11. évfolyam 10. szám november hónap A NAGYBAJOMI, A BÖHÖNYEI, A VÉSEI ÉS A PÁLMAJORI EGYHÁZKÖZSÉGEK LAPJA szám

11. évfolyam 10. szám 2009. november hónap

A NAGYBAJOMI, A BÖHÖNYEI, A VÉSEI ÉS A PÁLMAJORI EGYHÁZKÖZSÉGEK LAPJA

112. szám

Horváth Józsefné Annuska

Ezeregyszáz éve, Árpád apánk vére gyökeret eresztett a dúsgazdag földbe, amelyrıl Kölcsey a Himnuszban szólott, A Jóisten sok széppel és jóval megáldott.

S hová lett a magyar tisztesség, becsület? Hová a szőziség, szép családi élet? Nincsen most szemérem és önmegtagadás! Sok a csúnya beszéd, a káromkodás!

Oly sokszor törtek ránk idegen, vad hadak, Az igaz Magyarok a helyükön maradtak. Tudták, mit kell tenni, mi a kötelesség, Hıs, vitéz katonák vérüket vesztették.

Szent István királyunk! Te kellenél újra! Rendet tehetnél most ısi országunkba’, Lenne dolgod bıven, volna mit csinálni, Tolvajt, rablót, gyilkost, s mást is megítélni.

Többször megszabdalták édes szép hazánkat, másutt jelölték meg országhatárunkat. Meg kell nyugodnunk, hogy kisebb területünk, Csak koronás angyal örködne felettünk.

Szőz Anyánk, Mária! Magyarok Asszonya! Könyörögve kérünk, tekints országodra. Kérd összetett kézzel a mennyi Atyát, és a gonosztól mentsd meg e magyar hazát!

Országalapító Szent István királyunk! Elibéd pucéran és szegényen állunk! Semmi szép erényünk! Üres szívünk-lelkünk, Szégyellni való a mezítelenségünk.

Térjen végre vissza, ısi szent hitéhez, Csak úgy boldogul, ha megtér Istenéhez. Talán hogyha lesz még növekvı nemzedék, Imádni fogja az egy igaz Istenét! (1996)

Hiába ajánltál Szőz Anyánknak minket, A gonosz Sátán elorzott bennünket. Megnyerte a szívét nagynak és kicsinynek, Ép hogy csak nincs vége a kereszténységnek. És alig van magyar e szép magyar honban, Kisebbség leszünk a saját országunkban! Kevés a gyermekünk! Nincsen fiatalság! Vajon még meddig él hazánk: Magyarország?

Helytörténet Marics József (Berzence)

26. Az utolsó király–koronázás Budán Az 1916-os esztendı az I. Világháború intenzív folytatását jelentette. Néha föl csillant a remény csillaga, hogy gyıztesként fejezhetjük be a kegyetlen vérontást. Különösen 1916. július l-e táplált bennünk hiú reményt, amikor ezen a napon Somme-nál 57.400 katona esett el a véres csatában. Azonban az elhúzódó verduni és isonzói háborús front mindkét oldalról 2

sok áldozatot követelt. Nagy döbbenetet jelentett a központi hatalmaknak Románia merész és bátor elhatározása, hogy átállt az ellenséges oldalra 1916ban. Az Antant olyan örömmel fogadta a román kormány döntését, hogy már ekkor megígérték nekik, hogy a gyızelmük esetén jutalomként megkapják egész Erdélyt. Credo 2009. november

A háborúban a rengeteg hısi halott mellett sokan olyan súlyosan megsebesültek, hogy a karjukat amputálni kellett. 1916-ban fedezték fel a mőkezet, hogy ezzel enyhítsék a szerencsétlen katonák nyomorúságos életét. 1916. november 21–én, Bécsben elhunyt I. Ferenc József osztrák császár és magyar király. Az uralkodó életének 86.

évében, császárságának 68. és magyar királlyá koronázásának 49. évében fejezte be földi életét.

Magyar népünk a kiegyezés után és az óriási fejlıdés láttán, ami a városokban és falvakban megvalósult a gondok és problémák közepette, csak egyszerően Ferencjóskának nevezte. Uralkodásának megítélése, a jogos magyar sérelmek fenntartása mellett is pozitívnak mondható. Nem sorolhatjuk a leggyengébb és a legrosszabb királyaink közé.

Az utódja, az unokaöccse, Károly trónörökös lett, akit 1916. november 30-án a budai Mátyástemplomban IV. Károly

néven magyar királlyá koronázták. Akkor még senki sem tudta, hogy ez lesz az utolsó magyar király–koronázás. IV. Károly, Habsburg Ottó fıherceg és Mária Jozefa hercegnı fia 29 éves korában vette át a hatalmas birodalom kormányzását. Felesége, Zita pármai hercegnı méltó társa lett a fiatal királynak. Vallásos neveltetése és hithő, keresztény élete, tisztességes uralkodói mivolta példaképül szolgált az alattvalói elıtt. Nem véletlenül avatta boldoggá II. János Pál pápa. Sohasem akart király lenni. Habsburg Ferdinánd meggyilkolása után a várományosok közül, mint a rangsorban következınek, néki kellett felkészülnie az uralkodásra. Szentélető ember volt, és túlzottan is jó király, aki nem tudott erıs kézzel és határozott akarattal uralkodni. Személyével a következı számainkban foglalkozunk. A háborús évek Nagybajomban is éreztették erıteljesen a hatásukat. Az uradalmak és a módos gazdák is átélték a megszorításokat, de ennek ellenére többen, a búsás kamat reményében hadikölcsönbe fektették be a megtakarított pénzüket. Nagyot tévedtek, mert a világháború elvesztésével a hadikölcsön visszafizetése is elbukott. Nagyon sokan pórul jártak. Móricz Zsigmond, a neves író sok embert rávett a hadiCredo 2009. november

kölcsön jegyzésére. Ady Endre és felesége, Boncza Berta, Csinszka az egész csucsai birtokot hadikölcsönbe fektette. A háború végén a hatalmas vagyont érı kastély és a birtok teljesen elveszett. A nagybajomi parasztság és a cselédség része igen szegényen élt. Az iskolai oktatás a háborús évek alatt nem volt kötelezı. A gyermekek a mezıgazdasági munkában és az iparban dolgoztak. Minden kenyérkeresı személy munkájára égetıen nagy szükség volt. A nagybajomi szülık közül elég sokan nem tudták úgy ruházni a gyermeküket, hogy az elfogadható legyen az iskolában. Az I. Világháború kitörésekor 980 nagybajomi férfit soroztak be katonának. Ez óriási létszám. Ennyi ember hiánya, kivonása a termelıi munkából már önmagában is a szegénység állapotába taszítja a település jelentıs részét. Az 1916-os esztendı nagy bánatot és anyagi veszteséget jelentett a katolikus egyházközségnek is, mert ezen év májusában hadicélokra elvitték a templomunk harangjait és az orgonák fémsípjait. Nagybajomi híveinket a béke és a remény éltette, hogy egyszer véget ér a gyilkos háború, és a katonáink haza jönnek a frontról. (folytatjuk)

