NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP. 5. ÉVFOLYAM 2010 június, július, augusztus. lej 0,66 EUR

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

����

�������� �� �

�

������������� ���� ���� ��

���

���� � �

� �����

��

lej 0,66 EUR

5. ÉVFOLYAM

2010 június, július, augusztus

Sajtódíjat kaptunk

Június 25-én, a Balatoni Bor és Hal ünnepének nyitórendezvényén, vettem át a Magyar Páneurópai Unió Eötvös Józsefről elnevezett sajtódíját. A laudációt, munkásságom „dícséretét” Kondor Katalin, a Magyar Rádió korábbi elnöke mondta. Az elismerésben rajtam kívül Körmendy Zsuzsanna, a Magyar Nemzet napilap rovatvezetője és Szaniszló Ferenc külpolitikai újságíró-riporter részesült. „Az Eötvös József sajtódíj szerény ismertsége ellenére komoly kitüntetés; azok teszik ilyenné, akik megkapták. 1999-ben azért hozták létre, hogy a patrióta és európai szellemű konzervatív gondolkodás képviselőinek és mecénásainak jelezzék: van, ami önmagában értékteremtő, példaadó, presztízs- és hírértékű. A sajtódíj azok birtokába juthat, akik európai szellemiségű, a régi magyar értékeket felmutató és újakat létrehozó munkásságot fejtenek ki a tárgyilagos és magas színvonalú tájékoztatás érdekében. A díj nem jár pénzzel, az oklevél mellé Melocco Miklós szobrászművész gyönyörű plakettjét adják.” Bár a díj engem jutalmaz, jól tudom, hogy az általam szerkesztett hazai magyar lapok munkatársainak is szól (Kis Építő, Tücsök, Hajrá!, Komáromi Lapok, Göncölszekér, Itthon). Ez a hivatás, s egyben mesterség csak akkor lehet sikeres, ha a szerkesztőség vezetője egyenrangúaknak tekinti kollégáit és olvasóit. Kölcsönös bizalom nélkül nincsenek információk, nincs megoldás a váratlan helyzetekben, nem alakulhat ki felelősségtudat. Nekik is köszönöm! Batta György Kép: Melocco Miklós plakettje

A tartalomból:

Kedves Olvasóink! Az ITTHON első korszaka, amely 2010-ben négy esztendei létezést jelent már, úgy vonul be a lap történetébe, mint csoda. Negyedév kihagyás után ugyanis ismét megjelenhetünk, ki tudjuk fizetni a nyomdai hátralékot és folytathatjuk munkánkat. Jövőre már az új magyar kormány és a más szellemű kuratóriumok segítségében reménykedhetünk. Lapunknak végre lehet pénze kiszállásokra, szerzői tiszteletdíjakra – talán terjesztőre is. Köszönjük előfizetőink és olvasóink türelmét!

Smídt Róbert Trianon-emlékműve Komáromban 4–5. A magyarság jószolgálati fővárosa Hódmezővásárhely nagy éve 6–8. Losonc: Kossuth-szobra is ellenség! Böszörményi István írása 13–15. Bazilikás, szép hazai tájunk Németh László fotótárlata Kicsinden 18–19. Nemzetépítés matematikával Hetven éves Oláh György A rendíthetetlen dokumentarista Gyökeres György fotográfus halálára Z.Urbán Aladár, a magyar örökség gondozója Újabb táborozás Udvardon

20–21.

22–23.

24–25. Három ország vendégei voltak – A gömöri fotósok szerepléseiről 26–27.

Címlapunkon: Németh László sógornőjének unokájával M. Nagy László felvétele A második oldalon: botolós a várhosszúréti pásztortalálkozón

ITTHON

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma EV 3082/09 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Bartal Mária. Nyomdai munkálatok: KPRINT Kft. A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is.

3

Trianon-emlékmű háromszáz éves magyar tölgyből Smídt Róbert: A félelem bennem volt olyan neves személyiségek szerepeltek, mint Koltay Gábor, Szakács Gábor, Popély Gyula, Mikola István és Raffay Ernő. A két polgári társulás vezetői – ifj.Dr.Bastrnák Ferenc és Feszty Zsolt – hosszú időn át készültek az évforduló méltó felidézésére és együttműködtek, ami – sajnos – nem olyan természetes jelenség településeinken. Köszönet jár Fazekas László református püspök úrnak is, aki engedélyezte az emlékmű elhelyezését. Ne feledjük: a Fico-kormány idején mélységes hit, felelősségérzet és bátorság kellett a konferencia és az ünnepség megrendezéséhez…

