NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 2. ÉVFOLYAM SZÁM Karácsony hava. 40, Sk 300, Ft 1,20

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

40,– Sk 300,– Ft 1,20 €

2. ÉVFOLYAM 11–12. SZÁM 2007. Karácsony hava

Születésnap, ITTHON! Amikor egy évvel ezelőtt Illyés Gyula szavaival útjára indítottuk kulturális havilapunkat az ITTHON-t, rajtunk, a szerkesztőkön és az alapítókon kívül, nagyon kevesen hitték, hogy egy nemzeti szellemiségű lappal meg tudunk-e, meg lehet-e kapaszkodni a haza szellemi termőtalaján, mely talaj sok helyen már-már az elsivatagodás jeleit mutatja. Mégis, elhittük egy páran, hogy ,,ha rombadőlt is, újra rakható”. E szellemi építkezéshez azóta nagyon sokan csatlakoztak nemcsak a szülőföld legkülönbözőbb tájairól, de a maradék Magyarország sok-sok településéről is. Hívtak minket az óceán túlsó partjáról, csak azért, mert egy képen honfitársunk egykori nagymamáját vélte felfedezni egy képen, ahol gyertyafény mellett olvas. De kaptunk erőt, kézfogást idehaza is. Biztatást, eszmei, erkölcsi és anyagi támogatást kaptunk nagyon sok magyar embertől. És megtapasztaltunk még valami nagyon fontosat. Ráéreztünk egy másik haza ízére, mely hazában van szeretet, barátság, aggódás, ereje van a szónak, tisztelete az igazságnak. Ebben a másik hazában nem gyűlöli egymást a testvér, nem lövi ki a honfitársa szemét, nem lopja el vagyonát, nem árulja el csak azért, hogy neki ebből előnye legyen. Ebben a másik hazában olyan emberek élnek, akik tiszta lélekkel, tiszta elmével, jövőbe vetett hittel teszik a dolgukat nap, mint nap. Erre vállalkoztunk: egy ilyen hazát tovább építeni. Ez volt az álmunk. S tettük ezt betűkből, szavakból, téglát, téglára rakva, mert éreztük, érezzük, a nemzet Déva vára nap,mint nap leomlik, ha nem építjük a falakba a hitünket, a lélek tisztaságát és egyszerűségét, a jelenünk apró homokszemekké morzsolt, őrlődött perceit. De úgy érezhetjük, a képzeletbeli tizenkét kőművesként: áll már egy bástya. Nem nagy, s még nem bevehetetlen, de a miénk, a mi zászlónkat lengeti rajta a kósza szél. Végre szétnézhetünk tornyából, hogy lássunk szülőföldet, nemzetet, hazát: ,,van-e ott haza még....?” Reményt keresünk. Reményt,mert a legszegényebbek lennénk, ha már reményünk sem maradna. Az első szál gyertya a nem létező születésnapi tortán, égjen hát mindnyájunkért, e másik szellemi hazában élőkért, hogy fényében megláthassuk egymás arcát, a szemek csillogását, a lélek tüzét. Hogy elhiggyük, egy apró lánggal is meg lehet gyújtani a legnagyobb csillagot a Teremtő Isten tiszta egén. Hogy elhiggyük, egy apró gyertya tüze mellett is melegedhet akár egy nemzet is. Bár valami nagy-nagy tüzet is kéne rakni már... Boldog születésnapot ITTHON, itthon! Hrubík Béla

�������� ��

�

�

������������� ���� ���� ��

����

➤ ➤

��

lej

ITTHON

A tartalomból: Az év eseménye: Megtalálták Esterházy János hamvait Kellermayer Miklós: A halál civilizációja

Nagy János Szervátiusz Jenő díja Pap Gábor laudációja Kérni kell és segítenek Marika, a földi angyal

Bauer Edit az Európa Parlamentről Éljünk jogainkkal

4.-9.

10.-11.

13.-15.

16.-17.

18.-19. Századok érintetlen szépsége Felvidéki népviseletek babákon Emléktáblát kapott Tolvaj Bertalan A Bodrogköz szellemi vezére volt Szindbád hazatér Hrubík Béla írása

24.-28.

42.-43.

37.-39.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

���� � �

� �����

���

Címlapunkon és a 2. oldalon M. Nagy László felvételei

OTP Banka Slovensko – havilapunk hivatalos támogatója

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2007 Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 5000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: Dream Pictures, s. r. o. A lap olvasható a www.felvidek.ma honlapon is

3

Az év eseménye:

Megtalálták Esterházy János hamvait Ez az esztendő Esterházy János-emlékév, amely nemsokára lezárul. Már most elmondható, hogy a „legnagyobb felvidéki magyar” halálának ötvenedik évfordulója egy sor méltó rendezvényt hozott – konferenciák zajlottak, a Honismereti Kerékpártúra résztvevőinek egy csoportja megtisztította a nyitraújlaki temetőben a családi sír környékét; Boráros Imre színművész bemutatta Siposhegyi Péter Esterházyról írt monodrámáját, stb. A legnagyobb esemény azonban november elején történt – Prágában, a motoli temetőben, a kommunizmus áldozatainak közös sírjában megtalálták a mártír politikus hamvait. E sorok írója nem hisz a véletlenekben – éppen ellenkezőleg: úgy tapasztalja, hogy semmi sem történik véletlenül. Lassanként köztudott, hogy az ártatlanul megvádolt és meghurcolt Esterházy János földi maradványainak holléte több, mint ötven éven át titok volt és a hivatalos szlovák politika hallani sem akar a mártír gróf rehabilitációjáról. A világ azonban olyan, hogy előbbutóbb minden kiderül, így hát megtudhattuk azt is, hogy „...A mírovi börtönben elhunyt rabokat elhamvasztották, a nagynéném még látta Olmützben a krematóriumban azt a dobozt, amiben édesapám hamvait tartották. Onnan visszavitték a börtönbe, mert meg akarták akadályozni, hogy a család kezébe kerüljön. Azoknak a hamvait ugyanis nem adták vissza, akik esetében tartottak tőle, hogy sírjuk zarándokhellyé válik” – nyilatkozta Esterházy Alice, a politikus Olaszországban élő lánya, akinek, mint családtagnak lesz elsősorban joga eldönteni, hová kerüljenek ezek a hamvak. Esterházy Alice egyelőre méltó nyughelynek a prágai temetőt találja, hiszen apja a kommunizmus üldözötteivel közös sírban nyugszik. „Amíg a szlovák politikusok államuk alapjának minősítik a Beneš-dekrétumokat, apám hamvai nem térhetnek viszsza a szülőföldjére, bár nagyon szeretném” – vallja Esterházy Alice. Bárhogyan is alakul azonban a hamvak sorsa, egyvalami máris sejthető :megtalá-

4

lásuk új lendületet adhat Esterházy János hiteles megismerésének és szerepe lehet a november 23-án kezdődött, a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos országos petíció sikerességében is – Esterházy János rehabilitálása és a Beneš-dekrétumoktól való elhatárolódás, a jogfosztott magyarok és németek erkölcsi és anyagi kárpótlásának ügye ugyanis elválaszthatatlan egymástól. Az emlékévben történészek, a gróf gyermekei, rokonai és művészek beszéltek Esterházy János életének állomásairól és politikai pályájáról. Mi most megszólaltatjuk mártírunkat is – 1941-ben Debrecenben elmondott beszéde által, melyet a budapesti Esti Újság közölt elsőként, majd a pozsonyi Pannónia Könyvkiadó is közreadta 1992-ben. (A szerkesztők Kövesdi János és Molnár Imre voltak – a beszéd a Csehszlovákiai magyar füzetek sorozatban jelent meg. Utószavával teret kapott Peéry Rezső is, aki azon melegében, 1941 nyarán Debreceni hitvallásnak nevezte a beszédet.) Anélkül, hogy kommentárt fűznénk Esterházy gondolataihoz, emberi és politikusi

magatartásához – esetében a politika és a morál egységet képezett! – jó szívvel ajánljuk olvasásra a látszólag terjedelmes, ám mindegyik mondatában igazságot hordozó művecskét. Ez a beszéd Esterházy lelkének tükre – 66 évvel elhangzása után is tanulni lehet belőle. A Nagy Géza vezetésével működő Kárpát-medencei fafaragó alkotótábor az idén Csicsón dolgozott. Ornik Srećko szlovén fafaragóművész megalkodta Esterházy János domborművét! Lent: Nagy Géza

DOKUMENTUM, 1941

Ime, Esterházy János

A „legnagyobb felvidéki magyar” debreceni hitvallása Sem gyűlölettel, sem erőszakkal nem lehet a nemzeti kérdést megoldani. Intő példa erre elsősorban Csehszlovákia. Ha azt akarjuk, hogy más nemzetek megbecsüljenek bennünket, akkor mi is becsüljük meg őket, még akkor is, ha számszerűleg kisebbek. Minden nemzetnek vannak hibái és erényei. Ha a magyarság meg akarja tartani szerepét Közép Európában, akkor olyan légkört kell itt teremtenie, amely kizárja a gyűlöletet, féltékenységet, és biztosítja a különböző nemzetek között a békés együttélést. Ez felel meg az ezeréves magyar tradícíóknak is. Ne felejtsük el azt sem, hogy a Magyarország határai mentén élő és nemzeti öntudatra ébredt nemzetek éber figyelemmel kísérik mindazt, ami Magyarországon történik. Szociális igazságon felépült, gazdaságilag és katonailag erős, társadalmilag kiegyensúlyozott Magyarországnak mindig meg lesz a tekintélye és vonzóereje a Dunamedence többi nemzetére, amelyet semmiféle ellenséges propaganda nem tud ellensúlyozni. Minden propagandának annyi az ereje és hatása, amennyi az igazság benne. És a legjobb, leghatásosabb propaganda az igazság feltárása a hazugsággal szemben. (...) Nagy hiba volna (...) annak feszegetése, melyik magyar jobb, értékesebb, melyik szenvedett, tűrt többet: az anyaországbeli, a visszatért vagy a más államkeretben élő? Ha magatartásunk és életformánk egyben-másban talán különbözik is attól a felfogástól, amelyet egyebütt követnek, magyar testvéreink, ez a különbség soha se érintse a lényeget, és sohase váljék sem hátrányára sem kárára az egyetemes magyarság lelki- és szellemi közösségének. Ezeket szögeztem le már a múlt évben A szlovákiai magyar család élete címmel kiadott füzetemben. Ugyanott mondottam a következőket:

ITTHON

A munka értéke

„A nemzeti munkát tekintjük nemzeti életünk és boldogulásunk első tényezőjének, és kizárólag e munka mennyisége, minősége és értéke szerint bíráljuk el minden egyesnek társadalmi rangját. Az osztálykülönbség legyen ismeretlen fogalommá. A kiválasztás alapja az egyéni érték és a munkateljesítmény minősége: ki milyen szolgálatot tud tenni a magyarságnak.” (...)

A kisebbség

Mi politikailag iskolázott, magyarságunkban megedződött, társadalmi, kulturális és gazdasági vonatkozásban kellően megszervezett gerinces magyarokat adtunk az anyaországnak 1938 novemberében. A kisebbség elnevezés ellen – ezt itt kell megemlítenem – a lehetőség szerint mindenkor tiltakoztunk. Tiltakoztunk elsősorban azért, mert Szlovákiában tulajdonképpen 2-300 000 cseh volt a kisebbség és nem mi, egy milliót kitevő magyar. Tiltakoztunk azért is, mert a cseh uralom alatt a kisebbséggé való minősítés végeredményben degradálást jelentett, és nem akartuk, hogy ebbe és az ezzel járó gátlásokba bárki is beletörődjék! A szlovákiai magyarság a húsz év alatt megállotta helyét. Igy a cseh-szlovákiai választásokon mindig kitűnő eredményt ért el. Pedig ezek a választások titkosak voltak, és minden alkalommal hatalmas ellenpropagandával kellett megküzdenünk. Munkánk eredményességét igazolta az a tény, hogy az évek folyamán megtartott választásokon mind több és több szavazatot kapott a magyarság pártja. A pártfegyelem megvolt. A tömegek bíztak a vezetőkben, és a vezetők hűségesen teljesítették kötelességüket.

nyítást a parlamenti képviselők klubja végezte, a szervező munkát a párt országos központja irányította. A végrehajtást a vidéki körzeti titkárságok látták el. Ezek tevékenységét a törvényhozók és körzeti elnökök ellenőrizték. A pártnak minden magyar és vegyes községben, valamint számos nem magyar többségű községben is volt helyi szervezete. Ezek a szervezetek azonban nem csupán papiroson létező, hanem valóságos élő szervezetek voltak, amelyekben állandó munka folyt. Ezek a helyi szervezetek képviselték a magyar pártokat a községi választásokon, ellenőrizték a községi képviselőtestület munkáját, ügyeltek a magyar gyermekek iskoláztatására, informálták a központot és a képviselőket a község életéről, a magyarságot ért sérelmekről, a lakosság és az egyének kívánságairól.

Popély Gyula történész (fent) Molnár Imre Esterházykutató (lent jobbról) Esterházy János hugának fiával, Mycielski gróffal a párkányi regionális konferencián.

A pártmunka

Ideológiai programunkat szervezeteink útján igyekeztünk népszerűsíteni és belenevelni a tömegbe. Evégett a legnagyobb gonddal építettük ki pártszervezeteinket. A politikai irá-

5

DOKUMENTUM, 1941 A legapróbb részletekig menő kisebbségi munka folyt ezekben a pártszervezetekben, amelyeken, mint összekötő csatornákon keresztül állandó kapcsolat állott fenn az egyének, törvényhozók és a magasabb vezetés között. A törvényhozó, az országos, megyei majd járási képviselőtestületekben a magyarság minden rétege képviselve volt, ami a pártéletnek teljesen demokratikus jelleget adott. Ennek nagy erkölcsi és nevelő hatása nem maradt el. A magyar párt Csehszlovákiában nem a kiválasztottaké volt, hanem mindenkié, a szellemi és kézi munkásé, földbirtokosé, paraszté, szegényé, gazdagé egyaránt. Ebben a pártban élt a sorsközösség tudata a párt tagjai között, és nem hiányzott az áldozatkészség. Mindenki azt áldozta a pártért, amit tudott és amije volt. Az egyik anyagi áldozatot, a másik munkájával segítette a pártot. A választásokon a magyar választók nem pénzt vagy italt vártak a szavazatukért, hanem adományokkal járultak hozzá a párt választási költségeihez. Sok helyen egyszerű gazdaemberek, iparosok járultak hozzá a magyar iskola fenntartásához, falusi népkönyvtár felállításához, a magyar színészek

6

megsegítéséhez, napközi otthonok létesítéséhez. Igy nevelődött a kisebbségi sorban élő magyar, és ilyen iskolán ment keresztül.

A népművelés

A politikai nevelés mellett nem feledkeztünk meg az általános népművelésről, a magyar kultúra ápolásáról sem. A magyar kultúrát szolgálták a magyar tanárok, tanítók, magyar papok. Ezt szolgálták az iskolák, a magyar egyházi és világi egyesületek, intézmények. A kulturális szervek védelmezője azonban a politikai párt volt. A legutolsó időben a népművelő munkát a SzMKE vette át, amely szintén a magyar pártok alapítása. A csehszlovákiai magyar iskolákat látogató magyar gyermekek száma százezren felül volt. A magyar népiskolák száma meghaladta a 800-at. Örök érdeme marad az ott működött magyar tanári és tanítói karnak, hogy megóvta a húsz év alatt a magyar ifjúságot az elnemzetlenítéstől. A visszakerült magyar átlagműveltsége – feltétlenül eléri az anyaországi magyar átlagos műveltségi fokát. Nálunk hiányzottak egy szellemi elit „ki-

termelésének” az előfeltételei, de mi nem is az individuális nevelésre fordítottuk a főfigyelmet, hanem a magyar nép általános műveltségi és anyagi fokának az emelése volt a főcélunk. Vigyáztunk arra, hogy ne termelődjék ki talajtalan magyar intelligencia, amely felfuvalkodottságában eltávolodik a néptől. Ezt a nevelőmunkát a főiskolások részére alapított intézményekben folytattuk. A magyar főiskolások száma a köztársaság legutolsó éveiben már elérte az ezret. Ez volt a tartalék a magyar középosztály pótlására. Ezeknek a főiskolásoknak a legtöbbje kispolgári családból került ki, s ügyeltünk arra, hogy el ne szakadjanak a néptől. Ezek a magyar diákok tanulmányi szempontból nagyszerűen megállták a helyüket a prágai és brünni egyetemeken, ösztöndíjakat nyertek, kitüntetéses diplomákat szereztek, egyetemi asszisztensek lettek, tökéletesen elsajátították az államnyelvet és más nyelveket is. Emellett megmaradtak jó magyaroknak. Európai műveltséget szereztek, vitába szálltak a cseh profeszszorokkal, de fenntartották a kapcsolatot a magyar néppel. Nyáron felkeresték a

DOKUMENTUM, 1941 magyar falut, előadásokat tartottak, műkedvelői előadásokat rendeztek, falukutató munkát végeztek. Büszkeséggel állítom, hogy a szlovákiai magyar fiú, aki magyar iskolát végzett, éppen olyan helyesen tud magyarul írni és fogalmazni, ugyanolyan jól ismeri a magyar múltat, mint az anyaország gyermeke. Ez a szülők és az iskolán kívül való nevelésnek az érdeme.

A nemzetiségi kérdés

Mi, akik kisebbségi sorsban éltünk, a nemzetiségi kérdést nem könyvekből, újságokból, többé-kevésbbé elvont előadásokból ismertük meg, hanem a való élet, a mindennapi kemény küzdelem ismertetett meg vele. Ezért különösen hat néha azoknak a fölényeskedő kisebbségi szakférfiaknak a megnyilatkozása, akik a kisebbségi életben részt nem vettek, a kisebbségek nyelvét nem ismerik, életviszonyaikról fogalmuk sincs. A nemzetiségi kérdés 1914 óta hihetetlen nagy fejlődésen ment keresztül. A régi Magyarország nemzetiségei az elmúlt negyedszázad alatt annyira átalakultak, hogy aki ezen idő alatt nem érintkezett velük, annak bajosan lehet fogalma mai tulajdonságaikról. A világháború előtti Magyarország nemzetiségeinek jogait a magyar alkotmány biztosította. Ezek a nemzetiségek a világháború után részben önálló államisághoz jutottak, amelyben iparkodtak maguknak

ITTHON

minden téren a legelőnyösebb helyzetet biztosítani. Az ezen államokba került magyarság az elmúlt húsz év alatt azon kisebbségi jogokért küzdött, amelyeket papiroson a békeszerződések biztosítottak számára (...) Mi közvetlen tapasztalatból tudjuk, mennyi gonddal és mily nehézségekkel jár egy több nemzetiség által lakott ország kormányzása a mai felfokozott nacionalizmus korában. Ezért mi, az országhatáron túl élő magyarok őszinte csodálattal figyeltük boldogult gróf Teleki Pál nemzetiségi politikáját, annak nagyvonalúságát és emelkedett szellemét. Ez a magyar nemzetiségi politika, amely, ma is ugyanazon a síkon mozog, - kedvező kihatással volt a szomszédos államok lakosságára is. A magyar politikai bölcsesség, előrelátás nyilatkozik meg ebben a nemzetiségi politikában, amely biztosítja a nemzetiségek szabad fejlődését, kulturális szabadságát, törvényt alkotott a más nemzetiségek védelmére, eltiltja az elnemzetlenítést és megadja a lehetőséget arra, hogy az öszszes magyarországi nemzetiség gyermekei anyanyelvükön tanulhassanak az iskolák minden típusában. Tájékoztatva vagyok arról, milyen bőségesen el van látva a rutén nép a visszacsatolt területen, és hogy működik olyan szlovák polgári iskola, amelyben a négy osztálynak összesen 30 növendéke van, s a magyar kormány mégis nagy áldozatkészséggel fenntartja azt. Vannak kisebb helyi

Esterházy János a feleségével, Líviával

hibák, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar államra ma hihetetlen nagy feladatok hárulnak, és a nehézségek a végrehajtás során mutatkoznak a leginkább. Mindenesetre példaszerű az a figyelem és megértés, ami a volt Csehszlovákiától visszakerült területeken a felsőbb állami vezetés részéről a nemzetiségek irányában megnyilatkozik. Mindezeket a tényeket, mint a kisebbségi kérdés ismerője állapítom meg és tartom szükségesnek megállapítani. Olvasom a külföldi lapokat, járok külföldön, érintkezem külföldiekkel, és látom, hogy a határokon túl ma is folyik magyarellenes propaganda, amely Magyarországot kedvezőtlen színben tünteti fel, különösen a nemzetiségekkel való bánásmód tekintetében. Mint a külföldi magyarság egyik vezetőjének, tájékozottnak kell lennem ezekről a viszonyokról és fontosnak tartom, hogy a szélesebb magyarországi közvélemény, valamint szlovákiai nemzettestvéreim is ismerjék a való helyzetet. (...) Magam is kisebbségi sors részese és harcosa vagyok, aki örül mindennek, ami kedvező Magyarországra és a magyarokra, és akit fájdalmasan érint minden hiba, legfőképpen pedig az igazságtalan kritika.(...) 1938 novembere nagy változások, étalakulások kezdetét jelentette a Szlovákiában maradt és számában csökkent magyarság számára. Az első hónapok tele voltak izgalmas eseményekkel. 1939 márciusában újabb politikai események rázkódtattak meg bennünket. Közben Szlovákia önálló állammá vált, amivel kapcsolatban új problémák egész sora vetődött fel a Szlovákiában maradt magyarok előtt. Az önállóvá lett Szlovákia új alapokra helyezte állami életét miután a Német Birodalom garantálta függetlenségét. A szlovák államban az uralkodó nemzet mellett még körülbelül 100 000 magyar, 150 000 német és 60 000 ruszin él a kisebb számú zsidókon, cseheken és cigányokon kívül. Csehszlovákia megszűnése után a szlovákiai német népcsoport azonnal meszszemenő jogokat biztosított magának, államtitkárságot, önálló iskolai ügyosztályt kapott és politikai, kulturális és gazdasági téren teljes szervezkedési szabadságot nemzeti szocialista alapon. A magyarság részére megmaradt a magyar párt, és ennek keretében fogtunk hozzá a Szlovákiában maradt magyarság

7

DOKUMENTUM, 1941 politikai, kulturális és gazdasági megszervezéséhez. Nem volt könnyű feladat, mert az ottani magyarság szétszórtan él kiterjedt területen és etnikailag összefüggő csoportot csak Pozsonyban és Pozsony mellett Nyitra és Nagymihály körül, vagyis három nyelvszigeten alkot.

A magyar ifjúság

A nyári vakáció alatt is folyik a munka szünidei gondozás, gyermeknyaraltatás formájában. Bizonyára kíváncsiak, mélyen tisztelt hallgatóim arra is, hogy milyen az az „emberanyag”, amely a magyar középiskolákból kikerül. Erre vonatkozólag tényeket hozok fel. Sportban a szlovák és német iskolákkal való versenyben mindig nagyszerűen megállják a helyüket. A sakkversenyt 25 szlovák középiskola előtt a magyar gimnázium nyerte meg. A magyar kereskedelmit végzett növendékeket azonnal alkalmazzák és idegen vállalatok szinte keresik a magyar kereskedelmit végzett erőket, főleg a magyar ifjak nagy nyelvtudása miatt. Nemcsak az iskolás gyerekekkel foglalkozik a magyar párt Szlovákiában, hanem a felnőttekkel is, amennyiben ezt a körülmények engedik. A műkedvelői színészetet oly magas nívóra emeltük, hogy a pozsonyi színházban műkedvelőink színházi heteket rendeznek, melyeket zsúfolt nézőtér hallgat és lelkesedik a magyar szóért, magyar zenéért. Ez a teljesítmény a szlovák hivatalos köröket is meglepte és maga a szlovák iskolaügyi miniszter is megnézte műkedvelőink szereplését. Hogy a magyar kultúrának ne csak Pozsonyban, hanem a többi, magyarok által lakott városokban és falvakban is otthona legyen, hozzáfogtunk a művelődési házak felállításához. A magyar társadalom megértette ennek az akciónak jelentőségét és a maga áldozatkészségével hozzájárult, hogy e házai létre is jöjjenek. A magyar szellemi élet, irodalom, képzőművészet mind a magyar pártnál keres és kap támogatást. Ki kell ezen a téren emelnem Pozsony fontos szerepét. Pozsonyban ma példásan élénk magyar élet folyik. A párt helyiségeit állandóan százával keresik fel a magyarok. A kulturális és társadalmi egyesületek – élükön a Toldy Körrel – előadásokkal és egyéb rendezésekkel állandóan élesztik a nemzeti érzést. Szlovákia írói és költői is a Toldy Körben tömörülnek és műveik rendszeresen jelennek meg a Toldy Kör kiadásában. A magyar dalkultúrát Pozsonyban

8

Esterházy Alice a fijaival

és Nyitrán ápolják sok hozzáértéssel és sikerrel .A magyar képzőművészek pozsonyi kiállításai mindenkor erkölcsi és anyagi sikerrel zárulnak. A magyarság fontos sajtóorgánumai is Pozsonyban jelennek meg. Azt hiszem, az elmondottakból már kibontakozik az a kép, amely feltárja, miképpen él a szlovákiai magyar család, és milyen erős akarat van benne, hogy az idegenben is fennmaradjon és el ne veszszen. Ebben a munkában csak az Úristen segítségére, saját erőnkre, elszántságunkra és áldozatkészségünkre vagyunk utalva. Az államhatalom részéről soha nem kívánunk többet, mint amit az érvényben lévő törvények biztosítanak nekünk. A szlovákiai magyarság megállta és megállja a helyét. Érzi minden tagja, hogy egymásra van utalva és ez az egymásra-

utaltság olyan teljesítményekre képesíti , amelyeket csodálattal ismernek el. Csodálatos a szlovákiai magyarok önfegyelme is, ami magyarok körében nem oly mindennapi jelenség! Én úgy látom, hogy a szlovákiai, különösen pedig a pozsonyi magyarságra fontos hivatás vár a jövőben. Itt érintkezik három nemzet, három nyelv, három kultúra. Itt ismerjük meg közvetlen közelről a velünk sorsközösségben élő németség és szlovákság új nemzeti törekvéseit, szellemi mozgalmait, életfelfogását. És hasonlóképpen nekik is alkalmuk van megismerni bennünket, a bennünk rejlő jó tulajdonságokat, erényeket, értékeket. Ez a közvetlen kapcsolat ma nagyon fontos, mert mindig akadnak, akik érvényesülési vágytól vagy elfogultságtól vezetve, kedvezőtlen színben tüntetik fel külföldön a magyarságot, a magyar életfelfogást.

DOKUMENTUM, 1941 Nem tagadjuk, hogy közöttünk is vannak, akárcsak másutt, akik a nemzetiségi kérdésekben megfelelő tájékozottság hiányában túlzó álláspontra helyezkednek. Ezeket fel kell világosítani és meg kell győzni, hogy a magunk megbecsülését csak úgy kívánhatjuk másoktól, ha mi is megbecsülünk másokat. Én a magyar államférfiak megnyilatkozásaiban olyan nagyvonalú, megértő nemzetiségi politikát látok, ami példaadó. Ha ez a felfogás átmegy a köztudatba, akkor a magyarországi nemzetiségi kérdés megoldódik, és nem válik nemzeti veszedelemmé, amilyennek egyes sötéten látók feltüntetik. A nemzetiségi kérdéssel Teleki Pál szellemében kell foglalkoznunk és az ő szellemében kell azt megoldanunk. Ezen a téren Nyugat sem lehet mintánk, mert nálunk a nemzeti elkülönülés mindenki háborúja mindenki ellen.

