2015. Veni Sancte - ősz
76. szám
A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Dilige et quod vis fac!”
AKTUALITÁS A pápa szavai a bolíviai hírhedt börtönben Ferenc pápa bolíviai látogatása utolsó napján, július 10-én Santa Cruzban a Palmasola fegyházba látogatott, ahol ötezer elítélt él nehéz körülmények között. Elvitte közéjük Krisztus örömhírét. Ez egy börtönváros, az a hely Bolíviában, amely a pokol szinonimája. Egy olyan terület, amely először elszigetelődött a társadalomtól, lezárták és végül börtön lett. Tízezer négyzetméteren, nyolcszáz férőhelyen közel ötezren élnek: túlzsúfolt, zűrzavaros kavalkád. Az itt készült képek általában félelmet keltenek az emberben, de a pápa látogatása még ezt a börtönt is átformálta: a sár, a korrupció helye éneklő kórussá vált. 2 500 fogvatartott napokon át próbálta a dalokat, amelyeket elénekeltek a pápának. A méltóságra még ott is van igény, ahol nincsenek utak, ahol a házak düledeznek, ahol az emberek úgy érzik, kiselejtezték őket. A pápa autón érkezett, motoros testőrökkel. A börtön sportpályáján 5 500 ember várta, körbejárt közöttük, sokakat megölelt, majd a következő beszédet intézte hozzájuk: „Nem mehettem el Bolíviából úgy, hogy ne üdvözöljelek benneteket, meg ne osszam veletek azt a hitet és reményt, amely a kereszten felajánlott szeretetből születik meg. Köszönöm, ahogyan fogadtatok. Tudom, hogy készültetek rá, imádkoztatok értem. Nagyon köszönöm nektek. A
tanúságtételekből látom, hogy a fájdalom nem tudja kiölni a szív mélyén a reményt, hogy az élet erőteljesen utat tör magának még az ellenséges körülmények között is. Ki az, aki itt áll előttetek? – kérdezhetnétek. Az életemnek egy bizonyosságával szeretnék válaszolni erre a kérdésre, egy olyan bizonyossággal, amely örökre megbélyegez. Aki itt áll előttetek, az egy ember, akinek megbocsátottak. Egy ember, akit megváltottak, megváltanak sok bűnéből.
Így mutatkozom be nektek. Nem sok, amit adhatok nektek, de nektek szeretném adni, meg szeretném osztani veletek azt, amim van, amit szeretek: Jézust, Jézus Krisztust, az Atya irgalmasságát. Ő azért jött, hogy megmutassa nekünk, láthatóvá tegye előttünk a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Titeket, téged, téged, téged, engem… Cselekvő, valóságos szeretet ez. Szeretet, amely komolyan
vette övéi életének valóságát. Olyan szeretet, amely gyógyít, megbocsát, felemel, gondoskodik. Olyan szeretet, amely közel lép az emberhez, visszaadja a méltóságát. A méltóságot, amelyet sokféleképpen elveszíthetünk. De Jézus csökönyös ebben: életét adta azért, hogy visszaadja az elveszített méltóságot, minden erejével azon volt, hogy felruházzon minket méltósággal. Eszembe jutott valami, ami segíthet: Péter és Pál, Jézus tanítványai is börtönben voltak. Megfosztották őket szabadságuktól. Ebben a helyzetben volt valami, ami megtartotta őket; valami, ami nem engedte, hogy elkeseredjenek, hogy belevesszenek az értelmetlenség sötétjébe. Az imádság volt ez. Egyéni és közösségi imádság. Ők is imádkoztak és értük is imádkoztak. Két mozdulat, két cselekedet: és ezek együtt olyan hálót képeznek, amely megtartja az életet és a reményt. Az imádság megment az elkeseredéstől és arra ösztönöz, hogy menjünk tovább. Olyan háló, amely megtartja az életet, a ti életeteket és a családtagjaitok életét. Te az édesanyádról beszéltél… az anyák imádsága, a jegyesek, a gyerekek imádsága: ez egy háló. Ez a ti hálótok, amely előre viszi az életet. Mert amikor Jézus belép valakinek életébe, akkor az az ember nem marad a múlt rabságában, hanem elkezd másképp, más reménnyel tekinteni a jelenre. Elkezdi más szemmel nézni saját magát, más szemmel néz az élete valóságára. Nem ragad le annál, ami történt, hanem képes sírni és megtalálja az erőt az újrakezdéshez. És ha időnként szomorúnak, legyőzöttnek
2 érezzük magunkat, rosszul vagyunk, akkor – arra hívlak benneteket – nézzünk a keresztre feszített Krisztus arcára! Az ő tekintetében mindannyian megtalálhatjuk a helyünket. Mindannyian rábízhatjuk a sebeinket, a fájdalmainkat, ahogyan a tévedéseinket is, a bűneinket is. Sok dolog van, amiben hibázhatunk. Jézus sebeiben helyet kapnak a mi sebeink is. Mindannyian „megsebesülünk”, így vagy úgy. Elvinni a sebeinket Jézus sebeihez… Miért? Hogy gyógyítsa, megmossa, átalakítsa, feltámassza. Ő értetek halt meg, értem halt meg, hogy a kezét nyújtsa nekünk, felemeljen. Beszéljetek, beszéljetek a papokkal, akik ide jönnek hozzátok, beszélgessetek velük! Beszéljetek a testvérekkel, akik ide jönnek, beszélgessetek velük! Beszélgessetek mindenkivel, aki azért jön, hogy Jézusról beszéljen nektek. Jézus fel akar emelni minket, mindig. Ez a bizonyosság arra ösztönöz minket, hogy dolgozzunk a méltóságunkért. Az elzárás nem ugyanaz, mint a kirekesztés: ez legyen mindig egyértelmű! Mert a börtönbüntetés annak a folyamatnak a része, amely visszahelyezi az embert a társadalomba. Sok minden van ellenetek ezen a helyen – jól tudom és ti is nagyon világosan elmondtátok: a túlzsúfoltság, az igazságszolgáltatás lassúsága, a foglalkoztatás-terápia és a rehabilitációs programok hiánya, az erőszak, az infrastruktúra hiánya, a felsőfokú tanulmányok lehetőségének hiánya… Szükség van arra, hogy az intézmények gyorsan és hatékonyan összefogjanak és választ találjanak ezekre a kérdésekre. De miközben ezért harcolunk, nem tekinthetjük úgy, hogy minden elveszett. Vannak dolgok, amiket már most meg tudunk tenni. Ebben a rehabilitációs központban az együttélés részben rajtatok múlik. A szenvedés és a nélkülözés önzővé teheti a szívünket, helyet adhat a konfliktusoknak, de megtehetjük azt is, hogy hiteles testvériséget teremtünk. Segítsetek egymásnak! Ne féljetek segíteni egymásnak! A gonosz az összetűzést akarja, a rivalizálást, a megosztottságot, a klikkesedést keresi. Ne menjetek bele a játszmájába! Küzdjetek, hogy előre haladjatok, egységben!
Szeretném kérni tőletek, hogy adjátok át üdvözletemet a családjaitoknak, családtagjaitoknak, akik közül néhányan itt vannak… nagyon fontos a jelenlétük, a család segítsége, a nagyszülők, az apa, az anya, a testvérek, a feleség, a férj, a gyerekek. Arra emlékeztetnek minket, hogy érdemes élni és küzdeni egy jobb világért. Végül bátorítani szeretném azokat, akik ebben a központban dolgoznak: a vezetőket, a büntetőbíróság börtönőreit és az egész személyzetet. Fontos közfeladatot láttok el. Fontos feladatotok van a társadalomba való visszailleszkedés terén. A feladat felemelni, nem lealacsonyítani; méltóságot adni, nem megalázni; bátorítani, nem lesújtani. Olyan folyamat ez, amely azt kéri tőlünk, hogy ne a jók és rosszak logikája alapján gondolkodjunk, hanem az ember megsegítésére irányuló logika szerint. Az ember megsegítésének logikája megment benneteket a korrupció minden formájától és jobb körülményeket teremt mindenki számára. Ha így éljük meg ezt a folyamatot, az nemesebbé tesz minket, bátorságot ad és felemel mindannyiunkat. Mindenki megteheti a szívében, mindenki tudja, hogyan kell… Kérlek benneteket, imádkozzatok továbbra is értem, mert nekem is vannak hibáim és bűnbánatot kell tartanom. Nagyon köszönöm.” (Forrás: Vatikáni Rádió)
Ferenc pápa: Imádság a Földünkért (a Laodato si’ enciklikájából) Magasságbeli Úr, aki jelen vagy a világmindenségben és a legkisebb teremtményedben, Aki körülveszed gyengédségeddel mindazt, ami létezik, öntsd belénk szereteted erejét, hogy gondjainkba vegyük az életet és a szépséget. Tölts el békéddel, hogy fivérként és nővérként éljünk, anélkül, hogy ártanánk bárkinek is. Szegények Atyja,
segíts minket megmenteni az elhagyottakat és az elfeledetteket itt a földön, akik oly értékesek a szemeidnek. Gyógyítsd életünket, hogy védelmezzük ezt a földet, és ne raboljuk ki, hogy szépséget vessünk, ne pedig nyugtalanságot és rombolást. Érintsd meg azok szívét, akik csak előnyöket keresnek, a szegények és a föld kárára. Taníts, hogy felfedezzük minden dolog értékét és csodálkozással tudjuk felismerni, hogy mélységesen egyek vagyunk minden teremtményeddel a végtelen világosság felé vezető utunkon. Köszönjük, hogy mindennap velünk vagy, tarts meg minket kérünk mindennap, támogass bennünket harcainkban az igazságosságért, szeretetért és békéért. Ámen.
