KATONAI JOG- ÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

KATONAI JOGÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

1971 II KATONAI BELSŐ

IGAZSÁGÜGYI

KIADVÁNYA

SZERVEK

II. É V F .

1. SZÁM

KATONAI IGAZSÁGÜGYI SZERVEK BELSŐ KIADVÁNYA

K A T O N A I JOGÉS IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

Szerkeszti: a Szerkesztő Bizottság — dr. Szalma László r. alez. (elnök), dr. Vámos Miklós ezds. (elnök h.), tagjai: Almásiné, dr. Törőcsik Anna alez., dr, Bácsi Imre hb. alez., dr. Korda György hb. alez., Németh Tibor alez., I

dr. Odler János hb. alez., dr. Pálfi Zoltán alez. (titkár), dr. Takács László r. alez.

Szerkesztőség: Budapest, V., Apáczai Csere János u. 10. Telefon: 185—668. Felelős kiadó: Dr. Pálfi Zoltán alezredes Készült: 450 példányban — VK — 11/2, a ZMKA nyomdájában A nyomdai munkáért felelős: Szapor László őrnagy. / ' •< ^

TARTALOMJEGYZÉK: jbr Dr. Mayer Béla r. alez.: A kriminálpszichológia helyzete és perspektívája a katonai igazságszolgáltatásban — — — — — —

5

Dr. Solymosi Zoltán r. őrgy.: A személyi társadalomveszélyesség kérdéseiről — — — — — — — — — — — —

15

l(K, Dr. Habony, János hb. szds.: A határőrizeti szolgálatban gyakrabban \ előforduló bűntettek elbírálása —: — — — — — —

25

;f

Dr. Váczi Iistván hb. őrgy.: Parancsra elkövetett bűntettek

—

—

33

^<>,„Dr. Pásztor. Imre hb. őrgy.: A tettesség és részesség megítélése a j külföldre szökés bűntetténél — — — — — — __ _

45

i^-'Dr, Kaposvári Bertalan hb. fhdgy.: Megjegyzések a zendülés törvéf nyei tényállásának értelmezéséhez — — — — — — —

53

Dr. Nagy Géza r. szds.: Nem hivatalos személyeik hivatali bűntettek^ hez kapcsolódó cselekményeinek jogi minősítése— — — —

59

Hrisztó Szimeonov ezds.: Az őrszolgálat, járőrszolgálat, belszolgájAA ^ lat és a határvédelmi szolgálat rendjét sértő bűncselekméí; nyek a Bolgár Népköztársaságban — — — — —1 —

65

\J Dr. Jacsó János hb. alez.: Hozzászólás dr. Habony János hb. szds. ] „A parancs büntetőjogi védelméről" című cikkéhez — — —

73

[ í i

Helyreigazítás

—

— — —

— —:

—

—

—

— — —

79.

COAEP2KAHHE rioflnOAKOBHHK MHAH^HH BEAA MAHEP: FIoAOHÎGHHe H nepCneKTHBbl KpHMHHaAnCHXOAOrHH B B O e H H O M npaBOCyflHH

5

Maüop mhahijhh 30ATAH UIOPiMOLIIH: O Bonpocax ahhhoh oôrnecTB6HHOH OnaCHOCTH

13

KanHTaH iocthijhh HHOIII XABOHb: Pa3peuieHHe npecTynAeHHÍi coBep-

•L

UieHHMX OTHOCHTeAbHO MaCTO B CAyîKÔe norpaHHIHOH OXpaHW . . . .

2.3

Mañop locTHHHH HLUTBAH BALJH: ripecTynAenHÁ coBepmeHHwe no npHKa3y

33

Maííop36pTHpCTBO iocthijhh HMPE riACTOP: OijeHKa coynacTHH b npecTyriAeHHH no p,t-. Ha 3arpaHHHy

43

GrapuiHH ACHTGHaHT iocthijhh BEPTAAAH KAFIOIUBAPH: 3aMeTKH k TOAKOBaHHtö KipHflHiecKoro cocTaBa 6yHTa . . . . . . . . . .

53

KanHTaH mhahhhh TE3A HA/Jb: iOpHAiinecKoe KoaiuitpHijHpoBaHHe COBeplliaeMblX HeflOAflîHOCTHHMH AHIjaMH, CBH3aHHbIX C flOAÍKHOCTHbXMH np6CTynACHHAMH

59

rioAKOBHHK XPHCTO CHMEOHOB: ripecTvnAeHHH napymaieiijHe nop«aoK KápayAbHOH BHyTpeHueñ h floaopuoñ CAyaifibi h CAyaîôbi norpaHHKHoñ oxpaHbi b EoArapcKoñ HapoflHofi PecnyÖAHKH . . . . . . . .

65

rioflnoAKOBHHK iocthijhh ÍIHOLLI HMO: 3aMenanHfl k CTaTbe KanHTaHa iocthijhh HHOIII XABOHb: »06 yroAOBHonpaBOBOH oxp.rne npHKa3a« . .

73

Ho npaBKa

79

. . . . .

A kriminálpszichológia helyzete és perspektívája a katonai igazságszolgáltatásban Irta: Dr. Mayer Béla r. alezredes A jog, amely emberi tevékenységet és kapcsolatot szabályoz, nem hagyhatja figyelmen kívül az ember lelki tevékenységével és annak külső megnyilvánulásaival foglalkozó pszichológia tudományát. A pszichológiai kategóriák figyelembevétele a büntetőjog és a büntetőeljárásjog szabályainak megalkotásánál törvényalkotói feladat. A törvényi deliktumoknak ugyanis tükröznie kell a lelki jelenségek összes lehetséges megnyilvánulásait, amelyek a törvényellenes cselekedetben jutnak, kifejezésre. Amikor a büntetőjog úgy definiálja a szándékos bűnösséget, hogy az a társadalomra' veszélyes következményekhez és az ezeket előidéző emberi magatartáshoz fűződő pszichikus viszony, akkor lényegében személyiséglélektani tartalommal operál, alkalmazza azt sajátos szükségleteihez, átülteti a maga nyelvére. Egyes büntetőjogi kategóriák megértése ugyanis nem lehetséges a pszichológiailag kidolgozott folyamat ismerete nélkül. Ha tehát pl.: szándékról beszélünk, jakkor ismernünk kell a problémamegoldó gondolkodás fázisát, az akaratelhatározás pszichikai folyamatát, amelyből az származik., Az erős felindulás büntetőjogi meghatározása csak. a pszichológiailag megindokolt inger-reakció, konkrétebben a sértett által keltett primitív reakció folyamatának megértése útján lehetséges. Hasonlóan a minősített esetek közé felvett motívumok sem nélkülözik a pszichikai elemeket, amelyek kimunkálása azonban csak részben történt meg. Amíg azonban a büntetőjogi elméletben a pszichológia elválaszthatatlanul, szükségszerűen jelen van, addig a jogalkalmazás e téren a spontaneitás állapotát tükrözi. A büntetőeljárási cselekmények végrehajtásánál az esetek többségében a megérzés a döntő, nem pedig a lelki jelensé.gek és az azok következményes megnyilvánulásai közötti összefüggések ismerete és tudatos alkalmazása. Ennek egyik oka, hogy a büntetőjogi gyakorlat nem tükröződik. sajátosságának és jelentőségének megfelelően a pszichológia tudományában, noha az utóbbihoz sokszor fordul a gyakorló jogász; többnyire akkor, ha az eljárás alá vont személy várható reakciójának ismerete alapvetően szükséges a büntető eljárási cselekmény sikeres megvalósításához. A jogalkalmazást érintő lélektani problémák a bűnözéssel foglalkozó tudományhoz, a kriminálpszichológiához vezetnek el bennünket. ,,A kriminálpszichológia . . . alkalmazott lélektani tudományág, amely az elkövető. a bűntett és a bűnözés elleni harc (bűnüldözés, büntetésvégrehajtás, megelőzés és utógondozás) pszichológiai problémáival foglalkozik." 1 Fel1 Popper Péter: A kriminális személyiségzavar kialakulása. Akadémiai Kiadó, 1970. 20 lap.

lelhetők benne tehát mindazok a lélektani kategóriák, amelyek a bűnözés egyéni és társadalmi okainak vizsgálatára (kriminológiai lélektan), a bűnfelderítés eszközeinek, módszereinek pszichológiai vetületére, általában a büntetőeljárási cselekmények pszichológiájára (kriminalisztikai lélektan) és az elítélt átnevelésére, „reszocializálására" (büntetésvégrehajtási lélektan) vonatkoznak. Ez azonban számunkra nem elég. Katonai viszonyok között ugyanis a kriminálpszichológia nemcsak konkretizálódik, hanem mindenekelőtt specializálódik. Amikor a törvényhozó olyan magatartásokat is tilalmaz, amelyek a polgári életviszonyok között nem járnak büntetőjogi következményekkel, akkor a katonai életviszonyokat, a maguk környezeti feltételeivel, mint sajátos pszichológiai hátteret veszi figyelembe. A katonai függelem, a szolgálat rendje, a katonai fegyelem stb. mindmegannyi •— a polgári élethez képest új — pszichikus viszony, amelyek törvényhozói és jogalkalmazói figyelembevétele elkerülhetetlen. Itt találkozik a kriminálpszichológia egy másik alkalmazott lélektani tudományággal, a katonai pszichológiával. Ez utóbbi „a pszichikum szabályozó tevékenységének, e tevékenység fejlődésének és formálásának törvényszerűségeit sajátos katonai tevékenység közepette vizsgálja, feltárva a konkrét és speciális tevékenység pszichikai hatását és tükröződésének törvényszerűségeit." 2 A katonai lélektan álapján álló kriminálpszichológia tehát a katona által elkövetett bűntett vizsgálatánál nemcsak és nem elsősorban az általános társadalmi hátteret, hanem a speciális katonai hátteret és környezetet kutatja; ennek hatását a deliktumokra és a katonai bűnözés hatását a speciális életviszonyokra. Ezért joggal nevezhetjük ezt a területet katonai kriminálpszichológiának. , Amikor az imént, megállapítottuk, hogy a jogalkotás figyelembe veszi a katonai életviszonyok sajátosságait, mint pszichológiai hátteret és motiváló tényezőt, nem 'állítottuk, hogy ezek az élethelyzetek kellően kidolgozottak. Még a büntető jogtudomány sem munkálta ki sajátosságainak megfelelően pl. a függelem lényegét, a szolgálati parancs nyomán létrejövő viszonyt és az egyéb olyan fogalmakat, amelyekkel a gyakorló jo,T. gásznak tisztában kell lennie. E kérdéseknek a pszichológia szempontjából történő kidolgozása pedig az előbbihez képest nem kevésbé fontos, miután itt határ-területről van szó a büntetőjog és a pszichológia között. E kidolgozás közelebb vinne bennünket most már nemcsak a személyiség, hanem a katonai személyiség megértéséhez, a tett :— személyiségben rejlő — rugóinak, indítékainak feltárásához. Bár ismeretes a. kriminálpszichológia többféle felosztása is, sőt vitatott maga az elnevezés is, a következőkben az imént említett — véleményünk szerint legcélszerűbb — elnevezés és csoportosítás szerint tárgyaljuk a kriminálpszichológiának katonai igazságszolgáltatásban elfoglalt helyét, különös tekintettel a jövő távlataira és lehetőségeire. Mondanivalónkat ama kérdés köré csoportosítjuk, hogy a kriminálT pszichológia elért eredményei hasznosíthatók-e bűnüldöző munkánkban, jobbá, tartalmasabbá, végső soron eredményesebbé válhat-e tevékenységünk? Vizsgálódásaink köréből — a terjedelem korlátai szabta lehetőségeink és a fontossági sorrend figyelembevételével — most kirekesztjük a reszocializálás katonai pszichológiai problémáinak tárgyalását. 2

Miksik: Katonai Pszichológia. Zrínyi Kiadó. 1968. 54. oldal.

A bűnüldöző munkánkban csupán néhány évtizede k a p o t t nagyobb jelentőséget a tettes személyisége megismeresenek ^ ^ ^ ¿ ^ ¡ ^ esetekben a büntetés individualizálását szolgálja, tipizáló ertekelesuk p e d T g a krfminológiai kutatómunkához hivatott segítséget adni. Azota az elkövető személyiségével Összefüggő bűnösségi korulmenyek vizsgalata fontos helyet foggal §el a büntető eljárásban. A tett és a laszthatatlan kapcsolatának eme késői felismerese - velemenyem sze S - a büntetőjog tudományának fejlődésében l e l i magyarazatat A X I K Sázad klasszikus büntetőjogi szemléletének indeterminista felfogasa uevanis nem engedhette meg* a bűntettben megnyilvánuló szemelyiseg S l a t a t miután az akarati és funkcióknak k 0 rlatian s.abadságot tulajdonított. Az egyéni motívumokat e g y a l t a l a n n e m v a g y csak kis mértékben vette figyelembe, míg vizsgalodasanak középpontjában maga a bűntett állt. Az ezzel s z e m b e n á l l ó pozit vista kozmológiai iskolák viszont monokauzálisan, kizárólag a személyiseg oldalaro magyarázták a bűntettet. Az antropológiai iskola, majd a n n a k későbbi kortam irányzata az elkövetőt alkatilag v a g y , értelmileg degeneral nak tekintette, T b ű S v é vllást, vagy akár csak egy szándékos bűntett d k o v ^ e s e t . az ún degenerációs stigmákra", vagy a klasszikus pszichiatiiái korlormaK fennállására (schizofrénia, epilepszia, oligofrénia) vezet e v s - A ciológiai irányzat pedig csak kizárólag környezeti artalmaknak tulajdon t o t t a a k r i S n á l i s cselekmények megvalósulását, figye men kivul hagyva azt hogy ^ környezeti hatások nem mechanikusan érvényesülnek hanem a z ember pszichikumán, jellemén é s ^ s é k ^ n Századunk eleién azután szükségképpen eloterbe került az erteimi leg ép bű^elkövető problémáj a, aki az előbbi irányzatok kritermma s z ^ n egészséges, belátja magatartásának veszelyesseget es képes ff arra h¿gy akaratának megfelelően viselkedjék, mégis büntettet követ el Feltételezték, hogy a meglevő kóros zavar vaev torzulás megfelelő talajon és korulmenyek kozott krimmali tásba toSollik lgen, d e l n i i s az a az ép, normális személyiségtől, egyáltalan ^ r o s n a k tekmtendc ^ ' a z eredete? A z nyilvánvalóvá vált, hogy a z e p s z e : s z ^ v é torzult személyiség társadalmilag negatív jegyeket mutat f el ^ e s e l ^ e sének jellemzője a társadalommal szembeni konfliktus. Eredetere nezve azonban megoszlottak a vélemények: egvrészt t á r s a d a m i ^ k o r n g e t r j neveltetésre, másrészt öröklött vagy szerzett organikus zették vissza A szaktudomány álláspont a szerint a személyiségzavarok kialakulásától mindkettő szerepet játszhat, külön vagy egyidejűleg is az S t é g r e nem törekvő történeti visszapillants i s e l é g séges ahhoz, hogy észrevegyük a kriminálpszichologia - koze^bbro a kriminológiai lélektan - egyik legégetőbb problémáját a k n m i i g h s személyiségzavarok keletkezésének é s rögzulésenek kérdését Azt a t e d é T hogy milyen körülmények és mechanizmusok hatására követ e egy értelmileg ember normákat bűntettet. személyiségébe Miért t u d jbeepiteni, a az altalaerkölcsi er ei S l e ^ ^ f o gKészséges o t t büntetőjogi c s e l e k v é s i

t á r s a d a l o m r a

n

e

m

ereenzon: A bűnözés tanulmányozásáról és megelőzéséről. Jogtud. Közlöny. 1961. 1—2. szám.

•

'

meggyőződésként elfogadni, annak szerves részévé tenni, pszichológiai nyelven szólva interiorizálni? Tulajdonképpen tehát az az ellentét vár megoldásra, amely egy pszichiátriailag normális személy és annak társadalmilag abnormis cselekedete között áll fenn. A legújabb kriminálpszichológiai kutatások azt az álláspontot képviselik, hogy a normálistól eltérő antiszociális viselkedés alapját képező személyiségzavar nem azonosítható a kórossal. Közöttük a deviáns (normálistól eltérő) viselkedésformák széles skálája húzódhat meg és közéjük tartozik a bűntettek többsége is. A kriminális személyiségzavar oka pedig többnyire nem az értelmi fogyatékosság, hanem az érzelmi élet zavara, amely a károsodott családi, társadalmi élet talaján jön létre. Az amorális viselkedésformák mögött tehát mindig ott találhatjuk az értelem intakt (ép) volta mellett az érzelem károsodását. Miért mondtuk el mindezt a személyiségzavarokról? Azért, mert az elkövető személyiségének felderítése a bizonyítástan egyik központi kérdése. Személyiség fogalmán e szempontból az egyén társadalmi minőségét meghatározó tulajdonságok meghatározott rendszerét értjük, amelyek tartalmukban az embernek önmagához, a tárgyi világhoz és közösségi kapcsolataihoz való viszonyát tükrözik." 4 Ennek alapos ismerete nélkül csak sötétben tapogatódzunk a bűntett egyéni és társadalmi okai tekintetében. Képtelenek vagyunk a kettő egymásrahatását, mint eredményt felfogni és hasznosítani a társadalmi és egyéni prevenció módszereinek meghatározásánál. A személyiség megismeréséhez pedig — bár a személyiség fogalma társadalmi és nem pszichológiai kategória — a személyiséglélektan visz el bennünket. A bizonyítástanban ugyanis mindazok a bizonyítandó tények és körülmények, amelyek a tettes személyiségével függnek össze és így általában az alanyi oldalhoz tartoznak, lélektani aspektusból közelíthetők csali meg. Amíg a bizonyítandó objektív tényekre az egymás mellettiség a jellemző, tehát külön-külön is bizonyíthatók, addig „ . . . a személyiség lelki aspektusa nem a többi aspektus mellett helyezkedik el; a pszichikus jelenségek szervesen beleszövődnek a személyiség egész életébe, mivel minden pszichikus jelenségnek és folyamatnak az életben betöltött alapvető funkciója a tevékenység regulációja. A pszichikus folyamatok, amelyeket a külső behatások határoznak meg, megszabják a viselkedést, közvetítik a szubjektum viselkedésének függését az objektív feltételektől." 5 Erről itt elég talán ennyi is. Figyelmünket a kriminológiai lélektan tárgyalásánál inkább azokra a speciális követelményekre fordítsuk, amelyek a katonai életviszonyok sajátosságain belüli bűnelkövetés okait világítják meg. Ha elismerjük azt, hogy egy bűntett vizsgálatánál végig kell kísérni a személyiség bűntettessé válásának determinációs folyamatát, és fel kell deríteni azokat az okokat, amelyek hatására az egyén a társadalmi normákkal ellentétesen viselkedett, még inkább szükséges ez olyan bűntetteknél, melyeknek elkövetője egy többé-kevésbé zárt, homogén csoport tagja. Természetesen a katonák nincsenek a társadalomtól hermetikusan elzárva. .A cselekményüket befolyásoló erkölcsi normáik is a társadalom szülöttei, s azok a tagok fluktuációja (leszerelés, bevonulás) következményeként is folyamatosan változnak, fejlődnek. A prevenciót is célzó neve4 5

Szabó András: Bűntett és személyiség. Állam és Jogtud. 1966. 4. sz. Rubinstein Sz. L.: Lét és tudat. Bp., 1962,

lésnek viszont mindig egy lépéssel előbbre kell járnia. Ez adhat csak lehetőséget az erkölcsi és jogi normák belső meggyőződéssé tételére, arra, hogy a katona ne csak a szankciótól való félelmében tartózkodjon a társadalmi normákkal való szembehelyezkedéstől, hanem azért is, mert e normák a nevelés következményeként szervesen beépültek személyiségébe, azok mintegy belső normává is váltak, amelyek a büntetőjogi szankciótól függetlenül érvényesülnek és tilalmazzák a társadalom által helytelenített cselekmények elkövetését. Így kialakul a személyiség erkölcsi tudata. A személyiség oldaláról nézve a bűntett nem más, mint a társadalommal szembeni konfliktus megoldásának egyik lehetséges módja. E megoldásban tehát a személyiség tükröződik a maga individuális törekvéseivel, amelyek szembekerülnek a társadalom erkölcsi-jogi normáival. Há figyelmünket most a konfliktus keletkezésének determinánsaira fordítjuk, azt kell látnunk, hogy részben a katonai környezet, mint új életforma, részben pedig a katonává lett egyén korábbi erkölcsi és érzelmi károsodása az a két fő motiváló tényező, amelyek a szándékos bűnözés magvát alkotják. Ezért a katonai közösségen belüli bűnözés e két eredője határozza meg, okkutató és ennek eredménye alapján' megelőző munkánkat. Véleményünk szerint a jövőben aligha tarthatók fenn.a megelőzésnek azok a régi formái, amelyeknek alapját az eddigi eléggé felszínes okfelderítés adta. A hanyagság, a fáradtság okként való feltüntetése egy őrszolgálatban elalvó katona bűntetténél, vagy a haragé, a bosszúállásé egy elöljáróval szemben elkövetett bűntettnél a jelenségnek rendszerint csak a felszínét mutatják. Ezekre az „okok-"ra ugyanis nyomban fel lehet tenni azt a kérdést, hogy az elkövető miért nem tudott uralkodni álmosságán, indulatain? Miért volt fizikai, idegi, érzelmi tűrőképessége ennyire csekély stb. Mindeme kérdésekre adott válaszok az elbírálás tartalmát határozhatják meg,- a büntetés individualizálását szolgálhatják, tehát nem lényegtelenek a bűnelkövetőre nézve. De rendkívül fontos a hasonló bűntettek okainak tipizáló értékelése szempontjából is, amelyre azután átfogó intézkedéseket lehet alapozni a katonai kiképzés, nevelés, az emberekkel való bánásmód stb. területein. Talán nem felesleges határozottan leszögezni azok részére, akik a pszichológiai kérdésfeltevésben általában olyan gyanús manővert vélnek felfedezni, amelynek be nem vallott célja az elkövető felmentése, vagy az enyhítő körülmények eltúlzása, hogy a tett belső rugóinak megértése nem jelent azzal egyetértést és megbocsátást. A bűntett indítékainak mélyebb megismerése nem azonos az enyhítő körülmények eltúlzásával. „ . . . Egy bűntett lélektani determináltsága és érthetősége nem egyenlő , az erkölcsi vagy jogi felmentéssel. Ami determinált, az érthető, de a meg| értés nem jelenti az erkölcsi-jogi egyetértést és megbocsátást." 6 Az pedig — úgy gondoljuk — nem vitatható, hogy a megismerésen alapuló megértés fokozott egyéniesítést tesz lehetővé az elbírálás, a büntetés kiszabása tekintetében. Ezek után — úgy véljük — szükséges megvizsgálni azt, hogy lehe. tőségeink határain belül melyek lennének azok a legfontosabb és a büntetőjogi gyakorlatunkhoz életszerűen kapcsolódó vizsgálódási témák, amelyek a kriminológia, a kriminológiai lélektan szempontjából hasznosan 6

Szabó András: i. m.

egészítenék ki okkutató munkánkat. Az elért eredmények pedig segítenék a bűntettek hatékonyabb megelőzési módozatainak kidolgozását. Itt azt' is figyelembe kell vennünk, hogy az Országos Kriminológiai és Kriminalisztikai Intézet által végzett felmérő és bűntettek szerinti okkutató munka számunkra csak általánosságban hasznosítható, hiszen az ilyen felméré,sek a fegyveres erőktől elütő környezetben zajlanak le, más a környezet determináló hatása, és más az emberanyag is, amely számításba jöhet. Ezzel csak azt akartuk aláhúzni, hogy nincs más, aki e munkát helyettünk elvégezze. Ügy gondoljuk, hogy legelőször is egy alapos felmérő munkára volna szükség, amely a bevonulás előtt büntetett, illetve, a bevonuláskor még büntetlen előéletű sorkatonák szándékos bűnözésének összehasonlító, okkutató, elemző vizsgálatát igényelné. Rendkívül érdekes lenne annak a kérdésnek eldöntése egy nagyobb populáció (sokaság) vizsgálatán keresz,tül, hogy a bevonulás előtt büntetett személyek folytatják-e a bűnözést a bevonulásuk után is. Ha nem, mi ennek az oka, hiszen a katonai életviszonyok között nagyobb a kötöttség. Azoknak, akik a polgári életben nem tudtak alkalmazkodni, beilleszkedni, hogyan sikerülhetett ez a nagyobb megterhelést jelentő, jobb adaptációs készséget feltételező katonai életben. Természetesen mindenütt vizsgálnunk kellene a családi miliőt, baráti, katonai környezetet stb. A leszerelés utáni élet figyelemmel kísérése ugyancsak adhatna összehasonlító adatokat a környezet kriminogén hatásának elemzéséhez. A másik csoport — az előzővel megegyező számú — bevonulás előtt büntetlen és a katonai szolgálat alatt szándékos bűntettet elkövetett katona bevonulása előtti és utáni környezetének elemzése viszont választ adhatna a katonai környezeten belüli bűnelkövetés okaira. Végül is fel kell tennünk már egyszer azt a kérdést, hogy ha a bevonuló fiatalok egy részét — és mely részét? — a katonai környezet teszi bűnözővé, lehet-e a katonai élet az esetek egy részében kriminogén'tényező? Lennének nyilván olyanok, akik sem a bevonulás előtt, sem a leszerelés után nem követnek el deliktumot, csak a katonai szolgálat alatt; lennének, akiknél a katonai szolgálat indította meg a leszerelés után is folytatódó bűnöző életmódot, végül olyanok is, akiket a katonai közösség óvott meg a további bűnözéstől. Érdekes lenne a válasz: miért? E két csoport — a bevonuláskor büntetett, illetve büntetlen — összehasonlító, elemző vizsgálata, mint látjuk, számos, jelenleg még válasz nélkül álló izgalmas kérdésre adhatná meg a feleletet, és megfelelő alapot teremthetne egyrészt az egyedi esetek elemzéséhez, másrészt pedig lehetőséget adna a prevenció egyéni és csoportméretekben történő megtervezéséhez.

| j;

:

, í j:

'

;

II, A kriminalisztikai lélektan a bűnfelderítés, nyomozás pszichológiájának tárgyalását tűzte ki célul. Így idetartoznak mindenekelőtt a nyomozás taktikai kérdései: a terhelt és a tanú kihallgatásának lélektana, a különböző nyomozati cselekmények (pl. ,szemle, házkutatás, nyomozási kisérlet stb.) lélektana, a pszichológus szakértő tevékenysége stb. Még kell állapítanunk, hogy az utóbbi évtizedben inkább a nyomozás technikai kérdéseire és magára a technikára helyeztünk nagyobb

j j; i 1 ; f

súlyt. Abból indultunk ki, hogy a különböző technikai eszközök segítségével felderített bizonyítékok megdönthetetlenek és teljesen objektívek, nem befolyásolja értékelésüket semmiféle szubjektív elem, Ez kétségtelen nagy előnye a szubjektív jellegű bizonyítékokhoz képest. Egy jól felvett és értékelt újjnyomon, lábnyomon, vérnyomon nem lehet vitatkozni, és egy ilyen objektív bizonyíték is elegendő lehet a tagadásban levő elkövető bűnösségének bizonyítására. A korszerű technikával feltárható objektív bizonyíték előtérbe állításával egyidőben sajnos elhanyagoltuk azonban a szubjektív jellegű bizonyítékok, beszerzésének taktikai kérdéseit. A tanú- és terheltkihallgatás, sőt' a szemle, házkutatás és nyomozási kísérlet is sztereotip, rutin tevékenységgé vált. Nyomozási- kihallgatási taktikáról —, amely minden bűntett nyomozásához szükséges és alapvető — sokkal kevesebbet halilünk, mint egy-egy helytelenül alkalmazott technikai jellegű bizonyítékfelvételről. Ez is egyik oka annak, hogy taktikai téren — ellentétben a technikaival — nem tudunk lényegesen a ^bűnelkövető előtt járni. Ez persze nehezebb is, hiszen a bűnelkövetés szándékának — a motívumok harcának folyamatában történő — kialakulása egyben a leleplezés veszélyeinek elhárítására irányuló verziók mérlegelését is jelenti. A bűnöző technikai felkészülése fejleszti problémamegoldó gondolkodását is taktikai téren, a nyomozó viszont legtöbbször ismeretlenül áll ezen a területen, legfeljebb megérzéseire, illetve más ügyben szerzett tapasztalataira van utalva. Egyre inkább tarthatatlanná válik az a helyzet, hogy a különböző nyomozati cselekmények sikere az eljáró közeg spontán, néha véletlen magatartásától; nyilatkozatától, tehát a véletlentől függ. Másrészt pedig elkerülhetetlenül fontos annak az ellentétnek feloldása, amely a magasszínvonalú technika alkalmazása és az ezideig egyáltalán nem fejlődött kihallgatási taktika között áll fenn. A kihallgatás módjá és taktikája talán 50 évvel ezelőtt is ilyen volt, mint manapság. Érthető tehát, ha azt szeretnénk elérni, hogy ügyészeink a legkorszerűbb nyomozási, kihallgatási taktikával dolgozzanak, amelyhez viszont rendelkezniük kell — legalábbis a legalapvetőbb — általános pszichológiai, személyiséglélektani ismeretekkel. Véleményünk szerint a kriminalisztikai lélektanban a mi vonalunkon mindenekelőtt a terhelt és a tanú kihallgatásának taktikai kérdéseit kell kimunkálni általánosságban is, de a bűncselekmény csoportok— mint pl. a hivatali b ű n t e t t e k — vonatkozásában is. A kényszervallatás, a hivatali bántalmazás, vagy az elöljáró, illetve az alárendelt elleni erőszak nyomozásának taktikai kérdései mindmáig kidolgozatlanok. Ehhez azonban szükség volna bizonyos mérvű személyiséglélektani ismeretekre, hiszen az említett bűntettek tetteseinek személyiség-jellemzői egyrészt a bizonyítandó tények közé tartoznak, másrészt pedig a bizonyítás csakis a személyiség ismeretén keresztül lehetséges. „ . . . A tettesi személyiség felderítésében ugyanis a személyiséglélektan igénybevétele tekintetében ninqs választási lehetőség, ez az egyetlen lehetséges, a szükségszerű megoldás.'" A gyanúsított vagy terhelt tagadása miatt — egyéb bizonyíték híján — megszüntetett vagy felmentő ítélettel befejezett ügyek viszonylag 7 Bólya Lajos: Az igazságügyi pszichológia kialakításának bizonyítástarii alapjai a büntető eljárásban. Jogtud. Közlöny. 1963. 12. szám..

nagy száma arra int bennünket, hogy fel kell kutatnunk és ki kell munkálnunk a tagadás motivációs hátterét, a tagadás feloldásának összes számbajöhető módozatait. Bár a beismerő vallomás ma már nem a „bizonyítékok királynője" arra azonban mégis szükség lehet, azokban az ügyekben is, ahol a bűntett egyébként bizonyított. Erősíti ugyanis a bizonyítékokat, nevelő szerepe is van (beismerés nélkül nincs megbánás) továbbá az eljárás folytatóját is meggyőzi a nyomozás irányának és vitelének helyességéről. A tagadás feloldásának taktikai módszereiről azonban csak akkor beszélhetünk, ha felderítjük és megismerjük a tagadás okát (ezek egymással ok és okozat viszonyában állnak), amihez viszont tudnunk kell a bűntett alapvető motívumát kiváltó okot. Ennek vizsgálata a személyiség vizsgálatához vezet el bennünket. Látjuk tehát ezt a bonyolult összefüggést, amelynek eredője — mint annyi más a nyomozástaktika körébe tartozó logikai levezetésé — a bűnöző személyiségének vizsgálata. Az elkövető vagy akár a feltételezett hamis tanú személyiségének tanulmányozása szabja meg az alkalmazható ún. „taktikai fogást", esetleg „taktikai blöff "-öt. Míg annak rossz időpontban, vagy félreismert személyiségtípusnál való alkalmazása eleve kudarcra ítéli a nyomozást. A személyiség összetevőinek (intelligencia, temperamentum, jellem) egymáshoz viszonyított aránya, esetleges karaktertorzulásök, az érzelmi feszültségbírás megismerése fogják meghatározni a kihallgató magatartását. Azt, hogy érzelmi Vagy értelmi ráhatás lesz-e a célravezetőbb, illetőleg e kettő milyen mértékű keveredésére van szükség az őszinte vallomás eléréséhez. Egyszóval személyre szabott kihallgatási taktikára van szükség, nem általános taktikára, azt pedig kizárólag csak pszichológiai aspektusból, a hasonló bűnesetek tipizáló értékelése útján lehet kidolgozni. Aho,gyan Bólya Lajos mondja: „A pszichológia alkalmazása a gyakorlatban nem véletlen, hanem törvényszerű, nem esetleges, hanem rendszeres, nem eseti, hanem az egész büntetőjogi gyakorlatot átható, ezért a pszichológia tudományos eredményeinek figyelembevétele vagy mellőzése a büntetőjogi gyakorlat, fejlődésének egyik legalapvetőbb kérdése." 8 A kihallgatási taktikán kívül egyéb nyomozati cselekmények is igényelnék az alapos, kriminálpszichológiai megközelítésű kimunkálást. Csak egy példát említünk. Katonai ügyészeink egyre gyakrabban végeznek nyomozási kísérletet annak bizonyítására, hogy a terhelt vagy tanú a cselekmény időpontjában láthatta-e, hallhatta-e azt, amit vallomásában állít, illetve elhallgat. A nyomozási kísérlet megszervezésénél pontosan ügyelnek arra, hogy azt a cselekmény elkövetéskori látási, hallási, időjárási viszonyok között végezzék el. Csupán egy nagyon lényeges dologról feledkeznek még. A nyomozási kísérlet során ugyanis az illető személy beállítódik arra, hogy ezt vagy. azt fogja látni, illetve hallani, holott a cselekmény elkövetésekor nem volt beállítódva semmiféle különleges vizuális vagy auditív élményre. Nyilvánvaló, hogy így a nyomozási kísérlet eredménye hamis lesz, mert a látási vagy hallási észlelés a terhelt vagy a tanú beállítódása folytán eleve nem a cselekmény elkövetéskori élményt tükrözi. Az emlékezés, a felejtés, vagy a figyelem olyan lelki jelenségek, amelynek ismerete a szavahihetőség kérdésében is jól eligazít.