Smídt Róbert műhelyében Június negyedikén ugyan elhelyezték a komáromi református parókia udvarán Smídt Róbert gyönyörű Trianonemlékművét, ám csupán ideiglenesen, hogy megmutathassák azt az évforduló ünnepsége közönségének. A hatóság ugyanis a már megadott engedélyt visszavonta. Ezért volt látható előző számunk címlapján tartó-támasztó lécekkel körülvéve az alkotás, melyet most ismételten megmutatunk Korpás Péter felvételén. E lapszám nyomdába küldésének idején mindenesetre ott áll a mű a református egyház telkén – le nem bontották, az új eljárás pedig folyik. Mivel az ITTHON negyedéves kényszerű szünet után kerül ismét az olvasóhoz, leírjuk, hogy Komárom két civil szervezete révén méltóképpen emlékezett a kilencven esztendővel ezelőtti gyalázatos országcsonkításra. Délelőtt a Szlovákiai Magyar Egészségügyi Társaság (SzMET) Ne tűrjük tétlenül nemzetünk fogyását c. nagyszabású konferenciája zajlott a Tiszti pavilon dísztermében, délután pedig a Te Ügyed Kör idézte vissza az eseményeket a református templomban, majd a parókia udvarán. A közreműködők sorában

4

A szőgyéni fafaragó nevét egyre többen ismerik már a Felvidéken, a szülőföldjén is. A negyvenes éveiben járó mester eddigi legemlékezetesebb alkotásairól ugyanis – a pilisszántói Csillagösvény hét gyönyörű, tölgyfából mintázott szobráról – főként Magyarországon tudnak. - Miképpen történhetett, hogy Önt kérték fel múltunk hét óriása: Nimród, Atilla, Árpád, Mátyás, Szent László, Szent István és Boldog Özséb alakjának megmintázására? - Gondolataimban már évekkel előtte felmerült a vágy, hogy jó lenne őseinknek, az igazán nagyoknak, akik a hazát hazájuknak tisztelték és szerették, emléket állítani. Sem a helyszínt, sem a lehetőséget nem kerestem, s nem is gondoltam rá, hogy valahol valakik hasonló álmokat dédelgetnek. Azt meg végképp nem feltételeztem, hogy egyszer ezek a gondolat-lángocskák egyesülnek majd. És mégis! Véletlennek tetsző, de korántsem „véletlen” találkozások által megismertem Szőnyi Józsefet, Pilisszántó község polgármesterét, majd Szörényi Leventét, az ismert zeneszerzőt, aki évekkel ezelőtt Pilisszántóra költözött. Először csak Nimród megfaragását kérték, de miután az elkészült, alkalmasnak találtak a folytatásra, feladva abbéli elkép-

zelésüket, hogy mindegyik nagy ősünket más-más művész formálja meg. - Miért került Pilisszántóra a Csillagösvény? Mi volt vele a készíttetők célja? - A Pilisért aggódók – akik attól tartottak, hogy ez a szakrális térség fokozatosan beépülésre kerül, holott a magyarság kincsének tekinthető – úgy határoztak, hogy „erkölcsi kerítést” húznak megvédésére. Van ott egy kis kápolna a hajdani mészkőbánya fölött, melyet Boldogasszonyunk tiszteletére emeltek a helyiek. Hogy az oda látogató ne csak fizikailag jusson el Istenanyánkhoz, hanem érzelmileg is ráhangolódjon, a kálváriák mintájára

