Üvöltő bika LŐRINCZ L. LÁSZLÓ GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZEKESZTI KUCZKA PÉTER MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A FEDÉL VISZT GYÖRGY MUNKÁJA

GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZEKESZTI KUCZKA PÉTER

LŐRINCZ L. LÁSZLÓ

Üvöltő bika MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A FEDÉL VISZT GYÖRGY MUNKÁJA © Lőrincz L. László, 1988 ISBN 963 11 6017 3 Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (87.1091/10), Budapest, 1988 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem: 17,75 (A/5) ív. IF 6004

TARTALOM I. Valamiből a semmibe II. Az Égi Vándor III. Semmiből a valamibe IV. Hanisur V. A bolond VI. A nagy terv VII. Az üvöltő bika VIII. Epilógus

I. VALAMIBŐL A SEMMIBE Amikor az utolsó hajtómű is leállt, súlyos csend zuhant rájuk. Súlyosabb, mint amilyet valaha is éreztek, pedig egyikük sem volt már újonc a kozmoszban. Ez a csend azonban minden eddigi csenden túltett: maga volt a rémület és a tehetetlenség csendje. A halál csendje. A Kapitány utoljára, reményvesztett mozdulattal benyomott egy gombot a műszerfalon, s amikor ettől sem történt semmi, ami könnyíthetett volna a rájuk hullott csend terhén, a kapcsolókra fektette a fejét. A Navigátor a vak képernyőre bámult, és tompán koppant ajkán a szó: – Kész? – Kész – mondta a Kapitány. – Tehát vége? – Vége. Nyílott az ajtó, és a Biológus lépett a vezetőfülkébe. – Odalenn már hideg van – mondta, és összedörzsölte a kezét. – Még néhány óra és… A Kapitány felemelte fejét a műszerfalról. – A többiek? – A Doki a fülkéjében. – A Matematikus? – Talán a könyvtárban. – A Mérnök? – A zsilipkamrában. – Nem tudják behozni? – Lehetetlen. Az ajtó már nem működik. Azok ketten is kinn rekedtek, pedig… – Mi van a Fogollyal? – Mi lenne? Ott gubbaszt a fogdában, amíg csak meg nem fagy. – Eeegen. Másvalaki? A Biológus felhúzta a vállát. – Talán a Gépészek. Miért nem ad vészjelzést? Kapitány a gombra ütött, amit már egyszer hasztalan próbált működésbe hozni. – Tessék. Ez van. A Biológus újra felrántotta a vállát, és kesernyésen elmosolyodott. – Aki tud, úgyis feljön ide. Aki meg lenn ragadt, annak vége. Magam is az utolsó pillanatban csúsztam át az ajtón. Hát nem átkozott pech, hogy egyedül

csak a Fogoly érhető el? – Na és? – kérdezte a Navigátor. – Mi van akkor? Nem mindegy, hogy előbb vagy később? A Biológus válaszolni akart, de ismét nyílott az ajtó, és az Első Asszisztensnő zuhant a fülkébe. – Jön a Doktor is – mondta lihegve. – Sikerült felszednie az Írónőt. Ott feküdt a folyosón, és már alig lélegzett. – Hagyta volna a fenébe – mondta a Navigátor. Az Első Asszisztensnő rávillantotta a szemét. – Nem szégyenli magát? – Csak az ő érdekében mondtam – mentegetődzött a Navigátor. – Visszapofozza az életbe, aztán meg… – Aztán meg? – Tudja azt maga jól. Az Első Asszisztensnő ingerült mozdulatot tett, de a többiek figyelme ismét az ajtó felé fordult. A már nehezen nyíló szárnyak között a Doktor préselte be magát. Félig a vállára borulva botladozott az Írónő; szép arca kissé megduzzadt, máskor kívánatosan piros ajkaira kék mázt vont a kozmosz hidege. Az Első Asszisztensnő kötelességtudóan a Doktorhoz ugrott, és egyesült erővel a Kapitány pamlagjára fektették az elgyengült testet. A Doktor felemelkedett, elégedetten végigpillantott az Írónőn, majd felsóhajtott. – Vigye az ördög az egészet. Majdnem elpatkolt. Ha csak egy perccel később érkezem… Szeme a gúnyosan mosolygó Navigátoréba mélyedt, és egyszeriben elakadt a szava. – Mi van? – Semmi – mondta a Kapitány, és megsimogatta az arcát. – Az égvilágon semmi. A Doktor elkomorodott, és sorban végighordozta a tekintetét valamennyiükön, míg végül újra csak visszatért a Kapitányra. – Komoly a baj? Válasz sehonnan nem érkezett, s így szinte komikusnak tűnt, ahogy fiatal, derűs arcán végighullámzott a rémület. – Úgy érti, hogy… hogy nem tudunk továbbmenni? A Kapitány szótlanul bólintott. – De hát… az ég szerelmére, mi történt? A Kapitány várt néhány másodpercig, mintha azt fontolgatná, feltárhatja-e a Doktor és a többiek előtt is az igazságot, aztán hanyagul rátette a kezét a

kapcsolókra, és mintegy bátorítást nyerve a műszerek érintésétől, újra bólintott. – Készen vagyunk, Doktor. – Hogyhogy készen? – Mint a halálraítéltek, Doki. A siralomházban. Itt ülünk és várjuk, hogy jöjjön értünk a hóhér. A Doktor leroskadt a pamlagra az Írónő mellé. – Nem is sejtettem, hogy ennyire komoly a dolog… Amikor megéreztem a hideget, tudtam, hogy megsérültünk… de hogy ennyire! Különben mi a baj? A Kapitány szinte elégedetten húzta el a száját. – Tropára mentünk, Doki. Kinyiffant az egész gépház, és lassan kinyiffanunk mi is. Ócskavason ülünk, Doki. Egy halom ócskavason a világűr közepén. – Ezért hát a hideg – suttogta az Orvos. – Ezért – biccentett a Kapitány. – És egyre hidegebb és hidegebb lesz. – Mennyi időnk van még? – kérdezte enyhe remegéssel a hangjában az Első Asszisztensnő. A Kapitány a műszerfalba épített hőmérőre nézett, és összeráncolta a homlokát. – Nem sok. Búcsúra talán még elég. Ha jól saccolom, van vagy huszonnégy óránk. Legalábbis addig leszünk még képesek értelmes cselekvésre. – És ha felvesszük a szkafandert? – Tíz perc, Doki. Tíz perc haladék. A csend körülfonta őket, mint a mélyben alattomosan hullámzó hínár a fürdőzők lábát. A Biológus levette a szemüvegét, és megtörölgette a zsebkendőjével. – Kapitány… Kérem… Csak arra lennék kíváncsi, hogy van-e valami esélyünk, úgy értem százalékban… úgy értem… A Kapitány megcsóválta a fejét. – Amikor a meteor ránk zuhant, és leállt a gépház, ez volt az első, amit megkérdeztem az Agytól. És sajna ez az utolsó is… – És? – Semmi. – Hogyhogy semmi? – Nulla egész, sok-sok nullával a végén. – Biztos benne? – Az Agy mondta. Arra pedig mérget vehet. Az Első Asszisztensnő szemöldöke megrándult a méreg szó hallatán, de egyelőre nem szólt semmit.

A Biológus kifulladt, így mégiscsak az Első Asszisztensnő vette át a kérdező szerepét. – Hátha még idejében értünk jönnek? – Nem jönnek – mondta a Kapitány. – Nem adtam le vészjeleket. – De miért nem, az istenért?! – Mert nem volt időm. Mire felébredtem, már egy rakás ócskavason ültem, és semmi sem működött többé. Többek között a vészjelző sem. Semmi. Érti, semmi! – Az automatika? – Neki sem volt ideje jeleket adni. Az Agytól tudom. Anélkül hogy megkérdeztem volna tőle, kiírta a terminálra. – Sehogy nem tudja értesíteni őket? A Kapitány kissé ingerülten tárta szét a karját. – Mit gondol, ha egy mákszemnyi esélyünk lenne, itt üldögélnék és magukat rémítgetném? Ismétlem, annak az esélye, hogy észrevegyék az eltűnésünket, nulla egész nulla nulla nulla… Ekkor váratlanul felvisított az Írónő. Rövid, halk, de mégis annyira túlvilági volt sikkantása, hogy valamennyien beleborsóztak. – Hagyja abba, érti, hagyja abba! Nem akarom hallani! Nekem kisgyerekem van odahaza… Én… én… – Sajnálom – mondta a Kapitány. –, Igazán sajnálom. Az Írónő a Doktorra támadt: – Miért nem hagyott ott, maga átkozott! Miért nem hagyott meghalni? Miért cipelt ide, hogy aztán… A Doktor lehajtotta a fejét, a többiek is hallgattak, csak a Kapitány ismételgette egyhangúan, mint egy elromlott robot: – Sajnálom, igazán sajnálom. – Miért ne bukkanhatnának ránk? – erőszakoskodott az Első Asszisztensnő. – Ugyan miért ne? – Mert ez tiltott övezet – magyarázta türelmesen a Kapitány. – Ide nem léphet be sem polgári, sem katonai jármű. Csak különleges engedéllyel. Azt pedig addig nem adnak ki, amíg mi vissza nem térünk. Ez a rendelkezés. – Hátha mégis kiadnak? – Nulla egész nulla nulla – mondta a Kapitány. – Hátha idegenek tévednek errefelé? – Nulla egész nulla nulla. A kabin fala megreccsent, mintha óriási erő feszítené odakintről. – Kezdődik a lehűlés – morogta a Navigátor, és szorosabbra húzta magán a ruhát. A fal újra roppant, és az ajtószárnyak közelebb csúsztak egymáshoz.

– Ez mit jelent? – suttogta az Írónő, és felült a pamlagon. – Uramisten, ez mit jelent? – Rövidesen beszorulunk ide – mondta szenvtelenül a Kapitány, aki különben sem állhatta az Írónőt. – Az én házam az én váram! – Apropó – mondta hirtelen a Doktor, és felpattant a pamlag széléről. – És mi lesz a többiekkel? – Ami velünk – dünnyögte a Navigátor. – Mit akar velük csinálni? – Legalább azt idehozni, aki életben van. – Minek? Azért a pár percért? – Azért. Ha kell, én magam… – Hallgasson, Doktor! – vágott közbe enyhe ingerültséggel a Kapitány. – Feleslegesen ne izgassa magát. A főfolyosó átvezető ajtaja lezárult, többé senki ki nem nyithatja. – De hát a gépházban… A Gépészek, a Mérnök és a többiek. Úristen! A Kapitány felállt, és a Doktor vállára tette a kezét. – Ők már valószínűleg túlvannak az egészen, Doki. Csak azt sajnálom, hogy a Lelkész is odalenn rekedt, pedig alighanem szükségünk lenne egy kis lelki vigaszra. – És a Fogoly? Valamennyien az Írónő felé fordultak. – Mit akar vele? – komorodott el a Kapitány. – Neki is joga van az élethez! A Navigátor hisztérikusan felkacagott. – Joga az élethez? Hát ez jó! Esküszöm, a legjobb vicc, amit mostanában hallottam! Még hogy joga az élethez! Itt, kicsikém, mindenkinek mindenhez joga van, csak éppen az élethez nincs! A Doktor váratlanul az Írónő pártjára állt. – Igaza van az Írónőnek, Kapitány. Ő Fogoly, de nem halálraítélt. Csupáncsak száműzött. Önnek kötelessége megvédeni az életét. Méghozzá minden körülmények között. A Navigátor vinnyogni kezdett, arca elé kapta a kezét, és ujjai közül a nevetéstől vagy a sírástól kibuggyantak a könnyek. – Én megőrülök, esküszöm, megőrülök! A halál szélén állunk, és ezek azon vitatkoznak, hogy kinek van joga az élethez és kinek nincs. Nem mindegy, hol döglik meg, ott, egyedül, vagy itt, velünk? – Érte megyek – mondta az Orvos. – A cellája itt van a szomszédban. – És ha közben bezáródik az ajtó? – Alighanem kitart addig. Különben is… A Kapitány tanácstalanul megvakarta a fejét, és nem tudta, mit csináljon. Az Írónő kihasználta a Kapitány pillanatnyi megingását, és támadásba lendült.

– Ő politikai fogoly, Kapitány. Nem bűnöző. Tudjuk, hogy még él, és tudjuk, hogy még megmenthető. – Megmenthető? – Meghosszabbítható az élete. Követelem, hogy adjon engedélyt… – Kérem – mondta a Kapitány. – Ön megy érte? Az Írónő visszaroskadt a pamlagra, és kezei közé temette az arcát. – Majd én – mondta a Doki. – Ha mégis bezárulna az ajtó… hát… A fal baljóslatúan megreccsent; az ajtó, ha csak milliméternyit is, ismét beljebb csúszott. A Doktor a falra meredt, szája mozgott, mintha mondani akart volna valamit, aztán szó nélkül kiugrott az ajtónyíláson. Amíg még a közelükben járt, senki nem törte meg a csendet. Valahol a távolban furcsa zuhanás hallatszott, mintha ismét meteor esett volna az űrhajóra. A Kapitány felhúzta a szemöldökét, és jelentőségteljesen a Navigátorra nézett. Az Első Asszisztensnő megrázta a fejét, és határozott, csengő hangon mondta: – Nekem van mérgem. Még akkor loptam, amikor… szóval, hosszú út előtt mindig hozok magammal. Csak ő meg ne tudja – és az ajtón túl eltűnt Doktor felé intett. – Mennyi? – kérdezte csendesen a Kapitány. Az Első Asszisztensnő sorra vette őket, mintha a szükséges méreg mennyiségét próbálná felbecsülni. – Azt hiszem, jut mindenkinek. – Én nem! Jaj, én nem! – zokogott fel az Írónő. – Tabletta? – érdeklődött a Biológus. Az Első Asszisztensnő bólintott. Elsőnek a Navigátor nyújtotta ki a kezét. – Hoci, kicsikém! Belépőjegy az örökkévalóságba? Az Első Asszisztensnő lapos üvegcsét kotort elő a válltáskájából, és lecsavarta a zárókupakját. Két világoskék tablettát a Navigátor tenyerébe ejtett. – Köszi – morogta a Navigátor. – Étkezés előtt vagy után? Az Első Asszisztensnő újabb két tablettát pergetett a tenyerébe, és anélkül hogy a többiekre nézett volna, előrenyújtotta a kezét. – Ki következik? – kérdezte udvariasan a Biológus. A Kapitány a tablettákhoz sétált, kimarkolta az Első Asszisztensnő tenyeréből és a zsebébe rejtette őket. A Navigátor felkuncogott. – Mi van, Kapitány? Nem mondja, hogy csak a végső esetben? A következő kettőt a Biológus kapta. Vaksin, egészen a szeme elé emelte

őket, majd vékony, kutyaszerű orrával megszaglászta a kék gömböcskéket. – És… szóval, gyorsan hatnak? Az Első Asszisztensnő bólintott, s kinyújtott tenyerén máris ott fénylett a következő kettő. Az Írónő az Első Asszisztensnőre meredt, és irtózattal megrázta a fejét. – Nekem nem kell! Nekem kisgyermekem van odahaza, én élni akarok! Én úgysem veszem be… Ha már egyszer a Doki megmentett… én ezt isteni jelnek veszem! Igen! Isten figyelmeztetett, hogy én túlélem. Nekem kisgyerekem van… odahaza… Én… A Kapitány elvette a tablettákat, és erőszakkal szétfeszítette az Írónő görcsösen összezárt ujjait. – Azért csak tegye el. Ki tudja, hátha jó lesz valamire. Az Írónő úgy kulcsolta össze a kezét, hogy a tabletták bent maradtak egymásba fonódó ujjai között. – Kérem, Kapitány… Könyörgök… Mondja, hogy nem igaz! Mondja, hogy van még esély… Én… én… Az Első Asszisztensnő megrázta az üveget, hogy halk csilingelésbe kezdtek a maradék tabletták. – A Doki kap kettőt, és… talán még a Fogolynak is jut. Igen, éppen annyi van még. De ha másvalakit is találnának odalenn… – Nem találnak – mondta a Kapitány. – Nem találhatnak. A Fogoly cellája az utolsó állomás. – És ha mégis? – Legfeljebb adok az enyémből – morogta a Kapitány. – Gyorsan hat? – kérdezte rekedten a Navigátor. – Pár pillanat az egész. – És milyen…? – Még sohasem vettem be belőle – keseredett mosolyra az Első Asszisztensnő komoly arca. – A kísérleti állatok könnyű álomba szenderülnek tőle. – Örök álomba, mi? – rázkódott össze a Biológus. – Természetesen. – Szeretném elkerülni – horkantott fel a Navigátor. –, Én csak közvetlenül azelőtt veszem be, hogy… amikor már olyan borzasztó lesz a hideg… És maga? – Nem tudom – húzta fel a vállát a Kapitány. –, Majd meglátom. Az Írónő felzokogott, és ujjai közül a padlóra gurultak a tabletták. – Nem tudnának csendben lenni, az istenért?! Nem tudnának valami másról beszélni? Én… én… Az Első Asszisztensnő lehajolt, felemelte a kék gömböcskéket, habozott

egy pillanatig, aztán visszatette őket az üvegbe. – Majd ha eljön az ideje, megkapja – mondta minden harag nélkül. – Különben igaza van. Nem tudnánk valami másról beszélni? Ismét recsegni kezdett a fal, mintha óriási kezek szorongatnák a karcsú, szivar alakú űrhajót. – Miről? – nevetett fel a Navigátor. – Virágokról vagy a tenger lágy hullámairól? – Kapitány – akadozott a Biológus –, maga… tudja… hallotta talán… – Micsodát? – Hogy milyen is… az izé… fagyhalál. Hogy tudniillik melyik a jobb, ha beveszem ezeket… vagy ha nem… azaz… Az Írónő újra sikoltani készült, amikor hangos csattanással szétfeszültek az ajtószárnyak, s a Doktor bukkant fel közöttük. A magas, szőke Fogoly ott toporgott mögötte aggodalmas arccal fürkészve a falakat. Közvetlenül a Doki nyomában lépett be a helyiségbe, de figyelmét még akkor is inkább a falak és az ajtószárnyak kötötték le, mint azok, akik a vezetőfülkében zsúfolódtak össze. – Hát ez az – mondta a Doktor félig hátrafordulva. – Ennyien maradtunk. A többiek lenn vannak. A Fogoly biccentett, és előrenyújtotta a kezét. – Bizonyára hallottak már rólam. Én ugyanis… – Aztán elakadt a szava, amikor megérezte, hogy ellenséges pillantások kereszttüzébe került. Előrenyújtott keze lehanyatlott, s mereven meghajolt, mintha csak diplomáciai fogadáson lenne. A Kapitány a műszerfalra bámult; az Első Asszisztensnő válltáskájára, amit még mindig a kezében szorongatott; a Biológus a Doktort figyelte; a Navigátor pedig a vak képernyőt. Egyedül az Írónő mosolyodott el és nyújtotta a Fogoly felé a kezét. – Igazán örülök. Valóban sokat hallottam magáról, és… alkalmasint csodáltam is a bátorságát. A Fogoly viszonozta a mosolyt. – Ön az Írónő, nemdebár? – Honnan tudja? – Láttam a fényképét. Akkoriban, amikor… – Kapitány – vágott közbe a Navigátor – hol késnek a lányok a teával? Ha szabad választanom, én tejjel kérném és kevés cukorral. – Fogja be a száját! – vakkantott a Kapitány, anélkül hogy felnézett volna a műszerfalról, de a Navigátor így is azonnal elhallgatott. A Doktor sorban végigpillantott rajtuk. Figyelmét nem kerülték el a Navigátor előtti kis asztalkán heverő kék tabletták sem. Az Első

Asszisztensnőre villant a tekintete, de óvakodott megjegyzést tenni. – Őt még életben találtam – bökött a Fogoly felé – de a többiek. – Már nem élnek – mondta a Kapitány. –, Kábé félórája nem élnek. – Honnan tudja? – döbbent meg a Biológus. – A hőmérőről – csapott a műszerfalra a Kapitány. – Ez az egyetlen, ami még működik. A mérőfolyadék ugyanis csak akkor fagy meg… – Elég! – toppantott az Írónő. – Elég! – Kérem… Én csak válaszoltam. Annyit azonban feltétlenül tudniuk kell, hogy biológiai élet már csak ebben a kabinban van. És itt sem sokáig. A vezetőfülke szigetelése ugyanis majdnem tökéletes. – És ez a majdnem… ez lesz a halálunk? – Nemcsak ez. Száz évig amúgy sem élhetne egy fülkébe zárva a világűrben. A Fogoly csak most fogta fel a Kapitány szavainak jelentőségét, és alighanem most értette csak meg, hogy miért szabadították ki a börtönéből. Szemrehányón az Orvosra nézett, s valami olyasmi volt a tekintetében hogy "ezt előbb is megmondhatta volna, öregem!", de a szája néma maradt, sőt makacsul összezárta, mint a parlamentben, ha ellenfelei dühödt szóáradatát volt kénytelen végighallgatni. A Navigátor megforgatta a székét, de a harmadik fordulatnál leállította. Egyenesen szembenézett a Fogollyal, és nem volt túlságosan barátságos a tekintete. – Tudja, mit olvastam egyszer magáról? – bökött feléje kinyújtott mutatóujjával. – Hogy maga mindenkire szerencsétlenséget hoz. A barátaira, ellenfeleire, hazájára. Akkor badarságnak tartottam az egészet. Most már viszont elhiszem. Mit szól hozzá? – Semmit – mondta a Fogoly. – A maga baja, ha hisz benne. – Tudja, mit szoktak tenni a magafajtájúakkal? – folytatta a Navigátor. – Ki szokták lökni őket az űrbe. Legalábbis a régiek így csinálták. És, istenemre mondom, nekik volt igazuk! Az olyanokkal, mint maga, nem kell sokat teketóriázni. Maga miatt ülünk a pácban, így is mondhatnám. És maga miatt fogunk megdögleni. Kedvem lenne halálom előtt még összetörni azt a szépen vasalt pofáját. Mit szól hozzá, képviselő úr? A Fogoly arca megrándult, de türtőztette magát. Kora ifjúsága, azaz politikai karrierjének kezdete óta mást sem gyakorolt, mint az önfegyelmezést. Most sem esett különösebben nehezére, hogy válasz nélkül hagyja a Navigátor handabandázását, amit végül is alapjában véve meg tudott érteni. A Doktor csitítóan emelte fel a kezét, mintha csak egy szakmai viták dúlta ülésteremben próbálna rendet teremteni.

– No de, uraim! Az ilyesfajta viselkedés igazán nem méltó… – Halálraítéltekhez? – vigyorgott a Navigátor. – Senkihez. Amíg egy kis időnk van, esélyünk is van rá, hogy… Váratlanul a Kapitány is a Navigátor pártjára állt. – Nincs esélyünk – mondta elutasítóan. – Ne áltassuk magunkat. Akár tetszik önnek, akár nem – s jelentőségteljesen az Írónőre nézett – nem sok időnk van hátra. Vagy megfagyunk, vagy bevesszük ezeket itt. – És felmutatta ujjai között a kék tablettákat. – Nincs már köztünk semmi különbség. Valamennyien halálraítéltek vagyunk. S soha még a világon senkinek nem volt kisebb esélye az életben maradásra, mint nekünk. A mi esélyünk nulla egész, nulla nulla a végtelenségig. Doki, a maga számára maradt még két tablettánk. Ezzel meg csináljanak, amit akarnak. – És a Fogoly felé intett. A Biológus már-már felemelkedett, hogy a Fogoly védelmére keljen, ha az a másik bántaná, de a Navigátornak esze ágában sem volt nekiesni. Tompa szemekkel bámult a képernyőre, mintha az előbbi kifakadás kiszívta volna az életerejét. A falak újult erővel kezdtek recsegni. Az Írónő ráborult a sezlonra, és vállait egyre szaporábban rázta a zokogás. A Biológus talán észre sem vette, hogy tördelni kezdi a kezét, és rémülten kapkodja a szemét egyikükről a másikukra. A Doktor a Kapitányhoz sétált, és a vállára tette a kezét. – Kapitány… – Mit akar, Doki? Kérje el az Első Asszisztensnőtől a tablettáját. Vagy maga, mint felesküdött orvos, ellenzi az ilyesmit? Magára bízom, hogy erőszakot tesz-e az elvein. Tegyen, amit jónak lát. A Doktor megsimította a homlokát, és leült a Kapitány mellé a székre. – Nem erről van szó. Ugyanis… Ön azt mondta, hogy életben maradási esélyeink egyenlők a nullával. – Pontosan. Ezt mondtam. És még soha életemben nem voltam olyan biztos egy kijelentésemben, mint éppen ebben. Sajnálom. – Hát ez az – mondta a Doki – hátha mégis van valami halvány lehetőségünk. Talán nem is esély, csak lehetőség. Mintha parancsra tennék, valamennyi szempár a Doki felé fordult. Az Írónő is abbahagyta a zokogást, és félig felemelkedett a pamlagon. A Kapitány megvakarta a szakállát, és gyanakodva nézett a Doktor szemébe, mintha az őrület szikráit kereste volna benne. – Lehetőség? A Doktor habozott, s közben arra gondolt, hogy hátha hiú ábrándokat kelt a többiekben, megalapozatlan reményt csepegtet a szívükbe. Egy minden eddiginél hatalmasabb reccsenés elsöpörte a gátlásait.

– El kell mondanom, bár ki tudja… A Navigátor felemelte a tekintetét a képernyőről, és tompa pillantásában ismét felragyogtak a fények. – Maga rejteget valamit, Doki! Ki vele! Semmi sem lehet olyan kockázatos, hogy ne lenne értelme megkísérelni! Bármit inkább, mint azt, ami itt vár ránk. Gyorsan, Doki, elő a farbával! Az Orvos a Fogolyhoz fordult. – Maga, ha jól tudom, biokémikus, igaz? A Fogoly bólintott. – Részt vett gyakorlati kísérletekben is? – Természetesen. A politika nem szakította meg a tudományos működésemet, bár gátolni gátolta, ez kétségtelen. – Rendben van. Kapitány! Mi lenne, ha átköltöznénk a laboratóriumba? Még eljuthatunk odáig. Ha jól sejtem… – Mit akar csinálni? – suttogta reménykedve a Biológus. A Doktor a Kapitány keze mellett a hőmérőre pillantott, aztán akadozva beszélni kezdett: – Amint mondottam, talán van még egy utolsó lehetőségünk. A legeslegutolsó. – Mihez? – kérdezte mohón a Navigátor. – Jaj istenem, segíts! – imádkozott az Írónő. – Igen? – húzta el a száját a Kapitány. – Éspedig? – Hallottak valamit a mag nélküli szaporításról? – kérdezte a Doktor. – A miről? – A mag nélküli szaporításról. Ennek ugyanis az a lényege… A Navigátor hátravetette magát a székében, és harsogva nevetni kezdett. – Maga megőrült, Doki! Mi kinyiffanunk, maga meg a szaporításunkra gondol. Azt hiszem, sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá. Bár, ki tudja? A Biológus felemelkedett és a Navigátorhoz ugrott. Fenyegetően föléje magasodott, és szelíd arcát meghazudtoló fenyegető hangon sziszegte a képébe: – Még egy szó és megölöm! Fogja be a száját! Megértette? Beszéljen, Doki! A Doktor a falhoz támaszkodott, és egy pillanatra behunyta a szemét, mintha gondolatait próbálta volna rendszerezni. Amikor kinyitotta – úgy tűnt –, már mindent tisztázott magában. Határozottan csengett a hangja, és annyi szuggesztivitás volt benne, hogy még a már mindenbe beletörődött Első Asszisztensnő is felkapta a fejét. – Bizonyára tudják, hogy korábban a Mezőgazdasági Kutatóban dolgoztam, amíg csak meg nem untam a búzanemesítést.

– Csak ezért? – kottyantott közbe a Navigátor. A Doktor nem haragudott a közbeszólásért. – Ördöge van, Navigátor, nemcsak ezért. Ha tudja, annál jobb. Elmondom maguknak is, nincs titok benne. Akkortájt egy szigorúan titkos programon dolgoztunk a légierő számára. Aztán a program, illetve az elért eredmények kiszivárogtak valahogy… Bennünket pedig leváltottak az utolsó emberig. Hát ennyi. – Igen. Ennyi – morogta a Navigátor. A Biológus a Navigátor karjára tette a kezét. – Folytassa, Doki! – Természetesen. Nos, az is a feladataink közé tartozott, hogy foglalkozzunk a mag nélküli szaporítás lehetőségével. – Az meg mi az ördög? – hajolt közelebb a Kapitány. – Roppant egyszerű. Az élőlények minden sejtje olyan, mint a tenger cseppjei. És úgy is viselkedik. A cseppben tükröződik az egész tenger. Az Írónő közelebb hajolt, és le nem vette volna lázas tekintetét a Doktor arcáról. – Tudjuk, hogy az élőlények minden sejtje tartalmazza azokat az információkat, amelyek meghatározzák az élőlény lényegét. Úgy is felfoghatjuk, mint egy előre készített programot. Ez az információ a program, melyet egy általunk még nem ismert hatalom helyezett a sejtbe. – Tökéletes determináció – bólintott a Biológus. – Úgy van. Az élőlények sorsa determinált. Természetesen csak bizonyos mértékig. – Milyen mértékig? – kérdezte a Fogoly. A Doktor megtörölte a homlokát. – Azt hiszem, a program csak lehetőségeket ad. Ő maga nem minden. Megfelelő környezetre van szükség ahhoz, hogy végrehajtható legyen. A Navigátor felnézett a Biológusra, és üvegszínű bambaság ült a tekintetében. – Maga érti ezt a zagyvaságot? A Biológus elfordította a fejét. – A program azt is tartalmazza, hogy a sejtnek növekednie kell, szaporodóképes állapotba kell kerülnie, szaporodnia kell és később megöregedni. Értik? – Eddig igen – bólintott a Kapitány. – Namármost – folytatta a Doki –, ha a sejt rendelkezik minden olyan információval, amely a szervezet egészére vonatkozik, akkor egyetlen sejt is képes végrehajtani azt a feladatot, ami tulajdonképpen az egész kötelessége. Nem tudom, világos-e, amit mondani akarok.

– Egyáltalán nem az – dühöngött a Navigátor, és megrázta a fejét. – Én azt hiszem, maga csak altatni akar bennünket, Doki. Mesét mond a jó gyerekeknek, hogy ne féljenek a sötétben. – Kuss! – mordult rá a Kapitány. – Ez a felismerés vezetett oda, hogy elkezdjünk töprengeni rajta, szükség van-e egyáltalán vetőmagra. Ha egyetlen sejt tartalmaz minden információt, közöttük a növekedés információját is, akkor miért ne volna lehetséges, hogy egyetlen sejtből hozzuk létre az egyedet, ne a számtalan sejtből álló magból. – Erről már hallottam valamit – dünnyögte az Írónő. – Persze. Hiszen nem titok. Sőt egyes kutatók már alkalmazzák is. Csak egy icipici változtatás az információkódon, és a sejt ugyanúgy viselkedik, mint a mag. Nem magot kell ezután vetni, hanem sejteket. Egyetlen kis zacskónyi sejtecske elegendő országnyi szántóföld bevetésére. – Na persze. És mi a fenéért ez az egész cirkusz? Nem mindegy, hogy mit vetnek, magot-e vagy a maga meghülyített sejtjeit? Valamilyen furcsa oknál fogva a Doktor még mindig komolyan vette az egyre hibbantabban viselkedő Navigátort. – Természetesen nem mindegy – mondta a Navigátor felé fordulva. – S az sem véletlen, hogy éppen a Mezőgazdasági Kutató foglalkozott ezzel a kérdéssel. Képzelje csak el: nincs szükség holnaptól kezdve vetőmagra. – Nekem eddig sem volt. – Magának nem. De mindazoknak lett volna, akik éhen haltak, mert nem jutott nekik ennivaló, méghozzá azért, mert valahol vetőmagként volt szükség arra, amit máskülönben megehettek volna. – A Mezőgazdasági Kutató azonban nemcsak növényekkel foglalkozott. Másfajta élőlényekkel is. – Állatokkal? – kérdezte előrehajolva a Fogoly. – Azokkal is. – De miért? – Ugyanazért, mint a növények esetében. Így egyetlen élő sejtből létre lehet hozni az egész egyedet. – Hisz ez borzalmas! – nyögött fel az Írónő. – Miért, kicsikém? – vigyorodott el a Navigátor. – Az a borzalmas, ami itt van. – Maga semmit sem ért! – támadt a Navigátorra az Első Asszisztensnő is. – Ebben az esetben ugyanis… Igazam van, Doktor? A Doktor bólintott. – Amennyiben azt akarja mondani, hogy ebben az esetben valamennyi új élőlény tökéletesen azonos lett volna a többivel, igen. Hiszen a genetikai

kódjaik is tökéletesen azonosak. Legalábbis egy élőlény valamennyi sejtjében azonos a kód. – Rettenetes! – Miért lenne rettenetes? Csak a mi esetünkben, az értelmes élőlények szaporításánál lettek volna problémák. De mi egyelőre erre nem gondoltunk. Az volt a cél, hogy csak állatok… – De ott is miért? – Hogy a leghasznosabb egyedeket hozzuk létre. Tudja, mit kell vesződni, amíg teljesen és minden szempontból használható egyedet tenyészt ki a tudomány? Mennyi energia, másra is felhasználható energia pocsékolódik el arra, hogy a már kitenyésztett egyedet megőrizzék az elkorcsosulástól? Hogy megfelelő anyát találjanak egy minden szempontból tökéletes apának? Ha azonban egyetlen sejtből szaporítunk, az elkorcsosulás veszélye végérvényesen megszűnik. Igaz, hogy minden utód tökéletes mása lesz egymásnak, de miért baj ez? Hiszen éppen ez a cél. A kitenyésztett, előnyös tulajdonságok megóvása és az így nyert lehetőségek megtartása. Nem bonyolult ez egy kissé? – Csak folytassa – morogta a Kapitány, és a műszerfalon babrált. – Nos, a veszély inkább abban mutatkozott, hogy ha az eljárás általánosan ismertté válik… Nos, nem használhatja-e fel valaki aljas célok érdekében. Például értelmes lények esetében. – Arra gondol, hogy… bennünket is…? – nyelt nagyot az Írónő. – Természetesen. Ha megoldódik az egyetlen sejtből való szaporodás titka, értelmes lényeket is lehet ugyanilyen módon szaporítani, s éppen itt láttunk mi valamennyien nagy veszélyt. Képzelje csak el, ha valaki szaporítani kezdi egy, hogy is mondjam csak… nem éppen előnyös tulajdonságokkal rendelkező értelmes élőlény egyedeit. Sok-sok ezer példányban hozhatja létre őket egy egészen apró kis sejtszövetdarabkából is… – Borzalmas – morogta a Fogoly. – Az hát. De attól a módszer még hasznos lehet. Csak… megfelelő módon kell élni vele. – Ezért rúgták ki, mi? – vigyorgott gúnyosan a Navigátor. A Doktor eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Ezért. Megfelelő szerveink csak három személyt jogosítottak fel arra, hogy ilyesfajta kísérleteket folytassanak. A Fogoly izgatottan elindult és megállt a Doki előtt. – Az egyik maga volt, mi?

A Doktor bólintott. – Én voltam. – És… sikerült? – Nagyjából. – Min próbálták ki? – Természetesen állatokon. – Milyen százalékos volt a siker? – Korábban… nem sok. Később azonban… – Mennyi? – Majdnem száz. – Hogyhogy mi, politikusok, nem tudtunk róla? A Doki széttárta a karját. – Szigorú államtitokként kezelték. – Ha én akkor tudom… – Ugyanide került volna – vágta el a párbeszédet a Kapitány. – Legfeljebb korábban, és akkor talán megúszta volna, amit most nem fog. A Fogoly azonban ügyet sem vetett a Kapitányra. – És… mondja tovább, Doktor! – Megkezdtük a szaporítást. És az egyedek valóban tökéletesen egyformák voltak. – Ki dolgozta ki az eljárást? – Hát… én. – Eszerint az itteni laboratóriuma – morogta a Kapitány – arra szolgál… A Doki szégyenlősen elmosolyodott. – Megérthetik, hogy nem mondhattam el egyiküknek sem. – Eszerint maga nem is bukott le! – rikkantotta a Navigátor dühösen. – Az volt a feladatom, hogy a sejtről történő szaporítást tanulmányozzam kozmikus körülmények között. – Óriási! – morogta a Kapitány. – Legalább sikerrel járt? – Ahogy vesszük. A baktériumok előállítása már nem okoz gondot. A nagyobb… hm… állatok meg csak azután következtek volna. – Erről sajnos le kell mondania – mondta a Navigátor. A Kapitány elgondolkodott, majd megvakarta az orra hegyét. – Ez mind szép, Doki. De maga valami utolsó lehetőségről beszélt. A legeslegutolsóról. A Doki a levegőbe meredt. A Fogoly lehajtotta a fejét, majd összenézett az Első Asszisztensnővel. Ők már értettek mindent. A fal hatalmasat reccsent, ami gyorsabb beszédre késztette a Doktort. – Figyeljenek ide. Majdnem száz százalékig biztos, hogy egyetlen sejtből reprodukálni tudom az egész élőlényt. Egyetlen sejtből! Lenn a laborban meg

tudom csinálni. A Navigátor arcából kifutott a vér, úgy meredt az Orvos arcába. – Mit beszél? – Értsék meg, más megoldás nincs. Mindannyian itt pusztulunk. Hiszen a Kapitány és az Agy szerint… – Nulla egész nulla nulla nulla – mondta a Kapitány. – Na látják! – Mégis, hogy gondolja? – öntötte el az izzadság az eddig csendben figyelő Biológus arcát. – Hát… őszintén szólva… Talán mindenkiből kiveszek egy sejtet. Erre már vannak bizonyos módszerek és… – És? – Mit mondjak, ember? Ha mázlink van, akkor néhány sejt majd újjáéled valahol. Az Írónő visszahanyatlott a pamlagra, és összerázkódott, mintha valami undort keltő tárgy ért volna hozzá. – Ez nekem magas. Én csak egyet tudok, hogy ezt nem akarom. Értik? Nem akarom! – Beszéljen világosan és értelmesen! – emelte fel a hangját a Kapitány. – Mit ajánl, Doki? – Magam sem tudom. Ez itt a biztos halál. De talán sikerül megcsinálnom, hogy mindenkiből kiszabadítsak egy sejtet s beletápláljam az újratermelés információját vagy kódját, ahogy tetszik. Mindannyian újjászülethetünk ebből az egyetlen sejtből! Süket csend ereszkedett a kabinra, amit csak a falak szünet nélküli recsegése tört meg időről időre. – Ez az ember őrült! – mondta a Navigátor. – Közveszélyes őrült! A Kapitány előrehajolt, és összehúzta a szemét, ami nála a megfeszített gondolkodás jele volt. – Tehát maga azt állítja, hogy újjá tud teremteni bennünket egyetlen sejtünkből? – Azt – mondta bátran az Orvos. – Aha. És a többi hol marad? – Milyen többi? – kérdezte értetlenül a Doktor. – A többi sejtem, Dokikám. A többi milliárd és milliárd. Vagy hogy, közérthetőbben fejezzem ki magam, hol marad a szemem, az orrom, a szám, az agyam: egyszóval hol maradok én? A Doktor nagyot sóhajtott, majd tétován körbemutatott. – Hát… itt valahol. – És mi lesz velük, velem?

– Minden bizonnyal megfagynak. Meghalnak, Kapitány. – Szóval mégiscsak meghalunk. – Csakhogy nem egészen, Kapitány. Egyetlen sejt túlélheti a katasztrófát és újratermelheti magát. Önt, Kapitány! – Mi ennek a valószínűsége? A Doktor széttárta a karját. – Ez már nem rajtam múlik. Minden a körülmények szerencsés összejátszásától függ. – Mi lenne, ha minden sejtemnek megadná ezt a lehetőséget, Doki? – Erre sajnos már nincs időnk. Örülök, ha mindenkivel végig tudom csinálni a játékot. Természetesen magamat is beleértve. Meg aztán… – Tessék? – Nem tudom, Kapitány. Képzelje csak el, mi lenne, ha… minden sejtje elkezdené reprodukálni az egészet. Ha mondjuk valami optimális helyen… Érti? – Attól fél, hogy esetleg találkoznék önmagammal? Vagy százezer önmagammal? – Ki találkozna vele; Kapitány? Ön? De hát ön már nem létezik, azaz minden egyes példány ugyanúgy ön… – Közveszélyes őrült! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a Navigátor. – Le kellene lőni, mint a veszett kutyát! A Kapitány a műszerfalra csapott. – Rendben van, Doki! Csak semmi érzelgősség! Mondja tovább! A Doktor ismét a hullámzó falakra pillantott és folytatta: – Tehát mindannyiunk egyetlen sejtjét felkészítem arra, hogy reprodukálni tudja az egészet. Amint mondtam, a magamét is. Bár az automatika még nem egészen tökéletes, remélem sikerülni fog. Majd a Fogoly segít nekem, igaz? A Fogoly szótlanul biccentett. – Álljon csak meg a menet! – méltatlankodott a Navigátor. – És ha valaki nem akar belemenni a maga szerfelett gyanús kis játékába? – Az itt döglik! – mondta váratlanul gorombán az Első Asszisztensnő: – Én bízom a Doktorban! Gyerünk, Doktor… Rajtam már kezdheti is! – Azért nem árt, ha előtte végiggondoljuk a dolgot – csillapította az Asszisztensnőt a Biológus. – Hiszen végtére is nem babra megy a játék, hanem az életünkre. – Hát ez jó! – ütött dühösen a levegőbe a Navigátor. – Az életünkre! A Fogoly a heverő szélére rogyott, és tenyerébe támasztotta az állát. – Kérdezhetek valamit, Doktor? – Persze. – Tegyük fel, hogy sikerül a kísérlete; vagy akárhogy is nevezzük az

igyekezetét. Kivesz egy sejtet belőlünk, és beletáplálja a megfelelő információkat. Rendben van. De ha ez az ócskavas ezen az átkozott helyen áll az idők végezetéig… – Erre is van egy tervem – mondta a Doki. – Igaz, hogy kockázatos… talán még kockázatosabb, mint a génmanipuláció. – Éspedig? – Működik még a csillagtérkép? – fordult a Doki a Kapitányhoz. – Automatikával már nem. Megszűnt az energiaforrás. – Mechanikus térképe van? – Azt sem tudom működésbe hozni. – Sebaj – biccentett az Orvos – akkor megpróbálom szóban elmagyarázni. Néhány nappal ezelőtt a Csillagásznak volt egy aprócska betegsége… – Nem is tudtam – mordult fel a Kapitány. – Igazán semmiség. Említésre se méltó. Valami a fogaival. Most már elmondhatom, ő kért meg rá, hogy ne említsem önnek, Kapitány. Attól tartott, hogy ágyba dugja, pedig sokkal fontosabb dolgai is voltak, mint az ágyat nyomni. – Pedig oda dugtam volna. – Most már mindegy. A kabinomban rejtegettem, amíg le nem lohadt a képe. Ott dolgozott az én asztalomnál. Mégpedig nem is akármilyen munkán. – Ha azt mondja, hogy ő is titkos ügynök, hát én… – emelkedett fel a Navigátor, de a Kapitány pillantása megállította. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Egyszerűen csak egy üstökös megfigyelésével volt elfoglalva. – Üstökös megfigyelésével? – csillant fel az érdeklődés a Kapitány szemében. – Úgy van. Azt mondta, hogy óriás az óriások között. A magja is hatalmas és a csóvája is. Még meg is kérdeztem tőle, hogy nem jelenthet-e veszélyt ránk, de csak nevetett az aggodalmaimon. Azt mondta, látszik, fogalmam sincs róla, micsoda is valójában egy üstökös. – Na és? – Azt mondta, hogy óriási röppályán kering. Őszintén szólva nincs sok fogalmam róla, hogy ez mit jelent. Inkább csak udvariasságból hallgattam meg, mint valódi érdeklődésből. Megérthetik, én és az üstökösök… – Tovább! – Egyszer csak felém fordult, és azt mondta, hogy szeretne belátni az üstökös agyába. – Az agyába? – Nem hiszem, hogy komolyan gondolta volna, vagyis nem úgy, ahogy hangzik. Természetesen maga sem hitte, hogy az üstökös élőlény, inkább csak

megszemélyesítette magában. – Mit csinált? – próbálta követni a Doktor szavait a Navigátor. – Maga ezt úgysem érti – prüszkölt a Navigátor felé az Írónő. A Doktor, hogy elejét vegye a további kellemetlen megjegyzéseknek, gyorsan folytatta: – Azt mondta, sokért nem adná, ha az üstökös beszélni tudna. Elmondhatná, hogy mit látott, míg a számtalan bolygó között elhaladt. – A Csillagász tehát meghatározta az üstökös pályáját – dünnyögte a Kapitány. – Nem mondott valami nevet? – Mire gondol? – Eh! Hát az üstökösre! – Várjon csak! – csapott a homlokára a Doktor. – Valami Habare vagy Hamaré… – Havaru – mondta a Kapitány – a Havaru üstökös … – Úgy van. Ezt a nevet említette a Csillagász. Őszintén szólva ekkor kezdett csak érdekelni a dolog. Persze azért nem nagyon. Momentán nem volt semmi fontos munkám, így ráértem odafigyelni. Nos, azt mondta, hogy az üstökös olyan övezeten halad keresztül, amely telis-tele van naprendszerekkel, napokkal és köröttük keringő bolygókkal… – A fenébe is! – káromkodott a Kapitány. – És éppen most nem tudom használni a csillagtérképet. – Nincs is már elég időnk rá; Kapitány. A Csillagász azt mondta, hogy az üstökös ellipszispályán halad és bizonyos idő múlva visszatér a naprendszerekkel zsúfolt térbe. – Tehát utazni fogunk – biccentett a Fogoly. – Teljesen világos – mondta a Biológus, és szinte elégedettség ült ki az arcára. – Valóban ez az egyetlen megoldás. A Navigátor felugrott, és öklét rázva a Doktor elé perdült. – Hé! Mi az isten ez itt? Összeesküvés vagy micsoda? Nagyon egy húron pendülnek maguk, hallják-e? És engem ki kérdez meg, hogy mit akarok? Követelem, magyarázzák meg közérthetően, mire megy ki a játék! Én is benne vagyok a slamasztikában, nemcsak maguk! Az Írónőnek láthatóan kellemetlen volt, hogy a Navigátorhoz csatlakozzék, mégsem tehetett mást. Amennyire tudta, azonban igyekezett tompítani szavai élét. – Bizonyos szempontból igaza van a Navigátornak. Őszintén szólva én se sokat értek az egészből. Csak az a szörnyűség azzal az egyetlen sejttel… A Doktor a Kapitányra pislantott, bátorítást remélve tőle, de amikor semmi ilyesmit nem kapott, az Írónő kérdését válasz nélkül hagyva megpróbálta közérthetően elmagyarázni a tervét:

– Azt hiszem, a sejtszaporítás lényegét már megértették. Csak egyetlen sejten tudom megcsinálni: ennyire van még időnk. Ezt a sejtet, vagyis mindannyiunkból egyet, el is kell juttatnunk valahova, ahol növekedésnek indulhat. Roncsunk alighanem a végtelenségig itt hányódik majd… hacsak valaki össze nem szedi. Bár kinek érné meg elvontatni innen? Valamiféle járművet kell hát keresnünk, ami elviszi a sejteket valahová. Tudom, nevetségesen hangzik ez a sok bizonytalansági tényező, de ez van. Az égi jármű pedig itt kocog valahol az orrunk előtt! – Az üstökös? – kérdezte elkerekedett szemekkel az Írónő. – Úgy van. Az egész laboratóriumot kikatapultálom az űrbe. – Velünk együtt? – Azok már nem mi leszünk. A műtét után nem fognak… fogunk feléledni. – És a… sejtek? – Kábé egy órára van szükségem, hogy rendbe hozzam a kilövőapparátust. A katapult saját energiaforrással működik. A laborban beállítok még egy automatikát. Ehhez azonban az kell, hogy a Navigátor kiszámítsa az üstökös pályájának azt a részét… – Micsodát? – hökkent meg a Navigátor. – Azt, hogy a kilőtt kabin vagy laboratórium, az ördögbe is, mindegy, hogy minek nevezzük, mikor találkozik az üstökössel… annak is a koronájával. – De hát… miért? – Amint a laboratórium behatol a koronába, működésbe lép a második kilövőszerkezet, amely a sejteket kiveti az űrbe, pontosabban az üstökös magja felé. A Navigátor a vak képernyőnek dőlt, és nem tett megjegyzést. – Ha a kilövés megtörtént, a sejtek kikerülnek az űrbe. Ha szerencséjük… illetve szerencsénk van, nem is szabadulnak ki a korona vagy a mag vonzásából. Az üstökös magával ragadja őket. – Őrültség – morogta a Kapitány. – Tud jobbat? – fordult feléje a Biológus. – Ha tudnék, már rég beléfojtottam volna a szót. – Mesélje tovább, Doki, ezt a rémálmot! – Az üstökös magával hurcol… hm… bennünket. A többi már nem a mi dolgunk. Ha óriási szerencsénk van, egyszer csak egy bolygó vonzási körzetébe kerül… Vagy áthalad a csóva egy bolygóövezeten. – Hoppá! – mondta a Navigátor. – Azzal semmire sem megyünk. Ha mi a koronában vagy a magban vagyunk, mit érünk vele, ha a csóva vonul keresztül a bolygók légkörén? – Ezen nem tudok segíteni – tárta szét a karját a Doktor. – A csóvában nem tudunk megkapaszkodni. Csak a korona vagy a mag

jöhet számításba. Annak a valószínűsége… hogy tudniillik eltaláljunk egy bolygót és még életben is maradjunk, hát… – Nulla egész nulla nulla – mondta a Kapitány. – Nem egészen. De… hát, szóval, nagyon kicsi. – Tehát a tervünk összeomlott – sóhajtotta az Első Asszisztensnő, és akaratlanul is megszorította zsebében az üvegecskét. Ekkor valamennyiük csodálkozására a Navigátor vette fel az elejtett fonalat. – És… mi a biztosíték arra, hogy nem fagyunk meg a világűrben? – Erre is gondoltam – mondta a Doktor. – Tudják, hogy a baktériumok betokozódnak, ha kedvezőtlen feltételek közé kerülnek. A mi sejtünk, azaz mi is képesek leszünk erre. Ezt is meg tudom csinálni. – Információátültetés útján? – Műanyaggal. De erre most nincs időnk… – Nem is érdekes. Én bízom magában, Doktor. Valamennyien elhűlve bámultak a Navigátorra, még a Kapitány is tágra meresztette a szemét. – Megpróbálom kiszámítani, hogy merre kell elhaladnia az üstökösnek, és hogy mikor ér a közelünkbe. Szerencsére a saját tápegységű kis gép még működik. Pillanat, hölgyeim és uraim. Ezzel hátat fordított a némán bámulóknak, és a sarokban árválkodó kis géphez rohant. Mire felocsúdtak, a terminál már kivilágosodott, és számoszlopok rohantak rajta eszeveszett gyorsasággal. Míg a Navigátor bebújt saját maga építette várának falai mögé, a többiek tovább folytatták a vitát. Most már ráértek, hiszen amíg a Navigátor nincs kész az eredménnyel, úgysem tehetnek semmit. A hűlő falak recsegtek-ropogtak, mintha az egész űrhajót zokogás rázná. Talán korai és értelmetlen halálát siratta, hiszen ez csak a harmadik útja volt még azóta, hogy elhagyta a szerelőcsarnokot. – Rendben van – mondta óvatosan az Írónő. – Tegyük fel, hogy minden úgy sikerül, ahogy eltervezte. Az üstökös a hátára kap és elvisz bennünket valahová. Honnan tudja, hol kell kiraknia bennünket? – Sehonnan. Nem tudja. – Lehet hogy… örökké… örökké magával hurcol bennünket… hogy örökké a foglyai maradunk, és soha, de soha… – Lehetséges. – Akkor meg miért…? – Mert nem biztos, hogy így történik. Az is lehetséges, hogy új hazát találunk magunknak. – És ha az az új… bolygó vagy akármi nem lesz alkalmas az életre?

– Ez is lehetséges. – Ha egy nap vagy vörös törpe vagy mit tudom én… Ez ellen is megvéd a maga burka? – Hát… sajnos, nem. Ha az üstökös belezuhan egy napba, vagy túlságosan közel halad el mellette, mi is elpusztulunk. Ennek mindenesetre ellentmond az a tény… – Micsoda, az istenért? – Hogy a Havaru már jó néhányszor megfordult azon a vidéken, és még soha nem érte baj. Most miért érné? A Navigátor diadalmasan hátrafordult; és a képernyőre bökött. – Kiszámítottam az útját. Nemsokára találkozik velünk. És… ördöge van, Doki. Épp a koronája. – Eddig rendben is volna – sóhajtotta a Doktor. – Talán mégsem nulla egész nulla nulla. – Talán mégsem – bólintott a Kapitány. – És… mennyi idő alatt érünk oda? – kérdezte az Első Asszisztensnő. – Hova? – kapta fel a fejét az Orvos. – Hát… oda. Akárhova. Ahova… megyünk. A Kapitány felnevetett, keserű, gúnyos nevetéssel. – Hiszen azt sem tudjuk, hova megyünk. És különben is… mit jelent az, hogy mennyi idő alatt? – Úgy értem, hogy… hány év alatt vagy micsoda? – Igen, igen! – támogatta az Első Asszisztensnő kérdését az Írónő. – Nekem tudnom kell. Nekem gyerekem van odahaza. Nekem nem mindegy, hogy mikor… A Doktor megpróbált jó képet vágni a dologhoz. – Kérem… Bizonyára tudják, hogy az idő relatív. – Hogyan? – kérdezte gyanakodva az Írónő. – Viszonylagos. Valamit viszonyítunk valamihez. Érti? – Egyáltalán nem. – A miáltalunk mért idő nem más, mint bolygónk forgási ideje napunk körül. De van egymillió más lehetőség is az idő mérésére. Például a galaktika mozgása vagy bizonyos extragalaktikus mozgások. – Hát ez nekem sok! – toppantott az Írónő. – Nekem azt mondja meg, hogy hány nap alatt érünk így vissza! Én úgy hagytam ott a gyerekemet, hogy egy-két hét és… – Attól tartok, valamivel tovább fog tartani – mondta most már minden rosszindulat nélkül a Navigátor. – Mennyivel? – Az a bizonyos pályaszakasz… hm… néhány száz fényévnyire van

tőlünk. – Úristen! – Az Írónő lehanyatlott a pamlagra, de most már senki sem ugrott hozzá, hogy segítsen rajta. Valamennyiüket bénává tette az iszonyatos távolság. A Navigátor tért magához elsőnek; beindította az aprócska számítógépet, és végigfuttatta ujjait a klaviatúrán. – Hát ez bizony sok! Attól tartok, mire odaérünk a mi bolygónk nem is létezik már. – Úristen! – Persze csak akkor, ha már az első landolási kísérletünk sikerrel jár. Ha nem… – Ha nem? – Akkor ismét visszajutunk ide, azaz ismét ki kell várnunk azt a periódust, amikor a Havaru visszatér a bolygóövezetbe. Persze az, hogy ki kell várnunk; alighanem túlzás. Valószínűleg nem leszünk abban az állapotban, amelyet akárki is várakozónak minősíthetne. Az Írónő vállát erős zokogás rázta, szeméből patakzottak a könnyek. – Ez azt jelenti, hogy… soha… soha…? – Jobb, ha szembenézünk a tényekkel – mondta keményen a Biológus. – Igenis, azt jelenti. Hogy soha nem térhetünk haza. Még akkor sem, ha szerencsésen megérkezünk valahova. Alighanem igaza van a Navigátornak. Mire megérkezünk, a mi galaxisunk már nem lesz sehol… Talán csak egy vörös törpe világít a galaxis helyén. – Akkor már jobb a halál – mondta az Írónő. – A gyors és könnyű halál. A világítás néhányat pislantott, majd hirtelen kialudt. Az irányítófülkét halvány derengés töltötte be, mint odahaza, borús hajnalokon. – Istenem… ez micsoda? – kulcsolta össze kezeit az Első Asszisztensnő. – Kinyiffant a generátor – mondta a Kapitány. – Nincs többé áramforrásunk. – Úristen! – ugrott fel az Írónő, és szétmaszatolta a könnyeket az arcán. – Doktor! Áram nélkül nem tudja megcsinálni? A Doktor bátorítóan rámosolygott. – A laboratóriumnak saját áramforrása van. S ha már így alakult, indulnunk kéne, mielőtt itt ragadunk. Kapitány? – Alighanem igaza van – tápászkodott fel a Kapitány az irányítópult mellől. – Átveheti a parancsnokságot, Doktor! – Várjon egy pillanatig még! – fuldoklott az Írónő. – Csak még egy kérdést… – Parancsoljon. – Ez az egyetlen sejt… ha odaér valahová… hogyan fog növekedni?

Az Orvos összekulcsolta a kezét a mellén, mintha egyetemi katedrán állna és megpróbálna válaszolni a hallgatók hozzá intézett kérdéseire. – A kapott információ olyan lesz, hogy amint megfelelő közegbe kerül, megindul a növekedése. – Mi az, hogy megfelelő közeg? – Hát ez valóban bonyolult probléma – mondta az Orvos, aki láthatóan eltökélte, hogy minden kérdésre pontos és kimerítő választ ad. – Olyannyira bonyolult, hogy nem tudom… – Tudni akarom… – Kérem. Először arra gondoltam, hogy beprogramozom a sejtet bizonyos kémiai elemek vagy gázok bizonyos csoportjára, az esetleges kombinációkat is beleértve. Ha valami ilyesmit találna a bolygó felszínén; persze a variációkat elképesztően széles skálára terveztem, nos, akkor megindulna a szaporodás. – És a sejt… képes lenne az életben maradásra? – Alighanem igen. Csakhogy… – Csakhogy? – Azt hiszem, még így is igen nagy lenne a kockázat. A természetben annyi a variáció, hogy még a legszélesebb valószínűségi skála is csak töredékét tudná magában foglalni. – Ne haragudjon… – sírta el magát az Írónő – én ezt nem értem, pedig annyira akarom… Ekkor a Biológus sietett az Orvos segítségére. – Nézzék… Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudjuk, milyen annak a bolygónak a légköre. Milyen gázok koncentrálódnak benne és milyen arányban. Ezt innen lehetetlen kitalálni. A Doktor arra célzott, hogy milliónyi lehetőséget próbál beprogramozni a sejtbe. De még ez is kevés. Előfordulhat, hogy a sejt megérkezik valahová, de nem indul növekedésnek, mert olyan az ottani gázkoncentráció, hogy nem bírná elviselni. Éppen ezért… nos, ez a programmódszer sem tökéletes. – Úgy nem tudná programozni, hogy minden esetben meginduljon a növekedés? Például ütődésre? Ha a sejtek megérkeznek a bolygó felszínére… – Sajnos nem – mondta a Doktor. – De nem is lenne semmi értelme. Úgy esetleg csak ellenőrizhetetlen sejtburjánzás indulna meg… Értik, mire gondolok? Sejt sejt hátán, amorf alakzatban. – Rettenetes – rázkódott össze az Első Asszisztensnő. – Van aztán még valami más is – folytatta a Doktor, és aggódva bámult a félhomályba. – Még ha optimális körülmények közé kerülne is a sejt, azaz mi, tudják, mi történne?

– Maga mondta, hogy életre kel. – Persze. Csakhogy milyen alakban? – Milyenben? Remélem, normálisban – mondta a Navigátor. – Maga szerint. Attól tartok azonban, hogy azok számára, akik a mi jövendő otthonunkban élnek, nem leszünk normálisak. Ha feltételezzük is, hogy értelmesek, tudják, mit csinálnak velünk, ha észreveszik, hogy addig még sohasem látott furcsa lények érkeztek közéjük? – Remélem, mi leszünk az erősebbek. – Gyengébbek leszünk a ma született csecsemőnél. Hiszen azok már alkalmazkodtak a bolygójukhoz, mi még nem. Gyerekjáték lenne összefogdosni és megölni bennünket. – Hát akkor? – kérdezte a Fogoly. – Arra gondoltam, hogy a két problémát egyetlen húzással oldom meg. A Biológus eltátotta a száját. – Csak nem… szimbiotikus megoldásra gondol? A Doktor bólintott. – Pontosan arra. Ez az egyetlen esélyünk az életben maradásra. A Kapitány homlokát összeráncolva kapkodta a szemét egyikről a másikra. – Nem fejtenék ki bővebben, hogy miről van szó? – Dehogynem – mondta a Doki. – Semmi sem lehet jobb táptalajnak, mint egy ottani élőlény teste. Így a programozási idő lerövidül, ami jelenlegi helyzetünkben nem lényegtelen szempont. Sejtünk felveszi az ottani élőlények sejtjeinek tulajdonságait. Ugyanúgy funkcionál, mint azok. Ez biztosítja számára a túlélés és fejlődés lehetőségét. – Úristen! – Azonkívül attól sem kell félnünk, hogy felismernek és megsemmisítenek bennünket. Hiszen ugyanolyanok leszünk, mint ők. – Hogyan? – tátotta el a száját a Navigátor. – Ó, istenem, még mindig nem érti? – türelmetlenkedett a Biológus. – Pedig egyszerű, mint a pofon. Ahogy leérünk oda, ahova mennünk kell, beépülünk egy ottani lény szervezetébe. Mint az élősködők; érti már? Sejtünk felveszi az élőlény összes többi sejtjének a tulajdonságát, de azt sem felejti el, amit magával hozott. S mivel, ha szerencsénk van, a mi kódjaink az erősebbek, később ez az élőlény mi leszünk. Sejtünk szaporodni kezd, harcba indul az élőlény sejtjei ellen, legyőzi őket, és egy bizonyos idő múlva már mi leszünk ő. – Én haza szeretnék menni – sírt fel az Írónő. – Már értem – mondta az Első Asszisztensnő. – Így azok nem veszik észre, hogy mi megérkeztünk. És el sem pusztíthatnak bennünket. De mit ért azon, hogy élőlény?

– Tessék? – Vannak értelmes lények és értelmetlenek. Mi és az állatok. Mi lesz, ha… egyikünk egy értelmes lény, másikunk pedig egy állat sejtjei közé épül be? Meg tudja csinálni, hogy… – Sajnos nem – mondta a Doktor. – Hiszen azt sem tudom, hova megyünk, és kik várnak ránk. – Tehát, ha jól értettem, előfordulhat, hogy egyikünk értelmes lénnyé, másikunk állattá, ismét másvalaki pedig növénnyé alakul át? – Megtörténhet. – Nincs valami kiút? – Nincs. – És… megismerjük majd egymást? – Nem tudom. Lehet, hogy soha többé… – Lehet. – Az ördögbe is! – káromkodott a Kapitány. – Arra csak emlékezni fogunk, hogy kik voltunk? – Nem tudom, Kapitány. – Ide figyeljen, ember! Hiszen maga mondta, hogy végeztek már hasonló kísérleteket, nem? – Dehogynem. – Hát akkor? – Nem értem. – Dehogynem. Azt mondja, hogy teremtettek már újjá élőlényt is magtalan szaporítás útján, igaz? – Igaz. Alacsonyrendű állatokat, kétségkívül. – Na és? Megismerték egymást? A Doktor megcsóválta a fejét. – Alig hiszem, Kapitány, hogy volna tudós, aki meg tudná mondani, hogy két földigiliszta megismeri-e egymást vagy sem. Értelmes lényekkel nem kísérleteztünk. Arra csak egy-két év múlva került volna sor. – Nem mondom, szép kilátások – borzongott össze az Első Asszisztensnő. – Először is, ha jól értettem, valamennyien meghalunk, egyetlen kis sejtecskénk kivételével. – Úgy van. – Maga ezt a sejtet megműti, manipulál a génekkel, és rendkívül kockázatos módon útjára bocsátja. Remélem a sajátját is? – Természetesen. Hiszen én is élni szeretnék. Meg aztán… hm… ez tulajdonképpen kísérlet is. – Tegyük fel, hogy az üstökös felvesz bennünket és évmilliók alatt elszállít valahová, amiről fogalmunk sincs, hogy hol van. Valahol kirak bennünket egy ismeretlen világban, amiről fogalmunk sincs, hogy egyáltalán lakható-e.

Alkalmas-e bárminemű életre. Nem tudjuk, hogy nem egy nap vagy egy csillag lesz-e a sírunk. – Valóban. – Tegyük fel, hogy kiszállunk egy lakott bolygón. Napsütés, fény, fű, fa, virág, élőlények. Állatok és értelmes lények egyaránt. A mi egyetlen sejtecskénk pedig lapul a fűben és arra vár, hogy be tudjon épülni valamilyen élőlény sejtjei közé. – Úgy van. – Ha beépült, növekedni kezd. Alattomosan, mint a burjánzó, beteg sejtek. Legyőzi az élőlény sejtjeit, és önmagát megsokszorozva maga lép a helyükbe. Így van? – Így. – A továbbiakban fennáll a lehetőség, hogy nem fogjuk megismerni egymást. Hogy egyikünkből növény lesz, másikunkból állat, a harmadikból pedig esetleg értelmes lény. – Úgy van. – Ezek szerint előfordulhat, hogy egyikünk a másikunkra támad. Hogy éppen én leszek az, aki megeszi önt, Doktor. Vagy magát, Kapitány. Előfordulhat? – Hát… azt hiszem, igen… – Akkor már csak egyetlen kérdésem maradt, Doktor – állt fel sápadtan az Első Asszisztensnő ügyet sem vetve a recsegő és hullámzó falakra, az egyre összébb záruló ajtókra és a sötétedő kabinra. – Mi az, ami miatt megéri, hogy ezt az egészet végigcsináljuk? Hogy ne vegyük be a tablettákat és ne vessünk véget azonnal az egésznek. Van-e olyan valami, ami miatt megéri mindez? Van olyan, Doktor? A Doktor hallgatott, aztán felemelte a fejét. Bátorítóan elmosolyodott, és az Első Asszisztensnő vállára tette a kezét. – Persze hogy van – mondta csendesen. – Maga az élet.