3

Papok éve Román Bélának – legjobb tudomásunk szerint – sehol sem jelent meg írása. A piarista rend archívumában van azonban egy hangszalag, egy interjú, amely vele készült. A rend hozzájárulásával ezt szeretnénk (szerkesztett változatban) most elıször nyilvánosságra hozni. 1984. július 31–én Molnár István beszélgetett el vele a rend alsóörsi nyaralójában. Hogyan lettél piarista? Három évvel fiatalabb öcsém fejtífuszt kapott. (Tizenegyen voltunk testvérek, 6 fiú és 5 lány, ebbıl életben maradt 5 fiú és 2 lány.) Az orvos azt mondta édesapámnak: Román bácsi, készüljenek el, hogy pár nap múlva meghal. Akkor én – ott volt nálunk egy kis oltár – odatérdepeltem, és imádkoztam: „Édes Jézusom, mentsd meg, és akkor én fölajánlom a szolgálatomat, elmegyek papnak.” Nem mondom, hogy csoda történt, de kigyógyult. Én akkor Komáromban jártam a bencésekhez. Az igazgatóm, Vidró Bonifác azt mondta, hogy várjak még egy évet, és menjek el bencésnek, mert a bencésekhez csak a hatodik osztály után lehetett jelentkezni. Az oszSolymosi tályfınököm (Latecska) Ede a nyitrai piaristáknál volt kredenciális (végtelen szentélető ember, lelkiatyám volt, ministránsa voltam, segített mindenben, úgyhogy nagyon hálás vagyok a bencéseknek is), hálából, hogy ıhozzá jók voltak a piaristák, mondta, hogy menjek el piaristának. Beszélt Kalazanci Szent Józsefrıl, errıl–arról. Közelebbrıl nem is ismertem a piaristákat, de úgyis tanár akartam lenni, illetıleg elıtte, még diákkoromban orvos, de nem bírom a vért. Nem mondom, hogy megbántam volna, de a tragikus benne az, hogy szegény öcsémért ajánlottam föl, hogy pap leszek, és 1929. július 14–én volt a primiciám, ott volt az öcskösöm is, és június 21–én, rá egy hétre Pozsonynál a Dunába fulladt. 4

Nagyon jó úszó volt, de jött egy hajó, és a hullám odacsapott. Tíz napig Pozsony és Komárom között kerestük. Édesanyám majdnem beleırült, egy évig nem is beszélt velünk, csak a képe elıtt sírt, hogy miért hagytál itt. A rendtagok között kik voltak azok, akikre föl tudtál tekintetni? Schütz Antal volt a lelki atyám. Amikor többször is el akartak küldeni, ı tartott vissza. Az egyiknek az oka az volt, hogy a Gombocz jegyzetei nálam voltak, és azt a hallgatónık is elkérték tılem, mindjárt mondták, hogy lányokkal beszélgetek. Mi tizenegyen voltunk testvérek, én természetesnek tartom, hogy akárkivel elbeszélgetek. Két–három embernek nem voltam szimpatikus a rendben. Én pedig roppant érzékeny vagyok, ez öröklıdés, rögtön sértıdök, és azon sokáig töprengek. Ráadásul megvolt az a rossz tulajdonságom, hogy akármilyen fınök volt, ha goromba, nyers volt a megszokott határokon kívül, amelyekben én nevelkedtem, eléggé vissza szoktam vágni, most is. Nem bírtuk egymást sajnos szegény boldogult Zimányi Gyulával, a növendékek prefektusával. Háromszor ki akart tenni a rendbıl, egyszer már az örökfogadalom után, egyszer pedig a fölszentelés elıtt négy héttel. Akkor nagyon meglepett: hát ez az örökfogadalom? Akkor elmentem Schütz atyához búcsúzni. „Ó – azt mondta – kedves Béla, szó sem lehet róla, majd én beszélek vele.” Azután jól megmondta, és Credo 2009. november

onnan kezdve még jobban neheztelt rám. Aztán éltem társasági életet, ennek a következménye volt, hogy rengetegszer jelentettek, sokszor dobáltak ide–oda renden belül. Például Sátoraljaújhelyen egyszer láttak sétálni a korzón a kántorunk lányával, és azt beszélték a diákok, hogy el akarom venni. Gondolatban sem volt ilyen szándékom, bár az, hogy világiasabb gondolkodású voltam, azt elismerem. A szegedi házfınököm, Tihanyi Béla úgy bánt velem, mint a kocsisával. Késıbb az Úristen segítségével, amikor már kezdett egy kicsit paralitikus lenni, akkor együtt voltam vele Debrecenben, ahol érettségi vizsgaelnök volt, akkor nagyon kedves volt, úgyhogy jóvá tett mindent. Tanári mőködésed alatt mibe mélyedtél bele? Az elsı években be akartam fejezni az értekezésemet a Toldiról, de aztán az elsı években anynyi minden munka volt, az ifjakra hárult 20–22 óra, cserkészet, prédikáció, meg társas lény is voltam, így aztán föladtam, hogy belılem tudós lesz. De még elıtte ott volt nekem a nagy csalódásom, hogy negyedéves koromban a nyelvész tanárom ki akart a Collegium Germanicumba vinni asszisztensnek, de minthogy abban az idıben negyedéves kor után sokan kiléptek, nem engedték meg a rendi vezetık. Egy pár évig még foglalkoztam a nyelvészettel, azután elmaradtam az akkori tudományos dolgoktól. Az iskolai élet olyan, hogy ha az

