Thrillion kincsei VILÁGLEÍRÁS
Összeállította és szerkesztette: Balázs Péter Borítóképet készítette: Sánta Kira Grafikusok: Berecz Orsolya Kiss Márton Kanizsai László Pataki Gábor Tamók Ria Bevezető novella: Juhász Viktor Írta: Vértessy Tamás Tipográfia: Papp Cseperke Külön köszönettel tartozunk nekik: Káli Diána Sárközi Péter Szép Árpád Felelős kiadó: Balázs Péter
© RPG.HU, 2006 http://www.thrillion.hu http://www.rpg.hu Minden jog fenntartva. ISBN XXX XXX XXX X
Elo˝szo´
Végre megérett a játékkal kapcsolatos talán leginkább várt és legtöbbször újrakezdett fejlesztés gyümölcse. Több, mint három év munkájának eredményét láthatjátok ezeken az oldalakon, és majd eldönthetitek, vajon megérte-e várni rá. Mi idén tavasszal immár hatodik alkalommal rugaszkodtunk neki, hogy időt nem kímélve, illő módon formát adhassunk e közösen formált fantáziavilág történelmének és leírásának. Úgy gondolom, hogy ezúttal sikerrel jártunk. Szeretném ezúton is megköszönni mindazok erőfeszítését és munkáját, akik a játék elkészítésében és fenntartásában segítettek vagy segítenek most is. Hálával tartozom nekik, mert erőt és segítséget adtak amikor szükségünk volt rá. Formától, szándéktól és stílustól függetlenül, őszinte köszönettel tartozom Nektek, játékosoknak is mindazokért a tanulságokért melyekkel a készítőket vagy társaitokat megajándékoztátok. Remélem, hogy Ti is megtaláljátok a keresett válaszokat, hogy nem múlik el nyomtalanul az itt töltött idő, és ha később visszagondoltok e játékra, az itt talált barátok, a társaság, a szórakozás jutnak majd eszetekbe. Bízom benne, hogy minden nehézség és viszály között sem fogtok elfelejteni játszani, mert a fantáziátok varázslatos világa ebből és ezen keresztül él. Kívánok sok-sok boldog, játékkal töltött órát.
Balázs Péter (BePe)
A
z idő hajnalának rettenetes hidegében és sötétségében nem létezett még a múlt, csak a mítoszok. Az ősi fajok elveszett törzseiben a bölcsek, a sámánok, a szent őrültek mitikus történetekkel válaszoltak azoknak a férfiaknak és asszonyoknak, akik kérdéssel fordultak hozzájuk. A teremtés mítoszaiból mindenki megtudhatta, hogyan vált valósággá a világ. Attól függően, melyik néphez tartozott, megkapta a maga feleletét. A világ a semmiből sarjadó világfa ágáról hullott alá, a végtelen tenger alól bukkant elő, az istenek nyálával kevert szent sárból készült vagy világüllőn formázták meg vasból. A különböző eredetmítoszok minden népet és fajt elhelyeztek ebben a teremtett világban. Az istenek lelket leheltek a legkeményebb ércekbe; élőlényeket formáltak vérből és csontból; sorsot adományoztak egy roppant játék figuráinak vagy éppen saját kitépett belsőségeikből alkottak férfit és nőt. Azóta is ezek a mítoszok adnak válaszokat az eredetet firtató kérdéseinkre. Ha hallgatnátok rám, elmondhatnám, hogy mindebből semmi sem igaz. Hiába rejtőznek a mesék szövetében az igazság kulcsszavai, minden, amit tudni véltek, hamis. Tiszta nyári éjszakákon, amikor a hullócsillagok karcolják végig a feketeséget, elég felnézni az égre, és megkapjuk a választ. Hiszen valójában így érkeztünk erre a világra, gyötrelmes erőfeszítéssel menekülve a pusztulás elől. Sok-sok ezer hullócsillagként sisteregtünk elő a közös gyúpontból a Kapuk közötti semmibe, teremtő tűzesőként záporozva leendő otthonunkra: erre a világra.
Azt mondják, a legendás ősi városokat maguk a földön járó istenek alapították egykor. Mindegyikük teremtett egy különleges helyet, hogy illő helyen tisztelhessék és imádhassák a nevét; és ők emelték azokat a grandiózus épületcsodákat, amelyeknek azóta sincsen párja. Ha hallgatnátok rám, elmondhatnám, hogy mindebből semmi sem igaz. Az ősi városokat fájdalmas újjászületésünk után építettük mi magunk, amikor minden lélekben hevesen lángolt az ösztön, hogy valamilyen formában megteremtsük a Város – a valaha mindennek otthont adó szülőváros – tökéletlen mását. Ezért épültek az azóta régen elfeledett módszerekkel a mesterséges csodák, a gigászi paloták, az élő templomok. Ez magyarázza, miért hasonlít egymásra ilyen döbbenetesen minden régi város, legyenek akár fél világra egymástól. Az elfek ősi templomai és a tündérnép rejtélyesen kihalt lombszentélyei egyazon alapelv szerint születtek. Az emberek halomsírjaiban, a föld alatti folyosók tökéletes szimmetriájában visszaköszönnek a törpék bányavárosainak kanyarulatai és a sötét elfek titoklabirintusainak szent formái; a különböző embervárosok központi tornyainak elrendezése sem puszta véletlen műve. Az idők hajnalán még sokkal élénkebben élt a közös emlékezetben az eredeti, a Tökéletes Város eszménye. Ezt próbáltuk utánozni, feleslegesen és szánalmasan, hiszen még így sem létezik, nem is létezhet olyan metropolisz, ami akár megközelítheti az eredetit – a legvadabb képzelet sem próbálhatja utolérni, ezért a meg sem épített, meg sem álmodott városok között sincsen hozzá fogható Legjobb esetben egy kapu íve, egy beugró szöge, egy kupola formája, egy szoborcsarnok hangulata talán felébresztheti a szemlélőben a múló vágyakozást, a felpislákoló boldogságot és nyugalmat, mert ennek az egyetlen apró részletnek sikerült magában foglalnia az egykori Város tökéletességének egyetlen szikráját. Mindez azonban legfeljebb annyit ér, mint amikor egy pocsolya sarkában megcsillan a halovány visszfénye egy hatalmas, csodálatos máglyának.
A Város egyszerre volt a középpont és a perem. A tökéletes paradoxon, a világ szíve, születése és halála egyben. Az időtlen hely, ami mégis elmúlt egyszer. A Város volt minden, az épületekké, hidakká, utcák hálójává, az égbolt színének árnyalatává kristályosodott tökéletesség. És amikor menekülnünk kellett, a Város ne m volt többé. Nem mondhatom meg nektek, mi okozta a pusztulását. Hiába vagyok elátkozott, szerencsétlen pária, aki nem szabadulhat emlékeitől, ezzel a tudással még én sem rendelkezem. A pusztulásból mindössze a legutolsó pillanatokra emlékszem, a megnyíló Kapuk csodájára. Minden tátongó Kapu akkorára nőtt, mint egy egész világ. Minden Kapu egyszerre volt félelmetes és gyönyörű, a legvilágosabb éjszaka és a legsötétebb nappal, mellettük a leghatalmasabb tornyok sem tűntek többnek sárkunyhóknál.. Menekültünk a Kapukon át. Nem nézhettünk vissza. Azt mondják, a kalandok csábítása, Mindez csupán öntudatlan kényszer, semmi több. Akik a végtelen erdők mélyére az ismeretlen felfedezésének vágya, merészkednek, felfedezőutakra indulnak, kalandok egész sorára vállalkoznak a titokfejtés legyűrhetetlen ösztöne vagy különleges örömöt lelnek a rejtélyek kibontásában, egyszerűen csak annak az istenek adománya mindannyiunkaz ősi ösztönnek engedelmeskednek, ami elménk titkos zugában vagy a szívünk ban. mélyén, de mindenkiben ott lapul. Valójában minden nyughatatlan lélek a Végső Ha hallgatnátok rám, elmondhatnám, Titokra adott választ keresi ezekben az apró-cseprő kérdésekben. hogy mindebből semmi sem igaz. A Végső Titok az, miként juthatunk vissza a Városba. Hiába tudok mindent a Városról, erre a kérdésre én sem vagyok képes felelni. Azért vagyok köztetek, hogy ismét felnyíljon a szemetek; hogy tudjátok, létezik egy hely, amiről teljesen megfeledkeztetek, mégis visszavár.
Azt mondják, a Város nincsen és nem is volt soha. Akkor lenne valami nyoma vagy sebhelye a közös emlékezetben. Ha egyszer, csak egyszer hallgatnátok rám, elmondhatnám, hogy létezik lenyomata. Bennem. Én vagyok a város magányos krónikása. Ez a büntetésem, amióta világ a világ, csak azt nem tudom, vajon mivel érdemeltem ki mindezt. Ha a Városról mesélek, az igazi eredetünk mítoszáról, őrültnek néztek. Sajnálkoztok vagy börtönnel fenyegettek. Kigúnyoljátok vagy betiltjátok szavaimat. Régen nincsenek már Kapuk. Régen elfelejtettetek mindent az igazságról, mert így akartátok. Egyetlen lélek létezik csupán, aki sohasem talált magának megnyugvást: én. Nincsen valódi testem. Egy-egy emberöltőre megtelepedek egy frissen született, ismeretlen burokban, legyen az elf, gnóm, törpe vagy ember; férfi vagy nő. Én vagyok a hajnali órákban felbukkanó, ébredéskor mindig eltűnő álom. A Város egyetlen menekültje, akinek sohasem jutott állandóság, aki nem tehet mást, kényszeresen próbálja nemzedékről nemzedékre megértetni veletek igazi teremtéseket valódi mítoszát. De nem hisztek nekem. Ha hallgatnátok rám, elmondhatnám, hogy a Városnak volt neve. Ha hallgatnátok rám, elmondhatnám, hogy valahol mindig vár ránk. A Város neve Thrillion.
az ősvárosok fénykora Thrillion széthullása után az alászálltak egy kis csoportja ezen világ földjére lépett. Amint az Érkezők korábban éteri teste anyagi formát nyert, egyből megérezték az előző otthonukban ismeretlen vágyak, érzelmek és késztetések sürgetését. Noha szinte az összes menekült egyazon kapun át érkezett, a jövevények hamarosan számtalan csoportra oszlottak. Nem a fajok közötti ellentétek okozták az Érkezők megosztottságát, hiszen mindannyian békés és harmonikus teremtmények voltak. Akadt azonban a kiválasztottaknak egy olyan jellemzőjük, amely menthetetlenül szétválasztotta a különböző népek képviselőit. Az alászálltak hajdanán, amikor bebocsátást nyertek Thrillionba, éteri testüket lelki és szellemi igényeik, adottságaik alapján kapták. Az Érkezés után ennek az alaknak a fizikai kivetülése lett az a test, amiben élniük kellett. Ennek köszönhetően azok a menekültek, akik mind testi, mind lelki szükségleteik szerint hasonlóak voltak, azonos célok vezérelték őket, egyazon faj egyedeivé váltak. Így történhetett, hogy a manapság törpéknek nevezett alacsony termetű népek a hegyek mélye felé vették az irányt, míg az elfek és egyéb természeti népek inkább az érintetlen vadont választották otthonul, hiszen minden egyes faj eltérő szükségletekkel és vágyakkal bírt. Nagyon kevesen voltak olyanok az alászálltak között, akik megpróbáltak ellenállni a természetükből fakadó késztetéseknek. Azok, akik mégis megkísérelték, saját belső egyensúlyuk ellenében próbáltak cselekedni, ez pedig óhatatlanul bukáshoz vezetett. Ők lettek az elsők az Érkezők között, akik képtelenné váltak megérinteni a bensőjükben élő thrillioni szikrát, amelyből természetfeletti képességeik eredtek. A fent említett maroknyi, sorsa ellen lázadó személyt leszámítva a fajok elfoglalták azt az élőhelyet, amely leginkább kielégítette szükségleteiket. Ez természetesen korántsem ment végbe békésen, hiszen az alászálltak meglehetősen hányatott sorsú világra vetődtek. Az univerzum ezen síkján már évszázadok óta tombolt az őshonos népek közötti háború, s az önzés olyan általánosan elterjedt, hogy mélyen beleitta magát az itteni földbe és élőlényekbe egyaránt. Nem meglepő, hogy a világ történelme során kifejlődött kultúrák zömébe a harc, az erőszak, a gyilok- és hatalomvágy mind-mind mélyen befészkelte magát.
Az őslakók között dúló polgár- és fajháborúkat alig zavarta meg az Érkezések Kora. A legtöbb őshonos lény csak annyit észlelt, hogy váratlanul új ellenségek akadtak, akiknek a hatalma túlmutatott az ő képességeiken. Az Érkezettek, lelkükben Thrillion fényes szilánkjával, a bennszülött fajok számára felfoghatatlan erőkkel bírtak. Bár az alászálltak kevesen voltak, különleges hatalmuk lehetővé tette, hogy az általuk kiválasztott – meglehetősen kicsiny – területekről kiszorítsák az ottlakókat, és megvessék lábukat. Számukra ez tökéletesen elegendőnek bizonyult, hiszen legtöbbjük a békés élet mellett egyedül arra vágyott, hogy nyugodtan hódolhasson „szenvedélyeinek”. A lassacskán letelepedő Érkezők nem próbáltak terjeszkedni, nem állt szándékukban hódítani és gyilkolni. Ha megtámadták őket, akkor védekeztek, de ezt leszámítva kimaradtak a csatározásokból. Visszahúzódó és csendes életet éltek, egyre tökéletesítve azt a tudományt, mesterséget vagy művészetet, amelyben különleges tehetséggel rendelkeztek, így próbálva példát mutatni az eltévelyedetteknek. Miközben az erőszakos és önérdekű fajok csatái vérbe borították a vidékeket, az alászálltak „ősvárosai” – ahogyan ezeket a mesés telepeket az utókor elnevezte – virágoztak. Napjaink halandói legmerészebb álmaikban sem gondolnák, miféle csodákat hoztak létre a thrillioni alászálltak. Képzeljünk el valakit, aki tökéletes, ösztönös tehetséggel bír egy adott területen, legyen az valamiféle művészet, szakma vagy bármi egyéb. Gondoljuk el, hogy ez az egyén nem csupán kedvtelésszerűen, hanem belső szükségleteknek, késztetéseknek engedelmeskedve, ideje nagy részét ennek szentelve és legjobb tudása szerint igyekszik ezen a területen maradandót és tökéleteset alkotni. Ha kellően élénk a fantáziánk, a fentiek alapján már láthatjuk azt a bámulatos eredményt, amit egy ilyen páratlan lény élete során megalkothat. Az ősvárosok mibenlétének megértéséhez már csak azt kell elképzelnünk, hogy ezekben nem csupán egyetlen ilyen zseni akadt, hanem egy adott területen mindenki hasonló adottságokkal rendelkezett. Ezek alapján már sejthető, hogy milyen, vélhetően örökké utolérhetetlen csodák születtek az ősvárosokban. A törpék a bányászat, a kő- és a fémmegmunkálás soha nem látott szintjeire jutottak; az erdei népek szinte tökéletesen eggyé váltak a természettel; a gnómok megismételhetetlen, rafinált gépezeteket alkottak, és így tovább.
az ősvárosok elnéptelenedése Mondják, hogy semmi nem tart örökké, és ez az ősvárosok csodáira is igaznak bizonyult. A kezdeti felvirágzás után az alászálltak hamarosan kénytelenek voltak szembesülni a problémával, hogy lelkük ismét visszakerült a lélekvándorlás örök körforgásába. Bár az alászálltak első generációja – lelkük emelkedettségének és harmonikus életvitelüknek köszönhetően – jóval hosszabb ideig élt, mint amiről napjaink halandói álmodhatnak, végül az ő porhüvelyük sem kerülhette el sorsát. Az ősvárosok lakói hamar megtapasztalták, hogy Thrillionnal ellentétben ezen a síkon a lelkek nem feltétlenül a számukra legmegfelelőbb testet kapják újjászületéskor. A körforgás örök törvényei zavartalanul működtek, így csak az igazán makulátlan életet élők részesülhettek abban a kiváltságban, hogy új testük megegyezett azzal a tökéletesen harmonikus alakkal, amelyben ide érkeztek. Természetesen az első időkben, amikor az alászálltakban még élénken élt Thrillion tökéletességének képe, sokaknak sikerült megőrizni lelkük békéjét és kiegyensúlyozottságát. Azonban ahogy telt az idő, a halandó, könnyen felejtő lelkek egyre többet és többet veszítettek emlékeikből az újjászületések során, s ennek köszönhetően egyre többen kényszerültek a természetüktől idegen vagy legalábbis azzal nem tökéletesen megegyező fizikai testbe. A Thrillion szilánkját magukban hordozók ráébredtek, hogy a széttört egység különálló részeként nem képesek magukban megteremteni azt a tisztaságot és egyensúlyt, amelyet korábban magukénak tudhattak. Újabb feladat állt előttük, amely még nehezebb volt számukra, mint sok-sok újjászületéssel korábban: úgy kellett megtalálniuk elvesztett önmagukat, hogy végig tudatában voltak bukásuknak, annak, hogy milyen messze vannak a lelkek egységétől. A tökéletesség képe minden súlynál jobban nyomasztotta őket, s ez alatt a teher alatt nagyon sokan roppantak össze és kerültek egyre messzebb a thrillioni tisztaságtól. Könnyebb volt számukra a tudatlanságba menekülni, mint újra végigjárni azt az utat, amelyet egyszer már megtettek. Azzal vigasztalták magukat, hogy ha egyszer képesek voltak elérni azt a tökéletes állapotot, akkor máskor is képesek lesznek rá, és nem törekedtek ennek megőrzésére. Így kerültek sokan egyre messzebb és messzebb Thrilliontól… Akadtak azonban néhányan az alászálltak soraiban, akik még a kiválasztottak között is kivételes harmóniával és belső egyensúllyal bírtak. Ezek a kevesek olyannyira összhangba kerültek a bennük égő szikrával, hogy valószínűtlenül hosszúra voltak képesek nyújtani anyagi testük életét. Ezek a személyek szomorúan nézték végig, amint társaik, akikkel hajdanán együtt érkeztek, a sorozatos újjászületések alkalmával elfelejtik és maguk mögött hagyják korábbi tökéletességüket. Néhányan megbékéltek a dolgok
rendjével, és a világ rendjébe beletörődve elengedték fizikai testüket, önként alávetve magukat a körforgás törvényeinek. A többiek azonban túlságosan megrémültek korábbi társaik „leépülésétől”, és még makacsabbul ragaszkodtak Thrillionból magukkal hozott testükhöz. Ez a kevés Öreg (ahogy napjaink legendái említik őket) kezdetben barátságosan és jószándékúan bánt azokkal az ifjakkal, akik már a sokadik testükben jártak. Igyekeztek emlékeztetni őket thrillioni eredetükre és felnyitni az eltévelyedettek szemét az igazságra. Az Öregek azonban hamarosan megtapasztalták, hogy az „újszülöttek” tudatlansága és disszonanciája nemcsak a korábban tökéletes ősvárosokat, hanem saját békéjüket és harmóniájukat is veszélyezteti. Természetesen ahogyan az alászálltak sorra újjászülettek, úgy csökkent az eredeti menekültek létszáma is. A korábban káprázatos ősvárosok lassan hanyatlásnak indultak, hiszen mind kevesebben gondozták és ápolták csodáikat. Az ifjak közül néhányan – főleg azok, akik a természetüktől különösen idegen testben születtek újjá – egyenesen elvágyódtak otthonaikból. Ők lettek az elsők, akik kiléptek a biztonságos és elszigetelt ősvárosok falai közül, és megpróbáltak kisebb-nagyobb csoportokban boldogulni e világ ellenséges földjén. Bár többségük hamarosan elbukott a káoszfertőzte őslakókkal folytatott harcokban, néhányuknak sikerült egy aprócska területen megvetni a lábát. Az Öregek kényszerű döntés előtt álltak. Választaniuk kellett, hogy maguk között tartják az ifjakat, akik rohamosan felejtették el thrillioni származásukat, és végképp alávetették magukat anyagi testük vágyainak, vagy pedig elzárkóznak az eltévelyedettek elől, hogy megőrizhessék saját lelki békéjüket és megvilágosodott állapotukat. Bár napjainkban ez kegyetlenségnek tűnhet, az Öregek végül az utóbbit választották, elrejtve az ősvárosokat és saját magukat az új generációk tagjai elől. Nem önös érdekből döntöttek végül az elvonulás mellett, hanem azért, mert akkoriban úgy látták, ez az egyetlen módja annak, hogy Thrillion emlékét és csodáját ezen a síkon megőrizzék. Természetesen próbálták ezt megmagyarázni az ifjabb generációk tagjainak, ám ők már elfeledték származásukat és Thrillion csodáját, így nem érthették meg az Öregek motivációit. Az ifjak mindössze annyit láttak az egészből, hogy kénytelenek elhagyni korábban biztonságos otthonukat, és egy ismeretlen, ellenséges közegben találták magukat. Az ősvárosok mindörökre eltűntek a közönséges szemek elől, az ifjak pedig immár az Öregek védelme nélkül kényszerültek boldogulni a nagyvilágban. Az Öregek szomorúan rejtették el otthonaikat egykori társaik elől, magukra maradva és magányosan őrizve Thrillion emlékét a szinte tökéletesen elnéptelenedett ősvárosokban.
