40, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

1,32 EUR / 40,– Sk

5. ÉVFOLYAM 3-4. SZÁM 2010. Szelek / Kikelet hava

A tartalomból:

Nyelvőrök a spájzban Nincsenek pontos és mélyreható információim arról, hogy mikor is kezdődött Kínában a kulturális forradalom, de híradásokból és dokumentumfilmekből még halványan felsejlik bennem néhány filmkocka arról, amikor verebek százezreit pusztították el abból a célból, hogy növeljék a búza hektárhozamát. Arról sincsenek megbízható információim, vajon a verebek elpusztítása után nőtt-e a hektárhozam, azt viszont már bizton állíthatom, abban az évben Kínában jelentősen elszaporodtak a hernyók és egyéb kártevő bogarak, aminek leginkább a gyümölcsösök látták kárát. Nos, valahogy így vagyok én a új szlovák nyelvtörvénnyel is, melynek gyakorlati hasznát még ugyan senki nem bizonyította, de újjászületett egy közel két évtizede már feledésbe merülő emberi faj, melyet régen, az átkosban egyszerűen csak besúgóknak hívtak. Azt még a magukat profi politikusnak tartó, de mára már sikeresen porszívóügynökké és egyéb más ellenőrré felküzdő regionális tényezőknek is el kell elismerniük, hogy a szlovák gazdaságra gyakorolt hatása valószínűleg elenyésző annak a ténynek, ha az amatőr magyar színjátszó csoport által kiadott műsorfüzetben, a magyar szerző, magyar darabjában alakított szereplő nevét, tegyük fel Bugyi Szigfridet, szlovákra fordítják. Az viszont már korántsem elhanyagoltó tény, hogy a K. minisztérium az adófizetők pénzén, benzin, telefon, mukadíjj és postai bélyeg költséget pazarolva, orovosi igazolás igénybe vétele nélkül próbálja lemérni türelmünk felső határát, a Kim Ir Szen-i időket felelevenítő nyelvtörvény megszegésének ürügyén. Amikor Szlovákia a munkanélküliség nagyságának mértékben sikeresen versenyez az Európai Unióban a vezető hely megszerzéséért, amikor négy év alatt az ország államadóssága megkétszereződött, amikor a szlovák kormány miniszterei és kormánypárti pártvezetői úgy herdálják az állami vagyont, mintha kártyán nyerték volna, némiképpen nevetségesnek tűnik, hogy nyelvrendőrnek álcázott pojácák királyt próbálnak játszani egy olyan országos premier előtt álló újszlovák darabban,ahová a központi emegyógyászati intézetből ideiglenesen szabadlábra helyezett idült ápoltak vannak kötelezően kirendelve nézőnek. A zoboralji Kalászon megtörtént K. minisztériumi hivatalos állami zaklatás-kontra Csemadok Új Hajtás helyi szervezet párharcnak mégis van egy kézzelfogható haszna, még pedig az a mondat, amely véletlenül, vagy türelmetlenségből, de kibuggyant a túlbuzó csinovnyikovna száján, és pedig, hogy: Tudatosítaniuk kell, hogy Önök Szlovákiában élnek! Nos, valóban itt kell, hogy éljünk ebben a következmények nélküli országban, mely állapot akát ideiglenesnek is tekinthető, hiszen ahogyan a kínai kulturális forradalomnak is fuccs volt egy idő után, és az „örök időkre a Szovjetunióval” szlogent sem tanítják ma már gyakorló pedagógusok az iskolában, úgy akár megtörténhet az is, hogy a verebek egyszer csak gondolnak egyet és úgy elrepülnek Kínából a lelövés erősen megalapozott gyanúja elől, hogy akár a búzatermés hektárhozama is megháromszorozódhat. Addig azonban a Bugyi Szigfrid szlovákra fordításának a folyamatával kell derekasan megküzdeinük az adóinkból befolyt, de állami pénznek nevezett fizetőeszköz elpocsékolásával a K. minisztérium ápoltjainak, nehogy üresen maradjon a honi spájz, ahová befőttek helyett mostanság ideiglenesen beköltöztették a nyelvrendőrséget, azt gondolva, a szlovákiai választó „brindzás haluska” helyett ezzel is jóllakatható egy ideig. Hrubík Béla

NYELVI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE SZLOVÁKIÁBAN www.jogsegely.sk Ingyenesen hívható telefonszám: 0800 500 565

Nyolcvan éves Csoóri Sándor Pillantás az életműbe 6-11. Felvidéki magyarok Varsóban A lengyel-magyar barátság öröklángja 12-17. Ma az életgyökér roncsolása valóság... Rókusfalvy Pál írása Interjú Szabados Györggyel: A magyarság szellemi kategória

18-19.

20-21. Film készült Duray Miklósról Beszélgetés Koltay Gáborral 22-27. Sisak A Béres Csepp megalkotójának elbeszélése 28-33. Csóti György: A kettős állampolgárságról a Kárpát-medencében 36-37. Őseurópai géneket hordunk Papp Lajos kunszentmiklósi beszéde 44-47.

Címlapunkon: A magyar Szent Korona felajánlása (lásd a 35. oldalt)

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

A Felvidéki Mózes Esterházy János Emlékünnepség Budapesten Március 7-én tartotta a Rákóczi Szövetség (RSz) és az Esterházy János Emlékbizottság (EJE) a hagyományos Esterházy János Emlékünnepséget Budapesten. Most is a Szép utcai Esterházy-emléktáblánál kezdődött az ünnepség, ahol Martényi Árpád, az RSz szervezeti titkára azzal kezdte, hogy Esterházy János mellett két nőtestvére állt. Aktív politikai pályája idején Lujza, majd megpróbáltatásai idején Mária. Életének mindkét korszaka, 12 évet ölelt föl (1933-45), (1945-57). Az is érdekes, hogy a két korszak határán az oroszok 12 napig tartották fogva, majd kiengedték. Arra a 65 évvel ezelőtti időszakra emlékezünk, amikor börtönkálváriája megkezdődött. A koszorúzás fő szónoka Dr. Gerencsér Balázs Szabolcs, az EJE tagja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Jog- és Államtudományi Karának egyetemi adjunktusa volt. Ő a következő megszívlelendő beszédet tartotta Esterházy János emléktáblájánál, ahol eddig nem tapasztalt sokaság jelent meg. „A kisebbségi jogok gyakorlása nem államellenesség, nem irredentizmus, amint azt a kormánysajtó egy része be szokta állítani, hanem természetes jogunk, amellyel a jövőben is élni kívánunk.” Esterházy János mondta ezeket a szavakat a prágai parlamentben, 1937-ben, amikor már 17 éve volt Csehszlovákiának nyelvtörvénye. Ugyanakkor a magyarság anyanyelvének használatát az akkori csehszlovák kormányzat a közigazgatás átszervezésével, a nyelvtörvény végrehajtásának bojkottálásával, lehetetlen jogi indokokra hivatkozva megaka-dályozta. 73 évvel ezelőtt, tehát a többségi hatalom a kisebbségek kárára – és főként a magyar nemzetiség kárára – jogaik érvényesítésével szemben korlátokat helyezett el. Ha annak a kornak a forrongó, harcias légkörét elképzeljük, úgy is mondhatnánk: vermeket és tankcsapdákat állítottak fel, hogy az alapvető jogok gyakorlásáig a kisebbségek ne tudjanak eljutni. Hol fizikai értelemben, hol jogi értelemben tette lehetetlenné a hatalom a kisebbségi létet. 1920-ban bevezettek egy 20%-os lélekszámhoz kötött nyelvi küszöböt, amely

4

elérését gyakorlatilag lehetetlenné tették azzal, hogy később a közigazgatási határokat megváltoztatták. Voltak ugyan magyar nyelvű iskolák, de hátrányos szabályozási környezet kialakításával, valamint – szintén Esterházyt idézve – »fenyegetéssel és propagandával« a magyar diákok nagy hányadát szlovák iskolákba íratták be. Mindez természetesen gyorsította az asszimilációt. Az egészségügyi ellátásban is előretört az államnyelv: hogyan mondja el valaki idegen nyelven a legintimebb panaszát? Lehet bizalmi kapcsolatot építeni őshonosként idegen nyelven? A közigazgatási vezetők között a húszas évek közepére egyre kevesebb magyar volt, ezzel gyakorlatilag a hivatalokon belül a magyar nyelv használata megszűnt. Hivatalok között meg végképp. Bíróságok és más hatóságok előtt az anyanyelvű eljárást tulajdonképpen lehetővé tette a törvény, azonban a gyakorlat és a végrehajtási szabályok teljesen kizárták. Két magyar nemzetiségű ember közötti vitát a magyar nemzetiségű bírónak az államnyelven kellett elbírálnia akkor is, ha a felek nem tudtak szlovákul. Sebaj, mondta az állami vezetés, a tolmács jó megoldás erre a helyzetre, még ha költséges és életszerűtlen is. Ha valaki párhuzamot vél felfedezni a 90 évvel ezelőtti Csehszlovákia és a függetlenséget kapott Szlovák állam magatartásában, lehet, hogy ez nem a véletlen műve. Hogy ne mindig politikusokat és közírókat idézzünk, a mai állapot kapcsán eszembe jut, hogy a felvidéki Ghymes együttes egyik frontemberével, Szarka Tamással készült interjúban olvastam a minap, hogy számára a közelgő március 15-e a bátor szabadság utáni vágyat jelenti, ami különösen akkor telik meg tartalommal, amikor – így mondta – »félni tanítanak minket.« Visszacsengenek Esterházy bevezetőben mondott szavai, pedig a két világháború között nem is született a hazafiasságról törvény, mint most 2010-ben Szlovákiában... Ha a történelem ennyire ismétli önmagát, akkor figyelemmel kell lennünk arra is, hogy mi volt a két világháború közötti felvidéki magyarság válasza a jogtiprásra?

Ezt a választ sok ezer felvidéki magyar mondta ki, de Esterházy János személyében értjük meg igazán. A hatalomnak elsősorban a nyelvhasználatot korlátozó lépéseire Esterházy által adott felelet három oldalát emelném ki. Először is a nyelvi jogok érvényesülésének problémáit tárta fel az emberek, a szakma és a politikum összefogásával. A megszerzett ismereteket megvizsgálta és következtetéseket vont le belőlük. Mai szóval élve: racionális helyzetelemzést végzett. Mindebből pedig megfogalmazta a követeléseit, amelyeket magáénak ismert el a felvidéki magyarság. Ez volt a híres 1936-os nyelvjogi memorandum, amit a sajtó csak Esterházy-memorandumként emlegetett. Ezzel tehát a belpolitika és főként az uralkodó hatalom számára szögezte le egyértelmű formában, hogy mi okoz problémát, mivel kell megküzdeni és mik az elvárások. Másodsorban hangot adott ezeknek a követeléseknek a nemzetközi kapcsolatokban is. Felismerte és kihasználta annak a lehetőségét, hogy a Csehszlovák Köztársaság kormánya a békeszerződések megkötésekor ünnepélyes ígéretet tett arra, hogy a kisebbségek nyelvi jogait épségben tartja, és a kisebbségek tagjainak megadja azokat a jogokat, amelyeket a köztársaság többségi polgárai élveznek. Esterházy tudta, hogy Csehszlovákia arra kötelezte magát, hogy e kisebbségvédelmi kötelezettségeit csak az Antant jóváhagyásával változtathatja meg és a Népszövetség bármikor ellenőrizheti a kisebbségi jogok betartását. Azaz a kisebbségi jogok már akkor nemzetközi védelemben részesültek. Harmadszor pedig Esterházy mindezekhez a saját életével is példát mutatott. Olyan politikusként állt elő, aki nemcsak mondja, de éli és megéli eszméit. Esterházy János tudta, hogy az anyanyelv megtartó ereje milyen fontos a felvidéki magyarság sorsában. Tisztában volt azzal is, hogy magatartásával képes igazán példát adni. Az ő bátorsága és józan tisztességessége sugárzott szét a Felvidéken akkor is, amikor a prágai parlamentben magyarul szólalt fel, vagy amikor a közéletben anyanyelvén szerepelt. Tudta, hogy a vezető

által adott minta segíti a közösség minden egyes tagját kisebbségi létének nehézségeiben, a hétköznapokhoz szükséges bátorságának összeszedésében.” „Esterházy János által adott válasz aktualitását nem lehet vitatni. Ma, amikor személyében, közösségében, sőt nyelvében lehetetleníti el a jogi és politikai környezet a felvidéki magyarságot, felmerül a kérdés, milyen választ adna erre Esterházy? Az ő életútja és példája mutatja az utat, hogy tárgyilagosan mérjük fel a bennünket körülvevő állapotot, a mindebből leszűrt következtetéseket egyértelműen fogalmazzuk meg, tárjuk a kisebbségek védelmét szolgáló nemzetközi szervezetek elé. A kisebbségi érdekérvényesítés bel- és külpolitikai területein csupán egy közvetítő rendszer akad, amely mindenhol ugyanazt jelenti, általánosan elfogadott, demokratikus alapelvként tisztelik és most, a XXI. század elején egyre nagyobb védelmet élvez: ez az anyanyelv használata. Esterházy János élete ma azt is üzeni, hogy egyedül a nyelvi jogok képesek arra, hogy a kisebbségi jogok zászlóshajójaként utat törjenek a határon túli magyar nemzeti közösségek jogainak fejlődésében úgy, hogy a nemzetközi jogközösség és az Európai Unió teljes támogatását is elnyerje. És végül e nagyszerű politikus a mai vezetőknek üzeni, hogy ők adjanak személyes példát. Ez egyetemes üzenet: szól a határon túlra és szól az anyaországnak. Esterházy személye rávilágít arra, hogy korunk egyik nagy problémája a jövőbe tekintés hiánya. Ez jelenti egyrészt, hogy nincs társadalmi, gazdasági stratégia. Nem lehet tudni, hogy a nemzet hogyan tudja kapcsolatait fejleszteni. Ha jól megnézzük, az igazi nemzetstratégiát nem a kormányzat, hanem a civil szervezetek alakítják, mint a Rákóczi Szövetség. Nem születnek tervek, elképzelések, a társadalom nem kap reményt a vezetőktől a kiszámítható jövőre. Esterházy személye a stratégia iránti igényen túl arra is rávilágít, hogy szükség van olyan politikusokra, vezetőkre, akikre a társadalom példaképként tud tekinteni. Esterházy János magasra tette a mércét: erkölcsi tartása, mélyen megélt vallásossága, az igazság mellett való könyörtelen harca mindannyiunk számára minta. Ezért is fontos, hogy életéről, munkásságáról a legfiatalabb generációk is tudjanak. Már a serdülő fiatalok megismerhessék Ester-

ITTHON

házy személyén keresztül a hazaszeretet, kitartás, és bátorság eszményeit. Ne felejtsük el az egyetemista korú fiatal felnőttek ezreit, akik arra készülnek, hogy e nemzet jövőjének irányítását átvegyék. Belőlük nőnek ki a következő évtizedek családfői, szakemberei, politikusai, államfői, azaz a különböző közösségek vezetői. Legyen lehetőségük megismerni ilyen életmintát. Hogy Esterházy János, a nagyszerű politikus, vezető és családfő valóban makulátlanul állhasson előttünk, le kell takarítani emlékéről a múlt által rászórt szennyet, hiszen ne felejtsük, hogy szomszédaink ma is háborús bűnösként tartják számon. Ezért különösen fontos, hogy a rehabilitációja mihamarabb teljes mértékben megtörténjen. Adja Isten, hogy Esterházy János személyét, nagyságát mind többen megismerjék, mert példája, meggyőződésem szerint, a nemzet jövőjére is meghatározó hatással van.” A koszorúzáson számos társadalmi, ifjúsági és hitéleti szervezet, önkormányzat, valamint párt vett részt a Felvidékről és Magyarországról. Az emlékünnepségen fellépett Balla Viktória vezényletével a koloni Zobor Hangja éneklőcsoport, mely Esterházy János szűkebb szülőföldjéről érkezett. A kórus 1971-ben alakult, 1990-99 között szüneteltette működését. Jelenleg 17 nő és 10 férfi alkotja. Beszédet mondott Németh Zsolt fideszes országgyűlési képviselő, a Külügyi és Határon túli Magyarok Bizottságának elnöke, aki leszögezte, a mai helyzetben a határon túli magyaroknak nincs anyanemzete. A nemzetközi szokás szerint nemzetiségi ki-

sebbségnek mondják azt a népcsoportot, amelyiknek nincs anyanemzete, amelyiknek van, azt nemzeti kisebbségnek. A határon túli magyarok most nem tudhatják, melyik név kapcsolható hozzájuk. Hiszen nem kapják meg azt, ami érzelmileg jár nekik. Magyarország most anyósország. Ezt egyes környező országok felismerték, közöttük elsősorban Szlovákia, s ebből azt a következtetést vonták le, a magyarokkal tehetnek bármit. Erre utal a Malina Hedvig-ügy, a dunaszerdahelyi rendőrattak, a Beneš-dekrétumok megerősítése, a Kárpátmedencei Magyar Képviselők Fórumának elítélése, a nyelvtörvény, a hazafisági-lojalitási törvény és ki tudja, mit tartogatnak még a perselyükben. Igazuk van a szlovákoknak, hiszen Szécsény azután következett be, miután felszámolták a Határon Túli Magyarok Hivatalát, a Magyar Állandó Értekezlet nincs és legújabban egy olyan embert kívántak kitüntetni Magyarországon, aki kiállt a szlovák nyelvtörvény védelmében. Itt a szónok Húshegyi Gáborra utalt. Mégsem igaz, hogy nem volt anyaország. Mert van egy Rákóczi Szövetség, Esterházy János Emlékbizottság. Ezek mögött nem áll politikai, anyagi érdek, sem lelkiismeret furdalás. Ezek inkább a politikára jellemzőek. Az elmúlt években az volt a kérdés, tudjuk-e pótolni az anyaországot, hiszen az mi vagyunk. Kell terv, ellenállás és problémamegoldás. Olyan Magyarországra van szükség, mely nem adja föl. Ezt be kell bizonyítanunk a szlovák kormánynak is. Van tehát tennivaló. Frontot kell állítanunk az önfeladással szemben. Mi van, ha jön az új világ? – tette föl Németh a kérdést. A történetnek nincs vége, nem lesz könnyebb. Ki tudunk-e jutni abból a mélységből, ahol vagyunk? De egy szép napon újra lesz anyaország. Ha önök nem folytatják s nem tudnak összefogni, nem lesz kiút. De tudom, a munka folytatódik. A magyarság sorsa nincs megpecsételve s akkor megsegít az Isten! Mészáros Alajos, MKP-s EU-parlamenti képviselő ünnepi beszédében Esterházyra hivatkozott. Valószínű, nem mindent fogunk megtudni életéről. De amit már most is tudhatunk az az, hogy bátor és következetes politikus volt. A legsötétebb korszakban vette föl a harcot. Kitartott addig, míg maga is áldozattá nem vált. Miért kellett meghalnia? Mert arisztokrata volt a szó legnemesebb értelmében. Olyanok törtek életére, akik esz-

5

>>38.

A költő a legigazibb űrpilóta Csoóri Sándor nyolcvan éves

A költő a legigazibb űrpilóta, versben próbálja ki, mit bírhat el az ember magányában, szerelmében, kötöttségében, súlytalan lebegésében, vagy milyen mozdulatokra, új ösztönökre kell figyelnie, hogy új égtájakat hódíthasson – írja a harminchárom esztendős Csoóri Sándor. Negyedszázaddal később Czine Mihály fogalmazza az ötvennyolc éves Csoóriról: „Csoóri Sándor életpályája inkább azt sugallja: győzni is lehet. Igaz, győzelme nem felejtetheti a kérdéseket: ha elég bizalmat kap, ha nem cenzúrázták volna „finoman” a létét, ha nem szorították volna ki oly sokszor az irodalmi lapokból, a tv-ből, rádióból, ha nem lettek volna az értetlen mellőzések és támadások, szerződésbontások és eltiltások – vajon mennyivel alkothatott volna többet, s főként, teljesebbet. Mert csakugyan meg

6

lehetett volna vele fogatni a történelem madarát. Mert mosolyában csakugyan madárhad röppent, s ezer esztendős esők sétálnak benne. Innen, tehetsége felől mi is tűnődhetünk: mennyi energiája pazarolódhatott el Csoóri Sándornak? Hogy mennyi minden maradt kidalolatlan benne?” Az idő mostanra bebizonyította, hogy a költő valóban űrpilóta; a nyolc évtizedben pedig ott van a történelem teljessége – a Trianon utáni keserves létezés tapasztalatai, a második világháború iszonyata; a legmagyarabb életforma – a paraszti - megélése; ott van az 1956-os szabadságharc léleknövesztő mámora, majd egy formálisan szabad, ám a valóságban szigorúan megfigyelt rebellis vergődései és szárnyalása a legváltozatosabb műfajokban. Czine Mihály aggodalmaskodó

kérdésére jó válasz érkezett a mai magyar irodalom egyik legnagyobb alakjától, akit már Illyés Gyula is az utódjának szemelt ki, s aki a megpróbáltatások mellé az alkotás örömét is élvezhette, - nem csak az irodalomban, hiszen egy sor fontos tisztséget is betölthetett összmagyar érdekekért dolgozva. Elég talán, ha a Magyarok Világszövetsége elnöki pozícióját említem s a megvalósult nagy álmot – minden magyar televízióját, a Dunát. Eddigi pályáját vers- és prózai kötetek sokasága jellemzi, de írt sikeres filmforgatókönyveket is, míves publicisztikát – szinte mindent, s minden sorában felfénylik a lelke. A közéleti Csoóri ma is ott tartja kerzét a magyarság ütőerén, s ha egészségi állapota engedi, személyes jelenlétével tiszteli meg a fontos seregléseket. Az ő életszemlélete valóban vi-

lág-kép: távoli földrészekre is eljutott, de nagy szeretettel érkezett a határon túli magyar közösségekhez is. Szép születésnapját a Helikon vaskos kötettel tette ünnepélyessé. A pokol könyöklőjén remek válogatás írásaiból – ezek közül közlünk néhányat. Hihe-

tetlen, hogy Csoóri már nyolcvan éves, ám szelleme töretlen, s talán gyógyír volt sok-sok sebére a budapesti Deák téri evangélikus templomban megtartott meghitt ünnepség, melyen nemzetépítő magyarjaink köszöntötték Mádl Ferenctől Orbán Viktorig.

Mi a magyar, ma? Bármilyen elképesztő és mulatságos: Magyarországon hosszú időn át én úgy lehettem csak magyar, mintha egy álarcosbál meghívottja lettem volna. Amikor tíz-tizenkét éven át minden erőmmel a népművészet, a táncház, egyszóval a népi kultúra reneszánszán munkálkodtam, s a Népszabadság elhíresült munkatársa azzal gúnyolt, hogy a csürdöngölő megtanításával akarom a magyarságot az új reformokra eljuttatni, csak kevesen tudták, hogy a népi kultúrával én a hiányzó magyarságtudat alapozását akartam elkezdeni. A közös érzelmek, a közös nyelv, a számtalan változat ellenére is azonosnak mondható hagyomány újraélesztését. Úgy

ITTHON

gondoltam: ha közvetlenül nem vallhatok arról, hogy egy elnemzetietlenítő rendszerben ki vagyok, hát vallok közvetetten. Továbbá, ha Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban élő magyarokról egy szisszenést sem lehet közvetíteni, akkor elő kell venni az énekeinket. Mert a mezőségi népdal is magyar, és a Nyitra környéki, a Kalotaszeg vidéki, s a beregszászi is az. Vörösmartynak a nemzet ébredéséhez még Árpád jutott, nekünk azok, akik névtelenül ilyen sorokat hagytak ránk: Én vagyok az, aki nem jó, felleg-ajtó nyitogató, nyitogatom a felleget, sírok alatta eleget.

Tiszteletére Szokolay Sándor kis zeneművet komponált. További szép és termő éveket, jó egészséget kívánunk Csoóri Sándornak nem csak az ITTHON, hanem a felvidéki magyarság nevében is. Batta György. M. Nagy László felvételei

Remélem, ha majd egyszer az ötvenhat utáni ellenzék történetét is megírják Magyarországon, a korszak tárgyilagos elemzői nem felejtik el, hogy a kis létszámú, de igen jelentős radikális ellenzék föllépése előtt, megjelent már a színen egy kulturális ellenzék, amely a rendszer megváltoztatásának a menetrendjét nem a társadalmi szerkezetek megjavításával, s nem is a Párt megreformálásával akarta elkezdeni, hanem a magyarság szellemi-lelki önérzetének a talpraállításával, az elapadt erkölcsi erők föltöltésével. Mert azt gondolta ez a népi kultúra „álarcában” föllépő csapat, hogy az embert mindig nehezebb átalakítani, mint a társadalmat, mint a rendszert, tehát a robbantó munkát vele kell kezdeni; továbbá azt, hogy a magyar történelem legsötétebb veszedel-

7

mei nem a levertségünkből származtak soha, hanem abból, ha mi veszítettük el magunkat. Ebből a kissé romantikus, de tevékeny, honismereti , Erdélyt járó, táncházas, népművészeti táborokat szervező gondolatból nőtt ki az új népinek vagy új nemzetinek elkeresztelt tábor, még a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Később a lakiteleki sereglés és végül a Magyar demokrata Fórum. Amit most elmondtam, nem korteskedés – inkább csak közönséges tudnivaló. Magától értetődik, hogy a markánsan kiformálódott ellenzéki csoportok múltbeli énjükkel is hitelesítik mai küzdelmeiket, de a történelmi jelenidő egyre szigorodik s már nemigen figyel halványuló árnyalatokra, mivelhogy mindegyik csoporttól

8

– a radikálistól és a fontolva haladótól is - ugyanazokra a kérdésekre várja a feleletet. Egy mondatba sűrítve a lényeget: tudunk-e történelmet csinálni abból a politikai örvénylésből, amelynek a közepébe állunk, vagy csak újabb szabagságillúziókkal szórakozunk-e izgatottan? Örülnöm kellene, hogy végre Magyarországon is több a kezdeményező gondolat, mint a kezdeményező szenvedély, több a türelem, mint az ablakot bezúzó indulat. Örülnöm kellene, mégis zavart vagyok. Mintha valami természetes izgalom, s hit hiányozna körülöttem a levegőből. Talán azért érzek kielégületlenséget, mert amit eddig megpróbáltunk rendberakni a közéletben, a gondolatok szabad költözködésének jogát a tanács-

kozások helyein, az egyesületi törvényt és így tovább – ezek mind, mind besorolhatók a józan európai evidenciák közé, amelynek a befogadására már régóta készen állunk. De hol vannak a legyalult ügyek mellől a legyalulatlanok?A politika időszerű kérdésein túl azok a történelmi zugokból előtörő kérdések, amelyek nem férnek el a logika tisztán meghúzott határai között? Nézzük csak meg az első ilyen félelemmel és tragikus unalommal megterhelt aggodalmat. E szerint az aggodalom szerint a magyarság hamleti nép, amely a Mohács óta a lenni és nem lenni monológját ismételgeti folyton, a protestáns prédikátoroktól kezdve Zrínyin, Kölcseyn, Széchenyin, Adyn át Németh Lászlóig, Illyés Gyuláig. S ha ez csak puszta rögeszme volna, még hagyján. De ösztönökbe írt tapasztalat. És az ösztön azt a tanulságot ismétli újra és újra, hogy nekünk minden változáshoz előbb tönkre kell mennünk, össze kell roppannunk, mivel csak így kezdhetünk valamit magunkkal. Ezzel azonmban nincs vége a dolognak, mert még az olyan emelkedésünkkel is, mint amilyen a reformkor volt, vagy a két háború közti időszak szellemi terljesítménye, sose juthatunk célba. Mire a termés megérett volna, a világtörténelem fölöttünk is átvonuló jégverése tönkrezúzta. Jogos tehát az aggodalom: ha mindig így volt a múltban, miért ne lehetne így a jövőben is? Különösen akkor, amikor tragikus ellentmondások fenyegetnek bennünket. Itt van mindjárt a legroncsolóbb: akkor szabadulhatunk föl szellemileg és lelkileg, amikor az anyagi gondok egyre mélyebbre húznak. Ugyanaz a képlet érvényesült életünk minden fordulópontján: a fölszabadulásaink egyúttal mindig újabb megszállást jelentettek számunkra. A török után a Habsburgok, a németek után a szovjetek. De, hogy tovább soroljam a fenyegetettségeinket: ijesztő a népességfogyásunk, súlyos népbetegségek pusztítanak közöttünk; szóródunk és olvadunk szét a világban: s a határainkon kívül élőkkel együtt, minket, anyaországiakat is naponta gyöngítenek egy újfajta „békebeli háborúban”. Amíg szomszédaink csak országrészeket szakítottak el tőlünk, a fantomfájdalom még valahogy összetarthatta a

nemzetet, de amióta Kolozsváron, Kassán vagy a Léván élő magyartól még az őt megillető tíz-húsz négyzetméteres szülőföldjét s nyelvét is elveszik, a mi, világban való otthonosságunkat is megtámadták. Valóban: nem a veszély nagyobb-e ma, mint elkönyvelhető politikai sikereink? Egy franciának, egy angolnak, egy olasznak, egy orosznak sose jut eszébe, hogy nemzete máról holnapra összeroppanhat. De nekünk igen! Minket még a statisztikai adataink is riogatnak, mint terrorista csapatok. Éppen ezért nem most kellene-e hagyományos szorongásainkkal szakítanunk? Végeredményben mára egy teljesen új helyzetbe kerültünk. Nemcsak egy rendszer vérzett el körülöttünk,

de vele egyidejüleg elmúlt a magyarság iránti felelősségünk laza korszaka is. Demokráciát többé Magyarországon nem emlegethet már úgy senki, hogy a nemzet sorsát ne értse rögtön rajta. Lassan meg kell éreznie minden magyarnak, hogy kifelé az ország már mindent elveszített ebben a században, ami boldogtalanul vagy bűnösen egyáltalán elveszíthető volt. Nincs már egy falatnyi terület sem, amelyet bárki még letörhetne belőle. De ugyanígy felbecsülhetetlen a veszteségünk belül is. Csak az utolsó félszázadban mennyi árulás történt. Mennyi bosszúállás, irányított per, magyargyűlölet, zsidógyűlölet, lélekfosztás! Nincs más alternatívánk tehát, mint hátat fordítani a veszteségeinknek s elindulni másik irányba.

Hová is? Merre is? Befelé, magunkba! Azért is erre, mert azt gondolom, nem a fizikai erő többé. Csupán szellemi lehet. Hódítani ezután legfeljebb már csak példával hódíthat. S mindenekelőtt saját maga meghódításával: a magyar ökumenia halaszthatatlan megteremtésével. Általános tapasztalat, hogy az a személy, aki belül önmagában erős, minden kapcsolatban az. Kiterjeszthető ez a gondolat a nemzetre is. A határainkon kívül élő kisebbségeink megvédéséért háborút többé nem indíthatunk, de a magunk által újraalkotott, megformált magyarság, akár egy új mű, egy ismeretlen remekmű, nemcsak itt a Kárpát-medencében, de az egységesülő Európában is beláthatatlan hatású lehet! (1989)

Elmúltam hatvan Elmúltam hatvan, hatvanöt. Amúgy elmúltam százhúsz is. De egyetlen kő se lágyult meg eddig kedvemért, és a világ se lett kisebb, miként szerettem volna. Hogy mi jön ezután s mi jöhet, nem tudom. A tüdőm, a vesém örömest fölrepülne még a felhők fölé, s a szemem is hanyagul elkószálgatna madárnyomokat megőrző városokban, de bármerre fordulok, mindenütt csak Heródes őrült hajfürtjeit látom örvényelni a fejeken, s a festett vér helyett igazi vért a gondosan berendezett színpadokon és harctereken. Tél van, tetszhalott tél. Néha egy magányos hópehely érkezik ide meghódítani a várost. Ez az idő mindig az én időm: fölhajtott kabátgallérral rohanok végig a Duna-parton, mint aki egy széltől kirobbanó hóförgetegben várja visszatérni száműzött, fiatal életét. Ez hát az én országom? Ez hát az én országom?

ITTHON

Az én népem? Ez, ez az ide-oda löködő, megfakult sokaság? Nyaranta hinták és hosszanti lángok suhannak el a feje fölött, mintha elvarázsolt cirkuszban bámészkodna. Ilyenkor él igazán s rendületlenül. Ilyenkor bízná rá magát forgószélre, futóhomokra, légtornász tüzekre és forró áhitatában ilyenkor tapsol meg buzgón még egy csörgősipkás papagájt is, vagy bika-álarcos költőt, ki végpusztulását jósolgatja. Nemrég még emlékezett, hogy kiárusított szívét kik vették meg a zsibvásárron, de ma már csak csonka neveket emleget s egymásba mosódó országokat. Így ősz felé, mikor az eső omlik s a jegenyék, mint züllő Góliátok, szemérmetlenül levetkőznek, elhúzódik lustán a maga felhői mögé s délceg varjakkal őrizteti huzatos házatáját.