ember beleadja magát, eléggé lefoglal. 1944-ben a közeledı front hol ért? 1944. szeptember 1–én nagy bombázás volt Debrecenben, lakásom teljesen tönkrement. Akkor elvonultunk, hazamentem az édesanyámhoz Dunaszerdahelyre, csehszlovák területre, és ott a polgári iskolában tanítottam németet és hittant, késıbb pedig, 1945 elején a katonai kórházban voltam lelkész, és amikor ık kimentek, kirendelték ıket külföldre, akkor velük mentem. Metten–ben (Bajorország) telepedtünk meg, és ott voltam 1946. november 15–ig. Akkor nekiindultunk, és december 16–án érkeztünk. A kanizsai rendházba mentem, ott azután beosztottak, miután igazoltak, és ott tanítottam 1948–ig. Miért mentél Kanizsára? A bátyámékhoz akartam menni, akik ott, Kanizsa környékén, Hahóton, laktak, ott volt fıjegyzı. Két évig volt internálva három még neveletlen gyerekkel, akiket tanítani kellett. Ott vártam ki, amíg jön a rendelkezés. Kanizsán pedig tanárhiány volt, illetve Szomolányi már idısebb volt, úgyhogy amint igazoltak, átadta az összes óráit. Mi lett a sorsod 1948–ban, az iskolák államosítása után? Hazamentem édesanyámékhoz, Beremendre, akiket kitelepítettek Csehszlovákiából, és oda jött az írás, hogy menjek Homokkomáromba. Ott voltam plébános, de közben elég kellemetlen ügybe kevertek, és akkor 1948 karácsonyán a Rendfınök Úr mernyei káplánnak nevezett ki. Amikor 1950–ben föloszlatták a rendet, megkérdezték, hogy kik akarnak tanítani. Sótonyi mondta, hogy állítólag vagy Kecskemétre vagy valahova kerülök rendi tanárnak, de én mondtam neki,

hogy én eltartó vagyok. (Anyámat, nıvéremet kitették Csehszlovákiából, úgy, hogy 1–2 óra alatt ki kellett nekik menni, úgyhogy én tartottam el ıket, késıbb ha nem is karjaimban, de énvelem haltak meg, én temettem el ıket, a hagyatékukból én emeltem nekik síremléket, kriptát, ahová magam is szándékozom temetkezni Nagybajomban.) Így tehát behívtak bennünket Kaposvárra, és megkérdezték, hogy hová akarok menni. Mehettem volna a kaposvári gimnáziumba, de ott nem lett volna lakás, és választhattam Nagybajom és Kéthely között. Mondta Márkosics Laci (nagyon rendes ember, sajnos már meghalt), hogy Kéthelyre ne menjek, mert nagyon vad ember az igazgató, de nagyon megértı ember a nagybajomi (földim is volt, felesége is, Galánta mellettiek). Oda mentem, és 1950. november 6– tól ott tanítottam, mint rendes tanár az általános iskolában. Nem volt orosz szakosuk, ezért fölkértek, és én 1952/1954– ben két év alatt elvégeztem a három éves orosz tanfolyamot Pécsett az általános iskolai tanárképzı fıiskolán. A 150 közül 10–en voltunk kitőnıek, ebbıl három kiemelt, és én azok között voltam. Fölajánlották a Lenin Egyetemet is oroszból, de én akkor már 50 éves voltam, úgyhogy nem mentem el. De nem is ez számít, hanem az, amit az ember utána tanul. Én is sokat olvastam oroszból, bár most már nagyrészt elfelejtettem. Aztán 1963–ban megnyílt Nagybajomban a gimnázium, és ott tanítottam németet és oroszt. 1966–ban nyugalomba mentem, de mint óraadó mőködtem 1970– ig. 1970–tıl teljes nyugalomban vagyok.

Credo 2009. november

Hogyan alakultak a lakáskörülményeid? Nagybajomban elıször a volt iskolaigazgató adott egy szobát, ott egy fél évig voltam, aztán 1951–ben édesanyámat és nıvéremet – minthogy Beremendrıl, a jugoszláv határ mellıl egyszerően kitették ıket – magamhoz vettem, és kaptam egy szoba– konyhát. Nehezen éltünk, sajnos édesanyám meghalt 1952–ben, nıvérem 1954–ben, utána egyik bátyám, másik bátyám, most négy évvel ezelıtt a fıjegyzı bátyám, és most két éve augusztusban, 86 éves korában pedig a nıvérem. Aztán nekem egy kastélyban biztosított a tanácselnök– helyettes lakást (az orosz társaságnak ı volt az elnöke, én meg a vezetıje). 1958. augusztus 31–tıl ott lakom mostanáig. Állami tanárként milyen iskolán kívüli munkát csináltál? Mondhatom nyugodtan, a normális szocializmusnak Nagybajomban a jelenlegi titkár szerint egyik megalapítója voltam. Ünnepélyekre majdnem tizenöt évig engem kértek föl. Ha a fiatalabb tanító kollégákat kérték, azoknak is én írtam a beszédeket. Németet és oroszt külön is tanítottam, mert a fizetés az nem igazán volt sok. Volt, hogy olyanokat, akik kispapnak mentek, el, azokat latinból tanítottam, ık is eléggé hálásak. Milyen volt a kapcsolatod a környékbeli papsággal? Amikor odakerültem, akkor viziteltem a plébánosnál, de kaptam figyelmeztetést, hogy ne nagyon barátkozzak a papokkal. Akkor anyámat, nıvéremet én tartottam el, de különben is én ilyen borozgató dologra nem voltam hajlandó, úgyhogy nem jártam össze senkivel. Azután volt olyan plébános, aki anyagias volt, és kihasznált engem: ı cserélgette az autókat, nekem pedig csak 10–15 forintot adott. Tizen5

két év óta van Gerencsér Laci, aki szentélető ember (az egyik piarista volt az osztályfınöke, aki most Bécsben van), de nagyon magának való, úgyhogy jóban vagyunk, de össze nem járunk. Egyébként sem vagyok barátkozó természető. Roppant mővelt ember a református pap, vele sokat beszélgettünk, de úgy, hogy se ı nem volt nálunk, se én náluk. Ért–e a rend részérıl sérelem, amíg a kereten kívül éltél? Semmiféle, a leghálásabb vagyok, fıként Elıd Pistának. 1969–ig felügyelet alatt voltam, figyelték, hova megyek. A másik oldalról pedig azt mesélték, hogy már nem vagyok piarista, de ebbıl egy szó sem volt igaz, egy pillanatra sem tántorodtam el. Akkor összetalálkoztunk Pistával, ı segített a kapcsolat újból fölvételében, és az óta a rendtıl mindenféle támogatást kaptam. Mészáros Imre, Pap Laci, Szıni Laci, Személyi oda kötnek, mert ık olyan lelki emberek és olyan finomak, hogy tılük soha nem sértıdtem meg. Az pedig csak

érzékenykedés lenne, hogy például amikor Albert Pistának (a tartományfınöknek) mondtam, hogy nagyon jól érzem magam, és örülök, hogy itt vagyok, akkor elég nyersen mondta, hogy „igen, fıleg a kártyák miatt”. De nagyon becsülöm Pistát, együtt is voltunk növendékek, én 5. éves, ı 2. éves. Varga Lacit is végtelenül tisztelem.