TEOLÓGIA „Adj innom…” (Jn 4,7) Ez volt az idei év ökumenikus imahetének jelmondata, mottója. Az a két szó, amivel Jézus a szamariai asszonyhoz fordul: „Adj innom!” A kereszten meg majd így szól: „Szomjazom” (Jn 19,28). Akit a források és a tengerek áldanak, aki összegyűjti és kibocsátja a vizeket, inni
3 kér. Annyira kiüresítette önmagát, hogy ebben is hasonló lett hozzánk. Osztozik szomjúságunkban, ami a bűnbeesés óta az emberi lét alapvonása lett. Idősebbek még biztosan élénken emlékeznek, milyen szomjúság volt, amikor nyáron, a tűző melegben, a málnásban, a földeken dolgoztak. Fiatalabbak talán kirándulásokon tapasztalhatták meg ezt. És látjuk azt is, hányan hordoznak magukkal manapság kis palackokat, hogy bármikor kortyinthassanak egyet, nehogy a szomjúság érzete megjelenjen. De a szomjúság, ami átjárja egész létünket a bűnbeesés óta, sokkal mélyebb és nagyobb. Benne foglaltatik minden vágyunk, sóvárgásunk. Nem oltható egyszerűen egy nagy pohár vízzel. Amikor egy szeretett személy után szomjazunk, akár mert meghalt, akár mert elhagyott bennünket, amikor az egyszerű emberi beszédre szomjazunk, mint az a magányos öregasszony, aki esténként megsimogatta a TV-t, mert aznap ez volt az egyetlen, aki valamit szólt hozzá... Mennyire tudjuk szomjazni a sikert, az elismerést, mások dicséretét! Szomjazom, hogy rám találjon valaki, és ne kelljen egyedül élnem. Talán szomjazom az igazságot, mert érzem, hogy nem találok békét mindennapjaimban. Ez a szomjúság onnan fakad, hogy elszakadtunk az élet forrásától, a mennyei Atya ismeretétől és szeretetének megtapasztalásától. Amikor Jézus azt mondja a kereszten, hogy „szomjazom”, akkor nem pusztán arról az élettani állapotról számol be, amit a gyötrődés, a vérveszteség, a verejtékezés miatt érez. Hiszen ezt is halljuk Tőle a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Ez az ember végső szomjúsága, amiben azt éli meg, hogy nincs közössége Istennel, nincs közössége embertársaival. Sokatmondó számomra, hogy Teréz anya ezt a szót írta fel kalkuttai kórháza bejárata fölé: „Szomjazom”. Adj innom! – mondja Jézus, mert Isten is képes szomjazni az ember szeretetét. Nem azért, mintha ezáltal gazdagabb vagy boldogabb lenne, hiszen Ő maga a tökéletes boldogság a Szentháromságban. Hanem azért, mert szeret minket – és a szeretet arra
törekszik, hogy együtt legyen a másikkal. Akit szeretek, hiányzik, ha nincs velem. Az ember elszakadt mennyei Atyjától – és az Atyának hiányzik az ember. Szent János apostol így fogalmazza meg ezt első levelében: „Isten előbb szeretett minket... és ezért nekünk is szeretnünk kell egymást” (1Jn 4,19). Ő előbb volt szomjas az emberre, mint az ember őrá. Ezért megszólít bennünket, itt is, ott is: „adj innom!” Olykor minden konvenciót és szabályt keresztüllépve, mint ebben az evangéliumi részletben – egészen meglepő módon. Máskor alig észrevehető személye, amikor azt mondja: „adj innom, mert szomjas vagyok. Tégy valami jót nekem ezen az embertársamon keresztül. Hiszen „amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek” (Mt 25,40). Nap mint nap találkozhatunk a Jákob kútja mellett ülő Jézussal. Ő néz ránk mindenkiben, aki szeretetünkre, segítségünkre, megbocsátásunkra vágyik. Néha nagyon nehéz felismerni Őt. A baleseti ügyeletben szép számmal fordulnak meg hajléktalanok, drogosok, lecsúszott sorsú emberek. Sokszor agresszívek, kötekedők, nem működnek együtt. Állandó gyakorló feladat, hogy meglássuk, ők is a szomjazó Jézus... Ilyeneket nyalábolt fel és vitt a kórházába Teréz anya. Jó gyakorlat – és nagyon nem könnyű. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunk életében van egy vagy több ilyen szomjazó Jézus, akit nem könnyű szeretni, akiben nehéz felismerni az Ő arcvonásait. Beteg, akit ápolni, látogatni kell, régi haragos, akivel meg kellene békülni, olyan ember, akinek már puszta látása is idegesít. Ezek az emberek is mind azt mondják nekünk: adj innom! Adj türelmet, megértést, ne bánts, ne beszélj durván velem... adj innom... És ha adunk, ha szóba állunk velük, egyszer csak mi leszünk megajándékozottak. Amikor először szólítanak, úgy látjuk, hogy tőlük igazán semmit sem kaphatunk, „hiszen még merítő edényed sincs”. Mégis, ha megajándékozzuk őket, inni adunk nekik, ők örökéletre szökellő vizet fakasztanak életünkben. „Jertek, Atyám áldottai, vegyétek a nektek készített országot... mert szomjas voltam, és
innom adtatok... – Mikor láttunk Téged? – Bizony, mondom...” (Mt 25,34). Amikor jót teszünk, amikor inni adunk a szomjazónak – abból a vízből iszunk, amit Jézus ad nekünk. És a jócselekedetek örök életre szökellő forrássá lesznek életünkben. Adj innom – az ember szomjas lény. Aquinói Szent Tamás úgy tanítja, hogy mindannyiunkban a végtelenre nyitott vágy van. Végtelen szomjúság. Véges, földi dolgokkal, anyagiakkal nem tudjuk ezt a végtelen űrt betölteni. Mindig több kell, és egyedül az Atya szeretete képest ezt a szomjat teljesen oltani. Gyökössy Bandi bácsi írja, hogy egyszer felhívta valaki, és azt mondta neki: „valami borzasztó ürességet, űrt érzek magamban, és ez az üresség kong bennem egész nap. Úgy érzem, megbolondulok tőle.” Bandi bácsi azt felelte neki, hogy mindannyiunkban ott van ez az Isten-formájú üreg, amit egyedül Isten képes betölteni. Ezért olyan szomjas egész Európa – mert kong benne ez az üresség, amit próbál betölteni vásárlással, TV-nézéssel, esetleg munkával, a gazdagabbak utazással, szórakozással, a szegényebbek kocsmával... és sehogy sem telik, sehogy sem szűnik ez az állandó hiányérzés, kongó üresség. Egyedül Jézus, aki az Atya szeretetét hozza nekünk, egyedül Ő képes életre szökellő vízzel betölteni ezt az ürességet. Adj innom! Jézus egy szamariai asszonyt szólít meg. A szamariaiak idegen test voltak a zsidóság földjén. Amikor az asszír birodalom leigázta az Északi királyságot, Izraelt (ez Júda kivételével valamennyi törzs népe), az egész népet elhurcolták. Helyükre telepítették be a szamariaiakat, akik kultúrájukban, szokásaikban, de vallásgyakorlásukban is idegenek voltak. Zsidók nem közösködtek velük, és ők is hajlamosak voltak erőszakra velük szemben – egy alkalommal Jézust és tanítványait is elkergetik. Ha úgy tetszik, Jézus és a szamariai asszony találkozása egyfajta ökumenikus párbeszéd is volt. Rögtön elő is kerülnek a vallási kérdések: hol kell imádni az Istent. Jeruzsálemben, vagy a Garizim hegyén, ahol a szamariaiak temploma állt egykor.