A Városalapítás Kora A Hősök Kora Az ősvárosok eltűnése után az Öregek védelme nélkül maradt népek kétségbeesetten keresték helyüket ezen a síkon. Az őshonos népek támadásai szétzilálták soraikat, a számtalan faj tagjai szétszóródtak. Az ősvárosokból érkezők reménytelenül védtelenek és gyakorlatlanok voltak a világ szüntelen háborúkon edződött népeivel szemben. Többségük pusztulásra ítéltetett, és az egyes csoportok túlélése inkább a szerencsén, semmint egyéni képességeiken múlott. Akkoriban többnyire két lehetőség nyílt az életben maradásra. A szerencsésebb csoportok ráakadtak azokra az apró településekre, amelyeket azon kiszakadottak alapítottak, akik annak idején még önszántukból hagyták el az ősvárosokat. Ezekben a falvacskákban olyan hajdani alászálltak éltek, akiknek már lehetőségük adódott kitanulni a túlélés fortélyait, így képesek voltak utat mutatni az újonnan érkezett menekülteknek. És persze akadt egy másik lehetőség… Egy lehetőség, ami ritkán bukkant fel, ám meghatározó szerepe lett a túlélők további történelmében. Az ősvárosokból kiűzöttek között akadtak néhányan, akik képességeik tekintetében kiemelkedtek társaik közül. Hogy ennek mi volt az oka, azt eme kor bölcsei is csak találgatni tudták. Egyesek úgy vélik, ezen kevesek még közelebb álltak hajdani, thrillioni önmagukhoz, ám az a legvalószínűbb, hogy egyszerűen csak hittek magukban és képességeikben – nagyon erősen, rendíthetetlenül... Vélhetően személyiségük ereje, valamint az önmagukba és céljaikba vetett hit tette lehetővé számukra, hogy megérintsék a lelkük mélyére eltemetett thrillioni szikrát. Nem voltak képesek tudatosan megidézni thrillioni örökségüket és nem is voltak tisztában azzal, hogy pontosan minek köszönhetik különleges képességeiket, egyszerűen csak használták őket, és vezették csekélyebb képességű sorstársaikat. Ők lettek a Hősök – bár a különféle csoportokban számtalan nevük akadt: Bajnok, Kiválasztott, és még tucatnyi egyéb. Ők voltak azok, akik cselekedeteikkel példát mutattak a népnek, akik elhintették azokat a gondolatokat, amelyek újjászületésekkel később majd segítségére lehetnek a lelkeknek. Bár a korabeli feljegyzések sokszor képtelenek voltak különbséget tenni közöttük, a Hősök és az Öregek között talán még nagyobb szakadék húzódott, mint az átlagos száműzöttek és a Hősök között. Míg az ősvárosokban elzárkózó Öregek szinte bármire képesek voltak, ami nem ellenkezett saját alaptermészetükkel, addig a Hősök inkább a fizikai világ törvényei által engedélyezett maximumot hozhatták ki magukból. Természetesen ez utóbbi is messze az átlagemberek fölé emelte őket, ám „hatalmuk” meg sem közelítette az Öregek erejét. A Hősöknek és egyéb szerencsés tényezőknek köszönhetően az ősvárosok menekültjeinek néhány csoportja végül sikeresen átvészelte a kezdeti nehéz időszakot. Mivel meglehetősen szétszóródtak és kisebb közösségekre szakadtak, idővel óhatatlanul keresni kezdték az egymás közelsége által nyújtott biztonságot.
Az egymás közelségét kereső apró közösségek szépen lassan egymásra találtak. No persze ez csak a szerencsésebbekre igaz, számos olyan csoport akadt, akik végül teljesen magukra maradtak: ezek a közösségek az őket vezető Hős halála után általában felmorzsolódtak. A szerencsések azonban egymás mellé csapódva egyre nagyobb sikerrel verték vissza az őslakók támadásait, és kezdték megvetni lábukat. Végül a sikeres túlélő csoportok egyetlen közösségbe verődtek, és létrehozták a kiűzöttek az ősvárosok lezárását követő első komolyabb települését, amely később várossá nőtte ki magát. Megszületett Távolrév. Távolrévet csökönyös túlélők alapították, akiknek élete szüntelen harcból és küzdelemből állt. Nem véletlen tehát, hogy a születőben lévő városállam társadalmának alappillére az egyén „hasznossága” lett. A városon belül csak azoknak akadt hely, akik képesek voltak valamilyen formában a közösség javára válni, a haszontalanok, mihasznák és léhűtők számára nem jutott fedél. Bár ekkoriban még kevés olyan akadt, aki annyira sokat felejtett volna hajdani thrillioni mivoltából, hogy bűnözésre adja a fejét, a korai Távolrév kíméletlen szigorral lépett fel minden gonosztevővel szemben. A település íratlan törvényei szerint minden egyes lakónak a város hasznos tagjává kellett válnia. Ebből következően a gyermekeket már egészen fiatal koruktól kezdve valamely céh védőszárnyai alá helyezték, és ifjú korára mindenki már legalább egyetlen szakmának az alapjait elsajátította. A haszontalanokat, lustákat, léhűtőket megvetették, és valamilyen módon kényszeríteni próbálták őket, hogy hasznossá tegyék magukat. A „hasznosság elve” nem tűrte a pazarlást, ezért az árvák – hacsak nem mutattak valamiben különleges tehetséget – rendszerint a veszélyes katonai szolgálatra kényszerültek, a munkában megőszült polgároknak pedig, bár nagy megbecsülés és tisztelet mellett, de tanítaniuk kellett az ifjabb nemzedékeket, egészen addig, amíg szellemi képességeik ezt lehetővé tették. Távolrév gyorsan növekedett, ám a város terjeszkedésének üteme nem vehette fel a versenyt a lakosság létszámának robbanásszerű emelkedésével. Miután a városállam megszilárdította helyzetét az ellenséges környezetében, a családokban ugrásszerűen megnőtt a gyermekek létszáma. A legtöbb családfő igyekezett minél több dolgos kezet maga mellett tudni, valamint próbálta bebiztosítani vérvonala fennmaradását. Távolrév vezetőinek dolgát tovább nehezítette, hogy a vadonból sorra érkeztek a túlélők kisebb-nagyobb csoportjai, akikkel nehezen tudtak mit kezdeni. Akkoriban a város környéke még nem volt biztonságos, nem szorították vissza annyira a szörnyetegeket, mint manapság. A városfalak kezdtek szűknek bizonyulni, ám azokon kívül nem rekedhetett senki, mivel ott állandó életveszélynek volt kitéve.
A Hadjáratok Kora Távolrév közvetlen környezetének megtisztítása természetesen már a városalapítás első napjaiban felmerült, ám végül a lakosság rohamos növekedése tette feltétlenül szükségessé. Előbb a Hősök vezette tisztogató hadjáratok váltak egyre gyakoribbá a város környékén, majd elérkezett az Első Hadjárat ideje. Az Első Hadjárat célja Távolrév környékének megtisztítása és biztonságossá tétele volt, és lényegében a város összes hadra fogható lakója kivette a részét belőle. A Távolrévben élő Hősök mind a város zászlaja alá sereglettek, hogy győzelemre vezessék népüket. Az Első Hadjárat teljes sikerrel zárult, Távolrév közvetlen környezete néhány napos járóföldnyi távolságban viszonylag biztonságossá vált. Ez megteremtette a lehetőségét annak, hogy a korábbi városlakók között azok, akik kevésbé kedvelték a városfalak bezártságát, letelepedhessenek Távolrév környékén. Apró falvak, tanyák nőttek ki a földből, a korábban parlagon heverő területek helyébe megművelt földek kerültek. Noha a városon kívül letelepedők jóval nehezebb körülmények között éltek, mint a városiak, akadtak szép számmal, akik vállalták a nehézségeket és szembenéztek a kihívásokkal. A biztonságos élettér növekedése a Távolrévben élők életkörülményeit is javította. A falvak, és velük együtt a mezőgazdaság és az állattenyésztés felvirágzása kibővítette a városiak lehetőségeit is, Távolrév és befolyási övezete folyamatosan erősödött. A város hamarosan olyannyira biztonságossá vált, hogy az életben maradásért folytatott mindennapi küzdelem már nem töltötte ki lakóinak minden idejét. Ennek következtében a régebben elengedhetetlen hasznosság elve lassan inkább megszokássá és hagyománnyá vált, nem pedig a túlélés eszközévé. Ahogy a korábban ismeretlen biztonság és viszonylagos kényelem elterjedt, a város hamarosan új problémákkal kényszerült szembenézni. Az ősvárosokból való kiűzetés után a hajdani alászálltak számára eredetük idővel teljes feledésbe merült. Bár ott égett lelkük mélyén Thrillion szikrája, tudatosan már szinte egyikük sem volt képes megérinteni azt, az elzárkózó Öregek pedig már nem adhattak útmutatást. A folyamatos felejtés hatására az egykor kiválasztott lelkek közül sokan tökéletesen lezüllöttek, mivel képtelenek voltak ellenállni a világból áradó kísértéseknek. Ennek köszönhetően Távolrévnek idővel szembe kellett néznie az addig ismeretlen bűnözés és az alvilági alakok problémájával.
Ám Távolrév számára nem a bűnözés jelentette az egyetlen súlyos problémát. A város idővel ismét kezdte kinőni határait, hiszen a jobb és biztonságosabb életkörülményeknek köszönhetően egyre nőtt a lakosság lélekszáma. Ahogy a városban élők figyelme egyre inkább elterelődött a túlélésért vívott harcról, úgy vált a város vezetése is mind megosztottabbá. Egyre jobban előtérbe kerültek az egyéni célok és elképzelések, és bár ezek többnyire a város érdekeit szolgálták volna, ritkán mutattak megegyező irányba. Ahogy a vezetők egymással vitáztak, úgy ütötte fel a fejét a lakók között is az elégedetlenkedés. Távolrév stabilizálódásával a közemberek számára is lehetővé vált, hogy saját boldogulásukkal foglalkozzanak, és a tehetségesek vagy szerencsések hamarosan előnyre tettek szert a többiekkel szemben. Távolrév társadalmában különös egyenlőtlenségek alakultak ki, amelyek rövidesen feszültségekhez, irigykedéshez és széthúzáshoz vezettek. Az elégedetlenkedő hangok egyre erősödtek, s végül a város vezetői kénytelenek voltak fellépni ezek ellen. A különösen erőszakos, nagyhangú alakokat úgy kellett eltávolítani Távolrévből, hogy az eljárás ne adjon okot még nagyobb elégedetlenkedésre. Erre kiváló lehetőséget kínált az akkoriban felhúzott őrposztok, peremvárak megjelenése. A vezetők ellen lázadozók, bűnözők és fékezhetetlen alakok hamarosan ezek egyikében találták magukat, távol a városi polgároktól, akiknek fejét megzavarhatták volna lázongó szavaik. A peremvárak egyébiránt Távolrév védelmét szolgálták, a városállam befolyási övezetének határain húzták fel őket, hogy megóvják a civilizált területek lakóit a szörnyek szüntelen támadásaitól. A város vezetői azzal az ürüggyel helyezték ide a nemkívánatos személyeket, hogy a hasznosság elve alapján csupán lehetőséget kínálnak nekik arra, hogy végre tegyenek valamit a közösségért. Azt természetesen elhallgatták a közemberek elől, hogy a peremvárakban meglehetősen magas a halálozási arány, és az ide kerülők ritkán érik meg a békés öregkort. Távolrév vezetőinek legnagyobb sajnálatára azonban a problémákat nem lehetett örökké elkendőzni. Akadtak olyanok – főleg az Első Hadjárat dicsőségben megöregedett veteránjai között –, akiket nem lehetett csendben félreállítani vagy véleményüket figyelmen kívül hagyni. Az elégedetlenek száma nőttön-nőtt, és hamarosan szószólóik is akadtak. Noha a lázadozók nem reménykedhettek abban, hogy alapjaiban megváltoztatják Távolrév társadalmi berendezkedését, rövid időn belül új lehetőség kezdett körvonalazódni vezetőik előtt. Az elégedetlenkedők felelevenítették az Első Hadjárat dicsőséges történetét, azt, hogy az akkori harcok végül mekkora hasznára voltak Távolrév városának, és mennyi mindent köszönhet a nép nekik.
A Felejtés Kora Újabb hadjáratokat követeltek, amelyben megmutathatják rátermettségüket, újabb területeket szerezhetnek a városnak, illetve tovább csökkenthetik a vadonban élő szörnyetegek számát. Mivel soraik között tudhattak sok, az Első Hadjáratot megjárt veteránt, sikerült maguk mellé állítaniuk jó néhány Hőst és gazdagabb, befolyásos polgárt. Bár a város vezetői tartottak attól, hogy egy újabb hadjárat vészesen meggyengítheti Távolrévet, végül engedtek a követeléseknek, és meghirdették a Második Hadjáratot. Vélhetően azért sikerült úrrá lenniük korábbi aggályaikon, mert vonzotta őket a lehetőség, hogy megszabadulhatnak ellenlábasaiktól és a lázadozók hangadóitól. A Második, illetve a későbbi években indított Harmadik és Negyedik Hadjárat már nem Távolrév környezetének biztonságosabbá tételét szolgálta, sokkal inkább területszerző hadjáratok voltak. A távolrévi élettel elégedetlenek így próbáltak újabb területeket és lehetőségeket szerezni maguknak. A további hadjáratok csak részben nevezhetők sikeresnek. A Távolrévből induló csapatok véres utat vágtak maguknak a vidék vadonjában, igyekezve minél messzebb eljutni az ellenséges közegben. Kellő távolságra érve vezetőik új, lakható területet kerestek, ahol megalapították aprócska településüket, és megpróbálták úgy megvetni lábukat, ahogy a Távolrévet alapító őseik tették hajdanán. Távolrév a kezdeti időszakban igyekezett támogatni a távolabb letelepedetteket, és sorra indította az utánpótlást szállító karavánokat. Ezekkel a csoportokkal utaztak a hadjáratban részt vevő katonák családtagjai és szerettei is, akik így próbáltak biztonságban eljutni rokonaikhoz. A távolság azonban gyakran túl nagynak bizonyult, így ezek a karavánok egyre sűrűbben estek áldozatul a hadjáratok egykori útvonalának közelébe visszamerészkedő szörnyek támadásainak. A kapcsolat Távolrév és a távolban alapított település között lassacskán tökéletesen megszakadt, bár ebben az is szerepet játszott, hogy az új település vezetői nem akarták kiszolgáltatni magukat Távolrévnek azzal, hogy tökéletesen függővé válnak tőle. A későbbi hadjáratok hasonlóan zajlottak: elégedetlenkedők újabb és újabb csoportjai indultak útnak abban a reményben, hogy Távolrévtől messze önálló életre lelhetnek, ám éppen ez a korábban áhított távolság volt az, ami a letelepedés után megakadályozta, hogy Távolrévvel kapcsolatot tartsanak.
Bár a történetírók számos korszakot illetnek ezzel a névvel, az általánosan elfogadott elméletek a honfoglaló hadjáratok befejezését követő éveket, évtizedeket nevezik a Felejtés Korának. Miután a sikeresnek mondott hadjáratokat követően létrejött településekkel sorra megszakadtak a kapcsolatok, Távolrévben elfogadottá vált az a nézet, miszerint a városon kívül egyszerűen lehetetlen túlélni a szörnyek támadását. A kapcsolatok megszűntével a távoli településeket halottnak és elpusztítottnak nyilvánították, és alig akadt valaki, aki hitt abban, hogy ezek maguktól életben maradhatnak. Ebben az időszakban a Távolrévben élők magukat tekintették az egyedüli túlélőknek, és a korábbi „sikertelenségből” tanulva a honfoglaló törekvéseknek vége szakadt. Ettől kezdve a város csak lassú ütemben, óvatosan próbált terjeszkedni, peremvárakkal és sűrű őrjáratokkal védve befolyási övezetét. Bár a történetírók által adott korszaknév egyfajta teljességet sugall, ez az időszak igazából csak a távolréviek számára jelentette a Felejtés Korát, hiszen az újonnan alakuló városállamok lakói emlékeztek eredetükre, csupán a nagy távolság, illetve esetenként a távolrévi befolyás réme miatt nem keresték a kapcsolatot anyavárosukkal, míg kellően meg nem erősödtek. A magukra maradt települések vezetői a saját fejük után mentek, élvezték, hogy megszabadultak Távolrév számukra fojtogató befolyásától. Az új települések talán egyetlen közös pontot őriztek meg: a hasznosság elvét. Míg ez Távolrévben lassan megszokássá, illetve hagyománytiszteletté halványult, a túlélésükért küzdő magányos falvakban ismét szükségessé vált feleleveníteni. A Felejtés Kora akkor ért véget, amikor a szörnyek által szorongatott, nehéz helyzetbe került Távolrév falai alatt megjelentek Ötbánya felmentő seregei, fellebbentve a fátylat a távoli, megerősödött város létezésének titkáról. A távolrévi lakosok ekkor döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül, és hamarosan felderítők, kisebb csapatok indultak a szélrózsa minden irányába, hogy kiderítsék, vajon akadnak-e még Ötbányán kívül is „túlélő” települések. Legnagyobb megdöbbenésükre több önállóan is fennmaradt városállamra bukkantak, amelyek óvatosan fogadták Távolrév küldötteit. A történelem további alakulásáról már léteznek pontos feljegyzések, és mivel az egyes városállamok története jelentősen eltér, általános megállapításoknak nincs helyük velük kapcsolatban.
10
Testfelépítés Az elfek átlagos magassága nagyjából megegyezik az emberekével, a törpéknél 20-40 cm-rel magasabbak. Csontozatuk valamivel vékonyabb és sokkal könnyebb, mint az embereké, ennek megfelelően testfelépítésük is karcsúbb – így jóval alkalmasabb arra a félig nomád, erdőjáró életmódra, amit az elfek többsége választott. Hegyes fülük – mely a legtöbb hajviselet alól kivillan – könnyen elárulja származásukat.
