40, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

1,32 EUR / 40,– Sk

5. ÉVFOLYAM 1-2. SZÁM

2009. Boldogasszony / Böjtelő hava

Lapzártakor még tündér arcát mutatta a tél, de búcsuztatása már elkezdődött. Íme, farsangi maskarák hazulról. M.Nagy László felvétele

A tartalomból:

Tisztelt Olvasó! Újabb évet hagytunk magunk mögött. Küzdelmes, de vállalható évet. Ínséges időkben az ember megtanulja értékelni nemcsak az apró örömöket, hanem azt is, ami nem sikerült, de akár sikerülhetett is volna. Lapunk olvasótábora töretlen, és úgy néz ki, egyre többen érdeklődnek munkánk iránt. Ez jó. De azt is látjuk, szükség van bizonyos megújulásra, hogy tovább tudjunk lépni. Érezzük munkánk felelősségét; az anyaországban a reményeink szerinti mélyreható politikai változások várakozással töltenek el minket. Ez a várakozás persze nem olyan, mint a Szenteste áhitattal töltött ideje, de a nemzet sorsának alakulása szempontjából sorsdöntő. Miközben anyaországi testvéreinkre figyelünk fél szemmel, másik szemünk, néha könnyesen elhomályosulva, némán fürkészi a hazai megosztottságot, mely kíméletlen testvérháborúba torkollik: minden jel erre mutat. Józannak kell hát maradnunk, hogy meg tudjuk különböztetni az ocsút a tiszta búzától, az üveggyöngyöt a gyémánttól. Nem hiszem magam sem, hogy ez a fejezet a fényes sikerek aranylapjára kerül majd nemzetrészünk törénelmében, viszont az emberi kiállás, vállalás, minden bizonnyal eredményt hoz. Lapunk túlélte a tavalyi évet barátaink, támogatóink (határon innen és túl), előfizetőink, lapunk hűséges terjesztőinek segítségével; a Baranyai Annák, Kantár Évák, Kajtor Palik, Vendégh Piroskák, Duray Évák példamutató önzetlensége táplálja bennünk a reményt: az összetartozás és jóakarat csodákat szül. Hódmezővársárhelyi barátaink, köztük doktor Berényi Károly ismét komoly anyagi segítséghez juttatta a lapot. A pénzt egy karácsonyi jótékonysági koncert alkalmával gyűjtötték Szegeden a maguk is anyagi gondokkal küzdő magyar emberek. Amikor magyar nemzetről és hazáról beszélünk, akkor ezeknek a hűséges, tisztalelkű magyar embereknek a megfáradt arca tűnik fel a szemünk előtt. Ők viszik a vállukon ezt a rogyadozó nemzetet. A teremtő Isten által adott hitükből virágzik ki majd ez a nemzet újra és újra. Lapunk – szinte hihetetlen, az ötödik évébe lépett. A semmiből teremtett érték példája ez, a barátságoké, az emberbe vetett hité. Napjainkban, amikor mindent a pénz és a hatalom mozgat jó leülni ITTHON, a jó és igaz szóval táplált tűz melege mellé, mely nemcsak a fáradt arcokat, de egy emberibb jövőt is bevilágítja. Köszönjük olvasóink és jóakaróink hűségét. Igyekszünk a bizalmukat továbbra is megszolgálni. Üzenjük minden magyar embernek, akihez eljut e lap: vállalják bátran önmagukat! Ettől egyszerűbb út nincs. Hrubík Béla

NYELVI JOGOK ÉRVÉNYESÍTÉSE SZLOVÁKIÁBAN www.jogsegely.sk Ingyenesen hívható telefonszám: 0800 500 565

Címlapunkon: Mikszáth Kálmán szobra a nevét viselő szklabonyai múzeum előtt.

Žák Malina Hedvig és Kolár Péter Julianus-díja Székelyföldi pillantó Batta György riportja 4-7. 40 éves a kassai Thália Színház Mi történik velünk? 8-11. Kiűzetés a Paradicsomból Egy Madách-ünnepség margójára Hrubík Béla írása 12-14. A legszebb magyar küldetés: gyógyítani Látogatás a „Béresnél” 2O-23...39. A gömöri rögtől a falu kincséig. Életmű-díjak a magyar kultúra napján. Hrubík Béla összeállítása 28-35. Vigyázat, manipulálnak! 2010-ben is Daniel a Dániel? Máté László jegyzete 46. A jövő kovácsai – magyar fiatalok. Kettő híján száz dolgozat. Z. Urbán Aladár budavári jelentése 50-53. Ne feledjük a törökverő egri hőst! Doboruszka várja a látogatókat 61-64.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Újabb két felvidéki magyar kapott Julianus-díjat

Székelyföldi pillantó Tavaly december ötödikén tizenhetedszer osztották ki Csíkszeredában a Julianus-díjat. Azt az elismerést, melyet a Julianus Alapítvány hozott létre és működtet, s amely szemmel tartja a világ magyarságának jeles képviselőit, azokat, akik hűségesek nemzetiségükhöz és minden helyzetben vállalják az ezzel járó magatartást és cselekedeteket, s pélaképként követhetők közösségeik számára. Az elismerésben mások mellett Böjte Csaba, Csoóri Sándor és Tőkés László is részesült. A Felvidékről korábban Dobos László, Mézes Rudolf, Szabóné Jozefik Edit és Szigeti János vehette át Csíkszereda valamelyik templomában a díjat. Tavaly Žák Malina Hedvig és Kolár Péter helytállása nyomán volt képviseletünk a kitüntetettek társaságában: összesen ugyanis hatan találtattak érdemesnek 2009-ben az elismerésre, köztük Csáky Zoltán, a Duna Televízió szerkesztő-riportere és Dupka György ungvári költő, a kárpátaljai magyarok mindenese.

Napló helyett néhány pillantás Csíkszeredában bő egy napot töltöttem Malina Hedvig szülei, illetve Kolár Péter társaságában. Hedvig nem hagyhatta otthon másfél éves kislányát, őt ezért szülei képviselték. Odafelé vonattal utaztam a Székelyföldre, s bár az éjszakai vonatozás meglehetős megpróbáltatás volt a szerelvény állapota és a valóban balkáni, csattogó és zötykölő „vas úti pálya” állapota miatt, mindenért kárpótolt a hajnali sötétből elővillanó magyarlakta falvak látványa: a templomok mindenütt meg voltak világítva, mintha egy hatamas angyal óvta volna a székelyek álmát advent idején. Az állomásokon magyarul is nagy betűkkel kiírt helynevek: Maroshévíz, Galócás, Madéfalva... A vonat olykor alagutakon fúrta át magát a hajdani Csíkmegye felé közeledve, s az utazó egyre inkább otthon érezte magát csaknem nyolcszáz kilométerrel a Felvidéktől... Ki tudja, hányan élik meg ezt a valamikor minden magyarban élt otthonosságtudatot

4

csaknem 90 évvel Trianon után? Az én fáradtságom mindenesetre pillanatokon belül elmúlt, s nem is jelentkezett többé ott tartózkodásom ideje alatt, pedig „sűrű” volt a program. A vonatnál Beder Tibor, a kuratórium elnöke várt, aki korunk egyik legjelentősebb magyar személyisége. Apadó fájdalom c. könyvét, amely 2009-ben második, javított kiadásban jelent meg, minden gondolkodó fajtánkbelinek el kellene olvasnia, éljen bárhol a nagyvilágban. „Beder Tibor történelmünket és kortársi világunkat bekalandozó könyvének gerince annak a folyamatnak a feltárása, amely az egykor magyar többségű térségek históriai lefaragását és elvesztését jeleníti meg, és a mérhetetlen veszteségek ellenére a mégis megmaradás, a mégis itt maradás parancsát követi” – írja a műről Sylvester Lajos. Kis pihenő után városnézés Csíkszeredán, a magyarság szent helyén, melyet a csíksomlyói búcsú idején magyarok százezrei keresnek fel a világ minden részéből, még Ausztráliából vagy az Egyesült Államokból is. Megjegyzendő, hogy a hajdani Csíkmegye címerének közepén, aranyos mezőben „méltóságteljesen foglal helyet a Boldogságos Szűzmáriás kép, amint az üdvözítőt ölében tartja”. Kalauzunk Lovag Vitéz Eigel Tibor, aki érdekfeszítően beszél a városról, amely kegyhely, szerda napi vásárhely, védelmi centrum, közigazgatgási székhely, egyetemi központ a magyar nyelvű oktatás és kultúra regionális központja. Van saját, az önkormányzat által fentartott színháza, a Csíki Játékszínház, amely 1999-ben nyitotta meg kapuit, s melyben már öt év múlva! megnyílt a kamaraterem is. Nevét Hunyadi ászló érdemes színészről kapta. Csíkszereda a templomok városa is – köztük kettő - egy református és egy katolikus – a közelmúltban épült. Ez utóbbit Makovecz Imre tervezte. Tetőzetét a négy főangyal díszíti, ezért angyalos templomnak is nevezik. Csupa fa, s érdekessége, egyben talán legnagyobb vonzereje, hogy a hívek egymással szemben ülnek, mintegy közé-

jük várva Jézust. Ebben a templomban másodszor érzem, hogy otthon vagyok. A táj után a templom is befogad, hála a lelkemhez annyira közel került székely testvéreknek, akiktől rengeteget lehet tanulni. Azt elsősorban, hogy számukra természetes a hovatartozásuk és az, hogy mindenért meg kell küzdeniök. Megtapasztalták, hogy az erő a hitben, s az abból fakadó összefogásban rejlik. Fogynak ők is, de nem keseregnek, építik a templomokat, színházakat, egyetemeket és segítik egymást. Nagyszerű, felelősségtudó vezetőik vannak, akik választékosan beszélik anyanyelvüket és nagy érdeklődéssel követik magyar testvéreik sorsát szerte a nagyvilágban. A Julianus-díj ennek megfogalmazódása, megtestesülése. Óriási élmény volt december ötödikén belépni a híres kegytemplomba, melyben a Boldogságos Szűz Mária, a mi Nagyboldogasszonyunk hársfából faragott gyönyörű szobra áll – Jézussal, persze. A többszáz éves alkotás a templom oltára mögött emelkedik magasba, hogy mindenki jól láthassa. Mivel mindössze öten vagyunk az istenházában, lehetőségünk nyílik megsimogatni a szobrot, melyet sohasem lep be a por, s melynek közelében kívánni lehet valamit, amit Nagyboldogasszony teljesít is. A csaknem félévezred folyamán néhányszor el akarták pusztítani, illetve el akarták távolítani a szobrot, de egyik romboló kísérlet sem sikerült. Akinek van hite, az szinte megrendül a csíkszeredai-csíksomlyói kegytemplomban, olyan tapinthatónak tetszik történelmünk csatáival és öldökléseivel, s olyan erőteljesen buzog fel mégis a remény forrása... Az ember érzi, ami Trianon óta teljesen nyilvánvaló: el akarnak törölni bennünket még a föld színéről is. Az jár az eszemben, hogy sohasem szabad letérni az egyetlen útról, melyet Jézus Urunk mutatott, s melyet a csíksomlyói Babba Mária erősít meg minden esztendőben. A díjátadó ünnepség az új református templomban zajlott. Hangulatát eleve meghatározták a kitüntetettek jócselekedetei, az a tudat, hogy min-

dig akadnak magyarok, akikre számítani lehet, s akiket nem tud elsöpörni a történelem. Kolár Péter laudációját Gálfalvy György kitűnő erdélyi író mondta, Žák Malina Hedvigről e sorok írója szólt. Gyönyörű volt a szentegyházi Gyermekfilharmónia műsorzáró hangversenye is. Vezetőjük, Haáz Zoltán már megkapta a Julianus-díjat. Száznál is több székely gyermek muzsikált és énekelt a koncerten... Az ember odaképzelte a hallgatók közé Kodály

tanár urat és szinte látta, hogy csillog a mester szeme... Mint ahogyan a felvételen is látható, Malina Hedvig díját a szülei vették át. Édesanyja, Irén asszony könnyezve, meghatottan köszönte meg az elismerést, mint ahogyan könnyekre fakadt hazafelé utazóban Kalotaszeg központjában, Bánffyhunyadon is. Ott a gyülekezeti teremben jöttek össze férfiak és nők egy találkozóra a kitüntetés alkalmából. A szervező Kusztos Tibor re-

formátus lelkész volt, aki a székelyföldi utazás, az erdélyi tartozkodás újabb nagy élménye. Már meg sem lepődtünk, hogy az erdélyiek milyen tájékozottak, mennyire követik Hedvig sorsát és tudnak a Thália Színház vergődéséről is. Bizony, a székely testvérek jobban aggódnak a Nyitrán megvert csallóközi magyar lányért, mint mi, itthon...Sokat lehet tanulni a székely testvérektől. Tanulni pedig nem szégyen. Batta György

Az átvétel pillanata. Malina Irén átveszi a díjat férje kíséretében. A közreműködő fiatalokon székely viselet. Mögöttük Beder Tibor, a kuratórium elnöke.

Malina Hedvig: A díj leírhatatlanul jó érzés a lelkemnek Hedvignek a szülei számoltak be a díjátadási ünnepségről, hiszen a kisgyermekes édesanya nem hagyhatta otthon Rozikát. Az ITTHON arra kérte a friss Julianus-díjast, hogy meséljen a családjáról, a terveiről. Íme, a beszámolója. Kislányomat Emma Rozinának hívják, de a család magyar fele csak Rozikának szólítja. Másfél éves múlt karácsony nap-

ITTHON

ján, és természetesen ő a család szeme fénye. Nagyon értelmes, nyitott kislány, most kezdett el beszélni. Mivel szlovákmagyar vegyes házasságban élek, a kislányunkat is kétnyelvűnek neveljük. Én kizárólag magyarul, a férjem pedig csak szlovákul beszél hozzá- a társalgási nyelv a férjem és köztem egyébként a magyar. Kis családom újabb taggal bővül. Júliusra várjuk a második gyermekünket,

akinek a neme egyelőre ismeretlen, de anyai szívem azt súgja, hogy ismét kislányunk születik majd. Persze, a neme számunkra teljesen lényegtelen, tudom, hogy nagyon közhelyesen hangzik, de egészséges gyermeket szeretnénk, a többi nem fontos. Én mindennap hálát adok azért, hogy Rozika egészséges. Amikor féléves volt, rendszeresen jártunk vele úszni, és a csoportunkba járt egy alig

5

A Malina-család Hedvig nyitrai promócióján. Balról Károly, az édesapa, a húg, Hedvig, az újdonsült tanárnő és Irén, az édesanya.

pár hónappal idősebb, oxigénhiánnyal született kislány, akinek látni a szenvedését, és a szülők kétségbeesett segíteni akarását, nagyon megviselt, és azóta is mindennap eszembe jut. Úgy gondolom, amit rám mért a sors, az csekélyke próbatétel az övékhez képest. Ami a diploma megszerzése utáni időket illeti, édesanya vagyok elsősorban, és persze főállásban, ezen kívül magándiákoknak hétvégenként német nyelvet oktatok- immáron 5. éve. Ez Rozika születése óta külön szervezést igényel, mert általában a péntek estéken kívül szombat reggeltől késő délutánig tanítok. Ilyenkor mindig valamelyik nagyszülő és a férjem veszi át a szerepemet. A tanítás és a tanulás számomra nagyon fontos, feltölt energiával. Sokáig a pedagógusi

6

pályára készültem, most már erről önhibámon kívül kénytelen vagyok lemondani, de azt hiszem, a tanítás ebben a formában mindig is jelen lesz majd az életemben. Az, hogy most angolul tanulok, régi álom megvalósítása részemről. Már az egyetemi éveim alatt szerettem volna megtanulni angolul, de nem jutott rá elég időm, így amikor otthon maradtam anyasági szabadságon, végre lehetőségem nyílt erre is. A férjem szerint ez viszont csak az én magyarázatom, igazából tanulás- és tudásfüggő vagyok, és nem bírnám ki, hogy ne tanuljak. Bevallom, ez is igaz, a tanulás számomra olyan mint a levegő, szeretem! A terveimről annyit tudnék elmondani, hogy mint ahogy azt már említettem, nem készülök pedagógusként dolgozni.

Ennek egyetlen oka az, ami velem történt 3 éve. Úgy gondolom, egy jó tanár mindenképpen feddhetetlen, és miután az én nevemet az egész ország előtt hamis vádakat ráaggatva hurcolták meg, nem lennék az minden diákom szemében, egyelőre legalábbis biztosan nem. Úgy gondolom, reálisan látom a történteket, és az embereket is általában. A legtöbbeket csak a felszín érdekli, az én ügyemmel kapcsolatban is. Jóformán fogalmuk sincs arról, mi zajlik ebben az országban, elolvasnak vagy meghallgatnak egy hírt, és azt kész tényként könyvelik el. Kevés az olyan ember, aki képes a felszín mögé látni. Én pedig nem érzek magamban kellő elszántságot arra, hogy időről-időre életkori sajátosságukból adódóan kötözködő kamaszoknak tisz-

Esküvői kép, előtérben a házaspár.

togassam a nevem, ahelyett, hogy tudást adnék a fejükbe. A magántanítás azért más, mert ott minden diákom azért jön, hogy tőlem tanuljon, nem pedig azért, hogy „produkálja magát a csoporttársai előtt.“ Remélem, érthetően megfogalmaztam az érzéseimet. A pedagógusi pálya helyett ma már sokkal közelállóbbnak érzem magamhoz az alapítványi munkát, ill. a munkát egy kulturális intézményben. Mielőtt megtudtam, hogy újra gyermeket várok, kaptam egy állásajánlatot a somorjai székhelyű Fórum intézettől, ami persze jelenleg nem aktuális, de remélem 2-3 év múlva lesz szerencsém ott dolgozni. Az olvasást illetőleg, az gyerekkorom óta egy nagy szerelem .....emlékszem, általános iskolás koromban volt, hogy kétszer mentem egy nap könyvtárba, mert még a könyvtáros hölgy munkaidejének lejárta előtt kiolvastam az aznap kikölcsönzött könyvet, és nem szerettem volna estére olvasnivaló nélkül maradni.

ITTHON

Irodalmilag mindenevőnek számítok, jelenleg épp Orwell 1984 c. könyvét olvasom, de nagyon szeretem Max Frisch és Bernhard Schlink írásait is. Wass Albertet is nagyon kedvelem, és tényleg nagyon hosszú lenne a sor, ha az összes kedvencet felsorolnám. Viszonylag sokat olvasok a német irodalomból, elsősorban eredetiben, de nagyon érdekelnek az irodalmi fordítások is, igazi kaland számomra az olvasás. A Julianus alapítvány empátia díja számomra nagy megtiszteltetés. Az elmúlt 3 évben annyi emberi gonoszsággal és a sorsom iránti közömbösséggel találkoztam, hogy minden alkalommal, amikor valami jót tapasztalok, hatalmas megkönnyebbülést érzek, hogy mégiscsak mi jók vagyunk többen, és igenis odafigyelünk egymásra. Nem mindegy számunkra, hogy mi történik embertársunkkal. Leírhatatlanul jó érzés ez a lelkemnek! Fotók: Kanovits Gábor és archívum

Hedvig Rozikával

7

A kassai „ Magyar Ipari” – a megyei hivatal döntése alapján ma már csak „ Szakközépiskola” a magyar jelző elhagyásával és a Thália Színház közös épülete.

40 éves a kassai Thália Színház

Mi történik velünk? Tavaly ünnepelte fennállásának negyvenedik évfordulóját a kassai Thália Színház. A jubileumot kétségbeesett gyűjtési mozgalom kísérte, ugyanis a teátrum jövőjét gazdasági helyzete nem szavatolta. Kolár Péter igazgatót azonban nem abból a fából faragták, aki tudomásul veszi a tényeket és kapitulál. A helyzet most, a huszonegyedik század első évtizedének utolsó esztendejében az, hogy a világ minden tájáról összegyűjtött adományok egy időre lehetővé teszik a működést, de ha elfogy a pénz, ismét bekövetkezhet a reménytelenség. Igy hát ez az „ünnepi” írás nem a négy évtizedes, verejtékkel és mosolyokkal teli időszak megéneklése lesz, hanem néhány gondolat, amely e jubileum kapcsán megfogalmazódott bennem. Mivel ott voltam a Thália születésénél, tisztán látok. Hatvanhét évemből 12 esztendőt éppen Kassán, huszonegyet Pozsonyban töltöttem;

8

tizenöt esztendeje telepedtem meg Komáromban. Kassa és Pozsony, Trianon utáni két magyar szellemi központunk „elesett”. Komárom még tartja magát, s remélem, átvészeli ezt a keserves időszakot is, bár sok apró jelből ennek az ellenkezőjére is lehet következtetni....

A Thália szerepe

A múlt század hatvanas éveinek végén akadt egy szerencsés törtélnelmi pillanat, melyben magyar színházat lehetett alapítani Kassán. Hogy miért fontos a keleti régióban a magyar színház? Azért, hogy általa is őrizhessük kultúránkat, nevelhessük az anyanyelvükhöz és nemzetiségükhöz ragaszkodó embereket. A színházakat főként az egyre embertelenebb, globalizációs világban méricskélik csupán gazdasági mutatókkal. Értelmes emberek számára ugyanis nyilvánvaló, hogy az ilyen intéz-

mény csak részben sorolható a piaci szereplők közé. A Thália nem csak „keleten”, de az ország más tájegységeiben is méltó módon járult hozzá a kulturáltság terjesztéséhez, ráadásul egy sor szlovák, cseh és világirodalmi jelentőségű alkotó művét játszotta sikerrel. A négy évtized folyamán általában nehéz volt a szűkösen mért állami támogatást beosztani; voltak válságos időszakok, de ezt a magyarok már sorsuknak tekintik. A kedves olvasó talán nem tudja, hogy egy ilyen kis színháznak is legalább negyven-ötven alkalmazottja van. A színészek mellett színpadépítők, kellékesek, jelmezesek, adminisztratív, gazdasági és egyéb szakemberek. A színház tehát – mai olvasatunkban – egy cég, melynek működtetését folyamatossá kell tenni, mert ellenkező esetben nem tervezhető a jövő, az újabb és újabb idények. A negyvenedik születésnap legke-

Fent: Megbeszélés a próbán: Reiter Zoltán, Korognai Károly, Valló Péter Kossuth-díjas rendező és háttal Safarik Kat; lent: Jelenet a Hyppolit a lakájból. A képen: Pólos Árpád- Hyppolit és Dudás Péter: Schneider úr.

ITTHON

9

Povala Jelenet a Padlás c. musicalból. Kövesdi Szabó Mária és Madarász Máté.

tők” kapjanak szereplési teret a médiumokban. Kassán jelenleg nyolcezer magyar él a statisztika szerint. Tavaly megszűnt a könyvesbolt is, amely jóval több volt egy szépirodalmat népszerűsítő üzletnél – találkozóhely volt, kis sziget a Dóm tőszomszédságában, diákoknak is kedvelt helye. Elvesztését csak az érzi át teljes fájdalmában, aki maga is kötődött hozzá...

Mi történik a világban?

serűbb tapasztalata számomra, hogy jócskán akadtak olyan magyarok, akik nem értették, mire jó a gyűjtés, miért kell félreverni a harangot... Akik – úgy tetszik – nincsenek tisztában a Thália jelentőségével, nem érzik azt magukénak, nem tudatosítják, hogy elvesztése újabb sikere a trianoni diktátumnak. Az egyszer nemzetközi szerződések által már „kivégzett” Magyarország még mindig lüktető, határon túli in-

10

tézményeinek pusztítása folyik immár kilenc évtizede, függetlenül az „izmusoktól”. Ezért próbálkoznak újra meg újra az iskolai hálózat szét verésével, a nyelv tiltásával, stb. A történelemből márt tudjuk, hogy nem csak fegyverrel lehet gyilkolni, megtehető az megfélemlítéssel, rossz törvényekkel, az igazság tudatos meghamisításával és azzal, hogy a saját hatalmt és vagyoni gyarapodását előtérbe helyező „veze-

Pap Gábor professzort, a kiváló Szent Korona kutatót idézem: „Két féle embertipus és ennek megfelelően két féle társadalom-modell működik emberlétünk kezdete óta a világban. Mint egyének másokért vagy másokból - mások rovására – élhetünk.Az első esetben két-két ember vagy embercsoport között minden fajta küzdelem csakis egymásért folyhat. A tétje pedig az, hogy a másik félben szunnyadó értékeket felszínre hozza, kibontakoztassa. Az ilyen küzdelemnek nincs vesztese, győztesnek pedig az a fél mondhatja magát, aki a másikat maga fölé tudja emelni. A mi mondai őstörténetünkben ezt a küzdelemtipust Hunor és Magyar életvitele példázza. A másik esetben a küzdelem az egyéni, illetve csoport-érdek kíméletlen érvényesítésére irányul. Az erkölcs ebben semmiféle szerepet nem játszik. Az érdek pedig a következő stratégiát diktálja: tudd meg, ki lehet jobb nálad, és idejében semmisítsd meg! Az ilyen tipusu küzdelemből szükségszerűen a rosszabbik fél kerül ki győztesen, az áldozat pedig az ártatlan testvér lesz. Példa rá a bibliai Káin, illetve az indoeurópai hagyomány ugyancsak testvérgyilkos Romulusa. Ha az emberiség ezt a viselkedés-modellt érvényesíti mindennapi gyakorlatában – ma, sajnos, ezt tapasztaljuk mind a gazdasági, mind a politikai életben! – a leépülés feltartóztathatatlanul bekövetkezik. A mások róvására történő érdek-érvényesítés ugyanis az állatvilág jellemző viselkedés-modellje, nem az emberé. A társadalom-szerveződés két féle alaptipusa ezek szerint így alakul: ha a káiniromulusi modellt akarom érvényesíteni, mindenekelőtt zárt rendszereket kell képeznem az emberközösségeken belül, és el kell hitetnem velük, hogy ezekből csak oldalirányban lehet kijut-

ni. /Már tudniillik, ha megengedem./ Valójában felfelé nyitott az út, de az ég irányába történő közlekedésnek még a lehetőségét is módszeresen eltitkolom előlük. Ilyen zárt rendszer lehet egy termelő üzem, egy iskola, egy hírközlő rendszer, de ilyen lehet egy természetellenes határok közé kényszerített ország is. Ha pedig a múltjuk felé is el tudom zárni őket, biztos lehetek benne, hogy nem lesz jövőjük...” És most szökkenjünk vissza a mába. Az idén parlamenti és önkormányzati választások lesznek Szlovákiában. Magyarságunk itt már olyannyira megosztott és annyi féle zárt rendszerben él, hogy még az optimista ember sem lát utat a jó irányba... Pártütés, független jelöltek, kiábrándult választók... Az egyedüli remény, hogy ez az év sorsfordító lehet, ha az áprilisi, magyarországi voksolás győztesei visszatérnek a magyar hagyományokhoz, a Szent Korona eszményéhez, amely a Hunor és Magyar megtestesítette életszemléletet jutattja majd érvényre.

Fent: A revizor, lent: Szerelem, ó!

