AKKOR TUDUNK HÍVNI VALAKIT, HA ÚJRA ÁTÉLJÜK AZ OKOT, LUIGI GIUSSANI. Mi azonban új eget és új földet várunk

Vá r u n k

„Mi azonban új eget és új földet várunk” A Budavári Főtemplom közösségének lapja

2007. szeptember 2.

AKKOR TUDUNK HÍVNI VALAKIT, HA ÚJRA ÁTÉLJÜK AZ OKOT, AMIÉRT HÍVJUK ÔT. LUIGI GIUSSANI

A Budavári Főtemplom közösségének lapja

Várunk

2007. szeptember 2.

A SZENTHÁROMSÁG TITKA Számos városban megtaláljuk a Szentháromság teret, közepén a Szentháromság-szoborral. A barokk kornak kedves gondolata volt, hogy ahonnan az utak kiindultak, ott álljon a Szentháromság szobra. Várunkban a Szentháromság tér hónapokon keresztül építési terület volt. Nagyboldogasszony ünnepe óta viszont megújulva újra ott áll a Szentháromság szobra. Felemeli a turisták tekintetét, mi pedig vári hívek – ha sietünk is – elmondjuk az ősi imát: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké. Ámen. Ha pedig időnk engedi, elmélkedve próbáljuk megközelíteni hitünk egyik legszentebb titkát: Egy Isten van három Személyben: Atya, Fiú, Szentlélek. Ezt is onnét tudjuk, hogy maga a Jóisten mutatkozott be, amikor a Jordán folyóban Jézus megkeresztelkedett. Feje fölött galamb képében lebegett a Szentlélek, az Atya mindent betöltő hangja pedig így szólt: „Ő az én szeretett Fiam!” Egy isteni természet és valami módon mégis három személy. Hogyan lehet ez? Értelmünk csupán addig jut el, hogy ebben a hittitokban nincs ellentmondás. Mert Isten természetéről állítjuk, hogy egy, és személyeiről azt, hogy három. Nem ugyanarról mondjuk tehát, hogy egy és három. Teremtett világunkban nem ismétlődik meg az egységnek és a hármasságnak ez a találkozása. Világunk mégis tele van hintve a Háromszemélyű Egy Isten nyomaival. Néhány példa: a tér, mint Isten alkotása: van hosszúsága, szélessége, magassága. Az idő tartományai: múlt, jelen, jövő. A nagy természet ásvány, növény-, állatvilág. A fa: gyökér, törzs, korona. A víz állapotai: folyékony, gőz, jég. Az atom három stabil fő része: proton, neutron, elektron. A többi részecske életéről mondják a tudósok, hogy csak a másodperc 2 billiomodnyi része. A kvarkok száma három, ezekből épül fel a világmindenség minden létező változata. De maradjunk csak a mi legszűkebb világunkban, ahol az ember értelem, érzelem és akarat, a család pedig apa, anya és gyermek. A Szentháromság titkát teljesen meg nem értjük, de naponta többször is keresztet vetünk magunkra, és ezzel is kifejezzük, hogy hiszünk Benne, és Hozzá akarunk tartozni. Buda várában a megújult Szentháromság szobrot Dr. Udvardy György segédpüspök úr áldja meg szeptember 2-án, vasárnap este a 18 órakor kezdődő ünnepi szentmise keretében. Szeretettel várjuk kedves Híveinket! Imre atya 2

2007. szeptember 2.

Várunk

VII. évfolyam, 6. szám

ÍGY LETTEM PAP Beszélgetés Csernáth Zoltán atyával, a Mátyás-templom új káplánjával Mindenekelőtt – sokak helyzetének megkönnyítése érdekében – a sajtó nyilvánossága előtt is megkérdezném, hogyan szólíthatunk téged, mely megszólítás elterjedésének örülnél a leginkább? — Igazából kétféle verziót említenék, az egyik a „Zoli atya”, mert a „Zoltán” nekem túl hivatalos. A másik pedig a szemináriumban és a diakónusi gyakorlatom során is elterjedt „Cserkózás”, ami a Csernáthból adódott, és nagyon sokan így ismernek engem, úgyhogy itt is örömmel veszem majd, ha valaki „Cserkó”-nak szólít. Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy igazából semmit sem tudunk rólad, kezdjük talán a családoddal, kérlek, mutasd be nekünk pár mondattal. — A Duna túlpartjáról, Pestről származom, világéletemben zuglói voltam, a Füredi úti nagy lakótelepen éltünk. Szüleim ma már nyugdíjasok. Korábban édesanyám műszaki rajzolóként dolgozott, bár őt a betegsége miatt igen hamar leszázalékolták, tehát régebb óta nem volt már munkában. Édesapám eredeti szakmája villanyszerelő volt, aztán tervező technikus lett, erősáramú tervezésekkel foglalkozott. Hárman vagyunk testvérek, egy öcsém és egy húgom van. Negyvenegy évesen, mégis újmisés papként kerültél közénk, adódik tehát a kérdés, mivel foglalkoztál azelőtt, hogy a papság útjára léptél. — 1984-ben érettségiztem, és ezt követően több munkahelyem is volt. Első munkahelyemen az eredeti, tanult szakmámban dolgoztam elektroműszerészként egy „halálraítélt” szocialista gyárban. A gyár tönkre is ment, és én átnyergeltem a Postához, a távközlésre. Nagyon érdekes váltás volt, mert úgy kerültem a telefonos szakmába, hogy még azt sem tudtam, hogyan kell tárcsázni egy vidéki számot, mivel soha sem volt még telefonunk. Ott kitanultam ezt a mesterséget, és ott dolgoztam hat évig. Ezt a munkámat szerettem a legjobban: jártam az országot, telefonközpontokat építettünk szállodák3


Várunk

2007. szeptember 2.

ban, irodaházakban, minisztériumokban, egész Nyugat-Magyarországot bejártuk. Ezután átkerültem a mobiltelefonok területére, és hét évet dolgoztam egy mobiltelefonos cégnél, marketingesként. Innen mentem aztán a szemináriumba. Összefoglalva megállapítható tehát, hogy mindvégig műszaki területen dolgoztam. Mindezen évek alatt miként formálódott benned a papi hivatás, egyáltalán mikortól van jelen a papság gondolata az életedben? A munkahelyek időszakában biztosan nagyon érdekesen alakultak benned a dolgok. — Valóban nagyon érdekes volt ez, azért is, mert egy hivatás két vonalon alakul. Az első vonal, ahogy a jó Isten képzeli, a második pedig, amit mi képzelünk el a saját életünkkel, és jó esetben ez a két vonal valamikor összetalálkozik. Az a döbbenetes, hogy az előbb említett munkahelyeimen a jó Isten már tulajdonképpen elkezdett felkészíteni a papságra. A papságban ugyanis nagyon fontos, az egyik legfontosabb az emberekkel való kommunikáció, márpedig én az utolsó hét évben végig emberekkel foglalkoztam. Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy a ’90-es évek elején édesanyám súlyos betegként kórházban volt, ami mindannyiunkat nagyon megviselt. Ez időben a családban mindig én értem haza leghamarabb a munkából, és nagy egyedüllétemben rákaptam arra, hogy hangosan olvassam a Szentírást. Volt, hogy órákon keresztül olvastam így. Ezek az olvasások nagyon megérintettek, és ekkor gondoltam rá először, hogy mi lenne, ha pap lennék. Gyerekkori konkrét előzményei tehát nem voltak, teljesen a felnőttkor történése volt ez bennem. Az említett olvasások pedig azért érintettek és döbbentettek meg engem annyira, mert a Szentírás elkezdett élni. Tehát amikor belekerültem egy adott szituációba a munkám során, az utcán vagy bárhol, akkor eszembe jutott az odaillő idézet, és segített abban, hogy akkor és ott nekem mit kell tennem. Magam sem gondoltam előtte, hogy a Szentíráson keresztül ennyire élő módon tudok összetalálkozni Jézussal. Ám aztán édesanyám, Istennek hála, felépült, és én mint a tékozló fiú, akit éppen már nem szorongatnak, ismét leginkább csak a munkámmal és a saját életemmel foglalkoztam. Ez egészen így ment ’98-ig. 1998-ban jött a hatalmas fordulat, amikor többszöri unszolásra – mert én egyáltalán nem akartam – elkezdtem egy Szentlélek-szemináriumos lelkigyakorlatot. Itt már konkrét jelei jöttek a hivatásnak, de nem akartam tudni róluk, mert azt gondoltam, elképzelhetetlen, hogy én pap legyek. Aztán „a rendszer akkor fagyott le bennem”, amikor elolvastam a Szentlélek-szemináriumot záró missziós-misén kapott igémet. Ezt egyébként sokáig el sem olvastam, mert azt hittem, mindenki ugyanazt az általános szöveget kapta. Végül azonban szóltak, hogy ez nem így van, és akkor láttam a saját üzenetemet, Izajás próféta könyvének egyik csodálatos részét, ami Jézus szájából is elhangzik: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak és látást a vakoknak, hogy 4

2007. szeptember 2.

