Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR. Gazdaságdiplomácia és Nemzetközi Menedzsment Szak. Levelező tagozat

BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad információhozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR

Gazdaságdiplomácia és Nemzetközi Menedzsment Szak Levelező tagozat Szakdiplomácia szakirány

AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK BALKÁNPOLITIKÁJÁNAK NÉHÁNY KÉRDÉSE, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL BOSZNIA-HERCEGOVINÁRA

Készítette: Sinkovicz Regina

Budapest, 2004 -3-


Tartalomjegyzék

Bevezetés _______________________________________________________ - 5 I. A polgárháborúhoz vezető út _____________________________________ - 7 I. 1. Történelmi előzmények____________________________________________- 7 I. 2. Az európai közösség reakciója a kibontakozó válságra_________________- 10 -

II. Nemzetközi szerepvállalás a konfliktus kezelésében__________________ - 13 II. 1. A konfliktus kezdete ____________________________________________- 13 II. 2. Az elismerés politikája __________________________________________- 14 II. 3. A Carrington-terv ______________________________________________- 18 II. 4. Az Egyesült Államok növekvő szerepe és a fegyveres beavatkozás kérdése- 20 II. 5. A boszniai háború és a nemzetközi közösség béketervei _______________- 25 II. 5.1. Cutilhiero-terv ____________________________________________________ II. 5.2. Vance-Owen terv __________________________________________________ II. 5.3. Owen-Stoltenberg terv ______________________________________________ II. 5.4. A washingtoni megállapodás _________________________________________

- 26 - 29 - 33 - 35 -

III. Az Egyesült Államok békejavaslata: A Dayton Megállapodás és következményei _________________________________________________ - 41 III. 1. A tárgyalásokról_______________________________________________- 41 III. 2. A béke-megállapodás ___________________________________________- 43 -

IV. Az Európai Unió Balkán-politikája Dayton után ___________________ - 47 IV. 1. Gazdasági és politikai törekvések 1999 közepéig ____________________- 47 IV. 1.1. Gazdasági törekvések ______________________________________________ - 47 IV. 1.2. Politikai törekvések________________________________________________ - 50 IV. 1.3. Demokratizációs törekvések _________________________________________ - 52 -

IV. 2. Stabilitási Paktum _____________________________________________- 55 IV. 3. Stabilizációs és Társulási eljárás (SAP) ____________________________- 61 IV. 3.1. Thesszaloniki csúcs________________________________________________ - 64 IV. 3.2. Bosznia-Hercegovina megvalósíthatósági tanulmánya _____________________ - 67 -

IV. 4. Biztonságpolitikai törekvések 1999 közepétől _______________________- 68 -

Összefoglalás ___________________________________________________ - 71 Irodalomjegyzék ________________________________________________ - 76 -

-4-


Bevezetés Az 1990-es évek legtragikusabb európai eseménysorozatát kétségkívül a Jugoszlávia felbomlása során végbement polgárháborúk jelentették. E szomorú, de tanulságos folyamat rámutatott a nemzetközi közösség gyengeségeire, egymásnak ellentmondó politikájára. A válság elhúzódása pedig tükrözte tehetetlenségét. A szerző a háború befejezését követő években több alkalommal is tagja volt először az ENSZ, majd az EU által vezetett boszniai békefenntartó misszióknak rendőri megfigyelőként, amely során jelentős tudásanyagot és tapasztalatot szerzett a volt Jugoszláv tagállamok történelmét, politikai és gazdasági helyzetét illetően. Úgyszintén a válságkezelésben és a békefenntartásban fő szerepet játszó Európai Unió és Egyesült Államok térségbeli politikája tekintetében. E tudásra és tapasztalatra alapozva készült el jelen dolgozat, amely elkészítéséhez nagy segítséget nyújtottak konzultációk révén a Bosznia-Hercegovinai Magyar Nagykövetség és Konzulátus munkatársai, továbbá a kutatási tevékenység engedélyezése révén a Magyar Külügyminisztérium Dokumentációs Főosztályának munkatársai, akiknek a szerző ezúton is köszönetét fejezi ki. A téma kutatása során a szerző elsősorban arra kereste a választ, hogy a nemzetközi közösségnek milyen szerepe volt a felbomlás folyamatában, milyen eszközökkel próbálta azt befolyásolni. Vizsgálta az Európai Közösségek és az Egyesült Államok a válság rendezése érdekében és egymás irányában az eltérő politikákból fakadó ellentétek feloldására tett diplomáciai törekvéseit és hogy a háború végét jelentő daytoni béke-megállapodás utáni években hogyan próbálta a nemzetközi közösség a különböző nemzetközi intézményeken keresztül fenntartani a békét és Bosznia-Hercegovinát a fejlődés útján elindítani. Végül pedig az ország Európai Uniós csatlakozásának jelenlegi esélyeit és az oda vezető utat vizsgálta. A kutatás során a szerző azt tapasztalta, hogy a téma irodalmi feldolgozottsága elenyésző, amely a kérdés bonyolultságát és sokszor megfoghatatlan voltát bizonyítja. Különösen a jelenkori helyzet esetében igaz ez, amelyet a szerző politikai (biztonságpolitikai), gazdasági és diplomáciai szempontból próbált megközelíteni. Ezért volt nagy jelentősége a személyes tapasztalatnak és a több éve Boszniában dolgozó diplomatákkal folytatott konzultációknak, valamint a Boszniában élő különböző nemzetiségű emberekkel folytatott beszélgetéseknek. -5-


A szerző azt reméli, hogy a dolgozat megfelelő képet nyújt az olvasónak a jugoszláviai konfliktus és a nagyhatalmak balkán-politikájának alaposabb megismeréséhez, továbbá Bosznia-Hercegovina jelenlegi és jövőbeni politikai és gazdasági lehetőségeinek jobb megértéséhez.

-6-


I. A polgárháborúhoz vezető út I. 1. Történelmi előzmények A volt Jugoszláviában az 1990-es években végbement események okait vizsgálva egy komplex; vallási, etnikai, politikai és gazdasági ellentéteken alapuló következtetésre jutunk. Ezek az ellentétek Jugoszlávia 1918-as megalakulása óta fennálltak és feszültségeket okoztak, azonban azt a jugoszláv vezetés, időnként nemzetközi politikai és gazdasági támogatással, 1989-ig kezelni tudta. Ekkor olyan események zajlottak le Közép- és Kelet-Európában valamint a Szovjetunióban, amelyek nemcsak a balkáni térség e részére, hanem egész Európára nagy hatással voltak és felborították az addig fennálló bipoláris világrendet. A Jugoszlávia felbomlásához vezető utat kettősség jellemezte; egyrészt magában az államban, a tagköztársaságok és tartományok között feszülő belső ellentétek, másrészt a nemzetközi szinten végbemenő változások. Maga az államalakulat az egyik legheterogénebb volt Európában és eltérő történelmi régiókat fedett át. A tagköztársaságok határai soha sem estek egybe a nemzetietnikai határokkal és a gazdasági fejlettségbeli különbségek is nagyon eltérőek voltak. A tagállamok közötti feszültségek és nacionalista megmozdulások felerősödtek az 1980-as évek elejére, amelyet tovább erősített a Jugoszláviát is sújtó gazdasági és adósságválság, Tito 1980-ban bekövetkező halálát követő kormányválság, valamint az 1981-től fennálló koszovói válság1. Tito, erőskezű politikusként, képes volt egybetartani a tagköztársaságokat a problémák ellenére is. Kettős politikát folytatott; egyrészt igyekezett megfelelni a szovjet elvárásoknak a szocializmus építésében, amely azonban nem volt feszültségektől mentes, másrészt próbált jó kapcsolatot fenntartani a Nyugattal azáltal, hogy az ország nyitott volt mind gazdaságilag, mind a kereskedelem és turizmus szempontjából. Tito halálát követően az ország válaszút elé került; továbbhaladni a titóista-szocialista úton vagy a demokratizálódás felé vinni az országot. A tagköztársaságok és tartományok, valamint az etnikumok érdekei eltérőek voltak e tekintetben. 1

A koszovói válságról bővebben: Juhász József-Márkusz László-Tálas Péter-Valki László: Kinek a békéje? Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003, 9-10. o.

-7-


Ante Marković, aki 1989 márciusa és 1991 decembere között szövetségi miniszterelnöki posztot töltött be, volt talán az egyetlen olyan politikus, aki továbbra is egyben próbálta tartani a hat tagköztársaságot és a rendszerváltás útjára vinni az országot. A gazdasági válság enyhítésére gazdasági reformot hirdetett, amely kezdetben igen sikeres volt. Később azonban a köztársaságok civakodásai miatt kudarcba fulladt. Szlovénia és Horvátország a demokratikus átalakulás híve volt és függetlenedni akart. Mint Jugoszlávia két gazdaságilag legfejlettebb, többségében római katolikus tagköztársasága, megelégelte a déli szegényebb tagköztársaságok támogatását és jó esélyt látott a váltásra a világpolitikai helyzet e fázisában. A két ország egy laza konföderációs szövetséget tartott elképzelhetőnek. Szerbia, különösen miután Miloševićet 1989-ben elnökévé választották, nem ellenezte a két ország kiválását. Elfogadta egy kisebb Jugoszlávia létét azon tagköztársaságokkal, melyek benne akartak maradni. Milošević politikája, hogy összetartsa a tagköztársaságokban szétszóródva élő szerb nemzetet, egyre radikálisabbá vált, hiszen számukra Jugoszlávia jelentette az állami egységet. Szerbiában ekkor már óriási gondot jelentett Koszovó tartomány és az albán kérdés. Ugyanis 1961 és 1991 között az albán-szerb százalékos arány 67-24-ről kb. 85-10 becsült arányra módosult2. A szerbek jelentős kisebbségbe kerültek és az időnként fellángoló albán nacionalista mozgalmak miatt elnyomva érezték magukat. Ezért kezdetben jelentős számú elvándorlással fejezték ki elégedetlenségüket, később pedig, már Milošević vezetése alatt, fellázadtak és „a szerb földeken létrejött albán állam” megszüntetését követelték. Tovább növekedett a feszültség, miután Belgrád megvonta az autonómiát Koszovótól és a Vajdaságtól. Bosznia sajátos helyzetben volt mint etnikailag legheterogénebb tagköztársaság (1991:43.7% bosnyák, 31.4% szerb, 17.3% horvát, 5.5% jugoszláv, 0.3% montenegrói)3, Jugoszlávia közepén. Gazdaságilag viszonylag elmaradott volt, ezért érdeke azt kívánta, hogy Jugoszláviában maradjon, mert ezáltal központi támogatást kap. Az 1990-ben köztársasági elnökké választott Alija Izetbegović ellenezte az ország felosztását és ezzel a politikával hozzájárult a későbbi fegyveres konfliktus elmélyüléséhez.

2 3

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula, 1999, 193.o. Chronology - Bosnia and Herzegovina 1989-99, 1. o. www.v2.nl/~arns/Texts/Chrono/BiH.html

-8-


Macedónia és Montenegró is hasonló álláspontot képviselt viszonylag fejletlen és kis köztársaságok lévén. Jugoszlávia jövőjét illetően az etnikai egyensúly fontos szerepet játszott. Ugyanis ha az egyetlen etnikailag tiszta köztársaság, Szlovénia kiválik, akkor a többi nemzet relatíve kisebbségbe kerül a szerb nemzettel szemben, amely később további konfliktusok forrásává válhatott volna. A felbomláshoz azonban a külső események adták meg a döntő lökést. Az 1989-ig fennálló bipoláris világrend két meghatározó hatalma az Egyesült Államok és a Szovjetunió volt. Jugoszláviának kulcsszerepe volt a nyugati stratégiában, mivel elválasztotta a kommunista blokk országait az Adriától. Ezért élvezte a Nyugat támogatását, miközben megtarthatta integritását4. A berlini fal leomlásával, a Varsói Szerződés és a Szovjetunió szétesésével megszűnt a bipoláris világrend. A térség országai és a Szovjetunió utódállamai a demokratizálódás útjára léptek, a többpártrendszer és piacgazdaság kiépítése irányába. Ennek hatására a Jugoszláv köztársaságokban 1990-ben megindult egy pluralizálódási folyamat, amelynek eredményeként szinte minden tagállamban nemzeti, nacionalista pártok kerültek hatalomra. Horvátországban a Franjo Tuđman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) és a horvátországi szerbek által alakított Szerb Demokrata Párt (SDS). Szerbiában a Milošević vezette Szerb Szocialista Párt (SPS), amely ugyan elismerte a többpártrendszert, de politikájában azt figyelmen kívül hagyta. Koszovóban a Koszovói Demokratikus Liga (LDK), amely a köztársasági státusz elérését célozta meg. Boszniában pedig a horvátok alakította HDZ, amelyet Horvátország támogatott, a szerbek alakította SDS, amely nem volt független Szerbiától és az Izetbegović által vezetett Demokratikus Akciópárt (SDA), amely három párt koalíciót alkotott. A tagállamok korábbi elképzeléseit az immáron hatalmon lévő nacionalista pártok igyekeztek megvalósítani. Elsőként Szlovénia és Horvátország 1991. június 25-én nyilvánította ki függetlenségét Jugoszláviától, amelyre reakcióképpen a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) bevonult Szlovéniába, azonban a függetlenedést már nem tudták megakadályozni. Ugyanazon a napon a horvátországi szerbek fellázadtak a horvátok ellen, amelynek eredményeként decemberben kinyilvánították a Krajinai Szerb Köztársaságot. A boszniai parlament 1991. október 15-én kinyilvánította az 4

Jovan Ilić: The Balkan Geopolitical Knot www.rastko.org.yu/istorija/ilic_balkan_knot.html

-9-

and

the

Serbian

Question,

8-9.o.


ország szuverenitását, decemberben pedig függetlenségét Jugoszláviától; egyben kérte az Európai Unió elismerését. A boszniai szerbek tiltakozásul népszavazáson ellenezték a kiválást és vezetőik kinyilvánították önálló köztársasági létüket, kiválásukat Boszniából. A kezdetben horvátországi fegyveres konfliktus tovaterjedése már megállíthatatlan volt.

I. 2. Az európai közösség reakciója a kibontakozó válságra A bipoláris világrend felbomlásával az Egyesült Államok szuperhatalommá vált. A kelet-közép-európai térség leértékelődött stratégiájában, amely arra ösztönzött egyes európai vezetőket, hogy lazítsanak Európa Egyesült Államoktól való függésén, és hogy saját kézbe vegyék a kontinens problémáinak megoldását az európai politikai együttműködés (EPC)5 keretében. Az EPC-t nem foglalták hivatalos szerződésbe, gyakorlata a tagállamok megállapodásán alapult. Egyszerű kormányközi konzultációs fórumként működött, tehát a külpolitikai együttműködés a felek kompromisszumkészségének függvénye volt. Célja közös álláspont kialakítása volt a tagállamok között és egységes fellépés bizonyos külpolitikai kérdéseket illetően. Európának egyetlen hatalma sem rendelkezett még ekkor olyan politikai és katonai súllyal a kontinensen, mint az Egyesült Államok, amely fokozatosan építette le pozícióit, és nem volt vezető hatalma, amely maga mögé állítva a többieket keresztül tudott volna vinni egy egységes európai elhatározást. Európa nem rendelkezett hatékony katonai eszközökkel és egységes politikával egy, a délszláv válsághoz hasonló probléma kezelésére. Mindemellett Nyugat-Európa figyelmét ekkor nagymértékben lekötötték a kommunista országokban végbemenő átalakulási folyamatok és a német egyesülés. Jugoszláviát, nyitottsága miatt, közelebb érezte magához, mint a kelet-európai térség bizonyos elmaradottabb területeit. Az 1992-ben aláirt maastrichti szerződés hatálybalépésével az EPC-t felváltotta az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája (CFSP), azonban ennek szervezete és eszközei csak a 1990-es évek végén kezdtek konkrét formát ölteni leginkább a balkáni konfliktusnak köszönhetően.

5

Az EPC-t az 1986-ban aláirt Egységes Európai Okmány hozta létre. Az Európai Közösségek külpolitikai egyeztetési mechanizmusának szerepét töltötte be.

- 10 -


Ebben a helyzetben az európai közösség tehetetlenül állt a jugoszláviai események előtt és reménykedett abban, hogy a konfliktus békésen megoldható és Jugoszlávia szétesése elkerülhető. A nyugat-európai vezetők nem ismerték fel időben a délszláv válság mélységét és veszélyességét, pedig Koszovó már az 1980-as évek elejétől folyamatosan vészjelzéseket adott a közelgő konfliktus kirobbanására. Az európai optimizmus jeleként Jugoszlávia 1989. június 8-án meghívotti státuszt nyert az Európa Tanácsban, 1990. május 20-án az EK ígéretet tett a társulási szerződés megkötésére, július 16-án pedig bekerült a PHARE-programba6. Ezen felül Brüsszel öt év után először ismét kedvezményes hitelt adott az országnak 1.02 milliárd USD összegben. 1991 tavaszától kezdett megváltozni az európai közvélemény a jugoszláv helyzetet illetően. Brüsszel egyre inkább összekötötte a Szerbiának tett gazdasági felajánlásait az egységes és demokratikus Jugoszlávia igényével7. Miután Szlovénia és Horvátország 1991. februárjában megszavazta a függetlenedési folyamat elindítását, az EK-trojka8 újabb hitelajánlattal és a társulási szerződés gyors megkötésének ígéretével tett látogatást Jugoszláviában. Ugyanakkor sajtónyilatkozataiban egyre nyíltabban bírálta az országban kialakult válságos helyzetet és a szerb politikát; valamint innentől kezdve folyamatosan figyelemmel kísérte a jugoszláv eseményeket. Az EK az 1991 júniusában kirobbant fegyveres harcok ellenére is egységes államként tekintett Jugoszláviára és annak jövőjét is egységes államalakulatként képzelte el. A tagállamok vezetőivel folytatott tárgyalásain és május 8-i, valamint június 8-i nyilatkozataiban az EK „Jugoszlávia határainak és állami egységének” megőrzését hirdette, továbbá az „egységes és demokratikus Jugoszlávia” fenntartásának szükségességét9. Sajátos módon ez a politika a milosevicsi szerb törekvésekkel esett egybe, noha a Nyugat Jugoszlávián belül a markovicsi demokratikus föderáció kialakítását támogatta. A szerb nacionalizmus ilyetén „legitimálása” akkor sem ingott meg, mi-

6

Az EK által 1989-ben beindított, kezdetben Magyarországnak és Lengyelországnak szánt gazdasági és pénzügyi segélyprogram, amelyből később más országok is részesültek. 7

Statement by an informal Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Chateau de Seningen, 26 March 1991 8 Az EK-trojkát a soros EK-elnök, elődje és utódja alkotta. Ekkor Jacques Poos luxemburgi, Gianni de Michelis olasz és Hans van den Broek holland külügyminiszter. A trojka képviselte az Uniót egyes külügyi kérdésekben. 9 Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 May 1991; Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 June 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály

- 11 -


kor az újraegyesült Németország az 1991 júliusi EK fórumon megbontotta a közös nyugati álláspontot Jugoszlávia egységét illetően10. Az EK tagországok különböző álláspontjai a konfliktus kezelése során többször is megmutatkoztak jelezve a közös külpolitikai megnyilvánulás kezdetlegességét.

10

U.o.

- 12 -


II. Nemzetközi szerepvállalás a konfliktus kezelésében II. 1. A konfliktus kezdete A fegyveres konfliktus kirobbanásával az európai vezetők aszerint cselekedtek, mintha Európa fel lett volna készülve egy, a kontinensen kialakult feszültség kezelésére. Jogos félelem volt, hogy ha a konfliktus tovaterjed, akkor az egész Európa biztonságára kihathat. Az EK-trojka aktív diplomáciai tárgyalásokba kezdett a szlovén, horvát és szerb elnökkel, valamint a jugoszláv szövetségi vezetőkkel. A tárgyalások célja az volt, hogy a felek kössenek tűzszünetet és diplomáciai úton egyezzenek meg az államhatárok tekintetében. Ekkor még az EK úgy gondolta, hogy ezzel megelőzhető a konfliktus eszkalációja. A tervezett lépésekről Moszkvát csak tájékoztatták; az Egyesült Államok pedig egyenlőre nem akart beavatkozni; a rendezést rábízta az Európai Közösségekre11. Az EK politikájában ekkor egy fordulat figyelhető meg. A konfliktus kirobbanásáig kitartottak azon elképzelésük mellett, hogy Jugoszláviát egységes államként kezeljék. Azonban a két ország függetlenségének kinyilvánítása után elkezdődött harcok egyik napról a másikra arra ösztönözték az európai vezetőket, hogy a két immáron demokratikus köztársaság és szabadon megválasztott kormányaik védelme mellett álljanak ki, szemben egy kommunista elvű jugoszláv hadsereggel. A trojka 1991 júniusi tárgyalássorozatát az EK sikeresnek ítélte és úgy vélte, hogy sikerült rábeszélni a feleket a tűzszünet megkötésére, a JNA visszavonulására és egy három hónapos függetlenségi moratóriumra. Ez az optimizmus azonban nem sokáig tartott, mivel a harcok csak átmenetileg szüneteltek és a Szlovén parlament a moratóriumot csak a függetlenségi nyilatkozat végrehajtása vonatkozásában hagyta jóvá. Az EK nem hagyta megtorlatlanul az egyezségek felrúgását és fegyverembargót rendelt el Jugoszláviával szemben, valamint befagyasztotta a pénzügyi segélyeket12. Újabb tárgyalássorozatot kezdeményezett, amelyet Brioni szigetén folytattak le, ahol végül EK közvetítéssel 1991. július 7-én megszületett a fegyverszüneti egyez11

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 35.o. Statement concerning the situation in Yugoslavia, Strasbourg, 9 July1991. KÜM Dokumentációs Főosztály

12

- 13 -


mény. Az egyezmény véget vetett a szlovéniai harcoknak és egyben előírta Jugoszlávia jövőjének tárgyalásos rendezését is13. Szlovénia és Horvátország státuszáról az egyezmény nem rendelkezett, azonban az EK és Szerbia azokat de facto elismerte. Milošević számára az egyezmény kedvező politikai légkört teremtett nagyszerb törekvései megvalósításához, hiszen Szlovénia államszövetségen belül tartásához nem fűződött érdeke, katonailag pedig a JNA visszavonulása jó alkalmat teremtett annak saját céljaira történő átszervezésére. Ekkor még az EK számára sem volt világos, hogy Szerbiának mekkora szerepe lesz Jugoszlávia sorsának alakulásában.