(b)

ITTHON

11

Kiűzetés a Paradicsomból Egy Madách-ünnepség margójára A balassagyarmatiak sohasem unatkoznak, mert itt mindig történik valami. És ebben a valamiben tevékenyen mindig ott vannak a történelmi Nógrád vármegye, jelenleg ideiglenesen nem Magyarországhoz tartozó részei. A városban a magyar kultúra napján, január 22-én tartják a város, a megye, és a helyi könyvtár rendezésében, a hagyományos Madách-napi ünnepségeket, mely Madách Imre monumentális szobránál, koszorúzással veszi kezdetét. A program része a Madách-díjak átadása, melyet a megyei kulturális életben kiemelkedő tevékenységet végzők, valamint Madách Imre életművének kutatásában jeleskedők kapnak immár két évtizede. A díjat határon túli személyiségek is megkapták már, többek között Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke. A Madách-díjat ebben az évben Dr. Máté Zsuzsanna irodalomtörténész, a Madách életmű kutatásáért, valamint Matúz Gábor újságíró, a Balassagyarmatról készített, A legbátrabb város című

12

filmjéért kapta. Az ünnepi köszöntőre ebben az évben Hrubík Bélát, a Csemadok országos elnökét kérték fel, aki számtalan módon kötődik a városhoz. Például több mint egy évtizede tagja az itt működő Komjáthy Jenő Irodalmi Társaságnak. Az alábbiakban ünnepi köszöntőjének teljes szövegét közöljük, tisztelegve Madách Imre emléke előtt, aki Az ember tragédiájának halhatatlan írójaként vonult be a magyar irodalmi nagyságok közé: Kevés olyan tája van a világnak, amelyet úgy megáldott a Teremtő írófejedelmekkel,mint a Palócföldet, ám a jó Isten aligha igazodott a palócokhoz, akik azt tartják, hogy jó, ha mindenből sok van, de legalább kettő. Csak így történhetett meg, hogy még erre is ráfejelve, , e nagyságokból mindjárt hármat is küldött a világnak eme kis szegletébe, ahol, ha az ujjunkat rátesszük a térképre, vígan elfér alatta a Balassiak ősi fészke, Kékkő; a nagy palóc, Mikszáth szülőfaluja, Szklabonya; és az oroszlánbarlangot rej-

tő Madách-fészek, Alsósztregova, nem is beszélve Szindbádról, aki éppen innen, Szécsénykovácsiból, a Trianonban hajózhatónak nyilvánított Ipolyon evezett fel a magyar irodalom nagyjai közé. Csak az idő és tér hiánya hallgattathatja el velem az olyan további nagyságokat, mint Szabó Lőrinc, Komjáthy Jenő, vagy éppen az irodalmi aprószentek közt is emlegethető, nemrégiben öröklétre szenderült barátainkat, Csikász Istvánt vagy T. Pataki Lászlót. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik éppen a világhír felé vezető úton megálltak vagy visszafordultak, s akikből még akármi lehet. „Bámulatos az a gyanútlanság, amivel az 1822. esztendő átfordult a következőbe. Persze, csak innen, 187 év távlatából nézve, hiszen a történelem, amikor éppen a jelen idejét éli, mit sem tud a jövőről. Az akkori jelen jövőjét mi ismerjük, kései utódok, természetesen már múltként, amelynek gyanútlanságán álmélkodha-

tunk, borzonghatunk és élcelődhetünk. Mindazonáltal 1823 azon évek egyike (s az ilyesfajta esztendők a leggyakoribbak még egy mozgalmas sorsú, egy balsors tépte nemzet históriájában is), amikor semmi sem történt. Semmi olyan esemény vagy eset — legalábbis a közélet színpadain —, amiről az akkor élők okkal-joggal vélhették volna, hogy a nemzet sorsának változását készítik elő.” Ki gondolhatta, mely látnok, próféta vélhette, hogy ez az 1823-as esztendő a magyar nemzet sorsát máig meghatározó magvetés és sarjadás ideje? Ami történelemnek bizonyul, az most még családi esemény: gyöngécske fiúgyermekek születnek majd Kiskőrösön Petőfi Sándor, Alsósztregován Madách Imre. A mai napon azonban Madách Imrének kell állnia a középpontban, annál is inkább, mert e kis ember, aki 1823. január 21-én úgy döntött, hogy éppen annak a napnak az előestéjén tekint szét idekint a világban, amikor Kölcsey Ferenc befejezi a magyar nép imáját, megíródik egy vers, amiről csak szerzője tud, valahol az ország keleti végein, s amely vers azóta is zsoltáros teljességgel szól a nemzeti sorsról. Így nemcsak címe, hanem mondanivalója miatt is a nemzet himnusza lett. S hogy ez a nap majd egykoron a magyar kultúra napja lesz, ekkor még senki sem sejthette. De lehetne e szebb felfuttatása e napnak mint éppen Petőfi Sándor, Mikszáth Kálmán és Madách Imre születésnapja? Aligha. Fényes Elek Madách szülőfalujáról a korabeli geográfiai szótárában még úgy ír, hogy „tót falu Nógrád vármegyében egy völgyben, minek földje agyagos, néhol köves, néhol vadvizes, hegyes és vízmosásos. Legjobban termi a rozsot, zabot, burgonyát, veres lóheréjét, rétjei néhol háromszor kaszálhatók.” Fényes Elek azonban még nem olvashatta ekkor Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyőjét, ahol erre a csodára, hogy egy évben háromszor is kaszálhatják a rétet, mint Glogován, elég meggyőző példa szolgáltatik. A Madách -családba azonban már beleszületni sem volt akármilyen tett, hiszen a 12. századig visszavezethető családfán a középkori vitéztől, a törökverő hősökön keresztül, a kuruc főtisztig mindenki virágzott, s hogy írói vénáját sem csak úgy a sztregovai patakban találta, bizonyítékként ott volt felmenői között a költő Madách Gáspár, vagy éppen Zrínyi Miklós, de a későbbiekben még

ITTHON

Krúdy Gyula is emlegette a Madáchcsal való távoli atyafiságot, bár ez inkább már csak az ő számára volt felemelő. Csoda- e hát, ha Madách Imre sorsa már eleve a születésekor megpecsételődött? Már fiatalon, a szerelem első érintésére virágba, lant-virágba borult a szíve. Hivatalnokként éli meg első tragédiáit, melyet írói vénájának köszönhetően próbál feldolgozni drámáiban és versciklusaiban, nem túl nagy sikerrel. Az Európában fellángolt forradalmak 184849-ben őt is megégetik, majd később Kossuth titkárának bújtatásáért egy évi, letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Házassága megromlik, elkezdődik számára az az élet, mely akaratlanul is Az ember tragédiájának megírásához vezeti. Írói fantáziám azonban nem enged nem eljátszani a gondolattal, vajon miként élne és alkotna ma Madách Imre? Vajon a XX. és az alig kifutott XXI.század nemzeti és világ tragédiáit hogyan dolgozná fel az önmagával is sokat vívódó drámaíró? Az oroszlánbarlang magányába menekült remete, vajon hogyan járná végig a mai kor világpolgárai által gerjesztett lelki pusztatságban Az ember tragédiájának helyszíneit? Az első színben valószínűleg a teremtés befejezését ünneplő angyalok helyett az Úrral együtt keseregne Ádám képében a világ végének kezdete fölött, ahová az emberiség egyre nagyobb telhetetlensége, a Földnek , a természetnek, és a természeti erőforrásoknak minden következmény nélküli kizsákmányolása okán jutott. Az égből kitaszított Luciferrel együtt Ádám és Éva hiába keresnék a számukra tiltott két fát, és annak gyümölcseit ,mert mire a Paradicsomba érnének, azokat már ellopták volna, a kerítésbe vezetett villanyáram ellenére is. Mire Ádám leveri a kerítés cövekeit, és Éva lugast alkot, Lucifer képében megjelenik az APEH ellenőr és befizetteti velük az ingatlanadót. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy maguktól is, hátrahagyva a két tiltott fa hűlt helyét, hanyatt-homlok elmeneküljenek a Paradicsomból. Valószínű azonban, hogy nem menekülnének Egyiptomig. Elégséges lenne, ha a parlament lépcsőjéig eljutnának, s ott az ismert mondatok is elhangozhatnának a rabszolga szájából: „Uram, segíts!“ Éva pedig, akár az egyiptomi színben, férjére borulva elmondhatná: ”Hiába kéred azt, ki kínjainknak nem volt részese. Nem ért, nem ért! – Halk a jajnak szava, s a trón magas.“

A következő színben, mely akár Athén is lehetne, de nem az, a H1N1 vírussal sújtott fővárosban, ahol a zsíros végkielégítések számlálásában kimerült BKV vezetőket már sem a sztrájkkal fenyegető munkások, sem az ital, sem az öszödi és egyéb más Kossuth-téri nemzetmentő beszédek nem szórakoztatják, megjósoltatják Joshi baráttal a birodalom bukását. A nyugati fejlett civilizáció közben Tankréd lovag képében vívja modern keresztes hadjáratait Irakban, az egykori Babilónia földjén, és Afganisztánban, ahol mindenki, akinek más a bőrszíne és szakálla van, Oszama Bin Ladennek nyilváníttatik, és a civilizáció atommáglyájára vettetik. Közben, mint egykoron Kepler, a világ valamelyik sötét hegyén, (de lehetőleg Amerikában), megépítik a világ legnagyobb teleszkópját, hogy az ember ellásson a csillagokon túlra, a Teremtés koráig, lehetőleg úgy, hogy lássa, ahogyan Isten az idő kezdetén elhelyezi az ősrobbanás gyújtózsinórját. S miközben kutatjuk a végtelent az újabb és újabb galaxisok után, elnézünk embertársaink feje fölött, akik százezrével halnak éhen és szomjan körülöttünk, válnak hajléktalanná, vagy áldozataivá lesznek esztelen, gyilkos öldöklésnek a harmadik világban. Ádám joggal tehetné fel a kérdést,vajon mi van távolabb az embertől? Egy-egy galaxis, vagy a másik ember fájdalma és nyomora? De megérkezünk a rendszerváltás éveibe, ahol ismét a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát tűzhetjük a zászlónkra, melyeket később átírnak, főleg itt Közép- Európában, a gyűlölet, megalázás, és kiszolgáltatottság jelszavára a nemzeti nacionalizmusok jegyében. Nyelvtörvényeket alkotnak a többségi nemzet védelmében, embereket aláznak meg nemzeti hovatartozásuk miatt. S jön egy író, aki megírja: „A szabadság a legnagyobb jó az életben, de igen nagy ára van. Ez az ár, a szabadság ára, olyan magas, hogy csak kevesen hajlandók megfizetni. És mindenki egyedül döntheti csak el, hajlandó-e ezt a félelmetesen nagy árat megfizetni... Az élet tele van nyomorúsággal és megalkuvással. És névtelen, kis emberek millióitól nem lehet követelni, hogy hősök legyenek, feláldozzák a szabadságért a családjuk biztonságát, a mindennapi kenyeret vagy éppen az életüket... Nem tudok ítélni egy társadalom felett, amely a zsarnokságban elveszíti szabadságigényét. Ilyen az élet. Ilyen az ember. De azt megmondhatom,

13

hogy mind az utálatosságok között, amit ebben a korszakban megéltem... nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok.” Ezt az írót Márai Sándornak hívják. Nem értettük, amikor azt mondta, hogy a bol-

tó a figyelmeztetése: „Mi eszme az, mely a széles világot eggyé olvasztja, mely a lelkesülést, az emberszív e szent örök tüzét, mit eddig száz hitványsággal szított, s ábrándos harcra zsákmányolt ki csak, nemesb célhoz vezérelendi végre.“ És eljutunk az űrbe, hogy megtudjuk, mi van a Hold túlsó felén, pedig azt sem tudjuk mi van

kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak, ami elment, és az elsője annak, ami jön”. Ha kételyeid vannak , állj a víz partjára, és kérdezz. Nem tudom, mennyi a valószínűsége annak, hogy a sztregovai patak fűzfáiról lehullott levelekből az Ipolyon, a Dunán és a Fekete tengeren keresztül, eljut-e valamennyi az óceánig. Hitem

A Héthatár zenekar énekese

Lukács Sándor

Pekár István

sevizmusnál csak egy rosszabb van, ami utána jön. Ma már tudjuk. Igaza volt. A következő színekben látjuk, ahogyan a szemünk előtt omlik össze minden, amit a szabadságról, a jogról és az egyenlőségről hittünk. Eljátszották a bizalmunkat. És eljutunk a modern kori falanszterbe, az egységesült Európába, ahol a kereszténység eszméje, mely a családot, az erkölcsöt testesíti meg, már nem fontos. Az új európai eszmék: a csoportérdekek, a piac, a termelési mutatók hálójában vergődő társadalmak, a gazdasági válság és kiszolgáltatottság. A család, mint a társadalom sejtje, felbomlóban van. A Németországban dolgozó apuka, az Angliában szociális munkás anyuka, és a bébicsősz gyerek Hollandiában már nem alkot családot. Ami összeköti őket, az a mobiltelefon, az internet és a skype, falanszteri átalány díjszabás alapján. Pedig még felhallatszik a távolból Ádám egyre halkuló szava: „Mi ország ez, mi nép, melyhez jövénk? Egyet bánok csak: a haza fogalmát. Megállott volna az tán, úgy hiszem, ez új rend közt is.“ Elgondolkodta-

az utca, a ház, a domb, a folyó túlsó felén. Kijutunk a világűrbe,hogy megérthessük, az ember a Föld foglya és az is marad. Nem kell elmennünk az eszkimókhoz, hogy megtudjuk, kevés a fóka, s a Föld nemhogy kihűl, de felmelegszik. Mi emberek még ott is fel tudjuk olvasztani a jeget, ahol elméletileg nem is olvadhat. Rá kell jönnünk, hogy a tudomány nem mentheti meg a Földet, mert azt a politikusok irányítják, tartják a markukban. És eljutunk az utolsó színhez. „Uram, rettentő látások gyötörnek, és nem tudom, mi bennök a való. Óh mondd, óh mondd, minő sors vár reám...“ Igen. Mostanában, egyre többen újra Istenhez fordulunk. Vajon mi lesz velünk? De a kérdésre a választ magunknak kell megadni azzal, hogy végre felismerjük, az ember legnagyobb tragédiája maga az ember. Isten hat nap alatt megteremti a Földet. A hetedik napon megpihen, és végignéz nagy művén. De jön az ember a nyolcadik napon, végignéz azon, amit Isten teremtett, és elpusztítá azt. Ecce homo! Leonardo da Vinci írja: „A víz, melyet a folyókban a

szerint egy eljutott. Az értől az óceánig. És ez megnyugvással tölt el. „És mindvégig Az ember tragédiáján hangzik az a bánatos muzsika, amelyet maguknak, magukban vonnak a férfiak, akik a Nőben megcsalatkoztak. Néha úgy tűnik fel e drámai költemény, mintha a sztregovai uraság pusztán a maga mulattatására mártogatta volna pennáját a tintatartóba, aminthogy a naplókat és önéletrajzokat azok írják, akik némi elégtételt akarnak venni az élet bántalmaiért“ – írta Krúdy Gyula. Azt hiszem, igaza volt. S mintha csak Az ember tragédiájának utolsó mondatait hallanánk Ádámtól, Ady Endre egyik versének felejthetetlen sorai jutnak eszembe: ,,Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem én magyarnak születtem Szent galamb nehogy zöld ágat hozzon Üssön csak ostorozzon Ha van Isten , földtől a fényes égig Rángasson minket végig Ne legyen egy félpercnyi békességünk Mert akkor végünk, végünk!” Hrubík Béla

14

Kazinczy és Kassa

Az egynegyed évezreddel – 250 évvel – ezelőtt született Kazinczy Ferenc korának legműveltebb elméi közé tartozott, amit többek között az is igazol, hogy aktívan hét nyelvet bírt /magyar, német, francia, angol, latin, görög, héber/, de a Fogságom naplója alapján azt is tudjuk, hogy ismerte a zempléni szláv dialektust is. Kufsteini raboskodása idején egy zempléni földije szláv anyanyelvén valahogy úgy biztatja, hogy csak tarts ki testvér, mert egyszer eljön a kutyavilág a németekre is. S ezt Kazinczy a naplójában fonetikus írással le is jegyezte, igazolván az összetartozást és szolidaritást a történelmi Zemplén vármegye déli részén élő magyar és északi részén élő szláv földiek között. A nemzeti nyelv megújításának

ITTHON

– másoknál kodifikálásának – a gondolata nem csak Kazinczyékat foglalkoztatta, hanem hasonló kezdeményezéseket indított el például a horvát Ljudevit Gaj az egységes horvát irodalmi nyelv megteremtése érdekében, vagy Anton Bernolák a szlovák irodalmi nyelv létrehozására tett próbálkozása a nyugat-szlovákiai nyelvjárás alapján, amely komoly támogatást kapott Rudnay Sándor esztergomi érsek részéről is. A későbbi eredményesebb kezdeményezés Ľudovít Štúr részéről a közép-szlovákiai nyelvjárás alapján 1843-ban abban is hasonló Kazinczy tevékenységéhez, hogy Štúr is igyekezett személyesen meggyőzni az írókat, papokat, értelmiségieket az új nyelv használatára, ahogyan Kazinczy Ferenc

is tette ismert széleskörű levelezésében a megújított magyar nyelv elterjesztésének az érdekében. Egyik levelében hangot is adott annak a meggyőződésének, hogy a magyar nemzeti nyelv megújítása, csinosítása nem irányul más nyelvek ellen, hiszen minden nyelv az egyetemes emberi nyelv egyik változata: „Midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, elősegíteni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem”. Kazinczy közel öt évig volt a Kassai Tankerület tanfelügyelője, amely az ország egynegyedét foglalta magába. Több mint 130 iskolát alapított, ahol a latint a német váltotta fel, közben maradt az oktatás nyelve a felekezet, illetve a nép nyelve: magyar, német, tót, rutén, héber. Kazinczy szorgalmasan látogatta Abaúj, Borsod, Gömör, Sáros, Szepes, Torna és Zemplén megyéket, s a túlzott tanítói lojalitás példáját is feljegyzi: ”... ellenben akadtam egynéhány oskolákra, melyeknek gyáva tanítói a katekizmust, az imádságokat s más egyebeket a tót gyermekekkel német nyelven tanultatták.” Akkor a tót kifejezés még teljes értékű megnevezése volt egy népcsoportnak, minden pejoratív beleérzés nélkül, hiszen maga Štúr is 1847-ben a magyar diétán „az én tót népemről” beszél. Kazinczy és Kassa Fábry Zoltán szerint a magyar sajtó történetében egyaránt a kezdetet jelenti, mert a Kassai Magyar Museum, illetve az Orpheus olyan indíttatást jelent, ami a későbbiek során megsokszorozódott. Így Kassa már a tizenkilencedik században a magyar újságírás és színjátszás jelentős központja, a huszadik század elején – különösen Trianon után – pedig a magyar újságírás fellegvára. A múlt század húszas éveiben Kassán több napilap, folyóirat jelent meg, s ezek között is kiemelkedett a Kassai Napló, ahol olyan írók, költők indultak, mint Fábry Zoltán, Győry Dezső és Márai Sándor. Fábry Zoltán, aki már hetven évvel ezelőtt írt a „szlovenszkói” magyarok ellen folytatott „nyelvi imperializmusról”, s aki a kisebbségi sorsban a közösséget építő többletet látta, mondván: „A ki-

15

>> 47.

Rovásfeliratos helységnév-tábla avatása Ipolyságon

Polgári kezdeményezés eredményeképpen október 17-én került sor Ipolyság rovásfeliratos helységnévtáblájának avatására a város Parassapuszta felőli határában. A kezdeményezés és a megvalósulás közti idő tetemes volt. Még a tavasz folyamán a komáromi rovásírásverseny elődöntőjén fogalmazódott meg Kurali Csaba gondolataiban, hogy Ipolyság szebbé és lélekben gazdagabbá válhatna, ha új helységnév-táblája lenne a városnak. Szakács Gábornak, a Kárpát- medencei rovásírás-versenyek szervezőjének köszönhetően számtalan olyan „rovástábla” található már, amin az adott helység nevét rovásírással is feltüntették. Ennek folytatásaként Z. Urbán Aladár a Felvidéken karolta fel

16

ezt a kezdeményezést. Tevékenységének köszönhetően ma már többek közt Ipolynyék és Ipolybalog is rendelkezik rovásfeliratos táblával. A hirtelen felvetődött ötletet tett követte: Pintér Miroslav ipolysági fafaragó vállalta a rovásfeliratos táblák elkészítését. Anyagi megvalósulásához adománygyűjtés indult, mely erőfeszítés eredményes volt. Az avatás nemzeti imánk, a Himnusz eléneklésével vette kezdetét, majd Szakács Gábor ismertette az eddigi rovásfeliratos táblák avatásának jelentőségét. Ezután a jelenlévők Hegyi Károly énekessel karöltve nemzetünk történelmét foglalták dalokba. Őket követően Z. Urbán Aladár, a Palóc Társaság elnöke méltatta az ipolysági rovásfeliratos

tábla avatását, miszerint: „Ipolyság az első felvidéki város, amely rovásfeliratos helység-névtáblával rendelkezik.” Az új táblát a kezdeményezők és a megjelent városi képviselők leplezték le. Ennek tiszteletére Szakács Gábor átnyújtotta a székely nemzeti zászlót Ipolyság képviselőinek megőrzésre. Az avatás a Székely Himnusz eléneklésével zárult. Köszönet az adományokért és mindennemű egyéb segítségért az alább felsoroltaknak: Kurali Csaba – ötletadó, ifj. Pintér Miroslav – alkotó, Kučera András, Lendvay Erika, Oros Zoltán, Mészáros József, Ildikó és Attila, Kázmér Pál és Magdaléna, Molnár Zoltán, Blanka Urblíková, Andrea Rešetárová, Szikora János, Békési Zoltán, Pišák Ján,

Gazdag Katalin, Koháry Éva, Matyis Edit, Laczkovszki Katalin, Tamás Mária, Bélik Erzsébet, Póczik Mária, Horniak Mária, Bóna Tímea, Morva Éva, Pásztor Mónika, Murin Éva, Bukor Erzsébet, Varga Miroslav, Bratinka Štefan, Hludik István, Križan Karol, Tanai Ka-

ITTHON

rol, Záhorský Árpád, Dezider Duchoň, Marian Petrík, Aneta Petríková, Oroszlány Štefan, Gál Milan, Kapusník Judit, Zachar Tímea, Solmoši Márta, Forgács Mária, a fő téri papírüzlet dolgozói és a Magyar Koalíció Pártja önkormányzati képviselői.

Sajnálatos tényként nemrég jutott tudomásunkra, hogy az avatástól alig telt el másfél hónap s a Lévára vezető fő út menti táblát megrongálták. Az elkövetők tettükkel minősítették önmagukat. Ennek ellenére munkálkodnunk kell lakóhelyünk szépségéért. /ma/

17

Aki megszelídítette a magyar mondatot

,,Egy írót kitüntetni nem lehet sem szavakkal, sem koszorúkkal, úgy mint azzal, ha őt műveiben megismerik:ez a legnagyobb jutalom.” Ez a mondat Mikszáth Kálmán 40 éves írói jubileumán hangzott el, magának a nagy palócnak a szájából 1910-ben, halála előtt néhány nappal, amikor is tisztelői, barátai, az akkori Magyarország színe-java jött őt köszönteni Budapestre. Most, születésének 163. évfordulóján, halálának centenáriumi évében is több,mint százan jöttek a Palócföld minden zugából, hogy Szklabonyán, gyermekkorának egykori színhelyén ,a Mikszáth Múzeum udvarán fejet hajtsanak mellszobra, még mindig töretlen népszerűsége és felejthetetlen nagysága előtt. Jubileumi beszédében mondta Mikszáth szülőföldjéről a következőket: ,,csak nappal vagyok tőle elválva, amint testi szemeimet lehunyom, otthon vagyok, ott vagyok köztük, és ha elgondolom, hogy az öröklét is csak egy álom, hogy a mennyország is csak egy álom, a nagy pihenés, és elgondolom, hogy elsődleges értesülésünk van arról, hogy ott az angyalok kara zeng, hát elfog a szomorúság, hogy mit ér, ha nem a karancssági erdők zúgnak ehelyett.” A palóc föld fia maradt egész életében, első írói sikereit is e tájnak gyermekkori emlékeinek köszönhette; a szelíd patakok völgyei, a messzeségben zúgó erdők, a dúsan zöldellő rétek, a nógrádi kastélyok, várak és kúriák vissza-visszatérő színhelyei novelláinak és regényeinek. Ki ne ismerné regényeit, novelláit, melybe beleírta a palócok szeretetét, kedvességét, és ravaszságát, a saját maga által megélt és megtapasztalt valóságot, mely valóságnál nem tudott senki hitelesebb

képet adni erről a helyről, melyet szülőföldnek hívunk. Gyakran járt Zsélybe és a sósári fürdőbe, melyet mindig csak úgy emlegetett, mint az ,, elhagyatottság Mekkáját”. Nos, mára már annyira elhagyatott, hogy nincs is. De él-e Mikszáth a mai emberek számára itt, a Palócföldön? Mennyire becsüljük azt az örökséget, melyet ránk hagyott, és főleg mennyire tudunk vele élni? Kik ma Mikszáth életművének hordozói, a palócokra jellemző őszinteség, karakánság megtestesítői? Régebben, így születésnapjának tájékán a Palóc Társaság és a Csemadok tagjai közösen jöttek itt össze ünnepelni egy koccintásra, ám amióta a Mikszáth Emlékház felújítva a Szlovák Nemzeti Múzeum kötelékébe került, kissé lélektelenné, szalagmunkára emlékeztetővé váltak ezek az ünnepek. A régi tagok, egykori rendezők, akik évtizedeken keresztül óvták e szellemi és tárgyi örökséget, mára szinte a partvonalon kívülre kerültek, az ,,őket is meg kell hívni” kategóriába. Mikszáth kedvenc ételét a snidling hagymás zsíroskenyeret ,,teszkós” pogácsa váltotta fel, a meghitt, baráti hangulatot a hivataloskodás erőltetett mosolya, szigorúan kétnyelven. Az idei megem-

Hrubík béla országos elnök koszorúz

18

lékezés két szónoka Szklabonya szlovák polgármestere és E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatónője volt, de helyi népviseletben Mikszáth kedvenc szlovák népdalaiból is ízelítőt kaphattunk a Járási Művelődési Központ munkatársának zenei kíséretében. Ízes palóc nyelven meghallgathattuk az ipolyvarbói Mikszáth Alapiskola tanulójának, Fábián Bernadettnek előadásában egyik ismert novelláját is. Tiszteletét tette Balassagyarmat képviseletében, Medvácz Lajos polgármester, Nógrád megye képviseletében Becsó Zsolt, a megyei közgyűlés elnöke, Magyarország pozsonyi nagykövetségének nevében Ágh András,de itt voltak a Csemadok területi és országos képviselői Balogh Gábor és Hrubík Béla, Jámbor László az MKP megyei képviselője, a Mikszáth Társaság, Praznovszky Miska örökös elnökkel, valamint a nógrádi múzeumok és iskolák köldöttei és vezetői. A szervezők nevében, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának igazgatőnője, Jarábik Gabriella kínosan ügyelt a nemrégiben bevezetett nyelvtörvény betartására, így az ünnepségre kiszabott idő a duplájára nőtt. A résztvevők a nyelvtörvény rendelkezéseinek betarttatása helyett azonban jobban

örültek volna egy hangosító berendezésnek, mert az előadott üdvözlő szövegek és fordítások, így a szó szerinti hallhatatlanságba vesztek a távolabb állók számára. A koszorúzás után a megemlékezés koccintással egybekötve a múzeum nagytermében folytatódott, ahol Böhm András gondnok mondott pohárköszöntőt, majd Jarábik Gabriella igazgató asszony felkérte a Nógrád Megyei Múzeum, a Petőfi Irodalmi Múzeum, valamint a Mikszáth Társaság képviselőit, ismertessék az idei centenáriumi év programjait. A zsúfolásig megtelt terembe a nyitott ajtón keresztül a friss levegő mellett, kis időre avatatlan látogató is bebocsájttatást nyert egy hosszúszőrű pulikutya személyében. A pulit többen próbálgatták magyar nyelven kicsalogatni a teremből, ám végül kiderült, a kutya színszlovák, és egy mukkot, illetve egy vakkantásnyit sem tud magyarul.Az éppen szónokló megyei igazgatóasszony találóan meg is jegyezte, hogy most már legalább nem mondhatja senki, hogy Mikszáthra a kutya sem kíváncsi. A nagy derültség elültével, valamint a puli egyidejű eltávolításával, a díszes társaság nagy része Balassagyarmat felé vette az irányt, hiszen délután ott a volt megyeháza előtti Mikszáth szobornál folytatódott az ünnepség. A házigazda Medvácz Lajos, köszöntőjében Mikszáthot idézte, aki szerint ,, Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem is fogy ki soha belőlük” Mindenkinek ajánlotta olvasson Mikszáthot, mert így tiszteleghet legjobban az író emléke előtt. Az ünnepség a városházán megtartott műsorral zárult, és egyben meg is nyitotta a centenárium emlékünnepségeinek sorozatát, melyből minden bizonnyal több száz lesz szerte az egész Kárpát-medencében. Ha a nagy palóc gondolataival kezdtem e sorok írását, illő, hogy vele is fejezzem be. Szintén írói jubileumának ünnepén mondta: „Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi különös érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szerettem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig.“ És végül így szólt az őt tombolva ünneplő közönséghez: „Méltóztassanak

Medvácz Lajos

Praznovszky Mihály

hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.“ Őszinte szavai nem túlzóak. Hiszen több éves irodalmi próbálkozás, egzisztenciateremtés kísérlete, szegénység után a Tót atyafiak és A jó palócok elbeszélés kötetek sikere meghozta Mikszáthnak az elismerést. Pályája ettől fogva töretlenül ívelt fölfelé; újból elvette feleségül azt a nőt, akitől nyomorúságos helyzete miatt elválni kényszerült.