A nehéz órákban, percekben, amikor sok minden csapás, ért, csalódás olyan emberekben, akik nem barátnak, de jóindulatúnak látszottak a civilek közül, de kiszedtek belılem mindent, és viszszaéltek vele, akkor mindig a rendi eszmékhez folyamodtam, és azokból erısödtem meg. (Következı számunkban részletes életrajzi adatokat közlünk.)

Tanulságos történetek 1. A legnagyobb bolond Egy régi történet olyan királyról szól, aki a kor szokásának megfelelıen udvari bolondot tartott. Az ilyen bolondnak joga volt ahhoz, hogy megmondja az igazságot a királyoknak és a hercegeknek, még akkor is, ha az keserő volt. Ha ugyanis az igazság keserő volt, akkor egyszerően csak annyit főztek hozzá: ,,Hiszen ı bolond!” Egyszer a király olyan ezüst bolondpálcát adott bolondjának, 6

amelynek végén arany harangocska hintázott. Majd ezt mondta: – Az biztos, hogy te vagy a legnagyobb bolond, aki csak létezik a világon. De ha egyszer mégis találkozol olyan emberrel, aki még nálad is nagyobb bolond, add tovább neki ezt a pálcát. A bolond éveken át hordozta magával a pálcát. Egy napon aztán megtudta, hogy haldoklik a király. Csendesen bement a betegszobába és így szólt: – Király, hallom, nagy útra akarsz indulni.

– Nem akarok – válaszolt a király –, hanem kell! – Bizonyára hamarosan visszatérsz. – Nem – sóhajtott a király. – Abból az országból, ahová én utazom, nincs visszatérés. – No, akkor viszont bizonyára régen elıkészítetted az utazást. Remélem, gondoskodtál arról, hogy abban az országban, ahonnan nincs visszatérés, királyi módon fogadjanak. – A király a fejét rázta. – Ezt elmulasztottam. Sosem volt idım arra, hogy elıkészítsem ezt az utazást. – Ó, akkor te valószínőleg nem tudtad, hogy majd egyszer el kell indulnod erre az útra! – Már régóta tudtam. De, – mint mondtam – sosem volt idım, hogy megtegyem a helyes elıkészületeket. A bolond ekkor csendesen letette pálcáját a király ágyára és így szólt: – Azt parancsoltad nekem, hogy annak adjam tovább ezt a pálcát, aki még nálam is nagyobb

Credo 2009. november

bolond. Király, fogd a pálcát! Te tudtad, hogy át kell menned az örökkévalóságba, és hogy onnan nincs visszatérés. Ennek ellenére nem törıdtél azzal, hogy megnyíljanak neked az örök hajlékok. Király, te vagy a legnagyobb bolond! 2. Ajándékfácska Egyszer, valamikor régen, mikor még Isten angyalkái lent jártak a földön, történt, hogy egy szép, nagy kertben hangos sóhajtozás támadt. Egy égszínkék szeme, napsugárhajú angyalka éppen arra járt, és megkérdezte: – Ugyan ki sóhajtozik akkorákat? A kopár fák – mert télidıben történt – nyújtózni kezdtek. Megrecsegtették üres ágaikat. – Mi vagyunk, édes kis angyalka. – Na és mi a kívánságtok? Egyszerre száz fácska kiáltott feléje: – Szépek akarunk lenni! Szépek! – Friss zöld köntöst akarok, és rügyezı bimbócskákat! – rendelkezett az egyik. – Én hófehér virágokat szeretnék himbálni az ágaimon. De olyan könnyőek legyenek, mint a nyári ég opálos felhıcskéi, nehogy roskadoznom kelljen alattuk! – mondta a másik. – Én is virágokat kérek, olyan rózsaszínőeket, mint a hajnalhasadás az égen! – tolakodott az angyalka elé a harmadik fácska.

– És kinek akartok ennyire tetszeni? – kérdezte csodálkozva az angyal. – A napsugárnak, hogy aranyos uszályát ránk terítse. A színes szárnyú pilléknek, hogy körüllengjenek bennünket. A kis éneklı madaraknak, hogy csodálkozzanak, és irigyeljenek. Az angyalka fejét csóválta, de azért bele egyezıen intett: – Meglesz a kívánságtok. Tovább ment, és tőlevelő törpefenyıcskét látott, hóval, zúzmarával borítottan. – Hát te? – csodálkozott feléje. – Talán bizony semmit sem kívánsz, hogy ilyen csöndes vagy? Szomorúnak is látszol. Ugyan, mi bajod van? A tőlevelő fácska halkan sóhajtott és elıadta a bánatát. – Kisleányka ment erre, megérintett, és hegyes tőleveleim felsebezték az ujjacskáját. Ezért bánkódom, jó kis angyal. Oh, ha jóvátehetném önkéntelenül elkövetett hibámat, és megajándékozhatnám ıt valamivel! Síró arcocskája bizonyára mosolyra gyúlna megint. Igen, igen! Ajándékot szeretnék adni neki, és a többi kis gyermekeknek is, hagy nevessenek, kacagjanak! Az angyalka erre a kis törpefenyı mellé állott. – És mondjad csak, fenyıfácskám, nem panaszolnád fel a terhet, ha teleaggatnám gyönge kis ágaidat? – Oh, nem, nem, bármenynyire is roskadoznék az ajándékok súlya alatt, szívesen vállalnám a terhet, csakhogy megörvendeztessem vele a gyermekeket.