Az utódállamok magyarságának hivatása

Az utódállamok magyarsága igyekezett nemzeti állományát megtartani. Küzdött az elnemzetlenítés ellen, védte szellemi, erkölcsi és anyagi javait és konzerválni iparkodott minden erejét. (...) Eközben kitermelődtek új magyar értékek, amelyeknek talán legszínpompásabb gyümölcse az erdélyi irodalom, amely a magyar irodalomtörténet egyik legértékesebb fejezetévé vált. Az utódállamok magyarsága tehát egy percig sem pihent a húsz év alatt. Nemzetmentő és nemzetfenntartó hivatását sokszor a legsúlyosabb körülmények között idegen uralom alatt kellett betöltenie. (...)

A kisebbségi élet hatása a magyarságra

Milyen hatással volt a kisebbségi élet a magyarságra? Ha őszinte akarok lenni, akkor meg kell állapítanom – és ezt hosszú évek tapasztalata alapján állítom, - hogy ez a hatás mély nyomokat hagyott ugyan a lelkében, életfelfogására befolyással volt, de nemzeti jellegén nem változtatott. Sőt! Az az önmagára utaltság, a külső segítség hiánya olyan tulajdonságokkal vértezte fel, amelyek előnyére váltak. A kisebbségi sors magyarja nem az az individuális egyén, mint például az alföldi, hanem tud kollektíve dolgozni, gondolkozni, ami kis nemzeteknél nagyon fontos. Életmódjá-

ITTHON

ban – már ez kényszerűségből is - egyszerűvé vált. Miután tudja, hogy csak önmagára és fajtetsvéreire van utalva – az összetartozás érzete kifejlődött benne. Áldozatra mindenkor kész. Érintkezésben keresetlen, közvetlen, elszokott az öndicsérettől, fényűzéstől. Józan, takarékos, becsületes, s ezekre alapítja a maga boldogulását. Nem fut álmok után, nem kalandozó, romantikus lélek, mert az élet megtanította, hogy a reális gondolkozás az egyetlen útmutató az életben. Az embert nem rang, cím, társadalmi hovatartozás szerint értékeli, hanem jelleme, munkateljesítménye szerint. Van érzéke a kultúra iránt, tisztában van a szervezkedés erejével, és az egyéni érdekeit alá tudja rendelni a köznek, mert tudja, hogy ezzel saját magának is használ, a saját helyzetét is erősíti. Mindezek mellett kitartó, dolgos, fegyelmezett, nyugodt és bizakodó. Az idegen környezetben való élet természetes következményének kell tekintenünk, hogy bizalmával nem könnyen ajándékoz meg valakit, némileg zárkózott és kifejlődött a kritikai készsége. (...)

Az anyaországi magyar

Olyan Magyarországot kell most újraépíteni, amely ellenáll az idők minden viharának és amelyet nem lehet megingatni. Ez az új Magyarország csak a magyar dolgozó nép millióin épülhet fel, a dolgozókén, legyenek azok szellemi vagy fizikai munkások. Olyan dolgozókén, akiknek a munkáját teljesítményük szerint értékelik és mérik. Szociális Magyarország ideálja ma az ifjúságnak, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét. Én hiszem, hogy ez a szenvedésekben, nélkülözésekben megedződött magyar ifjúság ezt fel is fogja építeni. Mi pedig, utódállamokban maradt magyarok továbbra is azon a poszton teljesítjük kötelességünket és töltjük be hivatásunkat, amelyre a sors állított. Bennünket tölt el leginkább megnyugvással, hittel, bizalommal, ha a határokon túlról azt látjuk, hogy az itt élő magyarság lassan nagy egységbe olvad, az országban alkotó munka folyik, és a küzdelem párosul a nyugalommal, a harc a megértéssel, a munka a jóléttel. Ilyen Magyarország láthatatlan kötelékkel örökre magához láncolta azokat is, akik mint magyarok az országhatárokon túl, a világ különböző részeiben töltik be hivatásukat, melyet az isteni gondviselés jelölt ki számukra. ifj. Esterházy János Ausztráliában él

Hinni akarunk és tudunk

Mondandómat azzal zárom, amivel a Szlovákiáról írt tanulmányomat fejeztem be: Új európai rend kialakulásáról hallunk már most is, amikor még javában tombolnak a háború fúriái. A béke fehér galambja ma még talán csak mint utópia lebeg az optimisták szeme előtt, de hogy az új rend egyik legfőbb célja a béke biztosítása lesz, abban megegyeznek a ma még egymással szembenálló hatalmak legfőbb vezetői. Megegyeznek abban is, hogy ebben az új rendben meg kell adni mindenkinek a jogát a boldoguláshoz. Korfordulóban élünk, az új rend körvonalai még nagyon homályosak. Mi lép majd az elkorhadt régi eszmeáramlatok és az azokra alapított politikai, társadalmi, gazdasági berendezkedések helyébe, ez ma még a találgatások birodalmába tartozik. Mi, magyarok, akik istenfélelemben nevelkedtünk és hívő lélekkel bízunk az Egek Urának segítségében, nem feledjük el, hogy a világbékét lezáró békeszerződések vaskos füzeteiben sok ezer szó között egyszer sem fordult elő az Úristen megnevezése. Ezért nem is volt áldás azoknak egy betűjén sem! Mi hinni akarunk és tudunk az ember magassabbrendűségében, amely magasabbrendűség csak az isteni igazságok felé irányíthat minden emberi törekvést. És mert ez a hitünk megdönthetetlen, ezért mostani megpróbáltatásunk idejében is bízó lélekkel tekintünk jövőnk – a jobb magyar jövő elé!

9

VÁLASZÚT

Kellermayer Miklós:

A halál civilizációja – a halál kultúrája Vergődik az emberiség Mindkét fogalom, a „halál-cilvilizációja” és a „halál kultúrája” ugyanazt jelenti. A Szentatya, II. János Pál pápa használta az emberiség legújabb kori bajainak kifejezésére az 1995. március 25-én közzétett „Evangelium Vitae – Az élet evangéliuma” kezdetű enciklikájában. Az enciklika bevezetőjének legelején, „Az emberi személy páratlan értéke” cím alatt, az emberi élet földi szakaszának lényegét és fontosságát - nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy méltóképpen láttassa mindenkivel saját felelősségét és feladatát az emberi élet, folytonosságának biztosításában -, így fogalmazta meg: „Az időben zajló élet ugyanis az emberi lét egységes és egész folyamatának alapvető föltétele, kezdete és integrális része. Ezt a folyamatot váratlanul és érdemtelenül megvilágosítja az isteni élet ígérete, megújítja ennek az isteni életnek az ajándéka, mely beteljesedését az örökkévalóságban fogja elérni (1 János

10

3, 1-2). Ugyanakkor éppen ez a természetfölötti hivatás hangsúlyozza a férfi és a nő földi életének viszonylagosságát. Ez az élet ugyanis nem a „végső”, hanem az „utolsó előtti”; mindazonáltal szent valóság, ami ránk bízatott, hogy felelősen vigyázzunk rá és tegyük tökéletessé azáltal, hogy Istennek és a felebarátnak odaajándékozzuk magunkat a szeretetben.” Egy mondattal tovább: „Ugyanis minden, az igazságra és jóságra őszintén nyitott ember – minden bizonytalanság ellenére és nehézség közepette – az értelem fényénél és a kegyelem titokzatos hatása alatt elérkezhet oda, hogy elfogadja a szívébe írt természetes erkölcsi törvényt (Róm. 2, 14-15), mely szerint az emberi élet a kezdetétől a végéig szent, s elismerve minden emberi lény elemi jogait ezen alapvető értékekhez, tiszteletben tartsa azokat. E jog elismerésén alapszik minden emberi életközösség és maga a társadalom is”. Ahogy a tudomány és a technika vívmá-

nyai évről, évre rohamosan gyarapodnak, az lenne elvárható, hogy az élővilág és benne különösképpen az emberi személyek egyre nagyobb biztonságban élnének, szaporodnának, növekednének, boldogulnának. De ez sajnos nem így van! Egyre inkább nem így van, állapítja meg a Szentatya és észleljük mi magunk is. Még a bevezetőben, „Az emberi életet fenyegető új veszedelmek” cím alatt így folytatja: ...”Ma különösen sürget az Élet Evangéliumának hirdetése, mert sokasodnak az egyes személyek és népek életét – főleg, amikor azok még gyengék és védtelenek – fenyegető veszedelmek. A nyomor, az éhség, a fertőző betegségek, az erőszak és a háborúk régről ismert fájdalmas csapásaihoz újak és még félelmetesebbek társulnak.” .... „Ez a nyugtalanító panoráma sajnos nemhogy szűkül, hanem egyre inkább tágul: a tudomány és technológia fejlődésével nyíló távlatok az emberi méltóság elleni támadások új formáit hozzák, s közben – súlyos aggodalmakat keltve – körvonalazódik és erősödik egy új civilizáció, mely az élet elleni bűnök eddig ismeretlen és, ha ez egyáltalán lehetséges, a korábbinál gonoszabb arcát mutatja: a személyes szabadság jo-

VÁLASZÚT gán a közvélemény széles rétegei igazoltnak látnak bizonyos élet elleni bűnöket, s ilyen föltételezés alapján nemcsak büntetlenséget, hanem egyenesen jóváhagyást követelnek az állam részéről ahhoz, hogy teljesen szabadon, sőt az egészségügyi rendszer ingyenes beavatkozásával hajthassák végre azokat”. Ezt az új civilizációt nevezi a Szentatya nagyon kifejezően a „halál-civilizációjának” vagy a „halál kultúrájának”. Az enciklika közzétételétől eltelt 12 évben a baj, az élet elleni (az élővilág és az emberi személyek elleni) támadások nagyságrendekkel fokozódtak mindenütt a világon, de különösen Magyarországon! Ennek az írásnak célját és aktualitását is éppen ez a szomorú tény adja. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ugyan kiadott egy fontos körlevelet „Az élet kultúrájáért” címmel 2003-ban, de az élet elleni támadások, a bajbajutottság Magyarországon olyan súlyos, hogy a magyar nép ma a világ összes népe közül a legveszélyeztetettebb. Ha bárki, a ténylegesen éhező, nyomorgó népekre gondolva, kételkedve fogadná ezt a kijelentést, sajnos meggyőződhet az igazságáról, ha szembenéz a tényekkel. Ugyanis nincs még egy ország a világon, ahol 10 millió lakosra számítva fél évszázad alatt több, mint 6 millió magzatot gyilkoltak volna meg, s közben „magzatvédőnek” neveznének egy olyan törvényt, amelyiknek a bevezetőjében (preambulumában) nincs kinyilvánítva az idevonatkozó legfontosabb, legalapvetőbb - a tudomány által is bizonyított - igazság. Nevezetesen az, hogy az emberi személy élete egyetlen sejt fázisával (zigóta, megtermékenyített petesejt fázis) kezdődik. Következésképpen,

ITTHON

tátumtól. Magyarországon ma egyetlen ilyen intézmény sincs. Vagyis egyetlen, az Európai Egyetemek Magna Chartájában leírt egyetem sincs ma Magyarországon! Ez tragédia, a jövőt is beárnyékoló igazi nemzeti tragédia!

Mit kell tennünk?

életének kioltása, történjen bármikor, gyilkosság! A másik bizonyíték az első helyezettségünkre az országok közötti „életellenesség-versenyben”, hogy miközben 17 év alatt a korábbi, szocialistának nevezett társadalmi rend átalakítása folyt és folyik, amikor a közvagyon és a közpénzek privatizációja (elrablása (!)) zajlott és zajlik, egyre nyíltabb, politikai indíttatású (reformoknak nevezett) támadás történt és történik a gyermekek, a felnövekvő fiatalok ellen. A burkolt és sok esetben ma már nyílt támadások fondorlatosan az iskolák, a gyermek-létesítmények és legfőképpen az egyetemek ellen folyt és folyik. Tudott, hogy 10-15 fős osztályokban lehet a leghatékonyabban tanítani. Helyette ma iskola-összevonásokkal, iskola- bezárásokkal 40-50 fős osztályokat alakítanak ki. Az egész világon tudott, hogy egyetem csak az az intézmény, amelyik autonóm, amelyik mentes minden politikai, gazdasági megszorítástól, minden dik-

A baj egyre pusztítóbb! Így egyre parancsolóbb feltenni és sürgősen megválaszolni a kérdést: Mit kell most tennünk? Mit a hivőknek és mit azoknak, akik nem hisznek Istenben? Milyen konkrét cselekvést vár el ma tőlünk Krisztus? Ájtatos imát és tétlen várakozást? „Isten majd megsegít, Ő tudja jól, mi kell nekünk!?” Vagy hitet, kérő imát és intenzív cselekvést? Gyógyulni szeretnénk, ahogy nyilvánvalóan a többi, kevésbé bajbajutott nép, nemzet is. Szent Páltól tudjuk -, hogy ahol a legnagyobb a baj, ott és akkor árad ki a kegyelem, a Szentháromság egy Isten gyógyító ereje. De csak általunk! Elsősorban azért, mert bizonyossá válik számunkra, hogy bajban csak az igazság számít! Amikor már nem hazudozunk, nem hazudhatunk, feltárulkozik a baj oka, eredendő oka, „punctum saliense”. Annak a helyzetnek, amibe az emberiség is és mi magyarok, az elmúlt 200-300 évben jutottunk, eredendő oka az, hogy a tudomány és a művelői, a tudósok elhagyták a szolgálati helyüket. A tudomány ahelyett, hogy az élet biztonságát, virulását szolgálta volna és

11

VÁLASZÚT lása és zabolátlan égetése a „halál-civilizáció” oka, lényege, fenntartója.

Válaszúton

szolgálná ma is az életellenesség, a halál-civilizációja, a halál kultúrájának kiszolgálója lett. Erre utal a Szentatya is az enciklikájában. Miért következett be a tudománynak ez a hűtlensége? Talán azért, mert a tudás gyarapodásától megrészegült emberiség „mindentudást” hirdetve elkezdte önmagát és műveit imádni, imádtatni. Új „bálványimádás” született. A „mindentudó ember”, a „mindenható ember” és művei kerültek Isten helyére. De az is lehet, hogy valami kényszer miatt következett be a tudomány hűtlensége. Hiszen csak jó, az életet szolgáló is lehetett volna a James Watt (17361819) felfedezésével elindult „gőzgép” százada. Ahogy csak jó, az életet szolgáló is lehetett volna a J. J. E. Lenoir felfedezésével 1860-ban elindult, máig és majd tovább is tartó „robbanómotor” korszak, ha a kőszén, a kőolaj és földgáz kisajátítása nem lett volna annyira igazságtalan, életellenes diktatúrát, életellenes zsarnokságot teremtő módon igazságtalan, és egyre inkább az, ahogy fogy, ahogy már minden tőle függ. Ma minden és mindenki a fosszilis energia függvénye! A fosszilis energiaforrások igazságtalan kisajátításából, áruvá tételéből és zabolátlan elégetéséből fakadóan mára már mindenki, az egész emberiség eladósodott! A felhalmozott adóslevelek, a „fegyverrel védett felhalmozott semmi” diktatúrájában, zsarnokságában vergődik az egész emberiség. Hiszen ebben a diktatúrában az erdőségek kiirtása, és hőerőművekben történő elégetése, a magzatok legyilkolása, az általános gyermekellenesség a tragikus valóság mindenütt a világon. Pontosítva: a fosszilis energiaforrások, a kőszén, a kőolaj és a földgáz igazságtalan kisajátítása, elrab-

12

Válaszút előtt áll tehát az emberiség! Az idő sürget! Ha nem változtatunk az életvitelünkön, ha sürgősen nem jön el a tudomány fordulata, az egész földre kiterjedő (globális) életigenlés, az elkövetkező évtizedek egyre borzalmasabbak lesznek. Valóban a halál fog dáridózni. És mi lesz, amikor 30, 50, vagy 80 év múlva már minden fosszilis energia elfogyott? Mi lesz, ha közben nem cselekszünk, ha nem gyógyítunk. Látva az igazságot, bajba jutásunk eredendő okát, tisztán látszik a kiút, a kötelező cselekvés. Talán ez a tisztánlátás már maga a Kegyelem működése. A nemzetek együttműködésével, nemzetközi felügyelet mellett létesített biztonságos atomreaktorokkal kell és lehet előállítani az emberiség számára szükséges energiát. Az előállított villamos energia egy részét vízbontásra, hidrogén előállítására kell fordítani, mert az autók, a repülőgépek tiszta vízzé égő hidrogénnel fognak működni. Vissza kell erdősíteni a Földet! Milyen jó, hogy sokan vagyunk (több, mint 6 milliárdan), mert a több ember könnyebben ültet sok fát, mint a kevés. Közben az egész emberiségnek meg kell térni, mert erő kell ahhoz, hogy a kapzsiságból, a kizsákmányolásból, az egymással törődésre, az életmentésre térjünk át. Ezt az erőt csak az Eucharisztiában köztünk maradt élő Krisztustól, a Szentháromság egy Istentől kaphatjuk. „Tegyétek tanítványommá mind a népeket!” Soha nem rajzolódott ki ennyire, hogy mit jelent tanítvánnyá, gyógyítóvá, gyógyító lelkületűvé tenni mindenkit. Krisztus a 3 éves nyílt tevékenysége alatt valójában gyógyító volt. Szüntelenül gyógyított a földi élet folyta-

tása okán is, de legfőképp a bűnök megbocsátásával az örökéletre. Tudni az igazságot, a baj eredendő okát és késedelem nélkül szeretetbe ágyazottan cselekedni! A mi gyógyításunk lényege, hogy Őt, az igazi orvost kell közvetítsük. Menni fog, hiszen Ő mondta, s mivel valóban itt maradt köztünk az Eucharisztiában, be is tartotta: „S én veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Máté 28, 18-20.) Kellermayer Miklós egyetemi tanár

Nagy János, újdonsült Szervátiusz Jenő-díjas:

A magyarság szíve most a csángó gyerekekben dobog

Nagy János kiváló hazai magyar szobr á s z művé s z ü n ke t november 15-én a Szervátiusz Jenő díjjal jutalmazták a budavári Hilton Szálló Anjou-termében. A kitüntetés azokat a magyar szobrászokat és művészet-történészeket ismeri el, kiknek sokévtizedes munkássága a nemzeti orientáltságú alkotói szemléletet képviseli. Nagy János életművét, - amely, természetesen, korántsem teljes, hiszen a felváltva Helembán és Komáromban élő művész tele van tervekkel, - Pap Gábor művészettörténész laudálta, s már ez a tény is díjjal felérő esemény, hiszen Pap Gábor korunk egyik legjelesebb magyar gondolkodója, rá-

ITTHON

adásul a Szent Korona kutatás meghatározó egyénisége. A díjat Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész adta át, aki édesapja, Szervátiusz Jenő emlékét (is) ápolja a Szervátiusz Alapítvány által. Mint azt sokan tudják, a két erdélyi Szervátiusz – apa és fia – rengeteget tett a romániai magyar hagyományok és szellem megőrzéséért. Az ünnepségen Petrás Mária csángómagyar népdalénekes működött közre. Az újdonsült díjazott, Nagy János úgy nyilatkozott, hogy „A kitüntetéssel járó pénzt a csángómagyar gyerekek támogatására szánom, mert napjainkban bennük dobog a magyarság szíve.” Ugyancsak Szervátiusz Jenő-díjat kapott Prokopp Mária, nemzetközi hírű budapesti művészettörténész. Mindkettőjüknek szeretettel gratulálunk! (b) M.Nagy László felvételein Nagy János néhány remek alkotását és a budavári ünnepség két fontos pillanatát látjuk.

13

KITÜNTETÉS

Nagy János dícsérete (Laudáció, 2007.november 15.)

„Laudáre” – latinul annyit tesz: dicsérni, dicsőíteni. Minden okom megvan rá, hogy dicsérjem Nagy Jánost. Elfogultságot nem ígérhetek, de tárgyilagosságot igen. Kezdjük két egyenes idézettel. Mindkettőnek a forrása az „ITTHON” című „nemzeti kulturális havilap” 1. évfolyamának 2006. Karácsony havában megjelent 1. száma. Az elsőben így vall magáról Nagy János szobrászművész:”Arra tettem fel az életemet, hogy én MAGYAR művész leszek... Most volt Pozsonyban egy kiállításom, ahol megmondták, hogy mi a baj velem. Az, hogy túl magyar vagyok. Én ennek nagyon örülök, mert ezt akartam.” A második idézet így szól: „A történelmet nem lopni kell, hanem csinálni.” Tapasztalati tény: lopják a történelmünket. Kik lopják? Azok, akiknek nincs. Mert a maga idején nem csinálták. Megnevezzük őket? Ugyan minek? Mire kimondanám a nevüket, már úgyis megváltoztatták. Nem mindegy, hogy Zaharov elvtársat mondok vagy Zuckermann urat?... Igen, ez a baj velünk. Komolyan – szerintük „túlságosan” komolyan vesszük, hogy magyarok vagyunk. Egy olyan korban és tájon, ahol már jó ideje írják a magyar nélküli törté-

14

nelmet. Visszafelé, a múlt irányában, persze, de jól kitapinthatóan azért, hogy jövőnk se legyen. A magyartalanítás fészke pedig nem Pozsonyban van, nem is Belgrádban vagy Bukarestben, hanem éppen itt Budapesten. Ahol a magát Magyarnak és Tudományosnak nevező, valódi tevékenységét tekintve azonban csakis Magyartalanító Akadémiának nevezhető intézmény művészettörténeti ügyekben illetékes legmagasabb szintű képviselője ország-világ számára kinyilatkoztathatta: ilyen, hogy „magyar művészet” – nincsen! Nos, igaz ami igaz: nem tőle fogjuk megtudni, hogy mégiscsak van. Hanem az olyan hajlíthatatlan gerincű és Isten áldotta tehetségű magyar művészektől, amilyen Nagy János. Aki egy életre szólóan komolyan vette a másik Nagy, a költő Nagy László mindannyiunkhoz szóló biztatását: „Műveld a csodát, ne magyarázd!” Nagy János műveli a csodát. Helembai műterme valóságos „Kunst und Wunderkammer! –magyarul: a művészetek és csodák tárháza... Híres hadvezérnek a szobortalpazatára győztes csatáik színhelyeit szokták felvésni. Nagy János szabadtéri szoboralkotásai –valamenynyi egy-egy sorsformáló győzelem a tudatlanság és a rosszindulat sötét erői ellen. Soroljuk csak őket! Abban a sorrendben, ahogy végigjártuk a helyszíneket a művészszel kettesben, vagy nagyobb társaság jelenlétében. Esztergom, ferences templom: IV. Béla és családja, ugyanitt, a bazilikához vezető rézsű oldalán: 56-os emlékmű. Muzsla, 2. világháborús emlékmű: csodaszarvas, agancsának ágvégein a hét vezér állatjelképeivel. Búcs: Bulcsú vezér lovasszobra (e műfaj páratlan értékű remeke). Köbölkút, temető: Krisztus levétele a keresztről. Szőgyén: Pathó Pál ülő szobra. Kisszeben: Csontváry-emlék-

tábla a szülőházon... Aztán a reprodukciókból ismertek: Szenc: Szenczi Molnár Albert. Dunaszerdahely: Háborús, illetve 56-os emlékmű. Ipolybalog, temető: Pieta. Deáki: Szent István. Ógyalla: Konkoly-Tege Miklós, a csillagvizsgáló alapítója. Mondjam tovább? Köztérre szánt művei, amelyek ilyen vagy olyan okból nem valósulhattak meg illő méretben és helyszíneken: Attila lovasszobra két változatban, Szent Imre és felesége, amint lóháton együtt solymásznak (bravúros kompozíció!), Lovasíjász, Esterházy János a börtönben (eleven fényjárásra tervezve), Csokonai és a Remény ( bronz és fehér márvány kombinációja), Sobieski János lovasszobra három változatban... Akinek ennyi jó kevés...- énekelhetnénk a Mozart-kórussal...az méltán lelheti kedvét a Gilgames-vagy a Népballadák-sorozat remek domborműveiben, a budapesti Művészetek Háza részére megrendelt, de át nem vett fríz eleven zeneműként táncoló nőalakjaiban, az ugyancsak sorozatokká szervezett érmekben... de ki győzné a felsorolást – akár mondani, akár hallgatni. „Műveld a csodát...” – hallottuk az imént. És ha már itt tündöklik, a szemünk előtt? A mi feladatunk már csak annyi lehet: merjük csodálni! Igen, merjük, mert itt és most merészségnek számít ez is. És merjük dicsérni! Mert – Pompeius híres mondását ide alkalmazva: „laudare necesse est!” Szükséges dicsérni őt! Hát én örömmel vállalkoztam rá. Éljen sokáig Nagy János erőben és egészségben, hogy továbbra is felmutathassa a nagyvilágnak: él a magyar művészet és teszi a dolgát, amivel a Teremtő megbízta. Gyógyítja a világ sebeit és előkészíti a magyarság feltámadását. Úgy legyen!

Pap Gábor

fent: Pap Gábor baráti ölelése, lent: Szervátiusz Tibor átadja a díjat

ITTHON

15

Kérni kell és segítenek Marika, a földi angyal

A szokásosnál is hosszabb ideig tartott, amíg ez az írás elkészült. Sokat töprengtem rajta, miként rögzítsem a Gálikné Németh Marikával való találkozásomat, hogy a munkám hasznosnak minősülhessen: elindíthassa egyik-másik olvasónkat az eszmélés útján. Büszkén szoktuk mondogatni, hogy a huszonegyedik században élünk, egy sor csodás szerkezetet – mobiltelefont, számítógépet, digitális kamerát használunk, s miközben el vagyunk ragadtatva nagyszerűségüktől, egyre inkább elfordulunk saját belső világunktól és belenyugszunk a látszólag változtathatatlanba: a milliárdszám felhalmozott fegyverekbe, a másik ember leigázását vagy meggyilkolását előkészítő, iparszerű folyamatokba, az elszennyezett vizekbe és levegőbe, a mérgező adalékokkal teli élelmiszerekbe, a napról-napra durvább „emberi megnyilvánulásokba”. Elfelejtjük, hogy létezik egy másik út is – ilyen az Ipolyszalkán élő Marika esete, aki orvosi diploma, homeopatikus tanfolyamok, gyógyszer vagy gyógyhatású készítmény, rendelő és gyógyászati eszközök nélkül, pusztán a hitével gyógyít – „csodát” tesz. Megvallom, számomra természetes volt, amit láttam és hallottam, így hát egyedüli gondom: hiteles leírást adni, hogy az arra fogékonyak hitükben megerősödve fejezzék be a riport olvasását. Marikával október végén találkoztam a vágai nyugdíjas klubban, ahol az év eleje óta gyógyít havonta egyszer vagy kétszer. (Szervező: Farkas Robi, telefonszáma: 0918 677 172) A lelki segítséget kérő személy számára Marika leírja angyal üzenetét. Mindenkinek van ugyanis őrangyala, s az „lediktálja” Marikának a hozzá tartozó, gondokkal küzdő ember életének várható alakulását. (Lelki gyógyítást is végez tehát). Ha pedig a testet kell kezelni, az úgy történik, hogy – akkor is, ha a páciens nem fedi fel a baját! – kezét végigjártatja a fekvő férfi vagy nő fölött, majd megérzi, melyik részben van a baj. A gyógyítása megtalált „góc” fölötti ritmusos

16

ujjmozdulatokkal zajlik; a gyógyító angyalok és a beteg személy között Marika közvetít. Összefoglalva: a gyógyítást az angyalok végzik – Marika „csak” követi az utasításaikat – íráskor is az égi lények vezetik a kezét, amely engedelmesen rögzíti az üzenetet. Marika több mint négy esztendeje teljesíti gyönyörű küldetését a Földön. Senkit nem akar meggyőzni róla, hogy angyalok segítségével gyógyít, ám az eredmények igazolják, hogy ez a kapcsolat működik. Sokszáz, talán sokezer emberen segített már; reklámra nincs szüksége, hiszen aki meggyógyult, illetve elviselhetőbb lett az élete, az beszél róla, mert hálás az ipolyszalkai földi angyalnak.