Várunk


szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Tudtam rögtön, miről van szó. Ami nagy segítség volt, hogy a Szentlélek-szeminárium alatt lett egy lelki vezetőm, és ő segített a jelek összeszedegetésében, mert még akkor sem akartam és tudtam a papság mellett dönteni, annak ellenére, hogy éreztem magamban, nagyon hív az Úr. A „kegyelemdöfést” végül 2001 Pünkösdjén kaptam meg. Akkor tehát jött egy másik szeminárium… Igen, bár (én) még a többnapos felvételi első napján is dolgoztam, és azon gondolkodtam, bárcsak elkésnék, és hazazavarnának. De hát nem késtem el… Milyen élményt jelentettek számodra a szemináriumi évek? — A legalapvetőbb élményem a jó Istenre irányult, arra, hogy Isten hűséges. Megtapasztaltam a szemináriumban azt, hogy amit Ő megígér, azt tényleg meg is tartja, még akkor is, ha úgy látszik, hogy nem. Példaként említem, hogy harmincöt éves emberként féltem attól, hogy csupa fiatalabb fiú között vajon milyen lesz a helyzetem. Erre a jó Isten úgy rendezte, hogy ötünk közül – akik együtt kezdtük a szemináriumot – az egyik kispap-társam pontosan annyi idős volt, mint én. Ő egyébként hentesként dolgozott tizenhét évet. Másik szép élményem a szemináriummal kapcsolatban, hogy noha nagyon ritka az olyan évfolyam, akik úgy fejezik be együtt, mint ahogy elkezdték, mi mindnyájan egy időben lettünk pappá szentelve – négyen Esztergomban, egy társam pedig Székesfehérvárott. Sőt „menet közben” még csatlakozott hozzánk valaki, vagyis nemhogy kevesebben, többen fejeztük be a szemináriumot. Mindenképpen úgy érzem, hogy nagyon nagy kincs az a hat év a szemináriumban. Nem mondom, hogy könnyű. Nehéz. De erre meg azt mondom, hogy bárki, bármit komolyan tesz, akkor küzdeni kell. A jó Isten nagyon sokszor átsegített olyan dolgokon, amikor már azt hittem, hogy na jó, kész, ennyi… És még valami, amit kiemelnék a szemináriumi évek idejéből. Nyáron, amikor magunknak osztottuk be a szabadidőnk nagy részét, lelkiatyám tanácsára alaposan betábláztam az időmet, hogy tapasztaljak. Táborokba, kórházakba, különböző lelkigyakorlatokra, plébániákra mentem segíteni. Rengeteget tapasztaltam ezeknek köszönhetően. Szintén nagyon jó tapasztalat és nagy ajándék volt a hivatalos diakónusi gyakorlatom fél éve Pestszentlőrincen. Nagyon mozgalmas plébánia a lőrinci, nagy területtel, befogadó közösséggel, és mindent kipróbálhattam, amit egy diakónus csinálhat. Van esetleg olyan papi személyiség, akit úgy tudsz említeni, mint akinek a példája különösen fontos a számodra? — Igen, van. Rákosfalván, Zuglóban, ahol felnőttem, Szepesdi Ervin atya volt a plébánosunk, és az ő képe mindig bennem él. Nem is tudtam még akkor, 5


Várunk

2007. szeptember 2.

hogy ekkora hatást gyakorol rám, de például amikor mentél az utcán, nem tudtál vele úgy találkozni, hogy ne mosolyogjon, és ne ő köszönjön előre. Ahogy foglalkozott a ministránsaival, a hittanosaival, a hívekkel, ahogy prédikált, nagyonnagyon bennem maradt. Te is ministráltál neki? Hát, ez egy külön történet. Akár hiszed, akár nem, én vén fejjel, harmincöt éves koromban a szemináriumban ministráltam életemben először. Szerettem volna ministrálni gyerekkoromban, de nem lehetett. Akkor még sajnos úgy volt, hogy édesapám állása forgott kockán, és ő megengedte, hogy rendszeresen eljárjunk misére, de a ministrálás már nem fért bele. Mindezért külön is kérem majd a Mátyástemplomi profi ministráns-csapatának türelmét. Visszatérve még egy mondat erejéig a meghatározó pap-személyiségekhez, Szepesdi Ervin atya mellett természetesen említeném a lelkiatyámat, a szemináriumban pedig a spirituálisunk, Roska Péter atya adott nagyon sokat nekem nyitott, őszinte, hiteles személyiségével, és azzal, hogy komoly hangsúlyt fektetett lelki látókörünk szélesítésére. Milyen érzésekkel, mekkora izgalommal vártad első dispozíciódat, és hogyan fogadtad, hogy a Mátyás-templom lesz első szolgálati helyed? — Amikor hatodéves lettem, akkor már – noha, ugye, azt még nem tudtam, hova fogok majd kerülni – egyre többet és egyre rendszeresebben imádkoztam leendő plébánosomért, a leendő plébániámért. Azt nem is reméltem, hogy további paptestvéreim is lesznek leendő helyemen. Már előre imádkoztam a leendő plébániám híveiért és azokért, akik majd hozzám jönnek, szentgyónásra, lelki beszélgetésre. Ezekben az imákban kértem az Urat, hogy tegyen minél alkalmasabb eszközévé ezeknek az embereknek a számára. Egy táborban voltam fent a Mátrában, amikor a szüleimtől telefonon kaptam a hírt, hogy megérkezett a levél, és az van benne, hogy a Mátyás-templomba kerülök. Bevallom őszintén, megijedtem. Megijedtem, mert úgy hallottam, hogy itt emberemlékezet óta újmisés pap nem volt. Szóval mélyvíz. Én úgy képzeltem, hogy elkerülök majd valahova egy külvárosi kis káplános plébániára, ahol a sutaságommal nyugodtan beletanulgatok a dolgokba, és majd csak lesz valahogy. Először tehát nem akartam hinni a fülemnek, de most már látom, hogy rengeteg ajándék van és lesz benne. Például nagyon jól esett, amikor az első itteni misém után ti is és mások is oly’ sokan bejöttetek hozzám, sőt vasárnap mind a mai napig nincsen olyan misém, amelyik után ne jönnének be többen is köszönni, bemutatkozni. Ez nagyon jól esik, nagyon-nagyon örülök ennek a fajta nyitottságnak. Nagy ajándék az is, ahogy Imre atya és Előd atya fogadtak. 6

2007. szeptember 2.

Várunk


Végezetül arra kérnélek, hogy a beszélgetés záróüzeneteként oszd meg velünk papi jelmondatodat és azt, hogy miért fontos neked. — Örömmel! Két jelmondatom is van. Az egyik mondatot Lukács evangéliumából választottam, mely évekkel ezelőtt megfogott, így már akkor eldöntöttem, hogy ez lesz az egyik jelmondatom. A hetvenkét tanítvány elküldésének jeleneténél szerepel (Lk 10,21): „Abban az órában Jézus felujjongott a Szentlélekben, és így szólt: »Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és feltártad a kicsinyek előtt. Igen, Atyám, így tetszett neked«” Két dolog miatt is megfogott ez az evangéliumi rész. Egyrészt tényleg nagyon sokszor megtapasztaltam az életem során, főleg amióta készültem a papságra a szemináriumban, hogy mennyire kicsi az ember. És nem megy máshogy, csak ha ott van mellettem az Úr. Egyébként kész, vége. Másrészt ebben a részben a Szentháromság egyik legszebb képe van benne: Jézus a Szentlélekben felujjongva áldja az Atyát. Csodálatos! A másik mondatot Pio atyától választottam: „Tanúságtételed önmagad örökös föláldozása legyen: gyengéden megjelenni mindenütt, és olyannak lenni, mint Isten mosolya.” Erre a mondatra egy 2004-es lelkigyakorlaton találtam rá, és úgy éreztem, hogy Pio atyának ez a mondata nekem szól. Szóval már 2004-ben tudtam, hogy ez a két mondat lesz a papi jelmondatom. Úgy érzem, egy életen át kísérni és segíteni fognak papi hivatásomban. Cserkó atyával Török Bernát beszélgetett

ÚJMISE Templomunk volt sekrestyését, Fazekas Gyurit Beer Miklós püspök atya június 16-án a Váci Egyházmegye szolgálatára pappá szentelte. Június 23-án este 6 órakor mutatta be újmiséjét templomunkban. Nagyon szép és megható volt ez a szombat esti szentmise. Számomra az első „torokszorító” pillanatot már a bevonulás jelentette. Amikor megláttam azt a kis embert a ministránsok, az asszisztencia, Imre atya és Előd atya után a sor végén vonulni! Az jutott eszembe, hogy Ő most vajon mire gondol, hogy érzi magát. Itt, ahol Ő mindenkinek segített, mindenkit szolgált csendben, sokszor észrevétlenül, most egyszerre Ő lett az ünnepelt. Imre atya kedves köszöntő szavai után kezdődött a szentmise. Keresztelő Szent János születésének vigiliáját ünnepeltük. Az olvasmány és az evangélium alatt úgy gondoltam, hogy ezeket a szentírási részleteket akár erre az újmisére is 7


Várunk

2007. szeptember 2.

választhatta volna Gyuri, annyira őrá, a papságára, meghívására is vonatkozik. És akkor jött a szentbeszéd, amit így kezdett: "A mise előtt a sekrestyében Karnagy úrral arról beszéltünk, hogy beszélhetnék a szentírási részletekről, mert nagyon benne van az életem, de végül az Imre atyával való egyeztetés után kis visszatekintés következik." Nagyon megható volt az őszintesége, ahogy elmondta a papságához vezető utat, annak minden buktatójával, nehézségével, de örömével és szépségével is együtt. Első lépését a papság felé vezető úton a 18 éves korában való megkeresztelkedése jelentette. Meghatódva, elcsukló hangon emlékezett vissza arra a sok évvel ezelőtti gondolatára, vágyára, hogy mi lenne, ha egyszer ő is az oltár másik oldalán állhatna. És most beteljesült! Az Istennel való kapcsolatának első, meghatározó élménye az Atya megtalálása. Egy olyan Atyáé, akiben bízhat, akire számíthat, aki gondját viseli, akihez bátran fordulhat, ha gondja van, aki szereti. Ezt egyszerre lelki és testi értelemben is megtalálta: a Mennyei Atyát és fizikailag Miklós atyát, aki segítette őt. Miklós atya hívta Gyurit ide dolgozni, amikor az előző munkahelyéről el kellett jönnie. És most már úgy jött ide, mint aki hazajött. Beszélt arról is, hogy a Jóisten külön kegyelmének, szeretetének köszönheti, hogy meg tudott embernek maradni. Sokat küzdött az alkohollal, de sikerült mindig a mélypontról kijutni. Nem lett munkanélküli, hajléktalan. Nagy lelkesedéssel beszélt a közösségünkről, az itt eltöltött éveiről, a sok lelki és testi segítségről, amit kapott. És innen, ennek a közösségnek a megerősítésével indult el kb. két éve végleg a papság felé. A teológiát már évekkel ezelőtt befejezte, mint világi hallgató. Tavaly szentelték diakónussá, és most papként teljesen az Egyház szolgálatába állhatott. A mise végén Mátéffy Balázs köszöntötte az újmisés atyát az egész közösség nevében. A nyári hétvége ellenére sokan ünnepeltünk Gyuri atyával. Ez leginkább az újmisés áldásra várva tűnt fel. Hosszú sorban álltunk családonként, barátokkal. Külön élmény volt számomra térden állva, a családunkkal együtt fogadni az újmisés áldást. Az ünneplést baráti hangulatban folytattuk a Plébánián az Egyházközségi Képviselőtestület itthon lévő tagjai körében. Bodroghelyi Erzsi