stációkat kívántak létrehozni, de nem a szenvedés állomásait, hanem dicsőséges múltunkét. A Csillagösvény két esztendő alatt készült el. - Most Szőgyénben beszélgetünk, családi házában. Láttam a műhelyét is, a szépen kialakított udvart a tavacskával, … és fellapoztam az Önt bemutató tetszetős katalógust, melyben az áll, hogy „…Térlátása, képzelőereje korán nyilvánvalóvá vált grafikái, festményei tanúsága szerint. Fából elsőként Szőgyén címerét készítette el.” - Azóta faragtam kopjafákat, emlékoszlopokat, oltárokat, haranglábakat, díszes templomi bejárati ajtókat, galambdúcos magyarkaput – ez Zsigárdon látható – temetőkaput, szuszéket, bölcsőt, ékszerdobozokat, tarsolydíszeket, sőt: sakk-készletet is. - Vajon mi a komáromi Trianon-emlékmű keletkezésének története? - Ebben az esetben is a „véletlen” kapta az indító szerepet. A fiam és Feszty Zsolt gyermekei a komáromi Marianumba járnak. Mindketten tagjai voltunk a szülői szövetségnek, s kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Feszty Zsolt felkért az emlékmű megalkotására, melyet Reményik Sándor: Gyűrűt készíttetek c. költeményének hatására képzelt el a Te Ügyed Kör, jóval a kilencvenedik évforduló előtt. A vers első sorait idézem: „Egy gyűrűt készíttetek, feketét, acélból, - dísztelent, keményet, és a dátumot belevésetem, hadd érezzem az ujjamon, hogy éget, s jusson eszembe, hogy az életem egy kockára tettem fel, mindenestől!” Reményik a verset négy nappal a trianoni döntés meghozatala után, 1920 június nyolcadikán írta. Még álmomban is dolgoztam a változatokon. Egy öt méter magas oszlopot képzeltem el, életfa motívumokkal. Az oszlop csúcsát mintha villám sújtotta volna, csonkolttá faragtam. Törzséhez az égtájak irányában négy emberalak tapad. Ezt a négy alakot szorítja körül egy acélgyűrű, rajta a trianoni dátummal. - Mit fejeznek ki az emberalakok? - Nem karekterek! Arcukon szomorúság, de testükben feszül az erő. Az emlékmű anyaga, a háromszáz éves magyar tölgy 1800 kilogrammot nyomott. Fél évig tartott, amíg a végleges megoldás kiforrott bennem.Ha a téma megfog, nem tudok tőle elszakadni, éjjel-nappal foglalkoztat. Ha pedig megakad az ember – Szörényi Levente

ITTHON

tapasztalatát követve –, segít egy kis jó bor. A Jóisten mindig ad erőt a munka befejezéséhez. - Trianonnal és a közeli nagy évfordulóval kapcsolatban gyakran hangzottak el fenyegetések egyes szlovák politikusok részéről. Ön nem félt? - A félelem bennem volt, nem tagadom.  Smídt Róbert gyönyörű munkáját nézegetve az jut az ember eszébe, hogy

a magyarokat béklyózó gyűrű egyszer elpattan, kinyílik a tér, felszabadul az igazság erősítette hit és a dermedésbe, mozdulatlanságba kényszerített magyarság a sűrűsödés után törvényszerűen kibontakozik. Lesznek szebb idők is, vasgyűrűbe roppantott magyarok, mert az Istenhez hűségeseknek ez a jutalma a történelemben! Batta György

5

Hódmezővásárhely, a magyarság jószolgálati fővárosa

Mert most a nemzetet kell gyógyítani Ez a év rendkívüli eseményeket hozott Hódmezővásárhely megyei jogú város számára: A település Magyar Örökség-díjat kapott, és elnyerte a Nagycsaládosok Országos Egyesülete oklevelét. Polgármestere – Dr.Lázár János a választófülkés forradalom utáni új országgyűlés legnagyobb képviselői csoportjának, amely a FIDESZ és a Kereszténydemokrata Néppárt honatyáiból állt össze – frakcióvezetője lett! Valószínű, hogy olvasóink most egyemberként jegyzik meg: Hódmezővásárhely megérdemelte az elismeréseket, hiszen a máig fájó 2004-es december ötödikei népszavazás után felhívással fordult határon túli magyar testvéreihez, tehát hozzánk is. Tette ezt annak dacára, hogy a csaknem ötvenezres város polgárainak döntő többsége a határon túli magyar állampolgárság megadása mellett szavazott. Az akkori sokk után Dr. Grezsa István önkormányzati képviselő felvetette, „…hogy az elszakított területekről valamennyi, Magyarország határain túl élő, nem magyar állampolgárságú, de magyar nemzetiségű testvérünket fogadjuk Hódmezővásárhely tiszteletbeli polgáraivá”. Az önkormányzat tagjai tudatosították, hogy „… mit jelent a Szent István-i parancs, amelynek köszönhetjük, hogy van még magyar nemzet, van még Magyar Haza, amely 1000 éven át oly sok vihar közepette is megtartott bennünket. Amikor államalapító királyunk elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy maradandó templomot, mi, folytatva rendelkezését, virtuális templomot építettünk a határainkon kívül rekedt, illetve hontalanná vált nemzettestvéreink számára, hogy benne Isten és a világ előtt, az oltárnál, illetve az Úr asztalánál lélekben együtt lehessünk.” Nem csoda hát, hogy a vágai Farkas Robi ösztönzésére, aki a felvidéki magyarok közül elsőként kérvényezte a tiszteletbeli polgárságot, „mert végre valaki kimondta az igazságot, és én a szívemre hallgattam”, s aki Tőkés László

