KATONAI JOG- ÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

KATONAI JOGÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

A

KATONAI

IGAZSÁGÜGYI

SZERVEK

B E L S Ő K I A D V A N Y A XVI. ÉVF. 2 . S Z Á M

A KATONÁI IGAZSÁGÜGYI SZERVEK BELSŐ KIADVÁNYA

KATONAI

JOG-

ÉS I G A Z S Á G S Z O L G Á L T A T Á S

1985

Szerkeszti a Szerkesztő Bizottság A Bizottság tagjai: Dr. Szalma László ny. r. ezds. (elnök), Almásiné dr. Törőcsik Anna ny. alez., Dr. Bácsi Imre hb. ezds., Dr. Korda György hb. ezds., Dr. Németh Tibor ezds., Dr. Habony János hb. ezds., Dr. Pálfi Zoltán alez. (titkár), Dr. Takács László ezds.

Szerkesztőség: Budapest V., Markó utca 16. Telefon: 124—219 Felelős kiadó: Dr. Páfi Zoltán alez. Készült: 500 példányban, a ZMKA házinyomdájában Felelős nyomdavezető: Kardos István

TARTALOM

A bűnmegelőzés néhány aktuális elméleti és gyakorlati kérdése, különös tekintettel a Magyar Néphadseregre — — —

5

Dr. Kátai Péter hb. alez.: A szocialista katonai bíráskodás fejlődésének irányai, általános és különös vonásai, kiemelt figyelemmel a magyar jogfejlődésre — — — —

23

Dr. Sárkány István r. őrgy.: A szigorított őrizet büntetőjogi szabályozása — — — — — — — — — — —

47

Dr. Nagy Géza r. alez.: A kényszervallatás bűntettének elvi és gyakorlati problémái — — — — — — — — —

67

Kürti Imre mk. ezds.: A munkavédelmi tevékenység ellenőrzésének főbb irányai a néphadseregben — — — — — —

83

Dr. Kiss Lajos r. alez,: A krimináltechnika fogalma, tárgya és rendszere — —— — — — — — — — —

93

Almásiné dr. Törőcsik Anna ny. alez. és Rózsás József mk. alez.: Visszaesők a Fegyelmező Zászlóaljban és büntetésük letöltése után — — — — — — — — — — —

103

Dr. Hódos Jenő alez.: A parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásának tapasztalatairól — — — — — — — —

112

RSDr. Miroslav Ryska ezds.: A Sorkatonai szolgálatukat töltő „öreg" és „fiatal" katonák közötti kapcsolatok megbontását előidéző okok természetéről — — — — — — —

132

A BŰNMEGELŐZÉS NÉHÁNY AKTUÁLIS ELMÉLETI ÉS GYAKORLATI KÉRDÉSE, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A MAGYAR NÉPHADSEREGRE1 A kérdéskomplexum rendkívül aktuális, hiszen napjainkban a bűnmegelőzés kérdése több szempontból minőségileg új módon vetődik fel. Egyrészt mert az utóbbi években változott a bűnözés, változott a bűnüldözés állapota és eredményessége is. Másrészt mert a bűnözéssel foglalkozó tudományok kutatásai, a gyakorlat tapasztalatai olyan jelentős eredményeket produkáltak, amelyek alapján a bűnmegelőzésnek társadalmi méretekben új stratégiája és taktikája vázolható fel. A bűnözés mai megítélése A bűnözés terjedése, volumenének növekedése manapság világjelenséggé vált. Hatása bizonyos területeken, korlátozott mértékben, az utóbbi években nálunk is érvényesül. A néphadsereg tagjai által elkövetett bűncselekmények több szempontból, így oksági vonatkozásban is részei az összbűnözésnek. Természetes azonban, hogy az általánosan ható kriminogén tényezőkön túl megtalálhatók benne mindazok a sajátosságok, amelyek a bűncselekmények alanyaival, tárgyaival és a védett tárgy specifikumaival állnak összefüggésben. Emiatt, ha a katonai bűnözést akarjuk megközelíteni, az országos bűnözés helyzetéből kell kiindulni. 1980-tól az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma Magyarországon 1984-re 20,4%-os növekedést jelez. A 10 ezer lakosra jutó ismertté vált közvádas bűncselekmények száma 1980-ban 121,9 volt. Ez 1984-re — 25-tel — 147-re emelkedett. Hosszabb időszak számsorai azonos képet adnak. A bűnccselekmények belső összetétele, struktúrája is romlott. Míg 1980-ban a bűncselekmények 27,8%, 1984-ben már 32,6%-a volt bűntett. Ez a cselekmények társadalomra veszélyességének növekedését jelzi. Kissé más a helyzet a bűnelkövetők számának az alakulásánál. Az 1980. évi 72 880-ról az ismertté vált bűnelkövetők száma 1984-re 83 493-ra (14,6%) növekedett. A 10 ezer lakosra jutó bűnelkövetők száma 1980-ban 68,1 1984-ben 78,2 fő volt. 1

A Budapesti Katonai Ügyészség volt vezetőjének 1985 f e b r u á r j á b a n a Budapesti Katonai Ügyészségen elhangzott előadása alapján.

Tárgyunk szempontjából a fiatalkorúak bűnözésének kiemelt jelentősége van. A 60-as évek közepe táján született fiúk már bent vannak a hadseregben, vagy most kerülnek be. Az utánuk következő korosztályok tagjai pedig folyamatosan sorra kerülnek. A bűnözés szempontjából vizsgálva ezeknél a korosztályoknál rosszabbak az arányok a felnőttkorúakéhoz viszonyítva, mivel az emelkedés magasabb. Míg a fiatalkorú bűnelkövetők száma 1980-ban 6535 volt, számuk 1984-re 9691 főre (48,3%-ot) emelkedett. A 10 ezer fiatalkorú lakosra jutó bűnelkövetők száma az 1980. évi 130,1-ről 1984-re fokozatos évenkénti emelkedés után 169,2-et ért el. Ha összlakosság képénél az elkövetők trendje 20 év alatt vízszintes vonalat mutat, a fiatalkorúaknál ez határozottan emelkedő (az 1965. évi 115-ről 1984-ben 152-re). A fiatalkorúak bűnözésének intenzitása a felnőttkorúakét jóval meghaladja. A szerkezeti kép is más. A vagyon elleni bűncselekmények dominálnak benne mintegy 70%-kal, ezen belül az erőszakosan megvalósított cselekmények aránya egyértelműen növekvő. „A bűnüldözés szerkezetének említett negatív változását jelzi az a tendencia is, amely az elkövetések, elsősorban az erőszakos bűncselekmények véghezvitelében jelentkezik. Kapcsolódnak ehhez olyan további gyakran nem bűncselekményt, hanem csupán szabálysértést vagy azt sem megvalósító, de a társadalmi normákat feltűnően kihívó, közösségsértő, csavargó, a folyamatos munkát, a rendet elítélő magatartásformák, amelyek a társadalmi normákkal való szembenállásnak újszerű, követelményeiben nem mindig kiszámítható, de egyértelműen a jogrenddel szembeni megnyilvánulásai. Tapasztalható a fiatalkorúak körében a garázdaság vagy rongálás formájában megnyilvánuló, de már politikai tartalmat is hordozó cselekmények elkövetése". 2 Az idézett előadás a tankötelezettséggel kapcsolatos problémákra utalva is megkísérli az összefüggések feltárását. Eszerint: „a rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint hazánkban a dolgozó életkorban levők 18,4%-a nem fejezte be az általános iskolai tanulmányait. Ez az arány, durva számítással, minden ötödik magyar állampolgárt jelenti. Tekintettel arra, hogy ezek nagy részének csak néhány osztályról van bizonyítványa, nem nevezhetők ugyan analfabétáknak, de visszatérően megállapítható, hogy az írásban és olvasásban rendkívül elmaradottak. Gyakorlatilag funkcionális analfabétáknak tekinthetők. Statisztikai adatok és tudományos elemzések bizonyítják, hogy a jelenlegi oktatási rendszerünkben az iskolai tanulók 25%ánál nem jár eredménnyel a képességfejlesztés és a pozitív személyiségalakítás. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy 1 millió 200 ezer általános is2

Dr. Nyíri Sándor légfőbb ügyész helyettes 1984, m á j u s 25-én, a Dunakanyari Jogásznapokon elhangzott előadásából,!

kolást alapul véve,, mintegy 300 ezer tanuló nem sajátítja el azokat a képességeket, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a szocializációhoz". Ez a helyzetértékelés is mutatja, hogy a veszélyeztetettség kialakulásának és utánpótlásának milyen széles körű társadalmi bázisai vannak. Vizsgálatok bizonyítják, hógy a fiatalkorú bűnelkövetők többségének műveltségi színvonala közepes vágy alacsony. A statisztikai adatok szerint a fiatalkorú bűnelkövetők 2—2,5%-a analfabéta, 10%-a pedig az általános iskolák 1—4 osztályát végezte el, ami többségében alig haladja meg a névaláírási és minimális olvasási képességet. A fiatalkorú bűnelkövetők 75— 78%-a rendelkezik általános iskolai végzettséggel, de 50%-nak semmiféle képzettsége nincs. A fiatalkorú bűnelkövetők 15—17%-a szakmunkástanuló, de a szakmunkástanulók 20—25%-a lemorzsolódik, ezek közül kerülnek ki jelentős számban a bűnelkövetők. Az összes fiatalkorú elkövető 65— 68%-a segédmunkás, eltartott, foglalkozás nélküli vagy túlkoros általános iskolai tanuló. A bűnözés állapotának a jelentősége a Magyar Néphadseregben még fokozottabb. Az alaprendeltetéshez alapvető feltétel a személyi állomány kedvező politikai, erkölcsi arculata, a szilárd fegyelem, a szabályzat szerinti rend. Ez egyébként mindig is a harcérték egyik kifejezője volt minden hadsereg tekintetében. Az utóbbi évtizedekben a hadügyben bekövetkezett tudományos és technikai forradalom ezt a kérdést még jobban kiélezte. Gondoljunk csak arra, hogy a korszerű haditechnikai eszközök használata milyen veszélyt rejt magában, ha az nem fegyelmezetten, a megszabott rend szerint történik. Másrészt a hadseregben a bűnözés helyzete visszahat az össztársadalmi bűnmegelőzésre is, hiszen a hadsereg egyfajta szocializációs műhely. Egyik feladata, hogy nevelje az állampolgárokat a törvények betartására, az önkéntes jogkövetésre. A hadseregben elkövetett bűncselekmények csorbítják a katonai szervezetek tekintélyét, így rontják a hadsereg és a lakosság közötti viszonyt, ezáltal direkt formában hátráltatják társadalmi célkitűzéseink elérését. Mondhatjuk tehát, hogy a katonák által elkövetett bűncselekmények társadalomra veszélyessége összhatásában fokozottabbak, éppen ezért a megelőzésük is fokozottabb politikai jelentőséggel bír. Mindezek álapján jogos a kérdés: hogyan lehet a bűnözés helyzetét má Magyarországon értékelni? „A bűnözés hazai helyzete, még a további növekedés esetén sem zavarja jelentős mértékben a szocializmus építését, politikai és társadalompolitikai célkitűzéseinek megvalósítását, bár egyes intézkedések hatékonyságát helyenként és időlegesen csökkentheti. Tudatos ellensúlyozásuk érdekében a jövőben jelentősebb teret kell biztosítani a bűnözés növekedésének megállítására, visszaszorítására irányuló intézkedéseknek. A bűnözés okai és feltételei felszámolásának. Szá-

molni kell azonban azzal, hogy a bűnözés még. hosszabb távon fennmarad és olykor növekedhet is. Az össztársadalmi erőfeszítéseknek a kedvezőtlen hatások csökkentésére kell irányulniok". 3 Ennek tükrében fogalmazható meg a bűnelkövetés jelenlegi hatása a hadseregben is. A jelenlegi helyzet az alaprendeltetés betöltését alapvetően nem befolyásolja, de helyenként és esetenként a szolgálati rendet és fegyelmet zavarja, feleslegesen von el energiákat mindenekelőtt a parancsnoki állománytól.

A tudományos kutatások áttekintése A tudományos kutatások, a gyakorlati tapasztalatok összegezése és az ezek alapján kidolgozott javaslatok témakörében mindenekelőtt két kutatási főirányról kell beszélni. Az Igazságügyi Minisztérium 1981—1985. év közötti tervében szerepel A bűnözés elleni küzdelem társadalmi és jogi eszközei című főirány. A főiránynak a célja azoknak az elveknek a kidolgozása, amelyek alapul szolgálhatnak egy olyan új jogszabály előkészítésére, amelynek feladata a bűnmegelőzés állami és társadalmi céljainak meghatározása és intézményrendszerének kidolgozása. A kormány Tudománypolitikai Bizottsága még 1981-ben megalakította a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok Tudományos Tanácsát, azzal a feladattal, hogy kutassa — a megelőzés kidolgozásának céljából — azokat a társadalmi beilleszkedési zavarokat, amelyek negatívan befolyásolják jelenlegi helyzetünket. Mind a két kutatási főirányban, bár a munkálatok még nem fejeződtek be teljesen, kikristályosodtak és egyeztetetté váltak az álláspontok, mégpedig oly mértékben, amelyek már alapul szolgálhatnak a politikai döntéshozatalra érett javaslatokhoz. A kriminológiai kutatások fényében, amelyek a 60-as évek elején élénkültek meg, a magyar jogtudósok és gyakorlati büntetőjogászok körében is elismertté vált a bűnözésnek olyan jelenségként való meghatározása, amely a társadalmi és gazdasági okok által determinált és megelőzhető, befolyásolható tömegjelenség. Ezt rögzítette már 1973-ban a Politikai Bizottság, amelynek döntése alapján 1973-ban az Elnöki Tanács határozatot hozott a jogalkalmazás jogpolitikai irányelveiről. A határozatban megfogalmazott elvi tételek a legújabb kutatások fényében is érvényesek. A határozat meghozatalát követően, rövid időn belül felvetődött az intézményrendszer hiányának a kérdése. 3

Idézet a legfőbb ügyész előadásából,

Godöny József 1976-ban adta ki A társadalmi gazdasági fejlődés és a bűnözés című monografikus jellegű munkáját. 4 Ebben rögzíti, hogy az irányelvek szellemében a jogpolitika a hangsúlyt az állami és társadalmi szervek megelőzési tevékenységét illetően, a bűnüldöző és igazságügyi szervek munkájának segítésére helyezi, bár említést tesz a megelőzés érdekében elvárt egyéb ilyen irányú kötelezettségekről is. Azonban megfelelő rendszer és intézmény nélkül illuzórikus az egyéb állami és társadalmi szerveknek a megfelelően működő közrehatása. „Ma már azonban felvethető, hogy a jövőre nézve ez a felfogás elégtelen és néhány vonatkozásban előrelépés lenne indokolt. Egyfelől lehetséges lenne a büntetőpolitika differenciáltabb kidolgozása, másfelől ezzel összefüggésben a megelőzési tevékenység súlypontjának fokozatos és tényleges áthelyezése a nem bűnüldöző és igazságügyi szervekre, a társadalmi szervezetekre összhangban azzal az elvvel, hogy a bűnözés elleni küzdelem az állam, az egész társadalom ügye." Ez a javaslat bizonyára befolyásolta a döntést a későbbi kutatásokra. Az Igazságügyi Minisztérium által megrendelt kutatások eredményéről a Magyar Jogban „A bűnmegelőzésről az igazságügyi minisztériumi kutatások alapján" című tanulmány ad tájékoztatást. 5 A szerzők megállapítása szerint a bűnözés a társadalmi beilleszkedéshez szükséges feltételek hiányából fakadó viselkedés, jórészt a halmozottan hátrányos helyzetűek devianciája. Kidolgozásra ajánlanak egy szociálpolitikai koncepciót — ez a bűnmegelőzési stratégiának is szerves része —, amely a hátrányos helyzetűek létszámviszonyainak javítását, életmódjának tökéletesítését az összehangolt gazdasági és társadalompolitika keretében képzeli el. A hátrányos helyzet néhány ismérve: alacsony iskolai végzettség, kedvezőtlen munkakörülmények, rendszertelen munkavégzés, alacsony jövedelem, nagy létszámú család keresőképtelen tagokkal, rossz lakásviszonyok, deviáns családi és emberi kapcsolatok, krónikus betegség, többek között alkoholizmus, deviáns viselkedésűek a családban. A főirány vizsgálata során megrendeltek az Országos Tervhivatal részéről egy előrejelzést még a 80-as évek legelején. A prognózis a következőket állítja évszázadunk végéig: A mobilitás csökkenésével, minthogy a gazdasági szerkezet változása lassúbb lesz, mint az utóbbi 20—30 évben volt, várhatóan növekszik a frusztráció, amely krimínogén tényezőt jelent. A szakmunkások iránti igény kb. 30%kal lesz kisebb, mint amekkora a várható kínálat lesz. Betanított és segédmunkás munkakörben pedig nagyobb lesz a szükség a kínálatnál. Semmi jel nem mutat arra, hogy a válások növekedésének tendenciája változna. 4

Közgazdasági és Jogi Kiadó. Magyar Jog XXXI. évfolyam 5. szám 403—413. oldal, dr. Lukács Tibor és dr. Szük László tanulmányából, 5

Említést érdeméi, hogy évente 30 ezer férfi válik Inaktív keresővé, megrokkanás miatt. Az ideg- és elmebetegek száma 120 ezer, a gondozásra szo- j rulók száma azonban a ténylegesen gondozottak két—háromszorosára becsülhető. Valószínű, hogy 2000-ig növekedni fog az ideg- és elmebetegségek miatti hátrányos helyzetűek száma. A súlyos alkoholisták száma 150—200 ezer, nem számíthatunk arra, j hogy a szeszesital-fogyasztás növekedése mérséklődne. Az alkoholisták sokkal eredményesebb kezelése sem várható. Az alkoholizmus miatt a népesség minimum 6%-a hátrányos helyzetben lesz. 120 ezer körül van a veszélyeztetettként nyilvántartott gyermekek száma. A veszélyeztetettség oka a szülők hátrányos helyzete vagy devienciája. Ezek a gyermekek a hátrányos helyzetű felnőttek utánpótlását jelentik. Nem lehet arra számítani, hogy 2000-ig kedvező változás történik. 2000 körül az új nemzedék 2%-a állami gondozott lesz. Ez mintegy 35—40 ezer gyermeket jelent. Nagy a valószínűsége annak, hogy az állami gondozott gyermekek a hátrányos helyzetű rétegbe kerülnek. A generációs probléma hatására a bűnözés növekedni fog, a mobilizáció lelassulásának következtében felerősödnek a beérkezett és a pályát kezdő korosztályok közötti különbségek. Manifesztálódik ez a lakáskérdésben, a munkahelyi előrehaladás vonatkozásában és a feltűnő fogyasztással kapcsolatban. A közvádas felnőttkorú elítéltek számában 8%-os növekedés várható. A bűnözés nagymértékben koncentrálódik a fiatal, 30 éven aluli férfiakra, közöttük az elítéltek aránya 2,5-3%. A tudományos kutatás eredményeként kidolgozott' javaslatok a megelőzés hármas tagozódását vázolják fel. Az elsődleges megelőzés a veszélyeztetett helyzet kialakulása előtt áll fenn, mielőtt a deviencia vagy a hátrányos helyzet kialakulna. Itt a megoldást megfelelő társadalompolitikai intézkedések képezik. A másodlagos megelőzés már a kriminogén tényezők hatókörében levő személyek vonatkozásában szükséges és ez a szociálpolitika illetékességi területe. A harmadlagos megelőzés a szankció, illetve annak alkalmazásával kapcsolatban a büntetés végrehajtási intézkedések, illetve az utógondozás javítása. Ez tartozik a kriminálpolitika hatáskörébe. Ennek megfelelően tesznek javaslatot a szükséges intéményrendszerre. A tervezést megfelelően koordinálva javaslatokkal lehet befolyásolni a szükséges társadalmi—politikai döntéseket. Ez tehát az elsődleges megelőzés szférája. A bűnmegelőzést is szolgáló javaslatokat kell tenni a szociálpolitikai intézkedésekhez, amelyeket össze kell kapcsolni a kriminálpolitikai intézkedésekkel. Ez a másodlagos megelőzési szféra. És végezetül a bűnüldözés önmaga képezi a harmadlagos megelőzési szférát. A másik kutatási főirány összefoglalóját a Társadalmi Beilleszkedési Zavarok Tudományos Tanácsa, illetve annak megrendelésére, külön tudo-

mányos m ű h e l y e j t készítették el A társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon címmeL 0 Ebből á műből is közölnék néhány fontosabb megállapítást. Kiindulópontként, előfélvétésként a Tudományos Tanács jelzi, hogy az öngyilkosság, a bűnözés, az alkoholizmus, a mentális zavarok (ide értendők elsősorban a neurózisok), illetve a gyermekkori veszélyeztetettség szorosan összetartozik. Az összetartozást megalapozza a tömegesség, mint jelenség ténye. Jelen van további két mozzanat, mégpedig a társadalmi normák megsértése, valamint maguknak az érintett személyeknek vagy a széles érteleimben vett társadalmi javáknak okozott károsítás. Tehát a devianciáknak a társadalmi gyökerük végső fokon közös és a jelenségek átfedik egymást. Mégállapítja az összefoglaló, hogy a különböző társadalmi intézkedésekben bizonyos késés következett be. Szemléleti zavarokat okozott az a körülmény, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok jelenségeit általában egymástól elszigetelve kezeltük. „Hol az alkoholizmus alakulása borzolta fel a kedélyeket, máskor inkább az öngyilkosságok aggasztó tendenciájára vagy a neurózisokra, ismét máskor a gyermekvédelem dilemmáira vagy a hazai cigányság integrációs konfliktusaira terelődött a figyelem." A társadalmi beilleszkedési zavarok kezelésmódja csak akkor lehet eredményes, ha nem csupán a kifejlett végállapotokat óhajtja befolyásolni, hanem az előállási folyamat korai szakaszaiba igyekszik bevatkozni. Ha egyszerre védi is az állampolgárokat a társadalmi beilleszkedési zavaroktól, s ugyanakkor kezelni és gyógyítani vagy reszocializálni is képes annak áldozatait. Idézem az összegezett megállapítást: „Vitathatatlan és elvi természetű kiindulópontnak tekinthető, hogy a társadalmi beilleszkedési zavarok genezise csaknem minden esetben visszanyúlik a személyiségfejlődés korai szakaszaiba, még lehetséges prevenció időszakába és csak később, a körülményektől és a személy diszpozícióitól, olykor vele született sérülékenységeitől, ellenálló erejétől és akaraterejétől függően fejlődik ki határozott beilleszkedési zavarformává vagy azok sajátos kombinációjává. Ismeretes ugyanis, hogy itt sajátos együtt jár ásókat, mintázottságokat tapasztalhatunk pl.: gyermekkori veszélyeztetettség+alkoholizmus+bűnözés, neurózis+alkoholizmus-|-öngyilkosság. Ebből szükségszerűen következik, hogy az eredménnyel kecsegtető hosszútávú cselekvési stratégiának a korai megelőzés komplex szociálpolitikai, pedagógiai, család- és ifjúságpolitikai tennivalóira kell összpontosítani erőfeszítéseit." Egyébként ezeket a megállapításokat más szerzők kutatásai is alátámasztották. Gsak egy jellemző példát erre. A visszaeső bűnözők kutatásai6

Kézirat 1985.

yal foglalkozó megállapítások szerint a visszaesők 90%-a kezdte így a bűnözővé válásának karrierjét. Kezdték a társadalmi beilleszkedési zavarok egyéb formáival, enyhébb súlyú bűncselekményekkel, majd mind súlyosabb és súlyosabb társadalmi veszélyességű bűncselekményekkel. A kutatások eredményeit rendkívül szemléletesen összegezi Szabó András cikke a Belügyi Szemle 1984. évi decemberi számában. Ezek szerint „beilleszkedési zavarban fog szenvedni az az egyén, aki esetleg biológiailag hajlamos rá, avagy akinek biológiai adottságai nem teszik valószínűtlenné a zavar fellépését. Akinek fiatalkori szocializációja nem volt zökkenőmentes, aki később akut stresszhelyzetbe került, akinek környezete, baráti köre, családja, munkahelyi közössége, mikrokultúrája nem ítéli el, sőt egyenesen sugallja az egyik vagy másik viselkedési módot. A társadalom szerkezetének sajátosságai, változásai, annak kultúrája elősegíthetik e körülmények előfordulását, továbbá hozzáférhetővé teszik a szükséges alkalmakat, eszközöket és a deviánssá minősítés eljárásai hozzájárulnak a viselkedés megszilárdulásához és rögzüléséhez." Próbáljuk megfejteni ennek a tömör fogalmazásnak, az egyes részeit. Szó van arról, hogy a biológiai hajlam elősegítheti a társadalmi beilleszkedési zavar kialakulását. Az orvostudományok, a biológia vizsgálják ezt a területet, azonban olyan megnyugtató, tudományosan megalapozott megállapításokat még nem tettek, amelyek alapján egyértelműen állást lehetne foglalni ebben" a kérdésben, de nem tartják kizártnak, hogy biológiai hajlamok is közrejátszhatnak a beilleszkedési zavar kialakulásában. A másik fontos fogalom a szocializáció. A szocializáció nem más, mint az egyén és a társas környezet között zajló kölcsönös érintkezésen alapuló aktív folyamat, amelynek során az ember társas lénnyé válik, személyisége tartalmas alakot ölt. Egyrészt kifejlődnek a tulajdonságai, készségei, másrészt elsajátítja a társadalomban éléshez szükséges normákat, értékeket és viselkedési szabályokat. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy társadalmunkban (mondja a jelentés) megszaporodtak a szocializáció zavarai és ennek nyomán a társadalmi beilleszkedési zavarok. Zavar és átmeneti állapot tapasztalható annak a felnőtt nemzedéknek a személyiségdinamikájában, azonosságtudatában és társadalmi szerepének egész rendszerében, amely a normákat, értékeket és szabályokat átörökíti. Működési elégtelenséghez vezethet a családok mind gyakoribb felbomlása, a válások szaporodása. Jelentősen megrövidült a szülőknek a gyermekeik nevelésére fordított ideje. Gyengült a tágabb rokonság, a lakóhelyi baráti és iskolai közösségek szerepe, de erősödött a deviáns közösségeké. A szülő, az iskola által átörökített normák, értékek és magatartási szabályok nem teljesen világosak, ellentmondással terhesek, mivel a gyors történelmi és társadalmi változások, a társadalmi differenciálódás következtében megingott a társadalmi értékrend, és maga is egyre differenciáltabbá válik.

Beszél a meghatározás aszeméiyiségkárösító életeseményekről. A kutatások sok, úgyszólván' minden beilleszkedési'zavar esetében kimutattak olyan feszültségeket, amelyek megelőzték a deviáns viselkedésmódot. Feltehető, hogy a beilleszkedési zavarok megjelenését két tényező együttesen befolyásolja: a szocializáció torziulásai és a személyiségkárosító életesemények együtthátása. Az utóbbi évtizedek során a" mindennapi feszültségek növekedtek. Tehát ez szintén hozzájárulhatott a bűnelkövetések számának szaporodásához. Ezt a megállapítást a kövétkező társadalmi tények valószínűsítik. A családi kapcsolatok átrendeződtek, az egymást követő nemzedékek gondolkodása és életvitele az értékrend- és életmódváltozások miatt jelentősen eltér! A társadalmi átrétegződés következtében megszaporodtak a felemelkedéssel vagy lesüllyedéssel együttjáró nehézségek, de a felemelkedés elmaradásának' kudarcélménye is gyakori. Az elérhető anyagi'életcélok kiegyenlítődtek áz anyagi életszínvonal javulásával, de éppen az elérhetőség tudata okoz kudárcot azoknak, akik ebből valamilyen okból kimaradtak. A gyakori társadalmi rétegváltás és lakóhelyváltozás is alkalmazkodási feszültségeket szül. Minden hazai vizsgálat igazolta — állapítják m e g — , hogy a halmozottan hátrányos helyzet rendkívül szoros kapcsolatot és kölcsönhatást mutat a társadalmi beilleszkedési zavarok különböző formáival. A kutatások kiemelték a személyiség szerepéi a beilleszkedési zavarban. Minden egyes beilleszkedési zavar világos szociológiai és történeti, kulturális meghatározottsága ellenére egyszeri és egyedi individuális történés. A társadalmi beilleszkedési zavarok kihívásával és kísértéseivel így vagy úgy, csaknem minden állampolgár szembenéz. „A deviáció kísértésével megküzdeni csak a cselekvési és: életalternatívát tudatosító, rugalmasan alkalmazkodó képes, világos értékképzeteket kidolgozó és autonóm erkölcsű egyén lesz képes. Ezek számának szaporítása lehet a társadalmi beilleszkedési zavarok visszaszorításáriak legcélravezetőbb módja." Ezek a kutatások milyen célokat tudnak állami és társadalmi felső vezetésünk elé állítani? A belátható időre reális, közvetlen cél csak a társadalmi beilleszkedési závarok szisztematikus, folyamatos, de egyúttal a leginkább nyugtalanító tényekre koncentráló visszaszorítása lehet. Az elsődé leges megelőzés a javaslatok szerint — és azt hiszem egyet kell érteni — a megfelelő társadalmi/ politikai intézkedések megtétele. Ideértve például az urbanizáció bizonyos változtatását, a településfejlesztési politika bizonyos módosítását. Ide tartoznak olyan'alapvető szocializációs műhelyek; mint az iskola és a család alapvető befolyásolása társadalmi céljaink érdekében, vagy — miht a szocializációs műhelyek egyike — a hadsereggel kapcsolatos intézkedések kidolgozása. Rendkívül nagyvonalú intézkedésprogramot javasolnak végrehajtani a jelenleg működő különböző, - de szerteágazóan ható intézmények talaján.

Á javaslatuk az, hogy hozzanak létre egy központi irányító szétvet — ki ő javaslatuk szerint szociálpolitikai és ifjúságvédelmi minisztériumot —, ennek legyenek területi szervei, amelyek intézkedésre képesek. Ezék fogját át és irányítsák a legkülönbözőbb állami és társadalmi szervezeteket, Döntőnek tekintik egy úgynevezett családvédelmi áUomáshálózat kialakít tását. Mintegy 15—20 év távlatában, éppen a szűkös anyagi helyzetre tekintettel, ezek az állomások fognák át a társadalmi beilleszkedési zavarok megelőzésének lényegében összes lehetőségét. Ez tehát a megelőzésnek a legszélesebb kerete koncepciójuk szerint. Ebben sajátos szerepet játszanának a legkülönbözőbb devianciák megelőzésére már jelenleg .is működő intézmények, pl. az alkoholizmus elleni állami bizottság, illetve annak a helyi szervei, vagy az öngyilkosságok vonatkozásában a meglelő hálózat; a kórházak, klinikák beilleszkedése ebbe 3 rendszerbe, a neurózisok megelőzése érdekében. Ide tartozna a bűnmegelőzés alrendszereként az összes bűnüldözésre hivatott állami szerv, tehát: a rendőrség, az igazságügyi szervek, az ügyészség, a bíróság, a büntetés végrehajtási szervek, természetesen megőrizve önálló funkciójukat. Egyeztetés csak a legmagasabb szinten lenne. Ez a kutatási főirány is javasolja — egyetértve az IM-i főiránnyal —* hogy létre kell hozni a bűnmegelőzés országos hálózatát, egy megfelelő magásszintű jogszabály kiadása útján. Ez meghatározná az állami és társadalmi szervek feladatait a bűnmegelőzéssel kapcsolatban, létrehozná azt a rendszert, amely szükséges; az e területen működő szervek munkájának koordinálására, megszabná a főirányokat.. Az elképzelések szerint lenne egy központi irányító szerv, amit országos bűnmegelőzési tanácsnak lehetne nevezni, egy illetékes miniszterelnök-helyettes vezetése, mellett. Ide tartoznának az országos főhatóságok vezetői, pl,: BM, IM, legfőbb ügyész stb., létre kellene hózni énnek a helyi szerveit is, és ehhéz ugyancsak csatolni a helyi állami és társadalmi szerveket is, pl. az önkéntes rendőröket, az ifjúságvédelmi szervekét, de egyéb olyan bűnmegelőzésre hivatott, vagy legalábbis abban közreműködő szerveket, mint pl. a KNEB, amely ugyancsak ellenőrzési funkciókat lát el. Rendkívül fontosnak tartják a bűnmegelőzés szempontjából a bűnüldöző szervek jelzési kötelezettségeit, amelyek befutnának az arra illetékes szervekhez, mielőtt még a veszélyeztetettség kialakulna, vagy ha a veszélyeztetettség kialakul, de büntetőjogilag még nem értékelhető. A Bűnmegelőzés, mint elsődleges megelőzési forma —' megítélésük szerint — a bűnözési alkalmak megelőzésére szorítkozna, nem hagyva figyelmen kívül a büntetőjognak mint egésznek, tehát a büntetőjogszabályok létezésének önmagában vett megelőző szerepét. Elképzelésük szerint így a megelőzés átfogja a bűncselekmények elkövetésének lényegében két oldalát. Egyrészt: megelőzi az embernek tolvajjá válását, másrészt: megelőzi a tolvajlás lehetőségét. Ezekben az alapvető kérdésekben a témával foglal-

kozo kriminológusok, szociológusok, jogászok, pedagógusok egyetértenek. A büntetőjogi eszközök alkalmazását illetően vetődik fel bizonyos nézetkülönbség. A társadalmi beilleszkedési zavarokkal foglalkozó tanács, mint ahogy jeleztem is, szűkebb értelemben fogja fel a bűnüldözés, a büntetőjog feladatát. Ezzel szemben Gödöny József, aki megfelelő anyagokat dolgozott ki mindkét főirányhoz, a következőket mondja (és azt hiszem ezzel érdemes részleteiben foglalkozni): „alapelv nálunk, hogy a bűnözés elleni sikeres küzdelem a megelőzés mellett feltételezi a hatékony bűnüldözést, vagyis a már elkövetett bűncselekmények mielőbbi felderítését, a gyors felelősségre vonás, biztosítását a törvénynek megfelelően. Ez ugyanis feltétele a felelősségre vonás elkerülhetetlensége érzése fokozásának, ezáltal egy jelentős generál preventív hatás kialakításának." Ez a feladat azt jelenti, hogy állandó erőfeszítéseket kell tenni a bűnüldözés, az igazságszolgáltatás hatékonyságának fenntartására és rendszeres fokozására. A hatékonyság korszerű szintentartása és állandó fokozása komplex probléma és sok feltétel biztosítását igényli. És itt hivatkozik a műszaki felszereltségre és egyéb feltételek biztosítására, amely állandó és alapvető szükséglet a jelentős anyagi terhek ellenére is. Továbbá, olyan jogszabályokat kell alkotni, amelyek lehetővé teszik a tevékenység hatékonyságának tényleges fokozását, a gyorsabb és eredményes bűnfelderítést, az elkövetők differenciált, egyéniesített felelősségre vonását a büntető eljárás keretében vagy azon kívül, a büntetések, az intézkedések megelőző hatást biztosító végrehajtását a büntetésvégrehajtási intézetekben, vagy azon kívül. Rendkívül fontos továbbá a bűnözés alapos és rendszeres tanulmányozása, összhangban a büntetőpolitikai elvekkel a soron következő súlyponti feladatok meghatározása, a bűnüldözési tevékenységnek erre történő koncentrálása, hogy a hatékonyság optimálisan érvényesülhessen. Ez nem csupán azt jelenti, hogy a nyomozó hatóság a bűnözés egyes kiemelt jelenségeinek felszámolására koncentrálja kapacitását, hanem az is, hogy azi ítélkezési gyakorlat is követi azt.

A bűnmegelőzés fejlesztésének feladatai a Magyar Néphadseregben A katonai bűnelkövetés része az összbűnözésnek, természetesen a védett jogtárgy, valamint a bűncselekmény alanyai által meghatározott specifikúmokkal. Okai is végsősoron azonosak az országos bűnözés oksági körülményeivel. Léteznek azonban specifikus, csak ezen a területen ható okok is, amelyek kedvezőtlen egybeesés nyomán bűnelkövetést válthatnak ki.

A társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon című munka Helyzetelemzés és javaslatok címszó alatt foglalkozik a hadsereggel is, többek között olyan szempontból, hogy melyek azok a specifikus, sajátos okok; amelyek a hadseregben beilleszkedési zavart indukálhatnak. Erről a következőt mondja: „A fiatal férfi számára a katonai szolgálat az életvitel előre tervezhető periódusa, amelyre fel lehet készülni, de amely szükségszerűen alkalmazkodásra kényszeríti az egyént, a fiatal távol került családjától, a közvetlen érzelmi támogatást nyújtó környezettől. Sokan már nősek, családosok, amikor bevonulnak. Kiszakad megszokott életkörülményeiből, szakmai pályafutása törést szenved, olykor tanulmányait is megszakítja. Az új ; helyzetben új feladatokkal találkozik, amelyeket szüntelenül csoportos és nyilvános élethelyzetben kell megoldania. A magánszférája beszűkül. Szigorú szolgálati szabályzattal, merev alá- és fölérendeltségi viszonyokkal, megkövetelt figyelemmel, kemény tartást igénylő kiképzőkkel, tisztekkel, parancsrendszerrel irányított életformával kell megbirkóznia. Bizonyos fegyvernemeknél magasszintű technikai ismeretekre kell szert tennie, miközben a gyakori életritmus-változások, gyakorlatok, riadók, őrszolgálatok is igen komoly fizikai és szellemi megterhelést jelentenek. A helyzet jogilag is sajátos, mivel a katonai büntetőjog ismer olyan bűncselekményeket, amelyek a civil életben nem fordulhatnak elő. Másokat súlyosabban ítélnek meg, pl.: az italozásból adódó késést, a szolgálati, a munkahely engedély nélküli elhagyását. A tiltott határátlépés kísérletét pedig hazaárulásnak tekintheti, illetve egyes magatartásformákat katonai körülmények között büntetendőnek minősít. Pl.: adott esetben az öngyilkosság kísérletét a szolgálat alóli kibúvásként kezeli. Nos, bizonyos személyeknél ezek a specifikus körülmények társadalmi beilleszkedési zavart válthatnak ki. A sorállomány alkalmazkadása szempontjából kritikus személyeknek tekinthetők az alábbiak: már a bevonulás előtt deviáns magatartásformákat produkálók, pl. öngyilkosságot megkíséreltek, büntetett előéletűek. Szabályos életvezetésűek, esetleg érzelmileg túlvédő környezetben felnövők, akiknek reakciója fokozott alkalmazkodási kényszerhelyzetben szélsőséges formákat Ölthet. Pl. intenzív alkoholizálást, öngyilkosság kísérletét, neurotikus jellegű idegösszeroppanást." Tény az, hogy az utóbbi időben felerősödtek azok a negatív tendenciák, amelyek végsősoron csak a fegyveres szerveknél jelentkezhetnek. Ezek okozzák azokat a kedvezőtlen jelenségeket, mint a bűncselekmények számadataiban a növekedés, a struktúra szempontjából a társadalmi veszélyesség fokozódása. Most elsősorban azokról az okokról szeretnék szólni, amelyek véleményem szerint ezeknek a negatív tendenciáknak az alapjául szolgálnak. Nyilvánvaló, hogy ezek felszíni jelenségek, mélyükben itt is társadalmi ökök hatnak. Nálunk azonban nem így jelentkeznek, hanem már egy kész je-t

lenségként, amellyel a Magyar Néphadseregnek szembe kell nézni. ílyert mindenekelőtt a bűnözés növekedése, és ezen belül is elsősorban a fiatalkorú bűnözés alakulása. Ennek okairól ugyancsak részletesen szóltam, itt csak mint jelenséget próbálom érinteni. Mindig is hangoztattuk, mióta ezzel a kérdéssel foglalkozunk, hogy a megelőzés lehetőségei a Magyar Néphadseregen belül kedvezőbbek, mint a polgári életben. Az ok a hadseregben létező bizonyos szűrők, amelyek a negatív hatásokat visszatartják. Ezek a szűrők teljesen feltételesen az objektív és a szubjektív jellegűek csoportjára oszthatók. Mind a két szűrőrendszer egyébként az utóbbi időben meggyengült, mind a kettőben bizonyos zavarok támadtak. Az első szűrőrendszer — amit én objektív jellegű szűrőrendszernek neveznék — nem más, mint az a rendszer a Magyar Néphadseregben, amely az élet minden területén megnyilvánul. A hadsereg életét nagyon szoros szabályok határozzák meg. A katona, az alegység, az egység teljes napirendjét, a legkülönbözőbb szolgálatokat pontosan fogalmazott előírások, követelmények határolják be, amelyek egyben a szervezettséget jelentik, mégpedig a szervezettségnek egy rendkívül magas fokát, amely ha hatékonyan működik, akkor kizárja a bűncselekmény elkövetését azon a területen, amelyre a hatóköre kiterjed. Ez lényegében nem más, mint a bűnelkövetési alkalmak kiszűrése, a bűnelkövetési alkalmak felszámolása, megelőzése. Gondoljunk csak pl. a következőkre: rendkívül pontosan szabályozottak az őr- és ügyeleti szolgálatok; ha megfelelően működnek, teljes rálátást biztosítanak a katonára. Nem tud engedély nélkül elmenni, mert észreveszik. Nem tud gépkocsit ittasan vagy rossz állapotban kivinni, mert a telephelyszolgálat megállítja. A katonának tudnia kell, hogy ha működik ez a rendszer, akkor az első jogellenes lépése azonnal lelepleződik, tehát felelősségre vonják. Végezetül, egy rendkívül jól behatárolt, szigorú ellenőrzési rendszer létezik a rajparancsnoktól kezdve egészen a legfelsőbb vezetésig, amely ha megfelelően működik, az első rendellenességet már kiszűri. Ebben a rendszerben azonban helyenként zavarok keletkeztek, és ezek a zavarok bekövetkezésükkel egyúttal kriminogén tényezőt is jelentenek. Az az ok a megfelelő feltételek hiánya. Pl. egyes csapatoknál nyomasztó a létszámhiány, elsősorban a hivatásos állomány területén. Ez önmagában véve is kriminogén tényező, mert a létszámhiány zaklatott munkavégzést eredményez, a zaklatott munkavégzés eredményeképp megnövekszik a hibalehetőség, a figyelmetlenség. De ha csak a témánk szempontjából vizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy romlanak a megelőzés feltételei: mert fáradt katonát állítanak őrségbe, mert az ügyeletes tiszt egyszerre lát el három funkciót is, tehát a belszolgálatot nem tudja megfelelően ellenőrizni stb. A századoknál nincs megfelelő szolgálatvezető, aki például az anyagi fegyelmet ellenőrizni tudná naponta stb. Ezek nem vitásan ob2

17

jektív tényezők, amelyek az objektív szűrő működését negatív módon befolyásolják. A másik szűrőrendszer — amelyet feltételesen szubjektív vagy tudati jellegűnek neveznék — nem más, mint az a tény, hogy a személyi állomány, a lakosságunk átlagához képest jóval magasabb szinten ál a szocializmus ügye iránti elkötelezettsége, a politikai tudatossága, az általános műveltsége, kulturális szintje szempontjából. Az erkölcsi tartása szilárdabb, így sokkal inkább elvárható ettől az állománytól az önkéntes, a belső meggyőződésen alapuló jogkövetés. Tehát körükben a prekriminális állapot, a társadalmi beilleszkedési zavar bármely formája össznépességünkhöz viszonyítva jóval ritkábban fordulhat elő. Már az előbb említettem, hogy feltételesen használom és bontom meg ezt a rendszert, mert a két fogalom, tehát az objektív és a szubjektív rendszer egymással szoros kölcsönhatásban áll. Bizonyos vonatkozásokban az egyik objektív, a másik szubjektív, más összefüggésben viszont szerepet cserélhetnek, tehát egymásba átcsaphatnak. Szeretnék a kongresszusi dokumentumból bizonyítékot adni erre. Feladatként szabja meg az előzetes írásbeli jelentés: „A hadsereg rendjét, szervezettségét tudatosabban fel kell használni olyan emberi vonások erősítésére, mint az állhatatosság, a fegyelmezettség, a megbízhatóság, a közösségért érzett felelősség." 7 Tehát témánk szempontjából ezt úgy értelmezhetjük, hogy a belső rendet, a szabályozottságot, amit mi objektív rendszerként neveztünk meg, fel kell használni a szubjektív szűrőrendszer, a tudati tényezőknek az erősítésére. Sajnos a tudati tényezők is romlottak a személyi állomány egy részénél és ennek következtében ez a szűrőrendszer is gyengült helyenként. A hivatásos, mindenekelőtt a tiszthelyettesi állomány kötelességtudatának szint- j je változott. Most már más a motiváltság ennél a rétegnél, mint azoknál a hivatásos állományúaknái, akik évtizedekkel korábban, erős politikai meggyőződés alapján kerültek a hadseregbe. Ma már a hadseregbe kerülő fiatalok a katonai hivatást életcélként választják ugyan, de azt többségük egyszerűen egy szakmának tekinti. Ez nem lenne baj, ha ennek megfelelően kezelnénk ezeket a fiatalokat, és megfelelő nevelést, oktatást adnánk, amely hamar kialakítaná bennük az elhivatottság, a hivatás- és kötelesség- j tudat magas szintjét. Sajnos úgy érzem, hogy nem mindig van ez így. Itt is szólni kell egy objektív tényezőről, hiszen a realitásoktól nem szakadhatunk el. A társadalmi értékrendek átalakulása miatt, az anyagi—erkölcsi megbecsülés adott foka alapján, bizonyos presztízsveszteséget figyelembe ; kell venni. Ez azt jelenti, hogy a válogatásra ma már koránt sincs olyan lehetőség, mint volt ezelőtt 15—20 éve. Nagyon jól tudjuk, hogy a tiszti iskolák i 7

A Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa 103. old. Kossuth Könyvkiadó 1985.

milyen nehézségekkel küzdenek a beiskolázásoknál, a tiszthelyettes iskolák, tanfolyamok méginkább. Mindenekelőtt a tiszthelyettesi állománynál a belépő fiatalok emberi kvalitása nem mindig áll olyan szinten, amely elvárható lenne a néphadsereg tisztjétől, tiszthelyettesétől. Könnyen bekerülhetnek, sőt mint ahogy tapasztalataink bizonyítják, be is kerülnek olyan személyek, akik amorálisak, a katonai pályára való alkalmatlanságukat adott estben éppen bűncselekmény elkövetésével bizonyítják — szerencsés esetben •—• rövidesen a pályára kerülésük után. A legnagyobb arányban természetesen a sorállomány helyzete változott. Itt egy rendkívül erős differenciálódás következett be. Manapság mindnyájunk által ismerten megtalálhatjuk a sorállomány között az egyetemi előfelvételiseket, akik igen magas általános műveltséggel, adott esetben speciális ismeretekkel rendelkeznek. Sok az érettségizett, a szakmunkás. A másik oldalon viszont sokkal több a társadalmi beilleszkedési zavarral küszködő fiatal, akik között megtalálhatjuk a félanalfabétát, de a teljesen analfabétát is. Jelenősen szaporodott a büntetett előéletűek száma, nem ritkán kerülnek elénk olyan fiatalok, akik 22., 23. életévük elérésekor már többszörös büntetett előélettel „dicsekedhetnek". Tehát a bűnözői karrierjük „szépen ível" felfelé, és egy részüknek a hadseregben nincs megállás. Növekszik a kriminogén nézetrendszerrel rendelkező fiatalok köre is, akik ugyan még nem követtek el bűncselekményt, de annak elkövetésére hajlamosak. A meglevő nézetrendszerük alapján cinkosságot vállalva nem ítélik el azokat, akik bűncselekményt követnek el. Ez pedig rendkívül veszélyes, mert a cinkosság egyben további bűnelkövetést szül, kriminogén tényező. Nap mint nap találkozhatunk a katonai szolgálat iránti negatív beállítottsággal, és ennek az erősödése már tendencia jelleget öltött. A katona akkor is otthagyja önkényesen az alakulatát, ha tudja, hogy feltétlenül felelősségre vonják. Előfordulnak most már olyan esetek, amikor a katona kitervelten olyan bűncselekményt követ el, ami biztosítja számára azt, hogy a hadsereget börtönnel cserélje fel. Nem vitás, hogy ebből a szempontból negatív hatást gyakorolt a 18 hónapos katonai szolgálat bevezetése. Ez önmagában is a bűnelkövetés számának a növekedése irányában hatott, hiszen a negatív tudati beállítottságú személyek gyorsabban, tehát nagyobb számban fordulnak meg a hadseregben. Rendkívül kedvezőtlen a bűnelkövetés szempontjából az is, hogy a demográfiai hullám alakulása következtében nem 18. éves életkorban hívják be sorkatonai szolgálat letöltésére a fiatalokat, hanem 21., 22., esetleg 23. életévükben. Minél idősebbek, annál erősebb az adott személyeknél a devianciára való hajlam és romlanak egyben átnevelésük kilátásai. Tehát annál inkább lehetséges és elképzelhető ezeknél a személyeknél a bűnelkövetés. Ezek azok az okok, amelyek megítélésem szerint alapul szolgáltak a hadseregen belül a bűnelkövetés negatív tendenciáinak erősödésére.