„Az imádkozó lélek eggyé válik Isten törvényének dicsőítésével, amely mint ajándékba kapott lámpás világít léptei előtt az élet olykor sötét útjain” II. János Pál pápa 8

2007. szeptember 2.

Várunk


Mátéffy Balázs ezekkel a gondolatokkal köszöntötte az újmisés Fazekas György atyát:

KEDVES ATYA! Meghatva hallgattuk a szentbeszédedet. Részeseivé váltunk a csodának: a mai eseményben joggal érezzük, hogy jóllehet az út, amelyet bejártál, a te lábadat koptatta, mi vagyunk azok, akik megérkeztünk. Ez azért van, mert te pap vagy. A te kezedben mindnyájunk áldozata van, és nemcsak a kenyér és bor képében. Mindnyájunk áldozata az is, amikor azzal a jól ismert jézusi mozdulattal a saját életedet töröd meg és osztod szét közöttünk. Kedves Atya, ritkán fordul elő, hogy világi ember a liturgiában szót kap, különösen ilyen kimagasló pillanatban. Ezért most jól meg kell ragadnom az alkalmat, hogy a hívek, nemcsak a budavári, hanem minden hívek nevében kérjem, sőt követeljem tőled: te legyél, te maradj maga ez a jézusi mozdulat. Isten már megadta neked azokat a képességeket, és azokat a „képtelenségeket”, képesség-hiányokat, amelyek papi működésed területeit, mindennapjait, sikereit és kudarcait meghatározzák majd. Ezek adottak. Én csak azt szeretném kérni tőled, hogy semmilyen körülmények között, soha ne legyél más, mint az, aki azt mondja: „ez az én testem, mely értetek adatik.” Soha ne légy más, csak aki azt mondja: „Én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében”. Aki azt mondja: „Én feloldozlak téged”. A „Szabadítson meg bűneidtől, üdvözítsen téged, és erősítsen meg jóságosan” embere, és az „e jelben váltott meg a megváltó, e jelben van üdvösségünk” embere. Mindannyiunk nevében kívánom neked és kérem is tőled, hogy ez a magaslat, ahová kanyargós utadon az Isten elvezetett, vagyis az oltár legyen életed Táborhegye és Golgotája. Mi mindnyájan hálatelt szívvel állunk az oltár körül, amelyhez most fölléptél, és álmélkodunk az Úr csodás tettein. És mindnyájan imáinkkal kísérünk téged, elsősorban azt kérve neked Istentől, ami már a tiéd: hogy pap légy, csak pap, Krisztus papja mindörökké, mindannyiunk és az egész Anyaszentegyház javára.

9


Várunk

2007. szeptember 2.

Minél távolabbi az elérendő cél, és minél nehezebb a feladatom, annál hevesebben sürget Krisztus szeretete (vö. l Kor 5,14). VI. Pál pápa

KEDVES Várunk-OLVASÓ! (Templombúcsúm 2007) Búcsú-misém eddigi életem legnehezebb órája, de legszebb ünnepe volt. Készültem és fogalmam sem volt, hogy fogom kibírni azt az estét. Sokat segítettetek, és lényegesen könnyebbé tette a könnyek adománya, hogy csendes esti órákon, az éj rejtekén megsirattalak Benneteket. „Sírni csak a győztesnek szabad!” – szokták mondani. Mintha csak az örömteli sírás lenne vállalható. Sírni a vesztesnek is lehet, ha valamennyire is fontos volt neki a küzdelem, és őszintén vállalja is. A győztes én vagyok, mert nagyon sokat kaptam, de a vesztes is én vagyok. Olyan értékes embereket veszítek el egyszerre – igaz reményeim szerint nem örökre – akik közül egyet is sok lenne. Igen, fájdalom volt elhagyni Titeket, a vári közösséget. Életem legszebb évei voltak. Hivatásom során, papi életemben soha sehol ennyi időt nem töltöttem el egy közösségben. Soha sehol ennyi szeretetet, gondoskodást, megértést, elismerést, kreatív támogatást, együttműködést, teret és kibontakozási lehetőséget, szabadságot és a hagyományokban megerősítő rendet, keretet nem kaptam. Köszönöm az ajándékot, különösen az albumot és a lapjain feltárulkozó csodákat, köszönöm a szervezést, a sok szeretetet, az önfeledt, boldog mosolyokat, amelyek átragyogtak a mélyben iszapként meghúzódó és el nem rejthető szomorúságon. Köszönöm ezt a hét évet, és azt az estét július 30-án, amely a koronája volt az itt töltött időnek. Most mint a Várunk egyik „gazdája” is búcsúzom. Emlékszem, amikor az első, úgynevezett 0-dik, beköszöntő számot készítettük 2000-ben, úgy jöttem haza Hollandiából, mint aki várandós. Reméltem, hogy az eltervezett időpontra, advent első vasárnapjára – még a nagy jubileum évében – megjelenik a bemutató szám, s valóban meg is lett. A bába Mátéffy Balázs volt, ő segítette világra a gyermeket. Hét éve tart ez az öröm. S úgy láttam, nem csak az én örömöm – ezért érte meg fáradozni vele. Hét év alatt kicserélődtek a gépek, a programok, amelyekkel a Várunk készül, ahogyan a mi sejtjeink, tulajdonképpen a testünk is 10

2007. szeptember 2.

Várunk


kicserélődik hét évente, de a lényeg változatlan marad. A csapat is jórészt változatlan maradt, csak egyre jobban összeszokott. Most pedig furcsa módon éppen én válok ki a szerkesztőségből. Köszönet mindenkinek, aki valahogy is segített, különösen azoknak, akiknek valami miatt nem tudtam eléggé kifejezni hálámat. Köszönet a közvetlen munkatársaknak: Miklós, Imre és Előd atyának, Ferinek, Ilinek, Vikinek, Balázsnak, a kezdetekkor Börzsei Ildinek, Rudolf Krisztinek, Pölöskey Krisztinek, minden állandó és alkalmi szerzőnek, galamblelkű Sasunknak a másolásban való segítségért, a kitartó támogatásért, a hajtogató ifjaknak szorgos kezükért és főleg készséges szívükért, Boghynak a terjesztésért… És köszönet a Kedves Olvasóknak a hűségért, a biztatásért, a kritikáért, egy-egy szám hiányzó példányának olykor akár utólagos kiköveteléséért is. Az írás fontos az egyén számára is, de a közösségnek még inkább. Írni kell egy adott esemény előtt, alatt, után. Ez segíti, hogy az esemény súlya erősödjön abban, aki ott volt, részt kapjon az is, aki nem tudott ott lenni, a részvétel hiánya pedig biztassa azt, aki valami miatt nem vett részt, hogy legközelebb ott legyen. Döntő, hogy hangot kapjon a körünkben történő jó, hiszen a világ a rosszat harsogja. Írni könnyebb. Például azt a mondatot – a mostani helyzetre vonatkoztatva – hogy „jobb Nektek, ha elmegyek…” kimondani nehéz, de leírni jó volt. Sokat segített az utóbbi hetekben, hogy írtam, kiírtam magamból, megfogalmaztam magamnak is, mi van bennem… Az írás maradandó érték, még ha kis dolgokról is van szó. Őrzöm az smseket, leveleket, mert szeretetből vannak. Őrzöm persze az íratlan és leírhatatlan értékeket, élményeket is: egy-egy szót, gesztusokat, mosolyokat és könnyeket, a közös ünnepek ragyogását, a fájdalmas veszteségeink miatti közös megrendülést, együttes imáink sikerét, az esküvők önfeledt boldogságát, a családi vendégeskedések meleg otthonosságát, az ízeket, minden szépséget, a rám pazarolt szeretetet, amely ha nem is látszik, de nem volt eredménytelen: viszem magammal, hat, bennem él, másokat éltet… A kereszténység egyik legfőbb elve: ne maradjatok el az összejöveteleitekről… A közösség csak úgy él, ha mindenki hozzáad valamit, ha mást nem, azt az erőfeszítést, hogy eljön, hogy ott van, hogy részt vesz… Ezt kívánom Nektek és kérem számotokra az Úrtól, hogy tovább erősödhessetek. A Várunk-at évente hatszor nem akármivel töltöttük meg, hanem önmagunkkal, az életünkkel. Ahogy a templom, az Egyház élő kövekből épül, úgy az újság élő betűkből, szavakból, mondatokból, azaz élő szívekből állt össze. Persze az újság nem cél, csak eszköz. A közösség felé, az egyének felé, akik talán nem tudnak rendszeresen templomba, közösségi rendezvényekre járni. Amikor írunk róla, nem pótoljuk a részvételt, de lehetőséget adunk és kapunk a bekapcsolódásra, az em11


Várunk

2007. szeptember 2.

lékezésre, a hálára. Amikor várunk, nem csak evilági szempontból várunk. Valami többet várunk és erről szólt, szól a Várunk. Folytatni kell. Kérem az eddigi és a jövendőbeli új munkatársakat, segítsenek. Csak együtt fog sikerülni. Ami köztünk történik, nemcsak ránk tartozik – érdemes megosztani másokkal… A plébánia honlapja útján immár az interneten keresztül sokan olvashatják! Meg kell ragadni az alkalmat, hogy várakozásunknak és reményünknek minden formában hangot adjunk. Eddig a vári közösség nevében így mondtam, írtam sokszor, sokaknak: Várunk, most másképp kell fogalmaznom: várom – a VÁRUNKAT, a folytatást… Janó atya Vagyis: Varga János plébános Remetekertvárosi Szentlélek Plébánia 1028 Budapest, Máriaremetei út 34. Tel: +36/1/397-45-58

Janó atya beiktatási szentmiséje szeptember 2-án ½ 10-kor lesz a remetekertvárosi plébánián. ISTEN ÁLDÁSA KÍSÉRJE JANÓ ATYÁT PLÉBÁNOSI MUNKÁJA SORÁN IS!