6

meg Duray Miklós társaságában vehette át az adománylevelet; szerkesztőségünk három tagja is tiszteletét tette azoknál, akiket lelki kapocs is összeköt velünk, nemcsak statisztikai adatok vagyunk számukra. Három esztendeje történt látogatásunk emléke ma is élénken él bennünk; azóta folyamatos kapcsolatban állunk egymással Dr. Berényi Károly határon túli tanácsnok révén, és az ITTHON képviselője ott volt azon a szívet-lelket

melengető, bensőséges eseményen, melyen a Magyar Tudományos Akadémia gyönyörű dísztermében Lázár János polgármester átvette a Magyar Örökségdíjat. Ezt az elismerést a magyarság szellemi becsületrendjének is szokták nevezni… Nem sokkal később újabb nagy kitüntetést kapott Hódmezővásárhely városa. Az Országházban, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének konferenciáján azon négy magyarországi

A hódmezővásárhelyi városháza

Lázár János, Hódmezővásárhely polgármestere, Jókai Anna írónő és dr. Kószó Péter alpolgármester a díj átvétele után

Az ünnepség egy pillanata

ITTHON

7

Dr. Grezsa István

Dr. Berényi Károly

település egyikeként jutalmazták meg, amely a maga módján a legtöbbet tett az ottani nagycsaládosokért. Az elismerést ezúttal Dr.Koszó Péter vette át. Lehet, hogy olvasóinknak feltűnt: csupa dr. rövidítés áll az említett tisztviselők neve előtt. Lázár János polgármestert kivéve, aki jogász végzettségű, Berényi Károly, Grezsa István és Kószó Péter orvosok. Már ottjártunkkor feltűnt, mennyi a város irányítói között az orvos. Meg is kérdeztem Berényi Károly határon túli tanácsnokot, miért történhetett, hogy ennyi orvos kezdett el politizálni a legnagyobb népsűrűségi mutatóval (100 fő egy négyzetkilométeren) büszkélkedhető megyei jogú városban? Mert most a nemzetet kell gyógyítani! – hangzott a felelet. Kevesen tudják, hogy hajdanán ez a város számított Budapest után a Magyarország második legnagyobb kiterjedésű településének – 6000 tanya vette körül! A hatezerből mára 600 maradt csak, de van rá remény, hogy a nemzeti együttműködés kormánya megfelelő törvényeket terjeszt elő a helyzet megváltoztatására. A várost, melyben tanárként Németh László boldog éveket töltött és és ez a környezet volt nagy családregényének, az Égető Esztretnek a színhelye, Bródy Sándor „paraszt-Párizsának” nevezte, Ady Endre pedig „a magyar intellektuális forradalom új sánchegyének.” Tájékoztatásul, azazhogy magyarázatul a hódmezővásárhelyi városvezetők lelkiségére: az írásunkban szereplő tisztségviselők valamennyien a Magyar Johannita Segítő szolgálat tagjai!

Segítség lapunknak is

Az ITTHON 2006 decemberétől, megjelenésétől kezdve áldatlan anyagi körülmények között küzd a fennmaradásért. Mind lelkileg, mind gazdaságilag óriási segítség volt a számunkra kétszer nyújtott támogatás. Legutóbb Berényi Károly közbenjárásának hála,

8

a Szegeden hangversenyező Szentegyházi Gyermekfilharmónia sietett a segítségünkre. Vezetőjüknek, Haáz Sándornak ezúton is köszönjük nagylelkűségét! Reméljük, mód nyílik rá, hogy egyszer a Felvidéken is hangversenyezzenek és sokan megismerjék rendkívüli teljesítményeiket nálunk is. Persze, aki meg akarja ismerni erdélyi honfitársait, az felkerekedhet Szentegyházfaluba – 535800 Vlahita, Köztársaság u. 24, Román Köztársaság. A Múzeum Szálló szeretettel várja vendégeit a Felvidékről is. E-mail címük: gyermekfili@freemail. hu. Honlapjuk:www.fili.ro. Írásunk végén örömmel jelentjük, hogy hódmezővásárhelyi barátaink az idén Vásárhelyi látóhatár címmel

helyismereti-irodalmi-művészeti folyóiratot indítottak. A szép küllemű, tartalmas lap negyedévenként kerül olvasóihoz. A szerkesztőség címe: 6800 Hódmezővásárhely, Andrássy út 1. Főszerkesztő: Benák Katalin (benak. [email protected]) Korunkban még nem készítenek olyan térképet, melyeken nem a hegyek, vasútvonalak, folyók vannak feltüntetve, hanem a települések lelki sugárzása. Ha lenne ilyen térkép, Hódmezővásárhely csupa aranyos-ezüstös csillogás lenne, jelezve, hogy jelenleg ott van a magyarság jószolgálati fővárosa. Batta György

