NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 3. ÉVFOLYAM 3. SZÁM Böjtmás hava. 30, Sk 210, Ft 1,

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

30,– Sk 210,– Ft 1,– €

3. ÉVFOLYAM 3. SZÁM 2008. Böjtmás hava

Képek az 1848-49-es szabadságharc csatáiból. Fent: Than Mór – A budai vár visszavétele, lent: Than Mór – A tápióbicskei ütközet

Szoros a szó értelme

Húsvét

Húsvét táján elmereng az ember lelke: de jó lenne tudni, látni az utat, amely a feltámadáshoz vezet! Az újrakezdéshez, az ébredéshez -- a magunkéhoz és a népünkéhez. Ki ezekből a poros, nehézkes, gonddal, bajjal, fáradsággal, konfliktussal teli kopár, böjtös mindennapokból, ki a megalázó politikai huzavonákból, megfosztottságokból és rosszul megoldott feladatok terhéből! De jó lenne „jó úton” járni, és amikor lejár az idő, oda, ama hazába érkezni!

Köszönjük

„Krisztus feltámadt! Él az Úr!” – Ez volt az őskeresztyének legrövidebb himnusza! Suttogták fültől fülig, országról országra vándorolva vitték ezt a pár szót, akik tudtak Valamit. Feltámadt! Él! Nagyon nagy szavak. Megmozgatják bennünk is testünk-lelkünk alélt pórusait és a vér is pezsegve megindul a gondolatra, hogy az, ami halott, élettelen és reménytelen volt, egyszer csak megmozdul, megropogtatja szundító csontjait és kinyújtózkodik. Ó, de nagyszerű annak, aki minden reggel ezzel a reménnyel ébred és így alszik el! Húsvétkor Krisztus újra kinyújtja a kezét és azt mondja: gyere, elvezetlek ezen az úton, amely a feltámadásba, az Atyához vezet. „Én vagyok az Út”. ➡ 37. old.

OTP Banka Slovensko – havilapunk hivatalos támogatója

A tartalomból:

a Csemadok nagymegyeri, érsekújvári, nánai, ipolysági, jókai, zonci, szepsi, ipolyszakállasi, százdi, ímelyi, szalkai, vágai, komáromi, udvardi, ipolynyéki, pozsonypüspöki, losonci, hontfüzesgyarmati, kalondai, vajáni, ekecsi, apácaszakállosi, zsélyi alapszervezetének valamint a Csemadok Területi Választmányainak, hogy részt vesznek lapunk terjesztésében. Köszönjük Varga László, Kajtor Pál, Baranyai Anna, Dániel Erzsébet, Duray Éva, Jámbor Mónika, Vincze Julianna, Takács András, Bodzsár Gyula, Czékus Péter, Farkas Róbert, Duba Ernő, Pekár József, Vendégh Piroska, Szőke Istvánné, Nagy Rozália, Solymos László, Mede Vencel, Morvay Péter, Balla Igor, Máté László, Tarcsi Imre, Pázmány Péter, Petheő Attila, Lajos Zoltán, Czékus Péter, Deminger László, Pálinkás Márta, Lukács Béla Mihályi Molnár László, Molnár Bence, Babindák István és Ernő, Böszörményi István, Urbán Aladár, Urbán Árpád és Őszi Eszter áldozatos munkáját, illetve támogatását.. Köszönjük magyarországi barátaink: Balczó András, Rókusfalvy Pál, Kellermayer Miklós, Nemes Andrásné, Hanga Éva, Szidiropulosz Archimédesz, Kolczonay Katalin, Bodosi György, Kondor Katalin, Sunyovszky Sylvia és Fekete György önzetlen segítségét. Az Itthon a Felvidéken a Madách Posonium boltjaiban és a Csemadok Területi Választmányai irodáiban kapható. Szeretnénk, ha a lap mindegyik településünkre eljutna. Továbbra is várjuk azok jelentkezését, akik nem pénzért, hanem magyarságtudatuk megéléseképpen hajlandók (szívesen) terjeszteni az ITTHON-t!

Tisztelt Szerkesztőség!

Kellermayer Miklós: Csak az igazság tesz szabaddá

Árpád-házi Szent Erzsébet karitatív munkásságáról Monika Gurínová írása

4-7.

8-9. Hrubík Béla: Hol sírjaink domborulnak Sáska Sándor szabadságharcos honvéd története 10-13. Interjú Vincze Lászlóval Az európai kisebbségek szakértője nyilatkozik 28-30. Íme, egy teremtő magyar: Csáji Attila festőművész, grafikus, fényművész és holográfus Batta György interjúja 34-36. Ne hagyjátok a templomot, az iskolát Felvidéki magyar hívek és lelkipásztorok nyílt levele 38-39. Hazatalálás A Kárpát-medence olyan, mint a Noé bárkája

Az Itthon kulturális havilap első számának megjelenésekor határoztuk el a férjemmel, hogy előfizetők leszünk. Megrendeltük a lapot és azóta is hű olvasói vagyunk. 40-41. Mitagadás, nagyon megörültünk, amikor ez az év januári számában szervezetünk Dalosköre és községünkben működő Apró Szőttes magára ismert a lapban. Köszönjük az Itthonnak, hogy a cikkek íróinak és a fotósoknak a segítségével hozzájárult kultúrcsoportjaink erkölcsi támogatásához, ami erőt ad ezen sokszor nehéz és nem egyszer akadályokba ütköző munkához. Mindezt azzal szeretném meghálálni, hogy megpróbálkoztam új előfizetők szerzésével. Mivel Béke elég kicsi község, nem számíthattam nagy eredményre. Mindemellett ezzel a kevéssel is szeretnék hozzájárulni a lap terjesztéséhez. A mi kis községünk is tisztában van azzal, hogy a magyar kultúra terjesztése, apáink örökségének megőrzése mindannyiunk ügye. Kívánunk a Tisztelt Szerkesztőségnek az igényes munkához sok sikert, kitartást és jó egészséget! Üdvözlettel a békei kultúrcsoportok nevében, Bódis Éva, a helyi Csemadok alapszervezete kultúrfelelőse

���� � �

��

�

������������� ���� ���� ��

��������

➤

��

lej

ITTHON

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap. Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

���� �

� �����

���

Címlapunkon a 160 évvel ezelőtt kitört forradalom és szabadságharc katonája. (Zászlótartó altiszt a Vilmos-huszárezredből)

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülóföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2007 Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 5000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: Dream Pictures, s. r. o. A lap olvasható a www.felvidek.ma honlapon is

3

SORSKÉRDÉSEINK Kellermayer Miklós:

Meg kell ismernünk az egyetlen igazságot!

Csak az igazság tesz szabaddá Ami a lényegünket illeti, közülünk az első is pontosan az volt, mint mi. Élőlény, aki tudhat, aki megismerheti az igazságot, aki szabadon dönthet, mit cselekszik. Igen, ilyen élőlények vagyunk mi emberek, kivétel nélkül mindannyian. És ez az élőlény mostanra bajba, nagyon nagy bajba jutott. Nem azért, mert van, hanem azért, amit tesz. Nem azért, mert sok van belőlünk, mert túlnépesedett emberrel a Föld, hanem azért, ahogyan élünk. Hiszen úgy élünk, úgy cselekszünk, hogy közben ártunk, közvetlenül is és közvetetten is önmagunknak is és utódainknak is egyaránt. Mindannyian ártókká lettünk! Úgy élünk, hogy mindenki árt! Próbálnánk tagadni, de sajnos nem lehet. Így a kérdés, hogy miért következhetett ez be, miért élünk ártó életet, lett a jelenünk és a jövőnk legfontosabb kérdése. Részleteire bontva így kérdezhetünk: Miért irtjuk az éltetőnket, az erdőségeket? Miért öljük meg magzatainkat, Magyarországon fél évszázad alatt következetesen kettőből az egyiket? Miért botránkoztatjuk, miért nyomorítjuk meg testileg és lelkileg azokat, akik megszülettek, akik megmenekültek az anyaméhen belüli legyilkoltatásuk elől? Az első válasz: talán az, hogy gondolkodás nélkül cselekszünk, csak azért tesszük, mert mindenki ezt teszi. A második válasz az lehetne, hogy bár tudjuk, bajt teszünk, és akarnánk is mást cselekedni, de nincs hozzá se erőnk, se bátorságunk, se tudásunk, se méltó vezérünk. Végül az is lehet a válasz, hogy nem fogjuk fel, mit is cselekszünk.

4

Egy biztos: a bajbajutottságunk ténye. Sőt, a baj akkora, hogy ha nem következik be rövid időn belül lényegi változás az emberiség életvitelében, ha minden így halad tovább, az erdőségek pusztítása, a talaj eróziója, a védő ózonpajzs tönkretétele, a környezet, a talaj, a vizek és a levegő elszennyezése, mérgezése, akkor 30, 50, 80 év múlva, amikorra az összes fosszilis energiaforrás (kőszén,

kőolaj, földgáz) mind elfogy, a Föld az ember számára lakhatatlanná, vagy csak különös kínok közt lakhatóvá válik. Ami a mát, a jelent illeti, a feltornyosuló

bajok elszenvedésében óriási különbségek vannak az egyes országok, az egyes népek, az egyes egyének között. Vannak nyomorgó, éhező szegények és vannak lázítóan gazdagok. Ez a különbség azonban csak időleges, mert a végeredmény, a Föld ember számára lakhatatlanná válása egyformán lesz érvényes gazdagra és szegényre. Az életforma, amiben az emberiség ma él, országtól függetlenül, egyértelműen diktatúra, életellenes diktatúra. Nem kétséges, hogy az egész földre kiterjedő, egyre mélyülő életellenes diktatúra 250 év óta a kőszén, a kőolaj és a földgáz igazságtalan kisajátításából táplálkozik. Az, hogy mikor jött, mikor élt közülünk az első itt a Földön, vitatott. Egyik nézet szerint 200.000, a másik szerint 2-4 millió évvel ezelőtt. Lényegileg mindegy, mert a kőszén a 200-400 millió évvel ezelőtt itt burjánzó növényekből, erdőségekből, míg a kőolaj és a földgáz a 24 milliárd évvel ezelőtt élő parányi élőlényekből származik. Vagyis sokkal korábbról, mint ember élt a Földön. Az embernek tehát semmi köze sincs a létrejöttéhez. Következésképpen a föld mélyén felhalmozódott fosszilis energiaforrások vagy senkié, vagy mindenkié egyformán. Senki, senkik nem sajátíthatták volna ki. Senki, senkik nem gazdagodhattak volna meg belőle. Nem ez történt! Sőt tényként kell kijelenteni, hogy minden életellenes ártás,

SORSKÉRDÉSEINK SORSKÉRDÉSEINK az emberiség nagy bajba jutottsága erre az igazságtalanságra vezethető vissza. Az elmúlt 250 évben bekövetkezett értékválság, az óriási pénz- és tőkefelhalmozás, ami valójában nem más, mint a bankokban nyilvántartott, fegyverrel védett felhalmozott semmi, felhalmozott eladósodottság, egyértelműen a fosszilis energiaforrások igazságtalan kisajátításából és zabolátlan égetéséből ered. Illyés Gyula: „Egy mondat a zsarnokságról” című verse erre a „globalizált” életellenes diktatúrára, életellenes zsarnokságra is érvényes. Egy rövid idézet ebből a versből örök figyelmeztetés lehet: „hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban; belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy;” Döbbenetes, de sajnos igaz! Életellenes diktatúra, életellenes zsarnokság tombol a világon, különösen Magyarországon és mi mindannyian cselekvő részesei vagyunk. Mindannyiunk „szemmé válása” az életellenes diktatúra láncában csak úgy képzelhető el, hogy valójában nem tudjuk, nem fogjuk fel, hogy mit is cselekszünk. Szeretnék rámutatni, hogy ma minden tudományos konferenciát, minden tudományos előadást, minden tudományos közleményt illik, sőt kötelező azzal kezdeni, hogy a tudomány az utóbbi időben óriásit fejlődött. Ha ez így van, akkor a Föld kitüntetett értékének, az élővilágnak és benne az emberiségnek egyre nagyobb biztonságban kellene élnie. Ha ez nincs így, akkor a szavak és a valóság között ellentmondás van. A fejlődés fogalma ugyanis minőségi gyarapodást, jobbá, tökéletesebbé válást is jelent. Tehát, ha igazán fejlődött a tudomány, akkor ennek eredményeként az életnek, az élővilág minden tagjának, de leginkább az egyes emberek életének egyre biztonságosabbnak kellene lenni. De ez sajnos nincs így! Olyannyira nincs, hogy - ahogy korábban már közlésre került - a Föld lakhatatlanná válása az ember számára „karnyújtásnyira”, egy-két emberöltő közelségébe került. A tudomány fejlődik, közben pusztul az élővilág, pusztul az ember, a halál dáridózik. Próbálnánk mi is az ősidőktől elfogadott nézetet ismételni, nevezetesen azt, hogy a tudomány szent, ártatlan világ. Művelői, a tudósok mindenkor igaz kutatók, csak az igazságot keresik és ha valami újabb igazságot, a világmindenséget átfogó törvényi rend újabb részletét tárják fel, azt

ITTHON

önzetlenül közzéteszik. Az ártásokban, az élővilág, s azon belül az emberiség bajbajutottságában a tudománynak, a tudósoknak semmi szerepük nincs. Csak a politikusok, a végrehajtók a felelősek, ők a bűnösök. A baj jellege és súlyossága miatt azonban ez a nézet, ez az állásfoglalás ma már tovább nem tartható. Az életellenes ártásokban, az élővilág pusztításában, a népirtásokban, a magzatgyilkolásban, a humán embriók kísérleti felhasználásában a tudomány, különösképpen az élettudomány „fő áramlatának” („the main stream”-nek), a pályázati pénzekkel támogatott, vagyis a pénzforrásoktól függő tudománynak sajnos cáfolhatatlanul közvetlen szerepe van. Sorrendben a bizonyítékok ezek lehetnek: 1./ Mindenki ellenőrizheti, nap, mint nap tapasztalhatja, hogy az elfogadott („established”), vagyis a média által közvetített tudományos világban, a tudomány főáramában kötelező tagadni magát a tényt, az élővilág és benne az emberiség bajba jutottságát. Amikor a tények súlya alatt a bajbajutottságot, már végképp nem lehet tagadni, elkezdik jelentéktelennek nyilvánítani. A „minden ismétlődik, mindig voltak bajok, majd magától minden rendbe jön” hamis jelszavak alatt kisebbítik a bajt és különösen azt hallgatják el, ami visszafordíthatatlanul károsodott. 2./ Azt a bajt, amit végképp nem lehet letagadni, a tudomány nevében törvényszerűnek, a túlnépesedésből fakadónak állítják. 3./ A tudomány mindenhatóságát hirdetik és mindentudást tettetnek! (Magyarországon, ahol a bajbajutottság a legnagyobb, ahol az élet elleni ártások különösen súlyosak „Mindentudás Egyetemére” járatják- a TV csatornáin keresztül- az egész országot.) 4./ Elméleteket,- döntő többségükben hamisakat - tényként, feltárt igazságként hirdetnek és tanítanak a felnövekvő ifjúságnak. 5./ Megtévesztésül hamis fogalmakat, idegen szavakat, idegen neveket „csempésznek be” a fogalomtárba. Ezzel már el is érkeztünk a „hogyan?” megvilágításához is. Időrendben a megtévesztő, hamis fogalmak „becsempészését” a fogalomtárba megelőzi az elméletek (döntő többségükben hamisak!) ténnyé, feltárt igazsággá „varázsolása”,

5

SORSKÉRDÉSEINK majd az iskolákban, az egyetemeken az ártatlan fiataloknak ilyetén való tanítása. Azért, hogy ez az állítás is bizonyított legyen, kötelező megvizsgálni az elméletek lehetséges változatait. Az elméleteknek valójában 3 változata van: 1./ A munkaelméletek (munkahipotézisek). Ezek nagyon fontosak! Ezek tulajdonképpen a kutató képzeletének megfogalmazásai. A kutatási szándék, a kutatási terv felvázolásai, amely nélkül a kutatás valóban elképzelhetetlen. 2./ A tudáshiányt, a tudás hézagait pótló elméletek. Ezek addig nem ártalmasak, amíg elméletként, szigorúan a kitalálójuk elméleteként kezeltetnek. Viszont felettébb ártókká válnak, ha feltárt igazságként, sőt bizonyított tényként, dogmává emelt igazságként kezdik őket kezelni, hirdetni, tanítani. Sajnos az élő sejtekről tanított tananyag, az 1000 oldalt is meghaladó kézikönyvek hemzsegnek az ilyen dogmává változtatott elméletektől. Sőt, ha pontosak akarunk lenni, az élővilág lényegéről, az elemi egységéről, az élő sejtről ma oktatott tananyag a dogmává változtatott, dogmává merevített elméletek (döntő többségükben hamis elméletek!) halmaza. Hiszen, úgy, ahogy tanítják, elmélet a sejtfelszíni membrán és minden membrán a sejt mélyebb rétegeiben. Elmélet a membránba ágyazott összes pumpa, csatorna és receptor is. A tényen, nevezetesen azon, hogy ezek mind, mind elméletek, semmit sem változtat, hogy az elmúlt fél évszázadban

6

majdnem mindegyiket Nobel- díjjal jutalmazták. Rendkívül elszomorító, hogy a legmagasabbnak elfogadott tudományos díjat hogyan lehet elméletért odaítélni. De, ami sokkal elszomorítóbb és a helyzet súlyosságát többszörösen alátámasztja, hogy a díjazott elméletek döntő többségükben, mindenki által bizonyíthatóan hamisak is. 3./ Az elméletek harmadik csoportja a tudomány számára soha meg nem ismerhető, soha át nem léphető határ elhomályosítását, letagadását „hivatott” szolgálni. Ilyen határ pedig van. Az elméletek, ahogy taglaltuk, igazsággá, ténnyé, tényként oktatott tananyaggá válhatnak, majd az ártás befejezéseként egyetlen fogalommá „koncentrálódh at n a k”. Számos példa van erre, de az írásom megkívánt szűk terjedelme miatt csak egyetlen példa bemutatására kerül itt sor. A bemutatásra kiválasztott fogalom az „evolúció”. Így magyarosítva, ahogyan használjuk a közbeszédben, a tanításban, a média csatornáin, vagyis mindenhol. Kevéssé gondoljuk végig, hogy ez a fogalom nem egy, hanem két elméletet, sőt mi több, két elmélethalmazt koncentrál egyetlen fogalommá. Az elméleteket eggyé koncentráló „evolúció” fogalom egyik oldalról az élettelen anyagi világ és az élővilág, másik oldalról az emberi személy és minden más élőlény közti lényegi különbséget próbálja elmosni. Élő sejtet, nem, hogy a 4 milliárd évvel ezelőtt valahogy egyszer létrejött egyetlent, a „progenitort” nem tudta az ember létrehozni, de semmilyent, a legegyszerűbbnek véltet se, soha. Sőt, elpusztult sejtet se tudott soha újraéleszteni. A molekuláris evolúciós elméletek ezt a legdöntőbb tényt, igazságot hallgatják el, holott az élővilág védelmének parancsa éppen ebből a tényből fakad, illetve kellene,

hogy fakadjon. Hiszen mi emberek nem tudunk élőt létrehozni, ezzel szemben az élővilág, leginkább a zöld növények, a fák, az erdőségek eltartottai vagyunk.

SORSKÉRDÉSEINK Ami a másik elméletet, az ember fajba sorolását ténynek hirdető fajelméletet illeti, a közvetlen és a közvetett ártások listája óriási. Ide sorolhatók a népirtások, különösen a zsidó nép kiirtására tett kísérlet, a holocaust is. Hiszen, ha tudományosan indokolt az embereket fajba, alfajokba sorolni, és az egyes élő fajokat magasabb és alacsonyabb rendűeknek tarthatjuk, a nagyobb katonai hatalommal rendelkező nép magát fejlettebbnek fogja tartani és a másikat fejletlenebbnek ítélve belekezd, tisztán nemesítési szándékkal a kiirtásukba. Ez történt, pontosan ez! Mégsem erről beszél a világ. Miért? A művi abortuszok is a fajelméletre vezethetők vissza, éppen tudományosnak hazudott elméleti alapon. Hiszen ennek az elméletnek keretében azt hazudják, ezt kell az ártatlan fiataloknak, mint tényt bemagolni, hogy az egyes élőlények az egyedfejlődésük során megismétlik a törzsfejlődés fő lépéseit. Vagyis, hogy a méhen belül megölt magzat valahol a törzsfejlődés alacsonyabb fokán leledző élőlény, nem emberi személy. A humán-embrió kísérletek engedélyeztetése is a hamis fajelmélet alapján történik ott, ahol megtörténik. Végül a Föld túlnépesedése, mint a bajok oka is a hamis evolúciós fajelméletben gyökerezik. Ez a rövid írás nem akart más lenni, mint figyelemfelkeltés: hogy a fogalmak, amelyeket ártatlanul nap, mint nap használunk, nem feltétlenül egyértelműek, nem feltétlenül igazak! A fogalmak igazi jelentését mindenkinek magának kell ellenőrizni! Mindenkinek csak egyetlen igaz saját „szerzeménye”, saját kincse van: az igazság, a valóság alapú saját világképe. Ez nem más, mint a saját fogalomtára, amelyben csak igazság van! A saját világképét mindenkinek magának kell kiépítenie úgy, hogy csak igazságot rak igazság mellé. A már elfogadott és elraktározott igazságokkal kell minden alkalommal ellenőrizni az újabb fogalom igazságát. Ha ekkor ellentmondást fedez fel, nem raktározza el az újonnan megismert fogalmat, mert igazság , nem mondhat ellent igazságnak. A saját valóság alapú világkép kiépítését már a felnövekvő korban kell elkezdeni! Erre a felelősségre kellene minden fiatalt tanítani. Azt is fontos tudni, hogy nincs külön igazság a templomban és külön igazság az iskolában, a munkahelyen, a mindennapi életben. Csak egyetlen igazság van és ez örök!

ITTHON

Csak az az ember cselekedhet szabadon, aki igazságban él. Erre figyelmeztet Krisztus a Szentírásban: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim

lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” A fordítottja is pont így igaz: csak az igazság tesz szabaddá! Ez az, amit a bajbajutottságunkkal mindannyian egyre inkább megtapasztalunk. Végre világosan látnunk kell, hogy a tudomány vívmányának tanított hamis elméletek mostanra többségükben fogalmakká „koncentrálódtak.” Ezért olyan nehéz a leleplezésük. Hogy mikor következik be az élővilágról, az élő sejtekről, az élőlényekről, és legfőképp rólunk, emberi személyekről oktatott tananyag megtisztítása a hamis elméletektől és a belőlük formált hamis fogalmaktól, megmondhatatlan. De hogy ennek be kell következni, az biztos! Magát az igazságot, nevezetesen azt, hogy az élettudomány telítve van ténynek tanított hamis elméletekkel, hamis fogalmakkal, mindenkinek tudnia kell! Ez ma az emberiség első és legfontosabb lépése a gyógyuláshoz vezető úton. Simon András rajzai.

