NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 3. ÉVFOLYAM 1. SZÁM Boldogasszony hava. 30, Sk 210, Ft 1,

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

30,– Sk 210,– Ft 1,– €

3. ÉVFOLYAM 1. SZÁM 2008. Boldogasszony hava

Kedves Olvasók! A statisztikák – állítólag – bizonyítják: ha egy új lap kibírja az első esztendőt, akkor fennmarad. Az ITTHON fejlécén már a harmadik évfolyam szerepel ugyan, de 2006-ban csupán egyetlen, bemutatkozó számot jelentettünk meg, a tűzpróba 2007 volt. Bízzunk hát a statisztika igazában és találjuk meg helyünket a számtalan magyar és más nyelvű újság, folyóirat és lap tülekedésében. 2008, – ha az Isten továbbra is megsegít – az Itthon helyzetének megszilárdulása lehet; gyarapodhatnak előfizetőink, anyagi és erkölcsi támogatóink, megkapaszkodhatunk a magyarországi „piacon” is, hiszen jelentős irántunk az érdeklődés. Reménykedjünk hát!

Ezúton is köszönöm minden munkatársam önzetlen, ingyen végzett eddigi munkáját. Az ő ragaszkodásuk engem is erősít. Köszönöm olvasóink hűségét, fizetség nélkül dolgozó terjesztőink támogatását és köszönöm a lap anyagi hátterének biztosításán fáradhatatlanul dolgozó Hrubík Béla, országos Csemadok elnök erőfeszítéseit. Senki sem állíthatja, hogy az Itthon pár ember ügye. Az eddigi visszhangok egyértelműen jelzik, hogy nemzeti kulturális havilapunk fontos feladatot tölt be a magyarságtudat felébresztésében és erősítésében; hogy nem kizsákmányolandó, hús-vér robot az ember, hanem lelke van, így feladata a szeretetteljes világ megteremtése. A magyarság küldetése éppen ez. Segítsük egymást, s a haza fényre derül! Batta György

OTP Banka Slovensko – havilapunk hivatalos támogatója

A tartalomból:

Köszönjük

a Csemadok nagymegyeri, érsekújvári, nánai, ipolysági, jókai, zonci, szepsi, ipolyszakállasi, százdi, ímelyi, szalkai, vágai, komáromi, udvardi, ipolynyéki, pozsonypüspöki, losonci, hontfüzesgyarmati, kalondai, vajáni, ekecsi, apácaszakállosi, zsélyi alapszervezetének valamint a Csemadok Területi Választmányainak, hogy részt vesznek lapunk terjesztésében. Köszönjük Varga László, Kajtor Pál, Baranyai Anna, Dániel Erzsébet, Duray Éva, Jámbor Mónika, Vincze Julianna, Takács András, Bodzsár Gyula, Czékus Péter, Farkas Róbert, Duba Ernő, Pekár József, Vendégh Piroska, Szőke Istvánné, Nagy Rozália, Solymos László, Mede Vencel, Morvay Péter, Balla Igor, Máté László, Tarcsi Imre, Pázmány Péter, Petheő Attila, Lajos Zoltán, Czékus Péter, Deminger László, Pálinkás Márta, Lukács Béla Mihályi Molnár László, Molnár Bence, Babindák István és Ernő, Böszörményi István, Urbán Aladár, Urbán Árpád és Őszi Eszter áldozatos munkáját, illetve támogatását.. Köszönjük magyarországi barátaink: Balczó András, Rókusfalvy Pál, Kellermayer Miklós, Nemes Andrásné, Hanga Éva, Szidiropulosz Archimédesz, Kolczonay Katalin, Bodosi György, Kondor Katalin, Sunyovszky Sylvia és Fekete György önzetlen segítségét. Az Itthon a Felvidéken a Madách Posonium boltjaiban és a Csemadok Területi Választmányai irodáiban kapható. Szeretnénk, ha a lap mindegyik településünkre eljutna. Továbbra is várjuk azok jelentkezését, akik nem pénzért, hanem magyarságtudatuk megéléseképpen hajlandók (szívesen) terjeszteni az ITTHON-t!

Kegyelem életfogytig Molnár Imre könyve Esterházy Jánosról Számadás helyett Hrubík Béla országos elnök a Csemadokról A IX. Egressy Fesztivál gyorsmérlege Juhász Dósa János írása

6-7.

10-11.

12-13. Bíborpiros szép rózsa Huszár Ágnes összefoglalója 14-17. Takács András: A Szőttes Gondolatok egy ősbemutató kapcsán Hűség az atomfizikához Duka Zólyomi Árpád az EU parlamentjéről

20-21.

28-29. M.Nagy László: Személyfotók Hogyan fényképezzünk arcot? 38-40.

Figyelem! A lapunkban bemutatott Esterházy-könyvet, melyet Molnár Imre történész állított össze dokumentumok alapján, a Csemadok Országos Választmánya segítségével /is/ be lehet szerezni. Egy példány ára 220.- korona. Az érdeklődők elektronikus postán is kérhetik a kötetet a [email protected] e-mail címen. Örömmel vennénk, ha ez a fontos mű eljutna minden gondolkodó magyarhoz, minden községi és iskolai könyvtárba.!

���� � �

��

�

������������� ���� ���� ��

��������

➤ ➤

��

lej

ITTHON

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap. Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

���� �

� �����

���

Címlapunkon és a 2. oldalon (Tűzijáték Esztergomban) M. Nagy László felvételei

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülóföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2007 Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 5000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: Dream Pictures, s. r. o. A lap olvasható a www.felvidek.ma honlapon is

3

A MAGYAR SZENT KORONA

Harminc éve ismét itt vagy velünk,

Szent Koronánk! 1978 január ötödikén éjjel különgép fedélzetén Budapestre érkezett legbecsesebb ereklyénk, a magyar nemzet legkifejezőbb jelképe, a Szent Korona. Koronánkat a második világháború utolsó hónapjaiban, amikor a budai Vár körül már csaknem teljesen bezárult az ostromgyűrű, a koronaőrök menekítették ki az országból. Eredetileg Németország volt az úticéljuk, de csak Ausztriáig jutottak, majd - a Koronára jellemző módon, - tehát isteni előrelátás hatására – az Egyesült Államokban talált menedékre az ereklye. Vitéz Pajtás Ernő, a koronaőrök parancsnoka ugyanis úgy döntött, hogy a magyar nép kincsét biztonságosabb lesz ideiglenes megőrzésre az Egyesült Államokba elhelyezni. Kérését Eisenhower, az USA amerikai haderejének európai parancsnoka teljesítette. A második világháború végeztével, a kommunista hatalom átvétele előtt Nagy Ferenc, Magyarország miniszterelnöke arra kérte a nyugati hatalmakat, hogy amíg idegen megszállás alatt van az ország, ne adják vissza a Szent Koronát. A Koronát tehát az egyesült Államok arany kincsét őrző Fort Knoxba vitték, ahol 1978-ig tartózkodott. A fordulat Jimmy Carter elnöklése idején következett be, amikor ereklyénk hazatérhetett. Ennek is megvannak az előzményei. Carter elnök és felesége a hetvenes évek végén a Házat-Hazát mozgalom keretében Magyarországon dolgozott egy rászoruló család otthonának építésén. Az elnök felesége

fűrészelés közben elmondta kalákában dolgozó magyar munkatársainak, hogy álmot látott: férjének „haza kell engednie Szent Koronát.” Carterné természetesen elmondta álmát a férjének, aki egyetértett. Szerencsénkre a hazahozatal engedélyezéséről nem a kongresszusnak kellett döntenie – elégséges volt Carter elnöki rendelete. Igy hát valamennyi magyar hálával tartozik Jimmy Carter baptista, mélyen hívő

közjogi méltóságnak, aki – valószínűleg – ezért vesztette el a következő választást. Döntése ugyanis szinte mindegyik amerikai magyar ellenérzését kiváltotta – akkoriban kétmillió honfitársunk élt az USA-ban, – hiszen még Magyarországon tarztózkodtak a szovjet csapatok... A Korona azonban bizonyította, hogy időben érkezett haza, mert bár eleinte a nemzeti Múzeumba „dugták”, mégis vonzani kezdte a magyarokat. 1978-ban és 1979-ben például egymillióan tisztelegtek előtte!

A Házat-Hazát alapítvány nevében koronamást ad át, Jimmy Carter elnöknek Callmeyer Ferenc építész és Lőrincz Kálmán alapítványi elnök.

4

A MAGYAR SZENT KORONA A nemzeti jelkép hazaérkezése gyönyörű, szelíd koronakutatási forradalmat eredményezett. Elkezdődött a Korona vizsgálata, ötvös- és aranyművesek, fizikusok és művészettörténészek tanulmányozták minden egyes elemét. Szelényi Károly többszáz felvételt készített róla, különkülön a szentképeiről is. (Ezeket a fotókat láthatjuk azóta a legtöbb kiadványban.) A Korona eredetéről, tulajdonságairól, őrzéséről, történetéről,stb. ma már többszáz könyv és többezer tanulmány áll rendelkezésre. Hála és köszönet Orbán Viktor kormányának, – amely a Százak Tanácsa javaslatát megefogadva a Nemzeti Múzeumból az Országház kupolacsarnokába vitette az ereklyét. Bárki megtekintheti – gyönyörködhet benne, imádkozhat hozzá, fényképezheti.

Mindent elmond a „hivatalos” magyar politikáról, hogy a Korona hazatérésének harmincadik évfordulóját állami szinten figyelembe sem vették. A megemlékezést civilek kezdeményezték és valósították meg a budavári Nagyboldogasszony koronázó főtemplomban, ismertebb nevén a Mátyás-templomban. Az istenháza január hatodikán zsúfolásig megtelt. A hálaadó szentmisét Varjú Imre kanonok mutatta be, a bensőséges ünnepséget a Magyar kornaőrök Egyesülete és a Történelmi Vitézi Rend szervezte. A misén egyetlen közjogi méltóság, (illetve annak képviselője) sem vett részt, pedig meghívást kapott Sólyom László köztársasági elnök, Szili Katalin házelnök és az amerikai nagykövet is. Az utóbbi hiánya pontosan jelzi, milyen hatalmasat változott

ITTHON

az amerikai birodalom politikája és milyen törpe politikus George Bush Jimmy Carterhez viszonyítva.

Ha valaki nem a média világából rakja össze a Kárpát-medence és benne a magyarság mai képét, összefoglalva a három évtized – a Szent Korona hazaérkezése óta eltelt idő – eseményeit, mert tudja, hogy a világon egyedülálló, beavató Koronánk mindenkor hatással van a történelmünkre, akkor bizonyára számba veszi, mi történt azóta és történik folyamatosan az ú.n. anyaországban és a határon túli térségben. Íme:

gondolkodóink, művészeink, tudósaink számára sem adatott meg! A magyar nemzet 2008-ban egyesek szerint kilátástalan helyzetben van, ám ez csak a látszat. Megkezdődött nemzetünk újjászületése, rövidesen hatalmát veszti a csalásokkal és hazugságokkal „kormányzó” országvezetés, hiszen a társadalom csaknem mindegyik rétege szemben áll vele! Egyre több magyar ember fordul múltja hiteles történetének megismerése felé, fe-

A nyolcvanas évek végére térségünkben megbukott a kommunizmus, amely, mint a korosabbak tudják, nyíltan istenellenes és így koronaellenes volt. A térségből kivonultak a szovjet csapatok. Bármelyik magyar láthatja a Szent Koronát, - s ez sokak számára meghatározó, ihlető élmény! Ne feledjük: hosszú századokon át ez a lehetőség még legjelesebb

dezi fel küldetését a Földön: a Szent Korona „üzenete” szerint nem gyűlölködni, hanem önzetlenül tanítani és gyógyítani – szeretni kell embertársainkat. A Tízparancsolat, Jézus tanítása és a Szent Korona –eszmény hármas egységet alkot. Ennél tisztább és jóságosabb „ program” nincs sehol a Földön. Batta György

5

OLVASSUK EL!

A magyarok szenvedő Krisztusa volt Molnár Imre dokumentum könyve Esterházy Jánosról Alapmű született. Olyan jelentőségű, mint amilyen Fárbry Zoltán naplójának megjelentetése volt 1991-ben. /Üresjárat 19451948/ A Kegyelem életfogytig – Esterházy János szenvedés-történetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján c. – kötetet Molnár Imre történész állította össze, szerkesztette és látta el jegyzetekkel. Az ötvenes éveink elején járó felvidéki születésű kutató azon kevesek egyike, aki szorgalma és tehetsége mellé az empátia , a beleérzés tálentumát is megkapta. Nemcsak követi és rendszerbe állítja a történéseket, a szereplők sorsát is képes átérezni. Esterházy János és családja megpróbáltatásait tanulmányozva erre bőven nyílt lehetősége – egy márkás gépkocsival közlekedő huszadik századi szent és legszűkebb környezete a szülei, a nyitraújlaki otthon és lánytestvérei elevenednek meg a könyv lapjain. Már a borító is sokatmondó – az ereje teljében lévő, széparcú férfi és a lipótvári börtönben készült politikai fogoly arcmása látható rajta. A rab tekintete nem tükröz elkeseredettséget – lelki béke sugárzik róla. Molnár Imre könyve /kiadta a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Eccleasiastica Hungarica Alapítvány, felelős kiadó Várszegi Asztrik, támogató az Esterházy Privatstiftung/ néhány fényképdokumentumot is tartalmaz: ezek egyikén, a boldog családot ábrázoló fotón, nem sokkal édesapja halála előtt a

gyermek Esterházy Jánost is láthatjuk szülei és testvérei körében. Nem tudok szabadulni a felismeréstől: a pár hónapos Jánoska arca a kisded Jézus - arcra emlékeztet - a legtöbb festményen ezeket a vonásokat és ezt a tekintetet látni. Történelmünkben a tehetséges és jólelkű grófok óriási szerepet játszottak – a magyar nemzet pusztítása az arisztokrácia szétverésével /is/ járt. Az erdélyi, máig háborús bűnösnek tekintett Wass Albertet még az

6

Molnár Imre a mírovi Esterházy János megemlékezésen.

amerikai emigrációban is megpróbálták megölni a román titkosügynökök – két megcáfolhattalan bizonyíték van rá. Szülőföldjén Esterházy János is háborús bűnös, holott éppen olyan ártatlan mint erdélyi sorstársa. Molnár Imre könyve egy lezárt élet tanulságait teszi elénk: gróf Esterházy János a börtönökben is éppen olyan tiszetességgel és erkölccsel közeledik embertársaihoz, mint ahogyan azt politikusként a közéletben tet-

OLVASSUK EL! te: nem gyűlölködik, úgy véd magyar érdekeket, hogy abban ellenfelei sem tudnak kifogást találni. Nem sérteget, hanem elemez és tanít, felmutatja a kor ellentmondásait és brebizonyítja, hogy szlovákoknak és magyaroknak össze kell fogniok, mert ez az az erő, amely a történelem viharaiban záloga lehet a megmaradásnak. (Aki a két ország közötti kapcsolatok alakulását követi a huszonegyedik század első évtizedének végén, aligha lehet elégedett, viszont mélységesen igazat adhat Esterházy Jánosnak. Megállapíthatja – politizálni csak úgy érdemes, ahogy „a legnagyobb felvidéki magyar” tette – csak az szolgálja a közösséget.) Molnár Imre könyve öt fejezetből, valamint ajánlásból, bevezetőből, függelékből és utószóból áll. A beszédes fejezetcímek: Az elveszített édenkert - Mycielskiné Esterházy Mária, Esterházy János húgának írása az újlaki szülőiházban töltött gyermekkorról: Esterházy Mária naplója, Esterházy János börtönjegyzetei, Esterházy János életútjának főbb állomásai, Esterházy János keresztútja. A kiválasztott emberek sorsát az Isten valószínüleg születésük pillanatától megtervezi, hiszen ők lesznek a pédaképek, az életük hitelességével tanító mesterek. Igy lehet ez a mi mártírunk esetében is, hiszen már a család, melybe beleszületik, a nemesnek, a jónak és az erkölcsösnek meleg fészke – a nyitraújlaki kastély kis kápolnájában az édesanya naponta imádkozik, a korán elhunyt édesapa búcsúszavai a halálos ágyon egy életre érzelmi alapot teremtenek. A gyönyörű könyv szerzője ezzel kezdi bevezető írását: A kötetben közölt naplók, levelek és feljegyzések Mycielskiné Esterházy Mária hagyatékában maradtak fenn. Több mint harminc évig rejtette őket egy csomag Lengyelországban. E hosszú idő eltelte óta Mária öt gyermeke közül egyiknek sem volt

elegendő lelkiereje ahhoz, hogy felbontsa az édesanya hagyatékában fennmaradt csomagot, s annak tartalmán keresztül betekintsen saját gyermekkora keserves esztendeibe. Erre csak az Esterházy János halála ötvenedik évfordulóján meghirdetett emlékév kaocsán került sor, elsősorban Mária fia, Mycielski Péter jóvoltából. Ő nemcsak felkutatta, s hozzáférhetővé tette édesanyja hagyatékát, hanem feleségével együtt közreműködött annak feldolgozásában is.” E sorok írója 2007 őszén ott volt a párkányi Esterházy-konferencián és látta, amint Mária fia, Péter gróf elsírta magát a csomag kibontására emlékezve... Mélyen az emlékezetembe vésődött, megrendítő pillanatok voltak ezek. A könyvből sugárzik Esterházy és családja tisztasága, mély embersége. Molnár Imre alapművet tett le az asztalunkra, melynek ott a helye minden magyarlakta település könyvtárában és iskolájában. Talán nem kell magyarázni, hogy miért. Hetényi József, Esterházy szovjet-gulag táborbeli rabtársa a magyarok szenvedő Krisztusának nevezte Esterházyt, aki éppen ott, a szovjet gulagok poklaiban vált nemzetünk Krisztusává... Egy másik fogolytársa, a szlovák Ján Bošňak, a nyitrai szeminárium nyugalmazott rektora, így fogalmaz: „...Elmondhatom, hogy Esterházy hősiesen viselte a szenvedéseket, s egyáltalán nem veszítette el sem emberi, sem lelki méltóságát azzal, hogy éveket kellett a börtönrács mögött eltöltenie. E belső tartáson és méltóságon is a mély hite sugárzott át. Ő lelkileg tudott győzni. Legyőzte nemcsak a börtön világát, hanem azt a külsőt is, azt, amit a külső világ jónak és érdekesnek tart, s amiben a világ fiai boldogulásukat keresik. Ő mindezeken felül tudott emelkedni.” Batta György

Molnár Imre Ipolyságon született 1956ban. 1976-ban az ipolysági gimnáziumban érettségizett, majd magyar–történelem–szociológia szakon oklevelet szerzett a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Felesége a lengyel Sagun Zdislawa teológusszociológus. Az Esterházy-könyv szerzője volt kormányfőtanácsos, múzeumi munkatárs, a Magyarságkutató Intézet történésze; a lengyel kultúra szakértőjeként dolgozott a Magyar Köztársaság varsói nagykövetségén. Számos tanulmány, könyv és fordítás szerzője. Napjainkban a Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának munkatársa, aki példás kapcsolatokat ápol szülőföldjével, hiszen kutatási területe a kisebbségi magyarság története Szlovákiában.

ITTHON

Molnár Imre (jobbról) Esterházy János hugának fiával, Mycielski gróffal a párkányi regionális konferencián.

Ajánlás Megrendítő dokumentumkötetet tart kezében az Olvasó. Súlya a német koncentrációs táborokat megjárt rabok visszaemlékezéseihez mérhető. A „Kegyelem életfogytig” című, könyvben, a felvidéki magyarság máig kellően nem ismert mártírpolitikusának, Esterházy Jánosnak szenvedéstörténetével ismerkedhetünk meg. Írója a mellette testvéri hűséggel kitartó és távolból együttszenvedő húga, Mariska. Miközben e Veronika-lelkületű asszony naplóját, leveleit olvassuk, lapról lapra haladva kapunk leckét és tanúságtételt a hithez és szabadsághoz való állhatatos ragaszkodásról, a rideg börtönfalakat is átmelegíteni képes szeretetről. Két ember szabadságra áhítozó, a kommunista diktatúra gúzsában történő vergődéséből így rajzolódik ki előttünk a csehszlovákiai magyarság, s egyben egy egész társadalom rabsorsa is. A magyarság szellemi vezetőjét, Esterházy Jánost 1947-ben Pozsonyban halálra ítélték, de ott a börtönrácsok mögött is az emberség és életszentség olyan fokára jut el, hogy számára már nem létezik sem „zsidó, sem pogány, sem görög”, mert az ő szemében mindannyian egyformán kiszolgáltatottak és rászorultak voltak, akiknek szenvedését ő, krisztusi szeretetet sugárzó jelenlétével igyekezett könnyíteni. Esterházy János önként vállalt életáldozata „tágabb családja” a felföldi magyarság számára a megmaradást eredményezte. Egyetemessé táguló szeretettel átitatott mártíromsága pedig beírta őt a boldoggá avatásra érdemesült XX. századi magyar vértanúk sorába. Szívből kívánom, hogy ez a könyv ezt a csodálatos tanúságtevő életutat minél több magyar és nem magyar testvérünkkel is megismertesse, s belőle erőt meríthessenek a mindennapi élet terheinek hordozásához és a megpróbáltatások ellenére is a hitükben való állhatatossághoz. E sorokkal ajánlom a Molnár Imre történész által összeállított kötetet minden példaképre és lelki bátorságra vágyó, kedves Olvasó figyelmébe. Pannonhalma, 2007. december 16. Várszegi Asztrik főapát

7

SORSKÉRDÉS

A következő nemzedék legnagyobb problémája a meddőség lesz

Beszélgetés Téglásy Imrével, az Alfa Szövetség főtitkárával A diszkók, az alkohol, a dohányzás és az ajzószerek világában divatjamúltnak tetszhet ez a beszélgetés. Az interjúalany dr. Téglásy Imre, a magyarországi Alfa Szövetség alapító főtitkára, aki több mint egy évtizede egy termékeny és gondoskodó anyaország „ihletében” dolgozik. Kedves doktor úr, Ön egyik írásában idézi a Szent Imre hercegről szóló ének strófáját: Tündöklő Tsillaga Magyar Nemzetnek, Ártatlan Virága tiszta életnek: Szentül neveltettél, nekünk példa lettél, Szűz Szent Imre! Az iffiúságnak, és Magyar Országnak, Te vagy Szószólója s Pártfogója. Tanulmányából kiderül, hogy Imre herceg lehetne az ifjúságunk példaképe. Miért? Mert Szent Imre okán sokkal inkább egy intézményesen támogatott, társadalmi önvizsgálatra lenne szükség, amit mulasztással vétkezve – sajnálatos módon – mintha nem végeznénk el. Arra a mozzanatra szeretném felhívni a figyelmet, amit a szüzesség, avagy nemi önmegtartóztatás /szexuális absztinencia/ kapcsán a középkori magyar szent kultuszából ma is érvényesnek érzek, amit ápolnunk kellene, amit a termékenység, mint közjó védelmében széles körben ismertté kellene tenni és újra kultusszá kellene emelni. A tét ugyanis nem kisebb, mint hogy magunkat és gyermekeinket, fiataljainkat meg tudjuk-e tanítani arra, hogyan védjék meg az utolsó nemzeti kincsünknek tekinthető testi és lelki termékenységet. Ez úgy hangzik, mint egy sorskérdés. Az is! A népesedés sorskérdésére nem adható más, helyes válasz, csak olyan, amely e két fogalom újjászületése jegyében építkezik. Az élet kultúrájának és a halál civilizációjának arról a világméretű szembenállásáról van szó, amelyben pusztul Európával együtt a magtalan vagy meddő, a gyermektelen, természetes termékenységét idegen istenek oltárán feláldozó magyarság is. Egy családvédelemmel foglalkozó nemzetközi konferencián hangzott el, hogy a következő nemzedék kétségkívül legnagyobb problémája a meddőség lesz. Hihetetlen! Ha a lombikbébi-programban részt vevő magyar házaspárok számát nézzük, ak-

8

kor bizony Magyarországon is igazolódni látszik az előrejelzés. Meddőség miatt egyre több, gyermekre vágyó férfi és nő

kényszerül a nem mindig eredményes, viszont annál több testi-lelki megpróbáltatást jelentő beavatkozásnak alávetni ma-