8

Bólya Lajos: i. m.

ÍT1.

Végül a kriminalisztikai lélektanhoz tartozik a pszichológus szakértő működése a büntető eljárásban. Számunkra — ügyészek és bírák számára —- elsősorban az a fontos, hogy tudjuk: mely ügyekben, mely elkövetőknél szükséges kirendelnünk a pszichológus szakértőt, miért nem helyettesítheti azt adott esetben a pszichiáter orvos, milyen kérdést tegyünk fel, és milyen követelményt támasszunk véleményével szemben. Ne olyan kérdésekre kérjünk választ, amelyek inkább jogi szakértelmet és mérlegelést követelnek, mint pl. az előre kiterveltség megállapítása, az erős felindulás büntetőjogi fogalmának eseti értelmezése, a kényszer, fenyegetés eseti pszichológiai értelmezése stb. Ezek ugyanis nem tisztán és munkánk szempontjából nem elsősorban pszichológiai, hanem jogi kategóriák. amelyek értékeléséhez a nyomozás során beszerzett bizonyítékok összevetése szükséges. A pszichológus helyett ezt nekünk kell megtenni, hiszen itt bizonyított vagy kevésbé bizonyított tényekről van szó, amer lyek értékeléséhez a pszichológus csak keveset adhat hozzá tudományából. Mondhat általánosságokat az elkövető vérmérsékleti típusáról, egy felindulásban elkövetett bűntettnél beszélhet a primitív reakció, vagy pánikreakció keletkezéséről, lefolyásáról, oldódásáról és e pszichológiai jelenségekkel magyarázhatja a bizonyított tényállás egyes elemeit. Ez azonban számos hibaforrást rejt magában. Amennyiben ugyanis egy-két bizonyítottnak vett tényről a későbbiekben mégis kiderül, hogy alaptalan úgy az egész pszichológiai értékelés semmit sem ér-9 A pszichológus szakértőnek a büntető eljárásba való gyakoribb bevonása kérdésével — úgy gondoljuk — a jövőben ugyancsak többet kell foglalkoznunk. A fiatalkorú sértettek sérelmére elkövetett bűneseteken kívül különösen ott lehet helye a kirendelésnek, amikor a súlyos bűntettet elkövetett terhelt személyiségtorzulása olyan mérvű, hogy feltétlenül szükséges teljes személyiségképének megismerése, amely a büntetés individualizálása mellett a prevenció érdekét is szolgálja. Szakértői vélemény kell — véleményünk szerint — azokban az ügyekben is, ahol az ügyész vagy bíró tudomására jut egy olyan előéleti érzelmi sérülés, amelynek döntő kihatása lehetett az elkövetett deliktumra. A pszichológus szakértő a normális, — ép — lélektani jelenségek . ismerője, míg az elmebeteg, gyengeelméjű vágy kóros személyiségszerkezetű elkövető esetében kérjük a pszichiáter orvos szakvéleményét. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy 18 éves katonáink érzelmi fejlettsége zömmel a postpubertas korának felel meg. Ez a kor telve van ellentmondásokkal, amelyek közül a leglényegesebb az, hogy egy sokkal lazább iskolai, vagy munkahelyi közösségből kerülnek a katonai közösségbe. Előbb nem határozták meg úgyszólván minden lépésüket és nem szorították annyira korlátok közé egyéniségüket. Ugyanakkor még számos infantilis, -— gyermekes — vonás hordozói. A katonai szolgálat az első próbatételük, amelynél kiderül, hogy kellően elsajátították-e a gyermek- és serdülő korban azokat a mechanizmusokat, amelylyel a szociális környezethez alkalmazkodni tudnak. Ettől függ ugyanis adaptálódásuk, amelynek sikertelensége szüli a kriminális cselekménye9 Lásd erről bővebben: Mayer Béla: Pszichológusszaikértő a büntető eljárásban — ügyészi szemmel. Belügyi Szemle. 1970. 2. szám.

ket (agresszió a társadaiommai szemben) és az öngyilkosságot (önagreszszió). A katonai környezetben elkövetett bűntettet ugyanis mindig elsősorban az új szociális környezethez történő adaptálódás kudarcaként kell felfognunk. Ezért van nagy jelentősége az élettörténeti előzmények (családi miliő) kutatásának, a pszichológus szakértő által feltárt személyiségfejlődési sajátosságoknak, és ezek értékelésének az egyed bűnözővé válásának folyamatában. *

*

*

Befejezésül annak a meggyőződésünknek szeretnék kifejezést adni, hogy a kriminálpszichológiának a katonai büntető- és eljárásjog területén való fokozott térhódítása segíti a katonai bűntettek megismerését, s ezen keresztül az alkalmazott felelősségre vonás egyéniesítését. Segíti a bűnfelderítést, mindazoknak a mechanizmusoknak a feltárását, amelyek a személyiség konponenseiként a deliktumot eredményezik. Ezzel pedig a speciális és generális prevenciót szolgálja. Tanulmányunk elején'azt a kérdést tettük fel, hogy a kriminálpszichológia elért eredményeit fel tudjuk-e használni munkánkban, ezáltal tartalmasabbá, korszerűbbé és emberközelebbivé válhat-e tevékenységünk? Fejtegetéseinkkel az igenlő válasz indokoltságát kívántuk aláhúzni és szeretnénk, ha mindebből az is kiderült volna, hogy mindama tudományok közül, amelyekkel a büntetőjog kapcsolatban van és határterületeken érintkezik, jelenleg a kriminálpszichológia tudományos eredményeinek a katonai büntetőjogi gyakorlatba történő átültetését tartjuk a legidőszerűbbnek.

Á személyi társadalomveszélyesség kérdéseiről Irta: Dr. Solymosi Zoltán r. őrnagy.

ii 'í '

!

j ! h j

j; if; j; h ji f ;: Sj •i j

A szocialista törvényesség követelményeinek, a jogálkalmazás jógpolitikai elveinek és az aktuális büntetőpolitikai igényeknek megfelelő büntető jogalkalmazás számos tényező figyelembevételét követeli meg. Ezek egyike a személy társadalom veszélyessége,, ami a büntetés nemét és mértékét nem jelentéktelen fokban befolyásolhatja. E téma időszer űr ségét a gyakorlat is igazolja. Bűnösséget megállapító bírósági ítéletben is előfordult olyan kitétel, hogy: „ . . . a z elkövető személye nem veszélyes a társadalomra .. . " Azt hiszem, hogy az ilyen alapvetően téves állásfog-' lalás indokolttá teszi a kérdés napirendre tűzését és közelebbi vizsgálatát. A büntetőjog fejlődése során végletes álláspontok alakultak ki az elkövető személyének értékeléséről. A klasszikus büntetőjogi iskola szerint a bűnözés kizárólag jogi jelenség, amely ellen egyedül büntetőjogi eszközökkel kell harcolni. Ezzel szemben a cselekmény elkövetőjére, az emberre egyáltalán nem. fordítottak gondot. Eme iskola híveinek álláspontja szerint ,az általános és különös megelőzést egyaránt a minél szigorúbb felelősségre vonás szolgálja a legeredményesebben. A probléma megoldására azonban a mindenhatónak tartott jogi eszközök egyedül nem bizonyultak alkalmasnak. Amint azt Marx is megállapította: „A történelem és a statisztika a napnál világosabban bizonyítja, hogy Kain óta a világot büntetéssel sem meg nem javították, sem meg nem félemlítették". 1 Erőteljesen támadta a klasszikus büntetőjogi irányzatot a XIX. század második felétől a pozitivista iskola. Hívei a természettudományok gyors fejlődésének eredményeként a való élet jelenségeit vizsgálták, A bűnözésnek, mint jelenségnek az eredőit azonban egyoldalúan a biológiai ártalmakban, az átöröklésben, az ösztönökben, a faji hovátartozásban keresték. A pozitivista iskolán belül a szociológiai és antropológiai iskola hívei az embert állították az érdeklődés középpontjába. Már azt a személyt is veszélyesnek tartották, aki ugyan még nem követett el bűncselekményt, de helyzeténél fogva feltehető volt, hogy ilyen cselekmény véghezvitelére kényszerül. Ez a magyarázata annak, hogy ennél az iskolánál a hangsúly a cselekményről a tettes személyére tevődött át. Képviselői közül egyesek a bűncselekmény elkövetését sem tartották szükségesnek az ilyen személyekkel szembeni büntetőjogi kényszerintézkedések alkalmazásához, Az antropológiai iskola hívei a bűnözés öröklődését vallották. A bűnözés fogalma azonban nem egyeztethető össze az öröklődés, a veleszületettség fogalmával, A bűncselekmény jogi fogalom, melynek tartalma vi1

Marx: „Halálbüntetés" Marx—Engels művei 8. kötet. 489. oldal.

szonylagos, tehát nem abszolút és örök kategória. Meghatározott típusú társadalom, állam viszonyát fejezi ki áz emberek cselekedeteihez. Sok tekintetben a kulturális fejlettségi fok határozza meg, hogy az adott idő>pontban, mit tekintenek társadalomra veszélyes cselekménynek. Az elkövető pszichikai magatartásának gyökere a bűncselekmény , tárgyához és tárgyi oldalához viszonyítva az, hogy társadalmilag vészé- ; lyesnek minősített módot választott szükségleteinek kielégítésére, avagy 1 azt a büntetőjog által tilalmazott eszköz útján kívánta elérni. A döntést ' megelőzően azonban mérlegelte a lehetőségeket, választott a szükségleteinek kielégítésére szolgáló és a különböző társadalmi tapasztalatok alap- . ján kimunkált módok között. Ezeknek az elsajátítása viszont csakis az I ember személyiségének társadalmi fejlődése útján történhet, ami mecha- j nikusan az egymást követő generációkra nem száll át öröklés folytán. A szükségletek kielégítésének módjai és eszközei változnak a társadalom fejlődésével, kultúrájával. ' ' \ ' • Büntetőjogunk a társadalomra veszélyes cselekményt rendeli büntetni. A társadalomveszélyesség mind a magatartásnak, mind pedig a j magatartás tanúsítójának, tehát az embernek a jellemzője. így vált a szocialista büntetőjogban az elkövető társadalomveszélyessége a bűncselekmény fogalmi elemévé. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy büntetőjogunk a súlypontot a bűncselekményről a tettesre helyezte volna át. A cselekmény és a ^zemély társadalomveszélyessége nem azonos jelentőségű. - Valamely tett objektív társadalomveszélyessége a cselekmény-típusok, illetve az adott cselekmény jellemzője. A cselekmény, a magatartás azonban mindig valakinek a magatartása, cselekménye. A szubjektív társadalomveszélyesség tehát a bűncselekményt elkövető személy jellemzője. Földvári József, szerint a szubjektív társadalomveszélyesség: „Meghatározott személy képzeteinek olyan összefüggése, gondolkodásának olyan módja, erkölcsi- és értékrendszerének olyan formája, amelynél fogva várható, hogy a társadalom érdekeit sértő, vagy azokat veszélyeztető magatartást fog tanúsítani."2 . Később pedig: „A szubjektív társadalomveszélyesség önmagában csak távoli veszélyt, a hátrány bekövetkezésének kisebb valószínűségét jelenti, mint a törvényhozó által tiltott valamely magatartás tanúsítása." 3 Kétségtelen viszont, hogy a bűncselekményt már megvalósított sze- 1 mély veszélyes a társadalomra. Előfordulhat természetesen, hogy az elr j követő személye csupán a megvalósított bűncselekmény kapcsán, annak • elkövetésével jelentkezik a társadalomra veszélyesnek, anélkül, hogy ko- | rábban magatartása, életvezetése ellen a legkisebb kifogás merült volna j fel. Elsősorban a gondatlan bűntettek elkövetőire utalok itt, ezen belül is -a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetést megvalósító személyekre. A büntetőjogi szemlélet szerint a társadalomveszélyes magatartást' ; tanúsító személy az elkövetéskor mindig veszélyes a társadalomra. Az elkövető társadalomveszélyessége tehát mindig a cselekmény társadalomve- > szélyességének a függvénye. Ebből pedig az következik, hogy ha valaki a oldal.

2

Földvári 'József: „A büntetés tana" Közgazdasági és Jogi Kiadó. 1970. 240. ;

3

I. m. 241. oldal.

társadalom büntetőjogi rosszallását kiváltó cselekményt követ eí, azaz bűntettet valósít meg, minden esetben veszélyes a társadalomra. Ha tehát van bűntett, az elkövető személye is társadalomveszélyes, de ha a magatartás nem képez bűntettet, nem lehet szó — büntetőjogi értelemben — a személy társadalomra veszélyességéről. Földvári József véleményem szerint nem a büntetőjogi, hanem a kriminológiai értelemben vett személyi társadalomveszélyességet határozza meg. Következik ez abból, hogy azt tartja társadalomra veszélyesnek, akitől — meghatározásában felsorolt okoknál fogva — várható, hogy a társadalom érdekeit sértő vagy azokat veszélyeztető magatartást fog tanúsítani. Annál inkább, mivel szerinte a szubjektív társadalomveszélyesség önmagában csak távoli veszély, a társadalomra háruló tényleges hátránynak, a bűncselekmény bekövetkezésének csak kisebb valószínűsége. Tény, hogy vannak olyan személyek, akik egész magatartásukkal, életvezetésükkel szembehelyezkednek- a. társadalmi normákkal, noha bűncselekményt megvalósító magatartást nem tanúsítanak. Nem vitatható, hogy az ilyen személyek is veszélyt jelentenek a társadalomra. Ez a társadalomra veszélyesség azonban a társadalmi "rosszallásnak a bűntett megállapításához megkívánt mértékét, tehát a bűncselekmény szintjét még nem éri el. Ezért bár valószínűsíthető, hogy az ilyen ember a társadalom érdekeit sértő vagy veszélyeztető magatartást fog tanúsítani, ugyanakkor lehetséges áz is, hogy soha nem tanúsít olyan magátartást, amely a bűntetti szintet elérné. Az is lehetséges, hogy különböző körülmények folytán — a személyiség fejlődésére ható társadalmi tényezők következtében — a személy kriminológiái értelemben vett társadalomveszélyessége megszűnik, megváltozik magatartása, életvezetése. Előfordulhat viszont, hogy a társadalomra életvezetésükkel, magatartásukkal veszélyhelyzetet előidéző személyek ténylegesen is bűntettet valósítanak meg. Az eddigi veszélyhelyzet tehát konkrét, büntetőjogilag értékelhető magatartás elkövetésében realizálódik, és a bűncselekmény megvalósításakor az elkövető kézzel foghatóan is veszélyessé válik a társadalomra. A személyi társadalomveszélyesség értékelésére a nyomozó hatóság vagy a bíróság részéről természetszerűen csak bűntett elkövetése esetén kerülhet sor. Ekkor kell elbírálni a megvalósult cselekmény kapcsán je r lentkező személyi társadalomra veszélyességet és a bűntett elkövetése előtti — az életvezetésben, magatartásban esetleg már megnyilvánult — körülményeket egyaránt. Ez utóbbiak is következtétési alapot nyújtanak a szükséges felelősségre vonás nemére és mértékére, amely biztosítja a büntetési célok érvényesülését. Jelentősége van a személyi társadalomveszélyesség megítélésének a Btk. 60. § alkalmazásakor is, aminek — mint az köztudott — előfeltétele a cselekmény és a személy csekély társadalom veszélyessége. Az idézett rendelkezésen alapuló intézkedés foganatosításához ugyanis az szükséges, hogy a cselekmény és a személy együttesen jelentsen csekély veszélyt a társadalomra. Ha viszont a kettő közül bármelyik oldal társadalomveszélyessége jelentősebb, a Btk. 60, §-a alkalmazásának nincs helye. Éppen ezért a jelentős tárgyi súlyú bűntett elkövetése kapcsán nem lehet szó arról, hogy az elkövető személyében rejlő társadalomveszélyesség csekély. Érvényes ez a megállapítás még abban az esetben is, ha a bűntett elkövetését megelőzően az elkövető magatartása, életvezetése kifogástalan volt. Épp így nem lehet szó a Btk. 60. §-ának alkalmazásáról abban az esetben 2

— 17 —

Sem, amikor az egyébként csekélyebb súlyú bűntettet megvalósító személy társadalomra veszélyessége jelentős. Ennek.oka lehet korábbi életvezetése, magatartása, a társadalom normáival való sorozatos szembehelyezkedése még abban az esetben is, ha korábban bűntettet még nem valósított meg. Oka lehet a figyelmeztetés alkalmazása mellőzésének az elkövető büntetett előélete is. Figyelembe kell venni az elkövető személyében rejlő társadalomveszélyességet az. alkalmazandó büntetés nemének megválasztásakor és a büntetés mértékének meghatározásakor, a Btk. 68. §-a és a Btk. 70. §-a alkalmazása esetén, továbbá a végrehajtási fokozat megállapításakor és a feltételes szabadságra bocsátás korlátozása alkalmával. A jelentősebb társadalomveszélyességű személyként értékelt elkövetőt a jogpolitikai elvek helyes figyelembevétele mellett akkor sem helyes javító-nevelő munkára ítélni, ha egyébként az elkövetett bűntettre figyelemmel arra a törvény lehetőséget adna. Ugyanez elmondható a személyi társadalomveszélyesség helyes értékelése szempontjából az egyéb büntetési nemek megválasztására is. Az elmondottakból következik az is, hogy nyilvánvalóan súlyosabb büntetést kell kiszabni arra az elkövetőre, aki korábban már büntetve volt, vagy nem volt ugyan büntetve, de életvezetésére, magatartására a társa,dalmi normákkal való szembehelyezkedés volt a jellemző. Önkéntelenül adódik az ezzel ellentétes következtetés is, amely szerint enyhébb elbírálásban kell részesíteni azt, akinek a személyi társadalom veszélyessége csak a bűntett elkövetése kapcsán jelentkezik. A Btk-nak a büntetés enyhítéséről rendelkező 68. §. (1) bekezdése szerint a főbüntetést enyhíteni lehet, ha annak legkisebb mértéke a büntetés céljára és a kiszabására irányadó körülményekre figyelemmel, túl szigorú. A büntetés kiszabására irányadó körülményeket a Btk. 64. §-a sorolja fel. Ezek között pedig az elkövető társadalomra veszélyessége is szerepel. Következésképp a Btk, 68. §-ának rendelkezéséből adódóan a büntetés mértékét enyhíteni lehet — az egyéb feltételek fennforgása mellett — az elkövető csekélyebb fokú társadalomra veszélyessége esetén. Hasonló elgondolás alapján kell figyelembe venni az elkövető személyi társadalomveszélyességét a Btk. 70. §. alkalmazásakor. Á büntetés felfüggesztése kedvezményének alkalmazása, illetve mellőzése során az elkövetett bűntett mellett figyelemmel kell lenni az elkövető személyi körülményeire. Ezek pedig magukban foglalják az elkövető személyi társadalomveszélyességét is. Nem helyes tehát a Btk. 70. §-ában írt kedvezményben részesíteni például azt az elkövetőt, akiről köztudott, hogy rendszeresen italozó, garázda magatartást tanúsít, ha életvezetésére jellemző garázda jellegű bűncselekményt követ el. Lényegében ugyancsak az elkövető személyében rejlő társadalomra,veszélyesség kötelező értékelését írja elő a törvény a szabadságvesztés fokozatainak megállapításakor. A fokozottabb személyi társadalomveszélyességet értékeli ezen túl a Btk. a feltételes szabadságra bocsátás korlátozásával kapcsolatos rendelkezéseiben is. A Btk. 38/A. §. a) pontja szerint szigorított börtönben kell letöltenie a büntetését annak, akit korábban két ízben már szabadságvesztésre ítéltek és az utolsó büntetés kiállásától vagy végrehajthatósága megszűnésétől az újabb bűntett elkövetéséig tíz év még nem telt el. Nyilvánvalóan a többszörösen visszaesők fokozottabb személyi társadalomveszé-

íyésségét kívánja határozottakban értékelni á törvény ázzaí is, kog'y á büntetést a legszigorúbb végrehajtási fokozatban rendeli letölteni. Az említett rendelkezés második fordulata szerint ugyancsak szigorított börtön a végrehajtási fokozat, abban az esetben is, ha a bűntett jellegéből vagy az elkövető életmódjából megállapíthatóan az a társadalmi együttélés szabályaival konokul szembehelyezkedik. A törvény ezzel a rendelkezéssel a fokozottabb társadalmi veszélyességű személyeknek, a társadalom normáival rendszeresen és konokul szembehelyezkedő életvezetését, magatartását kívánja értékelni. Az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyességnek a fentiekhez képest viszonylag enyhébb fokát veszi tekintetbe a Btk. 38/B. §. a) pontjának rendelkezése. Eszerint börtönben kell letöltenie a büntetését annak az elkövetőnek, akit szándékos bűntett miatt, az újabb bűntett elkövetését megelőző tíz éven belül egy ízben már szabadságvesztésre ítéltek. A bűnösségi körülményekre tekintettel a Btk. 38/E. §. (1) bekezdésébe felvett rendelkezés megengedi, hogy a bíróság — indokolt esetben — eggyel szigorúbb, vagy enyhébb fokozatot jelöljön ki. A bűnösségi körülmények körébe pedig feltétlenül beletartozik az elkövető személyi társadalomveszélyessége is. A (2) bekezdés rendelkezései pedig — az eggyel szigorúbb fokozat kijelölésénél — kifejezetten az elkövető személyi társadalomra veszélyességét fokozó züllött életmódra utalnak, illetve arra az esetre, amikor a gondatlan bűntett elkövetésének körülményeiből lehet megvalósítójának fokozott társadalomra veszélyességére következtetni. Hasonlóképpen az elkövető személyében rejlő társadalomra veszélyességet kell figyelembe venni az enyhébb végrehajtási fokozat megállapításánál is. Nyilvánvaló, hogy e kivételes rendelkezés csak az olyan elkövetők javára alkalmazható, akiknek a személyi társadalomveszélyessége csupán a bűntett elkövetésében jelölhető meg, míg addigi magatartásukkal, életvezetésükkel nem váltak a társadalomra veszélyes egyénekké. Ezt a megállapítást támasztja alá egyébként az, elkövetés alkalomszerű voltára, az elítélt személyi körülményeire való utalás. Az elkövető személyi társadalomveszélyessége kap értékelést a Btk. 39. §. (2) bekezdésébe felvett rendelkezésben is. Eszerint csak a büntetés háromnegyed részének kiállása után bocsátható feltételes szabadságra az a nyilvánvalóan jelentősebb személyi társadalomveszélyességű elítélt, akit szándékos bűntett miatt — a szándékos bűntettért történő elítélését megelőzően — tíz éven belül szabadságvesztésre ítéltek. A kiemelkedő személyi társadalomra veszélyesség értékelése nyer megfogalmazást a (3) bekezdés c) pontjában: „Nem bocsátható feltételes szabadságra az az elítélt, akit a szándékos bűntett elkövetését megelőzően tíz éven belül két ízben már szabadságvesztésre ítéltek, vagy az, aki az általa elkövetett bűntett jellegéből, avagy életmódjából megállapíthatóan a társadalmi együttélés szabályaival konokul szembehelyezkedik." A törvény mind a végrehajtási fokozat meghatározása, mind pedig a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményének megadása esetén az elkövető személyéből a társadalomra háruló veszélyesség szerint differenciál és tartalmaz kötöttségeket. A Btk. 38/A. §. a) pontjának második fordulata és a Btk. 39. § (3) bekezdés c) pontjának második fordulata esetében azonban a bíróságra bízza az elkövető személyi társadalomveszélyessége mértékének meghatározását, s ennek eredményeként a végrehaj-

tási fokozat megállapítását, valamint a feltételes szabadságra bocsátás kedvezményéből történő kizárást. A személyi társadalomveszélyességnek a bűnösségi körülményeknek a büntetés kiszabása során történő értékelésekor van jelentősége. A bíróságnak azt kell mérlegelnie, hogy a megvalósított bűntettre és az elkövető személyi jellemzőire figyelemmel, milyen büntetéssel biztosítható a visszatartása újabb bűntett elkövetésétől. Az objektív és szubjektív társadalomveszélyességet szerves egységben, egymással összefüggésben, nem pedig egymástól elszakítva kell vizsgálnia. A büntetés kiszabásakor a büntetés céljainak kell a legnagyobb jelentőséget tulajdonítani. Minden olyan körülményt figyelembe kell venni a büntetés mértékének meghatározásánál, amely annak céljával valamilyen módon összefügg. Ilyen a cselekmény és a személy társadalomra veszélyessége, az elkövető bűnösségi foka és az egyéb súlyosbító és enyhítő körülmények. Ezeken belül a- személyi társadalomveszélyességet elsődlegesen a speciális megelőzés szempontjából kell vizsgálat tárgyává tenni. Nem jelentéktelen kérdés ugyanis annak eldöntése, hogy milyen tartamú szabadságvesztés a legalkalmasabb áz egyéni visszatartó hatás eléréséhez, tehát a kellően egyéniesített büntetés* kiszabásához. A büntetés kiszabásánál figyelembe veendő körülmények nem korlátozhatók azonban kizárólag azokra, amelyek összefüggnek az objektív, vagy csak a szubjektív társadalomra veszélyességgel. Ezek köre kizárólag a törvény feladataira, a büntetés céljaira tekintettel vonható meg. Nem áll ellentétben ezzel a megállapítással és kriminálpolitikailag is feltétlenül helyes követelménnyel a Btk. 64. §-ának Miniszteri indokolása, amely szerint az, hogy milyen büntetést szabjanak ki a büntetési tétel keretein belül, a bűnösségi körülményektől függ. Ezek a büntetést súlyosbítják vagy enyhítik. Nem az következik ebből, hogy az elkövető bűnösségével össze nem függő körülményeket a bíróság súlyosító, vagy enyhítő körülményként nem veheti és nem is veszi figyelembe. Bíróságaink a büntetési célok elérését leginkább szolgáló büntetéskiszabási gyakorlatukban helyesen értelmezik a Btk. 64. §-ának rendelkezéseit. Vegyük szemügyre ezek után — korántsem a teljesség igényével — a büntetés kiszabásakor a bíróságok által figyelembe veendő és a személyi társadalomveszélyesség megítélésére kiható körülményeket, lényegében dr. Molnár László csoportosítása alapján. 4 Megjegyzendő, hogy ezek értékelése nemcsak a bíróságok feladata, hanem a nyomozás során az ügyészé is, amikor dönt a bíróság elé állítás, vagy a figyelmeztetés alkalmazása, illetve a fegyelmi hatáskörbe utalás kérdésében.

] (

> j j ; j j í

T

A személyi társadalom veszélyességet fokozó körülmények: X. A személyiségből a társadalomra háruló jelentős veszély: A társadalomellenes beállítottság annak a következtetésnek a levőnására alkalmas, hogy az ilyen elkövetőt csak szigorúbb eszközökkel lehet újabb bűntett elkövetésétől visszatartani. A társadalomellenes beállítottság oka lehet: a kóros személyiségszerkezet, a negatív hatásokat eredményező környezet, a helytelen irányú nevelés, az ellenséges osztályhelyzet. i TJr. Molnár: „A büntetést meghatározó tényezők" Könyvkiadó. 1961.