II. AZ ÉGI VÁNDOR A nagy folyó békésen csillogott a reggeli verőfényben, amikor Hurubbi végigsietett a rakparton. Az óriási, négyszögletű vitorlák árnyékában horkolva aludtak a hajósok, és valahol, a bálákba rakott zsákok mögött, magas hangon veszekedett valaki a felügyelőkkel. Hurubbi végigpillantott a kikötőn, és elégedetten felsóhajtott. Ha Marduk is úgy akarja, rövidesen az övé lesz itt mindez, talán még a palota is. De a

főfelügyelői állás biztosan. Ha Zuzam most az egyszer, végre, hajlandó lesz belátni, hogy nélküle nem megy semmire. Egyedül ő képes kiszámítani a csillagok járását annak a szerkezetnek a segítségével, amit a titokzatos, nagyszakállú embertől vett el, aki végül is Umartibu király börtönében végezte jó tíz évvel ezelőtt. Ha Zuzam tudna róla, bizonyára kivégeztetné és elvenné tőle a szerkezetet. Csakhogy ő, Hurubbi, úgy óvja, mintha egyszülött gyermeke lenne. Most is gondosan rongyokba csomagolta és elásta az udvar sarkában. Gondolja csak Zuzam, hogy az ő agyából pattan ki, amit megjósol. Remélhetőleg soha nem fogja megtudni, hogy egy halott, élettelen tárgy mond el neki mindent, ami az égi mezőkön történik. Mint ezt a legutóbbit is… Titkának egyedüli tudója, a szakállas ember már nem él, hiszen a tanúja volt, amikor a tüzes vasat a torkába döfte a hóhér. A szakállas feldobta magát a levegőbe, aztán visszazuhant a vértől sáros földre. Szemrehányó pillantása parázsként égette Hurubbit, de ő elfordult, és leple alá rejtette a szerkezetét. Hogy végül is ki volt a szakállas, nem tudja, de nem is érdekes. Időről időre ide vetődik valaki a Fagyos Föld Országából, szakállasan, piszkosan, de mérhetetlen tudással felvértezve. Zuzam szerint szökött papok, egy pogány, kegyetlen isten papjai, akiket társaik űztek el; felderíthetetlen és homályos bűntetteik miatt. Néha a szakállasok titokzatos szerkezeteket hoznak magukkal; amelyek előre megmondják, mikor kel ki földalatti otthonából Vassa, az ördög, hogy megrázza és rommá tapossa a fenti világot. A szakállasok szerkezete napokkal előre jelzi az ördög ébredését, és aki teheti, még idejében elmenekülhet a feltétlenül bekövetkező rombolás és tűzeső elől. A szakállas pap ezt a szerkezetet hozta magával, és annyi tudást a fejében, amelynek a tizedét sem tudná megtanulni, még ha ötszáz évnyi élettel ajándékozná is meg Marduk. Azt azonban megtanulta, hogy miképpen mozognak a csillagok, és mit lehet várni tőlük. Lám, a legutóbbi sáskajárást is hogy megjósolta! Akkor figyelt fel rá a nagyhatalmú Zuzam is, Umartibu király főpapja. Azóta neki dolgozik, és megpróbálja eltitkolni előle a szerkezetét. Úgy tesz, mintha a fejében lenne minden tudás. Csakhogy, sajnos, Zuzam nem ostoba, és mintha az utóbbi időben egyre több kérdést tenne fel neki. Mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy mennyi esze van… Mintha már nem hinne feltétlenül a képességeiben. A szerkezet azonban az udvar sarkában hever, rongyokba csomagolva, és nem találhatja meg soha senki, hacsak fel nem szántják érte az egész udvart. Vagy ha kínpadra nem vonják… Hurubbi rosszkedvűen köhécselt, és egy csapásra elszállt a jókedve. Zuzamtól minden kitelik. Hiába ő a főpap, Umartibu király első embere, mégis minden alkalmat megragad, hogy Umartibu ellen áskálódjék.

Akárcsak a trónörökös, Hittabas. Még egészen fiatal, de hozzá hasonlóan vérszomjas őrült ritkán születik a Két Folyó Közén. Ha Umartibu nem csillapítaná, alaposan megritkította volna már a lakosságot esztelen és végig nem gondolt parancsaival. Brr! Utálja Hittabast, és normális körülmények között esze ágában sem lenne a pártjára állni. Csakhogy, és ez igen fontos, jelenleg nincsenek normális állapotok a Két Folyó Közén. Umartibu ugyanis beteg, méghozzá gyógyíthatatlanul. Hogy mi okozta a betegségét, a kor-e vagy Zuzam ismeretlen mérge, nem tudja, de a király egyre veszít életerejéből. Szinte csak hálni jár belé a lélek. S hogy Zuzam keze is benne van a király betegségében, azt biztosan tudja. Már csak abból is, ahogy a főpap megölette azt a szakállast, aki tudott volna segíteni Umartibun. Nem szívesen gondol vissza erre a lelkét felkavaró eseményre azért sem, mivel tanúja volt a szakállas halálának – egyedül a rangosabb emberek közül – az ilyesfajta tanúság pedig nem szokott hosszú életet jelenteni a Két Folyó Közén. Ez a szakállas is onnan jött, ahonnan a többi társa: a Fagyos Föld Országából. Éhes volt, rongyos és piszkos, amikor Umartibu elé vezették. A király akkor már köhögött, izzadt a homloka, és görcsökbe ránduló, majd elernyedő kezéből ki-kicsúszott a hatalmát jelölő jogar. A szakállas meghajolt, enni kért, és jelbeszéddel kevert torokhangú szavakkal elmondta, hogy menedéket kér a Két Folyó Közének királyától. Cserébe minden tudását Umartibu szolgálatába állítja. A király bólogatott, többször is elejtette a jogarát, majd remegő ajakkal távozásra szólította fel a szakállast. A furcsa férfi merőn fürkészte a királyt, hozzálépett, és megfogta a kezét. A testőrök már-már emelték a dárdájukat, hogy átverjék vele a testét, amikor Zuzam nyugalomra intette őket. A szakállas elmerülten nézte a királyt, tenyerét a szívére tette, aztán ugyancsak tördelve a Két Folyó Közének nyelvét, azt mondta, hogy hálából, amiért befogadták, meggyógyítja Umartibut. Furcsa módon, ettől a naptól kezdve Zuzam volt az, aki védelmébe vette az idegent. Az ő felügyelete alatt gyűjtötte a szakállas pap a gyógyfüveket, morzsolt porrá ásványokat és elegyítette a kettőt gyanús kinézetű orvossággá. S a máskor annyira óvatos és bizalmatlan főpap, mintha megbabonázták volna, tágult szemmel figyelte a szakállas mesterkedéseit. Annak sem állt ellent, hogy a főzetet beadják a királynak. Mi sem volt természetesebb, mint hogy Zuzam magának tulajdonította a dicsőséget, amikor Umartibu király betegsége megszűnni látszott. Azon a délutánon Hurubbin kívül négyen ültek Zuzam kamrájában: a főpap, egy néger szolga, az őrült trónörökös, akinek ekkor már csak Zuzam tudott

parancsolni, és a szakállas. A Fagyos Föld Országának papja üvegcséivel játszadozott, és időről időre rosszalló pillantást vetett a trónörökösre, aki éppen kedvenc szórakozásával volt elfoglalva. Rézből kalapált fogó segítségével egy élő sündisznóból tépkedte ki a tüskéket, szívből élvezve a haldokló kis állat nyöszörgését. A szakállasnak nem tetszett a dolog, de nem szólhatott semmit. Ő, Hurubbi volt az ötödik, és őszintén szólva neki sem tetszett az őrült Hittabas viselkedése. Nem mintha a sündisznót sajnálta volna, hiszen van belőlük éppen elég a földeken, hanem mert egy jövendő királyhoz igazán nem méltó az ilyen alantas foglalatosság. Elmerült a gondolataiban, és csak akkor riadt fel, amikor eljutott a tudatáig a szakállas idegen és Zuzam halk beszélgetése. – Bölcsebb vagy mindenkinél – mondta Zuzam az idegennek. – Tudásod szégyenbe hoz bennünket. – Ugyan – hárította el a dicséretet a szakállas. – Hiszen te már mindent tudsz, amit én tudok. Ha nem lennék udvariatlan, azt is mondhatnám, hogy te vagy a legkitűnőbb tanítvány, akit csak mester kívánhat magának. Te vagy az, aki könnyedén túltesz a mesterén. – Valóban? – mosolyodott el a főpap. – Valóban – helyeselt a szakállas. – Azt mondják – folytatta ravaszul mosolyogva Zuzam – hogy felétek, Észak Földjén, mindenki a titkok tudója. Mindenki tud minden titkot. Csak jól elrejti magában. Igaz ez? A szakállas mosolyogva megrázta a fejét. – Egészen másképpen van, uram. Olyan ember nincs, aki mindent tudna. Van, aki ehhez ért, van, aki ahhoz. Van, aki mesteri páncélt kovácsol, mások fazekakat és hombárokat készítenek. Ismét mások előre megmondják az időt, vagy olvasnak a csillagokban. Én a füvekhez és a főzetekhez értek. Még néhány hét és visszaadom a királynak az egészségét. – Tehát azt mondod, hogy mindenre megtanítottál, amit te tudsz? – Úgy van, uram – bólogatott buzgón a szakállas. – Ha eltűnnék innen egyik napról a másikra, ami őszintén szólva eszemben sincs, észre sem vennétek a hiányomat. Mindenben pótolni tudnál, uram – ezzel ismét felemelte a szőnyegről a főzeteit, és rázogatni kezdte az egyik üveget a másik után. Zuzam feltápászkodott, és a négerhez fordult. – Fogd le! A néma rabszolga egyetlen ugrással a szakállas mellett termett, felrántotta

a földről, és nem törődve vele, hogy az üvegfiolák felborulnak, és némelyik darabokra törik csizmája alatt, átkarolta a lepelbe burkolt, vékony kis embert, és mintha ajándék lenne, Zuzam elé nyújtotta. – Szorítsd le a földre! A szolga engedelmeskedett, s a szakállas máris a szőnyegen hevert a hátára fordítva, mint egy óriási bogár. Zuzam összekulcsolta kezét a derekán. – Sorsod beteljesedett, idegen. Te ítélted halálra saját magadat. Ha már nincs semmi, amit megtanulhatnék tőled, miért tartsalak tovább? – A király… – hörögte a szakállas, és hasztalan próbált kiszabadulni a néger vasmarkából. – A király… – Vele ne legyen gondod – morogta Zuzam. – Éppen addig él majd, ameddig akarom. Egy nappal se tovább. Hittabas! A trónörökös egykedvűen felpillantott, és megállt kezében a fogó. – Gyere ide, fiam! Hittabas kelletlenül ledobta a szőnyegre a félig döglött sündisznót. – Mi kell? Zuzam magához ölelte, és halkan, dünnyögve beszélni kezdett hozzá, egy pillanatra se engedve, hogy a trónörökös elvegye szeméről a tekintetét. – Te király leszel – duruzsolta. – Nagy király. Apádnak már csak rövid ideje van hátra. Te leszel Marduk után az első. Akarsz király lenni? – Akarok – suttogta megbabonázva Hittabas. – Akarok hát! – Akkor meg kell tanulnod ölni… és nemcsak sündisznókat, hanem embert is. Akarsz embert ölni, Hittabas? A trónörökös habozott, aztán nem tudván ellenállni a főpap szeméből kiáramló fénynek, bizonytalanul bólintott. – Akarok! Zuzam kinyújtotta a karját, kihúzott egy hosszú pengéjű kést a néger övéből, és markolatát a trónörökös kezébe nyomta. – Tessék. Öld meg az idegent! Hittabas arcán megfeszültek az izmok, és sárga fény gyulladt a szemeiben. Ökle görcsösen összezárult, ahogy ujjai ráfonódtak a kés markolatára. – Hogyan kell… ölni? – A szívébe döföd. Egyetlen mozdulattal a szívébe! Megteszed? Tedd meg, fiam. Meg kell tenned, ha király akarsz lenni! A szakállas idegen felsikoltott, feldobta magát a levegőbe, de a néger hatalmas tenyerével befogta a száját. Hittabas, mintha álomban cselekedne, felemelte a kést, és négykézláb a szakállashoz kúszott. Zuzam feszült figyelemmel követte minden mozdulatát. Hittabas felemelte a kést, és az egyre lanyhábban hánykolódó idegen fölé emelte. Kivicsorította a fogait, és

egyszeriben olyanná torzult az ábrázata, mint a veszett farkasé. – Most, Hittabas, most! – kiáltotta Zuzam, és csettintett az ujjával. A trónörökös torkából rekedt hörgés tört elő, és gyors mozdulattal a szakállas szívébe mártotta a tőrt. Az idegen teste megvonaglott, majd a néger nyomásának engedelmeskedve lassan elnyugodott. Hittabason azonban a kiömlő vér látván kitört az őrület. Kirántotta a kést a sebből, és még mindig hörögve és gurgulázva újabb és újabb helyre szúrta bele a pap halott testébe. Ekkor ő, Hurubbi elveszítette a fejét, és menekülni próbált. Már-már az ajtónál volt, amikor Zuzam parancsoló hangja megállította: – Hurubbi! Itt maradsz! A főpap az őrjöngőhöz lépett, fejére tette a kezét, és lágyan simogatni kezdte a tarkóját. – Ébredj, Hittabas, ébredj! Hiszen csak álom volt az egész! A simogató mozdulatra Hittabas kiejtette kezéből a kést, és rémülten meredt vérben fürdő áldozatára. – Jaj… ez ki… jaj, mi történt? Verejtékcseppek ültek ki a homlokára, és ha ő, Hurubbi el nem kapja, összeesik. Zuzam megsimogatta a fejét. – Eredj vissza a sündisznódhoz, Hittabas! Hiszen van még rajta tüske elég, ne avatkozz a felnőttek dolgába! A trónörökös engedelmesen lekuporodott a szőnyegre, és bőrkesztyűs kezébe vette harapófogóját. A főpap ekkor Hurubbihoz fordult. – Mindent láttál, felügyelő: A trónörökös meggyilkolta az idegent. A király és a Két Folyó Közének Birodalma érdekében el kell titkolnunk mindenki előtt. Még a királynak sem szabad megtudnia. Érted, Hurubbi? Hurubbi természetesen értette. És azt is megértette, hogy ettől a perctől fogva egyedül Zuzamtól függ az élete. Abban sem kételkedett, hogy ha Zuzam érdeke úgy kívánja, vele is végezne. Igyekezett is mindenben Zuzam kedvébe járni, de el nem árulta volna a világ minden kincséért sem, hogy megszerezte egy szakállas szerkezetét, és hogy megtanult tőle eligazodni a csillagok világában. Ő, a kikötői raktárak egyszerű sorból származó pap felügyelője. Hurubbi megszaporázta a lépteit, hogy még idejében érkezzen. Beszélnie kell Zuzammal, mégpedig minél előbb. Attól, amit mondani szándékozik neki, a további előmenetele függhet. Ha minden úgy történik, ahogy a halott szakállas műszere jelezte, Zuzam meg lesz elégedve. Sietve fordult be a palotához vezető széles utcába, amely az épület előtti térbe torkollott. A sárgára meszelt, agyagból égetett téglafalak szinte izzani látszottak a reggeli fényben, és Hurubbinak egész testét kiverte a veríték. Mi

lesz, ha Zuzam nem mutat érdeklődést a terve iránt? Vagy éppen túlságosan is felkelti az érdeklődését? Marduk, segíts! Csak most az egyszer tégy úgy, ahogy én jónak látom! A szakállas, fonott hajú őrök jól ismerték Hurubbit, ennek ellenére marcona képpel összecsattantották előtte lándzsáikat. Így követelte a király. Hurubbi köpenye alá nyúlt, kihúzta kicsiny agyagjelvényét, és felmutatta a katonáknak. Az, amelyik közelebb állt hozzá, éppen csak rápillantott, s intett a másiknak, hogy elveheti a lándzsáját. Szinte lopva és félve osont be az épületbe vezető ajtón, amelyet szintén fonott hajúak őriztek: ezek azonban már nem kérték a pecsétjét. Úgy néztek át a feje felett, mintha láthatatlanná vált volna. Végigsietett a folyosókon, tisztelettel meghajtotta fejét a folyosó kanyarulataiba helyezett szobrok előtt, hiszen biztos volt benne, hogy mióta átlépte a palota küszöbét, vigyázó szemek lesik minden mozdulatát. Jaj lenne neki, ha azt jelentenék Zuzamnak, hogy fittyet hány a kötelező etikettnek! Zuzam fogadószobája előtt többen várakoztak. A szokásoknak megfelelően éppen csak megbiccentette a fejét, de nem nyitotta szóra a száját. Így követelte Zuzam, a legfőbb főpap. Hurubbi leroskadt egy alacsony, sarokba állított székfélére, és megtörölgette izzadó homlokát. Végigpillantott a többi várakozó mohó vagy éppen gyűlölködő arcán, és belátta, Zuzam bölcsen cselekedett, amikor megtiltotta, hogy a kihallgatásra várók beszédbe elegyedjenek egymással. Mardukra, micsoda pletykák kelnének szárnyra, ha mindenki elmondhatná a másiknak, ami a szívét nyomja. Zuzam majd eldönti, mi az, ami nyilvánosságra kerülhet a vélt vagy valódi sérelmekből! Rövid várakozás után félrebillent a nehéz függöny, és Zuzam titkára dugta ki rajta a fejét. Kifejezéstelen tekintettel pillantott végig a várakozókon, aztán szinte azonnal el is tűnt a függöny mögött. Hurubbi csak remélhette, hogy nem várakoztatja soká a nagyhatalmú főpap. Ezen a reggelen, úgy látszott, szerencséje van a felügyelőnek. A szőnyeg ismét meglebbent; agyagtáblával és rovópálcával a kezében kijött mögüle a titkár, és belekiáltott a szoba várakozó csendjébe: – Hurubbi, a kikötők felügyelője! Hurubbi belépett Zuzam szobájába, amelynek szőnyegén talán még ott feketedett a meggyilkolt szakállas idegen vére. Óvakodott azonban, hogy vigyázatlan pillantást vessen a szőnyegre. Hogyisne, hogy Zuzam esetleg célzásnak vegye! Meghajtotta a fejét, és várta, hogy engedélyt kapjon a közeledésre. Mindaddig a földre meresztette a szemét, amíg meg nem hallotta Zuzam

mézédes és mégis annyira félelmetes hangját. – Micsoda öröm, Hurubbi! Mardukra mondom, éppen rólad álmodtam az éjjel. Bizonyára fontos oka van, hogy időt szakítottál rám. Hurubbi felemelte a fejét, és szembenézett a főpappal. Zuzam egyszerű, szürke palástot hordott, talán csak kétszeresen bodorított haja árulta el, hogy magas rangot visel Umartibu király udvarában. – Marduk adjon neked hosszú életet, uram – mondta Hurubbi. – A kelő nap fonjon áldott sugarat fejed köré! Az alacsony, vékonydongájú főpap elmosolyodott, és szaporán bólogatni kezdett. – Neked is, Hurubbi; neked is. Mi szél hozott erre, barátom? Hurubbi tudta, hogy a barátságos fogadtatás ellenére is ajánlatos rátérni jövetelének okára. Zuzam ugyanis nem tűri a céltalan fecsegést. Habozott egy pillanatig, éppen csak annyira, hogy Zuzam észrevegye. A főpap horgas orrának hegye felemelkedett egy kissé, amint szimatolva a titkár felé fordult. – Mirittu! Ügyelj rá, hogy senki füle el ne érjen idáig. A titkár meghajolt, és kihátrált a lefüggönyzött ajtón. Zuzam egyszeriben megváltozott. Mohó, türelmetlen tekintettel bökött az alacsony lábakon álló ülőalkalmatosság felé. – Nos? Hurubbi leült, és akaratlanul is Zuzam szemébe mélyesztette a tekintetét. S abban a pillanatban érezte, hogy a főpap szeméből kisugárzó sárga fények megoldják agyának bilincseit, és beszédre kényszerítik. – Uram… Tudod, hogy hűséges vagyok hozzád. – Tudom. A főpap ajkán mintha lenéző mosoly játszadozott volna. – Halálomig alázatos leszek, amiért felügyelői álláshoz juttattál. A főpap hangja hidegen csengett. – Ezt el is várom, Hurubbi. – Tudod, uram, hogy kész vagyok mindent megtenni a királyért… jobban mondva a Két Folyó Közének Birodalmáért. És érted, uram. – Tovább! – Tudod, uram, hogy Marduk hatalmat adott nekem a csillagok felett. Hatalmat, hogy lelkükbe pillanthassak, megismerhessem mozgásukat és hatásukat, amit az élőlényekre gyakorolnak. Te mondtad, uram, hogy Marduk ajándékának tekinthetem tudományomat. Hurubbi most érezte először, hogy érdeklődés csillan a főpap tekintetében. – Folytasd, Hurubbi!

– Őszinte leszek, uram. Eljött a pillanat! Zuzam megrezzent: egész testén lágy remegés hullámzott át. Hurubbi szinte sikoltani szeretett volna az örömtől. Ráharapott! Marduk, segíts! Segíts, hogy főfelügyelő legyen belőlem! Zuzam bátorítóan Hurubbira mosolygott. – Beszélj, barátom. Tudod, hogy velem egészen őszinte lehetsz! Hurubbi pontosan tudta, mennyire kell vigyáznia a főpappal. Mi sem állt távolabb tőle, mint éppen az őszinteség. Alighanem azonnali halálát jelentené, ha Zuzam megtudná a teljes igazságot. – Napok óta vizsgálom a csillagokat, uram. Látom, amint elpusztulnak, és széttört darabjaik rózsaszín fényben játszanak, ha Marduk rájuk veti káprázatos orcáját. És látom az újjászülető csillagokat is. Egyik éjszakán még csak a fekete semmi nyújtogatja felénk gonosz csápjait, de a következő éjszakán már Marduk új csillagot teremt a semmibe. Minden születés és halál ezen a világon, uram. – Folytasd! – Arra gondoltam, hogy a birodalmaknak is ez a sorsuk, uram. – Ostobaság! – vakkantott közbe a főpap. – A birodalmak nem csillagok: Nem lobbannak csak úgy el, egyetlen éjszakán, mint a te csillagaid. És nem is születnek máról holnapra. A birodalmak öröktől valók és örökké élnek. Örökké állnak a lábukon, ahogy Marduk tanította. Ezért jöttél, felügyelő? Hurubbi komolyan megijedt. Csak nem fogott rosszul a dologhoz? Marduk, segíts! – Birodalom helyett királyt kellett volna mondanom – sietett gyorsan kijavítani a hibáját. – Királyok jönnek, királyok mennek… – Vigyázz, hogy mit beszélsz! – Fenyegető volt a hangja, de tekintete meglágyult, ahogy fogva tartotta Hurubbi pillantását. – Bocsásd meg a merészségemet, uram. De nem eleget ült már a Két Folyó Közének trónján Umartibu? – Hurubbi! Hurubbi megremegett a gyönyörűségtől. Kifejezett biztatást érzett Zuzam hangjában, ami arra késztette, hogy egyre merészebb legyen. Áthajolt az asztalka fölött, hogy ajka szinte érintette a főpap fülét. – Ha Umartibut el akarjuk tenni az útból, néhány hét múlva eljő a legjobb alkalom. Zuzam nem húzta el a fejét, várta a folytatást. Hurubbi összeszedte minden bátorságát. – Belenéztem a csillagokba, főpap. Azt láttam bennük, rövidesen eljő az alkalom, hogy megszabaduljunk Umartibutól, és a trónörököst ültessük a

trónra. Ha te is úgy akarod, uram! Zuzam felállt, néhány lépéssel az ajtónál termett, és kikukucskált a szőnyegek között. Hurubbinak egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy a főpap a katonákat hívatja, és felségárulás vádjával kivégezteti. Megborzongott, de gyorsan el is múltak a libabőrök a hátáról, mert a főpap visszajött hozzá, és megragadta a vállát. – Mit mondanak a csillagok? Beszélj, vagy megöllek! Hurubbi ujjongani kezdett. A főpap ismét a csapdájába esett. Hála néktek, csillagok! – Mint mondottam, éjszakákon át a csillagokat fürkésztem. És… Marduk megsúgta nekem, hogy rövidesen újabb Égi Vándor érkezik hozzánk. Hatalmasabb és félelmetesebb, mint bármikor eddig, amióta Marduk megteremtette a világot. A főpap arca elfehéredett. – Égi Vándor? – Hatalmas, mint az egész világ. Farka betakarja egünket. Az emberek reszketve omlanak a lábadhoz, hogy könyörögj Marduknak, ne vesse őket a poklok emésztő tüzére. Félelmek, járványok és őrület tör ránk hamarosan, uram! A főpap felállt, és Hurubbi csodálkozva látta, hogy a törékeny, alacsony férfi megemelkedik, feje szinte érinti a magas szoba tetejét, és egész testéből sárga sugarak röppennek szerteszét. Már-már azon volt, hogy a földre omlik, és Zuzam lábához veti magát, amikor a főpap örömet alig palástoló hangja magához térítette. – Azt mondod, hogy járványok? Hogy soha nem látott Égi Vándor érkezik hozzánk? Tudod, mit beszélsz, Hurubbi? – Zűrzavar tör ránk, uram. Az erősek megölik a gyengéket; a vadállatok egymást marják félelmükben és gyilkos dühükben. Ebben a zűrzavarban minden megtörténhet, uram. – Gondolod? – Azt hiszem, uram. Sokan vannak a birodalomban, akik elégedetlenek Umartibu királlyal. Sokan látnák szívesen a vesztét, hogy a trónörököst tegyék királlyá. Hiszen Umartibuba már csak hálni jár a lélek. Mióta a szakállas pap eltűnt, és a gyógyítás titkát senki sem ismeri… Azóta Umartibu félig már Marduk kezében van. A célzatosan eleresztett megjegyzés a szakállas pap meggyilkolására nem vesztette el a célját. Zuzam, úgy tűnt, sutba veti minden tartózkodását, és teljesen kitárulkozik Hurubbi előtt.

– Umartibu halott. Akkor hal meg, amikor én akarom. És Hittabasból is bármikor királyt csinálhatok. Csak a helytartók… nem vagyok biztos benne, hogy nem én lennék-e Hittabas első áldozata. Meg kell öletnem a helytartókat is! Hurubbi megszédült. Mardukra! Még nagyobb konchoz juthat, mint a főfelügyelőség! – Itt a legjobb alkalom, uram. Ha az Égi Vándor felbukkan, a megrémült nép azt teszi, amit mondasz neki. Ha kell, hát megöli a parancsnokokat, és Hittabas királlyá lesz. A mi királyunkká! Addig pedig még van néhány hetünk, uram, és mindent elő lehet készíteni. A főpap kezeibe temette az arcát. – Eljött hát a nagy lehetőség! – suttogta. – Amire annyi ideje várok. Marduk mellettem áll! Véget vetek a helytartók uralmának, és… Marduk papjai elfoglalhatják az őket megillető helyet. Elkapta kezét az arca elől, és homlokán elsimultak a felindulás keltette ráncok. – Egészen biztos vagy a dolgodban, Hurubbi? – Mardukra mondom, uram. A főpap hallgatott egy sort, aztán Hurubbira meresztette sárga fényben égő tekintetét. – Tudod, ugye, hogy az életeddel játszol? Hurubbi engedelmesen meghajtotta a fejét. – Tudom, uram. – Rendben van. Majd még elgondolkodom a javaslatodon, és értesíteni foglak. Rövidesen, napokon belül. Azt is tudod, ugye, hogy ha mégsem jönne az Égi Vándor, vagy ha nem akkor, amikorra ígéred, jobb lett volna, ha soha nem is szül a világra az anyád? Olyan kínban még nem halt meg ember, ahogy te meghalsz! Mindenért te leszel a felelős: lázadásért, királygyilkosságért, a birodalom elárulásáért! Érted? Még mindig azt mered állítani, hogy pontosan meg tudod mondani az Égi Vándor eljövetelének idejét? Hurubbi érezte, hogy kiszárad a torka, és mit nem adott volna egy korty könnyű sörért. – Azt – bólintotta rekedten. Zuzam felállt, és az ajtó felé intett. – Most elmehetsz. Légy elérhető, mert minden percben küldhetek érted. Hurubbi csalódottan meghajolt, hogy kihátráljon az ajtón, de a főpap szava megállította: – Ha idejében megérkezik az Égi Vándor… parancsnok lesz belőled, Hurubbi. Legelső rangbeli parancsnokai közé emel majd Hittabas király. Erről én kezeskedem!

Hurubbi úgy futott a sikátorokon végig, mintha éhes farkasok eredtek volna a nyomába. Alig várta, hogy kézbe vehesse a szakállas pap szerkezetét és még egyszer ellenőrizze számításait. Az Égi Vándor még elő sem bukkant Marduk országának végtelenjéből; máris több vér folyt miatta, mintha háború tört volna ki. Az erősek megölték a gyengébbeket, a vadállatok pedig egymást marták feneketlen dühükben és jövőt váró félelmükben. Hanisur, az öntözőművek és a hozzájuk csatlakozó Lat falvának parancsnoka és főfelügyelője, egyelőre mit sem tudván az Égi Vándorról, de az egymást faló vadállatokról sem, elégedetten fogyasztotta szerény vacsoráját házának lapos tetején. Ameddig a szem ellátott, márpedig a lapos tetőről az erős holdfényben messzire eljut a tekintet, béke uralkodott a környéken. Lat utcái már elcsendesültek. Csak a kézművesek negyedéből hallatszott innen-onnan kopácsolás. Hanisur behunyta a szemét, és bólintott. Bizonyára a holnapi vásárra készülnek a kovácsok és rézművesek. Amióta Umartibu király visszaállította Lat vásártartási jogát, a birodalom minden részéből áramlanak a kézművesek a híres lati vásárra. Ami persze nem kevés bevétellel gazdagítja a kincstárat, és bőségesen csurran-cseppen belőle az ő számára is. Hanisur Sinre, a holdistenre pislantott, és alázatos gondolatok töltötték be a lelkét. Csend és nyugalom. Ez az, amire kora gyermekkora és viharos ifjúsága óta vágyakozott! A városfalon kívüli terek felől izgatott báránybégetés és harsány kiáltozás zavarta meg az este nyugalmát. Tevék kiáltása kutyák csaholásával keveredett, és Hanisur érezte, hogy felkúszik torkán a félelem. Hatalmas termetű, néma szolgája rezzenetlen arccal vigyázta minden mozdulatát, és Hanisur megpróbált megfeledkezni a városon kívüli világról. Újfent csak Sinre nézett, és azon igyekezett, hogy betöltse lelkét a korábbi nyugalom. Bárhogyan próbálkozott is azonban, a kutyák ingerült ugatása és a tevék bőgése visszahozhatatlanul elűzte lelkének békéjét. Durván szőtt kéztörlő kendőjét ingerülten az asztalkára hajította, és intett a szolgának, hogy elviheti a maradékokat. A néma szolga könnyedén tenyerére kapta az asztalkát, és már indulni készült, hogy a többsoros lépcsőn az alsó helyiségbe vigye, amikor a könnyedén letámasztott csapóajtó feltárult, és titkára, Mitis szőke feje bukkant fel a tetőn. – Uram… Hanisur feléje fordult, és megérezte a fiatalember hangjában az ijedtséget. Egyetlen mozdulattal visszaparancsolta a négert, és intett az ifjúnak, hogy

másszon fel a tetőre. Mitis gyakorlott mozdulattal perdült Hanisur elé, gondosan becsukva maga mögött a csapóajtót. – Uram… A főfelügyelő nem tudta volna magyarázatát adni, hogy miért, de biztos volt benne, hogy titkára ijedtsége valamiképpen összefüggésben van a városon túli izgalommal: a kutyaugatással és a tevék bőgésével. Megvárta, míg a mászástól fáradt titkár kilihegi magát, aztán nyugalmat erőltetve az arcára a fiatalemberre mosolygott. – Mi történt, Mitis? Tűz van talán? Nyugodtan kérdezett, nem kellett tartania tőle, hogy gúnyolódásnak vehetik a szavait, vagy rosszul sikerült tréfának, hiszen a lassan leszálló sötétségben egyetlen kósza lángnyelv sem nyalogatta Lat házait. A titkár letérdelt, és tőle szokatlan hevességgel átölelte Hanisur térdét. – Uram. Nagy baj van, uram! Hanisur érezte, hogy izmai megfeszülnek a köpeny alatt, és hónalját kiveri a nyirkos verejték. A falitartóba bökött fáklyák rosszat sejtetően sercegtek, és ez a sercegés most tűzben égő halottak zsírjának a sustorgására emlékeztette. Hirtelen elrúgta magától a titkár testét, és szokatlan élességgel rivallt rá: – Beszélj! A titkár szűkölve felemelkedett. Szinte állati rémület lángolt a szemében. – Uram… A birodalomnak vége! Marduk haragja lesújt ránk! Hamu és tűz emészti el országunkat! Jaj nekünk, uram! Hanisur kényelmes és elpuhult volt, de nem volt ostoba, S mivel életében nem látta még ilyen rémültnek nyugodt és megfontolt titkárát, megértette, hogy akármi történt is, nagyobb veszély fenyegeti, mint bármikor, immár harminc éve tartó helytartósága alatt. Lehajolt Mitisért, megragadta köpenye szélét, és felrántotta, hogy a titkár arca egy vonalba került az övével. – Beszélj, mert megöllek! – sziszegte, és még alaposan meg is rázta, hogy magához térjen ijedtségéből. Mitis összerázkódott, mintha fejbe csapták volna. Hanisur hiába szaglászott, sem a hasis illatát, sem a sör bűzét nem érezte a legény leheletén. – Beszélj! Mitis kinyitotta a szemét, és igyekezett összeszedni magát. – Uram… Odakinn… a városon túl nyugtalankodnak az emberek. Ott voltam, amikor meghalt Titubasim. A besúgóm volt, tudod, uram. Hanisur bólintott, pedig nem tudta, kiről van szó: nem ismert névről minden besúgót.

– Tudom. – Titubasimot megölték. Kést vágtak a hátába. Azok, akik az Égi Vándorról beszélnek. Hanisur összehúzta a szemét. – Miről? – Az Égi Vándorról. Azt beszélik, hogy Égi Vándor közeledik. A főfelügyelő és parancsnok önkéntelenül is a csillagos égre pislantott, de semmi szokatlant nem látott rajta, mint ahogy nem látott percekkel előbb sem. – Miféle Égi Vándor? A főfelügyelő a kinti zajokra figyelt, és megpróbált gondolkodni. – Kik azok az emberek? – Nem tudom, uram. És Titubasim sem tudta. Egyetlen besúgóm sem tudja. És most Titubasimot megölték. – Honnan jöttek, akik az Égi Vándor érkezését hirdetik? – Nem tudja senki, uram. De… Marduk nevében beszélnek. Hanisur agyában lázasan forogtak a kerekek. Hm. Újabb próféták, ami végül is nem szokatlan errefelé. Csakhogy azok sohasem Marduk nevében, hanem éppen Marduk ellen beszéltek. Nem is volt nagyon nehéz elkapni őket, hiszen a Marduk-papok és Zuzam kiterjedt kémhálózata már akkor tudott róluk, amikor éppen hogy csak suttogni kezdtek Marduk és a papság ellen. Többször megfigyelte már, hogy Zuzam nem csapott le rájuk azonnal, hanem megvárta, amíg követőik támadtak. Mit ér egy kivégzés, egy jelentéktelen prófétácska halála? Zuzam a tömeges kivégzéseket kedveli. Mert ha valami elveszi a parasztok kedvét a lázongástól; hát akkor éppen ez az! Száz vízbe fojtott paraszt! Csakhogy most alighanem másról lehet szó. A lázítók és az Égi Vándor hirdetői Marduk nevében lépnek fel! Ilyen sem volt még soha, mióta csak az eszét tudja. – És… mit beszélnek még? – Azt – fuldokolta a titkár – hogy a király nem tiszteli Mardukot. Hogy méltatlanná vált Marduk nevére. Hogy öreg és beteg… S bocsáss meg, uram… – A titkár szava elakadt, és nem merte folytatni szavait. – Beszélj! – förmedt rá Hanisur türelmetlenül. – Azt is mondják, hogy a helytartók is megértek a vízbe fojtásra. Meg a parancsnokok is. Hogy Marduk nem kap élő áldozatot. Hogy Bikaisten oltárai üresen állnak… Ezért jön az Égi Vándor. Ezért, uram. – Umartibu király megtiltotta, hogy embereket áldozzunk Marduknak és Bikaistennek. – Az Égi Vándor Umartibu életét követeli. Felkapja és magával viszi Umartibu romlott lelkét!

Hanisurnak nagyon nem tetszett, amit hallott. Bárhogyan alakuljanak is a dolgok, ő csak rosszuljárhat. Umartibu király elkötelezett embere; és már túl öreg ahhoz, hogy köpönyeget fordítson. Élete össze van kötve Umartibuéval. És a hatalma is. – Más nem történt odakinn? – Valaki… valakik… összetörték a vízemelő kerekeket, és megrongálták a csatornákat. A gátak átszakadtak, és a felső falut elmosták a föld színéről. Aggastyánok és csecsemők fúltak a folyó zavaros vizébe. Az Égi Vándor első csapása, uram. Hanisur igyekezett leküzdeni magában a rémületet. – Ostobaság – mondta rekedt hangon. – Kivégeztetem őket. Tudd meg, hogy ki volt az… – A parasztok azt beszélik, hogy… nem emberek tették. Nem maradtak lábnyomok. A kerekeket maga Marduk emelte az égbe, hogy aztán visszaejtse őket a földre. A gátakat Bikaisten szakította át. Öklelő szarvainak lenyomata ott van a gátak oldalán. Éhségében üvölt, és pusztasággá teszi a birodalmat, mert már emberemlékezet óta nem kapott vért, uram! – Mit mondanak még? – Azt, hogy ha Hittabas lenne a király, megszűnnének a csapások. Az Égi Vándor elkerülne bennünket, és égető sugarában nem omlanánk hamuvá. Hittabas visszaállítaná Marduk kedvencének, Bikaistennek a tiszteletét. Felépíttetné lerombolt templomait és oltárait, és ismét… szüzeket áldozna Bikaistennek. Umartibu Marduk és a Bikaisten ellensége, Hittabas a barátja és kiválasztottja. Ezt beszélik a próféták, uram! Hanisur elgondolkodott. Úgy érezte, nagyjából tisztába jött mindennel. Felvett egy szárított datolyát, és rágcsálni kezdte. Kétségkívül Zuzam és Hittabas keze van a dologban. Csakhogy, ha a kósza híreknek hinni lehet, Hittabas nem normális. Vagy meggyógyult talán? Sokkal valószínűbb, hogy Zuzam elérkezettnek látja az időt, hogy átvegye a teljes hatalmat a Két Folyó Közén. Ha Hittabas félkegyelmű, semmi sem állhat Zuzam útjában. A helytartónak nem voltak különösebb elvei. Bár kényes természete elutasította Bikaisten véres kultuszát, szükség esetén gondolkodás nélkül Zuzam pártjára állna. De sajnos nem teheti. Zuzamnak nincs rá szüksége, és különben is mindenki úgy tudja, hogy ő, Hanisur, a gazdag Lat városának főfelügyelője és parancsnoka egyúttal Umartibu király elsőrendű támasza és kegyence is. S bár a dolog egyáltalán nem így áll, úgyis az számít, hogy mit hisznek róla. Ingerülten elhajította a megrágott datolyát, és Mitis mellének bökte a nagyujját. – A kapukat bezártátok?

– Be, uram. – Helyes: Holnap majd körülnézek a csőcselék között. Van még valami? A titkár rémülten nyelt egyet. – Van, uram… A próféták azt is terjesztik, hogy az Égi Vándor ma tűnik fel először az égen. Hanisur megmerevedett, és gyorsan a csillagokra kapta a fejét. – Azt mondod, hogy ma éjszaka? – A próféták hirdetik így, uram. – Milyenek azok a próféták? – Én még nem láttam egyet sem. A nép rejtegeti őket. Azt mondják, Marduk fiai. Szakállasok és piszkosak, mint a próféták általában. És ha beszélnek csorog a nyál a szájukból. – El kell fogni egyet! – De, uram, én… – Ha ellenszegülsz, megöletlek. Holnap, amint felkel a nap, a testőrséggel kimész, vagy nem is te, hanem… – Uram… a próféták azt is hirdetik… – Mit még? – Hogy amint az Égi Vándor feltűnik az égen, minden család elveszíti elsőszülött fiát. Vagy ha az nincs, hát a lányát. Bikaisten első figyelmeztetéseként… és az Égi Vándor érkezésének iszonyú jeleként. Hanisur felrúgta a datolyás tálcát, és belátta, hogy nincs egyetlen elvesztegetni való perce sem. – Tehát bezártátok a kapukat? – Be, uram. – Küldd fel Titiburt és Mikumenát. Azonnal. A titkár meghajolt, hogy szinte a földig lógtak a vállai. Amikor eltűnt a csapóajtó nyílásában, Hanisur az égre nézett, és csípőre tette a kezét. Elégedetten érezte, hogy visszatér arcába a vér, és melle könnyedén fújtat, mint sok évvel ezelőtt, amikor Umartibu oldalán győzelemre vezette csapatát a harrisok rabló népe ellen. A terasz széléhez ment, és lenézett. Tekintetét belefúrta a sötétségbe, amely a falakon túl az összegyűlt vásárosokat, a parasztok viskóit és az ismeretlen prófétákat rejtegette. – Majd adok én nektek Bikaistent meg Égi Vándort! A csatornák vizét pedig a nyelvetekkel nyaljátok fel! Hittabas akkor lesz király; amikor én főpap! Öklével megfenyegette a csillagos eget, és éppen valami csúnyát akart üzenni Bikaistennek, amikor valaki megköszörülte mögötte a torkát. Titibur volt, a helyőrség parancsnoka. Hanisur nem érezte okát, hogy magyarázatot adjon a parancsnoknak,

amiért késő esti órán magához kérette. Utasította, hogy vegyen maga mellé egy megbízható alakulatot, és személyes parancsnoksága alatt fésüljék át a várost. Kukkantsanak be minden szerájba és örömtanyára; mindenhova, ahol a gyanús elemek meg szoktak bújni. Forgassák fel a tolvajok, földönfutók, elégedetlenkedők viskóit és nyomorúságos vackait, próbálják megtudakolni, nem bukkantak-e fel szakállas próféták a falakon belül is. Aki gyanúsan viselkedik, tartóztassák le, és vezessék a vallatók elé. Aki szökni próbál, kímélet nélkül verjék le a lábáról, és ha még továbbra is ellenállást tanúsít, öljék meg. Aki nem tudna számot adni állandó lakóhelyéről, ráadásul szakállt visel, piszkos és gyanítható, hogy Marduk újdonsült prófétája, kötöztessék meg, és ugyancsak vezettessék a vallatók elé. Abban az esetben, ha igazi próféta kerülne horogra, Titibur haladéktalanul köteles értesíteni őt, hogy a vallatás a jelenlétében eszközöltessék. Titibur meghajolt, távozott, és Hanisurnak nem volt kétsége afelől, hogy pontosan az utasításai szerint jár el. Titiburnak is túlságosan sok volt már a rovásán ahhoz, hogy elárulhatná őt és rajta keresztül a királyt. Ahogy a parancsnok mögött becsukódott a csapóajtó, az italtartóhoz ment, és töltött magának egy pohárka sört. Bár ma este már kettővel ivott, és a mértékletesség szabályait nem szívesen szegte meg, úgy gondolta, hogy ezen az éjszakán megérdemel egy harmadik pohárral is. A csapóajtó megcsikordult, Mikumena kapaszkodott fel a tetőre. Még a késő éjszakai órán sem mellőzte csúcsos süvegét és csillagokkal kivert palástját. Hanisurnak azaz érzése támadt, hogy Mikumena talán még éjszakára sem veti le mesterségének díszeit, de természetesen óvakodott megkérdezni tőle. Ellenkezőleg, mély tisztelettel és megbecsüléssel fogadta, ami a csillagjósnak és udvari varázslónak kijárt. Mikumena semmi esetre sem volt hétköznapi varázsló, amilyen minden parancsnok vagy főfelügyelő udvarában három is akad. Okosszemű, elgondolkodó fiatalember volt, s még a kötelező, hosszú szakáll is csaknem hiányzott az arcáról. Néhány vidám, szőke szálacska lengedezett csak az állán, és a főfelügyelő nem volt biztos benne, hogy valódiak-e, vagy csak a hatalommal járó tiszteletre méltó külső kedvéért teremtette-e oda a csillagjós, nem egészen tisztességes eszközökkel. Mindazonáltal Mikumenában tökéletesen megbízott. Az elmúlt évtizedek homályba vesző mélyén történt valami, amiért Mikumena örökké hálás neki. Az volt, és az is marad. Hiszen az életét köszönheti neki, Hanisurnak. És az állását is nemkülönben. Ő küldte iskolába, majd a legöregebb csillagjóshoz, hogy tanulja meg a mesterséget. Csakhogy azóta jó pár év tűnt a semmibe, és

hátha a hála is csak olyan, mint a tészta, nyúlik egy darabig, ha a tésztakészítő nyújtja, de a végtelenségig mégsem nyújtható. Vagy elszakad, vagy elfogy. Hanisur megrázta a fejét, és kezet nyújtott a csillagjósnak. – Légy üdvözölve, Mikumena. És bocsásd meg öreg barátodnak, hogy ilyen késő éjszakai órán magamhoz kérettelek. A csillagjós meghajolt, és Hanisur úgy látta, hogy mosoly játszik a szája szegletén. Már-már azon volt, hogy mindent elmond a csillagjósnak, aztán másképp döntött. Helyet mutatott neki, és elmosolyodott. – Mit mondanak a csillagok, barátom? Mikumena nem látszott meglepettnek. Úgy vette a kérdést, mintha teljesen rendjén való lenne késő éjszaka a csillagokról társalogni. – Semmi különöset – mondta könnyedén. – Ha óhajtod, holnap táblára vésetem valamennyi fő csillagkép állását és a várható hatásokat. Vagy van valami különleges kívánságod? Hanisur összekulcsolta kezét a hátán, és ismét lenézett a sötétségbe süllyedt városra. – Mikor járt utoljára Égi Vándor Marduk mezején? A csillagjós ruhája sustorogni kezdett, amiből a parancsnok arra következtetett, hogy Mikumena keze megrándult a meglepetéstől. – Nem tudom pontosan – mondta rövid habozás után. – Én akkor még nem éltem. – És én nem voltam helytartó. Különben én sem emlékszem rá. Valószínűleg még gyermek voltam. Csak arra lennék kíváncsi… – Mire, uram? – Hogy történt-e valami akkor. – Mire gondolsz, uram? – Eh! Hát amire az Égi Vándorral kapcsolatban szokás. Bajra, bánatra, vérre, szenvedésre. Volt ilyen, csillagjós? Mikumena megrázta a fejét. – Már mondottam, hogy akkor még talán a világon sem voltam. De a régi könyvekben az áll, hogy az Égi Vándor jel. – Marduk jele? – Lehetséges. A régiek szerint akkor tűnik fel, ha valami baj van idelenn. Az Égi Vándor büntetés. Marduk ostora. Így mondják. – Szerinted is? – Én… tisztelem a régieket. – Mindennap nézed a csillagokat, Mikumena? – Természetesen, uram. Hiszen ez a hivatásom. – És… láttál valami furcsát az utóbbi időben?

Mikumena habozott. – Az Égi Vándorra gondolsz? A főfelügyelő szótlanul bólintott. Mikumena megrázta a fejét. – Nem láttam semmit. Égi Vándort sem. És nem is fogok látni egyhamar. Ez biztos, uram! – Ugyan miért nem? Mikumena titokzatos képet vágott, és Hanisur esküdni mert volna, hogy a csillagjós pózol. – Nem mondhatok el mindent, még neked sem, uram. Elégedj meg annyival, hogy… az Égi Vándor érkezését bizonyos jelek előzik meg. – Honnan tudod, ha magad még sose láttál ahhoz hasonlót? – A régiektől tanultam. Mestereimtől, akik az agyagtábláktól nyerték bölcsességüket. Nem közeledik Égi Vándor! – És ha tévedsz? Mikumena arcán ideges rángás futott át a nyilvánvaló sértés hallatán, de szinte rögtön el is múlott róla. – Nem tévedek. Hanisur a csillagjóshoz lépett és átölelte. – Mikumena, barátom, lehet, hogy a birodalom sorsa függ a válaszodtól… Elképzelhető, hogy még ezen az éjszakán felbukkanjon az Égi Vándor, hatalmasabb, mint amilyen bármikor is megjelent Marduk mezején azóta, hogy az első ember agyagkunyhót épített magának a Két Folyó Közén? Elképzelhető? Mikumena a csillagokra nézett, habozott egy pillanatig, aztán határozottan csak ennyit mondott: – Nem képzelhető el! Hanisur úgy érezte, mintha ezen az éjszakán hiányozna csillagjósa szavaiból az a határozottság, amelyet megszokott. Meghajtotta a fejét, és eltolta magától a csillagjóst. – Köszönöm, Mikumena. Azért örülnék, ha reggel még egyszer utánanéznél a dolognak. Marduk adjon kellemes éjszakai álmot! Amikor a csillagjós eltűnt, magához intette a négert, és utasította, hogy hozza fel a heverőjét a tetőre. Rövid habozás után töltött magának még egy csésze sört, és keze ügyébe tette. Leheveredett a könnyű kis lócára, álláig húzta durva vászontakaróját, és szemeit a távoli csillagokra meresztette. Így is aludt el, nem sokkal azután, hogy Sin isten fényes arca elérte az alant elterülő város kunyhóinak tetejét. Amikor felriadt, nem tudta, hol van. Ahogy a szemébe világítottak a csillagok, az az érzése támadt, hogy meghalt, és olyan sírkamrába temették,

amelynek a boltozatát az ég csillagaival kárpitozták Lat ügyes kezű mesterei. Lábát lecsúsztatta a kerevetről. Felborította a sört. A csésze hangosan csilingelve szánkázott végig a lapos tetőn. A városban ekkor már az iszonyat vette át az uralmat az éjszakai csend felett. A kereskedők és kézművesek utcáiban lobogva égtek a házak; üvöltő embercsordák bukdácsoltak egymást taposva a keskeny sikátorokban; a városon kívül rekedt tömeg pedig a kapukat döngette. A súlyos faltörő kosok döngése tompán visszhangzott a palota oldalán. Hanisur megpróbálta felfogni, hogy mi történhetett odalenn. Csak nem Titibur követett el valami őrültséget? Talán túlontúl is vehemensen látott neki a próféták felkutatásának? Feltépte a csapóajtót, és hangos ordítással szolgáját hívta. Amíg a négerre várt, orrát megcsapta az égő fagerendák és a szállongó pernye bűze. A néma óriás hamuszürke arccal bukkant fel a létra tetején. – Hol van Titibur? – üvöltött a parancsnok. – Hol a testőrség? A néger nyöszörgött, és kétségbeesetten megpróbálta megmagyarázni a történteket. Nyelve csonkja megkísérelte érthető szavakká formálni a torkából kitörő artikulátlan hangokat; izgalmában azonban még annyira sem sikerült neki, mint máskor. Hanisur végül is ellökte magától, és megpróbált lemászni a létrán. Alighogy az első fokra tette a lábát, meghallotta, hogy a faltörő kos most már az ő kapuját kezdi döngetni. Érezte, hogy kiszárad a torka, és verejtékben úszik a teste. Megpróbálta felhúzni a létrát maga után, de csak hálóköntösét szakította szét nagy igyekezetében. Hallotta, hogy odalenn enged a kapu, és a szárnyak csikorogva tárulnak szét. Vakon tapogatózott fegyver után, de a néger eltűnt mellőle, és az utolsó fáklya fénye is kialudt az alsó helyiségekben. Gyors mozdulattal a tetőn termett, és megpróbált tájékozódni. Ekkor már nemcsak a kereskedők és a kézművesek utcája, hanem a fél város égett. Üvöltő, gyilkoló és fosztogató bandák járták az utcákat, halálhörgés, dühös kiáltások és gyermekek jajgatása töltötte be a levegőt. A tetőre vezető ajtó felcsapódott, és Hanisur a tető szélére tette a lábát, hogy ha kell, inkább a mélybe vesse magát, semmint a gyilkoló csőcselék kezébe kerüljön. Az ajtóban azonban nem gyilkosok, hanem Titibur feje bukkant fel. Hanisur megkönnyebbülten felsóhajtott, és a testőrparancsnokra ordított: – A katonák? – Körülvették a házat, uram – lihegte Titibur. – A szolgáid megszöktek, és

rád zárták az ajtót. Úgy kellett kifeszítenünk! Titibur a söröskancsóra nézett, majd engedély nélkül felemelte, és jót húzott belőle. Hanisur nagyot nyelt, de nem tett megjegyzést. Ráér vele, ha rendbe jönnek a dolgok. – Uram… az emberek megbolondultak. A szakállas próféták megőrjítették őket. Este valamennyien az utcára tódultak, hogy ébren várják az Égi Vándort. Sokan nem bírták, és elaludtak. Ezek aztán arra ébredtek, hogy… szörnyűség! Átok ül rajtunk, uram! Hanisur hozzáugrott, és megrázta a vállát. – Beszélj, Titibur! Beszélj! – A papok azt jósolták, hogy ha az Égi Vándor megérkezik, valamennyi család elveszíti elsőszülöttjét. S az éjszaka elpusztultak az elsőszülöttek, uram. Ezer család gyászolja meghalt gyermekét. – Hogyan? – szédült meg a parancsnok. – Ezer gyermek? De… hiszen… hogyan? – Valamennyinek átvágták a torkát, uram. Régen így áldoztak gyermekeket Bikaistennek. Bikaisten elvette, ami neki jár. S az emberek megőrültek feneketlen bánatukban. Azt mondják, hogy mindennek Umartibu király az oka, és te is, uram. A próféták megjósolták, hogy amint az Égi Vándor feltűnik az égen… Bikaisten elveszi, ami az övé: Hát most elvette. A városból zsarátnok pattogása, a feneketlen fájdalom üvöltése s zokogó asszonyi hangok kórusa fonódott egybe, hogy mint óriáskígyó az áldozatát, körülfonja a palotát. – A katonaság? – Nem akarnak harcolni a próféták ellen. Hiszen azok Marduk papjai. S a csőcselék fegyverkezik, uram. Égő házaik tüzénél, halott gyermekeik holttestei felett kalapálják élesre fegyvereiket, hogy beléd mártsák, uram… Jaj annak, akire a próféták halált kérnek! Menekülj, uram, te is, talán még nem késő! Hanisur érezte, hogy bármennyire igyekszik is úrrá lenni magán, lassan hatalmába keríti a pánik. Már csak egyetlen reménye maradt. Ha az Égi Vándor a reggel beköszöntéig sem bukkan fel az égen, talán sikerül meggyőzni legalább a katonákat, hogy a csőcselék ellen fordíthassa őket. Reggelig meg csak kihúzza valahogy! – Erősítsétek meg a palota védelmét! – parancsolta és belebújt nappali ruhájába. – Hányan vagytok idebenn? – Legfeljebb húszan – mondta Titibur. – A többiek? – Az utcán állnak… és az Égi Vándort várják. Amíg el nem dől, hogy

megérkezik-e, nem emelnek kezet Marduk papjaira. – Rendben van, Titibur. Csak várják a vándorukat. A városban sokszorosára erősödött a zaj: jajgatás, kurjongatás, üvöltözés. Aztán egyszerre csak elhallgatott minden, hogy átadja a helyét a talán még az üvöltésnél is borzalmasabb csendnek. A házak némán égtek, csak a leomló gerendák és összerogyó agyagfalak zuhanása törte meg időről időre a csendet. Hanisur a tető peremébe kapaszkodott. Nem tudta mire vélni a némaságot. Még hadvezér korában megtanulta, hogy a hirtelen beálló csend sosem jelent jót. Ilyenkor szokta az ellenség összeszedni maradék erejét, hogy aztán annál elkeseredettebben támadhasson. Titibur melléje állt, és kivont kardjával a sötétségbe döfött. – Valamire készülnek, uram. Ekkor a város sötét mélységeiből vinnyogó sírás és panaszos üvöltés csapott a magasba, hogy még a sokat tapasztalt testőrparancsnok is beleborzongott. Mintha nem is élő emberek torkából támadtak volna a szörnyű hangok, hanem Marduk szárnyas ördögeinek a tüdejéből szakadtak volna a világra. Az éjszakai madarak abbahagyták kiáltozásukat. Lopott rongyokkal bélelt vackaikon döbbenten hallgattak a baglyok. A sírás és üvöltés lassan kórussá alakult. Néhány pillanattal később szemükbe tűnt a hosszú sorban egymás mögött imbolygó fáklyák fénye is. Titibur megköszörülte a torkát, és halkan mormogta: – Erre tartanak, uram. Ez volt a pillanat, amikor Hanisur megértette, hogy alighanem elvesztette a játszmát. Ott követte el a hibát, hogy nem vette komolyan Marduk szakállas prófétáit. Figyelnie kellett volna rájuk! Lebecsülte az ellenfelet. A katonák nem hajlandók harcolni, a parasztok és kézművesek pedig megtébolyodtak! Marduk oltalmazza Umartibut és trónját! A fáklyák felimbolyogtak a palotát tartó domb oldalán. A halottakat kísérők jajgatása éles tőrként hasogatta Hanisur fülét. – Kik ezek, Titibur? – Az… emberek, uram. A városiak. – És… mit akarnak? – Megtudjuk, uram. Hanisur tehetetlenül nézte, hogy az embertömeg, fáklyák halványan lobogó fényétől megvilágítva, betölti a palota előtti teret. Sin isten mintha szándékosan vonult volna félre, elrejtette arcát egy asztalkendőnyi fekete felhő mögé. A parancsnok képtelen volt felbecsülni a mélyben vinnyogó tömeget, de úgy érezte, hogy az egész város odalenn áll, és a vérét kívánja. Kihajolt a mellvéden, hogy lássa, mi történik a téren. Sin isten ebben a pillanatban kibukkant a felhők mögül, tejfehér fénnyel öntve le a térséget. S

amit Hanisur a fényben látott, jeges rémületet kergetett a szívébe. A domb oldalán, a kaputól egészen a városig: rongyokba öltözött férfiak és nők vonultak fedetlen fejjel, annak ellenére, hogy az éjszaka gonosz szellemei így könnyen utat találhattak fülükön és orrlikaikon keresztül a koponyájukba. Úgy tűnt azonban, hogy ezen az éjszakán a gyász és a bánat elmosta a félelmüket. Ami különösen rettenetesnek tűnt Hanisur szemében: a nők levágták copfjaikat, s kötőtűikkel mély sebeket ejtettek orcájukon. Könnyük vérükkel keveredve hullott a palotához vezető út porába. Amikor a holdisten fénye elömlött a domboldalon, a menet már megállapodott, csak a fáklyák lobogtak, dacolva a holdsugarakkal. A menet élét alkotó félszáz férfi és nő körbefogta a bejáratot, és sírt, zokogott, vagy megsebzett farkasként vonyított. Hanisur érezte, hogy reszketni kezd a keze, ahogy az elöl állók felemelték rá a tekintetüket. A sok száz szempár, visszatükrözve a holdsugarakat, gonosz parázsként égette a bőrét. A zokogás újra megerősödött. Hanisur ekkor vette észre, hogy a férfiak és nők hosszúkás, mozdulatlan, fekete csomagokat tartanak a vállukon: halott gyermekeiket. Az elöl álló maszatos arcú nők felemelték iszonyú terhüket és a földre dobták, közvetlenül a palota kapuja elé. Hanisur látta, hogy az őrtálló katona arcát elfutja a rémület, a dárda megremeg a kezében. Az aprócska holttestek tompán puffantak a porban. Zuhanás zuhanást követett, és Hanisur úgy érezte, hogy dobhártyáját hasogatja ez a hang. – De hát… hogyan történt? Titibur felrántotta a vállát. – A tűz miatt. – Hogyan? – A tűztörvény miatt, amely kimondja, ha valahol tűz támad, a város valamennyi lakója köteles oltani, különben az ő háza is tűznek martalékává leszen. – Tudom. Én hoztam a törvényt. – Valahol kigyulladt egy ház. Az emberek felserkentek álmukból, és mire visszatértek holtan találták elsőszülött gyermekeiket, ahogy Marduk papjai megjósolták. – A mocskos gyilkosok! – A nép nekik hisz. És hisz az Égi Vándorban. A régi agyagtáblákon is az áll, hogy a vándorok bajt hoznak. És íme! Ennél nagyobb baj már nem is érhette volna őket! Hanisur újra lenézett és megtántorodott. A halott gyermekekből épített halom már-már akkora volt, mint Bikaisten elfeledett, omlásnak indult oltára a város szélén.

– Mennyi idő van még reggelig? – kérdezte a főfelügyelő. Titibur az égre pillantott és felsóhajtott. – Nem sok, uram. Hanisur félretolta Titiburt, és a mellvéden áthajolva lenézett a tömegre. A sírás és jajgatás kissé elcsitult. Hanisur tudta, hogy észrevették. Azt is tudta azonban, hogy az Égi Vándor elmaradása talán nem lesz elég ahhoz, hogy elkerülje a lázadást. Ennek ellenére érezte, hogy az erő ismét visszatér belé. Heverőjéhez ugrott, és anélkül hogy a testőrparancsnok segítségét igénybe vette volna, közvetlenül a mellvéd alá rántotta. Tetejére állította a korábban az ivócsészét és a kannát tartó sámlit, s óvatosan egyensúlyozva ránehezedett a tetejére. Érezte, hogy az egész építmény inog alatta, de nem volt ideje rá, hogy megerősítse. Egyelőre nem szólt, csak karjait a mellén összefonva mozdulatlanul állt. Várta, hogy ismét észrevegyék. A sírás és jajgatás egy darabig még körbefonta a rettenetes gúlát, aztán lassan elcsendesedett. Hanisur kétségkívül jól választotta ki a helyet. A sápadt holdfényben úgy magasodott a város fölé, mint egy félisten. Karjait a mellén összefonva, némán összeszorított szájjal maga volt a nyugalom agyagból égetett szobra. Amikor már csak egy-egy eltévedt zokogás hasított a csendbe, Hanisur lassan lehajtotta a fejét, és a sötét, parázsszemű tömegre nézett. – Hanisur vagyok, őszentsége, Umartibu király főfelügyelője, Lat városának helytartója. Megismertek? A főfelügyelő szándékosan keményre fogta a hangját. Érzékeltetni akarta, hogy a rettenthetetlen parancsnok, a félelmet nem ismerő helytartó áll előttük. – Titibur parancsnokom jelentette, hogy mi történt a városban. Gyújtogatás és gyilkosságok. Látom halott gyermekeiteket. Én, Hanisur, Umartibu király és – ez utóbbit szándékosan hangsúlyozta, bár az igazság egyáltalán nem ez volt – Zuzam főpap megbízottja, amint a nap felkel, a városba megyek, és kivizsgálom a mai éjszakán történteket! Ígérem a király és a főpap nevében, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket. Még a nap le sem nyugszik a dombok mögött, valamennyiüket a kezetekre adom. Végezzetek velük kedvetek szerint! Bár Hanisur egyáltalán nem volt híve az önbíráskodásnak, tudta, hogy csak a gyilkosok kegyetlen halála tudja levezetni a városiak eszeveszett dühét. – Most pedig menjetek haza, és vigyétek el a halottaitokat. Ígérem, hogy…

– Hazudsz, Hanisur! A helytartó a hang irányába fordította a fejét. Nem messze az első soroktól torzonborz, égő szemű férfi állt, embernél magasabb botjára támaszkodva. Piszkos, rőt színű szakálla a derekát verdeste, mezítláb volt, saru nélkül, mint az egészen szegény emberek vagy a félkegyelműek. – Hazudsz, helytartó! – folytatta a szakállas. Hanisur azt is megfigyelte, hogy körülötte néhány hasonlóan öltözött társa áll, botokkal felfegyverkezve. – Te vagy a bűnös! Hanisur önkéntelenül is védekezni kezdett. – Én? Hiszen el sem hagytam a palotát… A szakállas kivicsorította fehér farkasfogait. – Hallgass rám, Hanisur, királyi parancsnok. Királyod bűnös útra tévedt. Megtagadta teremtő atyját, Mardukot, és annak legkegyelmesebb fiát, Bikaistent! Bikaisten oltára omladozik, hosszú évek óta nem érintette vér a szent köveket. Bikaisten üvölt fájdalmában és szomjúságában! Vért követelt, Hanisur, és most megkapta! Sokkal többet vett el, mint amennyit máskülönben elvett volna! Bosszút állt rajtunk a Bikaisten! Nemsokára megérkezik az Égi Vándor, és felperzseli a bűnös világot! Por és hamu leszel, Hanisur! Csak azok élik túl a pusztulást, akik hisznek Mardukban és Bikaistenben. Umartibu trónja inog. Hamarosan maga alá temeti királyodat! Mire a napisten feljön az égre. Umartibu király birodalma a porban hever, hogy Bikaisten ismét a szarvára vegye, és az égig emelje. Hanisur üvöltött, ahogy csak a torkán kifért: – Te vagy a hazug és gyilkos! Hát nem látjátok? Ők ölték meg a gyermekeiteket, a szakállasok és a hazugok, akik nagy istenünk, Marduk papjainak vallják magukat! Gyilkosok ők, és felségárulók. A király meg fogja büntetni őket! Bikaisten pedig nincs, és nem is lesz! A király megtiltotta a véráldozatot! Fogjátok el őket, hiszen ők ölték meg a gyermekeiteket, amíg ti az általuk lángra lobbantott házat oltottátok! A pap csak mosolygott. Senki nem moccant, hogy eleget tegyen Hanisur parancsának. – Az Égi Vándorral rémítgetnek benneteket. Én mondom nektek, Hanisur, Umartibu király bizalmasa és Lat helytartója, hogy semmiféle Égi Vándor nem közeledik. Azt mondták, hogy ezen az éjszakán tűz perzseli fel a földeket? Nézzetek az égre, Lat fiai! Hol az Égi Vándor? Megölték a gyermekeiteket, és ti mégis nekik hisztek? Tépjétek őket darabokra, Lat fiai! Hé! Égi Vándor! Ha vagy, és az vagy, akinek mondanak, Marduk ostorának, jer és vágj végig a világon! Perzseld hamuvá a gyilkosokat és Umartibu király ellenségeit. De én tudom, hogy nem vagy sehol! Csak a gyilkosok tisztátalan

agyában létezel. Hol vagy, Égi Vándor? Hanisur hív, Lat városának helytartója! Gyere, és nézz a szemembe! Ebben a pillanatban mocorgás támadt a némán hallgatók soraiban, és Hanisur nem értette, hogy a próféta miért nem válaszol sértéseire. Nem olyanoknak ismerte Marduk papjait, akik az első keményebb szóra megfutamodnak. Lepillantott a papra, aki felemelte a fejét, és újra kivicsorította farkasfogait. Arcán kéjes öröm ült, s botját a magasba lendítette. – Áldott legyen Marduk és Bikaisten! Az Égi Vándor! Hanisur felpillantott az égre, és érezte, hogy tagjai megbénulnak, mintha jéggé fagyasztotta volna őket Bikaisten fagyos lehelete. Messze-messze, a pislogó csillagokon túl, Marduk mezejének közepében, méltósággal emelve koronás fejét, farkával szinte betakarva az eget, felbukkant Lat városa felett a soha nem látott óriási Égi Vándor. A palota előtti térségen mindenki megdermedt a rémülettől. Az addig lobogó fáklyák kihullottak az elgyengülő kezekből, a gyermekek felsírtak, az asszonyok a földre rogytak, és ruháikat, kendőiket szaggatták. – Kegyelmezz, Bikaisten, kegyelmezz, Égi Vándor! A palotát őrző katonák kezéből kifordult a lándzsa: maguk is a porba zuhantak, kezüket védőn a fejük köré kulcsolva. – Kegyelmezz, Égi Vándor! A papok hosszú botjaikat szorongatva hajlongtak. Szemükből könny, szájukból nyál patakzott. – Kegyelmezz, Égi Vándor! – A város! – ordított egy hang. – A város! Az Égi Vándor felperzseli a várost! Hanisur Lat felé nézett. A város lángokban állt. – Ne higgyetek nekik! Aljas gyújtogatók! – kiáltotta, de hangja elveszett a hangzavarban. – Öljétek meg őket! – üvöltötték a papok és elfordultak az Égi Vándortól. – Bikaisten azt kívánja, hogy öljétek meg őket! A parancsnok rémülten látta, hogy a férfiak ruhája alól fegyverek kerülnek elő, és a palotát őrző katonák rémülten lapulnak a falhoz. – Ne! – visította valamelyikük rémülten. – Ne! Én Bikaisten híve vagyok, és… – nem tudta befejezni a mondatot: halálhörgésbe torzult a hangja. Hanisur űzött vadként pillantott körül. Ismét zuhogni kezdtek a csapások a kapun. – Titibur – üvöltötte. – Titibur! A parancsnok mellette termett. Odalentről is jól láthatták öles alakját. – Uram…

– Mindenki a kapuhoz! Ezek az átkozottak azt hiszik, hogy… A testőrparancsnok lehajtotta a fejét, és magában suttogott. Hanisur észre sem vette. Riadt szeme egyre a tömeget kutatta, mintha abban bízna, hogy egyszerre csak Umartibuhoz hű fegyveresek bukkannak fel közöttük, és szétverik a lázadókat. – Titibur! A testőrparancsnok felkapta a fejét, és ő is arra nézett, ahova a főfelügyelő. Észrevette, hogy egy minden eddiginél hatalmasabb faltörő kos bukkan fel a tömeg mögött: legalább száz megtermett férfi tartotta a nyelét, készen rá, hogy a közelükben ordítozó szakállas próféta vezényszavára a kapunak vezessék. – Titibur! A testőrparancsnok köhintett, megtörölte kiszáradt ajkait köpenye ujjával, aztán, amennyire csak tudta kihúzta magát, hogy biztosan lássák odalentről minden mozdulatát. Várt egy-két pillanatig, egészen addig, amíg az óriási faltörő kos meg nem közelítette a kaput. Amikor aztán a nagy, tompa fej próbaképpen megérintette a kapuszárnyakat, szétterjesztette a karját, és szembefordult az Égi Vándorral. – Bikaisten! Szent Bikaisten! – kiáltotta. – Áldassék szent neved… és Marduké, aki létrehozta a világot, és hozzánk vezényelte az Égi Vándort! Hanisur eltátotta a száját meglepetésében, és csak nyögdécselni tudott: – Titi… bur… te… árulás és… A testőrparancsnok őszinte fájdalommal nézett Hanisur szemébe. – Sajnálom, uram, igazán sajnálom. De… nem tehetek mást. Ezzel rémítő kiáltást hallatott, kissé eltávolodott a főfelügyelőtől, és kardját egyetlen mozdulattal Hanisur torkába döfte. Csend ülte meg a teret. A faltörő kos irányítói letették szerszámukat, és várakozva pillantottak a szakállas papra. A piszkos, rongyokba öltözött férfi elmosolyodott, mintha előre tudta volna, mi fog történni. Felemelte a karját, és felnézett a tetőn álló testőrparancsnokra. A két szempár összekapaszkodott. – Elég! – kiáltotta a Marduk-pap, és a kapu elé lépett. Undorodva belerúgott a küszöb előtt álló katona holttestébe, és türelmesen várta, hogy történjék valami. Eközben Titibur lábai mellett Hanisur, Lat városának helytartója utolsó pillanatait élte. Átvágott torkából forrásként bugyogott a vér, ajka mozgott, de hang már nem hagyta el a testét. Titibur, mintha tüzes vasat tartana a kezében, elhajította a kardját, s szánakozó pillantással hajolt le hajdani parancsnokához. – Sajnálom, uram. A helyemben te is így tettél volna.