Az angyalka erre könnyő mozdulattal kiemelte a földbıl a fácskát. – Úgy hát gyere velem! És vitte magával a mennyországba. Odafent éppen nagy sürgölıdés, forgolódás volt. Az angyalkák ezüstös, aranyos papírosba diót, almát csomagoltak. Babákat fésülgettek, lovacskákat nyergeltek fel. Az angyalka eléjük állította a fácskát. – Íme, nézzétek, mit hoztam! İ a legszerényebb fácska. A többi mind csupán azért kívánt cifrálkodni, hogy irigyeljék, és gyönyörködjenek benne. Könnyőszárú fehér és rózsaszínő virágokat kértek, hogy szépek és díszesek legyenek. De terhet viselni nem akarnak. Csupán ez a szerény kis fácska ajánlkozott, hogy minden terhet szívesen vállal, csakhogy ajándékokat osztogathasson. Díszítsétek hát fel, kis testvéreim! Nosza, rávetette magát az angyalsereg a fenyıcskére. Egyik aranyhajat szórt rá, másik ajándékokkal aggatta teli. Egy harmadik gyertyácskákat szúrt a levélkéibe. – Elbírod, nem túl sok? – kérdezte az angyal, aki felhozta ıt a mennyországba. – Bírom, bírom. – felelte vígan a fácska. Oh, bárcsak annyi ajándékot vihetnék le, hogy minden kisgyermeknek jusson belıle! Az angyalka erre két kezébe fogta a telerakott fácskát, és a Jóisten elé vitte. – Íme, édes, jó Istenem, itt van az ajándékfácska, melyrıl beszéltem. Megengeded, hogy levigyem a földre? – Vidd le, édes kis angyalom! – mondta a Jóisten, miközben megáldotta a fenyıfácskát, melyen egyszerre kigyúltak a gyertyák. Nagy fényesség áradt szét, és bevilágított mindent. Mire leértek a földre, éppen karácsony estéje volt. Midın a többi fácskák látták a fényesen kigyúlt törpefenyıt, és a körülötte boldogan örvendezı gyermekeket, megbánták, hogy csak szépek, díszesek akartak lenni, és hangosan felsóhajtottak. Az angyalka éppen lenézett a mennyországból, és mindjárt megkérdezte ıket: – Ugyan miért sóhajtoztok, hiszen mondtam, hogy meglesz a kívánságtok! – Csakhogy mi is ajándékozni szeretnénk ám, mi is örömet akarunk szerezni a gyermekeknek! – kiáltottak fel a fácskák. Az angyalka erre édesen elmosolyodott, és azt felelte: – Örülök, hogy még jókor eszetekbe jutott, hogy a külsı hivalkodás nem sokat ér, és igazi öröme csak annak van, aki másokat is örülni lát. Legyen meg a kívánságtok. Édes, zamatos gyümölcsöt fogtok hordozni ágaitokon, és megajándékozzá-

Credo 2009. november

7

tok vele a gyermekeket. Nos, meg vagytok így elégedve? – Igen, igen! – ujjongtak a fácskák. És boldogan várták, mikor kerül rájuk a sor, hogy maguk körül örömet, jókedvet, vidám, kacajt teremtsenek. 3. A mag Egy sikeres üzletember már idıs volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az öszszes fiatal alkalmazottat. Ezt mondta nekik: – Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következı vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit. – A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A fınök azonban így folytatta: – Mindegyikıtöknek adok egy MAGOT – egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következı vezérigazgató.” Volt a fiatalok közt egy Jim nevezető is aznap, aki a többiekhez hasonlóan,szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is 8

a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nıtt–e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekrıl beszélgetett. Jim mindig megvizsgálta az ı magját, de semmi nem kelt ki belıle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényérıl mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott. Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Továbblocsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag. Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ı nem fog bevinni egy üres cserepet. A feleség azt válaszolta, hogy ıszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt.

Gyönyörőek voltak, mindenféle alakú és mérető növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták ıt. Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit. Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. – Istenem, milyen gyönyörőnövényeket, fákat és virágokat neveltetek – mondta a vezérigazgató. – Ma az egyikıtöket kinevezem vezérigazgatónak. Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet elıre. Jim megrémült. Azt gondolta: „A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!” Amikor Jim elırement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét. A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki elıtt bejelentette: – Íme az új vezérigazgatótok! Jimnek hívják. Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja. – Hogyan lehetne ı az új vezérigazgató?" – mormogták a többiek. A vezérigazgató akkor azt mondta: – Egy évvel ezelıtt az itt lévık közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek fıtt magot adtam; halottak voltak – lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földbıl. Mindegyikıtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tılem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellıbátorság és ıszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ı lesz a következı vezérigazgató! Ha ıszinteséget vettek el, bizalmat arattok. Ha jóságot vettek el, barátokat arattok. Ha alázatot vettek el, nagyszerőséget arattok. Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok. Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok. Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok. Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok. Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok késıbb aratni. „Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek.”

Credo 2009. november

Lelkiség Böjte Csaba

Mi a poklokra szállás jelentısége, hogy a hiszekegy külön is említi? Az egyház úgy tanítja, hogy krisztushaláláig nem volt nyitott a Mennyek Országa. Jézus a kulcs, aki kitárja a kaput az ószövetségi igazak és a világ minden embere elıtt. Az alvilág a kereszténység elıtti korban meghalt igazak lelkeinek „tartózkodási helye”, az un. „pokoltornáca” volt (ezt a kifejezést a korabeli emberek

használták), nem azonos a mai értelemben használt „pokol” szóval, amely az elkárhozottak szenvedı „helye”. Tehát Jézus valóban meghalt, átélte azt a félelmet, fájdalmat, amit minden ember megtapasztal halálakor. Ezáltal biztosak lehetünk abban, hogy a „halál völgyé”–ben is velünk van az Isten, és megnyitja a kaput a feltámadáshoz.

Jézus életében sokszor mondta, hogy nem csak az egészségesekért jött, hanem az elesettekért, a szenvedıkért, a rosszakért is. „Ha felemelnek a keresztre, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12,32). Egy jó atyának nincsenek elvetett, megtagadott gyermekei, ı szeretne mindenkit magához vonzani. Ez az alászállás minden idık minden emberének szól.