9

Törtet a jövő Törtet a jövő árkokon-bokrokon át; nagy halak hibátlan csontváza között. Még a városokat is megremegteti. Ilyenkor jó behúzódni a házba s levenni egy-egy álmot a könyvespolcról, mintha a Bibliát emelnéd le: Jézus még kisgyermek, most tanul járni a vizek fölött, billeg, imbolyog, megtámasztja egy-egy napsugár, nevet, ahogy érdemes nevetni. A halászok észre sem veszik, hogy valami elkezdődött. Komorak, mint a hegyek. A lúdbőrös vidékek szívdobogása egyre vadabb. Törtetni kezd a jövő árkon-bokron át. Mintha csak lakodalom készülne Dohog a malom, hasadozik az ég. Mondjatok gyorsan valamit, hogy megérthessem legalább a csöndet. Apám most támad föl váratlanul a temetőben, harminc év után előüször most támad föl. Körülnéz, topog, nem tudja, hol van. Kotorgatja le magáról a sárga anyaföldet. Kabátja északi oldalát mohafoltok sűrűje lepi. Odaröpül két vaddarázs és megszagolja. A templomrom mögül valaki azt kiáltja neki: süssünk meg lángon egy saskeselyűt s igyunk rá megváltó forrásvizet. Mintha csak őrült lakodalom készülődne a sírok között s apám lenne az égi násznagy. Integetek neki, de nem int vissza.

10

A barbár (Háború utáni emlék) Talán az voltam én is - barbár! Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam a lucskos réten, kutyával és görcsös, nagy bottal szövetkezve. Törtettem, mint aki vért akar inni napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért vagy csak bezúzni annyi bibickoponyát, amennyit tud. A Ráchalom felől, hol összeégett tankroncsok hevertek, hallottam néhány földi szót, sziszegő tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás? A felhők fölöttem hosszúak voltak mint a tömegsírok. Hosszúak, mint idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó kezefeje a foghíjas akácsor mögött, s ekkor hallottam a szaladó kutyát is a torkomban először fölugatni.

ITTHON

11

A felvidéki küldöttség id. Antall József emléktáblája előtt. Középen, a legmagasabbra nőtt személy Jan Ciechanowski veteránügyi miniszter

Felvidéki magyarok Varsóban A lengyel-magyar barátság napjának „előestéjén”, március 19-e és 20–a között félszáz felvidéki magyar járt Varsóban a lengyelek tavalyi királyhelmeci, nagycsalomjai és ipolynyéki látogatását viszonozva. A vendégek akkor köszönték meg földönfutó honfitársaik befogadását a 2. világháború idején. A delegációt Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke vezette és ott volt a küldöttségben Balogh Gábor országos alelnök, Pálinkás Tibor, az Ipolysági Múzeum igazgatója valamint Nagy Mihály nagycsalomjai polgármester – faluja is számos lengyelnek nyújtott annakidején oltalmat. Elkísérte a delegációt a ragyolci Nógrád Néptánccsoport és a Lukanyényei Citerazenekar, Tóth László és Márton Marika vezetésével, és két jónevű Ipoly menti borász: Czelleng András és Zsigmond László is. A ragyolciakkal Varsóba érkezett György Péter ragyolci polgármester, mkp-s megyei képviselő is. A

12

látogatás első helszíne a varsói magyar nagykövetség volt, ahol Molnár Imre, az intézmény tanácsosa várta a vendégeket, akiket Kiss Róbert nagykövet üdvözölt. A szívélyes fogadtatás után egymást követték az események: magyar vonatkozású emléktáblák koszorúzásai, találkozások meghatározó lengyel személyiségekkel, két ünnepi műsor és Jerzy Popieluszko vértanú sírjának és múzeumának megtekintése. A küldöttség néhány tagja felkereste Jozef Roman Maj prelátus urat, aki Esterházy János boldoggá avatásának útját egyengeti a Lengyel Katolikus Egyház képviseletében. A megbeszélésen elhangzott, hogy Esterházy János szobrot kap a lengyel fővárosban. Élmény volt katonai tiszteletadás mellett megkoszorúzni Varsó központjában id.Antall József emléktábláját – a későbbi miniszterelnök édesapja számos lengyel és zsidó menekültet mentett meg. A koszorúzáson megjelent Jan

Ciechanowski veteránügyi miniszter; a lengyel köztársasági- és miniszterelnök megbízottja; a Varsói Helyőrség parancsnoka; valamint Kiss Róbert nagykövet. A magyarok a koszorúzások után mindig dalra fakadtak Kossuth-nótákat énekeltek. Remekül sikerült a két műsoros találkozó – az egyiket a Szent István plébánia mellett működő Názáreti Iskolanővérek Líceumában tartották, majd a líceum kertjében megkoszorúzták Korompay Emánuel emléktölgyét. Korompay Emánuelnek lengyel felesége volt, s ő második hazájához is hű maradt – a lengyel tisztekkel együtt végezték ki Katynban. Korompay Emánuelnek köszönhető a Varsóban ma is működő magyar tanszék megalapítása. Kiválóan sikerült a lengyel-magyar barátság tiszteletére rendezett nagyszabású est is, melyen a már említett személyiségeken kívül megjelent a Tarnowskicsalád egyik leszármazottja és Helena

Jacosová, a varsói Szlovák Intézet igazgatója. A forró hangulatú est műsorvezetője Molnár Imre nagykövetségi tanácsos volt, akinek oroszlánrésze van a lengyel-felvidéki magyar találkozó sikerében, aki a varsói tartózkodás lelke volt. Beszédet mondott Hrubík Béla, aki a Szlovákiában élő magyarság és a lengyelek közötti kapcsolatok továbbépítését szorgalmazta, különös tekintettel Esterházy személyére. Szólt a teltházas közönséghez Jan Ciechanowski miniszter, valamint a 97

éves egykori menekült, Jan Stolarski. A Lukanyényei Citerazenekar és a ragyolci Nógrád Néptánccsoport sok tapsot kapott az ünnepi esten. Velük együtt szerepeltek a ragyolciak lengyel partnerei – csattanóként a magyar fiúk lengyel lányokkal ropták. Nagy keletje volt Czelleng András és Zsigmond László borainak. Külön fejezetet érdemel a Jerzy Popieluszko sírjánál eltöltött idő. A sírnál Severyn Jaworski, a Szolidaritás egyik volt vezetője emlékezett munkatársára és barátjára. A

Varsót járt küldöttség utazásának költségeihez hozzájárult a nagycsalomjai, ipolynyéki, ipolyhídvégi, ipolybalogi, kóvári, ragyolci, lukanyényei községi hivatal, a Csemadok Országos Választmánya, Mészáros Alajos, az MKP európauniós képviselője és számos magánszemély. A két nemzet közötti barátságot ápoló személyiségek Kutak Adrienn gyönyörű kerámia emlékplakettjét kapták munkájuk elismeréseként – tájékoztatta a tudósítót Molnár Csaba utazásszervező.

Magyar-lengyel világformáló erő? Pillantás gyökereinkre Két, eseményekkel zsúfolt nap Varsóban – két, valószínüleg örökké emlékezetes nap marad miandannyiunk életében. A tankönyvekben az áll, hogy a második világháború során szinte földig bombázták az ellenséges haderők gépei a lengyel fővárost, így hát szorongva érkeztünk a fárasztó buszozás után utunk végállomására. A belvárosban járva aztán feloldódott a feszültségünk: alig akadt épület, amely viselné az

iszonyú idők nyomait, sőt: olykor hihetetlennek tetszett, hogy a helyreállított épületek valóban áldozatul estek volna a kíméletlen rombolásnak. A paloták, lakóházak mintha feltámadtak volna poraikból. A hasonlat nem is olyan túlzó: egyes épületek tégláit egyenként szedték össze a bombázás után a nagyváros polgárai, megőrizve őket a jobb időkre. És amikor kedvezőbbre fordult a történelem, s megkezdődött az újjá-

építés, a lakosság a kőművesek kezébe adta a kincsként őrzött tégladarabokat és lám, minden régi fényében ragyog!

Popiełuszko sírjánál Az újkori lengyel történelem szentje Jerzy Popiełuszko, a harminchét évesen vértanúhalált halt katolikus pap, akit a kommunista hatalom 1984-ben a folyamatos üldözés és zaklatás után bestiá-

Korompay Elemér emléktölgyének megkoszorúzása. Balról (háttal) Molnár Imre, György Péter ragyolci polgármester, Hrubík Béla országos Csemadok elnök és Nagy Mihály, Nagycsalomja első embere valamint Márton Mária, a ragyolci néptánccsoport vezetője

ITTHON

13

Ezt a palotát is a lebombázott téglákból rakták újra össze a varsóiak

lisan meggyilkoltatott. Sírja nem temetőben van, hanem belvárosi lakóhelye közelében, s azt ma is önkéntesek őrzik - nehogy a régi rendszer hívei megbolygathassák a zarándokhellyé nemesedett környezetet. A Szolidaritás igazmondó papja emlékét múzeum is őrzi és szobor – mindez pár négyzetméternyi területen, van, a sír közelében. Popiełuszko nyugalmára hatalmas fekvő márvány kereszt is vigyáz – eltávolítása nem lenne egyszerű feladat.A sírt Lengyelország határait jelképező, a rózsafüzér gyöngyeit mintázó kőgolyók fogják körül – mindez együtt olyan képzetet kelt a látógatóban,, hogy itt, Varsónak ezen a pontján a szó szoros értelmében összeér az ég és föld határa. Ez az újabb lengyel szent olyan egyértelműen képviselte Isten és Jézus Krisztus igazát, hogy szinte az ég ereszkedett alá a sírjára és őrzi azt a háromezer önkéntessel és tiszta lelkű lengyelekkel együtt.

Találkozás Jozef Roman Maj prelátus úrral A varsói tartózkodás szívmelengető eseménye volt számomra a hatvannyolc éves Jozef Roman Maj atyával

14

történt találkozás, melyen Molnár Imrével, Hrubík Bélával és Balogh Gáborral együtt vettem részt. A prelátus úr, Jerzy Popiełuszko kortársa, segített a jövendő vértanúnak a munkások lelki gondozásában, kérésére előadásokat tartott a Szolidaritással kapcsolatban álló csoportoknak a katolikus egyház tanításáról.... Popiełuszko boldoggá avatási eljárása során tanúvallomást tett... A vértanú boldoggá avatása június 6-án lesz Varsóban. A prelátus úr, Varsó legrégebbi egyházközösségének plébánosa szívélyes és elkötelezett személyiség és Esterházy János nagy tisztelője: „A lengyel püspöki konferencia 2009 őszén hozott döntést egy csoportos boldoggá avatási eljárás megindításáról, s miután Esterházy félig magyar, félig lengyel volt (édesanyja Elzbieta Tarnowska grófnő), ügyét csatlakoztathatjuk ehhez az eljáráshoz. Magyar egyházi részről is szerencsésebbnek tartják ezt így. Sikerült már némi anyagot összegyűjteni róla, megjelent lengyelül Molnár Imre történész könyve, és most ígéretet kaptam, hogy magyar papok segítenek összegyűjteni a Magyarországon fellelhető anyagot. Szlovákiában az ottani egyháznak is van

már összegyűjtött, még nem publikált anyaga Esterházyról. Úgy hallom, hogy a volt Esterházy-birtokon élő szlovák nép örül a boldoggá avatásnak, és nagyon szépen ápolja a gróf emlékét. Esztergomban magyar papoknak beszéltem Esterházy letartóztatásának és halálának motívumairól. Nincsenek ugyan dokumentumaink a Ljubjankáról (a KGB moszkvai börtöne), sem a prágai állambiztonságról, de az orosz ítéletet betű szerint ismerjük. Két vádpont alapján ítélték el: az egyik, hogy a Szovjetunió ellen tevékenykedett, a másik, fontosabb pedig az, hogy rágalmazta a Szovjetuniót, azt állítva, hogy felelős a katyni vérengzésért (22 ezer lengyel katonatiszt és civil ítélet nélküli kivégzéséért 1940 tavaszán). Ez volt az igazi ok: nemzetközi dimenzióban ő volt az első politikus, aki világosan és nyíltan beszélt arról, hogy kik gyilkolták meg a lengyel hadifoglyokat. A magyar papokat nagyon megragadta, amit mondtam. Úgy tűnik nekem, hogy ez a boldoggá avatási eljárás jó ok lehet arra, hogy köztünk, lengyelek és magyarok között, ezeknek a népeknek az életére nézve valami jó dolog szülessék.”

Kossuth Lajos azt üzente... Molnár Imre, Ipolyfödémesről származó történészünk, a legkiválóbb Esterházy-kutató jelenleg a Magyar Köztársaság Varsói Nagykövetségén teljesít szolgálatot, s mint ilyen kiválóan ismeri az ottani viszonyokat, a történelmi magyar-lengyel kapcsolatokat. Az ő vezetésével küldöttségünk végigkoszorúzta Varsó belvárosában a magyar vonatkozású emléktáblákat – köztük az 1956-os szabadságharc tiszteletére elhelyezettet, illetve volt miniszterelnökünk, Antall József édesapjának tábláját. Varsóban minden magyar embernek el kellene jutnia, hogy megtapasztalhassa: annyi a történelmünkkel kapcsolatos emlék a belvárosban, mintha nem is külföldön járnánk... Molnár Imre kérésére mindegyik koszorúzás után rázendítettünk egy-egy Kossuth-nótára. A járókelők mosolyogva nézték-hallgatták az emlékező felvidéki magyarokat – barátokként, sorstársainként nyilvánultak meg, s ez mindnyájunknak feltűnt és jólesett, mert ehhez saját szülőföldünkön sem vagyunk hozzászokva. Hrubík Béla és e sorok írója járt a Varsói Egyetemen is, ahol a magyar tanszék tíz hallgatójával (valamennyi lány volt) a szlovákiai ma-

Jan Ciechanowski és Molnár Imre a küdöttség tagjai körében

gyarság helyzetéről tartott röpke tájékoztatást. Itt is előkerült a nyelvtörvény és a nyelvoktatás témája – Joó Katalin egyetemi oktató, aki Budapestről került az intézménybe – Sólyom László köztársasági elnök délvidéki kijelentését is idézte, hogy tudniillik a felvidéki magyar iskolákban „idegen” nyelvként kellene tanítani a szlovákot. Monda-

nom sem kell, hogy Hrubík Béla szakszerű válaszait Varsóban is megértették a jövendő bölcsészek.

Világformáló erő lehetünk? A varsói látogatás egyik epizódja volt Jan Ciechanowski lengyel veteránügyi miniszter látogatása küldöttségünk szálláshelyén, a gyönyörű kollégiumban. Erre a hivatalos műsorok befejezése után került sor, s mert a lengyel politikus már tavaly is kiválóan érezte magát a felvidéki magyarok között Szlovákiában, szívesen töltötte velük az időt varsói tartózkodásunk utolsó óráiban. Ez az esemény is jól példázza, milyen kiválóak a két nemzet kapcsolatai, milyen erősen összefonódtak gyökereink. A szörnyű Katyn-közeli repülőgépbaleset után, amely még egységesebbé teheti majd a lengyeleket – várható, hogy az új magyar kormány ismét szorosan együttműködik majd a 38 milliós Lengyelországgal. Az együttműködés szakrális téren is erősödhet és Európában kialakulhat egy olyan szövetség, amely a Szent Korona-tanon, szentjeink példamutatásán alapszik majd. Megállítható Európa világiasodása, ismét életeszménnyé válhat a hit, az erkölcs. Világformáló erő lehetünk, hiszen a Föld valamennyi gondja abból ered, hogy elfordultunk Istentől. Batta György Balogh Gábor és Pölhös Vendel felvételei

ITTHON

15

Przewoźnik, az újabb katyni tragédia „magyar áldozata” A katyni tragédia 70. és a lengyel pápa halálának ötödik évfordulóján a szmolenszki erdőkben bekövetkezett, semmihez sem hasonlítható légi katasztrófa, mely szó szerint megtizedelte a mai lengyel nemzeti elit tagjait, számunkra, magyarok számára különösen fájdalmas mozzanatokkal rendelkezik. Azon túl, hogy Sólyom László köztársasági elnök úr meleg szavakkal méltatta közeli kollégája, a katasztrófa során elhunyt Lech Kaczynski köztársasági elnök magyar szempontból is múlhatatlan érdemeit, a közel száz áldozat közül még egy kiemelkedő lengyel személyiség elvesztése jelent különösen fájdalmas veszteséget. Ő pedig Andrzej Przewoźnik, az 1963. május 13-án született történész, szerkesztő, vezető állami hivatalnok. Sokunk közeli ismerőse és jó barátja, Andrzej, a krakkói Jagelló Egyetem történész szakos hallgatójaként a második világháború témakörében írott, magyar témájú szakdolgozatával szerezte meg diplomáját.

Személyes áldozatok a lengyel–magyar barátságért 1992-től a Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács titkára volt, államtitkári rangban. A kiemelt fontosságú állami hivatal vezetőjeként a sokat szenvedett lengyel nemzet történettudatának ápolását, a nemzeti emlékezet ébrentartását tartotta elsőrendű kötelességének. Ennek érdekében kezdeményezője és vezetője volt a Lengyelország és más országok, köztük a hazánk területén hősi halált halt lengyel katonák emléke ápolását szolgáló katonatemetők és emlékművek építésének, felújításának. Olyan nagy ívű és történeti jelentőségű projekteket valósított meg így, mint a lembergi lengyel nemzeti katonateme-

16

tő felújítása és újra megnyitása, a katyni tömegsírok emlékműveinek felépítése, a Lengyelország területén elpusztított zsidó lakosság emlékműsorozatainak létrehozása. Tagja volt többek között az Auschwitz–Birkenau haláltábor, a Varsói Felkelés Múzeuma, s több más történelmi múzeum felügyelőtanácsának. Az általa megálmodott és kegyeleti pontok emlékhelyek nem egyszerű emlékművek voltak, hanem olyan sok-

oldalúan megkomponált ismeret- és adatközlő kompozíciók, melyek célja a nemzeti történelmi örökség megőrzése, feldolgozása és minél szélesebb körű ismertetése volt. Mi, magyarok különösen hálás szívvel emlékezhetünk rá, hiszen az elmúlt több mint egy évtized során számunkra különlegesen fontos és értékes tevékenységet folytatott. Azon túl, hogy rendszeresen publikálta magyar törté-

nelmi vonatkozású írásait, tanulmányait, a vezetése alatt álló tanács anyagilag rendszeresen és bőségesen támogatta a lengyelországi magyar emlékhelyek, katonasírok, a lengyel–magyar barátság kiemelkedő személyiségeinek és helyszíneinek megjelölését szolgáló, többnyire a varsói magyar nagykövetség, illetve a lengyelországi magyarbarátok kezdeményezéseit. A támogatásával létrehozott, magyar vonatkozású emléktáblák és emlékművek nemcsak Lengyelország területén kaptak elhelyezést.

Emlékmű a 301-esben A Kielce melletti Szentkereszt-hegyi kolostorban Szent Imre ottjártának emlékére és az ezeréves magyar–lengyel kapcsolatok tiszteletére elhelyezett emléktábla felszentelése után nem csak ennek költségeit térítette, de a tábla hasonmásának elkészítését, és a budapesti Szent Imre-templomnak való ajándékozását is vállalta. Tejes egészében ő térítette az Új Köztemető 301-es parcellájában elhelyezett, 1956 magyar–lengyel áldozatai drámai erejű emlékműve felállítását is. Hosszan kellene felsorolni a Lengyelországban az ő támogatásával megjelentetett magyar vonatkozású történelmi, irodalmi témájú könyvek és egyéb kiadványok címjegyzékét. A magyar–lengyel katonai és történelmi kapcsolatok és a magyar–lengyel barátság ápolásában végzett áldozatos munkájáért a magyar köztársaság elnöke 2004ben a Magyar Köztársasági Érdemrend

Középkeresztje érdemrenddel tüntette őt ki. Magyar vonatkozású tevékenysége ezt követően sem hagyott alább. Csak néhány kiragadott példa a sok közül, az elmúlt hónapok terméséből: magyar partnereivel a magyar–lengyel hadisíregyezmény szövegét véglegesítette, az első világháború przemysli áldozatai magyar emléktáblájának felállítását tervezte. Felvállalta id. Antall József emlékiratainak, s az „Ott fenn, északon” című, magyar írók, újságírók lengyel vonatkozású írásai Kiss Gy. Csaba által szerkesztett kötetének lengyelországi megjelentetését.

Horthyról, Esterházyról Varsóban, Katynról Budapesten A krakkói Jagelló Egyetem egykori legendás magyarbarát professzora, Waclaw Felczak tanítványaként különös szívügyének tartotta a lengyel menekültek magyarországi tartózkodásának kutatását. Büszkén mondta nem is egy alkalommal, hogy Lengyelországban ő rendelkezik a legbőségesebb, ezzel kapcsolatos dokumentummal és forrásanyaggal. Feladatának tartotta az igaztalanul vádolt Horthy-korszak lengyelországi rehabilitálását és objektív bemutatását. Kezdettől fogva segítette Esterházy János érdemei lengyelországi elismertetésének folyamatát. Hasonló lelkiismereti kötelességként viszonyult a katyni népirtásra vonatkozó igazság feltárásához és megismertetéséhez. Az ő indítványára érkezett Magyarország-

Przewoźnik a Katyni Mártírok Parkja emléktáblájának avatásán, Óbudán

ITTHON

ra és került a Terror Háza Múzeumban elsőként bemutatásra az a nagy katyni emlékkiállítás, amelyet ugyancsak az általa vezetett tanács készített el, s amely megrázó részletességgel mutatta be a második világháború előtti lengyel nemzet vezetőrétegének számító katonatiszti és egyéb értelmiségi körökhöz tartozó személyek NKVD által történt lemészárlását. Jelentős összeggel támogatta az Óbudán felállításra kerülő katyni emlékmű elkészítését is. Egy, a katyni tragédiával kapcsolatos kötete megjelenését azonban már nem érhette meg. Mert milyen különös, hogy most, egy újabb lengyel értelmiségi elit tagjaként, sok társával együtt az ő, ugyancsak a katyni erőkben bekövetkezett halálát is gyászolnunk kell. Gyászoljuk őt legkedvesebb hozzátartozóival, kedves feleségével, Jolával, s két csodálatos leánygyermekével együtt úgy, olyan fájdalommal, ahogy csak egy közeli barátot, szinte családtagként lehet gyászolni. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett eltávozta pótolhatatlan veszteséget jelent, s oly fájdalmas űrt hagy maga után, melynek betöltéséért sokat, nagyon sokat kell még tennie minden, a két nép barátságát sorsközösségként értelmező magyarnak és lengyelnek egyaránt.

Foglalt helyek Aprólékos gondoskodással, mint mindig, most is minden részletre odafigyelve készítette elő a 70. évfordulós katyni megemlékezési ünnepségeket. A tennivalók miden idejét lefoglalták, ezért csak telefonon tudtam őt felhívni, s megkérni, ha lehet, biztosítson egy helyet számomra is a Katyn felé tartó gép fedélzetén, hisz ott két néhai magyar katonatiszt is található az áldozatok között. Egyikük Korompay Aladár Emánuel, a másik pedig Kuehnel Oszkár Rudolf kapitány volt. Az ő emlékük előtt is szeretnék fejet hajtani, hisz a magyar–lengyel barátságot mindketten vérükkel pecsételték meg. Azt válaszolta, már minden hely foglalt, de megnyugtatott: majd elmegyünk együtt egy következő alkalommal. Most már tudom, nem lesz több következő alkalom. Nem vitt magával, ezért van alkalmam most elköszönni tőle, s a vele együtt elhunyt társaitól: nyugodjatok békében! Molnár Imre

17

Rókusfalvy Pál

Még egyszer a „kiegyenlítő nemi politikáról” A közelmúltban közfelháborodást keltett Magyarországon az óvodai nevelés országos programjáról szóló jogszabálynak az a módosítása, mely szerint az óvónőknek tudatosan kerülni kell a nemi sztereotípiák erősítését. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a jövőben, ha mesét mondanak, akkor nem apának és anyának, hanem egyes és kettes szülőnek kell hívni a családot. A gyermekek játékába is be kell avatkozni, ha például egy kislány túl sokat babázik. A jogszabály ellenzői hivatkoznak XVI. Benedek pápa 2008-as évzáró beszédére is, amelyben azt mondta, hogy az egyháznak védelmeznie kell az embert az emberi természet lerombolásával szemben. – Csak csendben jegyezzük meg, hogy mi már 2003-ban erre a veszélyre is felhívtuk a figyelmet egy könyvünkben („A nemzet értékrendje”. Kairosz Kiadó.), kifejtve ennek az ideológiai mozgalomnak az alapját és neurofarmakológiával alátámasztott nemzetközi gyakorlatát. Sajnos ennek akkor és azóta sem semmi visszhangja nem volt, noha könyvünket számos, magát kereszténynek mondó vezető értelmiségi megkapta. Sőt, kérésünk ellenére éppen egyházi könyvesboltok zárkóztak el árusításától. Most ebből a 7 év előtti munkánkból állítottuk össze írásunkat. Ezért kezdődik így a címe: Még egyszer... Egy alapjaiban helytelen szándékkal szemben nem érvelni kell, hanem a helyes magatartást kell megfogalmazni. Ezt tesszük most, amikor határozottan kijelentjük, hogy az óvodáskortól kezdve végzett következetes neveléssel meg kell szilárdítani a férfiak nemi identitástudatát, férfiúi, dolgos családapai szerepvállalását, felelősségérzetét. A múlt század 70-es éveitől kezdve beszivárgó, majd tudatosan terjesztett „szexuális forradalom” egyfelől önző, durva nemiséggé csonkolta a férfi igaz

18

szerelmét, másfelől szabadság címén helyt adva a családot romboló különböző nemi eltévelyedéseknek, divatos példaképpé tette a nőiesen puhány férfit. Petőfi Sándor eszménye, a „Ha férfi vagy, légy férfi, S ne hitvány gyönge báb”, mára nevetség tárgya.

Ma az életgyökér roncsolása valósággá vált, hivatalosan kényszerítő gyakorlatával állunk szemben a köznevelés területén. A szélsőséges liberalizmus nemi ideológiai főáramlata – „gender mainstreaming”-je – ma: a hímnőség (androgynia), más szó-

val a hermafroditizmus. Az embernél ez nemi rendellenesség, amely súlyos pszichés zavarokat is okozhat. Ezt tudatosan terjeszteni, fokozni társadalomellenes bűn. Ennek az ideológiai mozgalomnak az egyik alapvetője Francis Fukuyama, aki annak idején Samuel Ph. Huntingtonnal együtt az Amerikai Egyesült Államok elnökének, idősebb George Bushnak, illetve kormányának stratégiai tanácsadója volt. Fukuyama 1992-ben „A történelem vége és az utolsó ember” című könyvében a hegeliánus-marxista ideológia alapján beszél a történelem végéről: „egyszerűen a történelem végének vagyunk a tanúi: tehát az emberiség ideológiai fejlődése befejezésének, annak, hogy végső kormányzati formaként sor kerül a nyugati liberális demokrácia általános bevezetésére”. Huntington Fukuyama felfogását, aki egyébként tanítványa volt, illúziónak tartja. Fukuyama jövőtlenül pesszimista. Emberképe – különösen az utolsó változatában – elborzasztó. Erről a Zeit-Fragen nevű svájci folyóiratban Maria Koch nyújt ismertetést. Fukuyama felülbírálva saját korábbi könyvét 2000-ben így ír tézisének „döntő hibájáról”: „Az emberi természet változatlanságából indultam ki. A biotechnológiai forradalom útján az ember manipulálhatóvá válik”. Ennek előjele, hogy „ami egyszer majd génterápiával lehetővé válik, az ma már neurofarmakológiával előállítható.” Erre döntő bizonyítékként a ritalin és a prozac alkalmazását említi. (A ritalin amphetamin származék, pszichotrop hatású gyógyszer, amelyet azonban, ha valaki porrá őrölve felszippant, drogként hat és másodpercek alatt az agyba jut.) Egy napon majd – lelkesedik Fukuyama – „olyan technológiával rendelkezünk, amely egy kevésbé erőszakos ember tenyésztését teszi lehetővé”. Nem félreértés, a „tenyésztés” szót használja ebben a tanulmányában, amely Berlinben 2000-ben jelent meg „A programozott emberszörny” („Der programmierte Unmensch”) címmel. A ritalint az USA-ban főként túlmozgékonyság (hiperaktivitás) ellen már óvodáskortól kezdve 3 millió gyermek szedi rendszeresen (a világon – akkor – kb. 10 millió és a

ITTHON

számuk évről évre ugrásszerűen nő). A prosac erős hatású depresszió elleni gyógyszer, amely az agyi folyamatok szerotonin képét változtatja meg. Főként nők szedik, az USA-ban mintegy 35 milliónyian. E két gyógyszer hatását Fukuyama így értékeli: „A ritalin és a prozac hatása jótékony szimmetriát eredményez. Az első a fiúkat kevésbé fiúsakká teszi, az utóbbi kiegyenlíti a másik oldalt – a depressziót a nőknél. E két gyógyszer észrevétlenül közelebb hoz minket az androgyn emberhez, amely a korszerű kiegyenlítő nemi politika célja”. Megállapítja továbbá: „Mi valóban előidézzük az emberi történelem végét, mivel mi annak az embernek, akit ismerünk, véget vetünk. Ezután kezdődik valóságosan egy új poszthumán történelem”. Ez egyértelmű beszéd, és semmi okunk nincs arra, hogy egy világbirodalom stratégiai tanácsadóját ne vegyük komolyan. Már a jelen félelmetes. A vegyi és a biológiai fegyverek gyártását betiltották. Ezt egyes országokban, - hogy éppen melyikben igen s melyikben és miért nem, soha nem közlik – nemzetközi összefogással ellenőrzik. Ugyanakkor az ugyanolyan félelmetes, vagy még félelmetesebb hatású más vegyszereket nem minősítenek fegyvernek, hanem gyógyszernek s költséges reklám- és média-hadműveleti előkészítéssel embermilliókat, köztük gyermekeket „békésen” – s szó szerint – beetetnek ezekkel! S mindez politikai céllal, egy „korszerű nemi politika” céljából s egy „poszthumán történelem” korszakának nyitányaként

történik. Gondoljuk végig: mi várható egy meghirdetetten poszthumán azaz „emberiesség utáni” – magyarul: embertelen – társadalomtól? Jog és erkölcs ugyanis csak addig tart, ameddig az emberiesség. Ami várható: anarchia, diktatúra, háború, a gyűlölet tobzódása. Ez pedig nemcsak természetellenes, életellenes, hanem igen költséges is. A gonoszság árát pedig mindig a jókkal fizettetik meg. Egy ilyen „politikának” a tudatos, agresszív és járványszerű elterjesztése a világon – emberiség elleni bűntett. A nemek kérdésében a természet és a teremtés rendje, a történelmi és a családi tapasztalatok egybehangzók. A nő és a férfi közötti biológiai és pszichológiai különbségek ellen, valamint kettejük emberméltóságából fakadó erkölcsi és jogi egyenrangúságuk ellen, az európai kultúra területén a tudomány igazi, érdemi érvet felhozni nem tudott. A felszínes divatjelenségek mulandók, a természetellenes perverzitásokkal pedig a patológia és a büntetőjog foglalkozik. Mivel pedig az emberi természet az elmúlt évezredek alatt nem változott, a hagyományos szerepek a korszerűek s azok is maradnak. Legfeljebb teljesebben kell értelmezni azokat. A férfi és a nő egymásra utaltságát, egymást kiegészítő szerepüket a családban szépen fejezi ki Madách Imre Az Ember Tragédiájában. Az Úr, miután Éva bejelentése, - gyermeket vár – Ádám életének újra értelmet ad, így szól:

„Karod erős – szíved emelkedett: Végetlen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Szünetlenül, mely visszaint s emel, Csak azt kövesd! S ha tettdús életed Zajában elnémul ez égi szó, E gyöngébb nő tisztább lelkülete Az érdekek mocskától távolabb Meghallja azt és szíverén keresztül Költészetté fog és dallá szűrődni. E két eszközzel álland oldaladnál Balsors s szerencse közt mind-egyaránt, Vigasztaló s mosolygó géniusz.”