7

SZENT ERZSÉBET MAI TÜKÖRBEN

Árpád-házi Szent Erzsébet Szociális és karitatív munkássága

A 2007-es év többek között Árpád-házi Szent Erzsébet éve is volt. Az ezzel kapcsolatos egyik kiemelkedő rendezvényre 2007. november 16-án került sor Esztergomban. A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és az esztergomi Árpád-házi szent Erzsébet Középiskola szervezésében tudományos emlékülésre került sor, amelyen a kiemelkedő tudósok között egy szlovák kislány is előadóként szerepelt. Monika Gurínová a pozsonyi Szent Erzsébet Egészségügyi és Szociális Főiskola PhD hallgatója. Bár nem történelmet végzett – testben, lélekben történész és elkötelezett kutatója az árpád-házi szentnek. A történelemhez, amely a hobbija, a civil foglalkozása is közel áll: várnagyi posztot tölt be a trencséni várban. A konferencián témavezetőként és előadása fordítójaként beleborzongtam az elhangzott gondolatokba: a kimondott igazságok a 2007-es év elmúltával is érvényesek és irányadóként szolgálhatnak. De nemcsak az! A témához való hozzáállása, a magabiztos fellépése, a magyar történelem ismerete – élő bizonyítéka, hogy a Szent Korona eszmében foglaltak át tudják hidalni a nemzetek közti ellentéteket. Jó lenne mindnyájunknak vissza nyúlni hozzájuk. Csámpai Ottó

Szent Erzsébet szobra Marburgban

2007-ben emlékeztünk Árpád-házi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulójáról. Megemlékeztünk a szentről, aki egyfelől a szegények, nyomorékok, koldusok és betegek pártfogója, másfelől az ápolóknak, karitatív intézményeknek, de ugyanúgy védőszentje a menyasszonyoknak, feleségeknek, özvegyeknek és a nőknek általában. Megemlékeztünk az asszonyról, akiben összefonódott a nőnek, a jelleme minden erényében: gyöngédség, jóság, odaadás, alázat és

8

könyörület – egyszóval az, amit manapság a felebaráti szeretetben lehet kifejezni. Erzsébet 1207-ben született az Árpád-házi királyi családban, II. András és Merániai Gertrúd gyermekeként. Valószínűleg Pozsonyban, amely a királyi család egyik székhelye volt, más történelmi forrás Sárospatakot jelöli meg, amely ugyancsak királyi család kedvelt tartózkodási helye volt. Az, hogy két város vetekedik születésének színhelyéért, arról tanúskodik, hogy ennek a nőnek nagy hatása lehetett az akkori emberek és mai csodálóinak gondolkodására. A királyi család szigorú szabályai szerint nevelték őt, ahol jó alapot és kimagasló vallási nevelést kapott. Azt mondják, hogy az első szava az ima, az első cselekedete a segítőkészség volt. A kor, amelybe beleszületett, nem volt egyszerű. A 13. század a változások kora is. A gazdaságban a hagyományos árucserét véglegesen felváltja a pénz nemcsak mint fizető eszköz, hanem a meggazdagodás forrása is. Többen figyelmeztettek arra a helytelen útra, amelyre sok nemesi család lépett hivalkodó költekezéssel és pazarlással. Néhányan igyekeztek változtatni a Jézusról alkotott képen is. Krisztust, a királyt, az uralkodót felváltotta Krisztus a Megváltó, a megfeszített, a szegények és üldözöttek barátja. Erzsébetet mint négy éveset politikai okokból egy számára teljesen idegen világba vitték, a Wartburgi vár fejedelmi udvarába, mint thüringiai Herman gróf majd IV. Lajos menyasszonyát. A magyar királyi udvar nehezen vált meg tőle, mert az emberek már akkor a szeretet angyalát látták benne. A thüringiai fejedelmi udvar olymódon gondoskodott a neveléséről, amint az akkoriban szokás volt, hogy az életre, mint jó fe-

leség legyen felkészülve. Erzsébet már gyermekként nagy érdeklődést mutatott a vallás iránt. Tanulékony volt, buzgó és kitartó a tökéletességhez vezető úton, tehát nevelésével nem volt sok gond. Gyengéd, szófogadó és szerény volt, nem idegenkedett a sokszor nehéz kézi munkától sem – font és szőtt, s a szövetet aztán szétosztotta a szegények között. Később, amikor maga is ínségbe került, ez a tevékenység hasznára vált. Lajossal, a későbbi férjével úgy nőttek fel, mint testvérek. Tökéletesen ismerték, jól megértették és nagyon szerették egymást. Lajos rokonai tanácsainak ellenére, hogy Erzsébetet paradox módon éppen a jósága miatt menesszék, mivel féltették a vagyonukat, akkor kötöttek házasságot, amikor Erzsébet betöltötte a 13-ik életévét. A thüringiai udvarban ugyanis sokan voltak olyanok, akik nem értették a furcsa életvitelét és segítőkészségét a szolgák és szegények iránt. Lajost legszívesebben valamelyik német hercegnőhöz adták volna. De ő nyíltan tudomásukra adta, hogy számára Erzsébet a legkedvesebb és nem változtatta meg elhatározását, hogy nőül veszi őt. Erzsébet így folytathatta a szegények gyámolítását, amiben Lajos nagyban támogatta. Sok legenda létezik életéről, melyeknek bizonyára van valós alapjuk. A legismertebb, hogy a kenyér a kötényében rózsákká változik. Amikor a férje rajtakapta, hogy eledelt visz a rászorultaknak és megkérdezte, mi van a kötényében, azt felelte rózsák. Rózsák télen? És valóban, amikor szétnyitotta kötényét, tele volt friss rózsával. De ez a szigorúság bizonyára nem Lajosra vonatkozik, hanem inkább apjára, Hermannra, aki valóban nagyon szigorú volt. A boldog házasélet nem tartott sokáig, mert Lajos a keresztes hadjáratra indulván a Szentföldre, 1227-ben meghalt. Ekkor Erzsébet még csak 20 éves volt és éppen harmadik gyermekét várta. Lajosban elvesztette nemcsak a férjét, hanem barátját és segítőtársát is a bajbajutottakon és rászorultakon. Egyedül maradt egy olyan or-

SZENT ERZSÉBET MAI TÜKÖRBEN

Monika Gurínová

szágban, amelyben nem fogadták be őt. A házassággal létrejött társadalmi helyzetével nem került be abba a közegbe, amelyet a kor elvárt volna. De ő ezt nem is kívánta. Rövid életét a szolgálat, az örömök és gyötrelmek töltötték ki. Adakozása, alázata és barátsága azokkal, akiknek szükségük volt a segítségére, Wartburg udvarán botrányt okozott. Nem illett közéjük. Keresztre feszítette őt az a társadalom, amelyből kinőtt, de amelybe valójában sosem tartozott. Az a társadalom, amely nem ismerte az alázatot, az önmegtagadást, az odaadó szeretetet. Még férje életében és beleegyezésével, megismerkedett gyóntatójával, Marburgi Konráddal. Valószínűleg azért választotta őt, mert ő is szerény volt és szegénységben élt. Sok tanácsot kapott tőle, melyeket alázattal be is tartott. De Konrád kegyetlen is tudott lenni – ha Erzsébet hibázott, kegyetlenül megkorbácsolta őt. A várkapunál, de sokszor benn a várban is, összegyűjtötte a szegényeket és nyomorékokat, akiket mindig megajándékozott. Sőt, saját lakosztályában ápolta őket és nem félt magához venni a leprás betegeket sem, ami felháborodást keltett Lajos rokonságában. Férje távolléte alatt, amikor az országban éhínség volt, kinyittatta a magtárakat és szétosztott mindent, amit nem zártak el előtte, csakhogy megetesse a szegényeit. Férje hirtelen és váratlan halála után nem talált földi örömöt másban, csak a szegények és elesettek megsegítésében. Egyhamar azonban ő is közéjük került. De nem vett erőt rajta az önsajnálat, hanem ellenkezőleg, összeszedte minden maradék erejét, hogy aztán hatalmas cselekedetté változtassa a szegényekről való mindennapi gondoskodásban. Nem volt képes azonosulni az udvarban eluralkodott rossz erkölcsökkel, s ezért elhatározta, hogy elhagyja Wartburg várát. (Sőt azt is mondják, hogy pici gye-

ITTHON

rekeivel együtt kiűzték őt a várból a fagyos hideg közepette.) Ekkor a legkisebb lánya csak két hónapos volt. Elhatározásához az is vezethetett, hogy férje rokonai kizárták őt az örökségből, de ő is tudatosította, hogy férje halála után a várban nem tartja őt senki és semmi. Bátran mondhatjuk, hogy az élet abban az időben, amelyben élt, egy nő számára, amilyen Erzsébet volt, sokkal nehezebb volt, mint ma, az emancipált és önellátó nők világában. De ennek ellenére ellen tudott szegülni minden írott és íratlan szabálynak. Sőt a lelki életet is, amelyet a nők csak a kolostor falain belül gyakorolhatták, kivitte az utcára, az emberek közé, akiknek arra valóban szükségük volt. A mai világ embere, aki nem tudja elképzelni az életét olyan szokásos dolgok nélkül, mint a mindennapi étel, tiszta víz, az otthon melege, csak keveset tud elképzelni abból, hogy egy nő, aki a világ legnagyobbjai közé született, hatalmas vagyonnal, nagyon fiatalon meg tudta különböztetni a magasabb értékeket és lemondani a földi javakról. Bizonyára az is szerepet játszott ebben, hogy olyan férjhez ment nőül, akit szeretett, és aki őt is szerette. A kölcsönös szerelem és egymás iránti tisztelet és támogatás, tovább vitték őt az evilági élet teljes értékű beteljesedéséhez. Erzsébet elhatározta, hogy az életét Marburgban tölti. Tudatában volt annak, hogy az intézményesített karitász sokkal hatékonyabb és tartósabb. Még férje életében hozzájárult egy-egy kórház felépítéséhez Eisenachban és Gothában. Halála után, az özvegyi vagyonából Marburgban további ispotályt építtetett, amelyet saját költségén berendezett. Barátaival és szolgálóival létrehozott egy betegápoló közösséget, amelynek tagjai levetették fényes világi ruhájukat, s ehelyett egyszerű szürke darócruhába öltöztek. Együtt imádkoztak, dolgoztak, együtt látogatták a szegényeket, együtt hordták az ételt a rászorulóknak. Vezetése alatt szolgálták a társadalom peremén élőket, betegeket, nyomorékokat. Visszatérhetett volna Magyarországra, a királyi családba. Hisz édesapja követeket küldött érte. De ő elhatározta, hogy életét aszkétaként, szegénységben éli le, szolgálva a betegeket és rászorulókat. Természetesen, az ilyen odaadás, amikor nap mint nap ragályos betegekkel találkozott és elfojtotta saját szükségleteit, odáig vezetett, hogy 24 éves korában elhunyt. Halálhírére jöttek az emberek közelről és távolról. A hagyomány szerint sírjánál több csoda történt. Gyóntatója, Marburgi Konrád, az 59 csoda leírásával elküldte a hivata-

los kérelmet szentté avatása érdekében. IX. Gergely pápa egy külön bizottságot hozott létre, és 1235. május 27-én szentté avatta őt. Már 1244-ben IV. Béla király templomot építtetett tiszteletére a Nagyszombat melletti Kápolnán. Erzsébet személyisége és karitatív tevékenysége hatalmas szerepet töltött be a rászorulókkal foglalkozó intézmények létrehozásánál. 400 évvel halála után Radermecher Apollónia Áchenben létrehozta a Szent Erzsébet irgalmas rendet. A bécsi kolostor vezetője Josef Rupe kezdeményezésére 1738-ban, Pozsonyban is létrejött a Szent Erzsébetről elnevezett betegápoló apácák zárdája. A zárda első főnökasszonya Schiller Mária Erzsébet volt. Mi több, gróf Esterházy Imre, esztergomi érsek segítségével sikerült templomot is építeni és kibővíteni a kolostort. 1753-ban pedig saját patikát nyithattak. Erzsébet semmit nem tett a saját dicsőségért, hanem Isten dicsőségéért. Kiskorától a játékaival, álmaival, imáival készült az evilági élet utánra. Tevékenységének szociális méretei a posztmodern társadalmunkban is teljesen időszerűek. Sokan bolondnak tartották őt, jobb esetben zavarodottnak. De egyedülálló és provokatív szentsége segített őt átvinni minden evilági akadályon. Erzsébet egyeztetni tudott a két hajlam: az Istenhez való áhítat és a szegények szolgálata között. Teljes egészében érvényes volt rá: „Mariam induit, Martham non exuit – Úgy öltözik, mint Mária, de nem vetkőzi le magáról Mártát”. Az olyan ellentétek elviselésére, mint egyfelől a családi boldogság, fejedelmi csillogó palota, drága öltözetek válogatott ételek – másfelől, sárkunyhó, darócruha, ízetlen ételek, valóban emberfeletti önmegtagadás szükségeltetik. Ismert a mondása, amikor meglátogatta a szegényekkel foglalkozó szerzeteseket és meglátta a templomban az aranyozott tárgyakat: „Az ilyen pompát hasznosabb dolgokra használhatnátok, az ételre, ruházatra, és ami a szobrokba van vésve, azt a szívetekbe kéne vésni.” A szociális és karitatív munka nemcsak a rászorultakon segít, hanem gazdagítja azokat is, akik szolgálnak. Mert ez szolgálat. Az egészséges embernek sok kívánsága van. A betegségben, a nyomorban, ínségben csak egy. Nem szabadna elfelednünk, hogy „ha nem tudjuk életünket további napokkal kitölteni, akkor a hátralévő napjainkat élettel kell kitöltenünk”. Ez Árpád-házi Szent Erzsébet üzenete a mának és a jövőnek. Monika Gurínová

9

I. évfolyam, 3. szám. A Csemadok Országos Választmányának kulturális rovata

„Hol sírjaink domborulnak...” A 2008-as esztendőben ünnepeljük az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének 160.évfordulóját. Azt gondolhatnánk, hogy az elmúlt, több,mint másfél évszázad elegendő idő volt arra, hogy ennek a magyar nemzet történelmében oly kiemelkedő eseménynek a történetét, csatáinak leírását, mellék- és főszereplőinek tevékenységét, életét, megfelelően feldolgozzák a történészeink és helytörténet íróink, mégsincs így. Nem is lehet, hiszen mindig, a történelmi események leírásait forgatva, újabb és újabb fejezetek nyitódnak meg, melyek lehet, hogy a nagy egészhez ,csak egy parányi, apró részlettel járulnak hozzá, helyben mégis újra írják egy-egy kis közösség kötődését, kapcsolatát az egykori eseményekhez, teszik az ünnepet még magasztosabbá, közelibbé, fontosabbá. Ezek az ünnepek, események a nemzet hajszálgyökerei, melyek akkor is megkapaszkodnak, elrejtőznek, megbújnak a haza földjében, az emlékezés talajában, amikor a nagy fát már régen kitépte a vihar, vagy villámsújtotta törzsét felemésztette a pusztító tűz. Ebből a gyökerekből lesznek azok az új hajtások, melyek fiatal, erős fává cseperednek, hogy szolgálják ezt a nemzetet az idők végezetéig. Mert a fák mindig nőnek...

keveredett. A mi történetünkbe a család erdélyi, pontosabban nagyenyedi ága kerül be oly módon, hogy Nagyenyeden született 1828-ban az a gyulai Sáska Sándor, akit 1907-ben, az ipolynyéki temetőben helyeztek örök nyugalomra. De mielőtt történetünk szálait felgöngyölítenénk , ismerkedjünk meg a korabeli Nagyenyeddel .

Nagyenyed virágzása .... Nagyenyed Kolozsvár és Gyulafehérvár között, a Maros jobb partján fekszik, az erdélyi Érchegység aljában, az Őrhegy lábánál. II. Rákóczi György emelte a nemes városok sorába 1658-ban. Lakosságának száma 1848 elején, a Bethlen főtanoda és a rendesen itt állomásozó egy század lovasság létszámát ide nem értve, lehetett 5000 fő, mely 950-1000 telken volt elhelyezkedve. Ezen lélekszám nemzetiség szerint kb. ekképp oszlott meg: 4200 magyar, 200 szász, 600 oláh. A lakosság túlnyomó része kézműiparral foglalkozott. A várost körülvevő jó termőföldet és a kiváló minőségű

bort adó szőlőhegyeit a lakosság szakértelemmel és odaadással művelte. A magyarok többsége református volt. Ami híressé tette Enyedet, a Bethlen Kolégium, AlsóFehérmegye székhelye, és a református püspökség. A XIX. század 30-as éveiben kaszinó is nyílt Enyeden, mely a harmadik volt ,,Magyar és Erdélyországban.” Az enyedi híres kollégiumból indult Kőrösi Csoma Sándor, itt tanított és írt a híres bölcsész Köteles Sámuel, valamint a szónok, tanár és államférfi, Szász Károly. A fő- és középnemesség s a székelyek itt tanultak jogot, bölcsészetet, teológiát. Itt fejlődött és összpontosult az erdélyi nagy nemzeti reform szelleme, mely végül is a 48-as eseményekhez is vezetett.

...és pusztulása. Balázsfalván, 1848 szeptember 16.-a és 18.-a között a románok gyűlést tartottak. Itt határozták el, hogy elszakadnak a magyar kormánytól, külön nemzetőrséget állítanak fel, miután a császár megengedte,

A gyulai Sáska-család A család örmény gyökerű ősei valamikor a 11. század közepén vándoroltak be Örményországból, pontosabban Aniból, mely városnak abban az időben kb. 30 000 lakosa lehetett, és az örmény nép keresztény hitét bizonyítandó, ennyi lakosra mintegy száz templom esett. Az örmény nép története sokban hasonlít a magyarokéhoz, hiszen üldözték, pusztították, gyilkolták őket, városait felélgették többször is az idők folyamán, idegen megszállók igáját nyögték, mégis megmaradtak. A Sáska-család tehát ilyen, mélyen keresztény, örmény gyökerű ősök hitét hordozza génjeiben, melyhez a történelem évszázadain keresztül erdélyi szászok, székelyek konoksága és tudása A Gyulai-család címere

10

A Gyulai-család nemesi címere

hogy az oláh nép magát felvegyverezze. Ezen az országgyűlésen az egész erdélyi románságot prefektúrákra osztották (római modell szerint). Kinevezték a prefekteket, alprefekteket, tribunokat, altribunokat, centuriókat és dekuriókat. Igy lett elkészitve Dél-Erdély magyarságának, s ezen belül Enyednek az elpusztítása. Szeptember végén elkezdődött a románok felfegyverkezése. November 8-án az addig ott székelő magyar haderőt, 2 század gyalogságot, 50 aranyosszéki székely huszárt, valamint 420 nemzetőrt, Kolozsvár védelmére kivonták, így a város teljesen védtelen maradt. November 10-én Avram Iancu 10-12000 fős csapatával átvonult Enyeden, de akkor még a városban és az ott rekedt lakosokban nem tettek kárt, egészen 1849.január 8-ig. Enyed főparancsnoka egy Prodan nevű román prefect volt, aki maga is a városban volt elszállásolva néhány katonájával, de tábora Felenyeden helyezkedett el. Bár Prodan megígérte az enyedieknek, hogy úgy fog a városra vigyázni, mint a szeme fényére, sajnos ő sem tudta megakadályozni, hogy a Maros bal partján, a mínusz 24-26 fokos hidegben felvonuló Xeverus Axenti prefect, mintegy 9000 fős serege január 8-án meg ne támadja a várost egyszerre három irányból is. A mészárlás éjjel 11 órakor kezdődött. Először a Magyar utcában, majd a Szentkirály utcában, később a Tövis utcát támadták. A házak kapuit, ablakait betörték, az épületeket kirabolták, az álmukból felriadt embereket legyilkolták. Egyeseknek puskájuk volt, de a többség dorongokkal, lándzsákkal és baltákkal, vasvillákkal volt felfegyverkezve. Voltak akik egy szál hálóingben menekültek a mjnusz 26 fokos hidegben a közeli Bükkös erdőbe, vagy a Farkaspatak erdőibe. A gyilkoláshoz és fosztogatáshoz január 9-én, 10én és 11-én csatlakoztak Prodan és Buttyán prefekt seregei is. Három napon keresztül raboltak, gyújtogattak és fosztogattak, pedig a lakosság védtelen és fegyvertelen volt. Felgyújtották és kirabolták a református és a katolikus templomot egyaránt, valamint a Bethlen Kollégiumot is. Annak könyvtárának és kézirattárának mintegy 36000 példányát kidobálták az ablakon és fegyújtották. Ekkor pusztult el a híres természetrajzi- és éremgyűjtemény is, amely ritkaság volt Erdélyben.

Gyulai Sáska Sándor, Kossuth huszárhadnagya Mátyás-huszárezred ⬇ Gyulai Sáska Dezső és felesége Ludovika, szintén Ipolynyéken vannak eltemetve ⬆ ➡

mátus pap, Nagy-Enyed pusztulása 1849ben című, 1891-ben Nagyenyeden kiadott könyvében, ekképpen szólaltatja meg Gyulai Sáska Sándort az akkori eseményekről: ,,Gyulai Sáska Mihály, alsófehérmegyei

és enyedi birtokos, Nagy-Enyed városnak sokáig főjegyzője, családjával együtt szintén a jan. 9.-ére virradó éjjelen menekült. Ezt Gyulai Sáska Sándor alsófehérmegyei árvaszéki ülnök így beszéli el.

Hiteles beszámoló a Sáskacsalád meneküléséről Szilágyi Farkas egykori túlélő, refor-

ITTHON

11

„Én és öcsém Farkas, gróf Mikes Kelemen és Bethlen Gergely felhívásukra már elein, az általuk megalakított Mátyás huszár szabadságharczi csapatba állottunk be. Szülőim, leánytestvérem, a 16 éves Klára, öcsém, a 14 éves Robert, egy másik öcsém, a 9 éves Gyula, továbbá Mohai Juli rokonunk Enyeden maradtak. Ott találta őket a magyarutczai lakásunkban a város pusztulása is. Miután a katasztrófa kezdetét vette, szülőim, testvéreim és Mohai Juli, a leghiányosabb öltözetben mindannyian, a mi akkori lakásunkkal ép átellenben fekvő Lozstájner telken végig a ,,Malomárok”-hoz futottak. Mindenütt a malomárok mellett jöttek felfelé, míg a Czinege István telkéhez értek. Ide elérkezvén, az öreg Czinegéhez húzódtak be azon számítással, hogy ott vagy együtt lehetnek, vagy együtt menekülhetnek. Miután a városba betört oláh tábor zaja perczről preczre növekedett s a vész nagy mérveket öltött, szülőim meggyőződtek, hogy e helyen nem maradhatnak. Felszólították Czinegét is, hogy csatlakozzék hozzájuk s meneküljenek együtt, merre a jó Isten vezérelni fogja. Czinege, házából távozni nem akart, mert Ágnes nevű ágyban fekvő leányát nem tudta egymagára hagyni, Czinege Karolina azonban csatlakozott szüleimhez s heten , folyton a patakmentén húzódtak felfelé, míg kiértek a városból. A város felsővégén, a Herzsa nevű szőlők felé vették menekülési útjok irányát s ott egy nyomorú pásztor lakban vonták meg magukat. Csak pár negyedóráig lehettek itt is csendesen. A portyázó oláhok rájuk törtek, a pásztor lakból őket kiűzték s közülök egyik, szegény atyámat lőfegyverével czélba vette, a többi meg láncsáival fenyegette. A legveszélyesebb pillanatban Klára testvérem az atyámat czélba vett oláh eleibe borult, a durva oláh kezeit csókolta, könnyeivel áztatta, s a gyermeki szeretet szívet repesztő hangján kérte, hogy kegyelmezzen jó atyámnak és ne lője meg. Ezen esdeklés az oláhot gondolkozóba ejtette s a fegyver elsütésével perczről perczre késett. A gondviselés úgy akarta, hogy a legválságosabb pillanatokban oda vetődött egy Jáger Vaszilika nevű m.-szntkirályi oláh, aki atyámat még a rég idők óta jól ösmerte. Jáger, a lőfegyver csöve előtt térdeplő szerencsétlen emberben atyámat ösmervén fel, atyám érdekében azonnal erélyesen közbe lépett s követelte, hogy ne bántsák, mert mind mondá ,,én ezt az em-

12

bert jól ösmerem s jól tudom, hogy mint megyei és városi tisztviselő sok szegény emberrel tett jót”. Kijelentette továbbá, hogy atyámért kezességet vállal s a tribunok parancsára előállítja bár mikor, de hogy ezt tehesse, engedjék meg, hogy vigye magához Szentkirályra. Jáger erélyes fellépése használt. Nem csak azt eredményezte, hogy atyám kegyelmet kapott, hanem eredményezte azt is, hogy vele szülőim, akkor mindjártelindulhattak Szentkirály felé. Az utazás, a nagy hóban és hidegben kínos, a folyton jövő menő fegyveres oláhok miatt pedig felette veszélyes volt, de azért Jáger fedezete alatt, hajnal körül, nagyobb baj nélkül megérkeztek Szentkirályra. Alig néhány percz multával, czirkáló fegyveres oláhok vették körül Jáger házát, meg tudván, hogy abban enyedi menekülők vonták meg magukat. Közülük néhány a házba is behatol s a herzsai pásztor lakban imént előfordult jelenet ismétlődik. Ez alkalommal is Klári testvérem rimánkodása és Jáger erélye mentették meg atyám életét. A sok rimánkodás és alkudozás után abban állapodtak meg, hogy atyámat és a vele levőket, a Jáger Vaszilika és még 10 fegyveres oláh fedezete alatt szállítsák Balázsfalvára s ott adják a főkomité kezébe, ez aztán tegyen velök amit jónak fog látni. Hajnalban, azon hiányos öltözetben, milyenben Enyedről menekültek, Czinege Karolina kivételével, 10 oláh láncsái között gyalog elindultak Balázsfalva felé. Követte őket Jáger Vaszlilika is. Még az nap megérkeztek Balázsfalvára, hol őket szintén a Jáger ajánlatára egyenesen a püspöki rezidencziába szállították. Ez atyám óhajára történt így, mert remélte, hogy Mán János professzort, itt megtalálja, ki jó ismerőse volt. Reményében nem is csalódott. A derék tanár akkor ép a püspöki lakban volt s szerencsétlen atyám személyében egyik jó ismerősét azonnal fölösmerte.

