NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 2. ÉVFOLYAM 8. SZÁM Kisasszony hava. 30, Sk 210, Ft 1,

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

30,– Sk 210,– Ft 1,– €

2. ÉVFOLYAM 8. SZÁM 2007. Kisasszony hava

Kedves Olvasó, ezentúl mindegyik számunkban közzé tesszük azoknak a személyeknek és intézményeknek nevét, akik hozzásegítik szerkesztőségünket lapunk elterjedéséhez, hogy kialakulhasson saját hálózatunk. Ez az első lista még nem teljes, hiányozhat róla valaki, de az idő folyamán mindenki ide kerül, aki segít. Az ITTHON-t , Balczó András, minden idők legkiválóbb öttusázója, olimpiai és világbajnok, a Nemzet Sportolója is olvassa és támogatja. Előfizetőink Rókusfalvy Pál, a nemzet pszichológusa, Kellermayer Miklós sejtkutató professzor. Nemes Andrásné, a Kecskés László Társaság Kiskomárom/ elnökasszonya is segíti a terjesztést. Továbbá: Bhöm András, Cséfalvy Gusztáv, Pék Éva, Holub Julianna, Fülöp Ferenc, Kardos Géza, Mátyus Rozália, Luky János, Tarcsi Imre, Szabó Mária, Gulyás Sámuel, Mocskos Géza, Vincze Tibor, Forró Mária, Dobos Zoltán, Vincze Julianna, Izsák Terézia, Nagy József, Baka Kálmán, Marsal András, Adda Mária, Farkas Róbert, Nyári Mihály, Mohnansky Csilla, dr.Barassó István, Hrenák Aranka, Dikácz Zsuzsanna, Vinkler Júlia, Kosik Gabriella, Lunczer Gabriella, Schuster Gábor, Kosztolányi Magdolna, György László, Smidt Róbert, Mács Júlia, Tasnádi Gábor, Bartal Dénes, Petrovics Katalin, Angyal Valéria, Mészáros Júlia, Jancskárová Alzbeta, Wurster Mihály, Schniererné dr.Wurster Ilona, Izsák Elvíra, Erdős Péter, Both József, Leszko Adrien, Vendégh Piroska, Szabó Piroska, Szabo Julianna, Farkas Ferenc, Nagy Karolina, Jassa Erzsébet, Ollári Eszter, Czita István, Takács Ede, Őszi Eszter, Berényi Kornélia, Nagy Rozália, Szőke Istvánné, Munka Istvánné, Katona Éva, Balla Árpád, Bajnok István, Bódis István, Bartalos Erzsébet, Chudá Angelika, Kolczonay Katalin, Szidiropulosz Archimédesz, Mészáros Attila, Metzner Valéria, Nyéki Mária, Garay Áron, Bubenko György, Bodzsár László, Ambrovics Katalin, Csiba Júlia, Jóba Szerafína, Jégh Izabella, Bordács Erzsébet, Urbán Aladár, Molnár Tibor, Aixinger Judit, Szőcs Ilona, Vincze Tivadar, Szabó Vilmos, Dr.Mázik Mihály, Ing. Bodnár Anikó, Ing. Budáč Zita, Tóth Katalin, Kovács Károly, Pekár Gizella, Farkas István, Szabó Zoltán, Koller Gyula Mons., Ing. Kaiser Jozef, Nagy Szijjártó Ilona, Sinka Ferenc, Ing. Perleczky Vavrinec, Varsányi Zoltán, Polgármesteri hivatalok: Udvard, Kürt, Jóka, Százd, Nyárasd, Deáki, Illésháza, Nagykér, Gellér, Tajti, Vaján, Helemba, Csilizradvány, Ipolyvarbó, Szalka, Beretke, Martos, Tardoskedd, Dunamocs, Nagykeszi, Albár. A Magyar Koalíció Pártjának pozsonyi központi irodája. Csemadok alapszervezetek: Ipolynyék, Nagybalog, Imely, Hontfüzesgyarmat, Kalonda, Vága. Könyvtárak: Ipolynyék, Nagybalog, Imely, Hontfüzesgyarmat, Tardoskedd, Losonc. Iskolák: Buzitai Ai. Megyei Önkormányzatok: Komárom-Esztergom Megye, Győr-Moson-Sopron Megye. Könyvesboltok: a Madách Posonium hálozata. Társaságok: Szlovákiai Magyar Egészségügyi Társaság.

OTP Banka Slovensko – havilapunk hivatalos támogatója

A tartalomból:

A HAZAI MAGYAR TERMELŐK FELHIVÁSA! SZERETNE ÖN HÁROMSZOR ÁTCSOMAGOLT ÉS LEFAGYASZTOTT EMBERI FOGYASZTÁSRA ALKALMATLAN ISMERETLEN EREDETŰ HÚSTERMÉKEKET ÉS ÉLELMISZERT VÁSÁROLNI?

A HAZAI JOBB!!! �������� ��

�

�

������������� ���� ���� ��

����

��

➤ ➤ ➤

ITTHON

lej

Szabó Gyulában égett az isteni láng Böszörményi István írása

14-17.

/Magán/ fogadáson a nagykövetnél Takács András stockholmi riportja 20-23.

34-37.

Magyar asszonyok Strasbourgban Pogány Erzsébet beszámolója 46-48.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

���� � �

���

A hónap fotója: M. Nagy László – Töprengés (írásunk a 7. oldalon)

Életmű-díj fotográfiákért Tóthpál Gyula munkássága 12-13.

A vezekényi csata Csámpai Ottó írása

VEGYEN ELLENŐRZÖTT HAZAI TERMÉKEKET FELVIDÉKI MAGYAR TERMELŐKTŐL ÉS CÉGEKTŐL!

� �����

Emlékkönyv a kitelepítésekről Szeptemberben hatodszor Kiskomáromban 8-11.

Testvéreink a Hun völgyben? Miért fontosak a hajszálgyökerek? 28-33.

NEM?

Címlapunkon: Az ipolybalogi Korona-domb (írásunk a 7. oldalon)

Illyés Gyula a parasztságról – Látogatóban Bodosi Györgynél 4-6.

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2007 Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 5000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: Dream Pictures, s. r. o. A lap olvasható a www.felvidek.ma honlapon is

3

A NAGY KÖLTŐ KÖZELRŐL

Illyés barátja és orvosa volt

Látogatóban Bodosi Györgynél Él a Balaton-Felvidéken egy rokonszenves, tehetséges ember, aki egyik legnagyobb költőnk, Illyés Gyula barátja és orvosa volt. Dr.Józsa Tivadar Pécselyen lakik, nyolcvankét esztendős, írói neve Bodosi György. Vele jövő számunkban beszélgetünk, s akkor bővebben foglalkozunk az életével, most Illyésről írott gondolatait tesszük közzé. Bodosi György mondatai tankönyvekbe valók, mert a lélek mélyén születtek. Gyönyörűség olvasni őket.

ban és szegénységben küszködő, a földhöz szinte odaragadva is műveltséget teremtők között. Ez a műveltség, ez a kultúra a világ legősibb kultúrái közé tartozik. Kiterjedt valamikor egész Európára, azon túli világokra is. Kialakítva mindenütt a maga sajátságos, egyedi jellegzetességeit, mindenütt lényegében egységes, közös civilizációt alkotott. A műveléshez szükséges eszközök, szerszámok, a művelési

A magyar parasztságról – a szívgyökerekről Illyés Gyula egyik próza kötetének Hajszálgyökerek a címe. Költészetének nagyra nőtt fája valóban sokféle talajba ereszti gyökérzetét. Van ezek között egy, ami legfontosabb. Fának, bokornak, minden növénynek legfőbb tápláló erét szívgyökérnek nevezik, mifelénk legalábbis. Az illyési költészetnek legfőbb ere, szívgyökere – de Illyés emberségének is - a földet művelők, s műveléséből műveltséget szerzők világában van. Nem csak a saját birtokkal rendelkező parasztok világában, de mindenütt másutt: pusztákon, majorokban, tanyán vagy a legelőkön élő, teljes szolgaság-

módok kialakítása mellett sajátos jelképeket, jelrendszereket, a közösség életét szabályozó, rendező, e társadalmak lelkiségét is hordozó, kifejező civilizációkat hozott létre. „Duna-menti paraszt” – így nevezi magát a Hunok Párizsban című esszé regényében Ilylyés. Ott, ahol szembekerül ez a magával hozott kultúra azzal a másik, ugyancsak magasrendű kultúrával, amely évszázadok folytán, a görög poliszokhoz hasonlóan városokban jött létre. Üssük fel Illyés első köteteit s rögtön meggyőződhetünk arról, hogy melyik kultúra ügyének szolgálatát választotta, hordozta.

Pécsett, a tettyei szikláknál Bodosi Györggyel (jobbról) és egy joghallgatónővel

4

A Nehéz föld, a Sarjúrendek, a Három öreg versei, a Puszták népe s más prózai írásainak sorai ezt az elhatározást igazolják. Tisztában van azzal, hogy olvasói közül alig néhányan lesznek olyanok, aki ezt a vidéki, ősi kultúrát ismerik. A városokban élők alig tudnak valamit arról, milyen s mekkora erejű ez a másik kultúrában élő nép. Hogy a magyar vidéken kastélyokon, udvarházakon, kúriákon kívül is léteznek élőlények. Nemcsak azok, olyanok, akiket népszínművek, kabarék s más silány művecskékben kifigurázva tesznek megvetés, nevetség tárgyává a magukat szerzőknek nevező, pénzhajhász érdekeknek szolgáló ügyeskedők. Németh László írja: „A szellemi hatalomnak a világi fölött van a helye.” Az írás, a méltóképpen művelt irodalom is lehet fegyver a kézben. Hatalom a hatalom ellen. A harmincas években egymás után színre lépő népi írók közül sokan kezdik felismerni ezt. Nem tömegek mozgalma az övék, de az elnyomott, a legelnyomottabb tömegek felszabadítását tűzi ki célul. Nem ők, nem a népi írók választják ketté az országot. Ők csak feltárják, felmutatják ezt a szégyent, társadalmunknak ezt a legnagyobb szennyesét: a magyar vidékeken hányan élnek, szinte rabszolgaságnak nevezhető szolgaságban, kiszolgáltatott szegénységben. Ha van ügy, amelynek teljes lényével szolgálatába lehet állni, akkor ez a leginkább az – vallja Illyés. S nemcsak vallja, tesz is érte, ahol csak lehet. Forradalmi hangot üt meg verseinek zömében. Másképp fogalmaz, új hangot üt meg verseiben. Tanult emberként neki magának már nem kell juhokat őrizve csizmaszárra írni verseit. De odahelyezi a csizmát az asztalra, minduntalan arra figyelmeztet, ott a helye az asztal körül azoknak is, akik a csizmát viselik. Megragadó, hogy mennyire máskép fejeződik ki az ő ekkor írt költeményeiben ez a törekvés. Nem kívülről nézi a szegények és szolgaságban élők világát, hanem belső átéléssel, azonosulva velük. Ezért hatnak olyan mágikus erővel az olvasókra, akár a környezetet festik, akár a lelkek állapotát. Jegyezzük meg azt is, hogy nem a népi írók, nem Illyés találta ki irodalmunknak ezt az irányváltoztatását. Kerényi – akit igazán nem lehet népi írónak nevezi, már a húszas években leírja:

A NAGY KÖLTŐ KÖZELRŐL „A költészetnek újra igénye van a népek vezetésében.”A népi írók ezt az igényt fordítják a legjobb irányba. A népek vezetésére másoknak is volt igénye. Ideológiák születtek, s dogmáik nevében semmilyen erőszaktól sem visszariadva, diktátorok zsarnoki kezébe kerül a hatalom. Akkor már elhatározott szándék volt a magyar politikában a magántulajdon teljes felszámolása. Előbb csak a nagyobb gazdákat támadták, aztán mindenkit, aki maga akart a sajátjában a sajátjából megélni. Akkora volt a terror, hogy már saját gyermekeit is felfalta a kommunista erőszak. Ebből a számára elviselhetetlen világból menekül ki, menti ki magát Illyés, feleségének, Flórának tihanyi házába. Menekülés volt ez? Nem csak az. „A magány is forradalmi: az épen maradt ember helyezi vesztegzár alá a megrohadt világot.” Németh László írta ezt a harmincas években , Horátiusról szóló esszéjében. Illyés a magányban írja, fiókjának szánva bár, legismertebb s a világ minden nyelvére lefordított versét, az Egy mondat a zsarnokságról címűt. Ötvenhat lélekzetvételnyi idő. Kortynyi szabadság. Részegítő, mámorító ital, de utána a kijózanító újabb rabság és szolgaság következett. Ebben a rabságban, ekkor vágják el azt a szívgyökeret, amelynek talajából Illyés lírája először kivirágzott. Nemcsak a világtól, a költészettől is el kell fordulnia, hiszen még az azt művelő szolgalelkű irodalmárokat is okolni lehet azért, hogy idáig süllyedt a világ. Ekkoriban gyakrabban jártam hozzá. Rávettem, hogy jöjjön el mifelénk, barangoljunk együtt a dombokon, falusi házak között. Gyűjtsünk kidobott régi szerszámokat, eszközöket. Sokfelé jártunk, keveset beszélgettünk közben. Hallgattunk inkább. Volt mit. Hallgattuk a kaszálatlan rétek, a szedetlen gyümölcsfák, a munkába nem fogott zuhogók panasz-szavait. A gazzal felvert udvarok, a tetőtlen pajták és istállók, a bedőlt kőkerítések siránkozásait. A házuk elé dologidőben kiülő öregek sóhajtozásait. Hol vannak a fiatalok, a gyerekek? – kutatta vizsla szemekkel. Az fájt neki, hogy csak elvétve találkozott ilyenekkel. Nem az ami elpusztult, az a legrosszabb, ami meg nem született helyette. Mit szólna Illyés a mai világhoz, ha megjelenhetne közöttünk – kérdezte 2002-ben a Napló riporternője tőlem. Meglepődtem, s csak hümmögve válaszoltam akkor, most pótolom: Megrettenne ettől a világtól. Nemcsak azért, mert már alig többen, mint 14 millióan élünk magyarok a medencében. Nemcsak az egyre fogyatkozó pusztulás és sorvadás mi-

ITTHON

att. Attól leginkább, hogy az általa különösen szeretett magyar vidéken már csak mutatóba találkozhatna dolgos, munkáját örömmel végző, művelésben műveltté váló emberekkel. Európa legősibb kultúrájának gyökerét, szívgyökerét, talán nálunk vágták át a legbrutálisabban. Ez a kultúra pusztult. Nem a kereszténység semmisítette meg. Nem is a városokban kialakult más jellegű műveltség. Még csak nem is az ideológiák, valami egészen más. A technikai haladás, a fejlődés, amely könynyebbé, kellemesebbé tette ugyan a tömegek életét, olyan nagyvárosokat, megapoliszokat hozott létre ahol nem az agorák, a színházak, könyvtárak, templomok és piacterek hanem a bevásárlóközpontok lettek a lakók életének legfontosabb, leggyakrabban látogatott helyei. Az otthonokba telepített tévé készülékek Egyre szaporodó csatornái. Házastársak, szülők és gyerekek, testvérek, barátok helyett,

szinte félretolva azokat, a képernyőn megjelenő vonzó vagy taszító figurák veszik át az irányító, meghatározó szerepet. S erkölcsileg pedig, s vele az igazi értékek hordozása egyre alacsonyabb szintre süllyed. Ilyen silány közegben bizony nem érezné jól magát Illyés. Valódi veszedelem ez? Megállíthatatlan züllés és erőszakhullám tört életünkre? Meg lehet állítani ezt a veszedelmet? Európa eszményképeket keres, ideákat, amelyek közösen is védik a lelkeket. Keresik a jelképeket, szimbólumokká növeszthető hősöket. Szegény nemzetként szívesen ajándékoznánk Európa valamennyi nemzetének, egységesülő társadalmának Ilylyés egyetlen mondatát: „Tisztítom folyvást – amíg mocskos – magamban az emberiséget.” Európai gondolat. Az egyén szabadságát nem sérti, a közösségi eszmét vallja. Jó lenne, ha áthatna, belesugározna a közös európai gondolkodásba és a tettekbe is. Batta György

5

A NAGY KÖLTŐ KÖZELRŐL

Illyés a nők méltóságáról A költőről hitelt érdemlő módon csak költő beszélhet. Weöres Sándor, Illyés barátja és halhatatlanságában is már társa hírének vételekor megrendülten írta róla, hogy úgy fog élni tovább magyarjainak szívében, mint egy Árpádházi király. Hallom Illyés odafentről leszóló tiltakozását. „Ne tréfálj velem Sándor, Azt kívánod nekem, amit másik Sándorunk, mindnyájunk Petőfije, 1848 decemberében Debrecenben javasolt, hogy valamennyi király akasztasson fel? Félre a tréfával! Nem ült ő trónon soha. Lócán, fatuskón, kőasztalnál könyökölve inkább. Egyszerű, mondhatnám pórias öltözetben. Külső megjelenésében mégis volt valami fejedel-

6

mi. Fejjel nagyobb volt mindenkinél - testi értelemben is - emiatt lehetett volna őt László királyunkhoz hasonlítani. És más miatt még inkább. Mert lovag volt ő, lovagias, mint ama nagy király. A szegényekhez, szerencsétlenekhez, üldözöttekhez, gyámolításra szorulókhoz húzott a szíve. Akart és tudott is rajtuk segíteni, szembehelyezkedve a hatalmasokkal. Költőként korán kiküzdötte a saját szabadságát, de nem érte be ezzel: ha kellett, még nagyobb eréllyel munkálkodott azon, hogy mások szolgasága is megszüntettessék. Túl ezen, ami a gyengébb nembeliek, a nők védelmezője volt ő is. A páratlanul gazdag magyar líra kincses tárában szerelmes versek számát

és értékét illetően nem az övé az elsőbbség. Ám a világirodalomban sem találhatunk oly remekbe írt verseket, amelyekben az egész női nem ama méltóságra emeltetik, ahogyan hirdette. Főhajtásszerű vallomások, hálaadások ezek a versek. Nem a gyönyörűséget szerző percekért és órákért hálálkodnak, hanem azért, hogy a más nembeliek által végzett észrevétlen serénykedések, gondoskodások révén tarttatik fenn és hozatik rendbe a gyakran háborúságokat okozó, férfiak által felkavart világ. Indulatosan forrongó lelkületű ember volt Illyés Gyula. Szinte törvényszerű volt, hogy amikor az egyik, szolgaságot hordozó társadalom megdőlt, s egy másik hasonló következett, türelmetlenül fordult szembe újra a világgal. „Minden jó mű egy-egy ellenállási fészek” – hirdette. És azt is, hogy ez minden igazi költészet értelme kell legyen. Szembeszállni minden eltorzított eszméket hirdető hatalommal. A szolgaság és szegénység minden formája ellen kiállva. És nem csak zsarnokságot vetve meg, hanem azokat is, akik szolgai módon, aprócska kedvezményekért, talmi előnyökért szolgálatra jelentkeznek a mindenkori hatalmasoknál. Elvesztett volna minden csatát Illyés, ha nem áll az oldalán hű fegyvertársaként, asszonya, Flóra. Nemcsak bíztatta, hiszen egyet értett férje céljaival, de óvta a háborgásoktól, gyógyítgatta sebeit, melyeket nem egyszer barátnak mutatkozó ellenségei ejtettek a költő lelkén. Talán mégsem halasztotta volna el, ahogy írta, az öngyilkosságot, ha nem áll mellette asszonya, , indulatait fékezve, depresszióját gyógyítva. Illyést nagyszerű életművének maradéktalan megvalósításában ez a nagyszerű asszony segítette. Én mindig ott látom Flórát Illyés mellett. Nők is vannak, de még mennyire vannak, és milyen jó, hogy vannak a világban!

