R. L. Stine Válj láthatatlanná! Fordította: Venczel Mihály

R. L. Stine Válj láthatatlanná! Fordította: Venczel Mihály

Passage Kiadó 2000

A magyar változat a Goosebumps sorozatban R. L. Stine: Let's get invisible! című műve alapján készült.

Copyright © 1993 by Parachute Press, Inc. All rights reserved. Published by arrangement with Scholastic Inc., 555 Broadway, New York, NY 10012, USA. GOOSEBUMPS, and logos are registered trademarks and/or trademarks of Parachute Press, Inc.

ISBN 963 228 242 6 Magyar kiadás: © Passage Kiadó, 2000 Felelős kiadó: a Passage Kiadó igazgatója Fordította: Venczel Mihály Felelős szerkesztő: Szalontai Ágnes Műszaki szerkesztő: Beszédes Natasa Szövegelőállítás: Typo Time Bt. Készült a Főnix Nyomdában Felelős vezető: Soskóné Müller Judit

2

1 Legelőször a tizenkettedik születésnapomon váltam láthatatlanná. Tulajdonképpen Whitey volt a ludas a dologban. Whitey a kutyám. Kis korcs, az egyik fele terrier, a másik meg minden egyéb. A fülétől a farkáig fekete, így aztán természetes, hogy Whiteynak neveztük el. Ha Whitey nem megy föl a padlásra, és nem szaglászik körbe alaposan… No, de talán egy kicsit előreszaladtam, kezdem inkább az elején. A születésnapom egy esős, szombati napra esett. Bulit rendeztem, és a haverok érkezéséig még volt néhány perc, így én még a készülődéssel voltam elfoglalva. A készülődés nálam a fésülködést jelenti. Az öcsém folyton ugrat emiatt. Állandóan izélget, mert szerinte túl sok időt töltök el a tükör előtt azzal, hogy fésülgetem és igazgatom a hajam. A helyzet az, hogy véletlenül nagyon is klassz hajam van. Sűrű, aranybarna és éppen csak hogy hullámos. A hajamat szeretem a legjobban a külsőmben, ezért aztán mindig gondom van rá, hogy jól nézzen ki. Ráadásul elég nagy a fülem. Rendesen eláll. Így aztán állandóan oda kell figyelnem, hogy a hajam jól rá legyen fésülve. Ez nagyon fontos. – Max, hátul még tökkócos – szólalt meg Lefty az öcsém, a hátam mögül, miközben a hajamat tanulmányoztam a tükör előtt, a hallban. Igazából Noah a neve, de én Leftynek hívom, mert ő az egyetlen balkezes a családunkban. Lefty a bal kezében tartott teniszlabdát dobálgatta a levegőbe. Jól tudta, hogy nem volna szabad a házon belül dobálóznia, de ez soha nem zavarta különösebben. Lefty két évvel fiatalabb nálam. Nem rossz srác, csak kissé túl sok benne az energia. Sohasem nyugszik, mindig vagy egy labdát dobál, vagy dobol az asztalon, ütöget valamit, ideoda futkározik, nekiugrik valaminek, vagy velem birkózik. Szóval érted. Anya szerint Leftynek zabszem van a fenekében. Ez egy elég béna kifejezés, de valahogy mégis jellemzi az öcsémet. Egészen hátracsavartam a fejem, hogy lássam, hogy áll hátul a hajam. – Egyáltalán nem kócos, te hazudozó! – méltatlankodtam. – Ezt kapd el! – kiáltotta Lefty, és felém hajította a labdát. Megpróbáltam elkapni, de elvétettem. A labda hangosan puffant a falon, nem sokkal a tükör alatt. Lefty és én visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kiderüljön, anya vajon meghallotta-e a puffanást. De nem. Azt hiszem, éppen a konyhában volt, és az utolsó simításokat végezte a szülinapi tortán. – Ez elég nagy baromság volt – mondtam fojtott hangon Leftynek. – Majdnem eltörted a tükröt. – Te vagy a barom – feleselt. Jellemző! – Miért nem tanulsz meg jobb kézzel dobni? Akkor talán néha el tudnám kapni – mondtam neki. Szerettem piszkálni néha a balkezességével, mert tudtam, hogy ezt nagyon utálja. – Te bűzgolyó! – mondta, és fölvette a földről a labdát. Már megszoktam. Ezt legalább százszor elmondta egy nap. Szerintem azt hitte, hogy ettől baromi jófej, vagy ilyesmi. Amúgy elég rendes kis kölyök egy tízéveshez képest, de nincs túl nagy szókincse. – Kilátszik a füled – mondta. Tudtam, hogy hazudik. Már épp válaszolni akartam, amikor megszólalt a csengő. Egyszerre iramodtunk neki a szűk előszobafolyosón a bejárati ajtó felé. – Hé, ez az én bulim! – rivalltam rá. 3

De Lefty előbb ért oda az ajtóhoz, és kinyitotta. A legjobb barátom, Zack érkezett meg, kinyitotta a szúnyoghálóajtót, és besietett a házba. Kint közben eléggé rákezdett az eső, és róla már csurgott a víz. Átadott egy víztől csöpögő, ezüstszínű papírba csomagolt ajándékot. – Képregények – mondta. – Én már olvastam őket. Az X-Force-os elég klassz. – Köszi – mondtam. – Nem áztak el túlzottan. Lefty kitépte a kezemből az ajándékot, és berohant vele a nappaliba. – Ne nyisd ki! – kiáltottam utána. Csak egy helyre akarja gyűjteni az ajándékokat, kiáltott vissza. Zack levette Red Sox-sapkáját, s szemügyre vehettem új frizuráját. – Ejha! Ez valami… egészen más – mondtam, miközben barátkoztam új kinézetével. Fekete haját egészen rövidre felnyírták a bal oldalon. A többit hosszúra hagyták, és az egészet átfésülték a jobb oldalra. – Hívtál lányokat is – kérdezte –, vagy csak fiúkat? – Jön egypár lány – feleltem. – Erin és April. És talán még az unokahúgom, Debra. – Tudtam, hogy kedveli Debrát. Elgondolkodva bólintott. Zacknek tökkomoly arca van. Messzeségbe bámuló kék szeme olyan, mintha mindig nagyon keményen gondolkozna valamin. Mintha nagyon elmélyült lenne. Olyan, kissé feszült srác ez a Zack. Nem ideges. Csak egy kicsit spannolt. És olyan versengő típus. Mindenben ő akar lenni az első. Ha véletlenül valamiben csak második lesz, azonnal kiakad és elkezdi rugdosni a bútorokat. Gondolom, ismered ezt a típust. – Mit fogunk csinálni? – kérdezte Zack, miközben lerázta a vizet a Red Sox-sapkájáról. Megvontam a vállam. – Elvileg a hátsó kertbe kellett volna kimennünk. Apa reggel fel is szerelte a röplabdahálót. De ez még azelőtt volt, hogy elkezdett volna esni. Kivettem pár filmet. Esetleg nézhetnénk azokat. Megszólalt a csengő. Lefty előbukkant valahonnan a semmiből, Zacket és engem félrelökött az útból, és az ajtó felé vetette magát. – Ja, ti vagytok azok – hallottam a hangját. – Köszönjük a szívélyes fogadtatást. – Felismertem Erin cincogó hangját. A srácok között vannak, akik Erint „egér”-nek hívják, éppen a hangja miatt, meg azért is, mert termetre is aprócska, mint egy kis egér. Rövid, egyenes, szőke haja van, és szerintem nagyon aranyos, de ezt persze senkinek sem árulnám el. – Bejöhetünk? – Ez a másik hang Aprilé volt. April a másik lány a baráti társaságunkban. Göndör, fekete haja van, és sötét, szomorú szeme. Sokáig azt hittem, hogy valóban szomorú, de aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak félénk. – A buli holnap lesz – mondta nekik Lefty. – Micsoda? – kiáltott fel csodálkozva mindkét lány. – Dehogyis! – kiáltottam ki. Odaléptem az ajtóhoz, és arrébb penderítettem Leftyt. Kitártam a szúnyoghálóajtót, hogy Erin és April bejöhessenek. – Ismerhetitek Lefty gyermeteg kis tréfáit – mondtam, s közben odapasszíroztam az öcsém a falhoz. – Lefty maga egy gyermeteg kis tréfa – gúnyolódott Erin. – Hülye vagy – vágott vissza Lefty. Erre ha lehet, egy kicsit még jobban odanyomtam a falhoz, egész testsúlyommal nekifeszülve. De ő egyszer csak hirtelen alábukott, és villámsebesen eliszkolt. – Boldog szülinapot! – köszöntött April, és kirázta az esővizet göndör hajából. Átnyújtott egy karácsonyi csomagolópapírba becsomagolt ajándékot. – Csak ilyen papírunk volt otthon – magyarázta, látván meglepett ábrázatomat. – Neked is boldog karácsonyt – poénkodtam. Az ajándék a mérete alapján CD-nek látszott. – Én elfelejtettem elhozni az ajándékod – mondta Erin. – Mi az? – kérdeztem, miközben bekísértem a lányokat a nappaliba. – Nem tudom. Még meg sem vettem.

4

Lefty kikapta April ajándékát a kezemből, és elrohant, hogy odarakja Zack ajándékának a tetejére, amit már korábban berakott a kanapé mögé, a sarokba. Erin lehuppant a fotel előtti fehér bőrdíványra. April az ablaknál állt, és az esőt bámulta. – Eredetileg virslit sütöttünk volna a kertben – mondtam. – Kissé tocsogósra sikeredtek volna ebben az időben – tűnődött April. Lefty a kanapé mögött állt, és földobta, elkapta, földobta, elkapta a labdát, egy kézzel. – Össze fogod törni azt a lámpát! – figyelmeztettem. Na persze, mintha a falnak beszélnék. – Ki jön még? – kérdezte Erin. Mielőtt válaszolhattam volna, újra megszólalt a csengő. Leftyvel odarohantunk az ajtóhoz. Megbotlott a saját tornacipőjében, és hason csúszott végig a hallon. Annyira jellemző! Fél háromra mindenki megérkezett, összesen tizenöt srác, és elkezdődött a buli. Illetve csak kezdődött volna, mert nem tudtuk eldönteni, hogy mit is csináljunk. Én például a Terminátort akartam megnézni, az egyik filmet, amit kikölcsönöztem. A lányok viszont Monopolyzni akartak. – Ez az én szülinapom! – akadékoskodtam. Végül kompromisszumot kötöttünk. Lejátszottunk egy Monopolyt, utána pedig néztük egy darabig a Terminátort, amíg meg nem éheztünk. Egész jó kis buli volt. Szerintem mindenki okésan érezte magát. Látszólag még April is el tudta magát engedni. Ő ugyanis rendszerint meglehetősen csöndes és feszült szokott lenni a bulikon. Lefty kilöttyintette a kóláját, és kézzel tömte magába a csokitortáját, mert azt gondolta, hogy ez nagyon vicces. De szerencsére ő volt az egyetlen állat a társaságban. Kerek perec közöltem vele, hogy egyedül azért szerepel ő is a meghívottak között, mert családtag, és nem tudtam volna sehova se elsuvasztani a többiek elől. Erre azzal válaszolt, hogy amilyen nagyra csak tudta, kitátotta a száját, s így mindenki jól láthatta benne az összerágott csokitortát. Miután kibontottam az ajándékokat, visszaraktam a videóba a Terminátort. De ekkor már mindenki készülődött hazafelé. Úgy öt óra körül lehetett, azt hiszem. Sokkal későbbnek tűnt. Éjszakai sötétség volt kint, még mindig tombolt a vihar. A szüleim a konyhában takarítottak. Egyedül Erin és April volt még ott a vendégek közül. A megbeszélés szerint Erin mamájának kellett értük jönnie. Telefonált, és mondta, hogy egy kicsit késni fog. Whitey a nappali ablakánál állt, és éktelenül ugatott. Kinéztem. Senkit se láttam. Két kézzel megragadtam, és arrébb tuszkoltam az ablaktól. – Menjünk föl a szobámba – javasoltam, miután sikerült azt az oktondi kutyát lecsillapítanom –, kaptam egy új Super Nintendo játékot, és szeretném kipróbálni. Erin és April örömmel követtek. Valami oknál fogva egyáltalán nem voltak oda a Terminátorért. Az emeleti folyosón koromsötét volt. Fölkattintottam a villanykapcsolót, de a villany nem gyulladt fel. – Bizonyára kiégett az izzó – jegyeztem meg. A szobám a folyosó végén volt. Lassan tapogattuk ki az utat a sötétben. – Elég kísérteties itt fönn – jegyezte meg csendesen April. És amint ezt kimondta, kivágódott a fehérneműs szekrény ajtaja, és fülsiketítő üvöltéssel egy sötét alak vetette magát ránk.

5

2 Amikor a lányok ijedtükben felsikoltottak, az üvöltöző alak elkapott a derekamnál fogva, és letepert a padlóra. – Lefty – szállj már le! – kiáltottam dühösen. – Egyáltalán nem vicces! Röhögött, mint valami eszelős. Azt gondolta, hogy irtó nagy szám. – Megvagytok! – süvöltötte. – Most jól rátok ijesztettem! – Egyáltalán nem ijedtünk meg – erősködött Erin. – Tudtuk, hogy te vagy az. – Akkor miért sikítottatok? – kérdezte Lefty. Erin erre nem tudott mit válaszolni. Leráztam magamról Leftyt, és föltápászkodtam. – Ez elég hülye dolog volt, Lefty. – Mióta várakoztál a fehérneműs szekrényben? – kérdezte April. – Már egy jó ideje – felelte Lefty. Már ő is fel akart állni, amikor Whitey rohant oda hozzá, és veszettül nyaldosni kezdte a képét. Ez annyira csiklandozta Leftyt, hogy röhögőgörcsben fetrengett a hátán. – Whitey-t is megijesztetted – mondtam. – Egyáltalán nem. Whitey sokkal okosabb nálatok, srácok. – Lefty eltolta magától Whitey-t. Whitey szaglászni kezdte a folyosó végéből nyíló ajtót. – Hová vezet az az ajtó, Max? – kérdezte Erin. – A padlásra – feleltem. – Van padlásotok? – kiáltott fel Erin. Mintha ez valami baromi nagy dolog lett volna. – Mi van ott fönn? Imádom a padlásokat! – Micsoda? – meredtem rá a sötétben. A lányok néha elég elvarázsoltak tudnak lenni. Úgy értem, hogy a fenébe szeretheti valaki a padlásokat? – Egy csomó régi kacat, ami még a nagyszüleimé volt – feleltem. – Ez régen az ő házuk volt. Anya és apa fölpakolták egy csomó cuccukat a padlásra. Szinte soha nem szoktunk fölmenni oda. – Fölmehetnénk szétnézni? – kérdezte Erin. – Azt hiszem, igen – feleltem. – Bár nem hinném, hogy túl izgalmas lenne odafönn, vagy ilyesmi. – Imádom a régi kacatokat – lelkendezett Erin. – De olyan sötét van… – szólalt meg halkan April. Azt hiszem, félt egy kicsit. Kinyitottam az ajtót, és a villanykapcsoló felé nyúltam, ami közvetlen az ajtón belül volt. A padláson felgyulladt egy mennyezetről lelógó lámpa. Halványsárga fény vetült ránk, amint fölfelé bámultunk a meredek falépcsőn. – Látod? Villany van odafönt – mutattam Aprilnek. Fölfelé indultam a lépcsőfokokon. Minden egyes lépésnél megreccsentek a tornacipőm alatt. Tökhosszúra nyúlt az árnyékom. – Jöttök? – Erin mamája bármelyik percben itt lehet mondta April. – Csak épp fölnézünk, és már jövünk is le – ígérte Erin. Finoman taszajtott egyet Aprilen. – Na, gyerünk! Whitey izgatott farkcsóválással elügetett mellettünk, miközben kaptattunk fölfelé a lépcsőn, körmei hangosan koccantak a fa lépcsőfokokon. Körülbelül félúton fölfelé a levegő melegebb és szárazabb lett. A legfelső lépcsőfokon megálltam és körbepillantottam. A padlás hosszan kiterjedt mindkét irányban. Egyetlen hosszú helyiség volt, dugig régi bútorokkal, kartondobozokkal, régi ruhákkal, horgászbotokkal, megsárgult magazinok kötegeivel – mindenféle kacattal. 6

– Óóó, micsoda dohszag! – kiáltott fel elégedetten Erin, és tett egypár lépést a tágas helyiségben. Mélyen magába szívta a levegőt. – Imádom ezt az illatot! – Te aztán tényleg totál dilinyós vagy, hallod – csóváltam a fejem. Az eső hangosan dobolt a tetőn. A hangja, mint valami szűnni nem akaró robaj, visszhangzott az alacsony padlástérben. Olyan volt, mintha egy vízesés alatt állnánk. Mind a négyen körbeindultunk, hogy szétnézzünk egy kicsit. Lefty továbbra sem hagyta abba a labdadobálást, nekidobta a tetőgerendáknak, majd elkapta a visszahulló labdát. Észrevettem, hogy April igyekszik Erin közelében maradni. Whitey bőszen szimatolt a falak mentén. – Szerintetek vannak itt fönn egerek? – kérdezte Lefty ördögi vigyorral az arcán. Láttam, ahogy April szemei kikerekednek. – Nagy, kövér egerek, akik szeretnek lányok lábaira felszaladgálni? – folytatta kajánul. Kisöcsémnek rettentő jó humorérzéke van. – Nem mehetnénk már? – türelmetlenkedett April. Elindult vissza, a lépcső felé. – Nézzétek, micsoda régi magazinok! – álmélkodott Erin, meg sem hallva barátnője sürgetését. Kezébe vett egyet, és lapozgatni kezdte. – Idessetek! Nem semmi, micsoda ruhákat viselnek ezek a modellek! – Hé – mi a fenét csinál Whitey? – kérdezte váratlanul Lefty. Követtem a tekintetét a túlsó fal felé. A magasra tornyozott kartondobozok mögül kilátszott Whitey vadul csóváló farka. És az is hallatszott, hogy veszetten kaparászik valamit. – Whitey – gyere ide! – szóltam rá. Természetesen rám se hederített. Még vadabbul folytatta a kaparászást. – Whitey, mit kaparászol? – Valószínűleg épp egy egeret marcangol – vélekedett Lefty. – Már itt se vagyok! – kiáltott fel April. – Whitey? – hívtam. Megkerülve egy régi ebédlőasztalt, átküzdöttem magam a telezsúfolt padláson. Egyszer csak látom, hogy Whitey egy ajtó alját kaparássza. – Hé, ezt nézzetek! – kiáltottam oda a többieknek. – Whitey rátalált egy rejtett ajtóra. – Baró! – kiáltott fel Erin, és odasietett. Lefty és April szorosan a nyomában. – Erről nem is tudtam, hogy létezik – mondtam. – Ennek utána kell járnunk! – sürgetett Erin. – Lássuk, mi van a túloldalon! És ekkor kezdődtek a bajok. Most már érted, miért mondtam, hogy mindenről Whitey tehet? Ha az a süket kutya nem kezd el szaglászni meg kaparászni, talán sohasem akadtunk volna rá arra az elrejtett padlásszobára. És sohasem fedeztük volna fel azt a szívdobogtatóan izgalmas – és félelmetes – titkot, ami a mögött a faajtó mögött lapulva várt ránk.

7

3 – Whitey! – Letérdeltem, és elhúztam a kutyát az ajtótól. – Mi a baj, kutyó? Abban a pillanatban, ahogy arrébb húztam, Whitey egy csapásra elvesztette minden érdeklődését az ajtó iránt. Elkocogott, és nekifogott egy másik sarkot szaglászni. Ennyit a rövid koncentrálóképességéről. Különben, szerintem ez az alapvető különbség a kutya és az ember között. Az eső továbbra is kitartó robajjal bombázta a tetőt a fejünk fölött. Hallottam a szél süvítését a ház sarkai felől. Igazi tavaszi vihar volt ez. Az ajtó, körülbelül fele magasságban egy rozsdás retesszel záródott. Ennek ellenére könnyen el lehetett csúsztatni, és a vetemedett faajtó, még mielőtt hozzáértem volna, résnyire kitárult. Csikorogtak a zsanérok, ahogy magam felé húztam az ajtót, és szinte tapintható volt a sötétség, ami föltárult a túloldalon. Félig sem nyitottam még ki az ajtót, Lefty hirtelen átbújt alattam, és beugrott a sötét helyiségbe. – Egy hulla! – sivította. – Neeee! – Erin és April egyszerre sikoltottak fel ijedtükben. Én azonban jól ismertem Lefty agyatlan humorát. – Ügyes volt, Lefty – mondtam, és beléptem utána. Naná, hogy csak marhult. Egy apró, ablaktalan szobában találtam magam. Az egyetlen fényforrás az a halványsárga fényű lámpa volt, ami a padlástér közepén, a mennyezetről függött. – Tárd ki teljesen az ajtót, hogy bejöhessen a fény – utasítottam Erint. – Az orromig se látok. Erin kitárta az ajtót, és elé tolt egy kartondobozt, hogy kitámassza vele. Utána Aprillel együtt beóvakodtak, hogy csatlakozzanak Leftyhez és hozzám. – Ez nagyobb annál, hogy csak egy kamra legyen – jegyezte meg Erin, és a hangja most még cincogósabb volt, mint általában. – Akkor hát mi ez? – Csak egy szoba, azt hiszem – feleltem, miközben még mindig arra vártam, hogy a szemem hozzászokjon a félhomályhoz. Egy újabb lépést tettem a szoba belseje felé. Ugyanabban a pillanatban egy sötét alak lépett felém. Felsikoltottam, és hátrahőköltem. Velem egyszerre az alak is hátrahőkölt. – Az egy tükör, te dinka! – szólalt meg Lefty, és kitört belőle a nevetés. Egy pillanattal később már mind a négyen nevettünk. Feszült, áthatóan magas hangú nevetés volt ez. Valóban egy tükör állt előttünk. A kis, négyszögletes szobába beszűrődő halványsárga fényben most már magam is tisztán láttam. Egy sötét színű fakeretbe foglalt, nálam nagyjából hatvan centivel magasabb, nagy, négyszögletes tükör volt, és egy faalapzaton nyugodott. Közelebb léptem, és a tükörképem ezúttal is felém indult, hogy üdvözöljön. Meglepetésemre a tükörkép teljesen tiszta, jól látható volt. Pornak semmi nyoma az üvegen, dacára annak, hogy ki tudja, mióta nem járt már itt senki. A tükör elé léptem, és vizsgálgatni kezdtem a hajamat. Úgy értem, erre való egy tükör, vagy nem? – Ki az, aki egy tükröt önmagában beállít egy szobába? – kérdezte Erin. Jól láttam sötét tükörképét, úgy egyméternyire magam mögött. 8

– Lehet, hogy ez egy értékes bútordarab, vagy ilyesmi – tűnődtem, és a farzsebembe nyúltam a fésűmért. – Tudod, egy antik. – A szüleid hozták fel ide? – kérdezte Erin. – Fogalmam sincs – feleltem. – Talán még a nagyszüleimé volt. Egyszerűen fogalmam sincs. – Egypárszor átfutottam a fésűvel a hajamon. – Nem mennénk már? Ez nem túl izgalmas – sürgetett April. Azóta sem jött beljebb az ajtótól. – Lehet, hogy ez valami vidámparki tükör volt – vetette fel Lefty, majd rögtön félre is tolt, és elkezdett pofákat vágni a tükörbe, mindössze néhány centire tartva arcát az üvegtől. – Tudjátok, olyan elvarázsolt kastélyos tükör, amibe ha belenézel, tojás alakúnak látod a tested. – Te már anélkül is tojás alakú vagy – hülyéskedtem, és félretoltam. – Legalábbis a fejed. – Te vagy egy rothadt tojás! – vágott vissza. – Bűzgolyó! Belenéztem a tükörbe. Tökéletesen normálisan néztem ki, semmi torzítás. – Hé, April, gyere már be! – unszoltam. – Eltakarod a fényt. – Nem mennénk már végre innen? — nyafogta. Vonakodva bár, de elmozdult az ajtóból, néhány apró lépést téve a szoba belseje felé. – Különben is, kit érdekel egy ilyen régi tükör? – Hé, nézzétek csak! – mutattam. Észrevettem egy lámpát, ami a tükör tetejéhez volt erősítve. Ovális alakú volt, és rézből, vagy valami másfajta fémből készült. A villanykörte hosszú volt és keskeny, majdnem mint egy fénycső, csak rövidebb. Merően néztem fölfelé, és próbáltam kivenni a részleteket a gyenge fényben. – Csak tudnám, hogyan kell felkapcsolni. – Van ott egy lánc – jött oda mellém Erin. És tényleg, egy vékonyka kis lánc függött a lámpa jobb oldalán, mintegy harminc centit belógva a tükör tetejétől. – Kíváncsi vagyok, hogy működik-e – mondtam. – A villanykörte valószínűleg ki van égve – jegyezte meg Lefty. Jó öreg Lefty. Az örök optimista. – Ezt csak egy módon deríthetjük ki – mondtam erre. Lábujjhegyre álltam, és felnyújtóztam a láncig. – Légy óvatos! – figyelmeztetett April. – He? Hisz ez csak egy lámpa – nyugtattam. Híres utolsó szavak. Fölnyúltam. Mellé. Újabb próbálkozás. Másodjára már sikerült megragadnom a láncot, és meghúztam. A lámpa ijesztően fényes villanással gyulladt fel, azután normál fényerőre halványodott vissza. A különlegesen fehér fény csillogva verődött vissza a tükörből. – Hé, ezt már nevezem! – kiáltottam fel. – Bevilágítja az egész szobát. Jó erős, mi? Senki sem válaszolt. – Azt mondtam, jó erős, mi? A többiek még mindig nem szóltak egy szót sem. Hátrafordultam, és meglepve tapasztaltam, hogy a rettenet kifejezése ült ki mind a három arcra. – Max?! – kiáltotta Lefty, meredten bámulva rám, a szemgolyói szinte szó szerint majd kiestek az üregükből. – Max, hol vagy?! – kiabálta Erin. Aprilhez fordult. – Hova lett? – Hiszen itt vagyok – szóltam. – Egy lépést se mozdultam innét. – De mi nem látunk téged! – jajveszékelt April.