II. 2. Az elismerés politikája Az EK első lépései Szlovéniát illetően sikeresek voltak és egységes külpolitikai elhatározást tükröztek. Horvátország esetében ez az egység megbomlott és a vezető európai hatalmak részéről önálló törekvések figyelhetők meg. Ennek legjobb példája Németország volt, amely az újraegyesülést követően az EK legnagyobb tagállamává vált. A német diplomácia támogatta a két ország elszakadási törekvéseit; elsőként számukra volt világos, hogy a jugoszláv föderáció fenntartása lehetetlenné vált. A német politika hátterében elsősorban a földrajzi és történelmi közelségből eredő helyismeret játszott közre, valamint a közös vallásból eredő szimpátia a két ország felé. Nem elhanyagolandó azonban a német külpolitika azon törekvése sem, hogy növelje a közép-európai régióban meglévő német befolyást. Erre gazdasági - kereskedelmi tényezők is ösztönözték. Ezek közül fontos megemlíteni az Adriához vezető kereskedelmi útvonal jelentőségét, továbbá új piaci lehetőségeket a német termékek és tőke számára. A tagállamok közül leginkább szorgalmazta a fegyveres beavatkozást a háború elterjedésének megakadályozása érdekében saját részvételének alkotmányos korlátozások miatti kizárása mellett. Németország ezzel jelezni kívánta nagyhatalmi jellegét és szerepvállalását az új világrendben. 13

Az egyezményről bővebben: Joint declaration of the Brioni meeting on the Yugoslav crisis. Brioni, 7 July 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály

- 14 -


Míg az EK többi tagállama a maastrichti szerződés kidolgozásával volt elfoglalva, a tárgyalások alatt a német külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher elérte a két tagállam függetlenségének európai elismerését. A brit politika azonban ezt úgy ítélte meg, hogy ezzel Németország felgyorsította a boszniai háború kirobbanását. Sürgető szükség volt egységes vélemény kialakítására, tehát hogy egyidejűleg ismerjék el az új köztársaságokat vagy tagadják meg elismerésüket. Ezt várták a horvát és szlovén politikusok is, akik csatlakozni kívántak az európai integrációs folyamathoz biztosítva ezáltal jövőjüket, szemben a Balkán elmaradott országaival. Az Európai Parlament tette meg az első lépést az elismerés irányába. 1991. március 13-án elfogadott határozatában kinyilvánította: „A Jugoszláviát alkotó köztársaságoknak és autonóm tartományoknak meg kell adni azt a jogot, hogy békés és demokratikus úton, elismert nemzetközi és belső határok között szabadon határozzák meg saját jövőjüket”14. Ez azonban nem jelentette a függetlenedés támogatásának általános érvényét. Jacques Delors, az EK Bizottság elnöke belgrádi látogatása során a szövetségi köztársaság fenntartását támogatta. Az EK nem véletlenül időzítette a horvát függetlenségi referendum idejére a társulási szerződés aláírását Szerbiával, amelynek feltételéül a föderáció egyben maradását szabta. Horvátország óvatosabb politikát folytatott és a függetlenség kinyilvánítását követően nem sok lépést tett annak gyakorlati megvalósítására, amely közrejátszott a háború kirobbanása idejének eltolódásában. Azt követően azonban már az egész nemzetközi közösség számára világos volt, hogy Jugoszlávia felbomlása elkerülhetetlen. Francia kezdeményezésre 1991 augusztus 5-én összeült az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol békefenntartó erők térségbe küldése is felmerült. A szovjet képviselő azonban ellene volt minden ilyen jellegű indítványnak. Moszkva álláspontja az volt ebben az időben, hogy Jugoszlávia önálló, független állam, amelynek belügyeibe más országoknak nem szabad beavatkoznia. A német kormány azonban nem tudta tétlenül nézni az eseményeket és augusztus 24-én fenyegetésképpen jelezte, hogy elismeri a két köztársaság függetlenségét, ha a jugoszláv kormány nem fékezi meg a fegyveres harcokat. Példáját az olasz kormány

14

Idézi: Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 45-46.o.

- 15 -


két nappal később követte. Az EK külügyminiszterei pedig nyilatkozatban közölték, hogy nem fogják elismerni az erőszakkal megváltoztatott határokat15. A tagállamok közötti ellentétek feloldására az EK 1991. augusztus 27-én Brüsszelben olyan döntést16 hozott, hogy kezébe veszi a horvátországi válság kezelését, egyben az EPC keretében javaslat született békekonferencia összehívására. A Hágában ülésező Jugoszlávia-konferencia első elnöke, Lord Carrington volt brit külügyminiszter, egyben EK-közvetítőként lépett fel. Az EK a konferenciával szerette volna megmutatni közös külpolitikájának életképességét. A konfliktussal kapcsolatos nemzetközi jogi kérdések eldöntésére életre hívott döntőbizottság volt hivatott segíteni az EK-t döntései meghozatalában. A bizottság tagjait eredeti elképzelés szerint három EK-bíró és kettő jugoszláv bíró alkotta volna, azonban a jugoszláv alkotmánybíróság csonka elnöksége nem tudott egyezségre jutni, hogy kiket delegáljanak a bizottságba. Így helyettük a francia, német és olasz alkotmánybíróság elnökei mellé a belga és spanyol alkotmánybíróság elnökeit választották. A bizottság a francia elnök után kapta a Badinter-bizottság nevet, üléseit pedig Párizsban tartotta. Funkcióját, hogy nemzetközi jogilag kötelező döntést hozzon a jugoszláv föderáció felbomlása során felmerülő jogi kérdésekben végül nem töltötte be, csak véleményt nyilvánított a konferencia elnöke által elé terjesztett kérdésekkel kapcsolatban. Lényegében tehát a harcoló felektől független testület jött létre, amely a nemzetközi jog írott és szokásjogi normáit vette alapul véleményei kifejtésénél, amelyek alapvetően a fejlett nyugat-európai gondolkodást tükrözték és nem vették figyelembe a térség kulturális - szokásjogi normáit . A konferencián az EK képviselőin kívül Szerbia és az elszakadni kívánó két köztársaság vett részt. Az EK nyilatkozatban közölte17, hogy nem ismeri el azokat a határváltozásokat, amelyek nem békés úton jöttek létre, valamint elítélte a szerb irreguláris erők fellépését és felszólította a szövetségi elnökséget, hogy hagyjon fel a jogellenes erőszakkal. Az EK külügyminiszterei pedig kijelentették, hogy ha a fentiek tekintetében szeptember 1-ig nem jön létre egyezség, akkor szankciókat léptetnek életbe az érintettekkel szemben.

15

Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, 27 August, 1991. KÜM, Dokumentációs Főosztály 16 EPC Declaration, EPC Press Release, 82/91. 27 August, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály 17

Uo.

- 16 -


Az 1991 szeptember 7-én megkezdődött újabb tárgyalások során a rendezési törekvések középpontjába a háború lokalizálása került, amelynek szellemében az ENSZ BT 1991. szeptember 27-én 713. számú határozatában18 általános fegyverembargót rendelt el a délszláv térség egészére; valamint már a köztársaságok függetlensége alapján kívántak megoldást találni a kialakult helyzetre. A rendezés során problémaként merült fel az önrendelkezési jog kérdése, amelyet az 1974-es jugoszláv alkotmányra hivatkozva a tagköztársaságok eltérően értelmeztek a nemzetközi joghoz viszonyítva. Az eldöntendő kérdés az volt, hogy az önrendelkezési jogot a nemzet, jelen esetben a horvát és szerb, vagy a nép élvezi e, amely az említett alkotmány szerint nem volt egyértelműen értelmezhető. Ugyanis ha a nemzet, akkor az akár a határok fegyveres úton történő megváltoztatásával is járhat; ha a nép, akkor a határváltoztatás csak a két fél kölcsönös megegyezése alapján történhet. A nemzetközi jogban az önrendelkezési jog alanya a nép. Az EK azon nyilatkozata, hogy nem fogja elismerni az erőszakos területváltozásokat előrelépést jelentett e kérdés eldöntésében, amellyel az „uti possidetis”19 elvének alkalmazása mellett szólt. Az elv nemzetközi jogi értelemben azt fejezte ki, hogy az önrendelkezési jog gyakorlása során a határokat illetően a status quóból kell kiindulni. Erre hivatkozva az ENSZ BT is az említett határozatában azt hangoztatta, hogy Jugoszlávia belső határait nem szabad átrajzolni. Mind az európai vezetők, mind az Egyesült Államok ezzel azt kívánták elkerülni, hogy Moszkva a szovjet utódállamokat illetően hasonló igényekkel lépjen fel. A nagyszerb törekvéseknek azonban nem kedvezett a Nyugat ezen álláspontja, miután, mind Horvátországban, mind Boszniában nagyszámú szerb kisebbség élt. Világos volt tehát, hogy egyesülési törekvéseiknek csak fegyveres úton szerezhetnek érvényt, szembeszegülve a nemzetközi akarattal. Milošević az EK nyilatkozatot követően folyamatosan csökkentette együttműködését a nemzetközi közösséggel és kezdett ellenséges magatartást tanúsítani. Az NSZK azon lépése, hogy elsőként, 1991. december 19-én elismerte Szlovéniát és Horvátországot 1992. január 15-ei hatállyal kedvezőtlen visszhangot váltott ki a többi EK-tagállamban, azonban a felbomlási folyamatra semmilyen ha18

UN Resolution 713, 25 September 1991, www.un.org/documents/sc/res

19

Eredetileg római jogi kifejezés, jelentése „ahogyan birtokoltátok”.

- 17 -


tással nem volt. A brit politika aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy Németországot idő előtti elismerése ellehetetlenítheti a béketárgyalásokat. Az EK ekkor még úgy látta, hogy az elismerés lehetősége fontos eszköz lehet a rendezésben és befolyással lehet Szerbia politikáját illetően. Attól tartottak, hogy a túl korai elismerés eredményeként ez az eszköz kikerülhet a kezükből. Szerbiának ugyan fontos volt, hogy mi lesz a többi köztársaság sorsa, de stratégiáját az elismerés, vagy el nem ismerés nem befolyásolta. Az EK erre csak hónapokkal később jött rá.

II. 3. A Carrington-terv A horvátországi fegyveres eseményeket nem befolyásolták az időközben a rendezés érdekében tett nemzetközi lépések; azok egyre inkább elfajultak. A rendezés irányítása ugyan még az EK kezében volt, azonban a BT szerepe és beavatkozása egyre jelentősebbé vált. A már említett 713. számú határozatában megállapította, hogy a jugoszláviai konfliktus a nemzetközi békét és biztonságot fenyegeti és alapokmányára hivatkozva általános és kötelező fegyverembargót irt elő, valamint felszólította a feleket a köztársasági és tartományi határok tiszteletben tartására. Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár pedig felkérte Cyrus Vance volt amerikai külügyminisztert, hogy személyes megbízottjaként működjön közre a konfliktus megoldásában. Innentől kezdve az Egyesült Államok aktivizálta részvételét a rendezési folyamatban. Lord Carrington október 3-án, a Hágában összehívott ülésen kihirdetett béketerve20 szerint a szövetségi államnak laza konföderációvá kellene átalakulnia, amelyben a tagköztársaságok bizonyos feltételek mellett kinyilváníthatják függetlenségüket, amelyet az EK tagok elismernének. A feltételek pedig a kisebbségi jogok tiszteletben tartása egyes térségek autonómiájának biztosításával, nincs egyoldalú határváltoztatás a föderáción belül, valamint részvétel egy olyan konferencián, ahol kidolgoznák a független tagállamokból álló államszövetség kereteit. A terv rugalmasnak volt tekinthető tartalmát illetően, azonban időzítése rossz volt, mivel már a válság háborús elfajulása után terjesztették elő.

20

Laura Silber-Allan Little: Jugoszlávia halála, Zrinyi Kiadó, Budapest, 1996, 256-259.o.

- 18 -


Azzal azonban, hogy a szerb lakosság csupán kisebbségi jogokat élvezhetne az új független államokban, elutasította Szerbia azon elképzelését, hogy a szerbeknek egy államban kellene élniük. Ezért a konferencia október 18-i ülésén kihirdetett, már megállapodás-tervezetet egyedül Milošević utasította el a hat köztársasági elnök közül annak ellenére, hogy az EK kijelentette, hogy amennyiben azt a felek november 5-ig nem fogadják el, szankciókat fog alkalmazni velük szemben. A béketerv a többi köztársaság érdekeinek sem felelt meg maradéktalanul, azonban képviselőik abban a biztos tudatban fogadták el, hogy Szerbia azt el fogja utasítani. A hágai konferencia kudarca nyilvánvalóvá vált, amikor Belgrádban november 5-én az időközben módosított béketervet harmadszorra is elutasították. Az EK ígéretének megfelelően az EPC keretében kereskedelmi szankciókat vezetett be Jugoszláviával szemben21. Felfüggesztette az EK-jugoszláv megállapodást, döntött az általános vámkedvezmény eltörléséről, korlátozta számos jugoszláv áru behozatalát, Jugoszláviát kizárta a PHARE-programból és általános olajembargó elrendelését kérte az ENSZ BT-től. Ez a lépés maga után vonta más európai országok (Svédország, Svájc, Ausztria, Norvégia) és az Egyesült Államok csatlakozását is a szankciókhoz. Ezen kívül a Világbank felfüggesztette tevékenységét Jugoszláviában, az OECD és az EFTA megszakította az országnak folyósított segélyeit, az Európa Tanács pedig megvonta Jugoszlávia különleges meghívotti státusát22. Természetesen ezen lépések csak hosszú távon lehettek hatékonyak, nem oldották meg a pillanatnyi helyzetet. A szankciók átgondolatlanságát tükrözte, hogy Németország nyomására, azokat az EK a békefolyamatban együttműködő tagköztársaságokkal szemben visszavonta. A német kormány a Jugoszláviával kötött légi közlekedési, belső hajózási és közúti szállítási egyezményét mindössze 20 napra függesztette fel. Arra is későn döbbent rá a nemzetközi közösség, hogy a fegyverembargó bevezetése milyen hátrányos helyzetbe hozta a horvátokat, majd később a bosnyákokat is a már Milošević vezette JNA alakulatok erejével szemben, amelyet a horvátországi harcok további eszkalálódása és a megindult menekültáradat jól példázott. Az EK külügyminiszterei decemberben még egy kísérletet tettek az EPC keretében a helyzet rendezésére. Ekkor már aláírták a maastrichtri szerződést, tehát 21

Declaration by an extraordinary EPC Ministerial Meeting on Yugoslavia, Brussels, Rome, Hague, 8 November, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály 22 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki László: i.m. 60-61.o.

- 19 -


jóval nagyobb figyelmet tudtak szentelni a délszláv kérdésnek. 1991 december 16án elfogadták az „Irányelvek az új államok elismeréséről Kelet-Európában és a Szovjetunióban” című dokumentumot23. Ebben az elismerés feltételéül szabták az ENSZ alapokmányában, az EBEÉ keretében elfogadott Helsinki Záróokmányban és a Párizsi Chartában foglalt rendelkezések, a határok sérthetetlenségének, a leszereléssel és a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásával, valamint a biztonsággal és a térség stabilitásával kapcsolatban fennálló kötelezettségek tiszteletben tartását. Úgyszintén, hogy vállaljanak kötelezettséget arra, hogy megállapodással rendezzék az államutódlással és más kérdésekkel kapcsolatos egymás közötti vitákat. A jugoszláv tagállamok felkérése, hogy fogadják el a fenti feltételeket és egy héten belül nyilvánítsák ki az elismerés iránti igényüket világosan jelzi, hogy Brüsszel arra számított, hogy az elismerés feltételekkel történő kilátásba helyezése kedvező módon befolyásolja majd a föderáció felbomlását, ugyanis ekkor még nem tudhatták, hogy a szerbek milyen szélsőséges politikát folytatnak majd a későbbiekben. A fenti feltételek alapján és végül elfogadva Németország álláspontját az EK elismerte 1992. január 15-vel Szlovénia és Horvátország függetlenségét, amelyet pár hónappal később követett Oroszország és az Egyesült Államok elismerése is.

II. 4. Az Egyesült Államok növekvő szerepe és a fegyveres beavatkozás kérdése A fentiekből jól láthatóan az EK törekvése az volt, hogy meggyőzze a tagállamokat a békés kiválásról és a már fennálló fegyveres összecsapások beszüntetéséről. Azt is el szerette volna érni, hogy az új államok többpárti demokráciát hozzanak létre és biztosítsák a kisebbségeknek jogaikat. Az EK-nak azonban nem állt rendelkezésére olyan eszköz, amellyel érdemben nyomást tudott volna gyakorolni ezek betartatására. Szerbia tisztában volt azzal, hogy az EK egyes tagállamai - noha rendelkeztek számottevő katonai erővel, azonban nem volt mögötte elég és egységes politikai akarat - csak a NATO részeként lettek volna képesek katonai fellépésre és a válságkezelés terén sem rendelkeztek tapasztalatokkal. 23

EPC Press Release 128/91. 16 December, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály

- 20 -


A katonai szövetség egyetlen igazán ütőképes tagját, az Egyesült Államokat, pedig sokkal inkább lekötötték a Szovjetunió felbomlása körül zajló események, mint a balkániak, mindamellett, hogy csak pár hónappal korábban fejeződött be az Öböl háború. Az EK diplomáciai lépései tehát nem voltak nagy hatással a harcoló felekre, különösen nem Szerbiára. Nem nagy elszántság kellett ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az EPC keretében született politikai állásfoglalásokat és diplomáciai figyelmeztetéseket. A gazdasági szankciók pedig gyakorlatilag semmilyen kényszert nem jelentettek Szerbiával szemben. Az Európai Közösségek már 1991. júliusától nem túl sikeresnek nevezhető megfigyelő tevékenységet folytattak Horvátország területén. Először Szlovénia kérte a megfigyelők jelenlétét, majd Horvátország is az ország egész területére kiterjedően. Az ECMM (European Community Monitoring Mission) tagjai fegyvertelen civilek voltak, akik ennél fogva nem tudtak semmilyen hatást gyakorolni a helyzet alakulására, csak figyelemmel kísérni a tűzszüneti megállapodások be nem tartását24, amelyek sokszor a misszió tagjainak biztonságát is veszélyeztették. Miután az EK látta, hogy az elismeréssel és gazdasági szankciókkal való fenyegetés politikája nem térítette el a feleket a harctól, legfontosabb problémájává a megfigyelők biztonságának szavatolása vált. A megfigyelő tevékenység beindulásával párhuzamosan természetesen felvetődött a katonai beavatkozás kérdése is. A megelőző, béketeremtő jellegű katonai beavatkozásra azonban nem mutatkozott lehetőség miután 1991 júliusában az ENSZ BT még azt az álláspontot25 képviselte, hogy a jugoszláviai harcok polgárháborúnak minősülnek, így nem látott indokoltnak egy erőteljes katonai fellépést. Ezzel gyakorlatilag a Szovjetunió és az Egyesült Államok érdekeiknek megfelelően megakadályozták a válság katonai kezelését, noha formálisan a rendezést ráhagyták Európára. A Nyugat-Európai Unió (NYEU26) főtitkára, Robert Pontillon, azonban eltökélt volt és 1991 júliusában javaslatot tett néhány száz katonai megfigyelő térségbe küldésére. A NYEU tagállamai augusztusi londoni tanácskozásukon pedig bevonva Kanadát, Lengyelországot, Svédországot és Csehszlovákiát, tárgyaltak a ka24

1991. június 28. és november 23. között EK közvetítéssel tizennégy tűzszüneti megállapodást kötöttek és szegtek meg a harcoló felek. 25 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 65.o. 26 1954-ben hozták létre a védelem és biztonság érdekében. Feladata a védelmi politikával kapcsolatos határozatok és tevékenységek kidolgozása és megvalósítása. A keretében felállított Uniós hadsereg 1995. november 30-án kezdte meg működését.

- 21 -


tonai fellépés lehetőségéről. A szeptember 19-i bonni rendkívüli miniszteri találkozón27 azonban az EK külügy- és a NYEU védelmi miniszterei nem mérlegelték a katonai beavatkozás lehetőségeit Nagy-Britannia, Dánia és Portugália egyértelmű ellenvetése miatt. Ez azt jelentette, hogy elvetették azt a francia-német javaslatot, hogy telepítsenek 20 ezer békefenntartót a térségbe, amelyek szétválasztó katonai erőként funkcionáltak volna a harcoló felek között. Ugyanakkor felkérték a NYEUt, hogy dolgozzon ki javaslatot a már térségben levő megfigyelők biztonságának védelmére. Maguk a NYEU külügyminiszterek is később elvetették a békefenntartó csapatok küldésének javaslatát. Mindezekből jól látszik, hogy az Európai Közösség mennyire megosztott volt a konfliktus kezelését illetően. A válság további éveiben pedig egyes tagállamok szinte önálló, elkülönült politikát képviseltek, amely jól tükrözte, hogy az EK közös külpolitikája ekkor még nagyon is gyerekcipőben járt ahhoz, hogy egységes politikát képviseljen egy ilyen volumenű konfliktus kezelését illetően, bármennyire is ezt szerették volna mutatni a külvilág felé. Mindemellett a szerző úgy értékeli Pontillon törekvéseit, hogy azok inkább Franciaország integráción belüli pozíciójának erősítését és az integráció biztonságpolitikai vonalának erősítését szorgalmazó francia törekvéseket szolgálták, mintsem egy hatékony Jugoszlávia-politika kialakítását. A katonai beavatkozásról való lemondás tehát annak volt köszönhető, hogy az európai politikát alakító nagyhatalmak, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország között alapvető nézetkülönbségek voltak. Franciaország volt a leginkább beavatkozás-párti és ő ragaszkodott a legjobban a jugoszláv egység fenntartásához. Francois Mitterand elnök elgondolása szerint a francia külpolitika szempontjából kulcsfontosságú NYEU zászlaja alatt a térségbe telepített haderő meg tudta volna fékezni a fegyveres konfliktus elterjedését. Számára elfogadhatatlan volt, hogy Németország, aki azonban maga is a katonai fellépés mellett érvelt, felvetette Szlovénia és Horvátország elismerésének lehetőségét és ezt később, mint eszközt használta. Az egyetlen igazán hatékony katonai potenciállal rendelkező európai hatalom, Nagy-Britannia, megvétózta a katonai beavatkozást. Egyrészt azért mert a beavatkozásban a hágai konferencia sikerességének veszélybe kerülését látta. Másrészt 27

Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, Hague, 19 September, 1991. KÜM Dokumentációs Főosztály

- 22 -


Nagy-Britannia politikai és stratégiai megfontolásokból eleve nem állt ki olyan európai kezdeményezések mellett, amelyekbe az Egyesült Államokat nem vonták be, elkerülve ezzel, hogy az USA európai jelenlétének fontossága megkérdőjeleződjön. Mindemellett ésszerűtlennek tartotta, hogy „Európa szárazföldi katonai akcióba kezdjen egy olyan terepen, ahol a felekben nincs készség a megbékélésre”28. Ha meg is lett volna a közös politikai akarat békefenntartók küldésére, annak végrehajthatósága további akadályokba ütközött volna. Egyrészt mert abba a harcoló feleknek bele kellett volna egyeznie és ezt Szerbia nyilvánvalóan elutasította volna. Másrészt az EK-nak nem lett volna elég ideje egy katonai akció megszervezésére, hiszen kevesebb, mint öt hónap az az időintervallum, amelyen belül lehetőség lett volna katonai beavatkozásra29. A többi EK-tagállam hozzáállása a katonai megoldáshoz igen ellentmondásos volt30. A beavatkozástól egyedül Görögország zárkózott el mereven. A többiek ugyan elvben egyetértettek vele, azonban ki akartak maradni belőle. A beavatkozás politikai célját illetően is megosztottság mutatkozott. Dánia és Olaszország inkább felbomláspárti volt szemben a spanyol egység párti felfogással. Természetesen az európai megosztottság31 kialakulására nagy hatással volt az Egyesült Államok Európa-politikája. Washington igyekezett csökkenteni az EK politikai befolyását a délszláv térségben, valamint megakadályozni a katonai beavatkozást. Látva az európai törekvések sikertelenségét és a fegyveres konfliktus elmélyülését, az amerikai befolyásoltságú ENSZ kezébe vette a válság rendezését. A Carrington-terv bukását követően a horvátországi válság pacifikálása került a tárgyalások középpontjába. A horvát kormány már a kezdetektől kérte a nemzetközi beavatkozást, 1991 novemberében pedig jórészt politikai megfontolásokból Szerbia is békefenntartók küldését kérte. Szerbiának ehhez kettős érdeke fűződött. Egyrészt területi céljait Horvátországban nagyrészt elérte és a politikai rendezésig be akarta fagyasztani a status quót. Másrészt az EK kezéből az ENSZ kezébe akarta juttatni a rendezést a németek elfogultan „horvátbarát” politikája miatt.

