BUDAPESTI GAZDASÁGI FŐISKOLA KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK V. Tagozat Médiamenedzsment szakirány
MAI MAGYAR MÉDIA
Készítette: Zömbik Veronika
Budapest, 2008. 1
2
Tartalomjegyzék
1. Bevezetés
5
2. Médiapolitika
6
2.1. Médiapolitika a Horthy-korszak idején (1918-1944)
6
2.2. A koalíciós évek médiapolitikája (1944-1948)
7
2.3. A Rákosi-korszak médiapolitikája
10
2.4. A késő Kádár-korszak és a médiapolitika
11
2.5. Rendszerváltás és a nyilvánosság
14
2.6. Rendszerváltás után
17
3. Médiaháborúk
22
3.1. Előzmények
22
3.2. A médiaháború kezdete
23
3.3. A médiaháború „lezárása” és a Horn-kormány
27
3.4. Médiaegyensúly és az Orbán-kormány
30
3.5. A média alakulása a Medgyessy-, illetve a Gyurcsány-kormány idején
32
4. Sajtó – és médiajog
34
4.1. 1979-1986
34
4.2. 1986-1989
35
4.3. 1989 után
36
5. Új média
47
5.1. Az újságírás múltja és jelene
48
5.2. On-line tartalomszabályozás
51
5.3. Politikai részvétel átalakulása
53
6. Kérdőív- új média fejlődése
55
6.1. Alapkérdés
55
6.2. Konceptualizálás
55
6.3. Operacionalizálás
56
6.4. Kutatás módszere
56
6.5. Minta
57
6.6. Adatgyűjtés, adatfelvétel technikája
57
6.7. Elemzések, eredmények
58
3
6.8. Idő- és költségterv
61
7. Összegzés
62
8. Melléklet
65
8.1. Felhasznált Irodalom/ Hivatkozások
65
8.2. Kérdőív
71
8.3. Diagramok
75
4
1. Bevezetés Szakdolgozatom témájának a mai magyar médiát választottam. A dolgozatomban olyan kérdésekre kerestem a választ, mint hogy a hazai média hogyan jutott el jelenlegi helyzetéhez, a különböző rendeletek és törvények hogyan változtattak a sajtó és a média piacának alakulásán, illetve, hogy a média képes-e függetleníteni magát a politikai viszonyoktól. Így fogalmazódott meg bennem az alapkérdés, hogy hogyan is néz ki a mai magyar média. A kérdés felvetését az az állítás támasztja alá, mely szerint a média folyamatosan változik, mindig megtalálhatóak az aktuális befolyásoló tényezők; ezekre igyekeztem kutatásom során fényt deríteni. Kétféle kutatási módszert használtam a dolgozat készítése során. Egyrészt szakirodalom segítségével áttekintettem az eddig kialakult helyzetet, azaz az egyes korszakok médiapolitikai gyakorlatát és azok eszközeit, a vizsgált időszakban hozott, módosított, illetve eltörölt rendeleteket, törvényeket, a médiaháborús időszakot, valamint az ún. új média kialakulását és helyzetét. Másrészt kérdőív segítségével igyekeztem fényt deríteni arra, hogy Magyarországon jelenleg milyen gyakran olvasnak, néznek az emberek az új média segítségével híreket, hogy mit gondolnak, mi lesz a média jövője, milyen változások fognak történni. Dolgozatom azon korszakok médiapolitikai elemzésével kezdődik, amelyben jelentős lépések, változtatások voltak, mint a Horthy-korszakban, a koalíciós években, a Rákosikorszakban, a késő Kádár-korszakban, a rendszerváltás közben, illetve azután, egészen napjainkig. Ezután a harmadik köztársaság médiájának viszálykodásait vizsgáltam, az ún. médiaháborút,
melyben
igyekeztem
kideríteni,
hogy
valóban
beszélhetünk-e
két
médiaháborúról, vagy csak egyetlen permanens, de változó intenzitású háborúról. Ezt követően a sajtó-, illetve a médiajog elemzése következik, azaz, hogy a vizsgált időszakokban milyen rendeletek, törvények, javaslatok születtek, amelyek hatással voltak a médiára. Majd az új média magyarországi kialakulását és fejlődését tekintettem át. Végezetül a primer kutatásommal összegyűjtött válaszokat elemeztem, s összefoglaltam, hogy a kutatásaim segítségével milyen választ kaptam az alapkérdésemre.
5
2. Médiapolitika Az alábbiakban egyes korszakokra lebontva tekintem át a magyar médiapolitikát. 2.1. Médiapolitika a Horthy korszak idején (1918-1944) Az első világháború végével a magyar sajtó drámaian új feltételek közé került, hisz a magyar anyanyelvű lakosság közel egyharmadára csökkent, így a lapok potenciális olvasóköre is visszavetette a példányszám növekedését. Az újabb és újabb, egymással ellentétes ideológiájú forradalmi hullámok cenzúra-típusú, illetve a papírhiányra hivatkozó megszorításokat léptettek életbe, s igényt tartottak a lapok odaadó propagandaszolgálataira (Buzinkay, 2001: 190). A világháborút követően variálódtak azok a szempontok és eljárásmódok, amelyek már korábban megjelentek. Mégis, az igazi, forradalmasító újdonságok a nyomtatott sajtón kívül jöttek létre: Puskás Tivadar 1893. február 15-én elindította a Telefon Hírmondót, mely hír- és műsorközlést adott telefonon keresztül. 1860-ban megjelent a mozgófilm is, melyet az I. világháború tette végleg bevetté, elsősorban dokumentáló, nevelő és propagandaszerepe volt. A Magyar Rádió 1925. december elsején kezdte meg működését, a Magyar Távirati Iroda (MTI) részeként, mint Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Részvénytársaság. Állami monopólium volt, a posta kezelte – csak általa lehetett rádióállomásokat alapítani és üzemeltetni. A Magyar Filmiroda 1924-ben jött létre, fő feladata a Magyar Híradó készítése volt. Ekkor azonban az igazi audiovizuális tömegkommunikációs eszköz még csak épphogy feltűnt. Gömbös Gyula miniszterelnöksége alatt (1932-36) részben nyíltan, részben titkosan arra irányultak a kormánykoalíciók, hogy politikai propagandaeszközzé alakítsák a tömegkommunikációt. Mivel a rádiózás szinte szenvedéllyé vált, a politikusok felfigyeltek arra, hogy politikai eszközként kiválóan használható – így szinte mindig ezen keresztül üzentek a nagy tömeghez. A rádióriporterek csak a harmincas évek közepén jelentek és erősödtek meg, ám egyre népszerűbbé váltak. Az 1940-es évekre a rádió már történelmi szereplővé lépett elő: gyors volt a hírszolgálata. A nyilas uralom idején propaganda adóként működött politikai és hírközlő műsoraiban (Buzinkay, 2001).
6
Kozma Miklós két világháború közötti szerepe megkérdőjelezhetetlen: rendszerbe, szabályokba foglalta a hírről és információáramlásról vallott nézeteit, melyek írott formában is fennmaradtak. Médiával kapcsolatos írásaiban legtöbbször a hírszolgálat és a propaganda fogalma szerepel. A Magyar Rádió és Magyar Filmiroda, illetve az MTI alapfunkciójának a hírközlést tartotta, de mivel ebben az időben nem lehetett mindent leközölni, az „érdek” szolgálatába kívánta állítani ezeket a szerveket, melyek így a propaganda eszközeivé váltak. Az írásaiban található szakmai utalások párhuzamba állíthatók a modern példákkal, ugyanis szerkesztési gyakorlatát még sokáig alkalmazták az MTI, Magyar Rádió és Magyar Filmiroda újságírói (Kotroczó, 2001: 97). Kozma igyekezett meghatározni a hír fogalmát. Véleménye szerint nem csak a történések számítanak híralapnak, hanem a kormányférfiak vagy politikusok szájából elhangzó megnyilatkozások és beszédek is. A hírszolgáltatás lényegét a megtörtént és aktuális események hírének terjesztésében látta. A rendelkezésre álló anyagot rövidíteni és módosítani kell, torzítás nélkül, mert csak akkor lehet egy újságíró objektív, ha nem csak egy részét emeli ki a beszédnek, hanem egy egész témáját (Kozma, 1938). Az elbírálásánál fontosnak tartotta a hír forrását, azaz hogy hiteles-e az információ (Kozma, 1939: 46). A politikai párbeszéd és sokszínűség gondolatával óvatosan bánt. Veszélyesnek tartotta, ha belpolitikai kérdésekben több oldal véleménye szerepet kap. A lehető leggyorsabb közlés alapvető volt a számára, így 1938-ban, az MTI-ben fel is állítottak egy 3 fős szolgálatot, mely a rádiókat figyelte, ennek következtében gyakran előfordult, hogy nyugati versenytársakat is leköröztek. Egy cikkében utal arra, hogy hogyan avatkozik a kormány a hírszerkesztésbe, közlésbe és gyűjtésbe. 1938ban, egy naplófeljegyzésben leírja, hogy, habár a hírszolgálat a kormányfüggetlenség jelszavát hangsúlyozta, ez nem valósult meg. A személyes vélemény és meggyőződés megjelenését a hírekben teljességgel elfogadhatatlannak tartotta. Úgy vélte, hogy a teljes igazság erejével kell hatnia a híreknek, így nem szabad érzelmekre apellálniuk az újságíróknak, szerkesztőknek, mert ez a propaganda osztályrésze. (Kozma, 1939; Kotroczó, 2001) 2.2. A koalíciós évek médiapolitikája (1944-1948) 1944-45 fordulóján, a röplapokon kívül más sajtótermék nem jelent meg, egészen 1945. január 19-éig. Már az első napokban világossá vált, hogy a sajtószabadság nem működik – a Vörös Hadseregnek köszönhetően. Habár 1946-ban törvény is kimondta a sajtószabadságot amelyet három évvel később az alkotmány is megerősített -, a sajtószabadság csak a teljes 7
hatalmi összpontosítást fedezte. Ekkor még nem tudott magánszemély, csak párt, minisztérium vagy különféle szervezet lapot alapítani és papírt kapni. Újra megszólalt a Magyar Rádió 1945. május elsején, s a MTI is megkezdte ismét működését, igaz, csak külföldi híreket gyűjtött, a belföldi hírszolgálat a Magyar Országos Tudósító kezében volt a negyvenes évek végéig, utána beolvasztották az MTI-be. Ebben az időszakban jelent meg a lapengedélyezés, a papírkiutalás gyakorlata, és a politikai cenzúra egyes alakváltozatainak elfogadása egy olyan intézményi és erkölcsi térben, mely világtörténetileg is páratlan, többszörösen tagolt és különös. Ebben az időben egyszerre érvényesült a koalíciós pártok médiamonopóliuma a többi politikai erővel szemben; a kommunista hatalmi és nyilvánosságpolitika védekezésbe szorította és pótmegoldásokra kényszerítette a kisgazda sajtót, pedig a kisgazdapárt volt ebben az időszakban a legnépszerűbb kormánypárt. A sajtótörvény hiányzik, emiatt pedig számtalan igazgatási és sajtóetikai gond volt (Z. Karvalics, 2001: 105-107). A háború utáni újjáépítésbe valamennyi politikai erő bekapcsolódott, és állást foglalt a sajtó- és gondolatszabadság biztosítása mellett, melynek alapjait már a legelső lépéseknél megsértették. Amikor 1945 februárjában a négypárti kormánykoalíció elfogadta a rendeletet (340/1945. M.E. sz), melyben kijelentették, hogy csak a demokratikus pártok kaphatnak lapengedélyt, politikai tartalmú szűkítéssel zárták ki a rajtuk kívül álló erőt a közvéleményformálás legfontosabb színteréről. Emellett az előzetes cenzúra alól is csak a demokratikus pártokat mentesítették. Habár 1945 végére a szigorítást feloldották, az engedély kiadása továbbra is a kormányhivatal mérlegelésétől függött, azaz nem alanyi jogon járt. A lapok engedélyezésének elutasítását leginkább a papírhiányra fogták, habár ez nem volt igaz; 194748-ra a helyzet csak annyiban módosult, hogy már nem is indokolták az elutasítást (Z. Karvalics, 2001). Ezeknek köszönhetően a lapszerkezet hamar eldeformálódott, jó néhány terület maradt üres a sajtópalettán. A recessziót leginkább az egyházak sínylették meg, a lapjaik a töredékükre csökkentek, és nem tudták elérni, hogy katolikus napilap indítására engedélyt kapjanak, de hasonló volt a helyzet a politikai pártok, keresztény pártok és az ellenzéki pártok kérelmeivel (Z. Karvalics, 2001). Mivel az államban lehetőség volt időszakos korlátozásra, ritkán előfordult, hogy lapokat is büntettek: a betiltás lehetőségét is fenntartották szélsőséges esetekre. A lapbetiltás akkor lett rendészeti ügyből politikai, amikor 1946 tavaszán megkezdődött a kommunistakisgazda versenyfutás, és az MKP igyekezett a nyilvánosság minél nagyobb részét
8
megszerezni. Így hamar kiderült, hogy lapbetiltásoknál az érvelések, indoklások csak belátáson és mérlegelésen múltak (Z. Karvalics, 2001). Csak az 1947-es nyári választások előtti periódusban engedélyezték az új ellenzéki pártok lapjait és plakátjait, mert a kisgazda szavazótábor megosztását várták tőlük. A választás után azonban már lélegzethez sem engedték jutni őket. (Z. Karvalics, 2001) Az 1944-48-as időszakban a politikai erők, főleg a kormányon lévők mindent bevetettek, hogy kicsikarják a szükséges előnyt, melyhez a lapengedélyeztetés és a betiltás nem volt elegendő (Z. Karvalics, 2001). A lapengedélyeztetési kérelmeket folyamatosan azzal utasították el, hogy papírhiány van, habár a kormánypárti lapoknak mindig volt elegendő papírjuk, hogy kiadhassák számaikat (Z. Karvalics, 2001: 113-114). Habár tényleg vészes papírhiány volt a háború után, a papírigény a háromszorosa-négyszerese volt a rendelkezésre álló mennyiségnek. A papírügy irányítását nem sikerült megnyugtatóan rendezni. 1945 közepén az MKP szerezte meg a felügyeletét. 1946 tavaszán közös kisgazda-szociáldemokrata akciók nyomán diszkriminatív gyakorlat vette kezdetét: a nemkívánatos sajtótermékek nem kaptak papírt. A kormány rendelkezett minden papírral (Z. Karvalics, 2001). A helyzet megteremtéséhez nem kellett az egész papírmennyiséget elvonni a lapoktól, elég volt jóval kevesebbet kiutalni nekik. De hatásos volt a kedvezményes kiutalások rendszere is; értekezleteken határozták meg, hogy mely lapok részesüljenek kedvezményben, ez ugyanis elég volt a lapok életben tartásához, a magas papírárak miatt. A termelési nehézségek szaporodásával a papír biztosítását azonban csak a mindenkire kiterjedő csökkentéssel lehetett megoldani. A kiutalt mennyiséget időről időre százalékos alapon soványították a válsághelyzet idején. De emellett volt példa arra is, hogy előírták az oldalszámcsökkentést vagy a megjelenés gyakoriságát ritkíttatták (Z. Karvalics, 2001). A papírharc hamarosan a kormánypártok közt is fellángolt. A szó szoros értelmében kilogramm-vitákat folytattak. A figyelem ezalatt elterelődött az MKP pozícióépítéséről. Senki sem emlékezett arra, hogy megszerezték azokat a nyomdákat, amelyek hirtelen magas árat kértek a kívülálló politikai pártok lapjaitól, s arra se, hogy sokszor nem tiszta úton érték el céljaikat (Z. Karvalics, 2001). A korszak munkássága, ami a cenzúrát illeti, szinte feltáratlan, mivel a Tájékoztatásügyi Minisztérium ügyosztályának iratanyaga a mai napig feldolgozatlan (Z. Karvalics, 2001). A koalíciós időkben már minden rovat a közvetlen politikai propagandát szolgálta: vezércikkei a párt állásfoglalásainak tömörítvényei voltak, a fő helyeken pedig a párt 9
vezetőinek megnyilvánulásai, nyilatkozatai és a hozzájuk kapcsolódó cikkek voltak (Buzinkay, 2001: 222). 2.3. A Rákosi-korszak médiapolitikája Rákosi diktatúrája biztosítani akarta, hogy milyen műsor kerüljön az éterbe, illetve, hogy minden erővel körülhatárolja a rádióvétel lehetőségeit. Az ötvenes években a rádió már fix hangolású volt, csak a Kossuth és Petőfi rádiót lehetett fogni, a többit technikai úton zavarták. 1949-től pedig rendelet is lehetővé tette, hogy korlátozzák a rádiózást. Az ’56-os forradalom idején különleges szerep hárult a rádióra, ugyanis október 23-tól kezdve a Parlament épületéből sugárzott. Így nemcsak a leggyorsabb, hanem a legfontosabb eszközzé vált. Itt hangzottak el a kormányrendeletek, felhívások, és beszédek is. A forradalom után azonban már érzékelni lehetett a jövő perspektíváját is, hisz 1957. augusztus 18-ával a rádió nevét Magyar Rádió és Televízió névre változtatták. A Magyar Filmhíradó volt a Magyar Televízió híradójának elindulásáig a legfontosabb vizuális tájékoztatási eszköz. Jellemzője az volt, hogy a mozifilmek előtt nem előzetesek, illetve reklámok voltak, hanem filmhíradók. Az 1940-es évek végéig elsősorban a fővárosiak és a nagyobb vidéki városokban lakók szórakozása és információs forrása volt a mozi és a filmhíradó (Kormos, 2001: 119). A fordulat után azonban már országszerte hetente körülbelül kétmillió ember nézhette, hogy hogyan épül az új, szocialista Magyarország. A filmhíradók a magyar nép mindennapjait közvetítették (Kormos, 2001). Az új kormány megalakulásával, 1949 júniusában a Magyar Dolgozók pártja a társadalomirányítás minden területén átvette a vezetést. Révai József vezetésével kezdődött el az ún. szocialista kulturális forradalom, melynek célja az volt, hogy állami eszközök segítségével gyorsítsák a kultúra fejlődését (Kormos, 2001). A vidékre helyezték a hangsúlyt elsősorban. Minden faluba építettek kultúrotthont, amelyek filmvetítővel is rendelkeztek. Így lehetőség nyílt arra, hogy a propaganda eszközének tekintett mozi Magyarországon is elterjedhessen, azaz betölthesse a szerepét. 1950 után a mozik száma, s velük együtt az előadások száma is 2,2-szeresére nőtt 5 év alatt. A közönség 1950 és 1955 között 2,5-szeresére nőtt, így ezen a területen a kulturális forradalom komoly eredményeket ért el (Kormos, 2001). Ekkortájt vált országos hatáskörűvé a filmhíradó Magyarországon, mely kiemelt fontosságú területté vált. Nagy példányszámban jelent meg, s minden moziban kötelező volt
10
vetíteni. Ez a műfaj a pártpolitikai agitáció szempontjából lehetőséget adott a közvetlenségre, már ami az érvelést és a társadalom megszólítását jelenti (Kormos, 2001). A korszakra érvényes az a megállapítás, miszerint az állami finanszírozású híradó gyakran propaganda-híradó, hisz magán viseli a szocialista nyilvánosság alapvető jegyeit: torzulások, tematikusság, egysíkú szemlélet, értelmezési nehézségek (Kormos, 2001). Az ötvenes évektől kezdve nem beszélhetünk tömegkommunikációról, mert ez kétoldalú és kölcsönös viszonyt feltételez közvetítő és befogadó közt (Kormos, 2001: 130). A kor hangulatára inkább a tömegtájékoztatás jellemző, azaz, hogy az információ állami monopólium, a lényegi információk pedig titkosak. (Kormos, 2001) A tömegtájékoztatás kialakította saját szimbolikáját és gyakorlatát; a híradó állandó elemeivé a felvonulások, transzparensek és vezetők arcképei váltak. A közélet megrendezetté vált, melyet megfelelő verbális közzététel kísért, így alakult ki a kor túldíszített formanyelve. A beszédek az ismétlődően visszatérő gondolatpanelekre és szófordulatokra épültek, s alig különböztek
egymástól.
Célja
az
állandóság
érzékeltetése
volt,
nem
hordoztak
személyiségjegyeket, súlyukat csak a közzétevőnek a politikai hierarchiában elfoglalt helye határozta meg, így volt dekódolható az üzenet fontossága. Az üzenetek lényege, melyet a filmhíradó vizuális és verbálisan is megjelenített, a politikai rendszer mítoszának és hatalmának fenntartása volt a közvélemény szemében (Kormos, 2001). Akkor volt esélye sikerre a propagandának, ha az emberek nem tudták közvetlenül ellenőrizni az üzenetek igazságtartalmát. Nem volt egyszerű feladat, mert hitelesen csak az olyan propagandatémákat lehetett közvetíteni, melyek igazságát a mindennapos tapasztalatok is alátámasztották. Úgy kellett a valóságot elferdíteni, hogy az előremutató kezdeményezések kiemelésével foglalkoztak, s nem a tények meghamisításával (Kormos, 2001). 2.4. A Késő Kádár-korszak és a médiapolitika 1949 után a magyarországi állam-szocialista kormányok imitálták a diktatórikusnak nevezett médiapolitikai modellt (Hoyer - Lauk,1995). Ebben a modellben a médiapolitika az egypártrendszer legitimálásának és fenntartásának eszköze volt (Sükösd, 2000: 126). A sajtó és a média a pártapparátus meghosszabbított karjaként működött, a politikai elit akaratát közvetítette (Fodor - Szecskő, 1973: 29). A sajtó és a média is a gazdasági, politikai és kulturális mozgósítás, illetve az ideológiai indoktrináció eszköze volt (Szabó, 2000: 68- 89). A termékek és médiumok a
11
tervgazdaság szabályai szerint működtek, az állami szubvenciókból tartották el őket (Sparks Reading, 1998: 41-44). Az információk az állam ellenőrzése alatt álltak. Az újságok, rádiók és televíziók azonos, vagy hasonló nyelvezettel beszélve, azonos vagy hasonló üzeneteket kommunikáltak. A híreket csak az állami hírügynökség összeállításaiból, illetve pártlapokból meríthették (Remington, 1988: 97-116). A források felett is a pártállam gyakorolt ellenőrzést (Barbier Lavenir, 2004:184). A diktatórikus médiapolitika maga alá rendelte az irodalmat és a képzőművészeteket is a tömegkommunikáció mellett, s elvetette a sokszínűség eszményét. Úgy vélték, hogy az egyszínű sajtó és média is alkalmas a közös értékek és érdekek megjelenítésére, ha egyetlen párt is képes a társadalom egészének érdekeit és értékeit képviselni. Így a médiumok célja nem az objektivitás, hanem a valóság befolyásolása volt (Lázár, [1980] 1988; Bajomi, 2005). A késő Kádár korszak médiapolitikai nyilatkozatai Ebben az időszakban a sajtó és a média centralizált, hierarchikus és bürokratikus politikai felügyelet alatt működött. Bár cenzúra nem volt hivatalosan, a nyilvánosság a gyakorlatban egyszínű volt: nem lehetett eltérni a hivatalos állásponttól (Lázár, [1980] 1988). A párt médiapolitikájának legfontosabb eszköze az APO (Agitációs és Propaganda Osztály) volt. A korszak nagyobb részében nem szabályozta törvény a sajtó és média működését, így a sajtószabadság kérdésével a magyar alkotmány foglalkozott. Ez azonban tulajdonképpen korlátozta a sajtószabadságot, mert elvetette a sokszínűséget és objektivitást, és megengedte a politikai eszközökkel való irányítást. A lenini irányelvek köszöntek vissza a médiapolitikai nyilatkozatokban (Bajomi, 2005). A nyilatkozatok szelleme azonban az 1980-as évek vége felé lassan megváltozott: megjeleníthető lett a társadalom sokszínűsége a sajtóban és a médiában, illetve a társadalmi és politikai problémák habár korlátozottan, de megjelenhettek (Bajomi, 2005). A korszak utolsó éveiben megfigyelhető a szovjet médiapolitika retorikája, és a szándék, hogy a hazai médiapolitikát a változó társadalmi környezethez igazítsák. E mögött az állt, hogy több szinten válság alakult ki: felerősödtek a párton belüli ellentétek, megerősödött a demokratikus ellenzék, s a Szovjetunióban Gorbacsov került az élre, ami nyitott nyugat felé (Romsics, 2002).
