40, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

1,32 EUR / 40,– Sk

4. ÉVFOLYAM 7./8. SZÁM

2009. Szent Jakab / Kisasszony hava

A Szent Korona mása porcelánból

A világon egyedülálló, beavató magyar Szent Korona legnagyobb nemzeti kincsünk. Aki már látta, gyakran gondol rá: helye van a lelkében. Nincs még egy olyan tárgy a magyar történelemben, melyet annyiszor ábrázoltak volna – díszítő elemként szinte mindenütt látni. Koronánknak több másolata készült külön féle anyagokból. A világhírű Herendi Porcelánmanufaktúra mesterei – Presits Attila, Glück Bernadett, Vida Sándor és ifj. Wéber Gyula – porcelánból alkották meg legbecsesebb nemzeti ereklyénket. A különleges porcelán koronamásolat, melynek készítésébe most belepillanthatunk – állandó kiállításon szerepel pl. Németországban és Japánban, de látható a clevelandi /USA/Magyar Történelmi Társulat Múzeumában és a budapesti Szent István bazilika kincstárában is.

A tartalomból:

Batta György

Krónikásének 1998-ból

A magyarok példát mutatnak Esterházy-zarándokúton a volt Csehszlovákiában

Eldöntötte az uraság, elveszi papod, iskolád, és elvárja a hatalom, gürcölj napestig, te barom, mert kell a búzád, a borod, pénzed meg úgyis az ő bankjában forog. Megeshet, törvény írja majd, ha a tulipánod kihajt, csak kék lehet a szirma selyme. Bizony nem lenne csodálnivaló, ha csak államnyelven fújhatná nótáját diófádon a rigó! Olykor kegyes az uraság: Be-berendel, tárgyalni vágy. Bár gépkocsiját nem gőz hajtja, s használ számítógépet, áramot, hogy belenéztél a szemébe: letűnt korok sötétjét láttad ott. Dologidőben a földed otthagyod, véded az iskolád, a holnapod. Maradt csak egyetlen fegyvered – magyarul zeng az éneked! Ne csüggedj, ha a rendőr elvezet, az idő jövőt emel neked hitből, tudásból, mosolyokbólgyőzelmed szól a harangokból.

Szénássy Zoltán Pro probitate-díja Minden poszton becsületesen

4-7.

8-9-25. Ahol a csillagok ragyognak Új félévszázadot nyitott a gombaszögi fesztivál Egy múzeum a történelem szélén A várpalotai Trianon Múzeum

10-15.

16-19. Rendületlenül a magyar kultúra szolgálatában Kolár Péter múltról, jövőről

Ezt a verset az ú.n. iskolaháború idején, a mečiari időkben írtam, bő egy évtizede. Ott voltam a Búcsot Bátorkeszivel összekötő élőláncban, megtapasztaltam az összefogás erejét és szépségét. Ki tudja, hány élőlánc és tiltakozás vár még ránk mindaddig, amíg elismerik elemi jogainkat? Szeptember elsején, Dunaszerdahelyen az újabb nyelvtörvény

2o-24. Várhosszúréten jártunk II. Készül a Meseszínház

>59. old.

Darvas Iván Latinovits Zoltánról Egy vallomás 1977-ből Balassagyarmat, a bátorság városa Matúz Gábor új filmje

32-35.

36-37.

46-47.

Címlapunkon: Az új és a régi gombaszögi emlékoszlop.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Július hatodika és nyolcadika között zarándokúton járt Szlovákiában és Csehországban egy autóbusznyi Kárpát-medencei magyar középiskolás fiatal. Az utat a Lakiteleki Népfőiskola és a Keresztény Élet hetilap közösen szervezte meg, s azt a magyar külügyminisztérium is támogatta, hiszen a csaknem félszáz résztvevő – az Esterházy János életéről rendezett vetélkedő döntősei és felkészítő tanáraik – Lezsák Sándor parlamenti alelnök vezetésével jártak a legnagyobb felvidéki magyar, a vértanú gróf Jézus követő életének néhány helyszínén. A

A zarándokok induláskor Budapesten megkoszorúzták Esterházy János emléktábláját a Szép utcában

Josef Hrdlička olomouci segédpüspök:

Példát mutatnak a magyarok zarándokokkal három lelki atya is útra kelt, s ott volt a fedélzeten két filmes és egy fotóriporter is. Szerkesztőségünk képviselője – valószínüleg annak okán, hogy az ITTHON folyamatosan közöl Esterházyval kapcsolatos írásokat – szintén ott volt az életre szóló, élményekkel teli zarándokúton.

Lezsák Sándor a nyitraújlaki sírkertben

Nyitraújlak, Esterházy szülőhelye Az autóbuszon magyarországi, erdélyi és felvidéki középiskolások foglaltak helyet. Ők bizonyultak a legjobbaknak a vetélkedőn, valamennyien ott voltak a lakiteleki döntőben. Mint már megírtuk, a versenyt a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont diákjai nyerték meg. A fiatalok zöme még sohasem járt Szlovákiában vagy Csehországban, de a mártír grófról, hála a vetélkedőnek, voltak ismereteik. Nyitraújlakon (Veľké Zálužie, Nyitrai járás) először az Esterházyak sírkertjét

4

Nyitraújlakon Berta Gábor követségi titkár és Ladányi Lajos volt parlamenti képviselő fogadta a küldöttséget. Lent: Lezsák Sándor és Jozef Moravčík nyitraújlaki polgarmester kézfogása.

A zarándokok az érseki palota udvarán

tekintettük meg – itt Ladányi Lajos, a Zoboraljai Kulturális Központ igazgatója várt Berta Gábornak, a Magyar Köztársaság Nagykövetsége II. titkárának társaságában. A sírkert, – itt nyugszik Esterházy János édesapja is – ezúttal mentes volt az elburjánzott növényektől: két éve a honismereti kerékpártúra résztvevői ugyanis megtisztították. A fiatalok, miután meghallgatták Ladányi Lajost Esterházy emlékének ápolásáról, koszorút helyeztek el a síron. A zarándoklat vezetőjét, Lezsák Sándor parlamenti alelnököt, a Nemzeti Fórum elnökét, a Lakiteleki Népfőiskola alapítóját ezután Jozef Moravčík helyi polgármester fogadta a községi hivatalban. A jó hangulatú beszélgetés eredménye: a nyitraújlakiak testvértelepülési kapcsolatot kívánnak létrehozni valamelyik magyarországi, szlovákok által is lakott helységgel. Lezsák Sándor megígérte, segít partnert találni Magyarországon. Ez volt az út első, „hivatalos” része és mindenkit örömmel töltött el az eredmény. A busz ezután Alsóbodokra

vitte utasait. Itt a helyi magán szakközépiskola kollégiumában volt az ebéd. A szép környezet és a szíveslátás mindenkit felvillanyozott. Az egyre ismertebb intézményről, amely már országos eredményt is felmutatott, Paulisz Boldizsár, az egyik alapító szólt.

Olomouc: látogatás az érseki palotában Másnap Csehországban folytatódott a zarándoklat. Még előző este Olmützben szálltunk meg, s bár a csapat mögött többszáz kilométeres utazás állt, a későestét a morva nagyváros központjának megtekintésével töltöttük. Jól tettük – templomokat, ódon, de jó karban lévő palotákat láthattunk, szobrokkal ékes utcákat, tereket – és – Mátyás királyunk emléktábláját. Kalauzunk Nagy Sándor, Csallóközből származó szívélyes és segítőkész csehországi magyar volt, aki a másnapi, érseki palotabeli találkozót előkészítette. A palotában Josef Hrdlička

Josef Hrdlička

segédpüspök fogadta a zarándokokat. A segédpüspök érseke képviseletében tárgyalt Lezsák Sándorral, aki megkérte őt: egyháza támogassa Esterházy János boldoggá avatását. Az eszmecsere ideje alatt a diákokat végigvezették a kitűnő állapotban lévő palota termein- így azok láthatták azt a helyszínt is, ahol a Habsburg-család eldöntötte: Ferenc József lesz az új császár. Josef Hrdlička nagy érdeklődéssel hallgatta az elnök úr tájékoztatását a zarándokút céljáról, arról tudniillik, hogy Magyarországon egyre több felelősen gondolkodó közéleti ember és intézmény óhajtja: a fiatalok ismerjék meg történelmük valódi nagyjait, merítsenek erőt helytállásukból. Ilyen férfiú volt a vértanú gróf is, aki az olomouci érsekséghez tartozó hírhedt mírovi börtönben töltötte szenvedésekkel teli utolsó éveit. A segédpüspök úr megjegyezte: a magyarok példát mutatnak, hogy felhívják a fiatalok figyelmét nagy történelmi személyiségeikre. Nálunk, Csehországban sajnos nem ilyen a helyzet – vallotta meg a püspök – pedig nekünk is ezt az utat kellene járnunk. A találkozón elhangzott: a segédpüspök úr részletesen beszámol majd a magyar küldöttség látogatásáról a szabadságát töltő éreseknek és bizonyosra veszi,

Balról Lezsák Sándor, középen Nagy Sándor, az olomouci magyarok vezetője és Josef Hrdlička

ITTHON

5

hogy Esterházy János boldoggá avatásának kezdeményezése, melyet csakis abban az országban indíthatnak el, amelyben a mártír elhunyt – megértésre talál. A délelőtt hátralévő részét az olomouci dómban töltötték a diákok. Itt egyebek mellett – láthatták egy kiváló cseh szobrász alkotását – a Keresztutat. A domborművek sajátos felfogásban mutatják be a stációkat és cínből készültek. Megrendítőek!

Tisztelgés Esterházy jelképes sírjánál

Mírov: koszorúzás a jelképes sírnál Mírovban, a hírhedt börtön közelében van Esterházy János jelképes sírja szép természeti környezetben, amelynél, - bár már tudjuk, hogy a vértanúnk hamvait a prágai Motol-i temetőben más politikai foglyok poraival együtt közös sírban helyezték el, - a csehországi magyarok emlékeznek a rendszerváltás óta. E szomorú helyszínen éppen záporeső hullott, ez azonban nem zavarta meg a tisztelgést, melyen megjelent Dr. Szőke László prágai magyar nagykövet, Rákóczi Anna, a csehországi magyarok szervezetének elnöke és Ján Janků, Esterházy János rabtársa is. Lezsák Sándor előzőleg találkozott Mírov polgármesterével, majd a börtönben járva látta Esterházy celláját, amelyben az 1956-os forradalom leverése után, 1957 március nyolcadikán visszaadta lelkét teremtőjének. Mírovból Prágába

6

Ján Janků és Lezsák Sándor Ján Janků a mírovi börtön kápolnájában

felnéztek rá. Püspökök, professzorok és más értelmiségiek tapasztalták példás helytállását, emberi nagyságát, szeretetteljes megnyilvánulásait a legnehezebb helyzetekben is. A nyilatkozatokat filmkamera rögzítette a nagykövetségen, ezek tehát dokumentumok. A zarándokút a Motol-i temetőben zárult. A tisztelgők itt is koszorúztak, s mint minden helyszínen, közösen imádkoztak és elénekelték a magyar himnuszt.

Hazafelé

Lezsák Sándor Nadežda Kavarilovát fogadja a prágai magyar nagykövetségen. Jobbról Buczkó István

A Csehországi Politikai Foglyok Országos Szövetségének küldöttsége

vezetett a zarándokok útja, ahol az estét városnézéssel töltötték. Az időjárás itt is közbe akart szólni, de a diákok és tanáraik fittyet hánytak az esőre. A mírovi börtönről külön, a jövő számban írunk.

Prága: eredményes találkozó a magyar nagykövetségen Július nyolcadikán a Csehországi Politikai Foglyok Országos Szövetségének vezetőivel tárgyalt a magyar parlament alelnöke. A találkozóra a prágai magyar nagykövetségen került sor. Itt a házigazda Buczkó István követségi tanácsos volt. A cseh politikai foglyok szövetségének képviseletében Nadežda Kavarilová és František Šedivý jelent meg, de ott volt a szervezet szóvivője és Ján Janků, Esterházy János fogolytársa is. A nyitraújlaki és

ITTHON

olomouci tárgyalás után az volt a kérdés, vajon ez a fontos cseh szervezet közreműködik-e mártírunk rehabilitásában? (Az oroszok az új történelmi viszonyok között elsőként nyilvánították ki a gróf ártatlanságát, majd a lengyelek is ezt tették, hiszen poszthumusz a legnagyobb lengyel kitüntetést adományozták Esterházynak). Ez a megbeszélés is jó légkörben került sorra – Lezsák Sándor „váratlanul nagyon eredményesnek” minősítette az elhangzottakat. A lényeg: ezek a börtönviselt idős emberek, a „kommunizmus ellenségei” tisztában vannak Esterházy János politikusi és emberi nagyságával, ezért céljuk, hogy nevét hazájukban megtisztítsák a hazugságoktól. Esterházy Mírovban együtt raboskodott az akkori Csehszlovákia tudományos, szellemi és egyházi elitjének számos elítéltjével, akik

A pompásan felszerelt Mercedes autóbusz és a két kitűnő soffőr Motolból hazafelé vette az irányt. Prágából, Pozsonyon, Komáromon, Budapesten át Lakitelekig kellett eljuttatniok utasaikat – az erdélyiek onnan másnap indultak haza. Nem volt olyan résztvevője a zarándoklatnak, aki ne kapott volna valamit ettől a három napos úttól. A fiatalok gyarapították Esterházyról szóló ismereteiket és bepillanthattak két másik ország életébe. A tárgyaló Lezsák Sándor, akihez Mírovban Molnár Imre, a legjelesebb Esterházy-kutató társult, elégedetten öszszegezte a tapasztalatokat. Úgy látta, hogy Esterházy napról-napra elismertebbé és tiszteltebbé válik a más nemzetekhez tartozók körében is. Persze, ezen az úton hozzá hasonló alkatú, erkölcsös személyiségekkel találkoztunk! A zarándokút fontos lépés volt azonban számunkra is. Láthattuk, mennyi még a tennivaló vértanúnk népszerűsítése ügyében, hiszen ami számunkra természetes már, az a legtöbb magyar ember részére fehér folt. Az út eredményességéhez nagyban hozzájárullt Lezsák Sándor alapos felkészültsége és bölcs, szeretetteljes viszonyulása szlovák és cseh partnereihez. Hasznos volt a Jan Jankůval történt két találkozás – erről is szót ejtünk szeptemberi számunkban. Az autóbusz olykor guruló imaháznak tetszett – a lelkészek – Baróti László Sándor, Takáts István és Köllő Tibor – elmélkedéseit és imáit nyílt szívvel hallgatták a fiatalok, akik – reméljük – ezután is tartják egymással a kapcsolatot és tesznek majd Estreházy János megismertetéséért. Külön köszönet jár Németh Juditnak, aki a félszáz főnyi csoport tagjait anyai gondoskodásban részesítette. Batta György Csudai Sándor (Magyar Hírlap) felvételei

7

Szénássy Zoltán Búcson, a díj átvétele előtti percekben

Mindig szemben az igazságtalansággal – mindig helytállni! Szénássy Zoltán példája Az idei Pro Probitate – A helytállásért díj kitüntetettje a komáromi Szénássy Zoltán, aki az elismerést nyolcvannegyedik évében kapta, s akit szülővárosában, -de annak határán túl is – sokan tisztelnek és becsülnek. Teszik ezt nem csak tanári ténykedése, közéleti szereplései és könyvei kapcsán, hanem azért is, mert a tanár úr becsületes magyar ember maradt: mint pedagógus ugyan tudomásul vette a trianoni országcsonkítást, de sohasem értett vele egyet. Úgy állt helyt élete során, hogy cselekedeteiért ma sem kell magyarázkodnia. Sohasem volt tagja semmilyen pártnak és lelkiismerete szerint tanított. A történelemórákon tényekkel támasztotta alá állításait, majd

8

könyveket kezdett írni. Beleásta magát szülővárosa történelmébe, amely szorosan összefügg a magyar nemzet múltjával. Felmenői több mint három évszázada telepedtek meg Komáromban. A családi kapcsolatok révén is értékes ismeretekhez jutott a település nagyjairól. Dédnagyapjának kardja, mellyel az ácsi csatában harcolt 1849-ben a szabadságharc résztvevőjeként, sokáig a szekrényben rejtőzött a tanár úr szüleinek házában. Szénássy Zoltánnak szenvedélye a történelem kutatása, ami esetében a valóság megismerését jelenti. Talán innen fakad nem apadó életereje és bátorsága: csak az igazságot szabad elmondani és megír-

ni! Az idő – szerencsére – neki dolgozik. Sokak támogatásával kezdeményezésére visszakerült helyére Klapka György szobra, ismét megjelennek a Komáromi Lapok, újraéledt a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, melynek tiszteletbeli elnöke. Egyre-másra helyezik el a városban a jeles komáromiakra emlékeztető táblákat, és – néhány nap múlva – szobrot kap államalapító királyunk, Szent István, a Duna-hídra vezető főút mellett! A tanár úr mindemellett jeles évfordulók szónoka, s mert alkotói lendületét nem törte meg sem az életkora, sem a történelem csapásai – lassanként befejezi a Jókai Egyesület száz éve c. újabb köny-

Varsó

vét. Ez a munka nem csak egy történelmi város szellemi életének krónikája lesz majd, hanem olyan tükör is, melyben képet kapunk a trianoni pusztítás hatásairól, de arról is, hogy sohasem szabad feledni a múltat. „Mindent meg kell örökíteni, mert ami nincs leírva, vagy kőbe vésve, az nem is volt.” Szénássy Zoltán élete fényesen bizonyítja: mindegyik ember alakíthatja a történelmet. Mindenkiben hatalmas erő szabadul fel, ha az igazság mellett áll ki. Mára egyre többen tudatosítják, hogy az 1920-as trianoni döntés igazságtalan volt, mert hazugságra épült. Békesség, nyugalom és jólét akkor lesz KözépEurópában, ha az itt élők Szent István intelmei szerint viszonyulnak egymáshoz, függetlenül a mindenkori politikai álapotoktól. Az idei Pro Probitate-díj tehát jó kezekbe került. Isten áldása kísérje továbbra is, tisztelt tanár úr!

Lehár Ferenc: Komáromi gyerek vagyok

Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke átadja a díjat. Lent: a búcsi helyszín díszei. V. Krasznica Melitta felvételei

(Részlet Szénássy Zoltán és Szénássy Árpád közös könyvéből: Komárom, a Duna Gibraltárja. KT Kiadó, 2005) „Komáromi gyerek vagyok” – majd így folytatta Lehár Ferenc: – „Sokat játszottam a Duna partján és a történelmi várfalak alatt. Apám katonakarmesterként került oda... ott ismerkedett meg anyámmal, és négyheti udvarlás után meg is kérte a kezét. 1870 április 30-án világra jött az ifjú Lehár Ferenc, ez én vagyok kérem szépen.” Az akkori Komárom az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb katonavárosa volt. Természetesen viszonylag. Se szeri-se száma nem volt a katonai alakulatoknak. Ami kellően igazolja a hadsereg nagyságát a városban, még saját katonai kórházzal is rendelkezett. És ami ilyen esetben természetes, külön katonai zenekar is tartozott a helyőrség állományába. A katonatisztek komáromi életviteléről Mikszáth a következőket írja: „A katonatisztek Komáromot tekintették Eldorádónak, a szép asszonyok városának. Boldog volt, akit ide áthelyeztek... mert ha csak egy kicsit életre való volt hadnagy vagy főhadnagy uram, itt ugyan nem költhetett kosztra, soha ki nem fogyván az ebédekre, vacsorákra... való meghívásokból.”

ITTHON

Komáromban nagy hagyománya volt a katonai rezesbandának. Nem is volt olyan körmenet, katonai parádé vagy nemzeti ünnep, hogy a Nádor utcán, vagy az Anglia parkban ne csendült volna fel a katonazenekar játéka. A dirigens pedig külön élmény volt. A világ legnagyobb hadvezére sem tudott olyan büszkén menetelni, ahogy a karnagy úr – méteres marsallbotját emelgetve – haladt a zenekar élén. Mit is mond a genezis? Az idős Lehár Ferencet 1868-ban helyezték Ko-

máromba. Addig Bécsben szolgált, a császári és királyi 30 gyalogezred zenekarának volt a karnagya. A Lehár család tagjai zenei adottságokkal jöttek a világra. Lehár Ferenc zenei képzettségére felfigyeltek az illetékesek, amikor a büszke 83-as komáromi gyalogezred zenekarát bízták rá. A harmincéves – még nőtlen – karmester mögött már komoly katonai és zenei múlt állt. De mutassa be emberi vonásának legszebb motívumát maga a fia, ifjabb Lehár Ferenc. 1878-ban rendkívü-

9

>> 25.

Ahol a csillagok ragyognak Új félévszázadot nyitott a gombaszögi fesztivál

Úton Rozsnyó felé bekanyarodok a gombaszögi völgy felé. Mint ezerarcú szép mező, olyan a táj. Mutatja magát teljes pompájában, majd elbújik a rétekre terülő gomolyfelhők fátyola mögé. A távolban a kőbánya csonka csúcsa, mint figyelmeztető ujj emelkedik a magasba. A völgy csodálatos a reggeli, tiszta fényben, melyet megszűrnek a szilicei fennsík büszke, hatalmas, égigérő fái. Hol hamvas, üde, bájos a völgy, hol már sokat próbált, kacér és érett. Kiismerni vajon ki tudja? Csak állok itt a reggeli fényben és

10

elgondolom, mennyi évtizeden át jártak ide az emberek, hogy ünnepeljenek. És a völgy most is itt áll a maga szépségében. Mint felfeszült szivárványra a fény. Él a maga csodájában. Mintha itt felejtette volna a szemét az idő ezen a szigetnyi kis legelőn, lecsorog a bejárat tetejétől a jóízű füvek frissen kaszált zöldje, egész a vögyben húzódó út aljáig. Amikor tavaly sokan megkongatták a vészharangot Gombaszög felett, alig néhányan hitték el, s azok is csak a lelkük legmélyén, hogy van innen lentről

is út felfelé. Vagy csak felfelé van már út. Bizony gyakran tapasztaljuk mostanság, kevés a hitünk, elbizonytalanít a hétköznapok káosza és fergetege. Nehéz kiigazodnunk a társadalom útvesztőiben és kihívásaiban. De amikor nincs kiút, s úgy érezzük nem tudjuk merre tovább, le kell hajolnunk a gyökerekhez, hogy megkeressük az éltető forrást, a hajszálerek lüktető életerejét, mely újra és újra megmutatja, honnan indultunk, s hol a helyünk e világban. Hajoljatok le hát a gyökerekhez, mai magyarok!