Túrmezei Erzsébet

"Azt szolgálom, aki a legerısebb!" "Én vagyok az!" - hazudta rá az ördög. Alkut kötöttek, s elszegıdött. Aztán Jézus nevét ismerte meg. Látta, hogy ahányszor kiejtik, az ördög rémülten remeg. "Hazudtál, mert Jézus a legerısebb!" – kiáltott, és otthagyta egyik este. Jézust kereste, hogy néki ajánlja fel erejét. Ment, mendegélt. Zúgó folyamhoz ért. Egy hófehérszakállú, halk öreg útközben olyan különös dolgokat beszélt: hogy Jézust az szolgálja itt, aki máson segít, és gyámolítja kicsinyeit, szegényeit, a gyengéket, a védteleneket. Megállt a zúgó folyam partján: "Igaz lehet." És akkor rimánkodva, odatipegett egy öreg anyóka: "A hidat elvitte az ár! Sose jutok a túlsó partra már!" Karjára vette. Átlábolt vele. S szíve egyszerre szokatlan melegséggel lett tele. "Ez lenne hát Jézus szolgálata?"

Amint hajnalra vált az éjszaka, a parton kunyhót épített, s vitte, vitte át a hullámokon a gyengét, a kicsinyt... szolgált és segített. Tudta: ez mind Jézus szolgálata. Néha mégis feltört a kérdés: "De hol van İ maga?" Új reggel virradt, és a tiszta fényben csendesen és szerényen elébe állt egy gyermek. "Vigyél át engem!" - kérte. Vigyázva vette széles vállára, mint a könnyő pelyhet, s a hullámokba lépett. Mire középig ért, roggyant a térde, terhe olyan nehéz lett. A gyermek fenn a vállán egyre nıtt. És mintha már az vitte volna ıt! A másik parton remegve borult le a lába elıtt. "Ki vagy te?" - kérdezte riadtan. "Jézus!" - csengett a felelet. "Ne félj, szolgálatodat elfogadtam." Átszegezett, bilincset oldozó kéz pihent lehajtott fején. Szemét vakította a fény. Aztán... nem látta már... de szolgálta tovább. És lett a neve Krisztushordozó./részlet/ Credo 2009. november

9

Herceg Kornélia

Botladozva járok e világban, oda segítesz, ahová vágyom; Tiszta szeretetre tanítasz olyanra, mit élni érdemes; Nagy dolgot nem vittem végbe, de tıled tanultam szeretni.

Te vagy, ki mindig vigasztalsz, oh bárcsak megérteném minden szavad! Nem nyughatom addig, még dacos énem meg nem szelídül. Istenem! Te adj erıt az élethez! Sehol nincs nyugalom Nélküled, Teremd bennem mindig a jót! Egyengesd utamat, s a szót! Ne nézd bőneim sokaságát! Ne ítéld meg életem kuszaságát! Engedd, hogy vétkem kevesebb legyen! Krisztusom, egyetlen szerelmesem.

Hálás vagyok neked általad lelt szebb az életem. Letörlöm könnyeim arcomról: fáj a szeretet… borogatod mély sebeim, melyeket oly sokáig hordoztam magamban;

Életünk Mint ahogyan már beszámoltunk róla, két évvel ezelıtt ketten jelentkeztek az Országos Katolikus Vezetıképzı tanfolyamára, közismertebb nevén a „Hajszoló”–ra: Lempach Gabriella Nagybajomból, és Tóth Martina Böhönyérıl. Bizony nem volt könnyő végigcsinálni ezt a két évet, mert a tanulmányi idıben minden hónapban el kellett utazniuk egy–egy hétvégére, és hiányozni bármilyen okból csak egyszer lehetetett. Tehát rengeteg odafigyelést, lemondást jelentett mindkettıjüknek ez a képzés! Cserébe viszont teológiai, pedagógiai és pszichológiai ismeretekre tehettek

szert, a közösség szervezésében, alakításában számos példát láthattak. Az elsı nyáron közös táborban kellett részt venniük, a második nyáron pedig „élıben” kellett hittanos tábort szervezniük. Plébániánk kıszegi hittanos táborát ketten szervezték, Lempach Gabi vezetésével. Ami – nemcsak a táborozók véleménye szerint, – hanem a Hajszoló vezetısége szerint is kitőnıen sikerült. Itt szeretnénk mindkettıjüknek gratulálni a kitőnı eredményhez, és nagyon örülünk annak, hogy a szerzett ismereteiket közösségeinkben kamatoztatják.

Garai Kitti

Október 10-én, szombaton sor került egy játékos napra a plébánián, melyet Tamás atya rendezett.Nagyon sok gyerek, és nagyon sok felnıtt eljött és ık is velünk mulattak. Voltak játékok, kézmőves foglalkozások és foci. Sokat énekeltünk, megismerkedhettünk más emberekkel. Nagyon

kedvesek voltak a felnıttek és fıztek nekünk finomat, volt, aki otthon sütött egy kis sütit, pogácsát, vagy hozott innivalót, rágcsálni valót. A játékok közül én úgy gondolom, hogy legtöbben a focit választották. Fiúk, lányok, férfiak, nık egyaránt fociztak. Nagyon jó volt a hangulat. Befe-

jezésül egy szentmisére került sor.Nagyon szeretnénk megköszönni Tamás atyának ezt a gyönyörő napot, és reméljük lesz még sok ilyen nap! (a napról készült fotók a hátsó oldalon láthatóak!)

Mint ahogyan az elızı számunkban is hírül adtuk – a böhönyei, vései és a nagybajomi ministránsok jutalom kirándulása idén ısszel Kaszópuszta volt. Igaz azt ígértük, hogy novemberi számunk hátoldalán színes fotó beszámolót közlünk a kirándulásról, ezt most fekete-fehér képekben tesszük meg itt, az „Életünk” rovatban, mert lapunk hátoldalára a böhönyei nyílt nap fotóit szánjuk. A jó idıért hála a Jóistennek, az érdekes és nagyszerő játékokért hála a szervezıknek, a finom kajáért viszont hála a vendéglátó somogyszobi háttérnek. Vidáman és örömmel szórakozhattunk! Íme, a fényképek is ezt bizonyítják: 10

Credo 2009. november

Credo 2009. november

11

Anyakönyvi adatok a nagybajomi plébánián: Halottaink: október 5.: KOVÁCS LAJOSNÉ (született Horváth Erzsébet) élt 59 évet. Gyászolják – férje: Lajos, fiai: Lajos, László és Róbert, leánya: Krisztina, unokái: Ninetta, Erzsébet, Dorina, Adrián, Medléna, Róbert, Lajos és Nikoletta. október 8.: ÓVÁRI ISTVÁN élt 58 évet. Gyászolják – özvegye: Mária, fia: István, leányai: Judit, Klára, Melinda és Andrea, unokái: MAriettta, Luca, Ervin, Ivett és Bianka. Menye: Rita, és testvérei. október 22.: PÉTERFAI JÓZSEF 51 évet. Gyászolják – özvegye: Margit, leánya: Anett, fia: Balázs, édesanyja: Rozália, anyósa: Margit.