A szólnok Csáky Pál

SZENT KORONA ÜNNEP

Tisztelt Olvasónk, címlapunkon az ipolybalogi Koronadomb tetején elhelyezett, Szent Koronánkat megidéző félívet látni, tetején a kereszttel. Az elsőrangúan megtervezett és megépített faalakzat messziről látható és úgy borul az alatta állók-ülők fölé, olyan óvón, mint ahogyan a Magyar Szent Korona boltozata az abroncsra és a pártára. A kereszt a Mindenhatót és Jézust jelképezi: az emberré vált Istenfiú megmutatta, hogy aki a szeretet törvénye szerint él, örök életet nyer. Mint már a múlt számunkban megírtuk, az ipolybalogi Árpád-kori templom az első olyan istenháza a magyarok történetében, melynek tornyát Szent Korona-más ékesíti. Ipolybalog a magyar történelemben arról nevezetes, hogy Vencel király, kicsempészendő az országból a Koronát, úton Prága felé 1304-ben vele együtt ott éjszakázott. Az itteni, azóta is álló templom tehát a valódi Magyar Szent Koronát

is „látta”, sőt, annak egyik rejtekhelyén „pihent”, katonák őrizete mellett. Az esemény örökre bevésődött az ottaniak emlékezetébe. Mátyás királyunk ezért rendelhette el 1464-ben, hogy a tornyon helyezzék el a Korona-mást. 2005-ben, több mint hétszáz évvel az emlékezetes éjszaka után Ipolybalog önkormányzata, György Ferenc plébános javaslatára, Balog Gábor polgármester támogatásával csináltatott egy másik Szent Korona-mást is, s azt ünnepélyes keretek között elhelyezte ősi templomában. A Korona-mást a helyiek és a tiszteletére összesereglett magyarok éppen olyan fogadtatásban részesítették, mintha a valódi érkezett volna a községbe. A 2005-ben kialakított Korona-dombon Paskai László bíboros szentelte fel a Korona-mást, s azóta minden augusztusban Szent Korona Ünnepet rendeznek a helyiek. Ilyenkor nemzetünk legtökéletesebb, örök eszményt hirdető jelképe elhagyja templomi hajlékát, megmutatkozik az öszszesereglett sokadalomnak, így a Koronadombi szentmise idején mindenki megsimogathatja tekintetével a magaslaton. 2007-ben örömmel állapítható meg, hogy a Szent Korona Ünnep hagyománnyá vált és jól sikerültek kísérő rendezvényei is. A szentmisét Orosch János püspök mutatta be és élményszámba ment, ahogyan a résztvevők egy része - a közönség és a szereplők soraiból – magához veszi a megszentelt ostyát a szabadtéren. Emlékezetes volt a közeli Kóvárról származó Csáky Pálnak, parlamenti képviselőnek, a Magyar Koalició Pártja elnökének beszéde, - hogy tudniillik államiságunk fennmaradását hitünk ereje eredményezte; vissza kell térnünk a gyökereinkhez; iskoláink bezárásához mi magunk is hozzájárulunk, ha nem településeinken tanulnak a gyerekeink, hanem másutt. A Szent korona Emlékérmet - ezzel a helyiek azokat tüntették ki, akik sokat tettek az új hagyomány megteremtéséért – Pász-

tor Béla veresegyházi, - de Ipolybalogról származó polgármester – és Csáky Pál vehette át Cseri Lajos polgármester kezéből. A sok emlékezetes pillanat közül az egyik legszebb volt talán, amikor a búcsi Sidó Szilveszter szervezte Honismereti Lovastúra nyolc résztvevője köszöntötte a közönséget, majd a lovasok beálltak a Korona-dombi faalakzat – jelképesen tehát a Szent Korona alá - és tisztelegtek előtte. Sajnos nem valószínű, hogy a váratlan és páratlan esemény lencsevégre került, annyi azonban bizonyos, hogy rendkívüli élmény volt. Lovas nemzet vagyunk, s Szent Koronánk meg lovaskultúránk ősiségét ilyen természetes módon még aligha mutatta fel valaki a huszonegyedik században. (tihanyi), +M. Nagy László felvételei Utóirat: A kísérőműsorok sokaságában feltűnt az ITTHON munkatársa, a fényképész M.Nagy László is, aki eredeti, sajátos humorával harminc percen át szórakoztatta a közönséget. Szívből gratulálunk!

Néhány sor egy fotóhoz Kovács úr szegény ember volt. Elődeitől az életét meg a szegénységét kapta. Az élete nem is volt olyan egyszerű. Kovács úr még kisfiú volt, amikor átment a szomszédba játszani a pajtásokkal, ahol a gazda éppen akkor próbálta ki az új szecskavágót. A gyereket ámulatba ejtette az egymásba harapó fogaskerekek játékos forgásának látványa. Érintsd meg - , súgta neki egy sátáni hang. Szót fogadott. Borzalmas ordítás hasított az udvar és környéke csendjébe. A kisfiú összeroncsolt ujjaiból ömlött a vér. Pillanatok alatt összecsődültek a szomszédok. Az apja is odafutott. Kétségbeesve látta nyomorulttá vált gyermekét... Egy pillanat alatt átfutott az agyán, mi vár rá, a gyerekére, hogyan fog dolgozni csonka kezével, mert az ilyen fajta a két kezével, napszámosként, alkalmi munkával kereste meg a mindennapi betevő falatot. Felkapta a baltát, hogy agyoncsapja a fiát. Az asszonyok alig tudták megfékezni, hogy szörnyű gondolatát véghez ne vigye. Hetekig rejtegették a kisfiút, amíg a szerencsétlen apa haragja el nem múlt... M.Nagy László

ITTHON

7

EMLÉKEZÜNK

Kiskomárom:

Hatodszor találkoznak a felvidéki kitelepítettek és deportáltak Tisztelt Olvasó, az. ú.n. csehszlovák- magyar „lakosságcsere” hatvanadik évfordulóján szomorú szívvel emlékezünk azokra a szörnyű eseményekre, amikor magyar családok tízezreit üldözték el ősi szülőhelyükről. A kiskomáromi / magyarországi/ Kecskés László Társaság jóvoltából szeptember nyolcadikán helyezhetjük el koszorúinkat és virágainkat a Kitelepítés

emlékművénél a Monostori Erődben és vehetünk részt az Emlékkönyv bemutatásán az ottani református templomban. A kötetet a Kecskés László Társaság jelenteti meg, előszavát Sólyom László, a Magyar Köztársaság elnöke jegyzi, a Felvidék képviseletében Koncsol László író „summázza” a korszak máig ható keserveit. Az Emlékkönyv szerkesztője Szarka László

professzor a bemutatási ünnepség védnöke Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Lapunk közli a Felvidéki Kitelepítettek és Deportáltak Országos Találkozójának részletes műsorát és Koncsol László írását. Figyelmet érdemel a székelyföldi György Attila levele, hiszen korrajz is egyben. Juttassa el másokhoz is!

Koncsol László

Befogadó nemzet voltunk, mondják... Falunkban és Ungváron megsirattuk zsidó szomszédainkat, amikor elbúcsúzni jöttek hozzánk. Mi nem hittük, ők viszont már tudták, hogy a tehervagonok a közeli vég felé ragadják őket. Talán meg kellett volna halnunk értük: nem tudom. Ezt parancsolta volna a szeretet ó- és újszövetségi törvénye, de az élet mást sugallt és az életösztön többnyire erősebb a felebaráti szeretetnél. Izidor bácsi, Janka néni, pajtásom, Dávid bocsássák meg nekünk odaátról, ha nem öltünk , és nem gyilkoltattuk le magunkat. Nem éltem meg az amerikai őslakók, az afrikai feketék, a krími tatárok, a kalmükök, a balti nemzetek vagy az ukránok sorsát, sem a törökországi görögökét és örményekét, akik kiűzettek több ezer éves telephelyeikről, legyilkoltattak vagy földönfutókká tétettek – de ismerem sorsukat forrásaimból. Azt is tudom, mert még egyetemi hallgató koromban kijegyzeteltem Miloš Krno lakat alól, a pozsonyi jogi kar professzori könyvtárából kicsent könyvét, amely az 1946-47es párizsi béketárgyalások fődokumentumait tartalmazza „Jednali sme o mír s Maďarskem” címmel, hogy a csehszlovák fél, mint precedensre, az egész nemzeteket likvidálni kész sztálini mintára hivatkozott, hangoztatván, hogy az ország németjeivel és magyarjaival a grúz-orosz diktátor receptje szerint kíván elbánni. /A babiloniakra és a perzsákra is hivatkozhatott volna, akik az

8

ókor zsidóságát országukba deportálták./ A polgár Beneš, a kommunista Gottwald, s a magát demokratának minősítő pártok kisebb kaliberű politikusai refrénként hangoztatták minden fórumon, hogy a szlávok ennyien és ennyien vannak, legyőzték a tengelyhatalmakat, s a Szovjetunió szlávjaival és a nagy Sztálinnal a hátuk mögött övék lesz Európa jövője. Színtiszta szláv államot akarnak gyúrni országukból, s határaik közt ilyen és ilyen okokból nem tűrnek meg nem szláv népelemeket. A képlet ismerős, bár a csehszlovák nemzetpolitikai stratégiában fizikai megsemmisítésükről nem esett szó. A pángermánizmus után a pánszlávizmus, s a világ mindkettőnek ittaissza a levét. A Kárpát-medence történelme, amíg a területnek a magyarság adott nevet, ilyen etnikai tisztogatást nem ismert.. Folytak telepítések, de bel- és külföldi toborzással és vallási, felekezeti, gazdasági, politikaiönkormányzati előjogokkal a betelepítettek javára. Nem kirekesztő, hanem befogadó nemzet voltunk, mondják, s ez általában meg is felel az igazságnak, bár Trianon felől tekintve vissza, őseinknek óvatosabban kellett volna telepítgetniük. Ezért volt olyan döbbenetes a csehek és a szlovákok eljárása velünk, magyarokkal szemben: honfoglaló mohóságukat csak kisnemzeti imperializmusként határozhatjuk meg.

Ennek a cseh politika már 1918-19-ben is bizonyságát adta, folytatván a gyakorlatot később a felvidéki magyarság hátrányára megvalósított földreformmal, a szláv telepek sűrű hálózatának beékelésével, kárpátaljai csehesítő politikájával, az egész belső gyarmatosítással, amelyről a szlovákoknak is vannak lehangoló, szakításokra ingerlő emlékeik: mindig azzal az eszköztárral szolgálták terjeszkedésüket, amelyet az adott perc lehetővé tett nekik. Az a kisnemzeti imperializmus a második világháborúból győztesen kijött csehek és szlovákok nemzetpolitikájában lepleződött le úgy, hogy a fogalom tökéletes illusztrációjaként is szolgálhat. Tanuljunk tőlük, mondhatja, aki hasonló célokat szeretne követni. A magát demokrataként minősítő cseh és szlovák állameszmét a barna és vörös fasizmus fertőzte meg. A magyarkérdés „végső megoldására” törekedtek, mint a nácik

EMLÉKEZÜNK a zsidóéra. Lefordították az Endlösungot: konečné riešenie, mondták szlovákul, konečné řešení, mondták csehül és egy határig éltek is vele, ellenünk. A magyarkérdés vagonkérdés, mondta a moszkvai diktátor Gottwaldéknak, s a nyugati és keleti csehszlovák emigráció azonos célt követett. Beneš, az agyafúrt, a politikai taktikában zseniális, de rövidlátó, a stratégiában vak cseh politikus a nagy nemzeti program támogatásáért Sztálin kezére játszotta az országot. Eltűnt innen a hárommillió német, a mintegy százezer magyar, de az ország vezetői az európai demokráciák nagy családjából is kitépték, s egy nálunk addig nem tapasztalt keleti, zsarnoki politikai struktúrába és egy természetellenes, utópisztikus gazdasági rendszerbe fűzték régiónkat. 1968 augusztusában döbbent rá az ország szláv ajkú népe, hogy a nagy nyelvtestvér ölelése nem szerelmetes, hanem hosszú távon halálos ölelés. A kommunista negyven év csődtömegének föloldása előbb-utóbb sikerülhet, de a seb, amelyet akkor rajtunk , a németeken és a magyarokon ejtettek, ki-kinyílik. Beheged, majd újra felszakad. Nem akarjuk, hogy így legyen, nem jó ez az élmény, de így lesz, nemcsak bennünk, hanem örök traumaként őbennük is, mert maguknak is folyamatosan magyarázniuk kell a megmagyarázhatatlant. A cseh Szudéták vidéke jórészt ma is kísértetvilág: ha az ember látja, rosszakat álmodik tőle. A magyar-szlovák lakosságcsere egész felvidéki magyar történelmi tájegységeket tett tönkre, s következményeik-

ITTHON

ben a hatvan esztendeje történtek mindig élni fognak bennünk. A szlovákokban és a csehekben is, ahogy azóta rólunk, magukról, helyzetünkről, kapcsolatainkról gondolkodnak és ítélnek. Vladimír Mináč, a szlovák kommunista prózaíró fejtette ki híres esszéjében /Tu žije národ – Itt nemzet él/ nemzet-karakterológiai tételét, hogy a szlovákok csöndben, alázattal kivárnak, s ha eljön az alkalmas pillanat, odacsapnak. Ez így igaz: 1919-től több ezer magyar, 1938 után több tízezer cseh, majd a zsidóság, 1945 után a felvidéki németség és mintegy százezer magyar volt kénytelen távozni ősei földjéről, mindig az az etnikum, amelynek kiebrudálására történelmi alkalom nyílt. Ez nem rövidlejáratú etnikai tisztogatás, ahogy manapság a világban szanaszét látjuk, hanem hosszú távú etnikai nagytakarítás a javából. A Beneši dekrétumok magyar vagyonokat kisajátító buzgalma egyházi ingatlanokat, iskolákat, parókiákat, sőt templomokat is sújtott, ezek egy részét reformátusságunk máig sem kapta vissza, néhány közülük már végleg tönkrement, néhány most van végképp leépülőben. A csapás, melyet iskolahálózatunkra mértek, kiheverhetetlen: kiművelt emberfőink országos aránya nem kielégítő, a magyar anyanyelvű oktatás öt éves szüneteltetése és pedagógusainak határon túlra kényszerítése az egész akkori iskolaköteles nemzedéket mellékvágányokra lökte, s több évtizedre volt szükségünk, hogy iskolahálozatunk az optimális szintet legalább megközelítse. A lakosságcse-

Nagy János szobrászművészünk Kitelepítettek című domborműve a Monostori Erődben.

re indította el s az ötvenes-hatvanas évek gazdasági-társadalmi kényszerei tetőzték be a folyamatot, amely egész felvidéki magyar régiók, a Garam-mente, Nógrád és Gömör, Abaúj, Zemplén és Ung, részben a Mátyúsföld népes magyar településeinek elnéptelenedését okozták. Olyan falvainkban, ahol 1945-ig jómodú és öntudatos magyar népesség élt, ma lelkészeink évekig nem keresztelnek és esketnek, csak a halottak körüli szolgálatot végezhetik el .Tudok olyan Garam-menti faluról, amelynek református lakosságát a népcserével megritkították, a maradék szétszéledt vagy kihalt, s a leányegyházzá sorvadt gyülekezetbe hiába jár át a szomszéd település lelkésze, mert a templomot vasárnap rendre zárva találja, a kapuja felől a madaraknak énekel, prédikál és imádkozik, mint Isten XIII. századi assisi szegénykéje, Szent Ferenc. A telepes szomszédok a kerítés mögül nevetik a boldogtalant. Egy gömöri falu, Zeherje népessége a türelmi rendelet után magas, büszke, barokk sisakos tornyot emelt temploma főhomlokzatába. A lakosságcserével, a magyar gazdák vagyonának elkobzásával, a közös gazdálkodás kényszerével, a munkaerő elszívásával, a magyarországi evangélikusok és Zólyom környéki katolikusok átplántálásával oda jutott a falu, hogy gyülekezete húsz-huszonöt magára hagyott idős emberből áll, emberi számítás szerint jövőtlenül, s büszke, a dombról messzire tekintő tornya három esztendeje eget-földet rázó robajjal az utcára feküdt. Mire észrevették, hogy dőlni kezd, mér nem segíthettek rajta. Temetőinket eléri a zsidó temetők sorsa, nem lesz gondozójuk, anyakönyveinket levéltárakba mentik. A folyamat a Trianon utáni cseh és szlovák területszerző nemzetpolitikával kezdődött, a párizsi békeszerződés előtti két év Beneši dekrétuamaival, majd lakosságcserével folytatódott. Az ország államkapitalista gazdaságpolitikája, mely nem engedte, hogy régiónkban a népességet helyben tartó mezőgazdasági, kereskedelmi, ipari és szolgáltató kis és középvállalkozások alakuljanak, betetőzte a kényszerű bevándorlási és lepusztulási folyamatot .Az ímmelámmal induló, tőkehiánytól sorvadó mai vállalkozások későn jöttek, s olyanok, mint a ma ültetett diófa: unokáink fognak róla szüretelni – ha megszületnek, és helyben maradnak, vagy a föld derűsebb vidékeiről hazatérnek. Ez a Beneši dekrétumok valószínű történelmi summázása. Koncsol László

9

EMLÉKEZÜNK

Felvidéki kitelepítettek és deportáltak VI. országos találkozója 2007. SZEPTEMBER 8. Díszvendég: Gúta KOMÁROM REFORMÁTUS TEMPLOM 9 ÓRA

A Monostori Erőd belülről.

Gondolatok, vélemények az OTTHONTALAN EMLÉKEZET- Emlékkönyv, a csehszlovák-magyar lakosságcsere 60. évfordulójára (Kecskés László Társaság, Komárom 2007.) c. kötet kapcsán. A beszélgetést vezeti: Máté László esperes, a Kecskés László Társaság képviselője Program: Himnusz Szabó Ilona operaénekes Máté László köszöntője Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke, a rendezvény védnöke: Bevezető gondolatok. Pódiumbeszélgetés a csehországi deportálásokról és az 1947. évi lakosságcseréről. A beszélgetés résztvevői: Szarka László és Molnár Imre történész, a kötet szerkesztői,

10

Angyal Béla történész, a gútai deportálás és kitelepítés monográfusa, valamint a gútai deportáltak és kitelepítettek egy-egy képviselője Sólyom Lászlónak, a Magyar Köztársaság elnökének a kötetbe írt előszavát felolvassa Hajnal Dóra Koncsol László: Záró gondolatok Szabó Ilona operaénekes Szózat A rendezvény után az emlékkönyvet dedikálják a szerzők és a szerkesztők

MONOSTORI ERŐD A KITELEPÍTÉS ÉS DEPORTÁLÁS EMLÉKMŰVE 12 ÓRA Az emlékmű koszorúzási ünnepsége –szekeresgazdák díszőrségével Köszöntő- Pohlmüllner Tamás a Kecskés László Társaság képviseletében Hajnal Dóra elmondja az alkalomra írott versét A díszvendég Gúta és testvértelepülései koszorúzása Virágok, mécsesek elhelyezése

DUNAI BÁSTYA SZÍNPADA 14 ÓRA Emlékezés a beneši dekrétumok 60. évfordulójára Himnusz

EMLÉKEZÜNK Ipoly menti népdalcsokor - Mosoly Kamarakórus Tóth Bertalanné köszöntője – Kecskés László Társaság Zétényi Zsolt beszéde Duray Miklós köszöntő szavai- kiemelten a fiatalokhoz A felvidéki kitelepítés és deportálás emlékezete családomban vagy lakóhelyemen c. ifjúsági pályázat eredményhirdetése A díjakat átadja: Duray Miklós, Zétényi Zsolt Salgó Gabriella díjazott felszólalása – Mottó:” Segíts, hogy emberárulók szutykát/ erővel győzze a szív,/ szép szóval a száj!”(Nagy László: József Attila!) Angyal Béla: Gúta 1945-49 (2. kiadás) könyvbemutató Szózat – Szabó Ilona, Rigó Jenő, Tóth László - Szent István Kamarakórus

16 ÓRA GÚTA KULTURÁLIS BEMUTATKOZÁSA

Horváth Árpád polgármester köszöntője Fellépnek: Corvin Mátyás Alapiskola: Palotás; néptánc II. Rákóczi Ferenc Alapiskola: néptánc Gútai Zeneművészeti Alapiskola: kamarazenekarok, szólisták Továbbá: Jónás Csaba, Szabó Ilona, Morvay István, Paszmár János, Tóth Ildikó

18 ÓRA

Kis-Duna Menti Rockszínház: Testamentum - emlékműsor

19 ÓRA

A TRANSYLMÁNIA EGYÜTTES KONCERTJEEl ne add az ősi házat

A DUNAI BÁSTYA KIÁLLÍTÓTERME

(a bejárattól jobbra) Gúta bemutatkozó kiállítása tárlatvezetéssel –megtekinthető 12 és 18 óra között

A DUNAI BÁSTYA KIÁLLÍTÓTERME

(a bejárattól balra) Gyermekek részére felvidéki mesemondás, játéklehetőség 14 és 18 óra között

KONFERENCIATEREM

(a főbejáratnál) Családi- baráti találkozók, beszélgetések – szabadon választott időpontban

