NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 5. ÉVFOLYAM 7. SZÁM Szent Mihály hava. lej 0,66 EUR

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

����

�������� �� �

�

������������� ���� ���� ��

���

���� � �

� �����

��

lej 0,66 EUR

5. ÉVFOLYAM 7. SZÁM 2010. Szent Mihály hava

Kép a Felvidéki Rockszínház búcsi gálájáról: Karkó Henriettnek, a társulat vezetőjének Tarics Ottó huszárkapitány gratulál. Fotó: Oriskó Norbert A Teátrum komáromi opera bemutatójának, a Bánk bánnak zárójelenete. Az előtérben Tiborc (Dráfi Mátyás) és Bánk (Rózsa Sándor). Krűger Viktor felvétele

A tartalomból:

Ficói örökség Csak a legritkább esetben fordult elő a világtörténelem során, hogy a funusz után, a megboldogult hagyatékának számbavételekor lelkes örömben tört ki az az örökségre éhes rokonság, melyre az elhunyt méregdrága ékszerek, zsíros földek, és kacsalábon forgó paloták helyett, adósságot és hitelezői hadat hagyott. Szlovákia azonban nem normális ország, így itt a legritkább esetek száma is jóval nagyobb az átlagosnál. Azt még ugyanis Ugandában, de legalább is Albániában is elismerik, hogy ami mindenkinek rossz, az senkinek sem jó. Azt ugyanis , amit a ficói örökség leltárba vételkor a magunkénak tudhatunk kevesebb a döglött ló értékénél is. Mégis Szlovákiai az az ország Európában, ahol még egy ilyen típusú hagyatéki eljárás is népszerűségnövekedést jelent a politikailag ideiglenesen ,,eltávozott” irányában. Hogy ennek egyenes arányban az oka, hogy a jelenleg regnáló, nem mellékesen politikai borotvaélen táncoló kormánynak halvány dunsztja sincs arról, hogyan tegye ezt a nagy rakás örökséget rövid távon legalább annyira rendbe, hogy ne húzzon mindnyájunkat a gödör feneke felé, azt ma már mindenki láthatja. Nem mellékesen közrejátszik ebben az a tény is , hogy egynémely párt választási igéretei olyannyira messze kerültek a valóságtól, mind a már eladott holdbéli telkek beépítése közkedvelt égitestünk árnyékos oldalán.Mert azt ma már mindenki látja: nemhogy autópálya nem lesz Dél-Szlovákián keresztül, de gyalogútfejlesztés sem, és valamikor 2014 körül ülhetnek le legkorábban beszélni arról, hogy az elkövetkező 10 évben elindítanak-e, egy ilyen projektet. A tisztességes nyugdíjakat hirdetők is nagyon megijedtek, amikor kiderült, hogy még a következő hónapokban sorrakerülő gáz-, villany-, és ÁFA emelések negatív hatásait sem tudják tisztességesen korrigálni, nemhogy nyugdíjat emelni. Ami a kormányba és a politikába frissen bekerülő liberális értelmiségről hamar kiderült, ők is pont olyan nemzetiek, mint Slota, Fico és a bandája, csak ők nyakkendőt sem hordanak, s mára a kulisszák mögött már arról próbálják meggyőzni kollégáikat, hogy a nyelvtörvény és a hazafisági törvény úgy jó , ahogy van, és a nemzeti érdek mindenek fölött. Arról már ne is beszéljünk, hogy a munkanélküliség az elmúlt négy évben 8 százalékról 15-re kúszott, s aki teheti már hosszú távon is inkább NyugatEurópában keres biztos megélhetést. Ha ehhez hozzávesszük azt a politikailag erősen alulkultivált réteget, akik úgy csapódtak a mostani kormányzó elithez, mint meszetlen malter a falhoz, akkor némi jóindulattal könnyű megjósolni, nehéz időszak elé nézünk. Ez persze sem elégtételt, sem örömet nem jelent senki számára, viszont talán éppen elég józanságra ad okot ahhoz, hogy a közeledő helyhatósági választások előtt rendezni lehessen a sorainkat, és úgy tekintsünk a jövőbe, hogy a saját sorsunkat leginkább saját magunk tehetjük jobbá, úgy, hogy a valóság talaján állva, olyan önkormányzatokat, közösségi embereket és polgármestereket küldünk községeink élére, akik az elmúlt évek alatt már letettek valamit az asztalra politikai széljárásoktól függetlenül. A peremvidéken, a határ menti régiókban, az itt élő magyarok és szlovákok számára egyaránt fontos saját településeik fejlődése, munkahelyek teremtése, a térségben működő magánvállakozások lehetőségeinek bővítése, hiszen ezek tartják majd meg a közösségeket. A józan paraszti ész pedig azt diktálja, hogy ne csak nézzünk, és halljunk, hanem lássunk is, mert a világtörténelem során valóban csak nagyritkán fordult elő, hogy az utcai csövesek bunkó modora az emberré válás folyamatában, öltönybe bújás után a virágkötő lányok bájává változott volna. Persze a mesében minden megtörténhet, a kérdés csupán az, hogy álomvilágban, vagy alkotni, teremteni képes közösségben akarunk-e élni az elkövetkező években is? Hrubík Béla

Székely kapu Lukanényén Magyar összefogás 4–6. Kölcsey Ferencre emlékeztek Sződemeteren Jeszenszky Géza beszéde 7–9. Magyarnak lenni gyönyörű küldetés Tíz éves a Felvidéki Rockszínház 11–15. Európai csillagok Ipolynyék egén Magyar nemzeti közösségek találkozója 16–18. Burgendlandban jártunk Z.Urbán Aladár két írása 19–23. Fábry Zoltán zellemében Kézfogás a nagybörzsönyiekkel Stószon 26–27. Vastaps Komáromban Nagy siker volt a hazai Bánk bán Nyék falvak találkoztak Felsőnyéki riport

29–34.

36–38.

Címlapunkon: Székely kapu avató Lukanényén

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Bartal Mária. Nyomdai munkálatok: KPRINT Kft. A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Kinyílt egy kapu Székelyföld szíve felé Az emberiség történelme során már könyvtárnyi anyag gyűlt össze arról, hogy mit jelent a barátság az emberek számára, mégis, amikor ennek az emberek közötti érzelmi és lelki köteléknek egy-egy újabb megnyilvánulása kerül a szemünk elé, újabb sorokkal gyarapodik a régi könyvtár. A Kárpát-medencei testvérkapcsolatok közel két évtizedes történetében valószínűleg kiemelt fejezetet fog kapni az a tény, amikor a gyergyócsomafalviak az emberi és testvéri barátság megnyilvánulásaként, elsőként a Palócföldön székely kaput adományoztak Lukanénye községnek. A kapu óriási jelkép. A megérkezés, a várakozás öröme. Az otthon kapuja, amely ha kinyílik mögötte ott van a

család, a barátok, a haza, a nemzet. Talán ezekkel a gondolatokkal lehetne jellemezni azt a szombat délutánt, amikor a lukanényei templom és iskola között félúton – ahogyan Reményik Sándor is megálmodta volna hajdan – felszentelésre került a gyergyócsomafalvi székely kapu. ,,Kicsi fehér templomotokban most minden erők tömörülnek, kicsi fehér templomotokban most a holtak is mellétek ülnek...” – mondaná a költő, miközben peregnek az események. A helyiek köszöntik a vendégeket, akik közül többen is tiszteletüket tették az eseményen. Itt van Molnár Imre történész, aki Ipolyfödémes szülötteként palócnak mondhatja magát, most azonban Magyarország varsói nagykövetségének tanácsosa.

A kárpátaljai verséneklő együttes műsora az új kapu előtt

4

Vendégszereplésre Kárpátaljáról érkezett a KISZ verséneklő együttes. Jelen van Hrubík Béla országos elnök a Csemadok képviseletében, s itt vannak a gyergyócsomafalviak egy egész küldöttséggel, s az anyaországi testvértelepülés vezetői meg a falu apraja, nagyja, hogy együtt ünnepeljenek az ajándéknak, a barátság csodájának. Az ünnepséget a kárpátaljai református énekkar szívet melengető dallamai indítják a szelíd, nyári napsütésben. Simogatnak, felemelnek, csakúgy, mint a helyi alapiskola pedagógusának, Török Teréziának a szavai, aki a kapuk szimbólumáról beszél. Őt a csomafalvi polgármester Márton László-Szilárd követi és köszönti az egybegyűlteket. Szeretettel szól a települések együtt-

A két polgármester, Márton László Szilárd és Kuzma Zoltán kézfogása

működéséről, és elmondja, hogy miért más, miért ilyen szerény díszítésű a csomafalvi kapu. Képletesen átnyújtja a kapu kulcsát Kuzma Zoltánnak, Lukanénye polgármesterének, aki meghatódva köszöni meg a gesztust, a barátságot. Dobos Péter atya felszenteli a kaput, majd szívhez szólóan beszél a nemzeti összetartozásról és barátságról Molnár Imre és Hrubík Béla. Az ünnepség végén a helyi alapiskola tanulói előadásában felhangzik a székely és a magyar himnusz. Könnyek csillognak az emberek szemében. Valami történt Lukanényén a nemzeti együttműködés kapcsán. A Kárpát-medencében méltán híres lukanényei citerások dallamai mellé a sors és a testvérnépek szeretete újabb csodát tett le Palócföld szívébe – egy székely kaput. Az ünnepség megható percei után kis szeretet lakoma: állunk egymás mellett székelyek, palócok, kárpátaljaiak, s beszélgetünk, mint egykoron tették azt nagyszüleink a történelmi hazában. S persze, előjön a székely humor is, meg az anekdoták, mert

ITTHON

a gyergyóiak, akik legalább olyan nagy rivalizálásban vannak a csíkiakkal, minta lukanényeiek a csábiakkal, azt állítják, létezik az ismeretlen gyergyói sírja, melynek kövére az van rávésve: ,,Még itt es jobb, mint Csíkban”. De esküsznek arra is: megtörtént, hogy a gyergyói székelyek hadat üzentek Kínának. Annak rendje és módja szerint megérkezett egy népes kinai delegáció, melyet illendőképpen fogadtak a székelyek. Kezdték megbeszélni a hadüzenet részleteit, amikor az egyik kínai megkérdezte, hányan lennének a székelyek? A válasz hamar elhangzott: úgy huszonnégy ezeren. És, kérdék az atyafiak, a kínaiak hányan lennének? Azonnal megvolt a válasz, hogy közel kettő miliárdan. Huhh! mondja az egyik elüljáró, valamit nagyon elszámoltunk. Hova fogunk ennyi rengeteg kínait eltemetni?! S ha már szeretet lakomán vagyunk, valaki elmondja a híres csomai csigapástétom receptjét, s kiderül , hogy nemcsak csigát, de disznóhúst is tesznek bele fele-fele arányban. Egy disznó,

egy csiga. A délután borkóstolóval és kötetlen beszélgetéssel telik a közeli Botrányhegyen, mely aligha a hálás és türelmes feleségekről kapta a nevét. A magyar kormány meghirdette a nemzet képletes újraegyesítését papíron, törvényi keretek között, Lukanényén pedig megfogták egymás kezét a kárpátaljai, anyaországi, székelyföldi és palócföldi testvérek, és megélték mindezt. Összevarrták azt, ami 90 évvel ezelőtt szétszakadt, hogy hirdessék, a hatalmi gőgből hajózható folyóvá nyilvánított vizek nem jelenthetnek határt emberek, nemzetek, testvérek között, mert a haza ott van a magasban: gyönyörűn, ragyogón, szebben, mindennél tisztábban, várva arra, hogy a nemzetben gondolkodók egymásra találjanak, megfogják egymás kezét, s elindítsák a hajdan szebb napokat megélt magyarságot egy új, remélhetőleg magasztosabb jövő felé. Adja Isten, hogy így legyen! Palócz

5

Árvaságra maradtunk…

Búcsú Péter Zsolt néptáncostól–koreográfustól Fáj, nagyon fáj korai halálod kedves Zsolt, kedves Péter Zsolt. Ezt zengibongja érchangon a komaróci harang is felmenőid szülőhelyén, itt a Kanyapta és az Ida-patak mentén. Vannak olyan helyzetek életünkben, amikor úgy érezzük, hogy csodálatos anyanyelvünk fordulatossága és gazdagsága sem alkalmas a fájdalom és a bánat mélységeinek a megszólaltatására, a bennünket ért rettenet szavakba foglalására. Gyászos pillanatainkban, megsemmisítő fájdalmainkban talán a harangok szólnak legteljesebben helyettünk: siratnak és vigasztalnak, felemelnek égi magasságokig, sokszor egészen magához a végtelen időhöz. Mert a harangok eleink hagyománya szerint – az élőket hívogatják, a holtakat elsiratják – egyben számon is tartanak bennünket; élőként megszólítanak, elmúlásunkban meggyászolnak. Ezek után a komaróci harang minden felcsendülésében Te is ott leszel, kedves Péter Zsolt, Rólad is szól minden itteni harangszó, Téged is gyászol. Ma is – több mint egy hónappal váratlan és tragikusan korai elmúlásod után – megrendülve állunk itt, hogy földi maradványaidat elhelyezzük elődeid temetőjében. Gombaszög, amelyet hagytunk elárvulni, most nélküled számomra még árvább lesz. Mert Gombaszög Péter Zsolt nélkül már nem a régi Gombaszög; ha Te ott nem bukkansz fel fiatalos, táncos hevületben; vagy csoportvezetőként, koreográfusként, aki a szája szélét rágva izgul táncosai fellépésekor. S nem mehetünk el egy pohár borra, másokkal is koccintva arra, hogy ismét ennyien összesereglettünk, azok, akik összetartozónak érezzük magunkat. Gombaszög és kultúránk kapcsán kell elmondani azt, hogy Péter Zsolt is tagja – kiemelkedő egyénisége! – volt annak a lelkes csapatnak – a szlovákiai magyar néptáncosok nagy testvéri összeverődésének – amely az elmúlt évtizedekben néptáncosként, folklór csoportok vezetőjeként és koreográfusként sokat tett az itteni néptánc-mozgalom színvonalának emelése és kiszélesítése