Közgazdasági és Jogi

; í , •

Jogfelfogásunk szerint a büntetés mértékére ezek a körülmények csak abban az esetben vannak kihatással, ha a társadalomellenes beállítottság a bűntett motíVumai között szerepel. A jogalkalmazás jogpolitikai irányelveiről szóló kormányhatározat pl.: kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az ellenséges osztályhelyzetet csak akkor lehet figyelembe venni, ha az összefüggésben áll az elkövetett bűntettel. A fokozott személyi társadalom veszélyességre kell következtetni az elkövetőnek a bűntett elkövetése után tanúsított cinikus magatartásból, a jóvátétel makacs megtagadásából, a feljelentő személyen történt bosszúállásából stb. 2. A bűnösség jelentősebb foka: Az elkövető bűnösségének a foka főként a tett szándékos, vagy gondatlan voltában, a szándék erősségében, a gondatlansággal kapcsolatos ^kötelességszegés súlyában és jelentőségében mutatkozik. Annak ellenére, ' hogy a gondatlanság a bűnösség enyhébb alakzata, kivételesen rendkívüli társadalomveszélyességet rejthet magában. A hosszas és higgadt megfontoláson kívül a szándék erejére lehet következtetni az elhatározásban vagy a cselekmény véghezvitelében megnyilvánuló. az átlagosat fölülmúló kitartásból, az alkalom kereséséből, a véghezvitel tervszerűségéből, fondorlatosságából, az előzetes megbeszélésből és a bűntett elkövetésére való szövetkezésből. A szándék erejére lehet következtetni abból is, ha az elkövető szándékáról mások intései, kérlelései ellenére sem mondott le. Ugyanilyen következtetés levonására alkalmas a bűntett végrehajtásában megnyilvánuló vakmerőség is. A gondatlanság súlyának megítélésénél elsősorban annak két faja, a tudatos gondatlanság és a hanyagság játszik szerepet. Az elkövető bűnösségét növeli a hanyagság, a felületesség nagy foka, valamint az a körülmény, ha az elkövetőt előre figyelmeztették a körültekintés fontosságára, az esetleges következmények súlyosságára. Súlyosító e körben az is, ha az elkövető a kellő gondosság kifejtésére hivatásánál, foglalkozásánál fogva is köteles lett volna. 3. A büntetett előélet: •

/

Ez a körülmény is a személyi társadalomra veszélyességet fokozó tényező. Nemcsak abban az esetben kell súlyosító körülményként értékelni, ha az elkövetett bűntettel azonos, vagy hasonló jellegű cselekmény miatt volt korábban büntetve az elkövető, hanem általában a büntetett előéletet kell a terhére figvelembe venni. Természetesen nyomatékosabban kell értékelni a büntetétt előéletet, ha az elkövető előzően is hasonló jellegű bűntettet valósított meg. Ugyancsak nyomatékosan értékelendő terhére a többszörösen büntetett előélet is. Abban az esetben azonban, ha a visszaesés egyben minősítő körülmény, súlyosítóként • csak a szigorúbb minősítéshez szükséges meghaladó előző büntetettséget lehet figyelembe venni. Az elkövető személyi társadalomveszélyességére utalhat az a körülmény is, hogy korábban a vele szemben folytatott büntető eljárást a Btk. 60. §. alkalmazásával zárták le vagy az ügyét parancsnoki fegyelmi hatáskörbe utalták.

4. Az erkölcsileg elítélendő ok vagy cél: A motívum vagy a cél a büntetés kiszabásánál csak akkor jöhet súlyosítóként számításba, ha annak folytán a cselekmény nem minősül súlyosabban. Ez utóbbi esetben ugyanis a törvény a fokozottabb társa-. dalomra veszélyességet magában a jogszabályban, annak büntetési tétele meghatározásában már érvényre juttatta. E körben számításba veendő körülmények a bosszúból való elkövetés, a garázda motívum, az elkövető léha, könnyelmű, erkölcstelen életmód j a. stb. 5. Fokozottabb elvárhatóság a bűntett elkövetésétől való tartózkodásra: Súlyosító körülményként kell értékelni azokat a tényeket, amelyeknél fogva az elkövetőtől az átlagost meghaladó mértékben lehet elvárni, hogy a bűntett elkövetésétől tartózkodjék. Ilyen például: az egyetemi, főiskolai végzettség, a hivatalos személyi jelleg és a társadalmi funkció. Ugyancsak súlyosító körülményként kell értékelni azt a tényt, hogy az elkövető köztiszteletben álló személy, közéleti személyiség, továbbá, ha a vagyon elleni bűntett elkövétője kedvező anyagi helyzetben volt. 6. A kezdeményező szerep a többek által megvalósított bűntett esetén: A több személy általi elkövetést a törvény számos esetben minősítő körülményként értékeli. Ezeken az eseteken kívül súlyosítóként kell értékelni azok tevékenységét, akik a többes elkövetés esetében vezető, kez r deményező, irányító szerepet töltenek be. Súlyosító a többes elkövetésben a kettős szerep is, pl.: ha valaki felbúj tó és bűnsegéd is egyben. Nyomatékos súlyosító körülményként kell értékelni, ha az egyik elkövető több személyt vagy fiatalkorú, csekélyebb tapasztalattal rendelkező, vagy gyenge értelmi képességű személyt visz a bűnözés útjára. A személyi társadalomveszélyességet csökkentő körülmények: 1. A személyiségből a társadalomra háruló veszély kisebb foka: Ezzel kapcsolatban elsősorban az elkövetés alkalomszerűségéről kell szólni. A kínálkozó alkalomnak való ellenállás nagyobb erkölcsi erőt igényel. Ezt kevésbé lehet'elvárni, mint az alkalom nélküli elkövetéstől való tartózkodást, amikor a cselekmény elkövetésének az előfeltételeit is az elkövető teremti meg. Csekélyebb fokú társadalomveszélyességre utal a bűncselekmény megfontolás, kitartás nélküli, tervszerűtlen, meggondolatlan elkövetése. Hasonlóképpen kell értékelni a hirtelen elhatározást, a meglepetést és megzavarodást, a könnyelműséget, a következmények előre nem látását és a tapasztalatlanságot. Ha valaki más befolyása alatt pl.: felbújtására cselekedett, gondosan vizsgálni kell, hogy milyen erősségű befolyásnak, rábeszélésnek kellett érvényesülnie ahhoz, hogy a bűntettet elkövesse. Kisebb fokú személyi társadalomra veszélyességre utal a hivatás, szolgálat teljesítése közbeni túlbuzgóság, a körülmények folytán bizonyos

j

fokig érthető elkeseredés. Éppúgy a sértettnek a bűncselekmény elkövetését megelőzően tanúsított durva, jogellenes, sértő magatartása; továbbá a szégyenérzet és a féltékenység abban az esetben, ha a sértett erkölcstelen, vagy jogellenes magatartásával arra alapos okot szolgáltatott. A vagyon elleni bűntetteknél pedig a szorult anyagi helyzet mutathatja a személy csekélyebb társadalomveszélyességét. Ugyanígy kell értékelni általában — a fiatalabb elkövetőknél — a gyermek és fiatal kor mostoha körülményeit, a munkához való jó viszonyt, a bűncselekménnyel okozott sérelem jóvátételét, a kár megtérítését, illetve az erre irányuló komoly törekvést. 2. A büntethetőséget kizáró okot megközelítő helyzet: Előfordul pl., hogy az elkövető megközelíti a jogos védelem határait. Ilyen pl. az az eset, amikor a bűntettet közvetlenül megelőzően az elkövetőt jogtalan támadás érte, amiknek az elhárításához azonban nem volt szükséges a bűntett elkövetése, vagy az a másik eset, amikor a jogos védelem szükséges mértékét az elkövető nem menthető felindulásból lépte túl. Enyhítő körülményként kell értékelni azt is, ha az elkövető a 14. életévét csak kevéssel haladta meg. 3. A büntetlen előélet: Rendszerint nyomatékos enyhítő körülmény, ha az elkövető már idősebb, tehát élete jelentős részét a törvénnyel való szembehelyezkedés nélkül töltötte el. Nem értékelhető viszont enyhítő körülményként a büntetlen előélet a fiatalkorú elkövető javára. Épp így a hivatalos személy esetében sem, amikor a bűntett elkövetése a hivatali állással, tisztséggel van összefüggésben, melynek betöltését büntetlen előélethez kötik. Az előző büntetés következményei alóli mentesítés esetén viszont a büntetlen előéletet csak abban az esetben lehet az elkövető javára enyhítő körülményként értékelni, ha a mentesítés és az újabb bűntett elkövetése között hosszabb idő telt el és a két cselekmény jellege is eltérő. 4. A beismerés és a bűnösség elismerése: A bűnttett elkövetésének beismeréséből és a bűnösség elismeréséből arra lehet következtetni, hogy az elkövető cselekménye helytelenségét felismerte, azt megbánta és ezért a jövőben tartózkodni fog újabb bűntett elkövetésétől. Lényeges enyhítő körülményként kell ezért értékelni a nyomozás és a tárgyalás során tanúsított egyöntetű beismerést és a bűnösség elismerését. Fokozza az ilyen enyhítő körülmény jelentőségét a felderítő jellegű beismerő vallomás, továbbá az önfeljelentés. 5. Az életkor: Az elkövető életkora általában két esetben vehető figyelembe enyhítő körülményként. A 18. életévét csak kevéssel meghaladott kor, •—az egyéniségből, élettapasztalattól függően 21—22 éves korig —, továbbá az aggkor, a szellemi képességek esetleges csökkenése miatt.

6. Betegség, testi vagy szellemi fogyatékosság: Az elkövető egészségi állapota, különösen abban az esetben enyhítő körülmény, ha a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben van. Enyhítő körülményként kell értékelni az átlagosnál jelentősen csekélyebb „ fokú iskolázottságot és a hiányos, elhanyagolt nevelést is. 7. A tettes személyi körülményeinek megváltozása:

í ; t í •

Ide kell sorolni a bűncselekmény elkövetése után bekövetkezett ! olyan változásokat, amelyek alapján arra lehet következtetni, hogy újabb j bűntett elkövetésétől már nem vagy csak jelentősen kisebb valószínűség- j gel kell tartani. t 8. A büntetés elviselését nehezítő körülmények: A családos állapot akkor értékelhető enyhítő körülményként, ha az elkövető kiskorú gyermeket tart el. E körülmény súlya az eltartás alatt > álló családtagok számával fokozódik. Enyhítő körülményként kell figyelembe venni a tettes eltartásában levő családtagok életkorát vagy egészségi állapotát, a két házastárs egyidejű elítélését, ha kiskorú gyermekük vagy eltartásukban beteg, illetve idős hozzátartozó van. A tettes nős vagy férjes állapota önmagában nem értékelhető enyhítő körülményként. Enyhítő körülményként értékelendő az elkövető betegsége, testi fogyatékossága, ideggyengesége és idősebb életkora. A büntetés elviselését nehezítő személyes körülményeket enyhítőként kell értékelni akkor is, ha azok a bűntett elkövetésével nincsenek összefüggésben. /

ft * ft Ügy vélem, hogy a cikkben felvetett s a mindennapi munka gyakorlatában is alkalmazott szempontok nem hatnak újszerűen az olvasónak. összefoglalásuk azonban —• talán — még sem volt haszontalan, mert egyrészt ráirányíthatja a figyelmet a személy társadalomveszélyessége elemzésének fontosságára, másrészt hozzásegíthet a különböző lehetséges intézkedések helyes és jól egyéniesített alkalmazásához. Mindezek mellett a tett megálapításokhoz kapcsolódó esetleges vita végső soron jogalr kalmazói gyakorlatunknak is hasznára válhat.

| j ! :

1i

í ! \

|

'

A határőrizeti szolgálatban gyakrabban előforduló büntettek elbírálása írta: Dr. Habony János hb. százados

A .katonai igazságügyi szervek nagy számban dolgoznak fel olyan bűnügyeket, melyeknek elkövetői a határőrség állományában teljesítenek szolgálatot. E bűnügyek- többségét az őrszolgálati bűntettek adják. Sorrendben ezeket a tulajdon elleni, majd a veszélyeztetési bűncselekmények követik. A határőrség rendeltetéséből, speciális határvédelmi feladatából \ természetszerűen következik az őrszolgálati bűntettek magasabb előfor1 dulási aránya. Erre utal, hogy például az utóbbi három évben az egyik í határőregység állományából elítéltek 42,6%-ával szemben őrutasítás megi szegése, 17,6%-ával szemben tulajdon, elleni bűntettek és 10,3%-ával s szemben veszélyeztetés miatt hoztunk marasztaló döntést. Ezzel szemben | egy más jellegű egységtől ugyanazon időszakban mindössze az elítéltek | 3,7%-a került az őrutasítás megszegése miatt a bíróság elé. t A gyakorlatban előforduló szolgálati bűntettek többnyire nem túlf zottan munkaigényesek. Megfelelő feldolgozásuknak viszont a1 határőrség | fegyelmi helyzete szempontjából nagy a jelentősége. A határőrség sorf állományának túlnyomó része ugyanis állandóan, fokozott figyelmet és 1 nagyobb fegyelmet igénylő fegyveres szolgálatot teljesít. Az államhatár ; védelme érdekében adott őrszolgálat igen jelentős. Bizonyára ez az oka annak, hogy például az NDK büntetőjoga a határőrizeti szabályok megsértését sui generis deliktumként rendeli büntetni. Ugyancsak a határőrizet fontossága indokolta a határőrségnél teljesített őrszolgálat máshol nem alkalmazott formáinak bevezetését. Nem ritka pl. áz sem, hogy a sorállományú határőr a szolgálatot polgári ruhában teljesíti. Mivel a határőrségnél leggyakrabban az őrszolgálati bűntettek fordulnak elő, a következőkben főként ezekkel foglalkozunk. I. Nyomozati cselekmények A nyomozati cselekmények közül csupán a parancsnoki hozzájárulás beszerzéséről, az előzetes letartóztatásról és a szoros felügyelet alá helyezés elrendeléséről kívánunk szólni. a) Az egy évet meg nem haladó büntetési tétellel fenyegetett ¡bűntetteknél sajátos, büntethetőségi akadályt képez, ha az illetékes parancsnok nem járul hozzá a vádemeléshez, hanem a cselekményt saját fegyelmi hatáskörében kívánja elbírálni. A Be. 9. §-a és a 352. §-ának (5) bekezdése értelmében ugyanis, ha az illetékes parancsnok a bűntettet törvényes hatáskörben fegyelmi határozattal elbírálta, az elkövető ellen utóbb

büntetőeljárás nem indítható, A határőrizeti szolgálatban állóknál „illetékes parancsnoknak" a kerületparancsnokot tekintjük. , A határőrségnél azonban néhány helyen nagyobb kiképző egységek is működnek. A hatályos szabályozás szerint a bűntettnek fegyelmi jogkörben való elbírálására a többi fegyveres testületeknél az ezred- és önálló zászlóaljparancsnok, a rendőrségnél pedig a járási rendőrkapitány is jogosult. Ebből kiindulva úgy vélem, hogy a határőrség viszonylatában helyes lenne ezzel a jogosultsággal a velük azonos szintű kiképző egységek parancsnokait is felruházni. . Büntethetőséget 'kizáró vagy megszüntető ok fennforgása esetén a büntetőeljárás megindítására vagy folytatására sincs lehetőség. Ide kell érteni véleményünk szerint a parancsnoki hozzájárulást tartalmazó nyilatkozat hiányát is; mint a katonai életkörülmények között jelentkező különös büntethetőségi akadályt. Ez következik a Be. 8. §-áriak (2) bekezdésében és a 104. §. (1) bekezdésének c) pontjában foglalt rendelkezésekből. A 7/1966. Legf. Ü. sz. Utasítás 102. §. (1) bekezdés c) pontja a nyomozás elrendelését és saját hatáskörben való folytatását az egy évet meg nem haladó büntetési tételű bűncselekményeknél parancsnoki nyilatkozat hiányában is lehetővé teszi ugyan, s így lehetőséget ad az előzetes letartóztatás elrendelésére is. Mégsem .célszerű az egy évet meg nem haladó büntetési tételű cselekményeknél parancsnoki hozzájárulás nélkül'a nyomozást elrendelni, vagy folytatni. Az illetékes parancsnok ugyanis a nyomozás bármely szakában kiszabhatja az elkövetővel szemben az általa megfelelőnek tartott fenyítést. Ezzel pedig a cselekmény elbírálttá válik. Ebből következőleg a büntetőeljárást — még ügyészi szakban is — azonnal meg kell szüntetni. De megtagadhatja a parancsnok a vádelemeléshez való hozzájárulást a nyomozás befejezése után is azzal, hogy az ügyet fegyelmi hatáskörében kívánja elbírálni. Ilyen esetekben pedig a már foganatosított előzetes letartóztatás törvényessége is vitathatóvá válik. Helyesebb ezért a parancsnok véleményét még a nyomozás elrendelése előtt bekérni. A parancsnoki hozzájárulás hiányán természetesen annak írásbeli és szóbeli hiányát egyaránt értjük. Nyomban rámutatunk azonban arra, hogy a nyilatkozat szóbeli közlését nem tartjuk elegendőnek. A távbeszélőn adott nyilatkozathoz ugyanis a Be. 80. §-ának (1) bekezdése értelmében joghatály nem fűződik, de a munkánk színvonalát is javítja, ha nem hagyunk lehetőséget az utólagos vitára. Nem jelent ugyanis különösebb megterhelést annak a néhány soros átiratnak az elkészíttetése, amely szerint az illetékes parancsnok nem kívánja az ügyet fegyelmi hatáskörében elbírálni. A 7/1966. Legf. U. sz. Utasítás hivatkozott előírása mellett szól viszont, hogy nyomozati cselekmények nélkül sokszor nem lehet egyértelműen elhatárolni az őrutasítás megszegésének alapesetét a minősített esetektől. Bizonyára ezért adta az egyik ügyben az illetékes parancsnok a következő nyilatkozatot: „Ha a cselekmény az őrutasítás megszegése alapesetének minősülne, az ügy fegyelmi jogkörébe való visszaadását kérem." 1 •1 Ebben az ügyben a bűntettet a bíróság a Btk. 326. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint minősítette, s az elbírálást az előzetes letartóztatás megszüntetése mellett a parancsnok fegyelmi jogkörébe utalta. A másodfokú bíróság azonban a határozatot hatályon kívül helyezte, s a vádlott letartóztatását is elrendelte, mert úgy látta, hogy őrutasítás megszegésének minősített esete valósult meg, ami nem bírálható el a Btk, 106. §-ában írtak alapján parancsnoki hatáskörben,

1 Az ilyen tartalmú nyilatkozat azonban véleményünk szerint nem helyeid selhető. Célszerű viszont az őrutasítás jelentős hátrány veszélyével járó megszegése esetén is beszerezni a parancsnok nyilatkozatát, mert így a í minősítésnek a bíróság által történő megváltoztatása sem akadályozhatja r a jogalkalmazás jogpolitikai elveinek megfelelő határozat meghozatalát. I I ; | | ; \ j | 1 { I"

Az eddigiekben eljutottunk odáig, hogy az illetékes parancsnok vagylagos nyilatkozatot nem adhat. Felmerül azonban az a kérdés, hogy az adott nyilatkozatát, vagy a fegyelmi határozatát utóbb megváltoztathatja-e? A joggyakorlatunk még csupán azt döntötte el, hogy a vádemeléshez való hozzájárulás később nem vonható vissza. Ezzel a döntéssel ugyanis a parancsnok a Btk. 106. §-ában írt jogkörét kimerítette. Nézetünk szerint azonban fegyelmi jogkörben történt elbírálást — azonos tényállás mellett — utóbb a fenyítést kiszabó elöljáró sem súlyosbíthatja. A fegyelmi fenyítés mértékét ugyanis a Magyar Népköztársaság Fegyveres Erőinek Fegyelmi Szabályzata 83. és a Belügyminisztérium Hivatásos Állományának Fegyelmi Szabályzata 32. pontja értelmében csupán a magasabb fegyelmi jogkörrel rendelkező elöljáró emelheti fel. Következik ebből az is, hogy a katonai ügyész a törvényes hatáskörben hozott fegyelmi határozat megváltoztatása végett csak a magasabb fegyelmi fenyítő jogkörrel rendelkező elöljáróhoz fordulhat. 2

í I \ 1 \ ; [ j | \ ! |

Az elmondottak után fel kell tenni azt a kérdést, hogy a parancsnok feljelentése az egy évet meg nem haladó büntetési tétellel fenyegetett cselekményeknél tekinthető-e bírósági felelősségre vonás iránti kívánalomnak. Osztjuk tehát azokat a nézeteket, melyek szerint az illetékes parancsnok jogosult arra, hogy ebben a kérdésben a cselekmény felderítése után döntsön. Ilyenkor a nyomozás folytatására a 7/1966. Legf. Ü. sz.- Utasításban adott lehetőség kifejezetten indokolt. Az előzetes letartóztatás elrendelését illetően viszont fenntartásaink vannak. Ha ugyanis a nyomozás befejezése után az ügy mégis fegyelmi jogkörbe kerül, a kb. egy hónapi letartóztatás inkább a 'hibás intézkedések közé számítható. b) Nem mindig kifogástalan a gyakorlatunk a határőr elkövetőkkel szemben folytatott előzetes letartóztatások elrendelése, vagy fenntartása tekintetében sem. Helytelenítünk ugyanis minden kényszerintézkedést azokban az ügyekben, amelyek később fegyelmi úton kerülnek elbírálásra. Már ezért is jónalk tartjuk, hogy a Btk. 326. §-ának (1) bekezdésébe ütköző őrutasítás megszegését elkövető határőrök előzetes letartóztatását az ügyészi szervek egyre gyakrabban mellőzik. Helyette inkább a szoros felügyelet alá helyezést alkalmazzák. A korábbi gyakorlatunk során viszont csupán kivételesen maradt el az őrutasítás megszegését elkövető terhelt letartóztatása. Az őrszolgálati bűntettet elkövető terhelt azonban esetenként szolgálati vagy fegyelmi okból nem hagyható szabadlábon. Ezek az indokok igen széles körben adnalk lehetőséget az előzetes letartóztatások elrendelésére, amit azonban igen nagy körültekintéssel kell mérlegelni. Ügy véljük, ezért a Be. 353. §-ának (1) bekezdésében foglaltak sem értelmezhetők kiterjesztően. Amennyiben viszont az őrszolgálati bűntettet, különösen an2

BH. 5202. sz. eseti döntés.

nak minősített esetét az elkövető a szolgálati előírások durvább megsértésével valósítja meg, a letartóztatást a szolgálat érdekei indokolttá tehetik. Ugyanígy szükség lehet a< kirívóan fegyelmezetlen, sokszorosan fenyített terhelt letartóztatása ás. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az előzetes letartóztatásról a sorállományú katonák szélesebb körben szereznek tudomást, s ez bizonyos visszatartó hatással van. Ide tartozik még, hogy a parancsnok kisebb fegyelmi vétséget nyomban megtorolhat, míg a letartóztatás elmaradása esetén az őrszolgálati bűntett miatti felelősségre vonás viszonylag hosszabb időt igényel, ami esetleg olyan látszatot kelt mintha a felelősségre vonás elmaradt volna. Ezért a kerületparancsnokok a bíróság elé utalt ügyekben gyakran kérik a letartóztatás elrendelését. Az előzetes letartóztatás elrendelése mellett hozható fel néhány gyakorlati érv is. Az őrutasítás megszegésének alapesetét megvalósító határőr sem osztható be fegyveres szolgálatra. Más beosztást pedig nehezen lehet a részére biztosítani. Jelenléte ezért az alegységnél feleslegesnek tűnik. Az is nyilvánvaló, hogy ha megalapozott, a. parancsnoki igény a vádemelésre, felmentéssel vagy fegyelmi útra tereléssel nem lehet számolni. Ezen túlmenően az előzetes fogvatartással a speciális katonai büntetés végrehajtási módok (fegyelmező zászlóalj és katonai fogda) alkalmazhatóságát is jobban tudjuk biztosítani. 3 A felsorolt, főként gyakorlati jellegű érvek ellenére is lehetőséget láttunk arra, hogy a letartóztatások számát az őrutasítások megszegésénél tovább csökkentsük. A szolgálati bűntetteknek — különösen alapesetüknek — csekélyebb a társadalomveszélyessége, s ezért határozott szolgálati vagy fegyelmi érdek hiányában a tettes letartóztatására nincs szükség. Emellett semmilyen hátrány nem származik abból, ha a szolgálatát megfelelően telj esi tő/ határőr ilyenkor szabadlábon védekezik, vagy legfeljebb szoros felügyelet alá kerül. c) A szoros felügyelet alá helyezésre akkor van lehetőség, ha az előzetes letartóztatás indokai nem forognak fenn, azonban katonai fegyelmi va,gy egyéb okból szükség van a terhelt szabadságának korlátozására. (Be. 354. §.) E jogintézmény lényege, hogy a sorállományú katona a rendes foglalkozáson kívül alegységének belső körletét nem hagyhatja el; őrszolgálatba, vagy ügyeleti szolgálatba nem osztható be, szabadságot, eltávozást vagy kimenőt nem kaphat, látogatót nem fogadhat, rendezvényekan nem vehet részt és naponta legfeljebb három alkalommal — a parancsnok által megjelölt időpontban — meghatározott elöljárónál jelentkezni tartozik. A szoros felügyelet alá helyezés alkalmas arra, hogy az előzetes letartóztatások számát csökkentse, a korlátozó intézkedések érvényesítésével pedig a katonai fegyelemre nevelést jól szolgálhatja. A gyakorlatban mégsem jelent többet, mint azt, hogy az elöljáró tudja melyik beosztottja ellen van folyamatban büntetőeljárás. Több parancsnok mondotta már, hogy a határőr őrsök állományában szolgálatot teljesítők életviszonyai rendkívül kötöttek. Ezért a szoros felügyelet alá helyezés felesleges. Ezt a véleményt nem osztjuk. Katonai életviszonyok között ugyanis erre a speciális korlátozó intézkedésre szükség van. Inkább azt kell elérnünk, hogy a parancsnoki kar az intézményt megismerje és hatékoiiyan érvényesítse. Mindezt leginkább a kerületparancsnokságok székhelyén fogana3

B. K. 388. számú döntés.

tosított szoros felügyelettel lehetne elérni. Nem mellőzhető természetesen az előkészítő ülésben való döntés sem a szoros felügyelet alatt álló vádlott ügyében, annak ellenére, hogy a Be. 172. §-a ezt csupán a lakhelyelhagyási tilalom esetén teszi kötelezővé. II. Az őrszolgálati bűntettek elbírálása A határőr elkövetők által megvalósított őrszolgálati bűntettek elbírálása során túlnyomó részben minősítési problémákkal találkozhatunk. A! következőkben ezért ezekkel foglalkozunk részletesebben. 1. Az őrutasítás megszegésének megállapítása: Az őrutasítás megszegése körében nemcsak az alap- és minősített eset elhatárolása, hanem néhányszor magának a bűnösségnek a megállapítása is nehézséget okoz. Itt ugyanis azt kell vizsgálnunk, hogy mely szolgálatot tekinthetjük őrszolgálatnak, s melyet készenléti szolgálatnak. A kettőt azzal határolhatjuk el egymástól, hogy az őrszolgálatban álló katona harci feladatot teljesít. Ennek megfelelően a Határőrizeti Szabályzat kimondja, hogy határőr járőrök azok a felfegyverzett határőrök, akik harci feladatot kaptak. Még mindig feltehetjük azonban azt a további' kérdést, hogy az okmányellenőrző járőrszolgálat, különösen ha polgári ruhában látják el, az őrszolgálatok közé sorolható-e? Nem lehet kétséges, hogy az okmányellenőrző járőrök polgári ruhában is harci feladatot teljesítenek, a Magyar Népköztársaság államhatárának védelmében. Ezért csupán a polgári ruha használatára kötelezés nem eredményezheti, hogy ezt a szolgálatot a készenléti szolgálatok közé vegyük fel. Ritkán kerül katonai bíróság elé olyan határőr, aki technikai járőrszolgálat során szegi meg a szolgálati előírásokat. Kérdés, hogy ez a szolgálat az őrszolgálatok közé tartozik-e? A technikai járőrszolgálatot teljesítők feladata az elektromos jelzőrendszer és a híradó eszközök ellenőrzése, azok. javítása és karbantartása. A technikai járőrök feyverrel és lőszerrel vannak ellátva. Megbízhatók gyanús személyek igazoltatásával és előállításával. A Határőrizeti Szabályzat a technikai járőrszolgálatot a határvédelem érdekében harci feladatot végző járőrszolgálatok között említi. A szolgálatuk Iközben megvalósított bűnös cselekvésük tehát őrutasítás megszegésének minősül. Kérdéses viszont, lehet-e ilyen értelmű döntést hozni akkor, ha a szolgálati kötelmek megszegése csupán a híradóeszközök karbantartásának elmulasztásában áll? Álláspontom szerint — adott esetben — ilyen okból is megállapítható a szóbanforgó bűntett. 2. Az őrutasítás megszegésének minősített esete: • Abban az esetben, ha az őrutasítás megszegéséből a szolgálatra ténylegesen jelentős hátrány származott a bűntett minősített esetének megállapítása nem okoz különösebb nehézséget. A határőrizeti szolgálatban pedig elsődlegesen az jelentkezik jelentős hátrányként, ha a szolgálati kötelmek megszegése büntetlen határsértést eredményezett. Ezen belül is növeli a cselekmény tárgyi súlyát a csoportos határsértés. Nem ilyen egyszerű annak eldöntése, hogy a szolgálati rendelkezések megszegése mely esetben idézi elő a jelentős hátrány veszélyét. A joggyakorlat irányítására a Legfelsőbb Bíróság már több döntést hozott.4 4

BJD. 3234., 4324., 4325., 4326. és 5273. sz. döntés.