ITTHON

Röpirat magyar barátainkhoz Legyen már egyszer vége. Ideje véget vetni annak, ami természetellenes, lealázó és csak bibliai mértékkel mérhető önfeladás eredménye. Valami soha nem látott mélységbe sülylyedt Magyarország. A mindenkori Magyarország – nem a manapság így nyilvántartott Kis-Pannónia. Erdélyben a sokat tapasztalt és magasztalt székelyek tizennyolc éve képtelenek kivívni önrendelkezésüket. Ehelyett kivágják erdeiket, aprópénzért eladják az ősi földet, s manapság bármely jöttment, jövevény román főispán megtilthatja településeinken a rovásírás használatát. Felvidéken magyar lányokat vernek és hurcolnak meg, valamiféle érthetetlen gőggel aláznak meg mindent, ami magyar – és válaszként nemhogy pofon nem csattan, de még hangos szó sem hallatszik. Délvidéken magyar fiatalokat ítélnek hatvanegy évnyi börtönbüntetésre a jogos önvédelemért, és magyar emberek ezreit kergetik el az általuk birtokolt és épített földről. Kárpátaljáról lassan már szó sem érkezik; lehet, ez a legfájdalmasabb: mert ott a legnagyobb az ínség, ahol a segélykérő szó is belefagy az emberbe. De nem: a legfájdalmasabb az, ami az anyaországban történik. Ahol manapság magyarnak lenni szégyen. Ahol magyar zászlót lengetni bátorság. Ahol elloptak és ellopnak mindent, ami mozdítható. Ahol idegen érdekek nevében tipornak felismerhetetlenné mindent, ami magyar. Ahol nemcsak a bűnözőktől félnek az emberek, hanem a rendőröktől is. Ahol az intézményesített szajhaság odáig fajult, hogy a magyar ember szégyelli a határokon túl, hogy Kis-Magyarországon született. Na, ebből most elég. Lehet, tízen leszünk: lehet tízezren, és egyszer, ha sikerre jutunk, tízmillióan. Nem kis nép ez, bárhogyan próbálták elhitetni velünk. Mostantól legyen vége. Nem hibázhatunk a politikában. Nem bízhatunk a világrendekben. Még a vallásban sem bízhatunk. Csak magunkban: és ha magunkban bízunk, abban is bízunk, hogy Istennek szándéka van velünk. Vegyük hát kezünkbe sorsunkat. Barátaim, magyar testvéreim: nem tüntetni kell. Nem pártot alapítani és legkevésbé megfelelni annak, amit embereink európainak és demokratának hazudtak nekünk. Mostantól egyszerűen csak ne tűrjünk tovább. Ha valaki tolvajt lát, ne engedje futni. Ha valaki a magyarságot gyalázza, bánjunk úgy vele, ahogy a mocskos szájú inassal. Ne mérlegeljük többé a következményeket: cselekedjen mindenki

az erkölcsből fakadó ösztöne szerint – mert ezek az ösztönök, a tisztesség és nemzet védelmének eszközei nem véletlenek. Senki nem lesz egyedül ebben a harcban. Mindössze el kell kezdeni. Ahol legnagyobb a szükség, közel a segítség: s itt vagyunk egymásnak. Mindössze erőt kell felmutatni. Erőt és határozott választ a társadalmon kívüli söpredéknek. Erőt az utódállamok nevetséges gőggel fitymáló hivatalnokainak. És erővel kell legfőképpen válaszolni az anyaországot kifosztó és meggyalázó társaságnak. Ami ezután következik, azt figyelmen kívül kell hagyni. Persze fasiszták leszünk, huligánok, szélsőségesek, rasszisták és úgy általában: az emberiség ellenségei. Mindezek azonban csupán szavak. Szavak, amelyek olyanok számunkra, akár a légyzümmögés. Egy percig sem érdemelnek figyelmet. A fontos: emberi és nemzeti érdekeink érvényesítése. Immár nincs hová hátrálni. Sarokba szorítva nincs más út, csak a támadás: ismerjük hát végre fel helyzetünket. Fölösleges lenne most politikai programot hirdetni. Túlélőprogramot hirdetünk, ahonnan bármikor gyarapodni lehet. Ennek feltétele a nulla tolerancia mindenki ellen, aki a magyar érdekek és értékek ellen tör. Ehhez nem kellenek militarista, terrorista csoportok. Nem kellenek „érdekvédelmi” politikai csoportosulások. Ehhez mindössze baráti társaságok kellenek. Baráti társaságok bejegyzés, törzstőke és szavazóbázis nélkül. Két vagy húsz ember társasága, akik reagálnak mindenre, ami a környezetükben történik, és megteszik, ami tőlük telhető. Ezek a baráti társaságok majd úgyis egymásra találnak. Nem kell hozzá vezető, nem kell stratégia – csak a példa számít, amely megszüli a győzelemre vezető utat. Mostantól /akinek füle van, hallja/ járjunk nyitott szemmel. Ne habozzon senki a bűnökért bűnhődést követelni. Aki e hétköznapi csatákban nyerni fog: a magyarságnak szerez lépéselőnyt. Ha valaki belebukik: emberségből példát, vitézségről formát hagy az őt követőknek. Legyen ez a mi baráti társaságunk. Megfoghatatlan, de erős, határozott és szerteágazó immunrendszere nemzetünknek. Csupán két dolgot kell ehhez cselekedni. 1. Megvédeni bármi áron, ami hozzánk tartozik. 2. Tudomásra hozni, hogy mindezt a Magyarok Baráti Társasága tette. Azért, hogy erőt meríthessünk egymásból. Hát, rajta, barátaim! György Attila, a Székelyföld szerkesztője, 2007 nyara

11

ÉLETMŰ-DÍJ

Fotó-katona vagyok, vizuális közlegény –

Szuronyom a teleobjektív, a vér pedig a gondolat Így vall magáról Tóthpál Gyula fotóművész a felvidéki magyar fényképészek albumában, a Fotóvilágban. (Clara design stúdió, 2006). A mű az 1948 és 2005 közötti időszak alkotóiról ír, vallomásaikat és néhány képüket mellékelve. Koncsol László, Tóthpál egyik legkiválóbb ismerője Nemzedékem útjain (Madách Kiadó, 1988) c. munkájában így fogalmaz: Tóthpál 1941ben született, így már vannak emlékei a háborúról s a háborút követő, számunkra, csehszlovákiai magyarok számára oly nehéz évekről. Alig pár évvel idősebb Európa békéjénél, magántörténelme a csehszlovákiai magyarság második világháború utáni históriájánál, ezért eszmélete is egyidős nemzeti kisebbségünkével: a nullából a kezdeti semmiből, a semminél is roszszabb origóból indult, s napjainkig ér. Az sem véletlen, hogy művészete a szociofotó hagyományaival rokon. Tóthpál szociális érzékenysége és emberi részvéte nyilvánvaló. A megbántott gyermek, a riadt öreg, az elnyűtt munkás és a meggyötört felnőtt

12

A hűség gyökerei

arca tekint ránk éles kontrasztú, drámai, sokkal inkább grafikai, mint festői hatású képeiről. Három esztendővel később Csoóri Sándor emígyen vélekedik: Ime, két találomra kiválasztott fotó is elég ahhoz, hogy megértsük: Tóthpál Gyula képein semmi sem azonos önmagával. A bábumanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbababák, hanem a halál csúfondáros utcalányai. Egy magányos férfi világát lemosolygó fatündérek. És a vasúti kocsiban hegedülő rokkant sem csak egy közönséges koldus vagy zenész. Vele a háború utazik a vonaton. A Don-kanyar halott katonái. Tömérdek aknavágta seb, mint elüszkösödő tulipánok. Ráadásul a hallgató és emlékező férfiutas homlokráncaiban az elveszített hazák is ott utaznak. A jellemzések sorát Török Elemér versben folytatja: Bodrogköz fia – Tóthpál Gyulának – Micsoda csend és mennyi tünemény! A fiú megáll a fény rácsai mögött csodálni az aranykupolás bodrogközi pusztaságot, ahová mindig visszavágyott... Áll tűnődve s felfénylik előtte tisztán tengernyi szép, emléket őrző gyerekkori kép... Ő még látott hattyút a Ticében, hajnaltájon kócsagot szállni lenge szélben...

Tél

Hallotta búgni a bölömbikát, amikor az alkony már estbe hajlik át... Tóthpál Gyula egy interjúban /Szabad Újság, 1991/ a kérdésre: Mit tart eddigi legnagyobb sikerének? Ezt válaszolja: „A fotóművészek 1971-ben, Berlinbe rendezett világkiállításán szerzett ezüstérmet. A tárlaton 126 ország 554 fotósa vett részt több mint ezer képpel. Én hét munkámmal neveztem be. Az egyik a Rohanó vonóval című, mankóira támaszkodó embert ábrázol, amint a vonatban hegedül. Zene című felvételem egy fal tetején lévő öt szál szögesdrótot és egy madarat mutat. Az öt szál drót úgy fest, akár a kottavonalak, a kismadár pedig, mint egy hangjegy.” Tóthpál Gyula az idén életművéért nagy hazai elismerésben részesült – a Posonium Művészeti Díj kitüntetettje lett. Egyik fo-

ÉLETMŰ-DÍJ tósunkról sem írtak ennyien: hazai és magyarországi kiállításai mellett láthatták képeit Berlinben és Prágában, publikálták őket lapokban és könyvekben – még Japánban is. Egyetemességét Szabados György Bartók Béla-díjas magyarországi zeneszerző 2005-ben, győri kiállításának megnyitásakor így jellemezte: Nem lehet államalkotó nép az, amelynek nincs érzéke a szimmetria iránt. Mély érzéke, zsigereiben való érzéke. Nem lehet államalkotó nép, mert nem tud egyensúlyt teremteni és fenntartani. Tessék megnézni mi van a Kárpát-medencében, amióta politikailag, gazdaságilag szét van szedve. A totális egyensúlytalanság állandó rettegése, félelme és védekezése és kalkulációja és borulásgyanúja és nem tudom még mije uralkodik. És nem szabad, hogy itt újra szimmetria legyen, mert az egy más dimenzió. Akkor az erők összegyűlnek,

ott elkezdődik egy építkezés, egy belső építkezés és egy kultúrának új kiteljesedése. Ennek ilyen vonatkozásai vannak. Jómagam elég sokat jártam az elmúlt két évtizedben az anyaország határai mentén és megdöbbentem: Egyszer csak az a szomorú és egyben reménykeltő felismerés merült fel bennem, hogy ezt az önmaga által és persze mások által is felhígult, tétovává vált, koncepciótlan anyaországot a határon túli magyarok fogják önbeporzással újra feltámasztani. Helyreáll az elementáris , a természetes szimmetria. Az önbeporzás esélye. Immár ez az egyetlen esélye a mi kultúránknak, amely nem az iszapbirkozó magyarországi, anyaországi mocsárban fog újjászületni, hanem a határmenti populáció, az ott élő emberek őrző szelleme révén. Hát igen, magyarul úgy hívják, hogy gyepű. A gyepű fogja ezt a csodát megtenni. Mert ahol erő és hű-

Elementáris szimmetria

Általában ilyen címmel állítják ki Tóthpál Gyula fényképeit, melyek minden esetben fekete-fehérek. A szakma egyik budapesti kiválósága szerint a felvidéki fotóművész képein olyan „kérlelhetetlen a fekete és fehér kontrasztja, hogy a kormosra égetett feketék keményen mellbevágják az embert.” Alapvetően arányos-e az én világom? – kérdezi folyamatosan a mester. Válasza: nem! Mert az ember rendszeresen rombolja a teremtett világ arányosságát. Tóthpál ezt a pusztítást, a békességestől, jóságosságtól eltért torzuló világot talán azért ábrázolja módszeresen, hogy végre elérkezzen a mélypont, s utána a törvényszerű felemelkedés. Amikor minden elementárisan szimmetrikussá válik, mint a fák levélzete, s nem puska által pusztulunk, hanem úgy, mint a jázminok - nyár éget, ősz tép, tél temet. Batta György

ITTHON

Vonaton

13

Kikosarazva

ség van, ott van esély. S mert itt van ez a kiállítás. Tessék megnézni, hány kép szól a hűségről, az egyik itt, ott a másik, de szinte mindegyik. Ennek a kiállításnak ez is az aktualitása. Ezeknek a képeknek az elementáris ereje, amelyben az a különös, hogy ami soron van az hitelesíti a dolgokat. Sejteti is, hogy mi következik, hogy minek a futamában élünk.

CENTENÁRIUM

Művészetét megérti az egyszerű ember...

Szabó Gyulában égett az isteni láng

...Szabó Gyula losonci festőművész ... kiállítása beszédes igazolása lesz annak, hogy mit tud alkotni, hová tud fejlődni egy igazi művésztehetség törhetetlen tanulnivágyásával és szorgalmával. Nincsenek iskolái, nem járt mesterekhez. Csak a legszűkebb pátriájából, könyvekből és folyóiratokból merített. Gazdag és mélységes lelki élete, éles megfigyelőképessége és bámulatos technikai készsége átsegítették a legnehezebb akadályokon. Ma ott van, hogy neves mesterek elismerik. Szabó Gyula elsősorban az olajfestészet mestere, de szereti a grafikát is. Vannak akvarelljei, temperái és pasztelljei is. Fest tájat, portrét, gyakran nyúl szociális témához is, de illusztrációkban sem szegény. Mindenkor és mindent benső kényszerűségből, mély lelki érlelés után alkot. Szabó a színek kiváltságos művésze és a kontrasztok mestere. Sajátságos, hogy nála a legbujább színpompa is finom harmóniába olvad. Viszont vannak képei, amelyekben puha, egybeolvadó színekkel a természet fékevesztett elemeinek legvadabb tombolását vetíti elénk. Szabó Gyula modern festő, modernségével azonban nem a torzításokat keresi és egyike a ma oly ritka tehetségeknek, akik a szépet csorbítatlanul át tudják vinni a modern művészetbe. Az ő művészetét meg tudja érteni az egyszerű ember és értékelni tudja a nagy művész is. Igazi művész ő ... Minden témája előbb lelki érlelésen megy keresztül. Ez hol rövidebb, hol hosszabb ideig tart nála. Alakít, változtat, átcsoportosít és közben a legkülönbözőbb színekkel fest - képzeletben, mígnem a kép kész. Kész, mielőtt megfestette volna. Ténylegesen megfesti aztán, ha erre alkalmas pillanatot talál. Ilyenkor – a teremtés lázában – a festmény elkészítése szinte percek műve. Míg egy festmény elkészítésén dolgozik, új meglátások és új megoldási lehetőségek bontakoznak ki előtte, amiket aztán további képeinél alkalmaz is. Innen van az, hogy minden munkája a haladás jegyében születik és ezért minden képe más és más. Ez pedig nemcsak a probléma elvont megoldására vonatkoztatva áll, hanem a technikai kivitelt illetőleg is. Roppant meglepő, hogy a művész a kép témája szerint is, mily különbözőképpen keresi és meg is találja a kifejezési lehetőségeket. De minden egyes képe letörölhetetlenül magán viseli művészlelke mély megnyilatkozását. Rendkívül termékeny festő Szabó Gyula. Sok száz képe közt azonban egyetlen sincs, amelynek megfestése ne jelentett volna számára mély élményt. Mert Szabó Gyula vérbeli művész, akinek a művészet tartalmat, életet és végtelenséget jelent. Gerinces ,nem alkuvó művészjellem, mindig tépelődő, mindig kutató. A fenti gondolatok elhangozhattak volna Szabó Gyula festőművész, grafikus, költő idei, századik születésnapja alkalmából rendezett valamelyik – ipolysági, pozsonyi, füleki – kiállítása megnyitóján is, pedig kereken 70 éve annak, hogy ezekkel a szavak-

kal mutatta be Dr. Sümegh József a Prágai Magyar Hírlap 1937. március 2-i számában az akkor még ismeretlen Szabó Gyulát készülő pozsonyi kiállítása alkalmából. Döbbenetes, milyen pontosan felismerte a méltató az akkor még csak harminc éves

Itt volt itthon Szabó Gyula - a művész losonci háza

14

losonci festőművész rendkívüli tehetségét, kivételes elhivatottságát, előrevetítve alkotói jövőjét is: „Igazi művész ő még akkor is, ha hosszú út áll előtte. Azt az utat gondolom, amit meg kell tennie, hogy a tökély azon fokát elérje, amely művészlelke előtt lebeg.” Hogy Szabó Gyula elérte-e azt a „tökélyt”, és, hogy egyáltalán, lebegett-e előtte egy meghatározható foka a tökéletességnek, azt életműve ismeretében sem lehet egyértelműen kijelenteni. Valószínűbb, hogy Madáchcsal vallotta, hogy az élet célja a küzdés maga, a művészet célja, értelme pedig az alkotás maga. Ennek megfelelően az alkotásnak szentelte életét, annak rendelt alá mindent, jól tudva , hogy nemcsak az élet,a puszta lét gyötrelmes, olykor borzalmas – a háborúban ezt megtapasztalhatta – de a művészi alkotás is folytonos harc, a művész küzdelme önmagával és az őt körülvevő világgal. Ezt a nemes harcot Szabó Gyula megharcolta, mert égett benne az „isteni láng”, amit nem tudott „megfojtani” a „Tugár (losonci patak) iszapja, hínárja”, mert művészi krédója az volt, hogy „ míg bírsz: lobogj az éjszakába”. Tudatosan vállalta a kisebbségi létet, azon belül a losonci „remeteséget” is. Bár Budapesten született, és betegsége okán Prágában halt meg, Losoncot tartotta otthonának, ugyanakkor nem csak azért volt a világon, hogy valahol otthon legyen benne, hanem azért, hogy ezt a sokszínűséget befogadja és visszatükrözze – ecsettel, ceruzával, vésővel és tollal: igen, tollal is, versben és prózában is. Pedig nem volt könnyű: „Hidd el, nem könnyű Losoncon „őstehetségnek” lenni! S úgy élni, ahogyan én élek, s úgy festeni, ahogyan én festek... Aki nem látja fénylő tájaimban az üldözött, menekülő, de hívő ember fény- és szépségszomját, annak hiába mondani fénylő szájjal a Napot.

És van összefüggés munkáimban! Csodálatos belső logikájuk van, csak lélek kell hozzá, amely lát, nem bámészkodó szem.” Teljes életet élt, s bár csak 65 év adatott meg neki, monumentális életművet hagyott hátra, mert jól sáfárkodott a kapott „tálentumokkal”, képei és írásai ma már a mi kincseink, losonciaké, szlovákiai magyaroké, magyaroké jelzők nélkül, európaiaké, a nagyvilágé. Persze csak az lehet a miénk, csak az lehet közös kincsünk, amit ismerünk. A centenárium már eddig is számos alkalmat adott Szabó Gyula életművének megismerésére, köszönhetően elsősorban a művész özvegyének, hagyatéka lelkiismeretes gondozójának, Szabó Kingának. Mint már utaltunk rá, három kiállítása már megnyílt, és még továbbiak lesznek az év folyamán. 2007.június 9-én Losoncon Szabó Gyula emlékünnepély volt, ezen belül a művész halála óta el-

telt több mint három évtized legnagyobb eredményeként bemutatásra került a Szabó Gyula monográfia is. Az életműhöz és a száz éves jubileumhoz is méltó tartalmú és kiállítású, gazdagon illusztrált kiadványt (NAP Kiadó 2007) Kubička Klára, Besztercebányán élő művészettörténész mutatta be, aki a monográfia koncepcióját és szakmai szerkesztését is jegyzi. A több ezer festményt, rajzot, grafikai alkotást, illetve költeményeket, esztétikai, filozófiai írásokat tartalmazó teljes életművet ez a hiánypótló mű sem tudja a teljesség igényével felölelni, de a „monográfiában bemutatott rész az életmű egészére utal” – írja bevezetőjében a szerkesztő. Napjainkban jelent meg a Lilium Aurum kiadóban egy Szabó Gyula emlékkönyv is, mely 1937-től 2002-ig született válogatott írások /tárcák, riportok, beszélgetések, jegyzetek, tárlatmegnyitók, tanulmányok, kisesszék, versek/, valamint eddig publikálatlan rajzok segítségével próbálja bemutatni a művészt. Ez az írás, az itt közölt képekkel Szabó Gyula jobb megismerését, életműve népszerűsítését kívánja szolgálni. A bevezetőben is taglalt stiláris és technikai sokszínűséget a művész életpályájának különböző szakaszaiból származó önarcképeivel, illetve olyan képeivel prezentáljuk, melyeken egyértelműen önmagát (is) ábrázolta. A reprodukciók Szabó Kinga archívumából valók. Böszörményi István

Önarckép palettával. 1942, olaj

ITTHON

15

Önarckép. 1937, akvarell

Anyámnak konyha, nékem műterem. 1936 , olaj

CENTENÁRIUM

CENTENÁRIUM

A festő pietája – részlet. 1942, olaj

16

CENTENÁRIUM

Hármas portré – részlet. 1943, olaj

Önarckép játékkal –részlet. 1943, olaj

ITTHON

Prágai önarckép. 1946,tus

Önarckép koponyával. 1947, tempera,tus

17

Lámpás önarckép. 1963, fametszet

Önarckép kakassal. 1962, fametszet

Piros festő – részlet. 1969, viasztempera,rézlemez

Önarckép. 1958, tus Önarckép. 1963, fametszet

Kék festő – részlet. 1970, viasztempera, rézlemez

A MAGYAR SZENT KORONA

A Szent Korona István fején A Szent Korona ezer arca címmel jelent meg 2000-ben a Kairosz kiadónál az a gyönyörű album, melyet Fekete György és Sunyovszky Sylvia állított össze. Ha tehetnénk, ebből a kötetből minden olvasónknak ajándékoznánk, de nem tehetjük, hiszen első kiadása elfogyott már, ráadásul nem tudnánk – anyagiak híján – ezerszámra vásárolni a műből. Álljon itt most néhány kép a tíz fejezetből álló könyv nyitó részéből, amely a Szent István és koronás utódai címet kapta, s amely a Koronánk különféle előfordulásait mutatja be. Előbb azonban néhány sor a szerzők vallomásából: „A magyaron kívül aligha van nemzet, amelyik ugyanazzal a koronával hitelesítette volna királyának hatalmát évezredes történelme folyamán. Nemzeti címerében sincs semelyik népnek ehhez hasonló, konkrét, kézzel fogható, mindenki által megtekinthető tárgyi szimbóluma. Jelenléte folyamatos volt a szemnek, így a társadalmi tudatnak is. Szimbólummá nemesedhetett. A választott új hit, a kereszténység jelképévé vált. Amikor pedig évtizedekre, sőt évszázadokra eltűnt a hódoló szemek elől, az élő emlékezet vigyázta. Szerepet kaptak ebben az eredete köré font legendák, a hányatott sorsát megörökítő szóbeszédek, leírások és megmaradásának szinte megmagyarázhatatlan misztériuma. Elpusztíthatatlansága maga volt a nemzet fennmaradásának élő reménysége.”