12
A rezsim így eltávolodott eredeti céljaitól, s egyre több engedményt tett a lakosságnak. A változó politika jegyében pedig a média is változott: a sajtó és a média kezdte elhagyni a tömegpropaganda jeleit (Sükösd, 2000). A késő Kádár-korszak médiapolitikai gyakorlata Aczél György nagy hatást gyakorolt a korszak kulturális és médiapolitikájára. Az ő nevéhez fűződik a „3T” politikája, amely az alkotókat sorolta be „támogatott”, „tűrt” és „tiltott” kategóriákba (Hegedüs, [1988] 2001: 57-48; Romsics, 2002: 497). A kor médiapolitikusai már ritkán éltek a sajtó és a média működésébe való beavatkozás közvetlen, erőszakos eszközeivel (Murányi, é.n.: 224-226). A rendőrség segítségével igyekezett a politikai hatalom a szamizdatkiadványok előállítását és terjesztését megakadályozni, kevés sikerrel. Ezek a kiadványok tárgyalták a hivatalos nyilvánosságból kiszorult témákat, de korlátozott volt az olvasótáboruk (Csizmadia, 1995: 201-209). Az alternatív hírforrások kiszűrése érdekében a magyar állam azonos frekvencián kibocsátott rádiójelekkel zavarta a magyar nyelvű műsorokat, mint például a Szabad Európa Rádió-t (Miquel, 1984: 128-132; Sartori, é.n.: 185-186). Az erőszakmentes politikai beavatkozás főbb eszközei: - tulajdonviszonyok ellenőrzése: Valamennyi rádió, újság, és televízió a párt, illetve az állam tulajdonában volt. A lapalapítás engedélyköteles volt, a Tájékoztatási Hivatal adta ki, amely azonban a magánszemélyektől megtagadta a kérelmet (Bajomi, 2005). - személyzeti politika: a vezető szerkesztők kinevezése, vagy menesztése. A politikai lojalitás legalább olyan fontos volt kiválasztásukkor, mint a szakmai tudás. A vezetőket a tulajdonosok a Tájékoztatási Hivatallal egyeztetve nevezték ki, megteremtve ezzel a média nómenklatúráját (Bajomi, 2005; Sükösd, 2000). - kézi vezérlés: a nagyobb sajtótermékek és médiumok vezető szerkesztői rendszeresen részt vettek a TH és az APO által összehívott értekezleteken, amelyen új utasításokkal látták el őket, illetve értékelték az addigi munkájukat. A bizalmas „sajtótervek” is a kézi vezérlés eszközei közé tartoztak, amelyek arról szóltak, hogy hogyan kell a sajtónak és a 13
médiának beszámolnia az egyes várható eseményekről. Itt beszélhetünk a közvetlen telefonvonalakról is, amely a szerkesztőségeket kötötte össze a legfontosabb párthivatalokkal (Bajomi, 2005; Sükösd, 2000). - források elosztása: az MTI feladata volt az információk kiosztása és visszatartása. Gyakorlatilag hírmonopóliumot élvezett, így volt képes arra, hogy késleltesse, vagy visszatartsa a politikai vezérlésre kedvezőtlen fényt vető híreket (Hegedüs, [1988] 2001: 50; Sükösd, 2000: 132). Fontos volt a sajtópiac befolyásolása szempontjából a támogatások elosztása, illetve megtagadása, ugyanis a lapok függtek attól, hogy támogatták-e őket (Bajomi, 2005: 27). A nyomtatópapír korlátozása ugyancsak alkalmas volt arra, hogy alacsonyan tartsák a párttal szemben bírálatot megfogalmazó lapok példányszámát. Az újságok terjesztése is állami monopóliumhoz tartozott (Magyar Posta), így csak a hivatalosan bejegyzett lapokat szállították házhoz. A frekvenciák elosztása is állami kézben volt, így 1989-ig egyetlen magánvállalkozás sem vehette használatba a műsorsugárzáshoz szükséges frekvenciákat (Bajomi, 2005). - újságíróképzés: csak a MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége) iskolájában folyt. Arra törekedett, hogy politikai szempontból alkalmatlannak tartott újságírókat kiszűrje, amellett, a pártállam ideológiai és szakmai elvárásait közvetítette (Sükösd, 2000: 126, 131). Kezdők számára kötelező volt az iskola elvégzése, de ahhoz, hogy felvételt nyerjen, egy ideológiai vizsgát is tennie kellett. A képzés alatt az APO egyik munkatársa folyamatosan előadást tartott (Bernáth, 2004: 56-60). A beavatkozások közé sorolható az is, hogy a politikai hatalom privilégiumokat biztosított a rendszerhez lojális újságíróknak. Például újságíró-igazolványuknak köszönhetően számos kedvezményben volt részük (Bajomi, 2005). 2.5. Rendszerváltás és a nyilvánosság A magyarországi médiapolitika a rendszerváltással párhuzamosan gyökeres változásokon ment keresztül. Ezeket a változásokat úgy jellemzik sokan, mint a totális vagy az autoritárius modell felől a liberális vagy a társadalomnak felelős modell felé való átmenet. Mások szerint ez nem más, mint a média teljes vagy részleges állami ellenőrzése felől a média teljes vagy
14
részleges autonómiája vagy társadalmi ellenőrzése felé való átmenet, mely olyan nyitott kimenetelű folyamat, amely a mai napig nem zárult le. A Kádár-korszak intézményei egymás után omlottak össze a rendszerváltást közvetlenül megelőző években és a rendszerváltás alatt. A gyengülő politikai elit elvesztette a média feletti ellenőrzést, az új pedig még nem volt elég erős, hogy határozott médiapolitikai koncepciót érvényesítsen. A médiapolitika ez idő alatt hónapról hónapra változott. Már ebben az időben megjelentek az első beruházók - mint a német Axel Springer -, 1989-re a politikai ellenőrzés azonban annyira összeomlott, hogy megszűnt a formális és informális cenzúra is. 1990-ben szükség volt a sajtótörvény módosítására, ugyanis ezzel helyreállt a sajtószabadság és teljesen eltörlődött a cenzúra Magyarországon (Ágoston, 2005; Bajomi, 2005). A diktatórikus médiapolitika végének kezdete 1986-ra tehető (Bajomi, 2005: 28). Ekkor szólal meg az első kereskedelmi rádió, a Danubius, melynek már egyértelműen a szórakoztatás a célja, s nem az ideológiák közvetítése. Erre az időre tehető az első kábeltelevíziók megjelenése is, mely bővítette az elektronikus média addigi kínálatát (Bajomi, 2005). Az 1986. évi II. törvény – a sajtótörvény – is ekkor lépett hatályba. Megszületése mérföldkőnek
számított,
annak
ellenére,
hogy
fenntartotta
az
állam
lapalapítási
monopóliumát. A pontos tájékoztatás elvét deklarálta, s formálisan szabályozta a sajtót, így behatárolta az informális sajtóirányítás mozgásterét. 1988-ban megjelent Magyarországon a Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára című dokumentum, mely bírálta a Kádár korszak médiapolitikáját, és egy új, demokratikus nyilvánosságmodellt vázolt fel (Bajomi, 2005). 1988 elején a hivatásos újságírók is felemelték a hangjukat, már nyíltan bírálták a pártállam médiapolitikáját (Mélykuti, 1988: 38-50). Májusban bezárt a Tájékoztatási Hivatal. 1988. május 23-án leváltották Kádár Jánost, a pártvezetői tisztséget pedig Grósz Károlyra ruházták át. Augusztusban bezárt az APO. November 24-én, Németh Miklóst választották miniszterelnöknek (Bajomi, 2005, Gálik, 2003: 413-414). 1989 júniusa és szeptembere közötti kerekasztal-tárgyalásokon, melynek célja a békés rendszerváltás forgatókönyvének kidolgozása volt, külön szakbizottság foglalkozott a nyilvánosság reformjának kérdésével (Bajomi, 2005:30; Bozóki, 190: 26-35; Sükösd - Cseh, 2001: 78-79). Augusztus 24-én a testület kibocsátotta A pártatlan tájékoztatás alapelvei című dokumentumot, mely a legfontosabb médiumok politikai függetlenségét és pártatlanságát sürgette (Bajomi, 2005).
15
1989. június 15-én a Németh Miklós által vezetett kormány eltörölte egy rendelettel a lapalapítási engedélykötelezettséget, véget vetett az állami laptulajdonlási monopóliumnak. Így 1989-ben nem kevesebb, mint 1118 új lapot vettek nyilvántartásba (Seregélyesi, 1988: 194). Ekkor kezdődött meg a külföldi magántőke beáramlása, illetve a sajtótermékek felülről irányított privatizációja – a lapok feltőkésítése elengedhetetlen része volt a műszaki és szakmai modernizációnak (Bajomi, 2005). 1989. július 3-án a kormány frekvenciamoratóriumot hirdetett: azaz befagyasztották a frekvenciaosztást. 1989. október 7-én feloszlik az MSZMP, s megalakul az MSZP. 1989. október 23-án hatályba lépett a módosított alkotmány, mely formálisan is deklarálja a sajtó szabadságát. 1990 januárjában az országgyűlés módosította az 1986-os sajtótörvényt. Deklarálja a sajtó szabadságát, s a törvény erejével engedélyezi az új lapok bejegyzéseit (Bajomi, 2005). 1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ képviselői paktumot írt alá, amelyben megerősítették a kormány által hozott frekvenciamoratóriumot. A médiatörvény hiányában megállapodtak, hogy távol tartják a közszolgálati médiumtól és az MTI-től a pártpolitikai küzdelmeket, illetve, hogy a Magyar Rádió és a Magyar Televízió elnökeit és alelnökeit a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki (Bajomi, 2005: 32; 168 óra hetilap 1990. augusztus 7-ei száma). A rendszerváltás éveiben rövid idő alatt megszűnt a pártállam sajtó és média felett gyakorolt politikai ellenőrzése. A nyomtatott sajtó nagy része magántulajdonba került. A politikai hatalom már nem volt abban a helyzetben, hogy nyomást gyakoroljon a médiumokra (Bajomi, 2005). A privatizáció következtében a magyar lapokat nagyon alacsony áron adták el, így 1990-re az alábbi sajtó-tulajdonviszony alakult ki hazánkban: - Bertelsmann AG – 40 % a Népszabadságban - Hersant 40 százalék a Magyar Nemzetben - Mirror Holding Ltd. 40 % a Magyar Hírlapban és 40 % az Esti Hírlapban - Murdoch 50 % a Mai napban (Splichal, 1994). Ami a vidéki lapokat illeti, 7 lap esetében az Axel Springer 100 százalékos tulajdonos lett, a fennmaradt lapokból csak kettő volt hazai tulajdonban, a többi pedig 30 és 50% között a Standard, a FVB-Funk Verlag und Druck, a Westdeutsche Allgemeine tulajdonába került (Ágoston, 2005). A külföldi részesedések 1991-ben 82%-ot tettek ki a sajtópiacon: - Axel Springer 15% 16
- Bertelsmann AG 14% - Funk 11% - Murdoch 7% - Nice Press (francia) 7% - Associated Newspapers (angol) 7% - Kroner (osztrák) 6% - Hersant 5% - WAZ 5% Mivel az évtized során a sajtópiac többsége magán (nyugati) befektetők kezébe került, az a nézet alakult ki, hogy a privatizáció folyamata meglehetősen szabályozatlan keretek közt ment végbe (Gálik, 2004). Az újságírók szerepe, helyzete is megváltozott, páratlan szabadságot élveztek. Sokan a lassan kibontakozó demokrácia „őrkutyáiként” kezdtek viselkedni, amolyan negyedik hatalomként (Horvát, 1997: 63-64). A kritikussá vált újságírók azonban nagy szerepet játszottak a politikai rendszerváltásban. Feltárták a korábban tabunak minősített ügyeket, s a demokratikus erőket támogatva befolyásolták a rendszerváltás politikai napirendjét. Beszámoltak mindenről, a demonstrációktól kezdve a politikai szervezetek bemutatásán át, a politikai alternatívák megjelenéséig. Emellett delegitimálták a régi rezsimet (Sükösd, 2000: 144-147). 2.6. Rendszerváltás után A szabadon választott kormányok a demokratikus országok médiapolitika modelljét követték (Bajomi, 2005: 33). A médiapolitika célja, hogy szabad és sokszínű legyen a sajtó és a média (Bens Ostbye, 1998: 13-14). A szabadság követelményének hátterében az állt, hogy megfontolt politikai döntéseket csak a tájékozott állampolgárok hozhatnak, ez pedig a média szabadsága nélkül nem jöhet létre. A sokszínűség követelménye pedig arra utalt, hogy a modern társadalom heterogén, különböző csoportjaik különböző értékeket és érdekeket vallanak. Így a legfontosabb feladat, hogy a sajtó és a média a tájékozódás és érdekegyeztetés fóruma legyen (Bajomi, 2005). Kettős feladat a sajtószabadság megteremtése és megóvása. A sajtót és a médiát fel kell szabadítani a politikai és a gazdasági nyomás alól, illetve meg kell teremteni mindazokat
17
a jogi, gazdasági és intézményi feltételeket, melyek biztosítják a sajtó és a média sokszínűségét (Bajomi, 2005). Megköveteli a politikusoktól, hogy tartózkodjanak a sajtó és a média szabadságába való beavatkozástól, illetve, hogy aktív lépéseket téve támogassák azokat az újságokat, rádiókat és televíziókat, amelyek kiszorulnának a piacról. A demokratikus médiapolitika a társadalom egészének érdekeit szolgálja (Bajomi, 2005). A rendszerváltás utáni médiapolitikai nyilatkozatok A rendszerváltást követő években a politikai pártok képviselői számos alkalommal adtak hangot a követendő médiapolitikai elképzeléseikről (Bajomi, 2005). 1990 és 1994 között egy jobboldali konzervatív kormánykoalíció volt hatalmon, melyet az MDF, a FKgP és a KDNP alkotott. Médiapolitikájukat nagymértékben meghatározta az MDF alelnökének, Csurka Istvánnak a médiapolitikai felfogása. Csurka úgy vélte, hogy politikai ellenőrzés alatt kell tartani a közszolgálati rádiókat és televíziókat, mert azok kritikusak a kormányzattal szemben. Szükségesnek tartotta a beavatkozást. Pártpolitikai küzdelmek színtereként tartották számon a sajtót és a médiát. E nézetük szerepet játszott az ún. médiaháború elmérgesedésében (Bajomi, 2005). 1994 és 1998 között egy baloldali-liberális kormánykoalíció regnált; ezt az MSZP és az SZDSZ alkotta. A hangsúlyt a sajtó és a média politikai függetlenségének megteremtésére és megőrzésére helyezték, és a kormányzat korlátozott szerepvállalását tartották kívánatosnak (Bajomi, 2005). 1998 és 2002 között az országot egy második jobboldali-konzervatív kormánykoalíció vezette, melyet a Fidesz, FKgP és az MDF alkotott. A kormányzat ekkor is politikai beavatkozást sürgetett. Céljuk a médiaegyensúly megteremtése volt: a jobboldali-konzervatív és a baloldali-liberális politikai tábor egyenlő sajtó- és médiareprezentációját igyekezett elérni. Indoka a kiegyensúlyozott tájékoztatás hiánya, a baloldali elfogultság, és a baloldali vélemények hegemóniája volt (Bajomi, 2005: 34, 37; Borókai, 1999: 208; Debreczeni, 2004: 37). 2002 óta a második baloldali-liberális MSZP-SZDSZ koalíció kormányoz. Médiapolitikai felfogásuk sem vetette el tulajdonképpen a médiapiaci viszonyokba való beavatkozást, de ezt a sokszínűség érdekében tartotta szükségesnek. Ugyanazokat az elveket fogalmazták meg, mint a korábbi koalíció: politikai függetlenséget és a nézetek sokszínűségének érvényesülését (Bajomi, 2005; Lendvai, 2000/2001; Agárdi, 2004). 18
Tehát az egymást váltó politikai táborok elvei ellentmondtak egymásnak. A baloldaliliberális erők a piacra bízták volna a médiaviszonyok formálását, míg a jobboldali tábor intenzív állami szerepvállalást sürgetett, és médiaegyensúlyt szorgalmazott (Bajomi, 2005). A rendszerváltást követő médiapolitikai gyakorlat A rendszerváltást követő években az erőszakos politikai beavatkozás ismeretlen volt, habár kísérlet akadt rá. 1991-ben és 1992-ben a Frekvenciagazdálkodási Intézet és a BRFK igyekezett az engedély nélkül műsort sugárzó Tilos Rádió-t, és annak munkatársait felkutatni. Tettüket a frekvenciamoratórium megsértésével indokoltál, míg a rádiósok azzal érveltek, hogy a szólásszabadság alkotmányos jogát egy határozat nem csorbíthatja. Ennek köszönhetően hamarosan az ország több területén elterjedtek az ún. kalózrádiók, amelyek hivatalosan nem kaptak frekvenciát (Bajomi, 2005; Simó, 1993; Bajomi, 2002). Az 1990-es években megjelent Magyarországon is az internet. Kezdetben csak csekély szerepet kapott a nyilvánosságot illetően, súlya azonban folyamatosan növekedett, növekszik. Lehetővé teszi az anonim kommunikációt, cenzúrázhatatlan. Már nem lehet az információkat titokban tartani, így értelmetlenné vált a közvetlen, azaz az erőszakos, a hírek és vélemények elhallgattatását célzó politikai beavatkozás (Dessewffy et al., 2003; Bajomi, 2005). Az egymást követő, szabadon választott kormányok sűrűn éltek a közvetett, erőszakmentes beavatkozás egyes eszközeivel (Bajomi, 2005). - Bár az állam elvesztette laptulajdonlási monopóliumát, továbbra is igyekezett befolyásolni a tulajdonviszonyok alakulását. 1990 novemberében az Antall-kormány elérte a Magyar Nemzet magánosítási tárgyalásaiba beavatkozva, hogy a Hersant vásárolja meg a lapot, amely egy francia konzervatív kiadóvállalat volt (Sükösd, 1992: 69-70). 1992-ben visszaállamosították az Esti Hírlapot, mely a Hírlapkiadóhoz került a Maxwelltől. 1994-ben a Boross-kormány a Magyar Nemzetet is visszaállamosította, mely szintén a Hírlapkiadó Vállalat birtokába került (Juhász, 2003: 92). 1994 után a Horn Gyula által vezetett kabinet is beavatkozott a nyomtatott sajtó tulajdonviszonyaiba. Az állami juttatásokkal a válságból folyamatosan kisegített Postabank számos újság kiadói jogát vásárolta meg (Magyar Nemzet, Magyar Narancs, Kurír, Szabadföld) (Juhász, 1993: 92). A beavatkozás az Orbán-kormány idején is folytatódott. 1998 őszén bezárta a Magyar Narancsot és a Kurírt, majd 2000-ben összeolvasztotta a Napi Magyarországot a Magyar Nemzettel. A Sportfogadást is a Magyar Nemzethez 19
csatolták, ezzel azt remélve, hogy megnő a lap olvasottsága (Juhász, 1993: 92). Beavatkoztak a közszolgálati médiumok tulajdonviszonyaiba is, amikor is a MIÉP-pel együttműködve megakadályozták, hogy a Magyar Televízió, a Magyar Rádió és a Duna Televízió tulajdonosi jogokat gyakorló testületei, a kuratóriumok elnökségébe az ellenzéki pártok is delegáljanak jelölteket (Bajomi, 2005). 2002-ben a második baloldali-liberális koalíció a Magyar Nemzettől leválasztotta a Sportfogadást, és a Nemzeti Sporthoz csatolta, illetve a Szabad Földet is új tulajdonoshoz, a Szabad Lap Kft-hez juttatta, így az új tulajdonossal felálló lap feladta a kormánnyal szemben felállított kritikus álláspontját (Bajomi, 2005; Juhász, 2003). A kormányok olyan alapítványokat hoztak létre, melyek látszólag függetlenek voltak a koalíciós erőktől, azonban ténylegesen szoros kapcsolatokat ápoltak velük. Emellett a pártoknak megvoltak a hivatalos vagy félhivatalos orgánumai is: SZDSZ-hez tartozott a Beszélő, az FKgP-é volt a Kis Újság, a Fideszé a Magyar Narancs, majd később a Heti Válasz és a Magyar Demokrata, a Magyar Fórum pedig először az MDF-é volt, később a MIÉP lapja lett (Bajomi, 2005). - személyzeti politika: a rendszerváltás előtti időszakhoz képest annyiban változott, hogy a személyzeti változásokat nem politikai, hanem szakmai érvekkel indokolták (Bajomi, 2005). - források elosztása: a rendszerváltás utáni kormányok előszeretettel éltek ezzel a közvetett beavatkozással. Bár információs monopóliumát elvesztette az állam, a kormányok megválogatták, hogy mely lapoknak, illetve médiumoknak nyilatkozzanak (Bajomi, 2005). - állami szubvenciók: ez a rendszerváltás után hivatalosan megszűnt, azonban a kormányok szívesen juttattak tőkét a hozzájuk lojális lapoknak a rendszerváltást követő időszakokban is (Bajomi, 2005, Juhász, 1993). -
frekvenciák
elosztása:
1992
őszén
az
Antall-kormány,
megsértve
a
frekvenciamoratórium szellemét, ellenzéki egyeztetés hiányában létrehozta a Duna Televíziót működtető Hungária Televízió Alapítványt (Estefán, 2000: 5-6). 1997 júliusában az ORTT baloldali, illetve jobboldali-konzervatív pártok által delegált tagjai az SZDSZ delegáltjával szemben úgy döntöttek, hogy az Írisz TV (TV3) ne kapjon 20
földfelszíni műsorsugárzási jogosultságot, noha nyernie kellett volna a pályázaton. A két kereskedelmi frekvenciát így a CLT-UFA (RTL Klub) és az MTM-SBS (TV2) nyerte (Kóczián, 1999: 149-160). - újságíró képzés: 1990 után több tucat kommunikációs diplomát kiadó intézmény született, így az állam elvesztette a rendszerváltással az efelett gyakorolt monopóliumát, s nem lehetett hatékony eszköze a befolyásolásnak. Nem nyújthattak már privilégiumokat az újságíróknak, sőt, a sajtó és a média piacosodása miatt az újságírók helyzete romlott is. Volt, aki munkanélküli lett, illetve a tulajdonosok már nem alkalmazottként foglalkoztatták őket, hanem alvállalkozóként, akik számlát adtak (Bajomi, 2005). A rendszerváltás utáni médiapiaci gyakorlatot összefoglalva elmondható, hogy a befolyásolás mindkét pártkoalíció médiapolitikájára ugyanolyan jellemző volt. A jobboldalikonzervatív kormányok jobban törekedtek a viszonyok átalakítására, mint a baloldaliliberálisok. A módszerek hasonlóak voltak, a hangsúly azonban a kormányzatra jó fényt vető hírek és vélemények hatékonyabb kommunikációján volt, bár a hátrányos véleményeket és híreket sem hallgatták el, ellentétben a rendszerváltás előtti médiapolitikai intézkedésekkel (Bajomi, 2005). Magyarországon jelenleg a sajtót és az elektronikus médiát több szempont határozza meg: -
a tulajdonviszonyok kérdése
-
általános szabályozás
-
belső kontroll
-
gazdasági helyzet
-
iskolai végzettség
-
technikai fejlettség
-
hirdetési piac.