Előfordulás Az elfek fennmaradásuk érdekében kényszerű kompromisszumot kötöttek. Mivel a másik három Érkező faj, az emberek, a törpék és a gnómok a letelepedett, városi életmódot részesítették előnyben, az elfek, ha nem akartak magukra maradni és úgy járni, mint a tündérek, kénytelenek voltak legalább részben megállapodni. Bár az elf települések alig emlékeztetnek a többi faj városaira, azért mégis engedménynek számítanak korábbi életmódjukhoz képest. Noha a többi fajjal csak szükségből, ideig-óráig élnek együtt, az ember, törpe, illetve gnóm városokban rendszerint találkozhatunk kisebb elf közösségekkel. Szinte biztos azonban, hogy kötelesség szólította és tartotta őket a kődzsungelben, s nem saját kedvük. Saját településeik az ember, törpe és gnóm lakta városok környékén elszórtan helyezkednek el, legtöbbször a megművelt területeken kívül vagy azok határán élnek, s ha a város terjeszkedik, inkább arrébb költöznek ők is, nehogy bekebelezze őket. Nagyobb önálló elf városról nem tudni. Legnagyobb számban Távolrév környékén fordulnak elő, apró, néhány családot számláló falvakban. Ezek a települések legfeljebb két-három tucat házból állnak, amelyek úgy épülnek fel, hogy minél jobban beleolvadjanak a környezetbe. Kis túlzással állítható, hogy át lehet sétálni úgy egy ligeten, hogy az utazó észre sem veszi, épp egy elf településen vág keresztül.
11
Szokások Vannak mindenki számára nyilvánvaló elf szokások, amelyekkel mindazok, akik nyitott szemmel járják a világot, tisztában vannak. Ezek közé tartozik például az apró elf falvak szerveződése. A települések mindig néhány, egymással szoros barátságot ápoló családból állnak. Mivel a vadon közelsége miatt az elfek között elég magas a halandóság aránya, a falvak létszáma nagyon lassan nő, ezért túlnépesedéstől nem kell tartaniuk. Az összes nemzedék együtt él a faluban, s a családok közötti barátság éppúgy öröklődik, mint a tárgyak. Az elfek között annál becsesebb a barátság, minél több nemzedékre tudják visszavezetni az eredetét. Minden család otthonában van egy linissa – különlegesen finom szövet, amelynek előállításának titkát csak az elfek ismerik – tekercs, amelyre ráhímezve megtalálható a baráti családok nemzedékeinek felsorolása. Az elfek sokkal komolyabban veszik a barátságot, mint bármelyik másik faj. Már maga a fogalom is nagyobb jelentőséget kap az életükben. Csak azok nevezhetik barátoknak magukat, akik a megfelelő formák szerint annak fogadták egymást. Ez a kapcsolat nem ér véget a barátok halálával, öröklődik az utódaikra, amíg csak fel nem bontják, bár ez komoly szégyennek számít. A barátság sokkal több mindenre kötelezi a feleket, mint más fajoknál, ezért az elfek óvatosan bánnak vele, és jól meggondolják, ki mellett kötelezik el magukat. Míg a barátságról alkotott felfogásuk kívülállók számára is ismert, az elfek vallásáról még a legtájékozottabbak sem tudnak sokat, vagy nem hajlandók róla beszélni. Szertartásaik szorosan kötődnek választott irányzatukhoz, az őket körülvevő élővilághoz, de pontos mibenlétüket és jelentőségüket homály fedi. Az elfek általában 70-90 évig élnek, vadonközeli életmódjuk miatt azonban magas körükben a halandóság. Az az elf, aki túl öreg ahhoz, hogy dolgozzon, a leggyakrabban otthon marad, és az ifjakat tanítja. Aki már erre sem képes, általában az örök álmot választja. Ez egy bensőséges elf szertartás, amelynek során minden barát, családtag elbúcsúzik a távozótól, aztán egy különleges füstölő használatával mind álomba merülnek, és közös álmot látnak, amiből aztán a távozó kivételével mindenki felébred. Azokat, akiknek a testét eltemethetik, egy frissen ültetett fa gyökerei alá ássák el, hogy táplálja az új életet.
12
Jellem Az elfek életük nagy részét a vadonban vagy családjuk körében töltik, így nincs lehetőségük elsajátítani a városokban szinte kötelező körmönfontságot. A legtöbbször nyíltak és őszinték, ami gyakran nem célravezető. Azok az elfek, akik hosszabb időt töltenek a városokban, előbb-utóbb elsajátítják a mellébeszélés művészetét, ezért megszokott, hogy az újonnan érkezettek a helyi elf közösséghez fordulnak segítségért. A legtöbb elf tisztában van vele, hogy megfelelő közvetítés nélkül sokkal kisebb esélye van sikerre vinni ügyét egy városban, ezért gyakori látvány, hogy az, akinek elintéznivalója van, némán áll a háttérben, míg egy régebben a városban élő elf beszél helyette.
Különleges vonások Az elfek sokkal inkább részei a vadonnak, mint bármely más faj tagjai. Rengeteget tudnak a növényekről és az állatokról, s ha valakinek alkalma nyílik növénytermesztéssel vagy állattenyésztéssel kapcsolatban tanácsot kérni egy elftől, a legnagyobb bolond, ha nem él vele. Egy tapasztalt elf olyan dolgokat képes meglátni, megérezni, amiket más szinte biztosan észre sem vesz. Az elfek képesek holdfából tárgyakat készíteni. Ez a különlegesen ritka és kemény fa arról nevezetes, hogy éjjelente ezüstös fényt sugároz, és még a legjobb fémszerszámok is órák alatt elvásnak rajta. Az elfek legnagyobb fafaragó mesterei azonban birtokában vannak a megmunkálás titkának, és ők az egyedüliek, akik el tudják érni, hogy a kész tárgyak, ha egészen halványan is, de rendelkezzenek az élő fa fényével. A tehetősek által egyik legkeresettebb, legdrágább szövet a linissa. Az elfeken kívül senki sem tudja, miből is állítják elő ezt a puha, fényes anyagot. Nem gyűrődik, alig piszkolódik, erős, tartós, és könnyű, mint a selyem. Sokkal nagyobb rá a kereslet, mint amennyit az elfek előállítanak, de bármennyi pénzt vagy egyéb értéket kínáljanak is érte, még a legszegényebb családok sem hajlandóak akár egyetlen véggel is többet készíteni, mint addig. A magyarázat minden esetben az, hogy ennyit enged a józan ész, és ha a megrendelő tovább erősködik, értetlenségbe ütközik. Sokan úgy vélik, hogy az elfek valamely mágikus hatalommal kötött szövetség révén jutnak a különös szövethez, és ha többet kapnának belőle, akkor többet kellene cserébe adniuk. Néhányan azt is hozzáteszik, hogy ez a titokzatos hatalom életeket követel a szövetért cserébe, s a vadonban eltűntek nem is annyira a szörnyek, mint az elfek áldozatai. Ez a suttogva terjedő babona nemhogy csökkenti, inkább furcsa módon növeli a linissa iránti keresletet. Különös és szomorú történet a sötét elfeké is. Ezeket a lényeket az elfek nem tekintik maguk közül valónak, s leginkább tudomást sem vesznek róluk. Egy nagyon régi mítosz szerint a sötét elfek valamikor nem voltak sötétek, ám a Menekülés közben kénytelenek voltak a törpékkel együtt barlangok mélyére húzódni, valamikor az Ötbánya alapítása körüli időkben.
13
Amikor látszott, hogy a felszínhez szokott nép nem sokáig bírja a föld alatt, a törpék adtak nekik abból a különleges gombából, amit az újszülött törpék kapnak, hogy jobban otthon érezzék magukat a barlangokban. A felnőtt elfeknek azonban nem volt elég annyi, mint a kisdedeknek, nekik több-kevesebb rendszerességgel kellett fogyasztaniuk a gombából. Hogy ez, vagy a fajok különbözősége felelős-e a végzetes eredményért, senki sem tudja, ahogy azt is homály fedi, tudtak-e a törpék a következményekről. A legenda szerint a következő elf nemzedék fekete bőrrel és fehér hajjal jött világra, s bár nem volt szüksége a gombára, már csak a barlangokban tudott élni. Az viszont napjainkban is látható tény, hogy fájdalmas számukra a napfény, és aki a barlangok homályában, természetes halállal hal meg, annak teste a haldoklás során kocsonyás masszává alakul. Ettől és ebből eredeztetik a törpék, elfek és sötét elfek közötti közmondásos rossz viszonyt.
A sötét elfeknek nincs saját kultúrájuk, bár már a korai időkben észrevehetően megindult egyfajta önállósodás. A vallásuk elf gyökerekre vezethető vissza, bár csupán négy hatalmat, a Forrást, a Szelet, a Földet és egy névtelen erőt tisztelnek. Szertartásaik azonban nagyban eltérnek az elfekétől, bár hasonlóképpen megfejthetetlenek. Jellegzetes külsejükön és azon a tényen kívül, hogy a törpékhez hasonlóan jól megélnek és tájékozódnak a föld alatt, csak abban különböznek felszíni társaiktól, hogy sokkal jobban látnak a sötétben. Az első sötét elf nemzedék megjelenése után nem sokkal az Ötbánya körüli barlangrendszerek egyikébe húzódtak, miután a törpékkel egyre rosszabb lett a viszonyuk. A két nép között néhány esetet leszámítva nem is volt kapcsolat, míg az éppen kialakulóban lévő sötét elf várost és kultúrát elsöpörte egy katasztrófa. Választott otthonuk felett a felszínen jókora gleccsertó helyezkedett el, s amikor a város feletti uralomért pusztító harc tört ki, a sziklaboltozat beroskadt. Sosem sikerült kideríteni, hogy ostromgép, mágia vagy valami más okozta, de a csapás végzetes volt. A sötét elfek jelentős része odaveszett az áradásban, maroknyian jutottak csak át Ötbánya biztonságos területeire. Sokan közülük azonban ragaszkodtak elődeik hagyományaihoz, melyek magukba foglalták a törpék gyűlöletét is – ők hamarosan továbbálltak, s legtöbbjük, dacolva a számukra kellemetlen napfénnyel, Távolrévben telepedett le. Nem bíznak más fajokban, különösen a törpékben nem, így szoros, zárkózott közösséget alkotnak. Az elfekéhez hasonlóan hosszú életüket mindenfelé bizalmatlanság és gyanakvás kíséri.
14
Testfelépítés Ahogy a nevük is mutatja, a törpék voltak az Érkezők között a legkisebb termetűek. Átlagos magasságuk 130-150 cm között van. Míg az emberek és az elfek között általában tekintélyesebbnek számít az, aki magas, a törpéknél ez pont fordítva van: felnéznek arra, akire lenézhetnek. Testük nagyjából követi az ember és elf arányokat, bár általában kissé tömzsibbnek hatnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne sovány törpével találkozni.
15
Előfordulás A törpék rendszerint a letelepedett életmódot kedvelik. Vándorló törpével ritkán találkozni, nagyobb csoporttal pedig szinte soha. Ez alól kivételt képeznek azok az esetek, amikor megbízást teljesítve utaznak. Törpékkel a leggyakrabban településeken, lakott területeken lehet találkozni. Általános tévhit, hogy a törpék mindenütt barlangokban és alagutakban élnek – valójában pompásan érzik magukat a felszínen, bár a legtöbbjük jobban bízik a kőben, mint a fában. Nem mindegyikük született bányász, de az igaz, hogy kiemelkedően sokuknak van jó érzéke a kőhöz és az építéshez. Két város van, ahol nagyobb létszámban fordulnak elő: Távolrév és Ötbánya. Az utóbbi települést a törpék fővárosának nevezik. Valóban itt él e szerzetek túlnyomó többsége, s sokan azt gondolják, hogy minden törpe ide vágyik. A valóságban azonban a szabadabb, önállóbb életre áhítozók említésre méltó számban költöznek el Ötbányából, hogy más városokban letelepedve több nehézséggel szembenézve bár, de a maguk módján éljenek.
16
Szokások A törpék nem őriznek ősi hagyományokat, legtöbbjük egyszerűen úgy él, mint a helybeliek. Alig néhány vonás van, amit a szétszórva élő törpék majd’ mindegyike megtartott. Ilyen a vallás, ami szinte kivétel nélkül minden törpénél tartalmaz ugyanolyan elemeket. Bármennyire környezetben éljenek is, a három hatalom, a Szikla, az Érc és a Magma tisztelete valamilyen formában megmaradt. Lehet, hogy néhányan elhagyták a háromszögszentélyeket, a tájolást – de hitük alapja rendszerint megmaradt. Mesterségválasztásukat sokan tartják szokásnak, hagyománynak, valójában azonban inkább arról van szó, hogy testfelépítésük, valamint a fém- és kőmegmunkálás terén gyakran megmutatkozó tehetségük ezeken a területeken teszi lehetővé könnyebb érvényesülésüket. A törpéket úgy nevelik, hogy büszkék legyenek alacsonyságukra, így aki meg akar sérteni egy törpét, nyugodtan nevezze égimeszelőnek – szinte biztos, hogy verekedés lesz a vége. A törpék az elfekhez hasonlóan 70-90 évig élnek. A családok nagy gondot fordítanak az idősek megfelelő gondozására, az egyik legnagyobb szégyen, ha kiderül, hogy egy öreget elhanyagolnak. Bár a gyakran szeszélyes, házsártos, vén törpék rengeteg gondot jelentenek, a család ezt egyfajta próbatételként viseli. Akkor is odaadóan gondoskodnak az öregekről, ha azok már teljesen magatehetetlenek. Az eutanáziát mélységesen elítélik, halottaikat pedig a lávatavakba temetik. Egy törpe temetésén az egész család részt vesz, olyan, mint egy díszes felvonulás. Nem használnak koporsót, csak egy hordágyszerű készséget, amit a halottal együtt engednek a lávába. Ahol nincsenek természetes lávatavak, ott a törpék egy különleges módszerrel maguk állítják elő őket, általában egy nagyobb szentélyben. Bár sokan próbálták megszerezni a titkot, eddig senki nem tudta meg, hogyan sikerül lávát felszínre hozniuk – még a gnómok is értetlenül állnak a módszer előtt.
Jellem A törpék között éppúgy előfordul mindenféle vérmérséklet, mint a többi fajnál. Akadnak köztük talpig becsületesek és szélhámosok, vakbuzgó hívők és szkeptikusok, keményen dolgozók és ingyenélők. A törpéket szokás az ötbányaiak alapján megítélni, ahol mindenkinek dolgozni kell, kötelező eleget tenni a vallási előírásoknak, és nagyon szigorúan büntetik a törvénysértéseket. Így alakult ki az a hit, hogy a törpék becsületesek, szorgalmasak, istenhívők – ám éppen ez elől menekül sok törpe más vidékekre.
17
Különleges vonások Két dolog kivétel nélkül minden törpére igaz. Az egyik, hogy a mohasörön kívül semmiféle erjesztett vagy égetett szesz nem hat rájuk. Érzik az ízét, de úgy ihatják, mint a vizet, egyáltalán nem tudnak berúgni tőle – ezért annyira kedvelt a törpék között a mohasör. A másik jellegzetességük, hogy soha, egyetlen törpének sem volt tériszonya, bármilyen magas helyen vannak is, sosem szédülnek, és még a legmélyebb, legszűkebb helyeken sem esnek pánikba. Természetesen vannak közöttük, akik nem szeretnek például sziklák peremére kiállni, de megteszik, ha kell. Az ötbányai törpék számára nagyon fontos a család, és ezt minden lehetséges módon kifejezésre is juttatják. Ruháik színe, szabása, mintája klánonként változik, a hozzáértő szem első pillantásra meg tudja mondani, melyik klán, melyik ág és melyik család sarja a hagyományos öltözéket viselő törpe. Persze ezeket a ruhákat inkább csak ünnepi alkalmakkor viselik, hétköznap csak állandóan viselt családi ékszereik árulkodnak származásukról. Ezeknek az ékszereknek inkább eszmei, mint anyagi értéke van, s fajtájuk, anyaguk, kidolgozásuk és szimbólumaik családonként változik.
18
Testfelépítés A gnómok magassága általában 10-20 cmrel haladja meg a törpékét, tehát körülbelül ugyanennyivel alacsonyabbak az embereknél és elfeknél. Karjuk és ujjaik arányaiban hosszabbak, mint az utóbbi két fajnál, és hüvelykujjukon eggyel több ízület van. Ritkán fordul elő, hogy egy gnóm elhízik, rendszerint inkább soványnak tűnnek. Szemük fejükhöz képest nagyobb, akárcsak fülük.
Előfordulás A gnóm elég nyughatatlan fajta, s bár sokkal jobban kedvelik a városokat, mint a vadont, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy egy-egy letelepedett nagycsalád következő generációja egyszer csak felkerekedjen, és új várost keressen, amit megismerhet. Így aztán gnómokkal gyakorlatilag minden településen találkozhat az utazó. Legnagyobb számban Vörösdombon élnek, második legnagyobb kolóniájuk pedig Távolrévben telepedett le. Emögött azonban alig maradnak el számban azok a családok, akik Ötbánya Felvárosának lakói. Legtöbbször szoros közösségben együtt élő nagycsaládokat alkotnak, ahol bonyolult rokoni szálak fűznek egymáshoz mindenkit. Sajátos kialakítású házaikban órákig tévelyeghet az idegen, míg egy épp ráérő gnóm ki nem vezeti a labirintusszerűen egymásba nyíló szobák és folyosók útvesztőjéből. Ilyen esetben hamar megtanulható, hogy egy gnóm útmutatása legalább annyira érthetetlen, mint amennyire pontos. Egyedi világszemléletük miatt bizonyos kifejezéseket más értelemben használnak, mint a többi faj, és olyan dolgokat vesznek magától értetődőnek, ami mindenki más számára teljesen ismeretlen.