Ezek kimondják, hogy az őrutasítás szabályainak megszegéséből a szolgálatra jelentős /hátrány veszélye akkor származik, ha az adott körülmények között a jelentős hátrány bekövetkezésének reális lehetősége fenn. forgott. Ez viszont nem azonos a veszély közvetlen voltával, vagyis azzal, hogy a konkrét helyzetben az őrizet tárgya ténylegesen veszélybe került, de a hátrány bekövetkezése valamilyen okból elmaradt. Ezeket az igen lényeges állásfoglalásokat leggyakrabban a határőrségnél előforduló szolgálati bűntettekre konkretizáljuk. A jelentős hátrány veszélyének megállapításánál a járőrszolgálatok feladatszerű megkülönböztetését figyelmen kívül hagyjuk. Közömbös ugyanis az, hogy a szolgálati vétséget portyázó- vagy szakasz-, álló- vagy mozgó járőr követte el. Ugyancsak közömbös, hogy a járőr a szolgálatának ellátásához milyen eszközzel rendelkezik, vagy a szolgálati rendelkezések mely részét sértette meg. Ha viszont többen látják el a határszakaszon a szolgálatot, egyikük éberebb magatartása mellett a jelentős hátrány veszélyének reális lehetősége általában nem merül fel. Az Őrszolgálati bűntett minősített esetének megállapíthatóságát a • szolgálati helyek sűrűsége, az adott terepszakasz szabdaltsága, a látási viszonyok vagy az elektromos jelzőberendezések befolyásolják. Lényeges ¡körülmény az is, hogy az adott szolgálati hely a határsértések gyakoriságát tekintve fő irányba esik-e. Az ún. fő irányokat minden őrsön megjelölik és az ilyen helyeken a leggondosabb szolgálatra intenek. Jelentősége lehet a cselekmény minősítésénél a különböző célból elrendelt fokozott szolgálatnak is. A felsorolt körülmények egyikének fennforgása azonban még a szolgálatra vonatkozó rendelkezések megszegése esetén sem eredményezheti a jelentős hátrány veszélyének automatikus megállapítását. Annak lehetősége ugyanis csak az eset összes körülményeinek gondos figyelembe vételével dönthető el. Nem kizárt azonban a jelentős hátrány veszélyének megállapítása egyetlen ügydöntő momentum fennállása esetén sem. A katonai bíróságok gyakorlata szerint a határőrizeti szabályoknak határszakaszon való megszegése és ezzel az adott határrész őrizetlenül hagyása általában a Btk. 326. §-ának (2) bekezdésébe ütközik, illetve az őrutasítás jelentős hátrány veszélyével járó megszegésének minősül. Ezzel azonos a jogi minősítés akkor is, ha a határőr a határszakasz „mélységében" nem teljesíti a szolgálati kötelmeit és emiatt az adott határrész védelem nélkül marad. Találkozunk még esetenként olyan nézetekkel, hogy a jelentős! hátrány veszélyét csupán a nyugati határszakaszon elkövetett bűntetteknél állapíthatjuk meg. Véleményünk szerint azonban nem lehet különbséget' tenni, hogy az őrutasítás megszegését elkövető személy melyik határszakaszon hagyja őrizetlenül a rábízott szolgálati helyet. A Magyar Népköztársaság államhatárának sérthetetlenségét minden irányból egyformán biztosítani kell. , A cselekmény minősítése nagyobb vitákat váltott ki azokban az; esetekben, amikor az elkövető a szolgálati kötelmeit szeszes ital fogyasztással szegte meg. Az ittas határőr ugyanis gyakran a szolgálati helyén marad és az alkoholtűrő-képességétől függően biztosítja az őrizetére bízott területrész védelmét. Nem lehet ezért azt mondani — még az őrizet tárgyának fontossága mellett sem <—, hogy a szolgálatban történt leittasodás minden esetben a jelentős hátrány veszélyét rejti magában. Ha azonban az elkövető ittas állapota miatt elalszik, vagy az őrhelyét elhagyja, a je-

lentos hátrány veszélye mindig reálisan bekövetkezik. Általánosságban tehát azt rögzíthetjük, hogy szeszes italtól való enyhébb befolyásoltság többnyire csak a bűntett alapesetének, míg a súlyos befolyásoltság inkább a minősített esetnek megállapítását teszi lehetővé; természetesen csak akikor, ha az elikövető szolgálati helye más szolgálatban álló határőrök által védve nem volt. Különleges problémát vet fel a nyugati határszakaszainkon telepített elektromos jelzőberendezés. Köztudott, hogy az a bűntelen határsértés elkövetését megnehezíti. Többnyire még nagyobb tapasztalat mellett sem lehet ugyanis a jelzőrendszeren észrevétlenül áthaladni. A jelzőrendszerben azonban kivételesen műszaki hibák is adódhatnak. A kérdés most már az, hogy az őrutasításnak a jól működő jelzőkészülék mellett elkövetett megszegése járhat-e szolgálatra jelentős hátrány veszélyével? Nyomban rámutatunk arra, hogy a szolgálati rendelkezéseket megszegő személy nem tudhatja, hogy az esetleges határsértő tettének elkövetésében mekkora jártassággal rendelkezik. Az ugyanis nem ritka, hogy aki tiltott határátlépésre készül a végrehajtás módját előzetesen megtervezi Előre tájékozódik a határviszonyokról, dönt a hely és az idő tekintetében. Terveket készít a váratlan akadályok elhárítására. Alaposabb érdeklődés mellett esetleg a jelzőrendszer működtetése sem marad előtte teljesen titokban. Az őrszolgálat fontosságát tehát nem csökkenti a jelzőrendszer üzemeltetése. Emellett azt kell látnunk, hogy a határon legtöbbször a veszélyes bűnözőik, vagy a társadalmi rendünk ellenségei akarnak észrevétlenül áthaladni. Emiatt a szolgálati előírások megszegése fokozottabb társadalomveszélyességet rejt magában. Nem értékelhető tehát az elkövető javára a jelzőrendszer kifogástalan működése, mert a szolgálati vétség emellett is megteremtheti a jelentős hátrány bekövetkezésének reális lehetőségét. Ebből a szemszögből még az sem eredményezhet más minősítést, ha az elkövető a jelzőrendszernek az ország belterülete felőli részén teljesítette szolgálatát. Előfordul, /hogy a határőrségnél valamelyik külső vagy belső biztonsági okból fokozott szolgálatot rendelnek el. Erről a szolgálatba lépő járőröket az elöljárók tájékoztatják. A határőrizetnek ilyenkor nagyobb jelentősége van. Eldöntendő ezért, hogy a fokozott szolgálat alatti kötelességszegés önmagában a jelentős hátrány veszélyének megállapítását lehetővé teszi-e? Elfogadhatatlan lenne az az álláspont, hogy a fokozott szolgálatban álló személy a szolgálati kötelmeinek megszegésével a jelentős hátrány veszélyének reális lehetősége nélkül is eleve a Btk. 326. §-ának (2) bekezdésében foglalt bűntettet követi el. Ha azonban a fokozott szolgálat során büntetlen határsértésre, avagy egyéb jelentős hátrány okozására; a szolgálati kötelmek megszegése miatt reális lehetőség nyílik, a bűntett súlyosabban minősül. A bírói gyakorlatban előfordult, hogy a vád az őrszolgálati bűntett minősített esetének megállapítását a szolgálati előírások kirívóan durva megszegése miatt tartotta megállapíthatónak. Ilyen durva kötelességszegések voltak a leittasodás, a szolgálati hely elhagyása, a tartós alvás stb. Ügy véljük, hogy az eddigi fejtegetéseinkből értelemszerűen következik, miszerint a szolgálati előírások durva megszegése önmagában az őrszolgálati bűntett minősített esetének megállapításához nem elegendő. Ilyenkor azt is kell vizsgálni, hogy a súlyos kötelességszegés ellenére más járőrök az adott területszaíkasz védelmét mennyiben látták el. Néznünk kell

azt is, hogy ez a kötelességszegés mélységi területen, vagy határszakaszon következett be. A bűntett minősített esetének fennforgásáról csupán e körülmények ismeretében dönthetünk. • 3. A bűntett gondatlan alakzata: A szolgálati bűntettek gondatlan alakzatának megállapítására elég ritkán kerül sor. Nyilvánvalóan nem lehet e bűntett gondatlan alakzatát megállapítani akkor, ha a szolgálatot teljesítő személy a szolgálati helyen leül, majd — anélkül, hogy szándéka az elalvásra kiterjedne — elalszik. Ilyenkor ugyanis a szolgálati rendelkezéseket — amennyiben ez tiltva volt •—• már a szolgálati helyen való szándékos leüléssel megszegte. Mégis előfordulhat a bűntett gondatlan alakzatának megállapítása akkor, ha a szolgálati előírások betartására a járőr azért nem fordít kellő figyelmet, mert azokat szükségtelennek látja. Ilyen volt annak a két határőr vádlottnak az ügye, akik az adott határszakasz zárása és a riadócsoport kirendelése iránt nem intézkedtek, noha a jelzőrendszer a határsértés alapos gyanúját jelezte. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Katf. 210/1962. sz. döntése alakította úgy a bírói gyakorlatot, hogy az őrutasítás elalvással megvalósított megszegése rendszerint szándékos bűntettnek minősül. Ez az álláspont azonban véleményünk szerint túlhaladottnak látszik. Ma már nem ritka azoknak az őrhelyeknek a száma, ahol a szolgálatot ülve, vagy egyéb könnyítések mellett látják el. A határőrségnél pedig a rejtett figyelőszolgálat során a járőrnek gyakran le is kell feküdnie. Emiatt nincs módja az álmosságának járkálással való elűzésére. Ha azután ilyen körülmények között, a szolgálati előírások megszegésének szándéka nélkül elalszik, a szolgálati bűntettet gondatlanul követi el. Ebből következőleg általánosan kimondhatjuk, hogy a szolgálati bűntettek szándékos alakzata csupán a szolgálatra vonatkozó előírások egyenes vagy eshetőleges szándékkal történt megszegése esetén állapítható meg. A szándék fennállásának vizsgálata pedig a döntés előtt körültekintő figyelmet igényel. *

sí

•!:•

'

Az elmondottakon túl még több gyakorlati probléma érdemelne említést. Nem foglalkoztunk a szolgálati bűntettek elhatárolásával, valamint az egység (folytatólagosság) és halmazat problémáival. Minden kérdés kimerítő felvetésére azonban a téma egyszerűsége ellenére sem vállalkozhatunk. Igyekeztünk ezért az őrszolgálati bűntettek köréből csupán a gyakrabban jelentkező problémákra rámutatni.

Parancsra elkövetett bűntettek Irta: Dr. Váczi István hb. őrnagy

I. írásom a parancsra elkövetett bűntettek jogi megítélésével, az ezzel kapcsolatos gyakorlattal és kialakult nézetekkel foglalkozik, elsősorban a magyar katonai büntetőjog területén, s csak kis mértékben érint, más jogterületeket, illetve e kérdésnek a nemzetközi jogi oldalát. Ez utóbbiakat csak oly mértékben, amennyi az összefüggések megértéséhez szükséges. Manapság éppen a nemzetközi jog területén gyakran találkozunk a „parancsra tettem" fogalmának taglalásával. Ez elsősorban a háborús bűntettek elbírálásával kapcsolatos. Napjainkban éppen Nyugat-Németországr ban — ahol a legtöbb háborús bűnös felelősségre vonása lenne indokolt — foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy a háborús bűntettek ma már elévültnek tekinthetők. A háborús bűntettek elkövetőinek felelősségre vonása tette ismét időszerűvé annak a kérdésnek a felvetését, hogy a'parancsra elkövetett bűncselekményekért ki és milyen mértékbén felelős. A parancs kiadója, vagy aki azt végrehajtja? Ezzel kapcsolatban különböző elméletek alakultak ki, amelyek a parancsra elkövetett bűncselekményekért való felelősség mértékét különböző fokban állapították meg. Az egyik legrégibb és az alárendelt részére legkönnyebben megérthető elv a feltétlen engedelmesség elve volt, vagyis a felettes kizárólagos felelősségének elmélete. Ennek lényege, hogy a katonának a parancsot minden körülmények között teljesítenie kell, még akkor is, ha tudja, hogy azzal súlyos bűncseleményt valósít meg. Az alárendeltet ezért megbüntetni nem lehet, a felelősség teljes mértékben a parancsot kiadó elöljáróra hárul. Ez az elv uralkodott a római jogban, úgyszintén a hűbéri államok jogaiban, mivel akkor a katonai erőszakon nyugvó államok létét fenyegette, volna a parancs megtagadására adott bármilyen lehetőség. Akadt azonban ennek az elvnek követője még a századforduló idején is a nemzetközi- és büntető jogászok között. Ezzel ellentétes az abszolút felelősség elmélete. E szerint a bűnös parancs kiadója és végrehajtója egyaránt felelősek a parancs végrehajtásával elkövetett bűncselekményért. Ez az elmélet teljesen figyelmen kívül hagyja a fegyveres testületeknél meglevő függőségi viszonyt, így azt is, hogy e viszony milyen hatással van az alárendeltre, amikor a parancsot megkapja és azt végrehajtja, illetve nem hajtja végre. E két véglet között több elméletet találunk így a mérlegelt engedelmesség, a mérsékelt engedelmesség, a nyilvánvaló jogellenesség, a személyes tudomás elméletét. Ezek "részben eltérnek, részben összefonódnak 3

— 33 —

egymással, de közös jellemzőjük, hogy az abszolút felelősség és a felettes kizárólagos felelősségének elméletei között kívánják a helyes utat keresni •és' ez mindegyik elméletben pozitívumként értékelendő. A magyar Btk. 104. §-a is e két szélsőséges elmélet közötti utat választotta és lényegében a mérsékelt engedelmesség elmélete alapján áll. II. Ha áttekintjük a magyar katonai büntetőjog történetét, láthatjuk, hogy ez a kérdés már régen felvetődött, csak nem nyert megfelelő szabályozást. A régmultat vizsgálva is találunk olyan szokásjogot, amely lehetőséget nyújtott a parancs végrehajtásának mellőzésére. Kézai Simon: Magyar Krónikájában ír arról, hogy: „A magyarokat a táborokban Isten és a Magyar nép nevében hadbagyűjtő kiáltók ezeket fegyverben való ; pontos megjelenésre hívták fel, abból a célból, hogy ebben a gyülekezetben a község Tanácsát és Parancsát meghallgassák. Valaki a parancsot helyes okát nem tudva adni megvetette, az olyat a scythiai törvény karddal vágatta ketté, vagy veszett állapotnak tétette ki, vagy a köznép szolgaságába taszította". Eme idézetből is kitűnik, hogy lehetőség volt a parancs végre nem hajtásának magyarázatára és nyilvánvaló, hogy elfogadták a távolmaradás jogos indokaként, ha valaki a parancs végrehajtásával nagyobb kárt okozott volna a közösségnek, mint annaik végrehajtásával előnyt. Ez pedig lényegében a' nagyobb jogellenesség elhárítása érdekében j elkövetett kisebb jogellenességet — a parancs megtagadását — jelentette. A magyar katonai büntetőjog kodifikációjára csak viszonylag későn került sor. A katonai anyagi büntetőjogot szabályozó első önálló magyar törvényt csupán 1930-ban alkották meg. Voltak ugyan korábban is ren- | delkezések, amelyek érintették a katonai büntetőjog területét, illetve arra { vonatkozó egyes szabályokat tartalmaztak, de csak részkérdéseket sza- í bályoztafc. Kezdetben szokásjog formájában, később a királyok már dek- | rétumokkal rendeztek egyes kérdéseket. Zsigmond király alkotta meg az ; első összefoglaló rendelkezést. Később pedig II. Rákóczi Ferenc adott ki ; 1707-ben egy katonai büntetőtörvényt, ami a megelőzőkfaez viszonyítva már részletesebb szabályozást tartalmazott. Egyik sem foglalkozott azonban a parancsra elkövetett bűncselekményekért való felelősséggel feltehetően azért, ,mert ez a kérdés a feltétlen engedelmesség elvének érvé- ; nyesülése miatt akkor fel sem merült. Elsőként az, 1850. évi osztrák katonai büntetőtörvény — melynek hatályát 1855-ben Magyarországra is kiterjesztették, de sohasem vált igazán magyar törvénnyé — foglalkozott a parancsra elkövetett bűncselekményekkel. 8. §-a szerint: „Az elöljáró parancsa a bűntett, vagy vétség beszámíthatóságát nem zárja ki, ha csak a törvény erre nézve határozott kivételt nem tesz." A kivételt pedig az akkor hatályban levő szolgálati szabályzat tartalmazta, mely előírta a katonáknak, hogy a parancs nyilvánvalóaji és világosan az esküvel fogadott kötelesség, az állam vagy a szolgálat érdeke ellen, vagy bűncselekmény elkövetésére irányulna, akkor azt — miután minden körülményt jól megfontolt — meg kell tagadnia és a legközelebbi elöljárónak azonnal jelentenie. Ez a törvényi szabályozás, összevetve a szolgálati szabályzatban foglaltakkal, lényegében a

\ j i \ : ; j

í

1 [ t [ jj í

Btk. 104. §-ának (1) bekezdésében írt elvnek felel meg annyiban, hogy bizonyos esetben lehetőséget ad a parancs megtagadására. Ha pedig a katona az előbb említett körülmények fennforgása ellenére teljesítette a parancsot, a törvény 114. §-a értelmében enyhítő körülményként kellett a javára figyelembe venni, hogy „a gonosz tettet egy harmadiknak unszólására, félelmében vagy engedelmességből követte el." Ez a rendelkezés a Btk. 104. §-a (2) bekezdésének csíráját hordja magában.

Az 1930. évi II. törvénycikk: a Katonai Büntetőtörvénykönyvről, volt az első modern értelemben vett magyar katonai büntetőtörvénykönyv. Ennek 38. §-a kimondotta: „Nem számítható be a cselekmény annak, aki azt elöljárójának vagy felettes hatóságának szolgálati parancsa I folytán abban a meggyőződésben követi el, hogy arra kötelezve van." Ez | kissé tovább fejlesztete az 1855-ben hatályba léptetett rendelkezést. E beszámítást kizáró ok hiányában pedig az 51. §-ának 5. pontja adott lehetőséget a függőségből eredő viszony értékelésére. Ez ugyanis a korábbi E rendelkezéshez ¡hasonlóan kimondotta: „enyhítő az a körülmény, hogy a | cselekmény mások csábítására vagy olyan egyén utasítására követtetett el, j akinek a tettes engedelmességgel tartozik vagy akitől függ." I A felszabadulás után megalkotott első katonai Büntetőtörvénykönyv, f az 1948. LXII. tv. nem tartalmazott ilyen rendelkezést. E helyett a fegyí veres testületek szolgálati szabályzatába, illetve az eskü szövegébe vettek ! fel erre vonatkozó rendelkezéseket. Ezek értelmében az alárendelt a pa| rancs teljesítése során végrehajtott cselekményekért nem tartozott feleli lősséggel. Egyetlen kivételt ismertek, a bűnös parancs esetét, amikor az I elkövető felelőssége megállapítható volt. Ez esetben — az uralkodó elmé[ let szerint — tettesként kellett felelősségre vonni az elkövetőt és febuj| tóként a parancsot kiadó személyt. Meg kell azonban jegyezni, a gyakor» latban nem fordult elő, hogy a bíróság az említett szabályzatokra hivat| kozva, büntethetőséget kizáró ok folytán, bárkit is felmentett volna, í Egyébként is gondot okozott volna a törvényhelyre hivatkozás, mert az | akkor hatályos Btá. sem ismert olyan büntethetőséget kizáró okot, amely | az ilyen esetre ráillett (volna. i '[. j ! l | j

Mint már említettem, a bűncselekmények parancsra történő elkövetésének kérclése a háborús bűntettek elbírálásánál tett szert nagyobb jelentőségre. Békeidőben ugyanis csak a fegyveres testületek mindennapi életében felmerülő — többnyire kiemelkedő jelentőséggel nem bíró — estek okozhatnak problémát. Kevés esetben kerül sor a gyakorlati életben. arra, hogy parancsra, elöljárói ráhatásra kövessenek el bűntettet, Rá kell azonban mutatni, hogy a ráhatást ilyenkor sem vizsgáljuk mindig a kellő mértékben és így a Btk. 104. §-ának az alkalmazása is ritka. Nem azért, mert egyáltalán nem fordulnak' elő e rendelkezés hatálya alá vonható magatartások, hanem inkább azért, mert a gyakorló katonai büntetőjogászok kivételesként kezelik ezt a jogszabályt. Olyan esetekre tartják fenn alkalmazását, amikor parancsra súlyos megítélés alá eső bűncselekményt követnek el. Elfelejtkeznek arról, hogy a mindennapi életben ilyen parancsot nagyon ritkán, vagy egyáltalán nem adnak ki, ugyanakkor nem oly ritka az olyan parancsok száma, amikor kisebb jelentőségű bűncselekmények elkövetésére adnak utasítást az elöljárók, tehát alkalmazásra kerülhetne a Btk. 104. §. (1), de legalábbis a (2) bekezdése.

A Btk. kommentárja ugyan ezzel ellentétes megállapítást tesz, amikor azt írja: „a szocializmus viszonyai között csak elszigetelten fordulhat elő, hogy a ¡katona olyan parancsot kap, amelynek teljesítésével bűncselekményt valósít meg és így részéről felmerül a parancs megtagadásá: nak vagy nem teljesítésének a kötelezettsége." Ez is azt tükrözi, hogy a Btk. 104. §-a csak kivételesen érvényesülő szabály. Kétségtelen, hogy súllyos bűncselekmények kapcsán valóban ritkán fordulhat elő az alkalmazása, mert az nem egyeztethető össze a szocialista állam hadseregének, fegyveres testületeinek erkölcsi állapotával. A katonai bíróságok által elbírált ügyekben azoníban nem egyszer tapasztalhatjuk, hogy a sorállományú katonák egymásnak — rendfokozatuk, illetve szolgálati beosztásuk felhasználásával — olyan parancsot adnak, ami törvénybe ütközik. Elég itt utalni a határőrizeti szerveknél gyakori esetekre, amikor a járőrparancsnok a menetvonal elhagyására, pihenésre utasítja a járőr társát, vajgy arra az esetre, mikor a feladat végrehajtásához szükséges anyag „egyszerűbb megszerzése" érdekében a rajparancsnok annak ellopására ad parancsot beosztottjának. A bírói gyakorlat az ilyen eseteket ismeri, mert a járőrparancsnok ráhatását enyhítő körülményként értékeli, de nem jut el odáig, hogy a Btk. 104. §-ának (2) bekezdésére hivatkozzon. Az itt leírtakkal ezért elsősorban azt a célt kívánom elérni, hogy felhívj am ;a figyelmet a Btk. e §-a alkalmazásának lehetőségére, • de egyben szükségszerűségére is, mert mellőzése — olyan esetekben, amikor arra lehetőség lenne — a törvényesség megsértését jelenti. III. A parancsra elkövetett bűntettek megítélése a Btk. rendelkezései és a velük kapcsolatban kialakult elmélet és gyakorlat szerint Mint már utaltam rá a Btk. 104. §~a a mérsékelt engedelmesség elméletét tette magáévá. A katona részére általában büntetlenséget biztosít arra az esetre, ha a bűncselekményt elöljárója szolgálati parancsára követte el. „Ez a rendelkezés nem alkalmazható; ha a katona tudta, hogy a parancs végrehajtásával bűntettet valósít meg." A Btk. 104. §-ához fűzött miniszteri indokolás szerint akkor nem zárható ki a katona felelőssége a bűnös parancs végrehajtásáért, ha az „tudta, nyomban és világosan felismerte, hogy a kapott parancs teljesítésével bűncselekményt valósít meg." A továbbiakban pedig kifejti, hogy az alárendelt büntethetőségének jogcíme az alárendelt egyenes szándéka a bűnösnek tudott parancs végrehajtására. Nem engedhető meg viszont az alárendelt felelősségének akár a közvetett szándék, akár a gondatlanság alapján történő megállapítása. Ennek megengedése a parancsok mérlegelésére vezetne, ez pedig alkalmas lenne a fegyelmi helyzet gyengítésére. A törvény szövegéből kitűnik, hogy a büntetlenség csak a szolgálati parancs teljesítésére terjed ki, amennyiben a katona nem tudja, hogy annak végrehajtásával bűncselekményt valósít meg. Ennek megítéléséhez viszont szükséges annak ismerete, hogy mit értünk szolgálati parancson? A parancs kiadására jogosultak körét és a kiadás módját a Magyar Nép-

| f í 1 f l [ : í f l 1 j i j [ | l j I i f [ | I { i ] • 1

köztársaság Fegyveres Erőinek Belszolgálati Szabályzata, valamint Fegyelmi Szabályzata tartalmazza. Az utóbbi 6. pontja kimondja: „Az elöljáró parancsa törvény az alárendeltek számára. Az elöljáró a parancsot világosan és egyértelműen adja, az alárendelt pedig ellenvetés nélkül, pontosan és kellő időben teljesítse." A Belszolgálati Szabályzat 8. pontja szerint: „Az elöjlárónak joga van alárendeltjei számára parancsot adni, de köteles azok végrehajtását ellenőrzini. Az alárendeltek ellentmondás nélkül kötelesek engedelmeskedni elöljáróiknak." E rendelkezések nyilvánvalóan csak az illetékes elöljáró által kiadott parancsra vonatkoznak, A gyakorlatban nehéz viszont megítélnie a katonának, hogy mikor szolgálati, vagy mikor nem szolgálati a parancs. Helyesen csak akkor beszélhetünk szolgálati parancsról, ha annak kiadása az illető elöljáró hatáskörébe tartozik és azzal olyan magatartást igényel a katonától, aminek teljesítése megegyezik annak a szabályzatokban lefektetett kötelességével, Ez a nézet a jogtudományban valóban helyes, de a katona az adott körülmények között sok esetben nem tudhatja, hogy a parancs kiadás elöljárójának szolgálati hatáskörébe tartozik-e? Így az alakulattól tüzelőanyagnak az elöljáró lakására- történő szállítására adott parancs esetén nem hozzák a katona tudomására, hogy az az illetékes szervek engedélyével, vagy felsőbb rendelkezésre történik, mert a távoli helyen lakó hivatásos állományú katonákat más módon nem tudják tüzelővel ellátni. A katona tudatában pedig joggal merülhet fel az a gondolat, hogy a szállítás jogtalan és őt a társadalmi tulajdon megkárosítására kívánják felhasználni. Előfordulhat, hogy ezért a parancsot nem tekinti szolgálati parancsnak és. nem hajtja végre. Nézetem szerint ezért a parancsra elkövetett bűncselekményeknél mindig igen alaposan kell vizsgálni, hogy egyáltalában tudhatta-e a parancsot végrehajtó: vájjon szolgálati, vagy nem szolgálati volt-e a parancs, amelynek teljesítése során a bűncselekményt megvalósította. Ez esetben úgy gondolom nagyon ritkán nyer majd megállapítást, hogy az alárendelt tudatában volt a parancs nem szolgálati jellegének.

[ |

A törvény értelmében a katona akkor nem vonható felelősségre a parancs megtagadásáért, ha tudja, hogy annak végrehajtásával bűncselekményt valósítana meg. Nincs azonban rendelkezés arra, hogy a szabályszegések elkövetésére adott parancsot megtagadhatja-e a katona? így nyilvánvaló, hogy az erre irányuló parancsot teljesítenie kell. Ez azonban további kérdést, mégpedig gyakran eldöntésre váró kérdést vet fel: felel-e a katona azért a magatartásáért, amelyet parancsra elkövetett szabály-' | szegésével valósít meg, ha a szabályszegés végülis bűncselekményt ered| ményez, ha e következményt előre nem láthatta? !

'

-

,

•

jj Nézetem szerint ilyen esetben, amikor a parancsra elkövetett sza( bályszegés okozati összefüggésben van olyan eredmény létrejöttével, j amely bűncselekményt képez, nem lehet a parancs végrehajtójának bűnösségét megállapítani. E helyett a Btk. 104. §-ának (1) bekezdése alapján büntethetőséget kizáró ok folytán fel kell menteni az ellene esetleg emelt vád alól. Ennek indokait a következőkben látom: a katonai életviszonyok között az alárendeltek igen gyakran kapnak szükségszerűen olyan parancsokat, amely szabályszegésre, legyen az a KRESZ, vagy valamely fegyverkezelési szabály, utasítja őket. Amennyiben kizárólag ez a szabályszegés eredményez bűntettet, az elkövető katona felelősségét kizárja, hogy a

szabályszegésre irányuló parancsot nem tagadhatja meg. Ezzel ugyanis elkövetné a parancs iránti engedetlenség bűntettét. A Btk. 104. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig nem büntethető a katona azért a cselekményért, amellyel elöljárója szolgálati parancsát teljesítette. Ennélfogva a szabályszegésre adott parancs végrehajtásáért sem büntethető meg az esetben sem|, ha az olyan bűntettet eredményez, amit előre nem láthatott. Ez esetben ugyanis a katona nem tudhatta, hogy a parancs végrehajtása bűntettbe torkollik, s így a parancs teljesítését meg sem tagadhatta. Igaz ugyan, hogy a szabályszegés eredményeként létrejöhet bűncselekmény, mint az a foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetéseknél gyakran elő is fordul. A katona azonban a szabályszegésre kapott parancs teljesítése előtt nem mérlegelheti azt, hogy ebből milyen eredmény származhat. Ez nincs is módjában, mert a parancsot haladéktalanul végre kell hajtania és az sem biztos, hogy ha végrehajtja, akkor bűncselekmény lesz belőle. A felelősségre vonás alól pedig csak akkor mentesül, ha már a kiadáskor nyilvánvaló, hogy bűncselekményt valósítana meg a parancs végrehajtásával. A katonánalk arra nincs lehetősége, hogy mérlegelje, vizsgálgassa a parancsot és ennek eredményeként állapítsa meg, hogy annak végrehajtásával bűncselekményt valósítana meg. Még kevésbé lehet tőle annak felismerését elvárni, a parancsra történő szabályszegés végrehajtásakor , hogy abból esetleg gondatlan bűcselekmény is származhat. Az előadottakra figyelemmel vitatom a felelősség megállapításának helyességét annak az ügynek a honvéd vádlottjánál, aki egy tiszt parancsnoksága alatt 22 katonát szállított tehergépkocsival megzőgazdasági munkáról a szálláshelyre. Elindulás előtt parancsnokának jelentette, hogy gépkocsijának fényszórója üzemképtelenné vált, és csak az úgynevezett fénykürt használatakor világít. Parancsnoka azonban akként intézkedett, hogy a gépkocsi világításának kijavítására csak az alakulathoz történő visszatérés után kerülhet sor. Ezt követően az esti órákban, sötétedés után indultak el és a fénykürt használatával mintegy 40 km/óra sebességgel haladtak. Közben olyan terepen menték keresztül, ahol a fékdobok beáztak és a fékhatás megszűnt. Ezt a vezető észlelte és ugyancsak jelentette a mellette helyetfoglaló parancsnokának, aki arra utasította, hogy — mindezek ellenére — lassan haladjon tovább. A gépkocsivezető erre mintegy 30 km/órára csökkentette a jármű sebességét, a fénykürtöt nem használta, osak a tompított fényt. Ilyen körülmények között csak 30—40 méter távolságról észlelte, hogy az utat egy vesztegzár sorompója zárja le. Megkísérelte a fék használatát, miután ez nem vezetett eredményre, motorféket ^ alkalmazott. így sem sikerült azonban a sorompóig a járművet megállítania. A sorompó karja azután az ütközéstől magasba lendült, majd a gépkocsin utazókra visszazuhant, amitől két katona súlyos, egyikük töréssel is járó sérüléseket szenvedett. A gépkocsi vezetőjére jogerősen egy évi szabadságvesztést és két évre a gépjárművezetői foglalkozástól eltiltást kiszabó ítélet ellen a Legfelsőbb Bíróság elnöke törvényességi óvást emelt. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa pedig a büntetés mértékét hat hónapi /szabadságvesztésre szállította le és mellőzte a mellékbüntetés kimondását. Határozatának indokolása — nézetem szerint — megfelelhetne a Btk. 104. §-a (1) bekezdé-

| \ |

í

sének alkalamazása esetén adható indoklásnak is, kisebb — később részletezésre kerülő — kiigazításokkal. Az indoklás ugyanis' a következőket tartalmazza: „Az I. rendű terhelt a gépkocsi vezetője a gépkocsi meghibásodását, a fényszórónak és a fékberendezésnek az üzemképtelenné válását elöljárójának azonnal jelentette. A meghibásodás után a járművel kifejezetten elöljárójának az utasítására vett részt a forgalomban. Kétségtelen, hogy ekkor a KRESZ szabályait sértette meg, azonban nyilvánvaló, hogy ebben a jelenlevő elöljárótól való függőségi viszony befolyásolta. Ugyanakkor az említett körülményekből adódó jelentésének megtételével elöljárójának figyelmét felhívta a jármű megjavítása érdekében szükséges intézkedések megtételére. Abban a tekintetben tehát, hogy a terhelt nem teljesen üzemképes járművel vett részt a forgalomban, alanyi bűnössége csekély.

Felelőssége ott jelentkezik nagyobb mértékben, hogy miután a viI lágító berendezés meghibásodása után a fékhatás hiányáról is meggyő| -ződött, a már említett sebességgel haladt, és nem fejtett ki még nagyobb gondosságot, nem csökkentette minimálisra a jármű sebességét. Utal azonban az Elnökségi Tanács arra is, hogy a bekövetkezett eredmény miatti fele> lősség ilyen körülmények mellett is megoszlik a vádlott és elöljárója kö; zött. Az események lefolyása alatt állandóan a vádlott mellett, a vezetőfülkében tartózkodó elöljárójának is fokozott kötelességévé vált ugyanis a haladás biztonságának figyelemmel kísérése annak folytán, hogy a meghibásodott járművel való közlekedés kifejezetten az ő utasítására történt." ] ! j l [ , !