Magyarországon nem beszélhetünk a politikai pártoktól független közszolgálati médiáról. Ha ezt szeretnénk elérni, akkor kezdeményezni kell a médiatörvény oly módon történő átalakítását, hogy az ORTT vezetőségében és tagságában ne juthassanak döntő szerephez
a
politikai
pártok
21
(Ágoston,
2005).
3. Médiaháborúk 3.1. Előzmények Az 1970-es évek végén bővülni kezdett az értelmiségi-kritikai folyóiratok kínálata. A 80-as években egyre nagyobb számban jelentek meg a szórakoztató jellegű, depolitizált újságok, és ekkor indult el a Danubius Rádió is, melyet kifejezetten szórakoztató céllal hoztak létre. A szamizdatkiadás 1983-ra már csak szabálysértés volt, nem pedig bűncselekmény. 1986-ban elfogadták a sajtótörvényt, mely tisztább jogi helyzetet teremtett.
Kritikus-delegitimáló
újságírás váltotta a mobilizáló-legitimáló újságírást. 1988-89-re kialakult a pártatlan helyzet, az állam már nem tudta érvényesíteni akaratát a sajtóban és médiában, a demokratikus pártok pedig még nem tudtak nyomást gyakorolni az újságírókra. Ekkor a szerkesztőségek ún. negyedik hatalomként működtek (Bajomi, 2001: 31-35; Horvát, 1997: 63-64; Monori, 2005: 262). A rendszerváltásban a magyarországi újságíró-társadalom egy része jelentős szerepet vállalt, az átalakulási folyamat egyik legfontosabb szereplője lett. Az 1990-es évek és az ezredforduló Magyarországán konfliktusban állt a politika és a sajtó (Monori, 2005: 260-261). A magyar sajtó és média 1988-89-re a szabad véleménynyilvánítás és a független tájékoztatás eszközévé alakult át. A változás politikai előfeltételeit a Kádár-rendszer gazdasági és legitimációs válsága, támogatottságának gyengülése és a Szovjetunió külpolitikai térvesztése jelentette. A sajtó és a média egyre kevésbé szolgálta a rendszer politikai céljait, elkezdtek az újságírók a korábban tabunak számító témákkal foglalkozni, illetve a Magyar Televízióba és a Magyar Rádióba szakmailag jól képzett, autonómiára törekvő újságírók kerültek, számukra a szakmai identitás és szolidaritás fontosabb volt (Farkas, 1994: 325; Monori, 2005). Az egyes orgánumokra azonban nem volt egyformán jellemző a nagyobb szerkesztői szabadság és a kritikus hangvétel lehetősége. A kisebb olvasótáború, lapszámú lapok messzebb mehettek a bírálatban, mint a legolvasottabb lapok, illetve a médiában sugárzott programok (Monori, 2005). 1989. június 15-től a lapalapítás csak bejelentési kötelezettséggel járt, már nem volt engedélyhez kötve, majd 1990 januárjában a módosított sajtótörvény kimondta a lapalapítás szabadságát (Bajomi, 20001: 37-38). 1989 nyarán született meg a frekvenciamoratórium, mely rádió- és televíziófrekvenciák szétosztását tiltotta a médiatörvény megszületéséig, s
22
mely segítségével a közszolgálati rádió és televízió tovább élvezhette monopolhelyzetét (Bajomi, 2001: 41-42; Monori, 2005). A nyomtatott sajtó helyzete gyökeresen különbözött az elektronikus média piacától. Sokszínű volt, versenyhelyzet jellemezte, s ekkor indult meg a lapok privatizálásáért is (Seregélyesi, 1998: 194). 3.2. A médiaháború kezdete Az 1990-es választások eredménye alapján az MDF, FKgP és KDNP által alkotott jobboldalikonzervatív kormánykoalíció hatályon kívül helyezte a pártállami médiaszabályozás nagy részét, a média működését a kétharmados jogszabályok körébe utalta, elfogadta a kinevezési törvényt, mely alapján széles konszenzussal választották a közszolgálati médiumok elnökeit (Szekfű, 1997: 36). Az MTV és a Magyar Rádió élére két, valamennyi politikai párt által elfogadott és elismert társadalomkutató került, Hankiss Elemér és Gombár Csaba. Mandátumuk a médiatörvény
elfogadásáig
szólt
(Monori,
2005:
264).
Monopolhelyzetben
lévő
intézményeket vezettek, szerepük így felértékelődött a politikusok szemében is, ugyanis a legtöbb párt nagy jelentőséget tulajdonított a közszolgálati műsorszolgáltatók ellenőrzésének. Az MDF, a közvetlen politikai haszonszerzés mellett, a tömegtájékoztatás ellenőrzésében az ideológiai nevelés és a politikai szocializáció hatékony eszközét is látta (Monori, 2005). Ugyanakkor kormánnyal szembenálló politikai erőnek tekintette a médiát (Szekfű, 2001: 84-85). A közszolgálati médiumokon belül csatározások folytak a vezető beosztásokért, a műsoridőhöz való hozzájutásért. A médiaelnökök elképzelései, illetve személyi politikájuk nem egyezett a kormány elvárásaival, ezért a sajtót ellenségesnek tekintette az MDF, mely az ellenszenve miatt bírálja a kormányzatot. Azt várták az újságíróktól, hogy legyenek lojálisak a kormányhoz (Bajomi, 2001: 68-69; Monori, 2005: 264-265). A média ellenőrzése vált a kormányok egyik legfontosabb céljává, az újságírók, szerkesztők és elnökök azonban nem akarták feladni intézményeik szabadságát. Így vált elkerülhetetlenné a kormány és a média konfliktusa (Monori, 2005).
23
Az „első” médiaháború A kormánypártok egyre fontosabbnak tartották, hogy a médiát propaganda eszközként használják, illetve átvegyék felette az ellenőrzést (Farkas, 1994: 329). 1990 őszén Antall József, az MDF elnöke azzal kereste meg az MTV elnökét, Hankiss Elemért, hogy szólni kíván a televízió nyilvánosságán keresztül az állampolgárokhoz. A televízió elnöke ezt úgy látta elérhetőnek, ha az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád is megszólal, aki először vállalta, majd visszamondta a szereplést, így Antall sem mondhatott beszédet a televízión keresztül. Ezt az eljárást a miniszterelnök visszautasította, de többet nem tett (Monori, 2005). A nyomtatott sajtó piacán azonban gyors és közvetlen beavatkozások történtek. 1990 tavaszán csak a Magyar Nemzet maradt állami kézben. Az új kormány megalakulását követően élére Horti József került, Antall egykori osztálytársa, és az újság privatizációja ekkor abba is maradt. A lapot a francia Hersant-csoport szerezte meg. A beavatkozás után a lap szerkesztőségi tagjainak nagy részét elbocsátották, míg mások önként távoztak. 1991 októberében a lapnál maradt gárda és a tulajdonos közti politikai és személyi viták állandósulásának következtében többnapos újságírósztrájk lett. Mivel így sem sikerült államosítani, azaz kormánylappá tenni az újságot, a kormány elhatározta, hogy saját lapot és kiadót alapít. Így jött létre 1991 februárjában a Publica Rt., mely kiadta a kormánypárti Új Magyarország című napilapot és a Heti Magyarország című hetilapot. Ezek az állami fizetésen keresztül számos támogatást élveztek: itt jelentek meg a kormánybarát interjúk, itt válaszoltak a feltett kérdésekre, illetve információs elsőbbséget élveztek, amellett, hogy egyes vállalatok is itt hirdettek. Ez vonatkozott a Reggeli Pesti Hírlapra és az Esti Hírlapra is, melyek szintén kormánypárti lapok lettek (Farkas, 1994: 343-344; Sükösd, 1992: 70; Bajomi, 2001: 57-59). 1991 nyarán a kormány elérkezettnek látta az időt, hogy megváltoztassa a konfliktuskerülő politikát, miután a kétharmados többséget igénylő médiatörvény elfogadása kitolódott. Így 1991. április 5-én leváltották Gombár Csaba rádióelnököt, habár a köztársasági elnök megtagadta a felmentését. Ekkor Antall három-három alelnök kinevezését kezdeményezte a közszolgálati médiumok vezetésébe, de ezt Göncz Árpád elutasította, a szakmai konszenzus hiányára és a jogi szabályozatlanságra hivatkozva. Miután ez megismétlődött, az alkotmánybírósághoz fordult a kormány, melynek döntését mindkét fél a maga javára értelmezte, így továbbra is fennmaradt a jogi patthelyzet (Sükösd, 1992: 66; Monori, 2005).
24
A médiaháborúban, a patthelyzet feloldására az MDF új frontokat nyitott. 1991 őszén a Magyar Televízió költségvetéséből egymilliárd forintot elvontak (Bajomi, 2001: 37-38). 1991. szeptember 28-án megalakult a Sajtószabadság Klub, melyből 1992. március 14-én létrejött a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), mely a Magyar Újságírók Országos Szövetségével (MÚOSZ) szemben határozta meg magát, vezetését a kormánypárti lapok és tévéműsorok munkatársai alkották. A szervezet tiszteletbeli elnöke, Benedek István 1993. január 9-én tartott beszédében a médiát a politikusok szócsöveként, a nemzetükhöz hű újságírókat pedig a kormányzat szolgáiként írta le (Bajomi, 2001: 37-38; Benedek, 1993: 11; Sükösd, 1992: 81; Monori, 2005: 267-268). Emellett újabb frontot jelentett az utca, a szervezett tömegmegmozdulások tere. 1991. október 23-án, Gombár Csaba lemondását követelve, a Magyar Rádió épülete előtt a Magyar Nemzetek Szövetsége tüntetést szervezett, melyet újabb tüntetések követtek. 1992. március 15-én több televíziós személy, köztük Hankiss Elemér elbocsátását követelték, a keresztény és nemzeti média megalakulása mellett. 1992. augusztus 22-én, a Magyar Televízió, a Magyar Rádió és a parlament előtti tüntetésen már a köztársasági elnök lemondását, a közszolgálati médiumok elnökeinek leváltását, és a magyarellenes médiumok eltakarítását követelték. Ezeken már a Politikai Foglyok Szövetsége szervezet, a MÚK képviselői és egyes MDF-es politikusok is részt vettek, akik igazolványukkal visszaélve igyekezte beolvasni az épületbe bejutva a tüntetők követeléseit. 1992. szeptember 19-én az MTV székház előtt Csurka szólt a tömeghez, melyre reakcióként megalakult a Demokratikus Charta nevű civil mozgalom Konrád György író kezdeményezésére, mely válaszul Csurka tanulmányára több mint százezres tüntetést tartott szeptember 24-én a Petőfi-szobornál a Kossuth-téren. A nyugati befektetők által privatizált megyei sajtó nem a kormányhű tájékoztatás gyakorlatát követte, ennek ellensúlyozására 1992 májusára a Dunántúl öt megyéjében indított Új Hírek címmel a kormánypárti Szó-Kép Rt. kiadó napilapot. 1992 januárjában a Magyar Rádióban új műsorrend indult. Az egyházak tiltakoztak a változás ellen, mondván, hogy 1991 márciusában már megegyeztek a részletekről, mégis a megkérdezésük nélkül döntött a rádió az egyházi műsorokról. A tiltakozás gyors politikai támogatást kapott az MDF és KDNP részéről. A műsorstruktúra változtatásán túl a rádió vezetése 1992 augusztusában leváltotta Győri Bélát, egyik főszerkesztőjét, melynek oka az volt, hogy a műsorban folyamatosan teret kapott Csurka István, az MDF alelnöke, holott elnöki rendelet tiltotta a pártos műsorkészítést (Sükösd, 1992: 68- 73; Monori, 2005: 269). Mivel a kormány közszolgálati médiumok megszerzésére tett erőfeszítései folyamatosan
kudarcot
vallottak,
új
médium 25
elindítását
kezdeményezték.
Egy
kormányhatározattal 1992 szeptemberében létrehozták a Hungária Televízió Közalapítványt, mely elsősorban a határon túli magyaroknak való sugárzás céljával jött létre. December 24-től sugárzott a Duna Televízió, mely tulajdonképpen a kormány tartaléktévéjeként működött, azonban sosem vált aktív, harcos politikai szócsővé. Inkább kulturális beállítottságú volt, mint politikai (Bajomi, 2001: 69-70; Monori, 2005: 269-270). Ezzel egy időben nőtt a közszolgálati médium elnökeinek leváltása érdekében gyakorolt nyomás. 1992 februárjában Antall József újabb alelnököket jelölt a vezetésbe, Nahlik Gábort és Csúcs Lászlót, akiket a köztársasági elnök ki is nevezett 1992. március 2-án. Hankiss távollétében Nahlik személyzeti döntéseket hozott, melyet az elnök hazatérése után azonnal visszavont, és fegyelmi eljárást indított Nahlik ellen, melyből csak megrovás lett, mivel a miniszterelnök szerint az alelnököt nem az elnök irányítja (Farkas, 1994: 330; Monori, 2005: 270). Ezután a kormányfő és a televízió elnöke közt az együttműködés szinte lehetetlenné vált. Áprilisban a kormány nem fogadta el az MTV és Magyar Rádió új működési és szervezeti szabályzatát, mert nem bővítették az alelnök jogkörét (Farkas, 1994: 333). Gombár ellen alkalmassági vizsgálat indult a miniszterelnök kérésére, aki ezt visszautasította, és elhagyta a meghallgatást; ezzel elérte, hogy alkalmatlanná nyilvánítsák. Ez alapján Antall az elnök felmentését kezdeményezte, melyet Göncz visszautasított. Gombár után Hankiss vizsgálata is megkezdődött, s habár az ellene felhozott vádakat az elnök cáfolta, alkalmatlannak ítélték őt is, és felmentését kérték a köztársasági elnöktől, melyet az elutasított. Ez többször is megismétlődött (Farkas, 1994: 333-336; Monori, 2005: 270-271). Ezekkel párhuzamosan folyt a médiatörvény előkészítése is 1991-92-ben, a megegyezést azonban az eltérő nézetek megnehezítették. A koalíciós pártok a média közvetlen politikai ellenőrzésének intézményes formáját akarták a törvénnyel létrehozni, sürgették a média rendszerváltását, míg a liberális pártok elképzelései ettől gyökeresen eltértek, a média modernizációját, a demokratikus normák meghonosítását és a független sajtó megteremtését tartották fő célkitűzésüknek. A radikális jobboldali pártok azért vitatták a sajtó függetlenségének célkitűzését, mert véleményük szerint azzal balliberális túlsúly alakulna ki, és maradna fenn. A viták eredményeként 1992. december 30-án beterjesztett médiatörvényjavaslat egyetlen igen szavazatot sem kapott (Bajomi, 2001: 74; Farkas, 1994: 336; Monori, 2005: 271-272). Így, a fenti események következtében, 1993. január 6-án Hankiss és Gombár benyújtotta lemondását. A köztársasági elnök ezt nem fogadta el, ugyanakkor a közalkalmazotti jogviszonyuk a kormány álláspontja szerint március 5-én megszűnt. Új 26
elnököt a jogértelmezési vita következtében nem neveztek ki, így a vezetés a két alelnök – Nahlik és Csúcs - kezébe került, teljes elnöki jogkörüket pedig a kormány megerősítette (Monori, 2005). A vezetőváltás után változások zajlottak mindkét médiumnál. Ekkor végre elfogadta a kormány az új működési és szervezeti szabályokat, és az etikai kódexet is. Eltávolították a liberális és baloldali szerkesztők, újságírók nagy részét, Csúcs pedig Gombár távozása után leváltotta a főszerkesztőket, melynek eredményeként 129 rádiós távozott 1994-ben a rádiótól. Egyes műsorokat megszüntettek, illetve a kulcspozíciókba kormánypárti szerkesztőket állítottak (Bajomi, 2001: 74-75; Farkas, 1994: 338; Monori, 2005). Veszélybe került a tájékozódás és a véleménynyilvánítás szabadsága az elektronikus médiában, megszűnt a kiegyensúlyozottság és a sokoldalú tájékoztatás. Az első médiaháború következő, 1994-ig tartó szakaszát a Demokratikus Charta által a sajtószabadság védelmében szervezett tömegdemonstrációk és a rádiós érdekvédő szervezetek sztrájkfelhívásai jellemezték. Ezek azonban nem változtattak a tényen, hogy a kormány a saját politikai céljainak rendelte alá a közszolgálati médiumokat, melyek még mindig monopolhelyzetet élveztek. Habár Göncz súlyosnak ítélte a magyarországi sajtószabadság helyzetét, a véleménye nem gyakorolt hatást a kormány médiapolitikájára. A Magyar Távirati Iroda élére az MDF egy tagját, Alex Károlyt helyezték. 1993 decemberében Antall József meghalt, de a média helyzete az őt követő Boross-kormány ideje alatt sem változott (Farkas, 1994: 337-340; Monori, 2005: 273). Az MDF elvesztette a következő választásokat, de ezzel nem ért véget az első médiaháború. 3.3. A médiaháború „lezárása” és a Horn-kormány A kettősség jellemezte az MSZP-SZDSZ kormánykoalíció médiapolitikáját. Egyrészt a tömegtájékoztatásban revánsra törekedett, s egyes területeken folytatta a médiapolitikai gyakorlatot, melyet még az MDF kezdett meg; másrészt, a médiatörvény meghozatalánál hatpárti konszenzus elérésére törekedett a kétharmados parlamenti többsége ellenére (Monori, 2005).