4 Zsidók és szamaritánusok nem közösködtek – ahogy régen nem közösködött református és katolikus. Nemcsak a templomaik, még a temetőjük is külön volt, nehogy holtukban háborgassák egymást. Lassan-lassan haladunk afelé, hogy megvalósuljon Jézus válasza: „sem itt, sem ott, hanem lélekben és igazságban kell imádni az Atyát. Eljön majd az idő...” Kicsiben ez valósul meg minden templomban, minden olyan közösségben, ahol az egységhét során katolikusok és protestánsok találkoznak. Egy szívvel és lélekkel próbáljuk imádni ugyanazt az Atyát, akinek mindannyian egyformán gyermekei vagyunk. Ennek az egységnek az alapja Krisztus szeretete – ahogy szent Pál apostol írja: „Fogadjátok el egymást, ahogyan Krisztus is elfogadott benneteket Isten dicsőségére!” (Róm 15,7) Évről évre mélyül ez a kapcsolat a közös ima, a közös ünneplés által. Egy szomjazó világnak nem arra van szüksége, hogy mi azon vitatkozzunk, hol és hogyan kell imádni az Istent. A szomjazó világnak élő vízre, Krisztus világosságára van szüksége. Ezt evangéliumi élettel, szomjúságot észrevevő és betöltő szeretettel adhatjuk azoknak, akik szomjaznak, akik a sötétségben és a halál árnyékában ülnek. S közben, talán észre sem vesszük, de egyre közelebb kerülünk egymáshoz is, lépésről lépésre megszületik az egység. Azért vagyunk együtt, azért imádkozunk lélekben és igazságban, hogy ebben megerősödjünk, és megerősödve induljunk útra, hogy a Krisztusra szomjazó világot szolgáljuk! Egri László
A keresztre feszítés orvosi szemmel A legtöbb keresztény számára oly megszokott és természetes Krisztus kereszthalálának ténye, hogy el sem gondolkodik arról, mit is jelentett fizikailag a keresztre feszítés. Az evangélisták leírása kevés támpontot ad, mivel abban a korban a keresztre feszítés és a korbácsolás igen elterjedt volt, így nyilvánvalóan nem látták szükségesnek, hogy részletesen
ismertessék. A keresztre feszítés valósága, a halál közvetlen oka – az orvos szemével. A keresztre feszítés – amelynek első ismert esetei a perzsáknál fordultak elő – Nagy Sándor révén került Egyiptomba és Karthagóba, ahol a rómaiak is elsajátították. Livius, Cicero és Tacitus is említi, és az antik irodalomban számos utalás található arra vonatkozóan, hogy a rómaiak továbbfejlesztették és számos különböző formában alkalmazták e kivégzési módot. Például a kereszt vízszintes szára a tetejénél 60-80 cm-rel lejjebb is metszhette a függőleges szárat – az ismert latin kereszt formájában –, de Jézus idejében a T alakú, ún. tau-kereszt volt a legelterjedtebb. Régészeti bizonyítékok szólnak amellett, hogy Jézust is ilyen keresztre szegezték. A középkori és reneszánsz festményeken – történelmi és bibliai alapok nélkül – úgy ábrázolják Krisztust, hogy az egész keresztet viszi a vállán. Valójában a függőleges oszlop általában rögzítve volt a kivégzőhelyen, a mintegy 50 kg-os vízszintes gerendát pedig az elítélt vitte a börtöntől a kivégzőhelyig. Ugyancsak téves a szögbeverés helyének középkori ábrázolása. A római leírások és a történeti kutatás szerint a szögeket a csuklóban találkozó csontok, a radius és az ulna között verték be, nem a tenyérbe, hiszen a test súlya alatt azonnal kiszakadt volna az ujjak között. Krisztus fizikai szenvedése a Getszemáni kertben kezdődött. Fiziológiai szempontból jelentős a vérrel verejtékezés, amit érdekes módon egyedül Lukács, az orvos említ: „Verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre” (Lk 22,44). Noha korunkban minden elképzelhető érvet bevetnek annak bizonyítására, hogy ilyesmi nem létezik, az orvosi szakirodalomban leírt és bár ritka, de alaposan dokumentált jelenségről van szó. A Jézus által elszenvedett erős érzelmi megrázkódtatáshoz hasonló stressz esetén a verejtékmirigyek apró kapillárisai megrepedhetnek, így az izzadságba vér vegyül (hematidrózis). Jézust letartóztatása után még éjszaka a főtanács és Kaifás főpap elé hurcolják. Itt éri az első fizikai sérülés. Egy katona arcul üti, amiért nem válaszol Kaifás kérdésére. Később az
őrök bekötik a szemét, arcába köpnek, arcul ütik, és gúnyolódva kérdezgetik, találja ki, melyikük volt. Másnap kora reggel zúzódásokkal tele, szomjan, az álmatlan éjszaka után kimerülten az Antonia-erőd praetoriumába, a helytartó elé viszik. Pilátus el akarja hárítani a felelősséget: Heródes Antipászhoz, Júdea negyedes fejdelméhez viteti Jézust, ahonnét újabb fizikai bántalmazás nélkül tér vissza. Ekkor rendeli el Pilátus a tömeg követelésére Barabbás szabadon bocsátását és Jézus megkorbácsolását. A kor római történetírói szerint a korbácsolás nem tartozott a keresztre feszítéshez; számos tudós szerint Pilátus eredetileg a korbácsolást szánta teljes büntetésnek, s csak akkor döntött a kivégzés mellett, amikor a tömeg azzal vádolta, hogy nem áll ki kellően a császár mellett azzal szemben, aki a zsidók királyának mondja magát. Az ostorozás előtt Jézust levetkőztetik, és kezeit a feje fölött egy oszlophoz kötik. A zsidó törvény szerint senkire sem lehet negyvennél több ütést mérni – kérdés, hogy a rómaiak ehhez tartották-e magukat. A római katona előrelép, kezében a flagrum (vagy flagellum), melynek erős bőrszíjai két-két ólomgolyóban végződnek. Teljes erővel sújt le Jézus vállára, hátára, lábára. Az ólom először csak a bőrt szakítja fel. Később a zuhogó ütések egyre mélyebben hatolnak a bőr alatti szövetekbe. A vér előbb a hajszálerekből és a vénákból kezd szivárogni, majd patakokban tör elő az izmok artériáiból. Az ismétlődő csapások újra meg újra felszakítják az ólomvégek ütötte mély zúzódásokat. A hát bőre végül hosszú cafatokra szakadt, felismerhetetlenségig zúzott, vérző massza. A százados, látva, hogy az elítélt már alig él, leállítja a korbácsolást. Eloldozzák a félájult Jézus kötelékeit, aki a saját vérétől áztatott kövezetre zuhan. A római katonák gúnyt űznek a barbár zsidóból, aki királynak mondja magát: vállára palástot, kezébe pálcát helyeznek jogarnak, fejére hajlékony tövises ágakból koronát nyomnak. A fejbőr a tövisek nyomán erősen vérzik, hiszen a test egyik legjobb vérellátású területe. Miután kigúnyolták és arcul verték, leveszik róla a palástot. A sebzett hát alvadt vérébe ragadt szövet letépése rendkívül fájdalmas, akár egy
5 sebkötés óvatlan eltávolítása. A sebek felszakadva újra vérezni kezdenek. A rómaiak a zsidó szokásnak engedve visszaadják Jézus ruháit, majd a kereszt vízszintes fáját a vállára kötözik. Megindul a menet – az elítélt Krisztus, két gonosztevő és a római kivégzőosztag – a Via Dolorosán. Jézus hiába próbál felegyenesedni, a nehéz fagerenda és a vérveszteség miatti sokk megtántorítja: elesik. A rázuhanó fa felszaggatja a sebektől borított vállat, hátat. Megpróbál felemelkedni, de az izmok felmondják a szolgálatot. A százados ráparancsol egy vállas bámészkodóra, Cirenei Simonra, hogy vigye a keresztet. Jézus követi, vérző testét a sokktól hideg verejték veri ki. Mintegy hatszáz métert tesznek meg a Golgotáig. Jézust enyhe fájdalomcsillapító hatású mirhával kevert borral kínálják, amit nem fogad el. Simon leteszi a földre a fát. Jézust háttal a földre lökik. Vállával zuhan a fára. A katona a csuklóhajlatot keresi. Mélyen beveri a hatalmas szöget. A másik oldalon megismétli a mozdulatot, ügyelve, hogy ne feszítse szét túlságosan a karokat, hogy tudjon mozogni. A vízszintes gerendát az oszlopra helyezik, és az oszlop tetejére erősítik a feliratot: A Názáreti Jézus, a zsidók királya. A bal lábfejet a jobbnak feszítik, és a boltozaton keresztül mindkettőt a fához szögezik; a térd enyhén hajlított. Megtörtént a keresztre feszítés. A függés közben a csuklókra nehezedő testsúly borzalmas fájdalmat okoz az ujjakban és a karban – a szögek a medián ideget nyomják. Ezért az áldozat megpróbálja a lábakra helyezni a testsúlyát. A metatarsalis csontok közötti idegek elviselhetetlen fájdalma hasít belé. A karok lankadnak, az izmok görcsbe rándulnak. A hatalmas, lüktető fájdalommal járó görcshullámok miatt alig-alig tudja felnyomni magát. A mellizmok megbénulnak, a bordaközi izomzat nem működik. A belégzés lehetséges, de kilélegezni képtelen. Jézus egy-egy pillanatnyi lélegzetvételért küzd. Végül a széndioxid felgyűlik a tüdőben és a véráramban, és a görcsrohamok enyhülnek. Egy-egy rángással képes megemelkedni, hogy kilélegezzen és beszívja az éltető oxigént. Kétségkívül