19
Szokások
Jellem
A gnómok jellemét nagyon nehéz kiA gnómok e tekintetben egészen egyedülállóak, ugyanis bárhol éljenek ismerni. Sosem tudhatja rajtuk kívül is, szokásaik éppen annyira különböznek a körülöttük élő más fajokéisenki, hogy milyen indokok alapján tól, mint a máshol élő gnómokétól. Csakhogy míg egy ember, elf vagy döntenek és ítélnek. Ritka közöttük törpe számára ezek a szokások mindörökre érthetetlenek is maradnak, az, akit maguk a gnómok állítanak bármilyen buzgón is igyekezzenek elmagyarázni őket a segítőkész gnóbíróság elé , olyan viszont meglehetőmok, addig egy teljesen idegen gnóm pillanatok alatt megérti és átlátja sen sok akad, akit más fajok bíróságai a legképtelenebb tradíciók jelentőségét is. Egymástól távol élő gnómok ítélnek el, jóllehet ezek többnyire inbeszélgetését hallgatva gyakran csak a „Nahát!”, „Valóban!” és a „Milyen kább bosszantó, csip-csup ügyek, mint érdekes!” kiáltások jelentése világos a többi faj számára. súlyos esetek. Ilyenkor rendszerint nem Mivel képtelenség lenne összefoglalni a gnómok valamennyi szokászokták végighallgatni a vádlottakat, sát, vagy akár csak jellemzőt találni közöttük, a teljesség igénye nélkül mert teljesen bizonyos, hogy néhány felsorolunk néhányat. perc után a legelszántabbak is elvesztik Vörösdombon minden céh vezetője minden második reggel levágat a fonalat. Az ítéletet, ami szinte mindig egy hajtincséből egy keveset, és elégeti. Így bizonyítják, hogy még pénzbüntetés, a gnómok afféle jóindulaalkalmasak a tisztségükre. tú beletörődéssel viselik, mintha Távolrév nagycsaládjaiban minden asszony, aki teherbe esik és megazt mondanák: „Igazán nem bizonyosodik az elkövetkező gyermekáldásról, körbejárja a városfalat várhatjuk el tőlük, hogy megkívülről. Arra a kérdésre, hogy miért teszik, a gnómok csak nevetnek, értsék, hiszen nem születtek mintha valami nagyon tréfásat kérdeznének tőlük. gnómnak! Éppen elég baj ez Ötbánya minden nagycsaládjából egy ügyes kezű szobrász újév napján nekik, nem haragszunk rájuk!” mohasörrel nedvesített kenyérbélből megmintázza az Alvárost. Ezek a Ez a hozzáállás egyébszobrok sosem pontosak, kisebb-nagyobb mértékben eltérnek az Alváros ként is jellemző ezekre valódi alakjától. A letakart alkotásokat aztán méltóságteljes, díszruhába az alapvetően kedves teöltözött követség adja át az Ötök Tanácsának. Talán az Ötök tisztában remtményekre. Általában vannak a gesztus értelmével és jelentőségével, mivel még sosem adták nemeslelkűek és segítőkészek, jelét értetlenségnek az ünnepséggel kapcsolatban. A műveket azonban e vonásaik azonban sajnos még soha senki nem látta elkészítőjükön és a Tanácson kívül, így nehéz általában inkább fokozmegítélni, hogy az Ötök egyszerűen csak úgy tesznek-e, mintha értenék, zák, mintsem csökkentik vagy valóban tudják is, mit jelentenek a szobrok. a megszánt szerencsétleA gnómok 50-70 évig élnek, s mindaddig gondoskodnak az öregekről, nek bajait. míg azok szellemi képességeik birtokában vannak. Addig teljes jogú tagjai a társadalomnak, sőt tapasztalatuk miatt igen megbecsültek. Ha fizikailag már teljesen tehetetlenek is, amíg az elméjük ép, addig gnómnak számítanak, és így is bánnak velük. Ha azonban a kor megzavarja a gnóm gondolatait, elbutul, megőrül, akkor már nem gnóm többé. Ez a felfogás roppant pragmatikus, még ha nem is veszik olyan szigorúan. Amikor nyilvánvalóvá Egy gnómmal kapcsolatban majd’ minden különlegesnek számít, válik, hogy egy öreg már nem tud tisztán gondolkodni, ám a szerkezeteik azok, amik igazán lenyűgözők. A gnómok jó olyan főzetet adnak neki, ami elaltatja, majd megörésze vonzódik valamennyire a gépekhez, hosszú, ügyes ujjaik pedig li. Ezután minden ünnepélyesség nélkül eltemetik. nagy segítséget jelentenek az ilyen szerkezetek összeállításában. Érdekes, hogy a halál kérdésében nagyon is ésszerűen Egy képzett gnómnak nem jelent gondot a legbonyolultabb zár gondolkodó gnómok hatalmas, gondozott temetőket összerakása vagy szétszedése, de épp ilyen lelkesen és különösebb tartanak fönn, amiknek csupán annyi a haszna, hogy gond nélkül épít vízemelőt, ami egész falvakat lát el ivóvízzel, ha oda lehet temetni a halottakat, és jókat lehet sétálni, épp ahhoz támad kedve vagy megtetszik neki a probléma, amivel beszélgetni bennük. hozzá fordulnak. Vörösdombon nagy hagyománya van a különböző szerkezetekkel foglalkozó céheknek, s ez meg is látszik a város védművein. A mechanikában, optikában, geometriában jártas gnómok olyan gépezeteket hoztak létre, amiket mások el sem tudnak képzelni. Egyébként ez az egyetlen dolog, ami minden gnómban közös: Vörösdomb védműveinek működése hétpecsétes titoknak számít más fajok számára. Nem akadt gnóm, aki elárulta volna ezeket a titkokat, bármit is kínáltak neki, bármivel is fenyegették. Azt, hogy a máshol élő gnómok valóban nem ismerik a titkot, vagy csak nem hajlandók elárulni, lehetetlen eldönteni.
Különleges vonások
20
Testfelépítés Az emberek robusztusabb testalkatúak, mint az elfek, és magasabbak, mint a törpék vagy a gnómok. Átlagosan 170-190 cm-re nőnek, arcuk és szemük kerekebb, mint az elfeké, fülük sem hegyes. Változatos szem- és hajszínűek, bár a törpék után rendszerint nekik van a legszembetűnőbb arcszőrzetük
Előfordulás Az emberek az Érkezők legalkalmazkodóbb fajtája. Rosszmájú törpék szerint az ember a legkevésbé képes kitartani a saját elvei mellett, mások még azt is megkockáztatják, hogy míg a törpék például képesek hatalmas barlangokat kivájni, az elfek pedig megélnek a számukra kedves vadonban, az emberek túl lusták és gyengék, hogy a saját igényeiknek megfelelő életteret kialakítsák maguknak, ezért aztán mindenhol és bárhol élnek, ahol lehet. Az emberek közül az, aki egyáltalán töri ilyesmiken a fejét, úgy gondolja, hogy az ember a legnyitottabb faj mind közül, és igényeit alárendeli a szükségnek, ami jelentős áldozat tőle. Bárki bármit is gondol erről, tény, hogy emberek mindenhol előfordulnak. Az összes, Érkezők által alapított városban élnek emberek – kivételt képez Zöldvölgy, ahova még egyetlen faj sem tehette be a lábát az őslakosokon kívül. Az emberek a legnagyobb számban Távolrévben, Sziklaöbölben és Pormederben élnek, de Vörösdombon, Ötbánya Felvárosában is előfordulnak.
21
Szokások Szokásaik terén az emberek igen változatosak, hiszen hagyományaik kevésbé megcsontosodottak, mint az elfeké vagy a törpéké, még ha nem is olyan érthetetlenek, mint a gnómoké. Az emberek legtöbb szokása az adott körülmények között gyakorlatiasnak mondható. Az összes faj közül az emberekbe szorult a legtöbb becsvágy. Közösségeik gyakran szakadnak egymással ellenségeskedő pártokra, csoportokra, ami rendkívül megneAz emberek jelleme a legtöbb más faj hezíti más fajok számára, hogy eligazodjanak közöttük. A számára épp annyira rejtély, mint a gnópolitika és intrika olyan szorosan hozzátartozik az emberi mok vallása. Az emberekben az Érkező közösségekhez, mint a törpékéhez a ércek és sziklák, az fajok minden jellemvonása megtalálható, s elfekéhez a szabad levegő. hogy ebből a kavalkádból melyek lesznek Az emberek között az egyik legjellemzőbb szokás, a meghatározók, azt lehetetlen megjósolhogy vagyoni helyzet alapján ítélik meg a közösség tagjait. ni. Mint szinte minden másban, ebben Egy ember annál megbecsültebb, minél több pénze van. is nagy szerepet játszik az embereknél Általában a közösségben betöltött pozíció is ennek alapján a vallás, amely olyan szerepet tölt be alakul. A vagyonos ember a legtöbbször vezető szerepet náluk, mint a többi fajnál a hagyomány: kap a falu vagy város életében – ezzel persze együtt jár ez alakítja szokásaikat, jellemüket, viaz is, hogy a vezetők döntéseit leginkább a pénzszerzés selkedésüket. motiválja. Az emberek is tisztelik a tapasztalatot, ezért az idősek megbecsülésnek örvendenek. Általában az a dolguk, ha már máshoz nem marad erejük, hogy a pénzügyekben tanácsokkal segítsék az ifjabbakat, vagy különböző mesterségeket tanítsanak. Megfigyelhető a gnómokéhoz hasonló viselkedés is: ha egy öreg már nem tud tisztán gondolkodni, elveszti a megbecsülést – a gnómokkal ellentétben azonban ugyanez a sors vár azokra az idősekre is, akik magatehetetlenné válnak. Ezeket az embereket Az emberek egyik igazi különlegessége a kiismerhetetlenség. a félork gyerekekhez hasonlóan rendszerint Akárhány városban, akárhány emberrel találkozik is az utazó, elkülönítik és elzárják a közösségtől. A legazok mind másként gondolkodnak, másként éreznek, másként többször nem is törődnek velük többet, csak viselkednek és másként beszélnek. Nincs olyan közös gyökerük, a gondozásukkal foglalkozó céh tagjai. mint a többi fajnak, ezért a többi Érkező faj kissé lenézően Az emberek – akik általában 50-70 évig „rövid emlékezetűnek” szokta nevezni az embereket, akik élnek – temetési szokásai is változatosak. A elfelejtették igazi hagyományaikat és származásukat. tenger mellett élők gyakran dobják a holtMeg kell említeni, hogy az emberek olyan vonzalmat éreznek testeket a vízbe, a földművesek általában a pénz és az értékek iránt, ami egy másik fajra sem jellemző. eltemetik halottaikat, de olyan falu is akad, Ezt a tulajdonságukat gyakran kihasználják, ami kölcsönös ahol az elhunytakat elégetik. Az, hogy mimegelégedettséghez vezet – az emberek olyasmit kapnak, ami lyen vallási szekta befolyása érvényesül a csak számukra fontos, és olyasmiket adnak cserébe, amit csupán környéken, gyakran meghatározza a temetés a többi faj becsül meg, mint például a művészi alkotások. mikéntjét. Az emberek legjobban kihasználható különlegessége nem más, mint csillapíthatatlan hatalomvágyuk. Ez olyan tulajdonság, ami más fajokban nagyon ritkán található meg, s kiszámíthatóvá és manipulálhatóvá teszi az embereket, amit a többiek ki is használnak, ha szükségesnek látják.
Jellem
Különleges vonások
22
A
tündérek faja már nagyon régen eltűnt. Az ötödik Érkező faj tagjai alig félméteres, testalkatukat illetően leginkább az elfekre hasonlító lények voltak, akik szitakötőszerű szárnyakkal születtek. A legendák azt tartják róluk, hogy képesek voltak repülni, s ezt a vadon mélyén, alig megközelíthető helyre épült furcsa építményeik is megerősíteni látszanak. Ezeket kaptárváraknak nevezték el a felfedezők, mert úgy néznek ki, mint erődszerűen megerősített, gigantikus méhkaptárok. Ha az emberek vagy a törpék felfedeznek egy ilyet, nem sokáig marad meg, mert a kíváncsi kutatók – mivel máshogy nem férnek hozzá a belsejéhez – a legtöbbször szétrombolják a kaptárvárat, hogy a titkokhoz és kincsekhez jussanak. A tündérek alkotásainak ára csillagászati, bár tárgyaik nagy része csupán dísznek jó. Sokan meg vannak győződve arról, hogy a tündérek természetükből fakadóan mágikus lények voltak, s minden tárgyuk át van itatva varázserővel. Ezt a hitet csak táplálja, hogy egy-egy előkerült tárgy után szinte hisztérikus marakodás szokott kitörni az emberek között, nemritkán gyilkosságokkal és titokzatos eltűnésekkel. Persze a legenda hihetőségét némiképp cáfolja, hogy a törpék és a gnómok között nyoma sincs az efféle viselkedésnek, noha ők is fokozott kíváncsisággal viseltetnek a tündérleletekkel kapcsolatban. Egészen más a helyzet, ha az elfek bukkannak rá egy kaptárvárra. Ebben az esetben a dologról senki sem szerez tudomást, és az elfek mindent megtesznek, hogy a hely érintetlen és felfedezetlen maradjon. Ezt egyesek az elfek békés természetének tulajdonítják, de vannak, akik valami mást sejtenek a háttérben. Némelyek azt is megkockáztatják, hogy rokonságot feltételeznek az elfek és a néhai tündérek között, mások az elfeket teszik felelőssé a tündérek pusztulásáért, akik így vezekelnek tettükért. Az igazság valószínűleg sosem derül ki, mert az elfek éppúgy viselkednek ebben a témában, mint például a linessa kérdésében – egyszerűen tudomást sem vesznek az idegenek érdeklődéséről.
23
A tündérek eltűnése láthatóan nem az egyik pillanatról a másikra történt, az eddig felfedezett kaptárvárak jó része teljesen üres volt, mintha a tündérek tervszerűen kiürítették volna őket. Egyesek úgy vélik, ezeket az apró lényeket hatalmas ellenség pusztította hosszú időn át, mások szerint átok végzett velük, ami megakadályozta, hogy gyermekeik szülessenek. A vad találgatások azonban nem állnak meg itt: olyan elképzelések is vannak, hogy a tündérek halálukkor egyszerűen semmivé válnak, és ezért nem találnak soha a felfedezők nyomokat. Ha ez utóbbi mítoszt nem is vesszük komolyan, akkor sem tudunk eleget ahhoz, hogy el lehessen dönteni, vajon a tündérek valamilyen ismeretlen ellenség elől vonultak-e vissza, vagy egyszerűen túl kevesen maradtak, és elhagyták a feleslegessé vált kaptárvárakat.
24
Fe’lfajok Az őshonos fajok közül az orkok valamilyen ismeretlen okból valamennyi Érkező fajjal képesek utódot nemzeni. Ez az önmagában figyelemre méltó tény rengeteg bajt és szenvedést is eredményezett: a félig ork, félig ember, elf, törpe vagy gnóm gyermekeket az emberek és törpék gyakran születésük után azonnal megölik. A gnómoknál ritkább az ilyesmi, de amint azok felserdülnek, az addig is elkülönítve nevelt gyermekeket elküldik. Vörösdombon nem tűrik meg őket, Ötbánya és Távolrév pedig egyáltalán nem biztonságos számukra, így ezek a szerencsétlenek, ha valami csoda folytán életben is maradnak, általában mogorva, vad, magányos lényekként élnek. Ork nemzőjük tulajdonságai általában jó hallás, látás, karmos kéz stb. formájában jelentkeznek, természetük pedig hajlamos az erőszakra, bár azt nehéz eldönteni, vajon az életük vagy származásuk felel-e ezért. Felnőve gyakran alkalmazzák őket zsoldosként, felderítőként, de sosem bíznak meg bennük teljesen. Túl kevesen vannak, túl bizalmatlanok, túl vadak ahhoz, hogy önálló fajról beszélhessünk esetükben. Saját kultúrának vagy vallásnak nyoma sincs. Többségük előbb-utóbb választ magának patrónust, gyakori, hogy a maguk módján az elfek Erdőszelleméhez imádkoznak. Ugyanannyi ideig élhetnek, mint az Érkező fajok általában, de nagyon ritka, hogy bármelyikük természetes halált haljon. Egészen más sors jut osztályrészül azoknak a félorkoknak, akik elf közösségbe születnek. Az elfek nem tekintik megvetendő korcsoknak ezeket a gyermekeket, s igyekeznek őket a közösség részeként felnevelni. Nem tagadják előttük származásukat, sem pedig fogantatásuk körülményeit, de nem éreztetik velük, hogy neheztelnének ezért. Az elfek világszemlélete nagyon természetközeli. A ragadozó és a préda viszonya, a falkán belüli rivalizálás a vadonban mentes minden alantas érzelemtől, olyan szükségszerűség, amit el kell fogadni. Az orkok is ragadozók, tehát teszik a dolgukat, még ha értelmesebbek is, mint a legtöbb állat. Így aztán, vélik az elfek, ha a ragadozó lecsap a falujukra, vagy meg tudják védeni magukat, vagy zsákmányul esnek – ez a természet rendje. Ezt a felfogást igyekeznek az ork támadások után született félvérekbe is belenevelni, ám ork nemzőjük erőszakos természete gyakran kiütközik ezeken a lényeken, s nem ritka, hogy végül a vadonba menekülnek. Sokan azonban több-kevesebb sikerrel beilleszkednek szülőfalujuk közösségébe, és gyakran híres vadász vagy harcos lesz belőlük. Hasonló a helyzet az orkok között született félorkokkal is. Bár ezek szinte mindig rabszolgaként elhurcolt nőktől születnek, a horda nem tesz különbséget. Ha gyengébb fizikumuk ellenére képesek megállni a helyüket, ezekből a félorkokból, intelligensebbek lévén a többieknél, gyakran sámán vagy vezér lesz. Egy-egy támadás túlélői persze ezekről is beszámolnak, így a félorkok megítélése egyáltalán nem kedvező az Érkező fajok körében. Bár meglehetősen ritka a természetes halállal eltávozó félork, mégis úgy tűnik, hogy az Érkező származású szülő élethosszát örökölték rövidebb életű ork nemzőjükkel szemben.
25
A legnépesebb, s egyben legújabb félfaj létét sok titok és értetlenség övezi. Hosszú időn keresztül tartotta magát az a nézet, hogy az Érkezők fajai nem keveredhetnek, s noha volt rá példa, hogy más fajúak éltek együtt, gyermekáldás nem kísérte e frigyeket. Ám a nézet végül mégis tévhitnek bizonyult. Nagyon ritkán, s ismeretlen okból, az emberek és elfek nászából mégis születhet gyermek. Senki sem sejti – vagy legalábbis gondosan titokban tartja, hogy birtokában van a tudásnak –, miként lehetséges, hogy sokezer alkalomból egyszer ember és elf közös utódnak ad életet. Azonban bármilyen ritkák is az efféle gyermekek, a félelfek rövid időn belül mégis a legnépesebb félfajjá váltak. Ők ugyanis mindhárom rokon fajjal – ember, elf, félelf – képesek utódot nemzeni, s a gyermek mindig egyenlő mértékben viseli magán a két faj jellegzetességeit. Ember szülőjétől nehezebb, vastagabb csontozatát és a nyughatatlanságot, elf felmenőjétől pedig a hegyes füleket és a természetben oly hasznos ösztönösséget örökölte. A félelfek magassága változó, a legtöbben valamivel magasabbra nőnek, mint az elfek, és termetre inkább embernek nézni őket. Vékonyabb szálú hajuk, világos, alig látható testszőrzetük és elsősorban fülük alakja azonban közelebbről elárulja származásukat. Nagyon hamar önállóvá válnak, ebben inkább az emberekre hasonlítanak, de saját fajukkal kapcsolatban a elfekére hajazó összetartás él bennük. Közösségeik gyorsan gyarapodnak, és általában a lehető leghamarabb igyekeznek függetlenek lenni. Számtalan falu akad, amelyet szinte kizárólag félelfek laknak. Nehezen fogadnak be maguk közé kívülállót vagy más fajt, de az átutazóban lévő félelfekkel szemben mindig barátságosak és segítőkészek. Úgy tartják, hogy őket, mint a legfiatalabb fajt, csupán fajtársaik érthetik meg, az Érkezők nem. Ami az őshonos fajokat illeti, ők ugyanúgy viszonyulnak a félelfekhez, mint az Érkező fajokhoz, így nem sok lehetőséget hagynak számukra. A félelfek a városokban is inkább egymás társaságát keresik, noha itt az összetartás és az elkülönülés sokkal kevésbé hangsúlyos. A városok nem kifejezetten a félelf közösségek terepei. Mint a többi félfajt, őket is gyanakvás és kíváncsiság veszi körül, ráadásul a félelfek örököltek valamicskét az elfek természetszeretetéből is, így kevésbé érzik otthon magukat a kőfalak mögött. A félelfek élete olyan hosszú, mint az elfeké. Az öregekkel is némiképpen hasonlóan viselkednek – addig gondozzák őket, míg azok életben vannak, ám nem segítik át őket a másvilágra, vállalják az ápolásukkal járó terheket, s nem titkolják, hogy úgy érzik, ez a gondoskodás a többi faj fölé emeli őket.
26
Távolrév az Érkezők legnagyobb városa. Széles-öböl partján fekszik, melyet két oldalról természetes bástyaként két sziklás hegy határol. A szárazföld belseje felé tágas síkság terül el, amit a város közvetlen közelében szántóföldek és irtások borítanak, távolabb pedig több napi járóföldre nyúló erdő. Északkelet felé alacsony dombok emelkednek, melyek bányákat rejtenek.
Lakosság Távolrév a legvegyesebb népességű város, valódi olvasztótégely – megtalálható itt a törpék néhány klánja, az elfek több törzse, a gnómok nagycsaládjai, és persze emberek is szép számmal; s ez utóbbiak vannak többségben. A városban nagyjából huszonhétezer lélek él, rajtuk kívül a Távolrév környékén lévő apró falvak lakóit és az elfek közelben élő törzseit is a város polgárai közé számítják.