27
Revánspolitika a médiában A kormány MTV és Magyar Rádió vezetéséhez való viszonyát meghatározta a közszolgálati médiumokban zajló választásokat megelőző negatív kampány, melynek célpontja pont Horn Gyula, az MSZP elnöke volt (Gellért Kis, 2004: 64; Monori, 2005: 274). Az új kormány megalakulása után felgyorsultak az események a közszolgálati médiumok életében. 1994 júliusában a miniszterelnök konzultáció nélkül aláírta az elnökök kinevezéséről szóló előterjesztéseket, amelyet a felháborodás ellenére elfogadtak, és a jelölteket kinevezték. Horváth Ádám került így a televízió élére, míg Szirányi János lett a rádió új elnöke. Ismét megkezdődtek ekkor a médiumokban az elbocsátások (Bajomi, 2001: 76; Monori, 2005: 274). A kormányzat ugyanakkor bizonyos informális egyensúly fenntartására törekedett: érintetlenül hagyta a Duna Televízió vezetőségét, és meghagyta a Magyar Rádió jobboldali Vasárnapi Újság című műsorát (Szekfű, 1997: 37). A kormány beavatkozott a nyomtatott sajtó területén a tulajdonviszonyokba, a személyi döntésekbe és a szerkesztőségek munkájába. A Postabanké lett a Magyar Narancs és a Szabad Föld, mely így biztonságos gazdasági háttérrel rendelkezett. 1995 őszén leváltották az Esti Hírlap főszerkesztőjét, helyére Aczél Gábor került. Ugyanakkor tovább finanszírozták a Magyar Nemzetet, mely ellenzéki beállítottságú volt; ezekkel az intézkedésekkel pedig a Horn-kormány lezárta az első médiaháborút (Juhász, 1993: 92-93; Monori, 2005: 274-275). A médiatörvény és következményei A kormány jó eséllyel láthatott hozzá a médiatörvény elkészítéséhez, hisz rendelkezett az elfogadásához szükséges kétharmados többséggel. Életbelépésétől a médiaháború végét és a politikai függetlenséget, a médiaviszonyok rendeződését várták (Sükösd, 1993: 44-46; Monori, 2005: 275). Az 1990-ben hozott frekvenciamoratórium eltörlésének a törvény létrehozása és elfogadása volt a feltétele, amelynek rendelkeznie kellett a megpályáztatás módjáról, illetve a műsorszolgáltatást szabályozó és ellenőrző intézmények létrehozásáról. A Horn-kormány azonnal nekilátott hivatalba lépése után a médiatörvény előkészítésének munkálataihoz. 1994 nyarára el is készültek a törvénytervezettel. Ezt a parlamenti pártok véleményezhették; az SZDSZ és a kormánypártok álláspontja az volt, hogy konszenzussal kell megszületnie a
28
médiatörvénynek, függetlenül a meglévő kétharmados többségtől, így nyitottnak kell lenniük az ellenzéki módosító indítványokra (Monori, 2005). A szocialisták nem támogatták, hogy a kormány a média területén lemondjon minden kinevezési jogosítványáról, az ellenzéki pártokat azonban a média felügyeletéből való részesedés megszerzése motiválta. 1995 februárjától egyre inkább egyértelművé vált, hogy az ellenzéki pártok és az MSZP egyaránt hajlanak arra a megoldásra, mely szerint a közszolgálati médiumok felügyeletét nagy létszámú, a parlamenti pártok delegáltjai által dominált kuratóriumok látnak el, és a felállítandó ORTT-be szintén jelölhetnének egy-egy tagot a parlamenti (parlamentbe bekerült) pártok. Ez a tervezet azonban 1995 tavaszán az SZDSZ ellenállása révén megbukott. Őszre kompromisszumos javaslatot készítettek elő. Az eredeti tervezetből megmaradt a kuratóriumokra és ORTT-ra vonatkozó szabályozás, azzal a különbséggel, hogy az ORTT elnökét a miniszterelnök és a köztársasági elnök együtt jelöli, valamint elfogadták az SZDSZ médiapiaci nyitására vonatkozó szabályozását, mely lehetővé tette a kereskedelmi médiumok alakulását Magyarországon, s 1995. december 21-én elfogadták a médiatörvényt (Monori, 2005). Az 1996. évi I. törvény nem teljesítette a médiaháború idején feltámasztott elvárásokat, de magalakult az ORTT és a közszolgálati médiumok kuratóriuma. Pozitív hozadéka az volt, hogy megnyitotta a médiapiacot a magántőke előtt, megszüntette a monopolhelyzetet. Így a kormányzati nyomás a közszolgálati médium műsorpolitikájára kisebb jelentőséggel bírt. 1997 októberében két országos kereskedelmi televízió kezdte meg sugárzását, átrendezve ezzel a magyarországi közönség médiafogyasztási szokásait, illetve megalakulásukkal az MTV nézettsége drasztikusan csökkent (Monori, 2005). Habár ez önmagában siker volt, a döntések politikai háttéralkuk jelenlétére utaltak. A televíziós frekvenciák elnyerésénél a kisebb műsorszolgáltatási díjat ajánló pályázó szerezte meg az egyik műsorszolgáltatási jogot. A CME ellenében a CLT-UFA társaságot hozták ki győztesnek, pedig pályázata formailag is hiányos volt (Kóczián, 1999: 150-158; Bajomi, 2001: 77-78). A médiatörvény megfogalmazta a sokoldalú és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, de a hírműsorok továbbra is kormánypárti elfogultságot mutattak (Monori, 2005). A kormány tehát a saját javára rendezte át a sajtó és a közszolgálati média piacát, de ugyanakkor megteremtette a duális médiarendszert (Monori, 2005).
29
3.4. Médiaegyensúly és az Orbán-kormány Az Orbán-kormány médiakoncepciója Az 1998-as választásokon győztes kormánykoalíció (Fidesz-MPP) programjában a sajtóra és a médiára vonatkozó néhány sorban a sajtó függetlenségének garantálása, az állampolgárok tájékozódási jogának biztosítása, illetve egy új sajtó- és médiatörvény elfogadása szerepelt. Rendkívül fontosnak tartották a kommunikációs kérdéseket (Borókai, 1999: 207, Monori, 2005). A kormányzati politikusok és a koalíció médiapolitikáját befolyásoló értelmiségi kör felfogása szerint a megfelelő kommunikációs csatornák történelmi okok miatt nagyrészt politikai ellenfeleikkel szimpatizáltak (Monori, 2005: 278-279). Ezért tervezte a kormány a magyarországi médiaviszonyok átrendezését. Igyekeztek helyreállítani a média egyensúlyát (Elek, 1999: 184-185; Monori, 2005: 279). A „második” médiaháború Orbán Viktor 1998 szeptemberében meghirdette a „médiaegyensúly” megteremtésének programját, amely egyrészt a kormányt támogató sajtó és média szélesítését-támogatását, másrészt a baloldali-liberális orgánumokra gyakorolt jogi és gazdasági presszió bevezetését jelentette. Ebben a kormányidőszakban a jobboldali-konzervatív irányultságú lapok kedvező gazdasági változásokat éltek meg. Így például a Napi Magyarország, mely 1998 májusa és decembere között megnégyszerezte hirdetési bevételeit. Ezzel párhuzamosan, 1998 októberében a kormány leállította a Postabankon keresztül a liberális Magyar Narancs és a Kurír finanszírozását, és megvonta a címhasználati jogukat, hogy ellehetetlenítse őket. A Magyar Hírlap liberális napilap esetében azonban nem jártak sikerrel, nem tudták megszüntetni (Bajomi, 2001: 120-122; Monori, 2005: 280). 1999
februárjában
lejárt
az
MTV
kurátorainak
mandátuma.
Áder
János
megakadályozta, hogy az ellenzék által jelölt kurátorokról a parlament szavazhasson, az ellenzéki pártok konszenzus hiányára hivatkozva. Így az MTV kuratóriuma csak kormánypárti jelöltekből alakult meg, s ez a „csonka kuratórium” választotta elnökének Szabó László Zsoltot. Elnöksége alatt számos baloldali-liberális szerkesztőt bocsátottak el, helyükre pedig jobboldali-konzervatív szimpatizáló újságírókat neveztek ki (Vásárhelyi, 1999: 130; Monori, 2005: 280-281). 30
Az ellenzék jogszerűtlennek tartotta a kuratórium felállását, s bírósághoz fordult, amely több ellentétes bírói döntés után kimondta, hogy kisebb veszélyt jelent a kuratóriumok teljes hiányánál, ha a testület kormányzati túlsúlyban van. Ezt a kormánypárti többség úgy értelmezte, hogy minden rendben van, így a kuratórium hamarosan megkezdte működését. Ugyanez volt a módszerük a Magyar Rádió és a Duna Televízió kuratóriumának esetében is (Monori, 2005). A kormány megkezdte a politikájával szimpatizáló lapok támogatását, miközben az ellenségesnek vélt sajtót támadta. 2000 áprilisában a kormány egyesítette a Napi Magyarországot a Magyar Nemzettel, mely a fúzió után a Fidesz-MPP-t támogató, hozzá lojális lapként jelent meg Magyar Nemzet címmel, habár világlátásában és stílusában a Napi Magyarország jegyeit tükrözte. A lap többféle állami támogatásban részesült. A példányszám növekedése érdekében hozzácsatolták a Sportfogadás című politikamentes, azonban széles olvasótáborral rendelkező lapot, illetve növelték a hirdetési bevételeit. A Szabad Föld és a Kis Újság is támogatásokban részesült emellett (Bajomi, 2001: 135; Juhász, 2004: 65; Monori, 281-282). A legismertebb példa a kormány sajtótámogatására a Heti Válasz alapítása volt. A 2000. évi költségvetésben 1,5 milliárd forintot szavaztak meg a Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány megalapítására és támogatására. Vezetője Elek István lett, feladata egy új hetilap finanszírozása. 2001 áprilisában indult a Heti Válasz, melyet előbb az alapítvány, később annak az erre a célra létrehozott társasága, a Heti Válasz Kft. adott ki (Juhász, 2004: 63-64; Monori, 2005: 282). A lojális sajtómegsegítés mellett ellenségesen lépett fel a kormányt kritizáló lapok ellen. 1999 májusában rendőrségi házkutatás zajlott a Kriminális című bűnügyi lap szerkesztőségében, mert szerintük az államtitkot sértett. A szerkesztőség számítógépeit lefoglalták, Juszt László főszerkesztő műsorait megszüntették, illetve útlevelét bevonták. Habár a lap tovább működhetett volna, megromlott rendőrségi kapcsolatai miatt később megszűnt (Monori, 2005). 1999 szeptemberében a Világgazdaság nyilvánosságra hozta azon politikusok, közéleti személyiségek névsorát, akiknek a Postabank kedvező feltételekkel adott kölcsönt. Azzal védekeztek, hogy ha közpénzekből támogatják őket, akkor a védelem nem illeti meg őket. Ennek ellenére a rendőrség házkutatást tartott a lapnál (Bajomi, 2001: 126, 133; Monori, 2005). Felvetették a sajtó működését szabályozó törvények szigorítását, törvénytervezetet is benyújtottak 1999 nyarán. A „Lex Pokol” a válaszadási jogot az újságokban megjelent 31
véleményekre is kiterjesztette volna. Ekkor még kihátráltak a javaslat mögül, de 2001-ben hasonló javaslatot nyújtott be Répássy Károly, mely a szerkesztői szabadságot korlátozta volna erősen. A parlament elfogadta, az alkotmánybíróság azonban alkotmányellenesnek ítélte, így nem lépett életbe (Zöldi, 2004: 78-81; Monori, 2005: 283-284). A Magyar Rádió a médiaprivatizáció ellenére kulcsszerepet töltött be a tájékoztatásban, mivel a magánkézben üzemelő kereskedelmi rádiók szórakoztató, könnyűzenei műsorokkal jelentkeztek, így nem jelentettek konkurenciát a Magyar Rádiónak a politikai hírek piacán. A választásokkor Hajdu István volt az elnök, aki egyfajta egyensúlyra törekedett a pártok megjelenítésében 1996-os megválasztásától kezdve, és ezt a kormányváltás után is folytatta, a jobboldali erőknek kedvezve. Ez így már teljes jobboldali túlsúlyt teremtett a Magyar Rádióban (Agárdi, 2004: 99). Azonban a fentiek ellenére sem maradhatott elnök Hajdu István. A csonka kuratórium 2001-ben Kondor Katalint választotta a Magyar Rádió élére, aki addig a Kossuth Rádió főszerkesztője volt (Monori, 2005). Az ORTT 2000 februárjában helyi frekvenciához juttatta a Pannon Rádiót, mely MIÉP közeli volt, és amely 2000. augusztus 20-án kezdte meg adását Budapesten (Monori, 2005). Elméletileg az állami tulajdonú közszolgálati média egyoldalúságát ellensúlyozhatta volna az 1997-ben megindult kereskedelmi televíziózás. Sokan várták, hogy megszűnik a monopólium, és megjelenik a kiegyensúlyozott hírszolgáltatás. Ezek azonban apolitikus műsorkészítést választottak, azaz nem, vagy alig foglalkoztak pártpolitikai kérdésekkel (Bajomi, 2005: 41; Monori, 2005: 285). Tehát az Orbán-kormány sikereket ért el a médiaegyensúlyt illetően, hozzájárult a kormányt feltétlenül támogató sajtó kialakulásához, illetve megteremtette a kormánybarát közszolgálati médiát. Kétharmados támogatást szerzett a kulcsfontosságú intézményekben, a 2002-es választásokat mégis elvesztette (Monori, 2005). 3.5. A média alakulása a Medgyessy-, illetve a Gyurcsány-kormány idején A jelenleg is mandátumban álló kormánykoalíció médiapolitikai lépései csak részben értékelhetőek. Tervezte az új médiatörvény megalkotását, az európai uniós jogharmonizáció végrehajtását, a csonka kuratóriumok kiegészítését, és a közszolgálati médiumok gazdasági konszolidációját, azonban itt ellenséges terepen találta magát. Ahogy azt a választási
32
kampányidőszakban a közszolgálati médiumok műsorai tanúsították, a vezető pozíciókban a Fidesz propagandistái ültek (Kéri, 2004: 83-84, Monori, 2005). Az MTV-nél az Orbán-kormány alatt kinevezett elnök kormányzati nyomásra lemondott, s vele együtt több vezető szerkesztő távozott önként vagy közös megegyezés alapján. Az ORTT elnöke is kormányzati nyomásra hivatkozva mondott le, a Magyar Rádiónál azonban megmaradt a jobboldali szimpátiát vállaló vezetés, így ez a médium a következő kampányban is a Fidesznek kedvezett (Kéri, 2004: 86, Monori, 2004). Az új médiakuratóriumok felállítása sikerült is, meg nem is. Az MTV kuratóriumában betöltendő négy ellenzéki hely elosztásában nem tudott megegyezni a parlamenti ellenzék két pártja, így az MDF jelölte az összes tagot, amelyet el is fogadtak. Ezt a Fidesz vitatta, bár nem delegált tagot a testületbe, de nem tetszett neki, hogy a kisebb ellenzéki párt által delegált tagok alkotják az ellenzéki tagok helyét (Bajomi, 2005: 29-30; Monori, 2005: 286). Nem járt sikerrel a kormány az új médiatörvény bevezetését illetően. 2003-ra elkészült a koncepció, de eddig még nem került napirendre. A jogharmonizációs módosításokat azonban elfogadta a parlament (Kéri, 2004: 89-94; Monori, 2005: 286). A Medgyessy-kormány idején kiszélesedett a jobboldali médiahálózat. Orbán Viktor, miután elvesztette az állami média egy részét, meghirdette a „másik nyilvánosság” programot, amely keretében a jobboldallal szimpatizálókat felkérte, hogy fizessenek elő a Magyar Nemzetre, a Heti Válaszra és a Magyar Demokratára. 2002 végén alakult meg a HírTV is, mely elsőként vállalta fel nyíltan politikai elkötelezettségét. 2004-ben újraindult a Reform, mely a rendszerváltás korának egyik sikerlapja volt, illetve megjelent az ingyenes Helyi Théma, amely az országos lappá válást tűzte ki céljául (Monori, 2005). A kormányok bebizonyították, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikai elit is képtelen lemondani a sajtó és a média befolyásolásáról.
33
4. Sajtó és médiajog 4.1. 1979- 1986 Az 1959-es sajtórendeletek enyhülést jelentettek az 1950-es évek szigorához képest. Egészen 1986-ig csak rendeletszintű sajtószabályozás létezett (Bayer, 2005). Az 1949-es alkotmány rendelkezett ugyan a sajtószabadságról, de lényeges korlátokat tartalmazott, amelyet 1972-ben tovább szűkítettek: csak a szocializmus érdekeinek megfelelően biztosította a szólásszabadságot, a sajtószabadságot és a gyülekezési szabadságot, megszüntette az állami kötelezettségvállalást (Bayer, 2005). A 26/1959. számú kormányrendelet rendelkezett a helyreigazításról, valamint a sajtójogi szabálysértésekről. Jellegzetessége, hogy a közérdek sérelme esetén is lehetett helyreigazítást kérni, az illetékes minisztérium kezdeményezhette. Ezek a szabályok később átkerültek a büntető törvénykönyvbe, majd a Szabálysértési Kódexbe (Bayer, 2005). 1986-ig engedélyhez volt kötve az időszaki lapok, vagy egyéb sajtótermékek kiadása és terjesztése. Az engedélyezés a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának hatásköre alá tartozott (Bayer, 2005). Az 1978. évi, új büntető törvénykönyv újraszabályozta a sajtórendészeti vétség kérdését, mely mai napig változatlanul maradt: aki engedély nélkül állít elő, vagy terjeszt engedélyköteles sajtóterméket, pénzbüntetéssel sújtható. Emellett 2002-ig a vesztegetés egyik speciális változataként szabadságvesztéssel fenyegette a törvény azt, aki azért fogad el, vagy kér előnyt, hogy tömegtájékoztatási eszközökön keresztül elhallgattasson, vagy közzétegyen valamit (Bayer, 2005). 1979. július 1-jétől a Szabálysértési Kódex újabb szabálysértés, a helyreigazítási kötelezettség megsértésének fogalmát vezette be: aki nem, vagy nem megfelelően tesz eleget efféle kötelezettségének, esetlegesen valótlant állít helyreigazításában, pénzbírsággal volt sújtható (Bayer, 2005). 1983-ban megfogalmazták a sajtórendészeti vétség enyhébb változatát a Szabálysértési Kódexben, melyet akkor alkalmazhattak, ha csak csekély mennyiségű sajtóterméket adtak ki engedély nélkül. Így felléphettek a szamizdatkiadványok ellen (Bayer, 2005).
34
4.2. 1986-1989 1986-ban megszületett a törvényi szintű szabályozás, az 1986. évi II. törvény a sajtóról, mely egyrészt törvényben rendezte a sajtó egyes kérdéseit, másrészt tartalmi enyhülést mutatott. Létrehozását a szólásszabadság, az állampolgárok alapvető jogaira és kötelességeire vonatkozó szabályok törvénybefoglalása segítette elő. De nem felelt meg teljesen az elvárásoknak, hisz az alkotmányos alapjog biztosításának garanciáit továbbra sem tartalmazta, és igen lényeges kérdéseket továbbra is rendeleti szintre utalt (Bayer, 2005). A szabályozás tartalmában nem hozott jelentős változást a sajtótörvény, illetve az azt körülvevő, továbbra is rendeleti szinten megalkotott részletszabályozás (Bayer, 2005). Bővíti a lapalapításra jogosultak körét, mivel korábbi rendelet nem szabályozta a számot. A törvény szerint időszaki lapot állami szerv, gazdálkodó szerv, társadalmi szervezet és egyesület hozhat (Szegő, 1988: 209; Bayer, 2005). Negatív módon határozta meg az engedély megadásának a feltételeit. Azt írta elő, hogy mikor kell az engedélyt megtagadni. Ez ellen persze lehetőség nyílt bírói jogorvoslat igénybevételére is. Megkülönböztet olyan körülményeket, amelyek esetében mérlegelés nélkül meg kell tagadni az engedélyt, és olyanokat, amelyek esetében az engedély megtagadása mérlegelés tárgya lehetett. A megtagadás a Tájékoztatási Hivatal belátására volt bízva (Bayer, 2005). Hibájaként emlegetik, hogy a törvény 23 szakaszához a végrehajtási rendelet további 27 szakasza fűződik (Ádám, 1987: 7). Például a rendelet határozta meg az engedélyt kiadó szerveket, pedig ezt törvényi szinten kellett volna meghatározni. A tájékoztatási hivatali rendelkezések további súlyos szigorításokat tartalmaztak (Bayer, 2005). A törvény a korábbi kormányrendeletekkel ellentétben nem írta elő, hogy lapot csak akkor lehet alapítani, ha az gazdasági, politikai stb. szükségletet elégít ki, habár a tájékoztatási hivatali rendelkezések lapalapításról szóló része megkövetelte, hogy a kérelmező számot adjon róla. Emellett pedig igazolnia kellett, hogy elegendő lapmennyiség áll rendelkezésére, mert ha nem, akkor erre is külön kérvényt kellett benyújtania (Bayer, 2005). Érdekes újítása a sajtótörvénynek, hogy bevezették a felvilágosítási kötelezettséget. Az állami szerveknek kötelességük volt a sajtó rendelkezésére bocsátani a kért információkat. A bevezetés alapjául az szolgálhatott, hogy a rendszeres elhallgatások a várttal ellentétes hatást értek el: a közvélemény gyanakvó lett, s nem bízott tovább a hivatalos tájékoztatásban (Bayer, 2005).
35
Elektronikus médiaszabályozás 1989-ig 1974-ben az 1074/1974. számú MT határozat különválasztotta a korábban egyként kezelt rádiót és televíziót, s mindkettőt a Minisztertanács felügyelete alá rendelte (Bayer, 2005: 166). Ez 1996-ig, a Médiatörvény megszületéséig hatályban is maradt. Változás annyi volt, hogy 1983-ban eltörölték az Állami Rádió és Televízió Bizottságot, mely a Minisztertanács ellenőrző, koordináló, véleményező és tanácsadó szerve volt (Bayer, 2005). A sajtótörvény szerint rádió- és televízió műsort csak a Magyar Rádió és a Magyar Televízió készíthetett és közölhetett nyilvánosan. Helyi stúdiót ugyanazok a szervezetek alapíthattak, amelyek időszaki lapokat is. Engedélykéréshez rádióstúdió esetében a Magyar Rádió, televízió-stúdió esetében a MTV, illetve a Magyar Posta szakvéleményét kellett csatolni. 1989. június 14-ig az is akadály lehetett, hogy a stúdió felelős szerkesztője nem felelt meg az alkalmazási feltételeknek, melyeket egy másik rendelkezés írt elő (Bayer, 2005). Tartalmi szabályozásra voltaképpen nem volt szükség, mivel a napi ellenőrzés miatt nem kerülhetett olyan tartalom az adásba, mely nem ment át a többes szűrő mindegyikén (Haraszti, 1991: 76; Bayer, 2005). 4.3. 1989 után A jogszabályokat, melyek kulcsfontosságú szerepet játszottak, többször is módosították évente a rendszerváltás folyamatában (Bayer, 2005). A legfőbb változás az alkotmány teljes reformja volt, ahol egyetlen szakasz sem maradt azonos a régivel. Több szakaszban zajlott a reform: már az első deklarálta a szólás- és sajtószabadságot, a szocializmusra történő hivatkozás és egyéb feltételek nélkül. A tényleges rendszerváltást megvalósító, közjogi reformokat bevezető, átfogó alkotmánymódosítás szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a szólásszabadságot, a közérdekű adatok megismerésének és terjesztésének jogát, s külön bekezdést szentel a sajtószabadság deklarálásának. A módosítási hullám azonban itt nem állt meg: 1990-ben, az MDF és SZDSZ által kötött paktum következtében további jelentős módosításokat eszközöltek a szövegben: ekkor iktatták be, hogy a sajtószabadságról és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény, illetve az elektronikus médiumokról szóló törvény elfogadásához kétharmados törvény szükséges (Bayer, 2005).