9

4 Mindhárman abba az irányba néztek, ahol én álltam, a szemük kidülledt, s az arcukon változatlanul a rettenet kifejezése ült. De tudtam, hogy csak marhulnak. – Szálljatok le rólam, srácok – mondtam. – Azért nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek látszom. Nem dőlök be az ostoba vicceteknek! – De, Max… mi nem viccelünk! – bizonygatta Lefty. – Nem látunk téged! – ismételte meg Erin is. Baromság, baromság, baromság! A fénytől hirtelen fájni kezdett a szemem. Mintha egyre erősödött volna. Egyenesen az arcomba sütött. Az egyik kezemet ellenzőül a szemem elé tartva, a másik kezemmel fölnyúltam, és meghúztam a láncot. A lámpa lekapcsolódott, de a fehér ragyogást még mindig észleltem. Próbáltam pislogással megszüntetni, de változatlanul nagy fényes foltokat láttam magam előtt. – Hé, újra látunk! – kiáltott fel Lefty. Odaugrott, megragadta a karom, és szorongatni kezdte, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy valóságos vagyok, vagy ilyesmi. – Mi van már? – csattantam föl. Kezdtem begurulni. – Nem dőltem be a hülye viccednek, Lefty. Akkor meg minek folytatod? Megdöbbenésemre, Lefty nem engedett el. Továbbra is szorongatta a karom, mintha kifejezetten félne elengedni. – Egyáltalán nem viccelődtünk, Max – bizonygatta halk hangon Erin. – Tényleg nem láttunk téged. – Talán a lámpa, ahogy belevilágított a tükörbe – mondta April. A fal mellett lapult, az ajtó mellett. – Olyan erős volt a fénye. Szerintem csak valami optikai csalódás lehetett, vagy ilyesmi. – Ez nem volt optikai csalódás – mondta Erin. – Közvetlenül Max mellett álltam. És nem láttam őt. – Láthatatlan volt – tette hozzá Lefty ünnepélyesen. Fölnevettem. – Látom, rám akarjátok hozni a frászt, srácok – mondtam. – És, mi tagadás, egész ügyesen csináljátok! – Te hoztad ránk a frászt! – kiáltotta Lefty. Elengedte a karom, és odalépett a tükörhöz. Követtem a tekintetét. – Ott vagyok, ni – mondtam, rámutatva a tükörképemre. A tarkómon egy hajszál meredt fölfelé. Óvatosan lesimítottam. – Menjünk már innen! – könyörgött April. Lefty dobálni kezdte a labdáját, s közben a tükörben vizsgálgatta magát. Erin megkerülte a tükröt, és bekukkantott a háta mögé. – Itt hátul túl sötét van. Nem látok semmit – mondta. Visszajött a tükör elé, és fölnézett az ovális alakú lámpára. – Abban a pillanatban eltűntél, ahogy megrántottad azt a láncot. – Ezek szerint tényleg nem hülyéskedsz! – mondtam. Most először kezdtem hinni, hogy nem csak ugratás volt az egész. – Láthatatlan voltál, Max. – mondta Erin. – Paff! És már el is tűntél. – Úgy van – helyeselt Lefty, továbbra is a labdáját dobálgatva, és közben csodálattal szemlélte alakját a tükörben. – Optikai csalódás volt az egész – erősködött April. – Miért kell e miatt a dolog miatt ekkora hűhót csapni, srácok? – Nem az volt! – bizonygatta Erin. 10

– Fölkapcsolta a villanyt. Egy villanás, és már el is tűnt – mondta Lefty. Elejtette a labdát. Az hangosan pattogott a keményfa padlón, azután begurult a tükör mögé. Lefty egypár pillanatig habozott. Majd elindult, hogy megkeresse a labdát a sötétben. Néhány másodperc elteltével futva érkezett vissza. – Tényleg láthatatlan voltál, Max – mondta. – Tényleg – mondta Erin is, és mereven rám nézett. – Bizonyítsátok be! – mondtam nekik. – Menjünk már! – rimánkodott April. Az ajtóban állt, egyik lábával belül, a másikkal kívül a szobán. – Hogy érted, hogy bizonyítsuk be? – kérdezte Erin, a tükörben látható sötét tükörképemhez intézve szavait. – Mutasd meg! – mondtam. – Úgy érted, csináljam azt, amit te csináltál? – kérdezte Erin, és hátrafordult, hogy a valódi énemhez beszéljen. – Pontosan – feleltem. – Te is válj láthatatlanná! Éppen úgy, ahogyan én tettem. Erin és Lefty rám meredt. Leftynek leesett az álla. – Ez baromság! – hallottuk April hangját a hátunk mögül. – Én megcsinálom – vállalkozott Lefty. Odalépett a tükörhöz. A vállainál fogva húztam vissza. – Nem te – mondtam. – Te még túl fiatal vagy. Megpróbálta kihúzni magát a kezeim közül, de jó erősen tartottam. – No, mi lesz, Erin? – sürgettem, karjaimmal átölelve Lefty derekát, hogy visszatartsam a tükörtől. Erin vállat vont. – Oké. Megpróbálom, azt hiszem. Lefty beszüntette a rángatózást. Egy kissé lazítottam a szorításon. Figyeltük, ahogy Erin odalép a tükörhöz. A tükörképe visszabámult rá, sötéten, homályosan. Lábujjhegyre állt, fölnyújtózkodott, és megragadta a lámpa láncát. Felém pillantott, és elmosolyodott. – Már itt se vagyok – mondta.

11

5 A lánc kicsúszott Erin kezéből. Újra fölnyúlt érte, és megragadta. Már éppen megrántotta volna, amikor egy lentről jövő női hang megzavarta. – Erin! Fönt vagy? April? Fölismertem a hangot. Erin mamája volt. – Igen. Itt vagyunk fent! – kiáltott le Erin. Elengedte a láncot. – Gyerünk, lefelé! Késésben vagyunk! – kiáltott föl a mamája. – De különben is, mit csináltok ott a padláson? – Semmi különöset – szólt le Erin. Felém fordult, és vállat vont. – Jó. Én már itt sem vagyok! – kiáltott fel megkönnyebbülten April, és a lépcsőhöz sietett. Mindnyájan követtük, és zajosan ledübörögtünk a nyikorgó falépcsőn. – Mit csináltatok ott fönn? – kérdezte anya, amikor már mindnyájan lent voltunk a nappaliban. – Olyan poros az a padlás. Csodálom, hogy nem koszoltátok össze magatokat. – Csak nézelődtünk – mondtam. – Egy régi tükörrel játszottunk – mondta Lefty. – Tökszuper volt! – Egy tükörrel játszottatok? – Erin mamája értetlenkedve pillantott anyára. – Sziasztok, srácok – köszönt el sietősen Erin, és az ajtó felé vonszolta a mamáját. – Szuper volt a buli, Max. – Igen. Kösz szépen – csatlakozott April is. Kiléptek az ajtón. Az eső csak nemrég állt el. Álltam a szúnyoghálóajtónál, és néztem, ahogy kerülgetik a pocsolyákat, útban a kocsi felé. Amikor visszatértem a nappaliba, Lefty megint csak a labdáját hajigálta a mennyezet felé, és megpróbálta a visszahulló labdát a háta mögött elkapni. Nem sikerült. A labda fölpattant a földről, rá egy asztalkára, ahol telibe talált egy nagy váza tulipánt. Micsoda csörömpölés! A váza darabokra tört. A tulipánok szanaszéjjel repültek. Az összes víz kiömlött a szőnyegre. Anya a fejéhez kapott, és mondott valamit halkan az ég felé, ahogy mindig is tenni szokta, amikor valamitől nagyon kiakad. Utána aztán alaposan kezelésbe vette Leftyt. Magából kikelve kiabált: – Hányszor mondtam már neked, hogy ne dobáld azt a labdát a házban? – Meg ilyesmit. Nem hagyta abba egyhamar. Lefty bekuporodott egy sarokba, és igyekezett minél kisebbre összehúzni magát. Bocsánat, bocsánat, ismételgette, de anya annyira hangosan kiabált, hogy nem hinném, hogy meghallotta. Lefogadom, hogy Lefty szívesen láthatatlanná vált volna abban a pillanatban. De nem volt más választása, állnia kellett a szidalmakat. Utána mindketten segítettünk a romok eltakarításában. Néhány perccel később újra látom, hogy a labdáját hajigálja a nappaliban. Ez Lefty. Soha, semmiből nem tanul. *** Néhány napig egyáltalán nem jutott eszembe a tükör. Lefoglalt a suli, meg más dolgok. Például a tavaszi koncert próbái. Én ugyan csak a kórusban énekelek, mégis el kell járnom az összes próbára. 12

Erinnel és Aprillel gyakran összefutottam a suliban. De a tükörről egyikük sem tett említést. Talán ők is megfeledkeztek róla. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen semelyikünk sem akart rágondolni. Eléggé hátborzongató volt, ha az ember leállt, hogy végiggondolja a történteket. Már úgy értem, ha tényleg elhitte azt, amit a többiek mondtak. Akkor, azon a szerda éjjelen nem jött álom a szememre. Feküdtem az ágyamban, fölfelé bámultam, és figyeltem a mennyezeten ide-oda hintázó árnyakat. Megpróbálkoztam a birkaszámolással. Megpróbáltam jó szorosan behunyni a szemem és visszaszámolni ezertől. De valamiért nagyon föl voltam spannolva. Egyáltalán nem voltam álmos. Hirtelen azon vettem magam észre, hogy a padláson lévő tükrön jár az eszem. Mit keres az ott fönn? kérdeztem magamtól. Miért van bezárva abba a rejtekszobába, és miért van az ajtó gondosan bereteszelve? Kié egyáltalán? A nagyszüleimé? Ha igen, miért rejtették volna el abban a kis szobában? Kíváncsi voltam, hogy anya és apa egyáltalán tudja-e, hogy ott van. Visszagondoltam arra, mi is történt azon a szombati napon, a szülinapi bulim után. Elképzeltem magam, amint ott állok a tükör előtt. A hajamat fésülöm. Azután a láncért nyúlok. Meghúzom. Erős fény villan, amint a lámpa felgyullad. És azután… Láttam vajon a tükörképemet a tükörben, miután fölgyulladt a lámpa? Erre nem emlékeztem. Láttam magamat egyáltalán? A kezem? A lábam? Nem tudtam visszaidézni. – Vicc volt az egész – mondtam ki fennhangon, ott az ágyamban fekve, és lerúgtam magamról a takarót. Csakis vicc lehetett. Lefty mindig mindenféle hülyeséget kitalált, csak hogy ugrasson, és lássa az eltorzult arcomat. Az öcsém nagy tréfamester. Mindig is az volt. Soha nem láttam még komolynak. Soha. Akkor miért gondoltam azt, hogy ezúttal nem viccelt? Csak mert Erin és April is egy véleményen volt vele? Még mielőtt ráébredtem, mit teszek, már ki is másztam az ágyból. Csak egy módja van annak, hogy kiderítsem, ugrattak vagy sem, mondtam magamban. A sötétben megkerestem a papucsomat. Begomboltam a pizsamafölsőm, amely, miközben álmatlanul forgolódtam, kigombolódott. Azután, amilyen halkan csak tudtam, kilopakodtam a folyosóra. Sötét volt a házban, egyedül egy aprócska éjjeli lámpás világított közvetlenül Lefty hálószobája mellett a padló közelében, a falon. A családban egyedül Lefty volt az, aki éjjelente időnként fölkelt. Ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy kis éjjeli lámpa a szobájában, és egy kint, a folyosón, annak ellenére, hogy emiatt gyakran gúnyolódtam vele. Most hálás voltam ezért a fényért, miközben lábujjhegyen a padláslépcső felé igyekeztem. Bármennyire is óvatos voltam, a padlódeszkák meg-megnyikordultak a lábaim alatt. Egyszerűen lehetetlenség nem ütni semmi zajt egy olyan régi házban, mint a miénk. Megtorpantam, és visszafojtott lélegzettel füleltem, nem hallottak-e meg. Teljes csönd. Vettem egy mély lélegzetet, kinyitottam a padlásajtót, tapogatóztam egy kicsit a sötétben, amíg megtaláltam a villanykapcsolót, és fölkapcsoltam a padlásvilágítást. Ezután lassan, egész súlyommal a korlátra nehezedve, megindultam fölfelé a meredek lépcsőn, minden erőmmel azon igyekezve, nehogy megnyikorduljanak lépteim alatt a korhadt lépcsőfokok. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart, hogy fölérjek a lépcsőn. Nagy sokára ott álltam a legfölső lépcsőfokon, és körbe-körbe nézelődtem, szoktatva a szemem a sárga fényhez. 13

Meleg és fülledt volt a padlás. Olyan száraz volt a levegő, hogy szinte égette az orrom. Hirtelen késztetést éreztem, hogy sarkon forduljak és visszamenjek a szobámba. De akkor a szemem egyszer csak a kis rejtekszobába vezető ajtóra tévedt. Nagy sietségünkben, miután kijöttünk, tárva-nyitva hagytuk a szoba ajtaját. Tekintetemet mereven a nyitott ajtó mögötti sötétségre szegezve, keresztülvágtam a kacatokkal telezsúfolt padláson. Nyikorogtak, nyöszörögtek a padlódeszkák a lépteim alatt, de én szinte meg sem hallottam. Húzott maga felé a nyitott ajtó, húzott a rejtélyes szoba, mintha csak egy roppant erős mágnes vonzásába kerültem volna. Újra látnom kellett azt a magas tükröt. Muszáj volt megvizsgálnom, közelről szemügyre vennem. Meg kellett tudnom róla az igazságot. Habozás nélkül beléptem a kis szobába, és odaléptem a tükörhöz. Megálltam egy pillanatra, és szemügyre vettem homályos tükörképemet. A hajam olyan volt, akár egy szénaboglya, de ezzel most nem törődtem. Néztem magam, néztem a szemem. Ezután hátráltam egy lépést, hogy más szögből is megvizsgáljam magam. A tükörben látszott az egész testem, tetőtől talpig. Nem volt semmi különös a tükörképemben. Nem volt se torz, se furcsa. Maga a tény, hogy ennyire normális volt, segített lehiggadnom. Bár nem voltam tudatában, a szívem vadul verdesett, mint valami izgatott pillangó. A kezem és a lábam, akár a jégcsap. – Nyugi, Max – súgtam magamnak, figyelve közben, hogy a sötét tükörben ugyanezt teszi a tükörképem is. Saját örömömre eljártam egy mókás kis táncot, ráztam az egész testem, és közben a kezeimet a fejem fölött lengettem. – Nincs ebben a tükörben semmi különös – mondtam fennhangon. Kinyújtottam felé a kezem, és megérintettem. Bár a szobában fülledt meleg volt, az üveget hűvösnek éreztem. Végighúztam a kezemet az üvegen, egészen a fakeretig. Ezután a kereten simítottam végig, fölfelé, majd lefelé. Az is sima és hűvös tapintású volt. Hisz ez csak egy tükör, gondoltam, egyre jobban megkönnyebbülve. Csak egy régi tükör, amit valaki sok-sok évvel ezelőtt fölhozott ide, s később megfeledkezett róla. Egyik kezemmel továbbra is a keretet fogva hátraléptem, a tükör mögé. Túl sötét volt ahhoz, hogy tisztán lehessen látni, de úgy tűnt, nincs ott semmi érdekes. Hát, akkor talán föl is kapcsolhatnám a világítást a tükör tetején, gondoltam. Visszaléptem a tükör elé. Mindössze néhány centiméterre álltam tőle, és amikor föl akartam nyúlni a láncért, egyszer csak megakadt valamin a szemem. – Óóó! – kiáltottam fel, mert megpillantottam két szemet, messze lent a tükör aljában. Két szemet, mely egyenesen rám meredt.

14

6 Elakadt a lélegzetem. A pillantásom a sötét tükörképre esett. A két szem kitartóan meredt rám. Sötét és gonosz volt a pillantása. Pánikszerű kiáltást hallatva, elfordultam a tükörtől. – Lefty! – Rikoltásszerű hang szakadt fel a torkomból, mintha közben valaki fojtogatott volna. Lefty ott állt, alig egylépésnyire az ajtótól, és vigyorgott. Utólag leesett, hogy Lefty szemeit láttam a tükörben. Odarohantam hozzá, és megragadtam a vállánál fogva. – Halálra rémisztettél! – Félig kiabáltam, félig suttogtam. Teli szájjal vigyorgott. – Hülye vagy – mondta. Kedvem lett volna megfojtani. Azt gondolta, csoda óriási poént sütött el. – Miért kellett mögém lopakodnod? – ripakodtam rá, és taszítottam egyet rajta, hogy nekitántorodott a falnak. De ő csak a vállát vonogatta. – Különben is, mit keresel itt fönn?! – sziszegtem. Mindig előttem volt az a tükörből rám meredő sötét szempár. Kilelt a hideg tőle! – Hallottalak – magyarázta, háttal a falnak dőlve, s egy pillanatra sem hagyta abba a vigyorgást. – Ébren voltam. Hallottam, ahogy elmész a szobám előtt. Így aztán utánad eredtem. – Nos, nem szabadna itt lenned! – csattantam rá. – De neked sem! – vágott vissza. – Irány lefelé, és nyomás vissza az ágyba – mondtam. A hangom újra nyugodtan csengett. Igyekeztem úgy beszélni vele, hogy elhiggye, komolyan gondolom, amit mondok. Lefty azonban meg se moccant. – Kényszeríts, ha bírsz – mondta. Egy újabb klasszikus, mindent elsöprő érv! – Komolyan mondom – figyelmeztettem. – Mars vissza az ágyba! – Kényszeríts, ha bírsz – ismételte kajánul. – Elárulom anyának és apának, hogy itt vagy fönn – tette még hozzá. Utálom, ha fenyegetnek. És ezt ő tudja jól. Ezért szokott megfenyegetni a nap minden órájában. Néha szeretnék egy jó nagyot bemosni neki. De mi egy erőszakmentes család vagyunk. Anya és apa mindig ezzel jön, amikor összeakaszkodunk Leftyvel. – Abbahagyni, ti ott ketten! Mi egy erőszakmentes család vagyunk. Az erőszakmentesség néha nagyon frusztráló tud lenni. Érted, mire gondolok? Ez a mostani is egy ilyen pillanat volt. De már láttam, hogy nem sikerül majd egykönnyen megszabadulnom Leftytől. Eltökélte magát, hogy ott marad velem a padláson, és megnézi, mit akarok a tükörrel. Végül már a szívem is normálisan vert. Kezdtem lecsillapodni. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy nem veszekszem vele, hadd maradjon. Visszafordultam a tükörhöz. Szerencsére nem várt rám egy újabb meredten bámuló szempár! – Mit csinálsz? – kíváncsiskodott Lefty, és karját a mellkasa előtt összefonva, mögém lépett. – Csak meg akarom vizsgálni ezt a tükröt – feleltem. – Megint láthatatlanná fogsz válni? – kérdezte. Közvetlenül mögöttem állt, és a lehelete savanyúkáposzta-szagú volt. 15

Felé fordultam, és hátrébb löktem pár lépéssel. – Menj már odébb! – förmedtem rá. – Bűzlik a leheleted! Ennek persze egy újabb ostoba vita lett a következménye. Már megbántam, hogy följöttem ide. Jobban tettem volna, hogyha ágyban maradok. Végül sikerült rábírnom, hogy legalább harminc centivel álljon távolabb tőlem. Elsöprő diadal. Ásítva visszafordultam a tükörhöz. Kezdett erőt venni rajtam az álmosság. Talán a padlás melege miatt. Talán mert lefárasztott a tökkelütött öcsémmel folytatott vita. Vagy egyszerűen azért, mert már valóban későre járt, és fáradt voltam. – Föl fogom kapcsolni a lámpát – mondtam a láncért nyúlva. – Szólj, ha megint láthatatlanná válnék. – Nem! – Újra mellém furakodott. – Én is ki akarom próbálni! – Szó se lehet róla! – mondtam, és visszalöktem. – De szó lehet róla! – Teljes erejéből nekem feszült. Én se hagytam magam. Aztán támadt egy jobb ötletem. – Mi lenne, ha mindketten a tükör elé állnánk, és úgy húznám meg a láncot? – Oké. Rajta! – Lefty odaállt kábé egy centire a tükörtől úgy, hogy az orra szinte megérintette a tükörképét, és vigyázzba merevedett. Röhejesen festett, különösen abban a lehetetlen, zöld pizsamájában. Mellé léptem. – Most nem ugrik a majom a vízbe – mondtam. Fölnyúltam, megragadtam a láncot, és megrántottam.