Mindezek meííett indokolt megjegyezni, hogy a sorállományú katonák körében alacsonyabb a bűnözés aránya az azonos korcsoportokba tartozó polgári lakosság arányához képest, másrészt a büntetett előélettel bevonultak túlnyomó többsége a hadsereg életébe megfelelően beilleszkedik. Az objektív szűrőnek, mint a megelőzés hatásos eszközének megerősítése a legfontosabb feladat, mert bár a feltételek olykor-olykor és adott alakulatnál kedvezőtlenek, mégis ezen a területen nyílik elsősorban lehetőség a bűnelkövetést lehetővé tevő okok szűkítésére. A feladat lényege: megkövetelni mindenhol és minden körülmények között a szabályzat szerinti életet, az ellenőrzések tökéletes végrehajtását formailag, számszerűleg, és tartalmilag egyaránt. Alapvető feladata van itt a parancsnoknak, de ugyanilyen alapvető feladata a katonai igazságügyi szerveknek is, minden esetben jelezni, amikor a bűnelkövetést elősegítő okokat észlelik. Az okok feltárása és jelzése körében indokolt volna nagyobb figyelmet fordítani a szubjektív okok felderítésére. Éppen a veszélyeztetettek kiszűrésére feltétlenül javítani kell a kiegészítő parancsnokságok előzetes, felderítő munkáját. Elsődlegesen az ő feladatuk, hogy a bevonuló fiatalt megismerjék és ismereteiket a parancsnokok rendelkezésére bacsájtsák. Szeretném megint idézni a TBZ anyagot. Javaslatként mondja: „indokoltnak látszik egy olyan komplex szűrőtechnika kialakítása és bevezetése a sorozás után, amely a katonai alkalmasság szempontjából értékeli a pszichés terhelhetőséget, vagyis egyértelműen kiemeli a betegeket, jelzi a veszélyeztetetteket, és meghatározza a velük való foglalkozás módját". Szükség van a bevonulás utáni szűrésre is. Javasolják is az utószűrés módszerének fejlesztését, amely a szolgálat során alkalmatlanná válók felkutatását segíti elő. így egyidőben elkezdhető kezelésük és környezetük sem szenved hátrányt zavaró jelenlétüktől. Javasolják, hogy a várható és előre kiszámítható nehézségek kezelése érdekében életviteli, pszichológiai, pszichiátriai tanácsadás és felügyelet legyen biztosítva a katonai szolgálat idején. Javasolják a katonai mentálhigiéniai szolgálat fejlesztését, mentálhigiéniai osztályok felállítását a katonai kórházakban. Ez tehát már egy utószűrés a neurózisok kiszűrésére. Szűrni kellene az egyéb társadalmi beilleszkedési zavarokkal küszködőket is. Ebből a szempontból felhívnám a figyelmet Párdi elvtárs cikkére, amelyet a Katonai Jog- és Igazságszolgáltatás legutóbbi száma közölt. Rendkívül érdekes és valóban alapvető feladata az arra illetékes szerveknek, hogy prekriminális állapotban emeljék ki a katonákat, még a bűnelkövetés előtt próbáljanak megtenni mindent annak érdekében, hogy ne kerüljön sor a részükről bűnelkövetésre. Érre is van javaslata a Tudományos Tanácsnak. Javasolják, hogy az alakulatok vezetése, pk. pol. h., eü. szolgálat főnöke nagyobb figyelemmel foglalkozzék a bevonultak életvezetési problémáival, személyes kérdéseivel, beilleszke-

dési nehézségeivel, így könnyebben, pl. egyszerű áthelyezéssel, párnapos szabadsággal, stb. megelőzhetik súlyosabb zavarok kialakulását. Feltétlenül szükséges a belső tudatformálás javítása. Ehhez viszont megítélésem szerint alapvető, hogy jó közérzetet tudjanak biztosítani már kezdetben, a bevonulás után azonnal a sorkatonák számára. Erre nézve is történt javaslat. A magasabb vezetés közbelépésével törekedni kell arra, hogy az öreg katonáknak, illetve tiszteseknek az újoncokkal szemben tanúsított, olykor túl kemény magatartása kedvezően változzék. A belső tudatformáláshoz mindenekelőtt a nevelők nevelése szükségeltetik, mégpedig minden parancsnoki szinten. Sokkal több gondot kellene fordítani a hadsereg nevelési munkájában a század politikai megbízottakra is. Az ő bevonásuk, az ő megnyerésük a katonák nevelésében rendkívül fontos. A nevelők nevelésében a meghatározóak a főiskolák, illetve a tiszthelyettesiskolák. Nem ártana bizonyos kriminálpedagógiai ismeretek alapfokú oktatása sem. El kell érnünk, hogy személyi állományunkat folyamatosan és hatékonyan az alapvető társadalmi értékek tiszteletére neveljük. Át kellene tekinteni eddigi nevelési anyagainkat ebből a szempontból, és alkalmazható módszereket nyújtani az etikai neveléshez is. Feltétlenül szükséges a polgári életben a bevonulás előtti honvédelmi propaganda színvonalának növelése, s itt csak jelzésként mondom, hogy az MHSZ ebben jó partnerünk. De folytatni kell a honvédelmi propagandát nyomban az újoncbevonulás után is. Meg kell magyarázni a katonának, hogy akár szereti, akár nem, az ő egyéni szempontjából is jobb, ha tisztességgel letölti azt a 18 hónapot. Természetesen ebből a folyamatból sem hiányozhat a politikai, etikai tartalom, de feltétlenül hivatkozni kell az állampolgári kötelezettségre is. S mindez nem képzelhető el a párt- és KISZszervezet támogatása nélkül. Bizonyos bűncselekmények elszaporodása esetén a joggyakorlat előtérbe állítja a generális prevenciót, ami önmagában véve is szigorú büntetések kilátásba helyezését eredményezi. A differenciálás ilyen helyzetekben is szükséges, de legalább ilyen fontosságú, hogy a felelősségre vonás nyilvánosság előtt történjen. így van értelme a szankcióknak, egyébként az csupán az egyéni prevenciót biztosítja. Éppen ezért sokkal szélesebb körben kell alkalmazni a demonstratív tárgyalásokban rejlő megelőzési lehetőséget. De figyelni kell arra is, hogy a hadseregben a fegyelemsértések elbírálására intézmények vannak (becsületbíróság) a tisztek, tiszthelyettesek, a csapatközösség, a sorállomány számára. Feltétlenül javítani kell az utógondozás egész rendszerét és többet kell tenni a katonai igazságügyi szerveknek is a segítség oldaláról ebben a kérdésben. Végezetül szeretnék röviden szólni a Magyar Néphadsereg tekintetében a bűnmegelőzés intézményrendszeréről, a koordinálás kérdéséről.

A már jelzett felsőszintű jogszabály nyilvánvaló, hogy bizonyos feladatokat fog róni a néphadseregre is. Itt azonban már kitaposott utak vannak, gondoljunk csak arra, hogy a gyakorlatban alakultak ki az együttműködésnek azon formái, amelyeket jelenleg a 030/1979. HM parancs szabályoz. A parancsnokok és a katonai igazságügyi szervek együttműködésének egyik alapvető célja a jogsértések megelőzése. Várhatóan e területet ki kell szélesíteni, hiszen a hadseregben több olyan szervezet, intézményrendszer működik, amelyeket nem a bűnmegelőzés céljával hoztak létre, de végsősoron a bűnmegelőzés irányába is hatnak. Gondoljunk itt például az alkoholellenes programra. A legkülönbözőbb erőfeszítésekkel találkozhatunk, amelyek a beilleszkedési zavarokat próbálják megelőzni. Nyilvánvaló, hogy ezt a szétszórt rendszert integrálni szükséges. Koordinátor nyilvánvaló, hogy a hadsereg tekintetében csak a parancsnok lehet. Mellette működhet a katonai ügyész, a katonai bíróság, a jogi és igazgatási főtiszt, a nyomozótiszt, a csapatorvos, az elhárító tiszt és sorolhatnám tovább azokat a szolgálati személyeket, akiknek a munkája ebbe a közös irányba hat, ha az megfelelően integrálva, irányítva, koordinálva van. Feltétlenül szükséges, hogy tudományos szinten is fellendüljön a kriminológiai kutatás a néphadseregben, azoknak az okoknak a felderítésére, amelyek ezen a szűkebb, de speciális területen belül hatnak. A bűnmegelőzésről az igazságügyi minisztériumi kutatások alapján c. tanulmány megpróbálta a bűnmegelőzés perspektíváját meghatározni: „hiszünk a bűnmegelőzés eszméinek gyakorlati alkalmazhatóságában, bizakodunk az erre irányuló intézkedések eredményességében, nem számítunk azonban rövid időn belüli kedvező fordulatra a bűnözés alakulásában". E vélemény szerint a bűnözés növekedésének a megakadályozása, az elkövetkezendő évtizedben elérhetetlen. A nagyvonalakban vázolt hadseregen belüli körülményekre építve, a kedvező társadalompolitikai intézkedésben bízva, a kedvezőbb belső adottságokra alapozva, a néphadseregben célként tűzhetjük ki az emelkedő tendencia megállítását, magyarul és röviden: a bűnözés jelenlegi szinten való tartását. Ez is nagyon nehéz feladat, hiszen az alapjául szolgáló társadalmi tendenciák még egy jó ideig kedvezőtlenek maradnak. Hogy ezt a célt elérjük, nagyon sok, jól összefogott munkára van szükség.

A SZOCIALISTA KATONAI BÜNTETŐ BÍRÁSKODÁS FEJLŐDÉSÉNEK IRÁNYAI, ÁLTALÁNOS ÉS KÜLÖNÖS VONÁSAI KIEMELT FIGYELEMMEL A MAGYAR JOGFEJLŐDÉSRE Irta: dr. Kátai Péter hb. alez.

A katonai büntető bíráskodás létjogosultságát, katonai bíróságok létrehozását és működtetését a különböző jogrendszerek elismerik és szükségesnek tartják. Abból indulnak ki, hogy a fegyveres erők és a fegyveres testületek szolgálati rendjének és fegyelmének biztosítása olyan speciális bírósági szervezetet és tevékenységet igényel, amely képes ítélkezésében kifejezésre juttatni a katonai érdekeket és a katonai szolgálati viszonyból eredő sajátosságokat. A nem katonai bíróságok megfelelő katonai ismeretekkel nem rendelkeznek, a katonai szolgálati viszonyokat kellő mélységben nem ismerik, a fegyveres szervektől eltérő szervezésük és egyéb feladataik miatt a katonai szervezetekkel való szoros együttműködésre nem képesek. Ezért a fegyveres erőknek saját, önállóan működő bűnüldöző és igazságszolgáltató szervezetre, köztük katonai bíróságokra van szükségük. Ezt indokolja még a katonák bűnügyeinek intézésében különösen megkövetelt gyorsaság és a szolgálati titok védelme is. A katonai bíróságok közös vonása, hogy csak büntető ügyekben járnak el. Ennek a magyarázata az, hogy a fegyveres szervezetek tagjai egyéb bírósági útra tartozó ügyeinek intézéséhez katonai érdekek nem fűződnek, azok megítélése katonai szakismereteket nem igényel, s ezért azoknak rendes bírósági hatáskörből való elvonása nem indokolt. A katonai bíróságok létrehozásának és működtetésének közös indokai és azonos formai ismérvei ellenére a két társadalmi rendszer különbségéből fakadóan lényeges tartalmi eltérések vannak a burzsoá és a szocialista katonai bíróságok feladataiban, szervezetében és működésében. E különbségek a katonai büntető bíráskodás történeti fejlődésében és konkrétságában, országonként is eltérő élességgel mutatkoznak meg.

A szocialista katonai büntető bíráskodás kialakulása és fejlődésének irányai az európai szocialista országokban A modern értelemben vett katonai bíróságok kialakulása a feudalizmus bomlásával, a kapitalizmus kialakulásával vette kezdetét. E katonai bíróságok a polgári forradalmak idején annak a harcnak az eredményeként jöttek létre, amelyeket a feltörekvő polgárság vívott a feudalizmus erőivel szemben a korábbi szerteágazó, bonyolult külön bírósági rendszer felszámolásáért. A jogegyenlőség eszményével fellépő polgárság harcot indított a széles körű feudális parancsnoki büntető hatalom ellen. Követelte e szinte korlátlan büntető-fenyítő jogkörnek a szűkítését és a rendes bíróságokhoz hasonló, más hatalmi tényezőktől — főként a katonai vezetéstől —• független katonai bíróságok felállítását. E harc eredményeként hívták életre a francia polgári forradalom győzelmét követően, 1790. október 29-én az első új típusú katonai bíróságot. A katonai bíróságok történetében először —• bár csak átmenetileg •— bevezették a jury intézményét. A katonai bíráskodásban megjelentek a nem katonai elemek is. A hatalomra került burzsoázia — mint megannyi más követelését •—• a független katonai bíróságok iránti követelését is csakhamar feladta. Felismerte, hogy uralmának biztosításához olyan erőszakszervekre — elsősorban belső elnyomásra is alkalmas hadseregre — van szüksége, amelynek állománya az uralkodó osztály érdekeit képviselő katonai vezetésnek feltétlenül engedelmeskedik, a parancsokat vakon teljesíti. Törekvése az volt, hogy ezt az engedelmességet minden eszközzel — köztük a katonai büntetőjog eszközeivel — is kikényszeritse. Érdekeinek megfelelően ezért egy szervezetileg, anyagi és eljárásjogi szempontból elkülönült, a katonai vezetést kiszolgáló katonai bírósági ítélkezés megvalósítására törekedett. A burzsoázia törekvéseivel szemben a demokratikus erők harcot folytattak a pártatlan, katonai vezetéstől független katonai bíróságok létrehozása, a katonai bíróságok hatáskörének szűkítése, sőt békeidőben tevékenységének szüneteltetése érdekében. Egyre szélesebb körben jelentkezett az az igény, hogy a katonai bíróságok szervezete és eljárása is biztosítsa mindazokat a törvényes garanciákat, amelyek a nem katonai bíróságok gyakorlatában is érvényesülnek. A katonai büntető bíráskodás közel két évszázados fejlődését ezeknek az ellentétes erőknek a harca formálta. E történeti fejlődés során a demokratikus erők •— elsősorban Nyugat-Európában —• jelentős reformokat értek el. Franciaországban például bizonyos mértékben csökkent a katonai bíróságok közvetlen függése a katonai vezetéstől azáltal, hogy a katonai bírósági tanácsokban nem katonai bírák is helyet kaptak. Több országban

— ha korlátozottan is —> lehetővé tették, hogy a katonai bíróságok döntései elleni panaszokat nem katonai bírákból álló katonai fellebbezési bíróságok bírálják el. A Német Szövetségi Köztársaságban, Ausztriában, Dániában, Norvégiában és Svédországban — békeidőben — megszüntették a katonai bíróságokat. Feladataikat a katonai életviszonyoknak megfelelő sajátos szabályok szerint nem katonai bíróságok látják el. Bár az említett reformok jelentősek, korlátozott érvényesülésüknél fogva a burzsoá katonai bíráskodás jellemző vonásait alapvetően és átfogóan nem érintették. Nem kétséges, hogy a burzsoá katonai büntető bíráskodás szervezeti formáinak változatosságától, demokratikus vagy kevésbé demokratikus jellegétől függetlenül osztálycélokat, a tőkés társadalmi rend védelmét szolgálja. A katonai büntető bíráskodás fejlődésében a nagy októberi szocialista forradalom győzelme, s az első szocialista állam megalakulása döntő fordulatot hozott. A szovjet hatalom létrejöttétől kezdve az állam egységes jogrendjének, a törvényesség egységességének, a törvények egységes értelmezésének és alkalmazásának biztosítására törekedett. Ennek fontosságára maga Lenin is felhívta a figyelmet, amikor A „kettős" alárendeltségről és a törvényességről c. munkájában azt írta: „a törvényesség sem kalugai, sem kazáni nem lehet, hanem egész Oroszország, sőt a Szovjet Köztársaságok egész föderációja számáfa is egységesnek kell lennie". S bár a szovjet hatalom is elismerte a katonai bíróságok szükségességét, következetesen törekedett arra, hogy a jogalkotásban és a jogalkalmazásban az igazságszolgáltatás alapelveinek érvényrejuttatásával kellő összhangot teremtsen a katonai és nem katonai bíróságok szervezeti felépítése és működése, a katonai és nem katonai anyagi és eljárási szabályok között. Ezért az általánostól való. eltérést csak azokban az esetekben engedte meg, amikor azokat a fegyveres erők rendeltetéséből, szervezetéből fakadó különleges szempontok indokolták. A forradalom győzelme után, 1917 november 24-én az v első bírósági dekrétummal valamennyi cári bíróságot, köztük a katonai bíróságokat is feloszlatták. Helyettük a katonai és nem katonai bíráskodás egységességének elvéből kiindulva a helyi bíróságok rendszerét vezették be. Helyi bíróságok ítélkeztek a frontokon is. Ezeknek tagjait az ezredtanácsok, illetve az ezredbizottságok választották. A polgárháború és a katonai intervenció miatt kialakult súlyos helyzet rövidesen napirendre tűzte a katonai bíróságok felállítását, a katonai bíráskodás bevezetését. 1918-tól sorra alakultak meg a politikai munkásokból álló forradalmi katonai törvényszékek, 1919-től pedig az ezredbíróságok. Ez utóbbiak tagjait a katonai szolgálatot teljesítők közül választották. Később megkezdődött a forradalmi törvényszékek egyesítése, amely a ka-

tonai bíróságoknak az egységes bírósági rendszerbe való beépítésére tett első lépésként értékelhető. Erre azonban akkor, a rendkívüli körülmények miatt még nem kerülhetett sor. A polgárháború és a katonai intervenció befejezése után, 1922. november 11-én megszületett az első bírósági szervezeti törvény. Ez a törvény létrehozta az egységes bírósági rendszert, leszögezve, hogy az igazságszolgáltatást kizárólag a népbíróságok végzik. Emellett azonban ideiglenes jelleggel speciális (katonai) bíróságok működését is lehetővé tette azzal azonban, hogy ezek felügyeletét és ellenőrzését a Legfelsőbb Bíróság és az Igazságügyi Népbiztosság hatáskörébe utalta. Az orosz forradalmi jogalkotás ezzel először és törvényi szinten garantálta a katonai bíróságoknak a katonai vezetéstől való függetlenséget. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulása után, 1923. november 23-án létrehívták a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságát. Ettől kezdve valamennyi katonai törvényszék feletti felügyelet, irányítás és ellenőrzés az Összövetségi Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe került. A katonai törvényszékeket ettől kezdve szövetségi bíróságoknak tekintik. A katonai büntető bíráskodás fejlődése szempontjából nagy fontosságú a katonai törvényszékekről és a katonai ügyészségekről szóló, 1926. augusztus 20-án elfogadott rendelet, amely először és átfogóan szabályozta a katonai törvényszékek és a katonai ügyészségek szervezetét, hatáskörét és felügyeletét. Mégerősítette azt a korábbi rendelkezést, miszerint valamennyi katonai bíróság: frontok, hadseregek, flották, hadtestek és hadosztályok mellett működő katonai bíróságok általános vezetésére a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága jogosult. A rendelet kiterjesztette a Legfelsőbb Bíróság hatáskörét azzal is, hogy feladatai közé sorolta a katonai törvényszékek ítéletei elleni óvások elbírálását, s ezzel általánossá tette a katonai ítélkezés rendes legfelsőbb bírósági fórum által való irányítását. Ez a rendelet — amelyet többször módosítottak — több mint harminc éven keresztül szolgált alapul a katonai igazságszolgáltató szervek működéséhez. A katonai bíróságok fejlődésében jelentős állomás volt a Szovjetunió 1936. évi alkotmánya. Jelentőségét az adja, hogy llegmagasabb jogforrási szinten eismeri a katonai bíróságok szükségességét, alkotmányi szinten biztosítja azonban az egységes bírósági rendszer garanciáit azáltal, hogy olyan alapelveket állapít meg, amelyek valamennyi katonai és nem katonai bíróságra érvényesek. A második világháború idején a katonai törvényszékek hatásköre bővült, szervezetük és eljárásuk módosult. A törvényesség garanciáira azonban továbbra is nagy súlyt helyeztek. Ebben az időben is fenntartották azt az elvet, hogy valamennyi bíróság — köztük a katonai bíróságok is — a Legfelsőbb Bíróság irányítása alá tartozik. A háború befejezése után a katonai törvényszékek hatáskörét csökkentették, a katonai büntető bíráskodás demokratizmusát fejlesztették.

Kezdetét vette egy olyan irányú fejlődés, amely a katonai bíróságok hatáskörének szűkülését, a rendes bíróságok hatáskörének bővülését eredményezte. Rendes bírósági hatáskörből egyre kevesebb polgári személyt vontak el. Jelenleg a személyi és tárgyi összefüggés esetét kivéve csak a kémkedést elkövető polgári személyek tartoznak katonai bírósági hatáskörbe A szervezeti egység és annak törvényi garanciái biztosításában nagy jelentőségű az a két törvény, amelyet a Szovjetunió Legfelső Tanácsa 1958 decemberében fogadott el. Az egyik a bíróságok szervezetének alapelveiről, a másik a katonai bíróságokról szól. Az alapelvekről szóló törvény a bíróságok szervezetére és működésére vonatkozó legfontosabb rendelkezéseket tartalmazza, a további részletes szabátyozást pedig — a katonai bíróságok kivételével — a szövetséges köztársaságok hatáskörébe utalja. Ez a szervezeti törvény olyan, a Szovjetunió valamennyi bíróságára egyaránt érvényes igazságszolgáltatási elveket rögzít, mint az igazságszolgáltatásnak kizárólag bíróságok által való gyakorlása, a bíróságok választás útján való megalakítása, népi ülnököknek a bíráskodásban való részvétele, a bírák függetlenségének a biztosítása, a tárgyalások nyilvánossága, a védelem jogának érvényesülése stb. Az alapelvekről szóló törvényhez szorosan kapcsolódik a katonai bíróságokról szóló törvény — formailag szabályzat —, amelynek mindjárt az első cikkelye elvi éllel szögezi le, hogy „a katonai bíróságok a Szovjetunió bíróságai és a Szovjetunió egységes bírósági szervezetébe tartoznak." Mint az unió bíróságainak a feladata •— az előterjesztés szerint — az igazságszolgáltatásnak a gyakorlása a fegyveres erők területén. Minthogy e bíróságok a hadsereg szervezetének megfelelően tagozódnak, működésük felett nem a szövetséges köztársaságok, hanem közvetlenül a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága gyakorol felügyeletet. A katonai bíróságokról szóló jogszabály megállapítja, hogy a katonai bírák a Szovjetunió fegyveres erőinek létszámába és ellátásába tartoznak. Alapelvként szögezi azonban le, hogy függetlenek és csak a törvényeknek vannak alárendelve. A függetlenség deklarálása mellett meghatározza annak garanciáit is. Többek között előírja, hogy a katonai bírák a nem katonai bírák fegyelmi felelősségére vonatkozó szabályok szerint felelnek még a katonai fegyelem megsértéséért is; a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének hozzájárulása nélkül nem lehet büntetőjogi úton felelősségre vonni, beosztásukból elmozdítani vagy letartóztatni. Katonai bíróságok felállítása a törvény szerint katonai körzeteknél, hadseregcsoportoknál, flottáknál, hadseregeknél, flottilláknál, katonai alakulatoknál és helyőrségeknél kerülhet sor. A katonai bíróságok hatáskörébe tartozik az eljárás, a katonai szolgálatot teljesítő személyek és a fegyvergyakorlatra behívott hadkötelesek, valamint az állambiztonsági szervek tiszti, tiszthelyettesi és sorállományú

tagjai által elkövetett valamennyi, a büntetésvégrehajtási szervek parancsnoki állományú és a Belügyminisztérium behívott őrcsapatainak tiszthelyettesi és sorállományú tagjai által a szolgálati rend megszegésével elkövetett bűntett miatt. Polgári személlyel szemben a kémkedésen kívül személyi és tárgyi összefüggés alapján járnak el. A katonai bíróságokról szóló jogszabály szerint a katonai bíróságok tevékenységük során a Szovjetunió és a szövetséges köztársaságok jogszabályait alkalmazzák. Eljárásukra a büntetőeljárás alapelveiről szóló, 1958 decemberében elfogadott törvény és a már említett katonai bíróságokról szóló jogszabály vonatkozik. Az eljárási alapelvekről szóló törvény biztosítja, hogy a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozók lényegében, a nem katonai bíróságokkal azonos szervezésű bíróságok előtt, a valamennyi bíróságra egyaránt érvényes szabályok szerint felelnek tetteikért. Ez megnyilvánul abban, hogy az igazságszolgáltatást a fegyveres erők területén is csak bíróságok gyakorolhatják; a katonai bíróságok tanácsainak összetétele azonos a nem katonai bíróságok tanácsainak összetételével; a katonai bírákat ugyanazok a jogok illetik és kötelezettségek terhelik, mint a nem katonai bírákat; a választott népi ülnököknek a katonai büntetőeljárásban is a hivatásos bírákkal azonos jogai vannak. Mindez az igazságszolgáltatás többi alapelvével biztosítja, hogy a katonai bíróságok eljárása valóban csak a kat'onai sajátosságok által indokolt mértékben térjen el a nem katonai bíróságok eljárásától. Az egységes bírósági szervezet, az egységesen szabályozott büntetőeljárás mellett a szovjet jogalkotás következetesen törekedett az egységes büntetőjog létrehozására is. Ez 1958-ig úgy valósult meg, hogy a Szovjetunió egész területére, össz-szövetségi szinten alkottak büntetőtörvényt. 1958-ban azonban olyan új megoldást választottak, amely egyfelől biztosítja a büntetőjog egységét, másfelől lehetőséget ad a szövetséges köztársaságok számára sajátos viszonyaik figyelembevételére. E követelménynek tett eleget a Szovjetunió Legfelső Tanácsa, amikor 1958 decemberében törvényt alkotott a btintetőtörvénjrek alapelveiről. A törvény •— a bíróságok szervezetére és eljárására vonatkozó törvényekhez hasonlóan — a büntetőjogi felelősségre vonásnak csak az alapvető kérdéseit szabályozta, a részletes szabályozást azonban •— az államellenes és a katonai bűncselekmények kivételével — a szövetséges köztársaságok hatáskörébe utalta. A Legfelsőbb Tanács a büntetőtörvények alapelveiről szóló törvénynyel egyidejűleg törvényt alkotott a katonai bűncselekményekért való büntetőjogi felelősségről is. Ez a törvény •— ugyanúgy, mint az ezt megelőző 1927-ben alkotott és 1957-ben kiegészített rendelet — része az egységes szovjet büntetőtörvényeknek, azoknak egy, a katonai bűncselekményekre vonatkozó fejezetét alkotja. Következetesen érvényesítették tehát azt az

elvet, hogy a katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozók nem katonai bűncselekményeikért kivétel nélkül az általános szabályok, jelenleg a szövetségi és a köztársasági büntetőtörvények szerint felelnek. A szovjet felfogás szerint a bűncselekmény fogalma egységes. Nincs külön katonai bűncselekmény-fogalom, mint ahogy nincs külön katonai társadalomra veszélyesség sem. A büntetőjog tehát egységes egész, amely magába foglalja a katonai büntetőjogot is. Az egységes törvényesség, a szervezetileg egységes és demokratikus igazságszolgáltatás követelményei és garanciái fogalmazódnak meg a Szovjetunió 1977. évi alkotmányában is. Az alaptörvény részletesen szól az igazságszolgáltatás általános érvényű alapelveiről, a bírák és a népi ülnökök — köztük a haditörvényszék bíráinak és ülnökeinek — felelősségéről, beszámolási kötelezettségeiről és visszahívhatóságáról. A második világháború, után az európai népi demokratikus országokban az újonnan létrehívott katonai bíróságok kezdetben a korábbi elkülönült szervezeti formában, a korábbi büntétőjogszabályok alapján, azokat új tartalommal töltve bíráskodtak. Alapvető feladatuk az új hadseregek demokratikus fejlődésének elősegítése, az új típusú fegyelem biztosításában való közreműködés volt. A szovjet jogalkotás tapasztalatainak felhasználásával néhány év elteltével — különböző országokban, különböző időpontokban •— megkezdődött a katonai bíróságok szervezeti beépítése az egységes rendes bírósági rendszer keretébe. Ez azt jelentette, hogy — Jugoszlávia kivételével — sorra megszüntették a legfelsőbb katonai bíróságokat, s a katonai bíróságok ítélkezésének irányítását a legfelsőbb bíróságok, működésük feltételét pedig a legtöbb országban az igazságügyi minisztériumok hatáskörébe utalták. A szervezetileg egységes igazságszolgáltatási rendszerbe való fokozatos beépüléssel párhuzamosan megkezdődött az egységes büntető anyagi és eljárási jogszabályok kidolgozása is. E folyamat kezdetén új, de még különálló katonai büntetőtörvényeket fogadtak el, majd — országonként különböző időpontokban •—• olyan büntető anyagi és eljárási törvényeket alkottak, amelyek kiterjedtek a katonai büntetőbíráskodásra is. Ezzel a katonai büntetőbíráskodás az európai szocialista országokban szerves részévé vált az általános, egységes elveken alapuló büntetőbíráskodásnak, megtartva azonban a katonai életviszonyokból fakadó speciális vonásait.

tí. A katonai büntetőbíráskodás kialakulása és fejlődésének irányai Magyarországon 1. A katonai büntetőbíráskodás fejlődése a felszabadulásig Modern értelemben vett magyar katonai büntetőbíráskodásról lényegében csak az első világháborútól, illetve az azt követő időktől beszélhetünk. Ennek korábban csak a nyomaival találkozhatunk. A különböző jogtörténeti forrásmunkák arról tanúskodnak, hogy már a honfoglaló magyarok igen szigorúan büntették a katonai kötelességüket megszegőket, az azonban, hogy eljárásukat miként folytatták le, nem ismeretes. Az államalapítás után az Árpád- és vegyesházbeli királyok a haderő fegyelmének biztosítására különböző összefüggő hadiszabályzatokat hoztak, amelyek büntetőrendelkezéseket is tartalmaztak. Kifejezetten katonai bírósági szervezettel, különálló katonai büntető jogszabályokkal azonban még Mátyás király uralkodásának az idején sem találkozunk. A magyar katonai büntetőbíráskodás fejlődése szempontjából igen nagy jelentőségűek azok a hadi-fegyelmi szabályzatok, amelyeket a mohácsi csatavesztés után megmaradt magyar területen az erdélyi fejedelmek: Báthori István, Bocskai István és I. Rákóczi György hoztak. Ezek a szabályzatok már adatokat tartalmaznak a katonai bírói szervezetre és eljárásra is. A kor legkiemelkedőbb katonai jogszabálya a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő, az 1707. évi ónodi országgyűlésen elfogadott első — és 1930-ig egyetlen — magyar katonai büntető töi-vénykönyv volt. A törvény nagy érdeme, hogy az igazságszolgáltatás szinte minden kérdésével foglalkozik, s ennyiben több is, mint katonai büntető törvénykönyv. Rendelkezéseket tartalmaz a katonai bírósági szervezetre, a bíróság eljárására és hatáskörére vonatkozóan. A bűncselekmények tényállásainak megállapítása és azok büntetéseinek meghatározása mellett a büntetőjog olyan általános kérdéseit is igyekszik tisztázni, mint például a tettesség-részesség, szándékossággondatlanság, a beszámítást kizáró és korlátozó okok stb. Sajátossága, hogy a katonai bíróságok feladatává tette a büntetőügyek elbírálása mellett a polgári peres és közjegyzői ügyek intézését is, sőt a hadbírókat ellenőrzési feladatokra is kötelezte. Minthogy ügyészi szervezet nem volt, minden igazságszolgáltatási tevékenységet a hadbíró látott el. A szabadságharc bukását követően a habsburg császári önkény és elnyomás hosszú korszaka kezdődött el. Ezzel együtt megszűnt az önálló magyar hadsereg és vele a magyar katonai igazságszolgáltatás is. A magyar katonai büntetőbíráskodás történetében az 1848—1849-es polgári forradalom és szabadságharc sem hozott jelentősebb változást, de

erre áz akkori körülmények miatt nem is igen volt lehetőség. Készült ugyan néhány büntető-, fegyelmi szabályzat, ezek azonban magukon viselték a császári hadseregben kialakult jogelveket. Szervezeti téren változást jelentett, hogy a katonai törvényszékek irányítására létrehozták a Katonai Főtörvényszéket és a Legfelsőbb Katonai Törvényszéket, a közigazgatási és bírói funkciót azonban legfelsőbb szinten nem választották szét. Az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc leverése után ismét a császári jogszabályok kerültek alkalmazásra. 1855-ben császári nyílt paranccsal elrendelték az osztrák katonai büntető törvénykönyv és a Mária Terézia korából származó elavult eljárási szabályok alkalmazását a hadsereg magyar részeire is. Bár ezeket a jogszabályokat a magyar törvényhozás soha sem ismerte el, az előbbi 1930-ig, az utóbbi 1912-ig volt Magyarországon érvényben. Az 1867. évi kiegyezés után a magyar uralkodó osztály harcot indított a magyar hadsereg felállításáért. Erre azonban csak hosszú idő múlva került sor. Végülis a monarchia fegyveres erőin belül közös hadügyi irányítással és viszonylagos önállósággal megalakult a magyar honvédség, majd a honvédség katonai bűnvádi perrendtartásáról szóló 1912. évi XXXIII. törvénycikkel (Kbp.) létrehozták a különálló magyar katonai igazságszolgáltató szervezeteket is. Ez a katonai bíróságok szervezetét és eljárását is szabályozó jogszabály —'többszöri módosításokkal — 1952. január l-ig volt hatályban. A Kbp. megalkotása a magyar katonai büntetőeljárás fejlődésében jelentős lépés volt. Jelentőségét az adja, hogy a kor haladó perjogi elveinek megfelelően bevezette a contradictórius eljárást, a szóbeliséget, a közvetlenséget, a főtárgyalás nyilvánosságát és a bizonyítékok szabad mérlegelését. Ugyanakkor továbbra is fenntartotta a katonai bíróságok teljes szervezeti elkülönülését a nem katonai bíróságoktól, eltérően és teljeskörűen szabályozta a katonai büntetőeljárást, háttérbe szorította jogi szempontokat és a jogi szakembert, a büntetőhatalmat továbbra is a katonai vezetésnek biztosította. A Kbp. szerint a katonai büntetőbíráskodást első fokon a honvéd dandárbíróságok és hadosztálybíróságok, másodfokon a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék gyakorolta. A törvényszékek elnökei és tagjai, a vádlók és a védők a tiszti állományból kerültek ki, akik jogi képzettséggel nem rendelkeztek. A katonai bíró csak, mint tárgyalásvezető, szaktanácsadó működött közre. Az egész büntetőeljárásra kiterjedő érdemi döntések joga a terhelt parancsnokát illette meg. Ö adott parancsot az eljárás megindítására vagy megszüntetésére, a vádemelésre, a jogerős ítélet végrehajtására stb. A katonai bíróságoknak a katonai vezetéstől való függőségét biztosította az is, hogy működésük felett a főfelügyeletet béke idején a hadügyminiszter, háború idején a hadsereg főparancsnoka gyakorolta.

Á Kbp. szerint szervezett és működő katonai büntetőbíráskodás jól megfelelt a Tanácsköztársaság megdöntését követő ellenforradalmi rendszer népelnyomó törekvéseinek. Alkalmas volt minden rendszerellenes megnyilvánulás elfojtására és megtorlására. Ezért a katonai bírósági szervezet a Horthy-korszak egész ideje alatt lényegében érintetlen maradt, mindössze a bíróságok megnevezése változott. Változott viszont hatáskörük. A háborúra készülődés időszakában, de különösen a Szovjetunió elleni háborúba való belépést követően a katonai bíróságok hatáskörét rendkívüli mértékben kibővítették. Ez lehetővé tette, hogy hazaárulás címén a katonai bíróságok felhasználásával számoljanak le az ország szabadságáért, függetlenségéért harcolókkal. Mindezt betetőzte az az 1941-ben hozott miniszterelnöki rendelet, amely a munkásmozgalom elleni harcra példanélküli intézményt hozott létre: a vezérkari főnök különbíróságát. Ez a bíróság nem vádlottak felett ítélkezett, hanem politikai ellenfelekkel szemben járt el, zömükben megsemmisítésük érdekében. Mint arról korábban szó volt, a magyar hadseregben 1930-ig az osztrák katonai büntető törvénykönyvet alkalmazták. Magyar katonai büntető törvénykönyv megalkotására •—• bár arra volt törvényi lehetőség — csak 1930-ban került sor. A könyörtelen belső elnyomás és a háborús készülődés olyan katonai büntető jogszabályt igényelt, amely maximálisan biztosítja a hadsereg korlátlan felhasználását az ellenforradalmi rendszer védelmére, s ennek érdekében kivételezett helyzetet teremt a hadsereg és tisztikara számára, a katonákat pedig feltétlen engedelmességre kényszeríti. Ezt a célt szolgálta az ellenforradalmi rendszer jellegzetesen fasiszta jogalkotása: az 1930. évi II. törvénycikkbe foglalt magyar katonai büntető törvénykönyv (Ktbtk.), amely önálló kódexként jelent meg. Ez a II. Rákóczi Ferenc törvénykönyve óta első magyar katonai büntető törvénykönyv az ellenforradalmi rendszer uralmának a tetőfokán készült, s mindenben megfelelt a rendszer igényeinek. Pontosan meghatározta a katonák fegyelemsértéseit, és azok elkövetőit súlyos büntetéssel fenyegette. A katonákat a parancsok végrehajtásának eszközévé tette, s ezért büntetlenséget biztosított a parancs végrehajtásával elkövetett bűncselekmények megvalósítói számára. Kivételes elbírálásban részesítette a tiszteket. Beszámítást kizáró okként kezelte például, ha az egyenruhában levő tiszt az őt vagy a társaságában levő személyt ért sérelem miatt a fegyverét használva, bűncselekményt valósított meg. A törvényben biztosított kiváltságokat a bírói gyakorlat • még tovább bővítette.

2. Á katonai büntetőbíráskodás fejlődése a felszabadulástól napjainkig A felszabadulás után hazánkban mélyreható demokratikus átalakulás bontakozott ki. Ennek során új demokratikus hadsereg jött létre. E hadsereg céljainak és szellemének nem felelt meg az ellenforradalmi rendszertől örökölt Kbp., még kevésbé a Ktbtk., függetlenül attól, hogy a bírói gyakorlat e törvényeket demokratikus tartalommal igyekezett megtölteni. A rendelkezésre álló rövid idő alatt azonban új szervezeti, eljárási és büntetőtörvényt nem lehetett alkotni. Ezért a katonai bíróságok átmenetileg a korábbi szervezeti formában, a több alkalommal módosított Kbp.-t és Ktbtk.-t alkalmazták; az előbbit 1952. január l-ig, az utóbbit 1949. február 15-ig. a) A katonai bíróságok újjászervezésekor első fokon katonai törvényszékek jártak el. Fellebbezési fórumok az 1946. évi III, törvénycikk szerint a Kúria Honvédbírósági Fellebviteli Tanácsa volt, amely a korábbi Legfelsőbb Honvéd Törvényszék hatáskörét vette át. Ezzel a katonai bíróságokat bekapcsolták a rendes bíróságok egységes rendszerébe. Ez a helyzet azonban rövid ideig tartott, mert a Kbp.-t módosító 1948. évi LXIII. törvénycikk a Kúria Honvédbírósági Fellebbviteli Tanácsa helyett fellebbezési fórumként létrehozta a Katonai Főtörvényszéket, amelynek elnevezését az 1951. évi 31. számú törvényerejű rendelet Katonai Felsőbíróságra változtatta át. E törvényi rendelkezések értelmében az egész katonai igazságügyi apparátus a honvédelmi miniszter alárendeltségébe került. Mint később kiderült, ez a szervezeti megoldás is hozzájárult a későbbi törvénysértésekhez. Ezért amikor a hibák kijavítása megkezdődött, napirendre került a katonai bíróságok különállásának a megszüntetése és a rendes bírósági rendszerbe való beépítése. Végülis ezt a Magyar Népköztársaság bírósági szervezetéről szóló 1954. évi II. törvény (Bsz.) valósította meg, amely a katonai bíróságokat az egységes bírósági szervezet keretébe helyezte. A szervezeti egység megvalósulása természetesen nem szüntette meg a katonai bíróságok viszonylagos önállóságát, mert a katonai bíróságok működtetésének szükségességét a magyar állam is elismerte. Ez pedig azon alapult, hogy az ország külső és belső biztonságát védelmező fegyveres erők és fegyveres testületek szolgálati rendjét és fegyelmét külön jogi eszközzel: a katonai büntetőjog eszközével is védeni kell. Ehhez viszont speciális, a katonai életviszonyokat és érdekeket jól ismerő és érvényesíteni tudó katonai igazságügyi szervekre, köztük katonai bíróságokra van szükség. Ezért a Bsz. úgy rendelkezett, hogy a katonai bíróságok az egységes bírósági szervezeten beül különbíróságként működnek, honvédelmi miniszteri alárendeltségüket azonban megszüntette. ítélkezésük elvi irányítását a Legfelsőbb Bíróság, s azon belül az újonnan létrehozott Katonai Kollé3

33

gíum, a működésük feletti felügyeletet pedig az ígazságügymíníszter hatáskörébe utalta. A törvény végrehajtásáról a katonai bíróságok szerevezetéről szóló 3/1955. (I. 11.) MT számú rendelet gondoskodott. Ez a rendelet megszüntette a Katonai Felsőbíróságot és a Honvédelmi Minisztérium Igazságügyi Csoportfőnökségét. Egyidejűleg létrehozta az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztályát. A katonai bíróságokkal együtt meghatározta a Katonai Kollégium és a Katonai Főosztály feladatait, szabályozta szervezeti felépítésüket és működésüket. A katonai bíróságoknak a rendes bíróságok egységes rendszerébe való beépülése elősegítette a törvényesség helyreállítását a katonai büntetőbíráskodás területén. Ezt bizonyítja, hogy még a rögtönbíráskodás idején is maradéktalanul érvényesültek a törvényesség követelményei annak ellenére, hogy az ítélkezés olyan körülmények között folyt, amikor az ellenforradalommal vívott fegyveres harc még nem fejeződött be. Az 1950-es évek közepére kialakult szervezeti egységet a bíróságokról szóló 1972. évi IV. törvény is fenntartotta. A katonai bíróságokat továbbra is a bíróságok egységes rendszerén belül helyezte el, az általános bírósági feladtokon túl azonban külön feladatokat is meghatározott részükre. Kötelességükké tette a fegyveres erők és fegyveres testületek fegyelmének megszilárdításában való közreműködést. A szervezeti egység létrejötte a katonai büntetőbíráskodás fejlődésében jelentős állomás volt. Azt jelentette, hogy ettől kezdve a katonai bíróságok jogállása és szervezete a rendes bíróságokéval azonos alapokra épül. Szervezeti felépítésükben és működésükben érvényesülnek a valamennyi bíróságra egyaránt irányadó igazságszolgáltatási alapelvek, ítélkezésük irányítását és működésük felügyeletét a nem katonai bíróságokat is irányító és felügyelő szervek látják el. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy szervezeti felépítésük és működésük mindenben megegyezne a nem katonai bíróságok szervezetével és működésével. Az eltérések a katonai bíróságok sajátos jellegével függnek össsze. A katonai bíróságok ugyanis az általános bírósági feladatok mellett olyan feladatokat is ellátnak, amelyek a fegyveres erők és fegyveres testületek szervezetéhez igazodó sajátos szervezeti formákat igényelnek. A katonai bíróságok ilyen speciális szervezeti vonása az, hogy ezek a bíróságok katonailag szervezett bíróságok, a Magyar Néphadsereg katonai szervezetei. Élén az elnök parancsnoki feladatokat is ellát. A bírák ítélkezésükben azonban függetlenek, döntéseiket még az elnök sem jogosult befolyásolni. Mint katonai szervezetek anyagi, pénzügyi, kiképzési, mozgósítási és egyéb katonai tevékenység szempontjából a Magyar Néphadsereghez tartoznak, azon belül is a Honvédelmi Minisztérumhoz. Kapcsolódásuk azonban szintén sajátos, az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya útján valósul meg.

Á katonai bíróságok hivatásos bírái egyben a Magyar Néphadsereg hivatásos tisztjei is, akiket az Elnöki Tanács az igazságügyminiszter és a honvédelmi miniszter együttes javaslatára választ katonai bíróvá. Bírósághoz való beosztásuk is a honvédelmi miniszterrel egyetértésben történik. A két miniszter egyetértése szükséges kitüntetésükhöz és előléptetésükhöz. Fegyelmi felelősségük kettős: bírói tevékenységükkel kapcsolatos fegyelemsértéseikért az általános, egyéb fegyelemsértéseikért pedig a katonai szabályok szerint felelnek. A katonai bíróságok szervezetének sajátossága az is, hogy a törvény szerint — összhangban a hadsereg szervezésével — nemcsak területi, hanem személyi elv alapján is szerveződhetnek. Katonai bíróságok működhetnek egyes nagyobb helyőrségekben és magasabb katonai egységek mellett. Az illetékességet az előbbi esetben a bűncselekmény elkövetésének a helye, az utóbbi esetben a magasabbegységhez való tartozás határozza meg. Személyi elv alapján szerveződött katonai bíróság jelenleg nem működik. Területi elv alapján szerveződött katonai bíróság a Budapesti, a Debreceni, a Győri, a Kaposvári és a Szegedi Katonai Bíróság. Közvetlen fellebbezési fórumuk a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma. A szervezeti egység sajátos vonásaként említhető, hogy az első fokú katonai bíróságok szervezetileg nem épültek be a nem katonai bíróságok szervezetébe. Önállóan működnek, bekapcsolásuk az egységes rendes bírósági rendszerbe a Katonai kollégium és a Katonai Főosztály útján valósul meg. A Katonai Kollégium és a Katonai Főosztály viszont szervezetileg is egységet képeznek a Legfelsőbb Bíróság, illetőleg az Igazságügyi Minisztérium szervezetével. b) A katonai bíróságok a felszabadulás után a hatáskörükbe utalt büntetőügyekben az előzőekben említett okok miatt továbbra is a korábbi, de a megváltozott társadalmi viszonyoknak megfelelően módosított, az általános büntető perrendtartástól azonban különálló katonai büntetőeljárási törvény: a Kbp. alapján jártak el. Korán felmerült az igény egy egységes, a katonai büntetőeljárás szabályait is magába foglaló büntetőeljárási törvény megalkotása iránt. Erre azonban csak 1951-ben került sor a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (Bp.) elfogadásával. Ez a törvény már egységes büntető perrendtartás volt, rendelkezései a katonai bíróságokra is kötelezőek voltak. A katonai sajátosságok által indokolt eltérő rendelkezésekét azonban nem tartalmazta, azok meghatásrozását külön jogszabályra bízta. Ennek megfelelően a katonai büntetőeljárásra vonatkozó külön szabályokat a Bp.-t életbeléptető 1951. évi 31. számú törvényerejű rendelet határozta meg. Az első egységes büntetőeljárási törvény, amely magába foglalta a katonai büntetőeljárásra vonatkozó külön rendelkezéseket, a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. számú törvényerejű rendelet volt. Ez a jogszabály a büntetőeljárás egységét azzal is hangsúlyozta, hogy az általánostól eltérő

rendelkezéseket igen szűkkörűen, külön fejezetbe helyezve határozta meg. Ezt az eljárási egységet erősítette meg a büntetőeljárásról szóló — jelenleg is hatályos —, az 1979. évi 4. és 11. számú törvényerejű rendelettel módosított 1973. évi I. törvény (Be.). A büntetőeljárás egységének a létrejötte szocialista jogfejlődésünk újabb eredménye. Azt jelenti, hogy a katonai követelmények által indokolt eltérések a minden bíróság eljárására egyaránt irányadó alapelvek érvényesülését nem érintik. A katonai büntetőeljárás lényegét tekintve azonos a nem katonai büntetőeljárással. A katonai büntetőeljárásban érvényesülő külön rendelkezéseket a katonai bíróságok szervezeti sajátosságai, a bűncselekmények sajátos jellege, gyakorlati és célszerűségi okok indokolják. A törvény szerint katonai büntetőeljárásnak olyan bűncselekmény miatt van helye, amely közvetlenül vagy közvetve sérti vagy veszélyezteti a Magyar Népköztársaság honvédelmi érdekeit, a fegyveres erők és fegyveres testületek szolgálati rendjét és fegyelmét. Ilyen bűncselekmények mindenekelőtt a büntetőjogi értelemben vett katonák által tényleges szolgálati viszonyuk tartama alatt elkövetett valamennyi bűncselekmény. A polgári személyek álal elkövetett bűncselekmények közül katonai büntetőeljárás alá tartoznak azok, amelyeket a fegyveres erők és fegyveres testületek polgári alkalmazottai munkaviszonyukkal összefüggésben, a munkásőrség társadalmi állományú tagjai szolgálatban vagy azzal összefüggésben, illetőleg az arra kötelezettek honvédelmi kötelezettségeik megszegésével valósítanak meg, továbbá azok az egyéb bűncselekmények, amelyek a honvédelem érdekeit közvetlenül sértik vagy veszélyeztetik. Katonai büntetőeljárásnak célszerűségi okból személyi vagy tárgyi öszszefüggés esetén lehet helye. Ezt azonban a gyakorlat szűkítően értelmezi. Ugyanannak a személynek a katonai és nem katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekményeit ugyanis a katonai bíróság csak akkor bírálja el együttesen, ha azt az eljárás vagy az elkövető érdeke kívánja. Egyébként az eljárást elkülöníti. Tárgyi összefüggés esetén pedig a katonai bíróság polgári személy által elkövetett nem katonai büntetőeljárás hatálya alá tartozó bűncselekményét akkor bírálja el, ha — különösen a tényállás összefüggésére tekintettel — az eljárás nem különíthető el. A katonai bíróságok törekvése az, hogy érvényt szerezzenek annak a követelménynek, hogy mindenki az általános szabályok szerint rendes bírósági eljárásban feleljen tetteiért, és indokolatlanul senkit se vonjanak el a rendes bírósági hatáskörből. Az európai szocialista országok jogfejlődésének általános vonásaként figyelhető meg a katonai bíróságok hatáskörének fokozatos szűkülése és a rendes bíróságok hatáskörének fokozatos bővülése. Különösen jól érzékelhető ez a szovjet jogalkotásban, amely a polgári személyek által elkövetett bűncselekmények közül — a személyi és a tárgyi összefüggés eseteit ki-

véve — csak a kémkedést utalja katonai bírósági hatáskörbe. Ehhez viszonyítva, de önmagában is úgy tűnik, hogy a magyar katonai bíróságok hatásköre szélesebb, mint azt a katonai érdekek védelme indokolja. Elgondolkodtató például, hogy egy lényegében keret jellegű rendelkezés alapján a honvédelmi érdekek közvetlen sérelme vagy veszélyeztetése esetén a polgári személyek által elkövetett bármely bűncselekmény katonai büntetőeljárás alá vonható. A katonai büntetőeljárás feltételeinek ilyen általános meghatározása azzal a veszéllyel jár, hogy olyan, polgári személyek által elkövetett bűncselekmények is katonai bírósági hatáskörbe kerülnek, amelyek valójában rendes bírósági hatáskörbe tartoznak. A katonai bíróságok törvény szerinti külön feladata a fegyveres erők és fegyveres testületek fegyelmének biztosításában, szilárdításában való közreműködés. Ebből is következik, hogy a katonai büntetőjog eszközeivel elsősorban azokkal a társadalomra veszélyes magatartásokkal szemben kell fellépni, amelyek a katonai szervezetek szolgálati rendjét és fegyelmét, mint külön érdeket támadják. Ha ez polgári személy által elkövetett bűncselekménnyel valósul meg, a katonai büntetőeljárásban való elbírálás — a szakszerű felelősségre vonáshoz nélkülözhetetlen katonai ismeretek szükségessége miatt —indokolt. Ha azonban ilyen ismeretekre nincs szükség, a honvédelem érdekének közvetlen, de általános sérelme véleményem szerint nem alapozhatja meg a katonai bírósági hatáskört. Ebben az esetben ugyanis a honvédelmi "érdek a Magyar Népköztársaság más fontos érdekeivel együtt a rendes bírósági eljárásban is kellően védelmezhető. A katonai büntetőeljárás sajátossága, hogy az általános szabályoktól eltérően a területi elven alapuló illetékesség mellett, személyi elven alapuló illetékességet is ismer, sőt — célszerűségi okból — ez utóbbi elsőbbséget élvez a területi elv szerinti általános illetékességgel szemben. A törvény szerint ugyanis a helyőrségi katonai bíróságok az illetékességi területükön elkövetett bűncselekmények miatt csak akkor járhatnak el, ha azok nem tartoznak a magasabbegység mellett működő bíróságok illetékessége alá. Minthogy ilyen katonai bíróságok jelenleg nem működnek, a személyi elv szerinti illetékesség csak akkor érvényesül, ha a bűncselekményt az elkövető parancsnokának állomáshelye szerinti katonai bíróság illetékességi területén kívül követték el. Ebben az esetben ugyanis a bűncselekmény elkövetésének a helye szerinti helyőrségi katonai bíróság helyett a parancsnok állomáshelye szerint illetékes helyőrségi katonai bíróság jár el, feltéve, hogy a katonai ügyész itt emel vádat. A külön illetékességnek az elsőbbségét az indokolja, hogy a parancsnokot az alárendeltjei vonatkozásában különböző, törvényben biztosított jogok illetik és kötelezettségek terhelik a bűncselekmények nyomozása és elbírálása terén, amelyeket csak úgy tud gyakorolni, illetve teljesíteni, ha a külön illetékességre vonatkozó szabályok érvényesülnek. A katonai büntetőeljárásnak a katonai szolgálati viszonyból eredő sa-

játossága, hogy a? előzetes letartóztatás akkor is elrendelhető, ha a terhelt szolgálati vagy fegyelmi okból nem hagyható szabadlábon. Ez a rendelkezés azonban csak katonával szemben, általában katonai bűncselekmény vagy olyan köztörvényi bűncselekmény miatt alkalmazható, amely szoros összefüggésben van a katonai szolgálattal. A katonai szolgálati viszonyokkal kapcsolatos a katonai büntetőeljárás sajátos intézménye: a szoros felügyelet alá helyezés is. Ez a kényszerintézkedés sorkatonával szemben és csak akkor alkalmazható, ha az előzetes letartóztatásra nincs ok, a terhelt személyes szabadságának korlátozása azonban az eljárás vagy a fegyelem érdekében indokolt. A szoros felügyelet lényege, hogy a terhelt fegyveres szolgálatot nem láthat el és elhelyezési körletét nem hagyhatja el. A büntető törvénykönyv meghatározott feltételek esetén lehetővé teszi, hogy az arra illetékes parancsnok az alárendeltjeinek a bűncselekményeit fegyelmi jogkörben elbírálja, és velük szemben a katonai szabályzatok szerinti fenyítést szabjon ki. Minthogy ilyen jogintézményt csak a katonai büntetőjog ismer, az erre vonatkozó részletes szabályokat az eljárási törvény külön rendelkezésként határozta meg. A katonai büntetőeljárásban a védelem ellátása is megfelelő katonai ismereteket, a katonai életviszonyokban való jártasságot igényel. Ezért a törvény a védelem erősítése érdekében akként rendelkezik, hogy katonai védőként csak ilyen ismeretekkel és jártassággal rendelkező ügyvéd járhat el. Ezeknek az ügyvédeknek a katonai védők névjegyzékébe való felvételét az igazságügyminiszter hagyja jóvá. Továbbképzésükről az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya gondoskodik. Munkájukhoz a főosztálytól és a katonai bíróságoktól rendszeres információt és segítséget kapnak. A törvényi rendelkezésből következik, hogy a védelem szakszerű ellátásának biztosítása érdekében — az általános szabályoktól eltérően — a katonai büntetőeljárásban a terhelt védelmét nem láthatja el sem a törvényes képviselő, sem hozzátartozója, sem más személy. A védelem erősítését szolgálja az a hosszabb idő óta követett gyakorlat is, amely szerint a katonai bíróságok szoros felügyelet alatt álló sorkatonák ügyében, valamint az alakulatok nyilvánossága előtt tartandó tárgyaláson minden terhelt ügyében védőt rendelnek ki. A törvényesség és a szakszerűség biztosítása érdekében a törvény külön rendelkezésként írja elő, hogy a katonai büntetőeljárásban lehetőleg katonai szakértőt, vagyis olyan személyt kell kijelölni, aki katonai ismereteinél fogva sikeresen működhet közre az eljárásban. Ezek névjegyzékét az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya állítja össze. A katonai függelmi viszonyokkal és a rendfokozati tekintély védelmével függ össze az a sajátos eljárási rendelkezés, amely szerint a katonai bírósági tanácsokban az ülnök a vádlottnál alacsonyabb rendfokozatú nem lehet.