36
A sajtótörvény 1989-től napjainkig 1989-ben kormányrendelettel módosították a törvény végrehajtási rendeletét, így az időszaki lapokat már nem engedélyhez, hanem bejelentéshez kötötték. A tényleges módosítás azonban csak 1990-ben történt meg, amikor ezt törvényszövegbe is átvezették, illetve a lapalapítást mindenkire kiterjesztették, ettől kezdve bárki alapíthatott időszaki lapot, valamint helyi rádióés televízió-stúdiót. A lapok bejelentésénél a Minisztertanács Hivatalának a nyilvántartásba vételről 15 napon belül kellett határoznia. Később erről a Művelődési Minisztérium határozott már. A következő lényeges módosítást a médiatörvény megszületése motiválta. Hatályon kívül helyezték a sajtótörvény elektronikus médiára vonatkozó részeit (Bayer, 2005). A sajtótörvény hatályos szankciórendszere A sajtórendészeti és sajtóigazgatási szabálysértésről a hatályos szabálysértési törvény helyett csak az annak felhatalmazása alapján alkotott kormányrendelet rendelkezik. Ez pénzbírsággal fenyegeti azt, aki nyilvántartásba vétel előtt terjeszt időszaki lapot, vagy olyan sajtóterméket terjeszt, amelynek lefoglalását vagy elkobzását rendelték el, ha ez csak csekély mennyiségű sajtótermékkel történik, más esetben ez már bűncselekménynek számít (Bayer, 2005). Sajtóigazgatási szabálysértésnek minősül a sajtótermék sokszorosítására, előállítására, példányszámára,
terjedelmére,
a
sajtóterméket
feltüntetendő
adatokra,
a
kötelező
nyilvántartásokra, a kézirat vagy az imprimatúra megőrzésére, a kötelespéldányok küldésére, valamint
az
időszaki
lap
terjesztésére
vonatkozó
rendelkezések
megszegése.
A
sajtószabadságot korlátozó szankciórendszert nem törvény, hanem kormányrendelet szabályozta (Bayer, 2005). A szólásszabadság alkotmányos szabályainak kidolgozása Az alábbi két alkotmánybírósági határozat jelölte ki a véleménynyilvánítási szabadság rendszerváltás utáni határait (Bayer, 2005: 170). Gyűlöletbeszéd büntethetőségi határai Az első olyan határozat, amely a véleménynyilvánítási szabadság kérdésével foglalkozott, s így a sajtószabadságot is érintő megállapításokat tett. Ezzel a határozattal az alkotmány 37
elhelyezte a szólásszabadságot és a sajtószabadságot a jogrendszerben, definiálta a szükségesség fogalmát, kifejtette az arányosság követelményét (Bayer, 2005). A gyűlöletbeszédről szóló döntésében kifejtett álláspontjához később is ragaszkodott a testület. Más kérdésekben azonban kevésbé maradt következetes a fenti határozat elveihez: ilyen volt az önkényuralmi jelképekről szóló határozat, melyben pénzbüntetéssel rendelte büntetni azt, aki jelképeket terjeszt, használ, közszemlére tesz. Az alkotmánybíróság szerint a jelképek használata a politikai véleménynyilvánítás egyik formája, és a köznyugalmat is veszélyezteti. A cselekmény kifejezi az erőszakos ideológiákkal való azonosulást és azok propagálásának szándékát is. Itt már a köznyugalom elvont veszélyeztetését is elegendőnek tartották a büntetőjogi korlátozáshoz (Bayer, 2005). A gyűlöletbeszédről szóló határozat meghozatala után az alkotmánybíróság a nem vagyoni
kártérítés
alkalmazási
lehetőségét
bővítette
ki,
leszögezve,
hogy
az
a
személyiségvédelem általános eszköze, s megsemmisítette azt a szűkítő feltételt, mely szerint a károsultnak bizonyítania kellene, hogy a társadalmi életben való részvétele, az élete tartósan és súlyosan megnehezült. Habár a kártérítéseket alkalmazzák a rágalmazás és a becsületsértés megállapítása mellett, nem alkalmazzák a gyalázkodás esetén, amelyre eredetileg a határozat utal. A meghúzott mércét, és a nem vagyoni kártérítés megítélésre szóló iránymutatást a bíróságok nem voltak képesek alkalmazni, ez indukálta azt a törvényalkotói szándékot, mely a büntető törvénykönyv vonatkozó szakaszának ismételt megszigorítását célozta, és amelynek megalkotása 2004-ben hiúsult meg (Bayer, 2005). Közszereplőkkel szembeni kritika határainak meghúzása A szocialista büntetőjog külön szabályozta a hatóság és hivatalos személy megsértését, 1993ban azonban a törvénymódosítás szigorította ezt a büntetési tételt. Eredetileg csak a köztársasági elnök alkotmányos sérthetetlenségét akarta biztosítani, végül azonban a közjogi méltóságok egész sorát is bevette a védendő személyek körébe, és a büntetési tételt is megemelte. Ezt sokan felhasználták a politikusokat bíráló újságírók ellen (Bayer, 2005). Első ízben nyilvánította ki a büntetőjog, hogy különbség teendő értékítéletek és tényközlések között. Az alkotmánybíróság nem deklarálta kifejezetten, hogy ezeket az elveket polgári ügyekben is alkalmazni kellene, így sok magyar bíróság gyakran figyelmen kívül hagyja a mércét (Bayer, 2005: 174).
38
Elektronikus médiára vonatkozó szabályok alakulása A rendszerváltásig a pártállam kiszolgálója volt a rádió és a televízió. A nyomtatott sajtóhoz hasonlóan, a rendszerváltás folyamatában jelentős szerepet játszott. Ám itt nem indult meg a privatizáció, hanem szokatlanul hosszú ideig fennállt a monopolhelyzetük. Ennek oka az ehhez szükséges jogszabály hiánya, illetve késői megalkotása volt. Ebben 1995-ig nem történt változás. Az ekkor megszületett médiatörvény pedig csak újabb problémaforrás lett: kritikák sora érte megoldásai, megfogalmazásai és elavultsága miatt (Bayer, 2005). A médiatörvény előtt: 1989-1996 A médiaháború jogi keretei 1989-ben gyökeres változások kezdődtek a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban. Az MTV mindkét csatornája önálló profilt kapott, így a kettes csatorna az egyes konkurensévé vált, s sok nézőt csábított el. Megjelent a Nap-TV, az első magánkézen lévő műsorkészítő stúdió, illetve új csatornák bukkantak fel, a Danubius Rádió és a Calypso Rádió (Bayer, 2005). A Németh-kormány (1988-1990) frekvenciamoratóriumot hirdetett, hogy a különféle lobbik ne tudják kihasználni a szabályozatlan viszonyokat. Rendeletet hoztak, hogy a médiatörvény megszületéséig senki sem kaphat frekvenciaengedélyt. A tilalom jogszabályi szinten sosem jelent meg, de a törvényes alap hiányában egyébként sem kaphatott volna senki frekvenciát (Simó, 1993: 94; Bayer, 2005). A frekvenciamoratóriumot megszegve kezdett sugározni 1991 augusztusában a Tilos Rádió, és csak a frekvenciatörvény megszületésekor hagyta abba tevékenységét (Bayer, 2005). A médiatörvény előkészületei és a médiaháború 1990. április 29-én az MDF és az SZDSZ paktumot kötött, amelyben egyes közjogi kérdésekben egyeztek meg, illetve a kétharmados törvények számának csökkentését kezdeményezték, mert ezekkel a kormányzás nehézkessé vált. Ennek köszönhetően született meg az 1990. évi LVII. Törvény, mely szerint a tévé és rádió elnökeit, alelnökeit, illetve a
39
hírügynökség vezérigazgatóját a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezte ki (Bayer, 2005). Az alkotmánybíróság azt is elismerte, hogy a köztársasági elnöknek önálló politikai döntése, hogy tartalmi okokból megtagadja a kinevezést. De kikötötte, hogy ésszerű határidőn belül köteles meghozni a döntéseket, melyek a jogkörébe tartoznak (Bayer, 2005). Az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád többször is visszautasította a miniszterelnök alelnöki pozíciójára jelölt személyeit a médiaháború csatái közepette. Az ügy ellentmondásossá vált azáltal, hogy a kormány hamarosan előhúzta a már említett minisztertanácsi határozatot, és az ebben rögzített kormánybefolyásra hivatkozott. Jelentősége, hogy három nappal a paktum megkötése után módosították úgy, hogy a Minisztertanács nevezi ki a Magyar Rádió és Magyar Televízió elnökeit. Így érdekes, illetve különös, hogy másfajta kinevezési rendről állapodtak meg, amelyről törvényt is alkottak (Bayer, 2005). Azonban erre a határozatra való hivatkozás vitatható volt, egyrészt, mert a kormányhatározat nem alkalmas forma a médiumok szabályozására, nem mindenkire nézve hatályos, és nem is jogszabály, hanem az állami irányítás egyéb jogi eszköze; másrészt, a sajtóval kapcsolatos kérdéseket törvénnyel kell szabályozni, ráadásul kétharmados többséggel (Sári, 2002: 78; Bayer, 2005). Az államszocialista maradványszabályai közt volt még egy érdekes rész: a kormánynak kell jóváhagynia a Magyar Rádió és Magyar Televízió szervezeti és működési szabályzatát. Ezért felszólították a médiumokat, hogy alkossák meg ezeket, amit meg is tettek, azonban a kormány nem hagyta jóvá őket. Ezután a miniszterelnök újabb kísérletet tett a médiaelnökök váltására, a köztársasági elnök azonban nem működött együtt, így újra az alkotmánybíróság elé került az ügy (Bayer, 2005). Júniusra hozta meg az alkotmánybíróság a kinevezésről és a minisztertanácsi határozatról szóló állásfoglalását, melyben alkotmányellenesnek nyilvánította a kormány felügyeletét elrendelő minisztertanácsi határozatot, de 1992. november 30-ig felfüggesztette annak megsemmisítését, és arra kötelezte az Országgyűlést, hogy addigra alkossa meg a médiatörvényt. Az alkotmánybíróság döntését később sokan bírálták. Mivel az Országgyűlés nem tudta addigra elkészíteni a törvényt, az alkotmánybíróság újratárgyalta az ügyet, ám a határozat megsemmisítése helyett ismételten kitolta azt a médiatörvény megszületéséig (Bayer, 2005). 1992 novemberében eljárás indult Hankiss Elemér tévéelnök ellen, melynek megindítása és lefolytatása nélkülözte a pontos jogalapot, és megszegte a demokratikus 40
eljárási elveket. A nyilvánosság kizárásával akarták lefolytatni a pert, azonban ez a védő kitartása miatt meghiúsult. Eredményeként, a kormány a közalkalmazottak jogállásról szóló törvény alapján felfüggesztette az elnököt. Vitatott volt, hogy alkalmazható volt-e rá ez a törvény, mert egyértelműen nem derül ki a jogszabályokból (Bayer, 2005). 1992. október 1-jén a kormány határozattal, alapítványi formában létrehozta a Duna Televíziót, mely műholdasan sugárzott adásokat. Célja a határon túli magyarságnak szóló sugárzás volt (Bayer, 2005). Eközben, a kormánytöbbség a költségvetési törvény vitája során a médiumok költségvetését önálló költségvetési fejezetből a miniszterelnökség fejezetébe helyezte át, így a kormány szabad kezet kapott a későbbi költségvetési módosításokra. Erről csak 1994-ben döntött az alkotmánybíróság (Jakus, 1992: 79; Bayer, 2005). 1993 januárjában Hankiss Elemér és Gombár felmentésüket kérték a köztársasági elnöktől. A döntést meg sem várva, a miniszterelnök levélben tájékoztatta a köztársasági elnököt, hogy a kinevezésig az alelnökök veszik át a vezetést. Ők személyi döntések meghozatalával jelezték szimbolikus hatalomátvételüket, így a kormány végre jóváhagyta az intézmények szervezeti és működési szabályzatát (Bayer, 2005). A médiatörvény elutasítása, a háború mélypontja Úgy tűnt, hogy valamennyi parlamenti pártnak az a célja, hogy mielőbb megszülessen a médiatörvény, melyet a kétharmados követelmény miatt kénytelenek voltak konszenzussal megalkotni. Újabb és újabb garanciák és biztosítékok kerültek bele, míg végül a jogszabálytervezet az alkotmányügyi bizottság elé került. Míg a kormánypárt képviselői szerint ennél több nem történt, az ellenzék úgy gondolta, hogy a bizottság lényeges pontokon változtatta meg a nagy nehézségek árán kialakított kompromisszumokat. Így az ellenzék kijátszásnak tartotta a változtatást. A kormány a törvény parlamenti zárószavazásán kijelentette, csak az alkotmányban megjelölt egyes kérdésköröket kell kétharmaddal elfogadni, a többi felessel is átmehet. Mivel az ellenzék attól tartott, hogy így olyasmi is bekerül a törvénybe, amiről nem született egyezség, így nemmel szavazott mindenre. Erre, mivel a kormánykoalíció is észlelte, hogy a médiatörvény nem lehet teljes, ha a kétharmados részek kimaradnak, szintén nemmel szavazott. Így létrejött a kudarc, két év vita után a médiatörvény egyetlen egy igen szavazatot sem kapott (Bayer, 2005).
41
A médiatörvény megalkotása (1994-1995) 1994-ben összeállt egy neves szakértőkből álló bizottság, mely október 1-jére elkészített egy újabb törvényjavaslatot. Eszerint az ORTT (Országos Rádió és Televízió Testület) tagjait egy paritásos alapon létrejövő parlamenti jelölőbizottság választotta volna ki, és a közszolgálati televízió felügyeleti szervének helyei sem a pártok között oszlottak volna meg (Molnár, 1998; Bayer, 2005). A kormánykoalíció ekkor 72%-os többséggel rendelkezett, képviselői ennek ellenére úgy határoztak, hogy megkísérelnek hatpárti konszenzust teremteni a médiatörvény-alkotás során, ez 1995-ben kezdődött el. A média felügyeleti pozícióinak kidekázásával igyekezték biztosítani, hogy egyik párt se szerezhessen nagyobb befolyást a másiknál (Sükösd - Cseh, 2001). Az eredmény az intézményesített politikai befolyásoltság lett (Jakus, 1995: 107). A minden pártból egyenlő számú képviselővel rendelkező paritásos bizottságban kialakított javaslatot 1995 decemberében végül 90%-os többséggel sikerült megszavazni, és 1996. február 1-jétől hatályba lépett az 1996. évi I. törvény, a médiatörvény (Bayer, 2005). A következő megoldásokat alkalmazta: a Magyar Rádió, a Magyar Televízió és a Duna Televízió részvénytársasági formában alakult meg, tulajdonosaik a Magyar Rádió Közalapítvány, a Magyar Televízió Közalapítvány és a Hungária Televízió Közalapítvány. Kezelő szerveik a kuratóriumok, melyek elnökségét az országgyűlés választja egyszerű többséggel; legalább a nyolc tag felét a kormánypárti, másik felét az ellenzéki frakció adja, de minden frakciónak legalább egy jelöltet meg kell választania. A többi tagját különböző társadalmi szervek delegálják, összesen 21-21 főt a Magyar Televízió és a Magyar Rádió kuratóriumába, és 23 főt a Duna Televízióéba (Bayer, 2005). A közszolgálati médiumok elnökeit a kuratóriumok választják. Kétharmados többséggel javaslatot tesznek az elnökjelölt személyére, és megválasztják azt a teljes kuratórium kétharmados többségével (Bayer, 2005). A frekvenciák kiosztása az ORTT feladata lett, melynek tagjait az országgyűlés választja úgy, hogy minden frakció egy-egy tagot jelöl, az elnökét pedig a miniszterelnök és a köztársasági elnök együttesen jelöli. Az egyenlő arány a szavazás során érvényesül: a szavazatok úgy oszlanak meg, hogy a szavazatok felét a kormánypárti delegáltak, másik felét az ellenzéki delegáltak birtokolják. Ha az elnök is szavaz, akkor az ő törtrészét az egészből le kell vonni, ez viszont csak akkor történhet meg, ha a szavazata nélkül nem sikerült volna döntést hozni. Az ORTT emellett számos feladatot lát még el. Felügyeli a műsorszolgáltatók törvényes működését, és ha megszegést tapasztal, szankciót alkalmazhat. A kiegyensúlyozott 42
tájékoztatással összefüggő panaszok kivizsgálásra panaszbizottságot működtet. Az ORTT a közigazgatási intézményrendszerbe nem tartozó, önálló jogi személy. Csak a törvényeknek és az Országgyűlésnek van alárendelve (Bayer, 2005). Médiatörvény a gyakorlatban (1996-tól) Országos frekvenciák elosztása, az Írisz ügy A médiatörvény végre lehetővé tette a piacnyitást,s az ORTT feladatára bízta a frekvenciák elosztását. A pályázat kiírását is a testületre bízta. A hosszú várakozás ellenére az országos kereskedelmi frekvenciák odaítélése az 1990-es évek egyik legvitathatóbb jogalkalmazási eseteként vonult be a médiatörténelembe (Bayer, 2005). Két hónap késéssel, 1997. január 10-én tette közzé pályázati felhívását, amely két kereskedelmi csatornára szólt. Részletesen szabályozta, hogy a pályázóknak milyen feltételeknek kell megfelelniük, de mint utóbb kiderült, nem az előzetesen meghirdetett szempontok szerint választotta ki a nyertest. Három nagy konzorcium pályázott a két országos földi frekvenciára. A CLT-UFA tulajdonában álló Magyar RTL Zrt. az egyes csatornára, az MTM-SBS Televízió Rt. (TV2) a kettes csatornára, az amerikai tulajdonú CME tulajdonában álló Első Magyar Kereskedelmi Televízió Rt. (Írisz TV) pedig mindkét csatornára beadta pályázatát (Vásárhelyi, 2000; Bayer, 2005). Az eredményhirdetés azonban meglepetést okozott: az Írisz TV bíróság előtt támadta meg a döntést, illetve a pályáztatás törvényességét, mondván, hogy az RTL formai hibás pályázatát ki kellett volna zárni. Első fokon elvesztette a pert, de a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az ORTT tényleg szabálytalanul járt el. Az RTL-t ki kellett volna zárni, mivel nem csatolta a tulajdonosi szerkezetére vonatkozó nyilatkozatokat, így a szerződést nem lehetett volna megkötni. A polgári törvénykönyv szerint semmisnek tekinthető az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, kivéve, ha ahhoz jogszabály más jogkövetkezményt fűz. Ehhez a médiatörvény azt a jogszabályt fűzi, hogy azonnal fel kell bontani a szerződést. A bíróság azonban nem kötelezte szerződésbontásra az ORTT-t, mivel erre nem utasíthatja, mint államigazgatási jogkörben eljáró szervet (Bayer, 2005). A döntés ellen az ORTT felülvizsgálati kérelemmel élt, hisz a szerződésbontás felmérhetetlen veszteségeket okozott volna, mert az RTL kártérítést követelhetett volna, akárcsak az Írisz TV. Nem beszélve arról, hogy ez a TV2 szerződését is érintette volna. Az ügy különös véget ért: az MTM-SBS megvette a CME által működtetett TV3 csatornát, és 43
nagyobbik részét továbbadta az RTL Klubnak. A két csatorna felismerte közös érdekét egyrészt a stabilitás megőrzésében, másrészt a reklámpiac további szeletelődése megakadályozásában. Ez az egész pár nappal a tárgyalás előtt történt, így a tárgyaláson az ORTT-vel együtt kérte a felperes a per megszüntetését, aminek a bíróság eleget tett. Azzal, hogy az ORTT támogatta a per beszüntetését, gyakorlatilag elismerte, hogy törvénysértést végzett (Bayer, 2005). Helyi frekvenciaelosztással kapcsolatos jogi problémák 2000 februárjában előre kiszivárgott annak a híre, hogy az ORTT miként fogja a megpályáztatott frekvenciákat elosztani: a Civil Rádió és a Fiksz Rádió kapja meg a korábban a Tilos Rádióval hármasban, megosztva használt frekvenciát, azaz a Tilos Rádió elveszíti műsorszolgáltatási jogosultságát. Nem kapna engedélyt a budapesti romáknak szóló Rádió C, valamint a BBC-Radio France International-Deutsche Welle által alapított Aeriel Kft. Ugyanakkor nyertes lenne a Pannon Rádió, a katolikus Mária Rádió, és kereskedelmi frekvenciát kap a MTV aktuális műsorainak szerkesztője által szakmailag képviselt Inforádió. Az eredmény csak annyiban különbözött, hogy a Mária Rádió nem kapott frekvenciát, állítólag azért, mert az azt támogató tag nem tudott részt venni a megbeszélésen, ahol erről döntöttek volna (Bayer, 2005). A BBC-Deutsche Welle-Radio France International szerette volna megtekinteni a bírálatot, illetve részpontszámait. Az ORTT azonban ezeket döntés-előkészítő adatoknak tekintette, amelyek az adatvédelmi törvény szerint 30 évig nem nyilvánosak. Így a vesztes konzorcium az adatvédelmi ombudsmanhoz fordult panaszával, mely fényt derített arra, hogy az ORTT ez esetben is törvénytelenül járt el. A testület előbb döntött a nyertesekről, minthogy megtekintette
volna
a
pályázatokat.