AKIKET ISTEN EGYBEKÖTÖTT! Lajos és Erzsébet házassága egész más volt, mint az akkori fejedelmi udvarokban - személyes ügy volt. Reinhardsbrunn krónikája azt írja: Mindkettőt „Isten szent akaratából szánták egymásnak. Kimondhatatlan szerelmet éreztek egymás iránt Istenben. Még most is úgy szólítják egymást – kedves bátyám, kedves húgom. De igazi szerelemmel is szeretik egymást, szívük teljes hajlamával.” A források mindig megújuló csodálkozással állapítják meg, milyen mély hatást gyakorolt az emberekre a házastársak személyes kapcsolata. Lajos „az én Erzsébetem”-ről szokott beszélni, nem akar neki bánatot okozni, és megtartja hozzá a hitvesi hűségét. Az „ő Erzsébete” ezt ugyanolyan melegséggel és bensőséges érzelemmel viszonozza. 12

2007. szeptember 2.

Várunk


„Erzsébet rendelkezett mindama tulajdonságokkal, amelyek képesek megérinteni és meghódítani egy fiatalember szívét. Isten előtt jámborságával és alázatosságával, az emberek előtt pedig testi szépségének vonzerejével tűnt ki.” Történetírói szerint szépsége tökéletes volt, jelleme semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Magas volt és gyönyörű termetű, alakja páratlanul arányos és kecses. Bőre barna és hibátlan volt, haja fekete, arca igen szépséges. Az ember nem tudott úgy ránézni, hogy ne örüljön neki. Krónikák egyöntetűen írják: „Erzsébetnek nem volt díszruhája. De szépsége és kedvessége folytán ez senkinek sem ötlött szemébe!” Mindig megcsodálták Erzsébet ragyogó külsejét, szeretetreméltóságát és vidámságát. „A lélek derűje egyike legszebb tulajdonságainak.” Mozdulatai temperamentummal teli, s mégis megfontolt, járása méltóságteljes. Szeméből szeretet, jóság és megbocsátás sugárzott. Testi szépségében felcsillant halhatatlan lelki szépségének néhány vonása. A művészek gyakran ábrázolják Erzsébetet öregnek és roppant komolynak. Pedig fiatal, derűs, örömteli, ragyogó teremtés volt. A legnehezebb órákban is a Te Deumot énekelte. Örült minden örülni valónak, és tudott önmaga felett is tréfálkozni. Kiel Elfriede írja: Ez a szentnek öröme? Vagy a magyar szeretetreméltóság, természetesség és vidámság? Bizonyára mind a kettő. Nem csupán német anyja öröksége élt benne, hanem az Árpád-házé is. Erzsébet nem csak magában volt boldog. Az embereket szintén azzá akarta tenni. Berthold leír egy esetet krónikájában: „Amikor Heinrich Raspe egy jogvita rendezése után 2000 ezüstmárkát fizetett ki neki, első dolga volt az összeg negyedrészét szétosztani környezete szegényei között. Ünnepséget csapott ebből, a szegényeket leültette, s a pénzt saját kezűleg osztotta ki nekik. Mindegyik adományt néhány jóságos, vigasztaló, s tréfás szó kísérte. Beesteledett, amire mindenkit kielégítően ellátott. A legtöbben elmentek már, csak az öregek, gyengék és a betegek, akiknek a kései hazatérés túlságosan nehezükre esett, készülődtek arra, hogy az éjszakát a szabadban töltik. Erzsébet meglátta őket, s mivel átgondolta, hogy ezek a leginkább szánalomra méltók, s a legszegényebbek, valamennyiüknek még egy kis pénzt ajándékozott meg kenyeret és ennivalót is, hogy jóllakjanak. De még ez sem volt elég számára. Noha nem jártak már a télben, az éj hűvös volt. Így hát tüzet rakatott, hogy az emberek melegedhessenek, és ezen kívül elrendelte, mossák meg fáradt és fájó lábukat. A nincstelen, elkérgesedett emberek megérezték, hogy itt alamizsnánál többet kaptak, mert szeretettel és szívvel viselik gondjukat. Ez felderítette őket, elfeledtette velük bajaikat. Erzsébet énekelni kezdett szép hangján, többek dudorászni kezdtek, s 13


Várunk

2007. szeptember 2.

egyre több hang csatlakozott hozzá. Énekelve ülték körül a tüzet. Erzsébet boldog volt, és így szólt társnőihez: „Látjátok, mindig mondtam, hogy az embereket csak boldoggá kell tenni!” Egy XIII. sz.-i firenzei krónika említi a következő esetet: „Egy báró érkezett Németföldről férje hazájába és nagyon akarta látni őt. Férje érte küldött, hogy jöjjön és tegye tiszteletét a báró előtt. Erzsébet, mivel nem volt díszes ruhája, imába merült, és kérte Jézus Krisztust, hogy segítse őt ki egy ruhával, hiszen a sajátjait mind az Ő szeretetéért ajándékozta el. Alighogy bevégezte az imát, megjelent előtte egy angyal, akit Krisztus küldött egy csodálatosan megmunkált, igen előkelő ruhával és nagyon értékes kövekkel díszített koronával. Inkább férje tisztelete miatt kérte ezt, mintsem saját maga kedvéért. Az angyal így szólt: »Jegyese az égi Királynak, Jézus Krisztusnak, akit te valóban teljes szívedből szeretsz; Ő köszönt téged és küldi neked e ruhát és koronát. Öltözz fel és tedd fel e koronát, ahogyan király leányához illik, és hogy mindig tisztelet és dicsőség illessen.« Szent Erzsébet pedig magára öltötte a ruhát és felvette a koronát, s így feldíszítve, angyali ábrázattal ment a lakomára, és angyalokhoz hasonlóan ragyogónak tűnt, minthogy Isten kegyesen megdicsőítette őt. Édes szavakkal és szellemi vidámsággal halmozta el a bárót és az egész vendégsereget.” Több korabeli krónika említi, hogy ha magas rangú vendégek jöttek a tartományba, s férje nem volt abban a pillanatban otthon, akkor betegápolást abbahagyva átöltözött, s díszes fogadtatásban részesítette a vendégeket, akik később nem tudtak betelni Erzsébet szépségével, azzal a szellemi vidámsággal, műveltségével, kedvességével, amivel minden alkalommal elhalmozta, elárasztotta a vendégeket. Meg kell jegyezni, Erzsébet és Lajos nem csupán az emberi vonzalom és csodálat múlékony érzelmeire építettek, hanem a közös hitre, a hit által sugallt erények következetes megélésére és a kötelességek pontos elvégzésére is. Fiatalsága és férje iránt rajongó szerelme ellenére Erzsébet soha nem felejtette el, hogy Lajos egyben ura is, amiként Jézus Krisztus az egyház feje, és mindenben engedelmeskednie kell neki, amiként az egyház is engedelmeskedik Jézus Krisztusnak. Lángoló szerelméhez őszinte tisztelet társult, férjének egyetlen mozdulatára, egyetlen szavára örömmel engedelmeskedett. Aggályos gondossággal ügyelt arra, nehogy szóval vagy tettel megbántsa vagy bosszantsa. Az iga, amelyet magára vett, az egyház szándékainak megfelelően a szeretet és a béke igája lett; Lajos ugyanis teljes szabadságot engedélyezett számára a tartomány gazdasági belső ügyeiben, a jámborság és a szeretet gyakorlásában, tudván, hogy Erzsébetnek ez a legkedvesebb foglalatossága. Sőt bátorította és támogatta, és csak akkor tiltotta meg neki, ha úgy vélte, hogy 14

2007. szeptember 2.