Melyek azok a részek, amelyek nézetem szerint kiigazításra szorulnának? Elsősorban az, hogy a terhelt alanyi bűnössége csekély. Véleményem szerint nincs bűnössége! Kifejezetten parancsra vett részt a közlekedésben a meghibásodott járművel. Ezzel megsértette ugyan a KRESZ — vagyis foglalkozása j—• két konkrét szabályát, a szabályszegést azon-; ban — a már kifejtettek szerint — a katonának végre kell hajtania,' ha arra parancsot kap. A törvény ugyanis csak a bűncselekményekre adott parancs megtagadására ad lehetőséget. Azt pedig a vádlott nem akarta, hogy a további vezetés bűncselekményt eredményezzen. Ha gondolt is ilyen következményre, bízott abban, hogy sikerül azt elhárítania, s erre egyébként reális lehetősége is volt. Nem lehetett volna nézetem szerint a bűnösségét megállapítani azért sem, mert ez az álláspont oly következtetésre ad alapot, mely szerint a katonának mérlegelnie kellett volna, teljesítse-e elöljárója parancsát, ami pedig a katonai alapelveket — elsősorban az alárendelt feltétlen engedelmességének elvét —• gyengítené. Az indoklásból kitűnik az is, hogy az elöljáró mindvégig a terhelt mellett ült és észlelte miként vezet az tovább. Nyilvánvaló annak a parancsának megfelelően, hogy óvatosan, lassan menjen, mert ha a sebesség nem felelt volna meg az általa kívántnak, akkor más parancsot adott volna. Így a. vádlott abban a tudatban vezette tovább a KRESZ szabá-. lyokkal ellentétben a gépkocsit, hogy az teljességgel megfelel elöljárója kifejezett akaratának. Ilyen körülmények között véleményem szerint a felelősség megosztására és a vádlott elítélésére sor sem kerülhetett volna, mert a Btk. 104. §-ának (1) bekezdése szerinti büntethetőséget kizáró ok állott fenn. * x Egyetértek viszont azzal az ítélettel, amelyben a katonai bíróság a vádlottat büntethetőséget kizáró ok fennállása, miatt mentette fel a Btk.

f

104. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján. A tényállás szerint az ügy egyik vádlottja elöljárója kifejezett utasítására hajtott végre éles lőgyakorlatot gépjárműből rögzítetten golyószóróval. A jármű közben megmozdult, és a vádlott elcsúszott éppen akkor, amikor ismét tüzet akart nyitni. Hátratántorodás közben az elsütőbillentyűt akaratlanul elhúzta és rövid sorozatot lőtt, ami az előtte ülő járművezetőt, valamint az a mellett ülő társát érte. A vezetőnek halálos, a másik katonának nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott. A felmentés indoka lényegében az volt, hogy a vádlott a biztonsági szabályok elmulasztását parancsra hajtotta végre, nem láthatta előre, hogy a jármű megmozdulhat és így baleset következhet be. Megjegyzem az utasítást kiadó elöljárót — foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés miatt — mint tettest vonta felelősségre a bíróság. Ez utóbbi esetben is parancsra követte el a szabályszegést a katona, ugyanúgy, mint az előző esetben. Ott sem láthatta előre a gépkocsi vezetője, högy sorompóhoz fog érkezni és abból baleset származhat. Mindkét elkövető gondatlan volt. Nem gondolták át azt, hogy a fék nélküli közlekedésből, illetve a rögzítés nélküli lövésből, vagyis a foglalkozási szabályok megszegéséből közvetlen veszélyhelyzet, sérülés, vagy haláleset származhat, ami már bűncselekmény. Ez a gondatlanság azonban egyik esetben sem adhatott volna alapot a felelősség megállapítására, mert a szabályszegést mindketten parancsra követték el. Vitatható nézetem szerint a- Legfelsőbb Bíróság állásfoglalása egy másik hasonló jellegű ügyben is. Ennek három rendőr vádlottja — akik gépkocsizó járőrként teljesítettek szolgálatot — a késő esti órákban beszállított a megyei rendőrfőkapitányság ügyeletére egy szemmel láthatóan önkívületi állapotban levő, dühöngő személyt. Később a járőr a dühöngő megfékezésére, és kórházba szállítására kapott utasítást. A járőr parancsnoka ezen parancs végrehajtása közben a fegyverét is használta az épület egyik zárt folyósóján magát elbarikádozó személlyel szemben, miután az az elektromos biztosító táblát is letépte, amiért az épületnek ez a része sötétségbe borult. Mikor pedig a járőr tagjai e folyósóra be akartak hatolni, egy kb. 2,5 m hosszú deszkával ütött feléjük és egy leszerelt radiátort is odadobott. Miután így több behatolási kísérlet is eredménytelen maradt, a járőr parancsnoka tűz fedezete mellett akart a folyósóra behatolni. Utasítására a hozzá beosztott két járőrtárs is használta fegyverét és lövéseket adtak le az éppen deszkával támadó személyre. Az ő lövéseik leadására akkor került sor, amikor a járőrparancsnok fegyveréből kifogyott a lőszer és a saját testi épsége védelmének érdekében utasította a beosztottait a lövések leadására. Mindhármuk szándéka azonban csak a sértett lábának, illetve kezének a megsebesítésére irányult, hogy ezáltal harcképtelenné tegyék és megfékezzék. A leadott lövések egyike a sértett combját, egy másik pedig a farpofa húsos részét találta el és 8 napon belül gyógyuló sérülést okozott. Így sikerült a folyósóra behatolniuk, a dühöngő személy viszont onnan kimenekült, miközben az ottlevő rendőröket a deszkával távol tartotta magától és a kapunál álló őr felé f u tott. A járőrparancsnok tartva attól, hogy a kapuőrt támadja meg, két lövést adott le az őrizetes irányába, amelyek közül az egyik a hirtelen lehajló személyt szíven találta és halálát okozta. Az események idején az

;

: . !

; ¡; •';• I

épületben tartózkodott még hét réndőr — köztük a megyei rendőrfőkapitányság ügyeletének vezetője, aki főtiszt volt és két ügyeletes tiszt — akik közül csak két tiszthelyettes adott érdemi segítséget a sértett megfékezéséhez. Ez azonban az öt rendőrnek sem sikerült, mert a sértett teljesen borult tudatállapotban dühöngött. E tényállásból témám szempontjából azt látom szükségesnek kiemelni, hogy a két járőrtárs utasításra és csak akkor adott le lövéseket a sértettre, amikor már hosszabb ideje eredménytelenül próbálták azt megfékezni. Sőt közben az egy deszkával támadta őket és egy radiátort is dobott feléjük. Az éppen támadó sértettre adta le a lövéseket a járőrparancsnok, s amikor kifogyott a lőszere, akkor adott utasítást beosztottainak^ hogy az ő védelmére adjanak le lövéseket a támadó sértettre. Nem kívánok itt azzal foglalkozni, hogy a fegyverhasználat a járőrparancsnok részéről jogszerű volt-e és nem lehetett volna a dühöngő ^személyt más módon megfékezni. Mindenképpen vitatható azonban nézetem szerint a Legfelsőbb Bíróságnak az ügyben elfoglalt álláspontja. E szerint ugyanis a járőrtársaknak — akik a járőrparancsnok határozott utasítására használták a fegyverüket — a körülményekből világosán látniuk kellett, hogy az adott esetben a fegyver használatára nincs törvényes lehetőség, következésképpen a parancs bűnös és annak végrehajtásával ők is bűncselekményt követnek el. Ezen álláspont elfogadása azt jelentené, hogy a két járőrtársnak a rendelkezésre álló rövid idő alatt el kellett tudni dönteni, hogy a : sértetti támadás csak fegyverhasználattal hárítható-e el, vagy pedig van arra más lehetőség is. A rendőrség fegyverhasználati jogáról rendelkező 1963. évi 22. számú tvr. 1. §-a értelmében a fegyverhasználatra — egyéb előfeltételek esetén is — csak végső esetben és akkor kerülhet sor, ha az á feladat teljesítéséhez szükséges, és az ellenállás letörésére más lehetőség nincs. Amennyiben úgy döntenek, hogy az adott helyzet még nem minősíthető a „végső esetnek", akkor egyben felülbírálják a parancsot kiadó járőrparancsnok ténykedését is, mert az nyilvánvalóan azért használta fegyverét és adott utasítást beosztottainak is a fegyverhasználatra, mert úgy ítélte meg, miszerint ez a „végső eset". Véleményem szerint az intézkedés hevében az ilyen parancsot kapó beosztott előtt nem lehet nyilvánvalóan világos, hogy az utasítás végrehajtásával bűncselekményt valósít meg. Ha pedig ennek eldöntése hosszabb megfontolást igényel, akkor a parancsot végre kell hajtania, mert egyébként a parancs mérlegelésére adnánk lehetőséget és az azonnali és maradéktalan végrehajtásához fűződő fontos érdekek szenvednek csorbát. Az adott esetben pedig az is ösztönözte a járőr tagjait a parancs azonnali végrehajtására, hogy a szabályzat szerint az előfeltételek meglétében a fegyvert használniuk kell, s ők tényleg úgy vélték, hogy ezek a feltételek fennállnak. Szerintem nem lehetett nyilvánvaló és világos ezért a járőrtársak előtt, hogy bűncselekményt követnek el a lövés leadására adott parancs teljesítésével. A rendelkezésükre álló csekély idő alatt nem észlelhették a parancs bűnös voltát. Ezt támasztja alá egyébként, hogy az ügyben első fokon eljárt katonai ügyész is úgy látta, hogy a járőrtársak parancsra cselekedtek és nem ismerhették fel annak bűnös voltát. Hasonló álláspontot foglalt el az elsőfokú bíróság is. Nyilvánvaló, hogy számukra lényegesen hosszabb idő állt rendelkezésre, s mégis így döntöttek. Ügy

vélem ez is érv lehet annak alátámasztására, hogy a járőrtársaktól — a rendelkezésre álló rövid időt is figyelembe véve nem lehetett azt elvárni, hogy helyesen döntsenek. IV. A Btk. 104. és 19. §-ának összevetése. Egyes nézetek szerint az elöljáró parancsa a cselekmény társadalomra veszélyességét kizáró ok. Így a Btk. 104. §-ában foglalt rendelkezés hiányában sem lehetne felelősségre vonni a parancsra bűncselekményt elkövető katonát. Ezzel nem lehet egyetérteni. Köztudott, hogy a büntethetőséget kizáró okok (Btk. 19. §)között nem szerepel a társadalomra veszélyesség hiánya, vagy az elöljáró parancsára történt elkövetés. Egyébként is ezen az alapon csak felmentésre kerülhetne sor, míg a korlátlan enyhítésre csak további jogszabályi rendelkezés adhatna lehetőséget. Ügy vélem éppen ez tette szükségessé azt, hogy külön speciális büntethetőséget kizáró óikként (kerüljön a Btk.-nak a katonákra vonatkozó rendelkezései közé a parancsra elkövetéssel kapcsolatos rendelkezés. Ami a büntethetőséget kizáró egyéb okokat illeti, azok előfordulhatnak a speciális büntethetőséget kizáró okkal együtt is. Legfeljebb a gyermekkor nem jöhet számításba, mert gyermekkorban levő személy nem lehet katona. Az elmebetegség, a gyengeelméjűség és a tudatzavar viszont már előfordulhat parancsra bűncselekményt végrehajtó katonánál is. Amennyiben az előbbi okoknál fogva a beszámítás kizárt, nyilvánvaló, hogy az elmebeteg, gyengeelméjű, vagy tudatzavarban levő katonát a Btk. 19. §-ában foglaltak alapján kell felmenteni és nincs jelentősége annak, hogy a cselekményt parancsra követte el. Amennyiben azonban a beszámítás csak korlátozott, nagy gondossággal kell vizsgálni, vajon az elkövető tudata — állapota folytán — mennyire foghatta át, hogy cselekményével bűntettet valósít meg. Ha ugyanis a korlátozott beszámítási képesséige folytán ezt nem volt képes felismerni, akkor nézetem szerint a cselekmény végrehajtásáért nem lehet felelősségre vonni. Ha viszont fel tudta fogni, hogy bűncselekményt követ el, de éppen korlátozott volta miatt jobban érvényesült nála a függőségi viszony, akkor a korlátlan enyhítésre van nála lehetőség a Btk. 104. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján. . Külön kell foglalkozni az ittasság kérdésével, mivel a Btk. 19. §-a neon biztosít büntetlenséget annak, aki saját hibájából ittasodik le vagy körül bódult állapotba, s ebből eredő tudatzavarban követ el bűncselekményt. Ez a Btk. 104. §-ának alkalmazása során azt a kérdést veti fel: mennyiben felelős az ittas, vagy bódult állapotban bűncselekmény elkövetésére irányuló parancsot végrehajtó katona, ha állapotánál fogva nem tudta felismerni, hogy a parancs végrehajtásával bűntettet követ el. Véleményem szerint' az ilyen állapotban bűncselekmény elkövetésére irá-

1 1'' parancsot kapó katona nem felelős a végrehajtott cselekményért, hü állapota folytán nem volt előtte nyilvánvaló, hogy bűncselekményt követ el. A Btk. 22. §-a ugyanis csak annak az elkövetőnek az esetében ad lehetőséget a bűnösség megállapítására, aki a cselekményt követi el önhibájából eredő ittas, vagy bódult állapotban. Az elkövető katona pedig csak azt nem tudja megállapítani ilyen állapotban, hogy amit parancsra végrehajt az bűncselekmény-e? Márpedig a Btk. 104. §. (1) bekezdése értelmében a parancsra bűcselekményt elkövető katona csak akkor felelős, ha tudta, hogy a parancs végrehajtásával bűntettet valósít meg. nyúló

A. kényszer és a fenyegetés is kapcsolódhat, mint büntethetőséget kizáró ok, a parancsra elkövetéshez. A parancs végrehajtását ugyanis az elöljáró erőszakkal, sőt végsősorori fegyverrel is kikényszerítheti. Erre sor kerülhet bűncselekmény elkövetésére irányuló parancs esetén is. Más kérdés, hogy ez esetben a fegyver, vagy más kényszerítő eszköz használata is éppen olyan jogellenes, mint a parancs. Ilyen esetben — ami csak kivételesen, esetleg háborús körülmények között fordulhat elő — nézetem szerint nem a Btk. 104. §-át kell alkalmazni. Ellenkező esetben csak a korlátlan enyhítésre lenne lehetőség, mivel a parancsot végrehajtó katona tudja, hogy bűncselekményt követ el, és csak a fenyegetés hatására — esetleg saját életének védelme érdekében — hajtja végre azt. Nyilvánvaló viszont, hogy a kényszer hatása alatt véghezvitt cselekményért egyáltalán nem tartozik felelősséggel. A tévedés csak olyan relációban fordulhat elő, hogy a parancsot végrehajtó tévesen azt gondolja, hogy amit végrehajt nem bűncselekmény. Ez esetben is a speciális büntethetőséget kizáró ok alapján kerülhet sor a felmentésre, mivel nem tudta, hogy bűncselekményt hajt végre. A jogos védelem, vagy a végszükség kérdése viszont fel sem merülhet, mert ilyen helyzetben bűnös"parancs végrehajtására nem kerülhet sor.

V. A Btk. 104. § (2) bekezdésének viszonya egyéb enyhítő szakaszokhoz Ezzel kapcsolatban elsősorban a Btk. 68. §-a alkalmazása során merültek fel a gyakorlatban nézetem szerint helytelen állásfoglalások. A katonai bíróságok ugyanis a törvényi büntetési tétel alsó határát el nem érő szabadságvesztés kiszabását akkor is a Btk. 68. §-ára alapozzák, ha a bűncselekményt parancsra követték el. Ezt azzal indokolják, hogy mindaddig az általános enyhítő szakaszt kell alkalmazni, amíg az lehetőséget ad a megfelelő enyhítésre, és csak annak kimerítése után kerülhet sor a különös enyhítő rendelkezések alkalmazására. Ez elfogadható talán, ha az elkövető beszámíthatóságát elmebetegség, gyengeelméjűség, tudatzavar, vagy kényszer, illetve fenyegetés korlátozta. Hasonlóan a jogos védelem tekintetében is. Bár ez esetekben is helyesebb lenne a Btk. 21., ,23. és 25.

§-ai (2) bekezdésének alkalmazása, mert az egyben kidomborítaná azt az indokot is, amely miatt az enyhítésre sor került. A parancsra elkövetett bűntetteknél viszont elkerülhetetlen, hogy a speciális enyhítő szakaszra hivatkozás történjen. A katonai életviszonyok között elkövetett cselekményeknél ennek kiemelése komoly nevelőhatást válthat ki. Kifejezi azt, hogy az alárendelt és a parancsot kiadó elöljáró felelőssége megoszlik.

A tetteség és részesség megítélése a külföldre szökés bűntetténél Irta: Dr. Pásztor Imre hb. őrnagy I. Az elkövetők speciális köre a katonai bűncselekmények vonatkozásában mindig napirenden levő vitatéma, mind a joggyakorlatban, mind a jogelméletben. Különösen éles a kérdés olyan bűncselekmény esetében amelynek ún. megfelelője a köztörvényi bűntettek között is megtalálható. Ilyen — egyebek mellett :— tiltott határátlépés és a külföldre szökés viszonya. E két bűncselekmény vonatkozásában az alanyok körének elhatárolásával kívánok foglalkozni, igyekezve csak a téma érdeklődésre számottartó részleteit felölelni. A katonai jogban már a korai jogfejlődés időszakában általános nézet volt, hogy katonai bűncselekmény alanya — elkövetője — tettesi minőségben csak katona lehet. Az utóbbi időben azonban a „katona" megjelölést gyűjtőfogalomként használják (a „katonának tekintendő" helyett is), ezért kiterjesztő értelmezést kapott. így a hatályos jogban katonai ^bűncselekmény tettese csak katona, illetve az ilyenként megjelölt más fegyveres testület tagja lehet. Emlékeztetnünk kell azonban arra, amit ezzel kapcsolatban Schultheisz ír: „ . . . a katonai delictumnál a tettes katonai minősége nemcsak a személyében rejlő, hanem mindig egyúttal a tényálláshoz tartozó körülmény is." A katonai bűncselekmények törvényi tényállásai alapjában azonos felépítésűek a közönséges bűncselekményekével. Alanyuk azonban sajátos, sőt nem egyszer az általános alanyukként megjelölt katona fogalr mán belül is további szűkítő megjelölés szerepel. Másik jellegzetességük, hogy miután a katonai rendet és fegyelmet hivatottak védelmezni, ezért e tényállások olyan magatartásokat szabályoznak, amelyek csak katonákra nézve kötelezőek. E speciális jogi tárgyukból is következik, hogy azokat csak speciális személy valósíthatja meg. A törvényben meghatározott fogalmi körön belül van a katonai büntetésvégrehajtási intézetben (fegyelmező zászlóaljban és katonai fogdában) büntetését töltő katona is. Ezek szolgálati viszonya ténylegesen fennáll, ezért valamennyi katonai bűntettnek lehetnek tettesei. (Ugyanakkor viszont egyes katonai bűncselekményeket nem minden katona követhet el, hanem közülük is csak az, akinek a személyéhez az adott konkrét bűncselekmény tettesétől megkívánt sajátos tulajdonságok vagy körülmények fűződnek. Ilyen az őrutasítás megszegése, az elöljárói bűntett, stb.)

Most csak egyetlen bűncselekményt vizsgálunk, amely a kibúvási magatartások körébe tartozik, melyeknek közvetlen tárgya a katonai szolgálati kötelezettség teljesítése. A külföldre szökés esetében azonban kettős jogi tárgy van, hiszen a katonai szolgálathoz fűződő érdek sérelme mellett, a külföldre szökő katona egyúttal megszegi a határ átlépésére vonatkozó igazgatási rendelkezéseket is. A Btk. a bűntett elkövetői között első helyen határozza meg a tettes fogalmát. A 13. §-ának (1) bekezdése szerint tettes az, aki a bűntettnek a törvényben meghatározott tényállását megvalósítja. A jogtudomány azonban e fogalmat a megvalósulás szakaszai szerint tovább részletezi. Eszerint tettes az, aki: a) a törvényi tényállás teljes kimerítésével a bűntettet befejezi; b) a kísérleti cselekményt végrehajtja; c) büntetendő előkészületi cselekményt valósít meg. A törvény alkalmazásában elkövető: a tettes és a társtettes, továbbá a felbujtó és a bűnsegéd is. A későbbiekben az egyes elkövetői magatartásokat részletes vizsgálat tárgyává tesszük, a külföldre szökés viszonylatában. A Btk. 103. §. határozza meg azokat az elkövetőket, akik katonai bűntettet valósíthatnak meg. A Btk. 32. §. pedig felsorolja azokat a fegyveres és rendészeti testületeket, amelyeknek tagjai — a fegyveres erők tagjain kívül — a törvény alkalmazásában katonáknak tekintendők. Miután a Btk. 103. §. (4) bekezdése csak tettest említ, pontatlanabb a Btk. 12. §-ánál, amely egyértelműen leszögezi, hogy a társtettest is ebbe a fogalomkörbe tartozónak tekinti. A miniszteri indoklás viszont — talán ezt pótolandó — külön kitér arra, hogy részesként — mint felbujtó vagy bűnsegéd — polgári személy is elkövetője lehet katonai bűntettnek. II. A külföldre szökés különböző megvalósítási változatai közül első helyen a legáltalánosabbat említem, amikor egy katona az ország területének jogellenes elhagyásával követi el a cselekményt. Ennek — a bűnösség vonalán — egyszerű a jogi megítélése, ezért nem is kell tovább részletezni. Csupán azt kell leszögeznünk, hogy külföldre szökés valósul meg nemcsak ellenséges, illetve semleges, hanem baráti vagy velünk katonai szerződésben levő állam területére való szökés esetén is. Mindkét esetben nélkülözhetetlen elemei azonban e bűntettnek a végleges kibúvási célzat és tiltott határátlépés. Ha két katona együttesen követi el a cselekményt, akkor is mindketten önálló tettesek, mégpedig alanyi és tárgyi oldalon egyaránt. Mindegyikük saját katonai szolgálati kötelességét szegi meg, s e tekintetben cselekményük független a másikétól. Attól is függ azonban a cselekmény megítélése, hogy milyen szakaszba jutnak az elkövetők. Közös megállapodás esetén, előkészület, részbeni elkövetésnél pedig kísérlet állapítandó meg a terhükre, de mindig úgy, hogy mindkét elkövető magatartását külön-külön kell értékelni. Ha ugyanis a közös megegyezés után csak egyikük kezdi meg a bűntett elkövetését (pl. a laktanya engedély nélküli elhagyásával), az a másik elkövető cselekményére nem hat ki, azé csupán -előkészület marad, mert nem valósította meg a törvényi tényállás egyik elemét sem.

Három vagy több katona közös cselekménye viszont már a Btk. 313. §-a (2) bekezdésének b) pontjában írt minősített esetet valósítja meg, ez azonban inkább csak a büntetés-kiszabásánál jelentkezik problémaként. Röviden ki kell térnem a közvetett tettesség kérdésére. A Btk. 104. g-ának (1) bekezdése szerint nem büntethető a katona azért a cselekményért, amellyel elöljárója szolgálati parancsát teljesítette. Ez a rendelkezés nem alkalmazhat^, ha a katona tudta, hogy a parancs végrehajtásával bűntettet valósít meg. Ez a parancs tehát lehet olyan, hogy a beosztottat az ország határának engedély nélküli átlépésére utasítja, valamely további céllal. A cselekmény megítélése attól függ, hogy: 1. a cselekmény a katona végleges kivonására irányult-e vagy nem; 2. miként azonosult a cselekmény céljával a közvetlen tettes. A katona nem követheti el parancsra a külföldre szökést, ha hiányzik az alanyi oldalon a végleges kibúvási célzat. Elvileg ugyanis a parancs teljesítése után bármikor visszatérhet és felfedheti az ország jogellenes elhagyásának körülményeit, indítékait, valamint célját. így ilyen esetben az elöljáró sem lehet a cselekmény közvetett tettese, helyette az elöljárói hatalommal való visszaélés állapítható meg terhére, a konkrét tényállástól függően. A nemzetközi szerződések alapján azonban gyakran kerül sor az egymással együttműködő hadseregek közös gyakorlatára. Ilyenkor sorés hivatásos katonák egyaránt jelentős számban tartózkodnak — mégpedig a közös parancsnokság rendelkezéseinek megfelelően — más ország területén. A bűncselekmény megítélése szempontjából ilyen esetben is meg kell különböztetni a tágabb és szűkebb értelemben vett rendeltetési helyet. Eddigi töretlen gyakorlatunk szerint a hadsereg meghatározott részének rendeltetési helyéül kijelölt külföldi ország területe, a Btk. 313. §. alkalmazásában nem tekinthető külföldnek. így ha az itt kijelölt táborhelyet hagyja el a katona, végleges kibúvási szándékkal, de azért, hogy hazatérjen, csak szökés állapítható meg terhére. Ennek megfelelően a végleges kibúvási szándék hiányában az ilyen magatartás csupán önkényes eltávozásnak minősül. Ha viszont a kijelölt rendeltetési hely elhagyása azzal a célzattal történt, hogy a külföldi országból egy további külföldi országba jusson az elkövető, külföldre szökést kell megállapítani. Hasonlóan befejezett külföldre szökésnek minősül, ha a hivatalos úton vagy egyéni útlevéllel, tehát jogszei'űen külföldön tartózkodó katona elhatározza, hogy nem tér vissza, hanem abban az országban marad, ahol tartózkodik, vagy más külföldi országban telepedik le. Töretlen ugyanis az a gyakorlat, hogy az elhatározás helye nem releváns, miután a törvény elkövetési magatartásként jelöli meg azt is, ha az elkövető a szolgálati helyétől, a szolgálat alóli végleges kibúvás céljából önkényesen távolmarad. Külföldre szökés helyett csak tiltott határátlépés és esetleg önkényes eltávozás valósul meg viszont akkor, ha csak látogatás céljából és a viszszatérés szándékával lépi át a katona jogellenesen az ország határát. Nehezebb kérdés számunkra a katona és polgári személy közös elkövetésű cselekményének megítélése. Vegyünk egy olyan példát, amely magában foglalja a már tárgyalt társtettesség, valamint a részesség két alakjának problematikáját is. A. katona és B. polgári személy külön-külön határozza el, hogy engedély nélkül elhagyja az ország területét. Mindkettőjük ismerőse C. polgári személy, aki szintén tiltott határátlépésre

készül, ezért összehozza A-t és B-t. Ettől kezdve közösen tervezgetnek és technikailag is együtt készítik elő az utat, de C. a továbbiakban passzív szerepet játszik, csak a korábbi vállalkozást tartja fenn. A. viszont vállalja, hogy korábbi hasonló cselekménye során szerzett tapasztalatai alapján vezeti az akciót, B. pedig lakást és élelmet biztosít a társaságnak, ezzel lényegében fedezi az anyagi kiadásokat. Végül csak A. és B. indul el az országhatár felé, amelynek megközelítésekor elfogják őket. A kifejtettek alapján leszögezhetjük, hogy A. és B. viszonylatában a legteljesebb együttműködés és együttes elkövetés is történt, mégsem állapítható meg a társtettesség. Nincs azonban felbújtás sem, mert mindketten már külön-külön elhatározták a bűncselekmény elkövetését, mielőtt — C. közreműködésével — személyesen megismerkedtek és feltárták egymás előtt terveiket. A tényállás szerinti szoros együttműködés magában foglalja bizonyos mértékig a kölcsönös segítségnyújtást, de az a „bűnsegédi" magatartás itt elveszti önállóságát és beolvad az önálló tettességbe. Így A. katona cselekménye külföldre szökés kísérletének, B. polgári egyén magatartása tiltott határátlépés kísérletének, végül C. polgári egyén ajánlkozása, illetve vállalkozása tiltott határátlépés előkészületének minősül. Ez a példa tehát jól bizonyítja, hogy a bűncselekmény jogi megítélése szorosan tapad az alany jogállásához, és tevékenységének különböző szakaszaihoz. Általánosan elfogadott, hogy a bűncselekmény elkövetésére való rá-•bírásnak determináló jellegűnek kell lennie mert csak akkor állapítható meg a felbújtás, mint bűncselekmény elkövetésének döntő motívuma. A felbújtás járulékos jellege pedig azt jelenti, hogy az csak akkor állapítható meg, ha a tettes legalább a kísérletig eljut. Egyébként csak eredménytelen felhívás történt, ami viszont csupán előkészületi magatartásnak minősül. A szökéssel kapcsolatban kialakult gyakorlat szerint a már szökésben levő katona ellátása, rejtegetése, stb. nem bűnsegédi magatartás, hanem bűnpártolás, mert a szökés már korábban befedezett ténnyé vált. Ha azonban az elkövető külföldre szökésre készül, akkor á laktanya elhagyását, tehát a szökés befejezéséi követő rejtegetés, térkép és tájoló vásárlása, stb. már a külföldre szökésben való szándékos segítségnyújtást jelenti. A bűnsegédnek ugyanis mindig aktív tevékenységet kell kifejtenie, a feljelentési kötelezettség elmulasztásán túl. A polgári egyén és a katona viszonyának kérdése minden esetben tisztázásra szorul. Abban az esetben, ha a polgári egyén veti fel a „disszidálás" gondolatát, miközben maga is tiltott határátlépésre készül, óhatatlanul felmerül a felbújtás gyanúja. A ráhatás mértékét azonban a konkrét tényállás alapján kell elemezni és értékelni, mert ez mindig a felbujtó szubjektív képességétől is függ. Bizonyos esetekben lényeges különbség ,van a felbujtó szellemi képessége és a tettesé között, az utóbbi javára. Ilyenkor elsődleges a felbújtás determináló jellegének tisztázása Egy további példával is bizonyíthatjuk a részesi magatartások viszonyának bonyolultságát. A. katonának B. polgári egyén javasolja a diszszidálást, amit A. először elutasít. Később A. közönséges bűncselekményt követ el, emiatt büntető eljárás alá vonják, mire elhatározza, hogy külföldre szökik. Felkeresi B-t, aki lakását biztosítja a részére, valamint polgári ruhát és élelmet ad a katonának, majd egy közösen feltört idegen

I ¡F

gépkocsival leviszi a határig. B. tevékenysége kezdetben felbujtói magatartásnak indult, de csupán felhívás lett belőle, mert A. nem vállalkozott a külföldre szökésre. Amikor viszont A. újból jelentkezett, már egyéb okból elhatározott szándékában állt a bűncselekmény elkövetése, ezért B-nek nincs felbujtói szerepe az utóbbi esetben. Ebből következik/hogy további magatartása csak bűnsegédi tevékenység, még akkor is, ha azt a korábbi szándékerősítő hatású nyilatkozata megelőzte. III.

,

1

1 ,

-

i t ' 6 g i.