19

Bár még tavaly, szeptember végén volt, a Szabados Györggyel való találkozás hangulata és képei ma is élénken élnek bennem. Nagymaroson, családi házának tornácán beszélgettünk. A közeli templom ugyan eltakarta a visegrádi várat, ám látvány híján is érezni lehetett a történelmi helyszín sugárzását. A lengedező, már hűvös fuvalatokkal érkezett szellő meg-megszólaltatta azokat a parányi csengettyűket, melyek a csupavirág tornác muzsikájával kísérték beszélgetésünket, mintha jeleznék – a ház lakója, az Európa szerte ismert zeneszerző és zongoraművész szívesen veszi, ha apró harangocskák kondulnak. Szaba-

dos György tavaly betöltötte a hetvenet. Végzettsége szerint orvos-, de zenével is gyógyít – lemezek sora jelzi míves munkásságát és rendszeresen publikált írások. Írt balettet (Markó Iván koreográfiájával), táncoperát (Joseph Nadj koreográfiájával), vonószenekari darabot; kantátát Babits Mihály verseire; szertartászenét, opuszt az 1956-os magyar szabadságharc emlékére, szólózongora – és kamaradarabokat, ám mindenekelőtt a teljesen szabad, improvizatív zene elkötelezettje. Én elsősorban az esszéire és tanulmányaira figyeltem fel évekkel ezelőtt; eredeti gondolkodású, a nyelvet brilliánsan kezelő gondolkodót láttam

benne. Az interjú készítés alkalma tavaly szeptember végén adódott, a téma a magyarság helyzete volt. Ne feledjük: mire ez a lapszám az olvasó kezébe kerül, túl leszünk a reményeink szerint magyar megújulást hozó parlamenti választásokon; tavaly ősszel azonban súlyos terhek nyomasztottak minden gondolkodó magyart – szemünk láttára szóródott szét a hazánk... Ezért is írhatta pompás esszéjében Szabados György: Összeszedődés előtt. Az utóbbi idők egyik legfelfigyeltetőbb írása a próféták látásával mutatja a jövőt. Én minden szavát hitelesnek érzem, bár „lesújt, de ösztökél is.”

Szabados György:

A magyarság nem anyagi, hanem szellemi kategória A magyarságot sokan és sokféleképpen jellemezték már, ön hogyan látja a magyarokat? Én így szeretem mondani ma már: a magyarság jelenség, s vannak testi, tehát anyagi jellemzői is ennek a közösségnek. Mint gondolkodó és muzsikus ember azonban fontosabbnak tartom, hogy a „magyarság” nem anyagi, hanem szellemi kategória, s hogyha mi az élet reményében élünk és gondolkodunk – márpedig remélem, igen -, úgy ehhez kell magunkat kötni, ehhez kell magunkat tartani. Miért alakult ki ez a meggyőződése? Azért, mert minden, ami a világban van, szellemi meghatározottságok alapján van, és aszerint működik. A test, az anyag, akárha a gének, csak hordozórakéták. Ha mi elhagyjuk szellemünket, ha nem ápoljuk ezt az egészben látó, sajátos ízlést és szellemiséget, amelybe születve élünk; ha nem ezt tartjuk fenn, nem ezt gondozzuk magunkban és közösségünkben, nem ezt építjük és fenjük tovább otthonosan – akkor fogunk valóban elpusztulni, akkor fog ez a jelenség – a magyarság – előbb-utóbb örökre szétporladni.

20

Milyen helyzetben vagyunk most, a huszonegyedik század elején? A jelenségnek, ami a magyarság, otthonosságtudata és önszerveződése évezredes. Elemi természete, szemlélete, értékrendje, eddigi sorsa jól ismert mindnyájunk számára, és korábban nem tűrt kétséget önmaga léte és fontossága felől. Könyvtárak, levéltárak, múzeumok, ősi szokások mélyén lapul eme hagyománynak, önismeretnek és öntudatnak azon hatalmas, érintetlen és időtlen anyaga, amelynek feledése ellen küzd évszázadok óta egy gyarmatosító történelem közepette s úgy tűnik – mindhiába. A nyelvünk

ITTHON

ugyan él, meséink tán mesélnek, az ének és a tánc őrzi a kedély csodáját, ám a falvak már alig állnak. Miért történhetett ez így? Meggyöngülésünk oka nemcsak abban a következetes politikai kiszorításban és elsorvasztásban rejlik, amely hosszú évszázadok gyötrelmes és ismert összhatásaként, mint egy vasmarok, fokozatosan szinte összeroppantotta, bár abban is. Ám legalább annyira abból a meddő tudatvesztésből és elébertelenedésből következik, ahogyan a magyar szellemi erő, nem a politikában, hanem a politika mögötti és fölötti világlátásban,

a szellemi és kultikus önfenntartásban erre méltatlanul, csupán önsajnálattal vagy dacos hetykeséggel válaszolt. Ma már a magyarság legjobb erőinek cselekvőképessége is önkorlátozott, szellemi akarata bizonytalan, az esztétika és erkölcs, amely kultúrájában megtestesült, alig azonosítható. Lassan az egész egy gyökérzetét és lombját vesztett, kilobbant, kopár fához válik riasztóan hasonlatossá, egy meddő és kétségbeesetten önző fához, amelyről, mert minden lefosztatott – önmagából maga is kivonul. Hol lehet a kiút? A felemelkedés? A szellem elsődlegességét kell felismernünk, belátnunk és képviselnünk. Elsősorban a teremtés szellemét. Be kell látnunk a szakralitást. Azt a szakralitást, amely voltaképpen mindennek megadja azt a tiszteletet, ami a teremtett világnak, mint szent állításnak és szentséges műveletnek, mint szent alkotásnak a tisztelete. A tisztelet épít. A tiszteletlenség rombol. A világ (és minden kultúra) a kölcsönös tiszteleten áll. Az önzés áthágja ezt a törvényt és rombol. Ám a huszadik század tikkasztó gőgje után még mindig mást sem csinál a világ, mint szétszed, analizál. Elemezni akar, lefele kutakodni, titkok hatalmához jutni, s ezekkel vissza is él. Pedig az uralomhoz elsősorban erkölcs kell és világosság. A hatalomhoz elég az erőszak és a homály. Be kell látnunk, hogy minden törvénynél magasabb törvény az erkölcs. Mert az erkölcs az, ami a világot összetertja és működteti. Mit kellene tennünk? Mindannak, amiről eddig beszéltem, az az üzenete, hogy az életet és a közösséget fenntartó, az idők próbáját kiállt szakrális és szekuláris, örök érvényű hagyományt vissza kell állítanunk méltóságába. Tisztelnünk kell, és élnünk kell hihetetlen fenntartó és egyesítő erejével. Rá kell döbbennünk és meg kell magyaráznunk egymásnak, a családnak, a barátoknak, és a közéletnek is. Csak ezt kell mondani: nem látunk más megváltást első lépésként, mint ennek a jogrendnek a visszaállítását, a jelképes és valóságos visszaállítását, melynek megtestesítője a Szent Korona. Talpraállásunk e nélkül bizonyosan sikertelen. Batta György

21

Beszélgetés Koltay Gábor rendezővel A szabadság ára című, Duray Miklósról készült filmjéről Andor Tamás operatőrrel (balról), 1983-ban az István, a király forgatásán.

Milyen hatással van a rendezőre és a forgatókönyvíróra az az új ismeretanyag, amely az utóbbi időben szinte zúdul ránk akár Trianonról, akár a Szent Koronáról? Valóban, az elmúlt két évtizedben sokkal több információ került nyilvánosságra akár Trianonról, akár a Szent Koronával kapcsolatban, mint az azt megelőző évtizedekben. Ráadásul ezek az ismeretek sokfajta, olykor egymással ellentétben álló szemléletből fakadnak, azaz a csepegtetett történelmi tényeket nehéz összerakni, s a kihagyások, elhallgatások ma is a különböző politikaiszemléleti megközelítésekhez vezethetők vissza. Azaz a mai politikai akarat sem szándékozik maradéktalanul helyére tenni a kérdéseket. Márpedig ez a két téma történelmünk sarkalatos kérdései

22

közé tartozik. A Szent Koronáról, a Szent Korona tanról, a Szent Korona eszméről félve és dadogva merünk csak beszélni. Emlékezzünk csak, milyen szenvedélyes, olykor gyűlölködő vitát kavart a rendszerváltozás idején, amikor a Szent Korona visszakerült a magyar címerbe. Milyen gyalázatos megnyilvánulások történtek a magyar parlamentben. De említhetném a Szent Korona Nemzeti Múzeumból, egy sokkal méltóbb helyszínre, az Országházba történő átvitelét az ezredforduló idején, vagy 2001-et, amikor Esztergomba vittük, hogy részt vegyen a Boldogasszony tiszteletére tartott szentmisén. Ez az aktus gyalázatos gúny tárgya mind a mai napig. De a politika ugyanúgy fél a trianoni tematikától, a 90 éve velünk élő trianoni problematika őszinte és mélyreható tár-

gyalásától. Gondoljunk bele: húsz éve még mindig nem az Országgyűlés által kihirdetett hivatalos nemzeti emléknap június 4-e és még mindig nem áll a Szabadság téren az Ereklyés Országzászló. Nem is beszélve arról, hogy a Kárpátmedencében létező, rendkívül összetett és bonyolult, de mind a mai napig valós, úgynevezett „magyar kérdést”, sem országhatáron belül, sem azon kívül nem akarjuk megfogalmazni. Márpedig látnunk kell, addig sohasem lesz ebben a térségben megbékélés, amíg ezek a kérdések nem lesznek kitárgyalva, nem kerülnek nyugvópontra. Ez természetesen egy hosszú folyamat eredménye lehet csak. Az érthető, hogy az egészen másfajta politikai nézeteket és értékeket valló szocializmus évtizedei alatt erre nem kerülhetett sor, az már viszont

nehezen magyarázható, hogy az elmúlt húsz évben sem történt lényegi előrelépés. Magyarország passzív, visszahúzódó magatartást követ, szemben például a környező országok aktív magatartásával. Hogy egy aktuális példát említsek: nekem semmi bajom azzal, ha a csehek felállítják Prágában Eduard Beneš életnagyságú szobrát és múzeumot rendeznek be a tiszteletére. Bajom azzal van, hogy Magyarországnak semmilyen válasza sincs erre, azaz meg sem kísérli legalább ilyen hatásfokkal határon belül és kívül összefoglalni és felmutatni mindazt a helyrehozhatatlan kárt, amelyet a Beneši politika a magyarságnak jelentett. Így tehát időnként rendkívüli szenvedélyek kereszttüzében kell egy filmesnek ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia. Ráadásul az elmúlt nyolc esztendőben az uralkodó politikai akarat ezt meglehetősen nehézzé is tette. Bízom abban, hogy olyan időszak következik, ahol a magyar történelemről őszintén lehet majd gondolkodni, hiszen valós ismeretek nélkül, egy erre épített történelemszemlélet és egy újra felfedezett, sohasem mások ellenére, hanem saját

magunk lelki épüléséért szolgáló nemzettudat nélkül sohasem fogunk tudni lelkileg és szellemileg megerősödni, s nélküle nem fogunk tudni egyenrangú partnerként részt venni az európai népek együttműködésében. A Szent Koronáról és Trianonról tehát sokat kell beszélnünk, hogy világosan lássuk és tudatosítsuk, mit jelent ma a Szent Korona tisztelete – megkockáztatom, miért ne esküdhetne fel a mindenkori magyar miniszterelnök egyszer majd a Szent Koronára –, és Trianonról, amely a világtörténelemben példátlan módon szakított szét egy, a hibáival együtt is jól működő és az első világháború kirobbantásában vajmi kevés szerepet játszó Magyarországot. Milyennek látja 2010-ben a magyarokat? Képesek lehetünk-e a megújulásra? Van-e még annyi életerőnk, hogy ebből a mocsárból kievickélj nk? Ha igen, a Kárpát-medence, vagy a nagyvilág mely részein élnek a legkonokabb öntudatú, megingathatatlan hitű magyarok? Ma a magyarságot egy szellemileg és lelkileg szétesett, összetartásra képtelennek tűnő, „országlakosok gyülekezeté-

nek”, látom – ahogy Nemeskürty István fogalmazott. Wass Albert is jól látta a XX. század második felében bekövetkezett folyamatokat, amikor azt mondta, hogy „néppé gyúrták” a magyar nemzetet. Érdekes felismerése az elmúlt időszaknak, hogy a szocializmus évtizedeinek „legvidámabb barakkjából” hogyan lettünk hátrébb sorolva. Azaz a környező országok – bár ott is a szocialistának nevezett társadalmi kísérlet folyt –, összetartásban, nemzettudatban elhagytak minket. Ezekben az országokban nem sikerült a nemzettudatot teljes mértékben szétverni. Ez megkerülhetetlen és feldolgozandó kérdés, amivel a magyar irodalom, színház és filmgyártás máig adós. Hogyan következhetett ez be, miért sikerült ilyen mértékben, éppen Magyarországon meggyengíteni a nemzettudatot, holott például 1956 messze világító gyönyörű példáját éppen mi magyarok mutattuk fel. Ma, amikor lépten-nyomon mindenki gazdasági világválságról beszél – amely meggyőződésem szerint nem egyéb, mint egy világméretekben gerjesztett pénzügyi zavar –, alapvető igény, hogy egy közösség

A Sacra Corona díszbemutatóján 2001-ben, a Budapest Kongresszusi Központban jobbról balra: Orbán Viktor miniszterelnök, Nemeskürty István forgatókönyvíró, Koltay Gergely zeneszerző, Koltay Gábor rendező, és a világhírű olasz filmszínész, a Gellért püspököt alakító Franco Nero.

ITTHON

23

újra a többség által elfogadott értékek mentén újraszerveződjék, megerősödjék, azaz olyan nemzetté váljék, amely képes sajátos értékeit felismerni, megfogalmazni és a nagyvilág felé is felmutatni. Tehát a gazdasági kérdéseken túl én elsősorban a lelki, szellemi, kulturális kérdéseket tartom meghatározónak, hiszen nem engedhetjük meg, hogy a nagyobb és erősebb országok, nemzetközi politikai szándékok, vagy akár a multinacionális nagytőke kénye-kedvének legyünk kiszolgáltatva. Ez nem valamiféle nacionalista, soviniszta álláspont – hiába próbálnak minket újra és újra beszorítani ebbe a fogalomrendszerbe –, ez minden, magára valamit is adó nemzet fennmaradása érdekében létező alapkövetelmény. Nekünk tehát mindenekelőtt tisztázni kell saját magunkkal honnan jöttünk, kik vagyunk, milyen értékeket hoztunk magunkkal csupán államiságunk több mint 1000 éves történelme során és persze mi az, amit a történelem szemétdombjára ki kell hajítani. Világos és egyértelmű történelemszemléletre és a lelkek mélyéig hatoló nemzettudatra van szükség ahhoz, hogy újra magunkra találjunk. Hitem és tapasztalatom szerint képesek vagyunk erre, hiszen a magyar egy rendkívül tehetséges nép, ereinkben nagyon sokfajta vér csörgedez, ami egyben azt is jelenti, hogy az évszázadok során mindig is befogadó nemzetként viselkedtünk. Az értékes, dolgozni, tenni, alkotni akaró embereket befogadtuk, lehetőséghez juttattuk, az államalapítástól kezdve erre számtalan példát hozhatunk fel. Ezzel kapcsolatban az Árpád-ház például több, mint 300 éves fennállása alatt világméretű és színvonalú példák sokaságát produkálta. Ugyanakkor a magyarság egész történelme során példát mutatott szolidaritásból, a szegény, elesett vagy éppenséggel üldözött népcsoportok megsegítésében. S ez még akkor is igaz, ha voltak olyan időszakok, amikor a határainkon túlról szított politikai agresszivitás átmenetileg megbénította a kiszolgáltatott helyzetbe sodort nemzetet. Nem szoktunk belegondolni, de a Versailles-i békerendszer nélkül, amelyben a trianoni békediktátum számunkra a legfájóbb, Adolf Hitler náci Németországa sohasem tudott volna kialakulni, de nincs második világháború sem, s ez esetben holokausztról sem beszélhetnénk. Ráadásul mi magyarok és az egész kelet-közép európai térség soha

24

sem kerül szovjet befolyási övezetbe, azaz ma nem beszélhetünk arról a legalább ötven éves történelmi megkésettségről, amelynek következményeit nyögi az egész térség. Ugyanakkor tény, hogy a magyarság történelme során minden nehéz helyzetből képes volt felállni, a tatárjárástól kezdve – ahol a magyarság több mint fele elpusztult –, sorolhatjuk a példákat Trianonig. Ugyanis ma már nemcsak a Trianonhoz vezető okokról kell beszélnünk, sokkal inkább fel kellene mutatni azt a bámulatos, sokoldalú és hatásos történelmi fejlődést, amelyben a 30-as évek közepére hazánk a közepesen fejlett európai országok élvonalába tudott emelkedni. Közkincsé kellene tenni, azaz meg kellene ismerni és tanulni mindazt, hogy eleink, nagyszüleink nemzedékei mindezt hogyan érték el. Hogyan sikerült a társadalom minden eresztékét magába foglaló, egymást nem kioltó, hanem éppenséggel erősítő folyamatokat elindítani, amelynek eredője a nemzetfejlődés irányába hatott. Persze ekkor még volt mire alapozni a tehetséges, felkészült és messzelátó politikusoknak, azaz az emberek lelke mélyéről előhívható volt a nemzettudat. Erre lenne szükség ma is, amikor lelki

és szellemi szétesettségünk állapotából újra magunkra kell találni. És ezért fontos a történelem ismerete, hogy azokat a folyamatokat megismerjük s ezáltal hitet és erőt tudjunk meríteni a mindennapok küzdelmeihez. Ugyanis csak egy erős és összetartó, legalább a nemzeti sorskérdésekben egyetértő közösség képes új világot teremteni. Mélyen hiszek abban, hogy két évtized gyötrelmei után képesek leszünk az elkövetkezendő időszakban elindulni a nemzetté válás útján, ahol a politikai szándék és az emberek lelke mélyén megbúvó akarat összetalálkozik. Ugyanis annál nagyobb pofont, amit 2004. december 5-én adtunk saját magunknak, már nem szenvedhetünk el. Ez a felismerés persze azt is jelenti, hogy a határainkon túl élő magyarok legjobbjai – akiket egyébként évtizedek óta példátlan agresszivitású politikai asszimilációs törekvések is nyomorítanak –, olykor sokkal mélyebben átélt, igaz és őszinte magyar nemzettudatról tesznek tanúbizonyságot, azaz adnak erőt az anyaországbeli honfitársaiknak, holott éppen fordítva kellene lennie. Sokkal nagyobb öntudatot tapasztalok az elszakított nemzettesteken élő honfitársainknál, akik olykor minden képzeletet

felülmúló nehézségek közepette őrzik nyelvüket, iskoláikat, öntudatukat. Ön Duray Miklósról készített nemrég filmet. Miért tartotta ezt fontosnak és kik szólalnak meg az alkotásban? A film végkicsengése hitet adó, vagy inkább lehangoló? Az Ön Duray-képét tükrözte-e a megszólalók véleménye vagy új jellemzések sora került napvilágra? A fentiekből következik, hogy a kiemelkedő, jeles magyar hazafi, Duray Miklós küzdelmeit és életét régóta figyelem. Tudjuk, hogy a ’80-as évek közepén összesen 470 napig volt börtönben, csupán azért, mert a magyarság elnyomására, az iskolák elsorvasztására igyekezett felhívni honfitársai és a nagyvilág figyelmét. Őszintén szólva, akkor is megdöbbentett már ez a tény, hiszen ún. „baráti” országokról volt szó, ahol egy akkora népcsoportot, mint a felvidéki magyarságot kegyetlen eszközökkel nyomták el. Esztergomban, a Duna parton állva, gyerekként sohasem értettem, hogy a két baráti ország, amelynek vezetői minden alkalommal ölelkeznek és csókolóznak, miért nem építi fel a második világháború egyik szégyenét, a Mária-Valéria hidat? Miért nem akarják közösen, hogy a hídon minél több ember közlekedhessen a másik felé, gazdasági, kulturális, szellemi kapcsolatok mélyüljenek el. Megjelenése után két évvel tudtam csak megszerezni, emlékezetesen gyomorideges körülmények közepette Magyarországra becsempészni, Duray Kutyaszorító című könyvét, amelyet megrendüléssel olvastam. Persze, rögtön belém hasított az a felismerés is, hogy bármennyire is a közélet iránt érdeklődő embernek vallottam magamat, alig-alig tudtam valamit a valós tényekről. Ez a könyv ’85-ben nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy bizonyos felismerésekre tegyek szert. Huszonéves fiatalemberként rájöttem arra, hogy folyamatosan újra és újra a határon túlra kell utazni, beszélgetni kell emberekkel, testközelből meg kell ismerni az ott zajló folyamatokat, hiszen el vagyunk vágva az információktól. Évtizedeken keresztül generációk úgy nőttek fel Magyarországon, hogy alig-alig hallottak valamit a határon túl élők életéről, viszonyairól, a valós problémákról. Nemhogy szelektív, hanem kifejezetten hazug, félrevezető és tisztességtelen félinformációk következtében nyilvánvalóan torz világkép, szemlélet alakult ki még azokban is, akik

ITTHON

igyekeztek nyitott szemmel közlekedni a világban. Így aztán értelemszerű, hogy érdeklődésem szétszakítottságunk, egyszóval Trianon és annak máig tartó hatásai felé fordult. Megdöbbentett, amit személyesen tapasztaltam. Innen kezdve tudatosan gyűjtöttem a többnyire határainkon túl, elsősorban nyugaton megjelent irodalmat, leírásokat, igyekeztem azon emberekkel találkozni, beszélgetni, akik életének példája megvilágította számomra a valós helyzetet. A Felvidék vonatkozásában ez mindenekelőtt Duray Miklóst jelentette, akinek aztán könyveit, írásait, megnyilatkozásait folyamatosan nyomon követtem. Megtisztelő volt számomra, hogy 2004-ben készült Trianon-filmemben közreműködést vállalt, de még akkor is megdöbbentett, hogy milyen bátran és őszintén vállalja véleményét és az összefüggések megvilágítását. Önmagában paradox helyzet, hogy az őszinte vélemény és álláspont kifejtéséhez ebben a térségben az elmúlt húsz évben is bátorságra van szükség, miközben ismét „baráti” országok lettünk, hiszen a rendszerváltozások egyidőben zajlottak le, mindannyian tagjai vagyunk az európai népek közösségének és a közös katonai szervezetnek. Akkor pedig miért nem lehet igaz módon beszélni dolgainkról? Hosszú évek óta terveztem egy filmet, amely Duray Miklós életének motívumaiból építkezik, s amely azzal a számomra felejthetetlen, nehezen feldolgozható konfliktushelyzettel kezdődik, amely 1968-ban következett be. 18 évesen nemzedékünk valamifajta politikai győzelmeként élte meg, hogy az egész országot lázban tartó Táncdalfesztiválon az ifjúság bálványa az Illés zenekar győzedelmeskedett, s úgy gondoltuk, hogy a hatalom végre megadta magát, innen kezdve egy másfajta értékekre épülő új világ kezdődik. Szinte teljességgel elkerülte figyelmünket az az aprócska tény, hogy a díjeső átadásával egyidőben magyar tankok is elindultak a komáromi hídon át a baráti ország, Csehszlovákia és ezáltal honfitársaink, a felvidéki magyarság ellen. S mindez ’56 után 12 esztendővel következett be! Hiába olvastuk az erről szóló híreket, ez a dráma nem tudatosodott bennünk, nemzedékekre vonatkozóan és tömeges méretekben semmiképp. Mi ez, ha nem a nemzettudat, az egészséges lelki-szellemi önvédelem teljeskörű szétesése? De ugyanezeket a

drámákat átéltem és tapasztaltam erdélyi vonatkozásban vagy a Délvidékkel összefüggésben. Amikor önkritikusan szembenéztünk – mert erőteljes politikai akarattal ebbe az irányba tereltek minket –, a gyalázatos, 1942-es újvidéki vérengzéssel, fogalmunk sem volt – mert tudatosan elhallgatták előlünk –, hogy ’44 őszén 40 ezer magyar honfitársunkat végeztek ki a Délvidéken. Mi ez, ha nem a magyar nemzettudat tudatos szétverése? S ez nem azt jelenti, hogy csökkenteni akarnánk az újvidéki gyalázat rettenetét, de tudnunk kell arról is, ami honfitársaink tízezreivel történt. E két tény együttes értékelése adhat ki valamifajta valós történelemszemléletet. A Duray-filmben közel 60-an szólalnak meg, többségében felvidéki magyarok, akik a Jogvédő Bizottság munkájáról, küzdelmeiről szólnak és megvilágítják a magyarság elmúlt évtizedeinek történetét. Köszönet a közreműködésükért, hiszen minél sokoldalúbban tárjuk föl a történéseket, annál inkább közelíthetünk az igazsághoz. Meg szeretném fejteni ugyanis, mi az oka annak, hogy a többségi hatalomnak ennyire rossz a lelkiismerete, hogy a XX. század legutolsó rendszerváltozása után sem kívánja egyenrangú félként, megelégedett, tettre kész, boldog állampolgárként maga mellett tudni a kisebbséget, hanem most is erőszakos eszközökkel akarja alattvalókká tenni őket. Akinek jó a lelkiismerete, az mindent megad a kisebbségnek, hiszen azok léte, munkája, eredményessége végső soron őt gazdagítja. Akinek viszont rossz a lelkiismerete, az mindent elkövet a kisebbségek ellen, mert fél az igazság kimondásától. Arra törekedtem, hogy Duray Miklós életén keresztül a felvidéki magyarság sorsát mutassam be, a helyzet megoldásának lehetőségeit vázoljam. Őszintén remélem, hogy két és fél órás filmem, amelynek készítése során rendkívül sok tapasztalatot szereztem, sokoldalú hozzájárulás lesz e bonyolult és szerteágazó kérdéskör feldolgozásához. A magyar politikai élet szereplői közül Ön szerint kikre hasonlít leginkább Duray Miklós életútja? Azokra a jeles hazafiakra, akik a nyomorúságos körülmények ellenére, a nehéz helyzetekben, akár még életük kockáztatása árán is vállalták az igazság kimondását. Ebben a Trianon által gyötört kilenc évtizedben erre nagyon nagy

25

szükség volt. Duray Miklós személye jelképpé vált, s ez akkor is igaz, ha az elmúlt húsz esztendőben is tanúi vagyunk annak, hogy igyekeznek ennek az életútnak a jelentőségét csökkenteni, Duray törekvéseit jelentékteleníteni, személyét háttérbe szorítani. Sajnos magától értetődő, hogy ezek a bonyolult és erőszakos politikai asszimilációs szándékok tizedelik a határon túli magyarságot is, azaz a folyamatos egzisztenciális és politikai fenyegetettség okán részint nehezen helyrehozható ellentéteket szítanak magyar és magyar között, megakadályozva, hogy a folyamatosan csökkenő, de a Felvidéken még mindig félmilliós magyarság képes legyen az egyet akaró összefogásra. De ugyanezek a folyamatok zajlanak le Erdélyben, a Délvidéken és mindenütt. Trianon-filmemben említi Duray, hogy akik a Kárpát-medencében születtek, azoknak a lelke mélyén szinte kivétel nélkül jelen van a félelem – s ez egy tragikusan igaz és őszinte megállapítás. Lépten-nyomon magam is ezt tapasztaltam a film készítése közben. Voltak jónéhányan, akik nem mertek nyilatkozni. Aztán voltak olyanok, akik kamera nélkül ugyan beszéltek, de a nyilvánosságot nem vállalták. Lehetetlen állapot, hogy a XX. század elején ilyen mértékben legyen jelen a félelem mindannyiunk életében, de mégiscsak ez a realitás. Ennek a sok évtizedes folyamatnak az eredménye, hogy kevesen vannak, akik olyan mértékben vállalják az igazság kimondását és az ezzel járó következményeket, mint Duray Miklós. De hál’ Istennek azért vannak ilyenek is, hiszen Erdélyben Tőkés László református püspök olyasfajta jelképpé emelkedett, mint Duray Miklós, akiknek nevét nemzetközi méretekben is ismerik. Őszintén sajnálom, hogy Duray nem lehetett a bársonyos forradalom idején Csehszlovákia nemzetiségi minisztere, nem lehetett az önálló Szlovákia megalakulása után a politika legelső vonalában tevékenykedő személyiség, sőt a három legnagyobb felvidéki magyar párt 1998-as egyesülésekor az MKP elnöke, vagy napjainkban akár Európa-parlamenti képviselő. De a jövőt illetően bizakodással tölt el, hogy a film készítése kapcsán sok olyan jeles felvidéki hazafit ismertem meg, akik a maguk területén és lehetőségei közepette nem hagyják kialudni a lángot és sokat tesznek a magyarság fennmaradása érdekében.

26

Az anyaországi média szégyene, hogy ezeknek az embereknek a nevét csak szűk körben ismerik. Mi volt a filmmel a célja? Hozott-e ez a munkája olyan tapasztalatot számára a Felvidékkel összefüggésben, amely meglepetésként hatott? A célom egyértelműen az volt, hogy a közelmúlt eseményeiről ismereteket szerezzünk és ezek minél szélesebb körben közkinccsé váljanak. Ugyanis csak akkor tudunk változtatni, ha megismerjük a valóságot, hiszen jövőképet csak szilárd történelmi ismeretekre, értékekre építhetünk. Ma a magyarságnak nincs önismerete, hiányoznak azok a szellemi-gondolati cölöpök, amelyek a többség által nem megkérdőjelezett, sőt büszkén és öntudatosan vállalt értékek, s amelyekre jövőt lehet alapozni. S ha a magyarság legjobbjainak törekvéseit megismerjük és megértjük, akkor az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy itt nem mások ellenére való szándékokról van szó – hogy vulgárisan fogalmazzak senki sem akarja a határokat átrajzolni –, viszont széleskörű jogokat, önrendelkezést és autonómiát szeretnénk az Európában páratlan nagyságrendben határon túl élő magyar honfitársaink számára. Ezt pedig jelen pillanatban a többségi hatalmak sehol sem engedik. Azt is látnunk kell, hogy Brüsszelt, az európai népek közösségének politikai vezető testületeit eléggé el nem ítélhető módon nem érdekli a Közép-Kelet Európában kisebbségben élő népcsoportok sorsa. Ők még akkor is vonakodva szólalnak csak meg, ha hangos viták és nézeteltérések alakulnak ki. Nem is nagyon cinikusan az ember még azt is feltételezi, hogy a világ sorsát alakító politikai erőknek mindig is jól jön egy kis feszültség, mert akkor ők az igazságosztó szerepében tetszeleghetnek. Erről ma már könyvek és tanulmányok egész sorát lehet olvasni. Közülük is Zbigniew Brzezinski könyve, a magyarul is olvasható A nagy sakktábla című tanulmánykötet írja le ezt legpontosabban. Magától értetődő, hogy ezeken a súlyos kérdéseken mindenekelőtt az érintett országok közös erőfeszítésével lehetne úrrá lenni, de Magyarország egyedül van, s az ellenérdekelt országok értelemszerűen közös érdekszférába tömörülnek, ha a területükön lévő nagyszámú magyar kisebbség sorsáról van szó. A megoldás tehát nem lehet más, mint lelkileg, szel-

lemileg, kulturálisan megerősödnünk, mivel egy öntudatos, korszerű, erős nemzet képes csak érdekeinek hatásos képviseletére. Ez rendkívül összetett és bonyolult feladat, amelyhez a kultúra munkásai, jelesül egy filmkészítő annyiban járulhat hozzá, hogy a képek és a gondolatok erejével ábrázolja a konfliktusokat, hogy szerencsés esetben tömegek számára katartikus élményt okozva hozzájáruljon a felismerések tudatosításához. Ehhez olyan filmeket kell készíteni, amelyek sok emberhez jutnak el. Reménykedem, hogy A szabadság ára című Duray-film is sok emberhez jut majd el, főleg, ha a megváltozott politikai körülmények közepette a nagy országos médiák is vetíteni fogják. Melyek voltak a forgatás legnehezebb, legszebb, legizgalmasabb pillanatai? Hány helyszínen járt a kamera? Akadt-e nehézség a forgatások során? Kihez szól leginkább a film? Természetesen elsősorban azokhoz szól a film, akiket érdekel a magyarság sorsa. De titokban azt is remélem, hogy a film felkelti azok érdeklődését is, akikben ez az érzés csak szunnyad, mivel a hosszú évtizedek alatt tudatosan el lett altatva. Ilyenkor derül ki, hogy sikerült-e a vállalt gondolatokat olyan formában megfogalmazni, hogy az széles körben fejthesse ki hatását. A nagy közös felismerésekre csak akkor fogunk rádöbbenni, ha minél szélesebb körben tudatosulnak ezek a kérdések. A forgatásnak sok izgalmas epizódja volt. Ezek közül talán a legjellemzőbb, amikor a pozsonyi Szent Márton koronázó templomba stábunk csak úgy mehetett be, ha Duray Miklós nem tart velünk, mondván, hogy a templom nem politizálásra való. Sok hasonló élményben volt már részem, de mégiscsak a bársonyos forradalom után vagyunk húsz évvel, s egy közismert, sokak szemében köztiszteletnek örvendő parlamenti képviselőről van szó. Még fájdalmasabb élményben volt részünk, amikor a Virágvölgyi templomban a Fadrusz János által készített híres corpusnál akartunk forgatni, s a templomi kórus magyar tagjának, Duray egykori harcostársának, a ma is közismert szlovákiai magyar politikusnak a felesége hívta fel a plébános figyelmét arra, hogy Durayval együtt ne engedje be a stábot a templomába. Így aztán mindkét helyen úgy forgattunk, hogy közben Miklós az utcán várt ránk.