Várunk


buzgósága messzire viszi és testi egészségét veszélyezteti, ám ilyenkor is szeretetteljes tapintattal figyelmeztette, és Erzsébet mindig hallgatott férje szavára. Isentrud elmondta az egyházi bírák előtt: „Erzsébet éjszakánként – kihasználva, hogy férje alszik – felkelt, letérdelt az ágy mellé, s hosszasan imádkozott. A betlehemi jászolra gondolt, és megköszönte Istennek, hogy éjfélkor született hideg időben és nagy szegénységben, az egész emberi nem megmentésére. Férje nem egyszer felébredt, és mivel féltette hitvesét, kérte, hogy fejezze be imádságát: „Drága húgom, kíméld magad és pihenj le.” Azután megfogta kezét, és addig nem engedte el, amíg felesége le nem feküdt vagy ő el nem aludt, de még akkor is kezében tartotta hitvese kezét. Lajos soha nem kényszerítette őt ájtatossági gyakorlatainak abbahagyására, sőt igen nagy benső örömmel figyelte felesége buzgóságát. Többször előfordult, hogy a hercegnő meghagyta, ébresszék fel éjszaka, de mivel nem akarta megzavarni férje álmát, ezért azt kérte, húzzák meg a lábát. Egy alkalommal Isentrud véletlenül Lajosét húzta meg. A fejedelem azonnal felébredt, de miután kiderült a tévedés, a legkisebb bosszankodás nélkül, arcán mosollyal visszafeküdt és elaludt.” Krónikák említik, hogy Lajos pontosan tudta, hogy Erzsébet teljes szívéből szereti Istent, és ez a gondolat megnyugtatta. Erzsébet pedig rábízta magát férje jóindulatára és bölcsességére. Őszintén beszámolt önmegtagadásairól, jól tudván, hogy Lajos soha nem akadályozná kapcsolatát a Megváltóval. Gyakran megvallották egymásnak kölcsönös szerelmüket, és ilyenkor szelíden buzdították egymást a tökéletesség elérésére. Az őket egyesítő földi szerelem mellett megismerték a mennyei szerelem csodálatos és gyengéd érzelmeit. Annyira boldogok voltak együtt, olyan erős vonzalom fűzte őket egymáshoz, annyira bensőséges volt kapcsolatuk, hogy még a legrövidebb időt sem töltötték szívesen egymástól távol. Ezért amikor Lajosnak el kellett utaznia, mindig magával vitte Erzsébetet. Ő pedig boldogan kísérte el férjét, noha nem egyszer veszélyes vagy hosszadalmas utakat kellett megtenniük. Sokszor heves zivatar zúdult rájuk, de Erzsébetet sem fagy, sem hó, sem irdatlan hőség, sem árvíz nem távolította el férjétől, amiként férje sem távolította el őt soha Istentől. Lajosnak néha fejedelmi tiszte miatt el kellett hagynia Thüringiát, ilyenkor Erzsébet otthon maradt, mert ő irányította férje távollétében a tartományt. Barátai igyekeztek rávenni a herceget, használja ki az alkalmat, és engedjen testi kívánságainak. Egy alkalommal így szólt hozzá az egyik lovag: „Nagyuram, miért nem teszed azt, amit a többi herceg vagy fejedelem? Nem lehetsz mindig asszonyoddal, s nem mondhatsz mindig nemet fiatal tested kívánságainak.” Lajos először hallgatott, majd amikor lovagjai tovább erősködtek, felcsattant: „Uraim, ha azt akarjátok, hogy továbbra is jóindulattal legyek veletek szemben, kíméljetek meg az efféle beszédektől. Van feleségem, és ragaszkodom a neki tett ígéretemhez.” Amikor Lajos elutazott, Erzsébet letette ékes ruháit, arcát fátyollal takarta, és özvegyi ruhát öltött. Férje hazatérését várva sokat imádkozott, virrasztott, és igen 15


Várunk

2007. szeptember 2.

szigorú önmegtagadásra kötelezte magát. Amikor hírét vette, hogy közeledik szerelme, a legnagyobb gonddal és rangjának megfelelően felékesítette magát. Berthold lejegyezte egy ilyen alkalommal mit mondott Erzsébet: „Nem tetszésvágyból vagy hiúságból igyekszem szép lenni. Isten a tanúm rá, hogy csupán a keresztény szeretet vezérel: nem akarom, hogy testvérem (Lajos) elégedetlen legyen vagy bűnt kövessen el, mert valami kivetnivalót talál rajtam. Azt akarom, hogy csak engem szeressen és Isten, aki megőrizte közös szerelmünket a földön, adja meg mindkettőnk számára, hogy az örök életben is együtt maradhassunk.” Erzsébet, mivel jó lovas volt, férje elé sietett lovon, s mikor együtt voltak, mindent megtett, hogy Lajos szépnek és kedvesnek találja. A vacsoránál nem volt hajlandó máshová ülni, minden alkalommal férje oldalán foglalt helyet, ami abban az időben ellenkezett az előkelő udvari etikettel és előkelő udvari hölgyek szokásaival. Ezzel nemcsak azt érte el, hogy férje mellett lehetett, hanem megfékezte a fiatal lovagok túlságosan könnyed társaságát is. Az ő szerelmük és erényes életük nagy hatással volt a világias gondolkodású környezetükre. Ők már földi életükben megvalósították azt, amit Dante mondott egy égi házasságról: „Boldog békéjük édes bájú képe, csodás szerelmük és a szent vidámság szent vágyat szórt a szemlélők szívébe.” Dante: Paradicsom, CXI Primus, a krónikás Amint igaz volt ez az apostolok életére és működésére, ugyanúgy érvényes ma is: „nélkülem semmit sem tehettek.“ Vele azonban mindenre képesek vagyunk, Vele úrrá lehetünk a fáradtságon, a csüggedtségen, a sikertelenség okozta kudarc érzésén és visszatér életünkbe az öröm. Ternyák Csaba egri érsek beiktatási beszédéből

BÉRMÁLÁS 2007 A katekumenátus két éves felkészülési rendszerébe nehezen fér bele azon felnőttek elsőáldozása, bérmálása, akik már meg vannak keresztelve. Mindannyian hosszabb időn át, alaposan felkészülnek, legtöbbjük éppen a katekumenekkel együtt, az elsőáldozásra, első gyónásra. Ezekre sor is kerülhet valamelyik ünnephez kapcsolódóan, de a bérmálás egyrészt nem lehet évente, másrészt ennek a szentségnek a kiszolgáltatója a püspök (kivéve a felnőtt keresztelés esetét, amikor a jelölt mind a három beavató szentségben részesül egy szentmise során, általában a húsvé16

2007. szeptember 2.

Várunk


ti Vigília keretében). A 3-4 évente szokásos bérmálás, illetve az ideális életkort illető viták, valamint a jelöltek szubjektív véleménye tovább nehezíti a helyzetet. Így került sor a Mátyás-templomban idén júniusban, az egyházmegyei papszentelés napján a – jobb felkészítés érdekében többször elhalasztott – bérmálásra, elsősorban katekumenek, valamint a megfelelő felkészültséggel rendelkező plébániai fiatalok számára. Összesen 14-en részesültek egyházmegyénk segédpüspöke, Dr. Udvardy György által a Szentlélek pecsétjében, annak megerősítő kegyelmében. A bérmálkozók idei kis csoportjában minden szempontból egészen eltérő emberek jöttek össze, jól mutatva az Egyház tagjainak sokféleségét. Az alábbiakban az ő írásaikból idézünk, bár a személyes érintettséget, megilletődöttséget, örömet, készséges lelkületet, engedelmességet, amely a szentség kiszolgáltatáskor és utána volt tapasztalható, meg sem közelítik ezek a gondolatok. Mindez épp azt mutatja, hogy Isten kegyelme a Szentlélek ajándéka minden emberi elképzelést felülmúl, sokkal többet kapunk, nagyobb dolgok történnek velünk, mint ami felkészültségünkből, tudásunkból, emberi képességeinkből adódna. „A bérmálkozás a keresztény életbe való egyre elmélyültebb csatlakozás magasabb formája. Nagy lelki, szellemi önállóságot és felelősséget vár el, ugyanakkor olyan ajándékot kaphatunk általa, amelyből aztán erőt meríthetünk. Azt várom a bérmálkozástól, hogy megerősítse eddigi lelki életemet, és további utakat nyit majd meg előttem azáltal, hogy egy újfajta látásmódot ad, s így közelebb kerülhetek Istenhez és megérthetem feladatomat a világban.” „A bérmálkozás számomra életem egyik fontos stációja. Sok személyes élmény után most váltam érette arra, hogy még közelebb kerüljek Istenhez, és tudatosan kövessem az evangéliumot. A Szentlélek szentsége egy kezdet, amely a hitemben megerősít. A hit ajándéka erőt ad, hogy a mindennapokban Isten szeretetéhez méltóan tudjak élni. Nem az a célom, hogy amolyan fogyasztói keresztény legyek!” „A bérmálás nagy mérföldkövet jelent az életemben, esélyt arra, hogy a Szentlélek segítségével valami újat és jobbat tegyek. Persze ezt eddig is megtehettem volna, de úgy érzem, remélem, hogy ez a szentség egy új lendületet ad nekem mindehhez.” „A bérmálással kérem az Urat, hogy segítsen, hogy a hitem egyre jobban erősödjön, mélyüljön, és az Egyház tagjaként segítségére legyek mind az Egyháznak, mind az embereknek.” „Törekszem arra, hogy a bérmálkozás után még több féle módon csatlakozhassak az Egyház közösségéhez, hiszen ha az ember olyanok között van, akik hasonló gondolkodásúak, nagyobb ösztönzést kap.” „A bérmálkozás egy erős, szoros kapcsolat létrejöttét jelenti, amelyben Jézus tanítása által közelebb kerülhetek Istenhez. A gyakorlatban nemcsak azt jelenti, 17


Várunk

2007. szeptember 2.