28

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 67.o. Az EK 1991 júniusa és novembere között tudott volna csak katonailag fellépni, ekkor ugyanis megváltozott a katonai helyzet. Már az amerikai Cyrus Vance irányitotta a béketárgyalásokat és a BT döntött katonai alakulatok térségbe küldéséről. 30 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 67.o. 31 Az Európai Közösségek államainak politikai megosztottsága rányomta bélyegét a pár hónappal később Maastrichtban kihirdetett közös kül- és biztonságpolitikára és megkérdőjelezte annak gyakorlati alkalmazhatóságát. 29

- 23 -


Az ENSZ BT 721. számú határozatával32 elfogadta a békefenntartók telepítését. A tárgyalásokat a már említett ENSZ-közvetítő, Cyrus Vance vezette és eredményeként a harcoló felek elfogadták a Vance-tervet33, amely szerint 1992 márciusától 14 ezer fős nemzetközi, katonai és rendőri erőkből álló békefenntartó kontingenst küldtek a válságzónákba 12 hónapos, de a politikai rendezésig meghosszabbítható mandátummal. Az ENSZ 743. számú határozata alapján a katonai kontingens a UNPROFOR34 elnevezést kapta. Fő feladatuk a tűzszünet érvényesítése, a védett zónák demilitarizálása és a menekültek hazatérésének biztosítása volt. A kontingens döntő hányadát az EK tagállamai delegálták. A legnagyobb létszámmal Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia, Dánia, Spanyolország és Belgium vett részt. A Vance-terv csak részben volt sikeresnek tekinthető. Elérte ugyan a tűzszünet betartását, valamint a JNA kivonulását (fegyverzetét a szerbeknél visszahagyva), viszont a demilitarizáció és a menekültek hazatelepítése nem haladt előre. A politikai rendezés tekintetében pedig igen nagy volt az ellentét Horvátország és Szerbia álláspontja között, amely évekig elhúzta a rendezés kérdését. A különböző elképzeléseket a nemzetközi közvetítők sem tudták közös nevezőre hozni. Az utolsó kísérletet az un. mini összekötő csoport, az USA, Franciaország és Nagy-Britannia képviselőinek „Z-4” terve35 jelentette 1994 végén, amelynek értelmében horvát Krajinában, amelyet a szerbek Krajinai Szerb Köztársasággá kiáltottak ki, visszaállt volna a horvát fennhatóság, de a szerb autonóm területnek önálló törvényhozó és végrehajtó hatalma lett volna, valamint saját hivatalos nyelve és külön pénze. Az ötletet mindkét fél elvetette 1995 januárjában. Knin azért mert elvesztette volna függetlenségét, Zágráb pedig arra hivatkozott, hogy az autonómia ilyen magas foka konföderálná Horvátországot. Tuđman ezután a UNPROFOR 1995 márciusában lejáró mandátumának meghosszabbításához sem járult hozzá. A vitatott területek sorsának rendezésére ezt követően egyrészt katonai akciókkal, másrészt Tuđman és Milošević 1995. november 12-i daytoni megállapodásával került sor.

32

UN Resolution 721, 27 November 1991, www.un.org/documents/sc/res Juhász József: i.m. 246-247.o. 34 Az ENSZ 1992. február 21-én hozott 743. számú határozatában döntött a UNPROFOR (United Nations Protection Force) telepítéséről. UN Resolution 743, 21 February 1992, www.un.org/documents/sc/res 35 Juhász József: i.m. 247-248.o. 33

- 24 -


II. 5. A boszniai háború és a nemzetközi közösség béketervei Bosznia-Hercegovina a Jugoszláv Föderáció nemzetileg legszínesebb tagköztársasága volt, szinte alig volt benne etnikailag „tiszta” település. Az egyetlen ország a világon, ahol az Iszlám, az Ortodox Kereszténység és Katolicizmus létezik egyetlen, kis területen. Ez volt a fő oka, hogy itt fajult el leginkább a fegyveres konfliktus és az ország találóan „Jugoszlávia véres maradékává”36 vált. Bosznia is a függetlenség útját szerette volna választani, azonban etnikai tarkasága folytán a három domináló nemzet mindegyike (szerb, bosnyák, horvát) másképpen képzelte el a függetlenséget. A boszniai szerb lakosság maradni akart a jugoszláv föderáción belül, esetleg Szerbiához csatlakozva, a bosnyákok önálló állammá kívántak alakulni magában tömörítve az összes muzulmán délszlávot, a horvátok pedig szintén az önállóság mellett érveltek, esetleg Horvátországhoz csatlakozva. Kezdetben a három nacionalista párt, a szerb SDS, a bosnyák SDA és a horvát HDZ koalíciót alkotott a bosnyák Alija Izetbegović vezetésével ezzel is kifejezve optimizmusukat az ország jövőjét illetően. A koalíció 1991 őszéig állt csak fenn, amikor Szlovénia és Horvátország kivált a föderációból, megpecsételve ezzel BoszniaHercegovina sorsát. A koalíció felbomlott, a pártok önálló, etnikai alapú politika folytatásába kezdtek. Az SDS Szerbiához, a HDZ pedig Horvátországhoz igazodott. 1991. október 15-én Bosznia parlamentje (bosnyák-horvát többségű) kinyilvánította az ország szuverenitását. Erre válaszul a szerbek október közepén megalakították saját nemzetgyűlésüket, majd november közepén népszavazást tartottak a Jugoszláviában maradás kérdésében. Ennek eredménye egyértelmű igen volt, mivel a népszavazáson jóformán csak szerbek vettek részt. Decemberben Bosznia kinyilvánította függetlenségét Jugoszláviától és kérte az EK elismerését. Az Európai Közösség azonban megtagadta az elismerést, mondván, hogy az ország még nem elég érett az önálló állami léthez. Az elismerés feltételeként szabta, hogy népszavazást kell tartani a függetlenség és szuverenitás kérdésében, amelyet 1992 februárjában a szerbek bojkottja ellenére meg is tartottak és a szavazók többsége a függetlenség mellett döntött37. Továbbá tanulva a horvát ese-

36

Védelmi tanulmányok No 11., A délszláv háborúk rövid története (1991-1995), Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1996, 15.o. 37 Chronology - Bosnia and Herzegovina 1989-99, 2. o. www.v2.nl/~arns/Texts/Chrono/BiH.html

- 25 -


ményekből, még az elismerés előtt egyezségre akarta juttatni a BoszniaHercegovinában szembenálló feleket.

II. 5.1. Cutilhiero-terv38 A fenti törekvést célozta az EK Jugoszlávia-konferenciájának BoszniaHercegovina munkacsoportja által kidolgozott Cutilhiero-terv, amelyet 1992 februárjában terjesztettek elő még a harcok totális háborúvá fajulása előtt, megcélozva ezzel a háború elkerülését a három etnikum kiegyezése révén. A terv, amely a konfliktus rendezése során javasolt négy béketerv közül az első volt, a nemzeti alapon szervezett pártok törekvéseinek figyelembevételével készült. A szerb és horvát résztvevők mindenáron Bosznia etnikai alapú feldarabolása, kantonizálása mellett foglaltak állást, míg a bosnyákok kitartottak az ország egysége mellett. A munkacsoport tevékenységének eredményeként olyan nyilatkozat39 született, amely tartalmazta Bosznia új alkotmányos berendezkedésének alapelveit. Eszerint BoszniaHercegovina önálló államiságot kapott volna, azonban a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva azt hét kantonra osztották volna, 44 (szerbek), 44 (bosnyákok) és 12 (horvátok) százalékos területi arányban. A kantonok területét az határozta volna meg, hogy a népszámlálási adatok alapján mely településen mely etnikai csoport volt többségben. A nyilatkozatot a felek március 18-án írták alá. Az EU április 6-án elismerte Bosznia-Hercegovina szuverenitását, amelyet pár nappal később Oroszország és az Egyesült Államok is követett. Az elismeréstől azt várták, hogy elrettentő erővel bír majd a külső agresszióval szemben és segít megteremteni az ország belső egységét. A várakozások ellenére azonban rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a három szembenálló fél közül kettő nem Bosznia szuverenitásának és területi integritásának megteremtésében, illetve megőrzésében érdekelt. A Cutilhiero-terv taktikai okokból történt elfogadását jól példázta, hogy a szerbek április 7-én kikiáltották a Bosznia-Hercegovinai Szerb Köztársaságot Radovan Karadžić elnökletével, a horvátok pedig Mate Boban vezetésével július 2-án a Hercegbosznai Horvát Köztársaságot. Izetbegovicsot a közelgő elismerés vonzotta, 38

A terv José Cutilhiero volt portugál külügyminiszter után kapta nevét. A tervről: Statement on the situation in Bosnia-Herzegovina, Brussels, Hague, 12 May 1992, KÜM Dokumentációs Főosztály

39

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki László: i.m. 83.o.

- 26 -


a horvát Boban jól látta, hogy ebben a helyzetben Horvátország még nem támogathatta nyíltan Bosznia felosztását, ezért neki kellett alkalmazkodnia a kialakult viszonyokhoz, Karadžić pedig - miközben létrehozta a Boszniai Szerb Köztársaságot Izetbegovićra akarta hagyni a „béketeremtő” szerepét. Milošević és Tuđman már 1991 februárjában titkos találkozókon vitatták meg Bosznia területi felosztásának lehetséges változatait. Mindkét elnököt szakértői csoport segítette az új határvonalak megrajzolásában. Karadžić és Boban pedig 1992 májusában Grazban folytattak tárgyalásokat a területi felosztásról, amely során megegyeztek, hogy a szerbeknek 65%, a horvátoknak pedig 20 % jár. A továbbiakban a politikusok már csak arról tárgyaltak, hogy területszerzéseiket hogyan ismertessék el a nemzetközi közösséggel. Míg a horvát és bosnyák katonai alakulatokat érzékenyen érintette a fegyverembargó, addig a szerbek ütőképes katonai erővel rendelkeztek a JNA révén, valamint Szerbiából folyamatos utánpótlást kaptak. A boszniai horvátokat pedig Horvátország támogatta elsősorban fegyverekkel. A bosnyákok voltak a legszorultabb helyzetben, hiszen nem nagyon várhattak segítséget senkitől. Ebben a helyzetben a szerbek 1992 folyamán gyors sikerekre tettek szert elsősorban muzulmánlakta területek megszerzésével. Ugyanakkor Boszniának a horvát agresszióval is szembe kellett néznie. A háború célja pusztán területszerzés volt mindegyik fél részéről, amely maga után hozta az elfoglalt területek etnikai megtisztítását, tehát a civil lakosság jobb esetben elűzését, rosszabb esetben legyilkolását. Az év végére a terület felosztása katonai értelemben lényegében megvalósult és abban nagyobb változások 1995 nyaráig nem történtek. A de facto felosztás azonban nem jelentette a harcok befejeződését, a fegyveres összecsapások folytatódtak. A kialakult helyzet nagyjából megfelelt annak az elképzelésnek, amelyet a szerbek és horvátok szándékoztak megvalósítani. Ekkor már az ENSZ szinte teljes egészében átvette az események irányítását természetesen együttműködve az Európai Unióval, és határozatain keresztül próbálta azokat befolyásolni. Határozatai politikai, katonai, gazdasági és szankcionáló döntések voltak, amelyek kötelező erővel bírtak. Szemben az EK-kel, az ENSZ határozatainak be nem tartása esetére rendelkezett a szankcionáláshoz szükséges potenciállal, így azokat a harcoló felek komolyabban vették. A civil lakosságon pedig humanitárius segélyszállítmányok révén próbált segíteni. - 27 -


758. számú határozatával40 1992 júniusában az ENSZ kiterjesztette a UNPROFOR mandátumát Boszniára is és 1100 fő katonát átvezényelt Szarajevóba, akik azonban kezdetben várakozó állásponton voltak és semmilyen lépést nem tettek. Franciaország, amely nélkülözhetetlennek tartotta a nemzetközi jelenlétet, de magát a fegyveres beavatkozást nem, nem tudta tétlenül nézni az eseményeket. Francois Mitterand váratlan látogatása Szarajevóba - amelyet figyelmeztetésnek szánt - mindenkit meglepett. Ezzel akarta demonstrálni, hogy nem szükséges a katonai beavatkozás annak elérésére, hogy a helyzet stabilizálódjon Boszniában. A látogatás elérte célját, a szarajevói repülőteret újra megnyitották. Beindult a nemzetközi gépezet és pár napon belül megérkezett az első 300 ENSZ-békefenntartó Boszniába. Nem sokkal később francia segélyszállítmányok is érkeztek légi úton, amely példát más országok is követtek. Az elfajult boszniai események már az egész világ figyelmét felkeltették. A NATO június 4-i külügyminiszteri értekezletén41 Szerbiát tette felelőssé a kialakult helyzetért, azonban nem gondolt arra, hogy katonai lépéseket kellene tennie az ügyben. Az ülésről nem a NATO, hanem az azzal békepartneri viszonyban lévő ÉszakAtlanti Együttműködési Tanács adott ki nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy támogatják az ENSZ, EBEÉ és az EU azon erőfeszítéseit, amelyek az ellenségeskedés beszüntetését és a tárgyalásos megoldást célozzák. A Nyugat arra törekedett, hogy féken tartsa Miloševićet megakadályozva ezzel a boszniai háború átterjedését más országokra, különösen Albániára, Macedóniára, Bulgáriára és a NATO-tagállam Görögországra. Ez utóbbi ugyanis felvetette volna a szövetségi rendszer kölcsönös védelmi kötelezettségének kérdését42, amelyet mind Európa, mind az USA el akart kerülni. Egyre nagyobb vitákat váltott ki a fegyverembargó Bosznia-Hercegovinával szembeni feloldásának kérdése, amelyet az iszlám országok és az Egyesült Államok szorgalmaztak, szemben az Európai Unióval. Ez utóbbi féltette a térségben lévő katonáinak biztonságát és tartott a háború intenzívebbé válásától is. Elképzelhetetlennek tartotta a fegyverembargó szelektív feloldását a bosnyákok javára. A nagyhatalmak délszlávpolitikájának közös alapja a humanitárius programok, a békeközvetítés és a fegyverembargó fenntartása mellett Jugoszlávia és a 40

UN Resolution 758, 8 June 1992, www.un.org/documents/sc/res A változó NATO. Dokumentumok 1989-1994. Budapest - Brüsszel, 1994, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet - NATO Office of Information and Press, 187.o. 42 Észak-Atlanti Szerződés 5.cikk, Washongton DC, 1949. április 4.,www.nato.int 41

- 28 -


szerbek hosszú távú gazdasági kimerítése lett. A fegyveres beavatkozás kérdésében annak politikai céljairól sokáig nem született megegyezés. Az egyre inkább felszínre kerülő nagyhatalmi vetélkedés következtében a délszláv válság kikerült a figyelem középpontjából. Németországot - amelyet horvátbarátnak könyveltek el - kezdetben háttérbe szorította a békefenntartásban fő szerepet vállaló Franciaország és NagyBritannia, amelyeket viszont a szerbek iránti elfogultságuk miatt ért kritika. Oroszország, amely BT tagsága révén a válság kezelésének aktív részesévé vált, egyre inkább különvéleményeivel hívta fel magára a figyelmet. Az Egyesült Államok pedig az utódállamok elismerését követően Boszniát választotta ki favoritjának, azonban 1994-ig sem diplomáciailag, sem katonailag jórészt nem avatkozott be a balkáni eseményekbe43.

II. 5.2. Vance-Owen terv A nemzetközi közösség megosztottsága ellenére igyekezett megoldást találni a harcok beszüntetésére. 1992 augusztusában, a Cutilhiero-terv sikertelensége nyomán, Londonban tartottak nemzetközi értekezletet44 a délszláv válságról. Ez a konferencia - amelyet a brit kormány és az ENSZ közösen rendezett - volt a legelszántabb a boszniai helyzet megoldása tekintetében. Az értekezleten a rendezést illetően több alapelvet is megfogalmaztak. Ezek közül a legfontosabbak: az erőszak beszüntetése, az erőszakkal szerzett előnyök el nem ismerése, tárgyalások a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosítása alapján, az összes fogolytábor bezárása és a kitelepítettek hazatérése, a háború áldozatainak védelméről szóló genfi konvenció betartása, Bosznia nemzetközileg elismert határainak sérthetetlensége. Továbbá elhatározták egy újabb, folyamatosan ülésező Jugoszlávia-konferencia felállítását Genfi székhellyel, a rendezés menetének kidolgozására. A londoni értekezlet azt mutatta, hogy a nemzetközi közösség újra kezdett mindent a válság megoldásával kapcsolatban. Ez részben azzal volt indokolható, hogy egységes keretbe kellett foglalni a válság felszámolását célzó, addig különböző nemzetközi törekvéseket. Az így kialakult új munkamegosztás jegyében az értekezletet követő genfi konferencián az Európai Unió lett felelős a politikai kérdése-

43 44

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 95-97.o. Silber-Little: i.m. 351-358.o.

- 29 -


kért, az ENSZ pedig a Boszniában végzett tevékenységekért, mint békefenntartás, tűzszünet-ellenőrzés, demilitarizálás. Másrészt az újrakezdést politikai megfontolások motiválták. A közvélemény egyre nagyobb felháborodással nézte a boszniai tisztogatásokat és erélyesebb fellépést követelt a nemzetközi közösségtől. A tisztogatások nyomán júliustól jó néhány hónapon keresztül a tömegessé váló menekülthullám kezelése vált az ENSZ és EU legfőbb problémájává45. A genfi konferencia társelnökei az EU részéről David Owen, majd Carl Bildt, az ENSZ részéről pedig Cyrus Vance, majd Thorwald Stoltenberg voltak. A tárgyalások eredményeként 1993 januárjában előterjesztették a Vance-Owen tervet46, amely a Cutilhiero-tervhez hasonlóan a kantonizálás elvén alapult. A terv szerint Bosznia 10 kantonból tevődött volna össze, minden nemzet 3-3 kantont kapott volna. A tizedik kanton a főváros, Szarajevó, pedig megőrizte volna vegyes jellegét. Területileg a szerbeknek 43, a bosnyákoknak 32, míg a horvátoknak 25 %-nyi rész jutott volna. A belső határok meghúzásánál pedig az etnikai elv mellett földrajzi, közlekedési, gazdasági és történelmi szempontokat is figyelembe vettek. A kantonok széles önállóságot kaptak volna, azonban a föderációból nem léphettek volna ki. A központi hatalom gyakorlása egy 3x3 tagú szövetségi elnökség és a kormány kezébe került volna, Bosznia elnökét pedig a három nemzet féléves rotációs rendszerben delegálta volna. A szabad választások és a béke felügyeletét ENSZ-erők biztosították volna. A tervben szereplő földrajzi területmegosztás szerint a szerb terület nem lett volna összefüggő; azoknak sem egymással, sem Szerbiával nem lett volna kapcsolatuk. Vance és Owen célja éppen az volt, hogy ezzel a területmegosztással rákényszerítsék a szerbeket, hogy egy többnemzetiségű állam tagjaiként éljenek, ugyanis a terv megvalósulása esetén az etnikumok egymásrautaltsága elkerülhetetlen lett volna. A tervet a horvátok és némi módosítás után a bosnyákok is elfogadták és március 25-én aláírták, a szerbek viszont elutasították. Május elején, Owen kérésére Görögország adott otthont egy csúcstalálkozónak, amelynek célja az volt, hogy rávegyék a szerbeket a terv aláírására. Az athéni konferencián Milošević és a görög kormányfő, Konsztantin Micotakisz, nyomására Karadžić is elfogadta és aláírta azt, azonban pár nap múlva a boszniai szerbek parlamentje azt elvetette, amelyet később 45

Statement on the situation in Bosnia-Herzegovina, Strasbourg, 16 September, 1992. KÜM Dokumentációs Főosztály 46 Silber-Little: i.m. 375-390.o.

- 30 -


népszavazással is megerősítettek. A szerb ellenállás érthető volt, ugyanis a terv értelmében nagy területeket kellett volna visszaszolgáltatniuk. Ugyanakkor ennek hatására az ENSZ a Jugoszláviát súlytó szankciók szigorítását irányozta elő47. A Vance-Owen tervet az Egyesült Államok sem támogatta annak kantonizáló jellege miatt, valamint a bosnyákoknak juttatandó terület nagyságát is kevesellte. Az ekkoriban hatalomra került Clinton-adminisztráció azon az állásponton volt, hogy a nemzetközi közösség a terven keresztül lényegében legitimálná a szerbek által végrehajtott etnikai tisztogatásokat. Ugyanakkor szorgalmazta a boszniai légtérzár és a gazdasági szankciók szigorítását. Az európai államok éles kritikával fogadták Washington álláspontját mondván, hogy az Egyesült Államoknak csak akkor lenne joga megvétózni a tervet, ha aktívan részt venne a konfliktus kezelésében. Clinton hatalomra kerülését követően rövid időn belül napirendre került a fegyveres beavatkozás kérdése. Washington légicsapásokat sürgetett a szerbek ellen a humanitárius konvojok átengedése és Szarajevó ostromának beszüntetése érdekében. Hamar rájöttek azonban arra, hogy igazán hatékonyak csak szárazföldi csapatok egyidejű bevetése mellett tudnak lenni. Warren Christopher amerikai külügyminiszter 1993 májusi európai körútja során azt a feladatot próbálta teljesíteni, hogy elfogadtassa az európai hatalmakkal az „oldás és támadás”48 névvel fémjelzett amerikai politikát. Ennek lényege az volt, hogy felfegyverezzék a boszniai muzulmánokat, amely együtt járt volna a fegyverembargó részleges feloldásával, és ugyanakkor légitámadást indítsanak boszniai szerb célpontok ellen. Az EU ellenezte ezt a lépést több okból kifolyólag. Franciaország és Nagy-Britannia azért, mert féltették katonáik épségét az esetleges megtorlástól, mondván, hogy a bombázások veszélybe sodorhatják a nem túl erős mandátummal rendelkező UNPROFOR egységeit. Másrészt az EU államok ekkor még bíztak abban, hogy a szerbek elfogadják a Vance-Owen tervet. Tisztán látták, hogy az amerikaiak számára a bosnyákok egyszerűen csak a szerb agresszió áldozatai voltak és mint ilyen védelemre szorulnak. Az EU jól átlátta a helyzetet, miszerint a bosnyákokat a horvátok is támadták időnként, és megkérdőjelezték, hogy meg kell-e védeniük egy olyan államot, amelynek létezése nem élvezi a lakosság támogatását. 47

A kereskedelmi szankciókat az ENSZ kiterjesztette mind a kimenő, mind a bemenő áruk tekintetében a dunai folyami kereskedelemre is. UN Resolution 820, 17 April 1993, www.un.org/documents/sc/res 48 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 106-107.o.

- 31 -


Látva az európai szövetségesek ellenkezését, maga Clinton is az „oldás és támadás” tervének elvetése mellett döntött. Az EU ugyanakkor felismerte, hogy az amerikaiak nélkül nem tudnának egyetlen katonai lépést sem tenni a boszniai öldöklés megállítására. Ennek egyik oka egyrészről a tagállamok közötti nézetkülönbség volt, másrészről pedig az államok haderőstruktúrája, amely alapvetően területi védelemre és nem támadó-béketeremtő hadműveletekre volt berendezkedve. Ennek megfelelően nem rendelkeztek ilyen művelethez szükséges potenciállal. Azzal azonban az EU is egyetértett, hogy valamit tenni kell. A kezdeményezésükre megszületett „biztonságos övezetek” létrehozásának tervét sikerült Washingtonnal elfogadtatni. Ez annak bizonyítéka volt, hogy ugyan keretek közé szorítva, de keresztülvihetőek voltak az európai érdekérvényesítési törekvések. A BT 819. számú határozatában49 rendelkezett az övezetek kérdéséről. A terv szerint a szerb területek közé ékelődött nagyobb bosnyák településeket és Szarajevót nyilvánították biztonságos övezetté, amelyek köré UNPROFOR egységeket telepítettek. Ez azonban nem jelentette az övezetek biztonságát, hiszen kérdéses volt, hogy támadás esetén hogyan tudnák azokat megvédeni. A probléma megoldására Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Oroszország és az Egyesült Államok képviselői tanácskozást folytattak Washingtonban, amelynek eredményeként elfogadtak egy közös akcióprogramot. Spanyolország meghívására abból a megfontolásból került sor, hogy erősítse az EU képviseletet és a kimaradt EU tagállamok részéről minél nagyobb támogatást biztosítson. Az akcióterv értelmében a felek megállapodtak, hogy szükség esetén fegyverrel is megvédik a biztonsági övezeteket, felállítanak a háborús bűnösök felelősségre vonására szolgáló nemzetközi bíróságot, megfigyelőket küldenek a boszniai-szerb határra a Belgrádból érkező fegyverszállítmányok megállítására, valamint növelik a katonai jelenlétet Koszovóban és Macedóniában a boszniai konfliktus tovaterjedésének megakadályozására. Ennek megfelelően a BT meghozta 836. számú határozatát50, amelyben jelentősen kiszélesítette a UNPROFOR mandátumát és felhatalmazta a tagállamokat, hogy akár a légierő alkalmazásával minden szükséges lépést tegyenek meg a UNPROFOR mandátumának betöltése érdekében. Mivel az amerika49 50

UN Resolution 819, 16 April 1993, www.un.org/documents/sc/res UN Resolution 836, 4 June 1993, www.un.org/documents/sc/res

- 32 -


iak irányította NATO volt az egyetlen regionális biztonsági szervezet, a határozat lényegében felhatalmazást jelentett számára a fegyveres beavatkozásra. Az akcióterv végrehajtását illetően azonban ismét kiütköztek az eltérő álláspontok. A brit parancsnokság alatt lévő UNPROFOR megerősítésére, tehát további szárazföldi csapatok küldésére és azok nehézfegyverekkel való ellátására nem volt hajlandóság a tagállamok részéről, akik inkább a légi támogatásra akartak támaszkodni. Időközben a genfi konferencia újabb, júniusi fordulóján Milošević és Tuđman elvben megegyeztek Bosznia három nemzetállamra tagolásában, folytatva ezzel a bosnyákok feje feletti szerb-horvát alkudozást.