Történelem
Távolrévet az Érkezők alapították a Hosszú Menekülés végén. Erről a nemzedékeken át tartó vándorlásról már csupán legendák maradtak fenn. A mítosz úgy szól, hogy miután a fajok ősei a mennyei Thrillionból a földre zuhantak, a vadonban találták magukat, és hamarosan szörnyek hordái támadtak rájuk. Az ősök varázserejükkel megvédték magukat, és elűzték a támadókat, ám tudták, hogy a végtelenségig nem tarthatnak ki, ezért elindultak, hogy új hazát keressenek maguknak. Ezt az időszakot nevezik Hosszú Menekülésnek. Az ősök közül a gnómok, törpék és elfek már mind találtak maguknak hazát, csak az emberek és a többi faj legnyughatatlanabbjai keresték tovább a helyüket, míg végül megpillantották a tengert, és tudták, hogy tovább nem menekülhetnek. Ekkor egy elkeseredett csatában legyőzték az őket üldöző szörnyeket, majd letelepedtek és megalapították Távolrév városát.
27
A város Távolrév a biztonság és bizonytalanság városa. Vastag falak, vaskapuk és rácsok, erős házak, szűk utcák jellemzik, amik tágas, kerek terekbe torkollanak, amelyek jól védhetők. A Kikötőnegyed, a Fellegvár és a Kereskedőnegyed határán is falak állnak, hogy ha ellenség jutna a városba, újabb és újabb akadályokba ütközzön a belső védvonalaknál. Távolrévet még soha senkinek nem sikerült meghódítania, és a külső városfalon is csupán egyetlen ostrom idején jutott át ellenség. Ha szóba kerül a dolog, az igazi távolrévi mindig hozzáteszi, hogy ezt is csupán árulásnak és bűbájnak köszönhetik. A Kikötőnegyed a parton terül el, közvetlenül mögötte található a Fellegvár, amely erődítményével Távolrév leggondozottabb részét, a Nemesnegyedet illetve a Kikötőt védelmezi, végül a népes Kereskedőnegyed következik, amelyet a városfal határol. A negyedek több – összesen huszonegy – kerületre oszlanak. Minden kerület élén tanácsos állt, ők alkották a Városi Tanácsot, amely a város legfőbb törvényhozó szervezete volt. Húsz kerületben a legbefolyásosabb és legnagyobb hatalmú család vezetője kapta meg a címet, a huszonegyedik kerület tanácsosát azonban a többi húsz tanácsos választotta, mert a Belsőváros tanácsosa egyben a Városi Tanács feje, Távolrév vezetője is volt. Sokáig irányították így viszonylagos nyugalomban Távolrévet, azonban egy nap az egész Tanácsnak nyoma veszett. Mielőtt kitört volna a káosz, egy korábban elűzött uralkodó leszármazottja vette át a hatalmat, s kinevezte magát helytartónak. Hogy volt-e köze a Tanács eltűnéséhez, sosem derült ki, az viszont nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az effajta kérdéseket feltevők nem számíthatnak hosszú életre. Amíg a Városi Tanács hozta a törvényeket, az irányítása alá tartozott a városi őrség is. Ez a szervezet felel Távolrév kül- és belbiztonságáért, s előbbi feladatuknak szinte mindig maradéktalanul eleget is tesznek, a belső ügyek intézésében azonban már nem jeleskednek. A Tanács eltűnésekor sokan remélték, hogy az őrség megtalálja őket, vagy legalább
28
a felelősöket. Az emberek meglepetésére azonban gyorsan megalakult az új őrség, a régi pedig – a pletykák szerint - idővel a helytartó szolgálatába szegődött. A vélemények megoszlanak arról, vajon a rend fenntartása vagy az árulásban való részvételük elleplezése volt-e az indok. Van a városnak két olyan kerülete, ahol az őrség szinte tehetetlen. A Nemesnegyedben található Kisasszonyliget az elfek felségterülete. Hivatalosan ugyan nem képez különálló egységet, mivel az elfek többsége a városon kívüli erdőben lakik, azt viszont senki sem tagadhatta, hogy szükség van egyfajta közigazgatási központra, ezért a Tanács hallgatólagosan átengedte a kerületet az elfek vezetőinek. Ez meg is látszik rajta, mivel a terület leginkább hatalmas parkra emlékeztet. Az elfek nem tiltották ki innen a látogatókat, de mindenkinek be kell tartania az általuk hozott szabályokat. Ezzel a Tanács biztosította a jó kapcsolatot a városnak komoly biztonságot jelentő törzsekkel, akiknél keresve sem találhatna jobb felderítőket. A helytartó mindeddig nem tett semmiféle lépést, hogy az elfek jogait megnyirbálja, így a Kisasszonyliget vezetői sem vettek tudomást a hatalomváltásról. A másik „törvényen kívüli” kerület a Dög-zug. A város szegényei, akinek máshol nem jutott hely, szép lassan kezdtek beszivárogni a kerületbe. Őket követték a koldusok, majd a bűnözők, s végül a környék már a Városi Tanács idején olyan kaotikussá és életveszélyessé vált, hogy az őrség csak teljes
erővel, talpig páncélban és összehangolt támadás esetén lépett be. Ilyenkor természetesen véres rendet vágtak az ellenállók között, ám magányos járőrosztag már évek óta nem lépett a Dög-zugba. A Pockoló a törpék kerülete. Itt nincs szó bűnözésről, egyszerűen szép lassan ideköltöztek, beszivárogtak a törpék klánjai, és a maguk ízlése szerint alakították át a kerületet. A házak többségét átépítették, hogy kényelmesebbek legyenek a más mértekkel rendelkező törpék számára, és alaposan kibővítették őket – persze lefelé. A gnómok sem jelentenek problémát, bár nagycsaládjaik a többi fajnál is szorosabb közösségekben élnek együtt, számuk azonban meglehetősen csekély, így néhány tömbnyi többemeletes, kaotikusan összeépített ház elegendő a számukra. Ebben a labirintusban azonban már csak az igazodik el, aki egész életét ott töltötte, és persze gnómnak született.
Általában az őrség sem értesül arról, ami ebben az épületszörnyben történik, így aztán nincs okuk beavatkozni. Távolrévben az egyes fajok többé-kevésbé megőrizték mind szuverenitásukat, mind a rájuk jellemző vonásokat. A törpék alacsony, földszintes házakban laknak, amelyek több emeletnyi mélységben nyúlnak a föld alá. Az elfek kerülete olyan, mintha árnyas erdők nőttek volna a falakon belül, s házaikat alig lehet észrevenni. A gnómok a legvadabb építészeti stílusokat keverik saját „épületeikben”, az emberek kerületeit azonban a célszerűség jellemzi, ahol a védhetőség a legfőbb szempont.
Kereskedelem
Távolrév kereskedelmi élete igen sokszínű. Erős védelem alatt álló karavánok járnak rendszeresen Ötbánya, Sziklaöböl és titokban Vörösdomb piactereire, hogy ércekért, élelemért, állatokért cserébe fegyvert, szerszámokat, gépeket, edényeket, szövetet és más egyebet hozzanak. A város körüli földeken termő gabona, a legelőkön tartott nyájak és a tengerben fogott hal a város élelmiszerszükségletét teljesen kielégíti. Vasat az északkeleti Delejes-dombokból bányásznak. Nagy a kereslet viszont az üveg és a finom ékszerek iránt, s Távolrévben nagyon jó áron lehet eladni a són kívül bármiféle fűszert, mert úgy tűnik, egy titokzatos betegség egyszer s mindenkorra kiirtott minden fűszernövényt a város körüli földeken, s azóta sem járt sikerrel senki, aki újra megpróbálta termeszteni őket. A távolrévi gwuffok általában igen keresettek a többi városban, így ezekből komoly bevétele származik a településnek. Távolrévben a legnagyobb hiánycikk a szövet. Bármiféle ruhaalapanyagot csupán importból tudnak beszerezni, a városban egyedül a bőr áll rendelkezésre, de ez messze nem elégíti ki sem a szegényebb, sem az igényesebb réteg igényeit. Mindezek ellenére Távolrév kereskedelme kiegyensúlyozott, jó ideje nem volt példa arra, hogy fennakadás legyen az ellátásban, kivéve ostrom idején, de egyik támadás sem tartott annyi ideig, hogy a Tanács által gondosan felhalmozott készletek kifogyjanak.
29
Vallás Távolrév vallási szempontból meglehetősen vegyes képet mutat. Annyiféle nép él egymás mellett, annyiféle istent és hatalmat tisztelnek, annyiféle eredetmítosz és legenda, elképzelés és hit él összezárva, hogy óhatatlanul hatással vannak egymásra, ezért Távolrévben éppúgy megtalálható az elf természetszellemeknek szentelt fák, források kultusza, mint a törpék sziklaszentélyei vagy az emberek templomai. A vallások itt rendszerint kétféleképpen hatnak egymásra – vagy összekeverednek, vagy összeverekednek. Az elfek, törpék és gnómok lakta részek ebből a szempontból kissé nyugodtabbak, baj rendszerint csak abból származik, ha egy-egy szakadár a fejébe veszi, hogy megtéríti a tévelygőket. Az elfek vallása tucatnyi természetszellemet ismer, ezek közül a legnépszerűbbek a Fa, a Forrás, a Szél és a Tó. Kívülálló számára ezek gyakran nagyon hasonlítanak, pedig semmivel nem úgy megsérteni egy mélyen vallásos Tó-hívőt, mint ha összekeverik egy Forrás-hívővel. Általában az elfek szertartásai is hasonlóképpen érthetetlenek maradnak mások előtt, mint ahogy az is, hogy a tizenkét szellemből miért csak tizet hajlandóak megnevezni. A maradék két szellemnek a neve is tiltott, s még azt sem sikerült tisztázni, hogy azért, mert annyira szent, vagy mert annyira megvetetendő a kultuszuk. Az elfek erről egész egyszerűen nem beszélnek, ha valaki rákérdez a dologra, egyszerűen figyelmen kívül hagyják a szavait – rosszabb esetben úgy kihajítják, hogy a lába sem éri a földet.
30
A törpék három hatalmat tisztelnek, a Sziklát, az Ércet és a Magmát , általában egyszerre mindhármat, bár minden törpe választ magának fő patrónust. Sziklaszentélyeiket egyenlő oldalú háromszög alakban építik, mindhárom sarokban egy-egy isten szobrával. A fő patrónus mindig az észak felé mutató sarokban áll, s ez a tájolás szent és sérthetetlen. A gnómok vallása még gépeik felépítésénél is érthetetlenebb. Eddig még senkinek nem sikerült kiderítenie, pontosan milyen az általuk imádott felsőbb lény, vagy hogy miben nyilvánul meg, sőt az is homályos, hogy követői mit várnak tőle. A gnómok többsége otthon van a filozófia tudományában, s hosszas, ámbár furcsa módon cseppet sem indulatos vitákat folytatnak istenük mibenlétéről. Egyáltalán nem kezelik titokként a hitüket, a legtöbb más fajú érdeklődő néhány órányi diskurzus után mégis zúgó fejjel szokta feladni a gnóm vallás megértésre irányuló erőfeszítést, mert az ilyen viták percek alatt leszűkülnek olyan aspektusok részletes tárgyalására, mint például az a kérdés, hogy vajon a mechanika alapelvei egy rugó teljes kinyúlásának állapotában ellentmondhatnak-e az isteni beavatkozás elvi lehetőségének. Mivel ennek jelentőségét a gnómokon kívül senki sem érti meg, ezért a vallásuk iránt fel-fellángoló érdeklődés rendszerint igen hamar elhamvad. Annyi azért valószínűnek látszik, hogy a gnómok nem egy pontosan leírható istent imádnak, hanem magát a fogalmat, és ezen belül mindegyikük kialakítja magának a saját, személyre szabott istenét, de ennek pontos mibenléte a gnómokon kívül mindenki más számára homályos. Az emberek vallása egy fő irányzat és több kisebb-nagyobb csoport köré szerveződik, amelyeknek mindegyike sziklaszilárdan hiszi, hogy az övé az egyetlen igaz út. Ezek közül az elsők voltak a Thrillion Kapui egyházának hívei. Jelenleg ők vannak a legtöbben, és azt hirdetik, hogy a hívek elsődleges feladata a mennyei Thrillionba való visszatérés, mégpedig úgy, hogy az Érkezők útját járják. Sajnos nagyon kevés legenda, mese maradt csak fenn az Érkezők tetteiről, s ezek értelmezése bizony tág teret hagy a vezetők számára.
Mágia Távolrévben valaha nagy tisztelet és félelem övezte a varázslókat. Szerencsére a mágiaapály előtt sem voltak sokan, ezért a mágikus összecsapások és bűntények száma meglehetősen alacsony maradt. Mára persze ezek is inkább csak mesék, mint valódi problémák. Az a néhány szerencsétlen, aki varázslónak vallja magát, inkább vásári mutatványos, mintsem valódi erővel bíró mágus, s akár egy vacsoráért is előadja szegényes repertoárját. Legtöbbjük még csak nem is jó, általában kontárok, szemfényvesztők, vajákosok, esetleg egy-két egyszerűbb sámántrükköt lestek el odakint a vadonban. Ezek a „varázslók” általában olyan kalandorok, akik a rengeteget járták felderítőként, fizetett zsoldosként, kincsvadászként – és rajtavesztettek. Fél kézzel, fél lábbal, átszúrt tüdővel már nem nagyon tudták volna megkeresni a betevőt, ezért letelepedtek a városban, és az összeharácsolt tudásmorzsák segítségével tartják fenn magukat. Említést érdemel még a Hetek Társasága. Ez a hét varázsló a Városi Tanács szolgálatában állt, és kizárólag védelmi feladatokra alkalmazták őket. Ők feleltek a katonák által – igen ritkán – használt varázstárgyakért, illetve ostrom idején a falak ellen indított mágikus támadások kivédéséért. Ritkán vallottak kudarcot, és nagy tiszteletnek örvendtek. A mágiaapály éjjelén azonban eltűntek a városból, és többé soha senki sem hallott róluk. Az utóbbi időben terjedni kezdtek a pletykák, hogy a Távolrév környékén portyázó szörnyek sámánjai képesek varázsolni. Néhány túlélő zsoldos arról számolt be, hogy ezek a sámánok tüzet idéztek, vihart, szelet támasztottak – persze kevesen vannak, akik bedőlnek az efféle dajkamesének, amellyel néhány gyáva alak a kudarcait próbálja leplezni.
31
Céhek, klánok szekták Távolrév lakosainak döntő többsége valamely céh, klán, vagy legalább egy szekta tagja. Mintha ki nem mondott elvárás lenne, hogy aki eléri a felnőttkort, annak egy szervezet tagjává kell válnia. Mindemellett, vagy talán éppen ezért, a város gazdaságának, védelmének, közigazgatásának jelentős részét eme szervezetek adják. Bár a Tanács – s eltűntével a helytartó – a legfelsőbb döntéshozó testület, mellette számos kisebb hatalmú, de befolyásos társaság működik. Ilyen például a Céhek Köre, amely a termelést és kereskedelmet irányítja. Tagjai a város nagyobb céheinek vezetői, és tulajdonképpen ők határoznak arról, hogy milyen árucikkből mennyi készüljön Távolrévben, az hová kerüljön, és milyen áron. Ők engedélyezhetik egy-egy új céh megalapítását, döntenek céhek közötti vitás ügyekben, és tanácsadóként működnek a Tanács mellett. A klángyűlés meglehetősen ritka esemény, de nem példa nélkül való. Végveszélyben, nagy szükség esetén, ellenséges támadáskor összehívható, hogy a klánok egységesen léphessenek fel a veszedelem ellen. Ezen kívül azonban – bár Távolrév katonai erejének jelentős részét a fegyveres, harcoló klánok adják – rendszerint mindenki teszi a dolgát, sütögeti a saját pecsenyéjét, és a klánok közötti villongás sem ritka. A különféle szekták rendszerint csak a bajt keresik. Nem ritka, hogy vallási meggyőződésük fanatizmusba csap át, és olyankor elég egy apróság, hogy csetepaté robbanjon ki. Rengeteg van belőlük, minden faj minden vallásának létezik jó néhány irányzata. Ezek összeszámlálásához egy élet is kevés lenne, ezért ezt a Tanács, sőt a jelentősebb egyházak vezetőiből álló inkvizíciós szék sem erőltette, s úgy tűnik, a helytartó sem pazarolja rájuk az idejét. Számára éppen elég az is, ha sikerül a szekták között rendet tartani. Van néhány feltétel azonban, amely e rengeteg különböző szervezetre mind vonatkozik, s amelyeknek betartása szavatolja létjogosultságukat. Minden döntéshozó testület megszabta azokat a feltételeket, amiket teljesíteni kell ahhoz, hogy a céhet, klánt vagy szektát a város falain belül elfogadottá nyilvánítsák. A Tanács ezen felül ragaszkodott ahhoz, hogy minden jóváhagyott szervezet rendelkezzen házzal a városban, valamint fizessen adót, a helytartó pedig, miután megtekintette a beszedett adókat, úgy döntött, nem változtat a törvényen. Elfogadott céhet, klánt vagy szektát – tehát olyan szervezetet, amit nem üldöznek a városi őrök, illetve nem nézik tétlenül, ha a tagokat zaklatják, kirabolják, lemészárolják – csak ezekkel a feltételekkel alapíthat bárki is. Távolrév állandó haderejének zömét a városi őrség adja. A falakat törpe mesterek, a védműveket gnóm mérnökök alakították ki. A város kiadásainak oroszlánrészét ezek építése és karbantartása teszi ki. Az őrség nagy része gyalogosokból áll, ám van néhány egység gwuffos őr is. Ők általában hírvivők, futárok, felderítők, de aki már látott egy ütemre vágtató, lándzsát szegező, rohamozó gwuffos őröket, az tudhatja, hogy csatában is jó kitérni előlük.
Haderő
32
Ötbánya a Vaspajzs-hegységben található, nagyobbrészt a föld alatt. Csupán néhány jól őrzött hágón keresztül lehet megközelíteni, az Alváros pedig mindeddig bevehetetlennek bizonyult. Tőle északra húzódik a Járhatatlan Hegygerinc, délre pedig a hegység lankái, egészen a Zúgó folyóig.
Lakosság Ötbánya két jól elkülönülő városrészének lakossága teljesen eltérő képet mutat. Az Alvárost szinte kizárólag törpék lakják, míg a Felváros Távolrévhez hasonlóan vegyes lakosú. Az Alvárosban megközelítőleg négyezer törpe Ötbányát öt törpe klán alapította, amelyek nem tartottak azokkal, akik a Zúgó él, a Felvárost másfél völgyében egészen a tengerig vándoroltak, és Távolrévet létrehozták. Az öt klán ezren lakják. feje jósálmot látott, amely hatalmas barlangrendszert mutatott nekik, ahol fajuk átvészelheti a Hosszú Menekülést. Másnap az öt klán felkerekedett, és a vezéreket követve elhagyta a folyóvölgyet, hogy a Vaspajzs-hegység ösvényein kutasson az ígért csodás hely után. Hetekig bolyongtak, újabb és újabb jeleket kapva, egyre fogyatkozva a vidéken élő szörnytörzsek támadásai alatt, míg végül rábukkantak a barlangra. Ide senki nem követte őket, mert a helyi törzsek szent helynek tartották, és úgy vélték, aki belép, halál fia, a törpék azonban túlélték a mérges gázokat, és megalapították itt a városukat.