Hát itt tartunk a XXI. század elején a velünk élő trianoni problematika kibogozhatatlannak tűnő szövevényében. Ez a két élmény meglepetéssel hatott rám, mégis azt mondom, hogy nem ez volt a meghatározó. A legfontosabb, hogy mégiscsak sokan arcukkal, őszinte gondolataikkal vállalták meggyőződésüket a kamera előtt is. Tisztelet és köszönet nekik ezért. Reménykedem abban, hogy egyre többen vannak olyan szlovák értelmiségiek – ha egyenlőre nem is

a problémák megoldásának szándéka elengedhetetlenül szükségessé teszi egy gyökereiben megváltozott nemzetpolitika megfogalmazását és megvalósítását. Őszintén és tisztességgel szembe kell néznünk azzal, hogy mi magyarok mit tettünk eddig, mit mulasztottunk és hogyan képzeljük el a jövendőt, azt a bizonyos határok feletti nemzetegyesítést, amelyre oly nagy szükség lenne. Ennek a bonyolult és összetett útnak csak egyik állomása lehet a kettős állampolgárság

akik feltehetően más aspektusból, más élmények, vallott értékek alapján beszélnének ezekről a témákról. Minden jó szándékú ember gondolatára szükség van. Ne féljünk egymástól, s főleg ne féljünk az igazságtól. Bár sohasem gondoltam, hogy az én zsebemben lapulna a bölcsek köve, azt viszont remélem, hogy arra a filmes elkötelezettségre, gondolati megközelítésre is szükség van, amelyet például ezzel a Duray-filmmel én képviselek. Jó lenne, ha végre felismernénk,

Megannyi közös film, rockopera és színházi előadás alkotói a Koltay-testvérek, Gergely (balról) és Gábor. a politika első vonalában –, akik maguk is érzékelik a helyzet tarthatatlanságát s szeretnének egy tisztességes, szebb és jobb, értékelvűbb, félelem nélküli új világban élni. Mikor lesz a film bemutatója, s vetíteni fogják-e a Felvidéken is? A filmmel tavaly ősszel elkészültem, de úgy gondolom, hogy a várható áprilisi magyarországi politikai változások előtt nincs értelme bemutatni. Ugyanis olyan hangulatban szeretném nyilvánosságra hozni, ezt a, remélhetőleg nemcsak az én filmes pályafutásomban fontos alkotást, amikor a politikai értékrend Magyarországon megváltozik. A filmben felvetett gondolatok, az egész Duray életút és a felvidéki magyarság sorsának alakulása ezen kérdések megítélése és

ITTHON

feltétel nélküli megadása a határon túl élő honfitársainknak. Azt gondolom, hogy ez a filmalkotás jelentős adalékot, segítséget nyújthat ezen feladatok végiggondolásához. Szeretném, ha a filmet nem alantas média-szándékok szednék szét, hanem az alkotás értelmes, előremutató, vitákat, eszmecseréket indukálna, amelyek további felismerésekhez vezethetnek. Ehhez a magyarországi politikai körülményeknek alapvetően meg kell változniuk, de ez már nincs messze. S természetesen azt is szeretném, ha a filmet a Felvidéken is minél több helyen vetítenék, hiszen csak a közös gondolkodás, a közös felismerések tudatosítása útján léphetünk előre. Továbbá azt is szeretném, ha mások is készítenének filmeket, akár magyarok, akár szlovákok,

hogy egymásra vagyunk utalva és közösen kell egy élhetőbb, feszültségmentes, termékeny világot teremteni magunk körül. Saját történelmére büszke, öntudatos, erős belső kohézióval rendelkező becsületes és tisztességes nemzetek békés versenyére van szükség, ki tud szebb és jobb világot elérhető és boldogító célokat felmutatni nemzettársainak. Örömmel tölt el, hogy e kérdés aspektusainak felvázolásához - nagyon nehéz anyagi körülményeink között, mindenfajta állami finanszírozás nélkül, kényszerű módon túlnyomó mértékben saját pénzből forgatott filmmel - gondolati, szellemi muníciót nyújthatok. Batta György

27

Béres József

Sisak

Hideg, északi szél borzolta a Kárpátok havát, de az ember valahogy nem ettől fázott, pedig a hideg szél átjárta minden csontját. Háború volt. Az ember érzékei eltompultak, szíve a megpróbáltatásokban kiégett, minden figyelme a halálfélelem és az otthon melegsége iránti vágyakozás között hányódott. A nap gyönyörűen sütött már, és a szélmentes déli hegyoldalak horhosaiban megérintette az embert a tavasz lehelete: téli álmaiból félénken dugta ki fehér fejecskéjét a hóvirág, és valami reményféle költözött az ember szívébe az előtűnő kígyóhagymák üde zöldjétől. A levegő fenyőillattal teljes ózonja szinte megszűrte az ember gondolatát, és a lelkén az ébredő erdő hangulata simult végig. Ki ne gondolt volna ilyenkor a Tisza tájára, amikor annyi hasonlóság ragadta haza az ember gondolatát! De hát háború volt, s a háború a tragédiák, a szenvedések, a rettegések és félelmek káosza, mely a térnek minden zugát s az időnek minden pillanatát elönti, és megriasztja a messze kalandozott lelkű embert... Ilyenforma érzésekkel és gondolatokkal telve csatangoltam lefelé egy fenyőkkel borított havas hegyoldalon. A hegy lábánál kis falu feküdt, melynek egykor művelt kertjeit mostanra bombák szántották végig, és az a néhány aggastyán és gyermek, akik még ott éltek, megrettenve és összetört lélekkel hányódtak a romok között. Életük nem volt már élet, s házuk nem volt többé az otthonuk. ••• A hóban kutyanyomokra találtam, mely szabályos ösvényt képezett. A nyomok nagysága után ítélve nagy testű állaté lehettek. Farkasokra nem lehetett gondolni, mert ha éltek is erre valamikor, a háború elűzte vagy elpusztította őket. Kiérve az erdőből, megpillantottam a nyomok gazdáját. Egy nagy, lesoványodott testű, kiálló csontú farkaskutya bandukolt előttem a tábori konyhánk felé. Többször megállt, megpihent, így elég hamar beérhettem. Közelébe érve rám emelte fáradt, szomo-

28

rú tekintetét. Valami különös bánatos elszántságot láttam a szemében, mintha attól félne, hogy megakadályozom az útjában. A konyha felől már érzett a szokásos babgulyás szaga. A kutya meggyorsította lépteit, bizonyára gyötörte az éhség. Az pedig nagy úr! Csak az tudja ezt megérteni, aki érezte már az éhségnek marcangoló kínját. Örültem a négylábú útitársamnak, mely a fejünk felett elhúzó ágyúlövedékek zúgásától sem ijedt meg. A kutyákat rendkívül okos állatnak tartottam mindig, de ez okosabbnak látszott mindeniknél. Meg akartam hát nyerni a barátságát, különösen itt, ahol a kutya ritkaságszámba megy, de félénken húzódott el tőlem, és megvetette az általam neki dobott kenyeret. Ez valami csalódásfélét okozott nekem. A kutya tud örülni és búsulni, gyűlölni és szeretni egyaránt. Az ember sokszor elfelejti a mások által nyújtott örömöt, de a kutya soha! Mindenre jól emlékszik, és nemcsak a jót, de a rosszat sem felejti el. Még kisgyerek voltam – jól emlékszem rá –, amikor egy kiskutya orrába ruhacsíptetőt dugtam, és az orrfalát összecsippentettem vele. A kis állat összevissza rohangált, és olyan keserves sírásba kezdett, hogy megsajnáltam. Ki is vettem az orrából a csíptetőt. Ezt a gyerekkori csínyt én rég elfelejtettem már, amikor a háború után egy napon, úgy kilenc esztendő múlva, találkoztam újra az akkor már öregedő kutyával. Amint játszadoztam vele az udvaron, egy ruhacsíptetőt találtam és felvettem. A kutya azon pillanatban megfordult, és keserves vonítással menekült előlem. Nem értettem a dolgot, csak később jöttem rá, hogy visszaemlékezhetett arra az időre, amikor az orrát megcsíptettem. Csodálkoztam, hogy az ember nagyobb dolgot is elfelejt, és a kutya milyen jól visszaemlékezett. Együtt kullogtunk tovább. A sátrakhoz érve, útitársam közel a főzőüstökhöz, fejét két első lábára téve lepihent. Épp jókor érkeztünk, mert a málhás lovak készen voltak az ebédszállításra az első vonalba, és így még melegen

hozzáláthattam az evéshez. Azaz csak láttam volna, ha fejünk felett nem jelennek meg az ellenséges repülők jó étvágyat kívánni. A babot otthagytam egy ládán, és uccu, ki merre lát! Alig húzódtunk meg az óvóárokban, a géppuskák megkezdték a tüzet. Nem lett volna nagy a baj, ha a szakácsunk nem olyan nagyon ijedős. Fejnélküli rohanásában a felszerelési tárgyakon keresztül igyekezett menekülni. Megbotlott, lába beakadt a gőzölgő babgulyással telt üst fülébe úgy, hogy saját tengelye körül átfordulva, fenekestől esett a gulyás kellős közepébe. Mókás esés lett volna, de a szakácsnak nem igen volt kedve a nevetéshez, a golyózápor miatt sem, meg aztán a babgulyás is még forró volt. Így két tűz közé került. Elmenekülni nem tudott, ez csak úgy lett volna lehetséges, ha üsttel együtt felállítják. Ehhez azonban a golyózápor miatt senkinek sem volt kedve. Valamennyien sajnáltuk a szakácsot. E szorult helyzetében mindenki megbocsátott neki még a sok elsózott gulyásért is. „Szegény – sóhajtott a felvételező –, ő már nemigen fog több babgulyást főzni nekünk!” De a szakácsunk a meghalásra nem sok hajlandóságot mutatott, és egyre kiabált félelmében. Unszolásomra elkezdett kúszni a könyökén, de hamar elfáradt, s maradt tiszta célpontul az ellenségnek. Halálfélelmében és tehetetlenségében rémülten nyöszörgött. Megsajnáltam. A repülők éppen a másik oldalról indultak támadásra, s ezt az alkalmat felhasználtam. Kiugrottam az árokból, és a mintegy harminc

méterre fekvő szakácsot üstöstől együtt húzni kezdtem az árokhoz. Alig értünk oda, amikor a géppuskatűz újra megindult. Az óvóárok azonban keskenyebbnek bizonyult, mint amilyen az üst volt, és a szakácsunknak – kénytelen-kelletlen – fejjel lefele kellett lógnia az árokba. De már nem félt! Feje biztonságos helyen volt, és megkönnyebbült vigyorgással köszönte a segítségemet. A többiek pukkadoztak a szokatlan helyzetben lévő szakács láttán, a bajtársiasság szelleme azonban megvolt, mindenki segítette megszabadulni a koloncától. A repülők eltűntek, a szakács azonban a biztonság kedvéért csak utolsónak mert sántikálva előbújni. Megúsztuk, emberéletben nem esett kár. A felszerelést azonban alaposan átlyukasztgatták a lövedékek, és amit valamennyien a legjobban sajnáltunk: a babgulyás

áldozatul esett. A csajkámat kerestem én is, de sehol nem találtam. Mintha a föld nyelte volna el. „Dehogy nyelte! – mondta a szakács. – Meg lesz az!” Nekem még nem mondta, de ő már sejtette, hol lehet. A légitámadás elfeledtette velem a kutyát, a szakács juttatta eszembe, amikor az erdő szélére hívott. „Tessék csak nézni azt a mozgó fekete pontot amott! Ott jön Sisak!” Nem tudtam, hogy a kutyát Sisaknak hívják. Mindennapos vendég lehetett itt, ha már nevet is adtak neki. Később megtudtam a nevének történetét. Onnan kapta, hogy naponta egy horpadt sisakban adtak neki enni, de az ennivalót soha nem ette meg, hanem elvitte, és másnap visszahozta az üres sisakot. Furcsán, hihetetlennek hangzott ez egy kicsit, de mégiscsak így lehetett, mert Sisak, ahogy közeledett, láthatk

ITTHON

tam, hogy most is valami fénylő tárgy van a szájában. Meglepettem állapítottam meg, hogy az nem más, mint az én csajkám. „Ez aztán becsületes kutya! – mondtam. – Talán még nyugtát is szokott adni az elszállított dolgokról! – tréfálkoztam.” És a kutya kezdett mind jobban érdekelni. Ilyen fejlett értelmű kutyával még nem találkoztam! Azt gondoltam, fiai lehetnek, és így táplálja őket. Ez azonban lehetetlen volt, mint később rájöttem, mert Sisak fiú kutya volt, s mint ilyen, alkalmatlan az anyaságra. Sisak már ott feküdt, ahol délelőtt láttam. Csajkámat visszatette a ládára, és ravaszul pislogott az elpusztult ebéd helyett kikészített húskonzervek felé. Néhány pillanat múlva Sisak megfogott egy félkilós konzervet, ami tudvalévő, hogy bádogdobozban van, és elindult a szokott útján. Nem engedtem, hogy a konzervet a szakács elvegye tőle, aztán megindultam utána. Most már nemcsak az érdekelt, hogy hova viszi az ennivalót, hanem az is, hogyan bontja fel, mert azt már csak nem hihettem, hogy konzervnyitója is van! Mintegy ötszáz métert ment a megszokott úton, a falu mellett balra fordult. Néhány perc múlva az előttem lévő hegyszorosban eltűnt a szemem elől. Nyomain azonban tovább tudtam haladni. Közeledett az este. A lenyugvó nap sugarai már vörösre festették a távoli hegyek oldalát, és nekem még a sötétség beállta előtt vissza kellett térnem a táborba. Este nem ajánlatos erre járni, különösen egyedül, ráadásul a többiek azt sem tudhatták, hova mentem. Meggyorsítottam a lépteimet. A nyomok egy magasan fekvő, egyenes felszínű, erdőkkel körülvett völgykatlanhoz vezettek. Háborúnak itt nyoma sem érződött, csak az erdő szélén álló piros tornyú kis ház ablakai voltak hiányosak. Mintha tündérkezek takarították volna el innét a föld szennyét! A földön és a fenyők ágain érintetlenül feküdt a hó, s az ember azt hihette, hogy a természet csendjének templomában járkál. Jólesett ez a mélységes csendesség és szépség, melyre a későbbi zivataros napokban is sokat gondoltam vissza. „A kis házban kell lennie Sisaknak!” – gondoltam. A ház körül mezítlábas emberi nyomokat vettem észre, melyek sehogy sem származhattak férfitól. De

29

Képeinken a katona Béres Józsefet látni. Ezen a felvételen az álló sorban balról a harmadik

mit keres itt egy nő? Mit keres itt Sisak? Egyáltalán, miféle rejtély bújik ezen a tájon? Mielőtt beléptem volna a házba, a hideg végigfutott a hátamon. Nem mintha megijedtem volna, a háború sok mindenre megtanított. Azért beléptem. Először egy előszobaféleségben találtam magam, ahonnan két ajtó nyílt. Az egyik felől hangok ütötték meg a fülemet. Erélyesen lenyomtam a kilincset és beléptem. Amit e pillanatban a mindent beburkoló félhomályban láttam, azt soha nem felejtem el! Emberek voltak benn, köztük Sisak. Az ablaknál egy valamikor jobb időket látott asztal állt, két oldalán fenyőfából faragott pad. Az egyik sarokban ágy helyett fenyőgallyakból rögtönzött kuckó volt, melyet szénaféleséggel fedtek be, hogy puhább legyen. A padlóra néhány lapos kő volt fektetve és felállítva is, mely tűzrakás célját szolgálta. Az asztal bal oldalán egy harmincöt év körüli nő ült. Testét hiányosan takarta el rongyos öltözete. Arcán a félhomályban is jól látszott egy nem régi ütés kék foltja. Az éhségtől és szenvedésektől megviselt arcán előtűnt azelőtti szépsége, melyet mélyen bána-

30

tos-szomorúvá tettek patakokban hulló könnyei. A félelemtől remegve szorította magához hasonlóan rongyos, de kedves tekintetű vézna fiacskáját. Ennek a négyéves kisfiúnak a kék szeme és szőkesége az anyjára ütött, de bátor tekintete és arcvonalai az aggastyánra emlékeztettek, aki az asztal másik oldalán ült. A szakállas öregemberen is meglátszottak a súlyos megpróbáltatások nyomai. A felém villogó haragos tekintetéből megvetést olvastam ki. Belépésemkor ijedten dugta az asztal alá a Sisak által szállított és már félig felbontott konzervet. Most értettem meg a kutya cselekedeteit. Az öreg reszkető kezével féltőn takarta el Sisak fejét, mintha attól félne, hogy a konzervért jöttem bosszút állani. Sisak hatalmas hőssé nőtt a szememben! Ez a nagyszerűen betanult kutya tartotta fenn az egész nyomorgó családot. A meghatódottságtól szólni sem bírtam. Békességes szándékom jeléül a géppisztolyomat az asztalra tettem, és magamhoz szorítottam legjobb barátomat, Sisakot. Vajon van-e az emberben ennyi hősiesség, ennyi önfeláldozás és ennyi

hűség, mint ebben a kutyában itt előttem? Bizonyára van, mert az embernek különösképpen megadatott ez a képesség, csak nem tudja önmagát annyira legyőzni, hogy másokon – ha kell, tűzön-vízen át – segíteni tudjon. A ma élő és szenvedő emberiségnek pedig különösen nagy szüksége van hősiességre, megértésre és nagy lélekre! A barátságnak szótlanul is kialakult hangulata bátorságot adott a kisfiúnak, aki határozottan elém lépett, összevágta vézna bokácskáit és anyanyelvén bemutatkozott: – Já Alekszander (Sándor vagyok) – mondta. Kezet fogtam vele és nagyapóval is. Sándorka barátságosan felkuporodott az ölembe, s miközben nagyapót cigarettával kínáltam meg, Sándorka kérdezett: – Nu ták, tü nye bugyes Mamka bityszjá? (Ugye, te nem fogod az én anyukámat bántani?) – Ebből a kérdésből megérthettem az anyja arcán látszó, erőszakból eredő kék foltot és megnyugtatóan feleltem: – Já ne büváju nyikáková bityszjá! (Én nem szoktam senkit sem bántani!) Mindenki a másikat féltette itt, és

ebben a féltő szeretetben ott lapult egy szerencsétlen család háború okozta tragédiája. Az apónak segítettem a konzervet kinyitni, és a táskámból elővett kenyérrel valamennyien mohón láttak az evéshez. A konzervet egy is könnyen el tudta volna fogyasztani, és a két felnőtt egymással versengve etette Sándorkát, aki kidülledt szemmel igyekezett minél gyorsabban többet bent tudni kiszáradt hasacskájában. A keserűség összeszorította a torkomat, és elhatároztam, hogy valami módon segítek rajtuk. A nap már rég letűnt, igyekeznem kellett vissza. Megígértem a kis családnak, hogy másnap felkeresem őket, és gondoskodom ennivalóról. Otthagytam nekik éjszakára a tábori takarómat. Nem kérdeztem, kik ők, és ők sem kérdezték, én ki vagyok, de tudtuk valamennyien, hogy közös a sorsunk. ••• Besötétedett, amikor visszaérkeztem a tábori konyhánkhoz. Kérdezték, hogy mit derítettem fel Sisakról. Az idősebb embereket különösen érdekelte elbeszélésem, és hogy személyesen is meggyőződhessenek arról, amit mondtam, elrendeltem, hogy másnap reggel a konyha, a könnyen mozgó részekkel a kis piros tornyú házhoz költözik. Mindenki örömmel készült, csak a szoroson való átkelés járt nehézséggel. Az emberek elnevezték ezt a helyet Vereckei-szorosnak, és magukat új honfoglalóknak. Így is volt ez valahogy, mert a piros tornyú kis erdészház lakóival hamar összebarátkoztak. Ettől a naptól kezdve megváltozott az élete a kis ház lakóinak. Az egyik szobát honvédeink vették igénybe, a másikban, ahol a család lakott, kőből építettek tűzhelyet. Ágyakat ácsoltak, megjavították az ablakokat. A selejtes ruházati anyagokból ruhára valókat szedtek össze, és Nagy Sándor, a szabómester szívesen varrt. Különösen Sándorkát szerette nagyon, mert neki is volt otthon, Mátészalkán egy Sándorka nevű kisfia. Néhány nap múlva, amikor újra lementem a kis házhoz, egy pöttöm magyar katona állt elém, és már magyarul jelentkezett. Ez a kisfiú szemefénye volt a családos embereknek. Tanítgatták, becézgették, simogatták. Mindenki talált rajta valamit, ami az otthon maradt gyermekükre emlékeztetett. Mindenki igyekezett megosztani a kis családdal,

ITTHON

amije volt, és mindenkinek az arcára kiült az elveszett otthoni békességnek egy kis töredéke. Még az idősebbek lelkét is meglegyintette olykor a jókedv. A tábori lapok oldalain mindenütt szerepelt Sándorka és a kis család. Mennyire éreztem akkor ezeknek a jó embereknek az írásaiban a lelkükben kikristályosodott fájdalmukat és vágyódásukat az otthon szeretete iránt! Telt-múlt az idő. A harcok súlyosodtak, és sokáig nem láttam a családot. A télnek már nyoma sem volt. A nyírfák bontogatták bordó levelüket. Előjöttek a kikiricsek, ibolyák és az erdei páfrányok is kezdték kihozni levelüket. Az ember szívébe is több vidámság költözött a tavasz új reménységével. Május eleje volt. Tele tüdővel szívtam magamba a fenyőillatos levegőt, amint lefelé mentem a hegyről a piros tornyú házhoz. Az egyik fenyőágon kis mókus ugrált, nem vett tudomást a felette elhúzó lövedékekről, én pedig leültem egy fatörzsre megpihenni, és a mókus bohóckodását nézni egy kicsit. Alig ültem le, hátam mögött mintha sírni hallottam volna valakit. Hátranéztem, de a mögöttem lévő bokrok miatt nem láthattam senkit, azonban még erősebben hallottam a zokogást. Elindultam a hang irányába. Alig húsz méterre a bokrok mögött, a lehullott lombokon egy kis kereszt előtt térdepelt az aggastyán. Minden ízében remegett, engem nem vett észre. Hozzáléptem. Megrettent, és igyekezett a könnyeit elrejteni. Megfogta a kezem, és magával húzott beljebb az erdőbe. Bizonyára félt, hogy meghallja valaki a szavait. Aztán hirtelen megállt. – Ön magyar? – kérdezte. – Igen – válaszoltam. – Hosszú idő óta nincs nyugalmam – mondta. – Vétkeztem ön ellen, és a lelkiismeretem néma vádja elől nem szökhetem sehova. Ahol az előbb térdepeltem, az a feleségem sírja. Ahhoz azonban, hogy megértsen, annak a sírhantnak a történetét is el kell, hogy mondjam önnek. Kis szünetet tartott. Letörölte még egyszer a könnyeit, és egy kiálló gyökértömbön hellyel kínált meg. Ő is leült mellém, majd így folytatta: – Az első világháború előtt Horodinka mellett voltam erdész. Itt ismerkedtem meg apám barátjának egyetlen leányával, akit feleségül vettem. Kezdetben

rossz sorsunk volt, később apósom közbenjárására ennek a körzetnek lettem a főerdésze. Akkor már három gyermekünk volt. Két fiú és egy leány. Feleségem az iskoláit Lembergben végezte, én Varsóban. Nagyon szerettük egymást. Erdők Virágának hívtam, mert mindig olyan volt, mint maga az erdő: üde, vidám, kedves, mint egy angyal. Kacagásában mintha az erdő visszhangját hallottam volna. Szívem csordultig volt boldogsággal, mert minden idejét arra használta fel, hogy nekem örömet szerezzen. És akkor jött a világháború. Behívtak katonának, és a feleségem végtelen szomorú lett. Minden öröme gyermekeinkben volt. Különösen a legfiatalabb fiút szerette nagyon, aki mindenben hozzám hasonlított. Ide is eljött a háború. Ezen a helyen húzódott végig az arcvonal, melynek lövészárkait még mindig láthatja ott fenn. Ekkor kezdődött az én kálváriám. Ezt a helyet a magyarok tartották fenn, és a visszavonulásuk napja előtti éjjelen egy magyar tiszt arra akarta kényszeríteni a feleségemet, hogy szökjön meg vele. Amikor a feleségem ellenszegült, agyonlőtte. Én egy fél órával később érkeztem haza. Hazaszöktem, hogy láthassam a családomat. Feleségem teste még meleg volt.Gyermekeim zokogva csókolgatták véres homlokát. A szívemet és a lelkemet együtt tépték ki akkor. Ön bizonyára megérti azt a mélységes fájdalmat, amit én éreztem. A holtteste mellett megesküdtem, hogy bosszút állok érte. Erre azonban már nem volt alkalmam, mert azt az alakulatot sehol a környéken nem találtam meg. Itt maradtam a keserűségemmel és a három gyermekemmel. Akkor hajnalban temettem ide a feleségemet, az erdők legkedvesebb virágát. Huszonhat esztendő telt el azóta. Mindennap itt voltam. Itt aludtam és itt imádkoztam ennél a kis keresztnél. Itt hallgattam az erdő sírását ősszel, és itt szedtem feleségem sírjára az első ibolyát tavasszal. Gyermekeim felnőttek, de én itt éreztem magam a legjobban. Látja ezeket a fákat itt körül? Mind vele ültettem. Itt elcsuklott a hangja a szegény, megkínzott embernek, és kiszáradt ráncos kezével reszketve simogatta a kezemet, majd újra folytatta: – Most ismét háború van. Leányomról három év óta nem tudok. Két fiam

31

a hadsereg tisztje volt, a hírek szerint meghaltak. Sándorka az idősebb fiamnak a gyermeke. Feleségét meggyalázták, ütötték, verték, velem együtt. Csak miattuk élek még! Ki tudja, mi lesz az unokámból is? Amíg önök ide nem

32

jöttek, közel voltunk az éhenhaláshoz. Annyi erőm nem volt már, hogy a tűzrakáshoz fát hozzak. Önök visszaadtak még valamit az életből, de ki tudja, mi lesz ezután? Az egyik este már elég erősnek éreztem magam, és kijöttem ide az erdőbe a kis kereszthez. Hosszú ideje nem voltam már itt, azt hittem, hogy az új szenvedések fátyolt vontak régi sebemre. Szemem előtt megjelent a régi kép. Szívemben újra fellángolt a magam és gyermekeimnek szomorú sorsa, és huszonhat esztendő minden keserűsége. Sebem még százszor jobban fájt, mint azon az estén, amikor feleségem halva találtam, és elfogott újra bosszú vágya. Azon az estén, amikor Ön a házam előtt aludt pokrócokba burkolózva, arra gondoltam, hogy ami huszonhat évvel ezelőtt nem sikerült, most itt az alkalmam pótolni. Az őrök elszundítottak. Amint kiléptem az ajtón, láttam, hogy senki és semmi nem zavar. Felemeltem a fejszémet, hogy lesújtsak önre, de hirtelen elvesztettem minden erőmet. Feleségem jóságos lénye jelent meg előttem, aki nem engedte, hogy ártatlan emberen álljak bosszút, és megfogta a kezem. A fejsze oda esett ön mellé a földre. Ön felugrott, azt hitte, hogy megbotlottam. Megfogta a kezem és bevezetett a házba. Meg akartam ölni, és ön a másik pillanatban megfogta a kezem, a segítségemre volt, amikor látta, hogy alig állok a lábamon. Nagyon szégyellem magam. Ön jobb, mint bárki más. Önt szereti az Isten! Ön fiatal és mégis öregebb, mint én. Nekem huszonhat esztendőn keresztül csak a magam keserűsége fájt, de önnek mindannyiunké. Itt állok ön előtt, és arra kérem, hogy büntessen meg. Nem fogja megtudni soha senki, vagy ha még lehet rá reményem, bocsásson meg nekem! – ezekkel a szavakkal befejezte mondanivalóját, és mivel látta, hogy eszembe sincs bántani, megindultunk lefelé az erdőből, együtt, lassan, csöndesen a kis ház felé. Megfagyott bennem a vér az öreg vallomásától. Mégsem tudtam őt gyűlölni. Mert olyan volt, mint talán mi valamennyien: tévelygő és szenvedő ember, s még tán különb is sokaknál, mert huszonhat esztendőn keresztül nem engesztelődött ki. Ott tudott térdepelni mindennap szeretett felesége sírhantja előtt. Megértettem a fájdalmát, és tudtam, hogy az ember mindenre képes

annak a belső harcnak hatására, mely a lelkében végbemegy. Hatalmas erő ez a végtelenség, mely belülről kormányozza az embert, és melyhez kétségbeesetten méri hozzá cselekedeteit. Az emberi lélek csodálatos mélységeit ismertem meg ez alatt a néhány hónap alatt. Ennek a családnak a tragédiájában nemzetek, népek tragédiája húzódik meg, és inti, figyelmezteti az emberiséget, hogy problémáikat igyekezzenek úgy megoldani, hogy ne legyen szükség fegyverre, mert ez feltétlen nyomort, pusztítást, és később a technika fejlődésével sok bajt hoz az egész emberiségre. Az öreget hazakísértem. Elmagyaráztam neki, hogy nem haragszom rá. Egyébként elég nehezen értettük meg egymást. Lengyel volt, de tudott magyarul is egy keveset, németül és oroszul is. Sokszor kézzel-lábbal magyaráztunk egymásnak. Sándorka már csaknem folyékonyan beszélt magyarul. A katonatársak mindenre megtanították: lovagolni, fára mászni, puskával tisztelegni. A kisfiú vidámsága az édesanyját is felvidította. Beesett arca lassan kikerekedett. A sok biztatás nyomán új reménység költözött a szívébe, s kezdte hinni, hogy él a férje, és ha vége lesz a háborúnak, biztosan hazajön. Engem még sokáig hatása alatt tartott az öreg főerdész története. Át se gondolhatja az ember, mikor leselkedhet rá veszély, hogy a Halál kaszája hol nyisszantja el a nyakát. ••• A sok téli fagyoskodás után a májusi nap sugarai kellemes meleget adtak. Párás földszag terjengett a levegőben, és az ember, ha behunyta a szemét, azt hihette, hogy a Tisza-part békés szántóföldjein járkál. A harcok mindjobban lekötöttek, és hiába vártam napról napra az alkalmat a kis családdal való találkozásra, nem volt szerencsém. Az egyik nap bunkerom sátorlappal betakart bejáratán kapirgálást hallok. Kidugom a fejem, hát kit látok, mint Sisakot. Simogatás közben veszem észre, hogy a nyakára egy levélke van odaerősítve, melyet kibontva, a következőket olvastam: „Sándorka beteg, lázas, látni akarja önt. Ha tud, kérem, hozzon lázcsillapítót. Üdvözli: Olena Gravinsky.” Szerencsére akadt még nálam láz-

csillapító. A betegséget már ismertem, mert a katonáink is átélték. Sisak a válaszra várva lefeküdt a bejárathoz, de amikor látta, hogy készülök és indulok, a nyomomba szegődött. Sándorkán valóban látszott a láz. Két kis arca kipirosodott. Amikor meglátott, felragyogott a szeme, és annyi mindent kérdezett, hogy alig győztem válaszolni. Főképpen a régen megígért repülő érdekelte, azonban a legjobb akarat mellett sem jutott senkinek ideje a gondos faragási műveletre. Most azonban megígértem, hogy ha jól viseli magát, mire meggyógyul, kész lesz a repülő. Sándorka természetesen mindent megígért. Nemsokára elaludt, és én sietve tértem vissza az arcvonalba. Halkan kiléptem az ajtón, és eltűntem az éjszakában. A tűzvonalban naponta kaptam hírt Sándorkáról, akinek állapota vala mennyiünk örömére szépen javult, a repülőgéppel sietni kellett. A harcokban a sebesültek és halottak száma egyre nőtt, és ez mindentől elvette kedvünket. Senki sem tudta, hogy ki lesz a soron következő, a repülőgépet ki fogja befejezni. Már csak a propeller volt hátra... ••• Borzalmas reccsenések reszkettették meg a levegőt. Itt is, ott is robbant az akna, istenkísértés lett volna kibújni a fedezékből. Az ember megszokta már a nyögést és a jajgatást maga körül, csak azt nem szokta meg, hogy önmaga meghaljon. A hátam mögött hátborzongató, keserves üvöltés hallatszott. Mintha egy haldokló utolsó segélykiáltása hatolt volna a fülembe. Hátra kúsztam a földön, mert állva a mozgás könnyen az életembe kerülhetett volna, az üvöltés pedig akaratlanul is vitte az embert. Alig kúsztam ötven métert, amikor egy hatalmas bükkfa tövében egy eszméletlen állapotban lévő véres gyermeket és egy haldokló kutyát pillantottam meg. Sándorka és Sisak feküdtek ott. Később tudtam meg, hogy a kisfiú a repülőgépért indult hozzánk, és a kutya vezette. A gyermek bal combján szilánksérülés volt. Az izmok sérültek meg. Nem látszott súlyosnak, csak a vérveszteség okozhatta az eszméletlenségét. A kutya a jobb első combja mellett, a szügy táján kapott szilánkot. Súlyos sebe ellenére eddig a fáig bírta vonszolni