ITTHON

19

VILÁGJÁRÁS

Pozsonypüspökiek Stockholmban (Magán)fogadás a nagykövetségen Május közepén egy 24 fős csapat elindult világot látni Pozsonypüspökiről. A kirándulás szervezője a Csemadok (Nagy Elza, Fukári Anna, Jégh Izabella) és az MKP helyi szervezetének vezetősége volt. Elhatározták, hogy a meghívásnak eleget téve elmennek „meglátogatni”a Szlovákia nagyköveteként Svédországba, Stockholmba került volt vezetőjüket, Mészáros Alajost és családját. Az elhatározást tett követte és a Csemadok hsz. vezetősége most is bebizonyította, nagy gyakorlata van a kirándulások szervezésében, – minden évben eljutnak valahová. – Hogy csak a jelentősebb utakat említsem: tavaly például 45-en nyolc napig járták Erdély nevezetes helyeit, hogy a végén részt vehessenek a csíksomlyói búcsún, évekkel előtte Rákóczi nyomában eljutottak Sárospatakra, ahol megnézték a várat, a templomot, a híres református kollégiumot, a Makovecz Imre tervei alapján épült Gimnáziumot: Sátoraljaújhelyen bejutottak a „Rákóczi pincébe”, Kassán a Szent Erzsébet Dóm-

20

Mészáros Alajos nagykövet

VILÁGJÁRÁS

Pozsonypüspökiek Stockholmban

ban koszorút helyeztek Rákóczi márvány koporsójára:kirándulást szerveztek Zselízre és Gombaszögre a Csemadok országos népművészeti fesztiváljaira, ünnepélyeire, voltak Pusztaszeren, részt vettek Budapesten a Milleniumi ünnepségeken, megnézték a Terror Házát, az új Nemzeti Színház épületét, idén kora ősszel pedig Dél-Csehország műemlékeit szeretnék végig járni. Természetesen a kirándulásokat, akárcsak a mostanit is, önköltséges alapon valósítják meg, keresve és kihasználva a szervezés számára kedvező alkalmakat, a helyi ismereteket, a baráti cserekapcsolatok jelentőségét, és alkalmanként az Illyés Közalapítvány és a Rákóczi Szövetség által meghirdetett pályázati lehetőségeket is.. A kirándulások szervezésével kapcsolatos nagy tapasztalatuk ebben az évben is gazdagodott. Stockholmba eljutni, és ott négy értékes napot eltölteni, az előző kirándulásoktól eltérően kissé más volt: repülőn és hajón utazással, és Szlovákia nagykövete magán-fogadásával bővült. Minden kiválóan megoldódott, - a repülő- és a hajóutakat mindenki gond nélkül

ITTHON

viselte. A városnézés közben: abszolvált rengeteg gyalogolás sem ártott meg, igaz volt egy kis izomláz, de az elmúlt, a nagyszerű élmény viszont megmaradt. Csodálatos volt a rengeteg látnivaló: az óváros, a királyi várpalota (Kungliga Slottet), a Nobel-díj átadását követő díszvacsora színhelyéül is szolgáló városháza (Stadthauset), a múzeumok, köztük a világhírű Vasa Museet - hajómúzeum -, a Nemzeti Opera, a Kultúrpalota, a Szlovákia nagykövetsége, a Skanzen, a bevásárló utcasorok, a kikötők, az óriási tengeri hajók, ( volt köztük olyan magas is, mint a pozsonyi Márton Koronázó templom tornya), a város tisztasága, a fegyelmezett és udvarias autósok, az egész várost átszelő kerékpárutak, a mindenkihez szíves mindenki, a stockholmi Magyar Ház magyarjai élükön Kalocsi Margit vezetővel, stb. Az emberek szívélyességének bizonyítására álljon itt egy példa: a Gamla Stan-ban (Óváros) elbolyongtam és bementem egy múzeumba. A hölgy, nem azt mondta, hogy nem tudom, hanem bevitt az irodába, számítógépen lehívták az általam megadott intézményt, és

mivel telefonon nem tudtak ott senkit elérni, de közel volt az intézmény, a hölgy 5 perces sétával a helyszínre vezetett. Tette ezt olyan természetességgel, amely az udvariasság legmagasabb fokára engedett következtetni. Mondhatná valaki, hogy szerencsém volt. Lehet?, Érjük el, hogy hasonló helyzetben nálunk is természetes legyen az ilyen segítségnyújtás, az ilyen „szerencsés” találkozás. Stockholmban a rengeteg látnivalót csak úgy lehetett bejárni, hogy szívélyes fogadónk, helyi kalauzunk volt Csanaky Ellenóra és Mészáros Alajos. Dávid fiuk olyan magabiztosan járt-kelt velünk a városban, mintha ott született volna. Alig egy éve,hogy ott van és már beszéli a nyelvet. Szóval, az ő segítségükkel alaposabb betekintést nyertünk Svédország fővárosa mozgalmas életébe. Vezetésükkel értelmes útmutatást, ismertető magyarázatot kaptunk a múzeumokban, a főváros fentebb felsorolt jellegzetesebb épületeivel kapcsolatban, a skanzenben bolyongva, a jelenleg „népligetnek” használt királyi vadaskertben (Djurgarden sziget), a nyílt tengeri hajókiránduláson,

21

a királyi várban járva, stb. És ami még nagyon fontos, ők teremtették meg számunkra azt a bensőséges kapcsolatot a Magyar Ház magyarjaival, amely az első pillanattól kezdve barátsággá vált, illetve a Katolikus Kör tagjaival, akik nemcsak szállásgondjaink megoldásában siettek segítségünkre, de egy közösen eltöltött vacsorával lehetővé tették a hosszan tartó

22

beszélgetéseket, s így mélyebb betekintést nyerhettünk az ő küzdelmes életükbe. A jelenlévők többsége 56-os menekült volt: legszebb 15-20 évük ráment arra, hogy beilleszkedjenek, elfogadható egzisztenciát, társadalmi megbecsülést teremtsenek maguknak. Most már könnyebb nekik is, gyakrabban meglátogathatják, ill. a Duna TV jóvoltából szoros kapcsolatot

tarthatnak fenn az óhazával. A gyönyörűen karban tartott Házban és szép nagy udvarában élénk a társadalmi élet: rendszeresen ismeretterjesztő előadásokat, pingpong-, kártya, stb. vetélkedőket, közös szalonna sütéseket, nyelvgyakorlással, péntekenkénti közös vacsorával és egyéb szórakozással összekötött hétvégeket, stb. szerveznek, és alkalmanként egy-egy hazai művész, művészeti csoport meghívásával gazdagítják a kulturális életüket: írók, költők, történészek, politikusok, sportolók, előadóművészek, népdal- és nótaénekesek, zenei csoportok voltak már a vendégeik. Abban a reményben váltunk el, hogy a megteremtett kapcsolatnak folytatása lesz. Mi is tudunk Pozsonyban, illetve Szlovákiában számukra érdekeset mutatni. A nagy élmények közül több is kiemelkedik, pl.: a Vasa Múzeum .A XVII. században a svéd király igen nagy erejű tengeri vitorlás hajóhaddal rendelkezett. Építtetett egy királyi parancsnoki hajót is. Az ágyúnaszád a király szemében kicsinynek tűnt, nem tükrözte a svéd királynak a világ tengerei feletti hatalmát, ezért parancsba adta, hogy építsenek a már kész hajóra még egy ágyúsort. Úgy történt. A dicső napon a hajó óriási vitorláit kibontva, fedélzetén egész Európa uralkodóházi képviselőivel kifutott az első útjára. Azaz kifutott volna, ám elhagyva az öblöt, elérve a nyílt tengert,

VILÁGJÁRÁS a szél belekapaszkodott a vitorlákba, a hajó oldalt dőlt, és lassanként elsüllyedt. Az épségben maradt hajó érintetlenül, évszázadokig a tenger iszapjában pihent, míg végül a múlt század vége felé kiemelték a tengerből, újrakonzerválták, múzeumot építettek köré és eredeti pompájában kiállították a világ újabb csodájaként. A hajó óriási múzeumi érték, tömegével vonzza a turistákat. Minket is vonzott. A hat emelet magas építményt fél napig csodáltuk, tanfilmen a kiemelés és az újjáépítés folyamataival is megismerkedhettünk. A másik, nagy élményt a szigetnyi nagyságú skanzen jelentette. Itt ismerkedtünk a Lapp-földi, és a viking életformával, állatfajtákkal és kultúrákkal. Volt mit nézni. Én magam annyira elbámultam, hogy még a csapatot is elvesztettem (vagy ők vesztettek el engem). Volt is belőle kisebb riadalom, de mint a mondás tartja, „rossz pénz nem vész el” és aránylag pontosan megérkeztem a nagykövetünk rezidenciáján tartott fogadásra. Isten az atyám, a fogadás is „megért egy miatyánkot”, olyan élénk beszélgetés-vita alakult ki, hogy szerintem idehaza, Püspökin sem ártana évente egy-két ilyen összejövetelt tartani. Igaz, hogy nem váltottuk meg a világot, de közel kerültünk hozzá. Szombaton nagyszerű ebédet, svéd specialitást, - /sült lazac sajátos tormás- mustáros mártással) költöttünk el a Kassáról még a hatvanas évek elején odatelepedett Takács Tamás és pozsonyi felesége Lillahausselbacken nevű, szép, nagy, romantikus és „felkapott” családi vendéglőjében a Skanzen szigeten. Kedvesek voltak, ők is örültek a hazai vendégeknek, a hazai szónak. Közel ötven év után is tisztán beszélik anyanyelvüket. Az út hazafelé is rendben telt el. A vasárnap délelőtti indulás előtti időbe még belefért egy katolikus mise meghallgatása, - mert vannak ott katolikusok is. Szép nagy templomuk van. Ott még integethettünk a magyar ismerőseinknek. Aztán egy búcsúparolázás Mészárosékkal és indulás haza. Jó volt a „fapados” repülővel utazni, s több mint 11.000 méter magasból nézni földünket. Már, amikor láttuk, amikor nem takarták el előlünk a fellegek. Mert gyakran repültünk a felhők felett is. Élményeinkben még mindig a „felhők felett” járunk. Takács András

ITTHON

23

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS

Csokonai Martoson

Dr. Závory Sándor életútja A Felvidéknek vannak olyan jeles személyiségei és vannak olyan művek, események, akikről, amelyekről az elmúlt több mint 80 évben nem beszéltünk. Közéjük tartozik dr. Závory Sándor is: idén emlékezünk születésének 165. évfordulójára. Ez jó alkalom az adósságtörlesztésre. Édesanyja, Oroszi Zsuzsanna (1799 – 1885), édesapja, id. Závory Sándor (1799 - 1875) Kisés Nagykeszi református iskolájának rektor-tanítója volt. A családnak négy gyermeke született. Az idősebb fiú Závory Elek (1833-1900) Pápán végezte tanulmányait és tagja volt pápai diákok híres dalárdájának. Csodálatos hangját nagy költőnk, Vörösmarty Mihály is megdicsérte, sőt bíztatta, hogy menjen Pestre az Operába. Ő azonban akaratát teljesítve a papi hivatást választotta,: Madon, Patason, majd 43 éven át Nagykeszin volt református lelkész. A szülők legkisebb gyermeke, Závory Sándor 1842. július 9-én született Nagykeszin. Elemi iskoláit a szülőfalujában végzi, majd 1852-től ő is a pápai kollégium diákja. Itt találkozik Eötvös Károllyal (1842-1916) a későbbi politikussal, íróval, akivel egész életre szóló barátságot kötnek. Az 1856-57-es tanévtől már Pozsonyban találjuk a lutheránus gimnázium növendékeként. (Akkoriban a pozsonyi gimnázium jól képzett tanári karral rendelkezett, hiszen a diákjai kö-

24

zül sokan kerültek értelmiségi pályákra, s lettek: tanárok, orvosok, ügyvédek...) Egyik legnevesebb osztálytársa, a Trencsénben működő tudós, megyei főorvos, dr. Brancsik Károly (1842-1915) volt. 1861-ben Budapesten az orvosi egyetemre 114en iratkoztak be, közötük Závory Sándor is. Az egyetemi évek alatt önfenntartó, hiszen a szülei már idősek, túl sok segítséget nem várhat tőlük. Tanulmányai költségeit maga fedezi, a fővárosban módosabb családoknál gyermekek tanításával foglalkozik. Orvosi diplomája megszerzése után 1867-től több évig külföldön tartózkodik. 1871-ben tér vissza Budapestre, az egyik ismerősénél lakik az akkori Sándor-utcában, egy ódon bérházban. Innen hamarosan elköltözik, de ez a ház mégis kap némi szerepet az életében, még Jókai Mór is kellemetlen helyzetbe kerül miatta. 1872-ben Korzikára utazik, hogy a sziget éghajlatát tanulmányozza. 1873-tól 1899-ig egy osztrák fürdőhelyen, Gleichenbergben praktizál: mint fürdőorvos. Munkája révén kétlaki: nyáron Gleichenbergben tartózkodik, az év többi részében a család lakhelyén, Hajduszoboszlón gyakorolja orvosi hivatását. Első állomáshelyén, Hajdúszoboszlón, megházasodik, felesége Szívós Aranka.

Gyermekei is Szoboszlón születtek. A család innen Kecskemétre költözik, majd végül Budapestre. Gleichenbergben jeles írónkat, Mikszáth Kálmánt is kezelte 1890 és 1899 között. Ismeretségük nem korlátozódott az orvos- beteg szűk kapcsolatára, hanem barátsággá vált. A fürdőorvosi állás eléggé jó anyagi hátteret biztosít a családnak. Ezért megteheti, hogy a fürdőidény után nem kell mindig a gyógyítással foglalkoznia. Művelődhet, világot láthat, kialakít magának egy szabadabb életstílust. Így elkísérhette Gróf Zichy Géza (1849-1924), zongoraművészt (aki 1866-ban Pozsonyban is tanult Mayerberger Károlynál) 1890-ben oroszországi hangversenykörútjára. Természetesen a művész Péterváron is fellép, ahol meghallgathatják a híres Izsák templom harangjait. De Závory feljegyzi, hogy a pápai Öregharangnál nincs szebb harangszó a világon. Závory 1899-ben fejezi be az orvosi praxisát. Ekkor már a fővárosban élnek, millenniumkor meglátogatja Görgey Artúr tábornokot, akinek nagy tisztelője. Elmesélte neki azt a rettenetes „tűzijátékot” amit 1849. április 24-én Nagykesziről is látni lehetett, mikor Querlond és katonái kilőtték Kolozsnéma felől, a szemközti Gönyünél a Dunán veszteglő, osztrák lőszert szállító hajót. A kolozsnémai polgármesterasszonytól, Szalay Rozáliátol tudjuk, hogy a robbantás nyomán Gonyü község majdnem teljesen leégett. Dr. Závory Sándor 1921-ben hunyt el Budapesten.

ADÓSSÁGTÖRLESZTÉS Závory Sándor jó emlékezőtehetséggel, beszédkészséggel megáldott ember volt. Szeretett mesélni és kiváló előadó is volt, nem véletlenül kapta Mikszáth Kálmán Albert fiától a – mesecsászár címet. Sőt, maga az író is felhasznál néhányat történetei és alakjai közül. Így hát nem csoda, ha Závory is foglalkozni kezd az írással. Témáit a múlt élményei, emlékei adják, az anekdotikus, csevegő, humoros hangvétel jellemző rájuk. Írásai sok információt hordoznak, tartalmaznak esztétikai értékeket és ki-kiérződik belőlük az élőbeszéd varázsa. Szépírónak nem nevezhetjük őt, de nagyszerű tollforgatónak igen. 1872-ben, mikor Korzikán tartózkodott, jelent meg az első verse arról az ódon bérházról, ahol rövid ideig lakott. Az ő tudta nélkül, barátai küldték be Jókai Mór élclapjába, az Üstökösbe. A lakók magukra ismerve reklamáltak Jókainál, akinek elnézést kellett kérnie a nyilvánosság előtt. Ezáltal még többen érdeklődtek a lap iránt, és

az Üstökös 3. számából 600 példányt kellett utána nyomtatni. De az igazi nyertes a doktor volt, a tréfás vers 64 új pácienst szerzett neki Gleichenbergben. Nemcsak a fővárosi lapokba írt (Vasárnapi Újság, Képes Világ), de a szülőföldről sem feledkezik meg. Jelentek meg írásai a Komáromi Lapokban is. Saját költségén, saját terjesztésben két könyvet adott ki. 1904-ben az Emlékezzünk régiekről címmel, ez Gyomán jelent meg. A másik könyv, az Emlékeim, 1914ben itt, a Felvidéken, Galántán, Neufeld Samu nyomdájában készült. 1912-ben írta a Komáromi Lapok számára a Csokonai Martoson c. történetet. Abból az alkalomból, mikor a költő 1802ben Komáromban tartózkodott és meglátogatta (anyai nagyapját), meg sárospataki diáktársát Martoson. Idézzünk fel egy részletet az immáron 205 éves eseményből, Závory Sándor előadásában:

Hejh te kis falu, ott a Nyitra partján! Nem tudod, nem emlékezel már, mily szerencse ért, minő üstökös csillag látogatott el hozzád ezelőtt 110 évvel. Vajon áll-e még a ház, a rektori lak, melyben vendégül fogadta öregapám a halhatatlan poétát, Csokonai Vitéz Mihályt? Nincs már élő ember kívülem, az egykori szíves vendéglátó rektor 70 éves unokáján kívül, aki erről tudna. Az irodalomtörténet se tud. Mégis ne vesszen el emléke annak a néhány napnak, melyet Csokonai ott töltött s amelyet családunk szóhagyományként őrzött meg és amelynek utolsó őrzője már csak magam vagyok. Én még láttam azt az öreg házat 1853-ban s találtam élő embert, -az öreg Jóba Józsefet – aki öregapámat, Oroszi Nagy Mihályt jól ismerte. Ennek a jó öregnek az apja hozta ki Komáromból Martosra a nagy költőt, kinek megjelenése határtalan örömmel töltötte be a szerény, alacsony, mestergerendás tanítói lakot. Öregapám pataki diák korában ismerkedett meg és kötött sírig tartó barátságot Csokonaival, ennek folyománya volt a martosi látogatás. Öregapám – az egykori martosi rektor- igen eszes, élces és jó társalgó volt. Mikor a gyallai urak felismerték e tulajdonságait, nem volt többé mulatság és különféle ürügy alatt rendezett trakták, amelyekre Oroszi Nagy Mihályt a közeli A folytatásban aztán kiderül, hogy a két Mihály jól felvidíotta a gyallai uraságokat. (Örömmel közölhetjük, hogy a martosiak emlékeznek a 205 évvel ezelőtt történt eseményre, mikor Csokonai Vitéz Mihály a községükbe ellátogatott). Dr. Závory Sándor művelője volt a tudományos szakirodalomnak, ezért szakírónak bátran nevezhetjük. 1882-ben orvosi

ITTHON

Martosról át ne hozatták volna. Boldog világa volt akkor a földesuraknak. Adót nem fizettek, a jobbágy ingyen dolgozott, egyéb feladatuk nem volt, mint a beadott termést elkölteni. És ha lehet: vidáman elkölteni. Salamon király bölcsessége nélkül is tudták, hogy „a vidám elme jó orvosságot csinál, a szomorú lélek pedig megszárasztja a csontokat”. Azért az olyan embert, aminő öregapám volt, nagyon megbecsülték. Hintó állt meg a martosi rektorlak előtt. Konkoly Miklós öregapjának a hintaja volt. Az urasági huszár leszáll, bemegy s átadja az üzenetet: -Tisztelteti rektoruramat a tekintetes úr, kéreti, tessék átjönni hozzá ebédre. Itt várja a hintó. -Mondd meg fiam az uradnak: köszönöm a szívességét, most nem mehetek, mert nekem is vendégem van: ehen ez az úr! Az inas elment, de egy idő multán újra jött: -Tisztelteti a rektor uramatat tekintetes úr, hogy hozza el a vendégét is. Mit tehetett öregapám? Kérdé Csokonait: -Elmenjünk, Miska? -Hogyne mennénk! Szíves örömest ment, kivált mikor megtudta, minő társaság vár rájuk, a Konkolyak, Petrovics, Lénárt és az Ordódyak Bagotáról.

könyvet is kiadott. Mint gleichenbergi fürdőorvos vizsgálta a fürdő gyógyvizeit, azok összetételét és azt is, hogy az üdülőhely milyen gyógyhatású éghajlati viszonyokkal rendelkezik. Művében kitért a gyógyászati eszközök és berendezések használatára is. Tanulmánykötetének címe: Gleichenberg klímája, gyógyvizei és gyógycélra szolgáló berendezései.