[t ¡y s

A befolyástól mentes, önálló vélemény kialakítását kívánja biztosítani a törvény azzal, hogy a tanácson belüli szavazás sorrendjét az általános szabályoktól eltérően szabályozza. A katonai büntetőeljárásban ugyanis a külön rendelkezés értelmében előbb az alacsonyabb, azt követően a magasabb rendfokozatú bíró, s végül a tanács elnöke szavaz. A katonai büntetőeljárás további sajátossága még, hogy ebben az eljárásban nincs helye magánvádnak; a nyomozó hatóság a katonai ügyész, külön jogszabályban meghatározott körben az illetékes parancsnok és a rendőrség; katonát tettenérés, szökés vagy szökés veszélye esetén kívül csak katonai nyomozó hatóság, illetőleg katonai bíróság vehet őrizetbe; katonai vétség esetén nyomozást csak az illetékes parancsnok feljelentésére lehet elrendelni; sorállományú katonával szemben indult büntetőeljárásban a bűnügyi költséget az állam viseli és katonával szemben a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók.

j

c) A felszabadulást követően a katonai büntetőbíráskodás területén legsürgősebb feladatként az ellenforradalmi rendszer szellemét tükröző katonai büntető törvénykönyv hatályon kívül helyezése és új, a demokratikus átalakulásnak megfelelő katonai büntető törvénykönyvvel való felváltása jelentkezett. A megváltozott társadalmi, gazdasági és politikai viszonyok olyan törvény kidolgozását igényelték, amely megszünteti a hadsereg és más fegyveres szervezetek kiváltságos helyzetét, eltörli a tiszti kiváltságokat és előjogokat, védelmet biztosít az alárendeltek számára az elöljárók túlkapásaival szemben és megszünteti a katonai és nem katonai büntető anyagi jogszabályok tartalmi és formai különállását. S bár a gyakorlat sürgetően igényelte, ilyen követelményeket szem előtt tartó jogszabály megalkotására a háború utáni súlyos gondok, a törvényhozás előtt álló fontos jogalkotási feladatok sokasága miatt csak 1948-ban kerülhetett sor. Ekkor készült el az 1948. évi LXII. törvénycikk (Ktbtk.), amely 1949. február 15-én lépett életbe. Az új Ktbtk. megalkotásának a célkitűzései helyesek voltak, különböző okok miatt azonban csak részben valósultak meg. A törvény előremutató rendelkezést tartalmazott, kötve volt azonban a társadalmi fejlődés által már meghaladott 1878. évi V. törvény, az úgynevezett Csemegikódex általános részi rendelkezéseihez. Minthogy kidolgozása megelőzte az új polgári büntető törvénykönyv megalkotását, nem épülhetett be annak szerkezetébe. Tartalmában közelített ugyan a polgári büntető jogszabály okhoz, önálló kódex jellegét azonban továbbra is megtartotta. Mint önálló büntető törvénykönyv két részből állt. Általános része a speciális katonai büntetőjogi elveket és rendelkezéseket, majd a Csemegi-kódex általános részének helyébe lépő 1950. év II. törvény (Btá.) katonai vonatkozású rendelkezéseit;, különös része pedig az egyes katonai bűncselekményeket tartalmazza,

Egységes, a katonákra vonatkozó külön rendelkezéseket is magába foglaló büntető törvénykönyv megalkotására 1961-ben került sor. A Magyar Népköztársaság büntető törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény formailag is megszüntette a katonai büntetőjog különállását. A törvény az ál- , talános részen belül külön fejezetben szabályozta a katonák büntetőjogi felelősségére vonatkozó kérdéseket, a katonai bűncselekményeket pedig a különös rész egy fejezetében helyezte el. E tartalmi és szerkezeti megoldással, a törvény hatályba lépésével, 1962. július 1-vel megszűnt az általános és a katonai büntetőjog jogszabályi különállása, s az eltérő rendelkezéseket minimálisra csökkentve — a szervezeti és eljárási egység után — létrejött a teljes anyagi jogi egység is. E büntetőjogi szabályozás egységét az 1979. évi 5. számú törvényerejű rendelettel (Btké.) 1979. július 1-én hatályba lépetetett új büntető törvénykönyv: az 1978. évi IV. törvény (Btk.) is fenntartotta. A Magyar Népköztársaság fegveres erői (a Magyar Néphadsereg és a Határőrség) és fegyveres testületei (a Rendőrség, a Munkásőrség és a Büntetésvégrehajtási testület) különleges szerepet töltenek be az ország külső és belső biztonságának a védelmezésében. E feladatuknak azonban csak akkor tudnak eleget tenni, ha bennük a katonai szabályzatok szerinti szigorú szolgálati rend és magas fokú fegyelem érvényesül. Tagjainak a minden magyar állampolgár számára egyaránt kötelező normák mellett, olyan magatartási szabályokat is be kell tartani, amelyek csak katonai életviszonyok között léteznek, és amelyeknek a megszegése csak ilyen viszonyok között von maga után fegyelmi vagy büntetőjogi következményeket. A Btk.-nak a katonákra vonatkozó külön rendelkezései a fegyveres erők és fegyveres testületek tagjainak (a büntetőjogi értelemben vett katonáknak) ezt az általánostól eltérő, fokozott büntetőjogi felelősséget juttatják kifejezésre. Ez a fokozott felelősség azt jelenti, hogy a katonák — amennyiben a törvény eltérően nem rendelkezik — felelősséggel tartoznak egyrészt az általános szabályok szerint, a különös részben meghatározott köztörvényi bűncselekményekért, másrészt a külön fejezetben szabályozott, csak katonák által, tényleges szolgálati viszonyuk alatt elkövetett, a katonai szolgálati rendet és fegyelmet sértő katonai bűncselekményekért. A katonák büntetőjogi felelőssége körében érvényesülő egyéb speciális rendelkezések is a katonai szolgálat különleges viszonyaival vannak öszszefüggésben. Ezek a külön rendelkezések sajátos módon szabályozzák a szolgálati parancs kiadásáért és végrehajtásáért, a katonai és nem katonai vétségekért való felelősséget, egyes büntetések és intézkedések kiszabásának, illetve alkalmazásának a feltételeit és végrehajtásának módozatait, a katonai mellékbüntetéseket és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alóli mentesítést. A katonai szervezetek is az egységes államapparátus részei. Sajátosságuk az, hogy bennük egyszemélyi parancsnoki vezetés, szigorú alá—fölé

r»-

rencleltségen alapuló katonai függelmi viszonyok és szervezettség uralkodik. Ezek érvényesülésének feltétele, a katonai fegyelem alapja az alárendeltek feltétlen engedelmessége. Ez az engedelmesség egyebek mellett abban nyilvánul meg, hogy az alárendeltek a szolgálati parancsot kötelesek mérlegelés nélkül, gyorsan és pontosan végrehajtani. A katonai fegyelem maradéktalan érvényesülése azt igényli, hogy alárendeltek nem vizsgálhatják a parancs jogosságát vagy célszerűségét. A parancs nem teljesítése bűncselekmény. Ha azonban a parancs végrehajtásával bűncselekményt követnek el, nem büntethetők, kivéve, ha tudták, hogy a parancs végrehajtásával bűncselekményt valósítanak meg. A parancs végrehajtásával elkövetett bűncselekmény tulajdonképpen mással végrehajtatott bűncselekmény. Ezért a parancsot adó a tettesre vonatkozó szabályok szerint felel. A Btk. a felelősségre vonás sajátos formájaként szabályozza a katonák által elkövetett bűncselekmények parancsnoki fegyelmi jogkörben való elbírálását. Erre olyan katonai bűncselekmények miatt kerülhet sor, amelyek súlyukat tekintve alig haladják meg a katonai fegyelemsértést, továbbá egyéb olyan bűncselekmények miatt, amelyeknek a társadalmi veszélyessége kisebb fokú, csekély vagy elenyészett. A bűncselekmények fegyelmi jogkörben való elbírálását az teszi lehetővé, hogy a katonai szervezetek rendjéért és fegyelméért felelős parancsnok á katonai szabályzatok szerint olyan fegyelmi jogkörrel rendelkezik, amely egyes, a Btk.-ban is szereplő büntetésekkel azonos értékű fenyítések kiszabására is feljogosítja. Ilyen fenyítések: a lefokozás, a szolgálati viszony megszüntetése, a rendfokozatban való visszavetés, a várakozási idő meghosszabbítása, a pénzbírság és a fogságfenyítés. Ilyen jogkörrel a polgári életben a vezető nem rendelkezik. Amikor tehát a törvény a bűncselekmények elbírálására a parancsnokot feljogosítja, abból indul ki, hogy a büntetési célok —- ha annak feltételei adottak — a parancsnok által alkalmazható joghátránnyal is elérhetők. A törvény szerint a katonai vétség csak a parancsnok feljelentésére büntethető, kivéve, ha a katona a katonai vétségen kívül más •— parancsnoki jogkörbe nem tartozó —• bűncselekményt is elkövet. A feljelentés hiánya büntethetőségi akadály. Ennek a rendelkezésnek az alapja az, hogy a parancsnok ismeri a legjobban azokat a körülményeket, amelyek meghatározzák, hogy valamely, a katonai szolgálati rendet és fegyelmet sértő magatartás fegyelemsértés vagy bűncselekmény. A katonai fegyelemsértések és a katonai bűncselekmények •—• pontosabban a katonai vétségek — közötti határvonal ugyanis nem különül el élesen. A katonai vétségek egy része alig nagyobb súlyú, mint egy katonai fegyelemsértés. Hogy minek minősül, az a cselekmény súlyát fokozó vagy csökkentő körülményektől függ. Indokolt tehát, hogy az e körülményeket legjobban ismerő parancsnok döntsön kizárólag abban, hogy szükséges-e büntetőeljárás lefolytatása

vagy az ügy fegyelmi felelősségre vonással is lezárható. Amennyiben úgy ítéli meg, hogy a fegyelmi felelősségre vonás is elegendő, a feljelentést mellőzi, fenyítést szab ki és ezzel kizárja az elkövető büntethetőségét. Utóbb a cselekmény miatt bírósági büntetés nem alkalmazható. A törvény szerint parancsnoki fegyelmi jogkörben bírálhatók el azok a nem katonai vétségek is, amelyeknek a társadalomra veszélyessége a cselekmény súlyára, az elkövetés indítékára és módjára, valamint az elkövető személyi körülményeire figyelemmel kisebb mérvű, s a büntetés célja az előbb említett fegyelmi fenyítések valamelyikének az alkalmazásával is elérhető. Az ilyen vétségek miatt kiszabott fenyítés azonban nem képez büntethetőségi akadályt, mert a cselekmények súlyának megítélése már nem katonai, hanem elsősorban jogi kérdés. Ezért az ügyész a cselekmény miatt a parancsnoki vélemény ellenére vádat emelhet, a bíróság pedig büntetést szabhat ki. Egyéb bűncselekmények parancsnoki fegyelmi jogkörben való elbírálására csak akkor kerülhet sor, ha a cselekmény tásadalomra veszélyessége csekély, csekéllyé vált vagy elenyészett. Ilyen esetben a katonával szemben — a Btké. 18. §-a alapján — megrovás helyett, fegyelmi fenyítés alkalmazható. A megrovás erkölcsi elítélést jelentő intézkedés. Alkalmazására akkor kerülhet sor, ha az elkövető a cselekmény társadalomra veszélyességének csekély vagy csekéllyé vált foka miatt nem büntethető, vagy büntethetősége megszűnt. Bűntett esetében is előfordulhat azonban, hogy a cselekmény társadalomra veszélyességének a foka olyan mérvű, amely meghaladja ugyan a megrovás alkalmazásához szükséges mértéket, de nem éri el azt a szintet, amely a parancsnoki elbírálás eredményességét egyértelműen kizárná. Űgy vélem, hogy a differenciált felelősségre vonás érdekében — kivételesen — célszerű lenne lehetővé tenni, hogy a parancsnok az ilyen bűncselekményeket is elbírálhassa, feltéve, hogy a büntetés célja ezáltal is elérhető. ! A katonai szolgálati viszonyokkal kapcsolatos az a rendelkezés is, amely katonai vétség esetén kizárja a katona büntethetőségét, ha szolgálati viszonyának megszűnése óta egy év eltelt. E speciális elévülési szabály alapja az, hogy a leszerelés után felderített katonai vétség egy bizonyos idő elteltével már nem jelent olyan veszélyt a katonai szolgálati rendre és fegyelemre, amely indokolná az elkövető büntetőjogi felelősségre vonását. A katonákra vonatkozó külön rendelkezések a büntetések közül az általánostól eltérően szabályozzák a halálbüntetés alkalmazásának feltételét, a szabadságvesztés végrehajtásának a módját, kizárják a javító-nevelő munka alkalmazását és külön katonai mellékbüntetéseket határoznak meg. A törvényben meghatározott intézkedések katonákkal szemben is alkalmazhatók. A próbára bocsátás időtartamának években való meghatározása azonban sorállományú katonák esetében — a szolgálati viszony hátra-

levő részének hosszabb-rövidebb időtartamára figyelemmel — nem volna célszerű. Ezér a törvény úgy rendelkezik, hogy ilyen esetben a próbára bocsátás az általános szabályoktól eltérően a szolgálati viszony megszűnéséig tart, legrövidebb tartama pedig hat hónap. Minimálisan ennyi idő szükséges ugyanis annak megítéléséhez, hogy az intézkedés elérte-e a célját. A Btk. az elítéléshez fűződő büntetőjogi következményeket illetően nem tesz különbséget katonai és nem katonai elítélt között. Ezért — a korábbiaktól eltérően — a fegyelmező zászlóaljban vagy katonai fogdában végrehajtandó szabadságvesztésre ítélt katonák is az általános szabályok szerint mentesülnek a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. A katonák fokozott büntetőjogi feliősségére tekintettel azonban a törvény lehetővé teszi azt, hogy a katonai bíróság előzetes mentesítésben részesíthesse azokat az elítélteket, akik szabadságvesztésének végrehajtását fegyelmező zászlóaljban vagy katonai fogdában rendelte végrehajtani. Erre általában katonai vagy olyan köztörvényi bűncselekmények miatt kerül sor, amelyek a katonai szolgálattal szorosan összefüggnek. cl) A felszabadulás óta a büntetésvégrehajtás is hosszú, fokozatos fejlődésen ment keresztül. E fejlődés eredményeként kialakultak a büntetésvégrehajtás általános elvei, a büntetésvégrehajtás — a katonai büntetésvégrehajtás kivételével — az igazságügyminiszter irányítása és felügyelete alá került, a büntetésvégrehajtás szerteágazó, bonyolult feladatait egyetlen, minden szervre és állampolgárra egyaránt kötelező jogszabály határozta meg. Ez a jogszabály a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. számú törvényerejű rendelet (bv. tvr.), amely 1979. július 1-én lépett hatályba. A bv. tvr. jelentősége abban áll, hogy az első magyar büntető törvénykönyv hatálybalépése (1878) óta először, magas jogszabályi szinten, egységes elvek és szempontok szerint szabályozta valamennyi büntetés és intézkedés, az előzetes letartóztatás és az elzárás végrehajtásának legfontosabb kérdéseit, a végrehajtás alá vontak jogait és kötelességeit, a végrehajtásért felelős és abban közreműködő szervek és személyek feladatait és jogi helyzetét. Ez az első olyan jogszabály, amely a büntetésvégrehajtás egységességének elvéből kiindulva, magába foglalja a katonai büntetésvégrehajtásra vonatkozó külön rendelkezéseket is. Ezek meghatározásánál alapelvként érvényesült, hogy a katonákra kiszabott büntetéseket és intézkedéseket is az általános szabályok szerint kell végrehajtani. Azoktól eltérni csak ott és annyiban lehet, ahol és amennyiben azt a szolgálati viszonyokból eredő katonai sajátosságok indokolják. Ilyen eltérő rendelkezéseket tartalmaz a bv. tvr. a katonák szabadságvesztésének és pártfogó felügyeletének, valamint a katonai mellékbüntetések végrehajtásával kapcsolatban. A katonai életviszonyok által meghatározott sajátosság tükröződik azokban a büntetőjogi rendelkezésekben, amelyek lehetővé teszik, hogy azoknak a szabadságvesztésre ítélt katonáknak a büntetését, akik korábbi

magatartásuk és szolgálatteljesítésük alapján méltóak arra, hogy szolgálati viszonyban maradjanak — ha azt a bűncselekmény súlya és jellege nem zárja ki, és a katonai bíróság ítéletében így rendelkezik —• speciális büntetésvégrehajtási intézetben: fegyelmező zászlóaljban vagy katonai fogdában hajtsák végre. A fegyelmező zászlóalj és a katonai fogda a Magyar Néphadsereg büntetésvégrehajtási feladatokat ellátó, katonai szervezetei. Ezekben a katonai büntetésvégrehajtási intézetekben olyan elítéltek büntetésének a végrehajtása folyik, akik szabadságuk elvonása alatt is szolgálati viszonyban maradnak, s akiknek szolgálatára a fegyveres erők és testületek szabadulásuk után is igényt tartanak. Ezért az itt folyó nevelésnek kettős feladata van. Biztosítani kell egyrészt az általános törvénytiszteletre és állampolgári fegyelemre, másrészt a katonai rendre és fegyelemre nevelést. Egyben el kell érni, hogy az elítéltek a büntetés végrehajtása alatt is gyarapítsák katonai ismereteiket, fejlesszék szakmai tudásukat, folytatódjon katonai képzésük. Ezért rendelkezik úgy a bv. tvr. és az annak végrehajtásáról gondoskodó 1/1979. (VIII. 25.) HM—IM számú együttes rendelet, hogy az elítéltek nevelését sajátos politikai és katonai kiképzéssel, katonai célú és jellegű munkáltatással, valamint a nevelés egyéb eszközeinek és módszereinek felhasználásával kell biztosítani. A szabadságvesztés speciális katonai végrehajtási módjainak átfogó és részletes szabályozása azért is jelentős, mert a katonai büntetésvégrehajtásban először került sor arra, hogy ilyen magas jogszabályi szinten valamennyi katonára (honvédre, határőrre, rendőrre, munkásőrre és büntetésvégrehajtási testületi tagra) egységesen és azonosan állapították meg a büntetés végrehajtása alatt őket megillető jogokat és terhelő kötelezettségeket. A katonai büntetésvégrehajtási intézetek szervezetileg a Magyar Néphadsereg Hátországvédelmi Parancsnokságához tartoznak. Működésük felett a felügyeletet szakszolgálati szempontból a Hátországvédelmi Parancsnokság, a büntetésvégrehajtás rendjét illetően pedig az Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya gyakorolja. A katonai büntetésvégrehajtási intézetekben a Btk. egységes rendszerében meghatározott büntetés: fogház, illetve börtön fokozatú szabadságvesztés végrehajtása folyik. Ez a tevékenység alapvetően igazságügyi tevékenység. Törvényi követelmény, hogy benne is maradéktalanul érvényesüljenek a büntetésvégrehajtás egységes, minden büntetésvégrehajtási intézetre és szervezetre kötelező elvei. Ugyanakkor ez a tevékenység sajátos tevékenység is, mert az általános követelmények mellett olyan igényeknek is meg kell, hogy feleljen, amelyek az elítéltek szolgálatban maradásából következnek. A törvényi szabályozás egysége ellenére úgy tűnik, hogy a katonai és nem katonai büntetésvégrehajtás jelenlegi elkülönülése e kettős követelmény érvényesülését nem segíti elő,

A bv. tvr. a katonai mellékbüntetések végrehajtására az illetékes minisztert, illetőleg az országos hatáskörű szerv vezetőjét hatalmazza fel. Mellőzi azonban a végrehajtás módjának a meghatározását. A katonai mellékbüntetések ugyanis tartalmukat tekintve azonosak a fegyelmi fenyítésként kiszabott lefokozással, szolgálati viszony megszüntetéssel, rendfokozatban való visszavetéssel és várakozási idő meghosszabbítással. Ezért végrehajtásuk a fenyítések végrehajtására vonatkozó szabályok szerint történik. A Btk. a pártfogó felügyelet alkalmazását a katonai elkövetőkre is kiterjesztette, a bv. tvr. és végrehajtási jogszabályai pedig részletesen szabályozták azok végrehajtásának a módját. A törvény szerint katona pártfogó felügyelet alá akkor helyezhető, ha a bíróság próbára bocsátotta, a szabadságvesztés végrehajtását felfüggesztette vagy, ha a szabadságvesztésből feltételes szabadságra bocsátotta és ezek próbaidejének eredményes elteltéhez az elkövető rendszeres figyelemmel kísérése szükséges. Erre az időre a bíróság különböző kötelezettségeket és tilalmakat ír elő, amelyeket a felügyelet alá helyezett köteles betartani. A pártfogó felügyeletet az állományilletékes parancsnok az általa megbízott pártfogó útján hajtja végre. A megbízott pártfogók munkáját az alakulat párt- és politikai szervei, valamint a katonai közösségek segítik, támogatják. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a katonai bíróságok egyre ritkábban rendelik el a katonák pártfogó felügyeletét, s az elrendelt pártfogó felügyeletek is a sorállományú katonákra és zömében a feltételes szabadságra korlátozódnak. Ennek az oka az, hogy a katonai szolgálat követelményrendszere önmagában is igen szigorú, azt további külön magatartási szabályokkal fokozni nem nagyon lehet, de nem is indokolt. Ezzel magyarázható, hogy a katonai bíróságok által előírt magatartási szabályok sokszor erőszakoltak, esetenként formálisak és végrehajthatatlanok vagy végrehajtásuk nem ellenőrizhető. Ügy tűnik, hogy ez a jogintézmény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Bonyolulttá tette a parancsnokok jogalkalmazó tevékenységét anélkül, hogy ezzel arányos eredményt hozott volna. ft *

&

E cikk közreadásával nem volt célom a katonai bíróságok történetének és a tételes jogi rendelkezéseknek a részletes ismertetése. Arra törekedtem, hogy történetiségében vázlatosan ismertessem a szocialista katonai büntetőbíráskodás kialakulásának körülményeit, fejlődését és jellemző vonásait, s ehhez kapcsolódva bemutassan, hogy a magyar katonai büntetőbíráskodás miként jutott el mai fejlettségi szintjére, hogyan illeszkedett be a magyar bíróságok egységes rendszerébe, s miként szolgálja általános és különös feladatait.

IRODALOMJEGYZÉK Cieslar Viktor: Az új büntető törvénykönyv kodifikációjának néhány kérdése (Jogtudományi Közlöny, 1955. 86—102. o.). V. M. Cshikvadze: Szovjet katonai büntetőjog (megjelent 1948-ban Moszkvában). Gál Andor: A katonákra vonatkozó rendelkezések az új Btk.-ban (Belügyi Szemle, 1979. 12. sz. 22—28. o.). Gáspár Gyula: A Btk. módosításának katonai vonatkozásairól (Magyar Jog, 1972. 2. sz. 73—77. o.). Gert Teichler—Horst Willamowski: A szabadságelvonás nélküli büntetések f e j lődése a szocialista államokban (Magyar Jog, 1984. 1. sz. 62—67 o.). Habony János: Büntető jogszabályok kézikönyve (Zrínyi Katonai Kiadó, 1980.). Kátai Péter: A szabadságvesztés és pártfogó felügyelet végrehajtásával kapcsolatos parancsnoki feladatok (Honvédségi Szemle, 1980. 8. sz. 87—93. o.). Kovács Zoltán: A katonai büntetőjog kézikönyve (Zrínyi Katonai Kiadó, 1958.). Kovács Zoltán: Üj büntetőjogi kézikönyv (Zrínyi Katonai Kiadó, 1962.). Kulcsár K á l m á n : A törvényesség egysége és a katonai igazságszolgáltatás (Jogtudományi Közlöny, 1955. 507—514. o.). Rácz Attila: Az igazságszolgáltatási szervezet egysége és differenciálódása (Akadémiai Kiadó, 1972.). Schultheisz Emil: A magyar katonai büntetőjog rövid vázlata (Angyal Szeminárium Kiadványai, 1934. 28. sz.). Tóth László: Az új katonai büntető törvénykönyv javaslata (Jogtudományi Közlöny, 1948. 9—10. sz. 134—136. o.). Vargyai Gyula: A vezérkari főnök bíróságának ítélkezési gyakorlata a második világháború időszakábán (Jogtudományi Közlöny, 1981. 5. sz. 365—373. o.).

A SZIGORÍTOTT ŐRIZET BÜNTETŐJOGI SZABÁLYOZÁSA Irta: Dr. Sárkány István r. őrgy.

A többszörös visszaesők által megvalósított társadalomra veszélyes magatartások visszaszorítása jelenlegi viszonyaink között a bűnözés elleni harc egyik legfontosabb feladata. Büntető jogalkotásunk már 1974-ben felfigyelt erre a súlyos problémára. A szigorított őrizettel kapcsolatos szabályok kialakítása során abból indult ki, hogy a társadalom védelme megköveteli a fokozottabb fellépést ezzel az elkövetői kategóriával szemben, ami a gyakorlatban a szabadságvesztés utáni további, de pontosan meg nem határozott tartamú szabadságelvonásban állt. A Btk. 70. § (1) bekezdés 6. pontja a tárgyalt jogintézményt büntetés mellett alkalmazható intézkedésként határozza meg. A szigorított őrizetet tehát a határozott tartamú szabadságvesztést követő relatíve határozatlan tartamú biztonsági intézkedés, célja a közbiztonság és a társadalom védelme, újabb bűncselekmények megelőzése, valamint az elkövető nevelése és a társadalom tagjai közé való visszavezetése.

I. 1. A szigorított őrizet elrendelésének feltételei Szigorított őrizet csak többszörös visszaesővel (Btk. 137. § 14. pont) szemben rendelhető el. A Btk. 78. § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekmények (az élet, a testi épség és az egészség, a nemi erkölcs, a hivatalos személy, a közbiztonság, a vagyon elleni szándékos bűncselekmény, a garázdaság, a kábítószerrel visszaélés) elkövetése esetén. Az itt fel nem sorolt bűncselekményekre alapítottan a szigorított őrizet nem rendelhető el. Ezzel összhangban kimondta a Legfelsőbb Bíróság, hogy „Nem zárja ki a szigorított őrizet elrendelését, hogy a bűnhalmazatba foglalt cselekmények egyike nem szolgálhatna alapul a szigorított őrizet elrendelésére." 1 Megjegyzendő továbbá, hogy „ezen intézkedés alkalmazása szempontjából a 137. § 14. pontjában értelmezett többszörös visszaeső fogalmat a törvény két oldalról is szűkíti. Nevezetesen egyrészt felsorolja azokat a bűncselekményeket, amelyeknek legalább háromszori elkövetése, másrészt

ezen kritériumokhoz kapcsolódóan, ezekre egyenként az egy évet meghaladó és végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása a feltétel." 2 A másik feltétel az, hogy a többszörös visszaesőt a Btk. 78. § (1) bekezdésében felvett bűncselekmények miatt korábban, legalább háromszor szabadságvesztésre ítélték. Az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelet 1. §ában foglaltakhoz képest e felsorolás bizonyos szűkítést jelent. Az említett szabadságvesztéseknek egyenként egy évet meghaladó tartamúaknak és végrehaj tandónak kell lennie. E tekintetben is bizonyos megszorítást alkalmazott a Btk. Korábban a három elítélés együttes időtartamának legkevesebb három évnek kellett lennie. Következésképpen a három elítélés egyike vagy akár két elítélés is lehetett egy évet el sem érő büntetés. A Btk. nem göngyölítve határozza meg a szabadságvesztések időtartamát, hanem egyenként rögzíti. A felfüggesztett szabadságvesztés — figyelemmel a törvényben írt végrehajtandó jellegre — nem számít külön elítélésnek. További feltétel, hogy az elkövető a bűncselekmény elkövetésekor a huszadik életévét már betöltötte. A huszadik életévét kevéssel meghaladott elkövető esetén — egyéb feltételek fennállása mellett — a szigorított őrizet elrendelhető. Ezzel összhangban a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy: „A törvényes feltételek megléte esetén a szigorított őrizet elrendelésének mellőzése pusztán a terhelt fiatalabb életkorára, valamint a viszonylag hosszabb tartamú szabadságvesztés kiszabására való hivatkozással — tövénysértő." 3 Abban az eljárásban, amelyben a szigorított őrizet elrendelésének kérdése felmerül, a Btk. 78. § (1) bekezdésében felsorolt bűncselekmények valamelyike miatt két évi szabadságvesztésre ítélés szükséges. Ezen sorrendben az utolsó, vagyis a negyedik elítélés érterdő. 5 A korábbi jogszabály egy évi szabadságvesztésre ítélést kívánt meg. Ennek felemelése a jogintézmény elrendelési feltételeinek szigorításával indokolható. Ugyancsak feltétel, hogy az újabb bűncselekmények megelőzése érdekében a szigorított őrizet elrendelésére szükség van. Erre egyfelől az elkövetés körülményeiből, másfelől az elítélt életvezetéséből vonható le következtetés. Vizsgálni kell az elkövetett bűncselekmény jellegét, tárgyi súlyát. Ezáltal a törvény intézkedés elrendelési feltételnek tekinti a visszaesés veszélyt. Az utóbbi feltétel alapvetően a bíróság mérlegelésétől függ, noha e bírósági döntés az előző feltételek együttes hatásaként alakul ki. Az ismertetett feltételek konjuktív jellegűek, vagyis csak együttes jelenlétük esetén alkalmazható a szigorított őrizet. A korábbi szabályozás szerint az utolsó büntetés kitöltésétől vagy végrehajthatósága megszűnésétől a felsorolt bűncselekmények valamelyikét öt éven belül kellett elkövetni. A Btk. 78. § (1) bekezdése e vonatkozásban közvetlenül nem rendelkezik, tekintettel azonban arra, hogy a szigorított

őrizet csak többszörös visszaesővel szemben alkalmazható, ezért ez az időtartam — figyelemmel a Btk. 137. § 14. pontjában foglaltakra •—• most már három év. Fontosságára tekintettel •—• a Be. 146. § (2) bekezdés f) pontja szerint — a vádiratnak tartalmaznia kell — egyebek mellett — a szigorított őrizet elrendelésére vonatkozó indítványt, melyről a bíróságnak határoznia kell. Az ügyészi indítványt pótolja a bíróságnak a tárgyalás előkészítése során tett az a megállapítása, hogy a vádlott szigorított őrizete elrendelhető. 6 Az említett esetek eljárásjogi következménye — a Be. novella 4. § (2) bekezdése szerint — az, hogy a védő részvétele az eljárásban kötelezővé válik. Korábban a bírósági gyakorlat azt az álláspontot alakította ki, hogy a szigorított őrizet a vétségi eljárásban is elrendelhető. A Be. 90. § (2) bekezdés b) pontja ezen változtatott és kimondta: nincs helye vétségi eljárásnak, ha a terhelt szigorított őrizetét indítványozták, vagy a bíróság megállapítja, hogy a szigorított őrizete rendelhető el. 2. A szigorított őrizet tartama, a határidők számítása A bíróságnak nem kell rendelkeznie a szigorított őrizet tartamáról, annak maximumát a törvény határozza meg öt évben. Minthogy a törvény előírja, hogy az elítélt a szigorított őrizetből legalább két év letöltése után bocsátható el ideiglenesen, az" együttes szabadságelvonás legalacsonyabb mértéke négy évet tehet ki. A szabadságvesztés és a szigorított őrizet leghoszszabb tartama a 78. § (4) bekezdése szerint húsz év. A Btk. 78. §-ának (4) bekezdése szerint, ha a szabadságvesztés és a szigorított őrizet együttes tartama a húsz évet meghaladja, a szigorított őrizet ezt meghaladó részét nem lehet végrehajtani. A kérdés azonban az, hogy a szabadságvesztés és a szigorított őrizet együttes tartama az itt írt határidőt egyáltalán meghaladja-e, és ha igen, milyen esetben kerülhet erre sor? Figyelemmel arra, hogy a Btk. 78. § (1) bekezdésében felsorolt bűncselekményi kategóriákban a legsúlyosabb határozott ideig tartó szabadságvesztés büntetés felső határa nyolc, tíz, illetve tizenöt év, ezért a többszörös visszaesők esetében a Btk. 98. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a Btk. 97. § (1) bekezdés alapján a felső határok sorrendben így alakulnának: tizenkettő, tizenöt, húsz év. Ha a tíz, illetve a tizenöt évhez hozzáadjuk a szigorított őrizet maximális időtartamát, az akkor sem haladhatja meg a húsz évet. A harmadik eset is problémamentes, mivel a Btk. 97. § (1) bekezdése az ilyen módon kialakított felső határt tizenöt évben maximálja. Következésképpen a Btk. 78. § (4) bekezdése a halmazati vagy összbüntetéskiszabás körében lehet jelentős. Hasonlóan a korábbi jogszabályokhoz a Btk. nem szól arról, hogy a szigorított őrizetnek csak a határozott tartamú szabadságvesztés mellett van helye. Miután azonban a Btk. 78. § (3) be4

49

kezdése kimondja, hogy a szigorított Őrizet oiyan szabadságelvonás, amely a szabadságvesztés végrehajtása után kezdődik, következik, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés mellett alkalmazása kizárt. Ez következik a törvény 78. § (4) bekezdéséből is. A Be. 400 §-ának (1) bekezdése lehetőséget biztosít arra, hogy az igazságügyminiszter a szigorított őrizet elengedésére előterjesztést tegyen a Népköztársaság Elnöki Tanácsához. Ez esetben az igazságügyminiszternek arra is lehetősége van, hogy a NET döntésig a szigorított őrizet végrehajtását elhalassza vagy félbeszakítsa. A szabadságvesztés végrehajtásától számítandó határidők a szigorított őrizet végrehajtásának befejezésével, illetőleg az ideiglenes elbocsátás véglegessé válásával kezdődnek. E rendelkezés lényegileg megegyezik az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelet 6. §-ában foglaltakkal. A változás a visszaesés eltérő törvényi szabályozásával függ össze (Btk. 137. § 12—14. pont). Ennek indoka az, hogy a szabadságától megfosztott személy körülményei a szigorított őrizet alatt változatlanok, így a szabadságvesztés végrehajtásához fűződő határidők kezdete, a törvényben írt időpontig kitolódik. A határidők kezdete, illetve számítása szempontjából tehát a szigorított őrizetet úgy kell tekinteni, mintha szabadságvesztés lenne. 3. Az ideiglenes elbocsátás és annak megszüntetése4 A Btk. — miként a korábbi jogszabály is — lehetővé teszi, hogy a bíróság azt a szigorított őrizetest, akiről alaposan feltehető, hogy nem követ el újabb bűncselekményt, két év eltelte után ideiglenesen elbocsássa. A két év az ideiglenes elbocsátás legkorábbi időpontja, e kedvezmény megadására azonban a későbbiek folyamán is sor kerülhet. Az ideiglenes elbocsátás tartama megegyezik a szigorított őrizetből még hátralevő idővel. E vonatkozásban az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelethez képest a Btk. jelentős változtatást vezetett be. Korábban a hátralevő idő jelentőséggel nem bírt, az ideiglenes elbocsátás tartama a szigorított őrizetben eltöltött időtartamtól függetlenül három év volt. Minthogy szigorított őrizet csak többszörös visszaesővel szemben alkalmazható, az ilyen elítéltnél a feltételes szabadságra bocsátás a Btk. 47. § (3) bekezdés a) pontja alapján kizárt. A Btk. 79. § (2) bekezdése szerint az ideiglenesen elbocsátott pártfogó felügyelet alatt áll. A Btk. 82. § (2) bekezdése szerint a pártfogó felügyelet alatt álló személy köteles a jogszabályban és bírósági határozatban előírt magatartási szabályokat megtartani, a pártfogóval rendszeres kapcsolatot tartani és részére az ellenőrzéshez szükséges felvilágosítást megadni. Az 1979. évi 5. sz. törvényerejű rendelet (Btké.) 8. §-a úgy rendelkezik, hogy a Btk. hatálybalépésekor szigorított őrizetben levő elítélt ideig-

lenes elbocsátása a Btk. rendelkezései (79—80. §) szerint történik. 7 A hatálybalépés időpontjában már ideiglenesen elbocsátottra a korábbi jogszabályok az irányadók, kivéve az elbocsátás tartamát, melyet a Btk. 79. §ának (1) bekezdése szerint kell számítani. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének vannak kötelező és mérlegeléstől függő esetei. A megszüntetést a pártfogó felügyelettel kapcsolatosan előírt magatartási szabályok megszegése vagy az ideiglenes elbocsátás ideje alatti szándékos bűncselekmény elkövetése eredményezheti. A törvény 80. § (1) bekezdése az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének a bíróság mérlegelésétől függő eseteiként a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegését, vagy az elbocsátás tartama alatt elkövetett szándékos bűncselekmény miatti javító-nevelő munkára vagy pénzbüntetésre ítélést határozza meg. Az első esetben — a törvény indoklása szerint — a magatartási szabályok megszegése akkor teszi indokolttá az ideiglenes elbocsátás megszüntetését, ha olyan súlyos vagy rendszeres szabályszegésről van szó, amelyből a bíróság feltételezheti, hogy az ideiglenes elbocsátás nem érte el célját, hanem változatlanul szükség van a szigorított őrizetre. A szóban forgó kérdéssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy: „A szigorított őrizetből ideiglenes elbocsátás megszüntetése nem indokolt, ha az elítélt eleget tesz rendszeres munkavégzési kötelezettségének, de munkahelyének, illetőleg lakóhelyének a megváltoztatása iránti szándékát a pártfogónak korábban nem jelentette be." 5 Kimondta továbbá a Legfelsőbb Bíróság, hogy: „Pártfogó felügyelet alatt álló személy részéről a kötelezően előírt munkaviszony létesítésének elmulasztása és tartózkodási helyének eltitkolása — mint a pártfogó felügyeletet akadályozó magatartás — alapul szolgálhat a szigorított őrizetből ideiglenes elbocsátás megszüntetésére." 6 A második esettel kapcsolatban vizsgáljuk meg, hogy az ideiglenes elbocsátás ideje alatt elkövetett szándékos bűncselekmény miatt milyen esetben kerülhet sor javító-nevelő munka vagy pénzbüntetés kiszabására. Az alternatív büntetési tétellel rendelkező bűncselekményi tényállás megvalósítása esetén a bíróság —• nem különös vagy többszörös visszaeső esetében — a bűnösségi körülményektől függően az egy évig terjedő szabadságvesztés, a javító-nevelő munka és a pénzbüntetés közül bármelyiket választhatja. A szigorított őrizetből elbocsátott személy azonban többszörös visszaeső, figyelembe véve a Btk. 98. § (1) bekezdését, majd ennek alapján a 97. § (2) bekezdését a bíróság — a közveszélyes munkakerülőtől eltekintve, akire nézve az 1984. évi 19. sz. törvényerejű rendelet 19. §-a bevezette a szigorított javító-nevelő munka büntetést is — a választás lehetőségével nem élhet, a büntetés alternatív jellege megszűnik, így az említett kivételtől eltekintve, a büntetési tétel csak szabadságvesztés, ami a 97. § (1) bekezdése alapján még a felével emelkedik.

Ebből pedig az a következtetés adódik, hogy a 80. § (1) bekezdés í. fordulata alapján az ideiglenes elbocsátás bírósági mérlegeléstől függő megszüntetésének a javító-nevelő munkára vagy pénzbüntetésre ítélés általában nem lehet indoka. Ez alól a szabálysértési értékre elkövetett vagyon elleni vétségeknél lehet kivétel. Ezeknél (Btk. 316., 317., 318., 324., 326. §) a különös visszaesés a szabálysértést vétséggé minősítő körülményként nyert értékelést, és az még egyszer, mint e vétség büntetési tételét a 97. § szerint emelő körülmény nem értékelhető. 7 Ennek megfelelően, ha az ideiglenes elbocsátáson levő szigorított őrizetes a szabálysértési értékre elkövetett pl. lopást különös visszaesőként valósítja meg, úgy a Btk. 97. §ának nemcsak (1), hanem (2) bekezdése is háttérbe szorul. A bíróság a büntetési tételek közül választhat, vagyis javító-nevelő munka vagy pénzbüntetés ez esetben kiszabható. A Btk. Különös Része tartalmaz hat olyan szándékos bűncselekményt, melynek büntetése kizárólag pénzbüntetés. E bűncselekmények a következők: a magántitok megsértése [177. § (1) bekezdés], a levéltitok megsértése [178. § (1) bekezdés], a sajtórendészeti vétség (213. §), a földmérési jel megrongálása (215. §), a zugirászat (248. §), a zártörés [249. § (1) bekezdés], E felsorolás láttán azonban nehezen lehet feltételezni azt, hogy a szigorított őrizetes, aki általában a Btk. 78. § (1) bekezdésében felsorolt bűncselekmények elkövetője, azoktól teljesen idegen és egyébként is csak ritkán megvalósuló bűncselekmények elkövetésével „szorítaná rá" a bíróságot az ideiglenes elbocsátásának megszüntetésére. Az említettek alól legfeljebb az enyhítési szabályok képezhetnek kivételt. Ám ez esetben is — figyelemmel a Btk. 98. § (2) bekezdésére — legfeljebb a 87. § (3)—(4) bekezdéséről lehet szó. Megjegyzem, hogy az elítélt szempontjából az említett büntetésekre ítélésnek csak akkor van a végrehajtás tekintetében jelentősége, ha az ideiglenes elbocsátást nem szüntetik meg. Ellenkező esetben ugyanis — ha az elbocsátást megszüntetik — a Btk. 80. § (3) bekezdése értelmében a szigorított javító-nevelő munka büntetés és a pénzbünetés nem hajtható végre. 8 A fentiekhez képest problémamentesnek tekinthető az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének kötelező esete. Eszerint az ideiglenes elbocsátást •— a szándékos bűncselekmény miatti szabadságvesztésre vagy szigorított javító-nevelő munkára ítélés következtében — meg kell szüntetni. Felmerülhet a kérdés e szövegezés alapján, hogy miként kell kezelni az olyan szabadságvesztést, melynek végrehajtását felfüggeszette a bíróság. Erre a kérdésre a Btk. 90. § b) pontja adja meg a választ, mely szerint visszaeső elkövető esetén a büntetés végrehajtása nem függeszthető fel. Az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének kötelező eseteként a szigorított javító-nevelő munka mellett kiemelt szabadságvesztésre ítélésnél, a törvény által megkívánt szándékos bűncselekmény, bármilyen bűncselek-

meny lehet, következésképpen az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének nemcsak a Btk. 78. § (1) bekezdésében írt bűncselekmények, hanem bármely más bűncselekmény is alapja lehet. A Btk. 80. § (2) bekezdésének lényege az, hogy ha az ideiglenes elbocsátáson levő szigorított őrizetes olyan magatartást tanúsít, amely miatt az ideiglenes elbocsátást a bíróság megszünteti, úgy nem csupán az abból még hátralevő részt, hanem az ideiglenes elbocsátás egész tartamának megfelelő szigorított őrizetet köteles kitölteni. Hasonlóan rendelkezik a törvény 48. §-ának (5) bekezdése a feltételes szabadság és a kitöltendő szabadságvesztés vonatkozásában. Ha az ideiglenes elbocsátást nem szüntetik meg, az a Btk. 79. § (1) bekezdésében meghatározott tartam elteltével véglegessé válik. Ha a szabadságvesztést gondatlan bűncselekmény vagy nem az ideiglenes elbocsátás ideje alatt, hanem korábban elkövetett szándékos bűncselekmény miatt szabták ki, az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének nincs helye. Ilyenkor csak félbeszakad az elbocsátás ideje. A szabadságvesztés kitöltése után az ideiglenes elbocsátás ott folytatódik, ahol félbeszakadt [Btk. 80. § (5) bekezdés], mely végülis a Btk 79. § (1) bekezdésében meghatározott idő elteltével fejeződik be. Már utaltam arra, hogjr a szigorított őrizet alatt vagy az ideiglenes elbocsátás alatt ismét kiszabható szabadságvesztés, s ezzel együtt elrendelhető az elítélt újabb szigorított őrizete. Az újabb szigorított őrizet elrendelésének nem volna értelme, ha ez esetben a régi szigorított őrizetből még hátralevő részt kellene az elítéltnek ilyen viszonyok között eltöltenie, ezért rendelkezik úgy a Btk. 80 § (6) bekezdése, hogy több végre nem hajtott szigorított őrizet közül az elítélt számára a leghátrányosabbat kell végrehajtani. Ez pedig az, amelyből a leghosszabb tartam van hátra. 4. Az elítélt állampolgári jogainak viszonya a szigorított őrizethez Az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelet 5. §-a úgy rendelkezett, hogy akivel szemben szigorított őrizetet szabtak ki, annak azok a jogai, amelyekre a közügyektől eltiltás kiterjed, a szigorítot őrizet és az abból való ideiglenes elbocsátás tartama alatt szüneteltek. Másként szabályozza ezt a Btk. 81. § (1) bekezdése. A szünetelési időt csak a szigorított őrizet idejére tartja fenn. E szabályozás eredményeként a közügyektől eltiltás [55. § (2) bekezdés], majd az ide visszautaló foglalkozástól eltiltás [57. § (2) bekezdés], a járművezetéstől eltiltás [59. § (2) bekezdés], valamint a kitiltás [60. § (2) bekezdés] időtartamába az ideiglenes elbocsátáson töltött idő •—• ha ezt a bíróság nem szünteti meg, vagyis az ideiglenes elbocsátás véglegessé válik — beszámítandó.

5. A szigorított őrizet és az elévülés Noha a szigorított őrizet intézkedés, nem zárható ki az elévülése, mivel a megelőző szabadságvesztés végrehajthatósága is elévülhet. Ilyenkor a szigorított őrizet nem hatjható végre a Btk. 81. § (2) bekezdése alapján. A szigorított őrizet nem hajtható végre akkor sem, ha öt év telt el a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának befejezésétől számítva. Itt jegyzem meg, hogy a Bírósági Határozatok 1986. évi 1. számában 1. sorszám alatt közzétett eseti döntés szerint a szigorított őrizetnek az ideiglenes elbocsátás folyamán még hátralevő része kizárólag akkor hajtható végre, ha az első fokú bíróság, illetve a bv. bíró a megszüntetés tárgyában az ideiglenes elbocsátás tartama alatt hozza meg határozatát. Az elítélt szökésének azonos következménnyel kell járnia, mintha azt a szabadságvesztés viszonyai között valósította volna meg. Erre tekintettel a 81. § (2) bekezdés kimondja, hogy ha az elítélt a szigorított őrizetből megszökik, az említett határidőt a szökés napjától kell számítani. 6. A szigorított őrizet és a mentesítés Tekintettel arra, hogy az ezzel az intézkedéssel sújtott elítélt csak többszörös visszaeső lehet, ezért a mentesítés kérdésének vizsgálatánál a többszörös visszaeső kategóriára vonatkozó rehabilitációs szabályokat kell alapul venni. ~ A Btk. 78. §. (3) bekezdésének második mondata alapján a mentesítés várakozási ideje is a szigorított őrizet végrehajtásának befejezésével, illetve az ideiglenes elbocsátás véglegessé válásával kezdődik. Törvényi mentesítésben a szigorított őrizettel sújtott elítélt nem részesülhet. Bírósági mentesítésből a szigorított őrizetes elítéltet sem lehet kizárni, feltéve, ha a Btk. 103. § (3) bekezdés aj és b) pontjaiban meghatározott várakozási idő már eltelt. Az érdemesség elbírálásánál a Btk. 103. § (4) bekezdésében meghatározott szempontokat kell figyelembe venni. 7.