ITTHON

a gyermeket gallérjánál fogva. Amikor érezte, hogy az ereje elhagyja, egy utolsó üvöltéssel adott jelet. Elboruló szemeiben különös fény csillant meg. Mintha mosolyogna, hogy meglátott engem. Bizonyára örült, hogy elérte célját, és a sérült gyermeket gondjaimra bízhatta. Fejét még egyszer felemelte, és nyelvével megérintette arcát kis védencének, aztán kiszenvedett. Az a kutya nem sírt, nem nyögött és nem ordított fájdalmában. Csendesen múlt ki, úgy, ahogy csak a nagyok tudnak meghalni, azok, akik hősök voltak, akik élni, de meghalni is tudtak másokért. A gyermek még eszméletlen volt. Táskámból kötszert vettem elő, és átkötöztem a combját a sérülés fölött. Letöröltem a vért az arcáról, megitattam. Ölembe vettem és hazavittem, ahol a ruhadarabokat kiszedtem a sebéből és bekötözhettem rendesen. Nemsokára magához tért. Akkorra már ott volt készen a repülőgép is, melynek oldalán ott ragyogott Sándorka neve. Bemutattuk, hogy száll fel a levegőbe, és hogyan forog a propellere. Egyre azt hajtogatta, hogy ezen fog majd apukájához repülni. Magához szorította, és kis idő múlva elaludt. Egy darabig néztem az alvó gyermek megnyugvó arcát, melyen egy földöntúli mosoly rózsái gyúltak ki a boldogságtól. Ki tudja, hol járt az ő lelke? Talán túl a föld határain, túl a szenvedéseken, a lelkében meseként élő édesapja karjai között. Ki tudná ezt a földi emberek közül megmondani? De én éreztem abban a pillanatban, hogy az ember milyen csekélységgel, milyen mérhetetlen örömöt tud szerezni, nemcsak másoknak, hanem önmagának is. Mert hiába is tagadnánk le, mégis az adja a legtisztább emberi örömöt, amiért nem várunk semmit, ami nem érdekből való, ami a lélek mélységeiből, önmagunkból folyik. A kutyát a kis háznál tanyázó honvédek hazaszállították. Mindenki megsimogatta kihűlt testét. Úgy kezelték, mintha közös barátjuk feküdne előttük. Az erdőben a kis kereszttől nem messze ástak neki gödröt, amibe beletemették.Az öreg erdész megsimogatta még egyszer családjának hűséges barátját, a gödör előtt levette megtépett sapkáját, és komoran állt néhány percig a második hant előtt. Nem kön-

nyezett. Gondolatai mélyebbek voltak annál, hogy könnyet ejthessen. A gyermek sebe hamarosan rendbejött, így a kis család viszonylagos egyensúlya egy időre ismét helyreállt. A harcok is alábbhagytak, és a katonákhoz is visszatért a tűzvonal nyugalma, mert van ennek olykor nyugalma is, nem csak háborúsága. ••• Az egyik nap aztán végleg lecsapott a villám. – Riadó! – szólt a parancs. Még estére el kellett hagyni a zászlóaljunknak azt a területet. A tűzvonalat senki nem sajnálta, de a kis családtól való elválás mindenkinek fájt. Csak késő délután tudtam lemenni a piros tornyú házhoz, hogy búcsút vegyek a három embertől. A konyha és a vonatoszlop már indulásra készen állt. A kis család ott ült a ház előtt, és szótlanul, komoran nézték a honvédek lázas készülődését. Csak Sándorka kérdezte egyre,hogy mikor jövünk vissza? Azt azonban senki sem tudhatta, hogy egyáltalán visszamegyünk-e még, és hogy ki fog visszamenni. A katonák – amennyire tudtak – gondoskodtak a kis családról. Konzervet, kenyeret, tésztát, cigarettát ástak el szobájuk padlója alá. Aztán elindult a menet a falu fele, majd ezen túl, ismeretlen sorsa felé. Én utolsónak maradtam. A honvédek integetését már elnyelte a messzeség, hangjukat az erdő zúgása. A kis család elkísért az erdőben lévő két sírhantig, ahol akkorra már a honvédek Sisaknak kőből sírkövet faragtak. A sírkövön megmintáztak egy farkaskutyát, szájában a sisakkal. A magyar ember, hiába, itt is csak magyar! Aztán elbúcsúztam. Szólni egyikünk sem tudott, de kézszorításunkban találkozott a lelkünk. Aztán elindultam az erdőben, felfelé a hegynek. Kis idő múlva Sándorka hangja parancsolt megállást. Magyarul kiáltott, ahogy szokta. Azért jött utánam, mert elfelejtette a repülőgépet megköszönni. Kis keze egy ideig a hajamban turkált, aztán hirtelen megcsókolt, aztán a még kicsit fájó lábacskáin visszaszaladt. Az erdő fái között még láthattam, hogy a kis kereszt előtt két sorsüldözött térdepelt. Imádkoztak. Hogy kiért, nem tudom, de az Erdők Fehér Virága még olyan sokszor megmentette az életemet...

33

Rákosi Ernő képei a Löffler Múzeumban

A kassai Löffler Béla Múzeum idei első tárlata Rákosi Ernő festőművész kamara kiállítása. Része ez annak a programnak, amely a Löffler Béla hagyatékában lévő közel 150 művész önportréja alapján valósul meg, fokozatosan bemutatva az önarckép alkotóinak szélesebb művészi tevékenységét. A kiállított Rákosi Ernő képeket az eperjesi Sárosi Képtár bocsátotta a kassai intézmény rendelkezésére, s annak igazgatónője tartott tartalmas eligazítót a matuzsálemi kort megért festőművész életéről és munkásságáról. A rendezvényt – a népes érdeklődés mellett - megtisztelte jelenlétével Szerencsés János, a Magyar Köztársaság kassai főkonzulja is. Rákosi Ernőt nyugodtan sorolhatjuk a neves sárosi és szepességi festők sorába, akik közül többen világhírnévre tettek szert, mint Szinnyei Merse Pál, Csontváry Kosztka Tivadar, Mednyánszky László és mások. A kis Rákosi Ernő 1881-ben Iglón Mazurák Ernőként látta meg a napvilágot, olyan család sarjaként, ahol a felmenők között voltak magyarok, németek, szlovákok és más nációbeliek is. A család később Eperjesen telepedett le, ami

34

döntő szerepet játszott az apja után rajztehetséget öröklő ifjúra. Ebben a városban járt 6 évet gimnáziumba, amit nem fejezett be. Rajz- és festői tanulmányokat folytatott Budapesten, Bécsben, Münchenben. Kezdetben figurális festőként kezdte, s a múlt század elejéről származó portréi igazolják, hogy tökéletesen elsajátította ennek a műfajnak minden csínját-bínját. Mégsem lett belőle arcképfestő – néhány önarcképet és családtagjainak portréját leszámítva-, hanem tájképfestő, s azok között az itteniek közül a legnagyobb. Különösen a lankákkal, dombokkal tarkított sárosi táj érdekelte, a Tarca folyó zegzugos kanyarulatai babonázták meg, s ezért nem csoda, hogy bizonyos helyeket, motívumokat többször is megfestett, mindig újabb színekkel és árnyakkal gazdagítva poétikus finomsággal megkomponált tájképeit. Művészi hitvallását így fogalmazta meg: „Sohasem igyekeztem másokat utánozni, az én egyedüli tanítómesterem a természet volt, amelyet birtokomba akartam venni.” Közel hét évtizeden át hódolhatott élethivatásának: a festészetnek. Vidám piktorként tartották számon, aki még a nyolcadik iksz után is palettával járta a környéket: zöld hubertuszkabátban, barett sapkában és bozontos szakállal. Ebben is hasonlított nagy elődjére, Mednyánszky Lászlóra. Megvetette a konvenciókat, fütyült az izmusokra, egyedül az ötvenes évek egyszer lelkesítő, máskor fojtó légköre vette rá, hogy képeket festett az Ifjúsági Vasút és a Kelet-szlovákiai Vasmű építéséről, kedves folyójának, a Tarcának a szabályozásáról. Hosszú, gazdag életét 1973-ban fejezte be Eperjesen. Életművét végrendeletileg a Csemadokra hagyta! Örököseiként a kiállítás kapcsán el kell mondani néhány gondolatot. Az elején azt, hogy a kiállítás szerencsés találkozása két olyan alkotóművésznek – Löffler Bélának és Rákosi Ernőnek -, akiknek gyökerei egyaránt a Szepességben vannak. Mindketten a fiatal tehetségek támogatói voltak,

hagyatékukat, vagyonukat egyaránt közösségre testálták: az előbbi Kassa városára, az utóbbi a Csemadokon keresztül a szlovákiai magyarokra! /Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy Löffler Bélának sem volt idegen a gondolat, hogy hagyatékát, vagy annak legalább egy részét, a Csemadokra testálja, de az már nem /csak/ rajta múlott, hogy ez nem így történt!/ Kevésbé ismert tény például, hogy a Csemadok Kovács utcai székháza a Rákosi Ernő testamentum része, mégpedig úgy, hogy a művész eperjesi házát a Csemadok akkori vezetői kassai házra cserélték, ami a mai napig a Szövetség Márai városában lévő jelenlétének a fundamentuma. A festőművész születésének 115. évfordulója alkalmából – Ferencz György szobrász közreműködésével – sikerült egy emléktáblát – reliefet elhelyezni az épület belső traktusában, amely emlékeztetőként és köszönetként hajt fejet a nemes adakozónak – Rákosi Ernőnek. A kegyelet és a kijáró tisztelet nevében régebben a Csemadok-tagok állandó gondozói és látogatói voltak a művész eperjesi sírjának. A tisztesség arra kötelez bennünket, hogy erről ne csak múlt időben essen szó! S végezetül így is áll a kérdés: Milyen örökösei vagyunk Rákosi Ernőnek? A hagyaték, a művészi életpálya és a magatartássá lényegült emberi kiállás, mely szerint egy megbecsült sároseperjesi polgár minket – itteni magyarokat – tartott méltó örököseinek: kötelez! Jó lenne utólag is számba venni a hagyaték helyzetét és a ránk rótt kötelességeket. S mindjárt kezdhetnénk a névvel. Az utóbbi években Ernest Rákosiként, sőt: Rákošiként emlegetik, holott ő szinte valamennyi képét Rákosi Ernőként szignálta! Aztán azt sem kellene véka alá rejteni, hogy mi vagyunk az örökösei: ő vállalt bennünket – nekünk is vállalni kell őt! De nem folytatom ,mert jövőre lesz születésének 130. évfordulója. Elég időnk van felkészülni rá, hogy méltó örökösként emlékezzünk erre az eseményre. Máté László

Kedves Olvasónk! Ötödik esztendeje létező lapunk még mindig él, bár volt idő, amikor a színes oldalakról kellett lemondanunk, s volt idő, amikor szüneteltetni kellett a megjelentetést – pénzhiány miatt. Az ITTHON ezúttal ismét két hónapot összevonva kerül Önhöz – ki kellett várnunk, amíg ki tudjuk fizetni az előző két szám nyomdai költségeit. Most azonban – imáinknak hála! – ismét itt vagyunk, s ha a magyarországi változások lendületet kapnak, talán a folyamatos anyagi segítség sem marad el. Ezért került a címlapunkra a Dobogó folyóirattól átvett kép, melyen Szent István felajánlja országát a Szűzanyának, a mi Nagyboldogasszonyunknak, aki azóta nemzetünk patrónája. A Dobogó a mitikus magyar történelem Magyarországon kéthavonként megjelenő, páratlanul értékes lapja. Munkatársai között

találjuk Pap Gábor Szent Korona és Molnár V. József néplélek kutatót és a hozzájuk hasonló nagytudású nemzetépítőket. Címlapunk a jövőbe mutat – felemelkedésünk, megtérésünk nem megy majd a Szent Korona-tanra épülő új társadalmi berendezkedés nélkül! Mindezt oldalaainkon Szabados György is kifejti prófétai éleslátással. A lapban hosszabb anyagokat találni ezúttal. Higgyék el, érdemes őket elolvasni, akár a Koltay Gáborral készített interjúról, akár a varsói útról esik bennük szó. Ugyanez vonatkozik Papp Lajos emlékezetes kunszentmiklósi beszédére, Rókusfalvy Pál írására és Béres József elbeszélésére. Igen, arról a Béres Józsefről van szó, aki a hírneves Cseppet megalkotta. Sokszínű tehetségét igazolja ez a háborús történet. (Sisak). A róla most

megjelent könyv – ahogyan az alábbiakban is írjuk – mindnyájunk kincse lehet, ha felismerjük történelmi szerepét fiataljaink jövőképének kialakításakor. Köszönjük kedves olvasóink hűséges ragaszkodását és türelmét. Rajtunk múlik, hogy a cselekedeteinkkel és imáinkkal hozzájárulunk-e nemzetünk megtéréséhez, ereje visszanyeréséhez.

vers, amely a keltezés tanúsága szerint 1943 karácsony szent napján szakadt ki a huszonhárom éves Béres József lelkéből. A Sisak c. írását is a háború élményei szülték. Lenyűgöző, ahogy írójának nem mindennapi személyisége átütő erővel kisugárzik ebből a háborús történetből. Noha egészen fiatalon írta, a drámai helyzetekben, töprengéseiben, a világhoz, az emberekhez, a természethez való viszonyulásában már egyértelműen megtaláljuk a karizmatikus embert, felismerjük a kiemelkedő karaktert, felleljük azokat a tulajdonságokat,

amelyektől Béres József még életében legendává és példaképpé válhatott.” Ha rajtunk múlna, a Cseppben az élet c. könyvet, amely a feltaláló életútját mutatja be, kötelező olvasmánnyá tennénk. Ez a kötet egy igaz magyar ember életének tükre, méltó folytatása – bár nem minősül irodalmi alkotásnak – az Egri csillagok, a Pál utcai fiúk, a Légy jó mindhalálig vagy a Kincskereső kisködmön c. műveknek, mert sugárzik belőle a magyar lélek.

Isten áldjon mindnyájunkat! A szerkesztőség

Íme, egy igaz magyar

MEGRENDELŐLAP

Rendszeres olvasóink bizonyára emlékeznek a legutóbbi számunkban közölt riportra, melyben a Béres Részvénytársaságról írtunk, meg arról, hogy a híres Béres Csepp megalkotója az idén lett volna kilencven éves. Ebből az alkalomból jelent meg Béres Klára új könyve, a Cseppben az élet, melyből most a feltaláló egyik írását közöljük. Béres Klára: „Apósom halála után, a padláson megleltük régi katonaládáját, melyben két sárguló füzetecske lapult. Az egyikben kézzel sűrűn, gyöngybetükkel teleírt oldalak. Egy

/b/

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

ITTHON

aláírás, bélyegző

35

A kettős állampolgárság kérdése a Kárpát-medencében Miért van szüksége a kettős állampolgárságra a Kárpát-medencében élő magyaroknak? Miért ütközik ez néhány szomszédos állam heves ellenállásába? Van-e máshol is Európában gyakorlat a kettős állampolgárságra? Sérti-e a kettős állampolgárság intézménye az Európai Unió alapelveit? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a nemzet tagjai határokon belül és kívül az elmúlt évtizedben. Most, a nemzetellenes Gyurcsány-korszak végén ismét időszerűvé válik a kérdés, ideje lezárni a 2004. december 5-i nemzeti traumával kezdődő korszakot. Miért van szüksége az elszakított nemzetrészek tagjainak a kettős állampolgárságra? A válasz nagyon egyszerű: mert nincs hazájuk 90 éve, bár szülőföldjükön élnek (évszázadok óta). Petőfi már 164 évvel ezelőtt megállapította, haza csak ott van, hol jog is van. Az utódállamokban élő magyarok viszont részlegesen jogfosztottak. Szlovákiában az alkotmány úgy kezdődik „Mi, a szlovák nemzet ...”, Romániában pedig az áll az alkotmány preambulumában, hogy „Románia a románok állama”. A magyarok és más nemzeti közösségek ezáltal alaptörvényben rögzítetten másodrendű állampolgárok. Jogaikat az úgynevezett többségi nemzetek kényük-kedvük szerint határozhatják meg. Pedig alanyi jogon járna nekik a társnemzeti státus, mint Svájcban, Belgiumban és máshol. Ezt az alanyi jogot a születési helyük adja. Ott születtek, ahol őseik több mint ezer éven át falvakat és városokat alapítottak, kulturális intézményeket hoztak létre, és vérükkel védték földjüket. Nem vándoroltak másik országba, a határokat húzták át a fejük felett, megkérdezésük nélkül. Milliókról van szó, nem néhány emberről. Az alkotmányban kellene rögzíteni mindenhol, hogy a magyarok (és esetleg más nemzeti közösségek is) államalkotó tényezők, valamint a magyar nyelv az adott ország hivatalos nyelve, mint Spanyolországban a katalán vagy Finnországban a svéd. Erre azonban az utódállamok egyike

36

sem hajlandó. Ezért kell kikényszeríteni mindenhol a teljes körű autonómiát, a személyi elvű, a kulturális és a területi autonómiát, illetve ezek kombinációját. Ezzel sem követelünk többet, mint az élő európai gyakorlatot Dél-Tiroltól kezdve Spanyolországon át a belgiumi németekig. Amíg azonban ezt nem érjük el, nem engedhetjük meg, hogy a szomszédos országokban élő magyarok szülőföldjükön hazátlanok, a mai Magyarországon pedig idegenek legyenek. Lehetővé kell tenni számukra, hogy szülőföldjük elhagyása nélkül valahova tartozzanak hivatalosan is, legálisan, ne csak lelkük mélyén. Emelt fővel, magabiztosan mozoghassanak bárhol Európában és a nagyvilágban. Elsősorban lelkileg van szükségük a magyar útlevélre, de gyakorlati jelentősége is van, elsősorban az Európai Unión kívüli országokban. Duray Miklós már régen szorgalmazza, hogy meg kell szüntetni a határon kívül élő magyarok jogi idegenségét a mai Magyarországon. A kettős állampolgárság ügyében tartott 2004. évi népszavazás kapcsán valamennyi határon túli magyar szervezet az „igen”-t szorgalmazta. A Délvidéken szinte állandóan napirenden van a kérdés. Az alacsony részvételi arány miatt érvénytelen népszavazás is az „igen”-ek többségét hozta, ami mintegy felhatalmazza a következő kormányt, hogy mielőbb kedvező döntést hozzon ebben a kérdésben. Az már részletkérdés, hogy ez a külhoni állampolgárság jár-e szavazati joggal, könnyíti-e a magyarországi munkavállalást, nem uniós országok esetében jár-e előnyökkel az egészségügyi ellátásban. Ezek is fontos kérdések, de nem meghatározóak. A legfontosabb az, hogy a 90 éve kitaszítottságban élő nemzettársaink ismét legitim módon tartozzanak valahova, legyen egy virtuális hazájuk, amelyet Illyés Gyula oly szépen fogalmazott meg a Haza, a magasban című versében. Miért ütközik néhány szomszédunk heves ellenállásába a külhoni magyaroknak adandó állampolgárság? Erre a kérdésre is nagyon egyszerű a válasz:

az utódállamok többségének 90 éve eltitkolt szándéka a bekebelezett területen élő, milliós nagyságrendű magyar nyelvű és tudatú lakosság asszimilálása. A magyar állampolgárság megadása és az autonómia különböző formáinak megvalósítása ezt a célkitűzést meghiúsítaná. Azt is ki kell mondani, hogy elsősorban azért akarják asszimilálni vagy elűzni a magyarokat, mert félnek az 1938 és 1941 közötti határrevíziókhoz hasonló változásoktól. Csak azt nem veszik észre, vagy nem akarják észre venni, hogy erre ma már nem törekszik egyetlen számottevő politikai erő sem. Egyrészt a határmódosítás nem oldaná meg a szórványban élők helyzetét, akik közel a felét teszik ki a határon túl élőknek. Másrészt ma már új lehetőségek nyíltak meg a határok légiesítésével. A régiók Európáját építjük, a nemzetek Európáját, nem a nemzetállamokét. Európát különböző nyelvű és kultúrájú nemzetek alkotják, melyek nem mindig élnek egy ország határain belül, és ezek az új európai rendben jól megférnek egymás mellett, kiegészítik és erősítik egymást. Ez a cél, nem új határok megrajzolása. Ezt kellene tudatosítani a soviniszta szlovák, román és szerb politikai erőkben. Ma a három problematikus szomszédunk közül egyedül Szlovákiával van nagy gond, ahol a három kormánypárt egymással versengve szítja feszültséget a felvidéki magyarokkal és a budapesti politikai erőkkel. Romániában kedvező tendencia kezd kibontakozni, amit azért óvatosan kell kezelni. Szerbia jelenlegi kormánya európai integrációs törekvése miatt most engedékenyebb, a kettős állampolgárság kérdésében pedig már régen kedvezően nyilatkozott felénk. Horvátországnak sincs ez ellen semmi kifogása, Szlovéniában és Ausztriában pedig elenyésző az őshonos magyarság létszáma, ezért ott ezzel a kérdéssel nemigen foglalkoznak. Külön gondot jelent viszont Ukrajna, mely nem ismeri el a kettős állampolgárság intézményét a területén élő mintegy 12 millió orosz ajkú lakosság miatt. Ez esetben valami

egyedi megoldást kell majd találni. Itt mindjárt áttérhetünk arra a kérdésre, van-e példa Európában a kettős állampolgárság engedélyezésére? Kezdjük azonnal szomszédainkkal. Ukrajna és Ausztria kivételével mindenhol engedélyezett, élő gyakorlat a kettős állampolgárság! Mégpedig abban a formában, ahogy mi szeretnénk: szülőföldjük elhagyása nélkül kapnak állampolgárságot azok a külföldön élők, akik az adott ország többségi nemzetéhez tartozónak vallják magukat, beszélik a szóban forgó ország hivatalos nyelvét, és felmenőik legalább egyik ágon állampolgárai voltak annak az országnak. Tehát a külhoni magyaroknak adandó magyar állampolgárság legfőbb ellenzői, Szlovákia és Románia, saját külföl-

dön élő nemzettársainak szemrebbenés nélkül megadja az állampolgárságot. Az Európai Unió országaiban Ausztria, Németország és Dánia kivételével mindenhol elismerik a kettős állampolgárságot, de az említett országokban is hallgatólagosan eltűrik. Néhány országban, például Portugáliában és Spanyolországban, főleg volt gyarmataikon, millió számra adják meg az állampolgárságot külföldön élő nemzettársaiknak. Szomszédaink közül Románia, Szerbia és Horvátország ugyanezt teszi a vele határos országokban élő román, szerb és horvát anyanyelvűekkel. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy Európában bevett gyakorlat a kettős állampolgárság intézménye. Ebből következik, hogy a határainkon kívül élő magya-

roknak megadandó magyar állampolgárság nem sérti az Európai Unió alapelveit. Az Unióban az állampolgárság kérdése a tagországok kompetenciája. Fenti kérdések megválaszolása után nyilvánvaló, hogy a magyar állampolgárság megadása az elszakított nemzetrészek tagjainak (egyéni kérelmek alapján) csupán a magyar országgyűlés akaratától függ. Bízzunk abban, hogy az új országgyűlésben megszületik ez az akarat, és a trianoni békediktátum 90. évfordulóján nem lesz már, saját akaratán kívül, hazátlan magyar a Kárpát-medencében. Csóti György Megjelent a Magyar Nemzetben 2010. április12-én

Dél-tiroli táj

ITTHON

37

<<5.

merendszerét föl sem fogták. Mindig szeme előtt lebegett az atyai intelem. Születése, neveltetése és képességei erre a szerepre predesztinálták. Már első parlamenti beszéde is világossá tette, jogorvoslatot keres és nem korrumpálható. Kassai beszédéből világos, a magyarországi kisebbségeket is védte. Bízott szlovák testvéreiben, de azok a bizalomra nem szolgáltak rá. Neve fogalommá lett, mégha kevesen merték vállalni azt, amit ő. Gustáv Husáknak szóvá tette a beneši dekrétumokat. Sorsát megpecsételte, hogy nemes, demokrata és magyar volt. Egyetlen demokrata volt a szlovák parlamentben. Nagy bátorságról tett tanubizonyságot. Megkapta a legmagasabb lengyel kitüntetést, a Polonia Restituta parancsnoki keresztjét (Tegyük hozzá, e rangos kitüntetést külföldieknek nagyon ritkán adják, a mártír politikus lánya, Esterházy-Malfatti Alice vette át - BZ). Lengyelország tehát hálával gondol rá, már Moszkva is rehabilitálta. Csak Szlovákiában nem teszik ezt meg. A politika nem az igazság, hanem az erő meghosszabbított keze. A szlovákok ragaszkodnak a féligazságokhoz. Legyen bátorságunk feloldani retteneteinket. Merjünk önmagunk lenni. Ne engedjük, hogy halála értelmetlenné váljon. Egy nép öntudata vezető politikusaikban is megmutatkozik. Ez a választók felelőssége. Az agymosás a tatárokat, a törököt és az orosz megszállást emlegeti történelmünk kapcsán. Pedig volt egy Szent Istvánunk, alkotmányos királyságunk, Nagy Lajos idejében országunk a legnagyobb volt, a török ellenére bekövetkezett Erdély aranykora és van egy csodálatos nyelvünk, mely a legősibbek közé tartozik. Esterházy Mózesként vezette népét. Olyan lángoszlop volt, mely elégett. Benne megismerhetjük saját múltunkat. Ő nagyszerű példakép jelenlegi helyzetünkben is. Legyen népünk elég okos hozzá, hogy ilyen jövőképe legyen. Az Esterházy János Emlékünnepség keretében átadták az Esterházy Emlékérmet, Nagy János szobrászművész alkotását. Idén a Csemadok és Kovalcsik Cirill atya, érsekújvári ferences részesült a megtisztelő kitüntetésben.

38

A Csemadokot Mács József író méltatta, elmondva, ez a kulturális szervezet Csehszlovákia nem kívánt gyermeke volt, mivel sem a szlovákok, sem a kommunisták nem kívánták, ám nem mertek nyíltan fellépni a kötelező internacionalizmus ellen. A Csemadok nyíltan sok mindent nem vállalhatott föl, mégis azt sugallta, merjetek bátran magyarok lenni! Ennek a szervezetnek volt köszönhető, hogy hivatásos magyar népművészeti együttes létesült, hogy voltak író-olvasó találkozók, hogy különböző fórumok születtek Gombaszögtől kezdve a Fábry és Kazinczy Napokig, szavalóversenyek, irodalmi színpadok... A Csemadok megtartó elemmé vált. A kisebbségi lét immunrendszerét alkotta, kimagasló szerepet játszott a szlovákiai magyarság megmaradásában. Nincs tehát oly magas kitüntetés, melyet ez a szervezet ne érdemelne meg. A harcot persze folytatni kell! A Csemadok részéről Hrubík Béla elnök vette át az emlékérmet, aki rövid köszönetében Esterházyt idézve leszögezte, az igazat mindig ki kell mondani! Amíg nem rehabilitálták, addig magyar politikus nem lehet a szlovák kormány tagja. Az 1966-ban született Kovalcsik Zoltán Tamás, vagyis Cirill atya azért részesült ebben a megtiszteltetésben, mert ferences szerzetesként Piliscsabán vállalta a szlovák közösség lelkigondozását. Persze könnyebb volt számára önerőből elsajátítani a szlovák nyelvet, mert egyetemi tanulmányai során orosz nyelvet és irodalmat hallgatott. Ez a közösség ugyan szlovákul énekelt, de magyarul misézett. 1998 óta havonta egyszer szlovák miséket tart. Majd Érsekújvárból keresték föl, mert félő volt, megszűnnek az ottani ferences templomban a magyar nyelvű istentiszteletek, melyeket 1626 óta tartottak. Ő ezt elvállalta és megalapította a Pintyőke Kórust. Tevékenységét Pischinger Géza, Érsekújvár polgármestere méltatta. Kovalcsik megköszönve a kitüntetést, elmondta: a végvárak falait kell erősíteni. Három éve a magyar és szlovák püspökök a kiengesztelődés mellett döntöttek. Babriosz görög költő tanmeséjét idézte a vesszőnyalábokról. Egyenként könnyű összetörni őket, de együtt lehetetlen. Esterházyt is így kell összefogva őriznünk. Lukács evangé-

liumából vett idézettel hárította el a dicséretet: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt.“ (17:10) Az emlékünnepség végén Kiss Péter méltatta azokat az iskolákat, melyek legutóbb a legjobb eredményt érték el a 10 éve indult beíratási program keretében. Öt éve új elemmel is bővült. Az RSz kezdeményezésére, minden magyar iskolába beíratott gyermek kap 10.000 Ft-ot, ami egy szimbolikus összeg. A nyertes iskolák 100.000 Ft-nyi támogatást. A nyertesek kiválasztásánál három szempontot vettek figyelembe. Egyrészt, hogyan alakult a beíratottak arányszáma a magyar lakosság arányszámához viszonyítva. Mennyivel emelkedett a diákok arányszáma öt év alatt (2004-2009) és végezetül ez a szám abszolút értékben miképpen alakult. Ennek alapján hét magyar iskola nyert. Két füleki (Mocsáry Lajos Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, Ifjúság Utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola), a szepsi Magyar Tanítási Alapiskola és Gimnázium és négy komáromi (Eötvös Utcai Alapiskola, Marianum Magyar Tannyelvű Egyházi Iskolaközpont, Jókai Mór Alapiskola, Munka Utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola). Az iskolák képviselői elismerő oklevelet kaptak. A fent említett kritériumok a következőképpen alakultak e három településen. Komáromban a magyar lakosság arányszáma 60,1%-ot tesz ki, a beíratottak arányszáma 64,1% volt. Füleken e két arányszám 64,4% és 66,7%. Szepsiben 43,6%, illetve 50%. Révkomáromban öt év alatt 6,1%-os, Füleken 18,6%-os és Szepsiben 25,7%os növekedést tapasztaltak. Végezetül, Komáromban öt év alatt nem növekedett a beíratottak száma, Füleken viszont 34,4%-kal és Szepsiben 25,7%kal. Halzl József, az RSz elnöke rövid zárszavában elmondta, a beíratási programot nagyon fontosnak tartja és a szülőknek mindig hangsúlyozza, ne azt nézzék, ami a borítékban, hanem ami mögötte van. Alapvetően fontos a civil szféra együttműködése az állammal, mert akkor sokkal többet lehet elérni. Az ünnepség a Szózat eléneklésével zárult. Balassa Zoltán

Gágyor József versei Szlovák anyácska, magyar anyácska Csillagok, csillagok, Szépen ragyogjatok, A nyelvostromlóknak Példát mutassatok: A két anya kitárt karokkal rohant a maga gyermekéhez: Szelim! Jancsikám! S letérdeltek gyermekeikhez, ölelték, csókolták őket... És könnyes szemmel Összepillantottak, Felálltak, s békésen Kezet szorítottak. Szlovák anyácsak, Magyar anyácska, Pillantsatok végre Ti is egymásra!