SORSKÉRDÉS gát. Jelenleg csak Budapesten százezer meddő házaspárt tartanak nyilván. A kutatások néhány éve visszatérő megállapítása ugyanis, hogy a tizenéves fiatalok túl korán, mondjuk ki: idétlenül, mindössze a biológiai érésre alapozva, vagyis már a társadalmi érés előtt kezdenek nemi életet élni. Bár a tizenéves korosztály valamilyen mértékben saját szüleinek amúgy sem mindig tökéletes magatartását képezi le, még ennél is veszélyeztettebb a magatartásmodell, amelyet a média által megjelenített eszményekből formálnak. A gyermeteg célszemély nem tudhatja, hogy e modern „hősöket” körmönfont piacépítési módszerek alkalmazásával agyalják ki, hogy őt minél előbb vásárlóvá gyúrják. Mit tehetnek Önök, hogy megváltozzon ez a helyzet és a fiatalok megtudják, becsapják őket ezért tönkretehetik az életüket? Külföldi példa nyomán meghonosítottunk egy magyar programot. Az egri Sancta Maria Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium önként jelentkező tizenéves leány tanulói a résztvevői. A program pszichopedagógiai módszere a szabad akaraton alapuló választás felelősségére épül. Legyen szíves, mondja el, mi a program lényege? Te választasz! – figyelmezteti a termékenységvédelmi klub tagjait a program az előttük álló két irányra. Választhatod az élvezetek hajszolását diszkókban, alkohollal, dohánnyal, kábítószerrel, korán kezdett nemi élettel s ezekkel együtt a korai kiégést /depresszió/, nemi betegség, abortusz, újszülött gyilkosság, korai szülés vagy kényszerű örökbeadás egészségtelen állapotát. De választhatod azt is, hogy tested és lelked, képességeid edzésével egyéniséged és tehetséged nevelésével érsz el sikereket egyéni és közösségi világodban, amikor sportolsz, tanulsz, zenélsz, s közben komolyan készülsz jövendő pályádra és a családalapításra. A

ITTHON

program célja nem az, hogy a serdűlőket elriassza a nemiség építő értékeitől! Sokkal inkább arra ügyel, hogy az eltérő biológiai és társadalmi érés közötti konfliktust – a serdülő tizenéves korban lesz „nő” vagy „férfi”, de csak huszonéves korba jut el a házasságkötésig – építő módon oldja fel. Az egészséges nemi élettel együtt járó testi és lelki termékenység nem küszöbölhető ki sem gumióvszerekkel, sem kémiai anyagokkal. A férfi és a nő érett szerelmében megjelenő testi és lelki egység olyan egyetemes alapérték, amit a házasság fogalmába építve fokozottabban kellene védelmeznünk a multinacionális gyógyszeripar és a média által divattá emelt elméletek és technikák ellen. /Homoszexualitás, fogamzásgátló szerek szedése, abortusz, művi meddővé tétel./ A program másik jelmondata az idő előtt leszedett gyümölcsre, az elsietett, idétlen magatartásra utalva arra int, hogy „meg ne romoljunk, mielőtt megérnénk!” Egy magyar társadalomtudós mondta, hogy a gyermek „közjó”. Ezt a közjót már most hatékonyan szolgálhatnánk az általam körvonalazott nemi egészségvédelmi neveléssel. Dr.Téglásy Imre rendelkezésünkre bocsátotta az Anya-Ország Alapítványnak, mint az Alfa Szövetség társult tagjának a XXIII. Életvédő Zarándoklat után közzétett nyilatkozatát. Ennek egyik pontjában ez áll: „Tudatosítjuk, hogy a hazánkat sújtó abortuszjárvány, vagyis a magzati életkorukat élő gyermekek életének sebészeti, vegyi vagy más eszközökkel történő kioltása és az áldott állapotot inkább tehernek érző szülők termékenységének megkárosítása az egyéni tragédiákon túl Európa és azon belül a magyar nemzet folyamatos és súlyos romlását jelzi és mindannyiunkat végpusztulásba dönt!” A zarándoklat eseménye volt a szombathelyi Markusovszky Lajos Kórház parkjában a hatmillió magyar magzat-áldozat emlékére „emeltetett” 60 szál rózsa, majd a jövő nemzedékek háborítatlansága reményében ugyanott elültetett Életfa. (Tihanyi)

9

I. évfolyam, 1. szám. A Csemadok Országos Választmányának kulturális rovata

Tisztelt Olvasó, tisztelt Csemadok tagok! Az új esztendő küszöbén illik mérleget vonni és bátran szembenézni az elkövetkező év kihívásaival. Az ITTHON havilapon belül egy új rovattal jelentkezünk FÁKLYA néven. Ebben szeretnénk a szervezeti élet mindennapjait, bajait és örömeit, sikereit és kudarcait bemutatni. Vagy éppen a terveit, szakmai elképzeléseit. Mindenesetre elmondhatjuk, hogy ennek a rovatnak a megteremtésével újabb lépést tettünk előre. Nem nagyot, mert ez most nem a

mesebeli ,,hétmérföldes csizmák” ideje. Csak olyan hazai ,,tyúklépést”. Egy lépést, melyet még belátunk, megőrizhetünk az ,,ószlovák”hegyek árnyékában, az egyre szűkülő tájhaza apró dombjai, folyói között. Teret szeretnénk biztosítani a vélemények ütköztetésére, rendezvényeink beharangozására, hogy az alapszervezetekben szorgoskodó kultúra-napszámosok érezhesék, van lehetőségük, fórumuk a párbeszédre. Fontosnak tartjuk ezt, hiszen az elmúlt években csak nagyon kevesen hallatták hangjukat a legnagyobb kulturális szervezetünk háza tájáról. Ennek egyik oka minden bizonnyal az volt, hogy nem

volt hol a hangjukat hallatni. Kérünk tehát mindenkit, aki a Csemadok nagy családjának a tagja, vagy éppen csak véleménye, közölni valója van, hogy bátran mártsa bele pennáját a tintába, hogy a kalamárisok kiürültével szellemiekben gyarapodjunk, gazdagodjunk, a hazai magyarság javára, örömére. A kételkedőknek, a bátortalanoknak a búslakodóknak és a reményt vesztetteknek Ady Endre soraival üzenjük: ,,Most percemberkék dáridója tart, De építésre készen a kövünk, Nagyot tenni mégis mi jövünk, Nagyot, szépet, emberit, s magyart!”

Számadás helyett

Sokat gondolkodtam, vajon hogyan kezdjem a beszámolómat, hiszen annyira szerteágazó, sokrétű és gazdag tevékenységgel teli évet hagytunk magunk mögött, hogy gyakorlatilag már ez a tény is behatárolja a lehetőségeimet. Mégis, a számadás elengedhetetlen, pusztán önmagam miatt is, hiszen a felvidéki magyarság legnagyobb civil szervezetéről van szó, ami tetszik, nem tetszik, még mindig a legnagyobb befolyással bír a hazai magyarság önazonosságának megtartásában. A legfontosabbnak tartom, hogy tavaly anyagiak hiányában egyetlen országos, regionális és helyi rendezvényünk sem maradt el és a hagyományosan jó színvonalon került megrendezésre, mint az előző években. Köszönhető ez mindannak, hogy odafigyeltünk a pályázatok írására, kellőképpen tudtuk mozgósítani az erőinket, hatékonyan kerestük meg azokat az anyagi forrásokat, melyek szükségesek egy-egy rendezvény létrehozásához. Természetesen voltak hibák is, melyekből

10

tanulnunk kell, mert, be kell ismerni, sajnos, hogy egyre nehezebb az embereket mozgósítani, leültetni a nézőtérre, ami számos, kitűnő műsort felvonultató fesztivál kudarca is lehet esetenként. Sokkal jobban oda kell figyelnünk tehát a reklámozásra, az emberek megszólítására, a médiára. Mondhatnám úgy is, hogy professzionálisabb munkát kell végeznünk a tájékoztatás terén. Mérhetetlen öröm számomra, hogy a 2006 decemberében indított nemzeti, kulturális havilapunk, az ITTHON megkapaszkodott a hazai olvasótábornak köszönhetően, és ma már ismertté vált a csonka Magyarországon és a tengeren túl is az internet jóvoltából. Büszke vagyok rá, hogy szinte a semmiből teremtettünk egy szellemi műhelyt, amely a hazai kultúrát, a nemzeti megmaradás eszméjét, gyönyörű, tiszta emberi köntösbe öltöztette. Képesek voltunk elhinni, hogy ebben a globalizált világban is létezik a tiszta emberi hang, – a vox humana - melyre igény van. Olyan kérdésekkel foglalkozunk, melyekkel a hazai magyar olvasó nemigen, vagy csak ritkán találkozik. Külön öröm számomra, hogy januártól a Fáklya rovatban jelennek meg hírek a szervezet munkájáról, ami remélhetőleg még több helyi szervezetet ösztönöz arra, hogy véleményét közzé tegye a lapban, hiszen ez a lap a kultúrában dolgozóknak és a kultúráltan élőknek készül elsősorban. Fontosnak tartom, hogy a Szülőföld Alapnál a Csemadok felkerült az ún. stratégiailag fontos szervezetek közé, ami kiemelt támogatást jelent. Ez fontos

a szervezet megmaradása szempontjából, hiszen az itt elnyert forrásokból közel tíz év után újra tudunk rendszeresen anyagi támogatást juttatni a járási irodáinknak. A kezdeti félelmek után úgy érzem, a magyarországi támogatási rendszer magára talált. Persze, mint minden más, amit emberek irányítanak, tökéletesíthető. Különösen fontosnak tartom, hogy ezt a fajta kiemelt támogatást az ígéretek szerint az elkövetkező három évben is megkaphatjuk, ami tervezhetővé teszi számunkra is a munkát. Fontosnak tartom, hogy a múlt esztendőben több olyan megállapodást is sikerült aláírnunk országos szinten, amely segíteni fogja munkánkat, emeli pályázati potenciálunkat. Ilyen megállapodás a szlovák-magyar, immár teljesen megszűnt és lebontott határszakaszokon területileg működő Megyei Önkormányzatokkal való együttműködés – számszerint hattal – valamint a pozsonyi Nemzeti Művelődési Intézettel (Národné Osvetové Centrum) kötött megállapodás. Ez utóbbi főleg a Csemadok Művelődési Intézetének jelent szakmai előrelépést, együttműködési lehetőséget, csoportok, és szakmai zsűrik cseréjét egymás rendezvényeire. Tovább mélyítettük az együttműködésünket a Rákóczi Szövetséggel, ami főleg a beiratkozási programbeli közös munkáról szól. Nagyon jó az együttműködés a Szövetség a Közös Célokért irodáival, főleg a pozsonyival. Ez a Pozsonyi Magyar Galéria kiállításai és különböző előadások közös szervezésében nyilvánul meg. Jó a

kapcsolat a civil szervezetekkel, a pozsonyi magyar fiatalokkal. Külön fejezetben kell említenem az együttműködésünket a Magyar Koalíció Pártjával, hiszen az elmúlt időszakban és valószínűleg az elkövetkezendő időben is számos olyan politikai és társadalmi kérdés lesz, amelynél napi egyeztetésre lesz szükség. Ilyen volt tavaly a Pátria Rádió megmentésének ügye, melynek érdekében a Csemadok petíciós akcióba kezdett, és közel 14 000 aláírással bizonyította, hogy számunkra a Pátria Rádió kiemelten fontos hírközlő eszköz, mely nélkülözhetetlen az anyanyelvünkön való tájékoztatás láncolatában. Ilyen volt a Beneš-dekrétumok ügye, ami kisebb politikai vihart kavart a közéletben. De említhetném még a komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma esetét, vagy a szlovákiai magyar iskolák ellen irányuló újabb támadás tényét; az Ifjú Szívek néptáncegyüttes problémáját, vagy éppen a civil szervezetek ellen irányuló törvénytervezet miatti tiltakozást. Mindebből látni, hogy a Csemadok, bár lényegében kulturális szervezet, súlyánál fogva kénytelen bizonyos társadalmi kérdésekben állást foglalni. Nemcsak a tagság, hanem a szlovákiai magyar társadalom is elvárja ezt tőlünk. A sajnálatos és a veszélyes az, hogy ezt a szlovák kormány nem nézi jó szemmel és bizonyára megnehezíti majd a munkánkat. Természetesen a jövőben is fel kell vállalnunk azt, amit tőlünk a tagság és a magyar nemzeti közösség elvár. Ebben az esztendőben új tagkönyveket adtunk ki, ami a tagság újbóli számbavételét irányozza elő. Fontos, hogy tudjuk, mennyien vagyunk. Egy egész évünk lesz a tagkönyvcserére, remélem sok új taggal

ITTHON

gyarapodunk majd. Ami újdonság, hogy bevezettük az ún. Ifjúsági kártyát, amit azok az alapiskolás tanulók kapnak kézhez, akik a szervezet keretén belül működnek bábcsoportokban, tánccsoportokban, kórusokban vagy más területeken, akik szavalókként, prózamondókként bemutatkoznak a versenyeinken. Ez egyfajta kapocs lesz az ifjúság és a szervezet felnőtt tagjai között, és gyakorlatilag az utánpótlást biztosítja. Kiemelten próbáltam foglalkozni a peremvidéken élő tagsággal; személyes részvételemmel jeleztem egyes rendezvényeken, hogy fontosnak tartom: ha nehéz körülmények között is, teljesítsük azt a küldetést, amit vállaltunk. Igyekeztem több anyagi forrást juttatni számukra egyes pályázati lehetőségeinkből. Csak remélni tudom, hogy ez a segítség érezhető volt. Sokszor érzem egy-egy ilyen kiutazásom alkalmával, hogy pusztán a jelenlétem is mekkora öröm ezekben a régiókban, mert értékelik az odafigyelést, munkájuk megbecsülését. De én is kaptam erőt, biztatást tőlük – szükségem van rá. Egyre nehezedik a nyomás a szlovákiai magyar közösségre; új kérdéseket nyitnak meg, melyekre megfelelő válaszokat kell majd adnunk. Ebben az évben is sok feladat vár ránk. 50 éves lesz Országos Kulturális Ünnepélyünk Gombaszögön. Kevés civil szervezet mondhatja el magáról Európában, hogy van olyan rendezvénye, mely már ötven éve fut. Ez mérlegvonás is lesz, lehetőség önmagunk újbóli megfogalmazására. Remélem tudunk vele élni. El kell indítanunk azokat a munkálatokat, melyek Szövetségünk megalakulásának 60. évfordulóját készítik elő. Erősíteni kell a

szakmai munkát, a képzést a szervezeten belül. Bejelentettük különböző fórumokon azt az igényünket, hogy a Csemadok és a dunaszerdahelyi Művelődési Intézet külön állami támogatást kapjon, mint ahogyan azt a Matica Slovenská esetében törvényben garantálja a szlovák állam. Ha egyenlőségről beszélünk, hát legyünk egyenlők mindenben, a jog szerint is, a munkánk szerint is. Hiszem azt, hogy együttműködve sok minden sikerül. Hiszem azt, hogy van jövője a Csemadoknak. És nemcsak hiszek ebben, de minden erőmmel dolgozok is, teszek is érte, mert a bizalmat feltétel nélkül szeretném megszolgálni. Nem csüggeszt el az sem, hogy közben tíztonnás kettős keresztek tömkelege emelkedik magasra az általunk lakott régiókban, hiszen nemzeti címerünk többi részét már mi is hozzá tudjuk hegeszteni, s ékesíteni azzal a Szent Koronával, mely az itt élő nemzetek szimbóluma volt ezer éven keresztül. Mert mi nem rombolni, de építeni születtünk, és épiteni fogunk. Fogjunk hát össze, tegyük amit kell, amit lehet, amíg lehet. A nemzet fáján mindnyájan levelek vagyunk, mindnyájunknak helye van, mindnyájunkat egyformán melegít az éltető nap. Segítsük hát egymást ebben a tudatban, egy erős szövetség megtartása érdekében. Ehhez kívánok mindnyájunknak sok sikert, erőt, kitartást az új esztendőben! Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke

11

Falusi és egyéb csoportok

az Egressy Fesztiválon

Tollat fosztanak Szomotoron

Higgins professzor szerelmes. A legigéretesebb tehetség Danis Alica lett.

Tizenegy versenyelőadás és négy vendégelőadás, két kiállítás és egy köszöntő – enynyi a IX. Egressy Fesztivál gyorsmérlege. De ne feledkezzünk meg a rekordszámú nézőről sem, voltak előadások, amelyen gombostűt sem lehetett leejteni. A vita igazán csak a fesztivál után lángolt fel Kozsár Zsuzsának az Új Szóban megjelent cikke kapcsán. Vajon kié is ez a fesztivál, kik számára készül, s vajon hű maradt-e eredeti küldetéséhez? 1999-ben ugyanis a Királyhelmecen útjára indított rendezvény még a Falusi Színjátszók Fesztiválja nevet viselte, s az alapító atyák és anyák szerint (egyikük, Jarábik Gabriella az idén kapta meg a Mics Károly életműdíjat) ezen a fesztiválon azok a falusi csoportok kaptak volna lehetőséget, akik nem férnek be a Jókai Napok programjába (vagy a csoport minőségbeli mutatói vagy a választott előadás tematikája miatt). Ez volt a kezdetekkor, de ahogy a fesztivál helyszíne megváltozott, úgy annak monotematikus besorolása is. Amíg az első fesztiválra négy csoport jelentkezett be (köztük az a nánai, amely egy kivételével az összes fesztiválon jelen volt), addig a későbbiek során a csoportok száma fokozatosan emelkedett, s már azok is beneveztek, akik addig rendszeresen a Jókai

12

Napokra jártak. A szervezők előbb megváltoztatták a kiírást, s a már Jókai Napokon versenyben szerepelt előadásokat kizárták Szepsiből, majd 2003-ban megváltoztatták a fesztivál nevét is, amely így a Szepsiben kántortanítóként működött Egressy Béni nevét kapta. A szervezők hosszas vita után úgy döntöttek, hogy a klasszikus falusi színjátszó műfajok (népszínművek, esztrád, népi hagyományok) mellett helyet kaphatnak az ún. modernebb műfajok is. Ezt ugyan egyes falusi csoportok nem nézték jó szemmel, de a többség örömmel fogadta a más minőségi szinten működő előadásokat, s ezt a célt szolgálják a meghívott vendégelőadások is, így táncszínházi produkciók mellett megjelent a fesztiválon a stúdióelőadás, s a totális színház is. A szervezők nemcsak hazai magyar csoportokat hívtak meg vendégszerepelni, hanem Lengyelországból (Pulawy, Pogodni) és Magyarországról (Nagykálló, Sajókaza, Budapest) is érkeztek, sőt több szlovák társulat (Igló, Selmecbánya) is vendégeskedett már a fesztivál két helyszínén, Szepsiben és Buzitán. Amint írtam, a fesztiválra jelentkező csoportok száma folyamatosan emelkedett, így a fesztivál állandó háromtagú szervezőbizottsága kénytelen volt a válogatás

mellett dönteni. Az elmúlt években rendszeresen meglátogatták az összes bejelentkezett csoportot, és szakmai tanácsaikkal is támogatták őket. Visszatérve a kilencedik évfolyamhoz, tizenhat csoport nevezett be, közülük az ímelyiek és a királyhelmeciek visszaléptek, mivel nem készült el az előadásuk, míg a nagykürtösi Palóc Varietas és a galántai gimnázium csoportját nem hívta meg a válogatóbizottság. Már a jelentkezési határidő lejárta után nevezett be a bódvavendégi és a rudnai csoport, így az ő jelentkezésüket sem tudták elfogadni. A fesztivál a kassai KGSzT előadásával vette kezdetét, s mint később kiderült, ez az előadás vitte el a fődíjat is. A kassai Márai Sándor Gimnázium mellett működő csoport már többször szerepelt sikeresen a Jókai Napokon is, s amíg a csoport első előadása a Padlás c. mesemusical volt, most annak egy parafrázisát vitték színre Zalán Tibor tollából. A Vigyázat, a tetőn angyalok járnak c. megzenésített mese (a zenét Hundža Tamás szerezte) jól ismert mesehősök eddig ismeretlen kálváriáját meséli el invenciózusan, rengeteg ötletet beépítve. Ennek az előadásnak az egyik szereplője, Tóth Károly nyerte el a legjobb férfi mellékszereplő díját is. Szintén állandó „jókainapos” csoport a Füleki Zsák-

Addig jár a polgármester a kútra Vezekényen.

Július Barč-Ivan: Az anya (Füleki Zsákszínház )

színház is, amely mintha kiszorulóban lenne mindegyik fesztiválunkról. Nálunk a profizmust vetik a szemükre, míg profi fesztiválokon túl amatőrnek találják a füleki Városi Művelődési Központ mellett közel harminc éve működő társaságot, amelynek több profi társulatot is megjárt tagja van. Az Anya c. Július Ivan-Barč drámájából készült előadás a legnagyobb vitát mégis azért váltotta ki, mert az előadás mintha a budapesti Vertigo Színház elő-

adásának másolata lett volna. Tény, hogy az egyik főszereplő ugyanaz, sőt a díszleteket is lemásolták... Könnyed hangulatú bohózatokkal és esztráddal indított annak idején a Juhász Mária vezette Nánai Színjátszó Csoport, akik kilenc év után eljutottak G. B. Shaw Pygmalionjáig, s annak kétfelvonásos változatáig. A társulatból most többen is profi színészi pályafutásban gondolkodnak, s bizony, kassai és komáromi társulatunkban is elférnének.

A fesztivál többi, versenyben szereplő csoportja hagyományos falusi műfajokban gondolkodott, így a szomotoriak és a csécsiek népi hagyományokat (tollfosztás és káposztataposás) bemutató játékot, a nagyfödémesiek és a migléciek esztrádot, a vágkirályfaiak, a tornagörgőiek és a vezekényiek kabaréjelenetet, a jókaiak pedig három felvonásos bohózatot (Hyppolit, a lakáj) vittek színre. A Pogodniból érkezett lengyel vendégcsoport történelmi legendát mutatott be, a sajókazaiak középkori vásári komédiát, az iglóiak színpadi játékot, míg a budapesti Wataridori Színkör Vörösmarty Csongor és Tündéjét hozta el a fesztiválra. A Tóth Zsuzsanna, Havasi Péter és Vladimír Sadílekből álló zsűri a fődíjat a már említett kassai KGSzT-nek adta, nívódíjat a füleki Zsákszínház és a Nánai Színjátszó Csoport kapott. A legjobb férfialakítás díja a jókai Farkas Imréé lett, aki Hyppolit szerepét alakította, a női alakítás díját pedig a vágkirályfai Kiss Angelika nyerte el. A fesztiválon az idén is volt dísztök-kiállítás valamint láthatták Gecse Attilának az elmúlt években készült pillanatfotóit is. S naprakészen tájékoztatott a fesztivál eseményeiről a Lakoma is, amelynek szerkesztőségét Rozbroy Viktor irányította. A fesztivál végén a hetvenéves Gál Sándor költőt köszöntötték. A viták lassan elcsitultak, a fesztivál szervezői már a tizedik, jubileumi évfolyamra készülnek. Hogy merre tovább? Idővel talán ez is kiderül. Juhász Dósa János Gecse Attila felvételei

A Mics Károly életműdíjat Jarábik Gabriella kapta.

ITTHON

13

Huszár Ágnes

Bíborpiros szép rózsa A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Művelődési Intézete és a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya főrendezőként hatodik alkalommal hirdette meg a BÍBORPIROS SZÉP RÓZSA (Örökség) országos népzenei vetélkedőt népdalénekesek, népdalkörök, népi hangszerszólisták és népi hangszeres együttesek részére.

Fent: Szepsi Asszonykórus, lent: Felsőszeli leány kar.

2007 nyarán és őszén immár hatodik alkalommal került megrendezésre Bíborpiros szép rózsa (Örökség) címmel a szlovákiai magyar népzenekedvelők és művelők országos seregszemléje, vetélkedőszerű megmérettetése. A vetélkedősorozat célja folytatni az egykori, mára már fogalommá vált Tavaszi szél eszméit, és országos fórumot biztosítani népdalénekesek és

14

népdalkörök, valamint népzenei hangszerszólisták és zenekarok részére. A vetélkedő teret nyújt a népdelénekeseknek, népdalköröknek és citerazenekaroknak a szereplésre és megmérettetésre. Emellett szakmailag támogatja és ösztönzi a vetélkedőn résztvevő csoportokat. A vetélkedő három fordulóból áll – járási fordulók, kerületi fordulók és az országos döntő.

A zsűri szakembereinek vélemény-nyilvánításai az egyes fordulók alkalmával visszajelzésül szolgálhatnak a résztvevők számára, megerősítve vagy irányt mutatva további tevékenységükhöz. A Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedőn részt vevő népdalénekesek, népdalkörök és citerazenekarok többnyire saját régiójukból választott népdalokkal szerepeltek. Az elhangzott népzenei anyag részeként a szereplők megszólaltattak alkalomhoz kötött vagyis népszokásokhoz kapcsolódó népdalokat, alkalomhoz nem kötött lírai dalokat, katonadalokat, ivónótákat, gyermekjátékdalokat és egyházi népénekeket is. A vetélkedő elnevezése Ág Tibor népzenekutató által Pereden gyűjtőtt, országosan ismert egyházi népének kezdősora. A Bíborpiros szép rózsa elnevezés utal arra, hogy a népdalokat éneklő csoportok és szólisták megszólaltathatnak vallásos népénekeket is. A vetélkedő életrehozói és szervezői az Örökség alcímet választották, mely tükrözi, hogy a szlovákiai magyarok körében a népdalénekesek őrzik és ápolják az őseinktől örökölt szellemi kincset, a népdalt. 2007 májusában és júniusában 10 helyszínen zajlottak a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő járási fordulói. Ezekre a fordulókra az I. korcsoportban 105 népdalszólista, a II. korcsoportban 30 népdalszólista, az I. korcsoportban 5 népdalduó, a II. korcsoportban 1 népdalduó, az I. korcsoportban 12 népdalkör, a II. korcsoportban 101 népdalkör, az I. korcsoportban 2 citerazenekar, a II. korcsoportban 6 citerazenekar és 1 citeraszólista jelentkezett. Az I. korcsoportban az alapiskolás gyerekek szerepeltek, a II. korcsoportban a középiskolás tanulók és a felnőttek énekelték a népdalokat. A járási fordulók keretén belül a szakemberekből álló zsűri tagjai szakmai értékelést és tanácsadást tartottak az egyes énekesek és csoportvezetők számára. Ezeken a megbeszéléseken a zsűritagok értékelték a szereplők népdalválasztását, a népdal-

Fent: Nyitracsehi Férfi Éneklőcsoport, lent: Százdi Citera Együttes.