Az
ombudsman
azonban
csak
a
folyamat
nyilvánosságával kapcsolatban foglalhatott állást. A Tilos Rádió és az Aeriel Kft. csak 2002 novemberében kapott frekvenciát. Ezek mind azt mutatják, hogy az ORTT elsősorban politikai testület, mely nem képes szakmai alapokra helyezni döntését (Bayer, 2005). Kuratóriumok A
kuratóriumok
a
közszolgálati
televíziózás
pártatlan
felügyeletére
hivatottak:
intézményesítik a médiumok feletti politikai befolyást, illetve a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban minden alkalommal a politikai botrányok tárgyává vált. Két részből áll: 44
elnökségből és a többi tagból. Az elnökségi tagok száma legalább nyolc, felső határa azonban nincs. Egyenként történik a szavazás, az összes képviselő egyszerű többségével. A tagok jelölése csupán javaslattétel, az országgyűlési szavazás nem formális, erről a törvény is rendelkezik (Bayer, 2005). A frakciók körében történt változás az elnökségi tagok megbízatását nem érinti, és azt a médiatörvény nem mondja ki, hogy a kuratórium megalakulásának akadálya, ha a kormánypárti vagy az ellenzéki oldal valamelyike nem állít jelöltet. Íígy kuratórium úgy is megalakulhat, ha valamelyik oldal túlsúlyba kerül. Az elnökség tagjai díjazásban részesülnek, mely az országgyűlési képviselők alapdíjának 140 százaléka, valamint költségtérítés is megilleti őket (Bayer, 2005). A kuratórium többi tagjának delegálására azok a legalább 2 éve működő társadalmi szervezetek jogosultak, melyeket az ORTT nyilvántartásba vett (Bayer, 2005: 192). Az egy kategóriába tartozó szervezetek esetében sorsolással dönt a testület mindaddig, amíg van olyan szervezet, amely még nem jutott szerephez. A civil tagok nem részesülnek díjazásban, csak költségtérítésre tarthatnak igényt. A civil kuratórium a társadalom ellenőrző funkcióját hivatott betölteni a politikai jellegű elnökség felett, célja, hogy kiegyensúlyozottá tegye a közszolgálati médiumok felügyeletét. A strukturális hibái azonban hátráltatják a szerep betöltését, mert egyéves mandátumuk kevés ahhoz, hogy érdemi bepillantást nyerjenek, illetve esetükben sincsenek a pozíció betöltésének szakmai feltételei (Bayer, 2005). Tekintettel arra, hogy a civil szervezetek többsége valamely gazdasági, politikai érdekcsoport holdudvarában jött létre, pártatlanságuk megkérdőjelezhető. Legfrissebb módosítási javaslat A médiatörvényt megalkotása óta már többször igyekeztek módosítani, köszönhetően annak, hogy már megalakulásakor is elavult volt. Nemrég (2008.11.04) látott napvilágot a Gyurcsány-kormány új törvényjavaslata, amelyet már a digitális korszak követelményei alapján hoztak meg – állítja a kormány. Ennek értelmében a médiahatóság hatásköre sokkal többféle médiumra terjedne ki, illetve az egyes médiumok besorolása is változna – nézettség és hallgatottság alapján sorolnák őket csoportokba. A hatóság területi hatásköre is változna, mivel ebben a javaslatban már nem székhelyhez, hanem ahhoz kötik a céget, hogy hol végez műsorszórást.
45
A javaslat részletesen kitér a közszolgálati műsorszolgáltatók szerkezeti átalakítására is: az őket irányító közalapítványok megszűnnének, s helyükre a Tulajdonosi Vagyonkezelői Testületek kerülnének. Az ORTT-t 2009-től leváltaná a Nemzeti Médiahatóság, amely akár szerkesztőségeket is feltörhet, ha gyanús dolgot észlel. Az ötpárti egyeztetésen meghozott dokumentum akár karhatalmi jogosítványokkal ruházná fel a média szabályos működése felett őrködő új kormányzati szervet. A Miniszterelnöki Hivatal tájékoztatása szerint az új törvényre azért van szükség, mert a digitális átállás után kitáguló piacon csak egy erős hatóság képes érvényesíteni a tiszta verseny szabályait. A törvénytervezet nem csak technológiai frissítéseket tartalmaz, hanem gyökeresen alakítja át a magyar média felügyeleti rendszerét. Átszabnák a közszolgálati televíziók és rádiók irányítását és felügyeletét, megváltoztatnák a műsorszolgáltatók nyilvántartását, és átalakítanák a médiumok által fizetett díjakat, illetve a rájuk rótt kötelezettségeket is. Az egész rendszer tetejébe pedig az eddiginél jóval erősebb jogosultságokkal bíró állami ellenőrző hatalmat tennének. Az ORTT jelenlegi elnöke - Majtényi László - elképesztőnek találta a tervezetet, mondván, hogy az nem eshet meg, hogy valaki csak holmi gyanúból feltörjön egy szerkesztőséget, elkobozza a dokumentumokat és gépeket, vagy akár a rendőrség bevonásával bevigye a szerkesztőket. Pár nappal később, annak ellenére, hogy az MSZP és a Fidesz szakpolitikusai alkották a javaslatot, az MSZP kihátrált, mondván, hogy a Nemzeti Médiahatóság alkotmányossági aggályokat vet fel, illetve, hogy a Fidesz kormányra kerülése után ezt a törvényt a médiaegyensúly létrehozására használná fel. Így a jelenlegi helyzet szerint marad az elavult, 11 éves jogszabály, hisz a médiatörvényt 1996-os megalkotása óta csak egyszer módosították, 2002-ben, akkor is az uniós jogharmonizáció miatt. 2010-ig azonban lényeges módosításokra lenne szüksége, szintén az uniós harmonizáció végett. Az SZDSZ az MSZP-vel szemben nem szeretné, ha elmaradna a törvényhozás, inkább a javaslat módosítását javasolja. A javaslat közzététele óta már az MTV és az RTL Klub is véleményezte a törvénytervezetet. Abban a csatornák egyet értenek, hogy a médiahatóság sértené a sajtószabadság törvényét, de ők sem szeretnék, ha a régi törvény maradna, így a módosítás ötletét támogatják. Ha nem lenne változás, az pont a kereskedelmi televízióknak lenne nagy hátrány, hisz 2009-ig ismét pályázniuk kellene az analóg frekvenciákra. Ezzel szemben, ha a javaslat érvénybe lépne, ez a határ kitolódna a digitális átállás támogatásáért cserébe (Index, [origo]). 46
5. Új média A hazai médiakutatásban ez a fogalom csak manapság kezd meghonosodni. A tanulmányok nagy része, mely a témával foglalkozik, a „digitális technológiák” kifejezést használja, melyen a videojátékokat, a mobiltelefont, az internetet és a számítógépeket értik. Mégis az internet az, melynek alkalmazása és kialakulása tanulsággal szolgál a politika, a gazdaság és a kultúra területén (Haddon, 2004: 1; Mansell, 2002; Dányi et al., 2004). Az internet kialakulása nem egy ember, vagy kutatóintézet nevéhez fűződik; politikaigazdasági döntések és technológiai fejlődések évtizedeken át tartó eredménye (Bodoky Dányi, 2005). Mióta nyilvánossá vált az internet, rengetegen vitatkoznak jövőjéről és hatásairól. Az megállapítható, hogy konvergenciája miatt számos médiaelméleti koncepció megbukott, nem lehet egy technológia vizsgálatával meghatározni ugyanis (Bolyák, 2002). A telefonok, illetve az internet nagymértékű használata, illetve ezek egymáshoz való közeledése felforgatja a médiaelméleteket. Izgalmas médiakutatási kérdéseket vet fel, hogy a hagyományos tömegmédia jellemzőitől mennyire különbözik az efféle technológiák tulajdonsága (Bodoky - Dányi, 2005). Talán az új médiánál pontosabbnak tűnik a digitális technológia megjelölés, mert világosan kijelölhető azoknak az eszközöknek a sora, melyek ebbe a kategóriába tartoznak. A fejlődés azonban folyamatos, így a digitális jelző használata nem lehet a legmegfelelőbb, mert a kommunikációs rendszerek fokozatosan váltanak analóg rendszerről digitálisra. Ez leginkább a televíziókra jellemző, mert az átállásnak köszönhetően jobb minőségű képet, hangot és megjelenítést kapunk, illetve a frekvenciák kihasználásával több csatorna és interaktív szolgáltatás érhető el. A digitális televíziózás (DTV) szabványait az 1990-es években dolgozták ki, amelyen belül megkülönböztetünk földfelszíni (DVB-T), műholdas (DVB-S), illetve kábeles (DVB-C) sugárzást (Bodoky - Dányi, 2005). A tervek szerint 2008-2012 között Magyarországon is megtörténik a teljes átállás (Szalai, 2004). A technológiai környezet befolyásolja a médiapiaci szereplők helyzetét, így fontos, hogy az állam egy országon belül milyen műsorszórási rendszereket támogat. (Bodoky Dányi, 2005: 138) Magyarországon a kábeles és földfelszíni sugárzást kell támogatni, így módosítani kell a médiatörvényt is (Bajomi, 2005).
47
A digitalizáció fontos és időszerű kérdés, de a teljes átállással a digitális technológia kifejezés ki is üresedik. Ezzel szemben, az új média elnevezés kevésbé kötődik a kommunikációs eszközök technikai sajátosságaihoz, a médiakörnyezet átformálódására utal (Bodoky - Dányi, 2005). Az új nem felváltja a régit, átalakítja azt, hisz amikor valami újról beszélünk, akkor a változás viszonyairól elmélkedünk (Silverstone, 1999: 10). 5.1. Az újságírás múltja és jelene Egy World Internet Project-es felmérés szerint 2004-ben Magyarországon a lakosság 40 százaléka használt számítógépet, a háztartások 14%-a csatlakozott a világhálóra, illetve a 14 évnél idősebbek 29 százaléka fért hozzá valahol az internethez. Emellett a magyar lakosság 67 százaléka rendelkezett mobiltelefonnal. Ami viszont az internetelérést jelenti, az ország lemaradt a többi országhoz képest (Kiss, 2004). A következőkben áttekintem a magyar online újságírást és az internetes tartalomszolgáltatást. Hollósi Information Exchange Még a world wide web megjelenése előtt, 1990-ben alakult meg az első magyar nyelvű „online újság” HIX (Hollósi Information Exchange) névvel, az USA-ban. Ez elsősorban a fejlett országokban élő magyarokat látta el hírekkel, amellett, hogy kapcsolattartási lehetőséget nyújtott számukra. Hollósi József, aki ezt a fórumot alapította, hobbiból hozta létre az oldalt, hogy az egyetemeken és intézetekben szörföző magyar közösség információk iránti szükségletét kielégítse. Segítségére volt Weisz Iván, aki 1989-ben elkezdte a Magyar Rádió adásának híreit számítógépbe vinni, s azokat körbeküldeni az ismerőseinek. Mivel hamar kiderült, hogy ehhez több emberre lesz szükség, Hollósi olyan elektronikus és tematikus újságokat indított, melyet az olvasók készítettek. Ezekre bárki előfizethetett egy email elküldésével; másnap már kapott is egy számot az újságból. A 90-es évek közepén a rendszer már rengeteg tematikus levelet küldött naponta, körülbelül 40 országba (Zimányi, 1996). Az első újságja a TIPP volt, melyben hasznos információkat tüntettek fel a szerzők. A MOZAIK és a HIRMONDO közérdekű információkat közölt, míg a SZALON és a FORUM politikai vitalap volt, a MOKA vicceket, a RANDI társkeresést, a KORNYESZ 48
környezetvédők leveleit, míg a GURU informatikusok leveleit tartalmazta. Szerkesztők tulajdonképpen sosem voltak, azonban minden újságnak volt egy moderátora, mely a beérkező leveleket mindig elolvasta, s ha sértő, durva, vagy személyeskedő tartalommal bírt, nem hozta le őket. A kiküldött leveleket a rendszer mindig archiválta (Bodoky - Dányi, 2005). A
technikát
különböző
egyetemek,
kutatóintézetek
biztosították.
Miután
Magyarországon is megjelent az internet, rengetegen csatlakoztak a HIX fórumhoz (Bodoky Dányi, 2005). Internetto Az online média is átalakult a web 1994-es megjelenésével, a fórumok, levelezőlisták helyét átvették a grafikus felületre tervezett beszélgető-fórumok és hírportálok. A számítógéphálózatok ekkor kezdtek elterjedni; megjelentek a kereskedelmi internetszolgáltatók és a médiavállalatok, melyek az online piacra koncentráltak. A folyamat 2000-ben egy kicsit visszaesett a médiacégek tőzsdei túlértékeltségének következtében, de tény, hogy kivétel nélkül üzleti alapon működik manapság a legtöbb webhely (Bodoky - Dányi, 2005). Itthon a televíziós társaságok későn jöttek rá ennek hasznára, így két hírportál tudott kiemelkedni a sorból, az Index.hu és az [origo], melynek nincs más médiás háttere. Előképük az Internetto volt. Az oldalon naprakész információtechnológiai hírszolgálat, illetve beszélgetőfórum indult. Vidéki formái is megszülettek, majd online áruház is része lett a portálnak. 1997-ben a gazdasági és sportszolgáltatás is elindult a hírek mellett (Bodoky Dányi, 2005). 1998-ban próbálkoztak az interaktív televíziózás terén is; élő internetes tévéműsort sugároztak márciusban az Irisz Multimédiánál lévő stúdióban, majd interaktívvá tették az m2 beszélgetős műsorát (Mélyvíz) (Bodoky - Dányi, 2005). Később az Internetto-nál kialakult feszült helyzet miatt a csapat egy része kivált Nyírő András vezetésével, és új portált alapított Index.hu néven, mely 2002-ben felvásárolta a megbukott Internetto-t, és emlékének webmúzeumot nyitott (Bodoky - Dányi, 2005). Index.hu és az [origo] Az Index.hu mellett csak az [origo]-nak sikerült megmaradnia a piacon, melyet még a MatávNet alapított 1998-ban. Hamar a leglátogatottabb portállá vált, s vezető pozícióját meg
49
is őrizte, melyet önálló szerkesztőségével és annak hírszolgáltatásával tart fent (Bodoky Dányi, 2005). A két portál forgalma megsokszorozódott 2000 óta, a látogatások, letöltések és egyedi látogatók számát tekintve. Négy év alatt becslések szerint a portálok közönsége megtízszereződött, a letöltött oldalak száma pedig harminc-ötvenszeresére nőtt (Bodoky Dányi, 2005). Ennek oka az lehet, hogy az [origo] és az Index.hu az évek során igyekezett minél több változatos online tartalmat és szolgáltatást bevonni a nyitóoldala alá. A már meglévő szolgáltatásaik is biztosították a növekvő látogatási szintet, habár a hírszolgáltatás felhajtó ereje volt a legfontosabb tényező, mert a rekordlátogatottságot egy-egy előre nem látható, magas hírértékű esemény hozta meg a portáloknak. A forgalom ilyenkor megsokszorozódott, de az esemény után is magasabb volt, mint az esemény előtti szint (Bodoky, 2001; (Bodoky Dányi, 2005). Ma már tömegmédiumként viselkedik a két portál: ellenőrzi a közhatalmat és oknyomozó újságírást folytat, de bulvárosodás is megfigyelhető az oldalakon, habár a fő szempont a mértékadó sajtót jellemző aktualitás maradt (Uj, 2004; Bodoky - Dányi, 2005). A hagyományos média webes jelenléte Az internetet a hagyományos média tulajdonosai új disztribúciós csatornaként tekintették az 1990-es években. Miután a webszolgáltatás Magyarországon is elérhetővé vált, szinte az összes nyomtatott újság és elektronikus médium online szolgáltatást indított. 1995. március 15-én jelent meg elsőként az online piacon a Magyar Narancs című hetilap. Kezdetben azonban probléma volt, hogy ezeknek a médiumoknak az internetes verziói csak a médiumok disztribúciós csatornájaként és archívumként működtek. A 90-es évek végén próbálkozások voltak az online médiumok előfizetésessé tételére, azonban ezek mind kudarcot vallottak. Az üzleti modellek közül ez megbukott, de az ingyenesen elérhető oldalak, amelyeket hirdetésekkel finanszíroztak, életképesnek bizonyultak, s a nagy portáloknak így sikerült a piacon maradniuk (Bodoky - Dányi, 2005). A hagyományos médiumokat az online sajtótermékek megjelenése arra késztette, hogy felvegyék a versenyt a csak online piacon megjelenő társaikkal, s maguk is megjelenjenek az interneten (Bodoky - Dányi, 2005). Azok az oldalak, amelyek csak más portálok tartalmait közölték le, sosem lettek sikeresek. Azonban azok az oldalak, amelyek kihasználják az internetes médium sajátosságait, 50
függetlenül attól, hogy teljesen önállóan vagy egy elektronikus médiummal összekapcsolva működnek, már van akkora közönségük, mint az országban vezető nyomtatott sajtónak és elektronikus médiumnak (Bodoky - Dányi, 2005; Deuze, 2003). Alternatív média, blogok A kommunikációs lehetőségeket, melyet a számítógépes hálózatok nyújtanak, már az internet széles körben való elterjedése előtt felismerték hazánkban is. A non-profit, alternatív médiaműhelyek számára még jobb helynek bizonyult a web megjelenésével az internet. A multimédia-rendszere segítségével a frekvencia nélkül maradt Tilos Rádió innen sugározta adásait 1999-2002-ig (Bodoky - Dányi, 2005). Az új média legújabb trendje azonban a nyilvános napló az interneten, az úgynevezett blogok, melyek teret hódítottak maguknak. Ezek az oldalak olyan internetes szájtok, amely a szerző reflexióival, kommentárjaival és gyakran hivatkozásaival ellátott online naplót tartalmaz. Bárki rendelkezhet saját bloggal, már minden országban megtalálhatóak az ingyenes blogot szolgáltató oldalak (Bodoky - Dányi, 2005). 5.2. Online tartalomszabályozás Magyarországon a politikai ellenzék az 1980-as évek elején szamizdatkiadványokkal igyekezett olyan köröket létrehozni, ahol a tabukérdéseket is meg tudták vitatni (Bozóki, 1994). Abban az időben még elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki bármikor lapot indíthat (Hodosán, 2004). Ma már nem a kommunikációs csatornák szűkössége, hanem annak bősége okozza a legtöbb problémát, mert nehéz ellenőrizni tartalmukat (Mansell, 1999). Az online tartalmakat illetően magyar kezdeményezések is születtek, ezeket tekintem át az alábbiakban. Az internetes kommunikáció jogi megítélése Számos elméleti kérdést vet fel az új média szabályozása. A magán – és a nyilvános kommunikáció szétválasztása az internet esetében a legproblematikusabb talán. Nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy melyik fajta kommunikációra kell szabályozásrendszert alkalmazni az online média, kommunikáció esetében. Magánkommunikációhoz tartozik a fórum,
a
társkereső-oldal,
a
csevegőszoba,
51
a
magánlevelezés,
míg
nyilvános
kommunikációnak minősül az online újság, internetes rádió, hírportál (Bodoky - Dányi, 2005). Multimédiás jellege miatt az új média esetében azt is nehéz eldönteni, hogy melyik szabályozási logika vonatkozzon rá, a médiatörvény vagy a sajtótörvény. A magyar szakemberek a megengedőbb szabályozás mellett álltak ki, mondván, hogy a nyomtatott sajtó és az internet nem tudja ugyanazt a szintű hatást kiváltani, mint a rádió vagy a televízió, így ne a rádióra és televízióra vonatkozó szabályt alkalmazzák rá, mert az a kreatív szabadságát veszélyeztetné az internetnek (Molnár, 2003; Bodoky - Dányi, 2005). Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesülete Régóta folyik már a vita az internet szólásszabadságának korlátai és szabályozásának mikéntje miatt. Magyarországon az internet jogi szabályozására a 2001. évi CVIII. Törvény (az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások és az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről) tett kísérletet, melyet a Miniszterelnöki Hivatal Informatikai Kormánybizottsága hozott létre. A 2002-ben megalakult Informatikai és Hírközlési Minisztérium a törvény módosítását kezdeményezte 2003-ban (Bodoky, 2004a). A
Magyarországi
Tartalomszolgáltatók
Egyesülete
(MTE)
készített
a
törvénymódosításhoz önálló javaslatot. Annak érdekében jött létre a testület, hogy a hazai internetes
piac
fejlődéséhez
hozzájárulhassanak
az
önszabályozás
eszközeivel
és
megalapozott állásfoglalásokkal. Azért tömörültek az MTE-be a vezető internetes tartalomszolgáltatók, hogy önszabályozási elképzeléseikkel megakadályozzák az állami beavatkozást. Azt szeretnék elérni, hogy az internet szabályozása a legminimálisabb állami beavatkozás mellett történjen, s az önszabályozásé legyen a hangsúly. Ezért kialakítottak egy internetes tartalomszolgáltatás
szakmai kódexet, és egy etikai kódexet. Szakmai
döntőbizottságot állítottak fel a vitás kérdések eldöntésére, melyet kötelezőnek fogadnak el az MTE tagok. Az egyesület célja, hogy az internetes média önszabályozó testületeként részt vegyen az internettel kapcsolatos törvények előkészítésében (Bodoky - Dányi, 2005). Az egyesület szerint további aktív közreműködésre és támogatásra van szükség az állam részéről a törvény elismerésére és alkotmányos alapjainak megteremtésére. Szeretnék, ha az állam bizonyos feladatok elvégzését átnyújtaná a szervezeteknek, melyek szabályozzák önmagukat. Álláspontjuk szerint az online média szabályozási kereteit a sajtótörvény módosításával, a fogalmak pontosításával, azaz az online tevékenységek sajátosságait figyelembe vevő szabályokkal biztosítani lehet (Bodoky - Dányi, 2005). 52
Értesítés és eltávolítás Az értesítési és eltávolítási eljárás célja, hogy a bírósági eljárások megindítása előtt lehetőséget biztosítson a jogosult számára a jogait feltételezhetően sértő internetes tartalmakhoz való hozzáférés letiltására vagy azok eltávolíttatására. A jogosult értesítéssel felhívhatja a szolgáltatót a jogait sértő tartalmú információ eltávolítására. A szolgáltató mentesülhet a felelősség alól, ha az értesítés megérkezése után azonnal intézkedik a jogellenes tartalmú információ eltávolítása vagy a hozzáférés letiltása érdekében. Így kikerülhető a bíróság vagy a hatóság. Amennyiben a jogosult igényét a szolgáltató vitatja, lehetősége van arra, hogy az értesítés átvételét követő nyolc napon belül kifogásával visszahelyeztesse a vitatott tartalmú információt, ekkor azonban köteles az azonosításához szükséges adatait közölni. Ebben az esetben viszont a jogosult számára ismertté válik az igénybevevő, így már indíthat ellene bírósági, hatósági eljárást. Ha a bíróság is sértőnek találja az információt, a kifogás már nem jogosíthatja a szolgáltatót, hogy visszahelyezze a tartalmat az oldalra (Bodoky - Dányi, 2005). 5.3. Politikai részvétel átalakulása Index fórum Az online fórumozás az egyik legfontosabb formája az új média kontextusában történő politikai részvételnek. Az indexé a legnagyobb magyar nyelvű online beszélgetőfórum, mely egyben a legelső magyar általános társalgási fórumcsoport is (Kiss, 2004). Az Internetto, majd az Index fórumcsoportja számos, a sajtóban is visszhangot keltő vitát szított már. A fórum az 1998-as választások után a kormánypárti és az ellenzéki felhasználók csataterévé vált, ahol a törvénysértések kiszűrése még mindig a moderátorok feladata volt. A helyzetet végül egy új moderátori testület oldotta meg, ahol már nincsenek túlsúlyban a baloldalis moderátorok, sőt, kiegyensúlyozott az arány. A moderációs alapelveket a „Modus moderandi” tárolja, mely szerint: minden olyan hozzászólás jogsértő, mely a közzétételének pillanatában jogszabályba ütközik, valamint bűncselekményre történő felhívást, arra való jelentkezést tartalmaz (Bodoky - Dányi, 2005).