ezekben a pillanatokban ejtette ki ránk maradt hét utolsó, rövid mondatát. Az elsőt a római katonákra tekintve: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Forrás: cbn.com a Magyar Kurír szerint)
Nem a „homoházasság” a cél, hanem a házasság lerombolása Az egyetlen kérdés, amit az azonos neműek „házasságával” kapcsolatban érdemes feltenni, az, hogy vajon érdekelne-e bárkit is a baloldalon ez a harc, ha nem egy újabb civilizációs intézmény ledózerolásáról lenne szó. Az azonos neműek „házassága” nem arról szól, hogy a férfiak házasodhassanak férfiakkal, a nők pedig nőkkel, hanem a férfiak és a nők közti házasság lerombolásáról. Olyan dolog ez, amit az idősebb nemzedék tagjai közül sokan még értenek, de a fiatalabbaknak, akik számára a házasság intézménye már alig létezik, nemigen tudnak átadni. A házasságkötések folyamatos csökkenése önmagáért beszél. A házasság intézménye elenyészik. A család immár nem több pislákoló fénynél a Nyugat éjszakájában. Egész országok tűnnek el, népességüket pedig olyan emigránsokkal pótolják, akik hagyományosabb országokból érkeznek, és a férfi-nő kapcsolatról jó értelemben véve haladásellenesen gondolkodnak. Ha ezek az emigránsok nem is rendelkeznek megfelelő technológiával vagy a civilizáció egyéb áldásaival, és a házasságról alkotott képük is jobban hasonlít a rabszolgasághoz, mint bármely modern eszményhez, a csoport, a törzs vagy az ország legalapvetőbb célját azért teljesítik – létrehozzák a következő nemzedéket. A házasság lebontása több annál, mint hogy az újság címoldalán két férfi csókolózik. Az egész a család lebontásával kezdődött. Az azonos neműek „házassága” pusztán egyik megállója annak az útnak, amelyet a válások szaporodása, a születések csökkenése és a huszon-, sőt harmincévesek elköteleződéstől való menekülése szegélyez. A fenti út
minden egyes lépése megszüntet valamit a házasság lényegéből egészen addig, amíg semmi sem marad belőle. Az azonos neműek „házassága” egyáltalán nem „befogadó” természetű dolog, pusztán újabb kísérlet arra, hogy a házasság társadalmi intézményét lebontsák, egészen addig, amíg teljesen megszűnik. Kétféleképpen lehet valamit lerombolni. Nekieshetünk kalapáccsal, vagy támadást intézhetünk a szerkezete ellen, mígnem minden jelentésétől megfosztjuk. A baloldal nem tiltotta be a házasságot, hanem elkezdte lebontani, lépésenként az összes feltételét megszüntette, a gazdasági szemponttól, egymás kölcsönös segítésétől kezdve az érzelmi és szociális területig, mígnem minden jelentésétől megfosztotta, és többé már nem lehet megkülönböztetni bármely olyan kapcsolattól, amely meghatározatlan nemű tagok között ideiglenesen jön létre, és bizonytalansága miatt semmiféle komoly és értelmes céllal nem rendelkezik. A demokrácia megszüntethető úgy, hogy betiltjuk a szavazást, de úgy is, hogy annyiszor szavazhatnak az emberek, ahányszor csak akarnak, a kisgyerekek és a külföldiek is részt vehetnek rajta, egészen addig, amíg senki sem látja értelmét, hogy elmenjen szavazni, vagy, hogy az egészet komolyan vegye. Ugyanez a helyzet a házassággal vagy bármely más intézménnyel is. Elpusztíthatjuk úgy, hogy betiltjuk, de úgy is, hogy fokozatosan megfosztjuk az értelmétől egészen addig, amíg már nem jelent semmit. A házasság minden szempontját megszüntetik, egészen addig, amíg már nem jelent semmit. És amikor a házasság többé nem egy férfi és egy nő egész életre szóló elkötelezettsége, hanem olyan szertartás, ami nem jelent többet, mint a modern szertartások túlnyomó része, akkor a pusztítás teljessé válik. Először a házasság véglegessége szűnt meg, majd a monogám jellege, végül pedig az értelme. Ha valaki azért szeretné, hogy engedélyezzék az azonos neműek „házasságát”, mert meg kíván házasodni, valójában nem a házasságra vágyik, hanem csak újabb ürügyet talált rá, hogy a házasság ellen harcoljon. Soha nem az azonos neműek „házassága” volt a kérdés, hanem a
6 házasság. Abban a világban is lesz házasság, amelyet a dekonstruktivisták kívánnak felépíteni, csak éppen nem lesz semmi értelme. Mint a nyári képeslapok: esemény lesz, nem pedig intézmény. Jelentés nélküli régi rituálé. Alkalom arra, hogy önző módon magunkra vonjuk a figyelmet, és önmagunkat ünnepeljük. Kérkedés, amely éppoly üres, mint azok a templomok és zsinagógák, amelyek helyet adnak neki. A házasság lebontása annak az általánosabb folyamatnak a része, amelynek során az ember neme létállapotból tudatállapot lesz. A házasság válságát a nemi szerepek lebontása előzte meg, az azonos neműek „házasságát” pedig a nemek megszüntetése követi, amelyek immár nem többek olyan identitásnál, amelyet önként választunk, ruha, amit hol felveszünk, hol levetünk. A nemek lerombolásának a nemi szerepek lerombolása volt a feltétele. A lebontás minden lépése szükségszerűen vezet el a következőhöz, és ennek soha nem lesz vége, egészen addig, amíg mindent le nem rombolnak. Az azonos neműek „házassága” nem a végállomás, mint ahogy az sem tekinthető végállomásnak, hogy női ruhába öltözött férfiak a női vécéket használják. Nincs végállomás. A baloldal nem azért építi le a társadalmi intézményeket, mintha az egyenlőséget szeretné megvalósítani, hanem azért, mert le akarja rombolni őket. Addig folytatja az intézmények leépítését, amíg még van mit leépíteni, egészen addig, amíg nem marad más, mint egy üres vászon, gondolkodásra képtelen tömeg, akikre rákényszerítheti mindazt, amit az életről gondol. Az egyenlőség csak ürügy a dekonstrukcióra. Ha megváltoztatjuk valaminek a paramétereit, nem fog működni. Definiáljuk újra, tágítsuk ki a meghatározását, és már nem jelent semmit. A rózsának akkor is kellemes lenne az illata, ha másnak neveznénk, de ha bármit „rózsának” hívhatok, ami a földből kinő, akkor már nem lesz miről beszélni. A baloldal társadalom-leépítő programja a gondolatok és a fogalmak háborúja. Az egyenlőség címén annyira kitágították az intézmények és a különböző életformák jelentését, hogy azokba immár minden belefér, vagyis
már nem jelentenek semmit. És amikor valami egyszerre jelent mindent, amikor a rózsa szóval illetünk mindent, ami a földből kinő, akkor a szavak jelentése is megszűnik. A dekonstrukció háború a meghatározások, a határok és a paraméterek ellen. Háború az ellen, hogy bármit meghatározzunk. Ezt a háborút azzal vívják, hogy büntetendővé tesznek minden korlátozást, amit a definíciók jelentenek. Minthogy minden és mindenki iránt befogadónak kell lennünk, a kizárólagosság azon igénye, amely a házasságban, illetve minden más területen jelentkezik, hamar a társadalom nemtetszésével találkozik és gyűlöletkeltő bűncselekménynek minősül. Ha a társadalom javát csak a teljes befogadással és a végtelen toleranciával lehet megvalósítani, akkor a kizárólagosság minden formája, vonatkozzon akár a tulajdonra, az emberekre vagy a gondolatokra, önző cselekedetnek minősül, amely nem hajlandó alávetni magát annak a kollektív késztetésnek, hogy mindent közös tulajdonná kell tenni, és ahol már semminek sincs állandó jelentése vagy értéke. Az 1984-ben Orwell jól gondolta, hogy a zsarnokság alapvetően a dolgok meghatározásáról szól. Nehéz küzdeni a szabadságért, ha nincsen rá szavunk. Nehéz támogatni a házasságot, ha a fogalom többé nem létezik. Orwell Óceániája a legalapvetőbb emberi gondolatokat tette ellentmondásossá. A baloldal ugyanezt teszi a társadalmi értékek lebontásával, amikor olyan alapvető intézményeket támad, mint a házasság, amelyből bizonytalan természetű és értékű, változékony dolog lesz. A baloldal legnagyobb trükkje, hogy mindent önmaga ellentétévé változtat. A lopásból a vagyon megosztása lesz. A bűncselekményből igazságosság. A tulajdonból lopás. Valahányszor lebont valamit, a dolog jelentését is megváltoztatja, úgyhogy éppen az ellenkezőjét jelenti annak, mint ami, végül pedig már nem azt jelenti, amit eredetileg jelentett, hanem azt, amilyen jelentéssel a felvilágosult dekonstruktivisták ruházták fel. Ha le akarjuk rombolni az embert, először a meggyőződéseit, majd az életformáját kell lerombolnunk. Lerombolják a