Berczeli Béla (Hárskút)

Közönség: Zobor-vidékiek

csokrok összeállítását és a népdalok stílusos előadását. Pozitívumként kiemelték, ha a népdalénekesek és csoportok saját régiójuk dalanyagát a maga természetes hangzásában szólaltatták meg, beleértve a tájszólás megjelenését is. A vetélkedő felhívásában részletesen szereplő tanácsokat és a felkészülés szempontjait a népdalénekesek, népdalkörök és citerazenekarok túlnyomó többsége figyelembe vette, ezért a zsűri csak apróbb hibák javítására hívta fel a figyelmet a járási fordulók szakmai megbeszélésén. A járási fordulók szakmai értékelésén túl a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedőhöz kapcsolódóan szakmai találkozók, népi ének képzések, citeraképzések és népzenei tábor rendezését vállalta fel a Csemadok Művelődési Intézete. A Csemadok ezzel és a Népzenei Adattár szolgáltató tevékenységével támogatja az amatőr népzenei mozgalom működését. A vetélkedő résztvevői nemcsak az idősebbektől tanult népdalanyagból, hanem

ITTHON

gyakran archív gyűjtésekből vagy népzenei publikációkból merítenek műsoraik összeállításához. Az egyes fordulók alkalmával a szereplők hozzájuthattak a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya kiadásában megjelent népzenei kiadványokhoz. Ezek közül a Bíborpiros szép rózsa idei fordulóin a népzenei mozgalom énekeseihez és zenészeihez eljutott Ág Tibor – L. Jóba Ferenc: Az árgyélus kismadár (Martos falu népzenei hagyománya) és Pelle Andrea: Sej, Bást falu sáros, Óbásttal határos (Medvesalji népdalok) című kiadványa. A Bíborpiros szép rózsa kerületi fordulóinak 2007 októberében Szádalmás, Péterfala, Pered és Farnad községek adtak otthont. Mindegyik helyszínen a helyi szervezők példás pontossággal és odafigyeléssel teremtették meg a népzenei vetélkedő szereplőinek és értékelő szakembereinek a megfelelő közeget a népdal ünnepéhez. Itt kell megemlíteni, hogy a

vetélkedő nagyszerűen szervezett járási fordulóinak megteremtésében szintén sokat fáradtak a helyiek. A kerületi fordulókon a szereplőket hazai és magyarországi szakemberek értékelték. Ekkor szakmai megbeszélésre már nem került sor az idő szűkössége miatt, de számos énekes és népdalkör az eredményhirdetés után megkereste a zsűritagokat, és kikérte véleményüket a műsorukkal kapcsolatban. Az országos döntőre, melynek a dunaszerdahelyi művelődési központ adott helyet, 2007 november 24-én és 25én került sor. Mivel a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő három fordulóból áll, ezért az országos döntőn résztvevő népdalénekesek, népdalkörök és citerazenekarok száma a következőképpen alakult. Az országos döntőre a II. korcsoportban 6 népdalénekes, az I. korcsoportban 18 népdalénekes és 1 népdalduó, a II. korcsoportban 37 népdalkör, az I. korcsoportban 4 népdalkör, a II. korcsoportban

15

Igricek Éneklőcsoport (Nagymegyer)

Fent: Cimbora Férfi Éneklőcsoport (Béke), lent: Gyöngyvirág Népdalkör (Szentmária).

16

4 citerazenekar és egy citeraszólista, az I. korcsoportban 2 citerazenekar jutott el. A november 24-i műsorrészben a II. korcsoportban vetélkedő népdalénekesek, népdalcsoportok és citerazenekarok szerepeltek. November 25-én az I. korcsoport szereplői vetélkedtek. Az I. korcsoport szakmai értékelését Vakler Anna népdalénekes, a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára, Juhász Erika népdalénekes, a Nyíregyházi Főiskola tanára, Borsi Ferenc citeraoktató, az Óbudai Népzene Iskola tanára és Huszár Ágnes, a Csemadok Népzenei Adattárának munkatársa végezte. A II. korcsoport zsűrijének tagjai Dr. Tari Lujza népzenekutató, az MTA Zenetudományi Intézetének tudományos munkatársa, Méry Margit néprajzkutató, a Pátria rádió néprajzi műsorának szerkesztője, Németh István, az MTA Zenetudományi Intézetének munkatársa, Borsi Ferenc citeraoktató, az Óbudai Népzene Iskola tanára, Pelle Andrea népzenekutató, a Comenius Egyetem Zenetudományi tanszékének és a Csemadok Népzenei Adattárának munkatársa voltak. A Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő országos döntője egyben elődöntője a magyarországi Vass Lajos Népzenei Szövetség Kárpát-medencei népzenei vetélkedőjének. A Vass Lajos Népzenei Szövetség képviseletében a zsűri tagja volt Dr. Gerzanics Magdolna néprajzkutató, újságíró. A hosszúra nyúló országos döntő műsorát Dr. Kamenár Horváth Éva vezette. A háttérszervezésben és a szereplők színpad mögötti irányításában részt vettek a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmányának munkatársai, a művelődési ház munkatársai és a dunaszerdahelyi Népművelési Intézet munkatársa. Ebbe a munkába besegítettek további kultúraszerető önkéntesek is. Az országos döntő lezajlása után a szereplők műsorát a zsűri társelnökei a színpadon értékelték. Dr. Tari Lujza Kodály Zoltán kettős évfordulója alkalmából megemlékezett a neves népzenekutató Szlovákia magyarlakta területen végzett kutatásairól. Hangsúlyozta, hogy nagyon fontosnak tartja a Felvidéken még létező tájnyelv és tájszavak használatát nemcsak a népdalok éneklésekor, hanem a mindennapi életben. Bátorította az énekeseket, hogy a dalanyagukban jelenjenek meg a régies stílusú népdalok. Méry Margit néprajzkutató dícsérte a színpadon szereplő népdalkörök viseletét, és hang-

súlyozta a népszokásokhoz kapcsolódó népdalok fontosságát. Vakler Anna, az alapiskolások szereplését értékelve köszönetet mondott a gyerekeket felkészítő pedagógusoknak és szülőknek. Bíztatta a gyerekeket, hogy felnőtt korukban is énekeljenek népdalokat és elmondta, hogy reméli, húsz-harminc év múlva ugyanezekkel az énekesekkel találkozunk majd a népzenei vetélkedőn. Juhász Erika népdalénekes köszöntőt énekelt a Bíborpiros szép rózsa szereplőinek. A zsűritagok megtiszteltetésnek vették, hogy részt vehettek a népdalvetélkedőn, és örömüket fejezték ki, hogy Szlovákia magyarlakta területein ennyi jól működő és színvonalasan éneklő népdalszólista, népdalkör és citerazenekar létezik. A Bíborpiros szép rózsa gálaműsorán, mely november 25-én dálután zajlott, a zsűri által kiválasztott énekesek és csoportok vettek részt. A gálaműsor keretében a résztvevőket Molnár Tibor, a CSEMADOK Dunaszerdahelyi Területi Választmányának elnöke, valamint Hrubík Béla, a CSEMADOK országos elnöke köszöntötte, aki többek között úgy méltatta az eseményt, hogy „kétféle embertípus van, az egyik olyan, hogy csak a pénzt hajhássza, a másik pedig, aki őseitől örökölt szellemi kincseit, nevezetesen a népdalokat őrzi, mint a jelenlévők”. A gálaműsor zárásaként sor került a Vass Lajos Kárpát-medencei Népzenei Vetélkedő döntőjébe került énekesek, csoportok megnevezésére. Minden szereplő emléklapot kapott a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő 2007-es évfolyamáról. A szervezők a zsűri döntése alapján 11 nívódíjat és 11 Bíborpiros szép rózsa díjat osztottak ki. Huszár László, a Csemadok Művelődési Intézetének igazgatója köszönetét fejezte ki a szereplő énekesek, citerások és csoportok felé a színvonalas éneklésért és a zsűri felé az alapos szakmai munkáért. Zárszóként meghirdette a Bíborpiros szép rózsa népzenei vetélkedő következő évfolyamát abban a reményben, hogy két év múlva is ilyen nagy számban jelentkeznek a népdalszólisták, népdalduók, népdalkörök és citerazenekarok a vetélkedőre. Hangsúlyozta a népdaléneklés fontosságát, hiszen, ahogy Huszár László mondta, „aki énekel, kétszer imádkozik”. A Bíborpiros szép rózsa 2007-es évfolyama a szereplők, szervezők, zsűritagok közös énekével zárult. Fotók: Huszár Ágnes

ITTHON

A Vass Lajos Népzenei Verseny Kárpát-medencei döntőjébe bekerült szereplők: I. korcsoport: Rézműves Róbert Belán Dóra Nagy Csomor András és István Csámpai Péter

Síd Ógyalla Nagyölved Gímes

II. korcsoport: Búzavirág Vegyes Éneklőcsoport Szepsi Asszonykórus Jámbor Mónika Cimbora Férfi Éneklőcsoport Pogrányi Galambok Női Éneklőcsoport Felsőszeli Leánykar Nagykéri Férfi Éneklőcsoport Nyitracsehi Férfi Éneklőcsoport Kolonyi Gyöngykoszoró Százdi Citera Együttes Gímesi Hagyományőrző Csoport

Naszvad Szepsi Ipolyság Béke Pográny Felsőszeli Nagykér Nyitracsehi Kolon Százd Gímes

Nívódíjasok: Gyepes Melánia Czirák Kitti Farkas Attila

I. korcsoport:

II. korcsoport: Cimbora Férfi Éneklőcsoport Gímesi Hagyományőrző Csoport Nagykéri Férfi Éneklőcsoport Kolonyi Gyöngykoszoró Süttő Mónika Alsóbodoki Hagyományőrző Asszonykórus Mezei Virágok Népdalkör Százdi Citera Együttes

Alsóbodok Felsőszeli Pelsőc Béke Gímes Nagykér Kolon Kolon Alsóbodok Tornagörgő Százd

Bíborpiros Szép Rózsa díjasok: I. korcsoport: Rézműves Róbert Belán Dóra Nagy Csomor András és István Csámpai Péter

Síd Ógyalla Nagyölved Gímes

II. korcsoport: Búzavirág Vegyes Éneklőcsoport Szepsi Asszonykórus Jámbor Mónika Pogrányi Galambok Női Éneklőcsoport Felsőszeli Leánykar Nyitracsehi Férfi Éneklőcsoport Berczeli Béla

Naszvad Szepsi Ipolyság Pográny Felsőszeli Nyitracsehi Hárskút

17

A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya, a Csemadok Művelődési Intézete, a SZK Kulturális Minisztériumának anyagi támogatásával meghirdeti a

XVII. TOMPA MIHÁLY ORSZÁGOS VERS- ÉS PRÓZAMONDÓ VERSENYT Szakmai védnök: a Csemadok Művelődési Intézete Társzervezők: – a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége – a Szlovákiai Magyar Írók Társasága – a Diákhálózat – az ANIMA társaság – a Rimaszombati GömörKishonti Népmüvelési Központ – a Rimaszombati Városi Kulturális Központ A VERSENY KATEGÓRIÁI I. kategória: az alapiskolák 1 - 3. osztályos tanulói II. kategória: az alapiskolák 4 - 6. osztályos tanulói (a 8-éves gimnáziumok 1-2. osztályos tanulói) III.kategória: az alapiskolák 7 - 9. osztályos tanulói (a 8-éves gimnáziumok 3-4-5. osztályos tanulói) IV. kategória: középiskolások (a 8-éves gimnáziumok 6-7-8. osztályos tanulói) V. kategória: egyetemisták, felnőttek (korhatár nélkül) VI. kategória: megzenésített versek – 12 éves kortól egyénileg vagy csoportokban VII. kategória: lírai színpad, versszínpadi összeállítások (korhatár nélkü)

18

A VERSENY FORDULÓI ÉS SZABÁLYAI A 2008 ÉVRE Általános utasítások: a) a véleményezések alapján javasoljuk a 2 produkcióra való való készülést az országos elődöntőt (volt kerületi fordulókat beleértve) b) a zsűri vitás esetekben kérheti a második produkció előadását is c) 2 helyszínre nem nevezhet be a versenyző d) a jelentkezési lapon kérjük feltüntetni a két választott mű szerzőjét és címét e) a verseny szervezői meghirdetett díjat oszthatnak ki (versben, prózában) a hazi szerző művét mondó legsikeresebb előadónak és a zsűri különdíját f) a Rimaszombati országos rendezvény – döntő, ahol az elődöntőben (volt kerületi fordulón) előadott és díjazott (csupán 1) produkcióval szerepel a versenyző g) a volt kerületi fordulók tehát elődöntők, ahol jelen kell lenni az országos zsűrit képviselő h) szakembereknek. A zsűri nem adhat ki megosztott díjat. A szervezők kérik a versenyszövegek leadását i) a tavalyi országos helyezettek az elődöntőkön (volt kerületi), fordulókon kapcsolódhatnak be a versenybe j) az egyetemi fordulókat a Diákhálózat klubjai szervezik k) javasolt maximális időtartam 5 pec Benevezési határidő: 2008. február 8-ig a Csemadok Területi Választmányain

FORDULÓK, IDŐPONTOK 1. osztály-, iskolai- körzeti és járási fordulók, megrendezésének határideje: március 8-ig 2. Egyetemi fordulók: március 15-ig 3. az országos elődöntők (volt kerületi fordulók) megvalósításának határideje: április 2-ig 4. A zsűri nem adhat ki megosztott helyezést. A szervezők kérik a versenyszövegek leadását 5. az országos döntő színhelye: Rimaszombat, időpontja: 2008. április 2427. A rendezvény dramaturgiáját, szakmai előkészítését, szervezési, anyagi és technikai megoldását a Csemadok Művelődési Intézete és a Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya koordinálja és intézi. Elérhetőségek: Csemadok Rimaszombati Területi Választmánya Jesenského 5. 979 01 Rimavská Sobota tel.: 047/5623 112, mobil: 0907/87 14 51 e-mail: [email protected] Csemadok Művelődési Intézete, Dunaszerdahely P.O.BOX 16., Bacsákova 240/13. 929 01 Dunajská Streda tel.: 031/552 24 78, mobil: 0905/358 529 e-mail: [email protected] [email protected] Konzultáció: PhDr. Kamenár Horváth Éva, a Cemadok Művelődési Intézetének munkatársa Hrobákova 4, 851 02 Bratislava Tel.: 0908/ 585929, 0908/788855 e-mail: [email protected]

A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Művelődési Intézete és a Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya társrendezőivel, Dunaszerdahely Önkormányzatával és a Városi Művelődési Központtal közösen meghirdeti a

XXXIII. DUNA MENTI TAVASZ FESZTIVÁLT a következő kategóriákban: a) bábjátékos kategóriában csoportok és szólisták részére, b) színjátszó kategóriában, c) szerkesztett játékok kategóriában. A szerkesztett játék minden olyan előadás, amely különböző műfajú művek önálló egységgé szerkesztésével készül és valósul meg, pl.: mozgásszínház, irodalmi színpad, pódiumjáték, dramatikus népi játék, illetve ezek ötvözete. A fesztivál jelentkezési lapjai a Csemadok területi választmányain szerezhetők be, vagy a www.csemadok.sk honlapról letölthetők. Jelentkezési határidő: 2008. február 25.

A jelentkezési lapokat kérjük a következő címre küldeni: OI Csemadok, Bacsákova 240/13 P.O. BOX 16., 929 01 Dunajská Streda Fax: 031/550 98 30, e-mail: [email protected] vagy [email protected] A regionális fesztiválok, és a válogatások időpontja: 2008. április 14 – 2008. május 4. A fesztivál időpontja és helyszíne: 2008. június 3-6. (kedd-péntek), Dunaszerdahely Pontos információkkal a Csemadok Művelődési Intézete szolgál: PhDr. Kamenár Horváth Éva (mobil: 0908/788 855, e-mail: [email protected]) Takács Ottó (tel.: 031/552 24 78, fax: 031/550 98 30)

ITT JÁRT MÁTYÁS KIRÁLY Gyermek képzőművészeti verseny A 2008-as Reneszánsz Év alkalmából, Mátyás király trónra lépésének 550. évfordulóján a Duna Menti Tavasz szervezőbizottsága Itt járt Mátyás király címmel a Duna Menti Tavasz fesztivál idejére gyermek képzőművészeti versenyt hirdet azzal a céllal, hogy a képzőművészeti adottságokkal rendelkező általános iskolás gyermekeket vizuális gondolkodásra ösztönözze, hogy azok a játék örömével tapasztalják meg az adott képzőművészeti műfajok kifejezésbeli tartományait. A versenybe, alkotásaikkal az alapiskolák diákjai jelentkezhetnek a következő kategóriákban: I. kategória 1-4. évfolyam, II. kategória 5-9. évfolyam rajzzal, festménnyel, aminek témája Itt járt Mátyás király címhez kapcsolódik.

ITTHON

Versenyfeltételek: • Csak A3-as és A2-es formátumú rajzlapra készült alkotásokat fogadunk el, illetve csak ezeket fogja bírálni a szakmai zsűri!!! • A beküldött munkák készülhetnek rajz- és festészeti technikákkal, tematikailag kötetlenül. • Figyelem: a beküldött munkákat a Csemadok Művelődési Intézete nem küldi vissza! Beküldési határidő: 2008. április 20. Cím: OV Csemadok, Bacsákova 240/13., P.O.BOX 16., 929 01 Dunajská Streda (tel.: 031/552 24 78) Az eredményhirdetésre a szakmai zsűrizést követően a Duna Menti Tavasz fesztiválon kerül sor.

19

Magyarbődi táncok.

A Szőttes Gondolatok egy ősbemutató kapcsán Az 1969-es év több jelentős eredményt hozott a felvidéki magyarok életében, illetve a Csemadok KB kulturális tevékenységében. Ekkor jött létre az Országos Népművészeti Fesztivál, épülve az Országos Dal- és Táncünnepélyek ötvenes évek végi színhelyére, Zselízre, újult meg az irodalmi színpadi mozgalom, kezdte áldásos tevékenységét az énekkarok országos fesztiválja – Kodály napok néven, Galántán, melyet személyes jelenlétével megtisztelt Kodály özvegye, Sárika is. Sorolhatnám tovább az eseményeket, mert helyi, járási és kerületi szintű kulturális eredményekben is gazdag év volt ’69 -, és erre tette fel a koronát az, hogy végül bemutatkozott a Csemadok KB-a keretében létre jött, a koreográfusként Bilek Gábor által szervezett és irányított országos központi tánccsoport, mely később Gyurcsó István „keresztapaságával” felvette a Szőttes nevet. Ennek a testületnek nem sokkal indulása után lett nagy alkotói eredményeket elért koreográfus vezetője Quittner János. Aztán, mindaddig ő vezette az együttest, mígnem 1983-ban egy „vasvári verbunkban” nem ugrott akkorát, hogy csak Ausztrália fővárosában, Sydneyben esett földre. Ezt a súlyos csa-

20

pást is, akárcsak fennállása során sok-sok más kalváriáját átélte az együttes, mert volt ereje mindig megújulni. Dicső évtizedeket ért meg ez a Szőttes együttes. A vezetőkkel karöltve sokan bábáskodtunk körülötte, de a leglényegesebb az volt, hogy műsorát elfogadta magyarságunk, alkotói irányzatát pedig példaként vállalta a hazai magyar néptáncmozgalom. Ez, az élete nagyon eredményes korát élő együttes „döntögette a falat” 2007. december 3-án, az új műsora bemutatásával. A bemutató helyszínének megválasztásával is bátor volt, a felújított négyszáz nézőt befogadó pozsonyi Ružiňov kultúrházat választotta. Zsúfolásig megtelt a nézőtér. Annyi tapsot, amennyit előadásukon ők kaptak e bemutató előtt, már rég gyűjtött be együttes. Megalakulásuk óta ez volt a 19. egész estés bemutatójuk. (Volt Csemadok főtitkárok, illetékesek, mi bűnt követtetek volna el, ha az együttes fenntartásával járó nehézségek megoldása helyett a feloszlatását hagyjátok jóvá? – Olyan bűnt, amilyet elkövetett a Csemadok felső vezetése, amikor 1955ben képtelen volt a dicsősége fénykorát élő hívatásos Csehszlovákiai Magyar

Népművészeti Együttest, a NÉPESt az állami bürokráciával, az újraéledő szlovák nacionalizmussal szemben megvédeni.) Figyelemre méltó és érdekes volt a műsor hármas tagoltságú megoldása: a cigányfolklór eredetiben, hagyományőrzők általi bemutatása, a szlovák tánckultúra nagyon magas színtű színpadi megoldásának tolmácsolása és Kárpát-medence magyar táncainak színpadra vitele. Mit akart a szerző e hármassággal bizonyítani?! Talán válaszolni akart az ország nemzeti és nemzetiségi torzsalkodására, bizonyítva azt, hogy a Kárpát-medencében évezred óta együtt élő népeknek közös hagyománykincse, kultúrája van, amely az évszázadok alatt együtt fejlődött, de úgy, hogy mindegyik népfaj, náció, nemzet vagy nemzetiség mindenkoron megtartotta saját nemzeti/faji sajátosságát. Ezek a sajátosságok alkotják ma is a nemzet/nemzetiség/népfaj karakterét. Európába is úgy kell betársulnunk, hogy ezeket a sajátosságainkat magunkkal visszük és ott is gondosan megőrizzük. Az előadás színvonala is a tökéletes egyetértést, az egymás kultúrájának precíz megismerését és tolmácsolását prezentálta. Amikor egy-egy tánc közös megszólaltatására került sor, nem lehetett megkülönböztetni, hogy ki a tánc igazi cigány, szlovák vagy magyar hordozója. Ki a táncban népfajilag a beleszületett. Valahol itt van az együttélés „úgymond kutyája” elásva. Nem elég csak politikai szólamokat puffogtatni arról, hogy milyen

Fent: Hallgató, györkei verbunk és friss csárdás. Takács Ádám, Szabó Dániel, Lelkes Tibor, Németh Dénes és Hanusz Zoltán. Lent: Gömöri karikázó. Apró Szőttes - Békei gyerekcsoport.