6

érdekében. Többször volt szerencsém közelükben megfordulni és utólagosan is csak azt mondhatom: csodálatos közösséget alkottak. Készségesen segítettek egymáson, örültek társuk sikerének, szerénységgel és alázattal viseltettek a népdal és néptánc utolsó mohikánjai előtt. Megtanulták az elődöktől: a tánc tartást ad – mert az ember nem adhatja meg magát! –, és szólistaként, csoportként vinni kell az emberek közé a derűt. Ezt tette Péter Zsolt is a gömöri lakodalmas feldolgozásával, aki – akár előző munkáiban – igyekezett a maga lelkét a hagyományok megőrzésére és újrateremtésére vetíteni, alázattal és halk szóval tudatosítva, hogy a megőrzés számunkra a legnagyobb feladat. Így érezték ezt az említett összeállítás népes résztvevői is, akik most megdöbbenve velünk együtt gyászolnak Rozsnyó környékén: Szilicén, Borzován és Kecsőben. Péter Zsolt váratlan halála önvizsgálatra késztet bennünket. Birkózásaira az élettel, a testet-lelket gyötrő munkanélküliséggel, az ólálkodó reménytelenséggel – nem eléggé figyeltünk oda. Mellőzöttségben, szolidaritáshiányban keserű és önemésztő pillanatai lehettek. Nem éreztük vívódásait, mert csendes

jóságában mindezt megtartotta magának. Ha gondjairól, bajairól esett szó, kézlegyintéssel intézte el, s inkább igyekezett kényszeredetten derűsen mosolyogni. A betegségéről érkező hír hallatán egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy fiatal szervezete legyőzi azt, pedig nagyobb lehetett a baj, mint gondoltuk, ha kezelésre a fővárosba vitték. Majd érkezett a megsemmisítő hír: élete delején alulmaradt a támadó kórral szemben! „Valaki útravált belőlünk, hiány marad – mindvégig” – mondhatjuk Adyval. Péter Zsolt is „útravált”, hogy hamvai megérkezzenek övéi közé. Pedig ő tervekkel, új táncvariációk megálmodásával foglakozott, de közben szeretteinek azt is jelezte, hogy: „ha eljön érte az idő”, akkor ide kerüljön a komaróci temetőbe. Az sem véletlen, hogy erre pünkösd második napján kerül sor, hiszen ez a legteljesebb emberi összetartozás örömünnepe. Ahogyan a 370. dicséretben, a „Jövel, Szentlélek Úristen”-ben van: „Töltsd bé szíveinket épen // Mennyei szent ajándékkal // Szívbéli szent buzgósággal // Melynek szentséges ereje // Nyelveket egyező hitre…// S a végén a mindent felülmúló szózat: az „alleluja, alleluja”. Igen, ez a örömhimnusz tartsa meg emlékezetünkben Péter Zsoltot, hiszen ő is ezt a derűt és határtalan szeretetet hozta az életünkbe. A komaróci harang Péter Zsoltért szól, de Hemingwaytől tudjuk, hogy: érted is, értem is szól. Mert az otthoni harangok hazahívnak bennünket: életünkben, halálunkban egyaránt. Árvaságunkban a harangokkal együtt őrizzük meg az időn átfénylő emlékét – és erősítsük egymást! Szárítsuk ki szemünkből a könnyet, hogy emberséges arcéle a szivárványra feszülve felvillanjon előttünk! Máté László Elhangzott 2010. május 24-én a komaróci temetőben, Péter Zsolt hamvainak elhelyezése alkalmából. (részletek)

Két évtizede annak, hogy elkezdődött a sződemeteri Kölcsey-ünnepség A Himnusz költőjének szülőfalujában 1990 augusztusában szervezték meg először a Kölcsey megemlékezést – a rendezvény sikerében akkor sokan kételkedtek, viszont mára Kárpát-medencei jelentőségűvé, az összmagyar együvétartozás jelképvé vált az esemény. A két évtized során a magyarság fontos közéleti, egyházi és irodalmi személyiségei tartottak előadást a sződemeteri református templom előtt lévő, Kő Pál készítette szobor előtt. A szobor elkészítésében, határon való áthozatalának lebonyolításában nem kis szerepe volt Jeszenszky Gézának, akkori magyarországi külügyminiszternek. Ő volt a péntek délutáni, huszadik megemlékezés fő szónoka. A politikus-tör-

ténész kihangsúlyozta: bár a magyar nép történelmét a Himnuszban is emlegetett ‘balsors’ végigkísérte, nem a mi nemzetünket üldözik a legjobban a szerencsétlenségek — vannak ugyanis olyanok, amelyek a történelem útvesztőjében eltűntek a föld színéről. Jeszenszky néhány fontosabb gondolatot emelt ki Kölcsey pályafutásából: olyanokat, amelyek ma is megszívlelendőek. A rendezvényen András Gyula és Marcel Mirea színművészek elszavalták magyar és román nyelven a Hymnust. Pakulár István, Sződemeterre beszolgáló lelkipásztor hangsúlyozta: Sződemeteren nem elég turistaként megjelenni, hanem fejet kell hajtani ezen

a nemzet számára szentnek számít helyen. A lelkipásztor beszéde közben eleredt az eső, és feltámadt a vihar, így az ünneplőknek a templomba kellett menekülniük. Itt folytatódott a megemlékezés. Erdei D. István, parlamenti képviselő az emúlt húsz évet felidézve megemlítette azokat, akik részt vállaltak a sződemeteri rendezvény szervezésében. Jeszenszky Géza beszéde után Cs. Varga István, irodalomtörténész beszélt Kölcsey jelentőségéről, a Hymnus-ról. Kiemelte: a magyar nemzet himnusza a legvallásosabb himnusz. A felszólalók egyetértettek abban: Sződemeter nagy szülötte minden időben üzen az utókornak. A CSEMADOK elnöke, Hrubík Emlékezők Kölcsey sződemeteri szobránál

ITTHON

7

Balról Cs. Varga István, Papp Sándor, Schönberger Jenő szatmárnémeti püspök, Jeszenszky Géza volt külügyminiszter és Hrubík Béla országos Csemadok elnök

Jeszenszky Géza

Kölcsey a mának Nagy öröm számomra, hogy 1994ben miniszterként módom volt segíteni e Kölcsey-szobor átjuttatását az akkor még nehezebben járható határon. De az, hogy e szobor itt áll, és hogy évente annyian tisztelgünk előtte, a húsz évvel ezelőtti magyarországi, majd romániai rendszerváltozásnak köszönhető. Mindazoknak, akik azt kiharcolták, kezdve 1956 hősein, köztük a magyar forradalom iránti rokonszenvüket kifejező, és ezért életükkel vagy hosszú börtönbüntetéssel fizető romániai magyaroknak. A Hymnus és költője vagy 150 éve iskolai tananyag. Könyvek, tanulmányok, ünnepi szónoklatok mindent elmondtak már erről a sok tekintetben egyedülálló példaképről. Szülőhelyén az idesereglett tisztelők Kölcsey érdemei mellett időszerűségéről is gyakran szóltak. Valóban, nemzetünk nagyjainak tevékenységében, munkáiban mindig megtalálható az aktuális üzenet, és ez nem történelmietlen historizálás, ne adj’ Isten tudatos torzítás. Mint külpolitikus nehezen tudnék Kölcseyről beszélni, mert őt és legtöbb kortársát a külpolitika kevéssé foglalkoztatta. Hiszen 1815-ben, a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus és a Szent Szövetség rendszere Európa fölött

8

egy generáció számára megállította az időt, stabilizálta a status quo-t. Ezt megértve a reformkor nagy egyéniségei nem kívülről várták a viszonyok, a politika megváltozását, hanem belülről igyekeztek jobbítani Magyarország helyzetén. Bécsen túl, külföldre kevesük jutott el, s aki mégis, Széchenyi, Wesselényi, néhány erdélyi arisztokrata és az őket kísérő Bölöni Farkas Sándor elsősorban a külföld előrehaladottságát látta meg, és a jó példák követésére biztatta a nemzetet. Kölcsey és a reformkor nagy egyéniségei mégis jól ismerték a külvilágot – könyvekből, hazai és külföldi újságokból és személyes beszámolókból. Ez is fontos példa: ismernünk kell a sorsunkat is befolyásoló külországokat, az aktuális nemzetközi viszonyokat. Kölcseyt, politikus – és írótársait leginkább jellemükért és tetteikért tiszteljük – és fogjuk tisztelni, amíg csak élnek magyarok a Földön. Ezerszáz évünk alatt nem volt még egy ennyire művelt, hazafias, becsületes, önzetlen, áldozatkész, méltányos és a közgondolkodást jobbá formáló generáció, de erkölcsileg közüle is kimagaslik Kölcsey. Azért kell tanulni, beszélni, megemlékezni róluk, mert minél több

Béla a szlovákiai magyarok üdvözletét tolmácsolta, hangsúlyozva a magyar nemzet összetartozását. A rendezvény záró részeként koszorúzással tisztelegtek az egybegyűltek Kölcsey emléke előtt.

magyar követi példájukat, annál jobb és sikeresebb lesz az ország. A kiváló szociográfiai és politikai munkák szerzője, Szabó Zoltán, az 1930-as években helyesen nevezte Kölcseyt és barátait „ős és társ”-nak, segítségnek a mindenkori magyar gondolkodóknak és az egész társadalomnak. Ez ma is érvényes, csak attól félek, ma kevesebben éreznek így, mint 70–80 évvel ezelőtt. Ezért is van szükség ilyen ünnepségekre, olyan tanárokra, akik közel hozzák az ifjúsághoz a reformkor nagy egyéniségeit, és persze más korok magyar hőseit és eredményeit is. Melyek Kölcsey legismertebb, legfontosabb, legaktuálisabb gondolatai? Elsősorban a Himnusz sorai. Aki magyar, s ezek a szavak és a hozzá méltó zene nem érintik meg, azzal valami nagy baj van, annak nincs, vagy meghalt a lelke. A Himnusz nélkül gyöngébb lenne nemzettudatunk, rosszabb lenne hazánk. Külön kiemelem nemzeti imánkból a balsorsunkra tett, szállóigévé vált utalást. Az egyetemes történelem oktatója és kutatója vagyok, össze tudom hasonlítani a magyar történelmet más nemzetekével. Elismerve, hogy voltak és vannak nálunk szerencsétlenebb sorsú népek, akik mára eltűntek, vagy elképzelhetetlen nyomorban tengetik életüket Ázsia vagy Afrika egyes országaiban, nem tagadható, hogy különlegesen sok nem-

zeti katasztrófa sújtott bennünket, a tatárjárástól Mohácson át Trianonig és a kommunizmusig. Ilyen sorozat az európai nemzetek között egyedülálló. Mindazonáltal én mindig hozzáteszem, hogy balsorsunkat gyakran megtetézték saját hibáink, vezetőink vagy éppen saját szavazóink rossz döntései. Ezeket Kölcsey nagy barátja, Wesselényi Miklós szavaival balítéleteknek lehet nevezni. Ne essünk tehát az önsajnálat csapdájába, első lépésként inkább keressük a balsors okát önmagunkban, hogy tanuljunk belőle és még egyszer ne kövessünk el hasonló hibákat! „Haza és haladás.” Ugyan sokszor hallottuk, de belegondolunk-e, milyen szoros a kapcsolat a kettő között? A világ állandóan változik, ezzel lépést kell tartania mind az egyénnek, mind a közösségnek, a nemzetnek. Ha nem haladunk, akkor a haza helyzete, mondjuk ma így: életszínvonalunk romlik. „Szabadság és tulajdon.” Mindkettő ősi fogalom, alapvető szükséglete minden embernek, de milyen sokszor hiányzott valamelyik vagy mindkettő! A kommunizmus mindkettőtől megfosztotta az embereket. Ezért volt e két szó Antall József 1990-es választási kampányának is a fő jelszava. A szabadsággal húsz éve rendelkezünk, sajnos ezzel elkerülhetetlenül vele jár, hogy a hamis, rossz nézetek és a rossz emberek is élni, azaz visszaélni tudnak vele. A tulajdon viszont ma nagyon egyenlőtlenül jut ki az állampolgároknak, és túl gyakran éppen az érdemtelenek szereztek jelentős tulajdont. A most megválasztott magyar kormány ezért vizsgálja felül az elmúlt nyolc év számos gyanús szerződését, kifizetését, üzletét. Ugyanakkor ne feledjük, hogy a tisztességes munkával szerzett tulajdon a jól működő gazdaság első számú motorja. „Nyelvében él a nemzet.” Miközben Kölcsey anyanyelve, a magyar nyelv mestere és művésze volt, mindig hangsúlyozta az idegen nyelvek tudásának fontosságát. Ő maga a magyaron kívül négy nyelvet ismert. „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül.” Nemcsak minden magyar, de minden ember számára ez a legfontosabb tanítás, útmutatás. Kölcsey tudta, hogy az egyéni gyarapodás szükséges, s hogy ezek összetevőjéből gyarapodik az ország, de fő üzenete az volt, hogy

ITTHON

első a közérdek, hogy mindenek előtt a közösséget, a hazát, a nemzetet kell gyarapítanunk anyagi és szellemi javakkal – s ez a saját gyarapodásunkat is szolgálja. Látjuk, hogy a magyar nemzet erősítése, gyarapítása volt egész életének a fő célja. Kölcsey mint politikus nagyban előkészítette, hogy Magyarország különböző származású, jogállású, vagyoni és műveltségi állapotú lakóiból modern nemzet váljék. Hirdette és küzdött azért, többek között „A’ szatmári adózó nép állapotjáról” tartott híres beszédében, hogy a jobbágyságot „be kell emelni az alkotmány sáncaiba,” az ország minden lakója, társadalmi, nyelvi és nemzetiségi különbség nélkül legyen a törvény előtt egyenlő jogokkal bíró állampolgár. „Senki sem próféta saját hazájában,” szoktuk mondani, és egy időre Kölcseyvel is sikerült szembefordítani a szatmári megyegyűlés szűk látókörű tagjait. De 1848 tavaszán győzött Kölcsey és barátai programja, a magyar nemesség lemondott előjogairól, a bécsi udvar és az orosz cár ellen vívott szabadságharcban

pedig fényesen vizsgázott a magyar nemzet. Ezt Kölcsey nem élte meg, de eszméi ma is velünk élnek. Céljai azért is aktuálisak, mert a valódi jogegyenlőség a gyakorlatban még ma sem valósult meg mindenütt maradéktalanul, a Kárpát-medencében ma is tapasztalható a nyelvi és nemzetiségi diszkrimináció. Kölcsey Ferenc humanista volt, aki minden embert és nemzetet becsült, tisztelt, különösen szerette a lengyel testvérnemzetet, de tudta, hogy az elsődleges lojalitás a saját nemzetet illeti: „Hol az ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében?” Éppen mivel annyira szerette saját nemzetét, érzett komoly aggodalmat jövője iránt. Saját sorsából is eredő pesszimizmusa íratta vele a „Zrínyi második éneké”-t, amiben a herderi jóslat beteljesülését vizionálta: „más hon áll a négy folyam partjára, Más szózat és más keblű nép...”