Az írás öröme, az olvasók szeretete, a családi élet nyugalma és megtartó ereje jogán tarthatta magát boldog embernek. Tiszta lelkiismerettel tette a dolgát mint író, mint szerkesztő, mint országgyűlési képviselő, mint családapa. Az embereket szolgálta, tehát a hazáját is szolgálta. Azzal a bölcs derűvel, mely műveit is jellemzi. Palócz

Beszédet mond E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója. Balról a tolmács.

ITTHON

19

A legszebb magyar küldetés: gyógyítani Béres Gyógyszergyár Zrt.: megbízhatóság, tudományosság Életem egyik szép ajándéka volt az a félnapnyi idő, melyet szűk egy évtizede együtt tölthettem Béres József feltalálóval, a fiával és a menyével, Klárával. A kiváló, ma már világszerte ismert Béres Csepp megalkotóját a komáromi Jókai Színházban fogadtuk, ahol a vendégeink előadásokat tartottak és válaszoltak az érdeklődők kérdéseire. Ez a találkozás azóta a hála érzésével tölt el. Béres József időközben elhunyt, de az ő kisugárzása, a belőle áradó szeretet ma is bennem él: az eltelt esztendők nem koptattak el belőle semmit. Megtapasztalhattam, amit beavató Szent Koronánk eszméje üzen mindnyájunknak: a legszebb magyar küldetés a gyógyítás. Történhet ez szívből jövő szavakkal és külön féle készítmények által. Aki így él, az a parancsolatok és Jézus tanítása szerint cselekszik, megtalálva élete értelmét. Béres József 1972-ben készítette el híres cseppjeit, melyekkel azóta életek sokaságát mentette meg. Cselekedetei azt példázták, hogy igenis, vannak kiválasztottak, akikre az Isten kezdettől fogva nagyobb terheket rak, ám akik ezért cserébe a nagyobb tudás gyönyörűségét kapják. Sorsuk úgy alakul, hogy mindazon összefüggéseket felfedezhessék, melyek valamennyiünkre érvényesek. Megláthatnak valamit, amit előttük senki más. Béres József ezért figyelte már gyermekként a növényeket, ezért lett belőle kertész, majd mezőgazdasági mérnök és tudományos kutató. Ezért tudott hazakerülni a második világháború poklából, ezért viselte el a gáncsoskodók rosszindulatú támadásait, ezért élhetett védettségben családja körében, ezért bírt szinte megállás nélkül dolgozni. Találmányának lényege: az ember szervezetében kialakuló – akár daganatos – betegségeket a nyomelemek hiánya is okozhatja. Feltételezte, hogy a kórok kialakulását fékezni lehet egy olyan készítménnyel, amely a szervezet számára megfelelő módon és összetételben biztosítja a létfontosságú elemeket.. A szer rendszeres alkalmazása a szervezet normál működését segíti, normalizálja a védekezőrendszer

20

működését, amely a kórokozók elleni védelem alapját jelenti.. Saját húgát, akinél a klinikán agydaganatot állapítottak meg, úgy gyógyította még a csepp hivatalos elfogadása előtt, hogy először magán próbálta ki az oldatot. Miután meggyőződött róla, hogy a folyadék nem okoz kedvezőtlen hatást , adott belőle a húgának is, aki a műtét után még 35 évig élt! A Béres Csepp gyógyhatásának híre eljutott hozzánk, a Felvidékre is. A feltaláló háza előtt minden reggel beteg emberek sokasága várta, hogy Jóska bácsi segítsen rajtuk... És ő segített, bár gyakran emberfeletti erő kellett hozzá, hogy a kutatásait is folytathassa. Mint Komáromban is mondta: „Mindig a fülemben csengett édesanyám tanítása: „Fiam, ha valaki segítséget kér tőled, és te tudsz segíteni, akkor ez kötelességed!”

Mikovíny utca 2-4

Budán, a természet ölén, a Mikovíny utcában található a Béres Részvénytársaság székháza a laboratóriummal és a cég kis múzeumával. Itt dolgozik az elnök, ifjabb Béres József is, a feltaláló fia, aki már édesapja életében, a húsz esztendeje bejegyzett részvénytársaságban alelnök volt, felesége, Béres Klára pedig kommunikációs igazgató. Béres Klára: „A részvénytársaság megalakulása előtt férjem is, én is kutató vegyészként dolgoztunk. Jóska akkor már a kémiai tudomány kandidátusa volt, aki előtt komoly akadémiai karrier állt. 1989-ben megalakult a Béres Részvénytársaság, és mi válaszút elé kerültünk: a tudományt, az akadémiai kutatást folytatjuk, vagy Béres József mellé állunk egy bizonytalan sorsú vállalkozásban? A kérdés persze teoretikus jellegű. A fiúnak, ha segíteni tud, az apa mellett a

helye –vallottuk akkor is.” A gyönyörű, szépen kialakított székház előcsarnokába lépve megpillantom id. Béres József pompás mellszobrát – Búza Barna szobrászművész alkotását, és ismét átjár a hála érzése. Jelképesen azt látom ugyanis, amit a Béres Zrt. új elnökének működését figyelve évek óta tapasztalok – a munka most is ugyanabban a légkörben, az emberek iránti felelősségérzettel, a segíteni akarással folytatódik, mint Jóska bácsi életében. A kisvárdai feltaláló szelleme tovább él, amit az is igazol, hogy az egyetlen magyar érdekeltségű gyógyszergyár sikeres. Az elnök úr szobájában szempillantás alatt otthonosan érzi magát az ember: nincs zsúfoltság, csend van, az ablakból szép panoráma, a falakon magyar alkotóművészek festményei, faragványai. Elnök úr, mint ahogyan a Béres Csepp, az önök gyógyszergyárának más termékei is élvezik használóik bizalmát. Egészen pontosan mondva: még nem hallottam panaszt egyik készítményükre sem... A megbízhatóság a tudományosság

ITTHON

és a szakszerűség mellett a tisztességesség függvénye is. Természetes, hogy a termékeink minőségét a gyártás teljes folyamatában ellenőrizzük, Meg kell győződnünk róla, hogy a hatóanyag maradéktalanul bennük van-e, és ben-

nük is marad-e a lejárati időig. Gyártmányaink a legmagasabb követelményrendszer szerint készülnek szolnoki gyárunkban, amely a lehető legkorszerűbb gépsorokkal és berendezésekkel van ellátva, és persze, a munkatársaink ifj. Béres József elnök tovább építti édesapja művét.

21

is nagy tudású, kiváló szakemberek. Mi nem engedhetünk meg magunknak hiteltelen, gyenge minőségű terméket. Sem a magunk elvárásai, sem a multikkal vívott hatalmas verseny miatt. Óriási hátrányban vagyunk az óriási cégekkel szemben, ha csak a tőkeerőt nézzük. Leghatásosabb reklámunk a hitelességünk. Hányan dolgoznak a Béres Zrt. részlegeiben? A gyógyszergyárban kb. 250-en vagyunk, ebből a budapesti központban van a létszám kisebbik fele, itt működik az igazgatóság, a pénzügy, a kereskedelem a marketing, a pr, és a termékfejlesztési igazgatóság. Szolnokon a termelésben dolgozik a gyógyszergyár másik része. A teljes Béres vállalatcsoportot tekintve több mint 600 emberünk van. Ide tartoznak többek között a borászati és fitotékai kereskedelmi tevékenységek. Bizonyos feladatokhoz alkalmi munkaerőt is igénybe veszünk. Mit eredményezett a Béres Zrt. számára az eus csatlakozás? A határok megnyitásával sokkal nagyobb lett a verseny, jelentősen nőtt a konkurrensek száma. Jóval több termék jelenik meg a piacon, sajnos köztük jó néhány „gyanús” is. Ezt azért mondha-

22

tom, mert számos készítmény nem esik át a kívánt, alapos ellenőrzésen és a fogyasztók gyakran bedőlnek a reklámokban ígért csodáknak. Elfelejtik, hogy a hitelesség milyen fontos szempont a vásárlásnál. Ilyen körülmények között, multi-mércével tekintve kis cég lévén, - ami annyit tesz, hogy nem költhetnek korlátlanul a reklámokra – hová jutnak el a Béres-készítmények? A hazai piacon kívül Ukrajnába és Romániába exportálunk, s természetesen a közeli Szlovákiába és Horvátországba is. A termékek piacosítása több helyen saját munkatárssal, elhelyezése partnereink segítségével történik – és vannak országok, ahol külsős partnerekkel való együttműködésben valósul meg a teljes folyamat, – Szerbiában vagy Vietnamban például. A piacot meghódítani anynyit tesz, mint a fogyasztókkal, illetve az orvosokkal megismertetni a készítményeinket. Ez mindenütt nagy tőkebefektetést igényel, s mint említettem, mi a kisebbek közé tartozunk, ezt az utat csak nagyon megfontoltan járhatjuk. Vannak aztán megrendeléseink – kisebb tételekben – Dél-Afrikából, Angliából, Japánból és számos más országból. Az érdeklődés erőteljesebb keletről, mert a „keleti em-

ber” életfilozófiájához közelebb álló az a szemlélet, mely alapján készülnek a mi táplálékkiegészítőink, illetve gyógyszereink. A környezetváltozás, a talajok kemizálása, a tartósított élelmiszerek megjelenése gyengíti az immunrendszerünket, ezért különösen fontosnak tartjuk a betegség megelőzéséről való tudatos gondolkozást, és a tudomány nyújtotta lehetőségek kihasználását. Vagyis a természetes ellenálló képességünk, védelmi rendszerünk karban tartását.. A Maga a Béres Csepp pontosan ezen filozófiára építkezik, általános roboráló hatású készítmény, egészségmegőrzésre, a betegségek megelőzésére szolgál elsősorban. Miként alakul napjainkban az önök gyógyszergyárának fejlesztési terve? Mi várható a Bérestől a jövőben? Eddigiekben a Béres Csepp filozófiájára építkezve fejlesztettünk speciális hatástani területeken működő termékeket. Így születettek meg a Béres Egészségtár termékei, többek között a csontok képződésében, a csontritkulás kialakulásának csökkentésében segítő Csonterő, a szem egészségét védő . Szemerő, az ízületeket védő Porcerő, a haj és körömápoló Szépségvitamin. Ennek a termékcsaládnak a tagja a Probio 6, a bélflóra egyensúlya és az emésztő-

rendszer egészségének megőrzésére, az Omega 3, a szív erősítésére a Guaravit, a szellemi frissességért, a Feminavita a változókori nehézségek áthidalására, stb. Ezek a termékek figyelembe veszik, hogy életkorunk, alkatunk, életmódunk szempontjából egyediek vagyunk. Ezért más-más típusú készítményre van szükségünk. Fontos, hogy a megoldás „ránk legyen szabva.” Újabban a Béres Patika család tagjaival a gyógyítás konkrét területein is jelen vagyunk a Béres Csepp mellett, fájdalomcsillapító, lázcsillapító, altató, nyugtató szereink egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Miért foglalkoznak borászattal is? Mert a magyar borok kiváló minőségűek, egyediek, amelyek megérdemlik az elismerést a világ minden táján. Ezen belül pedig Tokaj Hegyalja, ahol a mi birtokunk is található, a világon egyedülálló, a tokaji bor nemzeti kincsünk. Ennek a hírnévnek építése, úgymond hazafias kötelességünk is. A kulturált borfogyasztás a magyar kultúra része. Ebben szeretnénk elkötelezett szerepet vállalni. A tokaji, mint hungarikum erősítheti önbecsülésünket itthon és jó hírnevünket a világban. Ráadásul a bor mértékletes fogyasztása még az egészségvédelmet is szolgálja. Milyen borokat érlelnek? Csak a hagyományos tokaji fajtákkal foglalkozunk, hiszen ahogy említettem a birtokunk a Tokaji Borvidéken, közelebbről Erdőbényén van. Mára egy jól felszerelt, korszerű gazdaságot építettünk fel, évi 150 ezer palackot állítunk elő. A birtok 45 hektáros szőlőültetvénnyel rendelkező ún. középbirtok. A beszél-

ITTHON

getés témája volt Béres József családja is. Feleségével, Klárával boldog házasságban él. Három gyermekük van – Melinda 28, Marci 22, Merse 13 esztendős. Valamennyien tehetségesek – a – mondjuk úgy- fő területük mellett Melinda meséket ír, Merse énekel, táncol, zongorázik, Marci kiváló fotós. Nyelveket beszélnek. Melinda kétdiplomás közgazdász és angol, holland, spanyol meg olasz nyelven is kommunikál. Marci a közgazdasági egyetem hallgatója, Merse elsős gimnazista. Mindhárman szorgalmasak– egyszóval: Béres nagyapa örömmel nézheti őket a mennyből – az ő példás élete utódaiban folytatódik tovább. Szívmelengető volt a Zrt. kis múzeumában az alapító egykori tárgyait, köztük híres mikroszkópját látni: végignézegetni a kitüntetéseiről tanuskodó okmányokat, a róla vagy hozzá írt sorokat. Dícséretes, hogy a Béres Zrt. alapítványain keresztül rendszeresen segíti mindazokat, akik éppen úgy, mint ők, a nemzet felemelkedésén fáradoznak tisztességgel és becsülettel. Végezetül álljon itt egy idézet a Béres Józsefről írott könyvből: „Áldj meg minket, magyaroknak hatalmas nagy Istene! Oltalmadban ne véthessen a magyarnak ellene. Sem kelet, sem nyugat mérge, sem árulás belső férge, sem írigység ingere, sem az önkény fegyvere.” /Kisfaludy Sándor/

Akár a mesében...

A történetünk akár a karácsonyi mese címet is viselhetné. Tíz évvel ezelőtt, éppen egy ilyen havas, téli napon, karácsonyváró hangulatban kaptuk

meg az akkor gimnazista nagylányunk leleteit,amely szerint súlyos, kezelésre szoruló vérképzőszervi betegsége van. Hónapokig kezelték az Országos Hematológiai Intézetben, és mi már mindent, de mindent megpróbáltunk, hogy segítsünk rajta. Még füveskönyvek receptjeit és természetgyógyászokat is bevetettünk a nagy küzdelembe, igen változó eredményekkel. Akkor találkoztunk egy barátunkkal, akinek édesdanyján már segített a Béres csepp és a mester.Elvitte hozzá Ingridet, és elkezdtük a kúrát lassan, türelmesen és folyamatosan. Hittünk abban, hogy sikerülnie kell! Közel három évig tartó küzdelem után lányunk leletei javulni kezdtek, összeszedte magát, szépen gyarapodott, az érettségi vizsgája jelesre sikerült. Az egyetemet kitüntetéssel végezte. Aztán férjhez ment, és ma már kétéves gyönyörű kisfiú boldog édesanyja. Boldog karácsonyi ének Béres József feltalálónak Köszönjük a fényben lányunk mosolyát Hóhideg napok biztató szavát. Advent reménységét, Ünnep illatát, Köszönjük, köszönjük Lányunk mosolyát. Karácsony gyertyáin, Ha lobog a fény, Úgy lobbant szívünkben fel a remény. Ölelő karunkban Mint kis unokát, Ringatjuk, vigyázzuk Lányunk mosolyát. Richter Anikó Gödöllő

Köszönöm!

„Szeretném elmondani, hogy nekem nemcsak a Béres csepp segít, hanem Béres József életszemlélete is példát mutat. Gyakran gondolok rá, mivel az élét arra tanít, hogy embertársainkat szolgálni jó dolog. Hogy a világot becsülni és szeretni kell, akármilyen élőlényről legyen is szó. Hogy kitartó, rendületlen munkával eredményt érünk el, hogy egy kis országból is meghódíthathatjuk a világot, hogy a gazdagság azért van, hogy többet tehessünk. Hálás vagyok a példamutatásért, hogy miként kell élni. Köszönöm.” Bui Thi Minh Tam (Részletek Béres Klára: Kapaszkodó >> című könyvéből) 39.

23

Porta Aurea A kassai Szent Erzsébet-székesegyház a Kárpát-medence legnagyobb megmaradt gótikus építménye és egyben a legjelentősebb. Hogy miért, ezt Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus fogalmazta meg világosan: „A kassai Szent Erzsébet templom a középkori Magyarország egyik legjelentősebb, korunkra maradt építészeti emléke. A templom számos sajátosságával egyedül áll emlékanyagunkban. Belső terének tágassága, nagy méretei, felépítésének bonyolultsága, gazdag díszítése egyaránt kiemelik a szokásos városi plébániatemplomok közül. Bazilikális felépítése kereszthajóval párosul, nyugati homlokzatát toronypár hangsúlyozza. Kereszthajóhomlokozatainak tagolása, kapuzatainak gazdag dísze a városi főtér fontos pontjait hangsúlyozza, a szentély pedig szokatlan bonyolultságával tűnik fel. Alaprajzának összetettsége igényes építészeti koncepcióra utal, s gazdag részletképzése, a konstruktív építészeti formák tagolása és szerves formába öltöztetése erőteljes díszítő szándékot tanúsít.” A település, melynek nevét először 1230-ban jegyezték le (Cassa) írott formában, a Csermely-patak mellett létesült, hiszen közeli folyóvíz nélkül az

24

élet elképzelhetetlen volt. A patak egy helyütt kettéágazott és szigetet képezve egyesült 540 m-rel lejjebb és oldalt tovafolyt. Ez lett később a város központja, ahol északra a templomtól – a mai színház helyén –, állt a gótikus városháza. Déli oldalán a 14. sz. óta a szintén gótikus Szent Mihály kápolna. A sziget déli része temetőként szolgált a 18. századig. A mai Dóm helyén a középkorban már állt egy szerényebb, egyhajós templom, ám az a feltárások tanúsága szerint, tűzvész martaléka lett valamikor a 14. sz. második felében. Ennek is Szent Erzsébet volt a védőszentje. S ezután a kassaiak rögtön hozzáfogtak az új templom építéséhez. Kik voltak ennek tervezői, építőmesterei már nem tudhatjuk meg, mert a városi jegyzőkönyvek részben elvesztek (1404-60), vagy hiányosan maradtak meg az 1431-88 közötti évekből. Annyit állapíthatunk meg, az építkezés 1378 után kezdődhetett, ám sohasem fejezték be. A déli Mátyás-torony nem épült föl. Az építkezés 1520 után maradt abba. Így a székesegyház tömbje – amint már Márai Sándor is észrevette – egy égre mutató kézre emlékeztet figyelmeztetve az arra járó embert, hogy

Az Utolsó ítélet

ne csak a földi dolgokkal törődjön, hanem az égiekkel is. A 1200 m2 alapterületű templom értékeit, kincseit és talányait most mellőzzük, csak az északi kapuzatra összpontosítunk, melyet két év restaurálás után, tavaly november 13-án avattak föl ünnepélyes keretek között. Sajnos, annyi pénzzel a restaurátorok nem rendelkeztek, hogy úgy láthassuk, ahogy ez 1860 előtt nézett ki. Ugyanis akkoriban arannyal befuttatottan láthatták Kassa lakosai. Ezért hívták Porta Aureának, Aranykapunak. A kelet-nyugati tájoltságú templomok nem rendelkeznek északi bejárattal. Nyilván gyakorlati okoknál fogva: télen az északi oldal a leghűvösebb. Kassán mégis kivételt tettek. Ahogy említettük már, a Dómtól északra esett a városháza, s a piacot is a székesegyház és a városháza közötti térségen tartották. Szemben állva a felújított kapuzattal, felül öt, téglalap alakú faragványt látunk fordított V-alakban. Ezek az Utolsó Ítéletet ábrázoló faragást fogják közre. A legfelső három faragás Jézus Krisztus megkínzatását és kereszthalálát ábrázolja. A felsőn a két latort T-alakú keresztre feszítették. Krisztust egy Y-alakú fára, mely az Élet Fáját jelképezi. A megtért latornak kis gyermekkel jelképezett lelkét egy kiterjesztett szárnyú angyal mellére öleli, a megátalkodott másikat egy

A Teleki-érdemérem.

Szent Erzsébet szobrának részlete a két angyallal

szörnyfejű ördög tartja fogva. A hagyomány szerint, Sét, Ádám fia a paradicsomi Életfa egyik ágát elültette, s az idővel fává terebélyesedett. Ennek anyagából készült Jézus keresztje. Ez a szimbólum jelzi, Krisztus kereszthalálával győzött a halál fölött és mindenkinek felajánlotta az örök életet. Az alatta levő két faragványon baloldalt a szomorkodó Szűz Máriát látjuk öt jámbor asszonnyal körülvéve, a másikban a szomorkodó János apostolt könyvvel a kezében, aki négy sisakos, páncélos fegyveres katonával áll a Megváltó keresztje alatt. A két legalsó faragvány Szent Erzsébet életének jeleneteit mutatja be. A baloldali azt, hogyan ápolja, kezeli, fürdeti a betegeket, s a rózsacsodát. A jobboldali 14. századi német fejedelmi ruhaviseletben, koronás fejdísszel látjuk betegei és szegényei között, amint étellel és itallal látja el őket. Érdekessége e faragványoknak, hogy összevonva „mesélik el” mondanivalójukat, s így a baloldali faragáson Erzsébet négyszer, a másikon kétszer tűnik föl egy ábrázoláson belül. Az Utolsó Ítélet ábrázolása két részre tagolt kép. A szamárhátív alatt látható. Felső részében Krisztus mint Pantokrátor (a Világmindenség Ura, Világbíró) ítél „eleveneket és holtakat”. A világot jelképező égitestek - Nap, Hold, csillagok - fölött trónol. Körülötte Szűz Mária, Szt. József s az apostolok. Fent két

ITTHON

angyal megkínzatásának eszközeit tartja kezében. A jobboldali keresztet és veszszőnyalábot, baloldali a szögeket. Lent a sarokban ismét két angyal a föltámadás harsonáját fújja. Alul az emberiség oszlik két részre. Középütt a halottak támadnak föl. Láthatjuk, ahogy a kinyíló sírkövek alól lépnek elő. A bal oldalon egy szűk gótikus kapunál egy angyal fogadja azokat, akik a szűk kapun keresztül a mennyországba jutnak. A másik oldal mozgalmasabb. Egy hatalmas cetszáj jelképezi a pokol bejáratát. A háttérben az ördögök husángokkal és fütykösökkel terelik az elkárhozandókat a pokol felé. Ezeket az alakokat láncok kötik egymáshoz. Ez is egy világos jelkép. A bűn az embert megbilincseli. Hogy már akkor is létezett önkritika, beszédesen mutatja; püspöksüveges úriember is menetel a pokolba. Alul, nagyjából szemmagasságban öt szobor áll. Középütt a székesegyház patrónusa, Szent Erzsébet, két oldalán kétkét szent. Erzsébet feje fölött két félalakú angyal egy liliomos címerpajzsot tart. A kettős-kaput éppen e szentet tartó pillér választja ketté. Baloldalt Szent Imre és apja Szent István, jobb oldalt Szent Henrik – István sógora és Imre példaképe – valamint Szent László egészalakos szobra áll. Ezeket Lantay Lajos (18611946) faragta. A 19. századi restaurálás alkalmából az eredeti szobrokat eltávolí-

tották. Ezek sorsa ismeretlen. Egyes feltevések szerint, Erzsébet helyén eredetileg Szűz Mária állhatott. A templomokat több oknál fogva díszítették képzőművészeti alkotásokkal. Egyrészt esztétikai szempontok miatt, hiszen egy-egy templom a Világmindenség Urának lakhelye, vagy legalábbis Vele ott lehet találkozni, tehát ez nem lehet akármilyen alkotás. Másrészt a magyar származású Comenius előtt is fontosnak tartották a szemléltető oktatást. Az emberek – még a koronás fők sem – tudtak írni-olvasni abban a korban, amikor ezeket a szakrális épületek emelték. Tehát, a pap prédikációjába beleszőtte ezeknek az ábrázolásoknak az üzenetét, s ha a hívek máskor bementek a templomba, ránézve ezekre az alkotásokra, eszükbe jutottak a hallottak. A kapuzatoknak még egy figyelmeztető üzenetük volt. Aki belépett rajtuk, érzékelnie kellett, a hétköznapi világból egy megszentelt, szakrális térbe lép be, ahol ennek megfelelően kell viselkednie. A székesegyház leggazdagabb plasztikai díszítésű s egyben legművészibb kapuja ismét egykori szépségében gyönyörködhetünk és megszívlelhetjük az ismeretlen mesterek mindmáig időszerű üzenetét. Balassa Zoltán

25

Korszellem-idézés Véget ért a visszaszámlálás: Pécs mostantól egy éven keresztül Európa kulturális fővárosa. A nagy kihívás elé néző város több ezer pécsivel indult neki 2010-nek; közel egy évezredet átívelő nyitóünnepségén a különböző kultúrák találkozásának meséje rajzolta elénk Pécs múltját, jelenét és - a lakók reményei szerint is - pozitív jövőjét. Eljött a nagy nap - vagy „az igazság órája“, ahogy Páva Zsolt polgármester fogalmazott -, január 10-én este hivatalosan is útjára indult a Pécs Európa Kulturális Fővárosa 2010 programsorozat.

majdhogynem napsütéssel kecsegtet, ám néhány órával a megnyitó előtt ismét jótékony félhomály borítja a zegzugos utcácskákat. A Széchenyi térre fordulva kissé olyan érzése támad az embernek, mintha egyik pillanatról a másikra, varázsütésre termett volna ott több ezer néző - a 7-8 fokos hideg feltehetően a lehető legtovább a meleg szobában tartotta az embereket, ám az esemény hordereje, a „végre történik valami“ csábítása csordultig megtöltötte a város szívét. Már hetek óta lehetett sejteni, hogy a nyitóünnepség mintegy dísz-

Nyitó ünnepség a Szent Korona másával A kulturális év megnyitóját meglehetősen nagy és izgalmaktól sem mentes várakozás előzte meg, hiszen a szeszélyes téli időjárás kiszámíthatatlansága baljós fellegként lebegett a szabadtéri esemény felett. Pécs városa és a MÁV Nosztalgia Kft. ennek hatékony elhessegetése érdekében igyekezett a Budapestről a megnyitóra érkező vendégeket egy felhőtlen élményvonatozással megajándékozni. A különböző korszakokból származó vonatkocsik mint valami nosztalgiasorminta követték egymást a Nyugati pályaudvaron, ahol ünnepélyes keretek közt egy új, tetőtől talpig „Pécsbe öltöztetett“ kocsit is felavattak. „Kultúrában utazunk“ - olvasható a monumentális, zöld „transzparens“ oldalán - a szlogen pedig úgy tűnik, igencsak jó ómennek bizonyult a megnyitó sorsára nézve. A ködös főváros után Pécs ugyanis

26

letként alkalmazza majd Pécs egyik legemblematikusabb épületét: Gázi Kászim pasa dzsámija pedig valóban megadóan tűrte, hogy a rávetített képek és lézervonalak a római kortól kezdve egészen a XXI. századig adjanak helyzetjelentést a város történetéről. A több száz pécsi iskolás közreműködésével megvalósult rendezvény azáltal, hogy a dzsámi falát öltöztette időről időre új köntösbe, furcsamód épp egy kiszolgáltatott, eszközzé alakított építmény révén tudta érzékeltetni az idő megőrző, egyúttal megújító erejét. A Pécs történelmi korszakait felvonultató jelenetek váltakozását hatalmas, több ember által mozgatott, légiesen lebegő bábok szimbolizálják, szöveg helyett inkább a mozgás, a viseletekbe bújtatott táncosok dinamikája dominál. Az alapanyagként szolgáló lézershow nem

rest a Zsolnayak szellemét sem megidézni, de a rómaiak, a reneszánsz és Mária Terézia is tiszteletüket teszik az ünnepségen. Az esemény legsikerültebb epizódja kétségtelenül a barokkot játékos formában megidéző árnyjáték, amely a fényárnyék illúziója révén nem csak látványban, de humorával is kiemelkedett a stílusorgiából. A tánc, az elektronikával megspékelt zenei stílusok, az öltözék és az érzület egyvelege egyszerre juttatta eszembe a misztériumjátékot, a vallási szertartások ünnepélyességét, a szeánszok bizarr voltát, egyúttal a vásári komédiák és a szellemidézés furcsa szomszédságára is példát mutatott. Ahogy a zöld lézerköd sejtelmesen gomolygott a dzsámi kupoláján, miközben felette a tűzijáték szikrázó csillagai táncoltak - élő photoshopra gyanakodtam. A produkció megtette a hatását a közönség körében: egy ötvenes éveiben járó apuka, Gábor és lánya például lelkesen ecsetelik, mennyire tetszett nekik a műsor, majd hozzáteszik, bizakodóan néznek a kulturális év elébe. A feltúrt utcák, a köztéri munkálatok és lezárások miatt nem idegeskednek, tudják, hogy ez is Pécs érdekét szolgálja. „Megszoksz, vagy megszöksz“ - vágja rövidre a fiatal lány. Apja reméli, hogy a 2010es programok fellendülést hoznak az elmúlt 10 év mélyrepülése után. Pécsett kevés az igazán nagy kaliberű rendezvény, így a meglehetősen csípős időjárás ellenére is több mint húszezren kilátogattak a Széchenyi térre. Egy hangulatos kocsma pincérének személyében azért egy kicsivel szkeptikusabb hanggal is találkozom: szerinte a programkínálat kilencven százaléka „a balkáni fiatalokat célozza meg“, és bár nagyon szép dolog, hogy építenek egy hangversenytermet, „de mégis kinek?“ - teszi fel a kérdést. Az elmúlt években Pécs egyre kihaltabb lett, főleg, mióta a bányákat bezárták - mondja. Ennek ellenére Demjén Ferenccel, Lang Györgyivel, Balikó Tamással és Kandech Evelyne-nel sokan énekelték együtt a V‘Moto-Rock dalát: „Várj, míg felkel majd a Nap“. Úgy legyen. Kelemen Éva (kultúra.hu)

2009-ben is díjaztak a külön féle kuratóriumok olyan felvidéki magyarokat,

akik folyamatosan nyújtják kitünő teljesítményeiket közéletünkben. Közülük

most hármat mutatunk be olvasóinknak néhány sorban és egy-egy fotóval.