Lent: Szepsi cigány táncok - hallgató. A szepsi Bascsúr család valamint a Szőttes táncosai

fontos a termékeny és békés együttélés érdekében egymás kultúráját, szokásait, stb. megismerni, hanem azt gyakorlatilag is meg kell valósítani. Példát mutatnak rá a legjobb együtteseink: az Ifjú Szívek, a Szőttes, az Ilosvai, a Megyer, a Garam Menti, a Búzavirág, a Kisbojtár, a Rakonca, a Fehér Liliomszál, az Új Barkóca, stb., a rendszeresen dolgozó gyerek- és felnőtt néptánckollektívák. Filozófiai kérdés. Miért érzi szükségét annak egy magyar táncegyüttes vezetője, koreográfusa, tagsága, hogy meg kell ismernie a saját nemzeti hagyományos tánckultúrája/kultúrája birtokba vétele után Kárpát-medence összes népének tánckultúráját is? S miért csak a magyar együttesek, vagy főleg a magyar együttesek esetében van ez így, illetve alakult ki ez a belső kényszerítő erő? Az én válaszom:, mert így tudja igazán becsülni, értékelni saját nációjának kultúráját, így tudja összehasonlítani azt másokéval, s ezen ismeretek birtokában tudja becsülni a kultúrában is , a nemzeti sajátosságot jelentő másságot. Beérett a fennállásának jövőre 40. évét elérő Szőttes Kamara Néptáncegyüttes. Táncban, dalban, zenében, viseletkultúrában amatőr státuszán magasan felülit tud nyújtani. Ezért is van sikere, ezért természetes a műsor végén a többszöri visszatapsolás. Volt szerencsém ezt érezni az utóbbi évtizedben is az együttes soksok előadásán: Szekszárdon, Ostraván, Brünnben, Zselízen, Východnán, Gombaszögön. Mindenütt, ahol a műsorukkal a nap szebbé tételének részesei voltak. De hasonló siker koronázza műsorukat/ előadásukat bármely kisebb faluközösségünknél is. És ez nagyon jó, értékké váltak, magasra emelt példaképpé. Olyan művészi kollektívává, amelyet magyarságunk körében mindenütt szívesen várnak, fogadnak és főleg sajátuknak, magukénak éreznek, tartanak. Legyünk rájuk büszkék, és őrizve vigyázzuk ŐKET. E frissen született gondolatok birtokában volt nagyon jó, örömmel végigtapsolni a Konkoly László szerkesztette, és alkotó társaival – Balta Aranka, Nagy Myrtil, Oláh Attila, Hanusz Zoltán - megkomponált „... S TETTÉK SZÉPEN FIGURÁSAN” című műsorukat. Gondolom turnéjuk során mindenütt hasonló jó érzésekkel gazdagítják nézőiket. Takács András. Fotók: Zsemlye Gábor

ITTHON

A rajcsányi templom oltárképe

21

Magyarok, tartsunk össze Cseh Angéla levele és beszámolója még akkor érkezett, amikor csak a terve volt meg az Itthon-ban most először szereplő Fáklya–rovatnak. Úgy tetszik, a jabloncai Csemadok elnök ráérzett a szándékunkra, mert még a múlt évi sikeres rendezvényükről már akkor írt a szerkesztőségnek. Kár, hogy a mellékelt felvételekből nem tudunk közölni egyet sem, de reméljük, hogy M. Nagy László kollégánk sorozata a fotózás titkairól hozzájárul sikeresebb felvételek készítéséhez. Jablonca gyönyörű fekvésű apró, kétszáz-egynéhány lelket számláló falucska a Rozsnyói járásban, a Szoroskőnek nevezett szerpentin alatt. Az ottani Csemadok szervezet mégis képes volt rá, hogy megrendezze a környékbeli éneklőcsoportok találkozóját. A faluban a körtvélyesi, szádalmási, tornagörgői és persze, a helyi Búzakalász énekesei mutatkoztak be, mert „nem élhetnek muzsikaszó nélkül.” A rendezvénynek nem volt egyéb célja, mint együtt lenni, együtt énekelni, nótázni, mi-

vel – írja cseh Angéla – „A szebbnél-szebb magyar nótákat hallgatva öröm tölti el az ember szívét. Dalban, dallal kifejezhetjük érzéseinket és hovatartozásunkat.” Ezért fontosak a Csemadok szervezetek, hiszen azokba tömörülve megőrizhetjük értékeinket. A jabloncai népdalkör 11 tagot számlál, vezetője Csobádi Magdaléna, aki egyben a dalszövegek szerzője. A csoport évente 8-10 alkalommal lép fel. A Búzakalász tagjai: Angyal Renáta, Angyal Valéria, Cseh Angéla,. Cseh Noémi, Cseh Jabloncai látkép Rózsa, Cseh Sarolta, Cseh Valéria, Csobádi Magdaléna Csontos Olga, Kázmán Mária, Kovács Katalin. Reméljük, hogy a népdalkörök minden magyarlakta településen

Ne temessük a magyarnótát...

Kamocsai Gál László

22

A Csemadok Kamocsai Alapszervezete 2007-ben immáron 3. alkalommal rendezte meg a helyi kultúrházban hagyományosan, mulatsággal egybekötött nótaműsorát, mely a „Várjatok még őszirózsák...” című nótával nyílt meg. A nótaesten Tóth Irma, a szervezet elnöke nagy tisztelettel köszöntötte a termet zsúfolásig megtöltő közönséget. Ezt követően Lukács Edit műsorvezetésével megkezdődött a színvonalas és tartalmas nótaműsor, amely évente összehozza a környék nótaénekes és nótakedvelő közönségét. Elsőként köszönthettük a színpadon a műsor főrendezőjét, Kamocsai Gál Lászlót, Pepes Sándor és zenekara kíséretével, akiket a hálás közönség lelkes tapsa fogadott. A nagyérdemű örömére átnyújtotta nótacsokrát: Győrög Attila Felsőszeliből, Matus Ernő Várkonyból, Horsicza Tibor Padányból, akik mindannyian a kispesti nótaklub elismert felvidéki tagjai. Megörvendeztett bennünket nótáival Gál Zoltán andódi, Vígh Valéria nádszegi, Katona Katalin nagymegyeri, Gőgh Zoltán gútai, valamint Szabó Árpád és Halász Béla hazai nótaénekesek.

reneszánszukat élik majd a huszonegyedik században – ehhez kívánja Isten áldását a szerkesztőség. /gy/ A műsor második részében Kamocsai Gál László a „Hiányzik valaki...” című nótával emlékeztetett a Zsámbokon 65 évesen elhunyt Ferkó István Cselényidíjas műsorvezetőre, aki gyermekeikként szerette és felkarolta a felvidék ifjú nótaénekeseit. A kamocsai nótaest bebizonyította, hogy fölösleges „temetni” a magyarnótát, merthogy nincs rá igény, nincs nótaénekes utánpótlás. Kamocsán ugyanis szinte csak fiatalok léptek színpadra. Az est főrendezője Kamocsai Gál László műkedvelő nótaénekes volt, aki közel másfél évtizede énekel és 37 éves, s aki így nyilatkozik a Nótás Újságban: „... Szülőfalumban, Kamocsán, összetartó, népes család vett körül, nem hiányoztak a családi alkalmak, ahol mindig felcsendültek a szebbnél-szebb magyarnóták. Kora gyerekkoromtól szinte észrevétlenül nőttem bele a nótázásba. A húszas éveimben lettem a magyarnóta szerelmese. 2002-ben a Bősön megrendezett szlovákiai amatőr nótaénekes versenyen elnyertem a nemzetközi zsűri Aranyserlegét. Örömmel megyek el mindenüvé, ha meghívnak, mert úgy vélem, a magyarnóta éneklés küldetés.” (k)

Két választmány két lapja A Tisztelt Olvasó két lapcímet – fejlécet – lát ezen az oldalon. Mindkettő Csemadok kiadványhoz kötődik: a Kürtös a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának, a Csemadok Hírlap a komárominak lapja. A Kürtös havonta jelenik meg és ötödik esztendeje tájékoztatja olvasóit abban a térségben, amely hagyományokban gazdag és szorgalmas magyarok lakják A komáromi lapocska tavaly év végén indult útjára és negyedévenként jelenik majd meg, hogy hírt adjon a nagyrészt egy tömbben élő magyarság kulturális és egyéb eseményeiről. Mondanunk sem kell, hogy a komáromi térség is rendkívül gazdag hagyományokban, maga a város a hazai magyarság szellemi központjának számít színházával, egyetemével, múzeumával, stb. A Kürtös legutóbbi száma 16 oldalon, gazdag tartalommal került olvasóihoz. A

vezércikk a schengeni határbontástól értekezik: a lap tartalmazza a 2007-es esztendő értékelését „négy szólamban” – Csáky Pál országos, Hamerlík Richard járási MKP elnök, illetve Hrubík Béla országos és Balogh Gábor járási Csemadok elnök mondja el, mit tekint az elmúlt év legnagyobb sikerének, illetve sikertelenségének. A Kürtös főszerkesztője Bodzsár Gyula. A komáromi Csemadok Hírlap négy, A4-es formátumú színes oldalon ad képet

a Komáromi járás Csemadok szervezeteinek tevékenységéről 2007 második felében. Afféle képes krónika ez, fényképek és rövid szövegek váltják egymást. A lapocska felelős kiadója Petheő Attila, a Csemadok Komáromi Területi Választmányának elnöke, a főszerkesztő Németh Péter. Ha térségeinkben másutt is megjelenik Csemadok-lap vagy egyéb kiadvány, szívesen vesszük az őket bemutató beszámolót.

A felvidéki rockszínházak találkozója Decemberben Bátorkeszin adtak egymásnak randevút a felvidéki rockszínházak. A Karkó Henrietta főszervezése mellett színpadra lépett társulatok azt bizonyították, hogy egészséges rivalizálással, de egymást tisztelve működhetnek hasonló műfajt űző csoportok. Az összefőgás erejére mutatott rá Hrubík Béla országos Csemadok elnök is. Annak, hogy a rockszínházak nagy népszerűségnek örvendenek a Felvidéken, ékes bizonyítéka, hogy viszonylag kis területen párhuzamosan működik a bátorkeszi Felvidéki Rockszínház, az Érsekújvári Rockszínház, a komáromi Álmodozók Diákszínpad és a Musical Színpad. Sőt, a közelmúltban új társulás is alakult, a Kaszás Attila Diákszínpad. A színvonalas, kétórás műsort Ürge Tamás, a Pátria Rádió munkatársa konferálta. (fm)

ITTHON

23

A volt iskola ma az óvodáso birodalma

Száz éves a volt barsendrédi népiskola

2007 október 13-án a községi önkörmányzat és az MKP helyi szervezetének rendezésében ünnepélyes keretek között emlékeztek meg a barsendrédi kétosztályos katolikus népiskola átadásának 100. évfordulójáról, egyúttal emléket állítottak egy nagyszerű, munkáját szívvel-lélekkel végző pedagógus családnak. Jozef Bielokostolský polgármester és Luky János, az MKP helyi szervezetének elnöke ünnepi beszámolójukban kiemelték az iskola felépítésének szükségességét, mivel Barsendréden a múlt század elején több mint 100 iskolaköteles kényszerült tanulni az egyosztályos iskolában. Egy kicsit menjünk vissza a múltba: 1860ban hatalmas tűzvész volt Nagyendréden; a templommal és a plébániával együtt leégett az iskola is. 1862-ben felépült egy új mesterlakás, de a tanulók számára csak egy tantermet biztosítottak. Az iskolaszék1906 júliusi közgyűlésén elhatározta, hogy a felsőbb hatóságok felhívására a tankötelesek megemelkedett száma végett egy másik tanítói állást szervez, ezért tervbe vették egy új, kétosztályos iskola építését. Az építkezéshez a polgári közösség is segítséget nyújtott, hiszen az építési költségek több, mint a felét állta. 1907 március 20-án nagy ünnepélyességgel folyt le az alapkőletétel. Az iskola építésében az egész falu segédkezett és fél év múlva, 1907 szeptember 8-án az új iskolát ünnepélyesen felszentelték és átadták rendeltetésének. Külön köszönet illeti az iskola akkori gondnokát és pénztárosát, Bakó Kálmánt, valamint az iskola kántortanítóját, Beluch Imrét, akik nagy hozzáértéssel vezették és irányították az építkezést. Fel lett újítva a régi mesterlakás, hogy az újonnan érkezett tanerőnek is legyen lakása.

24

Az új tanerő Stróbentz Gizella volt, akit az iskola igazgatója, Beluch Imre 1908-ban feleségül vett. A házasságból hét gyermek született, akik közül szüleik példáját követve hárman léptek a pedagógus pálya rögös útjára. Beluch Imre 1900-ban szerezte meg a tanítói oklevelet. Négy évig Nagyölveden tanított, majd 1904-ben került Barsendrédre. Itt 40 évig tanított, 1941-ben ment nyugdíjba, de 1942-től 1945-ig újra a katedrára állt, a katonai szolgálatra bevonult barsendrédi tanerőt, fiát, Besey Gyulát helyetesítette. Barsendrédi müködése alatt fellendítette e kisközség kulturális és gazdasági életét. Mindvégig a népi érdekekhez igazodva töltötte be néptanítói funkcióját, különböző továbbképző tanfolyamokon vett részt. Nemcsak Barsendréden volt ismert, de tevékenysége kiterjedt az egész környékre, sőt a felvidéki magyarság egyik vezéralakja volt. A község mindenese lett, megalakította a Gazdakört, faiskolát létesített, meghonosította a méhészetet, a minisztériumban kieszközölte egy vetítőgép adományozását és vetítőgépes előadásaival a kisparasztok mezőgazdasági termelését vitte előre. Az ő kezdeményezésére 1932-ben kultúrházat építettek a községben. Könyvtárat létesített, színjátszó csoportokat vezetett, gyermekkórust, négy szólamú vegyes kart szerepeltetett rendszeresen a községben rendezett ünnepségeken. Iskolakertet létesített, tanulmányi kirándulásokat szervezett, gyűjtésekkel biztosította a szegény sorsú gyermekek taneszközökkel, ruházattal történő ellátását. A Magyar Tanítók Országos Énekkarának alapító tagja, alelnöke, 1936-tól dísztagja, a Szlovenszkói Általános Magyar Tanítóegyesületének zselízi járási elnöke. 1941-ben vitézi rangot kapott, ekkor felvette szülőfaluja, Bese nevét. 1945-ben Magyarországra, Tát községbe települt át. A Magyar Tudományos Akadémia pedagógiai tevékenységéért Wodianer-díjat adományozott Besey Imrének. 1958-ban Budapesten halt meg. Amikor Besey Beluch Imre a második világháború végén Magyarországra települt át, a barsendrédi magyar iskolát bezárták. Az épület mint iskola megszűnt, mert a szlovák iskolát egy másik épületben nyitották meg. A volt népiskola épületében azóta nem volt tanítás, ma az egésznapos óvodának ad otthont. Tehát ezen épület csak addig volt iskola, amíg

Besey Beluch Imre és családja Barsendréden tartózkodott. Az ünnepség kicsúcsosodásaként a község polgármestere, Jozef Bielokostolský elismerő oklevél és emlékplakett átadásával fejezte ki a község tiszteletét a 86 éves Besey Gyula irányában, aki az egyetlen ma élő pedagógus, aki ebben az iskolában tanítottt. Besey Gyula, Beluch Imre fia ma Esztergomban él. Sajnos, leromlott egészségi állapota miatt nem vehetett részt az ünnepségen, helyette fia, Besey László mérnök vette át édesapja nevében a megtisztelő elismerést. Besey Gyula szép levélben köszönte meg a község vezetőinek és lakóinak, hogy szülőfaluja ennyi év után is emlékezetében őrzi. Szülőfaluját sohasem felejtette el, s mint levelében írta: „Új hazában kellett folytatnom és befejeznem pedagógus munkámat, de szülőföldem és szülőfalum szép emlékei örökre élnek szívemben.” Az ünnepi hangulatot fokozta a helyi kultúrcsoport, a Star Kids fellépése Ruženka Hamranová vezetésével, akik zenés-táncos előadásukkal örvendeztették meg a közönséget. Természetesen nem hiányoztak a szavalatok sem. Az rendezvény igen érdekes része az az iskolával kapcsolatos fényképkiállítás volt, ahol a régi iskolaképeken az érdeklődők mosolyogva szemlélték családtagjaikat, ismerőseiket, ha egyáltalán segítség nélkül felfedezték őket. A képek a községi színjátszó csoport fellépéseiről is készültek az 1920 és 1940 közötti időből, valamint a sok-sok kirándulásról, ahol az iskolásgyerekek Beluch Imre vezetésével jártak. A kirándulásiok célpontjai Garamhalászi /Sliač/, Körmöcbánya, Vihnyepeszerény, Selmecbánya, Garamszentbenedek, Komárom, Léva, Zselíz, Oroszka, stb. voltak. Mindenesetre mindenki elégedetten távozott, hiszen megismerték a község történetének egy darabját és tudatosították, hogy a múlt ismerete nélkül nehezebb élni a jelent és tervezni a jövőt. Luky János

Luky János, Besey László, Bielokostolský Jozef

ITTHON

25

A kassai dóm Szent Erzsébet legendája. Erzsébet születése. Fotó: Méry Gábor K

Sz

Cs

P

S

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

H

K

Sz

Cs

P

Sz

JANUÁR V

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

H

K

Sz

Cs

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31

EURÓPA PARLAMENT

Duka Zólyomi Árpád, Európa Parlament: Szénfűtésű hőerőműre nem lenne szabad jövőt építeni! A hazai magyarságot két tapasztalt közéleti ember – Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád képviseli az Európa Parlamentben. Mindketten az Együttélés Politikai Mozgalomban kezdték pályafutásukat; – Bauer Edit társadalomkutató, Duka Zólyomi Árpád atomfizikus volt – írtuk az Itthon tavalyi utolsó számában, majd így folytattuk: feladatuk Strasbourgban korántsem könnyű – olykor saját kormányuk ellen kell megnyilvánulniok, ha tisztességgel akarják végezni munkájukat. Lapunk most Duka Zólyomi Árpádtól kért interjút, hogy bepillanthassunk – bár nagyon tömören – munkájába, megismerhessük véleményét erről-arról. Képviselő úr: mi újat hozott életében az Európa Parlament-i képviselői tisztség? Nagyon hamar rájöttem, hogy ez egy másfajta munka, mint amilyen a nemzeti parlamentekben folyik. A legnagyobb különbség az, hogy itt nincs kormányerő, így nincs ellenzék sem. Vannak frakciók – a legnagyobb a Néppárt, 248 képviselővel, de ez kevesebb, mint a testület összlétszámának fele. Ebből az is következik, hogy tárgyalni kell, ha érvényre akarjuk juttatni véleményünket. A második legnagyobb frakcióban a szocialisták ülnek, a harmadikban a liberálisok, a negyedikben a zöldek. Tárgyalni azért kell, hogy szövetségeseket szerezhessünk egy-egy döntéshez. „Be kell oltani” másokat, hogy támogassanak. Ezért sok a lehetőség a vitára. Vannak, akik eleve másképp látják a dolgokat – a britek, a lengyelek vagy a csehek ODS pártjának tagjai – ők másképpen szavaznak. A helyzetünk tehát nem könnyű. Hasonló munka folyik a 22 szakbizottságban, ahol a hivatalos anyagok készülnek. Én egyébként a külügyi és az emberjogi bizottság tagja vagyok.

28

Mi mindenre figyelnek? Mindenre figyelünk, ami a nagyvilágban történik és azonnal foglalkozunk a témákkal – legutóbb például a szudáni eseményekkel kapcsolatban nyilvánítottunk véleményt. Külügyi munkánk leghasznosabb része azonban a szomszédsági politika: segíteni egyes országokban kialakítani a jogállamiságot, támogatni a reformokat, a szabad piac létrejöttét. Most ezen van a hangsúly Keleten és Délen. Ugyanakkor élénken érdeklődik az Európai Unió iránt Izrael és Marokkó, illetve a kaukázusi államok, amelyek szeretnék harmonizálni jogrendjüket az Európai Unió mintájára. Sok problémánk van, de például a lisszaboni szerződés nagy siker. A problémákat pedig tárgyalások útján meg lehet oldani, mindig meg lehet egyezni, és ez a jó. E nagy közösség hasznosságát igazolja, hogy az eltelt fél évszázad alatt senki sem akart kilépni az unióból, ugyanakkor vannak megtorpanások és nagy teher az új tagok csatlakozása – legutóbb Románia és Bulgária – miközben folynak a tárgyalások Horvátország felvételéről is. A távlat Horvátország, Szerbia, Montenegro, Bosznia-Hercegovina és Albánia csatlakozása, de az EU-tagság lehetősége vonzza az ukránokat, a moldávokat, az arab államokat és Törökországot is... Az Ön munkája két helyszínen zajlik: Brüsszelben és Strasbourgban. Brüsszelben havonta három hetet töltünk – itt üléseznek a bizottságok és a frakciók. Strasbourgban vannak a plenáris ülések. Tudjuk, hogy munkáját asszisztensek és tanácsadók segítik. Három asszisztensem van és vannak tanácsadóim is. Tudjuk, hogy olykor hazai magyarok is ellátogatnak Önökhöz az Európa Parla-

mentbe, hogy nemcsak képernyőn lássák a képviselői munka helyszíneit. Évente száz vendéget fogadhatunk Strasbourgban, s ezzel a lehetőséggel élünk is. Vendégeink autóbuszokon érkeznek – általában polgármestereink és a Magyar koalíció Pártjának tisztségviselői látogatnak el hozzánk. Ilyenkor – a Kodály-emlékév kapcsán vagy az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából – kiállításokat is rendezünk, hogy a közönség – más nemzetiségű képviselők és az intézmény hivatalnokai – bepillantást nyerjenek a szlovákiai magyar nemzeti közösség életébe. Az egyik tárlaton Kodály Zoltán gyűjtőútjait mutattuk be fotókon, de láthatták kollégáink a felvidéki népviselet-

EURÓPA PARLAMENT be öltöztetett babacsaládokat is. Sokak számára az ilyen kiállítások és rendezvények adják az első információkat rólunk. A képviselő úr jó pár nyelven beszél, így például az angol mellett oroszul és Prágában cseh egyetemet végzett... Tudjuk, hogy az Európai Unió illetékes bizottságai együttműködnek a világ parlamentjeivel. Ön, mint a külügyi bizottság tagja, hová utazik a leggyakrabban? Az én területem a Dél-Kaukázus, ezekben az országokban többször megfordultam. Jártam a grúzoknál, az örményeknél, azerbajdzsánoknál. Fehéroroszországban inkább a civil szervezetekkel tartom a kapcsolatot – ezek ellenzékiek – de ott az embert figyeli a hatóság... Ön évekig kutatott a volt Szovjetunióban, a dubnai Egyesített Atommagkutató Intézet neutronfizikai laboratóriumának tudományos főmunkatársa volt. 1995-től részt vett a pozsonyi Szlovák Ciklotronközpont tervezésében és kivitelezésében. A politikai pálya nem vetett véget ilyen jellegű ténykedésének? Nem, sőt. A pozsonyi ciklotronközpont – a részecskegyorsító – nagy segítséget jelent majd a hazai gyógyászatban, főként a rosszindulatú daganatok felismerésében. Ma már olyan leletek is készíthetők a test belső, láthatatlan részeiről, melyek egy-egy sejtet is képesek feltérképezni. A rákos daganat kialakulását szinte az első kóros sejtek burjánzásától nyomon lehet követni... Ezzel a részecskegyorsítóval én a mai napig együttműködöm, sőt, hazai parlamenti képviselőként én javasoltam, hogy a szovjet államadósság egy részét ciklotronközpont-alkotóelemek szállításával lehessen törleszteni.. Németországban 80 ipari tomográf működik. Ezek egyes nagyvárosok légszennyezettségét diagnosztizálják. A rétegröntgeneket 22 részecskegyorsító üzemelteti a szennyezett nagyvárosokban. Egyre több szó esik Szlovákia magyarlakta déli részeiben a környezet védelméről. Az elmúlt hónapokban a Sátoraljaújhely és Tőketerebes térségébe tervezett hőerőművek tartják izgalomban – és félelemben – az ott élőket annál is inkább, hogy az ottaniak nem csak a szülőföldjüket próbálják megvédeni a szennyeződéstől, hanem a világörökség részét képező Tokaj-körzetet is. Tudok róla, hogy az emberek tiltakoznak, tüntetnek és petíciós íveket írnak

ITTHON

alá és igazat adok nekik. A huszonegyedik században nem lehet a jövőt a széntüzelésű hőerőművekre építeni, ez már korszerűtlen megoldás. Én most itt az atomenergia és az alternatív energiák bevezetését ajánlom, igaz, hogy a geotermikus, szél- és egyéb erőművek csekély százalékban tudják fedezni a szükségleteket. Ugyanakkor máris léteznek olyan eljárások – egyelőre néhány üzemben csupán, - melyekben az atomhulladék ú.n. felezési idejét külön féle eljárásokkal a felére lehet csökkenteni. Még ez is kevés ugyan, de előbb-utóbb lehet majd

javítani a hatásfokon. A környezet védelme fontos téma az Európa Parlamentben is – tavaly például megalkottuk a levegő tisztaságát szavatoló irányelveket. Foglalkoztunk a felszíni vizek védelmével, az árvízvédelmi együttműködéssel, a higany használatának ellenőrzésével és korlátozásával... A beszélgetés befejeztével örömmel teszem közzé Duka Zólyomi Árpád még egy mondatát: „Nagyon jól együttműködünk Bauer Edit képviselőtársammal a szlovák frakcióban. Batta György

29

TISZTELGÉS

A mi Kodály Zoltánunk Emlékhangverseny Komáromban

„Kodály Zoltánban nemcsak a magyar kultúra veszítette el nagy kritikusát, tudósát, alkotóművészét és tanítómesterét, hanem a világ vesztette el azt az embert, aki világviszonylatban vitte a zenét új utakra.” (Eugen Suchoň)

A 2007-es esztendő Kodály-év volt. A kettős évforduló (a zeneszerző születésének 125., halálának 40. éve) okán a világ Kodály Zoltánra, – ahogy a hű barát, Bartók Béla méltatta őt – a legjobb magyar zenészre emlékezett. Ezt tettük mi is Komáromban, már másodízben. Az első megemlékezésre 2007. áprilisában, a már hagyományos VOX HUMANA – a komáromi énekkarok fesztiválja – alkalmából került sor, a másodikra pedig december 14-én, amikor hagyományos adventi hangversenyünket szenteltük Kodály Zoltán emlékének. Mindkét rendezvényt a helyi művelődési Központ (VMK) és a Gaudium Polgári Társulás szervezte. Az adventi hangverseny szereplői a VMK kórusai voltak: a Jókai Mór alapiskola Kicsinyek Kórusa – Pfeiferlik Annamária; Gyermekkara – Bartal Éva és Gaudium vegyes kara – Stirber Lajos; a Kantantína női kamarakórus – Katarína Čupková; a Csemadok helyi szervezetének Concordia vegyes kara – Stubendek István vezetésével. Az ünnepi hangversenyen vendégszerepeltek: a koloni Zobor Hangja vegyes kar – Balla Viktória és Varga Imre vezetésével, valamint (Komárom szülötte) Rácz Csaba gordonka - és Vincze Mária zongoraművész. Az est szóvivője Csengel Mónika üdvözölte a kedves közönséget; köszöntötte a város alpolgármestereit: Dr Hortai Évát és Szabó Béla mérnököt, akik a jelenlétükkel megtisztelték a rendezvényt. A hangverseny nyitányaként