53
Sms-ek és e-mailek a kampányban A 2002-es magyarországi választások két fordulója között talán az eddigi legviharosabb kampány folyt. Az első fordulóban azonos eredménnyel végzett a két párt, az MSZP és a Fidesz-MPP, így érthető, hogy a második forduló előtti időszak miért is telt intenzív politizálással. Így az új média is szerepet kapott a hagyományos kampányolási formák mellett, sms-ben és e-mailben küldözgettek üzeneteket, álhíreket, vicceket (Bodoky - Dányi, 2005). Azt biztosan állíthatjuk, hogy a kampány-sms-ek és e-mailek ezreivel olyan decentralizált hálózat rajzolódott ki, mely a politikai részvétel formáinak átrajzolódását jelzi (Sükösd, 2004).
54
6. Kérdőív – Az új média fejlődése 6.1. Alapkérdés Mivel a szakdolgozatom témája a mai magyar média, igyekeztem a dolgozathoz olyan kérdőívet összeállítani, illetve elemezni, amely a média jelenlegi helyzetével összefügg, így a sok kérdés felvetése után úgy döntöttem, hogy az új média fejlődésével kapcsolatban végzek szekunder kutatást. Fényt derítek arra, hogy a megkérdezettek mit gondolnak az internetről, a háztartások hány százaléka fizet elő valamilyen szolgáltatóra, milyen oldalakon szörföznek gyakran, mire használják az internetet, figyelik-e az online médiumokat stb. Kutatásom célja az volt, hogy felmérjem, az emberek hogyan állnak az online médiumokhoz, hogy mit és miért néznek meg, illetve olvasnak el. A fent említett több kérdés segítségével jutottam el az alapkérdésig, azaz, hogy hogyan fejlődik hazánkban az új média. Ehhez úgy gondolom, hogy azt sem árt tisztázni, hogy mi az új média, ki mit szeret nézni, olvasni. Véleményem szerint az, hogy milyen oldalt látogat valaki, mit szeret nézni, olvasni és hallgatni, az függ attól is, hogy mi a foglalkozása, illetve, hogy hány éves, de a nem is tényezője. A következő oldalakon tulajdonképpen kutatásom leírása, eredménye, a fogalmak tisztázása, illetve időigényessége és költsége látható. 6.2. Konceptualizálás Az egyes fogalmak tisztázásánál a magyar értelmező kéziszótárt, internetes oldalakat, valamint médiával kapcsolatos könyveket vettem segítségül, hogy elkerüljem az esetleges fogalomzavarokat. •
A média a médiumok összessége, tömegkommunikáció. Az egyes médiumok a televízió, a rádió, illetve az újságok, mint például a napilapok, folyóiratok.
•
Digitalizáció. Az analóg jelek digitálissá való átalakítása ; tágabb értelemben a digitális műsorkészítési, jeltovábbítási, jeltárolási és jelátalakítási technológiák térhódítása.
•
Fogyasztók : azok az emberek, akik az egyes médiumokat olvassák, hallgatják, vagy nézik.
55
•
Online médium : az a médium, amelynek fogyasztói elsősorban az információs technológiák (főképp az internet) segítségével tájékozódnak ; híreket olvasnak, televíziót néznek, vagy rádiót hallgatnak.
6.3. Operacionalizálás Ebben a részben az on-line médiát elemzem. Az on-line médium talán az összes médium közül a legbonyolultabb. Az on-line média, azaz az ún. új média, az összekapcsolt kommunikációs technológiák házasítása digitális számítógépekkel. Az, hogy mit sorolunk a digitális média fogalma alá, meghatározásonként eltérő lehet. Leggyakrabban az alábbiakat köthetjük az on-line médiához: mobiltelefonok, internet-könyvek, blogok, digitális televíziók, digitális videók, internet, CD, videojáték, world wide web, és számos más interaktív média. Ez a típusú média is elektronikus média. A digitális média, ellentétben az analóg médiával, azokra az elektronikus médiumokra utal, amelyek digitális kóddal működnek. A kettős számrendszeren alapszanak ezek a gépek, minden adatot „0”-ra és „1”-re kódolnak le. Bárki képes digitális médiumon dolgozni, és azt készíteni, így ellenőrizhetősége is viszonylag bonyolult. A többi médiumhoz képest alapos, mélyreható változást mutat az on-line média. Manapság az interneten már minden megtalálható. Más médiumok, mint rádióadók, televíziós csatornák, sőt, újságok is jelen vannak, saját honlapot készítettek, látván az új média rohamos fejlődését. Ezeken az oldalakon rákereshetünk mindenre, amit az újságban olvasnánk, a rádióban hallhatnánk, vagy a televízióban nézhetnénk. Ilyen oldal például a magyarnemzet.hu, a nepszabadság.hu, ha az újságokat vesszük figyelembe, az rtlklub.hu, vagy a tv2.hu, ha televíziókról beszélünk, vagy a danubius.hu, illetve a juventus.hu, ha a rádiókat nézzük. Vannak minden témával foglalkozó portálok is, ilyen az Index.hu és az origo.hu, melyeken mindent megtalálhatunk, sőt, még más oldalakra is átléphetünk róluk. Őket nevezzük gyűjtőportáloknak. 6.4. Kutatás módszere Kutatásom célja, hogy megtudjam, miképp fejlődik, terjeszkedik Magyarországon az új média. Ennek érdekében vizsgáltam meg az új médiát (olvasható fent), majd a megszerzett információk alapján kérdőívet készítettem (melléklet), és egy hét leforgása alatt, az
56
ismerőseim segítségével, 100 emberrel kitöltettem a kérdőívet, melyet később elemeztem és összefoglaltam. A kérdőív kitöltésénél igyekeztem lakóhelytől független kutatást végezni, amelyben igyekeztem nem azonos érdeklődési körrel rendelkező férfiakat és nőket megkérdezni. Igyekeztem a nemek arányát fenntartani, azaz azonos számú nőt és férfit megkérdezni. Ezen felül korcsoportokra is odafigyeltem. A személyi jogok megsértésének elkerülése érdekében nevet nem kértem, s nem is használtam fel. Ezután összevetettem a válaszokat, s azokat csoportosítottam. Primer kutatást alkalmaztam, azaz kérdőívet készítettem, melyet a nemek és korcsoportok arányának fenntartása érdekében osztottam szét az ismerőseimnek, illetve egy budapesti téren a járókelőknek. 6.5. Minta A mintavételi eljárás a kérdőívem esetében nem volt véletlenszerű, hisz pontosan tudtam, hogy kiknek adom oda a kérdőívemet kitöltésre. Az egyértelmű, hogy nem ismétlődéses mintavételről beszélek, hisz reprezentatív kérdőívet igyekeztem készíteni, hogy az eredmény akár a későbbiekben is felhasználható legyen, mert mintavétel során az egyes elemek hasonlósága vagy különbözősége, illetve milyensége befolyásolja az eljárást. Így odafigyeltem arra is, hogy véletlenül se adjam oda egy embernek kétszer a kérdőívet. 6.6. Adatgyűjtés, adatfelvétel technikája Mint ahogy azt már előbb is említettem, a mintavétel ismétlés nélkül történt. A kérdőívet inkább tesztes, zárt formában készítettem, mert tapasztalataim alapján, sokan inkább nem töltik ki a nyílt típusú kérdőíveket, mert úgy vélik, sok idejük megy el vele. Igyekeztem lehetőleg tömör, lényegre törő kérdéseket feltenni és minél összeszedettebb válaszokat felkínálni a kitöltőknek, hogy ne lehessen sok esetben „egyéb” válaszokat adni, hiszen ez megnehezíti a kiértékelést.
57
6.7. Elemzések, eredmények Az egyes kérdésekre adott válaszokat célszerű grafikonon, illetve táblázatban is feltüntetni, mert így a kapott eredmény sokkal szembetűnőbb. Miután elegendő mintát gyűjtöttem össze a kérdőív segítségével, és a nemek, illetve a korcsoportok arányát is felmértem, meghatározhattam a legszembetűnőbb pontokat, melyek akár további kutatásoknál is hasznos szerepet játszhatnak. Az elemzésnél úgy döntöttem, hogy egyesével elemzem ki a kérdéseket, melyek a kérdőívemben szerepeltek, és vonom le belőlük a következtetéseket. Az első kérdés a válaszadók nemére vonatkozott. A kiküldött kérdőívet 50 nő és 50 férfi töltötte ki (1. ábra). A kérdőív reprezentatív mivolta érdekében korcsoportonként közel azonos számú embert igyekeztem megkérdezni. A 18-25 év közötti emberek aránya 20 százalékos volt, míg a válaszadók 18 százaléka 25 és 35 év között volt. 17 %-uk volt 35 és 45 év között, míg 16 százalékuk 45 és 55 év között. 55 év felett a megkérdezettek mindössze 10 százaléka volt, a maradék 19 százalék pedig 18 év alatti volt (2. ábra) . Az iskolai végzettséget tekintve, a megkérdezettek 55%-ának legmagasabb iskolai végzettsége a középiskolai, 39 %-uk már diplomás, felsőfokú végzettségű. A fennmaradt 6 százalékból pedig 4 % csak általános iskolát végzett, míg a maradék 2 % szakmunkásképzőben végzett, érettségivel nem, illetve még nem rendelkeznek (3. ábra). A foglalkozásukat tekintve, a válaszadók 42 %-a diák, és ugyanennyi, azaz 45 %-a szellemi foglalkozású. Emellett 7%-a fizikai foglalkozású, s a maradék 6% jelenleg nincs alkalmazásban (4. ábra). A válaszadók 77 %-a rendelkezik állandó internet elérhetőséggel, és csak 23 % az aránya azoknak, akik otthon nem rendelkeznek internet-kapcsolattal, és máshol szoktak internetezni. A magas eltérés is azt mutatja, hogy manapság egyre több háztartásban van internet hozzáférés (5. ábra). A válaszadók 83 százaléka így értelemszerűen otthon szokott a legtöbbet internetezni, 32 százalékuk emellett munkahelyén is internetezik. 39 százalékuk iskolában, 21 százalékuk ismerősnél, és mindössze 9 százalék használja az internetet internetkávézókban (6. ábra). A megkérdezettek 82 %-a naponta többször is internetezik, 13 %-uk napi egyszer, 4 %-uk hetente többször, és csupán 1 %-a internetezik heti egy alkalommal. Ez az arány nagyrészt az állandó internet-elérhetőségnek is köszönhető, de azt is mutatja, hogy azok is gyakran interneteznek, akik nem rendelkeznek állandó hozzáféréssel (7. ábra).
58
Amikor a megkérdezettek internetet használnak, azaz a digitális médiát veszik igénybe, legtöbbször különböző társasági oldalakra látogatnak fel, legalábbis a válaszadók 87 %-a minden egyes alkalommal, amikor internetezik, fellép ezekre a site-okra. Ezen kívül 83 %-uk szokta az internetet keresőnek használni, és a kereső-oldalak segítségével egyes témákra rákeresni. 77%-uk rendszeresen megnézi internetes postafiókját, míg a válaszadók 50%-a online médiumokat olvas, hogy tisztában lehessen a legfrissebb hírekkel, tudnivalókkal. A megkérdezettek 23 %-a olvas fórumokat, és csak alacsony arányban (5%) használják a chat-es oldalakat. Emellett, a válaszadók (47 %-a) rengeteg egyébre használják az internetet, mint ebook olvasásra, webshop oldalak böngészésére, msnezésre, ahol már nem csupán beszélgetni lehet, hanem játszani, sőt, videón keresztül beszélgetni partnerrel, amellett, hogy adatokat átküldésére is alkalmas (8. ábra). Azok a megkérdezettek, akik on-line médiumot is gyakran néznek, főként olyan hírportálokat olvasnak, mint az origo vagy az index (78 %), de ezek mellett szívesen látogatják az egyes újságok, televíziók, illetve rádiók oldalait is (40%). A legkevesebben a bulvároldalakat olvasgatják, a válaszadók 22 %-a jelezte csak, hogy ezeket az oldalakat is megtekinti (9. ábra). Az internet-felhasználók többsége (67%) gyakran hallgat interneten keresztül rádiót, illetve ha tud, televíziót is néz, ámbár ez többségében csak a csatorna oldalára feltöltött videókon keresztül történik (10. ábra). A megkérdezettek nagy része azért részesíti előnyben a digitális médiát, azaz az online médiumokat a többi médiummal szemben, mert rádió, televízió esetében meg kell várni a híreket, míg nyomtatott sajtó esetében a lap megjelenését, ennél a médiumnál azonban azonnal értesülhetnek az eseményekről, ezt a válaszadók 70%-a így gondolja. 60 százalékuk szerint mindent meg lehet találni rajtuk, bármilyen hírről azonnal tudósítanak. Ezen felül a válaszadók 11%-a szerint az on-line média hamarosan minden média felett fog állni, kiszorítja a többi médiumot a piacról. 33%-uk szerint most már szinte mindenki számára elérhető, bárhol, és bármin keresztül lehet manapság internetezni. 32%-uk gondolja úgy, hogy olcsóbb előfizetni az internetre, mint egy nyomtatott sajtóra, vagy televíziós szolgáltatóra, hisz ezáltal tulajdonképpen egy előfizetéssel többet nyer. 45 % gondolja úgy a megkérdezettek közül, hogy korlátlansága miatt akár percről percre frissíthetjük tudásunkat az on-line médiumok segítségével (11. ábra). Arra a kérdésre, hogy a megkérdezettek mit gondolnak, vajon az egyes médiumok a jövőben egyesülnek-e, a válaszadók 47 %-a mondta azt, hogy nem, mert újság, televízió és rádió mindig is lesz, habár az interneten mindent el lehet majd érni. 20%-uk azonban úgy véli, 59
hogy igenis lesz fúzió, azaz egyesülnek a médiumok, hisz az internet segítségével már ma is lehet rádiót, televíziót hallgatni és nézni; illetve az újságok híreiről is értesülni lehet, mi több, hamarabb, ezért minden az on-line média világában fog működni. 13 %-uk úgy véli, hogy nem fognak egyesülni a médiumok, mert mindig lesz olyan ember, aki nem engedheti meg magának a drága médiumokat. 10% azt gondolja, hogy hiba lenne az egyesülés, mert sokan a megszokotthoz ragaszkodnak. A fennmaradt 10 % pedig nem tudja, hogy mi lesz, mondván, hogy nehéz megjósolni a változásokat (12. ábra). A megkérdezettek többsége már rendelkezik mobiltelefon készülékkel (97 százalék), a maradék 3 százalék pedig azt gondolja, hogy felesleges, csak zavarná (13. ábra). Azoknak a megkérdezetteknek a 65,98%-a (64 fő), akiknek van mobiljuk, alkalmas a készüléke internetezése, avagy wapozásra (14. ábra). A mobilhasználók 71, 13 százalékának (69 fő) azonban már olyan a telefonkészüléke, amely alkalmas rádióhallgatásra, habár nem fogható minden adó tisztán (15. ábra). Azonban ezen felhasználóknak csak a 60, 86 százaléka (42 fő) használja ki a rádióhallgató funkciót a készülékén (16. ábra). Manapság már számos mobilkészülék alkalmas televízió nézésre, azonban a megkérdezettek mindössze 4,12 százaléka (4 fő) rendelkezik olyan készülékkel, amely erre megfelelő. (17. ábra), s ennek a 4 főnek a 75 %-a ki is használja ezt a funkciót (18. ábra)! Az utolsó kérdésre pedig, hogy vennének-e, vagy vesznek-e olyan mobilkészüléket, amelyen majd lehet internetezni, televíziót nézni és rádiót hallgatni, a megkérdezettek mindössze 22 százaléka válaszolt úgy, hogy mindenképpen venne, mert leegyszerűsítené az életét. 34 százalékuk csak akkor vásárolna ilyen terméket, ha az megfizethető áron lenne. 4 százalékuk már vett ilyen telefont, míg a fennmaradó 40% szerint szükségtelen ilyen telefon, nem az a fő funkciója (19. ábra). Tehát a kérdőív elemzése, így az eredmény azt mutatja, hogy Magyarországon jelenleg, és a közeljövőben is egyre nagyobb szükség van az új médiumra. Az eredmény szerint az on-line média - az internet használata és a telefon multifunkcionalitása - egyre nagyobb közönségre tesz szert - háttérbe szorítva talán ezzel a többi médiumot -, s sokan látják benne a jövőt. Habár a megkérdezettek nagy része úgy véli, hogy az egyes médiumokra külön-külön is szükség van, praktikusnak tartják, hogy egy helyen is mindent megtalálhatnak – legyen az internet vagy mobilkészülék. Az azonban megjósolhatatlan, hogy a média világa hogyan fog tovább fejlődni.
60
6.8. Idő- és költségterv A kutatási terv legköltséghatékonyabb megvalósítási formája, ha a mindenfajta mellébeszélést elhagyva csak az emberek véleményére alapoz. A kutatásomhoz csak kérdőívet használtam, melynek elkészítése, kiküldése, kitöltetése és elemzése összesen két hetet vett igénybe. Mivel személyesen töltettem ki a kérdőívet, így papír és nyomtatási költséget is számolnom kellett. Emellett nem kellett más költségekkel számolnom.
61
7. Összegzés Ahogy azt a bevezetésben írtam, szakdolgozatom céljául azt tűztem ki, hogy megtudjam, hogy alakult ki a média jelenlegi felállása, illetve, hogy hogyan is épül fel ma a média Magyarországon. A média jelenlegi helyzetének kialakulásában az egyes korszakok politikai intézkedései, a sajtó- és médiaszabályozások, valamint a médiaháborúk mind részt vettek. Jelenleg a magyar média piacán négy nagy médium található: az újságok, melyek nagy része magánkézbe került, főleg külföldi kiadók kezébe; a televíziók, ahol a régebbi rendszertől eltérően már a kereskedelmi csatornáké a vezető szerep - annak ellenére, hogy a közszolgálati csatornákra még mindig nagy súlyt helyeznek a politikai pártok, mivel ellenőrzésükkel úgy vélik, hogy a közvéleményt befolyásolni tudják; a rádiók, amelynek piacán egyre több kereskedelmi rádióállomás jelenik meg, ezzel háttérbe szorítva a közszolgálati adókat. A negyedik, ám egyre jelentősebb médium az online média, amelyben még mindig az index.hu és az [origo] a vezető portál, de az egyes lapok, illetve rádiók és televíziók internetes portálja is egyre fejlettebb, céljuk, hogy a két vezető hírportállal egy szintre kerüljenek. A dolgozat írása közben kiderült, hogy a média folyamatos átalakulása során nem tudta magát a politikai befolyástól függetleníteni. A médiapolitikai korszakra egyaránt jellemző, hogy az élen álló pártok a média ellenőrzésével igyekeztek hatalmukat fenntartani, illetve a nyilvánosságot befolyásolni a hírek olyan módon történő közlésével, mely a koalíciós-pártokat pozitív fényben, míg az ellenzéki pártokat negatív fényben tüntette fel. A Horthy-korszakban egyértelműen propaganda célokra használták a médiát és az MTI-t. Úgy tartották, hogy feladatuk a kormány jó színben való bemutatása, és az őket bíráló hírek elhallgatása. A koalíciós években a médiát a lapengedélyezésekkel, a papírkiutalásokkal és a cenzúrával igyekeztek kordában tartani. A Rákosi-korszakban jelent meg a filmhíradó, mely magán viselte a korszak jegyeit: a torzulásokat, a tematikusságot, az egysíkú szemléletet és az értelmezési nehézségeket. Alkotói pártelnyomás alatt dolgoztak. A késő Kádár-korszak jellemzője a diktatórikus médiapolitikai modell, mely az egypártrendszer legitimitásának és fenntartásának eszköze volt (Sükösd, 2000:126). A rendszerváltással a politikai pártok médiapolitikai eszközei csökkentek, a médiumok száma azonban jelentősen megnőtt. A rendszerváltással egy időben azok az intézmények, melyek addig a sajtót és a médiát felügyelték, összeomlottak. Azok az intézmények, melyek a sajtó és a média szabadságát védték volna, csak lassan jöttek létre. Ez pedig lehetőséget adott arra, hogy a politikusok formálisan beavatkozzanak a média alakulásába. A rendszerváltást követő időszakban a
62
koalíciós pártok egyrészt megállapodásra törekedtek, másrészt igyekeztek saját érdekeiket érvényesíteni, ezáltal politikájuk gyakran eltért a demokratikus médiapolitikai modell értékeitől. Ami az új médiát illeti, az 1990-es évek óta folyamatos fejlődésben van, állandóan változik. Az index.hu és az [origo] megtartotta vezető szerepét a hírportálok előtt, és olyan oldalakat kapcsolt a portáljához, hogy már gyűjtőportálként funkcionálnak. A televíziók, rádiók és újságok is felfedezték az internet adta lehetőségeket, ezért már az online piacon is megjelentek, habár lemaradásuk jelentős az index.hu –hoz és az [origo]-hoz képest. Az online média talán egyetlen hibája az, hogy nincs megfelelően szabályozva, és nincs meg az a törvényrendelet, amellyel megfelelő szabályokhoz lehetne kötni használatát. Hátránya, hogy sok felhasználó visszaél mások személyazonosságával, személyiségi jogokat sértenek. Emellett, az interneten megtalálható felnőtteknek szóló tartalmak sajnos bárki számára elérhetőek, így kiskorúak is láthatják azokat. Mint ahogy azt már az előzőekben említettem, a rendszerváltást követő időszakban a médiatörvény megalkotására várni kellett, egyrészt, mert a pártok ellentétes érdekeket képviseltek, másrészt a kétharmados parlamenti többséghez való ragaszkodás következtében számos probléma merült fel. Habár a médiatörvény elkészült 1995 decemberében, már hatályba lépésekor problémákba ütközött. Véleményem szerint reformra lenne szüksége, mert a digitális televíziózásra és számos más technológiai kihívásokra nem vonatkozik, illetve számos olyan pontja van, mely kétértelmű, sajátosan lehet értelmezni, így kikerülhető. Ami a médiaháborúkat illeti, megkérdőjelezhető, hogy valóban két médiaháború volt, vagy csak egyetlen permanens, de változó intenzitású háborúról beszélhetünk. Egy biztos, „a médiaháború a különböző értékrendek között dúló kultúrharc is volt, identitásképző- és erősítő funkcióval” (Monori Áron, 2005). Az egyes pártkoalíciók igyekeztek a közszolgálati médiumok helyére olyan vezetőket választani, amelyek velük szimpatizáltak, ezzel is ellenőrzésük alatt tartva a médiát. Minden egyes rendszerváltás utáni kormánypártnak, pártkoalíciónak megvolt az elképzelése a média irányításáról, befolyásolásáról, létrehozták saját politikai lapjaikat, csatornáikat. A kérdőív elemzésénél kapott eredmény azt mutatja, hogy az új média kínálta lehetőségeket egyre többen veszik igénybe. Ahogy az kutatásomból kiderül, egyre több háztartásban van internet-előfizető, illetve a lakosság nagy része rendelkezik többfunkciós telefonkészülékkel. A jelenlegi médiahelyzet sem végleges, hisz a média folyamatosan változik, megújul. A digitális átállással, a technológiák fejlődésével jelenleg is mozgásban van – így szükség van 63
újabb szabályokra, törvénytervezetekre, amelyek már az aktuális médiahelyzetet is megfelelően ellenőrzik, szabályozzák.