Ez az erdélyi oltár volt a tanúja Petőfi Sándor és Szendrey Júlia esküvői szertartásának

9

Dániel Erzsébet Szent István-érme A rendszerváltás után az esztergomi Körzeti Televízió vezetője, Bihari Antal díjat alapított, hogy a város szülöttének, államalapító királyunknak, Szent Istvánnak így is éljen az emléke, és az a szellem, melyet máig tisztelünk és máig követnünk kellene. A Szent Istvándíjat minden esztendőben átadják az esztergomi Vármúzeum lovagtermében. Két éve a Szent István-érem is az arra érdemesek kezébe kerül. A díj a magyarságért országosan, az érem a régióban kifejtett áldozatos tevékenység jutalma. Az idén Egerszegi Krisztina ötszörös olimpiai bajnok úszó, a magyar nemzet egyik legszeretettebb tagja kapta az elismerést a díj kategóriában, az érmet a Nánán élő Dániel Erzsébet érdemelte ki. Munkásságát sokan ismerik Felvidék szerte – élete évtizedek óta a közösség szolgálatával telik. - A magamfajta embernek eszébe sem jut, hogy munkáját esetleg díjazzák. Bár kaptam már kitüntetést Varsóban és Budapesten, ez az érem egyikhez sem hasonlítható érzéseket keltett bennem. Egyrészt azért, mert Szent István nevéhez fűződik, s mert átadására abban a megyeközpontban került sor, melyet az őseim is látogattak, hiszen Esztergomban gyakran megfordultak. Az érem a kuratórium döntése alapján a nyilvánosság jelölésének figyelembevételével került hozzám. Meglepett, de jólesett. Eszembe jutott, hogy 2000ben Koditek Pál esztergomi művelődési

A képen balról Dániel Erzsébet, középen Bihari Antal jobbról Schmitt Pál

szakember kérésére én szerveztem meg a volt történelmi megye szlovákiai falvaiban: öltözzön ki-ki népviseletbe, s úgy vonuljunk a bazilikába… Rendkívüli érzés volt az érmet átvenni abban a milliőben, amelyben a magyar múlt szinte sugárzik a kövekből, s amelyhez Szent Istvánnnak is köze volt. Nagy megtiszteltetés volt, hogy a kitüntetéshez Schmitt Pál köztársasági elnök úr és Egerszegi Krisztina is gratulált. A hangulat mélyen emberi, meghitt volt; felemelő még gondolni is rá, hogy Prokopp Mária és Jankovics Marcell művészettörténészek társaságában le-

Balról Bihari Antal ,Jankovics Marcell, Egerszegi Krisztina és Schmitt Pál

10

hettem. Megköszöntem az Istennek, hogy mindezt megélhettem és szeretettel gondolok az édesanyámra, aki megértette, hogy amit teszek, fontos a magyar közösség számára. Hálával gondolok a példaképeimre, akiktől tartást tanultam. - (i) Lapunk szerkesztősége is gratulál Dániel Erzsébetnek és köszöni az ITTHON elterjedését segítő munkáját.

Pogány Erzsébet szól Dániel Erzsébetről

Magyarnak lenni gyönyörű küldetés Tisztelt Jelenlévők, kedves Ünneplők! Az utóbbi évtizedekben a felvidéki magyarság Trianon utáni három szellemi műhely közül kettő – Pozsony és Kassa – idézőjelben mondva „elesett”. E két nagyváros magyarjainak száma a statisztikák szerint összesen húszezer + nyolcezer, azaz 28 ezer fő. Mára csupán Komárom maradt, amely 2010-ben szerencsére bevehetetlennek tetszik, ám elsősorban azért, mert ez a magyar kormány minden bizonnyal véd és segít majd bennünket. Az isteni kegyelem folytán azonban – nem hiába áll a magyarság a Nagyboldogasszony és a Szent Korona oltalma alatt – Pozsony és Kassa eleste után kis településeinken alakultak ki magyarságőrző és jövőalakító műhelyek, melyeket általában vezetőik önfeláldozó példamutatása és önzetlensége tart működésben. Ilyen a Felvidéki Rockszínház is. Alapítója és azóta is vezetője Karkó Henriett, Búcs polgára, aki évekkel ezelőtt így nyilatkozott az ITTHON c. nemzeti kulturális havilapban: „A nemzeti eszme sokunkat összeköt határon innen és túl. Én is ezt az eszmét szolgálom és nagyon szeretném, ha egyre többen tudatosítanák: magyarnak lenni gyönyörű küldetés.” Karkó Henriett felismerte, hogy az ő feladata saját szülőföldjén, saját felvidéki szereplők közreműködésével az egyre népszerűbb, az Istenhez és múltunkhoz kapcsolódó rockoperák színpadra állítása. Ezek a művek ugyanis meg tudják szólítani a fiatalokat, miközben a középkorú vagy idősebb emberek is szívesen hallgatjáknézik őket. Az első bemutatóra egy évtizede és egy napja került sor a bátorkeszi templomdombon: Szörényi Levente és Bródy János István a király c. dalművét mutatta be a társulat. A 110 szereplő négy községből verbuválódott – Bátorkesziről, Búcsról, Kisújfaluról és Madarról. A színreállítás hatalmas munka volt – szerencsére rengetegen segítettek a díszletek, a világosítás, a közönségszervezés stb.során. „Én nem vagyok hivatásos rendező,

ITTHON

csupán követem az előző rendezések útmutatásait. Legfontosabb szerepem: lelkileg összetartani a csapatot” – mondta akkor Heni. Aztán jöttek az újabb bemutatók, a Megfeszített, a Napba öltözött leány… És a Felvidéki Rockszínház vezetője és tagjai rendre megtapasztalhatták: „Az élet a kapcsolatteremtések kalandja. Azokat az új ismeretségeket, melyek szeretetben jöttek létre, virágfüzérrel díszítheted…” Koltay Gábor és Gergely – az idősebb testvér örökbecsünek számító filmek készítője, az öccs a Kormorán zenekar kulcsembere, szövegírója és zeneszerzője – nem csak szakmai segítséget nyújtott a társulatnak, hanem kinyitotta előttük a Kárpát-medencei magyar szellemi teret is. Ezért lehet ma már kárpátaljai vagy délvidéki szereplője egy-egy előadásnak, s ezért (is) játszhat a társulat a széles Kárpáthazában, így Csíksomlyón is.

Karkó Henriett

Aki Karkó Henriettet ismeri, tudja, hogy a magyarsághoz való ragaszkodását a szülői házból hozta; hogy istenáldotta énekes tehetség; s hogy amit a fejébe vesz, megvalósítja azért is, mert a saját családi háttere is megértő. Talán ő sem tudja egészen pontosan, hogy az eltelt évtized folyamán hány szereplő, műszaki- és szervezési segítő, tanácsadó jólélek járult hozzá a tíz esztendő eredményességéhez. Így hát

Ölvecky András, Somogyi Márta, Kiss Tihamér (Délvidék), Varga Mária és Szász Krisztián lányai: Réka és Anna

11

innen köszönjük mindenkinek, aki részt vett a munkában-alkotásban! És megragadom az alkalmat, hogy én is megköszönjem a Rockszínház segítségét a hazai és határon túli jótékonysági hangversenyeken való részvételért és a nemrég megnyitott búcsi Babamúzeum körüli bábáskodásért is. Ne feledjük:: Búcs Bulcsúnak, a kö-

zépkor egyik legzseniálisabb hadvezérének nevét viseli. A bennünket olykor primitív nomádoknak néző tudatlanoknak fogalmuk sincs róla, hogy Bulcsú hét hónap alatt öt nagy folyón kelt át, 500 étkezést, 500 etetést és itatást szervezett meg 30–35 ezres fős serege és 120 ezer ló számára. Aki gondolkodik, bizonyára fel tudja mérni, mit jelentenek ezek a

számok. A nevét hordozó község ma főhadiszállása a nemzet megmaradásán fáradozó egyik felvidéki kulturális műhelynek, a Felvidéki Rockszínháznak. Segítse és áldja őket az Isten ezután is! Batta György (Elhangzott Búcson, augusztus 21-én, a Rockszínház ünnepi gálaműsorán.)

Karkó Henriett:

Felépítjük saját templomunkat a színpadon - A tizedik évforduló az összegzés lehetősége is. Hány előadás van már a Felvidéki Rockszínház mögött? – kérdezem Karkó Henit, a társulás alapítóját, s azóta is vezetőjét. - Pontos adatot nem tudok mondani, mert nem vezetek ilyen statisztikát, de az bizonyos, hogy többszáz szereplés van már mögöttünk. - Melyik volt a legemlékezetesebb előadásotok? - A maga módján mindegyik fellépés más. Általában újra és újra meghívnak a legtöbb helyre – talán azért is, mert közvetlenek vagyunk, szeretettel közeledünk mindenkihez és szívesen beszélünk a munkánkról. Vajkán, melyen háromszázan élnek, nyolcszázan tapsoltak nekünk, mert eljöttek a környékbeliek is. Dunaszerdahelyen egymásután ötször szerepeltünk; szeretjük Peredet, Kiskunfélegyházát és Gyönköt – itt zömében német nemzeti kisebbség él. A háromszázezres Szatmárnémetiben

A délvidéki Sirüllő néptáncegyüttes

12

olyan otthonosan mozgunk már, hogy a belvárosban sétálva megismernek az emberek. A tűzkeresztségen valószínűleg Budapesten, a Körcsarnokban estünk át, ahol 2006-ban többezer ember előtt, segélykoncerten énekeltünk és nagy sikert arattunk. Ott éreztük meg valamennyien, hogy amit teszünk, az nem csak nemes cselekedet, hanem színvonalas is. Máig beleborzongok, amikor visszaidézem azt a hangulatot, amikor váratlanul a színpadra kérettek, hogy elsoroljam, kik jótékonykodtak, hogy segítsenek a rászorulóknak. A Papp László Sportarénában tizenötezer ember morajlott fel, amikor átadtam az erdélyi árvízkárosultak megsegítésére szervezett koncert bevételét. De említhetném Somogyvárt is, Szent László királyunk egykori nyughelyét – ott a templom felújítását támogattuk a bevételből; a gazdagréti Szent angyalok templomban az isten háza befejezését támogattuk a bejött pénzzel. Somorján

és Ipolyságon beteg kisgyermekek külföldi gyógykezeléséhez járultunk hozzá. - Volt-e olyan esemény a fellépések előtt vagy közben, amely meghiúsíthatta volna az előadást? - Természetesen volt. Például tíz perccel a kezdés előtt kiesett az áram. Bármilyen akadály merült fel azonban, a végén jóra fordult a helyzetünk. Mondta is Koltay Gergely, hogy bennünket mindig megsegít az Isten. Talán azért is, mert mi minden előadásunkon misét élünk meg lélekben; felépítjük saját templomunkat a színpadon, hiszen Jézusról meg Nagyboldogasszonyunkról, Babba Máriáról énekelünk. Így gyarapodik a mi szellemi és lelki tőkénk. Volt idő, amikor elkeseredtem és fel akartam adni az egészet, de mégsem tettem, s ma teljesen világos számomra, hogy nincs jogom abbahagyni, nagy a felelősségem, hogy továbbra is járjuk a Kárpát-medencét.