30

az egyesített kórusok közös előadásában, Kodály Zoltán – Dr. Vargha Károly: Fények ragyogása című kórusműve hangzott el Stirber Lajos vezényletével. Azután Katarína Čupková szlovák nyelven, Stirber Lajos magyarul emlékezett Kodály Zoltánra. Mint elhangzott: Ha valakitől kijár a tisztelet, a főhajtás Kodály Zoltán emlékének, akkor azok mi vagyunk – a Csallóközben a Mátyus-földön, a Zobor-vidéken élők. A „legjobb magyar zenész” ugyanis nagyon erős szálakkal kötődött hozzánk. 1905-ben, a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián tanulmányait befejező ifjú zeneszerző, Kodály Zoltán Párizsba is mehetett volna, ő azonban Galántára és környékére jött első népdalgyűjtő útjára. Mint írta:”Hátizsákkal a vállamon, bottal a kezemben és 50 koronával a zsebemben indultam el a Csallóközbe.”, ahonnan egy Párizsban tartózkodó barátjának ezt írta: „Nem hittem, hogy ilyen gyönyörű a Csallóköz.(...) Azt hiszem ez szebb, mint Párizs”. Még az év végén Mátyus-földi gyűjtés címmel megjelent első népdalpublikációja. Erre figyelt fel Bartók Béla, ekkor kezdett érdeklődni a gyűjtés iránt, innen indult el kettejük életre szóló barátsága. Mint azt Kodály Zoltán a későbbiekben megfogalmazta: „...feltetszett előttünk egy a népből újjászületett művelt Magyarország képe. ennek megvalósítására rászántuk életünket.” Közös tervet dolgoztak ki: Bartók Békés megyéből indult délre és kelet felé, Kodály északon (Nyitra megyében) és nyugaton folytatta a gyűjtést. A Zobor-vidék valóságos kincsesbányának bizonyult. Az ott gyűjtött dalok közül rangos kórus- és színpadi műveiben jónéhányat feldolgozott. A (talán) leggyakrabban előadásra kerülő – mélyen a galántai hagyományban gyökerező – Galántai táncok című zenekari művével is rólunk ad hírt a világnak. Sőt, annak partitúrájában ez olvasható: „Galántán töltötte a szerző gyermekkora legszebb hét esztendejét.” A magyar Dalosegyesület Országos Szövetsége, már az 1942-es esztendőt is Kodály-évnek nyilvánította. Kodály Zoltánt Galánta is vendégül hívta. 1943. május 30-án (a meghosszabbított Kodály-év alkalmával) Galánta város nagy ünnepséget rendezett tiszteletére; a város díszpolgárává avatta. Az Esterházy-parkban

a környező falvak iskolásai, (mintegy ezer fiatal) közös énekléssel köszöntötte. Kodály Zoltán akkor, ott (többek közt) így szólt az egybegyűltekhez: „Rozi! Ágnes! Hol vagytok? És a többiek, a vágai, vízkeleti, taksonyi derék, daloskedvű lányok, apám tovatűnt drága cselédei, merre vagytok? Eljöttem Galántára, hogy itt mindenki előtt megköszönjem nektek, ti kedves, mosolygós, dolgos parasztlányok, örök, leróhatatlan hálára kötelező, múltba veszett professzoraim, hogy tőletek tanulhattam meg a legelső magyar dallamot, hogy (...) általatok tudtam meg, nemzetem legjavától, mi a magyar zene, s hogy van magyar zene.” Kodály Zoltánról megemlékezni erkölcsi kötelességünk; „professzorunk” saját példájával, egész életművével – örök érvényű tanításával ma is mutatja a nemzettudatunk megőrzéséhez vezető utat: ...addig élünk, míg nem feledjük, mik vagyunk... Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlóak lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. ... Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Az emlékhangverseny záróakkordjaként, az egyesített kórusok – az összkar, Kodály Zoltán: Adventi ének és Esti-dal című kórusműveit énekelte Stubendek István vezényletével. A Tiszti pavilon dísztermét zsúfolásig megtöltő közönség a fellépőket mindvégig nagy tetszéssel fogadta; gyakran csattant fel vastaps. A szervezők és a fellépők nagy örömére most is bebizonyosodott: Komáromban van igény a kórusmuzsikára, a nemesebb zenére, a „valódi” kultúrára is. Csak a helyi médiák részéről nincs igény, azok – magukat minősítve – szinte teljesen ignorálják az ilyen jellegű rendezvényeket: nem vesznek részt propagálásukban és hírt sem adnak felőlük. A fellépők köszönik a VMK minden dolgozójának – Varga Anna igazgatónővel az élen – a mindenkori korrekt együttmunkálkodást, a Tímea Virágszalonnak és a Klapka Vigadónak a támogatást. Stirber Lajos

TÁRULKOZÓ EURÓPA

Határfolyó A szekér lassan döcögött ki a márianosztrai börtön kapuján. Kerekei egyik macskakőről a másikra gurultak, zörögtek, mint a közeli bányában a kőtörő masina. Amikor a mezei útra értek, a bakon ülő két rab fellélegzett. Körülöttük tombolt a nyár. Tücskök ciripeltek, madarak énekeltek. Az egész mező tele volt illattal, muzsikával. Szabadnak érezték magukat. A lovak komótosan ballagtak. Patkójuk halkan merült a porba, melyet az Ipoly felül érkező szellő méltóságteljesen széthintett a harmattól lassan megszabaduló mezőn. -Szép napunk van, - mormogta a gyeplőt hanyagul egy kezében tartó, kissé hajlott hátú, kissé kopaszodó, vékony testalkatú, csontos arcú fegyenc. Mellette szótlanul gubbasztott egy fiatal, a börtöni koszt ellenére kinézésre is jól táplált, a bányában naptól barnára égetett izmos fickó. Szótlanul nézte az út melletti bozótot. Olyasmi járt az eszében, hogy ott, a bokrok mögött van a szabadság, az a világ, amiről naponta álmodik, de az még messze van..., igaz szabadon lélegezhet, nézelődhet, és a rácsok se gátolják a kilátásban. Olykor nagyokat sóhajtott... Mögöttük, a szekér oldalán, puskájára támaszkodva ült, ugyancsak szótlanul a fegyőr. A folyó mellé érkezve megitatták a lovakat, majd előszedték a lapátokat, és nekiláttak a munkának. Az őr a vízhez ment. Az egyik kezében a puskáját tartotta, a másikkal vizet fröcskölt az arcára. Élvezte az Ipoly vizének illatát, hűsítő, simogató bársonyát. A szekér derekában lassan emelkedett a homokrakás. A túlsó parton egy ember közeledett a vízhez. Nem nagyon érdekelte őket, mi történik a határ másik oldalán. Mégis, amikor beugrott a vízbe, egy pillanatra odanéztek. Hosszú másodpercek teltek el, az ember sehol, majd felbukkant, csapkodott, hadonászott kezével, hörögve tört ki torkából valami értelmetlen hang. Fuldoklott. A két rab egymásra nézett. Az őr a fövenyre dobta fegyverét, futtában levetette zubbonyát és a habokba vetette magát. Csak a felkavart iszap jelezte útját. A fuldoklót a közelebbi partra hurcolta, oda, ahonnan

ITTHON

érkezett és ez a határ másik oldala volt... Miközben élesztgette, a bokrok közül egy gépfegyveres határőr bújt elő. -Fel a kezekkel!, letartóztatom - ordított, szinte állati hangon. Az életmentő fegyőr nem is hallotta, ő most mással volt elfoglalva. A két rab viszont árgus szemekkel figyelte, mi történik a túlsó parton. De amikor a határőr közvetlen közelről, széttett lábbal az őket kisérő őr mellének szegezte a fegyvert, a fiatalabbik fejét elöntötte a vér, eldobta a lapátot, rávetette magát a parton heverő puskára és egy pillanat alatt csőretöltötte, és célzott, majd elemi erővel kiáltotta, – KUSS...!, te mocsok, meg ne mozdulj, azonnal tedd el azt a rohadt fegyvert, mert szétlövöm a fejedet... A váratlan fordulat meglepte a szolgálatot teljesítő támadót, egy darabig még tétovázott, majd nagyokat káromkodva, tehetetlenül eltűnt a bokrok sűrűjében... A fuldokló lassan magához tért. A fegyőr visszaúszott az övéihez. -Megtetted volna? – kérdezte reszkető hangon. -Meg! – szólt amaz keményen, majd lélekzetvételnyi szünet után remegő kézzel kinyitotta a závárt, és a puskát odaadta az fegyőrnek...

Az Ipoly már nem határfolyó.

A megtörtént eseményt helembaiak elbeszélése alapján lejegyezte M. NAGY László

Határbontás az Ipolynál. M. Nagy László felvételei

31

HATÁRBONTÁS

Hazádnak határtalanul... A karácsonyt, s új évet megelőző napokban szinte mindenki a határokról beszélt, legalábbis tájainkon, a schengeni övezet kibővítésében érintett Közép-Európában. Voltak, akik nem elégedtek meg a beszéddel. A tátrai góralok, fűrésszel, baltával estek neki a gyűlölt, ezerszer megátkozott határsorompónak, amit ott helyben el is tüzeltek, pusztuljon, ne is lássák többé. Szűkebb és tágabb pátriánk tájainak lakói azonban mintha kevésbé mertek volna teret adni érzelmeiknek, s felhőtlen örülni a határtalanság új időszámításként beköszönő tényének. S itt most nemcsak azon leszakított részekre kell gondolnunk, ahol még az eddigieknél is erősebb, s szigorúbban strázsált lakat került a határátkelőkre, hanem azon honfitársaink lakta égtájaikra is, ahol a néhány nappal a Luca ünnep után váratlanul beköszöntő SCHENGENI VÁKUM valóban felszippantotta az eleddig rendíthetetlennek tűnő határőrizetet. Talán azért, mert az errefelé élők között sokan vannak, akik emlékeznek még egy korábbi határnyitás akkoriban valóban felhőtlen örömére, s épp ezért nem tudják feledni az ezt követő megtorlás cunamiként rájuk zúduló terrorhullámait sem. A ki- és betelepítéseket, a deportálásokat, a „magyartalanítás” számos más változatban megnyilvánuló rettenetét, s ebből kifolyólag máig magukon érzik a bűnbakképzés rájuk sulykolt tudatátmosó folyamatát is. Felsorolni is nehéz mi mindennek voltunk mi kikiáltva a második világháború óta eltelt időszakban, ahol voltunk már: horthysták, fasiszták, revansisták, irredenták, soviniszták, nacionalisták, szeparatisták vagy ugyancsak máig hallhatóan, s némiképp enyhébb szóval kifejezve (de ugyanazt célozva) egyszerűen csak békebontók, a második világháború eredményének megkérdőjelezői, a közép-európai statusquot fenyegetők. Politikai értelemben véve pedig örök megbízhatatlanok, büntetett előéletűek, szakadárlelkűek. Miért? ,,Vádak vádja a magyarságom” foglalta össze a választ három szóban egykor a néhai galamblelkű Fábry Zoltánunk, stószi magányában töprengve sorsunkról. Nehéz örülni a szabadulásnak akkor, amikor hova tovább a rabságot fogadjuk el az életünk természetes velejárójának mondta a napokban egy a Garam-mentén

32

élő földim. Eddig míg a Kárpátok hegykoszorújára is csak titokban bandzsíthatott az ember, mert rögtön ráfogták, hogy a „Nagymagyarország” híve, ha pedig arról beszélt, hogy itt még a folyók is dél felé folynak, akkor ez már egyenest felért egy hazaárulással... nehéz hát elhinni, hogy most egyszerre mindent szabad, s az eddigi határszigor csak úgy felemelkedett, s eltűnt a semmibe mint egy könnyű színpadi függöny... No meg aztán – folytatta földim – megkeseríti az ember örömét az is, amikor azt tapasztalja, hogy tízből nyolc ideáti magyarnak a mostani határnyitás kapcsán legfeljebb az jár eszében, melyik oldalon mi fizetődik ki számára jobban a bevásárlás tekintetében. Mert sokunkat odáig sikerült zülleszteni erkölcsileg, szellemileg, hogy az olyan fogalmak mint: együvé-tartozás, összefogás, felelősségvállalás, már szinte semmit sem jelentenek számukra. Kollektív létünket lassan elnyeli az asszimiláció feneketlen gyomra.” Nem sok vigaszt jelent az errefelé szemlélődőnek az sem, hogy nem különb a helyzet az immár nem létezővé bűvészkedett határszakasz másik oldalán sem. ,,Hát eldöntötték a fejünk felett, hogy ez mostantól így lesz a jó, s akkor annak így

A Mária-Valéria híd. kép: www.wikipedia.org

kell jónak lennie. Engem most sem kérdezett meg senki, hogy nekem mi lenne a jó” – vélekedik egy másik magyar ember, aki történetesen határőrként szolgált a korábbi időkben az egyik magyar-szlovák határszakaszon. Most ugyan már leszerelt, de nehezen tudja felejteni azokat a harmadik világbeli szerencsétleneket, akiket nemrég még – parancsra – puskával a kézben kellett üldözőbe vennie errefelé. Társának, aki egy ízben – ugyancsak parancsra – fegyverét is használta az említett földönfutókkal szemben, most majd a számonkéréstől kell rettegnie. A legfőbb baj az, hogy sokan úgy érzik későn, túl későn érkezett meg hozzájuk ez a határeltüntető ünnepség. Bizony úgy durrogtatták a petárdákat és a pezsgős palackokat ama schengeni ünnepnapon, mintha az azt megelőző negyven, ötven vagy akár nyolcvan év nyomorúságát egy pillanat alatt elfújta volna a szél vagy magával sodorta volna a Duna habja. Pedig az egykori határzár nyomorúsága még sokáig fogja perzselni tudat alatt az itt élő ember, no meg a társadalom lelkét is. Vajon hány, egykor a puszta életét menteni akaró, de csak a tiltott határátlépésig jutó névtelen áldozat emlékművévé vált ez a most éterivé szublimálódott

HATÁRBONTÁS határ? És hányan vannak a túlélő, de épp e határmegvonás következményeként létükben és lelkükben örökre megalázottak, megnyomorítottak, akiket elszakítottak szeretteiktől, rokonaiktól, ősi kultúrájuktól, nemzetüktől, s akik mától kezdve – megroppant öntudattal és anyanyelvvel – újra itt élnek majd köztünk, és velünk, s nem lehet már őket sajnálkozó vállvonogatással egy másik ország állami felelősség-körébe utalni? S mikor gyógyulnak be azok „lelki sebei”, akiket később épp itt e határoknál tartóztattak fel, vagy épp le, akikre szuronyt, vagy géppisztolyt szegezetek a hatalmi téboly itt szolgáló véglényei? Akiknek más vétkük nem volt, csak annyi, hogy övéik közé kívánkoztak. Egy volt iskolatársam nagybátyját a háború után itt a határ közelében úgy puffantották le a csendőrök, mint ahogy körvadászaton a nyulat szokás puskavégre kapni, mert azt a főbenjáró bűnt követte el, hogy egy pár kiscipőt csempészett át a határon, amit gyermekének szánt elsőáldozási ajándékként. Az életünket kettészelő határvonalak szentségét őrző fegyvereseket nem érdekelte az elsőáldozás. Ők élethalál uraként később is épp oly undorral túrtak bele holmijaink közé, mint lelkünk legbensőbb zugaiba. Mert a felsőbb szintről kapott utasítás és felhatalmazás alapján a lelkünket is uralni akarták, amikor kényük-kedvük szerint kobozhatták el a tiltó listákra került személyes tárgyainkat, készpénzünket vagy épp a hatalom urainak nemtetsző tartalmú könyveinket, újságjainkat. Hány személytől vonták meg a határátlépés jogát önhatalmúlag még akkor is, ha az áldozatuk sokszor egy fél vagyont költött az utazási, átlépési engedélyek megszerzésére. Mert a tárgyakkal egyidőben a gyanús személyek hosszú sora is tiltó-listákra került. S e nevek után vizslatva vaskos dosszárokat lapoztak végig az erre felhatalmazott vámosok és farizeusok. Az általuk kiszemelt, s horogra kerülve kiemelt, megalázott, kizsigerelt bűnbakok ezreit pedig hivatali eljárással vagy anélkül, parancsolták le vonatokról, buszokról fagyban, télvízben, koromfekete éjszakákban, s küldték vissza a határról, a rangjelzéseiket villogtató vállapjaik mögött rejtőzködő sötét hátországaik felé. Mert itt, a legátlátszóbb ürügy is elég volt arra, hogy hatalmuk biztos tudatában gorombán ordítva és vallatva eleve banditaként vagy potencionális bűnözőként kezeljék a határt átlépni szándékozókat. Aki látott már a személyi motozástól halálra

ITTHON

rémült asszonyokat és lányokat, (nem egynek közülük egyéb erőszaktevést is el kellett szenvednie) levetett kalapjukat alázatos gyermekként a kövér vámparancsnok előtt gyűrögető, lehajtott fejű parasztembereket, tudja miről beszélek. Mert egy magyar ember részéről legtöbbször már maga a határátlépés szándéka, sőt annak godolata is eleve gyanúra okot adó tettnek, a saját helyzete elleni lázadásnak bizonyult, amit aztán szűkös vizsgáló szobákban fejére lehetett olvasni. Pedig Ő csak a saját atyjafiához, indult volna látogatóba, persze csak abban az esetben ha e jámbor szándékába (a véren és erőszakon vett határait hétfejű sárkányként őrző) kegyes hatalom is méltóztatott volna belegyezni. S ha úgy adódott, hogy épp méltóztatott, abban sem volt sok köszönet. Hová, miért, kihez, mi okból, meddig és minek? Pattogtak golyózáporként az átkelést megelőző kérdések. Majd jött a jól ismert „fegyvert, bibliát hord-e magánál” keresztkérdés. Mert az ilyen kérdéseket feltenni joga volt minden határőrmundért viselő, s ezért különös kiváltságokkal rendelkező homo primitívusnak. Kiváltsága volt a kocsiban, a kézipoggyászban, az utazóbőröndben kiszemelt, s neki tetsző tárgyat eltulajdonítani, (s hogy ezt, s más hasonló disznóságokat ne tegyen annyi kenőpénzt, „zabra-ajándékot” elfogadni amennyit nem szégyellt) a sok ide-oda utazgató „palimadártól”. Ismerek olyan erdélyi embert, aki negyvenöt óta még a határ közelébe sem ment épp az onnét érkező megalázó tortúrák híre miatt. Ilyen „bűnözőként” látom lelki szemeim előtt nagyszüleimet, kiknek az ötvenes évek elején a tanulmányai miatt a magyar oldalon rekedt, s váratlanul elhunyt huszonéves fiúgyermekük temetése miatt sem engedélyezték a határátlépést az egyik csinált országból a másikba. Ott állt hát a két feketébe öltözött öregember a testvéri szocialista tábor országait légmentesen egymástól elkülönítő határvonalon a temetés egész ideje alatt, ott hullottak könnyeik, majd onnét lökdösték hátrább őket puskatussal a szögesdrótot védő ideológiai szigor barbár elvtársai. Pedig ugyanezen a határszakaszon, ugyanaz a hatalom, amely most átlépésüket halált megvető hősiességgel megakadályozta, nemrég még maga kergette át egy batyuval a hátukon nagyszüleim családjának másik felét. De térjünk vissza a múltból a mostani határnyitás témájához. Errefelé ugyanis azon

is furcsálkodhat az ember, hogy amíg az Unió vezetői valóban a határok eltörléséről, megszünéséről, s közös Európa-politikáról beszélnek és (bár nyugtával kell dicsérni a napot, de) még az sem elképzelhetetlen, hogy azt komolyan is gondolják, addig egyik másik szomszédos szemétdomb ilyen-olyan rendű, s rangú kakasai mindegyre azt kukorékolják, hogy szó sincs itt határmegszűnésről. Jól tesszük, ha mindezt afféle illúziónak, hallucinációnak tekintjük, mert a határok igen is ott maradnak a térképen, még ha momentán talán halványabban is látszódnak vonalaik. Persze, sejthető, sőt jól tudható mitől is áll fel a toll a hátuk közepén az efféle kiskakasoknak. Leginkább attól félnek, (de ezt persze kimondani már nincs merszük) hogy a begyükbe felszippantott, s máig ott tartogatott gyémánt félkrajcár egyszerre csak előkerül, s akkor vajon mi lesz? Nos az efféle, magukat úrnak s még mindig mások feletti uralkodónak képzelő kakaskodóknak üzenjük Márai szavával: „Minden térkép mesterséges volt, tehát mulandó: emberek rajzolták önkényesen, vagy ahogy éppen eszükbe jutott... De az idő mindent megrág és felőröl. A valóságos hegyeket épp úgy mint a rajzolt határokat. Néha gyorsabban, mint a térképészek hiszik. Mert az emberek csak hiszik, hogy ceruzával vagy akár szuronnyal, mesterségesen át lehet szabni, és meg lehet változtatni azt, amit egy évezred természetes törvényei kialakítottak. Ami ezer éven át egységnek áll össze, azt nem emberek határozzák el, hanem természet és időjárás, történelmi végzet és köznapi szükség... A térképek belülről állnak össze az időben, alakzatnak, egységnek. Emberek hiába piszmognak kék és piros tintával: a térkép titkos tartalma ellenáll. Ezért nem örökbecsű iparcikk a térkép.” De egy más helyen üzen Márai a határ innenső oldalán a legújabb fejlemények kapcsán talán oktalanul légvárakat építő kései utódoknak is, amikor azt írja: „megmaradni több, feladatszerűbb vállalkozás, mint szerezni és hódítani.” Soha aktuálisabb nem lehetne Márai Sándor üzenete a folyton változó és maradandó határok közé szorított, hitehagyott és a pislákoló reményt még őrizni tudó, többségi és kisebbségi hazánkfiának egyaránt. Figyelmezzünk hát szavaira az eddigi számtalan határ tépte sebe után lassan határtalanná gyógyuló hazában. Palásti Károly

33

AZ ELNÖK NEM PIHEN

Rudolf Schuster

könyvbemutatója és fotókiállítása Rudolf Schuster volt köztársasági elnökről sok mindent elmondtak és leírtak, de azt hogy tétlen lett volna, sohasem. Jellemzője nyugdíjasként is az állandó nyüzsgés, a maximumra törekvés, Váci Mihállyal mondva: „a százhúszat verő szív” intenzitásával megélt élet. Néhány nappal ezelőtt még Budapesten járt Gorbacsov alapítványának a meghívására, majd utána Nürnbergben egy német alapítvány vendégeként, Luca napján pedig már Kassán mutatta be legújabb könyvét és Alaszkában készített fotóit, kisfilmjét. A kassai Szlovák Műszaki Múzeumban sorra került rendkívül színvonalas esemény – könyvbemutató és fotókiállítás – méltóképpen bizonyította Rudolf Schuster kreativitását, szívósságát és sokoldalúságát. Személye tovább gazdagítja az olyan értelmiségiek / pedagógusok, lelkészek, művészek, műszakiak - és politikusok!/ sorát, akik könyvekben és más dokumentumokban is nyomot hagynak maguk után. /Első könyvei megjelenése után róla is terjedt olyan mendemonda, hogy könyveit biztosan mások írják, mint sok politikus esetében ez megesik, de az alábbiakban kiderül, hogy az esetében ez teljesen lehetetlen!/ Az ország volt első embere nem csak könyveket ír, de fotózik, filmeket ír és készít, vagy éppen filmtörténeti múzeumot adományoz felcseperedésének színhelyén: a mánták lakta Mecenzéfen. Mindezek közben pedig volt építészeti mérnök a Vasgyárban, főpolgármester és megyei elnök Kassán – és köztársasági elnök az országban! A bemutatott könyv – a szerző 35. könyve! - Štefan Bubán festőművészről készült monográfia, amely a zempléni festődinasztia megalapítója születésének 75. évfordulója alkalmából jelent meg. Az igényesen kivitelezett album gazdag képillusztrációkkal vezeti végig az olvasót Bubán emberi és művészi pályáján, aki az ismert zempléni tájak megjelenítésétől eljutott az absztraktba sűrített kompozíciókig, amelyekkel sok hívet szerzett magának nem csak itthon, de külföldön is, többek között: Magyarországon, Németországban, Franciaországban és Ukrajnában. Művészete olyan eszenciát jelent Schuster értelmezésében, mint a zempléni lankák csodás ajándéka: a tokaji aszú. Azt, hogy a szinte évente sorjázó könyvek sorában nem egyedüli a képzőművészettel foglakozó könyv, bizonyítja az is, hogy Schuster hason-

34

ló albumot jelentetett meg Jozef Fabiniról és Zmeták Ernőről. Rudolf Schusterról közismert, hogy fáradhatatlan utazó. Olyan utazó, aki fényképezőgéppel és kamerával járja a világot, hogy másokkal is megossza utjain szerzett benyomásait. Most éppen Alaszkában készített képeit és filmjét mutatta be a közönségnek. A több mint 4200, Alaszkában készült felvételből testes album is kiadásra került, szlovák és angol nyelven. A természet iránti csodálatos beleérzéssel dokumentálja ennek a vidéknek minden jellegzetességét: virágait, állatait, vizeit és hegyeit. Találóan szerepel a meghívón a behemót grizzly medve, amint a vízesésből kiröppenő lazacot légyként elkapja. A medvék fényképezése Schuster különleges kedvtelése, hiszen az idén már járt az Északi-sarkon is, ahol a jegesmedvék fényképezése jelentette számára legnagyobb kedvtelést és kalandot. És, hogy ebből is lesz majd egy kiállítás, illetve album, arra a garancia Rudolf Schuster. Fotóiról a szlovák fotósok nesztora Karol Kállay bölcsen állapította meg, hogy „a legjobb profi az amatőrök között”. Rudolf Schuster kötődése a szlovákiai magyarokhoz gyökereiből adódik. Irántuk táplált empátiáját igazolta főpolgármesterként, megyei elnökként, köztársasági elnökként. A 98-as változások idején tiszavirág életű pártjának /SOP/ elnökeként ő állt ki következetesen az MKP kormánytagsága mellett. Érthető volt, hogy rá egy évre a magyar párt is támogatta jelöltségét a köztársasági elnöki tisztségbe. Azért azonban már nem érdemel dicséretet

a párt, hogy az utóbbi elnökválasztáson egy esélytelen jelölt értelmetlen támogatásával akaratlanul is helyzetbe hozta a jelenlegi köztársasági elnököt, aki inkább való lett volna a politika süllyesztőjébe, mint az elnöki székbe. Rudolf Schuster hetvennégy évesen is utazik, tárgyal, ír, fényképez, egyszóval: nyüzsög. Készíti újabb könyvét a jegesmedvékről és tervez egy Déli-sarki utazást. Ha tervezi, akkor abból valóság is lesz - erre mérget vehetünk. Közben dolgozik emlékiratainak újabb opusán, ami valószínűleg nem kis port kavar majd. Biztosan lesznek politikai szereplők, akik ebbe a tükörbe belepirulnak. Mert Rudolf Schuster fáradhatatlanul jegyzetel: konyhában, autóban, vonaton, repülőgépen – és a tárgyalásai alatt!