Marika a gyógyításért nem kér pénzt, „de ha adnak valamit, elfogadom”. A harmincas éveit taposó asszony a Párkány közelében található Leléden cseperedett, abban a faluban, amely a hazai tájak közül az egyik legszebb – a Dunakanyar innenső része hegyekkel, erdőkkel, kis völgyekkel, csendes, virágokkal ékes zugokkal. „A szülein templomjáró, hívő emberek, ebben a szellemben neveltek engem is, a misén már kilencéves koromban én olvastam fel a szentleckét, s ha rosszat tettem, mentem gyónni. Az atya ilyenkor a fejemre tette a kezét, s én megkönnyebbültem. A kápolnában gyakran imádkoztam és beszéltem

ANGYALI ÜZENETEK Máriához, aki ilyenkor mintha megmozdult volna. Nem voltam más, mint a kortársaim, a többi gyerek, csak vékonyabb és szemüveges – a fiúk ezért gyakran csúfoltak. Ha mást bántottak, mindig a gyengébb mellé álltam. A csúfolódás rosszul esett, többször megkérdeztem az Istentől és Jézustól , miért vagyok ilyen vézna és szemüveges?A szüleim azt szerették volna, „ha olyan vagyok mint a többi”, de én mentem a magam útján, mert éreztem, hogy az égiek megsegítenek. Ezért azt tanácsolom a csüggedésre, depresszióra hajlamos embereknek, ne engedjék eluralkodni magukon a borulátást, kérjék a mennyeiek segítségét. Az életem később úgy alakult, hogy nagyon fiatalon, már egy gyermek édesanyjaként válságos helyzetbe kerültem és nem tudtam, mit tegyek. Eszembe jutott, milyen szeretettel foglalkozott velem a nagypapa, aki hozzám hasonló törékeny alkatú ember volt, s akivel szívesen jártam a természetet, tanítgatott és beszélgetett velem. De a nagypapa már nem volt az élők sorában... A barátnőmmel megpróbáltuk őt megidézni és sikerült. Az őrangyal-nagyapa lelket öntött belém, és később sem hagyott magamra – hat évvel ezelőtt arra kértem, adjon jelet. Ekkor mozdult meg a kezem először. Szavait lejegyeztem. A lényeg: az angyalok általam fognak másoknak üzenni. A kezem majd rögzíti a leveleiket. Egy évvel később azt írta a kezem, hogy gyógyítani fogok, de ezt magam sem hittem. Aztán húsvétkor a templomban furcsa melegségbizsergés járt át. Egy hang ezt súgta: „Áldott a te kezed, mert gyógyítani fogsz. Szeretetet, jóságot és hitet viszel a szívükbe.” Azóta végtelen hálát érzek az Úristen és az angyalok iránt, hogy megáldottak ezzel képességgel.

ITTHON

Már a megszületésünk előtt kíséri a lelkünket a bölcsesség, a szeretet és a gyógyítás. Kérni kell és segítenek...A másoknak szóló üzenetek arra valók, hogy a kezem által rögzített angyali „leveleket” haza lehessen vinni és ha elkeseredik az ember, elővehesse és olvashassa őket – erőt meríthessen. Én sohasem fenyítem testileg a gyerekeimet, hiszen szeretettel mindent el lehet érni. Gyakran imádkozom és beszélek az angyalokkal, s ha kérek valamit, teljesítik. Vigyáznak rám – többször megtörtént, hogy figyelmeztettek: ehhez vagy ahhoz a személyhez tartózkodóan viszonyuljak, mert rossz szándékkal közelít. Az eltelt évek alatt gyógyítottam orvosokat is; néha még számomra is hihetetlen volt, hogy „elment” a fájdalom... Ha ne-

hezebb probléma előtt állok, megkérdezem az angyalokat: És most mit fogok csinálni? „Te semmit. Bízd ránk!”. Mára már folyamatos a párbeszédem az angyalokkal. Egyszer ültem a vonaton, és hallottam a belső hangot? „Kívánj valamit.” Őzikét szeretnék látni – kértem. És megint csoda történt: a vonatablakból őzikéket pillantottam meg... Ha visszagondolok, az első „gyógyított” én magam voltam. Gyerekkorom óta kínzott az allergia, asztmatikus panaszaim voltak, kaptam az injekciókat, szedtem a gyógyszereket, de egyik sem használt;diagnózis nem igazolta a betegségemet. Rádöbbentem, hogy a panaszok oka a figyelmeztetés: változtatnom kell az életemen, nem az esztergomi autógyárban kell töltenem az időmet, hanem gyógyítanom kell. A megfelelő helyre tettem a kezem és gyógyulni kezdtem, később a családon belül és a volt munkahelyemen is gyógyítottam. Igy kezdődött. Mindenütt sok a szenvedés, mert nincs, vagy csekély a hit... Mindenki retteg a haláltól. Én nem félek tőle, mert ott fent várnak, de még dolgom van a Földön... Segíteni kell a szenvedőkön és fel kell nevelni a gyerekeinket. Marika kiegyensúlyozott, kedves ember. Legjellemzőbb tulajdonsága élénk tekintete, figyelő szeme. Kapott egy ajándékot, s ez sokak számára bizonyára hihetetlen. A cikk írója sem kíván meggyőzni senkit, de örömmel tapasztalja, hogy egyre többen fordulnak az Ég felé, mert földi bajaikra nem találnak gyógyírt. Batta György. M. Nagy László felvételei

17

INTERJÚ

Bauer Edit, Európa Parlament:

Szeretnék hozzájárulni jövőnk alakításához A hazai magyarságot két tapasztalt közéleti ember –Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád képviseli az Európa Parlamentben. Mindketten az Együttélés Politikai Mozgalomban kezdték politikai pályájukat – Bauer Edit társadalomkutató, Duka Zólyomi Árpád atomfizikus volt. Feladatuk Strasbourgban korántsem könnyű – olykor saját kormányuk ellenében kell megnyilvánulniuk, ha tisztességgel akarják végezni munkájukat. Lapunk elsőként Bauer Edittől kért interjút, hogy belepillantást nyújtsunk – bár meglehetősen tömören – munkájába. Képviselőasszony: gondolta-e valaha, hogy ilyen munkakört lát majd el mindnyájunk érdekében? Számomra ez a lehetőség hatalmas kihívás volt – érzelmileg. Apám családját ugyanis Magyarországra, az anyámét Németországba telepítették annakidején, így hát én át tudom érezni a második világháború utáni események súlyát. Amikor elindultam e poszt megszerzéséért, az ösztönzött, hogy a státus elnyerésével picikével talán én is hozzájárulhatok jövőnk alakításához. Készülni egy ilyen tisztség ellátására nem lehetett,

18

ám volt egy óriási előnyöm: sokáig dolgoztam a kutatásban, így elemzéseket végezni, jelentéseket készíteni megtanultam. Előnyt jelentett a hazai politizálásban való részvétel is, bár az Európai Parlamentben végzett munka jellege más. A hazai magyarság érdekeinek védésénél gyakran szembe kell fordulnia a szlovák kollégák nézeteivel. Ennek meg vannak a következményei a hazai médiumokban. Az ön bátorságának és elkötelezettségének nem mindenki örül... Konfliktus nélkül nem megy az efféle politizálás. Nem csak a médiában támadnak, de itthon leordítanak az utcán, a buszmegállóban, ocsmány jelzőkkel illetnek a sajtóban, rádióban vagy a televízióban közölt hírek következményeként. Gyalázkodó leveleket kapok elektronikus úton is, bár ezeket én már nem olvasom. Nem hagyom magam zaklatni, de nyomaszt a gyűlölködés még akkor is, ha az illetők a névtelenség mögé

rejtőznek. Az én példám is igazolja, milyen könnyű a közhangulatot befolyásolni. Néha mégsem én viselem a legnagyobb terhet, hanem a lányom, aki itthon van, s akire akaratlanul én testálom rá a következményeket. Milyennek látja az Európai Parlamentből földrészünk helyzetét? Európának egy esélye van: ha a földrészünket alkotó kis országok összefognak. Európa a többi kontinenshez viszonyítva pici, s csak akkor maradhat talpon, ha közös célokat követ. Sajnos, bizonyos körök vagy személyiségek még mindig nem szűrték le a történelmi tapasztalatokat, nem fogják fel, hogy az ún. tudás alapú társadalom megszervezése a kiút. Sok az értelmetlen, soviniszta megnyilvánulás – nem csak Szlovákiában, mindenütt vannak ilyen problémák -, s ezek félrevezetik a közvéleményt. Európának nem az egynyelvűségben lehet az ereje: a kultúrák sokszínűsége, gazdagsága a jövő. Közös jövőnk akkor veszik majd el, ha a családok a gyűlöletkeltő környezetben nem óhajtanak gyereket. Ez a tét. Az euroszkepcitizmus, az új nacionalizmus és sovinizmus megjelenése aggasztó. Nézzünk szét a nagyvilágban: Indiában manapság több mérnököt nevelnek mint egész Európában! Kína „ledarálhatja” egész Európát! Mindezek ismert feltevések és mégis – vannak kormányok, melyek nem adnak elegendő pénzt az oktatásra és nevelésre, a kutatásokra, a tudásalapú társadalmak megteremtésére. A kisebbségeknek mi a reményük az Európai Unióban? Ha az alkotmányos Uniós szerződés életbe lép. Az jogalapot ad a kisebbségi kérdéssel való foglalkozásra. Most ugyanis csak

INTERJÚ egyetlen cikkely rendelkezik a kisebbségekről, bár ezzel sem tudunk élni... Éspedig? Pozsonyban létrehozták a Szlovák Emberjogi Központot. Ez az intézmény arra jogosult, hogy megvizsgálja az oda érkezett kisebbségi panaszokat. Nem lehet ugyanis diszkriminálni, hátrányosan megkülönböztetni bennünket a munkahelyen, az oktatásban, stb. Szlovákiai magyaroktól 2006-ban egyetlen egy panasz futott be a Szlovák Emberjogi Központba, miközben dől belőlünk a keserűség, ám hivatalosan senki sem kéri ügyeink kivizsgálását. Talán azért /is/, mert nem tudjuk: az antidiszkriminációs törvény esetében a sérelmet elszenvedett kisebbségi előnyös helyzetben van – nem kell bizonygatnia, hogy hátrányos megkülönböztetés érte -, az elkövetőnek kell igazolnia, hogy indokolatlan a számonkérés. A mesterségbeli témák után most foglalkozzunk egy kicsit a magánéletével is...Ön édesanya, van két nagy lánya, 3 unokája, férje Bauer Győző törökországi nagyköveti posztjáról a kormányváltás után idő előtt hazaérkezett; vannak barátai... Mennyi időt tölthet velük? Először is pillantsunk bele a határidő naplómba. /Bauer Edit előveszi gyönyörű, hordozható számítógépnek beillő, a szokásosnál nagyobb méretű mobiltelefonját és a szemem láttára lapoz a naplójában. A parlamenti üléseken kívül angol nyelvű előadások, szakmai találkozások szerepelnek benne és persze, el kell készíteni az elemzéseket, jelentéseket, válaszolni kell a megkeresésekre, stb. A hét vége általában szabad, akkor pihenhetne, de ő pénteken este hazarepül és Pozsonyból Somorjára tart a családjához. Itthon is vannak azonban programjai – konferenciákat nyit meg, megbeszéléseket folytat, ismerkedik a hazai helyzettel./ Nyilvánvaló, hogy a három unokára, a gyerekeimre, a férjemre, a barátaimra nagyon kevés idő marad. Tudom, hogy ez az öt esztendő ilyen szempontból veszteséges, az unokák nőnek, a barátok lassanként elmaradoznak... Nagy árat fizetek, hogy távol vagyok – ha rápillantok a bőröndömre, mindez még fokozottabban eszembe villan... Remélem azonban, hogy a munkám az Európai Unió Parlamentjében nem hiábavaló. Az idén ért ott egy váratlan, kellemes meglepetés – három képviselőnőt jelöltek Az Év képviselőnője címre Brüsszelbe. Köztük voltam én is. Bár nem én lettem a győztes és fogalmam sincs, hogy kerültem az esélyesek közé – talán maga a tény is jelez valamit. Batta György

ITTHON

19

A vásárhelyi agyagból gyúrt emberek elpusztíthatatlanok

Hat óra Hódmezővásárhelyen (Odafelé)

Az Itthon három tagú küldöttsége – háromnegyed évvel a lap alapítása után – első „szolgálati” útjára indul. A célállomás Hódmezővásárhely, melynek önkormányzata támogatni kívánja nemzeti havilapunk megjelenését. A fedélzeten tehát, egy világosbarna színű autóban ott ül az Itthon elindításának kezdeményezője, Hrubík Béla, aki második esztendeje országos elnöke a Csemadoknak. Ő egyben most is vezető pozícióban van – ő a sofőr. A hátsó ülésen M. Nagy László fotós kollégánk ül térképek társaságában. Számára mindenképpen élmény lesz az út – vallja meg utazás közben -, mert miután évtizedeken át országjáró riporter volt, pár éve nyugállományban pergeti idejét helembai

20

családi házában; most végre ismét érzi az utazás, ismerkedés és riporterkedés semmi mással nem helyettesíthető izgalmát. E sorok írója először az esztergomi bazilikát köszönti hangtalanul – az anyósülésről, majd a balassagyarmati határátkelő utáni dimbes-dombos, hol szitáló esőben, hol párában úszó szép vidéket simogatja végig tekintetével. A budapesti áthaladásról csak annyit, hogy az a reggeli másfél óra hűen tükrözte Magyarország fővárásának az utóbbi két évtizedben tapasztalható hanyatlását. Később azonban autópálya és suhanás. Az út hosszú, pillantsunk hát bele a Hódmezővásárhelyt bemutató tetszetős kiadványba, melyet Arató László és Bátyi Zoltán jegyez, s melynek alcíme: az alföldi művészváros.

A paraszt-Párizs Hódmezővásárhely a huszonkét megyei jogú magyarországi város egyike. A településen 48 ezren élnek, a népsűrűségi mutató 100 fő/km2, ami azért érdekes, mert ez a legjobb a megyei jogú városok között. Vásárhely határában valamikor 74 tó volt, ezek közül a legnagyobbnak számított a 16 kilométer hosszú és 1 kilométer széles Hód-tó. A Tisza 1862-es szabályozása után eltűntek a tavak, megváltozott az állatvilág, és fokozatosan kialakult a város mai képe. Hódmezővásárhely nevét az irodalmi, képzőművészeti alkotások és alkotóik tették nevezetessé. Ismert elnevezése a városnak a paraszt-Párizs. Először Bródy Sándor írta le ezt a kifejezést a hírhedt méregkeverő asszony, Jáger Mári pere kapcsán. Később Ady Endre vette védelmébe a „paraszt-Párizst”. Mint írta, ez a város a „magyar intellektuális forradalom új sánchegye.” Gyakran járt Vásárhelyen Móricz Zsigmond és József Attila is. Ugyancsak megfordultak ezen a környéken a népi írók, volt itt Ilylyés Gyula, Nagy Lajos, Féja Géza, Szabó Pál és Sinka István is. Németh László egy rövid látogatás után már tanított is a Bethlen Gábor Gimnáziumban és Vásárhely volt nagy családregényének, az Égető Eszternek a színhelye. Az élénk irodalmi pezsgés mellett hasonlóan aktívan tevékenykedtek a képző- és iparművészek. Hódmezővásárhely az Európai Unió kapujában a múlt emlékeinek ápolása, a hagyományok tisztelete mellett felkészült a nemzetközi közösség tagságára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a település 1997ben megkapta az Európai Becsületzászló fokozatot.

A világ legnagyobb városa lehet... Megérkezésünkkor a gyönyörű és hatalmas városháza külseje és belseje nyűgöz le. Az egyik alpolgármesteri irodában Kószó Péter és a határon túli ügyek tanácsnoka, Berényi Károly fogad. Szívélyességük őszinte; Kószó alpolgármester úr már megfordult a Felvidéken – Királyfiakarcsán, Vágán és Alsóbodokon járt. (A városházáról csak annyit, hogy Hódmezővásárhely és Szeged hosszú időn át versengett egymással a térségben; Szeged akkor kerekedett felül, amikor a nagy tiszai árvíz után újjáépítették. Az államalapítás millenniumán épült

ITTHON

Fent: Séta a belvárosban; lent: Berényi Károly (balról) és Kószó Péter az Itthont lapozgatja.

vásárhelyi várospalotát úgy tervezték, hogy az monumentálisabb legyen a Szegedinél.) A tisztelt olvasó talán sejti már, hogy az utazásunk célpontja miért e település néhány vezetője lett – a 2004 december ötödikén Magyarországon megejtett kettős népszavazás ügye. Köztudott, hogy három esztendeje nagyon csekély volt a referendumon való részvétel, s bár a voksolók amellett álltak ki, hogy a határon túli magyarok kapják meg a magyar állampolgárságot, hiszen arról sohasem mondtak le – az eredmény nem lehetett ügydöntő. Az akkori sokk után először éppen Hódmezővásárhely eszmélt. Dr. Grezsa István önkormányzati képviselő vá-

rosa népszavazási eredményét értékelve – a referendumon Hódmezővásárhely polgárainak 42 százaléka vett részt, és 64 százaléka voksolt igennel – a közgyűlés elé terjesztette tervét. Felvetette, hogy „Az elszakított területekről valamennyi, Magyarország határain túl élő, nem magyar állampolgárságú, de magyar nemzetiségű testvérünket fogadjuk Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgárává.” Ezt az előterjesztést a megyei jogú város közgyűlése 2005. február 3-án, két tartózkodás mellett elfogadta és rendeletileg adott neki érvényt. /Nem tudni, a Nógrád megyei Terény /polgármestere Fáy Dániel/, mikor jutott hasonló elhatározásra, mindenesetre neki is köszönjük, hogy így határoztak.

21

VENDÉGSÉGBEN Mint ahogyan arról előző számunkban írtunk, a Felvidéken a vágai Farkas Robi jelentkezett elsőként a tiszteletbeli polgár címért, s ő szép ünnepség keretében, más határon túliakkal együtt, Tőkés László és Duray Miklós társaságában kapta meg az oklevelet. „Hat-hét ország állampolgáraként anyanyelvünkön társaloghattunk ... Ezt a felejthetetlen élményt szeretném továbbadni, amikor magam is közreműködök az újabb jelentkezők szervezésében – már segítőim is vannak” –mondta el Farkas Robi.

A Hódmezővásárhelyen töltött hat óra hamar elrepült. Megtudtuk, hogy immár húszezer felé halad a várost lélekben gyarapítók száma, s nem csak az ország szomszédságából, hanem a világ minden részéről jelentkeznek magyarok. Wass Albertet holtában érte a megtiszteltetés – közelgő századik születésnapja előtt ő is hódmezővásárhelyivé vált... A paraszt-Párizs lehetne a világ legnagyobb magyar városa, feltéve, ha mindenki tudomást szerezhetne a lehetőségről, annak élményéről, hogy közelebb kerülhetünk egymáshoz, s közösen építhetjük újjá szellemi hazánkat. Ott tartózkodásunkba egy kis belvárosi séta is belefért, meg egy „munkaebéd” és az ottani Terror Háza, az Emlékpont megtekintése. Az egyedülálló kiállítás tavaly nyáron nyitotta meg kapuit. Az Emlékpont – talán elsőként Európában – egy város történetén keresztül, az ott élők sorsát felidézve mutatja be, milyen volt az 1945től 1990-ig tartó kommunista korszak, a

A munkaebéden

Wass Albert holtában lett tiszteletbeli polgár

szovjet megszállás és pártállam időszaka. A kiállítás tulajdonképpen egy időutazás. A főépítész F.Kovács Attila, a történészi koncepció elkészítője Schmidt Mária, az építtető Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Önkormányzata volt. Látogatásunk idején csupán pár percre tudtunk találkozni Grezsa Istvánnal; Lázár János, a Fidesz országgyűlési képviselője pedig a parlamentben tartózkodott. Legközelebb talán több időt tölthetünk a rokonszenves hódmezővásárhelyiekkel.

Hazafelé Abban mindhárman egyetértünk, hogy ilyen szívélyes emberekkel már régen ta-

lálkoztunk és ha minden jól megy, jövő tavasszal még egyszer elruccanunk ide. Tartunk majd lapbemutatót és ismerkedünk a környékkel, amely nem csak szép, de fontos is – a közeli Mártélyon él például Csete György, kiváló magyar építőművész és felesége Csete Ildikó textilművész. Úgy érzem megértettem a hódmezővásárhelyiek ragaszkodását hozzánk, határon túl élő magyarokhoz. Ez a város Budapest után a második legnagyobb kiterjedésű településnek számított – 6000 magyar tanya vette körül. A hatezerből mára 600 maradt, s ez nagy baj, mert a parasztemberek nemzetünk legértékesebb és legősibb rétegét alkották századokon át. Ők tartották meg a nyelvünket, ők álltak a legszorosabb kapcsolatban a természettel, ők teremtették meg írigyelnivaló szívóssággal élelmünk javát. Becsületesek voltak, áldozatkészek, hűségesek a hazához. Ilyen emberek utódai élnek zömében Hódmezővásárhelyen. Ezért ébredhetett fel Grezsa István orvosban az együttérzés, így születhetett meg a tiszteletbeli polgár státusa, ebből az erkölcsi alapból nőtt ki a segíteni akarás. Amikor Berényi Károllyal a belvárosban sétálgattunk, megkérdeztem tőle, vajon mi a magyarázata, hogy ő maga is, Kószó Péter alpolgármester is és Grezsa István is orvosként kezdett politizálni? „Mert most a nemzetet kell gyógyítani” – felelte.

Legyen Isten áldása a munkájukon!

Batta György M.Nagy László felvételei

22

A városháza egyik szép folyosója Kószó Péter alpolgármesterrel.

VENDÉGSÉGBEN

fent: Lázár János polgármester, a FIDESZ Magyar Polgári Szövetség parlamenti képviselője. lent: Grezsa István önkormányzati képviselő

Kedves Polgártársunk! Felemelő és megható érzés számunkra, Hódmezővásárhely város vezetőinek, hogy a gyászos december 5-i népszavazás után, egy olyan mozgalmat indíthattunk köszönve ezt Dr. Grezsa István képviselő társunknak-, amely újra összekötheti magyart a magyarral. Tízezerrel gyarapodott városunk polgárainak száma, még ha lelki értelemben is. Most látjuk csak, mit jelent az elcsatolt részeknek ez a gesztus, mit jelent a világban szétszóródott magyar testvéreinknek ennek a kis, de a visszajelzésekből idézve „nemzeti érzésben nagy” városnak a felelősség vállalása, amit az anyaországon kívülre rekedt magyarságért tett. Mi soha nem feledjük, mit jelent a Szent István-i parancs, amelynek köszönhetjük, hogy van még Magyar nemzet, van még Magyar Haza, amely 1000 éven át oly sok vihar közepette is megtartott bennünket határainkon belül és azon kívül is. Amikor Államalapító Királyunk elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy maradandó templomot, mi folytatva rendelkezését, ezer év után egy közös, virtuális templomot építettünk a határainkon kívül rekedt, illetve hontalanná vált nemzet-testvéreink számára, hogy benne Isten és a világ előtt az oltárnál, illetve az Úr asztalánál lélekben együtt lehessünk. Mélyen hiszünk abban, látva sok-sok anyaországi település csatlakozását mozgalmunkhoz, hogy a bizalmatlanság falát sikerült megbontanunk, amelynek köveiből újra építhetjük nemzeti összetartozásunk lelki templomát. Isten áldását kérjük Önre és szeretteire! Szeretettel üdvözli: Dr.Lázár János, polgármester, országgyűlési képviselő Dr.Kószó Péter, alpolgármester Csorba Mihály, alpolgármester Almási István, alpolgármester

ITTHON

Határon túl élő magyar testvéreink! Hódmezővásárhely Városa a népszavazási kudarc és a vásárhelyi szavazók 2/3-ának „igen” szavazatától indíttatva 2005. február 3-án megalkotta a „Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgára” címet (3/1990. (11.20.) Kgy. Sz. rendelet ( egységes szerkezetben)), és egyúttal felkínálja valamennyi határon túl élő magyar részére. Az adománylevél nem pótolja az elszalasztott lehetőséget, de a közös szellemi haza építését kívánja szolgálni, egyúttal mozgalmat indít az anyaország önkormányzatai felé, hasonló helyi rendelet megalkotása céljából.

23

BABÁS DIPLOMÁCIA Martos

Felvidéki népviseletek babákon Századok érintetlen szépsége A rendszerváltás után sok hazai magyar ember drámai helyzetbe került, különösen a középkorúak: a társadalmi szerkezet fokozatos változásai – tájainkon ez elsősorban a mezőgazdaságban dolgozókat érintette - ezerszámra sodorták létbizonytalanságba a szövetkezetek alkalmazottait. Búcson Szobi Kálmánnak is el kellett gondolkodnia a jövője felől – népművelői munkaköre megszűnt. Eszter, a felesége akkoriban a helyi óvoda igazgatója volt – mindkettőjüket a magyar kultúra rendületlen terjesztői között tartottuk számon. Kálmán és Eszter úgy döntött, hogy a kényszerhelyzetben kockázatot vállal – megpróbálja meghonosítani a községben a falusi turizmust. Volt egy kis borházuk

24

a tó melletti szép pincesoron, volt boruk és pálinkájuk. Legfőképpen azonban jó ösztönük és bátorságuk. A borházat mini vendégházzá alakították át – eleinte egyegy kis család vagy házaspár volt a vendégük. Szobiék az érkező idegeneket a pince bejárata előtt bográcsgulyással, egy „lyuk” pálinkával és magyaros vendégszeretettel várták. A kis vendégházból mára ötszobás panzió lett a futballpálya melletti Emese-udvarházban, amelynek még kis fürdőmedencéje is van a náddal és virágokkal ékes udvaron. A szobák otthonosak, a bor és az étel továbbra is minőségi. Közben megalakították A Kultúráért és Turizmusért Társulást, s az idén már kilencedszer rendezték meg az Emese Udvarházi Napokat. Többes

számot használtam, de –sajnos – a sors nem kímélte őket sem – Eszter pár éve elvesztette a férjét... Eleinte úgy érezte, hogy egyedül képtelen lesz fenntartani a kis panziót, végezni a sokféle szervezési és egyéb munkát. Az Isten azonban megsegítette: mindig akadtak a környezetében, akik biztatták és a munka egy részét felvállalták. Szobiék szinte a vendégház létrejöttével egyidőben egy másik nagy fába is belevágták a fejszéjüket: elhatározták, hogy közreműködnek a hazai magyar óvodák és iskolák népszerűsítésében, hiszen ők is látták; templom és iskola nélkül gyökértelenekké válnak a felnövő újabb és újabb nemzedékek, elszakadnak múltjuktól és nyelvüktől a felvidéki magyarok.