Keresztelések: október 10.: ESZTER–IZABELLA – Horváth Gábor és Szabó Szilvia gyermeke – Zrínyi u. október 11: GÁBOR – Fekete János és Fülöp Izabella gyermeke – Sugár u.

Irodalmi percek Fekete István

Idegen városban jártunk akkor, és fiatalok voltunk. Nem tartottuk számon sem a hónapokat, sem a napokat, még az ünnepeket se nagyon, mert úgy látszott, mintha csupa lakodalom lenne az élet. İsz volt már, ámbár azt csak késıbb vettük észre, akkor is csak véletlenül. Ma már nem hiszek a véletlenben, de akkor úgy látszott, mintha véletlenül tévedtünk volna a temetıbe. Siettünk haza győrötten s a múló mámor salakjában pislogva, amikor barátom azt mondta: – Gyere, vágjunk át itt a temetın, hamarabb otthon vagyunk, jobban kialusszuk magunkat. – Nekifordultunk a városvégi temetınek. Átugrottuk az árkot, és valami régi út süppedı moháján siettünk toronyiránt, öreg sírok között, amelyek árvák voltak már, és névtelenek, mint a begyógyult bánat. Aztán meglassúdtunk. – Nézd… – mondta barátom, – nézd… Micsoda nap van ma? Az újabb sírokon tegnapi virágok és az emlékezés gyertyáinak szétfolyt könnycseppjei. – Azt hiszem, halottak napja. 12

És akkor mérhetetlen szenynyesnek éreztük magunkat. Tétován ıdöngtünk, mintha az éjszaka olcsó parfümjét akartuk volna kimosdatni győrött ruhánkból, és fülünkbıl a tisztaság némaságával a részeg muzsikaszót. Késı reggel volt. A párás magasság felett már kék volt az ég, valahol varjú károgott, csillogott a harmat a tegnapi virágokon, s egy-egy fáradt levél olyan puhán szállt le a földre, mint a simogatás. – Hallod? Muzsikálnak. Megdöbbentünk. A fıúton valami kis csoport közeledett, kivillant már a pap fehér karingje, és a földön kúszó muzsikaszó már szívünkhöz ért, és érthetı lett. – Most van a nap lemenıbe’” – sírtak a hegedők, – Kimegyek a temetıbe…. Muzsikust temetnek. Nekidıltem a fának, néztem a tegnapi virágokat, éreztem az ıszt, s az emberi mulandóság nagy panasza sírón vergıdött a szívemben. Aztán szó nélkül hazamentünk, és nem beszéltük meg, hol mulatunk holnap, vagy holnapután. Credo 2009. november

Ez a barátom fiatalon halt meg, távol tılem. – …az volt a kívánsága – mondta egy ismerısünk, – hogy cigány búcsúztassa. Azt muzsikálták, hogy Most van a nap lemenıbe’…, amit nem értek hiszen nem ez volt a nótája. * Aztán még egyszer találkoztam ezzel a nótával. Tavaly. Kimentünk az apám sírjához, pár nappal mindenszentek elıtt, mert nem szeretem a sokaságot, és az édesapám sírjánál nekem úgyis mindig ünnep van. Ünnep, s benne az egész életem. Megtakarítottuk a kis halmot, imádkoztunk, emlékeztünk, néha mosolyogtunk is, hiszen visszahívtuk ıt közénk, és sem az ı, sem a mai szeretetünk nem, múlik el soha. Jobbra egy orvos fekszik, balra egy vasúti kalauz, s felvetıdött a kérdés, vajon az orvos jegyét lyukasztotta e a kalauz? – Jaj, fiam, hát sosem nı be a fejed lágya? – kérdezte apám, s én bevallom, hogy azt hiszem, ez már reménytelen dolog. – És porold le a térdedet, hát még most se tudsz a ruhádra vigyázni…, és a cipıd is…

– Ezt a kis vadrózsát meghagyjuk, édesapám! – terelem el a szót a kellemetlen témáról, mert egy kis vadrózsa kelt ki a sírköve mellıl, s a nyáron már kétaraszosra nıtt. – Persze. Egy rigó hozta a bogyóját, s itt elejtette. Ámbár lehet, hogy szándékosan dobta ide. Kevés itt a bokor, s talán fészket akar rakni benne, ha megerısödik. Ezek után óvatosan a kereszthez kötöttem a vadrózsa szárát, s meggyújtottam kis gyertyámat, amelynek lángja alig látszott, mert ragyogó ıszi nap volt. Élı és holt szíveket melengetı, teme-

tıket simogató, bánat üszkét aranyozó ıszi fény. A kerítésen túl vidáman csengettek a villamosok, valahol gyerektrombita szólt, sürgetı autóduda. És az élet zajongó fürgesége olyan önfeledten járt a temetı körül, mintha temetı nem is lenne a világon. És akkor elindult valami, felreppent valami, s egyszerre elhallgatott minden. Jött a fekete kocsi a fıúton, karinges pap, kis csoport, és mind tisztább lett a dal jajgató, puha szárnyalása: „Most van a nap lemenıbe…” Ott mentek el elıttünk.

A barna muzsikusok arcán a könny barázdái, a hegedőket féloldalt fektették arcukhoz, mintha saját sírásukat hallgatták volna, a pap a földet nézte, a kocsi mintha a levegıben úszott volna, csak a lovak dobogtak, mintha fekete posztóval bevont dobok merték volna az élet utolsó lépéseit. Hallgattunk. Apám se szólt, s arra gondoltunk, hogy talán az egész Földnek könnyel mosott emberporrá kell válnia, mert mindaddig szól a dal és száll a bánat, amíg csak ragyog a nap, de valakinek valahol mindig lemenıben.

Rejtvény 1.)Kísérd el az apostolokat útjukon, hogy kiderüljön: kinek a tollából való az idézet. "Annak, aki arcul üt téged, tartsd oda a másikat is, és attól, aki a felöltıdet elveszi, ne tagadd meg a kabátodat sem. Adj mindenkinek, aki kér tıled, és aki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd."