II. 5.3. Owen-Stoltenberg terv51 A Vance-Owen terv sikertelenségét követően és a fegyveres beavatkozás elszántságának hiányában a nemzetközi közösségnek valami újjal kellett előállni bizonyítva, hogy saját belső ellentéteiken kívül törődnek Bosznia sorsával is. Vance helyét az ENSZ képviseletében Thorvald Stoltenberg svéd külügyminiszter vette át. Részvételével kidolgoztak egy új, a három etnikum uniójának felállítását tartalmazó béketervet, amelyet Owen-Stoltenberg néven terjesztettek elő. Az új elképzelés alapul vette, mind a Cutilhiero, mind a Vance-Owen tervet, azonban számos területen túlmutatott azokon. Sok tekintetben megfelelt Milošević és Tuđman elképzeléseinek is. A terv Boszniát három, félig független, etnikai alapon szerveződő állam, a Boszniai Szerb Köztársaság, a Boszniai Horvát Köztársaság és a muzulmán Boszniai Köztársaság laza társulásaként képzelte el. Ebben az államalakulatban Szarajevónak szinte semmilyen hatásköre nem maradt volna a köztársaságok ügyeinek befolyásolására. A területi kérdésekben is eltért az előző tervektől, ugyanis a szerbeknek a megszerzett területeik kb. 20%-áról le kellett volna mondani, így nekik 53, a bosnyákoknak 30, a horvátoknak pedig 17%-nyi terület jutott volna. Szarajevót és Mosztárt pedig két évre nemzetközi felügyelet alá helyezte volna. Ez a megoldás hivatkozva a kialakult állapotok tudomásulvételére, igazodott a jelenlegi politikai hangulathoz és a fennálló katonai helyzethez, azonban lemondott az egységes Bosznia megmentéséről.

51

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 112-114.o.

- 33 -


A szerbek és horvátok megelégedésére szolgált a javaslat, azonban ez esetben azt a bosnyákok tartották elfogadhatatlannak. Kevesellték a nekik juttatandó terület nagyságát, valamint a terv nem biztosított számukra kijáratot az Adriai-tengerhez, ezért a tervet 1993 szeptemberében a bosnyák többségű boszniai parlament elutasította. Az EU Balkán-politikájában mélypontot jelentett az Owen-Stoltenberg terv, ugyanis gyakorlatilag elfogadta az agressziót, beleértve az etnikai tisztogatásokat, és az ilyen módon szerzett területeket. A béketerv szemben állt a londoni konferencia rendezési elveivel, valamint az EU a jugoszláv konfliktus kezdete óta képviselt politikájával is. Időközben, még a béketerv megvitatása alatt Karadžić azzal fenyegette meg a nemzetközi közösséget, hogy ha azok bombázni fogják a szerb állásokat, akkor ő nem fog tovább tárgyalni és a harcokban be fogja vetni teljes haderejét. Az európai államok joggal tartottak a fenyegetéstől, hiszen a UNPROFOR egységek védelmére még mindig nem született hatékony intézkedés. 1993 júliusában Anthony Lake amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó tárgyalásokat folytatott francia és brit partnereivel, ahol ismertette az Egyesült Államok azon elhatározását, hogy készen áll a fegyveres beavatkozásra. A légicsapásokkal azt akarták elérni, hogy a szerbek feladják Szarajevó körüli állásaikat. A britek kezdetben hajlottak az egyetértésre, a franciák azonban fenntartással fogadták, mint általában minden amerikai elképzelést. A kérdés érdemi megvitatására augusztusban került sor Brüsszelben, az Észak-atlanti Tanács ülésén. A felek itt egyetértettek abban, hogy a NATO csak a BT felhatalmazása alapján cselekedhet, azonban a légicsapást illetően nem jutottak megegyezésre. Ebben szerepet játszott Owen, EUkülönmegbízott még az ülést megelőző, EU külügyminiszterekhez intézett távirata52, amelyben kifejtette, hogy a javaslat elfogadása a UNPROFOR és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) kivonásához, valamint a fegyverembargó felfüggesztéséhez vezetne. Ez pedig veszélyeztetheti az éppen folyó genfi konferencia tárgyalásait, ahol a béketervet vitatják meg. Az egy héttel későbbi NATO-ülésen megerősítették, hogy a légitámadások csak a humanitárius segélyek célba jutását segítették volna elő és nem tekinthetők a konfliktusba való katonai beavatkozásnak. Egyértelmű volt, hogy senki sem akart fegyveresen beavatkozni. Arra először csak 1994 februárjában került sor. Nemcsak az

52

U.o. 115.o.

- 34 -


EU tagállamok ellenezték, de Oroszország és az ENSZ főtitkár is. Így az Egyesült Államok egyelőre csak latolgatta a beavatkozás lehetőségét. Az Európai Unió akcióterveként vált ismertté az a novemberben elfogadott német-francia kezdeményezés, amely az Owen-Stoltenberg terven alapulva a bosnyákok területi követelését próbálta teljesíteni. A javaslat szerint 33,5%-ra módosult volna a muzulmán terület nagysága az alkotmányos berendezkedés változatlanul hagyása mellett. Izetbegović ezt decemberben elutasította és a boszniai szerbek is elfogadhatatlannak minősítették. Az akcióterv már előterjesztésekor várhatóan halálra volt ítélve ismerve a bosnyák elképzeléseket. Azonban két szempontból figyelmet érdemel. Először is az EU az akciótervben tett először javaslatot a Szerbiával szembeni gazdasági szankciók enyhítésére, amennyiben a benne foglaltakat a boszniai szerbek teljesítenék. A későbbiek során ezt már mint kényszerítő eszközt használták. Másrészről pedig ez volt az utolsó kísérlet a délszláv válság rendezésében, ahol Európa főszerepet kapott. Ezután az Egyesült Államok vette át a válság kezelésének irányítását és mereven elzárkózott az Európai Unió mint szervezet szerepvállalásától. Ennek következtében az EU a balkáni konfliktuskezelésből politikailag hosszú időre kiszorult. Annk ellenére, hogy már érvényben volt közös kül- és biztonságpolitikája, erejét és képességeit jócskán meghaladta a balkáni válság kezelése és 1993 végéig nem volt képes kialakítani egy közös külpolitikai akaratot mindamellett, hogy politikájuk mögül mindvégig hiányzott az azt hitelesíteni képes katonai erő. Az európai Balkánpolitika kudarcának legfőbb oka azonban az volt, hogy az EU-tagállamok úgy viselkedtek, mintha rendelkeztek volna a fent említett képességekkel.

II. 5.4. A washingtoni megállapodás53 Az Egyesült Államok első önálló sikeres lépése az volt, hogy rábírta a boszniai horvátokat és bosnyákokat a horvát-bosnyák kettős államszövetségi egyezmény megkötésére, amelyre 1994. március 18-án került sor Washingtonban. A tárgyalások Németországban és Ausztriában kezdődtek, majd a feleket az Egyesült Államokba hívták. A három szembenálló fél közül kettő egyesítésének gondolata német és francia politikusok részéről már korábban megfogalmazódott. 53

Védelmi tanulmányok No 11., A délszláv háborúk rövid története (1991-1995), Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1996, 24.o.

- 35 -


Az egyezmény szerint hat muzulmán és három horvát kantont hoztak létre, amelyet később négy muzulmán, két horvát és két vegyes kantonra módosítottak, amelyek föderációra lépnek egymással és elvileg a szerb területekkel is. Ezt azonban a palei szerb

vezetés

gyorsan

elutasította.

A

horvát-bosnyák

föderáció

pedig

konföderálódna Horvátországgal nyitott határokkal, védelmi és vámunióval. Mosztár városát pedig két évre EU-igazgatás alá helyezték. A föderáció létrehozásával a nemzetközi közösség lényegében lemondott az egységes Boszniáról, de facto jó megoldásnak találta az ország ilyen jellegű megosztását. Az egyezmény jelentősége abban állt, hogy következtében abbamaradtak a horvátbosnyák fegyveres összetűzések és fokozatosan helyreállt a szerbellenes politikai és katonai együttműködés. Mosztárt illetően 1994 június 10-én Brüsszelben aláírtak egy Egyetértési Memorandumot, amely egyben a város egységesítésének alapjául is szolgált nem leplezve azt az elgondolást, hogy egy egységes Mosztár mintája lehet egy egységes Bosznia-Hercegovinának. Az EU megbízottat jelölt ki Mosztár ügyének képviseletére Hans Koschnick személyében, akinek feladata a memorandumban foglalt célkitűzések végrehajtásának biztosítása volt. A legfőbb célkitűzés a város egységének helyreállítása volt közös többnemzetiségű önkormányzat és más intézmények felállításával, valamint a további etnikai tisztogatások beszüntetése. Koschnick munkáját kb. 100 európai rendőrbál álló hivatal segítette. Mosztár horvát lakossága igencsak próbára tette a megbízott képességeit és az EU elszántságát az egyesítést illetően, azáltal, hogy mindent megtettek annak megakadályozása érdekében. Mosztár nyugati feléből folyamatosan lakoltatták ki a bosnyákokat, valamint néhányuk megölésével bírták rá a többit, hogy önként elhagyják házaikat. Az EU pedig határozatlannak és gyengének mutatkozott, nem volt képes megakadályozni a bosnyákokat ért támadásokat és biztosítani a menekültek visszatérését. Ugyanakkor kifejezte, hogy a horvát politikusok számíthatnak a további együttműködésre, továbbá gazdasági segítségre is az Unió részéről54. Az EU alkalmatlansága takarása érdekében, valamint, hogy az előrehaladás látszatát keltse, elkezdett projekteket finanszírozni, mint kórházak, iskolák építése, helyreállítása, infrastruktúra kiépítése, közös rendőrség létrehozása. Arra azonban csak 1995-ben a költségvetés megvitatá54

Safet Oručević: Mostar: www.barnsdle.demon.co.uk/bosnia/oruc.html

Europe’s

- 36 -

Failure,

Bosnia

Report,


sa kapcsán jöttek rá, hogy értelmetlen befektetni a projektekbe addig, amíg a horvát fél nem mutat hajlandóságot az együttműködésre. 1995 novemberében Rómában egyezmény született a felek között az együttműködésről és arról, hogy a felek elfogadják az EU megbízott döntéseit. A memorandum egyik célkitűzéseként szerepelt a közös rendőrség létrehozása, amely nagy előrelépést jelentett volna a város egységesítése szempontjából. A horvát fél azonban megtagadott minden együttműködést többszöri tárgyalások ellenére is. Brüsszel pedig nem tett mást, mint minden egyes tárgyalás alkalmával támogatásáról biztosította Koschnick-ot, ahelyett, hogy szankcionálta volna a horvát fél magatartását55. Az EU felhívta a felek figyelmét az egyezményekben foglalt kötelezettségeik betartására és figyelmeztette őket, hogy a megbízott és emberei biztonságát nekik kell garantálni. Mindezek ellenére az EU sikeresnek ítélte jelenlétét és megbízottjának munkáját Mosztárban56. Az őt ért kritika szerint azonban az újjáépítésben való részvételén kívül más eredményt nem tudott felmutatni. Kétéves jelenléte után Mosztár kérdése megoldatlan maradt. Az 1996. június 30-án Mosztárban tartott önkormányzati választások sikeres lezajlását követően az EU nemcsak elégedettségét fejezte ki a mosztári EUadminisztráció munkáját illetően, hanem egyenesen őket tekintette a siker fő letéteményesének57. Mindamellett természetesen köszönetét fejezte ki az IFOR és IPTF58 részvételét illetően is. A washingtoni egyezményben foglalt célkitűzések elérése érdekében pedig sürgette az újonnan választott önkormányzati képviselőket, hogy mielőbb kezdjenek tárgyalásokat az egységes városi szervekkel. A washingtoni egyezményt követő áprilisi londoni konferencián a nemzetközi közösség megalakított az USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország részvételével egy un. összekötő csoportot59, ahol az európai államok 55

CFSP Presidency Statement: www.europa.eu.int/NewsRoom

Brussels

(14/2/1996)

-

Press:

26

Nr:

4713/96,

56

Brussels

(26/2/1996)

–

Press:

44

Nr.

5308/96

Brussels

(2/7/1996)

192

Nr:

8522/96

CFSP Presidency Statement: www.europa.eu.int/NewsRoom 57 CFSP Presidency Statement: www.europa.eu.int/NewsRoom 58

-

Press:

A Dayton Egyezményt követően ENSZ nemzetközi rendőri erőként (International Police Task Force) került felállításra. 59 Az ötlet lord Owen-től származott. Az összekötő csoport célja a politikai szándékok egyeztetése és közös álláspont kialakítása.

- 37 -


önálló államokként voltak jelen és nem az EU-t képviselték. Az általuk előterjesztett békejavaslat szerint Bosznia területének 51%-a a bosnyák-horvát föderációé lenne, 49%-a pedig a szerbeké, amely két rész államszövetségre lépne egymással. Ezután ehhez az elképzeléshez Daytonig mindenki ragaszkodott. Az összekötő csoport május 13-i genfi külügyminiszteri értekezletén már az EUtrojka és Hans van den Broek főbiztos is részt vett. Itt felvetették, hogy a szerbek kimaradhatnának a Horvátországgal kötendő konföderációból és „szoros gazdasági, kulturális és közlekedési kapcsolatokra”60 léphetnének a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal61, de formális konföderációra nem62. A terv elfogadását azzal tették még vonzóbbá, hogy kilátásba helyezték a Jugoszláviát és a boszniai szerbeket súlytó ENSZ-szankciókat. A következő, júliusi ülésen, a korábbi javaslatokat azzal egészítették ki, hogy a háború után Boszniának önálló államként kell fennmaradnia, azonban mindkét entitás különleges kapcsolatokat tarthat fenn a rokon országokkal, azaz Horvátországgal és Szerbiával. A béketerv előterjesztését követően az amerikaiak a bosnyákokat, a németek a horvátokat, az oroszok pedig a szerbeket igyekeztek meggyőzni annak elfogadásáról. Ennek eredményeként júliusban a bosnyákok és horvátok elfogadták azt, azonban a szerbek, akik ekkor a terület 72%-át tartották kezükben, az oroszok és Milošević nyomása ellenére elutasították. Az elutasítást a boszniai szerbek népszavazással is megerősítették, melynek okaként területi kifogásokat hoztak fel, valamint ragaszkodtak államuk önállóságához. A szerbek elzárkózásával a béketerv is holtpontra jutott, ahonnan csak egy év elteltével a frontokon beállt változások következtében mozdult el. Az összekötő csoport ellenintézkedéseken gondolkodott. Owen felhívta az EU külügyminisztereinek figyelmét, hogy a béketerv bukása veszélybe sodorhatja az Unió külpolitikai tekintélyét és nehéz helyzetbe hozhatja a UNPROFOR erőket is. Ugyanis ez volt az ötödik békekezdeményezés, amellyel az EU kudarcot vallott és ezek közül az első négyből az amerikaiak és az oroszok nem vállaltak semmilyen politikai felelősséget. 60

Védelmi tanulmányok No 11., A délszláv háborúk rövid története (1991-1995), Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1996, 24.o.

61 62

A JSZK tagjai ekkor már csak Szerbia és Montenegró volt. Ezt a lehetőséget azonban Franciaország és Oroszország támogatta.

- 38 -


Owen ebben a helyzetben jó feltételeket látott egy légitámadás megindításá63

ra , amely azonban együtt járt volna a UNPROFOR erők kivonásával. Ekkorra már Németország és Hollandia is támogatta az amerikai „oldás és támadás” politikát, azonban túl kockázatosnak tartották a UNPROFOR-erők kivonását. Így az összekötő csoport egy másik javaslatot fogadott el, amely további nyomásgyakorlást jelentett Szerbiára, amelynek hatására Milošević augusztus 4-én gazdasági embargót vezetett be a Republika Srpskával szemben64. Az Egyesült Államok 1994 folyamán többször is indított légitámadásokat boszniai szerb célpontok ellen. A NATO-akciókat minden esetben a BT 836 sz. határozata igazolta. 1995-re, amikor a háború már a negyedik évébe lépett, annak végleges lezárása vált a nyugati szövetségesek legfontosabb céljává. Ekkor már nem csak a regionális stabilitást fenyegette, de veszélyeztette a nemzetközi közösség, valamint az ENSZ és a NATO hitelét is. Az amerikaiak számára világos volt, hogy a háborúnak csak hatékony katonai fellépéssel lehet véget vetni. Már Európa is azon az állásponton volt, hogy NATO-csapásokkal kell a boszniai szerbeket tárgyalóasztalhoz kényszeríteni. Hivatalosan azonban egyik fél sem mert egy nyílt katonai offenzívát felvállalni a Republika Srpska ellen. A diplomáciai huza-vona tehát tovább folytatódott a nyugati hatalmak között. Abban azonban egyetértettek és megállapodtak, hogy a NATO Bosznia egészére kiterjedő légitámadást indít, amennyiben valamely biztonsági övezetet támadás érné, illetve ha a UNPROFOR erők helyi parancsnoka azt kéri. Mindezt július 25-én Brüsszelben a NATO ülésén határozatilag is elfogadták65. Azon amerikaiak álláspont, hogy a háborút az év végéig mindenféleképpen be kell fejezni és az összekötő csoport tervének megfelelő 51-49%-os területi arány eléréséhez azonban szárazföldi harcokra volt szükség, amelyet a Nyugat a bosnyák és horvát csapatokkal vívatott meg. Ehhez az amerikai szenátus megszavazta a fegyverembargó feloldását, így már hivatalosan is lehetőség nyílt fegyverszállítmányok Boszniába küldésére. A légitámadásról szóló végső döntést Washingtonban a vezető tisztségviselők bizottsága hozta meg augusztus 7-én, amelyhez csatlakoztak az európai szövetségesek is miután Clinton kérésére Anthony Lake Európába utazott és tájékoztatta a francia, 63

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 139.o. Uo.140.o. 65 NATO dokumentumok 1994-1999, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1999, 197.o. 64

- 39 -


a német és a brit kormányt a döntésről. Megszületett a megállapodás a Deliberate Force-nak keresztelt légitámadások végrehajtásáról, amelyet addig kívántak fenntartani, amíg az meg nem töri teljesen a szerbeket. Ehhez elegendőnek bizonyult kilenc nap. Az ily módon legyengített szerb hadsereg ellen a bosnyák és horvát csapatok pár nappal később elsöprő offenzívát indítottak és visszafoglaltak számos települést. A területfoglalással pedig nagyjából kialakult a béketervnek megfelelő területi felosztás. A légitámadás elérte célját; a boszniai szerbek készek voltak a tárgyalásra. Ezt kihasználva az amerikaiak először 1995. szeptember 8-án ültették tárgyalóasztalhoz a feleket Genfben. A tárgyalások eredményeként született un. Genfi megállapodásban66 a felek a békeállapot előmozdítása érdekében alapelvekben állapodtak meg. Ennek mintegy kiegészítéseként szeptember 26-án New York-ban további alapelvek kerültek megfogalmazásra67. Az alapelvek elvi megegyezésen alapultak, és a későbbi Dayton Megállapodás alapját képezték. A CFSP elnöksége szeptember 22-i nyilatkozatában68 teljes támogatásáról biztosította az ENSZ Boszniában kifejtett tevékenységét és felhívta a harcoló feleket, hogy a legnagyobb mértékben működjenek együtt az ENSZ képviselőivel a mielőbbi megegyezés érdekében. A genfi és new yorki megállapodásokat követően a felek általános tűzszünetben állapodtak meg, amely rögzítette a frontvonalakat is. A háború utáni katonai és civil igazgatás részkérdéseiről azonban béketárgyalás keretében kellett dönteni. Richard Holbrook a béketárgyalásokat az Egyesült Államokban javasolta megtartani miután számukra nem volt kérdéses, hogy az amerikai szerepvállalás juttatta idáig az eseményeket. Annak pontos helyszíne a Dayton melletti Wright-Patterson légikikötő lett. Az EU-tagállamok Franciaország kivételével elfogadták a javaslatot. Szintén amerikai javaslat volt, hogy a tárgyalásokon a közvetítő szerepet az USA, az EU és Oroszország képviselői játsszák, azaz Richard Holbrooke, Carl Bildt és Igor Ivanov. A franciáknak beleegyezésük érdekében felajánlották, hogy az ünnepélyes aláírási ceremóniát Párizsban rendezzék meg.

66

A genfi alapelvekről bővebben: Agreement on Basic Principles in Geneva, Geneva Agreement, 8 September 1995, www.its.caltech.edu/~bosnia/doc 67 A new yorki alapelvekről bővebben: Agreement on Principles, www.stanford.edu/group/SAGE/agreement.html 68 CFSP Presidency Statement: Brussels (22/9/1995) - Press: 263 Nr: 9978/95, www.europa.eu.int/NewsRoom

- 40 -


III. Az Egyesült Államok békejavaslata: A Dayton Megállapodás és következményei III. 1. A tárgyalásokról A béketárgyalások 1995. november 1-én kezdődtek. A résztvevők Szerbia részéről Milošević, horvát részről Tuđman, bosnyák részről Izetbegović és kiséreteik voltak. A boszniai Republika Srpska képviseletében Karadžić és Mladić személyes megbízottjai69 is jelen voltak a tárgyalásokon, őket azonban sem Milošević, sem az amerikaiak nem tekintették tárgyalópartnereknek. Milošević egyetlen célja ekkor már csak az volt, hogy a nemzetközi közösség feloldja a Jugoszlávia elleni szankciókat, ezért a tárgyalások alatt készségesnek mutatkozott a megállapodás elfogadására. Európából ugyan jelen volt Carl Bildt volt svéd miniszterelnök, elvben az EU megbízottjaként, valójában azonban nem képviselte az integrációs szervezetet, melynek nem is volt kidolgozott álláspontja a boszniai rendezésről. Részt vettek az összekötő csoport európai tagjai is, akik közül a brit és francia képviselő még a tárgyalások elején Holbrooke tudtára adta, hogy a svéd politikus nem képviseli őket. Az amerikaiak szemében azonban Bildt maradt az EU képviselője és minden fejleményről őt tájékoztatták, rábízva a többi európai fél informálását. A félreértések elkerülése végett pedig Warren Christopher amerikai külügyminiszter az összekötő csoport európai képviselőinek értésére adta, hogy a tárgyalásokat érdemben az amerikaiak folytatják majd Miloševićcsel. Az amerikaiak úgy gondolták, hogy az európai részvétel csak arra volt jó, hogy megmutassa a világnak Európa és az Egyesült Államok egységét a balkáni rendezés tekintetében70. Valójában azonban gyakori nézeteltéréseikkel csak hátráltatták a tárgyalások menetét.

69

Karadzic és Mladic ellen ekkor már érvényben volt a hágai törvényszék elfogatóparancsa, ezért nem utaztak az Egyesült Államokba. 70 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 167-169.o.