BABÁS DIPLOMÁCIA

Szobiné Kerekes Eszter: Megfogni egymás kezét, összebújni, egymást megölelni A babacsaládok felvidéki népviseletbe öltöztetését és ezzel egy időben a kiállítások szervezését generációkat átívelő összefogással valósítottuk meg. 1996 őszén jelentős létszámcsökkenés mutatkozott óvodáinkban és iskoláinkban. Ezért új utakat kerestünk anyanyelvi iskoláink népszerűsítésére. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében Beíratási Művelődési Programot indítottunk. Átérezve gyökereink megismertetésének és nemzeti értékeink átörökítésének fontosságát, a tervezet részeként javasoltam a népviseletekbe öltöztetett babák gyűjtését és közkinccsé tételét. Sokan az első szóra értették szándékunkat, és támogatták a gyűjtőmunkát. Az elinduláskor készségesen segítettek néprajzkutatóink, Méry Margit és Jókai Mária. Ők az összehasonlító elemzés során 11 nagy tájegységet és azon belül 29 népviseleti csoportot határoztak meg. Az ügyet pártolókkal közösen kerestük és a legtöbb helyen megtaláltuk az első támogatókat, adakozókat. Felkutattuk a varróasszonyokat, akik még hordták vagy jobbik

esetben ünnepi alkalmakkor még most is felveszik, büszkén viselik községük hagyományos ruházatát a Zoboralján, a Zsitva és Garam mentén valamint az Ipoly völgyében. Rongyszabászatban jártas népművészek megrendelésünkre elkészítették az első héttagú babacsaládokat. Ezeket a babákat elvittük a kiválasztott községekbe, ott a viseleteket még hitelesen megvarrni tudó aszszonyok elkészítették nemcsak a felnőtt női és férfi, hanem a gyermekek egykori viseletét is. Az eredeti viselet kicsinyített másaiba öltöztették a család tagjait, a nagyapát, a nagymamát, a fiatalembert, a fiatalasszonyt, a kisbabát, a lánykát és a fiúcskát. A nagyszülők szívesen emlékeztek gyermekkoruk öltözködésére, az eredeti szóhasználatra, anyanyelvünk feledésbe menő szavaira, amelyekkel a ruhadarabokat jelölték. Az első kiállítás alig tíz viseleti csoportból állt, de a hagyomány, az anyanyelv és az iskolaféltés üzenetét közvetítette a családnak – legkisebbektől kezdve a nagyszülőkig. A vándorkiállítás jelentős állomása volt Bu-

dapest. 1999. január 14-én Felvidéki népviseleti babák címmel a Magyarok Házában nyílt meg a tárlat. Huszonnégy település ünnepi öltözetének méretarányos, kicsinyített mását mutattuk be. Ezt követően a gyűjtemény tovább bővült. A búcsi székhelyű Kultúráért és Turizmusért Társulás felvállalta a szervező munkát. Kapcsolatban maradtunk az adatközlőkkel és az alkotókkal. A társulás pártoló tagjai lettek a népviseleteket megvarró asszonyok é szervezők. Őket rendszeresen meghívtuk a néprajzzal foglalkozó konferenciáinkra, rendezvényeinkre és a lakóhelyük közelében szervezett kiállításokra. Sikeresen bemutatkoztunk Szlovákia több településén, a Millenniumi Sokadalmakon Magyarországon, Csehországban, valamint a Hannover EXPO 2000 világkiállításon. A segítő összefogás eredményeként a felvidéki 11 nagy néprajzi tájegységből napjainkban már 41 község babacsaládja „vándorol” tájainkon. A jubileumi 150. kiállítást 2005 szeptember 25-én Búcson tartottuk az erdélyi árvízkárosultak javára szervezett jótékonysági rock-koncert kísérő rendezvényeként. A gyűjtés közel tíz éve alatt sajnos idősebb adatközlőink közül többen távoztak az élők sorából, ám ránk hagyták örökül népi öltözködési kultúránk pici szeletét. Rajtunk, mindnyájunkon múlik, hogy megőrizzük és továbbadjuk.

Ipolyvarbó

ITTHON

25

BABÁS DIPLOMÁCIA

Mihelyt nyelvet, ruhát és szokást elhagytok, Azonnal megszűntök lenni, amik vagytok Barka

Strasbourg, Schmitt Pál, a FIDESZ EU-s parlamenti képviselője megnyitja a babakiállítást. Jobbra: Bauer Edit és Szobi Eszter

26

A babacsaládok 2007 vége felé a kétszázadik kiállításhoz közelítenek, mert a hannoveri EXPO után eljutottak Kölnbe, - ott az Egyházi Nap résztvevői csodálták meg őket -, októberben pedig a strasbourgi Európai Parlament Északi Galériájában bemutatkoztak az unió képviselőinek is. A kiállítás az 1956-os forradalom és szabadságharc 51. évfordulóján nyílt meg – a meghívót Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád, az MKP két eus parlamenti képviselője küldte. A tárlatot Schmitt Pál, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség reprezentánsa nyitotta meg és jóleső érzés töltheti el valamenynyi magyart, hogy a babák Strasbourgban is jelentős érdeklődésnek örvendtek. (A szlovákiai magyarságra előzőleg a komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumának megrázó kiállításán, a deportálásokra emlékeztető tárlaton figyelhettek fel, ugyancsak Strasbourgban a politikusok. ) A hazai magyarok két autóbusszal érkeztek az Európa Parlament városába – a tárlatot berendező és ott közreműködő hat aszszony –Pogány Erzsébet, Dániel Erzsébet, Kerekes Andrásné, Izsák Elvíra, Bajkai

BABÁS DIPLOMÁCIA ért és Turizmusért Polgári Társulás tagjai szorgalmasan dolgoznak a búcsi Babamúzeum létrehozásán, hogy a kincset érő gyűjtemény naponta az érdeklődők rendelkezésére állhasson. „Családi házunk egy koronáért a polgári szervezet tulajdonává vált, felújítása megkezdődött. Új tető került rá és elkészültek a bádogosmunkák is. Ez az esztendő – sajnos – nem termett számunkra babért a pályázati pénzosztásnál, de reménykedünk, hogy 2008-ban fordul a kocka és belátható időn belül megnyílhat a búcsi Babamúzeum” –tájékoztatta lapunkat Szobiné Kerekes Eszter. Az ő kedvéért, de remélhetően olvasóink örömére közöljük Heltai Jenő költeményét, melynek sorait Eszter gyakran idézi a kiállításokon.

Felvidéki polgármesterek Strasbourgban

Eszter és Szobi Eszter – valamint a középszlovákiai régió magyar polgármestereiből álló küldöttség, közel 90 személy. A babás különítmény poggyászában a búcsi Karkó Jánnos legjobb borai és néhány szál ekeli kolbász is helyet kapott – mindkettő sikert aratott. Napjainkban a gyűjtemény 400 babából áll és 11 hazai magyar tájegységet vonultat fel

a csallóközi Nyékvárkonytól a bodrogközi Bodrogszerdahelyig. Jövő tavasszal – egészen pontosan: március 15-én lesz egy évtizede, hogy a babacsaládok első kiállításukon közönség elé léptek. Szobiné Kerekes Eszter úgy véli, hogy 2008 március l5-én, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulóján már a kétszázadik tárlat következhet... Közben A Kultúrá-

Miközben a történelem viharai újabb és újabb megpróbáltatások elé állítják a magyarságot, nagyon fontos, hogy a „kihívásokra” megfelelő választ tudjunk adni úgy, hogy ne sértsük a gyalázkodót. A népviseletbe öltöztetett hazai magyar babacsaládok a békességet a nyugalmat, a hitet, a szeretetet sugározzák szavak nélkül. Talán nem akadt egyetlen olyan látogató sem a csaknem kétszáz tárlat során, akit ne érintett volna meg a kiállítás. Ez történt Strasbourgban is – köszönet érte! /Tihanyi/

Ízlett az ekeli kolbász

ITTHON

27

BABÁS DIPLOMÁCIA Búcs

Heltai Jenő: December Nem pesti hónap: budai hónap, Kisvárosi, falusi hónap, Nem jazzal, rádióval hangos Vásáros, mai hónap: Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap, Gyermekéveink hónapja A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé, A Megfagyott gyermek hónapja És Andersen kis gyufaárus lányáé, A fehérszakállú Mikulásé És a kisded Jézusé, Jóság és szeretet hónapja, A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szereteté, Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön, Nincs, aki újra befűtse. Didereg az Ember, Haldoklik a világ. Ez a melegségre szomjas jégvilág. Mely időtlen idők óta nyeli Az áldott Nap maradék-tűzét, A türelmes föld gyérülő szenét És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit. Hová lett az az isteni kenyér, Mely azért volt, hogy mindenkinek Jusson belőle egy karéj? Alig maradt belőle egy decemberre való Egy napra való Egy estre való, Egy karácsonyestre való! Talán imádkozni kellene! Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van, Megfogni egymás kezét, Összebújni, egymást megölelni És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi, Új tüzet rakni új jövőhöz És friss kenyérsütéshez.

Szalka

Az emlékkönyvből

.„A meggyőződés az elme lelkiismerete” je-

lentette ki Chamfort. Ezzel a gondolattal gratulálok, s további erőt kívánok munkádhoz. Ez a meggyőződés, mely kíséri munkádat, csak lelkiismeretes szorgalommal érhető el. Kodály gondolataival fejezem be „ Ne legyen kultúra magyarság, és magyarság kultúra nélkül.” Nagy Szerénke , Csicsó

28

Az 1956-os forradalomra viharok közt emlékezünk idén is – a babák egy kis mosolyt varázsoltak az ellentétekkel terhelt EP megemlékezők arcára.

Pogány Erzsébet

Az én szavam a köszöneté, Eszternek, aki a mozgalom lelke, aki nélkül /talán/ nem jött volna össze a gyönyörű kiállítási anyag. Köszönet a türelmes, hagyományőrzőknek, akik még emlékeznek és őrzik a lángot, vagy legalább a szikrát. Köszönet minden segítő kéznek, amely hozzájárult a kiállítás sikeréhez. Örülök, hogy kultúránk csodálatos darabjait megmutathattuk Európának. Bauer Edit

Az idén október 11-13-án került sor az V. Gömöri Kulturális Napokra Rozsnyón és Pelsőcön. A rendezvény fő szervezője a Csemadok Rozsnyói Területi Választmánya volt és társszervezői az illetékes önkormányzatok. Igényes kiállítással indult a műsor, amelynek keretében a Rozsnyói Városi Galéria termeiben a Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesülete mutatta be a népművészeti alkotások csodás palettáját: a hímzésektől a népi fazekasságon, a bőrművészeten keresztül más hagyományos mesterség alkotásait, s azt hogy élő hagyományról van szó, igazolta az egyesület tagjainak a bemutatója is. A kiállítást Dr Ódor Ferenc, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés elnöke nyitotta meg, aki amellett, hogy szólt a népi hagyományok és népművészeti mesterségek ápolásának és megtartásának a fontosságáról, kitért a Beneši-dekrétumok diszkriminációs hatásáról, amelyek a szlovákiai magyarok generációit hozták emberhez méltatlan helyzetbe. A Rozsnyói Nemzetközi Kórustalálkozóra szintén Rozsnyón került sor Kodály Zoltán: A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható – idézet szellemében. A népes közönség előtt felléptek gömöri, nógrádi és abaúji énekkarok, s két távolról érkezett kar: Gyergyószentmiklósról és a

II. Rákóczi Ferenc karosszékének másolata Kassán Az idei Ferenc napon – október 4-én – ajándékkal gyarapodott a kassai Kelet-Szlovákiai Múzeum Rodostó háza, mert ekkor került átadásra II. Rákóczi Ferenc karosszékének hű mása, amelyet Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés elnöke ajándékozott a múzeumnak. Szili Katalin képviseletében Kerényi György államtitkár adta át az értékes ajándékot. A Rákóczi-szék érdekessége, hogy azt a Nagyságos Fejedelem saját kezével készítette. Benne van személyisége, kézügyessége, harmóniára való törekvése, nagyfokú türelme és toleranciája, ami egész életét jellemezte. Igazi művészi érzékkel megkomponált alkotás, amolyan tükörképe szellemiségének, s annak az elképzelésének, hogy a Kárpát-medence népei harmonikus egységben és szabadságban éljenek együtt.

ITTHON

csehországi Český Tešínből. A közönség fáradhatatlan érdeklődése és az énekkarok közötti szakmai tapasztalatcsere egyaránt igazolta ennek a műfajnak a helyét a Gömöri Napokon. A rendezvény befejező akkordjaként került megrendezésre a Gömöri Hagyományőrző Magyar Bál Pelsőcön, amelyet a Csemadok Szőttes néptáncegyüttese nyitott meg. Az Erdély különböző tájairól bemutatott autentikus táncok és fergeteges népzenei produkciók felejtették azt az ismert tényt, hogy az együttes napi gondokkal küzdve igyekszik eleget tenni a hazai és külföldi meghívásoknak. A bál hagyományőrző jellegét a felszolgált vacsora is hivatott volt igazolni. Ebben az évben Szilice, Szalóc, Pelsőc és Páskaháza hozta el ínyencségeit, közöttük is a kemencében

sült szilicei béleseket és kalácsokat, amelyek közül a túrós-lekvárosnak volt a legnagyobb keletje. S hogy jobban csússzon az ízletes szalóci disznótoros, minden fogás előtt hagyományos vőfélyköszöntők hangzottak el. A közel háromszáz bálozónak a zenét Kristóf Albin cigányzenekara szolgáltatta Rozsnyóról, ahol valamikor több országos hírű cigánybanda is működött. Az idei Gömöri Kulturális Napok igazolták egy ilyen rendezvény fontosságát az itteni magyar közösség számára, amely komoly mentális és egzisztenciális válságban van. Nagy a munkanélküliség, sok a reményvesztett ember, a települések elnéptelenednek, ezért van szükség a szolidaritás és bátorítás különböző formáinak a megnyilvánulására. Máté László

A szék eredetije a bujdosók földi maradványainak a hazaszállításakor került Kassára /1906/, s csak a múlt század hetvenes éveiben a Csehszlovákia és Magyarország között megvalósult műkincscsere alkalmával került Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumba. Azóta három másolat készült

róla, amelyek Rodostóba, Sárospatakra – és Kassára kerültek. A kassai példány a KeletSzlovákiai Múzeum Rodostó házának az ebédlőjébe került, ahol minden eredetiben dokumentálja II. Rákóczi Ferenc rodostói környezetét, egyedül a középen elhelyezett karosszék – másolat! Kassán a Rákóczi hagyomány élő hagyomány. Dokumentálja ezt a múlt évi Rákóczi emlékünnepség, a Fejedelem és bujdosótársai újratemetésének centenáriuma alkalmából rendezett nagyszabású emlékünnepség, II.Rákóczi Ferenc egész alakos szobrának leleplezése a kassai Rodostói ház udvarán, illetve az idén átadott karosszék-másolat. A város és a múzeum vezetése mellett a Csemadok is aktív részt vállalt az események alakításában. Így most Kassán egy kibővített hagyomány és szellemiség fogadja a Rákóczi nyomában járó tisztelőket és érdeklődőket. Máté László

29

Gömör ékessége, a krasznahorkai vár

V. Gömöri kulturális napok

KÖRKÉRDÉSÜNK

Az én karácsonyom

Munkatársaink és segítőink közelgő nagy ünnepünkről Számomra a karácsony a legszebb és legbensőségesebb ünnep az esztendőben. Különösen akkor csodálatos, amikor hó fedi az egész tájat. Varázsa kitölti a lelkemet. Ez az ünnep a családé, ahol úgy vagyunk együtt, mint ahogyan sohasem az év közben. A karácsonyfa alatt apró ajándékok, figyelmességek, a fenyő illata betölti az egész szobát. A szenteste csendjének súlya van, és mélyebb, mint az óceán. Néha csak nézem az apró fényeket hosszú perceken keresztül. Felidézem emlékeimben a régi karácsonyokat, a várakozás örömét és izgalmát, a szeretetet, amit a szüleimtől kaptam, kaptunk, s amit tovább adtam, adtunk, a gyermekeinknek. Eszembe jutnak a szeretteim, akik már nem lehetnek itt, közöttünk. Értük egy szál gyertya ég ezen az estén az ünnepi asztalon. Szemem hosszasan elidőz az angyalhajon megtapadt ezernyi csillagon. Igen! Leszáll közénk mennyből az angyal, hogy meghozza az örömhírt, megszületett a kis Jézus. Ezen az estén megáll az idő. Ebben az időtlen, varázslatos csendben, végtelen nyugalom szállja meg a lelkem. Karácsonyi dalokat hallgatunk és örülünk egymásnak. Erre az estére várok egész évben. Kívánom, hogy mindenki megélhesse ezt a békét. AZ IGAZI KARÁCSONYT! Áldott karácsonyt mindenkinek! Hrubík Béla

Számomra Karácsony azt jelenti, amit az őseinknek is jelenthetett – az örömvárást, a megváltás pillanatának eljöttét. Jézusnak, a Világ Világosságának megszületését. Annak a Jézusnak, akinek fénye kétezer éve bevilágítja sötétségre hajlamos világunkat. Az emberiség évezredek óta próbálkozott kiutat találni a sötétségből. A Fény felvillanása megmutatta ezt az utat. A bölcsesség, szeretet, a remény, az igazság útját. De valójában ezt az utat járjuk? Ha körülnézünk és egy ideig nyitva tartjuk szemünket, rémülve látjuk, hogy más valami vesz körül bennünket. Úrrá lettek a hamis értékek, belecsöppentünk a pénz birodalmába. Pénz lett az úr, pénz lett az isten. A posztmodern ember számára a szeretet degradálódott az alkalmi adakozásra, segítségre. Közeledik a Karácsony – hát segítünk a szegényeken, a rászorulókon. Főleg azokat látjuk „segíteni”, akik jócskán bővelkednek anyagiakban. Egyre gyakrabban hallunk tőlük olyan szavakat, mint társadalmi szolidaritás, szociális érzékenység. És teszik ezt a médiák asszisztálásával. Ez nem az én Karácsonyom. Csámpai Ottó

„Kellő időben meghallgatlak és az üdvösség napján segítek rajtad“, így szól az ige. Ebben az évben karácsonykor nagyon árva lesz a népes Pogány-család minden tagja, mert a múlt évben eltemettük papát, idén ősszel pedig mama is elhagyott bennünket. A karácsonyfán az égőket nélkülük fogjuk meggyújtani. Mama és papa 53 évig éltek boldog házasságban, négy gyermeket neveltek, szeretetben igyekeztek összetartani a családot. Évről évre növekvő létszámban, legutóbb közel húszan álltuk körül a karácsonyfát. Hagyomány lett, hogy először a szülőknél jött össze a család, itt szólalt meg először a csengő, jelezve Jézuska megérkezését, és csak azután ment ki-ki családostul a saját otthonába. Torokszorító érzés a szülők hiányára gondolni. Ezért fekete lesz a mi idei karácsonyunk. Vigaszt és örömet, mint a jószándékú emberek számára a Kisded megszületése, a mi családunkban is a nagy szeretettel várt kisunoka érkezésének híre jelenthet. Pogány Erzsébet

30

Számomra a legszebb és legszentebb ünnep közeleg – a karácsony. Lélekben már az advent kezdetével élem át a várakozás legszebb időszakát . Ez egy belső várakozás, csönd , a csoda megszületésének reménye. Ahogy az évek múlnak felettem , annál inkább a gyerekkori karácsonyokat idézem magamban és unokámnak is.Vágyom és óhajtom azon ünnepek meghittségét, őszinteségét, tisztaságát, külsőségektől mentes áhitatát. Csak a havas karácsonyok jönnek be emlékezetembe. Nem voltak sérthetetlen törvényei az egykori ünnepeknek, csak az elődöktől örökölt szokások, s ebből is a vallásos része volt a fontos számunkra. Az ünnepnek valami csodálatos varázsa a belső elmélyülésben volt. Nos ezt próbálom ma is átmenteni, szűkebb családom körében. Számomra mindig fontos , hogy a szent estén azokra is emlékezzem, akik már nincsenek köztünk, s akik távol vannak tőlünk. Nem a külső hangulatkeltést óhajtom, belső megújulásra lenne szüksége az embereknek. Dániel Erzsébet

ÓH, RÉGI SZÉP KARÁCSONYOK Hat évtized karácsonyának emlékét őrzöm mostanáig. Ez a nap a várakozás, a titok, a család legbensőségesebb ünnepe. A szegény paraszt családban napvilágot látó gyerek számára az első olyan nap, amely különbözik a többitől, és gyökeret ereszt az emlékezete földjében. Sorsdöntő fontosságú gyökerek ezek. Rajtuk keresztül szívjuk magunkba az anyatejet, anyanyelvet, az egy asztalnál reggeliző, ebédelő, vacsorázó család mindennél fontosabb összetartó erejét.. Állítom, a mindenkori karácsonyok meghatározó szerepet töltenek be életünkben. A mai is. A médiák massziv kampányukkal már november elejétől maszírozzák az agyunkat, hogy vegyünk meg minden marhaságot, mert az ajándékozással megoldjuk a gondokat. Rohanunk, más országokba, szóródunk szét a világban... Már csak az SMS tartja össze a családot... Csonka karácsonyi vacsorák, csorba lelkek furcsa világát éljük... M. Nagy László

A gyermekkor csodás Atlantisza felejthetetlen karácsonyokkal ajándékozott meg. Pedig nem volt benne ceremóniás ajándékozás (ugyan mit ajándékozhattunk volna egymásnak a háború utáni mérhetetlen szegénységben?), s a karácsonyfa díszeit is az otthon készített szaloncukor, mézes marcipán és a kertben termett gyümölcsök jelentették. Tisztaszívű gyermeki képzeletemnek egyedül ama betlehemi istálló megjelenítése nem jelentett gondot, hiszen ott volt az otthoni: lovakkal, tehenekkel és egyéb állatokkal. S ha esténként még odalopakodtam, akkor éreztem azt az igazi melegséget, ami a megszületett Jézuskát is körülvette, a jászolból a széna illatát, amit lovaink: a Szellő és Miska cukorkaként ropogtatott, miközben a kérődzve pihenő tehenek Kati és Zsófi ámulva bámultak rám. S amikor Szellő lehajtott fejét megöleltem, Miska hátulról sértődötten bársonyos orrával ott szöszmötölt a fülem körül, jelezve, hogy neki is kijár egy kis cirógatás. Ez olyan melegséggel töltött el, amihez hasonlót máig sem éreztem.... Máté László

Soha nem kapott nagyobb ajándékot az emberiség, mint kétezer éve, amikor megérkezett egy kisded, aki elhozta a reménység üzenetét, hogy van értelme az életnek, hogy e földi próbatétel csak epizódja (de sorsdöntő epizódja!) végtelen létünknek. Hiába történt ez oly régen, mert mint oly sok más ajándékkal e földön (víz, levegő, természet), az emberiség ezzel is jól elbánt. Már övéi sem ismerték fel akkor: megkínozták, keresztre feszítették, mint egy ellenállót, aki megosztja a népet... pedig csak helyére akarta tenni az ősi törvényeket, hogy az élethez igazítsa a szavakat. Mit sem tudtunk mi erről gyermekkorunkban, hiszen születésem előtt halt meg a korszak egyik legnagyobb bálványa és szocialista istensége, aki mögött a huszadik század legnagyobb kegyetlensége és hullahegye maradt. A kereszténység és pogányság határán éltünk, csakhogy nem rálépve, hanem lefelé térve az igazság és élet felé vezető útról. És bizony hajszálon múlott, hogy nem csúsztam bele én is a számunkra kitervelt szakadékba. Nekem az a kegyelem a legnagyobb ajándékom, hogy gyermekeimnek, unokáimnak ez a nehéz, keskeny, de egyetlen biztonságos út már újra bizonyosság. Ezen felül minden más csak ráadás... Mihályi Molnár László

ITTHON

31

Nézd, milyen szépen nagy pelyhekben hull a hó-szólt akkor még leány gyermekem. Meleg lehelete aprócska csillagokat varázsolt a hideg ablak üvegre. -Nekünk is lesz igazi karácsonyfánk? Nem válaszoltam, szégyeltem magam, mert hogy lehet fenyőfa nélkül várni a szentestét. A szegénység nagy úr. Kilencvennyolc karácsonya mégis AZ ÉN KARÁCSONYOM volt. Váratlanul megérkeztek drága szüleim, jó apám egy zöld ágacskát szorongatott a kezében, drága anyám meleg szavai megérintették gyermekeim szívét és én boldog voltam, nagyon boldog egy pár könnycsepp kíséretével. Babindák István

A család mindenek felett. Karácsony ünnepe számomra maga az elcsendesülés, amikor a hétköznap színvonaltalan embereit minden porcikámban a család váltja fel. Gyermekkoromban anyai nagyszüleim nappalijában vártuk, hogy jöjjön a Jézuska. Mindennek angyalka illata volt és a kulcslyukon keresztül csapkodó fehér szárnyakat láttunk. Elindult az ósdi lemezjátszón a Csendes éj, a karácsonyfa alatt, a Bethlehem körül villanyvonat rohant. Nem tartott sokáig, de örök életre belénkvéste, hogy az ajándékot a Jézuska hozza. Mindig sétálni küldtek bennünket a városba, s mire hazaértünk, az ajtón belépve hirtelen felvillantak az égők, amit sokáig nem értettem. Később jöttem rá, hogy édesapám kattintotta időben a biztosítékot. Most már nekem is van családom. Ennél szebb és fontosabb érzést el sem tudnék képzelni magunknak. Mindent felülmúl és mindent elfeledtet Balázs és feleségem, Bogi jelenléte. Egy felvidéki magyar család első közös karácsonya lesz az idei. Csendesen, meghitten. Szeretetben. Jövőre és azután még több kis család legyen a Felvidéken, hogy magyarul kívánhassanak egymásnak boldog Karácsonyt! Szép ünnepet! Petheő Attila

A grafikai tervező, a lap arculatát meghatározó munkatárs, akit hajdanán tördelő szerkesztőnek neveztek, a háttérben dolgozik; ritka alkalom, amikor szerepelnie kell. A karácsonyi vallomástételre engem is felkértek a kollégák, s én igent mondtam. Az idő azonban gyorsabban dolgozott, mint én. Eljött a leadás terminusa, de szöveg még sehol – nem vagyok túlságosan jártas ebben a műfajban. Igy hát a fiammal, Ádámmal egyetemben úgy határoztam, hogy vallomás helyett áldott, békés karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok az Itthon minden kedves olvasójának. Remélem, 2008-ban is hűségesek maradnak hozzánk. Csernyanszky Pista

Karácsony közeledtét csillogó hópihe jelezte édesanyám haján. Most már tudom, hogy a pehely a betlehemi csillag földi mása volt – gyönyörű ajándék. Édesapámat, az orvost szentestéken is betegekhez hívták – mire végre hazatért, meggyapjasodott a kabátja a hószakadásban. Ajándékok közül a legbecsesebb, ha együtt a család – suttogta a fenyő a szobában. Azóta sok-sok év telt el fájdalmakkal és örömökkel. A betlehemi hópihe-csillag fénylő könnycseppé vált a szemem sarkában, s az esztendők viharában templommá csendesedett a szívem. Benne örökfényben ragyognak a Teremtő parancsolatai és Jézus szavai. Megkaptam létem legnagyobb ajándékát – az egyetlen követhető tanítást az élet zűrzavarában, földi hajóm egyetlen használható iránytűjét. Batta György

32

Kedves Barátaink!

A Csemadok Művelődési Intézete 2007 december 7-8-9-én hagyományos szakmai napokat szervez a gyermekszínjátszó csoportok rendezőinek és vezetőinek a Csemadok Kassai Városi Választmányának székházában (Kováčska 38).

Téma: dramatizáció, gyakorlatok

Előzetes szervezési tudnivalók: december 7, péntek : 16.00- 18.00 érkezés, 19.00 – foglalkozás december 8, szombat 9.00 – foglalkozások december 9, vasárnap 9.00 – foglalkozás délig, távozás A résztvevők hozzanak magukkal szöveg-anyagot illetve témát, amellyel foglalkozni kívánnak az idei színházi évadban (de ez nem feltétel), továbbá a tréningekhez alkalmas öltözetet és lábbelit. Az Intézet eltekint a részvételi díjtól, az utazás költségeit nem áll módjában téríteni, a szállást és az étkezést biztosítja és fedezi. e-mail: [email protected], [email protected] fax: 031/550 98 30 Információ: telefon: 031/552 24 78, napközben Molnár Zsuzsánál, Takács Ottónál honlap: www.csemadok.sk Arra kérjük, hogy postafordultával, telefonon, e-mailban jelezze részt tud-e venni a képzésen. Erre azért van szükség, hogy időben tudjuk a résztvevők létszámát, és ennek alapján pontosíthassuk a programot. Amennyiben van olyan ismerőse, aki részt szeretne venni a tanfolyamon, kérjük, szóljon neki is.

A Pozsonyi Casino műsoraiból: Klarissza (Klariská) utca 7.

2007. december 8. szombat 16.00 advent 2. vasárnapja előtti szombat A Mikulás bácsi az idén a Casinóban, a felnőtteket fogja köszönteni.