Történelem
33
A város
A Felváros kezdetben csupán aprócska kitüremkedése volt a mélyben terjeszkedő Ötbányának. Itt éltek azok az elfek, emberek és gnómok, akik nyomasztónak találták a barlangokat, lassanként azonban a törpék szándékosan úgy intézték, hogy a más fajúak a Felvárosban kapjanak szállást. Mára egy jól erődített városka jelzi a felszínen Ötbánya helyét. Minden kőből épült, a barlangokon végzett átalakítások törmelékét használták fel így a törpék, akik mind a mélyben végzett, mind a felszíni munkákhoz óriási segítséget kaptak attól a maroknyi gnóm mérnöktől, akik Ötbánya gépeit tervezték. Az Alváros Ötbánya legtündöklőbb része. Ez furcsának tűnhet, hiszen a föld alatt található, ám a törpék hihetetlen dolgokat varázsoltak a barlangokba. Apró, vékony kürtőkön, kristályok és tükrök segítségével a fényt levezetik a járatokba, és a gnóm mérnökök tervezte rendszer nappali világosságot teremt odalent is. A meleget a kohók és a legmélyebb csarnokok mélyén fortyogó lávatavak szolgáltatják. Kezdetben épp ezek miatt a tavak miatt bizony igencsak kérdéses volt, hogy sikerül-e lakhatóvá tenni az Alvárost. Kétszer is megtörtént, hogy kis híján elöntötte a barlangokat a lávatavak áradása, végül azonban megzabolázták a lávafolyamot, az időről időre fel-feltörő magmát más útra terelték és a felszínre vezették. Ötbánya alatt, a hegyoldalban nem egy ilyen kitörés nyoma látható. Az ötletes gnómok addig mesterkedtek, míg a város egyik délkeleti hegyoldalára is sikerült eljuttatni a lávát, így egyrészt könnyedén megszabadultak az erdőtől, másrészt egy évszázaddal később nagyszerű termőtalaj lett belőle, amin nagyszerű szőlőt termesztenek. Az első és sokáig a legnagyobb barlang a Központi Csarnok volt. Mindent itt építettek fel, ami csak kellett: a házakat, a kohókat, a védműveket. Ahogy az Alváros terjeszkedett, ezek jó részét áttelepítették máshová, ma már csupán a védművek találhatók itt, mert Ötbánya óvatos urai a jó kapcsolat ellenére sem bízzák életüket a felvárosiakra. Akinek sikerülne áttörni a Barlangkaput, az csupán egy jókorára méretezett csapdában találná magát. A Barlangkapu a Központi Csarnok legalsó szintjére nyílik, ahonnan nincs kijárat. A kivezető járatok jó tízméteres magasságban vannak, minden híd, csörlő és emelő odafentről irányítható, és bármikor megsemmisíthető. A Csarnok tetszés szerint vízzel, lávával, kövekkel vagy nyílvesszőkkel árasztható el. Repülő lényekre is gondoltak, amikor óriási hálóvetőket helyeztek el a védelmi berendezések között. Emellett a Központi Csarnokban található a hivatalok egy része, mivel ide érkezik és innen indul az áruk jelentős hányada. Az adó, a nyilvántartás, a raktározás, a szállítás, az elszámolás mind itt bonyolódik.
34
Innen két jelentősebb út vezet egy-egy szomszédos barlangba. Az egyik a termelést végző helyiségeken megy végig, és sorban elhalad a Raktárak Csarnoka, a Vizek Csarnoka, a Föld Csarnoka és a Kohók Csarnoka mellett, majd beletorkollik a Bányák Csarnokába. Itt aztán több kisebb ágra bomlik, és eltűnik a tárnákban, amik a hegyek mélyébe, az érctelérekhez futnak. A kibányászott ércet a Kohók Csarnokába szállítják, ahol olvasztják, ötvözik, kovácsolják, formába öntik vagy egyéb módon feldolgozzák. Ezután a Raktárak Csarnokába vagy egyenesen a Központi Csarnokba viszik. A Vizek Csarnoka tulajdonképpen egy sekély meder, amit számtalan rekeszre osztottak, majd vízzel árasztottak el, és halakat telepítettek bele. A barlangot azóta is folyamatosan friss víz járja át, amit elvezetnek, majd a lávatavakon gőzzé alakítják: ez működteti az óriási fújtatókat, az emelőket és a védművek egy részét. A Föld Csarnoka a legnagyobb barlang. A padlatát óriási munkával teljesen simára vésték, majd a Vizek Csarnokából elvezetett víz egy részét ide juttatták, hogy öntözhessenek vele. A felszínről irdatlan mennyiségű földet hordtak le, hogy alkalmas legyen növénytermesztésre. Ez a legvilágosabb barlang a föld alatti világban, hogy a növények úgy növekedhessenek, mint a felszínen. A szennyvízcsatorna-rendszer is itt végződik, hogy a megfelelő trágyázást megoldhassák.
Kereskedelem
A Központi Csarnokból kivezető másik nagyobb út a lakóbarlangok felé visz. Ezekből öt Ötbánya kereskedelme élénk, de nem túl változatos. van, mindegyik jóval kisebb, mint a Központi Fémeket, fegyvereket, szerszámokat és ékszereCsarnok. A lávatavak, a kohók és a felesleges ket adnak el, cserébe szövetet és élelmet vesznek. Minden mást megtermelnek saját maguknak, és gőz fűti őket, és a lakóházak mellett minden barlangnak részét képezik a fürdőházak, a szóÖtbányában nincs nagy keletje a luxuscikkekrakozási lehetőségek, és a nyitott terek is. Ahogy nek. Az a helyi sajátosság azonban, miszerint az távolodunk a Központi Csarnoktól, úgy lesznek Al- és Felváros közötti áruforgalom is a kereskeegyre csendesebbek, egyre ritkábban lakottak és delem részét képezi – mint minden, ami áthalad egyre előkelőbbek a barlangok. A legbelsőben a Barlangkapun–, azt eredményezi, hogy a kecsupán az Öt Nagy Ház családjai lakhatnak. Ez reskedelmi cikkek sorában az egyik legnagyobb a hely a pompa és a fényűzés csúcsa, ha akarják, tétel a mohasör. E nemes nedű előállítása szoros éjjel is nappali világosság uralkodik a barlangban, együttműködést kíván a felszín és a barlangok köolyan lenyűgöző módon használják fel a prizmák, zött, mert egyes alkotóelemek csak lent, mások csak tükrök és kristályok bonyolult rendszerét, no meg fent találhatók meg. Így aztán a kész mohasör a a lávatavak fényét. Az Öt Nagy Ház az öt alapító Felvárosból az Alvárosba vándorol, ami szavatolja klánból származik, és Ötbányában minden lényea fenti városrész anyagi biztonságát. ges kérdésben az ő szavuk dönt. Ők ellenőrzik a Ötbánya a mohasörön kívül gabonát vesz, nincs bányászatot, a kohókat, a kereskedelmet – gyaugyanis elegendő termőföldje ahhoz, hogy önmagákorlatilag az egész várost. Az Ötök, a Nagy Házak nak eleget termeljen. Cserébe minden kereskedelmi családfőiből álló testület a legfelsőbb döntéshozó partnerének elegendő fegyvert és szerszámot állít elő, és szállít. szerv. Csak kivételes esetben gyűlnek össze közös döntésre, általában mindegyik a maga területét intézi önállóan, mert évszázadok óta széthúzás és bizalmatlanság jellemzi a viszonyukat. Az Ötök mellett tanácsadó testületként működik és egyfajta ütközőzónaként szolgál a Kisebb Házak Ligája, ami olyan házak vezetőiből áll, amelyek a jelentéktelenebb területeket, például az építkezéseket, a raktározást stb. irányítják. Mivel a Nagy Házak valamelyikével állnak laza rokonságban, ezért ők is kiveszik a részüket a Nagy Házak politikai játszmáiból. Az Öt Nagy Ház tanácsterme egy kisebb barlangban kap helyet, ami szintén a Központi Csarnokból nyílik. Itt található még a kereskedelmi központ és Ötbánya Felvárosában minden nép a saját vallását gyakorolja, a piac, bár azt általában nem a bár a helyzet korántsem olyan kaotikus, mint Távolrévben. Az Központi Csarnokon keresztül elfek szinte mind Fa-, Forrás- és Szél-hívők, a többiek kultuszát szokták megközelíteni a törpék. legfeljebb megemlítik a gyerekeknek, de nem gyakorolják. Az emberek döntő többsége a Thrillion Kapui által képviselt elveket vallja, az a maroknyi gnóm pedig, aki a Felvárosban él, a maga módján tiszteli mások számára felfoghatatlan istenét. Az Alvárosban azonban nyoma sincs a felszínen tapasztalható vallási sokszínűségnek. Minden otthonban ott áll az aprócska háziszentély, ami pontos mása a lakóbarlangok egyikében felépített óriási templomnak. A háromszög északi csúcsán a Szikla áll, mert Ötbánya létét, megélhetését és minden más egyebet is neki köszönhet. Az Alvárosban a vallás nem választás kérdése, a hit dogmái az utolsó betűig betartatnak, és súlyos büntetés jár azért, ha valaki nem igazodik a tanításokhoz.
Vallás
35
Mágia
A Felvárosba ritkán téved varázstudó, mert a törpék igencsak rossz szemmel nézik őket: legfeljebb átutazóban állnak meg, de ilyenkor sem hirdetik, kik is ők. Az Alvárosban minden varázstudó pap. Ez az egyetlen formája a mágiának, amit a törpék megtűrnek, sőt meg is becsülnek. Ha a hatalom az égiektől ered, akkor nincs benne semmi tisztátalan, ám a világi mágia az istenek elleni vétek, tartják az ötbányaiak. Furcsa, hogy ennek a meggyőződésnek nyomát sem találjuk az Ötbányán kívül született és felnőtt törpék között.
Céhek, klánok,
szekták
Ötbánya bővelkedik céhekben és klánokban, szekták azonban gyakorlatilag nincsenek. Az ilyesmit az Ötök még csírájában elfojtják. A céhek és klánok az esetek döntő többségében egybeesnek: törpe klán arra a legbüszkébb, ha minden tagja ugyanabban a céhben dolgozik. Mivel a munkamegosztás úgy alakult, hogy minden ház Ötbánya működésének egy részletéért felel, igyekeznek „családon belül” megoldani a munkaerő problémáját. Ötbánya alapításakor a szükség, később pedig a hagyomány alakította így, mostanra pedig szent és sérthetetlen lett ez a felosztás. Egy ötbányai ház számára az egyik legnagyobb szégyen, ha az ifjai másik háznál találnak munkát. Ez egy meglehetősen furcsa, más népeknél nem jellemző szokást is meghonosított: egy törpe családban rendszerint akkor születik gyermek, ha a hosszú távú kilátások szerint szükség lesz a munkájára. Szerencsére ez ma még csak inkább szokás, mint hagyomány, így nem lesz megvetés tárgya a család, ha másként dönt.
36
Haderő Ötbánya hadereje az Öt Nagy Ház hadmestereinek vezetése alatt áll. Minden ház – kicsik és nagyok egyaránt – köteles meghatározott számú katonát felszerelni, kiképeztetni és hadrendben tartani. Mivel a városban szigorúan meghatározott alá- és fölérendeltségi viszony van, amelynek csúcsán a Nagy Házak állnak, az összes ház ezek valamelyikének vazallusa. Az öt hadmester öt hadtestnek parancsol, s az egész várost fenyegető vészhelyzetben vezetőt választanak maguk közül, hogy hatékonyabbak legyenek, de ez nagyon ritka, és leginkább közösen irányítanak vagy felosztják maguk között a feladatokat, és mindenki a saját hadműveleteit irányítja. A sors iróniája, hogy a legutóbbi eset, amikor a hadmesterek összefogtak és vezetőt választottak, akkor volt, amikor egy gyors és határozott csapással átvették a Házak vezetését. A jelenlegi Ötök ezeknek a hadmestereknek a leszármazottai.
Sziklaöböl A Távolrév előtt nem sokkal alapított Sziklaöböl az azonos nevű tengeröbölnél fekszik, Távolrévtől délkeletre. A tenger fölé magasodó sziklatömbre és a belsejében lévő barlangokba épült. A sziklát a Kristály-patak vájta kanyon szeli ketté, a szárazföld felé pedig lépcsősen ereszkedik, míg termékeny síksággá nem laposodik. Ezeken a teraszokon terül el Sziklaöböl felszíni része.
Lakosság Sziklaöböl változó népességű város. Majdnem annyi állandó lakosa van, mint Ötbányának, ám a nagy viharok idején, amikor a hajósok jelentős része hazatér, a lakosok száma megközelíti Távolrévét is. A népesség túlnyomó része ember, rajtuk kívül csak a gnómok képviseltetik magukat említésre méltó létszámban. A tenger közelsége sem a törpék, sem az elfek többségének nincs ínyére, ha meg is fordulnak Sziklaöbölben, csak rövid ideig maradnak.
Történelem Sziklaöböl alapítói az Érkezők azon csoportjához tartoztak, akik nem sokkal a Hosszú Menekülés vége előtt szakadtak el a többiektől. Míg ők egyenesen dél felé indultak, a csapat nagyobb része tovább haladt Távolrév leendő városa felé. A dél felé tartókat azonban valamiért nem zaklatták tovább a szörnyek, így ők viszonylag békében eljutottak egy sziklás, teraszos dombhoz a tengerparton. A dombot mély, meredek völgy szelte ketté, a Kristály-patak rágta át magát a tengerhez a sziklán. Hogy ez nem ment egyszerűen, azt a tucatnyi különös formájú barlang jelezte, amit útja során a puha mészkőbe vájt. A nehezen megközelíthető plató, a jól védhető barlangok és a mély, nyugodt vizű kikötő lehetősége túl csábító volt az Érkezők számára, letelepedtek hát, várost alapítottak, s így kezdődött Sziklaöböl története.
37
A város Sziklaöböl a víz és a föld nászának városa, három jól elkülöníthető részre osztható. A szárazföld felől érkező látogató a szűk, kanyargós, sziklába vésett úton jut el a Kőkapuig. Ez Sziklaöböl szárazföld felé kiépített védelmi rendszerének első állomása. A sziklás terep adottságait kihasználva nehezen megközelíthető, masszív és szilárd falak védik a város felszíni részét, amelyet Platónak neveznek. Itt állnak a hivatalok, a hadsereg épületei, a piac és a lakóházak nagy része, itt zajlik a kereskedelem és a társadalmi élet, ide érkeznek a szárazföldi karavánok, az utazók, a futárok, diplomaták stb. A városrész képét szűk utcák, magas, emeletes házak határozzák meg, kivételt csak a piactér képez, amely hatalmas, rendezett, nyitott tér, ahol több száz árus is kényelmesen elfér. Sziklaöböl már-már kényszeresen rendezett város, s ez a másik két városrészben is megmutatkozik. Az utcák a város peremén épült utakat leszámítva egyenesek, párhuzamosan és merőlegesen futnak, mintha vonalzóval rajzolták volna meg őket. A helytakarékosság már nagyon korán rákényszerítette az itt lakókat, hogy az első ideiglenes építmények helyére egy jól megtervezett város épüljön. Sziklaöblöt sokáig a védelemért felelős hadsereg vezetői irányították, így a város kialakítása az ő merev, katonás gondolkodásukat tükrözi. Más a helyzet a szikla belsejében megbújó Barlangvárossal. Mivel a barlangok nagy részét a Kristály-patak és az esővíz szeszélye vájta ki, tervezettségről ez esetben szó sem lehetett. A különböző méretű, alakú, fekvésű csarnokok nem úgy helyezkedtek el, hogy az itt lakóknak ideális legyen, így kénytelenek voltak ők alkalmazkodni. Amilyen átlátható rend uralkodik a Platón, olyan kaotikus az összevisszaság a Barlangvárosban. A Kristály-kanyon tetejéről letekintve szédítő látvány tárul a szemlélődő elé. A kanyon fala kisebb-nagyobb lyukakkal tarkított, amiket hidak kötnek össze. Ezek a hidak fából vagy kőből épültek, átívelnek a mélységen, más hidakon, s valóságos labirintust alkotnak. A barlangokban raktárak, céhek műhelyei húzódnak meg, amikhez a Kikötőből széles utak vezetnek, s ember legyen a talpán, aki kiismeri itt magát. A harmadik városrész a Kikötő, Sziklaöböl kereskedelmének szíve. Ott, ahol a Kristály-patak a tengerbe ömlik, gigantikus móló húzódik több száz méter hosszan, két oldalán tengerjáró hajók tucatjai köthetnek ki egyszerre. A barlangokból kifejtett kőből épült a mélyvizű öbölben, amely természetes hullámtörője révén biztonságos kikötőként szolgál. A Móló ad helyet a Tengeri Céh épületeinek is, a sziklában az egyik oldalon, alig a tengerszint felett egy sor egybenyíló, apró barlangban pedig a kocsmák, fogadók, bordélyházak, toborzóirodák találhatók. A Móló túloldalán óriási csarnok húzódik, ahol a hajóépítés és -javítás folyik. A várost sokáig a hadsereg vezérkara irányította, ám végül be kellett látniuk, hogy a népesség gyarapodásával az ő szerepük irányító helyett egyre inkább elnyomóvá válik, így aztán a polgárok követelésének engedve azoknak is helyet biztosítottak a Gyűlésen. Nem sokkal később a kétpólusú hatalmi rendszer tovább bővült, ezúttal a céhek képviselőit fogadták maguk közé, így napjainkban a fontos, az egész várost érintő döntéseket a három „kar” közösen hozzza meg.
38
Kereskedelem Sziklaöböl saját kereskedelme jelentéktelenebb, mint az, amit más városok számára bonyolít. Sóból, halból, rákból, kagylóból nem szenved hiányt, sőt ezekből számottevő bevétele van. Egyedülálló módon néhány szörnyfajjal is folytat kereskedelmet, tőlük szerzi be a gyapjasokat, amiknek szőréből a szinte elnyűhetetlen sziklaöbli gyapjúvászon készül. Rengeteg élelmiszert hoznak a hajók Zöldvölgyből, főleg gabonát, hüvelyeseket, zöldségeket és fűszereket. Ötbányából fegyvereket, szerszámokat, vasat és szenet hoznak a karavánok, ám ennek jelentős része továbbvándorol Távolrévbe és Zöldvölgybe, ahogy a zöldvölgyi élelmiszer többségét is továbbszállítják. Sziklaöböl jelentős kereskedelmi flottával rendelkezik. A hajók többsége független kapitány birtokában van, akik a Tengeri Céh megbízásából dolgoznak, és az egész partvidéket bejárják hajóikkal.
Vallás
A vallás nem játszik komoly szerepet Sziklaöböl életében. Amíg katonák vezették, nagyon szigorúan vették, hogy vallási kérdések nem zavarhatják meg a város életét. Ha egy szekta ezt a törvényt megszegte, vezetőit kivégezték, követőiket pedig száműzték, ami többnyire ugyancsak a biztos halállal volt egyenlő. Néhány ilyen véresen komoly intézkedés után a különféle szekták és csoportok vagy meghúzták magukat, vagy önként távoztak. Napjainkban egy ilyen intézkedés kivitelezhetetlen lenne, de az alkalmankénti szigorú megtorlások elegendőek ahhoz, hogy fenntartsák a rendet. Sziklaöbölben megtalálható a Thrillion Kapui egyház temploma, s a Platón és a Barlangvárosban egy-két eldugott szentély, ahol a városba Sziklaöbölben nem látják szívesen a varázslókat. Olyannyira nem, hogy látogató elfek és törpék lerógyakran előfordul, hogy a kapukon sem engedik be őket, ha pedig mégis hatják kegyeletüket a felsőbb bejut valaki, nem ritka, hogy valami mondvacsinált ürüggyel kitessékelik. hatalmaknak, ám sem a város Összecsapásra szinte sosem kerül sor, s ilyen esetekben a katonák mindig irányításában, sem a mindennaroppantul udvariasak, ám puszta létszámuk is nyomatékosítja, hogy a pi életben nem játszik szerepet kérés tulajdonképpen parancs, s nem illendő visszautasítani. Hozzá egyik egyház sem. kell tenni azonban, hogy mindaddig, míg egy varázsló bizonyítékát nem adja a tudásának, békén hagyják. Más szóval Sziklaöbölben egy varázsló addig maradhat, amíg nem varázsol. Teljesen mindegy, hogy fényes nappal a piactéren vagy barlangvárosi szobája mélyén teszi, a katonák hamarosan megjelennek és távozásra szólítják fel. Sziklaöbölben pedig csak egyszer lehet hibázni – aki valaha varázsolt a városban, soha többet nem léphet be. Sokan szerettek volna rájönni, hogyan, mi módon jut mindig, minden mágia a katonák tudomására, de természetesen a titok titok maradt. Sziklaöböl szolgálatában egyetlen varázsló sem áll, s ugyanez vonatkozik a céhekre is. Mágikus tulajdonságú tárgyakat, fegyvereket ugyanakkor előszeretettel használnak.