Meg kell jegyeznünk, hogy dr. Závory Sándor nem szerepel a 2006-ban megjelent Orvostörténeti helynevek a Felvidéken c. lexikonban, de a szerző–, neves orvostörténészünk – dr. Kiss László megígérte, ha lesz második kiadás, akkor abban Závory is szerepelni fog. Vendégh Piroska

25

Lőcsei szárnyasoltár. Szűz Mária látogatása Erzsébetnél. Vir dolorum oltár, Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

K

Sz

Cs

P

S

V

H

K

Sz

Cs

P

SZEPTEMBER H

Sz

V

H

K

Sz

Cs

P

Sz

V

1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30

külső szárnykép. 1476– 1483. – Szent Mihály hava, szeptember. Fotó: Méry Gábor

Weisshorn. Fotó: Dirk Beyer

Kiszely István

A svájci „HUN VÖLGY” (A Wallis tartományi Val d’Anniviers-i völgy) A „magyarság” alatt mindazon Kárpátmedencei népeket értjük, amelyek mások, mint az Európát benépesítő indoeurópaiak és a szlávok. Ebben az értelemben „magyarok” voltak már a Krisztus előtti V. században itt élt iráni szkíták, majd az időszámításunk kezdete körüli időben ide beköltözött ugyancsak iráni származású szauromaták és a szarmaták, majd a Krisztus utáni V.században behatolt hunok, az 568-ban és utána több hullámban bejött avarok, a 895/96-ban ide érkező Árpád népe – „a honfoglaló magyarok” – és végül az 1235-ben beköltözött jászok és az 1246-ban letelepedett kunok. Mivel a

28

„ ...pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk” (Tompa Mihály: A gólyához) Kárpát-medence a legnyugatibb eurázsiai sztyepp, ezek az iráni és belső-ázsiai, zömében lovas népek a Kárpát- medencében letelepedtek és otthonra találtak. Kelet felé nem mentek vissza, mert a Népek Országútja már megtelt, Nyugaton pedig más környezet fogadta volna őket és ott már letelepült népek éltek.

A Kárpát-medencei otthon azonban nem jelentette azt, hogy a magyarság innen nem jutott volna el a Föld szinte minden részébe. A szkíták leleteivel tele van Eurázsia. Attila hunjai – különösen a galliai 451. évi catalaunumi (ChalonsurMarne-i) – rómaiakkal (gótokkal, frankokkal és a burgundokkal) való találkozás után kisebb csoportokban tértek vissza a Kárpát-medencébe, sokuk menet közben letelepedett. Az avarok Nagy Károllyal való összetűzésük után (804ben) szóródtak szét Európában, a honfoglaló magyarok pedig a X. században kalandozták be szinte egész Európát.

ATTILA HUNJAI? Ahová a magyarság eljutott, oda színt, sajátos kultúrát vitt. Sok értékkel gazdagítottuk – és gazdagítjuk ma is – a népek palettáját, kultúráját és testi megjelenését. A Val d’Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemzői, (mongolfoltja, mongolredője, markerjegyei stb), rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi „magyarság” nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel fennmaradásunkról és vitalitásunkról.

A Val d’Anniviers helységei

A Val d‘Anniviers helységei némelyik kiejtés szerint írva.

A magyarság, ahová csak eljutott, nemcsak „biologikumát”, de szokásait, hitvilágát, nyelvét, zenéjét és népművészetét is magával vitte és – szemben a kozmopolita,mindenütt a környezetébe beolvadó népekkel – azt fő vonásaiban meg is tartotta. Ez a megőrzés teszi lehe-

ITTHON

tővé a szétszóródott magyarság kutatását. Ideje lenne már számot vetni nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az azon túl élő népünkről, „kintlévőségeinkről”. Ez a számvetés nekik tartást ad, lásd a Macarköy-ben élő „magyarokat”, és a mi látókörünket is kinyitja.

A svájci hegyek völgyeiben megmaradt ősi törzsek közül az egyik legérdekesebb az anniviersi lakosság. A róluk szóló svájci történeti források száma szinte kimeríthetetlen, de igazi eredetüket, hovatartozásukat máig sem sikerült tisztázni. Életmódjuk, szokásaik, testi alkatuk, zeneviláguk, néprajzkincsük, nyelvük egyaránt idegen a Wallisi lakókétól. És mivel a környezetükben élő történészek csak a közelebbi, vagy csak kicsit távolabbi szomszédaiknál keresték eredetüket – a rejtély megoldását - itt nem találták, ezért eredetüket illetően többnyire el is maradt bármiféle konklúzió levonása. A magyar Horváth Mihály a „Századok” című folyóirat 1881-i évfolyamában „Egy kis hun-kérdés több nagy között” címmel a hunok utódainak nevezi őket. Ezen nézetét egyrészt szokásaik megfigyelésére, másrészt arra alapozta, hogy e különös emberek is a hunok utódainak tartották és tartják ma is magukat. „Azt gyanítják, hogy a régi hunok utódai. E kis törzs Wallis kantonban lakik, mintegy 4-5000 lélekből áll, maguk is a hunok utódainak tartják magukat, sajátságos nyelven beszélnek, de máskülönben a szomszéd vidékek népeitől alig különbözteti meg őket valami. Majdnem mindnyájan világoskék vagy szürke, zöldesbe játszó szemekkel, szőke vagy barna hajjal, széles csontos homlokkal, kissé kinyomuló járomcsonttal bírnak. Nyelvük egyetlen európai nyelvhez sem hasonlít, de alaposan eddig nem is ismertették, valamint szokásaikat sem. Különösen érdekes adat, hogy

29

ATTILA HUNJAI? temetkezésnél a halott mellett több óra hosszat sírnak és üvöltöznek s a temetés után hosszú élénk tor következik, s hogy végre a lakosoknak nagy hajlamuk van a kóborlásra. Néhány helynév egészen magyar hangzású, mint Penszék, Kuimez, Luk, Náva, Návaszék, Kalló, Barma, Feja stb. Régebben a völgyön kívüliekkel nem is házasodtak. Házaik építésmódja, szigetelése, fedőanyaga és zsindelyezése megegyezik a székelyekével. A házakra ráírják az építő nevét és az építés dátumát. „Glória Ámen” – olvashatjuk az eifischi völgyben, akár a székelyeknél: „Béke a belépőkre, Áldás a kimenőkre”. Az anniviersi völgy lakói hosszú ideig elkülönülve éltek a szomszédos völgyek lakóitól, amihez nem kis mértékben járult hozzá a völgy megközelíthetetlensége. Csak a 18. században tették robbantással járhatóvá az utat. Mark Teodor Bourrit, a genfi székesegyház kántora 1781-ben írja, hogy mennyi gondot jelentettek annak idején a siono püspökségnek a anniviersi lakók, akik sokáig pogányok voltak és konokul ragaszkodtak a régi pogány hitükhöz., még akkor is, amikor már az egész Wallis régen a kereszténységnek hódolt. Szerinte „egy hun töredék keresett menedéket a völgyben és kezdetben igen primitív körülmények között, nagy nehezen tornázta fel magát egy igen életrevaló néppé. Egyedüliek talán, akik az annak idején szerteszét félelmet keltő hunok törzséből visszamaradtak.”

Attila hunjai? Johannes Müller 1786-ban írta a Die Gesichten schweizererscher Eidgenossenschaft című művét. A könyv 1217-ből megemlít egy einsiedelni apátot, akinek neve Konrad, a hun nemzetségből. „Egy régi nemzetség itt Svájcban az egykori Waldstettenben élt, elődei a történetíró szerint Attila hunjai voltak és javaik a lauternbrunneni völgyben és valószínűleg más helyeken lehettek”. Toldy Schedel Ferenc 1834-ben a „Tudománytárban” cikket közöl: Hun maradék a helvétiai havasokban címmel. Leírja, hogy a völgylakók ázsiai eredetűek, és hun harcosok leszármazottjainak tartják magukat, akik a catalaunumi csata után a főseregtől lemaradva, az Alpoknak ebben az eldugott völgyében kerestek menedéket.„Attila hadának maradékai ők,

30

Sajátos temetői keresztek Vissoie-ből (hasonlóak vannak Luc-ban is) (A. K. Fischer nyomán)

ITTHON

olyan nevet talált, amely hasonló a magyarokéhoz. Ilyenek: Bartha, Bond, Rua (Attila nagybátyjának a neve) Kálló.

Nyelv és írás, maga a történelem... Az anniviersi völgy nyelve annyira különbözik a szomszéd völgyek nyelvétől, hogy e külön völgyek lakosai őket saját nyelvükön egyáltalán nem értik meg.. Helységeik nevei, úgy, minként a nép nyelvén hangzanak, de magyar hangjegyekkel írva... Penszék,Viszój, Ajer, Grimencz, Prász, Major, Külmez, Luk... Penszék, mint mondák a legrégibb helység, amelyet egyébiránt útjában legelébb, a völgy torkától mintegy másfél órányira ér el az utas, egy igen emelkedett, az útnál sokkal magasabb hegyfokon fekszik úgy, hogy e magyar elnevezés: fenszék, sőt az is: benszék teljesen kifejezi a helység fekvésének jellemét. Tudjuk,hogy a székelyek máig szék-nek nevezik számos lakhelyeiket. Külmez, csak néhány házból álló kis tanya, melynek lakosai a meredek hegyháton földjeiket nem igen művelhet-

vén, baromfitenyésztésből élnek, mert legelőjük, mezőjük elég van. Ha valaki e szóban külmezőt, vagy kű-, kő-mezőt látna, ám én nem ellenzem. Luk, egy igen elrejtett, nehéz bejáratú völgyágyban fekvő helyecske, melyre neve, magyar értelemben teljesen ráillik. A völgyet környező hegyhátak nevei: Ponset, Sándolin, Ruaz, Tónó, Barnózsa, barna vagy fekete hegy, melynek tövében egykoron számos kenyérsütő kemencze állott, melynek most már csak némi romjai láthatók. Továbbá Náva, s ennek alján néhány házból álló tanya, melynek neve: Návaszék. További hegyhátak: Irek,Vujbe, Bendéle, Cziruk,Czászele. Patakok nevei: Navezsencz (Nevesincs?) Gugra További szavak: borra-boru, feja-fejős, vujku-kuvik, dorbade-dorbézolás, ement-elment, fement-felment, viez-víz, luo-ló,ideő-idő, eüme-elme, bauta-balta. Családnevek: Savián, Kálló,Visszó A Val d’Anniviers – németül: Eifischtal – első „igazi” kutatója Anton Karl Fischer, erdélyi szász tudós-mérnök

31

Val d’Anniviers. Fotó: Reynald Passerini

akik rabló szándékkal bekalandozván e tartományokat, Piemont síkjain az anyaseregtől elvágtatván kénytelenek voltak a magas hegységbe, az akkor lakatlan völgybe elvonulni. Még ma is egy barlang, a nevezett falu szomszédságában, hunnok barlangjának (Hunnengrotte) neveztetik, melyet a nép babonás hite szerint gonosz szellemek laknak.” Horváth Mihály 1848-as magyar emigráns lelkész, történetíró, később püspök, 1853-ban a sioni Rivaz gróf 40 évnyi kutatása nyomán indult el, mert a „magyar őstörténet kutatás szempontjából igen nagy jelentőségű annak igazolása, hogy a hun nyelv és a magyar nyelv azonos, illetve a hun nyelv, amelyről nyelvemlékünk nem maradt, a legősibb magyar nyelv lehetett”. Horváth Mihály volt az első, aki Vissoie községben a legrégibb anyakönyvet megtalálta. A könyv a völgy legrégibb családneveit tartalmazza; a korábbi könyvek valószínűleg tűzvész következtében semmisültek meg. Ebben a könyvben megkereszteltek, házasságot kötők,elhaltak és keresztszülők, valamint az esküvői tanúk vezetéknevei találhatók 1682-1700-ig. Ezek közül ötven

ATTILA HUNJAI?

Vissoie - (Viszój) Fent: 2007. Lent: 1929 - Visszatérés a piacról.

32

volt, aki 1896-ban Zürichben adta ki terjedelmes monográfiáját: Die Hunnen in schweizerischcen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit címmel. Munkája az eifisch-völgyiek kutatóinak „Szent-írása” lett, és tulajdonképpen azóta mindenki abból él, ahhoz igyekszik valamit hozzá tenni, azt megpróbálja cáfolni, de annál jobbat még senki nem írt. Fischer az alacsony istállóajtók ajtófélfáján – szemöldökfáján – belerótt jegyekre figyelt fel. A rovásjelek, mint a lakók neveinek kezdőbetűi, összefüggésbe hozhatók az ősmagyar rovásírás jeleivel. Fischer hun-magyar ABC –jeleket közöl könyvében, majd felsorolja azokat a jeleket, amelyeket a völgyben talált és amelyek azonosak (hasonlóak) a közöltekkel. Ezen jelek megfelelnek azon családnevek kezdőbetűinek, amelyek a magyar családnevekkel hozhatók kapcsolatba és amelyeket a családok nevük jelzéseként használtak ott. Kiemeli a völgylakók arcprofilját: „Homlokuk és hajuk leg-

ATTILA HUNJAI? jobban a cserkesz –típust közelíti meg és azon keresztül közel áll a magyarokéhoz, illetve a hun típushoz. Végül azt a következtetést vonja le: „Ha magyar hangzású nyelvemlékek gyűjthetők ebben a völgyben, mindezek csak azt bizonyítják, hogy a hun és a magyar nép és nyelv azonos gyökerű”. A völgyben valamennyi családnak külön jele volt, ezt rajzolták a sírkeresztekre, az erdők fáira, az állatok nyakára. Bernard Savioz lerajzolta és lefényképezte, rendszerezte ezeket az ősi családjeleket: közülük többnek a hangértéke azonos a hun-székely rovásírásból ismert jelekének.

Tulipánmintás útmenti kápolna Mission-ból. Lent: Ugyanennek a kápolnának a virágmintái és (jobboldalt) Mayeaux-i ugyanilyen kápolna hasonló virágmintái. Az edény kárminpiros, a virág szára zöld, a tulipánok tűzpirosak, a kis csillag alakú virágok közepe sárga, a szirmai kékek. (A. K. Fischer nyomán)

Kik vagyunk, honnan jöttünk... A völgy lakóinak eredetkutatását illetően a 24. óra után vagyunk, már csak morzsákat lehet itt-ott összecsipegetni e kétségtelenül érdekes kapcsolatokat mutató emberekről. A legújabb szerológiai és fizikai antropológiai vizsgálatok (az ősi lakóknál erőteljes „mongoloid” jellegek figyelhetők meg, a gyermekek egy része mongolfolttal születik jelentős részüknek ma is van mongolredője) azt mutatják, hogy az ősi hagyományoknak és a homályba vesző forrásoknak az eddiginél nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk. Mivel pedig a helvét svájciakat nem igen érdekli déli tartományuk e maroknyi idegen népessége, azért nekünk magyaroknak kell számba venni népünk minden távoli töredékét és esetleges rokonát. Illyés Gyula gondolatai idéződnek fel bennem. Hasonló helyzetben – amikor ellátogatott egy provencei „magyar” faluba – amelyet a középkorban kihurcolt magyar rabszolgák népesítettek be - ő is megkérdezte: és mi van, ha mégis legenda az egész? „A nemzeti érzés hajszálgyökerei „című tanulmányában így ír: „De hisz a kérdésnek épp a legendabeli része foglalkoztat a való tényeknél jobban. A léleknek ez a különös szomja, mely még legendát is fakaszt, hogy kielégüljön. Mi ez a szomj, ez érdekel... Azért jöttünk ide, hogy hitünk szerint valamiféle árvákat, világgá sodródott testvéreket akartunk fölfedezni. Ők pedig azért fogadtak szívesen bennünket, mert azt hiszik, létünk legrejtelmesebb kérdését közelíthetik meg egy lépéssel: hogy honnan eredünk, kik vagyunk.” Összeállította Hrubík Béla

ITTHON

Ősi Val d‘ Anniviers-i családok rovásjegyei.

33

MÚLTIDÉZŐ

Négy Esterházy hullása a vezekényi csatában

Esterházy Ferenc, Gáspár, László és Tamás

Ami a történelemkönyvekből kimaradt

1652-t, tehát azt az évet, amelynek augusztusában Nagyvezekény határában egy maroknyi magyar sereg csatát nyert a török túlerővel szemben, nem találjuk meg sem a történelemkönyvekben, sem a lexikonokban. A szakirodalom is a vezekényi csatát általában egy mondattal elintézi. Bár az 1650–1660-as évtized fordulóján a királyi Magyarországon tombol a vallási harc és Zrínyi Miklós az egész XVII. századot a „romlás századának” nevezi, tény, hogy az egész 1652-es esztendőben az ország észak-nyugati részén nem volt semmiféle nagy esemény, semmi olyan, ami felkeltette volna az akkor élő emberek figyelmét. Bár az is igaz, hogy az emberek belefáradtak a csatározásokba, belefásultak a törökkel vívott sok harcba. Az említett év nyarán azonban a helyzet megváltozott. Az előzményekhez tartozik, hogy Buda (1541), majd Esztergom eleste (1543) után a törökök a Duna bal partján fekvő területekre is kezdték kiterjeszteni hatalmukat. Az Esztergommal szemben fekvő helység elfoglalása után, a mai Párkány területén, felépítettek egy palánkerődöt, amelyet elneveztek Dzsigerdelen Parkaninak (Zsigerlyukasztó végvárnak), azaz, ahol az odamerészkedő ellenségnek „kilyukasztják a zsigereit”. Ez egyúttal hídfőállásul is szolgált és szükség esetén egy-két ezer török katonát is befogadhatott. A törökök terjeszkedése egyre nőtt és szaporodtak a betörések, portyázások és rablások, főleg az Ipoly, Garam, Zsitva