16

7 A lámpa a tükör tetején villant egyet. – Áu! – kiáltottam. Olyan erős volt a fénye, hogy belefájdult a szemem. Utána azonban hamarosan halványodni kezdett, és a szemem is gyorsan hozzászokott. Leftyhez fordultam, és már éppen mondani akartam valamit. Nem emlékszem, mi volt az. Teljesen kiment a fejemből, amikor rádöbbentem, hogy Lefty eltűnt. – L-Lefty? – dadogtam. – Itt állok melletted – felelte. A hangja egészen közelről hallatszott, de őt magát nem láttam. – Max – te hol vagy? – Hát nem látsz engem? – kiáltottam döbbenten. – Nem – felelte Lefty. – Nem látlak. Éreztem a rossz szagú leheletét, s ebből tudtam, hogy tényleg ott van. De láthatatlan volt. Nem volt sehol. Eltűnt. Tehát mégsem ugrattak! Erin, April és Lefty nem hazudott, amikor azon a szombati napon, a szülinapi bulim után itt fönn voltunk a padláson. Valóban láthatatlanná váltam. És most újra láthatatlanná váltam, méghozzá az öcsémmel együtt. – Hé, Max – a hangja egészen vékony és reszketeg volt. – Ez elég furcsa, nem? – Ja. Elég furcsa – mondtam. – Tényleg nem látsz engem, Lefty? – Tényleg. És magamat se látom – mondta. A tükör. El is felejtettem, hogy megnézzem magam a tükörben. Vajon van tükörképem? Odafordultam, és belenéztem a tükörbe. A keret tetejéről fény ömlött alá, vakító ragyogással árasztva el az üveget. Belepillantottam a ragyogásba, és… semmi! Nem láttam semmit! Sem magamat. Sem Leftyt. Csak a mögöttünk lévő fal tükörképét, és a nyitott ajtóét, amely a padlás többi részébe vezetett. – Nincs-nincs tükörképünk – mondtam. – Ez azért elég klassz – jegyezte meg Lefty. Megragadta a karomat. Ijedtemben ugrottam egyet. – Hé! – kiáltottam. Hátborzongató érzés volt egy láthatatlan ember kezét érezni. Én is megragadtam őt. Megcsiklandoztam bordáit. Elnevette magát. – A testünk még mindig megvan – állapítottam meg. – Egyszerűen csak nem látjuk. Megpróbált megcsiklandozni, de eltáncoltam előle. – Hé, Max, hova tűntél? – A hangjába megint ijedtség vegyült. – Találj meg, ha tudsz! – ingerkedtem vele, s közben a fal felé hátráltam. – N-Nem tudlak – felelte elcsukló hangon. – Gyere vissza ide, oké? – Azt már nem! – feleltem. – Nem akarom, hogy újra megcsikizz. – Nem foglak – esküdözött Lefty. – Megígérem. Visszaléptem a tükör elé. – Itt vagy? – kérdezte Lefty félénken. – Igen. Itt vagyok, pont melletted. Érzem az orrfacsaró szájszagodat – feleltem. Erre újra elkezdett csiklandozni. A kis hazug! Dulakodni kezdtünk. Iszonyú furcsa volt olyan valakivel birkózni, akit nem lát az ember. 17

Végül eltoltam magamtól. – Kíváncsi, vagyok, hogy vajon le tudnánk-e menni úgy a padlásról, hogy közben láthatatlanok maradjunk? – mondtam. – Vagy, hogy vajon ki tudnánke így menni a házból? – És kilesni az embereket? – vetette föl Lefty. – Aha – feleltem. Ásítottam egyet. Egy kissé furán kezdtem érezni magam. – Kileshetnénk a lányokat meg ilyesmi. – Szuper! – lelkesedett Lefty. – Emlékszel arra a régi filmre, amit anya meg apa nézett múltkor a tévében? – kérdeztem tőle. – Azokról a szellemekről, akik állandóan hol megjelentek, hol meg eltűntek? Milyen tökjól szórakoztak azzal, hogy az embereket ijesztgették. Tudod, szórakoztak velük, és közben az őrületbe kergették őket. – De hát mi nem vagyunk szellemek – felelte Lefty remegő hangon. Azt hiszem, kissé beijedt a gondolatra. De én is rendesen beijedtem ám! – Nem lehetne most már visszacsinálni a dolgot? – kérdezte Lefty. – Nem érzem magam túl jól. – Én sem – feleltem. Nagyon könnyűnek éreztem magam. Rám jött a szorongás. Valahogy olyan… furcsa volt az egész. – Hogyan tudnánk most rögtön visszajönni? – kérdezte Lefty. – Hát, a múltkor egyszerűen csak meghúztam a láncot. Lekapcsoltam a lámpát, és már itt is voltam. Ennyi volt az egész. – Na, akkor csináld! – biztatott Lefty türelmetlenül. – Most rögtön! Rendben? – Jó, jó, rendben. – Eléggé szédülni kezdtem. Valahogy olyan nagyon könnyűnek éreztem magam. Mintha lebegni tudnék, vagy ilyesmi. – Siess már! – sürgetett Lefty. – Hallottam, hogy kapkodva veszi a levegőt. Fölnyúltam, és megragadtam a láncot. – Semmi gond – nyugtattam. – Egy pillanat, és már itt is vagyunk. Meghúztam a láncot. Kialudt a fény. De Lefty és én még mindig nem jöttünk vissza.

18

8 – Max – nem látlak! – nyöszörgött Lefty. – Tudom – feleltem elhaló hangon. Szörnyen meg voltam ijedve. A hideg futkosott a hátamon, és ez az érzés nem akart szűnni. – Én se látlak téged. – De hát mi történt? – kiabált Lefty. Éreztem, amint a láthatatlan karomat rángatja. – N-Nem tudom – dadogtam. – A múltkor működött. Lekapcsoltam a lámpát, és láthatóvá lettem. Belebámultam a tükörbe. Tükörképnek nyoma sincs. Semmi. Se az enyém, se Leftyé. Csak álltam, és jéggé dermedve bámultam azt a pontot, ahol a tükörképünknek kellett volna látszania. Örültem, hogy Lefty most nem láthat, mert nem akartam, hogy így, ilyen halálra vált ábrázattal lásson. – Próbáld meg még egyszer, Max – nyöszörgött. – Kérlek! Gyorsan! – Jól van – mondtam. – Csak próbáld megőrizni a nyugalmad, oké? – Megőrizni a nyugalmam? De hogyan? – siránkozott Lefty. – Mi van, ha sohasem tudunk vissza jönni? Mi van, ha senki nem láthat minket soha többé? Hirtelen elfogott a hányinger. Háborgott gyomrom. Gyerünk, biztattam magam. Össze kell szedned magad, Max! Legalább Lefty miatt. Fölnyúltam a láncért, de valahogy képtelen voltam megragadni. Újra megpróbáltam. Most sem sikerült. És akkor egyszer csak – ott voltam. Lefty szintén. Láttuk egymást. És láttuk a tükörképeinket is a tükörben. – Visszajöttünk! – kiáltottunk föl egyszerre. És akkor mindketten lerogytunk a padlóra, és nevettünk. Annyira megkönnyebbültünk! Olyan boldogok voltunk! – Sssss! – ragadtam meg Leftyt, és a kezemmel betapasztottam a száját. Eszembe jutott, hogy az éjszaka közepe van. – Ha anya és apa itt talál minket, megnyúznak! – figyelmeztettem suttogva. – Miért tartott ilyen sokáig, hogy visszajöjj – kérdezte Lefty komolyra fordítva a szót, s közben a tükörképét vizsgálgatta. Megvontam a vállam. – Könnyebbet és kettőt. – De azért morfondírozni kezdtem a dolgon. – Talán ha hosszabb ideig maradsz láthatatlan, hosszabb időre van szükséged ahhoz, hogy visszagyere – álltam elő egy lehetséges megoldással. – He? Hát ezt meg hogy érted? – Legelőször, amikor láthatatlanná váltam – magyaráztam –, az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. És azon nyomban, ahogy lekapcsoltam a villanyt, már vissza is jöttem. Ma este viszont… – …sokkal tovább maradtunk láthatatlanok. Ezért aztán visszajönni is hosszabb ideig tartott. Most már értem – mondta Lefty. – Mégsem vagy olyan hülye, mint amilyennek látszol – mondtam, hatalmasat ásítva. – Te vagy hülye! – vágott vissza. Teljesen kimerültnek éreztem magam, így aztán elindultam kifelé az aprócska szobából, és intettem Leftynek, hogy kövessen. Ő azonban nem jött rögtön, mert egy pillantást akart még vetni a tükörképére. – Beszélnünk kell anyának és apának a tükörről – suttogta elgondolkodva.

19

– Szó sem lehet róla! – rivalltam rá. – Szó sem lehet róla, hogy elmondjuk nekik. Ha beszélünk róla, azon nyomban fogják és elviszik innen. Nem fogják megengedni, hogy használjuk. Elgondolkodó tekintetet vetett rám. – Nem hinném, hogy használni akarnám – jegyezte meg alig hallhatóan. – Nos, én viszont igen – feleltem, és visszafordultam az ajtóból, hogy egy pillantást vessek rá. – Még egyetlenegyszer használni akarom. – Mire? – kérdezte ásítva Lefty. – Hogy ráijesszek Zackre – feleltem vigyorogva. *** Zack leghamarabb szombaton tudott átjönni. Amint megérkezett, máris föl akartam vinni a padlásra, hogy bemutatót tartsak neki abból, mire képes a tükör. Leginkább persze azt akartam, hogy összetojja magát a félelemtől! Anya azonban ragaszkodott hozzá, hogy először üljünk le ebédelni. Konzerv csirkehúsleves galuskával, és mogyoróvajas-lekváros szendvics volt az ebéd. Amilyen gyorsan csak tudtam, benyakaltam a levest, a galuskákat szinte rágás nélkül nyelve le. Lefty jelentőségteljes pillantásokat vetett rám az asztal túlvégéről. Láttam rajta, ő is tűkön ül, hogy jól ráijesszünk Zackre. – Hol csináltattad ezt a frizurát? – kérdezte anya Zacktől. Körbesétált az asztal körül, és homlokát ráncolva vizsgálgatta Zack haját. Látszott, hogy nagyon nem tetszik neki. – A Quick Cuts-nál – felelte Zack, miután legyűrt egy jókora falat mogyoróvajas-lekváros szendvicset. – Tetszik tudni, a bevásárlóközpontban. Mindnyájan Zack séróját nézegettük. Szerintem baró volt. Ahogy bal oldalt olyan rövidre föl volt nyírva, a többi meg hosszan lelógott a jobb oldalon. – Hát, ez valami más, annyi bizonyos – mondta anya. Mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy mit gondol róla. Azt hiszem, ezt akarta palástolni azzal, hogy más-nak nevezte. Ha én egyszer egy ilyen frizurával állítanék haza, kibelezne! – Mit szólt hozzá a mamád? – kérdezte Zacktől. Zack csak nevetett. – Nem sokat. Mindnyájan nevettünk. Folyton a faliórát nézegettem. Már nagyon mehetnékem volt fölfelé. – Mit szólnátok egy kis csokoládés kosárkához? – kérdezte anya, miután végeztünk a szendvicsekkel. Zack már éppen igen akart mondani, de én közbevágtam. – Nem ehetnénk meg később a desszertet? Valahogy nagyon tele vagyok. Hátratoltam a székem, fölpattantam, és intettem Zacknek, hogy kövessen. Lefty már rohant is a lépcső felé. – Hé – hová olyan lélekszakadva? – kiáltott utánunk anya, egész a hallig követve bennünket. – Ööö… föl… a padlásra – feleltem. – A padlásra? – Értetlenkedve ráncolta a homlokát. – Mi lehet olyan érdekes ott fönn? – Ööö… csak néhány régi magazin – füllentettem. – Olyan, izé, jópofák. Meg akarom őket mutatni Zacknek. – Magamhoz képest elég gyorsan pörgött az agyam. Általában nem vagyok túl jó rögtönző. Anya rám meredt. Nem hinném, hogy bevette, amit mondtam. De azért végül visszaindult a konyhába. – Jó mulatást, srácok. Ne koszoljátok össze magatokat túlzottan!

20

– Nem fogjuk – ígértem. Fölvezettem Zacket a meredek lépcsőkön. Lefty már a padláson várt ránk. Ott fönt kábé negyven fokkal melegebb volt, mint lent. Izzadni kezdtem abban a pillanatban, ahogy beléptem a padlástérbe. Zack megállt egy méterrel mögöttem, és körbepillantott. – Hisz ez csak egy csomó régi kacat. Mi olyan érdekes ebben? – kérdezte. – Majd meglátod – feleltem titokzatoskodva. – Erre gyere! – kiáltotta türelmetlenül Lefty, odarohanva a túlsó falból nyíló kis szobácskához. Annyira izgatott volt, hogy még a labdáját is elejtette. Ott gurult előtte, ő meg rálépve elcsúszott, és jókora puffanással pofára esett a padlón. – Direkt csináltam! – ütötte el tréfával a dolgot Lefty, gyorsan föltápászkodott, és a labda után vetette magát, amely közben odébb gurult. – Az öcséd gumiból van, vagy mi – nevetett Zack. – A hasraesés a hobbija – mondtam. – Naponta kábé százszor esik hasra. – Nem túloztam. Másodpercekkel később már mindhárman a rejtekszobában álltunk a tükör előtt. Napsütéses délután volt ugyan, de a kis szoba most is sötét és sejtelmes volt, mint annak előtte. Zack elfordította tekintetét a tükörről, és rám nézett. Arcán zavarodott kifejezés ült. – Ez az, amit meg akartál nekem mutatni? – Ez – bólintottam. – Mióta utazol te bútorban? – kérdezte. – Ez egy eléggé érdekes tükör, nem gondolod? – firtattam. – Nem – felelte. – Nem túl érdekes. Lefty felnevetett. Nekivágta a labdáját a falnak, s a visszapattanó labdát elkapta. Szándékosan húztam az időt. Zack élete legnagyobb meglepetése előtt állt, de előtte még egy kicsit össze akartam zavarni. Ő is mindig ilyeneket csinált velem. Mindig megjátszotta, hogy mindent tud, ami tudható, és ha jó kisfiú leszek, ismereteinek egy kicsinyke részét hajlandó velem megosztani. Hát most én tudtam valamit, amit ő nem tudott. El akartam nyújtani ezt a pillanatot, hogy minél tovább tartson. Ugyanakkor viszont alig vártam, hogy megpillantsam, milyen arcot vág Zack, amikor a szeme előtt válok láthatatlanná. – Menjünk ki inkább – mondta Zack türelmét vesztve. – Túl nagy a meleg idefönt. Elhoztam a bringám. Miért nem tekerünk el a suli mögötti játszótérre, és nézzük meg, ki van ott? – Talán majd később – feleltem, és Leftyre vigyorogtam. Az öcsémhez fordultam. – Megmutassam Zacknek a titkunkat, vagy nem? Lefty visszavigyorgott rám. Vállat vont. – Miféle titkot? – akarta tudni Zack. Tudtam, hogy képtelen elviselni, ha valamiből ki akarják hagyni. Egyszerűen nem állhatta, ha valakinek volt valami titka, és őt nem avatták be. – Miféle titkot? – ismételte meg a kérdést, miután nem válaszoltam. – Mutasd meg neki – mondta Lefty a labdáját dobálgatva. Az államat dörzsölgettem, mintha még fontolgatnám a dolgot. – Nos hát… rendben. – Intettem Zacknek, hogy álljon mögém. – Pofákat fogsz vágni a tükörbe? – tippelt Zack. Megrázta a fejét. – Nagy szám! – Nem. Nem az a titok – feleltem. A tükör elé léptem, és gyönyörködni kezdtem a tükörképemben. – Figyelj jól! – utasította Lefty Zacket, és mellé lépett. – Figyelek. Figyelek – felelte Zack egyre türelmetlenebbül. – Fogadjunk, hogy képes vagyok láthatatlanná válni – ajánlottam Zacknek. 21

– Persze. Rendben – motyogta. Lefty nevetett. – Mennyibe akarsz fogadni? – kérdeztem. – Két centbe – felelte Zack. – Ez valami bűvésztükör, vagy ilyesmi? – Valami olyasmi – feleltem. – Mit szólnál tíz dollárhoz? Fogadsz tíz dollárban? – He? – Hagyd a fogadást! Csak mutasd meg neki! – mondta Lefty türelmetlenül föl-le szökdécselve. – Van otthon egy bűvészdobozom – mondta Zack. – Legalább ezer trükköt tudok. De ez dedósoknak való – fanyalgott. – Ilyen trükk nincsen a tarsolyodban – jelentettem ki magabiztosan. – Na jó, csak essünk túl rajta gyorsan, hogy utána végre kimehessünk – morogta. Pontosan a tükör elé léptem. – Tá-dáá! – kifújtam bele képzeletbeli fanfaromba. Azután fölnyúltam, és megragadtam a láncot. Meghúztam. A lámpa a tükör fölött felvillant vakító fényesen először, majd fokozatosan visszahalványult, mint korábban is. És már ott sem voltam. – Hé! – kiáltott fel Zack. Hátrahőkölt. A dermesztő rémület volt az, ami hátrahőköltette! Már láthatatlanul, elfordultam a tükörtől, hogy kiélvezzem döbbenetét. – Max?! – kiáltotta. A szemei vadul pásztázták a szobát. Lefty majd szétpukkadt a röhögéstől. – Max? – Zack hangja nagyon nyugtalanul csengett. – Max? Hogy csináltad ezt? Hol vagy? – Itt vagyok melletted – feleltem. Ugrott egyet a hangom hallatán. Lefty még féktelenebbül kezdett nevetni. Kinyújtottam a kezem, és elvettem Lefty kezéből a labdát. Belepillantottam a tükörbe. A labda látszólag úszott a levegőben. – Idess! Ezt kapd el, Zack! – hajítottam felé a labdát. Annyira meg volt döbbenve, hogy mozdulni sem tudott. A labda a mellkasáról pattant vissza. – Max? Hogy csinálod ezt a trükköt? – kérdezte. – Ez nem trükk. Ez valóság – feleltem. – Hé, várj csak… – Gyanakvó kifejezés ült ki arcára. Hátrafutott a tükör mögé. Valószínűleg arra számított, hogy ott hátul rejtőzöm. Csalódottnak látszott, amikor nem talált ott. – Van itt valami csapóajtó, vagy ilyesmi? — kérdezte. Visszasietett a tükör elé, és négykézlábra állva vizsgálgatni kezdte a padlódeszkákat, hogy nem rejtenek-e valahol egy csapóajtót. Lehajoltam hozzá, és a pólóját a fejére húztam. – Hé – hagyd abba! – kiáltotta, és dühösen föltápászkodott. Megcsiklandoztam a hasát. – Hagyd abba, Max! – Ide-oda rángatózott, és hadonászott a karjával, hátha sikerül eltalálnia. Egyre valódibb rémület kerítette hatalmába. Nehezen lélegzett, és az arca szörnyen kivörösödött. Megint a fejére húztam a pólóját. Visszarántotta. – Hát te tényleg láthatatlan vagy? – Olyan magasra szökött fel a hangja, hogy talán csak a kutyák hallották volna. – Tényleg? – Jó kis trükk, mi? – mondtam egyenesen bele a fülébe. Felugrott, és elfordult. – Milyen érzés? Furcsa?

22

Nem válaszoltam. Kióvakodtam a szobából, és fölvettem a földről az első utamba eső kartondobozt. Odavittem a tükör elé. Baromi jól nézett ki. Egy magától repülő kartondoboz! – Rakd le! – kérlelt Zack. Nagyon ijedt volt a hangja. – Ettől teljesen kikészülök, Max! Hagyd abba, oké? Gyere vissza, hogy lássalak! Egy kicsit még kedvem lett volna tovább kínozni, de láttam, hogy mindjárt elájul. Azonkívül kezdtem magam megint elég furcsán érezni. Szédülés jött rám. És az erős fény is bántotta már a szemem, kezdett elvakítani. – Oké, akkor visszajövök – jelentettem be. – Figyelj! Nekitámaszkodtam a tükörnek, és fölnyúltam a láncért. Hirtelen óriási fáradtság és gyengeség tört rám. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy meg tudjam markolni a láncot. Borzasztó furcsa érzés lepett meg, mintha a tükör elkezdett volna lassan, fokozatosan húzni maga felé. Hirtelen, utolsó, óriási erőfeszítést téve, megrántottam a láncot. A lámpa elaludt. A szoba homályba borult. – Hol vagy? Még mindig nem látlak! – Kiáltotta Zack, és hangjában pánik érződött. – Csak nyugi – mondtam. – Eltart még néhány másodpercig. Minél hosszabb ideig maradok láthatatlan, annál hosszabb időre van szükség ahhoz, hogy visszajöjjek. – Majd hozzátettem: – Azt hiszem. Ahogy bámultam az üres tükröt, és vártam, hogy megjelenjen a tükörképem, hirtelen ráébredtem, hogy semmit sem tudok erről a tükörről, semmit a láthatatlanná válásról. És arról hogyan kell visszajönni. Az agyamban egyik pillanatról a másikra félelmetesebbnél félelmetesebb kérdések kezdtek kavarogni: Miből gondoltam, hogy a visszajövetel automatikus? Mi van akkor, ha mindössze kétszer lehetséges visszajönni? És ha a harmadik láthatatlanná válás után örökre láthatatlan marad az ember? Mi van akkor, ha rossz a tükör? Mi van akkor, hogyha azért zárták el ide, ebbe a rejtekszobába, mert nem működött rendesen, és az embereket örökké láthatatlanná tette? Mi van akkor, ha nem jövök vissza soha többé? Nem, az nem lehet, nyugtattam magam. De a másodpercek csak teltek, egyre teltek. És a testem még mindig nem volt látható. Megérintettem a tükör felszínét, végigdörzsölve láthatatlan kezemmel a sima, hűvös üveget. – Max, mi tart ilyen sokáig? – kérdezte Zack remegő hangon. – Nem tudom – feleltem, és a hangom ugyanolyan rémült és izgatott volt, mint az övé. Azután egyszer csak ott voltam. Néztem a tükörképemet, feszülten figyelve, és hálás mosoly terült szét az arcomon. – Tá-dáá! – fújtam bele képzeletbeli fanfaromba, és megviselt barátom felé fordultam. – Itt vagyok, ragyogok! – Aztaa! – álmélkodott Zack. A meglepetéstől és a csodálattól tátva maradt a szája. – Aztaa! – Igen, tudom – mondtam vigyorogva. – Elég klafa, mi? Azért még reszkettem, mint a nyárfalevél. A térdem teljesen elgyengült, és folyt rólam a víz. Gondolom, ismered ezt az érzést. De igyekeztem tudomást sem venni róla. Teljesen ki akartam élvezni dicsőségem pillanatát. Nem gyakran fordult elő, hogy valami olyasmit sikerült csinálnom, amit Zack ne csinált volna már legalább tízszer. – Eszméletlen – ámuldozott Zack, és meredten bámulta a tükröt. – Ezt ki kell próbálnom!

23

– Hát… – Nem igazán voltam biztos benne, akarnám-e, hogy Zack is kipróbálja. Olyan nagy volt a felelősség. Úgy értem, mi van, ha valami beüt? – Meg kell engedned, hogy kipróbáljam! – erősködött Zack. – Hé – hol van Lefty? – kérdeztem, tekintetemmel körbekutatva a helyiséget. – Hogy mi? Lefty? – Zack is keresni kezdte. – Annyira lefoglalt a láthatatlanság, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy ő is itt van – mondtam. Azután elkiáltottam magam: – Hé, Lefty?! Semmi válasz. – Lefty? Csönd. Gyorsan a tükör mögé szaladtam. Nem volt ott. Miközben a nevét kiáltoztam, odamentem az ajtóhoz, és kikémleltem a padlástérbe. Sehol semmi nyoma. – Nemrég még itt állt. A tükör előtt – mondta Zack, és hirtelen elsápadt. – Lefty? – szólítottam. – Itt vagy valahol? Hallasz engem? Csönd. – Furcsa – mondta Zack. Gombóc volt a torkomban. Olyan érzésem volt, mintha egy jókora követ nyeltem volna le. – Itt állt, ezen a helyen! Pontosan ezen a helyen! – értetlenkedett Zack sipító, rémült hangon. – Hát, most mindenesetre nincs itt – mondtam, és rámeredtem a tükörből visszaverődő sötét, sejtelmes tükörképre. – Lefty eltűnt.