Gyulai Sáska Klára, a huszárhadnagy huga

Mán elszállásolta késedelem nélkül az egész családot s tisztességes ellátásukról folyton gondoskodott. Balázsfalván, a kiállott iszonyú hideg és lelki rázkódások miatt ágyban fekvő betegek lettek mind a hatan. Ilyen állapotban találták őket a január közepe táján Balázsfalvára érkezett magyar honvéd csapatok. Miután egészségük valamennyire helyre állott, egy Verebélyi Károly nevű honvéd főhadnagy Balázsfalváról elszállította Székely Kocsárdon keresztül Tordára, honnan később, sok más menekülőkkel együtt Kolozsvárra húzódtak”. Enyed gyakran esett áldozatul a romboló történelemnek, de ,,Nagyenyed pusztulása” a közbeszédben 1849 óta a január 8-i és az azt követő napok tragédiáját jelenti. Erdélynek e kis Athenaeje akkor elpusztult. A halottakat is csak január 17-e után kezdték el temetni. Nagy részüket a várfal tövében levő meszesgödörbe hordták, s a város a halottak emlékére egy kis márványtáblát állított a várfalba, a Bethlen Gábor kastélyának szomszédságába, mely kastélyban 1551. július 21-én nyugodott utoljára nemzeti király kezén a magyar Szent Korona. ,,S a mártír város magához méltóbb emléket nem állíthatott volna nehéz, meg nem szolgált halálának és lassú feltámadásának, mint azt tette ama egyszerű kőtáblával, melyet a várárok meszesgödrébe hantolt halottai fölé helyezett falba a puszta dátum-

mal: 1849. január 8. Mennybeható gesztusa a vádtalan kegyelemnek!”

A Mátyás-huszárok között Egy rövid történelmi kitekintés után, térjünk vissza történetünk főhőséhez, Sáska Sándorhoz. Tudjuk, hogy 1848 augusztusában Kolozsváron beállt a Kossuth önkéntes lovascsapathoz. Ezen szabadcsapatokból lettek később megalakítva a huszárezredek. 1849 július végétől már hadnagyként szolgál a 15. Mátyás-huszárezred létszámában és parancsőrtiszt Peretzi ezredes mellett a Délvidéken. De kik is voltak a Mátyás-huszárok? Az ezred Erdélyben alakult, a Berenczey László által szervezett önkéntes lovasságból, majd a Székelyföld, utoljára pedig egész Erdély területéről sorozott legénységből.Az önkéntes csapatot egy öt osztályból álló ezredként kellett volna megszervezni, s bár 1848 októberében megkezdődött a reguláris huszárezreddé való átszervezés, teljesen egyedülálló módon ötosztályos, tehát tíz századból álló ezredet szerveztek. Nevük a kezdeti Kossuth-lovagokról, Hunyadi-, majd Mátyás-huszárokká változott. Ekkor már felszerelve, felfegyverkezve harcrakészen állt 1. százada - amely teljes egészében önkéntesekből állt. Rövidesen még egy századot állítottak fel, s Mikes Kelemen, majd Bethlen Gergely őrnagy alatt az Erdély határvidékére kiszoruló magyar hadtest sorait erősítették. Ebben szolgált Sáska Sándor is többek között. December közepén, a felszabadító hadjárat megin-

dulásakor már egy harmadik század is a hadtesthez tartozott, s a Mátyás-huszárok már december 20-án az első jelentősebb ütközetben, Zsibónál kitüntették magukat. Január elején a harctérre vonult a negyedik század is ( a 2. osztály parancsnoka Pálffy Domokos őrnagy lett), így két osztály vívta meg a hadjárat legjelentősebb ütközeteit, mint Nagyszeben megrohanását 1849. január 21-én, ahol az ezred parancsnoka, gróf Mikes Kelemen ezredes hősi halált halt. Január végétől újult erővel folytatódott az ezred szervezése, amit a Székelyföldön Gál Sándor ezredes irányított. Február 26-án már újabb négy század felállításáról tehetett jelentést. Ezek a századok már részt vettek Erdély felszabadításának utolsó márciusi hadműveleteiben. E századok közül került ki az az osztály, mely áprilisban Bem csapataival a Temesközbe indult, s részt vett a terület felszabadításában. A későbbiek során nem tértek vissza Erdélybe, az itt maradt hadosztály állományába, majd pedig a IV. hadtestbe tartoztak, s a szabadságharc bukásáig végigharcolták a legjelentősebb délvidéki ütközeteket. Közben Erdélyben felállították az 5. osztályt is, bár már nagyon vontatottan. Ezek már nem is igen kapcsolódtak be a hadműveletekbe. Legnagyobb részük felmorzsolódott az orosz csapatokkal szembeni harcokban, maradékuk Zsibónál tette le a fegyvert augusztus 25-én. Gyulai Sáska Sándor a szabadságharc bukása után befejezte jogi tanulmányait Budapesten, majd a kiegyezés után törvényszéki bíró lett Nagyenyeden. Később

Alsó-Fehér megye árvaszéki ülnöke ,majd elnöke. Felesége, Garamvölgyi Giczi Szidónia egy dévai örmény-szász gyökerű földbirtokos család sarja volt. Házasságukból két fiúgyermek, Gyula és Dezső, valamint egy leány, Klára született. Sáska Sándor tagja volt a Fehér-megyei Honvédegyletnek. 1896-ban vonult nyugalomba. Fia, Dezső, orvosi egyetemet végzett, többek között Ipolynyéken is megfordult körzeti orvosként, később tiszti főorvos Budapesten. Ipolynyéki tartózkodása során vette magához édesapját, Sáska Sándort, akit 1907-ben itt ért utol a halál. Dezső egyébként megfordult politikai körökben is, a ,,vörös gróf ” Károlyi Mihály, Magyarország egykori miniszterelnöke,majd első köztársasági elnöke közvetlen baráti köréhez tartozott. Emmiatt a család fekete báránya volt. Felesége Ludovika, öt leány és egy fiúgyermeknek adott életet. Fia, szintén Dezső, később főszolgabíró, Léván vármegyei alispán volt 1938 után a II. világháború befejezéséig, majd a család Balassagyarmatra került. Sáska Dezsőnek két leszármazottjáról vannak információink. Fia, Sándor, 17 éves korában betegségben hunyt el. Leánya, Sáska Edith, Balassagyarmaton él. Nyolcvanhetedik életévét tapossa. Ő a néhai huszárhadnagy Sáska Sándor, utolsó, még élő leszármazottja.

Utószó Nem tudhatom, hogy ez a kis történet jelent-e valamit a nagy történelemben. Talán nem sokat. Csak egy dologban vagyok biztos: a halottainkról, a nemzet hőseiről illik megemlékezni. Ők jelentik számunkra a márciusi tüzet. A tüzet, melyet el-el lobbant már a szél. A tüzet, melynek melegénél már csak alig tudunk felmelegedni. Amit lehet, már eltékozoltunk. Nincs már olyan sok eltékozolni valónk. Illik hát tartani a gerincet, nehogy megrogyjon a láb, nehogy megremegjen a száj. ,,...Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni, Az Élet szent okokból élni akar S ha Magyarországon dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni. Életet és hitet üzen egy halott Nektek fiatal testvérek, Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet.” (Ady) Hrubík Béla

ITTHON

Sáska Sándor sírja az ipolnyéki temetőben.

13

Szakértők, szagértők, szekértők – köszönjük ! Hát ez is megvolt. Megcsináltuk! Hogy ne legyek kis-stílű. Legalább az eszmerendszert igazítsam azokhoz, akikhez közel áll a szlogen. Hogy mit csináltunk meg? Szép csendben lezajlottak az SzK kulturális minisztériumában azok a bizottsági ülések, ahol szép csendesen, de annál nagyobb szakértelemmel, vagy szagértelemmel elosztották az ideit. Mi, magyarok az idén sokkal több szakértőt küldtünk harcba, mint tavaly, mert tavaly csupa amatőr volt mindenki, és nem voltak hajlandók szekértelem szerint osztani. De bezzeg idén! Megcsináltuk! Végre igazi, vérbeli profik osztottak. Egyetemi tanárok, nyelvészek ,szociológusok, újságírók, hivatalnokok meg volt, vagy nem volt(?) különbejáratos állami besúgók, ha az egykori ügynöklista nem dzsal, vagy nem hamis. Bár! Ma már semmit nem lehet tudni! Igaz, még nem végleges az eredmény, de a szagértők már megtették a magukét. Megérezték a szagot, no nem a könyvét, vagy az újságét. Másnak is lehet és van is szaga. ,,Pihen a komp, kikötötték, s benne alszik a sötétség”. Tavaly

Szervusztok, Magyarok, megyünk haza! Négy erdélyi család költözött vissza szülőföldjére november óta a magyarországi Nagykovácsiból - írja a Magyar Hírlap riportjában. Önmagában ez nem számottevő; ám ez a kistelepülés csak egy a sok közül. Megindult a visszavándorlás. Ügyvédek, akik évekig segítették a Romániából érkezett magyarok letelepedését, most a visszatelepülésükben segédkeznek. Országunk, tudomásul vesszük vagy sem, elveszítette korábbi vonzerejét. Fordul a trend: már ma is sok magyar vendégmunkást lelni Romániában. Ott tavaly tizenhat százalékos volt a reálbér-növekedés. Mindenki megtalálja a számítását. Ferenc sok éve él nálunk. Dolgos ember, megbecsült ezermester. Mindenhez ért. Csapata mindent tud, ami egy építkezésnél kell, az alapozástól a tetőfedésig. „Amit nem tudunk, azt megtanuljuk.“ A munka a szenvedélye. „Kora este felmérjük, milyen munkafázisnál célszerű abbahagyni. És ha kell, csináljuk még két-három órát.“

14

a kisebbségi kultúrákra 80 milla jutott, ebből cirka 52 a magyar kultúrára. Idén 104 millát irányoztak elő a szolgáriumból (új magyar szó, szolga = miniszter, minisztérium = szolgárium) ugyanerre, ebből a magyar cirka 54. Ez valahogy nem jön össze. Közel tíz százalékkal kevesebb. És mindenki hallgat. A mediális zseniálisok is, a szlovákiai magyar újságírók koronázatlan királya is, meg – csendben mondom a politika is. Ezek szerint ez rendben van. Nincs főcím, nincs botrány, nincs amatőrözés. Csak pénz van. Mindenkinek, akinek (nem) jár. A szája! Odahaza, a Palócföldön öt éve küszködünk magyar nyelvű havilapunk, a Kürtös megtartásáért. Bárminemű összetétele volt a bizottságnak, megértették, hogy a peremvidéken a magyar szó az egyre fogyó közegben mennyire fontos. Mindenki, a szerkesztők, a terjesztők, a külsősök ingyen dolgoznak. Évek óta. Csak arra a kis nyomdaköltségre pályáztunk másfélszázezer koronát. Eddig. Mert ennek vége! A szagértők úgy döntöttek NEM KELL A PEREMVIDÉ-

KEN MAGYAR NYELVŰ SAJTÓ!!! És nem támogatták egy fillérrel sem. Majd inkább írnak még egy szociológiai tanulmányt, a saját maguk által megszavazott támogatásból, mondjuk Magyarnak lenni.....vagy nem lenni címmel. Vagy egy regényt, egy újabb Kossuth-díj reményében. Vagy jön a nyelvész és felméri, miért nem beszélnek jól magyarul a palócok. S ha ez meglesz, jön a besúgó és az egészet leadja úgy, ahogy van a SIS-nek. Azt, hogy kulturális havilapunkat két havi nyomdaköltség erejéig értékelték, s Fáklya mellékletét, mely a legnagyobb felvidéki kulturális szervezet tagjaihoz szól közel egy évtized hallgatás után (HÉT), nullára, azért nem kifogásolom, nehogy már azt az örömet szerezzem meg valamelyik bértollnoknak, hogy panaszkodáson kap... Túléljük! Mert a fák túlélik a gazt, s túl is nőnek rajta, csak idő kérdése. Mint ahogyan az is, ki hull át a rostán, tisztelt magyar értelmiség! Azért köszönjük. Ezt vártuk! A kutya ugat, a szekértők meg haladnak. Palócz

Sohasem folyamodott állampolgárságért. „Csak nem gondolja, hogy leülök kínaiak közé magyarból vizsgázni...“ Most búcsúzik. Keserű monológgal. Szervusztok, magyarok, megyünk haza! Otthon is keresünk már annyit, mint itt, és ott legalább senki se néz bennünket románnak. Eleget hallgattunk azoktól, akik a kocsmapultot támasztják egész nap, hogy mi csak amolyan megtűrtek vagyunk. Pedig mi egy szelet kenyeret sem vettünk el tőletek, mindenért megdolgoztunk, minket nem láttatok a szerszám nyelét támasztani soha. 2004. december 5-e óta úgysem éreztük magunkat itthon. Kilenc évig éltünk, dolgoztunk és adóztunk itt, de tőlünk féltettétek a nyugdíjatokat. Azt hiszitek, ti vagytok a magyarok, csak mert idepottyantott titeket az Isten? December 5-én felmondtátok velünk a szolidaritást. Most március 9-én egymással is felmondjátok majd. Mert egy szelet kenyérért eladnátok az anyátokat is. Nem vagytok ti se magyarok, se mások. Csak önmagatok vagytok, s egymásnak ellenségei. Született itt egy kislányunk a párommal, aki ugyanolyan magyar, mint én, de hiába

tettem apasági nyilatkozatot, úgy adták a kezembe a kórházban a saját gyermekemet meg az anyakönyvi papírt, hogy „apja ismeretlen“. És persze ő sem lehet magyar állampolgár, mert nekünk csak tartózkodási engedélyünk van. Hát így gyártjátok ti a románokat. Ti mindent fordítva csináltok, mint ahogy a józan ész diktálja. Panaszkodtok a kormányra, rítok, mint a malac, de megválasztjátok, s egy tál lencséért újra megválasztanátok holnap is. A druszám elfecséreli a hazátokat. Eladják a földjeiteket, az útjaitokat, a vasútjaitokat, a kórházaitokat, eladnak mindőtöket, ti meg szótlanul tűritek. Kormányhivatal itt jót még nem tett mivélünk. Akadékoskodtak, amiben csak lehetett. Odahaza a kormány nem ellensége a románoknak. Most meg minket is várnak, sőt hívnak. Épülnek. Épül Erdély is, mégpedig gyorsan. Aki nem lusta, dolgozhat, a kormány nem üt agyon mindent. Szóval mi megyünk, szervusztok! És fojtsátok meg egymást nyugodtan egy kanál vízben. De nélkülünk. (forrás: Magyar Hírlap - Nyiri János)

Rendületlenül... Kiss Mihály példája

Kéménd, Nyári Ifjúsági Tábor, 1968. Balról Duka Zólyomi Árpád jövendő európaparlamenti képviselő, Dobos László, napjaink Kossuthdíjas írója, Duray Miklós, az MKP mai alelnöke; hátul Kiss Mihály, akiből jelentős közéleti személy vált.

Szerette a faluját, Búcsot, sohasem szakadt el tőle, mert nem lett volna rá képes; szerette az embereket, mindig szót értett velük; eszmélésétől kezdve, nem egészen hatvanöt évesen bekövetkezett haláláig hűséges volt hozzájuk, hiszen őket szolgálta, az ő múltjukra vigyázott és az ő jövőjüket építette. Szerette a szőlőt és a pincét, a valamikori hosszú telek után kipattant első rügyeket és az őszt, amikorra aranyszínűvé meg kékké édesedtek a szemek. Szerette a családját, a barátait, a kollégáit, a városát, Komáromot; de mindenekelőtt a magyarokat, a saját népét és nemzetét szerette, különösen azt az egyre fogyó, mára már talán csak félmilliós közösséget, amely a Felvidéken él.

ITTHON

Nem szerette a diktatúrát, a zsarnokokat és a hazugokat; a képmutatókat; a gyűlölködőket, s amikor a történelem alkalmat adott rá – kétszer is – százszoros energiával vetette bele magát a hazai magyar szervezetek, ifjúsági és művelődési táborok, hagyományápoló műsoros rendezvények megteremtésébe. Nem szerette a pályázati űrlapokat; nem tudott megalázkodni és undorítónak tartotta, hogy vadidegenek döntik el meszszi irodákban, mely térségben milyen magyar megmozdulás rendezhető. Nem volt barátja a számítógépnek sem, mert azt tartotta, hogy néhány barátságos mondat, borozgatás közbeni beszélgetés és nótázás százszor többet ér, mint a ri-

degen fénylő képernyő előtt kuporogni és „kommunikálni”. Kiss Mihály mindnyájunkért dolgozott, mindnyájunkért élt és közben hiányzott a családi ebédekről meg vacsorákról. Talán észre sem vette, hogy elnyüvi az idegrendszerét, kifejlődik betegsége. Bele ontotta a vérét a mi képzeletbeli Déva várunk falába, s úgy halt meg, hogy biztos volt benne: nem omlik le a fal. Életének tanulsága: szolgálni rendületlenül. Temetésén sokan összejöttek, hogy tisztelegjenek életműve előtt. Nyugodj békében Miska – jócselekedeteid itt maradnak, példád ösztönözhet. Batta György Szamák Mihály és Mihályi Molnár László felvételei

15

Számadás Nagyidán Nagyidán az egyik legrégebben működő hagyományőrző csoport működik a Csemadok kereteiben. Annak idején ebből nőtte ki magát az Ilosvai Néptáncegyüttes is. Az elmúlt év számadásában erről is beszélt Demko András, az alapszervezet elnöke. Sajnálattal kell azonban arról beszámolni, hogy már néhány éve megszűnt a magyar tannyelvű iskola, de ugyanakkor öröm az ürömben, hogy a műsor elején azok az ügyes nagyidai tanulók adtak

16

műsort (igazgatónőjük, Mohnyánszky Csilla kíséretében), akik a buzitai alapiskolába járnak Nagyidáról. Emlékezetes marad a budapesti Experidance fellépése a Nagyidai cigányok című tánckompozícióval. Snyír Ferenc polgármester arról is tájékoztatta a megjelenteket, hogy itt tartotta felvidéki közgyűlését a Magyarok Világszövetsége. Az évzáró keretében a hagyományőrzők és az Ilosvai fellépése mellett a műsort előadás gazdagította a

100 éve megjelent Nyugat c. lapról, melyhez helyi szavalók járultak hozzá Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula és Babits verseinek kiváló tolmácsolásával. Mihályi Molnár László felvételei

A legnagyobbak felelősségével Február utolsó vasárnapján tartotta évzáró tagygyűlését a Csemadok ipolynyéki alapszervezete, amely a régióban nemcsak létszámában, de teljesítményével is a legnagyobb jelzővel illethető. Az ülést a Balassi Bálint Alapiskola mellett működő Gyermeklánc gyermekcsoport fellépése nyitotta meg, akik a Duna Menti Tavaszra készülve adtak ízelítőt műsorukból. A csoport vezetője Nagy Teréz pedagógus. Az elnöki beszámolót követően, melyet Gyurász Gábor, a szervezet elnöke tartott meg, főleg az idei feladatokról esett szó.A szervezet szeretné elérni, hogy év végéig a taglétszám elérje a háromszázat. Örvendetes tény, hogy a most bevezetésre kerülő Ifjúsági kártyát már közel ötven kis csemadokos vehette át, ami a jövőre nézve nagyon biztató adat. A munkatervben szerepelt az Ipolynyéki lakodalmas folklórműsor bemutatása, valamit a Hont néptánccsoport tevékenységének beindítása. Mindkét feladat teljesítése folyamatban van. Határozat született arról is hogy a Mics Károly nevét viselő színjátszó csoport benevez az Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválra. A tartalmas vitát követően került sor, immár második alka-

lommal az Ipolynyéki Magyar Kultúráért Díj átadására, melyet ebben az évben Juhász Béla, nyugalmazott pedagógus kapott a szervezetben végzett sok évtizedes kiváló munkájáért. A díj kapcsán érdemes megjegyezni, hogy az ipolynyéki kezdeményezés a maga nemében egyedülálló az országban, hiszen ilyen értékes elismerést tudomásunk szerint egy alapszervezetben sem jegyeznek. Az emlékérmet az az Oláh Szilveszter, budapesti szobrászművész készítette, akinek a nevéhez fűződik az ipolynyéki Szent István-szobor megalkotása, valamint a helyi alapiskolában évente átadásra kerülő Balassi-emlékérem, mely szintén páratlan a szlovákiai magyar iskolák életében. Sajnálatos dolog, hogy a felvidéki magyar sajtót, főleg egyetlen napilapunkat, ezen ,,apróságok” nem nagyon érdeklik. Legalábbis nincs hírétékük a regionális tudósítójuk számára. Talán ideje lenne kimozdulnia tornaljai ,,fizetett” magányából, mert lehet, hogy máshol is találna értékeket a régióban. Az évzáró jó hangulatban, a március 15-i ünnepségek szervezésének megbeszélésével ért véget. Palócz

Az Ipolynyéki magyar Kulturáért Díj, Oláh Szilveszter alkotása. A díjat Gyurász Gábor helyi elnök és Hrubík Béla országos elnök adja át. Lent: Juhász Béla megköszöni a kitüntetést.

A Gyermeklánc tánccsoport bemutatkozása

ITTHON

17

A közösség élni akar

Lassan araszolgatok a esti szürkületben a fehérre fagyott, kacskaringós országuton, a Csermosnya patak völgyében. Úticélom Barka község Csemadok alapszerveztének évzárója, melyre kedvesen invitáltak a helyiek. A táj gyönyörű, egybeolvad a csenddel, mely körülveszi. Isten paradicsoma valahogy így nézhetett ki a Teremtés után. Barka lakóinak száma a félezret sem éri el: szlovákok, romák, magyarok lakják, ez utóbbiak egyre fogyóban, egyre őszülőbb halántékkal. A helyiek legnagyobb ünnepe a narkai búcsú, melyet minden évben július 16-án tartanak, vagy az azt követő hétvégén. A búcsút szervező Skapulárés Társulat ebben az évben ünnepli megalakulásának 250. évfordulóját. Ők itthon vannak, mint ahogyan azok a csemadokosok is, akik a szombat esti évzárót társadalmi eseménnyé tudták emelni. Megérkezé-

18

semkor a helyiek polgármestere, Ičo Béla siet elém, majd a gyönyörű kastélyban lévő közösségi házban, melyben a hivatal is székel, a köszöntéshez csatlakozik a Csemadok korosodó, de lelkében mindörökké fiatal elnöknője, Bernáth Valéria. A nagyteremben cserépkályha ontja a meleget, csodálatos illata betölti a termet.Eszembe jut gyermekkorom szülői háza, az otthon illata. Meghittség és nyugalom árad mindenből. A helyiek kiállítást rögtönöztek a helyi hímzésekből, a vitrinben ott vannak a múlt féltve őrzött ereklyéi, melyekről büszkén mesél az elnöknő. Barkán 1951-ben alakult a Csemadok; formálta és alakította a helyi kulturális életet. Az 1972-ben alakult folklórcsoport először csak a helyiek szórakozására, később 1979-ben, már a Tavaszi szél járási versenyében is bemutatkozott a fonóval. Ezt követően 1982-ben

Bernáth Valéria

eljutottak az országos döntőbe, ahol a jeles napok babonáival, az András és Luca napi szokásokkal, a 2. helyen végeztek. Három évvel később az aratással összefüggő szokások bemutatásával folytatták munkájukat. A csoport 1989ben nyerte el a Csemadok Kiváló Népművészeti Csoportja címet. 1992-ben a májusfa állítás szokásait elevenítették fel, mellyel Zselízen, Gombaszögön, Komáromban és Kassán is felléptek. A legutolsó összeállítása a folklórcsoportnak az 1995-ben színre vitt Lakodalmi szokások voltak, amelyet csak Pelsőcön sikerült bemutatniuk. A hírre, hogy a Csemadok országos elnöke közéjük látogat, újra összeállt a folklórcsoport, A fonóban című műsorral. Az elnöknő csendesen jegyzi meg, hogy Barkán még országos Csemadok elnök soha nem járt. Boldog vagyok, hogy én lehetek az első. A zsúfolásig telt kultúrház élettel, örömmel, vidámsággal telik meg. Mosolyogva száll a szó, lélektől-lélekig. A

gazdag kultúrműsort a helyiek folklórbemutatója indítja, majd a szomszédos dernőiek gyermekcsoportjai és óvódásai adnak csodálatos ízelítőt abból a gömöri kincsből, melyet az őseiktől tanultak. A habot a tortára a Szivárvány leánykórus és tánccsoport teszi fel

Barka a Szepes – Gömöri Érchegységet a Torna – Gömöri Karsztól elválasztó Csermosnya patak völgyében található, Rozsnyótól 23 km – re, délkeleti irányban. A falu határa sok természeti szépségben bővelkedik. Ide tartozik a Szádellői völgy nagy része, Hólyuk, Hollókő.