- 41 -


A tárgyalásokon kialakult munkamegosztás szerint az amerikaiak a területi és katonai kérdésekre, míg az európaiak a bonyolult szerkezetű boszniai állam alkotmányának összeállítására koncentráltak. Mivel a háborús felek számára a területi kérdések voltak a legfontosabbak, ezért azok rendezéséig nem lehetett az alkotmányjogi kérdésekkel érdemben foglalkozni. A területi rendezés terén a megegyezés nagyon sokáig váratott magára, már-már a tárgyalások sikerességét veszélyeztette. A felek mindenáron ragaszkodtak a korábban megállapodott 51-49%-os arányhoz, amelynek nagy politikai súlya volt. Az eredetileg amerikai elképzelés, hogy a szerb területeknek mindenféleképpen 50% alá kellett menni csak úgy volt kivitelezhető, hogy Brčko városát és vonzáskörzetét kivonták a szerb fennhatóság alól. Később önálló kerületté lett minősítve önálló joghatósággal. Az EU külügyminiszterei látva a kialakult helyzetet és felmérve a tárgyalások esetleges megszakadásának következményeit arra a következtetésre jutottak, hogy a tárgyalásokat addig kell folytatni, amíg a felek egyezségre nem jutnak. Carl Bildt ezek után külön találkozott a három balkáni vezetővel és próbálta meggyőzni őket, hogy jussanak végre egyezségre. A döntő nyomást azonban az amerikaiak ultimátuma gyakorolta a felekre, megfenyegetve őket, hogy ha nem jutnak közös nevezőre, akkor a tárgyalásokat sikertelennek fogják minősíteni. Ennek hatékonyságát mutatta az azt gyors megegyezés. Viták alakultak ki az európai és az amerikai felek között is a békekötés utáni katonai, civil igazgatási, alkotmányjogi kérdéseket illetően ugyanúgy, mint a rendőri erők felállításának kérdésében. Ezek megoldására többnyire kompromisszumos megoldások születtek. A megállapodást végül november 21-én a felek kézjegyeikkel látták el. Az ünnepélyes aláírásra pedig az ígéretnek megfelelően Párizsban került sor december 14-én. Az Európai Unió Tanácsa a parafálást követő napon üdvözölte a megállapodást és támogatását fejezte ki a Jugoszlávia elleni szankciók felfüggesztésére vonatkozó BT elé terjesztett határozattervezet tekintetében71. A Biztonsági Tanács 1022. számú határozatában72 felfüggesztette a szankciókat határozatlan időre azzal a kikötéssel, 71

Statement at the Security Council meeting on the situation in former Yugoslavia, New York, 22 November 1995, KÜM Dokumentációs Főosztály 72 UN Resolution 1022, 22 November 1995, www.un.org/documents/sc/res

- 42 -


hogy ha Szerbia nem írja alá a megállapodást, illetve nem teljesíti az abban foglalt kötelezettségeit, akkor a szankciók visszaállításra kerülnek. A szankciók végleges eltörlésének időpontját a szabad boszniai választások időpontjához kötötték. A megállapodás aláírása immáron sokadjára megosztotta az európaiakat73. Voltak akik örültek annak, hogy igaz amerikai közreműködéssel, de véget ért a balkáni háború. A többségnek azonban nem tetszett, hogy az Egyesült Államok kezdetben alig tett valamit a válság rendezése érdekében, majd legfőbb béketeremtővé lépett elő; és aggodalommal töltötte el őket az Egyesült Államok megnövekedett befolyása a régióban.

III. 2. A béke-megállapodás A béke-megállapodás74 Bosznia-Hercegovina Köztársasága, a Horvát Köztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság között jött létre. Alapvetően amerikai elképzeléseken alapult, az amerikai modellt követve. Ez több okra vezethető vissza. Egyrészt az Egyesült Államok világossá tette az EU számára, hogy miután nem volt képes eddig megoldást találni a helyzetre, a továbbiakban nincs szükség a közreműködésére. Az Egyesült Államok veszi kezébe a békefolyamat irányítását és megmutatja, hogy képes első nekifutásra előállni egy békejavaslattal, amelyet a felek elfogadnak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy az Európai Unió nem rendelkezett egy határozott elképzeléssel a békét illetően. Másrészt a tárgyalások érdemi irányítása csak pár (amerikai) ember kezében volt, akiknek a véleménye döntő volt lényegi kérdésekben. Ez felveti azt a kérdést, hogy ez a néhány ember vajon rendelkezett-e megfelelően mély ismeretekkel Boszniát és a térséget, annak történelmi, kulturális, vallási hagyományait illetően? Nyilvánvalóan nem. Inkább arról beszélhetünk, hogy ezek az emberek úgy gondolták, hogy a „tökéletesen működő” amerikai modell bárhol a világon felállítható tekintet nélkül a helyi sajátosságokra. Bosznia esetében a megállapodás eredményeként létrejött föderatív alapon szervezett konföderáció pillanatnyilag jó megoldásnak tűnt, azonban hosszútávon bebizonyította és a mai napig bizonyítja tökéletlenségét.

73 74

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 178.o. The General Framework Agreement, 14 December 1995, www.ohr.int

- 43 -


A megállapodást 11 függelékkel egészítették ki, melyek részletesen rendelkeznek az egyes kérdésekről. A katonai aspektusokról rendelkező 1A számú függeléknek75 megfelelően ENSZ felkérésre 60 ezer fős IFOR (Implementation Forces) haderőt telepítettek Boszniába. Az IFOR átvette a már az országban állomásozó UNPROFOR erők teljes személyi állományát, felszerelését és békefenntartói jogkörét. A csapatokat három zónában helyezték el76. Ellentétben a UNPROFOR erőkkel, az IFOR kizárólag a NATO politikai és katonai irányítása alatt állt és a BT felhatalmazása alapján minden eszközt igénybe vehetett csapatai védelme érdekében. Az IFOR fő feladata a tűzszünet betartatása, a két entitás közötti határvonal77 biztosítása és a demilitarizálás volt. Mandátuma eredetileg csak egy évre szólt. Leteltekor nézeteltérések alakultak ki az amerikai és az európai felek között, ugyanis az Egyesült Államok szerette volna, hogy az EU vállalja magára a szárazföldi békefenntartó műveleteket, míg az amerikaiak csak légitámogatást biztosítottak volna. Mivel azonban a felek tisztában voltak azzal, hogy az EU csak az amerikai katonai infrastruktúrára támaszkodva tudott volna hatékonyan funkcionálni a térségben, ezért a szövetségesek közötti hosszas viták eredményeként a mandátumot további két évvel meghosszabbították. Az első egy év letelte után a fegyveres erők elnevezését megváltoztatták és az immáron SFOR (Stabilization Forces) nevet viselő erők létszámát 1997 januárjától folyamatosan csökkenteni kezdték. Ennek eredményeként csak mintegy 30 ezer fős haderő maradt az országban változatlan hatáskörrel. Az IFOR boszniai jelenlétének jelentős politikai hatása volt, hogy helyreállt a viszony az Egyesült Államok és európai szövetségesei között; a balkáni háború idején kissé megtépázott transzatlanti kapcsolatok újra fellendültek. A katonai aspektus másik sarokköve volt a két entitás katonai egyensúlyának biztosítása. Ennek érdekében olyan intézkedéseket hoztak, mely biztosította a két fél haderejének szám- és fegyverzetbeli egyenlőségét. A Föderáció felzárkóztatása ér-

75

The General Framework Agreement: Annex 1A, Agreement on the Military Aspects of the Peace Settlement, 14 December 1995, www.ohr.int 76 Brit irányítás alá került az ország nyugati fele, ahol rajtuk kívül még holland, cseh, malajziai és kanadai egységek szolgáltak. A Tuzla körüli északkeleti régió az amerikaiaké lett, itt még dán, finn, lengyel, norvég, svéd, török, orosz és balti államokbeli egységek voltak jelen. Bosznia délkeleti részét pedig franciák irányították együttműködve olasz, spanyol, portugál, ukrán és egyiptomi egységekkel. 77 Inter-Entity Boundery Line (IEBL)

- 44 -


dekében az Egyesült Államok külön programot78 dolgozott ki az európai szövetségesek többségének ellenállását váltva ki, akik a semlegesség elvét képviselték és megkérdőjelezték egy katonai fejlesztés szükségességét nem sokkal a háború befejezte után79. A program keretében fegyverekkel látták el a bosnyák-horvát hadsereget, valamint a katonák kiképzéséről is gondoskodtak. A katonai konszolidáció mellett az 1996-os év másik fontos feladata volt a választások lebonyolítása. A cél egy mielőbbi szabad és demokratikus választások megtartása volt. A kiírására adott rövid határidő egybeesett az IFOR csökkentésének koncepciójával, melynek üzenete az volt, hogy „a daytoni folyamattal csak esélyt és nem garanciát kaptak a béke elérésére”80. Ugyanakkor szerették volna mielőbb életre kelteni a tárgyalások európai résztvevői által kidolgozott bonyolult alkotmányjogi struktúrát is. Ennek értelmében az ország két entitásra oszlik. A Bosznia-Hercegovina Föderációra, melyet az 1994-es washingtoni megállapodás hozott létre és az 1995-ös genfi egyezmény alapelvein nyugvó, gyakorlatilag állami jogosítványokkal rendelkező Szerb Köztársaság. A daytoni tárgyalások során a szerbek ezen jogosítványaikból nem voltak hajlandóak engedni, így jóval előnyösebb helyzetbe kerültek a Föderációhoz képest. Az ország két entitásra osztása következetlenséget mutat az alkotói részéről, hiszen ha a három fő államalkotó nemzetet egyenlőként kezelték volna, akkor három entitást alakítottak volna ki. A háború előtt többségben levő, addig nyugodt bosnyák lakosságot radikalizálta a föderáció létrehozása, mely számukra csak kompromisszumos megoldás volt, de nem az a megoldás, amelyet ők szerettek volna. Ennek következtében felerősödött a muzulmán előretörés Európában, amelyet nagymértékben szorgalmaztak azon arab országok, amelyek a háború alatt is már támogatták a bosnyákokat és nem nézték jó szemmel, hogy a Nyugat évekig tétlenül tűrte gyilkolásukat. Az egyezmény megtiltotta a két entitás határán a határellenőrzést, valamint az áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad áramlásának korlátozását. Az állami és 78

A program a “képezd ki és fegyverezd fel” (Train&Equip) nevet viselte. A programhoz több iszlám állam is csatlakozott és nyújtott pénzügyi támogatást. A kiképzésben Törökország és Németország is aktívan részt vett. 79 Sarah Jones, Nagy-Britannia Magyarországi Nagykövetének első titkára, 1996. január 25-én a Magyar Külügyminisztériumban tartott megbeszélésén hangsúlyozta, hogy a brit külpolitika prioritásai Boszniát illetően elsősorban a harcok kiújulásának megakadályozása, a viták békés úton való rendezése, valamint az országba irányuló fegyverexport visszafogása. Reményét fejezte ki az iránt, hogy a többi fegyverexportáló ország is hasonlóan gondolkodik és az EU egységes álláspontot fog kialakítani a kérdésben. Brit elképzelések a volt Jugoszláviába irányuló fegyverexport engedélyezéséről, Iklódy Gábor feljegyzése a megbeszélésről, KÜM Dokumentációs Főosztály 80 Idézi: Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 199.o.

- 45 -


társadalmi élet szervezéséhez szükséges hatáskörök többsége megmaradt az entitások szintjén. A központi kormány korlátozott hatáskörrel81 rendelkezett, azonban az Alkotmány lehetőséget adott annak bővítésére, amelynek később nagy szerepe volt a békefolyamat menete során. Az állami szintű törvényhozás szerve a kétkamarás parlament lett, a legfőbb végrehajtó hatalom pedig a háromfős kollektív államelnökség. Ennek bosnyák, horvát és szerb tagjai nyolchavonta váltják egymást az elnöki funkcióban. A végrehajtó hatalom másik fontos intézménye a minisztertanács. Állami intézményként került felállításra a központi bank, mely gondoskodik a nemzeti valuta kibocsátásáról és a pénzügyi politika meghatározásáról. Az államszervezeti rendszer nagyobb része az entitások szintjén található. Mindkét entitásnak saját elnöke, alelnökei, törvényhozása, igazságszolgáltatása és kormánya van. Joguk volt párhuzamos kapcsolatok kialakítására a szomszédos országokkal Bosznia szuverenitásával és területi integritásával összhangban, mely széles mozgásteret adott a nemzetközi kapcsolatokban. Önállóságuk további pillérei voltak a saját rendfenntartó és fegyveres erők. A honvédelem terén az egyetlen állami szerv a katonai ügyek állandó bizottsága volt. A megállapodásban foglaltak végrehajtásának figyelemmel kisérésére és ellenőrzésére felállították a Békevégrehajtó Tanácsot82, amelyet az ENSZ főmegbízott elnökölt.

81

A központi kormány hatáskörébe tartozott a külpolitika, kereskedelmi politika, vámpolitika, pénzügyi politika, BiH intézményeinek és nemzetközi kötelezettségeinek finanszírozása, bevándorlási és menekültügyi politika, nemzetközi és entitásközi bűnüldözés, kapcsolattartás az Interpollal, közös és nemzetközi kommunikációs létesítmények létrehozása és működtetése, entitásközi közlekedés szabályozása és légi közlekedés ellenőrzése. The General Framework Agreement: Annex 4, Constitution of Bosnia and Herzegovina, 14 December 1995, www.ohr.int 82 A Békevégrehajtó Tanács (Peace Implementation Council) 1995. december 8-án alakult meg Londonban a Jugoszlávia-konferencia utódaként. Tagjai azon országok és szervezetek voltak, melyek valamilyen módon aktivan támogatták a békefolyamatot, valamint Bosznia-Hercegovina kormányának és a két entitás képviselői.

- 46 -


IV. Az Európai Unió Balkán-politikája Dayton után IV. 1. Gazdasági és politikai törekvések 1999 közepéig Az Európai Unió a már ismertetett okok miatt kész helyzet elé lett állítva balkáni politikáját illetően. Mint szervezetnek, nem volt beleszólása a megállapodás formálásába, tehát el kellett fogadnia az eredményeként előállt helyzetet és politikáját is ahhoz kellett igazítania. A következőkben látni fogjuk, hogy gyakorlatilag 1999-ig nem tudott előállni egy átfogó politikai elképzeléssel a térséget illetően, csak egyes részterületeken próbálta hangsúlyozni szerepét. A fő feladatot egyértelműen a daytoni megállapodásban foglaltak végrehajtása jelentette, annak ellenére, hogy a megállapodás több pontjával alapjában véve nem értett egyet. Ennek nemzetközi szintű hangoztatása azonban kényes helyzetbe hozta volna a nemzetközi közösség tagjait. Az Európai Unió a Dayton utáni években is kitartott a háború alatt vallott nézetei mellett. Ezek egyike az abszolút semlegesség volt, mely szerint mindhárom boszniai felet egyenlő bánásmódban kell részesíteni, mert a részrehajlás bizalmatlanságot válthat ki a hátrányosan érintett fél részéről és ez az együttműködési készség csökkenéséhez vezethet. A másik alapelv lényege pedig az volt, hogy a stabilitás csak külső erők útján biztosítható az országban, tehát amíg nem valósul meg a teljes politikai konszolidáció Bosznia-Hercegovinában, addig szükség van a nemzetközi haderő jelenlétére.

IV. 1.1. Gazdasági törekvések Az Európai Unió gazdasági törekvései Bosznia-Hercegovina gazdaságának helyreállítását és az ország újjáépítését célozták. Az EU több korábbi nyilatkozatában is hangsúlyozta, hogy kész a segítségnyújtásra az újjáépítést, az ország gazdasági fejlődésének előmozdítását és a térség stabilitásának megteremtését illetően, azonban minden alkalommal feltételként kötötte ki, hogy a boszniai felek maradéktalanul végrehajtják a daytoni megállapodásban foglalt feladataikat és együttműködnek a békefolyamatban részt vevő nemzetközi szervezetekkel.

- 47 -


Ennek jegyében 1995 decemberétől kezdődően rendszeres donorkonferenciákat hívtak össze Brüsszelben az EU és a Világbank közös szervezésében. A Világbank szakembereinek előzetes felmérése83 szerint 2000-ig mintegy 5.1 milliárd USD szükséges a boszniai helyreállítási munkálatokra, ebből 1.8 milliárd esik az 1996-os évre. Ezt a felmérést alapul véve első alkalommal a résztvevők megszavaztak 516 millió USD-t újjáépítésre84. A 1996 áprilisi konferenciának85 már konkrét célja volt az erre az évre még hiányzó közel 1.3 milliárd USD megszerzése, valamint a donor országok kötelezettségvállalásának megnyerése a 1997-1999-es évekre eső további 3.3 milliárd USD tekintetében. A konferenciák további céljaként fogalmazták meg a bizalomerősítést, de ugyanakkor kinyilatkoztatták, hogy a támogatás feltételéül szabják a daytoni megállapodásban foglaltak betartását és végrehajtását. Egyezség született arról is, hogy a pénzalapok felhasználásának koordinálását és ellenőrzését a donorok és a boszniai hatóságok közösen végzik. Miután a pénzügyi kérdések itt rendeződtek, a további donorkonferenciákon többnyire a béke-megállapodás végrehajtásával kapcsolatos problémák kerültek megvitatásra. A 1996 decemberi konferencián86 a résztvevők megállapították, hogy az EU-tagállamok alapjában véve öszszehangoltan fejtik ki segélytevékenységüket, azonban egyes kérdésekben jelentősek az eltérések. A legvitatottabb kérdés a menekültek kezelése volt. E tekintetben Németország, Ausztria és Svédország jelentős nyomást gyakorolt az EU Bizottságra, hogy tekintse ezt a kérdést prioritásnak. Megfogadva a Nemzetközi Kríziscsoport (ICG) ajánlásait87, a nemzetközi közösség bármilyen segély folyósításának feltételéül szabta a boszniai hatóságok közreműködését a háborús bűnösök elfogásában és a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé állításukban,

különösen a Szerb Köztársaság tekintetében Radovan

Karadžić és Ratko Mladić vonatkozásában. További feltétel volt, hogy a boszniai 83

Jelentés az 1996. április 12-13-i brüsszeli újjáépitési donorkonferenciáról, KÜM Dokumentációs Főosztály

84

A legjelentősebb hozzájárulásokat az EU Bizottsága, az Egyesült Államok, Németország, Hollandia, Svájc, Nagy-Britannia, Ausztria, Svédország, a Világbank és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank adták. Feljegyzés az 1995. december 20-21-i brüsszeli donorkonferenciáról, KÜM Dokumentációs Főosztály 85 Ezen a konferencián a legjelentősebb hozzájárulásokat az EU, az USA, Japán és a Világbank adta. Jelentés az 1996. április 12-13-i brüsszeli újjáépitési donorkonferenciáról, KÜM Dokumentációs Főosztály 86 Dr.Juhász Endre volt Brüsszeli Nagykövet feljegyzése az 1996. december 3-i a donor országok Bosznia-Hercegovina helyreállításáról tartott értekezletéről, KÜM Dokumentációs Főosztály 87 International Crisis Group: Aid and Accountability: Dayton Implementation, 22 November 1996, www.crisisweb.org

- 48 -


hatóságok segítik a menekültek visszatelepülését kifejezve azt a szándékukat, hogy készek egy többnemzetiségű társadalom felépítésére. Ezen feltételek azonban hamar az ellenkezőjére fordultak. A boszniai, különösen a szerb hatóságok hajlandóak voltak a megállapodásban foglalt bizonyos lépéseket megtenni és együttműködni a nemzetközi közösséggel cserébe anyagi támogatásért. A donor országok azon politikája, hogy visszatartják a segélyeket, még inkább arra ösztönözte a boszniai vezetőket, hogy ne működjenek együtt. Kihasználva a béke-megállapodás adta azon lehetőséget, hogy az entitások parallel kapcsolatokat építhetnek ki a szomszéd rokon országokkal, a Szerb Köztársaság szoros gazdasági kapcsolatokat alakított ki Szerbiával. A valóságban Szerbia használta ki a boszniai szerbeket, miután jóval a világpiaci ár alatt szerzett be tőlük energiahordozókat és egyes nyersanyagokat, valamint a Szerb Köztársaság biztos piacot jelentett saját árucikkei számára. Mivel a boszniai szerbeknek szinte csak Szerbia volt az egyetlen komoly kereskedelmi partnere a háború utáni években, így nem csoda, hogy az amúgy is mélyponton lévő gazdaság nagyon megsínylette a NATO Szerbia elleni légi akcióját 1999 tavaszán. 1999 közepéig tehát nem történt nagy előrelépés az országban gazdasági téren. A donor országok arra számítottak, hogy Bosznia-Hercegovina kormánya az ígért 5.1 milliárd USD újjáépítési segélyt a piacgazdaságra való áttéréshez szükséges gazdasági - szerkezeti átalakításra használja majd fel. A segélyek folyamatos csökkentésével pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap majd a magántőke-beruházás. A valóságban azonban elmaradtak a szükséges reformok; a gazdasági és politikai struktúra megtartotta a kommunizmus elemeit és már korán mutatkozni kezdtek annak jelei, hogy az átutalt pénzösszegek egy része rossz zsebekbe vándorolt. A befektetések szempontjából a legnagyobb problémát az elavult bankrendszer, az elavult üzleti szabályozás, a magas adók, a privatizáció elmaradása, a széleskörű hivatali korrupció, a nem működő igazságszolgáltatás és a határok ellenőrizetlensége jelentette. A privatizáció kapcsán figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a gyárak, üzemek többsége megsemmisült, vagy üzemképtelenné vált a háború alatt, így alkalmatlan lett a privatizálásra. A munkanélküliség pedig közel 50%-os volt a háború után. Mindezek ellenére nem kérdéses, hogy Bosznia életképességének a kulcsa a daytoni keretek között a gazdasági fejlődés. Természetesen az Európai Unió, igaz csak három év elteltével, de felismerte, hogy a donorkonferenciákon kialakult koncepció - 49 -


nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A gazdaság beindításához tehát más eszközre volt szükség. Az Európai Unió dominanciáját gazdasági téren jól mutatják 1996 decemberében Hágában, az EU közös kül- és biztonságpolitikájáról rendezett vitaesten88 felszínre került adatok, miszerint az EU finanszírozza az ENSZ rendes kiadásainak 34%-át, a békeműveletek költségvetésének 37%-át, az újjáépítési költségeknek a 40%-át, míg az Egyesült Államok csak 15%-át, az ENSZ katonák felét pedig az EU országok adják. Ez igazolhatja azt az elképzelést, miszerint az Egyesült Államok fokozatosan kivonva erőit és csökkentve szerepét a térségben, ráhagyja a költséges daytoni modell finanszírozását az Európai Unióra.

IV. 1.2. Politikai törekvések Politikai téren érdemes különválasztani a biztonságpolitikai és a demokratizációs törekvéseket. A biztonságpolitikai törekvések az Európai Unió érdekeinek megfelelően nemcsak Bosznia, de a térség és egész Európa biztonságát, stabilitását szolgálják. Az EU politikáját inkább csak diplomáciai úton, nyilatkozatokon keresztül próbálta véghezvinni, valamint pénzügyi támogatásokkal igyekezett befolyásolni a helyzetet; aktív szerepvállalásra csak kevés téren került sor. Ezek egyike volt az EU ellenőrzés alá helyezett Mosztár városa, ahol mint láttuk sok sikert nem ért el az Unió. Továbbá a tagországok nagy szerepet vállaltak a megállapodás

végrehajtásának

ellenőrzésére

felállított

IFOR/SFOR,

IPTF,

ENSZ

Főmegbizotti Hivatal89 (OHR) és EBESZ szervezeteiben, valamint a hágai Nemzetközi Törvényszék működésében. Az EU következetesen kitartott azon álláspontja mellett, hogy ellenez mindenféle fegyverkezési programot, sőt a fegyverzetkorlátozás mellett szállt síkra. Ennek eredményességét mutatja az 1996 júniusában Firenzében aláirt délszláv regionális fegyverzetkorlátozási megállapodás, mely Bosznia-Hercegovina, Horvátország és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság kormányai között jött létre. A megállapodás magában foglalta a daytoni alapelveket és annak megfelelően a regionális stabilitást célozta. 88

Vitaest az EU Közös Kül- és Biztonságpolitikájáról, Hága, 1996. december 3. KÜM Dokumentációs Főosztály 89 Office of the High Representative. Carl Bildt főmegbízott kezdetben nem rendelkezett hivatallal és a feladatok végrehajtásához szükséges apparátussal. Ez később az Európai Unió finanszírozásával került felállításra.