24

9 – Talán Lefty is láthatatlanná vált – vetette fel Zack. – Akkor miért nem válaszol nekünk? – kiáltottam. Újra szólongatni próbáltam az öcsém. – Lefty – itt vagy valahol? Hallasz engem? Semmi válasz. Odamentem a tükörhöz, és dühösen ráhúztam egyet a keretre. – Hülye tükör! – Lefty? Lefty? – Zack tölcsért formált a tenyeréből, és abba beszélt, mint valami megafonba. Ott állt a kis szoba ajtajában, és kikiáltozott a padlástérbe. – Ezt nem hiszem el – rebegtem alig hallhatóan. Annyira remegett a lábam, hogy térdre hulltam a padlón. És akkor egyszer csak kuncogást hallottam. – Mi? Lefty? – ugrottam talpra. Újabb kuncogás. A mögül a kartondoboz mögül jött, amit behoztam a szobába. Abban a pillanatban, ahogy a kartondoboz felé vetettem magam, Lefty ugrott ki mögüle. – Bevettétek! – kiáltott fel győzelemittasan, rávetette magát a kartondobozra, az öklével verte a padlót, és majd megszakadt a röhögéstől. – Bevettétek! Mindketten bevettétek! – Te kis patkány! – förmedt rá Zack. Egyszerre ugrottunk rá Leftyre. Én a karját csavartam hátra, amíg föl nem visított, Zack meg a haját borzolta össze, és csiklandozta. Lefty visítozott, röhögött, vonaglott és kiabált, mindezt egy időben. Jó nagyot belebokszoltam a vállába. – Ezt ne merd még egyszer megcsinálni! – ripakodtam rá. Lefty csak röhögött, úgyhogy löktem rajta egy jó nagyot, és föltápászkodtam. Zack és én – mindketten kapkodva vettük a levegőt, és ki voltunk vörösödve – dühtől szikrázó szemmel meredtünk Leftyre. Ő le-föl hengergett a padlón, tetőtől talpig porosan, és még mindig vihogott, mint valami eszelős. – Halálra rémítettél minket! De tényleg! – kiáltottam fel indulatosan. – Tudom – felelte repesve Lefty. – Puhítsuk még egy kicsit – ajánlotta Zack, és mindkét kezét ökölbe szorította. – Rendben – egyeztem bele. – Ahhoz előbb el kell kapnotok! – rikkantotta Lefty. Egy szempillantás alatt talpon termett, és már kint is volt az ajtón. Üldözőbe vettem, de keresztülestem egy halom ócska ruhán, és fejjel előre érkeztem a padlóra. – Au! – Jól bevertem a lábam. A fájdalom végigcikázott a testemen. Lassan föltápászkodtam, és újfent Lefty után eredtem. Azonban a padlásfeljáró felől hangokat hallottam, és ez megállásra késztetett. Először Erin feje bukkant föl. Utána Aprilé. Lefty a padlás túlvégében, az ablakpárkányon ült, vörös arccal és izzadtan, levegő után kapkodva. – Hé, mi újság? – üdvözöltem a lányokat, leporolva a farmerem, majd egyetlen mozdulattal megigazítottam a hajam. – A mamád mondta, hogy itt vagytok – magyarázta Erin, és hol Leftyre, hol meg rám pillantott. – Mit csináltok itt fönn, srácok? – kérdezte April. – Ó… csak lógunk – feleltem, és dühödt pillantást vetettem az öcsémre, aki válaszul kiöltötte rám a nyelvét. 25

April kivett egy régi Life magazint egy paksaméta megsárgult újság közül, és lapozgatni kezdte. De ahogy nézegette, a lapok egyre-másra morzsolódni kezdtek. – Fúj! – mondta, és undorodva visszatette. – Olyan régi ez az izé. – Erre találták ki a padlást – mondtam, és már újra egész normálisan kezdtem érezni magam. – Ki tartana új dolgokat a padlásán? – Haha! – nevetett föl gúnyosan Lefty. – Hol van az a tükör? – kérdezte Erin a padlástér közepére lépve. – Az, amelyik múlt szombaton azt a fura optikai csalódást okozta. – Az nem optikai csalódás volt – pattant ki belőlem. Nem igazán volt kedvem tovább ökörködni a tükörrel. Elég volt annyi ijedelem aznap délutánra. A szavak azonban, anélkül hogy akartam volna, kibuktak belőlem. Nem tudok titkot tartani. Ez egy igazi jellemhibám. – Hogy érted? – kérdezte érdeklődve Erin. Elsétált mellettem a kis szobácska nyitott ajtaja felé. – Úgy érted, hogy az nem optikai csalódás volt a múlt héten? – kérdezte April Erin nyomába szegődve. – Nem, nem igazán – feleltem Leftyre pillantva, aki nem moccant az ablakpárkányról. – A tükörnek valami fura hatalma van, vagy ilyesmi. Mindenesetre valóban képes láthatatlanná tenni. April gúnyosan fölnevetett. – Ó, igen. Hogyne – mondta. – És én még ma este, vacsora után, elrepülök a Marsra egy repülő csészealjon. – Szállj már le – motyogtam. Erin felé fordítottam a tekintetemet. – Nem viccelek. Erin a szemembe nézett, az arckifejezése kétségekről árulkodott. – Azt próbálod elhitetni velünk, hogy besétáltál abba a szobába, és láthatatlanná váltál? – Nem próbálom elhitetni – feleltem indulatosan. – Mondom! April nevetett. Erin továbbra is az arcomat vizsgálta. – Komolyan beszélsz – döntött végül. – Az egy bűvésztükör – győzködte őt April. – Semmi több. Annak a lámpának a tetején olyan erős a fény, hogy káprázik tőle az ember szeme. – Mutasd meg! – kért Erin. – Igen. Mutasd meg nekik! – kiáltott föl Lefty lelkesen. Fölpattant az ablakpárkányról, és futni kezdett a kis szoba felé. – Most én megyek! Hadd menjek én! – Szó sem lehet róla – jelentettem ki. – Akkor hadd próbáljam meg én – vállalkozott Erin. – Hé, tudjátok, ki van itt még? – kérdeztem a lányokat, utánuk indulva a szoba felé. – Zack van itt. – Odakiáltottam neki. – Hé, Zack! Erin láthatatlanná akar válni. Szerinted belemehetünk? Beléptem a szobába. – Zack? – Hol bujkál? – kérdezte Erin. Hirtelen elakadt a lélegzetem. A tükör lámpája égett. Zack eltűnt.

26

10 – Ó, nem! – kiáltottam. – Ez nem lehet igaz! Lefty röhögött. – Zack láthatatlan – magyarázta Erinnek és Aprilnek. – Zack – hol a fenében vagy? – kérdeztem ingerülten. Egyszer csak a labda Lefty kezéből a levegőbe röppent. – Hé, add vissza! – kiabálta Lefty, és utánakapott. Láthatatlan Zack azonban elrántotta a labdát Lefty elől. Erin és April leesett állal és kiguvadó szemmel meredtek a levegőben úszó labdára. – Sziasztok, lányok – szólalt meg Zack mély, zengő hangon a tükör előtt. April fölsikoltott, és belecsimpaszkodott Erin karjába. – Zack, hagyd már abba a marhulást. Mióta vagy láthatatlan? – kérdeztem. – Nem tudom. – A labda visszaszállt Leftyhez, de ő elejtette, és ki kellett szaladnia utána a padlástérbe. – Szóval mióta, Zack? – ismételtem meg a kérdést. – Talán úgy öt perce – felelte. – Amikor üldözőbe vetted Leftyt, fölkapcsoltam a villanyt, és láthatatlanná váltam. Azután hallottam, hogy Erinnel és Aprillel beszélgetsz. – Egész idő alatt láthatatlan voltál? – kérdeztem egyre növekvő izgatottsággal és aggodalommal a hangomban. – Igen. Ez valami félelmetes! – lelkesedett. A lelkesedésébe azonban egy pillanattal később már némi bizonytalanság is vegyült. – De – de most valahogy egy kissé furcsán kezdem magam érezni, Max. – Furcsán? – kérdezte Erin, arra a pontra meredve, ahonnan Zack hangját hallotta. – Hogy érted azt, hogy „furcsán"? – Olyan szédülősen – felelte elvékonyodó hangon Zack. – Valahogy minden olyan széteső. Tudod. Mint amikor elromlik a kép a tévében. Úgy értem, kezdesz halványulni, és egyszerre minden olyan távoli lesz. – Visszahozlak – mondtam. S meg sem várva Zack válaszát, felnyúltam és megrántottam a láncot. Kialudt a fény. Sötétség borult a szobára, és szürke árnyak lepték el a tükröt. – Hol van? – kérdezte sírós hangon April. – Valami nincs rendben. Nem jött vissza. – Eltart egy darabig – magyaráztam. – De meddig? – kérdezte April. – Nem igazán tudom – feleltem. – Mért nem jöttem még vissza? – kérdezte Zack. Közvetlenül mellettem állt. Éreztem a leheletét a nyakamon. – Nem látom magam. – Nagyon rémült volt a hangja. – Ne izgulj – mondtam, és igyekeztem nyugodtnak látszani. – Tudod jól, hogy kell egy kis idő hozzá. Főleg, mivel olyan hosszú ideig voltál láthatatlan. – De meddig kell még várni? – siránkozott Zack. – Nem kellett volna már mostanra visszajönnöm? Te ilyenkorra már visszajöttél. Emlékszem. – Csigavér! – biztattam, bár már erősen kavargott a gyomrom, és a torkom is ki volt száradva. – Ez túl félelmetes. Utálom ezt az egészet! – jajongott April. – Légy türelemmel – ismételtem halkan. – Mindenki legyen türelemmel. Mindnyájan hol a tükröt, hol meg azt a pontot bámultuk, ahol Zacket sejtettük. – Hogy érzed magad, Zack? – kérdezte Erin remegő hangon. – Furcsán – válaszolta Zack. – Mintha már nem jöhetnék vissza soha többé. – Ne mondj ilyet! – csattantam föl. 27

– De hát, ha egyszer ezt érzem! – mondta Zack szomorúan. – Mintha már nem jöhetnék vissza soha többé. – Nyugi! – mondtam. – Mindenki nyugodjon meg! Némán álltunk. Figyeltünk. Vártunk. Vártunk. Életemben még nem voltam ennyire megrémülve!

28

11 – Csinálj már valamit! – könyörgött Zack még mindig láthatatlanul. – Max – csinálnod kell valamit! – L-Legjobb lesz, ha hívom anyát – dadogta Lefty. Leejtette a labdát a padlóra, és elindult az ajtó felé. – Anyát? Mit tehetne anya? – Kezdtem tényleg pánikba esni. – De mégis jobb lesz, ha kerítek valakit! – jelentette ki Lefty. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, Zack pislákolva előtűnt. – Húúú! – szakadt föl belőle egy hosszú, megkönnyebbült sóhaj, majd térdre rogyott. – Jaaaaj! – kiáltott fel boldogan Erin, és tapsikolni kezdett, miközben mindnyájan Zack köré gyűltünk. – Hogy érzed magad? – kérdeztem a vállát markolva. Azt hiszem, meg akartam róla bizonyosodni, hogy tényleg visszajött. – Itt vagyok! – jelentette ki mosolyogva Zack. – Csak ez az egy fontos. – Ez iszonyú félelmetes volt – jegyezte meg csendesen April, kezét mélyen belesüllyesztve fehér teniszsortjának zsebébe. – De tényleg. – Én egyáltalán nem féltem – jelentette ki Zack, hirtelen hangot váltva. – Tudtam, hogy nincs semmi baj. Te most érted ezt a srácot?! Az egyik pillanatban még nyöszörög és siránkozik, és könyörög, hogy csináljak már valamit. A következő pillanatban meg már úgy tesz, mintha még soha ilyen jól nem érezte volna magát. Miszter Magabiztos. – Milyen érzés volt? – kérdezte Erin, egyik kezét a fa tükörkereten nyugtatva. – Oltári – felelte Zack. Egy kissé még remegő lábakkal föltápászkodott. – Tényleg. Totál csúcs! Hétfőn, suli előtt szeretnék megint láthatatlanná válni, hogy megleshessem a csajokat öltözés közben! – Disznó vagy, Zack! – jelentette ki undorodva Erin. – De hát mi értelme lenne láthatatlanná válni, ha az ember nem lesheti meg a csajokat? – kérdezte Zack. – Biztos vagy benne, hogy minden rendben? – kérdeztem komoly aggodalommal. – Egy kissé még valahogy bizonytalannak tűnsz. – Hát, egy kissé furcsán kezdtem érezni magam a vége felé – vallotta be Zack a tarkóját vakargatva. – Hogy érted? – kérdeztem. – Hát, mintha valami kezdett volna elhúzni. El a szobából. El tőletek, srácok. – Elhúzni hova? – kérdeztem. Megvonta a vállát. – Azt nem tudom. Egy dolgot azonban biztosan tudok. – Mosoly terült szét az arcán, és kék szeme csillogni kezdett. O-ó, gondoltam. – Egy dolgot biztosan tudok – ismételte meg Zack. – Mit? – tettem föl kényszeredetten a kérdést. – Én vagyok az új láthatatlansági bajnok. Hosszabb ideig voltam láthatatlan, mint te. Legalább öt perccel. Hosszabb ideig, mint eddig bárki. – De hát én még nem is próbáltam! – tiltakozott Erin. – Én viszont nem is akarom megpróbálni! – jelentette ki April. – Betojtál? – ingerkedett vele Zack. 29

– Szerintem hülye vagy, hogy ezzel a tükörrel babrálsz – mondta dühösen April. – Ez nem játék, tudod? Semmit sem tudsz róla. Fogalmad sincs róla, hogy valójában milyen hatással van a testedre. – Kitűnően érzem magam! – mondta Zack, és mindkét öklével megdöngette a mellkasát, mint valami gorilla, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire így van. Belepillantott a sötét tükörbe. – Kész vagyok visszamenni – akár hosszabb időre is. – Láthatatlanná akarok válni, hogy kimehessek az utcára, és hülyét csinálhassak az emberekből – lelkesedett Lefty. – Lehetek én a következő, Max? – N-Nem hinném… Gondolkodóba ejtett, amit April mondott. Tényleg egy olyan valamivel hülyéskedtünk, ami akár veszélyes is lehet, amiről abszolúte semmit sem tudunk. – Maxnak kell következnie – mondta Zack, és olyan erővel vágott hátba, hogy majdnem beleterültem a tükörbe. – Hogy megdöntse a rekordomat – vigyorgott. – Hacsak nem vagy te is nyuszika. – Nem vagyok nyuszika! – tiltakoztam. – Csak belegondoltam… – De nyuszika vagy – mondta Zack, és gúnyosan fölnevetett. Vékony hangon nyüszíteni kezdett, és ugrabugrált, mint egy kis nyuszi. – Én nem vagyok nyuszi! Hadd menjek én! – kunyerált Lefty. – Én meg tudom dönteni Zack rekordját. – Én vagyok soron – ragaszkodott Erin. – Ti, srácok, már mindnyájan próbáltátok. Én még egyszer sem! – Na, jó – vontam meg a vállam. – Erin, te mész először. Aztán jövök én. – Örültem neki, hogy Erin annyira menni akar. Nekem nagyon nem fűlt hozzá a fogam, hogy most mindjárt újra láthatatlanná váljak. Hogy őszinte legyek, baromi feszült voltam. – Inkább én! – makacskodott Lefty. – Inkább én! Inkább én! – És, mint valami imamalom, nem akarta abbahagyni. A tenyeremmel betapasztottam a száját. – Talán inkább mindnyájunknak le kéne most menni a nappaliba – javasoltam. – Nyuszika? – gúnyolódott Zack. – Elugrál a nyuszika? – Nem is tudom, Zack – feleltem őszintén. – Azt hiszem… – Láttam, hogy Erin rám mered. Csak nem csalódás tükröződik az arcán? Vajon Erin is nyuszinak tart? – Na, jó – mondtam végül. – Gyerünk, Erin! Te jössz. Utána én. Utána Lefty. Mindnyájan megdöntjük Zack rekordját. Erin és Lefty tapsoltak. April felnyögött és a szemeit forgatta. Zack vigyorgott. Nem egy nagy szám, nyugtattam magam. Már háromszor megcsináltam. Nem jár semmilyen fájdalommal. És ha az ember türelmesen vár, előbb-utóbb újra láthatóvá válik. – Van valakinél óra? – kérdezte Erin. – Mérnünk kell az időt, hogy tudjam, mit kell túlszárnyalnom. Láttam, hogy Erinen erőt vett a versengési láz. Lefty is izgatottnak tűnt. Zack pedig természetesen bármiben szívesen összemérte magát bárkivel. Csak egyedül April nem volt földobva az egésztől. Csendesen elsétált a szoba túlsó végébe, leült a földre, hátát a falnak támasztva, és a karját összefonta a térde fölött. – Hé, te vagy az egyetlen, akinek órája van! – kiáltott oda Aprilnek Erin. – Te leszel az időmérő, oké? April bólintott, de minden lelkesedés nélkül. Fölemelte a karját, és ránézett az órájára. – Oké. Mehet. Erin vett egy mély lélegzetet, és odaállt a tükör elé. Behunyta a szemét, fölnyújtotta a kezét, és meghúzta a láncot. 30

A fény éles villanással gyulladt föl. Erin eltűnt a szemünk elől. – Hűha! – kiáltott föl. – Ez tényleg nem semmi! – Milyen érzés? – kérdezte April a hátunk mögül, és a tükörről az órájára vándorolt a tekintete. – Semmi különbséget nem érzek – jegyezte meg Erin. – Milyen nagyszerű módja ez a fogyásnak! – Tizenöt másodperc – jelezte April. Lefty haja hirtelen égnek állt. – Hagyd abba, Erin! – kiáltotta, és megpróbálta kicsavarni magát Erin láthatatlan kezei közül. Hallottuk Erin nevetését valahonnan Lefty közeléből. Utána hallottuk a lépéseit, amint kisétált a szobából a padlástérbe. Láttuk, amint egy ócska kabát fölemelkedik a levegőbe, és táncba kezd. Azután visszahullik a dobozába. Azután láttuk, amint egy régi magazin reppen föl, és ide-oda pörögnek a lapjai. – Ez iszonyú vicces! – szólt oda nekünk Erin. A magazin visszahullott a kötegre. – Alig várom, hogy kimehessek az utcára, és jól ráijesszek az emberekre! – Egy perc – jelezte April. Közben el se mozdult fal melletti ülő helyzetéből. Erin egy ideig még körbe-körbe rohangált a padláson, és élvezte, ahogy a dolgok fölröppennek és úsznak a levegőben. Utána visszament a kis szobába, hogy megcsodálja magát a tükörben. – Tényleg láthatatlan vagyok! – hallottuk izgatott kiáltását. – Mint valami filmben, vagy ilyesmi! – Ja. Jó kis különleges effekteket lehet így produkálni! – helyeseltem. – Három perc jelezte April. Erin továbbra is élvezte a dolgot, egészen addig, amíg már kábé négy perc telt el. Akkor azonban egyszer csak megváltozott a hangja. Bizonytalanná és rémültté vált. – N-Nem tetszik ez nekem – dadogta. – Valahogy olyan furcsán érzem magam. April fölugrott, és odarohant hozzám. – Hozd vissza! – parancsolt rám. – Azonnal! Haboztam. – Igen. Hozz vissza – kérte elhaló hangon Erin. – De még nem döntötted meg a rekordomat! – jelentette ki Zack. – Biztos, hogy ezt akarod…? – Igen. Kérlek! Nem érzem jól magam. – Erin hangja hirtelen nagyon messziről hallatszott. Odaléptem a tükörhöz, és megrántottam a láncot. A lámpa lekapcsolódott. Vártuk, hogy Erin visszatérjen. – Hogy érzed magad? – kérdeztem. – Csak… furcsán – felelte. Ott állt közvetlen mellettem, de mégsem láttam. Közel három perc telt el, míg Erin újra láthatóvá vált. Három roppant feszültségben eltöltött perc. Amikor pislákolva előtűnt a semmiből, megrázta magát, mint egy kutya, amikor kirázza a bundájából a vizet. Aztán ránk vigyorgott, csak hogy megnyugodjunk. – Minden oké. Tényleg irtó klassz volt. Az utolsó pár másodpercet kivéve. – Nem döntötted meg a rekordomat – jelentette Zack elégedetten. – Már közel voltál hozzá. De az utolsó pillanatban föladtad. Akárcsak a lányok általában. – Hé! – Erin taszajtott egy nagyot Zacken. – Ne legyél már ilyen bunkó! – De hiszen már csak tizenöt másodpercig kellett volna kitartanod, és mégis kiszálltál! – bizonygatta neki Zack. – Tojok rá! – mondta Erin, mérges grimaszt vágva. – Így is nagyon klassz volt. A rekordodat meg majd megdöntőm legközelebb, Zack. – Úgyis én leszek a győztes – jelentette ki Lefty. – Én egy egész napig leszek láthatatlan. Vagy talán kettőig! 31

– Hohó! – kiáltottam fel. – Az nagyon veszélyes lehet, Lefty. – Most Max következik – jelentette be Zack. – Hacsak nem akarsz veszíteni. – Van eszemben! – mondtam Erinre pillantva. Vonakodva bár, de odaléptem a tükör elé, és vettem egy mély lélegzetet. – Oké, Zack, búcsúzz el a rekordodtól – mondtam, és igyekeztem nyugodtnak és magabiztosnak látszani. Nem igazán volt kedvem a dologhoz, ezt magam előtt kész voltam elismerni. De nem akartam a többiek előtt nyuszinak látszani. Annyi bizonyos, hogy ha kiszálltam volna, Lefty életemben naponta hússzor vagy harmincszor is emlékeztetett volna erre. Így hát úgy döntöttem, hogy belevágok. – Egy dolgot még – mondtam Zacknek. – Amikor azt mondom, „kész”, az azt jelenti, hogy vissza akarok jönni. Vagyis, amikor azt mondom, „kész”, te, amilyen gyorsan csak tudod, megrántod a láncot – rendben? – Értve – felelte Zack komoly arckifejezéssel. – Ne aggódj. Azon nyomban visszahozlak. – Csettintett egyet az ujjaival. – Így. Ne feledd, Max, az öt percet kell megdöntened. – Oké. Indulok – mondtam, és szembenéztem a tükörképemmel. Hirtelen nagyon rossz érzésem támadt ezzel az egésszel kapcsolatban. Nagyon-nagyon rossz érzésem. De azért fölnyúltam, és meghúztam a láncot.