ITTHON

gyönyörű énekeivel és táncaival. A műsor végeztével az emberek kisebb csoportokba verődnek, majd a beszélgetés lassan nótázásba fordul. Magyarnóta szól, magyar szó száll a völgyben. Mélyen megérint ez a nagy családi harmónia. Kézenfog, mint nagymama az

unokáját. Megsimít. Mint a láthatatlan lobogó, mert az élet élni akar. Érezni minden mozdulatban, minden mosolyban, hogy Barkán a Csemadok évzáró társadalmi esemény, üzenet haza, a cserbanhagyott szülőföld apró, elárvult, pusztulásnak ítélt, de élni akaró, az életért, a mindennapok apró kis örömeiért keményen megharcoló, küzdő kis magyar falvaiba: ,, ...ha egyenlővé is teszik a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot, s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot.” Úgy indulok haza, hogy valami nagyot, valami maradandót kaptam. Erőt, hitet egy közösségtől, amely küzd, amely nemet mond a pusztulásra. Magasan, ragyogón ég a tűz, a fáklya tüze. Melegít engem is, s világít mindnyájunk előtt. Köszönöm, hogy ott lehettem. Hrubík Béla Képeinken az évzáró eseményeit örökítettük meg.

Az első írásos emlék a községről 1409 – ből maradt fenn, ahol a Tornai váruradalom tartozékaként említetik. A történelem folyamán a Tornaiak, Gyulaiak, Rákóciak, Keiglevicsek, Zicki – Ferarisok, Károlyiak és a Horthy családoknak voltak birtokai a községben és annak a határában. Jelenleg a lakosság száma 488 főt tesz ki. Nemzetiségi összetétele vegyes, vagyis magyarok, szlovákok és romák lakják, akik római katolikus és református vallásuaknak

vallják magukat. A község legnagyobb ünnepe a barkai búcsú napja, melyet minden év július 16 – án /ha hétvégére esik/ vagy az azt követő hétvégén szombaton és vasárnap tartanak meg. Látogatóinak vonzáskörzete Királyhelmectől Losoncig terjed, és fokozatosan újra kiterjed Ěszak Magyarország területére is. A búcsút szervező Skapulárés Társulat ez évben, 2008 – ban ünnepli megalakulásának 250. évfordulóját.

19

Wass Albert-emlékest Perbetén

Március 1-jén, szombaton, a Rákóczi Szövetség Perbetei Alapszervezete filmvetítéssel egybekötött Wass Albert-emlékestet rendezett Perbetén. A viharos időnek köszönhetően csupán mintegy 50 érdeklődő gyűlt össze a község kultúrházának felújítás alatt álló nagytermében. 16: 00-kor Szabó Edit tanárnő üdvözölte az egybegyűlteket, majd Maticsek Krisztina szavalta Wass „Üzenet haza“ című versét, aztán Ölveczky Balázs olvasott fel az író „Adjátok vissza a hegyeimet“ című regényéből. Ezek után került sor Koltay Gábor filmjének vetítésére, melyben a nézőt Rékasi Károly kalauzolja végig az erdélyi arisztokrata származású író életén, neves irodalomtörténészek segítségével. A vetítés során az érdeklődők számos versrészletet, valamint Wass Albert üzenetét is hallhatták, amelyben arra figyelmeztet, hogy a magyarságnak a fél évszázados elnyomás után újra nemzetté kell kovácsolódnia. A rendezvény során megvásárolható volt a régebben méltatlanul mellőzött, az utóbbi időben méltán népszerű író néhány regénye is. (RP)

Komáromban is tömegeket mozgatott az Ismerős Arcok Több, mint félezer ember volt kíváncsi a Te Ügyed Kör február végi rendezvényére, mellyel a felvidéki magyarok második világháború utáni kitelepítésére és deportálására emlékeztek. Simó József és a magyar nemzeti rock egyik legnépszerűbb képviselője, az Ismerős Arcok együttes Wass Albert-estje méltó emléket állított az íróóriásnak halála tizedik évfordulóján. A résztvevők nagy száma egyszersmind jelzi, hogy a felvidéki magyar közösség ki van éhezve a nemzeti szellemű kultúrálódásra. A rendezvényt immár harmadik éve hagyományosan a társulás által szervezett mécsesgyújtás zárta a Meghurcoltak emlékművénél. A Te Ügyed Kör Felvidéken 2005 februárjában elsőként vitt embereket az utcára, hogy csendesen emlékezzenek a kitelepítések, a Beneš-dekrétumok kárvallottaira.

20

Batta György

IMA A MAGYAR NEMZETÉRT A márciusi forradalom 160. évfordulójára Istenem, a Földről száll feléd imám; a Földről, hol úgy elözönlötték a térségeket a fegyverek, mint tavaszi réteket a fű. Gépszörnyek zajából, rohanó és lármázó emberek gyűrűjéből szólok, nyisd meg hát a csend kapuját, amiként a tulipán is kitárul a reggeli fényben. Köszönöm, Atyám, hogy nem kő, felhő vagy madár, de ember s magyar lettem a Kárpát-medencében, ahol a világ szíve dobog. Újra meg újra hálálkodom, hogy szívembe rejtetted ajándékodat, hatalmas lényed parányi örökfény gyöngyöcskéjét, melyben a lélek tiszta mosolya fogan. Uram, azért a nemzetért könyörgök, melynek elküldted megtestesült isteni sugallatodat, a Szent Koronát, hogy megmutasd, miként boldogulhat az általad ihletett földi világ, ha megtartjuk törvényeidet. Szent Koronánk nem hétfejű tanksárkány, tüze nem pusztít, nem leigáz, de alkotni serkent szelíden, hogy behegedhessenek vérző sebeink, élhessen tálentumaival a szántóvető, a tudós, a művész, a munkás; ne pusztítson idő előtti halál, ne alázzon porig a szegénység; segíts, hogy másokat is felemelhessünk gyógyító ereje által. Mindenható Isten: leheld szent lelked a világ kupeceibe, szabadítsd meg őket tébolyuktól, az önzéstől; add, hogy ne a farizeusokat kövessük; oszlasd el a hamis tanok homályát, hogy mindenki lássa, ki az, aki tanít és gyógyít, s ki az, aki csal. Teremtő Atyánk, vezess Jézus fiad által az Úton, hogy ne Noé bárkája legyen a menedékünk e meggyalázott bolygón, de megtaláljunk téged, mint a tulipán, mely a földsötétből a fényre kúszva boldogan nyitja feléd szirmait.

Simon András rajza.

ITTHON

21

XXXIX.Czuczor Gergely Irodalmi és Kulturális Napok Ha egy közösség, jelen esetben az érsekújvári, képes arra, hogy egy rendezvényt közel negyven éven keresztül életben tartson, akkor egyéb más jó dolgokra is képes, állapíthatná meg a kívülálló sommásan. Márpedig ez az állítás igaz, hiszen március 2-án nyitotta meg kapuit az érsekújvári Csemadok székház nagytermében a címben szereplő, közel két héten át tartó rendezvénysorozat. A koratavaszi szélvihar és esővel vegyült jégverés ugyan nagyon sok helyi műkedvelőnek kedvét szegte, hogy ezen a hűvös vasárnap délutánon kiruccanjon meleg ottthonából, ám utólag megállapíthat-

juk, hogy sajnálhatják az elmulasztott lehetőséget, mert a fellépő budapesti Gipsy Cimbalom Band, mely 1995ben alakult Balogh Kálmán vezetésével, Látó ,,Frenki” kíséretében, olyan zenei anyaggal lepte meg a jelenlévőket, melynél különbet egy New York-i vagy egy párizsi színpadon sem hallhatott volna az ember, annyi különbséggel, hogy ott teltház előtt léphettek volna fel, míg Érsekújvárott ez nem volt elmondható. Megjegyzem, nem a szervezők hibájából. Remélhetőleg a látogatottsági szint az elkövetkező napok műsorait böngészve, növekedett, hiszen tartalmas, minden igényt kielé-

gítő szórakozást kínál. Az érdeklődők megtekinthették az 56 csepp vér című filmet, majd az ebből készült musical dalai csendültek fel az Érsekújvári Rockszínpad tagjainak előadásában. Ezt követően Palcsó Tamással, a musical egyik szereplőjével beszélgettek. A legkisebbeknek akart kedveskedni a helyi Cimbora klub legújabb műsorával, majd március 11-én beszélgetős est keretében mutatkozott be Oláh Ibolya, akit a szervezők: Kočkovics Péter és Stugel Tibor faggattak életpályájáról. Megrendezésre került járási népdalverseny is, melynek társszervezője a helyi Czuczor Gergely Alapiskola volt. Persze nem maradhatott el a szinházi előadás sem, melyről a nagy sikerű, fennállásának 15. évfordulóját ünneplő, őrsújfalusi ÉS! Tanyaszínház gondoskodott. A Hétköznapi komédiák vitte színre. A rendezvénysorozatot az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 160. évfordulójának megünneplésével zárják a mátyusföldiek. Remélhetőleg minden érdeklődő talál magának megfelelő programot, mert az ilyen és az ehhez hasonló rendezvényekhez nem illik az érdektelenség! Palócz

22

XVII. Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny– körzeti fordulók a komáromi járásban

Ebben az évben tizenhetedik alkalommal kerül megrendezésre a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny Rimaszombatban. Az országos versenyt körzeti, járási és kerületi megmérettetések előzik meg. Járásunkban öt helyszinen, közel négyszáz résztvevővel zajlottak ezek a versenyek. Először Gútán a városi művelődési központ, majd Bátorkeszin a helyi művelődési központ, Ekelen a Hetényi János Magyar Tannyelvű Alapiskola, Ógyallán a Feszty Árpád Magyar Tannyelvü Alapiskola és végezetül a komáromi Eötvös Utcai Magyar Tannyelvü Alapiskola adott helyet e megmérettetésnek. A versenyzőket állandó zsüri értékelte: Csengel Mónika, Kmeczkó Eta, Várady Kornélia, Szabó Csilla, Kocskovics Gabriella, Bahorec Ágota és Kis-Péntek József személyében. A legtehetségesebb vers- és prózamondók 2008. március 12-én, Komáromban a városi művelődési központban mérhetik össze erejüket és az itt dijazottak március 18-án, Léván képviselhetik járásunkat.

ITTHON

Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Csemadok Komáromi Területi Választmánya nevében azon inézmények vezetőinek, pedagógusainak, dolgozóinak, akik a körzeti szavalóverseny házigazdái voltak,

hogy lehetővé tették e verseny méltó megrendezését. A körzeti és a járási fordulók szervezője a Csemadok Komáromi Területi Választmánya volt. Vass Laura

23

Rekord számú résztvevő a VII. Ferenczy István Képzőművészeti és Irodalmi Versenyen

Mátyás király modern igazsága

Fent: Rimaszombati helyezettek, lent: Botos Béla (Ferenczy I. AI) nemcsak rajzolt, hanem hegedűlt is.

24

Úgy látszik, meghonosodott a 2002-ben létrehozott Ferenczy István Képzőművészeti- és Irodalmi verseny, ugyanis Kassától Dunaszerdahelyig közel negyven iskola nevezett be, de Magyarországról, Szentesről is érkeztek pályamunkák. A versenyt a Rimaszombatban született szobrászművész születésének 210. évfordulója tiszteletére alapították. Egyik szemem sír, a másik meg nevet, mondta a díjátadáson Sebők Valéria, a Csemadok Rimaszombati Területi Választmányának elnöke, a verseny alapítója. Sírásra persze legfeljebb azért lehetett oka, mert a díjátadáson a Ferenczy István Alapiskola könyvtártermében viszonylag kevesen voltak jelen, kárpótolhatta viszont a szervezőket a rekord számú pályamunka. Mind a képzőművészeti, mind az irodalmi versenyben az egyik téma Mátyás királyhoz kapcsolódott.

VII. Ferenczy István Képzőművészeti és Irodalmi Verseny

A zsűri: Tholtová Margaréta (zsűrielnök), Dömsödi Teréz (Szentes) és Sebők Valéria, a Csemadok TV elnöke.

Sebők Valéria értékelte az irodalmi pályaműveket, ahol az Itt járt Mátyás király c. téma tarolt, hiszen a 67 beérkezett munkából 57-en írtak ún. modern mesét. Ahogy a zsűrielnöktől megtudtuk, a legtöbben időgépen utaztak, s nem egy alkalommal iskolai sérelmek is tárgyalásra kerültek. Szerencsére a mesék többsége nem végződött tragikusan, a tanárverés mindenhol elmaradt, legfeljebb leváltottak egy-két nem túl szimpatikus igazgatót. Mindössze négyen választották Ferenczy István életét, s nem sokan vállalkoztak műelemzésre sem. De azok, akik ezt választották, legalább az interneten utánanéztek a művész életének – zárta értékelését Sebők. Tholtová Margaréta értékelte a képzőművészeti versenyt, akinek zsűritársaival együtt ezúttal tényleg nehéz dolga lehetett, hiszen 405 pályamunkából kellett kiválogatniuk az arra érdemeseket. „Bár esett az eső, amikor a Tavaszi idill c. sorozatot néztük át, a lelkünkben mégis hétágra sütött a nap” – mondta. „A Mátyásképeket pedig úgy néztük, mintha azok ténylegesen egy Mátyás-kötet illusztrációjául szolgáltak volna” – tette hozzá. Amíg az irodalmi versenyben a középiskolások nem jeleskedtek, a képzőművészeti versenyben főként ebben a kategóriában volt igen magas a színvonal. Hat évvel ezelőtt még sokan kétkedtek, hogy érdemes volt-e elindítani ezt az újabb országos rendezvényt; a pályamunkák és a benevező iskolák egyre emelkedő száma mára mindenkit meggyőzhetett, hogy egy nívós verseny által Ferenczy István nevét és művészetét is sikerült kisebbségi kultúránk vérkeringésébe beemelni. Juhász Dósa János Gecse Attila felvételei

ITTHON

Képzőművészeti verseny – helyezettek

Irodalmi verseny – helyezettek

I. kategória – 2. téma : Tavaszi idill (tájkép) 1. Horváth Katalin (Szentes – Magyarország) 2. Garamszegi Viktor (Márai Sándor Gimnázium, Kassa) 3. Balog Nikolasz (Szombathy Viktor Alapiskola, Feled)

I. kategória – 1. téma: Ferenczy István élete és munkássága (tanulmány) 3. Berki Andrea (Alapiskola - Bátka)

I. kategória – 3. téma: „Itt járt Mátyás király” (könyvillusztráció) 1. Huri Alexandra (Szabó Gy. Alapiskola, Dunaszerdahely) 2. Balogh Tamás (MTNy Alapiskola, Nagymagyar) 3. Pőcz Eszter (MTNy Alapiskola, Nagymagyar) II. kategória – 1. téma: Ferenczy István (portré) 1. Szántó Dalma (Ferenczy I. Alapiskola, Rimaszombat) 2. Fodor Judit és Kovács Krisztina (Ferenczy I. Alapiskola, Rimaszombat) 3. Botos Béla (Ferenczy I. Alapiskola, Rimaszombat) II. kategória – 2. téma: Tavaszi idill (tájkép) 1. Varga Béla (Szombathy Viktor Alapiskola, Feled) 2. Busi Edina (Szentes, Magyarország) 3. Tarcsi Ádám (Kodály Zoltán Alapiskola, Dunaszerdahely) II. kategória – 3. téma: „Itt járt Mátyás király” (könyvillusztráció) 1. Katrenič Pál (Református Alapiskola, Rozsnyó) 2. Antall Gabriella (Református Alapiskola, Rozsnyó) 3. Bugár Barbara (Kodály Zoltán AI, Dunaszerdahely) III. kategória – 1. téma: Ferenczy István (portré) 1. Gornyitzki Adrienn (Márai Sándor Gimnázium, Kassa) 2. Peniaško Anna (Márai Sándor Gimnázium, Kassa) 3. Pribék Gábor (Márai Sándor Gimnázium, Kassa) III. kategória – 2. téma: Tavaszi idill (tájkép) 1. Dudás Bálint (Márai Sándor Gimnázium, Kassa) 2. Csizmadia Tamás (Gépészeti Szaktanintézet, Rimaszombat) 3. Csolty Alexandra (TMRG, Rimaszombat )

I. kategória – 2. téma: Kedvenc festményem, szobrom (műelemzés) 1. Fodor Dávid (Kodály Zoltán AI - Dunaszerdahely) 2. Szellár Emese, Kanicska Krisztina (MTNy Alapiskola , Kürt - Strekov) 3. Tóth Erzsébet (Kodály Z. MTNy AI - Dunaszerdahely) I. kategória – 3. téma: „Itt járt Mátyás király” (mai modern mese) 1. Simon Eszter (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) 1. Samu Gabriella Réka (TMRG – Rimaszombat) 2. Rózsa Tibor (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) 2. Rückauf Szabina (Kazinczy F. Alapiskola, Tornalja) 3. Fodor Dávid (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) 3. Krizso Ágnes ( TMRG – Rimaszombat) 4. Horváth Erik (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) II. kategória – 1. téma: Ferenczy István élete és munkássága (tanulmány) 3. Belovec Bianka (Szombathy V. Alapiskola – Feled) II. kategória – 2. téma: Kedvenc festményem, szobrom (műelemzés) 1. Pintér Zsuzsanna (Bartók B. Alapiskola, Nagymegyer) 2. Bögi Miriam (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) 3. Füssy György (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) II. kategória – 3. téma: „Itt járt Mátyás király” (mai modern mese) 1. Szabó Péter (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) 2. Gasko Bianka (Tompa Mihály Alapiskola – Rimaszombat) 2. Brenkuš Márta (Czuczor Gergely Alapiskola, Érsekújvár) 3. Novotná Nikoleta (Kodály Z. Alapiskola, Dunaszerdahely) III. kategória – 2. téma: Kedvenc festményem, szobrom (műelemzés) 1. Dudás Kata (Mariánum Egyházi Gimnázium - Komárom)

25

A kassai dóm Szent Erzsébet legendája. Erzsébet látomása. Fotó: Méry Gábor Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

H

K

Cs

P

Sz

V

H

K

Sz

Cs

MÁRCIUS Sz

P

Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

H

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

KORRAJZ

Az európai kisebbségeket tanulmányozza

Interjú Vincze Lászlóval

Lapunk olvasói nyomban felfigyeltek néhány, a kisebbségekkel foglalkozó remek írásra első számainkban. Szerzőjük, Vincze László pécsi újságíró a közelmúltban a Petheő Attila vezette Prudentia független szervezet meghívására Komáromban tartott nagysikerű előadást. A rokonszenves fiatalember, aki öt esztendőn át Pozsonyban diákoskodott, szlovákul, németül, angolul és svédül beszél, csehül és norvégül olvas. Komáromban a finnországi svéd érdekképviseletet mutatta be hallgatóinak. Előadásában két problémával foglalkozott részletesebben, az iskolaválasztással, illetve a svéd nyelv helyzetével az egészségügyben. Miért éppen ezekre esett a választása? Két olyan problémát próbáltam meg felvázolni, melyek megoldására, „kezelésére” a finnországi svédek körében napjainkban a legnagyobb figyelem irányul. Választásomat ugyanakkor természetesen az is motiválta, hogy e két téma felvetésének Szlovákiában is van létjogosultsága. Hiszen a felvidéki magyarok jelentős része gyermekét szlovák tanítási nyelvű iskolába íratja – nem beszélve a vegyes házasságokról,

28

ahol ez az arány a 100%-ot közelíti meg -, másrészt az is ismeretes, hogy a magyar betegek számos esetben nem tudják használni anyanyelvüket az orvosi rendelőkben, kórházakban. Finnországban hogyan próbálják meg befolyásolni az iskolaválasztási tendenciákat? Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy Finnországban az iskolaválasztás „problémája” kizárólag a vegyes családokat érinti. A tisztán svéd családok természetesen – eltekintve azoktól, akik olyan régiójába költöztek az országnak, ahol nincs svéd iskola - minden esetben svéd iskolába adják a gyereküket. Ez nem is kérdés. A vegyes házasságokban született gyerekek sorsa a kérdés, de mára jórészt ez is megoldódott. Az 1970-es, 1980-as években volt ez igazából probléma, amikor - részben amiatt, mert több tízezer svéd fiatal vándorolt ki Svédországba - megnőtt a vegyes házasságok száma, és fenyegetett a veszély, hogy a folyamat asszimilációval végződik. Mit tettek ekkor a finnországi svédek? Egy kampányt indítottak, hogy a vegyes családok svéd iskolába adják gyereküket. Tudták ugyanis, hogy aki svéd iskolába

jár, az utána svéd újságot fog venni, svéd tévét fog nézni, svéd színházba fog járni, s elsősorban a svéd közösségbe fog integrálódni. Megkeresték a kétnyelvű családokat és megszólították őket. Így aztán, míg 1970-ben a kétnyelvű családokban született gyermekeknek mindössze 40%--a járt svéd iskolába, ma arányuk 85-90% körül mozog. Mindez a tudatos munkának köszönhető. A legnagyobb finnországi svéd szervezet az iskolai beíratások idején évről évre elküldi brossúráját azokba a családokba, ahol van legalább egy 6-7 éves gyerek, és a szülők anyanyelve különböző. Számos városban iskolaválasztási tanácsadó irodák nyílnak, melyek ugyancsak segíteni próbálnak a habozó szülőknek. És természetesen a finnországi svéd médiumok is kiveszik részüket e kampányból. Ön szerint Szlovákiában is sikeres lehetne egy ilyen próbálkozás? Ez meggyőződésem, a politika és a sajtó néhány év alatt jelentősen meg tudná változtatni a mostani tendenciákat. Más kérdés, hogy amennyire én látom, a felvidéki magyar politikusokat és újságírókat ez a kérdés nem igazán tartja izgalomban. Jóllehet, egy iskolaválasztási kampányhoz még kormányon lenni sem kell. Térjünk át az egészségügyre. Említette, hogy e kérdésnek is van szlovákiai vonatkozása. Mire gondolt? Szlovákia 2001-ben ratifikálta a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját. A parlament többek között azon paszszus teljesítését vállalta, mely szerint az egészségügyi intézményekben biztosítja a kisebbségi nyelvek használatát. Újságíróként és kutatóként is többször vizsgálódtam e téren, s arra jutottam, hogy – és most véletlenül sem szeretném megbántani Fico miniszterelnök urat, se Ján Slotát, de – Szlovákia e nemzetközi szerződésben foglaltakat véleményem szerintem nem valósítja meg maradéktalanul. Milyen következményei lehetnek annak, ha valaki nem használhatja anyanyelvét az orvosnál? A legalapvetőbb az, hogy testi fájdalmakkal, betegségekkel, félelmekkel küszködő emberek egy idegen nyelven kénytelenek

A Suomenlinna erőd-sziget, „az észak Gibraltára“ - Helsinki, Finnország. Kép: wikipedia.org, Michal Pise

kommunikálni. Ami már eleve abszurdum. De, természetesen – ahogy arra világszerte számos tanulmány rámutatott – előfordulhat gyógyszer túladagolás, félrekezelés... Sőt halál is. De nemcsak az egészségügyi intézményekkel van baj, hiszen megeshet, hogy például valaki kivált egy gyógyszert, s nem érti, vagy nem teljesen érti a betegtájékoztatót. Ennek bizony ugyancsak lehetnek következményei. A szlovák politikusok erre azt mondhatják, hogy mindenkinek tudnia kell szlovákul... Közismert, hogy az emberek egy jelentős része – függetlenül attól, hogy mely pontján él a világnak – nem képes megtanulni egyetlen idegen nyelvet sem. Én magam is ismerek többdiplomás, bizonyos területeken kitűnő szakembereket, akik egyetlen idegen nyelven sem tudnak még középszinten sem kommunikálni. Hogyan lenne akkor a magas szintű idegen nyelvtudás elvárható olyanoktól, akiknek a nyelvtanuláshoz egész egyszerűen nincs tehetségük? Ugyanakkor ezek az emberek is fizetnek adót az államnak. És éppen emiatt joguk lenne, hogy például a gyógyszerleírásokat anyanyelvükön is megkapják, és hogy az orvosok és ápolók mindenütt el tudják látni őket anyanyelvükön. A nyelvekkel foglalkozók körében közismert az is, hogy az ember sokkal jobban és pontosabban tudja megjegyezni, és később felidézni azokat a gondolatokat, amiket az anyanyelvén hallott, mint azokat, amiket egy idegen nyelven. Az orvos javallatai esetében pedig ennek különösen nagy súlya lehet.