Addig is, amíg a szerző újabb művét a kezünkbe vehetjük, tekintsük meg Alaszkában készült fotóit és kisfilmjét a Szlovák Műszaki Múzeumban, Kassán. (Fő utca 88.) Érdemes! Máté László

SZÜLŐFÖLD

Jeles nagykaposiak

„Hálás vagyok a sorsnak, hogy épp e vidék lett születésem helye...” – mondja a hírneves nagykaposiakról szóló könyvben Ferenc György szobrász, aki pedig nem is Nagykaposon született, hanem az alig kődobásnyira lévő Leleszen. (A távolságot a két település között csak az növelheti, hogy Lelesz Királyhelmecről nézve „vízen innen” van, Kaposról ítélve pedig „vízen onnan”, de mindenképpen a Latorca partján!) Mintha ebben a vallomásban is ott volna igazolása annak, hogy számunkra, szlovákiai magyarok számára, közelebbit jelent a szülőhely, illetve a lakóhely, mint maga az ország: a régebbi (Csehszlovákia), és a mostani (Szlovákia) egyaránt. Generációkba kódolódott be ezekben az alakulatokban a nem szeretem kisebbségi voltunk, s kevés a jele annak, hogy ez belátható időn belül megváltozna!... De maradjunk a témánál! Számomra mindig izgalmat jelent egy helytörténeti kiadvány megjelenése, különösen akkor, ha jómagam is – mondjuk szerényre fogva – „lobbiztam” a megjelenése érdekében. De legalább ennyit nyom a latban az a tény is, hogy noha gömöri vagyok, Nagykaposon sokszor megfordultam, kiváló emberekkel találkoztam, barátokra leltem és örömömre szolgál, hogy többen közülük ott vannak a Jeles nagykaposiak kötetben. Megható a nagykaposiak hűségében az is, hogy máig megtartották emlékezetükben híres vendégeiket: Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Fábry Zoltánt, Czine Mihályt és másokat. Azt pedig píronkodva kell bevallanom, hogy vannak a „jelesek” között olyanok is, akiket én rozsnyóinak, illetve kassainak tartottam. Csak egy példa: a néhai W. Szmutkó Viktória tanárnő, festőművész, aki az ötvenes évek derekán Rozsnyón volt tanárnőm, majd a kassai életében kiteljesedett művészi pályája eredményeként csodás alkotásokkal, számtalan varázslatos gyermekportréval ajándékozott meg bennünket. Nagykaposról már az első látogatásomkor tudtam, hogy a hozzá hasonló településekhez hasonlóan (Kapos, Kapus) két táj határán fekszik. Kapos esetében ez többszörösen igaz,

ITTHON

mert a két táj mellett /ungi, zempléni/ ott van még etnikai is, amely annyira megközelítette, hogy – eleink szavaival élve – ott van már a kertek alatt – a nagykaposi kertek alatt! Ha pedig figyelembe vesszük a decemberi változásokat is (Schengen), akkor elmondhatjuk, hogy Nagykapos két világ határán – a limesen - áll: a legkeletibb uniós poszt – kapu! Biztosan nem tudom, de szeretném hinni, hogy ez a földrajzi archimedesi pont (is) kovásza lett annak a szellemi pezsgésnek, ami utóbbi időkben a kaposi magyarok életében zajlik, s ez intézményi gyarapodásban, hagyományos kulturális rendezvényekben és könyvek sorjázásában manifesztálódik, közöttük két helytörténetiben: Géczi Lajos Nagykapos a 2. évezred alkonyán (2006) és Demjénné Kovács Erna Jeles nagykaposiak (2007). Megvallom tiszta szívből: Demjénné Kovács Erna könyve számomra meglepetés, kellemes meglepetés. Tanulmányokban és interjúkban 20 neves nagykaposit mutat be, akik a történelmi időben és a jelenben a város hírét és nevét öregbítették, illetve öregbítik ma is. Persze itt megfogalmazható az ominózus kérdés: ki a nagykaposi, és mi nagykaposinak lenni?, hasonlóan a sokszor vitatott: ki a magyar, s mi a magyar..?! Mert a könyvben szereplő húsz személy közül csak 8 /!/ született Nagykaposon, mások itt élték le életük jelentős részét, illetve rokoni ágon kapcsolódnak a városhoz. Tehát nagykaposi az, aki vállalja a várost; ahogyan magyar is az, aki vállalja! A város arculatáról / még inkább a szerző személyiségéről?/ sokat árul el az a tény, hogy döntő többségük a szellemi kultúra területéről való: pedagógus, lelkész, író, újságíró, irodalomtörténész, zenész, festő, szobrász, fotós, színész, táncművész és sportoló – egy futballista! Nagykapost a 19. században a magyar irodalom térképére Erdélyi János írta fel, majd a 20. században az Erdélyi-leszármazottak: T. Erdélyi Ilona és Erdélyi Zsuzsanna. A két háború közötti időben Mécs László költészete jelentett hozzájárulást – Fábry Zoltán szavával – a „szlovenszkói” magyar lírához, az utóbbi két évtizedben pedig Géczi Lajos művei jelentettek tájékozódási pontokat a nagykaposi és ung-vidéki magyarok önismeretéhez. Az ízig-vérig pedagógus Albert Sándor rektor és dr. Herczegh Géza nemzetközi jogász, a Professzorok Batthyányi Körének tagja mellett meg kell említeni három református lelkészt: Apáti Madár Miklóst, Dr. Magda Sándort és Pándy Bertalant, hiszen ezen a tájon (s nemcsak itt!) a templom és az iskola jelentette a közösségépítés és közösségmegtartás zálogát. A fontossági sorrend néha hatalmi szóra változott, ideje egy-

formán erősíteni mindkettőt, mint a kisebbségi közösségek őrzőjét és megtartóját. Szólni kellene még a képzőművészekről, Braun Irén és W. Szmutkó Viktória festőkről, Ferenc György szobrászról, a világhírű fotósról, Robert Caparól, a színész Somló Sándorról, Nagy Zoltán táncművészről és dr. Skultéty Csabáról, a Szabad Európa Rádió legendás szerkesztőjéről és az egyedüli sportolóról, futballistáról, Strausz Jánosról – „Johann”-ról -, aki a hatvanas-hetvenes években ünnepelt sztár és gólkirály volt. Hasonlóan mint Szikora György, Móder József, Józsa László, vagy a diszkoszvető Bugár Imre, akiknek a nevétől hangos volt a /cseh/szlovák és a nemzetközi sportélet. Mindent összegezve: hasznos és fontos kiadvány a Jeles nagykaposiak publikáció. Könyvként is tetszhetős. A közzétett anyag alapján nyilvánvaló, hogy szerzője Demjénné Kovács Erna tanárnő éveket szentelt a dokumentumok összegyűjtésének. Tanulmányok és riportok keretében rajzolja meg híres nagykaposiak tablóját. A két műfaj sajátosságaiból adódnak bizonyos aránytalanságok az egyes személyek portréjának az elkészítésénél, s problémát okozott a kétnyelvű /szlovák – magyar/ terminológia következetes használata például a sport területén. A könyv a Csemadok Nagykaposi Alapszervezetének kiadásában jelent meg, gazdagítva azt a hagyományt, amelyet a helytörténet és a hagyományos kultúra feldolgozása terén a Csemadok elvégzett. Egyben biztatás is a települési monográfiák és helyi hagyományok további feldolgozásához, melynek szintje vidékekként eltérő. A közös összefogást bizonyítja az is, hogy a kiadványt támogatta Kassa Megye Önkormányzata, Nagykapos Városi Hivatala és a Rákóczi Szövetség – Nagykapos és Vidéke Társulása. A neves nagykaposiakról szóló könyv forgatása közben olyan gondolat is éri az embert, hogy alapozó kiadványt tart a kezében, amelynek folytatása is lesz. Hiszen jómagam is számon tartok olyan kaposiakat, akiknek a neve hiányzik a kötetből, s remélem, hogy a következő kiadványban már ott lesz. És ha már a szó legteljesebb értelmében nagykaposiakról van szó, akkor közöttük a helye a szlovák közösség jeleseinek is, még akkor is / vagy talán éppen azért!/ ha a mostani állás szerint a kisebbség jelenti a többséget! Mert a mi önismeretünk és önbecsülésünk mások megbecsülésével is jár. S talán ilyen kölcsönösség mellett egyszer az sem tűnik reménytelennek, hogy a kaposi magyarok soraiból választják meg a város első emberét – polgármesterét!/Michal Vaško Könyvkiadója, Eperjes, 2007/ Máté László

35

ELŐ MÚLTUNK

Az őshazán túl

Varga Sándor a gyerekekkel

Juliánus barát nyomában

Csodálatos dolog a történelem. Persze, nem a kitalált, az előre meghamisított, esetleg a rendelésre megírt. A valódi, melynek kutatása közben feldereng az őshaza, megérint az ősök szelleme. Boldog és büszke lehet az a nép, melynek ilyen történelme van. Lapunk előző számaiban már hírt adtunk az egykoron török rabláncra fűzött magyarokról, akik már nem beszélik nyelvünket, mégis magyarnak tartják magukat 2000 kilométerre a mai hazától, mert a lelkük mélyén érzik, magyarok. Nem kevésbé szívszorító volt a Régusse-i magyarok története is, vagy a magyaráboké. Attila seregének maradéka a svájci Hun-völgyben talált menedékre. Bár több ezer kilométerre vannak egymástól, mégis összeköti ezeket az embereket valami: egy eltűnt, de egykoron létezett őshaza, ahonnan elindult egy nép új otthont keresni. Mostani történetünk kissé különbözik az előzőektől, mert viszszavezet abba a hazába, melyet egykoron a végtelen sztyeppek uralták, ahol szabadon szálltak a magyarok szent madarai, a sólymok, a gyakran gúnyolt turulmadarak. Az ő szárnyukon, történelmi tények és bizonyítékok nyomában indulunk el

36

választ keresni a kérdésre: kik vagyunk és honnan jöttünk? Nem mítoszt s nem álmot kergetünk. Amit láthatunk, az valóság, kő, élő emberek, megőrzött szokások. Nekünk nem kell lopnunk másoktól, mert a múltunk a miénk. Azok őrzik, akiknek őseivel egykoron benépesítettük a végtelen füves mezőket, valahol Belső-Ázsiában. A XIII. században élt egy barát, Juliánus, aki elhatározta, elindul megkeresni az őshazát, a Magna Hungáriát. A történelem 1236-os útját ekképpen jegyzi: egy ember, aki megtalálta az őshazában maradt magyarokat. Juliánus útja során a Volgánál, a bolgároknál találkozott egy ázsiai magyar nővel, aki egy volgai bolgár felesége volt. Az asszony és rokonai segítették eljutni a Magna Hungáriába, ahol magyar szót hallott. Azonban felfedezése megkésett. A hatalmas Batu Kán elpusztította az uráli magyarok földjét. A maradék törzsek szétszóródtak a nagy sztyeppén, jobb esetben a Kán seregében harcoltak, majd visszavonulásuk után letelepedtek, családokat, nemzetségeket alapítottak. Elvesztek volna a történetírás számára, ha nem akad egy magyar tudós antropológus, Tóth Tibor, aki

nagydoktori disszertációját a Szovjetunióban akarta megírni 1965-ben, amikor javában építettük a világbékét, szocialista módon: fegyverekkel. Ez a tudós eljutott egy konferenciára Alma Atába, A Kazak Szocialista Köztársaság fővárosába. Itt sorsdöntő találkozásra került sor. Szeitbek Nurhanov kazak nyelvész és Tóth Tibor antropológus között. Nurhanov arról érdeklődött, hogy vajon létezhet-e rokonság a Kárpát-medencei magyarok és a kazaksztáni magyar törzsi nemzetség között. A magyar tudóst meglepte a kérdés, hiszen a Szovjetunió nem arról volt híres /és mai utódja, Oroszország sem/, hogy támogatta volna a birodalma területén élő több száz nemzet, nemzetiség és törzs hagyományainak megőrzését. Sőt! Tiltotta azt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a Szovjetunió, miután leigázta a kazakokat megtiltotta addigi hagyományos, nomád életmódjukat. Ennek következtében több mint 2 millió kazak halt éhen. Tóth Tibor a konferencia lezárultával megkérdezte Nurhanovot: miből gondolja, hogy Kazahsztánban élnek magukat magyaroknak valló törzsek? Nurhanov ízig-vérig kazak volt és ízig vérig nyelvész, kutatási területe pedig a kisebb nyelvek vizsgálata. Mi több, fiatalon éppen abban a térségben tanított, ahol a kazak magyarok élnek a mai napig. 1965-ben nem sokan tudtak erről Kazahsztánban sem, hiszen ez a bizonyos terület az országon belül is elszigetelt régiónak számít. Mivel az akkori Szovjetunióban ebben a „nagy és szabad országban” ahogyan nekünk tanították, nem lehetett hatósági engedély nélkül ide-oda utazgatni. Nurhanov segítségére és némi adminisztratív csúsztatással, egy félreírással amit a hatóság csak később vett észre, Tóth Tibornak sikerült eljutnia a Torgaj-kapui magyarokhoz. A szovjet rendőrség azon-

A földház

ELŐ MÚLTUNK

ban három napon belül észrevette a hibát és attól kezdve a magyar tudós már csak kísérővel mozoghatott, ami a gyakorlatban lehetetlenné tette további kutatásait. Magyarországra hazatérve jegyzeteiből írt néhány cikket és levelezett is kazakokkal, hogy további szálakat göngyölíthessen fel, azonban az Akadémia nem nézte jó szemmel ténykedését és lesöpörte az asztalról a kazaksztáni magyar törzzsel foglalkozó témát. Tóth Tibor soha többé nem jutott el a Torgaj- kapui magyarokhoz. Ez nem csoda, hiszen kutatásai nem erősítették meg a hivatalos, finnugormagyar rokonság elméletét. Az 1989bben elhunyt tudós feljegyzéseit, levelezését, hagyatékát azonban megőrizte a Magyar Antropológiai Intézet abban a reményben, hogy a titkok ládája egykoron felnyílik és elvezet bennünket ázsiai hajszálgyökereinkhez, a történelem és az idő homályában eltűnt őshazába, a Torgaj-kapuhoz.

A felvidéki Varga-törzs Mielőtt azonban elsodornának bennünket a múltbéli események, néhány gondolat erejéig foglalkozzunk a mai szlovákiai magyar valósággal, illetve valótlansággal, a szűkebb pátriánkban honos hivatalos állásponttal, hogy az elmagyarosodott szlovákok mindennapjaiba betekinthessünk. De félre a tréfával és az agyament, műkedvelő önjelölt történészek rögesz-

ITTHON

méjével, vezessük be az olvasót a valóságba, hogy tudnillik a felvidéki magyarok közül is egyre többen érdeklődnek honfoglaló őseink szokásai iránt. Gyermekeiket az ősi életforma szerint nevelik, mindennapjaikban egyre nagyobb teret kap az ősiség. Egyre többen ismerik fel, hogy a természettel és a lelkünkkel harmóniában élve új távlatok nyílnak. Az egyik ilyen felvidéki család a Vírt községtől alig 2 kilométerre fekvő, tanyán élő Vargáék kis közössége. A tanya közigazgatásilag Dunaradványhoz tartozik. Varga Sándor a családját Varga-törzsként határozza meg. A tanyán harmadmagával él, a saját maga építette földházban, melyhez két jurta sátor tartozik. Racka juhokat és mangalicákat tart és van hat lova, ezekhez mostanság egy újszülött csikó is csatlakozott. Beszélgetésünkkor többször hangsúlyozta, hogy nem szándéka elfelejteni: a XXI. században él; nem akarja elutasítani a civilizáció vívmányait, de számára a természettel kialakított harmónia mindennél többet ér. Házában a világítást napelem biztosítja. Nagyobb áramfogyasztás esetében áramfejlesztőt használ. Igy érzi jól magát és a gyermekeit is ebben a szellemben neveli. 12 évvel ezelőtt ismerkedett meg ezzel az életformával. Azóta tagja lett a Kassai Lovasíjász Szövetségnek és családját Varga törzsként említi. Tanyáján a lovasíjászattal, íjászattal, a magyar harcművészettel ismerkedő fiatalokat nevel, hogy megszerezhessék

a honfoglaló őseinktől örökölt tudást. A tudást, melyet saját tapasztalatból, felismerésből vagy a barátai révén szerez meg az ember, a végletekig lehet tökéletesíteni. Véleménye szerint ez egy olyan út, amelynek soha sincs vége, elkíséri az embert a sírig, élete bármelyik szakaszában megismerkedhet vele az ember. Tanyáját fokozatosan fejleszti és már tart lovasíjász bemutatókat a saját tanyáján is. „Tavaly gyerektábort rendeztünk be a tanyán, itt ismerték meg a kisfiúk és kislányok honfoglaló őseink szokásait, de az ünnepnapokon is várjuk mindazokat, akiket érdekel a múltunk” – tájékoztatott Varga Sándor. Hogy miért is tartottam szükségesnek ezt a kis kitérőt beilleszteni Varga Sándor bemutatásával, elmondom azt is. Sándor néhány évvel ezelőtt egy lovasíjász bemutatón megismerkedett a Magyarországon élő Bíró András humángenetikussal, antropológussal. Ez a találkozás eredményezte, hogy Varga Sándor eljusson a kazaksztáni magyarokhoz, hogy megismerhesse azt a népet, melynek gyökerei a mi gyökereinkkel közösek. /folytatjuk/ Hrubík Béla

37

8

7 1

9 2

10 3

11

4

5

12

6

13

14

38

1 a fekete háttérből kiemelkedő markáns cicaarc, a környezet csak jelezve van, de így is gazdagítja a képet, az árnyékkal történő vágás nem kelt hiányérzetet, mert nem drasztikus 2 a néni arca tele van kérdésekkel, ezt a változatos háttér még aláhúzza, a kép sarkában a világos rész mintha kiutat jelentene 3 átlós kompozíció, leszűkített kivágás, kinti, szórt fény 4 duplaportré az alkotóról és alkotásáról, lágy megvilágítás hátfénnyel, a szemüveg ezúttal mint dekoráció szerepel 5 egy ellesett pillanat, nem kevés rutint igényel, a kivágás már a fényképezésnél megtörtént, az objektívbe néző szem azt eredményezi, hogy a fotóra bármilyen szögből nézünk, a fiú mindig ránk tekint 6 Hizsnyai Zoltán dinamikus, vidám, kacérkodó arcát a káros szenvedélyéről meggyőző fotó kissé visszafogottabbá varázsolja 7 Grendel Lajos kerek arcát a beárnyékolt előtér karcsúbbá, az oldalról érkező fény pedig plasztikusabbá teszi 8 Inci mama törékeny, kedves alakja kora ellenére is dinamikus, optimista alkatról tanúskodik, a háttér nem zavaró, lezárja, részben bekeretezi a képet 9 játékos, ugyanakkor drámai pillanat, a kép szélei a hagyományos nagyításnál többszörös megvilágítással be vannak sötétítve, ez kiemeli az arcot, ugyanakkor bekeretezi fotót 10 kedves családi fotó kifejező arcokkal, az anyuka arcát nem látjuk, mégis meg tudjuk fejteni a tekintetét 11 Koncsol László a kiállított képek hatása alatt, a lélek ablaka - a szemek - zárva, az arc hitelességét alátámasztja a tárlat többi résztvevőjének tekintete is, mi is azonosulunk velük 12 közeli, árnyékban készült portré, a cifra öltözet kissé elvonja tekintetünket az arcról, a kézről, a kilences számú képnél alkalmazott eljárással ez kiküszöbölhető 13 leszűkített személyi kép erős jellemvonásokkal, az oldalról érkező fény plaszticitást ad a portrénak 14 Mács József portréja a teleobjektív jóvoltából kissé elmosódó háttérrel, két hölgy társaságában, akiknek az arcát ugyan nem látjuk, de tekintetüket az író arcát nézve mégis érzékeljük, a szemüveggel kissé eltakart szem esetünkben nem zavaró, mert az arc kifejezését nem befolyásolja, igazolványra készített képnél a szemnek látszani kell 15 Zsé egyik utolsó portréja hosszabb expozíciós idővel készült, az elmozdult alsó ajak mintha mozgóképpé varázsolná a felvételt, ellentmondásba kerülve a fejet merevítő kézzel és az ugyancsak merev tekintettel, a háttérben felvillanó csempét sötétítéssel semlegesíteni kellene

15

MŰHELY

Személyfotók Az illusztrált folyóiratokban tengernyi fénykép kerül közlésre. Valószínű, nem véletlen, hogy közöttük csak hébe-hóba találunk egy-egy igazán jó felvételt. Korunk rákfenéje – az örökös rohanás, felületesség, igénytelenség, képzettség hiánya, a mindenhez értés – és még sorolhatnám, de nem érdemes, mert képtelenek vagyunk a dinamikusan fejlődő, rohanó világ száguldó vonatáról, akár rövid időre is kiugorni, hogy felvértezzük magunkat. Vagy mégis, ha igen, ez maga a remény sugara, és ebbe kapaszkodjunk bele. Játsszunk el a gondolattal, hogy végignézzük lapunkat és kiértékeljük a benne leledző fotókat. Csak úgy, minden szakmai felkészültség nélkül. Egészen biztos, meg tudjuk jelölni a legjobb – maradjunk végig ennél az egyszerű kifejezésnél - képeket. Hogy ez a jövőben könnyebben menjen, ejtsünk most néhány szót arról, hogyan is készül, milyen is legyen egy jó portré. Elsősorban azok figyeljenek, akik fotóikkal aktívan részt vesznek lapunk küllemének, tartalmának kialakításán. Ne feledjük, ha látási kultúránkat hoszszabb ideig fejlesztjük, biztos ösztönnel választjuk ki mindenhol a legjobb fotókat. Érdemes egy kicsit odafigyelni, mert a fényképezéssel az élet kimeríthetetlen csodáinak megörökítőivé válhatunk. E sorok iránti érdeklődést csak visszajelzések után tudjuk felmérni és ez határozza majd meg kisiskolánk terjedelmét. Egyelőre keveset foglalkozunk a technikával, és az aprólékos, részletes tárgyalástól is eltekintünk. Csak néhány fontos mozzanattal foglalkozunk. A személyfényképezés a széles műfajskála legszebb, de legigényesebb része. A műszaki jártasság mellett jó megfigyelő képességgel, gyors elhatározással, emberismerettel, közvetlen modorral és jó ízléssel kell rendelkeznünk. A meglátást nemcsak a külső tulajdonságokra, hanem a felveendő személy jellegére – mondanám lelkére – is ki kell terjeszteni. Jó portrét csak akkor készíthetünk, ha nem érjük be az arc közönséges megörökítésével. Hogyan lehet ezt elérni? Semmiképpen nem a filmekből ismert, széttett könyökű, figyelmet felkeltő paparadzók utánozásával. Az első jó tuladonság – HÁTTÉRBEN MARADNI teljes fel-