Aztán áthajolt a korláton, és lekiáltott a felfelé bámuló papnak: – Azonnal megnyitjuk a kapukat… Marduk és Bikaisten nevében! Néhány nap elmúltával az Égi Vándor annyira megközelítette a fővárost, hogy már nemcsak éjjel, hanem a délutáni szürkület beállta után is látszott az égen. Kora hajnali órán történt, hogy a testőröket lefegyverző Marduk-papok betörtek Umartibu hálószobájába. A beteges, nehezen lélegző öreg király éppen elszenderedett, hiszen csak a hajnali órák ajándékozták meg az alvás örömével. Jól tudta ezt Mirasis is, a király orvosa, aki a testőrök italába altatót kevert, hogy minél hamarabb és minél kisebb vérontással menjen végbe a támadás. Zuzam azonban, aki nem kötötte Mirasis orrára a terveit, úgy döntött, hogy visszafizet egyet s mást Umartibunak azért a sok megaláztatásért, amit el kellett tőle szenvednie. Amikor a papok az alvó testőröket átlépve berontottak Umartibu hálókamrájába, Zuzam egyelőre a háttérben maradt, de minden az ő tervei szerint történt. Néhányan rávetették magukat Umartibura, és megkötözték, noha az öreg király aligha tudott volna védekezni. Reszelős, álomittas hangon a testőreit hívta, azok azonban akkor már a palota tömlöcében hevertek. Néhány pillanat múlva Hittabas is megjelent apja hálószobájában; zavarodott szemekkel bámult körbe, és nehézkes agyával megpróbálta felfogni, hogy mi is történhetett. Akkor nyugodott csak meg, amikor felbukkant Zuzam, és megsimogatta a tarkóját. – Nagy napra virradtunk, Hittabas. Szeretném közölni veled, hogy mától fogva te vagy a király! Hittabas leroskadt apja ágyának a szélére. Eltátotta a száját, és Zuzamra meredt. – Én vagyok… a király? A papok közül valaki felröhögött, de Zuzam acélos nézése beléfojtotta a nevetést. – Térdeljetek le a király előtt! – Ezzel maga is térdre vetette magát, és visszafojtva undorát, megcsókolta Hittabas gyanús színű hálóingének a szélét. A papok letérdeltek, és homlokukat a földhöz érintették. Az öreg király közben visszanyerte beszédkészségét, és Hittabas felé suttogta: – Fiam… Hittabas… Ne higgy nekik. Csak rosszat akarnak neked. Én mondom neked, az apád, hogy… Hittabas felemelkedett az ágyról, odahajolt a meg kötözött öreg fölé, és piszkos öklével az arcába vágott. – Fogd be a szád… Ezek azt mondják, hogy én vagyok a király! Én vagyok

a király! – Én csak kérlek… Hittabas segélykérőn fordult Zuzamhoz. – Igaz-e, hogy én vagyok a király? Zuzam ismét a földre vetette magát. – Te vagy, uram! Marduk nevében, te vagy a király! Hittabas újra csak Umartibu arcába vágott. – Fogd be a szád, nem hallottad? Én vagyok a király; te meg egy senki vagy… Izgatottságában észre sem vette, hogy szinte patakzik az orra. Zuzam óvatosan felállt, kendőt húzott elő a köpenye alól, és megtörölgette vele az ifjú orrát. Hittabas türelmetlenül ellökte magától a főpapot. – Hagyjál! Meg akarom mutatni neki. – Megdermedt egy szempillantásra, aztán kegyetlen rókamosoly terült szét az arcán. – Ha én vagyok a király, mindent megtehetek, igaz? – Igaz, uram – mondta Zuzam, és lángoló szemét Hittabas szemébe mélyesztette. – Mindent megtehetsz. – Én parancsolok mindenkinek, és ti… ti… engedelmeskedtek, igaz? – Reménykedve fordította félre a fejét, úgy várta a választ. – Így igaz, uram – válaszolta türelmesen Zuzam. – És… akit akarok, meg is ölethetem, igaz? – Igaz. – És… ha akarom, ezer sündisznót is megölhetek a fogómmal? – Megölhetsz, uram. – Akár tízezret is? – Annyit is. – És… embert is? – Bárkit megölhetsz, uram. Hittabas felröhögött, és az egyik papra mutatott. – Ezt öljétek meg! Így akarom! A pap elfehéredett, és kétségbeesetten Zuzamra kapta a tekintetét. A főpap maga is meglepődött, megrándult a szája széle, de beleegyezően bólintott. – Meg fogják ölni, uram. De most… – Most akarom! Azonnal. És ezt is! – S toporzékolva egy másik papra mutatott. Zuzam tekintete összevillant a papokéval, aztán elmosolyodott. – Hogy parancsolod, uram? – Akárhogy! Zuzam újra megsimogatta a fiatalember tarkóját, és mélyen a szemébe

nézett. – Megöletem őket, Hittabas. A király nevében… Látod, már meg is fogták őket, és elvezetik… – Bikaisten oltárára! – suttogta Hittabas. – Feláldozzuk őket Bikaistennek! – Mit látsz még, Hittabas? – duruzsolta megnyugtató hangon Zuzam. – Én vagyok Bikaisten papja… Adjátok kezembe a kardot! Leszúrom őket! Elvágom a torkukat! Ó, Bikaisten, fogadd kegyelmesen az áldozatot! Zuzam egyre szorosabban markolta Hittabas üstökét. – Jaj, ne! – üvöltötte a királyfi, és könnyek folytak végig az arcán. – Minden csupa vér! Mossátok fel a vért! Nem akarom… Akarom! Mindenkit meg akarok ölni! – Sose feledkezz meg Bikaistenről, Hittabas! – morogta Zuzam, és elengedte a tarkóját. – Mindenkit megöltél, akit akartál… Csak egyvalaki van még hátra. – Őt is megölöm – fogadkozott Hittabas. Zuzam a ruhája alá nyúlt, és előhúzta Hittabas kedvenc harapófogóját. – Ha király akarsz lenni, öld meg! Áldozd fel Bikaistennek! A többit már megölted… mire vársz hát? Hittabas a megkötözött királyra nézett. Mint a kígyó által hipnotizált majom, merev mozdulatokkal körüljárta az ágyat. Kinyújtotta a kezét, Zuzam pedig beleejtette a harapófogót. Még egyszer belemélyesztette szemét az ifjú szemébe, és megveregette a vállát. – Ha élve marad, sohasem lehetsz király! Intett a többieknek, és egymás után sorban elhagyták a hálószobát. Amikor valamennyien odakünn voltak, Zuzam lakatot tett az ajtóra, és ráfordította a kulcsot. Gondterhelten indult el a folyosón a többiekkel a nyomában. Nyomasztó gondolataiból még az sem riasztotta fel, hogy mielőtt elfordult volna saját szobái felé, fülébe hasított az öreg király fájdalmas üvöltése. Azok, akik túlélték az Égi Vándor csapását, sokáig nem tudtak beszélni a dologról. Napokkal később tértek csak magukhoz. Testüket mély égési sebek borították, ahogy a lángoló fák vagy háztetők rájuk zuhantak. Miram, a pásztor szokásához és megbízatásához híven a nyájat őrizte. Természetesen nem az övé volt a nyáj – hogyan is tellett volna juhokra egy olyan szegény embernek, amilyen Miram is volt. A gazdag Simmis őriztette vele a birkáit, amiért Miram tisztességgel megkapta a járandóságát. Amikor magához tért, nem tudta, hol van. Felemelte a fejét. Csak percek múlva jött rá, hogy a Nagy Szakadékot nézi. Éppen a mélység peremén

feküdt. Ha megmoccan, lehull a mélybe, és meghal. Ha ugyan már korábban meg nem halt, és amit maga előtt lát, az nem is a Nagy Szakadék, hanem maga az alvilág, és Marduk szárnyas ördögei csak az alkalmat várják, hogy véglegesen lerántsák magukhoz. Hosszú ideig feküdt mozdulatlanul. Aztán, amikor a nap egyre hevesebben ostromolta fedetlen testét, rá kellett ébrednie, hogy mégiscsak a Nagy Szakadék szélén hever, és nem az alvilágban. Keserves bégetés ütötte meg a fülét. Tehát él. Valami furcsa történt vele, csak éppen nem tudja, hogy mi. Szelíd bárányfelhők kergetőztek az égen. Marduk mezejének a kékje éppen olyan volt, mint máskor. Csak az égett szagot, ami az orrát mardosta, azt találta különösnek. Fél karjára támaszkodott, de óvakodott lenézni a szakadékba. Feje felett húzódott a szakadék pereme. Máskor nem okozott volna nehézséget számára, hogy felhúzódzkodjék a szélére. Most azonban nyomást érzett a mellében, mintha valamelyik gonosz démon nyomta volna meg álmában. Könyöke is lüktetett. Fekete karikák ugráltak a szeme előtt. Kora reggel volt, amikor kihajtotta a nyájat. A hold is feltűnt már az ég alján, amikorra kínkeservesen feltornázta magát a szakadék szélére. Ahogy odafenn elterült a harmatosodó fűben, arra gondolt, hogy bizonyára Marduk angyalai mentették meg a pusztulástól. Nem történhetett másképpen, mint hogy vigyázatlanul túlságosan is közel ment a Nagy Szakadékhoz, megcsúszott, és ha egy kiálló kő nem tartja fenn, Marduk ördögei vallatnák bűnei felől. Összeborzongott. A nap leszálltával lehűlt a levegő. Felült, megpróbálta összehúzni magán a ruhát. Meglepetve tapasztalta, hogy a járandóságba kapott hófehér vászonlepel, amelyre annyira büszke volt, nincs sehol, csupán tépettfoszlott-égett darabjai lógnak a testéről. Amint magán is végigpillantott, még jobban összeborzongott. Csupa kékzöld zúzódás, barna égésfoltok és kipúposodó, fehér hólyagok borították a testét: Miram nem tudta mire vélni a dolgot. Talán a tűző nap vagy a napon felforrósodott sziklák okozták égési sebeit? Ha visszamegy a faluba, faggyút tesz rájuk. Esetleg tejfelt… Visszahajtja a juhokat és… Ó, Marduk! Hova lettek a juhok? Tántorogva megindult előre, és majdnem visszazuhant a szakadékba. Megfordult, és az egyre erősödő holdfényben hívni kezdte a birkákat. Kétségbeesetten csengett a hangja a feketére szenesedett, ágaikat ég felé nyújtó fák között. A sötét színűre aszalódott törzsek torz árnyékokat vetettek a földre, s Miram mindegyre szörnyeket vélt felfedezni a halott törzsek mögött.

Rémülten kapta szeme elé a kezét, de csak egy óriási, hangtalanul reppenő bagoly mozdult a közelében. Sin isten már az ég közepére kúszott fel, mire három birkát sikerült összeterelnie. Nem sokkal később a többit is megtalálta. Égre fordult hasukon keselyűk ültek, horgas csőrükkel az állatok zsigereit tépték. Az életben maradt, kócos és feketére kormozódott bárányok körülfogták, hozzá simultak, és vigaszkeresőn bégettek. Marduk örök mezején Sin isten jóindulatú mosollyal figyelte az ifjú keserves sírását. Amikor elmúlt az éjfél, és az éjszakai szél hűvös levegőt küldött a letarolt erdőre, Miram felemelkedett, és elhatározta, hogy hazatér. Felragadott a földről egy megpörkölődött faágat, és a bárányokat maga előtt terelve megindult a falu felé. A pásztor ekkor már sejtette, hogy nem ügyetlensége miatt esett bele a szakadékba. Nehézkes agya kezdte felfogni, hogy valami más történt vele, talán az, amiről az a barátságtalan kinézetű öregember beszélt a minap. Hogy Marduk isten megharagudott az emberekre, és Bikaisten is. Hogy Marduk ostorával végigvág a világon, és mindent felperzsel, ami csak útjába akad. Visszaemlékezett rá, hogy a falubeliek szorongó ábrázattal hallgatták a szakállas jövevény szavait, végül leborultak előtte, és imádkoztak hozzá Marduk nevében. Legvégül pedig elzavarták őt, hogy menjen a juhok után, és ne lábatlankodjék az eszes emberek körül. Miram szomorú mosollyal engedelmeskedett, hiszen már réges-régen belátta, hogy ő nem eszes, mint a többiek. Még az ősöreg tanító is hazazavarta a gyerekek közül, amikor két ősz után sem tudta megmondani, hogy milyen néven nevezték a Két Folyam Közének régi királyait. Annyit volt csak képes nagy keservesen belesulykolni, hogy a birkáit meg tudja számolni. Ezért alkalmazta aztán Simmis, a bíró és az öntözőcsatorna felügyelője, hogy minden reggel hajtsa ki a juhait a legelőre, este pedig hajtsa vissza. Miram boldog volt és elégedett. Soha nem is vágyott másra, mint hogy kifekhessen a bárányok mellé a rét vagy erdő szélére, hallgathassa a madarak énekét, a báránykák bégetését, a szél zenéjét a lombok között. Ha eső kopogása jelezte a rossz idő beköszöntét, behúzódott a dús lombú fák alá, és onnan figyelte báránykáit, amelyek ügyet sem vetve az esőre, szorgalmasan legelésztek. Miramnak nem volt se kutyája, se macskája. Szüleit sem ismerte. Úgy találtak rá a csatorna partján. Húszegynéhány évvel ezelőtt, egy kellemes, őszi hajnalon. A faluközösség vette gondjába a hívatlan vendéget. Azt gondolták, hogy a csatorna hullámai vetették a partra, mert amikor megtalálója az ölébe vette, csak úgy dőlt a víz a szájából. A bíró szerint jobb lett volna ugyan, ha veszni hagyják, de ezt csak később mondta, amikor kiderült, hogy a nagy erejű

fiúcska csaknem gyengeelméjű. Az erős, de ostoba fiatalembernek nem volt rossz dolga a faluban. Építettek számára egy agyagtégla falú házat, és még feleséget is akartak keresni neki, az utolsó pillanatban azonban Simmis meggondolta magát. Hogyisne, hogy elszaporodjanak a hülyék! Miram még csak hajaj, de hova teszik a többit? A falubeliek hallgattak a tanácsára, és Miram asszony nélkül maradt. Napjait egyhangúan, éppen ezért elégedetten töltötte. Szerencsére nem ismerte a félelmet, így aztán nem riasztották az éjszaka zajai és gyanús neszei sem, amikor hazafelé hajtotta a nyájat. Mivel nem tudta felfogni a gonoszság értelmét, hiába is ijesztgették a gyerekek Marduk szárnyas ördögeivel, csak mosolygott rajtuk, és továbbra sem félt tőlük. Most azonban, életében először, szívébe költözött a félelem. Tompa agya képtelen volt felfogni a történteket, nem értette, miért pusztultak el a juhai, miért égtek szénné a fák, és mi volt az az erő, ami csaknem őt is lehajította a szakadékba. Marduk nyila, Marduk mindent égető nyila! Hiába erőltette az agyát, nem tudta felérni ésszel, hogy egy nyíl megölhesse a birkákat, és halomra égethesse az erdőt! Ennél azonban még sokkal jobban aggasztotta, hogy mit fog szólni Simmis a birkák elvesztéséhez. Hiszen soha, egyetlen alkalommal sem szenvedett hiányt, kivéve egyszer, de akkor hozott egy farkast az elveszett bárány helyett. A farkas megette a bárányt, jobban mondva megölte, mert megenni már nem volt ideje. Utána vágta a botját, és eltörte vele a bestia lábát. Azután meg vállára vetette a kapálódzó és fájdalmában üvöltő dögöt, és elvitte a faluba, egészen Simmis háza elé. Össze is futott a falu, amikor megpillantották a farkast. Simmis megparancsolta, hogy ölje meg, nyúzza le a bőrét, és a bőrt adja neki kártérítésképpen. Ő mindent a parancs szerint tett, és így nem is esett szó többé a dologról. Ez a mostani eset azonban aligha hasonlítható ahhoz. Most alig maradt báránya, és a feketére égett fákat és letört ágakat nem viheti Simmis elé a döglött állatok helyett. Mint ahogy Marduk nyilát vagy ostorát sem viheti oda. Óvatosan közelítette meg a falut. Ösztönei azt súgták, hogy ha kevesebb port ver fel, kevesebb is száll a szemébe. Simmis talán nem is lesz olyan dühös, ha elmondja, hogy nem tehet semmiről, hogy maga is majdnem otthagyta a fogát… Rámeredt a legszélső házra, és nem akart hinni a szemének. A ház éppen olyan fekete volt, mint a fák az erdőn! Bambán bámulta a romokat az árok széléről, és életében először érezte, hogy elönti a vakrémület.

Eddig ismeretlen érzés szorította össze a szívét. Mintha valami azt súgta volna, hogy fusson, amerre a szeme lát. Ha Miramnak több esze lett volna, örökre kereket old. Így azonban csak bizsergette a félelem, de egészen nem tudott eluralkodni rajta. Állt a fekete házzal szemben, és tátotta a száját. Hosszú percek múlhattak el a néma bámészkodásban, amikor az egyik bárány elbégette magát. Miram megrázkódott, a bárányra pillantott, majd visszakapta a fejét a házra. Néma volt, mozdulatlan és félelmetes. A pásztor felemelte botját, és gyengéden megütötte vele a bárány oldalát. A megperzselt szőrű jószág barátságosan nekidörzsölte foltos bundáját a botnak, és türelmesen várakozott tovább. Nem így Miram. Mintha a bégetés új erőt öntött volna zsibbadt tagjaiba, megmozdult, átugrott az árkon, és bekukucskált az ablakon. Ahogy benézett, mindjárt vissza is döbbent a meghökkenéstől. A háznak ugyanis hiányzott a hátulsó fala, mintha óriási szélvész döntötte volna ki. A ház lakói szétvetett karokkal a kertben feküdtek, ki a hátán, ki az oldalára fordulva, és még Miram is megértette, hogy aligha van már bennük élet. Az az erő végzett velük, amely őt csaknem a szakadékba hajította. Megmarkolta a botját, és bárányait magára hagyva futásnak eredt Simmis háza felé. Nagyokat lélegzett, és lehajtotta a fejét, hogy ne kelljen látnia az árokban és az utcán heverő, üveges szemű halottakat. Csak akkor torpant meg, amikor Simmis háza elé kellett volna érkeznie. Felnézett, de nem látott maga előtt mást, mint megszenesedett téglatörmeléket, néhány oda nem való földhányást és megpörkölődött ruhafoszlányokat. Simmis háza nem volt sehol. Miram leroskadt az árok szélére, és karjára hajtotta a fejét. Olyan helyzetbe került, amilyenbe még soha rövid élete során. Eddig mindig akadt valaki, aki gondoskodott róla, aki megmondta, hogy mit kell csinálnia, és ő boldogan engedelmeskedett. Most azonban ki mondja meg, hogy mitévő legyen? Hiszen mindenki halott, és Simmis sincs sehol. Ahogy felállt, egyszerre mardosni kezdte az éhség a gyomrát. Hogyisne, amikor itt van a vacsora ideje, és neki most éppen Simmis felesége mérné agyagtáljára a túrót, sajtot és egy vékony hússzeletet. A hold éles fényében fenyegetően magasodott föléje az elpusztult falu. Az éjszakai szél végigsöpört a kihalt utcán, és a pásztor egyszerre megérezte a halál leheletét. Nehézkes agya felfogta, hogy el kell mennie innét, hiszen azok, akik megmondhatnák, hogy mit csináljon, nincsenek többé. Elfújta őket Marduk forró vihara. Visszatért a szélső ház elé, utoljára végigpillantott a romokban heverő falun, majd hajtani kezdte a juhokat vissza, azon az úton, ahonnan jött. Nem tudta, hova, csak egyetlen vágy munkált benne: el innét!

Első éjszakáját a szénné égett erdőben töltötte, észre sem véve, hogy a fekete fáktól maga is fekete lett, mint az éjszaka gonosz szellemei. Arra gondolni sem mert, hogy levágja a bárányokat, hiszen inkább barátainak tekintette őket, mint élelmének. Savanyú leveleket gyűjtött inkább, és az erdő távolabbi részén, ahol már kevesebb volt a fekete fa, a megmaradt bokrok ágairól bogyókat szedett, hogy elverje éhét. Ismét esteledett, amikor megpillantotta a bikát. Óriási állat volt, akkora, amekkorát még soha nem látott. Ahogy észrevette, biztos volt benne, hogy nem az ő falujából való. Hogyan is lehetne, amikor ott minden állatot ismert, még a szárnyasokat is. Az állat félrehajtotta a fejét, ahogy a legényt figyelte, és nyugtalanul szuszogott. Széles orrlikai összezárultak, majd kitágultak; nagy, véreres szemeit alig vette le Miramról. A pásztor megmerevedett, ahogy megpillantotta. Első pillanata a félelemé volt, hiszen a hatalmas, előreálló szarvak nem sok jóval kecsegtették. Óvatosan körbepillantott, hogy melyik törzs mögé rejtőzzék, ha a bika rárontana, aztán visszafordította szemét az állatra. A bika láthatóan nem akarta megtámadni Miramot. Ugyanolyan gyanakvóan és óvatosan figyelte az embert, ahogy az őt. Készen rá, hogy az első gyanús jelre futásnak eredjen. Oldalát perzselt foltok borították, és a pásztor orra megérezte az égett paták bűzét is. Amikor Miram észrevette, hogy a bika megsebesült, egyszeriben elpárolgott a félelme. Valami azt súgta neki, hogy nem kell félnie az állattól: beteg, és tőle vár segítséget. Biztos, ami biztos, visszaparancsolta a bika felé bóklászó birkákat, és botját maga mellett tartva közelebb lépkedett az állathoz. A bika felkapta a fejét, nagyot fújt, és hörgő hang hagyta el a torkát. Hátulsó lábával kapált egy kicsit, farkát félig felemelte, ami kétségkívül a támadás jele volt. Miram tudta, hogy beszélnie kell a bikához, ha le akarja győzni a gyanakvását. Eldobta a botot, és az állat felé nyújtotta a karját, mintha bizalmatlan ellenségnek mutatná fegyvertelenségét. – Látod, a botomat is eldobtam. Ne félj, hiszen nem akarlak bántani. Látod, a birkákat sem bántom. Itt sündörögnek a lábam körül, és egy ujjal se nyúlok hozzájuk. Legfeljebb azért, hogy megsimogassam őket. Hát akkor téged miért bántanálak? A bika figyelt, és lejjebb eresztette a farkát. A pásztor még közelebb lépett hozzá, olyan közel, hogy kinyújtott karja csaknem elérte a bika bőrét.

– Te is árva vagy, akárcsak én? Neked sincs már gazdád, akárcsak nekem? Te is éhes vagy, vagy már legeltél a harmatos fűből? Látod, én sokkal rosszabbul jártam, mint te. Nekem tejre lenne szükségem, meg túróra. Végtére is nem legelhetek, mint te. Hozzáért a bikához, és lágyan végigsimította az oldalát. Ujjai megérezték az állat remegését, de mást is. A duzzadt inakat, a tépett szőrcsomókat és a csomók között kitapintható, még mindig nedvedző nyers húst. Szomorúan a bika szemébe nézett, és megveregette a nyakát. – Látom, te is megjártad, nemcsak én. Neked sincs gazdád, mi? Ráadásul meg is sebesültél. Biztos rád szakadt az istálló. Hej, ki tudja, ki küldte ránk ezt a szörnyűséget! Azt mondják, Marduk ostora. Csak tudnám, hogy az micsoda. Te talán tudod? Az állat halkan hörgött, talán a fájdalomtól. Miram nyugtalanul végigpillantott rajta, aztán óvatosan megfogta az egyik szarvát. – Gyere. Lemegyünk a patakhoz, ha éppen ki nem száradt az is. Bekenem agyaggal vagy lágy iszappal, ahol megsebesültél, leveleket is ragasztok rá, ha találok. Különben nekem is ihatnékom van, és alighanem a birkáknak is. Ha Marduk is úgy akarja, meggyógyulsz. Hogy aztán mi lesz; majd meglátjuk. A különös kis csapat a hold fehér fényében elhagyta a szénné égett erdőt, és leereszkedett a patakmeder felé. Elöl három birka kocogott, halkan bégetve, mögöttük egy óriásira nőtt, csaknem teljesen mezítelen legény, aki szarvánál vezetett egy még soha nem látott nagyságú bikát. Sin isten elégedetten mosolygott rájuk.

III. SEMMIBŐL A VALAMIBE Zuzamnak ezen a reggelen láthatóan rosszkedve volt, és Hurubbi semmit sem utált jobban, mint ha a főpap komoran bámul maga elé. Ez a hangsúlyozott komorság nem kecsegtetett semmi jóval, és bár Hurubbi már az egyik legelőkelőbb parancsnoknak számított, tudta, hogy csak egy tollpehely Zuzam haragja előtt. Ha akarja, a főpap úgy elfújja, mint a pálmalevelet a vihar. Zuzam egy agyagtáblát tartott a kezében, majd ölébe ejtette, és Hurubbira nézett. – Tehát mégiscsak hibát követtél el, barátom. Volt valami a hangjában, amitől az újdonsült parancsnok libabőrözni kezdett. – Én… hibát? – kapkodott a szavak után. – Hiszen Marduk tudatta velem az Égi Vándor érkezését. Meg is jött, éppen azon a napon, amikorra… – Igen. Megjött – mondta Zuzam szárazon. – De hogyan?

Hurubbi lehajtotta a fejét. Vitatkozni nem mert, és nem is volt tanácsos. Egyedül a főpap belátásában és jóindulatában bízhatott. – Arról ugyanis nem volt szó, hogy az Égi Vándor idesújt közénk. Azt mondtad, hogy feltűnik és újra eltűnik az égi mezőkön. Erre mi történt? Halottak mindenfelé… Ezt nem tudtad előre? – Marduk velem sem tudat mindent – mondta Hurubbi szemtelenül. – Most érkezett hozzám e tábla – folytatta Zuzam, és állával az ölében heverő agyagtáblára bökött. – Kilenc falu pusztult el a város szélén. A megmaradtak betegek és az erdőkbe menekültek. A fák összeégtek, a csatornák beomlottak, legtöbbjükből még a víz is kiszáradt. Szerinted ez rendjén való dolog? Hurubbi nem válaszolt. – A nép retteg, és nem akar kijönni a fekete erdőből. Döglött rovarokat és a saját piszkát eszi. És tudod, mit beszélnek egymás között? Hurubbi nemet intett. A főpap halkra fogta a hangját, hogy még az őrök se hallhassák meg. – Azt beszélik, hogy Marduk gonosz. Hogy aki ezt a csapást hozta rájuk, nem lehet jóságos isten. És a Bikaisten is gonosz és rettenetes. Visszakívánják azt az időt, amikor még állt a falujuk, és Marduk jó volt hozzájuk. Termést adott, és tejet a köcsögükbe. Egyesek arról beszélnek, hogy mindennek az új király, Hittabas az oka. Umartibu idején nem volt fekete az erdejük, és volt teje a teheneknek. Hát erről van szó, Hurubbi barátom. Hurubbi érezte, hogy Zuzam rá akarja tolni a felelősséget a történtekért. Pedig ő egyáltalán nem tehet róla. Háromszor is ellenőrizte a szakállas szerkezetén az Égi Vándor útját, és mind a háromszor azt mutatta, hogy a Vándor messze elkerüli a földi világot. Úgy látszik, valami elkerülte a figyelmét, vagy még nem sikerült tökéletesen uralnia a szerkezetét. Zuzam támadása azonban aljas és szemtelen. Hát tehet ő róla? Semmi kétség, valahogy vissza kell vágnia, különben a főpap gondolkodás nélkül feláldozza a békesség oltárán. – Ha Marduk így akarta, akkor így is kellett történnie – mondta bátran. A főpap meglepetten kapta fel a fejét. – Te tudtad? Az előbb azt mondtad, hogy… – Meg kell nyugodnunk Marduk akaratában – blöffölt Hurubbi. – Azokat pedig, akik az erdőbe futottak, vagy vissza kell terelni, hogy építsék fel újra a falvaikat, vagy meg kell ölni. Marduk és Bikaisten nevében. A főpap elgondolkodott, majd bólintott. – Valahogy így gondolom én is. Előbb azonban Bikaisten következik. Hurubbi megkönnyebbülten fellélegzett. Úgy látszik, elvonultak a

viharfelhők a feje felől. Zuzam annyira tart Marduktól, hogy nem mert ujjat húzni alázatos szolgájával, Hurubbival. – Azért mégiscsak jól jött ez a kis tűzeső – mosolygott felbátorodva a parancsnok. – Eszébe se jutott senkinek sem, hogy Umartibu halála után tudakozódjék. És a holttestét sem akarta látni senki. Megelégedtek annyival, hogy a tűzeső elemésztette a gonosz királyt. – Hallgass! Hurubbi meghajolt. – Ahogy óhajtod. Mi történjék Bikaisten oltárával? – Mossátok le, és tegyétek rendbe. Hurubbi felvonta a szemöldökét. – Bikaisten oltárát csak vérrel lehet lemosni. A főpap laposat pislantott. – Úgy érted, hogy… embervérrel? Hurubbi ismét elmosolyodott. A győztes pimasz mosolyával. – Marduk kezembe adta a régiek titkait. Úgy olvasok Bikaisten kultuszában, mint a tenyeremben. Zuzam megértette, hogy bűntársa mit akar közölni vele virágnyelven. Igényt tart Bikaisten főpapjának a méltóságára! Ez a jöttment, akit ő emelt felügyelői rangra, majd meg parancsnokot csinált belőle. Akkor tapossa a sárba, amikor akarja! Csakhogy most szüksége van rá! Marduk megadta neki azt a kegyet, hogy hamar kiismerje az emberi lelket. Úgy áll előtte ez a sehonnai Hurubbi is, mint a kitakart pálmalevél. Azt hiszi magáról, hogy okos és ravasz, pedig hozzá képest kisinas… Mégis… Egyelőre szüksége van rá. És valóban, miért ne lehetne Hurubbi Bikaisten főpapja? – Tehát főpap akarsz lenni? – kérdezte durván. Hurubbi meghajtotta a fejét. Zuzam felállt, lecsúsztatta az ölében fekvő agyagtáblát a földre, és kezét Hurubbi vállára tette. – Legyél. Méltóbbat úgysem találhatnék nálad. Még ma parancsba adja a király, hogy Bikaisten főpapját tiszteljék benned. Méltóságod közvetlenül Marduk főpapjának rendeltetik alá. Megértetted? – Igenis, uram. Csakhogy… – Mit még? – Hogy hirdetheti ki a király az akaratát, amikor még valójában nem is király? Zuzam türelmetlen mozdulatot tett. – Az a király, akit én akarok. – Természetesen, uram. Csakhogy a főfelügyelők és helytartók nagy része még hallgat. Megrendítette őket Marduk tűznyila, de még nem döntöttek. Nem tudják, hova álljanak. Egy szikra kell csak, és lángra lobban az ország. El kell

fogadtatni velük Hittabast. Ez a legfontosabb most, uram. Zuzam elismerően pillantott Bikaisten jövendő főpapjára. Nicsak! Nem is olyan ostoba ez a Hurubbi, ha a saját jövőjéről van szó. – Mit tanácsolsz? Hurubbi arcán elömlött a már ismert, ravasz mosoly. – Marduk azt mondja… hogy most, holdtöltekor Hittabast el lehetne fogadtatni az elöljárókkal. És Bikaisten kultuszát is. Persze valamit adni is kell érte. – Éspedig? – Felemeljük a terményadót. Új isten, új adóval jár. És valamit kell adnunk belőle a helytartóknak is. Mi is jól járunk, és ők is elfogadják Bikaistent. – Gondolod, hogy megteszik? – Meg fogják tenni. Persze csak akkor, ha… – Mikor? – kérdezte Zuzam rosszat sejtve. – Tanulmányoztam a régi agyagtáblákat – mondta Hurubbi, és elégedetten ülőkéjének a karfájára fektette a kezét. – Az egyik táblán az áll, hogyan avatták fel régen a királyokat… Mondhatom, nagyon elgondolkoztató. Ha szabad kezet adnál… – Mindenről tudni akarok! – Természetesen, uram – mondta megkönnyebbülve Hurubbi. – Mindenről tudni fogsz. A maga idejében… Felállt, meghajolt, és anélkül hogy Zuzam elbocsátotta volna, elhagyta a szobát. Zuzam megvárta, amíg Hurubbi mögött összecsapódnak a függönyök, aztán felugrott, és ingerülten rátaposott a szőnyegre hullott agyagtáblára. – Ez a féreg! Azt hiszi, mert szükségem van rá, már egyenrangú is velem. Hagyd, hogy a földönfutók érezzék magukat valakinek, máris a fejedre nőnek. De várj csak, Bikaisten főpapja! Ha rendbe jönnek a dolgok, nem lesz szükségem rád. Ha a főfelügyelők és a városparancsnokok beadják a derekukat, te is Bikaisten oltárára kerülsz! Miram megfürdött, aztán lenyúlt a patak fenekére, hogy iszapot hozzon fel a tenyerében. Rövid próbálkozás után sikerült is egy kisebb halommal összegyűjtenie a parton, és hozzákezdhetett a gyógyításhoz. A korábban szedett levelek már ott sorvadoztak egy bokor alján, készen rá, hogy a gyógyítandó sebre kerüljenek. Miram felemelkedett, kimászott a vízből, és magához intette a bikát. Füttyentett, meglendítette karját, s mintha egészen természetes lenne, a bika azonnal odalépkedett a közelébe.

A pásztor gondosan rárakta a leveleket a sebekre, aztán a levelekre iszapot ragasztott. Megveregette a bika fejét, és megvakargatta két szarva közét. – Így ni. Ne sokat mocorogj, mert lepotyog rólad az iszap. Megvárta, míg a bika elballag a parti fák árnyékába, és óvatosan leheveredik. Miram ekkor a birkákat vette szemügyre. Sok gondja nem volt velük, hiszen vastag gyapjuk megőrizte őket Marduk nyilától. Igaz, hogy a hajdan hófehér pihék most fekete csomókként lengedeztek a szellőben, de komolyabb sérülés nem látszott rajtuk. Legvégül magára kerített sort. Saját sebeire is leveleket rakott, és az egészet leragasztotta iszappal. Pontosan úgy, ahogy az öreg gyógyító asszonytól látta, aki meg szokta látogatni a falut. Amikor befejezte a gyógyítást, leheveredett egy fa árnyékában, kissé távolabb a bikától, és az égre nézett. Odafenn, Marduk mezejének végtelen kékjében felhők úsztak méltóságteljes lassúsággal, s a bokor alatt heverő pásztornak egyszerre csak megmagyarázhatatlan szomorúság lopózott a szívébe. Legszívesebben sírt volna, megszaggatta volna a ruháját, ha lett volna neki, zokogva világgá futott volna – maga sem tudta, hogy miért. Rettentő, mindeddig ismeretlen fájdalom öntötte el a szívét, vágyódás valami után, amit elmulasztott. A pásztor egyszerű agya nem tudta felfogni, mi történt vele. Igaz, hogy mindenki meghalt, az egész falu és Simmis is, de ő él, a nap süt, és a madarak énekelnek. Biztosan akad majd másik falu és egy másik Simmis, aki szolgálatába fogadja. És most már nem is olyan szegény, mint régebben. Van három báránya és egy bikája. Szomorúsága csak nem akart elmúlni. Akaratlanul is az égre fordította az arcát – újra és újra. Megdöbbenve tapasztalta, hogy már alig ura önmagának: szinte vissza kellett fognia magát, hogy ne lengesse meg a karját, mint a madár a szárnyait, és ne próbáljon felrepülni a kékellő égre. Értetlenül figyelte önmagát. Furcsa érzések kavarogtak benne. Mintha nem is a falubelieket és Simmist gyászolná, hanem azokat, akik ott maradtak az égen. Mint éles késpenge csapott belé a kimondatlan szó. Ott maradtak. Valakik ott maradtak, ő pedig itt van. Egészen megzavarodva tápászkodott fel, és erőnek erejével szakította el szemét az égről. Megfordult, hogy a bika után nézzen, hiszen ki tudja, mennyi idő telt el ebben a félig öntudatlan, kábult állapotban. Csak nem kóborolt el valahova négylábú társa? Megfordult, és amit látott, ismét a földre vetette. Ha tud egy valamirevaló imádságot, biztosan Marduk segítségét kéri vele, hogy ne vegye el egészen az eszét. Az óriás bika ugyanis a patak partján állt; koronás fejét az égre fordította,

egész testében remegett, és szeméből patakzottak a könnyek. Miram megszédült, és ájultan bukott a földre. Zebub, a vadász, erdei viskója előtt állt, és az erdőt fürkészte. Legalább egy nyulat kell szereznie, ha nem akar éhen veszni a lánnyal együtt. Igaz, hogy a lány néma, és nem tudja megmondani, mit akar, azt azonban látja a szemén, hogy nagyon éhes. De hát mit tegyen, ha az a szörnyűség megölte az erdőt, és megölte az állatokat is! Amerre csak jár, szénné égett őzek, szarvasok és nyulak tetemei borítják a földet. Még a keselyűk is szénné égtek a fákon. Dögletes bűz lengi be a levegőt, és arra figyelmeztet, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, tovább kell állniuk. Tapasztalatból tudja, ha az állatok elhullanak, hamarosan az emberek is követik őket. Reggel már az első döglött patkányt is megpillantotta. És nem is volt megégve a teste. Bizonyára a döghalál végzett vele. Tegnap, amikor felkapaszkodott a még mindig forró sziklára, a patakon túlról zöld lombok integettek szembe vele. Igaz, arrafelé nem ismeri a járást, de hát biztosan ott is csak emberek laknak. Emberek és állatok. Ez utóbbiakat pedig el lehet ejteni, kivált, ha annyira ügyes valaki, mint ő, Zebub, akit éppen ügyessége miatt neveztek légynek. Minden kis lyukon befurakszik, mint a zümmögő légy, kitartó és olykor szemtelen is. Csakhogy most a lányról is gondoskodnia kell. Biztosan akkor veszítette el a szavát, amikor a tűzgömb lezuhant az égről. Ő maga is azt hitte, hogy az a perce lesz az utolsó, amikor a gömb feltűnt az erdő felett. Először csak barátságos fénnyel árasztotta el a környéket, és nem is lett volna olyan rettenetes, ha nem hallja meg a hangját. Úgy ordított, süvöltött és visított, mint az éjszakai erdő eszeveszett szellemei, ha próbára akarják tenni a magányos vadász bátorságát. Csak sokkal hangosabban és fenyegetőbben. Arra emlékszik csak, hogy bebújt a vackába, és a fák koronájának résein keresztül figyelte az üvöltő tűzgömböt. Már-már attól tartott, hogy a fejére esik, amikor egy hatalmas csattanással sok apró darabra hullott szét, és a darabok, mint Marduk könnyei, lehullottak az erdőre. Mire feleszmélt, már lángokban álltak a fák, őt magát pedig valami ismeretlen, hatalmas erő felemelte, megforgatta és visszataszította a vackára. Amikor kinyitotta a szemét, egy lányt pillantott meg, amint feléje rohant a

tűzfüggönyön át. Mielőtt még meggondolhatta volna a dolgot – és ez volt a lány szerencséje –, kiugrott az odúból, elkapta a kétségbeesetten ziháló menekülőt, és magával rántotta a fűágyra. Ha csak egy pillanatig is késlekedik, a fák törzse között hullámzó tűzörvények szénné égetik a lányt. A tűzáradat átcsapott felettük, megperzselte az odú bejárata elé akasztott függönyöket, a lyukba azonban nem rontott be. Elhúzott a fák magasában, feketére perzselve mindent, ami útjába került. Egész nap várnia kellett, amíg a talaj annyira lehűlt, hogy kimerészkedhetett a fák közé. A lombjuk vesztett ágak még akkor is füstölögtek, s Zebub torkát fojtogatta az undorító füst. Szemét elfutották a könnyek, ahogy barátaira, a fákra pillantott. Arra riadt fel, hogy valaki nyüszítve sír mögötte. Villámgyorsan megfordult, de csak a lány állt a bejáratnál; szeméből potyogtak a könnyek, és amikor Zebub feléje közeledett, összekuporodott, és védekezőn feje fölé nyújtotta a karját. Zebub leguggolt mellé, és megpróbálta szóra bírni. Talán a lány tud valamit. Talán meg tudja magyarázni, mi tette tönkre az erdejét. Talán valamelyik erdei isten küldötte. Vagy szökevény lenne, s Marduk hajította utána mindent égető tűznyilát? Megsimogatta a lány hosszú, fekete haját. – Mi a neved, lány? A lány Zebub lágy hangja hallatán felemelte a fejét, és nem látszott rajta, hogy különösebben félne tőle. – Mi a neved? – kérdezte a vadász türelmesen. A lány rámosolygott, s a karjához dörzsölte kormos arcát. Megrázta a fejét, nyögött valamit, és a fák felé mutatott. Zebub nagyot sóhajtott. Az istenekre! Pont egy ilyen szerencsétlennel hozta össze a sorsa. Még soha nem találkozott ugyan olyan emberrel, aki nem tudott beszélni, de nem is olyan régen mesélte egy távolról jött vadásztársa, hogy volt valaki a falujuk közelében, aki elveszítette a szavát az ijedségtől. Este, amikor a falu felé közeledett, a dombok között találkozott Marduk szárnyas ördögével. Az ördög tüzet okádott, az ember pedig annyira megrémült, hogy szava veszett. Valószínűleg ilyesmi történhetett a lánnyal is. A lány kétségbeesetten nézett rá, és mindegyre beszédre igazította a száját. Zebub megpróbálta elmagyarázni neki, hogy ő most elmegy, valami élelem után néz, mert semmi tartaléka nincs, és ha így megy tovább, mindketten éhen vesznek. A lány szemében fikarcnyi értelmet sem látott, és egyre riadtabban gondolt rá, hogy a lány esetleg bolond is lehet, nemcsak néma.

Odúja faláról levette íját, parittyáját, és még a dobólándzsát is magával vitte volna, ha a hosszú fegyverek nem akadályozzák mozgásában. Az erdő megfeketült fái közül eltűntek a bokrok, és ha zsákmányhoz akart jutni, ezerszer ügyesebben kellett rejtőzködnie, mint máskor. Egész délelőtt az erdőt járta, ekkor pillantotta meg a döglött patkányt is. Akkora rémületbe ejtette, hogy majd az íját is elhajította. Még csak ez hiányzott! Tűzeső, most meg a patkány! Visszarohant az odúhoz, és nem törődve a lány riadt tiltakozásával, kirántotta a lyukon. Menekült, ahogy a lába bírta. A lány ott szuszogott mögötte, s néhányszor megpróbálta kirántani a kezét Zebub acélos szorításából. Akkor engedte csak el, amikor az első zöldellő bokrot megpillantotta. Igaz, ez is tépett volt: néhány ága megfeketedve szégyenkezett a többi zöld lombú között, a sértetlen levelek mögött azonban pirosra érett gyümölcsök lógtak, és Zebub úgy vetette rájuk magát, mintha nem is húshoz szokott volna. Csak amikor megtömte a gyomrát, gondolt rá, hogy a lánynak is adjon valamit. Hátrafordult, és éppen inteni akart neki, amikor észrevette, hogy az már egy másik bokrot szemezget. Zebub alaposan szemügyre vette védencét. Nem túl magas, de mégis sudár termetű lány volt: itt-ott korom és égésfoltok tarkították a testét. Zebub elégedetten legeltette rajta a szemét, aztán egyszerre csak meghökkent. A lánynak vörösre voltak festve a körmei! A vadász gyorsan lekapta szemét a lány lábára, és a vastag korom-, föld- és koszréteg alatt is felfedezte a zöld színű körmöket s a boka táján az aranyból készült bokaláncot. Összeráncolta a homlokát, és megpróbálta kitalálni, vajon szerencsét hoz-e neki ez a találkozás vagy sem. Nyilvánvaló, hogy a lány gazdag, igen előkelő családból származik. Csak a helytartók lányai festhetik a körmüket, és arany bokaláncot sem engedhet meg mindenki magának. Ha visszaviszi a lányt a szüleihez, biztosan megjutalmazzák. Talán ki is nevezik vadásznak valamelyik állami erdőbe. Az lenne csak a nagy dolog! Zebub mint állami vadász! Több, mint amire élete során valaha is vágyakozott! Gyorsan szedett egy marék gyümölcsöt, és a lányhoz vitte. A lány rámosolygott, és olyan előkelő kéztartással vette el tőle, hogy Zebubnak beleborsózott a háta. Mardukra! Azon se csodálkoznék, ha királylány lenne! Most azonban meg kell tudnom tőle mindent, nehogy tévedjek! Gyengéden lenyomta a földre, és maga is melléje telepedett. Megköszörülte a torkát, és magára mutatott. – Engem Zebubnak hívnak, és vadász vagyok. Érted, amit mondok?

A lány mosolygott és bólintott. – Én mentettelek ki a tűzből. Neked mi a neved? A lány szóra csücsörítette a száját, aztán belefáradva a hasztalan kísérletezésbe, szomorúan lecsüggesztette a fejét. – Nem tudod? A lány bólintott: többször és határozottan egymás után. – Tehát tudod – morogta Zebub szomorúan. Csak az istenek elvették a hangod. A lánynak hirtelen felcsillant a szeme. Felkapott egy törött, száraz faágat, és gyorsan néhány ékjelet kapart a földbe. Nyögött egyet, magára mutatott és a jelekre. Félrefordította a fejét, aztán csillogó szemekkel Zebubra nézett. A vadász elfintorította az arcát. – Ha én tudnám a jeleiteket… Hiszen azt csak a tifajtátok meg a papok ismerik. Na, így nem jutunk messzire… Figyelj rám, leány! Biztosan jól érted, amit mondok? A lány bólintott. – Valami földbirtokos az apád, nem? A körmödről látom, hogy gazdag családban születtél. Így van? A lány habozni látszott, aztán beleegyezően bólintott. – Nem tudom, miért kószáltál az erdőn, de majd kitalálom valahogy. Egyedül voltál? A lány nemet intett. – Gondoltam. Hova lettek a többiek? A lány arca elkomorult, és szeme sarkában könnyek jelentek meg. Felpattant a földről, és viharos gyorsasággal lejátszotta a történteket. Zebub a fejét kapkodva próbálta megérteni, de csak annyit tudott felfogni, hogy kocsik és lovak is voltak velük, aztán megjelent a tűzgömb az égen, a tűzfüggöny leereszkedett a fák közé, és felperzselt mindent. A lovak megvadultak, menekülni kezdtek, ő valószínűleg a kocsin maradt, és csak arra emlékszik, hogy a kocsi felborult, ő pedig kizuhant az avarra. Aztán futott, futott, amíg a vadásszal nem találkozott. Zebub megvakarta az üstökét, és gondolkodni próbált. A lány tehát az erdőség túlsó oldaláról keveredett a fák közé. Arra pedig nem ismerős. Akárhogy is; biztosan örülnek, ha épségben visszajuttatja a családnak. Hacsak azok is el nem pusztultak mind egy szálig. Meg is feledkezett róla, hogy a lány mellette ült. Gondosan fogalmazott beszédet próbálgatott: ezt mondja majd, ha a rokonok elé vezeti az elveszettet. Ekkora szolgálatért igazán nem nagy jutalom, ha hivatalos vadásszá emelik. Egyszerre megoldódna minden gondja, és nem kellene folyton attól rettegnie, hogy lecsapnak rá a helytartó emberei.

A lány felsikoltott. Zebub majd hanyatt esett meglepetésében. Hogyisne, amikor szinte a fülét tépte a sikoltás. Azonkívül a lánynak nem is szabadna sikítania, hiszen szavavesztett! A lány azonban ott sikoltozott a bokrok között, és a nagy halom málnát, amit azalatt szedett, míg Zebub a jutalomról ábrándozott, leszórta a földre. Emberfeletti rémület ült a szemében; karját a bokrok felé nyújtva sikoltozta: – Ott! Ott! A bokrok között…! Meghalok, jaj, meghalok! Ha Zebub időt enged neki, tovább is mondta volna a magáét, de a vadász felpattant, és a bokrok közé vetette magát. Agancsnyelű kését szorongatta a markában, és megpróbálta kitalálni, mitől ijedt meg a lány. Keze idegesen remegett, hiszen az elmúlt napok alaposan próbára tették testi és lelki teherbírását. Először a tűzgömb, a tűzeső, a halott erdő, aztán a néma lány, akinek maga Marduk oldotta meg a nyelvét. A lány a földön ült, és hangosan zokogott, észre sem véve, hogy megjött a hangja. Most tört ki csak rajta az elmúlt napok minden szörnyűsége! Elveszítette a legjobb barátnőjét, kénytelen elviselni ennek a műveletlen és büdös embernek a társaságát, és most még ez az erdei szellem is! Nem elég, hogy napok óta nem evett rendes ételt; hiába akar beszélni, nem tud; a büdös ember mindenféle ocsmány ennivalókat hoz neki retkes kezén; bűzös pocsolyák kormos vizét issza, végre málnát szedhetne, amikor egyszerre csak a félrehajtott ágak közül egy óriási bika néz vele farkasszemet. Akkora bika, amekkorát még életében nem látott, pedig nagybátyja birtoka telis-tele van tehenekkel és bikákkal. A büdös ember felpattant a bokor mögül, és kezében kést szorongatva odapenderült hozzá. – Hé, lány, mi történt? Megjött a szavad? Mit láttál a bokrok között? Embert? Nem szerette ezt a büdös embert, de mégis megnyugtatta a közelsége és a biztonsága, ahogy az erdőben mozgott. – Egy bikát! Zebub megdöbbent. Erre nem számított. Kését szorosan markolva bekúszott a málnabokrok közé. Óvatosan széthajtogatta az ágakat. Alig tudta visszafojtani a kiáltását, amikor észrevette a bikát. Zebub vadászember volt: a pillanat törtrésze alatt képes volt felmérni erdőbeli ellenfeleit. Most is rögtön felismerte, hogy a bika aligha jelent veszélyt. Szelíd jószág, bármilyen nagyra nőtt is. Visszadugta övébe a kését, és kilépett a bokrok közül. A bika lassan fordította a fejét, így követte minden mozdulatát. A vadász, bár felismerte, hogy szelíd állattal van dolga, mégsem feledkezett meg az óvatosságról. Oldalról közelítette meg, s kinyújtott karjával

megsimogatta az oldalát. A bika megrázkódott, és feléje fordította a szemét. Ha Zebub olvasni tudott volna a bika szemében, roppantul elcsodálkozott volna. A vadász figyelmét azonban inkább az állat oldalára ragasztott levelek kötötték le, amelyek egyértelműen arról tanúskodtak, hogy valaki gyógyította a megsebzett állatot. Mozgást hallott maga mögött, s anélkül hogy hátrafordította volna a fejét, tudta, hogy a lány áll mögötte. – Ez volt az? – kérdezte rekedt hangon. – Ez – suttogta a lány. Zebub még mindig a bikát figyelte, és azt latolgatta, vajon mennyit adnának érte, ha a lánnyal együtt elvinné az első városba. Most, hogy védencének megjött a szava, nem lesz nehéz megtalálnia a hozzátartozóit. Akkor aztán a bikát is eladhatja… A lány eközben megbabonázva nézte az állatot. A bika a lány szemébe mélyesztette szemét. A lány érezte, hogy láthatatlan sugarak indulnak ki a véres szemekből, amelyek furcsa, megmagyarázhatatlan vágyat ébresztenek benne. A csillagos eget látta a bika szemében, sok-sok csillagot, napokat és apró, tejfehér ködpamacsokat. Úgy látta őket, mintha óriási átlátszó ablak mögött ülne, s a csillagok előtte lebegnének a semmiben. Zavaros hangokat is hallott, de bármennyire figyelt is, nem tudta kivenni az értelmüket. Valami rettenetes erő arra kényszerítette, hogy közelebb menjen az állathoz, és minden irtózását legyőzve megsimogassa a hátát. Meg is tette, annak ellenére, hogy nagybátyja birtokán semmi pénzért nem ment volna közel egy szarvasmarhához. Érezte, hogy a bikából roppant erő árad, és hogy ő és a bika valahogyan összetartoznak. Mintha valaha barátok vagy ismerősök lettek volna. Talán egy másik életben – ha hinni lehet a papoknak, akik ilyesmiket hirdetnek. Erejét veszítve lépett a bika elé, és megsimogatta két szarva között a homlokát. És még akkor sem érzett semmi félelmet, amikor a hatalmas állat gyengéden a szarvaira vette és felcsúsztatta a hátára. A lány legszívesebben énekelt volna: diadalmas, győzelemittas éneket, amikor a bika elindult vele, és összecsapódtak mögöttük a málnaágak. Zebub, a vadász, kővé dermedve bámult utánuk. Zuzam kénytelen volt belátni, hogy egyelőre kicsúsztak kezéből az események. Hurubbi, Bikaisten kultuszának újsütetű, bár még hivatalosan ki nem nevezett főpapja az ő megkérdezése nélkül intézte a hatalomátvétel ügyeit. Zuzam morgolódott, fogát csikorgatta, és Hurubbinak százszoros kínhalált ígért. Persze csak magában. Be kellett ismernie, hogy a volt

felügyelő tudja, mit csinál. Zuzam nem volt ostoba. Nem hitte, hogy Hurubbi kapcsolatban áll Mardukkal. Annál kevésbé, mert a félelmetes istenben sem hitt. Zuzam egyesegyedül a saját eszét és akaratát tisztelte, és talán még paptársait, akiket a hatalom kizárólagos várományosainak tartott. Azt azonban sejtette, hogy Hurubbi csodálatosan beteljesült jóslatai mélyén titok lappang. El is határozta, hogy a végére jár, amint lehet. Most azonban úszott az árral. Csak arra ügyelt, hogy Hurubbi ne nőjön egészen a fejére. Hurubbi egyelőre semmi jelét sem adta, hogy ilyesfajta szándékai lennének. Nem is nagyon lehettek, hiszen a Marduk-papság soraiban alig ismerték. Kevés reménye lehetett volna, hogy elfogadják Zuzam helyére. Zuzam kamrájába lépve mélyen meghajolt, ugyanúgy, mint felügyelő korában. Csak akkor szólalt meg, amikor Zuzam kegyeskedett figyelmére méltatni. – Nos, Hurubbi? – kérdezte Zuzam szándékosan leereszkedően. Bikaisten jövendő főpapja természetesnek vette a hangnemet. – Uram – kezdte, és leple alól jókora agyagtáblát húzott elő. – Itt vannak a számításaim. Egy hét múlva, amikor Sin isten teljes szépségében felragyogtatja az arcát az égen, felavathatjuk Hittabast… és talán engem is… Ámbár nem ez lesz a legfontosabb. – Hanem? – Bikaisten. Hogy a helytartók és parancsnokok elfogadják Bikaistent. – És vele együtt téged. – Természetesen. Éppen ezért bátorkodtalak felkeresni javaslataimmal. – Beszélj! Hurubbi maga elé tartotta a táblát, és szenvtelen hangon beszélni kezdett: – Az ünnepség kezdetét az esti órákra tenném, amikor Sin isten… – Tudom. Teljes szépségében felragyogtatja arcát az égen. Csakhogy mi Hittabast akarjuk királlyá tenni, és Bikaistent istenné. Nem Sint. Hurubbi nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. – Teljesen igazad van, uram. Csakhogy Sin isten mosolya mást láttat az emberekkel, mint a valóság. Sin mosolyába burkolózva… Zuzam elveszítette a nyugalmát, és Hurubbira ordított: – Térj a lényegre! Lehet, hogy Bikaisten zagyvaságokat kíván tőled, de én nem… Beszélj, Hurubbi! – Ahogy parancsolod, uram – mondta a jövendő főpap mosolyogva. Nyoma sem volt arcán a sértődöttségnek. – Ha megengeded, elmagyarázok mindent. – Erre várok, ha nem vetted volna észre. – A holdfényre mindenképpen szükségünk van. Holdfényben mindent másként lát az ember. Szebbnek is,

félelmetesebbnek is, mint a valóságban. – Ezt aztán jól megmondtad! – Pedig így van, uram. Ha akarjuk, holdfényben minden szebb lehet, mint a valóság, ha akarjuk, sokkal fenyegetőbb. – Nem értem. Tovább! – A helytartók többsége nem ismeri Hittabast, hiszen a megboldogult Umartibu ki sem engedte a palotából. Annyit tudnak csak, hogy valami baj van vele… idefent… – És a homlokára bökött. – Mondd csak ki nyugodtan. Úgy tudják, hogy hülye. – Holdfényben olyannak láttathatjuk, amilyennek akarjuk. Van néhány asszony a palotában, akik festékekkel és kenőcsökkel a holtat is Marduk angyalává tudják változtatni. Messziről és holdfényben Hittabas olyanná lesz, amilyennek mi akarjuk. Biztos, hogy sikerülhet a dolog. Zuzam elgondolkodott, és kénytelen volt belátni, hogy az ötlet nem rossz. – Ami a dolog másik részét illeti – folytatta Hurubbi – Bikaisten szobra előtt áldozatot mutatunk be. Ehhez is jól jön a holdfény. Más a kiömlő vér színe, mint nappal. – Nem fognak a helytartók… hm… nyugtalankodni a vér miatt? – Aligha. Addigra a hűség és a félelem lánca hozzánk köti őket. Lehet, hogy felfordul a gyomruk, de jó képet vágnak a dologhoz. Az ő érdekük is úgy kívánja, hiszen kezükben lesz Hittabas sorsa. – Hogyan? – emelkedett fel a főpap ülőpárnáiról, és fenyegetően Hurubbihoz lépett. – Hogyan? A jövendő főpap előrenyújtotta az agyagtáblát. – Itt van minden. Sorban felírtam, milyennek képzelem az ünnepséget. Zuzam kiragadta Hurubbi kezéből a táblát. Visszament a kerevetéhez. Elmerülten tanulmányozni kezdte az ékjeleket. Egyszerre csak bíborvörösre váltott az arca, és úgy tűnt, földhöz vágja a táblát. Felpillantott és Hurubbira rivallt: – Te megőrültél! Ez… ez… egyenesen egy őrült lázálma. Te… Te… Hurubbi nyugodtan nézett a remegő kezű főpap szemébe. – Nem én találtam ki. A régiek így avatták fel a királyokat. – Törődöm is én a régiekkel! Ez… ez… egyenesen… – A kérdés csak az, hogy meg akarjuk-e szerezni a helytartók támogatását – mondta hűvösen Hurubbi. – Ha igen, úgy kell tennünk, hogy érezzék, Marduk megosztja a hatalmat köztük és a király között. Az a néhány helytartó, aki semmi módon nem egyezett volna ki velünk, mint például lati Hanisur, már a keselyűk martaléka. De a többiek is ingadoznak. Olyan királyt akarnak, akit a kezükben tarthatnak. S nekünk azt a látszatot kell keltenünk, hogy mi, Marduk papjai, ugyanazt akarjuk, mint ők. S hogy Bikaisten kultuszát is az ő

érdekükben állítottuk vissza. Majd azt mondjuk, hogy a régiek agyagtábláit maga Bikaisten írta. Úgy gondolom, valamennyien részt fognak venni az áldozaton. – És… mit akarsz Bikaistennek áldozni? – kérdezte reszelős hangon a főpap. – Bikát? Bikát a bikának? Hurubbi megrázta a fejét. – Bikaisten embervért kíván. Fiatal lányok vérét, amivel bekenhetjük a szarvát. Ehhez is jól jön a holdfény. Zuzam maga mellé tette az agyagtáblát, és az ablakhoz lépett. Odalenn a domboldalon virágok nyíltak. Az örökzöld fák bólogatva nyújtogatták leveleiket a napfény felé. Rövid ideig szótlanul bámult kifelé, aztán megfordult, és Hurubbi felé nyújtotta felemelt mutatóujját. – Tégy, amit jónak látsz… De egyet véss az agyadba. Ha balul sikerülne a dolog… Te leszel a legelső áldozat Bikaisten oltárán. Hurubbi csendesen elmosolyodott. – Természetesen, uram. Én is így gondoltam. Miram arra eszmélt, hogy lágy eső áztatja a homlokát. Felült, és juhait kezdte keresni. Lassan ébredt csak a valóságra. Három birkája maradt, és egy bikája… Körülnézett, de a nagyszarvút nem látta sehol. Megrázta a fejét, és elgondolkodott. Nem csak úgy álmodta az egészet? Bőrének sajgó hólyagjai azonban meggyőzték, hogy minden valóság, amit maga körül lát. A bika nem volt sehol. Feltápászkodott, és kezdte bánni, hogy nem kötötte meg valami liánnal vagy fahánccsal. Persze egy ekkora bikának nem kellett volna túlságosan erőlködnie ahhoz, hogy eltépje a legerősebb liánt is. Nagyot sóhajtva mondott magában búcsút a szelíd szemű jószágnak. Árván maradt báránykáit kezdte terelgetni, amikor messziről meghallotta a bika üvöltését. Miram a hang felé fordult, és megtántorodott. Agyában furcsa visszhangot vert a bika ordítása, mintha húrok lettek volna odabenn, amelyek megpendültek a bika hangjától. Fájdalmas volt a húrok pengése, de egyszersmind kellemes is. És mintha üzent volna valamit a hang… A bokrokra nézett, és várta a bikát. Egyszerre csak semmibe tűntek a bokrok, és csillagok milliárdjai kavarogtak a szeme előtt. Furcsa alakokat látott összezsúfolódva. Valamennyiüket körülfonta a bika hangja. Bőrét soha nem érzett szellő simogatta, és az a megmagyarázhatatlan érzése támadt, hogy repül. Mintha a bika hangja szárnyakat adott volna neki, amelyek az égbe repítették.