ITTHON

Említette, hogy Finnországban nyelvtanfolyamokat szerveznek a finn ápolóknak. Nem érzi úgy, hogy itt, nálunk ez egy földtől elrugaszkodott ötletnek tűnik? Hadd, kérdezzek vissza: próbált már valaha, valaki magyar nyelvtanfolyamot szervezni szlovák ápolóknak? Nem zsolnai ápolónőket kell meghívni, hanem dél-szlovákiaiakat. A nyelv, a beszéd nemcsak része a gyógyításnak, hanem eszköze is, erről kell őket meggyőzni. A tanfolyamra való beiratkozás pedig önkéntes alapon történik. A problémákat azért is komolyan kell venni, mert statisztikai adatok bizonyítják, hogy a magyarlakta járásokban mintegy 20%-kal több súlyos daganatos és keringésrendszeri betegség fordul elő, mint az ország más részein. Ki meri azt állítani, hogy ezeknek a számoknak semmi közük a nyelvi akadályokhoz? Finnországban is ennyire súlyos a helyzet? Finnországban közismert, hogy a svédek 6-8 évvel tovább élnek, mint a finnek. És általában véve is jobb az egészségi állapotuk, ahogy azt több tanulmány is kimutatta. Ettől függetlenül nekik is vannak gondjaik. Előfordul például, hogy egy beteget nem az anyanyelvén ébresztgetnek a műtét után, vagy valakinek nem tudták svéd nyelven elmagyarázni, hogy miért van szüksége műtétre. Nem beszélve olyan esetekről, amikor egy lelkileg sérült embert kezelnek például egy pszichiátrián vagy drogambulancián. Senki sem gondolhatja, hogy a kezelés egy

idegen nyelven ugyanolyan sikeres lehet, mint a beteg anyanyelvén. Nem gondolja, hogy Finnországban azért is lehet sikeresebb a kisebbségi érdekvédelem, mert nyitottabb a légkör? A két országnak mégiscsak más a történelme... Célszerű lenne a hasonlóságokból kiindulni, nem pedig a különbségekből. Az, hogy Szlovákiában kommunizmus volt, vagy hogy a szlovákok kevésbé toleránsak a kisebbségekkel, mint a finnek, nem akadályozhatja a felvidéki magyar vezetőket abban, hogy az iskolaválasztást, illetve a nyelvi jogokat központi kérdésként kezeljék. És ugyanez áll a két állam gazdasági helyzete közti különbségekre is. Véleményem szerint sokkal nagyobb eltérés figyelhető meg a céltudatosság, a szakmaiság és az elkötelezettség terén a finnországi svéd és a szlovákiai magyar politika között. Nem túl kritikus? Nem gondolom. Évek óta napi rendszerességgel olvasok jó néhány európai kisebbségi lapot. Követem a különböző nyelvi-kisebbségi vitákat, látom, hogy ki, mire, hogyan reagál. Hol, mikor, milyen gondolatmenetek, érvelési mechanizmusok állnak össze. Ha körbenézünk Európában, akkor azt látjuk, hogy „ideológiáját” tekintve számos fajtája van a kisebbségi politikai szervezeteknek. A dél-tiroliak konzervatívak, a finnországi svédek balliberálisak, a belgiumi németek pártja pedig baloldali. E pártok mást gondolnak a globalizációról, a bevándorlásról vagy éppen az egyneműek házasságáról. Van

29

KORRAJZ egy pont azonban, ahol politikájuk a világnézetbeli különbségek fölé emelkedik: a kisebbségi ügyek. Amik túlnyomórészt mindenütt nyelvi ügyek, szeretném gyorsan hozzátenni. E téren mindnyájukat határozottság és következetesség jellemzi. S hogyan látja a magyar kisebbségi szervezeteket? A határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek egyáltalán nem foglalkoznak a nyelvi jogokkal, a nyelvhasználattal, az iskolaválasztással. Pedig mára szállóigévé lett, hogy „nyelvében él a nemzet”. Politikai csatározások folynak, főként gazdasági kérdésekről vitáznak, de a nyelv szóba sem kerül. Hacsak nem a Szlovák Nemzeti Párt ad ki valamilyen nyilatkozatot, és azt kommentálják. De az, hogy miként valósulnak meg a törvény és nemzetközi dokumentumok által biztosított nyelvi jogok, senkit sem érdekel. Pedig elképzelhető, hogy Dél-Szlovákiában is vannak olyan bírósági eljárások, melyek kimenetelét befolyásolja, hogy a tárgyalóteremben valaki nem használhatja anyanyelvét. Az egészségügyet már említettem, de talán még annyit hozzá, hogy a helyzetet nagyban javítaná, ha a pozsonyi vagy kassai orvosi egyetemen indulnának magyar osztályok. De ez szintén nem téma. A magyar püspök kérdése

30

most felvetődött, noha valójában magyar egyházmegyére lenne szükség, és a témát nem tízévenként egyszer kellene feleleveníteni. Nem beszélve arról, hogy számos magyarlakta település önkormányzata nem akar két nyelven működni. S ugyancsak napirenden kellene tartani azt is, hogy a kétnyelvű területeken a gyerekek kölcsönösen tanulják egymás nyelvét az iskolában, ami nagyban segítené a népek közti megértést, és hozzájárulna ahhoz is, hogy sikerüljön megőrizni a déli országrész kulturális-nyelvi gazdagságát, multikulturalizmusát. Ön is újságíróként dolgozik. Feltételezem, foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Mondja, milyen eredményei vannak munkájának? Semmilyen. De ennek jórészt az az oka, hogy ezeknek a tartalmaknak a felvidéki magyar médiában kellene megjelenniük, méghozzá napi rendszerességgel, ahogy Finnországban, Belgiumban, DélTirolban vagy másutt van. A felvidéki magyar médiumok ilyen szempontból diszfunkcionálisan működnek. Magam sem tudom, hogy az Új Szó vagy a Szabad Újság szerkesztőbizottságában és szerkesztőségében miért nem kezelik prioritásként a nyelvi kérdéseket. Miért nem készítenek nagy, tényfeltároló riportokat arról, hogy hol nem teljesülnek a nyelvi jogok, hol,

milyen következményei vannak a nyelvi diszkriminációnak. Miért nem tudatosítják nap mint nap olvasóikban, hogy hol, milyen jogokkal rendelkeznek. Vagy miért nem mutatnak be rendszeresen olyan családokat, melyek vegyes nyelvűek, gyermekiket mégis magyar iskolába adják. És a sort hosszasan lehetne folytatni. Gondolja, hogy ilyen fontos az, hogy mit ír az újság? Igen. Sokkal fontosabb, mint az, hogy kikből áll az MKP vezetése, vagy hogy éppen milyen szóváltás van a kormány és az ellenzék között. A magyar nyelvű sajtó a magyar közösség nyilvánossága, és ezt pontosan tudják azok is, akik a sajtót irányítják, működtetik. A kérdés az, hogy ezek az emberek mire akarják kondicionálni olvasóikat. Szlovákia lakosságának 10%-a magyar anyanyelvű, ami azt jelenti, hogy az adófizetőknek is hozzávetőleg 10%-a magyar. A trend pedig az, hogy a magyar ajkú lakosság adójából az állam a szlovák kultúrát és a szlovák nyelvet támogatja, szlovák orvosokat és ügyvédeket képez, szlovák űrlapokat nyomtat a hivatalokban, és így tovább. Szerintem ez elég rossz üzlet – a magyarok számára. A Kárpát-medencére jellemző, hogy meglehetősen mélyek a történelmi sebek, és ez éles határvonalat von a népek között. Máshol is így van ez? Ez változó. Baszkföldön vagy Dél-Tirolban nagyon nagyok az ellentétek, Finnországban és Belgiumban pedig gyakorlatilag nincsenek. Hogy a szlovák-magyar helyzetet javítani kell, nem lehet kérdés. De kár lenne az hinni, hogy ehhez szükséges, hogy ne beszéljünk a nyelvi jogokról, illetve arról, hogy azok nem teljesülnek. Én sokkal inkább látnék lehetőséget például abban, ha a Kalligram kiadó megjelentetné szlovák nyelven Duray Miklós Kutyaszorító című könyvét. Meggyőződésem, hogy a könyvet a szlovák olvasóközönség jelentős része érdeklődéssel olvasná. Ennek kellene lenni a kiindulópontnak. Őszintén szólva, nem is értem, miért nem került sor az elmúlt 17 évben a két nép közti viszony szempontjából kulcsfontosságú, történelmi jelentőségű kötet szlovák nyelvű megjelentetésére? Ön szerint mire van szükség ahhoz, hogy a felvidéki magyar érdekvédelem eredményes legyen? -Alapos elemzésekre, háttérmunkákra, következetességre, intenzív szakmai kapcsolatokra a tapasztalt európai kisebbségi szervezetekkel... És egy ébresztőórára. (t) Kép: finnországi svédek, © Ålands Turistförbund, Sebba Södergård.

A MAGYAR SZENT KORONA

A Szent Koronával nem lehet csalni A Szent Koronával nem lehet csalni –ami azt jelenti, hogy legbecsesebb nemzeti jelképünket, a magyar állam jogfolytonosságának kifejezőjét csak a jóra lehet használni. Ez a mondat volt talán a legértékesebb Pap Gábor két és fél órás győri előadásán. (Mint már írtunk néhányszor ebben a rovatban, Pap Gábor, aki a hetvenedik esztendeje felé közeledik, az egyik legkiválóbb Szent Korona kutatónk.) Győrött is zsúfolásig megtelt a Petőfi Művelődési Ház színházterme előadásán – az ottaniak már jól ismerik és tudják, hogy érdemes őt meghallgatni. Pap Gábor elmondta azt is, hogy amikor a Szent Korona bevonult az Országházba, megpróbáltak vele csalni. Azokról a személyekről van szó, aki a nyilvánosság előtt ugyan micisapkának nevezik a Koronát, ám nagyon jól tudják, milyen tulajdonságokkal bír az ereklye, s miért éppen mi, magyarok kaptuk őt az égiektől. A mindenkori magyar király ugyanis a 15. apostolnak számít – azért van a címerünkben a kettős, ú.n. apostoli kereszt. Nagyboldogasszonyunk, a Szűzanya is ott volt minden bizonnyal a Koronán, de miután öt éven át idegenben, II. József császár családi kincstárában tartották Bécsben, három újonnan felhelyezett szentkép került Mária és (valószínűleg) két arkangyal helyére. A titokban felszerelt ikonokat az ötvösök is hamisítványnak minősítették, arra pedig írásos bizonyíték van, hogy a Szent Korona egyik őrzője, Révay Péter említi Mária helyét a képrendben. Az Atya, Jézus és – eredetileg – Mária nem az abroncson láthatók, hanem a pántokon, ők az égi világ, az égi hatalom képviselői. Szűzanyánk helyét a bécsi „tartózkodás” óta Dukász Mihály bizánci császár foglalja el. II. József célja a képcserékkel valószínűleg az volt, hogy visszaálljon a Bizánci Birodalom; azt képzelte, hogy a Szent Korona „tudomásul veszi” akaratát és akként viselkedik majd. Ez azonban nem így történt. És nem gyengült a Korona akkor sem, amikor – 2000-ben a mai csalók háttal – tehát nem a Jézus– képpel, a pártával és a homlokzattal elől

vitték be az Országházba, hanem úgy, hogy elsőként Dukász Mihály bizánci császár „lépett” a parlament épületébe. Pap Gábor szólt Máriáról is, akit legnagyobb közjogi méltóságunknak, égi királynőnknek tart. A Szűzanya ugyanis más nemzeteknek patrónája, nekünk azonban égi királynőnk attól az időtől kezdve, mióta Szent István felajánlotta neki országunkat. Legyőzhetetlen a nemzetünk, ha összefogunk, ha megtanulunk szabadon gondolkodni és a saját szemünknek hinni – jelentette ki Pap Gábor, aki megjegyezte: Jézus, a megváltónk egyetemes, mindenkihez szól, míg a Messiás egyetlen nemzethez kötődik. /b/

Illusztrációk: Milleniumi Szent Korona vázlatok

ITTHON

31

VÁLASZD A MÁSIKAT? Elszakítani a magyar gyerekeket a magyar iskolától

A közhangulat nyomása Az iskolai beiratkozás táján különböző véleményekkel és statisztikákkal találkozunk. Része ez annak a sziszifuszi munkának, amit ama nyílt és fondorlatos gyakorlat ellen folytatunk, amelynek egyedüli célja a magyar gyerek elszakítása a magyar iskolától. Amíg mi, pedagógusok, a racionalitás síkján igyekszünk ezt a számunkra létfontosságú területet kezelni, addig a szülő hajlamos az érzelmi megközelítésre és bedől az iskolaválasztás áldemokratikus délibábjának. Igen, mert a választás lehetőségének az állandó sulykolása eredendően azt sugallja: válaszd a másikat!. A szülő pedig a közhangulat nyomására ezt teszi, elszakítva gyerekét a természetestől és egyedüli értelmestől – az anyanyelvi oktatástól. Helyzetünk aggasztó, különösen akkor, ha a számokat nézzük. Optimista és önáltató kimutatások arról szólnak, hogy Szlovákiában a magyar nemzetiségű gyerekek / van-e egy gyereknek nemzetisége?!/ 17-18%-a jár szlovák iskolába, a magyar anyanyelvű gyerekeknél ez viszont több mint az egyharmada! Igen, mert az a magyar szülő, aki szlovák iskolába járt /egyre többen vannak!/ már szlováknak jelenti a gyermekét és így ő a statisztika számára elveszik. Mi azért induljunk ki a realitásokból és jó, ha tudatosítjuk, hogy a demográfiai mutatók mellett a legnagyobb veszteségünk: Szlovákiában három magyar gyerek közül egy szlovák iskolába jár!

32

A szlovákiai magyar pedagógustársadalom legneuralgikusabb területe az iskolai beiratkozás, mert minden pedagógus tudatosítja, hogy a szülői döntés nem az értelem és az eredmények alapján születik, hanem az érzelmek és a hangulatok szerint. Évtizedekkel ezelőtt, amikor egymás között meghirdettük a „Csak a minőség vonz” elvét, valóban elindult egy teljesítményi alapú orientáció a magyar pedagógusok között, s ennek alapján elmondható, hogy a magyar iskolák általában minőségben, programokban és személyiségfejlesztésben állják a versenyt a szlovák iskolákkal, sokszor meghaladják azt, de sok magyar szülő számára ez sem elég ahhoz, hogy ebbe az iskolába írassa gyermekét. Később azzal próbáltuk álltatni magunkat, hogy majd az uniós tagsággal kinyílik a szülők szeme és a magyar nyelv Kárpátmedencei dominanciája jobban meggyőzi őket, illetve Schengen után a magyar nyelv szűkebb pátriánkban nagyobb lehetőségeket ad a munkavállalás terén. Ez is kevésnek bizonyult és változást nem hozott. A magyar szülő, aki elszakítja gyerekét az anyanyelvtől, önámítással próbálja magyarázni döntését. Az önámítás skálája nagyon bő. Az ördögi megátalkodottságtól egészen a nevetséges kifogásokig terjed a sor. Az utóbbi napokban kétszer is találkoztam azzal a lelkiismeretet nyugtató /?/ indoklással: azért nem íratom oda, mert a magyar iskolába / csak/ romagyerekek járnak. /?!/

Ami igaz, az igaz: Gömörben, Nógrádban, Abaújban , Bodrogközben és Ung-vidéken átlagban több romagyerek jár, s vannak olyan magyar iskolák is, ahol ők alkotják a többséget. Ez tény, ahogy valóság a roma lakosság mostoha és tarthatatlan helyzete, amit iskoláinkban látszatintézkedéssel elkülönített /szegregált/ osztályokban próbálunk kezelni, s ez még jobban elősegíti a roma gyerekek lemaradását. Mert sok településen a roma lakosság lemaradása végzetesnek tűnik, és ha tudatosítjuk, hogy ez elsősorban társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális probléma, rajtunk is múlik, hogy az egymás mellett élés hatalmas árkait megpróbáljuk-e kitölteni az együttélés empátiájával és szolidaritással. Integrálásuk rólunk is szól – bennünket is minősít! -, és természetes, hogy az iskolával kell kezdeni. Gyermekkoromban az én szülőfalumban ez még természetes volt. Az pedig mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy a romák, különösen a tömegben élő romák, családi élete inkább hasonlít törzsi hagyományhoz, mint a civilizált polgári családi élethez, de néhány dologban mi is tanulhatnánk tőlük, mint a gyermekvállalást, gyermekszeretetet, családi-közösségi szolidaritást és a hagyományokhoz való ragaszkodást. S tudatosítanunk kellene azt is, hogy a velünk élő romák nagy többsége hagyománytiszteletből és az irántunk táplált megbecsülésből íratja gyermekét magyar iskolába. Neki ez természetes, nem is gondol arra, hogy a szomszéd faluba szlovák iskolába vigye gyermekét, amikor helyben van magyar iskola. Megérdemlik a figyelmünket és szolidaritásunkat, hogy mi is legyünk segítségükre gyermekeik integrálódásában az iskolában, a társadalomban és az életben egyaránt. Ahogy nekünk, az utánunk következőknek is velük kell majd élniük, hiszen kiút csak az együttélésben /integrációban/ van. Jó lenne bizonyítani ilyenfajta képességünket kisebbségi szolidaritásból is! S hogy konkrét legyek. Otthonjártamkor, Szilicén, szokásom megkérdezni a gyerekektől, hogy milyen iskolába járnak. /A helyzet képtelenségét illusztrálja, hogy Szilicén ilyesmit kell kérdezni...?!/ A roma gyerekek a szilicei magyar kisiskolába, vannak azonban olyan falumbeliek is, akik Pelsőcre, Berzétére vagy Rozsnyóra szlovák iskolába küldik a gyermeküket. Csak elismeréssel és megbecsüléssel tudok gondolni az otthoni roma szülőkre, azokat pedig, akik – az EU és Schengen után is - elveszik gyermeküktől az anyanyelvi oktatást: megvetem! Máté László

M. Nagy László illusztrációs felvételei

A MEGDÖBBENT NAGYAPA

Elmegyek a miniszterhez! Ködös, zimankós, alumíniumszürke idő. Inkább csak sejteni lehet a kopár gömöri dombokat, amelyek körülölelik a picinyke falut. Második utamra ebbe az úgymond „Isten háta mögötti” településre a kegyelet jegyében kerül sor: temetésre jöttem. Végső búcsúra a református szertartás szerint kerül sor az udvaron, mert a halottas ház olyan kicsi, hogy a helyieknek is kevés, most pedig népes gyászoló sereg érkezett közelről és távolról. Hosszú gyászmenet kíséri a távozót a község legmagasabb pontján lévő temetőbe. A méltóságteljes szertartás után mindenkit torba invitálnak a kultúrházba, ami meglep, mert tudomásom szerint több gömöri településen ezt, maradi szokásnak tartva, elhagyták. Pedig eleink nem véletlenül szántak ennek az eseménynek fontos szerepet, ami itt is bebizonyosodott. Hiszen a kegyelet mellett lehetőséget ad a távolra szakadt rokonoknak, ismerősöknek az emlékezésre, beszélgetésre, a gondok-bajok megvitatására; régen és most is: családi, rokoni és közösségi funkciója van. Lassan indul a beszélgetés, mert ebben az esetben igaz, hogy: az élethez való út a halálon keresztül vezet. A gondolatok a távozóról szólnak, szóba kerülnek a család és a község gondjai is, többek között az, hogy ez a kazettás mennyezetű, patinás templommal rendelkező, valamikori híres és a megye határain

ITTHON

túl is ismert település lassan elnéptelenedik. Évtizedekig tartó zártságából a kitörést az jelentené, ha a kődobásnyira lévő magyarországi településsel megépülne egy összekötő út. Ehhez azonban hiányzik az elszántság, az összefogás és a segítség. Miközben a beszélő jó krónikásként a falu híres szülötteiről szól, kicsi leányunokája odasettenkedik és a nagyapa ölébe fészkeli magát. Pedagógusi vénám megmoccan és a félévi értékelés kapcsán bizonyítványa után érdeklődöm. Kisül, hogy elsős, tulajdonképpen csak szóbeli értékelést kapott: a legjobbat. Látni, hogy a nagyapa tájékozott unokája iskolai dolgaiban, büszke rá és a göndörségtől fodrozó hajú kicsi leányt arra biztatja, hogy mondjon egy verset a távolról jött vendégnek. A bájos csöppség nem sokáig kéreti magát. Érezhető, hogy ezzel a produkcióval már többször sikert aratott, s rögtön el is mond egy pörgő mondókát – szlovákul. /?!/ Az első döbbenet után a kislányt dicsérem, s olyan félig-meddig méltatlankodva mondom a nagyapának: nem is mondta, hogy szlovák iskolába jár. – Dehogyis!- fakad ki a nagyapa: magyarba! De milyen magyar iskola az, ahol a gyerek egy fél év alatt tíznél több szlovák verset tanul, magyart pedig kettőt-hármat?! Ezt kellett volna Mikolaj úrnak hallani. Amikor elmondom a nagyapának, hogy a szlovák

oktatási miniszter még ezzel sem éri be, mert a szlovák órák tendenciózus növelésével valóban azt akarja keresztülvinni, hogy Szlovákiában a magyar iskolák ne legyenek magyar tanítási nyelvű iskolák...Ez már tarthatatlan!add hangot megdöbbenésének a nagyapa. - Én elmegyek politikusaink után, ha kell a miniszter után is, és elmondom, hogy az már nem magyar iskola!... Útban Kassa felé az elmúlás körül járnak gondolataim, de eszembe villannak azok a próbálkozások is, amelyekkel közel hat évtizednyi létünk alatt a mindenkori hatalom igyekezett kiszorítani és megszüntetni a szlovákiai magyar iskolákat. Mert ismét visszaköszön a rókabőrbe bújtatott alternatív oktatás: minden az érdekünkben történik, hogy gyermekeink jobban tanuljanak meg szlovákul.../?!/ Nem, és kétszer is nem, mert az igazi cél az, hogy felejtsenek el magyarul!!! Ki kell mondani a leghatározottabban, hogy az olyan iskola, ahol az anyanyelvet korlátozzák és egy második nyelv olyan pozíciókat kap, mint az anyanyelv, az már nem az eddig garantált magyar tanítási nyelvű iskola, hanem valami torzszülött hibrid – ultranacionalista eltévelygés. Számunkra az anyanyelvi oktatás megmaradásunk alapja, bibliai példázattal mondva: kősziklára emelt épület; Mikolaj úr tervezete: céltudatos likvidáció. A gömöri nagyapával együtt kell nemet mondanunk rá! Máté László

33

NAGYJAINK

Íme, egy teremtő magyar

Csáji Attila festőművész, grafikus, fényművész és holográfus A világ egyik legeredetibben gondolkodó képzőművésze korán felismerte, hogy a romboló-újító-száguldó XX. század után nélkülözhetetlen lesz az újjáépítés: világunk alapköveit újra meg kell találnunk. 1977-ben a lézerfény képi lehetőségeit kezdte kutatni a Központi Fizikai Kutató Intézetben Kroó Norbert fizikus társaságában és támogatásával. Kicsoda ez a hatvankilenc esztendeje, a Felvidéken született nagy művész? Mit tart világunkról, magáról az életről? Találkozásunkkor órákon át beszélgettem vele, majd elolvastam a róla szóló méltatásokat, végignéztem a katalógusokat, hordozható számítógépén megnézhettem néhányat világszerte bemutatott lézeres munkái közül, megkaptam írásos vallomását s az általa elképzelt Fénytorony jellemzését. Ezekből a dokumentumokból áll össze a róla szóló három oldalnyi anyag. Csáji Attila Szepsiben született, de csak pár esztendőt tölthetett ott – a második világháború utáni jogfosztottság, a barbár beneši dekrétumok következtében a családot elüldözték a szülőföldjéről. Élete jól példázza, hogy az erőszak és a hazugságokra épülő „politika” csak ideiglenesen képes hatni, mert a leghatalmasabb erő: az Istentől kapott fényes tálentumok sokasága legyőzi a gonosz emberek sötétségét. Lehet, hogy Attila munkáiban éppen ez a halálos küzdelem jelenik meg mindnyájunk számára érzékelhetően? (A Visszatérés és a Fénytorony képét-rajzát megnézheti olvasónk.) A mester évek óta a földkerekség legelismertebb fényművészei közé tartozik; az egyik egyesült-államokbeli fényszimpoziumon így fogalmazott: A világot állandóan újramodellezzük és tudjuk, hogy nincs végső megoldás, de igyekezetünk a végtelenbe ível, mert hordozza minden szellemi alaptevékenység lényegét: a teremtést. Csáji Attila közvetlen, minden mondatában gondolatot közlő magyar ember; felesége és három fia szilárd családi háttér. Emlékeiben rögzült az egyik szepsi borospincében gyerekkorában talált néhány palack megkocsonyásodott – valószínűleg tokaji bor íze. Máig él benne szülőföldje, házaival, patakjával, hegyeivel-erdőivel, templomaival. Lelkész édesapja és orvos nagybátyja, a felvidéki magyarság két akkori pillére a közelmúltban emléktáblát kapott a nagyidai templom falán. Batta György

34

A mester. Lent: A Magyar címer.