34

és Nyitra folyók völgyében. Egész Komárom, Esztergom, Bars, Hont és Nyitra vármegyék csaknem teljesen védtelenül álltak a pusztításokkal szemben. Ezen a területen az esztergomi érsekségnek is nagy birtokai voltak, melynek védelméről Várday Pál esztergomi érsek úgy akart gondoskodni, hogy a Nyitra folyó bal partján, Nyárhíd falva mellett 1545-ben egy palánkerődítményt építtetett, melyet aztán alapítója után Érsekújvárnak neveztek el. Rövidesen kiderült, hogy az ilyen palánkerőd nem képes nagyobb katonai támadásoknak ellenállni, ezért a bécsi császári udvar katonai tanácsa úgy határozott, hogy a palánkot lebontatja és ehelyett a Nyitra jobb partján kőből és téglából új erődöt építtet. Építését 1573ban kezdték és 1580-ban fejezték be, de a tökéletesítési munkálatok tovább folytak egész 1663-ig. Védelmi szerepe abban volt, hogy benne összpontosultak azok a magyar harcosok, akik képesek voltak a török betöréseknek szervezetten ellenállni nemcsak az erőd közvetlen közelében, hanem csapatokként kivonulva rajtaütéseket hajtani végre az ellenség felderített, nem eléggé biztosított menetére, táborhelyére vagy utánpótlására a tágabb földrajzi területen is. Hasonlóan tudtak alkalmazni lesvetéseket, amelyekhez azonban már nagyobb erőre (lovasokra, gyalogosokra, sőt ágyúkra is) volt szükség. Ezekre azért is szükség volt, mert a határvédelem rendkívüli feladatnak bizonyult és már a déli végváraknál bebizonyosodott, hogy a puszta védelem nem a legszerencsésebb harcmód – a túlnyomó

erővel háboríthatatlanul felvonuló ellenség tetszés szerint ostromolhatta volna a végvárvonal akármelyik erősségét. A zsitvatoroki békekötés ellenére nem lett végük a török betöréseknek a Felvidékre, annak ellenére, hogy a felvidéki várak (köztük pl. Fülek is) a királyi Magyarországhoz tartoztak. Ezért 1618-ban újabb tanácskozásra került sor a törökkel, ahol meghosszabbították a békeegyezményt. A terület biztonsága érdekében a császári oldal török igazgatás alá engedett négy vármegyéből (Komárom, Nyitra, Bars és Hont) 60 falvat. 1618-ban Nagy- és Kis-Vezekény, Barsvörösvár, Újpetend, Nemcsény, Kis Valkóc így teljes török alárendeltségbe került. De a komáromi egyezség sem hozott jobb helyzetet. A törökök további portyát hajtottak végre a Zsitva-völgyébe, főleg Verebély és Aranyosmarót környékére. Közben kirabolták és felégették a falvakat. A gyerekeket és a felnőtteket rabságba és kényszermunkára hajtották vagy magas váltságdíjat követeltek értük. Újabb és újabb falvakat foglaltak el, amelyektől adófizetést követeltek és így bővítették uradalmuk határait. 1625-ben Gyarmaton a császár újra meghosszabította a békét, amely azonban csak rövid időre tompította le a hódításokat. A török fosztogatás 1626-ba elérte a Garam-völgyét és 1627-ben a Zsitva-völgyét is. A következmények szörnyűek voltak: 1047 embert hurcoltak rabságra, 353-at megöltek, sokan a földalatti búvóhelyeken fulladtak meg. 150 falvat részben vagy teljesen felégettek, 9 települést újból a hatalmuk alá

rendeltek, 60 faluban 1275 arannyal növelték az adót. A további időszakban a törökök majdnem minden évben rablóhadjáratot indítottak Bars vármegye területére. Ezek nem mindig voltak sikeresek. Pl. 1644 decemberében a Nagy Vezekény és Teszér között lesben álló császári katonák elfogtak 164 törököt. Ebben az időszakban Nagy Vezekény északról az Esztergomi Szandzsák határtelepülése volt. 1652 augusztusában kb. négy ezer főnyi török csapat az esztergomi helyőrség parancsnokával, Ali Musztafa béggel Érsekújvár felé vette az útját. Amikor ott az erődítmény védői visszaverték, felfelé, a Zsitva folyó völgyébe vették az utukat Verebély – Aranyosmarót – Kistapolcsány irányába egészen Oszlányig. A törökök itt kirabolták és felégették a Forgáchok és Apponyiak birtokait és a rablóhadjáratból gazdag zsákmánnyal igyekeztek visszafelé. Az újvári főkapitány, Forgách Ádám, aki tudomást szerzett a törökök támadásairól, gyorsan fegyvereseket szervezett, a közeli helyőrségekkel, amelyek az ő parancsnoksága alá tartoztak, megerősítette őket. A fegyveres csapatokhoz a hajdúk és a közeli falvak lakosai is csatlakoztak. Felhívására, lovasaikkal együtt a harci sereghez csatlakozott az Esterházy család nyolc tagja is: László, Ferenc, Tamás, Gáspár, János, Zsigmond, Miklós és Sándor. Hogy mennyien vettek részt a csatában, pontosan nem lehet tudni. Forgách serege egyes adatok szerint 1000 lovasból és 300 gyorsan toborzott gyalogosból állt. Más források 750 lovast, 150 gyalogost és 400 hajdút mondanak. Minden esetre a magyar csapatok létszáma nem volt nagyobb 1300-nál. (Bár a források a török és keresztény seregeket különböző nagyságúnak mondják, értekezésünk szempontjából ez nem mérvadó. A számokból azonban egyértelmű az ellenség számbeli fölénye: Musztafa bég emberei legalább háromszor annyian voltak mint a keresztények.) Forgách a törökök visszatérésének megakadályozására Nagy Vezekény felett szekértábort állított csapataiból. A négyszögbe állított szekereknek egyfajta várfal szerepet szántak, amelyek a védelmet biztosították. Kistapolcsány és Aranyosmarót feldúlása után 1652. augusztus 25-én, dél felé a török sereg Teszérre érkezett. Kirabolták és felgyújtották a falut és elindultak a teszéri

ITTHON

A temetési menet

MÚLTIDÉZŐ

szőlőkön és Nagy Vezekényen keresztül a Garam völgye felé. De Vezekény felett útját állták a szekértáborba zárt Forgách katonái. Ezért a törökök a zsákmányt és a foglyokat őrízet alatt a teszéri temetőben hagyták. Délután került sor az első összeütközésre a két csapat között. A törökök körbe fogták Forgách harcosait, akik derekasan ellenálltak a néhány órás puskatűznek. A törökök támadásai megtörtek a szekértábor falain, melyeknek az ágyúi nagy sebeket ütöttek a török lovasok sorain. A harcba kiadósan bekapcsolódtak a munkaeszközökkel – villákkal, fejszékkel és kaszákkal – felfegyverezett parasztok is, akik a szekértábor oldalairól mértek erős csapásokat a törökre. Estére, a könyörtelen hatórás harc után, a törökök menekülni kezdtek és éjszakára viszszavonultak Teszérre. Azonban a magyar félnek is nagy volt a vérvesztesége. Estefelé az Esterházyk közül, akik a törökök által megtámadott jobb és bal szárnyat védték, négyen – Ferenc, Tamás, Gáspár és László – elestek. A kortársak és az utókor főleg ezt rójja fel Forgáchnak: míg ő fegyvereseivel a szekértábor közepén helyezkedett el, a szárnyakat védő lovasoknak nem nyújtott segítséget, s ez okozta a hősiesen harcoló Esterházyak halálát is. Másnap, augusztus 26-án, a csata folytatódott. Rövid harc után, reggel 7 óra körül, Musztafa megsebesült és abban a hitben, hogy Allah nem kedvez neki, lovával menekülni kezdett, amit a többi török is követett. A helyzetet Forgách serege kihasználta és a szekértáborból kitörve rajtaütött a menekülő török seregen. Megszabadítottak kb. 150 magyar rabot és foglyul ejtettek 60 törököt. A török

vezérek közül elestek Omar aga, hatvani bég, fia, Musztafa aga, Husszein aga a budai helyőrség további 17 parancsnokával. A török sereg vesztesége 800 fő lehetett, míg a magyar csapatoké 48. Ki is volt a csatában elhullott négy Esterházy? Az irodalomban fivérekként említik őket, több helyen Esterházy Miklós fiainak. Az első Esterházy László. Ő 1626-ban született Bécsben. A család fraknói ágából származott, valóban második fia Esterházy Miklós nádornak és Nyári Krisztínának. A rendkívül tehetséges fiú 15 évesen gondnoka lett a fraknói várnak és uradalomnak, amelyet apja 1626-ban Ferdinándtól császártól kapott. Apja halála után, 1645-ben 19 évesen Sopron vármegye főispánja lett és az uralkodó titkos tanácsosa. 1647-ben, III. Ferdinánd királlyá koronázásakor az Aranysarkantyús vitézi címet kapta, egy évvel később királyi kamarássá és a pápai családi vár főparancsnokává nevezték. Házassága Batthányi Mária Eleonórával tovább növelte politikai és társadalmi befolyását, de 1651 augusztusában a török elleni harcokba hívták őt. A vezekényi csatában Forgách mint bátor és tapasztalt harcost, azzal a feladattal bízta meg, hogy szabadítsa ki a keresztény foglyokat, akiket a törökök a teszéri temetőben őríztek, majd a szekérsánc jobb szárnyát védje. Bár Esterházy László kb. százötven fős lovascsapata Teszérnél a törökök kétszeres túlerejével találkozott, sikerült őket elválasztani a foglyoktól, akiket fivérére, Esterházy Zsigmondra bízott. De a törökökkel való megütközéskor László lova a mocsaras terepen megcsúszott és leesett. Leugrott

35

A keresztelő szt. Jánosról elnevezett Egyetemi Katedrális

a lováról, hősiesen harcolt tovább, de a túlerővel szemben elesett. Amikor rátaláltak, huszonnégy sebet számoltak meg rajta. 26 évesen érte őt a halál. Esterházy Ferenc 1617-ben született Pozsonyban. A család zólyomi ágából származott. Báró Esterházy Pál és Károlyi Zsuzsanna fiaként. Apja az újvári majd a nógrádi erőd parancsnoka volt. Ferenc megnősült, de házassága gyerektelen volt. Ugyanúgy, mint a család többi férfi tagja, ő is nagyon hamar katona lett. 1638-tól Zólyom várának társtulajdonosa. 1642ben az Ipoly menti török elleni határerődítménynek, Balassagyarmatnak a parancsnoka. Innen több rajtaütést tett a törökkel megszállt területekre. Akkor tett szert nagy hírnévre, amikor rajtaütött egy előkelő török nő karavánjára, aki nászúton volt. Az egész karavánt, a menyasszonnyal, a feldíszített hintóval és lovakkal együtt elfogta és Gyarmatra vitte. Erre 4000 török körülvette Gyarmatot, akiket azonban Forgách Ádám segítségével sikerült visszaverni. A vezekényi csatában valószínűleg a magyar lovasság jobb szárnyán harcolt Esterházy László mellett. A csatában egy török a fejét vette, s győzelmi jelvényként a törökök magukkal vitték. 35 éves volt. Esterházy Tamás 1625-ben született Beckón, a család cseszneki ágából származó Esterházy Dániel és Rumy Judit fiaként. A nagyszombati jezsuita gimná-

36

zium elvégzése után ő is katonai pályára lépett. Az 1646-47-es években a Zrínyi Péter parancsnoksága alá tartozó horvát lovasokat vezette Szászországban és Csehországban a svédek elleni harcokban. Magyarországra való visszatérése után Léva helyettes várkapitánya lett. Ebben a beosztásban vett részt a vezekényi csatában is, ahol a testét puskagolyók fúrták át. 27 évesen esett el. Esterházy Gáspár ugyancsak Beckón született 1628-ban. Mint fivére Tamás, ő is nagyszombati gimnáziumban tanult, majd katonai pályára lépett. 1647-ben, III. Ferdinánd koronázásakor megkapta az Aranysarkantyús vitéz címet. A vezekényi csatában azt a csapatot vezette, amely a védőtöltést építette. Amikor a törökök átszakították a magyar lovasság kötelékét, ő is halálát lelte. Testét számtalan kardszúrás és vágás érte. Csak 24 éves volt. Gyászoló apjuk 1652. október 10-én Galántán kelt levelében szomorúan ezt írja: „Az én kedves két fiam Esterházy Tamás és Gáspár szegények, kik az mikor jó egészségben és ifjuságuk legvastagabb és virágzó korukban voltanak, az elmult augusztus havának 26. napján ... Nagy Vezekin nevü falunál halált szenvedtenek együtt szegény Esterházy László és Ferenc öcsém uraméikkal ő kegyelmekkel.” A négy elhúnyt Esterházy holttestét barokk cínkoporsókba helyezték és a

Semptei kápolnába szállították. A főúri temetés három hónappal később, 1652 november 26-án volt Nagyszombatban. Az országra szóló pompás temetés legfőképpen az Esterházy család fejét, a népszerű, sokak által szeretett és tisztelt nádorfi, a „szép gróf ” halálát, mint komoly veszteséget az országos politika számára, volt hivatva hangsúlyozni. A gyászmenet az esős időben a város keleti kapujánál sorakozott, ahonnan a dobok csöndes ütései közben elindult a keresztelő szent Jánosról elnevezett egyetemi templom irányába. A menet eleje után következtek a lovasok százai, az Esterházyak katonái, a nemesség, a városok és vármegyék képviselői. Utánuk következett a Nagyszombati Egyetem 800 fővel, a Mária kongregáció tagjai és a Nagyszombati Városi Tanács. A tizenkét kürtös után a katonák vörös posztóban vitték az elesett Esterházyak fegyvereit, rendjeleit, kitüntetéseit és zászlait. Ezekhez csatlakozott a négy szimbólikusan fel nem nyergelt ló, földig érő vörös posztóval és „vörös posztóval földig béborított” társzekereken érkeztek a koporsók, amelyetket Esterházy naplója szerint mintegy ötezer lovas vitéz kísért. Erdődy gróf képviselte a királyt. A gyászoló családot Esterházy Dániel báró vezette, akinek két fia veszett a csatában. Forgách Ádám feltehetőleg a török felől érkező rossz hírekre hivatkozva – nem ment el a temetésre, de még inkább va-

MÚLTIDÉZŐ

A dísztál

lószínű, hogy a bűntudat miatt nem mert elmenni és szembenézni az elesetteket gyászoló Esterházy-családdal és az ország közvéleményét megtestesítő mágnásokkal. Mindenesetre századával, amely ott vonult a hosszú gyászmenetben, képviseltette magát. A legközelebbi rokonok között csak néhány férfi volt, túlnyomórészt nők, gyereket és öregek. Közöttük tizenkilenc, húsz éves özvegyek. Ezeket követték lehajtott fejjel az egyházi emberek, köztük a Pozsonyi káptalan és az Esztergomi káptalan kanonokjaival. Az egyetemi templomban Pálffy Tamás esztergomi kanonok latin, Hoffmann Pál pécsi püspök magyar nyelven magasztalta az Esterházy fiúk hősies önfeláldozását. A gyászénekek hangja közepette a templom oltára előtti családi kriptába helyezték az elesett négy Esterházy koporsóját. 1700ban Esterházy Miklós és Nyári Krisztína fia, Esterházy Pál, aki 1681-től ugyancsak

Magyarország nádora volt, egy 147 x 208 cm nagyságú márványtáblát helyeztettek a kripta bejáratára, amelyen latin nyelven a következő szöveg olvasható: „Vigyázz vándor! A márvány, melyre lépsz kapu a halálhoz és kincsestár is egyben. Ezen kő alatt évszázadok értéke fekszik és itt van elrejtve Magyarország legnagyobb kincse. László, András, I. Lajos királyok, Zsigmond császár legdicsőbb vére, 7 és 10. századok legrégibb történelmével egybefonva, a szkíta fejedelem támasza a hunok hadjáratában, dicsőséges Estora család ezt a helyet választotta sírhelyéül. Nagy és értékes személyek fekszenek itt, Miklós magyar nádor, korának jelképe; László, Ferenc, Gáspár, Tamás, hősök, akik vérüket ontották a hazáért. Esterházy Pál, Magyarország nádora tette le e sír alapkövét emléküknek és utódaiknak, elsősorban atyánknak Esterházy Miklós hercegnek és anyánknak Nyári Krisztínának. Ha elmész vándor, emlékezz a búcsúzásnál, hogy ezek feltámadnak a porból, mint a halhatatlan főnixek.” A kriptát és a követ Esterházy Miklós javíttatta 1900-ban. Az Esterházyak, mint újgazdag család addig nem tudtak olyan őst felmutatni, aki a török elleni küzdelemben életét áldozta volna. Viszont éppen Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme megjelenése után egy évvel, a vezekényi csatában egyszerre négy Esterházy maradt holtan a csatatéren. Hősi haláluk adta lehetőséget, hogy a család is megteremtse a maga törökellenes legendáját. Mivel egy festmény, egy szobor vagy más műtárgy szem előtt van, tartósan tud egy eszmét képviselni és jelképezni. Esterházy Pál megrendelésére a korszak két vezető európai ötvösművésze, az augsburgi Philipp Jakob és Abraham Drentwett hatalmas ezüst domborított tálat készített. Az Esterházyak kincstárának 1654-es évi leltárában már szerepel: „Item egy nagy ezüst aranyos mosdó medenczéstől, kiben szegény Esterházy László bátyám uram halála vagyon kiformálva.” Ehhez készült Esterházy Lászlónak, Pál bátyjának majdnem fél méter nagyságú lovasszobra is. A Szigeti veszedelemnek tehát megvoltak a képzőművészeti párjai is. Tény azonban, hogy maga Zrínyi is, aki jó barátja volt László grófnak, írt egy eposzt László halálára, amely azonban elveszett. Berzsenyi Dániel 1797-ben „Herceg Eszterházy Miklóshoz” című költeményében ugyancsak megemlékezett a vezekényi hősökről:

... Melly áldozat volt a vezekényi harc! Bús tisztelettel könnyezi a magyar Négy bajnok Eszterházy véres Porba kevert ajakit, halálát ... A nagyszombati Egyetemi templom szanktuáriumának két oldalán levő halotti pajzsokból, melyeknek átmérője 2,5 – 3 méter, kettő a vezekényi hősöké. A bal oldalon levő pajzson ez a szöveg olvasható: „Esterházy Ferenc, 1653, augusztus 26-án, harminchatévesen” (a halál időpontja téves – helyesen 1652). A jobb oldalon: Esterházy László, 1652 augusztus 26-án, huszonhatévesen. Nem ismerjük a pajzsok készítőit és hogy mikor voltak elhelyezve a szanktuáriumban. Érdekességnek számít, hogy a négy Esterházy halála és temetése idejében kezdték építeni az egyik Nagyszombat melletti falucska, Vágmagyarád templomát. A korabarokk stílusú templom építését 1657-ben fejezték be teljesen a nagyszombati egyetemi templom mintájára. A hagyomány szerint a vezekényi csata emlékére. 1734-ben, a vezekényi csata után 82 évvel Esterházy Imre esztergomi nagyprépost (1740 és 1763 között nyitrai megyéspüspök) a csata helyén egy háromélű, gúlaalakú, homokkőből készült emlékművet állíttatott, melynek magassága 3,792 méter volt. A gúla mind a három oldalán latin nyelvű szöveg volt vésve. Az évek során azonban az emlékmű, bár többször próbálták renoválni, tönkrement. Ezért a Millénnium közeledtével elkészítették az új emlékművet is, amelyet 1896. augusztus 24-én lepleztek le, de mivel az oroszlánt ábrázoló szobor még nem volt kész, ezt csak később helyezték rá és 1897. május 12-én leplezték le ünnepélyes keretek között. A négylépcsős márvány alapzatról hatalmas harci oroszlán mélabús, de egyben büszke tekintete vonul az őt körülvevő tájra. Jobb első mancsával félholdas, lófarkas török zászlóra tapos. A szobor Markup Béla budapesti szobrászművész (1873 – 1945) alkotása. A talapzat elejét az Esterházyak címere díszíti, míg az oldalain latin nyelvű felirat árulja el, kinek az emlékére, mikor és ki állíttatta a szobrot. Az emlékmű örök időkre hirdeti a zsitvavölgyi mezőn hősi halált halt négy Esterházy törökverő legendás történetét. Csámpai Ottó

A vezekényi emlékmű

ITTHON

37

FELHÍVÁSOK A Csemadok Nánai Alapszervezete Tisztelettel meghívja Önt a

II. HAZAHÍV A HARANGSZÓ címmel megrendezésre kerülő ünnepélyre, amelyet a Szent István-napi ünnepség és a falunk első írásos emlékének 850. évfordulója alkalmából rendezünk Nánán a kultúrházban

2007. augusztus 18--án Program: 13.30—14.00 Gyülekezés a kultúrházban 14.00—15.00 Ünnepi szentmise a templomban a misét Csudai Sándor plébános celebrálja 15.00—15.20 Az emlékoszlop felavatása a templomkertben Beszédet mond: Hrubík Béla, a CSEMADOK országos elnöke 15.30—19.00 Kultúrműsor: ünnepi beszéd: Bánhidi Vajk, történész (Esztergom) közreműködnek: a nánai kisdiákok, Németh Mária, Juhász Gyula versmondók Felvidéki Rockszínház Búcs A nánai nyugdíjas klub vegyes éneklő csoportja Béres Jarmilla és Magyar Nándor nótaénekesek

38

Szent István-napi megemlékezés Deákiban Augusztus 19-én Sólyom László a Magyar Köztársaság elnöke részt vesz a Deákiban megrendezendő Szent István ünnepségen. Deáki Község Önkormányzata és a helyi római katolikus egyház szervezésében kerül megrendezésre az ünnepség. Deáki Község Önkormányzata és a Deáki Római Katolikus Egyház nagy tisztelettel meghívja Önt a Szent István – napi emlékünnepségre, melynek díszvendége Sólyom László, a Magyar Köztársaság Elnöke lesz Program: 9 00 A Magyar Köztársaság Elnökének fogadása – Deáki Községi Hivatal 10 00 Ünnepi Főpásztori Szentmise – Deáki Nagyboldogasszony Templom Mons. Orosch János, püspök 11 30 A Szent István szobor megkoszorúzása a Falualapítók emlékművénél Megnyitó - Bukovský János, polgármester Sólyom László - a Magyar Köztársaság elnökének ünnepi beszéde Csáky Pál, az MKP elnökének köszöntője Koszorúzás 12 30 Ünnepi fogadás – szociális szolgáltatások háza

ZSÓFI LEVELE

Szent István virágai

Akit a népe szeret, azt nem felejti hoszszú évszázadok után sem, - mondta egy délután a nagyapám és egy súlyos könyvet hozott a szobámba. A csupa színes képből és magyarázó szövegekből öszszeállított vastag kötet volt. Nagyon hamar megtaláltuk a Szent István virágai c. részt, amelyben ezt írják: „Államalapító királyunk, Szent István nevét két kárpát-medencei bennszülött növényünk is őrzi. A magashegyi törmeléklejtők jellegzetes fajai a fehér vagy sárga virágú, (ilyet látunk a képen) lenge szirmú havasi mákok. Felfedezőjük és névadójuk egy neves lengyel botanikus. Ez a növény 10-12 centiméterre nő meg és jelenleg csak Románia területén fordul elő, például a Fogarasi-havasokban. „Nagyapám mindjárt megjegyezte, hogy Romániában több mint kétmillió magyar él és Erdély meg az ottani egyéb területek egykor Magyarország részei voltak és ma is a Kárpát-haza részei. Államalapító királyunkról elneveztek egy másik virágot is – ennek István király szekfűve a neve. Ez a Dunántúli-középhegységben található. (A szekfűről sajnos nem tudunk képet adni.)Ezt a virágot manapság leginkább az engedély nélküli terepmotorozás fenyegeti. Én gyönyörűnek találom a Szent István emlékét őrző havasi mákot. Valóban olyan, mintha az államalapító koronája lenne, szirmai az ég felé tárulkoznak és várják, hogy a Teremtő erőt sugározzon beléjük éppen úgy, mint a beavató Szent Korona esetében. Ha nem csak könyvben látnám, hanem élőhelyén a havasokban, bizonyára úgy ragyogna a napfényben, mint az igazi, aranyból meg drágakövekből készült Korona.