Díjasaink Kolár Péter Először a Magyar Művészeti Akadémia kitüntetettje lett, decemberben pedig Julianus-díjat kapott Csíkszeredán. Közben kétszer is megjelent a Magyar Tudományos Akadémia ddísztermében elismerések átvételekor. A Csemadok képviseletében ő vette át Fábry Zoltán posthumus Magyar Örökség-díját, mellyel a felvidéki magyarság egyik legkiválóbb személyiségét jutalmazták. Másodszor a kassai Thália Színház kapta meg ugyanezen elismerést – a magyar szellemi élet becsületrendjét. Mint köztudott, Kolár Péter a társulat igazgatója és oroszlánrésze van abban, hogy ez a játékszín még létezik.

N.Gyurkovics Róza A Felvidék.ma hírportál főszerkesztője. Előzőleg a Pátria Rádió és a Szabad Újság munkatársa volt, de írásait másutt is olvashattuk. Jegyzetei, kommentárjai, interjúi alapos felkészültséget tükröznek és tárgyilagosak. Ő a magyar újságírók Szabadelvű Köre Európa-díját vehette át Budapesten. „Az érem – Ligeti Erika alkotása – gyünyörű, súlya van, jó kézbe fogni. Alkotója odaátról talán már meg tudja ítélni, hogy jó kezekbe került-e” – jegyezte meg az Európa-díj kitüntetettje. Mi úgy gondoljuk, hogy igen.

Balassa Zoltán Gyakori szerző Magyarországon is – ő a Teleki Pál Érdemrendet kapta meg. Előzőleg is részesítették már kitüntetésekben, mert megbízható, míves szerző, aki bátran kiáll a nemzeti értékrend mellett. Besztercebányán született és ott is érettségizett, vegyészmérnöki oklevelét Prágában szerezte. Jártas a történelemben és kiváló ismerője Kassának, ahol jelenleg él. 1990-ben ő alapította a Kassai Fórum lapot.

Mindhárom díjasunknak szeretettel gratulálunk!

ITTHON

27

Egy jó döntés helyességét sokszor csak évek múltával igazolja az idő. A Csemadok Országos Tanácsának két évvel ezelőtt meghozott határozatát, amely szerint a magyar kultúra napját országos rendezvényeinek sorába emelte, s azon Életmű-díjak kiosztását javasolta a kultúrában évtizedes töretlenséggel és hűséggel munkálkodók számára, már e röpke két év is igazolta. Ez még akkor is így van, ha a hazai magyar média csak

nyomokban, vagy még úgy sem tudósított e magasztos napról, melyet pedig megünepelnek szerte a világon, ahol magyarok élnek Sydney-től, New York-ig. Aki jelen volt január 24-én a Galántai Művelődési Központban, s átélte annak hangulatát, bizonyára elgondolkodik azon, hogy ezekben az ínséges időkben, amikor az ember megbecsülése terén is igen nagy az ínség, vajon miért nem kelti fel a hazai újságírás krémjének figyel-

mét egy teltházas, országos rendezvény a politikailag erősen ingatag időben? Az csak hab a tortán, hogy a meghívott húsz parlamenti képviselőből mindöszsze hatan találtak időt, hogy személyes jelenlétükkel is tüntessenek a Himnusz születésnapján anyanyelvünk fontossága mellett, hozzá téve, hogy újonnan alakult politikai formációnk egyetlen képviselője, még a helyben élő „bonviván” sem találta sajátjának az ünnepet.

A „gömöri rögtől” a „falu kincséig” Életmű-díjak a magyar kultúra napján

Tavaly öten – Takács András, Ág Tibor, Újváry László, Gál Sándor és Őszi Irma – részesült első alkalommal a Csemadok által alapított Életmű-díjban. Idén ez a szám hatra nőtt, jelezve, volt kikből válogatnia a bizottságnak, s a kitüntetésre javasolt további várományosoknak csak idő és tér szab korlátokat. Az ünnepi műsor felvezetőjében Kölcsey Ferenc Himnuszát Jakubecz László galántai színművészünk tolmácsolta, majd a komáromi Concordia vegyes

28

kar a Szózat dallamaival bűvölte el a jelenlévőket. Őket Duka Zólyomi Árpád, a Magyar Koalíció Pártja volt európaparlamenti képviselője követte, aki így méltatta ünnepünket: „187 évvel ezelőtt maga a szerző, Kölcsey Ferenc sem gondolta volna, hogy a „Hymnus a magyar nép zivataros századaiból” c. költeménye az egyetemes magyarság legismertebb költői szövege, legszentebb és legszeretettebb éneke lesz. Huszonegy évre rá, Erkel Ferencnek köszönhető-

en megszületett a dallam is, és így vált e megzenésített költemény nemzetünk imadságává, öntudatunk legtökéletesebb kifejezőjévé. Himnuszunk fohászkodás, amelyben a költő nem a maga, hanem a közösség nevében szól Istenhez – ezért vált nemzetünk imájává. Kölcsey Ferenc mély átérzéssel vonultatja föl magyar nemzeti múltunk dicső és keserves pillanatait – de egyúttal reményt is sugároz a jövőbe. Bárhol is csendüljön föl, vigyázzállásba emelke-

dünk – ezt nagyszüleink és szüleink, az elmúlt nemzedékek oltották belénk. A magyar Himnusz a mi kincsünk, amit senki nem vehet el - más nemzetek is csak irigyelhetnek tőlünk. Számunkra, kilenc évtizede kisebbségben élő felvidéki magyarok számára, a Himnusz létünk és megmaradásunk egyik szilárd pillére. Megmaradásunkért – tudjuk – nap, mint nap meg kell küzdenünk.

te a dicsőség és fájdalom, az öröm és bánat, a sikerek és kudarcok, de mindig föl tudtunk egyenesedni, Felvidéki nemzeti közösségünk is az elmúlt kilencven év alatt átvészelt megpróbáltatásokat, és többszöri összeomlás után is talpra tudott állni, mert nem mondott le az élethez való jogáról, önazonosságáról és a szabadságról. Hiába voltak kísérletek arra, hogy szétszórjanak, asszimilálja-

Nem kell aggódnunk, amíg vannak olyan példaképeink, akikre föl tudunk nézni. Az elmúlt kilenc évtized alatt mindig voltak egyéniségeink, akik föl tudtak emelkedni és szilárd jellemükkel merészen, de bölcsen irányították nemzeti közösségünket. A Csemadok Országos Tanácsa határozatának köszönhetően ma itt hat kiemelkedő személyiségünk részesül az „Életmű-díj”

Bajnok István

Lévay Tibor

Oláh Ödön

Mindezek után nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül nemzeti Himnuszunk megszületésének napja lett a magyar kultúra ünnepe, amelyet 1989 óta ünnepel Kárpát-medence és a világ magyarsága. Felvidéken a Csemadok kezdeményezésére tavaly óta kerül sor a magyar kultúra napjának megünneplésére és egyúttal a Csemadok Életműdíjának odaítélésére. Ezen kiemelkedő eseményen ezer éves nemzeti kultúránkról szólunk. Fölhívjuk a figyelmet azokra a tárgyi és szellemi értékekre, melyeket őseink megalkottak, és melyeket kötelességünk magunkénak érezni. Különböző rendezvényeinkkel ezer éves hagyományainkra, gyökereinkre, múltunkra emlékezünk – erre a jelen tarthatatlan nacionalista társadalmi-politikai légkörében nagyon nagy szükség van. Tudatosítjuk, – kilencven év alatt megtanultuk – hogy a nemzeti kultúránk iránti szeretet, annak minél alaposabb megismerése, elsajátítása és fejlesztése nemzeti közösségünk megmaradásának záloga. Az elmúlt évszázadok alatt népünk múltját végig kísér-

nak bennünket – az elmúlt kilenc évtized nem volt képes erre. Anyanemzetétől elszakított magyar közösségünk őrzi anyanyelvét, irodalmát, hagyományait, történelmét és ősi kultúráját. Bárhova vetett is a sors – ezek az értékek közösek, ezeket nem lehet elvenni tőlünk. Azt, amire szüleink neveltek, ami bensőnkben, érzéseinkben és lelkünkben él, azt nem lehet erőszakkal kiszakítani, megsemmisíteni. Küldetésünk, a közművelődés és szövetségünk közösségteremtő ereje szorosan összefügg, ami szilárd nemzeti öntudattal átitatott új életminőséget jelent. Kultúránk elválaszthatatlan nyelvünk művelésétől, amelyet minden körülmények között világosan, tisztán, magyarosan és szabatosan kell használnunk. Jelenleg nagyon időszerű ez a kérdés! Állandóan szembe kell néznünk és meg kell küzdenünk a szélsőséges erők magyarellenes gyűlöletével. A hatalom eltökélt célja nyelvünk és kultúránk fokozatos megsemmisítése. Ebben az állapotban csakis az összefogás és a határozott föllépés hozhat eredményt.

megtisztelő kitüntetésben, mert helytálltak. Azért, mert tetteikkel, alkotásaikkal fejlesztették és helyes irányba vezették magyar közösségünket. Maradjon ez a mai nap, a magyar kultúra napja emlékezetes, mert a kitüntetettek életpályája, magyarságunkat erősítve maradandó tiszteletet érdemel.“ Az ünnepi beszédet követeően a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes lépett színpadra, hogy székelyföldi és csallóközi táncaival köszöntse az eslő díjazottat, Quittner Jánost, akinek munkásságát Takács András méltatta. Részlet a laudációból: „Az 1941-ben született Quittner Jánost fiatal fejjel rabul ejtette a magyar néptánc. Az ötvenes évek közepe táján tizenéves fejjel már táncosa volt a Pozsonypüspökiben működő Felső-Csallóközi Népi Együttesnek. Első mestere Sztriezsenyec-Horváth Rudolf volt. Azonban nem sokáig bírta, hogy más alkotta szabályok szerint táncoljon. Az előadói vágy mellett hamar felébredt benne az alkotói hév is. Táncolt, hogy táncos tehetségét tökéletesítse, tanult, hogy alkotói vágyának nyelveze-

ITTHON

29

tet találjon. Martin György barátságát a Három erdélyi tánc kompozíció hozta meg a számára a Szőttes egyik korai bemutatóján. Ezidőtájt ismerkedett meg Rábai Miklóssal, aki ekkor már a Magyar Állami Népi Együttes Kossuthdíjas koreográfusa volt. Neki mesélte el, hogy nemcsak táncos, de koreográfus is szeretne lenni. Sikeres volt a találkozás, mert az lett- az a javából. Annál az együttesnél tanult, mely akkor már európai szintre emelte az Ecseri lakodalmast, a Kubikusokat, az Orbán és az Ördögöt, mely még ma is utat mutat a magyar néptánchagyomány táncszínházi megfogalmazásaihoz. Időközben átvette a Csallóközi Dal- és Táncegyüttes vezetését Dunaszerdahelyen, mely rendszeres résztvevőjévé vált a hazai országos rendezvényeknek: Zselíznek, majd Gombaszögnek. Hivatásos munkatársa lett a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központnak. 1969- ben, a konszolidációs évek kezdetén alkotta meg élete főművét: a Szőttes Kamara Néptáncegyüttest. Pozsonyba költözött. Nemcsak táncot tanított, de bekapcsolódott a néptánc gyűjtésébe is. Részt vett Tardoskedd és Kéménd falvak hagyományos táncainak feltárásában, de egyik szervezője volt a vásárúti és vámosfalusi gyűjtéseknek is, majd következett Gömör, Zoboralja, az Ipoly mente. A gyűjtött anyagok fokozatosan megjelentek a Szőttes és a többi felvidéki magyar táncegyüttes műsorában. A pozsonyi munkahely vállalásával János lett a Csemadok országos néptáncszakelőadója, így már nemcsak az együttesvezetés és alkotás volt a feladata, hanem a szlovákiai magyar néptáncmozgalom egyik szervezője is ő lett. 1976-tól a gombaszögi Országos Kulturális Ünnepélyről a Szlovák Televízió kassai stúdiója számára (többek között velem) évente egy órás helyszíni közvetítést biztosított és rendezett. 1981-ben pedig szintén a Szlovák Televízióval közösen néprajzi filmet készítettünk Jóka falu hagyományos táncairól, valamint azok színpadi és táncházi formáiról. János ebben az időben a szakmai csúcson volt. 1983-ban Bécsen keresztül Ausztráliába emigrált a családjával együtt, és ott vált nagy mesterévé a magyar néptáncnak. Ott létrehozta az Új Szőttest, és azzal járta az országot. A melbourni Magyar Ház segítségével táncszakiskolákat nyitott és ott magyar néptáncot

30

tanított. Magasan kvalifikált szakemberként óraadó tanár volt több ausztráliai táncszakiskolában. 1989-ben elsők között élt a lehetőséggel és haza költözött Magyarországra, jelenleg is ott él. A kilencvenes évek elején igazgatója és művészeti vezetője az Ifjú Szíveknek, később dramaturgja a Szlovák Állami Népi Együttesnek, ahol Kubánkával több műsort alkotott. A Csemadok felkérésére Gombaszögön műsorokat rendezett, közben visszajárt Melbournebe, hogy ott is alkosson. Sok-sok díja mellé 2007-ben elnyerte Ausztrália legnagyobb koreográfusi kitüntetését is. Most újra itt van közöttünk, ünnepeljük őszinte barátként.” Sajnos a mai pedagógus társadalom, mint társadalmunk egésze is, sok gonddal küszködik. A régi „néptanító” nemzedék, mely lámpásként világított a volt rendszer sötétségében, mára kiöregedett, de emlékük, mukásságuk, nem merült a feledés homályába. Talán éppen ezért esett a javaslat a nagy tanítónemzedék egyik kiemelkedő egyéniségére, Oláh Ödönre, akit a felsőszeli Árvalányhaj eneklőcsoport mátyusföldi dudanótákkal, a Hunor citerazenekar pedig kalocsai katonadalokkal köszöntött. Méltatására nem is vállalkozhatott volna méltóbb személy, mint Varga László, a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának elnöke, pedagógus kollégája, aki sok-sok éven keresztül dolgozott Oláh Ödönnel a Csemadokban a szlovákiai magyar kultúra napszámosaként. Barátja életútját a következőképpen értékelte: „A lámpás én vagyok. Világítok a sötétségben. Utat mutatok. Nálam nélkül vak a látó is” –írja Gárdonyi Géza a Lámpás című kisregényében Kovács Ágoston néptanítóról. Oláh Ödön tanító a szó legszorosabb értelmében lámpása annak a közösségnek, a Dunaszerdahelyi járás kis falujának, Felsővámosnak, ahol 1961 óta él, ma már mint nyugalmazott tanító, feleségével együtt. Életútja a mátyusföldi Sókszelőcéről indult. Itt született 1943. április 20-án. A magyar kultúrával való első kapcsolatáról önmaga így vallott: „Édesapám és két testvérem tagja volt a Csemadoknak, szervezői, rendezői és szereplői voltak a színjátszócsoportnak. Én mindig ott kotnyeleskedtem körülöttük, s mikor már jól tudtam olvasni, megengedték, hogy a próbákon helyet-

tesítsem a súgót. Már gyermekkoromban elhatároztam, hogy pedagógus leszek, ezért szüleim zenei ismereteim fejlesztése céljából elvittek akkor református tiszteletes feleségéhez,aki kitűnő tanárnő volt. Ő tanított meg a magyar népdal szeretetére is.” Életének második meghatározó helyszíne Rozsnyó volt. 1957 és 1961 között a Rozsnyói Magyar Tannyelvű Pedagógiai Iskola diákja volt. Az iskola kultúrcsoportjai rendszeresen felléptek nemcsak Rozsnyón, hanem a környező kisvárosokban és falvakban. Mindez döntően befolyásolta a magyar kultúra iránti elkötelezettségét. Ezt önmaga is így látta: „Tanítói pályámon bőségesen merítettem abból a szellemi táplálékból, amit Rozsnyón kaptam örökségül”-írja visszaemlékezésében. Az iskola befejezése után, tizennyolc évesen Felsővámosba helyezték. A kis falu iskolájában 41 évet töltött el a katedrán. 2006-ig generációk egész sorát oktatta és nevelte a magyar nyelv és kultúra szeretetére. Jelentős érdeme volt abban, hogy az iskola Tikiriki bábcsoportja hat alkalommal volt résztvevője a Duna Menti Tavasz országos döntőjének, és ebből három alkalommal nyerte el a fődíjat. Nála a tanítás nem fejeződött be, miután a gyermekek hazamentek az iskolából. 1961-től Csemadok tag. Még ennek az évnek telén pedagógus társaival egy egész estét betöltő esztrádműsort mutattak be. A siker hatására 1962ben létrehozza az alapszervezet 25 tagú színjátszócsoportját, amely 2002-ben ünnepelte megalakulásának 40. évfordulóját. Oláh Ödön ennek a csoportnak szereplője, szervezője és rendezője volt. 1978-ban a kerületi verseny győzteseként a csoport részt vett a Jókai Napokon, ahol Oláh Ödön a legjobb férfi alakítás díját kapta, s a 40 év alatt közel 32 színmű és számos esztrádműsor rendezője volt. Még gyermekkorában megszerette a magyar népdalt. Ez motiválta, hogy 1982 januárjában a színjátszó csoport, a férfi éneklőcsoport, az ifjúsági klub és a citerazenekar mellett megszervezze a Csemadok 15 tagú női éneklőcsoportját. A népdalkör 1985ben a Csemadok KB Kiváló Népművészeti Csoportja címét kapta. Az Új Szó, de különösen a Hét riporterei gyakran látogattak el a Dunaszerdahelyi járás kis falujába, melynek nevét Oláh Ödön kultúr-

csoportjai, országos viszonylatban is ismertté tették. A legterjedelmesebb írás 1975 februárjában jelent meg a „A fecskék közösen csinálnak nyarat” címmel a Hétben. Tulajdonképpen ekkor ismertem meg én is a felsővámosi csodát, amely Oláh Ödön nevéhez kapcsolódott. A Csemadok évzáró tagsági gyűlésein, melyeket mindig bál követett, ott volt a falu apraja és nagyja. Láttam,

Igen. A falunak a jó tanító nagy kincse volt régen is, és most is az. Nincs ez másképpen az olyan nagy és híres szülötteket felvonultató városban sem, mint amilyen Komárom, ahol Bajnok István, a Csemadok egykori alelnöke él, s aki már régen kiérdemelhette volna azt a figyelmet, melyet most, az Életmű-díjjal megkapott. Bajnok István betegsége miatt nem lehetett személyesen jelen, de video-üzenetében fel-

het, hogy miközben róla szólok, a Sidó Zoltán festette Ipoly menti tájon pihen a tekintete és szülővárosa, Ipolyság utcái jelennek meg lelki szemei előtt. Az akkor még csendes, a magyar múltat hűségesen őrző környezet, amely egy életre meghatározta viszonyulását a világhoz. Őt idézem: „ Gyerekkoromban azt, hogy magyar vagyok, olyan természetesnek vettem, mint azt, hogy fehér a bőröm, barna a szemem és szőke a

tapasztaltam a szeretetet és tiszteletet, amely övezte. Ezért nem tartom túlzásnak egyik tanítványa, Csáky Henriette jelzőjét, aki a tanító urat a falu kincsének nevezte. Oláh Ödön, a tanító közel ötven esztendeig tartó szolgálata alatt arra törekedett, hogy a kicsiny közösség lámpása legyen; megpróbálja ezeket az embereket a maga szerény fénykörébe vonni. Hitvallása volt, és ma is az, hogy tanítónak, „lámpásnak“ lenni küldetést jelent, nemcsak emberi, de nemzeti értelemben is.“

villantotta nagyszerű jellemét, melyet nem tört meg sem az idő, sem a kór, mely az emberi testet ugyan megrokkantja, de a szellemet soha. A díjat felesége vette át, aki a Concordia vegyes kar oszlopos tagja. Bajnok Istvánról barátja, Batta György újságíró, költő, író szólt szívhez szólóan, a farnadi Saróka Liliána és a vágsellyei Takács Krisztina verséneklők műsorának gyűrűjében a következő gondolatokkal: A kitüntetett most csak lélekben lehet itt velünk: megfáradt szíve a lakáshoz láncolja. Le-

hajam. Még csak büszke sem voltam rá egészen addig, amíg az iskolában nem tanultam magyar irodalmat, magyar történelmet. Ettől kezdve lettem öntudatos magyar, büszke az íróira, hőseire, tudósaira, forradalmáraira. Csemadok tag is észrevétlenül lettem. Már gimnazistaként tagja voltam a Csemadok ipolysági színjátszó körének.” Bajnok István életében nem volt egyetlen megingás sem, amely eltántorította volna a szlovákiai magyar nemzeti közösség érdekeinek védelmétől. Prágai egyete-

ITTHON

31

mi évei alatt – a hatvanas évek első felében – az Ady Endre Diákkör elnöke volt, fiatal orvosként Rimaszombatban a Csemadok Fáklya Irodalmi Színpad tagja, majd a Tompa Mihály Művelődési Klub alapítója Veres Jánossal, Mács Zoltánnal és Szőke Istvánnal . 1976-ban

szefüggésében. Ő,- gyermekpszichiáter lévén – a gyakorlatban is megtapasztalhatta a rossz szülői döntés neurotizáló ártalmait. De nemcsak a gyermek szenvedi meg a számára idegen környezetet, hanem maga a nemzet is – a más nyelvű iskola nem teszi lehetővé ifjúságunk egy

Quittner János

Sidó Zoltán

családjával együtt Komáromban telepedett meg, ahol a Csemadok városi szervezete művelődési klubját alapította és elnökeként tevékenykedett.Később a városi szervezet elnökévé, majd a járási választmány elnökévé választották. Ezután kapta meg legmagasabb tisztségét – országos alelnökként járta fáradhatatlanul a magyarlakta településeket. Ne feledjük, mindez orvosi munkája hiánytalan ellátása mellett történt, gyakori éjszakai ügyeletekkel. A megbízható családi hátteret felesége biztosította, aki megértette, hogy a közösség szolgálata áldozatokkal jár, s ő maga is sokat tett kultúránk továbbéltetéséért. Bajnok István olvasatában: „A Csemadokban, a szent őrültek tisztes társaságában magyar jövőnkért cselekedtünk valamenynyien.” Az Életmű-díj kitüntetettjét a rendkívüli teherbírás; a kiváló szervezői képességek: a folyamatos önművelés; a magyarságot érintő társadalmi és politikai mozgásokban való megbízható jártasság, és persze: az igazság mindenkori vállalásához szükséges tiszta lelkiismeret és bátorság jellemzi. Közéleti munkásságának értékes része a kétnyelvűség vizsgálata a felvidéki magyar családok óvoda- és iskolaválasztása ösz-

tetemes részének beavatását a magyar szellembe és ízlésbe a hagyomány által! Izgalmas, bár rövid szakasza Bajnok életének a második prágai tartózkodás, - a rendszerváltás után kerül ismét egyetemi évei városába, ezúttal azonban a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság parlamentjében foglal helyet az Együttélés Politikai Mozgalom képviselőjeként. Bajnok az Együttélés tagjaként is hangsúlyozta a Csemadok fontosságát, hiszen tanúja volt a cseh/szlovákiai magyarság kultúra általi öntudatra ébredésének a teljes jogfosztottság utáni időkben. Az elsők között építette ki a kapcsolatokat a magyarországi köz- és művészeti élet jeleseivel, és hívta őket a nyári művelődési táborokba és egyéb rendezvényekre. A rendszerváltás után egy sor felvidéki orvos, gyógyszerész és ápoló lett a Magyar Egészségügyi Társaság tagja neki köszönhetően. Egyik alapítója volt a Csemadok és a Komáromi Városi Művelődési Központ mellett működő Concordia vegyes karnak, melyben évtizedeken át énekelt. Ő valóban a Csemadok mozgalom szent őrültje volt és maradt – mindnyájan hiányoljuk őt a szervezet mai rendezvényein, melyekről röpke beszámolókat tartunk

32

számára. A Bajnok-család két gyermeke nyolc unokával ajándékozta meg a Papit meg a Mamit. A Csemadok szent őrültje példás nagyapa – olykor saját orvosi normáit is megszegi, hogy örömöt szerezzen nekik. Mai fiatal magyarjainknak van mit tanulniuk a hatvankilenc éves életmű-díjastól: mindenek előtt azt, hogy a magyarság semmit sem kap ingyen a vele együtt élő népektől – mindenért meg kell küzdenie. Kultúránk csakis a közös sors vállalására épülhet. Mondai őstörténetünkből Hunor és Magyar példája lelkesít – éljünk egymásért, ne egymás rovására! Ez az egyetlen életszemlélet, amely felemelheti nemzetünket és megtarthatja kulturánkat – ebben a szellemben munkálkodott Bajnok István is.” A Csemadok, ,szent őrültjeinek” társaságából nem maradhatnak ki a szövetség motorjai, a szervező titkárok, akik a kezdetekben, mint egykoron Őszi Irma néni, biciklin és gyalogosan jártak alapszervezeteket alapítani, tagokat toborozni, műsorokat szervezni. Nélkülük ma nem lenne szövetség, az ő munkájukkal teremtett alapokra lehet jövőt építeni. Ilyen motorja, építője volt a Rozsnyói járás kultúrájának Szőllős Sándor, akit egykori kollégája, Turay László köszöntött a következő méltatással: ,,Megtiszteltetés számomra, hogy a magyar kultúra napján itt lehetek Önök között. Felemelő érzés kezet fogni azokkal, akikkel több évtizedes munka köt össze. A Csemadok megalakulása nagy eseményt jelentett a csehszlovákiai magyarság számára. Az ötvenes évek elején szinte robbanásszerű volt a fejlődés. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a Csemadok erre az időre már kiépítette szervezeti hálózatát, ami helyi szervezetekből, járási, kerületi és központi bizottságból állt össze. A nagyszerű szervezettség mellett azonban szükség volt fáradságot nem ismerő, áldozatot vállaló egyénekre is. Az egyik ilyen kiváló személyiség Szőllős Sándor, aki a Rozsnyó melletti Csucsomban született. Már fiatal korában kénytelen volt szembesülni a Beneš-dekrétumok diszkriminatív jellegével. Tanulmányait anyanyelvén nem folytathatta. Tizenhat éves korától kénytelen volt bányában dolgozni. 1947-ben sikerült tanoncviszonyba lépnie, ahol szakvizsgái eredményeként az üzem vezetősége elküldte őt szakközépiskolába Iglóra. Az iskola

elvégzése után az Iglói Kelet-szlovákiai Érckutató technikusa lett. Két év eredményes munka után házasságot kötött ésmunkahelyet változtatott. Így kerül a Rozsnyói Gép és Traktorállomásra, mint művezető. Közben Csucsomban megüresedett a falutitkári állás, amit a