2.)Adventi gondolat "Ismeritek az idıt, hogy itt az óra...................................." Az itt felsorolt nıi nevek vízszintesen, függılegesen és átlósan olvashatóak balról jobbra és jobbról balra, illetve felülrıl lefele és alulról felfele. A megmaradt betőket sorban összeolvasva a fenti idézet folytatását kapja. ANGÉLA, ANNA, ÁGOTA, BEA, DÓRA, EMİKE, ÉVA, FLÓRA, GIZELLA, GYÖNGYI, HAJNALKA, IDA, JÚLIA, KINCSİ, KINGA, LINDA, LIZA, LUCA, MARGIT, PIROSKA, ZITA, ZOÉ, ZSÓFIA

Credo 2009. november

13

3.)Jelképek, rövidítések a kereszténységben Párosítsd össze a megfelelıket!

Egy férfi lihegve rohan be a pályaudvarra, és mérgesen néz a távolodó vonat után. – Ne mérgelıdjön, Uram! mondja a vasutas. – Maga nem lekéste a vonatot, hanem idejében kijött a következıhöz.

a) A Szentlélek jele. Az Ószövetségben az özönvíz végét, a békét jelképezi. b) A Szentháromság jelképe. c) Az egyik legısibb keresztény jelkép. Görög neve (ICHTYS), egy ısi keresztény hitvallás. A Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó szavak kezdıbetőibıl áll. d) A Krisztus-monogram, vagyis a név elsı két betője. (Két görög bető, kiejtve khi és ró). e) Názáreti Jézus a zsidók királya. Pilátus ezeket a szavakat íratta Jézus keresztje fölé. f) Jézus nevének rövidítése. Népszerő értelmezése: Jézus, emberek Üdvözítıje .

☺☻☺☻☺☻☺☻☺ A skót gyerek odaszalad az anyjához: – Anyu, az ajtóban áll egy bácsi! – És mit akar? – A most épülı uszodára győjt! – Adj neki két vödör vizet!

☺☻☺☻☺☻☺☻☺ A kis molylepke elıször repül ki a szekrénybıl. Amikor hazaér, megkérdi tıle az anyukája: – Na, milyen odakint? – Nagyon örültek nekem, mert mindenki tapsolt.

kor így is lett, morzsás lett a massza, belenyomkodtam, és úgy sütöttem meg, szépen össze is sült, finom lett. Másodszorra azonban általam ismeretlen folyamatok eredményeképp egy ragacsos masszát kaptam, amit ha nem is beleönteni kellett, de mondjuk belekanalazni és elsimítani. Ez a massza jobban feljött és más lett az állaga is, olyan muffinszerő, míg az elsıé inkább linzerszerő. Lehet hogy az volt a különbség oka, hogy másodszor a banándarabokhoz elıször a cukrot kevertem hozzá, mert olyan ragacsos barnacukrot használtam, hogy gondoltam jobb lesz neki, ha felolvad a banánban és nem marad nagy csomókban összeragadva, és ez a cukorszirup folyósította el az egész masszát. Az eredeti recept szerint a krémhez 1 evıkanál cukrot el kell

keverni egy doboz krémsajttal (mascarpone) és egy kis vaniliakivonattal, és ezzel kell megkenni a tészta tetejét, majd elegáns szeletekre vágni. Vegán verzióhoz a korábban már említett vegán krémsajtot ajánlom a krémhez használni, a receptje alant megtekinthetı, ha nem készen vesszük. Ha muffinállagúra és elég vastagra sül, ketté is lehet vágni és középen megkenni. Isteni finom, és nagyon egyszerő. Vegán krémsajt: - 175 g tofu - 50 g olvasztott kókuszzsír - 1 evıkanál olaj - 1 teáskanál lime-lé - 1 evıkanál agave-szirup - 1 teáskanál só Ezt mind összepürésíteni.

Recept Banános szelet recept

Hozzávalók: - 2 érett banán kis darabokra vágva - 7 dkg (vegán) csoki darabokra törve - 25 dkg liszt - egy teáskanál sütıpor - 15 dkg cukor - 10 dkg margarin (vagy vaj) Ezeket összegyúrjuk. Elvileg morzsás masszát kapunk, amit a tepsibe bele kell nyomkodni. Amikor elıször készítettem, ak14

Credo 2009. november

Nagybajom – a hétköznapi szentmisék kezdési idıpontja este 5 óra november 1. vasárnap

MINDENSZENTEK ÜNNEPE Böhönyén 1100 órakor ünnepi szentmise a templomban Böhönyén 1500 órakor a temetıi keresztnél ima a halottakért Nagybajomban 9 órakor ünnepi szentmise a templomban. Nagybajom, du. 5 óra – temetıkápolna – szentmise a halottakért Pálmajorban 14 órakor ünnepi szentmise a kápolnában a halottakért Vésén 930 ünnepi szentmise a templomban Vésén 1400 órakor a temetıi keresztnél ima a halottakért

november 6-8. hétvége november 15. vasárnap november 22. vasárnap

Antióchia–Hétvége Nagykanizsán

november 29. vasárnap december 5. szombat

Nagybajomban 9 órakor szentmise Pálmajorban 14 órakor szentmise KRISZTUS KIRÁLY ÜNNEPE Böhönye 1100 órakor a szentmisét Böhm György atyáért mondjuk Nagybajomban és Böhönyén 1500-kor szentségimádási óra – Jézus Szentséges Szívének Családja imakörök ígéreteinek megújítása ADVENT 1. VASÁRNAPJA Nagybajomban 9 órakor szentmise Pálmajorban 14 órakor szentmise Nagybajomban 1400 – Házas Hétvége egyházmegyei szintő találkozója – 1700 záró szentmise a templomban

Credo Kiadja: a Nagybajomi Plébánia, 7561 Nagybajom, Templom u. 3. tel.: (82) 357-134, (30)433-2162. Honlapunk: http://www.plebania-nagybajom.hu/ E -.mail címünk: [email protected], Alapító kiadó Horváth Lóránt plébános Jelenlegi felelıs kiadó: Rajkai István plébános, Szerkesztık: Lukáts Istvánné és Székelyi András. Munkatársak: Lempach Gabriella. Bankszámla számunk: 67100097-10000403, Nagybajom és Vidéke Takarékszövetkezet Nyomdai munkálatok: Kapos Color Print, 7400 Kaposvár, Városháza u. 1. Újságunk havonta jelenik meg, következı, decemberi számunk 2009. december 6-tól kapható.

A Credo-t önkéntes adományokból tartjuk fenn! Credo 2009. november

15

Böhönyei nyitott nap a plébánián (október 10.)

16

Credo 2009. november