A szigorított őrizet végrehajtása

Az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelet 2. § (1) bekezdése a szigorított őrizet végrehajtása tekintetében fegyház fokozatot írt elő, noha sem elméleti, sem gyakorlati akadálya nem volt annak, hogy a szigorított őrizet elrendelésének alapját képező szabadságvesztést a fegyháznál enyhébb fokozatban hajtsák végre. Miközben tehát az esetleg enyhébb fokozatban végrehajtott szabadságvesztés kitöltésekor az elítélt már meg javulásának jelét adta, a szigorított őrizet végrehajtásakor az addiginál súlyosabb körülmények közé helyezték, ami negatív irányban befolyásolhatta az elítélt átnevelését. Ezen változtatva a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. sz. törvényerejű rendelet (továbbiakban Bv, tvr.) 90. §

(3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a szigorított őrizetet az erre a célra kijelölt büntetésvégrehajtási intézetben kell végrehajtani. Az említett jogszabály tehát a szigorított őrizet végrehajtása vonatkozásában önálló végrehajtási módot hozott létre. A Bv. tvr. hivatkozott rendelkezései szerint itt hajtható végre — a szigorított őrizetesektől elkülönítve — annak a szabadságvesztése is, akinek a szigorított őrizetét elrendelték. A szabadságvesztéssel kapcsolatos fokozatra előírt jogszabályi rendelkezések ez esetben is megtartandók, de erre nem egy másik, hanem a szigorított őrizet végrehajtásával azonos intézetben kerülhet sor. Következésképpen a szabadságvesztés végrehajtása alatt az elítélt az azonos fokozatú elítéltek, míg ennek kitöltése után a szigorított őrizetesek között helyezendő el. Ez utóbbira azért van szükség, mert enélkül a Bv. tvr. 90. § (2) bekezdésében írt feladatok megvalósulása veszélyeztetve lenne. A Bv. tvr. 90. § (1) bekezdése szerint a szabadságvesztés végrehajtására vonatkozó szabályok a szigorított őrizetre meghatározott eltérésekkel alkalmazandók. Ezek az alábbiak: — rövid tartamú eltávozás jutalomként, évente legfeljebb tizennégy napra engedélyezhető; •— kivételesen, más jogszabályban meghatározott módon külső munkában részt vehet; •— életrendje meghatározott, irányítás és ellenőrzés alatt áll, szabadidejét belátása szerint használhatja fel; •— a büntetésvégrehajtási intézet kijelölt területén szabadon járhat; — legalább havonként fogadhat látogatót; — magánelzárása harminc napig terjedhet, fegyelmező részlegbe utalható. Amennyiben az itt felsorolt szabályokat összevetjük a Bv. tvr. 26—28. §-ában (szabadságvesztés végrehajtása fegyházban, börtönben és fogházban) levő rendelkezésekkel, az a következtetés adódik, hogy a szigorított őrizet végrehajtása — a biztosított kedvezményekre tekintettel — a börtön és a fogház fokozat között helyezhető el. E szabályozás annak a felismerésnek az eredménye, hogy ha az elítéltet a szigorított őrizetből előbb-utóbb úgy is szabadon kell engedni, akkor átnevelésének valószínűsége nagyobb, ha nem egyre szigorúbb körülmények közé helyezik, hanem fokozatosan, mintegy aklimatizáltatják a szabad élethez. 9 8. A szigorított őrizet és a súlyosítási tilalom A bírói gyakorlat egységes volt abban, hogy az intézkedésekre nem vonatkozik a súlyosítási tilalom. A szigorított őrizet intézményének létrehozását követően azonban ez a korábbi egységes álláspont a gyakorlatban vitatottá vált.

A Be. 241. § (1) bekezdése nem tartalmazott a szigorított őrizetre való utalást, így annak szövegezése alapján arra is lehetett következtetni, hogy a szigorított őrizet alkalmazása súlyosításra irányuló fellebbezés hiányában sem tilalmazott. Ezt támasztotta alá a (2) bekezdése is, mely még akkor nem terjeszthette ki a vádlott terhére bejelentett fellebbezést a szigorított őrizet elrendelésére. Ezt a problémát a bírói gyakorlat az 517. sz. büntető kollégiumi állásfoglalással megoldotta, s kimondta, hogy különösen veszélyes visszaeső szigorított őrizetének elrendelésénél érvényesül a súlyosítási tilalom. A tárgyalt kérdésben a Be. egységes álláspontot alakított ki. Ennek lényege az, hogy mindkét bekezdésbe felvette a "szigorított őrizetet. Következésképpen a szigorított őrizetre is kiterjesztette —• most már a jogszabály erejével •—• a súlyosítási tilalmat, és ezzel összhangban a vádlott terhére bejelentett fellebbezésnek tekinti azt is, ha az e személy szigorított őrizetének elrendelésére irányul. Ezt tovább finomította a Legfelsőbb Bíróság „A súlyosítási tilalom (Be. 241. §) folytán a másodfokú bíróság a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában első fokon nem alkalmazott szigorított őrizetet nem rendelhet el akkor sem, ha a szabadságvesztés tartamát csökkenti, a szabadságvesztés tartamát akkor sem emelheti, ha az első fokon elrendelt szigorított őrizetet mellőzi."10 Megállapította továbbá a Legfelsőbb Bíróság, hogy: „Ha az első fokú bíróság ítéletében a bűncselekménnyel összefüggő szabálysértést is elbírálja [Be. 216. § (1) bekezdésének a) pontja], a másodfokú bíróság az ítéletet teljes terjedelmében felülvizsgálja akkor is, ha a fellebbezés kizárólag a szabálysértéssel kapcsolatos rendelkezés ellen irányul, de a bűncselekmény miatt kiszabott büntetést nem súlyosíthatja és emiatt szigorított őrizetet sem rendelhet el." Ha az első fokú bíróság a bűncselekmény miatt kiszabott büntetés mellett a terheltet valamely bűncselekmény miatt emelt vád alól felmenti és megállapítja, hogy a cselekmény szabálysértés [Be. 216. § (1) bekezdésének b) pontja], a másodfokú bíróság az első fokú ítéletet teljes terjedelmében felülbírálja akkor is, ha az ítélet elleni fellebbezés kizárólag a szabálysértéssel kapcsolatos rendelkezés ellen irányul, de a bűncselekmény miatt kiszabott büntetést csak akkor súlyosíthatja, illetőleg emiatt szigorított őrizetet csak akkor rendelhet el, ha az ítélet felmentő rendelkezése miatt bejelentett fellebbezés sikeres. 11 9. Összegezve Összegezve megállapítható, hogy: — a szigorított őrizetnek, miként a határozatlan tartamú szabadságelvonásoknak általában az alapja az, hogy a bíróság nem látja — eb-

ben az elkövetői körben nem is láthatja —, hog'y milyen időtávú „büntetés" szükséges a megjavuláshoz; 21 •—• e megoldás eltér a probléma más szocialista országok által történő megközelítésétől; — ezt a szabadságelvonást •— függetlenül a Btk.-n belül elfoglalt helyétől — az elítéltek szubjektíve büntetésként élik át, s hogy emiatt, de más okból is az intézkedésekről kialakított összkép átértékelésre szorul; — míg a szabadságvesztés bírósági megállapításánál a tettarányosság követelménye érvényesül, a szigorított őrizet elrendelése az elkövető személyében rejlő fokozott társadalomra veszélyességgel igazolható. A magam részéről Horváth Tibor álláspontjával értek egyet. Szerinte a szigorított őrizet jelenlegi formájában mindenképpen egy második, határozatlan tartamú szabadságvesztés, és ezen semmit sem változtat az, hogy jogilag biztonsági intézkedésnek nevezzük. 13 Ehhez hozzáteszem, hogy az az érv sem teljesen helytálló, miszerint a szigorított őrizet törvényi szabályozásánál a jogalkotó a szabadságvesztéstől eltérő elveket követ. Kétségtelen, hogy tapasztalható ilyen eltérés, de megállapítható több helyütt az egybeesés is, amiből az a következtetés adódik, hogy a törvényi szabályozástól függetlenül e jogintézmény e formában való fenntartása, a büntetési rendszeren belüli helye még mindig nem véglegesen megoldott kérdés.

II. Szigorított őrizet a gyakorlatban 14 A szigorított őrizet eddigi gyakorlatában két — egyenként kb. 5—-5 éves — szakaszt különböztethetünk meg. Az első az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendelet, a második a Btk. hatálybalépésétől számítható. A kettő között — a jogalkotói célt tekintve •— lényeges eltérés állapítható meg. Az első szakaszban a megelőző jelleg alapvetően a visszatartó hatásban, a második szakaszban a nevelő hatásban jelentkezett. Ezzel összhangban az első szakaszban a szigorított őrizet a nehezebb — esetleg a megelőző főbüntetés végrehajtási fokozatához képest is súlyosabb —• elviselhetőségben, míg a második szakaszban a főbüntetéshez képest jelentősen enyhébb, könnyebben elviselhető végrehajtásban realizálódott. Mindez azt jelenti, hogy a jogszabály önálló rendszerben (egyetlen szabadságvesztési végrehajtási fokozattal sem azonosan), lényeges könnyítések mellett, inkább a fogház fokozathoz közelítve próbálja hozzászoktatni a törvénytisztelő, szabad élethez az elítélteket.

A szigorított őrizet tíz éves gyakorlatát a Váci és a Kalocsai Büntetésvégrehajtási Intézettől, valamint az Igazságügyi Minisztérium Statisztikai Osztályától kérdéseimre kapott — 1984. június 30-ig terjedő időszakra szóló •— infomációk alapján tekintettem át. Jogpolitikai

igény

1974-től kezdődően 1984. június 30-ig mintegy 2100 férfivel és mintegy 140 nővel szemben rendeltek el a bíróságok szigorított őrizetet. Ebből az 1974. évi 9. sz. tvr. alapján kb. 1750 fővel, míg a hatályos Btk.~ra alapítva kb. 360 fővel szemben alkalmazták a bíróságok a tárgyalt intézkedést. Bár az 1750, illetve 360 személy évi átlagban (1974. VII. 1—1979. VI. 30.) kb. 350; valamint (1979. VII. 1— 1984. VI. 30.) kb. 72 fő szigorított őrizetesnek felel meg, ezek az átlagszámok nem mutatják a való képet e jogintézmény alkalmazásáról. A szigorított őrizetet 1979-ben: 96, 1980-ban: 44, 1981-ben: 69, 1982-ben: 74, 1983-ban: 79 személy ellen alkalmazták a bíróságok (az adatok a férfi elítéltekre vonatkoznak). A csökkenés 1979—1980. év között szembeötlő. 1981—1983-ban a kiszabások gyakorisága az átlag körül mozgott. 1978-ban 188 személlyel, 1979-ben 96 személlyel szemben tartották szükségesnek a bíróságok a szigorított őrizet elrendelését. Az 1974. évi 9. sz. tvr., illetve a Btk alapján elrendelt szigorított őrizetek gyakorisága közötti különbség az eltérő szabályozásból, valamint az e szabályozásból kapcsolódó eltérő társadalmi és jogpolitikai igényekből eredt. Elgondolkodtató viszont az, hogy az 1983. évi 56 899 közvádas felnőtt korú elítéltből, akik közül 4941 személy többszörös visszaeső volt (a különös visszaesések száma: 2691), a bíróságok mindössze 79 főt tartottak „érdemesnek" arra, hogy velük szemben a szigorított őrizetet alkalmazzák. Arra vonatkozóan nem álltak adatok rendelkezésre, melyek alapján megállapítható lett volna, hogy a bíróságok a Btk. 78. § (1) bekezdésében felsorolt feltételek megléte esetén hány ízben rendeltek el szigorított őrizetet. Ehhez hasonlóan olyan adatokkal sem találkoztam, hogy a vádiratban az ügyészek hány esetben tettek indítványt a szigorított őrizet elrendelésére. Visszavont

kedvezmény

Az előző fejtegetéshez kapcsolódik az, hogy a szigorított őrizetét töltő 625 férfi és 42 nő döntő többsége úgynevezett visszavont őrizetes, vagyis olyan személy, akiknél az ideiglenes elbocsátás nem érte el a célját. Bár a szigorított őrizet nem büntetés, a büntetés céljának itt is jelentősége van. Ennek tengelyében •— a megelőzésre fordítva a figyelmet •— a társadalom

védelme áll. Nem látható be viszont az, hogy a társadalmi együttélési szabályok elemi minimumát is semmibe vevő, bűnöző életvitelre berendezkedett személyekkel szemben, akiknek többségénél az átnevelésre alig van mód és lehetőség, miért olyan tartózkodóak bíróságaink, ha a közbiztonság és a társadalom nyugalma érdekében e bűnöző csoportnak a becsületes emberek társadalmától való elkülönítése szükségessé válik (vö. a Btk. 78. § (1) bekezdéséhez fűzött indokolással). Az előző megállapítással nem áll ellentétben az, hogy 400 férfi és 17 női olyan elítélt van nyilvántartva, akiknek büntetésük letöltését követően kell megkezdeniük a szigorított őrizetet, mert azokat nem egy év alatt rendelték el, hanem különböző tartamú büntetésekhez kapcsolódnak. A szigorított őrizet alkalmazásával a 30—50 éves kor közötti többszörös visszaesőkkel szemben éltek leggyakrabban bíróságaink. Tekintettel arra, hogy a többszörös visszaesés megállapításához szükséges elítélések már korábban is többnyire adottak lehetnek a későbbi szigorított őrizetesek esetében, ezért — figyelemmel az alkalmazáshoz szükséges egyéb feltételek meglétére is — a bíróságok már az említett életkort megelőzően — tehát 30 éves kor alatt — is élhetnek a szigorított őrizet gyakoribb alkalmazásával. Ez ugyanakkor nem erősítené, nem igazolná azt az egyre inkább valószerűnek tűnő bűnelkövetői elképzelést, hogy a büntetés kitöltése után mindent ott folytathatnak, ahol abbahagyták. A rendelkezésre álló adatok alapján a szigorított őrizetesek mintegy 80%-a a vagyon elleni szándékos bűncselekmények elkövetői közül válók. Ezek döntő többségükben egyben különös visszaesők is. A Btk. 78. § (1) bekezdésében meghatározott bűncselekményi kategóriák közül, az említetten túl, még jelentős arányban vannak képviselve különböző erőszakos, illetve erőszakos jellegű bűncselekmények (mintegy 15%-ban), míg az egyéb kategóriákra kb. 5% jutott. Itt az okoz gondot, hogy bár az összbüntetésen belül is kétségtelenül a vagyon elleni bűncselekmények vannak túlsúlyban (kb. 60%) és így a szigorított őrizetek elrendelésének is ennek megfelelően kell alakulnia; ez azonban nem jelentheti azt, hogy a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőivel szembeni alkalmazásoknak meghatározó, szinte kizárólagos jelentősége legyen. Az arányok célszerűtlenül eltorzultak (a bűncselekmények 60%-ára — ebben a vagyon elleni gondatlan bűncselekmények is szerepelnek! — a szigorított őrizetek 80%-a jutott). Erre azért kell komolyan felfigyelni, mert pontosan azoknál a személyeknél, akik a társadalomra a legnagyobb veszélyt jelentik: az erőszakos bűncselekmények megvalósítói körében •—• ahol az elkövetések száma jobb esetben stagnál, de inkább emelkedik — a szigorított őrizetek gyakorisága, s általában véve az elrendelések abszolút száma stagnál, de inkább csökken. Ez pedig nem vagy csak részben áll összhangban a szigorított őrizet rendeltetésével, illetve céljával. E megállapítás — úgy vélem — még akkor is figyelmet érdemel, ha tudjuk, hogy az erőszakos bűncselekmények elkövetői körében

a szigorított őrizet elrendelésének feltételei — a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőivel szemben •—• ritkábban adottak. A szigorított őrizetek elrendelésének „gyakorisága" arányos a megfelelő büntetések relatíve alacsony tartalmával. A rendelkezésre álló adatok szerint szigorított őrizet a leggyakrabban 2—5 év között kiszabott fegyházbüntetéshez kapcsolódott. Ez összhangban áll azzal, hogy e kapcsolódás a vagyon elleni szándékos bűncselekmények elkövetésénél volt kimutatható. A hosszabb tartamú — a szigorított őrizetet megelőző •— szabadságvesztések kiszabása azért volt ritkább, mert egyéb bűncselekményi kategóriákban a szigorított őrizet a kiszabott büntetéseknek összesen csak mintegy 20%-ához kapcsolódott. Négy fő olyan elítélt van, akinek 15 évi szabadságvesztés mellett rendeltek el a bíróságok szigorított őrizetet. Figyelemmel a Btk. 78. § (4) bekezdésére, jelenleg olyan elítélt nincs, akinek szigorított őrizetét a bíróság 15 évet meghaladó szabadságvesztés büntetés mellett mondta volna ki. A szigorított őrizetből ideiglenesen elbocsátottak éves bontásban csak 1981. I. 1-től vannak nyilvántartva. A közölt adatok mégis alkalmasak megalapozott következtetések levonására, mert a korábbi évek ideiglenes elbocsátási gyakorlata is hozzávetőleg hasonlóan alakult. Eszerint a 2 év letöltése után ideiglenesen elbocsátottak a szigorított őrizetek 80%-át, a 3 év letöltése után ideiglenesen elbocsátottak a szigorított őrizetesek 15%át, a 4 év letöltése után ideiglenesen elbocsátottak a szigorított őrizetesek 3%-át alkották, míg az 5 évet kitöltők aránya a szigorított őrizetesek 2%-a körül mozog. Mindez tehát azt jelenti, hogy az amúgy is csekély számban elrendelt szigorított őrizetek óriási többsége viszonylag rövid tartamú — de mindenképpen a törvény által megkívánt minimális büntetéshez közeli — szabadságveszétshez kapcsolódott, melynek mintegy 80%-ában az őrizetesek a Btk.-ban meghatározott legrövidebb idő elteltével ideiglenes elbocsátásra kerültek. Ennek a gyakorlatnak a helytelen voltát bizonyítja az, hogy az ideiglenes elbocsátáshoz megkívánt törvényi előfeltétel •—• „alaposan feltehető, hogy nem követ el újabb bűncselekményt" — végül is nem teljesül, vagy legalábbis az ideiglenes elbocsátások jelentékeny része téves feltételezésre épül. Ezt igazolja a visszavont őrizetek magas száma — illetve a véglegessé váló ideiglenes elbocsátások alacsony száma —, valamint a szigorított őrizetet kitöltők újabb bűncselekményei. Helytelen

gyakorlat

A pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegése miatt 1982—83-ban — a nyilvántatás adatai szerint — 100 fő ideiglenes elbocsátott vált visszavont őrizetessé. Ebből következik, hogy egyfelől a Btk. el-

rendeli: „az ideiglenes elbocsátott pártfogó felügyelet alatt áll", másfelől a gyakorlatban e törvényi rendelkezésnek a jogszabály által megkívánt módon való végrehajtása még nem megoldott. Javító-nevelő munkára vagy pénzbüntetésre ítélés alapján eddig az ideiglenes elbocsátást még egyetlen ízben sem szüntették meg. Az említett kétféle büntetés a pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegésével együtt alkotja az ideiglenes elbocsátás megszüntetésének lehetséges esetkörét. Itt azonban úgy vélem, szintén helytelen gyakorlat alakult ki. A pártfogó felügyelet magatartási szabályainak megszegése „még nem" jelenti bűncselekmény megvalósítását, mégis azt kell tapasztalnunk, hogy a bűncselekménynek nem számító magatartási szabályszegés az ideiglenes elbocsátás megszüntetését képes kiváltani, míg a bűncselekmény elkövetése alapján kiszabott javító-nevelő munka, illetve a pénzbüntetés „úgy tűnik" — a gyakorlatban •— erre nem elég ok. Megjegyzem, hogy az említett esetben a javító-nevelő munka, illetve a pénzbüntetés kiszabása nem jellemző. Szigorított javító-nevelő munkára alapítva visszavont őrizet elrendelésével •— gyakorlat hiányában — még nem foglalkozhattam. Az utóbbi, közel két év alatt szándékos bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés büntetés több mint 600 fő esetében eredményezett visszavont őrizetet a férfi és 39 esetben a női elítéltek körében. Ez azt jelenti, hogy az ideiglenes elbocsátás megszüntetése alapvetően a Btk szerint kötelező esetben funkcionál, vagyis •— a jelenlegi gyakorlatot figyelembe véve — az ideiglenesen elbocsátottnak a szabadságvesztésre ítéléstől eltekintve, nem kell tartania az ideiglenes elbocsátás megszüntetésétől. Ugyanakkor a lopás •—• szabadságvesztés büntetés kiszabása révén •—• mintegy 75—80%-ban eredményezett visszavont őrizetet. Ez azt jelenti, hogy a visszavont őrizet elrendelésénél ugyanúgy döntő jelentősége van a vagyon elleni szándékos bűncselekménynek, mint a szigorított őrizet elrendelésénél volt. A rendelkezésre álló adatok alapján 40—50 fő olyan férfi szigorított őrizetes van jelenleg, akiknél a bíróság a kiszabott szabadságvesztés mellett ismételten szigorított őrizetet rendel el. Közülük nem éri el a 10 főt azok száma, akiket az újabb szigorított őrizetből is ideiglenesen elbocsátottak. Női elítéltek körében ez nem fordult elő. Az, hogy a „második" szigorított őrizetből is adott a lehetőség az ideiglenes elbocsátásra (a Btk. ezt legalábbis nem zárja ki), eleve csökkenti a szigorított őrizetnek az újabb bűncselekmény elkövetésétől való visszatartó hatását. [A Be. 400. § (1) bekezdése alapján az igazságügyminiszter nem terjesztett fel kegyelem iránti előterjesztést az eddigiek során a Népköztársaság Elnöki Tanácsához férfi elítélteket illetően. Női elítéltek esetében ez egy ízben fordult elő.]

Összegezésként megállapítható, hogy: — A szigorított őrizet elrendelésének jelenlegi és korábbi gyakorisága a bűncselekmények számának növekedéséből és támadóbb jellegéből fakadó gondjainkat csak részben oldja meg. —• Alkalmazása nem vagy csak részben felel meg a bűnözés szerkezetének; az egyes bűncselekményi kategóriák összbűnözésen belüli arányainak. — A szigorított őrizet alkalmazásának gyakorisága jelenleg nem biztosítja a legveszélyesebb bűnelkövetői kategóriával szemben a társadalom megfelelő és szükséges védelmét, s mindezekből következően nem szolgálja megfelelően az egyéni és az álatlános megelőzést sem.

III. Szigorított őrizet De lege ferencla

1. A szigorított őrizet törvényi szabályozása és alkalmazásának gyakorlata, valamint a lefolytatott — különböző jellegű — vizsgálatok tapasztalatai azt mutatják, hogy az a jogalkotói elképzelés, mely már az 1974. évi 9. sz. törvényerejű rendeletet megelőzően is létezett, s amely jelen volt e jogintézmény — megváltoztatott tartalom melletti — Btk.-ba való beépítésénél is, nem vagy legfeljebb csak részben vált valóra. A szigorított őrizet gyakori alkalmazásától tartózkodnak bíróságaink, noha tartózkodásuk a bűnözés aktuális helyzetének és a visszaesési tényszámoknak nem felel meg. A szigorított őrizet — a törvényben elfoglalt helyétől és néhány, az intézkedésekkel rokon vonásától függetlenül — büntetés jellegű, melyet az elítéltek büntetésszerűen, rosszként élnek át, mely a végrehajtás alatt és a reszocializáció során is párosul a társadalom rosszalló értékítéletével. A dolog lényegén pedig nem változtat annak deklarálása, hogy a szigorított őrizet pl. nem büntetés, mert a főbüntetést követően egy második, szintén azonos természetű szabadságelvonás nem következhet. A helyzet ugyanis az, hogy ez mégis bekövetkezik. 15 A szigorított őrizet — sajnos még jelenleg is —• nem több mint egy elkövetői csoportnak — bár talán a legveszélyesebb bűnözői körnek — a társadalom tagjaitól való — a jog által törvényesített — izolációja.16 A szigorított őrizet két alapvetően fontos jogelvet sért. Az egyik a ne bis idem, a másik az in duble pro reo princípiuma.17 A bíróság az egyes büntetés-kiszabások során a tett mellett a személyi társadalomra veszélyességet is értékeli, hiszen nem számíthat arra, hogy az elkövetőből majd többszörös visszaeső válik, s a személyi társadalomra veszélyességet majd. a szigorított őrizet elrendelésekor értékeli. Ez viszont

azt jelenti, hogy a többszörös visszaesővé váíást megalapozó elítélések a személyben rejlő veszélyesség mérlegelésével jöttek létre. így a szigorított őrizet elrendelése ugyanannak a körülménynek az újbóli, tehát kétszeres értékelését jelenti. A bíróság csak — bár ez nem kevés — az elkövető bűnöző múltját ismeri, jövőjét azonban nem. Ez azt jelenti, hogy az elítélt jövőbeni magatartásáról a bíróságnak biztos információja nincs (nem is lehet), így a Btk. 78. § (1) bekezdése végén írt szubjektív természetű feltétel, miszerint az „újabb bűncselekmények elkövetésének megelőzése érdekében erre az intézkedésre szükség van", nem több egy — empirikus tényeken nyugvó •— hipotézisnél, és ellentétben áll a Be. 61. § (4) bekezdésében foglalt szabálylyal, miszerint „a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet." Természetesen a valószínűség kérdésének a büntető ítélkezésben fontos szerepe van, de nem értek egyet azzal az állásponttal, amely ennek ilyen nagy jelentőséget tulajdonít. 2. Másfelől ismeretes, hogy jogintézményt bírálni egyszerűbb, mint az alapprobléma megoldását segítő konstruktív alternatívát adni. Mindazonáltal megkísérlem elképzeléseimet ismertetni annak előrebocsátása mellett, hogy ezek is messze állnak a kívánatosnak tekinthető megoldástól, s több vonatkozásban bírálhatók. Az intézkedések körében ezen a címen tisztán szabadságelvonási cél felé törekvéssel nem értek egyet, ezért a megoldást a büntetések területére javasolom áttenni. Bár a törvény 98. § (1) bekezdése a különös visszaesőkre vonatkozó — büntetéskiszabási — rendelkezések hatályát a többször is visszaesőkre is kiterjeszti, mégis — figyelemmel arra, hogy a szigorított őrizettel sújtható elítélt magasabb fokú társadalomra veszélyességgel rendelkezik, mint a „csak" többszörös visszaeső — szükségesnek mutatkozik e — talán — legveszélyesebb elkövetői kategóriára a Btk. 97. §-a elvén nyugvó, de ahhoz képest hátrányosabb jogszabályi feltételeket termteni. Erre pl. egy olyan szabályozás révén nyílna lehetőség, mely a többszörös visszaesőkkel szemben — a hatályos törvénnyel részben megegyezően — az újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határát a törvényben írtak másfélszeresében állapítaná meg, lehetővé téve — kivételesen — a szabadságvesztés Btk.-ban megállapított generális maximumának huszonöt éves határig történő átlépését. A minimumok kétszeres határig történő emelése — de legkevesebb öt év megállapítása — megfelelő védelmet garantálna a társadalomnak, s ugyanakkor időközben biztosítaná az átnevelési célkitűzések elérését. Büntetésvégrehajtási szempontból a büntetés első harmadát fegyházban, a másodikat börtönben, az utolsó harmadot fogházban lehetne letölteni, így az elvárt és megfelelő elítélti magatartás párosulhatna a szabadabb élethez való fokozatos aklimatizálódással. Ha a kiszabott szabadságvesztés meghaladja a húsz évet, úgy ez idő leteltével az elítélt feltételes

szabadságra bocsátható lenne [kivételt képezve a Btk. 47. § (3) bekezdés a) pontja alól], s így hasonló helyzetbe kerülne, mint az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt. Ha a feltételes szabadságra bocsátás feltételei húsz év elteltével nem lennének adottak, úgy az elítéltnek a hátralevő időt (maximum még öt évet) le kellene töltenie. Ha a többszörös visszaesővel szemben kiszabott büntetést tizenöt és húsz év között határozta meg a bíróság, s a büntetés végrehajtása alatt az elítélt olyan bűncselekményt valósítana meg, melynek törvényi büntetési tétele az öt évét meghaladja, az összbüntetést megállapító ítéletben a bíróság csak életfogytig tartó szabadságvesztést vagy halálbüntetést határozhat meg. A vázolt megoldás kétségtelenül kemény következményekkel járna, de a bíróság a megállapított büntetést a már ismert •— és nem feltételezett — bűnözői múltra alapíthatná, s az elítéltet kevésbé vagy egyáltalán nem nyomasztaná a büntetés határozatlan voltából eredő bizonytalanság. Az előzőhöz képegt lehetne a jelenlegitől az elítéltre enyhébb irányban is megoldást találni. Feltéve, hogy kiemelkedően társadalomra veszélyes bűncselekményt a végrehajtás alatt az elítélt nem követ el, őt előbbutóbb szabadon kell engedni. Ebből az következik, hogy a folytonos szigorítással —•• melynek kétségtelenül megtorlás jellege van — az átnevelés nem garantálható, s egy bizonyos határon túl céltalanná is válik. Ezért arra kell törekedni —• figyelemmel az elítélt magatartására —, hogy őt fokozatosan hozzá kell szoktatni a szabad élethez, lehetőleg úgy, hogy annak majdani kereteit (lakás és munkahely) legalább részben ő alakíthassa ki, ezzel is hatékonyabban lehetne előkészíteni és sikeresebbé tenni a reszocializációt. Választani kell ugyanis, hogy a többszörös visszaesőt a feltételes szabadságból való kizárás következményeként viszonylag hosszabb időre izoláljuk a társadalom tagjaitól, vagy a feltételes szabadság biztosításával — az újabb bűncselekmény(ek) kockázatát is vállalva — megkíséreljük a megelőzés más, s a siker talán nagyobb valószínűségével, előkészíteni a többszörös visszaeső társadalmi beilleszkedését. 18 Erre lehetőséget adna egy olyan rendelkezés, hogy a többszörös visszaesőt büntetésének egy meghatározott része letöltését követően feltételes szabadságra lehetne helyezni, ha ennek más törvényi feltételei fennállnak. A szabadítás megfelelő előkészítésével a jogszabály biztosíthatná a maga részéről a reszocializáció sikeres megkezdését. Annak megelőzésére, hogy a jogszabályon belül egy ellentmondás jöjjön létre, s kifizetődő legyen — a feltételes szabadságra tekintettel —• többszörös visszaesővé válni, hogy a törvény erre ne ösztönözzön, ezért, ha a feltételes szabadságot a bíróság megszünteti, úgy annak időtartama nem lenne azonos a büntetés hátralevő részével, hanem annak kétszeres tartamát kellene, az újabb bűncselekmény kapcsán kiszabott büntetéssel összbüntetésbe foglalni, azzal a megkötéssel, hogy a büntetésből feltételes szabadságra az elítélt már nem helyezhető.

Bár e megoldás kétségteiénüi magában hordozza a megtorlás lehetőségét, mégis azzal, hogy a jogszabály a reszocializációra egy további — talán minden korábbinál jelentősebb — lehetőséget adna, ez kitapinthatóan egybeesne az elítéltek igazságérzetével, s ugyanakkor az e lehetőséggel nem élő, azt bűncselekmény elkövetése révén elutasító személyeket az elítéltek közössége — feltehetően — elszigetelné magától. Saját elképzeléseimnek leginkább az a megoldás felelne meg, melynek alapján a többszörös viszaesővei szemben egy határozatlan tartamú szabadságvesztést, szabna ki a bíróság. Ez a szabadságvesztés nem a szigorított őrizet helyére, hanem az azt jelenleg megelőző határozott tartamú szabadságvesztés helyére kerülne, s ily módon a szigorított őrizet — jelenlegi rendszerében történő — elrendelés feleslegessé válna. Ezt részleteiben úgy képzelem el, hogy a bíróság kiszab pl. — a tételkeretre figyelemmel — tíz évig terjedő szabadságvesztést, melyből három évet az elítéltnek le kell töltenie, s hogy a három év eltelte után mikor szabadul, áz kizárólag tőle függne. Másszóvar az átnevelési folyamat eredményessége, á tanúsított magatartás és a végzett munka minősége határozná meg a szabadulás időpontját. Minél hosszabb az az idő, melynek letöltését vagy le nem töltését az elítélt viselkedésétől tesszük függővé, annál eredményesebb lenne a visszatartó, megelőző hatás, annál sikeresebb lenne az átnevelési folyamat és annál nagyobb sikerrel kecsegtetne az elítélt társadalmi beilleszkedése. Megjegyzem, hogy ez a határozatlan tartamú büntetés majdnem anynyira határozott időtartamában, mint amennyire határozatlan a jelenlegi határozott tartamú szabadságvesztés. Ugyanis a hatályos törvény alapján elítélt személy — ha kizáró körülmény nem áll fenn — feltételesen szabadságra bocsátható, de afelől a bizonyosság szintjén az elkövető, de a bíróság sem lehet meggyőződve. Ez azt jelenti, hogy a határozott tartamú szabadságvesztésre ítélések zöménél is van bizonytalansági tényező és van a teljes büntetési időtartamon belül egy időszak, melynek letöltése vagy le nem töltése az elítélti hozzáállástól függ. A különbség a hatályos és áz általam javasolt rendszer között az, hogy egy határozatlan tartamú szabadságvesztésnél a letöltendő rész lenne a rövidebb, az elítélttől függően letölthető rész a hosszabb tartamú, a hatályos Btk. feltételes szabadságra bocsátási rendszerében ez fordítva ván. Véleményem szerint ez a megoldás áll közelebb a' mintegy másfél évtizede — Vigh és Gárdái révén — útjára indított gondolathoz. Az itt vázolt megoldásokkal szemben többféle ellenvetésre lehet hivatkozni. Azt azonban világosan látnunk kell, hogy — bár semmiféle garanciával nem rendelkezünk — meg kell kísérelni a jelenlegitől eltérő, más utat vagy más utat is keresni, mert a jelenlegi bűnözési és visszaesési viszonyok — amelyekben alapvető pozitív változás nem várható — erre előbb-utóbb, de mindenképpen rákényszerítenek. 5

65

Ami a szigorított Őrzetet illet: az úgy gondolom bizonyos, hogy ha egy jogszabály hatályban van, úgy annak a jogalkalmazói gyakorlatban — figyelemmel a változatlanul érvényes és alapvetően jelentős jogpolitikai elvekre — a jelenlegihez képest fokozottabb mértékben kell érvényt szerezni, míg viszont, ha megalapozott és lényeges indok ez ellen szól, akkor az említett jogszabályt célszerű megváltoztatni, vagy esetleg hatályon kívül helyezni. A kérdést az dönti el, hogy milyen társadalom, kinek az érdekében, milyen célok elérésére, kikkel szemben és hogyan alkalmaz valamilyen jogintézményt. . .19

JEGYZETEK 1

Büntető elvi határozatok 1973—1980. Budapest, 1982. 225. sz. 330. o. Földvári József: Magyar büntetőjog, Általános rész, Budapest, 1984. 264. o. 3 Büntető elvi határozatok 426. sz. 328. o. 4 Sárkány István: A szigorított őrizet szabályozása az új Btk.-ban, MJ 1979. 11. sz. 1014—1018. o. B BJD 8644 6 BJD 8645, 7 BK. 92. 8 Vö. 1984. évi 19. sz. tvr. 7. §. 9 Bodnár Ödön: Néhány gondolat a büntetési rendszer továbbfejlesztésének v i t á j a kapcsán MJ 1977. 324. o. 10 BK. 115. 11 BKT 1/1974. 12 Gárdái Gyula — Vígh József: Észrevételek büntetési rendszerünk problémáihoz MJ 1969. 577—578. o. 13 Tavassy Tibor: Ankét a szigorított őrizetbe utalt, különösen veszélyes visszaesők körében végzett kriminológiai kutatásról JK 1978. 171. o. 14 Sárkány István: „A szigorított őrizet a gyakorlatban". Elhangzott az MTA Magyar Kriminológiai Társaság 1984. június 14-i — Szegeden megtartott — tanácskozásán. 15 Tavassy Tibor: id. mű 171. o. 16 Bodnár Ödön: id. mű 324. o. 17 Nagy Ferenc: A büntetőjogi intézkedések igazolásáról, indokoltságáról JK 1984. 580. o. 18 Sárkány István: id. mű 1018. o. 19 Bodnár Ödön — Veress Ferenc: Észrevételek a büntetési rendszerünk problémáihoz MJ 1970. 354. o. 2

A KÉNYSZERVALLATÁS BŰNTETTÉNEK ELVI ÉS GYAKORLATI PROBLÉMÁI Irta: Dr. Nagy Géza r. alezredes

A katonai ügyészségek munkájában jelentős problémákat vet fel a kényszervallatás bűntette miatt tett feljelentések elbírálása, a nyomozás elrendelése esetén a bizonyítása és a cselekmény jogi megítélése. Cikkemben a jogalkalmazási gyakorlat figyelembevételével — a teljesség igénye nélkül — megkísérlem összefoglalni a bűncselekmény megállapíthatóságának feltételeit, jogi minősítési problémáit. Néhány kérdésben kifejtem egyéni véleményemet is, abban a reményben, hogy a cikkem ezáltal a jogalkalmazási gyakorlat alakítását szolgáló termékeny vitát indíthat el. Nyomozástaktikai kérdésekkel nem foglalkozom, mert a bizonyítás az elkövetés módjánál, körülményeinél, a sértettek és elkövetők jogi helyzeténél, egymáshoz fűződő viszonyánál fogva olyan speciális krimináltaktikai módszereket igényel, amelyeket célszerű lenne kimerítően feldolgozni egy önálló cikk keretében.

Jogi tárgy A kényszervallatás bűntette speciális tényállású hivatali bűncselekmény. Különös jogi tárgya a hivatalos személy (állami szerv) működésének törvényes rendjébe vetett bizalom. A közvetlen jogi tárgy vizsgálatánál abból kell kiindulni, hogy a konkrét közhatalmi feladat végzésének nélkülözhetetlen módszere a megoldást meghatározó történeti tényállás megállapítása. Ennek egyik alapvető eszköze a történésről tudomással bíró személyek észleleteinek a bizonyítás érdekében történő rögzítése és felhasználása. A tényállás és a felektől szerzett nyilatkozatok szabják meg a hivatalos személy eljárásának, ügydöntő intézkedéseinek tartalmát és formáját. Társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy ezek a vallomások, nyilatkozatok valósághűek legyenek, de ahhoz is, hogy a vallomást, nyilatkozatot tevők szabad akaratukból, befolyásmentesen cselekedjenek. Ha a hivatalos személy arra használja fel az ügyfél kiszolgáltatott helyzetét, hogy megfosztja vallomás- vagy nyilatkozattételi szabadságától, súlyosan megsérti hivatali

működésének törvényes rendjét, megingatja a hivatalos személyek működésébe vetett bizalmat és emellett nyilvánvalóan jelentős érdeksérelmet okoz az ügyfélnek is. Ezt a nyilatkozattételi szabadságot és a valósághű vallomásokhoz, nyilatkozatokhoz fűződő társadalmi érdeket védi tehát a büntető törvény a kényszervallatás kodifikálásával. Ez a bűncselekmény a nyomozáson kívüli hivatali ténykedéshez is kapcsolódhat, a jogi tárgy sérelmére azonban leggyakrabban a büntető ügyekben folytatott nyomozások során kerül sor. Ez természetes is, hiszen a nyomozások szükségszerű velejárója a büntető ügyben érdekelt, illetve a bűnelkövetésről tudomással bíró személyek kihallgatása, és az ügyfelek nyilatkozatai, vallomásai legdöntőbben ennek a hivatali ténykedésnek az irányát, eredményességét befolyásolják, illetve befolyásolhatják. Esetenként napjainkban is fellelhető olyan vélemény, hogy hiányzik olyan esetekben a kényszervallatás társadalomra veszélyessége, amikor a sértett kényszer hatására tesz ugyan nyilatkozatot, de annak alapján súlyos bűncselekmény felderítésére nyílik lehetőség, vagy a kikényszerített vallomás súlyos bűncselekmény bizonyítását segíti elő. Ilyenkor — úgymond — a társadalmi érdek negligálja az egyén sérelmét. Ezek a vélemények nyilvánvalóan téves okfejtésen alapulnak. Jogpolitikánk, szocialista jogrendszerünk az élet egyik területén sem teszi lehetővé az állampolgári jogok ilyen indokkal történő csorbítását, ,,a cél szentesíti az eszközt" elve idegen a szocialista jogalkalmazástól. A büntető eljárások során egyébként sem lehetne optimális határt szabni aszerint, hogy mely ügyekben fűződik nagyobb társadalmi érdek a vallomás kikényszerítéséhez, és melyekben kell nagyobb súlyt helyezni a személyiségi jogok védelmére. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül annak nagyfokú társadalomra veszélyessége, hogy vallomáskikényszerítéssel és az annak megfelelő bizonyíték-manipulációval folytatott nyomozások ártatlan emberek elítéléséhez vezethetnek és már vezettek is. A nyomozó hatóságnak, a nyomozást folytató személynek számtalan törvényes eszköze van a tények felderítésére, a kényszervallatás tehát akkor sem tekinthető „bocsánatos bűnnek", ha hozzájárul a bizonyítás eredményességéhez.

Elkövetési magatartás A kényszervallató elkövetési tevékenysége a vallomás vagy nyilatkozat kikényszerítése. A törvény a kényszer eszközeként példálódzóan az erő-' szakot, a fenyegetést és a más hasonló módszert sorolja fel. Valamennyi eszköz arra irányul, hogy a sértett pszichikumában olyan változást idézzen elő, amely végső soron a nyilatkozattételi akarat megtöréséhez, az elkövető által kívánt manipulálásához vezet.

A bűncselekmény megállapíthatósága szempontjából a kikényszerítés két alapvető elemét: az elkövetői magatartás törvényellenességét és a kikényszerítésre való alkalmasságát együttesen kell vizsgálni. A cselekmény törvényellenességének megállapítására természetesen nem csupán a jogalkotó által kodifikált jogszabály megsértése esetén kerülhet sor, hanem minden olyan elkövetői magatartás így értékelendő, amely ellentétes az általánosan elfogadott társadalmi együttélési normákkal, az ember személyiségi jogaival. Olyan elkövetési magatartást feltételez, amely beleillik a „kikényszerítés" mindennapi fogalmába és arra irányul, hogy a sértett magatartásában az elkövető akarata érvényesüljön. A kikényszerítés eszközének alkalmasnak is kell lennie a nyilatkozattételi akarat megtörésére. Az alkalmasság abban az értelemben általános jelentésű fogalom, hogy a kikényszerítési eszköztárnak azt a körét foglalja magában, amelyek közül bármelyiknek az alkalmazása — az átlagember szubjektumának, akaratnyilvánítási szabadságának és pszichés tűrőképességének ismeretében — általában a kívánt célhoz vezethet. Az alkalmasságot azonban mindig az adott sértett személyével kapcsolatban kell mérlegelni. Megállapíthatósága nem független a sértett személy helyzetétől, személyiségének jellemző vonásaitól, az adott szituációtól és attól sem, hogy az elkövetés körülményéi között milyen hatást váltott ki a sértettből. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az alkalmasság megállapítására akkor is sor kerülhet, ha a konkrét esetben a sértett kitartó ellenállása következtében a hivatalos személy nem érte el a kívánt célt. Ezek az elemek a kikényszerítési eszközök megválasztásának függvényében természetesen különbözőképpen érvényesülnek. Az erőszaknak személy ellen kell irányulnia, azon tehát testi ráhatást kell érteni. Leggyakoribb formája az ütlegelés, de ebbe a kategóriába tartozik a test valamely részének megfogása, megszorítása, csavarása is. A sokéves tapasztalat azt bizonyítja, hogy a kirívóan durva, komolyabb testi gyötrelemmel, súlyos sérüléssel járó elkövetési mód igen ritka, ilyen formában alkalmazott kényszerítésre általában a — gyakran túlzásokra hajlamos — feljelentők sem hivatkoznak. Az elkövető és a sértett viszonyából, a sértett relatíve kiszolgáltatott helyzetéből következik, hogy általában az erőszak bármilyen formáját alkalmasnak kell tekinteni a nyilatkozattételi szabadság korlátozására. Az erőszak tehát testi kényszer formájában hat, amelynek során döntően a fájdalomérzet bénítja meg a sértett nyilatkozattételi akaratát. ABtk. 138. §-ában definiált fenyegetés — az olyan súlyos hátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a megfenyegetettben komoly félelmet keltsen — viszont a sértett pszichikumára hat bénítóan. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a fenyegetés csak a törvényellenes joghátrány kilátásba helyezése esetén állapítható meg. Nem minősül például a nyomozónak az a cselekménye kényszervallatás bűntetteként,

hogy az eljárás alá vonttal a gyanúsítás tárgyát képező bűncselekmény törvényi büntetési tételét közli és kioktatja, hógy beismerő vallomásával enyhítheti a vele szemben kiszabandó büntetést. Azért sem vonható felelősségre a hivatalos személy, hogy a bizonyítás érdekében letartóztatott személlyel közli: őszinte, feltáró jellegű beismerésével megrövidítheti a nyomozás időtartamát, megszüntetheti a fogvatartás okát és szabadlábra kerülhet. Ugyanígy értékelendő a törvény által megengedett intézkedések — például a rendőri felügyelet alatt álló személy ellenőrzésének szigorítása -— kilátásba helyezése. Ha viszont a nyomozó a jogi ismeretekkel nem rendelkező személytől a törvény rendelkezéseitől eltérő, aránytalanul súlyos büntetéssel való fenyegetéssel vesz ki vallomást vagy a tagadás esetére kilátásba helyezi az őrizetbe vételt, a letartóztatást, az elkövetői magatartást törvényellenesként kell értékelni ugyanúgy, mint például a bántalmazással fenyegetést. Az eddig elmondottak illusztrálására szolgálhat a következő jogeset: Nem volt alkalmas a kényszervallatás bűntette alapos gyanújának a megállapítására a lopás gyanúja miatt kihallgatott személy feljelentése, amely szerint a nyomozó azzal kívánta őt rábírni a beismerő vallomás tételére, hogy tagadás esetén „elhúzza" az eljárást és ezzel lehetetlenné teszi egyetemi felvételét. 1

A fenyegetés alkalmasságának megítélése az erőszakéhoz viszonyítva nagyobb körültekintést igényel. Az ügyfél függőségi viszonya itt is döntő, emellett azonban különös jelentőséget kap a kilátásba helyezett hátrány súlyossága, a sértett életkora, beszámítási képessége, pszichés állapota. A törvény a kényszerítés formáinak felsorolásakor a „más hasonló módszer" megfogalmazásával kifejezésre juttatja, hogy az erőszak és a fenyegetés nem kizárólagos elkövetési módszere a kényszervallatás bűntettének. A gyakorlatban ezzel az „egyéb" kategóriával ritkán találkozunk. Ilyen lehet a kifárasztás, pl. a kihallgatott arra kötelezése, hogy a fal felé fordulva hosszabb ideig egy Iában álljon. Az előzőekben már utaltam arra, hogy a fenyegetés lényegében pszichikai kényszer. A pszichikai kényszer azonban más formában is a kényszervallatás eszközévé válhat. A bűncselekmény megállapítására kerülhet sor például akkor is, ha a nyomozó a beismerő vallomás ellenében tesz ígéretet arra, hogy az érzelmileg túlfűtött letartóztatott gyanúsított négyszemközt találkozhat élettársával; csak beismerő vallomás esetére ígéri meg, hogy a letartóztatott részt vehet közeli hozzátartozója temetésén; a fiatalkorú gyanúsítottat vagy tanút sötét pincébe zárással, illetve magánzárkában tartással „puhítja" a neki tetsző vallomás kicsikarása érdekében stb. 1

Budapesti Katonai Ügyészség B. 686/1985. számú ügy,

Nem tekinthető viszont „más hasonló módszernek" a kihallgatások többszöri megismétlése, a nyomozó következetes, a részletek feltárására irányuló kihallgatási taktikája, a vallomások ellentmondásainak szisztematikus összevetésével, az eljárás alá vont logikai módszerekkel történt „rábírása" tarthatatlan vallomásának megváltoztatására. A kényszervallatás bűntette célzatos bűncselekmény, tehát csak akkor állapítható meg, ha az erőszak, a fenyegetés és a más hasonló módszer vallomás vagy nyilatkozat kikényszerítésére irányul. Ezért pl. nem ezt a bűncselekményt, hanem a Btk. 226. §-ába ütköző hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétségét kell megállapítani, ha a rendőr a tagadó válaszokon feldühödve bántalmazza, majd további kérdések feltevése nélkül elbocsátja a kihallgatottat. Ha azonban az ismételt kihallgatáson akár csak utalást is tesz arra, hogy a tagadás az előző kihallgatás következményeihez vezethet, ezzel nyilvánvalóan a kényszervallatás bűntettének elkövetőjévé válik. Elkövetők Az uralkodó álláspont szerint a hivatali bűncselekményeket — így a kényszervallatás bűntettét — tettesként és társtettesként is csak hivatalos személy követheti el. Az élet sokféle elkövetési magatartást produkál. A következő példák felsorolásával kívánok rámutatni a tettesi és részesi közrehatás megítélésével kapcsolatos ellentmondásokra: A rendőr a körzeti megbízotti irodán egy polgári személlyel közösen hallgatta ki a gyanúsítottat, akit eközben a polgári személy beismerő vallomás kikényszerítése céljából egyedül bántalmazott. A kihallgatok nyilvánvalóan szándékegységben cselekedtek.

Amennyiben a polgári személy önkéntes rendőr lett volna, társtettesként kellene őt is felelősségre vonni, de így a terhére — bár a tényállás jelentősebb részét valósította meg — csak a bűnsegédi közrehatást lehet megállapítani. Előfordulhat azonban, hogy a rendőr előzetesen megállapodott a polgári személyIyel, hogy a rendőrségre idézett gyanúsítottat kényszerítse beismerő vallomás tételére. A hivatalos személy a kihallgatandóhoz egyetlen kérdést nem intézett, elhagyta az irodahelyiséget és ezután a polgári személy bántalmazással, beismerő nyilatkozat tételére kényszerítette a sértettet, vele „önvallomást" íratott, amelyet a rendőr a további kihallgatás során bizonyítékként az iratokhoz csatolt és így felhasznált.

A hivatalos személy ebben az esetben tettesként tényállási elemet nem valósított meg, tipikusan felbujtói magatartást tanúsított, a kényszervallatás felbujtójaként azonban nem vonható felelősségre, mert a polgári személy a hivatali bűncselekmény tettese nem lehet.