2007. december 16. vasárnap 16.00 – FIGYELEM! FIGYELEM! Idén is elhozzák a cserkészek a Casinoba a betlehemi lángot.

2007. december 13. csütörtök 18.00 Mgr. Gály Yvette az Ép testben ép lélek egészségügyi sorozata

2007. december 18. kedd 18.00 Jelenits István piarista szerzetes, pap, tanár és nevelő, író, „az igazság munkatársa” a vendégünk.

2007. december 15. szombat 16.00 advent 3. vasárnapja előtti szombat Bors Éva pedagógus, a magyar népművészet ismerője, makramé-sorozatát folytatva, adventi hangulatban, további „csodákra” tanítja érdeklődő közönségét.

2007. december 20. csütörtök 18.00 Orbánné Farkas Ilonka vezetésével a pozsonypüspöki gyerekek – Mendikáló üzenetek címen adventi - karácsonyi gyermekműsort mutatnak be.

Beretke templomáért

„Mily kedves a te hajlékod, Seregek Ura! Epedve sóvárog lelkem az Úr udvarába.“ (Zsolt. 83) Aki templomot újít fel, az mindig a jövőt építi. Segítsük Beretke község polgárait, hogy az 1944ben, a II. Világháború alatt elpusztult Szent András katolikus templomukat fel tudják újítani (épült 1862-64)! Már több, mint hatvan esztendő telt el a háború befejezése után, a sebek azonban úgy látni csak lassan gyógyulnak. „Jól csak a szívével lát az ember...“ – írta a Kis Herceg világhírű írója: Antoine de Saint – Exupéry, s milyen igaza volt és van ma is neki, a jószívű ember segít. Most segítsünk, hogy újra álljon Beretke temploma, ujra az imádság hajléka lehessen az ottani, romos Isten-háza. Minden jószándékú emberre és közösségre számítunk. Kérjük Isten áldását munkánkra! „Valamit kérnek tőled. Megtenni nem kötelesség. Mást mond a jog, mást súg az ész. Valami mégis azt kívánja: Nézd, tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet!“ (Túrmezei Erzsébet) Adományaikat a következő módon tehetik meg: Bankszámla: 161 90 36 255/0200 VÚB a.s., Tornaľa. Községi hivatal: Obecný úrad 980 46 Bretka 33

ITTHON

33

Lőcsei szárnyasoltár. Jézus születése. Vir dolorum oltár, külső szárnykép. 147 Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

S

V

H

K

Cs

P

Sz

V

H

K

Sz

Cs

DECEMBER Sz

P

Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

H

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

76–1483. Karácsony hava, december. Fotó: Méry Gábor

Wass Albert nálunk is itthon van Közeleg Wass Albert századik születésnapja. A múlt század agyonhallgatott kiváló költőjére és írójára, erre a patyolat tiszta erdélyi emberre emlékezik 2008. január 12-én Komáromban a Lélekha-

rang Polgári Társulás. Az emlékestet a Művészeti Alapiskola koncerttermében (Nyár utca) rendezzük délután négy órától. Az Üzenet haza c. műsorban Nagy Ferenc, a Borostyán Együttes, Ölvecky

András és Acsay Henrietta működik közre. A költeményeket Dobi Géza és Nagy László zenésítette meg. Mindenkit szeretettel várunk!

Következik az V. Marcelházi Felvidéki Magyar Bál A marcelházi művelődési házban 2008. január 26-án este hétkor kezdődik az V. felvidéki magyar bál, amely a Duna két partján élő, nemzeti kultúránkat egységesnek tekintő magyarok vígassága. A résztvevők már jól ismerik egymást, de azért új bálozókat is várunk! A zenét a Zsebzenekar (Zsapka Attila és Benkó Ákos) szolgáltatja, szép borok és svédasztal várja a vendégeket. Tájékozódni a 0903 243 035 sz. telefonon lehet.

Mulassunk együtt, hogy szerencsésebb legyen a 2008-as év!

MEGRENDELŐLAP

Az I. Marcelházi Felvidéki Magyar Bál vendégei – balról jobbra: Lezsák Sándor és felesége, Gabriella; Duray Miklós és párja Zsuzsanna; Fekete György és házastársa, Sunyovszky Sylvia.

36

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 360,- Sk:

Fél évre 180,-Sk:

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200 aláírás, bélyegző

PALÓCFÖLDÖN

Szindbád hazatért

Kedves meghívót hozott a postás szülőfalumból, Szécsénykovácsiból. A meghívás a helyiek által szervezett Krúdy Gyula emlékünnepségre szólt, melyet az elmúlt években újítottak fel a helyi csemadokosok Filip József ösztönzésére, aki nem mellékesen a község polgármestereként is megérezte , hogy az Ipoly- hidak majdani megnyitása mellett, a falu híres szülötteiről sem szabad megfeledkeznie. Erős támaszt kapott e munkához Urbán Aladárnak, a Palóc Társaság elnökének személyében, aki annak idején,

ITTHON

még a nyolvanas évek végén az árokpartról szedte össze a temetőrendezésben kidózerolt Krúdy ősök síremlékét, hogy ezzel útját vegye az emlékek ládájának a felnyitása, melyben nemcsak sok-sok történet, elbeszélés, monda van, de ott van ennek a kis falunak és tájnak a szépsége, lelke, az itt élő emberek szeretete és ragaszkodása az anyaföldhöz. Annak idején, még a kilencvenes évek elején, amikor megrendeztük az első Krúdy-emléknapot, előadóink egyike volt az a Czine Mihály, aki azóta már maga is Szindbád hajóján

ringatódzik az emlékek vizén, Krúdyval egyetemben, s akitől azóta sem hallottam ízesebben és szeretteljesebben beszélni a nagy elődről. A síremléket akkor rendbe tettük a temetőben, s ültettünk köréje két fenyőfát, jelezve, itt gyökeredzik a nagy író életfája. A fák azóta megnőttek. Jól látni őket a faluból is, attól az emléktáblától, melyet néhány évvel ezelőtt a gondos falusiak avattak az író tiszteletére a falu főterén lévő kis emlékparkban, ahol kopjafák hirdetik a község fennállásának első írásos említését, mely 1275-re datálható a korabeli dokumentumok szerint. Ennél az emléktáblánál vette kezdetét az ünnepség ,mely ezután a helyi kultúrházban folytatódott, ahol is ünnepélyes keretek között lett leleplezve az a festmény, melyet Simon M.Veronika, Munkácsy- és Szent Istvánemlékérmes festőművész ajándékozott a falunak, s mely az ifjú Krúdyt ábrázolja. A festőművész egyébként az Óbudai Krúdy Gyula Irodalmi Kör tagjaként érkezett az emlékünnepségre, mely kör tagjai , többek között Király Lajos, Tárkányi Imre, Szénási Sándor, Kanizsa József, Fenyves Mária, gyönyörű emlékműsorral emlékeztek meg a nagy író születésnapjáról, itt, ebben kis palóc faluban, Szécsénykovácsiban. Még a tanult irodalombarátok közül is csak kevesen tudják, hogy az író egykoron maga is sokat tartózkodott a faluban, s később írásaiban is gyakran megemlékezett e csodálatos tájról. ,,Azon a réten kergettem én is a lepkét és a labdát, s ma is úgy látom, hogy szebb rét talán nincsen is az egész világon”, írja egyik elbeszélésében. Nem kevésbé fogadta a szívébe ezt a vidéket az író apja, ki még a Hektor nevű kutyáját is ebből a faluból hozatta, hogy ,,ugatásával emlékeztesse arra a kies, mindig ősziesen merengő nógrádi tájékra, ahol a gyermekorát a forradalom után a nagyapai háznál a világszép, de nem a legszerencsésebb kisasszonyok, Mária, Irma, Izabella és Amália között töltötte.” Az emlékműsor után a szintén palóc, herencsényi gyökerű Pekár István, a Duna Televízió volt elnöke nyitotta meg azt a kiállítást, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum bocsájtott a község rendelkezésére, az ünnepség idejére. A jelenlévők lelkét megsimogató beszédéből idézzünk néhány gondolatot: ,,- Úgy siet-e még az Ipoly a nógrádi halmok között, mint akkor sietett, amikor én még játszottam a partján? – kérdi Krúdy Az álmok hőse című elbeszélésében. Ez a kérdés jutott eszembe, amikor a meghívást megkaptam a mai ünnepségre.

37

PALÓCFÖLDÖN Filip József polgármester (jobbról) és Király Lajos az Óbudai Krúdy kör elnöke Simon M. Veronika (szintén a képen) Krúdy portréját tartja

Mennyi szeretet, mennyi tisztelet, mennyi vágyódás van ebben a kérdő mondatban! Már nem siet úgy az Ipoly, kedves Krúdy Gyula, mint annak idején, - válaszolhatom - sőt még úgy sem, ahogy az én gyermekkoromban. Lassan negyven éve koptattam a Szécsényi Mezőgazdasági Szakközépiskola padjait. A nyár közeledtével gyakran lejártunk az Ipolyra fürödni. Akkor még nem volt gátak közé szorítva, kanyargós partjáról öreg fűzek hajoltak hullámai fölé. Amint önfeledten lubickoltunk finom hordalékától selymes vizében, a túlsó parton megjelent egy idős parasztasszony, és megszólított minket: - Harangoznak Szécsényben fiúk, nem tudjátok, ki halt meg? Mi persze nem tudtuk, hiszen a fiatalokat nem érdekli még a halál, de a találkozásra a mai napig emlékszem. Vajon ki volt az az öregasszony, és kiért aggódott? Talán rokonáért, kedves ismerőséért, vagy csak úgy megszokásból kíváncsiskodott? Nem tudtam kérdéseimre válaszolni, de

38

lassan tudatosult bennem, hogy bár szinte minden hidat lerombolt a hatalom, megtiltották az országhatárrá vált Ipolyon az árjárást, de a harangszó átszállt felette, s vitte az üzenet. Vitte, de csak annak, akinek volt hozzá füle. Nekünk még nem volt. Még sokat kellett tanulnunk, tapasztalnunk. Pár hónapra rá a szécsényi Krúdy Gyula Könyvtárban előadást tartott valaki az íróról. Kíváncsi voltam, hogy miért éppen ő lett a könyvtár névadója, hát elmentem meghallgatni. Akkor tudtam meg, hogy szemben a határ túloldalán, egy kis magyar falu van, Szécsénykovácsi, onnan származik az író, akitől akkor még nem olvastam semmit. Mi nógrádiak is általában Madáchot és Mikszáthot emlegetjük, mint nagy szülötteinket, pedig Krúdy géniusza is itt gyökerezik néhány kilométerre Szklabonyától és Alsósztregovától. Még az abrosznyi térképen is le tudjuk takarni a három falut a mutatóujjunkkal.

Nincs még egy szeglete az országnak, amely ilyen kis területen három ilyen géniusszal dicsekedhet. Tudta ezt Krúdy is, nagy-nagy szeretettel írt ősei földjéről, rokonságáról. Érezte, hogy itt kell keresnie azt a tüzet, ami még benne égett, de már csak pislákolt vagy kialudt. Azt az őserőt, ami daccal, önzéssel, lobogással, érzelmi túlfűtöttséggel és mélabúval áldotta és verte meg. Ez a szenvedély az ő idejében is kiveszőben volt az emberekből, mára pedig már nyoma is alig marad, vagy valami sunyi önzéssé alakult. Krúdy ösztöne fölé tudott nőni a szokásnak, a számításnak, a rációnak. Ez az ösztön tartotta fenn az életre való közösségeket a történelem hajnalán, s ezt ezer éveken keresztül hordoztunk génjeinkben, mint a költöző madarak a délre vonulás irányát. Amikor az állam már erős, és megvéd, vagy úgy tesz, mintha megvédene, ez a gén, ez az ösztön nemkívánatossá válik, hisz lázad és lázít, zaklatja a törvényt és szokást tisztelő alattva-

PALÓCFÖLDÖN

Pekár István

lók lelki nyugalmát. De ez az ösztön van legközelebb a teremtő Istenhez még akkor is, ha olykor éppen ez hordozza esendőségünket, okozza vesztünket... Krúdy szerette Nógrádot, Budapest, a Nyírség és Podolin után ez a tájék jelenik meg legteljesebben munkáiban. Kötetekre rúgnak azon idézetek és tanulmányok, amelyek a nógrádi, a kovácsi kapcsolatot mutatják. Csodálta a nagy irodalmi elődöket, Madáchot és Mikszáthot. Magam is korai, a nagy palócot idéző írásain keresztül szerettem meg őt. Itt a történetek szálai még könnyen követhetők, jó iskola a bonyolultabb Krúdy álmok befogadásához...

ITTHON

Úgy siet-e az Ipoly a nógrádi halmok között, mint régen? - kérdeztem Krúdyval mondandóm elején. Erre csak határozott nemmel válaszolhatunk. Nem csak azért, mert a folyó kanyarulatait jórészt kiegyenesítették, mérnöki gátak közé szorították, füzeit kiirtották, de hasonlóképpen bántak el a lakossággal is. A Palócföldet kettészelte az országhatár, utakat, vasútvonalakat vágtak el, hidakat romboltak le, majd embereket vagoníroztak, űztek el. Szállították-telepítették őket, mint a gazdasági állatokat az új gazdához, vagy a vágóhídra. Hiába hívta a szécsényi harang a kovácsiakat, más templomot kellett keresniük. De a kisebbségi sornál is fenyegetőbb volt a bolsevizmus szándéka és kártékony hatalma, amely az Ipoly mindkét partján gázolt-pusztított lelket, jövőt. Majd amikor azt hittük, hogy ennél rosszabb nem jöhet, meg kellett tapasztalnunk azt, ami utána jött, a globalizmust, ami már létünket fenyegeti. Soha ilyen veszélyben nem volt a vidék, mint napjainkban. Bármilyen szörnyűségek történtek a világban, az önellátó faluközösség védte saját érdekeit. Ma már nem vonulhatunk vissza a falunk határa mögé, hiszen kívülről kapjuk a vizet, a gázt, a villanyt, az üzemanyagot, az élelmiszereink nagy részét, mind egy-egy adófajtaként működik. Fizetjük csekken, készpénzben havonta, hetente, naponta. Minden szál, ami a világhoz köt, egyúttal fojtogat is. Szorongunk, morgunk, panaszkodunk, de nincs erőnk összefogni sarcolóink ellen. Lehet ez ellen tenni valamit, vagy végképp

el kell tűnnünk az Ipoly mellől, a Palócföld kisfalvaiból? A veszély reális, de talán van megoldás. Országainkat, kormányainkat legázolta a globalizáció gőzhengere, a nép lelkét megfertőzte, megnyomorította a hazug politika és média. Kevesen maradtak, akik megtartották évszázados értékrendjüket, gyökereiket, hitüket, erkölcsüket. Szerencsére mi palócok megroppant gerinccel is közéjük tartozunk. Még pislákol bennünk az örök értékek lángja. Az erőnk kevés, hogy az országunkat megmentsük, de talán a Palócföldön még van esélyünk. A palócok a székelyek mellett a magyarságnak az a népcsoportja, amely kulturális, nyelvi identitással rendelkezik, határainkat természetes módon kijelölhetjük. Létrehozhatjuk azt a régiót, tartományt, amelyet Palócföldnek nevezhetünk, és azt mondhatjuk, hogy itt mi vagyunk többségben. Vannak ünnepeink, nagy személyiségeink, szép szokásaink, sokszínűségében is összetartozást erősítő viseleteink. Minden megvan ahhoz, hogy a testvériség szunnyadó parazsa fellobogjon bennünk. Azért állítottuk fel szülőfalumban, Herencsényben a Palócok Vigyázó Keresztjét, hogy a Teremtő segítsen minket magunkra találásunkban. Csak két éve áll a kereszt, de Nógrád Megye Közgyűlése már felkért minket, hogy a 2008. július 5-ére, keresztünk búcsújának napjára szervezzük meg a Palócok I. Világtalálkozóját. Gyűljenek össze a hét történelmi vármegye félezer településen élő, és az országban-világban szétszóródott palócok minél nagyobb számban, hogy megérezzük a közösségünkben rejlő erőt. Halljuk, meg, értsük meg harangjaink hívó szavát, tudjunk különbséget tenni igaz és hamis között. Fogjuk egymás kezét, figyeljünk egymásra, érezzünk felelősséget egymás iránt.Tegyük félre kicsinyhitűségünket,és ne fogadjuk el, hogy végleg elromlott a világ ...” Akik részt vettünk ezen az ünnepségen, az élményen túl, amit a találkozás öröme szerzett, valami mást is vittünk haza a tarsolyunkban. Az érzést, hogy a gyökerek nagyon fontosak, s akárhová is sodródunk az életben, a gyermekkor meghatározó élményei elkísérnek minket. Úgy működnek,mint az iránytű, a világ minden tájáról hazavezetnek, mint a Krúdyakat. Mindnyájan éreztük, Szindbád hajója kikötött az Ipoly sekély vizén. Éreztük, e napon Szindbád végleg hazatért. Hrubík Béla

39

EMLÉKNAP

Ipolykér történelmi múltjára emlékeztek Nagy fába, pontosabban kopjafába vágta a fejszéjét a Csemadok ipolykéri alapszervezete és a község elöljárósága, amikor Ipolykér történelmi múltjának felidézése címmel emléknapot szerveztek e késő őszi, de kora téli vasárnapon, amire az idő is rácáfolt, hiszen lehullott az idei első hó, s vele együtt a kopjafát takaró lepel is. No de ne siessünk enynyire a dolgok elébe, hiszen igazán érdemes néhány szó erejéig visszatérni az eseményre, egészen a kezdetekig, hiszen az ipolykériekre már igen csak ráfért egy ilyen szinvonalas rendezvény, ahol mellesleg a kultúrház is megtelt helyi lakosokkal és vendégekkel egyaránt. Az emléknap egy sebtében összeállított néprajzi kiállítás megnyitásával vette kezdetét, ami az anyag néprajzi értékéből semmit nem vett el, hiszen gondos kezek igazították. A tárgyakhoz egy-két helyi történet is került, így élő néprajzi bemutatót láthattubk. Az emléknap hivatalos megnyitóját Lőrincz Mária, az alapszervezet elnöke vezette fel; őt az ipolyvarbói Mikszáth Kálmán Alapiskola tanulóinak színvonalas műsora követte. Ezután Kun Ferenc, a budapesti székhelyű Rákóczi Szövetség alelnöke ecsetelte törénelmi előadásában a honfoglaló magyarok megtelepedését a Kárpátmedencében, majd a hon-

40

foglaló hét magyar törzs egyik meghatározó erejéről, Kérről adta át történelmi ismereteit a helyi, nagyszámú közönségnek, akik végtelen türelemmel vették tudomásul, hogy községük neve e honfoglaláskori törzs nevéből ered. Kun Ferenc elmondta, hogy tudomása szerint a Kárpátmedencében ma 15 helység viseli valamilyen formában a Kér nevet, de régebbi adatokra hivatkozva elmondta, hogy ez a szám egy-két évszázaddal ezelőtt elérte az ötvenet,ami abból adódott, hogy sok egykori puszta, tanya is viselte ezt a nevet, de a későbbiekben vagy megszűntek vagy beolvadtak más településekbe. Az előadást követően ünnepi szentmisén erősödtünk lélekben, majd a sűrű hóesésben Budai Károly esperes úr felszentelte a Lőrincz Mária és Szuchánszky Pál polgármester által leleplezett kopjafát. A

kopjafa előtt Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke mondott beszédet , kiemelve a kériek pozitív hozzállását az ünnepséghez. Az emléknapot megtisztelték jelenlétükkel az MKP járási szervének képviselői Hamerlik Richárd, Jámbor László és Molnár katalin személyében. A hivatalos megemlékezés után a kultúrház jól fűtött termének melegében kötetlen eszmecserék kezdődtek a megmaradásunkról, a gondjainkról. Ezek megoldásához igen hozzájárult a palócok által csak ,,pampuskának” mondott fánk is, mely a gazdag terítéken desszertként virított, igaz nem túl sokáig. Ipolykérben pedig bebizonyították, hogy a megújult községi vezetés mellett, a Csemadok is megtalálta a maga útját. A rendezvény, melyet a Szülőföld Alap támogatásával rendeztek megmutatta, hogyan lehet sok jóakarattal, kevés pénzzel, összefogással nagy dolgot véghezvinni. Reméljük, a folytatás nem marad el, és a község történelmi múltja mellett, biztató jövő vár e kis Ipoly menti magyar településre. Palócz Lőrincz Mária és Szuchánszky Pál leleplezi a kopjafát

NEM FELEJTÜNK

1956, te csillag Ipolyságon a polgári és ifjúsági szervezetek közös összefogásaként október 30-án az 1956-os események tiszteletére közös megemlékezés zajlott. Műsorainkat jelenlétével megtisztelte Wittner Mária - az 1956- os szabadságharcos, napjainkban pedig a Fidesz országgyűlési képviselője. A délelőtti órákban Wittner Máriától városunk középiskolásai megtudhatták, hogy ő mint egyszerű polgár hogyan sodródott a harcokba, hogyan élte át e vészterhes napokat, miként viselte el lelkileg a börtönéveket, s napjainkban mivel foglalkozik. Délután a helyi szervezetek képviselői az ipolysági Magyar Közösségi Ház udvarán az 1956-os forradalom emlékére emelt kopjafánál rótták le tiszteletüket. Az emlékezést Jámbor Dorottya szavalata nyitotta meg. Előadásában Márai Sándor : Mennyből az angyal cimű versét hallhattuk. Majd Bélik György, Ipolyság város alpolgármestere üdvözlő szavaiban kiemelte az 1956-os év eseményeinek sorsdöntő szerepét. Beszédében többek közt utalt arra, hogy napjainkban nem lehet a fiatalság jövőjét épiteni anélkül, hogy ne lássuk tisztán múltunk történéseit. Ezután Matyó Márió népdalösszeállitása következett. Végül az ipolysági szervezetek elhelyezték koszorúikat a kopjafánál. A megemlékezés a Csemadok épületében folytatódott. Megnyitóként a Pongrácz Lajos Alapiskola énekkara lépett fel Zolcer Erika vezetésével, aki hazafias dalcsokruk elején nemzeti imánk, a Himnusz közös eléneklésére kérte meg a hallgatóságot. Rövid nyitó beszédében Mészáros Attila, a Via Nova Ifjúsági Csoport elnöke üdvözölte a jelenlévőket, köztük a magyarországi vendégeket: Wittner Mária országgyűlési képviselőt és Vödrös Attila újságírót. Ezután Wittner Mária üdvözölte a jelenlévőket. Beszédében harcostársaira emlékezett, akik elestek, vagy akiket kivégeztek. Azokra, akik már nem szólhatnak, de az életben maradottak előtt eleven valóságukban élnek. Végezetül elszavalta Bánatvirág című versét. Őt követte Vass Ottó tanár úr, aki Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét tolmácsolta . Majd Matyó Márió – a Magyar Tanitási Nyelvű Gimnázium diákja magyar népdalokat énekelt.

ITTHON

Ezt követően Vödrös Attila újságíró, az Új Idők főszerkesztője „1956, te csillag“ című előadására került sor. Néhány gondolat erejéig idézzük fel szavait. Előadását azzal kezdte, hogy sokszor, sok helyen beszélt már 1956-ról. Olyan helyeken, ahol 1956-on kívül is megszenvedték az emberek magyarságukat.1956-ot elfelejteni nem lehet, az azokat az időket átélt emberek minden napjában benne van. Ezután saját családjáról beszélt. Bár később testvéreivel különböző pártok tagjai lettek, 1956 ügyén nézeteltérés soha nem volt közöttük. Megtudhattuk, hogy október 30-a 1956-ban fordulópont volt a szabadságharc történetében: ezen a napon jelentette be Nagy Imre a rádióban, hogy a forradalom győzött, ezen a napon alakult meg a négypárti koalíciós kormány és ezen a napon jelentette be

Kádár János az MSZMP megalakulását. Hangsúlyozta, hogy, bár azóta eltelt 51 év, a szabadságharc emléke ma is él. Évfordulóját az egész Kárpát-medence népeinek ünnepelnie kellene, mert hisz ez volt az első seb a kommunizmus testén, amely már soha többé nem gyógyult be. Az Új Időknek, melynek főszerkesztője, ez a feladata ma is: őrizni és éltetni 1956 eszmeiségét. Mielőtt az ünnepségnek vége lett volna, szót kért a Szécsényből érkezett Balla Tibor. Köszöntötte Ipolyságot, és megjegyezte, hogy Brusznyai Árpád, 1956-os mártír osztályfőnöke volt Vácott, és 50. érettségi találkozójukat rá emlékezve kivégzésének napján fogják megtartani. Felhívta a figyelmet arra, hogy megjelent egy könyv Brusznyai Árpád élete és kora címmel. Az ünnepség Mészáros Attila zárszavával ért véget. Matyis Edit

41

TISZTELGÉS A bodrogközi magyarság szellemi vezére volt

Emléktáblát kapott Tolvaj Bertalan Október hetedikén bensőséges ünnepségen leplezték le Királyhelmec központjában Tolvaj Bertalan meg nem élt nyolcvanadik születésnapja alkalmából az emlékét őrző táblát. A kezdeményező a helyi Mécs László Polgári Társulás volt. Vezetője, Csurgó Dezső, Tolvaj Bertalan barátja, az avató ünnepség első szónoka: - Évekkel ezelőtt Mécs László papköltőnek állítottunk emléket, most pedig Tolvaj Bertalan helytállását idézzük fel. A bodrogközi magyarság szellemi vezére sajnálatosan korán, 1975-ben hunyt el – még az ötvenet sem érte meg. Életét és pályáját kortársai közelről szemlélhették; ma már maguk is közelítenek a nyolcvanhoz. Berti a második világháború utáni nehéz időkben a sárospataki Pedagógusképző Gimnáziumban szerzett kántortanítói oklevelet, onnan tért vissza a szülőfalujába, Kistárkányba. Rövidesen a királyhelmeci nyolcéves iskola, majd a gimnázium igazgatója lett és közel húsz évig ő szervezte és alapozta meg a kistérségben működő magyar tanintézményeket. Rangot jelentett „Tolvaj iskolájában”

tanítani és tanulni. Nemzeti kisugárzás áradt onnan a Bodrogköz magyar iskolái felé. Az 1968-as prágai tavasznak köszönhetően Pozsonyban folytatódhatott a pályája – a nemzetiségi titkárság élére került. A mozgalmas három esztendő után „tisztogatás” következett – a hatvannyolcas események bűnbakja a /cseh/ szlovákiai magyarság lett. Tolvaj Bertalan visszatért a szülőföldjére – egykori iskolájába beosztottnak, de továbbra is lankadatlanul dolgozott a magyar érdekek védelmében. Tanár kollégái, diákjai és Bodrogköz népe mély megrendüléssel vette tudomásul váratlan halálát – ezer ember kísérte koporsóját a Fő utcán a királyhelmeci temetőbe. A gyászmenet néma magyar tüntetés volt. Tolvaj államtitkári minőségében kezdeményezte a Királyhelmeci járás viszszaállítását, de a nagykaposiakkal való egyeztetés nem járt sikerrel – így a mai napig nincs sem nagykaposi, sem királyhelmeci járás... A bronz táblát a sárospataki Borsi Antal készítette. Fő támogatónk Királyhelmec Önkormányzata volt, de segítettek a környékbeli önkor-

mányzatok, néhány cég, királyhelmeci és bodrogközi családok is – élükön a Tolvaj-családdal és rokonsággal. Tolvaj Bertalan emlékét Mács József író és Dobay Béla is felidézte. Mi most sárospataki jóbarátja és Szeberényi Zoltán tanár úr néhány mondatát adjuk közzé. /gy/ Fotó: Bogoly Zoltán