- 50 -


Az Európai Unió stabilizációs törekvéseiben fontos helye volt a boszniai politikai helyzet, különösen a Szerb Köztársaság politikai válságának, valamint az 1996 és az 1998 évi választások eredményei figyelemmel kisérésének. A Szerb Köztársaság és vezetője, Radovan Karadžić, nyilvánosan ellenezték a daytoni megállapodásban foglaltakat és nem mutattak hajlandóságot az együttműködésre. Ezért a választások szervezésével és felügyeletével megbízott EBESZ boszniai missziójának vezetője, Robert Frowick, határozottan ellenezte90, hogy amíg Karadžić a pártelnök, addig az SDS nem induljon a választásokon. Végül a Milosevićre gyakorolt amerikai nyomás91 következtében Karadžić lemondott. Ezt követően az SDS politikai válságba került, mely a párt szakadásához vezetett. Az időközben lezajlott választások eredményei, amelyek a nacionalista pártok dominanciáját mutatták, nem váltották be az EU reményeit, miszerint egy olyan többpárti, nem nacionalista nézeteket valló koalíció kerül majd hatalomra, amelynek fő politikai célkitűzései a békemegállapodás végrehajtása és az ország egységesítése lesznek. Ezt az elképzelést tükrözte az Unió azon nyilatkozata, amelyet az 1998-as választások előtt adott ki, miszerint az EU támogatja Bosznia lakosságát egy modern, demokratikus ország kiépítésében, amely azután „elfoglalhatja jogos helyét az európai nemzetek családjában”92. Ugyanakkor az EU-trojka Nyugat-Balkán munkacsoportja májusi ülésén aggodalmát fejezte ki az iránt, hogy a szeptemberi választásokon ismét a nacionalista erők győznek, mely lelassíthatja a rendezési folyamatot, valamint hogy a jelenleg együttműködő vezetők radikalizálódnak vagy helyükre szélsőséges politikusok kerülnek93. Ezzel a véleménnyel nem volt egyedül, miután politikai elemzők is hasonló következtetésre jutottak. A választások eredménye alulmúlta az elvárásokat, a nemzetközi közösség által támogatott pártok nem értek el látványos sikereket. Az EBESZ nem rendelkezett a boszniai politikai helyzethez szükséges, megfelelően erős mandátummal, amely nyilvánvaló visszaélésekre adott lehetőséget, elsősorban a szavazatszámlálás terén. Ennek ellenére a választási eredményeket hitelesítette. A választások kétségkívül lezajlottak, annak módját azonban az EU szándékosan figyelmen kívül hagyta és mintegy takarva a visszaéléseket, elégedett90

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 222.o. Richard Holbrooke személyes látogatást tett a szerb elnöknél és a szankciók visszaállításával fenyegette meg arra az esetre, ha nem veszi rá Karadžićot a lemondásra. 92 Bosnia/Herzegovina: Appeal to the population before the elections of 12-13/09, CFSP Presidency Statement: Brussels (7/9/1998) - Press: 291 Nr: 10973/98, www.europa.eu.int/NewsRoom 93 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 242.o. 91

- 51 -


ségét fejezte ki94 az 1998. évi általános választások menetét illetően, hangsúlyozva az EBESZ professzionalizmusát a szervezésben. Továbbá kiemelte az Unió és tagállamai szerepvállalását is. Az újonnan megválasztott elnök először Biljana Plavšić, majd Milorad Dodik lett, akik ugyan nacionalista pártokat képviseltek, de elkötelezték magukat a békefolyamat mellett élvezve ezzel a nemzetközi közösség gazdasági és politikai támogatást. Legitimitásukat azonban a radikális szerb pártok megkérdőjelezték, sőt hatalomátvételre is kísérletet tettek. Az Európai Unió aggodalmát fejezte ki95 a helyzet miatt és békés, tárgyalások útján történő rendezésre szólított fel. Elvárását fejezte ki a szerb médiával szemben, hogy az vegyen részt a válság enyhítésében és arról objektív képet adjon. Kifejtette továbbá, hogy a Szerb Köztársaság rendőrségének újjászervezésre van szüksége és a rendőri erők legitimálására a rendőri túlkapások és megfélemlítések beszüntetése érdekében.

IV. 1.3. Demokratizációs törekvések A választások lebonyolításának fontosságát jelzi, hogy utat nyitott a civil végrehajtás első lépéséhez, a közös intézmények felállításához. Ennek megszervezése és felügyelete Carl Bildt főmegbízott feladata volt. Az EU nyilatkozatában teljes támogatásáról biztosította a főmegbízottat és együttműködésre szólította fel a boszniai feleket96. A közös intézmények ugyanis hidat jelentettek az entitások között; kulcsszerepük volt az egységesítésben. Ugyanakkor azt a célt is szolgálták, hogy kiküszöböljék az entitások túlságos önállóságát és eltávolodásukat egymástól azáltal, hogy a daytoni megállapodás szerint jogukban állt parallel kapcsolatok kiépítése a szomszédos rokon országokkal. A választásokat követő időszak igazolta az EU még a béketárgyalások alatti azon állásfoglalását, miszerint nagyon nehéz vállalkozás lesz felrázni Bosznia politikai életét a háborút követően. A választásokon győztes pártok mindegyike igyekezett saját érdekeit érvényesíteni és nem nagyon törődtek kötelezettségükkel, a közös

94

Bosnia/Herzegovina: Course of the general elections 12-13/09/98, CFSP Presidency Statement: Brussels (15/9/1998) - Press: 296 Nr: 10978/98, www.europa.eu.int/NewsRoom 95 CFSP Presidency Statement: Brussels (7/10/1997) - Press: 241 Nr: 9642/97 www.europa.eu.int/NewsRoom 96

CFSP Presidency Statement: www.europa.eu.int/NewsRoom

Brussels

(17/9/1996)

- 52 -

-

Press:

240

Nr:

9699/96


állami intézmények felállításával. Az első államelnökségi ülést megelőzően pedig viták robbantak ki a felek között arról, hogy ki nyerte meg a háborút. Érthető módon ilyen körülmények között igen nehézkesen haladt az intézmények felállításának folyamata és ez miatt, valamint az újjáépítés megkezdésének késlekedése miatt több kritika is érte a nemzetközi közösséget. Carl Bildt azonban az ENSZ főtitkárához irt levelében pozitívan nyilatkozott a helyzetről mondván: „az etnikai szeparációt támogató erők még mindig erősebbek, mint az etnikai reintegráció mellettiek, de a folyamat nem visszafordíthatatlan”97. A demokratizációs törekvések másik fontos eleme volt a háború idején bebörtönzött foglyok szabadon bocsátása, az eltűnt személyek felkutatása és a menekültek visszatérésének biztosítása. Mindezeket az EU Politikai Bizottságának 1996 januári ülésén98 prioritásként említette, hozzátéve, hogy nyomást kíván gyakorolni a boszniai hatóságokra a fentiek végrehajtása érdekében. A nemzetközi közösség nyomásgyakorlásának a mai napig egyik legkedveltebb eszköze hatalmon lévő személyek leváltása, elmozdítása pozícióból ezzel kényszerítve ki akaratát. Kérdésként merül fel, hogy vajon demokratikus lépés-e egy demokratikusan úton megválasztott személy eltávolítása pozíciójából a nemzetközi közösség képviselői által, akik a demokrácia kiépítését szorgalmazzák az adott országban? Az egységesítés érdekében a főmegbízott indítványára új rendszámtáblákat bocsátottak ki, mely mentes volt minden etnikai megkülönböztető jelzéstől. Röviddel később elfogadtatott egy közös boszniai zászlót 1998 januárjában, majd júniusban javaslatára bevezették a közös fizetőeszközt, mely a konvertibilis márka (KM) nevet kapta. Ezek nagy előrelépést jelentettek Bosznia állampolgárai számára, hiszen nagymértékben kiküszöbölte a nemzetiségi alapú hátrányos megkülönböztetést. A nemzetközi törekvések ellenére a békefolyamat igen hamar válságba jutott, amelynek több oka is volt. Az ország demokratizálása, gazdasági rekonstrukciója és piacgazdasággá való átalakítása, valamint a menekültek visszatelepítése jóval nagyobb feladatnak ígérkezett, mint a katonai feladatok végrehajtása. Továbbá nem volt elég pénzforrás a polgári feladatok végrehajtására. 97

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 217.o. Feljegyzés az EU Politikai Bizottságának 1996. január 22-i üléséről, KÜM Dokumentációs Főosztály 98

- 53 -


Problémák voltak az Európai Bizottság és a Világbank engedélyezési eljárásaival kapcsolatban is, mely késleltette a támogatások Boszniába érkezését. A pénzügyi gondokon kívül fontos tényező volt a nemzetközi szervezetek közötti koordináció hiánya is. Ez elvileg a főmegbízott feladata lett volna, de mivel hatásköre igen szűkre volt szabva, ezért a koordináció inkább csak konzultációkra szorítkozott. Jelentős hatással volt a polgári végrehajtás folyamatára, hogy az Egyesült Államok az elnökválasztási periódus miatt radikálisan lecsökkentette érdeklődését Bosznia iránt. Ez azt mutatja, hogy az EU-nak még mindig szüksége van amerikai szövetségesére és nem mer felvállalni egy önálló rendezést. Mindezek következtében a békefolyamat első másfél éve alatt nem történt jelentős előrelépés, különösen nem a menekültek visszatelepülése tekintetében. A válságból való kilábalást nagyban elősegítette, hogy több szinten is személycserék zajlottak le. Carl Bildt főmegbízottat pozíciójában felváltotta Carlos Westendorp volt spanyol külügyminiszter. Ez alkalommal egy amerikai helyettest is kineveztek Jacques Klein személyében, mely az elnökválasztások lezajlása után a polgári végrehajtás irányában

megnövekedett

amerikai

elkötelezettséget

jelezte.

A

NATO-

főparancsnoki posztra pedig Wesley Clark került kinevezésre, mely után az SFOR jóval inkább betöltötte mandátumát, aktívabb szerepet vállalva háborús bűnösök letartóztatásában. Egyre több kritika érte a békefolyamat végrehajtását és az abban résztvevő nemzetközi erőket. Sokan úgy vélték, hogy a megállapodásban foglaltak nem hajthatók végre Boszniában, illetve azok tartósan nem lesznek életképesek. Az amerikai Cato Intézet által megjelentetett tanulmány99 szerint a daytoni megállapodás nem ad hosszú távú megoldást Bosznia problémáira és egy egységes, többnemzetiségű boszniai állam nem reális célkitűzés. Ezt a véleményt a tanulmány szerzője arra alapozta, hogy nem volt arra példa a történelemben, hogy több etnikai csoport egy hosszabb polgárháborús időszak után meg tudott volna egyezni a hatalom demokratikus megosztásában. Az amerikai külpolitika azonban hajthatatlan volt a megállapodás végrehajtásában és elutasította annak felülvizsgálatát. Az európai szövetségesek természetesen nem mondtak ellent, pedig többségük egyetértett a megállapodás bírálóival. 99

Gary T. Dempsey: Rethinking the Dayton Agreement, Cato Policy Analysis No. 327, 14 December 1998, www.cato.org/pubs/pas/pa-327es.html

- 54 -


A végrehajtás jegyében került sor a Békevégrehajtó Tanács madridi ülésére100, ahol a békefolyamat megerősítése érdekében több feladatot is megfogalmaztak. Ezek az igazságszolgáltatás megreformálása és ennek keretében független, elfogulatlan, többnemzetiségű bíróságok létrehozása, az állami szervek megerősítése, az önfenntartó gazdaság elérése a közös gazdasági tér létrehozásával Bosznián belül - amely a két entitás gazdasági integrációját jelenti - és a demokrácia megerősítése jegyében új törvények elfogadása. A madridi zárónyilatkozat továbbá tartalmazta a menekültek visszatérésének elősegítését, a háborús bűnösök letartóztatását, valamint a honvédelem állami dimenziójának megteremtése érdekében állami határőrszolgálat felállítását. Ezen feladatok mintegy iránymutatást adtak a nemzetközi közösség számára a további feladataik meghatározása során.

IV. 2. Stabilitási Paktum A nemzetközi közösségnek rá kellett döbbennie, hogy eddigi politikája a Balkánon nem volt igazán életképes és csak egy hosszú távú konfliktusmegelőző stratégiával lehet sikereket elérni. Ennek érdekében az Európai Unió nemzetközi krízishelyzetek tanulmányozását követően előállt egy olyan programmal101, amely hosszú idő után végre egy önálló és egységes külpolitikai elhatározást tükrözött. A program alapjában véve a Dayton megállapodásban foglaltakra épül, azonban számos területen azon túlmutató, részletekbe menő célkitűzéseket fogalmaz meg. Elfogadását követően az Európai Unió balkáni politikáját nagymértékben meghatározta. A program három kulcsfaktor, a biztonságos környezet, életképes demokrácia és gazdasági és szociális jólét együttes jelenlétén és működésén alapszik. Több mint 40 ország és szervezet fogadta el Kölnben 1999. június 10-én Stabilitási Paktum néven. A partner országok és szervezetek ezzel kifejezték szándékukat, hogy készek segítséget nyújtani a balkáni térség államainak a béke megőrzése, az emberi jogok tiszteletben tartása, a demokrácia és a gazdasági jólét elérése érdekében tett erőfeszítéseikben, amelyek a térség stabilitását célozzák. Továbbá a dél-kelet európai régió minden országának az Euró-atlanti csatlakozás lehetőségét ígérték. A Paktum által 100 101

Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 257-258.o. Stability Pact for South Eastern Europe, www.stabilitypact.org/about

- 55 -


kedvezményezett államok az öt balkáni állam: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, valamint Románia, Bulgária és Moldova. A Stabilitási Paktum szervezete egy különleges koordinátorból, Erhard Busek személyében, és 30 munkatársából tevődik össze. Székhelye Brüsszelben van. A legfőbb politikai platform a Regionális Asztal, amely három munkaasztalra tagozódik. Ezek a demokratizáció és emberi jogok102, az újjáépítés, együttműködés és fejlesztés, valamint a biztonsági kérdések. Ez utóbbi szintén két asztalra tagolódik, amelyek a biztonság és védelem, valamint az igazságszolgáltatás és belügyek. A Paktum vezérszervezete egyértelműen az Európai Unió, amelynek célja, hogy a balkáni országok számára elérhető legyen az európai perspektíva. Ez azt jelenti, hogy az EU arra törekszik, hogy a térség országait felkészítse a csatlakozásra és a teljes jogú tagságra az Unión belül. Ezt bizonyítja az is, hogy a legjelentősebb donor országok az EU-tagállamok. Természetesen az érintett országoknak meg kell felelniük bizonyos feltételeknek, amelyek magukban foglalnak gazdasági, demokratizációs és intézményi reformokat. A Paktummal összhangban az új boszniai főmegbízott, Wolfgang Petritsch, a Békevégrehajtó Tanács 1999 szeptemberi ülésén előállt azon elképzelésével103, hogy a békefolyamat végrehajtását és az ország irányítását lépésről lépésre át kell adni a boszniai hatóságok kezébe lehetővé téve ezzel a nemzetközi közösség kivonulását. Ezt azért látta szükségesnek, mert a boszniai jelenlét költségeinek egy részét meg kellett osztani az ez év júliusától felállított Koszovói ENSZ misszióval. A fokozatos kivonulás feltétele volt azonban, hogy a Paktum által meghatározott 6 célterületen104 végrehajtsák a megfelelő reformokat Boszniában. Ezek a kereskedelemfejlesztés és befektetés-ösztönzés, az infrastruktúra-fejlesztés, a menekültkérdés kezelése, a helyi demokrácia és a határon túli együttműködés megteremtése, harc a szervezett bűnözés és korrupció ellen és hozzanak létre független médiát. Ezek a feltételek összhangban állnak a Stabilitási Paktum egyes munkaasztalai által meghirdetett célkitűzésekkel.

102

Az I. Munkaasztal magyar vonatkozása a Stabilitási Paktum beindulásával egy időben, 1999-ben elkezdődött, eredetileg Szerbia és Montenegró demokratikus erőinek (beleértve a helyi hatóságokat is) támogatását célzó „Szegedi folyamat”. Napjainkra a regionális, helyi és határontúli együttműködés a térség más országaira is ki lett terjesztve. 103 Juhász-Márkusz-Tálas-Valki: i.m. 265-266.o. 104 Stability Pact Policy Outline 2003, Core Objectives, 16 December 2002, www.stabilitypact.org.

- 56 -


A gazdasági reformok területén a Paktum több projektet is meghirdetett. Azonban azok közvetlen végrehajtásában nem vett részt, azokat csak koordinálta és finanszírozta. Ezek egyike volt egy egyetértési memorandum elfogadása a kereskedelmi liberalizáció tekintetében105, amelynek célkitűzése volt, hogy a balkáni térség országaival kiegészítsék a szabadkereskedelmi övezetet 2002 végére a kereskedelmi megállapodások megkötése által, amelyek a felek közötti kereskedelem legalább 90%-ának liberalizációját irányozták elő. A Beruházási Egyezmény106 elfogadásával a térség országai elkötelezték magukat arra, hogy mikro-gazdasági környezetük átalakításával kedvezőbbé teszik a helyzetet a beruházások számára. Boszniában megnehezíti a helyzetet és csökkenti a beruházási kedvet a még napjainkban is bizonytalan politikai helyzet. A külföldi beruházások többnyire azért maradnak el, mert a beruházni kívánóknak fenntartásaik vannak az ország jövőjét illetően, pontosabban attól félnek, hogy ha a nemzetközi közösség kivonul az országból, akkor kiújulhat az etnikai konfliktus. Végül infrastrukturális reformokat is meghirdetett a Paktum a gazdasági fejlődés előmozdítása és beruházás-ösztönzés céljából. A Stabilitási Paktum Korrupcióellenes Kezdeményezése107 magában foglalta a vonatkozó jogszabályok módosítását és intézményi reformokat a sikeres korrupció elleni harc érdekében. Bosznia-Hercegovinában ezen a téren azonban egészen napjainkig nem történt komoly előrelépés. A jogszabályok módosítása lassan halad mutatva ezzel, hogy a boszniai hatóságoknak nem áll érdekükben véghezvinni a reformokat. Jelenleg az országban a legnagyobb probléma az elterjedt hivatali korrupció és a szervezett bűnözés, amelyekben politikusok, hivatalnokok, fegyveres testületek tagjai a legalacsonyabb szintektől a legmagasabbig látványosan részt vesznek és profitálnak belőle. Ennek ellenére a nemzetközi közösség egyenlőre tehetetlen a problémával szemben. Annak jeleként, hogy a szervezett bűnözés elleni harc az EU külpolitikájának prioritásai közé került 2002 novemberében konferenciát szervezett Londonban NagyBritanniával közösen a dél-kelet európai szervezett bűnözésről. A konferencia fő

105

Memorandum of Understanding on Trade Liberalisation and Facilitation. 2001. június 27-én került aláírásra Brüsszelben a dél-kelet európai államok által. www.stabilitypact.org/regional.html 106 Investment Compact. 2001 tavaszán Brüsszelben fogadták el a dél-kelet európai államok. 107 Stability Pact Anti-Corruption Initiative, Stability Pact for South Eastern Europe, Achievements and Cronology, January 2002, 5-6.o. www.stabilitypact.org/about/achievements.html

- 57 -


célja a szervezett bűnözés elleni harc konkrét célkitűzéseinek meghatározása volt az érintett országokban. A független média megteremtése érdekében a Paktum résztvevői a 2000 júniusi thesszaloniki ülésükön elfogadtak egy „Okirat a Sajtószabadságért”108 nevet viselő dokumentumot, amely pontosan meghatározza azon lépéseket, amelyek szükségesek az európai standard-el összhangban álló reformok végrehajtásához. Ez alapján nemzeti munkacsoportok kerültek felállításra a feladatok elvégzésére az érintett országokban. Boszniában ezen a téren sem történt jelentős előrelépés. Különösen a 2002-es választásokat követően, mikor ismét nacionalista pártok kerültek hatalomra, egyre több nacionalista nézeteket hirdető és nemzetközi közösség ellenes műsor látható, hallható és cikk olvasható a médiákban. Új állami intézmény létrehozása érdekében Petritsch életbe léptette Boszniában az állami határőrszolgálatról szóló törvényt, amely alapján annak felállítását hivatala és az IPTF közösen végezte. Már a madridi zárónyilatkozat felvetette ennek szükségességét, ugyanis az alig funkcionáló boszniai állam területén a csempészet a háború óta virágzott és fokozatosan szervezett formát öltött, amelyben a cigarettán, az alkoholon és az üzemanyagon kívül egyre nagyobb teret nyert a kábítószer- és emberkereskedelem. Nem kétséges tehát, hogy a határőrszolgálat felállítása Boszniában a nemzetközi igazgatás egyik legfontosabb eredménye volt. A szervezetileg jól funkcionáló testület azonban nem képes maradéktalanul betölteni feladatát, ugyanis a korrupció és a hivatali visszaélések itt is egyre inkább teret nyernek. A Paktum alapján felállított, a menekültek visszatelepítését elősegítő program109 keretében Boszniában létrehoztak egy koordinációs egységet (RRTF110), amely jelentős támogatásokat kapott működéséhez a jelentősebb donoroktól, így az Európai Bizottságtól, az Egyesült Államoktól, Németországtól és a Világbanktól. Az RRTF által beindított menekültprogram elsődleges feladata volt biztosítani a visszatérők számára ingatlanaikat, amely teljesítéséhez a tulajdonjogi törvények módosítására is szükség volt. Mivel az épületek nagy többsége megsemmisült vagy megrongálódott a háború alatt, ezért azok helyreállítására törekedett a nemzetközi közösség, amely célra az Európai Unió biztosította a legnagyobb összegeket, csak 108

Charter for Media Freedom, Stability Pact for South Eastern Europe, Achievements and Cronology, January 2002, 3.o. www.stabilitypact.org/about/achievements.html 109 Agenda for Regional Action (AREA) 110 Refugee Return Task Force, a Főmegbízotti Hivatal (OHR) és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) irányítása alatt állt.

- 58 -


2000-ben 50 millió Eurót111. A programot sikeresnek tekintették; az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának adatai szerint112 2003 végére a menekültek döntő többsége visszatért és az ingatlanaik visszaadása is befejeződött. Ezzel egy időben az RRTF is beszűntette működését. A kisebbségek véleményei szerint azonban ez túl korai volt; a program nem töltötte be maradéktalanul funkcióját. A jogállamiság megteremtésének fontos feladata volt az alkotmánymódosítás. Erre azért volt szükség, mert jelentős eltérések voltak Bosznia-Hercegovina alkotmánya és a két entitás diszkriminatív jellegű alkotmányai között. A boszniai állami alkotmánybíróság ugyan kötelezte az entitásokat, hogy alkotmányaikat hozzák összhangba az állam alaptörvényével, azonban ismét a főmegbízott közbelépésére volt szükség ennek elvégzéséhez. A alkotmányjogi reform fontos lépés volt az ország jövőbeni stabilitását és modern európai állammá válását illetően113. A választási törvény módosítását már a helyi törvényhozás önállóan fogadta el 2001-ben a demokratikus követelményeknek megfelelően. Ez lehetővé tette, hogy az EBESZ átadja a választások szervezését és lebonyolítását a helyi hatóságoknak. Az Európai Unió ezek után elérkezettnek látta az időt Bosznia-Hercegovina számára, hogy tagja legyen az Európa Tanácsnak, amely 2002 áprilisában történt meg114. Ebből az alkalomból az EU hangsúlyozta, hogy ez fontos lépés volt az európai integráció felé és Boszniának meg kell felelnie minden feltételnek, amelyek a Stabilitási és Társulási Egyezményhez (SAA115) vezetnek116. A Stabilitási Paktum gazdasági segítségnyújtásának koordinálását az Európai Unió Bizottsága és a Világbank közösen végzi, mintegy folytatva a donorkonferenciákon kialakult struktúrát. Az általuk szervezett üléseken részt vesznek a G8 országok pénzügyminiszterei, az EU elnökséget aktuálisan ellátó ország, a nemzetközi pénzügyi intézmények és szervezetek és a különleges koordinátor. Ez az új felállás követi a régi elgondolást, miszerint a cél országok csak abban az esetben kapják meg a segélyeket, ha végrehajtanak időszerű reformokat. A fő priori111

Fax letter, Helsinki Committee for Human Rights in Bosnia and Herzegovina, Nr. 83, 15 June 2000, KÜM Dokumentációs Főosztály 112 Ezek az információ a UNHCR boszniai irodája által az Európai Unió Rendőri Missziója (Europien Union Police Mission - EUPM) rendelkezésére bocsátott jelentéseken alapszik. 113 Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on constitutional reforms in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 23 April 2002, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 114 Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on constitutional reform in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 12 March 2002, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 115 Stabilisation and Association Agreement 116 Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on Bosnia and Herzegovina`s accession to the Council of Europe, Brussels, 24 April 2002, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi

- 59 -


tások a gazdaság terén elsősorban a beruházási és kereskedelmi akadályok lebontása, valamint a korrupció és szervezett bűnözés elleni harc. Cserébe segélyeket és hiteleket kapnak az országok, valamint szakmai segítséget a reformok végrehajtásához. Ezt a politikai irányvonalat több kritika is érte. Dr. Wim van Meurs, a muncheni egyetem dél-kelet európai szakértője az Európai Unió és az Egyesült Államok Balkán-politikájáról tartott, 2000 szeptemberi washingtoni értekezleten117 kifejtette, hogy véleménye szerint az EU azon törekvései, amelyek a balkáni államok integrációját segítik, különösen a segélyek feltételekhez kötése gazdasági egyenlőtlenséget idéz elő az országok között és megosztja a régiót. Ami megkülönbözteti a jelenlegi elképzelést a korábbi donorkonferenciák törekvéseitől, az az, hogy ezek a segélyek már célzottak, az egyes reformok és projektek végrehajtásához szükséges mértékben kerülnek szétosztásra. Ennek keretében már egy hónappal a Paktum aláírása után az Európai Bizottság elkülönített az 1999-es évre 14.6 millió Euró-t118, amely Bosznia-Hercegovina gazdaságának újjáéledését és szociális fejlődését volt hivatott elősegíteni. Az EU céljai egy fenntartható gazdasági fejlődés, segítségnyújtás egy működő piacgazdaságra való áttéréshez és egy életképes szociális környezet kiépítése voltak. Ennek jegyében a megcélzott reformterületek a fizetési szektor, üzleti környezet és külföldi befektetések, regionális fejlesztés, mikro-hitel finanszírozás, szociális infrastruktúra, szociális védelem és egyéb helyi szociális fejlesztések. A segélyek jobb célba juttatásának elősegítésére a Bizottság elfogadta a CARA programot119, amely elődjét, a PHARE-programot helyettesítve adja most már a támogatások jogi alapját . A kommunikációs program iránymutatásokat és részletes szabályokat tartalmaz néhány dél-kelet európai állam, így BoszniaHercegovina, Horvátország, Macedónia, Jugoszláv Szövetségi Köztársaság és Albánia vonatkozásában a 2000-2006 periódus alatt ezen országoknak juttatandó közel 5.5 milliárd Euró segélyek tekintetében. A program célja, hogy a segélynyújtás módozatainak meghatározása által az államok közelebb kerüljenek az EU térségbeli stratégiai célkitűzéseihez.