hogy többet gyónok, rendszeresen áldozom, hanem egy teljesen más, új útra való lépés. Talán jellemem nem fog változni, de most már tudom, hogy nem vagyok egyedül, van, ki vezessen, van, ki tanítson, van, ki szól, ha kell.” „Hosszú lépcső vezet Istenhez. A bérmálkozás a lépcsősor elején van. Bérmálkozás után építjük ki a többi lépcsőfokot, hogy végül Isten elé lépjünk. A lépcső nem lehet hiányos, mert akkor összeomlik…” „Gyermekeim számára szeretnék mintát mutatni az életemmel, hiteles szeretnék lenni a számukra. Ez természetesen komoly felelősséggel jár… A Szentlélek segítségét kérem!” „A bérmálkozást azért tartom fontosnak, mert nélküle nem lennék teljes egész hívő ember. A Szentlelket sokszor hívtam már korábban, gyakran éreztem az állandóan jelenvaló, erőt adó, megszentelő Teljesség hiányát. Szeretnék eljutni egy olyan derűs, szilárd tudatosságig, önazonosságig, amely révén Isten eszköze lehetek, a ma emberére olyannyira jellemző neurózis nélkül.” „Aquinói Szent Tamásban, akit védőszentemül választottam, a legfontosabb talán az, hogy ő a hitet és a tudást egymást kiegészítő, támogató valóságként élte meg. Én is nagyon sokszor gondolati síkon, racionálisan közeledem a hit, a világot uraló alapvető törvények és „titkok” felé és sok mindent – olykor misén „elkalandozva” így értettem meg vagy láttam meg újra. Szeretném munkásságát jobban megismerni, de talán még jobban érdekel az a megközelítési mód, vallásos ihletettség, türelem és fegyelem, amellyel szellemi alkotásai létrejöttek. Szeretném, ha megtörténhetne, amit az imában kimondhattam: A Lélek tüze vezessen a hitből a látásra.” vj

„Ez a szerves oktatás azonban több az egyszerű ismeretközlésnél: az egész keresztény életet átadja, ’teljes keresztény beavatást’, amely támogatja a Krisztus személyére koncentráló hiteles Krisztus-követést. A hit megismerésére és a belőle való életre nevel ugyanis oly módon, hogy az egész ember legmélyebb tapasztalataiban is érezze, hogy Isten Igéje teszi termékennyé. Így segíti Krisztus tanítványát, hogy a régiből új emberré váljon, vállalja keresztségi kötelezettségeit és szívből vallja meg a hitet.” A Katekézis Általános Direktóriuma 67. 18

2007. szeptember 2.

Várunk


SZENTSÉGIMÁDÁS Kedves Testvérek! Két éve szorgalmasan kopogtatok a Mennyei Atya ajtaján imádsággal, kilenceddel, hogy hallgassa meg kérésemet, és legyen végre szentségimádás városomban, Mindenben (Németország) és a környező településeken, de eddig sajnos mindhiába. Nagyon fáj ez nekem, hiszen tudom, hogy az utolsó időkben a szentmise, a rózsafüzér, engesztelés mellett a szentségimádás az egyik, Jézus által legjobban kért imádási forma. Hiába tette II. János Pál pápa a 2005-ös évet az Eucharisztia évévé, hiába buzdít bennünket új pápánk is a szentségimádásra, a katolikus világ nagyon sok helyén a papok nem vesznek tudomást erről, és például mifelénk a hívők nagy része – nagy szomorúságomra – nem is ismeri a szentségimádást. Úgy hittem, ahol van szentségkitétel, ott tele van a templom, de arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy pénteken majd két órán keresztül én leszek az egyetlen imádkozó az Oltáriszentség előtt. Tudom, hogy szünet van és hőség, meg minden, de hiszem, hogy egy kis szervezéssel, nagyobb odafigyeléssel és annak tudatában, hogy a szentségimádás milyen nagy kincs, talán a jövőben többen is meglátogatnák az Urat. Jöjjetek Testvérek, az Úr szomjazik Rátok, vár Benneteket, kívánja a társaságotokat, engeszteléseteket, és cserében segíteni akar nektek, teljesíteni kívánságotokat. Ne mulasszátok el a pótolhatatlan alkalmakat, amíg van még rá lehetőség! Kérlek titeket, kedves Testvérek, ne haragudjatok, hogy leírtam gondolataimat, csak szeretném, ha ráébrednétek, mily nagy kincs birtokosai vagytok, milyen jó papjaitok vannak, akik lehetővé teszik az Oltáriszentség tabernákulumon kívüli imádását. Szeretnélek megkérni Benneteket, imádkozzatok azért, hogy ez máshol is megvalósuljon, a világ összes katolikus templomában. Jainek Katalin Németország

19


Várunk

2007. szeptember 2.

„A VÖLGYBEN ÜTÖTTEK TÁBORT, A FORRÁS TÁJÁN” (JUD 7,3) Ez a szentírási rész volt a mottója idei nyári táborozásunknak. Egy igazán szép és izgalmas tájegység bebarangolására vállalkoztunk. Átléptük a mai Magyarország határait, hogy a Szlovák Paradicsom (Slovensky Raj) völgyeiben, szurdokaiban túrázhassunk. 9-en indultunk el, majd 5 nap múlva 16-an jöttünk vissza. Ez a szaporulat annak volt köszönhető, hogy többen csak később tudtak csatlakozni – sajnos még így sem volt teljes az ASZIT csapata. Viszont idén velünk tartott kis Elemér is, aki egy jóféle háti hordozónak köszönhetően szintén résztvevője lehetett kirándulásainknak. Szállásunk a podlesoki turistaközpontban volt. Két elég tágas közös teraszra nyíló házban töltöttük az éjszakákat. Kora hajnalban – 11 körül – a reggeli és a reggeli ima után innen indultunk utunkra. A megérkezésünket követően egy kis túrát tettünk, ízelítőképp, amin bebizonyosodott, hogy edzettségi állapotunkon azért lenne még mit javítani. Másnap tettünk is érte, fél napig szinte csak fölfelé gyalogoltunk. Leírhatatlan kép tárult a szemünk elé a Tamásfalvi-kilátóból. Előttünk voltak a Szlovák Paradicsom mély szakadékai és a Magas-Tátra. Szinte beleszédültünk a látványba, egyszerre volt hihetetlen és valóságos, félelmetes, de megnyugtató is, nehezen lehetett érzékelni a teret és a távolságot. Megdöbbenésünk és fotózkodások után folytattuk utunkat. Kirándulásainkat igazi kalandtúrának nevezném, utunk gyakran vezetett hosszú vaslétrákon, függő hidakon, patakokon vagy keskeny hegyi utakon át. Harmadik nap némi megkönnyebbüléssel fogadtuk Bálesz kijelentését, hogy ma csak síkon megyünk… ezután vártak ránk csak az igazán emberpróbáló terepek, emelkedőkkel! Viszont a Hernád partján végig csodálatos kanyonokon vezetett az út, gyakran a hegyoldalakon át, ahol vaslépcsők és láncok segítségével lehetett tovább haladni. Elemérke pedig a legnagyobb nyugalomban szendergett édesatyja hátán. Az időnk jó volt, néha, amikor a mellettünk csörgedező patakhoz hasonlóan rólunk folyt a víz, úgy éreztük túl jó is. Nem lehetett kihagyni a Hernádban való megmerítkezést! A patakok hideg vize is enyhülést hozott szomjúságunkra, csakúgy, mint a jó szlovák sör a szálláson. Vacsoráink általában ízletesek és bőségesek voltak. Egyik nap lecsót szerettünk volna készíteni, de sajnos a kint vásárolt 4 kiló paprikáról a reggelinél bebizonyosodott, hogy az bizony atompaprika, a legerősebb fajtából. Ennek felfedezése nem volt örömteli pillanat egyikünk számára sem. Heves csípő-égő szem-

20

2007. szeptember 2.

Várunk


és szájfájások jelezték, hogy ebből, ha lehet, ne készüljön lecsó. Még napokig kísértett minket e zöldség kellemetlen emléke. Az esti fáradtságunkat levezetendő, színvonalas tevékenységekkel szórakoztattuk magunkat. Ez volt a buborékfújás kifulladásig, de legalább fejfájásig – amelyről utólag kiderült, hogy foltot hagy a ruhán (a buborékfújás, nem a fejfájás – a szerk.), vagy a fiúk erőpróbája, vagyis ki-kit tud kinyomni fekve, illetve különböző fortélyok ki-és feltalálása, amellyel meggyőzzük Elemérkét, hogy nem is olyan szórakoztató a lépcsőn-mászás. A táborban rajtunk kívül mások is laktak, a legkülönösebbek pont a velünk szemközti kisházakban lakó militarista ruhákba öltözött gyerekek voltak. Éjjel-nappal és esőben is különböző harci feladatokat hajtottak végre. Ezen gyakorlatok elnézegetése nem kis vidámságot keltett bennünk. A reggeli és az esti imák alapját a forrásokról szóló bibliai idézetek alkották. Már otthon felkészülhetett mindenki, hogy a saját részéből kiragadjon egy fontos gondolatot, hogy a többiek számára is befogadhatóvá tegye. Utolsó nap, pakolás és takarítás után úgy döntöttünk, hogy hazafelé útba ejtjük a dobsinai jégbarlangot. Még várt ránk egy kisebb túra föl a hegyre, de végül egy erőltetett menetben 15 perc alatt szinte fölfutottunk a barlanghoz, hogy elérjük a vezetést. Igazi felfrissülést, majd teljes lehűlést jelentett számunkra ez a kis kitérő. Főleg, hogy kint 35 fok volt, lent pedig -5. Bekerültek a zoknik a szandál alá, a pulóverek (akinek volt) az izzadt pólók fölé. Utolsó kis túránk végeztével örömmel nyugtáztam, hogy mindenféle boka- vagy térdsérülés nélkül átvészeltük a megpróbáltatásokat, épségben szálltunk az autókba, hogy visszatérjünk szép hazánkba. Itthon Janó atya tartott nekünk misét az altemplomban, ami azt hiszem, mindenki számára emlékezetes marad, és más jelentéssel is bírt, mint az addigi misék. Köszönjük a támogatást és a szervezést, hogy eljuthattunk erre a csodálatosan szép vidékre, a Szlovák Paradicsomba! Kertesy Kati Bóni