Miram felemelkedett, és ujjongva a levegőbe lendítette a kezét. Semmi meglepetést nem érzett, hogy egy lány ül a bika hátán, hiszen tudta, hogy ott kell lennie, tudta, hogy találkoznia kell vele. A bika odakocogott hozzá, és karjához dörzsölte a fejét. Miram rámosolygott, és felnyúlt a lányért, hogy lesegítse a földre. A lány szemei könnyben úsztak, átkarolta Miram nyakát, és magához szorította. – Megjöttem – mondta, és egész testét rázta a zokogás. – Már vártalak – mondta Miram egyszerűen, és egyáltalán nem érdekelte, hogyan és miért buknak ki belőle a megmagyarázhatatlan szavak. Amikor a bika mögött összecsukódott a málnás, Zebub a fűre zuhant, és feneketlen dühében a földet verte. Kicsúszott kezéből élete legcsodálatosabb zsákmánya. A bika is, a lány is. Pedig hogy számított arra a vadászi posztra! Legszívesebben üvöltött volna a fájdalomtól, de gombócot érzett a torkában; kezeit-lábait mintha mázsás súlyok szorították volna a földre. Egyre nehezebben lélegzett, már két kezével is a levegőt kapkodta, nemcsak tátogó szájával. Forró, égető érzés járta át a tüdejét: a kiszolgáltatottság és a halálfélelem érzése. Hanyatt vetette magát, érezte, kiszakad belőle az élet. Mintha bezárták volna egy aprócska, levegőtlen lyukba. – Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Élni akarok! Engedjetek Összezárulnak a falak… Soha nem jutunk ki innen… Segítsetek!… Az őrjöngés elvette minden erejét, és csak akkor tért magához, amikor friss levegő áramlott a tüdejébe. Felnézett, és meglátta maga fölött a bikát, amint véreres szemeivel szomorúan bámul rá. Zebub mosolygott, és megpróbált feltápászkodni. Könnyen ment, annál is inkább, mivel a bika is segített a szarvával. – Köszönöm – mondta egyszerűen. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, felkapaszkodott az állat hátára. Úgy érezte, hogy mindig is ezt tette, hogy a bikára hagyatkozott, tőle kért tanácsot, valahányszor felszállt… a hátára… és… és… A bika nyakára hajtotta a fejét, és biztos volt benne, hogy elment az esze. Talán a lánytól kapta el a betegséget. Hiszen most is álmodik. Hogyan lehetne valóság, hogy a lány itt áll vele szemben. És egy félig meztelen férfi is… aki nem más, mint… mint… mint… Érezte, hogy agyában kattan valami, de képtelen volt megérteni a kattanást és a nyomában felhangzó cirpelést. Csak annyit érzett, hogy valahonnan ismeri a férfit és a lányt is… Biztos volt benne, hogy már látta a lányt, még

korábban, mint amikor a tűzfüggönytől megrémülve feléje rohant. A bika halkan bőgött, Zebub lecsusszant a hátáról, és átkarolta Miram vállát. – Megjöttem – mondta halkan. Hurubbi elégedetten végigpillantott új szobáján, amely a domboldalra nyílt, akárcsak a főpapé. Ami azt illeti, Umartibu meggyilkolása a csillagok felé repítette… Most már csak Zuzamtól kell tartania. Remélhetőleg tőle sem sokáig. Elhessegette magától a jövőt fürkésző kellemes gondolatait, és igyekezett az előtte álló feladatokra koncentrálni. A királlyal kapcsolatban nincs semmi nehézség, Bikaisten kultuszát illetően azonban volt még elég tennivalója. Itt vannak mindjárt az áldozatok. Honnan az ördögből vegyen elő most, éppen most, fiatal lányokat? Az ország azt lesi, hogyan alakulnak a palota ügyei, és ha elrontja a dolgot, aligha lesz ideje korrekcióra. Hm. Lányokra pedig mindenképpen szüksége van, méghozzá nem is akármilyenekre. Igaz, hogy festékkel sokat lehet javítani az emberi arcon, mégsem áldoztathat fel rusnya vénasszonyokat Bikaisten oltárán. A régi táblák szerint Bikaisten a szüzeket kedveli, tíz és húsz év között. Igaz, rabszolgák szóba jöhetnének, csakhogy rabszolgalányt is nehéz szerezni. A Két Folyó Közén nem gyakori a rabok áruba bocsátása, különösen nem kultikus célokra. A parasztok lányairól meg szó sem lehet. Még csak az kellene, hogy az ünnepség tetőpontján a feláldozandó szüzek között valaki a saját lányára ismerjen. Brrr! A hideg is kiverte a gondolatra, és egyszersmind új ötletet plántált az agyába. Kiszólt a lefüggönyzött ajtón, hogy újonnan alkalmazott titkára küldje be Gurust, a palotaőrség helyettes parancsnokát. Néhány perc múlva Hurubbi elégedetten vizsgálgatta a kopasz, félszemű testőr ravasz rókaképét. Biztos volt benne, hogy Gurus gyilkosságok árán jutott fel arra a posztra, amelyen jelenleg áll. Megmaradt szeme aggódva követte Hurubbi minden mozdulatát, hiszen a testőrök között is az a hír járta, hogy a palotában komoly változások lesznek, és Hittabas királlyá választása a régi testőrség szélnek eresztését vonhatja maga után. Annál is inkább, mivel Umartibu testőrei nem örvendtek nagy népszerűségnek a Marduk-papok körében. Gurus engedelmesen forgatta a szemét, és csak remélhette, hogy Hurubbi, ez a felkapaszkodott kikötői felügyelő észreveszi néma hűségnyilatkozatát. Hurubbi természetesen észrevette, de hagyta, hadd főjön a testőr saját

félelmének és aggodalmának levében. Amikor aztán elérkezettnek látta az időt, hogy kirukkoljon igazi szándékával, helyet mutatott a félszeműnek. Gurus elvigyorodott a megtiszteltetéstől. Ha egy testőrt hellyel kínál a felettese, nagyjából annyit jelent, hogy megbízik benne, és számít komoly szolgálataira. Gurus pontosan tudta, hogy mit jelent ez a "komoly szolgálat". Ölnie kell, és ő kész is megölni bárkit, csak hogy helyettes testőrparancsnok maradhasson. Hurubbi belenézett az alázatosan gonosz fél szembe, és nem habozott tovább. – Lányokra van szükségem, Gurus – mondta egyenesen, és figyelte a testőr reagálását. Gurus feszülten figyelt, de nem értette a parancsot. Az ilyen ügyek nem a testőrség hatáskörébe tartoznak. – Lányokra? – kérdezte bambán. – Úgy van – mondta Hurubbi – lányokra. Szépekre és olyanokra, akiket errefelé senki nem ismer. De nagyon szépek legyenek, Gurus. A testőrtiszt arcán izzadságcseppek csorogtak végig. – Kérésed parancs, uram, de… – Minden kérdésedre választ kapsz, Gurus. Amit most hallani fogsz tőlem, a legtitkosabb államtitok. Ha csak egyetlen szó is kiszivárog belőle… Tenyere élét sokat sejtetően végighúzta a torka előtt. – Hallgatni fogok, uram, mint a kőbálványok az erdőn – biztosította gyorsan Hurubbit a testőr. Hurubbi megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. Mind a négyen ott ültek a patak partján, és a csillagokat nézték. A bika kissé távolabb hevert tőlük, de csak annyira, hogy valamely hirtelen mozdulatával nehogy megsebezze őket. A többiek tudták, hogy a bika hozzájuk tartozik, talán a világ teremtése óta, és természetesnek vették, hogy közülük egy, még akkor is, hogyha négylábú állat, és nem tud beszélni. Azt is természetesnek vették, hogy beszéd nélkül is megértik, mint ahogy néha egymást is megértették. Fázom – gondolta a lány; és nem lepődött meg senki, hogy Miram lecsatolja magáról koszlott báránybőr bekecsét, és a lány vállaira teríti. Mindenki valahogy tudomást szerzett a kívánságról, és ha Miram nem adja rá a bekecset, Zebub borította volna be piszkos köpenyével. Vágyódva néztek a csillagokra, és akkor egyszerre csak beszélni kezdett a lány. – A nevem Babila – mondta, és nem tudta levenni szemét a csillagokról. –

Apám a rehubi helytartóság gazdasági főfelügyelője. Marba indultunk, amikor feltűnt a tűzgömb. Az erdő lángolni kezdett, a lovak megvadultak, tűzfüggöny száguldott velem szemben. Volt egy barátnőm is, a legjobb barátnőm. Azt hiszem, Hedilának hívták. Még láttam, amikor lángot fogott a ruhája. Talán apám is a kocsiban égett, és a testőrök is elpusztultak lovaikkal együtt. Arra emlékszem csak, hogy valami felkapott, talán forgószél, talán egy óriási tenyér emelt ki a lángtengerből: mintha Marduk maga sietett volna a segítségemre. Amikor kifutottál elém, nem ismertelek – folytatta a lány, és elszakítva szemét a csillagokról, Zebubra nézett. – Sőt meg is ijedtem tőled. Csúnya, rongyos, szakállas ember voltál. És büdös. Örültem, hogy megmentetted az életemet, de féltem is tőled. – Most is szakállas és büdös vagyok – mondta Zebub. A lány elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Nem baj, már ismerlek. – Én is téged – mondta a vadász. – Csak nem tudom, honnan. – Én sem – mondta a lány. – De ismerlek. És tudom, hogy nem kell félnem tőled. A bika feléjük fordította a fejét, és anélkül hogy kinyitotta volna a száját, megértették, hogy mit mond. – Én is ismerlek titeket. Nem tudom, mi volt a falu neve, ahol éltem. Annyit tudok csak, hogy az emberek féltek tőlem és a csodámra jártak. Azt mondták, ekkora bikát még sohasem láttak. Azt mondták, hogyha Umartibu király nem tiltotta volna be Bikaisten kultuszát, én lehetnék Bikaisten. Vagy engem áldoznának fel Bikaisten oltárán… Aztán egyszerre csak… nem is tudom, mi történt. Akkor még nem tudtam. Éppen a jászolnál álltam és vártam, hogy enni adjanak, amikor összedőlt a karám, és én éreztem, hogy tűznyelvek nyalogatják az oldalamat. Megrémültem, és szaggatni kezdtem a kötelékeket. Átugrottam az égő gerendákat, gazdámat is, aki mozdulatlanul hevert a földön, és csak vágtattam. Nem is tudom, hogyan emlékszem minderre… Amikor magamhoz tértem, már mögöttem volt a tűz, és körülöttem fekete volt az erdő. Nem volt lomb, amit legelhettem volna. Testem égett, mintha a legvérengzőbb bögölyök martak volna belém. Nagyon szenvedtem. – Akkor egyszerre csak megéreztem, hogy te itt vagy valahol. – S a bika Miramra pislantott. – Éreztem, hogy oda kell mennem hozzád, mintha te lennél a gazdám. Hiszen te kérdezni szoktál tőlem, és én… én pedig megmondom, amit tudok. Látod, azt is megmondtam, hogy hol van ő meg ő. Elmentem értük, és elhoztam őket ide. Most valamennyien együtt vagyunk. Miram felállt, és megsimogatta a bika oldalát.

– Nem – mondta fennhangon. – Nem vagyunk itt valamennyien. Még hiányoznak. – Úgy bizony – mondta Zebub is. – Hiányoznak. A lány tenyerébe temette az arcát. – Mardukra! Honnan ismerlek én titeket? És honnan tudom, hogy mit mond a bika? – Nem tudom – mondta Miram. – Én sem tudom – mondta Zebub. A lány felállt, és a patak vízébe nézett. – Valami történt velünk – suttogta, és a tükörképét fürkészte. – Amikor még Babila voltam, nem tudtam semmit a világról. Most meg mindent tudok. Talán meghaltunk, és ez, amit itt látunk, nem az igazi világ. Csak olyan, mint a víztükör. Látom benne az arcom, és azt hiszem, hogy én vagyok, de csak a tükörképemet látom. Hátha mi is csak tükörképek vagyunk; és minden, ami itt van körülöttünk, az is csak tükörkép. A valódi erdő, a valódi fák és patakok tükörképe. Halottak vagyunk. Talán megérkeztünk Marduk mezejére. – Én élek – mondta Miram, és megnyomkodta a derekát. – Nekem fáj minden tagom. És a hólyagok is égnek, amit a lángoló ágak húztak rajtam. Én élek, és ti is éltek. – És kik vagyunk? – kérdezte a bika. – Arra felelj, hogy kik vagyunk. – És kik hiányoznak? – kérdezte Zebub. – Hányan hiányoznak? – Ketten – mondta Babila. – Csak ketten. A többiek meghaltak. Akkor, amikor… – Mikor? – kérdezte Miram. – Mikor? – Nem tudom! Nem jut eszembe! – kiáltotta kétségbeesetten a lány. – De tudom, hogy meghaltak. Soha nem fogunk találkozni velük. Ketten azonban élnek… Értitek? Élnek, és hívnak bennünket. Nem halljátok? – Én hallom – mondta a bika. – Én is érzem – nyögött fel a vadász. A lány felállt, és elszakította szemét tükörképéről. – Meg kell keresnünk őket… Meg kell találnunk azt a kettőt. – De… hol keressük? – kérdezte Zebub, és önkéntelenül is a bikára nézett. – Neked tudnod kell. Hiszen te vagy a… Némán meredt maga elé, aztán megrázta a fejét. – Nem tudom, miért, de neked tudnod kell az irányt. A bika nehézkesen felállt, és a csillagokra nézett. – Arra van észak – bökött a szarvával az erdő egyik óriásira nőtt fája felé. – Ha képzeletben meghosszabbítom az egyenlítő vonalát és a metszéspontba állítom…

A lány a vadászhoz fordult. – Mit mond? – Nem tudom. Csak érzem. Meghatározza az irányt. – Az micsoda? – Megmondja, hogy merre kell keresnünk őket. Babila hirtelen a bika mellett termett, és dühösen szaggatni kezdte az oldalára ragasztott leveleket. Az agyaggal feltapasztott levélréteg alól alattomos bűz csapott feléjük, és genny csorgott végig a bika izmos oldalán. Az óriási állat a lány felé fordította a fejét. – Mi történt? Ne bánts, fáj! – Meggyógyítalak – mondta a lány. – Hiszen én… tudok gyógyítani. Ezt így nem szabad… ez végzetes fertőzést okozhat. – Kuruzslás, tiszta kuruzslás. Azt, aki ezt csinálta, elevenen kéne parázs felett sütögetni – mondta Miram. A bika csodálkozva rántotta meg széles hátát. – Te csináltad. Miram megdermedt. – Én? – Úgy emlékszem, hogy te. Amikor megtaláltalak, gyógyítani kezdtél. Levelekkel és iszappal. Akárcsak magadat. – De hiszen… ez nem az én dolgom, én… Elhallgatott; és megcsóválta a fejét. Babila összefogta a bika sebeinek a szélét, és föléjük tartotta a tenyerét. Mikor elvette a kezét, a sebek nem voltak sehol. – Így kell ezt csinálni. Kutatni kezdett maga körül, tanácstalanul téblábolt, lement a patak partjára, forgolódott, mintha elveszített volna valamit. – Mit keresel, Babila? – kérdezte tőle Miram. A lány ránézett, és mintha nem lett volna egészen magánál. – Elveszítettem… nem tudom, hol, de itt kellene lennie. Seb van, és nekem nincs… – Mit keresel, Babila? A lány lecsüggesztette a fejét. – Nem tudom. Elfelejtettem. Zebub, aki elmerülve nézte őket, és aki hallott róla hogy egy másik faluban egyszer valakinek elvette Marduk az eszét, arra gondolt, hogy talán ők is bolondok, csak nem tudnak róla. Hátha a tűzgömb kiszívta az agyukat, és most olyanok, mint az a távoli ismeretlen, aki faluról falura bolyongott, és ha nem adnak neki ezt-azt, elpusztult volna ostobaságában. – Bolondok vagyunk – mondta határozottan.

Miram és a bika nem tudták, mi az, hogy bolond. Babila nem szólt, de mintha még mindig keresett volna valamit. – Úgy érzem magam, mintha álmodnék – mondta Babila. – És várom, hogy felébredjek. – Nem fogunk felébredni – mondta a bika. – Ez a valóság. Azok ketten pedig arra vannak. – És az erdő belseje felé bökött a szarvával. – Ideje lenne megkeresnünk őket! Gurus piszkos volt és elkeseredett. Már harmadik napja járta kis csapatával az erdőt, de még csak két lányt sikerült elkapniuk. Ráadásul az egyik hajnalban meghalt, a másik pedig biztosan nem egészen normális. Könnyelmű ígéretet tett Hurubbinak, amikor elvállalta Bikaisten jövendő áldozatainak beszerzését. Tétovázásra pedig nem volt idő, hiszen a holdtölte erősen közeledett. Ha felnéz a holdra, láthatja, hogy nem sok hiányzik a beteléshez. Mardukra! Ha nem sikerül, aminek sikerülnie kell… Összeszorította a száját, ahogy utat tört magának a megégett fák erdejében. Fütyült a tűzgömbre, a fákra és mindenre! Meg kell szereznie a hat lányt, különben búcsút mondhat zsíros állásának. Esteledett, amikor megpillantotta a tanyát maga előtt. Hátrafordult, és parancsot adott a katonáinak, hogy lapuljanak a földhöz. Fogai közé szorította éles tőrét, és a földhöz sunnyadva megközelítette a magányos ház világos ablakát. Az ablakot csak rongyfüggönyök takarták, így nem volt nehéz bekukucskálni az épület belsejébe. Gurus majdhogynem felüvöltött örömében, amikor szemügyre vette a bentieket. Hosszú asztal mellett éppen vacsorához készülődött a család: apa, anya, két öregember és három lány. Mind a három olyan, amilyennek Gurus Bikaisten áldozatait megálmodta. Hálát adott magában Marduknak, hogy a lámpa fénye a házikóhoz csalogatta. Megfordult, visszakúszott katonáihoz, és parancsot adott, hogy csendesen közelítsék meg a tanyát. A tapasztalt, harcedzett, gyilkosságokhoz és rajtaütéshez szokott martalócok úgy mozogtak, mint az árnyék. Mégis valahonnan az udvar vége felől kutyaugatás csapott feléjük: a láthatatlan kutya egyre erősebben csaholva figyelmeztette a bentieket a nemkívánatos idegenek érkezésére. Gurus elkáromkodta magát, és a harmatos fűhöz lapult. Hurubbi, ez a felfuvalkodott pojáca figyelmeztette, hogy minél kevesebb feltűnéssel intézze a dolgát, mert ha a parasztok panaszt emelnek, búcsút mondhat jól jövedelmező parancsnoki állásának. Még ha megússza is élve, élheti a törvényen kívüli martalócok nem éppen könnyű életét.

Felemelte a karját, és intett, hogy mindenki hang nélkül kushadjon a fűbe. Amikor hátrapillantott, és csak a hold fénye ragyogott mögötte, különben csend ülte meg az udvart, kihúzta éles, kétélű tőrét, és arrafelé lopakodott, ahonnan az ugatást hallotta. Szeme sarkából látta, hogy az ablakban kialszik a világosság: a félelem csendje borul a házra. Óvatosan megkerülte a kertbe ültetett pálmafákat, beletaposott a zöldségágyásokba, és undorodva rázta meg a kezét, amikor békára vagy csigára tenyerelt. A hold egyre erősebben sütött, s félő volt, hogy odabentről aggódó szemek kísérik minden mozdulatát. Amikor másodszor is békára tenyerelt, elfogta a feszítő vágy, hogy minden óvatosságot feledve parancsot adjon a tanya lerohanására. Csakhogy, ha Hurubbi megszagolja a dolgot, baj lehet belőle. Jelenlegi helyzetében nem szabad kockáztatnia. Széles tenyerét rátette a békára, és elégedett örömmel érezte, hogy az állat szétmállik testének súlya alatt. Megtörölgette véres-nyálkás kezét egy káposztafejben, aztán újult erővel igyekezett felkutatni a kutyát. Valahonnan a folyó felől enyhe szél támadt leheletnyi felhőpamacsot sodorva a hold elé. A rövid időre beálló sötétségben felemelkedett, s a házacska felé kémlelt. Az ablakok sötétbe burkolóztak, mintha jótékony álom borult volna a lakókra. Gurus tapasztalatból tudta, hogy nem alszik senki; reszket a mocskos parasztja, és az udvart lesi, nem bukkan-e fel valaki, aki el akarja rabolni keservesen öntözgetett zöldségeit. Ne féljetek, barátocskáim, nem zöldségre vágyik Gurus apó! Elvigyorodott. A felhőpamacs elúszott a hold elől, és a hirtelen kigyúló ezüstfény hihetetlen nagyra növelte a félszemű amúgy is termetes alakját. Gurus a földre rogyott, s ebben a pillanatban hallotta meg füle mellett a fenyegető morgást. Oldalra kapta a fejét, és a kutyát is megpillantotta. Akkora volt, hogy jéggé fagyott ereiben a vér. A testőr nem volt gyáva ember, ennek nemegyszer tanújelét is adta a helytartók és legújabban Umartibu király szolgálatában. Aligha volt olyan élőlény a világon, amitől megijedt volna, főleg ha megfelelő harci eszköz akadt a keze ügyébe. Most mégis megriadva bámulta a kutyát, amint ott állt vele szemben, farkát a lába közé húzta, fejét lesunyta, és halkan morgott. Gurus önkéntelenül is a kutya szemébe nézett, s az abban lobogó sárga lángok arra figyelmeztették, hogy az óriási eb nemcsak hatalmas, hanem félelmetes is. Semmi kétsége nem volt felőle, hogy a kutya első gyanús mozdulatára támadni fog. Bár a sárga lángok nem ígértek sok jót, felajzották a harci kedvét, eszébe juttatva a régi időket, amikor a folyón túl zsoldosként harcolt, és egyszer

oroszlánnal kellett megküzdenie a vásári nép mulattatására. Mivel társaira aligha számíthatott, tudta, hogy egyedül kell elintéznie a kutyát. Óvatosan hátrált néhány lépést, amíg csak el nem érte az egyik pálmafát. Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy megérezte az estében lehűlt fa hideg kérgét. A háta mindenesetre biztosítva van! Hasonlóan lassú mozdulatokkal levetette köpenyét és bal karjára csavarta. Közben egy pillanatra sem vette le szemét az állatról, hiszen bármikor támadhatott. Elégedetten elmosolyodott, amikor köpenye ott feszült a kezén: most már az ő árván maradt szemében is sárga láng villant, mint a kutyáéban, jelezve, hogy megkezdődhet a küzdelem. A kutya mintha csak erre várt volna. Egészen a földhöz kushadt, felugatott, majd haragos morranások törtek ki a szájából. Gurus szorosabbra markolta a kését, és nem tért ki, amikor a kutya a levegőbe emelkedett. Ahogy az állat hatalmas teste a holdat eltakarva átsuhant a fák között, a testőr tudta, hogy nem lesz nehéz dolga. Nyilvánvalóan ostoba állattal van dolga, amely túlságosan is bízik hatalmas testében. Alighanem csak a káposztát dézsmáló csavargókkal kellett eddig megbirkóznia, ha egyáltalán birkózásnak lehet nevezni a megrémült tolvajok eszeveszett menekülését és az ő győztes csaholását. A kutya átrepülte a gyanús és mosolygó embertől elválasztó távolságot. Most sem akart mást csinálni, mint eddig bármikor. Arra tanították, hogy busa fejével döntse le lábáról áldozatát, ragadja meg ruhája szélét, és vonszolja ki a kertből. Aztán meg fenyegető ugatás és morgás kíséretében késztesse menekülésre. Nem tudta mire vélni, hogy a félszemű ember nem akar elfutni. Ez kicsit meg is zavarta, hiszen így egészen biztosan ráesik. Repülés közben megpróbálta korrigálni ugrását, hogy az ember mellé essen, és azonnal el tudja taszítani, ahogy a földre ér. Az ember végre megmoccant, egészen kicsit elfordult, és kinyújtotta a karját. Az állat közvetlenül mellette ért földet, s ahogy tappancsai érzékelték a felkapált föld puha simogatását, valami furcsa, égető csípést érzett a tüdeje tájékán. Felpillantott, s szeme találkozott a mellette álló ember pillantásával. Ekkor értette meg a kutya, hogy harcolnia kell, mégpedig életében először életre-halálra. Felemelkedett, és kivicsorította a fogát, hogy az emberbe mélyessze, amikor a félszemű keze ismét meglendült, és a kutya újra érezte a csípő szúrást a testében. A hold megindult az égen és forogni kezdett a fák között. Puha, fekete orra belefúródott a földbe, és csak annyit érzett, hogy rettenetes fáradtság hull rá, és jó lenne megpihenni. Szája kiszáradt, és megpróbálta a gazdáját hívni, akitől annyi kedvességet kapott, amikor utoljára is beteg volt. Torkából

azonban csak rekedt hörgés tört elő; néhányszor görcs futott át kinyújtózott testén. A hold egyre homályosabban világított, mintha feltámadó porvihar takarta volna el előle. Amikor az ember föléje hajolt, és keze a levegőbe emelkedett, már nem tudott védekezni. Halkan felnyüszített, és már nem is nagyon érezte a tüdejébe hatoló kés fájdalmát. Gurus kiegyenesedett, véres késével összevissza szurkált néhány fej káposztát, hogy megtisztítsa. A ház ablaka némán és feketén bámult az udvarra. A félszemű kilépett a fényre, és felemelte a kezét. A csapat hangtalanul zárkózott fel mögötte. Gurus elégedetten nézett a házra, és visszadugta tőrét az övébe. – Csak a lányokra legyen gondotok. Zajt ne üssetek… Aki gyújtogat, megölöm. Induljatok. A martalócok nekiiramodtak. Gurusnak szinte hájjal kenegették a szívét, ahogy kipróbált katonái összehangolt munkáját nézte. Ketten a ház hátuljához futottak, s a parancsnok tudta, hogy az egyik bakot tart, míg a másik felkapaszkodik a napon szárított agyagtéglákból emelt épület lapos tetejére. Megpróbálja felfeszíteni a csapóajtót, vagy ha nem, lenyomni, hogy ne menekülhessen senki a tető felé. A testőr azt is tudta, hogy amikor az ablakban kialudt a fény, az ablaktáblákat is becsukták, így mindenképpen ajtót vagy ablakot kell törni ahhoz, hogy bejussanak a házba. Fogalma sem volt róla, milyen messze lehet a legközelebbi épület, de egész tervét elronthatja, ha mások is meghallják, amint az ablakokat zúzatja a katonáival. Megvakarta kopasz feje búbját, és a ház ablakához lépkedett. Testőrei kivonták kardjukat, feszült figyelemmel kísérve minden mozdulatát. Visszanézett rájuk, bólintott, aztán megzörgette az ablaktáblákat. – Hé? Van itt valaki? Láttuk a fényt az ablakban, kár tagadnotok. Ha nem válaszoltok, rátok gyújtjuk a házat! Gurus meg mert volna esküdni, hogy suttogás suttogást követ odabenn. Nemsokára öreg, reszelős hang szólt ki az ablaktábla rései között: – Kik vagytok? Mit akartok? Öregember vagyok, csak egyedül vagyok itthon. A többiek a szomszédban vannak, sokan, férfiak, és hamarosan jönnek is vissza. Menjetek, Marduk nevében! Nem adhatok szállást idegeneknek! Gurus olyan mézédesre változtatta a hangját, és úgy riszálta hozzá hatalmas testét, hogy a rituális színjátékot tanító Marduk-papok is elégedetten csücsörítettek volna kifestett szájukkal, ha látják. – Csak egy korsó bort, öregapám… vagy legalább tejet. Olyan régóta jövünk, hogy szomjan halunk. A csatornákban iszapos a víz, és telis-tele van szúnyoglárvával. Csak egy korsó tejet, öregapám…

A suttogás tovább folytatódott, és Gurus elérkezettnek látta az időt, hogy taktikát változtasson. – Úgy is jó! – mondta keményen rövid szünet után. – Testőrkapitány vagyok, és Latból menekülünk. Ha nem kapunk tejet, az embereim nem bírják tovább… Annyi erejük azért még maradt, hogy rátok gyújtsák ezt az átkozott viskót. Ha meg kell halnunk, te is velünk jössz, öreg! Gyújtsátok meg a fáklyákat! – kiáltotta. A suttogás abbamaradt, és az öreg kétségbeesett hangja szűrődött ki az udvarra: – Álljatok meg! Adhatok egy kancsó tejet… és ha kell, valami vacsoramaradékot is… még meleg. Ha megígéritek, hogy aztán elmentek, Marduk hírével. – Mit gondolsz, öregapám? – vihogott Gurus. – Örökre nálad akarunk maradni? Mire a nap felkel, a királyi udvarban kell lennünk. – Rendben van – mondta az öreg. – De a házba nem szabad bejönnötök. Majd mindent kiadok az ablakon. Nem engedi a gazda, hogy bárki is bejöjjön, ha nincs idehaza. Gurus intett az egyik testőrnek, és két oldalról közrefogták az ablakot. A fatáblák recsegve tárultak ki, s a holdfényben feltűnt egy öregember fehér köpenybe csavart roskatag alakja. – Kiadom a korsót. Kérlek… Befejezni már nem tudta, mert a félszemű benyúlt az ablakon, és kiemelte. Kard villant, és a fehér lepelre piros vér buggyant. Gurus társára hagyta az öreget, míg maga egyetlen ugrással odabent termett. Tapogatózva kereste a másik ablakot, s amikor megtalálta, kitárta a táblákat. A hold ragyogó sugarai bekúsztak a szobába, ezüstfénybe burkolva az asztalt; az alacsony zsámolyokat és a sarokban reszkető lányokat. Gurus hallotta, hogy mögötte ketten-hárman beugranak a szobába; valaki az ajtóhoz rohan, és kitárja. A lányok csak ekkor kezdtek sikoltozni: arcukat a falnak fordították, és eltakarták a szemüket. A testőrparancsnok kihúzta a kardját, és a lányok felé intett. – Ha valamelyiknek baja esne, megöllek benneteket! Még egy karmolást sem, megértettétek! A martalócok a lányokhoz ugrottak, és amennyire csak durva kezüktől tellett, megpróbálták gyengéden kicibálni őket az udvarra. Az életben maradt öregember, egy javakorabeli férfi és egy asszony ekkor puszta kézzel a testőrökre vetették magukat, és megpróbálták kicsavarni kezükből a kardot. Olyan hangzavar támadt, hogy már-már egész küldetésük sikerét veszélyeztette.

– Megölni őket, amilyen gyorsan csak lehet! – üvöltötte Gurus, és maga járt elöl a jó példával. Kardját a sikoltozó asszony oldalába mélyesztette, majd visszarántotta a pengét, és oldalcsapással az öregemberre sújtott. Mire Sin isten arca akár csak egy lapos szegfejnyit is mozdult volna az égen, ismét csend ülte meg a környéket. A környező fákon halk zümmögéssel gyülekezni kezdtek a döglegyek. A bika elbírta mind a hármat. Elöl Babila ült átölelve az állat nyakát, közvetlenül mögötte Miram, Zebub pedig leghátul. – Biztos, hogy jó irányba haladunk? – kérdezte a lány úgy, hogy ki sem kellett nyitnia a száját. – Tudom, hogy merre vannak – felelte a bika. – Arra megyek, ahol a koordináták metszik egymást. – Micsodák? – kérdezte hangosan a vadász. – A koordináták – mondta Miram, és maga is megdöbbent attól, amit hallott. – A koordináták – ízlelgette tovább a szót, és érezte, hogy ismerte valaha a jelentését is, egy régmúlt időben. A legnagyobb megdöbbenést azonban az váltotta ki benne, hogy most is ismeri, pontosan tudja, mi az, hogy koordináta, pedig ő olyan ostoba, hogy még feleséget sem kerestek neki a faluban. Érezte, hogy ismeretlen tudás feszíti a fejét, és olyan dolgokat mond, amiket nem tanult sehol, de amelyeket tudott és értett is. A virágokra mutatott és elmosolyodott. – Nem is gondoltam volna… hogy ilyen is létezik. Úgy tűnik, a természetben végtelen a variáció. – Igen. Csodálatos – mondta a lány, és elengedte a bika nyakát, hogy a felettük kéklő ég felé tárja a karját. – És ehető – mondta prózai egyszerűséggel a bika. – Fotoszintézis – morogta a vadász. – Klorofill és oxigén. Láttam már ilyet, nem is egyszer. Egészen más, mint a miénk, mint a… mint a… A bika megtorpant, és a vadász máris hallotta a kérdését. – Mint a…? – Nem tudom – rázta meg a fejét Zebub. – És azt sem tudom, hogy mit beszélek. Csak úgy mondom. – Én sem tudok semmit – mondta a lány. – Csak azt tudom, hogy jó. Nagyon jó. Süt a nap, és én… boldog vagyok. Vagyis – javította ki gyorsan önmagát – akkor leszek igazán boldog, ha megtaláljuk őket. – De hát… kiket keresünk egyáltalán? – morogta Miram, és igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni a bika hátán. – Kik azok az ők?

A bika hátrafordította a fejét. – Nem tudom. Csak érzem, hogy meg kell találnunk őket. Várnak bennünket. A lány az előbbi boldogság után csendes sírásra fakadt. – Én alighanem megbolondultam – hüppögte. Vagy megbetegedtem, akárcsak ti. Apámra kellene gondolnom, és a barátnőmre. Hiszen a kocsi kigyulladt, és a barátnőm ruhája lángra kapott. Talán még él, és arra vár, hogy megmentsem. Jaj, hogyan is futhattam el onnan?! Lehajtotta a fejét, és mélységes szomorúsággal suttogta maga elé: – De én nem gondolok rájuk. Ha erőltetem is magam, hogy rájuk gondoljak, mindjárt megfeledkezem róluk. Jóságos Marduk isten, mi történt velem? – Engem sem érdekel többé a vadászat – morogta Zebub. – Pedig át kellett volna kelnem a folyón, és új kunyhót készíteni magamnak, új erdőn. Ehelyett veletek vagyok, és őket keresem. – Engem semmi sem tart vissza – mondta keményen Miram. – Az én falum leégett. A gazdám is halott. A házak összedőltek… engem pedig hülyének nézett mindenki… Persze lehet, hogy valóban hülye is voltam. – Szegénykém – mosolyodott el a lány, és könnyein át felé nevetett. – Talán megszállt bennünket Marduk – morogta Zebub, és a bika oldalára csapott. – Különben hogy értenénk meg egy oktalan állatot? – Talán próféták vagyunk – suttogta a lány. – Volt egyszer nálunk egy szakállas pap. Csoda dolgokat mesélt Marduk prófétáiról, akik megtérítik a pogányokat a sivatagban. Nagy fejű, gonosz emberek vannak arra, nincsenek városaik, sátrakban élnek, és nem mosakszanak. Nem hisznek Mardukban, csak a hegyekben, a csillagokban és a sivatagi szélben. Marduk papjai, a próféták közéjük mentek, hogy megtérítsék őket Marduk hitére. Csakhogy nem ismerték a nyelvüket, és a pogányok kinevették őket. A papok ekkor Mardukhoz fohászkodtak, és lefeküdtek aludni. Reggel, amikor felébredtek, észrevették, hogy nyelveket kaptak álmukban a nagy istentől. – Nyelveket? Az mit jelent? – kérdezte kíváncsian a bika. – Ó, hát egyszerű. Reggelre kelve megértették a pogányok nyelvét. Egy éjszaka megtanulták, és másnap már elmagyarázhatták nekik Marduk nagyságát. – Egyszerű hipnotéria – bökött lekicsinylően a fák felé a szarvával a bika. – Elavult módszer. Nálunk… – folytatta volna, aztán nem beszélt tovább. A többiek is hallgattak, és nem sürgették, hogy folytassa. A bika lekanyarodott egy csapáson, ahol ritkábbra váltott előttük az erdő. Az alacsonyra nőtt fák között kertek villantak eléjük, s valahol a messzeségben házak fehér oldalain csillant meg a napfény.

A lány éppen nekifohászkodott volna, hogy mondjon valamit, amikor hirtelen fekete árnyék takarta el az eget. A bika megmerevedett, és szarvait az ég felé nyújtva, fejét félrehajtva megpróbálta megfejteni, hogy miért hullott rájuk az árnyék. Hallotta, hogy valami felsivít a feje felett, aztán a napsugarak ismét elöntötték az erdőt. – Sas – mondta Zebub lekicsinylően. – Arra, ahol én laktam, több is élt belőlük. Nagyok, de az embert nem bántják. – A juhokat viszont elragadják – mondta Miram, és kedvetlenül bámult a madár után. Egyikük sem vette észre, mi történt a lánnyal. Ahogy a madár föléjük szállt, Babila úgy érezte, megfullad és lezuhan a bika hátáról. Mintha elszippantották volna előle a levegőt, mintha egy óriás járt volna előtte, és nem hagyott volna számára egyetlen oxigénmolekulát sem. Verejték csorgott végig a homlokán, és annyira elgyengült, hogy ha Zebub nem dől erősen hozzá, talán le is hullott volna a bika hátáról. A hatalmas árnyék betakarta az eget, és Babila anélkül hogy becsukta volna a szemét, álmot látott. Hatalmas, soha nem látott madár állt előtte – nem volt ugyan szárnya, de ő mégis tudta, hogy madár, hiszen repülnie kellett rajta. A madár testén ajtó nyílott, amely bevezetett a sas belsejébe. Babila látott valakit – talán önmagát –, amint egy létrán felkapaszkodott oda, és a csapóajtó becsukódott mögötte. A következő álomtöredék már sokkal rettenetesebb volt. Egy szűk kamrácskában állt, és homályos árnyalakok vették körül. A kamra falai ingadoztak, az ajtószárnyak nyikorogtak, és olyan halálfélelem öntötte el, amilyen még soha. Még akkor sem érzett ilyet, amikor a tűzgömb megölte apját és barátnőjét. Az árnyak kiabáltak, de nem értette, hogy mit. A sas, mert abban biztos volt, hogy a madár belsejében történik mindez, ingadozott alatta, és egyre hangosabb lett az árnyak kiabálása. Aztán egyszerre csak azt vette észre, hogy kinyújtja a kezét – Mardukra, ha az egyáltalán kéz volt! –, s valamit az árnyak felé mutat. Nem hallotta a saját hangját, de tudta, mit mond. – Mindenkinek jut egy-egy tabletta – hallotta a talán ki sem mondott hangot. – A Dokinak is… ha… a Fogoly… Arra eszmélt, hogy a földön fekszik, és Zebub hajol föléje. Valami piszkos, de kellemesen nedves rongyot szorít a homlokára, és aggodalom ül a szemében. – Hála Marduknak, csakhogy magadhoz tértél – Morogta Miram, és leroskadt mellé a földre. – Azt hittem, napszúrást kaptál és… – Én… álmodtam. – Elveszítetted az eszméletedet – mondta Zebub, és igyekezett visszarakni

a vizes rongyot Babila homlokára. – De, de… álmodtam! – erősködött a lány. A bika komoran föléje magasodott. – Hagyjátok beszélni! Babila felült, és a fák zöldellő lombjára nézett, mintha tőlük várna segítséget; vagy az is lehet, hogy az eltűnt madarat kereste az ágak között. – Amikor a madár iderepült… – Egyszerű sas volt – mondta türelmetlenül Zebub. – …egy másik madarat láttam magam előtt. Óriási volt, talán nagyobb, mint ez, pedig ez is eltakarta a napot. És… és… én bementem abba a madárba. Elhallgatott, és félénken felpillantott, hogy nem nevetik-e ki a zagyvaságokért, amiket itt összehord nekik. A két férfi a távolba nézett, és látszott rajtuk, hogy erejük minden megfeszítésével megpróbálnak visszaemlékezni valamire. A bika a földre sunyta a fejét, és bosszúsan szuszogott. – Beszálltam, és a madár elrepült velem. Aztán egyszerre csak imbolyogni kezdett alattunk, és én egy kamrában találtam magam. – Ki volt még ott? – kérdezte tompán, furcsa hangon a vadász, hogy a lány szinte megijedt tőle. – Nem tudom – suttogta. – Nem ismertem fel őket. Mintha köd mögött mozogtak volna… Rövid csend ereszkedett közéjük; csak a fák magasában énekeltek a kismadarak. – Lehet, hogy én is ott voltam? – dünnyögte a bika. – Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom! – A lány zokogni kezdett, és öklével a füvet verte. – Semmit sem tudok. Azt sem tudom, hogy én ki vagyok! A bika érdes nyelvével megnyalta a lány kezét, és gyengéden megbökdöste az orrával. – Nyugodj meg, kérlek. Nem akarunk bántani… De átkozottul fontos lehet, amire vissza tudsz emlékezni! – Bocsássatok meg – törölgette a szemét a lány. – Azt hiszem, egy kicsit elveszítettem a fejem. – Folytasd, kérlek – kérlelte Miram is. A lány összehúzta a szemöldökét, és megpróbált mindenre pontosan visszaemlékezni. – Én… talán ott voltam. Mintha azt mondtam volna, hogy mindenkinek jut egy tabletta. Ismét döbbent csend ereszkedett közéjük. A bika felemelte a fejét, és az

égre nézett. – Tabletta? – kérdezte végül. – Milyen tabletta? – Nem tudom – mondta Babila. – Egyszerűen csak tabletta, és azt mondtam még, hogy… Elhallgatott, mintha habozna, hogy ki merje-e mondani a furcsa szavakat. – Nos? – sürgette Miram. – Hogy… a Doki és a Fogoly is kaphat belőle. A madarak elhallgattak az ágakon, és könnyű felhő suhant a nap elé. – Hogy mondtad? – nyögött fel Zebub, és nem mert a lányra nézni. – Hogy a Doki és a Fogoly is kaphat belőle – mondta most már bátran Babila. – Ezt mondtam. – A Doki – suttogta Miram. – A Doki… – És a Fogoly… – dünnyögte a bika. Zebub dühösen nézett egyikükről a másikukra. – Mi az ördögről beszéltek? – Mi az, hogy Doki meg Fogoly? Mi a fene az? Azok ketten szinte egyszerre rázták meg a fejüket. – Nem tudom – mondta Miram. – Mintha emlékeztetne valamire. Mintha tudtam volna valaha… csak elfelejtettem. – Én is éppen így érzem – morogta a bika. – Ha kimondom a szót, hogy "Doki", mintha végighullámzana valami rajtam. A lány rémülten meredt rájuk. – Lehet, hogy… nem is álom volt? Lehet, hogy egyszer… – Nem tudom – mondta a pásztor keményen, és intett, hogy szálljanak vissza a bika hátára. – Ha megtaláljuk őket, talán többet fogunk tudni a világról… És magunkról is. Gurus elégedetten dörzsölgette a kezét. Három lány, és nem is akármilyenek. Igaz, az egyik kicsit csenevész, alig gyereklány még, de Hurubbi dolga, hogy mit csinál belőle. Kenjék ki a vénasszonyok, és tömjék ki a ruháját szalmával, ha úgy tetszik. Elvégre csodát ne várjon tőle senki. Ennyi idő alatt képtelen egy csokorra való, ráadásul mutatós szüzet összeszedni. Mindamellett nyugtalanította, hogy csak négy lányt tudott rákötöztetni a lovak hátára. Ha jól számol, alig két napja maradt az akció befejezésére. Addig pedig, ha törik, ha szakad, el kell kapnia még legalább egyet. Öt lány már valami. Majd azt mondja Hurubbinak, hogy Bikaisten elégedjen meg kezdetben ennyivel. Kicsit rá is ijeszt, hogy a nép nyugtalankodik a helytartóságokban. Jobb, ha nem kezdik vérfürdővel Bikaisten és Hittabas uralmát.

Amikor elérkezett a déli pihenő, a törődött és félhalott lányokat levették a lovakról, és egy fa árnyékában készítettek nekik fekhelyet. Gurus parancsára a legmarconább haramia kivont karddal őrködött felettük, részben, hogy megakadályozza szökésüket, részben pedig, hogy elvegye a többiek kedvét a lányoktól. A parancsnok aggódva szemlélte foglyai állapotát, és halkan káromkodott. Dögöljön meg Hurubbi és a többi Marduk-pap is… Nem szárazdajka ő, hanem testőr. Ölni és erőszakoskodni tud, akár férfiakról, akár nőkről legyen is szó, ezekkel a félig halott némberekkel azonban aligha tud mit kezdeni. Úgy néznek ki, mintha máris kiszállni készülne belőlük a lélek! Dühösen a földbe szúrta a kardját, és kilesett a falombok között. Nem messze tőlük szántóföld húzódott, és a vizet emelő kerekek szakadatlan csattogását hozta feléjük a szellő. Gurus a földbe szúrt kardra bámult, aztán egyszerre csak ragyogó ötlete támadt. Gyorsan megfordult, és a legközelebbi martalóc felé intett. – Rumahir és Tetus hozzám! Pillanatokkal később a két testőr kardját kivonva feszes testtartással állt előtte. – Szerezzetek egy öregasszonyt – mondta Gurus, és csaknem elmosolyodott, amikor társai meglepett arcot vágtak. – Mit bámultok? Egy élő vénasszony kell ide… A testőrök arcán átfutott egy mosoly, és Gurus megértette, hogy felfogták a feladat értelmét. Keblét elöntötte a büszkeség. – Élő vénasszonyt, megértettétek? Vagy akár öregember is lehet. Ha nem muszáj, semmi erőszak! Mondjátok azt, hogy megsebesült egy társatok, sok vért veszített és be kell kötözni. Mindenféle kencék kellenek, és gyolcsok. Na, igyekezzetek! A két testőr megfordult, és kardját az övébe dugta. Aztán meghajoltak, és óvatosan, nehogy a nem is messze öntöző földművesek a kelleténél korábban meglássák őket, kibújtak az ágak közül. A lányok a tisztáson hevertek egymáshoz bújva. Bár a félszemű feloldotta kötelékeiket, alig tudták mozdítani tagjaikat. A kötelek a húsukba vágtak, arcuk piszkos volt az út porától, hajukba bogáncsok ragadtak. A legmagasabb, karcsú, fekete hajú lány a hozzá közelebb fekvő gyereklányhoz hajolt, aki úgy hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra. – Testvérkém… Jól vagy, testvérkém?

A kicsi felnyögött, kinyújtóztatta a lábait, és halványan elmosolyodott. – Én jól. Hát te, Jana? – Bátorság, Kicsi! Meglásd, nem tart sokáig. A király emberei kiszabadítanak bennünket. A kislány a kivont kardú őrre pislantott. – A király emberei? Hát ezek nem azok? Jana nem felelt, hiszen mit is mondhatott volna? Elrablóik nem is nagyon igyekeztek titkolni, hogy a király parancsára cselekszenek. Elejtett szavaikból megértették, hogy a királyi palotába viszik őket. Jana, aki a tapasztaltabb volt, fel nem foghatta, hogy miért kell a királynak elraboltatnia valakit, ha a palotába akarja vitetni. Kicsi elsírta magát, és Jana tudta, hogy most is szüleikre gondol. Neki is könnyek futották el a szemét, és szívéből kicsordult a gyűlölet. Ha bebizonyosodik, hogy a király emberei tették, amit tettek, akárhova jusson is, nem nyughatik addig, amíg bosszút nem áll szerettei kegyetlen haláláért. Ha másként nem, hát megöli a királyt! A harmadik elrabolt lány egészen másfajta volt, mint ők. Vékony arcú, hegyes orrú, és a bőre is világosabb volt, mint az övék. Míg ők beszélgettek, elcsigázva hevert a fűben, és szemeit lezárva alig-alig lélegzett. Egyszerre aztán megrezzentek a pillái, és mintha csak most látná először, csodálkozva itta magába a fák, a bokrok és a mellettük csordogáló patak látványát. A kisebbik lány észrevette, hogy társuk magához tér, és könnyes mosollyal feléje fordult. – Felébredtél, nővérkém? Elszunnyadtál a fáradtságtól? Csak még egy kicsit tartsd magad és… A vékony arcú lány végigpillantott a másik kettőn, majd lassan lecsúszott róluk a pillantása, és a fegyveres őrön állapodott meg. Látszott rajta, erősen gondolkodik; halkan felsikkantott, és szája elé kapta a kezét. – Úristen! Ez kicsoda? Az őr rámeredt, aztán undorral hátat fordított. Jana eltolta magától a Kicsit, és megsimogatta a szőkés hajú lány homlokát. – Jól vagy? Megütötted magad? – Én… Nekem dolgom van. Nekem meg kell keresnem őket… Jana jelentőségteljesen testvérére pillantott. – Kiket? – Nem tudom. Ti kik vagytok? Kicsi behunyta a szemét, és összerándult a válla a sajnálattól. – Nem emlékszel semmire? A szőkés hajú gondolkodni próbált, mereven a fákra bámult, majd lassan megrázta a fejét.

– Nem. Csak azt tudom, hogy keresnem kell őket. – Arra sem emlékszel, hogy szállást kértél nálunk éjszakára? A szőkés hajú megrázta a fejét. – Próbálj csak visszaemlékezni – erőltette Jana. – Az erdőből jöttél… – Erdőből? – Azt mondtad, hogy Rizimma a neved. Erre sem emlékszel? – Rizimma? – ízlelgette a szót a másik. – Rizimma? Ez lenne a nevem? – Biztosan megütötted a fejed – mondta Kicsi. – Nekem is majd kicsavarták a kezem, amikor védekeztem. Bele is haraptam valamelyikbe – büszkélkedett. – Azt mondtad, hogy Rizimmának hívnak – erősködött Jana. – Azt mondtad; hogy arról a vidékről jössz, ahol Marduk nyila levágott az égből. Beszéltél a megfeketedett fákról. Az elégett erdőről. Erre sem emlékszel? – Nem tudom. Talán… – Este volt, amikor bekopogtál hozzánk. Kormos voltál, és… ruhád sem volt. Anyám adott egyet Szerama ruhái közül, és… éppen illett rád. Tudod, Szerama a testvérünk volt, amíg… De hát ezt is elmondtuk neked! – Nem emlékszem – suttogta a szőkés hajú lány. – Arra sem emlékszel – vette át a szót Kicsi –, hogy megmosdattunk a csatornában, és ki is kérdeztünk? Azt mondtad, hogy az erdő mellett laktatok. Vőlegényed is volt… ejnye, no, még a nevét is megmondtad. – Vőlegényem? – suttogta Rizimma. – Vőlegényem? Nekem… nekem… gyerekem volt. Fiam. A két lány elhűlve bámult egymásra. – Gyereked? Hiszen azt mondtad… Erről nem is szóltál. Azt mondtad, hogy lány vagy, és még nem vágták le a hajad sem. Tessék… itt a hajad! – Rizimma tarkója mögé nyúlt, előhúzott egy tincs szőkés hajat és a lány arcára ejtette. – Itt a hajad, Rizimma. Te még lány vagy. Sohasem lehetett gyereked… Rizimma hallgatott, és látszott rajta, igyekszik összeszedni magát. – És… még mit mondtam? – kérdezte tompán. – Hát… tulajdonképpen nem sokat. Hogy apád csatornafelügyelő, és a csatorna partján nőttél fel. Gombát gyűjteni mentél az erdőbe, mert vendéget vártatok, amikor egyszerre csak lecsapott Marduk nyila… Rizimma összekuporodott, mint egy sündisznó. – Már emlékszem – suttogta, és szemében félelem bujkált. – Mentem az erdőben, és a bokrok alját figyeltem. Kosár is volt nálam, amibe a gombát gyűjtöttem. Aztán egyszerre csak fellángolt minden, mintha a nap lezuhant volna az erdőbe. Biztosan Marduk ostora volt; hiszen a csattanást is hallottam. Aztán égni kezdtek a fák, és én… én… sikoltoztam és… Másra nem

emlékszem. – Ezután jöttél hozzánk – mondta Jana. – Keresztülvágtál az erdőn, és végigjöttél a csatorna partján. Mi is láttuk, ahogy Marduk nyila levágott, és az erdő lángját is láttuk, és a füstjét is éreztük. Messze volt tőlünk, de apánk parancsára Mardukhoz imádkoztunk, hogy mentse meg azokat, akiket az erdőben ért a csapás. Azt hittük, az ima nyomán egyenesen Marduk küldött hozzánk. Rizimma tenyerébe temette az arcát. – Mit mondtam még? – Ó, hát nem sokat. Nem volt idő kérdezősködésre. Éhes voltál és álmos. Anyám fekhelyet készített, és éppen lefeküdni készültél, amikor… – Hangja sírásba csuklott, és folyni kezdtek a könnyek a szeméből. Rizimma felemelte a fejét. – Tényleg azt mondtam, hogy egy… csatornafelügyelő lánya vagyok? – Azt mondtad – suttogta Kicsi. – Végül is nem az vagy? És tényleg… van gyereked? – Nem tudom – suttogta Rizimma. – Mintha lett volna. Valahol… egyszer… – Megütötted a fejed – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Jana. – Vagy ezek ütötték meg. Ide figyeljetek – fogta suttogóra a hangját. – Meg kell szöknünk tőlük. Apát, anyát megölték… Kicsinek megrándult az arca, és felszakadt belőle a sírás. Jana megszorította a kezét, és kemény, színtelen hangon rárivallt: – Elég, Kicsi! Majd később kisírhatod magad. Most össze kell fognunk. Össze kell tartanunk, és nagyon erősnek kell lennünk. Csak úgy szökhetünk meg. Világos? – Mit akarnak ezek tőlünk? – kérdezte egyre tisztább hangon Rizimma, mintha mély álomból ébredne. – Mit tettünk, hogy elfogtak? Talán megsértettünk valakit, vagy… – Nem tudom, Rizimma – mondta Jana. – Kérdeztem őket, de nem válaszolnak. Talán rabszolgának kellünk. – Rabszolgának? – ízlelgette a szót a lány. – Az mi? Jana nagyot sóhajtott. – Istenem, még ez is? Tényleg, erre sem emlékszel? – Nem tudom. Olyan furcsa minden. Bizonyára az ütés következtében amnéziás állapot lépett fel… Arra eszmélt, hogy azok ketten elképedt arccal hallgatják. – Micsoda? – kérdezte végül, rövid csend után Kicsi. – Mit mondtál? – Azt hiszem, beteg vagyok. – Az előbb mondtál egy szót. Am…

– Amnézia. Igen. Valószínűleg az ütés következtében. – Az… micsoda? Rizimma megrémült. Összevissza beszél mindent, és maga sincs tisztában szavai jelentésével. – Nem tudom. Illetve… tanultam… és… – Hol tanultál? – Nem tudom. Írni is tanítottak és… Mindkét lány egyszerre kiáltott fel: – Írni! De hiszen az írás… nők számára tilos! Csak egészen kivételes esetekben engedik meg, és csak azoknak… Te a palotában éltél, Rizimma? A lány kétségbeesetten megrázta a fejét. – Nem tudom. Ezt sem tudom. Nem… nem palotában. Kertben és… tó is volt benne. Sírva fakadt, és szakadozottan tört fel belőle a szó: – És ott… a tó partján… ott játszott ő, és… aztán el kellett mennem… témát gyűjteni, leírni… Nem tudom… Kidülledtek a szemei, a torkához kapott, és kiáltozni kezdett, hogy az őrszem megfordult, és rémülten felemelte a kardját. – Nem! Nem! Nem akarom! Nekem vissza kell mennem! Nekem gyerekem van… Látni akarom! Nem kell a tablettátok… Kötelességetek visszavinni, hiszen én nem vagyok… Jaj… égek! Segítsetek! Köszönöm, köszönöm, Doktor… Az őr hozzáugrott, és úgy megrázta, hogy Rizimma feje előre-hátra csuklott lapáttenyerei között. – Hé! Térj magadhoz, lány! Ha nem viselkedsz tisztességesen, összekötöztetlek! Rizimma mosolygott, és az őr tenyerére hajtotta a fejét. – Köszönöm, Doki – suttogta, és hátrahanyatlott a füvön.

IV. HANISUR Hanisur, Lat város helytartója a szemétdombon ébredt. Előbb csak az egyik karját mozdította meg, majd a másikat. Érezte, hogy lüktet a torka, és száraz, mintha évtizedek óta nem ivott volna egyetlen kortyocskát sem. A szeméttelep, a falakon túl, egészen az erdő alján húzódott, hogy az erdőben lakó vadak eltakaríthassák, amit az emberek nem tudtak eltüntetni. Első pillantása egy keselyűre esett, amely nem messze tőle, egy emberi fejen ült, és gondos aprólékossággal csipegette a szabaddá vált szemüregeken

keresztül a halott agyát. Hanisur rémülten a szeméhez kapott, és mozdulatával felriasztotta a keselyűt. A madár felháborodottan kurrantott, és unottan feldobta magát a levegőbe. A nap heve égette Hanisur arcát, s ahogy kezdte a gondolatait rendbe rakni, orrát megütötte az elmúlás förtelmes bűze. Feje lüktetett, mintha kalapáccsal verte volna valaki, torka égett, mintha parazsat nyelt volna. A nap ott függött a feje felett, mint óriási narancs, s ha megpróbálta kinyitni a szemét, a vakító sárga korong szinte az agyát perzselte. Attól a pillanattól kezdve, hogy magához tért, megpróbált feltápászkodni, de csak akkortájt sikerült, amikor a nap már nem sütött a szemébe. Közben talán el is nyomhatta az álom, mert amikor újra kinyitotta a szemét, a sugarak már ferdén tűztek át a szeméttelep fölött. Óvatosan, nehogy ismét öntudatlanságba zuhanjon, felemelte a kezét, és végigsimított az arcán. Orra, szája és mindkét szeme a helyén volt, torkát azonban száraz, fájdalmas kéreg borította. Megpróbált nyelni, de szinte felüvöltött a fájdalomtól. Odakapott, ahol a legjobban égett, de csak a száraz kéreghez ért a keze. Ahogy végigsimította testét az első éjszakai léghullám, végérvényesen magához tért. Minden erejét megfeszítve karjaira támaszkodott és felült. Amit látott, olyan riadalommal töltötte el, hogy visszaesett. Ameddig a szeme ellátott, halottak hevertek egymásra dobálva: sok száz vagy inkább sok ezer. A helytartó, bár sok csatában vett részt Umartibu király oldalán, és ellenségei sem vádolhatták gyávasággal, most őszintén megrettent. Úgy gondolta, elérkezett a megmérettetés ideje. Marduk birodalmában fekszik, és hamarosan az isteni uralkodó színe elé állhat. Egészen pontosan visszaemlékezett mindenre, ami Marduk poklába kergette. Titibur, az áruló, nyomorult Titibur! Ő csinált parancsnokot belőle, és íme, így hálálta meg gazdája jóságát… Persze ha jobban belegondol, Titibur egészen ésszerűen viselkedett. Ha menteni akarta a bőrét, ki kellett nyilvánítania hűségét az új király iránt. És mi mással tehette volna leginkább, mint hogy saját kezűleg szúrta le Umartibu kedvenc helytartóját? A halottak összevissza hányt tömege elgondolkoztatta. Mi történhetett Latban, miután őt Titibur ártalmatlanná tette? Lázadás? Az irányítóit vesztett tömeg egymást öldöste volna? Nem tudott válaszolni a kérdésekre, ezért inkább megpróbált a talpára állni. A halottak lágy szőnyegként süppedtek be alatta. Lassan, nagyon lassan feltérdelt, majd egy szakállas hulla fejének támasztva a tenyerét, megpróbált kiegyenesedni. A távolban sakál üvöltött, és Hanisur megborsózott a gondolatra, hogy Marduk szent állatai esetleg hullának nézhetik.

A hold fénye halványan világított. A halottak, mint lefűrészelt ágú fatörzsek hevertek az ezüstfényben. Hanisur ekkor már tudta, hogy nem Marduk alvilágában van, hanem Lat város szemétdombján. Azzal nem volt tisztában, hogy Titibur szándékosan szúrt-e mellé, vagy pedig elvétette az irányt. Ismét a nyakához nyúlt, de már óvatosabban. Megállapította, hogy nyaki ütőerét nem érte szúrás, csak egy vékonyabb eret metszett el. A vér már régen megalvadt, és egészen a kulcscsontjáig fekete, undorító, páncélkemény var takarta a bőrét. – Marduk legyen veletek, barátaim! – fohászkodott a sok ezer hullához, amikor tántorogva megindult közöttük, hogy mindörökre otthagyja őket. Alig lépett azonban néhányat, a patakpart bokrai közül fáklyák fénye villant, visszakergetve őt a halottak közé. A helytartó nyakát nyújtogatva a közeledőket figyelte. Rongyokba öltözött, szakállas férfiak tartották a fáklyákat, olyanok, akiket a katonák be sem engedtek volna a város falai közé. Kóbor csavargók, gyilkosok és útonállók: a Két Folyó Közének számkivetettjei. Hanisur visszasüllyedt a hullák közé, és bármennyire viszolygott is tőle, kénytelen volt egy halálba merevedett legény testét magára húzni. Fejét kidugta a halott dereka alatt, készen rá, hogy amilyen gyorsan csak sebzett testétől telik, kereket oldjon. Néhány perc múlva a fáklyások hangját is meghallotta. Durva káromkodás, kegyetlen nevetés hullámzott az óriási temető fölött, és Hanisur pontosan tudta már, hogy kik az éjszakai árnyak. Igyekezett minél mélyebbre beásni magát a halottak közé, bár ez azzal a hátránnyal járhat, hogy szükség esetén nehezebben tud kereket oldani. A fáklyások megálltak a szemétdomb szélénél, és felosztották egymás között a terepet. Húsz-egynehányan lehettek: valamennyiük kezében kard és fáklya. Hanisur megtornáztatta a kezét, és csak bizakodhatott megmaradt erejében. Talán sebe ellenére is képes elbánni eggyel, ha úgy hozza a szükség. A fáklyások abbahagyták a tanácskozást, és ki-ki megindult a hullák hátán a szemétdomb közepe felé. Ajkukon pillanatra sem szünetelt a káromkodás és szitkozódó trágárkodás: feltörő félelmüket igyekeztek tompítani, amelyet durvaságuk ellenére is a torkukban éreztek. – Hé! Itt egy gyűrű! – kiáltotta egy hang. – Ereszd el, hékás, neked úgysem lesz már szükséged rá! Hanisur hallotta, hogy lesújt egy kard és csontot vág. Lehunyta a szemét.

Érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Helytartó korában nemegyszer akasztatott hullarablókat, ennyire közel azonban még soha nem volt hozzájuk. – Nézzétek… Ez a fickó még mozog! – kiáltotta egy másik hang. – Sarapa apó! Mit csináljak vele? Valahonnan, a hullahegy túlsó vége felől felcsattant a nevetés. – Vidd haza, és gyógyítgasd, hehehe! Úgysincs más dolgod! – Öljem meg? – Hagyjad nekem! – kiáltotta valaki. – Én még úgysem öltem embert! – Úgy van! Hagyjátok Pitimnek. Rajta, Pitim! Vágd el a torkát! Pitim átbotorkált a halottakon, és határozatlanul szólongatta társát: – Hol vagy, Raga? Merre vagy? Én akarom megölni a fickót! Igazán… hagyjátok nekem! Könyörögve szállt a hangja, és Hanisur a hűvös éjszaka ellenére is izzadni kezdett. Még mélyebbre süllyedt a halottak közé, olyan mélyre, hogy már aligha tudott volna védekezni, ha ráakadnak. A fáklyások módszeresen végezték a kutatást. Kezüknél-lábuknál fogva újra egymásra rakták a halottakat, s akinél valami értéktárgyat sejtettek, meztelenre vetkőztették. Hanisur kénytelen volt végignézni, amint nem messze tőle egy torzonborz szakállba torzult arcú férfi könnyedén lemetszette egy halott fél karját valami értéktelen, rézből készült karperecért. A helytartó tudta, ha felfedezik, nem várhat irgalmat. Különösen, hogy értékes pecsétgyűrű is van az ujján. Kétségbeesett kísérletet tett, hogy megszabaduljon a gyűrűtől, de nem volt elég ereje hozzá. Évtizedek óta nem húzta le az ujjáról, és be kellett volna olajoznia ahhoz, hogy lecsúsztathassa róla. Maga alá rejtette a kezét, és lázasan törte a fejét. A szakállas egyre közelebb került hozzá. Ha észreveszi a gyűrűt… Hanisur behunyta a szemét, és igyekezett nem gondolni az elkövetkező percekre. A szakállas közeledett: kezében imbolygott a fáklya, ahogy lábaival igyekezett legörgetni egymásról a halottakat. Meg-meghajlította a derekát, ékszereket keresett. Hanisur úgy döntött, egyetlen lapra tesz fel mindent. Bár azok után, ami vele történt, nem sajnálta volna sem a gyűrűjét, sem a kisujját, jól tudta, a fájdalmat aligha bírná elviselni moccanás nélkül, némán. Ha pedig felfedeznék, hogy él, biztosan végeznének vele is. Ha máskor alakul így a dolog, nem habozik; és váltságdíjat ajánl fel az életéért. Sokkal többet, mint amennyit életük során összerabolhatnának. Most

azonban nem menne vele semmire. Ki adna egyetlen fityinget is Lat elcsapott helytartójáért, Umartibu király kedvencéért? Azt sem tudja, Umartibu egyáltalán él-e még. Ha a Marduk-papok megdöntötték a hatalmát, minden bizonnyal Hittabast ültették a helyére. Ha pedig Hittabas kezébe kerül, rosszabbul jár, mint ha a hullarablók végeznek vele. Jobb hát, ha maga veszi kezébe a sorsát! Amikor a szakállas egészen közel ért hozzá, Hanisur megmozdult, és feljebb tornázta magát a halottak között. Örömmel érezte, hogy a kezébe visszatér az élet, és igyekezett minél kevesebbet nyelni, nehogy a torkát égető fájdalom ledöntse a lábáról. Tudta, hogy hang nélkül és villámgyorsan kell cselekednie, ha nem akarja, hogy a szakállas fellármázza a többieket. A fáklyás férfi testét hosszú, fehér lepel borította, amelynek széle végighúzódott a halottak arcán, és meg-megakadt a felfelé meredő ujjakban. A szakállas nem volt gyáva, csak megrázogatta leplét, anélkül hogy hátrafordult volna. Hanisur szerencséjére, a fáklyás éppen hátat fordított neki. Hanisur hálásan pillantott az égben trónoló Marduk felé. Amikor a rabló letérdelt, és két hulla közé bökte fáklyája végét, a helytartó beharapta ajkai szélét, elrugaszkodott a menedéket nyújtó halottról, és nekivágódott a fáklyás hátának. A szakállas annyira meglepődött, hogy még kiáltani is elfelejtett. Megijedt. A halottak közül akar valaki bosszút állni rajta? Talán valamelyik társa támadta meg, amikor éppen talált valamit? Megérezte támadója összekulcsolt kezét a nyakán. Lehajolt, hogy jól begyakorolt fogással keresztülhajítsa a fején és kardját a testébe döfje. A támadó azonban felkészülhetett a cselre, mert szorosan átkarolta, és esze ágában sem volt lerepülni a hátáról. A szakállas ekkor már kiálthatott volna, segítségül hívhatta volna akármelyik társát, kapzsisága azonban nem engedte. Hogyisne, hogy aztán az vegye el a zsákmányt, aki a segítségére siet… Nem, ebből nem eszik senki! Maga is elbánik ezzel a féreggel! Megrázta magát, és néma csendben, nehogy a többiek felfigyeljenek a küzdelemre, megforgatta ellenfelét. Érezte, hogy támadója egyre nehezebben tartja magát, és elégedetten elmosolyodott. A nagyobb nyomaték kedvéért hátracsapott a kardjával, de valami ruhadarabba akadt a penge, hogy aztán vissza sem tudta húzni többé. Halkan elkáromkodta magát, és egyre gyorsabban forogva igyekezett megszabadulni támadójától. – Megöllek, te féreg! – sziszegte: – Nem lennék meglepve, ha te lennél az, Hippis! Az ismeretlen ekkor váratlanul lecsusszant róla, elkapta a lábát, és elrántotta. A szakállas végigzuhant a halottakon, és érezte, hogy esés közben

kicsúszik kezéből kardja markolata. Kiáltani akart – lesz, ami lesz –, de egy könyörtelenül kemény kéz betapasztotta a száját. Elkeseredetten dobálta magát a levegőbe. Aztán megpillantotta támadóját. A véres arcú, sovány, középkorú férfi úgy magasodott föléje, mintha a halál angyala szállt volna a mellére, hogy sötét, csillagtalan éjszakán kiszívja a vérét. Valahonnan ismerte ezt az arcot… Valahol már látta. Csak akkor tiszta köpenyt viselt, kezét felemelte, és csendet intett az előtte gyülekező tömegnek. Aztán parancsot adott, hogy őt és néhány társát száműzzék a városból… Akkor ő letérdelt, és kegyelemért könyörgött… hiszen abban a kocsmai verekedésben ő igazán ártatlan volt. (Senki nem láthatta, hogy ő verte be baltával a kocsmáros fejét.) Amit a társai állítanak, szemenszedett hazugság! Hirtelen, mintha villám sújtott volna rá, megvilágosodott előtte minden. – Hanisur! – hörögte. – Helytartó! Kegyelmezz! Hanisur azonban most sem kegyelmezett. Felkapta a fáklyát, és az arcába világított. – Simaka vagyok! – hörögte a szakállas. – Simaka! Hanisurban láthatóan nem keltett visszhangot a név. Nem kedvelte az öldöklést, de katonaember lévén, tudta, hogy nincs más megoldás. Most már végképp nincs. Leszorította a szakállas fejét, megkereste a kardot, és gyors mozdulattal átvágta Simaka torkát. Hátat fordított a hullarablónak, és megtörölgette a homlokát. Remélte, hogy jobb munkát végzett, mint Titibur. Amikor Gurus hozzájuk vezette az öregasszonyt, a lányok már megbeszéltek mindent. Jana elmondta a tervét Kicsinek. Rizimma még mindig félájultan feküdt a földön. Gurus melléjük lökte a banyát, és rárivallt: – Kend ki őket, mert megfojtalak! Úgy nézzenek ki, hogy Marduk is kedvét lelje bennük, ha netalántán lenézne az égből… Ha nem ügyeskedsz, felköttetlek az első fára! Az öregasszony szaporán bólogatott, és odakúszott a lányokhoz. Gurus csípőre tett kézzel megállt felettük, és valahonnan egy bőrzsákocskát varázsolt a kezébe. Megforgatta tenyerei között, és az öregasszony lábához hajította. – Itt vannak a kencék. Mire a nap eléri az erdő tetejét, készen légy! Az öregasszony kibontotta a zsákot: tégelyeket, porokat és apró ecseteket szedett ki belőle. A lányok megbabonázva figyelték minden mozdulatát. Rizimma lassan magához tért, és kába szemekkel nézte a sürgölődő

öregasszonyt. A néne lesunyta a fejét, és anélkül hogy megmozdította volna, a lányok felé suttogott: – A szomszéd faluból raboltak el… Zizából. Ki kell fesselek benneteket… Jaj, fáj a szívem értetek, kedveskéim! Ilyen fiatalon és… Ez az átkozott Hittabas és az átkozott Bikaisten! Jaj, miért is engedi Marduk ezt a csúfságot? Rizimma és Kicsi nem értett semmit, Jana azonban megdermedt a rémülettől – Mit beszélsz, öreganyám? Miért kell kifestened az arcunkat? Az öregasszony ráemelte szomorú tekintetét. – Te nem tudtad, aranyoskám? Jaj, én ostoba… Jana sötét szeme szikrázott a fényben. – Beszélj! Az öregasszony benyúlt a zsákba, kihúzott egy csonttégelyt, lepattintotta a tetejét, és az ecsetet bemártotta a tégelyben lévő porba. – Azt beszélik, hogy Hittabas lesz a király… és újra szüzeket áldoznak Bikaistennek… Ez a félszemű azt mondta egy másik haramiának, hogy szépnek kell lennetek, ha azt akarja Hittabas, hogy a véreteket kegyesen fogadja Bikaisten! Hanisur levetkőztette a megölt hullarablót, és bármennyire kedve ellenére volt is, felöltötte a ruháját. A köpeny felső végét kámzsaszerűen a fejére húzta, hogy eltakarja az arcát. Felvette a már jócskán leégett fáklyát, másik kezébe a kardot, és maga is le-lehajolva lépegetett előre-hátra, mintha ékszereket keresne a csendben pihenőkön. Úgy tervezte, addig lépeget oldalvást, amíg csak fel nem szívódhat a sötétben. Gondosan kerülgette az itt-ott felvillanó fáklyafényeket, ezért döbbent meg, amikor egy feltornyozott hullahalom mögül eltakart arcú alak toppant eléje. Hanisur ösztönösen felemelte a fáklyát, de csak az arc elé hulló leplet látta. – Mit találtál, Simaka? – hörögte feléje egy gurgulázó hang, amely mintha egyenesen a férfi gyomrából tört volna fel. – Aranyat, Simaka? Mutasd csak a barátodnak! Hanisur közelebb húzta oldalához a kardját, és a távolságot méregette. – Nem felelsz, Simaka? – gurgulázott tovább a hang. – És az adósság? Arról megfeledkezel? Azt ígérted, hogy ma éjszaka megadod a brokát halotti lepel árát! Na, elő a gyűrűkkel, Simaka! A helytartó úgy tett, mintha kámzsája alá nyúlna, közben azonban

behajlította a lábát, hogy ellenfelére vethesse magát. S már éppen elrugaszkodott volna, amikor hideg, hegyes vaspenge fúródott a derekába. – Csak nyugalom, Simaka – mondta egy reszelős hang a háta mögül. – Csak nyugalom! Ideadod, amit találtál, és már mehetsz is tovább. Különben kiontom a beled, Simaka! Hanisur ráébredt, hogy halálos csapdába került. Feléledt, hogy megöljék. Előrenyújtotta fáklyát tartó kezét, és felmutatta pecsétgyűrűjét. Igyekezett kipréselni magából néhány szót, és csak remélhette, hogy a zsákmány feletti felindulásukban nem veszik észre, kit rejt a kámzsa. – Csak… ezt a gyű… rűt találtam. Ahogy feltörtek torkából a szavak, pokoli fájdalmat érzett. Mintha tüzes vasat forgattak volna a nyakában, mintha vaskéz szorongatta volna a mellét és megpróbálta volna kipréselni tüdejéből a levegőt. Szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, lábai remegtek. A hold- és a fáklyafény szinte szégyenkezve tört meg a pecsétgyűrű diónyi rubinkövén. Az útonálló felszisszent, és egyetlen ugrással Hanisur mellett termett. – A poklok angyalaira! – hörögte. – Ez aztán a zsákmány! Hol lelted, te görény? Hanisur félig megfordult, és egy hullahegy felé mutatott. – Ott fekszik a tete… jén. Csak a… kezéhez tud… tam hozzáférni… Az éles penge nyomása megszűnt a derekánál, és a másik rabló is előtte termett. – Marduk angyalai! – rikkantott fel, és feldobta fegyverét a levegőbe. – Legalább tízezer pénzt ér, ha nem többet! A kámzsás megragadta Hanisur ujját és maga felé rántotta. Egészen a kámzsa nyílása elé emelte az ékszert, és alaposan végigvizsgálta. – Tudod, kié volt ez a gyűrű? – kérdezte végül. – Honnan… tudnám? – préselte ki a szavakat a helytartó. – Egy… mocskos… patkányé. A kámzsás válla felett a város felé intett a kardjával. – Arrafelé találtad? Hanisur bólintott. – A gyűrű a helytartóé volt – mondta a kámzsás. – Amikor még az udvarába jártam, naponta láttam. Az a mocskos disznó is idekerült végre… De a gyűrű az enyém, tudod-e? Hanisur bólintott, és úgy tett, mintha megpróbálná lehúzni az ujjáról. – De… valamit azért… csak én… is kapok belőle? A kámzsás kardja hegyét Hanisur hasába nyomta. – Ezt! Igyekezz! Mutasd meg, hol fekszik az a kutya! Na, gyerünk!