32

12 Amikor a vakító fény visszahalványodott, mereven belebámultam a tükörbe. A tükörképek tiszták és jól kivehetőek voltak. A háttérben, a fal mellett, ott láttam Aprilt, amint a padlón kucorgott, és figyelmesen nézte az óráját. Lefty jobbra, a falhoz közel állt, meredten nézte a helyet, ahol korábban még ott álltam, és buta vigyor ült az arcán. Zack mellette állt, melle előtt összefont karral, és ő is a tükröt bámulta. Erin bal oldalt támasztotta a falat. Az ő tekintete a tükörkeret fölötti lámpán függött. És hol voltam én? A tükör előtt álltam. Pontosan szemben vele. És őket néztem a tükörben. És azt a helyet, ahol magamat kellett volna látnom. Csakhogy nem voltam ott. Tökéletesen jól éreztem magam. Kísérletképpen belerúgtam egyet a padlóba. Láthatatlan tornacipőm a jól ismert súrolva dobbanó hangot produkálta. Jobb kezemmel megragadtam a bal karomat, és megszorítottam. Ugyanazt éreztem, mint amit egyébként éreztem volna. – Sziasztok – szólaltam meg. Ugyanúgy hangzott, mint bármikor máskor. Az egyetlen különbség, hogy most láthatatlan voltam. Fölnéztem a lámpára, amely egy sárga fénytéglalapot vetett a tükörre. Miben rejlik ennek a fénynek a hatalma, tűnődtem. Csinál valamit az ember molekuláival? Kettérepeszti őket talán, s ez okozza a láthatatlanságot? Nem. Ez nem volt helytálló elmélet. Ha kettérepednének a molekuláim, azt éreznem kéne. És nem tudnám rugdosni a padlót, vagy megszorítani a karom, vagy beszélni. Akkor hát mit csinál ez a fény? Betakar valamiképpen? Olyan ez a fény, mint valami pokróc? Egy takaró, amely elrejt magam elől, és mindenki más elől is? Micsoda rejtély! Volt egy érzésem, hogy sohasem fogom tudni megfejteni, sohasem tudom meg a választ. Elfordítottam a tekintetem a fénytől. Már kezdte bántani a szemem. Behunytam a szemem, de a fényes ragyogás ott maradt előttem. Két fehér kör, amely nem volt hajlandó elhalványodni. – Hogy érzed magad, Max? – zökkentett ki Erin hangja a gondolataimból. – Jól, azt hiszem – válaszoltam. A hangom furcsának, távolinak tűnt. – Négy perc, harminc másodperc – jelezte April. – Milyen gyorsan telt az idő – jegyeztem meg. Legalábbis azt gondoltam, hogy kimondtam. Ráeszméltem, hogy nem tudnám megmondani, hogy vajon valóban ki is mondtam ezeket a szavakat, vagy csak gondoltam őket. Az erős sárga fény most még fényesebben ragyogott. Hirtelen úgy éreztem, mintha egyenesen rám ömlene, mintha körülvenne. Mintha húzna. – F-Furán érzem magam – dadogtam. Senki sem válaszolt. Hallottak vajon? Teljesen beburkolt a fény. Úgy éreztem, lebegni kezdek. Rémisztő érzés volt. Mintha elveszteném az uralmat a testem fölött. – Kész! – kiáltottam. – Zack – kész! Hallasz, Zack? 33

Mintha órák teltek volna el, míg Zack végre válaszolt. – Oké – hallottam. A hangja olyan vékonyka, olyan távolról jövő volt. Mintha kilométerekre állt volna tőlem. – Kész! – kiáltottam. – Kész! – Oké! – hallottam meg újra Zack hangját. De a fény olyan erős, olyan vakítóan erős volt. Sárga fényhullámok nyaldostak körbe. Egy sárga fényóceán. És a hullámok el akartak sodorni magukkal. – Húzd meg a láncot, Zack! – kiabáltam. Legalábbis azt hiszem, hogy kiabáltam. A fény egyre erősebben húzott, vitt, messze, messze. Éreztem, hogy elúszom. Elúszom örökre. Hacsak Zack meg nem húzza a láncot és vissza nem hoz. – Húzd meg! Húzd meg! Kérlek – húzd már meg! – Oké. Láttam, amint Zack odalép a tükörhöz. Árnyak homályosították el az alakját. Sötét árnyak között lépdelt a fény túloldalán. Messze tőlem. Pehelykönnyűnek éreztem magam. Ott láttam Zacket az árnyak között. Fölugrott éppen. Megragadta a láncot. Megrántotta nagy erővel. A lámpa nem aludt el. Ha lehet, még erősebb fénnyel égett. És akkor megpillantottam a Zack arcára telepedő iszonyt. Föltartotta a kezét. Valamit mutatni próbált nekem. A kezében ott volt a lánc. – Max, a lánc… – hebegte. – Leszakadt. Nem tudom leoltani a lámpát!

34

13 A csillámló sárga fényfalon túl Zack felém nyújtott keze tűnt elém meglepően tisztán. A sötét színű lánc úgy lógott alá a kezéből, mint egy döglött kígyó. – Leszakadt! – kiabálta valódi rémülettel a hangjában. Meredten bámultam a láncot a fényfalon keresztül, Zack mellett lebegve, úszva, egyre légneműbbé válva. Valahol a messzeségben April kiáltozott. Nem tudtam kivenni a szavait. Lefty jéggé dermedve állt a szoba közepén. Szokatlan volt őt ilyen mozdulatlanul állva látni. Rendesen folyton mozgott, folyton ugrált, futkározott, elesett. Most azonban ő is csak állt, és a láncra meredt. A fény egyre erősebben csillámlott. Egy hirtelen mozdulatot láttam. Valaki átment a szobán. Erőlködnöm kellett, hogy lássam, mi történik. Erin volt az. Egy jókora kartondobozt tolt maga előtt a padlón. A doboz által keltett súrlódó hang szörnyen messziről hallatszott. Miközben valami állandóan egyre messzebb húzott, erőlködnöm kellett, hogy lássam, mi történik. Erin a dobozt odahúzta a tükör elé. Utána fölmászott a tetejére. Láttam, amint fölnyúl a lámpához. Láttam, amint belenéz a fénybe. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mit csinál, de ehhez túl messze voltam. Úsztam messzebb, egyre messzebb. Olyan könnyűnek, olyan pihekönnyűnek éreztem magam! Lebegés közben teljesen beborított a sárga fény. Beborított, és húzott. Aztán egyszer csak, meglepő hirtelenséggel kialudt. Minden sötétbe borult. – Sikerült! – jelentette Erin. Hallottam, ahogy magyaráz a többieknek. – Maradt még egy icipici darab ott fönn a láncból. Sikerült meghúznom, és eloltanom a lámpát. – A tekintete eszelős gyorsasággal cikázott ide-oda a szobában, engem keresve. – Max – jól vagy? Hallasz engem? – Igen. Jól vagyok – feleltem. Már jobban éreztem magam. Visszatért belém az erő. Közelebb voltam. Odaléptem a tükörhöz, és kerestem benne a körképemet. – Hú, de be voltam tojva! – hallottam Lefty hangját a hátam mögül. – Érzem, hogy lassan visszatérek – mondtam. – Mi volt az ideje? – kérdezte Zack Apriltől. April arca feszült volt az aggodalomtól. Háttal a falnak támaszkodva ült, sápadt volt, és látszott, hogy nem érzi jól magát. – Öt negyvennyolc – mondta Zacknek. Aztán gyorsan még hozzátette: – Komolyan azt gondolom, hogy nagy hibát követtek el ezzel a hülye versengéssel. – Megdöntötted a rekordomat! – nyögött Zack, és arra fordult, amerre engem sejtett. – Ezt nem hiszem el! Majdnem hat perc! – Én még ennél is tovább fogok – jelentette ki Lefty, és félretolva Zacket, odalépett a tükör elé. – Először meg kell szerelnünk a láncot – intette le Erin. – Egy kissé nehézkes lenne folyton fölmászkálni egy doboz tetejére, és egy lánccsonkot húzogatni. – Elég furán kezdtem érezni magam a vége felé – mondtam nekik, még mindig arra várva, hogy végre láthatóvá váljak. – A fény egyre erősebb és erősebb lett. – Úgy érezted, mintha valami húzna egyre messzebb? – kérdezte Erin. – Igen – feleltem. – Mintha halványodnék, vagy ilyesmi. 35

– Én is pont ezt kezdtem érezni – kiáltott fel Erin. – Ez borzasztóan veszélyes! – mondta April a fejét rázva. Hirtelen előtűntem. Megroggyant a térdem, és majdnem lehuppantam a földre. De még idejében belekapaszkodtam a tükörbe, és megtartottam magam. Néhány másodperc múlva már újra erősnek éreztem a lábam. Tettem pár lépést, és visszanyertem az egyensúlyomat. – Mi lett volna, ha nem tudjuk eloltani a lámpát? – kérdezte April, miközben föltápászkodott, és mindkét kezével a farmere hátulját porolta. – Mi van, ha a lánc tőből szakad le, és nem tudjuk leoltani a lámpát? Akkor mi van? Megvontam a vállam. – Nem tudom. – Megdöntötted a rekordomat – mondta Zack, savanyú képet vágva. – Ez azt jelenti, hogy újra rajtam van a sor. – Azt már nem! – üvöltötte Lefty. – Most én jövök! – Hát semelyikőtök sem figyel rám?! – kiáltotta April. – Válaszoljatok a kérdésemre! Mi van akkor, ha egyikőtök láthatatlan, és a fény nem alszik ki? – Ez nem fog megtörténni – mondta Zack. – Előhúzott a zsebéből egy darab madzagot. – Itt van. Ezt most szorosan hozzácsomózom a lánchoz. Fölmászott a doboz tetejére, és munkához látott: Meghúzod a zsinórt, kialszik a fény – magyarázta Aprilnek. – Nem lesz semmi gond. – Ki lesz az első közülünk, aki láthatatlanná válva kimegy az utcára? – kérdezte Erin. – Én be akarok menni a suliba, hogy ráhozzam a frászt Miss Hawkinsra – mondta Lefty, és vihogott. Miss Hawkins a töritanára. – Mióta elkezdődött a suli, állandóan piszkál. Milyen klassz lenne, ha odalopódznék a háta mögé, és megszólalnék: „Helló, Miss Hawkins”? Ő meg hátrafordulna, és nem lenne ott senki! – Ez a legtöbb, amire futja tőled? – csipkelődött vele Erin. – Lefty, hát hol hagytad a fantáziád? Olyasmi nem jut eszedbe, hogy mondjuk kirepül a kréta a kezéből, a szivacsok ideoda repkednek a teremben, a szemeteskosár tartalma kiborul Miss Hawkins asztalára, és a joghurt az arcába löttyen? – Igen! Az tökállat lenne! – lelkesedett Lefty. Nevettem. Nem rossz ötlet. Négyen ott bolyonganánk a suliban teljesen láthatatlanul, és azt csinálhatnánk, amit csak akarnánk. Tíz percen belül elszabadulna a pokol! Mindenki sikoltozna, és rohanna ki a kapukon. Tiszta dili lenne! – De most rögtön nem lehet – szólalt meg Lefty, félbeszakítva a gondolataimat. – Mert most rajtam a sor, hogy megdöntsem a rekordot. – Hátrafordult April felé, aki feszülten állt az ajtónál, fekete hajának egy tincsét húzogatta, és aggódva ráncolta a homlokát. – Felkészültél, hogy mérd az időmet? – Azt hiszem – felelte sóhajtva April. Lefty arrébb tolt az útból. A tükör elé lépett, még megvizsgálta a tükörképét, majd a zsinórért nyúlt.

36

14 – Lefty! – kiáltott egy hang valahonnan a hátunk mögül. – Lefty! Megrémülve, hogy rajtakaphatnak, izgatott kiáltás szakadt föl belőlem. Lefty hátralépett a tükörtől. – Lefty, mondd meg a bátyádnak, hogy a barátainak most haza kell menniük! Vacsoraidő van. Itt van Nammami és Nappapi. Már alig várják, hogy láthassanak titeket! Anya kiabált föl lentről. – Jól van, anya! Egy perc és lent vagyunk! – kiáltottam vissza gyorsan. Nem akartam, hogy feljöjjön. – De ez nem igazság! – nyavalygott Lefty. – Én nem is kerültem sorra! Visszalépett a tükör elé, és dühösen újra a zsinór után kapott. – Engedd el! – szóltam rá szigorúan. – Le kell mennünk. Gyorsan! Nem akarjuk, apa feljöjjön és meglássa a tükröt, ugye? – Jól van, na! – morgott Lefty. – De legközelebb én megyek elsőnek. – Utánad meg én – mondta Zack, a padláslépcső felé tartva. – És akkor rajtam lesz a sor, hogy megdöntsem a rekordodat, Max. – Most senki se beszéljen tovább erről! – figyelmeztettem a többieket, miközben lecsörtettünk a lépcsőn. – Beszéljetek valami másról. Nem lenne jó, ha bármit is meghallanának véletlenül. – Átjöhetünk holnap? – kérdezte Erin. – Elkezdhetnénk újra a versenyt. – Én holnap nem érek rá – mondta April. – A holnap nem jó – feleltem. – Látogatóba megyünk az unokatestvéreimhez, Springfieldbe. — Nem örültem neki, hogy eszembe juttatták. Az unokatesóimnak van egy irdatlan nagy juhászkutyájuk, aki imád keresztülrohanni a sáron, hogy utána rám ugorjon, és a szőrös mancsaival jól összekenje a ruhámat. Számomra nem ez a legfelhőtlenebb szórakozás. – Szerdán nem lesz suli – vetette föl Zack. – Azt hiszem, tanári értekezlet lesz, vagy mi. Szerdán esetleg mindnyájan átjöhetnénk. – Esetleg – mondtam. Már a folyosón voltunk. Mindnyájan elhallgattunk. Láttam, hogy a nagyszüleim és a szüleim már ott ülnek az asztal körül. Nammami és Nappapi szerették pontosan kezdeni az étkezéseket. Ha a vacsora netán késett egy percet, utána irtó házsártosak voltak a nap egész hátralévő részében. Gyorsan kikísértem az ajtóig a barátaimat, és még utoljára a lelkükre kötöttem, nehogy bárkinek is beszéljenek arról, amit ma itt csináltunk. Zack újra rákérdezett, hogy akkor a szerda jó lenne-e, én meg erre újra csak azt feleltem, hogy még nem tudom biztosan. A láthatatlanná válás tényleg nagyon izgalmas, és nem mindennapi élmény volt. De nyugtalanná is tett. Nem voltam benne biztos, hogy ilyen hamar újra meg szeretném próbálni. – Légyszi! – unszolt Zack. Alig várta, hogy újra láthatatlanná válhasson, és megdönthesse a rekordomat. Nem állhatta, ha nem ő a bajnok. Bezártam mögöttük a bejárati ajtót, és siettem az ebédlőbe, hogy üdvözöljem a nagyszüleimet. Már a levest szürcsölték, amikor beléptem. – Szia, Nammami! Szia, Nappapi! – Odamentem, és mindkettőjüket megpusziltam. Nammaminak narancsszaga volt. Az arcán a bőr puha volt és ernyedt. Ezeket a neveket, hogy Nammami meg Nappapi, még én adtam nekik kiskoromban. Ma már eléggé ciki így hívnom őket, de mégsem változtatok rajta. Túl sok egyéb lehetőség úgy sincs. Még ők maguk is Nammaminak meg Nappapinak szólítják egymást! 37

Mindketten ugyanúgy néznek ki, mintha testvérek lennének. Azt hiszem, ez minden házaspárral így van, ha már száz éve együtt vannak. Mindkettőjüknek hosszú, keskeny arca és rövid, ősz haja van. Mindketten vastag üvegű, ezüstkeretes szemüveget viselnek. Mindketten nagyon soványak. Mindkettőjüknek szomorú szeme és szomorú arca van. Nem volt most kedvem hozzá, hogy ott üljek és vacsorázzam velük együtt, és mindenféle jelentéktelen dologról társalogjunk. Még mindig nagyon telve voltam mindazzal, ami a délután folyamán történt. Láthatatlannak lenni olyan furcsa és olyan izgalmas volt! Magamban akartam lenni és erről gondolkodni. Tudod, földolgozni az egészet, földolgozni magát az érzést. Sokszor van úgy, hogy azután, amikor valami valóban izgalmasat vagy érdekeset csináltam, szeretek fölmenni a szobámba, leheverni az ágyamra, és semmi mást nem csinálni, csak gondolkozni a dologról. Kielemezni. Részekre szedni. Apa szerint kifejezetten tudományos a gondolkodásmódom. Azt hiszem, igaza van. Megkerültem az asztalt, és odamentem a székemhez. – Alacsonyabbnak tűnsz, mint mikor utoljára láttalak – jegyezte meg Nappapi, miközben asztalkendőjével a száját törölgette. Ez volt az egyik állandó poénja. Minden alkalommal elsütötte, ahányszor csak találkoztunk. Erőltetetten fölnevettem, és leültem az asztalhoz. – A levesed bizonyára már jéghideg – jegyezte meg Nammami, és csettintett a nyelvével. – Semmit se gyűlölök jobban, mint a hideg levest. Úgy értem, mi értelme van a levesnek, ha nem gőzölög? – Így is jó íze van – mondtam, miután belekanalaztam. – Tavaly nyáron ettünk nagyon finom hideg leveseket is – mondta Nappapi. Szeretett ellentmondani Nammaminak, és vitába bonyolódni vele. – Eperlevest, például, emlékszel? Azt nem hiszem, hogy forrón akarnád enni, vagy mégis? – Az nem is eper volt – mondta neki Nammami, homlokát ráncolva. – Még csak nem is leves volt, hanem valami frinces-francos joghurt. – Egyáltalán nem – állította Nappapi. – Az igenis hideg leves volt. – Tévedsz, mint mindig – vágott vissza Nammami. Ez könnyen eldurvulhat, gondoltam. – Ez milyen leves? – kérdeztem, csak hogy véget vessek a vitájuknak. – Csirkehúsleves galuskával – felelte anya. – Hát nem ismered föl? – Nappapival néhány héttel ezelőtt ettünk valahol egy levest, amiről meg nem tudtuk volna mondani, hogy milyen – mondta a nagymamám a fejét rázva. – Meg kellett kérdeznem a pincért, hogy mi az, amit kihozott. Egyáltalán nem annak nézett ki, mint amit rendeltünk. Valamilyen krumpli-póréhagyma leves volt, nem, Nappapi? Eltartott egy ideig, amíg Nappapi lenyelte a galuskát, ami a szájában volt. – Nem. Paradicsom – felelte. – Hol van az öcséd? – kérdezte apa, a mellettem lévő üres székre pillantva. – Mi? – kaptam föl a fejem a váratlan kérdésre. Annyira lefoglalt a nagyszüleim butuska levesvitája, hogy közben teljesen megfeledkeztem Leftyről. – Kihűl a levese – mondta Nappapi. – Újra meg kell majd melegíteni neki – mondta Nammami a fogát szívogatva. – Tehát hol is van? – kérdezte apa. Vállat vontam. – Közvetlenül mögöttem volt – feleltem. Az ebédlő ajtaja felé fordultam, és elkiáltottam magam: – Lefty! Lef-teeeee! – Ne kiabálj az asztalnál! – dorgált meg anya. – Kelj föl, és keresd meg! – Van még egy kis leves? – kérdezte Nappapi. – Nem kaptam valami túl sokat belőle.

38

Letettem az asztalkendőmet, és kezdtem fölállni az asztal mellől. De még mielőtt kikászálódhattam volna a székemből, látom, hogy Lefty levesestányérja fölemelkedik a levegőbe. Ó, nem! Jajdultam föl magamban. Rögtön tudtam, mi a helyzet. Az az idióta öcsém láthatatlanná tette magát, és most azt hiszi, hogy irtó vicces, amikor azzal kísérletezik, hogy az asztal mellett ülőkre ráhozza a szívbajt. A levesestányér ott lebegett Lefty széke fölött. Fölálltam, odakaptam érte, és amilyen gyorsan csak tudtam, visszahúztam az asztalra. – Kifelé! – súgtam oda félhangosan Leftynek. – Mit mondtál? – kérdezte anya rám meredve. – Semmit, csak hogy máris megyek, és megkeresem Leftyt – válaszoltam, gyorsan föltalálva magam. – Kifelé – most rögtön! – súgtam Leftynek. – Ne ismételgesd már, hogy megkeresed! Csak menj, és keresd meg! – mondta anya egyre jobban elvesztve a türelmét. Fölálltam, és ezzel egy időben az én agyatlan, láthatatlan öcsém fölemelte a vizespoharát. A pohár ott lebegett az asztal fölött. Lélekszakadva érte nyúltam. De túl erősen markoltam meg. Félrebillentettem a poharat, és a víz szétömlött az asztalon. – Hé! – kiáltott rám anya. Lehúztam a poharat a helyére. Utána fölpillantottam. Apa dühtől égő szemmel meredt rám. Tudja, gondoltam, és a rettenet súlyos érzése söpört végig rajtam. Látta, hogy mi történt éppen, és most mindent tud. Lefty mindent elrontott.