NAGYJAINK

Évgyűrűk

gyarországra, vagy szűkebb szülőföldjére, a Csehszlovákiához csatolt Felvidékre? A vonzó lehetőségek és ésszerű indokok ellenére a hűséget választotta. Így került a hét nyelvet beszélő, héberből egyetemek közti versenyt nyerő eminens diák vissza Szepsibe lelkipásztornak, majd Kassára vallástanárnak. Itt éltük meg a háborút követő Beneš-dekrétumokat, melyek következménye tízezrek és tízezrek kitelepítése lett – köztük a miénk is.

A Visszatérés Egy hatalmas, mintegy tízméteres lézer gyertya égett, lobogott hónapokon keresztül Koppenhága egyik központi terén, egy ház oldalán. Ez a vetített motívum – amely egy ölelkező kettős spirál – mozgó, gyorsított folyamatban csonkig leégett, haldoklott, elhalt, elnyelte a sötét, majd a sötétből az elhamvadt gyertyacsonk újralobbant és visszaépült hatalmas méretű égő gyertyává. A Visszatérésben – ez volt a Lux Europan bemutatott fényinstallációm címe – egy visszafordíthatatlan folyamat visszafordíthatóvá vált. Az egész öt perc volt, majd ismétlődött újra meg újra. A Dániában rendezett európai fényművészeti szemle három hónapon át tartott. Az uniós és tagjelölt országokat egy-egy művész képviselte – alkotásaik három hónapon át részei voltak a város lükteVisszatérés

Apám, nagyapám büszkén emlegette a Rákóczi mellett harcoló nagyerejű Csáji ősöket, s azt, hogy az utolsó Rákóczit, Rákóczi Andrást, a zsoltárfordítót, egyik ősünk temette el – Csáji Márton szuperintendens – oly igaztüzű beszéddel, hogy a Habsburgok bebörtönözték, s később csak a rendek nyomására engedték szabadon. Sírköve ott volt évszázadokon át a miskolci Avasi templomban, de a restaurálás után eltűnt. Mártonnak volt a leszármazottja az a Csáji Zsuzsanna, akire Weöres Sándor hívta fel a figyelmemet, mivel a „Psyché” történeti modelljének keresztanyja volt. Az első képzőművészeti élmények anyai nagyapám szepsi házában értek. Természetes volt, hogy nagyapám napi ügyvédi munkája után időnként ecsethez nyúlt. Nagyapám meczenzéfi mánta volt, jól kereső ügyvéd, akinek ősei vashámorokat működtettek. Keresztapám, amikor megmutatta, melyek voltak azok a hámorok, amelyeket a család birtokolt, megjegyezte: ezek a zipszer és mánta őseink a szabadságharc idején több ágyút öntöttek a szabadságharc számára, mint Gábor Áron, de hát nekik ez szakmájuk volt, s nem hősi zsenialitás. Ezek a zipszerek és mánták voltak azok, akik a bécsi döntés után – mivel nem csatolták őket, mint német ajkúakat Magyarországhoz – kimentek tüntetni, de a visszacsatolás, mint tudjuk,

nem történt meg. A Magyar Királyságban évszázadokig gazdagodhattak, őrizhették hagyományaikat, de 1945 után nagyrészüket elüldözték, kitelepítették a beneši demokrácia dicsőségére. A családnak ez az ága részben katolikus volt. A családban természetes volt a nemzetiségi és vallási türelem, ami az ökumenikus szellem kialakulása irányában hatott. Schürger nagyapa felesége Goóts Erzsébet volt, gazdag középnemesi családból, komoly birtokkal – ők is kemény kálvinisták; köztük egy prédikátor hajdan a gályarabságot is vállalta hitéért. A debreceni nagytemplom mögötti, a gályarabok emlékére emelt oszlopon is szerepel a neve. Nagyanyám, aki kilencvenkét évet élt meg – s ezzel a családban nem volt egyedül – büszkén mesélte, hogyan vagyunk rokonai anyai ágon Bartók Bélának, – de nem akarok tovább mazsolázni a részletekben. A család XX. századi sorsát sok tekintetben apám élete példázza. A hagyományoknak megfelelően sárospataki diák volt. Ott végezte a teológiát is és mint utolsó éves diák ő lett a senior. Kiemelkedő képességei elismeréseként ösztöndíjat kapott Heidelbergbe és Bonnba, ahol teológiát és filozófiát hallgatott a protestáns egzisztencializmus mesterének, Karl Barthnak kedvelt tanítványaként, akivel később is tartotta a kapcsolatot. Ez már Trianon után volt, mely előre vetített egy sorsdöntő választást: hová tér vissza, a megkurtított Ma-

ITTHON

35

NAGYJAINK tő életének. A lézer egyik meghatározó tulajdonsága: pontszerű, jól irányítható fény. Ez a fény páros tükrökre irányítható. Az X és Y tengelyen a mozgó tükrök, a vezérlő elektronika és a számítógép által vonalas rajzok hozhatók létre. Ezek tónus eltérés nélküli fényvonalak és akár városképi nagyságrendben is megvalósíthatóak. Fényvonalakkal rajzolni szinte varázslás. Él, lüktet, előtted születik egy fény a pontból; falra, tüllre, térbe, vízfüggönyre, olaj permetre – akár felhőkre is rajzolhatsz...

A Fénytorony Egy nemzet örökletes tulajdonságait döntően a kultúrája hordozza. Főként ez adja, – a közös származáson túl – a közösség alapvető kötődését, gyökerét, kohéziós erejét. Nem véletlen, hogy minden gyarmatosító ezt akarja szétzúzni. A Fénytorony bázisát egy, - a föld alatt megvalósuló – kettős spirál rámpa jelenti. Ez az egymást sehol nem metsző kettős spirál válik a magyar kultúra fényterévé – döntően holografikus fénytérré. Közepén, egy hatalmas, több emeletes mélységben öszszefüggő térrész alján, a mélyben, a múlt fénylő kútjával. Tengelyét egy fényoszlop adja, mely végig haladva az épületen, kilép a térbe – s összeköti az eget és földet, múltat és jelent s a jövő felé mutat.

36

A Fénytorony a magyar kultúra – helyenként búvópatakszerű – évezredes folyamatosságának az emlékműve kíván lenni. A fényt helyezi világának középpontjába. A fényt, amely a létünk alapja. A külső fény a szerves élet számára nélkülözhetetlen – a belső fény a kultúra számára az. Egy nép a művészetén keresztül kommu-

Krisztusfej

nikál a legteljesebben a világgal. A kommunikáció egyik kulcsszavunk. A Fénytoronyban a lézerfény által teremthető virtuális valóság válhat a csúcstechnológiák segítségével átélésre késztető szuggesztív erővé – egy olyan látványsorozatban, amely holografikus térben jeleníti meg a nagyszentmiklósi kincstől - Bartók Béláig, Gábor Dénesig, tehát századunkig bezárólag – kultúránk kiemelkedő tetteit és képviselőit valamint rejtett értékeit. A látvány részben nagyméretű hologramok formájában születik meg, – melyeket kiteljesít a kettős spirál aljában örvénylő fénykút. A lézerlátvány a közönség számára kilátóként is használható torony tetején, az üvegprizmában születik. Innen lép ki a holografikus belső térből, zöld, végtelenségbe nyúló felkiáltójelként a fénytengely, mely óráról órára lángoló gyűrűvé változik, jelezve: most van felkelőben ennek a térségnek a Napja. A nagy távolságból is látható fénytengely és fénygyűrű a lézersugarak révén szivárvány ágakkal gazdagodik, bevonva a környezetet. A Fénytornyot a Millennium alkalmából képzeltem el és terveztem meg; építész: Polónyi Károly. Javaslatom elbukott – még mindig szép számban vannak a döntéshozók között olyanok, akik képtelenek elszakadni a sablonoktól és irtóznak minden újszerűtől.

HÚSVÉT El lehet indulni ezen az Úton, mert nem akárhová vezet, hanem abba a vágyott hazába, ahol ott lehetnek azok, akik már voltak, Emese, Árpád, Assisi, Mátyás, Weöres, Dosztojevszkij, Hesse és azok, akik odataláltak. Ott már nem kell cipelnünk a csontokba vésődött terheket, a lelkünket szennyező bűnöket, ahol nem bántanak azért, hogy más nép fiai vagyunk, mert abban a hazában nincs emberi gonoszság, féltékenység, sem irigység, sem bűn, sem semmi, ami tisztátalan. De jó lenne, ha úgy, mint Jézus, testünk porba tétele ellenére itt ébrednénk. Ide hív Jézus, mert Ő él. Krisztus Feltámadt! Vajon merre vezet oda az út? A tanítványok is azt kérdezték Tőle: honnan tudnánk az utat? „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”. El kell indulni azon az Úton, amelyet Ő mutat. Nem kell vinni semmit, csak hinni, hogy Ő átvisz a két part közti hídon. A két ország közötti híd a hit. Egyszerűnek tűnik, el kell indulni és követni Őt. A magyar nyelvben különös ez a szó, hogy „indulás”, hasonló az „indulathoz”, benne rejlik valaminek a kezdete. Elindul a vágy, lábra kel, hogy megerősödjön. Amikor „indul”, akkor a lélekben az elhatározás gyümölcsöt terem, erővé válik és tetté fogalmazódik. Elindul alulról, emelkedik az erő, de formálható, alakítható, irányítható, indulattá válik. Jaj, nehogy indulatossággá váljon közben! Pál azt írja levelében: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt.” Tehát nem akármilyen indulattal kell nekünk elindulni, nem mindegy, hogy milyen erő mozgatja, formálja a lelkünket! Mert épp ez határozza meg, hogy az út, amelyen elindulunk, hová vezet. Nekünk az indulat nagyon emberi utasításokat szokott adni és ezt a szót kissé támadó lendületnek is nevezhetnék, indulatoskodásnak, harci készségnek, megvédeni magunkat akár erővel is, sőt, akár támadással is. És nicsak, a „feltámadunk” szóban is támadás van. Vajon hogyan is gondolták ezt a szót a mi eleink, kit kell támadni, vagy merre is van az a felfele támadás? Jézus feltámadt, de a feltámadásához vezető indulat nem bárki emberre való támadás volt. Sőt, „Ő Isten formában nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel...megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” Jézus nem átkozódott a keresztre feszítés előtti napokban, hanem azt olvassuk, en➡ 3. old.

ITTHON

gedelmeskedett az Atyának, ez az ő megalázkodása. Jézusban olyan indulat volt, hogy amikor keresztre feszítették, ránézett megfeszítőire, és átkozódás helyett ezt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek”. A rómaiakhoz szóló levélben azt olvassuk: Áldjátok azokat, akik üldöznek titeket; áldjátok és ne átkozzátok. Ne fizessetek senkinek roszszat a rosszért... Arra legyen gondotok, ami minden ember szemében jó...Ne álljatok bosszút önmagatokért...”. De vajon azt jelenti-e ez, hogy nekünk el kell engednünk életünket, nyelvünket, népünket, megalázkodva veszni hagyni mindezt? Isten talán puhányoknak szeretne minket látni, olyanoknak, akik inkább behúzzák a nyakukat és nem szólnak semmit, minthogy valami konfliktusba kerüljenek? Szó sincs erről. Istennek megvan a véleménye arról az emberről, aki ilyen is és olyan is, aki nem áll ki a véleménye mellett és ravaszul lavírozik hol az egyik, hol a másik oldal között. A Jelenések könyvében azt olvassuk: „Mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból”. Nem arról kell lemondanunk, amit az Úrtól kaptunk, nem a szeretetből kapott emberi nemességről, anyanyelvről, ezredévek óta szívünkbe rótt lelki örökségről, nem az emberi élet mellé kapott útravalóról. Semmiképpen sem! Az Atya előtt kell megalázkodnunk! Akkor, és csak akkor, jön a meghalás után feltámadás! Ahogy Ő teljesítette az Atya elvárását, akkor is, ha keresztre feszítik! Ilyen indulat volt benne. Sokszor azt mondjuk, túl nehéz ezeknek az utasításoknak megfelelni. Legyen bennünk indulat, de ne akármilyen legyen bennünk az indulat... Harcoljunk, de nehogy megbántsuk az ellenfelet! Érjük el a célunkat, de ne használjunk akármilyen eszközt és ne fizessünk rosszal a rosszért. Hogy lehet ezen az úton járni? Lehet egyáltalán? Vezet ez valahová? Isten azt mondja, hogy ez az egyetlen út, amely vezet valahová, nem is akárhová, hanem abba az országba, amely az időn és téren túl van. És azt mondja, hogy „szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik azt megtalálják. Aki az örök életet megtalálni indul, annak számolnia kell azzal, hogy szenvedéssel jár és saját emberi ereje kevés hozzá. Jézussal, az Igével, az Ő lelkével kell és lehet menni, ez olyan, mint az a korlát, amely a hegyi ösvényt szegélyezi, ha nem kapaszkodsz bele, a lelked zuhan! Nem lehetne valahogy kihagyni a szenvedést? - kérdi a mindenkori ember és min-

dent megtenne azért, hogy a szenvedést elkerülje. Az ember lelke fél a téltől. Menekül a csendtől, a szenvedéstől elfelé, a szív mélyétől kifelé, bármilyen gyarló menedéknek tűnő dolog felé. Pedig a ránk rakódott világot ki kell böjtölni. Lehet testben is, de valójában lélekben kell, a test csak visszhangban válaszol a léleknek. Szenvedni, üldözöttnek lenni talán természetes állapot. Népdalaink ismerik a szenvedést, amely vagy gyötör, vagy táplál. Ismerik a malmot, amely „túl a vizen” a bánatot őrli és ismerik a molnárt, aki a bánatot „próbálja”. Amikor az embert üldözi a múló idő, a félreértések, a munka, az igazságtalanság, egyik ember a másikat, egyik nép a másikat - elborítja a szomorúság és a keserűség. Ugyanakkor milyen közel érezheti az üldözött az Istent! Jákóbnak kő volt a párnája azon az éjszakán, amikor meglátta az angyalokat fel és alá járni az ég és a föld között. József két éve sínylődött a börtön mélyén, amikor megfejtette a fáraó álmát. Jónás a bálna fekete bűzös gyomrába kellett kerüljön, hogy szólni tanuljon az Istennel. Jézus ott van felfeszítve a keresztfára. Jól szenvedni talán kiválasztott állapot. Ott lenn, a szenvedés mélyében, a halottnak tűnő csendben, megszólal egy halk madárdal és hallani a földrögök szuszogását. Ilyenkor érezni, a gyökerek nyújtózkodnak és ahogy várakoznak a hó alatt az ágak. Jézus feltámadt! Azért, hogy amikor mi lehorgasztjuk a fejünket, amikor már nincs, aki segítsen sem jobbról, sem balról, akkor felfelé még mindig legyen út! A szenvedés perzseli az embert, de ahogy a tűz megtisztíthat, átalakíthat és kiégetheti belőlünk a salakot, úgy tisztulhat meg az ember a szenvedésben, üldöztetésben és emelkedhet a lelke újrakezdésre, feltámadásra. Ha nem kezd el bosszút forralni, átkozódni és nem fonnyad el a lelke, mert van hite és van Istene. Rádöbben, hogy soha nincs egyedül és, hogy idebenn a lélekben kezdődik a feltámadás.

Écsi Gyöngyi

37

TILTAKOZUNK!

Ne hagyjátok a templomot, az iskolát...

Ez lenne a huszonegyedik század?

Tisztelt Olvasó, Valószínű, hogy mire lapunk megjelenik, ön már tudomást szerzett az alábbi levélről, amely már megírása idején kordukumentummá vált: Reményik Sándor évtizedekkel ezelőtt írt költeményének sorai csendülnek vissza olvastán. Feltehetjük hát a kérdést: ez lenne a huszonegyedik század? Ez történhet meg az Európai Unióban? Iskoláink folyamatos sanyargatása után most a templomaink is felkerültek arra a bizonyos, láthatatlan, de mégis jól ismert listára, amely egy nemzeti kisebbség felszámolásának fokozatait tartalmazza? Csatlakozzunk a nyílt levélhez, hogy így adjunk hangot tiltakozásunknak. És imádkozzunk mindennap a magyarság felemelkedéséért.

Pázmaneum Polgári Társulás, Hlavná ul. č. 47/22, 929 01 Dunajská Streda Mécs László Társulás, Čajakova ul. č. 8, 811 05 Bratislava Jópásztor Alapítvány, ul. biskupa Királya č. 30, 945 01 Komárno A magyar nemzetiségű hívek és lelkipásztoraik nyílt levele a Szlovák Püspökkari Konferenciához Amint az már a széles nyilvánosság előtt ismert, 2008. február 14-én a Szlovákiai Katolikus Egyház legfelsőbb képviselői kihirdették a római katolikus egyházmegyék átszervezését ill. két új egyházmegye megalakítását. Ebben az összefüggésben a Szlovák Püspökkari Konferencia (SZPK) még ugyanazon a napon nyilatkozatot adott ki a papok és a hívek részére, amelyben egyebek mellett hálára buzdít bennünket az új szlovákiai egyházmegyei elrendezés kapcsán. Mi, a nemzetiségileg vegyes területeken levő plébániák lelkipásztorai valamint az itt élő magyar nemzetiségű hívek ezúton szeretnénk kifejezni mély csalódottságunkat az egyházmegyék átszervezésének kihirdetése után, mégpedig a következő okokból: a) Az egyházmegyei átszervezésre vonatkozó terv kidolgozásánál a SZPK nem volt tekintettel arra, hogy ilyen megoldással megbomlik az egy tömbben élő magyar nemzetiségű hívek természetes egysége az egykori Pozsony-nagyszombati Főegyházmegye területén. Aggódunk amiatt, hogy az egyházmegyei átszervezés felgyorsíthatja a magyar nemzeti kisebbség észrevétlen asszimilációját. Nyilván célzatosan választották ilyen módon az „észak-déli“ , nem pedig „nyugat-keleti“ felosztást. Ennek következtében a magyar nemzetiségű hívek természetes egységét 4 egyházmegyébe osztották fel. Ezt a számunkra nagyon kedvezőtlen felosztást – amely a kényszerházasságot juttatja eszünkbe, ami nem szokott boldog lenni –

38

tudomásul vettük, ám azzal nem vagyunk elégedettek. b) Reménykedve vártuk, hogy a tervezett egyházmegyei átszervezés mellett a SZPK tervezetében kérni fogja a Szentszéket, hogy a magyar nemzeti kisebbség soraiból nevezzen ki püspököt vagy olyan püspököt, aki megfelelő joghatósággal megbízva láthatná el a hívek szolgálatát a nemzetiségileg vegyes területeken a Tábori Püspökség mintájára vagy más megfelelő módon. Szép gesztust gyakorolhattak volna ezzel a szlovák püspök atyák a magyar katolikus kisebbség és papjai irányában, s ez egyben a valódi testvéri szeretet és a Szlovákiában élő katolikus keresztények egységének megnyilvánulása lett volna. Hiszen csaknem 400 000 magyar nemzetiségű személy vallja magát Szlovákiában katolikusnak. Ez a reménykedés még inkább megerősödött bennünk szlovákiai görög katolikus testvéreink helyzetének nagyon előnyös rendezése után. Bizonyosak voltunk abban, hogy valami hasonló történik majd velünk is. Arra vártunk, hogy a SZPK számunkra is kedvező megoldást készített. Azonban fájdalommal a szívünkben állapítottuk meg, hogy az egyházmegyék átszervezése után még inkább romolhat a magyar katolikus kisebbség helyzete, ha a közeljövőben a SZPK nem gondolkodik lelkipásztori ellátásuk kedvező megoldásán. Eddig a magyar nemzetiségű hívek lelkipásztori ellátása viszonylag kielégítően volt megoldva az egykori Pozsony-nagyszombati Főegyházmegyében, legalább a magyarul beszélő püspök szint-

jén, amely megnyilvánult abban is, hogy a magyar nemzetiségű hívek lelki élete egyre inkább fellendült. Sem az egyházmegyei átszervezés kihirdetésében, sem pedig a SZPK nyilatkozatában nem esett szó a magyar katolikus kisebbségről, sem olyan ígéretről, miszerint a közeljövőben kedvező megoldást keresnek lelkipásztori ellátásukra, mivel új helyzet állt elő. Úgy tűnt számunkra, mintha Szlovákia nem is lenne többnemzetiségű ország. Emiatt is csalódottak vagyunk. c) Sajnos, az egyházmegyei átszervezés tervezetének kidolgozása előtt, nem konzultáltak a lelkipásztorkodó papokkal – mint a püspökök legközelebbi munkatársaival – akik a legjobban ismerik az egyházmegyék egyes plébániáinak helyzetét. Így történhetett meg, hogy rólunk nélkülünk döntöttek. Pedig történelmi eseményről van szó, amely a Katolikus Egyház jövőjét érinti Szlovákiában. Tudatában vagyunk annak, hogy az Egyház nem magyar vagy szlovák..., hanem római katolikus vagy görög katolikus. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az Egyházat különböző nemzetek tagjai alkotják. Hiszen a Római Katolikus Egyházat Szlovákiában a szlovák nemzet és a nemzeti kisebbségek tagjai alkotják, akik a római katolikus valláshoz tartozónak vallják magukat. Természetes, hogy a szlovákoknak szlovák püspökeik vannak. De kérdezzük mi, talán valamiféle vétség lenne, ha a SZPK tagjai közt lenne magyar nemzetiségű is, aki képviselné a 400 000 magyar nemzetiségű katolikust, akik szintén a

TILTAKOZUNK! Római Katolikus Egyházhoz tartoznak Szlovákiában? Nézzük meg, hogy van ez a világban és a környező államokban. Pl. Ukrajnában a kisebbségben élő kárpátaljai szlovák katolikusoknak is van szlovák püspökük, Őexcellenciája Mons. Milan Šášik személyében. Kanadában, Toronto székhellyel létezik egy eparchia 10 400 görög katolikus hívő számára. Ezt 7 plébánia alkotja, amelyeknek szintén van szlovák püspöke, Őexcellenciája. Mons. John Pažak személyében. Az USA-ban élő szlovák katolikusoknak is van szlovák püspökük, Őexcellenciája Mons. Jozef Viktor Adamec személyében. A Romániában, Szerbiában és Ukrajnában élő magyar katolikus kisebbségnek szintén van magyar nemzetiségű püspöke. Kivételt képez Szlovákia, ahol 400 000 magyar nemzetiségű hívőnek nincs magyar püspöke, de még olyan püspöke sem, akinek a SZPK-tól megbízatása lenne a magyar kisebbség ilyen népes csoportjának lelkipásztori ellátására. Paradoxon, hogy a roma katolikus kisebbségnek Szlovákiában, bár kisebb létszámú, szintén van megbízott püspöke, Őexcellenciája Mons. Bernard Bober személyében. Ami a püspöki székhelytől való távolságot illeti, nekünk az a véleményünk, hogy a püspök akkor van hozzánk a legközelebb, ha ismeri a nyelvünket, meghallgatja a szavunkat, érti a helyzetünket és együttérez velünk. Hasonlóan, mint szlovák testvéreink – hitünkön kívül – mi is meg akarjuk őrizni nemzeti identitásunkat. A fizikai távolság már egyébként sem játszik olyan nagy szerepet a mai motorizált világban, sem az EU-ban, s még kevésbé az egyházmegyei határok keretében. Tudatában vagyunk annak is, hogy a püspök kinevezése a Szentszék kizárólagos joga. Ám az is nyilvánvaló, hogy szükség

Mi tette indokolttá a nyílt levél megírását? Azt tettük csupán, amit az újonnan kialakult helyzetünkből adódóan, mint magyar nemzetiségű katolikus híveknek és a rájuk bízott lelkipásztoroknak, lelkiismeretünk hangját követve, tennünk kellett. Meg vagyunk róla győződve, hogy nyílt levelünk több gondolatával még szlovák paptestvéreink is egyet tudnának érteni. Ugyanis, az egyházmegyék átrendezésének következtében, számukra is új helyzet állt elő, amellyel szemben nekik is lehetnek fenntartásaik, hisz utóvégre az ő véleményüket sem kérte ki senki az átrendezés előtt.