Az irodalmár és a kultúraszervező Váratlan halála mozgalmas és eredményes, de még a kibontakozás folyamatában lévő pályát zárta le. Mint a legtöbb szlovákiai magyar irodalmár és kulturális tényező, eredetileg ő is pedagógus volt, energiáinak nagy részét nevelő-oktató munkája foglalta le. Hatalmas erőket fordított azonban szeretett szűkebb hazája, a Bodrogköz kulturális életének megszervezésére, fellendítésére. Hiányát ez a vidék érzi a leginkább, de pótolhatatlan űrt hagyott maga után a hazai magyar irodalmi életben is, főként az irodalmi ismeretterjesztés, közírás és kritika területén. Aktív nevelői, tankönyvírói, kultúraszervezői, népművelői és közéleti tevékenysége mellett –különösen életének utolsó éveiben – kiterjedt irodalomnépszerűsítő, kritikai és irodalompublicisztikai munkát is kifejtett. Egész

42

életében szenvedélyesen munkálkodott a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok ápolásán, a fordításirodalom kutatásán, a két nép közeledésének elősegítésén. Szorgalmas propagálója volt a cseh és szlovák irodalomnak a magyar olvasóközönség körében. Gyakran jelentek meg tájékoztató jellegű írásai a két nép irodalmának jelentősebb eseményeiről a hazai magyar és a magyarországi folyóiratokban. Kiemelkedik az Emil Boleslav Lukáčról írt esszéje, amely a legterjedelmesebb magyar nyelvű munka az ismert szlovák költőről. Főként a magyar irodalom kiváló ismerőjét és tolmácsolóját, a két népet összekötő szellemi híd építőjét méltatja benne, aki önmagát így jellemezte: Fél évszázados hang vagyok: a Dunamedencei népek sorsközösségének és baráti megegyezésének hangja.” Tolvaj

Bertalan munkásságát is csak hasonló szavakkal lehetne méltatni. A közeledés és kölcsönös megismerés ihlette Vojtech Kondrót fiatal szlovák költő és műfordító munkásságát elemző tanulmányát is (Vojtech Kondrót műfordításai) Figyelme egész Kelet-Közép-Európa magyar irodalmára kiterjedt, de csak azokról az írókról és művészekről írt, akik valamilyen formában a Duna-medence népeinek közeledését szorgalmazták. Szenvedélyes együttérzéssel szólt Sűtő András műveiről, nagy tisztelettel, ám megfontoltan Illyés Gyuláról, szeretettel, de bíráló éllel a hazai magyar alkotókról. Nálunk a nemzetiségi öntudat erejét, népeink közeledésének szorgalmazását, a haladás és békés alkotómunka tiszteletét keresve. /Szeberényi Zoltán/

TISZTELGÉS ban – erdélyi helyszínen, az aradi vártól nem messze – a szereplők minden kimondott szavának sajátos akusztikája, minden mozdulatának, gesztusának különös jelentése volt... És egyszer csak a Kossuthot alakító Bessenyei – Illyés szövegéhez hűen – Görgeyvel szembefordulva nekiszegezte a kérdést: „Hagyod, hogy Bécs láncvégre kössön? ”Majd hirtelen a színpad előterébe lépve, jobb kezével Görgeyre, bal kezével a vegyes összetételű közönségre mutatva ilyesféleképpen fakadt ki: „Hagyod, hogy ez a föld, melyért annyi magyar hős ontotta vérét, elvesszen?” Rögtön megéreztem, hogy Bessenyei rögtönzött. A pergő ritmusú, színészt és közönséget egyaránt magával ragadó előadás közben olyan kérdést tett fel, amilyen nincs az eredeti szövegben... Dobay Béla, Sárospatak Fotók: Bogoly Zoltán

Tolvaj Bertalan

A jóbarát emlékeiből 1974. október 6-án – Berti kívánságára – Déry Zoltán barátom autóján elmentünk Aradra. 125 évvel ezelőtt – osztrák vérbírák halálos ítélete alapján – ott végezték ki a túlerő által levert 1848/49-es forradalmunk és szabadságharcunk 13 hős tábornokát... A városban meghökkentő élményben volt részünk. Megérkezésünkkor folyt a szinte az utcai forgalmat is akadályozó gyászoló tömeg gyülekezése. A tömeggel szemben pedig – minden eshetőségre készen – a Ceausescu-féle román rendőrség és katonaság erőfitogtatása zajlott... Ilyen látvány után ültünk be az aradi kultúrpalotában tartott ünnepi megemlékezésre, melynek egy gálaműsor is részét képezte. Ebben Bessenyei Ferenc, Keres Emil és Ungvári László lépett fel. Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának második felvonásából a harmadik jelenetet adták elő...

ITTHON

Most is beleborzongok, amikor eszembe jut: színpadi feltűnése első pillanatától kezdve milyen szuggesztív hatást keltett a Kossuth Lajost alakító Bessenyei Ferenc és a Görgey Artúrt megszemélyesítő Keres Emil párbeszéde. A Kossuth kormányzó és Görgey, a hadsereg főparancsnoka közt egyre éleződő vita tárgya a szabadságharc folytatása vagy a fegyverletétel volt. Gondolják meg: az előadás a román Ceausescu magyarellenes diktatúrájának egy nagy városában folyt. A kultúrpalotá-

Balról Hajdók Géza, Dobay Béla, Mács József és Csurgó Dezső az avatáson.

43

KÉPES KRÓNIKA 1

Képeink sokasága – a szerkesztést maga az élet végezte, hiszen a lap munkatársai alig-alig tudnak útra kelni anyagiak híján – azt sejteti, hogy tájainkon erősödnek a magyar közösségek. Íme: Farnadon rendezték a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő országos elődöntőjét. /1/ Ógyallán felavatták Nagy János Konkoly-Thege Miklóst ábrázoló szobrát. /2/ A nagykaposi Fabotó citerazenekar kiválóan képviselte a felvidéki magyarságot Kolozsvárott a Kárpátmedencei Magyar Kulturális napokon szeptember huszadika és huszonharmadika között /3/

TOVÁBBÉLTETŐ KULTÚRÁNK

44

2

3

KÉPES KRÓNIKA 1

2

Pozsonyban végső búcsút vettek Dénes György pelsőci születésű költőtől, aki Felvidék szerte népszerű gyermekverseket (is) írt, s aki munkásságával hűségesen szolgálta a magyar jövőt tájainkon. /1/ Kiskomáromban hatodszor találkoztak a felvidéki kitelepítettek és deportáltak a Kecskés László Társaság szervezésében. Bemutatták az Otthontalan emlékezet c.gyönyörű kiadványt is. Molnár Imre /balra/ és Szarka László, a kötet szerkesztői. /2/ Péderen, a Bódva-völgy egyik kisközségében emlékoszlopot avattak, melyet a Debrecen melletti Vámospércs néhány polgára ajándékozott a községnek a rossz emlékű december 5-i népszavazás csorbájának kiköszörülésére. /3/ Nánán ötödször rendeztek kézműves alkotótábort. /4/

3

ITTHON

4

45

KÉPES KRÓNIKA 1

2

3

4

Köbölkúton az Önkormányzat és a Csemadok Területi Választmánya első alkalommal rendezett nemzetközi gyermek néptánc fesztivált nagy sikerrel, este táncházzal. /1/ Naszvadon Dalolj, táncolj velünk címmel népdalest szórakoztatta a közönséget. /2/ Perbetén az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét elevenítették fel. Képünkön Motesiczky Virág versmondó. /3/ A komáromi Szent András templom oratóriumában Görföl Jenő /balra/ Faluszéli keresztek Krisztus arcai c. nagyhatású kiállítása látható a XV. Harmonia Sacra Danubiana egyházzenei és egyházművészeti fesztivál keretében. /4/ Ipolyszalkán örök nyugalomra helyezték Turczel Lajos irodalomtörténészt. A képen gyászoló íróink. /5/ Komáromban nagy sikerű főpróbán mutatta be Egri csillagok c. zenés rockoperáját az Álmodozók Diákszínpad. Rendező: Novák Ferenc Kossuth-díjas koreográfus. /6/

46

5

6

1

2

3

4 A Csemadok Lévai Területi Választmánya ismét megrendezte Novemberi találkozóját Csatán. /1,2/ Jól sikerült a Borostyán Együttes újabb fesztiválja Komáromban. /3/ A királyfiakarcsai Petőfi Társulás felavatta a Cserkészliget Felvidéki kapuját. A kaput Csicsói Nagy Géza készítette. /4/

ITTHON

47

MŰHELY

A fotózás titkai Amikor a kezembe kerül egy fotográfia, mondjuk a huszadik század elejéről, amikor még nem is álmodtak olyan tökéletes kamerákról amilyenek most vannak, - elcsodálkozom. A meglepetés erejével nem a kor szellemét tükröző öltözet, vagy arc hat, hanem a TÖKÉLETES kép. Az élesség, a kidolgozás, a barnás tónusok finom átmenete, a hibátlan kompozíció, vagyis a képet alkotó emberek, tárgyak elhelyezése, harmóniája, a képkocka minden részének célszerű kihasználása. Azokban az időkben még nagyon kevesen fényképeztek. Akik viszont a kor eme modern ábrázolási technika úttörőivé váltak, igazi MESTEREK voltak. Ezért lehet szinte valamenynyi akkor készült fotográfiát remekműnek nevezni. Ismerjük be, ugyanezt a tengernyi, általunk készített fotóról nem lehet elmondani. A kezdet-kezdetén, amikor a fénnyel való írás – mert ugye a fotózást így nevezzük - még nem rendelkezett azokkal a sajátos módszerekkel, amelyek a későbbiek folyamán ismertté váltak, a fotós a festészetből merített. Például a beállított, merev műtermi portrék nemcsak a kezdetleges fotótecnika rovására írhatók, hanem a festészetből átvett ábrázolási formák következménye is. Csak miután tökéletesedett a technika, a fotografálás utána fedezte fel a saját útját. Ilyen a nem természetes fényforrások alkalmazása, a gyorsan mozgó dolgok megörökítésének lehetősége, a fotótechnikák, - a kontraszt, a fotómontázs, a szendvics, a különféle effektusok alkalmazása, és még sok minden más. Napjainkban a digitális fotótechnika, a számítógépes kidolgozás adta forradalmi változásokat, lehetőségeket meg sem kisérelem felsorolni. Ennek ellenére el vagyunk árasztva a csapnivaló, semmitmondó, jellegtelen, haszontalan, sokszor sajnos közlésre kerülő förmedvényekkel. E sorok írója élete nagy részét a fotózásnak szentelhette. Hivatásos fotósként, - milyen furcsa, hogy született technikai analfabéta, fél a gépektől, - mégis fényképezőGÉPPEL kereste kenyerét. Távol áll tőlem, hogy valakit lebeszéljek erről a csodálatos tevékenységről. Ellenkezőleg, a piacon mindenki talál a pénztárcájához méretezett, mindent tudó kamerát, így meg is ajándékozhatja magát és megismerkedhet a fotózás adta örömmel.

48

portré

Az igényesebbje SZERETETTEL veszi kezébe ezt a kis csodát és nemcsak kezelésének módját sajátítja el. Szelektál, válogat. Ki tudja szűrni a sok semmitmondó fotó közül az igazit, hogy a családi fotóalbumba csak az arra érdemes, valamit mondó fényképek kerüljenek. Ez méginkább érvényes akkor, ha ezeket a fotókat közlésre szánjuk. Furcsa világunkban a fotó a tükör szerepét átvállalva most is hűen tükrözi a valóságot. Az igénytelenség sokszor ráhúzható a fotó készítőjére is. Ezért a megjelenő lapokban gyakran találkozunk olyan fotókkal amelyek normális körülmények között a legszerényebb kritériumból készült rostán se mennének át. Mégis közlésre kerülnek. Sajnos, az ITTHON se kivétel. A lap a jelenlegi helyzetben nem képes eltartani egy fotóriportert sem. Nem is lenne jó, ha egy ember töltené meg fotóival. Legyen ez egy

fórum, a lapnak dolgozó minden fényképező embernek esélye a megmérettetésre. Szándékom, hogy felhívjam néhány dologra mindannyiunk figyelmét, akik fotókkal próbáljuk még érdekesebbé, tartalmasabbá, hasznosabbá varázsolni szeretett lapunkat. Legyünk igényesebbek, és olvassunk el néhány sort a prortré, a riportfotó, a táj, vagy a természet, a tárgyak fotózásáról. Ne gondoljuk, hogy a mindent tudó csodagépünk képessége elég a jó fotó elkészítéséhez. Az igazi, értékes fotónak LELKE van, de csak akkor, ha szívvel, szeretettel közeledünk a témához. A lapokban leggyakrabban portrékkal találkozunk. Ha jó portrét akarunk készíteni, nagyon oda kell figyelni. Nemcsak azért, mert a lefényképezett embert nem illik, mondanám nem szabad sértő, megalázó, vagy méltatlan helyzetben fotózni, hanem azért sem, mert ezzel magunkat is minősítjük. Következő számunkban ezért bővebben foglalkozunk majd a fotózás egyik legigényesebb műfajával, a portréval. M. Nagy László

JÓSZÍVVEL

Ahol szeretet van,

naponta megéled a csodát... Ilyenkor, karácsony közeledtével, valahogy többet beszélnek az emberek a szereteről. Pedig a szürke hétköznapokban legalább annyira szükségünk lenne erre az érzésre, mint az ünnepekkor. Azt mondják, hogy az emberi szeretet az egyetlen dolog a világon, amiből minél többet osztogat szét az ember, annál több marad neki. Hogy ez mennyire így van, arról Molnár Lászlóval, az ipolyfödémesi székhellyel működő Human International segélyszervezet elnökével beszélgetünk, aki igazolja a fenti mondatainkat. Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba az osztrák székhelyű ORA segélyszervezettel? Egy régebbi ismeretségen keresztül kerültem kapcsolatba az ausztriai Andorfban székelő ORA segélyszervezettel, egy magyarországi barátomon keresztül, aki az ORA ottani képviselője , és Pintér Ilonának hívják. Több, mint öt éve, hogy ez a kapcsolat kisebb-nagyobb intenzitással működik. Az első egy-két évben többnyire egyedül szerveztem a dolgaimat, 2005-től azonban nagyon aktív segítőtársakat találtam Hrubík Béla és Molnár Csaba öcsém személyében. 2005-től datálhatóan szorosabbá vált az együttműködésünk az ORAval, amiről az országos sajtóban is jelentek

meg információk. Az Andorfban székelő segélyszervezet igazgatója Hanspeter Hofinger, aki nyugdíjas lévén, a fiatalokat meghazudtoló energiával és elszántsággal veti magát bele a munkába, teljesen önkéntes alapon és gyűjti össze a kollégáival együtt egész Ausztria területéről a felajánlott adományokat cégektől, kórházaktól, magánszemélyektől, intézményektől. Ezek az adományok tartós élelmiszerből, ruhákból, bútorokból, kórházi ágyakból, szekrényekből és mindennapos használati cikkekből állnak. Milyen formában működik a segélyszervezet? A kezdeti lelkesedés és a pozitív fogadtatása a segélyszállítmányoknak adta az

ötletet, hogy sokkal több embernek, rászorulónak is segíthetnénk, ha szervezett, bejegyzett formában folytatnánk a működésünket. Béla barátom kidolgozta a társulás alapszabálytervezetét, majd benyújtottuk a kérvényünket a polgári társulás bejegyzésére a szlovák belügyminisztériumba. 2006 tavaszán megkaptuk a hivatalos engedélyt, ami a HUMAN INTERNATIONAL POLGÁRI TÁRSULÁS bejegyzéséről szól. Számlát nyitottunk az OTP Banka Slovensko fiókjában – 8964082/5200 - és elintéztük azokat a hivatalos dolgokat, amelyek a működéshez szükségesek. Egyébként erre a számlára gyűjtjük az esetleges felajánlásokat is. A polgári társulásnak családtagjainkon kívül is vannak segítői, akik közül elsősorban Antalicz Erzsébetet és Gyulát, Annus Pétert és Ilonát, Pobori Jánost valamint Krupcsiak Bea doktornőt említeném, akik jönnek az első szóra és teszik a dolgukat, mint mi valamennyien, teljesen önkéntes alapon, önzetlenül, azzal a jó érzéssel a szívünkben, hogy a munkánkkal másokon, elesett embereken segíthetünk, és ez a fizetség többet ér minden pénznél. Pedig közülünk senki sem nevezhető, még tehetős embernek sem, mégis, talán a saját ,,szegénységünk” tesz lelki gazdaggá minket , hogy szolgálatot, küldetést telje-

A 15-tagú Andrejka-család 9 tagja

ITTHON

49

JÓSZÍVVEL sítsünk. Talán úgy fogalmazhatnám meg, hogy ez az az emberi jóság, mely velünk születik, csak a lelketlen világban elveszik az emberekből. Hová jutottak már el a segélyszállítmányok az országban, illetve kiket támogattok leginkább? Az első időben többnyire a régiókban működő kórházaink vezetését szólítottuk meg, így többek között az ipolysági, zselízi, nagykürtösi, lévai, majd később a komáromi, dunaszerdahelyi, nyitrai kórházakba szállítottunk felszereléseket, gyógyszereket, tolókocsikat, matracokat, hidraulikus króm-nikkel ágyakat, szekrényeket és más eszközöket, több tízmilliós nagyságrendben. Később, amikor a kórházak már telítődtek adományainkat a nyugdíjasotthonokra és gyermekotthonokra, árvaházakra öszzpontosítottuk, így került segély Szántóra, Lontóra, Zselízre, Lévára a nyugdíjasotthonokba, vagy Kassára, Besztercebányára, Nyitrára, Lévára árvaházakba és hajléktalan szállókba. Természetesen voltak, vannak olyan lehetőségeink, amikor tartós élelmiszert is tudunk behozni. Ezek többnyire édességek, bébiételek, vagy tésztafélék, melyeket ausztriai multicégek ajánlanak fel raktárkészleteik csökkentésekor. Ezek többnyire világhírű és nevű, nagy tradícióval rendelkező Gyerekek üdültetése Egegen

50

cégek, mint a svájci Nestlé vagy az osztrák Knorr. Ezeket többnyire szétosztjuk a régióban élő, többszörösen hátrányos helyzetben élő rászoruló honfitársaink között, de juttatunk a már említett árvaházakba, gyermekotthonokba, vagy nyugdjjasotthonokba is. Ezek a szállítmányok az ORA részéről többnyire ingyenesek, az útiköltséget, ami viszont szállítmányonként 40 000 korona körül mozog, sajnos nekünk kell előteremtenünk. A kórházak többsége besegít, vagy kifizeti a fuvar árát, mert a kapott ajándék értéke többszörösen meghaladja ezt az összeget, de a többi esetben ezt a pénzt nekünk kell előteremtenünk. Ezért próbálunk megszólítani magánszemélyeket, szervezeteket, cégeket, akik és amelyek sokszor adakoznak e jótékony célra. Nagyon sok családot, beteg gyermeket nevelő édesanyát, idős beteg embert támogattunk az utóbbi időben. Szívszorító történeteket tudnék mesélni, hogy milyen kevés elég ahhoz, hogy valakit boldognak lássunk. Küldtünk nemrégiben egy szállítmányunkból élelmiszercsomagot egy családnak, amelyel nem törődött az apa. A négy gyermeket nagymamájuk nevelte, édesanyjuk pedig haldoklott. Szó szerint éheztek. Amikor megkapták az adományt, sírt mindenki. Nem hitték el, hogy bárkit

is érdekel még a sorsuk. Később némi anyagi segélyt is juttattunk nekik, melyből élelmiszert vásároltak. Az édesanya azóta elhunyt, de kimondhatatlan örömet és lelki megnyugvást jelentett nekünk, hogy még egyszer az életben, utolsó napjaiban, reményt és hitet adtunk neki , hogy az emberekből nem halt ki a szeretet, és hogy a környezete figyelemmel kíséri az életüket. Csodálatos és megható élmény volt számomra egy közeli kis magyar faluban élő, tizenhárom gyermekes családot megajándékozni két darab emeletes ággyal és ajándékcsomaggal. A gyönyörű, tiszta szemű és arcú magyar gyermekek öröme leírhatatlan volt. Most tudtuk meg, hogy útban van a tizennegyedik gyermek is. Mindnyájan magyar iskolába járnak. De juttattunk olyan nagycsaládosoknak is a segélyekből, ahol az apa bizony szeret a pohár fenekére nézni. Végtelen nagy örömet szereztünk a családnak. A tavaszszal alapiskolás gyermekeket vittünk el hétvégi üdülésre a közeli Egegre, egy termálszállóba, ahol teljesen ingyenesen fürdőzéssel és szórakozással, pihenéssel tölthették el a három napot. Természetesen, hogy az anyagi fedezetet biztosítani tudjuk, nagyon sokat kell dolgoznunk. Többnyire mi utazunk ki Ausztriába a saját kocsinkon felrakodni. Éjjel utazunk, hogy

JÓSZÍVVEL

Fent: Molnár László, a Human International elnöke; lent: megérkezett a szállítmány

reggelre, amikor a kamion beáll a raktár, vagy a kórház elé, már ott legyünk. Aztán egy-egy kimerítő pakolás után irány haza, majd otthon ugyanezt a szállítmányt kipakoljuk. Itt már többnyire kapunk segítséget az otthoniaktól. Sokszor tartunk kiárusítást a behozott segélyekből, ahol gyakorlatilag minden ingyenes, csak adományt fogadunk el a szervezet számára, amiből magunk is jótékony célokra fordítjuk a befolyt összeget, vagy éppen a fuvarköltséget térítjük meg. Természetesen igyekszünk segíteni olyan családokat is, ahol beteg gyermeket nevelnek, vagy ép-

ITTHON

pen adományt gyűjtenek a költséges operációra, vagy kezelésre. Nemrégen éppen Dunaszerdahelyre küldtünk néhányezer koronát egy felhívás nyomán. Ilyenkor névvel vagy névtelenül befizetünk kisebbnagyobb összeget a család által megadott számlára, persze utánanézve, hogy valóban létező személyről van-e szó, mert sajnos egyre több a szélhámos, aki máso nyomorából próbál hasznot húzni. Milyen terveitek vannak a közeljövőben? Ha lehetőségeink adottak lesznek, szeretnénk egy saját raktárnak is megfelelő ingatlant vásárolni, ahol megteremthet-

nénk a szervezetünk állandó telephelyét. Nagyon nagy szükségünk lenne egy kisteherautóra, amellyel széthordhatnánk a célszervezeteknek vagy személyeknek, családoknak a segélyeket, esetleg messzebbre is eljuttathatnánk azt. Szeretnénk, ha az idei karácsonyra jutna az összegyűjtött adományainkból egy kisebb összeg a kárpátaljai magyar segélyszervezetek egyikéhez, hiszen látjuk mekkora nélkülözésben élnek ott a testvéreink, de juttatunk a dévai, Böjte Csaba által működtetett árvaházak valamelyikébe is a segélyekből. Elsősorban azonban, és ezt valljuk mindnyájan, akik évek óta együtt dolgozunk a szervezetben, hogy idehaza kell hogy segítsünk az embereknek, családoknak, mert lépten-nyomon találkozunk a ráutaltsággal és szegénységgel a régiónkban is. Tudom, tudjuk, hogy ma ,,divatosabb” jótékonykodni olyan helyekre, ahol az ember mediálisan is megjelenhet, azonban a mi hitvallásunk, hogy először a saját környezetünk szegénységét kell felszámolnunk ahhoz, hogy a későbbiekben távolabb is tudjunk segíteni. Annak kell segédkezet nyújtani, aki hozzánk a legközelebb van, mert nem lehet az emberen átlépni, mint egy darab rongyon. Alapelvünk, hogy az emberi jóságért , segítségért amit teszel, soha ne várj köszönetet senkitől, mert a köszönet maga az, hogy Te segíthetsz másokon, és nem másoknak kell segíteniük rajtad. Mindnyájan várjuk már a karácsonyt. Biztosan készítünk apró csomagokat azok számára, akiknek az év közben is segítettünk, mert kell, hogy érezzék a szeretetet, melyet kaptak, hogy az nem véletlen és nem egyszeri. Nincs nagyobb öröm annál, ha az ember Jézuska lehet. Ha az Isten, a végtelen szeretetéből egy darabkát szétoszt a lelkekben. Mi hiszünk a szeretetben, és közvetítői vagyunk annak az emberi jónak, ami emberré tesz bennünket. Amikor otthon, a családi körben meggyújtják az adventi gyertya utolsó kanócát, ne feledkezzünk meg azokról, akiknek nincs karácsonyuk, gyertyájuk, még fájuk sem, CSAK REMÉNYÜK VAN, HOGY EGYSZER, HOZZÁJUK IS BEKOPOG A JÉZUSKA, és ajándékot tesz a csodálatosan feldíszített karácsonyfa alá. Értük, és egy szebb, emberibb világért tesszük amit lehet, ahogy lehet. Áldott ünnepeket kívánok magam, és a szervezetünk minden tagja nevében mindazokat, akik hisznek még a csodákban... Palócz

51

A HŰSÉG KÖLTŐJE

Harang szól az Ipoly partján Van nekünk, magyaroknak egy költőnk, kinek nevét nem ismerhettük meg, lexikonokban sem találkoztunk vele, magyartanárok kapták meg úgy diplomájukat, hogy Sajó Sándor költészetéről még csak nem is hallhattak… Mert róla van szó, aki meg merte kérdezni: „Magyarnak lenni: tudod mit jelent?” S a választ is megadta a kérdésére: „Magasba vágyva, tengni egyre lent,… Küzdelmet, fájót, végesvégtelent… ” Talán ezért? Bizton állíthatjuk: ezért volt elhallgatott s tiltott Sajó Sándor, akinek fájt, hogy Trianonban elvesztette szeretett szülőföldjét, Ipolyságot is. Ez a fájdalom szólalt meg verseiben halkan, hol búgva, kiáltva, ordítva a világ fülébe, hogy hallja meg, hogy valami szörnyű igazságtalanság történt hazájával, és sírva sem kívánhatott mást, minthogy legyen úgy mint régen volt… Ezért kell – vélte a költő – félreverni a harangokat az Ipoly partján s nemcsak ott… S egyszer csak, a kilencvenes évek végén ezt a síró-kérő bús harangszót meghallotta a Palóc Társaság s bátor tettre szánta el magát: 2000. november 19-én, közel a költő születésnapjához, emléktáblát avatott azon a házon, amelyet a helyiek Sajó Sándor szülőházának tudtak. Azért

mondhatta joggal táblaavató beszédében Csáky Károly: „A szülőföldhöz való hűség költője, Sajó Sándor hazatért.” Azóta minden év november 13-a táján együtt vannak, együtt lélegeznek vele azok, akik résztvevői a Sajó Sándor emlékére rendezett versmondó versenynek, amelyet a Palóc Társaság hirdet meg, az idén immár hetedik alkalommal. A magyarságverseket mondó alap- és középiskolások körében egyre népszerűbb ez a verseny, legalábbis erre utal a verseket mondók egyre növekvő száma. A 2007. évi versenyre egy híján ötvenen jelentkeztek s negyvenhárman el is mondták

a választott verseket. A versmondó diákoknak ugyanis egy szabadon választott Sajó-költeményt és egy ugyancsak szabadon választott hazafias költeményt kellett előadniuk a magyar költészetből. A diákok előadását a Patakiné Kerner Edit előadóművész, elnök – T. Pataki László író, drámaíró – Csábi István ének- és előadóművész összetételű bizottság értékelte. Akiket meghallgattak, lelkes fiatalok, csillogó szemükkel, művészi élményt nyújtó versmondásukkal bizonyították, hogy az anyanyelvről, a hazáról, a magyarságról írott verseket is értik, azonosulni tudnak a költők gondolataival s azt értőn tudják

fent: Az értékelők, lent: A közönség

közvetíteni a közönségnek. Mi mást bizonyított volna a sokszor felcsattanó vastaps? A versenyzők kezdetben Ipolyságról és környékéről kerültek ki. Aztán bekövetkezett az óhajtott cél: versmondók érkeztek az Ipoly bal partjáról is. A mostani versenynek pedig már nemcsak hazai és belső-magyarországi versenyzői voltak, hanem muraközi tanulók is. Vagyis megérjük még, hogy a Sajó Sándor nevével fémjelzett magyarságversek szemléje lassan Kárpát-medencei jellegűvé növi ki magát, ami a szétszakított magyar vidékek, a szétszórtságban élő s küzdő magyarság összetartozását és egységesülését segíti. Mielőtt a versmondó diákok átvehették volna megérdemelt jutalmukat, a Misztrál együttesből a jelenlevő Tóbisz Tamás