Amikor a kámzsás Hanisurra támadt, a helytartó kénytelen volt lehajítani a fáklyát két halott közé. Az egyre szaporábban lobogó lángok belekaptak egyikük köpenyébe, majd a másik nadrágjába. A szelíd, folyóparti szellő tovább erősítette a lángokat. Hanisur felemelte a kezét, és a hullákra mutatott. – Vigyázzatok! Ha… még jobban tüzet fognak… Nem fejezte be a mondatot, de a másik kettő így is megértette. A kámzsás az egyik halotthoz ugrott, és megpróbálta hátrébb húzni, a másik pedig szorgalmasan taposta az egyre terjedő lángokat. Hanisur felkapta a kardját, meglendítette, és biztos mozdulattal a kámzsás hátába döfte. A kámzsás megfordult, és Hanisur egy pillanatig nem látott mást, mint két rámeredő, égő szemet, aztán a férfi karját széttárva belezuhant a tűzbe. A helytartó megtörölte a homlokát, és körülnézett. A lángok magasan lobogtak, de a másik hullarablót nem látta sehol. Szemeit zavarta a szüntelen lobogás, torkában ismét égő fájdalmat érzett. Lehajolt, hogy felemelje a kámzsás leszúrt fáklyáját, amikor árnyék magasodott föléje. Gyorsan felemelkedett, de elkésett. A másik hullarabló közvetlenül az orra előtt állt, és kardját a gyomrának nyomta. – Ügyes vagy, Hanisur – mondta a férfi, és elmosolyodott. – Hát nem sikerült megdöglened? A helytartó belenézett a barnára sült, sovány férfi arcába, de nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna. – Nem emlékezel rám, helytartó, igaz? – kérdezte a másik, és keserűen felnevetett. – Pedig neked köszönhetem, hogy idáig süllyedtem. – Ki vagy? – nyögte Hanisur. – A nevem nem fontos. Egy voltam a testőreid közül. Akkortájt, amikor egy s más eltűnt a palotából. Úgy két évvel ezelőtt… Még most sem emlékszel, helytartó? Hanisurnak rémlett valami, de az idő elmosta az emlékeket. Rémlett, hogy elveszett egy aranyedény, amiben szárított gyümölcsöket tartottak, és talán még másvalami is. Sokkal többre nem emlékezhetett, hiszen nem ő járt a dolgok végére, hanem Titibur. – Nem emlékszem. – Hogy is emlékezhetnél! Parancsnokod, Titibur, gondosan ügyelt rá, hogy akik beszélhetnének, eltávolítsa a közeledből. Mit gondolsz, miből vette Titibur szőlőskertjeit a városon kívül? – Örökölt… – nyögte a helytartó. – Tőled – mondta az ismeretlen. – Ő lopta el a kincseidet, és még sok mást is csinált, amiről fogalmad sincs. Aki megsejtett valamit, tömlöcben végezte. Ha nem kegyelmeznek Marduk angyalai, már én sem vagyok az élők sorában.

Neki köszönhetem, hogy ide jutottam, Hullarabló lettem én is, helytartó… de én csak hullákat rabolok ki… akiknek már úgyis minden mindegy. A helytartóra csodálatos nyugalom szállt, valami érthetetlen, megmagyarázhatatlan nyugalom. Érezte, hogy ismét elgyengül, reszketni kezdenek a lábai, s a torka égetett, mintha méhet vagy izzó parazsat nyelt volna. Nem törődött többé semmivel: leroskadt egy arccal lefelé nyugvó hulla hátára. – Elkéstél, bará… tom – suttogta, és tenyerébe hajtotta a fejét. – Én… már nem vagyok… senki. Nem szolgáltathatok… igazságot. Magam is… földönfutó lettem. A sovány arcú férfi övébe dugta a kardját, és lehuppant Hanisur mellé, mintha csak baráti csevegést akarna folytatni vele. – Azt mondják, Hittabas lesz a király. Umartibu meghalt. Senki nem tudja, hogyan. Az a gyanúm, hogy Zuzam és a papok eltették láb alól. Hanisur felkapta a fejét. – Hogyan? Umartibu… halott? – Halott. És néhány nap múlva Hittabas lesz a király. Visszaállítják Bikaisten kultuszát. Újra vér folyik majd a Két Folyó Birodalmában. – Ennél több… vér? – suttogta a helytartó, és körbepillantott. – Amikor Marduk nyila lecsapott – folytatta a másik –, az emberek egymást ölték. Megrohanták a gazdagok házait, a villákat, de még a műhelyeket is. Mindenkit leöltek, hogy aztán egymást gyilkolják halomra. Marduk nyila mindenkit megfertőzött. Mondják, hogy arrafelé, a folyón túl nincsenek erdők, csak fekete csonkok merednek az égre. Falvak pusztultak el Marduk nyilától. – Marduk… nyila? – csodálkozott a helytartó. – Az meg mi? – Akkor még… helytartó voltál, amikor feltűnt az Égi Vándor. – Az Égi Vándor – suttogta Hanisur. – Neki köszönhetem… – A papoknak köszönheted – mondta szárazon a másik. – De az Égi Vándor valóban bajt kevert. Tűzgömb pattant ki belőle és felégetett mindent. Egyenesen ideszáguldott a Két Folyó Birodalmába, és elpusztította az erdőket, megölte az embereket. Azt mondják, Marduk nyila. Én azt hiszem, Zuzam csinálta. – Zuzam? A főpap? – Varázshatalma van – szegezte le ellentmondást nem tűrő hangon a volt testőr. – Ha akarja, tűzgömböt támaszt, és lesújt vele. A helytartóban ismét lábra kapott az életösztön. – Ide figyelj – mondta hirtelen. – Ha futni hagysz, neked adom a gyűrűmet. És szavamat adom, hogy nem ejtek szót soha rólad, bárhogyan alakuljanak is a dolgok. Vágd le az ujjam, és vidd a gyűrűt!

A másik kuncogva felnevetett. – Ha a gyűrű kellene, megölhetnélek, hiszen gyenge vagy, mint a frissen hullott harmat. Tartsd csak meg a gyűrűdet, helytartó, szükséged lehet még rá. A helytartó gyanakodva pislantott a férfira. – Nem ölsz meg? – Nem. – Futni hagysz? – Hát… nem egészen. – Ez… mit jelent? A hullarabló felkelt, megkereste Hanisur elejtett kardját, és a kezébe nyomta. – Veled megyek. Ismét testőr akarok lenni. – Nincs… hatalmamban… – Majd lesz – vágott szavába a másik. – Ha nem, úgy is jó. Mindenképpen Titibur szemébe szeretnék nézni. Áll az alku? Hanisur bólintott, és mondani akart valamit, amikor valahonnan a hullahegyek közül kiáltás harsant: – Hé! Simaka, Zakabur! Merre vagytok? A hajdani testőr földre dobta fáklyáját, és rátaposott. – Csitt! Ha erre jönnek, lapulj a többi közé. Csak akkor támadj, ha muszáj! A kiáltozás még hallatszott egy darabig, aztán a hangok elhalkultak, és némaság borult a temetőre. A volt testőr felemelkedett; intett Hanisurnak, hogy álljon fel. – Elmentek! Itt az ideje, hogy mi is felkerekedjünk… A helytartó a könyökére támaszkodott, és fel akart tápászkodni. Már éppen sikerült is neki, amikor az alatta fekvő hullák közül kinyúlt egy kéz, elkapta a bokáját, és visszarántotta. Kiáltani akart, de meggondolta magát. Egy kétélű kés pengéjét érezte a bőrén, egészen közel ahhoz a helyhez, ahol Titibur kardja a nyakába szaladt. A bika vette észre először a zöld mezőt és a patakot. Hátra sem fordította a fejét, mégis valamennyien értették, mit akar javasolni. – Meg kellene pihennünk – mondta az állat. – Egyre közeledünk. De elérkeztünk egy ponthoz… – Milyen ponthoz? – kérdezte hangosan Zebub. – Nem futnak össze a koordináták – mondta a bika. – Ez pedig azt jelenti… – Hogy nem együtt vannak – fejezte be Babila. – Mit tegyünk hát? – S várakozásteljesen Miramra nézett. A pásztor behunyta a szemét, de csak zavaros gondolattöredékek röpködtek

a fejében. – Határozd meg az irányt – hallotta saját, idegenül csengő hangját. – Már meghatároztam – mondta a bika. – Egyikük itt van, egészen a közelünkben. A másik messze… de az irány nagyjából jó. – Rendben van – mondta Miram, amikor érezte, hogy valamennyiük várakozó figyelme feléje fordul. Pihenjünk egy keveset. Aztán majd arra indulunk, ahonnan a legerősebb jelzések érkeznek. Babila lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, Zebub és Miram krétafehér arccal bámultak rá. A bika a patak partján állt, és a nádast fürkészte véreres szemeivel. Egyikük sem mert szólni, de mind a négyen ugyanarra gondoltak. Az előbb beszélgettek, a bikával is, pedig nem is akartak beszélgetni. Olyan dolgokat mondtak, amiket nem értettek, és nem is az ő nyelvükön volt. Egészen biztos, hogy valaki lakik bennük, aki nem azonos velük, valaki, aki csak lakóháznak használja a testüket. Nem kétséges, megszállottak ők is, mint Marduk prófétái. Szellem bújt a testükbe, ő szól belőlük. A kámzsás férfi ruganyos léptekkel haladt a hullahegyek között: jó darabig észre sem vette, hogy a helytartó eltűnt mellőle. Csak amikor a szeméttelep szélénél megtorpant, döbbent rá, hogy saját magával beszélget az éjszakában. Kardjához kapott, és keserű káromkodást morzsolt szét a fogai között. Hanisur nem hitt neki! Kár volt elengedni a helytartót… Talán még lett volna esélye, hogy helyrehozza elrontott életét. Nélküle azonban ott folytathatja, ahol röviddel ezelőtt abbahagyta. Végigpillantott a hullahegyeken, aztán a kétség szorongató érzése futott át rajta. Miért oldott volna kereket a helytartó? Hiszen neki legalább olyan szüksége van rá, mint megfordítva. Egyedül képtelen visszaszerezni a hatalmát. Vagy talán nem bízik benne? Azt hiszi, hogy a hullarablókhoz húz, és a nyakára hozza őket? A kámzsás előrenyújtotta a kardját, és tájékozódni próbált. Fáklyáját rég széttaposta; csak a holdfényre hagyatkozhatott. A hold halványezüst sugaraiban félelmetes arcát mutatta a temető: még a sokat próbált hajdani testőr is beleborzongott. Óvatosan visszalépkedett oda, ahol a helytartó elindult mögötte. Vagy talán el sem indult, csak úgy hitte? Megtorpant, aztán behúzódott a hullahegy mögé. Mintha halk suttogás ütötte volna meg a fülét. Négykézlábra ereszkedett, és kikukucskált a halottak között. Amit látott, annyira megdöbbentette, hogy majd elejtette a kardját. A hold ezüstös sugarai megtörtek egy kétélű kés pengéjén, és ez a penge

egyenesen Hanisur nyakának szegeződött. A helytartó a földön térdelt, mögötte pedig egy szőke szakállú, véreres arcú, megtermett "halott" imbolygott, és a kés hegyét időről időre Hanisur nyakához érintette. A testőr nem habozott. Egyetlen ugrással átszelte a levegőt, ledöntve a szakállast a lábáról. A "halott" éles jajkiáltással zuhant vissza a többi közé, míg Hanisur felemelkedett, és megtapogatta a nyakát. Gyengén vérzett. A kámzsás testőr megállt előtte, és a kezeit szétterjesztve ájultan heverő támadóra bámult. – Ez ki? – Nem tudom – morogta Hanisur, és nagyot nyelt. – Egyszerre… csak… azt éreztem… hogy… Nem tudta tovább mondani: az éles fájdalom újra fojtogatni kezdte a torkát. A testőr megpiszkálta a fekvő férfit kardja hegyével. A vérrel borított test megrándult, és a férfi lassan kinyitotta a szemét. – Él – morogta a testőr, és Hanisurra nézett. – Mit csináljunk vele? A helytartó megrázta a fejét: igyekezett megszabadulni a rátörő rosszulléttől. – Ha egy kortyot ihatnék… – Majd a pataknál – morogta a testőr, és felemelte a kardját. – Nincs szükségünk tanúra. Hátha ismer. Ha életben hagyjuk, holnap már mindenki tudni fogja, hogy a helytartó megmenekült. Hittabas és Zuzam kutyái a nyomunkba erednek. Sajnálom, fickó. A helytartó lefogta a testőr kezét. – Ne! Most, hogy visszatértem az életbe, nem… akarom… elvenni a másét, hiszen… ő is… A volt testőr körbepillantott, de semmi jelét nem látta, hogy a hullarablók újra feltűnnének. Sóhajtott, és beleegyezően bólintott. – Jól van. Én magam sem ölök szívesen. Maradj mellette, amíg vízért megyek! Hanisur leült az ismeretlen szakállas mellé, de a biztonság kedvéért köpenye alá rejtette a fickó kétélű tőrét. A szakállas nagyot nyögött, és megpróbált feltápászkodni. A helytartó erélyesen visszanyomta és rámordult: – Maradj nyugton! Kapsz vizet, és mehetsz isten hírével. A szakállas azonban gyorsan felült, és tágra nyitott szemeit Hanisurra szegezte. – Ki vagy? A helytartó megvonta a vállát.

– Nem… mindegy? Nem tartozom a gyilkosaid közé. – Mi történt velem? – Azt neked kell tudnod. Én is a hullahegy alól másztam ki. A városból való vagy? – Nem tudom. – Megsebesültél, vagy csak a többiek kentek össze? – Nem tudom. Hanisur meghallotta a közeledő lépteket. Végigfeküdt a halottakon, és csak akkor egyenesedett fel, amikor megbizonyosodott róla, hogy a testőr tért vissza. Bőrből készített aprócska tömlő volt nála, s a helytartó felé nyújtotta. – A patak is tele van halottal. A víz még nem lehet mérgezett, hiszen friss valamennyi. Magam is ittam belőle. A helytartó nem habozott. Szinte úgy tépte ki a tömlőt a másik kezéből. Törődött is patakban fekvő halottakkal, vízzel keveredő vérrel! A könnye is kicsordult a fájdalomtól, amikor az első cseppek lecsúsztak a torkán. Minden nyelésnél a poklok összes kínját érezte, de csak akkor hagyta abba, amikor egészen lecsillapította a szomját. Meglötykölte a tömlőt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor érezte, hogy jut még belőle a másiknak is. Letérdelt a férfi mellé, karját a nyaka alá tette, és felemelte a fejét. – Igyál. A férfi kinyitotta a szemét, mohón kortyolni kezdte a vizet. A helytartó kíváncsi lett volna, hogy neki is így tért-e vissza kortyról kortyra az élet az arcába, mint a szakállas idegennek. Amikor az utolsó csepp is kifogyott a tömlőből, a szakállas könyökére emelkedett, és körülpillantott a szeméttelepen. – Halottak – nyöszörögte. – Mindenütt halottak! Halott vagyok én is? – Majdnem – mondta a volt testőr. – De ha nem sietünk, mi is azok lehetünk. Azt hiszem, a többiek rövidesen visszajönnek. Talán a túl erős holdfény riasztotta el őket… Ha lejjebb száll a hold… – Te ki vagy? – kérdezte a szakállas. – Mondjuk Zakabur. – Mit keresel itt? És hol vagyok? A testőr türelmetlenül megvonta a vállát. – El kell tűnnünk. Majd később kérdezősködhetsz. Magunkkal vigyük? Hanisur bólintott. S bár magának is ápolásra lett volna szüksége, megragadta a szakállas kezét, és a testőrrel együtt felrántotta a hullákról. Aztán tántorogva és egymást támogatva indultak el a rejtekhelyet nyújtó erdő felé.

Amikor az öregasszony végzett a munkával, Gurus elégedetten mustrálta végig a lányokat. – Igen… így már sokkal jobb. Talán az az átkozott Hurubbi nem fog akadékoskodni. A testőrökhöz fordult, és az öregasszony felé intett. – Vigyétek. Fojtsátok meg. Az öregasszony Gurus lábához vetette magát, kiáltozott, ahogy a száján kifért, de a testőrök megragadták és becipelték az erdőbe. A lányok egymáshoz bújtak, eltakarták az arcukat. Kicsi egész testében reszketett. – Minket is… megfojtanak? – Ugyan, Kicsi – simogatta meg a haját Jana. – Őt sem… Ebben a pillanatban felhangzott az öregasszony éles sikoltása, amely halk hörgésbe fúlt. Kicsi Jana ölébe rejtette az arcát, és hang nélkül zokogott. Rizimma az erdő felé nézett révedt, bágyadt tekintettel. Szája mozgott, mintha mondani akarna valamit, de csak érthetetlen szótöredékek csúsztak ki belőle. – Kell… írnom kell… Meg kell írnom… Mi történt? Mindenről… írnom kell… Jana Kicsit vigasztalta, így ügyet sem vetett Rizimmára. Nem vette észre, hogy Rizimma egyszerre csak kitágult szemekkel az erdő felé fordul. – Hívnak… Ott van! Ott van! Gyere… testvérem… várlak! A testőrök összenéztek a feje felett, és egyikük sem mert Gurus arcába pislantani. A félszemű elkeseredetten csapott a levegőbe. – Elvette Marduk az eszét! Két nap alatt egy nyiszlettet meg egy bolondot sikerült összeszednem. Ha ez a harmadik nem lenne… Nem tudta befejezni, mert egy lihegő testőr bukkant fel a bokrok között. Kámzsáját tövisek tépték, arcát lecsapódó ágak karcolták, kezét csalán marta. Arca mégis örömtől fénylett, ahogy meghajolt a félszemű előtt. – Uram, jó újságot mondok… A félszemű szíve nagyot dobbant. – Beszélj! – Nem messze innen… a patak partján… egy bikát láttam… Gurus összehúzta a szemöldökét. – Milyen bikát? – Egy óriási bikát. Akkora, mint Bikaisten maga! Gurus hatalmas testét meghazudtoló fürgeséggel a testőr mellett termett, elkapta a derekát, és felrántotta magához, hogy a testőr arca az övét súrolta. – Gúnyolódni mersz, Pesa? A bolondját járatod velem? A testőr rúgkapált, és elkeseredetten tiltakozott. – Nem, uram, dehogy! Valóban ott a bika a patak partján… és…

Gurus meglóbálta és behajította a bokrok közé. – Tanuld meg, te ökör, hogy azt keresd, amivel megbíztalak! Leány kell nekünk, és nem bika! Ha Hurubbi megtudja, hogy egy nyomorult bikát Bikaistennel mertél összehasonlítani, kitépeti a szíved Bikaisten oltárán! – Van ott lány is, uram! Gurusba belefagyott a szó. Gyorsan a bokroknál termett, és kicibálta közülük a testőrt. – Hogy mondtad? Beszélj, fickó, mert kilököm a szemed! A testőr fancsali képpel porolgatta a ruháját. – Van egy bika a patak partján. Néhány száz lépéssel feljebb… Két férfi van vele és egy lány… Olyasféle, mint ez. – És Janára mutatott. – Csak ruhaféle nem nagyon van rajta… Kár lenne Bikaisten elé vetni. – Kuss! – ordította Gurus. – Merre vannak? A testőr kinyújtotta a karját, és mutatta az irányt. Gurus elmosolyodott, kivillantva fehér farkasfogait. – Csak lassan és óvatosan. Nehogy megszagoljanak valamit… Csak semmi zaj, semmi öldöklés! Úgy kell elkapni a lányt, hogy a többiek ne vegyék észre. – És ha mégis észreveszik? – Akkor el kell vágni a torkukat. De csak végső esetben, megértettétek? Hurubbi megparancsolta, hogy ne üssünk zajt. Bikaisten ünnepe és Hittabas királlyá választásának napja szent… és… Legyintett, és nem folytatta tovább. Először a bika gázolt bele a patakba. A víz ezen a helyen nem volt mély: kellemes hűvös, szelíden paskolta a hasát. A bika nagyot fújt, meghempergett, és máris hívta a többieket. – Bejöhettek. Nem mély. Kellemes. Gyertek. Előbb Zebub dobta le magáról a ruhát, aztán Miram, és mindketten berontottak a vízbe. A vadász és a pásztor egyformán jól úsztak: körüllubickolták a bikát, játékosan lefröcskölték az oldalát. A bika halkan elbőgte magát: élvezte a hűs cseppeket, és hogy társai ott ugrándoznak körülötte. Babila is a ruhája után nyúlt, hogy lehajítsa, de valami megakadályozta benne. Ismeretlen-ismerős hang szólalt meg benne, és azt mondta, hogy nem szabad, nem illik. Egy lány sem fürödhet ruha nélkül férfiakkal. Nem illik. Nem szabad. Babila a parton guggolt, a lubickolókat nézte; és megpróbálta megfejteni a belsejében vívott szópárbajt. Mintha valaki azt súgta volna, hogy nyugodtan ledobhatja a ruháit és fürödhet velük, hiszen azok a társai, és ők nem olyanok,

mint a többiek. Nekik szabad… Hiszen ő nem ember, és… Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Hogyne volna ember… Egy körzeti felügyelő lánya, és amikor Marduk nyila levágott… Nem igaz! – mondta a másik hang. – Csak a tested volt ott, a lelked én vagyok! Nem vagy ember! Kétségbeesetten hallgatta a hangokat, aztán felállt, bebújt a bokrok közé, hogy a patak kanyarulatán túl ő is megmártsa magát a vízben. Egyelőre a felügyelő lánya legyőzte a másik énjét, azt, amelyik meztelenül belökte volna a férfiak közé. A folyó kanyarulatán túl csendes volt minden. Éppen csak idehallatszott a bika fújtatása és a többiek kiáltozása. Gyorsan megoldotta ruháját, lecsúsztatta, és belegázolt a vízbe. A hátára feküdt, és néhány mozdulat után megtanulta, hogyan kell úszni. Pedig esküdni mert volna rá, otthon soha nem tudott a víz felszínén maradni, sőt kifejezetten irtózott a mélységtől. Most meg úgy ringatózik a hullámocskák között, mintha mindig is ez lett volna a kedvtelése. A hullámok ringatása ismét zavart okozott az agyában. Eltűnt szeme elől az erdő, a patakpart, a víz, és valami óriási üresség közepén találta magát, ismét csak repült valami belsejében, alaktalan árnyakkal összezárva. Élesen, szokatlanul közelről érezte a hangot. – Itt vannak a tabletták – mondta a hang, amely ismerős volt; mintha hallotta volna már ezerszer is abban a másik életében. – Mindenkinek jut belőle. Csak a Doki meg ne tudja. A Doki nem engedné… A Fogolynak is jut. Mindenkinek jut. Úgy lebegett a patak felszínén, hogy nem volt egészen öntudatánál. Látta, érezte az alaktalan árnyakat, de egyikük sem öltött formát, egyetlen arcot sem tudott megkülönböztetni. Azt tudta csak, hogy azokkal történik valami, hogy velük történik valami, hogy vele történik valami. – Nem fog fájni, Doki? – hallotta saját hangját. Idegen, furcsa, kiáltásszerű hangok voltak, cirpeléssel és torokköszörüléssel vegyesen: mégis az ő hangja volt, minden kétséget kizáróan. – Teljesen fájdalommentes – hallotta egy férfi szavát, aki nem lehetett más, csak a Doki. Érezte, hogy a karjába fúródik egy hegyes tű, és kellemes álomba ringatja. Mielőtt belezuhant volna a semmibe, ismét meghallotta saját, kissé már kábult hangját: – Csak a testemet sajnálom, Doki. Annyira… meg… voltam… vele… elégedve. – Lehet, hogy az új jobb lesz. Sokkal jobb. A természetben minden előfordulhat. – De… egyáltalán… lesz-e, Doki? Egyáltalán… leszek-e… még… én?…

Aztán elhalkultak a hangok, és belehullott a néma semmibe. A testőrök körülvették a táborhelyet, és a bokrok közül kikukucskálva elégedetten morogtak, amikor látták, hogy akiket keresnek, nyakig ülnek a patakban. A félszemű eltátotta a száját a csodálkozástól. A két meztelen férfi úgy hancúrozott az óriási, nagy szarvú bikával, mintha csak játszótársuk lett volna. A bika az oldalára feküdt, sodortatta magát az árral, amazok meg belékapaszkodtak, és lubickoltak, mint a játékos gyerekek. A testőrök rövid időre megfeledkeztek jövetelük céljáról; tágra nyitott szemekkel bámulták a nem mindennapi látványt. – Mardukra! – suttogta egyikük. – Lehet, hogy maga Bikaisten? A bika kicammogott a partra: feltartotta a fejét, és elbődült. Egyáltalán nem volt fenyegető a bőgése, inkább vidám volt és elégedett, a bokrok között lapulóknak azonban megdobogtatta a szívét. – Észrevett bennünket – suttogta valaki rémülten, készen rá, hogy fegyverét elhányva futásnak eredjen. Gurus, aki eddig karját a mellén összefonva a bika játékát figyelte, felismerte a veszélyt. Még egy bőgés, és megfutamodik az egész banda! A bika megrázta magát, aztán visszacammogott a vízbe. A másik kettő mellé úszott, és csak nézték egymást szótlanul, de olyan figyelem ült az arcukon, hogy Gurus meg mert volna esküdni, a bika és a két meztelen ember beszélgetnek, annak ellenére, hogy egyetlen hang sem hagyja el a torkukat. A félszemű behunyta a szemét, összerázkódott, megpróbálta elhessegetni magától a kellemetlen érzést, amely az utóbbi percekben nehezedett rá. Mintha egy belső hang arra figyelmeztette volna, hogy szedje össze ezt az egész koszos bandát, és inaljanak innét. A bika és a meztelen emberek szerencsétlenséget hoznak rá… Megrázta magát, köpött egyet, és máris más színben látta a világot. Még hogy Bikaisten! Nem mindennapi bika, az kétségtelen, de akkor is csak egy közönséges állat, amelyet akkor öl meg, amikor csak akar. Ha nem lenne olyan átkozottul sürgős a dolog a lányokkal, elkapná a nagyszarvút, és a szeme közé nézne. Egészen jól mutatna a lenyúzott, óriási bikabőr a hálószobájában, heverője előtt. És a két meztelen fickóval is tudna mit kezdeni. Csupa izom mindegyik. Titibur megdicsérné, ha besorozná őket testőrei közé. Sajnos nem ér rá, hogy a maga szakállára dolgozzék. Meg kell kaparintania azt az átkozott fehérnépet, mégpedig minél előbb! Megragadta a mellette lapuló testőr karját, és dühösen suttogta a fülébe:

– Hol van? – Feljebb – súgta vissza a másik. – Ő is fürdik. Éppen a patak közepén van, és… Gurus hátrapillantott. Emberei ott lapultak mögötte, és intésére vártak, hogy rohanjanak-e be a patakba, kapják el a bikát és a két meztelen embert, vagy pedig vonuljanak vissza olyan csendben, ahogy ideérkeztek. Gurus sóhajtott, és parancsot adott a visszavonulásra. Amikor félrehajtotta az ágakat, a folyó kanyarulatán túl, kikerekedett a szeme, és érezte, hogy forróság önti el a homlokát. A lány ott fürdött a vízben, ruha nélkül, meztelen, izmos testével vidáman játszadoztak a hullámok. Egészen átadta magát a víz ölelésének: szemét behunyta, s nyugodt volt az arca, mintha aludna. És szép volt, csodálatosan szép. Gurus átkozta a szerencséjét, hogy pont most kellett ilyen szépségre bukkannia. Nem is emlékezett rá, hogy valaha is látott-e hozzá hasonlót. Megkísértette ugyan a gondolat, hogy fütyül Hurubbira, elfogja és magának tartja meg ezt a földi istennőt, de azonnal el is hessegette magától a csábító ötletet. Hiszen Hurubbi azonnal értesülne róla – mindig akad egy áruló, aki némi jutalom reményében jelenti a történteket –, ezzel aztán vége is szakadna karrierjének. Örülhetne, ha csak elkergetnék tisztségéből. Nem, ennyit nem ér meg a lány, akármilyen szép is! – Nos, uram? – suttogta mellette Pesa. – Bikaisten kedvét leli majd a vérében? – Dögöljön meg Bikaisten! – morogta alig hallhatóan a félszemű. – Készen vagytok? – Készen, uram. – Csak zaj nélkül, Pesa. Azoknak semmiről sem szabad tudniuk. Csak hadd keressék összevissza… Te felelsz érte, hogy minden rendben menjen. – Meg leszel elégedve, uram – mondta a testőr, és elégedetten eltűnt a bokrok között. Gurus összefonta a karját, és szomorúan bámulta a vízen fekvő lányt. Vigye el az ördög! A végén még megsajnálja. Valahol a fák között madár rikoltott élesen, figyelmeztetően. A lány kinyitotta a szemét, és a part felé nézett. Arra, ahol a ruhái hevertek a napon, kiterítve. Arca nyugodt volt, hosszú, nemes vonalú orra földöntúli szépséget kölcsönzött az arcának. Fekete, ívelt szemöldökét felhúzta, és érdeklődéssel nézett a part felé. A madár még egyszer felrikoltott, és a levegő valami

megmagyarázhatatlan fenyegetéssel telt meg. A lány, úgy látszik, megérzett valamit belőle, mert megremegtek az orrcimpái, mint a nemes paripáké csata előtt. Felnézett a fák magasába, ahol a madár harmadszor rikoltott. Nem is vette észre a kezet, amely kinyúlt a bokrok közül, és magával rántotta a ruháit. A lány a hátára fordult, csapott néhányat a vízre, miközben egyre közelebb került a parthoz. Már szinte kéznyújtásnyira volt a partot szegélyező, vékonyka nádastól. Megfordult, és a ruháit kereste a szemével. Amikor nem találta, félig felegyenesedett, összevonta a szemöldökét, és próbálta megérteni, mi történt. Gurusnak izzadt a homloka, s az izzadság becsöpögött gyolcsmellényének gallérja mögé. A lány elmosolyodott, és néhány tenyér vizet a partra fröcskölt. – Zebub, Miram, ti vagytok? A madár ismét rikoltott a fán, és a lány elkomorodott. A madárrikoltás mintha figyelmeztette volna valamire. Otthon, apja házánál azt tartották, hogy a vércse rikoltása rosszat jelent. Ha beteg van a háznál, biztosan meghal. Majdnem olyan rossz jel, mint a bagolykiáltás. Még egyszer gondosan végigfürkészte a partot, aztán kissé meghajolva kifutott a vízből. Végigszaladt a nádas szélén, és egyetlen, hatalmas ugrással annál a bokornál termett, ahol a ruháit hagyta. A madár felrikoltott, és a lány megmerevedett a félelemtől. Ruhái nem voltak sehol, a többiek sem mutatkoztak, a szemben lévő bokrok ágai pedig mintha meglebbentek volna. Most már egyáltalán nem zavarta, hogy meztelen: riadtan próbálta megérteni, mi történik körülötte. Felemelte a kezét, és tölcsért csinált, hogy a többieket hívja, de elkésett. A pányva sziszegve köréje csavarodott, durván a földre rántotta. Rémülten felkiáltott. Valaki rávetette magát, és tenyerét a szájára tapasztotta. Utolsó erejével beleharapott a szája elé tapadó tenyérbe; ekkor olyan ütés érte a fejét, hogy minden elhomályosult előtte, és a melegen sütő nap lehullott az égről. A bika felemelte a fejét, és belekémlelt a levegőbe. A nap állni látszott az égen: az erdő tele volt izgató illatokkal; a fákon madarak ugráltak; a bokrok között nyulak hancúroztak. Zebub és Miram felvette ruháit, és éppen indultak volna, hogy megkeressék Babilát, amikor megszólalt a bika: – Valami történt – mondta. – Valami. Érzem, hogy történt valami. Azok ketten felrántották a ruhájukat, és szorosan a bika mellé álltak. – Micsoda? – kérdezte a pásztor értetlenül.

– Velük? Velük történt valami? A bika égnek meresztette a szarvait. – Nem tudom. Veszély. Veszély. Veszélyt érzek. Zebub megragadta Miram karját. – Babila! – kiáltotta. – Hol van Babila? A pásztor rémülten vizsgálgatta a környező bokrokat, és érezte, hogy elszorul a torka. Ahelyett hogy a lánnyal törődtek volna, mindenről megfeledkeztek a vízben. A parton világosan kivehetők voltak a lány keskeny lábának a nyomai. Zebub futott elöl, mögötte Miram, a sort a bika zárta. A bokrok között leselkedő testőr tenyerébe temette az arcát, és azt hitte, hogy megbolondult, vagy napszúrást kapott.

V. A BOLOND A szakállas férfi a parton hevert, a helytartó mellette térdelt, és vizes ronggyal nyomkodta a fejét. A szakállas kimeredt szemekkel nézte a felhőket, ahogy végigszáguldottak a kék égen, és egymásba gabalyodva eltűntek a fák koronája mögött. Zakabur lábát maga elé húzva egy bokor aljában pihent, kardját egy píllanatra sem engedve ki keze ügyéből. Szeme gyakorlottan kutatta a környéket, amely ezer veszélyt rejthetett számukra. Most már nemcsak a helytartóra kell vigyáznia, hanem erre az ismeretlen emberre is, akit az elmúlt napok eseményei annyira megviseltek, hogy alighanem megbolondult. Ezt különben még meg kell beszélnie a helytartóval. Jó, ha a helytartó úgy kívánja, nem öli meg, őrültekkel viszont nem indulhatnak neki az útnak. Bár, őszintén szólva, az is elég őrültség, amit elképzelt. Ketten, ő és Hanisur, Hittabas és Zuzam ellen, a Marduk-papok ellen és Bikaisten ellen! Egyszerűen nevetséges. Csakhogy nincs más lehetősége. A szakállas felnyögött, amikor a helytartó nekinyomta a ruhát a fejsebének. – Így, ni! Mi érte, lándzsa vagy kard? – Nem tudom – mondta a szakállas. – Ez az egyetlen válasz, amit ki tudok szedni belőled – morogta a helytartó. Átvillant az agyán, hogy ha valaki hetekkel vagy akár napokkal ezelőtt is azt jósolja, hogy nemsokára egy ismeretlen, ki tudja, milyen alacsony sorból származó sebesült embert ápolgat egy patak partján, biztosan hülyének nézte volna. Csak hát akkor még ő volt a hatalmas Hanisur.

Megkötötte a rongyot a szakállas fején, és fáradtan hátradőlt. Érezte, hogy újra lüktetni kezd a torka a megerőltetéstől; a fák ingadozni kezdenek, és verejték üt ki a homlokán. Nagyokat lélegzett, hogy csillapítsa a fájdalmát. – Mi a… neved? A szakállas, mintha álomból ébredt volna, riadtan Hanisurra nézett, és mintha csak most villant volna fel először értelem a tekintetében. – Nem tu… Dokinak hívnak… Én a Doki vagyok. Doktor. Furcsán törtek ki a torkából a hangok; még a messzeséget figyelő Zakabur is felkapta a fejét. – Micsoda? – Doktor… Doki. Hanisur eltűnődött, és a szakállas rongyokba burkolt testére nézett. Hosszasan időzött a szeme a sebesült felsőkarján. – Furcsa neved van. Nem vagy idevalósi? A szakállas szemébe végérvényesen visszatért az értelem. Riadtan kapkodta a pillantását ide-oda, Zakaburról a helytartóra, az égre, a fákra, a patakra, majd szétnyitott ujjaival belemarkolt a fűbe. Nem tépett ki egyetlen szálat sem, csak végigcsúsztatta rajtuk a tenyerét, aztán a szeme elé emelte és úgy nézte a kezét, mintha most látná először. Hanisur meg volt győződve róla, hogy védence félkegyelmű. Mégpedig a fejét ért ütés következtében vált azzá. Látott már ilyet, és azt is tudta, hogy csak a legritkább esetben jön rendbe a szerencsétlen. Neki is volt egy testőre… A szakállas leeresztette a kezét, és hunyorogva a napba nézett. Aztán szeme elé kapta a tenyerét, és könnycseppek csurrantak ki az ujjai közül. – Az mi? A helytartó megütődve bámult rá, majd barátságosan a vállára vert. – Ne nézz a napba, barátom, mert megvakulsz. A szakállas elvette ujjait a szeme elől. Könnyein keresztül szivárványszínben ragyogott a világ. – Nap? A helytartó nagyot sóhajtott. – Minek is hívnak? – Dok… Dokinak. – Kérdeztem már egyszer, hogy nem vagy-e idevalósi. – Hurba való vagyok – morogta a szakállas. Zakabur felkapta a fejét. – Ilyen nevű helység nincs is. Én bejártam az egész Két Folyó Közét. Még a legmocskosabb településeken is megfordultam. Ilyen helység nincs.

A helytartó továbbra is a szakállas felsőkarját nézte. – Mi volt a foglalkozásod, Doki, vagy hogy is hívnak? A szakállas értetlenül nézett rá. – Mit csináltál korábban? – türelmetlenkedett Hanisur. – Katona voltál vagy… paraszt? Esetleg… Úgy tűnt, hogy a férfi megértette a kérdést. Fürkészve a másik kettőre pislantott, aztán lehajtotta a fejét. – Génekkel foglalkoztam. Génmanipulációval. Mag nélküli szaporítással. A szakállas ezt mondta, de annak, ami elhagyta a száját, nem volt semmi értelme. Néhány szó, igaz, azon a nyelven hangzott el, amelyen Zakabur és Hanisur beszélt, a többi azonban csattogásból, csipogásból és morgásból állt. Zakabur jelentőségteljesen a helytartóra nézett, és lassan a homlokához érintette mutatóujját. A helytartót azonban nyugtalanította valami. Egészen a szakállashoz húzódott, és igyekezett a szemébe nézni. – Hazudsz, Doki. Te a városból való vagy. Lehet, hogy tényleg bolond vagy, de lehetsz valami egészen más. Te a fazekasok közé tartozol, Doki! A fazekasok közé! A szakállas roppant erőfeszítéssel igyekezett felfogni a helytartó szavainak értelmét. Zakabur, aki csendben figyelte a beszélgetést, biztos volt benne, hogy a szakállas jóindulatú, de teljesen bolond. Hiszen azt is alig érti, amit kérdeznek tőle. Azok a furcsa, vad hangok meg, amik kijönnek a torkán! Még a fekete emberek, arrafelé, amerre a nap sokkal melegebben süt, még azok sem adnak ki ilyen szörnyű hangokat. Bolond ez, és amilyen gyorsan csak lehet, meg kell szabadulni tőle! – A fazekasok közé? – motyogta a másik, és riadtan ugrált a szeme. – Hogyhogy a fazekasok közé? – Mert ott van a tetoválás a karodon. A fazekasok jele. Miért akarod letagadni? A szakállas felkapta a karját, és hitetlenkedve bámulta a tetoválást, amely egy kancsót és alatta egy tányérfélét ábrázolt. – Ez… a fazekasok jele? – Mintha nem tudnád. Talán azt sem tudod, hogyan került a kezedre? A szakállas lassan feltápászkodott, odament egy bokorhoz, és megsimogatta. Ujjai közé vette a leveleket, és nézegette, morzsolgatta. Aztán hirtelen visszafordult, és Hanisurra kiáltott: – Miért mondtad, hogy fazekas vagyok? Tisztán és határozottan szállt a szava; nyoma sem volt már benne nyögdécselésnek, csattogásnak és csipogásnak, amelyek annyira kihozták a sodrából Zakaburt. Éppen úgy

beszélt, mint egy tanult ember. Azonkívül tagadhatatlanul ott lapult a szavai mögött a lati akcentus. – Ott a kezeden a tetoválás. Talán a nevedre is vissza tudsz emlékezni. – Mondtam már, hogy Doki vagyok. – Ilyen név nincs. – Ott, ahonnan én jöttem, van. Erre mérget vehetsz. Zakabur nyugtalanul összerezzent. Mi a fene? Nem is olyan bolond a bolond? Hanisur gyanút fogott. Csak nem valami idegen ügynök került a kezei közé? A Két Folyó Közét jobbról is és balról is ellenséges birodalmak övezték, elég baja is volt velük Umartibunak. Régtől fogva gyanították, hogy a szomszédok kémei be-bejárnak az országba, de elkapni még egyet sem sikerült közülük. Neki, Lat helytartójának éppen az volt a feladata, hogy megszűrje a határokon át beáramló kereskedőket, vásárosokat, és elkapja a szomszédok kémeit. Lehet, hogy éppen most, amikor már semmi hasznát sem veszi, most került egy a kezébe? Mégsem tudott ellenállni kíváncsiságának. – Honnan jöttél? – Mondtam már. Hurból. – Ilyen ország nincs. – Hur nem ország. Világ. – És… hol van? A szakállas az ég felé intett. – Arra… vagy legalábbis arrafelé. Természetesen Hanisur is és Zakabur is félreértették az intést: mindketten az északi irányra gondoltak, a sivatagon túlra. – Arra nincs semmi – mondta a helytartó – csak a tenger. Hajóval jöttél talán? A másik bólintott. – I…igen… Azzal. Hajóval. Hanisur mindig is gyanította, hogy a Marduk-papok hazudnak, vagy egyszerűen tévednek, amikor azt tanítják, hogy a tengeren túl nincs senki és semmi, csak Marduk és a gonosz szellem birodalma. Gyanújának komoly oka volt. Korábban, amikor még nem volt Lat helytartója, csak egy apró tengerparti falucska frissiben kinevezett bírója, gyakorta előfordult, hogy hajódarabokat vetettek partra a haragos hullámok. Ez már önmagában is bizonyíték lett volna arra, hogy a tengeren is élnek emberek, vagy tán a túlsó parton, akik hajókkal járják a vizet. Egy napon aztán egy olyan deszka került partra, amelyen ismeretlen írás díszelgett – talán éppen a szétroppant hajó neve. Hanisur, bár tanult ember volt, még sohasem látott ilyet – nem

hasonlított a Két Folyó Közének ékbetűihez, sokkal cirkalmasabb volt, nem olyan egyszerű, mint az övék, ráadásul a betűk úgy összekapaszkodtak, mint a részeg katonák a testőrök napján. – Mikor jöttél el onnan? – kérdezte gyorsan. A másik habozott a válasszal, majd megrázta a fejét. – Nem tudom. Elfelejtettem. – Valaki fejbe vágott. Azt mondtad, arra sem emlékszel. – Elfelejtettem. – Arra sem, hogyan került a kezedre a fazekasok jele? – Arra sem. – Érdekes. Talán akkor sérültél meg, amikor a tenger kivetett. Miért hagytad el a hazád? A szakállas habozott. – Hát… bajba kerültem. – Menekültél? – I…igen. – Tehát szökevény vagy. Egyedül jöttél? Doki nem válaszolt. Ébredező agya még csak ízlelgette az új, ismeretlen világot, és attól félt, hogy meggondolatlan válaszai bajt hozhatnak rá. – Hurnak hívják az országodat? – Hurnak. – Milyenek ott az emberek? A szakállas meghökkent. – Másmilyenek – mondta óvatosan. – Feketék? Doki majdnem elnevette magát. – Nem számít a szín. Vannak ilyenek is, olyanok is. – Kár – csóválta meg a fejét a helytartó. – Kár, hogy nem korábban találkoztunk. Sok érdekeset mesélhettél volna. Azt hiszem, egy kicsit már elkéstem vele. A szakállas hallgatott: agya, mint nagy teljesítményű számítógép, szelektálta és rendszerezte a hallottakat. Aztán úgy döntött, hogy most ő kérdez. – Te is bajban vagy? A helytartó a patak kanyarulata felé nézett, ahol még mindig ott hevertek a hullák, félig a vízbe fordulva. Egyszerre csak valami megmagyarázhatatlan vidámság kerítette hatalmába, és felnevetett. – Én is – mondta vidáman. – Én is bajban vagyok. És ez is – ezzel Zakaburra mutatott. A volt testőr kedvetlenül elfintorította az orrát. A napnál világosabb, hogy

nem normális. Összehord hetet-havat, a helytartó meg úgy tesz, mintha hinne neki. Mindegy, az ő dolga. Csak az időt sajnálja. Persze, pihenniük mindenképpen kell. – Mi a bajotok? A helytartó belement a játékba. Legalábbis úgy tett, mintha játék lenne az egész, szíve mélyén azonban nem volt biztos benne. A bolond hangjából egyre nagyobb határozottság áradt, és valami ismeretlen erő arra kényszerítette, hogy figyeljen rá és őszintén válaszoljon a kérdéseire. Zakabur felszisszent, amikor Hanisur elmondta az igazságot. – Én ennek a városnak a helytartója voltam. Ő pedig testőr. Vigyáztunk, hogy rend legyen a városban, a földművesek művelhessék a földjüket, a kereskedők pedig kereskedhessenek. A nap sütött, nem volt gondunk-bajunk. Aztán egyszerre csak elfelhőződött az ég. A szakállas az égre pislantott, majd gyorsan lesunyta a fejét. – Aztán? – Gonosz emberek megirigyelték, hogy jól élünk. Elrontották az egészet. Így történt. – És… most mit akartok? A helytartó elmosolyodott. – Mit? Nem fogod elhinni. Ez az ember meg én úgy határoztunk, hogy visszaszerezzük a hatalmat. Visszaállítjuk a jó uralmát. Érted? A szakállas lassan bólintott. – Nem egészen világos ugyan, de azt hiszem, értem, miről beszélsz… vagy inkább érzem. Te jó vagy, és a többiek rosszak. Így van? A helytartó behunyta a szemét. Mardukra, boldogok az együgyűek! Végtelenül leegyszerűsítve látják a problémákat… Lehet, hogy valóban a tenger túlsó partjáról jött, az is valószínű, hogy tanult ember volt valamikor, jelenlegi szellemi képességei azonban sok kívánnivalót hagynak maguk után. Mintha egy gyerekkel beszélne az ember. Zakabur felkelt és kinyújtózkodott. – Uram, indulnunk kéne. Hanisur megveregette a szakállas vállát. – Szívesen hallgatnám, amit beszélsz, de dolgom van. Azt tanácsolom, hogy menj vissza a városba. Ott a tetoválás a kezeden: azt fogják hinni, hogy idevalósi vagy. Fogadd meg a tanácsomat, és ne sokat beszélj Hurról. Mostanában könnyen jár a kard. Dicsérd Mardukot és Bikaistent. Te is szakállas vagy, mint a papok. Ha kicsit okosabb lennél, kitanítanálak, hogyan viheted valamire… de sajnos erre már nincs időnk. Na, eredj isten hírével! Nehézkesen felállt, és intett a testőrnek, hogy indulhatnak. Zakabur övébe dugta a kardját, és az

erdő szegélyét fürkészte. Hanisur hátat fordított a sebesültnek, és újra érezte, hogy a vizes ruha alatt is lüktet a torka. Hamarosan találnia kell valakit, aki meggyógyítja, különben a melegben meggennyesedik a seb. Összerázkódott, és már indult volna a testőr nyomán, amikor a bolond szava megállította: – Helytartó! Vigyél magaddal! Hanisur felszisszent. Kár volt elmondania, hogy kicsoda. A bolond megjegyezte, és úgy látszik, nem is hajlandó elfelejteni. Rájött, hogy vigyázatlanságában óriási hibát követett el… Ha azok megtudják, hogy ő él… Zakaburra nézett, aki alig észrevehetően bólintott. A helytartó homlokán gyöngycseppek jelentek meg, és megremegett a keze. Mardukra! Miatta kell meghalnia a bolondnak! A bolond láthatóan semmit nem vett észre abból, ami történt. Még közelebb lépett, és szinte rimánkodva tette össze a kezét. – Vigyetek magatokkal! Én itt ismeretlen vagyok… és… Zakabur felemelte a kardját, készen rá, hogy lesújtson vele. Volt azonban valami a bolond tekintetében, ami megállította. Mintha kék sugarak röppentek volna ki belőle és körülfonták volna kardot tartó kezét. – Vigyetek magatokkal – könyörgött tovább a szakállas. – Még nem ismerem ki magam eléggé. Azután még meg kell keresnem őket is! Segítsetek! Hanisur látta, hogy a testőr tétovázik, és maga is elbizonytalanodott. Mintha valami azt súgta volna, hogy a bolondot nem szabad megölniük. – Sajnos sokat tudsz – mondta ismeretlen kényszernek engedve. – Ennek persze én vagyok az oka. Mégis… A bolond nagyot nyelt, és ügyet sem vetve Zakabur felemelt kardjára, újra összekulcsolta a kezét. – Vigyetek magatokkal. Ha jól értettem, bajban vagytok. Hátha én is tudok segíteni nektek. Talán a hasznomat vehetitek. Zakabur elmosolyodott. – Ugyan miben? – Én sok mindenhez értek – mondta a bolond, és nyugtalanul körbeforgott, mintha keresne valamit, amivel bebizonyíthatná, hogy valóban sok mindenhez ért. – Te? – Például, értek a gyógyításhoz. Hanisur hangosan felnevetett. – A gyógyításhoz? Akkor miért nem gyógyítod meg magad? Eddig én gyógyítottalak téged! A bolond tétován felemelte a kezét, és végigsimított a fején. Szemében

csodálkozás tükröződött, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy megsebesült. – Megsérültem – mondta tompán. Zakabur csak tartotta a kardot, és képtelen volt lecsapni vele. Állt és nézte, ahogy a szakállas a fejét tapogatja. Hanisur sóhajtott és legyintett. Talán kisebb a kockázat, mint gondolta. Ugyan ki hinne egy sült bolondnak? Inteni akart a testőrnek, hogy semmi szükség vérontásra, amikor a bolond viselkedése ismét megdöbbentette. A szakállas férfi közvetlenül a szeme elé tartotta véres kezét, és úgy vizsgálgatta, mintha még sohasem látott volna vért. Zakabur leeresztette a kardját, és övébe dugta. Szó nélkül is megértette a helytartót. – Ez micsoda? A helytartó és a testőr egyre zavartabban bámulták a bolondot: néha egészen értelmesen viselkedik, máskor pedig még a saját vérét sem ismeri meg. Végül is a helytartó megvonta a vállát. – Vér – mondta – a saját véred. Ha tovább tapogatod a sebed, nehezebben gyógyul. Látod? Újból megeredt, pedig már egyszer megalvadt. – Neked is… van véred? A bolond lázasan gondolkodott, majd úgy látszott, ismét megértett valamit. – A vér sérülést jelent – mondta, vagy inkább motyogta. – Meg kell gyógyítani. – Bizony meg kell – fordult vissza a helytartó. – Jobb, ha újra bevizezed a kendőt és a fejedre szorítod. A városban meg keress valakit, aki begyógyítja. Majd ledolgozod az árát. – Én meggyógyítom – mondta a bolond. – És téged is meggyógyítalak… Rajtad is ott a… vér. Hanisur képtelen volt felfogni, hogy miért válaszol neki újra meg újra, ahelyett hogy már rég otthagyta volna. – Az… mi? A szakállas kétségkívül Zakabur szablyájára mutatott. – Az… mi? Zakabur válaszolni akart. Ekkor azonban a bolond gyorsan lehajolt, és felragadott egy követ. A helytartó arca elé kapta a kezét, a testőr pedig ismét kirántotta a kardját az övéből. Úgy látszott, hogy az együgyűséget tettető szakállas nekik dobja a szikladarabot. A bolondnak azonban esze ágában sem volt kővel támadni rájuk. A követ is a szeme elé emelte, és piros csatakos ujjairól vért kent rá. – Ez… mi?

– Kő – csúszott ki Zakabur száján. – Kő? Kő… kő… kő… – Aztán ismét felhangzott a korábbi csattogás és csipogás, majd olyasmi történt, amire sem a helytartó, sem Zakabur nem számított. A bolond felemelte a követ, és a fejére tette. Pontosan még mindig vérző sebe tetejére. A helytartó elfintorította a száját, és a sokat tapasztalt testőr is megrándult. Más dolog megölni valakit és megint más végignézni, hogy egy szerencsétlen félkegyelmű önmagát kínozza halálra. A bolond alakja láthatóan megnyúlt, arca kipirosodott az erőlködéstől. Már nem cirpelt és csattogott: némán az erdőre meredt, mintha a mozdulatlanul álló fákat utánozta volna. Hanisur megfogta Zakabur karját, és az erdő felé húzta. Homlokát megkocogtatta mutatóujjával, és már eltűnt volna a bokrok között, amikor a bolond felrikkantott: – Meggyógyultam! A két férfi visszafordult, és döbbenten nézett a bolondra, akinek fejéről közben lehullott a kő, és ott hevert a lábainál. Lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogy odalépked hozzájuk, letérdel, és feléjük nyújtja a fejét. Hanisur rémülten felkiáltott, és Zakaburnak is verejték ütött ki a homlokán. A bolond mély, súlyos sebe nem volt sehol! Arra ébredt, hogy valaki az arcát simogatja. Kinyitotta a szemét, és első pillantása egy kék szempárba fúródott, amely ott lebegett felette, kissé még ködbe burkolózva. Feldobta a testét, és menekülni próbált, de visszaesett a földre. A lábára hurkolt kötél visszatérítette a valóságba. – Hol vagyok? A kék szempár tulajdonosa gyengéden megsimogatta a kezét. – Jól van… nem lesz semmi baj. Könyökére támaszkodott, és igyekezett körülnézni. Amerre a szeme ellátott, fák, fák és fák. A fák között rossz kinézetű, fegyveres emberek: a bikát és a másik kettőt nem látta sehol. – Ők… hol vannak ők? Egy másik, az előbbinél karcsúbb és vékonyabb kéz kúszott az arcára, és egy ujj lefogta a száját. – Csitt! Ne beszélj hangosan! Csak te kerültél a kezük közé. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Ők tehát szabadok. Mit törődik saját sorsával, ha nekik nem esett bántódásuk! Egyszerre valami furcsa dolgot érzett. Olyat, ami akkor töltötte el utoljára,

amikor rábukkant a bikára és a másik kettőre. Valami ott zsongott egész testében; furcsa, lágy hullámok öntötték el az agyát; a világ ringatózni kezdett, és hatalmas, semmihez nem hasonlítható erő arra kényszerítette, hogy forduljon hátra. Meghajlította a testét, és a két lány halk figyelmeztetése ellenére feltérdelt. Bokáit vágta és horzsolta a kötél, de nem törődött vele. Csak annyit érzett, hogy hátra kell fordulnia, hiszen a háta mögött… Megfordult, és Rizimmáéval találkozott a pillantása. Bár sohasem látta még a lányt, azonnal felismerte. Tudta, hogy ő is hozzájuk tartozik, őhozzájuk. Ismeretlen erőnek engedelmeskedve kitárta a karját, és észre sem vette, hogy folynak a könnyek a szeméből. – Testvérem!… Ó, hogy vártalak! Rizimma odakúszott hozzá, és átölelte. – Én is vártalak. Tudtam, hogy eljöttök értem… Te ki vagy? És én ki vagyok? – Nem tudom – suttogta Babila, és el nem engedte volna a másikat a világ minden kincséért sem. – De néha árnyakat látok… – Amint mozognak, imbolyognak… – …nincs formájuk… – …én beszálltam a nagy sasba… – …minden remeg, mintha… – …neked is adok tablettát. Csak akkor vedd be, amikor már… – …nem! Követelem, hogy vigyenek haza! Nekem gyerekem van otthon. Én nem tehetem… – A tablettát akkor kell bevenni… – …talán egyszer találkozunk… – …jaj, félek… félek… félek! Egymást átkarolva zuhantak a földre; szemük egymás szemébe fúródott, mintha a másikéban látnák őrületük képeit. A könnyek végigpatakzottak arcukon. Jana és Kicsi kétségbeesve húzódott a tisztás szélére. Semmi kétség, az új lány is őrült, nemcsak Rizimma. Hiszen Rizimma is gyanús volt, már akkor is, amikor bekérezkedett hozzájuk. Még hogy gyereke van! Hiszen hosszú a haja, és… A testőrök Gurust követve a tisztás köré gyűltek, és tátva maradt a szájuk a látványtól. A két félmeztelen lány, amint átöleli egymást, és sír, zokog, közben olyan szavakat mond, amit senki nem ért, igazán nem volt mindennapi látvány. A félszemű nézte őket egy darabig, aztán lassan a fűre roskadt, és tehetetlenül verni kezdte a tenyerével, mintha rajta akarná kitölteni minden dühét. Szája szélén hab bukkant ki: a tehetetlen düh őrjöngő habja.

– Mardukra! – hörögte. – Én… megölöm… mindenkit megölök! Pesa! A testőr nem válaszolt: már korábban kereket oldott a bokrok között. Gurus egyetlen szeme vérben úszott és lassan kezdett megüvegesedni feneketlen bánatában. – Ez is bolond! – suttogta egészen elgyengülve a dührohamtól. – Mindenki bolond! Ha elfogok egy lányt, vagy meghal, vagy kiderül, hogy eszeveszett! Ó; Marduk, mért fordultál el tőlem? A bika letérdelt a parton, és beleszagolt a vízbe. Szarva hegye mozgott, orrcimpái remegtek. A két férfi ott toporgott mellette, türelmetlenül, rosszat sejtve. – Valami zavar – mondta a bika. – Nem tudom, hogy mi. Távolodik tőlünk. Ő távolodik. Zebub éles szeme felfedezte a dulakodás nyomait a földön. Felkiáltott, és a lábnyomokra mutatott: – Itt volt… Itt állt… Itt jött ki a vízből… Megremegett, és a bokrok közé futott. Csak kiáltozása hallatszott ki a sűrű ágak közül: – Itt voltak… Lesték… Sokan voltak… Megszámoltam a nyomukat… Tizenegyen! Itt a ruhája! A bika felügetett a parton, és befurakodott a bokrok közé. Zebub egy vékony fa törzsénél állt, és kezében tartott néhány tépett foszlányt a lány ruhái közül. – Valaki… lándzsát dobott a ruhába. Katonák voltak. Elfogták. – Megölték? – kérdezte halkan Miram. Zebub megrázta a fejét. – A ruha nem véres. Alighanem… – Micsoda? – Varázslat. Ha el akarnak fogni valakit, előtte megbénítják. Lándzsát szúrtak a ruhájába. – Ostobaság – morogta a bika. – Nincs semmi természettudományos magyarázata. – Babona – mondta Miram. – A király testőrei szokták… a testőrök… hallottam… Úgy beszélgettek, hogy nem is voltak öntudatuknál. Két énjük összefonódott: egyelőre képtelen volt elkülönülni egymástól. – Távolodnak – mondta a bika. – Távolodnak. – Meg kell mentenünk – mondta Zebub. – Én vadász vagyok, értek a

nyomok követéséhez. Tizenegyen voltak, és magukkal vitték. Ki kell szabadítanunk. – Ki fogjuk szabadítani – bólintott a bika. Hanisur és Zakabur megkövülten bámulták a bolond sértetlen fejét. Mégiscsak annak az ismeretlen Hur országnak a követe állna előttük? Talán nem is bolond, csak ők nem értik az ottani szokásokat? – Kő – morogta a bolond: – Kicsit nehéz vegyelemezni. Ha megvolna a laboratóriumom!… – Micsoda? – tört ki a kérdés a helytartóból a nyögések és füttyök hallatán. A bolond megkönnyebbülten rámosolygott. – Téged is meggyógyítalak. A helytartó habozott. Nem tudta eldönteni, hogy szemfényvesztés-e, amit lát, vagy igazi varázslat. Mindkettőt látott elégszer, éppen az annyira utált Marduk-papok jóvoltából. Lehet, hogy az ismeretlen hurbeli varázsló? Olyan tudomány birtokosa, amiről a Marduk-papok csak álmodhatnak? Szívesen tovább szőtte volna gondolatait, de tudta, nincs rá idő. Meg kell bizonyosodni róla, ki a szakállas valójában. Lehajtotta a fejét, és jelentőségteljesen Zakaburra nézett. A testőr bólintott, és felemelt kardját a szakállas nyakához érintette. – Gyógyítsd! Ami eztán következett, a szempillantás törtrésze alatt játszódott le. Rettenetes, csak forgószélhez hasonlítható erő tépte ki a kardot Zakabur kezéből, és a legközelebb álló fa csúcsára hajította. A rémült testőr szeme követte a fegyver útját, és csak akkor fordult vissza védence felé, amikor a kő már a helytartó fején nyugodott. A szakállas varázsló nem hókuszpókuszolt, mint a Marduk-papok vagy délen a fekete emberek oroszlánbőrbe öltözött varázslói; szigorú szemekkel a követ figyelte, amely mintha hozzánőtt volna Hanisur fejéhez. A legmeglepőbb azonban a helytartó arca volt. A testőr azt várta volna, hogy Hanisur felkiált fájdalmában, hiszen a kő legalább másfél dimet nyomott, ő azonban úgy térdelt, egyenes derékkal, mintha csak egy tollpelyhet tettek volna a fejére. Szája szélén elégedett mosoly játszott: talán megértett valamit, ami korábban érthetetlen volt előtte. A testőr nem tehetett mást, némán figyelt. Ahogy a kard felrepült a fára, letett róla, hogy befolyásolja az eseményeket. Megadta magát az övénél hatalmasabb erőnek, és csendben próbálta kitalálni, mi adja az erőt a szakállas varázslónak. A hurbeli ember lazán tartotta a követ, amely lassan megindult lefelé.

