, nyelvújító a következő sorokat írta egy keresztjét hordozó Jézust ábrázoló szentkép hátára leánya, Eugenia bérmálkozási emlékéül: „Viseld keresztedet alázattal
és bízz a Gondviselésben. Mindenkinek van keresztje, a zúgolódás nem használ semmit, sőt, ez erősíti a fájdalmat és megalázza a szenvedőt. Ne csüggedj, nemes lélek! Isten vígasztal téged, ott, ahol te nem várnád. Ő tudja, hogy mit tesz, te azonban nem. Légy áldott, szeretett Leányom! 1820. március 27-én. Édesapád.”
R ECEPTEK Az ősz beköszönte egyúttal a szüreti munkák kezdetét is jelenti, így az első receptben is a szőlő a főszereplő. Szőlős csirke Négy csirkecombot megsózunk, megborsozunk és forró vajban mindkét oldalukon pirosra sütünk. A lábosba öntünk 2 dl félszáraz fehérbort, felforraljuk és visszahelyezzük a combokat. Fedő alatt puhára pároljuk a csirkét, majd egy tűzálló tálba helyezzük. A combokra rászórunk fél kiló fehér szőlőszemet és a tálat fedő nélkül, kb. 15 percre az előmelegített 200 C fokos sütőbe toljuk. Párolt rizzsel tálaljuk az asztalon. Túrós egérke Villával alaposan összetörünk negyed kiló tehéntúrót, és jól összedolgozzuk 7 dkg liszttel, 7 dkg porcukorral, egy zacskó Bourbon vaníliás cukorral és két tojás sárgájával. A két tojás fehérjét habverővel kemény habbá verjük, és óvatosan beleforgatjuk a masszába. Forró olajban, evőkanálnyi adagokban barnára sütjük. Friss baracklekvárral párosítva pazar vacsora vagy laktató édesség ebédnél. Jó főzőcskét!
Zakar András
16 VICCES Penitencia Meggyónt a paraszt, a pap feloldozta, majd öt Miatyánkot adott elégtételül. A paraszt elköszön: „Viszontlátásra, atyám!” – „Szervusz, fiam.” – „Viszontlátásra, atyám!” – „Szervusz, fiam.” – „Viszontlátásra, atyám!” – „Mondd, fiam, te bolond vagy? Minek köszönsz annyiszor?” – „Látja, atyám, háromszor köszöntem, és már bolondnak néz. Mit fog szólni az Úristen öt Miatyánkhoz?” Egy igazi magyar találmány
Az okítással foglalkozók ma is úgy tanítják a fejtágításra szomjazó diákjaiknak, hogy négy évszak (biztonság kedviért: tavasz, nyár, ősz, tél) bizonyos időnként (3 hónaponként), meghatározott sorrendben, váltogatják egymást. Talán ez alkalommal senki nem kap a kobakjához, amikor hallja, az anynyiszor idézett szavakat „bezzeg az én időmben négy évszak volt”, mert ez valóban igaz. Belegondolva a négy évszak szerepébe, időtartamába, mára már csak foga(da)lmak maradtak. Egy-egy év-
szak napra, jobbik esetben napokra zsugorodott. Ilyenkor mondja a csíki góbé, hogy az idei nyár csütörtökre esett, vagy olyan hideg volt, hogy a kutya kettétörött a kanyarban. Azonban az is megeshet, hogy valamelyik évszak meglepetésszerűen, a kelleténél hamarabb béköszönt. Ilyen esetekben a tél, meglátogatja a nyarat, ott, ahol addig még nem is járt. Ezért főleg a nyaralások, szabadságok előtt, de a hétköznapjaink velejárója is lett az időjárás pontos ismeretének szükségessége. Mit van mit tenni az embernek és az asszonynak egyaránt, állandóan figyelni kell az ég adta jelzéseket. A technika világa uralván napjainkat a legtermészetesebb az, ha megnézzük az internet által kínált előrejelzéseket, vagy a képernyő előtt szunyókálva meghallgatjuk a másnapi jóslásokat. Vannak azonban, akik a hagyományos módszereket kedvelik. Ezért egy magas kort megért, szelíd bölcsességgel és humorral rendelkező atyafi fürgén forgolódó esze munkát keresett magának és megalkotta a minden idők időjárást jelző kövét. A meteorológiai műszerek mérete ma már csak az óhajoktól függenek, ezért bárki beszerezheti, és segítségével maga állapíthatja meg a számára kedvező időjárást. Lássuk csak, mit is kell tennünk, ha már birtokunkban van egy ilyen kis vagy nagy kütyü. Ha méretének köszönhetően az udvaron helyezzük el, akkor indulás előtt érdemes tekintetünket kivetni az ablakon és a látótávolságban elhelyezett kő jelzését megszívlelni. Ha ez igazán mégsem látszik (nem látszik = ködös idő, időjárás jelző kő alapján), akkor használjuk a miniatűr változatot, amelyet szobánkban, zsebünkben, táskánkban tárolhatunk.
Az időjárás szeszélyes megnyilvánulása miatt használjuk bizalommal eme új, nagyszerű magyar találmányt. Gergely Gabriella
H IRDETÉSEK 1. Ebben a tanévben is megindultak csoportjaink, amelyekhez mindig lehet társulni (ld. az Egyetemi Lelkészség leporellóját)! Különösen is ajánljuk azoknak, akik még nem keresztelkedtek meg, vagy nem voltak elsőáldozók, nem bérmálkoztak – a keddenként tartandó katekumenátust, amelynek végén, Húsvétkor a szentségekhez járulhatnak! Jelentkezni lehet a lelkésznél. 2. Jegyes felkészítés, Jegyesiskola 2012. február 22-én, Hamvazószerdán indul és hat héten át tart mindig szerdánként, 19 órai kezdettel. 3. Gyere el az idei OEZ11-re (Országos Egyetemista Zarándoklat 2011)! Indulás szeptember 24-én reggel vonattal Pásztóra, onnan gyalog MátraverebélySzentkútra, ahol másnap 25-én 11 órakor lesz az egyetemisták búcsúja, záró szentmise (szállás és koszt a helyszínen). Jelentkezni lehet a lelkésznél. 4. A félév lelkigyakorlata Kismaroson, a ciszter nővérek lelkigyakorlatos házában lesz, november 25-27. között. Erre is lehet már jelentkezni! 5. Az albérlet-szolgálat egész évben működik, elegendő egy levelet írni az
[email protected] címünkre – akár valaki kínál, akár szeretne albérletet.
Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő: Jelencsik Mátyás lelkészségi titkár Köszönjük: Andrea Riccardi, Antali Enikő, Borosnyay Renka, Gergely Gabriella, Görög Márton, Mózessy Gergely, Orbán Anna, Pákozdi István, Simkó Dani, Szigeti János, Zakar András és a Magyar Kurír hozzájárulását! Nem hagyható ki Bata-Király Edina sem, aki a nyelvi lektorunk! A képek a görög katolikus rajzos ikon-gyűjteményből valók, hálás köszönet értük ifj. Pallai Béla peleskei paróchusnak! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel/fax: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com