Mágia
39
Céhek,
klánok, szekták Sziklaöböl legnagyobb, legösszetettebb, legbefolyásosabb céhe kétségtelenül a Tengeri Céh. A kikötőt saját negyedének tekinti – tulajdonképpen teljes joggal. A tengeri kereskedelem és szállítás teljes mértékben a céh felügyelete alatt áll, ahogy a hajóépítés és -javítás is. A tengerészek a céhtől kapják a fizetésüket külön szabályzat alapján, aminek megszegéséért a céh saját bírósága ró ki büntetést. A Tengeri Céh valójában város a városban, s csak olyankor hátrál meg, ha a Gyűlés szembeszáll vele, ezt azonban ügyes taktikával és okos mértéktartással a leggyakrabban sikerül elkerülni. A Céh megrendelései teszik ki a többi szervezet forgalmának felét, ily módon szinte mindenki óvakodik szembeszállni a jólét fenntartójával. A kovácsok, takácsok, bognárok, ácsok legtöbbször a Tengeri Céh mellett szavaznak, a kivételek közé tartozik a kísérők céhe, amely a karavánok és hajók védelmére szerződött zsoldosok toborzásával foglalkozik. Ők sokkal kevésbé függenek a Tengeri Céhtől, mint a kézművesek – persze azok között is akad, aki önállóbb, mint például a fazekasok céhe. Sziklaöbölben nem sok klán található, s ugyanez a helyzet a szektákkal is. A katonai vezetés szerint ezek csak bajkeverők, s amióta a Gyűlésben helyet kaptak a polgárok és a céhek is, ha nem is hasonló szigorúsággal, de ők is osztják ezt a nézetet. Távolrév néhány ambiciózusabb klánja Sziklaöbölbe is eljutott, s velük maroknyi szekta is, ám befolyásuk meg sem közeSziklaöböl hadereje a népességhez képest jelentős. Minden hadra líti a Távolrévben elért szintet, s jórészt fogható férfinak le kell töltenie kötelező idejét a seregben, enélkül a háttérszerepre vannak kárhoztatva. város egyetlen céhénél sem kaphat munkát. Ez egy év kiképzést és három év szolgálatot jelent, tulajdonképpen csak ezután számít valaki a város polgárának. Sziklaöbölben csak gyalogság van, a városnak nincsenek hátasai, tehát valaki vagy a falakon, vagy a hajókon teljesít szolgálatot. A szárazföldi katonák elsajátítják a különféle kézi- és az ostromfegyverek kezelését, míg a tengerészkatonák ugyanezt teszik a hajók fedélzetén. Fél-fél év kiképzés után mindenkit beosztanak valahova, és a következő három évben évente változtatják ezt a beosztást, így a katonák Sziklaöböl minden katonai területén, a városőrségben, a felderítőknél és a tengerészetnél is szolgálnak, hogy háború esetén oda vezényelhessék őket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.
Haderő
40
Pormeder Lakosság
Pormeder városát leginkább emberek lakják, rajtuk kívül csupán néhány vállalkozó szellemű gnóm család él még itt. A törpék nem szenvedhetik a pokoli hőséget, az elfek pedig a növényzet és állatvilág hiányát. A lakosság száma évszázadok óta állandó. A várost tápláló források ennyi lelket tudnak eltartani, így minden külső hatás nélkül is 7-8000 körül állandósult a létszám.
Pormeder Ötbányától északra, a Vaspajzs-hegység északi oldalán húzódó sivatagos terület szélén fekszik. Félnapi járóföldre délre meredek sziklafalakkal kezdődik a Vaspajzs-hegység, bármely más irányba több heti távolságra nyújtózik a sivatag. Pormeder egy jókora, tálszerű mélyedésben épült, amelyet jó néhány sziklataréj szel át. A mélyedés többi részét finom szemcsés homok töltötte fel, amely gyakorlatilag lehetetlenné tesz mindenféle közlekedést. Ám hogy ötvenméternyi vagy tenyérnyi homok van-e az utazó alatt, azt tapasztalt vezető nélkül csak úgy lehet megállapítani, hogy lépéskor derékig süllyed-e a szerencsétlen vagy sem. Ezért aztán Pormeder városát csak vezetővel lehet megközelíteni vagy elhagyni.
Történelem
Pormedret az Érkezők Hosszú Menekülésének elején alapították. A most ott élők ősei már a kezdetekkor sem értettek egyet a többiekkel a követendő útirányt illetően. Választott útjuk azonban nem lett rövidebb, sem pedig békésebb, így jócskán megfogyatkozva érkeztek a ma Pormedernek helyet adó szakadékig. Egyes legendák szerint akkor a szakadék még nem létezett, csak az Érkezők varázshatalma nyitotta, hogy elveszejtsék üldözőiket. Egy még ennél is túlzóbb legenda szerint a szakadék eredetileg egy hágó volt, amely a Vaspajzs-hegység egy nyúlványán vezetett keresztül, s az Érkezők a egész hegyet a homok alá süllyesztették. Állítólag a hegygerincből lettek a Pormederig vezető sziklataréjok, amik manapság a járható utat jelentik a homoktengerben.
41
A város
Pormeder függőleges város. A közeledő nem lát mást, csupán alacsony falakkal körülvett, hosszan és keskenyen elnyúló települést, ám amint beér a falak közé, szédítő, kétszáz méter mély, három kilométer hosszú, harminc-ötven méter széles szakadék tárul elé, amelyben ott pompázik a város. Pormeder utcái a szikla oldalában, belsejében és aljában húzódnak, házai a mélység fölött függnek. Három roppant torony emelkedik ki a mélyből, s hidak százai ívelnek köztük és a szakadék falai között. Aki először jár Pormederben, fel sem tudja fogni, mit lát. A város tulajdonképpen a levegőben van, mintha kifeszítették volna a kanyon két oldala közé. A város három részre oszlik, a kerületek központja a három torony, amelyek a szakadék aljától a felszínig érnek. Hat tucat szintjükön a kerületek közigazgatási központjai, fogadók, boltok, kocsmák, színházak találhatók. A felső tizenkét szint minden toronyban a kerület uralkodócsaládjáé. Saját városrészükben élet és halál urai, együttműködésük pedig csupán jelképes. A Kapu Pormeder legdélebbi kerülete. Ez fekszik a legközelebb a városkapuhoz, innen kapta a nevét is. A többi kerülethez képest kicsi, lakosainak száma csupán a város népességének egyötöde. Bevételét és befolyását annak köszönheti, hogy az egyetlen járható út, amelyen a város megközelíthető, a városkapunál húzódik. A többi sziklataréj kilométerekkel kerüli el a szakadékot, így mindenki, aki ki vagy be szeretne jutni, kénytelen a városkapun – és a Kapun – keresztül menni. Mivel minden forgalom a kerületen át bonyolódik, a vám tisztes jövedelmet biztosít. Erre nagy szüksége is van a városrésznek, mert területén nincsenek források, így kénytelen fizetni a vízért. A Kert a középső kerület, s arról a csodálatos ültetvényről kapta a nevét, amelyet a szakadék alján és falán hoztak létre az itt lakók. A Kert szinte minden lakosa növénytermesztéssel foglalkozik, s bizony irigylésre méltó eredményeket értek el. A gabonát évente háromszor aratják, de a többi terményt is legalább kétszer takarítják be. Legfontosabb növényük az a jelentéktelen külsejű fűféle, amelyből a kitűnő, messze földön keresett dohányt készítik. A kerületnek nincsenek szabad vízforrásai, minden csepp vizet az ültetvények kapnak, így ők is kénytelenek vizet venni, de a többi kerület éppúgy rá van utalva a Kert élelmiszereire, mint ők a vízre vagy a kereskedelemre.
42
A Mocsár az északi kerület, nevét arról kapta, hogy míg nem szabályozták őket, a vízerek valóságos sártengerré változtatták a szakadék talaját. A Mocsár a legmélyebben fekvő kerület, s sok munka árán zabolázták meg a szivárgó vizeket. A kerületben élők büszkék arra, hogy bár minden torony egyforma magasra nyúlik, mégis az övék a legnagyobb, hiszen mélyebbről indul. Mivel a kerület legfőbb bevételi forrása a víz, az itt élők nagy része ezzel kapcsolatos foglalkozást űz. Fürdőházak, fogadók, kocsmák leginkább ebben a kerületben találhatók, és itt telepedett meg a pékek, takácsok, kelmefestők, kovácsok, egyszóval a kézművesek nagy része is. Minden vitás ügyet, rendbontást, törvénysértést a tornyok urai bírálnak el, leginkább kényük-kedvük szerint. Errefelé nem sokat számítanak az írott törvények – amúgy is elég kevés akad belőlük –, annál többet a befolyás, a kenőpénz és a kapcsolatok. Az utazó, hacsak nincsenek tehetős és kedvelt barátai, jobban teszi, ha meghúzza magát. A közbiztonságra minden kerületben a tornyok testőrsége ügyel, s szigorúan megtorolnak minden kihágást. Sajnos a kihágás fogalma meglehetősen tág errefelé, tehát az is pórul járhat, aki egyszerűen rosszkor van rossz helyen, míg más esetben – ha megfelelő emberről van szó – az is megúszhatja, aki alaposan helybenhagy egy idegent. A tornyok urai titokzatosak, még a városban élők sem ismerik őket. Sosem lépnek ki az utcára, senki sem láthatja őket. Audienciáikat paravánok mögé rejtőzve tartják, szavaikat megbízható, megvakított szolgáik tolmácsolják. Akármilyen törvényeket hoznak, bármit tesznek, a lázadás gondolata csak a legritkább esetben merül fel, s még sosem járt sikerrel. A tornyok urainak megdönthetetlen hatalmát a Dér adja. Ez a titokzatos anyag a mágia legtisztább formája a világon. Hogy honnan szerzik, hogyan gyűjtik be, hogyan használják fel, olyan hétpecsétes titok, amelyért többen adták az életüket, mint ahány áldozatot a sivatag követelt. A Dér és a napfény esküdt ellenségek, ezért a tornyok felső szintjein a sötétséget csak olajlámpások fénye oldja, s az innen sugárzó varázserő még napjainkban, a mágia apályának idején is nyilvánvaló mindenki számára, aki nem vak és süket. Ez a hatalom teszi a tornyok urait mindenek felett állóvá.
Vallás Pormeder vallási szempontból az egyik legszabadabb és legkaotikusabb város. Itt nem szabályozzák a szekták létezését, csupán adót kell fizetniük a tornyoknak. Az adó mértéke attól függ, hogy mennyire tetszik a titokzatos uraknak a szekta, illetve hogy a tagok mennyi bajt okoznak. A Thrillion Kapui egyház és valamennyi vele szembenálló szekta jelen van a városban. Mivel törpék és elfek legfeljebb rövid időre, átutazóban járnak itt, az ő vallásuknak nincs követője Pormederben.
Kereskedelem Pormeder kereskedelme vékony, ám egyenletes iramban csordogál a sivatagon és a Vaspajzs-hegységen át. Csak Ötbánya kereskedői ismerik a Pormederbe vezető utat, s az óvatos törpék mások előtt bizony még az odavezető hágót is lezárták. Az Ötök pecsétes engedélye kell ahhoz, hogy bárki átkelhessen a sivatagba vezető egyetlen ismert és biztonságos hágón, így aztán a törpék nemcsak a Pormeder felé vezető út árait szabják meg, hanem az utánozhatatlan dohány monopóliumának is ők a birtokosai. A másik – vélhetően lényegesebb – ok, amiért a Pormeder felé irányuló kereskedelmet minden áron az ellenőrzésük alatt akarják tartani, hogy Pormeder a Dérrel is kereskedik. Általában megrendelésre készítik a mágikus tulajdonsággal bíró tárgyat, azt adják el, de kivételes esetben, különleges engedéllyel akár maga a nyers Dér is megvehető. No persze, mivel csupán itt fordul elő, s használatának titka a tornyok titokzatos urainak kezében van, az efféle megrendelés ritka, mint a fehér holló. A szakadék bizonyos pontjain drágaköveket is bányásznak, s ez a harmadik legjelentősebb tétel Pormeder kereskedelmében. Cserébe fűszernövényeket, cukrot, gyümölcsöt és gyapjút vesznek, továbbá vasat, ötvöző fémeket, szerszámokat és fegyvereket, főleg Ötbányából.
43
Mágia Pormederben nincsenek varázslók. Minden épelméjű, mágiához valamit is konyító szerzet gondosan távol tartja magát Pormedertől. A tornyok urai nem tűrik a konkurenciát, s akiről kiderül, hogy mágus, azonnal kivégzik.
Céhek,
klánok, szekták Pormederben a kézművesek ugyanúgy céhekbe tömörülnek, mint bárhol máshol, befolyásuk azonban jóval kisebb. Legfeljebb saját áraikat szabhatják meg és tagjaikat válogathatják meg, amíg a tornyok urai másként nem gondolják. Klánok nincsenek, egyedül a tornyok őrsége számítható ide, ők pedig feltétlen hűséggel szolgálják uraikat – ha sokáig akarnak élni.
Haderő
Pormeder haderejét a tornyok őrsége adja. Ezek egy része – a kevés közös megállapodás egyikének eredményeként – a városi őrség parancsnoka alá tartozik, aki az egész város biztonságáért felel a külső támadókkal szemben. A parancsnok a felszínen él, sosem ereszkedik le a szakadékba, egyik torony urával sem tárgyalhat külön, névleg nem engedelmeskedik senkinek, de elszámolással tartozik a három torony urának, ha azok összeülnek. Erre ugyan évszázadok óta nem került sor, mert a három torony között csendes, de annál elszántabb háború dúl, ám ez nem könnyíti meg a városparancsnok életét. Ez az egyik leggyorsabban megürülő poszt, aki betölti, valódi hatalom nélküli bábuként kerül a játszmába. A várost évtizedek óta nem érte támadás, így a városőrség feladata névleges, ahogy vezetőjük pozíciója és hatalma is. Pormederben úgy tartják, hogy a városőrség élére csak akkor kerül valaki, ha az égiek különösen haragszanak rá, és általában első hivatali kötelessége intézkedni saját temetéséről.
44
Vörösdomb Lakosság Vörösdomb lakossága túlnyomórészt gnóm nagycsaládokból áll, rajtuk kívül csak néhány törpe klán él itt. A teljes lakosság a városban él, amely mindhárom dombot elborítja, s a többi várostól eltérően nem veszik körül falvak. A legutóbbi népszámlálás szerint több mint tízezren lakják, bár maguk a gnómok is némi fenntartással fogadják az efféle adatokat.
Vörösdomb a gnómok legnagyobb városa, s talán a legkorábban alapított település, ami az Érkezőknek otthont adott. A korai időkről szóló legendák szerint a gnómok bölcsebbek voltak annál, hogy részt vegyenek a többi faj és az őslakosok háborújában, így hát külön váltak és olyan helyen telepedtek le, ahol nem jártak szörnyek. A vándorlás nekik is sokáig tartott, de mivel inkább kitértek az összecsapások elől, sokkal gyorsabban haladtak a többi Érkezőnél. Egy kihaltnak látszó helyen, három domb között alapították meg Vörösdomb városát, messze északra Távolrév leendő helyétől.
Történelem Vörösdomb kezdetben nem volt más, mint egy apró falu, amely a három domb között húzódó völgyben bújt meg. Mivel a környéket meglehetősen nehéz volt megközelíteni a délre elterülő hatalmas sivatag és a keleten húzódó hegyláncok miatt, nem sok szörnycsapat zavarta a gnómokat és azt a néhány törpét, akik itt telepedtek le. A fokozatosan növekvő városka azonban hamarosan kinőtte a szűkös termőföldeket, s lakói kénytelenek voltak nagyobb kockázatot vállalni. Hosszas, lassú, óvatos terjeszkedés vette kezdetét, amelynek köszönhetően mára Vörösdomb falai mindhárom dombot körülveszik. Maga a város a dombok külső oldalára költözött, a belső oldalak és a völgy pedig a szántóföldeknek és gyümölcsösöknek ad helyet.
45
Vörösdomb
A város Vörösdombot természetes adottságai három kerületre osztják . A három domb ad otthont a három városrésznek, amelyek legjellemzőbb adottságaikról kapták nevüket. A Vasnegyed alatt mély tárnák húzódnak, ezekből a bányákból hozzák felszínre a vasércet, amit helyben dolgoznak fel. Ebben a kerületben élnek és dolgoznak a kovácsok, ötvösök, szerszámkészítők és fegyverművesek is. Régebben faszénnel fűtötték a kohókat, manapság azonban az Ötbányából származó szénnel dolgoznak. Az egész negyedet behálózzák a leleményes gnóm szerkezetek, többek között azok a csövek, amelyek a kohók hőjét vezetik el. Ezeket nyáron lezárják, de télen minden házhoz elvezetik a forró levegőt és gőzt, hogy takarékosabban fűtsenek. Mivel a környéken fa csak korlátozott mennyiségben van, minden lehetséges módon takarékoskodnak vele. A Vasnegyed maga is úgy néz ki, mint egy gigantikus gépezet, és a gnómok büszkébbek rá, mint az innen kikerülő termékekre. Általában lelkesen mutogatják minden látogatónak, s mulatságosnak találják, hogy a legtöbbjük szerint a látvány finoman fogalmazva is meglehetősen csúf. A vassal foglalkozókon kívül itt kaptak helyet azok a céhek is, amelyeknek gépi erőre van szükségük, például a takácsok szövőszékeit, az ácsok fűrészmalmait és a molnárok malmait stb. is ide telepítették. Az Agyagnegyed a többi kézműves céh birodalma. Itt laknak és dolgoznak a bognárok, asztalosok, kosárfonók, kádárok, cipészek és még számtalan apró, családi céh. A gnómok nem hisznek az egyesítésben, ezért minden családnak megvan a maga céhe, ezek afféle laza szövetséget alkotnak, s sokkal kevésbé jellemző rájuk a versengés vagy az egységbe tömörülés, mint más fajokra. Az Agyagnegyed is magán viseli lakóinak keze nyomát. Többnyire emeletes, keskeny házak állnak a domboldalon, a meredek utcák mindegyike más stílusú épületekből áll. Vannak itt díszesen faragott faházak, illetve színes, égetett agyagtéglákból épített vagy vesszőfonatos falú épületek kaotikus összevisszaságban. A gnómok szerint a színkavalkád szemet gyönyörködtető, a látogatók többsége viszont úgy vélekedik, ízléstelen. Ez azonban nem zavarja a gnómokat abban, hogy lelkesen díszítsék házaikat. A Kereskedőnegyed Vörösdomb kapuja a világra. Itt találhatók a különböző városokkal üzletelő kereskedőcéhek házai, világviszonylatban az egyik legnagyobb piactér, pénzváltók, fogadók, istállók és a hivatalok. A többi negyedtől eltérően, ahol a gnómok ihletett alkotóvágya szabad kezet kapott, a Kereskedőnegyedet a célszerűség jellemzi. Széles utak,
46
tágas terek, világos, hatalmas épületek állnak itt, hogy mindenki kényelmesen és gyorsan lebonyolíthassa ügyleteit a kereskedőkkel. Vörösdombot a Vének irányítják. Ez az elnevezésük, de a folyton újító gnómok nem ragaszkodnak ahhoz, hogy a név mögött valóban öregek álljanak. Régen valóban a legidősebbek hozták a döntéseket, de miután kialakultak a céhek, úgy gondolták, jobb megoldás, ha a céhmesterek tartják kezükben az irányítást. Azt azonban még a lelkesen kísérletező gnómok sem vállalták, hogy minden egyes céh – több száz van belőlük – elküldje egy tagját, s ez a gyülekezet döntsön a kérdésekben. Ezért – s persze a jóféle sörök és a kellemes beszélgetés miatt – alakították meg a céhszövetségeket. Az egy mesterséget űző céhek egy szövetséghez tartoznak. A céhek vezetői minden évben megválasztják a céhmestert, aki aztán a Vének közé kerül és dönt a város ügyeiben. Ez a választás nagy móka a gnómoknál, akik roppant vidám eseménynek tartják ezt a rendezvényt, és mindent megtesznek, hogy minél kellemesebben teljen az idő. Nem ritka, hogy a céhmester megválasztása akár egy hétig is elhúzódik, és végül a legkisebb jelentősége magának a szavazásnak van, amit inkább csak zavaró közjátéknak tekintenek a szórakozás közepette. Ennek ellenére a legtöbb céhmester hosszú évekig betölti posztját, mert rendszerint újraválasztják őket. A gnómok között meglehetősen ritka betegség a hatalomvágy, így aztán a céhmesterek sem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, hogy visszakerülnek-e Vének közé, sokuk időrabló tevékenységnek tartja az egészet. Ennek ellenére Vörösdomb közigazgatása kitűnően működik, köszönhetően annak, hogy a legtöbb kérdést a céhek és szövetségek hatáskörébe sorolják, és csak kivételes esetben fordulnak a Vénekhez ítéletért. Ostrom esetén például – ami csak kétszer fordult elő Vörösdomb történetében – rendszerint a városőrség céhszövetsége dönt, és nem a Vének. Elméletben a Vének határozata lenne szükséges ahhoz, hogy a város hadat viseljen, de ez még sosem fordult elő, és nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerülne hadüzenetre. A negyedeket lehetetlenül légiesnek tűnő hidak kötik össze. Aki először jár Vörösdombon, gyakran nem mer rálépni a három híd valamelyikére, mert úgy tűnik, mintha az akármelyik pillanatban leszakadhatna a súlya alatt. A hidak azonban szilárdan kitartanak akkor is, ha egy vassal megrakott szekér dübörög át rajtuk, mindegyik a gnóm építészet csodája, amit eddig senkinek nem sikerült utánoznia.