ítélése méltó elismerése Szőllős Sándor sok évtizedes munkásságának, s rajta keresztül azok munkásságának is, akik évtizedeken át segítőtársai voltak. Az általam méltatott és a többi kitüntetett életútja, szorgalma, megmaradásunkért vívott küzdelme, a magyar kultúráért

Jobbról Szőllős Sándor

lakosok és a felsőbb szervek kérésére elvállalt. Jó munkájára és szervezőképességére nemcsak járáson belül, de országos szinten is felfigyeltek. Még egy évet sem töltött el titkári székében, amikor Pathó Károly, a Csemadok országos titkára arra kérte, vállalja el a Csemadok járási titkára tisztséget. Ez történt 1957 decemberében. Így lett Szőllős Sándor a Csemadok hivatásos dolgozója, ami közel 32 évig, azaz 1989 szeptemberéig, vagyis nyugdíjba vonulásáig tartott. Közel 25 évig tagja volt a Csemadok központnak is. Szőllős Sándor igazából a Csemadokban talált önmagára, amit legjobban ott végzett munkássága bizonyít. Jómagam 1971-ben találkoztam Szőllős Sándorral és 17 éven keresztül, két-három héten át lehettem szervezőtársa a gombaszögi ünnepség előkészítésében. Szerény, de öntudatos munkatársnak ismertem meg, akivel öröm volt együtt dolgozni. A sikeres munkához szükség volt biztos háttérre is, amit kedves feleségében és gyermekeiben megtalált. Szőllős Sándor, aki már végigjárta életútja legnagyobb részét, ha még egyszer élhetne, akkor is ezt a göröngyös, küzdelmes, de távlatos életutat választaná. Az Életmű-díj oda-

ITTHON

kifejtett tevékenysége, legyen példaértékű azok számára, akik ezt a nemes munkát tovább folytatják.“ Nem véletlen, hogy gyermekek, a felsőszeli Kiss Lilla és Kiss Virág népdalénekesek varázsolták hangulatosabbá Szőllős Sándor méltatását, hiszen a fiatalok azok, akik utánunk jönnek, akik majd megőrzik a jövőnek, amit a nagyszülőktől, szülőktől kapnak útravalóul: az édes anyanyelvet. Ilyen fiatalokat nevelt és tanított jó szóval, példával és tettel Sidó Zoltán is, aki a Csemadok és a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség egykori elnökeként olyan időkben állt helyt, amikor mások elbújtak, meghúzódtak az árnyékukban. Folytonos küzdelmeibe végül belerokkant, de hitében erős és következetes maradt. Ő is a technika segítségével üzent egykori és mai tisztelőinek. Szeretett városának, Érsekújvárnak csalogányai, Berényi Dávid és Remény Éva köszöntötték őt távollétében. A díjat fia, Árpád vette át, vállalásokkal, küzdelmekkel teli életútját pedig egykori kollégája, Csicsay Alajos foglalta össze: Nem tudom, ki mondhatta ki először e sokat emlegetett bölcsességet: „Minden ember annyit ér, amennyit a közösség érdekében vég-

zett munkája.” Ám arról, hogy e munkát milyen eszközzel mérik, netán még mértékegység is szolgálna rá, mélyen hallgat a fáma. Szeretném megköszönni a Csemadok Országos Tanácsának és a Galántai Területi Választmánynak, hogy a mai sanyarú időben is találtak rá módot és anyagi fedezetet, hogy a magyar kultúra napját méltóképpen megünnepelhessük, amely ünnepet a Csemadok Életmű-díjak átadása teszi teljesebbé. Számomra megtiszteltetés, hogy itt lehetek a régi barátok, ismerősök és a fiatal Csemadok tagok között, de különösképpen az, hogy az egyik kitüntetett személynek és munkásságának a méltatására engem kértek fel. És ez a személy Sidó Zoltán. Mélyen lesújt, kedves Zoltán, hogy nem lehetsz itt közöttünk, de tudom, hogy lélekben velünk vagy, nemcsak most, hanem mindenkor, amiképpen mi is veled vagyunk. Köszönteni jöttelek Téged. Nem mintha ezt más nem tehette volna meg, de úgy vélem, kevés azoknak a száma, akik oly régen és olyan közelről ismernek, mint én, aki egy célért és egy úton haladt veled évtizedeken át. Azt viszont nevedben is ki kell mondanom, mi soha semmilyen pozíció megszerzésére nem törekedtünk. Ha mások úgy gondolták, szakmai felkészültségünk folytán alkalmasak vagyunk egyegy közszerep betöltésére, csak alapos mérlegelés után mondtuk ki az igent. Te mindig fejhosszal, olykor még többel is, előttem haladtál. Volt, ahová nem követhettelek, például a csehszlovák parlamentbe. Oda nem politikai elkötelezettséged, ha úgy tetszik, érdemeid folytán kerültél, hanem mint a Csemadok országos elnöke, hivatalból. És ott te, egy szál magad voltál kénytelen képviselni a szlovákiai magyarság jogos érdekeit. Azon kevesek közé tartoztam, akiket be mertél avatni az akkori politika kulisszatitkaiba. Ennek következtében lettem az, aki, ha szükségét látta, kötelességének tartotta szemedbe mondani emberi gyengeségeidet. Soha nem haragudtál meg érte, mint ahogy én sem azért, ha más véleményen voltál, mint én. Ez ritkán fordult elő. Az Embernevelők kötetem írásakor mondtad: „Csak azt ne higgye valaki, hogy Szlovákiában karriert jelent magyar közügyet szolgálni!”. A kilencvenes évek nagygyűléseire, utcai tüntetéseire sokan emlékeznek még, viszont jóval kevesebben 1984

33

márciusára, amikor elérted, hogy a Csemadok KB-nak mintegy negyven tagjával szóba álljanak a Szlovák Komunista Párt legfelsőbb vezetésének korifeusai és a szlovák kormány egyes miniszterei a célból, hogy ránk kényszerítsék a magyar iskolák elszlovákosításának régóta dédelgetett tervét. Lehetőséget csikartál ki tőlük arra, hogy nyíltan a szemükbe mondhassuk: Nem! És ők meghátráltak. Te voltál, akinek a vezetésével elértük, hogy a Csemadok tagságának száma meghaladta a nyolcvanezret. Szívügyednek tartottad a magyar fiatalok nemzeti tudatra nevelésének különböző formáit. Munkatársaiddal megszerveztétek az első magyar ifjúsági találkozókat Őrsújfalun. Nagyszabásúvá tettétek a különböző kulturális rendezvényeket: a Csengő énekszót, a Duna Menti Tavaszt, a Jókai Napokat, a zselízi és gombaszögi fesztiválokat. S végül együtt éltük meg a Csemadokban lezajló ún. rendszerváltozást is. Ekkor történt, hogy kínpadra vontak, többségében olyan egyének, akik azelőtt a Csemadokért egy szalmaszálat sem mozdítottak meg. Te kiálltad a próbát. Aztán önként adtad át másnak (másoknak) a szerepedet, illetve szerepeidet és mentél Komáromba városi egyetemet alapítani. Majd amellett, hogy szervezted félig illegálisan a magyar pedagógusképzést, hagytad rábeszélni magad, hogy legyél a pedagógusszövetség országos elnöke, mert ugye oda is olyan ember kellett, aki a szakmai rátermettsége mellett valamit konyít a politikához is. Most bocsánatot kérek Tőled, mert

34

amikor korodra és egészségi állapotodra hivatkozva lemondtál a Csemadok Érsekújvári Területi Választmány elnöki posztjáról, s én voltam kénytelen a helyedbe lépni, kissé ironikusan mondtam a járási konferencia küldötteinek: Furcsa ifjítás lesz ez, hiszen én tőled egy évvel idősebb vagyok. Nem sejtettem, hogy szervezetedet annyira megviselték a túlterhelések, hogy rövidesen bele fogsz rokkanni. Ez lenne hát a közösség érdekében végzett munkának a mércéje? Nem Zoltán! A két évvel ezelőtt a Helytállásért neked ítélt díj, és ez a mai is, mást bizonyítanak.“ Kodály városában, a hazai kórusmozgalom fellegvárában, Galántán, lehetetlen elkerülni, hogy kórusvezető ne legyen a díjazottak között. Azonban biztos, hogy nem csak ez vezérelte a javaslókat akkor, amikor a választásuk Lévai Tibor karnagyra esett, aki a szó legnemesebb értelmében minden módon művelte a zenét. A Concordia vegyes kar karmestere, Stubendek István, ehhez méltóan fonta szép csokorba mondandóját, ami nemcsak a zenészről, a karnagyról, de az emberről is tiszta, igaz képet varázsolt elénk: ,,Lévai Tibor életét és a zenével eltöltött idejét nem lehet kettéválasztani. „Az édesapám római katolikus kántor, hitoktató és házi zenetanító volt“ emlékezik, s ebből már érezhetjük és sejthetjük azt az irányvonalat, amely végigmutat élete pályáján. A hatéves gyermeknek a lába se ér le az orgona pedáljára, de édesapja szerető szigorúsággal tanítja a szent zenére. Majd jön a többi hang-

szer az évek során: a vonós, billentyűs, pengetős, fúvós és ütős hangszerek. De hogyan szólnak Kodály intelmei? „Mit nektek hegedű, zongora! Van a gégétekben olyan hangszer, hogy szebben szól a világ minden hegedűjénél, csak legyen, aki megszólaltassa! Ezzel a hangszerrel eljuthattok a legnagyobb zenei géniuszok éltető közelségébe, csak legyen, aki vezet!” És Lévai Tibor karja meglendül, hogy megszólaltassa a gégékben rejlő hangszert. Hivatott volt rá, hiszen 1959-ben végez a rozsnyói pedagógiai középiskolában. 1964-ben a pozsonyi Népművelési Intézet karvezetői tanfolyamát, majd 1980-ban a besztercebányai Kerületi Pedagógiai Intézetben a zenei előadói képzőt fejezi be. S Kodály szavaival élve: vezet. 1959- től a a rimaszombati magyar tannyelvű alapiskolában kezd tanítani. Az iskola Csalogány gyermekkarát – mely méltán 100 tagú énekkarként volt ismert, hiszen valóban közel száz gyermek énekelt lelkesen évről-évre – ő vezette, irányította 41 évig, nyugdíjba vonulásáig. De a családból örökölt tanítói lelkülete a zene szeretetét a gyermeki szívektől a felnőtt korosztály világába repítette. 1963-ban a Gömöri Vegyes Kar alapítója és karnagya lett. A vegyes karral a galántai Kodály Napokon 1972, 1978, 1981-ben arany, 1969, 1984-ben ezüst, 1975-ben bronzkoszorús minősítést kapott, amikor is ő vezényelte az összesített kórust. A pozsonyi magyar rádióban és a TV –ben is szerepel a gyermekkar és a vegyes kar.

Ugyanakkor nem lett hűtlen a hangszerekhez sem. 1977-től a Rimaszombati Városi Művelődési Ház mellett működő „Sobotienka” fúvószenekar karmestere. Nagy megtisztelés éri, amikor felkérik, vezényelje az 1200 fúvóssal felálló Európa zenekart a fúvószenekarok fesztiválján, Kolínban. 1962-ben alapítója és vezetője lett a Gömöri Népi együttesnek, 1963-ban pedig vezetője, hegedűse és brácsása a Gömöri Népi Zenekarnak., majd 1987-től a Barkóca népi zenekar vezetője és brácsása. Természetesen a járási népdalkörök szaktanácsadójaként lelkesíti, irányítja és hasznos tanácsokkal látja el a hozzá forduló népdalénekeseket, népzenészeket. 1964 – az az esztendő, amelyben kivirágzik a felvidéki magyarság egyik legszebb virága, a CSMTKÉ, a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. És Lévay Tibor tudta: ott a helye. Ott, ahol több, mint 100 magyar tanító között, közösen, először egy törékeny vékony sávban, majd szerte a világban széthintheti kincseit, emelheti magasba hangját, hogy hallassák hangjukat: voltunk, vagyunk, leszünk. „Olykor, csendes magányomban eltűnődöm. Az idő végtelen horizontján élesen kirajzolódik előttem az a 440 felejthetetlen összejövetel, ami körülbelül 1440 napnak felel meg, vagyis közel négy évet töltöttem el a CSMTKÉ, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusával, miközben, vagy 210 ezer kilométert utaztam az együttlét, az együtténeklés öröméért”- vallja magáról.

ITTHON

Ez a negyven év sok lemondással, áldozatvállalással is járt. A barátok, a zenésztársak olykor keserű szájízzel nehezteltek rá odahaza, mert nem az anyagi bevétellel is járó bált, lakodalmat, mulatságot választotta, hanem az utazással, kiadásokkal járó énekkari próbákat. Nehéz volt megmagyarázni, megértetni velük, mily elhivatottság, mily belső szeretet vezérelte őt Rimaszombatból Pozsonyba, vagy bárhová, ahová éppen menni kellett. Kedves Tibor! Említed: „Vass Lajostól, szeretett karnagyunktól a precizitást, a zenei pontosságot tanultam meg, Janda Ivántól a jószívűséget és azt az egyedi képességet, mellyel mindenre talált gyógyírt, mindent nagyvonalúan s közmegelégedésre tudott megoldani, tudott elsimítani. S a lelki épülés mellett ott vannak a szakmai fogások és a tapasztalatok!” Tibor! Magad vagy a ZENE – s ezért mindent feláldoztál. Esztendők tanúsága bizonyítja, hogy Tompa Mihály szülővárosában, Rimaszombatban érvényesítetted a költő szavait: „Fiaim, csak énekeljetek!” És a zene nem enged el, hiszen a Tompa Mihály Református Gimnáziumban tanítasz ma is és kántorkodsz, ahogyan édesapád. Az a hét évtized, amelyet ajándékba fentről kaptál, a tálentumaival jól sáfárkodó szolgálóra vall. Munkásságodért, fáradozásodért megérdemelt díszoklevelek és plakettek sorakoznak. Mint Rimaszombat első díszpolgára, majd 2004-ben a Szlovák Köztársaság ezüst plakettjének

tulajdonosa, most a Csemadok Életmű-díj kitüntetettjeként a felvidéki magyarság adja át neked a megérdemelt elismerés, megbecsülés koszorúját. További munkádban, családod körében az Isten éltessen!” Hat ember, hat életút, hat példakép. Gyakran kérdezzük magunktól, vajon megtettünk-e mindent azon embertársainkért, akik, mint e fenti sorokból is kitűnik, mindent egy lapra tettek fel a közösség szolgálatában, égették a gyertya kanócát mindkét végén úgy, hogy gyakran belerokkantak. Azt hiszem nem. De az ilyen pillanatok, mint amilyen a galántai ünnep is volt, visszaadnak nekünk valamit az elveszettnek vélt hitünkből, a sors igazságtalanságaira pedig gyógyító írt hoznak. A kérdés nem az, hogy felemelkedhet –e az ember olyan magasra, hogy meglássa Istent, hanem az, hogy le tud-e hajolni olyan mélyen, olyan alázattal. Csak reménykedhetünk, hogy fénytelen időkben is tudunk lángokat gyújtani; hogy mindig lesznek közöttünk olyanok, akikre felnézhetünk, és maradnak emberek, akik nem feledik, hogy köszönetet kell mondani. Talán mások helyett is. Talán azok helyett is, akiknek ez tisztük volna, csak nem tudnak, vagy nem mernek lehajolni olyan mélyen, hogy a szívükkel lássanak. Isten, áldd meg a magyart! Hrubík Béla A csoportképek a műsor szép pillanatait rögzítik.

35

Böjte Csaba:

Hol van Nicaragua? Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhova, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába. Megvilágosodni bárhol lehet! A hegyekben, hol sok a fa, és jó a levegő. De semmiképpen sem eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával. Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilométerre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc bányában, fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az öszszedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát. Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, négy vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Az idióta kisgyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat-, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra. Elbeszélgetnék szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz semmit, - szokja a halált. Megismerkednék Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja. Testvére nevelte fel, 15 évesen szülte első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel olyan viskóban lakott évekig, amelybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás, és máshol laknak, de férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, akár az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves,

36

de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt. Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek, egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosok, de sokat tudnak mesélni az élet titkairól. Hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, amely üszkösödni kezdett, s ahogy teltek a hetek, a férfinak fekete lett térdtől lefelé a lába, és nagyon büdös. Lábát lógatva feküdt, és üvöltött - akkor már nem nézett vissza senki a szeméből. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéznek. De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most veszítette el legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt és dolgozott. Férjénél van a bánya kulcsa, ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, bennük az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden. Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermek meg kell hogy éljen havi tíz eurónyi segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Egy őrült eszme felsodorta őket a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám, lerakta, otthagyta őket. Már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva őket. Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni

ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj, és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz. A fontos az, hogy dőljenek le falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészt nézd. Vedd észre, hogy a sötétet nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni és kilapátolni. Csodálkozz rá a napra, amely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap. Mindez egyszerű, de át kell élned. Dél felé edd meg száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Tudd,

hogy a napfénynek és a sárnak gyermekét, a kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogyan tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Keress egy forrást, de ne siess! Add meg a módját: ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy: marék por csupán. Ha valahonnan fentről rád hull a végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy, szeress. Az idő nem fontos, ne sajnáld a na-

ITTHON

pokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért te is fogadj be mindent Nicaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik... Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a Világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a Világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem te-

remteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz. Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat. Minden a helyére kerül, és már nem zavar semmi. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában ! Böjte Csaba

37

Kassától a Jedlik Ányos díjig

Reiter József sorsfordulói Márai Sándor jóvoltából a mai fiatalok is sejthetnek valamit a polgárokról, akik a magyar társadalom azon rétegét képviselték a két világháború között, amely még őrizte az erkölcsöt és forrón szerette a hazáját. A második világháború után ezt a társadalmi alakzatot is szétzilálta a történelem Csehszlovákiában – az értelmiségiek egy részét elűzték, a többieket osztályellenségnek tekintették. Ilyen családba született bele Reiter József Jedlik Ányos-díjas gyógyszerkutató l939-ben Kassán. Szülei tanárok voltak – az édesanyja például hat nyelven, a nagybátyja tíz nyelven beszélt. A többit mondja el a hetven éves gyógyszerkutató, több eredeti eljárás és szabadalom szerzője, az Egis Rt. nyugalmazott osztályvezetője. Szülővárosom 1939-ben még Magyarországhoz tartozott, de mire elkezdtem iskolába járni, már szlovák állampolgárok voltunk, ami azt is jelentette, hogy nem tudtam az anyanyelvemen tanulni. Pedagógus édesanyám szülőkkel együtt egyszer több napig „előszobázott” Klement Gottwaldnál, a Csehszlovák Kommunista Párt akkori főtitkáránál a magyar oktaReiter József szerettei körében

38

tás engedélyezését kérve. 1950 –ben aztán megindult a magyar nyelvű tanítás Kassán is. Gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében már nekem is volt házi laboratóriumom, mert érdekelt a kémia. Sikeresen felvételiztem a prágai Károly Egyetemre. Osztályidegen szülőkre utaló káderanyagom szerencsére késve, a felvételem után érkezett meg a fővárosba. A szlovák után – némi erőfeszítés árán – a csehet is elsajátítottam, és sikerrel raktam le a vizsgáimat. Bár jól tanultam, engem is kényszeríteni akartak a tanári szak felvételére, én viszont kutató szerettem volna lenni. Követtem hát egy jóindulatú cseh tanársegéd titkon adott útmutatását: felvettem a jövendő kutatók tantárgyait is. A szakdolgozathoz szükséges kísérleteket titokban végeztem egy pincelaborban – ide hajnalonta és esténként az ablakon másztam be... Pályám a kassai orvosegyetem kémiai tanszékén indult, de részben a hiányos felszereltség, részben a főnökömmel kiéleződött politikai szembenállás miatt megpróbáltam átkerülni Magyarországra. Ez 1963-ban sikerült: mondvacsinált magánéleti indokot talál-

tam és magyarországi ismerőseim végül a Kádár-titkárságot is bevetették. A Chinoin gyógyszergyárban a vágyaimnak megfelelő környezetre találtam, később a Gyógyszerkutató Intézetbe kerültem. Ma már nyugdíjas éveimet töltöm, de ha megkérnek, segítem volt kollégáimat munkájukban. Mára nagyon megváltozott az új gyógyszerek kifejlesztésének módja. Elsősorban azok a gyárak és intézetek boldogulnak, melyeknek nem okoz gondot a hatalmas költségek fedezése. A gyógyszergyártás ma a világ egyik legjövedelmezőbb iparága, s bár sok új módszer is segíti már a kutatókat, a hagyományos eljárások fölött sem járt el végleg az idő. Reiter József nevéhez számos szabadalom fűződik. Kutatásairól gyakran tartott Magyarországon és külföldön előadásokat. A köztiszteleben álló kutató Budapesten teljes mértékben kibontakoztatta tehetségét. Ki tudja miként alakul a sorsa, ha 24 éves korában nem sikerül országot és munkahelyet váltania? /gi/

<< 23.

Dr. Béres József 1920. február 7-én született a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Záhonyban. 1926-1932

Általános iskolai tanulmányok a szülőfaluban. 1936-1938 Gyári munkás a záhonyi fűrésztelepen. 1938-1940 Kertészetet tanul a DunaTiszaközi Mezőgazdasági Kamara Kertmunkásképző Iskolájában Kecskeméten, szakkertészként végez. 1941 Bevonul katonának. 1942 Szolgálati ideje alatt középiskolai levelező tanulmányokat kezd a kassai II. Rákóczi Ferenc Premontrei Gimnáziumban. 1943 Tanulmányai félbeszakadnak, frontszolgálatra kerül a Kárpáton túli területekre. 1945 Hazatér a frontról, bal válla és karja sebesülés következtében bénult. 1947 Házasságot köt Papp Katalin tanítónővel. 1948 Befejezi gimnáziumi tanulmányait. Megszületik leányuk, Katalin. 1948-1950 Szövetkezeti ügyvezető Záhonyban. 1950-1953 Építőipari munkás Nyírmadán. 1952 Megszületik fiuk, József. 1954-1963 Laboratóriumvezető kisvárdai Állami Mezőgazdasági Gépállomáson. 1965 Agrármérnöki diplomát szerez a Gödöllői Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán. 1964-1989 A Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet tudományos munkatársa. 1968 Általános élettanból és agrobiokémiából „Summa cum laude“ minősítéssel doktorál. 1955-1972 Talajtani, analitikai, talajgenetikai, térképszerkesztési, üzemtani, kórélettani, környezetvédelmi, kemizálási, tápanyag-gazdálkodási tanfolyamokat végez. 1972 Megalkotja a Béres Cseppet. 1973-1976 A Kisvárdai Járási Kórház laboratóriumában másodállásban dolgozik. 1972-1987 A küzdelem időszaka. Politikai és szakmai indulatok a Béres Csepp körül. 1975 Kuruzslás vádjával bűnvádi eljárás indul ellene. 1976 Megtörténik a készítmény szabadalmi bejelentése. Kósa Ferenc dokumentumfilmet forgat Béres Józsefről, a filmet betiltják. 1978 Társadalmi nyomásra a Herbária forgalmazni kezdi a Béres Cseppet. 1986 A Budapesti Tavaszi Filmfesztiválon bemutatják a kutatóról és munkásságáról 1986-ban befejezett Az utolsó szó jogán című dokumentumfilmet. 1988 Társadalmi kezdeményezésre alapítvány jön létre a Béres Csepp elismertetése és népszerűsítése céljából. 1989 Megalakul a Béres Részvénytársaság. 1993-2006 A Béres Részvénytársaság elnöke. 1993 Létrehozza a karitatív célokat szolgáló Béres Alapítványt a Teljes Életért néven 1999 Szirtfoknak lenni címmel megjelenik a róla szóló életrajzi könyv. 2000 A Béres Cseppet gyógyszerként törzskönyvezik. Bemutatják Mészáros Miklós Vadócba rózsát...című filmjét. 2002 Az utolsó szó után... címmel újabb dokumentumfilm készül Béres József gyógyultjairól. Hazánk legrangosabb elismerésével, a Széchenyi-díjjal tüntetik ki. 2005 Vitézzé avatják 2006. március 26-án hunyt el Budapesten.

ITTHON

Születésének 90. évfordulóján életútját bemutató könyvvel emlékeztek a legendás feltalálóra

Béres Klára: Cseppben az élet c. könyvének bemutatója 90 évvel ezelőtt, 1920. február 7-én született a cseppjeivel óriási viharokat kiváltó, majd nagy elismerést és hírnevet szerzett legendás tudós, Béres József. Az ő munkásságára, küzdelmeire, példaadó kitartására emlékeztek az évfordulón Béres Klára Cseppben az élet c. új könyvének bemutatásával. A Béres-cseppek atyjának különleges életútjáról, felemelő sorstörténetről a szerzővel és a feltaláló fiával Kudlik Júlia és Rákay Philip beszélgetett. „Úgy nyújtom át ezt az írást, mint egyfajta kötelező olvasmányt –mondta Béres Klára, a könyv szerzője. – Nem szerénytelenségből, hanem abból a mély meggyőződésből, hogy egy kivételes ember kivételes sorsát végig követve olyan erőforráshoz jutunk, melyre mindannyiunknak szüksége van. Példát kapunk szorgalomból, kitartásból, emberségből, igaz értékekből. Példát, melyből meríthetünk, és melyre támaszkodhatunk. És hitet. Hitet abban, hogy semmi nem reménytelen, semmi nem hiábavaló, hogy létezik a Gondviselés, és győz az igazság.” „Szerencsés ember vagyok, mert olyan édesapám volt, akitől tiszta és szilárd erkölcsi örökséget kaptam. Az ő egész élete, munkássága, tartása mindenkor példaként magasodhat előttem. A magam faladata e szerint élni, és továbbadni a tanultakat a családomnak, a vállalatainkban dolgozóknak és a tágabb környezetemnek. Boldog vagyok, hogy ez a könyv megjelenhetett. Meggyőződésem, hogy a mai, értékeit vesztő világban, egy erkölcsi válságban gyötrődő országban, különösen nagy szükségünk van az ő példájára” – mondta a tudós fia, ifj. dr. Béres József. Miközben a könyv végigvezet Béres József életútján, átéljük a háború kegyetlenségét, a háborút követő évek bizonytalanságában élő ember útkeresését, szembesülünk az értetlenség gyötrelmeivel. Megértjük, mit jelentett egy ellentmondást nem tűrő korszakban a tiltottak közé tartozni, és hogy mit ér a család, a barátok és a segítők támogatása. Láthatjuk a rendszerváltás körüli időszak új reményét, és hogy a kitartás végül elnyeri a jutalmát. Mindeközben feltárul előttünk az érzékeny ember, a bajtársaiért még a halálbüntetést is felvállaló katona, a majdnemekkel soha meg nem elégedő kutató, a mindenkin segíteni akaró, önzetlen, igaz magyar lélek. A könyv különlegessége még Béres József három meglepő szépségű, mély érzésekkel átitatott fiatalkori írása, amelyek a közelmúltban kerültek elő, és amelyeket ebben a könyvben olvashatunk először. A könyv az Akovita Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Kapható a nagyobb könyvesboltokban, ára: 2.700,- Ft. www.beres.hu

39

Kiszely István:

Eleink lakomái A magyarság növény-, állatvilága és ételkulturája Ha nem élnénk ilyen hajszolt világban, amely arra kényszerít, hogy ne tudjunk mással foglalkozni, csak az életünk fenntartásához szükséges alapvető feltételek biztosításával... ha nem csak az időnk, de a pénzünk is több lenne, ha mindenkinek lenne munkája... ha naponta legalább egy-két órát olvasással tölthetnénk el... ha felismernénk, hogy bár óriási dolog a számítógép és a tévé, korunkban sincs igazi versenytársa az eredeti könyveknek... ha tehát rendre át tudnánk nézni az utóbbi idokben A MAGYAR BORIVÓ TÍZPARANCSOLATA 1. Az első korty bor az Isten köszöntése legyen! Úgy kóstold meg, mintha imádkoznál Isten áldásáért! 2. A második korttyal gondolj szüleidre, őseidre, köszönd meg nekik az életedet! 3. A harmadik korttyal köszöntsd szerelmedet, családodat, környezetedet! 4. Részesítsd előnyben a magyar föld borát és a hungaricum szőlőfajták borait! 5. Gondolj a bor szavunk ősi jelentésére, az újjászületés misztériumára! 6. Tartsd meg az ősi magyar szokást: a bort ne keverd vízzel! 7. Akivel koccintasz, nézz mosolygó barátsággal a szemébe, idézd fel őseink hagyományos áldomásköszöntését – annyit mondj: Isten-Isten! 8. Legyél mértékletes, így a bor testileg és lelkileg is javadra válik! 9. Egyedül ne igyál bort! A bor a közös áldozás, kapcsolatteremtés, kapcsolatmegtartás megszentelő itala! 1o. A bor ízlelése közben öszpontosíts a bor által felidézett illat, aroma érzelmi és jelképes értékeire és oszd meg véleményedet a környezeteddel.