Végiggördült Hanisur nyakán, és a rongyos kötés fölött állapodott meg. A testőr felszisszent, amikor a kő alól füst, majd lángnyelv csapott ki. Ha nála lett volna a kardja, biztosan a szakállasra sújt vele. Hanisur azonban fel sem vette a füstöt és a lángot. Továbbra is üdvözült mosoly ült az arcán: szeme a távolba, a patakon túlra révedt. A szakállas a tétován álló testőrhöz fordult, és barátságosan elmosolyodott. – Ne félj. Csillapítottam a fájdalmát. Zakabur szinte ködön keresztül hallotta saját, rekedt hangját: – A kővel? A szakállas nemet intett. – A kőre az összetevők miatt van szükség. Primitív módszer, elismerem, de honnan szerezhetnék normális gyógyszert? Ahhoz ismernem kéne a világotokat, hogy kivonhassam valamiből. Egyelőre ezek is megfelelnek, amik a kőben vannak. – Nem ütötted meg? – Ne félj, vigyázok rá. Kisebb kő is jó lett volna, de látom, siettek. Ebben legalább normális a koncentráció. A testőr hallotta már a fekete mágusok zagyva beszédét, amiket varázslás közben hadartak, és az sem volt nehezebben érthető, mint ez. – Miért… beszélsz ilyen furcsán? A szakállas meglepődve felpillantott. – Én? – Amikor… varázsolsz, vagyis… amikor velem beszélsz. Néha ijesztő hangok jönnek ki a szádból. Ti… Hurban… így beszéltek? A varázsló arcán furcsa, szomorú mosolyféle suhant át. – Igen – mondta rövid hallgatás után – mi, Hurban így beszéltünk. – Furcsa. – Igen… ma már talán kissé nekem is az. Amióta megtanultam a ti nyelveteket. – Akkor meg miért füttyögsz és… csuklasz, ha hozzám szólsz? A szakállas megvonta a vállát. – Nyilván valami kommunikációs zavar. Őszintén szólva észre sem vettem. Nem tudok mást elképzelni, mint hogy azokat a kifejezéseket vagy fogalmakat, amik a ti nyelvetekben nincsenek meg, a miénkkel pótolom. Egyszerű kommunikációs probléma. – Látod, most is füttyögtél – mondta szinte szemrehányóan Zakabur. A varázsló elvigyorodott. – Meg kell szoknod. Az az érzésem, hogy sokat leszünk még együtt. A testőrnek erről egészen más volt ugyan a véleménye, de nem tartotta ildomosnak, hogy éppen most ellenkezzék a varázslóval. Hiszen Hanisur

nyaka úgy füstölög, mintha égő parazsat dugtak volna a sebébe. A varázsló megigazgatta a követ, aztán a testőrre kacsintott. – Azonnal kész. Jobb lesz, mint újkorában. – Micsoda? – Á, semmi. Nem hiányzik a fegyvered? – Őszintén szólva, meztelennek érzem magam nélküle. A szakállas felnevetett, s szabad kezével a fa teteje felé bökött. A levelek felett lebegő kard megremegett, aztán lehullott a testőr lába elé. – Fogd. Most már tudod, hogy jót akarok. Zakabur a kardra pislantott, de nem mert hozzáérni. Félt, hogy a keze is tüzet fog, akárcsak Hanisur nyaka. – Hogy csináltad? A varázsló teljes figyelmével a helytartó nyaka felé fordult, és csak a fogai között préselte ki a szavakat: – Egyszerű… Nálatok jóval kisebb a gravitáció. Nálunk… nem menne ilyen könnyen. Ebben a szempillantásban a helytartó nagyot kiáltott; megrándult a teste, és a nyakához kapott. Ujjai közül lángnyelvek csaptak ki, s az égett ruha szaga betöltötte a levegőt. A testőr a földön heverő kard felé kapott, de amikor pillantása találkozott a varázslóéval, megtört a mozdulata. – Ne félj. A helytartó meggyógyult. Hanisur tétován a nyakához nyúlt, amikor a kő leesett a földre. Hitetlenkedve tapogatta a begyógyult sebhelyet, és látszott a szemén, csak most tér vissza a valóságba. – Mardukra! – nyögte. – Meggyógyultam… Mikor történt? Zakabur száját megbénította a csoda. A varázsló válaszolt helyette: – Nem volt nehéz, helytartó. Mondtam, hogy értek a gyógyításhoz. Szeretnék veletek menni. Hanisur behunyta a szemét, s amikor ismét kinyitotta, már egészen más színben látta a világot. – Hogyan csináltad, varázsló? – Nem tudom; mi az, hogy varázsló – mondta a szakállas bizonytalanul. – Olyan ember, mint te. Aki csodát csinál. A szakállas megcsóválta a fejét. – Én nem vagyok varázsló. Csak azt teszem, amit a természet törvényei megengednek. Én orvos vagyok. A Doki. Így is hívnak. A testőr bátorságot merítve a szakállas immár újra tétova szavaiból, gyengéden megcibálta ruhaujját. – Uram! – Most szólította először így az ismeretlent. – Meg tudnád csinálni még egyszer?

– Mit? – kérdezte a Doki értetlenül. – Hogy a kardot… fel a fára és… újra le. Meg tudnád csinálni? Doki gondolkodott néhány másodpercig, amíg rá nem jött, alighanem ezen múlik, hogy magukkal viszik-e vagy sem. Bólintott, a kard felugrott a földről, hogy a levegőbe emelkedjék és ott lebegjen a levelek felett. Hanisur, aki korábban nem látta a mutatványt, eltátotta a száját, és félig felemelt kezével tétován követte a kard útját. A varázsló pattintott az ujjával, s a kard ismét lehullott a földre. A helytartó elképedt ábrázattal nézett a varázslóra, a testőrre, majd a kardra. – És… nehezebb tárgyakkal is meg tudod csinálni? – Talán… Esetleg, ha gyakorolnám. – Emberrel is? – Talán. A helytartó a fák közé bámult, megtapogatta gyógyult sebét, aztán a türelmesen várakozó varázslóhoz fordult. Hangja keményen, szertartásosan, de barátságosan csengett. – Nem tudom, ki vagy, hurbeli ember, de nem is érdekel. Meggyógyítottál, és ezért amíg élek, hálával tartozom neked. Természetesen velünk jöhetsz. De éppen mivel hálával tartozom neked, figyelmeztetlek, hogy nem lesz könnyű az utunk. Az én uram hatalma megdőlt; a trónt egy őrült és a Marduk-papok bitorolják. És csak ketten vagyunk, akik ellenük szegülnek: ez az ember és én. Lehet, hogy százszorosan is lakolni fogunk merészségünkért. Te idegen vagy, és nem tudhatod, hogy a Két Folyó Közén mit tehetnek azzal, akit arra ítélnek, hogy kínok között fejezze be az életét. Ha hozzánk csatlakozol, nagy veszélynek teszed ki magad. Gondolkozz csak, hurbeli ember. Bár sokat tudsz, amit mi nem, és néha bizony varázslatnak tűnik, amit csinálsz, lehet, hogy nem lesz alkalmad bizonyítani tudományodat. A halottat nem lehet életre kelteni. Vagy tán azt is tudod? – Nem – mondta a Doki csendesen. – Azt nem tudom. Itt főleg nem. A helytartó lassan, egyszerűen beszélt, hogy a szakállas minden szavát pontosan érthesse. – Lehet, hogy meg fogunk halni, de mi akkor sem tehetünk mást. Ez a mi országunk, és vagy itt élünk, vagy sehol. Nincs más választásunk. De te egészen más vagy. Visszamehetsz Hurba, vagy… talán a fazekasok közé. Senki sem fog gyanakodni rád. – Már döntöttem – mondta a szakállas. – Veletek megyek… különben is keresek valakit vagy valakiket. – Úgy érted, hogy többen vagytok Hurból? A szakállas is egyszerűre fordította a szót, vigyázva, hogy szavai közé ne

férkőzzék csipogás és nyögdécselés. – Lehet. Lehetséges, hogy többen vagyunk. De nem tudom, hogy kik. Meg kell találnom őket. Érzem, hogy nincsenek messze. Talán éppen abban a városban vannak, ahova indultok. Ezért is kell veletek mennem, és azért, mert nem ismerem a szokásaitokat. Veletek könnyebben bejutok a városba. Ami a kezemet illeti… nem is tudom, hogy került rá a fazekasok jele. Ne kérdezzétek, miért. Vannak dolgok, amiket nem tudok elmagyarázni. Tudnom kellene, hogy ki vagyok, ki az a szakállas ember, aki vagyok. Sok mást is tudok, de erről most nem beszélhetek. Seb volt a fejemen, amit meggyógyítottam. Talán éppen emiatt nem tudom, hogy kinek kellene lennem. És félek, hogy olyan körülmények között tudom meg, amikor már nem tudok segíteni rajta. Higgyétek el, nem magamért teszem – s mintha könyörgőre váltott volna a hangja – de ők…! Hiszen én tettem őket olyanokká, én készítettem fel őket az utazásra. Felelős vagyok értük! Értitek? Talán szükségük van a Dokira… A helytartó részvéttel a szemében a szakállas karjára tette a kezét. – Ha jól értem, nem egészen tudod, hogy ki vagy. Előfordul, hogy az ember elveszíti az emlékezetét. Vagy csak egy részét. Nem tudod meggyógyítani magad? Még te sem? A szakállas szomorúan megrázta a fejét. – Már próbáltam. Egyelőre nem megy. Olyan vagyok, mintha két lélek lakna bennem… és csak az egyik tudja, hogy kicsoda. A másik, akinek a testét hordom, nem. Pedig… éppen fordítva kellene hogy legyen. Nem tudom. Sok mindent nem értek. Magatokkal visztek? – Természetesen – mondta a helytartó, és intett a testőrnek, hogy indulhatnak. – Megtisztelsz a barátságoddal. Néhány pillanat múlva összezárultak mögöttük a bokrok ágai.

VI. A NAGY TERV Amikor a küldönc érte jött, Hurubbi nem mutatott meglepetést. Tulajdonképpen akkor lepődött volna meg, ha Zuzam nem hívatja. Végiglépkedett a folyosókon, és arra gondolt, hogy egyre nehezebben megy neki az alakoskodás. Egyre nehezebben türtőzteti magát a főpap előtt. Az ostoba, vén pojáca! Érzi, hogy lassan kicsúszik kezéből a hatalom. Egyelőre nem tehet ellene semmit. Nem ronthatja el a dolgát türelmetlenséggel. Ha Zuzam rájön, miben mesterkedik, gondolkodás nélkül megöleti. Vigyáznia kell hát minden mozdulatára. Előre tudta, mit fog

mondani a főpap, és éppen ezért fel is készült a válaszokra. Ismerte Zuzam érveit, és az ellenérvek ott lapultak az agyában. Csak semmi hirtelenkedés! Minden azon múlik, mennyire tudja rászedni a főpapot. Ugyanolyan alázattal lépett Zuzam egyszerű kamrájába, mint akkor, amikor még csak hatalom nélküli felügyelőcske volt a rakparton. A főpap nem is palástolta ingerültségét. Alighogy befejezte meghajlását, szokatlan dühvel támadt rá. – Mit hallok, Hurubbi! Azt jelentették, hogy embereid összezúzták Bikaisten ősi oltárát… Hogy merészelted… Hangja elakadt a felháborodástól, és csak tátogott, mint a partra vetett hal. "Nagyon jó, csak fújd fel magad – gondolta Hurubbi, miközben tisztelettudóan lehajtotta a fejét. – Annál könnyebben horogra akadsz." – Ő maga már régen megtanulta, hogy az ingerült embert a legkönnyebb csapdába csalni. Amikor érezte, hogy a főpap végre választ vár tőle komolyan Zuzam szemébe nézett. – Bikaisten oltára, bár valóban régi, de kicsi. Nem kelt félelmet. És… Bikaisten maga is… Nem a legjobb munka. Arra gondoltam, hogy újjáépíttetem. A főpap megdöbbent. – Újjáépítteted? – Nagyobb lesz, mint valaha is volt. Hurubbi pontosan tudta, mire gondol Zuzam. És azt is tudta, úgy be fog sétálni a csapdájába, mint a sivatagi róka a Két Folyó vadászmesterei által kimunkált hurokba. – Megtiltom! – hörögte a főpap levegő után kapkodva. – Megtiltom! Hurubbi lehajtotta a fejét. – Ahogy parancsolod. Természetesen tiéd a végső szó. Mindazonáltal, ha kegyeskednél meghallgatni a terveimet… Zuzam villámgyorsan lecsillapodott. Természetesen az övé a végső szó. És természetesen nem fogja megengedni, hogy ez a felfuvalkodott hólyag Bikaisten mindent elhomályosító kultuszát újítsa Marduk helyére. Hogyisne! Most kezdi csak felfogni, micsoda ravasz fickó ez a Hurubbi! De le fogja törni a szarvát egykettőre! Addig meg csak hadd mondja a magáét! – Beszélj! – intett kegyesen. – Ülj le és beszélj! Hurubbi letelepedett az ülőkére, és ruhája alá nyúlt. Égetett agyagtáblát húzott elő; és diszkrét koppanással az asztalkára tette úgy, hogy a főpap is láthassa a tervet. Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett: – Igaz, hogy Bikaisten kultusza régi, és az oltár is szent, de amint mondottam, nem elég monumentális. Agyagtábláink szerint őseink hetente

áldoztak szüzek vérével Bikaistennek. Ez manapság már aligha lehetséges. Nincsenek háborúk, nincsenek hadifoglyok sem. Az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogy a parasztok lányait adjuk Bikaistennek. Örülhetünk, ha nagyobb ünnepekre fel tudunk hajtani egy-két áldozatot. – Tehát? – türelmetlenkedett Zuzam. – Bikaistent kell óriásira növelnünk. Zuzam megnyugodott. Ostoba fajankó! És még ettől tartott! – Mekkorára? – Húsz-harminc láb magasra. Arra gondoltam, hogy pontosan a régi helyén állítanánk fel az új oltárt. Így a vályogházak fölé magasodna, félelmet és rettenetet keltve. Zuzam ekkor nem egészen azt mondta, amit akart. Valami csúnyát akart odavágni neki, és mégis egészen tárgyilagos szavak csúsztak ki a száján: – Alighanem tévedsz, Hurubbi – mondta és felállt. – A félelmet és a rettegést, amit a kiömlő vér látványa kelt, nem lehet monumentalitással pótolni. Az emberek egykettőre megszokják. Mint ahogy megszokták a hegyeket is. Csak akkor félnek tőle, hogyha tüzet okád. – Bikaisten is tüzet fog okádni – mondta Hurubbi. A főpap megtorpant. – Hogyhogy? – Én is gondoltam rá, megbocsáss érte, hogy a monumentalitás nem minden. Éppen ezért az a tervem, hogy Bikaistent élővé teszem. – Élővé? – Élővé. Egyszer még, amikor a kikötői felügyeletet láttam el, beszélgettem egy emberrel, aki messze földről jött a városunkba. Valamikor régen innen származott el, valami kereskedőnek volt a gyermeke, később kalózok fogságába került, akik idegen országba hurcolták. Ő mesélt nekem olyan csodákról, amelyeket ő maga látott a saját szemével. Zuzam folytatta a járkálást, miközben gúnyosan legyintett. – Csodák! Csodák nincsenek. Az a csoda, amit én csinálok nekik. – Éppen erről van szó – mondta Hurubbi. – Ez a férfi is arról beszélt, hogy a csodákat emberek csinálták. Hogy arrafelé, amerre a nap kél, vannak népek, amelyek óriási bálványokat imádnak, s hajnalonta a bálványok torkából füst gomolyog, tűzeső hullik az utcákra. Az ostoba nép pedig a házaiban ül és reszket… Féli a bálványt. Ilyesmire gondoltam, uram. Zuzam elgondolkodott. – Azt mondtad, hogy… a tűzesőt és a füstöt emberek csinálják? – A bálvány papjai. Kizárólag a király és az ország érdekében. – Na persze – morogta Zuzam, akinek akarata ellenére is kezdett tetszeni az ötlet. – És pontosan hogy képzeled?

– Felépítjük a bikát – mondta tartózkodóan Hurubbi. – A többi itt van. – Ezzel ismét ruhája alá nyúlt, másik agyagtáblát húzott elő és az asztalkára koppantotta. – Tessék. Zuzam föléje hajolt, és összehúzott szemekkel fürkészte az agyagba karcolt ábrát, amely egy hatalmas, üreges, nagy szarvú bikát ábrázolt. Hurubbi kinyújtotta a kezét, és mutatóujjával a táblára bökött. – Ha megengeded… A bika belülről üres. Alagút vezet a belsejébe, amelyet a szentély felől lehetne megközelíteni. A bika torkában tűzkamrát rendeznénk be, ahonnan majd a lángnyelvek kicsapnak. Ugyanitt tennénk le a füstölőket is. Jóval feljebb, a torok felső részén feszítenénk ki ezeket a szálakat… Itt… Zuzam kezdte elveszíteni magabiztosságát. – Szálakat? Minek? – Majd elfelejtettem mondani – dőlt hátra szégyenkezve Hurubbi. – A bika üvölteni fog! Zuzam leroskadt az ülőpadra. – Üvölteni? – Úgy van. Őszintén szólva nem az én találmányom… de Bikaisten jövendő papjai között vannak ügyes emberek. – Ebben nem kételkedem – mondta savanyúan a főpap. – Amint látod, Bikaisten mögött közvetlenül ott emelkedik a hegy. Nos, a terv szerint keresztülfúrjuk. – Keresztülfúrjátok? – nyögte bambán Zuzam. – Az év szinte valamennyi napján onnan fúj a szél. Keresztülfúrjuk a hegyet, és a furat végét lezárjuk egy ajtóval. Érted, uram? – Nem – mondta őszintén Zuzam. – Ha kinyitjuk az ajtót, a furatba vagy inkább alagútba belefúj a szél. Végigsüvít rajta: pontosan arra, amerre tereljük. Keresztülszáguld a föld alatti járatokon, keresztül Bikaisten üreges testén, be a fejébe, és megrezegteti a torkában kifeszített szálakat. A szálak megremegnek, mint a hangszerek húrjai, és Bikaisten üvölteni fog. Félelmesen és fenyegetően. Ahogy mi akarjuk. Zuzam kétségkívül meglepődött. Sohasem gondolta volna, hogy Hurubbi ennyire ügyes, ha saját magáról van szó. Kár, hogy nem a Marduk-papok érdekében kamatoztatja képességeit. Felállt, és sétált néhány szobahosszat, hogy úgy tűnjék, gondolkodik a dolgon. Pedig csak Hurubbi szenvedését akarta fokozni. Hadd higgye csak a fickó, hogy sikerült beugratnia; annál nagyobb lesz a csalódása, amikor kimondja a nemet. Pillantását Hurubbi szemébe fúrta, és keményen csak ennyit mondott:

– Nem! Leste a hatást, de csalódnia kellett. Hurubbi nem tántorodott meg, nem kezdett dühöngeni, el sem sápadt, csupán egymásra tette a két törékeny agyagtáblát. – Ebben az esetben arra kérlek, hallgasd meg azt a tervemet, amely Marduk isten új emlékművére vonatkozik. Zuzam felkészült, hogy kiáltoznia kell Hurubbival, esetleg az őrséggel viteti el, ami azonban most következett, őszintén meglepte. Hurubbi harmadszor is a ruhája alá nyúlt és kihúzta onnan a két, asztalon fekvő agyagtábla testvérét. Zuzam megtorpant, és a tábla fölé hajolt. – A másik tervem Marduk oltárára vonatkozik. Arra gondoltam, hogy mivel Marduk Bikaisten felett áll; semmivel sem lehet kisebb a szobra, mint Bikaistené. Sőt annyival nagyobbnak kell lennie, hogy mindenki érzékelhesse a különbséget… Bikaisten. Marduk gyermeke. Zuzam azt hitte, rosszul hall. Előbbi kitörését elfelejtette, és szinte megkövülve meredt a táblára. – Marduk új oltárát a palota mögötti hegy tetejére állítanám. A hegy magassága, méréseink szerint, ezerháromszáz láb. Marduk szobra kétszáz láb magas lenne. – Kétszáz láb? – hebegte Zuzam. – Úgy magasodna a város fölé, mint oltalmazó anya. Bikaisten a félelem, Marduk a jóság. Bikaisten lenn, Marduk fenn, elérhetetlenül. Bikaisten papjai az emberek között járnak, Mardukéi ott laknak a felhők alatt. Bikaisten üvölt, tüzet és füstöt okád, mégis Marduk van felette, és megvédi azt, aki bízik benne és alázatos. Így gondoltam. Zuzam a tervre meredt, és hosszú percekig nem jutott levegőhöz. A terv monumentalitása lenyűgözte; elfeledtetve vele Bikaisten Mardukéhoz semmiképpen nem mérhető, játékszernek tűnő szobrát. – Azt mondtad, hogy ezerháromszáz láb? – nyögte. Hurubbi faarccal bólintott. – Úgy tervezem, hogy egyetlen tömbből faragtatom ki. Már a követ is megtaláltuk. Óriási kőszirt: uralja az egész vidéket. Megvizsgáltattam a kőfaragókkal. Azt állítják, hogy a megmunkálással nem lesz gond. Szépen hasad és jól csiszolható. Körülbelül tízezer ember kell a mozgatásához. – Tízezer ember? – Nem egyszerre. Tervet készítettem, hogy a munka ne akadályozza az öntözést és az aratást. A parasztok és kézművesek felváltva, százas csoportokban dolgoznának. – És mennyi idő alatt lenne kész?

– Szállítással együtt két holdhónap kell hozzá! – Ez lehetetlen! – Mindent elterveztem – mondta nyugodtan Hurubbi. – Csakhogy késő! – fújt elégedetlenül Zuzam, aki anélkül hogy mondta volna, lélekben már elfogadta a tervet. – Hittabast a jövő héten királlyá kell választanunk! – Elhalasztjuk a választást. – Lehetetlen! – csattant fel Zuzam. – A jósok már megjövendölték a kedvező napot. – A jósok tévedtek – mondta Hurubbi. – Nem vették figyelembe a Kos csillagkép állását, ezért szigorú feddésben részesülnek. A kedvező időpont csak két holdhónap múlva következik be. Zuzam leroskadt, és érezte, hogy rettentően fáradt, öreg, és mintha Hurubbi életereje lassan kiszívta volna az övét. Hurubbi rátette az agyagtáblát a másik kettőre, és könyökére támasztotta a fejét. – Marduk kultusza csak Bikaistenével együtt tökéletes. Csak akkor érezzük az isten nagyságát, ha lenéz városára és gyermekére: Bikaistenre. Ha viszonyítható valamihez. Persze önmagában is monumentális, de így nincs, ami eltörpüljön mellette. Az emberek és házaik amúgy is törpék. Bikaisten nélkül Marduk sem akkora, amekkorának lennie kellene. Zuzam hallgatta Hurubbi szinte közömbös szavait, és úgy érezte, mintha vízcseppek lágyítanák puhára az agyát, kitörölve belőle minden ellenállást. – Azt mondod… hogy a hegytetőn állana? – Közvetlenül a palota felett. Úgy magasodna föléje, mint anya gyermeke fölé. Éreztetné, hogy a király Marduk gyermeke, s a királyság felett Marduk őrködik. A királyság isteni eredetű: Marduk akaratából áll fenn az idők végezetéig. S természetesen Marduk szerény szolgái közvetítenek az isten és a király között. Zuzam pontosan értette, miről van szó. Lelkében kialudt a kétely utolsó szikrája is, és szégyellni kezdte magát Hurubbi előtt. Rájött, hogy kellemesen csalódott a volt kikötői felügyelőben. Többszörösen is okosabb, mint gondolta. Okos, mert minden alkalmat megragad, hogy egyre feljebb küzdje magát; a mocskos kikötőtől a főpapságig, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy hol a helye. Nem tör más tisztére: akik támogatták, azokhoz hűséges marad. Lehet-e kárhoztatni, amiért olyat csinál, amit még

ember sosem, mióta a Két Folyó Közének birodalma áll? Igaz, magának is kreál egy kisebb istent, kisebb oltárral, kisebb kultusszal. Ravasz, de nem telhetetlen. Hurubbi a táblákat nézte, és csak annyi látszott rajta, hogy szomorú. Zuzam a tisztesség kedvéért járkált még néhányat, aztán visszatért Hurubbihoz. – A terved jó – mondta minden kertelés nélkül, és a fejét lassan felemelő Hurubbi vállára tette a kezét. – Valóban szükségünk lenne Marduk emlékművére. Korábban már magam is gondoltam erre, de… nem volt rá alkalmas az idő. – Igen, uram – mondta hangsúlyozott tisztelettel Hurubbi. – Te leszel az építkezés főfelügyelője. Csak nekem vagy köteles beszámolni a dolgok állásáról. – Igen, uram. – A királlyá avatást elhalasztjuk. A jósok valóban bosszantó hibát követtek el. Nem vették figyelembe a Kost. Kivégeztessek valakit? – Légy nagylelkű, uram. – Az leszek. Javítsák csak ki a hibájukat. Két holdhónapot adok, hogy álljon Marduk szobra. Te leszel a felelős mindenért. Ami Bikaistent illeti – kis hatásszünetet tartott, aztán folytatta – nos, azt is engedélyezem. Minden legyen úgy, ahogy akarod. Marduk legyen a jóság jelképe, Bikaisten a félelemé. De mindig Marduk legyen a hatalmasabb, érted, Hurubbi? Figyelmeztetés csendült a hangjában. – Értettem, uram. Zuzam elmosolyodott, és barátságosan hátba veregette Bikaisten jövendő főpapját. – Jól van, Hurubbi, nagyon jó. Mi ketten még csodákat fogunk csinálni. Hurubbi meghajolt és távozott. Nem ült győztes mosoly az arcán, pedig minden úgy történt, ahogy eltervezte. Zuzam szánalmasan és gyermekes együgyűséggel sétált bele a csapdájába, magával rántva ezt a szerencsétlen félnótást, jövendő királyukat: Hittabast is. És mégis. Nem érzett elégedett örömet, amit éreznie kellett volna. Tudta, hogy igen könnyű győzelmet aratott, könnyebbet, mint amilyen méltó lett volna hozzá. Megtorpant, a folyosó falára erősített fáklyafénybe meredt, és arra gondolt, hogy általában nem adják olcsón a győzelmeket. Talán olyan erőkkel is meg kell majd küzdenie a hatalomért, amelyek létezéséről sejtelme sincsen. Nyugtalanul megvakarta az orrát, és megfogadta magában, hogy óvatosabb lesz, mint valaha. Nem engedheti, hogy a siker küszöbén bukjék el! Király akar lenni a Két Folyó Közén, és ebben még maga Marduk sem

akadályozhatja meg! Hurubbi belökte az égetetlen téglákból emelt, rozzant viskó ajtaját, és körülkémlelt. A félhomályba burkolózó helyiségben nem látszott mozgás, csak üres fekvőhelyek sorakoztak a falak mentén. Már-már megfordult volna, hogy dühösen távozzék, amikor a semmiből férfialak magasodott eléje. – Uram? A mély dörmögéssel egy időben hegyes tárgy nyomakodott a gyomrának. Hurubbi a férfi arcát fürkészte, de a sötétség elrejtette előle a vonásait. – Gigas? Mintha enyhült volna a nyomás a gyomránál. – És ha igen? – Hurubbi vagyok. A rakpart volt főfelügyelője. Megkönnyebbülten érezte, hogy elvonják a gyilkot a gyomrától, és a dörmögő hang elcsuklik az örömtől. – Az áldóját! Hurubbi úr! Gyújtsatok fényt! Fáklyaláng lobbant, és a fénynyalábok kegyetlenül Hurubbi szemébe tűztek. Bikaisten jövendő főpapja elvakulva kapta kezét a szeme elé, s amikor úgy-ahogy hozzászokott a fényhez, meglepetve tapasztalta, hogy a viskó egyáltalán nem üres. A házigazdával együtt legalább öt-hat férfi ücsörgött a fekhelyeken. Kíváncsian bámulták. – Hé! Adjatok padot a nagyságos úrnak! – szorgoskodott a házigazda, és maga nyújtotta az ülőalkalmatosságot Hurubbi felé. A jövendő főpap kelletlenül helyet foglalt, majd körbejártatta tekintetét a szobán. Igaz, ami igaz, sok látnivaló nem volt benne, leginkább a falak mellett elhelyezett fekhelyek uralták a teret. A sarkokban felhalmozott szemét és foszló ruhadarabok asszonykéz után sírtak. Hurubbi a sovány, sebhelyes arcú, sárga szemű házigazda felé biccentett. – Beszélhetnénk egyedül? Gigas bólintott, és ég felé emelte a karját. – Nem halljátok? Takarodjatok! A nagyságos úrnak beszéde van velem… Takarodjatok! A toprongyos, piszkos arcú férfiak morogva és dülöngélve kikotródtak Gigas házából. Hurubbi érzékeny orrát bántotta az árpasör kellemetlen, kesernyés illata, amely a sarkokban száradó okádék bűzével keveredett. Legszívesebben sarkon fordult volna, de legyőzte undorát. Gigas előkotort valahonnan egy másik, feketére aszalódott ülőpadot, és rákuporodott. Csipás, mosdatlan szemeit vendégére függesztette, és igyekezett csillapítani kezének remegését.

Hurubbi habozott. – Emlékeztetni szeretnélek, Gigas. Egy régi történetre, ami néhány évvel ezelőtt esett meg a kikötőben. Volt egy építőmester, a Két Folyó Közének legjobb mestere, akit megbíztak, hogy építse fel a támfalakat. Gigas kezei megremegtek, csak nagy erőfeszítéssel tudott ülve maradni. Arcára elkínzott kifejezés ült, és tiltakozva arca elé kapta a kezét. – Nem akarok erről hallani, uram. – Csakhogy az az építőmester annyira szerette az árpasört, hogy emberei kilopták a szemét… Olyan támfalat készítettek neki, hogy az első vihar ripityára zúzta, a föléje épített raktárak pedig beomlottak a vízbe. Így volt, Gigas? – Így… – Ezt az építőmestert halálra ítélték. Ki írta alá az ítéletet, Gigas? – A király, uram, Umartibu, hogy áldassék a neve. – És ki mentett meg téged a kötéltől, Gigas? – Te, uram. – Úgy bizony. Egy kikötői rabot akasztattam fel helyetted. És tudod, miért tettem, Gigas? A házigazda megrázta a fejét. – Nem, uram. Azóta is… néha… azon gondolkodom; hogy mivel érdemeltem ki a jóságodat. – Néha eljött egy férfi hozzád, és adott néhány ezüstpénzt… – Hát te küldted, uram! – szakadt ki a hálás kiáltás Gigasból. – Bár igaz, az utóbbi időben… – Azért jöttem, hogy emlékeztesselek rá: én mentettelek ki a hóhér kezéből. Én küldtem az ezüstpénzeket, pedig én sem voltam bőviben Umartibu ezüstjeinek. Azért küldtem, mert tudtam, hogy egyszer talán még számíthatok a szolgálataidra. – Kit kell megölnöm, uram? – kérdezte felcsillanó szemekkel Gigas. Hurubbi körülnézett, aztán undorodva kiköpött. – Először is itt hagyod ezt a szemétdombot. Kapsz egy megfelelő házat a városfalon belül. Gigas eltátotta száját, és szólni sem tudott a megdöbbenéstől. – A városkapun… túl? – Megszabadulsz ettől a bandától. – És az ajtó felé intett. – Többet nem ismered őket. – Nem esik nehezemre, uram. Hurubbi átnyúlt egy szemétkupac felett, és megmarkolta Gigas nyakán a szakadt köpenyt.

– Tudsz még tervet olvasni? – Tudok – nyögte Gigas elfehéredve. Hurubbi a köpenye alá nyúlt, és kihúzott egy agyagtáblát, amelybe az üvöltő bika képét karcolták. Odalökte a táblát Gigasnak, és összehúzott szemekkel fürkészte a másik arcát. Gigas kezébe vette a táblát, s bár nem múlt el kezéből a remegés, látható örömmel nézte a tervet. Hosszú percek múltak el a csendben, csak az utcáról hallatszott be néhány részeg gajdolása. Gigas végre felpillantott. Szemében öröm csillogott. – Csodálatos terv! – mondta lelkesen. – Ilyet csak egyetlen ember tud csinálni… – Kuss! – rivallt rá Hurubbi. – Tanuld meg, hogy mától kezdve nincsenek nevek. Különben… – S kezével hurkot formált a levegőben és a nyakára tette. – Értettem, uram – mondta Gigas elsápadva. – Nincsenek nevek. – Szerinted jó a terv? – Nagyon is jó, uram. A bika énekelni fog. – Üvölteni, Gigas! – Azt is lehet, uram. Csak a húrok vastagságától és a feszítés erejétől függ. Hurubbi nem válaszolt. Ismét a ruhája alá nyúlt, és újabb agyagtáblát húzott elő. Gigas érte kapott, és ugyanolyan figyelmesen tanulmányozta, mint a másikat. Hurubbi feszülten figyelte az építőmestert, és elégedetten mosolygott, amikor látta, hogy Gigasnak megrándul a keze, és a félhomályban is láthatóan sápadtság önti el az arcát. Amikor felemelte a fejét, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Uram… – Tessék, Gigas. – Ezt a tervet… is ő készítette? – Ezt is… ő. Az építőmester lelkében iszonyú harc dúlt. Hurubbi érdeklődéssel várta a harc kimenetelét. – Nos, Gigas? – Uram, nem akarlak megsérteni… de… – De? – A terv rossz – mondta az építőmester. – Kétszer is átnéztem, de… Borzalmas, uram. Nem vették figyelembe, hogy… Hurubbi elégedetten hátradőlt. – Bravó, Gigas! Örülök, hogy nem felejtetted el a tudományodat. Nemhiába te voltál akkor a Két Folyó Közének első építőmestere. Az építőmester megkönnyebbülten felsóhajtott, és boldog mosoly terült

szét az arcán. – Hát csak próba volt, uram? Hurubbi is mosolygott. – Nem, Gigas. Bikaisten oltára és Marduk szobra így fog felépülni. Pontosan így! Gigas arcáról elröppent a mosoly, és rémülten felkiáltott: – Így, uram? De hiszen… Ez iszonyat! Nincs ember, aki ezt így felépítené… Ez… ez… – Csend! – förmedt rá Hurubbi, és gyorsan felállt. – Marduk és Bikaisten a tervek szerint épül fel. És akad olyan mester, aki felépíti. Efelől nincs kétségem. – Ki lesz… az… uram? Hurubbi kinyitotta az ajtót, és csak akkor szólt vissza, amikor már félig kint volt az utcán. – Te, Gigas! Gurus elégedetten fordult hátra, amikor megpillantotta a városfalakat. – Marduk segítségével megérkeztünk – sóhajtotta, és a lányokra nézett. Elfintorította az orrát, és nagyot köpött. – Mardukra! Ha én lennék az isten, nem sok kedvem telnék bennük! Ahogy kiléptek az erdőből, és megpillantották a városfalat, a lányok, mintha csak vezényszóra tennék, lerogytak a földre. A végső cél látványa kiszívta belőlük az erőt. Úgy feküdtek a földön, mintha soha többé nem akarnának felkelni. Egy túlbuzgó testőr Kicsihez ugrott, és végigvágott rajta a korbácsával. A lány arca megrándult, de annyi ereje sem volt, hogy kinyissa a szemét. Gurus dühösen káromkodott, és megtiltotta, hogy bántsák a foglyokat. Látta, hogy akár agyon is verhetnék őket, akkor sem lennének képesek egyetlen lépésre sem. Ha pedig már idáig elhozta őket, élve viszi Hurubbi elé, akárhogyan alakuljanak is a dolgok. Összeharapta a száját, és amíg a foglyokat nézte, azon elmélkedett, vajon mit fog szólni Hurubbi, ha elé hajtja a zsákmányt. Megrázkódott az undortól. Hurubbi, ez a patkány! Hiába volt az öregasszony minden igyekezete, a lányok olyanok, mint a boszorkányok. Talán kár volt megfojtani a banyát. Mindenesetre, mielőtt Hurubbi elé kerülnének, rendbe kell hozatni őket. Egy kis festék, tiszta víz talán ismét csodát csinál. Elégedetten felsóhajtott, ahogy a tegnapi zsákmányára pislantott. Újabb

lány… Így már öten vannak. Ha tetszik, ha nem, ennyit sikerült békés úton összeszednie. Persze, ha lerohanhatott volna egy falut, nem lenne gondja! Csak hát Hurubbi kifejezetten megtiltotta. Tegyen az ember a kedvére, phü! Rizimma is behunyt szemmel feküdt, pedig egyáltalán nem volt fáradt. Sőt meglepetéssel töltötte el, hogy minél többet gyalogol, és minél elcsigázottabbak lesznek a többiek, az ő izmai annál könnyebben és ruganyosabban mozognak, mintha ismeretlen erő hajtaná előre. Megerőltette az emlékezetét, de pontosan az ellenkezője történt, mint amit szeretett volna. Ilyenkor ugyanis félig álom-, félig ájulásszerű állapotba került: lábai öntudatlanul mozogtak, és nem érzékelte az idő múlását. Képek bukkantak fel az emlékezetében: egy kislányt látott, amint az öntözőcsatornák partján futkos, és egy magas, fekete hajú asszonyt, amint mosolyogva megpróbálja visszacsalogatni. Aztán egy szakállas férfi ölében ült, aki valamit beszélt neki, de a szavakat nem hallotta: a szakállas hangtalanul tátogott. Később egy fiatal férfi is felbukkant mellette, megfogta a kezét, és a szemébe nézett. Aztán hozzá hajolt, és száját az ő szájához érintette. Olyan furcsa és komikus volt a mozdulata, hogy majdnem elnevette magát. A kép hullámzani kezdett, és ami most következett, igazi szenvedéssel töltötte el. Óriási, gomba alakú épületeket látott, millió és millió ablakkal, s valami mintha iszonyú erővel röpítette volna fel, az épület csúcsa felé. Hallotta, hogy becsukódik mögötte egy ajtó, és ő ott marad egy hosszú-hosszú folyosón; egyedül. Ismeretlen erő arra késztette, hogy induljon el a sötétben, de a sötét csak addig volt sötét, amíg el nem indult. Amerre ment, fények, napok gyulladtak ki a feje felett. Egyszerre csak egy fal előtt találta magát, s egy lapos valamit tartott a kezében; olyasfélét, mint egy aprócska agyagtégla. Máris lendült a keze: bedugta a valamit egy addig láthatatlan résbe, s a fal becsúszott a szomszéd falba. A feltárult ajtónyílásban fények gyulladtak, és ő, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, besétált az újabb folyosóba. A legborzasztóbb azonban a tükör volt. Először azt hitte, hogy aki szembejön vele, álarcos ember, olyasféle, mint amilyenek a tavaszi ünnepeken járják az erdőt. A gazdák fiai öltenek ilyenkor maszkot, hogy riogassák a tisztáson táncoló, viháncoló lányokat. Közelebb lépett a tükörhöz, és szemügyre vette az arcát. Mert pontosan tudta, hogy az, amit maszknak gondolt, nem álarc, hanem a valóságos arca. Ő maga talán sikoltott volna – hogy elég, elég a szörnyű álomból! – az a

másik azonban, aki mégis ő volt, a tükörhöz hajolt, és megdörzsölte az arcát. Fáradt, karikás szemek néztek vissza rá, öregebbek és tapasztaltabbak, mint a valódiak… Valódiak? Ebben a furcsa álom-ébrenlétben még a tükrön sem volt ideje csodálkozni, és talán rá sem jött volna, hogy tükör, amiben nézi magát, ha az a másik nem tudja. Ő, felügyelő apja házánál, többnyire csak a csatorna tükrében fésülgette a haját, de anyjának volt egy féltve őrzött bronztükre: az is telis-tele karcolásokkal. Ez azonban egészen másfajta volt, már a nagysága is imponáló, hiszen az egész falat betakarta. Azonkívül nemhogy karcolás nem volt rajta, hanem még csak nem is torzított, és ha eléje állt, egész teste megjelent benne, pontosan úgy, mintha hasonmása állna vele szemben. A tükör túlsó oldaláról halk, sohasem hallott zene áradt, és ez valahogy megnyugtatta. Elhagyta a tükörfalat, és egy másik, átlátszatlan fal előtt találta magát. Ismét bedugta a cserépforma tárgyat egy résbe, s a fal elcsúszott előle. Pillanatig sem habozva belépett a feltáruló szobába, és még az sem torpantotta meg, hogy amikor visszatette a cserépforma kulcsot a táskájába, ujjaira esett a pillantása. Rizimma érezte, hogy álmában összeszorul a torka. Hiszen annak az ismeretlennek, vagyis neki, nem olyanok az ujjai… Ekkor újabb ajtó tárult ki előtte, átsuhant egy szobán, és egy kehely alakú ágyacska mellett találta magát. Leroskadt az ágy mellé halmozott puha lapokra, talán vékony tollpárnák lehettek, s bekukkantott a lefüggönyzött ágyba. Rizimma szívét vad öröm töltötte el, és nem törődve vele, hogy a kicsi is maszkot visel, legszívesebben a szívére szorította volna. Picikém! Kincsem! Kisfiam! – hullámzott benne az öröm. Érezte, hogy gyermeke van; aki csak az övé, akit jobban szerethet, mint bárkit a világon, jobban, mint azokat az apró kis agyagállatkákat, amikkel apja lepte meg a termékenység tavaszi ünnepén. Talán még, a kisbárányoknál is jobban, pedig azoknál aligha van szeretetreméltóbb lény a világon. Talán túl hangosan szedte a levegőt, talán a kicsibe is átáradtak a vad szeretethullámok, mindenesetre felnyögött, és kinyitotta a szemét. Rizimma ismét sikoltani szeretett volna, amikor a furcsa vágású kis szemekbe nézett, de az öröm elnyomta visszatetszését. Az ő gyereke! Az ő kisfia! Arra riadt fel, hogy a korbács lesújtott Kicsire. Nem maradt utána tanácstalan kíváncsiság, sem tompa, megmagyarázhatatlan félelem. Pontosan és világosan visszaemlékezett mindenre. Tudta, hogy az a másik valaki is ő, még akkor is, hogyha maszkot visel: más az arca és mindene más, mint itt a Két Folyó Közén. Egészen természetesnek vette, hogy két lénye van, két otthona és egy gyermeke. Szegény kicsike, vajon mi lehet most vele? Vajon

ott van-e ő most mellette, hiszen nem tudhatja, hogy ketten vannak-e, vagy csak egyedül ő osztja meg magát időről időre az itteni és az ottani világ között. Körülnézett, és kezdte úgy érezni magát, mintha itt is idegen lenne. Mintha annak a másiknak a szemével nézné az itteni világot. Olyasfajta mozdulatokat tett, amelyeket nem értett. Talán keresett valamit: lehetséges, hogy azt a lapocskát, amelynek a segítségével félrecsúsznak előle a falak. Igen… most már emlékszik. A kódkártyáját keresi, amely megoldaná sok problémáját, és visszaadná a szabadságát is. Furcsa bizsergést érzett az ujjaiban, mintha láthatatlan erő arra kényszerítené, hogy cselekedjék. Kinyújtotta a karját, hogy megérintsen valamit, amin keresztül levezethetné a testében felgyülemlett feszültséget. De csak a lányok hevertek mellette szomorúan, elesetten, védtelenül. Már-már megsimogatta Jana meg-megránduló hátát, amikor valami megakadályozta benne. Helyette a fák teteje felé tárta a karját, ahol egy nagy, tarka madár csattogott, csőrével a nap felé csipegetve. Rizimma feléje nyújtotta a kezét. Talán arra gondolt, jó lenne madárrá válni, felszállni az égbe, elrepülni messzire, messzire, messzire… A madár megremegett, és a lány felé fordult. Rizimma rémülten és mégis kegyetlen elégedettséggel látta, hogy gyors, kék sugár szökken ki ujjából, és a madár begyének ütközik. A tarka énekes csőre összezárult, lábai alól kicsúszott az ág, és mint feldobott kő zuhant az avar felé. Rizimma ijedten kapott utána, és mintha tehetne valamit is, nyitott tenyerét maga elé emelte. Ebben a pillanatban a halott madár megállt a levegőben, lábával az ég felé, mozdulatlanul, mintha zsinórral függesztették volna fel. Rizimma mereven, kinyújtva tartotta a kezét, és nem merte összecsukni a tenyerét. Nem tudta meg, hogy a madár halott. Attól félt, ha megszűnik a varázslat, lezuhan a földre és összezúzza magát. Ennek a furcsa, ébren álmodott varázslatnak Gurus hangos ordítása vetett véget. – Bolond! Mardukra, ez is bolond! Rizimma összerezzent, leeresztette a karját, és összezárta a tenyerét. Sem ő, sem a félszemű nem vette észre, hogy a tarka énekes tompa puffanással lehullott az avarra. Hanisur és Zakabur egy bokor árnyékában szundikáltak; Doki egy aprócska forrás partján ült, és a csordogáló vízben a lábát áztatta. A víz kellemesen hűsítette törődött ujjait. Elégedetten felsóhajtott, amikor a feje felett felcsendült a reggelt ünneplő énekesmadarak kórusa.

Ami azt illeti, rosszabb helyre is kerülhetett volna. Szétnézett, nagyot szippantott a friss levegőből. Szíve megtelt hálával a természet roppant ereje iránt. Elmosolyodott. Hiszen éppen ő kényszerítette ki a természet egyik legféltettebb titkát. Az örök életet. Kicsit savanyúvá vált a mosolya, amikor arra gondolt, hogy bár minden titkok tudójává vált, mégsem jut vele semmire. Sem magának, sem másoknak nem képes használni vele. Hiába tud mindent, ha semmit nem tud kezdeni vele. Kedve lett volna eltűnődni: vajon véletlen volt-e, ami történt. Talán túlságosan is messzire merészkedett: túl azon a határon, amelyet értelmes lények átléphetnek. Talán odáig jutott a természet megismerésében, ameddig magafajta soha nem juthat el. Igaz, hogy csak végveszélyben próbálta ki találmányát, de előbb-utóbb odahaza is kipróbálta volna. És ha sikerül, márpedig biztosan sikerült volna, bepillantást nyer a természet örök és kiismerhetetlen boszorkánykonyhájába; esetleg kényszeríthette volna, hogy változtasson örök törvényein. Talán létezik egy ismeretlen, de jól működő védekezőmechanizmus, amely megsemmisíti a veszélyes tudást. Megmozgatta a lábujjait, és nevetni volt kedve. Pontosan úgy néz ki, mint amikor annak idején azt a feladatot kapták az iskolában, hogy képzeljenek el idegen élőlényeket, más bolygók lakóit, akik adott természeti feltételek között fejlődnek: Megadták az időjárási, biológiai, légköri feltételeket, a feltételezett fejlődés kiindulópontját, a fejlődés időtartamát, és egy adott időpontra modellezni kellett a fejlődés várható végeredményét. Nos, azokon a rajzokon szerepeltek ilyen szerencsétlen kinézetű fickók, ilyen groteszk, nyomoréknak tetsző végtagokkal. Doki nem volt dogmatikus. Nem állította, hogy minden világok legtökéletesebbike az övék, és hogy ők a legtökéletesebb élőlények. Nem. Azok nem. De hogy ezek sem, az holtbiztos! Büszkén mártogatta nagyujját a vízbe. Elmélete tehát beigazolódott. Létezik magtalan szaporítás. Ez pedig annyit jelent, hogy létezik örök élet is. Hiszen ha egyetlen sejtből reprodukálni lehet az egészet, akkor nincs többé halál. Legalábbis nem mindenki számára. Csak egy új testet kell szerezni, és kész. Persze az igazi az lenne, ha a magányos sejt szervetlen anyagokból lenne képes felépíteni az egészet, nem pedig már élő, szerves élőlény után koslatni, hogy abba beépülve elvegye annak egyéniségét, és maga lépjen a helyére. Ha jobban belegondol, ez már nem is olyan komplikált probléma. Biztosan megoldotta volna, ha odahaza marad, a saját bőrében! Talán éppen itt lépett közbe a természet. Persze csak a maga módján, mert azt pillanatig sem feltételezi, hogy a természet beszélni tud. Istenek nincsenek, még akkor sem,

ha ezek itt, a megmentői, állandóan valami Mardukot emlegetnek is. Ekkor nyilallt belé a felismerés, hogy alighanem örökké, azaz haláláig ezek között kell maradnia. Hiszen nincs rá lehetősége, hogy a műtétet még egyszer megismételje. És ha megismételné is… Hogyan juttassa magát haza? Ez a bolygó lesz a lakóhelye mindaddig, amíg csak él. S a tudást, az örök élet titkát magával viszi a sírba. Belebámult a forrásba, és elgondolkozva nézegette az arcát. Még szerencse, hogy olyan helyre ért, ahol humanoidok vannak. Bár lényeges különbség van köztük és ezek között, mégsem olyan szörnyű a dolog, mintha mondjuk egy mozdulatlan élő mechanizmusba került volna, például egy fába. Megborzongott, és kihúzta a lábát a vízből. Tehát megérkezett. És a többiek? Ki tudja, merre járnak? Ki tudja, megismeri-e majd őket? Hiszen már ők sem azok, akik valaha voltak. És az sem biztos, hogy humanoidok. Talán belőlük lett mozdulatlan mechanizmus, talán éppen itt állnak felette, és hasztalan próbálják vele felvenni a kapcsolatot. Elszorult a torka, amikor felpislantott a feje fölé boruló óriási fákra. Káprázó szemei mintha a Kapitány és az Első Asszisztensnő szomorú szemeit látták volna felcsillanni az ágak között. Erőszakkal kellett elszakítania tekintetét, hogy tovább töprenghessen. Vajon mennyi idő múlhatott el, amíg ideértek? Hiszen odaát már nem volt idő kiszámítani a távolságot. Különben is, mit jelent az, hogy idő? Mihez viszonyított idő? Ha az itteni értelmes lények fejlettségi állapotát veszi figyelembe, valószínűnek tűnik, hogy itt még élet sem volt, amikor ők rákapaszkodtak az üstökösre. És ha nem sikerült elsőre a landolás? Ha az üstökös mérhetetlen idők óta hurcolja őket a hátán? Hol a haza, és hova lehetne hazatérni? Hiszen azt sem tudják, hol vannak. Lehet, hogy a többiek nincsenek is itt; örök útjukat róják az üstökös hátán. Talán egy újabb fordulat után tudnak csak leszállni, amikor neki már az emlékét is elfújta a szél. Vagy ezét a világét, és ők majd egy másik világban keresnek menedéket. Ennél egyszerűbb ügyek miatt is lettek már öngyilkosok Hurban, és számára is fennáll a menekülésnek ez a módja. Csakhogy ő Doktor, és nem futamodhat meg! Kötelessége felderíteni ezt a világot, és megkísérelni megtalálni a többieket. Ha élete végéig kell is keresnie őket! Mennyi ideig élhetnek ezek a lények? És persze most már velük együtt ő

is… Ismét csak beleütközött az idő problémájába. Vajon mihez viszonyítják az időt? Elhessegette magától kínzó gondolatait, és megpróbált még egy kérdésre választ keresni. Semmi emlékképe nem volt róla, hogyan került annak a lénynek a testébe, akiben most van. És főleg, hogy az ördögbe került a fazekasok jele a kezére? Azonkívül hol tanulta meg a Két Folyó Birodalmának a nyelvét? Korábbi feltételezései szerint nem így kellett volna lezajlania a folyamatnak. Akkor úgy gondolta, ha a sejt, amely az információt hordozza, bejut egy élő mechanizmusba, és mivel erősebb, mint az, nagyobb a természetes ellenállóereje, szaporodni kezd, és anélkül hogy a mechanizmus észrevenné, lassan átalakítja. Az élőlény, ha értelmes, csak akkor veszi észre, hogy valami történt vele, amikor sajátos, tudathasadásos állapot lép fel nála. Egyszerre két lényre emlékszik szinte álomszerűen: arra, aki volt, és arra, aki. Gyakran összekeveredik a kettő, és a lény bizonytalan lesz benne, melyik ő, és melyik valaki más, aki lassan ugyancsak átalakul ővé. Végül az új információk legyőzik a régieket, de nem szüntetik meg egészen. Minden lényeges tudás, felhalmozott ismeret megőrződik – hiszen éppen ez egyik sarkalatos pontja kísérletének. Igen ám, csakhogy vele egészen másképpen történt a dolog. Semmire sem tud visszaemlékezni abból, ami akkor történt, amikor még az itteni információk voltak túlsúlyban a testében. Semmire sem emlékszik előző életéből. Elszúrta volna valahol a számításait? Vagy… S alighanem itt a rejtély kulcsa! Valaki úgy vágta fejbe azt az embert, akinek a fazekasok jele volt a karján, hogy elveszítette emlékezőképességét. Lehet; hogy ő csak ezután költözött be a testébe – így aztán az égvilágon semmire sem emlékezik vissza. Töprengéséből Hanisur riasztotta fel. – Indulnunk kell, Doki. Így is beletelik jó néhány napba, amíg elérjük a várost. Doki kihúzta a lábát a forrásból, és lerázta róla a vizet. – És azután? Hanisur megvonta a vállát. – Még nem tudom. Talán lesz, aki mellénk áll. – Remélem – morogta Doki, és arra gondolt, hogy mielőtt beavatkozna az itteni történelembe, jó volna találkozni velük.

Gurus belépett Hurubbi kamrájába, és meghajolt. – Megjöttem, uram! Hurubbi felkapta a fejét az agyagtábláról, amit elmélyülten tanulmányozott, és felhorkant. – Sikerült? Gurus kincstári vigyort erőltetett az arcára. – I…igen, uram. Hurubbi megérezte a bizonytalanságot a félszemű hangjában, és megsejtette, hogy aligha úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte. – Négyen vannak. – Fiatalok? – I…igen. – Látni akarom őket! – Az… udvarban vannak, uram. Hurubbi őszintén szólva sokkal rosszabbra számított. Éles szeme azonnal felfedezte a kenőcsök és pirosítók maradékát a lányok arcán, és magában elmosolyodott. Nicsak, hát ennyire tart tőle a félszemű? Nem kellemetlen érzés, ha az embernek ekkora hatalom van a kezében… A lányokat őrző katonák az arcát fürkészték, és izgatottan toporogtak. Gurus halkan köhécselt, és szakadt az izzadság az arcáról. Hagyta, hadd nyugtalankodjanak még egy kicsit, aztán megfordult, és magához intette. – Rendben van. Ennyi elég is lesz. Mosdasd meg őket. A félszemű eltátotta a száját. – Én? – Akárki. Látni akarom, milyenek festék nélkül. – Ezzel adta tudtára Gurusnak, hogy átlát rajta. Előtte, jövendő főpap előtt nincs titok, hiába is mesterkedik a félszemű. Gurus az ajtóhoz szaladt, s néhány perc múlva szolgálókkal tért vissza, akik fehér gyolcslepedőket és fadézsákat cipeltek magukkal. Őket újabb szolgálók követték, agyagkorsókkal, üvegcsékkel, állati zsiradékból főzött szappanokkal. A lányok felálltak, egymásnak vetették a hátukat, és rúgtak, karmoltak, amikor a szolgálók elkezdték leszaggatni róluk a ruhát. Egyedül Rizimma állt mozdulatlanul, és nem értette, hogy a többiek miért sikoltoznak. Hagyta, hogy a legközelebbi vénasszony megoldja ruháját, és a lepel lecsússzék róla. Amikor végigpillantott saját, ruhátlan testén, újra elfogta a furcsa szédülés, mint mostanában napjában többször is. Hiába emlékezett rá, hogy odahaza, a csatorna vizének tükrében hányszor nézegette magát csodálkozva, egyszerre elégedetten és rémülten, attól tartva, hogy valaki a bokrok közül meglesheti.

Nem értette akkori félelmét. Miért baj az, ha ruhátlanul látja valaki? Hiszen ott, a kisfiával gyakran járt fürdőbe, ahol mindenki ruhátlanul fürdött, és senki sem nyugtalankodott emiatt. A csatorna partján pedig tetszett magának. Gondolt is rá, hogy alighanem ő a legszebb lány a környéken. Hogy is lehetett olyan ostoba, hogy ez a test tetszett neki? Hiszen teljesen csupasz… Tudta, hogy valami hiányzik róla… a vékony, zöld pikkelyek, amelyek széppé teszik… És végtagjai is. A csatorna tükrében megcsodálta karcsú, mozgékony ujjait, és gyönyörűnek tartotta őket. Még az is megkísértette, hogy zenélni tanul egy sokhúrú hangszeren. Mintha valaki mondta volna is neki, hogy ilyen ujjakkal… Milyen ujjakkal? És csak ennyivel? Érezte, hogy valami hiányzik a kezéről, valami, amit megszokott, aminek a használata elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy… Mihez is? Villámcsapásként tört rá az emlék. Hát persze… A gépíró számítógéphez kellettek… az ujjai. Csak nem ennyi, hanem több! Felkapta a kezét és maga elé tartotta. Mardukra! Hiszen hiányoznak az ujjai… vagy legalábbis néhány, de a nagy fogóujj biztosan, amelyet be kell illeszteni az írógép megfelelő helyére… Jóságos ég! Hogy tudja így kezelni a gépet, ha majd újra szüksége lesz rá?! És hova tűntek az ujjai? Bármennyire is erőltette az agyát, nem tudott visszaemlékezni rá, hogy a csatorna partján több ujja lett volna, mint itt. Ott azonban… nem is olyan régen új cipőt kellett csináltatnia, mert amikor a gyerek megszületett, megdagadt a lába, és a nagy fogóujja nem fért be a cipőbe. Rémülten pillantott a lábára, amelyről a vénasszony csak az imént cibálta le az elöl zárt bőrcipőt. A dagadtság elmúlt… de hol van a szintetikus, hőre nyíló-táguló cipő… és… Érezte, hogy elsápad és megszédül. Jóságos ég! Lábáról is hiányzik a nagy fogóujj! Odahaza, Hurban… Csaknem felsikoltott örömében, amikor az ismeretlenül is ismerős szó végre eszébe jutott. Hát persze! Ő Hurba való. És mindennap az írószámítógépen szokott dolgozni… Úgy hívják, hogy… Talán a neve is eszébe jutott volna, ha az egyre erősödő sikoltozás nem zökkenti ki gondolataiból. A lányok zokogtak, és földre rogytak szégyenükben, bár a katonák Hurubbi jelenlétében nem mertek kötekedni vagy gúnyolódni velük. A szolgálók mint kullancsok akaszkodtak rájuk, és erőszakkal a vízzel teli dézsába taszigálták őket. A lányok megkönnyebbülve rejtőztek el a szappanhabban, és prüszkölve hagyták, hogy a banyák végigkenjék testükön a szappant, és meleg vízzel alaposan ledörzsöljék őket.

Rizimma nem tanúsított semmiféle ellenállást. Amikor az öregasszonyok a dézsához vezették, magától lépett a vízbe, kivette a szappant a szolgáló kezéből, és alaposan végigdörzsölte magát. Mivel a víz kellemesen simogatta, s amúgy is vágyott már egy kis tisztálkodásra, nem látta értelmét az ellenállásnak. A feszülten figyelő férfiak egyáltalán nem zavarták. Annyira sem, mint az udvart szegélyező oszlopsor. Hurubbi szakértő szemekkel vizsgálgatta őket. Már az első pillanatban megállapította, hogy az izgatott félszemű jó munkát végzett. Igaz, egyikük kissé soványka, és az arca is beesettebb a többiekénél, de az erre az alkalomra kreált ünnepi ruhák eltakarják a kisebb fogyatékosságokat. Egyedül Gurus viselkedésén nem tudott eligazodni. Szinte süt belőle a bűntudat! Elkövetett volna valamit, amiről most mélyen hallgat? Magához intette a félszeműt, és kérdezgetni kezdte. A válaszok azonban nem elégítették ki a kíváncsiságát. Látszólag minden a legnagyobb rendben, utasításainak megfelelően zajlott le. Igaz, hogy egy-két hulla felbukkant az elbeszélésében, de egészében véve diszkréten cselekedett. Várhatóan nem fog felbolydulni a környék az eltűnt lányok miatt. Még egyszer végigpillantott a kádban kuporgó lányokon, és Rizimma arcán állapodott meg a tekintete. Volt valami furcsa a nézésében és abban is, ahogy méltósággal és belenyugvással fogadta a sorsát. Nem sikoltozott, nem próbált ellenállni a szolgálóknak, mint a többiek, hanem maga lépett a kádba. Mozdulatai is furcsák voltak: néha könnyedek, mintha láthatatlan szárnyakon lebegne, máskor pedig nehézkesek, mintha a Két Folyó Közének minden terhét a vállain hordozná. Ami pedig a legfurcsább: e két véglet tulajdonképpen egyazon időben fonódott össze, látni nem is lehetett, csak érezni. Összerázkódott, és éppen korholni kezdte volna magát ostoba gondolataiért, amikor szeme ismét visszatért a lányra. Lábai megmozdultak, és megmagyarázhatatlan erőnek engedelmeskedve odavitték a dézsa széléhez. Rezzenéstelen tekintettel nézte a dézsában kuporgó lányt, akiből szépség és előkelőség áradt. Hurubbinak megmoccant valami az agyában, és szemét a lány szemébe mélyesztette. – Hogy hívnak? A lány arcát nem futotta el a pír: sem a szégyen, sem a gyűlölet pírja. Fehér és rezzenéstelen maradt, mint a márvány. Hangja tisztán csengett, mint a legdrágább üvegpoháré, ha fémpálcával megütögetik az oldalát. – Rizimmának. Hurubbi csalódottan nyelt egyet. Egészen közönséges név. A hivatalnokok,

csatornafelügyelők, birtokosok adják előszeretettel a lányaiknak. Rangosabb családok másfajta neveket adnak, hogy ezzel is hangsúlyozzák előkelőségüket. – Melyik faluból való vagy? – Hurból. Hurubbi felvonta a szemöldökét. – Hur? Sosem hallottam róla… Ki az apád? Rizimmának igazság szerint azt kellett volna mondania, hogy a keletről nyugatnak tartó csatornarész felügyelője, de maga számára is váratlanul egészen mást mondott: – Ismeretlen. – Hogyhogy ismeretlen? – Nem kértem, hogy fedjék fel a kódszámát. Arról azonosítani lehetett volna. Hurubbi nem sokat értett az egészből, de belement a játékba. Egész egyszerűen nem tudott szabadulni a lánytól. Mágnesként vonzotta a szeme. – És… miért nem tudod? – Anyám nem akarta. Azt mondta, semmi szükség rá, hogy megtudjam. Annyit tudtam csak; hogy hosszújáratú hajón teljesített szolgálatot, és a mi életünkben már nem tér vissza. Anyám így is vállalt engem. Ez így szokás. – Tehát hajós volt az apád… – Hosszújáratú csillaghajón. Én pedig… írtam… a nevem… a nevem… – Úgy szakadt ki belőle a szó, mint megkönnyebbült sóhaj: – Írónő! Hurubbi fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Vagy őrült, vagy csak annak akar látszani. Ha őrült, akkor… Gurusra pillantott, szigorúan és sokat sejtetően. A félszemű viselkedése mindent megmagyarázott. Kopasz feje búbjától végig a nyakán bíborhullámok lüktettek. Hurubbi ruhája alól cseréptáblát kapott elő és a lány arca elé tartotta. – Azt mondtad, írni szoktál. Akkor olvasd. Rizimma a táblára nézett, aztán megcsóválta a fejét. – Nem tudom… Ezeket a jeleket nem ismerem. Hurubbi visszadugta a táblát, megfordult, és Gurushoz lépkedett. – Miért nem mondtad? – Azt hittem… – Hogy nem veszem észre, mi? – Igen… azaz… arra gondoltam, hogy a népek nem veszik majd észre. Hiszen Bikaisten oltára magasan van, és… Ha nem állítjuk egymás mellé őket… Hurubbi meghökkent. – Őket? Gurus elvörösödött, és csak hebegett-habogott. Bikaisten jövendő főpapja

egészen az arcához hajolt, és hogy a többiek ne hallhassanak semmit, a fülébe sziszegte: – Mire a nap lemegy, karóra tűzetem a fejed, ha bármit is elhallgatsz előlem. Ki vele, Gurus! A félszeműről patakzott a víz, ahogy nekifohászkodva beszélni kezdett: – Van még egy… másik lány is, uram. És az is félkegyelmű. Furcsán beszél, és… – Hol van? – Bezárattam, uram. – Miért? – Mert féltem. Amikor elfogtuk… hm… ellenállt, és… néhány nap kell, amíg helyrejön az arca. Azonkívül, ha rájön a dühöngés, nehezen lehet bírni vele. Attól féltem, kárt tesz magában. Nehéz bilincsekkel a falhoz láncoltattam. Hurubbi töprengett. Ahhoz már túl késő, hogy új áldozatok után küldje a félszeműt. És különben is… Zuzamnak nem szabad megsejtenie semmit. Igaz, hogy a félszeműt a markában tartja, de ha bepanaszolná Zuzamnál, kellemetlenségeknek tehetné ki magát. Ezen a néhány ostoba némberen nem múlhat a terve. Mosolyt erőltetett az arcára, és megveregette a félszemű vállát. – Jól van, Gurus. Nem tehetsz róla. Amint lehet, azt a lányt is látni akarom. Ebben a pillanatban Rizimma felegyenesedett, és mintha álomból ébredne, felsikoltott: – Hol van ő? Hova tettétek… hova vittétek… gazemberek?! Kiugrott a kádból, a szolgálóknak rontott: rúgta, harapta őket, majd a katonáknak ugrott, és ököllel döngetni kezdte a hozzá legközelebb álló testőr mellét. – Hol van ő? Érzem, hogy itt van a közelemben… Hova vittétek… Gurus a meghökkent Hurubbihoz hajolt. – Talán korábban is ismerték egymást. Mindenesetre úgy viselkednek… A katonák és a szolgálók együttes erővel megfékezték Rizimmát. Hurubbi kifelé mentében visszaszólt a félszeműnek: – Különítsétek el a többiektől, és zárjátok össze őket! Vigyázzatok, nehogy kárt tegyenek egymásban! Még hasznunkra is lehet, hogy bolondok! A kőfejtőben lázas munka folyt. Gigas fáradhatatlanul járkált a munkások között. Ha kellett, szép szóval, ha kellett, fenyegetéssel sürgette őket szaporább munkára. Mióta Hurubbi belépett piszkos kunyhójába, Gigas olyan változásokon

ment át, mint a hernyó, amelyből lepke lett. Nem mintha Gigas ruhája lepkeszínekben pompázott volna. Szürke vászonköpenyt hordott, mint a többiek – mégis egész lénye átérezte azt a hatalmat, amelyet Hurubbi ruházott rá. Tisztában volt a jövővel: azzal is, hogy a végén be kell csapnia a volt felügyelőt, ha élve akarja megúszni ezt a nagy kalandot. Egyelőre azonban csak az előtte álló óriási feladat izgatta. Rövid idő alatt el kell készítenie Bikaisten és Marduk szobrát. Pontosan úgy, ahogy Hurubbi meghagyta. Gigas piszkos volt, részeg és büdös, amikor ökör vontatta taligán megérkezett a kőfejtőhöz. Akkor még csak néhány félnótásnak tűnő kőfaragó ténfergett a környéken, és néhány fegyveres, akik őrá vártak. Gigas kitántorgott a kocsiból, megállt a szinte égig érő szikla előtt, amelynek belsejében, igaz, láthatatlanul, ott rejtőzött Marduk isten. Odatámolygott a sziklához, megérintette, majd visszahúzta a kezét, köpenye alá nyúlt, és kihúzott egy lepecsételt szájú söröskorsót. Remegő kezekkel letörte róla a pecsétet, és a szájához emelte. Addig ivott, amíg csak azt nem érezte, hogy egyetlen cseppet sem tud már lenyelni. Akkor felemelte a korsót, és minden sajnálat nélkül a sziklához vágta. Megvárta, amíg a habzó nedű végigcsorog a poros kövön, megfordult, és kalyibájához baktatott. Többé egyetlen korty szeszes italt sem ivott. Amikor másnap a hajnali órákban felébredt mámoros álmából, megfürdött egy közeli forrásban, szappannal és kenőcsökkel beillatosította lefogyott testét. Batyujából új ruhát kotort elő, és magára öltötte. Megparancsolta az egyik lézengő katonának, hogy borotválja meg az arcát, aztán ezt is bekente kenőccsel, és munkához látott. Ettől a perctől kezdve nem a részeges, hasznavehetetlen Gigas volt többé, hanem a titkos kőbánya nagy hatalmú felügyelője. Amint kitakaríttatta kalyibáját, amelyet a korábbi felügyelő hagyott rá, nyomban munkához látott. Megerősítette az őrséget, s új kalyibákat emeltetett a jövendő munkások számára. Megparancsolta a katonáknak, hogy csak tetőt húzzanak, oldalfalakra nem lesz szükség. Maga járt elöl a jó példával: nyögve emelgette a köveket, húzta a gerendákat, szállította a törmeléket. Néhány nap múlva megérkeztek a rendet fenntartó katonák és az első munkáscsoportok. Hurubbi mindenre kitanította, és Gigasban megvolt az az erény, hogy fontolgatás nélkül követni tudta a nála okosabbak utasításait. Bár igencsak kedvére lett volna keményebben fellépni a dolgozni rest földművesekkel szemben, legyőzte indulatát, és úgy viselkedett, ahogy Hurubbi parancsolta. A bányamunkára kivezényelt földművesek erőszaknak engedelmeskedtek ugyan, hiszen parancsra érkeztek a kőfejtőbe, mégsem rabszolgák voltak vagy kényszermunkások, hanem szabad emberek. Ha rosszabbul, keményebben

bánt volna velük, mint amit egyébként megszoktak, alighanem a katonák minden igyekezete ellenére is elszökdöstek volna. Gigas már az első estén előszedte minden ékesszólását. Az utasításoknak megfelelően ecsetelte a parasztok előtt munkájuk fontosságát. Elmondta nekik, hogy Zuzam, a főpap álmot látott. Az álomban maga az isten utasította Zuzamot, hogy készíttesse el Bikaisten és az ő szobrát. Marduk a méreteket is megadta, így nekik nincs más választásuk, mint hogy kövessék Marduk utasítását. A kőfejtőt és a követ is Marduk mutatta meg Zuzamnak. Megígérte, hogy aki részt vesz a munkában, saját fiának tekinti. A parasztok hitték is, meg nem is Zuzam álmát. Mindenesetre úgy tettek, mintha elhitték volna. Tapasztalatból tudták, hogy sem Mardukkal, sem pedig papjaival nem tanácsos ujjat húzni. Hurubbi kitűnően megszervezte a csoportok váltását, az élelmezést, a szerszámok beszerzését, így Gigasra nem maradt más, mint a munka irányítása. Többnyire a harminc kőfaragó-szakember körében tartózkodott, és az irányítókalyibából küldözgette utasításait. A kőfaragómesterek hosszasan értekeztek vele egy-egy részfeladat kijelölésekor, de óvakodtak beavatkozni Gigas dolgába. Valamennyien bölcsek voltak és tapasztaltak – egyetlen fiatal és tudálékos fickó kivételével. Gigas, Hurubbi szigorú utasítása szerint, senkinek sem mutatta meg a terveket. Maga nézegette csak olajlámpafénynél a cseréptáblákat. Ahogy nézegette, egyre inkább megerősödött a gyanúja, hogy alighanem veszélyben az élete. Ez a munka vagy utolsó feladata, vagy megcsinálja vele a szerencséjét. Ezért aztán, persze csak fejben, változtatásokat eszközölt a terveken. Nagyratörő gondolatait a fiatal, okoskodó építőmester-kőfaragó zavarta meg. Akkor kereste fel, amikor Marduk arca már kibontakozott a kőtömbből. A fickó látogatását megelőzően éppen a szikla lábánál tartózkodott. A lenyugvó nap utolsó sugarainál felpillantott a kifaragott istenarcra. Marduk fogait vörösre festették a napsugarak. Vérszomjas és fenyegető kifejezése megdöbbentette a felügyelőt. Úgy érezte, mintha saját szörnyszülött gyermekének bölcsőjénél állana. Az istenszobor óriási volt, akkora, mint a környező dombok. A kőfejtő oldalában álló fák apró, köpenyösszefogó csatocskáknak látszottak mellette. Gigas megbecsülni sem tudta, mekkora lehetett a súlya. Úgy érezte, legalább tízszer ezer ember kell a vontatásához, ha nem több. Örült, hogy a szállítás csak részben az ő feladata, a közvetlen irányítást Hurubbi vállalta magára. Bikaisten ekkor már egészen készen állt, nehéz vászontakarókkal leborítva. Még így, a takarók alól is előtetszett ég felé emelkedő feje s kitárt torka, amelyből majd lángok csapnak ki, tűz gomolyog, és előtör az üvöltő hang.