39

15 Apa egy pillanatra sem vette le rólam dühtől izzó tekintetét. Már föl voltam készülve rá, hogy megszólal: – Max, miért láthatatlan az öcséd? – Ehelyett azonban azt kiabálta: – Hagyd már abba a marháskodást, Max! Nem értékeljük a komédiázásodat! Menj, és keresd meg végre az öcséd! Hú, de megkönnyebbültem! Apa ezek szerint mégsem vette észre, mi játszódott le a szeme előtt. Azt hitte, csak ökörködöm. – Van repeta a levesből? – ismételte meg a kérdését Nappapi, s én eközben örömmel hagytam ott az asztalt, és siettem ki az ebédlőből. – Már eleget ettél – dorgálta Nammami. – Egyáltalán nem ettem eleget! Nagyokat lépve átsiettem a nappalin, majd föl az emeletre, s végül megálltam a folyosón az ajtónál, amely a padlásra vezetett. – Lefty? – súgtam. – Remélem, követtél. – Itt vagyok – súgta vissza. Természetesen nem láttam, de hallottam, hogy ott áll közvetlenül mellettem. – Szóval, mi is ez az egész? – förmedtem rá. Nem egyszerűen dühös voltam. Tomboltam. – Azon igyekszel éppen, hogy megnyerd azt a hülye bajnokságot? Leftyt egyáltalán nem zavarta, hogy nem látok a pipától. Kuncogni kezdett. – Fogd be! – suttogtam. – Fogd már be! Te tényleg nem vagy komplett! Fölkattintottam a padláslámpát, és mérgesen földübörögtem a lépcsőn. Hallottam Lefty lépteit a hátam mögül. Még a lépcsőn fölérve sem hagyta abba a kuncogást. – Én győztem! – jelentette ki. Éreztem, ahogy egy tenyér jó alaposan hátba vág. – Hagyd abba, hülye gyerek! – kiáltottam rá, és beviharzottam a tükröt rejtő kis szobába. – Hát nem veszed észre, hogy majdnem elrontottad mindenki szórakozását? – De én győztem! – ismételte ujjongva. A lámpa ragyogó fénye napsárgán verődött vissza a tükörből. Nem akartam elhinni, hogy Lefty mire volt képes. Amúgy elég önző kölyök volt. De azért nem ennyire önző! – Hát még mindig nem érted, micsoda bajba sodorhattál volna bennünket? – kiabáltam vele? – Győztem! Győztem! – skandálta. – Miért? Mióta vagy láthatatlan? – kérdeztem. Odaléptem a tükörhöz, és meghúztam a zsinórt. A fény kialudt. A szemeim azonban ezúttal is őrizték még a ragyogást. – Egészen azóta, hogy levonultatok a padlásról – kérkedett Lefty még mindig láthatatlanul. – De hiszen az majdnem tíz perc! – álmélkodtam. – Én vagyok a bajnok! – jelentette ki Lefty. Néztem a tükröt, várva, hogy Lefty előtűnjön. – A hülyeség bajnoka – tettem hozzá. – Ez volt a legnagyobb baromság, amit valaha elkövettél. Erre nem mondott semmit. Végül halk hangon megkérdezte: – Miért tart ilyen sokáig, hogy visszajöjjek? Mielőtt még válaszolhattam volna, apa hangja szólalt meg lentről: – Max? Ott vagytok fönn? – Igen. Egy perc, és lent vagyunk! – kiáltottam. – Mit csináltok ott fönn? – kérdezte apa. Hallottam, ahogy megindul fölfelé a lépcsőn. Odarohantam a lépcső tetejéhez, hogy elálljam az útját. 40

– Bocs, apa – mondtam. – Már jövünk is. Apa fölnézett rám a lépcső aljából. – Mi lehet annyira érdekes ott fönn? – Csak egy csomó ócskaság – motyogtam. – Igazából semmi különös. Lefty tűnt föl a hátam mögött régi, megszokott valójában. Apa erre visszament az ebédlőbe. Elindultunk Leftyvel a lépcsőn lefelé. – Hú, ez oltári volt! – lelkesedett Lefty. – Nem kezdted egy idő után furcsán érezni magad? – kérdeztem tőle még mindig suttogva, holott magunk között voltunk. – Nem – rázta a fejét. – Teljesen jól éreztem magam. Tökcsúcs volt! Látnod kellett volna az arcod, amikor a levesestányér fölröppent a levegőbe! – Újra vihogni kezdett, éles, magas hangon, amelyet mindig is rühelltem. – Ide figyelj, Lefty – figyelmeztettem, megtorpanva a lépcső aljában, hogy elálljam az útját a folyosó felé. – A láthatatlanná válás jó móka, de veszélyes is lehet. Te… – Tökcsúcs! – ismételte. – És én vagyok az új bajnok! – Figyelj már rám! – szóltam rá ingerülten, és megragadtam a vállánál fogva. – Figyelj végre ide! Meg kell ígérned nekem, hogy soha többé nem mész fel oda egyedül, és válsz láthatatlanná. Komolyan mondom! Meg kell várnod, amíg valaki más is ott van veled. Megígéred? – Erősen megmarkoltam a vállát. – Oké, oké – felelte, és megpróbált kiszabadulni a szorításomból. – Megígérem. Lepillantottam. Mindkét kezén keresztbe rakta a mutató és középső ujját. *** Még aznap este későn Erin hívott. Tizenegy lehetett. Már pizsama volt rajtam, egy könyvet olvastam az ágyamban, és közben azon morfondíroztam, lemenjek-e kikönyörögni a szüleimtől, hogy fönn maradhassak megnézni a Saturday Night Live-ot. Erin nagyon izgatottnak tűnt. Még köszönni is elfelejtett. Csak elkezdett hadarni ezerrel azon a cincogó egérhangján, úgyhogy komolyan koncentrálnom kellett, hogy megértsem, mit mond. – Hogy mi van a természettudományos kiállítással? – kérdeztem, eltartva a kagylót a fülemtől, mert azt reméltem, hogy így talán jobban értem majd, amit mond. – A nyertes projekt – hadarta Erin lélekszakadva. – A fődíj egy ezüsttrófea és egy ajándékbelépő a Video Worldbe. Nem emlékszel? – Ja, de. És? – Még mindig nem értettem, mit akar. Azt hiszem, álmosabb lehettem, mint gondoltam. Végül is egy meglehetősen feszült és fárasztó nap állt mögöttem. – Nos, mi lenne, ha elhoznád a tükröt a suliba? – kérdezte Erin izgatottan. – Tudod. Láthatatlanná tennélek. Utána meg visszahoználak, és én válnék láthatatlanná. Ez lehetne a mi projektünk. – De, Erin… – kezdtem tiltakozni. – Mi lennénk a győztesek! – vágott a szavamba. – Biztos nyerők lennénk! Úgy értem, mivel lehetne minket fölülmúlni? Első díjat nyernénk. És híresek lennénk! – Aztaa! – kiáltottam föl. – Híresek? – Naná! Híresek! – lelkendezett. – A képünk bekerülne a People magazinba, meg minden! – Erin, én nem is tudom – mondtam csendesen, és közben zakatolt az agyam. – Mi? Mit nem tudsz? – Nem tudom, hogy híres akarok-e lenni – feleltem. – Úgy értem, tényleg nem tudom, hogy akarom-e, hogy az egész világ tudomást szerezzen a tükörről. – Miért nem? – tudakolta türelmetlenül. – Mindenki híres akar lenni. És gazdag.

41

– De el fogják venni a tükröt – magyaráztam. – Ez a tükör egy lenyűgöző valami, Erin. Úgy értem, mi ez, varázslat? Valami elektromos dolog? Ez valakinek a találmánya? Bármi is, egy biztos, hihetetlen egy dolog. És nem fogják megengedni, hogy egy kölyök birtokolja. – De ha egyszer a tiéd! – makacskodott. – Elveszik majd, hogy tanulmányozzák. A tudósok ragaszkodnak majd hozzá. Vagy a pasasok a kormányból. Vagy a hadseregből. Biztos föl akarják majd használni arra, hogy láthatatlanná tegyék vele a hadsereget, vagy valami ilyesmi. – Húha, ez elég ijesztő – motyogta Erin belegondolva a dologba. – Igen. Ijesztő – mondtam. – Ezért hát, nem tudom. Még gondolkodnom kell ezen. Sokat. És közben az egésznek titokban kell maradnia. – Igen, azt hiszem – mondta Erin nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában. – De gondolj a természettudományos kiállításra, Max! Megnyerhetnénk a fődíjat! Biztosan megnyernénk! – Majd még gondolkodom rajta – ígértem neki. Hisz másról sem szoktam gondolkodni, villant belém hirtelen. – April is ki akarja próbálni – mondta Erin. – Hogy mi? – Sikerült meggyőznöm. Elmagyaráztam neki, hogy semmi fájdalmas nincs az egészben. Így aztán most már ő is ki akarja majd próbálni szerdán. Merthogy szerdán újra megcsináljuk, ugye, Max? – Azt hiszem – feleltem vonakodva. – Mivel mindenki annyira akarja. – Szuper! – lelkendezett Erin. – Szerintem sikerül majd megdöntenem a rekordodat. – Tíz perc az új rekord – közöltem vele. Elmeséltem neki Lefty délutáni kalandját. – Az öcséd tényleg nem normális – jegyezte meg Erin. Ebben egyetértettem vele, majd elbúcsúztam tőle. Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Próbáltam az egyik oldalamon, majd a másikon. Próbáltam birkákat számolni. Mindent. Pedig tudtam, hogy álmos vagyok. De a szívem hevesen vert. Nem tudtam megnyugodni. Bámultam a mennyezetet, és közben a tükörre gondoltam, fönt, a fejem fölött, a kis szobában. Már majdnem hajnali három óra volt, amikor mezítláb, tökéletesen éber állapotban, kilopakodtam a szobámból, és utamat a padlás felé vettem. Ugyanúgy, mint a múltkor, most is teljes súlyommal a lépcsőkorlátra támaszkodtam, hogy elejét vegyem a korhadt lépcsőfokok recsegő-nyikorgó szimfóniájának. A nagy sietségben, hogy minél előbb a kis szobában legyek, csupasz lábammal belerúgtam egy farekesz sarkába. – Áu! – kiáltottam fel annyira halkan, amennyire csak bírtam. Legszívesebben föl-le ugrándoztam volna, de kényszerítettem magam, hogy moccanás nélkül álljak, és vártam, hogy lanyhuljon a fájdalom. Amint újra járni tudtam, továbbindultam a kis szoba felé. Odahúztam egy kartondobozt a tükör elé, és leültem rá. A nagylábujjam még mindig lüktetett, de igyekeztem tudomást sem venni róla. Szembenéztem a tükörből visszabámuló tükörképemmel, és természetesen legelőször a hajamat kezdtem el vizsgálgatni. Totál kócos voltam, de ez érdekelt most a legkevésbé. Azután azt próbáltam kideríteni, hogy mi van a tükörképem mögött. Azt hiszem, azon igyekeztem, hogy minél mélyebben belenézzek a tükörbe. Nem igazán tudom, hogy pontosan mit is csináltam, és mit kerestem ott fönn. Olyan fáradt voltam, ugyanakkor annyira fölajzott, olyan kíváncsi és összezavart, olyan álmos és feszült. Az egyik kezemmel végigsimítottam az üveget, és újra meglepődve tapasztaltam, milyen hűvös az érintése, dacára a kis szoba levegőtlen forróságának. Nyitott tenyeremet rátapasztottam az üvegre, majd visszahúztam. Nem maradt rajta kézlenyomat. 42

Majd megérintettem a keretet, és újra végigdörzsöltem ujjammal a sima fát. Fölálltam, és lassan hátrasétáltam a tükör mögé. Itt túl sötét volt bármiféle vizsgálódáshoz. De igazából nem is volt itt semmi, amit meg lehetett volna vizsgálni. A keret hátulja sima volt, egyszerű és érdektelen. Visszamentem a tükör elé, és fölnéztem a lámpára. Teljesen hétköznapi lámpának nézett ki. Az égvilágon semmi különleges nem volt rajta. Talán a villanykörte formája volt egy kissé furcsa: hosszú és nagyon keskeny. De ettől függetlenül úgy festett, mint egy teljesen hétköznapi villanykörte. Visszaülve a kartondobozra, államat a tenyerembe támasztottam, és álmosan belebambultam a tükörbe. Némán ásítottam egyet. Tudtam, hogy most vissza kéne mennem a szobámba, és le kéne feküdnöm aludni. Anya és apa másnap reggel korán ébreszt majd minket, és indulunk Springfieldbe. Valami azonban nem engedte, hogy elmozduljak onnét. A kíváncsiságom, azt hiszem. Nem tudom, milyen hosszú ideig ültem ott szobormereven, és bámultam mozdulatlan tükörképemet. Talán csak egy-két percig. De az is lehet, hogy fél óra hosszáig. Egy idő után azonban, ahogy belenéztem a tükörbe, a tükörkép látszólag kezdte elveszteni jól kivehető körvonalait. Azon vettem észre magam, hogy bizonytalan formákat, elmosódott színeket és sötétedő árnyékokat látok. És akkor egyszer csak halk suttogást hallottam. – Maaaaaaaax. Mint amikor szél jár a fák közt, és susogtatja a leveleket. Egyáltalán nem emberi hang volt. Még csak nem is suttogás. Csak valami suttogásszerű. – Maaaaaaaaax. Először azt hittem, hogy a fejemben hallottam a hangot. Olyan gyengécske volt. Olyan lágy. De mégis oly közeli. Lélegzet-visszafojtva figyeltem. Most csönd volt. Tehát akkor valóban a fejemben szólt a hang, gondoltam. Csak képzelődtem. Vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedtem. – Maaaaax. Megint ez a suttogás. Ezúttal hangosabb. Szomorú, valamiképpen. Majdhogynem könyörgésszerű. Segélykiáltás. Messziről, nagyon messziről. – Maaaaaaaax. A tenyeremmel betapasztottam a fülem. Megpróbáltam volna kirekeszteni a hangot? Meglátni, hogy vajon így abbamarad-e? A sötét formák lassan megmozdultak a tükörben. Szembenéztem magammal, az arcomon feszültség, rémület. Rádöbbentem, hogy tetőtől talpig jéghideg a testem. Rázott a hideg. – Maaaaax. Ekkor ráeszméltem, hogy a suttogás a tükörből jön. A saját tükörképemtől? Vagy valahonnan a tükörképem mögül? Talpra szökkentem, hátat fordítottam, és rohantam. Csupasz talpam csattogott a keményfa padlón. Kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, rohantam végig a folyosón, s a végén beugrottam az ágyamba, be a takaró alá. Szorosan behunytam a szemem, és azon imádkoztam, hogy az ijesztő suttogás nehogy ide is kövessen.

43

16 A takarót fölhúztam egészen az államig. Annyira fáztam. Egész testemben reszkettem. Kapkodva vettem a levegőt, mindkét kezemmel görcsösen markolásztam a takarót, és vártam, füleltem. Vajon a szobámba is utánam jön majd a suttogás? Valódi volt, vagy tényleg csupán a fejemen belül hallottam? Ki szólított, ki suttogta a nevemet azon a szomorú, kétségbeesett hangon? Hirtelen lihegést hallottam, az enyémnél hangosabbat. Forró lehelet csapta meg az arcomat Bűzös és nedves. Valami felém nyúlt. Hozzáért az arcomhoz. – Whitey! – kiáltottam föl. Az a süket kutya ott állt a hátsó lábain, mellső lábaival a takarómra támaszkodva, és eszelősen nyaldosta az arcomat. – Whitey, jó kutya! – kiáltottam nevetve. Érdes nyelve csiklandozott. Soha nem örültem ennyire a látványának. Megöleltem, és fölhúztam magam mellé az ágyba. Idegesen szűkölt. A farkát őrülten csóválta. – Whitey, mi izgatott föl ennyire? – kérdeztem tőle, miközben ölelgettem. – Te is hangokat hallasz? Mély, morgásszerű ugatást hallatott, mintha csak a kérdésemre válaszolt volna. Azután leugrott az ágyról, és megrázta magát. Háromszor megfordult a tengelye körül, helyet csinálva magának a szőnyegen, majd hangosan ásítva leheveredett. – Elég furán viselkedsz, annyi szent – mondtam. Labdaformára összetekeredett, és finoman csóválta a farkát. A kutya lágy horkolásának aláfestő zenéjére nagy sokára nyugtalan álomba szenderedtem. Amikor fölébredtem, a reggeli ég a hálószobám ablakán túl még csak szürkült. Az ablak résnyire volt nyitva, de az erős szélben lengedeztek a függönyök. Azonnal fölültem az ágyban, az álom egy szempillantás alatt kiment a szememből. Abba kell hagynom ezt a padlásra járogatást, gondoltam. Ki kell vernem a fejemből azt a hülye tükröt. Fölálltam, és nyújtózkodtam. Abba kell hagynom. És a többieket is rá kell bírnom, hogy abbahagyják. Eszembe jutott az az éjszakai halk suttogás. Az a száraz, szomorú hang, amely a nevemet suttogta. – Max! A szobám ajtaján kívülről érkező hang fölriasztott dermesztő gondolataimból. – Max – ébresztő! Springfieldbe megyünk, ugye tudod? – Anya szólt be a folyosóról. – Csipkedd magad! A reggeli már az asztalon van. – Már ébren vagyok! – kiáltottam. – Egy perc; és lent vagyok. Hallottam, amint megindult lefelé a lépcsőn. Azután Whitey ugatását hallottam a bejárati ajtótól, mert ki akart menni. Megint nyújtózkodtam egyet. – Uáá! – kiáltottam föl, amikor a ruhásszekrényem ajtaja hirtelen szélesre tárult. Egy piros Gap póló emelkedett a levegőbe a legfölső polcról, és lebegni kezdett a szobán keresztül. Vihogást hallottam. Ismerős vihogást. A póló ott táncolt az orrom előtt. 44

Lefty, te teljesen lehetetlen vagy! – fakadtam ki. Rá akartam sózni egy nagyot a pólóra, de az eltáncolt előlem. – Megígérted, hogy ezt nem csinálod még egyszer! – De keresztbe raktam az ujjaimat – felelte vihogva. – Tojok rá! – kiáltottam. Előrevetettem magam, és megragadtam a pólót. – Ezt abba kell hagynod! Nem viccelek! – Csak meg akartalak lepni – mondta és úgy tett, mintha megsértődött volna. Ekkor egy farmernadrág libbent föl a szekrény polcáról, és oda-vissza parádézni kezdett előttem. – Lefty, megöllek! – rivalltam rá. Majd hirtelen lejjebb eresztettem a hangomat, mert eszembe jutott, hogy anya és apa meghallhatják. – Rakd le azt a farmert, most rögtön! Nyomás föl a padlásra, és kapcsold le a lámpát! Egy-kettő! Megráztam az öklöm a masírozó farmer felé. Iszonyú mérges voltam. Hogy lehet ennyire hülye? Hát nem tudja fölfogni, hogy ez az egész nem egyszerűen csak játék? A farmer egyszer csak lehullott a szőnyegre. – Lefty, dobd már ide nekem azt a farmert! – szóltam rá. – Utána meg nyomás föl a padlásra, és válj megint láthatóvá! Csönd. A farmer nem mozdult. – Lefty – ne hülyülj! – szóltam rá, de a gyomromba belehasított a félelem. – Lökd ide azt a farmert, aztán kifelé! Semmi válasz. A farmer ott maradt összegyűrt kupacban a szőnyegen. – Hagyd már abba ezt a hülye játékot! – kiabáltam. – Egyáltalán nem vagy vicces! Szóval hagyd abba. De tényleg. Megijesztesz vele! Tudtam, hogy ezt akarja hallani. Biztos voltam benne, hogy amint elismerem, hogy megijesztett, fölnyihog, és engedelmesen megy megtenni, amire kértem. De nem. A szobában még mindig csönd volt. A függöny felém libbent, majd lágy, suhogó hang kíséretében visszahúzódott. A farmer meg ott feküdt kupacban a szőnyegen. – Lefty? Hé, Lefty? – szólongattam remegő hangon. De válasz nem jött. – Lefty? Itt vagy? Nem. Lefty eltűnt.

45

17 – Lefty? – A hangom erőtlen volt, és remegett. Az öcsém nem volt a szobában. Ez nem játék volt. Valóban eltűnt. Anélkül, hogy végiggondoltam volna magamban, kirohantam a szobámból, majd végig a folyosón, és föl a lépcsőn, a padlásra. Csupasz talpam hangosan csattanva verődött a fa lépcsőfokokhoz. A szívem még ennél is hangosabban vert. Ahogy beléptem a fülledt padlástérbe, a félelem hulláma söpört végig rajtam. Mi van akkor, ha Lefty örökre eltűnt? Egy rémült kiáltással berontottam a kis szobába. A tükörből visszaverődő éles fény belevilágított a szemembe. Az egyik kezemet ellenzőül a szemem elé tartva a tükörhöz mentem, és meghúztam a zsinórt. A fény azonnal kialudt. – Lefty? – szólítottam aggódva. Semmi válasz. – Lefty? Itt vagy fönn? Hallasz engem? A félelemtől elszorult a torkom. Hangosan ziháltam, egy szót is alig voltam képes kinyögni. – Lefty? – Szia, Max. Itt vagyok. – Az öcsém hangja mellettem szólalt meg. Annyira örültem, hogy hallom, hogy odafordultam, és megöleltem, annak ellenére, hogy látni nem láttam. – Jól vagyok – mondta, meglepetten váratlan érzelemnyilvánításomtól. – De komolyan, Max. Minden rendben. Eltartott egypár percig, amíg újra láthatóvá vált. – De mi történt? – kérdeztem, és alaposan megvizsgáltam, tetőtől talpig, mintha hónapok óta most látnám először. – Először ott bohóckodtál a szobámban. Utána viszont eltűntél. – Jól vagyok – állította makacsul, és megvonta a vállát. – De hát hova mentél? – akartam megtudni. – Ide föl – mondta. – De Lefty… – Valami mintha megváltozott volna rajta. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi. De az arcába nézve biztos voltam benne, hogy valami itt nincs rendjén. – Ne bámulj így rám, Max! – Eltolt magától. – Jól vagyok. Tényleg. – Eltáncolt mellőlem, a lépcső felé tartva. – De, Lefty… – Követtem kifelé a szobából. – Nincs több kérdés. Oké? Tökéletesen jól érzem magam. – Tartsd távol magad a tükörtől – figyelmeztettem szigorúan. – Hallasz engem? Lebámult a lépcsőn. – Komolyan mondom, Lefty. Ne merj még egyszer láthatatlanná válni! – Jól van, na. Rendben – morgott. – Nem csinálom többé. Leellenőriztem, hogy nem tette-e keresztbe az ujjait. Ezúttal nem tette. Anya a folyosón várt ránk. – Szóval itt vagy végre! – mondta türelmetlenséggel a hangjában. – Max, hiszen te nem vagy felöltözve! – Sietek! – ígértem, és beviharzottam a szobámba. – Lefty, mit csináltál a hajaddal? – kérdezte anya az öcsémtől. – Másképpen fésülted, vagy mi? 46

– Nem – hallottam Lefty válaszát. – Ugyanolyan, anya. Tényleg. Talán a te szemed más. – Ne légy már ilyen okostojás, inkább mars lefelé – torkolta le anya. Valami furcsa tényleg volt Leftyn. Anya is észrevette. De nem voltam képes rájönni, mi az. Amint fölszedtem a farmerem a földről, és belebújtam, rögtön kezdtem jobban érezni magam. Annyira megrémültem, hogy valami szörnyű dolog történt az öcsémmel. Megrémültem, hogy örökre eltűnt, és sohasem láthatom többé. És mindez a miatt a hülye tükör miatt. Mindez amiatt, mert olyan izgalmas dolog láthatatlanná válni. Hirtelen eszembe jutott Erin, April és Zack. Olyan izgatottan várták a szerdai napot. A nagy megmérettetést. Ezúttal még April is ki akarja majd próbálni, milyen láthatatlanná válni. Nem, gondoltam. Föl kell hívnom őket. Meg kell nekik mondanom. Most már tényleg döntöttem. Nincs több tükrözés. Nincs több láthatatlanná válás. Föl fogom hívni őket, ha visszajöttünk Springfieldből. És megmondom nekik, hogy a verseny le van fújva. Leültem az ágyamra, hogy megkössem az edzőcipőmet. Húú, gondoltam. Nagy kő esett le a szívemről. És valóban. Most, hogy eldöntöttem, hogy soha többé nem fogom használni a tükröt, sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Minden félelmem egyszeriben szertefoszlott. Mit tudtam én még ekkor, hogy a legfélelmetesebb dolgok még ezután következnek.