Zászlók Te kék és te zöld Különös átok – Mért nem lehettek Igaz barátok? Miért kell egymást Örökké verni, Mért nem tudjátok Egymást szeretni?

Álljatok csatasorba szófajok! Napfényes élet, vagy katakomba? Szófajok, álljatok csatasorba! Igék, a vezényszó jöjjön tőletek: „Főnevek, rajta, gyülekezzetek! Határozószók és ti, számnevek, A főneveknek segítsetek! Névelők, legyetek pajzsok, És utóvédek, ti névutók, Ne legyenek a seregben Megalkuvók és megfutók. Ha kell, a főnevek helyére Névmások, bátran álljatok, Kötőszók és igekötők, Szent kötelékben járjatok! Módosítószók, ügyeljetek, ha Valakit a hév elragad, Az igazságnak isteni medrét Elhagyni nekünk nem szabad. S ti, indulatszók, legyetek némák, Ha szitkot szórni volna jó, Ki nyelv ellen indít harcot, Az így is, úgy is alávaló. Melléknevek, ti osszátok majd A hősöknek a rendjelet, Ha összefogunk, nincs oly erő, mely Legyőzné e sereget.” Verjétek vissza a támadókat, Ne öljetek, de védekezzetek, Hadd tudják meg ott, Bratislavában, Hogy nektek érző a szívetek!

Csak a pirosat És a fehéret? Egymásban is Lássátok meg a szépet! Boruljon végre A kék a zöldre, Oly szelíden, mint Az ég a földre. S a haragvókat Szűnjön az ármány – Ölelje át a Tündér szivárvány.

ITTHON

39

Jubileumi hangverseny

A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa Komáromban ünnepelt „Halaszthatatlanul meg kell mutatnunk a Nagyvilágnak, hogy milyen erő rejlik a felvidéki magyar tanítóságban.” (Vass Lajos) A Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara (CSMTKÉ) 1964. november 27-én alakult meg 120 taggal, Ág Tibor, Janda Iván, Schleicher László és Szíjjártó Jenő karnagyok vezetésével Nyitrán. 1965-től – élete végéig – 1992ig Vass Lajos a magyarországi Erkeldíjas karnagy és zeneszerző vendégkarnagya volt a kórusnak. A CSMTKÉ 1994-ben nevet változtatott; azóta Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa néven működik. Dr. Horváth Géza karnagy, egyben a kórus krónikása írja Vass Lajosról: „...szüntelenül arra tanított bennünket, hogy tudatosítsuk, ennek a maroknyi csapatnak küldetése van, hogy százezreket képvisel, százezrekért visel erkölcsi felelősséget.” A CSMTKÉ először 1965 áprilisában lépett fel Nagymegyeren, azonban első hivatalos bemutatkozása 1965. május 23-án volt a komáromi Jókai Napokon. Még ugyanabban az évben fellépett a budapesti Zeneakadémián is, ahol a fiatal kórust nagy megtiszteltetés érte, fellépésén jelen volt Kodály Zoltán is. Az akkori tagok elmondása szerint, a hangverseny után a Mester a kórus teljesítményét így értékelte: „Ti nagyon akarhattok, ha így tudtok”. Kodály Zoltánról köztudott volt, hogy csakúgy, mint magával, másokkal szemben is nagyon igényes és szigorú volt. Ádám Jenő, a kiváló Kodály-növendékek egyike írja: „Csend volt az órán... A tanár úr ritkán és keveset szólt. Jelző sose volt más, csak: jó! Ami nem az, mit sem ér. Töprenghetett, verejtékezhetett a növendék, hogy ami nem jó, miért nem jó?” A „tanítókórus” idei jubileumi hangversenyét december 5-én tartotta. Az előbbiek ismeretében, úgy tűnik nem véletlen, hogy az énekkar fennállásának mind a 40. mind pedig a 45. évfordulóját Komáromban ünnepelte. Nagy örömünkre a jubiláló kórust telt ház várta. A hangverseny a kórus bevonulásától kezdve mindvégig – találóbb jelzőt nem találtam – decens volt. Már maga a hely-

40

szín megválasztása, a komáromi Kultúrpalota kiváló akusztikájú patinás díszterme telitalálat volt. A pontról pontra átgondolt rendezés – úgy tudom dr. Horváth Géza munkája – ki, mikor szóljon: Molnár László, mint műsorközlő; mondjon verset, mint: Schniererné Wurster Ilona, alapítótag, aki Heltai Jenő: Szabadság, – Józsa Mónika, aki Csontos Vilmos: Hűség című versét mondta el átéléssel, szép magyarsággal, hogy aztán zendüljön „a legszebb hangszer az emberi hang” Vass Lajos Hűség című szerzeménye amelyet a szerző a CSMTKÉ 25. évfordulója alkalmából Csontos Vilmos versére írt. Ez a kompozíció – számomra – a kórus „életének” metaforája, rám mindig „himnusz” erejével hat. Azon szerencsések közé tartozom, akik – megalakulása óta a kórusnak jónéhány fellépését láthatták – hallhatták: a CSMTKÉ évek hosszú során szerepelt a Jókai Napok záróünnepélyén; Vass Lajos vezetésével nevelői hangversenyeket adott a Csengő Énekszó keretműsoraiban. A komáromi Jókai Mór (egykor II. lakótelepi, később Béke Utcai) Alapiskola gyermekkarával (s annak vezetőjeként) több alkalommal is együtt szerepelhettem a CSMTKÉ-val. Felejthetetlen élményként maradt meg bennem a Kouvalan-Laula finn kórus fogadása 1970-ben Komáromban; Bárdos Lajos Kossuth-díjas zeneszerző köszöntése 75. születésnapja alkalmából a szerző jelenlétében 1975-ben Komáromban, majd a Kodály-centenárium alkalmából rendezett komáromi hangverseny is. Mindig csodáltam a kórus karnagyait, de annak minden egyes tagját is. Pálinkás Zsuzsa és Kaszás Margitka (egy iskolában tanítottunk), a kórus alapító tagjai elbeszéléseiből tudtam az énekkarban felmerülő gondokról, a kórusban keményen végzett munkáról. Szurkoltam sikereikért, osztoztam örömükben. Csodáltam és ma is csodálom a mindenkori kórustagok akaratát, kitartását. Az „ügyhöz, egymáshoz, a mindenkori fáklyavivőkhöz – karnagyaikhoz való ragaszkodásukat. Annak ellenére, hogy a pedagóguskórus – megalakulása óta – a kórusmozgalom vivő ereje; – repertoárja, művészi szín-

vonala a különféle sikeres nemzetközi megmérettetései is igazolták – a kórusmozgalom élvonalába tartozik: mára mégis óriásit fejlődött. Ez nagyban köszönhető a mindenkori tagoknak és karnagyoknak, a kiváló anyaországi szakembereknek, mindazoknak – Vass Lajossal kezdve –akiket nem taszított, hanem vonzott az, hogy van egy „magyar csapat” Szlovákiában; azoknak, akik erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy jönniük kell, mert szükség van szaktudásukra, abból eredő éltető erejükre. Tamási László Debrecenből járt a kórushoz 6 éven át; Sapszon Ferenc Liszt-díjas, a Magyar Rádió és Televízió Énekkarának 25 éven át volt vezetőkarnagya 10 éven keresztül Budapestről jött, s az őt felváltó Tóth Árpád szintúgy. A Pro Cultura Hungarica-díjas Janda Iván – a kórus évtizedeken át volt művészi vezetőjének – halála után 2006 nyarától a művészi vezető feladatát Józsa Mónika látja el; Tóth Árpádban, a kórus jelenlegi budapesti vendégkarnagyában kiváló segítőtársra talált. „Csak a színvonal vonz” – mondta Kodály mester. Ha jól számoltam, a mostani hangversenyen 45-en énekeltek. Fantasztikusan „szól” a kórus, mert mind tagjai, mind karnagyai most „nagyon akarnak”. A hangversenyen sorjázó, nehezebbnél-nehezebb műveket mindvégig teljes koncentráltsággal képesek énekelni. A mind gyakrabban megjelenő – a klasszikus ritmus- és harmóniavilágtól nagyon is eltérő – a disszonancia felé hajló harmóniákat és a bonyolult ritmusokat bravúros könnyedséggel szólaltatják meg. Most is beigazolódott a kodályi axioma: „Minden a vezetőn múlik”, a kiváló karnagyokon: Józsa Mónikán, Horváth Gézán, Tóth Árpádon. Mindenre odafigyelő volt a műsorválasztás: Kodály Z.: A 121. genfi zsoltára; Horváth Márton Levente – Márai Sándor: Földi Zsoltár; Szíjjártó Jenő – Weöres Sándor: A meséről; Gyöngyösi Levente – Petőfi Sándor: Ha én kedvesemről gondolkodom; Orbán György: Car Mundum; Kocsár Miklós: Hegyet hágék; Tóth Péter – Csontos Vilmos: Fáradt már a madár; – a saját versét elmondó Koncsol László szere-

Kórustagok „civilben“, Rimaszombatban.

peltetése – után következő Tóth Árpád – Koncsol László: Kyrie c. kórusművön át; egészen a Moses Hogen: Elijak Rock című hatásos művével való zárásig. Kedves és üdítő volt a hangszeren közreműködők Tóth Hajnalka – fuvola, Sósik Szilárd – zongorajátéka, Híves Mária éneklése Tóth Árpád hárfa-kíséretével. Annak ellenére, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa státusát tekintve nem hivatásos együttes – tagjai énekelni vágyó gyakorlati pedagógusok, akik szabad idejüket feláldozva járnak a kórusba, a mindig más-más helységben sorra kerülő próbákra és fellépésekre – mégis a legrangosabb magyar énekkarok közé tartozik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a komáromi hangversenyt – a hazai szakemberek mellett – az anyaországiak közül többen is megtisztelték jelenlétükkel: Tamási László, a debreceni Kölcsey Kórus karnagya, Tóth Peter zeneszerző, dr. Duffek Mihály zongoraművész, a Debreceni Egyetem dékánja, Taraly László, kántor-karnagy. Felemelő volt a rendezvény befejezéseként elhangzó köszöntők sora is: Pék Lászlóé, az SZMPSZ elnökéé, DukaZólyomi Emeséé, a Szlovákiai Magyar Zenebarátok Társasága elnökasszonyáé, Hrubík Béláé, a Csemadok Országos Szervezetének elnökéé. 2009. október 17-én a kórus megalapította a Vass Lajos Emlékbizottságot,

ITTHON

amelynek tagjai: Horák Margaréta, Ficza László, elnöke pedig dr. Hecht Anna. Az emlékbizottság elsődleges célja, hogy ébren tartsa, és a jövő nemzedékre is továbbörökítse Vass Lajos eszmei hagyatékát. A Vass Lajos Emlékbizottság úgy döntött, hogy a kórus jubileuma alkalmából Vass Lajos-emlékplakettet – Nagy János neves szobrászművészünk munkája – adományoz: • Mgr. art. Józsa Mónikának és Tóth Árpádnak, a kórus karnagyainak, • Ág Tibornak, a kórus alapító kamagyának, • Koncsol Lászlónak – zeneszerzőket megihlető költeményeiért, • in memoriam Janda Ivánnak, a kórus alapító karnagyának és egykori művészeti vezetőjének; a díjat özvegye: Janda Ivánné vette át. • in memoriam Szíjjártó Jenőnek, a kórus alapító karnagyának és a szlovákiai magyar kórusmozgalom újrateremtőjének. A díjat Szíjjártó Jenőné Nagy Ilona vette át. • Sapszon Ferencnek és Tamási Lászlónak – a kórus művészi színvonalának emelése érdekében, vendégkarnagyként kifejtett áldozatos munkájukért. • Dr. Garaj Etelkának és dr. Kulacs Matlidnak, a kórus alapító tagjainak. • Dr. Horváth Gézának, aki immár 26. éve vezeti a kórus krónikáját, • Lancz Pálnak - a több mint három évtizedes és Mikó Zoltánnak, a több mint négy évtizedes kórustagságáért,

A díjakat a Vass Lajos Emlékbizottság tagjai és a kórus szervezőtitkára: Mgr. Pfeiferlik Annamária adta át. A kórus is újabb szakmai elismerésben részesült. December 16-án – Kodály Zoltán születésnapján – Budapesten dr. Hecht Anna, a kórus elnöke a Kórusok Országos Tanácsának díját vehette át. A hangversenyt követő fogadáson Józsa Mónika köszönetét fejezte ki dr. Hecht Annának, a kórus elnökasszonyának, a jubileumi hangverseny fő szervezőjének és mindenkinek, aki fáradhatatlanul tevékenykedett, hogy méltóképpen ünnepelhessen a kórus. Mi, komáromiak, akik jelen voltunk a hangversenyen, ezúton is gratulálunk! Köszönjük, hogy a kórus Komáromot választotta jubileumi hangversenye színhelyéül. A látottak-hallottak okán meggyőződéssel hisszük, hogy ez a „percemberkék dáridója” miatt „hajléktalanságra“ ítélt és ennél is inkább csodálatra méltó „együttes” nem adja fel, mert minden egyes tagja szemragyogásából sugárzott, hogy hittel énekli és vallja: „Kérdezzétek most már tudom: Nem mehettem másik úton; A sorsomat dalba írták Mezők felett a pacsirták.” Stirber Lajos

41

Berecz Antal festőművész kiállítása Losoncon 1947 hideg napjai egyikén, amikor a tőrincsi Berecz család a kitelepítés elől, a befagyott Ipoly jegén átszökött Magyarországra, a 11 éves Tóni nem sejthette, hogy szülőfalujába majd csak évtizedek múltán, vendégként tér vissza. Azt sem gondolta volna akkor, hogy tágabb szülőhazája, a Palócföld két városában, Salgótarjánban és Losoncon képeket adományozó, kiállító festőművészként fogadják majd egyszer... A hagyományos losonci Kármán Napok keretében, 2010. március 12-én, a Szabó Gyula Emlékházban kiállítás nyílt a Csemadok losonci alapszervezete és Szabó Gyula Barátainak Klubja szervezésében Berecz Antal képeiből, melyeket a festőművész a losonci Nógrádi Múzeumnak és Galériának adományozott. A megnyitón jelen volt a Németországban élő, 75 éves művész is. Az Ipoly menti Tőrincstől a teutoburgi erdő szélén fekvő Bielefeldig hosszú út vezetett. A menekült Berecz -család Pomázon telepedett le, ahol Antal befejezte az általános iskolát, majd a budapesti Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett. 1956-ban újra a menekülés útját választotta. Franciaországban, Lyon városában kezdte meg képzőművészeti tanulmányait. 1959-től 1967ig Párizsban tanult tovább, a neves Beaux-arts főiskolán szerzett diplomát. 1970-ben feleségül vette Lettországból származó diáktársát. 1971-ben, miután megszületett lányuk, Melinda, a család Bielefeldben telepedett le. Azóta ott él és alkot Berecz Antal, mint szabadfoglalkozású képzőművész. Lakóhelyén kívül Kölnben, Heidelbergben, Zürichben, Párizsban, San Franciscoban, Magyarországon egyebek közt Budapesten és Miskolcon volt kiállítása. Ez év elején Salgótarjánban láthatták műveit az érdeklődők. 2007-ben a művész közel ötszáztíz alkotást - olajfestményt, grafikát, korai vázlatokat és érett műveket, valamint kerámia plakettet - adományozott a Nógrádi Történeti Múzeumnak, kifejezve ezzel is a szülőföld iránti elkötelezettségét. A losonci Csemadok elnöke, Hahnné

42

Duray Éva által szorgalmazott kiállításnak a Szabó Gyula Emlékház adott otthont, melyben Szabó Gyula művei között először -de a tervek szerint nem utoljára- más alkotóművész képei is helyet kaptak egy hónapra. Berecz Antal kiállítását Szabó Kinga nyitotta meg az itt következő gondolatokkal: „Elgondolkoztam azon, hogy minden korban születtek és születnek újat akaró egyének, néha lázadónak nevezik őket, volt amikor jakobinusok voltak reformerek vagy kommünárok is lehettek, a kortól függően más-más néven emlegették őket, de egy valami közös volt bennük: szentül hittek a változás és változtatás fontosságában. S ez érvényes nemcsak a történelmi eseményekre, hanem a művészetre is, mint az emberi szellem egyik legjellegzetesebb és legnemesebb gyümölcsére. Nézzük a zenét: adva vannak a hangok, a laikus azt hinné, hogy a skálával megáll a tudomány. S lám, minden kornak megvolt a saját zenei stílusa s még azon belül ugyanazoknak a hangoknak a megszámlálhatatlan csoportosítási módja.

S itt a festészet. Adva vannak a színek. Kinézünk az ablakon s azt mondjuk kék az ég, zöldek a lombok, szürke az árnyék stb. Pedig ha kissé visszalapozunk a művészet történetében, micsoda meglepetések érhetnek! S érték is pl. az impresszionisták kortársait, amikor meglátták képeiken a lila árnyékot és sötétkék lombot ...- nem folytatom. De csodálkozott az is, aki először látott egy Bracque, egy Mondrian vagy Picasso képet. Mit varázsoltak elénk ezek a megszállott alkotók a művészet reformerei? A saját lelkük igazát, a színeknek azt a kombinációját, amely ezt az igazat a leghívebben tükrözte. Műveikben benne van minden érzelmük, élményük s ebből fakadó látásmódjuk. Amikor Berecz Antal képeivel először találkoztam, az indulata ragadott meg, az az erőteljes kifejezés, amely még a kis rajzait, vázlatait is jellemzi. Megismerve életútját kezdem sejteni, hogy az öröklött tehetségen és lelki adottságokon túl élményei is rányomták bélyegüket művészetére. Hiszen 12 évesen kiszakadni a megszokott környezetből nem egyszerű dolog. Aztán egy látszólag nyu-

godt 9 éves periódus után, 21 évesen elhagyni az új hazát is és teljesen idegen környezetben kezdeni új életet, újabb megpróbáltatást jelent. S közben állandóan „súg” a tehetség imperatívusa, amely érvényesülni akar. A lyoni, majd a párizsi művészeti akadémia megfelelő keretet nyújt a tehetség kibontakoztatásához, azonban a megélhetés az idegen környezetben nagy akadályokba ütközik. Különösen a fiatal művésznek lenne szüksége támogató háttérre az érvényesüléshez. Nyomorral teli évek múltán ezt a hátteret a házasság révén talált új otthon nyújtja, immár egy további országban. A németországi Bielefeld befogadja a művészházaspárt, biztonságra lelnek, elismerésben is részesülnek. De a HAZA, az OTTHON nem ez. Végig, e nehéz vándorlás alatt Berecz Antal szívében a 12 évesen kényszerűen elhagyott nógrádi táj él, mint az igazi HAZA. Az a hely, ahol az ő anyanyelvét beszélik az utcán is. Várta a pillanatot, amikor végre viszontlátja ezt a tájat és bemutathatja műveit az „otthoniaknak”. Magyarországra már kicsit hamarább, de Tőrincset is magába foglaló kis országunkba csak a rendszerváltás utáni időben mert hazajönni. Magyarországon nagy szeretettel fogadta a közönség Miskolcon, Lakitelken, Salgótarjánban stb. S ő ezt a szeretetet mindenütt bő ajándékkal viszonozta. Egyidőben salgótarjáni kiállításával a losonci Nógrádi Múzeum és Galériának is egy szép kollekciót ajándékozott. Ebből mutatunk most be egy nagyon szerény válogatást. A sors úgy hozta, hogy a múzeum kiállítási terve, helyszűke és szervezési gondjai miatt még nem került sor Berecz képeinek bemutatására. A 2008ban megnyílt Szabó Gyula Emlékház most éppen Berecz Antal képeinek bemutatásával lép arra az útra, amelyet alapítója megálmodott: otthont és bemutatkozási lehetőséget adni olyan kortárs művészeknek is akik munkássága hasonló értékeket képvisel, mint Szabó Gyuláé. Berecz humanizmusa, eruptív kifejezésmódja, ugyanakkor humortól sem mentes rajzkészsége, sőt, választott példaképei valahol összekötik művészetét a Szabó Gyuláéval. Érdekes megfigyelni, hogy mindkét alkotó nagy jelentőséget tulajdonít a kezeknek és a szemeknek. Berecz hol expresszív, hol kubisztikus kompozíciói itt-ott rokonságot mutat-

ITTHON

nak Szabó Gyula késői mozaikszerű festményeivel. Nem volt egyszerű a gazdag anyagból azt a keveset kiválasztani, ami elfért a – múzeumtól kölcsönkapott - állványokon. De ahogy ezek a munkák fölkerültek a térbe, mintha kapcsolatba léptek volna a falakon elhelyezett állandó kiállítás képeivel. Fényleni kezdtek – ahogy Berecz egyik vallomásában olvastam: felragyogott a tündefényük. Berecz Antal: tájaink érzelem- és gondolatvilágának szerény és konok nagykövete a nyugati országokban. Hidat épít Nógrád, a Dunakanyar, Franciaország és Németország közt. Most átjött ezen a hídon, hazajött, fogadjuk őt szeretettel.“ A Berecz Antal születése 75. évfordulója alkalmából rendezett losonci kiállítás meghívóján mottóként egy Ady idézet volt olvasható: „Föl-földobott kő, földedre hullva,

Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad ...“ P.S. A Magyar Köztársaság oktatási és kulturális minisztere – március 15-e alkalmából – kimagasló színvonalú művészi munkájáért Pro Cultura Hungarica emlékplakett elismerésben részesítette Berecz Antalt; az elismerést március 13án, a Nógrád Megyei Önkormányzat ünnepi közgyűlésén, Szügyben, Becsó Zsolt országgyűlési képviselő, (Fidesz), a Nógrád Megyei Önkormányzat Közgyűlésének elnöke adta át. - A méltatás szerint: „Berecz Antal festőművész művészi pályafutása során külföldön mindvégig következetesen képviselte a magyar kultúra értékeit. Kiállításaival és jelentős adományával pedig, kiemelkedő módon támogatta a hazai képzőművészet ügyét.“ Böszörményi István

43

Őseurópai géneket hordozunk

Dr. Papp Lajos szívsebész professzor beszéde a Magyarok Szövetsége munkaértekezletén Szeretetben Testvéreim, Magyarok! Összefogás. Kivel? Kikkel? Ki ellenében? De kivel fogjon össze a magyar? Kik vagyunk, honnét jöttünk? Vajon ide sodort a szél valahonnét Ázsia belső területeiről, vagy másként van ez? Az összefogás első kérdése: kivel? A válasz egyértelmű: a teremtő Istennel! A teremtő Isten mindannyiunkat meghatározott céllal és feladattal küld e földi mindenségbe. Mindannyiunknak, kivétel nélkül feladata van. Nem véletlenül születtünk ide, a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nyelvünk a magyar, nem véletlenül vagyunk itt magyarok. Nekünk itt van feladatunk, nekünk a Jóisten azt jelölte ki, hogy a földi mindenség megtartásában a Kárpát-medencét örök időkig megtartsuk annak, amit a Jóisten nekünk és a világnak szánt. Mi a Kárpát-medence? A Kárpátmedence Isten tenyere, Isten kelyhe, ami az itt élő embereknek lehetőséget ad arra, hogy itt, a földi létben a legnagyobb örömmel és boldogsággal éljen és eleinknek is ez volt a célkitűzése. Tudják-e azt, hogy a modern tudományok a legutóbbi 10-15 évben milyen felfedezésekkel áldották meg nemzetünket? Olyanokkal, amelyek a mai modern világban mindenki számára elfogadhatóak. A materialistákat is beleértve – a mindenekben ők is benne vannak. A teremtő Isten nem csak szellem, anyagot is ő teremtette, tehát az anyag az nem Isten ellen való. De ezek a materialisták, akik természettudományos alapokon vitatkoztak a magyarság eredetéről, nagyon nehéz helyzetben vannak, mert a modern tudományok egyike a genetika, ezen belül az archeogenetika az elmúlt 10 évben fantasztikus ismereteket adott nekünk. Kérem, fegyverkezzünk föl nem csak lelki erővel, hanem tudással is! Ez a tudás segít bennünket abban, hogy visszanyerjük önbecsülésünket, tartásunkat, magyarságtudatunkat.

44

Mióta vagyunk a Kárpát-medencében? Honnét jöttünk? Avagy itt vagyunk ősidők óta? Ezeket a kérdéseket a történészek, az archeológusok próbálják megválaszolni. Most az archeogenetika jött segítségül, mert kérem, akinek lehetősége van, jegyezze föl ezt az újságnevet, ez a SCIENCE. A Science a világ tudományos újságjainak az első 2-3 fontos kiadványaihoz tartozik. A Science 2000 november 10-i számában megjelent egy 17 professzor által írott cikk. (Mindig az első szerző alapján tudják előkeresni, ezt a szerzőt úgy tudják előkeresni, hogy SEMINO.) Semino és munkatársai genetikával, ősgenetikával foglalkozó professzorok az Amerikai Egyesült Államokból, Olaszországból, Lengyelországból, Ukrajnából, Horvátországból, Romániából és sorolhatnám. Magyarországról nem volt a tudósok közül senki. Tehát 17 tudós föltette azt a kérdést, hogy Európa őslakossága, az ős európai gének különböző, ma élő népek fiaiban milyen arányban szerepelnek? Magyarul: az ősgén, ami nem mást jelent, mint a Krisztus előtt 35 ezer, 40 ezer évvel itt élők genetikai kódját az európai népességből mely népek hordozzák legmagasabb arányban? Magyarul a kérdést úgy lehet föltenni: kik képezik Európa őslakosságát? Az eredmény döbbenetes! Ez Y kromoszóma meghatározás; a férfi kromoszóma kutatható jobban, mint a női kromoszóma. Azért, mert a férfi kromoszóm egyik lábát elvesztette, a férfi kromoszómát könnyebben utol lehet érni és bármilyen sejttöredékből meghatározható, míg a női kromoszóma vizsgálathoz év mitocondrium kell. Itt be is fejezem a szigorúan tudományos tények boncolgatását. A kérdés tehát: európai ős genetikai állományt mely nép, milyen arányban hordoz? Az Y kromoszóma kutatás alapján ez a tudóscsoport megállapította, hogy a ma itt, csonka Magyarországon élő, tehát a teremben jelen

lévő sokadalom 95 %-ában jelen van az európai ősgén. Genetikus vonatkozásban a magyar lakosság 95 %-ban őseurópai gént hordoz! Legalább olyan érdekes, hogy vajon a többi európai nép milyen arányban hordozza az európai ősgént? Néhány korábban megválaszolatlan kérdésre is választ kapunk, mert a magyarságnak egyetlenegy nép volt az elmúlt ezer évben barátja, amely minden elkötelezettség nélkül segített bennünket, s kik ezek? A lengyelek! Tehát kik hordozzák az európai ősgént a magyarok után magas százalékban? A lengyelek, a horvátok és a Kelet-Kárpátokon túli ukránok. De ezek a népek csak 50-60%-ban, míg a többiek töredékben sem képviselik az európai ősgént. Ez a tudományos megállapítás sokkolta a világot, és a magyar akadémikusok egy részét. De nagyon érdekes, hogy Szabó Mihály akadémikus, genetikus professzor az általa elvégzett vizsgálatokkal mindezt megerősítette. Sőt, mondok jobb hírt, maga Czeizel Endre, a balliberális oldal nagy genetikusa is mindezt megerősítette. Kérdezem én, miért nem tudnak róla, miért nem közvetítették a televíziók, a rádiók ezeket az információkat? Elárulok valamit, foglalkoznak vele. Tudniillik a Magyar Tudományos Akadémiának a legnagyobb problémája az, hogy nem tudja megmagyarázni az 5 %-ot, miért csak 5 % hordozza a keleti géneket, az ázsiai géneket? Ezzel foglalkoznak és nagyon nehezen tudnak dűlőre jutni, mert tessék csak figyelni! Vagy az nem igaz, hogy amikor Árpád hazajött, akkor csak mindössze 150-200 ezer magyar ajkú, magyar genetikai állományú volt itt, vagy - mert ez valószínű, hogy igaz -, akkor a másik szemlélet sokkal érdekesebb. A bejövők visszahozták a géneket. Vagyis: ők valamikor elmentek és visszajöttek! És máris nagyon szépen kérem, akinek ceruzája van, szintén jegyzeteljen, mert egy észak-olasz professzor

Jellegzetes magyar embertípusok. Fent: turáni típushoz tartozó magyar férfi, középen: turáni taurid keveredésű magyar nő, lent: keletbalti típusú magyar nő.

ITTHON

45

„Alföldi“ típusú magyar nők népviseletben és (jobboldalt lent) turáni típusú magyar nő

46

Michelangelo Naddeo, Michelangelo, nem a szobrász, hanem a ma élő professzor, aki archeológiával, népművészettel, rovásírással, és nyelvekkel foglalkozik, megjelentetett egy testes könyvet, aminek a címe Magyars... are back home. Tehát a Honfoglalás nem más, mint a magyarok visszajövetele. Mit állít ez a professzor a könyvében? Hogy Krisztus előtt 5000-ben, itt a Kárpát-medencében fejlett kultúra létezett, amely anyajogú társadalmat épített és igen magas szinten állt a művészetekben, igen magas szinten művelte mindazon kézműves mesterségeket, melyeket a Földanya nekünk megőrzött immár 7000 éven keresztül. És mit állít ez a Naddeo Michelangelo? Végig követi a világ különböző tudósai által feltárt archeológiai és nyelvemlékek alapján, hogyan terjedt el a Kárpát-medencéből ez a kultúra, és hogyan kanyarodott vissza, hogyan ment el Ázsiába és hogyan jött vissza Ázsiából a magyar kultúra. Aki még mindig nem talált elég meggyőző érvet, az legyen olyan kedves a hiányzó láncszemet Arianitől olvassa el, de aki még mindig bizonytalan, az pedig Heribert Illig műveit kapargassa meg, Pap Gábor sok segítséget adott ehhez, az a bizonyos Kitalált középkor című munkája mindenesetre gondolatébresztő. És itt a történelemórát befejezem. Összefogás. A Jóistenen kívül kivel? Hát őseinkkel! Itt, ezen a gyönyörű helyen, amit Kárpát-medencének hívunk, fellelhető őseink hagyatéka. Miért most, miért mai napság derülnek ki ezek a dolgok, azért, mert mindennek választott ideje van. A kizökkent idő visszazökkenni látszik és itt minden egyes magyar lélek feladattal bír, hogy ezt az időt, ezt a kizökkent időt helyreállítsa. De mi a mi nagy problémánk? Az, hogy nem ismerjük őseink hagyatékát és elfelejtettük, kik vagyunk. Itt a hátam megett föl van írva az Újszövetségnek két parancsa. Az egyik, ami az Istenre vonatkozik, a másik, ami az embertársunkra vonatkozik. Ez a szó, egyetlen szó, mind a két esetben ugyanúgy kezdődik: „szeresd a te Uradat“, „szeresd felebarátodat“. Hogy kell szeretni felebarátunkat? János evangéliuma egyértelműen fogal-

ITTHON

maz: „szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek benneteket, ahogy szeretett Krisztus bennünket, föláldozta érettünk az ő életét“. A magyarság az őskultúrájában a szeretetre épülő, befogadásra épülő kultúra volt és mi nagyon nehezen, ebben az elmúlt borzalmas ezer évben is megtartottuk szellemiségét, hiszen a Szent Koronatan nem más, mint a befogadás tana, a szeretetre épülő, egymás mellett élő társadalom tana. Én, mint gyógyító ember természetesen nem vagyok történész, nem vagyok régész, nem vagyok nyelvkutató. Én egy dolgot kutattam az életemben, korábban az emberi szíveket szerettem volna meggyógyítani, de amikor rájöttem, hogy nem lehet elég a megbetegedett szíveket meggyógyítani, mert nincs olyan erő, ami a beteg szíveket ilyen tömegesen meggyógyítsa, akkor elkezdtem kutatni, hogy mi az oka, hogy ennyi ember szíve betegszik meg ebben a hazában ott, ahol legjobb az éghajlat a földön, ahol a táplálék gyógyszerként fogyasztható, ahol édesvízben fürdünk, ahol édes vízzel el vagyunk árasztva, ahol minden megadatott, ami a teljes emberi élethez szükséges. És egy döbbenetes eredményre jutottam. Mi a legfőbb oka, hogy az elsők között vagyunk Európában a szív- és érrendszeri betegségekben, elsők a daganatos betegségek okozta halálozásokban? Csak az elmúlt húsz évben ötszörösére nőtt a középkorú magyar férfiak daganatos betegségek okozta halálozása. Elsők vagyunk öngyilkosságokban: valami hibádzik. Ezer éve mi megpróbáltunk Nyugat-Európához idomulni. Nyugat-Európa mire épült fel? Az ún. euro-atlanti vagy görög-római műveltség és a zsidókrisztiánus vallás mire épült fel? Ők uralkodók, ők leigázók és mi megpróbáltunk aszerint élni, ahogy a nyugatiak élnek. Kedves magyar Testvéreim! Az összefogás azt jelenti, hogy elfelejtjük ezt az idegen kultúrát és visszatérünk az ősi kultúránkhoz. Ez pedig a szeretetre alapuló, minden magyart befogadó, minden idegent elfogadó kultúra, mert a mi földi küldetésünk a velünk együtt élő népek jó útra ve-

zetése, tanítása, a szeretet ösvényére való terelése. Kivel kell összefogni? A teremtő Istennel és meg kell hallani az Új szövetség üzenetét: szeresd embertársadat, mint tenmagadat! Azért vagyunk betegek, mert gyűlölködni próbáltunk. Ezer éve vallással, bőrszínnel, származással, pártpolitikával megosztottságban vagyunk, és a magyar ember amikor gyűlöl, akkor magát teszi tönkre. Mert sem genetikusan, sem földi küldetése miatt ez nem az ő világa. Nekünk, a Magyarok Szövetségének, helyre kell állítanunk a kibillent időt. Az idegen kultúra majmolása helyett a magyar érzésvilágot. Aki szeretni tud, az önmagát tudja gyógyítani és embertársát. A legnagyobb gyógyító erő a szeretet, és ezzel fejezem be. A szeretetnek három megnyilvánulása van. Az érosz, a testi szerelem a növényvilágban és az állatvilágban is az utódlást erősítő erő. Nem tudunk mit tenni ellene, illetve nem sokat. A fília a barátság növény és növény, állat és állat, ember és ember között ez megvan. Ezt úgy hívják ember és ember között: lelki barátság. De mindannyian tapasztaljuk: van kutya-macska barátság is és valaminek okán egymásnak esik nem csak a kutya a macskával, hanem a kutya a kutyával, macska a macskával, magyar a magyarral. Mi a harmadik? A legmagasabb szintű szeretet. Ez nem más, mint az agapé, az ingyen kegyelem adásának képessége. Az ingyen kegyelem azt jelenti, ha velem bárki bármi rosszat tesz anélkül, hogy helyrehozná, én akkor is szeretem őt. Nem várok érte sem elismerést, sem üdvösséget, hanem én az Isten teremtette lény fölemelkedem a krisztusi szintre, mert aki engem megöl, aki meggyaláz, aki apámat, anyámat megölte, meggyalázta, annak is képes vagyok kegyelmet, megbocsátást adni. Erre a szintre kell visszakerülni a magyarságnak és minden illúzióval le kell számolni! Mert minden, ami szétszakít, legyen az párt, vallás, az a magyar érzelem és gondolatvilágtól távoli. Egy Istenünk van, egy Nemzetünk van, egy Hazánk van. Összefogni az Istennel és magyar a magyarral, ez a feladat! Isten áldja meg Önöket!