Az Esterházy János gyűjtemény budapesti bemutatójáról Budapesten, az Erdős Renée Házban július harmadikán ünnepélyes keretek között megnyitották a Pozsonyi Magyar Galéria Esterházy János festmény, szobor- és grafikai gyűjteményének tártalát. Ismert írók, képzőművészek, közéleti méltóságok jelentek meg nagy számban annak a nemes kiállításnak a bemutatóján, amelyen a legnagyobb felvidéki magyarra, Esterházy Jánosra emlékezik a Kárpát-medence huszonkét magyar képzőművésze. A kiállítás megnyitóján a Pozsonyi

Műtermek csoport két képzőművésze, Schrantz György és Kalita Gábor vett részt. Ádám Ferenc, a Ház igazgatója beszélt arról, milyen fontos, hogy az egyes művészeti ágak képviselői szívükön viselik az emlékőrzést, hiszen múltidézés nélkül nem létezhet virágzó jelen. A művészettörténész minden felvidéki, jó érzésű magyar embert bizonyára megörvendezt azzal a hírrel, hogy a Budapesti Fővárosi Közgyűlés júniusi ülésén arról hozott döntést, hogy embermentő hősök nevét veszik

Nagy József; Az Alfa és az omegák (kolorált tusrajz – 2010)

ITTHON

fel az alsó rakpartok. A végleges döntés alapján a Budai alsó rakpartnak a III. kerületi Mozaik utca és az Árpád híd közötti szakaszát gróf Esterházy János rakpartnak nevezik el. A bevezetőben Szelepcsényi Sándor, a Rákos Menti Múzeumbarát Egyesület elnökségi tagja részletesen szólt a mártír Esterházy János életútjáról, s arról a nehéz időszakról, amikor a gróf tizenkét évig volt rabja – politikai fogolyként – kommunista rabtartóinak, bejárva a szovjet gulágokat, s számos csehszlovák börtönben sínylődött – egészen halála pillanatáig. Habár a grófnak az anyaország kormánya tárca nélküli miniszteri posztot kínált fel, ezt nem fogadta el, ugyanis hetvenezer felvidéki magyar maradt volna méltó képviselet nélkül Szlovákiában. Szelepcsényi Sándor beszámolója autentikus visszaemlékezés volt, hiszen, mint Pozsonypüspöki szülötte a negyvenes évek második felében átélte a jogfosztottság érzését. Szülei – menekülve a Csehországba való kitelepítés elől – a befagyott Dunán mentek át – mindenüket hátra hagyva – az anyaországba, s hosszas exisztenciális gondok után végül is Budapesten sikerült letelepedniük. Szelepcsényi Sándor könyvében hű képet nyújt a nincstelenek, a menekültek sorsáról, ezzel is hozzájárulva az akkori idők zordságainak rögzítéséhez, a jövő számára való átmentéséhez. Kalita Gábor, a Pozsonyi Magyar Galéria művészeti vezetője elmondta, hogy 2008-tól folyamatosan bővülő gyűjtemény a Kárpát-medencében eddig nyolc helyen volt bemutatva, s a kitartó és önfeláldozó képzőművészeknek, közösségszervezőknek, segítőknek köszönhetően a gyűjtemény anyaga állandóan bővül – és folytatja hasznos vándorútját. A gyűjtemény kurátora arról is szólt, hogy milyen óriási erkölcsi jelentőségű, ha olyan példakép emlékét őrizzük – nemcsak jubileumok alkalmával – akinek szemlélete a mai nemzetiségi, nemzeti gondjainkra is megoldást kínál. Erőt kell merítenünk Esterházy János nemes cselekedeteiből