Az ilyen esetekben álláspontom szerint a hivatalos személy közvetett tettességét kell megállapítani, A közvetett tettesség olyan elkövetési mód, amelyet az jellemez, hogy a tettes a bűncselekményt nem saját magatartásával, hanem olyan személy közvetítésével hajtja végre, akit ezért a bűncselekményért nem lehet büntetőjogi felelősségre vonni. Közvetett tettességet kell megállapítani a hivatali bűncselekményeknél, ha a végrehajtással megbízott személynél hiányzik a hivatalos személyi minőség, tehát az ilyen bűncselekmények tetteseként nem büntethető. Az idézett tényállás elkövetésével a védett jogi tárgyat megsértették. Megvalósult a hivatalos személynek az a célja, hogy a sértettet erőszakkal beismerő vallomásra kényszerítsék. Az sem vitatható, hogy a közhatalmi jogosultsággal felruházott rendőr azért bízta ; másra a tényállásszerű magatartás tanúsítását, mert tudta; hogy a közvetlenül cselekvő személyt a kényszervallatás bűntettének a tetteseként nem vonhatják felelősségre. Tipikusan közvetett tettesi magatartást tanúsított tehát, a polgári személy pedig az ún. „maradékcselekményért", a Btk. 174. §-ába ütköző kényszerítés bűntettének vagy adott esetben testi sértésnek az elkövetéséért marasztalható el. A hivatali bűncselekményeket részesként bármely vétőképes termé-' szetes személy elkövetheti; Arra már utaltam, hogy az uralkodó álláspont-1 nak megfelelően a nem hivatalos személyek akkor is részesként bűnsegédként — tartoznak felelősséggel, ha tényállási elemet valósítanak meg. Természetes, hogy amennyiben tipikusan felbújtói vagy bűnsegédí magatartást tanúsítanak, ügyük elbírálásakor az általánosan érvényesülő gyakorlatnak megfelelően kell eljárni. . . Természetesen a hivatalos személyek is részesei lehetnek a más hivatalos személyek által elkövetett kényszervallatásoknak. Ebben a körben leginkább a pszichikai bűnsegély, megítélése okoz gondot. Általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a bűnelkövetésnél jelen levő elöljáró bűnsegédként felel, ha nem akadályozta meg vagy szakította félbe alárendeltje cselekményét, bár arra módja volt. Ezzel a magatartásával a tettesként elkövetőre ugyanis szándék-erősítőleg hatott. Hasonlóképpen pszichikai bűnsegélyt kell megállapítani az elkövetésnél jelenlevő azonos beosztású hivatalos személyek terhére is, ha magatartásukkal kifejezésre juttatták a tettessel való egyetértésüket., A Legfelsőbb Bíróság Katf. I. 514/1982. számú határozatában 2 - kimondta, hogy bűnsegély megállapításának van helye akkor is, ha a vádlott a bűnelkövetéshez szándékerősítőleg hat elöljárójára. Az idézett határozat a következőkre mutat rá: 2

1983. évi 6. számú BH. 223. számú jogeset.

A bűncselekmények elkövetési helyén való passzív jelenlét az esetek többségében önmagában nem alkalmas a pszichikai - bűnsegély megállapításához. A rendőri intézkedések során elkövetett törvénysértéseket azonban azok specialitásának figyelembevételével kell' elbírálni. Az intézkedésben részt vevők a bűnüldözésre hivatott rendőrség tagjai, akiknek szolgálati kötelességük a bűncselekmények elkövetésének meggátlása. Annyi tehát feltétlenül elvárható tődük, hogy figyelemeztetéssél kíséreljék meg rávenni társukat — elöljárójukat is — a jogellenes magatartás abbahagyására. Kizárólag az ilyen magatartás lehet ugyanis .alkalmas arra, hogy kifejezésre juttassák a társukkal való egyetértésük hiányát és esetleg a jogellenes mar gatartás félbeszakítására indítsák az elkövetőt. .: . • A konkrét ügyben az alárendelt a gumibotját is. átadta elöljárójának, bár nyilvánvaló volt előtte, hogy azt az. elöljáró a sértett bántalmazására fogja felhasználni. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az alárendelt részben az említett szándékos • mulasztással, részben a gumibot átadásával segítette elő á bűncselekmény elkövetését, így nyújtott elöljárójának pszichikai bűnsegélyt. • A Legfelsőbb Bíróság indokolásához annyit kívánok hozzátenni, hogy az említett körülményekkel a tettesként cselekvő rendőrök is tisztában vannak. Jelenlevő társuk passzivitását egyetértésként értékelik, mert tudják, hogy meg kellene akadályoznia a bűneikövetést és ha ezt nem teszi, önmagában ezzel a mulasztással cinkosukká válik. Halmazat A halmazati problémák megoldásakor a Btk. 12. § (1) bekezdéséből kell kiindulni, abból, hogy a törvény egyaránt büntetni rendeli az alaki és az anyagi halmazatot. Ebből következik, hogy amennyiben a kényszervallatás megállapítására alkalmas magatartás más bűncselekmény tényállási elemeit is kimeríti, halmázatot kell megállapítani és halmazati büntetést kell kiszabni. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az alaki halmazat gyakran csak látszólagos, és a jogalkalmazás során a legnagyobb gondot az ilyen eseteknek a ténjdeges alaki halmazattól történő elhatárolása okozza. A hivatali bűncselekmények találkozásakor az azonos jogi tárgyra tekintéttel a tettazonosság esetében nem kerülhet sor a halmazat megállapítására. A Legfelsőbb Bíróság a Katf. IV. 217/1981. számú határozatában rámutatott például, hogy a kényszervallatás bűntette mellett - a hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás vétsége nem állapítható meg halmazatban, ha a hivatalos személy vallomás vagy nyilatkozat kikényszerítése céljából bántalmazással alkalmaz erőszakot. 3 3

1982. évi 1. számú KBH. 13. számú jogeset.

A Legfelsőbb Bíróság annak a rendőrnek a cselekményét is egységesen kényszervallatás bűntetteként minősítette, aki a jogszerűen birtokolt kerékpárt árusító gyermekkorú sértettet előállította, mert „sejtette", hogy lopta a biciklit és a lopás beismertetése érdekében bántalmazta. A másodfokú határozat indokolása szerint a kényszervallatással halmazatban a jogellenes fogvatartás azért nem állapítható meg, mert az elkövető ugyanazon akaratelhatározással és időben is szoros összefüggésben követte el a cselekményt, 4 de a Legfelsőbb Bíróság ugyanilyen indokkal mellőzte az említett két bűncselekmény halmazatának a megállapítását a Katf. III. 96/1982. számú ügy elbírálásakor is.3 Nem volt viszont megállapítható a tettazonosság, tehát az anyagi halmazat szabályai érvényesültek a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa által Kat. Törv. 464/1981. számon elbírált bűnügyben. 6 Az irányadó tényállás szerint a polgári személy sértett az esküvői összejövetel után kapott számla összegével nem értett egyet és közölte a vendéglő vezetőjével, hogy túlszámlázás miatt fel fogja jelenteni. A vezető ezután lényegesen alacsonyabb összegű számlát állított ki, a sértett azonban az összeg kifizetése után a korábbi kijelentése naellett kitartott és az előzőleg kapott számlát nem volt hajlandó visszaadni. Emiatt a vendéglő vezetője erőszakkal visszatartotta őt a szórakozóhelyen és rendőröket hívott. A rendőrök a helyszínen gumibottal bántalmazták a sértettet a n n a k érdekében, hogy m o n d j a meg, hová tette a számlát és a d j a azt elő. A sértett az erőszaknak engedelmeskedett, ezt követően azonban a rendőrök megbilincselték őt, előállították a rendőrkapitányságra, m a j d orvoshoz vitték annak az általuk kreált alaptalan gyanúnak a „tisztázása" végett, hogy egy állítólagos száz dollárost a végbelébe rejtett.

A határozat indokolásának az a lényege, hogy a terheltek a szórakozóhelyen elkövetett kényszervallatás után újabb törvénysértéseket követtek el, amikor a sértettet előállították. Ezen utóbbi magatartás — bár folyamatos intézkedés során követték el térben és időben elkülönült a kényszervallatástól, kimerítette egy másik hivatali bűncselekmény tényállási elemeit, ezért anyagi halmazatot kell megállapítani. A törvénysértő rendőri intézkedések elbírálásakor tehát mindig vizsgálni kell, hogy a bűncselekmény megállapítására alkalmas magatartás — magatartás-sorozat — szorosan kapcsolódik-e a kényszervallatás bűntettének tényállási elemeihez, vagy azoktól elkülönülve más hivatali bűncselekményt is megvalósít. A vallomás erőszakkal történő kikényszerítése a sértetten gyakran eredményez testi sérülést. A Legfelsőbb Bíróság már több határozatában

4

Katf. II. 309/1981. számú határozat, 1982. évi 1. számú KBH. 20. számú jogeset. * 1982. évi 1. számú KBH. 14. számú jogeset, * BJD, 9055. számú jogeset,

leszögezte, hogy ilyenkor a kényszervallatással halmazatban a súlyos testi sértés bűntettét ugyanúgy meg kell állapítani, mint a könnyű testi sértés vétségét. Ugyanez nem vonatkozik azonban a becsületsértés vétségére, hiszen a tettleges bántalmazás — az erőszak — a kényszervallatás bűntettének tényállási eleme. Ugyanilyen okból nem állapítható meg pl. a kényszervallatással halmazatban a kényszerítés bűntette abban az esetben, ha az elkövető valamely meghatározott tevékenységre késztetéssel próbálja kicsikarni a vallomást vagy a nyilatkozatot. Mint minden hivatali bűncselekmény esetén, a kényszervallatás bűntettének a rendbelisége is a sértett személyek számához igazodik. Természetesen ugyanazon sértett sérelmére folytatólagosan is elkövethető a bűncselekmény. Szerteágazó problémákat vet fel a kényszervallatás és az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények kapcsolatának a vizsgálata. A büntető eljárásban részt vevő hivatalos személyek az igazságszolgáltatás érdekeit képviselik, így nyilvánvaló, hogy a tevékenységük során elkövetett törvénysértések az igazságszolgáltatás érdekeit is sértik. Az a véleményem, hogy amennyiben a nyomozást végző rendőr a kényszervallatás bűntettének elkövetése során valamely igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény tényállási elemeit is kimeríti, a Btk. 12. § (1) bekezdéséből következően halmazatot kell megállapítani. Mindenekelőtt azt szükséges vizsgálni, hogy hogyan viszonyul a hivatali bűncselekmény a hamis vád bűntettéhez. A Legfelsőbb Bíróság Katf. III. 346/1981. számú határozata értelmében a kényszervallatás elkövetési magatartása nem szükségszerűen valósítja meg a hamis vád bűntettét is.7 Az ügy tényállása szerint a rendőr vádlott, utasítást kapott ismeretlen tettes által elkövetett garázdaság vétségének a nyomozására. A gyanú a sértettre terelődött, akit a vádlott megidézett és kihallgatott. A sértett előbb tagadott, a vádlott pedig megfenyegette, hogy ha nem ismeri be a bűncselekmény elkövetését, letartóztatja. A sértett félelmében beismerő vallomást tett. A vádlott az ügyet további nyomozás nélkül vádjavaslattal továbbította, az ügyészség pedig vádat emelt garázdaság és könnyű testi sértés vétsége miatt. A bírósági tárgyaláson igazolódott, hogy nem a sértett követte el a bűncselekményeket.

A Legfelsőbb Bíróság indokolásának az a lényege, hogy a vádlott az eljárás eredményes befejezésének céljából cselekedett — a nyomozás egyébként nem az ő kezdeményezésére indult —, mindvégig abban a tudatban volt, hogy a bűncselekményeket a sértett követte el, szándéka tehát nem irányult hamis vádolásra. 7

1982. évi 2. számú BH. 38. s?ámú jogeset.

Ebből az indokolásból azonban álláspontom szerint az is következik, hogy amennyiben a hivatalos személy: annak tudatában cselekszik, hogy nem a. gyanúsítottként kihallgatott és beismerésre kényszerített személy az elkövető, a kényszervallatással halmazatban meg lehet állapítani a hamis vád bűntettét is, bár a gyanúsított beismerésre kényszerítése önmagában még ilyen esetekben sem alapozza meg az alaki halmazatot. A Btk. 233. § (1) bekezdése a hamis vád kétféle elkövetési formáját pönalizálja: másnak a hatóság előtt bűncselekmény elkövetésével való hamis vádolását és más ellen • bűncselekményre vonatkozó koholt bizonyítéknak a hatóság tudomására hozását. A büntető eljárásban a terhelt vallomása is bizonyíték, felvethető tehát, hogy a beismerő vallomás kikényszerítése értékelhető-e bizonyíték koholásaként. A törvény miniszteri indokolása szerint ebből a szempontból csupán a tárgyi bizonyítékoknak, illetve bizonyítási eszközöknek van jelentőségük, hamis személyi bizonyítékok „koholása" hamis tanúzásra felhívásként, illetve hamis tanúzásra felbujtásként büntetendő. A hamis vád szempontjából a terhelt vallomásra kényszerítése — mint személyi bizonyíték — sem minősülhet tehát bizonyíték koholásának. • A terhelt az ellene indított eljárásban tanú nem lehet, tehát a hamis tanúzás bűntettét sem követheti el. Ily módon az arra való felbujtása, felbúj tásának megkísérlése, de kényszerítése sem jöhet szóba. Mindezekből álláspontom szerint az következik, hogy csupán a terhelt hamis vallomásra kényszerítése nem alapozza meg a hivatali és az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények halmazatát. Ha azonban a hivatalos személy a vallomásra kényszerítés mellett a büntetőjogi felelősségre vonás érdekében további intézkedéseket tesz, vagy bizonyítékokat kohol, a hamis vád bűntettét is meg kell állapítani. Ilyen intézkedésnek minősül pl. az iratoknak vádjavaslattal az ügyészségre történő továbbítása, vagy a vád kezdeményezése, és ilyen bizonyíték koholása lehet a hamis beismerő vallomást „alátámasztó" bizonyítási kísérlet kreálása. . Nyilvánvaló azonban, hogy amennyiben, a. hivatalos személy tudata csak a kényszervallatás tényállási elemeit fogj a át és az eljárás alá vont személy hamis vádolására még eshetőleges szándéka sem terjed ki, a kényszervallatás és a szándékos igazságszolgáltatás' elleni bűncselekmény halmazata az említett esetekben is kizárt. A Btk. 234. §-a azonban büntetni rendeli a gondatlanul elkövetett hamis vádat is. Véleményem szerint a nyomozást folytató rendőr a bűntetti alakzathoz hasonlóan ezt a vétségi alakzatot is ugyanúgy elkövetheti, mint bármely más vétőképes természetes személy. Ha tehát nem bizonyítható a szándékosság, mindig vizsgálni kell azt is, hogy az enyhébb bűnösségi fokozat az adott elkövetési magatartás figyelembevételével, megállapítható-e.

finnek a szükségessége küionosen az olyan ügyékben vétődik féí, amelyekben alapvetően csák á'kikényszerített beismerő vallomással tudják bizonyítani a tényállást. Az eljárást folytató személyek ugyanis ismerik azt a büntető eljárási elvet, hogy a beismerés önmagában nem elegendő bizonyíték. Más konkrét bizonyíték hiányában tehát kötelességük kritikusan értékelni a beismerő vallomásokat. Ebből következik, hogy álláspontom szerint általában olyankor állapítható meg a kényszervallatást elkövető hivatalos személy gondatlan felelőssége a hámis vádért, amikor kellően nem bizonyított tényállás alapján, főként a terhelt kikényszerített beismerő vallomására hivatkozva szorgalmazza a sértett büntetőjogi felelősségre vonását. Ilyen esetekben ugyanis kellő körültekintéssel meggyőződhetett volna arról, hogy a bűncselekményt nem az általa gyanúsított személy követte el. Ezekre az indokokra tekintettél véleményem szerint a már ismertetett Katf. III. 346/1981. számú ügyben is meg kellett volna állapítani a gondatlanságból elkövetett hamis vád vétségét. Amennyiben a rendőr által szándékosan, alaptalanul tett feljelentésre nyomozást rendelnek el, a cselekmény az eljárás eredményétől függetlenül a Btk. 233. § (2) bekezdése szerint — büntető eljárást eredményező hamis vád bűntetteként — minősül. A kényszervallatással halmazatban megállapítható hamis vád elkövetésére azonban általában más által tett feljelentés alapján vagy hivatalból indított büntető eljárás során kerül sor. Kérdés, hogy ilyen esetben a hivatalos személy terhére melyik bűncselekményi alakzat állapítható meg. Véleményem szerint erre a kérdésre a törvény szövege egyértelmű választ ad. A Btk. 233. § (2) bekezdése szerinti minősítésnek ugyanis az a feltétele, hogy a büntető eljárás a hamis vád alapján induljon. A más okból elrendelt nyomozás kizárja ezt a minősítést, hiszen a törvény az eljárás folytatását — adott esetben a vádemelést, illetve a bírósági tárgyalást — eredményező hamis vádat nem rendeli súlyosabban büntetni. Ha azonban az említett hamis vád következtében az ügy sértettjét jogerősen el is ítélik, nyilvánvalóan a hivatalos személy is a Btk. 233. § (3) bekezdése szerinti minősített esetért tartozik felelősséggel. Más jellegű problémákat vet fel a tanúk vallomástételre kényszerítése és az igazságszolgáltatás, elleni bűncselekmények viszonya. A tanúvallomások kikényszerítése általában azt célozza, hogy az ügyben eljáró hivatalos személy minél több terhelő bizonyítékot szerezzen az eljárás alá vont gyanúsított cselekményeinek bizonyítására. Kétségtelen, hogy ez az elkövetői magatartás is lehet bizonyítékkoholás, de az az: előzőekben kifejtett indokokra tekintettel nem minősíthető a Btk. 233, § (1) bekezdés b) pontja szerinti hamis vádnak. • Álláspontom szerint ilyen esetekben a hivatalos személy — amennyi-

ben a feltételek adottak — a hamis tanúzás bűntettének közvetett tetteseként büntetendő. Ezt az álláspontot a következőkkel indokolom: A törvény rendszeréből és az általános jogelvekből következik, hogy eredményes felbúj tás esetén nem szabad különbséget tenni abból a szempontból, hogy a felbujtó hivatalos személy-e vagy sem, mi több, abból a szempontból sem, hogy hivatali tevékenységet folytat-e abban az ügyben, amelyben a felbujtott tettes tényállásszerű magatartást tanúsít. A felbujtás megállapíthatóságának csupán két feltétele van: a felbujtó vétkessége és a felbujtott személy tettessé válása. Ha tehát a nyomozó eredményesen „rábeszéli" az általa kihallgatott személyt, hogy olyan tényt állítson, amiről nincs tudomása, vagy az általa tudott tényt elhallgassa, a hamis tanúzás felbujtójaként felel. A jogalkotó mindezek mellett azzal is védelmezi az igazságszolgáltatás érdekeit, hogy önálló bűncselekményként kodifikálta a hamis tanúzásra való eredménytelen felbujtást. Ezzel kifejezésre juttatta, hogy a büntetőjog eszközeivel minden olyan magatartást üldözni kell, amely azt célozza, hogy a büntető ügyben hamis tanúvallomás hangozzék el. Mindezekből következik, hogy jogpolitikailag sem lenne elfogadható az a megoldás, hogy a nyomozást végző rendőr a hamis tanúzásra felbujtásért — mi több: az eredménytelen felbujtásért is — felelősségre vonható, a hamis vallomás kikényszerítése esetén viszont nem. Ez az álláspont végső soron azt eredményezné, hogy a hivatalos személyként kikényszerített hamis tanúvallomás miatt a hivatalos személy enyhébb elbírálás alá esne, mint a hamis tanúzásra való felbujtásért. A Btk. 238. § (4) bekezdés 2; tétele értelmében ugyanis a büntető ügyben súlyosabb bűncselekmény tekintetében elkövetett hamis tanúzás bűntettének törvényi büntetése 2 évtől 8 évig terjedő, míg a kényszervallatás bűntettéé csak 5 évig terjedő szabadságvesztés. A különböző jogtárgy-sérelem mellett tehát a jogalkotói akaratból és a jogalkalmazás jogpolitikai elveiből is az következik, hogy a hivatalos személyt hamis tanúvallomás .kikényszerítése miatt a hivatali bűncselekmény mellett az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény elkövetéséért is büntetéssel kell sújtani, amennyiben cselekménye mindkét bűncselekmény tényállási elemeit kimeríti, és az elkövető alanyi bűnössége is megállapítható. Ilyen esetekben a vallomást tevő személy a Btk. 26. § (1) bekezdése értelmében a hamis tanúzás bűntettéért nem vonható felelősségre. Ebből következik, hogy a hivatalos személy ez esetben is közvetett tettesi magatartást tanúsított, tehát ilyen minőségben követte el a hamis tanúzás bűntettét. Ez az okfejtés — álláspontom szerint — nehezen vitatható abban az esetben, amikor a hivatalos személy szándéka — még ha eshetőlegesen is — átfogja, hogy az általa kikényszerített vallomás hamis.

A Btk. 238. § (6) bekezdése azonban büntetni rendeli a büntető (polgári) ügyben gondatlanságból elkövetett hamis tanúzást is. Kérdés tehát, hogy á kényszervallatás bűntettével halmazatban ez a vétség megállapítható-e, amennyiben a hivatalos személyt a kikényszerített vallomás hamis tartalmát illetően gondatlanság terheli. Véleményem szerint ebben az ésetben is igenlő a válasz. A közvetett tettes éppen olyan elkövetője a bűncselekménynek, tehát büntetőjogilag éppen olyan felelősség terheli, mint ha ő maga valósította volna meg a bűncselekményt. A cselekmény eredménye valódi okozójának csak ő tekinthető, az általa felhasznált személy pedig csak eszköz, aki az elkövetett cselekményért nem tartozik büntetőjogi felelősséggel. A közvetett tettes tehát felelősséggel tartozik a felhasznált személy mindazon cselekedetéért is, amelyet a kényszerítéskor nem fogott ugyan át a szándéka, de amelynek bekövetkezését előre lehetett, illetve kellett volna látnia. 8 Az alaki halmazat eldöntéséhez nélkülözhetetlen annak vizsgálata, hogy mikor tekintendő a kikényszerített tanúvallomás hamisnak. A Be. 4. § (1) bekezdése által deklarált elv, hogy a büntető eljárásban a személyi szabadságot és más állampolgári jogokat tiszteletben kell tartani. Ezt az elvet is sérti az a hivatalos személy, aki a kikényszerített vallomásról úgy készíti el a jegyzőkönyvet, mintha az a kihallgatott személy befolyásolásától mentes kijelentéseit tartalmazná. A jegyzőkönyv tehát a nyilatkozattételi szabadságot illetően hamis elemeket tartalmaz és erre tekintettel azt a bíróságok általában nem is veszik figyelembe, önmagában ez a tény azonban álláspontom szerint nem teszi a kikényszerített vallomást hamissá. A kérdést az dönti el, hogy a jegyzőkönyv a vallomást tevő nyilatkozataként az ügy elbírálása szempontjából lényeges tényekre, körülményekre vonatkozóan a valóságban megtörtént, a kihallgatott által észlelt eseményeket foglalja-e magába. Ha a kicsikart tanúvallomás ellentétes a megtörtént eseményekkel, tényekkel, körülményekkel, vagy valótlanul azt tünteti fel, hogy a megtörtént eseményeket a kihallgatott személy is észlelte, a hivatalos személy — vétkessége esetén — felelősséggel tartozik a hamis tanúzás bűntettéért. A kérdést a másik oldalról megközelítve: a kikényszerített vallomás is csak akkor hamis, ha amiatt a tanút befolyásolásmentes vallomástétel esetén felelősségre lehetne vonni hamis tanúzás bűntettéért. Érdekes elvi és gyakorlati kérdéseket vet fel a hamis tanúzásra való eredménytelen kényszerítés. • Dr. Losonczy István: A tettesség és részesség a büntetőjog rendszerében. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1966.)

A Btk. 242.' g-ába* ütköző 'hamis' tanúzásra' felhívás' vétségének'valamely'alakzatáért kell felelősségre vonni- azt a személyt, aki a tanút éredménytelenül kísérli meg rávenni a hamis tanúzás bűntettének elkövetésére. Dr. Losonczy István a már idézett könyvében 9 összevetette az eredménytelen felbujtási a közvetett tettesi magatartással. Arra az álláspontra jutott, hogy a két jogintézmény között minőségi különbség" van. A közvetett 'tettes tettesként cselekszik, amikor megkezdi a testi vagy szellemi .ráhatást a felhasználni kívánt szémélyre. A közvetett tettesség kísérletét tehát — álláspontja szerint — akkor is meg lehetne állapítani, ha a bűncselekmény véghezvitelének megkezdése a tettesen kívülálló okból elmarad, Erre példaként említi a szuggerált személy öntudatra ébredését és ennek eredményeként a tényállási elemek megvalósításának megkezdésétől való önkéntes elállását. •"• • A szerző ugyanilyen okból irrelevánsnak tartja azt is, hogy a közvetett tettes által felhasznált személy a megkezdett kísérlettől ál! el, mért az ilyen elállás is teljesen független a korábban már közvetett tettesi maga-r tartást tanúsító személy alanyi bűnösségétől. Az utóbbi okfejtéssel egyetértek, de az — véleményem szerint — nem alkalmazható a hamis t a n ú v a l l o m á s ^ kikényszerítésének eredménytelen megkísérlésére. .1 Az tény, hogy a hivatalos személy szándéka ilyen esetekben átfoghatja az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megkísérlését is. A Btk, 26. § (1) bekezdése azonban csak a kényszer hatása alatti elkövetés esetében alkalmazható. Ha a kényszerített i személy a kényszerítés ellenére nem követ el bűncselekményt, tehát nem kerül a kényszer olyan mérvű hatása alá, amely akaratnyilvánítási képességét megbénítaná, nem is tekinthető a közvetett tettes eszközének. Ezt a véleményemet a hamis, tanúzás bűntettével kapcsolatban egyébként- azzal is igazoltnak látom, hogy ennek a bűncselekménynek a kísérlete gyakorlatilag kizárt, tehát az sem fordulhat elő, hogy a kényszer hatása alatt levő személy megkezdi a bűnelkövetést, de attól utólag valamely okból eláll. Összegezve véleményemet: nem tartom megállapíthatónak az eredménytelen kényszerítéssel elkövetett kényszervallatás bűntettével halmazatban a hamis, tanúzás bűntettének a kísérletét. A kényszervallatás bűntettével összefüggésben :, elkövetett több igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény találkozása esetén véleményem szerint a következő jogi megoldások ^fogadhatók el : . ... Egy adott ügy nyomozása során vallomás kikényszerítésével — tehát közvetett tettesként — elkövetett hamis tanúzás rendbeliségét a kénysze9

Idézett könyv 146—147. oldal.

•'••"',

rített személyek száma határozza még; Emellett a különböző igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények halmazatát is meg kell állapítani, ha a hivatalos személy ugyanazon bűnügy intézése kapcsán a közvetett tettesként elkövetett hamis tanúzás bűntette mellett a hamis vád bűntettének tényállási elemeit is kimeríti. Érdekes megállapításokra vezethet a Btk. 244. § (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűntettének a kényszervallatás bűntettéhez, illetve az utóbbi bűncselekménnyel összefüggően elkövetett hamis tanúzás bűntettéhez fűződő viszonyának a vizsgálata. Előfordulhat, hogy a hivatalos személy az ügy beismerésben levő gyanúsítottját abból a célból kényszeríti vallomásának visszavonására, hogy a gyanúsított-társ érdekében meghiúsíthassa a büntető eljárás sikerét. Arra már utaltam, hogy önmagában a terheltnek — akár hamis tartalmú — beismerő vallomásra kényszerítése a kényszervallatás bűntette mellett nem alkalmas igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megállapítására. Kézenfekvő viszont, hogy az említett célzatú kényszervallatás tényleges alaki halmazatot képez a hivatali bűnpártolással. Más a helyzet, ha a hivatalos személy az említett célzattal a tanút kényszeríti vallomástételre. Ebben az esetben a kényszervallatás mellett két — azonos jogi tárgyat sértő — igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény alaki halmazatával állünk szemben. A jogi tárgy azonosságára tekintettel egyértelműnek tűnik, hogy ez a halmazat látszólagos, csak a súlyosabban büntetendő igazságszolgáltatás elleni bűncselekményt kell a kényszervallatás bűntettével halmazatban megállapítani. Ez a bűncselekmény a hamis tanúzás bűntette, amely alapesetének törvényi büntetése ugyan 5 évig terjedő szabadságvesztés ugyanúgy, mint a hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűntettéé, de a már idézett minősített esetét a törvény 2 évtől 8 évig terjedő szabadságvesztéssel rendeli büntetni. Végül szükségesnek tartom a kényszervallatás bűntettének a hivatalos személy által elkövetett közokirathamisítás bűntettével való összevetését. A két bűncselekmény különböző jogi tárgyat sért. A hamisan vádoló vagy tanúskodó személy általában abban is közreműködik, hogy valótlan adatot, tényt, nyilatkozatot foglaljanak közokiratba, sőt azzal, hogy a nyomozás során az ilyen tartalmú jegyzőkönyvet aláírja, a hamis közokirat készítésében is részt vesz. Mindezek ellenére az igazságszolgáltatás elleni bűncselekménnyel halmazatban kell megállapítani a közokirathamisítás bűntettét, hiszen a hamis tartalmú közokirat a hamis vád vagy hamis tanúzás szükségszerű megjelenési formája. Ebből — véleményem szerint — az következik, hogy amennyiben a hivatalos személy által elkövetett kényszervallatással halmazatban meg kell állapítani 6

81

ki igazságszolgáltatás elleni bűncselekményt is, á cselekménynek hivátaíos személy által elkövetett közokirathamasítás bűntetteként történő minősítésére nem kerülhet sor. •'••'.. . Más a helyzet, ha a kényszervallatás nem képez halmazatot a hamis váddal vagy a hamis tanúzással. Ez esetben már azt is vizsgálni kell, hogy a kikényszerített vallomásról készített közokirat szándékos meghamisítására — valótlan tartalommal történő elkészítésére — sor került-e. A kényszervallatásnak ugyanis nem szükségszerű utócselekménye a közokirathamisítás, hiszen a hivatali bűncselekményt akkor is meg kell állapítani, ha a kikényszerített nyilatkozatról nem készítenek jegyzőkönyvet. (Pl. a gyanúsítottat, kényszerítik a. bizonyítékok előadására, de erről nem készítenek jegyzőkönyvet.) Ha tehát a hivatalos személy a kikényszerített és általa is tudottan hamis tartalmú vallomásról jegyzőkönyvet készít, a halmazati szabályok szerint felel, amennyiben ez a közokirat nem alapozza meg valamely igazságszolgáltatás elleni bűncselekmény megállapítását. Az előző okfejtésből következik, hogy ilyen eset tanúk kihallgatása kapcsán nem jöhet létre, hiszen a hivatalos személy a kényszervallatás bűntette mellett közvetett tettesként a hamis tanúzás bűntettéért is felelősséggel tartozik. A gyanúsítottól kicsikart hamis tartalmú vallomás jegyzőkönyvezése • viszont halmazatot létesít a hivatalos személy által elköve-. tett közokirathamisítás bűntettével, de természetesen csak akkor, ha a hivatalos személy nem tanúsít olyan további magatartást, amely a hamis vád vagy a hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűntettének tényállási elemeit is kimeríti. *

*

*

Ennyiben kívántam összefoglalni a kényszervallatás bűntettének elvi és gyakorlati problémáit. Egyéni véleményem, hogy a halmazati kérdésekben — elsősorban az igazságszolgáltatás elleni bűncselekmények megítélése terén — nem mindig kielégítő a jogalkalmazási gyakorlat és a jogszabályi rendelkezések összhangja. Remélem, hogy a cikkem reflexiókat vált ki és a vita hozzásegít az : említett összhang megteremtéséhez.

A MUNKAVÉDELMI TEVÉKENYSÉG ELLENŐRZÉSÉNEK FŐBB IRÁNYAI A NÉPHADSEREGBEN I r t a : Kürti Imre mk. ezds., az MN Pü. SzF-ség Munkavédelmi és Balesetelhárítási osztály vezetője

Alig több mint tíz esztendő telt el azóta, hogy a néphadseregben megkezdődött a munkavédelmi tevékenység egységes, a teljes szeméiyi állományra kiterjedő rendszerének létrehozása. A sokirányú erőfeszítések eredménye képpen néhány év alatt létrejött egy olyan, a népgazdasági előírásokkal összehangolt, ugyanakkor a katonai életviszonyok sajátosságainak is mindenben megfelelő, teljeskörűen szabályzóit tevékenységi rendszer, amely megfelelő működés esetén hatékonyan szolgálhatja a személyi állomány testi épségének, egészségének védelmét. Aki figyelemmel kísérte a munkavédelem helyzetének alakulását a népgazdaságban, tanúsíthatja, hogy az elmúlt évtized az ugrásszerű fejlődés időszaka volt. Országos méretekben megújult a munkavédelem szabályrendszere, korszerűbbé váltak intézményei, fejlődtek személyi és tárgyi feltételei. Megnövekedett az a társadalmi méretű figyelem, amely a balesetek, egészségkárosodások megelőzését igényli, ugyanakkor az a társadalmi aktivitás is, amely a hatékonyabb megelőzést szolgálja. A munkavédelem országunkban végbement fejlődésének elismert része az a fejlődés is, amely a néphadseregben e területen az elmúlt évtizedben megvalósult. Ennek jelentőségét azért is fontos hangsúlyozni, mert a katona balesete a balesettel gyakran együttjáró személyi és anyagi veszteségeken túl, érinti a harckészültség fenntartását, növeli a személyi állomány terhelését, sőt következményei hatással lehetnek a hadsereg társadalmi kapcsolataira is. Ezért a munkavédelem hatékonyságának javítása alapvető fontosságú politikai kérdés is. Ennek is tudhatóan a katonai ügyészi szervek kezdettől fogva nagy figyelmet fordítottak a munkavédelmi tárgyú központi rendelkezések érvényesülésének vizsgálatára. Két ízben, 1978-ban és 1983-ban átfogó vizsgálatot végeztek, de a komplex, általános felügyeleti vizsgálatok keretében rendszeresen és folyamatosan figyelemmel kísérték a rendelkezések érvényesülésének helyzetét. Megállapításaik, jelzéseik ösztönzően hatottak, segítették a tevékenység helyes irányú kibontakozását, A munkavédelmi tevékenység elöljárói, illetve felügyeleti ellenőrzésekkel történő segítése napjainkban sem vesztett időszerűségéből, E cikk

céija, hogy helyzetünk főbb jellemzőiből kiindulva segítsen azonos irányúvá tenni mindazon, köztük az ügyészi szervek erőfeszítéseit, amelyek ellenőrzéseiken keresztül hatással vannak a balesetek, egészségkárosodások megelőzésére.

A baleseti helyzet alakulása A balesetek jelentésére, nyilvántartására a néphadseregben is a népgazdasági gyakorlattal azonos előírások vannak érvényben. Ennek megfelelően 1975. január 1-től kezdődően jelenteni kell minden olyan személysérüléssel járó balesetet, amelynek következtében a kiesett munka-, illetve szolgálatképtelen napok száma meghaladja a három napot. Figyelmen kívül hagyva az első (tehát az 1975-ös) évet, amikor is értelmezési zavarok és más okok miatt mindössze 2500 balesetet jelentettek. 1976-tól kezdődően a baleseti helyzet jellemző adatai a katonai szolgálattal összefüggő baleseteket illetően a következőképpen alakultak:

ÉV

1976. 1980. 1984. 1984. 1976. % - á b a n

Baleseti sérülések száma 3280 • 4341 5660 172,6

Kiesett napok száma

Egy sérültre jutó kiesett napok száma

81 549 109 500 131 075,

25,3 25,4 23,4

160,7

92,5

Kilenc év alatt a 72,6%-kal emelkedett a baleseti sérülések száma, az emelkedés évi átlagos mértéke 8,1%, a kiesett napok növekedése szerényebb mértékű 60,7, évente átlagosan 6,7%, míg az egy sérültre jutó kiesett napok száma 7,5%-kal, évente átlagosan 0,8%-kal csökkent. Hasonló a helyzet a katonai szolgálattal nem összefüggő baleseteket illetően is. Bár a számok emelkedést mutatnak, ebből még sem szabad a helyzet ilyen mértékű romlására következtetni, ugyanis az emelkedés jórészt az enyhébb, tehát a kevesebb szolgálatképtelen nappal járó balesetek számának növekedéséből ered. Erre mutat az egy sérültre jutó szolgálatképtelen napok számának csökkenő tendenciája. Ugyanakkor a súlyosabb kimenetelű (halálos, csonkulásos) balesetek változatlan gyakorisága arra mutat, hogy a néphadsereg egészét tekintve a baleseti helyzet alakulásában kedvező fordulat még nem állt be, jelentős számban vannak még olyan katonai szervezetek, ahol a helyzet alakulására nem a pozitív irányú tendenciák érvényesülése a jellemző.

Ebből adódóan a következő két kérdésre kell választ találni: — Mi az oka, hogy a kétségkívüli erőfeszítések és a munkavédelmi tevékenység vitathatatlan fejlődése nem tükröződik kellőképpen a baleseti helyzet alakulásában? — Miért van túlzottan nagy különbség egyes katonai szervezetek közt a balesetek megelőzésére irányuló tevékenységben? A két kérdés szorosan összefügg egymással. A katonai szervezetek nem, vagy csak fogyatékosan ismerik az általános, illetve a tevékenységükre vonatkozó szakmai előírásokat, továbbá, hogy nem ritkán túlteszik magukat a jól ismert, legegyszerűbb előírásokon valamint, hogy az ellenőrzés, követelménytámasztás fogyatékosságai, a személyes felelősség érvényesítésének lazaságai miatt fennmaradnak vagy újra termelődnek a balesetet okozó veszélyforrások. Az egyes katonai szervezetek közötti különbségekben egyaránt szerepe van szubjektív és objektív okoknak. Bár az objektív okok nehezen változtathatók, nem becsülhetők le a szubjektív okok megszüntetésében rejlő fejlődési lehetőségek. Ha ugyanis a katonai szervezetek túlnyomó többségénél magasabb színvonalon valósulna meg az a munkavédelem területén, amit ma még a katonai szervezetek kisebbik részénél tapasztalhatunk, úgymint a központi rendelkezések érvényesülését segítő belső szabályozás, hatékony munkavédelmi oktatás és tudatformálás, következetes ellenőrzés és követelménytámasztás, a változás nem csak az érintett katonai szervezeteknél, hanem a néphadsereg egészénél is éreztetné kedvező hatását. A következőkben a munkavédelmi tevékenység néhány olyan feladat csoportjára kívánom az ellenőrzést végzők figyelmét felhívni, amelyek sikeres megoldása legalább annyira segítheti a személyi állomány testi épségének, egészségének megóvását, mint amennyire akadályozhatja azt megoldásuk elmaradása. 1. A munkavédelmi tevékenység szabályrendszerében fontos szerepet tölt be a Parancsnoki Munkavédelmi Utasítás (a továbbiakban PMU), amely miként a népgazdaságban a Vállalati Munkavédelmi Szabályzat közvetíti a központi rendelkezéseket a végrehajtás szintjére. A PMU-ban arról kell a parancsnoknak rendelkeznie, hogy az adott katonai szervezetnél a katonai szolgálattal, illetve az ott folyó munkákkal kapcsolatos munkavédelmi előírásokat hogyan kell érvényesíteni, ezzel kapcsolatban kiknek, milyen konkrét feladatai vannak. Az utasítás készítésének előírásait a 30/1981. (HK 18.) HM sz. Utasítás 13. §-a, tartalmi követelményeit a hivatkozott Utasítás 1. sz. melléklete tartalmazza. A PMU akkor jó, ha kellő részletességgel és a napi élet követelményeihez igazodva tartalmazza a balesetek megelőzésének, az egészség védelmének helyileg indokolt szabályait, tennivalóit. Bár az alapok, tehát a célok és az előírások közösek, éppen a helyi sajátosságok különbözősége

miatt két egyforma PMU tulajdonképpen nem lehetne. Másfelől pedig a feladatok és a körülmények változása folytán, továbbá a balesetek bekövetkezéséhez vezető helyi és néphadseregi tapasztalatok hasznosítása szándékából, a szabályozásnak ezt a helyi dokumentumát nem szabad hosszútávra változtathatatlannak tekinteni. . Mégis gyakran előfordul, hogy kellő hozzáértés és gondosság híján a PMU alig tartalmaz többet mint az alapul vett és szinte lemásolt általános szabályok, hiányoznak a helyileg indokolt előírások, a teendők személyre szóló meghatározása, emiatt a PMU készítésének kötelezettségét csak formailag teljesítik. A másik típushiba, hogy nem hajtják végre időről-időre a szükséges módosításokat, az élet által követelt kiegészítéseket, emiatt a PMU fokozatosan elavul, használhatósága csökken. Ezért írja elő a jogszabály, hogy a PMU-t évente kötelező felülvizsgálni és szükség esetén kiegészíteni, módosítani. Természetesen nincs lehetőség a katonai szervezetek széles körére és azok sokrétű feladatai egészére kiterjedően példákat ismertetni, ezért az iménti bekezdésben foglaltakat megkísérlem egyetlen tapasztalat ismertetésével szemléltetni. A Katonai Általános Balesetelhárító és Egészségvédő Szabályzat (KÁBESZ Ált/60) előírja, hogy a katonai objektumon belül a KRESZ előírásain alapuló forgalmi rendet kell kialakítani. Előfordult baleset kapcsán kiderült, hogy a PMU az említett Szabályzatnak ezt az előírását szószerínt megismételte. Ettől persze nem vált az objektumon belüli forgalmi rend szabályozottá. Nyilvánvaló, hogy a PMU-nak az adott katonai szervezet belső forgalmi rendjének főbb előírásait kellett volna tartalmaznia, megjelölve, hogy a további részleteket kinek, hogyan kell szabályozni, megvalósítani és ellenőrizni. További hiba, hogy egyes helyeken a PMU-t valamiféle bizalmas okmánynak tekintik, kis példányszámban készítik el, annak tartalmát még azok sem ismerik, akiknek a végrehajtás közvetlen feladatuk. Ilyen körülmények között még a legjobban összeállított PMU sem töltheti be funkcióját, ezért az ellenőrzésnek mindig ki kell terjedni annak vizsgálatára is, hogy milyen körben tudatosulnak előírásai. 2. A katonai szervezet soronlevő feladatait tartalmazza az éves munkavédelmi intézkedési terv. Ennek a tervnek az a rendeltetése, hogy a személyi állomány szolgálati és munkakörülményeinek javítását, különösen a balesetek, egészségkárosodások megelőzése szempontjából elősegítse, A rendelkezésre álló, korlátozott anyagi lehetőségeket a terv segítségével úgy kell felhasználásra megtervezni, hogy elsősorban a veszélyek súlyosságának megfelelő sorrendben segítsék azok megszüntetését, korlátozását. Az intézkedési tervben fel kell tüntetni az elvégzendő feladatok mellett azok célját, a végrehajtásért felelős személyt, a végrehajtás határidejét, illetve időbeli ütemezését is, hogy a teljesítés menete ellenőrizhető legyen,

Természetesen a költségkihatásokat a katonai szervezet költségvetési irányzatában is szerepeltetni kell. Az éves munkavédelmi intézkedési tervnek tartalmaznia kell — a katonai szervezet naptári terveivel összhangban — a munkavédelem időszakos feladatait is, ezek között: — a munkavédelmi belső ellenőrzések tervét; — a munkavédelmi oktatás, vizsgáztatás végrehajtásának feladatait, időpontját; — a parancsnokok, munkahelyi vezetők beszámoltatásának időpontját és rendjét a munkavédelem helyzetéről; — a munkavédelmi propaganda feladatok, rendezvények tervét. Mindezekből láható, hogy amíg a PMU a központi rendelkezések helyi érvényesülésének szabályozási alapját képezi, a munkavédelmi intézkedési terv, annak tartalma és alapossága a katonai szervezetnél az adott évben tervezett munkavédelmi feladatok tükörképe. A tervből és természetesen annak időarányos végrehajtásából kellő biztonsággal lehet következtetni a katonai szervezetnél folyó munkavédelmi tevékenység színvonalára. A tapasztalatok szerint a munkavédelmi intézkedési tervek eltérő színvonalon készülnek el. Néhány helyen elmulasztják elkészítésüket, máshol csak a rendezvény felsorolására szorítkoznak, több helyen a tartalom megegyezik az előírásokkal, de a költségkihatások számbavételéről és a katonai szervezet költségtervében történő szerepeltetéséről elfeledkeznek. Emiatt a végrehajtásban merülnek fel indokolatlan gondok, nem ritka a tervtől való elmaradás. A hibák természetesen visszahatnak a balesetek, egészségkárosodások megelőzésének eredményességére, ezért a munkavédelmi intézkedési tervek meglétének, tartalmának és végrehajtása állásának vizsgálatát minden munkavédelmi célú ellenőrzés elengedhetetlen részének kell tekinteni. 3. A munkavédelmi szabályok, előírások megismertetésére, elsajátítására a munkavédelmi oktatás, az ismeretek szintjének ellenőrzésére a munkavédelmi ellenőrző vizsgáztatás keretében kerül sor. Az oktatás minden állománycsoportra kiterjed, tárgya szerint lehet általános, szakmai és esetenkénti oktatás. Az általános munkavédelmi ismeretek közé tartoznak a jogszabályok, központi és helyi rendelkezések, a KÁBESZ, a PMU vonatkozó előírásai, a balesetek, egészségkárosodások megelőzésével kapcsolatos kötelezettségek, a megtörtént balesetekkel kapcsolatos teendők, jogszabályok. A szakmai ismeretek közé kell sorolni a beosztással, munkakörrel összefüggő előírásokat, míg az esetenkénti oktatás tárgya az átlagosnál veszélyesebb feladatokhoz kapcsolódó szabályok, előírások, amelyeket a feladat végrehajtása előtt minden esetben oktatni kell. A munkavédelmi oktatás célja, hogy a személyi állomány minden tagja a reá vonatkozó mértékben ismerje az előírásokat és azokat, különösen veszélyhelyzetben, képes legyen tudatosan alkalmazni. Az oktatás megtar-

tását a kiképzésre vonatkozó általános előírások szerint kell nyilvántartani, azonban a munkavédelmi oktatás megtartásának ellenőrzése nem szorítkozhat csupán a nyilvántartások vizsgálatára, meg kell győződni arról is, hogy az állomány egyes csoportjai mennyit jegyeztek meg az oktatott anyagból. Ellenőrizni kell azt is, hogy a foglalkozási jegyek kellő mélységben tartalmazzák-e az ismereteket. Gyakori hiba, hogy az oktatás az előírások szószerinti felolvasására korlátozódik, a szükséges magyarázat elmarad. Azok, akiknek feladatköréhez az egészséges és biztonságos feladatvégzés feltételeinek megteremtése, fenntartása és ellenőrzése tartozik, kötelesek beosztásba helyezésüket követő 3 hónapon belül, ezt követően ötévenként ellenőrző vizsgát tenni. Ugyancsak kötelesek vizsgát tenni mindazok, akik saját maguk vagy mások testi épségét veszélyeztető feladatokat végeznek. A vizsgáztatásokról nyilvántartást kell vezetni és azt a balesetelhárítási és munkavédelmi megbízott öt évig köteles megőrizni. A vizsgára kötelezettek körét a parancsnok a PMU-ban köteles meghatározni. Legutóbb 1984-ben a KÁBESZ bevezetésével összefüggésben a hivatásos állományúak valamennyien vizsgát tettek munkavédelmi ismeretekből. A leggyakoribb hiba, hogy az újonnan belépők, beosztásba kerülők vizsgáztatását elmulasztják. 4. A személyi állomány szemléletének formálását, nevelését segíti a munkavédelmi propaganda. Nem elég ismertetni a szabályokat, előírásokat, a személyi állományt meg is kell győzni arról, hogy a szabályok betartása saját magának is elsőrendű érdeke. Ebből kiindulva a központi rendelkezések számos feladatot határoznak meg a munkavédelmi propaganda területén. A katonai szervezeteknél évente legalább egyszer az egész állományra kiterjedően munkavédelmi napot kell szervezni. A munkavédelmi nap célja, ráirányítani az állomány figyelmét a katonai szervezetnél időszerű munkavédelmi problémákra, feladatokra, hogy a személyi állomány részleteiben is ismerje meg közvetlen környezetének baleseti veszélyeit, a megelőzés célravezető módszereit és a helyes magatartásformákat. A munkavédelmi napot az állomány egyes csoportjaira bontva is meg lehet szervezni. A részletes programot a munkavédelmi megbízott köteles elkészíteni és a parancsnok hagyja jóvá. A programot, a munkavédelmi okmányok között, öt évig meg kell őrizni. A munkavédelmi propaganda tevékenységet illetően ellenőrizni kell, hogy a munkavédelmi napokat évente, a tartalmi követelményeket kielégítve szervezik-e meg. Hogyan hasznosítják a munkavédelmi filmvetítésekben, a plakátok és más figyelemfelhívó anyagok alkalmazásában rejlő lehetőségeket. 5. A műszaki biztonság előírt feltételeinek megvalósítását, fenntartását szolgálja, hogy a létesítmények, a gépek, berendezések használatba-

vétele, üzembehelyezése előtt, illetve folyamatos használatuk, üzemeltetésük során meg kell győződni a munkavédelmi előírások teljesítéséről, illetve időszakos ellenőrzéssel biztosítani alkalmasságuk feltételeit. 1975. január l-e után létesített objektumok, üzembehelyezett gépek, berendezések csák abban az esetben lehetnek használatban, ha az arra illetékes szerv, 1981. óta a parancsnok, a használatbavételi engedélyt kiadta. Különösen nagy veszélyt jelentenek a létesítési előírások megszegésével létrehozott létesítmények, mert ezek többsége még a legelemibb biztonsági feltételeket sem elégíti ki. A katonai szervezeteknél végzett ellenőrzéseknek ki kell térni a létesítésre vonatkozó előírások érvényesítésének, a használatbavételi engedélyek meglétének, az időszakos munkavédelmi szemlék végrehajtásának, a feltárt hiányosságok megszüntetésének, a veszélyes berendezések (kazánok, nyomástartó edények, villamoshálózatok, emelőgépek) időszakos hatósági ellenőrzése megtörténtének vizsgálatára. 6. A munkavédelmi tevékenység színvonalát alapvetően meghatározza, hogy milyen mértékben tárják fel a balesetek okait a katonai szervezetnél és mennyire képesek intézkedéseikkel elébe menni az eseményeknek, vagyis mit tesznek a balesetek megelőzéséért. Azt, hogy a munkavédelem eszközei közül melyiket kell alkalmazni a katonai szervezetnél, az dönti el, hogy a szervezet tevékenységének sajátos körülményei (a személyi állomány összetétele és minősége, az adott időszakban végrehajtandó feladatok veszélyességi foka, a végrehajtás személyi és tárgyi feltételei) mit tesznek indokolttá. Vizsgálni kell, hogy — elvégzik-e a baleseti helyzet évenkénti elemzését; — levonják-e a szükséges következtetéseket; — dolgoznak-e ki hatásos intézkedéseket a helyzet javítására; — mit tesznek a központilag kiadott, egyes balesetek tanulságait tartalmazó tájékoztatók hasznosítása érdekében; — miként vonják le a katonai szervezetnél történt balesetek körülményeiből a szükséges következtetéseket; — mennyire érvényesítik a személyes felelősséget a balesetek okozásáért, vagy a közrehatásért; — tapasztalható-e következetesség és kellő szigor a felelősségre vonásban; — mit tesznek a balesetet okozó magatartásformák, köztük az ittasság, a túlzott italozás visszaszorításáért. 7. A munkavédelmi tevékenység szervezésében, a feladatok végrehajtásában és a központi rendelkezések érvényesítésének előmozdításában a katonai szervezeteknél kiemelkedően fontos szerepe van a balesetelhárítási és munkavédelmi megbízottaknak. Hozzáértésükön, következetességükön és ügybuzgalmukon sok minden múlik. Kétségtelen tény, hogy meg-

bízatásuk. teljesítése jelentős többletmunkát jelent, hiszen a reájuk háruló feladatokat beosztásuk ellátása mellett kell végezniük. Tevékenységük csakis akkor lehet eredményes, ha a megbízatásra való alkalmasságuk mellett, munkájukhoz megkapják a szükséges támogatást. Jelentős gondok forrása ha a katonai szervezetnél nem tartják be a megbízott kijelölésére vonatkozó előírásokat, vagy ha olyan nézet válik uralkodóvá, hogy a munkavédelmi feladatok teljesítése kizárólagosan a megbízott kötelessége. . A munkavédelmi megbízott kiválasztására vonatkozóan a rendelkezések előírják, hogy a katonai szervezet állományából olyan személyt kell erre a feladatra kijelölni, aki beosztásánál, katonai és műszaki ismereteinél fogva képes a munkavédelmi tevékenység szervezésében, irányításában, ellenőrzésében a reá háruló feladatokat eredményesen végrehajtani és előreláthatóan hosszabb ideig végezheti megbízatásával járó teendőit. Váltásra csak a legszükségesebb esetekben, áthelyezés, nyugdíjazás vagy más Hyomós indok alapján, a váltásra vonatkozó előírások betartása mellett kerüljön sor. Az újonnan kijelölt megbízottnak időt kell adni a felkészülésre, a feladatok átadás-átvételére. Emellett is csak akkor kerülhet sor a váltás végrehajtására, ha az új megbízott előzetesen eredményes vizsgát tett a jogszabályok ismeretéből. A vizsgakötelezettségnek egységszintig az elöljáró egységnél, a magasabbegységek, seregtest-parancsnokságok és a központi szervek megbízottjai pedig az MN Pénzügyi Szolgálat Főnökségnél kötelesek eleget tenni. Az ellenőrzések során vizsgálni kell: — hogyan tartották be a munkavédelmi megbízott kijelölésére vonatkozó előírásokat; — a megbízott személye megfelel-e a követelményeknek; — eleget tett-e vizsgakötelezettségének (erről írásbeli igazolással kell rendelkeznie); — ismeri-e a munkájára vonatkozó, a vizsga letétele óta megjelent rendelkezéseket; — eleget tesz-e időszakos feladatainak; — milyen segítséget kap munkájához. A katonai szervezetnél folyó munkavédelmi tevékenység megítéléséhez hasznos tapasztalatokat adhat, ha a munkavédelmi megbízott tevékenységének ellenőrzésével párhuzamosan vizsgálat tárgyát képezi, milyen a munkavédelmi feladatok megosztása a szervezeten belül. Mennyire tekintik napi feladataik szerves részének az alegységparancsnokok, az egyes szervezeti részek vezetői, parancsnokai alárendeltjeik testi épségének, egészségének védelmét.. Mennyire tekintik partnerüknek e tekintetben a munkavédelmi megbízottat, illetve mennyire támaszkodhat rájuk a

megbízott. Az együttműködés zavarai feltétlenül kihatnak a munkavédelmi tevékenység eredményességére is,! ezért feltárásuk az ellenőrzés fontos feladata. 8. A munkavédelmi feladatok jelentős hányada a megtörtént balesetekkel összefüggő teendőkhöz kapcsolódik. Egyrészt a megtörtént balesetek okainak, körülményeinek szakszerű és mélyreható feltárása képezi az alapját a következő hosszabb időszak teendőinek, másrészt a sérültek jogainak érvényesítése a balesetek előírások szerinti kivizsgálásával, dokumentálásával, lezárásával valósulhat meg. Ebből következően a balesetek elhallgatása, kivizsgálásuk, jelentésük elmulasztása alapvető érdekeket sért, köztük a sérültek jogainak sérelmét is megvalósíthatja. Ebből eredően a munkavédelmi tevékenység ellenőrzésének alapkérdése, mennyiben tesznek eleget a balesetek kivizsgálására, nyilvántartására, jelentésére vonatkozó előírásoknak, illetve a jelentett balesetek esetében megtörténik-e azok előírások szerinti lezárása. A jelentési kötelezettség teljesítését az egészségügyi szolgálatnál vezetett ambuláns napló és a baleseti nyilvántartó könyv adatainak tételes egyeztetésével kell ellenőrizni. Amennyiben az egészségügyi szolgálat eleget tesz a rá vonatkozó előírásnak és az ambuláns naplóban megjelöli a jelentésköteles baleseteket, akkor ez az ellenőrzés rendkívül gyorsan végrehajtható. Előfordul azonban, hogy szemléleti vagy más okokból az előírásnak nem tesznek eleget, ami egyrészt rendkívüli módon megnehezíti az ellenőrzés dolgát, másrészt követeli az ilyen állapot megszüntetésének igényét. Az ambuláns naplóból egyértelműen ki kell tűnjön, hogy a baleset milyen körülmények közt történt, és milyen sérülést okozott, valamint a sérülés következményeként mennyi volt a szolgálatképtelen napok száma. Az ambuláns napló és a baleseti nyilvántartó könyv adatainak egyeztetését a balesetelhárítási és munkavédelmi megbízott — előírás szerint — havonta köteles végrehajtani, ezért a nem jelentett balesetek előfordulását csak akkor lehet elfogadni, ha azok az előírások értelmezési határeseteinek foghatók fel. A jelentések elmulasztásának ettől eltérő okait körültekintően fel kell tárni. A balesetek kivizsgálása, nyilvántartásba vételére és jelentésére, a baleset bekövetkezésétől számított harminc, illetve a honvédelmi kötelezettség teljesítésével összefüggő halálos balesetek esetében öt nap áll rendelkezésre. A jelentés megtétele az erre a célra rendszeresített II. sz. Adatlapon történik. A balesetek jelentési kötelezettségének teljesítésével, szélesebb értelemben véve lezárásukkal kapcsolatban ellenőrizni kell: — milyen a nem jelentett balesetek részaránya a vizsgált időszakban; — melyek a jelentések elmulasztásának okai; — vezetik-e a baleseti nyilvántartási okmányokat;

— betartják-e a balesetek kivizsgálására, nyilvántartására és jelentésére vonatkozó határidőket; — kiadják-e a balesetek minősítéséről szóló határozatot; — felhívják-e a sérültek figyelmét fellebbezési jogokra a kártérítési lehetőségekre. Természetesnek tartom, hogy a munkavédelmi tevékenység egyes területeinek ellenőrzése a katonai szervezet sajátos feladatköréből kiindulva lehet részletesebb, mélyebb, így a helyi sajátosságok indokolttá tehetik az előzőekben említett feladatcsoportok másfajta, egymástól eltérő súlyozását. Meggyőződésem, hogy ha sikerülne csökkenteni a katonai szervezeteknél ma még meglevő, jelentős különbségeket, elsősorban a cikkben jelölt feladatcsoportok elvégzése tekintetében, az egyaránt szolgálhatná az érintett katonai szervezetek, de a néphadsereg baleseti helyzetének gyors javítását is.