ITTHON

tűnés nélkül, természetesen amennyire ez lehetséges, például egy műteremben, ahol a portrék egy része készül. Jóllehet ezek elsősorban klasszikus képek lesznek. Ilyenkor úgymond hozzá kell nyúlni a fényképezendőhöz, be kell állítani, de azt jó érzékkel csináljuk, hogy ne merev, semmitmondó fotó legyen az eredmény. Mivel elsősorban a sajtó részére készített képekről beszélünk, nem mindegy mikor exponálunk, mert a beszédes képek közlése kívánatos, magyarán nem árt, ha fotónk hordoz még jónéhány információt a puszta hasonlóság mellett.. Ilyen fotókat akkor készíthetünk könynyedén, ha van beszélgető partnerünk. Mi csak figyeljük a fényképezendő arcot, és a legalkalmasabb pillanatban exponálunk. Ilyenkor VÉGTELEN TÜRELEM kell ahhoz, hogy kivárjuk azt a pillanatot, amikor a kiszemelt személy nem pózol. A mikor Ő! Ha jó emberismerők vagyunk, rövid idő alatt is kileshetjük emberünk legjellegzetesebb vonásait. Ha ez sikerül, akkor nyertünk. Tapasztalatból tudom, nem szabad olyan helyzetet teremteni, hogy MOST FÉNYKÉPEZKEDÜNK ! Könnyebb a helyzetünk akkor, ha egy esemény részesei vagyunk és sikerül a HÁTTÉRBEN maradnunk. Ilyenkor nem kell rendeznünk, teleobjektívet használva tetszés szerint készíthetünk jobbnál-jobb

felvételeket, anélkül, hogy a kiszemelt bármit is sejtene célunkról. Maga az arc megörökítése nem elegendő ahhoz, hogy a fotó jó legyen. Lényeges a HÁTTÉR is. A tiszta háttér a legegyszerűbb megoldás, de ugyanakkor a legjellegtelenebb is. A környezet ugyanis gazdagítja a képet, mondanivalója, hozzáadó értéke van. Hosszabb gyújtótávolságú objektívvel elérhetjük, hogy a háttér elmosódjon. Ilyenkor az arc szinte kiemelkedik, előtérbe kerül. Igyekezzünk úgy fotózni, hogy a képen ne legyenek zavaró tárgyak – fejből kinövő oszlop, a fejet a háttérben átszelő kontrasztos csíkok, huzalok, színes fotóknál erős, esetleges színkontrasztok – vagy bármi más, ami az arcról elveszi a figyelmet. Nagyon fontos, hogy senkit ne fényképezzünk ELŐNYTELEN HELYZETBEN, esetleg olyan pózban, ami sértő lehet. Például a széleslátószögű objektív erősen torzítja az arcot. Az alulnézet is deformál, és nem kívánatos főleg ha a toka erősebb a megszokottnál. A túlságosan nagy orr oldalról még nagyobbnak tűnik, a ráncokat se szükséges minden esetben kiemelni, hacsak ezekkel nem a bölcsességet, a megpróbáltatásokat akarjuk kihangsúlyozni. Fontos a hasonlóság, ami a képen azt jelenti, hogy megközelítettük azt a képet, amely a felvétel személyéről az emberek emlékezetében van. A gyerekek fényképezésénél célszerű leguggolni, hogy ne a feje búbjára tereljük a néző figyelmét. Az arckifejezés legfontosabb meghatározója A SZEM. Ezért a szemet mindig szem

39

MŰHELY előtt tartjuk, mert a szem a lélek ablaka, mondanivalónk legfontosakbbezköze. Sorrendben talán A SZÁJ következik, mert arcunk legmozgékonyabb, legkülönbözőbb pózt produkáló része. A szorosan összeszorított ajkak például félelmet, zárkózottságot, elhatároltságot jeleznek. A lazán tartott picit nyitott száj megszólít, a kivillanó fogak sejtelmes mosollyal társulva szexi külsőt kölcsönöznek. A NYAK hosszú vagy rövid, vékony vagy vastag. Itt az öltözetet is segítségül hívhatjuk. Az előrehajtott fej rövidíti a nyakat, ez jó, szélesíti a tokát ez nem kívánatos. A rövid nyak a fej elfordításával nyújtható. Sok-sok apróság segíthet célünk elérésére. A legszűkebb arcképnél a térdkép és az egész alak ábrázolásával újabb lehetőség nyílik az egyén jellemének ábrázolására. De elsősorban AKARNUNK KELL a jó fotót!!! A kompozíció, a KÉPTÉR ELRENDEZÉSE, jobb esetben bennünk lakozik,

40

de meg lehet tanulni is. Nagyon fontos a fotó összhatásának elérésénél. Nyugalmat, kiegyensúlyozottságot, olykor dinamikát zűrzavart érhetünk el vele. A fekete fehér fényképeknél elsősorban a képen előforduló alakok, tárgyak elhelyezéséről beszélünk, míg a színes fotónál színkompozicióról is tárgyalhatunk. Ez természetesen egy külön fejezetet igényelne. Egyenlőre szorítkozzunk arra, hogy a fekete fehér színek közelében maradó, nem rikító színes portrékat fényképezünk. Essen néhány szó a FÉNY ÉS ÁRNYÉK szerepéről a személyi fotók készítésénél. Széles skála áll rendelkezésünkre a lágy tónustól az erősen kontrasztos, átmeneti tónusokat nélkülöző alkotásokig. A lapos megvilágítástól a plasztikus fenti, lenti vagy oldalfényekig. A háttérvilágításnak is megvan a maga szerepe. Soha ne használjunk vakut!!! Esetleg derítésre, mert megöli a megszokott TERMÉSZETES

megvilágítást. Elég, ha nagyobb érzékenységre állítjuk digitális fényképezőgépünket, gondolom többségünk ezzel fotografál. Az egyik kállításomon megjelent NAGY József pozsonypüspöki festőművész, és megállapította, hogy jó sebész lenne belőlem, - ??? - mert fájdalommentesen amputálok. Ez elsősorban a vállak, karok, kezek vágására vonatkozik. Jó érzés volt ezt hallani a mestertől. Nagyon figyeljünk oda a KIVÁGÁSRA. Ez olyan mint a csomagolás. Az áru eladásánál nagyon fontos szerepet játszik. A jó fotót elsősorban AKARNI kell!!! A teljesség igénye nélkül útmutatónak ennyit azok számára, akik embertársaink képmását azzal a szándékkal örökítik meg, hogy azok sajtóban megjelenjenek. A következő számunkban a riportfotó tengerébe merülünk bele. M. NAGY László

EMLÉKEZÜNK

Két naplórészlet 1945 augusztusából – a Beneš-dekrétumok apropóján közreadja Böszörményi István A felvidéki magyarság kálváriája már 1945 tavaszán megkezdődött. Edvard Beneš május 9-én úgy nyilatkozott, hogy „a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie” . A kommunista Klement Gottwald még tovább ment, mikor kijelentette, hogy „ a németeket és a magyarokat megfosztjuk állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük őket„ . A helyi önjelölt hatalmaskodók ennek szellemében el is kezdték az etnikai tisztogatást. Ennek áldozatai ártatlan, közmegbecsülésnek örvendő polgárok voltak, akiknek egyetlen „bűne” magyarságuk volt. Az egyik napról a másikra hontalanná, hajléktalanná vált emberek közt akadt nem egy tollforgató is, aki megörökítette élete legtragikusabb óráit, napjait. Igy tett két elüldözött losonci polgár, Kövy Árpád református lelkész és Scherer Lajos tanár is.

Scherer Lajos, volt losonci tanár

A 120 éve született és 60 éve halott Kövy Árpád 1914-től 1945 augusztusi kiutasításáig volt második, majd első lelkésze a losonci ref. egyháznak. Mindemellett tisztelt, kedvelt, közéleti ember, egyházi és közíró, a Losonci Hirlap szerkesztője, a Losonci

ITTHON

Magyar Dalegylet igazgatója, történetének megörökítője, a losonci Református Theologiai Szeminárium előadója, két majdani ref. lelkész apja volt. Egyikük, Dr. Kövy Zsolt, a Pápai Református Kollégium volt igazgatója, 1999 augusztusában a Doktorok Kollégiuma Egyháztörténeti Szekciójában előadás formájában nyilvánosságra hozta apja, „Egy elüldözött kálvinista pap drámai naplóját”. Az alábbiakban ebből idézek részleteket: „1944.dec. 24. Lelkész és családja a fokozódó bombatámadás miatt az óvóhelyre, a tanácsterem alatti pincébe ment. (Itt élte át a legborzalmasabb napokat 1945. febr. 18ig) Dec. 25. Súlyos találat érte a paróchiának utcai részét (a tanácstermet és a lelkészi hivatalt is). ... Január 13. Vasárnap. Az orosz hadsereg bevonul Losoncra, és elfoglalja a várost. ... Január 21. Vasárnap. Az első istentisztelet a pincében. Prédikál Kövy Árpád (Jelenések 21: 1-6) résztvevők: Kövy Árpád, Böszörményi László, Kövy Árpádné, Kövy Ildikó, Párducz Mária, Sörös Lilla, Sörös Zsuzsa, Farkas Miklós, Nagy Sándor és Bőd István menekült lelkészek, Jeszenszky Lenke tanítónő, özv. Wagner Károlyné, Deli Lajos. ... Február 4. Kövy lelkipásztor és családja a pincében lakik mint kibombázott. Lakását állandóan keresztül-kasul járják, és minden elvihetőt elvisznek. ... Április 9. A gimnázium előtti Kármán- emlékoszlopnak a templom-kertben való felállítása. Ápr. 14. A ref. elemi iskolában a tanítást megszüntették. ... Ápr. 28. A gimnázium falába illesztett hősi emlékmű levétele és a templom-kertben való elhelyezése. ... Május 5. Az első bibliaóra Sörös Béláné, püspökné lakásán. Máj. 7. Este 8 órakor a losonci templomok harangjai megkondultak, hogy hírül adják a háború befejezését. ... Augusztus 3. Kövy Árpád lelkipásztort és családját 50 kilós csomaggal kitették a határon, azzal az indokkal, hogy ellensége a csehszlovák államnak. Ebből egy szó sem igaz. A tulajdonképpeni ok a magyarságért való bátor helytállás. Bűnéül rótták fel, hogy tiltakozni merészelt a magyar tanítási nyelv megszüntetése s a losonci magyarság üldözése miatt. ... Az igazságtalan és törvényellenes kiutasí-

tás teljesen váratlanul érte. ... A kiutasítást végrehajtó közegek elrabolták a lelkipásztor bútorait, ruha, fehér- és ágyneműinek nagy részét, festményeket, szőnyegeket, arany és ezüst értékeket. Nem kímélték a lelkészi hivatal értékeit. ...Délután 6 órakor a lelkész családjával együtt a határmenti Ipolytarnóc községbe érkezett. ... Aug. 5. A kiutasítások napirenden vannak. Naponként 5-6 családot tesznek át a határon. Valósággal tobzódik a szlovák politikai és rendőri hatóságok gyűlölete a magyarság ellen. ... Aug. 7. Lelkipásztor és családja –felesége és leánya Litkén, fiai hadifogságban. Losoncról az az értesítés érkezik, hogy Böszörményi László második lelkész, akit szintén kiutasítottak, haladékot kapott, de funkciót nem végezhet. Ezzel a magyar egyházi élet –átmenetilegmegszűnt Losoncon. Aug. 11. A Losoncról kiutasított r. kath. plébános, Mihalovics Gyula is megérkezik a litkei plébániára 50 kilós csomaggal. ... Szept. 2. A lelkipásztor továbbra is Litkén vendégeskedik. Három személy útján is hír jön Losoncról, hogy fiai (Attila és Zsolt) a csernovici /helyesen stanislaui- szerk./ táborban tartózkodnak és jól vannak. Soli Deo Gloria et Gratia ”.

Kövy Árpád, volt losonci lelkész

Epilógus – Kövy Zsolttól „Mácsai Imre litkei apátplébános vendégszeretetét szept. 25-ig élvezhette a Kövy család. Szept. 26-tól Lévay Pál diósjenői ref. lelkipásztor mellett szolgál Kövy Árpád kisegítő lelkészként. ...

41

EMLÉKEZÜNK

Ahonnan Scherer Lajost kiutasították – volt losonci háza előtt unokái állnak

Több hónapos diósjenői szolgálat után kerül Városlődre, ahol egy felvidékiekből és alföldiekből verbuválódott telepes gyülekezet lelkipásztora lett. ... A Magyarországi Református Zsinat a Felvidékről kitelepített református lelkipásztorok eszmei egyházmegyéjének esperesi tisztével ruházza fel. Fiai az orosz hadifogságból 1947. szept.

Ahonnan Kövy Árpádot kiutasították – a volt parókia /balra/, ma imaterem a ref. templom mellett

1-jén térnek haza. ...Kövy Árpád vérmérgezésben hal meg 1947. nov. 13-án. ... A svábok földjén, katolikus temetőben aluszsza örök álmát, feleségével s sógornőjével együtt. Hárman a losonci háborús pincéből, akiket az orosz katonák nem bántottak, de

42

akiket a szlovák testvérek nem tűrtek meg hazájuk földjén. Emlékük legyen áldott s példájuk örök mementó s protestáló tiltakozás mindenféle erőszakkal szemben.” Scherer Lajos 1874-ben született a délvidéki Óverbászon, német telepes családban. A pozsonyi evangélikus líceumban folytatott tanulmányai alatt vált tudatosan magyarrá,

ziumban. Tagja, szervezője volt számos szakmai, egyházi és társadalmi egyesületnek. Gyakorlati pedagógiai és cserkészparancsnoki munkája mellett 7 tankönyvet írt a szlovenszkói magyar diákok számára, rendszeresen publikált honismereti, pedagógiai sőt szépirodalmi írásai rendszeresen megjelentek úgy a helyi, mint az országos sajtóban. Legnevezetesebb műve az A Mi Lapunk című diák- és cserkészújság megteremtése, szerkesztése és kiadása volt. Az 1921 és 1932 között megjelent lap a csehszlovákiai magyar ifjúság lapjának indult, de színvonalával, mondanivalójával, szerzői gárdájával hamarosan fölébe nőtt a kor diáklapjainak és tulajdonképpen a szétszabdalt Kárpát-medencei magyarság – és nem csupán a fiatalság- mértékadó, véleményformáló közéleti fórumává vált. A köz érdekében tevékenykedő Scherer tanár úr nem volt a sors kegyeltje : 1929ben elvesztette tanári állását. Az állami iskolaügyi hatóság - mely soha sem nézte jó szemmel Scherer magyar szellemiségű tevékenységét, 31 évi tanári munkásság után nyugdíjjogosultság nélkül elbocsátotta. Az ezt követő országos felháborodás után került sor a Sarlósok – Balogh Edgár és társai emlékezetes prágai látogatására a köztársasági elnöknél. Ennek eredményeképpen

kitelepülésre felszólító hirdetmény 1945 augusztusából, Scherer Lajos unokája tépte le a falról és őrizte meg

nyelvében, érzéseiben egyaránt. Kolozsvárott szerzett magyar-német szakos tanári oklevelet, melynek birtokában az akkor nevezetes losonci gimnáziumban kezdte el pedagógusi és közéleti pályáját. Összesen 31 évig tanított a Magyar Királyi, majd a Csehszlovák Állami Reform-reálgimná-

Masaryk elnök saját keretéből segélyt utalt ki a losonci tanárnak... Scherer Lajos legnagyobb megaláztatására azonban 1945 augusztusában került sor, amikor is az etnikai tisztogatás egyik első losonci áldozatává vált. Szégyenfoltja Losonc, de Csehszlovákia történetének is, hogy ezt a köz-

EMLÉKEZÜNK tiszteletben álló, 71 éves tanárt méltatlan, embertelen módon, egy batyuval a hátán kiutasították Losoncról. A következőkben az ő, kéziratban fennmaradt naplójából idézzük a tragikus eseménysorozatot: „1945. aug. 1-jén, szép, száraz, nyári nap volt. Egy VI.osztályos bukott diákot készítettem elő a javító vizsgára. Tíz óra tájt két detektiv és négy fegyveres katona hatolt be lakásomba azzal, hogy irredenta vagyok, s hogy d.u. 2 órakor el kell hagynom Szlovákiát. Meghatalmazást, vagy kiutasító parancsot nem mutattak fel. ... Megengedték, hogy a legszükségesebb ruhaneműmet magammal vihetem. ... A többi holmimat ...a bútorral együtt jegyzékbe vették. Szobámat pedig lepecsételték. ... Az egyik detektiv azt hazudta, hogy apróbb holmimért – határátlépéssel- bármikor viszszatérhetek. Eltávoztuk után a temetőbe siettem, feleségem sírjától elbúcsúzni. ... unokám segitségével a ... rendőrségre vontattuk kevés vagyonkámat. Itt d.u. 5 óráig kellett várnom a többi kiutasítottal együtt. Aztán megjelent egy rozoga stráfkocsi (talán dögszekér) melyet egy sánta és vak ló húzott. ...Kalondáig vittek ezen. Ezért a 14 km-es útért 200 koronát kellett fizetnem, mint a többi útitársamnak. ... Igy fejtek meg bennünket, szerencsétlen kiutasítottakat. Az úton két fegyveres katona kisért gyalog. A városon kívül felültek a stráfszekérre. ... A kalondai csszl. vámházban alaposan átvizsgálták a holminkat ...egy fegyveres vámőr kisárete mellett kivittek az új országhatárra, ahol holminkat egy árokba hányták... A Kalonda és Tarnóc közti határon sokáig kellett várakoznunk, míg a Balázs fiú a faluban szerzett ökrös szekérrel megérkezett, s holminkat bevitte Tarnócra. Este tíz órakor érkeztünk be a faluba nagy fáradtan. Ki ki szállást keresett. ... Reggel a határt őrző magyar katonák irodájában jelentkeztünk. Erről írást kaptunk. ... átgyalogoltam a litkei jegyző irodájába, a hol tíz pengőért utazási engedélyt kaptunk. Egy jómódú parasztgazda megvendégelt ebéddel. Arra is vállalkozott, hogy másnap, aug. 3-án szekéren átvisz Karancskeszibe, fejenként 30 pengőért. Innen bányavonaton Salgótarjánba utaztunk...” A tanár úr sok viszontagság után – a vonaton egy orosz katona elrabolta holmiját – megérkezett Bihartordára, ahol lányánál ideiglenes otthonra lelt. 1947-ben, Nagymaroson írt megrendítő versében így tekintett vissza életútjára Scherer Lajos - szegedi sírfelirata szerint - „ a felvidéki fiatalok nevelője”:

ITTHON

Félszázadig... Félszázadig éltem Losoncon Bú és öröm között, de boldogan. Volt mindig dolgom,terhem, gondom... De férfiként küzdöttem harcosan! S azt hittem, hogy özvegységemre A hitvesem mellé temetnek el. Hol ifjon álmodtam kedvemre: Sírom felett csalogány énekel. És emberek közt ember voltam! Mindig csak jót akarva éltem én. Kincsért rangért én nem loholtam ... Szegénynek a szerencséje is szegény! Szerettem, mert szerettek engem. Becsültek, mert becsültem másokat. Az igazamból nem engedtem. De bíztam, és bíztak reám sokat. Ám sorsom ezt másként akarta. Reám szakadt két gyilkos háború. Kis hajlékomból kizavarva, Rámtört szegénység, ínség és ború. Hiányoznak a régi arcok, Bár most is a hazámban élek én. Megtörtek végképp a kudarcok, S jobb változásra nincsen már remény !

Kövy Árpád kézírásos naplórészlete

Epilógus – Szalatnai Rezsőtől, az A Mi Lapunk hajdani munkatársától – „1957. február 16-án életének 83. évében meghalt Scherer Lajos ny. főgimnáziumi tanár. Utolsó éveit a Szeged melletti Kiszomborban töltötte. Febr.18-án temették el a szegedi belvárosi temetőben. ...Losoncon töltötte el pedagógiai, egyházi és társadalmi munkában gazdag életét. Országossá vált szereplése akkor, amikor 1920-ban Losoncon szerkeszteni kezdte az A Mi Lapunk c. ifjúsági folyóiratot. A csehszlovákiai magyar ifjúság nevezetes eszmei forrongása ebben a lapban bontakozott ki. ... Mint tanár is értékes munkát végzett ...Évtizedeken át közművelődési előadóként szerepelt Losoncon és környékén. Több tanulmányt írt Losonc múltjáról. ... 1945-ben azonban el kellett hagynia Losoncot. Azóta Bihartordán, Nagymaroson és Kiszomborban élt ... örömmel vállalta a mezei és házi munkát is, ezüstkalászos gazda lett a híres tanárból, aki sohasem veszítette el hitét. Egyházának hű fia, évtizedeken át a losonciak egyik presbitere, mindenkinek készséges segítője, diákjainak nagyon szeretett nevelője, nemzetének rendületlen és bölcs tagja volt Scherer Lajos.” /Evangélikus Élet, 1957.3.31./ A két drámai naplórészlet megrázó, tanulságos olvasmány, amit persze elsősorban azoknak kellene elolvasni, akik manapság nyilatkozatokat tesznek arról, hogy kitelepítés nem is volt, vagy ha igen, akkor az csak háborús bűnösökre vonatkozott ...

43

KISEBBSÉGEINK

Franciaország

A cigányság történelme – VIII. rész Bár 1453-ban, a százéves háború végén az angolokat kiűzték az egész Franciaországból, csak Calais-t tartották meg, az ország nagy része mégsem került közvetlen királyi fennhatóság alá. A nagyobb fejedelemségek, mint Burgundia, Anjou, Bretagne és Bourbon csak a mintegy 50 évvel később kezdődő vagyonelkobzások útján váltak a francia korona részévé, a bennünket érdeklő időben, tehát a mai Franciaország területén még igen eltérő politikai befolyások érvényesültek. A cigányoknak nem jelentett hátrányt a politikai hatalom ilyen megosztottsága. Kezdetben jól ment a dolguk Franciaország legnagyobb részén. Provense-ot igen csak kitüntették a cigányok, jóllehet a vendégszeretet itt is egyre visszafogottabbá vált, amikor egy kis-egyiptomi gróf 1438-ban Arles kapuinál megjelent, tíz ezüstöt kapott, néhány évvel utánna két másik vezetőnek, Jánosnak és Györgynek már be kellett érnie először hat, majd négy ezüsttel. El szász és Lotharingia, ez idő tájt a Német-római birodalom részei, egészen a XV. század végéig szívélyes kapcsolatokat ápoltak a cigányokkal, ekkor azonban őket is elragadta a nyugat-európai hangulatváltás.

Kolmar 1442-ben és 1444-ben nemcsak kenyeret osztott cigányoknak, hanem az első alkalommal jónak látta polgármesterén és tanácsán keresztül biztosítani a város barátságáról András kis-egyiptomi herceget és cigányait. 1450-ben ugyanezek a hatóságok menlevelet állítottak ki Fülöp herceg nevére annak igazolásul hogy ő és alattvalói jóravaló keresztények módján viselkedtek a városban. A kapcsolatok nem romlottak a francia király földjein sem. Tudomásunk van róla, hogy 1447-ben Barhélémy gróf alamizsnát kapott Romans-ban, majd pedig Orleánsban is. Millant csak 1457-ben legalább kétszer látogatták meg a cigányok. A második csoport élén Tamás gróf állt, de a menlevelét bizonyosan a francia király állította ki, ezzel a bizar címzéssel „A csehországi kis Egyiptom grófjának“. A bohemien – vagyis „cseh“ akkoriban terjedtt el Franciaországban a cigány szinonímájaként. Barátságos a fogadtatás 1483-ban Bayonneban. Előfordultak azonban súrlódások is. Néha az egyház megkísérelte lebeszélni a híveket, hogy szóba álljanak a cigányokkal. IX. Károly 1561-ben rendeletet adott ki és utasította a hivatalnokokat, hogy két hónapon belül űzzenek ki minden cigányt és aki az országban marad vagy visszaszökik, azt sújtsák testi fenyítéssel vagy gályarabsággal.

Minden cigánynak a haját le kellett vágni a férfiakat pedig három évi gályarabsággal sújtották. Navarre 1538-ban hasonló intézkedéseket léptetett életbe, itt négy napot adtak a cigányoknak, hogy örökre eltűnjenek, s akit ezután a grófságban találtak, arra korbács vár, aki pedig menedéket nyújt a cigányoknak vagy üzletet köt velük, az súlyos bírságot köteles leróni. Az intézkedéseket az idők múltával többször súlyosbították. A cigányokat azonban nem nagyon zavarta a rendeletözön. Nem bújtak el, a vezetőik nem tartották titokban rangjukat. Továbbra is grófnak vagy új divattal kapitánynak titulálták magukat. Sir Angus Fraser A cigányok című könyve alapján

Santino Spinelli: Tűz (Sztanó László fordítása)

Meztelen földről nyújtódzol az égnek, az ég sötétjét megfényesíted, fényt és meleget szikrázva zihál rőt tekinteted; világló pattogásod ünnepre gyűjti néped, a cigány szájharmonikájából dalt fakaszt, s a magasba fel-felkapó meleghozó karjaidat ének és tánc körülállják.

Világon túli arcokat rajzolsz a remegő szurokfekete, tiszta levegőbe, az évgyűrűket s kérget lassan emészted, s ahogy múlóban az éj, ragyogó erőd megroppan; s midőn az ember öröme szunnyad eregetsz fehér füstöt s ajándékoddal: ősz hamuval búcsúzol barátaidtól a hajnallal indulóban.