Gigas elégedett lehetett. Mindent úgy csinált, ahogy Hurubbi eltervezte. A fiatal fickó azonban bement hozzá. Látogatása megrendítette. Éppen az agyagtáblákat tanulmányozta, amikor berontott a kalyibába. Engedélyt sem kérve, vigyorgó képpel lehuppant az ülőpadra, és komisz mosollyal Gigas szemébe nézett. – Mindent tudok, felügyelő! Gigas hosszú éveket töltött a főváros sikátoraiban, nem egy katonát küldött a másvilágra. Nem volt aggályoskodó ember. Vendége még végére sem ért a mondatának, amikor Gigas kezében már ott lapult a tőre, készen rá, hogy az első gyanús mozdulatra elmetssze a fickó torkát. Korábban minden habozás nélkül meg is tette volna, most azonban helyzete kötelezte, hogy meghallgassa a fiatalembert. Érdeklődve felemelte a fejét. – Mi mindent? – Mardukról és Bikaistenről. Gigas még mindig bízott benne, hogy a fickó valami ártalmatlan ostobaságot akar közölni vele. Talán valami repedésre akarja felhívni a figyelmét, amely Bikaisten oldalán keletkezett, vagy be akarja mártani egyik társát. Ebben az esetben felesleges volna kés után kapkodnia. A jövevény azonban eloszlatta a kétségeit. Szemtelenül mosolygott, és csattintott az ujjaival. – Nemhiába figyelek hosszú napok óta. Először azt hittem, tévedés van a dologban… Vagy véletlen hiba. Most azonban minden világos. És te tudsz mindenről, építőmester. Csak az a kérdés, hogy Hurubbi úr, Bikaisten főpapja is tud-e róla. Amikor Marduk lábait faragtuk, mindenre rájöttem. Gigasnak kedve lett volna tréfát csinálni és Hurubbihoz küldeni a fickót: jelentse fel, és mondja el, hogy mit tapasztalt. Ez azonban rá sem vetne jó fényt, arról nem is szólva, hogy közben másnak is kifecseghetné Bikaisten és Marduk szobrának titkát. – Tud még valaki róla? – kérdezte mogorván. – Senki. Majd bolond lennék másnak is elmondani! – mondta a fickó öntelten. – Én akarom megkapni a jutalmat hallgatásomért! Gigas megszorította kése nyelét, és barátságosan bólintott. – Számítottam ilyesmire. Tudtam, hogy a legügyesebbek rájönnek majd a titokra. Természetesen megfizetem a hallgatásodat. De hogy mindent megérts, pillants be a tervekbe! Felkapta az asztalkán heverő agyagtáblát, és a fickó felé dobta. Nem erősen és nem fenyegetően; éppen csak úgy, hogy az ölébe essen. Gigas nemhiába töltött éveket a Két Folyó Birodalmának csirkefogói között. Tudta, a fickó tisztában van azzal, hogy veszélyben az élete. Azt is

sejtette, hogy fegyvere is van. A régi trükköt alkalmazta tehát. Szinte sajnálkozva látta, hogy a fiatalember nem tud ellene tenni semmit. A fickó az agyagtábla után kapott és belepillantott. Ez a pillantás aztán elég volt Gigasnak, hogy cselekedjék. Előkapta kését, és keresztülugrotta a közöttük álló asztalkát. Nem törődve vele, hogy az agyagtábla összetörik-e vagy sem, magához ölelte a fickót, s közvetlenül a nyaka tövénél a testébe vágta a kést. Kihúzta, újra döfött, és addig ismételte a szúrásokat, amíg a kőfaragó teste el nem ernyedt a kezei között. Amikor leeresztette a földre, már üveges szemek néztek rá. Gigas szinte sajnálkozva felsóhajtott. A szerencsétlen! És egy ilyen akar túljárni az eszén! Óvatosan, hogy lehetőleg ne lássa meg senki, kihúzta a holttestet a kalyibából, vállára vette, és a közeli szakadékba hajította. A keselyűk majd gondoskodnak a temetésről. Hamarosan csak a csontjai fehérednek a szakadék mélyén. Amíg visszafelé botorkált a kalyibához, meghányta-vetette saját sorsát is. Alighanem neki is hasonló véget szán Hurubbi. Csakhogy ő nem olyan mohó, és főleg nem olyan ostoba, mint ez a fickó volt. Most az egyszer alighanem emberére talált Bikaisten főpapja! Rizimma arccal zuhant a padlóra; így hosszú ideig nem láthatott semmit. Persze lehet, hogy csak pillanatok múltak el, amíg valaki megfogta a vállát, és megsimogatta a haját. A lány érezte, hogy meleg, kellemes érzés árad szét benne, megszűnik a fájdalom az arcában, kezeiben. Lassan megfordult, és szembenézett a másik lánnyal. – Babila! – suttogta megkönnyebbülve. – Már azt hittem… A másik föléje magasodott, és emberfeletti öröm tükröződött az arcán. – Mindent tudok – suttogta. – Mindent tudok! – Mit tudsz, Babila? Babila melléje kuporodott, és le nem vette volna róla a szemét. – Amikor bezártak… egyszerre csak megértettem mindent. Visszaemlékeztem… Emlékszel a hajóra? – Hajóra? – Az Ikercsillagra. Rizimma érezte, hogy valami megbolydul a lelkében. Fekete karikák táncoltak a szeme előtt. – Ikercsillag – motyogta tétován, és a következő pillanatban feltűnt előtte

egy furcsa, ismerős, lapos ház, az űrkikötő, a huri kikötő és… Sikoltani szeretett volna az örömtől, és valószínűleg sikoltott is, mert léptek csosszantak odakinn, és valaki mozdulatlanná dermedt ajtajuk előtt. Babila Rizimma szájára tette az ujját, és csendet intett. A leskelődő még egy darabig tétovázott, aztán csoszogva eltávozott. – Én az Első Asszisztensnő vagyok – mondta Babila, és átkarolta a másikat. – Te pedig… – Az Írónő! Az Első Asszisztensnő tenyerébe hajtotta arcát, és hangtalan, furcsa nevetéssel nevetett. – Hát megérkeztünk – mondta végre. – Megérkeztünk, Írónő. – Még… sok mindenre nem emlékszem – mondta Rizimma, és behunyta a szemét. – Mintha két lélek lenne bennem. Néha nem tudom, melyik vagyok. – Mind a kettő egyszerre – mondta Babila. – Akárcsak én. Babila is vagyok, és az Első Asszisztensnő is. Lassan stabilizálódnak a dolgok. – Ezt hogy érted? – A Doki azt mondta… – Istenem, a Doki!… – …azt mondta, hogy sejtjeink egyre inkább elszaporodnak a lény testében, és átveszik az uralmat az egész szervezet felett. De a régiből is sokat megőriznek. Ismét azok leszünk, akik voltunk… csak ebben a testben, és azok is leszünk… akié a testünk volt. – És… visszatérhetünk még Hurba? Az Első Asszisztensnő keserűen mosolyogva felmutatta a kezét. – Így? Az Írónő iszonyodva emlékezett vissza rémálmaira, amikor meglátta valós alakját egy ottani tükörben. Vagy ez lázálom, és az a valóság? – Kik vagyunk, Első Asszisztensnő? Babila kezébe temette az arcát. – Nem tudom… Csak azt érzem… hogy ez a test már nem idegen nekem. És az a másik… mintha csak álmodtam volna. Az Írónő válla rázkódott a zokogástól. – A gyerekem…! Mi lett a gyerekemmel?! Hiszen… Hol van Hur?… És hol vagyok én?

VII. AZ ÜVÖLTŐ BIKA A bika kibámult a bokrok közül. A város előtte csillogott a napfényben. A

magasba törő tornyok, a vakítóan fénylő kupolák Marduk nagyságát és az uralkodó gazdagságát hirdették. Farkával elzavart néhány szemtelenkedő legyet, és alvó társai felé fordította a fejét. Kíváncsi volt, mikor döbbennek rá a valóságra, amire ő is csak röviddel ezelőtt ébredt rá. Méghozzá a szó igazi értelmében, hiszen amikor felriadt rövid és zavaros álmából, egyszerre csak tisztában volt mindennel. Mintha mindig is tudott volna mindent, legnagyobb meghökkenésére nem is érzett különösebb meglepetést. Egy fához dörzsölte az oldalát, és eltöprengett múlton és jelenen. Tudta, hogy olyasmit élt át a többiekkel együtt, amit még talán senki azóta, hogy a semmiből megszületett a világegyetem. Zebub nagyot nyögött, és kinyitotta a szemét. A fákon madarak énekeltek. A bika állt mellette, és kíváncsian rászegezte a tekintetét. – Jó reggelt – mondta a bika. – Hogy aludtál? A vadász riadtan szemlélte a fákat és a röpködő madarakat. – Hol vagyok? – Azt én is szeretném tudni – mondta a bika, és ég felé tartotta a farkát. – Attól tartok, nem lesz könnyű megállapítani. Zebub felpattant, kirontott a bokrok közül, és a nap felé fordította az arcát. Behunyta a szemét, ahogy a sugarak végigsimogatták a bőrét. Amikor visszafordult, Miram állt mögötte. Látszott rajta, hogy ő is mindennel tisztában van. A vadász érezte, hogy lábai elgyengülnek, és lerogyott egy bokor aljába. – Tehát sikerült… – Sikerült – bólintotta Miram. – Hála a Dokinak. A bika odacsörtetett melléjük, és szuszogva várakozott. Percekig némán bámulták egymást, és nem tudták, nevessenek-e vagy sírjanak. Mindent tudtak, sőt még többet is, mint amikor elindultak. Hiszen már nemcsak ők voltak, hanem Zebub, Miram és a bika is. Egyelőre zavarosan keringtek bennük az érzések és gondolatok. – Navigátor – fordult Miram a bikához. – Meg tudja állapítani, hol vannak… a többiek? – Babilát elrabolták – mondta Zebub. – Alighanem a városba vitték. – Úgy van – mondta a bika – onnan hallom a jeleket. És az Írónő jeleit is. – Tehát élnek – sóhajtotta a Kapitány. – És a Doki? – Az ő jelei gyengébbek – morogta a bika. – Mintha a város másik oldaláról közeledne. Miram hangosan és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Tehát valamennyien élünk. A Doki csodát tett… Őszintén szólva nem hittem volna, hogy sikerül.

– Ez… siker? – kérdezte tűnődve a bika. – A legnagyobb tudományos felfedezés a világegyetem megszületése óta. Maga az örök élet! Zebub megrántotta a vállát. – Ez igaz. Csakhogy teljességgel használhatatlan. Soha nem tudja meg senki. Soha nem lesz hasznára senkinek. Miram megmerevedett. – Hogyhogy? – Nézzen körül, Kapitány. Vagy nézzen magára. Kicsoda maga? Miram. – Én a Kapitány vagyok! – Itt Miram. És a Doki sem Doki, hanem… – Hanem? – Ki tudja? Egy azonban biztos. Itt nem tudja megismételni a csodát. Egyszer megmentett bennünket, de még egyszer már képtelen lesz rá. Mire képes Miram? Vagy mire képes bárki is ebben a világban? Nem tudom viszonyítani az időt. Sokkal alacsonyabb fokon állunk, mint amikor Kapitány, Biológus és Navigátor voltunk. Gondolja, hogy a Doki faágakkal is fel tudja piszkálni a géneket? Miram hallgatott, és a földet nézte. A bika felmordult, és farkával dühösen a levegőbe csapott. – És velem mi lesz? Zebub kárörvendően kuncogott. – Maga, kedves Navigátor, alighanem így marad. Hiszen az előbb még meg volt elégedve önmagával… – Na igen – bólogatott a bika. – Végeredményben mindegy… de mégiscsak furcsa, hogy éppen én… Mindig én vagyok az, aki valahogyan kilóg a többiek közül. Ha a Doki szándékosan… Miram leintette. – Ugyan! Csak nem képzeli? Véletlen, átkozott véletlen. – És… most már mindig így maradok? Miram felhúzta a vállát. – Alighanem. Egyelőre nincs módunk, hogy kibújjunk a bőrünkből. Én is jobban szeretném a huri testemet. Mindazonáltal jobb, hogy ilyenek vagyunk. Olyanok, mint ennek a bolygónak a többi lakója… Legalább nem különbözünk tőlük. – De én igen! – Magának is megvannak a megfelelői, Navigátor! Különben sem én mondom ki a végső szót. Ha megtaláljuk a Dokit… – Ha megtaláljuk… – Meg fogjuk találni! Ön mondta, hogy fogja a jeleket. A bika égnek emelte a szarvait, és behunyta a szemét.

– Közeledik – mondta. – Távol van, de közeledik. Ő is a városnak tart. – Nem tudná felvenni vele a kapcsolatot? A bika megcsóválta a fejét. – Aligha. Itt semmiképpen sem. Benne nincs meg a képesség, mint bennem… Hiszen éppen ezért lettem Navigátor. Miram a városfalakat bámulta, és hosszasan gondolkodott. A másik kettő feszülten figyelte, de nem szóltak, amíg csak el nem fordult a várostól. – A Doki tehát a városnak tart. Gondolja, hogy érez bennünket? – Nem hiszem. Sőt biztosan nem. – Tudja a Doki, hogy kicsoda? A bika nagyot fújt, és végigvágott az oldalán a farkával. – Ha egyforma gyorsan zajlik le bennünk az a folyamat, amiről a Doki még az Ikercsillagon beszélt, ezekben a percekben tudja meg. – És ha nem? – Akkor bajban van – mondta Zebub. – Talán a skizofréniájával küzd. – El kell mennünk érte! – És a másik kettőért is. Hiszen Babilát elrabolták! És az Írónő is… – Nagyon közel vannak egymáshoz – mondta a bika. – Egészen egybeesnek az impulzusok. Alig tudom megkülönböztetni őket. Zebub felpattant, és kilépett a legutolsó bokor árnyékából. – Mit tétovázunk? Gyerünk, hozzuk ki őket! A bika Miramra pislantott, aki újra a várost nézte, a magasba törő kupolákat és a falak mentén hullámzó embertömeget. – Ne siessük el a dolgot, Biológus! Próbáljunk meg Zebub és Miram fejével gondolkodni. – És én kiével gondolkozzam? – kérdezte a bika. Zebub lehajtotta a fejét. – Én nagyon keveset tudok – mondta a Kapitány, és őszinte sajnálkozás csengett a hangjában. – Miram voltam… egyszerű pásztor. És… nem is voltam valami okos. Nincsenek tapasztalataim. Tudom, hogyan kell az állatokkal bánni… de nem tudom, mi van a városban. Zebub felvonta a vállát. – Sokat én sem tudok. De a városban király van. A királynak fegyveresei… Jobb fegyverük van, mint nekem. – Fegyver? – kérdezte a bika. – Mi az? Nekem aztán végképp nincsen semmi tapasztalatom. Csak azt tudom, hogy melyik széna jó, és melyik fű keserű. Mást nem ismerek az itteni világból. – Azt tudom, hogy isteneik vannak – morogta a vadász. – Marduk és Bikaisten. – Nocsak! – derült fel a bika arca.

– Valaha, az ősi időkben, Hurban is… – dünnyögte a Kapitány. – Alighanem még az önkényuralmak idejét élik mondta Zebub. – A társadalmi egyenlőtlenségekét. A hatalom a fegyvereken nyugszik. – Városállamok kora? – töprengett a Kapitány. – Óvatosnak kell lennünk – szögezte le végül is a Biológus. – El kell keverednünk a többiek között. – Fel fognak ismerni – nyugtalankodott a bika. Miram elfojtott egy mosolyt, és látta, hogy Zebubnak is megrándul a szája széle. – Ha Miramra és Zebubra hagyjuk a dolgot, nem eshet bántódásunk. Hiszen éppen olyanok vagyunk, mint a többiek. Én mindenesetre vissza tudok emlékezni, amit Miramként tapasztaltam. – Én is, ha akarom, Zebub vagyok – mondta a Biológus. A bika nem szólt semmit. – Felderítjük a várost – mondta a Kapitány. – Nem tudja, ki a király? – Őszintén szólva… mintha Umartibunak hívnák. Úgy van! Umartibu! És a Marduk-papokról is tudok egy s mást. Miram megkönnyebbülve felsóhajtott. – Így már elindulhatunk! Útközben majd elmond mindent, amit tud. – És én? – kérdezte a bika. – Téged magunk előtt hajtunk – mondta a Kapitány nevetve – hiszen te ismered az irányt… Kész vagy az útra, Navigátor? – Kész vagyok, Kapitány! Zakabur kihúzta övéből a kardját. A városfal ott magasodott előttük, szinte kéznyújtásnyira. Reggel óta a bokrok árnyékában rejtőztek, és a jó szerencsére vártak, hogy bejuthassanak a falak mögé. A nap felhevítette a levegőt, és a reggeli párában szivárvány ragyogott a város felett. A szakállast és Hanisurt elnyomta az álom. Zakabur éber volt, pedig két napja nem aludt. A békésen pihenő Hanisur arcát nézte. Hányszor képzelte el, hogy kardját a helytartó testébe mártja. Most megtehetné, a másikat is megölhetné, mégsem teszi. Sőt arra számít, hogy az egykor annyira gyűlölt Hanisur ismét testőrt csinál belőle, Bolond, tisztára bolond! Ahelyett hogy a Marduk-papoknál vagy az új királynál próbálna szerencsét, a bukott helytartó szekerét tolja… Arra riadt fel, hogy emberek közelednek, méghozzá nem is kevesen. Kihúzta a kardját, és kilesett a bokrok közül. A városfal tövében keskeny gyalogút húzódott, és az úton férfiak

bandukoltak, legalább tízen, ha nem többen. Valamennyiük ruháját és szakállát belepte a por. Halkan beszélgettek. Fejükre lapuleveleket terítettek, hogy megvédje őket a nap hevétől. Visszahúzódott a bokrok mögé, és gyorsan felrázta társait. Szájára tette az ujját, és a közeledőkre mutatott. A helytartó vívómozdulatokat tett a kezével, de Zakabur némán megrázta a fejét. A helytartó bólintott, és visszaült a bokor aljába. Zakabur kihengergőzött az útra, és felegyenesedett. Kardját előrenyújtotta, és így is tartotta egészen addig, amíg a közeledők ki nem bukkantak az útkanyar mögül. Amikor megpillantották a kivont kardú ismeretlent, megtorpantak és összebújtak, mint a megriasztott csirkék. Zakabur leeresztette a kardját, és közelebb lépett hozzájuk. – Kik vagytok? A férfiak néhány szót váltottak egymás között, majd egyikük előrelépett, és riadt pillantást vetve Zakabur kardjára gyorsan beszélni kezdett: – Parasztok vagyunk Zimuka falvából. Az ünnepségre jöttünk. Azt mondják, az új király, Hittabas… kegyes szívű, és… talán még aranyakat is oszt. Apám mesélte, hogy annak idején, amikor Hittabas apja… akkor csak úgy hullott az arany, mint az eső. Apám abból vette a földet is. Talán most is… annyi az adósságunk, mint égen a csillag. De talán most… ha sikerülne néhány aranyat… Zakabur visszadugta kardját az övébe. – Tehát ma lesz az ünnepség? A férfi szaporán bólogatott. – Ma… és holnap… és talán még több napon át is… Azt mondják, csodálatosan nagy ünnepség lesz. Felavatják az új királyt és Marduk isten új szobrát is… Azt mondják, az isten valóban beköltözött a testébe. A papok… Marduk papjai, ott voltak, amikor faragták, és megidézték a szellemeket. Marduk isten beszél majd a néphez. De azért néhány arany nagyon jól jönne. És Bikaisten… tüzet fúj és… üvölt. Üvöltő Bikaisten… félelmetes; és… te nem félsz? Zakabur végignézett a félelemtől és arany utáni vágytól reszkető parasztokon, és undorral kiköpött. – Mitől félnék? Én… Hanisur a háta mögött félbeszakította: – Én bizony félek. – Na ugye… – örvendezett a paraszt a lapulevéllel a fején. – Azt mondják… Hanisur azonban nem engedte, hogy újra meginduljon a félelem és a vágy

szóáradata. – Én attól félek, hogy sohasem fognak beengedni benneteket a városba. Így is van ott már elég a magatok fajtájából. Azt mondják, hogy a király lezáratja a kapukat. Valahonnan a magasból a falak tetejéről kürtszó harsant, és lassan elenyészett a napsütötte bokrok felett. Hanisur tudta, hogy a kürtszó egyszerű őrségváltást jelez, mégis úgy tett, mintha kígyó csípte volna meg. Összerezzent, megrándult az arca, és a falak tetején emelkedő bástyára mutatott. – Halljátok? Rövidesen becsukják a kapukat. Elkéstetek, jóemberek. A parasztok sápadtan bámultak a levegőbe; egyikük a földre roskadt, és halkan zokogni kezdett. A szószóló néhány lépést tett Hanisur felé, és úgy nyújtotta feléje a karját, mintha a volt helytartótól függne, hogy beengedik-e őket az ünnepségre vagy sem. – De hát… nekünk be kell jutnunk. Nyakig el vagyunk adósodva… az úrnak. Rajtunk már csak az segít, ha kapunk néhány aranyat. Feltétlenül be kell jutnunk a városba, mert… – Aztán csüggedten leeresztette a karját, és kis híján ő is zokogásban tört ki. Hanisur úgy tett, mintha töprengene: többször is megrázta a fejét, mintha lehetetlen terveket vetne el, végül mégiscsak felemelte a tekintetét, és elgondolkozva végignézett rajtuk. – Talán… lenne egy mód, hogy bejuttassalak benneteket. Talán… A szószóló Hanisur felé nyújtotta a karját; és térdre rogyott előtte. – Mondd meg, hogy mi az ára, uram. Bár semmink sincs, de ha… megajándékoznak néhány arannyal… – Egy arany – mondta Hanisur. – És ha… nem… – Az az én veszteségem – mondta komolyan a helytartó. – Most már csak az a kérdés, hogy megbízhatom-e bennetek. A szószóló letérdeltette a többieket is. – Mire esküdjünk, uram? – A kardomra. Doki kikerekedett szemekkel bámulta a furcsa jelenetet, és egy kukkot sem értett az egészből. Zakaburra nézett, aki mosolyogva figyelte a komor képpel sürgölődő helytartót. – Mi a fene ez az eskü? Csak nem gondolja komolyan, hogy elveszi az aranyukat? Zakabur megrázta a fejét. – Be kell jutnunk a városba. A kapukat szigorúan őrzik, és nekünk

nincsenek okmányaink. De… Hanisur távolabbra küldte a parasztokat, és megragadta Doki könyökét. – Segíts rajtam! A Doki elképedt. – Én? Hogyan? A helytartó feléje nyújtotta a kezét. – Látod a gyűrűt az ujjamon? Nem tudom lehúzni. Már próbáltam a vízben is, de nem jön. Szappanhoz meg nem jutok, sem olajhoz. Segítened kell. – De hát… miért? – Ezzel bejuthatunk a városba. Csak ezzel… – És a parasztok felé intett. – Ezek majd elrejtenek. De meg kell vesztegetniük az őröket. A Dokiban kezdett derengeni valami, és megfogta Hanisur ujját. – Kicsit benőtte a hús… Talán fájni fog és… – Akár az ujjammal együtt is – mondta bátorítóan a helytartó. – Hiszen te úgyis meg tudod gyógyítani. Doki aggodalmas arccal bámult a parasztokra, akik gyanakodva nyújtogatják feléjük a nyakukat. – Gyere beljebb a bokrok közé. Zakabur addig majd szóval tartja őket. A helytartó beljebb lépkedett, majd kinyújtotta az ujját a Doki felé. A Doki megállt vele szemben, ő is kinyújtotta a kezét, pontosabban a mutatóujját. A helytartó csak annyit látott, hogy kék villanás csap ki a szakállas ujja hegyéből, és könnyű rántást érzett az ujján. Amikor odapillantott, a gyűrű már nem volt rajta. A Dokinak verejték ütött ki a homlokán a megerőltetéstől. Szusszant néhányat, aztán kutatni kezdte a szemével, hogy merre lehet az ékszer. Néhány pillanat múlva fel is fedezte a levegőben: ott lebegett két-három lépésnyi magasságban a bokrok felett. Ismét felemelte az ujját, és a gyűrű megpihent a tenyerén. Hanisur lélegzet-visszafojtva figyelte a gyűrű röptét, aztán megcsóválta a fejét. – Csak tudnám, hogy csinálod! – Mondtam már, hogy a gravitáció az oka. Nálatok jóval kisebb… A helytartó kukkot sem értett a Doki szavaiból, és az idő is alkalmatlan volt a magyarázkodásra. Összezárta ujjait a gyűrű körül, majd forogni kezdett, és csak akkor állapodott meg, amikor sikerült felfedeznie egy lapos követ, amely ott hevert a bokrok alján. Rugdosni kezdte maga körül az avart, egészen addig, amíg egy kisebb, hegyesebb kő is ki nem bukkant a levelek közül. Felvette, odavitte a nagyobbhoz, amelyre rátette a gyűrűt. Intett a Dokinak, hogy jöjjön közelebb. – Segíts!

A Doki a nagyobb követ tartotta, míg a helytartó a kisebbel ütni kezdte a gyűrű tetejét. Fájdalmasan felkiáltott, amikor a repedt szélű kő felsebezte az ujját. Doki értetlenül csóválta a fejét, és elengedte a követ. – Ezt… miért csinálod? Hanisur dühösen toppantott. – Mert ez az ára, hogy bejussunk a városba! A gyűrű. Csakhogy nem szabad megtudniuk, kié. – Add ide! A helytartó a Doki kezébe csúsztatta a gyűrűt. A szakállas Doki szakértő szemekkel mustrálta végig, majd könnyedén visszatette a kőre. – Elég alacsony az olvadáspontja. Talán tudok valamit kezdeni vele. Azt mondod, arany? Ilyen fémre nem emlékszem… Azt meg végképp nem értem, miért engednének be érte oda, ahova nem lehet bemenni. De hát te tudod, helytartó. Még nem ismerem ki magam közöttetek. Lépj egy kicsit hátra! A helytartó már meg sem rebbent, amikor a Doki ujjából kékes fény csapott ki. Végigsúrolta a gyűrű felszínét, s amikor néhány pillanattal később a kezébe vette, családi jele úgy eltűnt róla, mintha rajta sem lett volna soha. Zakabur idegesen pillantott hátra, amikor kimásztak a bokrok közül. Nem szólt, de kérdezett a szeme. A helytartó a parasztokhoz sétált, és megállt velük szemben. – Úgy döntöttünk, hogy bejuttatunk benneteket a városba. Egy arany a fizetség. Elfogadjátok? A férfiak szótlanul bólintottak. – Ha a kapuhoz érkezünk – folytatta Hanisur – nem szabad megrettennetek. Az őrök azt mondják majd, hogy fel is út, le is út, de ti ne tágítsatok. Hívassátok oda a parancsnokot, és adjátok neki ezt a gyűrűt. – Miért nem te adod, uram? – Mert akkor titeket nem engednének be. Mi majd elvegyülünk közöttetek. Én is laput teszek a fejemre, akárcsak ti. De egyetlen szóval sem szabad elárulnotok, hogy nem közétek valók vagyunk… különben nem juttok be a városba, és Hittabas aranyait más szedi fel a földről. Megértettétek? A parasztok bólintottak. Hanisur szakított néhány lapulevelet, és befedte velük előbb Doki, majd Zakabur fejét. A gyűrűt a parasztok szószólójának a kezébe nyomta, és megveregette a vállát. – Csak bátran! Hiszen itt vagyok mögötted. Marduk a bátrak istene! Mindezek ellenére csak akkor nyugodott meg egészen, amikor a mohó őrségparancsnok elvette a gyűrűt, és rájuk sem pillantva betuszkolta őket a városba.

A bika felnyújtotta a szarvát a bástyák felé, és halkan morogta: – Az előbb még erősek voltak az impulzusok… most pedig egészen legyengültek. Nem tudom, mit jelentsen mindez… Csak nincs valami baj? A másik kettő dermedten figyelte az állatot. A bika hátán megfeszültek az izmok az erőlködéstől; vérbe borult szeme kétségbeesetten forgott üregében. – Most ismét erősebb! Talán… – Aztán megrándult a szarva, és visszafordult a másik kettő felé. – Talán bent van a városban. Nem tudom, mivel töltötték ki a téglák közeit. – Miét? – kérdezte értetlenül a Biológus. – A téglákét – magyarázta a Bika. – Amiből a falat rakták. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, a kötőanyag az oka. Valószínűleg radioaktív. A Kapitány kezdte érteni a dolgot. – Úgy érti, hogy árnyékol? – Zavarja az impulzusokat – dünnyögte a bika. – Csak egészen gyengén érzem őket. – Eszerint a Doki odabenn van – mondta a Biológus. – És a másik kettő is. Az Írónő és Babila impulzusait ugyanúgy zavarja valami. Most már biztos vagyok benne. Radioaktív habarccsal kötötték a téglákat egymáshoz. – Kész öngyilkosság – morogta Zebub. – Be kell jutnunk a városba – mondta Miram – méghozzá nagyon gyorsan. Hiszen mindenki a város felé igyekszik. Talán történik valami odabenn, ami összefüggésben áll az Első Asszisztensnő elrablásával. Veszélyben vannak, Navigátor? A bika hátán ismét megfeszültek az izmok, ahogy a város felé kémlelt. – Nem tudom – mondta bizonytalanul. – Erősen ingadozik az impulzusok erőtere. Nem vagyok képes kiszűrni az érzelmi tényezőket. Csak annyit tudok, hogy élnek. Még azt sem tudom, hogy egészségesek-e. Sem azt, hogy tudjáke, kicsodák. Valami zavar. Biztosan radioaktív ez a nyomorult fal! – Be kell jutnunk a városba! – ismételte nyomatékkal Miram. – Ki kell hoznunk őket onnan. Babila egészen biztosan fogoly. Feltehetőleg az Írónő is. Zebub elgondolkodott. – Én vadász voltam – morogta. – Tudom, hogy a városba nem lehet csak úgy ki-be járkálni. A király fegyveresei vigyáznak a kapukra. Csak az mehet be, akit beengednek. Aki gyanús, lefogják és talán meg is ölik. Nem kockáztathatunk. – Akkor mit tegyünk? – dühöngött Miram. – Ki kell hoznunk őket… Különben… – Eszébe juthatott valami, mert a bikára kapta a szemét. – Ez az!

A bika! Te mondtad, hogy ezek az emberek tisztelik a bikát… valami Bikaistent. Zebubnak felcsillant a szeme. – Értem, Kapitány! Csak a bika fordult gyanakodva feléjük. – Ismét én? A Kapitány felvonta a vállát. – Mindig a Navigátornak kell meghatároznia az irányt. Különben legyen büszke rá, hogy kisegíthet bennünket a bajból. – Kezd elegem lenni ebből a létformából – morogta a Navigátor, és dühösen a levegőbe szúrt a szarvával. – Pedig jobban teszi, ha megszokja… és mi is jobban tesszük – morogta Miram. Amikor az őrséghez értek, a bika előttük cammogott: csörgedező nyála cikcakkos vonalat rajzolt a porba. Az őrség köréjük csődült. Többen rémülten az eget kémlelték, azt hitték, újabb Égi Vándor zuhant a városra. Az őrségparancsnok elismerően megveregette a bika oldalát. – Gyönyörű állat. Soha nem láttam még ekkorát. Méltó Bikaistenhez. A főpaphoz viszitek? – Hozzá – bólintott Zebub. – Siessetek – mondta az őrparancsnok, és intett az őröknek, hogy vonják el az útból az akadályt. – Amint a nap delelőre ér, megkezdődnek az ünnepségek. Zuzam szétrántotta a függönyöket, és hunyorogva tűrte, hogy a napsugarak a szemébe tűzzenek. Megdörzsölte virrasztástól égő arcát. Intett a mögötte serénykedő szolgálónak, hogy behozhatja a mosdóvizet. Megnedvesítette homlokát, és óvatosan megmosta a szemét is. Érezte, hogy a langyos víz új életet lehelt belé, mintha pár csepp alkoholt ivott volna. Ereiben megpezsdült a vér. A városi terekről feláradó zsibongás messzire űzte az éjszaka fenyegető árnyait. Zuzam, a főpap alig aludt ezen az éjszakán. Többször is felkelt kemény ágyáról, és amikor meggyőződött róla, hogy ajtónálló őre békésen hortyog, az ablakhoz lopózott, és kibámult a holdfényre. Amit látott, örömmel, ugyanakkor nyugtalansággal töltötte el. Sok évet megélt már, és tudta, hogy az istenek néha elbódítják szolgáik szívét. Nyugalmat ültetnek a lelkükbe, hogy aztán annál nagyobbat üssenek a fejükre, ha a vigyázatlan szolga már-már az istenek kegyeltjének képzeli magát.

A főpap még egyszer végiggondolt mindent. Bár nem voltak illúziói, most az egyszer úgy érezte, maradéktalanul megbízhat Hurubbiban. Megkapja a maga koncát, és nem is akármilyet: ő lesz Bikaisten főpapja. Többször is meghányta-vetette magában a dolgot, és mindegyre arra lyukadt ki, hogy Hurubbinak meg kell elégednie a felkínált tisztséggel, és meg is fog elégedni vele. Bár néha mintha alattomos fényeket látott volna felcsillanni a jövendő főpap szemében, de hát ki az, akit nem kísért meg a hatalom varázsa? Ő maga is… Eh! Jobb erről nem beszélni! Ha erre a félnótás Hittabasra gondol, összeszorul az ökle. Ha ő lehetne a király! De nem lehet. A többiek, a helytartók és a városok urai nem fogadnák el! Marduk kultuszát is veszélybe sodorná. Ha a papok, saját papjai úgy látnák, hogy nagyravágyásával veszélyezteti a papság hatalmát; nem haboznának végezni vele. A nap néhány pillanatra eltűnt egy fekete felhőpamacs mögött. A városra boruló árnyék megborzongatta a főpapot. Egészen az ablakkeretig húzta a függönyt, hogy láthassa Marduk szobrát. Felnézett rá, és dideregve összevonta magán a köntösét. Még rá is hatott a kolosszus vérszomjas mosolya. Meg kell hagyni, Hurubbi alapos munkát végzett. Nemcsak időre elkészült a szoborral, végzett a felállítással is. Az isten úgy magasodott a palota és a város fölé, mintha óvni, oltalmazni akarná más istenek haragjától. Ahogy azonban árnyékba borult Marduk arca, Zuzam mintha fenyegetést olvasott volna le róla. A napfényben barátságos vonások fenyegetővé torzultak: hatalmas fogai halált ígértek. Zuzam sóhajtva dőlt hátra, és megsimította a homlokát. Még ő is retteg Marduktól, pedig ő a főpapja… És azt is tudja, hogy csak szobor, élettelen kő, bármilyen hatalmas is. De így van jól. Rettegnie kell mindenkinek, és félnie a hatalmát. Ez Hurubbi terve, és ez az övé is. A kolosszus feje a környező dombok csúcsát súrolta. Felemelt, taposásra lendülő lába éppen a palota teteje fölé emelkedett. Zuzamot megkísértette a gondolat, hogy mi lenne, ha az isten valóban rátaposna a palotára, aztán gyorsan el is hessegette magától a gondolatot. Csak kő, élettelen kő, semmi más. Amikor Hurubbi bekopogtatott hozzá, már rezzenéstelen arccal, főpaphoz méltó nyugalommal fogadta. Hurubbi még nem öltötte magára ünnepi ruháját: egyszerű, szürke vászonköpenyt viselt, és volt valami a mozgásában, ami a főpapot egy vásári játék rendezőjére emlékeztette. Bikaisten kultuszának jövendő főpapja köpenye alá nyúlt, és néhány agyagtáblát húzott elő. Tisztelettudóan az ölébe ejtette őket, és várta, hogy Zuzam engedélyt adjon felolvasásukra.

Zuzam örömét lelte benne, hogy megvárakoztassa Hurubbit. A mai napon főpap lesz, Bikaisten főpapja, mégis éreznie kell, hogy csak őutána következik. Végre kegyesen engedélyt adott, annál is inkább, mert a látszólag türelmesen várakozó Hurubbi szemében ismét felcsillant az a furcsa láng, ami annyira nem tetszett a főpapnak. Hurubbi tompa hangon ismertette az ünnepség programját. Zuzam nem szakította félbe, hagyta, hadd mondja végig. Egy-két figyelmeztető szemöldökfelvonás érzékeltette, hogy kifogásolni való részleteket talál Hurubbi tervében. S míg a jövendő főpap az ünnepség különböző jeleneteit és azok értelmét magyarázta, messze kalandoztak a gondolatai. Mintha valami azt súgta volna, hogy legyen óvatos, nagyon óvatos. Az ablak felé pislantott, de csak Marduk óriási, a palota teteje fölé emelkedő lábát látta. Marduk isten sarujának talpa éppen a kiugró terasz fölött lebegett. Összevont szemöldökkel hallgatta Hurubbit, és amikor az befejezte, csak lágy kézmozdulattal jelezte, hogy mindennel egyetért. Mintha csodálkozást látott volna felvillanni Hurubbi szemében, ami mély elégedettséggel töltötte el. Lám, még ennyi idő után is kiismerhetetlen maradt Hurubbi előtt. Amikor a jövendő főpap eltávozott, engedélyezett magának néhány perc pihenőt. Ölébe ejtette a karját, és visszagondolt ifjúságára, sivár gyerekkorára, amelyet a fővárostól távol, egy vidéki porfészekben töltött el. Visszaemlékezett a szegénységre, a gyakori éhezésre, a katonák erőszakosságaira és elhatározására, amely megindította felfelé a hatalmi létrán. Azóta tenger sok idő telt el, és semmi nem tudta megingatni elhatározásában, hogy a gazdag és hatalmas emberek közé küzdje fel magát. Most végre megpihenhetne. Élvezhetné a hatalom édes gyümölcseit… De tisztában van valamivel, amire a vágyódások idején még nem gondolhatott: hatalmat szerezni sokkal könnyebb, mint megtartani. A megszerzés néha percek vagy órák műve, a megtartás azonban minden percét, minden leheletét igénybe veszi. És a vágy… Felfelé, mindig csak felfelé! Először pap, aztán egy kultuszhely vezetője, majd főpap, aztán… Miért is ne lehetne király? Istenkirály… A legfőbb pap és a király egyszemélyben. Miért is ne lehetne? Megrázta a fejét, és Marduk sarujára bámult. Ha ez a saru agyontaposná Hittabast, ezt az őrült fajankót! Talán Hurubbival együtt… Hurubbi eléggé aljas és nagyravágyó ahhoz, hogy ne tudjon ellenállni a kísértésnek. Hurubbi… Egészen a hatalmába kell kerítenie Hurubbit, és akkor… Hittabas órái

megszámláltattak! Bikaisten jövendő főpapja izgatottan járkált le-fel a kamrájában, és Gigast várta. Az árnyékokból ítélve már itt kellene lennie. Csak nem történt valami baj? Szívott egyet a fogán, és még egyszer végiggondolt mindent. A szomszéd kamrában már ott rejtőznek a fegyveresek, akik perceken belül elmetszik Gigas torkát. Gigas segéde, Likamus majd elintéz mindent. Nemhiába tömette ki nehéz aranyakkal a zsebét. Aztán majd persze meg kell szabadulnia Likamustól is… Csak jönne már Gigas! Elégedetten felsóhajtott, amikor az építőmester léptei felhangzottak a folyosón. Halkan megkocogtatta a falat, de választ nem várt. Tudta, hogy azok úgyis meghallották, és adott jelre berontanak. Ragaszkodott hozzá, hogy szeme láttára vágják át Gigas torkát. Biztosan tudnia kell, hogy az építőmester halott. Nem szabad tévednie! Gigas meghajolt, és belopakodott az ajtón. Hurubbi barátságos mosolyt erőltetett az arcára, és megszorongatta Gigas kezét. Gigas engedelmesen lecsüccsent a felkínált ülőkére, és összetekert pergamenjét kisimítva beszélni kezdett: – Még egyszer ellenőriztem Bikaistent. Délre feltámad a sivatagi szél, és a barlang felerősíti a mozgását. Úgy szűkítettem és tágítottam a csatornákat, hogy egyre növekedjék az ereje. Ellenőriztem a húrokat is: Likamust mindenbe beavattam. A húrok feszességét a szélerőnek megfelelően lehet szabályozni. Bikaisten akkor is üvölthet, ha éppen csak lengedezik a szellő a sivatag felett. – És Marduk? Gigas összetekerte a pergament, ruhája ölébe rejtette, majd egyenesen Hurubbi szemébe nézett. – Mardukkal egészen más a helyzet… Hurubbi keze megmerevedett széke karfáján. – Hogyhogy? – Utólagos engedelmeddel megváltoztattam a terveket. Hurubbi érezte, hogy eddig még sohasem tapasztalt rémület és vele együtt mérhetetlen harag önti el a lelkét. – Mit tettél, Gigas?! – Megváltoztattam a terveket. Hurubbi elfehéredett, és lassan, fenyegető mosollyal felemelkedett. – Meghalsz, Gigas! Az építőmester elmosolyodott.

– Éppen ezért maradok életben. Ha követtem volna az utasításaidat, hamarosan halott lennék. – Így is az leszel! Az építőmester bólintott. – Lehetséges. Lehetséges, hogy tévedtem volna. De akkor nem lesz ünnepség. Legalábbis nem olyan ünnepség lesz, amilyenre te számítasz, Hurubbi! – A szemétből, a kloákából kapartalak ki! – csikorgatta a fogait Bikaisten jövendő főpapja. – De csak azért, hogy végezz velem, ha már megtettem a kötelességemet. A szemétben kicsiszolódik az emberi elme, Hurubbi. Sokat ittam, de a mámor élesre csiszolja az értelmet. Nem volt nehéz belelátni a gondolataidba. Hálás vagyok, hogy valakivé tettél, de nem akarok még meghalni. Még akkor sem, ha ezzel neked, atyai jótevőmnek örömet okoznék! Hurubbi csak pillanatokig töprengett, hogy bekiáltsa-e a katonákat. Aztán villámgyorsan letett róla. Gigast ugyan megölheti, de akkor… Nincs más hátra, ki kell egyezni vele! – Mit kívánsz, Gigas? – Az életemet. – Megkapod. Gigas elmosolyodott. – Szeretnék még egy távoli kormányzóságot is. Ahova a hatalom keze már csak alig-alig ér el. Talán a tenger mellett… Hurubbi érezte, hogy nincs kiút. Meg kell tennie, amit Gigas kíván tőle. – Megkapod. – Köszönöm. Az ünnepségen pedig nyilvánosan kinevezel főépítőmesterré. – Az előbb még kormányzó akartál lenni. – Csak addig, amíg el nem foglalom állomáshelyemet. Egy nyilvánosan kinevezett főépítőmestert ugyanis nem könnyű eltenni láb alól. Már megbocsáss… Hurubbi még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy megfélemlítse Gigast. – Ha megöletlek, és Likamussal egyezkedem? Gigas mosolyogva megrázta a fejét. – Likamus nem tud semmit a megváltozott tervről. Csupáncsak a húrokkal és az alagúttal van elfoglalva. Bikaistent imádja, de Mardukhoz nem ért… Mardukhoz csak én értek egyedül. Úgy építettem, hogy ha akarom, nem történik semmi! Semmi az égvilágon… S te maradsz… Hurubbi hozzáugrott, és szájára tapasztotta a tenyerét. – Kuss! Helytartó leszel, és felügyelő… De a tervnek be kell teljesednie. Gigas elégedetten meghajolt.

– A terv beteljesedik. A bérgyilkosokat pedig hazaküldheted. Megfordult, és Hurubbi gyűlölködő pillantásától kísérve kisietett a szobából. Rizimma és Babila mozdulatlanul tűrte, hogy leszaggassák testükről a ruhát. Legfeljebb annyi szégyent éreztek, amennyit Rizimma és Babila érzett volna. Az Első Asszisztensnő és az Írónő állták a vénasszonykezek érdes érintését. Úgy tekintettek hófehér bőrükre, mint lepelre, amely előbb-utóbb le fog hullani, hogy előtűnjön alóla igazi bőrük: melyet kék és zöld pikkelyek borítanak. A vénasszonyok gajdoltak, szemükben nem volt sajnálat. A hurbeliek tudták, hogy Bikaisten himnuszait éneklik. Azt is tudták, hogy rövidesen meg kell halniuk. Nem sokkal korábban az egyik vénasszony mindenről felvilágosította őket. Átadta Hurubbi, a Bikaisten-főpap üdvözletét és kérését, hogy tanúsítsanak méltóságteljes viselkedést Bikaisten előtt. Érezzék át azt a kegyet, hogy Bikaisten választottjaiként vérük hullhat az isten tiszteletére. A vénasszonyok nem értették, amikor egymáshoz szóltak. Ők csak füttyöket, bugyborékolást, felcsukló kétségbeesést hallottak, és szentül meg voltak győződve róla, hogy a két lány megzavarodott a félelemtől. Rizimma megragadta Babila kezét, és azon a nyelven szólt hozzá: – Meghalunk? Az Első Asszisztensnő végigpillantott a testén, amely ismerős volt a számára, de egyúttal végtelenül idegen is. – Nem tudom – rázta meg a fejét. – Bár érzem, mi történik, mégis érthetetlen minden. Olyan, mintha álmot látnék. Szinte várom, hogy felébredjek. – Magam is így vagyok vele – bólintott az Írónő, és érezte, hogy valami nagy-nagy nyugalom ereszkedik rá. Talán a halál előtti nyugalom? – Ezek megölnek minket – szögezte le az Első Asszisztensnő. – Azaz… megölnének, ha hagynánk. Védekeznünk kell, Írónő! – De hát… hogyan? – Koncentrálni kell az erőteret… én megpróbáltam, és… Megvárta, míg a vénasszonyok egyike ismét végigsimogatja a testét, aztán folytatta: – Azt hiszem, sikerülni fog. Az éjszaka… kifeszítettem az ablakrácsot. Rizimma elsápadt. – Miért nem szóltál? Talán megszökhettünk volna. Az Első Asszisztensnő megrázta a fejét. – Lehetetlen. Túlságosan magasan van az ablak, és…

– És? – Nem vagyok biztos benne, hogy a maximálisra tudom-e növelni a koncentrációt. Bizonyos erőteret ki tudok fejleszteni magamban, de… őszintén szólva Hurban nem foglalkoztam vele. – Tehát nem tudsz repülni – sóhajtotta Rizimma. – Pedig itt jóval kisebb a gravitáció. – Nem kockáztathatok. Te persze… – Én persze – sóhajtotta az Írónő kissé sértődötten. – Nem sokat konyítok a technikához. Velem nem végeztettek erőtérgyakorlatokat. Írni tanítottak, és akkor még azt hittem, hogy a szépen egymás után rakott mondatok többet érnek mindenféle erőtérnél. Hát tévedtem! Keservesen meg is fizetek érte! Babila átkarolta, és megsimogatta a haját. – Fel a fejjel, Írónő! Hiszen még nincs veszve semmi. Repülni ugyan aligha tudok, de azért okozhatok nekik egy kis meglepetést. – És… ez elég lesz ahhoz, hogy megmeneküljünk? Az Első Asszisztensnő habozott, aztán bizakodó derűt erőltetett az arcára. – Elégnek kell lennie! Csak kinyújtottam a karom, és kezembe perdült a rács. – Milyen lehet a halál? – kérdezte összeborzadva az Írónő. – Hajnal óta bőrömön érzem az impulzusokat – morogta Babila, és nem válaszolt Rizimma kérdésére. – Keresnek bennünket. Érzem a Navigátor jeleit. Eh! Jobban ki kellett volna fejlesztenem magamban az érzékelés képességét. Egészen biztosan pótolni fogom! Rizimma halkan, hitetlenül felnevetett. – Hol? Itt vagy Hurban? Babila összerázkódott, és megragadta az Írónő karját. – Most is érzem… Érzem a Navigátor jelét! Te nem érzel semmit? Rizimma behunyta a szemét, és átadta magát a levegőből érkező hullámoknak, ahogy gyerekkorában az iskolában tanították. Előbb csak a levegő atomjainak simogató bizsergetését érezte, majd átáramlottak belé az Első Asszisztensnőből érkező hullámok. – Csak téged érezlek. – Sokkal jobban el kell lazítanod magad, és… Ebben a szempillantásban megborzongott a bőre. Új testének tarkójánál kezdődött a lüktetés, majd egyre lejjebb haladt, végig a hátán, egészen a sarkáig. Homlokán megjelent egy árva verejtékcsepp, fülében buborék pattant szét, és megérezte a hangot is, amely könyörgött és sürgetett is egyszerre: – Első Asszisztensnő… Írónő… hol vagytok? Válaszoljatok… válaszoljatok. Adjatok irányjelet… Válaszoljatok!

Halkan felsikkantott, és nem törődve a vénasszonyok döbbenten megmerevedő tekintetével, minden erejét összeszedve válaszolni próbált: – Itt vagyunk… meg akarnak ölni bennünket! Feláldozni Bikaistennek… Segítsetek! Segítsetek! Zuzam teljes főpapi pompájában sziporkázott az egyre magasabbra emelkedő nap fényében. A palota alatt elterülő város utcáiról úgy szállt feléje a zsongás, mint szorgos méhek zümmögése. Kicsit nehéznek találta ugyan a fejékét, de semmiképpen nem mondhatott le róla. Hiszen Hurubbi is fejékben lesz, ha nem is olyan díszesben, mint ő. Azonkívül a király is, habár… Félelem szorította össze a torkát, és érezte, hogy a nehéz ruha alatt kiveri a veríték. Csak nehogy valami galibát csináljon ez az idióta! Őszintén szólva nem tetszett neki Hurubbi terve. Hiába másolta az ünnepséget régi és feltehetően eredeti agyagtáblákról, mégsem tetszett neki. Ez a hülye Hittabas még komolyan veheti az egészet, és… Vagy talán úgy a jó? A kérdés persze az, hogy a nép megérti-e… habár a papok hetek óta magyarázzák a koreográfia jelentőségét. Lassan el kell hinniük, hogy a hatalom a papoké, és a király csak játékszer Marduk fiainak kezében. Amikor a kíséret megérkezett, elégedetten pislantott végig rajtuk. Négyen papok voltak, közvetlen beosztottai, akik tűzbe mentek volna érte. Valamennyit a koszból emelte ki, hogy támaszai legyenek, és eddig nem volt oka csalódni bennük. Remélhetőleg ezután sem lesz. A kopaszra nyírt fejek engedelmesen meghajoltak előtte. A fekete szemekben olajos hűség csillogott. A többiek testőrök voltak: válogatott parasztlegények. A feltűnést elkerülendő, ők is papi öltözéket viseltek. Az ünnepre való tekintettel a hajukat is leborotválták. Köpenyük alatt kard villogott, hűségükhöz kétség sem férhetett. Inkább ezerszer is megöletnék magukat, semhogy a főpapnak bántódása essék. – Hurubbi? – kérdezte a hozzá legközelebb álló papot. – A szobájában várakozik, uram. Zuzam még egyszer visszafordult, és végigtekintett a kamráján, mintha a fehér falaktól kérne tanácsot. Biztos, hogy nem hagyott ki semmit a számításból? Megnyomkodta a szemét, és intett, hogy indulhatnak. Két testőr előrement. Kezüket kardjuk markolatán tartották. Odakinn egy őrt álló katona kiáltása harsant: figyelmeztetett az idő múlására. Még néhány száz lépés, és… Érezte, hogy gombóc nő a torkában. Nem értette, miért bizonytalan, mitől

tart. Hiszen Hittabas lesz a király, a hatalom pedig észrevétlenül a Mardukpapok kezébe kerül. Bikaisten megkapja a maga áldozatát, de ettől is csak magasabbra emelkedik a jóságos Marduk kultusza. Miért fél mégis? Akkor sem tudott megnyugodni, amikor feltárult a folyosó végén egy ajtó, és ünnepi díszruhájában, mosolyogva sietett eléje Hurubbi. Zuzam végigmustrálta az új főpapot. Meg kell adni, impozáns látványt nyújtott. Fején magas, csúcsos tetejű süveg vörös posztóanyagból, testét kék színű selyemköpeny fedte, amelyre sárga cérnával hímezték rá Bikaisten alakját. Ahogy Hurubbi meghajolt előtte, azt is észrevette, hogy más-más Bikaisten csillog a jövendő főpap mellén és a hátán. A hátulsó Bikaisten maga volt a megtestesült nyugalom: fejét felemelte, s meredt szemekkel a messzeséget kutatta. Mellén viszont a vérszomjas Bikaisten ágaskodott: lesunyta a fejét, készen rá, hogy szarvaira hányja a világot. Hurubbi Zuzamra lesett, és várta a hatást. A főpap azonban csak ennyit mondott: – Üdvözöllek, főpap! Hurubbi összeszorította a fogát, és lenyelte feltörni készülő dühét. Ó, ez a gőgös vénember! Még most is érezteti, hogy mennyivel felette áll! Úgy kullog utána, mint megvert kisgyerek az apja után! Legalább a ruháját megdicsérhette volna! A király lakosztálya előtt Zuzam visszafordult, és magához intette Hurubbit. Bikaisten főpapjának legnagyobb örömére Zuzam gőgös arckifejezése megváltozott: elröppent róla a gőg, hogy helyet adjon az aggodalomnak. – Felkészítettétek? – kérdezte suttogva. – Bizir van vele… Egész éjjel mellette maradt, és… – Túl nagy a csend – mondta Zuzam. Őszintén szólva Hurubbinak sem tetszett a dolog. Rövidesen királlyá választják, és ez a hülye még mindig alszik. Bizir feladata lett volna, hogy felébressze és rendbe tegye! – Menj előre! – mondta Zuzam. Hurubbi megborzongott, kivette a fáklyát az egyik katona kezéből, és megzörgette a királyi lakosztályba vezető ajtót. A zörgésre lánc csörrent s lehullt belülről. Az ajtó nyikorogva kinyílt: borostás képű katona bámult ki rajta. Hurubbi szó nélkül betolta az ajtót, és a folyosón reszkető vénasszonyokra esett a pillantása. Ott tolongtak egymás hegyén-hátán, kezükben szépítőszerekkel, vízzel és a király díszruháival. Reszkettek, és

beszélni sem tudtak a félelemtől. Hurubbi megmarkolta a borostás katona köpenyét. – Beszélj! A katona felnyögött, és a homályba vesző folyosó felé mutatott. – Nem mernek bemenni… – Akkor eredj te! A katona felvinnyogott. – Uram!… Egész éjjel üvöltött… és… – Hol van Bizír? – Még nem jött ki… Csak az éjszaka hallottam a hangját. Zuzam félretolta Hurubbit, levette süvegét, és kísérője kezébe nyomta. Intett a testőröknek, hogy kövessék, és sietve megindult Hittabas ajtaja felé. Már csaknem az ajtónál volt, amikor megtorpant. Lehajtotta a fejét, és a vércsíkra meredt. – Mardukra! – suttogta Hurubbi. – Vér! – Imádkozz, Hurubbi – sziszegte Zuzam –, hogy ne Hittabas vére legyen! Megzörgette az ajtót, s amikor nem érkezett válasz, vén testét meghazudtoló fürge és erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót. A reccsenést és falpotyogást rémült emberi lény vinnyogása követte. Hurubbi óvatosan belopózott az ajtón, aztán döbbenten felkiáltott: valami megfordult a talpa alatt. Pontosan tudta, hogy a gömbölyű dolog egy levágott emberi fej… Undorát legyőzve lopakodott előre, ahonnan a vinnyogást hallotta. A rövid előszoba Hittabas hálójába vezető bejáratánál fejetlen hulla hevert a testőrök egyenruhájában. Bizir hullája volt. Hurubbi hallotta, hogy Zuzam megkönnyebbülve felsóhajt. Előretolta a fáklyát, és belépett Hittabas hálójába. Kényes orra nyomban megérezte az emberi ürülék és vér szagát. Közel volt ahhoz, hogy elhányja magát. Hittabas hálóingében az ágyán kuporgott, és könyörögve nyújtotta feléjük a kezét. – Ne! Ne hozzatok több sündisznót! Éjszaka megöltem a királyukat… Levágtam a fejét… Rám támadt és meg akart szúrni! Megöltem, megöltem. Nem él már a sündisznó! Hurubbi lehajolt, felvette Bizir vértől síkos kardját, és hátranyújtotta. – Hittabas – kezdte, és meghajtotta a fejét. – Ma te leszel a király… Hittabas felugrott az ágyon, és toporzékolni kezdett. – Megöletem! Mindenkit megöletek! Ha én vagyok a király, megtehetem… Aztán váratlanul a sarokba vetette magát, és reszketve vonyítani kezdett: – Éjszaka… idejött, és szíj volt a kezében… Azt mondta, hogy ő a király, és én taknyos gyerek vagyok. Azt mondta, hogy ő az apám, és ő a király! Csak

akkor lehetek király, ha ő meghalt… Azt mondta, hogy él, és ő a király… Én megöltem. Meg kellett ölnöm… Megöltem, meghalt, de a feje beszélt hozzám. Kinevetett, és azt mondta, hogy nem tudom megölni. Erre le kellett vágnom a fejét… de még akkor is nevetett és beszélt hozzám. Hiába tapostam és rúgtam, egyre beszélt! Tenyerét a fülére szorította, és üvöltött, ahogy a száján kifért: – Nem! Nem akarom! Én vagyok a király! Minden éjszaka visszajön, és… le kell vágnom a fejét! Nem akarom! Zuzam intett a testőröknek, akik megragadták a kapálódzó Hittabast, és ágyára szorították. Egy vénasszony lopakodott elő, kancsójából a hánykolódó Hittabas szájába öntött valami sűrű folyadékot. A jövendő király rúgott még néhányat, aztán megnyugodott. Zuzam, Hurubbi és a kíséret türelmesen várt, amíg bamba mosollyal felült az ágyán, és szája sarkain lecsorgó nyálára ügyet sem vetve engedelmesen széttárta a karját, hogy a vénasszonyok ráadhassák a díszruhát. Hurubbit ismét a hányinger kerülgette, de erőt vett magán. Mi lesz később, ha már most ennyire hatalmába keríti a gyengeség? Hiszen Hittabas még él… Zuzam ingerülten Bizir holttestére mutatott. – Takarítsátok el. Jelöljetek ki valakit, aki vigyáz a királyra… Hurubbi! Bikaisten jövendő főpapja maga volt az engedelmesség és az alázat. – Uram? – Te felelsz érte. Ha bármi történik… Hurubbi ekkor már ismét ura volt önmagának. – Csak az fog történni, uram, ami a régi táblákban meg van írva. Zuzam elfordította a fejét, és csak ennyit mondott: – Imádkozz, főpap, hogy úgy legyen! Gigas, Likamus kíséretében utoljára még végigjárta a folyosókat. A hegyoldalba rejtett csapóajtót csak avatott szem vehette volna észre. Ha valami kóbor idegen felfedezné, nem sokáig örülne felfedezésének. A csapóajtó melletti álcázott őrhelyen a katonák azt a parancsot kapták, hogy öljenek meg mindenkit, aki közel merészkedik a bejárathoz, és nem tudja felmutatni Hurubbi igazolótábláját. Az őrség parancsnoka jól ismerte Gigast és Likamust, így aztán eltekintett tábláik ellenőrzésétől. Váltottak néhány szót, majd az építőmester és segédje eltűntek a félhomályban. A folyosó egyre sötétebb lett. A rövid gyaloglás után vigasztalan éjszaka borult rájuk. Szándékosan készítették így a folyosót, bárki lépjen is ide, döbbenjen vissza az örök éjszakától. Néhány tapogatózó lépés után kivilágosodott előttük az út: az első

kanyaron túl a sziklába vágott világítóaknák elég fényt engedtek a hegy gyomrába ahhoz, hogy eljuthassanak a következő aknáig. Gigas elégedetten szemlélte a fejük felett futó köteleket; vékonyakat és vastagokat, amelyek funkcióját egyedül ő ismerte. Gondosan megtapogatta a folyosó kanyarulatának lecsiszolt sarkait, vajon nem tépik-e el a köteleket, különösen a vékonyabbakat, ha üzembe lép a szerkezet. Meghúzogatta a zsinórt, persze csak óvatosan, hiszen egy erősebb rántás katasztrófához vezethetett volna. Likamus is a falakat tapogatta. Gigas elmosolyodott. Hány éjszakát töprengett végig, amíg rájött a megoldásra! Aztán meg kellett találnia a megoldás ellenszerét is. De megtalálta! S vele együtt megtalálta már-már elveszített életét is! A vékonyabb zsinór a jelzőrendszer legfontosabb része volt. Legalább egy hetébe került, amíg kidolgozta a kódot. Végtére is megalkotta, amit kellett, és a katonákat is betanította a kód feloldására. Hálával gondolt vissza a kikötői kocsmára, ahol részegségének napjait pergette. Ott látta a zenészt, aki azon az ismeretlen, tengeren túli hangszeren játszott. Olyasféle volt, mint egy asztalka, keresztül-kasul húrokkal a felszínén, és ha a zenész ráütött az ütőjével, minden húr másféle hangon szólt. Kint a kőfejtőben bukkant fel előtte a zeneszerszám és a zenész képe, amikor Marduk arcát még a kőtömb rejtette. Hiszen akkortájt más sem foglalkoztatta, mint a jelzőrendszer. Hogyan lehet a hegyen túlra üzenni úgy, hogy ne vegye észre senki? S akkor jutott eszébe a zenész. Csak ráütött az ütőjével a húrokra, és máris felhangzott a zene. Mi lenne, ha az ütőt meghosszabbítaná, olyan hosszúra, hogy átérjen a hegy alatt? A zeneszerszámot elhelyezné az őrség szobájában. Neki csak az ütőt kellene kezelnie. Ha azok, a hegy túlsó oldalán ismerik a titkot… Izgatottan felpattant, és futkározni kezdett a kőtömbök között. Megvan! Kitalálta! Nincs füst, nem kell kendőket lengetni, és a dobok hangja sem árulkodik! Csak egy halk futam, és az őrség engedelmeskedik akaratának. A vastagabb kötéllel az ajtó nyitását és csukódását lehetett szabályozni. Igaz ugyan, hogy adott jelre az őrség kezeli, a hangerőt azonban neki kell csökkentenie vagy növelnie. Erre a célra a folyosóban elhelyezett további irányítóajtók szolgáltak, amelyeket kötélrendszer mozgatott. Simogatva és becézgetve dajkálta őket. A kötelek szálkás végei puha selyemként cirógatták a kezét.

Soha nem érdekelte, Hurubbi mire használja az ő találmányát. A bika üvölteni fog, de nem az ő holtteste felett! Most az egyszer emberére akadt a hajdani kikötői felügyelő. Már ott, szutykos fekhelyén tudta, hogy nagyon vigyáznia kell. Hurubbi nem azért mosta ki a koszból, hogy felemelje. Maga akart magasra kapaszkodni az ő hűsége és tehetsége révén! Halkan felkuncogott, és bátran lépkedett előre. Odafenn a napórákon alig mozdult a pálca árnyéka, mióta leereszkedtek az alvilágba. Bikaisten belsejében állottak. Az óriási építmény hasából létrák vezettek Bikaisten szájához és szemeihez. Likamussal a sarkában felkapaszkodott a szédítő magasságba. Élvezte, hogy még óvatos kapaszkodásuk nesze is erős visszhangot vert a térben. Ha megnyitják az ajtókat, és a sivatagi szél végigrohan az üres folyosókon, csak a vaslétrák állják majd a rohamot. Ha élő ember tévedne erre… Mosolyogva nézett a szorgoskodó Likamusra. A szerencsétlen… Odafenn, emeletnyi magasságban, éppen Bikaisten fejében kamrák rejtőztek. Valamennyi az ő tervei szerint nyerte el végleges formáját. A tűzkamrából tűz csap majd ki, hogy egy szerkezet Bikaisten szájába irányítsa. Egy másik kamrából füst árad Bikaisten orrlikaiba. Le kellett ülnie a csodálattól és elragadtatástól. Mindezt ő hozta létre, egyedül ő! Agyagtáblára álmodta; aztán megalkotta a valóságban is. Hát van-e nála nagyobb építész a világon? Amikor a város alatt átvezető alagúton Marduk kolosszusa felé siettek, még mindig önnön nagysága és tehetsége foglalkoztatta. Hurubbi; ez a fantáziátlan dilettáns akarta csapdába csalni… Ennyi előrelátással még király is lehetne belőle, ha akarná. De nem akarja. Ámbár, talán később… Marduk szobra magasabb volt, mint Bikaistené. Így rendelte Hurubbi, és ő így is építette meg. A királyi palota Marduk térdéig sem ért, és az isten felemelt lába éppen a palota fölé magasodott. Ismét felkuncogott, és megcsóválta a fejét. Hogy lehet Zuzam ennyire ostoba és felfuvalkodott?! Ha csak egy kicsit is értene az építészethez… Neki még számolnia sem kellett, elég volt csak az agyagtáblákra és a pergamenekre pislantani, máris átlátott Hurubbi tervén. Mardukra! Egyszerű volt és mégis hatásos! Csak ezt a nagy hatalmú, kegyetlen öregembert kellett becsapnia. A szerencsétlen Zuzam! Hát ő megépítette a kolosszust. Ha nem is egészen Hurubbi tervei szerint. Ha úgy építi, halott. Úgy kellett megcsinálnia, hogy Hurubbi képtelen legyen nélküle irányítani a szerkezetet. És nem is tudja!