A KRIMINÁLTECHNIKA FOGALMA, T Á R G Y A ÉS RENDSZERÉ Irta: Dr. Kiss Lajos r. alez. kandidátus, c. egyetemi docens

1. A krimináltechnika fogalma A krimináltechnika a kriminalisztika általános részének viszonylag önállósult ágazata, A bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére és bizonyítására alkalmas technikai eszközökkel és azok alkalmazási módjával foglalkozó ismeretek rendszerét krimináltechnikának nevezzük. A krimináltechnikai eszközök körébe olyan természettudományos, műszaki-technikai felszerelések, műszerek, munkaeszközök, anyagok és segédletek tartoznak, amelyek szakszerű fogásmódokkal történő működtetéssel alkalmasak a bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére és bizonyítására. A krimináltechnikai módszer fogalmán a krimináltechnikai eszközök mozgatásának minkéntjét, felhasználási rendjét, olyan gyakorlati és elméleti eljárásokat, fogásokat értünk, amelyek alkalmasak a bűnmegelőzési és bűnüldözési feladatok megoldására. Módszere csak tudatos cselekvésnek, eljárásnak, fizikai- és szellemi tevékenységnek lehet, ami irányulhat valamilyen produktum előállítására, megalkotására, természeti és társadalmi jelenségek kiváltására, fenntártására, mozgatására vagy azok megismerésére. Az alkalmazásra kerülő krimináltechnikai eszközök, eljárások, fogások leírását, alkalmazási rendjét, szabályait, vagyis a krimináltechnikai eszközökről és módszerekről szóló tanítások, leírások és ajánlások összességét, illetve azok meghatározását nevezzük a krimináltechnikai eszközökkel és módszerekkel foglalkozó ismeretek rendszerének, röviden krimináltechnikának. A krimináltechnikai eszközök és módszerek gyors ütemben fejlődnek. Fejlődésük részben a saját eszköz- és módszer ismereteinek módosításán; korszerűsítésén, részben pedig más tudományágak ismereteinek, elért eredményeinek alkalmazásán alapszik. A természet- és műszaki-technikai tudományos eredmények, eszközök és alkalmazási módok adaptálása nem mechanikusan történik a kriminalisztikában. A krimináltechnika alkalmassá teszi a sajátos feladatok megoldására, alkotóan tovább fejleszti azokat. Ezen kívül új technikai eszközöket és eljárásmódokat dolgoz ki, amelyekkel kiegészíti az előbbieket.

Ázzai, hogy a fizikai, kémiai, biológiai, illetve más természet- es műszaki-technikai tudományok eredményeit „alkalmassá teszi", „alkotóan tovább fejleszti", valamint azzal, hogy új, ilyen jellegű eszközöket, eljárási módszereket, tudományos ajánlásokat dolgoz ki a sajátos feladatok megoldására, a krimináltechnika nem vállalkozik más tudományágak alapvető feladatainak a megoldására, mint ahogy a természet- és műszaki-technikai tudományok sem vállalkozhatnák arra, hogy a krimináltechnika alapvető vizsgálódási körét átvegyék. A krimináltechnika, valamint a természet és műszaki-technikai tudományok kapcsolatát nem merev határok jelzik. A kriminalisztika számos kisebb-nagyobb krimináltechnikai részfeladat megoldását bízta más tudományok kutatóira, műszaki-technikai szakembereire és az ilyen igény csökkenése napjainkban, sőt a jövőben sem várható. A krimináltechnika sem szorítkozik öncélúan és kizárólag a bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére és bizonyítására. A krimináltechnika által kimunkált sajátos eszközök és eljárásmódok jó szolgálatot tettek már polgári peres és nem peres, igazgatási jellegű eljárásokban és más tudományok (pl. fizika, kémia, történelem, irodalomtörténet stb.) előremozdításában is. A krimináltechnikai eszközök és módszerek alkalmazását a büntető anyagi jogi normák érvényre juttatása végett alapvetően a büntető eljárásra vonatkozó jogszabályok és utasítások határozzák meg. Alkalmazásukra az alap- és garanciális elvek, valamint a törvényes keretek között akként kerülhet sor, hogy az eljárási cselekményekről készített iratokban az eszközöket, illetve azok felhasználási módját rögzíteni kell. A törvényes kereteket figyelmen kívül hagyó alkalmazással elért krimináltechnikai eredmények a büntető eljárásban bizonyítékul nem használhatókfel. A krimináltechnikai módszerek és eszközök fejlődésével együtt járt a szakosodás. A krimináltechnikai jellegű vizsgálatok elvégzése ma már többnyire nem'jogalkalmazói hatáskörbe tartozik. Az egyes krimináltechnikai ismeretek olyannyira elmélyültek és specializálódtak, hogy szakértői ágazattá váltak. Sőt, az egyes krimináltechnikai szakterületek művelői sem vállalkozhatnak már más krimináltechnikai ágazatok — a gyakorlatban is hozzáértő — képviseletére anélkül, hogy a kontárkodás vádját elkerülnék; A tudományos technikai eszközök és eljárásmódok szakosodása, szakértői szinten történő alkalmazása nem jelenti azonban azt, hogy a jogalkalmazók ne ismerjek a krimináltechnika lehetőségeit akár a bűncselekmények megelőzésében és megakadályozásában, akár a már elkövetett bűncselekmények felderítésében és bizonyításában. A krimináltechnika hatalmas ismeretanyagára figyelemmel, büntető eljárás jogunk a bűncselekmények felderítése és bizonyítása során lehetővé teszi a jogalkalmazónak, hogy a krimináltechnikai szakágak gyakorlati alkalmazására szaktanácsadót vagy szakértőt vegyen igénybe.

2. Á krimináltechnika tárgya A krimináltechnika tárgya azoknak a feladatoknak az összessége, amelyek megoldására hivatott, amelyekkel foglalkozik. A krimináltechnikai eszközök és eljárásmódok alkalmazása a megismerés lehetőségeit szélesíti ki. A korszerű technikai eszközök segítségével tágítható az érzéki megismerés (látás, tapintás stb.) határa, amin keresztül a racionális gondolkodás is megbízhatóbbá válhat. A krimináltechnika eszközeit és módszereit felhasználhatják a bűncselekmények felderítésére és bizonyítására hivatott jogalkalmazók és az eljárásba bevont kriminalisztikai szakemberek egyaránt. Az eljáró hatóság és krimináltechnikai segítő társaik a bűnügyi technikai szaktanácsadók a krimináltechnikai eszközöket és módszereket elsősorban a bizonyítási eszközök felkutatására és rögzítésére használják fel. A krimináltechnikai eszközök és módszerek e formában történő felhasználásának eredménye a bűncselekmények kapcsán keletkezett körülmények, elváltozások fényképfelvétellel, helyszínrajzzal, öntvényekkel, lenyomatokkal stb. történő biztosítása. A nyomozóhatóság közvetlenül vagy közvetve a krimináltechnikai szaktanácsadók segítségével hasznosíthatja a krimináltechnikát, bűncselekeményeket felderítő és vizsgálati célok érdekében. Az előbbi felhasználási formája a krimináltechnikai eszközöknek és módszereknek a bizonyítási eszközök „vallatását" jelenti a felderítést elősegítő verziók felállítása és ellenőrzése, az elkövetők, a további bizonyítási eszközök felkutatása és más releváns körülmények megismerési módjainak meghatározása végeit. A krimináltechnikai eszközöknek és módszereknek ez a felhasználási formája a nyomozó hatóság ismereteit viszi előbbre anélkül, hogy a szerzett ismeretek az eljárásban bizonyítási eszköz formáját öltenék (pl. a nyomozó feltételezései, következtetései az általa közvetlenül megvizsgált nyomokról, sérülésekről, tárgyakról, iratokról stb. az elkövetés módjára, helyére, idejére stb. vonatkozóan.) A bűncselekmények által az anyagi világban okozott elváltozásoknak krimináltechnikai eszközökkel és módszerekkel történő előzetes jogalkalmazói vizsgálata — jóllehet e tevékenység szaktanácsadók közreműködésével is történhet —• rendkívül fontos és el nem mulasztható tevékenység. Enélkül nem lehet meghatározni a vizsgált tárgyi jelenség (nyom, anyagmaradvány, irat stb.) szerepét a bizonyításban, keletkezésének okát, összefüggéseit más jelénségekkel, nem kerül lefoglalásra és így lényeges bizonyítási eszközök maradhatnak felhasználatlanul. Nem lehet meghatározni továbbá az eljárás menetének irányát, az eljárási cselekmények fajtáját és módját, köztük a szakértői vizsgálatok körét és a szakértőknek felteendő kérdéseket sem.

Áz eíjáró hatóság áítai'lefolytatott vizsgálat azonban még krimináltechnikai szaktanácsadói közreműködéssel sem helyettesítheti a szakértői vizsgálatot. A büntető eljárási jog szakértő igénybevételét teszi kötelezővé minden olyan esetben, amikor a bizonyítandó tény megítéléséhez különleges szakértelem szükséges. Nyilvánvaló, hogy olyan tények megismeréséhez nem szükséges különleges szakértelem, amelyekről az eljárásban résztvevő személyek ismételten, akárhányszor és közvetlenül, saját érzékszerveikkel meggyőződhetnek, tekintet nélkül képzettségük szintjére és jellegére. A megismételhetőséget bármelyik eljárási szakaszra értelmezni kell, ami egyben feltételezi az érzékelés esetleges technikai eszközeinek a jelenlétét is. Egy elmosódott szöveg elolvasása pl. akkor nélkülözhetné a szakértői véleményt, ha az ügyiratokat végig kísérné a kontraszt erősítő műszer és az eljárásban résztvevő személyek bármelyike működtetni is tudná azt. A krimináltechnikai eszközöket és módszereket jogalkalmazói, valamint szakértői (szaktanácsadói) technikára lehet felosztani, amely felosztásnak elsősorban a gyakorlati jelentősége kézzelfogható. A köztük levő különbség az alkalmazó személyek eljárásjogi funkciójában, illetve az alkalmazott technikai eszközök és módszerek (általában, de nem feltétlen) egyszerűbb vagy összetettebb voltában keresendő. A meghatározó nem az utóbb említett ok, hiszen az „egyszerűbb" és a „különleges szakértelmet igénylő" krimináltechnikai ismeretek szintje a társadalomban kialakult általános ismeretek szintjének függvénye és ez a „határ" az „egyszerűbbtől" egyre távolodik. A krimináltechnikai eszközök és módszerek felhasználási módját nagymértékben meghatározza a vizsgálat alá vont személyek, tárgyak, szubjektív és objektív körülmények jellege is. Elsősorban krimináltechnikai eszközök és módszerek segítségével kerülnek megszemlélésre: •— élő személyek és holt testek; — a bűncselekmény elkövetésének helyszíni körülményei; —- tárgyak, amelyek a bizonyítási észközül szolgálhatnak (elkövetési eszközök, iratok stb.); — helyiségek, lakások, amelyek valamilyen módon kapcsolatba kerültek a bűncselekménnyel, bár nem elkövetési helyszínek, de a bizonyításban jelentős körülményről tanúskodhatnak (pl. rejtekhely az orgazdánál); — magatartások és cselekvések is amelyek a kriminalisztikai célok elérésében relevánsak lehetnek (pl. bűncselekmény elkövetési magatartásának rögzítése filmfelvevővel, helyszínelés alkalmával); — egyes eljárási aktusok (pl. bizonyítási kísérlet, mintavétel stb.) foganatosításának körülményei.

Á krimináítechnikai eszközök és eljárásmódok segítségévei ismerjük meg a személyek, tárgyak, személyi és tárgyi jelenségek, anyagok egyes: a) személyi vonásait; b) fizikai elváltozásait, tulajdonságait, mennyiségét, összetételük arányát, méretét, súlyát, hőmérsékletét, térfogatát stb.; c) térbeli elhelyezkedését, egymástól való távolságát, irányát; d) időbeli összefüggéseit (gyakoriságát, időtartam, sorrend) és e) a tér és időbeli összefüggéseket (sebesség, kor). Mindazok a személyek, tárgyak, személyi és tárgyi jelenségek, amelyek valamilyen jelentőséggel bírnak az ügy megítélésében, az eljárási szabályok szerint leírásra (rögzítésre) kerülnek. Krimináítechnikai eszközöket és módszereket használunk fel: — egyes adatok, információk; — tárgyak, iratok, nyomok és más tárgyi bizonyítási eszközök vagy a felderítést illetve az elfogást elősegítő eszközök; — a vizsgálatokhoz szükséges minták rögzítésére. A krimináltechnika foglalkozik azokkal a nyilvántartási rendszerekkel is, amelyek alkalmasak lehetnek a bűncselekmények megelőzésére, felderítésére és bizonyítására, illetve a hatékonyabb bűnüldözést és igazságszolgáltatást szolgáló intézkedések megalapozottabbá tételére, előmozdítására. Mindezeken túl a krimináltechnika feladatai közé tartozik a kriminalisztikai'jellegű szakértői vizsgálatok ismeretanyagát bővíteni és a bűnüldözés szolgálatába állítani.

3. A krimináltechnika rendszere A krimináítechnikai vizsgálatok során minden lehetséges tudományos technikai eszközt és módszert fel lehet használni, amennyiben a vizsgálat érdekei szükségessé teszik azokat és alkalmasak a kívánt célok elérésére, nem sért állampolgári, illetve állami és társadalmi érdekeket, továbbá nem jogszabályellenesek, nem tiltottak. A krimináítechnikai eszközöket és eljárásmódokat több szempont alapján csoportosíthatjuk. Az eszközök természettudományos jellegét tekintve megkülönböztethetünk: — mechanikai (pl. ujjnyom előhívás porzással); — kémiai (pl. festék reagensek alkalmazása); — fizikai (pl. elégett iratok hevítésé, képátalakítások, lupék, mikroszkópok) ; 7

97

matematikai (pl. számítógépek alkalmazása égyfes értékek kiszámításához); —• és természetesen a leggyakrabban előforduló határtudományokon alapuló technikát (pl. álló és mozgó fényképező és filmfelvevő készülékek alkalmazása, spektrofotometria stb.) A krimináltechnikai eszközöket és módszereket a vizsgálatokban betöltött szerepük szerint operatív-felderítő és szakértői (szaktanácsadói) technikára oszthatjuk. a)

Az operatív-felderítő krimináltechnika

Az operatív-felderítő krimináltechnikai eszközök és módszerek egyik része a bűncselekmények megelőzésére, bűnözők körözésére és elfogására, bűnös magatartások jelzésére és megfigyelésére, veszélyeztetett épületek, objektumok és tárgyak védelmére, a bűnüldözés hatékonyságát elősegítő hírközlési eszközök és rendszerek működtetésére alkalmasak. Idé tartoznak többek között a bűnügyi nyilvántartási rendszerek és gyűjtemények, csapdák, riasztó berendezések is. Az operatív-felderítő krimináltechnikai eszközök és eljárásmódok másik csoportja az eljárási cselekmények • teljesítése során bizonyítékok felkutatására, rögzítésére és biztosítására szolgál. Ebbe a csoportba tartoznak a helyszínelő táskák és bőröndök különböző fajtái, a mozgó krimináltechnikai laboratóriumok (helyszínelő gépjárművek), fémkutató műszerek, hullakereső készülékek, magnetofonok és más technikai segédletek, eszközök, köztük a nyomkövető és szagazonosító kutyák is. A bűnügyi nyilvántartási formák és rendszerek — idesorolván az egyes gyűjteményeket is (gépkocsi lámpaüveg, lábbeli talp, lövedék, fegyver stb.) •— olyan adatokat tárolnak, amelyek az elkövetett bűncselekményekre, illetve a bűncselekményt elkövető személyekre vonatkoznak. A rendszerbe foglalt adatok statisztikai feldolgozása, értékelése lehetőséget ad az elkövetett bűncselekmények tetteseire (ki, mikor, hol és milyen bűncselekményért, milyen büntetésben részesült), vagy egyes bűncselekményfajták megelőzésére felhasználható következtetések levonására. A különleges nyilvántartási rendszerek elősegítik az ismeretlen tettesek felderítését, valamint a szökésben levő, elrejtőzött bűnözők elfogását. Az ismertté vált bűnözők személyével és az általuk használt módszerekkel kapcsolatos nyilvántartásokhoz: — a bűntettesek nyilvántartása; — a bűnözők ál- és gúnyneveinek, valamint különös ismertető jeleinek nyilvántartása; — a bűnözők nyilvántartása az általuk elkövetett bűncselekményfajták, valamint az általuk alkalmazott elkövetési módszerek szerint;

•— a bűnözők fényképnyilvántartása és — a bűnözők ujjnyomat nyilvántartása tartozik. Az eltűnt személyek és ismeretlen holttestek nyilvántartása a bejelentett személyiadatok, illetve hozzávetőleges koruk, feltalálási helyük és idejük, ruházatuk stb. adatai alapján történik. A bűncselekményekkel kapcsolatos nyilvántartások közé: — az ismeretlen tettes ügyek; — a helyszínes bűncselekmények; — a kiderítetlen helyszíni ujjnyomok és; — az eltulajdonított tárgyak nyilvántartását sorolhatjuk. A bűncselekmények megelőzésére, illetve a folyamatban levő, már megkezdett bűncselekmények véghezvitelének megakadályozására a krimináltechnika különböző csapdákat és jelzőberendezéseket dolgozott ki. A csapdák és jelzőberendezések elektromos, fény (láthatatlan is), hő, vegyi és természetesen mechanikai érzékenységű kapcsolókkal hozhatók működésbe, aminek a segítségével a veszélyeztetett objektumok védelme biztosítható a bűnözőkkel szemben. A csapda és jelzőberendezések segítségével gyakran kerül sor tettenérésre is. A bizonyítékok felkutatására, rögzítésére és biztosítására szolgáló technikai felszerelések közül a legfontosabbak és egyben a legelterjedtebbek a helyszínelő táskák. A szemlék során használt nyomozói vagy bűnügyi technikai helyszínelő táskák lényegében a legszükségesebb specializált és általános technikai eszközök és műszerek kollekciói. Tartozékai: mérőeszközök, a hely színvázlat (rajz) elkészítéséhez szükséges felszerelések, nyomkutató, előhívó és rögzítő anyagok, valamint az alkalmazáshoz szükséges eszközök így: különböző ujjnyomelőhívó porok (vas, argentorát, cinkoxid, korom, indigó stb.) füstőlőrúd, mágnesecset, mókusszőrecset, fílmoplaszt, celux, kézi nagyító, ujjnyomat felvevő eszközök (festék, henger, lemez, ujjnyomatlap, jódgőzölő), térfogati nyomok megmintázására szolgáló gipsz, gipszkeverő edény, rögzítő rudacskák, szilikon paszta katalizátorral, pulverizátor és ezeken kívül egyszerű kézi szerszámok (olló, fogó, véső stb.) és a rögzített nyomok tárolására, biztosítására szolgáló edények. A helyszínelő táskák tartozéka vagy külön műszeregységet képezhet a helyszínelő fényképészeti felszerelés, amely a bizonyítékok rögzítésének ma már nélkülözhetetlen kelléke. A legegyszerűbb helyszínelő fényképészeti felszerelés közeli és távoli tárgyak felvételére alkalmas optikával ellátott fényképezőgépből, villanóból, fénymérőből, sárga színszűrőből, tartalék filmből, mértékjelzőből áll. A fekete- vagy színesfémbőr készült tárgyi bizonyítékok előkerítésére szóigálnak a fémkutató műszerek. A fémkutatók különböző teljesítményű mágneses vagy elektromágneses körökön alapuló mechanikai (egyszerű

ínágnesrúdak esetén) fény- vagy hangjelzéssel működnek. A fémkutatók alkalmasak vízbe, hóba dobott, falba beépített, fa anyagba, földbe stb. rejtett fémes tárgyak érzékelésére. A jelentősebb bűncselekmények helyszíni szemléje során a tárgyi bizonyítási eszközök felkutatására és helyszíni körülmények rögzítésére kisebb fajta mozgó laboratóriumra van szükség. Ilyen mozgó laboratóriumok az erre a célra átalakított és felszerelt helyszínelő gépkocsik, mikrobuszok vagy esetleg nagyobb speciális gépjárművek. A helyszínelő gépjárművek egyes technikai és eljárási műveletek elvégzésére pl. filmelőhívásra, másolásra, ultraviola fényzónában történő vizsgálatokra, mikroszkóp alkalmazására stb. illetve kihallgatások, szemlék lefolytatására, tárgyi bizonyítékok csomagolására, gépelésére, helyszínrajz készítésére stb. szolgálnak. A mozgó bűnügyi technikai laboratóriumok felszerelése a következőkben foglalható össze: — elektrotechnikai, hírközlő és jelző berendezések; — nyomkutató és rögzítő eszközök; — a bizonyítékok előzetes (jogalkalmazói, szaktanácsadói, esetleg szakértői) vizsgálatára alkalmas műszerek; — fényképészeti berendezések és — a technikai munkát elősegítő szerszámok, alkalmatosságok, öltözékek, tárgyak (székek, szúnyogirtó, mosdó felszerelések, kötél stb.) magnetofon, írógép, fém- és hullakereső műszerek, valamint a mikronyomok rögzítésére alkalmas eszközök és anyagok. A helyszínelő gépjárművekben rendszerint helyet kap a nyomozókutya is, mint a felderítés és azonosítás egyik nélkülözhetetlen eszköze. A nyomozókutyák nyomkövetésre, személy és tárgy keresésére, kiválasztására, illetve fogolykísérésre, bűnjelőrzésre vehetők igénybe. Az erre a célra kiképzett nyomozókutyák konzervált szagok alapján évek múlva is képesek személy- és tárgyazonosításra. b)

A szakértői (szaktanácsadói) krimináltechnika

A szakértői (szaktanácsadói) krimináltechnikai eszközök és eljárásmódok a tárgyi bizonyítási eszközök vizsgálatára szolgálnak elsősorban (de nem kizárólag). A kriminalisztikai szakértői vizsgálatok során kerülnek felhasználásra. A technikai jelleg szempontjából a szakértői (szaktanácsadói) technikába elsősorban fényképezési eszközök és módszerek tartoznak. Az általános fényképezési célokra szolgáló felvevő gépek, felvételi segédeszközök, fényképészeti anyagok a kidolgozás eszközei és anyagi, valamint a szem-

léltető és kiértékelő eszközök mellett a krimináltechnika igénybeveszi a különleges fényképészeti eszközöket, segédleteket, anyagokat és műszereket is, normál, rövid és hosszú gyújtótávolságú objektívekkel. A térfényképpárok készítésére a sztereokamerák szolgálnak. Közvetlenül a mikroszkópokra felszerelhető objektív nélküli kamerák (feltétek) mikrófelvételek készítésére alkalmasak. Ismeretesek speciális (fix fókusztávolságú lencsével felszerelt) ujjnyomfényképező gépek, amint felhasználásra kerülnek a makró, a panorámakamerák, a polaroid rendszerű felvevő és nagyméretű reprodukciós készülékek is látható és láthatatlan tartományban egyaránt a krimináltechnikában. A krimináltechnikában egyre nagyobb szerepet játszik a mozgófilmkészítés technikája. Eszközei e technikának a filmfelvevő és vetítő készülékek, illetve a különböző méretű filmek és képmagnetofonok. A felvételi eszközök között a cserélhető és változtatható optikákat előtétlencséket, közgyűrűket, távmérőket, színszűrőket, polárszűrőket, állványokat, vízszintmérőket, kioldórendszereket, világítástechnikát (mérők, ellenzők, fényterelők, fényforrások stb.) említhetjük meg. A negatív és pozitív, fekete-fehér és színes fényképészeti anyagokon túl a krimináltechnikában felhasználásra kerülnek egyes speciális érzékenységű anyagok is. A kidolgozott filmek és fényképek értékelésére nagyítókat, vetítőket, dianézőket, sztereoszkópokat vehetünk igénybe. Az egyes tárgyi bizonyítékok, releváns körülmények filmszalagra történő felvétele a krimináltechnikának a bűnügyi fényképezésre vonatkozó tanai szerint történik, amelyekhez az általános fényképészeti eljárásmódok ismerete nem elégséges. A nagyítók és mikroszkópok különböző fajtái közül legismertebbek a kereső és vizsgáló kézinagyítók és a biokulláros lupék. A mikroméretű nyomok, anyagmaradványok, részletek vizsgálatára pedig egy és két okuláros mikroszkópok és tartozékaik szolgálnak. Kriminalisztikai célra alkalmasak a sztereo- és összehasonlító, de az elektronmikroszkópok is. Az ultraviola (400 mu —10 m« hullámhossz) és infravörös (750 m« — az ultrarövid rádióhullámokig terjedő) fényszóróval történő megvilágítást a krimináltechnikában hideg fénykisugárzások (luminenszcencia) kiváltására és a látható fénytartományban azonos módon viselkedő de különböző vegyi összetételű anyagok megkülönböztetésére alkalmazzuk. Mind az ultraviola, mind az infravörös sugarakban kapott jelenségeket kiterjesztett érzékenységű speciális fényképészanyagokkal, illetve elektronoptikai képátalakítókkal tehetjük az emberi szem számára láthatóvá, illetve végezhetjük el az értékelést. Az anyagok különbözőképpen viselkednek fényenergia-spektrum hatására. Egyes anyagok gerjesztett állapotba kerülnek és kisugározzák, más anyagok elnyelik a fényenergiát, minden észlelhető változás nélkül.

Spektrográf segítségével emissziós spektrálanalízis végezhető igen kis mennyiségű anyagmaradványok elektromos ívvel, vagy szikrával (6000— 8000°) elgázosított állapotban. E folyamatban az anyagok atomjai és ionjai fényt sugároznak ki, amely kisugárzások különböző hullámhosszúságúak és — speciális objektív, illetve prizmák segítségével terelve sík felületen a kisugárzás hullámhosszától függően — különböző hullámhossztartományban helyezkednek el spektrum (színrács) formájában. A kapott spektrogrammok színes vagy fekete-fehér fotóanyag segítségével rögzíthetők és belőlük a spektrumetalonokkal történő összevetés, illetve táblázatok segítségével megállapítható a vizsgált anyag összetétele, az elemek fajtája, sőt mennyisége is. Az anyagvizsgálatok a hagyományos kémiai és fizikai eszközök és módszerek egész sorát is igénylik. Ezek közül leggyakoribbak: az anyagok egymásra ható reakciója alapján kapott mikrokristályosodás vizsgálata, a polárografia, a kromatográfia (papír, vékony réteg és gáz), az elektroforézis, az elektrográfia és a diffúziós másolás. A gyakorlatban még igen kevés alkalommal került felhasználásra az elektronmikroszkóp. A kutatások azonban bíztató ütemben haladnak, amint kísérletek történtek az interferencia mikroszkópok és a holográfia felhasználására is a kriminalisztikában. Több eredmény született már a felületérdesség mérő műszerek (profilográfok) kriminalisztikai felhasználásával. A krimináltechnikai eljárásmódok rendszerint a technikai eszközök egész sorának meghatározott sorrendben történő felhasználását jelentik. Ezek az eszközök és eljárásmódok ilyen felhasználásban alkalmasak a legkülönbözőbb tárgyi bizonyítási eszközök vizsgálatára. Segítségükkel mód nyílik: — az ujjnyomok daktiloszkópiai; — nyomok traszológiai; — kézírások és iratok grafikai, illetve technikai; —• fegyverek és lőszerek ballisztikai; — személyek küllemi sajátosságainak alapján történő azonosítási vizsgálatára. Mód nyílik továbbá: — személyek és tárgyak fényképezésére, fénymásolására, mintázására, leírására, illetve: — különböző nyilvántartások felfektetésére, azok működtetésére. A felsorolt felhasználási területek a krimináltechnika szakágazatai, amelyek többé-kevésbé egyre önállósuló ismeretrendszerekké válnak.

VISSZAESŐK A FEGYELMEZŐ ZÁSZLÓALJBAN ÉS BÜNTETÉSÜK LETÖLTÉSE UTÁN . Írták: . Almásiné dr. Törőcsik Anna ny. alez. és Rózsás József mk. alez.

I. A büntetőjog elmélete azt a bűnismétlést tekinti visszaesésnek, amikor valakit korábban elkövetett bűncselekmény miatt már elítéltek. A Btk. 137. § 12. pontja a meghatározást leszűkíti és pontosítja, majd a 13. és 14. pontok rendelkezései különbséget tesznek még a különös-, illetve többszörös visszaesés között. A Btk. 97. §-hoz fűzött miniszteri indokolásban — a kriminológiai és a jogalkalmazási tapasztalatokhoz igazodva — további csoportosításokat találhatunk a visszaesésben megmutatkozó társadalomra veszélyesség összefüggéseire a büntetéskiszabás kérdéseivel, s még számos más kérdéssel kapcsolatban a jogkövetkezmények tekintetében. E dolgozat szempontjából — miként a címben is tettük — a visszaesést a bűnismétlés gyűjtőfogalmaként használjuk. Amikor a többszörös visszaesőkről ejtünk szót akkor megállapításaink a büntetőítéleti rendelkezésekhez igazodnak. A visszaesés általában már feltételezi a bűncselekmény és az elkövető személyisége közötti szorosabb kapcsolatot, minőségi egyezőséget. A többszörös visszaesőknél már a bűnöző életvitelt is, amely tapasztalatrendszerében és gyakorlatában az elkövető jellembeli tulajdonságaival összefonódott. Abban a kérdésben, hogy az első elítélést és az első ízben kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtását követi-e újabb bűncselekmény, már helyet kap annak értékelése is, hogy miként érvényesült az előző büntetés nevelő hatása a jogpólitikailag célzott bűnmegelőzés és visszatartás érdekében. A katonai bíróságok által többszörös visszaesőként elítélt sorkatonák viszonylag kis tárgyi súlyú bűncselekményei, is rendszerint kapcsolódnak addig megtett életútjuk erkölcsi irányultságához. Általában már fiatalkorúként kezdték a bűnözést. Életük már akkor siklott a kriminalitás felé, amikor még társadalmi, erkölcsi, érettségük ki sem alakult.

A fiatalkorban és a felnőttkor első éveiben — 18—22 évesen — elkövetett bűncselekmények következményeként fokozatosan egyre hosszabb tartamú és szigorúbb végrehajtási fokozatú szabadságvesztés büntetések letöltése után már nincs folyamatos és stabil helyük sem a dolgozók társadalmában, sem a családi környezetben. Emberi kapcsolatrendszerük meggyengült, töredékes. Egzisztenciális bizonytalanságban és átmenetiséget sugalmazó érzelmi atmoszférában élnek. Jellemük antiszociális torzulása, amorális személyiségfejlődésük a pszichopatás személyiségzavar fogalmi körébe vonható, az erre jellemző alábbi sajátosságok miatt: — Általánosságban ingatag, labilis, bizonytalan társadalmi és személyes státuszaikban nem alakultak ki életük közelebbi-távolabbi perspektíva rendszerében olyan megalapozott és reális elképzelések, amelyek törekvéseiket pozitív irányban fognák össze. — Nincs olyan stabil erkölcsi értékrendszerük, amely egyéni vágyaik, törekvéseik helyes rangsorolásában őket segítené. Nem tanulták meg az ésszerű fontossági sorrend kialakítását, a közelebbi és távolabbi célok egyeztetését a kötelesség és vágytendenciák összeütközése esetén. Tűrőképességük a konfliktushelyzetekben csekély, döntéseik a választott cselekmény következményeinek előrelátását gyakran nélkülözik. — A társadalmi követelményekhez, erkölcsi elvárásokhoz való alkalmazkodásuk csak kényszerítéssel érhető el, mert hiányzik azok önkéntes vállalásához szükséges belső meggyőződés (a kötelezettségekkel való érzelmi azonosulás), sőt még a tapasztalatokon, begyakorlásokon alapuló értelmi belátás, illetve a megszokás is. — Emberi kapcsolataik — családi státuszuk bizonytalanságai miatt •— felszínesek, sivárak, lazák. Gyorsan változó és gyenge érzelmi kötődéseikben befolyásolhatók, ingatagok. Személyes — családi — és közösségi felelősségérzetük egyaránt fejletlen. — Miként a tetteik megválasztásában az erkölcsi gátlás, hasonlóképpen hiányzik a velük szemben alkalmazott felelősségre vonás folyamatában, az általuk elkövetett jogsértések utólagos megbánása a lelkiismeretfurdalás, mint a felelősség vállalásának kései megnyilvánulása. Helyzetük alakulásáért másokat hibáztatnak, rossz körülményeiket okolják, s magukat ebben csupán áldozatnak tartják. Ezért sorsuk jobbrafordulását is külső tényezőktől remélik, a szerencsében bizakodva. A szocialista büntetőjog és büntetésvégrehajtási célkitűzéseink a büntetés elsődleges feladatául a nevelést hangsúlyozzák. Elhatárolják magukat azoktól a burzsoá irányzatoktól, amelyek a bűnözést mint betegség jelenséget értékelik és a bűnözők megváltoztatása kizárólagos módszerének a pszichoterápiát tekintik. Elvi nézőpontunknak megfelelően a krimi-

nálpedagógia eszköztárában főleg neveléslélektani módszerek kerülnék alkalmazásra.* A katonai büntetésvégrehajtásban komplex feladatként a katonai képzés és fegyelemre nevelés, valamint a kötelességszerű munkára szoktatás, továbbá politikai-erkölcsi-kulturális ráhatások kapcsolódnak egymáshoz, kiegészítve mindezt a pszichológusok által végzett •>— esetleg terápiás célzatú — foglalkozásokkal. Tekintettel a fegyelmező zászlóaljban végrehajtásra kerülő —• legfeljebb két éves (az átlagot tekintve egy év körüli) szabadságvesztés büntetések tartamára, a büntetésvégrehajtási nevelésnek csak minimális programját tervezhetjük. Reális célkitűzés ennek keretében csupán annyi lehet, hogy az elítéltek személyiségének cselekvésirányító, motivációs rendszerébe olyan erkölcsi tulajdonságokat építsünk be, melyek kritikus élethelyzetekben — döntési szituációkban — gátlásként érvényesülnek a kötelességellenes késztetésekkel szemben. A büntetés visszatartó hatását elsősorban az első elítélés tényéhez kapcsolhatjuk. Olyanoknál jut érvényesüléshez, akiknél a kriminalitás még nem elfogadott létezési forma, az ellentmond személyiségük erkölcsi alapállásának, s ellene jellemük erkölcsi logikája még tiltakozik. A többszörös visszaesőknél a fegyelmező zászlóaljban végrehajtott szabadságvesztés büntetés visszatartó hatása már erőtlenebb. Olyan elítéltekről van szó, akik korábban az itt letöltöttnél már hosszabb tartamú és súlyosabb végrehajtási fokozatú (szigorított börtön, fegyház, szigorított őrizet) szabadságvesztést is elviseltek. Sem morális, sem egzisztenciális szempontból, sem pedig társas kapcsolataik alakulásában nem jelent nagy megrázkódtatást számukra szabadságuk újabb intézményes korlátozása, melynek viseléséhez már bizonyos „adaptációs tréninggel" is rendelkeznek. Ezeknél az elítélteknél sajnos, a büntetésvégrehajtási nevelés minimális programjának megvalósítása sem tűnik mindig reálisnak. Tőlük a fegyelmező zászlóaljban úgyszólván csak helyi és időleges alkalmazkodást kívánhatunk. Együttműködést a konkrét feladatok végrehajtásában, de valódi reszocializálódásuk ebben a folyamatban nem remélhető. Figyelmünk előterében velük kapcsolatban az arra összpontosított feladatok állnak, hogy befolyásuktól megóvjuk környezetüknek antiszociálisán kevéssé fertőzött tagjait. Másfelől pedig kivédjük azokat a károsító csoporthatásokat, melyek a hozzájuk hasonlóktól megerősítést kaphatnak. Emiatt a tényleges számarányuknál nagyobb figyelemráfordítást igényelnek, több energiát

* Popper Péter: A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai könyvkiadó. 1970.

kötnek le és vonnak el. az egyéb feladatok, rovására. Személyes problémáik súlya és heterogén különbözőségei miatt az egyéniesített és differenciáit bánásmód alkalmazása követendő, igazodva az általuk teremtett konkrét nevelési szituációkhoz.

II. .. Ismert statisztikai adat, hogy a katonai bíróságok által évenként elítélt sorkatonák mintegy 40%-a már visszaeső. Arányuk az MN Fegyelmező Zászlóalj börtönszázadának változó állományában az utóbbi három esztendőben 58—80% között ingadozott, egyre emelkedő gyakorisággal és a kriminalitás szempontjából egyre súlyosabb fertőzöttséggel.** E jelenségek gyökere azokból a társadalmi problémákból következik, melyek a bűnözés szaporodása, a fiatalkorú és fiatal felnőtt férfilakosság bűnözésének emelkedéséhez kapcsolódnak. Természetes, hogy ennek vetületei a néphadseregben is jelentkeznek a büntetett élőéletű hadkötelesek sorkatonai szolgálatra behívása, majd az általuk már katonai minőségben elkövetett újabb bűncselekmények miatt történt felelősségre vonásukhoz kapcsolódó katonai- fegyelmi és büntetőjogi következmények miatt. Mivel 28 éves korukig behívhatok, rendszerint 24—25—26 évesen úgy vonulnak be, hogy ezidőre már többéves szabadságvesztés büntetésük letöltése után, kevéssel korábban szabadultak. Annak ismeretében, hogy a fiatalkorú fiúk bűnözése egyre emelkedő tendenciát mutat, reálisan számolnunk kell azzal, hogy a büntetett előéletűek sorkatonai szolgálatra történő behívásával á : visszaesők problémája még hosszú távon aktuális gondja marad a katonai bíróságok ítélkezési- és a katonai büntetésvégrehajtási intézetek nevelésigyakorlatának. ; Egyet kell érteni azzal a jogpolitikailag indokolt fokozatossággal is, hogy a katonai bíróságok az első bűnelkövetés miatt felelősségre vont sorkatonáknál is — a katonai fegyelmi szempontokkal egyeztetett mérlegelés után — a lehetséges mértékben mellőzik a végrehajtandó szabadságvesztést, ha annak próbaidőre történő felfüggesztése, vagy más főbüntetés alkalmazása még megfelel a büntetés céljának. Ily módon a végrehajtandó szabadságvesztésre ítéltek között a fegyelmező zászlóalj börtön fokozatában a visszaesők aránya szükségszerűen magasabb lesz, s az egyre gyakrabban már összbüntetésben meghatározott tartamuk miatt — súlyosabb is. Ha az eddig leírtak- ugyan elégséges magyarázatát is adják annak, hogy a fegyelmező zászlóaljban végrehajtani rendelt szabadságvesztésre ** A vonatkozó adatok a többszörös visszaesők (2—3—4 alkalommal büntetettek) mintegy felére érvényesek.

ítélt katonák között miért emelkedik fokozatosan a visszaesők aránya, ez nem mentesít bennünket a bűnmegelőzést és visszatartást célzó nevelési feladataink végzése alól. • A továbbiakban tehát a fegyelmező zászlóaljban végrehajtott szabadságvesztés büntetések lehetséges nevelő-hatásával foglalkozunk, abban a megközelítésben, hogy az elítéltek szabadulását követően náluk milyen mérvű visszaesés tapasztalható. Erre vonatkozó adataink mindezideig nagyon hiányosak voltak. Jószerével csak azokról szerezhettünk tudomást, akik a büntetés végrehajtás tartama alatt követték el az újabb bűncselekményt, vagy szabadulásuk után elkövetett újabb bűncselekmény miatt a katonai bíróságok ismételten fegyelmező zászlóaljban rendelték el a szabadságvesztés végrehajtását, illetve ha korábban katonai fogdában végrehajtott büntetés letöltése után bekövetkezett ismételt bűnelkövetés súlya még lehetővé tette a fegyelmező zászlóaljban történő büntetésvégrehajtást. Nem voltak azonban értesüléseink azokról, akik visszaesésük következtében már nem katonai büntetés végrehajtás keretében lettek felelősségre vonva, vagy ha leszerelésük után elkövetett bűncselekményeikért már nem a katonai bíróságok ítélkeztek velük szemben. Hiányos ismereteink pótlására 1985. nyarán olyan felmérést végeztünk el, amely lehetővé tette a teljesebb tájékozódást. A vizsgálódás a fegyelmező zászlóaljból 1982. szeptemberétől 1984. júliusáig letöltött büntetésük után — feltételes szabadságra bocsátással vagy teljes kitöltéssel — szabadult elítéltek kb. 40%-ára terjedt ki. A névjegyzéket úgy állítottuk össze, hogy abban a befogadásuk napjától a szabadításukig 2 hónaptól 18 hónapig terjedő időtartamban és börtönfokozatban végrehajtott büntetésekkel szerepeltek az elítéltek, nem számítva az előzetes fogvatartásban töltött időt. (Vegyesen az egyszer elítéltek és a visszaesők,) Megköszönjük a BM Bűnügyi Osztálya és a BM Somogy megyei Rendőr-főkapitánysága segítő közreműködését, akik a kért adatokat rövid idő alatt rendelkezésünkre bocsátották. Így vált lehetővé a vizsgálatunk, melynek adatai megbízható alapot adtak az eddig nem ismert összefüggések feltárására és ebből további következtetések levonására is. A beszerzett és feldolgozott adatokból a következőket állapítottuk meg: 1. aj A vizsgált anyagban büntetlen előéletűnek volt tekinthető a bírói ítéletek szerint 52%. b) Valójában azonban csak 31% volt azok aránya, akik ténylegesen először álltak bíróság előtt, amikor a katonai bíróság ítélkezett felettük. 2. a) Befogadásukkor már visszaesőnek, többszörös — illetve különös visszaesőnek minősült az ítélet szerint a vizsgált létszám 48%-a. b) Ténylegesen azonban további 21 %-ra . volt tehető azon elítéltek aránya, akik az élettörténeti előzményekre vonatkozó ítéleti megállapítások szerint már korábban is összeütközésbe kerültek á törvényekkel,

emiatt bíróság ítélkezett felettük, de különböző okok folytán mentesültek a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól. (így pl. a fiatalkorúként történt elítélések, továbbá próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés büntetések eseteiben a próbaidő sikeres letelte, illetve pénzfőbüntetések alkalmazása, javító-nevelő munka végrehajtása vagy próbára bocsátás stb.) Tehát olyanok, akik kriminológiai értelemben ugyancsak visszaesők. 3. A fegyelmező zászlóaljból történt szabadulásukat követő 1 éven belül nem történt visszaesés az elítéltek 79%-ánál. 4. A szabadulás követő egy éven belül ismét bírói büntetést alkalmaztak 21%-os arányban. Elemezve a visszaesések gyakoriságát, azt tapasztaltuk, hogy az az 1. a) pont alatt ismertetetteknél ez mindössze 8%-ot tesz ki. Ebből is igazoltnak láttuk azt a korábbi megállapítást, hogy az első bűntényeseknél, illetve még büntetlen előéletűnek számító elítélteknél jóval hatékonyabb á büntetés visszatartó hatása, mint azoknál, akik már visszaesőként lettek élitélve. A további vizsgálódásnál más figyelemre méltó megállapítást is találtunk : A szabadulást követő elítélés alkalmával az újabb büntetés olyan bűncselekmények miatt került kiszabásra, melyet a vádlott még a katonai szolgálatra történt behívása vagy a katonai bíróság ítéletének jogerőre emelkedése előtt követett el. A bűncselekmény elkövetése tehát megelőzte a fegyelmező zászlóaljban történt büntetésvégrehajtást, de a felelősségre vonás csak ezután kezdődött, illetve fejeződött be. Ez utóbb alkalmazott büntetés is rendszerint súlyosabb annál, mint amilyen tartamút a fegyelmező zászlóaljban letöltöttek. Bár ekkor még büntetlen előéletűnek tekintették őket, a bűnelkövetésben már ismétlők voltak, mégpedig olyan súlyos bűncselekmények után, melyekért utóbb 2 év 6 hónaptól 4 évig terjedő fegyházban végrehajtandó szabadságvesztést alkalmaztak velük szemben. Ezek aránya 3%-os, és erre figyelemmel az 1. a) pont alatt ismertetett elítéltekre vonatkoztatott 8% visszaesési arány ennyivel csökken. A fegyelmező zászlóaljban történt büntetésvégrehajtás elrendelésekor is visszaesőnek számító, majd a szabadulásukat követően ismét bíróság elé került elítéltek újabb büntetése széles skálájú, a 6 hónap börtöntől, 8 hónap próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztéstől — 5 év fegyházban végrehajtandó szabadságvesztésig terjed. Az ismertetett 19%-on belül 4%-ot képvisel azok aránya, akik újabb elítélésükkor fegyházfokozatban, 16%-uk pedig börtönfokozatban tölti le újabb büntetését. (Ez utóbbiak között szerepel olyan többszörösen visszaeső elítélt is, aki a fegyelmező zászlóaljban elkövetett bűncselekményekért lett elítélve.) Erre a csoportra érvényesek azok a megállapítások, amit úgy fogalmaztunk meg, hogy náluk a kriminális személyiségzavar már rögzült, Ez-

zei az állandósult antiszociális beállítódással vonult be katonai szolgálatrá és követett el itt is újabb bűncselekményeket, majd az ismételt elítélése következtében kiszabott büntetése két évet meghaladó tartama miatt váltak alkalmatlanná arra, hogy továbbra is katonai szolgálatot teljesítsenek. Az ilyen elítélteknél a fegyelmező zászlóaljban történt büntetésvégrehajtás annak az élettörténeti folyamatnak csak egy részét képezi, ami az adott személyiség bűnözői státuszában csak egy sajátos helyszínt jelent a katonai büntetésvégrehajtási feltételek ismeretén bővült sajátos tapasztalatokkal. Ez pedig — figyelemmel a katonai titokvédelem szempontjaira — semmiképpen sem megnyugtató. Emberi kapcsolataik révén a társadalom antiszociális rétegében terjesztik tovább azokat a helyi és szolgálati természetű információkat, melyek megőrzésére egyéb vonatkozásokban igen nagy gondot fordítunk.