SZENTENDRÉRE BICIKLIVEL Nagyon jó ötletnek bizonyult, hogy az idei táborunkat Dóriék szentendrei házába szervezzük; nem kell keresgélnünk a szállást, fizetnünk érte, és közel is van. Olyannyira, hogy mehetnénk akár biciklivel is! Mivel Dóriban csukott szemmel is megbízom és tudom, hogy ő már többször megtette a távot, elfogadtam az ötletet. A Batthyány térről indultunk, a gyerekek hősiesen viselték a többórás tekerést a közel 40 ˚C-os melegben, bár már a Filatorigát táján elég rémisztő, vörös színük volt. Néhány eséstől tarkított kerekezés után megérkeztünk Szentendrére, ezt gyorsan 21


Várunk

2007. szeptember 2.

meg is ünnepeltük egy fagyizással, nem sejtve mi vár még ránk… A ház ugyanis egy hegy tetején van, annak rendje s módja szerint elkezdtük feltolni a bicikliket. Próbáltam tartani a csapatban a lelket, de amikor Dóri elárulta, hogy a 67-es számú házba tartunk, arra már én sem tudtam mit mondani. 20 perc alatt fel is értünk… Bora Azt hiszem, még soha nem örültek nekem annyira, mint amikor a gyerekek megpillantottak a hegy tetején biciklijüket tolva. Az örömöt csak fokozta a hideg tea, amivel vártam őket, ez rekordgyorsasággal el is tűnt. Miután mindenki berendezkedett, kipakolt, hatalmas társasjátékozásba kezdtünk, ami aztán jellemző volt az egész táborra, hiszen a gyerekek egyik kedvenc időtöltése lett. Délután egy kis felfedező túrára indultunk a környéken félig gyalog, félig biciklivel. A táborunk talán méltán mondható a gasztronómiai feltalálások táborának, ez az „eseménysorozat” már hétfő este elkezdődött, amikor rájöttem, hogy elfelejtettem mákot venni, s a többiek sem tudtak útközben beszerezni. Így aztán hosszas gondolkodást követően kitaláltuk, hogy főzhetnénk akár pudingot is, önthetjük azt a kiflikarikákra. Végül egész ízletesre sikeredett a „pudingos guba” és mind elfogyott. A második ilyen akciónk szerdán volt, paprikás krumplit szerettünk volna készíteni, de sajnos rá kellett jönnünk, hogy a főzőlap nem működik rendeltetésszerűen, és szinte lehetetlen bármit is megfőzni vagy felforralni rajta. Eddigre azonban már késő volt; a krumpli aprókockákban, a hagyma pedig félig megpirulva állt a fazékban. Az egész házat felkutattuk bogrács után, sikertelenül. Végül néhány pizzával sikerült áthidalni a problémát, a félkész krumplit pedig egy kis szalonnával fűszerezve végül a sütőben sütöttük meg, és egész finom kis vacsora kerekedett belőle. Kedden Leányfalura gyalogoltunk át egy kisebb séta keretében, és egész napunkat az ottani strandon töltöttük. Délután még egy kis fagyizás is belefért a programba még a visszaindulás és a hatalmas emelkedő előtt… Sajnos már szerdán sem volt valami jó az idő, így aztán a szokásos tábortűz is elmaradt, és kirándulni sem tudtunk elmenni. Csütörtökön reggeli után gyorsan kitakarítottunk, és már dél körül indultunk is vissza. Mozgalmas pár napot tudhatunk magunk mögött, a gyerekek mindenképpen, hiszen sokszor minden erőnket és fegyelmezőkészségünket összeszedve sem tudtuk őket éjfél vagy akár hajnali egy óra előtt „elaltatni”, ennek ellenére viszont szinte mindig hajnali 6 óra körül keltek. Remélem így aztán kellőképpen kifárasztva tudtuk őket visszaadni a szülőknek, mi mindenképpen jó ízűeket aludtunk utána… ☺ Bömbi 22

2007. szeptember 2.

Várunk


ESKÜVŐI ZENÉK, AVAGY JANÓ ATYA, A „KOMPONISTA” Az idei május-augusztusi időszak nem volt „semmi” esküvői szempontból. Nem a mennyiség, a minőség tette emlékezetessé, no meg a címben szereplő „komponista”. A zenei köznyelv ezzel a szóval a zeneszerzőt jelöli, és – bár titokban sok minden megeshet – sosem láttam Janó atyát ceruzával kottapapírra hangjegyeket rajzolni. A zeneszerző szónak azonban a mai napig kettős tartalma van. Az egyik: az, aki kitalálja a dallamokat, az új harmóniákat, zenei formákat, stb. Először a trubadúrok képviselték ezt az irányt. Azt azonban nem merném Janó atyáról állítani, hogy ő egy „trubadúr” lenne, annak minden jellegzetes vonásával. A középkorban – messze a trubadúrok kora előtt – is készültek új művek, ezek „gyártási technikáját” hívták komponálásnak. Componare: a már meglévő, ismert elemeket újszerűen összerakni, összeilleszteni, összepárosítani. Így már ugye nincs is olyan messze Janó atya és a „komponista”. No de félre a tréfával! „Előélete” következtében – rádiós tapasztalatok, több énekkarban történt közreműködés, magánének tanulmányok, stb. – alakulhatott ki az igény az atyában, hogy az esküvőknek legyen egy zenei vonala. Az orgonista játéka, a kántor, a kórus éneke, de a pap megszólalása is alkosson szerves egységet, ívet, amelyben megvannak a feszültség és az oldódás pillanatai. A nyitány: a bevonulás, amely megadja az ünneplés alaphangját. Ha a fiú és a lány külön jönnek, más zenét kapjon a vőlegény – valamivel súlyosabbat, mint a menyasszony – akinek bevonulása alatt hajlékonyabb, lágyabb zene szóljon. Janó atya itt szerette, ha az orgona mellé a fényes, de egyben puha hangzásra is képes trombita társul (több esküvőn hallottuk az elmúlt hónapokban). Igeliturgia: a jegyespár által választott olvasmányokhoz nem jöhet bármilyen zsoltár vagy alleluja. Nemcsak tartalomban kell fedniük egymást, hanem zenei jellegben is. Szereti az ideillő kórus vagy szóló tételeket, de miután ezek egy folyamat részei, csak időben összeillő darab jöhet számításba. Kidolgozás: miként a jó „bécsi” mestereknél, nála is itt mutatkozik meg, hogy a jó gondolatból, ötletből miként lesz egy szervesen összetartozó kompozíció. Szívesen utal vissza az elhangzottakra – nemcsak az igeliturgia szavaira, hanem a hallott zenére is, megindokolva szerepüket – és rendszeresen felhívja a figyelmet a szertartás későbbi elemeinek jelentőségére. Ebben a „nyugvópont” az Ave Maria a gyűrűk felhúzása után. Kedvence az olasz mester, Marchesi darabja, amely az ismert kompozíciók között nemes nyugodtságával tűnik ki. A „csúcspont” a nászáldás, a pap áldó éneke az ifjú pár felett. Amint a prefáció az ünnep misztériumának lényegére mutat rá ihletett szavakkal, úgy a 23


Várunk

2007. szeptember 2.

nászáldás a „jövő”, a házasélet szépségeit, gazdagságát énekli meg. Ennek „előadására”, megszólaltatására mindig különösen figyel Janó atya, énekével mintha bátorítani akarná az ifjú párt e szentség mélységének átélésére, vállalására. A „kóda” a kivonulás, az oldódás, a felhőtlen öröm hangja kell, hogy legyen, akár énekkar, akár orgona, zenekar – vagy mind együtt – kíséri az ifjú pár jövőbe induló első lépteit. Legtöbbször ők azok, akik nem tudják „kívülről” szemlélve értékelni a „kompozíció” szépségét, de ösztönösen, a folyamatnak magukat teljesen átadva talán a legtöbb „gyümölcsöt” mégis ők szedegetik össze, ha nem is rögtön az esküvő alatt, hanem később a videófelvételeket nézegetve, hallgatva válik számukra nyilvánvalóvá: egy szépen, a szentség lényegére rámutató, azt sokoldalúan megvilágító, jól megkomponált ünnep részesei lehettek. A ráadás Janó atya és az általa esketett párok életében: a jegyesoktatással kezdődő kapcsolat ritkán ér véget az esküvővel. A fiatal házasok többsége visszavisszajár tanácsot kérni, később keresztelő alkalmával, de legtöbbjük mint tanítványból lett barát. Belőlük is „komponálódik”, épül az a kör, amely Janó atya életének élő és éltető részét képezi. A kántor, aki mindezt oly sokszor hallhatta

ORGONÁS HÍREK A tavaszi-nyári hangversenyek sorát Kelemen József hangversenye zárta augusztus 26-án, amely jó alkalmat adott arra, hogy a régi német orgonairodalmat kicsit közelebbről megismerjük. Szeptember 16–án, a Városmisszió nyitó napján érkezik hozzánk Manfred Brandstetter orgonaművész. Az idei sorozat zárásaként ismét a közel húsz éves Francia-Magyar Orgonafesztivál négy hangversenyén találkozhatnak az orgona kedvelői. Október 21-én a legfiatalabb orgonista-generáció egyik kiemelkedő tehetsége, Erwan Le Prado ad hangversenyt. Különleges alkalom lesz Vincent Warnier, a párizsi St. Etienne du Mont orgonistájának koncertje október 28-án. Őt követi november 4-én a Szent István Bazilika orgonistája, Koloss István, s a sorozat záró hangversenyét – immár hagyományosan – Hock Bertalan, templomunk orgonaművésze adja majd. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Janó atyának a közös gondolkodásért, a segítségért, sokéves támogatásért! Reméljük hamarosan az Orgonabarátokkal Remetekertvárosban is nézhetünk, hallgathatunk új orgonát… Az Orgonabarátok számára ígért találkozásra 2007. szeptember 8-án kerül sor. A Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra vezetője, Végh Antal szíves meghívására 24

2007. szeptember 2.