117

Az értekezletről bővebben: Stabilizing the Balkans: EU and US Policies, www.aicgs.org/events/2000 118 Programme for economic regeneration and social development in Bosnia-Herzegovina – 14.6 million Euro, Brussels, 27 July 1999, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 119 Community Association and Reconstruction Assistance to the Western Balkans – CARA Programme, Brussels, 8 December 1999, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi

- 60 -


IV. 3. Stabilizációs és Társulási eljárás (SAP120) Az Európai Unió legjelentősebb szerepvállalása a Stabilitási Paktumban az annak célkitűzéseire épített, az öt balkáni állam számára 2000-ben felkínált társulási programja, kifejezve ezzel is, hogy kész a térség államait tagjai közé fogadni. A Stabilizációs és Társulási eljárással prvilegizált politikai és gazdasági kapcsolatokat kínál pénzügyi segítségnyújtással egybekötve. Az eljárás fő célkitűzései, hogy megteremtse a feltételeit a Stabilizációs és Társulási Egyezményhez vezető tárgyalások beindításának, végső soron pedig az EU-csatlakozásnak, valamint, hogy kiépítse az utat egy az Unióval közös szabadkereskedelmi övezet létrehozásához. Az SAA abban különbözik a korábbi Társulási vagy Európa Megállapodásoktól, hogy kiegészül igazságügyi és belügyi kérdésekkel, valamint a térség országainak elkötelezettségével a regionális együttműködés tekintetében. Chris Patten, az EU külkapcsolatokért felelős biztosa által az Unió Balkánpolitikájával kapcsolatos beszédében121 kihangsúlyozta, hogy „az Európai Unió Stabilizációs és Társulási eljárása, amely célja, hogy a térség országait bekapcsolja az európai vérkeringésbe és végső soron magába az Unióba, úgy volt megtervezve, hogy a stabilitást tégláról téglára, napról napra építse ki”. Továbbá kifejtette, hogy „a régió legjobb esélye a lassú, profitáló intézményépítésben rejlik”. Ennek jegyében az Európai Bizottság már 2000 nyarán javaslatot tett122 a nyugat-balkáni államok tekintetében a kereskedelmi kedvezmények kiterjesztésére, Bosznia-Hercegovina, Horvátország és Albánia egyes ipari termékei vonatkozásában a vámplafonok eltörlésére és a mezőgazdasági termékeik jobb piacra jutását illetően, valamint új kereskedelmi szabályozók kidolgozására. Ezek a lépések nagyon kis mértékben befolyásolják az EU piacát, importjának csak 0.6%-a jön a térség országaiból. Ugyanakkor, tekintve, hogy az EU a térség legnagyobb kereskedelmi partnere, nagy segítséget jelent a balkáni államok gazdaságának és kereskedelmének élénkítésében ösztönözve ezzel a közvetlen beruházásokat, valamint a politikai és gazdasági stabilitást.

120

Stabilisation and Association Process EU Strategy in the Balkans, A speech by EU External Relations Commissioner Chris Patten to the International Crisis Group, 10 July 2001, www.crisisweb.org 122 Commission proposes increased market access for products from Western Balkans, Brussels, 7 June 2000, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 121

- 61 -


A részes államok 2000 novemberi zágrábi ülésén az Európai Bizottság lefektetett egy részletes programot, amelyben kijelölte az utat a társulási egyezmény megkötéséig123. A program lényegében ugyanazokat a politikai, gazdasági, demokratizációs, emberi jogi és jogszabályi reformokat határozta meg az öt balkáni állam számára, amelyeket a Paktumból már megismerhettünk. Ugyanakkor előrelépést jelentett a Stabilizációs és Társulási eljárásban a „megvalósíthatósági tanulmány”124 elkészítése felé. A tanulmány egy részletes elemzést takar az egyes balkáni országok politikai, gazdasági helyzetét illetően, amely alapján felmérhető felkészültségük az Uniós csatlakozásra. Az ülés jelentős momentuma volt a Stabilitási és Társulási Egyezmény megkötése Macedóniával, amelyet 2001-ben Horvátország követett. A 2000. évi boszniai választásokat követően az Európai Unió reményét fejezte ki125 az iránt, hogy az új kormány prioritásnak fogja tekinteni a reformok végrehajtását, amelynek időszerűségét jelzi, hogy a Dayton Megállapodás aláírása óta már öt év eltelt és ez idő alatt nem történt nagy előrelépés a reformok terén. Továbbá hangsúlyozta, hogy a reformok végrehajtásával Bosznia nagy lépést tesz az európai integráció irányába. A SAP keretében a gazdasági, politikai és szociális együttműködés javítása érdekében az EU beindította CARDS nevű programját126, amely az integrációs törekvéseket hivatott segíteni, annak legfőbb pénzügyi eszköze. Ennek keretében a 2002-2006 periódusra elkülönített 4.65 milliárd ECU127-t egyes dél-kelet európai államokban, így Albániában, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban és Macedóniában végrehajtandó reformokra. Az EU ezzel is szorosabb kapcsolat kiépítésére törekszik a térséggel. Azonban a SAP csak mintegy keretet ad ezen országok számára, amelyek saját képességeiknek megfelelő tempóban haladhatnak az integráció felé. Kiegészítve a Stabilitási Paktum menekültügyi programját, a társulási megállapodás megkötése felé vezető út fontos lépése volt a SAP résztvevőinek 2001

123

EU Road Map. Ezen belül Bosznia-Hercegovina számára 18 lépést határozott meg a Bizottság. Feasability Study 125 Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on New Council of Ministers in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 22 February 2001, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 126 CARDS - Community Assistance for Reconstruction, Democratisation and Stabilisation, Stability Pact for South Eastern Europe, 3.o. www.stabilitypact.org/about/default.asp 127 Az Európai Közösségek összes tagállamának valutáiból létrehozott valutakosárként funkcionált. Megteremtette az Euró alapjait. Mindvégig megmaradt bankszámlapénzként. 124

- 62 -


márciusi szarajevói találkozója,128 ahol a balkáni államok készségüket fejezték ki szoros együttműködés kialakítására a migráció és menedékjog kérdésében, valamint az erre vonatkozó európai szabályozás adaptációja tekintetében. Ennek szükségességét az adta, hogy a háború alatt és után elsősorban Boszniából és Koszovóból az európai országokba menekültek többségének helyzete még mindig megoldatlan volt, valamint magas volt az illegális bevándorlók száma. Bosznia-Hercegovina integrációjának útján a következő lépést a SAP keretében az Európai Bizottság által a 2002-es évre szánt 71.9 millió Eurós támogatás129 jelentette. A támogatásnak öt célterülete volt, amelyek a demokratikus stabilizáció, a vám- és adóügyek, valamint közbeszerzés, a gazdasági és szociális fejlődés, a környezet és természeti erőforrások, valamint az igazságügy és belügyek. Az igazságügyön belül a legfőbb reformterület az ügyészségi rendszer, továbbá támogatást kapott a Főmegbízotti Hivatalon belül működő Független Igazságügyi Bizottság, amely feladata volt az ügyészségi reform kidolgozása és végrehajtása. Ezen kívül egyes a daytoni megállapodás alapján felállított intézmények, mint Emberi Jogi Kamara vagy Ombudsman is támogatást kaptak. A belügy területén elsősorban politikai befolyástól mentes rendőrség kialakítása, valamint a menedékjogi és migrációs politika reformja került támogatásra. A dél-kelet európai térség államai közül Bosznia-Hercegovina kapta a legtöbb támogatást az Európai Uniótól, tekintettel a több éves polgárháború okozta károkra és a béke-megállapodásban foglaltak végrehajtására. Miután az ország a békekötést követően szinte teljesen képtelen volt önálló létre, ezért a nemzetközi közösség segítsége kellett és kell még napjainkban is a működéshez, amelynek költségeit is a közösség fizette. 1991 óta az EU több mint 2.2 milliárd Euró támogatást nyújtott az országnak, tagállamai pedig ezen felül további 1.2 milliárd Eurót. Chris Patten az éves program kapcsán kifejtette, hogy Bosznia ilyen mértékű támogatásával az Európai Unió egyre érintettebb lesz a régió ügyeiben130. Bosznia-Hercegovinában a zágrábi ülésen lefektetett 18 lépésben foglalt programok és reformok beindítása elegendőnek bizonyult az Európai Bizottság 128

Joint Declaration by the European Union, Albania, Bosnia and Herzegovina, Croatia, the former Yugoslav Republic of Macedonia and the Federal Rebublic of Yugoslavia on the follow-up to the Zagreb Summit regarding regional co-operation in the area of asylum and immigration, Sarajevo, Brussels, 28 March 2001, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 129 EU adopts programme to support Bosnia and Herzegovina, Brussels, 22 May 2002, www.europaeu-un.org 130 Uo.

- 63 -


számára, hogy az év végére úgy tekintse az országot, mint amelyik „alapjában véve végrehajtotta” azokat. Ezzel ugyanis megnyitotta az utat a megvalósíthatósági tanulmány elkészítése előtt, amely feltétele a társulási megállapodás megkötéséhez vezető tárgyalások megkezdésének. Ugyanakkor Chris Patten ez okból Szarajevóban tett látogatása alkalmával reálisan nyilatkozott az ország felkészültségét illetően, mondván „Bosznia-Hercegovina jelentős lépéseket tett a demokrácia, a béke és a gazdasági reformok irányába. Ugyanakkor sok feladat maradt még, amelyek szükségessé teszik a reformfolyamat intenzívebbé tételét. A magvalósíthatósági tanulmány lehet indítéka a további erőfeszítéseknek, de nem lehet oka a megállásnak”131

IV. 3.1. Thesszaloniki csúcs132 A SAP keretében tartott thesszaloniki csúcs nem véletlenül a görög EU elnökség alatt került megrendezésre. Görögország történelmi és földrajzi okokból is elkötelezettnek érezte magát a térség sorsa iránt. A találkozót mérföldkőnek szánták a balkáni államok Európai integráció felé vezető útján újrafogalmazva az EU Balkán-politikáját, azokat az elvárásokat, amelyek teljesítése előbb a társuláshoz, majd a csatlakozáshoz vezet. Romano Prodi, az Európai Bizottság Elnöke beszédében kihangsúlyozta, hogy „Európa egysége nem fog addig megvalósulni, amíg a Balkán-országok nem lesznek tagjai az Uniónak”133 A csúcson megegyezés született a már korábban meghatározott reformfolyamatok továbbviteléről, azok közül néhányat - mint harc a korrupció és szervezett bűnözés ellen, háborús bűnösök elfogása és a Nemzetközi Törvényszék elé állítása, gazdasági és szociális fejlődés, demokratizációs folyamatok és regionális együttműködés - prioritásként emelve ki. Jelentős előrelépést mutatott a SAP mérföldkövének tekintett, az Európai Bizottság javaslatára elfogadott „Európai Partnerség134” program. Ennek keretében a balkáni államoknak nyújtandó pénzügyi segítségnek szoros összhangban kell állnia a reformokkal, amelyek végrehajtásán az EU és az államok közösen dolgoznának. A prioritásokat és kötelezettségeket mind az EU, mind az államok számára a 131

Bosnia and Herzegovina: first step in Stabilisation and Association Process is „substantially completed”, Brussels, 19 September 2002, www.europa-eu-un.org 132 EU-Western Balkans Summit, Thessaloniki, 21 June 2003, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 133 Speech/03/318, Romano Prodi, President of the European Commission, EU-Balkan Summit, Thessaloniki, 21 June 2003, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 134 European Partnerships. Eredetileg a neve „European Integration Partnerships” volt, az EU külügyminiszterei 2003. június 16-án változtatták meg az elnevezést.

- 64 -


rendszeres jelleggel elvégzett felmérések alapján határoznák meg135. A partnerség a kormányzatok központi, regionális és helyi szintjein történő együttműködést feltételez a balkáni államok és az EU között. Ennek végrehajtására és cserébe az Európai Bizottság által ígért rendszeres párbeszédek beindításáért az EU elvárja az államoktól, hogy azok önálló programterveket dolgozzanak ki a SAP éves jelentései alapján. Szintén újítást jelentett a „Koppenhágai kritériumok136” azon feltételek közé sorolása, amelyek teljesítése EU-tagsághoz vezet. A kritériumok három részből állnak, amelyek: - intézményi biztonság a demokrácia garantálására, jogszabályi biztonság, emberi jogok tiszteletben tartása és a kisebbségek védelme, - működő piacgazdaság, képesség versenyhelyzet kialakítására és erős piaci jelenlétre az Unión belül, - képesség a tagságból eredő kötelezettségek végrehajtására politikai, gazdasági és pénzügyi téren. Az EU politikájában alapelvként jelent meg ezen kritériumok teljesítése a balkáni államok vonatkozásában. A SAP folyamatának végrehajtásához új elvként fogalmazódott meg a rugalmasság, amely azt jelenti, hogy a tagsághoz vezető feltételek mind az öt állam esetében egyformák, azonban a végrehajtás sebessége az egyes államok képességeinek megfelelő tempóban történhet. Ezáltal természetes módon nem fog egybeesni az államok érettsége a társulásra, illetve a csatlakozásra. Azonban az is fontos tényező, hogy a Stabilitási Paktum és a SAP beindításakor is már nagy eltérések voltak az országok között mind gazdasági, mind politikai téren. A kereskedelmi kapcsolatok területén a balkáni államok részéről elvárásként fejeződött ki egy konkrét időpont meghatározása, amelyen belül megvalósulhat a teljes szabad kereskedelem. Azonban a csúcson csak abban tudtak megegyezni, hogy az EU kiterjeszti belső energiapiacát a régió egészére és rendszeres gazdasági párbeszédekbe kezd az egyes államokkal. Az EU úgyszintén nem felelt meg az ál135

Thessaloniki and after I: The EU`s Balkan Agenda, ICG Europe Briefing Paper, Brussels, 20 June 2003, 1.o. www.crisisweb.org 136 A „Koppenhágai kritériumok” nem szerepelnek az EU szerződésekben, mint a tagság feltételei. Ezeket az EU külön feltételként szabta meg a volt szocialista tagjelöltek számára, igy hazánk számára is. Thessaloniki and after I: The EU`s Balkan Agenda, ICG Europe Briefing Paper, Brussels, 20 June 2003, 3.o. www.crisisweb.org

- 65 -


lamok azon elvárásának, hogy létesítsen vámuniót a térség azon országaival, amelyek megfelelnének ezen követelményeknek, mint ahogyan azt tette 1996-ban Törökország esetében. Bosznia-Hercegovina négy elvárást fogalmazott meg az Unió felé137. Világos álláspontot akart kapni az EU-tól arra nézve, hogy Boszniát tagjai közé kívánjae fogadni. A boszniai politikusok ugyanis kétkedve gondolnak arra, hogy szívesen fogadná őket az Unió. Ezt az egyes EU-tagállamok igen különböző Boszniapolitikájára alapozzák. Arra is szerettek volna választ kapni, hogy milyen feltételei lennének annak, hogy az EU lazítson a szigorú vízumpolitikáján Bosznia állampolgáraival szemben. E tekintetben az ország már évek óta próbál eredményt elérni, sikertelenül. Az EU nem hajlandó engedni e kérdésben tekintettel az országon átmenő kábítószer- és embercsempészet volumenére, valamint az illegális bevándorlók nagy számára. Továbbá kifejezték reményüket az iránt, hogy az EU növelni fogja a Boszniának szánt pénzügyi segélyeit azáltal, hogy lehetővé teszi az ország számára a kohéziós és strukturális alapokhoz való hozzáférést. Természetesen ez nem érintené a CARDS program keretében folyósítandó segélyeket. Az Unió számolt egy ilyen jellegű felkéréssel, azonban világossá tette, hogy nem lát esélyt arra, hogy a balkáni államok számára is lesz elegendő pénz az alapokból tekintettel a tíz tagjelölt ország 2004 májusi csatlakozására. Végül Bosznia kifejezte igényét a csatlakozó országokkal, különösen Szlovéniával és Magyarországgal, történő tapasztalatcsere iránt, amely elsősorban szakértők és hivatalnokok cseréjén alapulna. Az Európai Bizottság hangsúlyozta a csúcson, hogy Bosznia-Hercegovina EU-csatlakozásának legnagyobb akadályai jelenleg a nem megfelelően működő és korlátozott szuverenitással rendelkező kormányzati rendszer, valamint az akadozó gazdasági fellendülés138. Továbbra is égető probléma maradt a privatizáció kérdése és a külföldi tőke beáramlásának hiánya. Mindezek ellenére a boszniai elnökség bosnyák tagja, Sulejman Tihić, megkockáztatta azt a kijelentést, miszerint BoszniaHercegovina egy időben csatlakozna az EU-hoz Horvátországgal, amely a csúcs 137

Thessaloniki and after II: The EU and Bosnia, ICG Europe Briefing Paper, Sarajevo/Brussels, 20 June 2003, 5-7.o. www.crisisweb.org 138 Thessaloniki and after II: The EU and Bosnia, ICG Europe Briefing Paper, Sarajevo/Brussels, 20 June 2003, 7.o. www.crisisweb.org

- 66 -


előtt nem sokkal terjesztette elő csatlakozási kérelmét. Az Unió következetességet mutatott a kijelentés elutasítása kapcsán, mondván, hogy minden egyes ország esetében objektíven és az ország fejlettségének megfelelően mérlegelik a csatlakozás lehetőségét. A thesszaloniki csúcs összességében sikeresnek lett értékelve, amely „politikai jelzés, hogy a Balkán rendeltetése, hogy az egyesült Európa része legyen”139

IV. 3.2. Bosznia-Hercegovina megvalósíthatósági tanulmánya140 Miután az Európai Bizottság 2002 szeptemberében úgy ítélte meg, hogy Bosznia alapjában véve végrehajtotta a számára eddig kijelölt feladatokat, ezért a Bizottság következő lépésként elkészítette tanulmányát az országról, amelynek célja annak feltérképezése, hogy az ország mennyit haladt előre a SAP beindítása óta és készen áll-e a társulási tárgyalások megkezdésére. Ennek elősegítésére szolgált a 2003 tavaszán a Bizottság által a boszniai hatóságokhoz eljuttatott technikai kérdéscsomag, amely válaszai adták a jelen tanulmány gerincét141. A tanulmány a társulás szempontjából kulcsfontosságúnak számító területeket, így a politikai és gazdasági kritériumokat, valamint a társulással együtt járó kötelességek felmérésének képességét, elsősorban a szektorális kritériumokat térképezte fel. A szerző véleménye szerint a Bizottság által felállított kép nem szolgálta az ország előrehaladását az integráció útján, miután következtetésként az került megállapításra, hogy Bosznia azon képessége, hogy végrehajtsa a társulással együtt járó kötelezettségeket, még mindig igen gyenge. A legnagyobb kihívás továbbra is egy önfenntartó állam kiépítése, amely nem függ a külföld segélyeitől. A tanulmány 16 területet jelölt meg prioritásként, ahol a legsürgetőbb a reformok végrehajtása, azzal, hogy Boszniának képesnek kell lennie végrehajtani azokat 2004 folyamán. Ez esetben ugyanis a Bizottság kifejezte hajlandóságát arra, hogy ajánlatot tegyen az Európai Tanács felé a társulási tárgyalások megnyitására.

139

Speech/03/318, Romano Prodi, President of the European Commission, EU-Balkan Summit, Thessaloniki, 21 June 2003, www.europa.eu.int/rapid/start/cgi 140

Report from the Commission to the Council on the preparedness of Bosnia and Herzegovina to negotiate a Stabilisation and Association Agreement with the European Union, Commission of the European Communities, Brussels, 18 November 2003, www.europa.eu.int 141 Bővebben: European Parliament: Information Note on the Political and Economic Situation of Bosnia and Herzegovina and its Relations with the European Union, Luxembourg, 2 June 2003, www.europa.eu.int

- 67 -


Világossá tette azonban, hogy amennyiben 2004-ben nem történik érdemi előrelépés az egyes területeken, akkor nem fog lépéseket tenni a tárgyalások irányába.

IV. 4. Biztonságpolitikai törekvések 1999 közepétől Párhuzamosan a Stabilitási Paktum, majd később a Stabilitási és Társulási eljárás beindításával egyre erősödtek az EU azon törekvései, hogy biztonságvédelmi szempontból is jelentősebb, gazdasági erejének megfelelő szerepet kapjon a térségben. A boszniai, majd az 1999-es koszovói NATO-akciók világosan bizonyították a már az előtt is ismert tényt, miszerint az Európai Unió nem képes egy nagyobb volumenű katonai akciót végrehajtani az Egyesült Államok nélkül. Ez vezetett ahhoz az elhatározáshoz, hogy az Európa Tanács 1999 júniusi kölni142, majd decemberi helsinki ülésén143 az EU az európai biztonság- és védelempolitika (ESDP) keretében a polgári válságkezelésben való szerepvállalásról és önálló katonai erő megteremtéséről döntött144. Ennek keretében döntés született egy 50-60.000 fős gyorsreagálású hadtest felállításáról 2003-ig, továbbá egy 5000 fős rendőri erő felállításáról, amelyben már a tagjelölt államok is részt vettek. Az ily módon katonailag is megerősödött Európai Unió már képes volt önálló válságkezelési műveletekre, amelyre első alkalommal 2002 őszén került sor, amikor is az EU átvette a NATO-tól a Macedóniai katonai missziót, majd 2004 januárjában PROXIMA néven rendőri missziót is indított. Jellemzően az ESDP kialakítása elegendő volt arra, hogy az EU úgy ítélje meg, hogy minden szükséges eszköz rendelkezésére áll ahhoz, hogy e téren máltó ellenfele legyen az Egyesült Államoknak. Azonban megfeledkezik arról a tényről, hogy nem rendelkezik megfelelő tapasztalattal önálló békeműveletek és válságkezelői feladatok végzéséhez, amely élesen megmutatkozik az EU által indított missziók sikerességén.