III. Az eddig ismertetett adatokból és az általunk felvetett gondolatokból szemléltetően kitűnt, hogy a büntetett előéletű katonák problémája menynyire bonyolult és a társadalmi háttér visszanyúló vonzataival súlyosított jelenség. Mint ilyen, rontja a csapatok kiképzési eredményességét, érkölcsi-politikai-fegyelmi helyzetét, s nehezíti a katonai igazságügyi szervek tevékenységét. Megoldásuk össztársadalmi, s egyben néphadseregi gond az egyre növekvő felelősség perspektíváival. Reálisan számolnunk kell azzal, hogy a büntetett előéletűek sorkatonai szolgálatra történő behívásával ez a probléma még hosszú távon aktuális marad. Amikor mindezzel szembenézve tudomásul vesszük kötelezettségeinket, nem feledkezhetünk meg arról az alapvető jogpolitikai meggyőződésünkről, miszerint a szabadságvesztés büntetésüket letöltött sorköteleseknek meg kell adni a lehetőséget a társadalmi beilleszkedésre és alkalmazkodásra. Ennek része lehet a katonai szolgálat teljesítése is, mint állampolgári kötelezettség. A hadseregnek tehát továbbra is részt kell vállalnia a büntetett előéletű sorkötelesek átnevelésének társadalmi feladataiban. Ezért büntetésük letöltése után elvárjuk tőlük a katonai szolgálat teljesítését, mint állampolgári kötelezettséget. Addig amíg egyéb szervezeti feltételek nem állnak rendelkezésre, a büntetett előéletűek alakulatok közötti minél szélesebb elosztására, alakulaton belül pedig egymástól való elkülönítésükre célszerű ! törekedni. Az alegységekben — mind az alakulatoknál, mind a fegyelmező zászlóaljban — minden katonára (elítéltre) érvényes és egységes követelménytámasztással, de egyéniesített bánásmóddal kell velük foglalkozni. Eredményeik mindenkori elismerésével, dé mulasztásaik miatti következetes fegyelmi-, illetve büntetőjogi felelősségre vonással.

,

. . . .

.

Bűncselekmény elkövetése után — személyük társadalomra veszélyességére figyelemmel :— akkor szolgáljuk helyesen a bűnmegelőzés és visszatartás társadalmi és katonai fegyélmi érdekeit, ha a jogpolitikailag indokolt fokozott szigort alkalmazzuk velük szemben. Akkor is, ha ennek érvényesítése miatt, a katonai szolgálatbán már nem hagyhatók meg. A fegyelmező zászlóaljban még végrehajtható szabadságvesztés csak egyfelől korlátozott az időtartammal, másfelől a büntetés céljának teljesítése szempontjából is feltételezett célszerűségtől függ. Ebben a tekintetben esetenként olyan következetlenségek tapasztalhatók, melyek a katonai fegyelmi érdekre hivatkozással nem indokolhatók és utólag sem igazolhatók. Az 1/1979. H M - I M sz. együttes utasítás 33. § (2) bek. rendelkezései kimondják, hogy „Különös gondot kell fordítani arra, hogy az elítélt magatartását, erkölcsi felfogását más elítélt vagy kedvezőtlen kapcsolatok károsan ne befolyásolják". E nevelési szempont ellenében hat a katonai bíróságok ismételten előforduló rendelkezése, miszerint nem jogerős ítélet alapján olyan elítélt előzetes fogvatartását kell foganatosítani a fegyelmező zászlóaljban, akiről már az első fokú ítélet meghozatalakor kétségtelenül megállapítható, hogy ítéletének jogerőssé válása után a büntetését nem a katonai büntetésvégrehajtás keretében fogja letölteni. Olyan esetekről van szó, amikor az elítélt bevonulását megelőzően 2 év vagy ennél hosszabb tartamú szabadságvesztés büntetésből harmad- vagy negyedkedvezménnyel szabadult. Az újabb bűncselekményt — mint katona — a feltételes szabadságra bocsátás, hatálya alatt követte el. Az első fokú ítélet egyúttal megszüntette a feltételes szabadságot és elrendelte a korábbi büntetés letöltését, s nyilvánvaló, hogy a jogerős ítéletet törvényszerűen követő összbüntetés mértéke mindenképpen meghaladja majd a két esztendőt, tehát annak végrehajtása a fegyelmező zászlóaljban nem lesz foganatosítható. Elszállításukig azonban még huzamosabb idő telik el, s ez idő alatt áz ilyen elítéltek destruktív magatartásukkal rontják a változó állomány fegyelmi helyzetét, hangadói más elítéltek negatív erkölcsi befolyásolásának. Velük szemben a nevelés minimális céjla sem érhető el. Ugyanakkor fölöslegesen szaporítják az ügyintézés bürokráciáját, az átszállítás és a tárgyalásra történő ismételt előállítás költségeit Másik megfontolandó kérdés, az összbüntetések letöltésének fegyelmező zászlóaljban történő elrendelése az olyan esetekben, amikor a bevonulást megelőzően az elítélt már 1 év, vagy ezt meghaladó szabadságvesztés büntetése végrehajtását a katonai szolgálat idejére elhalasztották, vagy próbaidőre felfüggesztették. A katonai szolgálat során elkövetett újabb bűncselekmény miatt rövid tartamú (hat hónap körüli) szabadságvesztésre ítélték, egyúttal elrendelték a korábbi szabadságvesztés végrehajtását is. Az összbüntetés végrehajtását — ha a két évet nem haladja meg — rendszerint a fegyelmező zászlóalj börtönfokozatában határozzák meg az ítéle-

tek, annak ellenére is, ha az összbüntetésben szereplő részbüntetések elenyésző része keletkezett a katonai szolgálat időszakában. Ebbe a kategóriába tartozó elítéltek olykor a büntetés-végrehajtás ideje alatt is követnek el olyan bűncselekményt, mely ugyancsak rövid tartamú szabadságvesztést von maga után. Az újabb összbüntetés ilyenkor rendszerint meghaladja a két évet, és az a katonai szolgálat félbeszakítását is jelenti a más büntetés végrehajtási intézetbe történő átszállítás következtében. Nem valószínű azonban, hogy eddig az időpontig a katonai szolgálati viszonyban eltöltött —• olykor három évet is meghaladó — időtartam a katonai fegyelem érdekeit szolgálta. Ez vonatkozik azokra is, akik — beszámítva a fegyelmező zászlóaljban végrehajtott szabadságvesztés időtartamát — akkór térnek vissza alakulatukhoz, amikor a sorkatonai szolgálat törvényes időszákára már egy évét vagy ezt meghaladó időt rátöltotték. A parancsnokok igyekeznek megsza-*badulni tőlük, mert nyilvánvaló, hógy á katonai szolgálat idejének — ú j bóli meghosszabbítása a letöltött büntetés tartamával — sem a katonaifegyelmi, sem a más szempontú nevelés célzatának nem felel meg. Az említett problémák felvetése nem a fegyelmező zászlóalj nevelési feladatainak áthárítását vagy könnyítését célozta. Csupán a katonai büntetésvégrehajtási nevelés eredményességét befolyásoló tényezőkre mutattunk rá. Az igazságszolgáltatás társadalmi hatékonyságának olyan összefüggéseire, amely ezen a területen is megmutatkozik.

A PARANCSNOKI FEGYELMI JOGKÖR GYAKORLÁSÁNAK TAPASZTALATAIRÓL I r t a : Dr. Hódos Jenő alezredes

A 3/1983. (XI. 26.) HM számú rendelet 1984. január 1-től módosította — többek között a Szolgálati Szabályzat (a továbbiakban SzSz.) „A dicséret és a fegyelmifelelősségrevonás" című XI. fejezetét is. Ez a tanulmány a parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásának tapasztalatait adja közre az elmúlt közel két évben végzett ellenőrzések megállapításai alapján. * $t $t Az SzSz. módosított rendelkezéseit a honvédelmi miniszter 43/1983. (HK 28.) számú utasítása rendelkezései szerint irányított önképzés keretében végzett egyéni tanulás útján kellett elsajátítani. Ennek elősegítésére a parancsnokok a különböző beosztásoknak és a feladatköröknek megfelelő differenciáltsággal konzultációkat kellett, hogy szervezzenek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy számottevő katonai szervezetnél az elsajátítás nem így történt. A katonai szervezetek egy részénél megelégedtek azzal, hogy a témát jól ismerő személyt hívtak meg előadás és konzultáció tartására, de az SzSz. módosított XI. fejezetének tanulmányozására az önképzés keretében nem biztosítottak időt, az elsajátítás mértékéről nem győződtek meg, a vitatott vagy nem kellően értett kérdések értelmezésére nem szerveztek konzultációt. Több helyen arra hivatkoztak, hogy a jogszabály nem állt kellő mennyiségben rendelkezésükre, mivel azt először csak a Honvédségi Közlönyben tették közzé, s azt kevés számban kapják meg. Ez igaz, mivel az SzSz. XI. fejezetének módosított kiadása 1984. június után jutott el a katonai szervezetek többségéhez, de annak megérkezését követően sem szervezték meg a miniszteri utasítás rendelkezéseinek megfelelően annak tanulmányozását és elsajátítását. Mivel az új XI. fejezet ismeretével gondok vannak a csapatoknál, és most már megfelelő mennyiségben rendelkezésre áll a szabályzat, célszerűnek mutatkozik pótlólagosan elvégezni a 43/1983. (HK 29.) HM számú utasításban kötelezően előírtakat. Ehhez első mozzanatként ellenőrizni kell, hogy minden jogalkalmazó parancsnok rendelkezik-e az új XI. fejezettel, s ha nem, gondoskodni kell arról, hogy a rendelkezésükre álljon. Ezt követően az irányított önképzés

keretében megfelelő időt szükséges biztosítani az áriyag egyéni úton történő elsajátításához, annak tanulmányozása során felmerült kérdések tisztázására pedig — szakember bevonásával — konzultációkat kell tartani. Megítélésem szerint csak ezek után kerülhet sor az elsajátítás fokának felmérésére, vizsgáztatásra, mert csak a felkészített és a szabályokat jól ismerő parancsnok tudja azokat a gyakorlatban helyesen alkalmazni. Természetesen a felkészítés nem szorítkozhat 1—2 órás foglalkozásra, hanem azt folyamatosan napirenden kell tartani a továbbképzéseken, törzsfoglalkozásokon, a jogi felvilágosítás különböző fórumain. Ügy vélem, hogy ilyen intenzív felkészítés mellett elkerülhetők azok a hiányosságok, amelyek még előfordulnak a fegyelmi jogkör gyakorlása során.

A fegyelmi jog alkalmazásának egyes elméleti kérdései Az elmúlt két évben végzett ellenőrzések tapasztalatai teljes egészében igazolták, hogy a felkészítés, a jogszabályismeret hézagai a jogalkalmazás során mutatkoznak meg. Bár alapvetően a fegyelmi jogkör gyakorlása összességében a rendelkezések előírásai szerint történik, súlyos törvénysértés nem történt, de részben a rendelkezések felületes ismerete, részben figyelmetlenség miatt abban — katonai szervezetenként eltérő mértékben — több hiba tálálható. Az SzSz. XI. fejezet „Általános rendelkezések" alcím rendelkezései közül többen nem értik a szándékosság és a gondatlanság fogalmát, hanem csupán a fegyelemsértés „eredményére" koncentrálnak, azt a tényt, hogy az szándékos vagy gondatlan magatartás következménye, a fegyelemsértés elbírálásakor nem is veszik figyelembe. A szándékosság és a gondatlanság fogalmát az SzSz. 733/C pontja tartalmazza, s egyben előírja, hogy a szándékosan véghezvitt cselekményt általában súlysabban kell megítélni, mint a gondatlant. Következményeiben tehát az ugyanazt „eredményező" két fegyelemsértés közül — az elbírálásnál figyelembe veendő egyéb tényezők azonossága esetén — a szándékos cselekményt súlysabban kell megítélni, mint a gondatlant. A gyakorlatban ennek az előírásnak a megvalósulása — különösen a sorállomány vonatkozásában — nem tapasztalható, azonos fegyelemsértésért azonos fenyítést szabnak ki függetlenül attól, hogy azt szándékosan vagy gondatlanul követték el. Az SzSz. 656. pontja szerint a fegyelemsértés elkövetésének bizonyítása az elöljáró feladata. Ez a rendelkezés lényegében a büntetőeljárási alapelvek közül az ártatlanság védelmét vette át a fegyelmi jogba és arra kötelezi az elöljárót, hogy a fegyelemsértés tényét és az elkövető személyét hitelt érdemlő módon bizonyítsa. Ebből következik, hogy a katona nem köteles ártatlanságát bizonyítani, vagyis azt, hogy a terhére rótt cselekményt nem ő követte el, ez a kötelezettség az elöljáróra hárul. E sza8

113

báíy ellenére a m W e n h a p i életben a fegyelmi eljárások során gyakran találkozunk azzal, hogy az elöljáró a katonát felhívja annak bizonyítására, miszerint a cselekményt nem ő követte el, vagyis bizonyítsa saját ártatlanságát. Ez teljesen ellenkezik a fenti alapelvvel és nem engedhető mef a fegyelmi eljárásban. Ebből következik az is, ha valamely tény vagy körülmény bizonyítottsága tekintetébén kétség merül fel, az nem róható a fegyelemsértést elkövető terhére, vagyis a fenyítést nem lehet feltételezésekre alapozni. Helyenként vitás az elévülési idő a szabálysértések vonatkozásában, bár az SzSz. 659. pontja úgy rendelkezik, hogy a szabálysértés a szabálysértésekről szóló törvényben meghatározott idő elteltével elévül. A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény 10. § (1) bekezdése szerint ez az idő hat hónap, ugyanakkor az SzSz. 659. pontja — összhangban az 1971. évi 10. számú törvényerejű rendelet 37. §-ávál —- a fegyelemsértés elévülési idejét 1 évben határozza meg. Többen arra hivatkoznak, hogy a szolgálati visszonnyal kapcsolatos kötelezettség megszegésével elkövetett fegyelemsértés a társadalomra kisebb fokban veszélyes, mint a szabálysértés, ennek elévülési ideje mégis kétszerese a szabálysértésnek. Az ellentmondás feloldását a szabálysértésekről szóló törvény adja meg, melynek 28. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a katona által a szolgálati viszony fennállása alatt elkövetett szabálysértést fegyelmi eljárás keretében kell elbírálni. Ez a rendelkezés úgy értelmezendő, hogy a törvény a katona által elkövetett szabálysértés elbírálását a fegyelmi jogkörbe utalta, így a fegyelmi jog szabályai az irányadók. Ilyen eset ugyan még nem fordult elő, de véleményem szerint nem követ el törvénysértést a fegyelmi jogkör gyakorlója, ha a katona által elkövetett szabálysértést — az egyéb rendelkezések betartásával — a fegyelemsértésre, meghatározott elévülési időn belül elbírálja. Az SzSz. 660. pontja szerint a dicséreti és fegyelmi jogkör gyakorlására a szolgálati elöljáró jogosult, az a szakmai elöljárót nem illeti meg. Nem új szabály ez, betartásával mégis problémák vannak. A gyakorlatban a szakmai elöljárók nem fenyítenek, hanem dicsérnek és jutalmaznak. Különösen gondot okoznak az egyes társadalmi szervezetek (MHSZ, KISZ, Úttörőszövetség stb.) által a katonáknak adott elismerések, mert igen gyakran e szervezetek vezetői az elismerés odaítélése előtt nem kérik ki a katona szolgálati elöljárójának véleményét, hozzájárulását ahhoz, s esetenként áz elismerést a katonai feladatait hanyagul végző személy kapja, ami visszatetszést kelt a személyi állomány körében. Itt említem meg, hogy a társadalmi szervezetek által adott elismerések nyilvántartása sem egyértelmű. Megítélésem szerint a : dicséretek és fenyítések lapjára — minthogy a dicséreti és fenyítési jogkör gyakorlására a szolgálati elöljáró jogosult — csak azokat a dicséreteket és elismeréseket szabad feljegyezni, amelyet a szolgálati elöljáró adott, vagy hozzájárulá-

sávai más társadalmi szervezetek adtak. Mindén más elismerést a személyi anyaggyűjtőben elhelyezett „feljegyzések" lapjára kell feljegyezni és azt a minősítésnél figyelembe venni. Az SzSz. 662. pontja szerint azt a szolgálati elöljárót, akinek a szolgálati beosztása az SzSz-ben nem szerepel, az állománytáblában beosztási helyére meghatározott rendfokozat szerinti fegyelmi jogkör illeti meg. A 83. pont szerint az egységszintné magasabb vagy a csapatoktól etérő szervezeti formáknál a szervezeti élethez szükséges szabályozásokat szervi határozványban kell rögzíteni. E működési alapokmány tartalmáról a Magyar Néphadsereg vezérkari főnökének 059/1976. (HKm. 13.) MNVKF számú intézkedése rendelkezik, mely szerint a Szervezeti és Működési Szabályzat IV. fejezetében kell — többek között — a fegyelmi felelősség szabályait kidolgozni. E fejezetnek kell tehát tartalmaznia mindazoknak a szolgálati elöljáróknak a konkrét fegyelmi jogkörét is, akiknek a szolgálati beosztása az SzSz-ben nem szerepel. A legtöbb katonai szervezetnél azonban a konkrétság (pl. zászlóaljparancsnok) helyett a fegyelmi jogkör meghatározásánál csupán az SzSz. 662. pontjára hivatkoznak, így esetenként vitára, bizonytalanságra adnak alapot e jogkör alkalmazásakor. Ez elkerülhető, ha a Szervezeti és Működési Szabályzatban az SzSz. alapján konkrétan határozzák meg az egyes beosztásokhoz kapcsolódó fegyelmi jogkört. Az 1975-ben hatályba lépett SzSz. a polgári felettest szolgálati alárendeltjei vonatkozásában —"korlátozott mértékű — dicséreti és fegyelmi jogkörrel ruházta fel. Az új szabályozás 1984. január 1-i hatállyal a polgári felettestől — mivel a tapasztalatok szerint ez az intézmény nem funkcionált — megvonta ezt a jogkört, a polgári felettes jogosult javaslatot tenni a neki szolgálatilag alárendelt katona dicséretére vagy fegyelmi felelősségre vonására. Ez a szabály már két éve hatályos, egyes katonai szervezeteknél a Szervezeti és Működési Szabályzatban mégis az előző szabályozás szerinti dicséreti és fegyelmi jogkört biztosítanak a polgári felettesnek, ami törvénysértő. Igaz az is, hogy olyan esettel nem találkoztunk, amikor a polgári felettes fegyelmi jogkörét gyakorolta Volna.

A pénzbírság fenyltési nem alkalmazása Az SzSz. 717. pontja szerint pénzbírság kiszabására vagyoni haszonszerzés végett és a közúti közlekedés körében elkövetett bűncselekmény, illetőleg szabálysértés fegyelmi jogkörben történő elbírálása során kerülhet sor. További megszorítás, hogy katonai bűncselekmény (Btk. XX. fejezet) miatt csak akkor kerülhet sor pénzbírság kiszabására, ha azt haszonszerzés végett követték el. A parancsnoki fegyelmi jogkörbe vont bűncselekmények elbírálása során a pénzbírság kiszabását —: egy-két kivételtől eltekintve — helyesen

alkalmazzák, azonban a szabálysértések miatt kiszabott pénzbírság fenyítéseknél •— megítélésem szerint — egyes katonai szervezeteknél a jogalkotó akaratával ellentétes gyakorlatot folytatnak. Az SzSz. rendelkezéseit értelmezve ugyanis pénzbírság kiszabására vagyoni haszonszerzés végett és a közúti közlekedés körében elkövetett szabálysértés miatt kerülhet sor, így azt nem lehet kiszabni pl. a verekedés (1968. évi I. törvény 94. §), a botrányos részegség (1968. évi I. törvény 95. §), a személyazonosság igazolásának megtagadása szabálysértések [17/1968. (IV. 14.) Korm. számú rendelet 5. §] miatt, de kiszabható pl. az 1968. évi I. törvény 105., 107., 114., 116/A, 116/B §-aiban, vagy a 17/1968. (IV. 14.) Korm. számú rendelet 43— 51/A §-aiban meghatározott szabálysértések miatt. Az SzSz. 717. pontjának első — fent idézett — mondatát többen úgy értelmezik, hogy a „vagyoni haszonszerzés végett és a közúti közlekedés körében elkövetett" meghatározás csak a bűncselekményre vonatkozik, az nem terjed ki a „szabálysértés" szóra, ezért pénzbírság fenyítés kiszabására bármilyen szabálysértés elbírálása esetén lehetőség van. A mondat szerkezetét vizsgálva azonban azt láthatjuk, hogy a bűncselekmény és a szabálysértés szavak mellérendelt kapcsolatban állnak egymással, ezért a szabálysértések közül is csak a vagyoni haszonszerzés végett és a közúti közlekedés körében elkövetettek fegyelmi jogkörben való elbírálása során van lehetőség pénzbírság fenyítés kiszabására. Itt említem meg, hogy a fenti helytelen értelmezéshez esetenként jogvégzett dolgozók is hozzájárultak. Pl. az egyik katonai szervezetnél egy tisztet és egy tiszthelyettest könnyű testi sértés vétsége miatt pénzbírsággal fenyítettek meg. E fenyítési nem alkalmazására a nyomozást megtagadó és fegyelmi jogkörbe utaló határozatnak jogerőre emelkedéséről készített átiratban tettek javaslatot, melyet a parancsnok gondolkodás nélkül alkalmazott is. Később ugyanennél a katonai szervezetnél — a parancsnok jelentése szerint — az illetékes szervvel történt konzultáció után személyi igazolás megtagadása szabálysértés miatt, egy tisztre és egy zászlósra szabtak ki pénzbírság fenyítést. Nem vitatom azt, hogy a jelenlegi fogalmazásban a szabály félreérthető, vagy félremagyarázható. A szabálynak a gyakorlatban egységes módon való alkalmazása — annak módosításáig — elvi állásfoglalás kiadásával megoldható.

A fegyelmi vizsgálat Annak ellenére, hogy az SzSz. 735. pontja felsorolja azokat az eseteket, amikor a fegyelemsértést fegyelmi vizsgálat útján kell tisztázni, a katonai szervezetek többségénél a fegyelmi eljárásnak ezt a kötelezően előírt módját csak akkor alkalmazzák, ha az elöljáró megítélése szerint a

cselekmény olyan súlyos, hogy azt fenyítés kiszabása végett a magasabb szolgálati elöljáróhoz kell felterjeszteni. Még ilyen esetekben is gyakran elmulasztják a fegyelmi vizsgálat lefolytatását akkor, ha várhatóan csak fogságfenyítés kiszabására tesznek javaslatot, de ha a fogságfenyítést a fegyelmi eljárást lefolytató parancsnok szabta ki, szinte biztosra vehető, hogy fegyelmi vizsgálatra nem került sor. A tiszt, zászlós vagy tiszthelyettes személyi szabadságának megvonása a fogságfenyítés kiszabásával a jogalkotó megítélése szerint olyan súlyos fenyítés, hogy azt a nem kívánatos magatartást, amely ilyen szankciót vonhat maga után a fegyelmi vizsgálat szabályai szerint szükséges tisztázni. A fegyelmi vizsgálat alaposságával, részletességével, írásbeliségével garancia arra, hogy a fegyelemsértés elbírálása a jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően történik. Az elvégzett fegyelmi vizsgálatok sem mindegyike a szabályzat előírása szerinti. Hiányzik az igazoló jelentés benyújtására felhívó felszólítás, azt a legtöbb esetben szóban hajtják végre, így az első irat az igazoló jelentés. Több hiányosság található a vizsgálat során készített tanúvallomásokról, az eljárás alá vont meghallgatásáról készített jegyzőkönyvekben, a vizsgálatról készített összefoglaló jelentésben azért, mert a vizsgálatot végző személyek a vizsgálat megkezdése előtt nem tanulmányozzák a szabályzat vonatkozó rendelkezéseit, azt rutinból végzik. Gyakran előfordul az is, hogy a fegyelmi jogkör gyakorlója a vizsgálatról készített jelentést nem tárja az eljárás alá vont elé, hanem csak szóban meghallgatja, és az előírt többi eljárási szabály mellőzésével a fenyítést kiszabja. A szomorú az, hogy a fenyített személy nem tesz panaszt a garanciális szabályok megsértésével kiszabott fenyítés miatt, azt rendszerint az ellenőrzés tárja fel.

A fenyítés kiszabása Köztudott, hogy aki fegyelemsértést követ el, azt felelősségre kell vonni, vagyis az SzSz. kötelezően fenyíteni rendeli a fegyelemsértést elkövető katonát. Ilyen joga a szolgálati elöljárónak van, aki csak a szabályzatban meghatározott fenyítéseket alkalmazhatja az elkövető nevelésére. A gyakorlatban a fenyítésekről szóló parancsokban más fenyítési nemekkel nem is találkozunk, de a sorkatonákkal való beszélgetésekből kiderül, hogy egyes parancsnokok még mindig alkalmazzák a ,,helybenjárás"-t. Ez abból áll, hogy a fegyelemsértő katonát konkrét parancsban nem fenyíci meg a parancsnok, hanem közli vele, hogy meghatározott ideig az elhelyezési körlet elhagyására vonatkozó kérelemmel ne forduljon hozzá. Igaz viszont, hogy a szolgálati elöljáró mérlegelési jogkörébe tartozó a döntés, így a kedvezmény iránti kérelem teljesítésének elutasítása nem minősül fenyítésnek. Az ilyen módszert alkalmazó parancsnok azonban megszegi

azt a kötelezettségét, hogy a fegyelemsértő katonát •— ha arra szükség van — az SzSz. rendelkezései szerint kell felelősségre vonni, az abban meghatározott fenyítési nemet kell kiszabnia. Az SzSz. rendelkezései szerint az egyes szolgálati beosztásokhoz megszabott fenyítő jogkört túllépni tilos. Ennek betartása érdekében akkor jár el helyesen a szolgálati elöljáró, ha a fenyítő jogkörének alkalmazása előtt — ha azt nem biztosan ismeri — ismételten áttanulmányozza a vonatkozó rendelkezéseket és csak olyan fenyítési nemet, és csak olyan mértékben alkalmaz, amelyre a szabályzat feljogosítja. A gyakorlatban —• elenyésző számban — e szabály betartásában is találhatók hiányosságok pl. sorállományú katonára „szigorú megrovás" fenyítést, vagy az alapilletményen felül keresettel nem rendelkező sorállományúra pénzbírságot szabnak ki. A leggyakrabban azonban a parancsnok távolléte esetén — a parancsnok jogkörében eljáró —, a parancsnokot helyettesítő személyek lépik túl fenyítő jogkörüket. Ahhoz ugyanis, hogy a századparancsnok helyettes a távollevő századparancsnok jogkörében eljárhasson, a századparancsnoki fenyítő jogkört gyakorolhassa, az szükséges, hogy a századparancsnok a teendőket neki átadja, és ezt a tényt parancsban kihirdessék, a személyi állománynak tudomására hozzák. Ez a jogi aktus — a századparancsnoki teendők, kötelezettségek és jogok átadásának parancsban való kihirdetése — alapozza meg a századparancsnok-helyettesnek azt a jogát, egyben kötelezettségét, hogy a századparancsnok távollétének idején a századparancsnok fenyítő jogkörét gyakorolja. Sok katonai szervezetnél ezt elmulasztják, úgy gondolják, hogy a helyettes automatikusan a távollevő parancsnok helyébe lép és gyakorolhatja is annak teljes jogkörét. Ez a felfogás téves! Az SzSz. 660. pontjának előírása szerint a parancsnok helyettesét a parancsnokénál egy fokkal alacsonyabb jogkör illeti meg, tehát a parancsnok távollétében csak akkor gyakorolhatja a magasabb fokozatú jogkört, ha arra felhatalmazást kapott. Megítélésem szerint, a századparancsnok helyettesítésére vonatkozó felhatalmazást célszerű egységparancsnoki parancsban megjelentetni és az egység személyi állománya előtt kihirdetni. Az SzSz. 749/B pontjának előírása szerint, ha a fegyelemsértés, szabálysértés vagy bűncselekmény elkövetésével a katona a fegyveres erőknek anyagi kárt is okoz, őt a fenyítés mellett — külön jogszabályok alapján — kártérítésre is kötelezni kell. Azokban az esetekben, amikor ez teljesen nyilvánvaló, ennek a szabálynak az alkalmazásával nincs különösebb gond. Ha azonban a katonai szervezetnél a kártérítési okmányok alapján azt vizsgáljuk, hogy a gondatlanul vagy szándékosan kárt okozó katonákat a kártérítésre kötelezésen túl fegyelmileg is felelősségre vonták-e, nagyon lehangoló eredményre jutunk. Az SzSz. 6. pontja a katonák általános kötelességei között felsorolja, hogy . . . fokozott gondossággal és ésszerű takarékossággal bánjon a társa-

dalmi tulajdonnal, annak károsodását, pazarlását minden törvényes eszközzel akadályozza meg. Ha e kötelezettség szemszögéből vizsgáljuk pl. annak a katonának a magatartását, aki alsónadrágra levetkőzve nyári gyakorlóruháját borért eladta, akkor nyilvánvalóan súlyos fegyelemsértést követett el és a kártérítésre kötelezésen túl fegyelmileg is felelősségre kellett volna vonni. E példával csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a káreljárások során nem elégséges megelégedni azzal, ha a katona vállalja az általa okozott kár megtérítését, hanem ha a károkozásban vétkessége is bizonyítható, akkor ne kerülje el a fegyelmi felelősségre vonást se! Ezt egyébként az SzSz. 749/B pontjának második bekezdése kötelezően elő is írja, alkalmazására azonban -— különösen a sorkatonák által okozott károk esetén -— nagyon ritkán kerül sor, pedig a fegyelmi és az anyagi felelősségre vonás együttes alkalmazása hatékonyabban szolgálná a társadalmi vagyon védelmét. Ezért az anyagi fegyelem megszilárdítása érdekében sókkal bátrabban kell élni a kárt okozók anyagi és fegyelmi felelősségre vonásánál-: együttes lehetőségével. Indokolja ezt az is, hogy a sorkatona az anyagi felelősségre vonásának következményeit a katonai szolgálata alatt az ismert okok miatt nem tapasztalja, viszont egy hatásos fenyítés kiszabásával vissza lehet tartani újabb károkozás elkövetésétől. Gyakran megsértik a katonai szervezeteknél a fenyítés kiszabásakor az SzSz. 750. pontjában előírtakat, amely arról rendelkezik, hogy milyen cselekmények esetén kell súlyosabb fenyítést kiszabni. Ha vizsgáljuk egyegy alegységnél azt, hogy az egyes cselekmények miatt milyen fenyítés! nemet és milyen mértékben alkalmaztak, akkor csak nagyon ritkán tapasztaljuk, hogy a több alkalommal már fegyelemsértést elkövetett katonára azonos súlyú cselekményért súlyosabb fenyítést szabnának ki. Általában nem tapasztalható, hogy a notóriusán fegyelmezetlenkedő katonát a szabályzat által adott lehetőségek között súlyosabb fenyítéssel fenyítenék, ami egyrészt ellentétes a szabályzat rendelkezéseivel, másrészt rombolja az alegység fegyelmi helyzetét azzal, hogy a liberális elbírálásnak nincs kellő visszatartó hatása sem az elkövetővel, sem a többi katonával szemben. De ugyanez a helyzet a csoportosan elkövetett fegyelemsértések elbírálásánál is, amelyet leggyakrabban az elhelyezési körletnek italfogyasztás céljából való engedély nélküli elhagyásával valósítanak meg a katonák. Megítélésem szerint a szabályzatban felsorolt esetekben a katonai rend és fegyelem védelme érdekében indokolt a fegyelemsértővel szemben a súlyosabb fenyítés kiszabása, s e szabály gyakorlati alkalmazására nagyobb figyelmet kell fordítani. A fenyítést az elöljárónak a fegyelemsértés tudomására jutásától számított tíz napon belül ki kell szabnia. Ha nyomozást vagy vizsgálatot kell lefolytatni, akkor annak jogerős befejezesésétől kell a tíz napot számítani — rendelkezik a szabályzat. Ez a fő szabály, tehát a fegyelemsértés tudomására jutásától számított tíz napon belül ki kell szabni a fenyítést.

Kizárja a katona fenyíthetőségét, ha a fenyítést a sor-, a tényleges szolgálatot teljesítő tartalékos katonával, valamint a katonai főiskolák hallgatójával szemben az elkövetett fegyelemsértésért annak tudomásra jutásától számított tíz napon, illetőleg a hivatásos és továbbszolgáló katona esetében három hónapon belül nem szabták ki. Ezzel az utóbbi három hónapos idővel vannak problémák. Többen ezt úgy értelmezik, hogy a hivatásos és továbbszolgáló katonával szemben a fenyítés kiszabására 3 hónap áll rendelkezésre, vagyis a hivatásosés továbbszolgáló vonatkozásában nem kötelező a tíz nap betartása. Ez az értelmezés téves! Általában — egyszerűbb esetekben — a hivatásos és továbbszolgáló katona által elkövetett fegyelemsértésért is annak tudomására jutásától — ha a nyomozást vagy vizsgálatot kell lefolytatni, akkor annak jogerős befejezésétől — számított tíz napon belül kell a fenyítést kiszabni. A három hónapos határidőnek az SzSz-be való beiktatására azért volt szükség, mert az 1971. évi 10. számú törvényerejű rendelet 37. §-a a hivatásos állomány fegyelmi felelősségre vonásának lehetőségét a fegyelemsértés felfedezése után három hónapban határozta meg. Ennek eltelte után a hivatásos állomány tagja az elkövetett fegyelemsértés miatt nem vonható felelősségre! Ez a speciális szabály azonban nem ad lehetőséget a szolgálati elöljárónak arra, hogy rendszeresen túllépje a fenyítés kiszabására nyitva álló tíz napot. Több katonai szervezetnél — elsősorban magasabbegységeknél — olyan naiv indokkal lépik túl a tíz napos határidőt, hogy — takarékosságra hivatkozva — havonta csak kétszer készítenek titkos parancsot, így eleve nem tarthatják be azt. Ez nem fogadható el, mert a fegyelmi eljárás lefolytatása után a fenyítés kiszabható, az a fenyített előtt kihirdethető, legfeljebb parancsban egykét nappal később jelenik meg. Ilyen esetekben áthidaló megoldásként elfogadható az, ha a parancs rendelkező részében megjelölik a fenyítés kiszabásának, esetlegesen a fenyített előtt való kihirdetésének idejét. A három hónapos határidő általában a rendfokozatot, a szolgálati beosztást és a szolgálati viszonyt érintő fenyítési nemek kiszabásához szükséges, amelyek egyrészt olyan súlyos fegyelemsértésért szabhatók ki, amelyet a fegyelmi vizsgálat szabályai szerint kell tisztázni, másrészt ilyen súlyos fenyítés kiszabására a magasabb szolgálati elöljáróknak van jogkörük, akikhez a vizsgálati okmányokat a közbeeső szolgálati elöljárók útján kell felterjeszteni. Mindezek egyben azt is jelentik, hogy a három hónapos határidő nem a csapatra, hanem a javasolt fenyítés kiszabásra jogosult parancsnokra vonatkozik, s az ilyen fegyelemsértés kivizsgálásával, az iratok elkészítésével és felterjesztésével igyekezni kell, hogy időben eljusson az elbírálásra jogosult szolgálati elöljáróhoz.

A fenyítés parancsba foglalása Az SzSz. 759. pontja részletesen leírja, hogy a fenyítésről szóló parancsot milyen tartalommal kell elkészíteni, szinte csak be kell helyettesíteni a pontba leírtakat. Szükség volt erre, mert az előző szabályozásban eléggé nagyvonalúan meghatározott tartalmi követelmények alapján elkészített parancsok is „nagyvonalúak" voltak. A részletes szabályozás óta a fenyítésekről készített parancsok tartalmukban jobbak, azok alapján a fenyítés kiszabásának törvényessége — utólag is — jobban ellenőrizhető. Ez a megállapítás általánosságban érvényes az egység- és magasabb szintű katonai szervezetekre, ahol a fenyítési parancsokat készítő személyek — a kezdeti bizonytalankodás után — megismerték a parancs tartalmi követelményeit, annak szükségességét megértették, s ma már több olyan katonai szervezet van, ahol a tisztek, tiszthelyettesek fenyítéseiről a parancsok felépítésben és tartalomban a szabályzat rendelkezései szerint készülnek. Sajnos, nem ilyen szép a kép a sorállomány fenyítéseiről készített parancsok tekintetében akár az egység-, akár az alegységparancsokat vizsgáljuk. Az egységparancsban kihirdetett sorállományú fenyítések vonatkozásában az a legnagyobb hiba, hogy azt mindig más-más személy írja be a parancsjavaslati füzetbe — legtöbbször figyelmen kívül hagyva az SzSz. rendelkezéseit —, s a parancsot véglegesen összeállító személy (igen gyakran a gépírónő) nem vizsgálja, hogy a javaslatba hozott fenyítési parancs felépítésében és tartalmában megfelel-e az SzSz-ban előírt követelményeknek. Még rosszabb a helyzet egyes katonai szervezeteknél az alegységeknél készített parancsok vonatkozásában, sőt olyan is előfordult, hogy a fenyítést szóban kihirdették, de arról parancsot nem készítettek. E tűrhetetlen helyzet felszámolására meg kell tanítani az alegységparancsnokokat a fenyítésről szóló parancs elkészítésére, rendszeresen ellenőrizni szükséges ezirányú tevékenységüket, ezzel egyidőben meg kell bízni az egységtörzsben egy felkészült tisztet, aki az egységparancsba kerülő fenyítési javaslatokat — annak végleges összeállítása előtt — formai és tartalmi szempontból felülbírálja, a hiányosságokat a javaslattevővel kijavíttatja. Megítélésem szerint erre a feladatra az M. kieg. részlegvezetők alkalmasak, akik munkanapokon a századnaplókat látják, felelősek annak naprakész és pontos vezetéséért. Nagyobb lazaság tapasztalható a fenyítés dicséretként történő törléséről szóló parancsok készítése terén, amelyben az SzSz. 694. pontja szerint csak a törlés időpontját és a fenyítésről szóló parancs számát kell feltüntetni. E két adat helyett a variációk sorozatával lehet találkozni, sok esetben szinte megismétlik a fenyítés dicséretként történő törléséről szóló parancsban a fenyítési parancsot. Nincs szükség erre sem olyan szempontból, hogy az érintett régi botlását a dicséret kihirdetésekor ismét nyilvánosságra hozzuk, sem a törlés nyilvántartásának végrehajtásához.

A fenyítés végrehajtása A kiszabott fenyítések végrehajtása közül két olyan fenyítési nemmel kívánok foglalkozni, amelyeknél problémák találhatók. Ezek a sorállományra kiszabott fogság és laktanyafogság fenyítések végrehajtása. Elvileg mindkét fenyítési nem végrehajtásának nyomon követhetőnek kellene lenni a századnaplóban és a századügyeletesi előjegyzésben, a fogságfenyítés végrehajtásának ezeken kívül a fogdások könyvében is. E három okmány átvizsgálása alapján — ha azokat az előírások szerint vezetik —, utólag is ellenőrizhető e fenyítések végrehajtása. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a fogságfenyítéseket a fogdába kíséréskor a fogdások könyvébe bevezetik, esetlegesen a századnaplóba is, már ritkábban a századügyeletes előjegyzésbe, viszont gyakran elmulasztják a laktanyafogsággal fenyítettek feltüntetését a századnaplóban és a századügyeletes előjegyzésben. Ez a tény egyúttal meg is kérdőjelezi az alegységnél — de az egységnél is —-a laktanyafogság fenyítéseknek az SzSz. 718. pontjában leírt tartalommal való végrehajtását. A fenyítési parancs és a laktanyafogsággal fenyített katona körletelhagyási engedélyének összehasonlítása során olyan esettel is találkoztunk, hogy a fenyített katona a fenyítési ideje alatt kimaradást kapott! Természetes, hogy fenyítésének végrehajtását sem a századnaplóban, sem a századügyeletes előjegyzésben nem vezették az előírások szerint;, és" a laktanyafogság végrehajtásának félbeszakítására vonatkozó parancsot sem tudták megmutatni, minthogy annak is a századnaplóban kellett volna lenni. '. A fenyítés végrehajtásának felfüggesztése vonatkozásában két területen tapasztalható a szabályzat rendelkezéseitől eltérés. Az egyik az, hogy a hadkötelezettség alapján szolgálatot teljesítő katona esetében a laktanyafogság és a fogságfenyítés végrehajtását 30 napra függesztik fel. Ilyenre az előző szabályzat szerint volt lehetőség, a jelenlegi szabályozás ezt két hónaptól hat hónapig terjedő időre engedi meg. Nyilvánvaló, hogy a fenyítést kiszabó parancsnok nem ismerte a szabályzat módosítását, ami abból is kiderült, hogy a parancsban — mint a felfüggesztés jogalapjára — a régi szabályzati pontra hivatkozott (1985-ben!). A másik eltérés e körben a szabályzat rendelkezéseitől az, hogy a végrehajtásában felfüggesztett fenyítést dicséretként törlik. Az SzSz. 769. pont második bekezdése szerint azt a fenyítést, amelynek végrehajtását felfüggesztették, a felfüggesztés tartama alatt dicséretképpen törölni nem lehet. Látható tehát, hogy szabályzatellenes a felfüggesztett fenyítés dicséretkénti törlése, E rendelkezésnek az az indoka, hogy a fenyített már akkor kedvezményben részesült, amikor a kiszabott fenyítés végrehajtását a parancsnok meghatározott időre; felfüggesztette, újabb kedvezményt jelentene számára a végrehajtásában felfüggesztett fenyítés dicséretképpen való törlése. Ha áttekintjük, hogy végrehajtásában a laktanyafogság, a fog-

ság, az illetménycsökkentés és a várakozási idő meghosszabbítása fenyítéseket lehet felfüggeszteni, akkor láthatjuk, hogy ezek a fenyítési nemek elég súlyos következményekkel járnak, a személyi szabadságot korlátozzák, anyagi, illetve erkölcsi és anyagi kihatásai vannak, azok végrehajtásának felfüggesztése jelentős kedvezmény. Ha ehhez egy újabb kedvezmény járulna, kétséges, hogy az erősítené a fenyítéssel elérni kívánt célt.

A fenyítés törlése A tapasztalatok szerint nem teljesen megértett és elfogadott a néphadseregben a fenyítés törlésének intézménye. A fenyítés törlésének acélja az, hogy a fenyítés hatálya alatt álló katona, ha a fenyítés hatására magatartásában pozitív változás következett be, fegyelmezetten teljesíti szolgálati kötelezettségeit, ugyanabba a helyzetbe kerüljön, mint a fenyítés kiszabása előtt volt. Ismeretes, hogy a fenyítés törlésének két módja van: a dicséretkénti törlés és a mentesítés. Az SzSz. rendelkezése szerint dicséretképpen a fenyítés csak kivételes esetben törölhető; ha a katona a fenyítés hatálya alatt átlagon felüli teljesítményt nyújtott és példamutató magatartást tanúsított. E két feltétel együttes megléte esetén is csak akkor törölhető dicséretként a fenyítés, ha — a hadkötelezettség alapján szolgálatot teljesítő katona esetében két hónap; — a hivatásos és továbbszolgáló állományú, valamint a katonai főiskola hallgatój a esetében hat hónap eltelt. ^ A fenti időtartamokat kiemelkedően példás magatartás esetén meg lehet rövidíteni. A szabályzat rendelkezéseit értélmezve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az SzSz. a fenyítés törlésének általános szabályaként a mentesítés címén való törlést rendeli, mert dicséretként csak annak a katonának a fenyítése törölhető, aki a fenyítés hatálya alatt átlagon felüli teljesítményt nyújtott, példamutató magatartást tanúsított és a fenyítés kiszabása óta meghatározott idő eltelt. A fenyítés törlésének módjából levont következtetések viszont azt mutatják, hogy a néphadseregben csak ilyen átlagon felüli teljesítményt nyújtó, példamutató magatartást tanúsító katonák teljesítenek szolgálatot, mert szinte az a kivételes, ha egy katona fenyítését mentesítés címén törlik. De akkor miért kellett megfenyíteni? Miért egyre nehezebb a katonai rendészeti szolgálatot ellátni? Miért kerülünk mind gyakrabban olyan helyzetbe, hogy kénytelenek vagyunk a katonai rend és fegyelem ellen vétő katonákkal szemben intézkedni? Pontosan az előbbiek valótlanságáért! Azért, mert a fenyítéseket nem az SzSzban előírt tartalommal hajtatjuk végre, mert a katona azzal a tudattal megy a fogdába, hogy „legalább kipihenem magam", a kiszabott fenyí-

tésre azzal reagál, hogy „na, és akkor mi van, majd eltörlik!". Rajtunk, parancsnokokon, tiszteken múlik ennek a helyzetnek a megváltoztatása! A szabályzat nyújtotta eszközökkel és lehetőségekkel hassunk oda, hogy a fenyítés valóban fenyítés legyen, annak minden következményeivel és hatályával, ne hozzuk kedvezőbb helyzetbe a fegyelmezetlen katonát á fegyelmezettel szemben. Az ehhez vezető úton legelőször — a szabályzat szellemében — a fenyítés törlésének általános szabályaként a mentesítést kell alkalmazni s a kivételes eset a dicséretképpeni törlés legyen. A mentesítések végrehajtásában is található hiányosság. Az egyik leggyakoribb, hogy a mentesítési idő lejárta után „elfelejtik" törölni a fenyítést. Az is gyakori hiba, hogy mentesítési időben tévednek, azt vagy előbbi, vagy későbbi időpontban határozzák meg, mint a szabályzatban előírt hat hónap, illetve egy év. Előfordul több hatályos fenyítéssel rendelkező esetében, hogy nem az utolsó fenyítés kiszabásától számítják a mentesítési időt, hanem az egyes fenyítések mentesítési idejének lejárta után —• figyelmen kívül hagyva a halmozás szabályát — mentesítik annak hatálya alól. A legkirívóbb szabálytalanság azonban az, hogy a fenyítés hatálya alóli mentesítést parancsban rendélik el, pedig erre vonatkozóan a Szolgálati Szabályzat XI. fejezetében és a fegyelmi irányelvben foglalt egyes rendelkezések értelmezéséről szóló 63/1980. (HK 23.) HM számú elvi állásfoglalás már 1980-ban iránymutatást adott. E szerint a fenyítést mentesítés címén a meghatározott idő eredményes elteltével a szabályzat rendelkezésénél fogva automatikusan törölni kell. A törlés tényét az SzSz-ban meghatározott személyek aláírásukkal hitelesítsék. Ugyanígy kell eljárni akkor is, ha a fenyítést magasabb elöljáró szabta ki, ez esetben sem kell a törléshez a fenyítést kiszabó elöljáró hozzájárulását beszerezni. Lényegében ezeket a szabályokat tartalmazza a jelenleg hatályos szabályzat is, ezért a fenyítésnek mentesítés címén történő törléséről nem kell parancsot készíteni.

A szabálysértés elbírálása Mint arról előbb már szó volt, a katona által a szolgálati viszony fennállása alatt elkövetett szabálysértést fegyelmi eljárás keretében kell elbírálni. A témában két kérdéssel szükséges foglalkozni. Az elkövető körét a szabálysértésekről szóló törvény a katonákra korlátozza, és meghatározza, hogy a szabálysértési rendelkezések alkalmazásában katona a fegyveres erők tényleges állományú tagja. A honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény ad részletes eligazítást arra vonatkozóan, hogy kik tartoznak a tényleges állományhoz. A 33. § rendelkezései szerint a fegyveres erők tényleges állományához tartoznak a hivatásos, a továbbszolgáló, a sorkatonák, a szol-

gálatot teljesítő tartalékosok és a katonai tanintézet (kollégium) hallgatói. A felsorolásból egyértelműen kitűnik, hogy a néphadsereg polgári állománya nem tartozik a fegyveres erők tényleges állományához, ezért a polgári alkalmazott által elkövetett szabálysértés elbírálására a parancsnok nem jogosult. Törvényt sértett tehát az a parancsnok, aki a raktáros beosztású polgári alkalmazott által a saját tulajdonát képező gépjárművel elkövetett közlekedési szabálysértést elbírálta, minthogy arra hatásköre nem volt. A másik elkövetett hiba a szabálysértések fegyelmi jogkörben való elbírálása során, hogy gyakran a szabálysértésért a századparancsnok vonja felelősségre a katonát, pedig főszabályként arra csak az SzSz. 675. pontjában felsorolt illetékes parancsnokok jogosultak. A szabályzat 785. pontja lehetőséget ad arra, hogy a honvéd, tisztes és tiszthelyettes kisebb súlyú szabálysértést az illetékes parancsnok felelősségre vonás végett az elkövető alegységparancsnokának (kötelékben levő zászlóalj vagy önálló század) hatáskörébe utalja. A rendelkezés szerint tehát nem lehet a kötelékben levő századparancsnok hatáskörébe utalni a szabálysértés elbírálását, a legalacsonyabb szint a kötelékben levő zászlóalj- vagy önálló századparancsnok lehet. Fontos szabály — amelyet elég gyakran elmulasztanak —, hogy a hatáskör eseti átruházását az iratokon fel kell tüntetni.