ITTHON

esetén egy püspök kinevezését általában a megyéspüspöknek vagy a SZPK-nak kell kérnie a Szentszéktől. Az, hogy a Szentszék eddig még nem nevezett ki püspököt a magyar nemzeti kisebbség sorai közül, az ő lelkipásztori ellátásukra való jogkörökkel, nyilván annak tulajdonítható, hogy ilyen kéréssel a SZPK eddig még nem fordult a Szentszék felé, annak ellenére, hogy ezt éveken keresztül kértük Önöktől a Komáromi Imanapokon és más alkalmakkal is. A II. Vatikáni Zsinat Christus Dominus c. dekrétuma a 23. pontban kimondja: „Az egyházmegye határainak megállapítása, amennyire csak lehet, Isten népe összetételének figyelembevételével történjék, ami nagyon elősegítheti a megfelelőbb lelkipásztorkodást; arról is gondoskodni kell, hogy e nép demográfiai csoportjait a szerves egységét biztosító polgári hivatalokkal és társadalmi szervezetekkel együtt egybentartsák. Adott esetben tekintettel kell lenni a polgári határokra is, továbbá a személyek, a helyek sajátos – például lélektani, gazdasági, földrajzi, történelmi – adottságaira. ... ha különböző nyelvű hívőkről van szó, (róluk) nyelvüket jól beszélő papok, illetve saját plébániák által gondoskodjanak, vagy a nyelvet jól tudó és esetleg püspökké is szentelt püspöki helynök útján, vagy más, célravezetőbb módon.“ A CIC 372. kánonjának 2. §-a lehetőséget nyújt személyi részegyház létesítésére, nyelvi és nemzetiségi megkülönböztetés szerint (a CIC 518. kánonjával való analógia alapján), mégpedig minden egyházmegye területén, ahol magyar nemzetiségű katolikusok élnek. Ezért újra tisztelettel kérjük a Főtisztelendő Püspök Atyákat, hogy hallgassák meg a 400 000 magyar nemzetiségű katolikus ké-

rését és tolmácsolják azt a Szentszék felé! Mi is az Egyház javát tartjuk szem előtt Szlovákiában. Ám minden hívő megelégedéséhez tekintettel kell lenni a nemzeti kisebbségek jogos kéréseire is. Azután majd nekünk is lesz okunk az örömre és a hálaadásra. Addig azonban nincs! A szaloniki testvérek, Szent Cirill és Metód a sikeres evangelizáció szép és bölcs példáját hagyták ránk. A szláv nemzetek iránti szeretetből elsajátították a rájuk bízott nép anyanyelvét és az Evangéliumot a nép nyelvén kezdték hirdetni. A siker csodálatra méltó volt: a szláv nemzetek elfogadták a keresztény hitet. Gondoskodtak arról, hogy utódaik olyan lelkipásztorok legyenek, akik a rájuk bízott népből származnak. Napjaink sikeres evangelizációjának érdekében hasznos lenne követni példájukat. Mi is Önökkel együtt kérjük: „Atyáink örökségét, őrizd meg, Urunk!“ Meggyőződésünk, hogy e levél tartalmát nem fogják úgy értelmezni, mint valamiféle tiszteletlenséget az egyházi elöljárókkal szemben. Nem ilyen szándékkal íródott, csupán kifejezi a magyar hívek bizalmát a legfőbb egyházi elöljárók iránt. Kérésünk meghallgatásáért továbbra is kérni fogjuk az Urat a különböző egyházközségek közös imatalálkozóin, amelyet a hívek aláírásaival is szeretnénk megerősíteni, a Jó Pásztor szavai által buzdítva: „Kérjetek és kaptok...“

Minden tiszteletünk és hálánk azon szlovák paptestvéreink iránt, akik a nemzetiségileg vegyes területen lelkipásztorkodnak, ám távol áll tőlük a magyar nemzetiségű hívek asszimilálásának szándéka. Ok áldozatok árán is, - gondolunk itt elsősorban egyes esetekben nyelvi problémákra -, a hívek anyanyelvén végzik papi szolgálatukat. A várhatóan növekvő magyar paphiány miatt, idővel jöhetnek majd - északról délre - olyan pásztorok is, akik majd szívesebben fognak a saját anyanyelvükön evangelizálni, misézni és egyéb liturgikus cselekményeket végezni, mint sem tennék ezt a hívek anyanyelvén. Főleg, ha még erre, bizonyos körök buzdítani is fogják őket.

Úgy érezzük, hogy részünkről a felelőtlenség jele lenne, ha ezekre s várható veszélyekre nem hívnánk fel a figyelmet. Legyen az Úr velünk, hogy híveink hitélete a megváltozott helyzet ellenére se lankadjon, hanem inkább erősödjön! A nyílt levél szerkesztői

Atyai megértésüket őszintén köszönjük! Tisztelettel és katolikus Laudetur Jesus Christus!

üdvözlettel:

A magyar nemzetiségű hívek és a nemzetiségileg vegyes területen működő lelkipásztoraik Dunaszerdahely, 2008. február 26.

Még egy gondolat! Távol álljon tőlünk: „A harcokban elbújtok, s osztásnál tolongtok egymás előtt.“ /Részlet az István, a király c. rockoperából./

39

A KÖZÖS CÉL

Hazatalálás

„a Kárpát-medence olyan, mint Noé bárkája...” Előadássorozat múltunkról, jelenünkről, jövőnkről ... Az előadássorozat a MAG (Mintaként Alkalmazott Gondviselés) programhoz tartozó előadók válasza egy olyan világ kihívásaira, amely szétzúzza a közösségeket, elszigeteli az embereket, hogy félelemben tartva könnyebben uralkodhasson felettük. A MAG program azt nyújtja, ami a különbözőségek felett is összeköti az embereket: a közös célt, amiért a világra jöttünk. A Hazatalálás sorozat nem agitál, nem politizál, nem beszél rá senkit semmire: tükröt tart. Mi, előadók, abban hiszünk, hogy nem a világegyetem porszemei vagyunk, hanem az eget a Földdel összekötő teremtő lények. Abban hiszünk, amiben őseink, hogy a világ közepe ott van, ahol a botunkat leszúrjuk. Mi itt szúrtuk le botjainkat... Az első előadást Géczy Gábor, az ELTE Természetföldrajz Tanszék munkatársa tartotta a magyarság küldetéséről, és a Kárpát-medence szerepéről: „Induljunk ki abból, amit a természetben élő népek vallanak: a Föld egy hozzánk hasonló, gondolkodó élőlény, csak két számmal nagyobb kabátot hord. A folyók az ő erei, a talajok a bőre, a kőolaj, kőszén a zsírja... Mi, emberek, ennek a lénynek vagyunk EGÉSZséges, vagy beteg sejtjei. A globális felmelegedés azt mutatja, hogy ez az élőlény beteg, lázas, megpróbál küzdeni a kórokozókkal. Sajnos ezek a kórokozók mi vagyunk, a mai fogyasztói társadalomba hajszolt emberiség. Harcunk a bolygónk ellen reménytelen és értelmetlen. Vagy a Föld nyer, és mi pusztulunk el, vagy mi és a Föld pusztul bele... Vagy van más megoldás? Ma az emberiség jelentős része városokban „él”, melyek rákos daganatok a Föld testén. A városok valaha a vidék kiszolgálására jöttek létre, de mára öncélúvá váltak, mint a rákos burjánzás. Autóutak nyúlnak a tájba, mint csápok, a város mindent elszív, ami éltet: az élelmiszert, az energiát, a nyersanyagokat, és csak a szemetet és mérget adja a vidéknek a test, a lélek és a szellem szintjén. A Föld azzal védekezik ellenünk, hogy egyre szélsőségesebbé teszi létfeltételeinket. Eltűntek az átmeneti évszakok (ősz, tavasz), minden nap megdől valamilyen évszázados rekord, hamarosan kimerülnek ivóvíz és energia tartalékaink. A szerves

40

társadalmat az önálló és önellátó sejtek hierarchikus rendszere építi fel, amely túléli a szélsőségeket (hierarhikus: szent rendnek megfelelően működő). A mai civilizáció túlbonyolítottsága következtében rendkívül sérülékeny és ez okozza majd vesztét. Büntetlenül semmit sem követhetünk el a természet ellen, a Teremetés azonnal válaszol. Amikor az ember a folyók szabályozásával megszüntette a Föld érrendszerének rugalmasságát, a lakosságon megjelent az érelmeszesedés. A duzzasztó gátak szaporodásával elszaporodtak a visszérbetegségek, a nagyvárosok burjánzásával népbetegséggé vált a rák. Régen az emberek nem a természet ellen éltek, hanem gondozói, jó pásztorai voltak. Nem akarták leigázni, segítették a természetet és a természet visszasegítette őket. Megtisztították az erdőt a száraz fától és az erdő cserébe megtisztította őket és meleget adott. Segítették a folyót, hogy életet vigyen a tájba és a folyó cserébe ellátta őket élettel: élelemmel, építőanyaggal, ruhával... Dr. Molnár Géza kutatásai szerint a Kárpát-medencében évszázadokon (évezredeken?) át folytatott ártéri gazdálkodás több embert tartott el, mint a keleti teraszos rizskultúrák. A különbség csak az volt, hogy a természettel való harmonikus együttélés következményeként viszonylag

kevés munkába került a megélhetés, a kevés munka pedig lehetővé tette, hogy azzal foglalkozzon az ember, amiért a Földre született. Gondoljuk végig egyszer egy napunkat, hogy ma mennyi idő jut a barátainkra, gyermekeinkre, egymásra! Fejlődünk? A Kárpát-medence rendkívüli tája a Teremtésnek, már zártsága, alakja és védettsége is felhívja a figyelmet kitüntetett szerepére: anyaöl. Itt találták meg Homo Sapiens első maradványát (32-36 000 éves), az emberiség első írásos emlékét (Tatárlaka), az első

A KÖZÖS CÉL Hazatalálás Előadássorozat múltunkról, jelenünkről, jövőnkről ... „Az égigérő fának ha nem nő újra ága ...” A magyarság küldetése, a Kárpát-medence szerepe a világban Április 2. (szerda, 18-21 óráig) Géczy Gábor előadása „Teljesség – Kiesés - Hazatalálás” Útban a szerves társadalom felé Április 9. (szerda, 18-21 óráig) Hintalan László előadása nyílhegyet (Istállóskő), az első hangszert (35 000 éves nyelvsíp), az első kerék leletet (Budakalász).... Honnan jöttünk? A Kárpát-medence olyan, mint a Noé bárkája, itt mindenből megvan az élet továbbviteléhez szükséges minimum, a mag. Minden tájforma, minden ásvány, minden kőzet megtalálható itt, ami a nagyvilágban. Éghajlati, növényzeti, állatvilágbeli területek határán fekszik. Felmerül a kérdés, hogy átmentette-e már valamikor az emberiséget a nehéz időkön? Viselkedett-e már magként a múltban, vagyis van-e nyoma annak, hogy az emberiség innen sugárzott szét a világba? Akármilyen furcsa, de van. Nyilván Önök is tudják, hogy van Tokaj nevű hely Japánban és Magyarországon is, van Bihar nevű hegység és tartomány Indiában és Magyarországon is, de véletlen egybeesésnek gondolják. Külföldön élő kutatók mára már több ezer olyan földrajzi nevet gyűjtöttek össze, melyek a Kárpát-medencében is és a Föld más területein is megtalálhatók, ez a gyűjtemény a Tamana. Ma az angolszász kultúra kirajzását tapasztaljuk a világban. Viszik magukkal földrajzi neveiket: New England, New York, New ... Valamikor a Kárpát-medencéből szétsugárzó emberiség a saját névanyagát vitte szét a világba, ennek a nyoma a Tamana. Van-e olyan természeti adottság a Kárpátmedencében, amely az itt élők feladatára utal? Igen, van. Ha elküldöm a gyerekem kapálni, kapát is adok neki. A feladatunkhoz – az egyén és a nemzet szintjén is – minden szükséges dolgot megkapunk a Teremtőtől. Gyanúsan sok gyógyvizünk, gyógyító ásványunk és gyógynövényünk

ITTHON

van. Régi fűszernövényeink a világ legerősebb gyógynövényei közé tartoznak. Gyógyító ásványainkkal (zeolit, alginit...) egyszer majd termővé varázsoljuk a sivatagokat. Meséink - amelyekben népünk Ószövetsége örökítődött ránk - is erről szólnak: elindul otthonról a három királyfi. A két nagyobb kap mindent, a legkisebbnek semmi sem jut. De eljön a feladat, amelyhez nem fizikai erő kell: nem a természetet kell leigázni, nem a Holdra kell szállni, nem tornyokat kell építeni. Meg kell etetni az egeret! A két idősebb testvér elbukik a feladaton és kővé válik. Mára ez történt az emberiség nagy részével... Az utolsó pillanatban érkezik a legkisebb királyfi, akinek semmije sincs. Kisemmizték, privatizálták, megcsonkították, bemocskolták. 93 000 négyzetkilométere maradt, és még ezt is sajnálják tőle. De a lelke Istentől származik, és nem mocskolódott be! Jólelkűen megeteti az egeret, ezért felkínálják neki a főnyereményt: a királylányt és a fele királyságot. Ő azonban nem a királyi utat válaszsza: nem megy haza addig, amíg a kővé vált testvéreit haza nem viszi! Ez a magyarság vállalása, vallása. Álmos és Árpád bárkába (anyaölbe) terelte, Szent István beágyazta a magerőt, a magyart. A Kárpát-medencébe érve a kapuk bezárultak és az anyaöl 1000 éven át óvta, érlelte, táplálta a magot Európának, Európa közepén. De eljött a tavasz, és a mag megindult. Mert az élet él, és élni akar! A többi rajtunk múlik...” MAG 2008

„Napot is szeretem, Holdat is szeretem...” A magyar kereszténység és szkíta gyökerei Április 16. (szerda, 18-21 óráig) Molnár Attila előadása „Mátyás király igazsága, és a végső itélet...” Április 23. (szerda, 17-20 óráig) Szántai Lajos előadása „Tartson neve, míg a Föld tart...” Hagyományőrzés vagy hagyományaink újraélése? Április 30. (szerda, 18-21 óráig) Vukics Ferenc előadása „A Szent Korona nevében...” Együttélési modellek a harmadik évezredben Május 7. (szerda, 18-21 óráig) Pap Gábor előadása „Kinn a bárány – benn a farkas...” Túlélési módszerek a természetben és a társadalmakban Május 14. (szerda, 18-21 óráig) Tóth Ferenc előadása Ezen előadássorozat fő támogatója a Városi Művelődési Központ Helyszín: Városi Művelődési Központ, Dunaszerdahely További információk: Kopecsnyi Gábor +36-20-4337915, 0908-703393 Batka Péter 0905-929-614 Belépődíj: 100,-Sk

képeinken a MAG események részletei.

41

ŐSI ÉS MAGYAR

Miért szeretem az erdélyi kopót? „Mert, ha ránézek, hazánk gazdag vadászati története, egész múltja pereg a szemem előtt, márpedig számomra ami ősi, régi és magyar, az majdnem mindig szép és értékes. Ezenkívül – nem tagadom – érzelmileg is erősen kötődöm hozzá, hiszen az általam szeretett tájat, Erdélyt idézi fel. Ott ma már jóval kevesebb példány van belőle, mint másutt. Éppen, mert ez a fajta közel állt a kipusztuláshoz, ösztönzött arra, hogy elkezdjek komolyan foglalkozni az erdélyi kopók megmentésével, hiszen nem tudom tétlenül nézni vadászati kultúránk e szerves részének nyomtalan eltűnését. Köztudott ugyanis, hogy a két világháború között érvényben lévő román vadászati törvények minden agár vagy kopó típusú kutyát dúvadnak minősítettek, így bárki háborítatlanul lelőhette. Később sikerült a Kárpátokban néhány példányt felkutatni, ezeket Magyarországon tenyészteni kezdtük, s elkezdtünk dolgozni a fajta újra felfedezéséért. A standard elkészítése után az FCI hivatalosan, nemzetközileg is elismerte az erdélyi kopót, majd az 1971-es budapesti vadászati világkiállítás hozta meg végre a sikert e nemes fajtának. Nemes fajta, nála különbül vaddisznót hajtani még nem láttam kutyát. Csodálatos élmény volt a Kárpátokban, ahogyan a vadász a disznó váltójánál lesben állva egyszerre meghallotta a völgy felől vadat űző kutyák futását – valahol benn az erdő mélyén. Lassú ügetésben, nem riasztva, csak hajtva szorította a váltón a vadat a nyiladék felé, ahol csak célozni és lőni kellett. Az erdélyi kopó a legjobb disznózó kutya, hiszen ruganyosságban, robbanékonyságban és gyorsaságban szinte felülmúlhatatlan. Sokfelé nem szívesen használnak fajtiszta kutyákat vaddisznózáshoz, mivel a vadászat során a küzdelemben sok elpusztul közülük. Ám - meg kell mondanom – nekem eddig két kopóm volt, s még egy sem sebesült meg soha – márpedig sokat vadásztam velük. Nekik köszönhetem a vadászati világkiállításon bronzéremmel díjazott egyik legjobb vaddisznóagyaramat is.” (dr.Fodor Tamás, a Nimród vadászalap főszerkesztő-helyettese) Nem véletlenül idéztem a néhai dr. Fodor Tamás sorait, hiszen aligha lehetne rövidebben és mégis átfogóan, szenvedélyes szeretettel írni a fajta történetéről, a kötődésről, ami kialakult azokban, akik egyszer is tartották, tenyésztették az erdélyi kopót és nem utolsó sorban az utókor felé

érzett felelőségről. Szerencsére a témához igen kevés lenne az egész lap terjedelme, hogy mindazokat felsoroljuk, akik a történelem folyamán vadásztak kopókkal valaha és önzetlenül, nem kevesebb elkötelezettséggel segítették úgy Magyarországon, mint Erdélyben a fajta fennmaradását.

Az erdélyi kopók származástörténete CANIS FAMILIARIS SAGAX BRACO TRANSILVANICUS (Orth F. felmérése nyomán táblázatba foglalta a szerző) 4-5000 évvel ezelőtt már voltak kopók Kelet i.e. I. évezred közepe: Finnugorok – Tatárok

Nyugat I.e. III. évszázad: Kelták Pannoniában. A Kárpát-medencében talált kopók továbbtenyésztésével kialakult a: KELTA KOPÓ Arian ifj. Xenophon: Kynegetikosz című művében /I.e. I. évszázad/ Terelő és hajtó kutyákkal való hálós nyúlvadászatot ír le, valamint részletesen beszámol a KELTA KOPÓ külleméről, tulajdonságairól.

TATÁR KOPÓ (a Finnugorok őslajkáinak a Turk nép hajtóebeivel való kereszteződéséből alakul ki a tatár kopó őse) A TATÁR KOPÓ és a tatárokat uraló népek (szkíta, bolgár, hun, avar...) hajtóebeinek keveredéséből jött létre az ŐSMAGYAR KOPÓ

i.e. 170-i e. 30: Rómaiak Pannoniában és Dalmáciában. (Pannoniában talált KELTA KOPÓT a birodalom más területeire is elviszik, így jut el Dáciába.)

896 Magyarok honfoglalása

KELTA KOPÓ ŐSMAGYAR KOPÓ A népvándorlást, illetve honfoglalást követően a kelta és az ősmagyar kopó kereszteződéséből területileg nézve két kopófaj alakult ki./ Pannonia: PANNON KOPÓ

42

Erdély: ERDÉLYI KOPÓ

.A Képes Krónika két miniatúrája az 1300-as évekből, melyek kétséget kizáróan füzéren vezetett vadászkutyákat ábrázolnak. A kutyákon jól láthatóak a kopó jellegre utaló lógó fülek .Sarlóalakú farkok és a téglalapba foglalható test. Hazánkban e kopókról talán a legkorábbi színes ábrázolásokként tarthatjuk számon e két miniatúrát.

Itt érdemes egy pillanatra elidőzni a kopó szavunk eredetét, jelentését illetően. A nyelvtudomány tanulsága szerint „eb” és „kopó” szavaink finnugor eredetűek. A kopó szó jelentése elkapó, megragadó, megfogó. Az első írásos dokumentum, ami fennmaradt, 1237-ből származik Visszatérve a képes ábrázolásokhoz, egy XV.

ŐSI ÉS MAGYAR Újfalvi Sándor:Vadászaton (Várady György olajfestménye után) A kép óriási jelentőségű a kihaltnak gondolt rövid lábú zsemlesárga erdélyi kopó visszatenyésztése szempontjából is. Itt ugyanis a fekete háromszínű kopó mellett egy igen szép rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopót látunk.

Tatár Viktor vadászati inspektor Fordíts nevű 12 éves kopója, mely elől 1926-27es évben 31 róka esett... ...és a hasonmás, a különbség csupán nyolcvan év

században készült erdélyi serlegen medvevadászatot ábrázoló véseteket találunk, annak bizonyítékául, hogy az erdélyi főurak kedvelt időtöltése volt a kopókkal való vadűzés. S ha már vadászatról esett szó, személyének tisztelegve itt kell kiemelni Mezőkövesdi Újfalvi Sándor /1792-1866/ írót, az akkori országgyűléseken résztvevő királyi hivatalos erdélyi nemes személyét. Kinek 1854-55-ben íródott emlékiratai között az erdélyi kopó története szempontjából is jelentős „Az erdélyi régebb és közelebbi vadászatok és vadak” című Kolozsváron megjelent műve. Néhány ízes idézet a műből: -„A falusi kisebb erdőkön nem, csak havasi vadászatokon tapasztalhatni igazában, hogy a kopó mit bír kiállani. A havasi roppant meredeken számtalan kőszirtek s a szakadások közt, melyekre hajtó sehogy, csakis kopó járhat, reggeltől estvig s néha éjfélig is. Reggeltől estvig nem kap enni de ilyenkor hihetetlen mennyiséget emészt föl. Reggelre úgy megmerevedik minden tagjaiban, hogy moccani sem tud, és a pecér fülénél fogva hurcolja a válura. Itt elébb reá sem néz az ételre a bágyadtság miatt, s csak vontatva fanyalog körülötte... A havasi vadászaton gyakran megtörténik, hogy a kopó nagyon eltávozott, a kürtszóra nem kerül elő, de akármi későn is, a múlt éji tanyáját felkeresi, ahol rendesen két őrt szoktunk hagyni, hogy az oda vetődött kopót felfogják, utánunk hozzák. -A medve: „Többször láttam izmos medvét egy rongyos kis kopó előtt a félelem minden jeleivel hanyatt-homlok nyargalni, mintha legnagyobb veszedelem környékezné... Mikor a kopó rábukkan, előbb ugrattatja magát, és ked-

ITTHON

vére kommodizál. Mikor megunja hallgatni az ok nélküli lármát, nagy restül felvánszorog, s csendes léptekkel megindul. A kopó bizonyos távolságból ugatva kiséri, de érkezik a másik, a harmadik, s a negyedik kopó, körülveszik, s mind mérgesen ugatják. A lomha fráter, most kezd eszmélni, hogy nem tréfa: megiramodik, mire a kutyák sem ugatják többé, hanem sűrű csaholás közt hajtják, mint a nyulat.” - A farkas: „Medvét, disznót és más vadat széltében, de farkast ritka kopó hajt. Ettől ösztönszerű irtózása van. A vadászok úgy tartják, hogy a farkas hajtó kopó külön faj. Én nem így találom. Sok kopóm közül ritkán kivált egyegy farkast hajtó, de kölkei már nem hajtották. Hanem azt tapasztaltam, hogy fiatal kopó keresés közt a gazon történetesen farkasra bökSzínezett fotó a XIX.század vége XX. század elejéről: vadász erdélyi kopókkal és vaddisznóval

ken, s a felsikoltásra az megiramodik és a kopó egy jó hajtást tehet reá, többé nem irtózik tőle, hogy az ily kopót ritkábban csúfolja meg a farkas, mint a félénket, mert több farkashajtó kopót tudok, hogy késő vénséget ért.” - „A vacsora után következik az elejtett vadak bőrének lefejtése meg mások kitakarítása s az ágasokra való felfüggesztés. Mind élvezetes látvány. Most jön az előszállingózó kopók megétkeztetése. Erre használtatik a vad mája, szíve és tüdője, fölmetélve és forró vízzel forrázott zablisztkeverékkel vegyítve, melyből a kopó hitel feletti mennyiséget fölhapsol, s miután jóllakott a nagy fáradtság miatt helyből összerogyik és reggelig mozdulatlanul hever.” - Mindezek után következtethetünk arra, hogy a kopó vadászati értékét mekkora becsben tartották elődeink. A szerző bízva a mondásban, miszerint „a jó ló szép is” az elődökhöz hasonlóan ismét Erdélyben keresett idegen várvonalú kopókat. (Ott, ahol tartanak kopót, kivétel nélkül vadásznak is velük és a kutyák munkában szelektálódnak.) A mondás beigazolódott. A kutatás eredményeként eddig tíznél is több felnőtt, a vadászatban gyakorlott és fiatal, idegen vérvonalú kutya került Magyarországra. Közülük és utódaik közül sokan kitűnően bizonyítják mind szépség-, mind munkaversenyeken, s remélhetőleg hasznára válnak a magyarországi állománynak. Itt kell megemlíteni a több évtizede kihaltnak vélt, rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopó megjelenését. A kutatások során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy - mivel a két változatot többnyire együtt tartották – a zsemlesárga változat recesszíven öröklődve bizonyos párosítások alkalmával rendszeresen föl- föl bukkan az almokban. A rövidlábú erdélyi kopók viszszatenyésztésében átütő eredményként könyvelhető el, hogy 1995 nyarán megszületett az első homogén zsemlesárga rövidlábú erdélyi kopó alom két zárt törzskönyves erdélyi kopó szülőtől. A MEOE tenyésztési tanács 1994. évi magyar fajták standardmódosító ülésén a hitelt érdemlő képes és írásos bizonyítékok, valamint a fent említett tények alapján jóváhagyta a rövidlábú zsemlesárga erdélyi kopó standard-jének részletesebb leírását, a visszatenyésztésre tett kísérleteket üdvözli és támogatja. Eddig /1995 óta/ hat homogén rl. zsemlesárga alom született egymástól idegen vérvonalú szülőktől Erdélyben és Magyarországon. Mikó Diána Információ: Mikó Diána Fc, Erdélyi Kopó Küllembíró Tel:36 20 482 1342, Email:[email protected] Varga Anikó: zsemlesárga erdélyi kopó fajtagazda Tel:36 20 956 7276, Email:[email protected]

43

A TRIANONI FÁJDALOM KÖLTŐJE

Sajó Sándor- emlékév

Nem akart gyáva csendet...