Várunk


Pécsre utazunk, ahol Magyarország legnagyobb orgonakészítő üzemét látogatjuk meg. Ők építették – többek között – a Művészetek Palotája orgonáját is. Jelentkezni lehet a 06-20-828-9635-ös telefonszámon, valamint e-mail-en a [email protected] címen. Az utazáshoz szívesen vennénk autós orgonabarátaink segítségét is. További részletekkel minden jelentkezőt megkeresünk! Hock Zsuzsa

Ide kívánkozik még egy rövid beszámoló. Ez évben ünnepli fennállásának 40. évfordulóját a GCL – KÉK (Krisztusi Élet Közösségei) jezsuita lelkiségi mozgalom. Plébániánkon immár 19 éve működik KÉK csoport, amelyet még Ambrus Lóránt SJ, volt káplán atyánk hívott életre. A nemzetközi közösség jubileumát egy német-magyar közös „nyaralással” ünnepelte a két ország Dobogókőn. A mi csoportunk egy Mátyás-templomi sétát és egy kis déli agapét ajánlott fel a több mint 50 vendégnek. A templomban Mátéffy Balázs impozáns történeti és lelki ismertetőjéhez nagy elismerést kiváltva kapcsolódott Hock Bertalan orgonabemutatója, amely a hangszert és a hangzást egyaránt megcsillogtatta a vendégek előtt. Ezek után az agapé színvonala sem maradt el a helyben megszokott minőségtől – a vendégek igen nagy örömére. Hálás köszönet a közreműködőknek minden szeretetteljes szolgálatukért! TF

DÍSZPOLGÁRUNK

A Budavári Önkormányzat ez évben Dr. Horler Miklóst avatta díszpolgárrá. Nagy örömmel vettük a hírt, és szívből gratulálunk! A nagy nyári meleg elmúltával reméljük lesz lehetőség egy beszélgetésre a díjazottal, amelyről a Várunk is szívesen beszámol majd.

AZ ELSŐ KERESZTÉNY ÁLLÁSKÖZVETÍTŐ A közelmúltban megkezdte működését a keresztény üzletemberek és vállalkozók által létrehozott ÉrMe Kht. állás- és munkaerő-közvetítő szolgáltatása. A kht. HR-irodája nyitottan várja olyan, értékközpontúan élő és gondolkodó pályázók jelentkezését, akik eddigi munka- és élettapasztalatukat az üzleti élet területén szeretnék kamatoztatni. A jelentkezés módja: az ÉrMe Kht. honlapján található adatlap (www.ermekht.hu/ermeform.php) kitöltése és elküldése. A jelentkezőket a kht. e-mailben értesíti a további teendőkről.

25


Várunk

2007. szeptember 2.

VÁROSMISSZIÓS PROGRAMOK Plébániánk szervezésében Szeptember 15. szombat: Kiállítás nyílik a Plébánia nagytermében 17 órakor Művészet és Hit címmel, ahol a templomépítészetbe és a szakrális művészetekbe nyerhetünk bepillantást. Templomunk bekapcsolódik a Városmisszió Nyitott Templomok Éjszakája programjába: a templom éjjel 2 óráig látogatható. 19.30-tól „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga” címmel régi magyar egyházi énekek, zsoltárok hangzanak fel a Hírës Pannónia Régizene Együttes előadásában. Az Incoronata szervezésében, Dragonits Márta kezdeményezésére a Városmisszió hetében zajlik a Szakrális Művészetek Hete rendezvénysorozat, amelyet 16 órakor Erdő Péter bíboros nyit meg az Iparművészeti múzeumban, a Banchieri vegyeskar közreműködésével. 19 órakor Udvardy György püspök nyitja meg a tavaszi egyetemi pályázataink anyagából rendezett „Reményt és jövőt adok nektek” című kiállítást a Műegyetem aulájában. Itt a Caritas Collectio kamarazenekar és a Musica Nostra énekegyüttes ad rövid koncertet. Szeptember 16. vasárnap: Délután 16.30-tól 17.45ig a ProFun énekkar egyházi kórusműveket énekel a templomban Virágh András orgonaművész kíséretével. Szólót énekel: Szász Annamária, vezényel Énekes Katalin. 19.30-tól vasárnapi orgonaestéink keretében Manfred Brandstetter svájci orgonaművész játékát hallhatjuk. A Szakrális Művészetek Hetének a Néprajzi Múzeumban rendezett programjait Pálinkás József professzor 11 órakor nyitja meg, közreműködik a Magyar Rádió Gyermekkara. 16 órakor a Magyar Nemzeti Múzeumban a Kőszegi kazula kiállítását Imre atya nyitja meg, ezen a Gryllus testvérek Hegyibeszéd-feldolgozása hangzik el Mécs Károly közreműködésével. 19 órakor a Hadtörténeti múzeum Tábori lelkészet kiállítása nyílik meg, a műsort a Caritas Collectio zenekar és a Szt. Alberik Kórus adja. Szeptember 17. hétfő: A Budavári Beszélgetések vendége Lovász Irén énekes lesz 19 órától a plébánia nagytermében.

26

2007. szeptember 2.

Várunk


A Szakrális Művészetek Hete Műegyetemi kiállításán evangelizáció, 19 órától pedig Balázs Elemér jazzkoncertje lesz. Szeptember 18. kedd: Templomunkban az esti szentmisén 18 órakor szentbeszédsorozat indul, amelynek témája a küldetés és a misszió. Kedden Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános prédikál, a szentmisén a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium Énekkara énekel, 19 órától pedig hangversenyt ad. Szeptember 19. szerda: 17 órától szentmise, majd a Plébánián „25 éves a hittanovi” címmel találkozó a hittanovi egykori és mai növendékeinek. Az esti szentmise keretében 18 órakor Barsi Balázs OFM prédikál. 19 órától az ő kommentárjával hallgathatjuk Liszt Ferenc Via Crucis című művét, templomunk Énekkarának előadásában. A Szakrális Művészetek Hete kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban 18 órakor nyílik meg, a Gryllus-testvérek Pál apostol leveleinek feldolgozását adják elő Jelenits István OSchP kommentárjával. Szeptember 20. csütörtök: Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát vezetésével 16 órától vesperás lesz templomunkban az európai bencés prézes-apátok részvételével. 17 órától „Keresztelő kút a Balta közben” címmel Hergár Jenőné rövid programra várja az érdeklődőket a Balta köz 4-be. 18 órától az esti szentmisében Beöthy Tamás SJ prédikál. 19.30-tól a Bartók Béla konzervatórium növendékei adnak orgonahangversenyt a templomban. Ugyancsak 19 órától a Plébánia nagytermében a Budavári beszélgetések vendégeként Komáromi János akvarellista elmélkedik művészetről és életről. 21 órakor fáklyás szentmise lesz a Magdolna-templom romjainál. A mise zenei programját a Gável testvérek együttes és adja elő. A Szakrális Művészetek Hete utolsó megnyitója a Szépművészeti Múzeumban lesz 20 órakor, a Discantus Énekegyüttes és Czigány György közreműködésével. Szeptember 21. péntek: A szokásos szentségimádás e napon éjfélig tart, az esti imádságot az asszisztencia tagjai vezetik. 19.30-tól az MLC iskola Leánykara és Zenekara (Sydney) ad koncertet. 27


Várunk

2007. szeptember 2.

Szeptember 22. szombat: A Szent István Bazilikában a 11 órai záró szentmise keretében templomunk Ének- és Zenekara szerepel. A 19.30-tól a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok előadásában Haydn: Krisztus hét szava a kereszten című műve hangzik el templomunkban. Szeptember 23. vasárnap: A 10 órai ünnepi nagymisén Ének- és Zenekarunk Beethoven C-dúr miséjét szólaltatja meg a mű kismartoni ősbemutatójának 200. évfordulója alkalmából. Amint templomaink és hívő közösségeink Isten jelenlétét sugározzák és ezzel új, értelmes, önzetlenségre hívó közösséget teremtenek az emberek között, úgy a modern nagyvárosok egészében is Krisztus személyes jelenléte és üzenete hitünk szerint emberibbé, értékesebbé teszi az egész közösség életét. Erdő Péter bíboros a Városmisszióról

HÍREK, ESEMÉNYEK Örömmel értesítjük kedves nyugdíjas híveinket, hogy szeptembertől újra lesznek teadélutánok a szokott időben – minden hónap 2. csütörtökén délután 3 és 5 óra között. Szeptember 2-án 18 órakor Budavár töröktől való visszafoglalásának évfordulóján ünnepi szentmise lesz templomunkban, amelyet Udvardy György püspök úr celebrál. A misén Ének- és Zenekarunk Kodály Zoltán Magyar miséjét és Budavári Te Deumát adja elő. A szentmise végén kerül sor az újjáalkotott Szentháromság-szobor megáldására is.

Várunk A Budavári Főtemplom közösségének lapja Szerkesztők: Varga János, Török Viktória, Török Ferencné, Pölöskey Krisztina, Mátéffy Balázs, Kováts Annamária A címlaprajzot Török Ferenc készítette. Külön köszönet az önkénteseknek a tűzésért, hajtogatásért és Boghynak a terjesztésért. Köszönet mindazoknak, akik írásaikkal, ötleteikkel, törődésükkel segítették a közös munkát. 28

AKKOR TUDUNK HÍVNI VALAKIT, HA ÚJRA ÁTÉLJÜK AZ OKOT, LUIGI GIUSSANI. Mi azonban új eget és új földet várunk

Recommend Documents