GÜNTER GRASS
A VÉGESSÉGRŐL
SZABAD PRÉDA, SZABAD MADÁR
Amikor a notórius pipázót újra meg újra és megint csak újra a javítóműhelybe kényszerítette a szíve, a tüdeje, a veséje, ott pedig olyan gyámoltalanul lógott a csövek végén, mint valami nyomorult Én, és egyre nagyobb kupacokban nyeldekelte a mellékhatásaikról pusmorgó, különféle színű tablettákat, kerekdedeket és hosszúkásakat; amikor kiállhatatlanul mogorva kérdéseket – „Meddig húzod még?” és „Ugyan mi végre?” – tett fel neki az öregség, és nem álltak kezére se a satírozott képek, se a sorba kívánkozó szavak; amikor megfoghatatlanná vált számára a világ a maga háborúival és mindenféle járulékos veszteségeivel, és már csak aludni vágyott, az apró falatokra aprított álmot kereste – búbánatosan nyalogatta a sebeit, mintha kicserélték volna –; amikor elapadt már az utolsó forrás is, akkor váratlanul egy mellékállásban dolgozó Múzsa csókolt szájon nedvesen, mintha csakugyan létezne még ez a közvetlen, szájból szájba lélegeztetés; és máris feltolultak a képek, feltolultak a szavak, elérhető közelségbe került a papír, a ceruza meg az ecset, rozoga ajánlatokkal csábított az őszbe forduló természet, csordogálni kezdtek a vízfesték színei, firkálgattam hát eztazt a magam örömére, és elkezdtem újra élni, mohón, mert rettegve a visszaesést. Érezni, hogy vagyok. Szabad préda, szabad madár, pihekönnyű, habár rég kilövésre érett. Szemérmetlenül szabadjára engedni magamban az állatot. Más és más alakot ölteni egyre-másra. Életre kelteni a holtakat. Márismás cimborám köpönyegébe bújni. Céltudatosan elbóklászni. Sraffozott árnyékban meghúzódni. Kimondani, hogy most! Úgy éreztem, képes levedleni bőrét az Én, meglelhető a fonal vége, kettévágható a csomó, és visszaszerezhető nevet visel az a bizonyos talált tárgy, amelyet mindközönségesen a boldogság névvel illetünk.
7
MOST ÚJ MEG ÚJ LAPON
Rőt kréta, ón, grafit, tustinta, tollgerinc, ceruza, mint a tű, elcsöppenő ecset, vagy szén Szibériából, hacsak nem akvarell – aztán megint vonás az árnyalt szürke közt, ezüstlő árnyakat életre kelteni; most már, hogy felriasztott a Múzsa csókja, és halálos mákonyomból anyaszült meztelen penderített a fényre, most új meg új lapon, hol sárga-sóvár repce-bódulatban, hol vörhenyes ősz-vörösben, egyszer majd zöldet is remélve még – így keresek kijáratot, lebegve könnyedén, akár a tollpihe, ha a kékből hull alá.
8
SZÉPIA CSENDÉLET
Újra meg újra visszatérő álmom, hogy sikerül megfejnem egy-egy közepes méretű tintahalat. A víz alatt könnyű dolgom van, mintha csak egy, a társaitól óvatlanul elszakadt sellővel szeretkeznék. Tétovaságot mímelve mögé kerülök, és türelmesen kivárom a megfelelő pillanatot; akkor aztán ráhelyezem a szívókorongot, és amikor burokként körülöleli az izmos mirigy nyílását, a gombot lenyomva beindítom a szívó-fejő perisztaltikát: az állat így részint önként, részint a kényszernek engedve egykettőre megszabadul attól, amit máskülönben a túlontúl közel merészkedő ellenség sötét felhőbe burkolására használna fel. Eleinte kapkodtam persze, türelmetlenkedtem, így jó néhányszor megesett velem is ez a bizonyos felhőbe burkolás. Vészesen fogyott az idő, és nem volt még semmi eredmény. Pedig fogytán volt már a levegőm. Föl a felszínre, aztán alábukni újra. Ugyanúgy ki kell tanulni a tintahalfejés csínját-bínját, akárcsak a sellőszerelemét. Azóta zárható tetejű üvegcsékben tárolom a fekete tejet, ezt a kölcsönvett metaforát. Sűrű lé, ecsettel, fémhegyű tollal egyaránt jól használható tinta gyanánt. Lavírozáskor kiderül persze, hogy kissé nyálkás. Jó ideig jellegzetes szagot árasztanak még a lapok, eleinte frisset, később egyre áthatóbbat. A tintahal tintája kiváltképp intenzíven gondol vissza az eredetére olyankor, amikor magas a páratartalom.