ITTHON

39

AJÁNLÓ

Harminc év A 30 esztendős Kormorán új ”felnőtt” lemeze méltó szintézis

A Koltay Gergely vezette etno-rock zenekar 2000 óta ugyanabban a felállásban működik, és ez idő alatt is kiadott egy sor zenealbumot. A négy évvel ezelőtt megjelent A forrás felé óta jelent meg – többek között – A lovak álma, a Magyarnak lenni hivatásunk, A Napba öltözött leány, a Best of Kormorán, most pedig a Kapuk és a Szamárlázadás című gyereklemez. A Kapuk albumon a dalszövegek témái között 2006-2007 Magyarországának égető, feszítő közéleti nyavalyái kiemelt helyet foglalnak el, példa erre Az alvó házak utcája című nóta. A senki falujában megjelenik a megfojtásra ítélt kistelepülések sorsa, az Apám a mindig aktuális atya-fiú kapcsolatról szól, a Kifulladásig pedig a valódi művészekről. Utóbbit Koltay a vele egyidős és néhány hónappal ezelőtt elhunyt Szakácsi Sándornak címezte. A Ráolvasó ének őseink hitvilágát sejteti; itt jegyzendő meg, hogy néhány melódiában visszaköszönnek egyes Urál-vidéki népdalrészletek, amelyeket a zenekar tudatosan beillesztett az új anyagba, amelynek legslágeresebb tétele talán a fülbemászó Áldott a kenyér. A Minden eladó és a címadó Kapuk egyaránt igazi kormorános rockzene meggyőző dallamívvel, zakatoló, mégis játékos ritmusszekcióval, bámulatos énekkel, vokállal, invenciózus hegedűvel, fúvósokkal, valamint ízlésesen visszafogott, csak helyenként előtérbe kerülő szintetizátor- és gitárjátékkal. A Még várj az egyik leggyönyörűbb líra az együttes munkásságát tekintve, a Harminc év pedig lebilincselő vallomás a csapat eddigi történetéről. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy a CD egyik dalát mintha már hallottam volna a zenekartól, de sebaj, ennyi belefér, már csak azért is, mert a „Kapuk alatt” a kilenc muzsikus megannyi arcát megmutatja, így hiteles képet kaphatunk zenei sokrétűségükről, és el kell ismernünk: a Kormorán tényleg hungarikum a maga területén. A kicsiknek szánt album, a Szamárlázadás színes, kedves, gazdagon hangszerelt, zenei ötletekben bővelkedő, ami mostanában sajnos nem minden hazai gyereklemezről mondható el. Külön szólni kell a PállayKovács Szilvia bűbájos rajzai alapján készült borítóról, amelyen mások mellett a

40

zenekari tagok is megjelennek, mégpedig „csöppség kiadásban”. Tarjáni Zsombor

Kormorán: Kapuk. Hungaroton, 2007; Kormorán: Szamárlázadás. Have-Rock Kiadó, 2007

A MAGYAR ROVÁSÍRÁS

Kevés jeggyel sok értelem A magyar rovásírás jelrendszere igen egyszerű és egységes. Valójában az SZ S jel és ennek hajlított változata, az N n jel adja jelrendszerünk alapját, amelyet segédvonalkákkal egészítünk ki. Jeleinket ennek alapján csoportosíthatjuk. Az első csoportba tartoznak az S jelnek segédvonalkás változatai: q m A a p c Z t K j I i G d S . A második csoportba a két függőleges jel segédvonalkás változatai sorolandók: U u v z C r . A harmadik csoportban az ékalakú két egyenes jeleket találjuk segédvonalkákkal kiegészítve: k l g s . A negyedik csoportot a keresztbe tett egyenes és segédvonalas jelek alkotják: T b . Az ötödik csoportba az n jel és változatai kerülnek: Q f L H h O o E e N n . A hatodik csoportban egyedül a segédvonalkákból álló W található. (Megjegyzés: csoportosításunkba csak a Forrai Sándor rovásábécéjében található rovásjeleket soroltuk be.) E csoportosított magyar rovásírásos jelrendszer bizonyítja, hogy más idegen (glagolita, cirill stb.) rendszerből nem vettünk át jeleket. A magyar nyelv törvényeire épült rovásírásunk, méginkább összeírásunk tökéletesen egybevág a rövidítés ésszerűségével. Amikor még kőbe, fába, tehát kemény tárgyba véste a rovó a jeleket, arra törekedett, hogy rövidítse a véseteket, egyértelműen hely- és időmegtakarítás végett, de a rovás nehéz, fáradságos folyamata sem utolsó szempont lehetett számára. A rövidítéseket a magyar nyelv törvényeihez, hangértékéhez igazította, s ennek köszönhetően jöttek létre azok a rövidítési megoldások, amelyek napjaink gyorsírásának logikájával is tökéletesen megegyeznek, merthogy a gyorsírási rendszer megalkotói is a gyorsírás rendszerét a magyar nyelv törvényeihez igazították a múlt század elején. Csakhogy a rovásírás és az összerovás több mint egy évezreddel megelőzte a gyorsírásunkat! Vagyis ésszerű a következtetésünk: a magyar rovásírás a kor legfejlettebb rövidítéses írásrendszere volt! Ezt a fejlettséget a ránk maradt rovásírásos nyelvemlékeink bizonyítják a legjobban, joggal tekinthetünk hát rovásírásunkra mint legősibb nemzeti kultúrkincsünkre. Ezt Mátyás király olasz történetírója, Bonfini is elismerte ( s rajta kívül még oly sokan...) megállapítván, hogy a magyar rovásírás kevés jeggyel sok értelmet fejez ki. Amikor pedig már nem kemény tárgyra

ITTHON

vésték az írásokat, hanem puha anyagra, pl. bőrre, papírra ecsettel vagy tollal írtak, egyre jobban elterjedt. Árpád népe ezért nem lehetett írástudatlan és műveletlen nép. Mind az epigráfiai (ezek a kemény tárgyra vésett, rótt sorok), mind pedig a paleográfiai (ezek meg a puha anyagra rótt, írt szövegek) írásos emlékek cáfolhatatlan bizonyítékai annak, hogy a magyarság írástudó, művelt nép volt, és csakis a rosszindulatnak tudható be, hogy egyesek, főleg a hivatalos körökben még ma is ennek az ellenkezőjét állítják! A történelmi tények előtt azonban előbb-utóbb ők is kénytelenek lesznek meghajolni. A tények pedig a rovásemlékek. Ilyenek pl. az 1690ben talált ún. bolognai rovásos botnaptár másolati lapjai, az 1501-ből ránk maradt csíkszentmártoni vagy az 1515-ből szár-

Csíkszentmártoni felirat

könyve megjelenése után Erdélyben ez a rovásírási mód terjedt el. Nem egyszer utaltunk rá, hogy a magyar rovásírás egységes jel- és rövidítési rendszere teljesen összeforrott. Ilyen tökélyt csak egy nagyon fejlett nyelv tudott elérni, s ez a magyar nyelv. Ennek a fejlettségnek eredménye ősi rovásírásunk és gyorsírásunk rendszere is. Az 58 nyelvet beszélő Giuseppe Mezzofanti bíboros (1774 – 1848) – magyar bérencnek semmiképpen nem tekinthető! - , mégis azt mondta: „Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar! ... Kísérjék figyelemmel a jövő történetét és a költői géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesznek tanúi, amely teljesen igazolja jóslatomat. Úgy tűnik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.” Sajnos, majdnem igazat kell adnunk Mezzofantinak: sokan, magukat magyarnak tartó emberek, főleg a vezető posztokon dőzsölő tudós urak és hölgyek sincsenek tisztában – vagy ha igen, akkor közönséges hazudozók, csalók, idegen érdekeket szolgáló áltudósok ők! – hogy milyen a mi magyar nyelvünk! A magyar nyelv, a magyar írás Kárpát-medencénk legnagyobb és legősibb kultúrkincse, amelyet nem megtagadni, elfeledtetni, tiltani és becsmérelni kell, hanem megismerni és megtanulni, megőrizni és tovább adni kell, sőt: ez a kötelességünk! Z. Urbán Aladár

Konstantinápolyi emlék

mazó konstantinnápolyi rovásemlékünk. De említhetjük az erdélyi Telegdi Jánosnak 1598-ban keletkezett rovásírásos tankönyvét, közismert nevén a Rudimentát. Ez a tankönyv kísérlet arra, hogy amit latin betűkkel nem tudtak pontosan leírni, az a magyar rovásírás betűivel tökéletes pontossággal leírható volt. Tudott, hogy a latinban 13 hangunkra nincsen jel, ezért a latin betűk használatával oly „magyar” nyelv jött létre, ahogyan a magyar sohasem beszélt. Telegdi a nyavalyás szavunkat hozza fel példának, amelyet korában csak így tudtak leírni: naivalias. Ezzel szemben ősi magyar rovásírásunkban minden hangunkra van megfelelő jel! Telegdi műve korszakos jelentőségű számunkra, hiszen könyvében minden szót a kor helyesírásának megfelelően kiejtésszerűen tudott leróni. Telegdi munkásságának köszönhetjük azt is, hogy Telegdi János Rudimenta c. könyvének első lapja

41

ÖRÖKSÉGÜNK

XII. Örökség Népfőiskola Tábor Olyan csodálatos volt megint az egész Az egyik vissza-visszatérő résztvevő jellemezte így a Palóc Társaság XII. Örökség Népfőiskolai Táborát /ÖNT/, amely július 2.– 8-a között zajlott Udvardon. Valóban csodálatos lehetett annak, aki először vett részt az ÖNT műsorán és annak még inkább, aki már korábban belekóstolt nemzetegyesítő hangulatába. Nemzetegyesítőt írtunk az imént, s azért helytálló a jelző, mert az ÖNT résztvevői között nemcsak felvidéki, nemcsak csonkamagyarországi, hanem partiumi és erdélyi érdeklődőkkel is találkozhattunk és együtt gondolkodhattunk a magyarság sorskérdéseiről.

merkedjünk meg, leplezzük le a múltunkat elferdítő hamis prófétákat akkor is, ha ők azok, akik a hivatalos tudományosság pózában tetszelegve tagadják és ostorozzák dicső múltunkat, mutassuk fel nemzeti kúltúránk gyökereit, értékeit, vegyük birtokunkba páratlan ősi kincsünket: magyar nyelvünket és rovásírásunkat! A XII. ÖNT sem szolgálhatott mást célt. Előadóink, – akik között vannak már törzstagok is, mint pl. Molnár V. József néplélekrajz-kutató, grafikusművész, Kocsis István drámaíró, Kiss Dénes költő, Tábori László keletkutató stb. – egytől egyig

dásos működésének jelentőségére hívta fel hallgatósága figyelmét, a helyi Varga Mária Terézia az arvisuráról beszélt, KovácsCsomor Endre párkányi történelemtanár viseletes és harci eszközös előadása osztatlan sikert aratott. Alig fejeződött be a XII. ÖNT, máris érkeztek a táborértékelő vélemények. „Nagyon színvonalas, jó előadásokat és előadókat láthattunk, hallhattunk – így az egyik. – Akik különösen tetszettek: dr. Bárdi László és filmrészlete, a Horthy, a kormányzó c. film, a Bíró házaspár szépen megszerkesztett, ezáltal a figyelmet végig vonzó előadása.

Kovács-Csomor Endre Dr. Dudás Rudolf

Dr. Bárdi László Kiss Dénes

Raffay Ernő Leidinger Dávid

Mert az Örökség Népfőiskolai Táborok több mint egy évtizedes múltja magyarságunk megtartására, a szétszóratás ellensúlyozására tett kísérlet. Lebbentsük fel a fátylat múltunk rejtélyéjeiről, tegyünk póbát a magyarság múltjának megismerésére, az igaz magyar történelemmel is-

hivatásuk legkiválóbb képviselői. Hárman – különböző okokból nem tudták megtartani meghirdetett előadásukat (Aradi Éva indoológus professzor asszonyt pl. közbejött lábműtéte akadályozta meg ebben.) Ugyanakkor sikeresnek mondható Lukács Ágnes „beugrása”, aki Katona Mihály ál-

Kiemelném Leidinger Dávid előadását és filmjét. Ez a fitalember a fiatalok számára sokkal hitelesebb, mint bármelyik idős vagy középkorú előadó, éppen ezért nagyon kell reklámoznunk őt a fiatalok fórumain, szervezeteiben iskolákban és még nem is tudom hány helyen. Nagyszerű volt! ...

42

ÖRÖKSÉGÜNK

fent: A résztvevők

Folytathatnánk még hosszan az elismerő véleményeket. Mondhatnánk, aki nem hiszi, járjon utána. Igen, járjon utána, vagyis járjon az ÖNT-re, vegyen részt az ilyen táborokban, hogy mint a mostaniak, ő is feltöltődjön hittel, erővel, kedvvel. Ezért jelennek meg évről évre a szegedi Királyék, a kecskeméti Tóthék, a budapesti Géczyék, a csíkrákosi Kovácsék, pozsonyiak és Szatmárnémetiek... Örvendhetünk, hogy a helybeliek, az udvardiak is szép számban jöttek, csakúgy a közeli városokból (Érsekújvár, Galánta, Komárom) és falvakból. Egy kis időre Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke is tiszteletét tette a táborban. Kusý Károly udvardi alpolgármester csakúgy mint tavaly, az idén is fogadást adott a résztvevők tiszteletére,

ITTHON

lent: A csíkiek

amelyen megjelent és rövid áttekintést adott a szlovákiai belpolitikai helyzetről Berényi József, az MKP alelnöke. A XII. Örökség Népfőiskolai Tábor a kialakult hagyományoknak megfelelően honismereti-történelmi kirándulással zárult. Ezúttal a Zsitva, a Nyitra és a Vág mente magyar történelmi emlékeivel ismerkedhettek a résztvevők. Körmöcbánya, Zsolna és Csicsmány, Sztrecsény, Litva és Bajmóc vára mély nyomokat hagyott a túrázók lelkében. Ahogyan egy résztvevő megfogalmazta: „A kirándulás, a szállás, az étkezés, a befizetett részvételi díjhoz képest jó színvonalú volt. Nagyon szerény összegből gazdálkodtatok nagyon jól. Örülök, hogy részt vettem a táborban.”

Csicsmányban

Litva várában

Csoportunk Körmöcbányán Z. Urbán Aladár (A felvételeket Urbán Árpád készítette)

43

KISEBBSÉGEINK

A roma holokauszt (I.) Aranyló búzatengerben megfoganva, már láttál megbolydult embereket, ahogy magukból madárként csipegettek, ijesztő szemeik az égre merednek. Várják a megváltást, Énekelj nekik, dúdolj, za-ka-tol a vo-nat. A roma holokauszt legtragikusabb eseményeként, 1944. augusztus másodikán több mint háromezer roma férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak meg Auschwitzban. Az áldozatul esett összesen mintegy félmillió roma közül 23 ezren Auschwitzban lelték halálukat. Minderről a Cigány Világszövetség kongresszusának határozata alapján 1972 óta emlékeznek meg a világ számos országában augusztus 2-án.

Roma holokauszt Európában Lengyelország 1939-es megszállása után a zsidók és a lengyelek deportálása mellett napirendre került a romák áttelepítése is egy „zsidó rezervátumba“. A bűnügyi rendőrség vezetője kérte a zsidók deportálásáért felelős Adolf Eichmannt, hogy a zsidó vonatokhoz csatoljanak „3-4 vagon cigányt“. Eichmann egyetértett, de terv a helyi német hatóságok ellenállásán megbukott, így 1940-ben 30 ezer helyett csak 2800 roma került Lublinba. 1941 őszén Hitler elrendelte a Birodalom „megtisztítását“ a zsidóktól. Az akció keretében 5 ezer osztrák cigányt vittek a lodzi gettóba. A gettó zsidó vezetője, Chaim Rumkowski rasszista érvekkel indokolta a németeknek, hogy a zsidók miért nem élhetnek együtt a cigányokkal, akik bármire képesek. „Először rabolnak, aztán gyújtogatnak, hamarosan minden lángokban áll majd, gyárak, raktárak.“ Kérésére a nácik a gettóban egy zárt területre telepítették a romákat, akik hamarosan százával haltak meg tífuszban. Az éhség, a járvány és a lakáshiány miatt egyre romló körülményeket a német hatóságok a szokásos módon „orvosolták“: a lodzi gettóból 1942 februárjában éppen úgy a chelmnói haláltáborba deportálták, és ott gázteherautóban kivégezték a romákat, mint a zsidó gettó lakóit. 1941 nyarán a keleti lengyel és szovjet területeken megkezdődött a zsidók megsemmisítése. Az SS és a rendőrség speciális egységei, az Einsatzgruppék zsidók százezrei mellett több ezer „aszociális“ cigányt lőttek agyon.

44

A Baltikumban működő egyik speciális egység jelentése szerint 1942. február 1ig összesen 138.272 embert öltek meg. A 136.421 zsidó, 1064 kommunista, 56 partizán, 653 szellemi fogyatékos, 44 lengyel, 28 orosz hadifogoly és 1 örmény mellett az alakulat 5 cigányt is kivégzett. Az Einsatzgruppe B egyik, Szmolenszk térségében tevékenykedő egysége 1942 márciusában 1585 zsidót, 27 kommunistát és 45 cigányt, egy másik alakulat ugyanebben az időszakban 1551 zsidót, 5 orosz bűnözőt, 20 kommunistát és 33 cigányt „részesített különleges kezelésben“. 1941 októberében a keleti front középső szakaszán egy, az Einsatzgruppe C-hez tartozó őrjárat 32 fős cigánykaravánt tartóztatott fel az úton. A szekerek átkutatása közben állítólag német katonai felszerelést találtak, és „mivel ez a banda nem rendelkezett személyi okmányokkal és nem tudták megmagyarázni a (német katonai) holmik eredetét, ki lettek végezve“. A déli szovjet területeken gyilkoló Einstazgruppe D 1942 áprilisáig összesen 91.678 embert ölt meg, köztük a márciusban kivégzett „261 fő aszociális elemet, beleértve a cigányokat is“. Ugyanennek az alakulatnak egy korábbi jelentésében a meggyilkoltak között található „810 fő aszociális elem, cigány, elmebeteg, és szabotőr“. 1942 januárjában szintén az Einsatzgruppe D jelentette, hogy Szimferopolban megöltek 824 cigányt, illetve, hogy a városban „a cigánykérdés megoldást nyert“. A nácik a megszállt európai országokban eltérő módon és mértékben üldözték a helyi romákat. Hollandiában, Görögországban és Franciaországban nemigen törődtek velük. A kollaboráns francia hatóságok 30 ezer cigányt internáltak, míg a németek Belgiumból majdnem 400 belga, holland, német és norvég állampolgárságú cigányt deportáltak Auschwitzba, akik közül csak 12-en élték meg a felszabadulást. Aki eladta ekhós szekerét, mentesült. 1943 őszén Olaszországból a nácik néhány tucatnyi olasz vándorcigányt hurcoltak keletre. Szerbiában a megszálló német katonai hatóságok másfél év alatt helyben „oldották meg a zsidó- és a cigánykérdést“. A zsidókkal együtt mintegy 12 ezer cigányt lőttek agyon, vagy gázosítottak el teherautókban. 1942 augusztusában büszkén jelentették Berlinnek: Szerbiában „a zsi-

dó- és a cigánykérdés megoldást nyert“. Lengyelországban 13 ezer vándorcigányt öltek meg, a letelepedett romákat a zsidó gettókba küldték, a varsóiba 1942 tavaszától bolgár és magyar állampolgárságúak is érkeztek. Őket a varsói zsidókkal együtt Treblinkában gázosították el. A nácikkal szövetséges államokban eltérően alakult a romák sorsa. A horvát usztasák 20-28 ezer romát gyilkoltak meg. A román hatóságok egyes források szerint 30-40 ezer cigányt mészároltak le. Más adatok alapján úgy tűnik, hogy 26 ezer cigányt deportáltak koncentrációs táborokba, akik közül 6-8 ezer embert megöltek, míg további 3 ezren az éhség és a betegségek áldozatai lettek. Szlovákiából nem deportálták a helyi cigány lakosságot, de általában a települések szélére kellett költözniük. Néhány száz vándorcigányt kényszermunkára vittek. SS-egységek százakat végeztek ki, de mintegy 30 ezren túlélték a háborút. A holokauszt során a különböző becslések szerint a kétmilliós európai cigányság 10-30 százalékát gyilkolták meg.