ITTHON

11

Ezekkel a gondolatokkal a lelkemben érkeztem meg Rozsnyóra szombat délelőtt, ahol a történelmi Városházán nyitotta meg kapuit az 51. Országos Kulturális Ünnepély, s ahol egy tanácskozás keretén belül folyt nyílt eszmecsere a hazai és környező országokban élő magyarság helyzetéről. Kolár Péter szinházigazgató a 40 éves kassai Thália Színház múltjáról és jelenéről adott számot, megkongatva a vészharangot a jelenlegi helyzet miatt. Takács András néptánckutató a Csemadok szerepéről beszélt a rendszerváltásig terjedő időszakban, majd a tanácskozás első részét a Csemadok országos elnökének helyzetjelentése zárta, aki az elmúlt húsz év kultúrpolitikáját értékelve szólt a szlovákiai magyarság, helyzetétről és lehetőségeiről a Szlovák Köztársaságban. Az esz-

12

mecsere második részében Rákóczi Anna, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetségének elnöke tartott hasznos és tartalmas elemzést a Csehországban élő magyarok helyzetéről, majd Mihályi Molnár László előadása következett a szlovákiai magyar oktatás állapotáról, s melyben erős kritika is elhangzott a jelenlegi kormány felé. A tanácskozás végül teljesítette küldetését azzal a kitétellel, hogy néhány előadó, a nyári szabdságra és egyéb elfoglaltságra hivatkozva az utolsó percben lemondta részvétetét. Így a magyarországi és csehországi szlovákok helyzetéről, a kárpátaljai magyarság mindennapjairól, majd egy következő konferencián tudhatunk meg többet, hiszen folytatni kell ezeket az értekezleteket, hogy jobban megismerhessük egymás gondjait, és gyógyírt találjunk bajainkra az európai értékek szellemében. A gombaszögi fesztivál programja a kora esti órákban folytatódott a csodálatosan szép gombaszögi völgyben, ahol a budapesti Égtájak Iroda jóvoltából mintegy 29 ország 800 fiatalja adott káprázatos bemutatót a magyar virtuozitás és a magyar néptánchagyományokból Brazíliától Csíkszeredáig. A fesztivált Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke nyitotta meg, aki többek között elmondta: „Tavaly senki sem gondolta volna, hogy ismét itt lehetünk Gombaszögön, de mi bizonyítjuk, hogy voltunk, vagyunk, s leszünk. Él a ma-

gyar, élni fog a magyar, és élni fog az a nemzet, amely összetart. Ez a hely is addig lesz a miénk, amíg mi akarjuk. Nem adunk egyetlen fűszálat, egyetlen falevelet sem, mert ez a mi szülőföldünk. A megszentelt helyek feladása nem Lőcsén, Szabadkán, Kolozsváron és itt, Gombaszögön történt és történik meg, hanem önmagunkban. Ha feladjuk spirituális tereinket és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen csak hagyjuk hogy így alakuljon, akkor csak magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel, érzékenységünkkel, nagylelkűségünkkel, az értünk életüket áldozókkal, a csak általunk ismert összefüggésekkel, a nagyapákkal és városainkkal együtt – végérvényesen. A nyelvet nem lehet betiltani, mert a nyelv szabad, mint a madár, szabad mint a szél, nem lehet börtönbe zárni, korlátok közé szorítani. Mi tiszteljük a másokét, de a magunkét nem adjuk.” A nyelv a végső menedék. A fergeteges, háromórás műsort közel kétezren látták. Idén, lent a völgyben, az egykori színpad helyén állították fel a fesztiválszínpadot, ami ha képletesen is, de jelezte: ha nem találjuk a helyünket a világban, ha kételyeink vannak afelől, merre menjünk tovább, meg kell keresnünk az alapokat, hogy legyen egy biztos pont, ahonnan újra elindulhatunk. Az estet a fesztiválsátorban megtartott táncház zárta valamikor a hajnali órákban. Vasárnap meseház programmal indult a nap a fesztiválsátorban, ahol az előző esti táncház dallamai még megmegbújtak a fűszálak között. Rengeteg kisgyermekes család jött ki, hogy csemetéikkel végignézze a Kupec Misi és felesége által megálmodott meseházat. Érdemes lesz továbbgondolni a családi mesedélelőttöket, hiszen egyre nagyobb rájuk az igény. A déli harangszó előtt néhány perccel került felavatásra az a kopjafa, mely a Csemadok 60. évfordulója tiszteletére készült el Palócországban, az országos elnök keze által. Jó gondolat, valami új színfolt. Valamit hagyni magunk után. Valamit, ami belőlünk fakad, rólunk szól, a múltnak emel katedrálist.A szép műsort és ünnepi beszédet mintegy százan kísérték figyelemmel. Méltó megemlékezés volt ez jel hagyásával. A délutáni műsort

ITTHON

13

ökumenikus mise követte, a celebráns Bartal Tamás Károly nyugalmazott jászói főapát volt. Majd következett a Gömöri mulatság, melyet Péter Zsolt álmodott színpadra, s melyen megelevenedtek a gömöri vidék lakodalmas szokásai és hagyományai. A délután vendégei voltak parlamenti képviselőink, Berényi József, Köteles László és a függetlenedett Simon Zsolt is, de megjelent Szabó Vilmos magyar külügyi államtitkár és Dušan Čaplovič, kisebbségekért felelős miniszterelnök –helyettes is. A vendégsátorban még gyors diplomáciai találkozót is rögtönöztek Váradi Lajos, Magyarország pozsonyi nagykövetségének első titkára és Szerencsés János, kassai főkonzul segédletével. Az álláspontok a magyar és a szlovák fél között ugyan nem közeledtek, de talán rávilágítottak arra a lehetőségre, hogy a szlovákiai magyarság, mint Lezsák Sándorék Lakitelken, miért ne rendezhetnének itt évente egy nem-

14

zeti kereksztalt, hogy megvitassuk a szlovákiai magyarságot érintő legfontosabb kérdéseket. Ez lehetne a gombaszögi sátor, amely mint oly sokszor a magyarság életében a szabad mezőn adhatna megtisztulást az egyre sekélyesedő felvidéki magyar közélet szereplőinek. Talán jövőre teszünk ennek a megszervezésére egy kísérletet. A lenyugvó nap nyugalmat varázsolt a szép tájra, amikor felhangzottak az István, a király rockopera dallamai a nagyszínpadon. Mintegy háromnégyezer ember élvezhette végig gyönyörű környezetben az ismert művet a Társulat szereplőinek előadásában. A felhívás ellenére nem sokan éltek azzal a lehetőséggel, hogy elhozzák magukkal falvaik és nemzetük zászlóit. Talán még sok a félsz bennünk, talán már zászlók sincsenek csak a lelkekben, ahol nem láthatja senki. Talán ideje lenne meglobogtatni a zászlót, nemcsak képletesen, de valóságosan is. „Ha utolsó is leszek, kit az özönvíz itt hagyott, de harcom végigharcolom, s a zászlót meglobogtatom“ süvítenek végig bennem Wass Albert gyönyörű versének sorai. Gombaszög ezen a hétvégén újra régi fényében ragyogott. Közel hétezer ember fordult meg itt a két nap alatt, egy új kezdetet is jelenthet a fesztivál félévszázados történetében. Sokan voltunk, de többen is lehettünk volna, hiszen számos vidékről, főleg Kelet-Szlovákiából nem érkeztek elegen. A Csemadok nemzeti összefogásra buzdító szavai messzire hallatszottak, de még nem ébresztettek fel mindenkit alvó magányából. Csak remélni tudjuk, hogy aki meghallotta az meg is értette: mi itthon vagyunk, s itthon is maradunk. A gombaszögi völgy élettel telt meg, mint eső után a kiszáradt patak. Ez reménykeltő. Nemcsak a szervezők, hanem mások is keresik a helyszíneket a szülőföldön, ahol időnként otthonra találhatnak. Ratkó József, nyírségi költő szavai jutnak az eszembe: „Vertfalak közt vert emberek sóhajtoznak megrakva bajjal, ketyeg a mérhető idő. Éjszaka megőszül a hajnal. Azt mondják, készül a jövő. Jöttment szelek erről gagyognak. Isteni rendelés szerint itt csak a csillagok ragyognak.“ Palócz

ITTHON

15

,,Csak semmi lázadás...“ Egy múzeum a történelem szélén

„Váratlan – talán utolsó – szembesülés a fejfák kopott felirataival, a bekerített és végsőkig kitaró honvédeink utólagos, gyáva cserbenhagyásával, nemzedéknyi okos építkezések öntudatlan, kollektív elfelejtésével, megalázott öregemberek utolsó segélykérő pillantásának kigúnyolásával, velőtrázó felismerése annak, hogy immár az egész elvesztése lett aktuális. Szembeszülés azzal, hogy a térfoglalás és a szent alapítás elsősorban bennünk történt meg. A régi ország nagyrészt bennünk működött és csak így működhet ma is. A megszentelt helyek feladása főképp nem Lőcsén, Szabadkán és Kolozsváron tör-

16

tént és történik meg, hanem magunkban. Ha pedig feladjuk spirituális tereinket és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen csak így alakul, akkor csak magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel, érzékenységünkkel, nagylelkűségünkkkel, az értünk életüket áldozókkal, a csak általunk ismert összefüggésekkel, a nagyapákkal, Csontváryval és városainkkal együtt végérvényesen. A magyar Promenádon még furcsa alakok virrasztanak, őrzik nevetséges emlékeiket, a préselt leveleket és nemzetiszínű szalagocskákat, őrzik megcsúfolt városaik lelkét, viselik a tisztesség és hűség

korszerűtlen színeit, a dacos emlékezés igényét és jogát, a szabadságot és az alapítók szent mondatait. Még mintha látnánk a régi városok halovány kontúrjait, még néhányan látni véljük régi önmagunkat, még remegő kézzel matatunk a régi térképeken, és reménytelenül konokul, könnyes szemmel soroljuk az emlékezés csodatévő történeteit.“ Ezek a páratlanul szép sorok a várpalotai Trianon Múzeum honlapjának nyitóoldalán találhatók (www. trianonmuzem.hu). De hol is van ez a múzeum, melyről alig hallani valamit a csonka Magyarország határain túl, s még kevesebbet az anyaországban. Várpalota egyik legszebb műemléke, a város szívében egy másfél hektáros park közepén, a Kastélydombon álló Zichykastély. A kastélyt a város földesura, Zichy Imre építtette az 1720-as években. A kastély és a hozzá tartozó uradalom fénykorát a 19. század derekán gróf Waldstein János várpalotai működése idején élte. Waldstein János konzervatív politikus, a főrendi ház tagja, Széchenyi István jó barátja, országosan ismert műgyűjtő és művészetpártoló arisztokrata volt, akinek kastélyában ebben az időben jelentős festménygyűjtemény, régiségtár és könyvtár jött létre. A barokk kastélyt 1860-ban, a szomszédos katolikus templom felújításakor keletkezett tűzvész pusztította el. Ezt követően Waldstein János megbízása alapján Ybl Miklós építette újjá a leégett épületet. A kastélyt több tulajdonváltást követően 1913-ban a Honvéd Kincstár vásárolta meg. Az épület a két világháború között tiszti kaszinóként, parancsnoki épületként, majd 1977-től múzeumként működött. 2002-től a kastélyban a Trianon Múzeum Alapítvány kezdte meg a Trianon Múzeum kialakítását. A múzeum 2004-ben nyílt meg, 2008tól egész évben látogatható. A kastély kulturális rendezvények színhelye is. A várpalotai Trianon Múzeum megnyitása már csodaszámba ment, de talpon maradása sem csekély eredmény. A trianoni diktátum, a történelmi Magyar-

ország széttépetését szentesítő világhatalmi döntés következményeit bemutató intézmény célja nem csak az, hogy az újabb generációkkal is megismertesse történelmünk e tragikus fordulópontját. A feszültségek oldásához, a Kárpát-medence népeinek harmóniájához csak az igazság mentén visz út – vallja Szabó Pál Csaba alapító, a múzeum igazgatója. A Trianon Múzeum legújabb kiállítása a Székely Hadosztály harcait mutatja be 1918–19-ben. A tragikus dátum, április 19-e nem szerepel a kötelező iskolai tananyagban, jobbára csak a témával foglalkozó történészek tudnak róla. 1919 tavaszán a Székely Hadosztály visszavonulása nyomán kialakult hatalmi űrt kihasználva, néhányszáz román katona félkatonai alakulatokkal közösen példát statuált Köröstárkányban. A Fekete-Körös menti, színmagyar település férfi lakosságát összeterelték, és halomra gyilkolták: a legfiatalabb áldozat kamaszkorú volt, de az aggastyánokat sem kímélték. Ebből a tragikus dátumból lett az egyetértés napja, amelyet a múzeum és a Palotai Turul Társaság kezdeményezett. A Székely Hadosztályt bemutató tárlatot ezen a napon nyitották meg, és az eseményre meghívták Köröstárkány vezetőit, a református egyház helyi képviselőit, az áldozatok leszármazottait, a falu népét. A rendezvényen hangzott el először: a jövőben ne a határon túli vagy éppen anyaországi magyarságról beszéljünk: – A trianoni államhatárok még mindig léteznek, de az akkori országvesztés álla-

ITTHON

potát, következményeit ma már nem definiálják a régi kifejezések, mint a Nagy-, Kis- vagy éppen Csonka-Magyarország. Csak a frusztrációt növelik. A mi javaslatunk az: a jelenlegi határokon belüli részeket nevezzük Belső-magyarországnak, a határon kívüli intézményeket, területet, hagyományt, magyar valóságot pedig Külső-magyarországnak. Erre van nemzetközi példa is, a lengyelek ezt a terminológiát alkalmazzák a határaikon túli lengyelekre, és ezt el is tudták fogadtatni. Úgy véljük, ez oldhatná a görcsöket, és erősíthetné külső-magyarországi honfitársainkat. A „határ” felfogható külső védvonalként, ahol az azon túl élők nehezebb helyzetben vannak, de ugyanúgy a nemzethez tartoznak. A magyarság Kárpát-medencei jelenlegi helyzete sem olyan tragikus, ahogyan azt sokan lefestik. Elég itt csak arra utalni, hogy a magyarság számaránya a történelmi területeken ma éppen annyi, mint amennyi a kiegyezés után két évtizeddel, valamikor az 1880-as években volt. És akkor még szót sem ejtettünk a Kárpát-medencei magyar nemzeti közösség nyelvi, kulturális, gazdasági, politikaformáló erejéről. Nem vagyunk gyengék, azonban az őszinte önvizsgálatra és szembenézésre is szükségünk van. Éppen ezért avatták fel az egyetértés napján a Trianon Múzeum parkjában a világ egyetlen olyan turulszobrát, amely leszíjazva ábrázolja szent madarunkat. Az biztos, hogy Magyarország ma nem úgy szárnyal, mint valaha. A Simor Márton szobrászművész által alkotott

szobor ezt fejezi ki, ezt tudatosítja. Tenni kell azért, hogy a turul újra repülhessen, ez a legfontosabb üzenet – szögezi le. Ehhez a Trianon Múzeum is igyekszik hozzátenni a magáét, amennyire erejéből telik. Nincsenek könnyű helyzetben, kizárólag alapítványi támogatásokból, pályázatokból, az egy százalékokból tartják fenn magukat, ennek ellenére – ahogy Szabó Pál Csaba fogalmaz – az elmúlt években tárlataik szakmai színvonalát tekintve sikerült megközelíteniük a nagy

17

országos múzeumok szintjét. A szakmaiságot a szakértők testülete garantálja, akik között egyaránt megtalálhatók jobb- és baloldalinak elkönyvelt tudósok. A múzeum az elmúlt négy évben több tízezer látogatót fogadott külsőés belső-Magyarországról egyaránt. A megalakulásukkor senki sem hitte, hogy fenn tudnak maradni. A szociálliberális kormányoktól azóta sem kaptak egy fillért sem. Pedig volt olyan év, hogy még az épület rezsiköltségét is alig tudták kigazdálkodni. Szabó Pál Csaba szerint a magyar identitást három kiemelkedően fontos muzeális intézmény mutatja be: az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, amely a honalapítást jeleníti meg; a rendszerváltozás megértését a Terror Háza hozza emberközelbe. A sorban a harmadik a Trianon Múzeum, amely a Kárpát-medencében elfoglalt helyünk, létünk megértéséhez kulcsfontosságú. A Trianon Múzeum az önkénteseknek, jóakaratú embereknek köszönhetően folyamatosan gyarapodik. Ahogy Szabó Pál Csaba fogalmaz, tárlatnyi becses emléket hoztak el nekik méltó megőrzés céljából idős emberek, akik szá-

18

mára Trianon nem történelem, hanem életük része, nagy traumája. Ha sikerülne elérni, hogy az általános, illetve a középiskolai bizonyítvány feltétele lenne: a diákok legalább egyszer meglátogassák a magyar történelmet és hagyományokat őrző legfontosabb múzeumokat, nagy baj nem történhetne az országgal. A Székely Hadosztály történetének máig ható tanulsága: hogy az olyan időkben, amikor szétesik a közösségi irányítás, az emberek egymás iránti szolidaritása megroggyan, az önfeladás kívül – belül eluralja az emberek lelkét. Nem kevésbé érdekes az a kiállítás is, melyet a szlovákiai magyarok már láthattak a komáromi Duna Mente Múzeumban, s amely a magyarok háború utáni kitelepítését mutatja be a Never Again Polgári Társulás jóvoltából. Külön színfolt az a kis moziterem, ahol korabeli filmeket, filmhíradókat nézhetnek meg az odalátogatók. A terem befogadóképessége 40-50 fő. Aki még nem járt Várpalotán a Trianon Múzeumban, fogalma sincs a történelem e máig elhalgatott és tudatosan elferdített korszakáról. Egy ilyen múzeumlátogatás közelebb visz az igazság megismeréséhez, mely mostanság nagyon hiányzik a társadalmi és politikai életünkből, mindennapjainkból. Itt mindenki önállóan alkothat véleményt a látottakról. Egy vérbeli történelemtanár bizonyára elviszi Várpalotára a tanítványait, hogy a fiatalokban természetessé váljon az elfelejtett mondat: „Minden magyar felelős minden magyarért!“ Palócz

ITTHON

19

Kolár Péter:

Rendületlenül a magyar kultúra szolgálatában Csöndben ülő, könnyező nénik és bácsik figyelik a színpadi rezdüléseket. A festett háttér előtt takaróba bugyolált alak énekli: „Most van a nap lemenőben...” Az utolsó hang után óriási, szűnni nem akaró tapsvihar. A közönség felállva tombol. Vége az előadásnak, hosszú évek után az első magyar nyelvű előadásnak! A közönség hazafelé indul. Boriska és Erzsi néni egymást vigasztalva sétál hazafelé. Közben az eseményeket tárgyalják. De hát Dankó Pista nem halhatott meg - mondja az egyik, hiszen akkor nem lenne meg a dala. De mikor az egész olyan szép és végre magyar volt...rebegi a másik. A színházzal, a magyar nyelvvel és a Csemadokkal történt első találkozásom valahogy így zajlott. Apró gyermekként ültem végig a próbákat, amelyet szüleim, a falusi tanítók vezettek a huszadik század ötvenes éveinek kezA Csemadok kassai konferenciája 1967-ben, Tolvaj Bertalan, Szabó Rezső és Rácz Olivér

20

detén a Rimaszombat környéki községben. A falu központjában gyógyfürdő volt, ahol a háború előtti „békeidőkben” sok híresség is megfordult. Az alpesi jellegű fürdőházakat virágkoszorúként vette körül a régi magyar település, ahová a letűnt évszázadok alatt csak néhány más ajkú lakos próbált beilleszkedni. Változtak az idők, s a világégést követően ide repített a sors és a politika néhány más nyelven beszélő családot is. Velük egy időben egy idegen tanító néni is behurcolkodott a faluba s igyekezett meggyőzni a családokat, hogy gyermekeiket adják az ő iskolájába. A csöndes ellenszenvből baj ne legyen, arra az első Csehszlovák Köztársaságból itt ragadt csendőr vigyázott, aki józanul is nehezen bírta a falusi többség nyelvét de pityókásán aztán végképp nem. Pedig józanul kevesen és ritkán látták.