szabadságot, amíg rabszolgaságot nem jelent. Lerombolják a békét, amíg háborút nem jelent. Lerombolják a tulajdont, amíg lopást nem jelent. És lerombolják a házasságot, amíg bármely emberi csoport bármeddig tartó testi kapcsolatát nem jelenti. Ez pedig éppen az ellenkezője annak, mint ami a házasság. A házasság lerombolása része a nemek és a család lerombolásának, ez pedig annak a nagy programnak a része, amit az ember lerombolása jelent. Miután az összes alapvető értéket érvénytelennek nyilvánították, ellenkezőjére fordították, esetlegesnek és értelmetlennek tüntették fel, az ember is esetleges és értelmetlen teremtménnyé válik, kinek sorsa felett azoknak kell dönteniük, akik mindent jobban tudnak nála. A végső dekonstrukció megszünteti a nemzetet, a vallást, a családot, sőt a nemeket is, és az ember lelkét üres vászonná teszi, amely arra vár, hogy valakik teleírják. Erre megy ki a játék. A harc nem az egyenlőséghez való jogért folyik, hanem a definíció jogáért. Nem arról van szó, hogy a férfiak is házasodhassanak-e egymással, hanem arról, hogy jelent-e még valamit a házasság. Hogy megőrizzük-e azoknak az alapvető társadalmi fogalmaknak az alakját és szerkezetét, amelyeknek önazonosságunkat köszönhetjük, vagy hagyjuk, hogy megsemmisítsék őket. Az a kérdés, engedjük-e, hogy azok az intézmények, amelyek meghatározzák a dolgok értelmét, továbbra is megőrizhessék ezt az értelmet. Ez a kérdés egyben megmaradásunk kérdése is. Az emberek nem azáltal maradnak életben, hogy egyre több teret foglalnak el. Aki az ember önazonosságát lerombolja, az magát az embert rombolja le. – És pontosan ez az, ami ellen küzdünk. Daniel Greenfield (http://sultanknish.blogspot.hu /2015/04/the-deconstructionof-marriage.html) Fordította: Sallai Gábor
Jókai Anna: Féltem a családot Úgy gondolom, nehéz helyzetben van a család, mint intézmény. Ezért kellett évet szentelni neki. Általában annak
7 van kiemelt napja vagy éve, ami megbecsült dolog ugyan, de nehéz helyzetben van. A családot újra fénybe kellene hozni, mert értelmet tud adni az ember életének. Nagyon fontosnak tartom a családok támogatását, ezen belül a gyermekesek anyagi helyzetének javítását. A társadalom felelőssége, hogy a család megkapja azt a támogatást, amit régóta nélkülöznie kellett. Ugyanakkor a jövőben figyelnünk kell azokra is, akik nem azért nem szültek gyereket, mert nem akartak, hanem Isten szándékából nem sikerült. Ők se érezzék úgy, hogy a társadalom kevesebb joggal rendelkező tagjai lennének. Vigyázni kell arra, hogy amit a családoknak odaadunk, az más embertársainknál ne okozzon hiányt. Vannak kisjövedelmű gyermektelenek, magányosak, akik önhibájukon kívül tengődnek a létezés alsó szintjén, náluk nem szabad a keveset még kevesebbre változtatni. Hogyan viszonyulhat igazságosan az ember ehhez az érdekellentéthez? Egyrészről valóban nagyon fontos az anyagi segítség a családnak, és azt el is kell várni egy tisztességes kormánytól. Ám azt is hozzá kell tennünk, ami saját lelkünkből fakad. A gyerekvállalás nem kizárólag anyagi kérdés. A lelki sivárosodásnak példátlan sorozatát látjuk mostanában. Ezért nem elég pénzt adni, hanem a lelkeket kellene megváltoztatni. Sok nagycsalád élt Magyarországon, akiknek nem jutott narancsra, még almára is csak ritkán. Mégis felneveltek akár nyolc-tíz gyereket is. Nem az anyagiakra gondoltak, fogadták azt a lelket, aki az élet kegyelméből adatott nekik. Remélem, hogy a Család éve azt jelenti, hogy valóban meg tudnak szólalni azok az áldozatkész magyar családok, akik vállalták, hogy sok gyermeket hozzanak a világra. Ugyanakkor a másik oldalt is tudom megértéssel nézni, én is sokáig éltem csonka családban, tudom, milyen nehéz egyedül lenni. Ha nem elsősorban az anyagiakra, akkor mely okokra vezethető vissza a család nehéz helyzete, sokak csalódottsága? Amikor a szeretetről beszélünk, legtöbben valami szentimentális
érzelemre gondolnak. Demagógia azt mondani fiataloknak, hogy azért alapítsatok családot, mert akkor életük végéig boldogságban fognak lubickolni. A család szó ettől a beállítástól kap álságosan naiv színezetet. A család nagyon fontos szövetség, ugyanakkor próbatétel. Családban élni lelki, fizikai és szellemi munka. Úgy kell egymásra hangolódni, hogy ne kelljen egyiknek sem feláldoznia magát a másikért, hanem kölcsönösen tudjanak egymásból meríteni. Ebben a rendkívül hideg világban kell lennie egy pontnak, ahová az ember hazatérhet. A repülőgépnek is kell leszállópálya, valahol üzemanyagot kell töltenie magába. Mikor két ember összekerül ebben a zaklatott világban, már elég nagy lelki sebeket hordoznak, huszonévesen is túl vannak sok megrázkódtatáson és csalódáson, így kerülnek össze. Ekkor indul el a munka, egymás sebeit be kell gyógyítani. Rengeteg önzéssel kell megküzdeni, le kell csiszolni dolgainkat, ráadásul úgy, hogy ne megalkuvás legyen. Az nem igazi családi élet, ha az egyik uralkodik, a többi pedig szenved a terror alatt. Az a családi élet, ahol kölcsönös szeretetből tudnak egymáshoz alkalmazkodni az emberek. A szeretet abban rejlik, hogy tudom, ismerem a másikat teljes valójában. Átélem a lényét, és azt teszem, ami neki jó. A házaspár egy életfeladatra szövetkezik, ami nem mindig sikerül.
Nagyon szeretett engem, nagyon sokat köszönhetek neki. Én mégis úgy indultam neki az életnek, hogy azt, ahogy anyám kezelt, nem akarom gyermekeimnek továbbadni. Mindenki a boldogságot keresi a családban is. Vannak receptek? Ahogy két egyforma ember nincsen, úgy két egyforma házasság sincsen. Tolsztoj mondta, hogy a boldogtalan családok mind a maguk módján boldogtalanok. Én azt mondom, hogy a boldog családok is mind a maguk módján boldogok. A lényeg, hogy ez ne látszatboldogság legyen. Egyik novellámban honosítottam meg a „vasárnapi család” fogalmát. Vasárnap szépen felöltözve kivonulnak a főutcára. Nyájasan mosolyognak, akik látják, irigyen felsóhajtanak, lám milyen boldogok! Biztos ez? Az látszat, ha valaki állandóan fülig érő szájjal járja az utakat. A boldogság az, ha egy emberpár a megszenvedett mindennapi tapasztalatok ellenére is úgy érzi, nekik együtt kell a nehézségeket legyőzni. Mindenkinek más a boldogság. Van olyan asszony, akinek az az öröm, hogy otthon van és tisztességgel ellátja a gyermekeit, segíti a férjének az életét, háttérben marad. Nagyon boldog lehet a család, ha a férfi mindezt megbecsüli, nem cselédként kezeli az asszonyt. Az is boldog család, ahol mindkettőnek feladata van, hivatásszerűen végzik a munkájukat, és egymás értelmes életének a tapasztalatait cserélik ki.
Lehet erre a feladatra készülni? Úgy gondolom, a családközpontú szemléletet már korán alakítani kell, akár már az óvodában is. Elejét kell venni annak az álszabadságnak, hogy nem kell formálni a gyerek lelkét és tudatát. Mindenki rászorul arra, hogy valamilyen fogódzót adjanak neki. A hosszú oktatási anarchia után, ami ebben az országban volt, és ami talán az egész világon is megvan, nagyon nehéz dolog erkölcsközpontú nevelést működtetni, holott nagy szükség van rá. Nincsen mindig pozitív példa, pedig az volna a kívánatos. Sokszor az ember a gyermekkorában vele történtek ellenére jut a helyes útra. Én anyaközpontú világban nőttem fel, apám mintha nem is lett volt. Anyám rendkívül erős egyéniség volt, kicsit zsarnok is.
Nagyon sok fiatal szülő fél, hogy a gyerekeinek milyen lesz a jövője ebben a sok veszélyt rejtő világban. Ez az aggodalom mindenkiben megvan. Az én esetemben úgy tűnik, a gyerekeim megtalálták a helyüket. A művészi és pedagógiai vonulatom szépen kettéoszlott. A lányom egy óvoda vezetője. Szereti, amit csinál. A fiam színész lett. Gyerekeik vannak, és remélhetően szét sem válnak. Inkább az unokákkal kapcsolatban van bennem aggodalom. Azt látja az ember, hogy a gyerek minél többet tanul, annál kevesebbet fog keresni. Lehet befolyásolni hajlandóságát?