47

Szvorák Katalin Alternatív Kossuth-díjat kapott Ez az elismerés a szeretetről és a megbecsülésről szól Az énekművészt lapunk olvasóinak nem kell bemutatni; a magyar nyelvterületen mindenki tudja, hogy Kati a felvidéki Pincen és Füleken töltötte gyermekkorát, s bár Magyarországon, Pilisszentlászlón él, máig hűséges a szülőföldjéhez. Az elismeréshez olvasóink nevében is szeretettel gratulálunk, s az alábbiakban bepillantást nyújtunk Kati életébe és pályája állomásaiba. Bevezetőnek talán elegendő az énekművész eme mondata, amely zaklatott korunkban, a szlovák-magyar kapcsolatokban szikraként pattogó feszültségek idején mély bölcsességre vall: „Ha szeretetben kölcsönösen elfogadóbbak tudnánk lenni a mellettünk élőkkel, akkor a politikailag szított gyűlöletkeltés sem lenne olyan hatásos.”

48

Az Alternatív Kossuth-díjat Balogh Gyula vállalkozó és Földváry Györgyi, Gyurkovics Tibor özvegye hozta létre. Az elismerés kitüntetettjét az Alternatív Magyar Művészeti Díj Alapítvány Kossuth-díjas tagjai: Jankovics Marcell filmrendező, Makovecz Imre építész, Melocco Miklós szobrászművész, Schrammel Imre keramikus és Szőnyi Erzsébet zeneszerző választották ki. Szvorák Katalin Losoncon született, Füleken járt iskolába, majd Budapesten az ELTE magyar–könyvtár szakán szerzett diplomát. Jelenleg a szentendrei Vujicsics Tihamér Zeneiskola népzenei tanszakának vezetője, a Zeneakadémia vendégelőadója. Eddig 26 tematikus albuma jelent meg, nyolc lemezén Közép-Európa népeinek közös dallamkin-

csét szólaltatja meg 12 eredeti nyelven. Népdalénekesi munkáját Liszt- és Kodály-díjjal, Bartók Béla-emlékdíjjal ismerték el. – Ebben a díjban éppen az „alternatív” szó a kedves. Ez minden lobbitól mentes, számomra a megbecsülés és a szeretet jele. Nagyon meglepett, mert én nem vagyok nagy „díjbeszedő”, inkább a közönség megszólítására törekszem – mondja Szvorák Katalin. A felvidéki születésű énekes tavaly decemberben – a gyűlöletkeltő szlovák nyelvtörvény ellensúlyozására – száz számozott példányban kiadta a Vox Humana című lemezét, amely válogatás a magyar és a szlovák ünnepek közös énekeiből. A hanghordozón Szvorák Kati eredeti

nyelven szólaltatja meg a két egymás mellett élő nemzetiség dalait. A pályámon sajnos mindig az kapott a legkevesebb visszhangot, ami nagyon fontos. A hét részből álló sorozatom anyagából például, amely a Kárpát-medence népeinek közös ünnepeit dolgozza fel, mindössze egyetlen koncertet tartottam. Ebből válogattam tavaly a Vox Humanát is, amely kereskedelmi forgalomba nem került. Csak olyan embereknek ajándékoztam, akik esetleg tudnak tenni valamit a mesterséges gyűlöletkeltés ellen – meséli a népdalénekes. – Külhoni magyarként érzékenyebb vagyok az elfogadottságra, illetve a kirekesztettségre. Azt gondolom, ha a közönség, a felvidéki és az itteni közösség hallhatná koncerteken, élőben is közös dalainkat, jobban megértenék, mi a szándékom az eredeti nyelven előadott népénekekkel és népdalokkal. Szvorák Katalin külön örült Szörényi Levente üzenetének: „ ... szívből köszöntelek abból az alkalomból, hogy végre észrevettek mások is! Na, nem olyan mások...” jól esett neki Orbán Viktor figyelme is, aki szerint „...Meg-

győződésem, hogy a művész pontos helyét, tevékenységének értékét a legkevésbé sem a pártpolitika színeváltozása, hanem sokkal inkább a közönség szeretete, a szakma tisztelete és a művész magasabb rendű vágyai – melynek mozgatórúgói mélyebben vannak, mint a pillanatnyi siker – egyszerre jelölik ki. Ahogy Babits önti gyönyörű sorokba: „...a művész annyira szereti ezt a világot, amelynek lényege a változás (...), hogy sohasem elég neki; nem elég, amennyit az Isten csinált, folytatni akarja.” A népdalénekes Fülek és Pinc díszpolgára. Eddig megjelent 26 önálló tematikus nagylemeze közül négy gyermekeknek szól, nyolc albumon pedig Közép-Európa népeinek közös dallamkincséből válogatott, azokat eredeti nyelveken szólaltatta meg. Négy albumon egyházi népénekek hallhatók. Most készülő, A Teremtő dícsérete c. lemezén öt történelmi egyház legszebb természetet dicsőítő énekei szólalnak meg. Szvorák Katalin hivatalos honlapja a www.szvorakkatalin.hu, melyen rengeteg információ olvasható az énekesnő-

vel kapcsolatban, sőt, a másfél évtizede megjelent TAVASZVILÁG, az Illés Lajosnak köszönhető népdalátiratos VÁLASZÚTON és a gyerekvers-megzenésítéses ÁLOMFÖLDÖN, az angliai és amerikai élő koncertfelvételeket tartalmazó „freefolkos“ MEOTIS, a gyógyító DÚDOLÓS, valamint a szlovák nyelvtörvényre válaszoló szlovák-magyar dallampárhuzamos VOX HUMANA, és az első tíz lemezről való ÉNEKEIM című válogatás ingyenesen letölthető a honlapról. Ugyancsak fontos információ, hogy áprilistól havonta egy-egy régi-új hanghordozó lesz hozzáférhető, és letölthető a honlapról.

Élete • Losonc szülöttje • Juhász és paraszt felmenők • Mesés gyermekévek az Ipoly menti Pinc falujában • Első szereplés háromévesen a falu kulturházának avatóján • Klasszikus hegedülés és néptáncolás a fülekpüspöki Palócban • Táncdaléneklési sikerek Kovács Kati

Földváry Györgyivel, Gyurkovics Tibor özvegyével, a díj egyik alapítójával

ITTHON

49

>>56.

„ .... Jókai Mór gondolatai a ma emberéhez, a ma magyarjaihoz is szólnak. Az „Egy magyar nábob” című regényében így ír : „A népek át fogják látni, hogy életreva-

lók vagyunk és tisztelni fogják törekvéseinket, mezőinken új élet fog virulni, szárazi és vízi utainkon megélénkül a kereskedés, a magyar nyelv felhat szalonjainkba és divattá válik, nagyobb városainkban meg-

születik a nemzeti szellem, az ország fővárosában, Pesten összpontosulni fog a nemzet fénye, ereje, szelleme, lesz akadémiánk, írói egyleteink, nemzeti színházunk. És mindezt csak akarnunk kell !”

Jókai-díj 2010

Ünnepélyes díjkiosztás

A díjátadó ünnepség főszereplői. Balról: Nick Ferenc, Végh József, Berecz Ágnes Gabriella, Keszegh Margit és Gazda István

A fenti idézettel nyitotta meg RévKomáromban a Jókai-díj 2010 átadási ünnepségét és köszöntötte a Duna Menti Múzeum patinás dísztermében az egybegyűlteket a Jókai Egyesület elnöknője, Dr. Keszegh Margit. Ezen az ünnepségen emlékeztek meg a városszülötte, Jókai Mór születésének 185. évfordulójáról. Az ünnepi műsorban Csehi Ágota zongoraművész és két fuvolaművész, Bakos Anita és Eva Sýkorová kápráztatta el a közönséget,

50

aratva nagy sikert Albert Franz Doppler műveinek előadásával. Az idén negyedik alkalommal került átadásra a 2006. júniusában alapított Jókai-díj. Alapítói: a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület (RévKomárom) és a Falvak Kultúrájáért Alapítvány Jókai Emlékbizottsága (Budapest). Az ezévi pályázat témája: „id. Szinnyei József, a legnagyobb magyar bibliográfus” volt. A beérkezett pályaműveket a témát jól ismerő szakembe-

rek bírálták el, köztük a Felvidéken is ismert és elismert tudománytörténész professzor, Gazda István, aki jelenlétével megtisztelte az ünnepséget, s lenyűgözte a hallgatóságot id. Szinnyei Józsefről tartott előadásával. Az idei Jókai-díj Budapestre került. A díjazott: Berecz Ágnes Gabriella. A díjnyertes mű: „KUTAK – Gondolatok az információs forradalmakról id. Szinnyei József módszertana és munkássága tükrében”. A bírálóbizottság

döntése kívül arany díszoklevélben még 7 pályázó részesült. A Jókai-díj tárgyiasult formája Jókai Mór kezének márványlapon elhelyezett festett gipszmásolata, melyhez az idén egyhetes alkotói szabadság társult az alapítvány csallóközaranyosi alkotóházában és az alapítók felvállalták, hogy térítik a díjnyertes egy könyvének ki adási költségeit. Az ünnepi megemlékezés és díjkiosztó után a résztvevők megkoszorúzták Jókai Mór szobrát. A pályázaton a díjazott és arany díszoklevélben részesült írásokból az alapítók együttműködésével évkönyv, antológia kiadására is sor kerül majd. Az alapítók döntése alapján a Jókaidíj 2011 témája : „Széchenyi István, a nemzet lámpása”. Az alapítók, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület és a Falvak Kultúrájáért Alapítvány Jókai Emlékbizottsága 2010 október végéig várja a pályamunkákat. Keszegh Margit

ITTHON

Fent: a díjátvétel pillanata. Lent: Szénássy Zoltán, a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület tiszteletbeli elnöke beszél.

51

Közös portánk:

A Csemadok mindenhová bekopog Petheő Attila, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának elnöke:

Beszélgetni az emberekkel Miként fogalmazódott meg a Közös portánk gondolata? A Közös portánk rendezvénysorozattal egy újfajta párbeszédnek szeretnénk teret adni a hazai közgondolkozásban. Azzal, hogy a Csemadokon keresztül a járás sok településére el fogunk jutni Bölcs Józseffel és Szabó Olgával az év folyamán, jelezzük, hogy a Csemadok, mint a legnagyobb hazai érdekképviseleti szerv, mindenhova bekopog. Mi a rendezvénysorozat küldetése? Igyekszünk újra intenzívvé tenni a kapcsolatot a politikai érdekképviseletünk és a Csemadok között. Jól tudjuk, hogy a 90-es évek elején a Csemadok nélkül nem születtek volna magyar pártok. Arra fogjuk ösztönözni a magyar politikai érdekképviseletet, hogy külön, településekre lebontott programot dolgozzunk ki közösen azért, hogy a magyar településeken olyan polgármestereket, illetve önkormányzati képviselőket tudjunk állítani télen, akik becsülettel és alázattal tudják képviselni nemzetrészünket a járás minden településén. Olyan embereket nem

szabad többé a közélet közelébe engednünk, akik vállalkozásként művelik a poltikát. Aki nem úgy tekint a közösség érdekeinek képviseletére, mintha a saját családja sorsáról döntene nap mint nap, el kell tanácsolnunk a felvidéki magyar közéletből. Ez a rendezvények céljának is tekinthető? A fentiek szolgálatában a sorozatunk csupán eszköz. A Közös portánk viszont azt a célt szolgálja, hogy a magyar civil érdekképviselet feltérképezze a régió helyzetét, az emberek hangulatát. Erre a párbeszédre pedig a Komáromi járásban leginkább a Csemadok alkalmas. A tényleges cél pedig az számomra, hogy ne beszédeket mondani járjanak a közélet szereplői az emberekhez, hanem beszélgetni. Egyszóval eljutunk egy-egy településünkre és elbeszélgetünk jelenről, jövőről. Mennyire szolgál a rendezvény kampánycélokat? Hiszen mindhárman parlamenti képviselőjelöltek... Aki a Csemadokban tisztséget vállal, az minden kiállásával politizál és lete-

szi a garast a magyar ügy mellett. Én elsősorban csemadokos vagyok. Járási elnökként két olyan közéleti szereplőt kerestem és találtam, akik mindig kiálltak a közösség érdekeiért és bennünket, azaz a Csemadokot sosem hagyták cserben. Egyébként igaz, hogy közelednek a parlamenti választások és mindhárman jelöltek vagyunk. Arra azonban gondosan ügyelünk majd, hogy a kampány ideje alatt már ne járjuk a falvakat. Viszont ősszel mindenképpen újraindul a Közös portánk beszélgető sorozatunk jelenről, jövőről.

Szabó Olga, ügyvéd, megyei képviselő

Céltalan hajósnak nem kedvez a szél Miért vállalta a Csemadok “Közös portánk”-jában a felkérést? Mindannyian tapasztaljuk, hogy nincs időnk egymás meghallgatására, úgy élünk, mintha mindenkinek elég lenne a maga baja. Sőt, sok. Így aztán

52

meghagyjuk magunknak a problémáinkat, bezárkózunk. Igyekszünk elhitetni még saját magunkkal is, hogy ha nem beszélünk a bajokról, akkor nincsenek is. Pedig vannak! Erről tanúskodnak az öngyilkosságba és betegségbe mene-

kült emberek. Mivel sokkal szívesebben járok gyűlésekre, vagy csak úgy elbeszélgetni az emberek közé, mint beteglátogatóba, vagy Isten ments, temetésre, úgy gondoltam, jó lesz, ha kibeszéljük a gondokat. Egyéni problémákat, kö-

zös bajokat. Tudom, hogy nem fogjuk megoldani a munkanélküliséget, tudom, hogy nem tömjük tele pénzzel az emberek zsebét, de lehet, hogy közösen eljutunk majd a problémák megisme-

réséhez, a célok megfogalmazásához. Nagyon lényeges, hogy egy adott közösségen belül ismerjük a célt, hiszen alapigazság az, hogy „Céltalan hajósnak nem kedvez a szél.” Tapasztalt közéleti szereplőként mit vár a beszélgető-sorozattól? Amíg egy személy, vagy egy közösség csak annyit tud, hogy nem jó úgy, ahogy van, de nem tudja mire van szüksége, küzdeni sem tud érte. Pedig a vikingek is úgy tartották, hogy ha jó a cél, amit kitűztél, bizton akadnak eszközök. A gondokat megfogalmazni, meghallgatni, a problémákat feltérképezni, a javaslatokat megvitatni könnyebb többedmagunkkal. Mert az emberek együttgondolkodása nem többszörösen ugyanazt eredményezi, hanem rengeteg új ötletet, egész más látószögből megközelített problémákat, és azok megoldási javaslatát is. Kiket várnak a beszélgetésekre? Természetesen a beszélgetéseknek az a lényege, hogy együtt beszélgetünk. Nem elbeszélünk egymás mellett, ha-

nem együtt keressük a megoldást. Senki sem tévedhetetlen, senki sem tökéletes, és ezt nem is kell eljátszanunk egymás előtt, mert ezeknek a találkozásoknak a másik lényeges pontja az őszinteség. Feltételezzük, hogy aki eljön közénk, aki megtisztel bizalmával bennünket, azt a jó szándék vezérli. Mi nyitott lélekkel és szívvel megyünk a községekbe, és nyitottságot, őszinteséget várunk el beszélgetőtársainktól. Az idei a választások éve... Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a társadalomban zajló változásokat sem. Választások lesznek ebben az évben kétszer is. A parlamenti választásokkal kapcsolatban a kocka már el van vetve. Mindenki felelős az eredményért, választani el kell menni. Viszont a helyhatósági választásokkal kapcsolatosan lehet arra ösztönözni az embereket, hogy felelősséget vállaljanak a helyi közösségért, és olyan emberek jussanak be az önkormányzatba, akik szívükön viselik a község sorsát.

Bölcs József, megyei képviselő

Lépéselőnyben kell lennünk

Mit jelent Önnek a rendezvény címe? Közös portánk, közös gondok, közös kérdések, közös gondolatok, kö-

ITTHON

zös megoldások, annak érdekében, hogy hazánk és szűkebb, határon inneni otthonunk, nemzetünk, népünk, nyelvünk és kultúránk a lehető legjobb állapotban legyen, mikor a következő nemzedékek színre lépnek. Nem szabad közömbösen szemlélni, ahogy az idő elszáguld mellettünk, lesz, ami lesz... A rendszerváltozás eufóriájából gyors kijózanodás után,esemény, eseményt követett: községnév, községtábla; megyei felosztás; nyelvtörvények; földrajzi nevek; futball pogromok; utoljára, de nem utolsó sorban a belső megosztottság, népességfogyás a környezetünk romlása, mind-mind olyan téma, amivel érdemes, szükséges foglalkozni. Hol látja ebben az egész társadalmi mozgásban a Csemadok szerepét? A civil társadalom minden szintjét be kell kapcsolni, hogy igényeink a közös gondolkodás eredményeként, a lehető legpontosabban megfogal-

mazódjanak. A rendszerváltás idején a Csemadok volt az a társadalmi kezdeményezés, amely nem késlekedett és segített megszervezni a felvidéki magyarság politikai képviseletét. Szerintem a Csemadok most is magához vehetné a kezdeményezést. A közös gondolkodás folyamán kialakulna a vélemény kisebb és nagyobb közösségeink állapotáról, megfogalmazódhatna a hogyan tovább. Mit szól majd Ön szerint ehhez a honi közélet? A mindenkori politikai képviseletünk vezérfonala ilyen műhelyekben fogalmazódik meg a legvalóságosabban. Az önkormányzatok különböző szintjei sem nélkülözhetik a folyamatos közös gondolkodás eredményeit. Ha meg akarunk maradni és meg akarjuk őrizni földjeink vizeink nyelvünk, kultúránk állapotát, lépéselőnyben kell lennünk.

53

A baranta A baranta ma önálló, magyar hagyományokra épülő harcművészetet jelent, amely alapvetően katonai és népi harcmodorból lett összekovácsolva. Két ágon folyik a munka: lovas és gyalogos szakágban. Alapítója Vukics Ferenc őrnagy, aki 1997-ban, 6 éves kutatómunkával alapozta meg a baranta harcművészetet, amelybe a mai napig kerülnek olyan elemek, amelyeket sikeresen összegyűjtünk. Vukics Ferenc olyan harcos példáját álmodta meg, aki bár nem a legjobb a botolásban, az

ostorozásban, az íjászatban, a szablyavívásban, stb., ugyanakkor megállja a helyét bármelyik magyar tipusú fegyver forgatásában és helytállásában. Ez részben már a mi feladatunk is! A baranta iránya a magyar ember felé halad. Az tud csak magyarul harcolni, aki magyarul él, gondolkodik és cselekszik. A baranta a magyar hármasságra építi tudásanyagát, ami nem más, mint a test, lélek, szellem. A testi része a harc, a tánc, a lélek-szellem pedig a magyar hagyomány többi ága, a

zene, a mese, szólások, közmondások, ünnepek, stb. amelyek arra tanítanak, hogyan lehet a világot „magyarázni”, magyarul, emberül élni! A magyar harcművészet újjáélesztésére több kísérlet is történt. A két világháború alatt magyar katonatisztek állították össze az első komoly anyagot, amellyel a legénység harci képzettségét és nemzeti hagyományokhoz való ragaszkodását akarták előmozdítani. A kutatások eredményeinek néhány eleme a korabeli harci szabályzatokban is megjelent. Az 1960-as években szintén több próbálkozás történt az egységes mozgásanyag és harci szemlélet kialakítására, de a távol-keleti irányzatok előretörésével és népszerűségével ez a törekvés nem tudta felvenni a harcot. A baranta kifejezés harcra, hadjáratra való felkészülést jelent, valamint a Somogy megyei nyelvjárásban, mikor Vukics Ferenc gyűjtött, eképpen mondta neki az idős bácsi: „amíg barantáznak a gyerekek, nincs baj, csak böllön ne legyen a vége!” Ezzel azt akarta kifejezni, hogy míg „barantáznak” – játékosan küzdenek, botoznak, birkóznak, stb., „addig nincs baj, csak böllön ne legyen a vége!” Ez azt jelenti, hogy már erőszakosan verekednek, vérre menően! A magyar nyelv talán még a Berente község nevében hordozza ennek bizonyítékát! A baranta kifejezés több névváltozatban az ázsiai nomád népeknél volt használatos. Valahol portyázást, fosztogatást jelentett, valahol pedig büntető hadjáratot, ami a somogyvári legendában is szerepel, ahol is a brentai ütközetben a baranta had (legjobb harcosok hada, válogatott had) büntető hadjáratként csatázott! Mikor Kazakisztánban jártam, ott úgy mondták, hogy a „branta” szót olyan emberekre használták, mint Magyarországon a betyárt! Nem a rossz értelemben, hanem ahogy segít a szegényen, egyfajta „visszaszolgáltató” minőséget! Talán a mai világban is egy visszaszolgáltató szerepet vállal a Baranta, hiszen veszendőben van a magyar kultúra, s az ellenség sem a testet, de a lelket és a szellemet támadja. Nekünk viszont nem a más ellen, de saját magunkért kell küzdenünk... Kopecsni Gábor

Vukics Ferenc

54

Máday-gyűjtemény Dunaszerdahelyen Máday Norbert, amellett, hogy egy nagyszerű harcos, olyan dolgokkal foglalkozik, melyek nem adatnak meg minden embernek. Őseink tárgyi hagyatékát gyűjti szívvel-lélekkel, ezt éreztük, mikor az előadását tartotta! A kiállítás a 48-as szabadságharc emlékére készült; olyan emberek képei sorakoztak a falon, akik valakinek ismerősek, valakinek ismeretlenek. Pont ez adott egy másik március 15-i hangulatot. Nem a megszokott Petőfi, Kossuth, stb. hangulat, hanem egy olyan

képet festett le, ami arról az oldalról mutatott rá a szabadságharca, ami szintén fontos volt. Olyan személyek képei, akiknek csatát köszönhet a forradalom, aki nélkül talán Kossuth se lenne a „nagy Kossuth”. Papok képei, kik híven áldozták idejüket és életüket a magyar szabadságért, vagy azoknak a honvédeknek a képe, akik már nem tudtak gondoskodni magukról, mert vagy elveszítették a lábukat, vagy nincstelenek lettek, de égően vágytak és tudatában az ilyen áldozatoknak, odamentek a csa-

tatérre... és voltak bajtársaik, akik már nem is jöttek vissza... Máday Norbert barátom az ittléte idejére hozott a gyűjteményéből néhány szablyát, pallost, karabélyt és egy messzi földön híres Károlyi tarsolyt, amely nemrég került haza köszönhetően Norbi bátyám hazaszeretetének és ősei töretlen tiszteletének. Olyan előadást tartott, hogy még a fiatalok szemében is könny csillogott. Norbi bátyám a rendelkezésemre bocsájtotta a 19 képből álló gyűjteményt, és rámbízta, hogy a Felvidéken vigyük, ahová csak tudjuk. Megfogadtam neki, így vándorkiállítást szervezünk egyes helyeken, s ha ideje engedi Norbinak, eljön és mesél a jó magyar embereknek... Kopecsni Gábor

Nemzetközi Szablyavívó Verseny A budapesti Ősi Tűz Történelmi Vívógyesület és a Szegedi Vitézlő Oskola szervezésében került megrendezésre Kisteleken, a Szeged melletti kisvárosban az I. Nemzetközi Szablyavívó Verseny. A verseny március 13-án, az 1848-49-es szabadságharc emlékére szerveződött! A Felföldi Baranta Szövetséget a februári III. Balassi kupán való sikeres szerepelés jogosította fel tagjait

ITTHON

a kisteleki versenyre. Ketten tudtak résztvenni: Papp Gabriella és Kopecsni Gábor, a dunaszerdahelyi Hadik András Baranta tagjai. A versenyen 4 kategóriában indultak a küzdők. 1 fegyveres: polifoam védőburokkal ellátott, fafegyveres egyéni, és fafegyveres csoport, valamint 2 fafegyveres kategóriában. A felvidéki versenyzők mind a négy kategóriában jól szerepeltek, Kopecsni Gábornak

sikerült megszerezni a polifoam kategóriában 1. helyet, fafegyveres kategóriából 2. helyet, és a csoportból szintén a 2. helyet. Az összesített eredmények alapján a legtöbb helyezést a naranta harcművészek hozták el, akik Budapestről, Erdélyből, Sopronból is jöttek! További jó felkészülést kívánunk! K.G.

55

<<49.

számokkal, operett- próbálkozások • Füleki iskolák • Kétszeres győzelem a szlovákiai magyarok népdalversenyén (1976, 1978) • ELTE magyar-könyvtár szak • Eötvös kollégium • Népművészet Ifjú Mestere (1980) • Első díjak: Röpülj páva (1981), Lajtha emlékverseny (1988) • Magánénekesi félállás a Honvéd Művészegyüttesnél (1983 - 2005) • Soros ösztöndíj (1990-92) • Fülek város díszpolgára (1996) • Liszt Ferenc-díj (2000) • Hungaroton-díj (2001) • Kodály Zoltán- díj (2002) • Pinc díszpolgára (2006) • Bartók Béla emlékdíj (2007) • A szentendrei Vujicsics Tihamér Zeneiskola tanszakvezető népdaltanára (1996 - ) • A Szózat éneklése Mádl Ferenc Köztársasági Elnök beiktató ünnepségén • Főszerep Diószegi L.:Tündérkert (1989), Foltín J.: A lagzi (2001) c. és Kiss Ferenc Szerelemajtók (2006) c. táncjátékokban • Több zenekarral énekel (1983-1999: Vízöntő, Bekecs, kassai Csámborgó,

56

Hegedős stb.) • 1999 tavaszán Kiss Ferenccel megalapítja a Kőfaragók együttest • 1999-2001 Kőfaragó együttes, majd a Gombai zenekar szólistája • Gyakori közreműködője volt az Etnofon Zenei Társulásnak és az Odessa Klezmer Bandnek (2000) • A parlamenti Karácsony háziasszonya (2000), Új évi köszöntés a Szent Koronánál (2001) • Főszerep Illés Lajos: Magyar Ének és Illés-Utassy : Betlehem csillaga című rockoratóriumokban • 26 önálló hanghordozó • Az elmúlt 30 évben több mint 3000 koncert 3 kontinens 31 országában • 2009 Szentendre Közművelődéséért Díj • 2009 Béres Ferenc- díj • 2010- től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszékének vendégtanára • 2010 Alternatív Kossuth-díj

Fellépések • koncertek bajor underground kocsmákban

• finn és oxitán templomokban • skandináv dzsesszklubbokban • Cervantes szülőföldjén • norvég óvodákban • sok ezer egyforma kínainak • francia marhavásáron • washingtoni lovardában • német némaságot fogadott apácáknak • bajor és steier hegedűnapokon • német kórházakban és francia öregek otthonában • olasz éjszakákban • énekszó és lövöldözés a Bekaa-völgyében • sevillai Expo • olasz pizzériák • előadások külhoni Magyar Intézetekben • énekek Schiff András TV műsorában • fesztiválok /Mundus Cantat, Santa Cruz, Bonn, Rudolstadt, Fete de la viele, Edinburgh, Jerez de la Frontiera, stb./ • Bartók- és Liszt műsor az ORF ben és osztrák iskolákban • csángó dal lengyel kísérőzenekarral, kínai dal kínai zenekarral • steril stúdiók • zsidó fesztiválok Olaszországban az Odessa Klezmer Banddel • szólókoncert 45 fokban, Salvadorban • énekek a sao-pauloi parlamentben és kétórás élő rádióműsor • Kurtág-fesztivál Bajorországban • zenélések utcán és szinháztermekben • TV- és rádiófelvételek és olykor sok protokoll, mások bájmosolya • a magyar és az amerikai himnusz éneklése Washingtonban • teltházas „Monarchia-nosztalgiás“ koncert a Bécsi Zeneakadémián • a Víz világnapján Japán-ban • Wiener Advent Herz-Kestranek-kel • Visegrádi Négyek koncert, négy ország 17 muzsikusával, négy nyelv dallampárhuzamaival a Budapesti Tavaszi Fesztiválon (sajnos folytatás nélkül) • hatalmas siker Batthány László köpcsei (Kittsee) kastélyában, de ami fontosabb: „A friss harmat, zsenge családom, egy siheder vörösfenyő görbén nőtt ága, búbos kemencénk, esti litániák, mosolygó kankalinok, tündöklő szemek, barátaim, kacsintó partifecskék, a moha, a páfrány, egy impresszionista naplemente...” Fotók: Dobrik Rezső és Aknay Tamás

Lapzárta Mi történik velünk, magyarokkal? Az áprilisi parlamenti választásokon elképesztő arányú, „jobboldali” győzelem született. Orbán Viktor, a győztes pártszövetség elnöke – mint már annyiszor, most is hitelesen összegezett: „Bebizonyosodott, hogy rendszert nem lehet váltani. Rendszert csak megbuktatni lehet, hogy helyette felépüljön valami új.” A „jobboldal” szakmai megnevezés – helyette inkább azt lehetne mondani, hogy „az a pártszövetség nyert, amely közeledik a Szent Korona eszményéhez, tehát a jézusi világképhez, s általa a Teremtőhöz.” A példátlan arányú elsőség hátterét – Orbán Viktor szavaival „forradalom történt a válastófülkékben” hivatásos elemzők aligha látják majd úgy, ahogyan a szakrális bölcsesség hívei. Mi történt hát valójában? És mi történhet ezek után velünk, magyarokkal? Az történt, hogy egy és negyedmillió magyar ember felismerte: elpusztulunk, ha nem térünk meg. Egymilliónál is több honfitársunk kért segítséget országunk oltalmazójától, a Nagyboldogasszonytól, Jézustól és a Szent Koronától, hogy ismét az egyetlen jó úton járhassunk, melyet Isten jelölt ki számunkra. Nemcsak a kolostorokban, templomokban, de egyre több iskolában imádkoztak jövőnkért kicsik és nagyok. Megszaporodtak a

zarándoklatok, a felajánlások, a közös fohászkodások a rózsafűzér által; egyre több helyen újították fel a kápolnákat, templomokat – és persze, építettek újakat -; megszaporodtak az út menti, Jézust és a Szűzanyát magasztaló kegyhelyek; a nemzet legkiváőlóbb tanítói és gyógyítói könyvekben, zeneművekben, színpadon, filmekben és előadásaikon hirdették az evangéliumot és vallották: a gyógyítás népe vagyunk, királyunk Jézus. Már történelmünk két vezéralakja, Hunor és Magyar sem egymás ellen fordult, hanem segítette és védte egymást, hogy örök időkre példát mutasson. Ez is ott volt a szavazófülkés forradalom hátterében: erősödött és nemesedett a lelkünk. Felismertük, hogy az ember nem csak anyagi test, amely látható, de lélek és szellem is! A jövőt csak általuk remélhetjük, a belső és külső békét csak általuk nyerhetjük el. Mindebből az is következik, hogy áprilisban megkezdődött a nemzet megtérése. Az élethez, a további küzdelmekhez csak innen kaphatunk erőt, a boldogulást innen várhatjuk csupán. Az ITTHON most imaláncot indít – csatlakozzanak hozzá minél többen! Építsük innen, a Felvidékről is a közös életünket, minden magyarral és min-

den velünk élő lelki testvérrel együtt, hogy végre szép legyen a jövőnk, gyermekeink, unokáink és az újabb nemzedékek földi léte:

Imádkozzunk Esterházy János boldoggá avatásáért Kedves Istenünk, köszönjük neked, hogy ismét megsegítettél bennünket, magyarokat.Nem engedted, hogy maga alá temessen a történelem, mert az önzés, a gyűlölködések és fegyverek világából úgy görgetted el a hazugságokat, mint az ama barlang nyílását elzáró sziklát a feltámadt Igazság. Köszönjük, hogy felismerhettük: nemcsak anyagi test, de lélek ás szellem is vagyunk, hogy mindenkoron itt vagy velünk, s hogy a lelkünkből felszálló ima ereje hatalmasabb minden gonoszságnál. És köszönjük, hogy az idő homályából felfénylik vértanúnk, Esterházy János alakja; köszönjük, hogy ismét elküldted őt közénk, hogy földi megpróbáltatásait megismerve felderenghessen elöttünk a Jézus mutatta út, igazság és élet, s hogy Esterházy János mosolya, jósága, másokért hozott áldozata, hozzád való megingathatatlan hűsége is ösztönözzön küzdelmeink során. Add, kedves Istenünk, hogy mi, magyarok, a Kárpát-hazai népekkel és a testvéri lengyelekkel együtt a beteg világ gyógyítóivá válhassunk. Add, hogy a lelkünkből felszálló fohászok és imák Isten Országának alapkövei lehessenek. Batta György

Hrubík Béla

Fekete márvány Esterházy János emlékére A rács mögött meggörnyedt tér pókhálófonalán, ott vergődtünk én, néhány légy és az idő, s a penészvirág illata burkolta be e tündöklő temetőt. A cellában, mint hálóban reszkető halak tátogása, zúg a csend, s megnyugvást csak dacolva sípoló tüdőm jelent. A sétálóudvar kövéről neveket sodor hozzám a szél, melyekhez nem tartoznak arcok, kezek,

ITTHON

széthullott életem torzói ezek, szobrok, bálványok, képek, melyek egyszer romba dőlnek, ha kaput nyitok az ősznek, nem kell szembeszállnom majd minden falevéllel, együtt múlok el a megfakult téllel, s a mírovi börtön megkopott falán én leszek az intelem is talán a vigyázók szemében örökre, fekete márványon arany betűbe öntve.