A moldvai Szeret–Klézse csángó táncegyüttes

- Szülőföldünkön, a Felvidéken kívül rendszeres a kapcsolatotok Erdéllyel, a Délvidékkel és természetesen az anyaországgal. Mit tapasztalsz? Milyenek vagyunk, mi, magyarok? - Igaza volt Illyés Gyulának, amikor azt mondta, hogy a határon túli magyarok úgy veszik körül Magyarországot, mint kenyér héja a belet. Mi a nemzeti összetartozás élményét közvetítjük az anyaországiak felé. Kárpátaljára is el szeretnénk jutni, él bennünk ilyen vágyakozás; remélem ennek is eljön majd az ideje. - Köztudott, hogy kitűnő az együttműködésetek a Kormorán együttessel és a Koltay Gergely–Szűts István szerzőpárossal. - Az ismeretség 2003-ban kezdődött és a mai napig tart. Koltayék önzetlenül támogatnak bennünket. Volt idő, amikor csak az ő segítségükkel tudtuk folytatni a munkánkat. Eljöttek a búcsi ünnepi gálánkra is, de csak éjfél után érkeztek meg, mert aznap este ők is felléptek. Az utóbbi időben erős lelki támaszunk Dr. Szász István Tas, a Magyar Alapellátó Orvosok Kamarájának elnöke is, aki

ITTHON

Kolozsvárról telepedett át Szentendrére, s ott múzeumot alapított. A doktor úr író és lapszerkesztő is, aki megélte a Trianon utáni idők fájdalmát, és tudja, hogy soha nincs reménytelen helyzet, a nemzeti egység újjáteremthető, ha teszünk érte. - És vajon hogyan viszonyul Karkó Henriett a politikához? - Nem pártokban gondolkodom, hanem személyekben. Aki az én értékrendemet vállalja, azt én is vállalom. Nagy örömünkre megszületett az első hanghordozónk, a Kárpátok őre. A cím nem véletlenül lett éppen ez! Tudjuk, hogy Árpád fejedelem strázsákkal őriztette a Kárpát-hazát, melyben ezer esztendeje élnünk adatik. A Felvidéki Rockszínház szellemi strázsa kíván lenni. Ugyanezt teszik azok a jóérzésű magyarok is, akik felelősséget éreznek mindannyiunkért. Sokan vagyunk, de még mindig nem elegen! (j) Oriskó Norbert felvételei Dr. Szász István Tas

13

Képek a Felvidéki Rockszínház gálájáról

Sas Tibor

Varga Mária és Somogyi Márta

14

Kiripolszky Péter

Ölvecky András

Oriskó Norbert felvételei

Szász Krisztián a félegyházi Táncszínház tagjaival

ITTHON

15

Európai csillagok Ipolynyék egén Mészáros Alajos, az MKP uniós parlamenti képviselője, középen Hrubík Béla, jobbra Tóth István, Ipolynyék polgármestere

Bár a magyar nyelvterületen, és az újabban csatlakozó tagállamok lakosságának körében is az elmúlt években nem csökkent lényegesen az euroszkeptikusok száma, mégis úgy tűnik, a sok kétség mellett a tagállamok, köztük Magyarország és Szlovákia civil szervezetei és önkormányzatai kezdik megKárpát-medencei magyarok az ipolynyéki Szent István szobornál

16

találni azokat az utakat, melyek ezen az áldatlan állapoton némileg javíthatnak. Ipolynyék önkormányzata, s ezen belül a községben lévő civil szervezetek, élükön a nagy múltú Csemadokkal, bizonyosan ebbe a csoportba tartoznak, hiszen két egymást követő évben, tavaly és idén is, sikeres pályázatokkal bizonyították,

csak az egyéni elkötelezettségen, tudáson és elhatározáson múlik, mennyire vagyunk képesek kihasználni az egységesülő Európa általt kínált lehetőségeket. Az csak hab a tortán, hogy ezen nyertes pályázatok, melyeknek összege megközelíti a 200 000 Eurót(6 milló korona) éppen abba a szektorba, a kultúrába lettek beruházva, mellyel az elmúlt két évtizedben igen mostohán bánt gyakorlatilag az ország mindegyik kormánya jobbszéltől a balszélig. A beruházott összeg nemcsak a maga fizikai valóságában jelent meg szobrokban (Szent István, Szüllő Géza, Esterházy János) a kultúrház felújításában, a vállalkozóink támogatásában, helyi kultúrcsoportok tevékenységének látványos fejlődésében, de olyan méretű Kárpátmedencei emberi, szakmai, turisztikai és kulturális kapcsolatokat teremtett a helyi kultúrában tevékenykedők számára, melyen keresztül Ipolynyék község, az itteni varázslatos palóc kultúra, ismertté vált a Muravidéktől, Csíkszeredáig, Beregszásztól, a sármelléki

Alsónyékig. Ezeknek a kapcsolatoknak nemcsak rövid –, de hosszútávon is óriási hatása van, hiszen erősítik Ipolynyék regionális jelentőségét, társadalmi befolyását a térségben, mely gazdasági területen is megmutatkozik előbb-utóbb. Szent Mihály lova még nem rúgta be szeptember kapuját, amikor augusztus utolsó hétvégéjén, az Európa a polgárokért program keretén belül került sor Ipolynyéken arra a nemzetközi konferenciára, amely négy európai tagállam: Románia, Magyarország, Szlovénia és Szlovákia kilenc településének civil szervezeit ültette le egy asztal mellé, hogy kezdetét vegye egy kétéves együttműködés, együttgondolkodás. Lendva, Csíkszereda, Szováta, Alsónyék, Kápolnásnyék, Rimóc, Várhosszúrét, Kalonda és Ipolynyék kulturális szakemberei, szervezeti vezetői, művészei és fafaragói, néprajzosai és tanárai, nemcsak egy-egy települést, de más-más tájegységet is képviseltek, mely minden bizonnyal színesíteni, gazdagítani fogja a mintegy tizenkét

találkozót felölelő jövőbeni tevékenységet. A rendezvényt a falu polgármestere, Tóth István nyitotta meg, aki a helyi önkormányzat nevében köszöntötte a közel hatvan főnyi hazai és külföldi vendéget. Őt követően Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke, a projekt megálmodója és kivitelezője vázolta a jelenlévőknek mit jelent ez a találkozó, milyen értékeket és ismereteket hordoz magában, és mit vár el azoktól, akik ebben részt vesznek. A köszöntők és az ismertetés után Mészáros Alajos, az MKP európai parlamenti képviselője –aki egyben a rendezvény fővédnöke is volt – tartott részletes, és átfogó előadást az EU-ban rejlő lehetőségekről, az Európai Bizottság és Parlament terveiről és munkájáról, és reményét fejezte ki, hogy az ipolynyéki példa egyre több embert győz meg arról, fontos az európai együttműködés, gazdasági és szellemi felemelkedést hoz azok számára, akik élnek a programok által nyújtott potenciállal. A nyitó konferencián minden jelenlévő partner bemutatta szülőföldjét, szervezetét,

munkásságát, melyből világossá vált mindenki számára, melyek lesznek azok a szakterületek, melyek erőteljesen fognak megjelenni a program futamideje alatt. A különböző témák számbavétele után közel tíz különböző szakmai bizottság – kulturális, turisztikai, civil szervezeti, kisebbségvédelmi, ifjúsági, önkormányzati, helytörténeti, stb. – alakult, melyek vezetői feladatokat, útmutatást kaptak a tevékenységüket illetőleg. A konferencia után a helyiek és a vendégek koszorút helyeztek el a község I. és II. világháborús emlékműveinél, majd közösen ismerkedtek a falu nevezetességeivel, szobraival, történelmével. A délutáni közös program a helyi borospincéknél, a 2004-ben felavatott Szent Orbán szobor tövében folytatódott szabadtéri szentmisével, melyet a Lakatos Róbert által vezetett komáromi RÉV zenekar és Korpás Éva népzenei koncertje követett. A kissé borúsra fordult idő sem szegte kedvét az esti programokon résztvevőknek, hiszen számos dűlőben, a Zsobrákon, a Vágányban, az Őrhegyen

A Tolna megyei, alsónyéki hagyományőrző néptáncegyüttes Ipolynyéken

ITTHON

17

Lakatos Róbert és Korpás Éva

és a Pacsoban is zenés műsorok, helyi ételkülönlegességek és természetesen jobbnál jobb borok várták az érdeklődőket. A nemzetközi konferencia kísérőrendezvénye, a másnap immár 14. alkalommal megrendezésre kerülő szüreti ünnepség volt, mely egész napos, gazdag kulturális, szórakoztató programot kínált minden korosztály számára. Az időjárás is pártfogásába vette a rendezőket, hiszen kívánni sem lehetett volna szebbet ezen a későnyári dátumon. A hagyományos szüreti felvonulás, mely a falu központjából indult és a helyi szabadtéri színpad világot jelentő deszkáin ért véget, még soha ilyen színpompás nem volt, és ebben nagy érdeme volt a műsorválasztásnak is. A felvonuló hagyományőrző tánccsoportok, a Sárközből, Barsból, Palócföldről és Mátyusföldről hozták magukkal a szebbnél-szebb népviseletüket, és a felvonulást követő műsor-

18

blokkban is méltán vívták ki a hálás közönség elismerését. A szabadtéri műsort a falu polgármestere, Tóth István nyitotta meg, majd ünnepi köszöntőjében, Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke hangsúlyozta a nemzeti összetartozás fontosságát, a ,,minden magyar felelős,minden magyarért” elvet. Az ünnepi köszöntőt követően a falu polgámestere az elmúlt nyolc esztendőben, a kultúrában és az önkormányzatban végzett kiemelkedő munkájáért Hrubík Bélát, Polgármesteri Díjban részesítette. Ezt követően egy-egy tánc között a helyi Karnevál énekesei és a nemsekosúti vegyes kar incselkedős bordalai tették változatossá a programot. A műsor tetőfokán a zselízi Kincső aztán megtáncoltatta a közönséget, és így mindenki, aki mozogni tudott részese lehetett ennek csodának, ami itt történt meg a szemünk előtt. S miközben a háttérben közel ezer porció finom gulyás várta

az ideérkezőket, a jó hangulatról a színes kirakodóvásár, a vásári körhinta, az ugrálóvár és a szemfüles gazdák által már időben forrásnak indított hazai ,,murci” gondoskodott. A simogató napsütésben mindenki érezte, jó itt magyarnak lenni, itthon, Ipolynyéken, ahol a Nyék törzs egykori tagjai is azt gondolták úgy ezer évvel ezelőtt, ez a táj lesz a legmegfelelőbb szülőföldnek, otthonnak. De ugyanezt mondták és érezték a Kárpát-medence minden irányából idesereglett vendégek, akik új barátokra, ismerősökre, testvérekre leltek az itt élőkben ez alatt a három nap alatt. A közel háromórás esti koncertet, melyen két hazai – Golddies és História, valamint a Bikini együttes – szórakoztatta nemcsak a fiatalokat több, mint ezren élvezhették, s aki még erre is rá akart fejelni, az hajnalig táncolhatott a helyi Orion együttes nosztalgia dallamaira. Ipolynyék történelmet írt, melyet valaki megálmodott, valakik gondos munkává kovácsolták, egy közösség megvalósította, és mindnyájan, akik ott voltak élvezhették gyümölcseit. Magyarok – székelyek, palócok, sárköziek, gömöriek –, akiket a történelem szele szétfújt a szélrózsa minden irányába. És ez még akkor is így van, ha Szlovákia regnáló külügyminisztere az anyaországunk átal felkínált kettős állampolgárság kapcsán azt találta mondani, hogy a szlovákiai magyarok és Magyarország között már semmilyen lényegi kapcsolat nincs. A kérdés mostantól csupán az, mi lesz, ha ez a politikus ebből a ,,tudásából” ,még felejteni is fog? Szerencsére mi, akik megéljük nap, mint nap a nemzethez való tartozás megannyi csodáját , ezt másképpen látjuk. A nemzetnek ugyanis nincs fizikai határa, s a hozzá tartozókat legfőképpen nem légvárakra épített autópályák, erőltetett politikai nyilatkozatok, hanem a szellem és a lélek, a nyelv, a kultúra tisza érzése köti össze a történelem elszenvedett hétköznapjaival, győzelmeivel és vereségeivel. A történet itt talán véget is érhetne, mint egy ,,love sztori”, s a főhősök békében hátradőlhetnének a fotelben.De ennél sokkal több történt. A történet, ugyanis nem ért véget. Most kezdődik. Cz.

Barangolások Burgenlandban Elfogyóban a „terhes maradvány” Egy felsőőri újság (Oberwarter Zeitung) cikkírója nevezte 1968ban így a burgenlandi magyarokat, akik majd félévszázad után – szinte az utolsó órában – mertek nagyot gondolni és lépni megmaradásukért: megalakították a Burgenlandi Magyar Kultúregyesületet (BMKE). Elöljáróban annyit, hogy Burgenland tartomány csak 1921 óta létezik. Területe évszázadokon át Magyarország szerves részét képezte. Letagadhatatlan tehát a közös múlt, a sok történelmi emlék, vár, templom, a Magyarország felé nyíló völgyek, folyók, utak, amelyek ezt a vidéket Magyarországhoz kötik. Fölöttébb furcsa, s messze-messze van az igazságostól, hogy a területet az az Ausztria kapta meg hozományul a trianoni, párizsi, londoni páholyokban és boszorkánytanyákon sürgölődőknek köszönhetően, amely éppúgy vesztese volt az első világháborúnak, mint az abba tiltakozása ellenére belekényszerített Magyarország. Az egyik vesztes testéből a másik vesztes több mint négyezer négyzetkilométert s vele majd háromszázezer lakót nyert! Hiába! „Ami Trianonban történt – hangoztatta Mitterand francia államfő –, az mocskos dolog volt.” Így igaz! Burgenland Ausztria legfiatalabb (89 éves) és legkisebb tartománya, melynek területén legutóbb még kb. hatezren vallották magukat magyarnak, de már javarészük nem használja anyanyelvét, a magyar nyelvet. A beolvadás tetten érhető a mindennapokban… A Palóc Társaság nyári őrvidéki barangolása során lehetőség nyílt arra, hogy megállapításunkat tapasztaljuk, s hogy a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület hogyan próbálja megakadályozni az anyanyelv teljes elvesztését tevékenysége tükrében. Felsőpulyán (Oberpullendorf) a BMKE székházában, melyet a várostól bérelnek, Hofer József elnök úr és segítői várták társaságunkat. Bor, üdítő került az asztalra, mosoly, testvéri jókedv az arcokra. Megkezdődött az ismerkedés. Először a Palóc Társaság tevékenységének néhány jellemzőjét