Kolár Péter

A fürdőt és a községet illatos, utolérhetetlen péksüteménnyel és kenyérrel egy német származású család látta el, akik valamilyen okból megmaradhattak az országban. Lovas kocsijukon még a háború után is ott díszelgett a felirat: „ Három igaz szó, Brejda kenyér jó!” S ha valaki jót akart enni, akkor az tényleg Brejda kenyeret evett. A fürdő alkalmazottai között is volt német származású. Egy fiatalasszony, aki az egyik falusi nagygazda – pontosabban akkor már kulák - felesége volt. Mi gyermekek

A Csemadok kassai tánccsoportja 1952-ben Strážnicén

mindig megcsodáltuk Boros nénit, aki bár a Csemadok színjátszóinak egyik legtehetségesebbjeként vált ismertté, számolni csak anyanyelvén, németül tudott. A fürdővendégek előszeretettel örökíttették meg magukat fényképen. Ezt a fotós végezte, a több nyelvet, de egyformán rosszul beszélő Babula bácsi, akitől a húgommal együtt még iskolás korunk előtt ellestük a fényképezés és az ehhez tartozó kémiai kotyvasztás csínját-bínját. Vonzalmamat a zenéhez két kiváló embernek köszönhetem. Lali Sanyi bácsi – az egyik tanárnő férje, a világot járt cigányprímás egy napon beállított hozzánk. Kis hegedűt hozott ajándékba azzal a szándékkal, hogy ő bizony addig el nem megy, amíg meg nem tanít legalább egy dallamra. Kezembe nyomta a hangszert, beigazította az ujjaimat és dúdolni kezdte az első melódiát: „Megszólalt a kecskeméti öreg templom nagy harangja” – s pedagógiai érzékére jellemző, hogy az udvaron tartott többórás első lecke végén csakugyan önállóan játszottam a dallamot. A másik rendkívüli ember Gyémánt bácsi volt. Fürdővendégként látogatott el a helyi tanítóhoz-édesapámhoz. A térdére ültetett s a beszélgetést feloldandó egy operaáriába kezdett. Tökéletesen elbűvölt. A dallam és az énekhang örökre bennem maradt. Évekkel később tudtam meg, hogy Bizet Gyöngyhalászából hallottunk részletet. S még

ITTHON

később, csaknem ötven év elteltével derült ki, hogy neve nem csak gyönyörű hangjára utalt, hanem valóban így hívták a kassai származású művészt. A faluban a hatóság rosszallása ellenére élénk hitélet folyt. Az évtizedek óta működő zárdában csaknem száz apáca tengette életét Gyula atya vezetésével. A sok-sok, igen művelt tanárnő ellátása kiegészítéseként a helybéli szövetkezetben dolgozott és szerezte be így az alapvető élelmiszereket. A református templomból vasárnaponként Szakall János nagytiszteletű úr prédikációját kísérhették figyelemmel azok is, akik a nyilvános hitélet helyett titokban a templomot körbevevő padokon ülve hallgatták a mondanivalóját. A különböző felekezetek képviselőinek esti látogatásai a „tanítónál” mély nyomokat hagytak bennem s megtanították becsülni a közösségformáló gyülekezeteket. A községben élénk volt a kulturális élet. Kultúrház ugyan csak jóval később épült, azonban a szabadtéri színpad vonzotta a műkedvelőket. A Csemadok évente több produkcióval is bemutatkozott hálás közönségének. S a találkozások évtizedeken keresztül megtartották a nyelvet és a hagyományokat. Az ötvenes évek végén iskoláimat sűrűn váltogattam aszerint, hogy édesapámat éppen hová helyezték, vagy honnan tanácsolták el a magyar iskolák megalapítása miatt. A csízi kezdés után Rimaszécsen folytattam, majd

Tornaljára kerültem. Az első magyarórán Pazderák tanár úr jóvoltából megtanultuk a magyar himnuszt. Természetesen ez igen hamar kitudódott s a felettesek nem dicsérték meg a „tetteseket”. A szülők azonban annál elégedettebbek voltak. A Csemadok, a zene, az ének, a nyelv és a hagyományok, s az ezekkel kapcsolatos fotózás így kapcsolódtak össze és alapozták meg a magyar kultúrához való viszonyomat. Egy napon zenetanárom behívott s így szólt: fiam, úgy hallottam, jól hegedülsz. Ez féligmeddig igaz is volt, hiszen akkor már évek óta látogattam a rimaszombati zeneiskolában Gabonás Tibor tanár „elvtárs” óráit. Alakítunk egy tánccsoportot – mondta zenetanárom - ahhoz lesz szükségünk zenekarra. Találj még vagy két-három zeneértő tanulót, s kettőkör legyetek a tornateremben. Azon a délutánon ismerkedtem meg a néptáncmester Takács Andrással, aki gömöri lévén elhatározta, hogy itt létesít ifjúsági tánccsoportot. Taki bácsi- mindenki így hívta - néhány hónap alatt olyan együttest hozott létre, amely méltán képviselte a szlovákiai magyarokat a strážnicei Országos Népművészeti Fesztiválon s terjesztette el hírét a távoli Csehországban: kiderült, hogy ebben a köztársaságban nem csak szlovákok és csehek, hanem magyarok is élnek. Strážnice után Prága következett, ahol szintén a Csemadokot képviseltük. A fővárosban már korábban is meg-

21

A legendás Olimpia kultúrház. A Csemadok kassai bástyája csaknem húsz éven keresztül

Fábry Zoltánnal 1966-ban Stószon. az Új Nemzedék Klub akkori elnökének társaságában.

fordult „csemadokos” csoportok által megismerte az ország ezt a furcsa nevű szövetséget, amely aztán hosszú időre a csehszlovákiai magyarok legfontosabb szervezetévé, megtartó erejévé vált. Kassa! Szülővárosom. Szlovákia egyik leghíresebb magyar iskolája a kassai „ipari”. Sokan látogatták ezt a XIX. század óta működő tanintézményt, amely a háború utáni időszakban a felvidéki magyarság egyik műhelyévé vált. Jövendő írók, költők, lelkészek és peda-

gógusok, zenészek és színészek, festők és tudósok egyaránt gazdagították az itt érettségizettek palettáját. Sok-sok ezer diák, akik a szakmai és humán képzés mellett az itt tevékenykedő kiemelkedő pedagógusok jóvoltából elsősorban az emberséget tanulták meg s lettek emberek az embertelenségben s magyarok az űzött magyarságban... Kassa! A Csemadok színjátszó csoportja időnként a volt Magyar Nemzeti Színházban – most Szlovák Állami Színház – játszott több mint ezer néző előtt. Az Osztrák-Magyar Monarchi-

ában épített lovardában, a későbbi sportcsarnokban csaknem háromezer néző előtt szerepelhetett. A Schalkház szálloda – ide járt a kassai és távolabbi környék magyar értelmisége és a kereskedők. A magyarbálokon minden farsangkor ugyanezen szálloda dísztermében találkoztak a vigasságra vágyók. 1966-ban közegészségügyi problémákra hivatkozva az épületet felrobbantották- az egyik újságcikk szerint állítólag annyi patkány fészkelte be oda magát, hogy másként nem lehetett őket kiirtani. Máig titok, hogy a nevezett rágcsáló

Komárom,1964. A Csemadok és kassai színjátszók küldöttsége Ujházy bácsi, Zsolczer Béla, Antal Pál és Halász József a Csemadok legendás elnöke

22

alatt valódi állatkát, vagy mást, például egy más nyelven beszélő népcsoportot értettek. Az Olimpia kultúrházban a kassai magyarság csaknem húsz éven át találkozhatott. Színjátszók, énekkar, tánckar... majd a Fő utcai „fabarakk” lett az Új Nemzedék Klub tagságának találkozó helye. S akik az éjszakai időpontokat is kedvelték, azok az Imperiálban és az Európában válthattak szót egy-két deci borocska mellett. Aztán szinte egy csapásra minden megváltozott. A Csemadokot kitessékelték az Olimpiából. A magyarság kulturális központja megszűnt. A „Lenin” – Fő utca 122 alatt ugyan újjáéledt az ifjúsági klub, de befogadóképessége távolról sem elégítette ki az érdeklődőket. Ennek ellenére 1969 tavaszán ez lett a találkozóhelye a készülődő kassai magyar hívatásos színháznak. Itt váltott nevet az Új Nemzedék Klub, s vette fel a Fábry Zoltán elnevezést az akkor még élő író dohogása ellenére is. S ki ne felejtsük a Batsányi Kört! A kassai magyar értelmiség gyűjtő szervezetét. Ez a csoportosulás próbálkozott azoknak a tömörítésével, akikről Márai Sándor írta: „Kassa számomra az értelmiséget jelenti, s ez innen már örökre kiveszett...” A Batsányi Kör száznyolcvanas tagsága azt bizonyította, hogy ez esetben Márainak csak részben volt igaza. A mindmáig emlékezetes rendezvények: Keresztúry Dezső, Ortutay Gyula, Jancsó Adrienne, Berek Kati, Kecskés András, Moldován Domokos, Csengery Adrienne és mások szereplése a magyar kultúra csúcsrendezvényei voltak a kassai Művészetek Házában. A Batsányi Körnek a Kassán korábban „eltüntetett” magyar irodalmi és történelmi egyéniségekhez kapcsolódó emléktáblák újbóli megjelenését is köthetjük, valamint a szlovákiai magyarság egyik igen fontos rendezvényének 1967-es indítását, a Kazinczy Nyelvművelő Napokat. De talán még ennél is fontosabbnak számít az első kísérleti lépés abban az irányban, hogy a Csemadokon belül kialakuljon a szlovákiai magyar tudományosság és a kulturális intézményrendszer – s csak halkan merem kimondani, nehogy magamra zúdítsam egyes politikusaink rosszallását – létrejöjjön a szlovákiai magyar önkormányzatiság, vagy más néven: kulturális autonómia, melynek megvalósítása

ITTHON

Pálfi Istvánnal a hetvenes évek végén

nélkül a szlovákiai magyar nemzetrész lassú? halálra van ítélve. Persze, ne ugorjunk át évtizedeket. Néhány gondolat erejéig még maradjunk Kassán és környékén. Az 1968-as esztendő és annak közvetlen következményei kiheverhetetlen törést okoztak a kassai magyarságnak. Az Olimpia, amely a Csemadok bástyája volt, elveszett a magyar kultúra számára. A lebontásra ítélt épület helyett - amely mellesleg jó negyven év elteltével, felújítva áll régi helyén - kiutalták a városközpont egyik szép termét. Ide szállítottuk vagyonunkat. Néhány napon belül azonban kiderült, hogy örömünk korai volt, mivel ugyanezt az épületet megkapta az akkori Lenini Ifjúsági Szövetség, amely később Szocialista Ifjúsági Szövetség néven, majd a Szlovákiai Gyermek-és Ifjúsági Szervezetek Társulása elnevezéssel működött tovább. Ezzel a szervezettel szemben nem sok esélyünk maradt. Két szék - ház közé estünk. A vagyon, a dokumentáció és a felhalmozott szellemi tőke nagyrészt elvezett, ki tudja, hová került. A színjátszó felszerelés nagy része a Domonkos téri raktárban kötött ki, ahol egy ideig az esztrádcsoport tovább működhetett. Ez idő tájt Kassa városa önálló járási státuszt kapott. Megalakult a Csemadok Városi Választmánya, amelynek egyik feladata a Csemadok eddig önállóan működő kassai helyi szervezetének megregulázása volt, hiszen e pillanattól kezdve a „főnök” a városi választmány, s annak pártcsoportja lett. Ez természe-

tesen viaskodásokhoz vezetett, amely tovább gyengítette a kassai magyarságot. Ebben az időszakban vetődött fel újból az igény, hogy Kassán nem csak a műkedvelő magyar színháznak lenne létjogosultsága, hanem az akkor már több mint 150 éves hivatásos magyar színjátszást kellene feléleszteni. Ezt a kívánságot a Csemadok tagsága támogatta, azonban olyan szakember, aki értett volna a „színházalapításhoz” nem volt a házunk táján. Ekkor érkezett ide Beke Sándor, aki korábban Pozsonyban szeretett volna magyar színházat alapítani, de az ottani lehetőségek meghiúsulása után keletre vette az irányt. A kassai fiatalok és az ő elképzelései szerencsésen találkoztak. Beke hónapokig a Csemadok irodájában lakott és innen irányította a munkálatokat. Elsősorban pénzre volt szükség. Ezt az állam nem volt hajlandó biztosítani annak ellenére sem, hogy Dobos László akkori tárca nélküli, „nemzetiségi ügyekkel foglalkozó miniszter” mindent bevetett a színház megalakítása érdekében. Pénz nélkül viszont nem engedélyezték létrejöttét. Nem volt más hátra, a szlovákiai magyarság támogatását kellett kérni, erre támaszkodni és az induláshoz szükséges pénzügyi hátteret megteremteni. Pénzt-és aláírásokat gyűjtöttünk a színház megalakulása érdekében. Az igyekezetet siker koronázta, 1969 őszére megalakult a kezdetben Vox humana-Emberi hang elnevezésű színház, amely a hatalom rosszallása miatt

23

Ritka alkalom, Fábry Zoltán bort hörpint. Radnóti Miklósnéval és Ortutay Gyulával egy asztalnál. Kassa, Európa szálló, 1969

rövidesen a Thália elnevezést kapta. (A színház megalapításának történetéről az alakulás 40. évfordulójára kiadvány készül, amelyben az indulás hiteles történetéről részletesen tájékozódhatnak az olvasók.) A magyar ipari igazgatója, Schulz György felajánlotta az iskola tornatermét színházi célokra. Ebből – nagyrészt a színészek és az Új Nemzedék Klub tagságának kétkezi munkájából alakult ki a színházterem. SzínTakács András koreográfus és Puskás Sándor népdal-és nótaénekes Somodiban 1964-ben a dal-és táncünnepélyen

24

házunk a temérdek probléma ellenére fennmaradt, s mind a mai napig egyetlen olyan szlovákai magyar hivatásos intézményünk, amely a rendszerváltásig terjedő időszakban nem az állami és „pártszervek” nagylelkűségéből és jóváhagyásával, hanem a szlovákiai magyarság kezdeményezéséből és anyagi hozzájárulásával a Csemadok szervező munkájának köszönhetően jött létre. Sajnos az 1989-es rendszerváltás után ezt a tényt a politika egyáltalán nem hangsúlyozta ki, s ezt a színház egyre inkább érzi. Munkáját, tevékenységét, közösségformáló, értékteremtő és hagyományőrző szerepét csak a közönség értékeli. A Thália megmentése érdekében a megalapítás negyvenedik évfordulóján alighanem ismét a szlovákiai magyarsághoz kell fordulnunk, mert kizárólag nemzetrészünk összefogása tarthatja meg második magyar színházunkat, a csaknem kétszáz éves kassai magyar színjátszást utódaink számára. Míg a Thália Színpad serényen tevékenykedett, a Csemadok kassai helyi szervezetei sok-sok zenés, irodalmi és szórakoztató estet szerveztek. Felsorolni aligha lehetne minden rendezvényt, de néhány nevet azért megemlíthetünk. Berek Kati József Attila estje 1969 áprilisában a Sebő-Halmos együttes közreműködésével. Találkozás Fábry Zoltánnal , Radnóti Miklósnéval és Ortutay Gyulával. Móricz Zsigmond emlékest Bessenyei Ferenc és Pécsi Ildikó közreműködésével. Huszti Péter, Piros Ildikó, Mensáros László, Sinkovits

Imre, Bánffy György, Bárdy György, Kabos László, Lorán Lenke, Szabó Gyula, Bálint András, Lukács Sándor, Szemes Mari, Psota Irén, Mikó István, Haumann Péter, Lukács Margit és még sok más neves művész felejthetetlen estjei, Czine Mihály irodalomtörténész előadásai. A nyolcvanas évek kezdetétől a fiatalok és gyermekek a somodi művelődési táborban tölthettek el évente tíz-tíz napot. A harmincas és negyvenes éveiket taposó fiatalok ma is hajlamosak az időszámítást nem januártól, hanem Somoditól Somodiig számolni. Egy ilyen táborozáson felejthetetlen találkozásokra, estekre, filmvetítésekre, előadásokra került sor. S ami a legfontosabb – magyarok magyarokkal találkozhattak s járulhattak hozzá a hagyományok s a nyelv megőrzéséhez. Nagy hiba lenne, ha ezt az időszakot és tanulságait nem dolgoznánk fel. Ez az írás emlékeztető. Arra szeretne ösztönözni, hogy ki-ki írja meg a saját és egyesülete történetét, hogy kialakulhasson felvidéki nemzetrészünk hiteles történelme. Számomra életem minden időszaka sok tanulságot hozott. A Csemadok országos elnökeként eltöltött évek – amelyek a legnehezebb mečiari időszakra estek, – csakúgy mint a Thália Színház megalapítása, megtanítottak arra, hogy a szlovákiai magyarságot csak az öszszefogás, az egységes akarat képes előre vinni. Meg kell védeni igazunkat, és semmit sem szabad feladnunk. Nincs reménytelen helyzet, csak reményüket vesztett emberek. Mindent meg kell tennünk, hogy a szlovákiai magyarság alkotmányban rögzített jogot kapjon; hogy saját kultúránk finanszírozását befizetett adóink arányában mi magunk határozhassuk meg; hogy olyan mértékben használhassuk anyanyelvünket, ahogy azt mi magunk tartjuk jónak, s olyan nyelven neveltethessük gyermekeinket és unokáinkat, amilyenen mi magunk szeretnénk. Amíg ez nem lesz így, addig a demokrácia csak hazugság, a szabadság csak elcsépelt frázis, politikusaink erőfeszítései pedig csak pusztába kiáltott szavak maradnak. A szerző a kassai Thália Színház igazgatója, volt Csemadok főtitkár és elnök. Archívumi felvételek.

<< 9.

li élményben volt része „Lanzi”-nak, ahogy őt a családban nevezték. Ekkor Kolozsvárt lakott a Lehár - család. Itt látta Liszt Ferencet. Az élményről így számol be: „Gyermekkoromra esik egy kis epizód, melyet soha el nem felejtettem. Kolozsvárt történt, apám ezrede éppen ott állomásozott. Van ott egy roppant tekintélyes épület, a Sz. Mihály katedrális. Liszt Ferenc ott vezényelt. Apám azzal fejezte ki a nagy mester iránti hódolatát, hogy ingyen hegedült a zenekarban. Megengedte, hogy egy sarokban...végighallgassam a koncertet. Amikor aztán a hangverseny végén Liszt elbúcsúzott apámtól, ő a mester keze fölé hajolt és megcsókolta.-„ A véres csatákat megjárt, 4o év körüli katona kezet csókol a zenei világ géniuszának! Ezt látta Kolozsvárt, Mátyás király városában, az ifjú Lehár Ferenc. Az ifjú Lehár Ferenc pedig így vall az „indulásról”. „Édesanyám ragyogó szemmel mesélte idegeneknek, hogy minden először hallott melódiát azonnal hibátlanul kísértem a zongorán, sőt, sötét szobában a legnehezebb futamokat hibátlanul játszottam el. Első szerzeményem, mint ahogyan Johann Straussé, életem hatodik évére esik,... Opus I.” Rajongó gyermeki szeretettel átitatott kis dal volt, amelyet édesanyám születésnapjára írtam.” És ezzel elindul egy csodálatos életpálya, amely a zenei világ csúcsára vezet. Kezdetben, mint édesapja, a katonai zenekar karmestere. Bécsben szolgál, majd Losonc, Budapest és ismét Bécs következik. Tizenkét évig hordja a császár és király mundérját, majd Bécsben elegáns frakkra cseréli. Valószínüleg eszébe juthatott Dvořák intelme a prágai konzervatóriumban: „Maga hegedűs, ugye? ... Nos, akaszsza szegre a hegedűjét, és ezentúl csak komponáljon. Maga előtt nagy jövő áll.” Dvořák jóslata beteljesedett. Első művét, a „Rodrigó”-t még losonci karmester korában szerezte, 1981-ben. Az utolsót pedig, a „Garabonciás diák” címűt, Budapesten mutatta be az Állami Operaház 1943-ban. A két bemutató között pedig operettek tucatjaival lepte meg a világot. Csak párat említve: Víg özvegy, Luxemburg grófja, Cigányszerelem stb. Lehár Ferenc még kis gyermek volt, amikor a család Pozsonyba költözött. A kiterjedt anyaági rokonság azonban

ITTHON

Komponálás közben

itt maradt Komáromban. Anyai nagyapjának már a nagyapja is Komáromban született. Lehár Ferenc hetvenedik születésnapjára 1940-ben a Jókai Egyesület fehér márványtáblát helyezett el a zeneköltő szülőházán. Lehár Ferencnek 1918-ban választania kellett állampolgárságát illetően, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott. Választhatta volna az osztrákot, hiszen már húsz éve ott élt, és gyönyörű villája volt Bad Ischl-ben. Választhatta volna a csehszlovák állampolgárságot is, mivel szülővárosa Komárom, Csehszlovákia része lett. Ha a magyart akarja választani, akkor minden tíz évben kérvényeznie kell a megújítást. Lehár Ferenc, a „Komáromi gyerek” az utóbbit választotta. Amikor 1948-ban meghalt, az íróasztalán egy kérvényt találtak a bécsi Magyar Követségnek címezve, melyben magyar állampolgársága meghosszabbítását kéri.