57

A Nap Piramis Világszenzáció látott napvilágot: a magyarság ügyét régen látott módon ragyogja be ez az új, remekbe szabott régészeti felfedezés! A világ legrégebbi ismert piramisáról tudniillik most már 100%-os bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a hun-magyarok, azaz elődeink, a mag (tudás) urai építették. A hüledezéskeltő hír röviden ismertetve a következő: a szénizotópos mérések alapján 34.000 évesre saccolt híres boszniai Nap Piramisban székely-magyar rovásírással íródott feliratokat találtak a szláv kutatók, s már egyértelműen azonosítottak húsz rovásbetűt is, melyek egy az egyben megegyeznek a manapság általunk is ismert székely-magyar ABC jeleinek vonásaival. A helyi régészek azonnal kapcsolatba léptek a rovásíráskutatás honi mestereivel, nemsokára pedig megindul a rendkívüli izgalmat, s talán historikus paradigmaváltást hozó pontos vizsgálódás. Remélhetőleg nem fogják elhallgatni, eltüntetni a valós eredetünket ország-világ elé táró, Kárpátmedencei életterünk ősiségét bizonyító táblákat és rovásmaradványokat a szélsőséges globális eszmeiség jegyében cselekvő főideologizátorok csicskacsatlósai. A monumentalitásával szemeket lenyűgöző Kínai Nagy Fal alig több, mint kétezer éves, a gízai piramisok még nincsenek ötezer évesek, s a Stonehenge kövei is csak maximum pár évszázaddal idősebbek Egyiptom csodáinál. A mi pompázatos piramisunk azonban közel 30.000 évet ver az összes előbb felsorolt földi remekre, ami egyenesen lenyűgöző, nemzeti büszkeségünket sokszorosára duzzasztó adat. A nonplusszultra pedig a megtalált rovásírás kora. A hivatalos, vaskalapos és megamaterialista “tudomány” szerint a legrégebbi ísmert írás Mezopotámia területéről származik, s az i.e. IV. évezred végén, avagy az i.e. III. évezred elején alakulhatott ki. Erre előkerül egy amazoknál majd tízszer ősibb székely rovásírás... atomcsapásszerű pofon lehet ez a finnugor blődlit szajkózók számára éppúgy, ahogy a “majomemberes”, “Mezopotámia az első civilizációs” sületlenségeket sulykoló mesekutatók lelkületének is. Ismét a vadliberális körökben csak “sumerpárthus nagymagyaroknak” csúfolt tudós hazafiak igazsága bizonyosodott be a ténynek hazudott műanyag agy-

58

lúgozó elméletkupacok ellenében! Félő azonban, hogy elhallgatják ezt a szenzációs felfedezést.

A legrégibb ismert földi írás! Ha valamikor a Jóisten kegyelméből igazi nemzeti kormány kerül majd sokat szenvedett Magyarországunk élére, akkor az első feladatai egyikeként kell majd a történelemoktatást korrigálnia, hogy a műveletlen rétegek ne fitymálhassák többé le ezt a „kurva országot”. Ne a kétszáz éves mammonimádó multikultifellegvár, a tenyérbemászó antihumánus törtetés Mekkája, a háború- és terrorpárti USA legyen a példa gyermekeink előtt “demokratikus és modern” berendezkedésével, sokkal inkább őseink ideológiája és remekei! Szeretném, ha a magyar őstörténet nem Árpádnál, esetleg az “uráli őshaza” felemlegetésénél kezdődne, hanem a Kárpát-medence hungár életterének ősiségénél. Szeretném, ha a históriaoktatás szempontjából fontos tankönyvek címoldalán a Nap Piramis, valamint a rovásírás virítana, s ugyancsak ezen magyar csodák ismertetésével kezdődne a történelemtanítás a magyar gyerekek számára. Várom a Nap Piramis kutatásának újabb eredményeit, s bízom továbbra is a szebb magyar jövőben! (forrás: http://egymagyar.blogspot.com/ 2010/03/vilagszenzacio-latott-napvilagot. html)

Piramisok a Képes Krónikában!?

Létezik egy velencei fametszet a középkori Székesfehérvárról, ami több kutatót arra sarkallt, hogy a magyarok szakrális központját nem a mai Székesfehérváron, hanem a Pilisben keresse. A kutatások eredményeként egyre többen vallják, hogy Fehérvár koronázó városunk egykor valóban a Pilisben helyezkedett el, ami a korona-csakra, fehér és beavatás fogalmak érdekes találkozása. A pálosok központja, a Pilis, tehát pontosan az a hely, ahol a beavatás történhet. Mint ahogy az emberi testben ez a hely a fejtető, ugyanúgy a Kárpát-medence „pilise“ az, ami képes a fentről jött finom energiák befogadására. A korona- és a szívcsakra a Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes szakrális uralkodói programot képvisel. A Pilis Árpád-kori szakralitását oklevelek bizonyítják: mindvégig királyi központként működött, soha nem lehetett adni-venni benne földterületeket, csak királyi jóváhagyással. Később, az Anjou-kortól Visegrádon, a fellegvárban őrizték a Szent Koronát és a Képes Krónika képein a koronázás helyeként a Pilis azonosítható. A Pilis körvonala (a Visegrádi-hegységgel együtt) egy hatalmas szívet formáz, amelynek a közepén található Dobogókő, a Kárpát-medence energetikai központja. Őseink nem véletlenül adták a terület középpontjában álló csúcsnak ezt a nevet, tudniuk kellett, hogy itt „dobog“ a világ szíve. Az Árpád korban ezt a területet „Insula Pilis“ (Pilissziget) néven nevezték. Ha rápillantunk a térképre, és leszámítjuk az utóbbi 1500 év mintegy 400 földrengését, amelyek során például „az egyik hegy belezuhant a Dunába“, és így nyilván megváltozott a

környék képe, akkor tökéletes szívalakot látunk. A területet a ma itt élők is a Föld szíveként emlegetik. A korona- és a szív-csakra így tehát a Pilisben egy helyen található, ezáltal teljes szakrális uralkodói programot képvisel. Az itt található pontokon keresztül átadhatóvá vált az isteni energia az arra alkalmas befogadó személynek. És valóban, a Pilis alagútrendszerében, a titkos barlangokban a pálosok beavatási rítusainak központi szerepe volt. Az egyiptomi piramisok az Oziriszt megszemélyesítő Orion csillagkép mintájára épültek. Tudjuk, hogy az Orion a magyar mitológiában Nimróddal azonos. Középkori krónikáink a magyarság első őseként a legendás Nimródot jelölik meg. Nimród először Kézai Simon, Kún László udvari papja, 1282 körül írt Gesta Hungarorumában lép fel a magyar történetírásban. Kézai elmondja, hogy a vízözön után kétszázegy évvel az óriás Nimród egész nemzetségével hozzáfogott a bábeli torony építéséhez. A nyelvzavar után Evilát földjére költözött, és ott felesége, Enéh két ikerfiút szült neki, HUNORT és MAGORT. Ettől a két fiútól és a szolgálatukban álló vitézektől származtak a hunok és a magyarok. Ezt a történetet több mint húsz középkori magyar krónika megismétli. Többek feltételezése szerint az Orionnak a pontos mása megtalálható a Pilisben: a csillagkép csillagait a pilisi hegyek rajzolják ki. A középső három csillag az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy. Az elrendezés ugyanaz, amit az egyipto-

fent: III. István koronázása, II. László, és Imre koronázása

ITTHON

mi piramisoknál látunk: a leghalványabb csillagot a legkisebb piramis jelzi, a legerősebbet pedig a legnagyobb. A csillagkép további négy pontjának mindegyikénél pálos kolostorromok találhatók. A beavató koronázás tehát a Pilisben történt. Bizonyíték erre a Képes Krónikában található számos kép, melyeken a koronázási esemény hátterében a tájat is megjelenítik. Viszont van a Krónikában három rajz, ahol a távolban meglepő módon piramisok vannak. A képek önmagukért beszélnek. Egyértelmű hogy ezeken a rajzokon nem hegyek, dombok és sziklák, hanem piramisok láthatók. A szabályosan megrajzolt gúla az egyenes éleivel legalábbis erre utal. Az Imre koronázását ábrázoló képen ráadásul két piramis is van, melyeknek csúcsán talán életfát vagy energia-kisugárzást jelenített meg a rajz készítője. A kérdés az, ha a helyszín a Pilis és a képen valóban piramisok vannak, ma miért nem láthatjuk ezeket az építményeket? Lehetséges hogy ezeket is, mint számos épületet a Pilisben, lerombolták, elbontották és a földdel tették egyenlővé azért, hogy a magyar nemzet dicső múltját eltüntessék. Ha viszont még ott vannak és csak a növényzet vagy a föld rejti az építményeket, akkor a boszniai piramishoz hasonló kiemelkedést kell keresni. Lehet, hogy az Árpád-vár, a Rám-hegy és a Magashegy a Pilis piramisa?

Pilisi zarándokhely? Az 1940-es években bizonyos Sashegyi nevű régész kezdett ásatásokat a Holdvilág-árokban abból kiindulva, hogy Anonymus úgy írja le Árpád vezér nyughelyét, hogy ott nyugszik Árpád „ahol a víz kőmederben folyik alá Attila városába”. Ez a leírás pontosan ráillik a Holdvilág-árokra, amely a Pilisben van; ott, ahol a régi koronázóvárost, Fehérvárt, és Ősbudát, Attila nagykirályunk székhelyét is sejtik. Sashegyi emberi (női) csontvázat is talált ott a nehezen és életveszélyesen megközelíthető helyen, kőkoporsóban, amelynek génjei megegyeznek a honfoglaló magyarság genetikai állományával. Az ott található kövek emberi megmunkálásra utalnak, nem a természet formálta őket olyanra. Az egyik közeli bokorban Sashegyi embert ábrázoló kőszobrot is talált, amely egy belső-ázsiai türk, szittya, hun vonásokat mutató emberábrázolás volt. Két nap múlva két szakértővel visszatért a helyszínre, de a szobornak hűlt helye volt. Utánajárt a dolognak, és kiderült, hogy elvitték azt a kőfejtőbe, bezúzták. 2003 körül az ásatást végzők egy olyan kőtömböt találtak a hegyen tovább lejjebb fúrva, amely egy feltűnően éles, szabályosan egyenes peremmel rendelkezik. Ennek a peremnek a vonalában továbbmenve annak úgy lett vége, hogy az ásó szintén kőbe ütközött, amely szintén egy kocka- vagy téglaalakú kőtömb egyik szabályos pereme volt. Ennek végén szintén egy erre merőleges perem van, tehát az egész emberi alkotásra utal, lépcsőzetes kialakításra. Hogy ennek a lépcsőzetes folyamatnak hol van vége, nem tudni, de elvileg le a patakig (folyóig?) is tarthat. Ha pedig a párhuzamos oldalon ugyanezt a kialakítást találják meg a hegyen, mint szabályos tükörképét a lépcsőzetnek, akkor az csak piramis lehet, amelyet hegyből ástak ki, és utána hegyként be is temették, valamilyen okból kifolyólag. Ha végre kiderülne az igazság, akkor a Pilis lenne a nemzet zarándokhelye, ami a mai helyzetben növelné a nemzet összetartó erejét. De sajnos az idegen szívűek mindent megtesznek, hogy ez ne jöhessen létre. Az ő idejük azonban hamarosan lejár úgy, mint a homokóra homokja, ha lassan is, de lepereg. (forrás: http://csaba-vezer.freeblog.h u/archives/2008/12/10/Piramisok_a_ Kepes_Kronikaban/)

59

„Mély a múltnak kútja” Maskurázók az Ipoly-mentén Az Ipoly folyó a XX. század szimbóluma lehetne. Volt, hogy összekötötte, és volt, hogy elválasztotta azt, ami széttéphetetlenül összetartozik. „A mesebeli Ipoly, miként azt a harmadik évezred küszöbén tudni véljük, a trianoni diktátum következtében, a béke és békétlenség nevében 172,2 folyamkilométeren zavaros, magyar-szlovák határfolyóvá változott, és persze hajózhatóvá, majd legvégül a Hulinova terv (1966.) részleges megvalósításával, folyószabályozás címén, „vízveszejtő csatornává.”: – írja Németh Péter Mikola a Napút 2004-es farsangi számában „Hetedhét Ipolyon innen és túl” címmel, a múlt század utolsó évtizedében megújuló Ipolydamásd–Helemba közötti farsangi néphagyományról értekezve. Az a negyvenhét közúti-, vasúti- és gyalogos-híd, amelyekből mára már csak öt funkcionál, egykoron összekötött közösségeket, családokat és barátokat. A hiányzó Ipoly–hidak nagyobb részét a világháborúk ideje alatt semmisítették meg. Ellenben 2000-ben, békeidőben az árvíz mosta el az utolsó előtti hidat a Duna–Ipoly torkolat felől nézvést, az Ipolydamásd-Helemba közöttit. Ezt, tekinthetjük akár szimbolikusnak is. Ennek ellenére – ahogy a neves néprajztudós, Hoppál Mihály mondta: – a történelmet lehet hamisítani, de a népi emlékezetet nem. És milyen igaz, akik együtt ünnepelték a damásdi–helembai Farsang Tóbi, vagyis a tél jelképes „temetését”, több mint száz évvel ezelőtt – legalábbis, azóta dokumentálják – az Ipoly folyó bal és jobb partján, Ipolydamásdon és Helembán, – mai szlovák neve Chl’aba – azoknak a kései utódai a harmadik évezredben is együtt ünnepelnek. (Kis ismeretelméleti kitérő: hagyományok előbb voltak, mint kutatók.) És sajátos archaikus egységben, békességben éltek itt együtt a „jó palócok” és a „tót atyafiak”. Nem is tudták, mi az az etnikai konfliktus. De mi, most Európában politikailag „nyílt társadalmakban” élünk, tehát, jó első kézből tájékozódni jelenkori nemzetiségi ellentéteink ok és okozati összefüggéseiről. Többek között ezért is zarándokoltunk hát el tapasztalatot szerezni, farsangolni, február 13 és 16 között a Duna–Ipoly zugba, a Börzsöny déli lan-

60

káin egymással szemben fekvő, az Ipoly két partján elterülő két településre. A helybéliek emlékezete szerint a Magyarország területén levő Ipolydamásdot a múlt század elején zömében még szlovák ajkúak lakták, a trianoni békeszerződés következtében Csehszlovák közigazgatás alá eső Helembát azonban többségükben magyarok. Ez nem is volt gond az Osztrák–Magyar Monarchiában, mert egyazon ország, azonos jogú polgárai voltak a magyarok és a szlovákok is. Együtt örültek, s együtt szomorkodtak, ha úgy hozta a sorsuk. De a közös hagyomány egy bizonyos idő után nem felelt meg a nagypolitika elvárásainak. Így bármilyen hihetetlen, a közös hagyományos farsangi ünneplés sem sokkal élte túl Trianont. A korabeli feljegyzések szerint, néhai Korcsmáros László helytörténész állítása szerint, úgy 1925 táján szűnt meg hosszú időre, több mint fél évszázadra az Ipoly– menti maskurázás, s akkor úgy tűnt, hogy végleg eltemették Ipolydamásdon a farsangot. Az 1980–as évek második felében volt már ideiglenes híd a két falu között, de erőteljesen létezett még, az 1920–ban először meghúzott országhatár is. Nem sokkal a rendszerváltást követően, az Európa Unió felé való kacsingatások, igyekvések idején, amikor, minden tagságra esélyes Közép-európa-i ország, köztük Magyarország és Csehszlovákia is meg akart felelni az európai elvárásoknak, történhetett meg az, hogy a szemközti falvak akkori polgármesterei: dr Gosztonyi Jenő és néhai Bogdán József kezdeményezésére, 1991 farsangján a hatóságok ideiglenesen megnyitották az országhatárt, megteremtve ezzel a határ-hídon való átkelés lehetőségét. Talán ők maguk se gondolhatták előre, hogy ezzel Ipolydamásd és Helemba népe képes lesz emlékezete legmélyéről előhívni, – „Mély a múltnak kútja!” – s újraéleszteni az Ipoly-menti maskurázás, alakoskodás farsangi hagyományát, ami, azóta is, idestova tizenkilencedik esztendeje tart töretlenül, még úgy is, hogy a hidat tíz éve már, hogy elsodorta egy tavaszi árhullám, s újjáépítése szándékáról, azóta is, csak ritkán hallani. Persze igazi zimankós teleken a híd nem léte

nem jelent gondot, hiszen átcsúszkálnak egymáshoz a folyó jegén a két falu lakói. Igen ám, de az idei a kemény tél ellenére sem fagyott be úgy az Ipoly vize, hogy azon bárki emberfia átsétálhatott volna. Így két lehetőség maradt, az egyik: cirka 30 km-es kerülő: Letkés – Ipolyszalka – Gramkövesd – Kovácspatak felé, be a Duna-Ipoly zugba. A másik, a kissé kalandosabb, ámde emberpróbálóbb: igazi valóság-show. Én és a barátaim az utóbbit választjuk: délelőtt, miután szalma bálákból rituálisan máglyákat raktunk, s azokat a dob pergő ütemére, harmonika szóra, és a nagybörzsönyi Pávakör énekére körbetáncoltuk, a sok–sok színes maskurával tánclépésekkel jártuk be így a falut, Ipolydamásdot. Mindezek után gyülekező a Kultúrháznál volt, ahonnan busszal felutazunk a Szobot Párkánnyal (szlovák nacionalistáknak: Štúrovo) összekötő vasúti hídig, és onnan gyalog megyünk odaátra. Ott vár minket egy pótkocsis dübörgő traktor, amivel rázkódva, döcögve ugyan, de a hómezőn át Helembáig száguldhatunk. Persze a dolog nem ilyen egyszerű. Ha mi „gonosz” módon nem hiszünk a szlovák-magyar konfliktusban, akkor a mesék szabályai szerint próbákon kell átesnünk. Az első próba: önmegtartóztatás. Ezt a kísértést egy miniatűr echós szekérke láttán érezhetjük, ami telve vagyon porcukrozott fánkkal, csörögével és képviselővel, s telítve van forralt borral és teával. És itt jön a megmérettetés. A vasúti híd túlsó végén a meredek lépcső járhatatlan, ráfagyott a hó, a víz, inkább korcsolya-, mint

szánkópálya. Én lecsúszom gatyafékkel, ez nem túl kellemes, bár kalandos, de ebben a helyzetben két szerencsés is van: a kutyám (négyláb-meghajtás), és a szekér. Ez utóbbit, a lejtő bármely pontján stabil helyzettel bíró, egy magára valamit adó férfiember adja tovább, kézről kézre. Szusszanunk, felülünk, és elfeledkezünk arról, hogy, ha már megpróbáltatás, akkor a mesék szabályai szerint az egyszeri eset nem lehet kielégítő. Mindenki felkászálódik, majd vigyázban ül a pótkocsi platóján, s nézi a valóban csodálatos hófödte Börzsönyt, a Hegyes–hegyet, a Márianosztrát ölelő „pálos–dombokat”, s egyszer csak a szűz hóban elakadunk. Az idillnek vége, a férfiak leszállnak, megtolják a traktort. A lankán a benzinbűzös motor erőre kap, és mi ott maradunk, mert ha megáll, és ismét felvesz bennünket, kezdődik az egész tortúra elölről. Nem is baj, hogy itt hagy minket, a táj gyönyörű, és átélhetjük a kilátástalanság érzését, mert bármerre is nézünk, a „semmit” látjuk, a végtelen hómezőt, – „Száműzött tenger / Isten hallgatása”: jut eszünkbe Pilinszky – és szemünk előtt meg a végtelenbe vezető párhuzamos traktornyomokat. Mikor a sokadik dombtetőről végül mégis megpillantjuk Helembát: határ ide, határ oda, nyomban otthonosan érezzük magunkat. De ekkor jön ám az „időkapszula”. A dombtetőt fülünk hallatára, – valami őrület! – lakodalmas rockzene uralja, a köztéri hangszórókból szól. Eddig utunkon is, úgy érezhettük, mintha Jiří Menzel abszurditásba hajló, szarkasztikus szelleme filmszerűen kísért volna el bennünket. De most már, bizonyosan velünk van. Újra átéljük a volt Csehszlovákiát, amelyben a leghülyébb, már akkor is, egy magyar volt, (Bán János alakította: Az én kis falumban.) persze ez akkor megtiszteltetésnek számított. Közben közelg az idő: harangszó ínycsiklandozó ebédillatárral. Leereszkedünk a dombról, megérkezünk a faluba. Ez Helemba, a középkori magyar falu, Szlovákiában. Jutalmunk a gulyás műanyag tányérban, és a forralt bor, műanyagpohárban. Fontos információ: a gulyás őrölt paprika nélkül, majorannával, boróka bogyóval és kakukkfűvel készült. Néhány korty borocska és néhány falat után a két település polgármesterével beszélgetünk. A nyelvtörvény – úgy tűnik – nemigen érdekli a helembaiakat, de ahogy a pol-

ITTHON

gármester asszony, Kosznovszky Henrietta fogalmaz: Ha idegen jön, ahhoz először szlovákul beszélünk. A telefonunkba, eddig is két nyelven szóltunk bele: tessék, vagy proszim! Húsz-harminc éve is két nyelven hirdettünk a hangosbeszélőn, ebben ilyen értelemben nagy változás nem történt. Rományik Ferenc (Ipolydamásd polgármestere) meséli: – A márianosztrai kőbánya közelsége miatt telepítettek szlovák bányászokat Ipolydamásdra, mert a damásdiak akkor még tudtak szlovákul. De a nemzetiségi hovatartozás soha nem jelentett gondot a térségben. Régóta kialakultak már a baráti és rokoni szálak is. A második világháború környékén még voltak ide-oda házasulandók, és hála Istennek, a Kádár-rendszer sem tudta ezeket a szálakat teljesen elszakítani. Itt, az Alsó-Ipoly-völgyében a mindennapok egészen másképp telnek, mint, ahogy azt az országos politika gondolja, vagy épp szeretné – vélekedik a polgármester. Az ebéd után, ahogy érkeztünk, ugyanúgy a pótkocsis traktorral szállítanak vissza bennünket a hídfőig, a helembai atyafiak közül is velünk tartanak jó néhányan, majd busszal utazunk vissza Ipolydamásdra a Kultúrházba, mert ott kezdődik a hagyományos farsangi bál, mulatság. Zenekar: Csini és Lajos barátaikkal húzzák a talp alá valót. Ünnepi estebéd: szarvaspörkölt főtt krumplival, savanyúsággal, mellé házi bor, enyhén hordó ízű. Önfeledt tánc, a falu apraja és nagyja, no meg a vendégek is járják a palócföldi csárdást. Ami meglepően gyönyörű és felejthetetlen az egészben, hogy semmi skanzen-érzés, semmi mesterkéltség. Itt valóban úgy érezni, hogy szeretik egymást magyarok és magyarok, szlovákok és magyarok, mert ők, az itt élők „csak” jó lokálpatrióták, vallják. És ebben a szemléletben megfér egymás mellett többféle náció is, és a barátsággal érkező idegennek is van helye. Nem mérik össze készakarva a „Kárpátok tigrisét” a „Pannon pumával”, így szót értenek. S Uram bocsá’, talán tisztelik, és képesek meg is becsülni egymást. Ahogy a helembai Kosznovszky Henrietta polgármester meséli: Mikor a Mária Valéria hídon átsétálunk az esztergomi piacra, ott találkozhatunk olyan magyar árusokkal is, akik szívesen elbeszélgetnek velünk szlovákul. A két nemzetiség, magyar és szlovák megérti egymást, ha akarja, legfeljebb a politika nem akarja, nem szolgálja

az egyetértést. Itt, nálunk a faluban, soha sem volt „vérre menő” szlovák-magyar ellentét, feloldhatatlan vita vagy verekedés. Sőt, ha idegen jött, és volt valami nézeteltérés, a szlovákok megvédték a magyarokat, és viszont. Mit is mondhatnánk erre? Talán azt, hogy az idei Ipoly-menti farsangoláson hallottak és a tapasztaltak alapján az fordul meg önkéntelenül is a Dunakanyarból érkező vendég fejében: lehet, hogy mégiscsak azoknak lesz igazuk, akik a Schengen-i határok életbe léptetése óta optimisták és azt állítják, hogy magyar és szlovák, szlovák és magyar, ha eltérő történelmi intervallumokban is, de egymás mellett lettek nemzetté, s ez itt a legfőbb érték. Ezért tehát a mostani, Európa újra egyesítésének folyamata, XXI. századi reményeink szerint egy soha vissza nem térő alkalom arra, hogy az ún. „funkcionális megbékélés” jegyében, a mélyen közös múltú kultúrára, a mélyen közös gyökerű hagyományokra alapozva, köztük olyanra, mint éppen ez az Ipolydamásd– Helemba közötti maskurázás, farsangi ünnepkör is, megalapozhatják az itt élő emberek hosszabb távú békés együttélésének társadalmi feltételeit. Azt remélve, hogy ennek realitása van, addig is együtt múlatjuk az időt, s palócos hanglejtéssel együtt énekeljük: „Kinek nincs, kinek nincs kút az udvarában, aranyos diófa pitvara ajtajában? Aranyos diófa, csipkés a levele, miért nincs minden lánynak igaz szeretője?” Badacsony T. Örs

61

Simek Viktor „kincses” könyvének bemutatója Zsérén Amilyen szépre sikeredett a Gyurcsó István Alapítvány negyvenharmadik könyve, olyan szép volt a kötetbemutató február hetedikei ünnepség a zsérei kulturházban. Simek Viktor, a község szülötte, a zoboraljai szórványmagyar közösség kimagasló alakja először állt népe elé könyvszerzőként. Zoboraljai színek c. munkája, melyben a huszadik század első felének zsérei népviseletét jellemzi, rajzolja és festi meg, nem csak szülőföldje, hanem az összmagyarság számára is becsülnivaló, az életmű fontos teljesítménye. Amilyen gazdagnak és eredetinek találta Kodály Zoltán az ottani népdalkincset, olyan gazdag és eredeti a vidék, s ezen belül Zsére – népviselete is. Minthogy a könyv kifogástalan kivitelű, olvasója képet kaphat a pasztellel, vöröskrétával, akvarellel, temperával, olajjal készített alkotások jóvoltából a zséreiek ruháiról, rojtos- és selyemkendőiról, drótkontyairól, né-

hány használati tárgyáról, sőt: magáról a környezetről is. Mint ahogyan azt Sipos Anna muzeológus elmondta a könyvavatón, ma már Zoboralján is tapasztalható a múlt emlékeit felszámoló folyamat, ezért óriási jelentőségű a kiadvány. A zsérei népviselet Simek Viktor festészete által örökre fennmaradhat, hiszen a mű szerzője a mai napig benne él az ottaniak világában, ismeri a hiteles adatközlőket. Karnagyi munkássága pedig éppen arra irányul, hogy a zoboralji népdalok csodálatos világát ne csak kották és hanglemezek őrizzék, hanem a felnövő újabb és újabb nemzedékek szíve-lelke is. Az ünnepségen versek és dalok köszöntötték a szerzőt és rendkívül kifejező volt a Száraz Erzsébet bemutatta avató ceremónia is – miközben a nagyfödémesi művelődési ház igazgatója arról beszélt, hogy a mű kerüljön el minden magyar családhoz, a könyvre rózsaszirmokat hullatott – az enyésző kincsek

fölötti fájdalom és a megőrzésük fölötti öröm szirmokká testesült könnyeit. Külön figyelmet érdemel a kiadó, a Huszár László igazgató által vezetett, a Csemadok Művelődési Intézete, amely Dunaszerdahelyen működik. Ez a kis intézmény immár csaknem félszáz kötetet jelentetett meg, és napvilágot látott a Gyurcsó István Alapítvány könyvek sorozaton belül 13 hangzó-anyag is. Elsőként még 1992-ben az Ág Tibor gyűjtötte és válogatta csallóközi betlehemes játékok és mendikák (Vígan zengjetek citerák) hagyta el a nyomdát, két esztendő múltán Marczell Béla: A Csallóköz hiedelemvilága c. összeállítását vehettük kezünkbe. A szerzők között található Zalabai Zsigmond (Koszorúk,1998), és a kassai Szőke István (A bábjátszás ábécéje), valamint Barsi Ernő munkája. Mint ahogyan Simek Viktor könyvének, a Gyurcsó István Alapítvány egyéb kiadványainak is ott a helye minden magyar családban, de ha ott nem, legalább a könyvtárainkban és az iskoláinkban! (Hungarus)

Száraz Erzsébet és Simek Viktor a „könyves“ tortával

A kórustagok nevében Bene Irén gratulál a szerzőnek

62