a
gyerekei
8 Egyet szabad befolyásolni: azt, ahogyan az életről gondolkodnak. Abban tudok befolyást szerezni, természetesen nagyon óvatosan. Bizonyos szituációkban személyes példát kell mutatni. Lássák, hogy amit az anyjuk, illetve nagyanyjuk mond, azt éli is. Igaza van a fiataloknak, amikor utálják azt, aki vizet prédikál és bort iszik. Én erre nagyon vigyázok. Nem titkolom el a hibáimat. A gyerekek szeretik azt, amikor a szülők kritikusak önmagukkal szemben. Nem azt várják, hogy a szülő hibátlan legyen, és nem is szeretik, amikor valaki feltolja magát az oltárra. Tudnunk kell, hogy vannak hibáink. Ettől nem szeretnek kevésbé minket. Csodálom a fiamat, olyan önfeláldozó időbeosztással szolgálja a gyerekeket. Mondom is neki, én erre képtelen lettem volna. A magam alkotó idejét mindig leszakítottam. Csodálom, hogy ez a fiú erre képes. Azzal adok mintát, hogy bevallom: te jobb vagy ebben nálam. A lányom pedig sokkal türelmesebb nálam. Ezt neki is beismerem. A gyerekekkel is a kölcsönösség a döntő. Türelem kell. És szeretet. Ahogy a krisztusi felszólítás kifejezi: egymás terhét hordozzátok! Ennél nincsen szebb és magasztosabb dolog. Nemcsak a saját életed terhét cipeled, holott mindenkinek van belőle elég, hanem megpróbálod levenni a másik terhét, ám azt is elvárod, hogy a te terhed cipelésében a másik is cselekvően vegyen részt. (Forrás: Magyar Kurír)
ESEMÉNYEK Kollégiumi hírek Július 25-én, szombat délután a városligeti „Nyereg az itatón” vendéglőben összejött a Gerlóczy Kollégium apraja-nagyja, mármint a régiek, akik az 1998-as alakulástól, nyitástól kezdve voltak kollégisták. Kiki elhozta a feleségét, gyermekeit. Az egykori gondnok-házaspár, Kristekék negyedik piciny gyermeke is ott ült édesanyja karján. A találkozás oka az alapító, igazgató, Pákó atya 60. születésnapja volt. Két hatalmas tortát kapott ajándékba (egyet az édesszájúaknak, egy kisebbet pedig cukor nélkül) és egy nagy vörösboros
üveget, amelyen sok volt kollégista neve olvasható. Hihetetlen az összetartás az egykoriak között: van, aki házassági tanú, keresztszülő lett volt társa családjában, vannak, akik rendszeresen találkoznak, vannak, akik csak ritkán, de tudnak egymásról. „Én csak egy évig voltam kollégista, de hálásan köszönöm, hogy ott lehettem – vallja egy messze szakadt fiú – életem meghatározó élménye marad, jó volt ott lenni, hitemnek, barátságaimnak, fejlődésemnek…” Az eseményről az itáliai Regio Emiliában élő P. Roch szervita is tud, aki örül, hogy egyetlen budapesti lakásukban, ami még az övék, jókedvű, hívő kollégisták élnek, akik a legjobban kihasználják a szerviták fővárosi birtokát. Roch atya pötyög magyarul, olykor ellátogat Magyarországra és ígéri, hogy a rend nem szándékozik a közeljövőben visszakérni a lakást. – A Gerlóczy Koli a lelkészség legrégibb kollégiuma (1998-tól), mindig új tagokkal bővül, de az ott lévők tágabb nagycsaládja is megmarad – Isten dicsőségére! (r)
Praeconium – Pákozdi István hatvanéves Pákozdi István több mint két évtizede egyetemi lelkész Budapesten. Magam is ott ismertem meg, amikor polgári szolgálatosként kilenc hónapon keresztül társa lehettem a szervezésben. Kerek születésnapjára – ajándékképpen mindazoknak, akik ismerik, szeretik őt magát vagy írásait, szentbeszédeit – kis kötetet állított össze. Az általa szerkesztett periodika, a Praeconia címét parafrazeálva a Praeconium címet adta a könyvnek (magánkiadás, 2015). A latin szó ’hirdetőt’, ’kikiáltót’ épp úgy jelent, mint ’dicsőítést’, ’magasztalást’. Ne legyenek kétségeink a dicséret irányát illetően: a saját magát az Úr tenyerében kis méhnek látó szerző életének minden állomásáért, fordulatáért, öröméért, sikeréért a teremtő Istennek ad hálát, Őt dicséri; és a botlásokban is az Úr kegyelmét fedezi fel. Mint írja, a hatvanas nem bibliai szám. Míg az ötvenes az aratás, a betakarítás jelképe, a hetvenes pedig a sokszoros megbocsátás révén az
irgalom gyakorlásáé, a hatvanas a kettő között van: a haladást, az úton levést szimbolizálja.
A kötetbe gyűjtött írások szépen mutatják az elmúlt évtizedek fókuszpontjait: Pákozdi István liturgia iránti szenvedélyes érdeklődését; a fiatalok felé forduló mély szeretetét; gyökereinek értő tiszteletét; az Isten által érzelmileg is megérintett ember ámulatát és rácsodálkozását; a paphivatás kételyektől mentes vállalását; nemzetközi érdeklődését és ökumenikus elkötelezettségét. Hatvan év nem szorítható két könyvborító közé. De egy könyv lapjai alkalmasak lehetnek arra, hogy egy szolgáló, kötelességtudó, fegyelmezett, ugyanakkor nyitott, gondoskodó és atyai életút állomásán – még korántsem végső – számvetéshez segítsen. Pákozdi István saját szavaival megfogalmazott esti imádságában felismeri, hogy „… mindenre úgysem kaphatok választ.” De azt is látja, hogy talán nem is ez a legfontosabb. Eddigi életútja számunkra is a lényeget mutatja fel: „jó, hogy vagyok, s itt vagyok, jó, hogy élhetek!” Süveges Gergő
Három „ajándék” mise Hatvanadik születésnapom táján úgy éreztem, az Úristen három kimagasló mise-élménnyel ajándékozott meg, ami egy papnak talán a legszebb ajándék. Az elsőre július elején került sor a Dolomitok sziklái között, ÉszakOlaszországban, ahol egy nemrég
9 felszentelt paptársammal jártunk. A 2500 m magasságban lévő hatalmas sziklatömbök között – ahol már csak a feketetollú, sárgacsőrű madarak járnak/repülnek – találtunk egy akkora természetes „oltárt” mint a megújított pannonhalmi bazilikáé, igaz nem ónixból volt… Előkerült a hátizsákból a kis utazókehely, az ostya, a fiolányi bor, víz, s Teilhard de Chardin „Mise a világ felett” című írására gondolva elmondtuk a „lelkipásztori találkozókra” szánt votív misét (felajánlva mindazokért, akik most, ebben a pillanatban lejjebb vannak). Nekem nem az első ilyen élményem, de az újmisés atya szinte könnyekig meghatódott. A másik szívdobogtató szentmisét huszonöt paptestvéremmel együtt mutattam be július 29-én az albertfalvi plébániatemplomban, amelyet zsúfolásig megtöltöttek a hívek, pedig hétköznap volt. Hollai Antal atya egyéves évfordulós miséje volt ez, amelyen felhangzott felvételről a hangja, bemutatták az írásaiból készült, most megjelent könyvet (címe: A csend hangjai. Szent István Társulat, Budapest, 2015) és az egyik legjobb papbarátja mondta a homíliát. Az egy éve váratlanul elhunyt plébános idős édesapja és testvérei is ott ültek a padokban. Felemelő volt a fehér színben, Szent Mártáról (napi szent) bemutatott hálaáldozat. A harmadik ajándék-misét Marizellben kaptam, ahol Nagyboldogasszony előesti miséjét mondhattam (egy afro-amerikai pap koncelebrált velem). Az ottani bencés közösség perjele hívott meg, mivel egy kollégistánk, Bárkovics Gergő a nyár folyamán két hónapon át ott szolgált a kolostorban és a bazilikában. A prédikációban elmondtam Manfred Kyber egy aranyos állatmeséjének történetét, amelyben a vakondok éles szemmel csodálja, amint a hernyó lehunyja a szemét és ugyanabban a pillanatban lepkévé, pillangóvá változik. A párhuzam egyértelmű: Mária, Isten legszebb „pillangója” ma tért haza Fia közelébe, s lett a mennynek Királynője. A mariazelli magyar emlékek (Nagy Lajos királyunk, Mindszenty bíboros itt nyugodott a Szent László kápolnában,
stb.) mindig újra élednek bennem, amikor itt járok, amikor a páratlanul gazdag ezüst kegyoltár elé állok…
színházban már megváltotta? Még nincs késő. Ráadásul most nálam, kedvezményes áron veheti meg.
Pákozdi István
‒ Uram, ne meneküljön, nem kell leszállnia, csak vegyen egy jegyet a Tartuffe következő előadására.
NOVELLÁK Napfénytüsszentés Nem szoktam túl gyakran tüsszenteni. De van, hogy szép nyári napokon a déli verőfényben egy fényesebb felhőre emelve tekintetemet valami elkezdi birizgálni az orromat. Ilyenkor először leveszem a tekintetem a felhőről, de aztán csábít a vágy, hogy egy jó, egészségeset tüsszentsek, úgyhogy újra rápillantok a fényes felhőre. Érzem, ahogy a tüsszentés apró gyümölcse ínycsiklandozóan megszületik, valahol a torkom és az orrom között, majd pillanatról pillanatra növekszik, míg végül – hpraccli! – egy egészséges tüsszentés formájában elhagyja az orromat és a számat. Ilyenkor ügyelnem kell, hogy a kezemet a szám elé tegyem. De hát egy egészséges tüsszentéstől miért akarnám megóvni ezt a beteg világot? Most juszt sem teszem a szám elé a kezem. Meg is van az eredménye: a szemközti ház tetejéről egy vastag sáv mentén lepotyognak a cserepek. Az ő bajuk: miért nem illesztették oda jobban. Elég vacak munkát végezhettek – gondolom magamban –, ha egy mezei, egészséges tüsszentéssel le lehetett söpörni őket. Azzal előveszek egy zsebkendőt, hogy a ház faláról letöröljem azt a finom és áttetsző nyálkát, amely az iménti szélvihar természetes kísérője volt.