Feleségével

25

Ma az egész életvitel harci feladatnak számít A Csemadok tornaújfalusi alapszervezetének hőskoráról Előttem a Csemadok Tornaújfalusi Alapszervezete félévszázados tevékenységét összegző terjedelmes kézirat, és a fontosabb fotódokumentumok. Szerencsés vagyok, hogy a történéseket megörökítették, átmentették jövő nemzedéke számára, mert: „Csakis az élhet tovább, ami már volt”. Kik adhatnak ma hiteles információkat a Csemadok helyi szervezetei megalakulásáról? A hírmondók többsége már nem él. Így csak a megörökített leírt, adatokra támaszkodhatnak E jubileumi esztendőben meg-

ti, népi hagyományaink, szokásaink ápolása, ősi gyökereink felkutatása, éltetése, illetve mindezek megtartása mellett, az alapszervezetek segítsék a fiatalokat értékrendszerük kialakításában. Ne feledjük, hogy napjaink gyűlölettel telített világában a humánus gondolkodás, cselekedet, magatartás, az egész életvitel, harci feladatnak számít. Mindezt úgy tegyük, hogy mellőzzük és elítéljük a fanatizmus és intolerancia mindennemű megnyilvánulását. Goethe, a költőóriás is vallotta: Az emberiség történetében minden rossznak okozója éppen a fanatizMázik Mihály

próbálom felvillantani a Csemadok tornaújfalusi alapszervezete hóskorát... A Csemadok - a volt Csehszlovákia, most pedig az önálló Szlovákia magyar nemzetiségű polgárainak legnagyobb, legjelentősebb kulturális szervezete, az idén ugyan megélte a nyugdíjas kort, de álmodnunk sem szabad a nyugdíjba vonulásról. Azonban a fiatalabbak tehetik, (sőt tegyék is!) hogy segítik az unokákat eligazodni a felnőtté válás igencsak bonyolult útján, hogy megtalálják a legjobb irányt. A Csemadok fáklyája ne maradjon számukra holt szimbólum, hanem élő motiváció a tevékenységre. A Fábry Zoltán-i „Vox Humana” szellemiségben összeállított oktató-nevelői programok – nemze-

26

mus és intolerancia. Modern korunkban, a globalizáció felé „igyekvő” Európában egyre nagyobb teret hódít megjelenésük, fokozatosan mélyíti a szakadékot a népek és nemzetek békés együttélésében. 60 esztendő – történelmi mérföldkő, amikor kötelező a megmérettetés, tetteink tárgyilagos értékelése... Ez a legkevesebb, amivel tartozik tagságának, minden Csemadok alapszervezet vezető testülete. Tudjuk, ezt tették az ókori rómaiak is, akik JANUARIUS-nak, minden kezdet istenének két arcot faragtak-festettek. Az egyik arcával a jövőt kémlelte, a másikkal a visszanézett a múltba. Érdemes alaposan kinyitni szemünket, ha belenézünk alapszervezetünk visszapillantó tükrébe. Tudnunk kell, hogy manapság, csakis

ebben találunk látnivalót, mert a jövő bizonytalan illúzió, bármennyire is hisszük ellenkezőjét! Szükséges, fontos, közjót szolgál, ha az alapszervezetekben sikerül jól „kifaggatni” az elmúlt évtizedek történéseit: a megvalósítottakat, együtt azokkal, melyek megrekedtek a szándék szintjén. Bő félévszázadnyi Csemadok alapszervezetünk átfogó tevékenységéről „életéről” valós képet festeni – nem könnyű feladat. Érvényes ez különösen a megalakulás körülményeire, illetve a kezdeti évek „küszködéseire”, hiszen a múlt század 50-es éveinek aktív szereplői, hiteles adatközlői, a hagyományőrzők nagy többsége, már nem él. Ez esetben, mi, hagyományápolók, csakis - az akkortájt megörökített adatokra támaszkodhatunk... tehát, a Csemadok alapszervezet krónikájára, ha egyáltalán valaki vezetett ilyet. Krónikaügyben dicséretes már az is, ha község történéseinek megörökítésekor a település vezetői teljesítik törvényszabta kötelességüket... A helyzetemet ideálisnak is minősíthetném, hiszen előttem van a Csemadok Tornaújfalusi Alapszervezete munkáját (1952-2002) átfogó, vaskos kézirat. A Csemadok krónikát párhuzamosan, folyamatosan írtam a község és a mezőgazdasági szövetkezet krónikájával. De, így sem az igazi... mert az információk bősége - mint a – hiányossága is – némileg zavaró, (lassító) tényező. Az sem könnyű feladat, mit, mennyit és milyenmód közölni, hogy az elolvasott a lehető legtöbb jó és hasznosítható információt nyújtson ismeretlen olvasójának.

Íme a kezdet: A község eme jelentős történelmi eseményéről olvashatjuk a krónikában: Jegyzőkönyv felvétetett Turnianska Nová Ves községben 1952. január hó 27-én, a nemzeti iskola nagytermében a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete megalakulása alakalmából. Jelen voltak: A községi „víbor” (bizottság) elnöklete alatt a vezetőség összes tagjai, a párt tagjai, a község lelkipásztora, tanító-

A többször felújított, jól felszerelt művelődési ház.

ja, a Csemadokba belépett új tagok (...), Tóth Dezső a Csemadok járási titkára, a Csemadok vendégi szervezetének titkára Kurucz László. Az alapítóülés a munka dalával kezdődött. (...) Magyar József, az MNV (helyi nemzeti bizottság) titkára nagy érdemeket szerzett a Csemadok szervezet megalakításában, abban, hogy a 40 taggal megalakult Újfaluban.” A tagság egyhangúlag megválasztotta az alapszervezet elnökévé Bancsik Sándor kanonokot, helyi római katolikus plébánost. A vezetőség tagjai lettek: Szemán (Sz) Bartók József, Stráma István, Koleszár János, Erdélyi Imre és mások. Az első évzáró

közgyűlés a taglétszáma 67 volt. Az ülésen Bencsik S. kanonok úr, (hivatkozva betegségére), lemondott elnöki tisztéről. Helyébe, Sz. Bartók Józsefet választotta a tagság. Valójában nem ez volt lemondásának igazi oka. Hazafias szónoklata, amit az 1848/49-es szabadságharc falusi emlékünnepélyén mondott, idézve Petőfi versét: ”Magyar vagyok, magyarnak születtem...”. A rendkívüli szónoki tehetséggel megáldott egyházi vezető-Csemadok elnök ún. társadalmi aktivitását a besúgók nagy figyelemmel követték. Az párt illetékesei, - lázítás, a szocialista együttélés

bomlasztása vádjával bíróságra adták. A járásbírósági „Beidézés” igen megviselte a kanonok urat - mondta Sz. Bartók József (későbbi apósom) e történet kapcsán. „Gyerekek, segítsetek! Igen nagy bajban vagyok, le akarnak csukni! Tegyetek valamint!” – sírva, rémült arccal könyörgött nekem, a különös köztiszteletnek örvendő, hatalmas termetű, „vicces”, lelki atya. Megmentésére a vezetőség tagjai aláírásgyűjtést szerveztek. A faluból tanúként többen is resztvettek a tárgyaláson, hogy igazolják ártatlanságát. Váratlan, nagy fordulatot hozott a kanonok úr „védőbeszéde”. Szószéki prédikáciot idéző nyilatkozatával „elbűvölte” az igazságszolgáltatás embereit azzal, miként dicsérte a szocializmus eszméit a szabadság, a nép uralmának társadalmi rendszerét, melynek Ő is híve, támogatója stb. Ez és a tanúk egybeeső vallomásai, mentették meg Bencsik Sándor tanár, kanonok atyát a börtön gyötrelmeitől... A vezetőség igen szerény körülmények közepette rögvest munkához fogott... (Akkoriban, még a kultúrház felépítése és a falu villamosítása, a lakosság nagy álma volt). A jogfosztottság-hallgatás sötét évei után, a nép szomjúhozta a kultúrát, élete lelki táplálékát. Ez a szükséglet megmutatkozott az ifjúság lelkesedésében, illetve falukultúra fellendítéséért végzett, tenni akarásban. Ez pozitívan hatott a vezetők tevékenységére is. A vezetőség mindössze 4 pontban foglalta össze évi munkatervét. A terv mellőzte a szokott hosszú beve-

Balról az első Sz. Bartók József, a Csemadok egykori elnőke, volt hnb elnök és szövetkezeti csoportvezető

ITTHON

27

A katolikus templom

zetőt. Megvalósításuk mai szemmel nézve is, bátor, kitartó, a közjóért tenni tudó lelkes vezetőket igényelt.

Nézzük a tervet: Minden évben betanulunk 2 színdarabot. A darabot hazai bemutató után bemutatjuk a szomszédos községekben is. Színelőadások? A faluban se kultúrház, e villany. Az elemi iskola tanterme volt a lakosság valamennyi közös összejövetelének, a kultúrműsoroknak, báloknak stb. színhelye. A legények ide állították fel a színpadot is, melyet, a fabakokra szögelt – erős deszkákból, szekér-oldaldeszkából ácsoltak össze. A színfalak a tanító vagy egy jó kézügyességgel bíró fiatal festette (szélességében összeragasztott) falpapírra. A nézők részére az ülőalkalmatosságot (karszék, hokedli vagy lóca), többnyire az iskolás fiúk gyűjtötték össze a családoktól. Emlékszem, milyen csetepatét okozott, amikor összekeveredtek az azonos fajta székek, és idegen székek kerültek vissza a kölcsönzőhöz... Ez főleg akkor fordult elő, amikor megjelölésük (krétával, az ülődeszka alján) számmal történt, a tulajdonos neve helyett?... Hetente egyszer bebiztosítani, filmvetítést a katolikus parókia csűrjében, illetve az iskola tantermében. Mivel csak 1956-ban történt a falu villamosítása, a

28

feladatot a ”vándormozi” segítségével teljesítette a vezetőség. Az idősebbek gyakran emlegetik Németh Dezső bácsit, a szepsi kultúrház lelkes vezetőjét, aki vándormozijával (áramfejlesztővel ellátott filmvetítő felszereléssel), folyamatosan járta a környék falvait. Főleg a hosszú téli estéken levetített filmek, érdekes és értékes „újfajta” szórakozást nyújtottak a falu népének. Jól emlékszem arra, amikor Dezső bácsi filmjeit ingyen nézhettük, (még a felnőtteknek valót is!), mert segítettünk ki- és behurcolni a mozizáshoz szükséges eszközöket, kellékeket, illetve ha időnként kinéztünk a nagy robajjal működő áramfejlesztőre is. A vezetőség személyes agitációval folyamatosan bővíti a taglétszámot. Ez irányú törekvésük is példásnak nevezhető, hiszen 1955-ben, már 101 tagja volt a Csemadok Tonaújfalusi Alapszervezetnek. Aktivizálni a Csemadok tagságot a falu fejlesztése, szépítése területén végzett munkákban. Konkrét brigádmunkákkal bekapcsolódni a párt történelmi, politikai évforduló tiszteletére tett a község szocialista kötelezettségvállalásába. Mindezek mellett, említést érdemel a Csemadok helyi asz. és az efsz együttműködése is. Erről a krónika feljegyezte: „(...) A falu szocializálását sokban kedvezően segítette, a falu legaktívabb helyi szervezete, szocialista népnevelő munkájával. (...) Hiszen a Csemadok alapító tagjai, az efsz alapítói közé is voltak, (Sz. Bartók József, Nagy Ernő, Köteles Péter és mások)”. 1956-ban végre megvalósult a falu villamosítása, ami eddig soha nem észlelt, pótolhatatlan értéket hozott a falu népének. Ezt követően újabb döntést hozott a vezetőség: eddig szerzett anyagi „gazdagságát” hasznosította a közjavára: egy filmvetítő-, mozigépet, gramofonos rádiót és egy biliárdasztalt vásárolt. A leghasznosabb szolgálatot a mozigép adta, hiszen egy év alatt megkereste vételárát, és a vezetőknek is visszafizette a kapott kölcsönöket. A biliárdasztal évi „átlagkeresete” 1500 korona volt, ami szintén nem elhanyagolható tény, de egyben bizonyítéka is annak, hogy a falu férfi társadalmának jelentős része a biliárdasztal közelében (is) volt, a kocsmában eltöltött szabad ideje alatt. A gramofonos rádió által újfajta táncos

Az ifjú Mázik Mihály

szórakozást talált ki a vezetőség a falu fiataljai számára. Nevezetesen, bevezette a gramofonos bálokat (hasonló módon a későbbi „otórai teához”). A nagyteljesítményű lemezjátszó figyelemre méltó hangerővel reprodukálta a legújabb divatos táncdalokat, melyekre a fiatalok népes csapata ropta a táncot szombatonként az iskola udvarán. Az újfalui ingyenes zenés-táncos mulatság híre hamar eljutott a környék fiataljaihoz... Így, hamar kicsinek bizonyult a táncparkett ami, egy-egy lemez lejátszása után, porzott, mint lovasszekér nyomán nyáron a mezei út. Egy kis por? – nem számított. Lyukas edényből – körkörösen – meg-meglocsolták, az udvar kemény, kavicsos földjét, és jöhetett a következő lemez... Az akkortájt divatos tviszt-tánc vérpezsdítő dinamikus zenéjét (no meg egynéhány „táncos lovagot”) - máig is élénken őrzi az emlékezet. Ne feledjük azt sem, hogy táncközben, itt, a nyári vakációk táncos szombatjain született jó pár ifjúi-, diákszerelem is... Így volt ez örökidők óta! Miért lett volna az másképp akkor, itt, Újfaluban. Felmerül a kérdés: Miként volt biztosított a rendezvényeken a rend, fegyelem és az

erkölcsös magatartás? Egyszerű falusi életvitel szerint. A tanító megfelelő felelősséggel „szolgáltatta” a talp alá valót, - a vezetőségből 2-3 személy felügyelt a rendre, fegyelemre. Az édes mamák, nagyik a lócákról árgus szemekkel figyelték lányukat, megvárták a bálok végét, hogy haza kísérjék agyonra táncoltatott, féltett kincsüket. (Ugyanis, mindig több legény érkezett, a bálba, s így az újfalui lányok rendkívül kapósak voltak). Talán, érdemes az ifjúság eme felhőtlen bálozását beilleszteni fiataljaink mai, „discós” szórakozásaiba... Ötven év után, micsoda „fejlődés”? Igen a fejlődés, a változás és változtatás. Sok tekintetben megújult a község képe, megújultak a lakóházak és más lett az emberek életvitele. A változás és változtatás igénye átállította a nép életmódját, életvitelét, egész értékrendszerét. 1956-ban megtörtént a falu villamosítása. A következő évben elkezdődött a kultúrház építése is. Az ún „Z”-akcióban (önsegélyezve). Három év alatt felépült a kultúra új otthona. A rég óhajtott álom valóra váltásában nagy és maradandó érdemeket szerzett Sz. Bartók József, aki, mint a helyi efsz csoportvezetője Csemadok elnöki tiszte mellett - a helyi nemzeti bizottság (hnb) elnökének teendőit is végezte. Születésének és ún. gyermekéveinek idejében a kultúra leghívebb fáklyavivői közé tartozott még: Koleszár János, Nagy István, Kondás János, Stráma István Tóbis József tanító és mások. 1966-ban megtörtént a nemzedékváltás az alapszervezet vezetésében. Sz. Bartók József kora és megromlott egészségi állapota miatt lemondott 13 év után elnöki tisztéről, s a vezéri pálcát átadta Ternei Árpád pedagógusnak. A fiatal, tevékeny tanító Szepsi szülöttje, vőként lett a falu állandó lakosa. Fiatal, büszke erők alkották az asz. új vezetőségét is, mint Horváth Sándor, Erdélyi Imre, Derján Sándor. Én, mint a helyi alapiskola igazgató-tanítója, maradtam továbbra is a kultúráért felelős tisztségemben... 1966-tól új szelek fújtak a Csemadok Tornaújfalusi Alapszervezet háza táján. Minőségi lett a változás: céltudatos, átgondolt, tervezett, kulturális élet, illetve a lakosság átfogó kulturális (esztétikai és etikai) felemelkedését szolgáló hosszú távú program kidolgozása, illetve folyamatos megvalósítása. Események sorozata, népi hagyomá-

nyaink ápolása (énekköri, -kari aktivitás népművelés, felnőttoktatás akciói, hagyományos rendezvények egész sora, stb... Mint elhivatott tanító, a lámpás, a helyi művelődi ház vezetője, igyekeztem közreműkodni a célkitűzések teljesítésében. A falukultúra nemes eszméinek valóra váltásáért teljes erővel dolgoztam, küzdöttem, (küszködtem), nem ismerve időt, fáradságot feláldozva érte az egész-

ségemet is... Szerencsém volt, mert munkámban voltak lelkes támogatóim, megértő segítőim. Mindannyiuknak köszönöm, hogy kiálltak mellettem a közjóért vívott küzdelmemben! Az 1966 utáni évek eseményei már egy újabb fejezet alkotnak a krónikában. Dr. Mázik Mihály

Parasztház gémeskútja

ITTHON

29

Zengjetek, csallóközi harangjaink! Az élőket szólítom, a holtakat siratom, a villámokat elűzöm (Régi harangfelirat)

Az egyházkarcsai templom látványa, s a tornyában lakozó harangok messze zengő zúgása évszázadokon át állandó kísérője az itt élt és élő nemzedékek mindennapi életének. Álmaimban még ma is, túl a hetvenen, távol a szülőföldtől, hallom templomunk harangjainak méltóságteljes, érces zenéjét. S nemcsak a vasárnapi misére szólító harangszó és a lényünket átható ünnepi hangulat harmóniája elevenedik fel bennünk. A gyermekkor nyomataként, régi pillanatképként tűnnek fel képzeletünkben a karcsai határban dolgozó aratók, a szántó-vető emberek, akik a déli harangszó hallatára megállnak, s leveszik kalapjukat. Aratáskor a déli harangzúgás nyitányát jelen-

30

tette nemcsak a pihenésnek, de a családi és szélesebb közösségi együttlétnek is, például a Héthódi, a Rét, a Gércs vagy a Kerektó dűlők fűzfáinak árnyékában terített, s pontosan tizenkét órára kihozott ebéd alkalmával... Voltak idők, amikor naponta háromszor, hajnalban, délben és este, az Úrangyalára zendültek meg a védőszent Bertalan apostol tiszteletét őrző templomunk harangjai. Templomi harangjainkon kívül még a múlt század első felében a Karcsaszélnek szinte minden településén volt „saját” harang, s a haranglábak, legalábbis a fiatalság számára, fontos találkozóhelynek számítottak. E harangok többsége, bár egyre ritkábban,

a mai napig teljesíti küldetését. Ezek az érces hangszerek siratták el halottainkat, hangjuk kísérte a halotti menetet. Félrevert harangok riasztották az embereket tűzvész, pusztító zivatarok, villámcsapás vagy más természeti veszedelmek esetén. Szárazság idején harangszó kísérte az esőért esedező karcsai hívők imáját, de harangok kongásával olvadt egybe a romboló viharok elhárításáért az égiekhez forduló elődjeink fohásza is. Ismert: a jelenlegi egyházkarcsai templom 1820-ban Bartal György hatékony támogatásával épült az előző templomok helyén, s feltételezhető, hogy tornyába a régi harangokat helyezték el. Ezeket az első világháború idején beol-

vasztották, s helyettük, átmenetileg, a templom előtt egy kisebb haranggal ellátott harangláb állt. 1921-ben Bartal Ferenc rendelte meg a torony kisharangját, majd a karcsaszéli hívek és a közbirtokosság adományaként 1927-ben elhelyezték mellé a nagyharangot. Azóta is ezek a ha-

ITTHON

rangok szólítják istentiszteletre a hívőket, ezek zengését őrizzük emlékezetünkben. A harangszentelés a karcsaszéli hívők életében nem mindennapi, figyelemre méltó eseménynek számított. Amint a szentelés ünnepségéről fennmaradt, a tizenkét Karcsa legény-ifjúsága ünnepi sö-

tét ruhát, fekete kalapot, fehér inget öltve, kifényesített nemez csizmában szállt nyeregbe, hogy a csallóközi magyarság hagyományainak és az egykori lovas bandériumok emlékének megfelelően növelje az esemény méltóságát. Megörökítik a fotók a harangszentelésre hintón ( a mi karcsai szóhasználatunkban csézán) érkező Bartal Ferencet és Aurelt, illetve az egyházi fennhatóságot képviselő püspök atyát és kíséretét. Megjegyezzük, hogy ekkor Czisztler István volt Egyházkarcsán a plébános. Öltözetével, díszes csákójával és feszes testtartásával nyilván magára vonta az emberek figyelmét a bakon ülő parádés kocsis is... Reméljük, hogy korunk felgyorsult ritmusa, a közvetlen és meghitt emberi kapcsolatokat háttérbe szorító anyagiasság eluralkodása nem némítja el harangjaink zengésének lélekhez szóló üzenetét. Kívánjuk, hogy eme érces hangú műtárgyak ünnepeinkre, de múlandóságunkra is figyelmeztető megnyugtató hangja keresztény hitünk egyik jelképeként maradjon szívünkben. Zengjetek hát tovább, karcsaszéli harangok! Somogyi Mátyás Szerencsés István felvételei

31

Az asszimiláció sárkánytorkába taszítva

Várhosszúréten nem alszik ki az élniakarás reménysugara II. Ulman István

Úgy érzem, részletesebben ki kell fejtenem, miért jellemeztem előző számunkban ezt a kis, nem egészen hétszáz lakosú falut, melyben szorgalmas, békeszerető emberek élnek, akik csaknem valamennyien magyarok – a „leg-

32

otthonosabb” jelzővel. Ulman István fafaragóművész, Várhosszúrét múltjának és jelenének kiváló ismerője, aki tehetségével, szorgalmával, teremtő erejével munkatársaival együtt a falu jövőjét is építi, elmondta már, hogy „Kéttornyos, két patakos falu csak egy van Gömörországban.” A környezet: az erdő szélén meghúzódó házak és a rétről látható, mesebeli képzeteket keltő krasznahorkai vár eleve árasztja a védettség érzését. Ehhez társul a Máriácska búcsújáróhely, amely csupán az év bizonyos napjain forgalmas, máskor a helyiek csendes imádkozóhelye. A Máriácskát az erdei ösvényen pár perc alatt bárki elérheti a faluból. A Boldogasszony porcelán szobrát kőből rakott falak védik, előtte virágok. A szoborral szemben padok, s ha az ember tekintetével a Szűzanya arcát simogatja, oltárnak képzelheti a kegyhely kereszttel ékesített, központi részét. Mária háta mögött, az erdőben fakad a Buzgó forrás, amelyből az egyik patak született. Az imádkozó helyet a legrekkenőbb hőségben is hűs árnyék fedi. A kegyhelyet kerítés öleli körül, e képzeletbeli szabadtéri templom falait jelképezve. Ha tiszta

lelkű férfiak, nők, gyerekek imádkoznak itt, kristályos levegő, mély csönd és meghittség árasztja számukra az Istennel való együttlét magasztosságát. Ottjártunkor idegen motorosok hajtottak az erdei ösvényre, pokolbéli lármát csapva gépeikkel – talán azért, hogy itt is rádöbbenhessünk – az önző ember nem tiszteli sem a természetet, sem mások igényét az elmélyülésre. (Vasárnap délután volt). Ez a kegyhely is hozzájárul Várhosszúrét varázsához és otthonosságához. Nem tudhatjuk, hány itteni embernek segítettek a Szűzanyánál elmondott imák és hányan jöttek ide köszönetet mondani neki. És van egy másik szakrális hely is – a kéttornyos templom kertje, ahol a második világháborúban elesett, s a környékbeli erdőkben megtalált magyar katonák teste porlad. Előző számunkban szó esett a Buzgó fogadóról is, arról a korcsmáról, amely páratlanul egyedi, s amelyet Ulman István faragott tele bútorokkal. A korcsma a másik patak mentén, egy udvarban található. Az udvarban szabadtéri lakomázóhely és kis postahivatal is van. Ami ott első pillantásra feltűnik: a rend. Minden a helyén van.