11
VÉGTELEN VONÁS
ÁJULÁS
A bal alsó sarokból indul tétován fölfelé, meg-megtörve, habozva, mígnem éles kanyarral lejtőbe penderül, elakad, meginog, de meg nem törik, ívet feszít csupán, köröz egy helyben járva, aztán lendületet vesz, és már-már kisiklik, már-már félrebicsaklik, de végül mégis, újabb lendülettel agyafúrt kiutat talál, kimérve egy női arc lankás dombvidékét, oda pedig növényeket telepít, üresen hagyva azért egy-egy tisztást, keresztezi magamagát, habárha óvakodva, hallótávolságról beveszi, befészkeli magát egy fülbe; céltalan vonás, csakis önmagáért ziháló, fáradhatatlan, amíg a tinta csöppen.
Avíttas szó ez ma már: ájulás. Pedig nagyon is szalonképes volt annak idején, amikor repülősóval töltött üvegcsét dugtak még a púderozott hölgyek orra alá, hogy magukhoz térjenek. Hasznos, közszájon forgó kifogásnak számított, ha nem került sor bizonyos tettekre az ilyen-amolyan hatalmak, hatalmasságok ellen. Újabban viszont általánosan elharapódzik. Miközben újabb és újabb mentőprogramokkal igyekeznek elsikálni egynémely csődöket, amely csődök ezalatt bedőlt bankokban próbálják meghúzni magukat télire; miközben abba a hitbe ringatja magát az egész világ, hogy – ha nem is most rögtön, de legalábbis hamarosan – ránk köszönt a fellendülés, mi több: a haladás újabb korszaka; miközben a számtalan prominens egyik halogató kongresszust rendezi a másik után, mintha bőven lenne még idő: mi magunk mindeközben a teljes és egyre teljesebb behálóztatás mellett döntöttünk, mégpedig szabad akaratunkból. Elérhetők vagyunk a nap huszonnégy órájában. Megfigyelhetők vagyunk mindenütt. Egyetlen kattintással lehívhatók a személyes adataink. Ügyes-bajos dolgaink – a diszkontáruház, a mozi, a vécé – megörökítvék. Köröm nagyságú chip memorizálja szerelmünk rögös útjait. Nincs hová rejtőznünk, láthatók vagyunk mindenütt. Mások vigyázzák még az álmunkat is. Soha nem lehetünk többé egyedül. Mit lehet mármost tenni? Ájultan tartózkodom, és visszautasítom az ajánlatot. Nem hever okostelefon a szemüvegem, a dohányom, a pipám mellett, senki ne tanítson engem kimeresztett ujjal szörfölni, guglizni, twitterezni. A Facebook sem tartja számon a barátaimat, se az ellenségeimet. Elszöszmötölök csöndben a lúdtollal. Magamban dörmögök legfeljebb néha ezt-azt, a tehénlepényről, a kartézi búvárról, a hangyák haladáseszméjéről; és mégis valamiféle felsőbb hatalom igazgat engem is, névtelen hatalom, bármely névvel illessük is.
12
13
Nem híreli jöttét semmiféle nesz. Táptalaja a kiokosodott ostobaság. Egykor vallási köntösbe bújtatott mindenütt jelenvalóság létére újabban tárgyilagosnak tetteti, a civil társadalom letéteményesének titulálja magát. Nem! Átlátszóvá tesz bennünket, kiüríti a memóriánkat. Leveszi a vállunkról a felelősséget. Elcsitítja a kételyeinket. A szabadság látszatával kecsegtet. Gyámkodik felettünk a háló, amelyben fickándozunk.
NAPESTI IMÁDSÁG
Szálkás gót betűkkel rótták a falakra azt, ami gyerekkoromban a rémületbe kergetett még merevedés közben is: „Isten mindent lát!” Mostanában viszont – hiszen Isten halott – pilóta nélküli drón köröz odafönt, hogy szemmel tartson: soha le nem hunyja pillátlan szemét, megjegyez mindent, soha nem felejt. Második gyerekkoromat élvén keresgélem máris az imádság szavait, kegyelemért, bűnbocsánatért esedezve, amiként feloldozást kértem mindig annak idején is, ha történetesen bűnbe estem. Suttogok a gyóntatószékben: Ígérem, még jobb leszek, őrizd, Drónom, gyermeked!
15