40

megjelent magyar alapműveket, tehát megismerkedhetnénk a nemzetünkre jellemző újabb és újabb tényekkel és adatokkal, leírásokkal – nem kerülnénk a kiszolgáltatottak helyzetébe: életszemléletünk biztos alapokon nyugodna, nem tudnának félrevezetni a hamis próféták és a folyamatosan hazudozók. Mindez egy tavaly megjelent vaskos mű elolvasása után /is/ jutott az eszembe; Kiszely István: Eleink lakomái c. hatalmas összegző munkájáról van szó. /Püski Kiadó, Budapest/. Az említett könyv egy életmű sorozat kilencedik darabja; ebben az embertan kiváló kutatója rendre bemutatja Európa, Ázsia, Afrika, Ausztrália és Óceánia népeit, tárgyalja a magyarság embertanát,ír sírokról, csontokról és emberekről és szokatlan szokásokról. A szerző a közeljövőben A magyar nép őstörténete címmel újabb két kötetet tesz majd az asztalunkra... Kiszely István biológus kutatóink közül elsőként foglalja össze és láttattja egységben ősi és mai ételkulturánkat. Az ételkultura éppoly szerves része műveltségünknek, mint népünk bármely más alkotása. Megismerése és megtartása nemzettudatunkat erősíti.

A borról Az Eleink lakomái számtalan fejezetre oszlik. A szerző leírja a történeti állattan kialakulását hazánkban és ebben szó esik a lóról, a szamárról és öszvérről, a szarvasmarháról, a bivalyról, a juhról, a kecskéről, a sertésről, a kutyáról, a házinyúlról, a szárnyasokról, az ősi magyar halfajtákról és néhány Kárpátmedencei vadról, stb. Az őseink italai fejezetben természetesen olvashatunk a borról is, s azon belül borvidékeinkről, hagyományos szölőfajtáinkról, a magyar borivó tízparancsolatáról, a magyar bor szellemiségéről, bölcsességéről is. Néhány szemelvény e csodálatos összefoglalóból, melyben Kiszely István Cey-Bert Róbert Gyula gasztronómustól is idéz. A szerző Cey-Berttel együtt tanulmányozta belső-ázsiai bölcsőnk ősi és mai ételkultúráját.

Márai Sándor summázata A bornak nemcsak íze, illata és szesztartalma van, hanem, mindenekfölött szelleme is. Mintha a nép , amely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség és nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék borban és emberben. Szirmay Anmtal a tokajiról Áldott tokaji bor, be jó vagy s jó valál, hogy illatodtól is elszalad a halál, mert sok beteg mihelyt téged kezdett inni, meggyógyult, noha már ki akarták vinni! Gvadányi József a magyar kúráról A doktor gyógyított spanyol chinával Nem állított helyre mégis sok porával De jól lettem végül én magyar kúrával, szőlőmnek tizenöt esztendős borával.

A harmóniáról Őseink értékrendjében a bor és az étkezés szorosan egymáshoz tartozott, mivel mindkettő az Istennel való kommunikáció alapvető eszköze volt. Ha alkalom adódott rá, az áldozati ételeket borral is megszentelték: bort öntöttek a készülő áldozati ételbe vagy bort ittak az ételekhez. Mindkét esetben megfelelő harmóniát próbáltak létrehozni az áldozati étel és a bor jelképi tartalma között, hogy hatásosabbá tegyék az Is-

tennel való párbeszédet. Ha ételeinket megpróbáljuk harmóniába hozni a borainkkal, a magyarság ősi értékrendszerét követjük. A magyar konyha és a magyar borok harmonizációjának nem

ITTHON

csak illat-, íz- és zamat meghatározói vannak, hanem ugyanolyan fontosak jelképes és természet fölötti meghatározói is. Ugyanakkor a magyar borok kiemelkedő értéke a harmónia, vagyis

az alkohol, a cukor, a sav, az illat, és a zamatanyagok páratlan összhangja. Annus Simon

41

Két évtized mezsgyéjén Pozsonyba látogattak a muravidéki magyarok A szerződés aláírása

A muravidéki magyarság a Kárpát haza elcsatolt nemzetrészei közül a legkisebb. Mondhatnánk úgy is, hogy ő a kistestvér, de ez korántsem felel meg a

42

valóságnak, mert a legkisebbre vigyázni szoktak a felnőttnek hitt testvérek, a muravidékiek azonban ezt igénylik a legkevésbé. Amikor Jugoszláviában

annak idején, 1974-ben elfogadták az ún. nemzetiségi törvényt, még nem sejthette senki, hogy a muravidéki kis magyar közösségnek ez lesz a mentsvára. Így menekül meg a nagy olvasztótégely lángja elől. Mára egyértelműen kiderült, ha nincs ez a törvény, a egykori Zala-megyei magyarok határon túlra szakadt részéből mára hírmondó sincs. A rendszerváltást követően, majd Szlovénia kiválása a szerb fennhatóság alól elindította a szlovéniai magyarok önmagukra találásának menetét. Szinte a kezdetektől jó kapcsolatokat ápoltak a Csemadokkal, először csak a Dunaszerdahelyi Területi Választmánnyal, egy-két csalllóközi településsel, melyekkel azóta testvértelepülési viszonyba is léptek, mára azonban ez az együttműködés szerződés szintjén is országosra emelkedett, melyet most már évek óta a Csemadok elnöke és a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet Tanácsának elnöke, igazgatója is ellát kézjegyével. Ennek a kis közösségnek minden látszat ellenére kiépített intézményi rendszere, jól működő és szervezett kulturális élete, valamint talpraesett, tapasztalt vezetői vannak. Elég csak Göncz László, történészt említenem, aki jelenleg a Szlovén Köztársaság Parlamentjében képviseli nemcsak a saját kisebbsége, de a muravidéki régió lakosainak az érdekét is. De kiemelhetnén Kepe Lilit, a lendvai MNMI Bánffy –házának igazgatónőjét,vagy a már említett MNMI Tanácsának elnökét, Orbán Lajost, aki egyben Hodos község polgármestere is, és a községe az őrségi Hodos és a csallóközi Hodos települések évek óta virágzó testvértelepülési kapcsolatokat ápolnak. A nemrégiben Pozsonyban, a Csemadok központi épületében aláírt Együttműködési szerződésben, az elmúlt évek tapasztalataira alapozva fogalmazták át azokat a konkrét lehetőségeket, melyek egy ilyen, majdnem két évtizedes kapcsolatot, barátságot jellemezhetnek. Ebbe beletartoznak képző- és fotóművészeti kiállítások cseréi, diákszín-

A dobronaki Nótázók

Kepe Lili

padok bemutatói, anyanyelvi táborok, testvértelepülési együttműködések, szakmai, tudományos fórumok megszervezése, a kisebbségi sajtótermékek cseréje, valamint együttműködés az Európai Unió által kínált pályázati források kihasználásában, mely további motorja lehet a kapcsolatok szélesítésének. Hogy mennyire élő a

ITTHON

muravidékiekkel tartott kapcsolat, az abból derül ki a leginkább, hogy egyegy ilyen kiruccanás alkalmával lehetőséget teremtenek arra, hogy ízelítőt kapjunk az ottani kultúrából, művészetből. Így történt ez most is, amikor a szerződés aláírása után a muravidéki Dobronak község egyik csoportja, a dobronaki Nótázók hat fős férficsa-

pata közel félórás műsorral kedveskedett a nagyszámú közönségnek, akik a szintén muravidéki Zóka Gyula fotóművész, Muravidéki tájakon című kiállításának megetkintésére foglalták el egy rövid időre a Csemadok pozsonyi székházának nagytermét. A kiállítást és a jelenlévőket Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke köszöntötte, majd Kepe Lili, igazgatónő mutatta be a fotóművész életútját, az egykori Zala megyei elszakított magyar nemzetrész mindennapjait, a Lendva környéki domboldalak és lankák jó minőségi borairól szőtt legendákat, melyekről a dobronaki nótázók kataonadalai is felvidultak,mint tavasszal az éledő természet. Egyértelmű, s ezt Hrubík Béla országos elnök is kiemelte: egy közösség ereje nemcsak a nagyságában, de a minőségében is van. A muravidéki magyarok minden gond ellenére, mely bizonyára ott is van, erős, céltudatos közösség benyomását keltik. Talán még példával is szolgálhatnak olykor a nagy testvér hírében állóklal összevetve. Al

43

Magyarul dobban ez a szív... Méltók az alapító tagok munkájának folytatására Ha igaz, hogy elődeink föntről, a fellegek mögül figyelik, munkájukat méltóképpen folytatják-e az utódok, akkor január utolsó vasárnapján szüleink, nagyszüleink, az előttünk tevékenykedők nagyon büszkék és elégedettek lehettek, mert bebizonyosodott, hogy munkájuk nem volt hiábavaló, méltóképpen folytatja az utókor. Ünnepelt a Csemadok Szalkai Alapszervezete. Ebben a községben ugyanis 1950. januárjában alakult meg a Csemadok, most lett 60 éves. A falu apraja – nagyja híven ősei örökségéhez, a szüleitől, nagyszüleitől örökölt népviseletben pompázott. Nem kényszerből, büszkén viselik. Nemcsak a szereplők, a vezetőség tagjai is. Az egyik mesélte, hogy ez a kasmírkendő az édesanyja jegykendője volt, 10 000 koronát ígértek érte, de nem adta el. A vezetőség és a tagság a szalkaiaktól megszokott jó színvonalú, jól előkészített gyűléssel és műsorral ünnepelt. A legszebb talán az volt, amikor a több mint tíz fiatal átvette az új tagsági könyvet Dikácz Zsuzsanna elnökasszony kezéből.

44

A meghívott vendégek a rossz idő ellenére majdnem teljes létszámban tiszteletüket tették. Jelen voltak az MKP parlamenti képviselői - Farkas Iván és Szigeti László, az MKP Nyitra – megyei képviselője, Jávorka Flórián, Szelecky Katalin, az MKP helyi szervezetének elnöke, Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke, Danci Mónika, a Csemadok Érsekújvári TV elnöke, valamint Búcsi Teréz, a Csemadok Érsekújvári TV alelnöke. Természetesen megjelent a falu polgármestere, Józsa János is. Minden jelenlévő a Csemadok fáklyáját és a nyitott könyvet ábrázoló plakettet kapott emlékül, mert amint az elnökasszony mondta, Szalkán mindenki megérdemli a kitüntetést, mert a falu lakossága segíti – persze mindenki képességeinek megfelelően – a Csemadok munkáját. Nagyon fontos az is, ha valaki sorkatonaként – Csemadok tagként jelen van a szervezet rendezvényein. Megható volt, amikor a sok népviseletbe öltözött fiú és lány – párban szétosztotta a szép plakettet.

Nekem főleg a sok fiatal fiú tetszett, akik a lányokhoz hasonlóan büszkén viselték őseik ruhadarabjait. A kultúrműsor színes volt, s mint már említettem, minden korosztály a színpadra került, a nagymama együtt az unokával. A fiatalok, a VOX IUVENILIS kamarakórus az elnökasszony kérésére a felvidéki himnusszal nyitottak, amelynek refrénjét a közönség együtt énekelte velük. Persze a további műsoruk is dicsérendő - Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazábansokak, főleg az idősebb korosztály szeme könnyes volt. Hasonlóképpen, mint amikor Vígh János, egykori vezetőségi tag versét, amelyet az 50. évfordulóra írt és adott elő, az unokája szavalta el helyette. Ő is, a Botlík házaspár is, mint megannyi Csemadok tag igazoltan voltak távol. Lélekben velünk voltak, képeiket is láttuk a prezentáción, megemlékeztünk rájuk nemcsak azon a délutánon, de a gyakorlások alkalmával is. A vegyes kórus sok taggal lépett színpadra. Erre az alkalomra eljöttek

szerepelni a régi tagok, no meg a fiatal korosztály is; a legfiatalabb az alapiskola alsó tagozatának tanulója. A színjátszó csoport gazdag múltra tekint vissza a faluban. Az 50. évfordulón még többnyire az eredeti szereplők léptek színpadra, most, aki valamikor fiatal lány volt, eljátszotta a mama sze-

ITTHON

repét. Ebben is az volt a szép, hogy a legidősebb korosztály együtt szerepelt a fiatalokkal. Számomra meglepő lelkesedéssel, komolyan próbáltak, talán nem akartak lemaradni. Torokszorítóan aranyosak voltatok kedves szalkai fiatalság. Persze a köszönet és hála illeti az idősebb korosztályt is, a hálás közönséget, az ügyesen forgolódó szakácsnőket, a fiatal felszolgálókat. Jó volt köztetek lenni, veletek ünnepelni, emlékezni! Búcsi Teréz

45

Vigyázat, manipulálnak! Hosszú kisebbségi sorstapasztalatunk sajnálatosan sok asszimilációs eseményben bővelkedik; erőszakosban és fondorlatosban egyaránt. Azt hittük, hogy az előző már a múlté, ám tarkábbnál tarkább eszközöket mozgósít elveszejtésünkre az egymást váltó hatalom. A helyzet annyiban változott, hogy a jelenlegi nacionalista kormányzat rafinált csomagolásban próbálja erőszakos asszimilációs törekvéseit feltüntetni, például olyan visszataszító és undorító, ellenünk foganatosított intézkedésekkel, amit éppen az államnyelvtörvény módosításának nevez! Történt a napokban, hogy egy örömteli családi esemény ismét felidézte kisebbségi vesszőfutásaim néhány állomását, amiből - nem kételkedem benne -, másoknak is kijutott. Sorba vétele nem tanulság nélkül való. A hetvenes évek elején Kassára kerültem, amikor is aktuális lett tíz éve szolgáló személyim kicserélése. Bementem a rendőrségre, kiálltam a kétórás sort (mert nemcsak déligyümölcsért és más árukért kellett sort állni, hanem bizonyos hivatalokban is), és kaptam egy igazolást, amivel két hét után kellett az új igazolványért jelentkezni. Akkor ismét sorban állás, de végre kezembe vehettem az új „piroskát” (ilyen volt a színe!). Megnyugodtam, gondolván, hogy a következő tíz esztendőben erre sem lesz gondom. Amikor kinyitottam: derült égből villámcsapás! Nemzetisége: szlovák! Habozás nélkül visszaadtam, hivatkozva arra, hogy az előzőben magyar volt, és más dokumentumaimban is ez szerepel. A savanyúképű rendőrhivatalnok hányavetin csak ennyire méltatott: És ez magának számít? Márpedig számít, mert én magyar vagyok, és ezt nem vagyok hajlandó átvenni. Ő pedig azzal kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem lehet kijavítani, ha nem veszem át, mást nem kapok. A végén mindkettőjüket otthagytam: őt a személyivel együtt! Talán egy hétig tartott a személyazonossági-nélküliségem, amikor egy írásbeli hivatalos felszólítás érkezett, hogy ekkor és ekkor jelentkezzem az említett dokumentumért. Elmentem, de már első mozdulattal a belső oldalon lévő nemzetiség körül járt a szemem. Egy kereszt volt ott és a megjegyzés: Národnosť správne je: maďarská. (Nemzetisége helyesen: magyar.) Mondogattam is majdnem tíz éven át: „keresztes” kisebbségi magyar vagyok Csehszlovákiában.

46

Aztán egy ideig maradt a vezetéknevem körüli perpatvar, mert az á betűről – Máraival mondva – „lekopott” az ékezet. Még a személyi felmutatásával is csak nehezen került vissza, néha már belefáradva a bizonygatásba, hogy nem Maté vagyok. Aztán megszületett kislányunk, akinek szép emlékű nagyanyám után a Julianna nevet szántuk. Bementem az anyakönyvi hivatalba és kitöltöttem az űrlapot, odaírva, hogy az újszülött keresztneve: Julianna. A fontoskodó hivatalnoknő nyomban áthúzta és odaírta, hogy: Juliána – mármint szlovákul, mert Csehszlovákiában csak ilyen név van! Én pedig ismét mondtam a magamét: magyarok vagyunk és ezt a nevet akarjuk. Már majdnem arra vetemedtem, hogy névanalízist tartok a Juliannáról, de láttam, hogy az amazoni pózban tetszelgő hivatalnoknőnél ez reménytelen próbálkozás lenne. Más hangnem alkalmazásától sikerült megóvnom magamat, hiszen mégiscsak nőnek nézett ki az engem kioktató személy, ezért csak ennyit mondtam: Nézze, én most kimegyek a parkba sétálni, aztán egy fél óra múlva visszajövök, addigra hívja fel, akit akar, de nekem Julianna lesz a keresztlevélen. S fél óra múlva csoda történt: a kardoskodó hölgyeményből kezes bárány lett, a Juliánából meg Julianna! Aztán már csak olyan atrocitások értek, hogy a buszon, villamoson hangosan magyarul (!) beszélgetve a gyerekeimmel, volt, aki Miskolcra küldött bennünket! Szerencsére nem kellett gömöri temperamentumomnak szabad utat adni, mert – s ezt elégtételként vettem Márai városában! – az utasok torkolták le a hejszlovák nemzeti hőbörgőt... Aztán jött az anyakönyvi törvény: mi a fiammal Lászlók lettünk, Julika meg –ová nélküli. Engem néhányszor megkérdeztek, hogy ugye magyar az állampolgárságom.., meg aztán: ha önnek nem felel meg a Ladislav, akkor menjen Magyarországra. Annyira immunis lettem az ilyen szurkálások ellen, hogy szóra sem méltattam a provokálót! Kényelmetlenebb helyzeteket kellett László fiamnak elviselni egyetemi tanulmányai alatt, de még keserűbb tapasztalatai voltak Julika lányomnak. Szintén az egyetemen. Mivel vezetéknevénél nem szerepelt az –ová, így „hímnemesítették” és a tá helyett a ten mutatószóval illették – a hallgatók csoportja előtt - számtalan esetben. Egyetemi oktatók!

S most a legfrissebb – számunkra a történtek ellenére is! –, a legörömtelibb eset. Megszületett első kisunokánk, és szülei a Danika (Dániel) nevet adták neki. Édesapja ment beíratni, és mintha nem folyt volna le azóta annyi víz a Dunán és a Hernádon, mert az „illetékes” – történetesen ismét nő, – kijelentette: Már bizony Szlovákiában csak Daniel van, Dániel nincs! Szerencse, hogy őt is kemény kisebbségi sorson növekedett fából faragták, mert nyomatékosan többször is elmondta, és szálkás, nyomtatott betűkkel le is írta kisfia nevét: Dániel! Amikor végre felkerült a névre az ékezet – Török Bálint uram szavával mondva –, csak akkor következett az igazi „fekete leves”. A nemzetiségnél ugyanis a nemzeti matróna automatikusan szlovák nemzetiséget próbált Danika nyakába akasztani. Erre már az apukája is erősebb hangra kapcsolt! – Magyar vagyok és a kisfiam is magyar lesz!... – És beleegyezik ebbe a felesége is? – akadékoskodott tovább a hivatali nőszemély, de az egyértelmű válasz belefojtotta a szót: Ő is, én is magyar vagyok, és a kisfiunk is annak született! Csak azért tartottam fontosnak mindezt elmondani, mert hasonló esetekkel itteni sorstársaim elégszer találkoztak. Szomorú kép rajzolódik ki számunkra a többségi társadalom mentális állapotáról, mely szerint – talán nem is sarkítva – Szlovákiában csak szlovákok születnek, s azoknak szlovák neve van. S talán a legszomorúbb az, hogy kishivatalnokok és egyéb tótumfaktumok – sok esetben még az utca embere is – olyan álhazafias képzelgésben él, hogy neki nemzeti kötelessége az itteni magyarok elszlovákosítását előmozdítani... Az érem másik oldala viszont: felkészültünk-e, képesek vagyunk-e ilyen, irántunk kormányzati szinten táplált ellenséges közegben méltó emberséggel, állhatatossággal – és határozottsággal! - helyt állni? Mert a képlet évtizedek óta ugyanaz: egyszer meg akarnak félemlíteni, egyszer meg ki akarják szánkból énekelni – a nyelvünket! S ez évtizedek óta állandóan körbejár. Ezt kellene tudatosítanunk minden bennünket ért atrocitásnál! Danika két nap múlva egyhetes lesz. Már megharcolta, édesapja révén, első kisebbségi csörtéjét. Bízom benne, hogy később maga is megteszi ezt, nemzettársaival együtt, akiknek szülei Goethe üzenetét magukénak vallják, és ennek szellemében nevelik utódaikat: „Két dolgot kell adni a gyereknek: gyökeret és szárnyakat!” Máté László

<< sebbségi sors – ha nem eszközzé alja15. sított sovinizmus – a kisebbség legjobb iskolája.” Vagy Győry Dezső, aki megalkotta az „újarcú magyarok”, illetve a „Kisebbségi Géniusz” máig aktuális programját. És Márai Sándor, aki világpolgárként igazolta, hogy „az igazi haza az anyanyelv”. A kassai magyar újságírásban hosszú cezúra következett, a rendszerváltozás után a Keleti Napló próbálkozott a hagyományok folytatásával, de azt a mečiarizmus bedarálta. Jelenleg a Kassai Figyelő igyekszik a folytonosságot életben tartani. Kazinczy szellemében tevékenykedett Kassán a Kazinczy Kör, később a Kazinczy Társaság, amely a két háború között könyvkiadással, irodalmi estekkel, koncertekkel s egyéb kulturális rendezvényekkel igazolta és erősítette Kassa magyar kulturális hagyományait. A volt Schalkházban / később Slovan, most Hilton/ szervezett rendezvények sokszor országos és nemzetközi kisugárzással bírtak. A Kazinczy Társaság két vezető személyiségéről: Sziklay Ferencről és fiáról, Sziklay Lászlóról külön méltatást lehetne tartani, de legalább az utóbbiról néhány szót, akit a több magyar értelmiségivel 1945-ben kitelepítettek Magyarországra. Ott sem lett hűtlen kötődéseihez, mert a magyarországi szlovák kisebbség nesztora lett, aki – többek között – megírta a szlovák irodalom történetét is. Kordokumentumként is hiteles önéletrajzi művében - „Egy kassai polgár emlékei” – arról is tanúságot tesz, hogy a kassai magyarok céltudatos likvidálásában közrejátszott a vagyonuk megszerzése is, mert a kitelepített alig távozott, már ott volt a lakását elfoglaló idegen család. S a kassai magyarok megfélemlítését szolgálta a monstre „kassai magyar per” is 1946-ban, amikor közel 600 személyt / döntő többségében magyarokat/ fogtak háborús bűnösként perbe, s ha nem is születtek magas büntetések, a vagyonvesztés minden büntetésben ott szerepelt. A hagyományok folytatásaként indult 1965-ben a Batsányi Kör. Azért nem Kazinczy névvel, mert az akkori hatalomnak a „forradalmi” Batsányi neve volt elfogadható. Béres József és néhai Görcsös Mihály érdemei ezen a téren elévülhetetlenek, és az is, hogy kezdeményezésükre 1967-ben elindultak a Kazinczy Nyelvművelő Napok.

ITTHON

Fábry Zoltán az indításnál így fogalmazott: „ Erős várunk a nyelv! Erős lett, mert Kazinczyék építették.” S a XXV. Kazinczy Napokon – 1994-ben – közadakozásból Kazinczy-emléktábla került a volt Fekete Sas Szálló épületére / Bartusz György szobrászművész alkotása/ és dr. Kováts Miklós pedig A Város és az Író című hasznos kis könyvecskéjében feldolgozta Kazinczy Ferenc kassai éveit. Azóta a Kazinczy Nyelvművelő Napok a 40. évfolyamon is túl vannak, de az is igaz, hogy a lassú elszürkülés a megszűnésüket is eredményezheti. „Jót, s jól” Kazinczy elv közel áll az újtestamentumi üzenethez, de a francia Buffon „A stílus maga az ember” crédójához egyaránt. A nyelvművelés ma is új feladatok előtt áll: az információs társadalom kihívásai, romló, eldurvuló köznyelv, szlovakizmusok, az angol nyelv térhódítása, a „villanyposta” /villámposta – Emil/ nyelvezete. Mégis, jelen helyzetünkben a nyelvvédelem ennél is aktuálisabb. Tudatosítanunk kell, hogy a 20. században a Kárpát-medencében a magyarok száma az erőszakos és fondorlatos asszimiláció következtében több mint két millióval csökkent. Expanzív nyelvek vannak körülöttünk, s ha a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben hasonló jelleggel bélyegezték a magyar nyelvet, annak sokszor nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Az eddigi csehszlovák és szlovák kormányok céltudatosan követik a Szlovák Nemzeti Tanács volt demokrata párti elnökének, Jozef Lettrichnek az irányvonalát , aki 1946-ban kijelentette: „ A trianoni határoknak előbb vagy utóbb etnikai határokká kell válniuk!” S ha Kassa veszteségeit vesszük számba az elmúlt században, azok talán a legnagyobbak. Számbavételükkel foglakozott Fábry Zoltán, Németh László, Cseres Tibor és mások. El kell mondani azt is, hogy a szlovák nyelvtörvény-módosítás valós célja nem az államnyelv védelme, hanem a szlovákiai magyar nyelvhasználat maradék pozícióinak a felszámolása, az itteni magyarok megfélemlítése és a nyelvi megalázottság fokozása. Mindez pedig megtörténhet, mert nincs egységes magyar nemzetstratégia, mert a pártstratégiák csak arra valók, hogy kioltsák egymást, de nincs egy magyar nyelvstratégia sem. Hasonlóképpen hi-

ányzik egy szlovákiai magyar stratégia, illetve nyelvvédelmi stratégia, mert ha egy pártnak van is stratégiája, az még nem a szlovákiai magyar közösség stratégiája! Jó lenne – itt és odaát – egyaránt tudatosítani Kazinczy intelmét: „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legféltőbb dísze a nemzetnek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.” A „Jót, s jól” szellemének naponta ott kellene lenni a maradék magyar iskolákban, kulturális és közösségi rendezvényeinken, s képviseleti gyakorlatunkban egyaránt, mert egyre jobban előtérbe kerül a pártképviselet, a biznisz – az etnobiznisz! A minket diszkrimináló nyelvtörvény ellen a leghatékonyabb ellenszer, ha használjuk anyanyelvünket: mindenütt és mindenhol, és ideje lenni tudatosítani, hogy aki nem használja magyar anyanyelvét, nem magyar iskolába íratja gyermekét, az magatartásával a jelenlegi nacionalista kormányzatot támogatja. Annak, hogy itthon otthon érezzük magunkat az a feltétele, hogy az ország vezetői ne tekintsenek bennünket másodrendű állampolgároknak, nyelvünket pedig másodrendű nyelvnek. Amíg ez így van, ne csodálkozzanak azon, hogy sem az országra, sem a vezetőire nem tudunk feltekinteni. Mert mi Kazinczyval együtt valljuk, amit egyik levelében így írt: „ ...Az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös, s a jók s bölcsek fellelik egymást különböző feleken is.” Máté László

47

Kápolna a levegőben Loretóban, az itáliai Anconától délre található a legismertebb európai Szűz Mária búcsújáró hely. Különlegessége, hogy nem kegyszobor vagy kegykép miatt látogatnak a zarándokok ide évente sok ezren, hanem egy épület közelségét keresik. A legenda szerint a loretói bazilika közepén álló, márvánnyal borított ház Szűz Mária názáreti otthona volt, amelyet a mozlim hódítás elől angya-

48

lok emeltek a magasba, és repítettek a Magyar Királysághoz tartozó dalmáciai Tersattóba. Sajnos azonban nem sokáig hagyták ott az épületet, mert a tersattói keresztények kevélysége és elbizakodottsága miatt három évvel később ismét fölemelték, hogy az Adriai-tenger túloldalára, Loretóba repítsék. A legenda szerint a ház 1294 december 10-e óta áll a loretói dombon.