52

A HŰSÉG KÖLTŐJE

fent: Horváth Zoltán, Renczés Viktória és Gál Desire < Motesiczky Virág, Dr. Popély Gyula >

köszöntötte énekműsorával a százfőnyi közönséget, diákot, felkészítőt, szülőt, a vendégeket. A „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat” című versmondó verseny 2007. évi díjazottjai lettek: Az alapiskolások közül első helyen végzett Gál Desire Lendváról (Szlovénia), második lett Bocsó Blanka (Szécsény), harmadik Küpler Dolores (Lendva). További sorrend: Renczés Viktória (Deáki), aki az MKP Ipolysági Alapszervezetének különdíját kapta, Horák Kitti (Szécsény), Bielik Klaudia (Dejtár). Különdíjban részesítette az értékelő bizottság Balázs Péter ipolybalogi versmondót Wass Albert A láthatatlan lobogó c. versének elmondásáért. Szögedi Anna képviselő asszony egyik különdíját a lendvai Gál Desire vehette át. A középiskolások közül megosztott első helyezést ért el Motesiczky Virág (Gúta) és Baló Emese (Salgótarján). Pál András (Ipolyság) végzett a második helyen, aki ugyancsak Szögedi Annától vehetett át különdíjat is. A balassagyarmati Horváth Zoltán harmadik helye is teljesen megérdemelt. Nem kell szégyenkezniük a további helyezetteknek sem: Varga Besének (Salgótarján), Bugyi Annának (Balassa-

ITTHON

A koszorúzók

gyarmat). Különdíjat adományozott a zsűri Rozsár Edinának Sajó Sándor Riasztó c. versének elmondásáért. Az első helyezetteken kívül valamennyi résztvevő kapott jutalmat, ami annak köszönhető, hogy a Szülőföld Alap támogatásán túl magánszemélyek és egyesületek, intézmények is hozzájárultak a rendezvény sikeréhez. A támogatók közül ki kell emelnünk Ipolyság városát, mint társrendezőt, amelynek polgármestere, Lőwy János mérnök nyitotta meg a versenyt és különdíjat is átadott, tovább a Városi Könyvtárat, amely a szervezést segítette, valamint a nyugdíjas klubot, amely otthont biztosított a rendezvénynek. A verseny fővédnöki tisztét Szögedi Anna MKP-s országgyűlési képviselő vállalta, aki együtt tapsolt a közönséggel s aki két díjat is átadott azzal az ígérettel, hogy jövőre is számíthatnak a szervezők támogatására. Sajó Sándor költő Ipolyság szülöttje, költészete azonban minden magyaré. Magyarságversei, a szülőföldről dalolók s a nemzet sorsáért aggódók értünk íródtak, nekünk, hozzánk szólnak. Többek között erre emlékeztetett dr. Popély Gyula törté-

nész, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese ünnepi beszédében, amelyet a Sajó-emléktábla megkoszorúzásán mondott. A költő óhaja – harangszóval zengve a hűséget szülőföldünkhöz – egyben parancs is: „Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: Viselni sorsunk, ahogy megvan írva; Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, Vérünkbe oltva ősök honszerelmét, féltőn borulni minden magyar rögre, S hozzátapadni örökkön-örökre…” magyarnak lenni ezt jelenti. Z. Urbán Aladár. Fotók: Urbán Árpád

53

EMLÉKEZÜNK

Csapataim

Gőgh Kálmán becsületes, tehetséges és szorgalmas volt, ma is példakép lehetne Közeleg a karácsony és ilyenkor még gyakrabban gondolunk azokra, akik már nem lehetnek itt velünk és hiányoznak a felvidéki magyarság nagy családjából is. Egyikük Gőgh Kálmán labdarúgó, aki a csehszlovák válogatottal Európa-bajnoki arany- és bronzérmet, a Slovan Bratislavával országos elsőségeket szerzett, de aki több mint egy évtizede, férfikora virágában autóbaleset áldozata lett. Kálmán 2008 januárjában töltené be hatvanadik évét, de a sors másképpen akarta – az ötvenedik születésnapját sem érhette meg... Reá emlékezve most közreadunk egy, az 1980-as esztendők végén készített beszélgetést, amelyből kiderül, hogy ez a remek ember vérbeli sportoló volt, ma is példakép lehetne... Szeretettel emlékeznek rá az (egykori) hazai magyar újságíró focicsapat tagjai is, akik közelről ismerhették, s akikkel olykor együtt játszott a magyaroklakta települések öregfiúi ellen. /b/ Ötvennégyszer öltötte magára a nemzeti tizenegy címeres mezét: a labdarúgó Európa-bajnokságokon egy arany- és egy bronzérmet szerzett a csehszlovák válogatottal. Gőgh valószínüleg minden idők egyik legarányosabb testű, legkidolgozottabb izomzatú labdarúgója, aki szabad óráiban gyakran felkeresi a kondicionáló termet, hogy súlyzózhasson, aki negyvenévesen is tartja a súlyát, őrzi az erőnlétét, aki szüleit korán elvesztette, s aki hat testvér között az ötödik;aki gyerekkorában törte a kukoricát, legeltette a tehenet és sárpuskával lövöldözött Gútán, s aki a katonaságnál mint ejtőernyős a lehető legkeményebb kiképzésben részesült, de itt is helytállt; aki

54

eleinte törte a szlovákot, de később ezen a nyelven szakérettségizett és nyert első osztályú minősítést a labdarúgó-edzői szakon, s aki megtanulta a németet, s kacérkodik az angollal; Gőgh, aki európai hírű játékos lett, de akinek nevét rendre szabálytalanul, rövid ö-vel írták és ejtették a hazai szakírók; aki a legtanulékonyabbak és legcéltudatosabbak közül való, aki szilveszter éjszakáján sem fogyasztott többet egy fél liter bornál; akit vonzanak a történelmi tárgyú olvasmányok, s aki emléktárgyai között Hoeness mezét őrzi; Gőgh, aki a földkerekség legízesebb füstölt kolbászából is mértékkel eszik, s akinek Gútáról való az élettársa is – még kamasz fejjel szeretett bele...

Gútán az én gyerekkoromban a legtöbb utcának saját csapata volt, s ezek rendszeresen megmérkőztek egymással az utcabajnokságban. (A diák- meg ifjúsági tizenegyeket ezekből a játékosokból állította össze a komáromi Csicsely Pali bácsi/. A bajnokikat a nagy pályán rendezték, ha jól emlékszem, nyolc utca képviseltette magát. Minden gyerek beszerzett magának valamilyen mezt, ez volt a felszerelés. Fűzős labdánk volt, mi magunk vettük az összeadott pénzből. Az egyik ilyen utcai csapatban kezdődött a pályafutásom. Később, az iskolában is alakítottak egy válogatottat, abban is szerepeltem, jobbfedezet voltam, a járás több iskolai válogatottjával focizgattunk. Innen a kerületi versenyben küzdő gútai ifibe vezetett az utam. Itt is a jobbfedezet helyén találtam magam. Már akkor is sokat futottam, dolgoztam a pályán. A kis növésű, apró kölykök kézé tartoztam – tizenhat évesen mindössze 146 cm volt a magasságom. Ez a játék során nem okozott különösebb gondot, rendre lefejelgettem a nyúlánkabbakat is, mert jobban ki tudtam számítani, mikor ugorjak föl a labdára. Kis lábam viszont fejfájást okozott a szertárosnak: négyes számú futballcipő nem volt raktáron. Végül is úgy oldódott meg a dolog, hogy egy futócipőt alakítottak át számomra: húztak a talpára két sor bőrt, vertek rá bőrszegeket. Az alkalmi cipő megfelelt, de mivel vékony volt a bőre, csillagokat láttam, ha valaki a lábamra lépett. Gútáról a komáromi ifibe kerültem, a hajógyárban voltam ugyanis szakmunkástanuló. Ez már ifjúsági liga volt, s nem is akármilyen! Mi a nyugati csoportban szerepeltünk a pozsonyi résztvevőkkel együtt. Bizonyos, hogy az akkori ifjúsági liga színvonalasabb volt a mainál, több volt az egyéniség a mezőnyben, használhatóbb játékosokat kaptak innen a felnőtt csapatok. A magyarázat kézenfekvő: több időt töltöttünk a pályán, többet játszottunk. Itt is a megszokott posztomat láttam el. Egyik csapattársam az a Kovács Sándor volt, aki később az első ligás Trencsénbe került, s jobbszélsőként kipróbálták a válogatottban is. Komáromból Holešovba rukkoltam. Az ottani Duklában kezdtem el középhátvédet játszani, mindenekelőtt eredményes fejjátékom miatt. A Dukla Holešov a kerületi bajnokság résztvevője volt. Ekkor már kialakult a magasságom is – 178 centiméterre nyúltam, a lábamra nyolcas cipőt húzhat-

EMLÉKEZÜNK tam, vagyis a szertárosnak nem főtt miattam a feje. Holešovból 1969-ben Poprádra vezényelték alakulatunkat – az alpesi sívilágbajnokság előkészítésében működtünk közre. Holešovban valamennyien megkaptuk ajándékba a Dukla mezét. Poprádon ezekben a mezekben játszogattunk egymás ellen a kaszárnya udvarán . És itt lépett a jövőm alakításába a szerencse. Egy keddi napon történt, hogy az egyik tiszt, aki tagja volt a divíziós poprádi csapat vezetőségének, meglátott focizni. Megtetszhettem neki, mert nyomban megkérdezte, nem volna-e kedvem a Vagonka színeit képviselni. Beleegyeztem. Csütörtökön elkészült az igazolványom, s vasárnap már játszottam is életem első divíziós bajnokiján Tőketerebesen! Közben leszereltem. Vissza kellett volna mennem Komáromba, de én Poprá-

ITTHON

don maradtam. Hívtak a második ligás Gottwaldovba is, azonban nemet mondtam. 1970 tavaszán a Slovan Bratislava vezetői meghívtak egy próbamérkőzésre Pozsonyba. A bemutatkozás jól sikerült, így nyáron már a Téglamezőn találtam magam, az égszínkékek második csapatában. Urban lett az edzőm; Odruš, a későbbi válogatott-társ is itt bontakoztatta ki tehetségét. A Slovan első ligás együttesébe középhátvédként kerültem be. Itt jó közösség volt, kétszer a liga győztese lett, egyszer megnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját. Itteni pályakezdésemkor nemzedékváltás zajlott a régi, nagy öregektől – Jokltól, Venceltől – Vengloš irányításával fokozatosan Masný, Ondruš, Švehlík, a Čapkovičok vették át a váltóbotot. Vengloš korszerű módszerekkel dolgozott, jó meccseket játszottunk a ligában, amely a hetvenes években több nagy

egyéniséget vonultatott fel, mint napjainkban. Elég talán, ha csak a kapusokat említem – tizenhat közül legalább tíz versengett a válogatott mezért: Viktor, Vencel, Švajlen, Čaloun, Kramerius, Flešár, Holeš, Geryk, Červeňan stb. 1980-ban az olaszországi Eb-döntőben ugyan bronzérmet nyertünk, de számomra világos volt, hogy a nemzeti tizenegyet megfiatalítják. Elhatároztam, hogy pályafutásomat valamelyik külföldi klubban folytatom. Több ajánlatom volt – például Belgiumból is -, de én a VÖEST Linz mellett döntöttem. Ausztriai tartózkodásom alatt tökélesítettem német nyelvtudásomat, megfigyeltem a két ország közötti különbséget. Nálunk többet dolgoznak a fiúk az edzéseken, közösségibb szellemű maga a játék, több taktikai elemet gyakorolunk be, minden igyekezetünk a csapatjáték gördülékenyebbé tételére irányul. Ausztriában

A Gőgh család a Slovan stadionjában.

55

EMLÉKEZÜNK

viszont egyénieskednek a labdarúgók; igen nagy erőbedobással küzdenek, s az edzéseken is magányosan gyakorolgatnak, míg nálunk általában ketten-hárman. A VÖEST Linzben a védelem tengelyében kezdtem, később jobbhátvédként folytattam. Itt is voltak válogatott klubtársaim – Parits vagy Kreztz példának okáért. Két évig az acélgyári városban, majd harmincnégy évesen a DAC-ban kötöttem ki. Itt a védelem bal oldalán igyekeztem hasznos lenni. Nagyon jól éreztem magam ebben az akkor éppen alakulgató, nagy célok felé törő tizenegyben, amely sok gólt akart lőni a meccseken, hogy örömet szerezzen közönségének. Itt is jó képességű társakkal hozott össze a sors. Kezdtünk nemzetközi rangú ellenfelek fölött is diadalmaskodni: a Dynamo Drezdát egyszer saját pályáján fektettük két vállra! Nem tagadom, hittem benne, hogy az első ligába juthatunk, ha nem csökken az óriási lelkesedés. Aztán kaptam egy ajánlatot a Slovantól – pályaedzőnek hívtak. Mentem, hogy minél előbb szert tegyek az edzői munkához szükséges tapasztalatokra. A sors útjai azonban kifürkészhetetlenek. Harminckilenc esztendősen ismét focizni kezdtem! Egy határszéli osztrák községbe kerültem játszani, és egyúttal edzőnek is. Amikor az egyik este Parits felhívott és közölte ajánlatát, nem tétováztam. Jó erőben éreztem magam és hiányzott a foci. Ugyan-

56

akkor önálló edzőként megkaptam első csapatomat. Hetente háromszor utaztam Golsba. A négy és fél ezer lakosú község tizenegye este edz, minthogy napközben mindenki dolgozik. Ez a csapat a mi második Szlovák Nemzeti Ligánk színvonalán van, a szurkolók tartják fönn, s nagyon jól érzem ott magam.

A válogatottban 1974 és 1980 között ötvenegyszer szerepeltél a csehszlovák válogatottban. Hol játszottad első meccsedet címeres mezben? Iránban, Teheránban. Bizonyos előnyömre vált, hogy akkoriban négyen voltunk a Slovanból a keretben – Pivarníknak mér bérelt helye volt ott, Ondrušt is meghívták, aztán Jožo Čapkovič következett, s végül én. Könnyen ment a beilleszkedés? A válogatottság óriási ösztönzést ad. Az ember ráébred, hogy egy egész ország képviselete a feladata, és ez nagy felelősség, nyomasztó, hozzá kellett szoknom. Ugyanakkor lelkesített is a feladat; igyekeztem tökéletes összpontosítással, százszázalékos erőbedobással küzdeni. Élvezet volt a liga legjobbjaival együtt focizni. Meg akartam mutatni, hogy én is közéjük tartozom. Alaposan felmértem a helyzetem: hol vannak hiányosságaim, miben javulhatnék, mit vár el tőlem a szövetségi kapitány. Számomra a

válogatottság mindennapos munkát jelentett, aszerint éltem és edzettem. Én voltam a legeslegutolsó, a védekezéssel leginkább törődő hátvéd, mivel előttem az a Panenka játszott, aki alkotó, inkább a támadásépítéssel és góllövéssel elfoglalt játékmester volt. Ha nem jött be egy-egy átadása, az ellenfél máris létszámfölényben rohamozott. Megpróbáltam felkészülni rá, mit tegyek, ha egyszerre két támadóval találom szembe magam, miképpen próbáljam védeni a kapunk előtti területet. Az én oldalamon játszott sokáig Nehoda is, akinek jó taktikai érzéke volt, időben igyekezett lefedezni a támadókat, így kitöltődött a Panenka-féle kalandozások okozta űr. A Ježek és Vengloš vezette nemzeti tizenegy Európa-bajnoki címet szerzett 1976-ban Belgrádban. A siker váratlan volt, hiszen a világbajnok NSZK-t győztétek le a döntőben. Reménykedtél-e titokban a sikerben? Kedvezően alakult a belgrádi utazásunk előtt a helyzetünk, nyugodtan készülhettünk, nem vártak tőlünk kimagasló szereplést. Éreztük, s beszélgettünk is erről egymás között, hogy jó hangulatban és formában várjuk a meccseket, képesek leszünk megfelelő ellenállást tanúsítani. Angliát, a Szovjetuniót és Portugáliát magunk mögé utasítva kerültünk a legjobb négy közé, s közben világossá vált, hogy csapattunk a nehéz ellenfelektől sem fél. Érdekes, hogy a hollandok elleni elődöntő megterhelőbb volt számunkra, mint később maga a döntő – a hollandokat ugyanis már előre kikiáltották Európa-bajnokoknak. Ez a csata is inkább lelkileg, mint testileg viselt meg bennünket, Miután bejutottunk a döntőbe, megnyugodtunk, tudtuk, a legvérmesebb szurkoló sem várhat el többet tőlünk. Egészséges önbizalommal készültünk, remélve, hogy szerencsés körülmények között a németeket is megverhetjük – esetleg. Lelkileg is jó hangulatban voltunk. Nagyon elfáradtatok a döntőben? Igen, de ebben az is közrejátszott, hogy váratlanul, egyik óráról a másikra gyökeresen megváltozott az időjárás, lehűlt a levegő, zuhogott az eső. A hosszabbításban nekem is görcs kerülgette a lábam, bár ez nálam nagyon ritka tünet. Nagyon érdekes volt viszont a díjkiosztó ünnepség utáni viselkedésünk. A pályán átvettük az aranyérmeket, virágcsokrokat, fogadtuk az első gratulációkat, és bevonultunk az öltözőbe. Óriási csend szakadt ránk, még az edzők, a gyúró meg az orvos is elnémultak, legfeljebb suttogtak egymással. Gondolatban visszapergettük ennek az útnak mindegyik állomását.

EMLÉKEZÜNK Rengeteget dolgoztunk az aranyéremért, és célba értünk. Tudatosítottuk, hogy lezárult egy megismételhetetlenül szép, közös szakasza az életünknek. Tény, hogy sok játékos sosem tudta az ott nyújtott teljesítményét megismételni. Ennek az egymáshoz csiszolódott közösségnek ez az elsőség volt a legnagyobb bravúrja.

Az én életszemléletem Előbb-utóbb minden ember kialakítja a saját életbölcseletét, felméri mit tehet célja elérése érdekében, mi a küldetése a világban, abban az emberi közösségben, amelybe beleszületett. Igaz, hogy eleinte nem tudatosan, mégis már ifi játékosként olyan életmódot folytattam, hogy a pályán a lehető legjobb teljesítményt nyújthassam. Nem mentem az edzések vagy a meccsek után a kocsmába, inkább kipihentem a fáradalmakat – otthon. Ma már nyilvánvaló számomra, hogy tulajdonképpen akkor alapoztam meg a jövőmet, azért sikerült jobban érvényesülni másoknál. Már ifi koromban készültem minden mérkőzésre – ezt nem dicsekvésképpen mondom, s nem azért, hogy hangoztassam, mi mindenről mondtam le a foci kedvéért. Lemondásról szó sem volt, egyszerűen már akkor is ez az életvitel volt a legmegfelelőbb számomra, ezt tartottam természetesnek. Később, huszadik esztendőm felé közeledve, tudatossá váltak cselekedeteim. Feltettem magamnak a kérdést: hogyan tovább? Mit szeretnék elérni, s mit kell ezért tennem? Persze, szerencsém is volt, amikor a poprádi kaszárnya udvarán felfigyelt rám a divíziós csapat egyik vezetője. A kétéves katonai szolgálat is jó alkalom volt rá, hogy felmérjem, hol tartok, miben vagyok jobb, miben gyengébb a többieknél. Havonta futóversenyeket rendeztek számunkra. Percenként vágtunk neki a fél maratoninak is nevezhető távnak; örömöm telt benne, hogy sorra befogom az előttem haladókat, s ezt nem lilára vált arccal, küszködve teszem, hanem élvezettel. Éreztem, milyen könnyedén gyorsítok, újítok az iramon, elég volt megnyújtani a lépteimet, s már el is hagytam az előttem haladót. Fokozatosan, lépésről lépésre jutottam előre az életben is, mindig elemezve tetteimet, s mindig felmérve, mit kell még megtanulnom, hogy az átlagosnál jobb erőnléttel rendelkezem, s erre kell majd építeni a jövőben. Poprádon, a divízióban is ennek köszönhettem, hogy boldogultam az idősebb, erősebb, tapasztaltabb játékosok között: sokat bírtam futni, gyors voltam, szívós. Amikor a Slovan aján-

ITTHON

lata befutott és együtt készültem a jó nevű társakkal, az állóképességemmel nem volt baj, itt álltam a sarat. A többiekhez viszonyítva azonban javítanom kellett a gyorsaságomat, növelni a testi erőmet. Mindkettőt aránylag hamar elértem. Minthogy nem volt súlyfölöslegem, a szervezetem nem a háj elégetésére, hanem az izmok térfogatának növelésére fordította energiáját. Azzal viszont, hogy megerősödtem, együtt járt a gyorsaságom lényeges megnövekedése, főleg a robbanékonyság. Egy idő után aztán a Slovanban is körültekintettem, hogy megvizsgáljam, milyen lehetőségeim vannak ott a továbbfejlődésre? Némi megtorpanás következett ekkor. Kedvelt posztomon, a fedezet szerepkörében aligha sikerült volna az akkori első csapatban meggyökereznem. Nagy volt a versengés a középhátvédek között is – Horváth, Hrivnák,Ľ.Zlocha volt az ellenfél. Mihez kezdjek? Rájöttem, hogy a szélső hátvéd helyén érvényesülhetnék a leginkább. Huszonöt éves voltam már, az erőnlétemet elsősorban a saját mércémmel mértem, azaz jobb akartam lenn, mint a régi magam. Nagy ösztönzés volt számomra az 1974-es világbajnokság, amely megmutatta, hogy a világ legjobbjai a sok, sebes iramú futáson alapuló játék felé indultak el. Később, a válogatottban csakúgy, mint a Slovanban, a kitartást, erőnlétet mérő próbákon mindig az élvonalba tartoztam. A Magas-Tátrában, a Csorba-tó körüli kijelölt futóterepen pél-

dául, ahol a Cooper-tesztből vizsgáztunk, háromezer hétszáz métert futottam le 12 perc alatt. Önbizalmamnak a jó fizikai állapot volt az alapja. Mindegyik válogatott mérkőzés előtt lámpalázzal küszködtem, de ez némi hasznot is hozott, arra sarkallt, hogy minél tökéletesebben felkészüljek, hogy minden idegszálammal a meccsre összpontosítsak, kövessem a játék minden pillanatát. Eszembe sem jutott, hogy balhátvéd legyek! Jobblábas voltam, bár igyekeztem egyenértékűvé tenni a bal láb rúgótechnikáját is. Az egyik késő őszi, Ostrava elleni bajnoki előtt Ľ.Zlocha megsérült. Vengloš edző kedden bejelentette, hogy én leszek a balhátvéd. Nem estem pánikba, inkább azon töprengtem, mit kellene tennem, hogy helytálljak. Felkészültem az „ emberemből”, elhatároztam, nem kockáztatok, a lehető legbiztonságosabb játékra törekszem. Amikor vasárnap sorra került a mérkőzés, százszázalékosan ment az összpontosítás, sikerült pótolnom nevesebb játéktársamat. A mérkőzés pillanatai nagyon élénken élnek bennem az utolsó sípszó után is, mint egy videót, bekapcsolom az emlékezés gépezetét, s még egyszer vagy többször elemzem a játékomat, felfigyelve hibáimra, hogy azokat majd elkerülhessem. Azon a bizonyos ostravai meccsen dőlt el a sorsom: balhátvéd lettem, s egyetlen kivétellel ezen a poszton szerepeltem valamennyi nemzetek közötti találkozón. (M. Nagy László felvételei)

Kálmán (balról) az újságírócsapat mezében Szőgyénben

57

ZSÓFI LEVELE

Én egy kis havacskát kérnék Kedves Jézuska, én igyekeztem jól viselkedni, segítettem a szüleimnek, szorgalmasan tanultam és nem csúfoltam senkit. Azt mondják, te mindent látsz, hiszen te itt vagy velünk, vagyis te tudod, hogy igazat írok. Aki jó volt, kaphat karácsonyi ajándékot – mondta a nagymama -, ezért én a játékok és a könyvek mellé kérnék egy kis havacskát is, mert szeretem nézni, amikor hull a hó és szeretek szánkázni és szeretem, ha csikorog a fagyos hó a cipőm alatt. Az elmúlt télen eső esett, hiába néztem ki az ablakon, nem gyönyörű pelyhek szállongtak, csak az eső áztatta a földet. Nagymama azt is mondta, hogy a tél először a deret hozza el a tájra – reggelre fehéren csillognak a fényben a fűszálak. Aztán befagynak a tócsák és dideregnek a szélben a fák. A hópelyhek sötét felhőkkel érkeznek és eleinte csak szállongnak, hogy utána gomolyoghassanak és fehérbe bugyolálhassák a vidéket. Kedves Jézuska, nagyon szeretném, ha minden fehér lenne, de csak annyira, hogy a hódunyha alatt ne fázzanak a búzamagok és jól lehessen szánkózni. Csinálnék hóembert is, mert a testvérkém még kicsike, másfél éves és ő még nem látott hóembert. Nagyon szeretném, ha a kívánságom teljesülne, kedves Jézus. Szeretettel köszönt: fotó: Mészáros László

58

A MAGYAR SZENT KORONA

Batta György:

Az én hazám

Egy hajdan magyarországi kisvárosban, Rimaszombatban születtem a második világháború idején. A háború után városkánkat elszakították országunktól, majd bezártak minden magyar iskolát. Édesanyám elindult az erdőn, a tilos határon át Magyarországra, hogy olvasókönyvet csempésszen nekem. A könyvet a szíve alá rejtette, titkát nem susogták ki a falevelek. Az iskolában idegen szavakkal birkóztam, de otthon magyarul olvastunk. „Édesanya szavakkal bűvölt, melegét küldte szemsugarán, bizony, sokáig ez a csöpp asszony volt a hazám”.