Santino Spinelli olaszországi zenész, zeneszerző, énekes, tanár és költő. A toscanai Pietrasantában született 1964-ben, az abbonazzói Lancianóban végezete kitűnő eredménnyel iskoláit, s jelenleg is ott él. A bolognai egyetem bölcsészhallgatója. Előadói pályafutása során számos koncertet adott Olaszországban és külföldön. Négy hangszeres és énekes lemez készült vele (cigány nyelven), a legutóbbi, Gili Romané címmel, melynek szövegei az azonos című, 1988-ban megjelent verseskötetből származnak.

44

KISEBBSÉGEINK

ifj. Járóka Sándor, a prímáskirály Ifj. Járóka Sándor 1954. szeptember 30-án született Budapesten, a Józsefvárosban. Apja nyomdokain haladva - aki prímás, zenekarvezető volt - már kilenc éves korától kezdve zenekarokkal lépett fel. Előbb a kígyósi zeneiskolában, majd hat évig az OSZK Stúdióban, Égerland István zenetanárnál tanult hegedülni, de a Rajkó zenekarnak is növendéke volt. Édesapjával, Járóka Sándorral, a népművészet mesterével 1971-ben hathetes amerikai koncertkörúton vett részt, majd hazaérve saját ze-

is jeleskedett, a hegedű mellett basszusgitáron is játszott, zeneszerzőként nótákat, csárdásokat, slágereket komponált, amelyeket ma is gyakran játszanak különféle stílust képviselő zenekarok. Számos lemezfelvétele közül Apáról fiúra című lemeze aranylemez, míg korábbi feleségével, Bangó Margittal közös lemeze kétszeres platinalemez lett. A cigánymuzsikusok társadalma, elismerve a prímás tehetségét és személyiségét, úgy látta, hogy a Járóka-dinasztia folytatá-

Mádl Ferenc 2003. augusztus 20-án tüntette ki a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével ifj. Járóka Sándort

saként méltó utódja apjának, idősebb Járóka Sándornak, akit 1973-ban Detroitban prímáskirálynak koronáztak. Az 1985 áprilisában elhunyt legendás zenész helyére lépve ezért 1994-ben, szintén az Egyesült

nekart alakított, így mindössze 18 évesen robbant be a cigányzenei életbe. Első munkahelye a Kárpátia étterem volt. Még ebben az évben bemutatkozott együttesével a rádióban, nem sokkal később a televízióban is. 1975-ben Saarbrückenben, két évvel később pedig Hollandiában szerepelt. Házasodom nemsokára, édesanyám c. nótája Babusa Miklós szövegére született. Zenekarának egymást követő sikerei hatására nemzetközi pályája is magasan ívelt felfelé, számtalan külföldi meghívásnak tett eleget, az Egyesült Államokban, Kanadában, Hollandiában, Németországban és Ausztriában is több hónapos koncertkörutat tartott. ifj. Járóka Sándor nemcsak a cigányzenében, hanem a tánczenében és a dzsesszben

ITTHON

Államokban, a prímások királyává koronázták a cigányzenészek. A zenész súlyos cukorbetegségben szenvedett, Járóka a lakásán lett rosszul és az oxigénhiány következtében trombózist kapott. Három és fél évvel ezelőtt kómába esett, és többé nem tért magához. A család az utolsó percig bízott felépülésében, ezért gyógyításának elősegítése érdekében alapítványt hoztak létre, majd zenész barátai és a családtagok szervezésében tavaly februárban jótékonysági koncertet rendeztek a Művészetek Palotájában kórházi kezelésének segítésére. A család gondos ápolása és a Péterfy Sándor utcai kórház orvosainak, ápolóinak kezelése ellenére szeptember 18-án meghalt. Kolompár Orbán, az Országos Cigány Önkormányzat elnöke - a magyarországi cigányság nevében kifejezve részvétét - korábban úgy fogalmazott: ifj. Járóka Sándor prímáskirály magára hagyta a magyarországi cigányságot és zenész dinasztiákat, nemcsak a cigányság, hanem a többségi társadalom is az egyik legnagyobb kulturális értéket képviselő személyiségét veszítette el. Kiemelte: a prímáskirály unikum volt a cigány közéletben és a zenésztársadalomban egyaránt, távozása hatalmas űrt hagy a magyar, illetve a cigány kultúrában.

Nem úgy szól a nóta a szép magyar honban, nincs aki húzzassa vagy nincs aki húzza. Hát húzd rá cigány, csak azért is ha mindjárt az ingemért is hadd szóljon a nóta, a szép magyar nóta. Így mulattak régen szép Magyarországon estétől hajnalig húzták a cigányok. Hát mutassuk meg, csak azért is hogy belőlünk a magyar érzés nem halt ki azóta, szóljon hát a nóta. Hát mutassuk meg csak azért is hogy belőlünk a magyar érzés nem halt ki azóta, szóljon hát a nóta. (Ifj. Járóka Sándor szerzeménye) Összeállitotta: Babindák István

45

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

Elődeink kincse

A bécsi Művészettörténeti Múzeum egyik legféltettebb kincsén rovásfeliratok olvashatók. Az ún. nagyszentmiklósi kincsről van szó, amely a magyarság felbecsülhetetlen értékű kultúrkincse. A vélemény megoszlik arra vonatkozóan, hogy kié, kikké lehetett, honnan származik, mit jelentenek a rajtuk látható rovásjelek. Pulszky Ferenc, a XIX. sz. végének egyik legmérvadóbb régésze, művészettörténésze a hunokénak tartja a leletet. Ugyanezt a véleményt osztotta egészen 1905-ig Hampel József is, akkor megváltoztatta

46

véleményét és magyar-bolgár alkotásnak minősítette, amelyet a VII-VIII. századból származtatott. A hunszármazás mellett foglalt állást Baráth Tibor kolozsvári egyetemi tanár is, aki szerint Roga hun királyé volt (Roga Attila nagybátyja volt). Ugyancsak erre a következtetésre jutott Fischer Károly Antal az 1890-es években, összgyűjtvén és rendszerezvén az addig ismert rovásemlékeket. A kincs utolsó tulajdonosa Nagy Géza történész szerint Ajtony lehetett, akit I. István győzött le. Ugyanezt bizonyítja László Gyula is, mivel Ajtony

seregének helyszíne Nagyszentmiklóshoz közel esik. Hívei a menekülés közben áshatták el a kincseket, a sietségre utal az is, hogy közel a talajszinthez (kb. 60cm) találták meg. A nagyszentmiklósi aranyedények megtalálását és utóéletét Friedrich Klára leírásával idézzük fel (Friedrich Klára-Szakács Gábor: Kárpát-medencei birtoklevelünk, a rovásírás, 2003): „Ki tudja hány évszázad óta nyugodtak már az aranyedények a föld alatt, amikor 1799. július 3-án Nákó Kristóf földesúr jobbágyai, Néru Vuin és felesége, Ikonia rátaláltak árokásás közben. Kezdetben 23 aranyedényről volt szó, amelyet részint két görög kereskedőnek, részint a helybéli aranyművesnek eladtak, több darabot a hallgatásuk fejében nekik ajándékoztak, egyes edényeket pedig megrongáltak, pl. két kancsónak, valamint egy csészét díszítő bikának a füleit letörték és egy szelence tetejével együtt beolvasztották anélkül, hogy a földesurat a leletről

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

értesítették volna. Egy harmadik görög kereskedő is megorrontotta az eseményt és felvásárolta Vuinék, majd az aranyműves edényeit. Mindhárom kereskedő Pestre indult a nagyobb haszon reményében, de a kincs híre megelőzte őket, így kénytelenek voltak bejelenteni Boráros János polgármesternek. A kereskedők kártalanítása után, augusztus 3-án leltárba vették a kincset a városházán: azaz hét korsót, egy ovális tálat, négy kerek tálat, két poharat, három bikafejes csészét, egy nyeles tálat, egy ivókürtöt, egy szelencét üvegpaszta berakással, két talpas kelyhet. Az edények súlya 74 gramm híján tíz kiló. A megrongált és beolvasztott részek miatt Vuinéknál vizsgálatot rendeltek el, ahol ők maguk még egy keresztet és egy fülbevalót bevallottak, egy szemtanú pedig több, az eddiginél is nagyobb korsóról beszélt. Ikonia elmondta, hogy a keresztet a földesúrnak adta engesztelésképpen a kincs elhallgatása miatt. Az elhallgatást azzal indokolta, hogy néhány évvel azelőtt a közeli Aranka patakban talált régi pénzekkel teli ládát becsületesen beszolgáltatta a hatóságnak, de még csak meg sem köszönték neki. Nákó Kristóf a keresztet egy zárdának adományozta, ahonnan az a II. világháború alatt

ITTHON

eltűnt. Így tehát kideríthetetlen, hány darabból állt eredetileg a kincs. Szeptemberben a császári és királyi Régiségtár igazgatója, Neumann abbé értesítette Ferenc császárt a leletről, és javasolta annak megszerzését, amely 1799. október 2án a bécsi Régiségtárba került. Ikonia Vuin mezítláb és gyalog indult Bécsbe némi jutalom reményében, mivel Mária Terézia rendelete alapján a megtalálók és a földtulajdonosok a leletek értékének egyharmad – egyharmad részére jogosultak, a harmadik harmad pedig az államé. Könyörgésére a a kincstár szerény összeget ítélt meg a családnak és a földesúrnak, erről azonban akkor nem értesítették őket. A pénz csak 1813-ban jutott el Nákó Kristóf fiához, aki abból házat építtetett Vuinéknak, őt magát bárói rangra emelték. A kincs 1799 óta csupán egyszer került vissza szülőföldjére – 1884. február 17től június 16-ig – a budapesti Országos Ötvösművészeti Kiállítás idejére. Nem csak az arany finomsága (legtöbb 21-22 karátos ) és a művészi ötvösmunka miatt felbecsülhetetlen értékű, hanem 14 darabján rovásfeliratok is vannak: öt korsón, az ovális tálon, a két kerek tálon (ezeknek a közepén van az ozorai fejedelem kereszt-

jével megegyező mintázat), egy poháron, a két nyeles tálkán, az ivókürtön és a két kelyhen. ” (Legutóbb az Orbán-kormány idején állították ki a Nemzeti Múzeumban.) Az aranyedényeken található rovásfeliratok máig őrzik titkukat. Sokan sokféleképpen próbálták megfejteni, aszerint, hogy milyen identitásúnak vallották magukat a megfejtők. Egy Dietrich nevű német rúnáknak tartotta a jeleket. Szentkatolnay Bálint Gábor 1901-ben értelmezte, megfejtését benyújtotta a tudományos akadémiának, ahol Hunfalvy Pál főkönyvtáros ( aki német létére „magyar nyelvész” volt) elégette azokat, mert nem egyezett a finnugor elmélettel. Supka Géza régész, művészettörténész brahmi, óindiai nyelvűnek, Mészáros Gyula turkológus türk feliratnak tartotta, Csollány Dezső régész török nyelvű szövegnek látta a feliratot. Pataky László mérnök egyértelműen magyar nyelvűnek tartja a feliratokat, mint ahogy Forrai Sándor és Fehérné Walter Anna is. Idézzük még a nagy tekintélyű Bakay Kornél régész professzor véleményét is (Őstörténetünk régészeti forrásai I., Miskolci Bölcsész Egyesület, 1997), aki megállapítja, hogy „a

47

>

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS > nagyszentmiklósi arany edényeken ugyan-

is három fajta írás van: görög betűs görög nyelvű, görög betűs török nyelvű és rovásírás”. Ezután felteszi a kérdést : „De hát akkor milyen eredetű a nagyszentmiklósi kincs edényein olvasható rovásírás? Vékony Gábor meggyőző érveléssel megállapította, hogy párthus eredetű!” A nagyszentmiklósi aranykészlet bizonyára még hosszú ideig a kutatások tárgyát és a vélemények ütközését képezi majd. Ám afelől aligha lehetnek kételyeink az eddigi eredmények összevetése után, amit maga Bakay professzor így summáz:„.. a rovásfeliratok és más átalakítások is bizonyosan már a IX-X. századi beavatkozásokról tanúskodnak, valamint arról is persze, hogy igenis volt írásbeliségünk már a honfoglalás korában is.” Befejezésül Fischer Károly Antal gondolatát idézzük: „E feliratok oly fényes bizonyítékai elődeink írástudásának, mint az arany, amelybe beróva vannak.” Z. Urbán Aladár

Kárpát-medencei Rovásírásverseny – 2008 A verseny célja: megismertetni és megszerettetni a fiatalokkal ősi magyar kulturális örökségünket, a magyar rovásírást s általa elmélyíteni a magyarsághoz való tartozás tudatát. A verseny döntője 2008. június 21-én Budapesten lesz. Ezt megelőzően Magyarországon öt körzeti, illetve erdélyi, délvidéki és felvidéki válogató lesz. A felvidéki országos válogató szervezője a Palóc Társaság.

Versenyföltételek: a, Korosztályok - alsó tagozatos (III – IV. évf.) - felső tagozatos két csoport (V – VI. és VII - VIII. évf.) - középiskolás (ide soroljuk az alapiskola IX. évfolyamos tanulóit is!) b, Korosztályok szerinti kötelező feladatok 1. Feladatok az alsósoknak - 5 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre - 5 sor terjedelmű átírás latin betűsről rovásírásra - 3 sor terjedelmű rovásírásos szöveg hangos olvasása 2. Feladatok a felsősöknek - 10 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre - 10 sor terjedelmű átírás latin betűsről rovásírásra - 3 sor terjedelmű rovásírásos szöveg hangos olvasása 3. Feladatok középiskolások számára - 15 sor terjedelmű átírás rovásírásról latin betűsre - 15 sor terjedelmű átírás latin betűsről rovásírásra - 3 sor terjedelmű rovásírásos szöveg hangos olvasása 4. Valamennyi korosztálynak Írjuk, mondjuk magyarul! Közhasználatú idegen szavak magyar szavakkal történő írásbeli helyettesítése c, Nem kötelező, választható feladat: - botrovás (saját faragó, bicska, törülköző). Eszközszükséglete: - alsó tagozatos: 80 cm kérges botra rovás, minden betű kiírva - felső tagozatos és középiskolás: 100 cm hosszú négy oldalára gyalult 2x2 cm széles léc, minden betű kiírva

48

d, Versenyszabályok: - Forrai Sándor ábécéje használandó írásban és olvasásban, jobbról balra haladva - a feladatok megoldásához segédeszköz nem használható - a verseny időtartama 45 perc - az eredmény a hibaszámtól, illetve hibátlanságtól, valamint a megoldásra fordított időtartamtól függ e, Résztvevők - iskolák, rovásírás-szakkörök, szervezetek képviseletében korosztályonként legtöbb 3 versenyző, valamint egyének onnan, ahonnan szervezetten nincsenek jelentkezők - a budapesti döntőbe kizárólag a felvidéki válogatón részt vett korcsoportonkénti első három helyezett versenyző kerül, vagyis 12 versenyző a Felvidékről f, Jelentkezési határidő: 2008. február 29. A jelentkezést név, korosztály, elérhetőségek (levélcím, távbeszélő, villámlevél) feltüntetésével kell elküldeni a [email protected] címre. g, A felvidéki országos döntő időpontja és helyszíne: 2008. április 26., Zselíz (Želiezovce) A jelentkezőknek részletes felvilágosítást tartalmazó meghívót küldünk a verseny előtt. A résztvevők megjutalmazásáról a szervező és támogatói gondoskodnak. Az ország minden részéből várjuk a magyar fiatalok jelentkezését. Sikeres felkészülést és a versenyen tisztes helytállást kíván a Palóc Társaság!

A Pozsonyi Casino műsoraiból: Klarissza (Klariská) utca 7.

A PC kedden, csütörtökön, szombaton 16.oo-tól 21.oo-ig üzemel. Kapucsengő: PC / telef.: 544 10 395 ( 16.oo-tól 21.oo-ig )

2008. január 22. kedd 17.00 (1. rész)- 18.20 (2. rész) 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnusz megírását. Ezt az eseményt 1989 óta január 22-én ünnepeljük, a Magyar Kultúra Napján. Ebből az alkalomból a PC Mozgóképszínháza bemutatja Koltay Gábor – Horthy a kormányzó c. dokumentum filmjét. A vetítés 1. része 17.00 órakor kezdődik, a 2. rész 18.15-kor. 2008. január 24. csütörtök 18.00 Kóczán Mór olimpiai bronzérmes gerelyhajítóról, aki református lelkészként Aranyoson és Csilizradványon is működött, Gonda Pál tart előadást. 2008. január 26. szombat 16.00 A szokásos, haszontalan ajándékok árverésére kerül sor ma délután. A kalapáccsal Hritz István működik, a zongora billentyűit Mács József kezeli. Az árverés bevétele a Casinó pénztárába kerül.

A FELVIDÉKI CORVIN KÖR A Komáromi Csemadok. alapszervezete Közremüködésével, meghirdeti:

az 1956 – os forradalom emlék szavalóversenyét

Nyitra-Nagyszombat-Pozsony kerület és Komárom-Esztergom megye KÖZÉPISKOLÁSAI részére. Helyszín: Révkomárom, Kossuth tér, a Csemadok épülete Időpont: 2008. február 23, szombat, 10:00

2008. január 29. kedd 18.00 Lengyel Tünde történész - Magyar nagyasszonyok címen tart előadást Czobor Ezsébetről (Thurzó György nádor második neje), Nyári Krisztináról (ő lett a nagynevű Esterházy család ősanyja), Széchy Máriáról (a „Murányi Vénusz”), Lorántffy Zsuzsannáról (a sárospataki kollégium megalapítója), Boldog Bosnyák Zsófiáról (Sztrecsény várának szentje) és másokról. 2008. január 31. csütörtök 18.00 Lampl Zsuzsa szociológussal beszélget Dobos Éva tanárnő. Aktuális a téma, a most 6 éves gyermekek útnak indítása, hová, merre, hogyan? 2008. február 2. szombat 16.00 - fánkvetélkedő Farsangi fánkok versenynapja, komoly díjazással értékelve a legsikeresebb fánkok alkotóit. A verseny zsűrijét csak férfiak képviselik, akik egyúttal fánkimádók.

Jelentkezés: - forradalmi témájú vers szabadon választott vers Minden jelentkezőnek kell mindkét témával foglalkozó verssel készülnie! Nevezési feltételek: Teljes név, kor, telefonszám, iskola hivatalos neve, címe Jelentkezésüket és további kérdéseiket a [email protected] címre vagy a 0907/433298 telefonszára várjuk, febr. 20-ig. „ A nemzetért mindent, a nemzetet semmiért !” A változás jogát fent tartjuk!

Az anyanyelv nem eladó! Megkezdődtek a beiratkozások A magyar szülők és nagyszülők,- sok helyütt a magányos anyukák – látszólag nehéz döntés előtt állnak: hová írassák be szemük fényét, a kicsi gyermeket? Az anyanyelvű vagy a szlovák iskolába? A kérdés már önmagában iszonyatos a huszonegyedik század első éveiben azzal, hogy egyáltalán létezik. A világ szerencsésebb részein – a vegyesen lakott térségeket is beleértve – nincs ilyen, olykor a gyerek egész életére dilemma. Anyanyelv csak egy van, nincs hát min gondolkodni. Az anyanyelv mindegyik szavához múlt, érzelem és kultúra tartozik. Az anyanyelv ősi kincsünk, nem lehet alkudozni eladásáról, mint ahogyan a szüleink használta kedves tárgyak elkótyavetélésről sem. Aki veszi a fáradtságot és körbenéz a világban, megtapasztalhatja, hogy erősödnek a nemzeti gyökerek, egyre többen érdeklődnek a múltjuk iránt, mert rádöbbentek, hogy a gyökértelenség kiszolgáltatottságot hoz magával. A saját anyanyelvét sem isme-

ITTHON

rő embert naponta tízszer csapják be, míg végül teljesen magára marad – elszakad a megtartó és óvó közösségtől.

A magyar iskola, a magyar irodalom, a magyar kultúra világszerte megbecsült érték. Nem véletlen, hogy a nemzetrombolók szét akarják verni hagyományainkat – uralkodni akarnak fölöttünk, leigázva a lelkünket is. Aki gondolkodik, jó döntést hozhat. Bár ez történne az idei beiratkozások során is! /t/ M. Nagy László felvétele

49

FELVIDÉKI FALUMÚZEUMOK – APÁTÚJFALU

Falumúzeum a gémeskút árnyékában Apátújfalu a történelmi Hont és Nógrád határán fekszik. Hont vármegye régi térképein Újfalu és Apáti még két önálló településként van feltüntetve. Bakács István ,,Apaty” első írásos említését 1302-re teszi. Ettől kezdve a Hontpázmán nemzetség családjai uralták a falut. Győrffy György szerint a helységet már a XII. század elején is említik. Újfaluról hosszú időn át úgy tudtuk, hogy 1330-ban tettek róla említést először. Bakács István ír egy 1323-ban kelt okiratról, amelyben már szerepel a helység neve Vyfalu alakban. A faluról Fényes Elek is megemlékezik geográfiai szótárában. Apátiról írja, hogy ,,földje és rétje jó, szőlője kitűnő bort termő, erdeje csekély”. A magyar falunak a XIX. század közepén 168 katolikus lakosa volt. Újfalu Balassagyarmattól negyed mérföldre települt, 265 katolikus és 9 evangélikus lakossal. A palóc községnek hosszú időn át temploma sem volt. 1923-ban Haller plébános kezdeményezésére kezdtek neki a templom építésének. Iskola is csak a század elejétől működött a faluban. Árfa Tamás erdélyi tanító kezdte meg az iskolában az oktatást. A magyar iskola az 1974-75ös tanévben zárta be kapuit 21 diákkal, utolsó pedagógusa Pölhös Miklós volt. Sajnos a magyar iskola hiánya érezteti hatását a község kulturális életében is. Bár a Csemadok helyi szervezetének egy-két lelkes, idős tagja megpróbálkozik még a múlt felidézésével és a fontosabb évfordulókon, az évente megtartott falunapokon

50

hallatják hangját, bemutatkoznak a kultúra helyi napszámosai, már nincs meg az a lelkesedés, mely egykoron annyira jellemezte ezt a néhány száz lakosú magyar települést. Ennek némileg ellentmond az a tény, hogy pár lelkes magyar ember, a krónikában olvasható bejegyzés alapján Schmidt László, Bevíz József, Kukolík László és Blaho Emil közreműködésének és elszántságának köszönhetően 2003ban megnyitották a helyi Falumúzeumot ,melyre igazán büszkék lehetnek a helyiek, de még a környékbeliek is. A krónika bejegyzéseiből látni,hogy minden eddigi látogató szép élményekkel gazdagodva távozott a helyszínről. Ha kicsit végigkalauzoljuk az olvasót a Falumúzeumon, akkor elmondhatjuk, hogy az épület szerves részét képezi a ház melletti nyitott fészer vagy szárazalja, ahogyan a palócok mondják, mely alatt ott állnak az egykori parasztvilág dolgos hétköznapjait megörökítő szerszámok, a hagyományos szénásszekér, a föld megmunkálásához szükséges eszközök, mint az eke és a borona, de számos olyan dolog is, melynek nevét a mai fiatalok már nem is tudják, hírét sem hallották. A különbejáratú kamrában a helyi borkultúra hagymányainak igazolásaként ott áll az a fából készített szőlőprés, melynek az aljára vésett bejegyzés 1913ból való. A két nagyobb belső szoba egyikének padlóját az eredeti formában hagyták, vagyis agyaggal és tehéntrágyával felöntve. A szobában felállított szövőszék

áll, mellette az igen ritka iker tiló, amit a kender megtörésére használtak, valamint a szövéshez és fonáshoz szükséges eszközök. A másik szoba, az ún. tisztaszoba , a palóc nép vallásosságáról, viseleti szokásairól és hazaszeretetéről tesz tanúbizonyságot. Különösen értékes darabja a gyűjteménynek az egykori paraszt-Bocskay kabát, melyhez hasonlót még komolyabb néprajzi múzeumokban sem láttam. A múzeum gondnoka, Schmidt László panaszolja, hogy az épületet, sok környékbeli múzeummal és kápolnával egyetemben, már egyszer kifosztották, és minden értékesebb kegytárgyat elvittek belőle. Ezeket egy későbbi helyi gyűjtés alkalmával pótolták. Az adományozókról pontos listát vezet, ezzel is jelezve, hogy ez a közgyűjtemény a helyi palóc emberek összefogásából jött létre, kelt életre. Ez tiszteletre méltó, mert jelzi, a gyökerek még élnek az ezeréves földben. És ezek a gyökerek minden látszat ellenére, magyarok. Csak az új, friss hajtásokat kellene nagyobb odafigyeléssel ápolni, óvni. Hogy olyan fákká cseperedjenek, mely fáknak a tetejéből látni lehessen még a magyar múltat és jövőt is, itt, kődobásnyira az immár határtalan Európa valóban lebontott határa közelében, az Ipoly völgyében. A falubéliek ebbéli felelősségére a község főterén álló Szent István szobor is gyakran figyelmeztet, reméljük, nem eredménytelenül. Palócz

ITTHON

51

FELVIDÉKI FALUMÚZEUMOK – APÁTÚJFALU

52