ITTHON

Liszt Ferenc szülőháza

ismerhették meg a vendéglátók, majd Hofer József adott közvetlen hangú tájékoztatást a felsőpulyai és az őrvidéki magyar kulturális életről. Megtudtuk, hogy miből ered a tartomány neve. Nyugat-Magyarország németek is lakta négy vármegyéjének (Pozsony/Pressburg, Moson/Wieselburg, Sopron/ Odenburg, Vas/Eisenburg) elcsatolt részéből keletkezett, s ezek német neve a „-burg” utótagra végződött. Ezért javasolták először a „négy-várország” elnevezést, ebből alakult ki később a Burgenland. Nem könnyű a felsőpulyai magyarok élete ami magyarságuk megtartását illeti. Nincs magyar óvodájuk, sem

iskolájuk, legfeljebb magyar nyelvet tanulhatnak, mint idegen nyelvet a gyerekek, s az egyetlen magyar helységnévtáblán kívül más magyar felirattal nemigen találkozhatnak a pezsgő forgalmú járási székhelyen. Havonta egyszer van magyar mise a Szent Ferenc kápolnában, s kétévente itt rendezik meg az ún. „kufsteini” találkozókat, amelyre sokan érkeznek Magyarországról, Nyugat-Európából és a Felvidékről is. A nyugdíjas gyermekorvos – bevallása szerint szívesen beszélt volna rendelőjében magyarul a magyar származású beteg gyermekekkel, erre azonban ritkán került sor, mert inkább németül panaszolták el, mi

19

fáj… Találkoztunk egy „100%-os MAGYAR” emberrel (gépkocsiján is büszkén hirdeti ezt a felirat!), mégis szomorúan vettünk búcsút tőlük, mert megdöbbentettek a kinyilatkoztatások, amelyeket hallottunk szájukból: „én osztrák vagyok”, „feleségem osztrák s a gyerekeink csak köszönni és káromkodni tudnak magyarul” – vicces!? Felsőőrön Klein Monika, a BMKE központi irodájának munkatársa kísért bennünket. Városnézés, strandolás, kóborlás a tartomány legnagyobb hetipiacán – nagyjából ez volt a kínálat. Leginkább azonban annak örültünk, hogy székházukban egy pohár ital mellett vetítettképes előadáson mutatták be tevékenységüket: tánccsoport, énekkar, színjátszás, versmondás, emlékestek stb. szerepel műsorukon. Ez a néhány lelkes ember mi mindent megtesz a német közegben, hogy megtartsák, megŐRizzék örökölt magyarságukat! A székházban megtekintettük a könyvtárat, ahol az e-magyar pont is működik, amely a világhálós kapcsolattartásnak fontos eszköze a szétszóródott magyar közösségek között. Klein Monikától megtudtuk, hogy a BMKE ma is azon az úton jár, amelyet 42 évvel ezelőtt kijelöltek számára az alapítók: legfontosabb feladata a magyar nyelv és kultúra ápolása. Az idő múlásával Fraknó

20

ez egyre nehezebb, mert elfogyóban vannak… Fékezésére, késleltetésére indították útjára az Őrség c. tájékoztató lapot 1968-ban, s azóta is ez a fórum tartja életben a magyarként élni akarókat. 1990-től ezt segíti elő az Őrvidéki Hírek, 1993-tól a kicsiknek szerkesztett Hírhozó, mely 2005-től évente tízszer Napocska néven ragyog a magyar gyerekek arcára. Ám minden igyekezetük ellenére fogy, rohamosan csökken a magyarság száma Burgenlandban. Annak ellenére, hogy 1970-ben a felsőpulyai gimnáziumban bevezették a magyar nyelv oktatását, annak ellenére, hogy Alsóőrben is működik a Magyar Média- és Információs Központ e-magyar ponttal és nagy könyvtárral, hogy Őriszigeten tánccsoport tartja életben a magyar lelket stb. Erről és Őrvidék ősi múltjáról a népfőiskola termében már dr. Somogyi László beszélt, aki a felsőőri kéttannyelvű gimnázium tanára volt nyugdíjazásáig. Írásvetítőn térképek segítségével követhettük nyomon előadásában a terület történelmi múltjának eseményeit, a gyepűrendszer kialakulását és szerepét a haza védelmében, majd a népvándorlások és fokozatos elnémetesedésének okát, ami lassan, de biztosan halad az egynyelvűség

irányába. Ennek előidézője lehet az is, hogy a majdnem kilenc évtized alatt nem mindig hittel, bizakodóan, erejük teljében cselekedtek az elődök. Az is, ha fel sem merült például a teljes, tehát a magyar nyelven való oktatás igénye, követelése („Mi tehát nem olyan gimnáziumot akarunk létesíteni, ahol a tanítási nyelv magyar … ” – áll a tanügyi memorandumban 1980ból). S legfőképpen előidézője lehet a beolvadásnak, hogy a burgenlandi magyarok többsége (saját átélt tapasztalatra hivatkozva és félelemből táplálkozva) már nem magyarnak vallja magát, hanem magyarul IS beszélő burgenlandinak (osztráknak)! E lehangoló tapasztalatok ellenére, amit tanulmányi kirándulásunkon szereztünk, igazat kell adnunk – mert szeretnénk ezt hinni –, a Bécsi Napló idei 4. számában megjelent Van-e az ausztriai magyaroknak jövője? írás szerzőjének, Deák Ernőnek, aki azt írja: „Nem térhetünk ki a folyamatos kihívások elől – ez az élet rendje – tehát tisztánlátással, megfontoltan, mérlegeléssel a valóságos adottságokkal számolva kell építkeznünk. Az ausztriai magyaroknak van jövője: ez az élet parancsa, ezért természetes is. De ezt akarni is kell és következetesen, összehangoltan cselekedni.”

Lajtán innen, Lajtán túl

A Savanyúkút

A történelmi Magyarország legnyugatibb országrészén járt a Palóc Társaság 52 fős csoportja. Annak eredtünk nyomába, hogy őrzik-e még Őrvidéken az ott lakók a magyar nyelvet és kultúrát s hogyan bánnak a múlt emlékeivel. Ez utóbbival kapcsolatban nem tévedtünk: kitűnően. Barangolásunk első napján Sopronba, a „leghűségesebb város” kitüntető jelzőt kiérdemelt városba igyekezvén sokan először, többek sokadjára csodálhatták meg a fertődi Esterházykastélyt és róhatták le kegyeletüket a „legnagyobb magyar”, Széchenyi István országgazdagító nagy művét bemutató kiállításon a nagycenki kastélyban. Hazafelé utunkban is megálltunk Vas megye székhelyén, Szombathelyen és felkerestük a jáki apátsági templomot. A közbeeső napokon pedig csillagtúráztunk a trianoni országhatár mentén, sokszor gondolva arra az igazságtalanságra, amely kilencven

ITTHON

éve szétszabdalta országunkat, jókorát kiszakítva Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyékből is, több mint négyezer négyzetkilométert. Az elcsatolt és az Ausztriának ajándékozott területen hozták létre a Burgenlandnak elnevezett tartományt, Ausztria legfiatalabb és legkisebb tartományát. A Fertő-tó alig egyötödét birtokolja csupán a megcsonkított ország, a nagyobbik része osztrák fennhatóság alá került. Osztrák részen kerestük Pomogy (Pamhagen) várát, melyet Jókai Mór A névtelen vár c. regényében örökített meg. Kerestük egy helyi segítőkész osztrák segítségével, de nem találhattuk meg, mert nemcsak neve nincs a várnak, helye sem már, legfeljebb vakondtúrásnyi dombocska maradt belőle. Boldogasszony (Frauenkirchen) bazilikája viszont fenséges és jó karban álló, németül száll benne az ének és az ima, magunk is megtapasztalhattuk a vasárnapi istentiszteleten, melynek

végén még áldást is szórt a járművekre a miséző pap. Szomszédságában a spirális Kálvária-domb éppen felújítás alatt áll, ám így is megkapó látványt nyújt. A Mária-kegy és búcsújáró hely kolostoráról pedig tudnunk kell, hogy 1938-ig magyar ferences rendi szerzetesek imáitól, könyörgéseitől és lépéseitől volt hangos, akik azért hagyták el ekkor, mert nem akarták felvenni az osztrák állampolgárságot. A tó másik oldalán Ruszt belvárosa ékszerdobozra emlékezteti a látogatót, műemlék házaival méltán nyerte el a Világörökség része elismerést. Nem tudni, hogy a műemlékházak kéményein fészkelő gólyák (rengeteg van belőlük, ezért nevezik a „gólyák városának” is) részét képezik-e ennek a világörökségnek vagy sem… Bár Fertőmeggyes (osztrák) és Fertőrákos (magyar) határtelepülés között csak egy ugrás a távolság, három térképen is országút és határátkelőhely

21

Boldogasszony temploma Máriafalván

megjelöléssel van feltüntetve, Marco Polo névre hallgató Volvo buszunkkal mégis hosszú kilométereket kellett megtennünk, hogy a rákosi Mithrasszentély közelébe érjünk. A Mithrasszentélyek a II-IV. században virágzó kegyhelyek voltak, amelyek a misztériumok kozmikus összefüggéseire világítottak rá. A tartomány székhelye Kismarton (Eisenstadt). Látnivalói közül kiemelkedik a hajdani vízivárra épült Esterházy-kastély a maga pompás hangversenytermével, amely a Haydn-tisztelők és a komoly zene kedvelőinek örömére gyakorta koncertek helyszíne. Mi is élvezhettük pár percig a nagy osztrák muzsikus örökszép muzsikáját… A történelmi határ szélén fekszik az a kis falucska, Lorettom, a maga háromszáz lakosával, amely búcsú idején ezreket vonz ide kéttornyú, a Szeplőtlen fogantatás tiszteletére elnevezett templomával. A búcsújáróhely Fekete Madonnája, mely az itáliai Loretto hű mása, a kegyhelyet körülölelő csend és nyugalom, a bé-

22

kesség szigete, a gondozott park mindnyájunkat révedésbe ringatott. Az elcsendesülés után átléptük a Lajtát, az egykori határfolyót, hogy Bécsújhely (Wiener Neustadt) nyüzsgő forgatagában találjuk magunkat. Ide a magyar történelem két eseménye is hívott. A Babenberg hercegi kastélyban (ma a Mária Terézia Katonai Akadémia működik benne) raboskodott Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc a Wesselényiféle összeesküvésben való részvételük miatt s akikre a prépostsági főplébániai templom, közismert nevén a Dóm falán elhelyezett márványemléktábla is emlékeztet, ugyanis itt fejezték le őket. A másik oka „határon túli” látogatásunknak az volt, hogy ugyancsak a Babenbergben töltötte rabsága napjait II. Rákóczi Ferenc, akit egy osztrák császári kapitány, jegyezzük meg nevét: Lehmann Gottfried menekített ki drágán megfizetve ezért: felnégyelték övéi. Savanyúkúti (Bad Sauerbrunn) megállónkon ivókúrával felfrissítettük magunkat, hogy Fraknó fellegvárát is

meghódítsuk. Sikerült. Az épségben megmaradt várban álmélkodtunk a gazdag fegyvergyűjtemény láttán, s megtudtuk azt is Balázs nevű idegenvezetőnktől, hogy a várat alapítvány működteti, amelyet tulajdonosa, egy Esterházy-utód hozott létre. Várból, várkastélyból nincs hiány Várvidéken. Kabold várkastélyának kapuja zárva maradt előttünk, hiába igyekeztek a Mészáros testvérek (Adrián és Marián ) Túrról, hogy a kapukulcsot megszerezzék, nem sikerült. Teremtett lélek sem járt az utcán, még a helyi rendőrőrs épülete is kihalt volt, csak a kocsmában iddogált pár „sógor”, de a várkapukulcsról ők sem tudtak semmit… Viszont ha romosan is állva századok óta immár, de Lánzsér (Landsee) várába könnyűszerrel – egy kis euróval – bejutottunk. Szép helyen, erdőségektől körülölelve őrizte a vidéket s az országot az elmúlt századokban. Tehette, hiszen az ország leghatalmasabb erődítménye volt. Mára megroppant ugyan, csak bomló falai,

bástyamaradványok, lefejezett tornya utalnak hajdani dicsőségére. A torony magasából sasröptető szabadságtér tárul szemünk elé. Innen a magasból szálltunk alá, hogy újabb csúcsot érjünk el. Ezúttal a zene szárnyán repültünk gondolatban s a valóságban egy kis faluba. A falu neve Doborján (Raiding), s a csúcsot jelentő óriás Liszt Ferenc. A szülőház szerény, alacsony, a kiállítás a kor színvonalához illő, s mily újdonság fogad? Magyar feliratok is útba igazítanak, nemcsak német és angol szöveg! A német ajkú gondnokféle arra a kérdésre, hogy milyen nemzetiségű volt a zeneszerző, így válaszolt: „Kozmopolita.” Nemzetiszalagos koszorúnkat azonban mi az emlékház előtti Lisztmellszoborra mint magyar zeneszerző szobrára helyeztük el … Felsőpulyai (Oberpullendorf) tartózkodásunkat a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület helyi székházában töltöttük el a szervezet néhány lelkes tagjának vendégszeretetét élvezve. Felsőpulyán 1921-ben felkelés tört ki megakadályozandó a város Ausztriához való csatolását. A felkelés azonban nem hozta meg a kívánt eredményt, elsősorban azért, mert résztvevői zömmel nem helyiek voltak… (Itt Balassagyarmatra gondoltunk sokan, amely fegyvert fogott s megakadályozta, hogy csehszlovák fennhatóság alá vonják a palócok fővárosát. Ezzel a hősi tettel érdemelte ki a Civitas Fortissima – A legbátrabb város rangos elismerést.) A Kőszegi-hegység 883 m magas pontjára félórás erdei sétával értünk fel. A csúcson levő mostani kilátó elődje az Árpád-torony volt, amelyet 1913-ban építettek. A mai közepén fut keresztül a légiesített országhatár, amely sokáig átléphetetlen volt, manapság jelképes s remélhetően az is marad… A friss fenyveserdei levegőtől erőt nyerve hajtottunk Felsőőrbe (Oberwart), ahol ki várost nézett, ki ingyen lubickolt a városi strandon, de felsőőri magyarokkal is találkozhattunk szerencsére. Felsőőrben is volt 1921-ben tiltakozás a trianoni döntés ellen. Prónay Pál itt kiáltotta ki a Lajtabánságot, amikor kiderült, hogy mégis Ausztria kapja. A Lajtabánság azonban nagyon rövidéletű próbálkozás volt, mert a helyiek támogatását nem tudta maga mögött… Hátra volt még egy kegyhely és egy vár felkeresése. A kegyhely Máriafalván