ITTHON

Rimaszécsen cseperedtem, ahol orvos édesapám ugyanolyan felelősséggel gyógyította szlovák, cigány meg ruszin betegét, mint a magyart. Egyszer a faluban szekérkereket pántolt a mester. „Az abroncs nem volt szabályos kör, olyan volt, mint a palóc „a”, melyet majdnem „o”-vá kalapáltak a századok.” Ezeket a szemkarika görbe „o”-kat hordom magammal. Életem célja, hogy megőrizhesse őket földi hajlékom, a Felvidék. Amikor ismét átjárható lett az országhatár: kézfogások Tihanyban és Budán Illyés Gyulával, a költőfejedelemmel, aki így bíztatott:

„Rejtsétek el a hazát a lelketekbe és ne csüggedjetek, mert Magyarország lerázza láncát, megint megszólalnak majd mindenfelől a magyar sípok.” És kézfogások magyarokkal a világban és mindenütt egyazon tapasztalás: „A szavak nem jutnak soha emberig, ha nem viszik magukkal a mosolyt is – a jövőt! – lélektől lélekig.” S egy napon felragyogott a születésem óta bennem élő örökfény gyöngyöcske és bevilágította az életemet. Rádöbbentem, hogy az én hazám a Magyar Szent Korona, amely híd a magyarság és a Kárpát-medencében velünk együtt élő testvéri lelkek meg az Ég között. Örök eszmény, mert szentképeinek sugallata: Tanítsunk és gyógyítsunk! A másik embert nem gyűlölni, hanem segíteni kell ! Elhangzott 2006 október 31-én a Kossuth Rádióban

59

KISEBBSÉGEINK

Az Isten adjon nektek boldog karácsonyt, erőt, egészséget, békességet, örömet, sok esztendőt! O Dél te deltume baxtalo krecsuno, zor, sastyipe, pácha, bukuríja, but bersh! Karácsony előtti csend Csend van, karácsony előtti csend. Jó anyám finom keze színes papírokba szeretetet csomagol. Az ablakon át gyémánt csillagok repülnek testvéreim arcára. Fázom, éhes vagyok, szeretnék repülni, ahogy kint teszik az arannyal bevont árva hópelyhek. Érzéki mozdulattal Szép Anyánk elhessenti fejünk fölül a szegénységet. Lágyan így szól: várjátok a csodát meglátjátok, eljön az, csak a szívetekkel higgyetek. Testvéreim álmos arcáról lefestem a szent éjszaka hírt hozó csillagát, majd én is elalszom. Babindák István

Szokások, hiedelmek... A cigányok legfontosabb ünnepe a karácsony. Bármilyen messze is vessen a sors egy cigány embert, ilyenkor visszatér a szülői házba, hogy családtagjaival közösen ünnepeljék Jézus születésének napját. A cigány kultúra sokban különbözik a többi kultúrától, sokkal nehezebb megszerezni a néprajzi ismereteket, s ebből kifolyólag gyakran vitatható az eredetiség. A már régen itt letelepedett cigányok kultúrája lassan-lassan elveszítette a rá jellemző vonásokat és átvette a környezetében élő népek kultúrájának bizonyos jegyeit. A letelepedett cigányság kultúrája mégis különbözik a vele ugyanazon a területen élő népekétől. Gondolok itt szokásaikra, dalaikra, táncaikra s hiedelemvilágukra. Ezeket a nem cigány ember sokszor furcsán szemléli, de ami még ke-

60

vésbé ismert, az a cigány irodalom. Maradtak fenn olyan balladák, mint például a Mérges kígyó ballada és sok sok vers. Ezek a szokások vagy hiedelmek azoknál a cigányoknál figyelhetők meg, akiknek az életszínvonala alacsony, vagy azoknál, akik még a mai napig nagy közösségben élnek. Engedtessék meg, hogy felelevenítsek néhány szokást, hiedelmet, cigány varázslatot. Az egyik ilyen varázslat: Ha egy lány el akarta nyerni egy férfi szerelmét, akkor a szentestét megelőző napon észrevétlenül elcsent az asztalról egy darab tésztát, bele csavarta az édesanyja szoknyájába, majd éjjel tükröt tett a vánkosa alá és rárakta a szoknyába csavart tésztát. Ha aznap éjjel a szeretett férfival álmodott, akkor minden rendben volt. Ha egy másik férfival álmodott, az azt jelentette, hogy annak a felesége lesz. A férfiak is kíván-

csiak voltak, hogy ki lesz a jövendőbeli, ők is ugyanezt tették, csak a tésztát az apjuk nadrágjába csavarták bele. A cigányoknál van egy olyan szokás, hogy a szentestén a terített asztalnál csak akkor kezdtek el enni, amikor a ház ura minden ételből félretett egy keveset, azok részére akik abban az esztendőben haltak meg. A karácsonyfán az égő gyertyát nem szabad eloltani, mert a cigány hiedelem szerint ha a gyertya nem ég csonkig, akkor a családban valaki meg fog halni. Egy másik szokás szerint szenteste, mikor a vacsorát befejezték a családfő elővesz egy addig rejtegetett szép piros almát, majd annyi szeletre vágja, ahányan az asztal körül ülnek. Az almaszeleteket mindenki megeszi. Ez az összetartozást jelenti, hogy egy év múlva ugyanúgy együtt legyen a család. Babindák István

KISEBBSÉGEINK

Karácsonyi malac Kedves gyerekek, mint tudjátok, a falun élő emberek, hogy emeljék a karácsonyi ünnepek hangulatát, előtte mindig disznót vágtak, már aki tehette. A faluvégi Laposban volt a cigánypéró, az ott élő emberek is az ünnepekre készülődtek.. Este a mécses pislákoló fénye mellett összejöttek és a legöregebb asszony meséket mondott, lelkesen hallgatták fiatalok, öregek. Akkor még megvolt bennük az összetartás, ami most már egy picit hiányzik az emberekből. Szenteste a cigányzenészek mendikálni jártak a házakhoz, így köszöntötték Jézus születését. Brina, a vályogvető cigány is szeretett volna gazdagabbnak látszani, mint amilyen a valóságban volt, s egy kicsit álmodozott. Hajaj, ha nekem is lenne egy disznóm, de nem is kéne disznó, megelégedník egy kicsiny kis malackával is. Jaj de nagyokat lakmározna belőle a rokonság. Drága felesígem, híjuk meg a rokonságot! Hát akkor a komájékat is – szólt közbe a felesége. De nincs disznónk cigány! Majd lesz – szólt fönnhangon Brina! Szépen meg is egyeztek, megterveztek mindent, amit ilyenkor szokás. Másnap kora reggel kérdi az asszony No, aranyporos uracskám hát hol a disznó, amit igírté? Ne fíj sehova szíp feleségem –szót a cigány nagy gizdán – lesz itt minden, meglátod még a parasztok is irigyőnyi fogják. Olyan jót falatozzunk, hogy a király gyün hozzánk vendígsígbe még annak is jut. Az asszony csak bólogatott, hallgatta az emberit, mást meg úgy se tehetett volna, majd mindketten álomra hajtották a fejüket. Reggelre nagy visítást hallottak az udvar felől. Brina fölugrott és kiment az udvarra, hát mit lát, egy szép sűdő malac szorult be a fák közé. A látványtól összecsapta két kezét – majd hangosan így szólt. Tuttam Baro Del, hogy szerecc minket! Loli, Loli, Piros, Piros gyere ki, hogy egyem meg azt a szíp húsod. Nízd mit talátam! Majd birkózni kezdett a disznóval. No, meg vagy! Rád vártam, most már nyugodt vagyok. S ezzel bezavarta az ólba. Látod Loli, megmondtam reggelre lesz itt minden, nem hitté nekem, most meg majd ki esik a szemed a látvántú. No milyen ember vagyok? -s kihúzta magát nagy gizdán. Az asszony nem hitt a saját szemének, igaz

ITTHON

látta a disznót, de még mindig nem tudta elhinni – gondolta biztos a Jó Isten incselkedik vele. A hír nagyon hamar elterjedt a cigányság között, az egyik sűdő malacról a másik már hízóról beszélt. Vágás a Bangóéknál, mert ez volt a tisztességes neve a cigánynak már kiskorától, ami magyarul görbét jelent. Ott volt mindenki, a cigányság apraja-nagyja. Brina oda súgja a feleségének De má jót halóznak csorók, legalább most karácsonykor Koma, hol a disznó? – szólt érdeklődően Brinának a komaasszonya. Gyertek hátra az udvarra, ott van a szípsíg az ólba. Nyissa az ajtót, a disznó meg sehol. A rokonság megdöbbenve nézett az üres ólra – majd kérdőre vonták Brinát. Cigány, hol a disznó, becsaptá? Brina esküdözött, hogy igazat mond – itt vót az ólba, itt fekütt ezen a helyen e, themerav te na. De senki sem hitt neki. Ahogy a cigányok hirtelen haragúak, olyan hirtelen le is csillapodott a vérük. Tugyátok mi, ami megtörtént az megtörtént. Karácsony van, ne veszekegyünk – szólalt fel egy idős cigányember.

Igaza van, most ezé fogunk megharagunyi egymásra, hogy ément a malac. Ha ément ément majd égyün máskor – s egy jóízűt nevettek. Mikor Brina látta, hogy már mindenki megnyugodott igy szólt. Gyertek be a házamba, igaz nem disznó lakomára hívlak, de itt van az alma testvíriesen megosztozunk rajta, ahogy a szüleink és nagyszüleink tettík, mindíg karácsony estéjén, Szent Jézusunk születése napján. Brina a szép piros almát, ami az egybetartozás jelképe a cigányoknál, annyi szeletre vágta, ahányan elfogadták a hires disznóvágásra a meghívást, majd cigány nyelven szólt. O Del te deltume zor, sastyipe thaj baxtalo. Az Isten adjon ti néktek erőt, egészséget és szerencsét. Már senki sem volt haragos, mert a szeretet ott volt mindenki szívében, ez volt számukra eddig a legvidámabb, de egyben a legszebb Szentkarácsony is. Együtt lehetett a család s az egész cigányság, még ha furfang árán is, legalább is igy mesélték az öregek, ha hazudtak én is hazudok, ha igazat szóltak, biztos megtörtént, és talán akkor még az a sűdő malac is létezett. Babindák István

61

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

Rovásírásos irodalmunk Ma már ilyen is van. Sokszor utaltunk már rá, hogy milyen áldatlan körülmények között semmisültek meg rovásírásos nyelvemlékeink, s milyen véletlenek játszottak közre abban, hogy mégis

megmaradtak mutatóba. Rovásírásos irodalmunknak sem kedveztek a történelmi körülmények, s örvendenünk kell annak, hogy ezek közül is ismerhetünk párat.

Fent: A Rudimenta első lapja Lent: A Rudimenta giesseni másolatának betűsora

Első helyen kell említenünk a RUDIMENTA, teljes nevén „Kísérlet a hunok régi nyelvének elemeiről. Rövid kérdésekben és feleletekben összefoglalva írta Thelegdi János” címen írt, 1598-ből származó tankönyvet. Mi lehetett a tankönyvíró célja? Egyértelműen az eredeti magyar

62

írás újbóli elterjedését szerette volna elősegíteni, amely célt ugyan teljes mértékben nem sikerült elérnie – ismét utalunk a mostoha körülményekre! -, de azt mindenképpen érdemének kell elismernünk, hogy hozzájárult rovásírásunk fennmaradásához. Ki volt Thelegdi János? Azt tudjuk róla, hogy Thelegdi Miklós római katolikus főpap és hitvitázó, a nagyszombati nyomda alapítójának unokaöccse, aki 1574-ben született. A nagybácsi hatására mutatott érdeklődést a rovásírás iránt, amelynek gyümölcse a 24 éves korában összeállított rovásírás-tankönyve. Később volt esztergomi nagyprépost, nagyváradi és nyitrai püspök, kalocsai érsek... Mint annyi más nyelvemlékünk, a Rudimenta is csak másolatban maradt ránk. Thelegdi János latinul írta, mert tapasztalnia kellett, hogy magyarul nem tudja megírni művét. Ennek pedig egyszerű oka volt: amikor a latin nyelvű igehirdetéseket kezdték magyar nyelvűre átírni, kiderült, hogy 13 magyar hangunkra nincs jel a latin ábécében. Ennek következtében a magyar nyelvet pontosan lejegyezni nem tudták, ezért „olyan nyelvezet jött létre, ahogyan a magyar sohasem beszélt” – állapította meg Forrai Sándor. Thelegdi érdeklődése tehát a magyar rovásírásra összpontosult, mert a rovásírásban valamennyi hangunkra volt önálló jel. A Rudimentában nem véletlenül említi a „hunok régi nyelvét”, hiszen korában a nyelvvel foglalkozók a magyar nyelvet a szkíta, hunok nyelvével azonosították. Így például Mátyás király tudós krónikása, Bonfini, továbbá ezen a véleményen volt Marsigli olasz hadmérnök, de említhetjük a dán Thomsen írástörténészt is. A Rudimentához Baranyai Decsi János marosvásárhelyi református főiskolai tanár írt ajánlást, a mű azonban mégsem ért meg egy kiadást sem: másolatban terjedt és maradt fenn. A ref. lelkészek egymás között ennek segítségével leveleztek, valószínűleg azért, hogy a német feljebbvalók ne tudják elolvasni. A tankönyv első lapján a rovásírás betűsora látható latin betűs átírással. Tollal papírra íródott. Foglalkozik azokkal a magyar hangokkal, amelyekre a latinban nincsen jel s ezekre példákat sorakoztat fel (pl. a nyavalyás szavunkat latin betűkkel így írhatták: niavalias). Kérdések és feleletek formájában a rovásírás rövidítéseit is tárgyalja. A második lapon arra kapunk feleletet, hogy miért van a székelyeknek több hun betűjük, mint ahány betű a latinban

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS van. A K jel kétféle használatát a harmadik oldalon magyarázza, míg a negyedik többek között írásmutatványokat közöl, mint az Úr imáját és az Apostoli hitvallást. Thelegdi János és Luigi Ferdinando Marsigli is magyar nyelvünk legnagyobb őrzői és mentői közé tartoznak. Bár ezt kevesen, nagyon kevesen tudhatják, hiszen a „magyar” lexikonokban nem vagy csak említésként szerepelnek. Pedig Marsigli is „megérdemelné, hogy tiszteletbeli magyarrá válasszuk” – Friedrich Klára szerint. Ki volt Marsigli? Olasz térképész, hidrológus, botanikus, régész, hadmérnök, hadtörténész... De legfőképpen humanista tudós, aki felismerte a magyar kultúrában rejlő értékeket, s ennek következtében megszerette Magyarországot, főleg Erdélyt. 120 kötetes életművével megalapozta a bolognai egyetemet. Marsiglinek köszönhetjük a rovásírásos botnaptárt, amellyel már foglalkoztunk sorozatunkban. A botnaptár másolatait bevezető sorát idézzük: „Székelyföld régi Scita lakói nyelvének fára faragott gyűjteménye...” Hálával gondolhatunk Marsiglire, aki „legterjedelmesebb rovásemlékünket mentette meg, amely alkalmas a rovásírás szabályainak visszafejtésére, kikövetkeztetésére, mivel mind a rövidítéses, mind a ligatúrás formát alkalmzta...” (Friedrich Klára) Rovásírásos irodalmunk további darabja Komáromi Csipkés György feljegyzése 1653-ból. Az albumot, amelyben ez a feljegyzés: „Elég énnékem az Isten kegyelme, Te esmérd meg magadat” található, a debreceni református főiskola könyvtára őrzi. 1654-ből maradt fenn Miskolczi Csulyák Gáspár emléksora szintén bibliai idézet: „Légy hű mindhaláliglan és teneked adom az életnek koronáját.” Érdemes ezzel kapcsolatban hivatkozni Sebestyén Gyulának 1915-ben megjelent a Magyar rovásírás hiteles emlékei c. munkájában olvasható idézetre, amelyben „Az erdélyi születésű Lisznyai Kovács Pál debreceni tanár 1692ben írt Magyarok krónikája c. munkájában a székelyek írásáról „mint Atillának és még az előtt való magyaroknak is tulajdon magános magyar betűi”-ről írva megemlíti, hogy maga is látta, Erdélyben és a Székely-

ITTHON

Fent: Kájoni János betűsora és írásmutatványa Lent: Betűsor és a Miatyánk a nagybányai ref. egyház anyakönyvében

földön olyan prédikátorok is vannak, akik „magyar betűkkel egymásnak írtanak, ilyen vala Tsulai nevű erdélyi püspök is.” Így maradhattak fent irodalmunk e becses darabjai, mint amilyen például a gyulafehérvári református kollégium írásmutatványa is 1655-ből. A betűsor itt Thelegdi betűire utaló. 1673-ban keletkezett Kájoni János betűsora és írásmutatványa. Kájoni ferences rendi szerzetes a csíksomlyói ferencesek orgonistájaként szakértelemmel gyűjtötte a régi latin és magyar nyelvű egyházi és világi énekeket, de figyelmét a magyar rovásírás sem kerülte el. Egyik betűsora a székely rovásnaptárral és a konstantinápolyi felirattal mutat rokonságot. Rovásírásos tevékenysége azért fontos számunkra, mert sok követője lehetett, amire elterjedt betűsora a bizonyíték. Az ocsavai születésű Bél Mátyás evangélikus lelkész és földrajzi író, aki több vármegye monográfiáját is elkészítette, 1718-

Bod Péter sora

ban tanulmányban jelentette meg rovás betűsorát mint a hunok írását. A magyar nyelv és rovásírás megismertetése végett még kézikönyvet is írt 1729-ben, amely kilenc kiadást ért meg. Bél Mátyás betűsorával készült az 1821-ben, a nagybányai ref. egyház anyakönyvébe rovásírással bejegyzett Miatyánk. Bod Péter Magyar Athenas c. művének előszavában említést tesz a magyar rovásírásról, mint a székelyeknek valóban volt ősi írásáról. 1749-ben lett Magyarigen lelkipásztora s 1743 és 49 között Bethlen Kata papja. Az írónő halála után 16 soros emléktáblát helyezett el a fogarasi református templom falán, s az utolsó sort rovásírással írta: „Bod Péter készítette Igenben” Erdélyen kívüli területről is van rovásírásos anyagunk. A tatai Révai Miklós gróf kéziratos nyelvtankönyvében rovásírásos betűsorok is vannak, és vannak rövidítések, betűösszevonások, amelyeket a mai gyorsírás is alkalmaz. „Révai Miklós kései rovásírásos tevékenysége is hozzájárult ahhoz, hogy ezt a kultúrkincsünket meg tudtuk őrizni a mának” – állapította meg Forrai Sándor. Ehhez mi csak annyit teszünk hozzá, hogy a mai nemzedéknek pedig kötelessége átadni a jövő nemzedékének! Z. Urbán Aladár

Révai Miklós ábécéi

63

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

Tanuljuk és tanítsuk a rovásírást! írás számítógépes alkalmazásának titkait fedte fel gyakorlati példákon keresztül. Szakács Gábor, a Forrai Sándor Rovásíró Kör elnöke, újságíró pedig a rovásírásnak az emberi tudatra való hatásáról, a nemzeti tudat elmélyítéséről, a magyarságnak önmagára való találásáról beszélt. A szervezőnek és az előadóknak öröm volt hallgatni a résztvevők beszámolóit. Valós és biztató képet festettek arról, hogy milyen élénk érdeklődést mutatnak az iskolás gyerekek a rovásírás iránt, hogyan zajlik egy-egy foglalkozás rovásírással, hogyan vonnak be újabb gyerekeket a „titkosírás” világába stb. Neveket is említve: Mészáros Magdolna Felsőszeliből iskolai rovásírás szakkörének eddigi mun-

kájáról újságcikk formájában számolt be. Mészáros Attila, aki maga is még csak középiskolás diák, örömmel jelentette, hogy Ipolyságon megalakult Felvidékünk első iskolán kívüli rovásírásköre, melynek keretében fiatalabb tanulókkal foglalkozik a szülők egyetértő támogatását élvezve. A jövőre nézvést reménykeltő hírrel is előrukkolt a lelkes fiatalember: 2008 nyarán rovásírástábort szervez ... Az udvardi Salgó Gabriella pedig azzal örvendeztette meg a rovásírás tanítása iránt elkötelezett résztvevőket, hogy diplomamunkájának témájául a rovást választotta, különös tekintettel annak kidolgozandó módszertanára és tantervére. A fentieken kívül elhangzott még, hogy a rovásírás népszerűsítése, ősi írásunk megtanulása és alkalmazása érdekében szorgalmaznunk kell, hogy: 1. a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskolák rovásírással is tüntessék fel az iskola nevét a hivatalos névtáblák mellett (erre vannak már példák – Vásárút, Óvár ); 2. lehetőleg valamennyi magyar alap- és középiskolában legalább szakköri foglalkozás keretében oktassák a magyar rovásírást (ezzel párhuzamosan a magyarság történetét); 3. a felvidéki magyar települések nevét a hivatalos helységnévtáblákon túl az üdvözlő táblán rovásírással is írják ki. A rovásírás-továbbképzésnek a Vámbéry Ármin Magyar Tannyelvű Alapisko-

Üdvözöljük...

Ezt a derítő érzést még tovább fokozhatnák azzal, ha a település nevét ősi magyar írásunkkal, vagyis rovásírással is kiírnák, vésnék vagy faragnák. Elvégre a rovásírás magyar írás! Nem egy újabb nyelven feltüntetett helységnév! Valószínű, hogy kezdetben a rovásírásos helységnevet nem mindenki tudná elolvasni. Hogyan is tudná, mikor századokig nem tanították, sőt tiltották! A helységnevek megjelenése rovásírással szép színfoltja lehetne ezeknek az üdvözlő tábláknak, fejlesztené a szépérzéket, rendre, tisztaságra szoktatna azon felül, hogy felkeltené az érdeklődést is a rovásírás iránt. Idővel még azt is megérnénk, hogy eme legősibb kultúrkincsünk elfoglalná őt megillető helyét művelődésünkben és műveltségünkben. Mi, felvidéki magyarok is büszkék le-

hetünk ősi magyar írásunkra, a rovásírásra. Valamirevaló ember ad, sokat ad múltjára, múltja kincseire, melyeken jövőjét építi. Üdvözlő helységnévtábláinkon írjuk ki bátran és büszkén rovásírással is falvaink, községeink, városaink nevét! A segítséget kérőknek szívesen segítünk. Legyenek azok elsőként akár a hét hont visszafoglaló törzs egyikének-másikának: Kürtnek, Gyarmatnak, Keszinek vagy Kérnek, Megyernek vagy Magyarnak ... a nevét viselő helységek vagy egészen mások. Nemes versengés keletkezhetne, hozzájárulva magyarságunk megtartásához. Kíváncsian várjuk, melyik település lesz az első, második, harmadik ..., amely erre a nemes lépésre elszánja magát. Örömmel tudósítanánk róla az Itthon lapjain... Z. Urbán Aladár

Szakács Gábor és Friedrich Klára

Igen, ezt kell tennünk. Amit őseink megalkottak, ránk hagyományoztak, nekünk, kései utódoknak tovább kell őriznünk és tovább kell adnunk. A múlt évi komáromi rovásírás-tanfolyam után az idén Dunaszerdahelyen találkoztak a felvidéki rovásírásoktatók. A Palóc Társaság szervezésében létrejött továbbképzésen összesen huszonöten vettek részt. Friedrich Klára rovásíráskutató a rovásírás oktatásának módszereiről adott elő. Dittler Ferenc építész, aki csak négy éve kezdett el foglalkozni a rovásírással s azon belül az összerovással, az összerovás, a rövidítéses rovásírás gondolatébresztő, - fejlesztő és -csiszoló rejtelmeibe avatta be a résztvevőket. Tisza András a rovás-

a településeinkre be- vagy kivezető utak mentén újabban nemcsak a hivatalos (szlovák) és a megtűrt (félhivatalos, az adott közösség nyelvén is olvasható) helységnévtáblák tudatják az éppen arra járóval, hogy hol jár, hanem kellemes színfoltot jelentő, kedélyes hangulatot árasztó üdvözlő táblák is („Üdvözöljük községünkben”). Örvendetes jelenség ez. Nemcsak a település címere köszönti az utazót, egyikükön-másikukon festett, sőt még cserepes virágok is színpompáznak, integetnek felénk. Elárulván, hogy gondja van rájuk a közösségnek, a település vezetőinek. Példás helytállás ez! Jóleső érzés lesz úrrá rajtunk, valahányszor ilyen virágos falun, városon vezet át utunk.

64

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

Ételmaradékból rózsa

la adott otthont. Köszönet érte dr. Fibi Sándornak, az iskola igazgatójának és dr. Masszi János igazgató-helyettesnek, aki a technikai eszközöket biztosította a sikeres képzéshez. A tanfolyam megvalósulását a Szülőföld Alap támogatta. Mindent egybevetve : a Palóc Társaság rovásírás-továbbképzése jól szolgálta a magyar rovásírás ügyét a Felvidéken. Tényleges eredménye majd a 2008. évi országos rovásírásversenyen mutatkozik meg, amelynek kijelölt időpontja április 26-a, helyszíne pedig Zselíz. Addig is: tanuljuk és tanítsuk a rovásírást! Z. Urbán Aladár

A dr. Szabó Kinga művészettörténész által vezetett szakmai bírálóbizottság két csoportba sorolta a műveket aszerint, hogy alsó tagozatos vagy felső tagozatos tanulók készítették-e az alkotásokat. Az alsó tagozatos pályázók között a gyimesfelsőloki Antal András érdemelte ki az első díjat. Második helyen a budapesti Csanádi Ilona végzett, míg a harmadikon ketten osztoztak: az ipolysági Morvai Krisztina és a gömörhorkai Szabari Stefánia. A felső tagozatos Iváncsics András révén Mosonmagyaróvárra, illetve Jenei Grétának köszönhetően Szatmárnémetibe került a megosztott első díj. Itt a második díjat Kasza Bernadett Kiskunhalasra vitte el. A rozsnyói református alapiskolába került a harmadik díj, s aki kiérdemelte, Domik Brigitta. Heten dicséretben részesültek: Balla Krisztina (Ipolybalog), Nagy Dávid (Ipolynyék), Gyepes Lúcia (Alsóbodok), László Klaudia (Somorja), Orbán Levente (Budapest), Varga Krisztián (Budapest) és Török Virág (Békéscsaba). A díjkiosztó ünnepség kedves színfoltja volt, hogy azon részt vett a legmesszebbről, a majd 900 km távolságból, Gyimesfelsőlokról érkezett elsődíjas Antal András negyedikes tanuló is. A kis művészpalánta könnyedén feltalálta magát az eredményhirdetésen, Óvárban. Mint elmondta, szeret jégkorongozni, modern és népi táncot tanul, nem utolsó sorban ügyesen kezeli az ecsetet és keveri a színeket. Nemhiába mestere a névrokon Antal Imre, csángómagyar festőművész! Szent Erzsébet emlékéve újabb bizonyságát szolgáltatta annak, hogy a magyarság szétszóratása ellenére is összetartozik. Ezt az összetarozást erősítette meg szerte a Kárpátmedencében az ÉTELMARADÉKBÓL RÓZSA címmel meghirdetett képzőművészeti verseny is. Z. Urbán Aladár Antal András Gyimesfelsőlokról

fent: Dittler Ferenc, lent: Este - Dittler Ferenc egyik munkája

Az Árpád-ház sok szentet adott a világegyháznak. Köztük Árpád-házi Szent Erzsébetet, akinek idén ünnepeltük születése 800. évfordulóját. Erzsébet annyit jelent, mint Isten házikója. Egy erdélyi mesterdalnok születését előre megjósolta emígyen: „ Látom, hogy Magyarországon egy olyan ragyogó csillag támad, amelynek fénye elhat egészen Marburgig, Marburgból pedig besugározza az egész világot.” Ha hinni lehet a régi feljegyzésnek, akkor a mindössze huszonnégy évet élt magyar királylány valóban napjainkig és napjainkban is sugározza az Isten- és az emberszeretetet, amelynek éltében is hőse volt, s holta után – immár szentként! – örök szeretet fénye ő! Árpád-házi Szent Erzsébet mindig másokért élt: férjéért, gyermekeiért, a szegényekért, betegekért, szenvedőkért... A szeretet nagy szentjének nevét sok egyházközség, plébániatemplom, iskola stb. hordozza szerte a világban. Akik őt választották, a szeretet hirdetését, a szeretet megvalósulását választották: Isten parancsát. Óvár katolikus templomának és magyar tanítási nyelvű alapiskolájának is Árpád-házi Szent Erzsébet a névadója. Nem véletlenül hirdetett hát a két megnevezett képzőművészeti pályázatot a községi önkormányzattal közösen a jelentős kerek évforduló tiszteletére, amelyhez a nagykürtösi Művészeti Alapiskola is társult. A pályázaton alapiskolás tanulók vehettek részt „Szent Erzsébetet ábrázoló, a szeretetet és jó cselekedeteket példaképül állító képzőművészeti alkotásokkal.” A meghirdetők nem csalódtak: 294 pályamű érkezett s nagy örömöt szerzett, hogy az egész Kárpát-medencéből. Ezáltal nemcsak a felvidéki magyar fiatalok munkái hirdették Szent Erzsébet példamutatását, hanem egyesítő ereje is megmutatkozott a sok szép rajzon, festményen.

ITTHON

65

Kellemes ünnepeket, boldog új évet kíván a szerkesztőség!

A komáromi Nagy-testvérpár, Rita és Attila, csempemozaikokat készít és tojást fest, mézeskalácsokat díszít. Képeinken Nagy Rita karácsonyi mézeseiből látunk néhányat és megcsodálhatjuk adventi kalendáriumát is. (Nagy Attila felvételei)

66

ITTHON

67

EMLÉKSZOBA CSATÁN

68