Színház ‒ Jegyeket, bérleteket! Jegyeket, bérleteket! – ordibálta az előző megállóban felszálló, amúgy valami kereskedési ügynöknek kinéző ember, miután lila karszalagját oldaltáskájából előkapva magára igazította. Többen megrohamozták a távolabbi ajtókat, a harcedzettebbek nyugodt fapofával várták a fejleményeket, mások a zsebükben kotorásztak. ‒ Asszonyom, kérem, mutassa a jegyét! Nem, nem arra gondolok. A Rómeó és Júlia júliusi előadására szóló jegyét. A
‒ Fiatalember! Nem kell úgy tennie, mintha nem léteznék. Vagy úgy sem, mintha magának már megvolna a színház összes jegye, mert biztos vagyok benne, hogy A fizikusokra még nem vett jegyet. Ha kizökken a megrögzött közönyösségéből, talán kedvezményt is adok. No, látja, hogy megy ez! Elég furcsa képet vághattam a dologhoz, de a munkaközvetítő fejvadász bátorítólag folytatta: ‒ Csak ennyi az egész. Azért annyira nem nehéz, ugye? Vállalja?
Vadászatra kényszerülve ‒ Te Sanyi, ez így egyáltalán nem megy jól… ‒ Nem bizony, Károly bátyám. Furcsa ez a csend. ‒ Hát nem hallottad az imént a gyomromat? ‒ Rá se ránts, az én szemem is kopog… ‒ Ez az olajválság teljesen tönkretesz… ‒ Bizony, bizony. Úgy hiányzik az autók zaja… ‒ Bezzeg azelőtt! Úgy nyüzsögtek, mint a hangyák. ‒ Most meg hetek óta nem láttunk egyet se… ‒ Lehet, hogy föl kéne eleveníteni az ősök hagyományát… ‒ Á, nem tudom, menni fog-e… ‒ Cseppet se félj, egy próbát megér! Néhány percig csendben gubbasztott a két ragadozó az autópálya szélét jelző karón, majd Sas Sándor szárnyra kelt és elrepült. Nem sokkal később a Kerecsensólyom Károly is követte. (2014. 02. 12. – autópályán utazva)
Pöttöm Jankó Elmesélem hát nektek Pöttöm Jankó történetét. Elég tanulságos eset, úgyhogy jól figyeljetek.
10 Képzeljétek, ez a Pöttöm Jankó éppen azon a vasárnapi Te Deumon vett részt, amelyen én magam is. Az elején fel sem tűnt, hogy ő is ott van. Aztán a szentbeszéd alatt annyira elkezdett izegni-mozogni, hogy már nem bírtam cérnával és megragadtam a grabancánál, és azt mondtam neki: ‒ Idefigyelj, te Pöttöm Jankó! Szerencséd, hogy éppen van az ingzsebemben egy varázslabirintus. Én most szépen beteszlek téged oda, és boldogulj, ahogy tudsz. Azzal felemeltem, úgy, hogy a nyakánál megfogtam. És képzeljétek, ahogy emeltem, egyre csak ment össze, mígnem tényleg belefért az ingzsebemben lévő labirintusba. Hopsz! Belepottyantottam, aztán újra a szentbeszédre irányítottam a figyelmemet. Ez annyira sikeres volt, hogy el is feledkeztem az izgága Jankóról. Még jó, hogy a nagymamája mise után odajött hozzám, hogy nem én voltam-e az a valaki, aki a grabancánál megragadva az ingzsebébe tette a megszeppent Pöttöm Jankó unokáját. Ekkor eszembe jutott, hogy jé, de, tényleg, én voltam az illető, és rápillantottam a varázslabirintusra az ingzsebemben, amelyből éppen kifelé kászálódott Pöttöm Jankó. Tehát sikerült neki. Újfent megfogtam a grabancánál és a földre tettem. Közben visszanyerte eredeti méretét és megfogta a nagymama kezét és lelkendezve mesélte: De nem hallgathattam tovább, mert egyrészt hallótávolságon kívül kerültek, másrészt az igazgató lépett a felolvasóállványhoz, hogy évzáró igazgatói beszédével lezárja az idei tanévet. Nagy Dávid tanár
Keresztény lecke a kanadai vadlibákról Tény: A vadlibák csoportosan, Valakban szállnak. Repülés közben mozgatják szárnyukat, s a levegő felhajtó ereje fenntartja a következő libákat. Így lehetséges, hogy 71%-kal hosszabb távolságot tudnak megtenni, mint ha csak egyetlen pár repülne együtt.
Tanulság: Ha egymást segítve dolgozunk, s közösségi szellemben végezzük a munkát, sokkal gyorsabban és könnyebben érjük el a célt. Tény: Ha egy vadliba kirepül a sorból és egyedül próbál célhoz érni, azonnal lelassul, mert nem segíti őt többé a levegő emelő hatása, amelyet a többi vadliba szárnycsapásai biztosítanak számára. Ekkor gyorsan visszarepül a sorba, hogy könnyebbé váljon a repülése a társai erőfeszítése által. Tanulság: Ha van annyi eszünk, mint a kanadai vadlibáknak, akkor együtt dolgozunk a közösséggel, a közös cél érdekében. Tény: Amikor a vezető vadliba elfárad, egy másik veszi át a helyét az élen. Tanulság: A közösségben el kell fogadnunk egymásra utaltságunkat, s a megfelelő pillanatban átadni vagy átvenni a munkát éppúgy, mint a vezetést. Tény: Repülés közben a hátsó vadlibák hangosan gágognak, hogy az elsőket erőfeszítéseikben biztassák.
Nagymama: – Kizavarom ezt a legyet. Menjen a ...(még időben elharapta) Jani: – Taptájba! (Kaptárba) Sajtreszelés közben: - Ott jönnek a sajtkukacok! Kippkoppot meséltem. Nagy, szőrös hernyó mászik a képen. Anya: – Jani, mi lesz a hernyóból, ha megnő? Jani: – Süni! Csigaházat találtunk. Mondtam, hogy ha üres a csigaház, megtarthatja. Jani: – Nem, medhajap csigabiga! „Apa befőzte (= megfőzte) a kakast!” „Anya kezét elfújta (= kifújta) a szél.” Micimackós könyvben olvastuk, hogy bújócskáztak, Micimackó kereste Malackát és Malacka helyett ínycsiklandó méz volt a bödönben. Malacka végül egy fatönkből kerül elő. Jani: – Csiklandós méz volt a fatönkben.
Tanulság: A közösség nem létezhet szurkolók nélkül, fontos, hogy a „gágogás” biztató legyen. Tény: Ha egy vadliba megbetegszik, két társa leszáll vele, s addig együtt maradnak, amíg meggyógyul vagy elpusztul. A libák ezután visszatérnek a saját közösségükhöz, vagy hármasban, vagy már csak kettesben, olykor egy másik közösséggel repülnek, míg el nem érik a sajátjukat. Tanulság: Ha annyi együttérzés lenne bennünk, mint a vadlibákban, átsegítenénk egymást a nehéz időkön, ahogy ők teszik. Jean Vanier, a Bárka Közösség alapítója
GYEREKSZÁJ Egy hároméves fiúcska, Wacha Janika mondásai Anya: – Jani, hol lakik a halacska? (A természetes élőhelyre irányult a kérdés) Jani: – Akváliumba!
Kiwi Jani: – Moha van jajta! Apa taglalja, hogy a nagyfiúk először óvodába mennek, aztán iskolába, stb. Apa: – És ha már az egyetemnél tartunk... Jani: – Jeesnek az egyetemjől! Jani megijedt a boltban, amikor segített a bácsi beülni a bevásárlókocsi lenyitható székébe. Otthon kérdezzük, mitől ijedt meg úgy.
11 Jani (elgondolkodva): – Bjummogott a bácsi! Énekeltük a Rorate caeli-t. Jani: – Azt énekejtük, Magasságos egejek! (egerek...) „Apa, anya elmegy. Janija jábízzák Nagymamát, Nagypapát, hogy vigyázzon jájuk.” Jani nagyon lelkesen odaszalad éneklés után a karácsonyfához, és az izzókra mutatva így szól: Én szejetém ejfújni! „Szűz Májija vigyáz a kis Jézusja, nehogy ejmásszon!” Antal atya megáldoztatta a házunkat! (= megáldotta) Mutattunk neki egy cipőápoló szert. Ezzel ápolják a cipőt, ha beteg! Apa lecserélte az autó kerekét. Jani meglátta a földön az autógumit, és lelkesen megszólalt: Ültessünk bele vijágokat! „A rendház az a ház, ahol a szerzetes bácsik laknak... és rendet raknak!” „Gyerekkoromban nagyon szerettem a borsólevest!” (Mondja ezt 3 évesen…:-) ) (a Wacha-család közlése)
Ima és vers még Kerékpárosok imája Uram, Te kezedben minden ember sorsa, Vezéreld léptünket, s vigyázz utunkra! Istenem, adjál nekünk biztos kezet, szemet, Hogy baj nélkül tegyük meg a kilométereket. Imádkozzunk azért, ki útra merészkedik, Adassék meg a teljes biztonság nekik. Az autókat vezessék figyelmes emberek, Hogy minket, bringásokat kikerüljenek!