ITTHON

(Mariasdorf) várt bennünket. Jól tettük, hogy nem töröltük útitervünkből! Gyöngyszeme a vidéknek, egész Őrvidéknek az itt dombon álló s későgótikus stílusban pompázó katolikus templom! A vár pedig Léka (Lackenhaus) vára, igazi lovagvár. Lovagterme csodálatra méltó, akárcsak ezer embert is befo-

gadó koncertterme, kiállításai érdeklődésre számot tartó, egészében véve turistacsalogató látványosság. A történelmi Magyarország legnyugatibb csücskén járva sok szép élménnyel gyarapodtunk, magyar történelmi emlékkel találkoztunk, ugyanakkor azt is kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy a vidék magyarsága sorvadóban, valójában nyelvet s ezzel tudatot is váltott. Figyelmeztető jel ez számunkra, a Duna, a Garam, az Ipoly mentén élő magyarok számára is: az őrvidékiek sorsában osztozunk nem is olyan távoli jövőben, ha magunkról, hagyományainkról, anyanyelvünkről önmagunk mondunk le. Z. Urbán Aladár írásai és fotói Lorettom

23

Körvonalazódik egy őszinte lelki igény, egy tiszta éhség, amely magasabb rendű vágyainknak nyit utat. Hiszem, hogy mindannyian egy új korszak, egy nagy erkölcsi, lelki forradalom előtt állunk! Szeretettel bátorítalak, ne féljetek a holnaptól, az új tanévtől, ne hagyjátok, hogy a mindent beszennyezni akaró gonosz az Úr legszebb ajándékát, a holnapba vetett hitünket elorozza tőlünk! A Kárpát-medencében, Kelet-Európában a nyolcvanas évek végére a kommunista ideológiától visszafogott, elzárt emberekben hatalmas éhség uralkodott el. Természetes, hogy nemcsak a szellemi, lelki nyitottság, őszinteség, szabadság iránti éhség volt az emberekben, hanem a fizikai, anyagi dolgok iránti vágyódás is. Az emberek a televíziókban és más hírforásokban látott finomságokra, luxuscikkekre elemi erővel vágyódtak. Vágytak a finom, ismeretlen ízek, ételek, italok

Ne féljetek a holnaptól! után. Mindenki reális szükségét érezte a kényelmes, tágas, emberhez méltó otthonnak, ruházatnak, szórakozásnak is. Vágyódtak arra, hogy megismerhessék, használhassák az emberiség kutató, kísérletező munkája által megszületett gépeket, eszközöket, utazási lehetőségeket. Mind többen és erősebben vágytak, hogy az emberi szellem hihetetlen távlatokat nyitó lehetőségeit korlátok nélkül bebarangolják. E hatalmas, követelőző éhség útjába álló rendszert taposták szét kérlelhetetlenül a sokféle módon megnevezett 1989-es év végi eseményekben. Hiszem, hogy minden egyes, bennünket mozgató éhséget, szomjúságot a végtelen Isten oltja szívünkbe. Isten vágyaink által vezet, irányít mindannyiunkat. Egy fiatal a szíve vágyódása, szerelme által vezérelve találhatja meg élete társát, és csakis e belső éhségtől űzve, tiszta szerelmük kölcsönösen kimutatott jelei láttán mondhatja ki a plébánosuk: „Megkötött házasságtok érvényes, és amit az Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Igen, én hiszem, hogy Isten akarta és

24

most is akarja, hogy szép, kényelmes lakásban lakjanak a gyermekei, és tápláló ételekkel oltsák éhségüket. Hiszem, hogy az emberiséget a kutató, felfedező munkájában, a teremtés hajnalán, még a bűnbeesés előtti isteni parancsok vezérlik: „Szaporodjatok, sokasodjatok, és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Hiszem, hogy a jóságos mennyei Atyánk rejtette el a világunkban rejlő lehetőségeket, titkokat olyan szinten, hogy a gyermeke, az ember úgy, ahogy növekszik lépésről lépésre felfedezhesse és megismerhesse, majd azokat saját kényelmére, örömére felhasználhassa. Csodálatos, ahogyan vezet bennünket őszinte kiváncsiságunk, éhségünk által a Jóisten. Bennem nincs félelem, szorongás, amikor látom, hogy az emberiség, mint nagyra nőtt gyermek, kiváncsian bontogatja a karácsonyfánk alá rakott ajándékokat. Csodálatos dolgok vannak a szépen becsomagolt ajándékokban, melyeknek kibontásához, megismeréséhez folyamatosan nő fel az emberiség. Szerintem természetes, hogy a kibontott, megismert értékeket az emberiség örömmel ki is próbálja a maga javára. Én hiszem, hogy nem

bűn kinyitni a gyermeknek egy könyvet, melyet a szerető, gondos szülő elhelyezett fia kis könyvtárába. Nem bűn kibontani egy-egy csomagot, melyet a szülő ajándékozó szeretettel átad nekünk. Ha Isten azt akarta volna, hogy gyermeke ne ismerje meg titkait, akkor azokat olyan magas polcra rakta volna, melyeket emberi szem el nem ér. Nem tartom rossznak, még kevésbé bűnnek térségünkben a kilencvenes évek elején megjelenő, az anyagi dolgok megismerésére, fogyasztására késztető éhséget, mely által sok újdonság került az életünkbe. Örvendek, hogy gyermekeinknek finom ételeket tudunk adni, olyan ruhákban járathatom őket, melyekben jól érzik magukat, és nem fáznak a hideg téli estéken, hogy otthonainkban kényelem és tisztaság van. Örvendek, hogy felhívhatom mobiltelefonon nagyra nőtt gyermekeimet bárhonnan, ahová az életutam vezet. Annak is örvendek, hogy kis laptopomon bármikor megnézhetem, mit kérnek vagy kínálnak fel családomnak az emberek. Milyen jó, hogy nemcsak írásban, hanem kis filmek által is a nagyra nőtt családom tagjai üzenhetnek, el-

mondhatják mi történt velük, mi az, ami szerintük fontos a nagyvilágban. És milyen jó, hogy éjjel felkelve, e kis gépen megfogalmazhatom és rögzíthetem ezeket a gondolatokat is, és az internet által szétröppentethetem a nagyvilágba. Hiszem, hogy mindez gondoskodó Istenem ajándéka. Biztos vagyok, hogy Ő vezet lépésről lépésre szeretettel, hihetetlenül biztos kézzel, ahogyan egy atya vezeti gyermekeit. És úgy gondolom, most, a huszonegyedik század elején tovább akar vezetni bennünket. Örömmel látok körvonalazódni egy újabb éhség-hullámot a szívünkben! Vágyódunk egy meghittebb, békés világ után. Vágyódunk arra, hogy szorosabban megfogjuk egymás kezét, de arra is, hogy a lelkünk ajtaján kopogtató Istent beengedjük az életünkbe. Határozottan érzek egy őszinte vágyódást az emberek szívében egy sokkal mélyebb, nyitottabb, emberhez méltóbb kapcsolat után. Vágyódunk, hogy megmutathassuk magunkat, megismerjük egymást, és teremtő Istenünkkel egy asztalhoz ülve beszélgessünk. Körvonalazódik egy őszinte lelki igény, tiszta éhség, mely magasabb rendű vágyainknak nyit utat. Hiszem, hogy mindannyian egy új korszak, egy nagy erkölcsi, lelki forradalom előtt állunki! Isten az emberiség asztalára egy új spirituális étket akar felszolgálni. Bennem hihetetlen a kíváncsiság az új étek iránt. Hiszem, hogy nem valaminek a végén, a szárnyalásainkat lezáró plafonnál, korlátoknál topogunk, hanem a végtelenre nyíló, kitárt ajtó előtti beáramló fényben állunk. Simon András rajza Szeretettel bátorítalak, ne féljetek a holnaptól, az új tanévtől, ne hagyjátok, hogy a mindent beszennyezni akaró gonosz a Teremtő legszebb ajándékát, a holnapba vetett hitünket elorozza tőlünk. Mindennapi munkánkban ne csupán az évezredek mozgásának fáradt erőtlensége vigyen előre. Higgyünk a holnapban, higgyünk abban, hogy a mi generációnk megnyeri a „meccset.” A magunk kis lépésével előbbre vihetjük társadalmunkat, és egy tisztább, nyugodtabb, verejtékes munkánk által is szépülő világot hagyhatunk a gyermekeinkre. Olyan jó lenne, ha a múltban való nosztalgikus elme-

ITTHON

rülés helyett bátran előre néznénk, és a holnapban keresnénk a bennünket mozgató éhségre a választ. Az idők Ura szelíden vezet, nem a múltban, hanem a jövőben vár ránk a nekünk szánt ajándékaival. Nyugodt vagyok, és bátorítlak, hogy szívetek vágyára hallgatva induljatok el, mert tudom: évmilliárdok óta tartó feltartóztathatatlan utazásunk a végtelenül szerető Szentháromságos Isten karjaiba vezet. Böjte Csaba

25

Fábry Zoltán hagyatékának szellemében

Stósz és Nagybörzsöny egymásra találása Aki márt járt a festőien szép, pipázó hegyekkel körülvett stószi völgyben, örökre a szívébe zárja ezt a csendes, tiszta, csörgedező patakkal átszelt községet. Nem véletlen, hogy Fábry Zoltán, akit a stószi remetének is becéztek, ide zárkózott el a világ elől, hogy megteremtse a maga világát: a tiszta emberi hang, a vox humana szellemét. A települést már a 13. században említik a Jászói Apátság leveleiben. Ekkortájt népesítették be szászországi német telepesek, és ezt az örökséget és különleges mánta német nyelvet, a mai napig is beszélik a faluban. Lakói főleg nemesfémek bányászatából, fafeldolgozásból éltek, de a 18. században önálló, kések készítésére szakosodott, az OsztrákMagyar Monarchiában is híres céhet alapítottak, melyre a helyiek a mai napig

büszkék, s melynek hagyományai még ma is élnek a településen. Gyönyörű, a mai napig működő gyógyvízű fürdőjét 1881-ben alapították. A község temetőjében a szlovákiai magyar irodalom kielmelkedő személyisége, Fábry Zoltán mellett ott nyugszik Henrik Hubert, a híres Hubert pezsgő szlovákiai megalkotója is. A rövid történelmi séta után azonban nagyobb figyelmet fordíthatunk annak a ténynek, hogy történelmi találkozó színhelye volt szeptember elején Stósz, hiszen testvértelepülési szerződést kötött a magyarországi Nagybörzsöny községgel. Nagybörzsönyben még szintén élnek azon német gyökerű egykori telepesek utódai, akik szintén a stószi mánta nyelvet beszélik, így a találkozó kuriózuma, hogy a magyar és szlovák települések polgármesterei, Gabriel

Müller és Batizi Zoltán őseik nyelvén, mántául társalogtak és üdvözölték egymást. Külön öröm számunkra, hogy ennek a kapcsolatnak a megszületésénél ott bábáskodott a Csemadok országos elnöke is, aki a stószi Fábry -ház körüli ügyintézés kapcsán vetette fel az ötletet a helyi polgármesternek egy ilyen testvértelepülési kapcsolat megkötésére. A nagybörzsönyi kapcsolat létrejöttéből Heizer Antal, Magyarország pozsonyi nagykövete is, közvetítőként alaposan kivette a részét, lévén, ő maga is német gyökerű, és nagyköveti megbízatása előtt maga is tevékenyen, hivatali szinten foglalkozott a magyarországi német kisebbség ügyeivel. A kétnapos rendezvény keretén belül, mely egy uniós pályázat támogatásával jött létre, nemcsak ünnepélyes testvértelepülési szerződés aláírására Vonulás Báthory korabeli viseletben

26

Balról Hrubík Béla országos CSemadok elnök, Batizi Zoltán nagybörzsönyi, és Gabriel Müller stószi polgármester valamint Papp Sándor

került sor, hanem egész napos hagyományőrző programmal is tisztelegtek a stósziak a közös múltú és nyelvű nép egymásra találásának. Jó volt látni, hogy minden politikai gáncsoskodás, ellentmondás, és rossz akarat ellenére, hogyan tudnak ünnepelni magyarok, szlovákok, németek, hogy milyen kevés kell ahhoz, hogy a józan emberi ész, a tiszta emberi hang, a vox humana győzedelmeskedjen az ártás szelleme fölött. A színpompás felvonulás után, mellyel Báthory korabeli jelmezekben, igazi kanócos puskák sortüzének hangzavarában indították útjára a szabadtéri programot, már senki sem lepődött meg azon, hogy a helyi, nagy hagyományú , mintegy harminc tagú fúvószenekar, a szlovák és a német zeneszámok után, magyar dalokkal is kedveskedett a nagybörzsönyi vendégeknek. Ha Fábry Zoltán élne, bizonyára büszkeséggel töltené el, ami Stószon történt. Talán ez a kapcsolat is erősítheti bennünk a hitet, nincs még minden veszve, s amit a történelem a nagy viharaiban összekuszált, most gondos munkával újra szétbogozhatunk, hogy új vásznat szőhessünk. (Al)