A fegyelmi joggyakorlat irányítása, ellenőrzése A fegyelmi joggyakorlat irányításáról, ellenőrzéséről részletesebben kívánok szólni, mivel ez kevésbé kimunkált területe a témának. Az irányító és ellenőrző tevékenység a fegyelmi jogkör gyakorlásának alapvető területe és fontos feladat is. A szolgálati elöljáróknak a fegyelmi joggyakorlattal kapcsolatban végzett irányító, ellenőrző tevékenysége kettős követelményt kell, hogy kielégítsen, egyrészről a törvényességet, másrészt a szakszerűséget kell, hogy garantálja. A szakszerűség lényegében a vonatkozó jogszabályok és más rendelkezések ismeretét, egységes és helyes értelmezését, a törvényesség pedig a végrehajtási szabályok, valamint a jogkörök torzításmentes alkalmazását jelenti. A fegyelmi jogkör gyakorlása — mint a szolgálati elöljárók egyik nagyon fontos feladata — többek között magában f o g l a l j a : . . . az alárendelt parancsnokok fegyelmi ügyekben hozott döntéseinek felülvizsgálatát; tevékenységüknek utasításokkal, parancsokkal, állásfoglalásokkal történő befolyásolását, a fegyelmi joggyakorlat folyamatos segítését; a fegyelemsértések megelőzését stb. A szolgálati elöljárók, hogy a fegyelmi joggyakorlat helyzetét a fenti feladatok teljesítésével irányíthassák, rendszeres, tervszerű ellenőrzést

kell, hogy folytassanak, illetve'végeztessenek. Á fegyelmi joggyakorlat ellenőrzése fontos eleme az általános ellenőrzési tevékenységnek, melyet annak részeként tervezni kell. A fegyelmi joggyakorlat ellenőrzése végrehajtható a felügyeleti, átfogó parancsnoki, a téma- vagy célellenőrzés keretében, illetve a belső ellenőrzés során. Legeredményesebben a témavizsgálat és célellenőrzés formájában oldható meg, mivel a sokirányú aprólékos munkához az ellenőrzésnek ezek a módjai nyújtanak legkedvezőbb feltételeket. Az ellenőrzés módszereként helyszíni ellenőrzés alkalmazható személyek meghallgatásával^ és okmányok (nyilvántartások, parancsok, gyűjtők, lajstromok stb.) részletes vizsgálatával, tanulmányozásával. Az ellenőrzés eredményességének alapvető feltétele a vonatkozó rendelkezések részletes és pontos ismerete az ellenőrzést végző által, annak megfelelő módszertani jártassága és kellő felkészültsége az ellenőrzés végrehajtásában és nem utolsó sorban az ellenőrzés gondos megtervezése és előkészítése. Ezért szükséges kissé részlétesebben is foglalkozni a fegyelmi joggyakorlat ellenőrzésével kapcsolatos tervező, szervező, előkészítő és végrehajtó munka módszertani kérdéseivel. A fegyelmi joggyakorlat ellenőrzésének terve részét képezi az egység és ennél magasabb szintű katonai szervezetek ellenőrzési tervének, amely az ellenőrzésre tervezett szervezeteket, az ellenőrzés idejét, illetve az ellenőrzést végrehajtókat tartalmazza. Az ellenőrzés tervszerűségének (szervezettségének) alapját a kellően átgondolt' és helyesen ütemezett ellenőrzési tevékenységfolyamat képezi. Az ellenőrzés mennyiségi meghatározásához követelmény, hogy annak gyakorisága biztosítsa az alárendelteknél a fegyelmi joggyakorlat helyzetének folyamatos áttekintését, hatékony irányítását és segítését, illetve bizonyos időközönként a részletes értékelését. Alegységparancsnokoknak e munkát folyamatosan kell végezniük. ' : A parancsnokok (vezetők) személyesen, az egység- és ennél magasabb beosztású parancsnokok szakközegeik útján is végzik (végeztetik) az ezzel kapcsolatos teendőket. E munkában szakmai feladatuk és felkészültségük alapján elsősorban az igazgatási főtisztek (társadalmi nyomozó tisztek), a személyügyi és M. kieg. szakszolgálat működnek közre. Az igazgatási főtisztek (nyomozó tisztek) a fegyelmi joggyakorlat teljes körére kiterjedően, súllyal pedig a törvényesség, a szakszerűség segítésében, a fegyelmi, a szabálysértési és büntetőügyek kivizsgálásában és döntésre való előkészítésében, az elemző- értékelő munkában vesznek részt, illetve jelentős számban iratok készítését, a lajstromok vezetését stb. személyesen kell, hogy végezzék. A személyügyi szerv készíti a ht. és a tsz. állományúakra vonatkozóan a dicsérettel, .fenyítéssel:kapcsolatos személyi parancsokat, illetve a

dicséreti—fenyítési lapokon nyilvántartja és helyesbíti azokat. Résztvesz á fegyelmi vizsgálatokban, valamint az azzal kapcsolatos iratok készítésében. Végzi (intézi) a polgári dolgozók személyi és fegyelmi ügyeit. Az M kieg. szakszolgálat a sorállományúak dicséreti és fegyelmi ügyei nyilvántartásának — a szolgálati könyvek vezetésének — felügyeletét látja el. Rendszerint itt gyűjtik, kezelik a katonai rendészeti szervek áltál tett feljelentéseket is. A fentebb ismertetetteknek megfelelően e szervek (személyek) saját szerveiknél végzik, az alárendelt szervezeteknél pedig ellenőrzik az ezirányú feladatokat, ezzel tevőlegesen is részt vesznek és segítik a parancsnokokat a fegyelmi joggyakorlat irányításában. A fegyelmi jogkör gyakorlásának ellenőrzése végrehajtható személyek által (parancsnok, igazgatási főtiszt, társadalmi nyomozó tiszt, személyügyi, valamint az M. kieg. szakszolgálat vezetője stb.), illetve azokból szervezett csoporttal (albizottság, szakbizottság, ellenőrző csoport). Az ellenőrzés akár személy, akár csoport által kerül végrehajtásra leghatékonyabb, ha az a fegyelmi joggyakorlat teljes körére kiterjed és annak valamennyi mozzanata vizsgálat tárgyát képezi. A fegyelmi jogkör gyakorlása sokirányú, kiterjedt feladatot foglal magában, ezért annak teljes körű és átfogó ellenőrzése is figyelmes, aprólékos, szakszerű és türelmes munkát igényel. Az ellenőrzés tárgya kiterjedhet: — Az okmányokra és a nyilvántartásokra: a hivatásos és továbbszolgáló állományúak dicséreti—fenyítési lapjainak, személyi parancsoknak, a sorállományúak szolgálati könyveinek, továbbá a századnaplóban a dicséreti—fenyítési parancsoknak vizsgálatára. — A parancsnoki hatáskörben elbírált szabálysértési és bűnügyekre: a szabálysértések és a bűncselekmények lajstromainak, iratainak, illetve egyéb ügyek, levelezések (az úgynevezett vegyes ügyek gyűjtője), valamint a katonai ügyészség értékelései és más iratai állapotának ellenőrzésére. — A feljelentések irataira: például a katonai rendészet (helyőrségparancsnokok) által tett feljelentések (a körletelhagyási engedély „Ellenőrző lapjai"), a gépjárműveket feljelentő iratok gyűjtőire, valamint a hadműveleti ügyeleti szolgálat írásos, úgynevezett „reggeli jelentés"-eire. ;— Az egyéb okmányokra, iratokra: a fegyelmi értekezletek anyagaira, a fegyelmi helyzetről készült jelentésekre és statisztikai adatokra, a BÜB iratokra, a fegyelmi vizsgálatok irataira, valamint az alárendelteknél a fegyelmi joggyakorlat ellenőrzésének tapasztalataira, és azok hasznosításának módjaira. — A jogszabályok és más rendelkezések ismeretére: a fegyelmi-joggyakorlathoz'kapcsolódó'jogszabályok, más rendelkezések (különös tekintettel a Szolgálati Szabályzat XI. fejezetének) ismeretére.

— Á személyek meghallgatására: a fenyítetteket a fenyítés kiszabása előtt meghallgatják-e, személyes védelmükre van-e lehetőség, a fenyítést parancsba foglalták-e és kihirdették-e, a párt- és KISZ-tagok esetében a vezetőség véleményét kikérték-e stb. — A fenyítés végrehajtására: a fogda okmányainak ellenőrzésére, a befogadás, az elbocsátás szabályosságára, a fogsággal fenyítettek foglalkoztatására, a laktanyafogságosokra vonatkozó korlátozások betartására stb. A felsoroltak lényegében a fegyelmi joggyakorlat főbb területeit fogják össze, melyekből egyértelműen kitapintható, hogy többnyire csak az iratok, nyilvántartások és más okmányok aprólékos vizsgálata lehet az ellenőrzés alapvető módszere. E látszólagos bürokratikusnak tűnő módszer védelmében elmondható, hogy az a törvényesség érdekében történik. Sajnos az ilyen terjengős adminisztráció ellenére is előfordulhatnak tévedések, az előírásoktól eltérő gyakorlat, a törvényekkel való visszaélések. Ez a magyarázata és megokolása is a parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásához kötődő írásbeliségnek, amely a fegyelmi joggyakorlat minden mozzanatát jelentős mértékben átszövi. Az ellenőrzés gyakorlati' végrehajtását illetően módszerként az alábbiak követhetők. Ha az ellenőrzést több személy együtt hajtja végre, a munkát az ellenőrzők "felkészültségének megfelelően (szakterületük szerint) célszerű csoportosítani, egymás között megosztani. Ha az ellenőrzés céljából egy személy folytat vizsgálatot, az egyes területeket egymást követően külön-külön kell vizsgálni. Bármilyen formában is történik az ellenőrzés végrehajtása, legelső és legfontosabb kérdés mindig az előírt okmányok (iratok, nyilvántartások stb.) meglétének a megállapítása. Következő lépésként az állomány dicséreti—fenyítési lapjait, illetve az ezek alapját képező parancsokat célszerű ellenőrizni. A parancsok készítésének, illetve a dicséreti—fenyítési lapok vezetésének szabályossága mellett fontos annak ellenőrzése, hogy ezek azonosak-e, az adatok megegyezőek-e és a dicséreti—fenyítési lapokra a parancsok tartalma rávezetésre került-e. A dicséreti—fenyítési lapokon — ezek mellett — különös figyelemmel kell vizsgálni, hogy a cselekmény elkövetése, a fenyítés kiszabása, a fenyítés törlése vonatkozásában betartották-e az előírásokat, a fenyítés törlése szabályosan történik-e, a fenyítést kiszabó nem lépte-e túl jogkörét, illetve a fenyítés okát kellő részletességgel és egyértelműen vezették-e rá az okmányokra. A dicséreti oldal olyan szempontból vizsgálandó elsősorban, hogy a fenyítés hatálya alatt nem adtak-e dicséretet, a sorkatonának jutalomszabadságot (eltávozást). A szabálysértések és a bűnügyek parancsnoki jogkörben való elbírálásának ellenőrzésekor vizsgálni kell a lajstromok vezetésének, az iratok

készítésének, őrzésének szabályosságát és az egyéb iratok (úgynevezett vegyes ügyek gyűjtője) meglétét, az iratok nyilvántartásának helyességét. Fontos figyelemmel kísérni, hogy a katonai ügyészségek értékeléseit hogyan hasznosítják, megőrzik-e az egyes ügyekhez nem kapcsolódó iratokat (szignalizáció, felszólalás, óvás, jelzés), nyilvántartják-e, azokkal kapcsolatban milyen intézkedéseket tettek. A feljelentések általában külső szervektől, a katonai komendáns szervektől, a rendészeti szolgálattól a rendőrhatóságtól a tanácstól érkeznek a katonai szervezetekhez. Ezek a feljelentések vonatkozhatnak mind a katonákra, mind a gépjárművekre. Célszerű, ha a feljelentések intézésével kapcsolatos ellenőrzés kiterjed a nyilvántartásokra, az ügyek kivizsgálására és intézésére, és nem utolsó sorban a fegyelemsértők felelősségrevonásának mértékére, módjára. [Részletes szabályai a 36/1979. (HK 19.) MN HÁVP és a 62/1980. (HK 16/1981.) MN HÁVP számú intézkedésekben találhatók.] Kellő figyelmet szükséges fordítani arra, hogy az ügyviteli szerv az iratokat érkezteti-e, a szervezet parancsnoka láttamozza-e és a konkrét tennivalókat megszabja-e azokkal kapcsolatban. Elengedhetetlen, hogy a feljelentett katonák alegységparancsnokai lássák a feljelentéseket (Ellenőrző lapokat) és azok alapján a fegyelemsértőkkel szemben fegyelmileg intézkedjenek. Nem érdektelen azt is megvizsgálni, hogy a feljelentettek alegység-kihallgatáson jelentést tesznek-e az alegységparancsnokoknak. (A Szolgálati Szabályzat 65. pontja ugyanis erre intézkedik.) Hasznosak a parancsnokok számára a hadműveleti ügyeletes tisztek által naponta készítendő reggeli jelentések, mivel ezekből fontos információk nyerhetők az alegységek, a szolgálatot ellátók, de az egyes katonák magatartására vonatkozóan is. Célszerű, ha az ellenőrzők erről sem feledkeznek meg a vizsgálat során. A fegyelmi jogkör gyakorlásának helyzetére, irányítására, az ezzel kapcsolatos elöljárói munka színvonalára fontos információk nyerhetők az ellenőrzött szervezeteknél készített elemző—értékelő iratokból. Kiképzési időszakonként fegyelmi statisztikát készítenek, amelyben sokoldalúan feldolgozzák a dicséretek és fenyítések adatait. Hasonlóan értékesek a fegyelmi értekezletek anyagai is, melyek részletes elemzést kell hogy adjanak a szervezetnél folyó fegyelmi joggyakorlat törvényességéről és szakszerűségéről. Ha a fegyelmi joggyakorlat tartalma helyesen értelmezett és alkalmazott, akkor a fegyelmi értekezletek anyagaiból választ kapunk arra is, hogy a különböző szolgálati elöljárók hogyan irányítják ezt a munkát, ellenőrzik-e, milyen tapasztalatokat szereztek és azokat hogyan hasznosítják. Az ellenőrzés során nem mulasztható el a fegyelmi joggyakorlat alapját képező jogszabályok és más rendelkezések áttekintése. A jogszabályok (rendelkezések) mellett jelentős számban vannak nyomtatványok, nyil9

,129

vántartások. Ezek is fontos kellékei é tevékenységnek, ezért meglétük elengedhetetlen. Természetesen alapvetően fontos az, hogy a jogszabályok (rendelkezések) a jogkört gyakorlók számára megfelelő számban rendelkezésre álljanak. Ez azonban csak egyik feltétele e munka szakszerűségének, mivel hasznossá csak úgy válhatnak, ha azokat a jogkört gyakorlók ismerik és megfelelő rutinnal alkalmazni is képesek a gyakorlati munka során. Ezért fontos a vizsgálat során annak felmérése, hogy a jogkört gyakorlók kellően ismerik-e a rendelkezések előírásait, helyesen értelmezik-e és főleg szakszerűen alkalmazzák-e azokat a fegyelmi jogkör gyakorlása során. Ennek tényére a személyes megkérdezés mellett világos választ adnak az ellenőrzés során a gyakorlati munkáról nyert tapasztalatok és megállapítások is. Az okmányok ellenőrzésén túl az eljárási szabályok alkalmazásának helyzetére választ kaphatunk különböző személyek meghallgatása (kikérdezése) útján is. Az ellenőrzésnek ez a módszere nagyon hatékony lehet, ha a megkérdezett személyek tényszerűen, az igazságnak megfelelően nyilatkoznak. Elengedhetetlen követelmény, hogy az ellenőrzés a valóságot tárja fel, annak eredményéről és a hiányosságok kijavításának módjáról a katonai szervezet parancsnokát — szóban vagy írásban — tájékoztatni kell. A felületes ellenőrzés nem a valóságnak megfelelően tárja fel a tényeket, igazi célját nem éri' el, ellenkezőleg, azt az illúziót kelti a parancsnokban, 1 hogy ezen a területen minden rendben van. Az egyik katonai szervezetnél az ellenőrzés során azt tapasztaltuk, hogy az egység nem rendelkezik szabálysértési ügyek lajstromával, á szabálysértési iratokat pedig különböző: helyekről kerestük elő. Kérdésünkre a parancsnok azt jelentette, hogy ő' nem szabálysértési hatóság, nem bírálhat el szabálysértést. Ugyanitt harmadik éve nem vezették a bűnügyek lajstromát sem, a bűnügyek iratait nyilvántartás nélkül, ömlesztett állapotban, egy irattartóban találtuk meg, köztük az illetékes által tartott ellenőrzés megállapításairól készült átiratot is. Ez viszont azt tartalmazza, hogy: „. . . a bűnügyi és szabálysértési iratok1 kezelése, a fegyelmi, szabálysértési és a büntetőeljárások törvényességi felügyeleti vizsgálata során törvénysértő gyakorlatot, mulasztást nem tapasztaltam". Egy másik katonai szervezetnél azt észleltük, hogy a katonai rendészeti szervek feljelentéseire — bár abban esetenként súlyos szabálysértés1 megállapítására alkalmas tényállást írnak le — nem intézkednek, a parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásában egy sor törvénysértést tapasztaltunk, a bűnügyek és a szabálysértési ügyek lajstroma (1972. óta) vonalazott füzet, a bűnügyi és szabálysértési iratok rendezetlenek. Ezek ellenére1 a három hónappal előbb illetékesek által tartott törvényességi felügyelet megállapítása, hogy ..... „törvényességi felügyelet keretében meg-

vizsgáltuk a parancsnoki büntető eljárások és a parancsnok fegyelmi joggyakorlatának törvényességét. A vizsgálat törvénysértést nem tárt fel". Még egy példát említek. A katonai szervezetnél az ellenőrzés során azt tapasztaltuk, hogy a bűnügyek lajstromába az előző évben elkövetett tíz bűnügy — köztük több bírói ítélettel lezárt —, a szabálysértések közül öt szabálysértés nincs bevezetve, az iratok rendezetlenek, több hiányosság található a parancsnoki fegyelmi jogkör gyakorlásában. Ugyanakkor a rövid idővel az ellenőrzés végrehajtása előtt végzett vizsgálatról készített összefoglaló jelentés megállapítja, h o g y . . . „az általános törvényességi helyzet vonatkozásában törvénysértést nem tapasztaltunk, a vizsgált területeken a szabályzatok, illetve az utasítások rendelkezéseit betartották. Nyilvánvaló, hogy ilyen értékelések birtokában a parancsnokok nyugodtan néztek a minisztériumi ellenőrzés elé és megdöbbenten vették tudomásul az általunk feltárt törvénysértéseket, hiányosságokat. Ez egyben felhívja a figyelmet arra, hogy az igényeket az ellenőrök — bárhova tartozzanak is —a szabályzat követelményeihez igazítsák, az ellenőrzésekre nagyon jól készüljenek fel, szenteljenek megfelelő tartalomban időt az ellenőrzés végrehajtására. Az elmondottakon túl még számtalan olyan apró fogása, módszere van a fegyelmi joggyakorlatot ellenőrző munkának, melyre e helyütt nem tértem ki. Elsajátításuk és alkalmazásuk — az ellenőrző jó felkészültsége, rutinossága esetén — lehetséges, feltéve, ha az ellenőrzést végzők a munkában szerzett tapasztalatokat és fogásokat saját tevékenységükben is megpróbálják fejleszteni és gazdagítani.

13Í

Á SÓRKÁTÖNAÍ S Z O L G Á L A T U K A T TÖLTŐ „ÖREG" ÉS „FIATAL" KATONÁK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK MEGBONTÁSÁT ELŐIDÉZŐ OKOK TERMÉSZETÉRŐL* I r t a : RSDr. Miroslav Ryska ezredes

A sorkatonai szolgálatukat töltő „öreg" és „fiatal katonák" közötti kapcsolatok megbontásának problémakörével foglalkozó eddigi viták és értekezések a gyakorlati megoldást korlátozó két hiányosságban szenvednek. Először is abban, hogy ezek az értekezések túlnyomóan arra a kérdésre összpontosítanak, miként lehetne megakadályozni a katonák közötti nemkívánatos konfliktusokat, de kevésbé kapnak hangsúlyt a pozitív megoldások. Hiányzik annak a konkrét kérdésnek a feltevése, milyen kapcsolatok, ezek milyen fajtája kerül megbontásra? Másodszor pedig abban a hiányosságban, hogy egyelőre elégtelen a szóban levő jelenségek feltételei és okai közötti különbségtétel. E cikk szerzője e problémakörrel kapcsolatban már többször is kifejtette álláspontját. (Lásd például Ryska M.: A sorkatonai szolgálatukat töltő „öreg" és „fiatal katonák" közötti kapcsolatok megbontásának előrelátása és megelőzése. HPS. CSLA 1983.) A korábbi álláspontok ma már pontosításra és kiegészítésre szorulnak és kellő kritikát kell gyakorolni a szóbanforgó jelenségek okaival kapcsolatos elemzések és egyes szerzők által feldolgozott közösségi kapcsolatok természetének elméleti-módszertani megközelítése felett. Melyek azok a viszonyok, melyek megbontására a katonák közötti nemkívánatos konfliktusok következményeként sor kerül? Leggyakrabban úgy ítélik meg, hogy az említett kapcsolatok szocialista jellege szenved sérelmet. Az ilyen meghatározás azonban túl általános, azt vonja maga után, hogy általánossá válik e kapcsolatok megbontását előidéző okok meghatározása, következésképpen nem lesz elég konkrét és hatékony a megelőző tevékenység sem. Az irodalom szerint szocialistáknak tekintendők a materiális és az ideológiai (felépítményi) kapcsolatok és ezek egyes fajtái és formái. (Vesd össze Pletnikov J. K.: Teorija obscestvennych otnosenij: suscnost i aktualnyje problemy. Sociologiceskije issledovanija. No 2, 1978. 27. oldal.) * Megjelent a „Vojenská prokuratura" 1985. évfolyamónak 3. számóban. — Fordította: Dr. Ivicsics Gyula.

Ha azt a helyet kívánjuk meghatározni, ahol sor kerül a katonák közötti kapcsolatok megbontására, elsősorban a kis katonai csoportok és alapkollektívák tevékenységének és életének területére kell figyelemmel lennünk. Megítélésünk szerint nem tekinthető adekvátnak az az állítás, mely szerint az együttműködés és az egymás kölcsönös segítése szenved sérelmet, mivel e meghatározás a kapcsolatok szocialista viszonyok közötti kollektivitásának vagy kollektivizmusának problémakörét csupán annak egyik elemére csökkenti. Ugyanígy nem elég pontos annak leszögezése sem, hogy a katonák közötti közösségi kapcsolatok kerülnek megbontásra, mivel ezek az „öreg katonák" egy részének távozásával és az újoncok bevonulásával az „öregek" és az „újoncok" közös tevékenységének folyamatában csupán fokozatosan alakulnak ki. Ezek kiindulási bázisát a közösségi életnek az a szintje és mérete képezi, amely a második évfolyam tartalékba vonulása után az egységekben megmaradt. A parancsnokok részéről kifejtett megelőző tevékenység konkrét és hatékonyabb irányának, a katonák közötti közösségi kapcsolatok formálása és érvényesítése programjának kitűzése szempontjából a — módszertani kiinduló pont a kollektivizmus, mint a katonák szociális tevékenységeinek (katonaiaknak, szociálpolitikaiaknak, érdeklődési tevékenységeiknek) és az azoknak megfelelő közösségi kapcsolatoknak egymásra épülő rendszerkoncepciója. A kollektivizmus alapvető összetevőinek tekintendők: az elvtársak önkéntes segítése és a velük való törődés; a felelősségtudat és az öntudatos fegyelem; az önmagával és az egység többi tagjával szembeni igényesség; a kezdeményezés és a hiányosságok kritikája. (Vesd össze: Ratnikov V. P. Kollektív kak sociálnaja obscnost. Moskva 1976. 11—116. oldalak.) A kollektivizmusnak mint a katonai közösségek objektív alapjának fejlődése igen dinamikus és ellentmondásokkal teli folyamat, amely a kollektivizmus említett nyolc eleme szempontjából egyenlőtlenül megy végbe. A kollektivizmust a parancsnoknak, a katonai közösség vezetőjének a tevékenységek folyamatában és a közösségi kapcsolatokban irányítói közbeavatkozásokkal céltudatosan kell érvényesítenie, figyelemmel a kollektíva fejlődésének egyes szakaszaira és a tényleges szolgálatukat töltő katonák beilleszkedésével kapcsolatos folyamat alakulásának sajátosságaira. (Részletesebben lásd: Ryska M.: A tényleges szolgálatukat töltő katonák szocializációjának sajátosságairól. HAV. 2. szám). A kollektíva fejlődésének első szakaszában az „öreg" és a „fiatal katonák" közötti közösségi kapcsolatok formálódása során a következő összetevők kerülnek előtérbe: a „fiatal katonáknak" az „öreg katonák" által való önkéntes segítése; az újoncok szükségleteivel a feletteseik és az „öreg katonák" részéről való törődés, másrészt az újoncok kezdeményezőkészsége és aktivitása a beilleszkedés és szocializáció folyamatában. A kollektivizmus ezen elemeinek, mint olyan értékeknek és együttélési szabályoknak a közös tevékenység során és az

„öreg" és „fiatal katonák" kölcsönös kapcsolataiban való céltudatos érvényesítése — melyek a két csoport közötti kapcsolatokat és kölcsönös magatartást szabályozzák — képezik azt a kulcsot, amely megnyitja az utat a kollektivizmus további összetevői fokozatos és komplex érvényesítéséhez az egységek katonai kollektívákká való fejlesztésének második és harmadik szakaszában. A közös tevékenység első hónapjai képezik a kritikus időszakát a nemkívánatos konfliktusok és a fejlődést zavaró források korlátozásának és a kollektivizmus egyes összetevői rögzítésének a közösségi élet egész struktúrájában: a katonai, a közösségi kapcsolatok szférájában, valamint a kulturális érdeklődés és a sportolási aktivitás kiváltásának szférájában is. A kollektivizmus érvényesítése mint az ösztönös és az öntudatos közötti ellentét megoldása, az egységek szocialista katonai kollektívákká való átalakulásának irányított folyamatában megy végbe. E folyamat irányításának lényeges részét képezi a katonák közötti kapcsolatok megbontását előidéző okok korlátozása. A közösségi kapcsolatok megbontását előidéző okokat a következőkre tagoljuk: egyszerűek és komplexek; külső és belsők; belépők és közvetlenek; fő és mellékesek. Figyelmünk súlypontját az okok második és főleg a harmadik és negyedik csoportjára fordítjuk. (A katonák közötti közösségi kapcsolatok megbontását előidéző okok természetének tisztázásához az etiológia módszertani megközelítését használjuk, amely oknak tekinti elsősorban az egyének vagy bizonyos társadalmi csoportok tevékenységét. Részletesebben lásd: Khol J.: Bevezetés az etiológiába. Károly Tudományegyetem, Prága 1984. 122—131. oldalak).

Az egyszerű és komplex, a külső és belső okok Az emberek társadalmi életével Összefüggő ügyek és jelenségek rendszerint több ok hatásának eredményeként jönnek létre. Általánosságban ez a mi esetünkben is érvényes. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a tényleges katonai szolgálatukat töltő „öreg" és „fiatal katonák" közötti kapcsolatok megbontásának oka nem egyszerű, hanem az okok komplex jellegűek. Ismeret-elméleti szempontból a „komplex okok" fogalmánál adekvátabb a „rendszer-okok" fogalma. A katonák közötti kapcsolatok megbontása tehát az okok bizonyos rendszerének folyamánya. E rendszer közelebbi meghatározása felveti a rendszer határainak kérdését, vagyis hogy ennek az oksági rendszernek az egyes összetevői, elemei mennyiben találhatók a hadseregen kívül és mennyiben a hadseregen belül. Ezzel már fel is tettük a kérdést, hogy a katonák közötti közösségi kapcsolatok megbontását előidéző okok vajon és mennyiben tekinthetők külső és belső okoknak,

Külső okok alatt a hadseregen kívül levő okokat érjük; belső okok alatt azokat, amelyek a hadseregen mint intézményen belül találhatók. Más alkalommal említést tettünk arról, hogy a külső, a Csehszlovák Néphadseregen kívül eső okok közé tartozik a bevonulók összetételének ellentmondásos jellege is. (Tyska M.: A tényleges szolgálatukat töltő öreg és fiatal katonák közötti kapcsolatok megbontásának előrelátása és megelőzése. A jogpropaganda segítése, HPS CSLA 1983., 20—22. old.) Jegyezzük meg, hogy ezeket az alábbi tények jellemzik: a) Az elégtelenül szocializált egyedek (büntetett és erkölcsileg fertőzött fiatalok) csoportja. Noha az utóbbi években a büntetett fiatalok csoportjának nagysága lényegileg nem változott, az ifjúsági bűnözés fejlődési irányainak tanulmányozása során az látszik valószínűnek, hogy a bíróság által a tényleges katonai szolgálat megkezdése előtt megbüntetett fiatalok bizonyos csoportjai továbbra is azon külső okok egyikét fogják képezni, amelyek az „öreg" és „fiatal katonák" közötti közösségi kapcsolatok alakításának folyamatát befolyásolni fogják. Ezen ok hatásának intenzitása a nevelők, elsősorban az egységek parancsnokai tevékenységének hatékonyságától függ. b) A bevonultak bizonyos részének a mértéktelen alkoholfogyasztásra való hajlama kriminogén tényezőként jelentkezik és a katonák közötti kapcsolatok megbontásának további külső okát képezi. A prágai Egészségre Nevelő Intézet által az iskolaköteles gyermekek között a szeszesitalokkal, dohányzással és a függőség egyéb anyagaival kapcsolatban végzett kutatás tapasztalatai érdekes és tanulságos tájékoztatással szolgálnak, melyek óva intenek az optimista prognózisoktól. A kutatás során szerzett ismeretekből következik, hogy ennek az oknak a katonák közötti szocialista együttélés szabályai megbontásához vezető fokozott hatását valószínűleg várni lehet azt követően, amikor ez a külső ok, éppen úgy mint az előbbi, belső okká válik. Ezen oknak, a katonák közösségi kapcsolatai alakulására gyakorolt hatásának korlátozása megköveteli az alkoholellenes nevelés fejlesztésének megfelelő koncepció szerinti irányítását, már a sorkötelesek honvédelmi szövetségi kiképző központjaiban és az alakulatoknál. c) További tényező a ma ifjúságának értékrendjében bekövetkezett változások. Két mementum érdemel itt figyelmet. Egyrészt a viselkedés agresszív formáinak tendenciái. Ennek a viselkedésnek az okai és mechanizmusai egyelőre nincsenek megnyugtatóan megmagyarázva. Az ifjúság katonáskodás előtti agresszív viselkedésének egész megnyilvánulási skálája, az általuk elismert értékrendben az erőszak értékének növekedését tanúsítja. Másfelől figyelmet érdemel az anyagi értékek felé való fordulás fokozódó tendenciája. Az anyagi értékek a tényleges katonai szolgálat folyamán is az egyik dominánsát képezik a katonai ténykedést befolyásoló motiváció-strukturának. Továbbá az olyan ténykedések is, amelyek célja bizonyos anyagi értékeknek nem megfelelő vagy egyenesen törvényellenes

módon való megszerzése. A ma katonaifjúságánál a katonai szolgálat materiális és morális ösztönzőinek vonatkozásában történt változások megértése nélkül nem lehet megmagyarázni az egységeknél bekövetkező egyes csoportalkotó folyamatokat, például a csoportra vonatkozó olyan normák kialakulását és továbbadását, melyek a hiányt képező, főleg materiális értékeknek az „öreg katonák" csoportjai javára való egyenlőtlen elosztását szabályozzák. d) A sorkötelesek beilleszkedésének időszakában bekövetkezett abban jelentkező változások, hogy csökkent a sorköteleseknek a Honvédelmi Szövetség keretein belül folyó honvédelmi előkészítésben való részvétele. E tendencia folytán csökken a sorkötelesek tényleges katonai szolgálatra való felkészülésének terjedelme és színvonala. Ez azután azt vonja maga után, hogy a hadseregbe való bevonulást követően fokozódó gondot jelent a sorkötelesek adaptálása és szocializálása. Ennek kísérő jelensége az „öreg" és „fiatal katonák" kölcsönös kapcsolataiban jelentkező feszültségek és konfliktusok emelkedése. (Részletesebben lásd Ryska M. Struhlovsky V.: A sorkötelesek katonapolitikai tudata. UV. Svazarm, 1985. (nyomtatás alatt.) Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy már a külső okok is komplex természetűek és a katonai szolgálat tartama alatt belső okká válnak, melyek adekvát választ követelnek, elsősorban az egységek szocialista kollektívákká való fejlesztésének hatékony irányítása tekintetében.

Belépő és közvetlen okok Belépőek alatt azokat az okokat értjük, melyek a kauzális láncolat kezdetét, az oksági rendszer első, határelemét képezik. A mi esetünkben a belépő ok az „öreg katona" hagyomány. Ezt a hagyományt a mentálisan éretlen, gyakrabban morálisan fertőzött katonák saját örökségként veszik át elődeiktől. A közösségi kapcsolatok egységeknél való megbontásának tulajdonképpeni közvetlen okát, az e hagyományokat hordozó öreg katonai struktúrák ténykedése képezi. E regresszív csoportok tevékenysége megköveteli az „öreg katona" hagyománynak, mint a kauzális láncolat kezdő, belépő elemének megszakítását. Ennek a problémának a megoldása egyikét képezi az egységek nevelőit terhelő legbonyolultabb és ezért legnehezebb feladatnak. A feladatnak a marxista szociológia szempontjából való tisztázása három kérdésre adandó választ követel meg: Miként kerül átadásra ez a hagyomány, vagyis tisztáznia kell a társadalmi transzmisszió szociális mechanizmusát; mi az ami átadásra kerül, vagyis mi képezi a szóban levő hagyománynak a tartalmát, végül milyen

szerepet játszik az átvevő és melyek az e folyamatot befolyásoló tényezők. (Vesd össze: Szacki J.: Tradycja. Pezglond problematiky, PWM. Warsava, 1971. 97—98. old.) Minthogy az „öreg katona" állapot a helyi hagyománynak képezi a sajátos formáját, előbb tisztázzuk, milyen helyhez kapcsolódik. Az ezzel öszszefüggő történésnek az alakulat, a század a helye, színtere. Ezen katonai szervezetek körét az „öreg katona" strukturák befolyása, „hatalmuk" gyakorlása határolja körül. A közvetlen befolyás határát rendszerint a század vagy ennek szintjén álló alegység képezi. Azonban az „öreg katona" csoportok befolyása a század határain is túlmegy. Mivel bizonyos foglalkozást ellátó, tényleges szolgálatukat töltő katonák csoportjainak kiképzése a tudományos-technikai fejlődés következtében nem csupán a századokban, hanem a zászlóaljakban (csapatokban) és egyre gyakrabban az egész ezred keretei között történik, a szóban levő struktúrák között, a zászlóaljak és az ezred bázisán, a foglalkozás vonalán is kialakul a nem formális kapcsolatok hálózata. A kapcsolatok e hálózatának további része a szolgálati érintkezés egyéb formáinak alapján alakul ki, példaként fel lehet hozni a század szolgálatvezető tiszthelyettesek beosztását, akiknek kapcsolatai az egész alakulatra kiterjednek. Az „öreg katona"-csoportok pozícióinak az egyik századnál való gyengülését, elvesztését, a szomszéd század hasonló struktúráinak tagjai nemtetszéssel, aggodalommal fogadják („nehogy ez itt is elterjedjen"), és az „öreg katonák" hitelének és presztízsének csökkenéseként, a „csőrösök" (fiatalabb katonák „sárga csőrűek") pozícióinak megerősödéseként értékelik. Egyidejűleg megelőző védelmi intézkedések megtételére, főleg a „csőröseinkkel szembeni rezsim megszilárdítására" és az eltitkolási rezsim ellenőrzésének erősítésére kerül sor. Nem ritkán a korábbi fiatal katonák soraiból kikerülő, morálisan és politikailag éretlen vagy fertőzött egyedek afféle természetes reakciójaként jelentkezik bizonyos idő múlva a nemkívánatos viszonyok teljes vagy módosított formában való megújítása. Bizonyos szerepet ebben a „csoport emlékezete" is játszik, amelyet ezen katonák személyes tapasztalataikra való visszaemlékezései és begyökeresedett mintái, a szomszéd századok példái elevenítenek fel. Ez okból az „öreg katona" hagyományok félbeszakítása az egyik századnál, csupán részleges és időleges eredménynek tekinthető, amely rendszerint annak a parancsnoknak a változásával ér véget, akinek érdeme volt az „öreg katonák" struktúráinak áttörése. Az utóbbi évek egyes adatai arra a tendenciára hívják fel a figyelmet, mely szerint változás következett be az „öreg katona" hagyománynak bizonyos típusú alakulatokhoz való kapcsolódásában. Fontos ezt tudni abból a szempontból, hogy a megelőzést az alakulat és kötelék szintjéről át kell helyezni. A változást tanúsítják azok az adatok, amelyek a bíróság elé került zaklatás („sikan") miatti ügyek számának csökkenéséről szólnak az

összfegyvernemi alakulatoknál. A tavaly lebonyolított szociológiai felmérés adatai, is azt bizonyítják, hogy a katonák közötti közösségi kapcsolatok megbontásának nem csupán ezen szélsőséges formája, hanem egyéb formák is mint például az előjogok, szolgálatok megkövetelése, stb.-nek előfordulása .1/4—1/3-ával nagyobb, a kislétszámú ellátó stb. alakulatoknál, mint az ezred típusú nagy egységeknél. Mivel magyarázható ez az eltolódás? Az említett tendencia több tényező összhatásának folyamánya. Ebben elsősorban az a tény játszik közre, hogy az alegység szintű kis alakulatoknál, kiegészítésüknél fogva a katonák egységen belüli összetétele színesebb; nem ritka az olyan eset, hogy az újoncok kifejezetten kisebbségben vannak, miközben a többséget képező „öreg katonák" között nagyobb valószínűséggel fordulnak elő olyan személyiségek, nem formális tekintélyek, akik magukból szervezik az „öreg katona" csoportokat, melyek kicsúsznak a század- és szakaszparancsnokok ellenőrzése alól. Másodsorban bizonyos jelentőséggel bírnak az alakulatok kiegészítésére vonatkozó intézkedések, melyek nyomán egyes alakulatoknál nagyobb a lehetőség az olyan katonák koncentrálódására, akik a kapcsolatok megbontását illetően megfelelő személyiségi adottságokkal rendelkeznek. Tekintettel a törvénnyel való összeütközéseikből merített tapasztalataikra, befolyásuk — ahogy ezt a parancsnokok előadták — inkább közvetve, mások „felbujtása" révén és nem közvetlenül érvényesül. Harmadsorban a nagy alakulatokat a felettesek rendszerint gyakrabban ellenőrzik mint a kisebb, önálló kikülönített és hasonló alegységeket. Most azonban térjünk^ vissza a fentebb feltett kérdésekhez. Az átvitel mechanizmusát, az „öreg katona" stílus szociális' transzmisszióját, a kommunikációs tevékenység képezi. Ennek a stílusnak az átvitele az „öreg" és „fiatal katonák" közötti tágabb kommunikációs érintkezés keretei között, főleg a szájhagyomány útján megy végbe. Bizonyos szerepet játszik ebben a tényleges szolgálatukat töltő katonák, rendszerint barátok vagy az olyan civil életbeli ismerősök közötti írásbeli érintkezés is, akik ebben az időben szintén tényleges katonai szolgálatukat töltik. Ügyszintén az azok közötti írásbeli érintkezés, akik már a hadseiregben vannak és azok között, akik a hadseregbe készülnek. Döntő szerepe azonban a helyben történő szóbeli kommunikációnak van. Nem érdekesség nélküli, hogy az újoncok már az állományba vétel során igen jól vannak informálva az egyes századok viszonyai felől, és nagy vonalakban egyenesen a helyőrség egyes alakulatainál és az egység egyes alegységeinél uralkodó viszonyokról. A rendszer szempontjából, az átadás tartalma, vagyis az ami átadásra kerül a következő fő összetevőkből áll: a) sajátos csoport ideológiából, melyben döntő szerepet különösen az „öreg katona" strukturák csoportérdekei játsszák (bizonyos kiváltságok, értékek eléréséhez fűződő érdekek);

b) bizonyos értékek szem előtt tartásából; c) a csoport sajátos normáiból (melyek rendkívül fontos és társadalmilag veszélyes strukturális részét a szankciók képezik); d) tevékenységi és magatartási mintákból; c) szertartásokból. Az elmondottakból kitűnik, hogy az „öreg katona" állapot a csoportos életnek bonyolult szociális jelensége. Tegyük hozzá, hogy az „öreg" katonacsoportok szociális normái csoport-tudatuknak képezik a részét, és mint ilyenek az „öreg katonák" csoportjainak öntudatába és az általuk képviselt közvéleménybe hatolnak, és közvetítésükkel az egység közvéleményébe is, miáltal negatívan befolyásolják, főleg a kollektív közvélemény értékelő,, normatív és motivációs funkcióját. Részletesebb tisztázást igényelne az ún. kapcsolati (referencia) csoportoknak a szocializációs folyamatban betöltött szerepe. Az „öreg katona" állapot e kis csoportoknak nem csupán sajátos ideológiáját és morális kódexét fejezi ki, hanem tevékenységük programjának funkcióját is hivatva van betölteni. Az „öreg katona" hagyományának tartalma egyes alakulatok és századok szerint különböző és változó. Megnyilvánulásainak tartalmi és formai változatai a tagság összetételének változásától, az egyes tagok érdekeinek és érték-aspirációinak dinamikájától és e csoportok vezetésének változásától függ. A tagság kisebb vagy nagyobb mérvű cserélődése az egység kiegészítésének módjától függ. Ahogy ezt a katonai igazságszolgáltatás szerveinek, valamint a kutatásnak a tapasztalatai és ismeretei mutatják, e csoportok taglétszáma leggyakrabban 3—5 fő, noha nem különleges kivétel a két tagú vagy az ötnél több tagú csoport sem. E szóban levő csoportok tevékenységi programjának magvát és fő céljait az érdekek (melyek objektív alapját a szükségletek alkotják), és a csoporttagok beállítottságának megfelelő értékek képezik. A leggyakoribb álszükségletek közé tartoznak a kiváltságok (a materiális és nem materiális jellegű) hiányértékek és a legkülönbözőbb szolgálatok elvárása. Az alakulatoknál és századoknál élő „öreg katona" helyi hagyomány tartalmának ismerete elengedhetetlen feltételét képezi a megelőzésnek, mivel ennek révén jutunk el hordozóihoz, elfogadóihoz, „örököseihez". A hagyománynak, a korábban fiatal katonák soraiból kikerülő elfogadóknak, „örökösöknek" való átadása, általuk való átvétele folyamatot képez, nem tekinthető egyszeri aktusnak. Elkezdődhet az „öreg katonává ütés" szertartásával. Vagy többé-kevésbé spontánul megy végbe az öreg katonák tartalékba vonulásával. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a hagyomány átadása és a „hatalomnak" az átvevő részéről való megszilárdítása szempontjából kritikus időszaknak rendszerint az egységek, kiegészítése utáni első 2—3 hónap tekintendő, főleg azonban az újoncoknak a századokhoz történő beosztását követő első hónap.

A hagyománynak az „öreg katona"-csoportok új tagjai által való átvétele egyben a hagyománytartalom kontinuitásával, esetleg változásával jár. A társadalom veszélyesség szempontjából a változások rendszerint kettős jelleggel bírnak. Az „öreg katona" strukturák tevékenységének társadalomveszélyessége csökkenhet vagy növekedhet az új tagok személyiségi jellemzőitől és a parancsnok részéről az egység szociális fejlődésének irányítása kapcsán kifejtett munka hatékonyságának színvonalától függően. Ezért fontos érdek fűződik azoknak a megismeréséhez, akik aspirálnak az „öreg katona"-hagyomány „örököseivé" válásra. Ezeknek a katonáknak az ismerete a hagyomány félbeszakításának kulcsfeltétele és előfeltétele annak, hogy a kollektivizmus pozitív hagyományai az egységben megerősödjenek. Az átvevők gyakran azok lesznek, akiknek az „öreg katonák" részéről bizonyos keserűségekben volt részük és most magától értetődőnek tartják az „öreg katona"-állapot, vagyis az örökölt privilégiumok fenntartása érdekében visszaadni az újoncoknak azt, amit maguk is átéltek. Az alacsonyabb beosztású parancsnokok megbízhatóan ismerik ezeket a katonákat és szükséges az olyan helyzet kialakítása, melyben elsősorban a katonáknak ezek a legközelebbi felettesei érezzék az azért való felelősségüket, hogy a rajukban, szakaszukban a pozitív közösségi hagyományok kerekedjenek felül. Az ehhez szükséges információk megszerzéséhez a legmegfelelőbb időpont az „öreg katonáknak" tartalékba vonulása. Ekkor hajlandók feloldani a „titkolódzás rezsimjét" és bizonyos információkat szolgáltatni.

F ő - és mellékes okok A fő- és mellékes okok meghatározása rendkívül fontos a gyakorlati megoldás és talán még ennél is fontosabb az előrejelzés szempontjából, hogy a megelőzés során mire kell a figyelmet fordítani. A meghatározásnak jogi szempontból is jelentősége van, amennyiben befolyásolni alkalmas a felelősség megítélését, a vétkesség mértékét és az okozott kár megállapítását. Fő okoknak a mi esetünkben azokat tartjuk, melyek a katonák közötti kapcsolatok megbontásában, a legnagyobb mérvű és intenzitású szerepet játszák. Mellékesek azok az okok, melyek szerepét és jelentőségét a fő okok elfedik. A fő és mellékes okok közelebbi meghatározása egyben a megoldás módszerének meghatározását is jelenti. Amennyiben szempontként a marxista dialektika magvát az ún. ellentétekkel kapcsolatos tant alkalmazzuk, így azon ellentét jellegének meghatározásáról van szó, amely determinálja a kollektivista kapcsolatok megbontásának fő és mellékes okait. (Vesd össze: Csufal J.: Az ok mint ellentmondás és mint módszer. Pravda, Bratislava, 1982. 158—161; 175—184. old.)

Á kapcsolatok megbomlásának fő oka abbói a spontán ellentétből származik, ami egyfelől az „öreg katona"-csoportok ellenőrizhetetlen hatása, másfelől a katonai kollektívák vezetőinek — az egységek parancsnokainak — az ezred és zászlóalj szintjéről végzett hatékonyságot nélkülöző tevékenysége között mutatkozik a közösségi élet fejlesztésének, irányításának azon folyamatában, melynek célja az egységek szocialista közösségekké való formálása. Foglalkozzunk közelebbről ezzel a problémakörrel. A közösségi kapcsolatoknak az egységen belül való formálásáért mint irányítók elsősorban a századparancsnokok, úgyszintén a szakasz- és rajparancsnokok felelősek. A szocialista együttélés szabályainak a katonák közötti érvényesítésében szerepet játszó fő tényezői közé kell számítani az alegységeknél és egységeknél a felügyeleti szervek ténykedését is. Nem csupán a felelősségnek és az igényességnek, hanem a felügyeleti szervek és sokszor a parancsnokok egyáltalán a hivatásos állomány tekintélyének kérdése is felkeresni a század körletét anélkül, hogy az ellenőrzés előre ismert, bejelentett lenne. A katonák közötti közösségi kapcsolatok alakításának és érvényesítésének folyamatában fontos szerepet töltenek be a felettes parancsnoki szervek, elsősorban az ezredek és zászlóaljak parancsnokai. Az állomány megismerésének, a kollektivizmus érvényesítésének és a negatív jelenségek megelőzésének folyamatát irányítani kell és az említett funkcionáriusok az alakulat katonai szervezetében betöltött beosztásuknál fogva erre teljes mértékben kompetensek. Téves és káros az olyan elgondolás és gyakorlat, amely a kollektivizmus érvényesítésének folyamatában az „öreg" és „fiatal katonák" közötti negatív jelenségek korlátozását és leküzdését kizárólag vagy túlnyomóan a politikai munkások, esetleg a párt- és ifjúsági szervezetek ügyének tekinti. Az osztatlan parancsnoki jogkörrel összhangban a szabályzatok és előírások a parancsnokot terhelő fontos kötelezettségek egyikeként írják elő az egységeknek szocialista közösséggé való formálását, a kollektivizmusnak a tettekben és az emberi kapcsolatokban megnyilvánuló céltudatos érvényesítését. A politikai munkásoknak e folyamat irányításában betöltött szerepe jogkörük abban jelentkező sajátosságaiból következik, hogy a parancsnokoknak mint nevelőknek elsősorban módszerbeli segítséget nyújtanak ezirányú felkészültségük növeléséhez, az egységek fejlődésének színvonalas irányításához, továbbá a párt- és ifjúsági szervezetek e folyamatban végzett irányításához. Ha a fő hibaforrások az egységek katonai kollektívákká való fejlesztésének irányítási szférájában találhatók, úgy a párt- és ifjúsági szerveze-r tek kevésbé hatásos tevékenysége, az „öreg" és „fiatal katonák" kölcsönös kapcsolatainak és közösségi szellemének formálása terén a „többi okok" közé tartozik. Egyes tapasztalatok azt mutatják, hogy például az ifjúsági szövetség szervezeteinek befolyása a katonák közötti közösségi kapcsola-

tok formálásában egyenes arányban áll a parancsnokoknak, a kollektíva vezetőjének az egységben kívánatos közösségi kapcsolatok formálására és érvényesítésére gyakorolt befolyásával. Ahol a parancsnokok a kollektivizmus egyes összetevőit a katonai, a szociálpolitikai és érdeklődési tevékenységekben és egységük katonáinak ezeknek megfelelő kapcsolataiban programszerűen, komplex módon, céltudatosan érvényesítik, ott a Szocialista Ifjúsági Szövetség szervezete természetes szövetségesük. Viszont ellenkezőleg, ahol a parancsnokok kevés érdeklődést mutatnak a Szocialista I f j ú sági Szövetség szervezetének tevékenysége iránt és nem fejtenek ki elég igyekezetet az ifjúsági szervezet által folytatott munka sokoldalú fejlesztését segítő kedvező feltételek kialakításában, ahol a Szocialista Ifjúsági Szövetség alapszervezetéhez mint a saját; vagyis a szolgálati feladataik „alátámasztójához" közelednek, ott a közösségi élet formálását csupán a katonai tevékenységek és kapcsolatok területére csökkentik és nem értékelik kellően a katonai, az érdekvédelmi és az érdeklődési tevékenységek, valamint a kollektívában fennálló egyéb közösségi kapcsolatok kölcsönös összefüggését. A közösségi kapcsolatok formálásában és megbontásuk folyamatának megakadályozásában semmivel sem pótolható szerepe van az aktív kulturális nevelő- és sport tevékenységnek. Nem nyer mindig kellő értékelést, hogy az eközben végzett tevékenységek és keletkezett közösségi kapcsolatok hozzájárulnak a kölcsönös korlátok és a katonáknak a bevonulásuk ideje szerinti elkülönülésével járó tendenciák leküzdéséhez. Aktív támogatást érdemelnek, főleg a kollektív labdajátékok, amikor például maguk az „öreg katonák" bíztatják a fiatalabbakat a labdarúgásban vagy kosarazásban való részvételre, arra hivatkozással, hogy — „kevesen vagyunk". A kulturális nevelő tevékenységnek a passzív formái mint például a televízió közös nézése, vagy a filmvetítésen való részvétel, ilyen pozitív töltéssel nem rendelkeznek. Feltételezhetjük, hogy a folyó kiképzési évben az öreg és fiatal katonák közötti közösségi kapcsolatok formálásában pozitív szerepet töltött be a Spartakiádra való közös felkészülés. A katonák kölcsönös kapcsolataiban előforduló negatív jelenségek visszaszorítása megköveteli az igényes és cselekvő megközelítését azoknak a kérdéseknek, amelyek a közösségi szellem formálása és érvényesítése terén mutatkoznak. A mai időkben kulcsfontosságúvá kezd válni a parancsnokok figyelmének felkeltése és pozitív ösztönzése az egységek közösségi élete fejlesztésének irányítása, illetőleg az alakulatok katonai kollektívákká történő tervszerű formálása tekintetében.