Marduk kolosszusa nem volt egészen üreges, mint Bikaistené. Egyetlen lépcsősor vezetett a köldöke tájáig. Likamus tisztában volt Hurubbi tervével. Tudta, mi lesz a feladata Marduk szobrának. Gigas joggal gyanította, hogy éppen Hurubbi avatta be a titokba. Az ő tervét azonban nem ismerte. Nem tudta, hogy ő, Gigas, az utolsó percben mindent megakadályozhat! Hátrafordult, és atyaian Likamus vállára tette a kezét. – Elégedett vagy, fiam? A fiatalember ragyogó szemekkel nézett rá. – Elégedett, mester! Gigas halkan kuncogott. Amikor a nap delelőre ért, és a palota homlokzatára helyezett napóra pálcájának már alig-alig volt árnyéka, megerősödött a tömeg zsivaja. A bika és a másik kettő a tér sarkában egy vályogtéglákból emelt ház falának szorultak, és onnan szemlélték az előkészületeket. A Biológus előrelátó gondoskodása folytán a bikából nem sok látszott. Lopott gyékényekkel fedték be, nehogy feltűnést keltsen. Így is figyelmeztető kiáltások kísérték, amíg keresztülhajtották a városon. A nép félrehúzódott az útból, és imára kulcsolt kezekkel nézte. Kétségük sem férhetett hozzá, hogy az út porától szürkére festett arcú férfiak Bikaisten áldozatát hajtják maguk előtt. Bikaisten óriási árnyéka betakarta a teret, és némiképpen enyhítette a nap sugárzását. Marduk bárányfelhők közül nézett le rájuk. Miram idegesen pillantgatott a magasba, és valahányszor a Marduk-szobor vicsorgó fogaira tévedt a tekintete, megmagyarázhatatlanul rossz érzése támadt. Érezte, hogy Zebubnak sem tetszik a dolog. A bika is izgatottan mocorgott a takarók alatt. Veszély! Veszély! A tér túlsó oldalán a Doki megérezte a jelzést, és megpróbálta felfedezni őket. Hiába kutatta a sokaságot. Már-már belefájdult a szeme a keresésbe. Keserűen elnevette magát. Hiszen ő a Navigátort, a Kapitányt és a Biológust keresi… Soha nem találhatja meg így őket! Bőrén érezte a Navigátor jelzéseit. Pontosan tudta, hogy a szignál ismeretlen fenyegetésre hívja fel a figyelmét. Nem tudta megállapítani, hogy a Navigátor ismeri-e a

veszélyforrást, vagy csak érzéseire hagyatkozik. A lányok segélykérése is erősen zavarta. Megértette jelzéseiket, de képtelen volt megállapítani, honnan jönnek. Abban sem lehetett biztos, vajon a Navigátor meg tudja-e határozni az irányt. Elveszettnek érezte magát ebben az ismeretlen közegben. Megpróbálta a szakállas fazekas lelkét feléleszteni magában, de akárki volt is valaha, semmi nyomát nem tapasztalta korábbi énjének. A fazekas hallgatott benne, s neki fikarcnyi tapasztalata sem volt ebben a világban. Csak reménykedhetett, hogy a többiekben másként játszódott le az átalakulás folyamata, ők jobban feltalálják magukat az új létformában. Az is zavarta, amit a másik kettő kívánt tőle. Veszélyes volt a terv és átkozottul bizonytalan. Végtére is egyedül volt mindenkivel szemben. Ha beszélni tudna a Navigátorral… Istenverte közeg! Valami zavarja, elveszi az erejét, mióta átlépte a városkaput. Mintha ismeretlen csatornákon át folyna le az energiája. A másik kettő ott súgott-búgott mögötte, és láthatóan rá építették a tervüket. Ők maguk csak statisztaszerepet osztottak ki maguknak, míg neki a főszerepet szánták. Összeborzongott, és hihetetlen erővel koncentrálni próbált. Segítsetek, segítsetek! – csaptak feléje a lányok agyából kiáramló hullámok. Veszély, veszély, veszély! – figyelmeztette valahonnan a Navigátor. Kezébe temette az arcát. Úgy érezte, hogy megbolondul. Közvetlenül a palota bejárata előtt hatalmas, kőlapokkal borított tér húzódott. Efölött emelkedett a palota óriási terasza, ahol az előkelőségek számára padokat helyeztek el. Erről a térről negyven lépcsőfok vezetett a város főterére, ahol hajnal óta összezsúfolódva zsibongott, lökdösődött és verekedett a tömeg. A városi őrség parancsnoka már bezáratta a kapukat. A kívül rekedtek zúgolódása a főtérig is elhallatszott. Hurubbi elégedetten pillantott végig a Két Folyó Köze Birodalma fővárosának népén. A nagy látványosság ígérete előcsalta rejtekhelyükről a koldusokat, tolvajokat, részegeseket is. Az aljanép elkeveredett a tisztes iparosokkal. Itt is, ott is kiáltások harsantak, pofonok csattantak. Tetten ért tolvajokat vertek véresre a felháborodott károsultak. Már az előkelőségek is elfoglalták helyüket a palota teraszán. Ahogy Zuzam törődött, mégis méltóságteljes alakja feltűnt, a tömeg elcsendesedett.

Sokan imára kulcsolták a kezüket, és áldást suttogtak a főpap felé. A résztvevők leplezetlen kíváncsisággal bámulták a teraszon sütkérező urakat. A várost elözönlő parasztok többsége soha nem látta még a főpapot. A töpörödött, sovány öregember inkább rokonszenvet keltett, mint félelmet. Amikor furcsa, csúcsos süvegében feltűnt mögötte Hurubbi, néhányan el is nevették magukat. Mintha csak tavaszi karneválon lettek volna. A főemberek elhelyezkedtek a bársonnyal borított padokon. Zuzam intésére megszólaltak a kürtök. Láthatatlan kürtösök fújták az ismeretlen melódiát, amely még szelídebbé tette az ünnepet. Hiába magaslott föléjük Marduk, és hiába tárta üvöltésre száját Bikaisten: a kellemesen fújdogáló szellő, a napsütés és a virágok illata nyugalmat árasztott. Zuzam és Hurubbi ajkán mosoly játszott, ahogy a lassanként megnyugvó tömeget figyelték. Pontosan úgy történik minden, ahogy kiszámították… A kürtök ismét megszólaltak. Amikor elhalkult a rövid dallam, Zuzam lassú, öreges mozdulattal felemelkedett, és az erkély széléhez lépett. Hosszú palástja bokájáig ért. A gazdagon hímzett ruha megnyújtotta vézna alakját. Díszes süvege kiemelte arcának nemes sápadtságát, és senki sem csodálkozott, hogy néhány szempillantás múlva elhalt a zsibongás, és az áhítat csendje ereszkedett a térre. Zuzam lassú, méltóságteljes meghajlással üdvözölte a tömeget, aztán a nap felé tárta mindkét karját. Szája mozgott, mintha imádkozna. Ebben a pillanatban frissítőt kínáló szolgák furakodtak az emberek közé. Hatalmas vedrekből mérték az illatos italt. A csendet fémpoharak csörgése és az italért nyújtózkodók morgása törte meg. A főpap leeresztette a kezét, és mereven a napba nézett. Szívére helyezte tenyerét, majd helyet adott Hurubbinak, Bikaisten leendő főpapjának. Hurubbi roppantul élvezte volna a helyzetet, ha nem kellett volna attól tartania, hogy egyetlen rosszul kiszámított mozdulatától összeomolhat minden, amit fáradságosan felépített. Nyugodt volt az arca, de belül úgy remegett, mint még talán soha. Még néhány perc, és megvalósul élete nagy álma! Ő is a nap felé tárta a karját. Időt kell adni az embereknek, hogy teleszívják magukat az itallal. Varázslói hetek óta gyűjtötték az erdőkben a kábító gombákat, amelyek porát nádmézzel keverve, vízzel felhígítva, gyümölcsök levével ízesítve, jó szagú kotyvalékká elegyítettek. Odalenn a szolgák újabb és újabb vödröket cipeltek a térre. A főpap elégedetten látta, hogy néhányan már egymásba kapaszkodnak, mintha részegek lennének. Pedig az ital nem tartalmazott alkoholt, csak gomba főzetet. Hurubbi tudta, hogy az erős nap hatására egy-két pohárkányi is meghozza a bódulatot.

A kürtök újra megszólaltak. Most egy másik pap lépett elő. Ő is a nap felé tárta a karját. Így ment ez egészen addig, amíg Hurubbi bizalmasa nem jelentette, hogy egyelőre elfogyott az ital. Zuzam lepislantott a tömegre, és megnyugodott. A karneváli hangulat messzire röppent. Szinte tapintani lehetett a feszült várakozást. A gombakivonat megtette a hatását. Révült szempárok meredtek a papokra; a szájak sarkából nyálcsíkok csorogtak alá. Zuzam tudta, hogy egyetlen intésére gyilkolni készek lennének. Gyilkolni, akárkit! A teraszon álló főpapok alakja óriásira nőtt; Marduk feje a felhőket szántotta; Bikaisten üvöltő szája elnyelni készült a teret. Valahol felzokogott egy asszony, aztán még egy. A zokogás futótűzként terjedt. A férfiak a mellüket verték, sóhajtoztak, és Marduk nevét ismételgették. Józan életű, megfontolt iparosok, küzdelemhez szokott nyakas földművesek – a maguk számára is érthetetlenül – összeroppantak az istenszobrok látványától. Patakzó könnyeikkel sem törődve üvöltve ismételgették Bikaisten nevét. Zuzam elégedetten bólintott Hurubbi felé. Bikaisten jövendő főpapja előrelépett, és a tömeg felé tárta a karját. – Bikaisten nevében! A nagy Bikaisten nevében! Két Folyó Köze Birodalmának lakosai… Pásztorok, földművesek, kézművesek! Fazekasok és ácsok! Kőművesek és pénzváltók! Hozzátok szólok Marduk és Bikaisten nevében! Elhalkult a zokogás, üveges szemekkel lesték a főpap minden mozdulatát. – Meghalt a király! Umartibu király halott! Bikaisten és Marduk nevében új királyt kell választanunk! Azért hívtunk benneteket az istenek elé, hogy megválasszuk az új királyt! Kérdezlek benneteket, Marduk nevében, kit akartok királyotokul? Senki nem mert válaszolni, csak hüppögtek és csuklottak, jószerével nem is értették a kérdést. Azt már tudták, hogy Umartibu halott, és azt is rebesgették, hogy halála összefüggésben van az Égi Vándor megérkeztével. Senki sem csodálkozott, amikor egy ismeretlen férfi tölcsért formált a tenyeréből, és a terasz felé kiáltotta: – Hittabas legyen a király! Umartibu fia, Hittabas legyen a király! A bódult, gondolkodásra képtelen tömeg engedelmesen zúgta utána: – Hittabas legyen a király! Hittabas legyen a király! Hurubbi elégedetten pillantott Zuzamra, de az öreg főpap gőgös kifejezése letörölte a mosolyt Hurubbi képéről. Várj csak, várj, te vén ördög! – csikorgatta a fogát. – Könyörögnél te még a mosolyomért!

Ebben a pillanatban valaki felsikoltott, mintegy jelt adva az általános sikoltozásra. Az anyák rémülten rejtették keblükre gyermekeiket. A férfiak szeme kimeredt. Néhányan csak most itták ki poharukból a gombafőzet utolsó cseppjeit. A meglepett kiáltások összefonódtak a sikolyokkal. A terasz egyik végén lassú, görnyedt tartással feltűnt Hittabas, a jövendő király. Csakhogy másképpen, mint ahogy azt egy jövendő királytól el lehetett volna várni. A trónörökös megjelenésében nem volt semmi királyi. S a rémületet, mely a téren szorongókat eltöltötte, nem a nyál okozta, amely csorgott az arcáról, még csak nem is buta vigyora. Inkább a vér, amely bemaszatolta arcát, ruháját, összecsomózta a haját, s legyeket csalt a testére. Vér, vér – mindenütt vér! Hittabas a terasz közepére kullogott, hunyorogva a térre nézett, s amikor meglátta a tömeget, megtorpant, és hangos üvöltéssel a földre vetette magát. – Ne! – ordította. – Nem én voltam! Én csak… vigyorgott a fej, összetapostam! Nem én voltam! Ne bántsatok! Ekkor egy testőr lépett Hittabas mögé, s mindenki által jól látható mozdulattal hurkot vetett a nyakára. Megrántotta a szíjat, és Hittabas vergődni kezdett, mint a partra vetett hal. A tömeg üvöltött, ahogy a száján kifért. Senki nem tudta, miért ordít: sajnálja-e a királyt, vagy a vérét kívánja – egyszerűen üvöltöttek, mert nem tehettek mást. Egy asszony térdre rogyott; és tépni kezdte a ruháját. Amikor veszett őrjöngése miatt félrehúzódtak tőle az emberek, véresre harapta az ajkait, és táncolni kezdett. Odafenn, a teraszon szederjesre vált arccal rúgkapált a jövendő király, idelenn pedig egy meztelen némber járta szemérmetlen táncát. A nap kegyetlen forróságot árasztva ragyogott az égen, s Marduk fenyegetően kivicsorította a fogát. Hurubbi intésére a testőr meglazította Hittabas nyakán a szíjat; a félholtan vergődő fiatalember újra levegőhöz jutott. Könyörögve nyújtotta a karját Zuzam felé, de a főpap megvető arccal félrenézett. Közben azonban nyugtalan gondolatok forrtak az agyában. Ha Hurubbi megöleti Hittabast, széttépeti az átkozott felügyelőt még akkor is, ha később nem lesz könnyű megmagyaráznia a tettét. Hittabas azonban nem halt meg. Hurubbi feszülten figyelte; amikor úgy vélte, hogy lazítani kell a szorításon, intett a testőrnek. Hittabas szederjes arccal kapkodta a levegőt. Hurubbi tudta, hogy két-három szorításnál többet már nem bírna. Kedve lett volna ugyan kipróbálni Hittabas tűrőképességét, de megálljt parancsolt magának. Hittabas csaknem elájult, mikor Hurubbi intésére lekerült a hurok a

nyakáról. Két testőr a hóna alá nyúlt, és a terasz szélére cipelte. Hittabas nyálazott, fejéből vér csepegett; aligha tudhatta, hol van, mi történik vele. Zuzam Hittabas elé lépett. Néma csend ereszkedett a térre. Ekkor már egyetlen lázas, lüktető seb volt a tömeg. Ismeretlen akaratnak engedelmeskedett, láthatatlan erők játszottak vele szörnyű játékot. Zuzam felemelte egyik kezét, másikkal pedig feltámasztotta Hittabas lecsukló állát. – Hittabas! – kiáltotta gyenge hangján, de a néma csendben mégis úgy hangzott, mint távoli mennydörgés. – Hittabas! Akarsz a Két Folyó Köze Birodalmának királya lenni? Hittabas bambán mosolygott, és lecsuklott a feje. Zuzam erőszakkal felfelé húzta, és meg sem várva a félhalott ifjú válaszát, maga kiáltotta helyette: – Akar! Hittabas elfogadja a királyságot! Hittabas legyen a király! A tömeg üdvrivalgásban tört ki, s egészen addig őrjöngött, amíg a főpap felemelt kezével csendet nem parancsolt. – Hittabas király! – mordult ajkán a szó. – Kérünk téged, Marduk nevében, jelöld meg az időt, ameddig a trónodon akarsz ülni! Jelöld meg az időt, ó, Hittabas! A véres arcú királyfi feltérdelt, és zokogni kezdett, majd vinnyogássá csillapult a hangja. Ez a keserű, fájdalmas sírás még a sokat tapasztalt főpapot is meglepte. Erőt kellett vennie magán, hogy folytatni tudja a színjátékot. Odahajolt Hittabas szájához, de nem hallott semmit, csak bugyborékoló, fájdalmas zokogást. Bólintott, felemelkedett, széttárta a karját. – A király tudatja veletek, hogy öt teljes éven át akar uralkodni. Hogy Marduk és Bikaisten uralmának veti alá országát. Marduk és Bikaisten kegyelmét kéri népére és országára… Nem akar többé igazi király lenni. Olyan király szeretne lenni; aki megosztja a hatalmat az istenekkel. Marduk oltalmába ajánlja a lelkét. Arra kér benneteket, hogy öt év múlva ismét vizsgáljátok meg, jól uralkodik-e, tiszteli-e Mardukot és Bikaistent. Ha nem, kéri, öljétek meg Bikaisten oltárán, hogy a túlvilágon személyesen vezekelhessen népéért és birodalmáért! Most pedig Marduk isten és szolgáinak kezébe adja a sorsát! Intésére a testőr ismét előrelopakodott, és a királyfi nyakába vetette a hurkot. Hittabas rémülten megragadta a szíjat, de a testőr letépte róla a kezét. Hittabas felsikoltott. A testőr Zuzam kezébe adta a szíj végét, aki körbevezette a négykézláb csúszó-mászó királyt a teraszon.

A teret ismét elözönlötték az italt kínáló szolgák, s amikor Hittabas végre felemelkedhetett, az embertömeg kábult üvöltéssel fogadta. Torz mosolyra rándult az arca, és végigvágódott a teraszon. Az üvöltés még akkor is elkísérte, amikor a sötét folyosókon lakosztálya felé cipelték. A Doki dermedten nézte a történteket. Érezte, hogy az ital a fejébe száll, pedig csak egy félpohárnyit fogyasztott belőle. Nem volt kellemetlen a tompa kábulat. Egyszerre csak úgy érezte, hogy minden megvilágosodik előtte. Látta magát, amint egy meleg és hosszú épületben fazekakat készít, agyagot gyúr. Mintha egy kisgyerek is az ölébe csimpaszkodott volna. Érezte, hogy a fazekas lelke kéredzkedik vissza a helyére, de hiába erőlködött, homályos emlékfoszlányoknál nem tudott többre visszaemlékezni. A furcsa ital azonban másféle hatást is kifejtett a testében. Érezte, hogy leomlanak a gátak koncentrálóképessége előtt, mintha ismét a huri közegben érezné magát. Amikor a szolgák elvonultak mellette a vödrökkel, kért még egy pohárkával, de nem adta vissza a bőrpoharat. Óvatosan a keze ügyébe helyezte és várt. Néhány pillanat múlva megérezte a hangot. – Doki, Doki! Merre vagy? – A tömeg kellős közepén. Ti? – Én a Biológus vagyok. Most pedig egy vadász, bizonyos Zebub. Hát te? – Majd később. Egyelőre nincs nevem. A többiek? – Mindenki él. – Miért nem szóltok? – Helló, Doki! – Üdv, Kapitány! – Hogy van, Doki? – Üdv, Navigátor! Minden rendben? – Hát, ami azt illeti… Mintha lenne velem egy kis probléma. – Micsoda? – Nem egészen az történt, amit ígért, Doki. – Őszintén szólva nem tudom, mit ígértem. Mi a baj, Navigátor? – Nem olyan vagyok, mint maguk. Bár nem tudom, hogy ön milyen, Doki. – Egészen elfogadható… viszonylag. Csak az emlékezetemmel van baj. – Nekem meg a formámmal. Szóval… nem ember vagyok, Doki. A Doki meghökkenve a levegőbe meredt, és megmozdult az ádámcsutkája. – Hanem… mi? – Bika.

A Doki nagyot nyelt, és gyorsan ivott egy kicsit a varázsitalból. – Az… micsoda? – Nézzen fel a szobrokra. Nem arra a nagyra, hanem a másikra. Amelyiknek négy lába és két szarva van. – Csak nem… azt akarja mondani, hogy az maga? A Navigátor keserűen felkuncogott. – Még az hiányozna. Élő bika vagyok. A Bikaisten mása. A Doki óvatosan körbepislogott, de nem látott semmi hasonlót. – Nem látom, Navigátor. – Elbújtattak. Erről majd később. Beszéljen a Kapitánnyal! – Doki, maga is ivott belőle? – Ittam. – Úgy tűnik, segíti az átvitelt. Valami korábban leblokkolt bennünket. A Navigátor szerint a fal. – A városfal? – Ühüm. Lehet, hogy hasadóanyag került a habarcsba. Most azonban kitűnő a vétel. – Az. – Maga érti, mi történik itt? – Részben; Kapitány. Azt hiszem, beléptünk ennek a bolygónak a történelmébe. Tudja, mi az, hogy szakrális királygyilkosság? – Nem én… – És azt, hogy teokratikus államforma? – Jól van, Doki? – Jól hát. Maga kérdezte, nem? Valami ilyesmi zajlik az orrunk előtt. Ha nem látogattam volna hébehóba a történelmi fakultás előadásait, fogalmam sem lenne róla, mi történik. – Gondolja, hogy veszélyes lehet ránk nézve? – Aligha. Mi van a lányokkal? – Gyenge az impulzusunk. A Navigátor vette a jeleiket. Segítséget kérnek. Nincs valami tapasztalata? A Doki szomorúan megcsóválta a fejét. – A Navigátornak, úgy látszik, nincs normális teste, nekem meg normális lelkem. – Hogyhogy? – kérdezte a Kapitány óvatosan. – Nincsenek emlékeim. Hosszú história. Nincsenek itteni emlékeim. – Úgy érti, nem tudja, ki volt?… – Pontosan. Nem tudom. – Értem, Doki. A lányok segítséget kérnek, de nem tudjuk, hol vannak. Valószínűleg nem is hallanak bennünket.

– Biztosan nem ittak ebből a kotyvalékból! – A Navigátor szerint be vannak zárva valahová, a radioaktív falak mögé. Mit javasol, Doki? A Doki elmosolyodott. – Mondtam, hogy be kell lépnem a történelembe. Van itt egy-két barátom, aki szeretné, ha segítenék rajta. – Maga? – Én hát. Csak még nem tudom, hogyan. A Kapitány hangja óvatosan csengett. – Találkoznunk kellene, Doki. – Adjon valami koordinátát, Kapitány. A Doki körülnézett, hogy ő is meg tudja határozni saját helyzetét, amikor a Kapitány hirtelen beszüntette az adást. A Doki csak annyit érzett, hogy megszűnnek az impulzusok, és süket csend öleli körül. Zuzam a terasz szélére lépett, és kibontotta a kezében tartott összetekert pergament. Messze hangzó hangon olvasni kezdett. Először megismételte, amit Hittabas szájába adott, hogy a király a Marduk-papság oltalma alá helyezi birodalmát és népét, saját magával együtt. Hogy csak öt évre vállalja a királyságot, utána a papok döntenek róla, megfelelt-e feladatának. Ha nem, Marduknak ajánlja a lelkét. Ezután egy másik pergamenről kinevezéseket olvasott fel: természetesen az új király, Hittabas nevében. Mindjárt az első helyen említette Gigast, akit Hurubbi javaslatára főépítésszé neveztek ki. Legutoljára hagyta Bikaisten kultuszát. Akkor is csak néhány szót szólt róla. Engedte, hogy Hurubbi hadd arassa le a dicsőséget, hiszen Marduk szobrának az elkészíttetésével végül is az ő malmára hajtotta a vizet. Hurubbi rezzenéstelen arccal hallgatta Zuzam szavait, belülről azonban majd szétrobbant a feszültségtől. Akkor nyugodott csak meg, amikor Zuzam felolvasta Gigas kinevezését. Az a csirkefogó remélhetőleg megelégszik ennyivel! Amikor Zuzam befejezte a kinevezések felolvasását, ismét megjelentek a frissítőkínálók. Ekkor már mindenki fürdött az izzadságban. Néhányan meghalt hozzátartozóikra ismertek, akik angyalszárnyakon keringtek felettük a levegőben. Mások fekete bőrű lányokat láttak, amint hívogatóan integettek feléjük. Amikor azonban Bikaisten szobrának előterében feltűntek a papok, elröppentek a látomások, s valamennyien kimeredt szemekkel bámulták őket, amint hegyes süvegben, füstölővel a kezükben megszállták a Bikaisten előtti

kör alakú teret. A Dokit idegesítette, hogy két társa változatlanul ott sugdolózik mögötte, és tőle várják, hogy tegyen valamit. Mi a fenét csináljak? – gondolta. – A Kapitány és a Navigátor, úgy látszik, megkukultak… Ebben a pillanatban, mintha korbácsütés érte volna, összerezzent. Mintha csak néhány méterre lett volna tőle, felhangzott agyában az Első Asszisztensnő rémült könyörgése. – Segítsetek! – nyöszörögte. – Megölnek minket… Segítsetek! Válaszolni akart, amikor meghallotta a Kapitány nyugodt hangját: – Itt vagyunk, Első Asszisztensnő! Csak nyugalom. Nem látlak benneteket. – Még egy folyosóban vagyunk… Összekötötték a kezünket, és… – Kiszabadultak a falak közül – mondta a Navigátor. – Tökéletesek az impulzusok. – Segítsetek! – zokogta az Írónő is. – Nyugalom! – ismételte a Kapitány magabiztosan, de a Doki érezte a hangján, hogy közel sem olyan biztos a dolgában, mint ahogy szerette volna. – Megmentünk benneteket. Hova visznek? Hangzavar támadt, amelyből a Navigátor hangja hallott ki legerősebben: – Egyszerre csak egy beszéljen! Első Asszisztensnő, válaszoljon! – Alighanem Bikaisten kolosszusához. Öten vagyunk, nők. Azt mondják, megölnek minket az isten tiszteletére. – Milyen a térereje, Doki? – hallotta összerezzenve a Kapitány hangját. – Azt hiszem, normális. Sőt… Az itteni gravitáció… – Tudom. Van valami terve? – Őszintén szólva, azt hiszem, az embereim is erre spekulálnak. – Tehát tudják, hogy maga… nem közéjük való? – Azt hiszik, a tengerentúlról jöttem, és… alighanem varázslónak tartanak. – Jól van. Maradjunk kapcsolatban. Megpróbálok kifőzni valamit. Hogyan tudnám felismerni? A Doki megrázta a fejét. – Sehogy. Túlságosan is egyformák vagyunk. Szakállam van… – Jól van. Akkor maga ismerjen ránk! – Gondolja, hogy nekem könnyebben megy? – Nem hiszem, hogy egynél több bika lenne ezen az átkozott téren. Állatokat nem szokás gyűlésre vinni. – Nono! – morogta a Navigátor. – Ha lát egy bikát, két fickóval, hát azok mi vagyunk. Próbálkozzunk a térerővel, és használjuk ki ezt az átkozottul kicsi gravitációt. – Úgy lesz… de…

– Pszt! Figyeljen Bikaisten felé! A papok éneke az egekig csapott: üvöltöttek, ahogy a torkukon kifért. Bikaisten talapzatán lassan feltárult egy rejtekajtó, és a korábbinál színpompásabb ruhában Hurubbi, az új főpap lépett a térre. Hosszú, sárga köpenybe öltözött papok alkották a kíséretét. Hurubbi intésére újabb ajtó nyílt a talapzaton. A tömeg felhördült, amikor széles lépcső ereszkedett alá a semmiből. Zuzam irigykedve elhúzta a száját, és arra gondolt, hogy talán mégsem kellett volna Hurubbi kezébe adnia Bikaisten kultuszát. Vissza is veszi tőle, amint teheti. Hurubbi a sárga köpönyeges papok kíséretében fellépkedett a lépcsőn. Fejük felett magasodott Bikaisten óriási teste, mintha meg akarná védeni őket Marduk gonosz vigyorától. Hurubbi ég felé tárta a karját, és a döbbent csendben kiáltozni kezdett: – Bikaisten! Nézz le ránk, Bikaisten! Elfogadod az áldozatunkat? Felelj, Bikaisten! A Doki kíváncsian szemlélte a fejleményeket; sok mindenre számított, de mégis meglepődött attól, ami ezután történt. Bikaisten óriási kolosszusa megremegett. Halk, tompa morgás szakadt ki a gyomrából. Mintha a föld mélyében rejtőzködő szárnyas ördögök indultak volna az emberek városainak megsemmisítésére. Bikaisten két szikrázó szarva fenyegetően a levegőbe meredt; orrlikaiból halvány füst szivárgott. A tompa moraj megerősödött, aztán elhalt a levegőben. – Mi volt ez, Doki?! – Nem tudom. Azt hiszem, azok a papok mesterkednek valamiben… – Segítsetek, már itt vagyunk egészen! Hurubbi kicsit félrelépett, utat engedve a rejtekajtón kitántorgó lányoknak. Valamennyien hófehér, átlátszó köpenyt viseltek. Az enyhe szellő meglebegtette testükön a ruhát. Mindegyikük nyakára vékony aranylánc kapcsolódott, amelyek vége egy-egy szintén hófehér ruhájú pap kezében nyugodott. A papok másik kezében meztelen kardpenge csillogott a napfényben. A tömeg felmorajlott, és izgatottan mutogatni kezdett arrafelé, ahol a lányok álltak. Három mintha teljesen megadta volna magát a sorsának; lehajtott fejjel állt, szédelegve a gyengeségtől és a félelemtől. Kettő azonban a tömeget kutatta, mintha segítséget várna valakitől. – Miram… segíts! – Ez Babila… azaz… – Ki az a Babila? – értetlenkedett a Doki. – Az Első Asszisztensnő… a másik az Írónő. Valószínűleg.

– Alaposan megváltoztak – dünnyögte a Doki. – Akárcsak mi – mondta a Navigátor. – Hogyan tovább? – Egy szempillantás alatt, Doki, világos? – Világos – felelte a Doki nyugtalanul. Gigas felkapaszkodott az utolsó létrán, és magához intette Likamust. – Te itt maradsz… és vársz, amíg nem szólok. A kamrába csak én mehetek be! Likamus arca megrándult, és eltűnt róla a mosoly. – Azt hiszem, tévedsz, uram. Azt a személyes parancsot kaptam Hurubbitól… – Megváltoztatom a parancsot. Nem hallottad, hogy ő maga nevezett ki főépítésszé és a kultuszhelyek parancsnokává? – Hallottam, uram, de… – Ami ezután következik, az az én dolgom, Likamus. Te megtetted a kötelességedet. Jutalmad nem marad el. Ezt én mondom neked, Gigas, a kultuszhelyek főfelügyelője! Likamus azt latolgatta magában, mi lenne, ha megpróbálná az alattuk tátongó szörnyű mélységbe taszítani Gigast, de letett róla, mivel ő volt alul, azonkívül Gigas kinevezése is megzavarta. Hiszen nem így állapodott meg Hurubbival. – Hurubbi új parancsot adott – mondta a főépítész. – És én végrehajtom a parancsot. Várj rám, amíg nem szólítalak! Likamus tehetetlenül nézte, amint Gigas fürgén felkapaszkodik a fémlétrán, és eltűnik az irányítókamrában. Alatta iszonytató mélység hullámzott, és mintha hívta, vonzotta volna, hogy vesse le magát. Lecsukta a szemét, és érezte, ahogy a hűvös szellő megborzongatja a homlokát. Tudta, hogy Gigas gondolkodás nélkül megszabadulna tőle, ha okot látna rá. Kinyitotta a szemét, és ismét lenézett a mélybe. Ha Gigas jelt ad, és kinyitják a hegy gyomrába vájt folyosó ajtaját: vége. A beáramló, viharossá fokozódó légáramlat letépi a létráról és a semmibe veti. Csak egy vöröslő, nedves folt marad belőle Bikaisten gyomrának belsejében. Gyors elhatározással ruhája alá nyúlt, és kihúzta a szíjat, amelyet mindig magánál tartogatott. Egy jó építőmester nem lehet meg mérőszíj nélkül, arról nem is beszélve, hogy az erős bőrcsík fegyverként sem utolsó. Előhúzta ruhája alól, és a kamrába vezető fémlépcsőhöz kötözte magát.

Talán nem tépi le a vihar, ha Gigas mégis úgy döntene… Hurubbi ég felé emelte a karját, és Bikaistent szólította: – Bikaisten! Bikaisten! Fogadd kegyesen az emberáldozatot! Őseink is így áldoztak előtted, ahogy a régi agyagtáblák tanúsítják, mígnem esztelen gőgjükben megfeledkeztek rólad, és szomjúhoztál, Bikaisten! Szomjúhoztál, és szomjúságodban elhagytál bennünket! Erőddel és hatalmaddal másokat segítettél, idegen népek istene lettél, hatalmas Bikaisten! – Mások istene lettél!… – bőgte, sírta, tombolta keserűségében a látomásoktól gyötört, környező tömeg. – De mi visszahívunk, Bikaisten! Ismét szüzek vérét kínáljuk neked, hogy óvjál és vezessél minket. Marduk nevében! Csakhogy Mardukot is megemlíted, te pojáca! – dühöngött magában Zuzam. – Meghalunk? – kérdezte szavak nélkül is az Írónő, és megpróbált felállni, de a szorosra fogott aranylánc visszatartotta. – Meglátod, meghalunk! – Megmentenek – mondta bizonytalanul az Első Asszisztensnő. – Jaj, miért is kellett elhagynom Hurt? – jajdult fel az Írónő, de csak csipogás, csattogás és fütty jött ki a száján. – Nyugalom – hallott valahonnan, irdatlan messzeségből egy ismerős hangot. – Nyugalom. – Jaj, Doki…! – Ha kedves az áldozatunk, adjál jelet, hatalmas Bikaisten! Szólj, ha kívánod e szüzek vérét! Ebben a pillanatban lángcsóva csapott ki a kolosszus száján; orrlikaiból sűrű, fekete füst gomolygott elő. Aztán felüvöltött iszonytató, idegtépő üvöltéssel, amely mély, elégedett morgásba fulladt. A nép térdre esett a téren, és elszörnyedve jajgatott. Legtöbbje fel sem merte emelni a fejét. Az érces üvöltés és a tompa morgás mindenkit meggyőzhetett arról, hogy Bikaisten szívesen fogadja a szüzek vérét. Na végre – gondolta Zuzam. – Hamarosan vége lesz a komédiának. Gigas lepillantott a kamra ajtajából, és elmosolyodott, amikor látta, hogy Likamus a fémlétrához kötözi magát. Becsukta maga mögött az ajtót, és immár minden figyelmét az irányítószerkezetnek szentelte. Várta, hogy Hurubbi megadja a jelet. Tudta, hogy Hurubbi lába alatt ott a kőlap, amelyre

ha rálép, megrándul a jelzőzsineg. Elégedetten hátradőlt a székében, és várt. Amikor újra eszébe jutott Likamus, gúnyos mosolyra rándult az arca. A szerencsétlen! Azt hitte, hogy Hurubbi árnyékában előrekúszhat a kultuszhelyek felügyelőjének rangjáig. Persze lehet, hogy a kétszínű Hurubbi meg is ígérte neki, hogy aztán vele is végezzen. Megérdemled a sorsod, Likamus! Megrándult előtte a zsineg. Elkomorodott, és villámgyorsan munkához látott. Meghúzta a megfelelő zsinórokat. Szinte látta, ahogy végigfut a rángás a folyosókon, és megszólal az ismert melódia az őrök fülkéjében. Néhány másodperced van már csak, Likamus! gondolta elégedetten, és amikor megérkezett a visszajelzés, elégedetten hallgatta, ahogy a beáramló levegő sebessége viharossá fokozódik, kinyílik a füst- és lángkamra ajtaja, és Bikaisten üvölteni kezd. Mintha egy halkabb ordítás is eljutott volna a füléig, de a felelősségteljes munkában ügyet sem vetett rá. Likamus arcába csapott a forró levegő, és ahogy megérezte bőrén a sivatagi homok karcolását, megértette, hogy utolsó perceit éli. A beáramló homokszemek égő parázsként fúródtak a pórusaiba, megvakították, megsüketítették, teletömték a száját és az orrlyukát. Kétségbeesetten felüvöltött, és megpróbálta kioldani a szíj csomóját. Megkönnyebbülést érzett, amikor a homokvihar letépte a létráról és magával ragadta. Üvöltött, de nem tudta túlüvölteni a szél harsogását és Bikaisten dühöngését. Hanisur a Dokihoz kúszott, és megrántotta a köpenyét. – Gondolod, hogy… meg tudod csinálni? A Doki koncentrált, és kiitta a maradék italt. – Megpróbálom, Hanisur… ha rajtam múlik, rövidesen te leszel a király… Azt hiszem, nem vagyok egyedül. – Persze – morogta mögötte Zakabur is. – Mi is veled vagyunk! – Na igen – morogta minden gúny nélkül a Doki. – Vigyázz, Doki! – Vigyázok. Ti azokat, én ezeket… – Menni fog? – Meg kell próbálni… Mit szól a Navigátor? – Rendben lesz, Doki! – Akkor rajta! – Hur nevében, Doki!

Hurubbi intésére a papok felemelték kardjukat, és kissé hátrább léptek. A tömeg lélegzet-visszafojtva figyelt, hogy a vér kiömlésekor iszonyú üdvrivalgásban törjön ki. Bikaisten ég felé emelt szarvain napfény ragyogott, orrlikaiból még mindig szivárgott a füst. – Áldozat! – kiáltotta Hurubbi. – Áldozat! A papok kardja felemelkedett, hogy lesújtson az aranyláncok rabságában vergődő lányokra. Az öt penge egyszerre csillant meg a fényben. – Most! – kiáltotta a Navigátor. – Rajta! – ordította a Doki is. A kardok megindultak lefelé, aztán valami rettenetes, láthatatlan erő megállította őket, kitépte a papok kezéből és eltüntette a kéken csillogó levegőben. Hurubbi a szeméhez kapott: azt hitte, rosszul lát. A szüzek nyakából kicsorduló vér helyett papjai elképedt tekintetére esett a pillantása, és a felborult edényekre, amelyekbe az áldozati vért kellett volna felfogniuk. – Megőrültetek! – támadt a papokra, mert azt hitte, maguktól dobták el a fegyvert. Aztán átellenben Zuzamra tévedt a tekintete, mert nem tudott mást elképzelni, mint hogy a vén csirkefogó utoljára még kiagyalt valami disznóságot. Zuzam azonban egyáltalán nem úgy festett, mint aki bármiről is tudna. Maga is megkövülve bámulta a kardok útját, és attól tartott, hogy Hurubbi újabb veszélyes trükkjét látja. Ebben a szempillantásban ismét felhangzott az üvöltés. A bika azonban, amely taposva és öklelve végigvágtatott a tömegen, véres nyomokat hagyva maga után, kétségkívül élőbb volt, mint maga Bikaisten. Hegyes szarvain ruhadarabok csüggtek, és amerre végigszáguldott, fájdalmas kiáltások és hörgés kísérte útját. Hurubbi tágra meredt szemmel bámulta a vágtató állatot. Felmerült benne, hogy talán túllépett egy ismeretlen határt, és akaratán kívül sikerült megidéznie Bikaistent. Félelme azonban csak egy szempillantásig tartott. Ha élő, akkor meg is lehet ölni! Megfordult, és a Bikaisten kolosszusát biztosító katonákra förmedt: – Öljétek meg! Öljétek meg a bikát! A bika ekkor már egészen a kolosszus közelében járt, bár vágtatását erősen akadályozta a félelmében mozdulatlanná dermedt embertömeg. A katonák letérdeltek, és felemelték lándzsáikat, hogy az állat testébe vágják.

A bika néhány ugrással a remegő papok, a tehetetlen Hurubbi és az arcukat kezükkel eltakaró lányok mellett termett. Mintha gúnyosan mosolygott volna a katonákra. A testőrök parancsnoka hangosan felkiáltott, és a lándzsák megindultak a levegőben. Szálltak néhány métert, aztán lehullottak a földre. A bika megállt az áldozatra szánt nőkkel szemben, a szarva hegyének egyetlen villanásával eltüntette a láncot a nyakukról. – Üdv, Első Asszisztensnő, üdv, Írónő! – Maga… kicsoda? – csuklott fel az Írónő, és az ájulás környékezte. – A Navigátor – mondta a bika, és türelmetlenül meglengette a farkát. – Tűnjünk el innen, amíg nem késő! Aztán várt néhány pillanatig, majd az öt áldozati szűzzel a hátán eltűnt a tömegben. – Mardukra! – örvendezett Hanisur, és kezébe vette kardját. – Valahogy így képzeltem én is! A többi a mi dolgunk, Doki. Zakabur majd megpróbálja… A Doki azonban félbeszakította meglehetősen udvariatlanul: – Jobb, ha a feneketeken maradtok! Ez most már a mi játékunk! Ha elkezdtük; végig is csináljuk! – Ki az a mi, Doki? – kérdezte kicsit sértődötten a helytartó. – Ki az a mi? Gigas nem akart hinni a szemének, amikor Likamus halála után azonnal megrándult a következő zsinór. Ez lehetetlen! – sápadt el, és legszívesebben kiugrott volna a kamrából. – Hiszen Hurubbi parancsa szerint a többiekkel csak akkor kell végezni, ha a lányok már meghaltak. A kocsonyaként remegő népnek el kell fogadnia őt királynak, őt, Hurubbit, Bikaisten főpapját… Most pedig… Hiszen az áldozat még nem történt meg… Ilyen jelzés nem érkezett a kamrába. Elromlott volna a rendszer? Lehetetlen! Ezerszer is végigvizsgált mindent. Türelmetlenül és sürgetve ismét megmozdult a zsinór. Gigas nem tehetett mást, mint hogy átrohant a másik, még titkosabb kamrába, ahonnan jól láthatta Marduk kolosszusát. Látta lába alatt a palotát, az erkélyt, Zuzamot és Marduk isten papjait. Érezte, hogy izzadságban fürdik, aztán nagy lélegzetet vett, és megrántotta a kötelet. Hallotta az iszonytató robajt, aztán mindent eltakaró porfelhő csapott a magasba. Füléig hatolt a térről felhangzó üvöltés, és amikor a porfelhő

felszakadt elégedetten látta, hogy a palota nincs sehol. Marduk kolosszusa ráomlott az épületre. Veszély! Veszély! – sugározta a Navigátor, amikor a lányokkal a hátán végigvágtatott a téren. – Veszély! A Doki nyugtalanul pillantott körbe, fél szemmel azonban a bika vágtatását figyelte. Valahol arra kell lennie a Kapitánynak és a Biológusnak… A mindent elsöprő, űrhajó indulásához hasonló robaj azonban elfeledtette vele a bikát. Megremegett a föld a lába alatt, és elzuhant, akárcsak a többiek. Feje fölé emelte a kezét, hogy megvédje a körülötte pattogó kövektől. Nem tudott másra gondolni, mint hogy földrengés rázta meg a birodalmi fővárost. Ahogy azonban félve felpislantott, rádöbbent, hogy egészen másról van szó. Marduk ledöntése emberek műve, csak éppen fogalma sem volt róla, hogy függhet össze Bikaisten kultuszával. Talán ez is az ismeretlen forgatókönyv része? A palota teljes egészében megsemmisült: királyostul, főpapostul, mindenestül. A szerteszét heverő emberi testeket szürke por fedte, s a Doki látta, hogy jó néhányan soha többé nem fognak felkelni a földről. Csak remélhette, hogy nekik nem esett bántódásuk. Megrázta a fejét, és lassan feltápászkodott. Hurubbi felsikoltott rémületében, amikor a lándzsák megálltak a levegőben, majd lehullottak a földre. A láncok lepattantak az áldozatra szánt lányok nyakáról, mintha láthatatlan kéz tépte volna le őket. Zuzam, átkozott, vén ördög! Pillanatig sem kételkedett benne, hogy Zuzam köpött bele a levesébe. Ez a szörnyeteg az utolsó pillanatig elhitette vele, hogy hajlandó megosztani isteni hatalmát, csak azért, hogy annál jobban megalázza és eltiporja… De a játszmának még nincs vége! Félreugrott az óriási bika elől, amely üvöltve, párafelhőket fújva vágtatott végig a téren. Még arra is volt esze a vén csirkefogónak, hogy Bikaisten földi másával riogassa az ostoba tömeget! Az nevet igazán, aki utoljára nevet, Zuzam! Oldalra vetette magát, és nem törődött vele, hogy a bika az áldozatok mellé áll, és egymás után feldobálja őket a hátára. Nyilván élő embereket bújtatott a bika bőrébe a vén gazember! Ha lenne egy kard a keze ügyében, Mardukra, belenézne a bika belsejébe! Most azonban fontosabb dolga is akadt! Így is, úgy is pusztulnod kell,

Zuzam! Négykézlábra állt, és elbotorkált egészen addig a kőig, amely alatt a figyelmeztető zsinór rejtezett. Remegő ujjakkal feszítette fel a kőlapot, és csak akkor nyugodott meg egy kissé, amikor kezébe vette a zsinórvéget. Imádkozz Mardukhoz, Zuzam! Megrántotta a bőrfonatot, és érezte, hogy elönti az izzadság. Nem történt semmi. Zuzam még mindig csodálkozást mímelt a mellvéden, a tömeg pedig jajgatott és zokogott a téren. Gigas! Gigas áruló lett! Vagy megölte Likamus! Az átkozott gazember! Disznók, mocskos, tisztátalan disznók! Sírni, zokogni szeretett volna, ahogy szétfoszlani látta dédelgetett álmát. Zuzam legyőzte! Ó, hogyan is lehetett ilyen ostoba? A ravasz vénember rászedte. Adta az ártatlant, a gyengét, közben észrevétlenül fölébe kerekedett! Ó, ha egyszer mindent elölről kezdhetne. Rángatta, tépte a zsinórt, mintha minden mérgét a szíjfonaton akarta volna kitölteni. Aztán csak annyit látott, hogy Marduk felemelt lába megremeg a palota felett. Látta Zuzam meghökkent tekintetét, amint felpillant az istenszoborra, és feje fölé emeli mindkét kezét; látta Marduk arcán a vérszomjas vigyort és a mozdulatot, amellyel széttaposta a palotát. Sikerült! – ujjongott lelkében egy hang. – Sikerült! Te leszel a főpap és a király! Feje köré fonta a karját, és levetette magát a kőlapokra, hogy elkerülje a Mardukból kirobbanó kövek csapásait. – Merre vagytok? – harsant a Doki hangja. – Merre vagytok? Körülötte halottak hevertek, sebesültek nyögdécseltek. A feldőlt vödrökből kiömlő ital vérrel keveredett. – Lazítsd el magad! – felelt a Navigátor. – Kapcsold ki a mezőt, Doki! A Doktor már éppen engedelmeskedett volna, amikor Hanisur megragadta hátulról a köpenyét. – Hogyan tovább, Doki? – Menjetek a palotába, és csináljatok, amit akartok! – A palotába? – hökkent meg Zakabur. – Hiszen… nincs többé palota! – Akkor várjatok! Várjatok meg valahol… Az utolsó szavakat már elcsukló hangon nyögte, mert érezte, hogy minden erő kiáramlik belőle, és megroggyan a térde a gyengeségtől. – Úgy van, Doki… Ne félj, kicsi a gravitáció! Gyere, Doki! A Doktor érezte, hogy megemelkedik, és a következő szempillantásban

már maga alatt érezte a teret. Elsuhant a jajgató sebesültek, a néma halottak és a lassan csordogáló vérpatak felett; áttört a még mindig szállongó poron, a Bikaisten orrlikából bodrozódó füstön, és az élő bika mellett ért földet egy saroképület mellett. A bika felhúzta az ínyét, hetykén a levegőbe bökött a szarvával, és elégedetten meglengette a farkát. – Üdv, Doki! Megismer? A Dokinak sírás fojtogatta a torkát. Átölelte a bika nyakát, és megsimogatta az oldalát. – Üdv, Navigátor… A többiek? Az épület sarkánál mozgás támadt: előbb egy szőke, szakállas óriás, aztán egy vékony, de csupa izom, barnára sült, középtermetű férfi, majd két, tépett ruhájú, rémült nő bukkant ki az épület mögül. Az óriás felemelte a kezét, úgy, ahogy Hurban szokták, az űrkikötőben, szerencsés leszállás után, s barátságosan elmosolyodott. – Üdv, Doki! Az Ikercsillag kapitánya és legénységének túlélői üdvözlik egy ismeretlen világban. Doki a falnak dőlt. Szeméből patakzottak a könnyek. Hanisur úgy futott, ahogy csak a lábai bírták. Mögötte Zakabur zihált, kezében kivont kardot tartva. Látták, ahogy a Doki a fejük felett suhan a levegőben, és nem akartak lemaradni tőle. Mi az ördögöt kezdhetnének a tengerentúli varázsló nélkül? A hurbeliek nem is vették észre, hogy két szempár figyeli minden mozdulatukat. Csak akkor döbbentek rá, hogy nincsenek egyedül, amikor Hanisur és Zakabur váratlanul elébük toppant. Hanisur meghajolt, és összetette kezét a szíve fölött. – Nem tudom, kik vagytok; idegenek. De ő azt mondta, hogy a barátunk. Ha tengerentúli varázslók vagytok, segítsetek rajtunk. Ha pedig istenek, söpörjétek el ezt a vérszívó szörnyeteget a föld színéről! – És válla felett Bikaisten irdatlan kőkolosszusára mutatott. Aztán megpillantotta a bikát, és összeharapta a száját. – Mardukra! Csak nem Bikaisten maga? A Doki letörölte könnyeit, és megveregette Hanisur vállát. – Ez… ezek… valóban a barátaim. Amikor még… nem tudtam… semmit… mellettem álltak. Megígértem, hogy segítek nekik, és… Bikaisten szobra felől kiáltás harsant. Miram kikémlelt az épület sarka mögül, majd visszahúzta a fejét. – Az a fickó… Bikaisten főpapja… és a szobor

környéke tele van katonával. Doki! Kérdezze meg a barátait, mi történik! Mivel a Két Folyó Közének nyelvén mondta, nem volt szükség tolmácsra. Hanisur is kidugta a fejét, aztán visszarántotta. – Hurubbi átvette a hatalmat. A katonák és a papok királlyá kiáltották ki. Ő lesz a főpap is… – És? – kérdezte a Navigátor. – Gonosz ember. Amíg az ünnepség tartott, beszéltem valakivel, aki mindent tud. Hurubbi király és főpap akart lenni… Ő újította fel Bikaisten tiszteletét, és az ő ötlete volt, hogy… szüzek vérével áldozzanak neki. Az Első Asszisztensnő megrázkódott, és megkeményedtek a vonásai. – Én… még soha, senkit… de ennek pusztulnia kell! Nézzetek végig… a téren. Mennyi halott! És majdnem mi is… – Azt a szörnyeteget is… azt a kolosszust…! – remegett az Írónő. – Nem akarom látni többé! – Csak akkor lesz béke, ha Bikaisten nincs többé! – mondta Zakabur is, és kivont kardjával a kolosszus felé mutatott. – Bikaistennek meg kell halnia! Mindenkinek látnia kell, hogy Bikaisten és Hurubbi halott! Csak akkor lesz ismét béke és nyugalom a Két Folyó Közén! A Kapitány gondolkodott néhány szempillantásig, aztán beleegyezően bólintott. – Rendben van – mondta. – Bikaisten meg fog halni. – Navigátor! – Parancs, Kapitány! – Gravitáció? – Nem változik jelentősen. Érezném. Hozzánk képest kicsi. Túl kicsi. – Térerő? – Talán megfelelő… – Elég lesz? – Nem tudom. A kardokhoz és azokhoz a hosszú vacakokhoz elég volt. De hozzá…? – Meg kell próbálnunk! Közölje a többiekkel! Hanisur és Zakabur csak csipogást, füttyögést és csattogást hallott. Pedig akár Mardukra is esküdni mert volna, hogy azok, vele szemben, beszélgetnek. Ezen a furcsa, semmire nem hasonlítható nyelven… Miram intésére elhagyták a saroképületet, Hanisurral és Zakaburral a nyomukban kiléptek a térre. A tér közepén még mindig ott hevertek a halottak, egymásba csavarodott végtagokkal, szemük üvegesen meredt a kéklő égre. Bikaisten lábánál

azonban ismét nyüzsgött az emberhangyák tömege, mintha mi sem történt volna. Parancsszavak röpködtek a levegőben, a testőrök kezében már újra ott fénylettek a lándzsák, és a hadsereg szétszóródott egységei gyülekezni kezdtek a kolosszus körül. Hurubbi keresztbe fonta mellén a karját, és komoran bólintott. Néhány pap levette válláról Bikaisten hímzett palástját, és ugyanolyat terített rá, amilyen korábban Zuzamot díszítette. Hurubbi a nap felé tárta a karját, és messzire hangzóan rikkantotta: – Győzelem! Győzelem! Áldás Bikaistennek, hogy véget vetett a gonosz uralmának! Két Folyó Közének népe, halld szavamat, az új főpapét, Hurubbiét! Zuzam, ez az átkozott gazember megölette Umartibu királyt, hogy őrült fiát, Hittabast segítse a trónra… Azt akarta, hogy ő uralkodhassék felettetek, Marduk nevében! Bikaisten azonban nem engedte, hogy a gonosz legyen úrrá a Két Folyó Közének Birodalmán. Marduk eltaposta Zuzamot és az őrült királyt… Bikaisten! Áldassék a neved, Bikaisten! – Bikaisten! – zúgott a halottakon taposó, vértől és gombafőzettől megrészegült, vert, zúzott, piszkos, fájdalmában őrjöngő tömeg. – Bikaisten! Hurubbi az új főpap! Sokáig éljen Hurubbi! Hurubbi boldog mosollyal az arcán felemelte a kezét. – Bikaistennek köszönjetek mindent! Én mint az új főpapotok… Ekkor a tömeg közül felüvöltött egy hang: – Meghalt a király! Ki legyen az új királyunk, Hurubbi? A főpap elmosolyodott. – Bikaisten mindenre választ ad… Kérdezzük meg Bikaistent! A tömeg felmorajlott. – Úgy van! Kérdezzük meg Bikaistent! Hurubbi engedelmesen bólintott, és Bikaisten felé fordult. Arcát a magasba emelte, hogy szembenézhessen a kolosszussal. – Bikaisten! – kiáltotta rekedten. – Bikaisten! Adj választ a kérdésünkre! Mondd meg fiaidnak, ki legyen Két Folyó Közének új királya, aki a te nevedben, a te dicsőségedre uralkodik majd! Olyan csend ereszkedett a térre, hogy hallani lehetett az alvadt vérpatak felett röpködő legyek zümmögését. Bikaisten gyomrából hörgő hang szakadt ki, s Hurubbi megkönnyebbülve felsóhajtott. Akár Gigas, akár Likamus, nem marad el a jutalma! A kolosszus orrlikából ismét füst tört az ég felé, és a rémült tömeg feje felett vérfagyasztó üvöltés csapott az égre: – Huuuuurrrruuuuubbbi! Ááldozaatoot!

A tömeg térdre zuhant. – Hurubbi legyen a király! Éljen az új király, Hurubbi! A kőlapok visszaverték kiáltásukat, a tér felerősítette. Mint sivatagi vihar, zúgott az összefonódott hangok kórusa. – Hurubbi legyen a király! Üdv az új királynak, Hurubbinak! Hurubbi földöntúli mosollyal az arcán meghajolt, és feléjük kiáltotta: – Kelj fel, Két Folyó Közének népe! Bikaisten és a ti nevetekben elfogadom a királyságot! Most pedig áldozatot Bikaistennek! Bikaisten áldozatot követel! Hurubbi leeresztette a kezét, és a tétován rá pislantó Gurus szemébe mélyesztette a tekintetét. – Honnan? – suttogta a félszemű. Hurubbi már korábban észrevette a saroképület mögül előlopakodó férfiakat, mögöttük a két szökevény nővel. Pontosan kiszámított mindent. Tudta, hogy csak egy véres áldozattal tudja megszilárdítani a hatalmát. Ha vér ömlik Bikaisten kolosszusa előtt, bűnrészesévé teszi valamennyiüket, és soha eszükbe sem jut majd kételkedni a hatalmában. Az ostoba nőszemélyek! Ahelyett hogy elfutottak volna a városból, őt bámulják, mint a megbabonázott majom a kígyóistent… – Ott! – intett Gurusnak. – Hozzátok ide őket! Ők Bikaisten menyasszonyai! Gurus intésére a katonák meglódultak. – Koncentrálni! – vezényelt a Navigátor, és óriási teste megfeszült az erőlködéstől. – Koncentrálni! – Kész! – mondta a Kapitány. – Kész! – mondta a Biológus. – Kész! – mondta a Doki. – Kész! – intett Babila. – Kész! – suttogta az Írónő. – Rajta! Bikaisten kolosszusa megvonaglott, mintha életre akarna kelni. Nyaka láthatóan megnyúlt, szarvát fenyegetően előreszegezte. Hátáról embernyi kövek váltak le és a katonák közé vágódtak. – Rajta! Növeld az erőteret! Bikaisten tovább vonaglott, de most már némán: elhalt száján a borzalmas üvöltés. Orrlikai még füstölögtek, mint dühös kémények a pusztaságban. – Gigas! – hörögte Hurubbi, és öklével Bikaisten lábát verte. – Elég volt, Gigas! Elég volt! Bikaisten ismét megvonaglott, majd lassan elszakadt a földtől, és a

levegőbe emelkedett. A tömeg tehetetlenül bámulta a kolosszus útját, amint egyetlen, furcsa szökkenéssel a levegőben termett. Úgy lebegett Hurubbi és a katonák felett, mint szokatlan formájú, gigantikus madár. – Gigas! Elég volt, Gigas! Bikaisten ekkor üvöltött fel utoljára. Panaszosan szállt a hangja, mintha búcsúzna rövid uralma színterétől. Üvöltött, fájdalmasan és keserűen, aztán hatalmas dörrenéssel a földre omlott. A testéből kiszakadó gránittömbök halálra zúztak mindenkit, aki a közelében tartózkodott.

VIII. EPILÓGUS Abban a folyóparti házacskában ültek, amelyet az új király, Hanisur bocsátott a rendelkezésükre. A palota helyreállításán még dolgoztak a mesterek. Amíg az építkezés folyt, ezzel az apró házacskával kellett beérniük. A folyó csendesen hullámzott. Bárka suhant a habokon, fedélzetén valaki halkan énekelt. A parton pálmák ringatták koronájukat, s a vöröslő napkorong éppen lebukni készült. Kerek asztalka körül ültek és hallgattak. Egyedül a Biológusnak lett volna mondanivalója, ő azonban jobbnak látta kivárni a kedvező pillanatot, hogy közölje a többiekkel a hírt. A rossz hírt. A Kapitány végül felemelte a fejét, és reményvesztetten legyintett. – Itt kell maradnunk. Igaz, Doki? A Doki szó nélkül bólintott. – Nem tudná valahogy… mégis? – reménykedett az Írónő. A Doki szomorúan megrázta a fejét. – Lehetetlen. Mindent megkíséreltem. Megvizsgáltam a szerszámaikat, kutattam fémek után, megpróbáltam mindent… Nem megy. Nem tudom megcsinálni. Ha bármit is tennék, biztosan meghalnánk. Azonnal. – Talán jobb is lenne – mondta Babila. – Talán – sóhajtott a Kapitány is. – Ostobaság! – dühöngött a Doki. – Az élet célja maga az élet. És senkinek nincs joga… – Talán van – mondta a Biológus. Miram megdöbbenve nézett rá. – Mi az, hogy talán? Csak nincs valami…?

Nyugtalanul a Biológusra, majd a szoba egész hátulsó felét elfoglaló bikára pillantott. – Navigátor! Mi történik itt? A bika a földre szegezte a tekintetét, és nem válaszolt. Az Írónő csendesen sírni kezdett, s a Kapitány érezte, hogy elszorul a torka a félelemtől. – Mi van, Biológus? Én… Zebub tenyerébe támasztotta az állát, és a parthoz verődő hullámokat nézte. – Megtanultam az írásukat – mondta halkan. – És megtanultam a nyelvüket is. Bárcsak ne tettem volna. – Miért? – kérdezte szárazon Miram. – Mert… A Navigátor megkísérelte meghatározni az irányt. Az Égi Vándor irányát. – És? – Kiszámítottam a koordinátákat – mondta a bika. – Nem volt könnyű… csak megközelítő pontosságú eredményeket kaptam. – És? – Tudom, hol… volt Hur. Mindannyian megmerevedtek. Az Írónő keze remegett, ahogy az asztalt takaró fehér terítőt babrálta izgalmában. – Volt? Ismét a Biológus vette át a szót: – Mindent elolvastam, ami az agyagtábláikon áll. Leginkább persze, ami a csillagászati táblákat illeti. És… találtam valamit. – Mit? – Sok idővel ezelőtt… itt azt mondják, hogy ezer év… furcsa fényesség támadt az ég egy pontján: Rövid ideig tartott csak… egy felvillanás volt csupán. Egy csillag fénye, amely utoljára felragyogott. Aztán kihunyt. – Szupernova – morogta a bika. – Átadtam az adatot a Navigátornak… Az általa mért adatokkal való összevetés után… Az Írónő felzokogott: – Nem! – …megállapította, hogy az a haldokló csillag Hur volt. Hur nincs többé! Az Írónő a kereveten feküdt, Babila lágyan simogatta a homlokát. Az Írónő már nem sírt: kiapadtak a könnyei. A Kapitány elgondolkozva megcsóválta a fejét: – Valami nem tetszik nekem… Valami, ami akkor történt… amikor felemeltük Bikaistent.

– Nekem sem tetszik – mondta a Navigátor. – Túl nehéz volt – morogta a Biológus. – Nem tudtuk volna felemelni. – Pedig nem sok hiányzott hozzá – mosolygott a Doki. – Mégsem tudtuk volna… – Ha visszagondolok rá, most is érzek mindent – mondta a Kapitány, és behunyta a szemét. – Egyre magasabb fázisra emeltük a térerőt. Már-már elértük azt a határt, amikor legyőztük volna a gravitációt… Vagyis nagy részét… Csak egy egészen kicsi hiányzott. Egy egészen kicsi. – De hiányzott! Az Írónő feltápászkodott, és sápadtan meredt rájuk. – Mit beszélnek? Az egészből nem értek semmit. A Doki bátorítóan rámosolygott. – Maga nem érzett semmit? Amikor a kolosszust emeltük… – Mit kellett volna éreznem? Minden erőmet megfeszítettem, hogy sikerüljön. És sikerült is! – Csakhogy nem egészen rajtunk múlott. A mi erőnk kevés lett volna hozzá. Amikor Bikaisten megmoccant, éreztem, hogy nem fog menni. Aztán mégis a levegőbe emelkedett. Az Írónő összekulcsolta a kezét. – Az istenre kérem, nem beszélnének világosabban? – Dehogynem – mondta a Kapitány. – Hiszen nem titok. Mi, akik itt vagyunk, nem tudtunk volna megbirkózni Bikaistennel. Bár megmozdítottuk, nem tudtuk volna felemelni. – De felemeltük! – Mert segített valaki – mondta a Biológus. – Éreztem, hogy az utolsó pillanatban valaki csatlakozik hozzánk. Pontosabban valakinek a térereje. Igen messziről és gyengén, de éppen ez hiányzott ahhoz, hogy a szobor a levegőbe emelkedjék. A Kapitány felállt, és az ablakhoz sétált. Néhány pillanatig a vörös napkorongot nézte, aztán visszafordult. – Nem tudom, hogy feledkezhettünk meg róla. Mintha nem is hozzánk tartozna. Pedig… – Kiről, Kapitány? Az istenre kérem… kiről? – A Fogolyról. Az Írónő szája sarka lebiggyedt, és elképedt arccal motyogta: – A Fo… golyról? Rettenetes… a Fo… goly… – Valamennyien megfeledkeztünk róla – mondta a Doki. – Pedig ő is itt van valahol… ezen a bolygón. És megérezte, hogy bajban vagyunk… és segítségünkre sietett. Meg kell keresnünk!

– Nem veszélyes ez, Kapitány? – kérdezte óvatosan Babila. – Hiszen mégiscsak bűnöző! A Kapitány megrázta a fejét. – A szó hétköznapi értelmében nem. Politikai. Igaz, hogy valami disznóságot akart elkövetni a központi kormány ellen, de nem lopott, nem gyilkolt, nem erőszakoskodott. Azt mondják, nagyon művelt. Politikus. – Vajon merre lehet? – dünnyögte a Biológus. A bika felmordult: – Bemértem az irányt. Arra! – S szarvával a tenger felé bökött. – Arra mi van? – Senki nem tudja. Hanisur szerint óriások és boszorkányok lakják a tengeren túli vidékeket. No és persze varázslók. Azt hiszi, mi is onnan jöttünk. A Doki is felállt, és a többiekre nézett. – El kell mennem érte. Hiszen… végeredményben én vagyok a felelős… – Maga semmiért sem felelős, Doki – mondta a Navigátor. – Akkor is elmegyek érte. Ő is Hurból való. És lehet hogy most neki van szüksége ránk. Én elmegyek érte. – Valamennyien megyünk – mondta röviden a Kapitány. – Hiszen itt már nincs semmi keresnivalónk. Megyünk valamennyien. Az Írónő azonban megrázta a fejét. – Én nem. Nekem elegem volt… ha Hurba nem mehetek, akkor itt maradok. – Ez… lehetetlen! – képedt el a Biológus. – Maga hozzánk tartozik, Írónő. Közöttünk a helye… Az Írónő keserűen felnevetett. – Maguk között? Ugyan miért? Mert egy helyen születtünk, egy olyan csillagon, ami már nem is létezik? Mert valaha mások voltunk, pikkelyeink voltak, és nagy fogóujjunk? Mert gyerekem volt, aki nincs többé? Mit jelent ez, Kapitány? Semmit. Álom volt csupán, aminek mindörökre vége. És felébredtünk, akár tetszik, akár nem. A Doki azt mondta, hogy ezután itt kell élnünk, és így! Egészen a halálunkig. Én tehát itt fogok élni, és azt akarom, hogy gyerekem legyen, ahelyett amelyik nincs többé. Én nem megyek sehova, Kapitány… Hanisur feleségül vesz. Itt így mondják. És gyerekeim lesznek, és… ha majd elalszanak… kimegyek a kertbe, és felnézek az égre… Ők majd nem tudják, miért sírok éjszakánként! Soha nem fogják megtudni. Nem akarom, hogy megtudják! Felejteni akarok! És Írónő sem akarok lenni többé. Semmi más, csak Rizimma. Értitek? Rizimma!… A Kapitány megsimogatta a haját. – Értünk mindent… Rizimma. És azt kívánom… kívánjuk, hogy… Aztán kilépett az ajtón. Az alkonyi szél meglebegtette köpönyegét. Hátra sem nézett. Tudta, hogy a többiek követik.

Babila, Zebub és a Doki. Legvégül, fejét lehajtva az óriási bika ballagott.