ITTHON

27

Zarándoklat Bécsben A Szent István-napot tájainkon egyre több helyen ünneplik meg. A felvidéki magyarok is különböző rendezvényeken vesznek részut az évforduló kapcsán, a határon túl. Nincs ez másképp az ausztriai fővárosban sem. A Bécsi Magyar Egyházközség már 1986 óta szervezi augusztus végén a hagyományos Szent István-napi ünnepséget, melyre meghívják a Kárpát-medence különböző településeinek kultúrcsoportjait. Erre a felhívásra jelentkezett a felsőszeli Rozmaring éneklőcsoport is. A Csemadok helyi alapszervezete mellett működő éneklőcsoport már második alkalommal indult a bécsi zarándoklatra. A tavalyi tapasztalatok után az idén 70 személy vett részt a bécsi ünnepségen. Most is 26 csoport indult a kísérőkkel együtt a Szent István-dóm körüli körmenetre. Az elején a veszprémi és a pápai 7-es számú honvédezred tagjai kísérték a karereklyét teljes díszben. Utánuk vonultak a népviseletbe öltözött hagyományőrző csoportok: énekkarok, énekesek, néptáncosok, gyermekek, fiatalok, idősebbek. A csoportok elején lépkedtek az adományvivők, ill. a zász-

28

lót és a csoport megnevezését vivő hívek. A menet a Német Lovagrend templománál gyülekezett és onnan indult fél egykor a dómhoz. A főbejáraton át a rengeteg vendég és turista közt Mária-énekeket énekelve jutottak be a székesegyházba. Ott Simon Ferenc esperes fogadta és üdvözölte a híveket és papjaikat, ill. a polgármestereket. Jankó Gábor atya olvasta fel az evangéliumot a homokra és a sziklára épült házról. Majd a veszprémi érsek, dr. Márfi Gyula prédikációja következett. Először Szent István életéről szólt, majd az egyház szerepét jellemezte a társadalomban, mint a só szükségességét az ételben. A felsőszeliek is készítettek adományt, melyet áldásra átadtak az oltár előtt. A szentmise végén a karereklyét elhelyezték a máriapócsi oltárnál, ahol a hívek leróhatták kegyeletüket. A résztvevők az érseki palota árkádos udvarán szeretetvendégségen vettek részt, ahol a hozott adományokat is felajánlották a csoportok. A kultúrcsoportok fellépése 15.00 órától kezdődött két helyen, az érseki palota udvarán és a Stephansdom mellett. Szerencsére

az idő kedvezőbb volt, mint tavaly; megvalósulhatott a csoportok színes bemutatkozása. A Felvidékről az idén is több csoport vett részt, mint pl. a farnadi leány kar, a bakaiak, a naszvadiak, a zséreiek, vicsápapátiak, bartiak, pogrányiak, alsóbodokiak, nagycétényiek; Aháról, Ebedről is voltak csoportok. A Galántai járásból a felsőszeliek mellett a kismácsédi Gyékényes együttes is sikerrel szerepelt. A három órás műsor a Kárpát-medencei magyarság hatalmas kulturális találkozója volt. Az ünnepségről lélekben megerősödve tértek haza a zarándokok, hiszen ismét beigazolódott Sütő András gondolata: „Amíg egy nép énekel, messzire hallatszik, hogy létezik.” Mészáros Magdolna

Vigyük el Tiborcot és Bánkot a falvakba! A Teátrum emlékezetes opera bemutatójáról Augusztus 22-e sok szempontból emlékezetes marad a számunkra. Ezen a napon jött vissza Komáromba Sólyom László, a Magyar Köztársaság korábbi elnöke, akit tavaly a két országot elválasztó Duna-híd közepén feltartóztatott a szlovák hatóság „nemzetbiztonsági kockázatra” hivatkozva. A hivatkozás minden törvényes alapot nélkülözött, mint ahogyan Malina Hedvig meghurcoltatása is. Az ex-államelnök azonban – immár civilként – nem feledkezett meg ígéretéről és eljött szent királyunk ünnepén megkoszorúzni István szobrát. És úgy ahogyan Szent István intelmeire jellemző, nem a bosszú vagy a gúny csendült ki beszédéből, hanem az együttműködés, a békesség szellemének gopndolatsora. Ezt vallotta ha-

láláig Esterházy János vértanúnk is – a magyarokat és a szlovákokat az Isten együttélésre teremtette. Sólyom László ilyen hangulatban ült be a tizedik esztendejét jegyző Teátrum Színházi Polgári Társulás ünnepi bemutatójára, a Bánk bán c. operára, a magyar nemzet örökbecsű dalművének itteni premierjére a Komáromi Városi Művelődési Központ színháztermébe. És az elnök úr már az első felvonás végén gratulált a színházi polgári társulás elnökének a renkívüli tetthez és teljesítményhez… A Bánk bán rendezője, aki egyúttal Tiborc szerepét is alakította, Dráfi Mátyás volt. Ő a társulás művészeti vezetője – a lelke –, aki egyebek mellett főszervezői beosztásban is kimagaslót nyújt

egy évtizede. - A Bánk bánra már diákkoromban felfigyeltem, s e nnek a nagy műnek köszönhetem, hogy megszerettem az operát. Annyiszor hallgattam, hogy szövegét és zenéjét ma is fejből fújom. Jövendő feleségemet is én vittem el az operába még egyetemista koromban. Számomra világos, hogy más kultúrákat csak saját, anyanyelvi kultúráján keresztül szeretheti meg az ember. Évtizedekkel az opera megismerése után, rendezőként is hasznát vettem diákkori fogékonyságomnak – ha a próbán valaki elakadt a szövegben, ki tudtam segíteni. És nem okozott különösebb gondot elénekelni Tiborc panaszát sem, hiszen erre a szerepre én a lelkem mélyén diákkorom óta készültem.

II. Endre (Pfeiferlik Tamás) Gertrúd (Illés Gabriella) ravatalánál

ITTHON

29

Petur (Kőszegi Németh József) és Bánk (Rózsa Sándor)

- Hogyan történt, hogy a Teátrum az operettek, mesejátékok, színművek után az opera műfajával is megpróbálkozott? - Az ötlet három éve merült fel; akkor vetette fel Tarics Péter, aki a segédrendezőm volt a Bánk bán próbái során, hogy mutassuk be ezt a dalművet. Akkor – anyagi támogatás híján – nem valósulhatott meg az ötlet. Az idén Erkel-év van, ismét élni kezdett a szándék, s annak dacára valóság lett belőle, hogy a ráfizetésünk – értem alatta a családi kasszát – többezer euró. Remélem, megélhetjük, hogy a mű eljut abba a 20–22 felvidéki községbevároskába, melyben régi vágyunk teljesül: elvihetjük az operát azokhoz a vidéki magyarokhoz, akik sohasem láttak-hallottak élőben ilyen műfajt és megismerkedhetnek Erkel Ferenc gyönyörű zenéjével és A Katona József drámájából alakított szövegekkel. Bizonyos vagyok benne, ha elvisszük az emberekhez ezt az operát, megnézik majd. Lehet, hogy 2–3 településnek kell összefognia, hogy ki tudják fizetni az előadás költségeit. Természetesen tisztában vagyok a felvidéki magyarság

30

nagy többségének anyagi helyzetével. Csak a rezsi költséget szeretnénk visszakapni – a neves magyarországi szólisták is jelképes tiszteletdíjat kérnek – kiadásaik fedezésére. - Miként sikerült megnyerni az énekkar vezénylésére Medveczky SzabolTiborc (Dráfi Mátyás)

csot, Medveczky Ádám fiát, aki egyszemélyben zeneszerző is? - Sokat segített a kapcsolat megteremtésében Hamrák Zsófia kiskomáromi (Magyarország) önkormányzati képviselő, Illés Gabriella győri magánénekes pedig, aki rendszeresen fellép a Teátrumban, elhozta Rózsa Sándort, a címszereplőt, aki már énekelt a világ nagy operaszínpadain, s aki a Magyar Állami Operaház egykori magánénekese. Már az első próbák idején éreztem, kiváló a hangulat, nem voltak elevenbe vágó viták, mert mindenki – akár a nemzetközi hírű szólisták, akár műkedvelők – tisztában voltak a bemutató jelentőségével. A művészek segítették egymást, jelmezeikre maguk varrták a díszítéseket; mindez izgalmasabbá tette a próbákat és meggyorsította őket. - A közönség ritkán tapasztalt, hoszszantartó, álló vastapssal köszönte meg az előadást. - A teltház ráérzett, hogy ilyen minőségű munka csakis összefogás eredményeként jöhetett létre. Hevült volt a hangulat, mert a dalmű a magyar történelem olyan időszakát villantotta

fel, amellyel mai párhuzamokat is felfedezhetünk. Egyes újságokban bíráltak, hogy magyarországi vendégművészekkel is dolgozunk. A Teátrum polgári társulás nem államilag támogatott, saját költségvetésű intézmény – mi csakis vendégfellépőkkel tudunk előadásokat létrehozni. Operaénekeseink nincsenek a Felvidéken, de ha Vadkerti Imre vagy Derzsi György történetesen nem foglalt a Szent István ünnepségeken, ők is sze-

repelhettek volna. - Milyen érzés volt a rendezői és szervezői munka óriási terhe és Tiborc megszemélyesítése után megélni a rendkívüli ünneplést? A tapsokban ott volt a hála és köszönet is; mindenki tudta, hogy a Bánk bán színpadra állításában rendkívüli érdemeid vannak. És nemcsak neked, de a családodnak is. - A fáradtság az előadás után teljesen eltűnt, tökéletesen fellazultam azon

az estén. Külön örömet szerzett, hogy ilyen kollégákkal dolgozhattam. Ezúton is köszönöm minden segítőnek és támogatónak, hogy minden összejött! És ha hívnak majd a falvakból-városokból, mi megyünk! Batta György Krüger Viktor felvételei (az albumban is)

Medveczky Szabolcs, a kitűnő karmester

bÁnk bÁn

Opera három felvonásban Szövegét (Katona József drámája alapján) írta: Egressy Béni Zenéjét szerezte: Erkel Ferenc Zenéjét átdolgozta: Rékai Nándor Szövegét átdolgozta: Nádasdy Kálmán A Tisza-parti jelenet zenei változata: Kenessey Jenő

A Teátrum köszöni: Komárom Város Önkormányzatának Révkomárom Város Önkormányzatának Bastrnák Tibor polgármester úrnak A NEC ARTE nyomdának – Meszlényi István úrnak A K-Print tervezőirodának – Keszegh Zoltán úrnak Az EMKE grafikai tervezőirodának – Győrffy László úrnak A Komáromi Evangélikus Gyülekezet Közhasznú Alapítványnak A Komáromi Szabadidő Központnak – Gábor Klára asszonynak Keszegfalva község polgármesterének – Toma Tibor úrnak A komáromi Csokonai Művelődési Háznak Szentpéter község polgármesterének – Jobbágy Józsefnek Polgár Julianna varrónő asszonynak és Polgár József asztalosmesternek, Keszi Pálnak, Dráfi Anikónak, Fülöp Istvánnak, Hübsch Miklósnak, Siposs Erzsébetnek, Kovács Zoltánnak és Hrabovszky Péternek a hathatós segítséget!

ITTHON

Szereplők: Bánk bán, Magyarország nagyura, Rózsa Sándor Melinda, Bánk felesége, Csonka Zsuzsa Zábrádi Annamária Ottó, Gertrud öccse, Dániel Gábor (ifj.Derzsi György) Petur Bán, bihari főispán, Kőszegi Németh József, Id.Derzsi György, Vadkerti Imre Gertrudisz királyné, Endre felesége, Illés Gabriella Tiborc, paraszt, Dráfi Mátyás Biberach, kalandor lovag, Kosár Szabolcs II.Endre magyar király, Pfeiferlik Tamás Soma, Bánk bán fia, ifj.Hübsch Miklós Közreműködnek: a Csallóköz Néptáncegyüttes táncosai Koreográfus: Brandl Ferenc Karvezetők: Miklós Józsefné és Stirber Lajos Zenei munkatárs és karigazgató: Gál Anikó Koncertmester: Medveczky–Horváth Györgyi Az Erkel Ferenc ének- és zenekart vezényli: Medveczky Szabolcs Segédrendező: Tarics Péter Rendezte: Dráfi Mátyás

31

Képek a Bánk bán bemutatójáról

A bordal. Biberach (Kosár Szabolcs) és Petur (Köszegi Németh József)

32

Az előtérben Gertrúd (Illés Gabriella)

Melinda (Zábrádi Annamária) és Bánk bán (Rózsa Sándor) fiukkal, Somával. (ifj. Hübsch Miklós)

ITTHON

33

Gertrúd (Illés Gabirella) és udvarhölgye (Anyalai Réka) A közönség soraiban Sólyom László volt köztársasági elnök, balról Bastrnák Tibor komáromi polgármesterrel, jobbról Heizer Antal pozsonyi magyar

34

Egyház és közösség konferencia

Észak-Komárom, 2010. október 2., Duna Menti Múzeum díszterme Szervező: Prudentia n.o.; Társszervező: Pázmáneum Polgári Társulás, Egy Jobb Komáromért polgári kezdeményezés A konferenciát a Szülőföld Alap támogatja 10.00-15.00 Elek László: A fiatalok keresztény szellemben való nevelése közös felelősségünk Farkas Zsolt: Keresztény fiatalok a nemzet szolgálatában Szalay György: A Bencés rend közösségi tevékenysége és restitúciós igényei 12.00 büfé 13.00-15.00 Karaffa János: Küzdelem a szlovákiai magyar püspökségért Madarász Róbert: Magyar tannyelvű egyházi iskolák jelene és jövője Szlovákiában Molnár László: Human International karitatív szervezet bemutatkozója FELHÍVÁS