Cigánytábor Auschwitz-Birkenauban Himmler 1942 decemberében elrendelte, hogy a cigányokat deportálják AuschwitzBirkenauba. Az első roma csoport 1943. február végén érkezett meg. A következő másfél évben 15 országból összesen 23 ezer európai cigányt hurcoltak ide. Közülük legfeljebb 3300-an távoztak élve Birkenauból, sokan más táborokban haltak meg. A birkenaui cigánytábor lakóinak többségét Németországból, Ausztriából deportálták, de legalább 34-en (0,16 %) magyar állampolgárok voltak. (Többszáz burgenlandi cigány Trianonig magyar állampolgár volt, ezért van az áldozatok között sok magyar nevű roma, Horvát, Lakatos, Kolompár, Sárközi stb.) A Birkenau BII/e szektorában felállított cigányláger története jól jellemzi a nácik bizonytalan romapolitikáját. Bár a romákat elvileg azért hozták a lágerba, hogy ott halálra dolgoztassák őket, valójában egy újabb családi tábort hoztak létre. A többi fogolytól eltérően a cigányokat nem szelektálták (azaz érkezéskor nem ölték meg a gyerekeket és a munkaképteleneket), a családok együtt maradhattak,

dolgozniuk általában csak a saját táborrészük kiépítésénél kellett. A zsidókkal, lengyelekkel ellentétben a romák haját nem borotválták le, megtarthatták civil ruháikat, sőt a magukkal hozott tulajdonukat is visszakapták, a terhes nők szülhettek, a gyerekeknek játszóteret alakítottak ki. Auschwitz parancsnoka, Rudolf Höss szerint Himmler kezdetben egy további faji kutatásokra használható cigányrezervátumot akart itt berendezni. A terv totális kudarcba fulladt. A rendőri szervek igyekeztek minél több romától megszabadulni. Még a negyed- és nyolcadcigányokat is deportálták, köztük többszáz roma származású Wehrmacht-katonát is. Az egész cigánytábor éhezett. A roma családfők eladták javaikat a kantinban, hogy etetni tudják szeretteiket. Később a fiatal lányok tartották el a családot: zenéltek, táncoltak, egyeseket az SS-ek élelemért cserében prostitúcióra kényszerítettek. Hamarosan járványok törtek ki, és naponta több tucat holttestet vittek a krematóriumokba. Birkenauban összesen 371 roma gyerek született. Valamennyien itt haltak meg. A cigánytábor főorvosa, dr. Mengele több

ITTHON

ezer tífuszos cigányt küldött gázkamrába. A „halál angyala“ arcüszkösödésben szenvedő cigánygyerekeken kezdte meg áltudományos orvosi kísérleteit, majd az ikreken folytatta. Himmler meglátogatta a cigánytábort, és a szörnyű körülmények láttán utasította Höss-t, hogy a romákat semmisítsék meg. 1944 tavaszán megkezdődött a munkaképesek átszállítása más lágerekbe. A cigánytábor felszámolását május 16-ára tűzték ki, nem véletlenül: aznap érkeztek meg az első magyar zsidó transzportok, kellett nekik a hely. Egy SS azonban informálta a cigányokat, és a romák késeket, botokat ragadva ellenálltak. A megdöbbent SS-ek visszavonultak, nem kockáztathattak meg egy felkelést a magyar akció első napján. A cigánytábor története 1944. augusztus 2-án ért véget, amikor egy szelekciót követően 1408 munkaképes cigányt más táborokba vittek. Éjszaka az SS körülvette a tábort, az ellenállást kutyáikkal és fegyvereikkel megtörték. Teherautókon hurcolták a romákat a krematóriumokhoz. A vetkőzőkben a szerencsétlenek ezt kiabáltak: „Német állampolgárok vagyunk! Nem csináltunk

semmi rosszat! Élni akarunk!“ A krematóriumban szolgáló zsidó Sonderkomando egy tagja szerint az SS-ek zavarban voltak, hiszen sokan jóban voltak a cigányokkal, akiket még Höss is kedvenc foglyainak nevezett. Mengele is ellenezte az akciót, végül mégis saját kocsiján vitte a bujkáló gyerekeket a krematóriumhoz. Hajnalban a cigányokat elgázosították, holttestüket az V. krematórium melletti gödrökben égették el. Éjjel Mengele magyar zsidó korboncnoka, dr. Nyiszli hét pár cigányiker holttestét boncolta fel. A doktor szívbe adott injekciókkal ölte meg őket. A Birkenauba deportált magyar zsidók a barakkokban lapulva remegve hallgatták, amint elvitték a romákat: „Szívszorongva figyeltük a nehéz teherautók zúgását...sűrűn fordultak a láger és a gázkamra között...Szívbe markolóak voltak a sikolyok, a segélykiáltások.“ A kiürült cigánytábort magyar zsidók foglalták el, akik végre betakarózhattak az elgázosított romák takaróival. (folyt.) Összeállitotta: Babindák István Fotó: Birkenau (Auschwitz) (C) Volker Skierka

45

Magyar asszonyok Strasbourgban

A farkatlan gólya legendája

Az Európai Parlament épülete

Azt hinni, hogy az ember csak beírja a keresőbe: „Elzász” – és máris zúdul rá az információ... balgaság. A Wikipédia nyílt lexikon adatai csak vázlatosak, úgy látszik, még nem volt, aki feltöltse őket – pedig Elzász jócskán forgalmas turistaparadicsom, az utóbbi években pedig egyre töb-

ben fordulhatnak meg arrafelé az Európai Parlament képviselőinek, illetve annak a lehetőségnek köszönhetően, hogy minden képviselő évente vendégül láthat néhány csoportnyi érdeklődőt. A Magyar Asszonyok Érdekképviselete Ékes Ilona vezetésével, s velük együtt néhány határon túli magyar asszony Gál Kinga európai parlamenti magyar képviselő meghívására jutott el Elzászba, hogy végigmenjen a híres Borúton, és főképp, hogy megtekintse Strasbourg nevezetességeit, és persze magát a Parlamentet, betekintést nyerve így annak működésébe, a képviselők életmódjába, napi munkájába, küzdelmeibe. Elzász – ahogy a világháló reklámozza – valóban a meglepetések földje, Franciaország kapuja. A számos középkori várro-

mot rejtő Vogézek hegyei és a Rajna folyó között terül el, a szemnek és szívnek kedves lankák és gondosan rendezett szőlőültetvények között... A hosszú buszozás után Obernai-be érkezve lenyűgözött bennünket a kisváros középkori hangulata. A La Diligence fogadó -- egy XIII. században épült, felújított épület – ötvözte magában a letűnt korok hangulatát és a XXI. századi kényelmet. „Ezek a franciák tudnak valamit – morfondíroztunk --, amit mi időközben elfelejtettünk: hogy amit a régi korok ránk testáltak, ami túlélte a történelem viharait, azt meg kell őrizni, gondozni kell és jó ügyek szolgálatába állítani, mint ezt a postakocsis fogadót...” Vendéglátónknak köszönhetően tehát egy roppant patinás kisváros előkelő és hanguA La Diligence fogadó, szép álmaink színhelye

46

EURÓPA FŐVÁROSÁBAN

A kis előadó, ahol Bauer Editet, Gál Kingát, Járóka Líviát és Schmitt Pált hallgattuk-kérdeztük

latos fogadójában frissülhettünk fel, hogy nyomban utána megízleljük az első osztályú, autentikus gasztronómiát, ami ottlétünk során többfogásos ebédek és vacsorák formájában dicsérte és népszerűsítette a vidék kulináris hagyományait.

ITTHON

Strasbourgba bebuszozni szemkápráztató élmény volt: a hatalmas Katedrális lenyűgözően köti össze a múltat a jelennel, és nyomatékot ad a ténynek, hogy Strasbourg méltán Európa fővárosa. Másnap a Borúton híres, középkori tele-

Gál Kinga fogadja a vacsoravendégeket a strasbourgi vendéglő előtt

pülések során át eljutottunk egészen Colmarig. Ebéd és borkóstoló Colmarban, a régi városrészben, a Le Gruber étterem teraszán... Meggyőződhettünk róla, hogy a francia férfiak charme-osak és valóban kedvesen tudnak bókolni a nőknek – életkorra való tekintett nélkül. Az ételkülönlegességek mellett a különleges épületek is emlékezetesek maradnak: még egy IX. századi épület is felújítva állta az idő támadásait. Ha tekintetbe veszzük, hogy az épületek fa tartókonstrukció közé döngölt agyagból készültek, csak csodálni tudjuk az elzásziak elszántságát, amellyel múltjuk értékeit átmentik a jövőnek. Hogy érthetőbb legyen: nem a rombolást és a foghíjak üveg- és betonépítményekkel való kitöltését választják, hanem a nehezebb, de a közösség szempontjából értékesebb módszert, az értékmentést. A colmari múzeumban csodás középkori oltárképek, triptichonok fogadtak. És hogy egyszerűbb legyen a turista dolga, a pénztár mellett a kezébe nyomnak egy idegenvezető gépet, amelynek fülhallgatóján át az unió nagyobb nyelveinek valamelyikén hallgathatja meg zenei aláfestés kíséretében a kiválasztott műtárgy történetét. (Magyarul nem, szlovákul sem. Azaz jól teszi a hazánkfia, ha valamelyik világnyelvből készül, ha kiteszi a lábát a térségből.) Elég benyomni a kép melletti számot, máris „képben vagyunk”... de így megy ez mindenhol: a turisták bőven kapnak információt minden lehetséges módon. Hogy a kis nemzetek anyanyelvükön nem, vagy csak ritkán? Valószínű, hogy intenzívebb együttműködés, nagyobb kulturális önmegmutatás és érdekérvényesítés kéne hozzá. Azaz volna még tennivaló bőven, ha nem akarjuk, hogy kultúránk és nyelvünk a perifériára szoruljon. A Borúton végighaladva egyébként az ember valóban tátott szájjal csodálja az eredeti állapotukban fennmaradt középkori, kis falvakat, a tanyasi fogadókat, ahol sikerült megtalálni, kialakítani az összhangot az egyes szakmák és ágazatok között: a vendégfogadás, a vendég élelmezése, szórakoztatása egymásra épülő rendszer, egymást támogató tevékenység, kultúraközvetítés és jövedelmi forrás a régiókban. Úgy tűnik, itt nem érvényesek az EU szigorú szabályai, illetve az itt élők képesek érdekeiket érvényesíteni a szigorú és korlátozó megkötések ellenében is, akárcsak Spanyolországban, Olaszországban vagy Ausztriában. Tudják, hogy csakis együttes erővel és következetes stratégiával tudják

47

Az egyik elzászi turistaattrakció a Pillangókert

megőrizni hagyományos életformájukat, s azt is tudják, hogy ez az életforma ÉRTÉK. Este már Strasbourg belvárosában találkoztunk vendéglátónkkal, Gál Kinga képviselő asszonnyal, egy kisvendéglőben, amely eklekticizmusával vonzza a turistákat.

A következő napon csónakkal, a folyóról láthattuk a várost, majd a vízen hajózva jutottunk el az EP épületéig, ahol a legnagyobb felirat épp a KULTÚRA az unió minden nyelvén szóló feliratok között. Hogy idehaza nem tűnik fel ennek

A lenyűgöző méretű strasbourgi Katedrális égbe szökő tornya

48

fontossága? Hogy háttérbe szorul mindaz a szokásrendszer, kulturális hagyomány, amiből erőt meríthetnénk a XXI. század és a technológiai fejlődés kihívásaihoz? Így van. És szomorú, hogy így van. De amint tudatosítjuk ezt a tényt, máris képesekké válunk arra, hogy változtassunk szemléletmódunkon, stratégiánkon és kultúránk erejében bízva építsük fel azt a jövőt és életmódot, amelyet elfogadhatónak tartunk a közösség és a magunk számára. Ennyire egyszerű. Ennyire nehéz. A nehézségekről és lehetőségekről szóltak azok az előadások is, amelyeket vendéglátónk, valamint Bauer Edit, Járóka Lívia és Schmitt Pál képviselők tartottak, mindenekelőtt az esélyegyenlőségről, a nők szerepéről és lehetőségeiről a meglódult időben... Az asszonyküldöttség, amelynek minden egyes tagja egyegy szakma, közösség, társadalmi szerveződés, családsegítő mozgalom, média vagy szociális terület képviselője volt, hosszasan kérdezett, tájékozódott – és feltöltődött a lehetőségek hallatán, nem riadva meg a rá váró feladatok végtelen sorától... És hogy a farkatlan gólya hogy került a címbe? Van egy legenda, mely szerint Elzászból minden évben elvándoroltak a gólyák, jó szokásuk szerint, de valahogy egyre kevesebb tért vissza közülük... Mire az elzásziak elhatározták, hogy márpedig a gólya, az kell, hát ne repüljön el, etetik-itatják ők inkább egész télen át, de nem hagyják, hogy kedvenc madaruk nélkül maradjanak a templomtornyokon, magas házakon épült fészkek... Így hát levágták a gólyák farkát, és azok ott maradtak, ott vannak azóta is, a tájban, a címereken, a zászlókon, ajándéktárgyakon... és a szívükben is, természetesen. Hát így. Mi a legenda tanulsága? Az is lehetne, hogy néha akár erőszakkal, körmönfontsággal is ragaszkodjunk ahhoz, amit szívünk szerint a magunkénak akarunk tudni. (Hagyományhoz, nyelvhez, kultúrához, földhöz, faluhoz, élettérhez... vagy akár a gólyához, ha az a heppünk, bárhogy hepciáskodik a „haladás” nevében és ellenünkben bárki. Mert talán helyben maradva is lehet haladni, ahogy Elzász és a gólya példája bizonyítja.) Pogány Erzsébet Fotó: Haraszti Mária

FELVIDÉKI TÁJHÁZAINK – SZŐGYÉN

Tájház és kismúzeum

Szőgyén kincsei Jó jel és jó érzés, hogy egyre több a tájház a Felvidéken. A szőgyénit – közvetlenül a főút mentén – 2005 őszén nyitották meg, s vele egy időben tőszomszédságában megnyílt a Régészeti Múzeum is. A több mint két és félezres nagyközség, amelynek régebbi és mai vezetői példásan ragaszkodnak hagyományaikhoz, felismerték: meg kell mutatniuk a szép fekvésű, zamatos gyümölcseiről és szép borairól híres település múltját. Nemcsak a közelit, de azt a távolit is, amely többezer esztendővel mérhető, s amely szenzációszámba megy: a Busahegyen megtalált földvárról van szó. A tájház egy nagygazda portája volt, egyetlen család élt benne és nyári konyha, három osztatú pajta, istálló és tágas udvar tartozott hozzá. A tájházat az épület felújítása után az érsekújvári Thain János Múzeum néprajzosainak szakvéleménye alapján rendezték be úgy, hogy az hitelesen tükrözze a huszadik század első harmadára jellemző paraszti életvitelt. Az udvarba léces

ITTHON

„verőckén” át jutunk be – ez a jellegzetes léckerítés része. A konyhában nyitott tűzhely áll, edényekkel, a fal mellett almárium, a sarokban rakott „sporhelt”. A berendezést vízpad egészíti ki. Jobboldalról nyílik az első szoba, a sarokban öntöttvas kályha, két ágy az ablak alatt, asztal, négy szék és tükör. A sublóton terítők, rajta a Mária-szobor. Ez volt a tiszta szoba. A konyhától balra van a hátsó szoba a sraffozott tűzhellyel /csikósparhelt/, mellette fásláda. Itt is van ágy, mellette varrógép, a végében szekrény. A tűzhely mellett itt is vízpad áll, a falakon szentképek. Ez a hely volt a mai értelemben vett hálószoba, télen itt tartózkodott a család. Innen jutottak a kamrába, ahol lisztesládát, mázas cserépedényeket, zsírosbödönt, lisztes zsákokat, tésztadagasztó teknőt, káposztagyalut, gyúródeszkát és egyéb konyhai eszközöket tároltak. Svajczer Edina, a tájház és a múzeum kalauza, arról tájékoztat, hogy a nem egészen két esztendő folyamán nemcsak

hazai ,meg magyarországi, hanem cseh, német, olasz és osztrák turisták is eljutottak Szőgyénbe. Egyesek plakátokon ,mások a világhálón olvastak róla, illetve ismerőseik révén kerültek ide, az olaszokat pedig, akik az érsekújvári kistérség meglátogatására érkeztek,- stílusosan – itt fogadták vendéglátóik. A helyi alapiskola is kihasználja a két intézmény nyújtotta lehetőségeket – olykor itt tartanak történelemórákat - közli Svajczer Edina, akinél a 0907 432 055-ös számú telefonon lehet bejelentkezni egy szőgyéni látogatásra. A tájházból az érsekújvári Thain János Múzeumhoz tartozó múzeumba sétálunk, ahol két mini kiállítás várja az érdeklődőket. Az egyik a két elpusztult

49

FELVIDÉKI TÁJHÁZAINK – SZŐGYÉN szőgyéni templomról ad tájékoztatást a másik az ásatásokkor előkerült busahegyi régészeti leletek egy részét mutatja be magyarázó szövegek, makettek, fényképek és rajzok segítségével. A földvár a Krisztus előtti ötödik évezred első felében épült, körülötte település és temető nyomaira bukkantak a szakemberek, akik először azt hitték, hogy a 165 méter átmérőjű rondella harcsászati célokat szolgált. Kiderült azonban, hogy nem erről van szó: egy idáig vándorolt embercsoport úgy határozott, hogy megtelepszik és földműveléssel kezd foglalkozni. Ahhoz azonban naptár kellett, hogy követni tudják a mezőgazdasági folyamatok kezdésének, illetve befejezésének idejét. A földvárat azért építették, hogy a Hold pályájának megfigyelésével kiszámolhassák az időt. A szőgyéni földvár tehát hasonló kozmikus időmérő mű, mint például a Stonhenge-i kőkör, csak itt nem a Nap „járását”, hanem a Hold keringését vették figyelembe. A naptárat csak tudós ember tudta használni, aki egy személyben közössége papja, csillagásza és vezetője lehetett... Az ásatások vezetője Viera NěmejcováPavúková régész volt: 1971 és 1983 között 12 éven át kutatott a Busahegyen és az ál-

50

tala feltárt, szenzációszámba menő múltra /is/ épülhet a község jövője, hiszen az Érsekújvár és Párkány között félúton található település idegenforgalmi érdekességévé válhat. Konterman László alpolgármester: Tudatában vagyunk értékeinknek és célunk, hogy ezeket másoknak is megmu-

tassuk. Jövőre például meg akarjuk rendezni az I. Pathó Páll fesztivált, amely az egészséges életmód népszerűsítője is lesz majd és megpróbál egy kis nyugalmat, kikapcsolódást nyújtani a huszonegyedik század rohanó emberének. (Márton)

Fent: leletek a földvárból. Lent: Viera Němejcová-Pavúková és a feltárt földvár (részlet)

EU AGRÁRhitel Elsők vagyunk az agrárhitelek terén

A mezőgazdászok számára nyújtott teljeskörű kínálatnak köszönhetően az OTP Bank ismét az agrárágazat első számú hitelezőjévé lépett elő. A kifizetések gyors és kedvező előfinanszírozását az AGRÁRhitel segítségével biztosítjuk Önnek: az előző évben nyújott támogatás akár 100%-os összegében nem célirányos hitel, az automatikus megújítás lehetőségével meggyorsított eljárás, minimális kezdeti háttéranyagokkal különböző kedvezmények és előnyök az állandó, valamint az új ügyfelek számára is Ha Ön a mezőgazdaság területein belül vállalkozik, akkor leginkább az OTP Bank tudja, hogy mire van szüksége a farmereknek. Használja ki tehát a mezőgazdászok megbízható pénzügyi partnerének szolgáltatásait.

FELVIDÉKI TÁJHÁZAK – SZŐGYÉN

52