Kereskedelem Vörösdomb kereskedelme három céhen keresztül bonyolódik, amelyek mindegyike egy várossal, Távolrévvel, Sziklaöböllel és Ötbányával üzletel. A város fő bevételi forrása az itt előállított szerkezetekben rejlik, ezen kívül agyagtermékek, cserepek, téglák, edények, szobrok széles választékát kínálják. Akinek különleges igénye van, az nyugodt szívvel fordulhat Vörösdombhoz, ha a közvetítő kereskedő talál megfelelő céhet, szinte biztos lehet abban, hogy elkészítik neki. Nagy a kereslet az itt előállított tükrök, messzelátók iránt is, amelyekhez hasonlót sehol máshol nem találni. A városba érkező karavánok főleg gyapjút, szöveteket, bőröket, fémeket, szenet hoznak, és minden olyan apróságot, amit a többi céh megrendel. Ezek között a legképtelenebb
rendelések is előfordulnak, amire csak a kísérletezgető gnómoknak fáj a foga. Ritkán akad olyan kívánság, melyet a kereskedőcéhek nem tudnak teljesíteni, de megszokott, hogy hónapokat vagy akár éveket is kell várni egyegy különlegesebb megrendelésre. Vörösdomb óriási távolságra fekszik a többi Érkező várostól, s csak nagyon nehéz és hosszú úton lehet megközelíteni. Hatalmas összeget emészt fel egy-egy karaván eljuttatása a városig, s akkor még nem szóltunk a megfelelő vezetőről, aki nélkül szinte biztos, hogy sosem jut el a csapat Vörösdombig. Ezért, s mert a gnómok nem szívesen vezetnek el akárkit a városukba, idegen kereskedők szinte sosem járnak Vörösdombon. Csak azok látják meg a csodálatos várost, akiket egy-egy gnóm kereskedő valamiért magával visz, ezek száma azonban elenyésző.
Vallás Vörösdombon a vallás központi téma. Egyetlen céhházban, egyetlen este lezajlott vita is köteteket töltene meg, de hiába minden igyekezet, a gnómok vallása továbbra is érthetetlen marad. A dolog viszont kölcsönös: a ritka idegen látogatók miatt ugyanis a Kereskedőnegyedben épült néhány templom és szentély, hogy a többi vallásnak is teret adjanak, s egy időben szinte lehetetlen volt bejutni ezekbe a szentélyekbe, mert a kíváncsi gnómok ellepték a környéket, és szakadatlanul kérdezgették a nagy néha idelátogatókat a vallásukról. Sehogy sem értették, hogyan lehet olyan istenekben hinni, akiket szoborba véstek, akik mindig ugyanúgy néznek ki. Hiszen, fejtegették, mindenki máshogy képzel el olyasmit, amit még sosem látott. Az érdeklődés gyakran veszekedéssel végződött, sőt némelyik vérmesebb látogató időnként tettlegességre is ragadtatta magát, amit a gnómok csodálkozva fogadtak, és szintén nem értettek. Végül a Vének ritka döntéseinek egyike megtiltotta, hogy a szentélyekbe igyekvőket bárki kérdésekkel zaklassa, s a problémának ez – illetve a városi őrség hathatós intézkedése – vetett véget. A gnómok vallása tehát rejtély maradt. Annyit sikerült csupán kideríteni és megérteni belőle, hogy minden gnóm kiválasztja saját személyes istenét, amelynek sem alakja, sem pontos feladata nincs, a hatalmával kapcsolatban pedig kárba veszett minden kérdés. Ez az isten aztán puszta létével tereli az adott gnómot az annak megfelelő az útra .
47
Vörösdomb
Mágia Vörösdombon a mágia ugyanolyan izgalmat vált ki a gnómokból, mint a vallás. Éppúgy beszélnek, vitatkoznak, álmodoznak róla, mint a vallásról. Egy csendes estén, itallal és étellel megrakott asztal körül ez a két téma biztos, hogy szóba kerül egy gnóm társaságban. Többségük egyszerűen odavan a mágiáért. Olyan kihívást jelent számukra, amit megérteni hatalmas dicsőség lenne, így sok gnóm még manapság is, amikor a mágia apálya jelentős akadályokat gördít a kutatás útjába, megszállottan próbál minél többet kideríteni erről a titokzatos tudományról. Épp ezért a városban nagy keletje van a mágiáról szóló írásoknak, értekezéseknek, a mágikus tárgyaknak, de akár egy jó történetnek is, ami a varázslásról szól.
Céhek, klánok, szekták A gnómoknál nincsenek klánok és szekták. A klánoknak leginkább megfelelő szerveződés a céhszövetség, ám ennek a céhmester megválasztásán kívül nem sok jelentősége van az életükben. Az egyféle foglalkozást űző mesterek gyakran összejönnek a céhházban, amelynek fenntartási költségeit közösen viselik, de ez az egyetlen dolog, ami emlékeztet a klánokra. Ami a szektákat illeti, a gnóm társadalom nagy része egyetlen szekta tagja, bár ők roppant mulatságosnak tartanák ezt a meghatározást. Vörösdombon mindenki fontos és személyes ügynek tartja a vallást, de azt az ötletet, hogy saját elképzelését megpróbálja másra kényszeríteni, a legtöbb gnóm akkora ostobaságnak tartja, hogy nem is érdemes foglalkozni vele. A vallási eszmecsere Vörösdombon egyenlő azzal, hogy megpróbálják megérteni, a másik miért abban hisz, amiben. Ez még egy gnómnak sem könnyű, általában nem is sikerül, de ha nagy ritkán mégis megesik, ott életre szóló barátság köttetett. Vörösdomb haderő szempontjából nem számít hagyományos városnak. A közvetlen táA céhek szerepe jelentős, ők választják a Véneket, ám még madástól falakkal, tűzköpőkkel, katapultokkal, ennél is fontosabb, hogy a város minden ipari, mezőgazdasányílvetőkkel védi magát, teljes ostrom esetén gi, közigazgatási, hadászati feladatára külön céhek vannak, így azonban a városi őrség állandó létszáma ropmindazt, amit más városokban a vezetés vagy a klánok végeznek, pant kevés lenne. Ilyen helyzetben minden itt a céhekre bízzák. hadra fogható férfi a falakon teljesít szolgálatot, s ezért mindenki kap valamennyi kiképzést, ezt azonban közel sem veszik olyan komolyan, mint például Sziklaöböl esetében. Vörösdomb jobban bízik a megelőzésben, mint a védekezésben, s egyáltalán nem hisz a támadásban, ezért a gnóm mesterek a három domb közötti völgyben felépítették a Tornyot, s olyan prizmákból, lencsékből, tükrökből álló rendszert terveztek, ami képes illúziók ködébe burkolni az egész várost. Hozzáértők kezében eme remekmű képességei szinte korlátlanok, s akik már látták működni a szerkezetet, azok eskü alatt vallják, hogy el lehet gyalogolni a dombok mellett anélkül, hogy akárcsak sejtené az utazó, hogy egy város mellett halad el.
Haderő
48
Zöldvölgy Lakosság
Zöldvölgyben egyetlen faj él. Valahol félúton lehetnek az elfek és az emberek között, ám mivel nagyon zárkózottak, és soha senki nem hagyta még el a várost közülük, nehéz bármit is megállapítani róluk.
Zöldvölgy az egyik legeldugottabb város, amit az Érkezők alapítottak. Távolrévtől messze délkeletre fekszik, egy hatalmas félsziget belsejében, amelynek két oldalán az Édes és a Görgő folyó ömlik a tengerbe, közrefogva a termékeny síkságot. Zöldvölgytől északra alacsony hegyek emelkednek, ám előttük több napi járóföld terméketlen pusztaság húzódik. Ezen a pusztán semmiféle növény vagy állat nem él meg, és mintha késsel vágták volna ki, minden átmenet nélkül kezdődik a várost körülvevő dús termőföld végénél.
Történelem
Zöldvölgy alapítása a Hosszú Menekülés derekán történt. Az Érkezők egy kis csoportja néhány karizmatikus vezető hatására elvált a többiektől, a belső ellentétek azonban hamarosan véres küzdelemhez vezettek. Biztosat ugyan manapság már nem lehet tudni a történtekről, de minden család őriz egy történetet azokból az időkből. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy az északra elterülő Csontpuszta abban az időben keletkezett, és nagyjából azóta lehetetlen átkelni rajta. Zöldvölgyet egy széles, alacsony dombon alapították nem sokkal ezután, s az életben maradottak elkezdték felderíteni új lakhelyüket. A legöregebbek, a családfők vezették a csapatokat, s ez a szokás később törvénnyé vált – Zöldvölgyben máig a családfők hozzák a döntéseket. Hamarosan rájöttek, hogy a lakhelyük tágas félsziget, amely bőven ellátja őket élelemmel. Se az Édesen, se a Görgőn nem találtak átkelésre alkalmas gázlót, s hamar rájöttek, hogy egészen egyszerűen képtelenek bemenni a vízbe. Aki csak megpróbálta, néhány lépésnyire a víztől megtorpant, és sehogy sem tudta rávenni magát, hogy akár csak egy kicsit is közelebb menjen. Zöldvölgy lakói hamarosan beletörődtek, hogy csapdába estek a tenger, a folyók és a Csontpuszta között, és belefogtak, hogy kényelmessé tegyék hátralévő életüket.
49
A város Zöldvölgy mára egy tanyákkal elszórtan körülvett aprócska falu lett. A központi település tulajdonképpen a főtér szerepét tölti be, ide jönnek a családok csereberélni, eladni, itt jönnek össze ünnepelni, itt zajlanak a nagyobb jelentőségű társadalmi események, házasságok, temetések, itt bíráskodnak a családfők. Az élet azonban javarészt a tanyákon zajlik, ahol a nagycsaládok élnek. Ezeken a tanyákon minden nemzedék külön házban lakik, és mindenkinek megvan a maga feladata. A földek közösek, mindig a családfő dönti el, hogy melyik területen mit termeljenek, ám a legtöbb esetben nemzedékek óta ugyanazokat a terményeket vetik el, csupán a terület változik a vetésforgónak megfelelően. A tanyák többnyire önellátóak. Az asszonyok dolga a konyhakert művelése, ahol a mindennapi élelmet, fűszer- és gyógynövényeket termelik. Az elnevezés csalóka, mert egy húsz-harmincfős család ellátásához tetemes mennyiségű földet kell gondozni. A konyhakertben majd’ minden megtalálható, amire a családnak szüksége van, kivételt csak a gabona képez, aminek vetése, aratása, és minden más vele kapcsolatos munka a férfiak feladata. Ezeken a terményeken kívül minden zöldvölgyi gazdaságnak van legalább egy olyan haszonnövénye, amit senki más nem nevel. Ezek különleges növények, amelyeknek nemesítése, feldolgozása a család legféltettebb titka, amit gondosan őriznek. Ha egy családnak kitudódik a titka, nem élvezi többé azokat a kiváltságokat, amiket a monopólium jelentett. Ha a többiek megtudják, hogy a féltett növény termesztésének, gondozásának, betakarításának mi a fortélya, akkor maguk is elkezdik termeszteni, amitől a szégyenben maradt család feleslegessé válik. Ilyenkor a családfő többé nem vehet részt a családok ülésén, vagyis többé nem szólhat bele a közösséget érintő döntésekbe. Az ilyen családok rendszerint lassan felbomlanak, tagjaik más családokba házasodnak be, akik pedig ezt már nem tehetik meg, vagy életük végéig megvetésben tengődnek, vagy saját kezükkel vetnek véget életüknek. Azok a családok, akiknek más titkos termésük is akad, megtarthatják anyagi jólétüket, de a társadalmi megbecsülésüket mindenképpen elveszítik. Zöldvölgyben minden monopóliumtulajdonos család maga szabja meg az árat egyedülálló termékéért, így teremti meg saját fennmaradásának kulcsát. A rendszer mindaddig jól működik, amíg a monopólium titka rejtve marad. A külvilágiak közül senki nem ismeri Zöldvölgy pontos helyét. A fiatal férfiak egy része állandóan a félszigetet járja, hogy minden ellenséget távol tartsanak a falutól és a tanyáktól. Szigorú törvényük nem ismer kegyelmet egyetlen betolakodó számára sem. Aki átlépi az Édest vagy a Görgőt, az halott. A tengeri kereskedelem jelenti az egyetlen kapcsolatukat a külvilággal, de ez a kapocs is igen gyengécske. Az Édes torkolatától félnapi járóföldre van egy kikötő, ahol mély merülésű hajók is ki tudnak kötni, s innen egy órányira van a Telep. Minden kereskedelmi tranzakció itt zajlik, mert a zöldvölgyiek nem hajlandóak közelebb menni a folyóhoz. Viselkedésük számtalan találgatásra adott okot Sziklaöböl Tengeri Céhének beavatottai között, ám maguk a zöldvölgyiek makacsul hallgattak a miértekről, s csak ezekkel a feltételekkel voltak hajlandóak kereskedni. A Telephez vezető utat jó néhány hulla szegélyezi. Ezek a testek figyelmeztetésül függnek az utat szegélyező fákon, jól látható jelzésként, hogy mi történik azokkal, akik az egyesség ellenére megpróbálnak letérni az útról. Mivel a kikötő, a Telep és Zöldvölgy létéről csak a Tengeri Céh néhány megbízható kapitánya tud, s eddig sikerült is megőrizni a titkot, mostanra mindenki, aki valaha a lábát tette a félszigetre, pontosan tudja, mit tehet és mit nem.
50
Kereskedelem
Zöldvölgy egyedül Sziklaöböllel kereskedik. Gyapjú, szerszámok, fegyverek, ékszerek, drágakövek szerepelnek a földjükre érkező hajók rakománylistáján, cserébe pedig a külvilágiak által valaha látott legszebb gyümölcsöket, zöldségeket, a legnagyobb szemű gabonát és elképesztően furcsa növényeiket adják. Nem használnak pénzt, csak cserekereskedelmet folytatnak, az értékarányos cseréket mindig a családfők hagyják jóvá, és ők tárgyalnak az aktuális árfolyamokról is. Még sosem történt erőszak a tárgyalások során, de mivel mindkét oldalról folyamatosan változnak az igények, az egyes cikkek értéke meglehetősen képlékeny. Mivel egyik fél sem tud semmit arról, vajon igazat mond-e a másik a beszerzés nehézségeiről vagy az időjárásról, a bizalom és a bizalmatlanság, az őszinteség és a kétszínűség, a nagylelkűség és a kapzsiság állandó kettőssége lengi be a Telepet.
Vallás
Zöldvölgy vallása az elfek természetszellem-tiszteletére hasonlít, bár hiányzik a Tó, a Folyó és a Forrás. A zöldvölgyiek azonban sokkal inkább egyenrangúnak tartják magukat az általuk is ismert szellemekkel, mint az elfek, akik úgy vélik, ezek felsőbb hatalmak. Zöldvölgy szertartásai bonyolultak, rengeteg minden befolyásolja őket, de mindegyik a földdel, az időjárással és a terméssel van összefüggésben. Vallásuk sokkal közelebb áll a varázsláshoz, mint a tiszteletadáshoz, mintha az imával nem kérnék, hanem kikényszerítenék a megfelelő körülményeket. Ha ez így van, akkor sokkal hatásosabban csinálják, mint bárki más, mert Zöldvölgyet emberemlékezet óta nem sújtotta aszály, árvíz, ragály, s a termést elkerülik a betegségek. Szertartásaikat rendszeresen megtartják, és a járőrök, kisdedek és betegek kivételével mindenki részt vesz rajtuk.
Mágia Zöldvölgyben ismeretlenek a varázslók, szemfényvesztők, mutatványosok. A lakosok egyszerű földművesnek vallják magukat, a mágia ismeretlen számukra. Mivel Zöldvölgyet a mágiaapály után fedezték fel, a külvilágból sem érkezett hozzájuk varázsló.
51
Céhek, klánok,
szekták
Zöldvölgyben egyedülálló a céhszervezet. A családi szerveződés azt eredményezte, hogy a céhek aprók, leginkább egy családon belül alakulnak ki azok köréből, akik egyfajta mesterséget űznek. A legtöbb kézműves céhet vagy a család által birtokolt földek adottságai, vagy a család titkos terménye hívta életre. Akinek a földjén agyagot találtak, az hamarosan aprócska fazekascéhet hozott létre, akinek a földjén fűzerdő nőtt, az kosárfonót stb. Számos ilyen családi céh a Sziklaöböllel megnyitott kereskedelem miatt megszűnt, mert már nem volt rájuk szükség. A klánok helyett Zöldvölgyben nagycsaládok élnek, szekták pedig egyáltalán nem léteznek.
Haderő
Zöldvölgyben minden férfi elsajátítja az íj és a lándzsa használatát, a nyomolvasást és a csapdaállítást. Mindezekre a készségekre szükségük is van, mert néhány évig járőrként kell szolgálniuk a közösséget. Persze nem egyvégtében: néhány hetes váltásokban dolgoznak a földeken és járőrként. A járőrök feladata, hogy távol tartsák a betolakodókat és a szörnyeket Zöldvölgytől, valamint nem mellékesen az is, hogy vadászként húst szerezzenek. Ezzel azonban csak a fiatal gyerekeket etetik, kamaszkor után minden zöldvölgyi csak a földeken termelt növényeket eszi.
52
Tartalom Előszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .3 A kezdetek... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .4 Történelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .6 Fajok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 Elf . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .11 Törpe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .15 Gnóm . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .19 Ember . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21 Tündér. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .23 Félfajok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .25 Városok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 Távolrév. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .27 Ötbánya . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .33 Sziklaöböl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .37 Pormeder . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .41 Vörösdomb . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .45 Zöldvölgy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .49
53