XI. ŐSZIRÓZSA magyarnóta-énekesek országos versenye A magyarnóta a magyar nemzet egyik kincse. A dalnak mindenkor közösségmegtartó ereje volt, és van ma is. Rajtunk múlik, hogy magyar dallal, nótával, verssel formáljuk fiataljaink ízlését. A verseny célja az énekkultúra fejlesztése, a tehetségek felkarolása, jó szórakozási lehetőség teremtése, a nemzeti összefogás erősítése. A Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya 2010. október 3-án vasárnap, Ipolynyéken rendezi meg a XI. ŐSZIRÓZSA magyarnóta-énekesek országos versenyét, úgy mint az elmúlt években. Ez azt jelenti, hogy délelőtt lesznek a próbák, délután pedig a verseny. A versenyzők minősítve lesznek (arany, ezüst, bronz). A minősítő versenynek hozadéka, hogy az aranyminősítést szerző énekesek akár hivatásos előadóként is (legalábbis Magyarországon ez így működik) szerepelhetnek a jövőben, a többieket pedig arra ösztönzi, hogy megszerezzék a legjobb minősítést. A helyezettek díjakat és okleveleket kapnak, ezen kívül a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorában szerepelhetnek. Nevezési díj nincs. Útiköltséget a már hagyományos módon fizetünk, vagyis a tömegközlekedési eszközök hivatalos tarifáinak magasságáig. Étkezésről és esetleges szállásról a szervezők szintén gondoskodnak. A nótaénekesek versenyébe 2010. szeptember 15-ig azok jelentkezését várjuk, akik betöltötték 16. életévüket, felső korhatár nincs. A versenybe 2 magyar nótával - hallgató, csárdás - jelentkezhetenek írásban nevük, elérhetőségűk (lakcím, telefonszám, e-mail) és a nóták címének feltüntetésével a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya címén: Oblastný výbor Csemadoku, 991 28 Vinica, Cesta slobody 457, e-mail: [email protected], [email protected]. A borítékra írják rá: „ŐSZIRÓZSA” . Az érdeklődők bővebb tájékoztatást kérhetnek a Csemadok NTV telefonszámán: 0907 85 62 96 vagy 0907 84 22 67. A jeletkezőknek részletes információt időben küldünk. Balogh Gábor, a Csemadok NTV elnöke

e-mail: [email protected] Információ: www.csemadok.sk

Ezennel megrendelem az

ITTHON című havilapot Név:

A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Kassa – Környéke Területi Választmánya meghirdeti a XII. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivált (Falusi Színjátszó Csoportok XII. Országos Fesztiválja) amely 2010. november 17-e és 21-e között kerül megrendezésre Szepsiben és Buzitán. A csoportok a következő műfajokban jelentkezhetnek 2010. augusztus 31-ig a Csemadok Kassa Környéke TV címén: klasszikus színdarab, népszínmű, esztrádműsor, dramatizált népi játék. Klasszikus színdarabok esetében a műsor időtartama 120, az esztrádműsoré 50 perc lehet. A fesztiválon nem indulhatnak azok az előadások, amelyek már szerepeltek a Jókai Napok versenyprogramjában. Bővebb információval a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmányának titkárságán szolgálnak: OV Csemadok 045 01 Moldava nad Bodvou Hlavná 81. Tel./fax: 055/460-36-02 mobil: 0905/543-986

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR:

Fél évre 3,96 EUR:

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

ITTHON

aláírás, bélyegző

35

A felsőnyékiek állták a szavukat A Tolna-megyei Felsőnyéken tartották a Nyék Falvak Szövetségének III. találkozóját. Mint arról már tavaly beszámoltunk lapunkban, Felsőnyék polgármestere, Ács István, aki a szövetség korelnökeként éppen augusztusban pipálta ki munkakönyvében a 60 éves munkaviszonyt, 2009-ben megígérte, hogy települése felvállalja a házigazda szerepét ebben az évben. Az ígéretet tettek követték, és némi határon túli támogatással, ami elsősorban Papp Sándornak, a Pro Kalondiensis polgári társulás elnökének köszönhető, aki sikeresen pályázott erre a rendezvényre, megvalósulhatott a találkozó. Az eseményre a nyolc, a szövetségben résztvevő községből öten, a hazaiakon kívül – Ipolynyék, (Tóth István), Feketenyék, (Lukovics István), Alsónyék, (Dózsa Pál Tibor), Nyékládháza, (Galuska László) és Kápolnásnyék, (Kupi László) – eljöttek ebben az évben is, és polgármestereik szintjén

képviselték községeiket, ami azért elfogadható arány, mert a rendezvény éppen az államalapításunkra való megemlékezések kellős közepére, augusztus 20ra esett. Talán utólag már elmondható, nem volt véletlen a rendezők időzítése, mert az ünnepség fénye méltóképpen bevilágította a ,,nyékek” találkozóját, s reménnyel töltött el mindnyájunkat. Ezért a szövetség munkája az elkövetkező években is nagy lendülettel folytatódik. De vegyük sorban. Tavaly első alkalommal került sor a községekben működő iskolák történelmi vetélkedőjére, melyet a nyári szünet ellenére, hála Istennek idén is megtartottak, s a verseny témája Szent István és kora volt. A vetélkedő öt csapat részvételével zajlott, s az ipolynyéki Balassi Bálint Alapiskola győzelmét hozta a Halkó Emőke, Belá Ramóna és Böjtös Viktória összetételű csapat számára. Senki sem távozott azonban díj nélkül, hiszen a nap végén az Ismerős Arcok

koncertje, másnap pedig balatoni kirándulás várta a lelkes csapatokat és felkészítő tanáraikat. A négynaposra tervezett találkozó nyitó délutánján a közösen elfogyasztott remek ebéd után a települések vezetői beszámoltak azokról az eseményekről, melyek az elmúlt időben történtek, de számos olyan előadást is meghallgathattak a résztvevők, melyek település-történeti szempontból is tanulságosak és érdekesek voltak. Ilyen volt Kupi László, Kápolnásnyék története című könyvének a bemutatója, melyben a szerző igen terjedelmesen foglalkozott az egykori Nyék törzs szerepével a honfoglalás idején és az azóta eltelt időszakban, kiemelt figyelmet szentelve a Nyék nevű települések megjelenésének. Ezt követően Dr. Puskás Imre, a Tolna Megyei Közgyűlés elnöke, országgyűlési képviselő mutatta be a megyét a távolabbról érkezők számára. Közösen tekintették meg azt a néprajzi kiállítást,

Balról Dózsa Pál Tibor, Ács István, Tóth István és Lukovics István „Nyéki” polgármesterek a kopfajaavatás után

36

melyet a helyiek rögtönöztek a vendégek számára. A kötetlen beszélgetést Ferenc Orsolya operetténekes önálló estje, valamint az Iregszemcsei Térségi Amatőr Társulat operett gálája követte. Másnap a községháza előtti parkban kopjafa avatásra került sor a Nyék Falvak Találkozójának emlékére és államünnep lévén, Hrubík Béla, Ipolynyék község küldötteként emlékbeszédben méltatta Szent István munkásságát, életművének történelmi jelentőségét. A küldöttség ellátogatott Kovács Kázmér, az Egyesült Államokból hazatelepült, egykori 56-os emigráns házához, aki testvéreivel és feleségével önerőből rendezte be azt a múzeumot, mellyel bátyjuknak, a világhírű hegedűművész, Kovács Dénes emlékének adóztak. Kovács Dénes már hatéves korában megsejttette kivételes tehetségét. 12 évesen már hegedűművészként szerepeltették fellépésein. Később a Zeneakadémián tanított és bejárta az egész világot. India, Kína, az Egyesült Államok, Japán, Irán és Európa szinte mindegyik nagyvárosában szerepel. Megkapta a Kossuthés a Liszt Ferenc-díjat, a Kiváló művész Köztársasági Érdemrendet és megszerezte a professzor emeritus címet is. Kovács Dénes művésztanár utolsó írásban hátrahagyott üzenete, melyet halála előtt néhány nappal vetett papírra így szól: ,,Az igazi boldogság, amikor rátalálsz egy mű valódi értelmére. Olyan mint amikor igazgyöngyöt találsz. Akkor érzed az Istent és nem utolsó sorban a szerzőt, aki mint az Isten antennája felfogta és kifejezte a legfontosabb dolgot, a lélek életét.” A gyönyörű kiállítás több, mint háromezer darab bakelit lemez gyűjteménnyel, festményekkel és személyes tárgyakkal; igazi szentély, kifejezése a testvéri szeretetnek, tehetsége iránti csodálatnak. Szinte hihetetlen, hogy egy kis Tolna megyei faluban ilyen kincsre bukkanhat egy halandó! De a meglepetések sorozata még csak ezután követekezett. Kiderült, hogy Kovács Kázmér, aki 56-ban emigrált az Egyesült Államokba, New Yorkban telepedett le, majd az ottani magyar emigráció anyagi támogatásával megnyitotta jellegzetes magyar éttermét, a Piros Tulipánt, mely rövid idő alatt a metropolis leghíresebb magyar vendéglátóhelye lett. Éttermének bútorait és más tárgyait, melyeket Ő maga faragott és készített, a bezárás után

ITTHON

Kovács Dénes szobra a kis múzeumban

hazahozta és szintén kis múzeumot rendezett be belőle. A takaros kis emlékszobában függnek azon hírességek fotói, akik a harminc év alatt, amíg nyitva tartott, meglátogatták. Köztük volt Teller Ede, világhírű fizikus, Franz Beckenbauer, világszerte ismert labdarúgó és edző, Gábor Zsazsa színész, Puskás Öcsi, az Arany csapat kapitánya, és még sorolhatnám napestig, az amerikai és magyar színész- és politikus társadalom krémjét. Kázmér olyan történetekkel ajándékozta meg a jelenlévőket, melyek csak a mesében fordulhatnak elő, s rávilágított arra, milyen is egy valódi amerikai sikertörténet: egy fiú, aki szerencsét próbál az Óperenciás tengeren túl. Nem mellékes az a tény sem, hogy Kovácsék 11-en voltak testvérek, de soha egy rossz szó nem hangzott el a testvérek között, igaz szeretetben nevelkedtek, egymás iránt való elkötelezettséggel és odaadással élnek a mai napig. A küldöttségek a múzeumlátogatás után, a délutáni órákban ellátogattak a Tamási Kistérségi Lovas napokra, majd az esti órákban a helyi, volt és jelenlegi álatlános iskolások irodalmi műsorát tekinthették meg a jellegzetes kunsági borok kóstolgatása közben. A találkozó harmadik napja a falunap volt, hiszen már a reggeli órákban térzenére ébedtünk. A Készenléti Rendőrség Fúvós zenekara muzsikált. Külön öröm volt számunkra, hogy ezen a napon csat-

lakozott egész napos programunkhoz a népes nyékládházi küldöttség is, élükön Galuska László polgármesterrel. A rendezvény ideje alatt a Csodaszarvas népe hagyományőrző egyesület jóvoltából láthattuk legendás őseink a hunok és az avarok harci kultúrájának bemutatóját. Nemezelés, csont- és fafaragás, íjászat, de főzőverseny, kispályás focitorna, tánccsoport bemutatók, énekkarok, pávakörök műsora is pergett, s persze, nem hiányozhatott a hagyományos rock koncert sem, a Hamuban Sült Pogácsa, a Villámcsapat, a Mesterséges érzelem és a Verolex együttesek részvételével. Az államünnepet a helyiek már hagyományosan tüzijátékkal ünnepelték, melyet az alapiskolások különleges, színpompás lámpajátéka előzött meg. A találkozó zárónapja sem maradt esemény nékül, hiszen a tavalyi ipolynyéki pédát követve, Ács István egy környékbeli fafaragó, Szabó Róbert segítségével elkészíttette Felsőnyék község rovásírásos falutábláját, melyet Szakács Gábor, a Forrai Sándor Rovásíró Kör vezetője jelenlétében avattak fel. Szakács Gábor hagyományosan székely nemzeti zászlót adományozott a községnek a táblaavatás alkalmából, és kifejezte abbéli örömét, hogy egyre több község csatlakozik a rovásírásos falvak sorába, ami azt jelenti, hogy egyre több embernek és közösségnek fontos múltunk megőrzése, a legősibb írásunk megóvása

37

Balról Ács István, felsőnyéki polgármester és Szakács Gábor, a székely nemzeti zászló ajándékozója

és feltárása, bemutatása a nagyvilág, de elsősorban önmagunk számára. Minden találkozónak, mely a Kárpátmedencei magyarság nemzeti közösségeinek egymásra találását eredményezi, fontos üzenete van a jövő szempontjából. A legfontosabb üzenet az, hogy nincs két – anyaországi és határon túli – nemzet, csak egy, mely elválaszthatatlan egymástól kulturális, nyelvi, történelmi kapcsolódása okán. A legerősebb összetartó kapocs a nyelven kívül a személyes barátság, kötelék, mely egy-egy ilyen találkozó idején a résztvevő közösségek tagjai között születik, s melynek hatására testvérként tekint egymásra a néhány napja vagy órája még idegenként aztalhoz ültetett vendégsereg. Ez politikai deklarációkban is megfogalmazott, a nemzet egésze felé való jelzés; a nemzeti kormány felvállalta ezt a történelmi kötődést. A szellemi nemzetegyesítést azonban csak emberekkel, közösségekkel, kézfogásokkal és barátságokkal lehet megvalósítani. Aki ezt teszi, érti a nemzeti összetartozás lényegét. Kányádi Sándor: Játszva magyarul című verssora fut végig gondolataimban, hátborzongatóan tisztán:

38

,,aki megért, s megértet, egy népet megéltet.” Szécsényi B. Következő oldalainkon felsőnyéki képeink láthatók.