9

– most is, amikor százkilencezer felvidéki magyar maradt parlamenti képviselet nélkül, nemzetiségi törvény nélkül, amikor mindannyian látjuk, húsz év után is olyan erkölcstelen, csakis önérdekeket képviselő, a keresztény és demokratikus erőket kiközösítő kaméleonok is tülekednek politikai, kulturális és társadalmi életünkben, akiknek már régen a történelem szemétdombján volna a helyük. Tiszta múltú képzőművészeink az egyik mű címét idézve – ezt üzenik nekik; Emlék(eztető)tábla volt besúgók és csatlósaik figyelmébe (a relief tábláján Esterházy János – vörös festékkel – leöntött névfelirata, fölötte két vérrel szennyezett tenyér, mellette a mindannyiunk által jól ismert NKVD – és ŠtB felirat). A gyűjtemény kurátora a továbbiakban szólt a kiállítás színvonalas műveiről, amelyek méltón reprezentálják azokat a szlovákiai magyar, az anyaországi és Kárpát-medencei képzőművészeinket, akik nem bújnak el az idegen kultúrák hírnevet ígérő rébuszai mögé, akiknek nem közömbös a sorsunk, közös múltunk, s jövőnk. A gyűtemény két triptichonja közül Schrantz György; az Áldozat oltárán című művét láthatjuk itt, mely alkotás érzékeny jelképrendszere, a központi motívumként szereplő stilizált portré láttatja, hogy hősünk emelt fővel viselte sorsát, amelyet az élet kimért reá. A másik, közel három méter széles alkotás A mi oltárunk című triptichon, melynek keresztje a nemzetiség szavacska betűiből van plasztikusan megformálva, szövegrészei pedig Trianon nemzettipró, szomorú eseményeit sorolják fel. A gyűjteménynek ez a darabja méretei miatt most nem látható a tárlaton, s ez a triptichon az én alkotásom. Ismert szlovákiai magyar képzőművész társaink, mint Nagy József, Lőrincz Zsuzsa, Jaksics Ferenc, Nagy Zoltán, Csótó László portrékat is készítettek gyűjteményünk számára, melyek közül ezekből itt is többet kiállítunk. A székesfehérvári Simon M. Veronika festőművész alkotócsoportjának hat tagja gyarapította a Pozsonyi Magyar Galéria gyűjteményét zsánerképekkel, portrékkal. Ismert magyarországi képzőművészek, mint Kántor János, Bangó Miklós, Ölveczky Gábor, Lévai Ádám,

10

Nagyszámú közönség előtt nyílt meg az értékes üzeneteket közvetítő kiállítás

s a többiek nagy lelkesedéssel fogadták, hogy jeles munkáikkal ők is részt vehetnek Esterházy János emlékének őrzésében. A Kanadában élő Nyilasi Tibor festőművész, aki több neves nemzetközi művészeti szervezetnek a tagja, a fenyők országából hozta el gyűjteményünk számára pátosszal telített, emlékőrző festményét. Csémy Éva festett üveg technikával készült művet ajándékozott a gyűjtemény számára. A pozsonypüspöki származású Nagy József, aki szintén tagja a gyűjteményt vándorútjára indító csoportunknak, a Pozsonyi Műtermeknek, idős kora ellenére is nagy-nagy lelkesedéssel vesz részt emlékőrző tematikus kiállításainkon. Szíves figyelmükbe ajánlom Az Alfa és az Omegák című grafikáját, amely tulajdonképpen első ránézésre egy kolorált tusrajz, egy portré, persze – ez a mű ennél jóval több. Történelmi események sora íródott fel a rajzra; Az Alfa, vagyis Esterházy János az élet, a folytatódás mellett mert dönteni akkor is, amikor több tucat omegával, vagyis az akkori szlovák parlament tagjaival kellett jó keresztényként egyedül szembe szálnia a zsidók deportálásának megszavazása ellen. Az Alfa szerepében vállalta, hogy a lengyelek, s más üldözöttek útját a biztonságos menhely felé igazít-

sa. Esterházy akkor is vállalta a jelképes Alfa szerepét, amikor tárca nélküli miniszteri posztot ajánlottak fel neki az anyaországban, ugyanis jól tudta, hogy a felvidéki magyarok – parlamenti képviselet nélkül maradtak volna akkor, ha ő Alfaként – a kényelmesebb posztot választja. Nagy József festőművész további két műve, A kakukkfióka, s az Összeborulók már címükben is utalnak szívszorító mondanivalójukra, s a tematikus kiállítás krédójára. Az alkotások között olyan művek is találhatók, amelyek a rossz hírű ŠtB, az NKVD, vagyis a csehszlovák és a szovjet politikai rendőrségek véres gonoszkodásait fogalmazzák meg. Szabó Gábor kollázsa a Beneš-dekrétumok jogfosztói gonoszságát teszi mementóként láthatóvá a képzőművészet gazdag eszköztárának segítségével. Nagy Zoltán grafikus a gulágokban és a csehszlovák politikai börtönökben sínylődő Esterházy János sorsát ábrázolja drámai felépítésű pasztell képein. Az Esterházy János emlékére létrehozott, a szakma által is nagyrabecsült gyűjtemény augusztus végéig volt látható a budapesti Erdős Renée Házban. Kalita Gábor Foto: - ita -