64
Melléklet 8.2. Felhasznált Irodalom/ Hivatkozások 1. Agárdi Péter: A Magyar Rádió utolsó 15 éve. Médiakutató, 2004. ősz 2. Ádám Antal: az 1986. évi magyar sajtótörvényről. Jogtudományi Közlöny, 1987. január 2. 3. Ágoston Vilmos: A magyarországi sajtó és média néhány jellemző vonása. In: Ágoston
Vilmos:
Médiapolitika
vagy
politikai
média.
Budapest,
Európai
Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2005. 125-133. oldal 4. Bajomi-Lázár Péter: A magyarországi médiaháború. Budapest, Új Mandátum, 2001. 5. Bajomi-Lázár Péter: Kalózrádiók Magyarországon. In: O’Sullivan, Tim - Dutton, Brian - Rayner, Philip: Médiaismeret. Budapest, Korona, 2002. 6. Bajomi-Lázár Péter: A televíziózás szabályozása és helyzete Magyarországon. Kézirat, 2005 7. Bajomi-Lázár Péter: Médiapolitika. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar Médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 19 – 47. oldal 8. Barbier, Frédérik –Lavenir, Catherine Berto: A média története. Diderot-tól az internetig. Budapest, Osiris, 2004. 9. Bayer Judit: Sajtó – és médiajog. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 159 – 194. oldal 10. Benedek István: Tisztességes sajtószabadságot. In: Fábián Gyula – Pálffy G. István (szerk.): Válság és remény. A Magyar Újságírók Közösségének januári tanácskozása. Budapest, MÚK, 1993. 11. Bernáth László: A MÚOSZ iskolája. Képzés a káosztól a rendig. Médiafüzetek, 2004. 2. szám 12. Bodoky Tamás: Háborús hírverseny az interneten. Médiamix, 2001. november 13. Bodoky Tamás: Internetes tartalomkontroll. Magyar Narancs, 2004. január 8. 14. Bodoky Tamás & Dányi Endre: Új média. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 133- 158. oldal.
65
15. Borókai Gábor: Hangsúlyváltás a kormányzati kommunikációban. In: Csermely Ákos – Ráduly Margit – Sükösd Miklós (szerk.): A média jövője. Internet és hagyományos média az ezredfordulón. Budapest, Média Hungária, 1999. 16. Bozóki András: Út a rendszerváltáshoz. Az ellenzéki kerekasztal. Mozgó Világ, 1990. 2. szám 17. Bozóki András: Intellectuals and Democratization in Hungary. In: Rootes, C. – Davis, H. (eds): Social Change and Political Transformation, A New Europe? London, UCL Press, 1994. 18. Buzinkay Géza: Politika és ideológiák igájában, 1918-1948. In: Kóka György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest, Sajtóház, Lapés Könyvkiadó, 2001. 190-223. oldal 19. Csizmadia Ervin: A magyar demokratikus ellenzék (1968-1988). Monográfia. Budapest, T-Twins, 1995. 20. Dessewffy Tibor et al.: A magyar társadalom és az internet, 2003, Kézirat. 21. Deuze, Mark: A web és a webes újságírás típusai. Médiakutató, 2003. ősz 22. Elek István: A rendszerváltozás korának kormányai és a médiapolitika. In: Csermely Ákos – Ráduly Margit – Sükösd Miklós (szerk.): A média jövője. Internet és hagyományos média az ezredfordulón. Budapest, Média Hungária, 1999. 23. Estefán Zsolt: A Duna Televízió rövid története. Magyar Média, 2000. 4. sz. 24. Farkas Zoltán: Az Antall-kormány „sikerágazata”: a médiapolitika. In: Gombár Csaba - Hankiss Elemér - Lengyel László- Várnai György (szerk.): Kormány a mérlegen 1990-1994. Budapest, Politikai kutatások Központja, 1994. 25. Fodor Gábor - Szecskő Tamás: Tájékoztatási politika Magyarországon. Módszertani füzetek. Budapest, Tömegkommunikációs Kutatóközpont. 26. Gálik Mihály: Közszolgálatiság jelene és jövője – nálunk és másutt. In: Terestyén Tamás (szerk.): Közszolgálatiság a médiában, Budapest, Osiris, 1995. 26-27. oldal 27. Gálik Mihály: Média-gazdaságtan. Budapest, Aula, 2003. 28. Gálik Mihály: A médiatulajdon hatása a média függetlenségére és pluralizmusára Magyarországon. In: Médiakutató, 2004, ősz. 29. Gellért Kis Gábor: Pro Patria et liebe Tante. A Horn-kormány médiapolitikája. Médiafüzetek, 2004. 1. szám 30. Haddon, Leslie: Information and comunication technologies in everyday life: A concise introduction and research guide. Oxford-New York, Berg, 2004. 31. Haraszti Miklós: A cenzúra esztétikája. Budapest, Magvető, 1991. 66
32. Hegedüs István ([1988] 2001): Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató, 2001. tavasz 33. Hodosán Rózsa: Szamizdat történetek. Budapest, Noran könyvkiadó, 2004. 34. Horvát János: A negyedik hatalmi ág? Jel-Kép, 1997. 2. szám 35. Hoyer, Svennik - Lauk, Epp: A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Történeti áttekintés. Jel-kép, 2005. 1. sz. 36. Jakus Ibolya: Új műsorhoz új férfi… Médiakanyarok. HVG, 1992. december 12. 37. Jakus Ibolya: Rádió- és tévétörvény – új tervezet. HVG, 1995. május 20. 38. Juhász Gábor: Az országos minőségi napilapok piaca 1990-2002. Médiakutató, 2003. tavasz 39. Juhász Gábor: A jobboldali hetilapok piaca 1989-2003. Médiakutató, tavasz, 2004. 40. Kiss Balázs: Campaign in the forum: the 2004 European Parliamentary election campaign in Hungary. Kutatási jelentés. Elhangzott a MTA Politikatudományi Társasága által szervezett E-Campaigning: Governments, Parties, Social Movements című rendezvényen, 2004. szeptember 10-11-én, Budapesten. 41. Kiss Balázs: Media in Hungary. In: Mary, Kelly – Mazzoleni, Gianpietro – McQuail, Denis (eds): The media in Europe: The euromedia handbook, 3. edition. London, Sage, 2004 42. Kéri László: A Medgyessy-kormány és a médiapolitika. Félidei számvetés. Médiafüzetek, 2004. 1. szám 43. Kóczián Péter: Frekvencialovagok. Az ORTT szerepe a médiaprivatizációban. In: Csermely Ákos – Ráduly Margit – Sükösd Miklós (szerk.): A média jövője. Budapest, Média Hungária, 1999. 44. Kormos Gyula Krisztián: Politikusok a filmhíradókban 1948-1956. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest, Média Hungária, 2001. 119-132. oldal. 45. Kotroczó Róbert: A nemzet hírfőnöke. Kozma Miklós hírlevelei 1920-42. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária, 2001. 93-103. oldal 46. Kozma Miklós: Beszédek, előadások. 1919-1938, Budapest, 1938. 47. Kozma Miklós: Beszédek, cikkek, előadások. 1935-1940. Budapest, 1939. 48. Lázár Guy: A szocialista nyilvánosság történetének alapvonalai. Kritika, [1980] 1988. 10. szám
67
49. Mansell, Robin E.: Inside the communication revolution. New York-Oxford, Oxford University Press, 2002. 50. Mélykuti Attila: „Sajtószabadság vagy van, vagy nincs”. Tudósítás az újságírószövetségben január 14-én lezajlott nyilvánosságvitáról. Mozgó Világ, 1988. 4. szám 51. Miquel, Pierre: Histoire de la Radio et de la Télévision. Paris, Librairie Académique Pérrin, 1984. 52. Molnár Péter: A közszereplők bírálatának szabadsága Magyarországon. In: Vásárhelyi Mária – Halmai Gábor (szerk.): A nyilvánosság rendszerváltása. Budapest, Új Mandátum, 1998. 53. Molnár Péter: „A szólásszabadság nem csak liberális érték.” Bodoky Tamás interjúja. Magyar Narancs, 2003. február 13. 54. Monori Áron: Médiaháborúk. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005. 259 – 288. oldal 55. Murányi Gábor: Az irányított sajtó története 1948 és 1988 között. In: Kóka György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest, Sajtóház, Lapés Könyvkiadó, 2001.227-255. oldal 56. Remington, Thomas F.: The truth of authority. Ideology and communication in the Soviet Union. Pittsburgh, Pennsylvania, The University of Pittsburgh Press, 1988. 57. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. Században. Budapest, Osiris, 2002. 58. Sartori, Carlo: Hű társunk, a rádió. In: Giovannini, Giovanni (szerk.): A kovakőtől a szilíciumig. A tömegkommunikációs eszközök története. Budapest, Püski. 59. Sári János: A jogforrások. In: Kukorelli István (szerk.): Alkotmánytan II. Budapest, Osiris, 2002. 60. Seregélyesi János: A nyomtatott sajtó helyzete. In: Cseh Gabriella – Enyedi Nagy Mihály – Solténszky Tibor (szerk.): Médiakönyv. Budapest, ENAMIKÉ, 1998 61. Silverstone, Roger: What’s the new about new media? New media and society. 1999, Vol.1(1):10-12. 62. Simó György: Mindent szabad, ami nem tilos? Mozgó Világ, 1993. 11. szám 63. Sparks, Colin – Reading, Anna: Communism, capitalism, and the Mass Media. London, Sage, 1998. 64. Splichal, Slavko: Media Beyond Socialism. Oxford, 1994. 65. Sükösd
Miklós:
Médiaháború
Magyarországon.
médiapolitikája. Mozgó Világ, 1992. 10. szám 68
A
kormány
és
az
MDF
66. Sükösd Miklós: Politika és média a mai Magyarországon. In: Cseh Gabriella – Enyedi Nagy Mihály- Solténszky Tibor (szerk.): Médiakönyv. Budapest, ENAMIKÉ, 1993. 67. Sükösd Miklós: Democratic Transition and the Mass Media in Hungary: From Stalinism to democratic consolidation. In: Gunther, Richard - Mugham, Anthony (eds): Democracy and the media. A comparative perspective. Cambridge University Press, 2000. 68. Sükösd Miklós: Mobildemokrácia. Médiakutató, 2004. nyár. 69. Sükösd Miklós – Cseh Gabriella: A törvény ereje. A médiatörvény értékelése felé. Médiakutató, 2001. tavasz 70. Szabó
Ildikó:
A
pártállam
gyermekei,
tanulmányok
a
magyar
politikai
szocializációról. Új Mandátum, Budapest, 2000. 71. Szalai Balázs: Búcsú a frekvenciahiánytól. Médiamix, 2004. december 72. Szegő Tamás: A sajtószabadság. In: Katonáné Soltész Márta (szerk.): Emberi jogok hazánkban. Budapest, ELTE Jogi Továbbképző Intézet Kutató Csoport, 1988. 73. Szekfű András: A befolyásolás eszközei a médiatörvény életbe lépése után, avagy a kritika fegyverei és a fegyverek kritikája. In: Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika. Budapest, MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport/Osiris, 1997. 74. Szekfű András: The Crisis in hungarian public service broadcasting – Margin notes of two reports. South-East Europe Review, 2001. (http://www.boeckler.de/pdf/SouthEast_Eurpoe_Review-2001-01s-p083.pdf) 75. Uj Péter: Lángoló állatok, meztelen nők. In: Csermely Ákos (szerk.): Digitális jövőképek konferenciakötet. Budapest, Média Hungária, 2004. 76. Vásárhelyi Mária: Politikai nagytakarítás – MTV ’99. In: Csermely Ákos – Ráduly Margit – Sükösd Miklós (szerk.): A média jövője. Internet és hagyományos média az ezredfordulón. Budapest, Média Hungária, 1999. 77. Vásárhelyi Mária: Az ORTT harca a sajtószabadság ellen. Élet és Irodalom, 2000. március 3. XLIV. Évfolyam, 9. szám. 78. Z. Karvalits László: A malacvilágosság ideje: félszázéves sajtótanulságok nyomában. A sajtószabadság korlátai 1944-48. In: Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária, 2001. 105-118. oldal 79. Zimányi Magdolna: Hix-buli Budapesten. Természet Világa, 1996. március 80. Zöldi László: Méz és korbács. Az Orbán-kormány médiapolitikája. Médiafüzetek, 2004. 1. szám 69
81. www.index.hu:
Nem
lesz
médiatörvény.
2008.
november
19.
(index.hu/kultur/media/mediat521/) 82. www.index.hu: Még mindig médiarendőrségtől retteg az RTL Klub. 2008. november 24. (index.hu/kultur/media/medtv1124/) 83. www.origo.hu:
Satuba
fogná
a
kormány
a
médiát.
2008.
november
4.
(www.origo.hu/itthon/20081104-nem-mediarendorseg-hatalmas-jogosultsagokat-kaphat-az-ujmediahatosag)
70
8.3. Kérdőív – az új média fejlődése 1. Nem: -
nő
-
férfi
2. Életkor: -
18 év alatti
-
18-25 év közötti
-
25-35 év közötti
-
35-45 év közötti
-
45-55 év közötti
-
55 év feletti
3. Legmagasabb iskolai végzettség: -
8 osztály /általános iskola
-
szakmunkásképző
-
középiskola
-
felsőfokú (főiskolai, egyetemi)
4. Foglalkozás: -
diák
-
jelenleg nincs alkalmazásban
-
fizikai foglalkozású
-
szellemi foglalkozású
5. Van állandó Internet elérhetősége? -
igen
-
nem
6. Hol szokott internetezni? -
otthon
-
munkahelyen
-
iskolában 71
-
ismerősnél
-
internet kávézókban
7. Milyen gyakran internetezik? -
naponta többször
-
napi egyszer
-
hetente többször
-
heti egyszer
-
kéthetente
-
havonta
-
nagyon ritkán
8. Milyen oldalakat látogat internetezés során? (több válasz is lehetséges) -
társasági oldalakat (iwiw, myvip, facebook, myspace, stb.)
-
fórumokat
-
levelező oldalakat (freemail. Citromail)
-
chat-oldalakat
-
on-line médiumokat (origo, index, netbulvar, storyonline, blikk.hu, stb.)
-
kereső oldalakat (pl.: google, yahoo)
-
egyéb
9. Milyen oldalt olvas, ha on-line médiumot néz? -
Hírportál (origo, index)
-
bulvár-oldalakat (rtlbulvar, blikk.hu, storyonline)
-
újságok internetes oldalát
-
televíziók internetes oldalát
-
rádiók internetes oldalát
-
gyűjtőportál, pl.: port.hu
10. Szokott interneten keresztül rádiót hallgatni, televíziót nézni? -
igen
-
nem
72
11. Osztályozza az alábbi állítások 1-5-ig, aszerint, hogy mennyire ért vele egyet! -
Az on-line médiának köszönhetően minden hírről azonnal értesülhetek
-
Mindent megtalálok rajta
-
Ki fogja szorítani a többi médiumot, egyedülivé válik
-
Mindenki számára elérhető, bárhol van rá lehetőség
-
Szolgáltatásfüggő
-
Korlátlan
-
Olcsó
-
Hordozható
12. Ön szerint az egyes médiumok a jövőben egyesülni fognak? -
igen, mert ma az internet segítségével már rádiót, tv-t is tudunk nézni, illetve az újságok híreiről is értesülhetünk, így minden az on-line médiában fog érvényesülni
-
nem, mert lesz olyan ember, aki sosem engedheti meg magának az otthoni internetelérhetőséget, így más fajta médiumokra is szükség lesz
-
nem, mert mindig lesz újság, tv és rádió, habár azzal egyetértek, hogy az interneten mindent ugyanúgy nézhetek, olvashatok, hallgathatok majd
-
ezt a jelenlegi helyzet szerint nehéz megjósolni, így nem tudom
-
nem tudom, de hiba lenne, mert sokan ragaszkodnak a megszokotthoz
13. Van-e mobilkészüléke? - igen, van - nincs 14. Ha igen, akkor a telefonja alkalmas internethasználatra, az ún. wapozásra? - igen - nem 15. A mobilkészüléke rádióhallgatásra alkalmas-e (ha van készüléke)? - igen - nem
73
16. Ha igen, szokott-e telefonján rádiót hallgatni? - igen - nem 17. Alkalmas-e telefonja televízió nézésre (ha van mobilja)? - igen - nem 18. Ha igen, szokott-e rajta televíziót nézni? - igen - nem 19. Ha lenne/lesz rá lehetősége, venne/vesz olyan mobilkészüléket, amelyen tud rádiót hallgatni, televíziót nézni és internetezni bármikor? - igen, mindenképpen - igen, ha megfizethető lesz - nem, szükségtelen - már megvettem
74
8.4. Ábrák, diagramok
Nemek szerinti eloszlás
Férfi 50%
Nő
Nő 50%
Férfi
1. Ábra 18 év alatt
18-25
25-35
35-45
45-55
55 év felett
100 80 60 40 20 0
19 20 18 17 16 10 Megkérdezettek kor szerinti eloszlása
2. Ábra
Iskolai végzettség 100,00% 90,00% 80,00% 70,00% 60,00% 50,00% 40,00% 30,00% 20,00% 10,00% 0,00% 8 osztály
55,00% 39,00% 4,00%
2%
Legmagasabb iskolai végzettség Szakmunkásképző
3. Ábra 75
Felsőfokú
Középiskola
Foglalkozá szserinti eloszlás
Diák Jelenleg nincs alkalmazásban
42,00%
45,00%
Fizikai foglalkozású Szellemi foglalkozású 7,00%6,00%
4. Ábra Van állandó internetelérhetősége?
80,00% 60,00%
77,00% 23,00%
40,00% 20,00% 0,00% Van
Nincs
5. Ábra Hol szokott internetezni?
100% Otthon Munkahely Iskola Ismerősnél Internet kávézó
83%
80% 60% 39% 40%
23%
21% 9%
20% 0%
6. Ábra
76
Milyen gyakran internetezik?
100,00% 80,00% 60,00% 13,00%
40,00%
4,00%
82,00%
20,00%
1,00%
0,00% Naponta többször
Napi egyszer
Hetente többször
Heti egyszer
7. Ábra Milyen oldalakat néz meg internetezés során? 100,00%
87,00% 77,00%
80,00%
50%
60,00% 40,00%
47,00% 23,00%
83,00%
20,00%
5%
0,00% b yé Eg
at Ch k mo ru ium Fó éd ok em am lin gr On ro őp ok lez ve ram Le og r -p k ső re ala Ke old gi sá r sa Tá
8. Ábra Milyen online médiumokat néznek?
40%
78,00% 22,00%
Hírportálok
Bulvár-oldalak
Televíziók, rádiók, újságok online oldalai
9. Ábra
77
Szokott-e interneten keresztül rádiót hallgatni, illetve televíziót nézni?
33%
67%
Igen
Nem
10. Ábra Mi a véleményük az online médiumokról?
100% 80% 60%
70%
40%
60%
11,00%
20%
33%
32% 45,00%
0% Azonnali
Minden megtalálható rajta
Egyedülivé válik
Bárhol, bárki számára elérhető
Olcsóbb
Korlátlan
11. Ábra Mit gondol, a médiumok a jövőben egyesülni fognak? 10%
10%
47,00% 13,00% 20% Nem, mert mindig szükség lesz az egyes médiumokra Igen, az internetnek köszönhetően Nem, mert nem mindenkinek lesz rá pénze Nem, hiba lenne Nem tudom, nehéz megjósolni
12. Ábra
78
Van mobiltelefon készüléke? 97% 100% 80%
Van
60%
Nincs
40% 3%
20% 0%
13. Ábra Tud telefonján internetezni?
80
64
60 33
40 20 0 Telefonnal Rendelkezik
Tud wapozni
nem tud
64
33
14. Ábra Tud telefonkészülékén rádiót hallgatni? Igen Nem
28 29%
69 71%
15. Ábra
79
Szokott-e mobilján rádiót hallgatni? Használja
Nem használja
69 59 49
42
39
27
29 19 9 -1
16. Ábra Alkalmas mobilkészüléke televízió nézésre?
4
Tud Nem tud
93
17. Ábra Szokott-e telefonján tévét nézni?
1
Nem
3
Igen
0
1
2
18. Ábra
80
3
4
Venne multifunkcionális mobilkészüléket?
100% 80% 60% 22%
40%
40%
34% 4%
20% 0% Igen, mindenképpen
Csak, ha megfizethető lenne
Már van
Nincs ilyesmire szükségem
19. Ábra
81