47

18 Képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor szerdán reggel Zack, Erin és April jelent meg az ajtónk előtt. – De hát srácok, megmondtam, hogy a verseny le van fújva – mondtam, és döbbenten bámultam őket a szúnyoghálóajtón keresztül. – De Lefty fölhívott minket – felelte Erin. – Azt mondta, meggondoltad magad. – A másik kettő helyeselt. Leesett az állam. – Lefty? Bólintottak. – Tegnap hívott föl minket – mondta April. – De hiszen Lefty nincs is most itthon – mondtam nekik, miközben bemasíroztak a házba. – Kint van a játszótéren, és softballozik a barátaival. – Ki van itt? – szólt ki anya, de közben már jött is, kezét egy konyharuhával törölgetve. Amikor meglátta a barátaimat, hökkenten fordult felém. – Max, azt hittem segítesz majd nekem lent, a pincében. Nem tudtam, hogy megbeszéltél valamit Zackkel, Erinnel és Aprillel. – Én nem is – feleltem elhaló hangon. – Lefty… – Csak beugrottunk – magyarázta anyának Zack, a segítségemre sietve. – Ha nem érsz rá, Max, elmehetünk – tette hozzá Erin. – Nem, nem, semmi baj – nyugtatta meg őket anya. – Max amúgy is panaszkodott, hogy milyen unalmas lesz segíteni nekem. Még szerencse, hogy éppen erre jártatok. Amint anya bezárta maga mögött a konyhaajtót, három barátom gyakorlatilag rám vetette magát. – Föl! – kiáltotta csillogó szemmel Zack, és a padlás irányába mutatott. – Váljunk láthatatlanná! – suttogta Erin. – Nekem kell elsőként mennem, mivel én még egyszer sem voltam – figyelmeztetett April. Megpróbáltam vitatkozni velük, de többen voltak, és könnyedén leszavaztak. – Oké, oké – egyeztem bele kelletlenül. Megindultam utánuk fölfelé a lépcsőn, amikor kaparászást hallottam az ajtónál. Fölismertem a hangot. Whitey tért haza reggeli sétájából. Kinyitottam neki a szúnyoghálóajtót, és ő farkcsóválva beügetett rajta. A süket blökinek tele volt bogánccsal a farka. Bekergettem a konyhába, és sikerült valahogy rávennem, hogy nyugton maradjon, amíg egyenként leszedegettem róla őket. Utána siettem föl a padlásra a barátaimhoz. Mire fölértem, April már ott állt a tükör előtt, mellette pedig Zack, készen, hogy bármelyik pillanatban meghúzhassa a zsinórt. – Húha! – álmélkodtam. Felém fordultak. Láttam, hogy April arcán rémült kifejezés ül. – Most rögtön túl kell esnem ezen, különben még megfutamodnék – magyarázta a nagy sietséget. – Én csak azt gondolom, hogy előbb meg kéne beszélnünk bizonyos szabályokat – mondtam komolyan. – Ez a tükör tényleg nem játékszer, és… – Tudjuk, tudjuk – vágott a szavamba Zack vigyorogva. – Ugyan, Max. Hagyjuk mára a kiselőadást, oké? Tudjuk, hogy egy kissé idegeskedsz, mert érzed, hogy te leszel a vesztes. De ez nem ok arra… – Én nem akarok versenyezni – jelentette ki April idegesen. – Csak meg akarom nézni, milyen láthatatlannak lenni. Maximum egy percig. Azután vissza akarok jönni. – Nos, én viszont a világcsúcsra hajtok – kérkedett Zack, hanyagul nekitámaszkodva a tükör keretének. – Én is – kontrázott Erin. 48

– Én tényleg nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondtam nekik, s közben elmerültem a tükörképem szemlélésében. – Csak rövidebb időre kéne láthatatlanná válnunk. Túl veszélyes… – Ilyen egy nyúlbélát! – csattant föl Zack, és a fejét rázta. – Vigyázni fogunk, Max – ígérte Erin. – Csak van egy tényleg nagyon rossz érzésem – vallottam be. – A hajam egy kicsit fölállt hátul. Közelebb léptem a tükörhöz, hogy jobban lássam, és az egyik kezemmel lesimogattam. – Szerintem mindnyájunknak egyszerre kéne láthatatlanná válnunk – javasolta Zack, és kék szemében izgalom csillant. – Akkor aztán kimehetnénk a játszótérre, és halálra ijeszthetnénk az öcsédet! Mindenki nevetett, Aprilt kivéve. – Én csak egy percre akarom kipróbálni – hajtogatta. – Nem többre. – Először versenyzünk – mondta Erin Zacknek. – Azután kimehetünk az embereket ijesztgetni. – Igen! Ez így jó lesz! – lelkesedett Zack. Úgy döntöttem, feladom. Lehetetlenség volt Zackkel és Erinnel vitatkoznom. Túlságosan be voltak indulva ettől a versenytől. – Nem bánom, essünk túl rajta – adtam be a derekam. – De először én megyek – mondta April, visszafordulva a tükörhöz. Zack újra fölnyúlt a zsinórért. – Felkészültél? Háromra – mondta. Az ajtó felé fordultam, amin Whitey jött be szaglászva, orrát leeresztve egészen a padlóig, a farka pedig, mint valami bot, meredezett mögötte. – Whitey, hát te mit csinálsz itt fönn? – kérdeztem. Rám se bagózott, dühödten szaglászott tovább. – Egy… kettő… – kezdett számolni Zack. – Amikor azt mondom „kész”, hozz vissza. Rendben? – kérdezte April merev vigyázzban állva, és előreszegett fejjel bámulta saját tükörképét. – Semmi poénkodás, meg ilyesmi, Zack! – Semmi poénkodás – felelte komolyan Zack. – Amint vissza akarsz jönni, lekapcsolom a lámpát. – Jól van – felelte halkan April. Zack újrakezdte a számolást. – Egy… kettő… három! Amikor kimondta a hármat, és meghúzta a zsinórt, Whitey odalépett April mellé. Kigyulladt a fény. – Whitey! – kiáltottam. – Vissza! De már késő volt. Egy meglepett vakkantást hallatva a kutya Aprillel együtt a semmibe foszlott.

49

19 – A kutya! – kiáltotta Erin. – Hé, eltűntem! Láthatatlan vagyok! – kiáltott föl vele egy időben April álmélkodva. Hallottam Whitey szűkölését. Valóságos rettenet érződött a hangjában. – Húzd meg a zsinórt! – kiáltottam rá Zackre. – Még ne! – tiltakozott April. – Húzd meg! – utasítottam. Zack meghúzta a zsinórt. A fény kialudt. Először April vált láthatóvá, dühös volt nagyon. Majd Whitey is előtűnt, és lenyekkent a padlóra. Azon nyomban föl is ugrott, de a lábai még rogyadoztak. Annyira viccesen nézett ki, hogy mindnyájan hahotázni kezdtünk. – Mi folyik ott fönn? – Anya hangja a lépcsőfeljáróból annyira váratlanul ért bennünket, hogy egy szempillantás alatt elnémultunk. – Mit csináltok? – Semmit, anya – feleltem gyorsan, és jeleztem a többieknek, hogy maradjanak csöndben. – Csak szórakozunk. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mi lehet olyan érdekes azon a régi, poros padláson – kiáltott föl. Kereszteztem az ujjaimat, remélve, hogy így talán elkerülhetjük, hogy feljöjjön, és utánajárjon a dolognak. – Csak úgy szeretünk itt lenni – feleltem. Eléggé bénára sikeredett ez a válasz, de valahogy más nem jutott eszembe. Whitey, miután visszanyerte az egyensúlyát, rohanva indult a lépcső felé. Lefelé rohantában, ahogy anyához igyekezett, a körmei hangosan kocogtak a fa lépcsőfokokon. – Ez nem volt fair – panaszkodott April, miután anya és Whitey már elmentek. – Alig kaptam időt. – Szerintem ki kéne innen mennünk – igyekeztem a lelkükre beszélni. – Láthatjátok, mennyire kiszámíthatatlan ez az egész. Sohasem tudhatjuk, mi történik a következő pillanatban. – Éppen ez benne az izgi – állította Erin. – Még egyszer én következem – jelentette ki April. Vagy tíz percig vitatkoztunk. Megint én maradtam alul. Ideje volt elkezdeni a versenyt. Erin indult elsőnek. – A tíz percet kell megdönteni – tudatta Zack. – Nem gond – jelentette ki Erin, és grimaszokat vágott a tükörbe. – A tíz perc túl könnyű. April elfoglalta korábbi helyét a padlón, hátával a falnak támaszkodva, és az órája kijelzőjét tanulmányozta. Egyetértettünk abban, hogy miután a verseny befejeződött, újra tehet egy próbát. Miután befejeződött… Ahogy ott álltam, és figyeltem Erin készülődését, azt kívántam, bárcsak vége lenne már ennek az egésznek. Kilelt a hideg. Éreztem, ahogy egész súlyával rám nehezedik a rettenet. Kérlek, kérlek, imádkoztam magamban, add, hogy minden rendben menjen! Zack meghúzta a zsinórt. Ahogy fölvillant a lámpa, Erin eltűnt. April az óráját figyelte. Zack hátrébb lépett a tükörtől, és keresztbe fonta karját a mellkasán. Csillogott a szeme az izgalomtól. – Hogy festek? – mókázott Erin. 50

– Soha jobban – viccelődött Zack. – Különösen az új frizurád tetszik – tódította April, fölnézve az órája kijelzőjéről. Még April is viccelődött, és jól érezte magát. Vajon én miért nem voltam képes lazítani? Mi volt ez a hirtelen félelem, ami rám telepedett? – Jól érzed magad? – kérdeztem Erint. Majdnem elcsuklott a hangom. – Istenien – felelte Erin. Hallottam a lépéseit, ahogy föl-le járkált a szobában. – Ha furán kezdenéd érezni magad, csak mondd, hogy „kész”, és Zack meghúzza a zsinórt – emlékeztettem. – Tudom – válaszolta ingerülten. – De addig úgysem akarok visszajönni, amíg meg nem döntöm a rekordot. – Én megyek utánad – közölte Erinnel Zack, még mindig keresztbe font karral. – Így aztán a rekordod nem lesz túlzottan hosszú életű. Zack karjai hirtelen szétnyíltak. A kezei vadul fölvágódtak a levegőbe, és ő mindkét kezével hevesen pofozni kezdte magát. – Áu! Hagyd abba, Erin! – kiabálta, és megpróbált valahogyan eltekergőzni előle. – Engedj el! Hallottuk Erin nevetését, miközben Zack még lekevert magának egykét csattanós pofont, végül azonban mégiscsak sikerült kiszabadulnia Erin kezei közül. – Egy perc – jelezte April a hátunk mögül. – Áu! Ez fájt! – durcáskodott Zack, miközben kivörösödött arcát dörgölte. Erin megint fölnevetett. – Még mindig minden rendben? – kérdeztem a tükörbe pillantva. – Abszolút. Ne aggódj már annyira, Max – korholt Erin. A pólóm egyszer csak fölrántódott a fejemre. Erin nevetett. – Hagyj már békén! – kiáltottam rá, és arrébb perdültem. – Két perc – jelezte April. Hallottam, amint megnyikordul a padláslépcső. Néhány másodperccel később Whitey dugta be a fejét. Ezúttal azonban megállt az ajtóban, és csak épp bekémlelt, anélkül hogy bejött volna. – Menj vissza a földszintre, haver – mondtam neki. – Menj csak vissza. Rám pillantott, mintha a kérésemet mérlegelné éppen, de nem tágított az ajtóból. Nem akartam, hogy véletlenül még egyszer túl közel kerüljön a tükörhöz, ezért aztán megragadtam a nyakörvénél fogva, és odavezettem a lépcsőhöz. Utána még eltartott egy ideig, amíg az a süket kutya fölfogta, hogy azt szeretném, menjen le a lépcsőn. Amikor visszatértem a kis szobába, April épp a negyedik perc elteltét jelezte; Zack türelmetlenül járkált föl-alá a tükör előtt. Gondolom, alig várta, hogy rá kerüljön a sor. Azon kaptam magam, hogy Leftyn tűnődöm. Lefty pontosan tudta, hogy mindenkit külön felhívtam, és közöltem, hogy a versenyt lefújtam. Akkor hát miért hívta fel Zacket, Erint és Aprilt, és miért mondta nekik azt, hogy meggondoltam magam? Biztos csak egy újabb rossz vicc a részéről, döntöttem végül. Majd mindenesetre meg kell találnom a módját, hogy megfizessek neki ezért. Valami kellően aljas dolgot… – Nyolc perc – jelezte April, és nyújtózott egyet. – Egész jó, Erin – mondta Zack. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod abbahagyni? Úgysem győzhetsz. Miért ne spóroljunk egy kis időt, nem? – Még mindig jól érzed magad? – kérdeztem komolyan aggódva. Semmi válasz. – Erin? – szólongattam, és körbepillantottam, mintha bizony bármi esélyem lett volna rá, hogy megpillantom valahol. – Jól vagy? 51

Semmi válasz. – Erin – ne hülyülj! Egyáltalán nem vicces! – kiabáltam. – Igen. Válaszolj nekünk! – kérte Zack. Még mindig semmi válasz. A tükörbe nézve megpillantottam April elszörnyedt arckifejezését. – Erin eltűnt! – A hangja ijedt suttogás volt.

52

20 – Erin, hol vagy? – kiabáltam. Mivel nem válaszolt, odarohantam a zsinórhoz. Már éppen megrántottam volna, amikor lépéseket hallottam kintről. Néhány pillanattal később egy doboz Coca-Cola lebegett be az ajtón. – Hiányoztam? – kérdezte Erin játékosan. – Halálra rémítettél minket! – kiáltottam elvékonyodó hangon. Erin fölnevetett. – Nem tudtam, hogy ennyire fontos vagyok nektek. – Ez egyáltalán nem volt vicces, Erin – dorgálta meg Zack szigorúan. Ezúttal velem értett egyet. – Tényleg megijesztettél minket! – Megszomjaztam – felelte Erin. A kólás doboz fölfelé billent. Láttuk, ahogy a kóla kezd kiömleni belőle. A folyadék azonnal eltűnt a szemünk elől, amint Erin szájába ért. – Úgy tűnik, a láthatatlanságtól komolyan megszomjazik az ember – magyarázta Erin. – így aztán fogtam magam, és leosontam egy kóláért. – De igazán szólhattál volna nekünk előtte – dorgálta meg April, majd újra az órájára nézett. – Kilenc perc. – Nem szabad lemenned az alsó szintre! – tettem hozzá dühösen. – Úgy értem, mi van, ha meglát a mamám? – Meglát? – Hát… tudod, hogy hogy értem – motyogtam. Erin fölnevetett. Én nem éreztem, hogy ez olyan vicces lenne. Miért egyedül én voltam az, aki ezt az egészet komolyan vette? Erin megdöntötte Lefty rekordját, és még mindig nem akarta abbahagyni. Amikor April tizenkét percet jelzett, Zack megkérdezte Erint, hogy nem akar-e visszajönni. Erin nem válaszolt. – Erin? Megint hülyéskedsz velünk? – tudakoltam. Még mindig nem válaszolt. Éreztem, hogy a torkom újra elszorul a félelemtől. Odamentem a tükörhöz, és meghúztam a zsinórt. A kezem közben végig reszketett. Némán imádkoztam, hogy Erin rendben visszatérjen. A fény kialudt. Mindhárman feszülten vártuk Erin visszatértét. Egy végtelennek tűnő várakozást követően Erin pislákolva előtűnt. Azonnal felénk fordult, arcán diadalmas vigyorral. – Az új bajnok! – jelentette be, öklét a győztesek mozdulatával a magasba emelve. – Jól vagy? – kérdeztem, még mindig nem tudván szabadulni a félelemtől. Erin bólintott. – Tökéletesen, te kis idegroncs. – Bizonytalan járással ellépett a tükörtől. Rámeredtem. Valami megváltozott rajta. Tökéletesen jól nézett ki. Nem volt sápadt, émelygős vagy ilyesmi. De valami valahogy más volt. Talán a mosolya? A haja? Nagyon szerettem volna rájönni. – Max, húzd meg a zsinórt! – Zack vágytól égő hangja kizökkentett a gondolataimból. – Gyerünk, ember! Indulok a tizenöt percért! – Oké. Készülj – mondtam, és miközben megfogtam a zsinórt, Erinre pillantottam. Ő egy bátorító mosolyt villantott felém. De valahogy volt valami a mosolyában, ami más volt. Valami. De mi? Meghúztam a zsinórt. Zack semmivé foszlott a felvillanó lámpafényben. 53

– A Láthatatlan Ember visszatér! – kiáltotta elmélyített hangon. – Ne olyan hangosan! – figyelmeztettem. – A mamám meghallhat lentről. Erin leereszkedett a padlóra April mellé. Odamentem hozzá, és megálltam fölötte. – Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdeztem. – Nem szédülsz, nem érzed magad furcsán, vagy valami? Megrázta a fejét. – Nem. Komolyan nem. Miért nem hiszel nekem, Max? Ahogy lenéztem rá, próbáltam rájönni, vajon mi lehet az a megjelenésében, ami más, mint amilyen eddig volt. Micsoda rejtély! Egyszerűen megfoghatatlan volt számomra. – Nos, akkor miért nem válaszoltál, amikor szólítottalak? – tudakoltam. – Mi? – Az arca meglepetést tükrözött. – Mikor? – Kábé tizenkét percnél – mondtam. – Én is szólítottalak, Zack is szólított. De te nem válaszoltál nekünk. Erin gondolkodóba esett. – Valószínűleg nem hallottalak titeket – válaszolta végül. – De jól vagyok, Max. Hidd el. Nagyon jól érzem magam. Állati csúcs volt. Leültem melléjük a padlóra, a hátamat a falnak vetettem, és vártam, hogy Zack fordulója véget érjen. – Komolyan mondom. Ne kapcsold le a lámpát, amíg le nem telik a tizenöt perc – emlékeztetett Zack. Azután összeborzolta a hajam, amíg az egész égnek nem állt. Mindkét lány nevetett. Föl kellett állnom, hogy odamenjek a tükörhöz, és megfésülködjek. Nem tudom, egyesek miért hiszik azt, hogy az összekócolt haj akkora nagy szám. Tényleg nem értem. – Hé, gyertek csak! Van egy ötletem – szólt Zack. A hangja az ajtó felől jött. – Hohó – várj csak! – kiáltottam utána. De már hallottam, ahogy a cipői keresztüldübörögnek a padláson. – Gyertek ki utánam! – szólt vissza nekünk. Hallottuk a lépéseit a padláslépcsőn. – Zack – ne csináld! – könyörögtem. – Bármi is legyen az, ne csináld! De tudtam, hogy Zacket már semmi sem állíthatja meg. Néhány másodperccel később már kint is voltunk a hátsó ajtón, és követtük láthatatlan barátunkat szomszédunk, Mr. Evander hátsó kertje felé. Ebből nagy baj lesz, gondoltam boldogtalanul. Nagyon nagy baj. Erin, April és én megbújtunk a két hátsó kertet elválasztó élősövény mögött. Mint mindig, Mr. Evander most is a veteményesében ügyködött, kétrét görnyedve huzigálta ki a gyomokat, hatalmas sörhasa kibuggyant a pólója alól, vörös, kopasz feje pedig csillogott a napfényben. Zack vajon miben sántikál? Lélegzetvisszafojtva vártam, s közben az egész testemre a félelem súlya nehezedett. Aztán megláttam három paradicsomot, amint felemelkednek a földről. Először csak egy helyben lebegtek a levegőben, majd egyre közelebb úsztak Mr. Evanderhez. Ó, nem, nyögtem föl némán. Kérlek, Zack! Kérlek, ne csináld ezt! Erinnel és Aprillel ott kuporogtunk az élősövény mögött, és nem hittünk a szemünknek, amikor egyszer csak azt láttuk, hogy a három paradicsom sebesen körözni kezd egymás körül a levegőben. Láthatatlan Zack zsonglőrködött velük. Hencegett, mint mindig. Mindig kérkedett vele, hogy ő tud zsonglőrködni, mi viszont nem. Beletelt egy kis időbe, míg Mr. Evander észrevette. De amikor végül meglátta a három paradicsomot, amint veszettül köröznek a levegőben, méternyire az orra előtt, a szeme kiguvadt, és az arca olyan vörös lett, mint a paradicsomok! – Ó! – kiáltott föl. Kiejtette a kezéből a gyomokat. És csak bámulta meredten a keringő paradicsomokat, mintha jéggé dermedt volna. Zack zsonglőrködés közben egyre magasabbra dobálta a paradicsomokat. 54

April és Erin a kezükkel tapasztották be a szájukat, hogy magukba fojtsák a nevetést. Látszott, hogy Zack mutatványát igazi nagy shownak érzik. Én viszont Zacket már újra a padláson szerettem volna látni. – Hé, Mary! Mary! – kezdte szólongatni Mr. Evander a feleségét. – Mary – gyere ki ide! Ezt látnod kell! Mary! Pár pillanattal később jött is a felesége lélekszakadva a kerten keresztül, ijedt arckifejezéssel. – Mi a baj, Mike? Mi a baj? – Nézd – ezek a paradicsomok pörögnek a levegőben! – kiabálta Mr. Evander, és vadul integetett a feleségének, hogy siessen. Zack ekkor leejtette a paradicsomokat a földre. – Hol? – kérdezte Mrs. Evander, kifulladva a megerőltető futástól. – Ott. Nézd! – mutatta Mr. Evander. – Nem látok egyetlen paradicsomot sem – mondta Mrs. Evander a férje előtt állva, és hangosan zihált. – De igen! Pörögnek a leve… – Azok a paradicsomok? – kérdezte Mrs. Evander, és a földön heverő három paradicsomra mutatott. – Nos… igen. Pörögtek és… – Szörnyű zavarodottságában Mr. Evander a tarkóját vakargatta. – Mike, mióta dolgozol itt kinn a napon? – korholta a felesége. – Nem megmondtam, hogy vegyél fel egy sapkát? – Öö… még pár perc, és befejezem – mondta halkan Mr. Evander, és nem vette le szemét a paradicsomokról. Abban a pillanatban, ahogy Mrs. Evander hátat fordított, és elindult vissza a házba, a három paradicsom fölröppent, és újra pörögni kezdett a levegőben. – Mary, nézd! – kiáltott föl izgatottan Mr. Evander. – Nézd – gyorsan! Megint csinálják! Zack hagyta, hogy a paradicsomok leessenek a földre. Mrs. Evander megpördült a sarkán, és belemeredt a levegőbe. – Mike, a legjobb lesz, ha velem jössz – most, azonnal! – jelentette ki. Visszasietett, karon ragadta Mr. Evandert, és húzta maga után. A szerencsétlen férfi teljesen meg volt zavarodva, egyfolytában a földön heverő paradicsomokat bámulta és a tarkóját vakargatta, miközben a felesége húzta maga után, be a házba. – Hé, ez valami oltári! – rikkantott Zack közvetlenül az orrom előtt. Erin és April lerogytak a földre a röhögéstől. El kellett ismernem, hogy elég vicces jelenet volt. Egy ideig még jól elröhögcséltünk rajta. Azután visszalopództunk a házba, majd föl a padlásra. A kis szoba biztonságában, fölidézve Zack zsonglőrmutatványát, újra ránk jött a röhögés. Zack azzal hencegett, hogy ő a világ legelső láthatatlan zsonglőrje. Azután, a tizenkettedik perc elmúltával, Zack egyszer csak nem válaszolt többé a kérdéseinkre. Csakúgy, mint korábban Erin. Mindhárman megállás nélkül szólongattuk. Csönd. Zack nem válaszolt. – Visszahozom – mondtam, és nyomban újra torkon ragadott a rettegés. Odarohantam a zsinórhoz – Várj! – tartott vissza Erin. – He? Mire? – Húztam el magam tőle. – Azt mondta, várd meg a tizenöt percet, emlékszel? – próbált győzködni. – Erin, de hát teljesen eltűnt! – kiabáltam vele. 55

– De borzasztó dühös lesz – makacskodott Erin. – Szerintem hozd vissza – szólt April aggódva. – Add meg neki a tizenöt percet – hajtogatta Erin. – Nem – mondtam. Meghúztam a zsinórt. A lámpa lekapcsolódott. Pár perccel később Zack vibrálva előtűnt. Ránk mosolygott – Mennyi volt? – kérdezte Aprilhez fordulva. – Tizenhárom perc, húsz másodperc – felelte April. A mosoly még szélesebbre húzódott az arcán. – Az új bajnok! – Jól vagy? Nem válaszoltál nekünk – mondtam az arcát vizsgálgatva. – Jól vagyok. Nem hallottam, hogy szólítottatok volna. De amúgy jól vagyok. Zacket is valahogy másmilyennek láttam most. Valami nagyon-nagyon más volt rajta. De mi? – Mi a baj Max? – kérdezte. – Miért meredsz rám úgy, mintha valami ufó lennék, vagy ilyesmi? – A hajad – mondtam jobban szemügyre véve. – Ilyen volt korábban is? – Micsoda? Miről beszélsz? Meghibbantál, vagy mi? – kérdezte Zack a szemét forgatva. – Ilyen volt a hajad korábban is? – ismételtem meg a kérdést. – Jobb oldalt fölnyírva egészen rövidre, és a többi hosszan hagyva, és átfésülve balra? Nem pont fordítva volt? – Te teljesen megzavarodtál, Max – mondta, és rávigyorgott Erinre és Aprilre. – A hajam ugyanolyan, mint amilyen volt. Talán túl sokáig bámultál a tükörbe, vagy ilyesmi. Meg mertem volna esküdni rá, hogy a haja bal oldalt volt rövid, és jobb oldalt hosszú. De hát, gondoltam, Zack bizonyára tisztában van a saját hajával. – Te akarsz menni? – kérdezte Erin, talpra ugorva. – Igen, meg akarod dönteni a tizenöt percet? – kérdezte Zack. Megráztam a fejem. – Nem, egyáltalán nincs hozzá hangulatom – vallottam be nekik. – Hirdessük ki Zacket győztesnek, és gyerünk ki innét. – Szó se lehet róla! – tiltakozott Zack és Erin egyhangúlag. – Meg kell próbálnod – győzködött Zack. – Ne szállj ki, Max. Meg tudod verni Zacket. Biztos vagyok benne – jelentette ki Erin. Zackkel együtt odatoltak a tükör elé. Én próbáltam eltolni magam. De ők nem hagytak mozdulni sem. – Nem. Komolyan – bizonygattam. – Legyen Zack a győztes. Én… – Gyerünk, Max! – nógatott Erin. – Én rád fogadok! – Ja, ja. Gyerünk! – csatlakozott Zack is, és szilárdan tartott a vállamnál fogva. – Ne! Kérlek… – próbálkoztam még. Zack azonban a szabad kezével fölnyúlt, és meghúzta a zsinórt.