L[_ n

A szökésnél — bár eléggé ritkán — előfordul a kísérlet is. A továbbiak kifejtése érdekében le kell szögeznünk, hogy kísérlet csak a törvényi tényállás valamely elemének megvalósulása esetén állapítható meg. Éppen ez különbözteti meg az előkészülettől, amelynek elkövetési magatartásait a törvény külön meghatározza. A jelenleg hatályos Btk. életbelépése előtt még az a felfogás uralkodott, hogy a külföldre szökés kísérlete csak akkor valósul meg,' ha az elkövető már a határ felé indul. Ha ugyanis az alakulat jogtalan elhagyása után előbb a határral ellentétes irányba lakó szüleit akarta felkeresni, akár a bűncselekmény végrehajtásának megkönnyítése céljából is, nem állapították meg a kísérletet, csak az előkészületet. A külföldre szökés elkövetési magatartása rendszerint két fő mozzanatból tevődik össze. Először a katonai szökést valósítja meg az elkövető, amely gyakorlatilag a katona rendeltetési helyének végleges kibúvási szándékkal történő önkényes elhagyása. Másodszor a haza határainak engedély nélküli átlépése történik meg. A jelenleg hatályos törvény alkalmazásában uralkodóvá vált az a nézet, hogy a két mozzanatból az elsőnek a megvalósítása — miután az a katonai szökés befejezett elkövetését jelenti — a külföldre szökés kísérleteként értékelendő. Nem kísérletet, hanem befejezett bűntettet valósított meg viszont az az elkövető, aki azzal a céllal lépte át jogtalanul az országhatárt, hogy egy szomszédos baráti országon keresztül Ausztriába távozzon, azonban itt eltévedt és visszatért Magyarországra. A szándékából és a végrehajtott cselekményből következett ugyanis, hogy a befejezett bűntett meg& állapítható. ^ Mint fentebb megállapítottuk, kísérleti szakba lép a bűncselekmény mar akkor, amikor a befejezett szökést követően az elkövető az ország területének jogellenes elhagyására készül. Az egyik esetben a jogos kimaradásukat töltő katonák elhatározták, hogy külföldre szöknek Budapestről a magyar—csehszlovák határ irányába indultak el és a CsehSzlovákiába történő kijutás módját keresték, amikor elfogták őket. A céljuk az volt, hogy Csehszlovákián keresztül szöknek Ausztriába. Miután e bűncselekmény akkor is megvalósul, ha baráti ország területére kíván szökni az elkövető, esetleg csak a büntetés kiszabásánál kerülhet értékelesre, hogy a szomszédos baráti ország területét is el kívánja hagyni, és csak azért választotta ezt az utat, mert abban bízott, hogy a h a t á r ő r zet abban az országban kevésbé szigorú. Az , eredményhez való közelítés szakaszai szerint, egyes esetekben a tényállás tovább bonyolódhat. Ezért az elkövetési magatartást elemenként kell vizsgálni és értékelni, a bűnösség megállapítása és a jogi minősítés

4

— 49 —

Szempontjából. Határőr sorkatona kimaradás alkalmával, ittas állapotban, félig tréfásan, félig komolyan kezet fogott társaival, és azzal búcsúzott tőlük, hogy nem találkoznak többé. Miután közvetlenül a nyugati határ mentén teljesített szolgálatot, ezen kijelentései, és további viselkedése miatt elhelyezték a határtól távolabb eső egységhez. Itt újabb kimaradást kapott, amikor nagyobb mennyiségű szeszes ital elfogyasztása után több napig csavargott, majd elhatározta, hogy Ausztriába szökik. Annak ellenére, hogy ismerte a határvédelmi berendezést, nem tudta elkerülni az egyik jelzőkészüléket, amelyik így működésbe lépett, és a tettesre rövidesen rátaláltak. Míg az első kijelentését — annak nyilvánvaló komolytalansága miatt — nem lehetett külföldre szökés előkészületének minősíteni, addig a második cselekménnyel már megvalósította a bűntett kísérletét. Egy másik elkövetőnek két elképzelése volt a katonai szolgálat alóli kibúvásra. Először úgy tervezte, hogy az alakulat elhagyása után hoszszabb ideig bujkál, majd mégis úgy döntött, hogy inkább külföldre szökik. Ezt követően orvosi vizsgálat céljából engedélyt kapott a laktanya elhagyására és ekkor elindult a h a t á r felé. Útközben azonban különböző akadályokba ütközött, majd elfogták, de terve nem derült ki, ezért cselekményét csupán önkényes eltávozásnak minősítették., A második alkalommal egy idegen állam nagykövetségére ment és ott politikai menedékjogot kért. Ennek indokolásául felfedte, hogy szökésben levő katona, kérését mégsem teljesítették. Onnan eltávozva több napig bujkált és megfelelő alkalomra várt, hogy az ország területét engedély nélkül elhagyhassa. Magatartása mindkét esetben megvalósította a külföldre szökés kísérletét. Előfordult, hogy egy külföldre szökésre készülő katona levelet írt ismerősének akiről tudta, hogy a nyugati határ közelében lakik. A levélben ismerősének segítségét kérte, a határ engedély nélküli átlépéséhez. Miután a levél megírásával a cselekmény véghezvitelét megkönnyítő feltételeket kívánta biztosítani, ezért magatartása a külföldre szökés előkészületének minősült. A kísérlettől, illétve az előkészülettől való elállás önkéntességét mindig a külső körülmények figyelembe vételével kell vizsgálni. Az egyik katona a cselekmény végrehajtása során már a határ közelébe jutott, amikor önként jelentkezett a keresésére kiküldött szolgálati közegeknél. Döntően az ő magatartásán múlott, hogy nem vált a cselekmény befejezetté. Az adott helyzetben ugyanis nem volt olyan leküzdhetetlen külső körülmény, amely szándékának megváltoztatására késztethette volna. Ilyen esetben az elállást önkéntesnek kell tekinteni. Más a helyzet a követKező példában. Az elkövető katonatársai felhívására vállalkozott a külföldre szökésre, majd meggondolta magát és. visszavonta az elhatározását. Ugyanakkor — a társai megnyugtatására — megígérte, hogy nem tesz feljelentést ellenük. Azqk pedig az eredetileg megbeszélt terv szerint végrehajtották a cselekményt, amelyben pedig megakadályozhatta volna őket. Ilyen tényállás mellett nem lehet az előkészülettől való elállást és csupán a feljelentési kötelezettség elmúlasztását megállapítani. Két okból sincs lehetőség az elállás megállapítására. Egyrészt mert ez a katona nem a bűntett elkövetésének elhárítása végett vonta vissza a korábbi vállalkozását, másrészt, mert nem is maradt el a bűntett végrehajtása.

A feljelentési kötelezettséggel kapcsolatban a jelenleg hatályos Btk. új fordulatot hozott. A katonának a külföldre szökés feljelentési kötelezettségével kapcsolatos mulasztását ugyanis a katonai rendelkezések között elhelyezett 313. §-ának (5) bekezdése rendeli büntetni. Eszerint ennek a cselekménynek a tettese is csak katona lehet. Polgári személyt viszont a Btk. 206. §. (1) bekezdésének a) pontja alapján lehet felelősségre vonni azért, ha külföldre szökés előkészületéről, illetve elkövetéséről szerez tudomást és azt nem jelenti az illetékes hatóságoknak. Ezzel kapcsolatban viszont nem lehet egyetérteni azzal az állásponttal, hogy a külföldre szökés bűnsegédként való elkövetése helyett csak a tiltott határátlépés feljelentésének elmulasztását lehetne megállapítani a következő tényállás mellett: — két katona külfölre szökésre készült, s ezért felkeresték a határ közelében lakó polgári személy ismerősüket. Ez a polgári személy térképet adott a katonáknak a határ és közvetlen környékének tanulmányozása céljából, majd a horgász-felszerelését is rendelkezésükre bocsátotta, hogy azzal elterelhessék magukról a figyelmet, amikor a folyó mentén a határ felé közelednek. Megítélésem szerint a polgári személy ezzel olyan aktív tevékenységet fejtett ki, amely több mint a feljelentési kötelezettség elmulasztása, és már bűnsegédi magatartásnak minősül. Megerősíti ezt az álláspontomat az ügyben szereplő egy további személy cselekményének elbírálása is. Ez a katona ugyanis szintén tudomást szerzett a készülő külf ölre szökésről, de azt nem jelentette. Ezen túl azonban semmit sem tett. Bűnösségét — helyesen — a külföldre szökés feljelentésének elmulasztásában állapították meg. Szembetűnő a 'két magatartás közötti mennyiségi és minőségi különbség; ezért nem lehet azonos a jogi megítélésük. Egy másik példa segít a pszichikai bűnsegély és a feljelentési kötelezettség elmulasztásának elhatárolásánál. A katona külföldre szökési tervéről tudomást szerzett az egyik társa, aki a határ közelében lakott. A szökni készülő kifejezett kérése ellenére megtagadta a határ jogellenes átlépéséhez való segítségadást, azonban társának szándékát elöljáróinak nem jelentette. Ekként csak a feljelentési kötelezettség elmulasztását valósította meg, és nem állapítható meg terhére a pszichikai bűnsegély annál is inkább, mert ez a tettes még abban sem lehet biztos, hogy társa nem tesz-e feljelentést a készülő bűntettről. összegezve ez utóbbi kérdéssel kapcsolatos álláspontomat: nézetem szerint a feljelentési kötelezettség elmulasztása csak akkor megy át pszichikai bűnsegélybe, ha a mulasztó személy magatartásával bátorítja az elkövetőt, s ezáltal a tettes egész tevékenységére szándékerősítően hat. Ennek elbírálása érdekében azonban részletesen fel kell deríteni a tényállás szubjektív és objektív mozzanatait. Olyan határesetekről van ugyanis szó, amelynek megítélése nem mindennapos feladata a jogalkalmazónak. Kérdéses miként minősül annak az elöljárónak a magatartása, aki tudomást szerez beosztottja külföldre szökési tervéről és nem intézkedik annak meggátlása érdekében? Az elöljáró ugyanis nemcsak feljelentésre, de egyben elöljárói intézkedésre is kötelezett. Miután azonban a Btk. 324. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint az elöljárói intézkedés elmulasztása 1 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, a külföldre szö-

késhez fűződő feljelentési kötelezettség elmulasztása viszont 3 évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, ez utóbbi minősítés alkalmazását tartom helyesnek. Ennek az indoka azonban nemcsak a büntetési tételek ilyen alakulásában van, hanem az is, hogy a külföldre szökés feljelentésének elmulasztása a specialitás viszonyában van az elöljárói intézkedés elmulasztásával, amely az előzőhöz képest általánosabb kötelezettségeket tartalmaz. Ettől csak akkor kell és lehet eltérni, ha a feljelentési kötelezettség nem teljesítése esetén az elöljárói intézkedés elmulasztásából a szolgálatra, a fegyelemre vagy a közbiztonságra egyszersmind egyéb jelentős hátrány is származott. Ilyen esetben ugyanis egyéb jogtárgyak is sérelmet szenvedtek, amelyek nem kapnak védelmet a feljelentési kötelezettség elmulasztásának megbüntetésével. Jóllehet igyekeztem felölelni a külföldre szökéssel kapcsolatos kérdéseknek viszonylag széles körét, több — a tárgyaltakhoz hasonlóan fontos — részletprobléma nem kerülhetett ide, miután elsődlegesen a tettességgel és a részességgel kívántam mélyrehatóbban foglalkozni, fgv a minősített esetek, valamint a halmazat problematikája egy következő munkában kerülhet kifejezésre.

Megjegyzések a zendülés törvényi tényállásának értelmezéséhez Irta: Dr. Kaposvári Bertalan hb. főhadnagy

A katonai célok az emberek tudatos cselekvéseinek láncolatán keresztül valósulnak meg. E láncolat a függelem, — amely az alantasokat az elöljárókhoz és a feljebbvalókhoz köti. A függelem, — a szó nyelvtani értelméből is következően — emberek alá- és fölérendeltségi viszonyát jelenti. E viszony, formáját tekintve, az engedelmességben tükröződik. Tartalmi elemei viszont az elöljárók és feljebbvalók tiszteletét, valamint a parancsok és utasítások pontos, maradéktalan végrehajtását foglalják magukba. Az engedetlenség ezzel ellentétesen hat. Megszakítja a katonai célok eléréséhez vezető tudatos cselekvések láncolatát. E tény már önmagában is hangsúlyozza a függelemsértés bűntettének társadalmi veszélyességét. E kategórián belül is sajátos helyet foglal el a zendülés, ö n maga az előfordulás számszerűsége, különösen békés körülmények között, nem indokolna fokozott figyelmet. A zendülés viszont „csoportos" bűntett, amelyet — a törvényben foglaltak szerint — az a katona kövíet el, „aki több katonával együttesen az elöljáró szolgálati parancsa, vagy általában a szolgálati rend, vagy fegyelem ellen irányuló nyílt ellenszegülésben vesz részt." A törvényi tényállás megvalósításához tehát a magyar Btk. szerint legalább három katona akarategységben való fellépése szükséges. Hasonló rendelkezéseket tartalmaznak más országok katonai büntető törvényei is. /

A Svájci Katonai Büntetőtörvénykönyv 63. §-a e tekintetbén pl. „ha többen, közösen összejátszva" kifejezést használja. A törvény szövegét értelmező indoklás három személyt tekint olyannak, akiknek akarategységben való fellépése megvalósítja ezt a törvényi tényállást. 1 Az olasz „Béke és Háború Katonai Büntető Törvénykönyve" 174. §. (2) bekezdése négy főben határozza meg ugyanezt. A „Bolgár Katonai Bün- ' tetőtörvénykönyv" 372. cikk (2) bekezdése eltekint a számszerinti meghatározástól. E törvényi tényállás szerint akkor valósítják meg a katonák a zendülést, ha csoportosan „az elöljáró parancsát nem hajtják végre, vagy megtagadják." Az általános élettapasztalat szerint sem vitás, hogy három-négy ember összehangolt cselekvése a csoportos tevékenység rangjára emelDr. F. M. Comtesse, Zürich. Schulthors, Co. A. G. Zürich — 1946. A svájci KBT, 63. §-ához fűzött magyarázata.

kedhet. Hazai jogirodalmunkban a hivatalos személy elleni erőszak bűntettéről hangzott el olyan vélemény, hogy a „csoportosulásban elkövetett hivatalos személy elleni erőszak négy-hat személy célzatos gyülekezése, vagy ilyen célból történő együttmaradása esetén általában megállapítható.2 A zendülés bűntettével kapcsolatban a katonák legalacsonyabb számát a cselekmény anyagi súlyából kiindulva határozta meg a törvényhozó. A katonai függelemmel szembeni csoportos szembenállás ugyanis fokozottabb társadalmi veszélyességet rejt'magában. A több személy által történt elkövetés fokozottan magában rejti a továbbterjedés veszélyét is. A törvény nem tesz különbséget a zendülés tetteseinek, vagy részeseinek rendfokozata, vagy a katonai alá- és fölérendeltségen belüli helyzetük szerint. Nyilvánvaló azonban, hogy egy magasabb rendfokozatú, vagy beosztású katona cselekménye rendszerint nagyobb tárgyi súlyú és egyéb feltételek megléte esetén minősítő körülményként jelentkezhet. A Svájci Katonai Büntetőtörvénykönyv 63. §-a pl. a zendülést megvalósító altisztek és tisztek cselekményét az ún. „főkolomposok" rangjára emeli, tehát csupán rendfokozati különbségek alapján az elkövetők meghatározott körének vezetői helyzetet tulajdonít a zendülésben. Ezeket az elkövetőket azután eleve súlyosabb megtorlással is fenyegeti. A zendülés törvényi tényállásának megvalósítására számtalan magatartás alkalmas. A lehetőség sokarcúsága miatt a törvényhozó azokat nem is sorolhatta fel. Aszerint sem tett különbséget, hogy az ellenszegülés milyen szintű, és milyen formában megjelenő felsőbbségi akarattal szemben történik. A katonai magatartást ugyanis különböző forrásból származó és a katonákra általában kötelező érvénnyel bíró jogi normák határozzák meg. Az alsóbbszintű parancsnokok rendszerint a katonák egy meghatározott, szűkebb csoportjára érvényes utasításokat, parancsokat adnak ki. A felsőbbségi akarat jelentkezhet ráutaló magatartásban is. Mindezekben azonban közös, hogy a katonai cél eléréséhez vezető láncolat szerves részeit képezik. Ebből azonban következik az is, hogy a zendülés nemcsak akkor valósul meg, ha az elkövetők a közvetlen elöljáró parancsával helyezkednek szembe, hanem akkor is, ha a felettes elöljáró utasításával vagy valamely szabályzatban foglalt rendelkezéssel szemben nyilvánítják ki szembenállásukat. Természetesen csak akkor, ha az elkövetők szándékegységben ténykednek, valamint tér- és időbeni kapcsolódásuk is szoros.

v

Az ellenszegülésnek nyíltnak kell lennie, ami azonban nem azonos • a nyilvánossággal. Ez csupán azt jelenti, hogy a cselekményről más katonák is tudomást szerezhetnek, az számukra is • felismerhető formában • történik. Nem szükséges viszont, hogy arról többen konkrét tudomást szerezzenek. Három katona csupán egy elöljárója jelenlétében is elkövetheti a zendülést, ha az elöljáró számára az akaratával való szembenállás felismerhető. Közömbös az is, hogy a szembenállást kinyilvánító magatartás szolgálat közben, avagy szolgálaton kívül valósul meg. A zendülés előkészületének köre viszonylag szűk. Elképzelhető, hogy a katonák a jövőben beálló feltételtől teszik függővé a zendülés el2

Dr Habony János: A hivatalos személy elleni erőszaknál a csoportosulás logalmának értelmezése. (Belügyi Szemle. 1971. ianuár 1. szátm.)

követését. Például három katona megállapodik abban, hogy amennyiben bizonyos elöljárótól parancsot kapnak, azt nem hajtják végre. NEz esetben az elöljárói akarat még nem ismerhető fel. A parancs kiadása el is maradhat. Ha viszont a parancs hatályosulása van függővé téve a jövőben bekövetkező feltételtől az esetben a cselekmény befejezetté válhat. Az ¿elöljáró ugyanis rendelkezhet akként, hogy csak bizonyos esetben kell a parancsában foglaltakat végrehajtani. Ez esetben pedig már van felismerhető elöljárói akarat. A zendülés tettese csak katona lehet. A fegyveres testületeknél viszont különböző területen sok polgári egyén is dolgozik. Elképzelhető, hogy a katonák által megvalósított zendülésbe a polgári személyek is bekapcsolódnak. Az elhatárolást a z ' is bonyolulttá teszi, hogy a polgári személyek egy részének tevékenysége esetleg nemcsak a munkajog szabályain nyugszik, hanem — adott esetben — a honvédelmi munkakötelezettség, a személyes légoltalmi kötelezettség.. . stb. szabályain. A polgári "egyének ilyen esetben lényegében a honvédelmi kötelezettségre vonatkozó előírások alapján tevékenykednek. Meg van, vagy meg lehet tehát az alá- és fölérendeltségi viszonynak számos eleme. Mindezek ellenére a polgári személyek a zendülést — legalábbis tettesként — nem követhetik el. Ezt a törvény szövege egyértelműen kizárja. Nyilvánvalóan nem lesz akadálya azonban esetleg a felbujtói, vagy bűnsegédi tevékenység megállapításának. A szükséges törvényi feltételek megléte esetén az ilyen személyek magatartása a büntetőtörvény más tényállásának kimerítésére válik alkalmassá. Pl. lázadás, izgatás . ., stb. Ma már csak történelmi érdekesség, hogy az első világháború folyamán az 5490/1914. ME. sz. rendelet nem katonai személyekre is kiterjesztette a zendülésre vonatkozó különleges rendelkezések hatályát. Érdekes egybevetésre nyílik mód a zendülés és a Btk. 186. §. (1) bek.-ben írt börtönzendülés törvényi tényállása között.. A börtönzendtilést megvalósítja „az a fogoly, aki másokkal együttesen a büntetésvégrehajtási intézet rendje, vagy fegyelme ellen irányuló nyílt ellenszegülésben vesz részt." A két törvényi tényállás szövegezése között erős a hasonlóság.: A problémát azonban mégsem ez okozhatja, hanem a cselekményt megvalósítható személyek körének eltérése. Nem kétséges — ebben a bírói gyakorlat töretlen — hogy a fegyelmező zászlóaljban, vagy a katonai fogdában elhelyezett katonáknak az elöljáró szolgálati parancsával vagy általában a szolgálati renddel vagy fegyelemmel szemben tanúsított nyílt ellenszegülése a Btk. 316. §-ának (1) bek-ben írt zendülést valósítja meg. A fegyelmező zászlóalj és katonai fogda katonai alakulatok; bár mindkét intézményben szabadságvesztésre ítélt vagy előzetes letartóztatásban levő katonákat tartanai?: fogva. A katonai fogdában ezen kívül a parancsnoki jogkörben kiszabott fenyítés letöltése végett is tartózkodhatnak még katonák. Ezen intézményekben a „fogvatartottak" és az „őrzők" között szigorú alá- és fölérendeltségi, illetőleg szolgálati viszony áll fenn. Ennélfogva az ellenszegülő magatartás közvetlenül szembehelyezkedik a felsőbbségi akarattal, ami egyéb, törvényben felsorolt feltétel megléte esetén zendülésnek minősül. A katonák azonban az előzetes fogvatartás idejére, vagy a jogerős bírói ítélet alapján polgári büntetésvégrehajtási intézetekben is elhe-

lyezést nyerhetnek az 1966, évi 20. tv. 1. §-ában foglaltak szerint. A katonai minőség Viszont önmagában az elítéléssel nem szűnik még meg, mert a katonai szolgálat a leszerelésig tart. A jogerős szabadságvesztésre ítélt katonát is csak abban az esetben szerelik le, ha a büntetését nem fegyelmező zászlóaljban, vagy katonai fogdában kell végrehajtani. 8 Következésképpen a jogerős szabadságvesztést polgári büntetőintézetben töltő katonák szolgálati viszonyának megszűnése a leszereléshez, mint igazgatási aktus végrehajtásához kötődik. Elképzelhető tehát, hogy katonák hosszabb időn keresztül tartózkodjanak ily módon a polgári büntetésvégrehajtási intézetekben. A Btk. 186. §. (1) bek-ben a törvényhozó olyan cselekményeket értékelt, „amelyek a büntetésvégrehajtási intézet rendje elleni támadás formájában gátolják az intézet átnevelő, átalakító munkájának eredményességét." 1 A börtönzendülés alanya csak fogoly lehet. Ez egyértelműen következik a törvény szövegéből. Nincs jelentősége annak sem, hogy valaki előzetes letartóztatásban van, vagy jogerős szabadságvesztését tölti. Ilyen szempontból nem kétséges, hogy a büntetésvégrehajtási intézetben fogvatartott katonák is „fogolynak" tekintendők. E katonák és a büntetésvégrehajtási intézetben szolgálatot teljesítő őrök között nem a katonai alá- és fölérendeltségi viszonyok jönnek létre. Az intézet rendje elleni támadások sem a katonai függelem ellen fognak irányulni, hanem végsősoron az igazságszolgáltatás érdekeit, a büntetési célokat fogják veszélyeztetni. Katonáknak a büntetésvégrehajtási intézetben „ elkövetett, egyébként tényállásszerű, magatartása tehát nem a Btk. 316. §. (1) bek-ben írt zendülés, hanem a Btk. 186. §. (1) bek-ben írt börtönzendülés megállapítására lesz alkalmas. A törvény szövege egyértelműen meghatározza, hogy a zendülés tettese csak katona lehet. Részesei viszont — felbujtók és bűnsegédek — m á j személyek is lehetnek. E körben'is érvényes az az általános ismérv, hogy a részesek azok, akik a tettes bűncselekményében, annak befejezése előtt szándékos (nem tettesi) magatartással működnek közre.5 A részesség járulékos természetéből adódik viszont, hogy alapvető feltétel a tettes, vagy tettesek léte, valamint ezek olyan magatartása, amely a törvényi tényállás megvalósítására törekszik. Érvényesek természetesen a zendülés körében is a felbujtói magatartás alapvétő jellemzői. Így a felbujtó és a tettes tevékenysége között okozati kapcsolatnak kell fennállnia. A tettesi cselekménynek a felbujtó magatartásának hatásaként kell létrejönnie. Fontos az is, hogy a tettes elhatározásának a felbujtói magatartás legyen a döntő motívuma. Ellenkező esetben, ha a tettes már előzőleg elhatározta magát a cselekmény megvalósítására, a szándéknak további erősítése már nem felbujtás, hanem csak pszichikai bűnsegély lesz. Mindezeken túl a felbujtói magatartásnak szándékosnak is kell 5 4 5

L.: az igazságügymániszter, a belügyminiszter, a honvédelmi miniszter és a művelődésügyi miniszter 309/1964. (IK. 10.) Együttes Utasítása 146. §. Dr. Földvári József: Az igazságszolgáltaitás elteni bűntettek. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965. 409. old. Dr. Kádár Miklós—Dr. Kálmán György: A büntetőjog általános tanai. Közgazd. és Jogi Könyvkiadó Budapest, 1966. 579. oldal.

lennie. Ez azt fejezi ki, hogy a felbujtó tudata átfogja: „saját akaratából fakadó rábíró tevékenysége abban, akihez fordul, a tettesi cselekmény elkövetésére elhatározást vált, vagy válthat ki, és ez az elhatározás a félbujtó által kívánt bűntett véghezviteléhez is vezet." 6 A zendülésre történő felbujtás, valamint bűnsegély körében azonban felismerhetők az általánostól eltérő jellemzők is. Amennyiben ugyanis a felbujtói tevékenységet katona követi el, az azt jelenti, hogy e személy maga is szembehelyezkedik a felsőbbségi akarattal. Zendülésnél, miután csoport jellegű cselekményről van szó, Egyébként sem lehet minden esetben pontosan felismerni és szétválasztani az elkövetők résztevékenységét. Kézenfekvő, hogy a zendülés felbujtójának magatartása szintén nyílt ellenszegülés. A felbújtó cselekménye esetenként katonák egymásutáni rábírásában is jelentkezhet, a felbujtó esetleg az ellenszegülésről tudomással nem bíró katonák, alegységek stb. felé közvetítheti a zendülők céljait és ahhoz való csatlakozást ajánl. A felbujtói tevékenységet végző katona magatartása azért többnyire megvalósítja a zendülésnek a Btk. 316. §. (2) bek. a) pontjában írt kezdeményezői, szervezői, vagy éppen vezetői tevékenységét. A részesség járulékos természetéből következik, hogy amennyiben nincs alapcselekmény, úgy nem beszélhetünk felbujtásról sem. A zendülésre eredménytelenül rábírni igyekvő katona így — bár magatartása nagymértékben veszélyes — büntetlenséget élvezne. Zendülésre való felbujtás azonban — tehát a felsőbbségi akarattal való szembenállásra irányuló buzdítás — alkalmas lehet az elöljáróval, vagy a szolgálati renddel és fegyelemmel szembeni kedvezőtlen érzések kiváltására. A zendülés azonban csak a felsőbbségi akarattal való nyílt szembehelvezkedés formájában nyilvánul meg. A bujtogatás viszont olyan magatartásokat foglal össze, amelyek a védett jogi tárgvak valamelyikével szemben csak ellenszenv kiváltására alkalmasak. Lényegében minden zendülés — tettesi és részesi alakzatában egyaránt — a buitoeató cselekmények egész sorát is magába olvasztia. A Btk. 320. §-ának (1) bekezdésében írt bujtogatás veszélyéztető jellegű bűncselekmény. A ténvállásszerűségéhez elegendő az elégedetlenség kiváltására alkalmas kijelentések használata is. Tehát a zendülés kiváltására irányuló eredménvtelen felbujtói magatartás — egyéb feltételek fennforgása esetén — alkalmas lehet a buitogatás törvényi tényállásának megvalósítására. Amennyiben pedig az eredménytelenül felbuitó kiielentései az államrend valamely alapintézménye elleni gyűlölet felkeltésére is alkalmasak, a Btk. 127. §-ának (1) bek. a—d) pontjában felvett izgatás is megállapítható lesz terhére. A fentiekhez hasonlóan a bűnsegédi bűnrészességnek is van az általánostól eltérő iellege. Kiemelést igén vei mindenképDen e körből a tevőleges magatartással megvalósított cselekmény, Nem kétséges ugyanis, hogy a zendülésben közvetlenül részt nem vevő katonák részéről a zendülés láttán tanúsított passzív magatartás szándékerősítpleg hathat, s így befolyásolhatja az elkövetők elhatározókészségét. v 6

Legf. Bír. BF. IV. 557/1964. sz. BJD. 2443.