Minden tiszta. És ebben az udvarban születik a jövendő Meseszínház – most alakítják át a Trianon után épített kultúrházat Badin Ádám, Gömörország

ITTHON

mesemondója és bábjátékos rendezője részére. Badin Ádámot is sokan ismerik és tisztelik a Felvidéken, de a szlovákság körében is. Idézzünk most

a vele készített interjúból, amely a Magyar Országgyűlés parlamenti képviselőinek lapjában, a Porta c. folyóiratban jelent meg.

33

Mesén innen, mesén túl Ki mesélt neked gyermekkorodban? Gyermekkorom meghatározó alakja apai nagyapám volt, akinél a nyarakat töltöttem. Nagyapámnak volt egy kedvelt helye: a diófa, amely „az égig ért”. Minden napra kitalált egy kis munkát számomra a kertben és mesével fizetett. Kifogyhatatlan volt a mesékből, mert mindig másfelé kanyarította a történetet, így azt sohasem úntuk el. Ez a tündérvilág hat éves korommal végetért. Akkor a nagyapám visszaköltözött a csillagokba. Azóta onnan küld mesét. Hogyan lesz valakiből mesemondó? Azt bizony én meg nem mondom. A Jóisten kezében van ez. Az ember egy

34

ideig hallgatja a meséket, aztán nekivág a világnak „szerencsét próbálni”, s amikor lát és tapasztal mennyet és poklot egyaránt, s megtanulja, mi hová tartozik, egyszercsak elkezdenek előjönni a mesék. Már csak egy kis képzelő erő meg beszédkészség kell hozzá. A többi jön magától. Mit takar a Meseszínház fogalma? Nem tudom, én alkottam-e a megnevezést, de azelőtt sohasem találkoztam vele. Mikor hazaértem a vándorutamról, s elkezdtem mesélgetni, majd kitaláltam a mesemondásnak, a bábszínháznak és a közösségi játéknak azt az ötvözetét, amit a gyerekeknek játszom, hogy ők is „beavatódjanak”, akkor ötlöttem ki a megnevezést. Azóta bizo-

nyos értelemben műfaj lett a névből, aminek örülök. Magát a Meseszínházat 1997-ben alapítottam. Kezdetben Écsi Gyöngyi énekes előadóművésszel csináltuk, de azóta sokan előfordultak az előadásokban, például a feleségem, Gabika is. A Meseszínház a leggyakrabban Szlovákiában és Magyarország falvaiban szerepel, de Ausztriában, Németországban, Moldovában és Franciaországban is. Nemzetközi fesztiválok résztvevői és díjazottai vagyunk. Nagyobb élmény-e a gyermekek számára, ha ők is részt vesznek a mesélés folyamatában? Sokkal nagyobb, mint egyéb gyermekszínházi formák esetében. A mai gyermeknek az az egy órácskája van, hogy mindazt megélje, amit az egykori nebulók természetes módon sokszor egy teljes év, vagy a teljes gyermekkor ideje alatt éltek meg a maguk környezetében. Sokszor olyanok jönnek el, akik a tévémeséken kívül mást nemigen láthattak. Mégis tátott szájjal néznek-hallgatnak és önfeledten játszanak. Ennek a „műfajnak” az is az előnye, hogy mindig az adott korosztályú gyermekekhez formálhatom a mesét. Hogy kerültél Várhosszúrétre? Várhosszúrét pár kilométerre található szülővárosomtól, Rozsnyótól. Kicsi koromtól verset mondtam Rozsnyón és színházat játszottam. A rozsnyói alapiskola tanítói, Zabari Béla és Klobusnik Sári néni avattak be a színjátszás rejtelmeibe. Gimnazistaként a Csemadokban folytattuk a színházcsinálást Krausz Tivadarral. Mi alakítottuk meg a FÁZIK színpadot, amellyel – életemben először – Várhosszúréten is megfordultam. Aztán a Jókai Napokra összeállítottam első önálló műsoromat Karithy Frigyes paródiáiból „Amit nem mondhatok el senkinek” címmel. A siker olyan zajos volt, hogy felfigyeltek rám a titkos rendőrök, azért nem mehettem egyetemre. Bányász lettem Alsó-Sajón, később aztán Prágában egyetemet végeztem, onnan Németországba kerültem... A kecskeméti Ciróka Bábszínház igazgatójaként pár esztendőt eltöltöttem az Alföldön is, de egyre jobban húzott vissza a szívem Gömörbe. Történt, hogy összeakadtam régi ismerősömmel, Ulman Pista fafaragóművésszel, aki meghívott a várhosszúréti templomkert általa faragott emlékművének avatására. Az avatás megrendítő volt: soha nem

láttam még a magyar himnusz hangjainál szalutáló katonai attasét könnyezni... Aztán kimentem a buzgói búcsúba, a Máriácskához. Az olyan elementáris erővel hatott rám, hogy eldöntöttem: hazamegyek. Várhosszúréten lehetőségem adódott gyermekkori álmom beteljesülésére, hogy tornácos parasztházban verjem fel a tanyám. Amikor megláttam a gyönyörű, zöld színű, kemencés tűzhelyet, amelyben a falu lelke, Mari néni sütötte híres kalácsait, s azokat ugyanolyan lélekkel osztogatta a gyerekeknek, mint én a mesét, már tudtam, hogy „hazagyüttem”. Azóta Várhosszúrét az a pont számomra a nagyvilágban, ahol megpihenhetek, ahol a legjobban sikeredik az alkotómunka, ahová családot alapítottam, s ahol befogadtak és közéjük tartoznak tekintenek az emberek.

Kós Károly szellemében A kis gömöri falut bemutató riportunk befejeződött. Nem kétséges, hogy a téma könyvet és filmet érdemelne. Ulman István épülő háza felé tartva, a látogatás végén mindenre fény derül: az 58 éves fafaragóművész megvallja: Kós Károly író, képzőművész erdélyi polihisztor példája lelkesíti. Kós Károly, a szerves anyagokkal dolgozó magyar építészet előfutára csak „otthonos” épületeket és tereket tervezett. Minden alkotásán ott fénylik a lelke, mint ahogyan ez jellemzi várhosszúréti követője munkáját is. Ulman István kis fafaragó cégét négyen alkotják – Baffy Lajos a társ, és a két munkatárs: Baffy Ádám és Szakál Ferenc. „Bármilyen bonyolult megrendelés érkezik, meg tudjuk csinálni” – mondja Ulman István. A kis faluban él Nagy György, a Gömöri Kézművesek Társulásának elnöke is. A polgármesterrel, Klárik Gáborral, a Csemadok elnökével, Emődi Máriával és a falu lakosaival jól együttműködnek a helység arculatát alakító, jövőjét építő-tervező személyiségek. Az egyházközség énekkara Szent György nevét viseli, a településnek három focicsapata is van... Ha Isten is úgy akarja, a riport szerzői többször is visszatérnek majd a kéttornyos, két patakos faluba... Batta György. Riportunkat a tavalyi nagysikerű pásztortalálkozó fotóival illusztráltuk. (Jozef Peniaško felvételei)

ITTHON

35

Darvas Iván:

Milyen filmszínész volt Latinovits Zoltán? Különös kérdés. Mintha azt kérdezné tőlem valaki – föltéve, hogy személyesen ismerhettem volna – vajon tudott-e fütyölni Bartók Béla. Igen. Tudott. Fütyülni is tudott. Hát aztán! Kuglizni is tudott, sakkozni is tudott, túrós csuszát tepertővel készíteni is tudott. Sok minden mást is tudott. De hát elsősorban ő volt Bartók Béla. És – úgy tűnik – mégiscsak ez a lényeg. Vagy legalábbis ez kéne, hogy legyen. Igen. Csakugyan ragyogó filmszínész volt Latinovits Zoltán. A legjobb magyar filmszínész volt Latinovits Zoltán. Valószínűleg egész Európa legnagyobb filmszínésze volt Latinovits Zoltán, ha nem az egész világé. Nem tudom. Hát aztán! Tudom, jól tudom, kikerülhetetlenül közeledik az idő, amidőn Latinovits Zoltánra már csak a filmjei révén emlékszik majd a nagyközönség – és előre vérzik már a szívem. Mert hisz mi a filmszínész? Többékevésbé képlékeny, akaratnélküli mert akaratától, képzeletétől eleve megfosztott nyersanyag csupán a film egyedüli alkotójának, a rendezőnek a kezében. Gyakran alig fontosabb, mint egy befényképezett inzert, egy díszletelem, vagy egy kellék. A rendező mindenható akaratának kiszolgáltatva, többnyire ismeretlen koncepciójának csupán szerény függvényeként, ő a létrehozandó mű egyik, nem is legfontosabb építőköve. Szakmai tolvajnyelven, némi rosszindulattal, ezt úgy fogalmazzák: idomított fóka.

Hacsak... Hát igen. Hacsak nem Orson Wellesről, hacsak nem Jaen Gabinról, hacsak nem Marlon Brandoról, hacsak nem Zbygniew Czybulskiról... hacsak nem Latinovits Zoltánról van szó. Hacsak nem ilyen szuverén művészegyéniséggel hozza össze balsorsa a rendezőt. Mert akkor csakugyan felborulhat a szokott képlet, csakugyan bekövetkezhet a tehu-va-bohu, mert akkor csakugyan megtörténhet, hogy az idomított fóka akkorát és olyat füttyent, hogy a cirkusz-szolga, a bohóc, az artista, sőt – urambocsá! – még a cirkuszigazgató is annyira berezel, hogy azontúl úgy táncol, ahogy a fóka fütyül. Erős a gynúm, hogy ez lehet a titka annak a 6-8 magyar filmnek is, amelyet Latinovits Zoltán neve fémjelez, és amely szerény megítélésem szerint magasan kiemelkedik hazánk, talán még Európa, vagy felőlem már az egész világ filmtermésének szürke átlagából. Mert a filmek vetítésekor részesei lehetünk egy jelenségnek, amely úgyszólván páratlan a maga nemében. Szemta-

Darvas Iván és Krencsey Marianne

Latinovits Zoltán

36

Darvas Iván és Bara Margit

núi lehetünk az átlényegülésnek, vagy ha úgy tetszik az Ige testtéválálásának. Amikor már nem a téma fontos többé, hanem az, „ami” a lényeges, hanem az „ahogyan”; a „mennyire”; és amikor már csak dadog a lélek: a „csakugyan, honnan tudja ezt így?”; a „hogyan ismerheti ezt ennyire?”; az Istenem ments meg engem ettől a kísértéstől”; az igen, igen tudom, tudom, tudom, mindig is tudtam!” – tól egészen az „Isten irgalmazz bűnös lelkemnek!”ig, pedig nem történt más, mint hogy egy istenáldotta komédiás pofákat vágott a képernyőn vagy a mozivásznon, tehát nem tehetett egyebet, mint hogy igen szűkre szabott korlátok között,

rendkívül kedvezőtlen körülmények között, rendkívül rövid idő alatt, többnyire igen talmi szövegre, rögtönözni volt kénytelen, más szóval tehát: onnan meríthetett csak, ami ilyen körülmények között egyedül rendelkezésére állott, a géniuszából. Ez pedig igen ritka jelenség. Száz évben egyszer, ha megnyilvánul. Latinovits Zoltán filmjeit nézve csakugyan tanúi lehetünk a szokott egyensúly felborulásának és egy új, magasabbrendű egyensúly létrejöttének. Mert hisz jóhiszeműen csakis ebből indulhatunk ki a mi szakmánkban: végül is mégse az táncoltatja a többieket, akit erre hivatalból kijelölnek, hanem az, aki a legszebb nótát tudja fújni. Márpedig „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.” ...talán már nem is vérzik annyira a szívem, ha arra gondolok, hogy Latinovits Zoltánból ennyi mégiscsak marad az utókorra. Bizony nincs ebben a mi szakmánkban úgynevezett örök, maradandó érték. Hóembereket gyúrunk éjszakáról éjszakára, de reggelre, mire megvirrad, mind elolvad. Marad hát a konzerv. A film. Úgy látszik, vállalni kell ezt is. Latinovits Zoltán példája bizonyítja, hogy még ebben is lehet „maradandót”

alkotni. Persze ez az „öröklét” is csak addig tart, amíg végül is, rendeltetésének megfelelően, körömlakkot nem gyártanak a film celluloid szalagjából. De Latinovits Zoltán mégis megmutatta, hogy a zseni egyetlen mosolyával, egy grimaszával, egy hangsúlyával, egy gesztusával is többet közöl, mint az egész könyv, az egész „rendezői koncepció”, mert legbelülről, egész lényével mutatja fel az igazságot. Igen. Azt hiszem, ez a titok: Korunkban Latinovits Zoltán volt ama pokolbéli dudás, ő volt a hamelni patkányfogó, akinek varázsfuvolájára egyaránt hallgattak állatok és gyerekek, ő volt a varázsló, aki helyettünk is vállalta és teljesítette a sötét szerződést az alvilágiakkal, a démonnal. Csakugyan ő volt Dr. Faustus, személyesen. Milyen filmszínész volt hát Latinovits Zoltán? Vagy másképpen: tudott-e fütyülni Bartók Béla? Igen. Tudott. Olyannyira, hogy bizony máig is úgy tán-

Latinovits Zoltán...

Ruttkay Évával...

colnak az egerek, ahogyan ő fütyül. Budapest, 1977.

...Domján Edittel

ITTHON

37

Simek Viktor alkotásai Pozsonyban és Balassagyarmaton Előző számunkban Simek Viktor padagógussal, karnaggyal és festőművésszel beszélgettünk lapunkban. Azóta nagy sikerű kiállítása nyílt a pozsonyi Magyar Galériában és Balassagyarmaton, a Palóc Múzeumban. Ha minden jól megy, a Gyurcsó István Alapítvány gondozásában könyv is megjelenik a zoboralji magyarság népviseleti kincseit ábrázoló legszebb munkáival. Mellékeljük a balassagyarmati újság beszámolóját a nevezetes palóc búcsúról. Most is sajnáljuk, hogy a gyönyörű, csupa szín felvételek fekete-fehérben kerülnek olvasóink elé.

Összetartozunk, Mária országa vagyunk... Tömegével érkeztek a zarándokok – hazánk határain túlról is – az elmúlt hét végén a palóc vidék egyik legnagyobb A zoboraljai küldöttség – háttérben Simek Viktor – Balassagyarmaton

38

népi vallásos eseményére, Balassagyarmatra, a tizennegyedik alkalommal megrendezett Szent Anna-napi búcsúra. Szent Anna, Szűz Mária édesanyja a palócok vallási kultúrájában a magtalanok, az áldott állapotban lévők és a női betegségben szenvedők pártfogója. Tisztelik a gyermekáldásra várók reménységeként, a családok védőszentjeként és a jó halál patrónusaként is. Az ő tiszteletére rendezték meg vasárnap Balassagyarmaton a palóc búcsút. A hagyományoknak megfelelően, szemet gyönyörködtető, népviseletes vallási menet vonult végig a „palóc főváros”, Balassagyarmat főutcáján. A templomi zászlók alatt felvonuló hagyományőrző csoportok ízelítőt adtak féltve őrzött, generációkon átörökített tradícióikból, s kultúrájukból is, majd a Mária-kápolnánál és a feszületnél közös imát tartottak. Szent Anna palóc miséjén elsőként dr. Stella Leontin kanonok, plébános,

főesperes szólt a hívekhez, kiemelve: a gyönyörű népviselet tanulságot tesz múltunk tiszteletéről, de a jövőbe vetett bizalmunkról is. Összetartozunk, Mária országa vagyunk, Szent István népe, és hisszük, hogy lesz itt még bor, búza és békesség. Bosák Nándor debrecen-nyíregyházi püspök szentbeszédében arra is kitért: az ünnep azt jelenti, hogy a hétköznapiból, a mindennapiból, ahol az életünk folyik, felemelkedünk, az ünnepen az ember megtanul felfelé nézni, felfelé tekinteni a szépre, az eszményire, hogy kinyíljon a szeme és a lelke az igazi értékek iránt. – Nem azért emlékezünk, hogy elmeneküljünk a mindennapi életünkből, hanem éppen ellenkezőleg. Amikor ugyanis az ember felemeli a tekintetét, akkor valójában azt a földet látjuk másképp, ahol élünk, azt látjuk tisztábban, igazibb valóságában. Éppen ezért az ünneplés sohasem csak a múltra való emlékezés, >59.

Zoboralja: Generációk Találkozása, 2009 Az idei Generációk Találkozása kulturális fesztiválnak Kolon község adott otthont. A programok 2009. július 17én kezdődtek a Bórosban, a falu szabadtéri színpadán. A fesztivál első napján a gyermekek és szüleik látogattak ki a Bórosba. A játszóházas, ugrálóváras szórakozás után Szandinak tapsoltak ifjak és idősebbek egyaránt. 1896. augusztus 30-án avatták fel a Zobor-hegy csúcsán Magyarország ezeréves fennállásának ünnepén felállított hét emlékmű egyikét. Az emlékoszlop Berczik Gyula műszaki tanácsos tervei alapján készült, egy szélesebb alapépítményen álló gránátobeliszk. 1921-ben a bevonuló cseh hadsereg légiósai robbantották fel. A Generációk Találkozása fesztivál második napja a Zobor-hegyi túrával kezdődött, melynek során az érdeklődők Ladányi Lajos vezetésével gyalogoltak fel a milleneumi emlékmű talapzatához. A gulyásfőző versenyben résztvevő csapatok már kora délelőtt felállították bográcsaikat és csakhamar jófajta illatokkal telt meg a Bóros. Kora délután szabadtéri szentmisére gyülekezett a környék magyarsága a szabadtéri színpad előtt. A zoboralji hagyományőrzők régi, díszes viselet-

ITTHON

ben érkeztek, ám a délutánra tervezett népművészeti seregszemle az érkező hatalmas vihar miatt elmaradt. Míg a folklórcsoportok tagjai és a reménykedő közönség az eső elől tető alá húzódva bizakodott az időjárás változásában, addig a zoboralji szervezetek képviselői a község művelődési házában találkoztak a Magyarok Szövetsége küldöttségével. A vendégeket Balkó Róbert, Kolon polgármestere és Ladányi Lajos, a Zoboralji Kulturális és Információs Központ igazgatója

üdvözölte. Vukics Ferenc, a Magyarok Szövetségének vezetője a szövetség küldetéséről és céljairól szólt, Bugár György pedig a Felvidéken elért eredményekről, majd a tervekről mesélt. A szövetség Komárom-Esztergom Megyei küldöttsége könyvcsomagot ajándékozott a Zoboralján élő magyarság részére, melyet Tóth Borbála, a Csemadok Nyitrai Területi Választmányának elnökasszonya köszönt meg. Tóth Klára

39

Az elődök tisztelete értékeink megőrzését szolgálja „Apám véget akart vetni ... a gácsi számkivetésnek, ... Balassagyarmatra helyezték vármegyei tisztviselőnek. A vármegyeházán kapott egy kis irodát. ... a Patvarci utcai bérelt lakásban... laktunk egy ideig. ...Aztán körülnézett a városban, és a „villanegyednek” nevezett részen talált egy szép házat a Szondi utca 1. alatt. Ezt a városrészt azért nevezték így, mert ott volt a főispánnak a nagy, emeletes háza. A főispán mellett volt a „Mikóék” háza, szintén nagy ház, velünk szemben. A Mikó-ház és a mi házunk között volt a „kis rét”, a mi birodalmunk, minden játékunk és csatározásunk helye. A két ház a város szélén volt, és itt kezdődtek a kertészetek és a kukoricával beültetett területek...” (Badiny Jós Ferenc: Szabadkőmíves volt Badini uram) Az idézetben olvasott „kis rét” és a kertészetek, kukoricaföldek régen eltűntek már Balassagyarmatról, az ispán háza és a Mikó-ház azonban – emléktáblával őrzi a hajdan volt múltat. Mostantól a velük szemben levő, az Ady utca és a Szondi utca sarkán álló 1-es számmal jelölt saroképület is, mert Badiny Jós Ferenc, a sumerológia nemzetközileg elismert professzora és a magyar őskutatás alighanem legkiválóbb tudósa ebben a házban töltötte gyermekkorát, eszmélésének ez a környék volt a táplálója, itt raktározta sejtjeibe édes magyar anyanyelvének, a palócmagyar anyanyelvnek minden ízét, zamatát, ezért ezt a helyet, ezt a házat tisztelői és tanításának folytatói emléktáblával jelölték meg 2009. június 25-én.