Korpás tanár úr emlékezetére

A tanár úr, a ritka mosolyú, szigorú tekintetű tanár úr, elment. Testi, lelki értelemben vett sok szenvedés közepette, mégis váratlanul távozott, – kapom a róla szóló utolsó földi híradást. Nehéz beletörődni, a visszavonhatatlanul hangzó utolsó üzenet kérlelhetetlen igazságába, még akkor is, ha az ember tudja, minden emberi élet földi szakasza – lett légyen az bármily gazdag is – efféle megkérdőjelezhetetlen mondatokkal zárul végül. Mégis, hallva a gyászhírt, valahogy megkerülhetetlenül gyökeret ver az ember lelkében a nyugtalanság: A tanár úr, a mi szeretett tanárunk többet érdemel. Egy ideig még lázad a szív, hadakozik az emberi értelem, de lázadásának élét a lassú beletörődés végül tompa ürességgé változtatja... Tanári pályáját, a fuvallatnyi szabadságot hozó 68-as időszak környékén

ITTHON

kezdte, akkor, amikor az őszinte szó, a tiszta gondolat is helyet kaphatott a katedra magasságában, de a leheletnyi fuvallat hamar elszállt, miként korán lefagytak a „prágai tavasz” szabadságot hozó bimbói is. A husáki konszolidáció lelkeket dermesztő telében a diktatúra számos egyéb intézkedése mellett, aztán a szabad gondolat, szólás és írás betiltása után törölték a tanrendből a középiskolákban a filozófia oktatását is, miként erre a sorsra jutott a felsőoktatásban a szociológia, alsóbb szinteken pedig a hittan. Helyettük megcsonkított, marxista ideológiával átitatott hulladéktárgyak (vajon ki emlékszik még a tudományos ateizmus elnevezésű, közröhejt érdemlő szaktantárgyra?) és egyéb póttanórák beiktatására került sor, melyekre utasítást adott a „tant” felügyelő hatalom, mely nemcsak pa-

rancsolt és ellenőrzött, de ítélkezett is a sorba beállni nem tudók, nem akarók felett, könyörtelenül... Az effajta ítélkezést akkoriban „previerkynek” hívták, ma talán azt mondanánk rá, átvilágítás avagy idegen szóval lusztráció. Csakhogy az akkori „átvilágítók”, a lelket, s annak legtitkosabb, legrejtettebb szándékait is ismerni, ellenőrizni akarták. Ez a könyörtelenül végrehajtott hatalmi szándék, aztán az oktatási rendszer környékén egyszeriben véget vetett az őszinte tanár-diák kapcsolatnak, tantestületi kollegialitásnak, a korábban széles körben kibontakozó társadalmi aktivitásnak és összefogásnak. A tanár úr, akit a fenti rendelkezések következtében megfosztottak kedvenc tárgya, a filozófia oktatás lehetőségétől, a reá oktrojált más tanóra tanítása közben, el-elmélázva, hosszan nézett maga elé, vagy épp az ablakon kifelé, egy megfoghatatlan cél irányába. Megkeseredett lélekkel folytatta a tanítást, s egy-egy neki juttatott óra keretében próbálta elültetni lelkünkben a filozófiai gondolkodás csíráit, a „szükségszerű és a véletlen” közti különbség felismerésére sarkallva tudásra szomjas hallgatóit. Olvasókört indított a helyi könyvtárban, ahol a tananyagból kitiltott művek elemzésére is sort kerítve, figyelmünket arra is felhívta, hogy csak az értékes könyvet érdemes kézbe venni, melynek tartalma, mondanivalója kiállja az idő próbáját, s aktuális marad a politikai rendszerektől függetlenül is. Biztatott gondolataink megfogalmazására, szavakba, szövegformába való öntésére. Kezdő verssorainkról, szárnypróbálgató írásműveinkről biztos szemmel mondott véleményt, s akadtak, akiknek ez a vélemény egy életre szóló eligazítást jelentett a későbbiekben. Odafigyelt ránk, törődött velünk, mert nevelni akart bennünket. A felsoroltak közül egyetlen tulajdonsága is elegendő volt arra, hogy ténykedése szemet szúrjon a hatalom júdáspénzen lekenyerezett, mindig köztünk lévő képviselőinek. Tudtuk, mert suttogva terjedt a híre, hogy az igazgató, a párttitkárral karöltve, a tanári kar előtt pellengérre állítva leckézteti őt. „Többé nem akarok hallani ilyesmikről”– dörögte a jó káder kapcsolatainak köszönhetően kinevezett diri, s nem sokkal ezután vége lett a könyvtári olvasóköröknek is.