A rejtélynek egyelőre nincs természettudományos megoldása, lehet, hogy nem is lesz soha. Magyarország biztosan nagyon sokat veszített, hogy területéről „eltűnt” a kegyhely, viszont ma is áll egy hazai templomunk, amelynek legendája sok tekintetben hasonlít a loretóihoz. A barokk andocsi kegytemplom késő gótikus szentélyéről már a XVII. században is azt tartották, hogy angyalok repítették Kalocsáról Andocsra, méghozzá azért, mert eredeti helyén a templomot nem tisztelő protestáns ember az ökrét készült bekötni a szentélybe. Ekkor történt az angyali közbeavatkozás, s repítették el az épületet – alapok nélkül – mai helyére. Hogy miképnt történhetett ez a különös esemény, nem tudhatjuk, az azonban tény, Kovácsovics György, Csáky Imre kalocsai érsek jószágfelügyelője 1719-ben vizsgálatot tartott a Kalocsáról eltűnt kápolna ügyében, s amikor a jezsuiták andocsi missziójának 1686-os megszünte után harminc évvel Volkra Ottó János veszprémi püspök letelepítette a kápolna mellé a ferenceseket, szintén vizsgálatot rendelt el a régi szóbeszéd igazságtartalmának kiderítésére. Az tény, hogy 1642-ben Andocsra érkező jezsuiták is e kápolnában kezdték meg működésüket. De nem csupán a kápolna középkori, hanem az ott őrzött kegyszobor is. Ehhez a hársfából faragott, körülbelül négyszázkilencven éves Madonnához is számtalan csodálatos esemény fűződik. Mindjárt a megmaradása is különleges, hiszen a hagyomány szerint a hitújítók a kápolna eredeti felszerelési tárgyait mind elégették, ám a Szent Katalin és Szent Dorottya társaságában álló, Kisjézust kezében tartó Szűz Mária szobrát nem bántották. Sőt, a kápolnába menekülőket is megóvta a kegyszobor, hiszen, aki csak ártó szándékkal lépett a szent helyre, és ránézett Máriára, az mind megvakult vagy egész testében remegni kezdett. Nem csoda, hogy már a jezsuiták is ápolták a szobor tiszteletét. Rómától búcsúengedélyeket eszközöltek ki, s az andocsi kápolna hamarosan messze földön híres búcsújáró hellyé vált. A Szűzanya szobrának megkülönböz-

tetett tiszteletét ma is megtapasztalhatja bárki, aki megnézi az 1749 előtt megépült kolostor alsó szobáiban elhelyezett „ruhatárat”. A középkori szobrot ugyanis a jámbor nép öltöztetni kezdte és az e célra felajánlott ruhákból gazdag gyűjtemény keletkezett. Kérdés azonban, hogy e szokásnak mi az eredete. A rendház története szerint gróf Zichy Ádám felesége, Széchényi Katalin ajándékozta az első ruhát 1747-ben,

ITTHON

amely értékes zöld bársonyöltözet volt. Sajnos e ruhának mára nyoma sincsen, sőt a rendház értékeit évről évre felsoroló inventárium sem említi. Lehetséges, hogy már 1754 előtt megrongálodott vagy megsemmisült, azért dobták ki, s nem került bele a leltárba. De az sem kizárható, hogy az andocsi szobor öltöztetésének szokása tizenhárom évvel későbbi, hiszen elsőként csak az 176oas leltár említ egy, a szobor díszítésére

szánt különlegesen értékes kelmét. A következő évben azonban már minden bizonnyal úgy öltöztették a szobrot, mint ahogyan napjainkiban is; hiszen feljegyezték, hogy Ordódy Petronella úrnő felajánlásából egy aranyrojtos vörös ruhát kapott a Szűz Mária, egy másik értékes aranyrojtos ruhát pedig Zichy Anna ajándékozott a kegyszobornak. Ezekben az években egész biztosan virágzott a kegyhely, hiszen 1766-ban már annyi nemesfémből készült felajánlási tárggyal, a különféle betegségekből való gyógyulások emlékeivel, arany- és ezüstkoronákkal, -láncokkal, -gyűrűkkel és számtalan ruhával halmozták el az andocsi Szűzanyát a leltár szerint, hogy a barátok, a rablóktól való félelmükben, két zárral védett „kincseskamrát” alakítottaki ki ebédlőjük mellett. Sajnos ezekből a tárgyakból II. József rendelkezései miatt semmi sem maradt meg napjainkra, amit a rablók nem tudtak elvinni, azt megszerezte Bécs. A kegyszobor tisztelete azonban elevenen élt tovább, mint ahogyan a különös, „repülő kápolna” legendáját is ismerte és ismeri mindenki, aki a híres andocsi búcsúba igyekszik. (Fáy)

49

A jövő kovácsai – magyar fiatalok

Fent: Stryčko Dávid és Novák Bernadett különdíjasok; Török Tamara. Lent: Deák Zoltán, Lengyel Gabriella, Soós Tünde

Amikor egy általános iskolába járó kisdiák azon töri a fejét, hogy mit írjon „az iskolában meghirdetett palóc versenyre” úgy, hogy az írása „szép is, igaz is és tanulságos is legyen”, nem kétséges, hogy jó kezekben van, jó úton jár s jó lesz az eredmény is... A Magyar Kultúra Napja tiszteletére már 14. alkalommal meghirdetett tanulmányírói pályázat dolgozatait olvasva ez a következtetés sokszor megismétlődött. Ezúttal is kettő híján száz dolgozatot küldtek a magyar alap- és középiskolások mondhatni az egész Kárpát-hazából. Érkeztek munkák az erdélyi Barótról, a délvidéki Csantavérről, Partiumból, Magyarországról és természetesen Felvidékről, sőt először a pályázat történetében Kárpátaljáról is. Nagy öröm ez a pályázat

50

kiírójának, a Palóc Társaságnak, hiszen ezek a magyar fiatalok, a szárnypróbálgató tehetségek tanítómesterük segítségével alkották meg műveiket, rácáfolva arra a többször hangoztatott ítélkezésre, miszerint a mai fiatalokat nem érdekli más, csak a buli, a szórakozás s a dologkerülés. A beérkezett tanulmányok, fejtegetések, visszaemlékezések, életutak mind-mind dokumentumai a fiatalok felelős gondolkodásának, a biztató jövőképnek, a hagyományok megbecsülésének, az elődök iránti tiszteletnek, a jövőképnek, amely bennük felragyog. Bátran következtethetünk arra ezekből a pályamunkákból, hogy felnövekvőben a magyarságát tudatosan vállaló s megtartani akaró nemzedék. A pályázat eredményhirdetésére ha-

gyományosan a Magyar Kultúra Alapítvány budavári székházának Deák termébe kaptak meghívót a legjobbak, kísérőik, hozzátartozóik. Január 24-én meg is telt zsúfolásig a terem. A díjátadó ünnepség fővédnöke, Duray Miklós írásban küldte el gondolatait. A Himnusz közös eléneklése után a Palóc Társaság elnöke köszöntötte a megjelenteket, majd Kiss Dénes költő, a Magyar Írók Egyesülete és a Trianon Társaság elnöke vette át a szót, aki a trianoni országvesztés 90. évfordulója kapcsán emlékeztetett a gyászos történelmi eseményre, amely kitörölhetetlen a nemzet emlékezetéből és orvoslása végett szüntelen harcot kell vívnia azoknak, kiknek fáj Trianon. Őt követte Halász Péter, a Honismereti Szövetség elnöke, aki nagyra értékelte a pá-

lyázat eszmeiségét, és elismerését fejezte ki a tanulmányokat író kisdiákoknak és felkészítőiknek. Emlékezetes eseménye volt az ünnepségnek a Voltunk.Vagyunk.Leszünk! címen megjelent könyv bemutatója Csipka Rozália, a SikwerX Kiadó vezetőjének részéről. A tavalyi pályázatra ezzel a címmel írta meg dolgozatát Kerekes Ákos kézdivásárhelyi diák s most az előző két év dolgozataiból válogatott könyvnek is ez lett a címe. A kötetben 37 pályamű olvasható. Az idei dolgozatokból is kaptak ízelítőt a közönség soraiban ülők. Felsőszeli, csantavéri tornai, baróti és érsekújvári diákok olvasták fel írásukat. Ezekből rövid részleteket olvashatnak olvasóink. Így érkezett el a XIV. pályázat értékelése. Kolczonay Katalin egyetemi oktatónak jutott az a nehéz és hálátlan feladat, hogy megpróbálja tárgyilagosan értékelni a pályázatra küldött írásokat. Nehéz feladat, mert általában jó színvonalú, szépen és átütő mondanivalóval megírt dolgozatokat kellett rangsorolni, ugyanakkor szép is a feladat, mert az írásokban megmutatkozó tehetség sok öröm forrása lehet. S az is jó, hogy az eredmény kihirdetése után valamennyi résztvevő szeme – függetlenül a helye-

zéstől - örömtől csillogott, csalódásnak a leghalványabb jele sem mutatkozott. Ezt a csodás hangulatot fokozta – ha lehet ilyenről beszélni – Friedrich Klára rovásírás-kutató, aki a rovásírás tanulásáról és tanításáról fogalmazott meg szép gondolatokat, majd Szakács Gábor rovásírás-kutató, zeneszerző, aki Sajó Sándor megzenésített versével köszönte meg a diákok lelkesedését. Ezek után valóban a díjátadás következett. Az alapiskolások közül Kávai Konrád magyarkanizsai kisdiák kiemelt első díjas lett, akinek két, korát meghazudtoló érett írása (a magyarkanizsai városházáról és a piacról) juttatta őt erre a dicső helyre. Az elsődíjasok között találjuk Deák Zoltánt és Flaska Vivient Felsőszeliről, Csőre Zoltánt és Pozder Márkot Magyarkanizsáról, István Dáriót és Zabos Rékát Csantavérről. Ugyancsak hatan értek el II. helyezést: Bertók Gábor – Deáki, Kovács Noémi – Bene, Novák László – Ipolynyék, Osztojin Izidor – Magyarkanizsa, Subovics Éva – Torna és Török Tamara – Felsőszeli. Hatan állhattak a dobogó harmadik fokára: Ander Patrícia és Hubai Dóra – Csantavér, Földes Bence – Ipolyszakállos, Hutkai Krisztián – Tor-

na, Nagy Viktória – Ipolynyék, Rekecki Orsolya – Magyarkanizsa. Ketten, Novák Bernadett Ipolynyékről és Strýčko Dávid Ipolyszakállosról különdíjat vehettek át. Dicséretben részesültek: Balázs Bettina, Baráth Endre, Fejős Áron, Kiss Tamás magyarkanizsai, Batár Hajnalka ipolyszakállosi, Becsei Dalma hódmezővásárhelyi, Hlavács Dávid és Práczki István pilisi, Palócz Dorina jászberényi, Csörgő Gábor felsőszeli és Lelovics Gábor deáki tanuló. A középsikolások között ketten érdemeltek kiemelt első díjat: Higyed Emília Szatmárnémetiből és Lengyel Gabriella Érsekújvárból. Első díjat érdemelt három-három baróti pályázó: Ágoston Kata, Fábián Adélka és Soós Tünde, valamint Kosányi István, Gulyás Roland és Nagy Némedi Csaba magyarkanizsai középiskolás, továbbá Bartusz Réka Pozsonyból. A második helyen öten osztoztak: Gál Enikő – Barót, Juhász Noémi – Komárom, Özvegy Zsuzsanna – Magyarkanizsa, Pathó Krisztina – Párkány, Sóky Bernadett – Érsekújvár. A III. helyen végeztek: Dégi Noémi, Domonkos Márk, Nagy Dávid és Szabó Pál a komáromi ipariból és hárman Magyarkanizsáról: Fejős Kriszti-

A felkészítő tanárok

ITTHON

51

án, Magyari Jozef Stefan, Medve Viktor. Dicséretet kapott középiskolások: Borsó Ákos és Dankó Sándor – Komárom, Gál Zoltán Csaba – Arad, Gubík Réka – Léva, Sárkány Szabolcs – Magyarkanizsa. Mint eddig mindig, a felkészítő tanárok is átvehették megérdemelt jutalmukat. Az ünnepségnek további két „mellékeseménye” is emlékezetes marad. A Palóc Társaság magyar nemzeti művelődést szolgáló tevékenységének tettekben megnyilvánuló sokéves áldásos támogatásáért a Palóc társaság tiszteletbeli Tagjai sorába szóló oklevelet és az Oláh

Rákóczi Szövetség, KEHOFA, Trianon Társaság, Trianon Kutató Intézet, Honismereti Szövetség, Jobbik Budavári Alapszervezete, Anima Könyvterjesztő, Lítea Könyvesbolt és Teaház, Püski Kiadó, Korona-film, Kormorán, Magyar Nemzeti Galéria, Józsa Judit keramikus szobrász, Novák Gabriella, Lezsák Sándor, Kiss Dénes, Pörzse Sándor felajánlásának köszönhetően. A jó hangulatú, megható és biztatást sugalló magyar kultúranapi rendezvényen néhányan felolvasták művüket. Ezekből adunk közre most részleteket. „Újévtől végre megszűnik a vízumkény-

Az ünnepség résztvevői

Szilveszter szobrászművész által készített bronz emlékérmet Z. Urbán Aladár adta át Kolczonay Katalinnak és Halász Péternek. A másik eseményen Simon M. Veronika Munkácsy-érmes festőművész, a magyar kultúra lovagja Badiny Jós Ferenc professzor arcképét ajándékozta a Palóc Társaságnak. Ezzel és Ernyei Béla zeneköltő gitárral kísért énekével (ő is megzenésített Sajó-verset adott elő) be is fejeződött a díjátadó ünnepség, már csak a Szózat eléneklése és a Trianon Társaság lelkes tagjainak köszönhetően a vendéglátás és –kínálás volt hátra. Nem csoda, hogy mindenki jó érzéssel, elégedetten és díjakkal megrakottan indult haza. A díjak is említésre valók voltak: három nap a Balatonon, budapesti hétvége, 15 beutaló a Magyar Kálvária ifjúsági táborba, 12 az esztergomi, 5 a bajai anyanyelvi táborba, 4 a kevermesi helytörténeti táborba, 2 az Örökség Népfőiskolai Táborba, 5 előfizetés a Honismeret c. folyóiratra és 1 a Barikád hetilapra, bőrönd, póló, DVD-k, videókazetták, könyvek a Balatonguest Kft., a MKA,

52

gyon szeretek játszani velük. Soha nem unatkozunk, feltaláljuk magunkat, és elszórakoztatjuk egymást. Örülök, hogy anyuék úgy döntöttek, három gyereket vállalnak, mert így mindig lesz kire számítanunk az életben, mindig lesz kihez fordulnunk, kitől megértést várnunk. Hiszen ki állhat legközelebb valakihez, ha nem a saját testvére? Nagyon szeretek Magyarországra utazni, mert ott mindenki magyarul beszél. Bárhova megyek, szót tudok érteni akárkivel. A Vajdaságban kötelesek lennének magyarul is beszélni a hivatalokban, üzletekben, de nem mindig Csipka Rozália könyvbemutatója

szer. egy lépéssel közelebb leszünk az anyaországhoz. Ezáltal könnyebben tudunk Magyarországra utazni, hozzá tudunk jutni a magyar tudományos művekhez, szépirodalomhoz és más művészeti értékekhez. A parlament elfogadja a kettős állampolgárságot és valóban magyarnak érezhetem én is magam. Egyszeriben részt tudunk venni a magyarok politikai életében is, ahol élni tudunk a szavazati jogunkkal. Ezáltal érvényesíteni tudjuk az elképzeléseinket a magyarsággal együtt. Saját jövőnk kovácsai lehetünk, mivel összefogásban van az erő, a magyarok összefognak egy szebb jövőért, és erős, egységes nemzetté válnak.” István Dárió „Ma nagyon sok osztálytársam egyke, nincs testvére, és a szüleik nem is terveznek második gyereket. Azt mondják, attól félnek, hogy nem tudnak megadni nekik mindent. Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert mi hárman vagyunk testvérek. Én vagyok a legidősebb, Kata húgom harmadik osztályos, Dórika pedig kettő éves. Na-

teszik meg. Többnyire a szerb nyelvet használják. Mi is tanuljuk az iskolában mint környezetünk nyelvét az angol és a német idegen nyelv mellett. A mondás úgy tartja, hogy ahány nyelvet beszélünk, annyi ember vagyunk, de én mégis legszívesebben a magyart, az anyanyelvemet szeretem. Ezen a nyelven tudom leginkább kifejezni érzéseimet, gondolataimat. Hogy mi lesz a magyarsággal, nem tudom. Abban azonban biztos vagyok, hogy a szüleim példáját követve én is több gyereket szeretnék, és olyan foglalkozást választok majd magamnak, amivel a magyarság sorsát segíthetem.” Zabos Réka „Nagyon nehéz feladat és nehéz cél megfelelni ott, ahol kisebbség vagyunk, egy olyan országnak, mely idegennek, betolakodónak tekint minket. Itt nem elég, hogy magyarul tudunk, magyarul gondolkodunk, becsületesen élünk és dolgozunk. Elvárják, hogy emellett egy teljesen új nyelvet is megtanuljunk, sőt, legalább olyan jól elsajátítsuk, mint az anyanyelvünket. Bizony nem bánnák, ha már ovis

Kávai Konrád munkáival

korunkban folyékonyan beszélnénk szlovákul, és ha bakizunk, nem mulasztják el az orrunk alá dörgölni! Mivel ebben az országban a szlovák nyelv a hivatalos, érthető, hogy beszélnünk kell ezt a nyelvet, és ez nem is lenne rémálom minden magyar gyereknek, ha nem erőltetnék annyira. Főleg az újonnan elfogadott nyelvtörvény bizonyítja, hogy a jószándék és a tolerancia igencsak hiánycikk errefelé. Ilyen körülmények között nagy kihívás magyarnak maradni és magyarnak vallani magunkat!” Török Tamara „Nagyon szomorú, hogy napjainkban rengeteg szülő adja szlovák óvodába, majd pedig szlovák iskolába a gyermekét. Mitől félnek? Talán attól, hogy majd nem fog tudni jól szlovákul? Hiszen ez gyenge kifogás. Biztosan tudom, hogy a magyar iskolában is meg lehet tanulni jól szlovákul. Sőt, mivel vannak szlovák ismerőseim, tapasztalom, hogy sok dologban jártasabb vagyok, mint ők. Tehát ne essünk a saját csapdánkba! ” Deák Zoltán „S az embernek tudnia kell, hogy honnan jött, hová tartozik. Ahhoz, hogy megállja a helyét, vállalnia kell a nemzetiségét és anyanyelvét. Ha megnövök és az élet máshová visz, a világ bármely pontján büszkén vallanám, hogy magyar vagyok. Boldog vagyok, hogy ezen a nyelven beszélhetek. Lehetőségem van más nyelveket is megtanulni, de én ezen gondolkodom, és ezen a nyelven álmodom. Bizton állítom, hogy mindenkinek a saját anyanyelve a legszebb. Esténként, ha elmegyek az

ITTHON

Kolczonay Katalin emléklapot nyújt át

iskola előtt, - amikor azt már a félhomály takarja, de reggel újra gyerekzsivajjal lesz tele -, eszembe jut: magyarnak lenni büszkeség. Ez az iskola adja meg az alapokat és lökést ad az új, az ismeretlen dolgok felé. Igen, magyarnak lenni büszke gyönyörűség! – nézek vissza az épületre, de magyarnak lenni: egyszerűen kötelesség! – teszem hozzá gondolatban.” Csörgő Gábor Az a kisdiák, Csőre Zoltán, akit a bevezetőben említettünk, valami nagyon fontosat közöl velünk dolgozata végén: „Így fejeződik be ez a történet, amit

oly sokszor mesél el még ma is a 88 éves nagytatám, Csőre Lukács bácsi. Mikor elkészítettem ezt a fogalmazást, az volt az első, hogy elmentem és felolvastam neki. Láttam a szemében, hogy nagyon örül, s mikor szóhoz tudott jutni a szorongató érzéstől, azt mondta, nem gondolta volna soha, hogy a legkisebb unokája fogja leírni mindazt a borzalmat, amit átélt a második világháború alatt. Ekkor már nem érdekelt, hogy hányadik leszek a pályázaton, csak az volt számomra fontos, hogy boldog.” Z. Urbán Aladár A felvételeket Urbán Árpád készítette

A Badiny-festmény átadása

53

Puskás volt minden idők legnagyobb futballjátékosa! Már a róla elnevezett díj is őrzi a nevét a világban Az emberiség egyik legnagyobb gondja a világtörténelemben: a felnövő újabb és újabb nemzedékek nem jutnak hiteles leíráshoz elődeikről. Különösen vonatkozik ez ránk, magyarokra: a huszonegyedik század első évtizedére kiderült, hogy népünk őstörténetét és több mint ezer éves államunkat eltorzítva taglalják a tankönyvek, olyannyira, hogy Prokopp Mária nemzetközi hírű művészettörténészünk így fakadt ki legutóbb: „Tulajdonképpen az egész magyar történelmet újra kellene gondolnunk, újra kellene írnunk a kalandozásoktól kezdve napjainkig. Mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy a középkori Magyar Kiárályság európai nagyhatalom volt...! Mindezt kitünően bemutathatjuk az Aranycsapat kapitányának, Puskás Ferencnek példáján. Bár Puskás 2OO6ban elhunyt, egyre többen állítják a világ egykori nagy játékosai és mai szakemberei közül, hogy 1943 és 1969 közötti pályafutása a világ élvonalában

minden idők legjobbjai közé emelte őt. Vannak olyan szakértők is, akik ismerve a statisztikákat, őt tartják minden idők legjobb játékosának! Ezért történhetett, hogy a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség 2OO9-ben díjat nevezett el róla. A Puskás-díjat évenként egyszer az a futballista kapja, aki televíziós tétmecscsen a legszebb gólt lövi akár klubcsapatában, akár válogatott mérkőzésen. Mindez azt jelenti, hogy ez a rendkívül tehetséges és mindvégig emberséges sportember a világnak csaknem minden országában a szurkolók, játékosok, edzők és újságírók figyelmének központjába került a halála után is, s vele együtt a magyarság tisztelete is biztosított az értelmes emberek körében. (A Puskás-díjat először Cristiano Ronaldo nyerte, aki jelenleg a Real Madrid színeiben szerepel – abban a világhírű klubban, amely Puskás Ferenc csapata is volt a sajnálatos történelmi események után, az 1956-os szabadságharc leverését követően.)

Puskás (szemüveggel) hazai magyar újságírókkal Koppenhágában.

54

Miért ő a legnagyobb?

Lapozzunk bele Szöllösi György remek, Puskásról írott könyvébe. Szöllösi napjaink valószínűleg legnagyobb magyar futball szakértője. Bár még mindig fiatalnak számít, máris az alaposság, a hitelesség és a nyelv átlagon felüli ismerete jellemzik. És persze, a kreativitás, az eredeti látásmód, a sablonok kerülése. Íme: „Ha teljesen tárgyilagosak akarunk lenni, akkor azt mondjuk, amit oly sok objektív külföldi szakember, rangsor, szavazás: Puskás Ferenc tagja annak az álomkategóriának, amelyben a futballtörténet legzseniálisabb alakjai foglalnak helyet tizenkettőnél nem többen. Pelé, Maradona, Cruiff, Platini, Eusebio, Beckenbauer, Jasin... Hadd legyünk azonban annyira elfogultak, hogy felsoroljunk néhány olyan érvet, amely szerint Puskás minden idők legnagyobbika... Először is: a gól a legnagyobb dolog a futballban, s ebből bizony ő lőtt a legtöbbet a legkiemelkedőbb meccseken. Az IFFHS a huszadik század golykirályának

választotta az élvonalbeli találkozókon szerzett találatai alapján a magyar, plusz spanyol bajnokikon: 533 mérkőzésen 511 gól! De világcsúcstartó a válogatottban lőtt gólok számát tekintve is. 85 válogatott meccsen 84 gól! A spanyol találkozókat is beleszámítva ez az arány 89/84. Ehhez jön 32 BEK-gól és több száz a különféle kupák és tornák mérkőzésein. Puskás mögött maradtak olyan óriás góllövők, mint Pelé /92 meccs, 77gól, Kocsis Sándor 68/75!, Gerd Müller 62/68/. Puskás első felnőttbajnoki meccse Nagyváradon 1943-ban, hivatalos búcsúmeccse 1969-ben Madridban volt. Közben több mint negyedszázad telt el. Eközben a futball meghódította a világot, elterjedt a televízióközvetítés, megalakult a sportág európai szövetsége /UEFA/, létrejöttek a máig működő szervezetek, tornák és bajnokságok. Puskás a világ egyik legismertebb embere volt, az első igazi magyar világsztár, akinek legfeljebb az volt a balszerencséje, hogy magyarországi karrierje idején még nem közvetítette a televízió nagy mérkőzéseit. Az arca és a góljai így nem lettek annyira közismertek, de a nevét mindenütt ismerték. Puskás tétmérkőzéseken rúgott kb. ezer gólt. Összesen kb. kétezret. Igazi profi a Realban lett, túl a harmincon... És lett hatszoros spanyol bajnok, négyszeres spanyol gólkirály, háromszoros BEK-győztes,

ITTHON

Balról: Czibor, Buzánszky, Puskás, Grosics és Hidekuti 1996-ban Perbetén. Ordódy Vilmos felvétele.

Puskás társaságában

Világkupa-győztes, BEK-gólkirály. 196oban második lett az Aranylabda-választáson úgy, hogy több kommunista ország képviselője politikai alapon nem rá szavazott, köztük a magyar Lukács László... És még, még ... Lőtt gólt világ- és olimpiai bajnoki döntőn is, játszott továbbá a világválogatottban és az európai válogatottban... Sokak szerint Puskás úgy bánt a labdával bal lábbal, mint más kézzel, szinte testrésze volt a labda. Felnyúlt a levegőbe az ötven méterről repülő gömbért és valósággal elkapta, mintha kézzel tette volna. A labda megállt a lábán, s ő szépen lehúzta, letette a földre, maga elé. Minden egyes alkalommal, gond nélkül...