40

Az emléktábla állításának gondolata egyidőben fogant meg a Palóc Társaság és a Civitas Fortissima vezetőiben s ehhez társult érdemben jelentős támogatással Balassagyarmat Város Önkormányzata és személyesen a város első embere, Medvácz Lajos polgármester. A táblaavatáson részt vettek a Balassi Bálint Gimnázium képviselői, tanárai és diákjai, élükön Borenszki Éva igazgatóval (ebben a gimnáziumban tanult Badiny Jós Ferenc is). Jelen volt Szabó Judit, a professzor úr fogadott lánya, aki életének utolsó éveit tette nyugodttá, békéssé. Balassagyarmati előadóművészek szép műsora teremtett kellő hangulatot. Medvácz Lajos polgármester mondott avatóbeszédet, melyben röviden ismertette Badiny Jós Ferenc tudós életútját és munkásságának jelentőségét. A polgármester, a Civitas

Fortissima és a Palóc Társaság elnöke leleplezte az emléktáblát, amely alá odakerültek a tisztelők koszorúi Maga Badiny Jós Ferenc az idézett könyve utószavában írja: „ A könyv címe után azt gondolhatja az olvasó, hogy magamról írtam saját magamat nevezve „Badini uramnak” és „szabadkőmívesnek”. Jól van ez így, hisz valóban „kőmívese”, építője vagyok annak a védőfalnak, mely igaz magyari mivoltunkat, ősiségünket akarja megmenteni ... a jelenlegi hatalom miért nem tárja a magyar nemzet igaz történetét az ifjúság elé – és miért tanítja őket – igaz történetünk helyett – a „magyarul beszélők” hitvilági történetének legapróbb részleteire is...?” Miért is? Z. Urbán Aladár

Tisztában lenni saját értékeinkkel A X. Kárpát-medencei Rovásírásversenyről Mint haza, úgy járunk már minden év fényünnepének táján a budapesti Móra Ferenc Általános Iskolába. Az idén már tizedik alkalommal rendezte itt a Forrai Sándor Rovásíró Kör és a vendéglátó iskola a Kárpát-medencei Rovásírásverseny döntőjét. Felkészítők, kísérők és természetesen a versenyző diákok, akik eredményeiknek köszönhetően többször is érezhették már a meghitt, családias hangulatot a Mórában, mindig újabb élményekkel tarsolyukban térhetnek otthonról haza. A verseny a barátságos fogadás után a rovásírásos szöveg hangos olvasásával kezdődik. Miután valamennyi megjelent versenyző végzett ezzel a feladattal, következik az ünnepélyes nyitó ünnepség. A komoly munka, az írásbeli feladatok megoldása csak ezután veszi kezdetét: átírás latin betűs szövegről rovásírásosra és fordítva, rovásemlékek ismerete, idegen szavak magyar megfelelőinek társítása, összerovás vagy botrovás... Amíg

az értékelők a munkákat ellenőrzik, értékelik, addig a versenyzők lazítanak, azaz a sok-sok szórakozási lehetőségek közül kedvükre válogathatnak. Végül az eredményhirdetés zárja a Fény ünnepét, a Kárpát-haza ifjú magyar nemzedékének nemes versenynapját. Az idei, tizedik döntőn majd százan vettek részt, 55 belső-magyarországi és 36 külső-magyarországi fiatal, köztük tizenketten a Felvidékről. A versenyt két rendezője, Tomory Zsuzsa védnökségével hirdette meg; a díszvendég Petrőczy Tibor, a XVII. kerületi Zrínyi Miklós Általános Iskola igazgatója volt. Jeszenszkyné Gallai Gabriella mórás igazgató a Himnusz eléneklése után köszöntötte a megjelent versenyzőket, kísérőket, vendégeket, köztük Kovács Péter kerületi polgármestert. Szakács Gábor, a Forrai Sándor Rovásíró Kör vezetője a viadal jelentőségét hangsúlyozta a nemzeti összefogás jegyében, Friedrich Klára a Szkíta-Hun-

Pártus-Avar-Magyar Nemzeti Örökség-díj Fischer Károly Antalnak történt posztumusz odaítélése kapcsán felolvasta, mit kell tudni a díjazott munkásságáról. Fischer Antal Károly 1842-ben született, katonatiszt lett, Erdélyben is szolgált, s egy téves hadbírói ítélet miatt rangját elvesztve magánélete tönkrement. Ifjú kora óta minden szabadidejét a rovásírás és az őstörténet kutatásának szentelte, s meggyőződött róla, hogy a szkíták, hunok, avarok leszármazottai vagyunk, a rovásírást senkitől nem vettük át, hanem saját műveltségünkből ered. Elsőként gyűjtötte össze a rovásírás emlékeit, összehasonlította más népek írásbeliségével. Művét 1889-ben „A hun-magyar írás és annak emlékei” címmel megjelentette. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a svájci hunok múltjának feltárásában, s könyvet írt róluk németül. A Magyar Könyvklub 2001-es Egyetemes lexikona 23 Fischert sorol

A középiskolás győztes Szeleczky Mária. < A muraközi Patyi Zoltán és az Ipoly menti Mészáros Attila és versenyzői.

ITTHON

41

A döntő résztvevői. Lent: Párkányiak a megnyitón

fel, a hazaszerető Fischer Antal Károly neve azonban hiányzik. A díjat Dittler Ferenc készítette. A megnyitó nem mindennapi eseménnyel szolgált. Rumi Tamás matematikus elmesélte: miközben a Műegyetemen a rovásírás számítógépes szabványosításán dolgoztak, eszükbe jutott, hogy ugyanazon a tanszéken készül az első magyar műhold is. Így került Charles Simonyi magyar származású

42

amerikai űrhajós jóvoltából a világűrbe levonón rovásemlék és egy magyar zászló, s a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén 267-szer kerülte meg a Földet. Ebből a zászlóból származó darabka ékesíti azt az emléklapot, amelyet Charles Simonyi és az ötletgazda Rumi Tamás aláírásával valamint az ISS hitelesítő bélyegzőjével ellátva e sorok írója is átvehetett. Eme emlékezetes esemény után az írásbeli feladatok elvégzése következett.

A feladatok elvégzésére szánt idő elteltével jó ebéd, utána hasznos és kellemes szórakozás várta a lazításra igencsak rászoruló versenyzőket. Se szeri, se száma nem volt a lehetőségeknek. Voltak, akik Gyúró Tamás néptáncműsorát tapsolták meg, voltak, akik a számítógépes rovásírás tájékoztatón gyarapították ismereteiket, sokan az Árpád Nemzetség ősi magyar fegyverhasználati bemutatóján ámultak el, mások Kass Péter kerékpáros ügyességi bemutatóján... Népszerűnek bizonyult a szövés, gyöngyfűzés, pólófestés és a jurtaállítás is, a pesti barantások fergeteges magyar harci bemutatóját már meg sem említve. Kiállítások is tarkították a választékot: Dittler Ferenc összerovás kompozíciói, történelmi magyar fegyverek és címerek, szkíta emlékek, a viszokói piramisok rovásjeles kövei, a XVI. kerület képei... Szép és emlékezetes marad valamenynyi szórakoztató foglalkozáson való részvétel, a legizgalmasabbnak azonban – mondani sem kellene – az eredményhirdetés bizonyult. Nem is maradt el! Mind a 91 versenyző nyertesnek tudhatta magát, hiszen a budapesti döntőn részt venni már önmagában is nyeremény. A tizedik vagy kilencedik, esetleg az ötödik helyen végezni büszkeséget kiváltó ok. Hát még az első három hely

Varga György csúzai lelkész szentelte fel az iskola rovásírásos tábláját

valamelyike boldog tulajdonosának lenni! A felvidékiek – hasonlóan a korábbi évekhez – most is derekasan szerepeltek. A középiskolások versenyének győztese – a párkányi gimnázium tanulója, Szeleczky Mária lett! Pedig a felvidéki országos döntőn „csak” az ötödik helyet csípte el. (De mert sem a második helyezett, sem az ő helyettesítésére lépő negyedik helyezett nem tudott Budapestre utazni, következett a sorban az ötödik, vagyis Szeleczky Mária). S lám: ragyogóan bizonyított! Nulla hibaponttal, jobb idővel a dobogó legmagasabb fokára állhatott. Mutatja ez az eredmény azt is, hogy a felvidéki rovásíró-oktatók és tanulók kiváló munkát végeznek. Köszönet és hála érte. Köszönet valamenynyi résztvevőnek, tanárnak és diáknak, a lelkes szülőknek és körvezetőknek, akik ősi műveltségünk népszerűsítésén, a magyar rovásírás terjesztésén önzetlenül szorgoskodnak évek óta s íme, eredményesen! Ők tudják: „... a múlt csak akkor tágulhat ki, ha az ősrégi analógiákat minél több magyar ember megismeri. Az ősABC jelrendszeréből és a rovásjelekből sokezer éves ősi kultúránk dereng felénk, hogy érzékeltesse számunkra a múltat és a jövőt. Ez a múlt és ez a jövő pedig roppant tudatos magyarságra utal; képviselői tisztában voltak, vannak és lesznek saját értékeikkel. S kellő önismerettel, alázattal rendelkeznek ahhoz, hogy az Egyistenhitű Krisztusi Szeretet jegyében vállalják a magyarság súlyos keresztjének hordozását, s tudásukat fenntartás nélkül képesek legyenek megosztani minden néppel és valamennyi emberrel.” (Szőke Lajos) Z. Urbán Aladár Urbán Árpád felvételei A felvidéki rovásírók jól szerepeltek

ITTHON

43

Losonc, a szabadságharc mártír városa A világ magyarsága mostanában emlékezik a szabadságharc 160 évvel ezelőtti végjátékának tragikus eseménysorozatára: július 31-e a segesvári ütközet, Bem tábornok seregének megsemmisülése, Petőfi eltűnése, augusztus 9-e a temesvári csata, a honvédsereg felbomlása, augusztus 11-e Kossuth lemondása, augusztus 13-a világosi fegyverletétel. Ez volt a vég kezdete, a vég pedig október hatodikán a 13 honvéd tábornok kivégzésével Aradon következett be.

- a város kifosztásával, feldúlásával és porig égetésével azonban Losoncot érte a legnagyobb anyagi veszteség. Okkal nevezhetjük Nógrád reformkori gazdasági‚ és művelődési központját a szabadságharc mártír városának. 1849 tavaszán, nyarán Losonc a „hadak útján“ terült el: császári seregek, honvédalakulatok -Beniczky Lajos huszárjai, Görgey főserege, „guerillák“, azaz forradalmi szabadcsapatok‚ és végül az orosz cár katonái jöttek-mentek keresztül a városon. A császáriak ellen-

Az újjáépített Losonc rajza 1869-ből. Lent: Az égő Losonc korabeli ábrázolása és az orosz katonák exhumálása a losonci temetőben

A magyar történelem dicsőséges másfél éve, a forradalom‚ és szabadságharc nemcsak emberi áldozatokat követelt, hanem anyagiakat is. Falvak,városok, ingó és ingatlan értékek pusztultak el vagy szenvedtek kárt a hadi események következtében. Az osztrákok, illetve oroszok felégették Csongrádot, Mezőcsátot, részben Iglót is. A teljes megsemmisülést jelentő kegyetlen, módszeres pusztítással

44

séges városnak, guerillaközpontnak tartották Losoncot, hiszen ott látványosan megünnepelték március 15-e első évfordulóját, ezt követően az alig 500 fős honvédalakulat kiverte a várost megszálló, túlerőben lévő császári sereget, májusban pedig ünnepélyesen kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot ... Az orosz betörés után a cár katonái is megtapasztalhatták, hogy Losonc va-

lóban ellenséges város. 1849. augusztus elsején történt az a végzetes eset, mely a város elpusztításának kiváltó oka, vagy ürügye lett. Ezen a napon a Losonc környékén táborozó‚ s rendeltetésszerűen tevékenykedő - „az ellenséget szüntelen nyugtalanító“ guerillák, Bory Miklós parancsnok vezetésével rajtaütöttek a városon áthaladó alig száz fős orosz különítményen, amely Krakkóból útban volt Grabbe cári tábornok Sajó menti táborába. A losonciak a támadásban nem vettek részt, sőt, tartva a megtorlástól, igyekeztek a gerillákat lebeszélni a támadásról. A piactéren lezajlott rajtaütésben három orosz tiszt‚ és ugyanannyi közlegény elesett, heten fogságba kerültek, a többiek elmenekültek‚ és vitték a hírt a Miskolc környékén állomásozó Grabbe tábornoknak, aki amúgy is bosszús volt a Gesztelynél, Leiningen honvédtábornoktól elszenvedett veresége miatt, és azonnal felkerekedett 17.000 fős hadoszlopával, hogy megtorolja a losonci támadást. Nyilván egyszerűbb‚ és főleg kifizetődőbb volt rajtaütni egy vétlen‚ és védtelen városon, mint a nyomába eredni Leiningen honvédseregének... A büntetőexpedíciót megelőzte híre. Losoncról, ahol mellesleg kolerajárvány is volt, sokan elmenekültek, vagy menekültek volna, ha a várost körül nem zárják az oroszok, akik augusztus 7-én Losoncapátfalván letáboroztak. Pavel Hrisztoforovics Grabbe a Prónay-kastélyban rendezte be főhadiszállását, onnan irányította a „szigorú büntetést“, melyet naplóbejegyzése szerint a városra kirótt. Ennek megfelelően a losonciak hadisarcként rengeteg élelmiszert, bort, pálinkát, abrakot, dohányt voltak kötelesek egy napon belül kiszolgáltatni. Ez oly nagy mennyiség volt, hogy „tán az egész vármegye sem lett volna képes 24 óra alatt beszerezni“ - írta utóbb egy szemtanú. A korábban átvonuló hadak a készleteket felélték vagy elvitték, így losonciak a sarcnak csak egy részét tudták összeszedni, ezért küldöttséget menesztettek az apátfalusi táborba, hogy kegyelmet kérjenek a város számára. A város polgáraiból sebtében összeállt küldöttség tagjainak sok megaláztatásban‚ és bántalmazásban lett része, de kegyelem, illetve további tárgyalások

igéretével térhettek vissza a rettegő városba. Ennek ellenére még aznap este elkezdődött a losonci apokalipszis. Egy kozákcsapat összeterelte a lakosokat, és arra kényszerítette őket, hogy a guerillák által megölt orosz katonákat puszta kézzel ássák ki. Horrorfilmbe illő borzalmas jelenet lehetett, ahogy a fáklyák fényében, a kozákok szitkozódása, korbácscsattogás közepette a losonciak kiemelték a földből az oszló tetemeket, melyeket meg kellett mosni, majd a tisztek kivételével visszatemetni. Az utóbbiakat másnap a katolikus templomban tartott szertartás után temették el. Éjfél után, tehát már augusztus 8-án megkezdődött a módszeres rablás. Trombitaszóval szabályozott rendben érkeztek egymást felváltva a fosztogatók ezrei. A később érkezőknek kevesebb zsákmány jutván, fokozódott a lakossággal szembeni kegyetlenkedés. Szemtanúk szerint hóként hullott az utcákra a szétvagdalt ágyneműkből a toll. A pincéket feltörték, ami bort nem tudtak meginni, azt kifolyatták. A részeg katonák közt a tisztek a fegyelem látszatát sem tudták megőrizni - ezt utóbb Grabbe is elismerte. Az asszonyokon esett erőszakot a krónikások csak sejteni engedték. Másfél napig tartott a bekerített város kirablása, feldúlása, ami a templomokat sem kímélte. Mindezek betetőzéseként augusztus 9-én délután felgyújtották a várost, minden házat külön-külön. A hatás fokozására szurkot is használtak, az oltással próbálkozókat megkorbácsolták. S közben szólt a zene, a Grabbe által kedvelt szimbirszki vadászezred tábori zenekara „kísérte“ a borzalmas színjátékot! Estére a város izzó lángtengerré vált, az elpusztult város megmaradt lakói a szomszédos Apátfalvára tereltettek. A Losoncon végbement, az oroszokon esett sérelemmel aránytalan öncélú pusztítás egyedülálló a szabadságharc történetében, Lidice és Oradour második világháború alatti elpusztításával hasonlítható össze. Az egyik kárvallott, a reformkori Losonc legjelesebb polgára, Kubinyi Ferenc -akkor Nógrád országgyűlési követeegy levelében azt állítja, hogy a pusztítást a jelenlévő császári biztos, Gablenz báró irányította, aki a természettudós, műgyüjtő Kubinyi házában középkori eretneküldözésre emlékeztető „autodafét“ tartott. Az értékes képeket, bútoro-

ITTHON

A leégett város látképe

kat összevagdaltatta, szurokkal, sőt puskaporral leöntve gyújttatta meg. Elpusztították a pótolhatatlan könyvtárat, az érem- ásvány- és kövületgyüjteményt, még az ipolytarnóci megkövesedett ősfenyő egy darabját is összetörték a losonci Kubinyi-ház kertjében. Mintha az egész forradalmat és szabadságharcot itt akarták volna megtorolni! Losonc hóhéra, Grabbe, naplójába cinikusan ezt jegyezte be: „Egyáltalán nem állt szándékomban felgyújtani a várost. Most azonban a tűzvész szörnyű fényét látom. Losoncot végzete utólérte. Ki gyújtotta fel - nem tudni. Mint beszélik, a város lakói közt látni lehetett olyanokat, akik maguk vetettek csóvát a házakra. A katonák inkább a zsákmányszerzést részesítik előnyben, és a zászlóalj különben is a főtéren állt. Persze, közöttük is akadnak megátalkodottak, és voltak részegek is. Legyen meg az Úr akarata! Számomra nehéz ez a nap. Valószínűleg nem marad kellemetlen következmények nélkül.“ Az aggodalom fölöslegesnek bizonyult, a „kellemetlen következmények“ elmaradtak. Sem Haynau, akivel utóbb Komáromnál találkozott, sem Ferenc József, akivel Schönbrunnban ebédelt, sem más nem vetette szemére egy magyar város elpusztítását. Grabbe naplójában természetesen megszépítette a dolgokat, Pilátus módjára mosta kezeit, pedig a melléje beosztott Gablenz alezredes maga is megírta Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnöknek, hogy Grabbe rendelte el Losonc felégetését. A Grabbe féle magyarázat már ott és akkor, a füstölgő romhalmaz szomszédságában, a rettenetes éjszakát követő reggelen elhangzott. Egy tiszt az összeterelt lakosoknak kijelentette, hogy „gondos

vizsgálatot rendelt el , és sikerült megállapítania, hogy a tüzet a városban nem az oroszok, hanem guerillák és parasztoknak öltözött losonciak gyújtották.“ Ezek után, nagylelkűség látszatát keltve, talán rossz lelkiismeretük némi megnyugtatására, személyenként két forint kártérítést osztottak ki, majd sürgősen tábort bontottak, és Zólyom irányába elvonultak az oroszok. Néhány nap múlva már az a hír járta, hogy az oroszok Zólyomban árulták losonci zsákmányukat, melyben nemcsak magánszemélyektől rabolt értékek, de egyházi kegyszerek is voltak. „Midőn a losonciak visszatértek, romhalmazt, füstölgő romokat találtak. Egy falat kenyér, egy ruhadarab sem volt. Ha a szomszédok nem jöttek volna élelemmel, sokan éhen haltak volna. Szívfacsaró volt látni, ahogy a korábban módos polgárok, szinte mezítelen, némi kölcsönkapott alsóneműbe burkolózva a romok közt kuporogtak‚ és köszönettel vettek minden darabka kenyeret, melyet könnyeikkel öntöztek“ - írta egy szemtanú. A város megsegítésére, újjáépítésére hamarosan elindult országos méretű, egyházi és világi segélygyűjtés keretében litografált képet is terjesztettek, mely a leégett várost ábrázolta. Húsz évvel később, a pesti „Hazánk s a Külföld“ c. lapban megjelent egy rajz, mely többé-kevésbé úgyanabból a szögből nézve ábrázolta az immár újjáépített, soktornyú várost, bizonyságául annak, hogy a szabadságharc mártír városa kiheverte a csapást, nemcsak, hogy felépült, de a kiegyezés után intenzív fejlődésnek indúlt, és a századfordulóra ismét Nógrád-megye művelődési, kereskedelmi, ipari központjává vált. Böszörményi István

45

Echo TV műsorvezetője – Balassagyarmatról, a legbátrabb városról (Civitas fortissima) mutatja be történetét, amely 1919 januárjában játszódik. „Mindennek vége... A háború elveszett... A dicső győzelemről szőtt álmok a porba hulltak. A vonatkerekek monoton zakatolása, a jeges szél zúgáűsa – minden a fájdalomról, a megaláztatásról és a bukásról beszél. A tél, mintha örökké maradni akarna, úgy borította be nemcsak a végtelen tájat, de a visszatérő katonák lelkét is. 1918 végén egy reményt vesztett, vert sereg maradéka közeledett hazafelé. Még nem tudták: a történelem mégsem a vesztes szerepet írta meg számunkra.... A film azoknak a hősöknek állít emléket, akik 1919 januárjában az életüket áldozták azért, hogy felszabadítsák szülővárosukat, Balassagyarmatot az antant által irányított „csehszlovák” uralom alól. Civilek és katonák ragadtak fegyvert, dacolva a Károlyi-kormány nemzetvesztő pacifizmussával, hogy megmentsenek egy darabka Magyarországot a jövőnek.” Ez olvasható a lemez dobozán, de magyar ember legyen a talpán, akinek nyomban az emlékezetébe villan, hogy „Igen, igen, ideje volt már filmet csinálni történelmünk e biztató eseményéről, amely ma is ösztönözhet bennünket.” A magyar emberek zöme ugyanis nem hallott még a palóc városka kilencven esztendővel ezelőtti hőstettéről, hiszen arról sem belső-Magyarországon, sem a szomszédságában lévő külső-Magyarországon nem szóltak könyvek, nem beszéltek róla az iskolákban, a rendszerváltás utáűn is alig. Vagy ha igen, akkor nem

Magyarok akartak maradni. Élve vagy holtan Mindenkinek látnia kellene Matúz Gábor új filmjét Hány kilencven percet tékozol el az ember a képernyőre meredve gyatra focimeccsek nézésével élete folyamán? (tisztelet persze, azoknak a ritka öszszecsapásoknak, melyeknek nem csak a kitűzendő pénz a tétje és tiszteséges bíró vezeti a játékot.) Matúz Gábor új filmje – egy idén megjelent dvd – ugyan nyolc perccel tovább tart mint egy meccs, de

46

alapvetően fontos ismeretekkel ajándékozza meg nézőjét. A Kulturfilm Produkció gondozásában készült mű A legbátrabb város címet kapta. „Egy történet azokról, akik magyarok mertek maradni. Élve vagy halva.” Nem dokumentumfilmről van szó, bár annak is el lehetne fogadni. Matúz Gábor, a rendező-forgatókönyvíró – az

ilyen briliáns módon, mint ahogyan azt Matúz Gábor filmje teszi. Ne feledjük – 1919 rendkívüli dátum. Az első világháborút követő, szenvedésekkel teli esztendő és a trianonii döntést, a hazugságokra épült békediktátumot megelőző év. Aki ezt a filmet megnézi, egy focimeccsnyi idő alatt belepillanthat történelmünk egyik legkeservesebb idő-

szakába. A mű azért sikeredett kiválóra, mert: nem patetikus, nem kesergő, nem épül csúsztatásokra vagy hazugságokra, s mert az eseményeket olyan természetes módon láttatja, mintha az operatőr akkor kilencven esztendeje forgatta volna filmjét. A legbátrabb város levetíthető bármely, Magyarországgal szomszédos országban, s a történészek nem vádolhatnak meg senkit csalással. A forgatókönyvíró-rendező – külföldi történészek megszólaltatásával – vezeti be, miként viszonyultak abban az időben a háborúban vesztes, de még a Trianon előtti élve boncolás előtti Magyarországhoz azok az államok, amelyek – ha csak rajtuk állt volna – akár örökre szétverik az országot. A megszólalók között van például a cseh Rudolf Kučera, aki a könyveiben is tárgyilagos tud maradni, akit nem fertőztek meg a politika hazugságai, s aki nem fogadja el az évtizedek óta torzító történelem könyvek állításait. A film tehát a nemzetközi összefüggések felvillantatásával nyitja ki nézője szemét a balassagyarmati történések láncolatának indításakor; néhány mondatos párbeszédekben és pár perces jelenetekben mutatja be a városba érkezett megszállók viszonyulását a leigázandó magyarokhoz. Közben magyarázatot kapunk arra nézvést (is) hogy miért volt szükség Balassagyarmat elfoglalására: a jól kiépített vasúti hálózat megszerzésére. A városka felelőségtudó, igazságszerető és bátor magyarjai néhány hét leforgása alatt úgy döntenek, szembeszállnak a megszállókkal, akik el sem tudják képzelni hatalmi gőgjük közepette: ilyesmi is megtörténhet. A titkos hadművelet során a magyarokra jellemző cselvetések meghozzák a győzelmet, amely azonban – bármilyen fájdalmas – éldozatokkal is jár. A városka