A katona részéről történő fizikai segítségnyújtás azonban véleményem szerint kizárja a részesi értékelést. Aki egyértelműen segítséget nyújt — pl. a terep ki kémlelésével, eszközök átadásával, fizikai akadály leküzdésével, „segít" a zendülő csoportnak —, az nem kétséges a zendülők céljait is magáévá teszi. Ha ezt cselekménye észlelhetően kifejezésre is juttatja, ezzel e magatartás is az elkövetés közvetlen, szerves részévé válik, nyílttá teszi az ellenszegülést. Az ilyen „segítségnyújtás" nagy valószínűség szerint tettesi körben lesz értékelhető.

r

Nem hivatalos személyek hivatali bűntettekhez kapcsolódó cselekményeinek jogi minősitése írta: Dr. Nagy Géza r. százados A hivatali bűntettek úgynevezett különös bűncselekmények. Ennél fogva tettesei csak meghatározott tulajdonsággal rendelkező vagy körülmény által jellemzett személyek lehetnek. Ez a tulajdonság vagy körülmény á hivatalos személy hatalmi jogköre. A katonai igazságügyi szervek gyakran hoznak döntést olyan ügyekben, amelyekben a rendőrrel —- mint hivatalos személlyel — együtt nem hivatalos személyek is részt vesznek valamely hivatali bűntett törvényi tényállásának megvalósításában. E személyek cselekményeinek minősítése során a katonai büntető joggyakorlatban ellentmondó nézetek alakultak ki. A probléma központjában az a kérdés áll, hogy milyen jogi megítélés alá esnek a nem hivatalos személyek hivatali bűntettekhez kapcsolódó cselekményei. Joggyakorlatunkban lényegileg háromféle nézetről beszélhetünk: a) Olyan állásfoglalásokról, melyek szerint a hivatali bűntett elkövetője csak hivatalos személy lehet, a nem hivatalos személy hozzákapcsolódó magatartása pedig — kivéve a felbujtóét — valamely nem speciális elkövetőt igénylő bűntett tényállását valósítja meg. Ezt rögzítette a Katonai Főügyészség a Szegedi Katonai Ügyészségen folyamatban volt B. 223/1968. számú ügyben adott iránymutatásban. Az állásfoglalásra okot adó tényállás szerint a szolgálatban levő rendőr, egy önkéntes rendőr és több polgári személy.. közreműködésével, verekedőket állított elő. Az előállítottakat együttesen bántalmazták úgy, hogy egyikük könynyű, másikuk súlyos sérüléseket szenvedett. Az iránymutatás szerint a konkrét ügyben hivatali bűntettet (Btk. 145. §.) csak a rendőr követett el, míg a polgári személy és az önkéntes rendőr csak a súlyos, illetve a könnyű testi sértésért felelős. A katonai ügyészség ilyen jogi minősítést tartalmazó indítványával a Szegedi Katonai Bíróság is egyetértett és KB. 101/1968. sz! ítéletében ennek megfelelően állapította meg az elkövetők bűnösségét. Az eset jogi értékelésénél a polgári személy magatartásának minősítésén van a hangsúly, mivel a Btk. 114. §-a szerint az önkéntes rendőr hivatalos személy, ennélfogva magatartása a Btk. 145. §-át mindenképpen kimeríti. . b) Szemben áll ezzel az az álláspont, mely szerint a már említett, vagy azokhoz hasonló tényállások esetén a polgári személy cselekményét is — társtettesi minőségben elkövetett — hivatali bűntettként kell minősíteni. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának több eseti döntése is ezt a nézetet tükrözi. Egyetértett például a Kaposvári Katonai Bíróságnak azzal a döntésével, hogy a hivatalos személy által elkövetett közokirathamísításban résztvevő polgári személy (aki a rendőr által

megszerzett, lebélyegzett és aláírt idézés-nyomtatványt a megállapodásuknak megfelelőén saját részre kitöltötte és munkamulasztás igazolása céljából felhasználta) cselekménye társtettesi minőségben hivatalos személyként elkövetett közokirathamísítás (BH. 5236. sz. jogeset). Az állásfoglalás jogi indoklása szerint: „A Btk. 15. §-a akként rendelkezik, hogy több elkövető esetén az a körülmény, melynél fogva valamelyikükre súlyosabb büntető rendelkezést kell alkalmazni, más elkövetőre kihat, ha erről a körülményről tudott." A Katonai Kollégium más ügyben az önkéntes rendőri minőséget színlelő és a rendőr — hivatali visszaélés megállapítására alkalmas — cselekményében aktívan résztvevő polgári személy tevékenységét társtettesi minőségben elkövetett hivatali visszaélésnek minősítette (XIII. sz. KBH-ban közölt Katf. II. 260/1968. sz. határozat). Egyetértett továbbá a Budapesti Katonai Bíróság KB. 114/1970. sz. ítéletének jogi minősítésével is. Ez ügyben a rendőr — szolgálaton kívül — egy önkéntes rendőr és egy polgári személy segítségével éjszaka, ittas állapotban két személyt előállított. A körzeti megbízotti irodán az egyiket azért bántalmazták, hogy egy lopás elkövetését beismerje, a másikat pedig, mert garázda magatartása miatt korábban már többször intézkedni kellett vele szemben. A rendőr, az önkéntes rendőr és a polgári személy vádlottak cselekményét a bíróság egyaránt társtettesi minősében elkövetett kényszervallatásnak és társtettesi minőségben elkövetett sanyargatással járó törvénytelen fogvatartásának minősítette. (Katf. III. 216/1970.) c) Végül beszélhetünk olyan nézetről is, mely szerint ilyen esetekben az önkéntes rendőr társtettesi, a polgári személy pedig bűnsegédi minőségben felel a rendőrrel együtt elkövetett hivatali bűntettért. Ilyen álláspontra helyezkedett a Katonai Főügyészség a már említett B. 223/1968. számú ügyben, de több más ügyben adott iránymutatásában is. Kifogásolta, hogy az előállítottat a rendőrrel együttesen bántalmazó polgári személy magatartását nem bűnsegédi, hanem tettesi minőségben hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazásnak tekintették. Hasonló álláspontot tükröz a BH. 531Í. számú jogesete is. („Hivatali bűntettnek ugyanis csupán tettesi minőségben lehet csak hivatalos személy az elkövetője, de részese [febujtó vagy bűnsegéd] lehet nem hivatalos személy is.") Az idézett ellentmondó álláspontok arra utalnak, hogy a hivatali bűntettek minősítése eldöntésre váró problémákat vet, fel. Ebből kiindulva úgy vélem nem lehet haszontalan a kérdés bemutatása és a kísérlet a megoldás lehetőségeinek megtalálására. A kifejtésre váró állásponton úgy foglalható össze, hogy: •— hivatali jogkörrel nem rendelkező ?zemély hivatalos személlyel együttesen elkövetett hivatali bűntettért társtettesként, ha pedig közvetett tettes, önáló tettesként felel; — az önkéntes rendőr a szolgálati jellegű intézkedésével kapcsolatos jogsértő magatartásáért önálló intézkedés esetén tettesként, más hivatalos személlyel együtt történt intézkedéséért társtettesként felel. Annak a nézetnek a képviselői, akik a tettesi és társtettesi körből kizárják a nem hivatalos személyeket, elsősorban a Btk. 12. §-ához fűzött "miniszteri indoklásra hivatkoznak. Eszerint: „ . . . a z o k a t a bűncselekményeket, amelyeket tettesként csak meghatározott személyes (természetes vagy jogi) tulajdonsággal rendelkező, vagy körülmény által

jellemzett személy vihet végihez (ún. különös bűncselekmények), társtettesként is csak ilyen tulajdonságokkal rendelkező személyek követhetik el." Álláspontjuk szerint: ha ezzel a tulajdonsággal az egyébként társtettesi magatartást tanúsító személy nem rendelkezik, legfeljebb bűnsegédként vonható felelősségre. Mivel pedig a hivatali bűntettek is az ún. különös bűncselekmények kategóriájába tartoznak, és a hivatali har talmat is csak hivatalos személy gyakorolhatja, a tényállási elemeket is csak hivatalos személy merítheti ki. Jóllehet a most ismertetett érvelés világos, nézetem szerint mégsem elfogadható, mert a törvény szövegéből nem vonható le a miniszteri indoklás ismertetett következtetése. A Btk. az elkövetőket a tettesek (tettes, társtettes) és a részesek (felbujtó, bűnsegéd) csoportjára osztja. Közöttük az az alapvető különbség, hógy a tettesek olyan magatartást tanúsítanak, amely önmagában vagy másokéval együttesen kimeríti az adott bűntett törvényi tényállását,, a részesek ezzel szemben a tényállás megvalósításában nem vesznek részt. A felbujtó a tettest bírja rá a bűntett elkövetésére, a bűnsegéd pedig a tettes cselekményének megvalósítását segíti elő szándékosan. A probléma további megközelítéséhez az önálló tettest a társtettestől kell elhatárolni. A törvény ezért tesz közöttük különbséget, mert szerepük, közrehatásuk aránya eltér egymástól. Ennélfogva a különb7 ség tartalmi. ' Az önálló tettes ugyanis a tényállást egészében egyedül valósítja meg'. Ebből következik, hogy befejezett bűntett esetében valamennyi tény r állási elemet egyedül meríti ki. Ezzel szemben a társtettesség megállapításának feltétele az egymás tevékenységének kölcsönös tudata, a. szándékosság (szándékegység) és a törvényi tényállás telies vagy részbeni megvalósítását jelentő cselekmény. Erre a különbözőségre utal a Btk. 13. §-ához fűzött miniszteri indoklásnak a következő része: „Aki a közreműködés alkalmával olyan cselekményt hajt végre, ami a kísérlet fogalma szerint legalább is kísérleti cselekményt képez, az a társtettes; aki pedig olyan cselekménnyel vesz részt, ami eddig a fokig nem haladt, ap bűnsegéd." A társtettes tehát — az önálló tettessel szemben — akkor is a befejezett bűntettért felelős, ha a tényállási elemeknek csak egy részét valósítja meg, de ez tettestársa magatartását kiegészítve befejezettséget eredményez. Á lényeg: a társtettes cselekménye is tényállásmegvalósítás. Ez adja az alapveető különbséget a társtettesi magatartás és bűnsegéd! magatartás között is. A bűnsegéd ugyanis sem a törvényi tényállás teljes, sem részbeni megvalósítását jelentő cselekményt nem követ el,' tehát magatartása nem tényállásszerű. Kétségtelen, hogy a társtettesi magatartás — mint több — magában foglalja a bűnsegédi magatartást — mint kevesebbet — is, de ez a körülmény nem indokolhatja, hogy a jogalkalmazás á bűntett megállapítására alkalmas cselekmények értékelésekor ne egységesen törekedjen az azonos jellegű magatartások azonos megítélésére és kivételt tegyen az úgynevezett különös bűntetteknél. Ebből pedig az következik, hogy amikor a nem hivatalos személy a hivatali bűntett valamely tényállási elemét a hivatali hatalommal rendelkezővel szándékegységben es a hivatali helyzet felhasználásának tudatában megvalósítja, a hivatalos személy cselekvőségét kiegészítve cselekszik, társtettese a hivatalos személynek. Az ő oldalán hiányzó hivatali hatalom, mint tényállási elem, kiegészül a hivatalos személy ugyancsak társtettesi közreműködésével. Ilymódon —- figyelemmel a Btk. 15. §-ára is -—az j

1F általános jogelvek és a jogi fogalommeghatározások sérelmével jár a2 úgynevezett különös bűntetteknél az a különbségtétel, hogy a nem különös bűntettekkel szemben á társtettesi — tehát tényállási elemet megvalósító— cselekmény megvalósítója csupán bűnsegéd, illetve csak más bünteti önálló tettese. .. A b) pont alatt idézett eseti döntések meghozatalánál is ezeket az' indokokat mérlegelték és fogadták el, amikor a hivatali bűntettek polgári személy elkövetőinek cselekményeit is társtettesi minőségben elkövetettnek minősítették. A társtettesi minősítés érvényesülési köre Felvethető ezek után az a kérdés is, hogy az ismertetett nézetek minden hivatali bűntett vonatkozásában érvényesülhetnek-e? A jogirodalom különbséget tesz úgynevezett sajátképi és nem sajátképi, valamint általános és különös hivatali bűntettek között. Említést érdemel az is, hogy a Btk. XI. fejezet II. címében kodifikált hivatali bűntetteken kívül több más bűntett minősítése is megváltozik, ha azt a hivatali hatalom felhasználásával követik el. Az az álláspontom, hogy ezek az elméleti és jogszabályszerkesztési eltérések nem relevánsak annak az alapvető kérdésnek az eldöntésénél, hogy a társtettesi magatartást tanúsító — tehát a hivatalos személlyel együtt szándékegységben tényállási elemet megvalósító — nem hivatalos személy bűnösségét társtettesi, vagy bűnsegédi minőségben kell-e megállapítani. Arra, hogy az úgynevezett sajátképi hivatali bűntettekre is vonatzik ez a megállapítás, jó példa a már idézett Katf. II. 260/1968. számú határozatban közölt állásfoglalás. Ez lényegileg a következő tényálláson alapul: a rendőr és a polgári személy vádlottak rendszeresen eljártak a város területéhez tartozó erdősávba. Az ott szeretkező párokat tettenérés esetén a rendőr igazoltatásra szólította fel. Az igazoltatásokban a polgári személy vádlott önkéntes rendőri minőséget színlelve részt vett. Cselekményük arra irányult, hogy az igazoltatott férfit elküldjék, a nővel pedig közösüljenek. A határozat indokolása szerint a polgári személy cselekménye társtettesi minőségben elkövetett hivatali visszaélés, amit az indokol, hogy a rendőr vádlottal szándékegységben cselekedett és az igazoltatásokban is aktívan részt vett. Amikor bekapcsolódott a rendőr kötelesség-, czegő cselekményébe tényállási elemet valósított meg, és a vele együtt, ugyancsak hivatali jogkörre hivatkozva maga is igazoltatott. A Legfelsőbb Bíróság az ügy elbírálásánál ezért látta alkalmazhatónak a társtettesség általános szabályait. A jogirodalom úgynevezett különös hivatali bűntettnek tekinti pl. a Btk. 146. §-ában írt kényszervallatást is." Felvetődhet a kérdés, hogy ezt — vagy hasonló hivatali bűntettet — nem hivatalos személy elkövetheti-e társtettesi minőségben, ha önálló tettesként is csak a hivatalos személyek meghatározott körének van lehetősége megvalósításra. A példaként szolgáló esetben a gyanúsított és a sértett szembesítése során a rendőr és a sértett szándékegységben bántalmazták a gyanúsítottat, hogy ezzel beismerésre kényszerítsék. A polgári személy ekként ugyanolyan magatartást tanúsított, mint a kihalgatást vezető hivatalos személy. Cselekményét a rendőrrel szándékegységben, a rendőr hivatali hatalmának felhasználásával követe el, ezért azt véleményem

szerint társteftesi minőségben elkövetett kényszervallatásnak kell minősíteni. ' Éppúgy nem jelentkezik probléma azoknál a bűntetteknél sem, ahol a hivatalos személyként való elkövetés csak minősítő körülmény, mivel a hivatalos megbízás vagy minőség színlelése ezeknek is tényállási eleme. •• -"V

A közvetett tettesség

A különös bűntettek önálló tettese csak az lehet, aki a törvényben meghatározott tulajdonságokkal rendelkezik. A hivatali bűntettet önálló tettesként tehát csak a hivatali jogkörrel rendelkező személly követi el. Kivétel a büntető jogirodalomban és a joggyakorlatban egyaránt ismert és elfogadott közvetett tettesség. ' A közvetett tettes egy másik személyt eszközként használ fel a bűntett elkövetésére. „Eszközzé akkor válik a közvetlenül cselekvő, ha hiányzik nála az őt felhasználó személy által tervbevett bűncselekmény tettességéhez szükséges valamely ismérv, amely az utóbbinál megvan." (Btk. 13.. §-ához fűzött miniszteri indokolás 2. pontja) Leggyakoribb, hogy a közvetett tettes a közvetlenül cselekvő beszámítási képességének hiányát (gyermekkor, elmebetegség) használja ki, vagy a beszámítási képességgel rendelkező, de tévedésben levő vagy tévedésbe ejtett személlyel hajtja végre a bűntett elkövetését. A Legfelsőbb bíróság iránymutatása szerint ilyenkor a közvetett tettes tettesként — méghozzá önálló tettesként— büntetendő. A közvetett tettesség nem zárható ki a hivatali bűntettek köréből sem. Ha pl. a polgári személy a rendőrt tévedésbe ejti intézkedésének jogszerűségét illetően, vagy tévedésben tartja és ezáltal jogtalan előnyszerzési, vagy hátrányokozási célzattal jogellenes intézkedésre veszi rá, az intézkedő rendőr büntetőjogilag nem vonható felelősségre, mert tévedésben volt az egyik alapvető tényállási elemet: a hivatali jogkör túllépését illetően. Nyilvánvaló, hogy a polgári személy ez esetben közvetett tettes. Más jogi megoldás nem lehetséges. Részesként nem vonható felelősségre, hiszen nincs olyan büntetőjogilag értékelhető tettesi magatartás, amelynek felbujtójaként vagy bűnsegédjeként lehetne a közvetett tettesi magatartást tanúsítót felelősségre vonni. A közvetlenül cselekvő véghezvitte ugyan a bűntetthez szükséges cselekvést, de alanyi bűnössége hiányzik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a cselekmény társadalomra veszélyessége megszűnt. Az alanyi bűnösséget viszont csak a közvetett tettesnél lehet megállapítani. Az ílymódon elkövetett hivatali bűntettért való felelősségrevonás mellőzése — a r r a hivatkozva, hogy un. különös bűntettről van szó — jogpolitikailag indokolatlan és életszerűtlen lenne. A nem különös bűntett közvetlen tettese is általában azért használ fel mást a bűntett elkövetéséhez, mert ő valamely objektív vagy szubjektív okból képtelen a bűntettet közvetlen tettesként véghezvinni. A hivatali bűntett közvetett tettesét a közvetlen elkövetésben objektív ok gátolja: nem rendelkezik hivatali hatalommal. Ha azonban ezt az akadályt a közvetlenül elkövető hivatalos személy tévedésbe ejtése útján elhárítja, és annak hivatali hatalmát saját társadalomra veszélyes célja elérése érdekében felhasználja, minden előfeltétele megvan a közvetett tettesi felelősség megállapításának.' *

*i*

Az eddigiek során megkíséreltem álláspontom jogi indokait adni. Véleményem szerint nem mellőzhető azonban a- köznapi gondolkodásból vett és azok helyességét alátámasztó további érvek mérlegelése sem. A jogalkalmazásban mellőzhetetlen ugyanis annak vizsgálata, hogy a jogalkotó az alkalmazandó jogszabályt milyen érdekek védelmében, milyen célok elérésére hozta létre, mert csak ekként töltheti az be a funkcióját. Szocializmust építő társadalmunkban a néphatalom akaratát kifejező direktívákat az államigazgatási szervek hajtják és hajtatják végre. Az államigazgatás gépezetét természetes személyek irányítják. A hatalmi funkció gyakorlása megköveteli, hogy ezeket a személyeket olyan hatalmi jogkörrel ruházzák fel, amely garanciát és egyben eszközt biztosít e célok érvényesítéséhez. E jogkör többek között azt eredményezi, hogy gyakorlói az állampolgárokat személyi jogaikat is lényegesen érintő magatartásra — kényszeríthetik, ami viszont magában hordozza annak lehetőségét is, hogy a hivatali hatalommal rendelkezők a saját vagy mások személyes érdekében, vagy egyéb motivációk alapján törvénysértések eszközéül használják fel helyzetüket. Az ilyen törvénysértések pedig súlyosan sértik az állami feladatok ellátását, mert megrendítik az e feladatokat ellátó szervek működésének törvényes rendjébe vetett bizalmat. Ebből eredendően olyan mértékben társadalomra veszélyesek, hogy elkövetőiket a büntetőjog eszközeivel is üldözni rendeli a jogalkotó. Ily módon kívánja ugyanis hatékonyan védeni a társadalmat a hatalmi jogkör jogellenes felhasználásától. A hivatali bűntettek társadalomra veszélyessége tehát nem a hatalmi jogkörrel rendelkező személyhez, hanem magához a hatalmi jogkör törvénysértő felhasználásához fűződik. Ezeket a megállapításokat tükrözi a közfelfogás is: az állampolgárok a helytelen rendőri intézkedés láttán löbnyire nem azt mondják, hogy egy rendőr milyen magatartást tanúsít, hanem azt, hogy a rendőrség törvénysértő eszközöket alkalmaz. Az is természetes, hogy a társadalomra veszélyes ilyen tevékenységet csak hatalmi jogkörrel felruházott hivatalos személy követheti el, hisz ő rendelkezik a törvénysértés eszközével. Ez azonban nem jelentheti, hogy amennyiben azt az eszközt olyan személyek aktív közreműködésével használja fel bűntett elkövetésére, akik külön hatalmi jogkörrel rendelkeznek, úgy ez utóbbiak cselekményének társadalomra veszélyessége ne lenne ugyanolyan fokú — és cselekményük olyan jogi megítélésű —, mint a hivatalos személyé. Utaltunk már arra ,hogy sokszor nem is a hivatalos személy, hanem a polgári személy indítványára és annak érdekében követnek el törvénysértést; a polgári személy célja eléréséhez eszközül használja fel a hivatalos személyt és hivatali hatalmát. Jogpolitikailag sem lenne megokolható, hogy ilyen esetekben pl. miért ne lehetne ugyanolyan elkövetői minőségben — társtettesként :— felelősségre vonni a polgári személyt. Ugyanolyan jogsérelemmel jár, ugyanolyan társadalomra veszélyes a cselekmény, ha egy hivatalos személy hivatali hatalmának felhasználásával polgári személy aktív közreműködésével követ el törvénysértést, — pl, állít elő jogellenesen állampolgárt — mintha ugyanezt két hivalós személy tette volna. Mindkét esetben a hatalmi jogkör törvénysértő felhasználása történt, azzal a különbséggel, hogy az első példában ilyen jogkörrel csak az egyik elkövető, a másikban pedig mindkettő rendelkezett.

Az Őrszolgálat, járőrszolgálat, belszolgáiat és a határvédelmi szolgálat rendjét sértő bűncselekmények a Bolgár Népköztársaságban1 Irta: Hriszto Szimeonov ezredes. (Bulgária) Fordította: Miklós Gábor A törvény helyes alkalmazásához e bűncselekmények tekintetében feltétlenül jól kell ismerni a BN Helyőrségi és Őrszolgálati Szabályzatát (a továbbiakban HÖSZ), a BN Belszolgálati Szabályzatát (a továbbiakban BSZ), a Népi Rendőrség Járőr- és Őrszolgálati Szabályzatát (a továbbiakban JÖSZ), továbbá a BN. Határvédelmi Utasítását (a továbbiakban HVU). Az „őrszolgálat" fogalma :—1 fajfogalom. Magában foglalja a helyőrségi szolgálatot és az őrszolgálatot, habár a járőrök, melyek a katonai rendnek és fegyelemnek az útcákon és a nyilvános helyeken való fenntartása érdekében teljesítenek szolgálatot, nem rendelkeznek az „őrség". jellemzőivel. Ezek az őrjáratok azonban nem különülnek el az őrségtől, hanem speciális békeidőbeli, helyőrségi feladatokat látnak el. A helyőrségi katonai járőrszolgálat szervezésére és végrehajtására vonatkozó szabályokat a HÖSZ III. fejezete tartalmazza. A katonai raktárak, bázisok, intézmények és más objektumok fegyveres őrizetének szervezését és végrehajtását viszont a HÖSZ 284. számú pontjának 15. számú melléklete szabályozza. A népi rendőrség járőr- és őrszolgálati szabályzata meghatározza a járőrszolgálat szervezésének és végrehajtásának rendjét a bűnözéssel és a jogsértésekkel szembeni harc érdekében az utcákon és más nyilvános helyeken, továbbá a közlekedésben, a rendezvényeken és a társadalmi rend védelmét szolgáló más különleges esetekbén; éppígy a rendőri szolgálat ellenőrzését és a rendőrök munkájának eredményéről való beszámoltatást. E szabályzatok előírásainak megsértését rendeli büntetni a törvény, mely szerint: „az, aki szándékosan vagy gondatlanul megszegi, az őrszolgálat és járőrszolgálat szabályait, vagy az ezen alapuló rendelkezéseket, egy évig terjedhető szabadságvesztéssel sújtható" (Btk. 389. §. (2) bekezdése). E törvényi rendelkezés a társadalmi veszély azonos foka, valamint a szubjektív és objektív oldalak közös vonásai miatt egyesíti azokat a bűnös magatartásokat, melyek sértik a HÖSZ és a JÖSZ rendelkezéseit. Ez az intézkedés azonban nem egyértelmű. Csupán megjelöli a bűntett tárgyát anélkül, hogy leírná jellemzőit. Erre figyelemmel az igazságügyi 1

A cikket rövidítve közöljük. Szerk.

mindig rá k e l l mutatniok arra, hogy a vádlott a HŐSZ vagy a JÖSZ melyik pontjában írt,- illetve e szabályzatok mely rendelkezésére támaszkodó előírást sértette meg. A szabályzatokra alapozva kiadott kiegészítő rendelkezések ugyanis kötelezik a szolgálati személyeket, mivel azok a HŐSZ és a JÖSZ normáin alapulnak, nem teljesítésük tehát éppúgy törvénysértés, mint a szabályzatok előírásainak megszegése. Ezek az intézkedések bizonyos hiányokat pótolnak, illetve egyes szabályzati előírásokat a konkrét feltételeknek megfelelően továbbfejlesztenek, azonban a HÖSZ és a JÖSZ alapvető tételeit semmilyen vonatkozásban nem változtathatják meg. A helyőrségi szolgálattal és az őrszolgálattal kapcsolatos ilyen intézkedés kiadásának joga a hadsereg egészét tekintve a hadseregparancsnokot, egy helyőrségen belül pedig a helyőrségparancsnokot illeti meg. A HÖSZ és a JÖSZ alapján utasításokat kiadni azonban csak a Néphadsereg és a Népi Rendőrség olyan szolgálati személyeinek van joga, akik az őrszolgálat és a járőrszolgálat szervezésére, illetve e szolgálatok végrehajtásának ellenőrzésére is jogosultak. Azokat az intézkedéseket, amelyek kiegészítik vagy továbbfejlesztik a HÖSZ és a JÖSZ szabályait, mindig írásban kell kiadni és az illetékes szolgálati személyek tudomására kell hozni. Az írásbeliség szükségessége abból ered, hogy az őrszolgálatot ellátó állománynak ezeket tanulmányoznia és alaposan ismernie kell. A HÖSZ III. fejezetének 95. pontja határozottan megtiltja olyan katonák őrszolgálatba vezénylését, akik nem tették le a katonai esküt és nem sajátították el az alapkiképzés anyagát. Ez is indokolja az említett utasítások írásos formában való kiadását, mert azok is oda tartoznak. Az illetékes szolgálati személyek által kiadott utasítások, intézkedések megszegése a Btk. 372. §-ában nem pedig a 389. §-ában írt bűncselekményt valósítja meg. Amennyiben azonban ezeket az utasításokat akár írásban, akár szóban az említett szolgálatok ellátásával kapcsolatban adják ki, megszegésük őrszolgálati bűncselekménynek számít, mivel kiadásuk a HÖSZ rendelkezésein alapszik. Ezeknek a bűncselekményeknek elkövetői csupán őrszolgálatot teljesítő katonák, valamint a BM. állományából járőrszolgálatra kijelölt személyek lehetnek. Az őrszolgálatosok2 amíg az őrség szolgálata tart, nem is az állandó parancsnokaik, hanem az őrparancsnok alárendeltségébe tartoznak. A helyőrségi őrségnek és a különlálló őrhelyek közvetlen irányításával őrszolgálati ügyeletes tisztet kell megbízni, akinek helyettese is tiszt. Kérdéses azonban, hogy ezek a személyek az őrséghez tartoznak-e és alanyai lehetnek-e a Btk. 389. §-ában meghatározott bűncselekménynek? A HÖSZ második része ugyanis az őrszolgálati ügyeletest és helyetr tesét nem sorolja az őrség állományába, következésképpen ezek nem lehetnek az őrség állományához tartozó személyek. A szovjet elmélet 3 és szerveknek

2 Az „őrszolgálatos" fogalmait, mely minden olyan személyre vonatkozik, aki az őrség állományába tartozik, első ízben Kuzmin—Karavajev használta művében (Russzkoje vojenno—ugolovnoje právo, Csaszty oszobennaja. Sz. Petersburg. 1895. 97. old. Tőle került át a már hatályát vesztett katonai büntető törvénybe, melyet a „Dörzsáven Veszteik" 1937/290. számában közölt. 3 V. M. Cshi'kvadze, Szovjetszkoje vojenno—ugolovnoje právo, 1936. 214. old. Ugyanezen az állásponton van nálunk Szt. Köncsev és B. Iotov. Voenni presztöplenija po nafeazatelnotó pravo na NRB. 1962. 188. old.

gyakorlat azonban az őrszolgálattal kapcsolatos bűncselekmények lehetséges elkövetőihez sorolja az őrszolgálati ügyeletest és helyettesét is. Azok a katonák, akik őrszolgálatot teljesítenek, függetlenül attól, hogy a szolgálat helyőrségi (tábori), belső vagy hajóőrség, állandó vagy ideiglenes, az általános vagy részkötelezettségek megsértése esetén a Btk. 389. §-ának (2) bekezdése által meghatározott bűncselekményt követik el. *

*

*

„összetételük szerint a Népi Rendőrség által szervezett őrjáratok és őrségek lehetnek: tiszti, rendőri és vegyes őrjáratok, illetve őrségek. Vegyes járőrök esetén a szolgálatot tisztek, rendőrök, a BM egyéb dolgozói, katonák, polgári fegyveres őrök, önkéntes rendőrök, erdő- és mezőőrök, valamint más polgári személyek' adják" — írja elő a JÖSZ. 30. pontja. A JÖSZ 11. pontja értelmében: „A BM szervek segéderői a járőrszolgálat és őrszolgálat ellátásában: az ipari őrség, a portások, erdő- és vadőrök, TSZ és ÁG mezőőrök, csőszök, parkőrök stb." A felsorolt személyek a Népi Rendőrség által szervezett járőrök és őrségek állományába tartoznak, a Népi Rendőrség kisegítő szerveit képezik, s ekként a Btk. 389. §-a által meghatározott bűncselekmény elkövetői lehetnek. fifc „Amint az adott katonai személy őrhelyét elfoglalta, még ha nem is felel meg teljesen a HÖSZ követelményeinek, ameddig őrhelyén áll őrnek minősül és büntetőjogilag felelősségre vonható az őrszolgálati szabályzat általa elkövetett megsértéséért.'" 1 ' Az őrszolgálat felvételének kezdő momentuma a felvezetéskor elhangzó „vigyázz!" parancs. Viszont az „indulj!" parancs, melyet a váltást követően a saját egységhez való visszatéréskor adnak ki, jelzi az őrszolgálat beféjeztét. Csak e két időpont között lehetséges az őrszolgálatosok kötelezettségeinek megsértése. Az őrszolgálatosokat az idejében való leváltásuk elmulasztása nem menti fel az általuk elkövetett szabályszegésért való felelősség alól. Ha az illetékes szolgálati elöljárók törvénysértést követnek el az őrszolgálat sezrvezése és ellenőrzése során, nem lehetnek a Btk. 389. §-a által meghatározott bűncselekmény alanyai, mivel nem tartoznak az adott őrség állományába. Tettük —, amely többnyire mulasztás vagy hanyagság lehet — a Btk. 387. vagy 388. §-ában szabályozott szolgálati bűncselekményt 6 valósítja meg. ^ ^ V 4

Ellenkező véleményt hangoztatott nálunk Betör Poprlatev, Vo-enno-nalcazatelno pravo 1930. 214. old. „őrként, mint olyat, csak azt lehet kezelni, akinek felállítása az ezzel kapcsolatos szabályok követelményeinek megfelel." Ugyanezt az álláspontot tette magáévá az orosz katonai semmitőszéki gyakorlat is. „Ahhoz, hogy az őrhelyén fegyverrel vagy kihúzott szálfegyverrel álló katonát, őrnek lehessen minősíteni, az 'kell, hogy az őrszolgálat állományába tartozzék és felállítása megfeleljen a Helyőrségi Szabályzatnak. „VUN. 161. cikkely 3. pont. B A Btk. XIII. fejezetének .III. és IV. ciánéiban félsorolt bűncselekmények — szolgálati bűntettek. Lényegüknél fogva a IV. címben említett bűncselekményekhez viszonyítva a III. címben szereplők speciálisak, így halmazat esetén az előbbiek nem alkalmazhatók.