Minél több esztendő telik el az életemből, annál többet gondolok a Puskássalvaló találkozásokra. Kegyelmi állapot volt ez, az első még a hetvenes évek elején, amikor a Panathinaikosz Athén Pozsonyban mérkőzött a Slovannal és „Öcsi bácsi” a görögök edzőjeként érkezett csapatával. Csaknem egy órát töltöttem vele, s az interjút nagyon sokszor lepergettem felvidéki szurkolóknak. Az újságíró csapat koppenhágai mérkőzésén Szepesi György, Papp László és Puskás kísérte együttesünket. Engem is meghívott a dán közszolgálati tévé interjúra, s ott volt a másik két magyarországi híresség is. Puskást olyan tisztelettel fogadták a dánok, mint egy királyt.... És ott voltam a társaságában más alkalmakkor is – utoljára Czibor Zoltán temetésén láttam Komáromban: már elhatalmasodott rajta a betegsége, magába fordulva üldögélt egy gesztenyefa alatt... Én elfogult vagyok. Bizony, szerintem ő minden idők legnagyobbika... Mindent tudott, emberséges volt – nagyszerű érzés, hogy találkozhattam vele. Batta György

55

Magyarok Szövetsége

Bösztörpusztán összetartoztunk Az augusztusi ünnepek után a lelkemben volt szomorúság és öröm is. Szmorúságom okát nem ecsetelném, sok emberben kavarogtak furcsa érzések augusztus huszadika körül. Ha mostanában visszagondolok a nyár végére, mégis erősebben dobog a szívem, és Sámson Gizike hangját hallom a telefonban. Kirándulásra hívott. Szombaton az izsai Búzavirág éneklőcsoport és perbetei barátaink körében kisebbik lányommal útnak indultunk Magyarországra, Bösztörpusztára. A viszonylag hosszú út kellemes hangulatban telt. Beszélgettünk, kíváncsian találgattuk, mit láthatunk a magyar pusztában. Az interneten talált program, a Magyarok országos gyűlése érdekesnek ígérkezett. Büszkeséggel töltött el a tudat, hogy két hagyományőrző népdalcsoportot kísérhetek Bösztörpusztára, egy picit részese lehetek az örömüknek. Együtt lehetek velük, amikor népdalaik segítségével öregbítik a Felvidék jó hírét. A találkozó helyszínéhez közeledve a torkunkban dobogott a szívünk. Ennyi jurtát még nem láttunk egy helyen. Mintha visszamentünk volna az időben. Vendéglátóink szeretete, a kedves fogadtatás még csak fokozta az örömünket. Mintha hazatértünk volna egy hosszú utazásról. A magyar puszta közepén sok száz ember sátrak és jurták között egymásra talál, régi ismerősként köszönti egymást, válogat a magyar népművészet remekei között. A kézműves mesterek jó szívvel kínálták az erdélyi magyar ruhát, az íjakat, a faragott remekműveket, mindent, ami magyar és a szívnek kedves. Finom, régies ízek, ínycsiklandó pecsenye, sajt, kalács, elképzelni sem lehet, hogy mi mindent lehetett volna itt vásárolni. Már ezért a sétáért megérte volna elmenni. Mégsem ezért dobban meg a szívem, ha eszembe jut Bösztörpuszta. A vásárból kiérve hatalmas színpadi tér tárult elénk. Egy imádságra, megköszönni, hogy eljuthattunk ide, betértün k a pusztai templomba. Még most is könnyes a szemem, ha visszagondolok arra a néhány percre, míg az áldást kaptuk. Mikor itthon az édesanyámnak elmeséltem, hol jártunk, ő megértette, mit jelentett a fáradt lelkeinknek ez a nap.

56

A csoda még fokozódott, mikor a puszta közepén elkezdődött az élőkép. Sámándobok ritmusára dobbant sok ezer szív, szemünkkel követtük a fehér ruhás fiatalokat, mögöttük a honfoglalás kori, a kuruc kori és népviseletbe öltözött sok-sok embert. Aztán a nagy forróságra ügyet sem vetve, huszárok, honfoglaló lovasok vágtáztak a Magyarországot kirajzoló gyalogosok körül. Zászlók lobogtak a szélben, könnyek potyogtak a magyar puszta földjére. Az élményt fokozta a Szent Korona és a himnusz. Képtelenség elmondani, ezt érezni kellett. Az élőképben ott lobogtak falvaink zászlói is. Ez után a csoda után vissza kellett térnünk a valóságba, hiszen az éneklőcsoportokra várt a fellépés. Leírni, elmondani sem tudom azt az érzést, amikor az izsai népviseletbe öltözött Búzavirág végigsétált a sok jurta és sátor között. Az emberek csodálattal néztek az asszonyok után. Ritkán látni hasonló méltósággal viselt eredeti népviseletet. Amikor a csoport a színpadon énekelt, a nézőközönség újra a könnyeit

törölgette. Felejthetetlen élményben volt részünk. Annak is, aki énekelt, annak is, aki hallgatta. Volt egy hely, ahol összetartoztunk. Egység volt sok ezer ember között. Nem akartunk mást, csak érezni, hogy valahová tartozunk a nagyvilágban. Tudni akartuk, hogy velünk együtt ezreknek fontos, hogy a magyar hagyományok, népművészet, népi kultúra és csak úgy egyszerűen a magyarság létezzen, együtt legyen, hogy egy ritmusra dobbanjon a szívünk. Ha tisztában vagyunk azzal, honnan származunk, miért érdemes élnünk, hová tartozunk, merre tartunk, merre visz a végzet, akkor van jövőnk. Vannak céljaink, terveink. Vannak dolgok, amik összekötnek éps egyaránt fontosak mindannyiunknak, bárhová vet a sorsunk. Köszönjük, hogy részesei lehettünk ennek a szívmelengető eseménynek. Feltöltődtünk jóérzéssel, szeretettel. Ha tőlem valaki azt kérdezi, mit lehetett látni Bösztörpusztgán, én csak azt mondhatom, hogy csodát. A magyar csodát. Mgr.Dudásné A.Katalin

A munkanélküliség öl, butít és nyomorba dönt Lehet, hogy meghökkentő a cím, mert az alkohollal von párhuzamot, de mégsem túlzás, most már tapasztalhatjuk. A magyarságot most ez az átok is sújtja, amely abból az elfogadhatatlan életformából ered, melynek a folyamatos hazudozás az alapja. Únos-untalan halljuk és olvassuk: minden embernek joga van a munkához. Egy sor nemzetközi szerződés szavatolja a munkához való jogot, az államok – nem csak Szlovákiában, Magyarországon vagy Romániában – mégsem teremtik meg a feltételeket a dolgozni akaró – mert boldogulni vágyó – férfiaknak és nőknek. Mifelénk különösen agasztgó a munkanélküliség az ország kisebbségek lakta régióiban – Dél- és kelet Szlovákiában. Nem vélelenül, persze. A mindenkori kormányzat elsősorban a középső és északi településeket fejleszti, oda irányítja a beruházókat, ott fejleszti az ú.n. infrastrfuktúrát, építi az autópályát és gyorsforgalmi utakat. Mintha – akár a pártállamban, akár a most hatalmon lévő kormányok – attól tartanának, hogy a déli részeket egyszer elszakítják Szlovákiától, s akkor kárbavész az oda irányított pénz. Az senkinek sem jut az eszébe, hogy éppen ez a politika erősíti meg a Bodrog- vagy Ung- vidéken, Gömörben, Kassa környékén,

ITTHON

a Mátyusföldön vagy másutt élőket abban, hogy ők csupán másodrendű állampolgárok. Persze, a hátrányok a velünk együtt élő szlovákokat is érintik – ők is megszenvedik, hogy hiányzik a létbiztonság, hogy segélyekért kell kilincselniök és értelmetlenül telnek a napjaik, heteik, hónapjaik, éveik. A munka nemesít, tartja a közmondás. Minden gonoszság kezdete a henyélés szeretete – okít a másik bölcsesség. Családok hullanak szét csak azért, mert tagjai más vidéken vagy más országban próbálnak szerencsét, hogy boldogulhassanak. Mi a boldogulás mifelénk? Ha bízhat a fiatal abban, hogy lakáshoz jut. Ha a szerencsésebb körülmények között indult korosabbak, akik már megalapozták az életüket, továbbra is képesek egy bizonyos színvonalon létezni. Időnként könyvet, színházjegyet, benzint vehetnek, szétnézhetnek a világban, és – segíthetik a gyerekeiket. Akinek mégis van munkája, az is örök bizonytalanságban él – fél, hogy a külföldi befektető kivonul az orszhágból, hogy a cégtulajdonos még több réteg bőrt nyúz le róla a csekélyke bérért cserébe. Van, aki attól fél, hogy ha öregebb lesz, menesztik, ha megbetegszik, nem fogadják vissza, hiába kötött szerződést... Ilyen esetek is vannak.

A munka nélkül tengő-lengő ember ideje idegtépő várakozásban telik. Ha végre munkához jut, általában lakhelyétől távolra kényszerül. A munka nélküli emberek zöme dohányzik, feszültségeit itallal vezeti le, sokan ajzószerekhez nyúlnak. Az életöröm ritka vendég náluk és egyre több a panaszuk. Testi állapotuk romlik, kezdődnek a betegségek. De nem csak a test sínyli meg a kiszolgáltatottságot, reményvesztettséget. Szenved a lélek is, hiszen a munka nélküli ember nem tudja kibontakoztatni képességeit. Fölöslegesnek érzi magát, sorvad az önbizalma, megsemmisül eltervezett jövőképe. Még sokáig folytathatnám az elmélkedést, hiszen magam is voltam állástalan. De nem csak az egyén szenved – bomlik a közösség is, üresen tátongnak a művelődési házak, sok-sok településen hanyatlik a kulturális élet, s megszűnik az összefogás – azt tesznek velünk, amit akarnak. Ráadásul egyegy község vagy városka cégeiben vagy intézményeiben általában idegenek ülnek, ők szinte élet és halál urai... Milyen ország az, amely nem tud munkát biztosítani polgárainak? kesergett a múltkoriban egy vasutas. Gondolkodjunk együtt: milyen is? (Fr)

57

FELHÍVÁS A Keresztény Élet Szerkesztősége, a Lakiteleki Népfőiskola és a Mindszenty Társaság

MEGALKUVÁS NÉLKÜL, ROMZSA TÓDOR ÉLETE ÉS KORA címmel csapatversenyt hirdet a Kárpát-medencében, középiskolás korú (14-19 éves) fiatalok részére. A háromfős csapatok a vetélkedő feladatait 2010 februárjában és márciusában kéthetente olvashatják a Keresztény Élet c. hetilap hasábjain. Az egyes fordulók megoldásának postára adási határideje a megjelenés dátumát követő 9. nap. A három írásbeli forduló alapján a legjobb eredményt elérő 25 csapatot hívjuk meg a 2010. április 15-én, csütörtök délután megrendezésre kerülő középdöntőre, a Lakiteleki Népfőiskolára. Ekkor dől el, melyik az a tizenkét csapat, melynek tagjai részesei lehetnek a másnapi döntőnek. A vetélkedő védnökei: Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek, Czoborczy Bence, a Keresztény Élet főszerkesztője, Lezsák Sándor, az országgyűlés alelnöke, P. Szőke János szalézi atya, Romzsa Tódor boldoggá avatásának posztulátora, Puskás László protopresbiter, munkácsi görög katolikus egyházmegye. Az írásbeli feladatok megoldása során születő legjobb dolgozatokat a Keresztény Élet megjelenteti, s értük a szerzőknek honoráriumot fizet. A verseny döntőjébe jutó fiatalok értékes könyvjutalmat kapnak. Az első öt helyezett csapat kísérőjével együtt meghívást kap a 2010. július 5-8. közötti Romzsa Tódor zarándokútra (Lakitelek-Nagybocskó-Huszt-AlsóbisztraVerecke-Ungvár-Munkács-Lakitelek). Jelentkezni az első forduló megoldásának beküldésével lehet. Szeretettel várjuk az egyházi és világi iskolák, egyházközségek, hittancsoportok, baráti társaságok csapatait! Egy–egy intézményből, közösségből tetszőleges számú csapat indulhat a versenyen. A katolikus iskolák diákjai számára – kérésre – a Szerkesztőség tiszteletpéldányként megküldi a rejtvény fordulóit tartalmazó lapszámokat. További felvilágosítás kérhető Olajos István iskolaigazgatótól a 0676-449-077-es, vagy a 00 36/70-931-7808-as telefonszámon.

MEGRENDELŐLAP

Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke a Mindszenty Társaság elnöke

58

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200 aláírás, bélyegző

KÁRPÁT-MEDENCEI ROVÁSÍRÁSVERSENY – 2010 FELVIDÉKI ORSZÁGOS DÖNTŐ

A rovásírásverseny célja: megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal ősi magyar kulturális örökségünket, a magyar rovásírást, s általa elmélyíteni a fiatalokban a magyarsághoz való tartozás erős tudatát. Az országos döntő szervezője a Palóc Társaság. Versenyföltételek: Korosztályok A – alsó tagozatos II-III-IV. évfolyam B – felső tagozatos V-VI. évfolyam C – felső tagozatos VII-VIII. évfolyam D – középiskolás, IX. évfolyamtól fölfelé Korosztályok szerinti kötelező feladatok A – 5-5 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása B és C – 10–10 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása D – 15–15 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre és fordítva – 3 sor terjedelmű rovásírásszöveg hangos olvasása Nem kötelező, választható feladat – botrovás Szerszámszükséglet: saját faragó, bicska, törülköző A – 50 cm kérges botra rovás, minden betű kiírva és B – C – D – 80 cm hosszú, négy oldalára gyalult 2x2 cm széles léc, minden betű kiírva Versenyszabályok - Forrai Sándor ábécéje írásban és olvasásban, jobbról balra haladva - a K betű használatánál csak a négyszög alakú, vagyis a rombusz alakú eK fogadható el - a feladatok megoldásához segédeszköz nem használható - az írásbeli verseny időtartama 45 perc - a sorrend megállapításánál a kevesebb hibaszám, szükség esetén a felhasznált idő dönt Résztvevők - iskolák, szakkörök, szervezetek képviseletében korosztályonként legtöbb 3 versenyző - egyének csak azokról a helyekről, ahonnan nincsenek szervezetten jelentkezők - minden szervezett csoportból egy értékelésre felkészült személyt kérünk megnevezni a jelentkezéskor - Losonctól keletebbre jelentkezők számára díjtalan szállást és ellátást biztosítunk - a résztvevők emléklapot és jutalmat kapnak, amelyről a meghirdető és támogatói gondoskodnak - a benevezett versenyző helyett új versenyzőt legkésőbb a verseny előtti körlevélben meghatározott határidőig fogadunk el - a versenyző köteles felirat nélküli vagy kizárólag magyar feliratos öltözetben megjelenni a versenyen - a budapesti döntőbe kizárólag a felvidéki országos döntőn részt vett korcsoportonkénti első három helyezett versenyző kerülhet, vagyis összesen 12. Ajánlott irodalom a fölkészüléshez Forrai Sándor: A magyar rovásírás elsajátítása Friedrich Klára rovásírás tankönyvei és szakköri ötlettárai Dittler Ferenc: Az ősi magyar rovásírás és mai alkalmazásai Jelentkezési határidő: 2010. február 28. A jelentkezési lapon legyen feltüntetve a versenyző neve, életkora (hány éves?), korosztálya (A-B-C-D), a felkészítő neve, a küldő intézmény neve elérhetősége (villámlevélcím, távbeszélőszám). A jelentkezőknek a verseny előtt részletes felvilágosítást tartalmazó meghívót küldünk. A döntő helyszíne: Udvard Időpontja: 2010. április 30., péntek Az ország minden részéből várjuk a magyar fiatalok jelentkezését. Mindenkinek sikeres felkészülést, a versenyen tisztes helytállást kíván a Palóc Társaság!

ITTHON

59

Most még csak álom az állandó Dúdor-kiállítás A tavalyi esztendő Dúdor István emlékének jegyében telt. A dereski születésű festő 2009-ben lett volna hatvan éves, de sorsa úgy alakult, hogy még a negyvenet sem érte meg: 1987-ben a tornaljai főtér egyik padján agyonverte egy ottani suhanc. Emléke azonban máig él, képeit becsben tartják mindazok, akik ajándékba kaptak vagy olykor vettek tőle. A Duna Televízió jóvoltából az egész világ magyarsága tudomást szerezhetett a fenegyereknek látszó, ám a prágai képzőművészeti akadémiát elvégző művészről, aki gyakran menekült alkoholos mámorba látomá-

60

sai elől, de aki olykor pár perc alatt hibátlanul megfestette vízióit. Nagyszabású tártlaton mutatták be képeit – néhány eddig sohasem látott festményével együtt – a komáromi Limes Galériában. És ebben az esztendőben is folytatódik a 2009 májusában Komáromban, a Jókai Színházban nyílt vándorkiállítása, melyet A. Marton Gyula indított útjára 21 képpel. Ezek eddig egy házaspár magángyűjteményében vártak sorsukra, arra a pillanatra, amikor valaki felismeri , hogy az itt is, ott is őrzött képek ugyan magántulajdonban vannak, ám egyúttal mindnyájunkéi is.

A. Marton Gyula jóformán csak hírből ismerte Dúdor Istvánt, mert jóval fiatalabb volt nála, ám ugyanaz a gömöri táj, ugyanaz a sajátos palócmagyar világ nevelte őt is. Ezért születhetett meg A festő c. lírai munkája, az a karcsú, magánkiadásban megjelentetett könyvecske, amely az első Múzsát, a szülőföldet mutatja be, s benne az ott született, s oda vissza-visszajáró, látomásokkal és sok-sok fájdalommal vert festőt. A vándorkiálljtás létrehozása a martoni hármas célkitűzés középső fokozata abban az esetben, ha az említett művecskét tekintjük kiindulópontnak. A legmerészebb cél: „Szeretnék egy állandó Dúdor kiállítást megvalósítani, s egy, szintén az ő nevét viselő alkotótábort.“ Mindezt természetesen Gömörben, mindkettőjük szülőföldjén. Napjainkban sokak számára még álomnak is mosolyogtató egy ilyen cél kitűzése, hiszen egyre mélyebben sülylyedünk a társadalmi válságba, s vele együtt a szegénységbe. De ki gondolta volna tavaly, hogy a Duna Televízió ilyen nagyvonalú lesz? Hogy a Limes Galériabeli tárlaton egy sor fontos, eddig ismeretlen festmény is a közönség elé kerül? S hogy a mozgó tárlat a hazai magyar települések után Magyarországra is átkerül majd? A. Marton Gyula megértést, jóindulatot tapasztalt a vándorkiállítás helyszínein. Akadtak ugyan, akik egyik pillanatról a másikra visszaléptek ígéretüktől, de a legtöbb helyen – a Pozsonyi Magyar Galériától kezdve Somorján, Dunaszerdahelyen, Vágsellyén, Szencen, Rimaszombaton, Komáromon át Tornaljáig – szívesen fogadták a tárlat ötletét, s akadtak szponzorok is. Mindez újabb bizonyítéka, hogy egyetlen ember is sokat tehet a közösségért, ha nem azt nézi, hogy mit nem lehet megvalósítani, hanem azt, hogy mit lehet tenni értékeink közkinccsé tételéért! Adja az Isten, hogy megvalósuljon az állandó tárlat és az alkotótábor terve! Erőt, egészséget hozzá! /Az ITTHON/

Ne feledjük a törökverő egri hőst!

Mindenkit vár a dobóruszkai templomban nyugvó Dobó István

Elmondhatatlan, megrendítő érzés felkeresni Dobóruszkát, s a félezres község gyönyörű római katolikus templomában található díszes sírt, melyben a magyar történelem egyik legnagyobb alakjának, Dobó István egri várkapitánynak földi maradványai nyugosznak. A várvédő a mai ukrán-szlovák határ közvetlen közelében fekvő településen született, ez a helység volt családja ősi fészke. 1552 szeptember 9-e és október 18-a között Ahmet nagyvezér és Ali budai pasa egyesült serege vereséget szenvedett Dobó István 2500 fős várvédő csapatától. A Felvidék kapujának is nevezett egri vár alatt 70-80 ezres török sereg hátrált meg, s ennek a visszavonulásnak hatalmas lélektani hatása volt. A materialista történészek szerencsének minősítik a védők győzelmét; akiben lélek van, az tudja, hogy a történelmet az Isten alakítja, s ha úgy határoz, hogy sorsdöntő helyzetekben beleszól az eseményekbe, mindig az igazság oldalán állókat segíti. Az egri vár hősies védelmének történetét Gárdonyi Géza megírta a mindannyiunk előtt ismert Egri csillagokban. Gárdonyi tényekre alapozta művét. Ennek, s írásművészetének tudható be, hogy az Egri csillagok a magyarságtudat egyik legerőteljesebb formálójává vált az elmúlt évtizedekben, nemzedékek egész sora nőtt fel rajta, s vált öntudatos magyarrá. Tudjuk, hogy minden időben a Dobóéhoz hasonló bátorság és elszántság szükségeltetik fennmaradásunkhoz. Nem véletlen, hogy

ITTHON

Magyarországon a rendszerváltás utáni kommunista-liberális hatalom megpróbálta kiemelni az Egri csillagokat a tantervből, s bár a világ egyik legfejlettebb oktatási rendszerét sikerült meggyengíteniök ostoba törvényeikkel, az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk vagy a Légy jó mindhalálig c. remekművek ma is élnek és hatnak, segítve nemzeti öntudatunk erősödését a Felvidéken is. Ilyen gondolatok foglalkoztattak Dobóruszkán, Dobó István sírja mellett, abban reménykedve, hogy eljön az idő: minden egyes felvidéki magyar diák és pedagógus ellátogat Dobóruszkára, hogy lerója tiszteletét múltunk e példás alakja előtt. Érdekes, hogy Dobó István, a vár ellenállásának kovácsa az ostrom után felmentését kérte. Kendy Ferenccel együtt erdélyi vajdává nevezték ki. Az 156o-as években a lévai kapitány, majd a bányavidéki főkapitány tisztét viselte, mígnem uralkodó ellenes összeesküvésben való részvétellel vádolták meg és vetették börtönbe. Az egri hős néhány héttel szabadulása után, húsz évvel világraszóló győzelmét követően, 1572 májusában távozott el az élők sorából. ...És itt kezdődik Dobó István újabb története... Az nem vitás, hogy az egri hős Szerednyán hunyt el, abban a várban, amely szintén a Dobó-család tulajdona volt. A régi krónikák szerint Dobó itt pihente ki fáradalmait a véres csaták után. A feljegyzések egyértelműen tanúsítják,

hogy a halála is ott következett be, ám mégsem ott, hanem Dobóruszkán temették el, hiszen ott volt a család ősi fészke , s a templomban a saját kriptája. Dobó Istvánt a fia, Dobó Ferenc temettette el, sírja fölé díszes szarkofágot készíttettve. A síremlék legjelentékenyebb része a fedőlapja, mely a hátán nyugvó Dobót ábrázolja magas domborművű kivitelben. Dobó, „mintegy a ravatalon fekszik.” Mellét, nyakát, két vállát és felső combjait lemezes páncél borítja, melyen nagy élethűséggel még a felcsatoló szíjak és csatok is ábrázolva vannak. Felső testén sodronyinget visel, mely karján és a combvért közében látható. Lábán nem csizma, hanem magas szárú, puha bőrből készült cipő van. Jellemző a nyitott szemű arc ábrázolása. A haj elől homlok középig ér, s itt egyenes vonalban végződik, két oldalon pedig a fület takarva enyhén szétterül. Szakálla hosszú, hónaljmagasságig ér. Bajsza is hosszú, s lelógva egybefonódik a szakállal. A szakáll egyébként majdnem csúcsban végződik. A fej sima és ránctalan párnán nyugszik, melynek sarkai bojttal díszítettek. Bal combja és lábszára mellett hüvelyébe dugott szablya hever, köréje csavart felcsatoló szíjjal. Oldala mellett, jobb kezével fogván, testmagasságánál hosszabb, felfelé elkeskenyedő zászlórudat tart. A lobogó redőzött kelméje pedig fej alatti párnán terül szét és szabad végén két csúcsban végződik, egy –egy bojttal ékesítve. A bal kar majdnem derékszögben behajlítva a csípőn nyugszik, kezében egy mindkét végén betekeredő téglalap alakú pergamentlapot tart, Életre kelt magocska Dobóruszka népe évszázadokon át őrizte a település leghíresebb szülöttének emlékét. 1975-ben Varga László elnök kezdeményerzésére a helyi Csemadok szervezet emléktáblát állított a művelődési ház falán Dobó István tiszteletére. 1990-ben elkezdődtek a Dobó Napok, öt esztendővel később elhelyezték az Egerben őrzött eredeti sír-fedőlap mását a templomban. A két évtizede elvetett magocska életre kelt, együttműködés alakult ki az Egri Vármúzeummal és a hazai szakemberekkel, megkezdődött az ásatás...

61

melyen az Ószövetség Jób könyvéből vett, bevésett szöveg olvasható: „Tudom, hogy él az én Megváltóm és az utolsó napon feltámadok, ismét testet öltök s a valóságban fogom látni az én üdvözítő Istenemet.” Az arc ábrázolásával kapcsolatban joggal felmerül, hogy az mennyiben lehet azonos Dobó István arcmásával. A síremléket készíttető Dobó Ferenc hajlott arra a helyes gondolatra, hogy családja sírkövein az elhunytak hű arcmása szerepeljen. Ismeretes, hogy 1594 decemberében Kassa város elöljáróságához fordult, küldjenek hozzá Sárospatakra egy „képírót”, mivel szegény ,Istenben elnyugodott feleségemnek akarnám leíratni képét abban az állapotban, az mint vagyon, a végre, hogy jövendőben arról koporsója kövére is hasonlóképpen kifaragtatnánk”... de nem sikerült ilyen festőt szerezni. Mivel a család birtokolta a fényes pályát befutott Dobó festett arcképét, valószínű, hogy a síremléken ábrázolt arc az egri hős hű mását tükrözi. A síremlék két hosszanti oldalának egyikén latin nyelvű időmértékes vers olvasható: /magyar fordításban/ „Ezzel a sírdombbal zárta el a sors /az az a halál/ Dobó Istvánt, aki egykor a törököket a te falaidról, oh , Eger,

elűzte és az ellenségen páratlan és kimagasló győzelmet aratva a vészt a magyarság kapuitól távolra hárította el.“ A szarkofág negyedik, kisebb oldala rendkívül egyszerű. Reliefszerűen kiemelkedő, téglalap alakú keretben az alábbi bevésett latin szöveg olvasható /magyar fordításban/ „Dobó Ferenc, a hős fia állította ezt az emléket az országos gyászra igazán méltónak.” Miként került a szarkofág fedőlapja Egerbe? A legsúlyosabb veszteség 1833-ban érte a templomot, amikor a dobóruszkai birtokos, Butler János gróf Pyrker egri érsek kívánságára a helyi hagyomány szerint éjnek idején kilopta a fedőlapot és az egri várba szállította. Ez ott most is megtalálható. Butler János tudta ugyanis, hogy az érsek „nagyon óhajt valami hiteles emléket bírni az egri hős, Dobó István után.” A fedőlap ma is ott áll a vár területén, egy nyitott rácsozatú boltozott üregben. A dobóruszkaiak azonban híven őrizték – mint ahogyan őrzik ma is – nagy szülöttük emlékét, s tizenöt esztendeje 1995 novemberében felavatták a Dobó-síremlék fedőlapjának másolatát. 2006-ban megalakult a faluban a Dobó István Em-

Az úrjatemetés alkalmából a templomkertben felállított díszes emlékoszlop Pekár József alkotása.

Templomi kalauzunk, Tóth Péter idegenvezető

léktársaság az egri várkapitány sírjának feltárását segítendő. Meg kellett találni a választ a legfontosabb kérdésre: valóban Dobó nyugszik-e a templomban? Az ásatásnak arra is válasz kellett adnia, hogy az istenháza mely pontján piheni földi fáradalmait a híres történelmi személyiség? Két év múltán, 2008 júniusában sajtóértekezleten jelentették be a szakemberek, hogy „valószínüleg Dobó István földi maradványai kerültek elő Dobóruszkában” – ez derült ki ugyanis a régészeti feltárások lezárta után. Azért „csak lehet”, mert váz egyes csontjai hiányoztak és nincs olyan fokú rokoni csontanyag, mellyel össze lehetne vetni a DNS mintákat. Ugyanakkor több tény is bizonyítja, hogy az egri hős pihen szülőhelye gyönyörű templomában, mert a sír elhelyezkedése a Dobó család kegyúri templomáőban igazolja, hogy ezt a férfit a fontosabb, déli oldalon, a leckeoltár alatt helyezték végső nyugalomra. Megtalálták eljegyzési gyűrűjét is, melyet feltehetően a felesége helyezett vele együtt a sírba. Várják a látogatókat! Dobóruszka (Ruská) a nagymihályi (Michalovce) járásban fekszik. A legutóbbi népszámláláskor 582 magyar és 10 szlovák nemzetiségű polgár lakta. Az oda készülő érdeklődők a községi hivatalban jelentkezhetnek be vagy levélben vagy a 056/6380038-as telefonszámon, illetve az [email protected] e-mail címen. A szerkesztőség köszöni Lakatos László polgármester, Lakatos Erika hivatalvezető és Tóth Péter idegenvezető segítségét, illetve Pekár József közreműködését. M.Nagy László felvételei Márton Zsuzsanna

62

Dobóruszka

A templom bentről és kintről