ITTHON

fellélegezhet, polgárai magyarok maradhatnak. Nem csoda, hogy a kilenc évtized folyamán alig esett szó a bátor helytállásról – a hatalom bizonyára attól félt, öntudatára ébred a magyar és erőt merít a hós balassagyarmati palócok példájából. És ne feledjük: az efféle ábrázolás széles körű publikálásának nem tasoltak volna Cseh/Szlovákiában sem... A film szereplői szinte megélik és nem játsszák szerepeiket. A cselekmények kristálytisztán követik egymást. Aki figyel, az

legújabbkori történelmünk albumát lapozgathatja, és úgy tudja meg az igazságot Trianonról is, hogy közben megismerhet más gondolkodású európaiakat. Egyszóval: fontos film született, melyet minden magyar családnak és közösségnek meg kellene ismernie, s melyet minden magyar iskolában vetíteni kellene. Ezen ismeretek megszerzéséhez elegendő egy focimeccsnyi idő... Megéri! Batta György

Balassagyarmat - Megyeháza

47

12. Jászói Nyári Egyetem

„Őseinket felhozád....” ...ez volt az idei Jászói Nyári Egyetem jelmondata, amivel a Himnuszból vett idézet a magyar nemzet eredetét célozta meg. Valóban ezek köré épült egy-egy nap programja, de nem csupán az ősi (a 7 ezer éves rovásírással összeköthető) első kultúrnéppel való kapcsolatunkat, valamint a már egyértelmű szkíta-hun-avar-onogur népesség legalább 2500 esztendőre viszszatekintő Kárpát-medencei jelenlétét, hanem a XX. század néhány sorsfordító eseményét is megpróbálta bevilágítani, mint például az első világháború utáni béketárgyalások hazugságait és bűnös trianoni döntéseit, valamint az 1938-as felszabadulás még élő magyar és szlovák szemtanúinak érzéseit is. Természetesen a 60 éves CSEMADOK is megtartó pillére a felvidéki magyarságnak, melyben a nyári táborozások 1965 óta nem kis szerepet kaptak, és a jászói tábor is ezek folytatója, hiszen az utolsó, a bolsevik sovinizmus által betiltott NYIT (Nyári Ifjúsági Tábor) 1972-ben éppen Jászón volt, de már a Thália égisze alatt. Ezek a táborok (később kerékpártúrák) és a Csemadok ifjúsági klubjai nevelték fel jelenlegi politikai képviseletünk jelentősebb egyéniségeit, illetve ezek tervezése és szervezése közben „tanulták meg” a közösségépítést, köztük volt 34 évtizede többek között Duray Miklós (aki az utolsó napra most is eljött), Gágyor Péter, Kolár Péter, Balassa Zoltán, Havasi Péter, Zachariás István, Pék László, Köteles László, Mácza Mihály , Kiss Mihály, Bubenkó György is, és ezért tűnhettek gyanúsnak két évtizede a változások idején a „semmiből” érkezők, akikről elég gyakran kiderült, hogy a nem a Csemadokban, hanem a politikai rendőrségnél kaptak kiképzést. (Mostanában pedig szintén valamely utasítás alapján a magyar politikai képviselet szétrombolásán fáradoznak) A Jászói Nyári Egyetem az 1980ban Somodiban megrendezett (és itt folyamatosan gazdagodó) IV. Nyári Művelődési Táborok folytatása volt, alkalmazkodva a megváltozott feltételekhez (pl.a sátorozást lehetetlenné

48

tevő egészségügyi és természetvédelmi előírásokhoz). Ezért került át 1999-ben a premontrei monostor szomszédságába, a Tapolca völgyébe ez a rendezvény, melynek főrendezője most is a Csemadok Kassa - környéki Területi Választmánya volt. Az egykori, családira tervezett programszerkezet háttere anynyiban módosult, hogy nem csupán a fiatal szülők jönnek el gyermekeikkel, és ezért volt annyi állandó gyermekfoglalkoztató rendezvény, hanem a

nagyszülők is itt lehetnek unokáikkal. Mert a közösségben megélt élmények ereje tartotta meg népünket évezredeken át, és immár másfél évezrede folyamatosan a Kárpát-medencében. Zsarnok idegen hatalmakkal és beteges nyelvtörvényekkel szemben csak így lehet igazán fellépni, mert mit ér az a politika, amely egyre csak halogatja az igazság kimondását, az önrendelkező közösség igényét ilyen vagy olyan oknál fogva mindaddig, mígnem az a

kedvező idő majd akkor jön el, amikor már nincs következő nemzedék, amely ezekkel élhetne. „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, mikor anyád sikolt?!” – kérdezhetjük Dsida Jenővel. Jászó ismét valódi, megmaradást gyakorló iskola lett. Itt volt Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke, Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke és Fuksz Sándor, a felvidéki elnök; és, természe-

tesen (bár nagyon messziről érkezett vissza) Gál Sándor, aki már 1972-ben is jelen volt Jászón, amint Kolár Péter, a Thália igazgatója sem bírta ki, hogy legalább a nosztalgia kedvéért el ne látogasson. Akik viszont végig élhették és élvezhették ezt az egy hetet, azok számára ez majd jóval többet jelenthet, mint szép emlékezést. A színvonalas szórakozást Kátai Zoltán történelmet idéző éneke és lantmuzsikája, a KORZÁR megzenésített versekből álló kon-

certje, Zsapka Attila Radnótit megidéző dallamai, Dévai Nagy Kamilla hitvalló és nemzetféltő templomi muzsikája avagy Hornyákék és a Gondola fellépése is biztosította. Az irodalmat Mács József és Gál Sándor, valamint az AB ART Kiadó vezetője Balázs F. Attila hozta közelebb az idén. Bemutatkozott Bódva völgyének két kiváló televíziós műhelye is: Bartók Csaba Regfilmje és T. Nagy Imre Bódva - völgyi Stúdiója. Visszatérő vendég volt Zombori Ottó,

Debrőd felé tart a Szent László túra csapata

ITTHON

49

50

KOR-ZÁR

aki népünk csillagösvényének üzenetét hozta azzal, hogy meg kell ismernünk és mindig tudnunk helyünket a világban. A Szent László-forráshoz vezető túra idén nem jutott el lovagkirályunk patkónyomáig, mert útközben a vihar a debrődi kultúrházba kényszerítette a társaságot, de mégsem lett céltalan az út, mert a kedves házigazdák és néhány résztvevő jóvoltából a vártnál is gazdagabb élményekkel térhettek vissza az újra napfényben szikrázó kempingbe. És a sátrak alatt folyt az agyagozás, gyöngyfűzés, karikásostor fonás, nemezelés, szalma és csuhé feldolgozása, gyékényfonás stb. Az esti tábortüzek-

hez fáradtan megtérők persze még gitározgattak, énekelgettek, de a régi tüzek népdalos hangulata bizony már kiveszőben van ezen a tájon is, pedig e környék adja a népdalversenyek élmezőnyét évek óta... Kortünet... - mondhatnánk, de nem kell szótlanul elmennünk egyetlen, veszendőbe kerülő érték mellett sem. Hiszen ezek a dalok, mesék, szokások és nyelvünk eredendően ősi varázsa őrzött meg bennünket évezredeken át, s büszkén vallhatjuk, hogy Európa bölcsőjét is ringatta népünk hajdanán. Ha más nem is, ennek bizonyítékait az itt bemutatott Magyarságtudományi tanulmányok vaskos kötete igazolja. S ha ez így van, akkor már érdemes volt újra találkozni Jászón. Az utolsó napi koncert helyszínét is átrajzolták az esőfelhők, így mindenki színpadra állhatott, s az elvonuló záport hangulatos búcsúbuli követte a KORZÁR jóvoltából. Mihályi Molnár László

ITTHON

51

Csak a gyökér kitartson Húsz éves a Palóc Társaság A Palóc Társaság története úgy indult húsz évvel ezelőtt, mint egy mese. Egy történet, melynek minden egyes epizódját maga az élet írta, s ki-ki a maga módján, valami jó tündérként kisebb csodát tett: vállalással, cselekedettel, kitartással, hittel. Akkor, még senki sem tudta, hogy „történelmet” csinálunk, helyesebben a történelem formál majd minket. Hogyan is gondolhattunk volna ilyesmire, amikor javában tombolt a „husákizmus”, a társadalmi tespedés legmélyebben tanyázott, emlékeztünk még Fojtík elvtárs villámokat szóró, fenyegető beszédére Besztercebányán; nem tudtuk, hogy hamarosan lehull a vasfüggöny, „endékások” ezrei futnak a megnyitott magyar-osztrák határon át. Sok mindent nem tudtunk akkor. Nem sejtettük ’89 tavaszán, amikor kárpátaljai magyar írók jártak a Felvidéken: Dupka György, Balla D. Károly, Tóth Lajos és Horváth Sándor. Suttogva beszéltek a nagy Szovjetunió kozeli széteséséről. Emlékszem, ahogyan a Csemadok titkárságán elénekelt magyar himnusz alatt az egyik főelőadó sebesen becsukta az ablakot, nehogy kihallatsszék a magyar szó az utcára. Talán ez a találkozó is hozzájárult ahhoz, hogy a gondolat egy helyi közösséget képviselő, értékeinket felvállaló társaságról megszülessen.

Volt egyszer egy szalonnasütés... Azon a verőfényes, szép augusztusi vasárnapon huszonketten gyűltünk össze, az akkor még lepusztult és gondozatlan szklabonyai Mikszáth Emlékház udvarán. Ropogott a tűz, sercegett a szalonna, mindenki szót kapott, s lám: szabadon cserélt véleményt a gyakorló és a pályát kezdő pedagógus, a nyugdíjas, a háziaszszony, a fogorvos és a mérnök,... s azt a bizonyos ablakot sem csukta már be senki. Sőt: azt akartuk, hogy halljanak minket, hogy megértsenek ben-

52

Vitay Andrást előadói esten Bussán. Lélekben összenőve című műsoruk hallgatása közben alig vettük észre, hogy mi is összenőttünk lélekben. S miközben már javában tombolt a szlovákiai magyar többpártrendszer, a Palóc Társaságban leraktuk a következő évek nagyobb nyilvánosságot kapott rendezvényeinek, táblaavatásainak az alapjait. A mai regionális politizálásunk helyi, nagyképű képviselői, akkor még sokan meg sem jelentek a színen, vagy ha ott voltak távol tartották tőlnuk az ismeretségi körüket. Jellemző, hogy most már ők oktatnak ki minket magyarságtudatból és szolgálatból.

...és folytatódott

nünket. Egyemberként fogalmaztuk meg: összefogunk, tesszük a dolgunkat, megmaradunk magyarnak minden körülmények között! A kezdeti öszzejövetelek, Alsósztregován, Kékkőn, Nagykürtösön és az alapítótagok lakóhelyén, sok-sok új ötletet tettet hoztak. Felújítottuk a szklabonyai Mikszáth Emlékház léckerítését, melyhez Cseri László ipolynyéki pedagógus adott akácfa rönköket, megjelent első kiadványunk, a Jó Palócok; megszerveztük az első, határon árnyúló találkozót Ipolyvarbón, mely a Palóc Fiatalok Találkozója nevet kapta. Emlékszem, hogy az akkor még működő Szabad Európa Rádió is bemondta az eseményt. Az alig hallható adást boldogsággal és hihetetlen örömmel hallgattuk. Aztán jöttek a bátor előadások a csendesebb téli estéken. Molnár Imre történésztől sokan először hallhattunk a kitelepítésekről és deportálásokról, a trianoni igazságtalanságról. Mi szerveztük meg először a palócföldi pedagógusok találkozóját, fogadtuk Sinkovics Imrét és fiát,

1993-ban indítottuk a Krúdy napokat Szécsénykovácsiban, ahol Czine Mihály tanár úr adott elő, s ahol a feledés homályából és az árokpartról hoztuk vissza a Krúdy dédszülők kidózerolt síremlékét. Ebben az évben indultak Ipolyvarbón az Országbíró Napok, Szent Ivány Ferenc államférfi tiszteletére, emlékeztünk Ipolykeszin Ipolyi Arnold püspökről Tempfli József nagyváradi megyéspüspök jelenlétében. De télen sem pihentünk, hiszen az aviatika úttörőjének, Zsélyi Aladárnak emléke előtt tisztelegtünk Csalárban a sírjánál, ahol magyar nyelvű emléktáblát avattunk ( addig csak szlovák volt), de ugyanekkor emeltünk emléktáblát Bussa főterén is, térdig érő hóban. Az emléknapoknak ezentúl része lett az emléktáblák avatása. Anyagi lehetőségeinktől függően igyekeztünk szellemi elődeink nyomait megörökíteni. Így került 1994-ben a Balassi-évforduló jegyében a kékkői Balassi vár belső udvarának falára az Oláh Szilveszter által kiöntött bronz dombormű, de kezdeményzésünkre avatták fel Kő Pál domborművét is a zólyomi várban. Emléktábla került Gyürky Antal tiszteletére Szelénybe, és Pajor

prof. Badiny Jós Ferenc emléktáblája ...Zsélyi Aladár, Bussa...

István 48-as honvédtiszt emlékére Ipolynyéken a főtéren. Ejutottunk a mára már teljesen szovák településre Alsóesztergályra is, ahol Kubányi Lajos festőre emlékezve helyeztünk emléktáblát az evangélikus paplak falára, nemkülönben Kubinyi Frerenc emléke előtt tisztelegve kóvári szülőháza falán hagytunk emlékjelet születésének 160. évfordulóján. Szinte nem volt község, ahol tudatos munkával és szervezéssel ne emeltünk volna valamilyen okból emléktáblát. Így volt ez Felsőzellőben is, ahol gróf Balassa Ferencnek és Madách Imrének szenteltünk figyelmet. Madách Imre a zellői templomban vett részt Madách Károly esküvőjén. Ennek

ITTHON

emlékét őrzi az emléktábla a romos templomfalon. De Madách Imréhez, a Palóc Társasághoz és a Csemadokhoz kötődik az alsósztregovai kastély falán, harminc évvel a szlovák emléktábla felavatása után, a magyar nyelvű emléktábla megjelenése is. Az 1848-49-es emlékjelhagyások zöme is részben a társaságnak köszönhető, hiszen az évenkénti rendszerességgel Ipolyvarbón megrendezett kistérégi ünnep 1995-ben tiszteleghetett először az itt eltemetett Erdélyi János 48-as honvéd, Szamák Mihály által megfaragott palóc keresztje előtt. Az elmúlt évek táblaállító buzgalmának csúcsát jelentette Mikszáth Kálmán mellszobrának avatása 1997. január

17-én, Szklabonyán. A szobrot Gáti Gábor szobrászművész alkotta. Dobos László író avatóbeszédében így vallott az eseményről:„Ez a szobor nemcsak a múltnak, a jelennek is szól. Mintha a palócföld fűszálaiból s virágaiból öntötték volna a szobrot, hogy nyáron sugározzék, ősszel hullajtsa a levelét, tavasszal virágozzék. Megtisztelem mindazokat, akik gondolataikkal, anyagi áldozataikkal támogatták és támogatják Mikszáth Kálmán újraéledését e tájon. Azt bizonyítják ők, hogy e szűkös világban is lehet nagyot és nemeset cselekedni. ” Az időrendi sort figyelembe véve, az elmúlt húsz év alatt gyakorlatilag minden évre esett egy-egy szobor-, emléktábla-, emlékmű- vagy domborműavatás. Így került szécsénykovácsi rendezett főterére, a honfoglalási emlékoszlopok mellé Krúdy Gyula emléktáblája, ipolyvarbóra a honfoglalási emlékmű a falu végére, a palóc emlékoszlop a társaság alapításának tiszteletére Szklabonyára, a nagykürtösi evangélikus templom falára, hogy ott keresztelték meg a nagy palócot, de megemlékeztünk Böhm Józsefről is Zsélyben, akinek szülőháza falán áll kőbe vésve, hogy a kis emberek munkássága is éppen olyan fontos, mint a történelmi alakoké. Sajó Sándor kul-

53

Szinte lehetetlen elmondani és felsorolni mindazt, az értékteremtést, amit szellemi kincsestárunk gyarapodására az elmúlt húsz évben megtet-

Krúdy Gyula...

egy ilyen népfőiskolát lértrehozzunk, az 1994-ben Lakitelken megrendezett népfőiskolai tábor adta, ahol nem kisebb személyiségekkel találkozhattunk, mint László Gyula professzorral, a kettős honfoglalás elméletének megalapozójával, Monár V. József néplélek kutatóval, akinél mélyebben még senki sem vezetett minket kézenfogva az emberi lélek mélységeibe, vagy éppen Pap Gáborral, aki a Szent Korona eszmeiségének legkíválóbb kutatója. Az elmúlt közel másfél évtizedben a magyar társadalom és történelemtudomány legkiválóbb személyiségei mint, Szörényi Levente, Koltay Gergely, Bakay Kornél, Szakács Gábor, Friedrich Klára, Csete

Madách-tábla Zellőben

Mikszáth-tábla Kürtösön

Sajó Sándor...

tuszának felelevenítéséből is kivettük a részünket, hiszen nemcsak emléktábla őrzi az ipolysági Csemadokház falán Sajó Sándor emlékét, hanem immár mellszobor is a tempom mellett, melyet ki más, ha nem Oláh Szilveszter öntött bronzba, de Badiny Jós Ferenc emlékét is megörökítettük Balassagyarmaton.

Konferenciák, rendezvények, táborok, kirándulások és kiállítások

tünk. A Balassi ünnepségek, a magyar márciusok, a palócföldi pedagógusok találkozója, a magyar kultúra napján tartott megemlékezések, Országbíró Napok, a Lantvirágok előadói verseny középiskolásoknak, Kedves virágai a Palócföldnek irodalmi verseny, a történelmi előadások és konferenciák csak útjelzők egy hosszú sorban, melyek a múltunkról, jelenünkről szólnak. Kétségtelen azonban, hogy ezen rendezvények sorában a legértékesebb a Palóc Társaság által 1996-ban útjára indított Örökség Népfőiskolai Tábor, mely az igaz magyar múlt tényeken alapuló megismerését szolgálja és ebben az esztendőben már 14. alkalommal került megrendezésre. Az ipolysági székhelyű tábor mára Udvardra került, de változatlan minőséggel szolgálja a magyar őstörténet iránt érdeklődőket. Az ötletet, hogy

54

Erdélyi János honvéd keresztje

György és Ildikó, Kiss Dénes, Tábori László, Kocsis István, Szántai Lajos, Harangozó Imre, C. Tóth János, Budai Ilona, Beregszászi Olga, Duray Miklós látogattak előadóként a táborba. Ez a lista természetesen nem teljes, hiszen csak az előadók névsora fél oldal, és akkor még az előadások témáit nem érintettük. Pedig a Szent Korona-tan, a magyar őstörténet, a néplélektan, a rovásírás, a sumér -szkíta –magyar rokonság, Attila országlása, a népzene, néprajz és ősvallás csak a jéghegy csúcsa az előadott témák sokaságában. Aki valaha is részt vett a Palóc Társaság atyjának, Urbán Aladárnak az emléktúráin, melyek mára már behálózták az egész Kárpát-medencét, soha nem felejti el, milyen az igazi történelmi, irodalomi emléktúra. Mindenütt barátok, magyar testvérek várnak, s ha becsuksz egy kaput, né-

Urbán Aladár

hány év múltán úgy nyithatod ki újra, mintha el sem mentél volna.