A Btk. 389. §-ának (1) bekezdése szerint bűncselekmény az őrszolgálati és a járőrszolgálati szabályzat, valamint az ezek alapján kiadott rendelkezések megszegése. Ez történhet cselekvéssel, amikor szándékosan vagy gondatlanul megszegik a HÖSZ vagy a JÖSZ azon rendelkezését, mely éppen az elkövetett cselekvőséget tilalmazza; elkövethető továbbá mulasztással is, amikor a kötelezően előírt magatartást mellőzik. A magatartás szándékos vagy gondatlan formája nem gyakorol hatást a cselekmény minősítésére, bár ha a tettes szándékosan cselekszik, a bűncselekménynek és elkövetőjének a társadalomra veszélyessége jóval nagyobb a gondatlan elkövetőénél. Ennek megfelelően lényeges a jelentősége a kiszabható büntetés fajtájának és mértékének meghatározásánál ama körülmények, hogy a HÖSZ rendelkezéseit az elkövető szándékosan vagy gondatlanul szegte-e meg. Ezért szükséges, hogy a bírák, az ügyészek és a védők e rendelkezés alkalmazásánál nagyobb figyelmet fordítsanak a bűncselekmény elkövetési formájára. A HÖSZ előírásainak megsértése azonban csak akkor minősül a Btk. 389. §-ában meghatározott bűncselekménynek, ha az sérti vagy veszélyezteti a katonai fegyelmet, a fegyveres erők harckészségét, és így a szokványos fegyelemsértéseknél nagyobb a társadalomveszélyessége. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az őrszolgálat és a járőrszolgálat szabályait sértő cselekményeket az esetek többségében szándékosan, méghozzá nyílt szándékkal követik el. Ennek a bűncselekménynek gondatlan elkövetése akkor lehetséges, ha az őrszolgálatos vagy járőrszolgálatos elfelejti a HÖSZ és a JÖSZ általa megsértett normáit, vagy valamilyen hibát követ el. Ilyen eset azonban a hadseregben szinte kizárt, mivel a szabályzatot alaposan tanulmányozzák és őrszolgálatba csak olyan katonákat vezényelnek, akik a vonatkozó speciális vizsgákat sikerrel letették és bebizonyították, hogy teljesen elsajátították az őrszolgálati szabályzat rendelkezéseit. Másrészt a HÖSZ 128. pontja (3) bekezdésének megfelelően az őrséget kijelölő illetékes parancsnok is köteles gondoskodni az őrszolgálat személyi állományának kiképzéséről és ellenőrizni, hogy annak tagjai mennyire sajátították el kötelezettségeiket. *

A

*

„Ha a bűncselekményt rendkívüli állami vagy katonai fontosságú objektum őrzésekor követik el, a büntetés három évig terjedő szabadság-: vesztés." (Btk. 396. §-ának (2) bekezdése.) Mint az idézett jogszabályból látható az őrzött objektum, rendkívüli fontossága minősítő körülmény. Minél fontosabb az objektum, annál nagyobbak az őrökkel szemben tár masztott követelmények. Az őrhely jelentőségét és fontosságát az őrzött objektum jellege, tartalma, nagysága, természete és célja határozza meg. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy a törvény nemcsak az őrhely, hanem az objektum rendkívüli állami vagy' katonai fontosságát is megköveteli. Az „őrhely" és az „objektum" nem azonos fogalmak; az objektumot több őrhely is védelmezheti. Ha azonban az objektum rendkívüli jelentőségű, akkor az őrhely is ugyanazzal a jelentőséggel rendelkezik. Az őrzött objektum fontossága és nem az őrszolgálatot ellátó alegység szervezése határozza meg a szabályszegő magatartás minősítését. Amikor rendkívüli állami vagy katonai fontosságú objektum őrzér sekor követik el az őrszolgálat, illetve a járőrszolgálat szabályainak megsértését, minden esetben vizsgálni kell, hogy az érintett őr ismerte-e

az objektum jellegét és az eligazításkor a megfelelő szolgálati személy az őrség állománya előtt ismertette-e az őrhely fontosságát.. A szubjektív, oldal hiánya esetén ugyanis csak a Btk. 389. §-ába ütköző bűntett alapesete állapítható meg a szabályszegő terhére. A bírói gyakorlatnak megfelelően rendkívüli állami vagy katonai fontosságú őrhelynek minősülnek az egység vagy magasabbegység csapatzászlónál, a titkos ügykezelésnél, a harci- és szállítótechnikai telephelyeken, valamint a fegyver-, lőszer- és üzemanyagraktáraknál létesített őrhelyek. E minősített esetnél a káros következmények beállta nem tényállási elem. Ha ugyanis az elkövetett bűncselekmény sérti az őrszolgálat ellátásának előírásait, akkor előállhatnak bizonyos károsodások az őrzött objektumban. /

A

*

*

„Ha a bűncselekmény következtében olyan káros következmények lépnek fel, amelyeknek megelőzésére az őrséget létrehozták, az őrt, vagy járőrt egytől, nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel kell sújtani." (Btk. 389. §-ának (3) bekezdése.) Ennek a minősítő körülménynek az érvényesítéséhez a következő előfeltételek szükségesek: a) A káros következmények beállta. Ezek természete és mértéke nem tartozik a tényálladéki elemek közé, azonban szükséges, hogy á káros következmények ténylegesen beálljanak, valamint okozati összefüggés legyen e következmények beállta és az elkövető magatartás között. A következménvek beállásának veszélye nem elég a minősített eset megállapításához. „Káros következményen" az őrzött objektumban létrejött anyagi károkat kell érteni. Ritkábban az anyagi károk kapcsolódhatnak olyan más jellegű károkkal is, amelyeknek a katonákra gyakorolt hatása nem csekélyebb mértékű az anyagi következményeknél. b) A káros következményeket okozhatja az elkövető cselekménye és más személy cselekménye is, aki kihasználja a szabályszegést. A bűntett megállapítása szemponti ából mindkét esetben követelmény, hogy a szabályszegés időben megelőzze a káros következmények beálltát. c) Az őrség, illetve annak minden tagi a köteles megelőzni a szabályszegés következtében keletkező káros következményeket. Ha a fentieken kívüli más káros következmények állnak be, a cselekményt nem lehet a Btk. 389. §-ba ütköző bűntett minősített eseteként értékelni. ,.Ha a második és harmadik bekezdésben, meghatározott cselekmény rendkívül súlyos, annak tettese háromtól tíz évig terjedő szabadságvesztéssel súitható." (Btk. 389. §-ának (4) bekezdése) „Rendkívül súlyos eset" az. amelynek következtében beálló károsodások és más súlyosító körülmények a tettes cselekménye, társadalomra veszélyességének rendkívül magas fokát táriák fel." (Btk. 92. §-ának 8. pontja). . „Az előző (Btk. 389. §. (4) bek.) rendelkezés szerinti büntetésben részesül az a szolgálati személy, aki megszegi a légvédelemmel, vegyvédelemmel, a parti vizek védelmével, az egészségügyi védelemmel kapcsolatos megfigyelési és tájékoztatási szabályokat, előírásokat." (Btk. 390. §-a.) A technikai harcészközök korszerű színvonala mellett a légi h a t á r rainkon behatoló minden idegen repülő, pilóta nélküli harci eszköz, parti

vizeinkre betörő idegen tengeralattjárók, hajók idejében való felfedezésének és a magasabb törzseknek, vezetési pontoknak való jelentésének szükségessége rendkívül nagy jelentőséggel bír nemcsak hazánk, de a Varsói Szerződés minden tagállama védelmének szempontjából. Habár a Btk. 396. §-ának 4. pontja háborús időben, vagy harchelyzetben súlyosabb büntetést irányoz elő a Btk. 390. §-a normáinak megsértésénél, nyilvánvaló, hogy az atom-, valamint a vegyvédelmi figyeléssel és jelentéssel kapcsolatos szabályok megsértésére nemcsak háború idején vagy harchelyzetben van lehetőség. A szabályszegés közvetlen tárgyai azok a szabályok, melyek a védelem biztosításával kapcsolatos megfigyelést és jelentést írják elő. Ezek a szabályok az állandó és gyors műszaki haladásra való tekintettel gyakran Változnak. Formájuk, rendjük, kiadásuk módja nem eleme a bűncselekmény tényállásának. Tárgyi oldalról a bűncselekményt tevékenységgel és mulasztással lehet elkövetni. Alanyi oldalon a szabályszegés megvalósítható szándékosan vagy gondatlanul. *

A

*

„Az a huszonnégyórás szolgálatra kirendelt személy, aki szándékosan vagy gondatlanságból megszegi a belszolgálati szabályzat előírásait, súlyosabb esetben hat hónapig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. (Btk. 391. § (1) bekezdés.) A belszolgálattal (hajószolgálattal) kapcsolatos bűncselekmények abban is különböznek az őrszolgálat és a járőrszolgálat szabályait sértő cselekményektől, hogy csak a Belszolgálati Szabályzat, valamint a Haditengerészeti Flotta Hajószabályzata rendelkezéseinek megszegésével valósíthatók meg. A BSZ alapján kiadott rendelkezések viszont függetlenül attól, hogy szóbeliek vagy írásbeliek, nem lehetnek bűncselekmény tárgyai. A büntetéssel nem fenyegetett szabályszegés sem feltétlenül .kis jelentőségű. Az annak következtében előálló káros következményeknek kell jelentősnek lennie, vagy pedig a cselekmény társadalomra veszélyességének kell nagyobbnak lenni ahhoz, hogy a magatartás bűncselekményt valósítson meg. Az esetben ugyanis, ha a szabályszegés oly káros következményt eredményez, melynek megakadályozására a huszonnégyórás szolgálatot kijelölték, a cselekmény a Btk. 391. §-ának (2) bekezdése szerint minősül. Ez a rendelkezés hasonló a Btk. 389. §-ának (3) bekezdéséhez, mely az őr- és járőrszolgálat szabályainak ugyanilyen következménnyel járó megszegését rendeli büntetni. A í A A HVU szabályozza országunk szárazföldi és vízi határai őrizetének rendjét. Meghatározza a határvédelmi őrsök tisztjeinek kötelességeit, az államhatár őrzésének erőit, eszközeit és szervezését. A határőrszolgálat közel áll az őrszolgálathoz, de szervezését és funkcionálásának módját tekintve különbözik attól.6 Ennek megfelelően a törvény külön szabá8 A Katonai Fősemmitőszók 1900/34. sz. határozata a hadügyminiszter 1896/120. sz. parancsára és a cári Oroszország Államtanácsának 1897. XII. 22-i határozatára hivatkozva, a határvédelmi szolgálatot az őrszolgálattal azonos' elbírálás alá vonta.

lyozza az azzal kapcsolatos kötelmek megszegőinek felelősségét a következők szerint: „Az a határőrszolgálatra kijelölt személy, aki szándékosan vagy gondatlanságból megsérti az államhatár védelmének szolgálati szabályzatát, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő". (Btk. 392. §-ának (1) bekezdése.) A szabályszegésből eredő sérelem bekövetkezése nem tényállási eleme a Btk. 392. §. (1) bekezdésének. A bűncselekmény megállapítható, ha a HVU előírásait megszegték. A bűncselekmény alanyai csak a határvédelmi szolgálatot teljesítő katonák lehetnek. A szabályzatsértés mind szándékosan, mind pedig gondatlanságból elkövethető. Ha a HVU szabályainak megsértése az őrzött objektum vagy államhatár-szakasz önkényes elhagyásával valósul meg, az a bűntett minősített esetét valósítja meg. A Btk. 392. §-ának (2) bekezdése ugyanis két feltételt tartalmaz: a) az őr önkényesen hagyja el az őrzött objektumot vagy államhatár-szakaszt, vagy b) az őr nem foglalja el őrhelyét az őrzendő objektumnál vagy álr lamhatár-szakasznál. A bűntett társadalomra veszélyessége rendkívül nagy mérvű, mivel bármelyik feltétel bekövetkezése esetén a határ egy szakasza őrizetlenül marad. Ezért ha a határőrszolgálatot telejsítő katona elhagyja őrhelyét és felhagy az objektum megfigyelésével, valamint őrzésével, magatartása a Btk. 392. §-ának (2) bekezdésében meghatározott elhagyásnak minősül. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni akkoris, ha a tettes olyan helyiségbe távozott, mely az őrzött szakasz körzetében volt. Az „államhatár-szakasz" és az „őrzött objektum" nem azonos fogalmak. Az első tágabb tartalommal rendelkezik, mivel a védelmezett államhatár-szakaszon több őrizendő objektum is elhelyezkedhet. A Btk. 392. §-ának (3) bekezdése szerint a különösen súlyos eset fennforgása minősítő körülmény. E tényállási elem megegyezik a Btk. 391. §-ának (3) bekezdésében írtakkal.

H O Z Z Á S Z Ó L Á S

—

V I T A

Hozzászólás Dr. H a b o n y J á n o s hb. százados: ,A parancs büntetőjogi védelméről" című cikkéhez Irta: Dr. Jacsó János hb. alezredes A katonai életviszonyok között az elöljárói parancsnak meghatározó szerepe van. Végsősoron az elöljárók által kiadott parancsok teljesítésén múlik, hogy a fegyveres erők betöltik-e egyáltalán hivatásukat. Éppen ezért a parancs iránti engedetlenség a katonai renddel való egyik legsúlyosabb szembehelyezkedés. így érthető, hogy az elöljárói paranccsal kapcsolatos jogi problémák széles körű érdeklődésre találnak a fegyveres erők tagjai és ezen belül a katonai jogászok körében. Az említett témában megjelenő dolgozatok így fokozottan befolyásolhatják a fegyveres erők tagjainak e körben kialakult véleményét. Ezért szeretnék néhány megjegyzést fűzni dr. Habony János hb. szds.: „A parancs büntetőjogi védelméről" című cikkéhez. *

*

*

A szerző cikke elején a szolgálati parancs meghatározását adja. Álláspontja szerint a jogszerű parancs legális kényszer által védett katonai vezetési eszköz, amely szolgálati cselekvésre, cselekvéstől tartózkodásra, vagy az igényelt magatartás tanúsítására vonatkozó felszólításból áll. Először azzal kapcsolatban szeretnék véleményt nyilvánítani, hogy "valóban szükséges-e a parancs fogalmának meghatározásánál a legális kényszer által védett jellegre utalni. A szerző azután jut el ismertetett álláspontjára, miután vizsgálja mások e jogtárgyra vonatkozó megállapításait. Ennek során pedig azért nem találja kielégítőnek dr. Schultheisz Emil (a parancson az elöljárónak, valamely tevést, vagy nemtevést követelő akaratnyilvánítását kell érteni) megfogalmazását, mert abban a kikényszeríthetőség nem kapott helyet. Ide vonatkozóan a dolgozatban még az a megfogalmazás is található, hogy „a jogszerű parancs teljesítésének kikényszerítésére az elöljáró a vezetés hatalmi eszközeként a büntetőjog eszközeivel is rendelkezik", továbbá, hogy ezzel az eszközzel az alárendelteket szolgálati tevékenységre, cselekvéstől tartózkodásra, vagy bármely magatartás tanúsítására kötelezheti. Abból a körülményből tehát, hogy a szerző általában kikényszeríthetőségről, legális kényszerről, illetve a kikényszerítésre igénybe vehető büntetőjogi eszközről beszél, levonható az a következtetés, hogy az említettek alatt mind az elöljárónak a Magyar Népköztársaság Fegyveres Erőinek Fegyelmi Szabályzata által meghatározott engedelmességre való kényszerítési jogát, illetve kötelességét, mind pedig a büntető jog fenyegető rendelkezéseit érteni kell.

Ha a kikényszerítés említett eszközeit vizsgáljuk véleményem szerint clITcl cl megállapításra kell jutnunk, hogy a parancsnak nem lényegi alkotó eleme a büntetőjogi értelemben vett kikényszeríthetőség. E kérdésnél először indokolt megvizsgálni a kikényszerítés említett két eszközét. Az elöljáró kikényszerítési joga, illetve kötelessége a már említett szabályzat 7. pontján alapszik. E szerint „Az alárendelt nyílt engedetlensége, vagy ellenszegülése esetén az elöljáró köteles a rend helyreállítása érdekében kényszerítő rendszabályt foganatosítani, és ezen kívül, ha a fegyelmi felelősségrevonás kielégítőnek nem mutatkozik, büntető eljárást kezdeményezni. A kényszerítő rendszabály lehet őrizetbevétel, vagy fegyverhasználat. Fegyvert használni csak végső esetben és akkor szabad, ha más rendszabály sikerre nem vezet. A fegyverhasználatra rendszerint csak harci' helyzetben kerülhet sor. ¡Kivételesen békében is lehet a fegyvert használni, halasztást nem tűrő esetben, ha az ellenszegülő tevékenysége félreérthetetlenül hazaárulásra, vagy harci feladat szabotálására irányul, illetőleg közvetlenül emberi életet veszélyeztet." Az idézetből kitűnik, hogy a szabályzat által ismert kényszerítő rendszabály egyike az őrizetbevétel. Ennek természetéből fakad ugyanakkor, hogy nem a kiadott és végre nem hajtott parancsban foglalt magatartás kikényszerítésében jelentkezik, hanem éppen a paranccsal való Szembehelyezkedés következménye. A fegyverhasználatnak -— és ez alatt értendő, jelen esetben a fegyverhasználat kilátásba helyezése is — már lehet olyan alkalmazási módja, amely a parancs végrehajtását eredményezi. Ez esetben tényleges kikényszerítésről lehet szó. Természetes azonban, hogy az elöljáró által igénybe vehető kényszerítő eszköz nem merül ki a szorosan vett őrizetbevételben és a fegyverhasználatban. Jogosan alkalmazott kényszer megfelelő esetben a testi erőszak is. Ez is ritkán szolgálja azonban az eredeti parancs kikényszerítését, legtöbb esetben az elöljárói intézkedéssel szembeszegülő beosztott megfékezésére irányul. Az elmondottakból úgy vélem nyilvánvaló, hogy a szabályzaton alapuló rendszabályok nem biztosítják minden esetben a parancs végrer hajtásának kikényszerítését. Vannak olyan parancsok is, amelyeknek eleve kizárt a szoros értelemben vett kikényszerítése. Ezek a meghatározott időpontban valamely magatartást előíró utasítások. Ha az alárendelt elmulasztja azt, az esetleges későbbi, a kényszerítés eredményeként tanúsított, az előírttal látszólag egyező magatartás sem azonos többé az eredeti, a meghatározott időpontra vonatkozó parancs teljesítésével. A meghatározott időpont elmúltával gyakorlatilag és elméletileg is kizárt a parancs teljesítése. Ilyen módon pedig már az is világosnak látszik, hogy a büntetőjog eszközének a parancs, nem teljesítése utáni felhasználása — a fentiekben említett másik kényszerítő eszköz, melyet egyébként a katonai szabályzat is említ—, ugyancsak nem a konkrét parancs kikényszerítését szolgálja. Helyezkedhetünk azonban arra az álláspontra is, hogy a szerzőnek a parancs fogalmának meghatározásakor alkalmazott „legális kényszer" kitétele a parancs olyan értelemben vett büntetőjogi védelmére utal, amely nem a konkrét parancs kikényszerítésére irányul, hanem a bűncselekményektől való általános visszatartó hatáson keresztül, általában, minden parancs végrehajtására nevel, és a büntetőjogi következmények kilá-

tásba helyezése, a törvényben meghatározott súlyos joghátrány elkerülése érdekében „kényszerül" az alárendelt a parancsnak engedelmeskedni. Ez esetben sem szükséges azonban az említett jelző alkalmazása. Minden büntetőjogilag védett jogtárgyat véd ugyanis a legális szankció, így ennek a kiemelése ezért nem szükséges. E vonatkozásban nincs másról szó, minthogy a Btk. vonatkozó rendelkezése e téren is, mint minden bűntett esetében, általános visszatartó erőt jelent az együttélési, illetve a katonai szolgálati rend szabályaival szembehelyezkedők körében. A továbbiakban a szerzőnek a parancs nem teljesítése és a parancs kiadása elmulasztásának büntetőjogi következményei körében kifejtett egyes állításaival szeretnék vitába szállni. A cikk azt az. álláspontot foglalja el, hogy „miután a büntető törvényünk csak a parancsot védi, sajátos eszközeivel, más vezetési eszközök iránti engedetlenség bűncselekmény megállapítását lehetővé nem teszi". Ugyanakkor a szerző álláspontja szerint a parancsadási kötelmek akár gondatlan elmulasztásának büntetőjogi következménye általában nem iehet. Kivételesen csak akkor követi el az alárendelt e tekintetben a parancs iránti engedetlenséget, ha az elöljárója parancskiadásra is utasította, és ennek nem tesz eleget. Álláspontját a szerző azzal a törvényi rendelkezéssel látja igazoltnak, hogy véleménye szerint a Btk. XVII. Fejezet III. címében szereplő elöljárói bűntettek között egyetlen olyan törvényi tényállás sincs, amely a parancsadási kötelmeit megszegő katonát büntetni rendelné. A Btk. 323. § és a 324. § rendelkezése csupán az elöljárói kötelességek közé felvett valamely „intézkedés" nem teljesítését rendeli büntetni. Mivel semmi nem írja elő, hogy az érintett intézkedést az elöljáró parancs formájában tegye meg, a cikk álláspontja szerint nincs mód a mulasztás büntetőjogi értékelésére, mivel a parancskiadási kötelmek nem teljesítésének — természetesen a szerző által is elismert kivételtől eltekintve — bűntetti fokot elérő társadalmi veszélyessége nincs. A fentiekben állított körülmények megítélésem szerint ellentétesek a hatályos törvényi rendelkezéssel. A tévedés alapja pedig az, hogy a tanulmány nem kellően határozza meg a katonai büntetőjogi értelemben vett parancs fogalmát. Az kétségtelen — mint erre a szerző is utal —, hogy fogalmilag különböztetni lehet parancs, utasítás, megbízás, intézkedés, rendelkezés stb. között. Az egyes utasítások, intézkedések, rendelkezések helyenként más formában jelennek meg, mint általában a parancsok, és tartalmuk is szerteágazóbb. Az is tény, hogy a bírói gyakorlat egyes írásbeli intézkedések, utasítások végre nem hajtóit a megvalósított cselekménytől függően, nem parancs iránti engedetlenség címén, hanem más bűntett alapján vonja felelősségre. így kerül sor arra, hogy pl. a gépjárművek téli átállására vonatkozó intézkedést elmulasztó szolgálatiág-vezető esetenként társadalmi tulajdon elleni bűntett címén felel, ha mulasztásából kár keletkezett. Nyilvánvaló azonban, hogy amennyiben az ilyen magatartás olyan kihatással jár, hogy már az alakulat harckészültségét is veszélyezteti, a magatartás nem társadalmi tulajdon elleni bűntettként, hanem harckészültséget veszélyeztető bűntettként értékelendő. Az előbbiekből következik, hogy a társadalmi tulajdon elleni bűntett minősítésére nem azért került sor, mert az említett szolgálati kötelességet nem parancs, hanem intézkedés szabályozza, hanem azért, mert a múlasztásával az elkövető a társadalmi tulajdonban okozott kárt. Ha pe-

dig — a kár mennyiségétől függetlenül — a joghátrány a harckészültség terén jelentkezik, már más minősítés indokolt, ugyancsak függetlenül attól, hogy utasítás, parancs vagy intézkedés megsértéséről van-e szó. Azonos oknál fogva, véleményem szerint, nyilvánvaló az is, hogy a parancs iránti engedetlenség minősített esetének megállapítására kerül sor az esetben, amikor az elkövető sorkatona a gépjárművek átállására vonatkozó intézkedésnek a sorállomány előtt történt ismertetés után azonnal, a közvetlen elöljárójának az átállás megkezdésére vonatkozó parancsa teljesítését a többi alárendelt előtt kifejezetten megtagadja. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a már említett intézkedéssel való szembehelyezkedésről van ténylegesen szó. A fentiekkel arra szeretnék utalni, hogy a megvalósított cselekmény minősítését általában nem az határozza meg, hogy utasítással, parancscsal, vagy intézkedéssel stb. való szembehelyezkedésben nyilvánul meg. Bűntetőjogi értelemben véve tehát általában nincs különbség az említett fogalmakkal jelölt elöljárói tevékenység között. A Btk. 323. és 324. §-ban foglalt elöljárói intézkedés elmulasztása tényelemeinek vizsgálata sem erősíti meg a szerző ismertetett álláspontját. Ellenkezően, megítélésem szerint arra a megállapításra vezet, hogy a szükséges parancs kiadását a törvényben meghatározott esetekben elmulasztó elöljáró bűntettet valósít meg. Az említett 324. §-ban foglalt elöljárói intézkedés ugyanis gyűjtőfogalomként szerepel és az ott felsorolt rendellenességek megszüntetése, vagy ezek miatti felelőssségrevonás érdekében alkalmasnak vélt minden törvényes elöljárói ténykedést felölel. Magába foglalja az alárendelt kötelességre való kényszerítésére, az alárendelt kötelességszegése, vagy bűncselekménye esetén annak megakadályozására, illetve a törvényes felelősségrevonásra, vagy a szolgálati rendet, a fegyelmet, illetve a közbiztonságot fenyegető zavar leküzdésére szükséges intézkedést. Az említett törvényi rendelkezés összhangban áll a szabályzatnak ama előírásaival, amely az elöljárónak — az említett törvényhely által büntetés terhe mellett elmulasztani tiltott — kötelességeit előírja. A vonatkozó szabályzat sem szabja meg, hogy az említett célt milyen eszköz zökkel köteles az elöljáró elérni. Ennek a megválasztása az érintett elöljáró belátásától függ. Lehetséges, hogy éppen parancs kiadásával érhető el a cél, lehet az is, hogy csupán fegyverhasználat vezethet eredményre, az is előfordulhat, hogy az intézkedés fogalma éppen a magasabb elöljáró hatáskörébe tartozó rendelkezés kiadásának kérésében áll. Így pedig, ha az elöljárónak az említett törvényhelyben meghatározott; kötelességteljesítése éppen jól átgondolt parancs kiadásán át lett volna megvalósítható, és ezt elmulasztotta, emiatt a büntetőjogi felelősséget is viselnie kell éppen úgy, mintha az intézkedés fogalmi körébe eső más tevékenységet kellett volna választania és ezt mulasztotta el. összefoglalva tehát,' az elöljárói akaratnyilvánításnak parancs, utar sítás, vagy rendelkezés stb; formájába való öntése nem meghatározója annak, hogy az ezekben foglaltak nem teljesítése parancs iránti engedetlenséget vagy más bűntettet valósít-e meg, ugyanúgy nem mentesíti az elöljárót a szükséges intézkedés elmulasztásának felelőssége alól az, hogy parancsban, utasításban, intézkedésben stb. kellett volna a kívánt cél elérését biztosítani. Mindenféle elöljárói vezetési eszközzel, akaratnyilvánítással való szembehelyezkedés lehet tehát parancs iránti engedetlenség, de a. magatartás más bűntett megállapítására is vezethet. A katonai érde-

r

~

kek és a fentiekben már érintett törvényi rendelkezések azt azonban nem engedik meg, hogy a parancshoz hasonlóan jogszerű elöljárói akaratnyilvánítások egy része a velük való szembehelyezkedés esetén büntetőjógi következmények lehetősége nélkül maradjanak. Befejezésül vitatni szeretném a szerző azon fejtegetéseit, amely a parancs iránti engedetlenség, illetve a szolgálati tekintély megsértése egymáshoz való viszonyával kapcsolatos. A szerző kifogásolja a jelenlegi gyakorlatot. Kifejti, hogy a vonatkozó szabályzati előírásból az következik, hogy az alárendelt a parancsot az elöljáró által megszabott időpontban, amikor pedig azt nem szabták meg, a legrövidebb idő alatt tartozik végrehajtani. Ezért abban az esetben, ha az alárendelt a parancsot késve teljesítette, már ezzel a parancs iránt engedetlen maradt. Így pedig a szolgálati parancs idő utáni végrehjatása parancs iránti engedetlenség bűntettét valósítja meg és nem védhető, hogy az ilyen magatartást a gyakorlat a szolgálati tekintély megsértésének minősíti. A szerző álláspontja indokolásul hivatkozik arra is, hogy az érintett cselekmény parancs iránti engedetlenségként való minősítése annál inkább is indokolt, mivel ha a minősítésben is kifejezésre juttatjuk a paranccsal való szembehelyezkedés miatt történő felelősségrevonást az jobban ösztönöz, nevel az elöljárói rendelkezések végrehajtására. Véleményem szerint a szerző által felhozott indokok nem alapozzák meg a jelenlegi gyakorlat megváltoztatását. A kérdés vizsgálatánál indokolt lehet az e körben kialakult gyakorlat ismertetése. A Katonai Főtörvényszék a 32/1955. számú határozatában azt fejtette ki, hogy ha az elkövető az elöljáró szolgálati parancsát kifejezetten megtagadta, de azt még a parancsot kiadó elöljáró jelenlétében nyomban végrehajtotta, nincs mód a parancs iránti engedetlenség megállapítására, hanem a cselekményt tiszteletmellőzésnek kell értékelni Ezt a gyakorlatot folytatta később a katonai bírósági ítélkezés az után is miután az érintett döntés alapjául szolgáló Ktbtk. helyébe a jelenlegi törvény lépett, mert a törvényi rendelkezés tartalma az érintett kérdésben nem változott. . Nyilvánvaló, hogy a parancs kiadásával és annak végrehajtásával az eloljaro, valamely célt kívánt elérni. Az esetben pedig, ha ez a cél megvalósult, vagyis a parancs teljesedésbe ment, e téren a katonai érdekeket serelem nem érte. így a parancs iránti engedetlenség nem is valósult meg. Kétségtelen azonban, vannak olyan esetek, amikor a parancsban toglalt tevekenység tanúsítása csak a meghatározott időpontban jelenti a parancs teljesítését, és a legkisebb eltérés már előidézi a parancs nem teliesitesével járó joghátrányt. Ilyen esetekben nem lehet szó arról, hogy későbbi magatartás nem parancs iránti engedetlenségként, hanem más bűntettként minősüljön. A

kifejtettek szerint tehát az esetben, ha a paranccsal szembehelyezkedő elkövető a szembehelyezkedés kinyilvánítása után a parancsot nyomban vegrehajtja, nem parancs iránti engedetlenségről van-szó. Világos azonban, hogy a katonai érdekek ez esetben is csorbát szenvedtek. Az alárendelt ugyan, végrehajtotta a parancsot, ezen a téren joghátrány nem jelentkezett, de azzal, hogy a paranccsal előzőleg szembeszegült, az elölj árói tekintélyt sértette. E téren pedig oly joghátrány keletT

kezett, amely büntetőjogi felelősségrevonásra is igényt tarthat. A katonai érdekek alkalmanként ezen igény kielégítését kívánhatják. Erre a jelenlegi rendelkezések és gyakorlat megfelelő módot is adnak. A

A

A

Elismerem, hogy a fentiekben vázolt és a vitatott cikk álláspontjától eltérő nézetek is támadhatóak. Az észrevételeim előadásával célom az volt, hogy az érintett körben kialakult vitát szélesítsem és a lehetséges megoldást elősegítsem.

HELYREIGAZÍTÁS Az 1970. évi 1. számban megjelent dr. Habony János hb. százados: „A PARANCS BÜNTETŐJOGI VÉDELMÉRŐL" című cikke 31. old. első bekezdése negyedik mondatának utolsó szava: „hasonulatát" helyesen: használatát. Ugyanezen cikk 33. old. első bekezdésének nyolcadik és további mondatai: „Más lenne a véléményünk, ha a parancsra előidézett veszélyhelyzet ellenére az alárendelt a káros eredményt kellő figyelemmel és körültekintéssel a parancstól független gondatlanságára lehet alapozni. Ugyanis akkor is, elháríthatta volna. Ilyenkor ugyanis a, bűnösséget nagy valószínűséggel, ha az alárendelt — túlbuzgóságból vagy egyéb okból — a parancs által megszabott kereteket átlépte és az önálló cselekvése vagy mulasztása a káros eredménnyel okozati kapcsolatban volt." Helyesen: Más lenne a véleményünk, ha a parancsra előidézett veszélyhelyzet ellenére az alárendelt a káros eredményt kellő figyelemmel és körültekintéssel elháríthatta volna. Ilyenkor ugyanis a bűnösségét nagy valószínűséggel a parancstól független gondatlanságára lehet alapozni. Ugyanígy akkor is, ha az alárendelt — túlbuzgóságból vagy egyéb okból — a parancs által megszabott kereteket átlépte és az önálló cselekvése, vagy mulasztása a káros eredménnyel okozati kapcsolatban volt. Szerk.