Szent Kristóf, könyörgünk, te is vigyázz reánk, Kerüljön el minket baleset vagy halál. Legyen utunk boldog, örömteli, vidám! Ez, amit a vidám bringás csapat kíván! Ámen. (ismeretlen szerző)
A Korintusiakhoz Egy a kehely, egy az oltár, Krisztus lelke közöttünk jár. Egy a király, egy az ország, Egy nap fénye vetül miránk. Jaj, ha mégis megoszlana, Vihar tépné darabokra. Ahogy apró hajszáltörés Zúzna össze hegyeket is. S ha mégis összetörne, Szent egyházunk föléledne, Szellő hátán hordná össze, Mit a vihar tönkretenne.
Fertődi oldalas Másfél kilogramm sertésoldalast kétujjnyi csíkokra vágunk, majd besózzuk mindkét oldalukat és néhány percig pihentetjük. A húsdarabokat lisztben megforgatjuk és kevés forró olajban mindkét felüket pirosra sütjük. A kisült oldalas szeleteket félretesszük, és a sütőolajban megpirítunk 5 dkg apróra kockázott füstölt szalonnát és egy fej apróra vágott vöröshagymát. Megszórjuk egy kávéskanálnyi piros paprikával, hozzákeverünk két evőkanálnyi sűrített paradicsomot és egy deci száraz fehérbort. Beleteszünk három gerezd zúzott fokhagymát, egyegy kávéskanálnyi (lehetőleg friss) kakukkfüvet és majoránnát. Felfőzzük és visszarakjuk a kisütött oldalas darabokat ebbe a mártásba, majd fedő alatt puhára pároljuk. Köretként ropogósra sült burgonyát tálalhatunk hozzá.
A pap A boldogságot meglelem veled, Ami bánt, azt papírra vetem. Beleírom búmat-gondomat, S előtted nincs rejtett gondolat. Szemétlerakóvá tesznek emberek, S örömüket mással osztják meg, Lassan elégek, és szenvedek, Parázs, s majdan hamu leszek. De parazsamon sütnek emberek, Jó ízű reményt, szeretetet. S örülök, mikor az Isten engemet, Elfúj, mint egy kóbor felleget.
A szemedben… A szemedben látom magam, A hangodban magamat hallom. A szíved az enyémmel dobban, Követsz-e utamon? Bacsa Dávid kispap
RECEPTEK Szilvás gombócot akár egész évben ehetünk, furfangos szilvaforrások bevonásával, de a friss magyar szilvából készült gombóc verhetetlen!
Szilvás gombóc Egy kilogramm burgonyát héjában megfőzünk sós vízben. Még melegen meghámozzuk és egy mély tálban összetörjük vagy krumplinyomón áttörjük. Összegyúrjuk 30 dkg liszttel, egy evőkanálnyi kacsazsírral és kevéske sóval. A tésztát meglisztezett gyúródeszkán fél cm vastagra nyújtjuk és 8-10 cm nagyságú kockákra szeljük. A piacon érett, magvaváló, hazai szilvából háromnegyed kilót vásároljunk. A szilvát alaposan megmossuk, kimagozzuk. A mag helyére illesszünk egy szem kockacukrot és egy késhegynyi őrölt fahéjjal szórjuk meg. Az így előkészített szilvaszemet tegyük a tésztakocka közepére, majd a kocka sarkait a szilvára hajtjuk, és jól összenyomkodjuk a kezünkkel. Törekedjünk egyenlő nagyságú gombócokat formázni. Nagy fazékban vizet forralunk, megsózzuk és szűrőlapáttal belehelyezzük a gombócokat. Nagyon óvatosan keverjük meg főzés közben, nehogy a gombócok leragadjanak a fazék aljára.
12 A gombócokat puhára főzzük, menetközben ellenőrizve, mert sem az ágyúgolyó keménységű, sem a szétfőtt gombóc nem válik a szakács dicsőségére. Míg a gombócok fődögélnek, egy nagy serpenyőben egy evőkanálnyi kacsazsíron aranybarnára pirítunk 15 dkg zsemlemorzsát és ebbe forgatjuk be a megfőtt, jól lecsepegtetett gombócokat. Tálaláskor ízlés szerint meghintjük őrölt fahéjjal megbolondított porcukorral. Jó főzőcskét! Zakar András
VICCES Anyagias a világ. A borbély 50 centért borotvál, de egy halott leborotválása 5 dollárba kerül. Nagykabát gyapjúból 50 dollár. Ugyanaz fából 500. A taxi 1 dollárért elvisz a színházba és vissza. A temetőbe 10 dollár egy út és akkor már vissza sem hoznak. Vagyis? A tanulság az, maradj életben és spórolj egy csomó pénzt! Indok. A kis prériváros iskolájának tanítója dolgozatot íratott, ezzel a címmel: „Miért repülnek a vadlibák ősszel délre?” Az egyik kisfiú négy egyszerű szóval megoldotta a tudományos problémát. Ezt írta: „Mert gyalog messze van.” Hazafiság. Az angol lapok pályázatokat írnak ki: hogyan lehetne enyhíteni az aszályos idők vízhiányát. Íme, egy
javaslat: – Férfiak, spóroljuk meg a borotválkozó vizünket. Növesszünk szakállt Britanniáért! Poén. Virginiában olyan hatalmas szél tombolt a múlt héten, hogy előadás előtt még az autósmozi vetítővásznát is ledöntötte. Hogy mi ment volna aznap? A poén oly kézenfekvő, hogy nem is mernénk leírni, ha nem ez lenne a döbbenetes igazság: „Elfújta a szél…” Hirdetés. „Eladó ötvenezer pár valódi kecskebőr kesztyű kis hibával. Az automata gépsor hibás programozás következtében három hüvelykujjat varrt mindegyikre. Érdeklődők szinte ingyen hozzájuthatnak.” Hitel. – Adjon az úr nekem pénzt! – mondta egy színésztag igazgatójának – mert másképpen éhen halok meg. – Már hogy halna meg – felelte az igazgató –, hiszen ön olyan piros, képéből csupa élet néz ki. – Jaj, de e jelenlegi képemet egy kocsmáros hitelben adta – felelte a színész. Aki az érseket megverte. Haynald Lajos kalocsai érsek 1878-ban egykori tanárát, Kutserik Sándor kegyesrendi szerzetest szentszéki ülnökké nevezte ki. A 74 éves agg ezt a kitüntetést megköszönni épp akkor jelent meg, amikor az érsek vendége volt a bécsi nuncius. – Íme, bemutatom excellenciádnak – szólt Haynald – egykori tanáromat. Bizony nem egyszer jól meg is vert. – Hát, hogy merte ön az érseket megverni? – kérdezte mosolyogva a nuncius. – Azért, hogy
érsek legyen belőle – felelte az öreg piarista.
HIRDETÉSEINK 1. Megjelent az idei leporellónk a tanév összes várható programjával, elérhetőségi helyeinkkel, színes kiadványként. Ingyenes mindenkinek, aki részt vesz a Veni Sanctén, aki visz a társainak, aki terjeszti... 2. Havi szentségimádást tartunk – a hó második hétfőjén – 19.30-tól az alagsorban; az első alkalom szeptember 14-én lesz. 3. Katekumenátus indul azoknak, akik még nincsenek megkeresztelve, vagy bérmálva és nem voltak első áldozók. Jelentkezni lehet a lelkészségen, a kurzus szeptember második felében indul. 4. OEZ – Országos Egyetemista Zarándoklat: szept. 26-án szombaton gyalog indulunk Salgótarjánból a plébániatemplomtól 10 órakor (Bp.-ről a vonat 7 órakor indul a Keletiből). Mátraverebély-Szentkúton szállás, koszt vár minket. Az egyetemisták búcsúi szentmiséje másnap, vasárnap 11 órakor kezdődik (jó időben a szabadtéri oltárnál). Ebéd után térünk haza vonattal. Hozzájárulás: 4 e Ft. Jelentkeznilehet minél előbb a lelkészségen. 5. Okt. 3: nagymarosi ifjúsági találkozó. 6. Látogasd gyakran a honlapunkat: www.egylelk.com – a friss híreket ott is megtalálod!
Mottónk Szent Ágoston híres mondása helyesen: „Szeress és tedd meg, amit akarsz!” (In epist. Joh VII,8) és nem „szeress és tégy, amit akarsz!” Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár. Köszönjük írásaikat e számunk íróinak: Ferenc pápának, Bacsa Dávid kispapnak, Daniel Greenfield írónak, Egri László orvos, diakónusnak, Jean Vanier közösségalapítónak, Jókai Anna írónőnek, Magyar Kurírnak, Nagy Dávid tanárnak, Pákozdi István lelkésznek, Sallai Gábor fordítónak, Süveges Gergő kommunikációs szakembernek, a Wacha-családnak és Zakar András mérnöknek! Köszönjük Bata-Király Edina alapos nyelvi korrektúráját is! Jelen számunk képeit Fecske Orsolya szociális testvér, festőművész készítette, köszönjük! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734,
[email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak.