Kiadványok, füzetek, könyvek A Palóc Társaság hírmondója a Jó Palócok 1996 második negyedévétől kezdődően jelenik meg évente négyszer 16-20 oldalon. Házi sokszorosítással készül, tagjaink tagdíjuk ellenében jutnak hozzá. A lap árusításra nem kerül. Minden hiányossága ellenére jól szolgálja ügyünket, megörökíti mindazt, amit a társaság a magyar nemzeti kultúra érdekében kifejt, magyar szellemiségű írásokat közöl. Két terjedelmes kiadvány, az „Itt élned kell”, valamint „Csak a gyökér kitartson” foglakozik a Palóc Társaság eddigi történetével. Az első a 10 éves, a második a 15 éves évfordulóra készült, de több olyan tájékoztató füzet, mint pl. a szklabonyai Mikszáth Kálmán Emlékház, a Kubányi Lalos élete és munkássága, az alsósztregovai Madách Emlékhely is megjelent, valamint a Sajó Sándor verseit tartalmazó Harangszó az Ipoly partján című verseskötet is a társaság gondozásában kapható. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy a társaság egyik alapítója, Hrubík Béla, már két verseskötettel jelentkezett 1998-ban és 2004-ben. „Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatatokat, az nem is fogy ki soha belőlük” – írja egyik

ITTHON

A Palóc Társaság tagjai Lakiteleken

novellájában Mikszáth Kálmán. Ez a gondolat sokszorosan érvényes a Palóc Társaság vezetőire és alapítóira, akik közül toronymagasan kiemelkedik Urbán Aladár, a társaság lelke, motorja és mindenese. Munkáságát több alkalommal is méltatták már. Kiemelkedő elismerése munkájának a Madách Díj, melyet 1999-ben Nógrád Megye Közgyűlésétől vehetett át. Nem véletelen az sem, hogy nemrégiben Ipolyság városa díszpolgárságot adományozott a Palóc Társaság vezetőjének. Amikor a Kürtös havilap hasábjain kérdeztük őt erről, szerényen így vallott: „Az ember éli a maga porszem életét, tesz-vesz, közben rádöbben errearra, s a maga módján megpróbál segíteni ott és akkor, ahol és amikor lehetősége nyílik rá. Semmi különöset nem találok ebben. Abban sem, ha valakik valahol az okos cselekedeteket észreveszik és méltányolják, de abban sem, ha nem. Minden ember megy a maga útján, s úgy látszik, hogy nekem ezen az úton a szolgálat adatott. Szolgálata gyönyörű múltú nemzetemnek a képességeim és a lehetőségeim keretei között. Hát miért ne tegyem a dolgom úgy, ahogyan tudom? De nemcsak visszatekinteni kell tudni, hanem inkább előre nézni. S a jelen az a pont, az a hely, ahonnan hátra is, előre is tekinthet az ember fia. „Itt állok, másként nem tehetek!” – vallhatom Kolhaas Mihállyal. S ha

nekem ez a poszt adatott, hát jól-roszszul, de becsülettel igyekszem helytállni. Remélem, hogy kanyargós Ipoly menténk rengeteg műemléke, irodalmi helye, népi hagyománya, szokása sem válik köddé, nem vész el, mert a mai kaméleonkorszakban is birtokosai vagyunk magyarságunk felbecsülhetetlen kincsének, s mindig voltak, vannak és lesznek is, emberek, egyesületek, akikben, amelyekben a közös cselekedetek óhaja lelki parancs, akik őrzik, védik és ápolják ezt az örökséget. Szerény személyem szolgálja e szent célt, míg bírom, s örömmel tölt el a tudat, hogy ebben nem vagyok társtalan.“ Amikor e sorokat írom, lélekben már a két évtizedet felölelő ünnepi közgyűlésre készülök. Amit tettünk, közösen, az mára valóban történelemmé lett. Köszönet minden alapítónak és folytatónak, mindekinek aki belépett e folyóba, itt a kanyargós Ipoly partján, ahol az álmok hősei megférnek a mindennapok hűséges szolgálóival. Csak reménykedni tudok, nem halnak ki soha közülünk az olyanok, aki ezt értik, s megértik. Arany János sorai jutnak eszembe: „Nem elég csak emlegetni: Tudni is kell jól szeretni, tudni bölcsen, a hazát.“

Isten éltesse a Palóc Társaságot! Palócz

55

Úton-útfélen A szülőföld állapotáról Gömörországban születtem és ott éltem az első érettségig. Velem is az történik, ami sokunkkal, akik közelebb kerültünk a hetvenhez, mint a hatvanhoz – minél korosabbak vagyunk, annál

56

inkább visszavonz a gyermekkori táj, a környezet, amelyben az első havazásokat láttam és a szemem láttára bújt ki a földből a hagyma szára, hullt az ölembe a szilva meg az alma. És mégis – tetemes

élettapasztalattal a hátam mögött egyre inkább érzem: szülőföldem az egész Felvidék. Minden település és tájegység, melyben magyarok élnek, melyekhez hagyományaink kötődnek, melyekből elővillannak a történelem bennünket is érintő eseményei. Ezt a nagyobb szülőföldet járva, s a tapasztalatokat összevetve az előző évtizedek valóságával, keserű jelenségeket élhet meg az utazó. A múltkor Pozsonyban töltöttem egy délelőttöt. Magyar szót ut-

cán egyetlen egyszer hallottam – egy ifjú apa sétálgatott fiúikreivel – két év körüli gyermekeivel – a vár közeli, forgalmas részen. A szlovák mellett olasz, angol, német, orosz, cseh kifejezések ütötték meg a fülem – hiába reménykedtem, hogy magyar szavakat is hallok, mint két-három évtizede. Kassán hasonló volt a helyzet, bár ott csupán egy fél délelőttnyi időre futotta. Rimaszombatban, a szülővárosomban sétálgatva – lehet, hogy ez nem mindig van így – inkább Milan Rúfus nyelvét beszélik a helyiek az utcákon, tereken, mint a Blaha Lujzáét. És ugyanezt mondhatnám Rozsnyóról is. Kivétel Szepsi, Tornalja és általában a magyarlakta községek és falvak. Az üzletek és cégek, szervezetek, egyesületek táblái gyakran csak „államnyelven” közölnek tudnivalókat tevékenységükről. Olykor az az érzésem támad, hogy kiszorulunk ősi élőhelyeinkről, s ez fájdalmas érzés, mert elvesztünk valamit, amit érték, ami szép, ami jó volt, ami a szüleink, nagyszüleink és

ITTHON

felmenőink alkottak meg számunkra, s ami a környezetünket otthonossá és élhetővé tette. Az újra hatalmas mértéket öltő munkanélküliségről már nem is beszélek. Vajon ki méri fel, hány család szakad szét csak azért, mert egyik vagy másik szülőnek otthon nem akadt munkája? Hány fiatal keresi a feszültségek levezetését az italozásban, vagy nyúl a drogokhoz, hogy elkábuljon és feledje a kilátástalanságot? Az állam tulajdonképpen maga ellen dolgozik – az iskolákban kiképezteti a jövendő szakembereket, de munkáról már nem gondoskodik számukra. Bizony, gyökerestől rossz az egész, eltorzult a társadalom, s ebben a légkörben és hangulatban nőnek fel a jövő nemzedékei... Ami mindig lelket melengető a szülőföldet járva, az a táj gyönyörűsége. A magyarságukat, tehát a hagyományainkat őrző felelős magyarok szívélyessége. Sok-sok új emléktábla az épületeken, új szobrok sokasága, kopjafák, emlékoszlopok az utak mentén és az utcákon-te-

reken. Ulman István, Smídt Róbert, Cs. Nagy Géza, Igó Aladár, Sidó Szilveszter, Ferencz György csak néhány név a sok közül. Most a szepsi Pekár József néhány munkáját adjuk közre M. Nagy László felvételein. Id. Pekár József a fiával, ifjabb Pekár Józseffel együtt dolgozik – a fém részeket a jászói Milan Kalmár készíti. Ők hárman alkották meg a stószi temetőben álló, a reménység örök lángját jelképező díszes oszlopot is, amely hatalmas gyertyaként fénylik az éjszakában, s amelyet Fábry Zoltánról írva egyik idei számunkban már bemutattunk. Annus Simon M.Nagy László felvételei Felvételeinken először a tornai vár alatti emlékpark két díszét látni. Itt volt a régi keresztény temető, mellette pedig a zsidó. Az emlékpark harmóniát áraszt a két keresztény és a zsidó vallás ide zarándokló tagjai között és felhívja a figyelmet a világháborús áldozatokra. Id. Pekár József a közeli Hídvégardó (Magyarország) részére is készített egy szép trianoni emlékoszlopot. Másik fotónkon Hídvégardó központját és az alkotót látjuk.

57

IPOLYNYÉK KÖZSÉG ÖNKORMÁNYZATA A CSEMADOK ALAPSZERVEZETE ÉS A NEKVINUM POLGÁRI TÁRSULÁS TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT ÉS KEDVES CSALÁDJÁT

2009.AUGUSZTUS 29- 30-án a

XII.

SZÜRETI ÜNNEPSÉGRE ÉS PINCEFESZTIVÁLRA Program: Augusztus 29. szombat 15.30 – Ünnepi szentmise a Szent Orbán szobornál 16.30 - Derzsi György és Vadkerti Imre részleteket ad el� az ISTVÁN, A KIRÁLY c. rockoperából – helyszín a ZSOBRÁK 17.30 - Zenés m�sorok és programok az ipolynyéki sz�l�hegy d�l�iben hajnalig - Zsobrák, Pacso, Vágány Borok és helyi gasztronómiai finomságok kóstolója a pincéknél Részvételi jegyek helyi bortérképpel a községi hivatalban kaphatók És rendelhet�k Augusztus 30. vasárnap 12.00 – Vendégek fogadása a kultúrház emeleti termében 13.30 – Hagyományos szüreti felvonulás 14.00 – Hagyomány�rz� m�sor a helyi szabadtéri színpadon Fellépnek a helyi és környékbeli csoportok,a zselízi Kincs� 20.00 -

EDDA m�vek

koncert a helyi fürd�nél Belép�díj el�vétben 8 Euró Helyszínen 10 Euró

MEGRENDELŐLAP

Jegyek a községi hivatalban és a helyi kultúrházban kaphatók!!! Érdekl�dni lehet 0474891379 –es telefonszámon valamint a www.vinica.sk honlapon

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

58

aláírás, bélyegző

<38. hanem valójában erőgyűjtés a jelenhez – hangsúlyozta Bosák Nándor: – Ilyen értelemben emlékezzünk Szent Annára és az ő családjára, ráirányítva a figyelmet arra, hogy a családnak – mint az emberi társadalom legalapvetőbb közösségének – melyek a törvényei, melyek az útmutatásai, melyek az ajándékai, s milyen feladatokat adnak számunkra mindezek – tette hozzá. Az egész napos vallási ünnephez népművészeti fesztivál is társult: népi együttesek és hagyományőrzők léptek fel – a Nógrád megyeiek mellett például ipolykesziek, zoboraljaiak, nyitrageszteiek és kóstelekiek – de viseletes szépségversenyt is rendeztek. A „Mesterek utcája” – a Palóc ligetben – térségünk népi kultúrájával, a kézműveshagyományok bemutatásával várta az érdeklődőket. Végül, de nem utolsósorban még szombaton megnyitották dr. Simek Viktor karnagy, festőművész, a magyar kultúra lovagja „Szülőföldem, Zoboralja” című kiállítását a Palóc Múzeumban. A búcsú egyik szép pillanata <3. ellen emeljük fel szavunkat, de mostanában, hála Istennek, már támogatóink is akadnak Magyarországon és Európában, sőt: világszerte. Jövőre lesz kilencven éve, hogy Magyarországot meg akarták gyilkolni – megszületett a trianoni békediktátum. Mit igazol ez a csaknem kilenc évtized? A vak is élesen látja, hogy most a határon túli magyar nemzetrészek felszámolása a cél. A délvidéki, kárpátaljai és szerbiai viszonyokat egyre jobban ismerik azonban a nagyvilágban, s a felvidéki magyarságot ért jogsértésekre is kezd figyelni Európa. És – végre! Az Egyesült Nemzetek Szervezetének is színt kell vallania. A múlt században és évezredben írott vers tehát ma is időszerű, de most mintha tisztulna az ég fölöttünk. Magyarországnak rövidesen új kormánya lesz, s egy új alaptörvényről is szó esik immár, amely a történeti alkotmányra épül előbb-utóbb, vagyis pillére a Szent Korona-tan lesz. A jövendő pápa-jelöltek között magyar főpap nevét is említi a földkerekség egyik befolyásos amerikai újságja. Esterházy János alakja, az ő kereszténységre épülő hitvallása nem csak Közép-Európában, más térsé-

ITTHON

gekben is hatással lehet a társadalmak átalakulására. Persze, ez az idő még odább van, de egyre erőteljesebben rajzolódnak ki vonalai. Nyelvét az ember Istentől kapta, s azt az édesanyja-édesapja szerettette meg vele. Senki sem határozhatja meg, a világ mely részében szülessen, milyen családban, milyen nyelvet beszéljen elsőként és melyik valláshoz tartozzon. Aki tehát mások anyanyelve ellen visel hadat, Isten ellen vét – bűnt követ el. Ezért van a mi oldalunkon az igazság. Az igazság eleve létezik, a hazugságot mindig kitalálják – mondogatta II.János Pál pápa. Most pedig olvassuk el az angol Sir John Browning 1792-1872 jellemzését arról a nyelvről, melyen az ITTHON is íródik. Ez az angol nyelvész, irodalmásr és gondolkodó, több, mint száz nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 183o-ban kiadott egy magyar nyelvű verseskötetet is. Az angol nyelvzseni el volt ragadtatva a magyar nyelvtől. Azt tartotta, hogy nyelvünk születése a történelemelőtti idők homályába vész: „A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött,

és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett.Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír... Olyan, mint a terméskő, egy tömbből van, amin az idő viharai egyetlen karcolást sem hagytak. Nem naptár ez, amely a korok változásaihoz alkalmazkodik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von viszsza, nem ad és nem vesz el senkitől. E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik, a nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok menynyezetei – amik egyetlen kőből készültek – nem magyarázhatók. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt vagy miként szállították és emelték helyére a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, isteni titkot fog megfejteni. Tény, hogy e titok első tétele: Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél és az Isten vala az Ige.”

59

A napokban az utolsó másfél évtized legnagyobb magyar sikerét érték el a római világbajnokságon a magyar úszók: arany, ezüst és bronzérmeket szereztek. Ha Cseh László nem betegszik meg közvetlenül a verseny előtt, s emiatt nem veszt a súlyából három kilót, a két elsőség – szinte bizonyos – háromra vált volna. Történt mindez akkor, amikor a magyar sport intézményrendszerét éppen olyan mélyre süllyesztette a népét lenéző kormány, mint magát az országot. Gyurta Dániel és Hosszú Katinka aranyérmei azonban bizonyítják: a felelősségteljes edzők, odaadó szülők és a világraszóló tehetségek összefogása meghozhatja az eredményt. Mindez

akkor villant át az agyamon, amikor már befejeződött az anyaggyűjtés a komáromi Maitz Miklósról készítendő íráshoz. A tizenhét esztendős Miklós az ország legjobbja a vele egyidős juniorok között az 50 és 100 méteres gyorsúszásban – a félszázat 24,75, a százat 54, mp. alatt teljesíti. Az ifjúsági kategória a 15 és 19 év közötti versenyzőket tömöríti. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, hogy belássuk: egy tizenötéves fiú testalkata jócskán elmarad fejlettségben a tőle négy esztendővel „öregebb” srácok mögött, ezért az elért időket is így kellene szemlélni. Mielőtt beszélgetni kezdenék Maitz Miklóssal, mondjuk el: a komáromi Delta Úszóklub versenyző-

je a Maitz-család legnagyobb gyermeke – van egy húga és öccse. Mindhárman a Marianum Egyházi Iskolaközpont tanulói – Miklós gimnazista. A szülők, akik szerető gondoskodással nevelik gyermekeiket, kedvelik a mozgást. Az édesapa, id. Maitz Miklós tehetséges futballista volt, amikor egy térdsérülés véget vetett sportpályafutásának. Maitz édesapa, mint vérbeli komáromi, a vizek jó ismerője, otthonosan mozog a Duna, a Vág és a csatornák világában. Az édesanya legfontosabb közlekedési eszköze a kerékpár, ő is mozgásban van mindennap. A sport természetes része a család életének, a gyerekeknek nem kell ismételgetni, miért fontos.

ifj. Maitz Miklós pillangózik

Ha nem is leszek nagymenő, minél tovább szeretnék úszni Mikor kezdtél el úszni? 4 éves voltam, amikor a szüleim elvittek az uszodába, ugyanis kövér voltam. Úgy gondolták, hogy az úszás – ha megtetszik – jót tesz majd. Ki volt az első edződ? Béber Károly, akinek sokat köszönhetek. Tulajdonképpen ő szerettette meg velem ezt a sportot. Nyolcéves koromtól vagyok az egyesület tagja – addig készültem a versenyzésre. Jelenlegi edzőm Michal Knihár. Sokan el sem tudják képzelni, hogy Komáromban, amely országos bajnok úszókat és válogatott szintre jutott vízilabdázókat, köztük Gergely István révén olim-

60

piai bajnokot indított el az élsport útján, nincs ötven méteres fedettuszoda... A mi medencénk huszonötméteres – a pólósok az egyik kapu előtt letehetik a lábukat, mert ott sekélyebb a víz... Remélem, egyszer mégiscsak építenek itt is egy korszerű versenyuszodát, hogy ilyen hátrányunk ne legyen a többiekkel szemben. Talán fölösleges megkérdezni, mivel telik a napod, hiszen kimagasló eredményt csak rendszeres edzésekkel lehet elérni. Időm zömét az iskolában és az uszodában töltöm. Szerencsérte a lakásunk, az iskola és az uszoda közel van egymáshoz, mert Komárom központjában

található mindegyik. Naponta két edzésem van – reggel és délután. Este „laza” konditerem. Hol étkezel? Ugyanott, mint a többi iskolatársam, és otthon. Olykor megebédelek az egyik étteremben. (Megjegyzendő, hogy Maitzéknál az édesapa is nagyon jól főz. A szerk.) Az étrendem a húsokra és a zöldségekre épül. Ma már köztudott, hogy az élsportolók külön féle táplálék kiegészítőket használnak... Mi tiszták vagyunk, nem szedünk izomnövelő proteineket sem. Viszont szó sem lehet szeszesital fogyasztásáról

és dohányzásról. És nincsenek nagy bulizások. A világbajnokság idején sokat beszéltek-írtak a médiumokban az ú.n. „űr-úszóruháról”, amely – állítólag – nagyban hozzájárul az időeredmények megjavításához. Te használtál már ilyen úszóruhát? Régibb modelben úsztam már, de nem olyanban, amely az egész testet lefedi szinte – rajtam deréktől lefelé volt ilyen. A magam fajta ifjúságinak, aki Szlovákiában versenyez, nincs pénze ilyen modellek beszerzésére, mert az megfizethetetlen – kb. 400 euróba kerül egy és 3-4 használat után eldobható. Mi a lényege az ilyen úszóruhának, amely január elsejével kiszorul a versenyzők eszköztárából, mivel a nemzetközi szövetség csak a hagyományos, a textiliákból készült dresszeket engedélyezi majd. Az ilyen „űrruha” három rétegű, speciális anyagból készül, tökéletesen a testre simul, nem varrják, hanem összeforrasszák a rétegeket. A feszes ruha mintegy „összetartja” az izmokat, aminek főként akkor van jelentősége, amikor a versenyző már fárad. Mivel az úszó testén nincs egyetlen olyan felület sem, amely a ellenállás miatt lassítaná a haladást, akár öt százalékkal is gyorsabb lehet az ember. A ruha használatának előnye a rajtnál három százalékot tesz ki, mert a rajt után egy ideig csak siklik a test a vízben. Melyik eredményedet tekinted az eddigi legkiemelkedőbbnek? A tavalyi bécsi negyedik helyemet az Ausztria meetingen. Itt a juniorok között negyedik lettem 50 háton. A résztvevők Európa országaiból verbuválódtak, de rajthoz álltak algériaiak is. A mostohább komáromi feltételek ellenére mit szeretnél elérni a közeljövőben? El szeretnék jutni a jövő évi szingapuri junior úszó világbajnoksáégra. Egy másodpercet kellene javulnom, hogy ott lehessek. Egyébként most rendeznek először junior úszó vébét. Távolabbi célok? Az érettségi után olyan főiskolára szeretnék bejutni, melynek városában ötven méteres korszerű medence és színvonalas úszóklub van. Egy biztos: ha nem is leszek nagymenő, úszni minél tovább szeretnék, hogy egészséges maradhassak. B.Tihanyi Zsuzsanna

ITTHON

Edzőtáborozik a komáromi úszócsapat Horvátországban. Az álló sorban balról Michal Knihár edzőt látjuk. Az álló sor jobb szélén ifj. Maitz Miklós. Lent: Miklós tavaly is jól szerepelt a Balaton átúszásán. (balról)

A győzelmi dobogón Kassán

61

Gazdag múlt örökösei vagyunk A Palóc Társaság XIV. Örökség Népfőiskolai Táboráról Ez a lényeg: gazdag múltat örököltünk, élnünk kell vele! Ezt kellene minden magyar embernek felismernie. Mert nagyon sokan téveszmék áldozatai, tévtanok hatása alatt élik rövid földi életüket, nem sok hasznot hajtva nemzetüknek. A Palóc Társaság tizennégy éve teszi, amit megtehet s megtennie kötelesség: évről évre megszervezi az Örökség Népfőiskolai Tábort (ÖNT), várja a felvidéki magyarokat műsoraira, hogy részesüljenek mindabból, amit tálcán kínál föl nekik: beható ismerkedést a magyar nemzet, eleink kincseket termett gazdag múltjával, hogy tartsák meg az ősi, párját ritkító kincset, gazdagítsák maguk is, adják tovább. Akár elégedettek is lehetnénk az ÖNT résztvevőinek számával, az állandó hallgatókkal, hiszen a harminc – hatvan között mozgó érdeklődői létszám ezt sugallhatja. A valóság azonban az, hogy a többség nem a szűkebb, felvidéki hazánk tájairól érkezik az ÖNT-re. Vagyis sokkal több helyi vagy környékbeli, de akár távolabbi: a keleti végekről és a nyugati tömbből is többen tölthetnének el egy hetet ismerkedve a fent emlegetett magyar örökséggel... Van példa arra is, hogy aki elfoglaltsága miatt nem lehet állandó résztvevője az ÖNT műsorának, az munkahelyi kötelezettsége elvégzése után indul el Udvardra, mint az ipolyhídvégi Adorján, mert ráérzett: ami az ÖNT-ön történik, rendkívül hasznos az egyén tudatformálására. Sőt, van példa arra is, hogy a nagy távolság sem lehet akadály: annak, ha az embert komolyan érdekli az igaz magyar múlt megismerése. Vannak akik az erdélyi Csíki-medencéből évek óta visszatérnek, mert az Örökség Népfőiskolai Tábor műsora igényes, alapos tudást nyújt és példát szolgáltat: az idén az ÖNT mintájára szerveztek Csíkrákoson műsort... Nem csodálkozunk azon, hogy a sajtó szinte semmilyen érdeklődést nem mutat az ÖNT iránt. A helyi tévé egy rövidke időre megjelent ugyan, de egy interjún, s egy előadás-részleten túl más nem érdekelte. Pedig feltölthette volna a község kulturális műsortárát, ha az előadásokat rögzíti. Z. Urbán Aladár. képek: Urbán Árpád

62

Grandpierre Attila és hallgatósága

Molnár V. József

Bíró József

Marton Veronika

Szántai Lajos

Kocsis István

Papp Lajos professzor

ITTHON

63