142

A kölni csúcs nagy előrelépést jelentett a védelempolitika kialakításában azzal, hogy beolvasztotta a NYEU-t az EU-ba, továbbá konfliktusmegelőző és válságkezelői feladatokkal ruházta fel azt, valamint lefektette az ESDP (European Security and Defence Policy) kereteit. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés, 2001, 363.o. 143 A helsinki csúcs végleges formába öntötte az ESDP-t és meghatározta annak intézményi szervezetét. 144 Az EU új feladata: konfliktusmegelőzés és válságkezelés, Európai Tükör Műhelytanulmányok 89. szám, 7.o. Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati Stratégiai Elemző Küzpont, Budapest, 2003

- 68 -


Macedónia után következő lépésként 2003. január 1-el beindult az Európai Unió Rendőri Missziója (EUPM145) Bosznia-Hercegovinában, amely az ENSZ-től vette át a békeműveletek irányítását. Fő feladatai146 a Dayton Megállapodás általános célkitűzései és a Stabilitási Paktum III. Munkaasztala által meghatározott egyes célkitűzések - mint a helyi Rendőrség szervezeti és jogszabályi megreformálása, politikai befolyástól mentessé tétele és egy állami szintű információs szolgálat felállítása - végrehajtása. Továbbá a demokratizálódás és a korrupció és szervezett bűnözés elleni harc elősegítése. Az EUPM egy új politikát képviselt és nem folytatta az ENSZ már jól bevált és működő politikáját, kifejezve ezzel, hogy Európa jobban tudja hogyan kell Boszniát egy működő, demokratikus állammá alakítani. Azonban azáltal, hogy az EUPM egy jelentősen csökkentett létszámmal147 és az ENSZ-hez képest gyengébb mandátummal van jelen Boszniában, eleve kétségessé tette jelenlétének hasznosságát és sikerességét figyelembe véve azt a tényt is, hogy az ország még nem elég érett arra, hogy túl nagy önállóságot kapjon működéséhez. A munkáját az ENSZ Főmegbízotti Hivatal (OHR) szárnyai alatt végzi, miután leggyengébb pontjaként nem rendelkezik végrehajtó hatalommal. Ebből kifolyólag mintegy csak az Európai Unió bábszervezeteként funkcionál Boszniában, nagy befolyással nem tud lenni az eseményekre. Mindennek ellenére az EUPM már beindulása előtt sikeresnek lett kikiáltva148 és az egy éves értékelésén is a jelenlegi főmegbízott, Paddy Ashdown sikeresnek értékelte a jelenlétét. Az EU tisztában van a valós helyzettel, azonban nem engedheti meg magának annak nyilvános beismerését, miután az nagy presztízsveszteséggel járna; fenn kell tartania a sikeresség látszatát. Másik oldaláról nézve az EUPM jelenlétét, a boszniai közvélemény negatívan nyilatkozik a misszióról. Ennek okai, hogy az emberek megismerve a mandátum gyengeségét, nem számíthatnak az EUPM érdemi fellépésére a hatóságok irányában, védtelennek érzik magukat a túlkapásokkal szemben. A hatóságok pedig tudván, hogy a kikényszeríthetőség eszközeinek hiányában nem kötelesek betartani az EUPM ajánlásait, szabadon és nyilvánvalóan élnek vissza a helyzet adta lehetőség-

145

European Union Police Mission EU Police Mission in Bosnia-Herzegovina, 20 February 2002, www.europa-eu-un.org 147 Az EUPM csak mintegy 550 nemzetközi rendőrből és nemzetközi civil szakértőkből tevődik öszsze, míg az ENSZ rendőri megfigyelőinek száma közel 2200 volt. 148 An Agenda for the new EU Police Mission in Bosnia, Sarajevo/Brussels, 10 May 2002, www.crisisweb.org 146

- 69 -


gel. Olyan vélemények is elhangzottak a helyi médiában, hogy az EUPM tagjai nem mások, mint az Európai Unió kémei. Úgy gondolom, hogy az EU-nak komolyan át kellene gondolnia az EUPM mandátumának megváltoztatását és egy új működési irányvonal kiszabását, azonban erre sok esély nincs, miután a mandátum csak három évre, 2005 végéig szól. A rendőri jelenlét mellett az Európai Unió a katonai feladatokat is tervezi átvenni a NATO-tól Boszniában. Erre nézve az amerikai Cato intézet már a Dayton Megállapodás 1998-as elemzése során javaslatot tett149. Érdemi lépésekre azonban csak 2003 végétől került sor. Az Egyesült Államok örömmel fogadta az EU ezen elhatározását, ugyanis az afganisztáni, majd iraki katonai akciói miatt szeretné mielőbb kivonni katonáit Boszniából150. Ugyanakkor az Egyesült Államok külügyminisztere, Donald Rumsfeld, a 2004 februárjában Zágrábban, a térség biztonságával foglalkozó konferencián kijelentette151, hogy a NATO ez évi kivonulásának feltételei még nincsenek megteremtve. Ugyanakkor a kivonulást követően a NATO fenn fogja tartani továbbra is Szarajevói főhadiszállását, amely Bosznia védelmi rendszerének kiépítésében fog segédkezni. Ez világosan mutatja azt az amerikai elképzelést, hogy átadják a boszniai katonai műveletek végzését az Uniónak, azonban azt figyelemmel kívánják kísérni a későbbiekben. A NATO kivonulása várhatóan addig nem fog bekövetkezni, amíg a jelenleg legkeresettebb háborús bűnöst, Radovan Karadžićot el nem fogják. Ennek érdekében ez évben több műveletet is végrehajtottak, eddig sikertelenül. Karadžić elfogására korábban számos alkalommal lehetősége lett volna az SFOR-nak, azonban politikai érdekekből kifolyólag arra nem került sor. Jelenleg az amerikai adminisztrációnak szüksége lenne erre a „sikerre” tekintettel a közelgő választásokra és Bush elnök a nem éppen sikeres iraki katonai akció miatti megtépázott népszerűségére. A boszniai államelnökség ülésén elfogadta, hogy az EU átvegye a katonai vonalat a NATO-tól, azonban feltételként kötötte ki, hogy az EU haderőnek az

149

Gary T. Dampsey: Rethinking the Dayton Agreement, Policy Analysis No. 327, 14 December 1998, www.cato.org 150 A Dayton után felállított 60.000 fős, majd 2002-re 12.000 főre csökkent NATO-haderőn belül az Egyesült Államoknak már csak 1500 katonája állomásozott Boszniában. 151 Nezavisne Novine és Glas Srpske 2004. február. 8-i számai, Banja Luka Early Morning Newspaper Summary, EUPM

- 70 -


SFOR-hoz hasonló mandátummal kell rendelkeznie, amelyet az ENSZ határozna meg152.

Összefoglalás

152

Nezavisne Novine 2004. február 13-i száma, Banja Luka Early Morning Newspaper Summary, EUPM

- 71 -


Az 1990-es évek tragikumát jelentették Európában a volt Jugoszlávia felbomlása során kialakult több államot is érintő polgárháborúk, amelyek véres tanulságul szolgáltak Európa és az egész világ számára. Az Európai Közösségeket felkészületlenül érték az események. Sem erejük, sem képességük nem volt meg ahhoz, hogy közvetítőként lépjenek fel a harcoló felek között és próbáljanak megoldást találni a konfliktusra, ezért egyetlen próbálkozásuk sem járt sikerrel. Ugyanakkor az Egyesült Államok, amelynek mind ereje, mind tapasztalata meg lett volna, kezdetben nem vállalt nagy szerepet a konfliktus kezelésében. Azonban látva az európai sikertelenséget és engedve az iszlám országok153 egyre növekvő nyomásának hirtelen kezébe vette az események irányítását és minden áron kikényszerített egy békét. Az USA külpolitikájára jellemző módon a konfliktusterületen kiválaszt egy általa védtelennek ítélt felet, azt támogatja és felhasználja politikája végrehajtására. Bosznia esetében a szerbek nem jöhettek szóba az oroszországi szövetségi kapcsolatok miatt; ez ellenkezett volna az USA világpolitikai stratégiai érdekeivel. Emellett a boszniai szerbek a mai napig élvezik Szerbia politikai és gazdasági támogatását is. A horvátok pedig igen komoly támogatást kaptak Horvátországtól. Így maradtak a bosnyákok, akik számára kezdetben ígéretesnek tűnt céljaik megvalósításhoz az amerikai támogatás, azonban Clinton politikai irányváltása a Balkánt illetően kedvezőtlen fordulatot hozott számukra és ők pedig nem voltak abban a helyzetben, hogy politikailag fellépjenek az érdekeikért. A béke megkötésekor még senki nem gondolt arra, hogy az ebben a formában elég jó-e Bosznia lakosságának és egyáltalán a nemzetközi közösségnek. Nyolc év távlatából a béketárgyalások főszereplője, Richard Holbrooke, Szarajevóban tett látogatása alkalmából elismerte, hogy a béke-megállapodás nem jó, annak felülvizsgálata és megváltoztatása szükséges154. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy szerepét betöltötte, hiszen megszűntek a fegyveres harcok és az ország igaz nemzetközi igazgatással, de elindult az átalakulás útján.

153

Egyes iszlám országok a háború alatt végig támogatták a bosnyákokat fegyverrel, pénzzel és emberekkel. A szaúdi Befektetési Bank a háborút követően nem sokkal irodát nyitott Szarajevóban hatalmas mennyiségű alaptőkével. Egyelőre azonban nagyon minimális befektetéseket eszközöltek. Elgondolkodtató, hogy mire várnak. A szerző véleménye, hogy a nemzetközi erők kivonulását követően a bosnyákok támogatása a cél gazdasági erejük fokozatos növelésével, hogy átvegyék az ország teljes irányítását ezzel alakítva ki egy muzulmán „helyőrséget” Európában. 154 Ivan Lovrenović: The Dayton Nazis, Bosnia Report, New Series Nr: 36, Bosnian Institute, October-December 2003, www.bosnia.org.uk

- 72 -


A megállapodást követően még évekig fennmaradt az amerikai dominancia mind a katonai, mind a polgári igazgatás területén. Az Európai Uniónak pedig nem maradt más, mint alkalmazkodni a kialakult viszonyokhoz, noha sok mindenben nem értett azzal egyet. A balkáni konfliktus kapcsán a nyugati hatalmak között kialakult egyfajta munkamegosztás szerint a konfliktusmegoldás eszközeinek legitimációját a hatalmak közös akarata adja155. A főbb katonai lépéseket végrehajtó amerikai egységekhez csatlakoznak a többi NATO-tagállam alakulatai is mintegy kiegészítve azt, a legitimáció erősítésére. A békefenntartás és újjáépítés emberi- és anyagierőforrásigényének legnagyobb részét pedig a nyugat-európai államok adják. E szerepnek az EU eleget is tett azáltal, hogy kiemelkedő szerepet vállalt az ország újjáépítésében és gazdasága talpra állításában. Előbb a Stabilitási Paktum, majd a Stabilizációs és Társulási eljárás beindításával elérhetővé tette az európai perspektívát - az Európai Uniós integrációt - a Balkán öt állama számára. Ezzel a lehetőséggel ezen államok különbözőképpen éltek. Bosznia esetében ekkorra ütközött ki igazán Dayton talán legnagyobb hibája, miszerint egy államon belül létrehozott két, szinte teljesen önálló „államot” elkülönült politikával és érdekekkel. Az integráció felé vezető úton ez jelenti a legnagyobb akadályát a működő demokrácia kiépítésének. Ugyanis a háború tovább folyik a három fél között politikai és gazdasági szinten a Dayton adta lehetőségekkel, fegyverek nélkül. Különösen a 2002-es választások után a boszniai Szerb Köztársaságban hatalomra került nacionalista párt jelenti a legnagyobb akadályt miután sok tekintetben nem hajlandó együttműködni a Dayton Megállapodásban foglaltak végrehajtásában. Ennek érdekében Paddy Ashdown több ízben is igyekezett meggyőzni a szerb politikusokat az együttműködés fontosságáról és annak várható „jutalmáról”. Továbbá világossá tette a politikai pártok számára, hogy Bosznia-Hercegovina búcsút mondhat európai integrációjának, amennyiben a pártok folytatják a befolyásgyakorlást az igazságszolgáltatás és a rendőrség felett156. Alapjában véve elmondható, hogy Bosznia saját korlátain belül igyekszik megtenni azokat a lépéseket, amelyek a társuláshoz, majd az integrációhoz vezetnek.

155

Orbán Anita: Washington és az „Új Európa”: alkalmi szövetség vagy hosszú távú partneri kapcsolat? Külügyi Szemle II. évfolyam / 2003. 4. szám 156 Nezavisna Novine 2003. december 29-i száma, Banja Luka Early Morning Newspaper Summary, EUPM

- 73 -


A háború után elsősorban katonai, nem pedig gazdasági és politikai biztonság kellett az országnak. Ez volt az oka, hogy az európai béketörekvések mind kisiklottak, az első amerikai javaslat pedig igaz hosszú tárgyalások után, de elfogadásra került. Az Egyesült Államoknak hitele volt a boszniai politikusok előtt, nem úgy az Európai Uniónak. Ennek az az oka, hogy az EU 1995-ben még nem rendelkezett önálló katonai erővel, gazdasági erejét pedig Bosznia inkább kihasználta, mint tisztelte. Ezért megkérdőjelezték annak jogosságát, hogy az EU gyakoroljon döntő befolyást az országra. Az Egyesült Államokhoz való ragaszkodás abban is megnyilvánult, hogy 2003. május 16-án Bosznia aláirt egy egyezséget157 az USA-val, miszerint az amerikai állampolgárok mentességet élveznek minden körülmények között a hágai Nemzetközi Törvényszék eljárása alól, kiváltva ezzel az EU tiltakozását. Ennek ellenére az Európai Unió önbizalmának növekedését jelenti, hogy a CFSP-n belül kialakított biztonság- és védelempolitikája keretében egyre több katonai és rendőri missziót vállal Európában igaz egyetértésben az Egyesült Államokkal, de mégis mintegy kiszorítva azt a kontinensről. Míg Dayton a béke lehetőségét adta, addig az EU Stabilizációs és Társulási eljárása már az EU-integrációét. A következetesség mögött az az elgondolás áll, hogy a Balkán konszolidációja azzal fejeződik be, hogy államai mind csatlakoznak az Európai Unióhoz és ezáltal átköltözhetnek a szerencsétlen sorsú Balkánról a fejlettebb Dél-kelet Európába. Ennek esélyei azonban az öt balkáni állam esetében igen eltérőek. Jelenleg a következő körben történő csatlakozásra reális esélye egyedül Horvátországnak van tekintettel a feltételként szabott reformok gyors és tudatos végrehajtására. Az EU a thesszaloniki csúcson kifejtett azon álláspontja, miszerint mindegyik állam esetében külön, annak fejlettsége alapján mérlegelik előbb a társulás, majd a csatlakozás lehetőségét könnyen egyes állam(ok), mint pl. Bosznia lemaradásához vezethet. Ugyanis az etnikai megosztottságból fakadó politikai és gazdasági megosztottság az alapvető akadálya a reformoknak. Ezt pedig úgy tűnik, hogy a nemzetközi közösség sem tudja orvosolni. Miután pedig az ország nem képes a saját lábán megállni, ezért a szerző meglátása szerint két lehetőség áll nyitva előtte: Európa vagy befogadja így az országot, vagy az véglegesen lemarad. Szerbia sincs sokkal jobb helyzetben a koszovói konfliktus miatt.

157

Thessaloniki and after II: The EU and Bosnia, ICG Europe Briefing Paper, Thessaloniki, 20 June 2003, 3.o. www.crisisweb.org

- 74 -


Brüsszel álláspontja világos ezzel kapcsolatban; amíg a kisebbségek helyzete nem rendezett, addig szóba sem jöhet a csatlakozási tárgyalások megkezdése. Ennek biztosítékául szolgál a koppenhágai kritériumok teljesítésének feltételek közé sorolása. Az Európai Unió törekvéseivel megpróbál mindent megtenni ezen országok felzárkóztatása érdekében, a kulcs azonban az országok vezetésének kezében van és azt a kérdést, hogy az országok mennyire fogják kihasználni lehetőségeiket, csak a jövő tudja megválaszolni.

- 75 -


Irodalomjegyzék •

Juhász József-Márkusz László-Tálas Péter-Valki László: Kinek a békéje? Zrínyi Kiadó, Budapest, 2003

•

Laura Silber-Allan Little: Jugoszlávia halála, Zrínyi Kiadó, Budapest, 1996

•

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia, Aula, 1999

•

Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Magyar Országgyűlés, 2001

•

Az EU új feladata: konfliktus-megelőzés és válságkezelés, Európai Tükör Műhelytanulmányok 89.szám, Miniszterelnöki Hivatal Kormányzati és Stratégiai Elemző Központ, 2003

•

A délszláv háborúk rövid története (1991-1995), Védelmi tanulmányok No. 11, Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet, Budapest, 1996

•

A változó NATO. Dokumentumok (1989-1994), Stratégiai és Védelmi Kutatóintézet-NATO Office of Information and Press, Budapest-Brussels, 1994

•

Orbán Anita: Washington és az „Új Európa”: alkalmi szövetség vagy hosszú távú partneri kapcsolat? Külügyi Szemle, II. évfolyam / 2003. 4. szám

A Külügyminisztérium Dokumentációs Főosztályáról: •

Statement by an informal Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Chateau de Seningen, 26 March 1991

•

Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 May 1991

•

Statement concerning Yugoslavia, Brussels, Luxembourg, 8 June 1991

•

Statement concerning the situation in Yugoslavia, Stasbourg, 9 July 1991

•

Joint declaration of the Brioni meeting ont he Yugoslav crisis, Brioni, 7 July 1991

•

Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, 27 August 1991

•

EPC Declaration, EPC Press Release, 82/91, 27 August 1991

•

Declaration by an extraordinary EPC Ministerial Meeting on Yugoslavia, Brussels, Rome, Hague, 8 November 1991

•

EPC Press Release 128/91, 16 December 1991

•

Statement by an extraordinary EPC Ministerial Meeting concerning Yugoslavia, Brussels, Hague, 19 September 1991 - 76 -


•

Statement on the situation in Bosnia-Herzegovina, Brussels, Hague, 12 May 1992

•

Statement on the situation in Bosnia-Herzegovina, Strasbourg, 16 September 1992

•

Statement at the Security Council meeting on the situation in former Yugoslavia, New York, 22 November 1995

•

Iklódy Gábor feljegyzése Sarah Jones, Nagy-Britannia Magyarországi Nagykövete első titkárának a Magyar Külügyminisztériumban tartott megbeszéléséről, 1996. január 25.

•

Jelentés az 1996. április 12-13-i brüsszeli újjáépítési donorkonferenciáról

•

Feljegyzés az 1995. december 20-21-i brüsszeli donorkonferenciáról

•

Dr. Juhász Endre volt Brüsszeli Nagykövet feljegyzése az 1996. december 3-i, a donor országok Bosznia-Hercegovina helyreállításáról tartott értekezletéről

•

Vitaest az EU Közös Kül- és Biztonságpolitikájáról, Hága, 1996. december 3.

•

Feljegyzés az EU Politikai Bizottságának 1996. január 22-i üléséről

•

Fax letter, Helsinki Committee for Human Rights in Bosnia and Herzegovina, Nr. 83, 15 June 2000

A www.un.org weboldalról: •

UN Resolution 713, 25 September 1991

•

UN Resolution 721, 27 November 1991

•

UN Resolution 743, 21 February 1992

•

UN Resolution 758, 8 June 1992

•

UN Resolution 819, 16 April 1993

•

UN Resolution 820, 17 April 1993

•

UN Resolution 836, 4 June 1993

•

UN Resolution 1022, 22 November 1995

A www.ohr.int weboldalról: •

The General Framework Agreement, 14 December 1995

- 77 -


•

The General Framework Agreement: Annex 1A, Agreement on the Military Aspects of the Peace Settlement, 14 December 1995

•

The General Framework Agreement: Annex 4, Constitution of Bosnia and Herzegovina, 14 December 1995

A www.crisisweb.org weboldalról: •

International Crisis Group: Aid and Accountability: Dayton Implementation, 22 November 1996

•

EU Strategy in the Balkans, A speech by EU External Relations Commissioner Chris Patten to the International Crisis Group, 10 July 2001

•

Thessaloniki and after I: The EU`s Balkan Agenda, ICG Europe Briefing Paper, Brussels, 20 June 2003

•

Thessaloniki and after II: The EU and Bosnia, ICG Europe Briefing Paper, Sarajevo/Brussels, 20 June 2003

•

An agenda for the new EU Police Mission in Bosnia, Sarajevo/Brussels, 10 May 2002

A www.stabilitypact.org weboldalról: •

Stability Pact for South Eastern Europe

•

Memorandum of Understanding on Trade Liberalisation and Facilitation, 27 June 2001

•

Stability Pact Anti-Corruption Initiative, Stability Pact for South Eastern Europe, Achievements and Cronology, January 2002

•

Charter for Media Freedom, Stability Pact for South Eastern Europe, Achievements and Cronology, January 2002

•

Community

Assistance

for

Reconstruction,

Democratisation

and

Stabilisation (CARDS), Stability Pact for South Eastern Europe A www.europa.eu.int weboldalról: •

CFSP Presidency Statement: Brussels (14/2/1996) – Press: 26 Nr. 4713/96

•


•


•


•

CFSP Presidency Statement: Brussels (7/9/1998) – Press: 291 Nr. 10973/98 - 78 -


•


•


•


•

Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on constitutional reforms in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 23 April 2002

•

Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on constitutional reform in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 12 March 2002

•

Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on Bosnia and Herzegovina`s accession to the Council of Europe, Brussels, 24 April 2002

•

Programme for economic regeneration and social developement in BosniaHerzegovina – 14.6 million Euro, Brussels, 27 July 1999

•

Community Association and Reconstruction Assistance to the Western Balkans – CARA Programme, Brussels, 8 December 1999

•

Commission proposes increased market access for poducts from Western Balkans, Brussels, 7 June 2000

•

Declaration by the Presidency on behalf of the European Union on New Council of Ministers in Bosnia and Herzegovina, Brussels, 22 February 2001

•

Joint Declaration by the European Union, Albania, Bosnia and Herzegovina, Croatia, the former Yugoslav Republic of Macedonia and the Federal Republic of Yugoslavia ont he follow-up to the Zagreb Summit regarding regional co-operation int he area of asylum and immigration, Sarajevo, Brussels, 28 March 2001

•

EU-Western Balkans Summit, Thessaloniki, 21 June 2003

•

Speech/03/318, Romano Prodi, President of the European Commission, EUBalkan Summit, Thessaloniki, 21 June 2003

•

Information Note on the Political and Economic Situation of Bosnia and Herzegovina and its Relations with the European Union, Luxembourg, 2 June 2003

•

Report from the Commission to the Council on the prepareness of Bosnia and Herzegovina to negotiate a Stabilisation and Association Agreement

- 79 -


with the European Union, Commission of the European Communities, Brussels, 18 November 2003 A www.europa-eu-un.org weboldalról: •

EU adopts programme to support Bosnia and Herzegovina, Brussels, 22 May 2002

•

Bosnia and Herzegovina: first step in Stabilisation and Association Process is „substantially completed”, Brussels, 19 September 2002

•

EU Police Mission in Bosnia-Herzegovina, 20 February 2002

A www.nato.int weboldalról: •

Észak-Atlanti Szerződés 5. cikk, Washington DC

Egyéb dokumentumok az Internetről: •

Chronology

-

Bosnia

and

Herzegovina

1989-1999,

www.v2.nl/~arns/Texts/Chrono/BiH.html •

Jovan Ilić: The Balkan Geopolitical Knot and the Serbian Question, www.rastko.org.yu/istorija/ilic_balkan_knot.html

•

Safet

Oručević:

Mostar:

Europ`s

Failure,

Bosnia

Report,

www.barnsdle.demon.co.uk/bosnia/oruc.html •

Agreement on Basic Principles in Geneva, Geneva Agreement, 8 September 1995, www.its.caltech.edu/~bosnia/doc

•

Agreement on Principles, www.stanford.edu/group/SAGE/agreement.html

•

Gary T. Dempsey: Rethinking the Dayton Agreement, Cato Policy Analysis No. 327, 14 December 1998, www.cato.org

•

Stabilizing the Balkans: EU and US Policies, www.aicgs.org

•

Ivan Lovrenović: The Dayton Nazis, Bosnia Report, New Series No: 36, Bosnian Institute, October-December 2003, www.bosnia.org.uk

Egyéb források: Banja Luka Early Morning Newspaper Summary, EUPM •

Nezavisne Novine 2003 december 29-i száma

•

Nezavisne Novine 2004 február 13-i száma

•

Nezavisne Novine és Glas Srpske 2004 február 8-i száma

- 80 -

Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR. Gazdaságdiplomácia és Nemzetközi Menedzsment Szak. Levelező tagozat

Recommend Documents