56

21 Belepillantottam a tükörbe, várva, hogy elhalványuljon a szememből a ragyogás. Ez mindig olyan sokkolóan hatott. Az első pillanat, miután eltűnt a tükörképed. Amikor bámulod a helyet, ahol az előbb még, jól tudod, ott álltál – és rádöbbensz, hogy keresztüllátsz saját magadon! – Hogy érzed magad, Max? Hogy érzed magad? – kérdezte Erin engem utánozva. – Erin, mi bajod van? – csattantam föl. Korábban sohasem volt ilyen szarkasztikus. – Csak kóstolót akarok adni a saját orvosságodból – felelte vigyorogva. Volt valami aszimmetrikus a mosolyában, valami nem normális. – Szerinted meg tudod dönteni a rekordomat? — tudakolta Zack. – Nem tudom. Talán – feleltem bizonytalanul. Zack odalépett a tükörhöz és elmerült a tükörképe tanulmányozásában. Borzasztó furcsa érzésem volt, ahogy így figyeltem őt. Nem igazán tudnám megmagyarázni. Soha korábban nem láttam még Zacket éppen ebben a testhelyzetben, és éppen így bámulni magát a tükörben. Valami nagyon más volt. És én ezt tudtam. De egyszerűen nem voltam képes rájönni, hogy mi. Talán csak az idegességem, gondoltam. Iszonyú feszültség van rajtam. Talán ez hatással van arra, ahogyan látom a barátaimat. Talán én magam találom ki ezt az egészet. – Két perc – jelezte April. – Egész végig ott fogsz álldogálni? – kérdezte Erin a tükörbe bámulva. – Nem akarsz egy kicsit mozogni, vagy ilyesmit, Max? – Nem. Azt hiszem, nem – feleltem. – Úgy értem, semmi olyasmi nem jut eszembe, amihez kedvem lenne. Csak várok, amíg letelik az idő. – Föl akarod adni? – kérdezte Zack, arrafelé vigyorogva, ahol engem sejtett. Megráztam a fejem. Aztán eszembe jutott, hogy ezt úgyse látja senki. – Nem. Akkor akár végig is futhatom a távot – mondtam neki. – Ha már itt vagyok, miért ne fancsalítanám el az ábrázatodat, Zack? Gúnyosan fölnevetett. – Nem fogod megdönteni a tizenhárom-húszat – állította magabiztosan. – Semmiképp. – Nos, akkor tudod mit? – mondtam, feldühödve önelégült modorától. – Addig fogok itt állni, amíg akarok. És ezt is tettem. Ott álltam egy helyben, a tükör keretének támaszkodva, miközben April mérte az eltelt perceket. Minden rendben is ment nem sokkal azutánig, hogy a tizenegy perc elteltét jelezte. Akkor azonban a fény egyszer csak bántó erősséggel kezdte égetni a szememet. Behunytam a szemem, de ez nem segített. A fény egyre erősebb, egyre bántóbb lett. Úgy éreztem, mintha körbenyaldosna, bekerítene, rám borulna. Utána szédülni kezdtem, és egyre könnyebbnek éreztem magam. Mintha a következő pillanatban elúsznék a levegőben, holott tudtam, hogy egy helyben állok. – Hé, srácok! – szólaltam meg. – Azt hiszem, elég volt ennyi. A hangom gyengécskén és távolról hallatszott, még az én fülemnek is. Örvénylett körülöttem a fény. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem magam, míg egyszer csak kifejezett erőfeszítésembe került már, hogy a talpamat a földön tartsam, hogy el ne ússzak a levegőben. Fölsikoltottam. Hirtelen belém markolt a pánik. 57

A jeges rettenet. – Zack – hozz vissza! – kiáltottam. – Oké, Max. Nem gond – hallottam Zack válaszát. Úgy tűnt, mintha kilométerekkel messzebbről hangzana. Erőlködtem, hogy meglássam őt a vakító sárga fényen túl. Egy sötét alaknak láttam őt a fényfal mögött, egy a tükörhöz sebesen közelítő sötét alaknak. – Visszahozlak, Max. Tarts ki – hallottam Zacket. Az erős fény csak egyre erősebb lett. Iszonyúan bántotta már a szememet. Még így, behunyt szemmel is fájt. – Zack, húzd meg a zsinórt! – kiabáltam. Kinyitottam a szemem, hogy lássam, amint homályos alakja fölnyúl a zsinórért. Húzd meg, húzd meg, húzd meg! Sürgettem némán. Tudtam, hogy egy másodperc múlva kialszik a fény. És én biztonságban leszek. Egy másodperc. Egy rántás a zsinóron. Húzd meg, húzd meg, húzd meg, Zack! Zack a zsinórért nyúlt. Láttam, ahogy megragadja. És akkor egyszer csak valaki más hangját hallottam a szobában. Egy új hangot. Egy meglepett hangot. – Sziasztok. Mi folyik itt fönn? Mit csináltok, gyerekek? Láttam Zack homályos alakját, amint elengedi a zsinórt, és hátrébb lép, anélkül hogy meghúzta volna. Anya rontott be a szobába.

58

22 – Könyörgök – húzd meg a zsinórt! – kiáltottam. Úgy tűnt, senki sem hall engem. – Csak szórakozunk – mondta Zack anyának. – De hol van Max? – hallottam anya kérdését. – Hogyan találtatok rá erre a kis szobára? És mit csináltok ti itt egyáltalán? – A hangja úgy szólt, mintha víz alól jönne. Messziről, nagyon messziről. Az egész szoba csillámlani kezdett a fényben. Erősen markoltam a tükörkeretet, nehogy elússzam a levegőben. – Hallotok engem? – kiáltottam. – Könyörgök, valaki, húzzátok már meg a zsinórt! Hozzatok vissza! Már csak szürke árnyakként látszottak a reszkető, imbolygó fényben. Nem úgy tűnt, mintha hallanának engem. Miközben változatlanul szorosan markoltam a keretet, azt láttam, hogy egy árny közelít a tükörhöz. Anya volt az. Körbejárta, megcsodálta. – Hihetetlen, hogy soha nem tudtunk erről a szobáról! Vajon honnan keveredett ide ez a régi tükör? – kérdezte. Olyan közel állt hozzám. De nem csak ő, a többiek is. Egyszerre voltak oly közel és oly távol is tőlem! – Kérlek titeket, hozzatok vissza! – kiabáltam. Válaszra vártam. A hangok azonban egyre jobban elmosódtak. Az árnyak csillámló foltokban mozogtak. Megpróbáltam feléjük nyúlni, de túl messze voltak tőlem. Elengedtem a tükörkeretet, és lebegni kezdtem. – Anya, itt vagyok melletted. Nem hallasz? Nem tudnál csinálni valamit? Olyan könnyű, olyan tökéletesen súlytalan voltam, és ott lebegtem a tükör előtt. A lábaim már nem érintették a padlót. De amúgy nem is láttam őket a vakító ragyogásban. Odaúsztam egész a tükör üvegéig, a lámpa alá. Éreztem, ahogy egyre közelebb húz a fény. Egyre közelebb. Amíg egyszer csak már be is húzott a tükörbe. Tudtam, hogy a tükrön belül vagyok. Egy csillogó színkavalkádban. Az alakok csillámlottak és egymásba folytak, mintha csak egy víz alatti világot szemlélnék. És én lebegtem, úsztam csillogó fény és színszilánkok között, úsztam némán, egyre messzebb a barátaimtól, anyától, egyre messzebb a kis padlásszobától. A tükör belsejének középpontja felé. Egy vonagló fényekből és színekből álló hullámzó, gomolygó világ középpontja felé. – Segítség! – kiáltottam. De az elmosódó, váltakozó színek elnyelték a hangom. – Hozzatok vissza! Hozzatok vissza! Egyre mélyebbre úszva ebbe a csillogó világba, lassan már a saját hangomat is alig hallottam. Egyre mélyebben hatoltam be a tükörbe. És még egyre mélyebben. A színeket egy idő után szürke és fekete alakzatok váltották föl. Itt már hideg volt. Üveghideg. És ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre úsztam, egy idő után már a szürkék és a feketék is elhalványodtak. Most minden fehér volt körülöttem. Színtiszta fehér. Árnyéktalan fehérség mindenütt, ameddig csak a szemem ellátott. 59

Már csak magam elé meredtem, abbahagytam a szólongatást, túlságosan meg voltam rémülve ahhoz, hogy megszólaljak, elnémított ez a hideg, elefántcsontszín világ, amelybe beléptem. – Helló, Max! – szólalt meg egy ismerős hang. – Óóó! – kiáltottam föl ijedten, ráeszmélve, hogy nem vagyok egyedül.

60

23 Rémült kiáltás szakadt föl a torkomból. Igyekeztem szavakat formálni, de az agyam mintha megbénult volna. Az alak fürgén és némán közeledett a tükör hideg, fehér világán keresztül. Rám mosolygott, kísérteties, ismerős mosollyal. – Te! – tört elő belőlem a kiáltás. Mindössze pár centiméter távolságban állt meg tőlem. Nem akartam hinni a szememnek. Saját magammal álltam szemben. Magamat néztem. Ahogy visszamosolygok saját magamra. A mosoly ugyanolyan hideg volt, mint az üveg, amely körülvett minket. – Ne félj! – szólalt meg. – Én a tükörképed vagyok. – Ne! A szeme – az én szemem – mohón vizsgálgatott, mint egy kutya, amikor egy húsos csontot bűvöl a tekintetével. A mosolya csak még szélesebb lett, amikor előtört belőlem a rettegés kiáltása. – Itt várok rád már egy ideje – szólalt meg a tükörképem, szemét egy pillanatra sem fordítva el az enyémről. – Ne! – szakadt ki belőlem egy újabb kiáltás. Elfordultam. Tudtam, hogy valahogyan ki kell szabadulnom. Futni kezdtem. De rögtön megtorpantam, amint megpillantottam magam előtt az arcokat. Eltorzult, boldogtalan arcokat tucatjával, elvarázsolt kastélybeli, tükörtermi arcokat hatalmas, félig csukott szemhéjakkal és aprócska, szorosra zárt, szomorú szájakkal. Az arcok látszólag ott lebegtek, közvetlenül előttem. A szemek meredten néztek rám, az aprócska szájak fürgén mozogtak, mintha csak szólnának hozzám, mintha figyelmeztetnének, hogy meneküljek innét. Kik voltak ezek az emberek, ezek az arcok? Miért voltak itt, velem együtt a tükör belsejében? Groteszk, eltorzult vonásaikból miért sütött annyi szomorúság, annyi fájdalom? – Ne! Elakadt a lélegzetem, ahogy felismerni véltem kettőt az úszó, lebegő arcok közül, szájuk őrült gyorsasággal mozgott, szemöldökük vadul hullámzott föl-le. Erin és Zack? Nem. Hisz ez lehetetlenség, vagy mégsem? Rájuk összpontosítottam a figyelmem. Miért beszélnek olyan őrjöngve, kétségbeesetten? Mit igyekeznek a tudtomra adni? – Segítsetek! – kiáltottam feléjük. De, úgy tűnt, nem hallották a hangomat. Az arcok, tucatjával, föl-le mozogtak, lebegtek, úsztak. – Segítsetek – könyörgök! És akkor egyszer csak éreztem, hogy megpördülök. Belebámultam a saját tükörképem szemébe, miközben ő, szorosan markolva a vállamat, egy helyben tartott. – Nem mész el innen – mondta. Halk hangja visszhangzott a tökéletes csendben, mint jégcsap, ha üveget karcol. Erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam, de nagyon erős volt a fogása. 61

– Én leszek az, aki elmegy innen – közölte velem. – Már olyan régóta várok. Egészen azóta, hogy fölkapcsoltad a lámpát. És most ki fogok lépni innen, és csatlakozom a többiekhez. – A többiekhez? – kiáltottam. – A barátaid könnyen beadták a derekukat – mondta. – Nem fejtettek ki ellenállást. És a csere megtörtént. És most mi ketten is cserélni fogunk egymással. – Ne! – kiáltottam, és a kiáltásom mintha kilométerekre visszhangzott volna a jéghideg csendben. – Mitől félsz annyira? – kérdezte, visszafordítva maga felé, továbbra is erősen markolva a vállam, az arcomat egészen közel húzva a magáéhoz. – Ennyire tartasz a másik oldaladtól, Max? Erősen a szemembe nézett. – Merthogy én, tudod, az vagyok – mondta. – Én vagyok a te tükörképed. A te másik oldalad. A hideg oldalad. Ne félj tőlem! A barátaid sem féltek. Ők különösebb erőfeszítés nélkül végrehajtották a cserét. Most itt vannak bent a tükörben. A tükörképeik pedig… A hangja elhalt. Nem kellett befejeznie a megkezdett mondatot. Tudtam, miről beszél. Most már mindent értettem Erinnel és Zackkel kapcsolatban. Most már értettem, miért tűntek annyira másnak. Kicserélődtek. A saját tükörképeik voltak. És most már azt is megértettem, miért nyomtak a tükör felé, miért erőszakolták annyira, hogy én is eltűnjek. Ha nem teszek valamit, eszméltem rá, a tükörképem helyet fog cserélni velem. A tükörképem fog kilépni helyettem a padlásra. És én örökre itt maradok csapdába esve a tükör foglyaként, nyugtalan, szomorú arcok örök társaként. De mit tehetnék? Miközben néztem magam, úgy határoztam, hogy mindenképpen húzni kell az időt, kérdéseket kell föltenni, hogy időt nyerjek, és kitalálhassak valamit. – Kié ez a tükör? Ki csinálta? – tudakoltam. Ő vállat vont. – Honnan tudhatnám én azt? Hiszen én csak a te tükörképed vagyok, vagy elfelejtetted? – De hogyan… – Eljött az idő – mondta mohón. – Ne próbáld húzni az időt ezekkel az ostoba kérdésekkel. Ideje, hogy cseréljünk. Ideje, hogy most már te legyél az én tükörképem!

62

24 Valahogyan sikerült kirántanom magam a szorításából. Futni kezdtem. A szomorú, eltorzult arcok ott lebegtek előttem. Behunytam a szemem, és igyekeztem lerázni őket. Képtelen voltam gondolkodni. Képtelen voltam lélegzetet venni. A lábaim lüktettek. A karjaim kivágódtak mindkét oldalamon. Annyira áttetsző és fényes volt körülöttem minden, hogy nem tudtam volna megmondani, hogy mozgok-e vagy sem. A lábaim alatt nem éreztem padlót. Nem voltak falak, nem volt mennyezet sem. Nem volt levegő, ami futás közben az arcomba csapott volna. A félelem azonban mozgásban tartott. Keresztül az áttetsző, hideg, csillámló fényen. Ő ott volt mögöttem. Bár nem hallottam. Nem volt árnyéka. De tudtam, hogy ott van, szorosan a nyomomban. És azt is tudtam, hogy ha elkap, elvesztem. Foglyul ejt ez az üresség, nem fogok többé se látni, se hallani, se szagolni, se megérinteni valamit, örökre magába zár ez a hideg üveg. Egy újabb néma, nyugtalan arc leszek a többi között. Így hát futottam tovább. Amíg egyszer csak visszatértek a színek. A fény meghajlott, és formák születtek. És akkor egyszer csak mozgó, helyüket változtató árnyakat pillantottam meg magam előtt. – Állj meg, Max! – hallottam a tükörképem hangját közvetlenül mögöttem. – Állj meg ott! De most az ő hangjából sütött az aggodalom. Így aztán futottam, futottam egyenesen a színek és mozgó alakok közé. Egyszer csak Zack lekapcsolta a lámpát. Szinte kirobbantam a tükörből, bele az aprócska padlásszobába, s hirtelen újra hangok, színek, kemény felületek, valóságos dolgok vettek körül. A valós világ. Fölálltam zihálva, levegőért kapkodva. A lábaimat próbálgattam. Dobbantottam a padlón. A szilárd padlón. Tekintetemet a barátaim felé fordítottam. Arcukon döbbenet tükröződött. Anya már bizonyára korábban visszament az alsó szintre. – Megcsináltátok a cserét? – kérdezte mohón Zack, s a szeme fénylett az izgalomtól. – Közülünk való vagy? – kérdezte Erin szinte vele egy időben. – Nem – szólt egy hang – az én hangom – közvétlenül a hátam mögül. Mindnyájan a tükörre meredtünk. A tükörben ott állt a tükörképem dühös, kivörösödött arccal, tenyerét az üveghez tapasztotta, és égő tekintetet lövellt ki ránk. – Elmenekült előlem – közölte a tükörképem a barátaimmal. – A csere nem jött létre. – Nem értem! – kiáltott föl April. – Mi folyik itt, srácok? Zack és Erin tudomást sem vettek róla. Gyorsan hozzám léptek, és megragadtak a karjaimnál fogva. Durván megfordítottak. – A csere nem jött létre – ismételte meg a tükörképem az üveg belsejéből. – Semmi baj – közölte vele Erin. Zackkel együtt odakényszerítettek a tükör elé. – Most szépen visszamész, Max – mondta Zack indulatosan. Fölnyúlt, és megrántotta a lámpa zsinórját. 63

25 Kigyulladt a fény. Láthatatlanná váltam. A tükörképem ott állt a tükörben, nyitott tenyerét az üveg belső felületéhez tapasztva, és kifelé bámult. – Várlak, Max – mondta. – Néhány percen belül itt találkozunk bent. – Nem! – kiáltottam. – Elmegyek innét. Lemegyek a földszintre. – Nem mész le – mondta a tükörképem a fejét rázva. – Erin és Zack nem engednek megszökni. De ne légy annyira megrémülve, Max. Ez az egész teljesen fájdalommentes. Komolyan. – Mosolygott. Az én mosolyom volt. De hideg volt. Kegyetlen. – Nem értem ezt az egészet! – tiltakozott April hátul, az ajtónál állva. – Nem magyarázná el várlaki, hogy mi folyik itt? – Majd meglátod, April – nyugtatta Erin. Mit tehetnék most? Lázasan járt az agyam, miközben rám telepedett a jeges rettenet. Mit tehetek most? – Már csak pár perc – közölte a tükörképem nagy nyugalommal, már előre ünnepelve a győzelmét. A szabadságát. – April, menj, szerezz segítséget! – kiáltottam. Hátraperdült a hangom hallatán. – Mi? – Szerezz segítséget! Menj le a földszintre! Szerezz segítséget! Gyorsan! – kiabáltam. – De – én nem értem… – tétovázott April. Erin és Zack már mozdult is, hogy elállja az útját. De ekkor az ajtó hirtelen kitárult. Leftyt pillantottam meg az ajtóban. Bekémlelt a szobába. Meglátta a tükörképemet. Nyilván azt hitte róla, hogy én vagyok. – Ezt kapd el! – kiáltotta, és elhajította a labdát. A labda nekicsapódott a tükörnek. Láttam, ahogy Lefty arcára kiül a döbbenet. És azután hallottam a csattanást, és láttam, ahogy a tükör megreped, és darabokra törik. A tükörképemnek ideje se maradt, hogy bármit is tegyen. Apró üvegszilánkokká tört szét, és a padlóra hullott. – Neeeeem! – sikoltotta Erin és Zack. Éppen abban a pillanatban tűntem elő, amikor Erin és Zack tükörképe fölemelkedtek a padlóról a levegőbe. Szörnyű sikoltozás közepette beszívódtak a törött tükörbe – beszívódtak, mintha valami félelmetes erejű porszívó szívta volna magába őket. A két tükörkép sikoltozva szállt bele a tükörbe, és szemmel láthatóan ezer darabra tört. – Húúú! – kiáltott föl Lefty, és teljes erejéből belekapaszkodott az ajtóba, testét nekiszorítva az ajtókeretnek, azon igyekezett, hogy nehogy őt is beszippantsa a tükör. És akkor egyszer csak Erin és Zack jelent meg térdre hullva a padlón, kábultan és zavarodottan, a körülöttük szétterülő üvegtörmeléket bámulva. – Visszajöttetek! – kiáltottam föl boldogan. – Ti vagytok azok, valóban! – Igen. Én vagyok az – mondta Zack, és bizonytalanul talpra kászálódott, majd Erinhez fordult, hogy őt is fölsegítse. A tükör darabokra tört. A tükörképek eltűntek. Erin és Zack körbetekintgettek a szobában, még mindig reszketegen és kábán. April teljesen összezavarodva meredt rám. 64

Lefty ott állt az ajtón kívül, és a fejét rázta. – Max – mondta –, igazán elkaphattad volna azt a labdát. Nem lett volna olyan nehéz. Erin és Zack tehát visszatért. És jól voltak. Nem tartott sokáig, hogy visszazökkenjünk a régi kerékvágásba. A tőlünk telhető legérthetőbb módon igyekeztünk mindent elmagyarázni Aprilnek és Leftynek. Utána April hazament. Vigyáznia kellett a kishúgára. Erin és Zack – az igazi Erin és Zack – segített összesöpörni az összetört üveget. Utána bezártuk a kis szoba ajtaját. Szorosan bereteszeltem, majd kartondobozokat halmoztunk föl elé, hogy még csak látni se lehessen többé. Tudtuk, hogy soha nem mennénk be oda többé. Kölcsönösen megesküdtünk egymásnak, hogy soha nem beszélünk senkinek sem a láthatatlanná válásról, sem a tükörről, sem arról, hogy mi történt ott benn, abban a kis szobában. Ezután Erin és Zack hazaindultak. Még aznap később Leftyvel kint lógtunk a hátsó kertben. – Annyira félelmetes volt az egész – mondtam Leftynek, és beleborzongtam. – El sem tudod képzelni, milyen volt. – Elég ijesztően hangzik – felelte szórakozottan Lefty. Ide-oda dobálta a labdát, egyik kezéből a másikba. – De legalább most már újra minden rendben. Akarsz dobálózni egy kicsit? – Nem – ráztam meg a fejem. Nem volt hozzá hangulatom. Utána azonban mégis meggondoltam magam. – Talán segít elterelni a gondolataimat mindarról, ami ma délelőtt történt – mondtam. Lefty odadobta nekem a labdát. Hátracaplattunk a garázs mögé, ott volt a megszokott labdadobáló helyünk. Visszahajítottam neki a labdát. Elég jól szórakoztunk. Legalábbis kábé öt percig. Mert akkor… Mert akkor hirtelen jéggé dermedtem. Vajon a szemem űz tréfát velem? – Na ezt kapd el – mondta. Nagy erővel felém hajította a labdát. Nem! Nem! Nem! Tátott szájjal bámultam, miközben a labda elsüvített mellettem a levegőben. Meg sem próbáltam elkapni. Képtelen voltam megmozdulni. Csak elszörnyedve meredtem magam elé. Az öcsém jobb kézzel dobálta a labdát!

65