„Sajó Sándor embernek és költőnek egyformán nagy volt. Emberi alakja néhány évtized elmúltával el fog halványulni, költői egyénisége szoborszerűen állandó marad az utókor előtt” – e szavakat Bartha József vetette papírra 1937-ben, a költő halála után négy évvel, válogatott versei kötetének előszavában. Bizony nem tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy Bartha József nagyot tévedett. Sajó Sándornak, az embernek az alakja nemhogy elhalványult néhány évtized múltán, de teljes sötétség takarja. Szoborszerű költői egyéniségét pedig leplező avagy védőlepel takarja. Állításunk igazságát az a tény sem zavarja, hogy ébresztése a Palóc Társaság jóvoltából 2000-ben elkezdődött, azóta is folyamatosan tart, de áttörést nem sikerült elérni ezen a téren. Megbélyegzése – „irredenta költő” – az ún. „felszabadulás” óta tart olyannyira, hogy nem akadt irodalmár, aki költészetével, hogy „emberi alakját” meg se említsük, behatóan foglalkozott volna az elmúlt évtizedekben. Hogy valami halvány fénysugár mégis kezdi áttörni a fentebb említett sötétséget s ez a fénysugár némi reménysugárt jelent az értékelése felé vezető úton, két válogatott verskötetének megjelenése jelzi. Az elsőt a Ménrót Kiadó adta ki Nem akarok

44

gyáva csendet címmel Válogatott magyarság-versek alcímmel még 2000-ben. A kötethez Medvigy Endre irodalomkutató írt bevezető tanulmányt. A Lilium Aurum 2006-ban jelentett meg Sajó Sándor magyarságverseiből egy válogatást Magyarnak lenni címmel, amelyhez Zalabai Zsigmond irodalomkritikus írt utószót. Az ipolysági Sajó Sándor Emléknapok évenkénti tartalmában változó, de még-

iscsak gazdagító műsora nemcsak új színfoltja a szülőváros kulturális életének, hanem cseppnyi tett is az életmű teljes megismeréséhez és a Sajó Sándort megillető hely megtalálásához a magyar irodalomban. A Palóc Társság által szervezett emléknapok állandó része a „Magyarnak lenni: nagy s szent akarat!” címmel folyó magyarságverseket mondó alap- és középiskolások versenye a fiatalok körében népszerűsíti a Sajó-verseket, mint a szülőföld, a haza, az anyanyelv, a magyarság iránti legszebb szeretet egy-egy ékkövét. 2008-ban kettős évfordulója is van költőnknek. 140 évvel ezelőtt, 1868. nov. 13-án született Ipolyságon és 75 éve, 1933. február 1-jén halt meg Budapesten. 2008-ban tehát a megemlékezések, az értékelések ideje jött el. Ezért nyilvánította a Palóc Társaság 2008-at Sajó Sándor-emlékévnek. Ennek első jelentős rendezvénye február 1-jén már megvalósult. A budapesti Fiumei úti sírkert 46-os parcellájának 2. sorában levő 20. sír a Sajó Sándoré, amelynél koszorúzási ünnepségre gyülekeztek a költő tisztelői. Tudnunk kell, hogy a korabeli fővárosi polgármesteri hivatal 500 pengős díszsírhelyet adományozott a költőnek érdemeire való tekintettel. A díszsírhely ma afrikai dzsungelt idéző környezetben magányosan szomorkodik. Egy évtizede sincs még, amikor a kőbányai Szent László Gimnázium – főigazgatója Sajó Sándor volt – öregdiákjai keresték és megtalálták a „díszsírhelyet” s egy társuk saját költségen elkészítette a mai síremléket. Itt emlékezett a költőre a szülőváros nevében Pálinkás Tibor múzeumigazga-

Fent: Vödrös Attila Sajó sírjánál. Lent: Az ipolyságiak egyik csoportja

A TRIANONI FÁJDALOM KÖLTŐJE tó, az ipolysági Csemadok-alapszervezet elnöke és Vödrös Attila, az Új Idők dacos főszerkesztője. Köpenczei Csilla diák két Sajó-verset mondott el. A kegyeletes ünnepségre meghívást kaptak a jogfolytonos és jogutód intézmények. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) jelezte ugyan részvételi szándékát, de mégsem jelent meg senki a képviseletében. A Magyar Írószövetség részéről Vasy Géza elnök válaszolt a meghívásra, aki szerint „a századfordulónak számos íróját feledte el az utókor. A tárgyilagos értékélés az irodalom történetírás feladata lenne. Remélhetőleg erre sor fog kerülni, és egy újabb évfordulói alkalommal – vagy attól függetlenül – érdemlegesen meg lehet emlékezni Sajó Sándorról is.” A Magyar Tudományos Akadémia (MTA), melynek Sajó Sándor levelező tagja volt , részéről Maróth Miklós osztályelnök tisztelt meg a meghívást végeredményben elutasító válaszával, írván: „mind a hagyományőrzés, - ezen belül a palóc hagyományőrzés iránt, mind a költő iránt érzett személyes nagyrabecsülésem hangoztatása mellett is a koszorúzás kérdésében az első osztály irodalomtörténetre szakosodott szerve, az irodalomtörténeti társaság lenne illetékes.” (Ha elutasító is, a válaszokból halovány reménysugár is átszűrődik...) Az emléknap két előadással folytatódott Budán a neves Lítea Könyvesbolt és Teaházban, ahol elsőként Szidiropulosz Archimédesz történész, a minap létrejött Trianon Kutató Intézet vezetője tartott nagyívű, a történelmi eseményt a magyarság jövőképe szempontjából elemző előadást. Kiss Dénes babérkoszorús költő, a Magyar Írók Egyesülete és a Trianon Társaság elnöke Sajó Sándorról, a trianoni fájdalom költőjéről tartott eszmefuttatást. A szülőföldi és a fővárosi emlékező közönség a költő arcképével és verse kézírásával megjelent, valamint az emlékév

Fent: Kiss Dénes. Lent: Szidiropulosz Archimédesz

eseményeit feltáró emléklapot is kapott emlékül. A költőre való emlékezésnek volt egy harmadik helyszíne is, a Szent László Gimnázium, ahol Bihari József múzeumigazgató visszaemlékezését hallhatta

a többségében öregdiákokból és tanárokból álló közönség, majd az előcsarnokban levő Sajó mellszobor megkoszorúzása után kötetlen beszélgetés formájában villantottak fel képeket főigazgatójukról az öregdiákok. Z. Urbán Aladár

Pályázati hirdetmény A Jobbágy Károly Alapítvány kuratóriuma pályázatot hirdet magyar nyelven írt, színvonalas irodalmi (vers, próza, színpadi mű, esszé, irodalmi igénnyel megírt szociográfia) és történeti, valamint helytörténeti munkák megjelentetésének támogatására. A pályázat célja: főként pályakezdő alkotókat hozzásegíteni a megjelenéshez, bemutatkozáshoz oly módon, hogy kiadásra kész műveik nyomdai költségeihez hozzájárul. A pályázatnak tartalmaznia kell a kiadandó művet 3 példányban, lektori véleményt, kiadói, vagy nyomdai költségvetést a pályázott összeg megjelölésével. A beadott pályázatokat nem küldjük vissza. Beadási határidő: 2008.április 11., Cím: 2660. Balassagyarmat, Honti u.27. Érdeklődni a 30/9681 446 telefonon lehet.

ITTHON

45

Reményik Sándorról Losoncon–avagy:

A lámpagyújtogató Felvidéki származású költőnek is nevezhetjük Reményik Sándort, a XX. század első felének kétségkívül egyik legkiemelkedőbb erdélyi költőjét, hiszen édesapja családja dobsinai, édesanyja családja Rozsnyó környéki volt. Őt magát mégis –nemcsak születési helye miatt – vérbeli „erdélyi költő”-nek nevezi Babits Mihály. Valóban, Reményik úgy erdélyi költő ízig-vérig, hogy ugyanakkor mind eszmei világában, mind költészetében is egyetemes magyar. Éppen emiatt a halála óta (1941) óta eltelt évtizedekben kevés szó esett a költőről, még kevesebb ismeret jutott el a szélesebb olvasóközönséghez, a Felvidékre mindenképpen kevés. A templom és iskola verse ugyan gyakran elhangzik ünnepélyeken, néhány azok közül is, amelyek Végvári álnéven íródtak, teljességében azonban alig ismert költészete. Ezen az áldatlan állapoton segít most a 2007 végén Kolozsvárott megjelent gyönyörű kivitelezésű könyve, A lámpagyújtogató. A könyv bemutatójára a losonci Magyar Kulturális Központban került sor február 16-án. A könyv megjelenését támogatta a balassagyarmati székhelyű Jobbágy Károly Alapítvány, melynek és a Palóc Társaságnak köszönhetően érkezett a „lámpagyújtogató” Losoncra. A kötetet szerkesztő Hantz-Lám Irén édesapja, Lám Béla, Reményik közeli barátja volt, ennek folytán a szerkesztő-író személyesen is jól ismerte a költőt. HantzGali Teréz

46

Lám Irén könyvében nem a korabeli erdélyi magyar politikát és politikust mutatja be elsősorban, hanem azt az alkotót, aki keresi a természet és az ember, az egyén és a család, a kis közösségek és a nagy társadalom közti erőteljes, olykor sorsokat meghatározó, életpályákat eldöntő kapcsolatát. Mindezt nem tolakodóan, nem a személyes ismeretség fennkölt magaslatáról szemlélteti, hanem beavató módon, személyes élmények és versek olvasatával. Hantz-Lám Irén egészen közel hozza hozzánk a költőt, lelki vívódását, testi fájdalmait az olvasó is átérzi, s mint gyermekét az édesanya, vezeti olvasóját kézen fogva a versek, levelek, képek és személyes emlékek csevegő közreadásával egy már letűnt világ életösvényén. Ennek nyomán Hantz-Lám Irén szemével részesei vagyunk Kolozsvár pezsgő irodalmi életének, bejárjuk a városnak azokat a helyeit, amelyek a költő életében szerepet játszottak, személyes ismerőseinkké válnak a költőhöz közelálló nők: Imre Ilona, Szilágyi Piroska festő, Pasztuska Easzter szociális nővér, akik ihletadó forrásai voltak költeményeinek; a kortársak: Áprily Lajos, Olosz Lajos, aki Reményik szavaival „Ifjú éveimnek egyik legbensőbb barátja, férfikoromnak, belső harcaimnak, meghasonlásaimnak és győzelmeimnek társa, testvérem a magányban és bajtársam az erdélyi irodalmi élet lövészárkaiban” , Járosi Andor, aki „az én lelkipásztorom”, Lám Béla stb. Mi késztethette a kötet megírására a losonci könyvbemutatón jelenlevő szerzőt? A kérdésre dr. Egyed Emese egyetemi tanár válaszol: „Hantz-Lám Irén Reményik-doszsziéjának meggyőző ereje a személyesség vál-

lalásából fakad és abból a világos szándékból, hogy, mert a költő is ember, rábízható az olvasó a közelebb jövésre, az életrajz felragyog a versek-levelek fényében, és remélhető, hogy nincs vége sem az olvasás, sem a verskedvelés kulturális korszakának: fogadja barátjául az olvasó a versszerzőt és mindazokat, akik őt versek ihletőjeként, tárgyaként, népszerűsítőjeként körülvettek!” Hantz-Lám Irén fáradozásáért köszönetünket fejezhetjük ki. Azok a losonciak is (szinte valamennyien, a kenyerük javát már megevő hölgyek és urak!), akik résztvevői voltak ennek a könyvbemutatónak. Ebben nem csekély szerepe volt a felolvasott Reményik-költeményeknek (Hahnné D. Éva, Urbán Szabina) és Gali Teréz zeneszerző dalénekesnek, aki Nagyszalontáról érkezett, hogy a költő saját maga által megzenésített verseinek előadásával hozzájáruljon a családias hangulatú irodalmi est sikeréhez. Z. Urbán Aladár.

Fent: Hantz-Lám Irén. Lent: Jobbról Herczeg Hajnalka, középen Jobbágy Károlyné

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

„Kőbe vésett, fába rótt történelem” Tarics Péter rovásírás-kiállítása a Budai Várban

Folyó év februárjában nagyszámú közönség előtt nyitották meg Tarics Péter külpolitikai újságíró rovásírás-kiállítását a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, a Budai Várban, „Kőbe vésett – fába rótt történelem” címmel. A kiállítás dokumentumanyaga 60 képet (mappát), ezen belül pedig mintegy 150 dokumentumot tartalmaz, egészen a 7000 éves tatárlakai korongtól a ma még megtalálható rovásemlékekig. Tarics Péter 1997-ben készítette el és mutatta be Komáromban az első felvidéki magyar rovásírás-kiállítását, amelyet azóta több felvidéki és magyarországi városban is bemutatott. A mostani kiállítás magvát ez a tíz évvel ezelőtti dokumentumanyag alkotta, azóta évről évre bővítette, gazdagította, mindig a legújabb ismeretekkel. Ennek eredményeképpen egy rendkívül gazdag, esztétikus és szakmailag magas színvonalú kiállítás szemtanúi lehettünk a budapesti Szentháromság téren. A kiállítást Friedrich Klára rovásíráskutató és oktató, tankönyv-szerző nyitotta meg, aki mindenekelőtt méltatta Tarics Péter eddigi gyűjtő- és kutatómunkáját. Rangos kiállításnak minősítette Tarics Péter gyűjteményét, amely felbecsülhetetlen értéket képvisel a kortárs rovásírók számára is. Szakács Gábor rovásírás-kutató vette át a szót ezután, aki miután saját gitárkíséretével elénekelt a Rákóczi él című, 2008. januárjában készült zeneműből két részletet, valamint a Turáni Tölgy című dalt, a magyar rovásírás jelentőségét hangsúlyozta. Elmondta: az ősi magyar rovásírás a legfontosabb szellemi és kulturális örökségünk, amelyet kötelességünk ápolni. Tarics Péter rovásírás-kiállítása – amely 2008. február 25-ig volt látható Budapesten - magán hordozza a mester és példakép, Forrai Sándor rovásírás-kutató, író szellemiségét is, akivel Tarics Péter nagyon jó barátságban volt. Sokat tanult tőle, egészen a mester haláláig. Forrai Sándor 2007 májusában halt meg. Az ő örökségét viszi tovább Friedrich Klára, Szakács Gábor, Tarics Péter, Gondos Béla és mások, valamint a most 5 éves óvodás Zoárd is, aki szintén jelen volt a kiállítá-

ITTHON

Fent: Tarics Péter, Friedrich Klára és Szakács Gábor a mehgnyitón. Lent: részlet a kiállításból

son, s aki rovásírással írt bele Tarics Péter emlékalbumába. A kiállítást a tervek szerint a közeljövőben több magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, délvidéki és muravidéki településen bemutatják majd. Nem véletlen tehát, hogy a kiállítás egyik legtartalmasabb és legesztétikusabb színes mappája a „Jár-

va a Kárpáthazánkat” című kép, amely a Kárpát-medencében legújabban felállított rovásírás-emlékhelyeket (rovásírásos helységnév-tábla, oltár, kopjafa, névtábla, nyílvessző, gyűrű, térkép, étlap stb.) mutatja be. Dittler Ferenc, rovásírás-szakértő, tankönyvszerző

47

ZSÓFI LEVELE

Szeretem a szép mesekönyveket Nem titok, ezért mindenkinek elárulom: nagyon szeretem a szép mesekönyveket. És azt is kikürtölöm, hogy megfogadtam az egyik tanító néni tanácsát és már mostantól kezdve gyűjtöm a számomra kedves köteteket, hogy egyszer, ha felnőtté válok, saját kis könyvtáram lehessen. Mindebből az is következik, hogy bizony, én szeretek olvasni. Élvezem a számítógépet is, de nem vagyok rabja. Bevallom: szívesebben olvasok. A szép mesekönyvnek szép betűi és szép díszítő rajzai - illusztrációi – vannak. Mielőtt elolvasom a mesét, megnézem a díszítő rajzot vagy rajzokat. És elolvasás után is ezt teszem. Édesapám egyszer rámutatott az utcán egy szakálas bácsira. – Jól nézd meg őt, Zsófikám. Ő az az ember, aki a gyerekkönyvekbe színes rajzokat készít, sőt: a gyerekeknek kiadott lapocskákat is szokta illusztrálni. A grafikus bácsi nem vette észre, hogy figyelem. Talán éppen egy új rajz terve foglalkoztatta. Örültem, hogy láthattam. És magamban megköszöntem neki, hogy az apróságok olvasmányainak díszítésével is foglalkozik. A magyar nemzetnek sok-sok jeles gyermekkönyv szerzője és illusztrátora volt és van. A felvidéki magyar iskolások számára jelenik meg a Tücsök és a Tábortűz c.gyermeklap. Ismeritek őket? Ti is szívesen olvassátok? Nem vagytok a számítógép és a tévé rabjai? Megfigyeltétek, hogy itt a tavasz? A hóvirágok már elnyíltak, a nárciszok virítanak, a tulipánok hajtanak; lassan megjön a fecske meg a gólya. Májusban lesz gyöngyvirág. Örülök neki!

48

A 70 éves pozsonyi Jaksics Ferenc illusztrációi. További termő éveket kívánunk a művész bácsinak!

A Pozsonyi Casino műsoraiból: Klarissza (Klariská) utca 7.

A PC kedden, csütörtökön, szombaton 16.oo-tól 21.oo-ig üzemel. Kapucsengő: PC / telef.: 544 10 395 ( 16.oo-tól 21.oo-ig )

2008. március 15. szombat - 14.30 órakor koszorúzás Medikus-kertben Az 48-49-es magyar szabadságharc évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezés és Petőfi Sándor szobrának megkoszorúzása. Ünnepi beszédet mond Jeszenszky Géza volt külügyminiszter. 2008. március 18. kedd 18.00 Zászkalicky Zsuzsanna művészettörténész, zenepedagógus – Szenvedés és megváltás a festészetben címen vetítéssel egybekötött előadást tart. 2008. március 20. csütörtök 18.00 – zöldcsütörtök – a harangok Rómába mennek A Casino vendége Gundel Takács Gábor televíziós műsorvezető, sportriporter. 2008. március 25. kedd 18.00 A PC Mozgóképszínháza bemutatja az 1938-ban készült a Péntek Rézi (Vajda László rendezésében) című magyar filmvígjátékot.

2008. március 27. csütörtök 18.00 Lezsák Sándor tanár, író, költő, országgyűlési képviselő Mit nem tudott Herder úr címen tart ma este előadást a Casinóban. Az est vendégét Mács József író mutatja be. 2008. március 29. szombat 16.00 Zenére hangolva ma délután Szojka István hegedűművészhez és rendkívüli tehetséggel megáldott családjához csatlakozunk. 2008. április 1. kedd 18.00 Mayer Judit – Kávéházak és cukrászdák a régi Pozsonyban előadása. 2008. április 3. csütörtök 18.00 Dr. Kiss László – szépapáink szemének gyógyítójáról, a száz éve elhunyt Kanka Károlyról, a pozsonyi állami kórház szemészetének főorvosáról tart előadást.

Wass Albert-alkotópályázat

MEGRENDELŐLAP

A Bástya Egyesület Wass Albert írófejedelem születésének 100. illetve halálának 10. évfordulója alkalmából alkotópályázatot hirdet a Kárpát-medencében élő magyarok számára, két kategóriában. A téma: Magyarságom, mely bennem él! A fogalmazások, esszék terjedelme min. 2500 karakter max. 7500 karakter lehet, melyben a pályázónak ki kell fejtenie, hogy mit jelent számomra a magyarsága. A pályázatok elbírálásánál előnyt jelent, ha Wass irodalmi munkásságán keresztül közelítenek a témához, esetleg idézetekkel is tarkítják írásukat. Beküldési határidő: 2008. április 30. Eredményhirdetés: 2008. május 25-én a rimaszombati Hősök Napi megemlékezésen. Díjak ifjúsági illetve felnőtt kategóriákban: 1. 3000 Sk, illetve 5000 Sk pénzjutalom; 2. Jutalomkirándulás a nagyvázsonyi cserkésztáborba, illetve a csízi gyógyfürdőbe; 3. értékes könyvcsomag illetve dvd-csomag. A pályamunkákat a [email protected] e-mail címre küldhetik.

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 360,- Sk:

Fél évre 180,-Sk:

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

ITTHON

aláírás, bélyegző

49

Örök tanítónk, Jézus Az emberiség olyan helyzetben van mostanában, mint az óriás luxushajó, a hírneves Titanic, amely több mint kétezer szórakozó utassal a fedélzetén jéghegynek ütközött és elsüllyedt. Egy magyar kutatócsoport – összesen négy fiatalember – két fizikus, egy római katolikus plébános és egy egyetemi hallgató – tényekkel bizonyítja, hogy a Földön nagy baj van. „Fel kell készíteni az embereket a túlélésre, mert alig hét esztendő múltán rohamosan fogyni kezd az energia. A jelenlegi rendszert már nem lehet fenntartani, s ha nem változtatnak rajta az emberek, lassan „felforr a Föld” – súlyos világválság fenyeget.” (A Fenntartható Fejlődés Egyetemközi Kutatócsoport honlapja a világhálón: astro.elte.hu/~hetesizs/FFEK.html) Mindezt húsvéti fényképeink bevezetőjének szántuk, hogy nyilvánvalóvá tegyük: Az Úr azért küldte fiát, Jézust a Földre, hogy az ember saját szemével győződhessen meg róla: aki megtartja a parancsolatokat, tehát aki a szeretet törvénye szerint viselkedik, ha meghal is él. Ez napjainkban már nem vallási ügy – sorskérdés. El kell fogadnunk, hogy a bolygó, melyen életünk adatott, csak akkor marad az otthonunk, ha így élünk. Húsvétkor az emberiség legnagyobb tanítóját ünnepeljük. A magyar nemzet különleges helyzetben van – küldetésünk a Földön Jézus tanítása szerint élni, felépíteni a Kárpát-hazában Isten országát. Ezen múlik a jövőnk, ám – úgy tetszik – nemcsak a miénk! /b/

⬅

Csécsen a templomkertben tartják a nagypénteki kálváriát

⬅

Szepsiben a Vox Columbellae Kórus mutatja be a nagypénteki passiót

⬅

⬅ Húsvét vasárnap kora reggel ételszentelés A virágok is a feltámadást idézik Nagypénteki kálvária Mihályi Molnár László felvételei

Ulman István várhosszúréti munkáiból.

52