11

Amikor azt kérdeztük miért, a tanár úr jellegzetes, kesernyés mosolyával csak ennyit válaszolt, ne aggódjatok fiúk, túléljük majd ezt is. S mi túléltünk, valóban, de lelkünk mélyén már ott volt a dac, az általa plántált, a tőle ellesett „csakazértis” daca, amely végigkísérte ifjúságunk szeles, huzatos napjait. A rendszerváltáskor belevetette magát mind az országos, mind pedig a helyi közéletbe. Cikkeket írt, szervezkedni, mozgósítani próbált. Talán nem mindig és nem mindenben volt igaza, de ez efféle tévedésekkel járó viták természetes hozzátartozói voltak ama forrongva változó korszak levegőjének. De a valódi vitákra nem is maradt túl sok idő, mivel jöttek az új kiskirályok, akinek most sem volt ínyükre a szabad magyar szó és az őszinte szándékban kiteljesedni akaró független magyar gondolat, s akik most vörös helyett piros fehér kék színekben osztották az egyetlen nemzeti igazságot. Hogy, hogy nem ők voltak azok, akik biztos szemmel vették célkeresztbe ismét csak

a legértékesebb személyiségeket, s akiknek ténykedése, a diktatúra korszakának lezárása után is újabb áldozatokat követelt. (Szegény Agócs Béla!) A tanár úr ennek következtében újra listára került. Egy időre eltiltották az oktatástól is, Őt, akinek kisujjában is több volt mint a vele szemben pattogó kiskirálykodók összességének fejében. De ez már csak így van ebben az életben. Ránk bízattatik e világ kertje valami aprócska parcellájának művelése itt e földön, s úgy a jó, ha az ember, hol jégverés, hol meg az egymást követő szennyes áradatok ellenére is el tudja végezni feladatát, s kertjét meg tudja védeni az elgazosodástól. Mert erőt kap hozzá, ha nagyon akarja, s ha elfogadja, ha a hűség nem engedi őt eltéríteni feladatától. Akkor és csak akkor, mint folydogáló csermely, megtalálja a maga útját ezernyi akadály közepette is. Kerülőutak, megtorpanások, kényszerpihenők nem várt beiktatásával így tudja az ember továbbjárni a maga útját, alázattal szolgálva, pásztorolva a reábízottakat.

XI. ŐSZIRÓZSA

magyarnóta-énekesek országos versenye A magyarnóta a magyar nemzet egyik kincse. A dalnak mindenkor közösségmegtartó ereje volt, és van ma is. Rajtunk múlik, hogy magyar dallal, nótával, verssel formáljuk fiataljaink ízlését. A verseny célja az énekkultúra fejlesztése, a tehetségek felkarolása, jó szórakozási lehetőség teremtése, a nemzeti összefogás erősítése. A Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya 2010. október 3-án vasárnap, Ipolynyéken rendezi meg a XI. ŐSZIRÓZSA magyarnóta-énekesek országos versenyét, úgy mint az elmúlt években. Ez azt jelenti, hogy délelőtt lesznek a próbák, délután pedig a verseny. A versenyzők minősítve lesznek (arany, ezüst, bronz). A minősítő versenynek hozadéka, hogy az aranyminősítést szerző énekesek akár hivatásos előadóként is (legalábbis Magyarországon ez így működik) szerepelhetnek a jövőben, a többieket pedig arra ösztönzi, hogy megszerezzék a legjobb minősítést. A helyezettek díjakat és okleveleket kapnak, ezen kívül a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorában szerepelhetnek. Nevezési díj nincs. Útiköltséget a már hagyományos módon fizetünk, vagyis a tömegközlekedési eszközök hivatalos tarifáinak magasságáig. Étkezésről és esetleges szállásról a szervezők szintén gondoskodnak. A nótaénekesek versenyébe 2010. szeptember 15-ig azok jelentkezését várjuk, akik betöltötték 16. életévüket, felső korhatár nincs. A versenybe 2 magyar nótával - hallgató, csárdás - jelentkezhetenek írásban nevük, elérhetőségűk (lakcím, telefonszám, e-mail) és a nóták címének feltüntetésével a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya címén: Oblastný výbor Csemadoku, 991 28 Vinica, Cesta slobody 457, e-mail: [email protected], [email protected]. A borítékra írják rá: „ŐSZIRÓZSA” . Az érdeklődők bővebb tájékoztatást kérhetnek a Csemadok NTV telefonszámán: 0907 85 62 96 vagy 0907 84 22 67. A jeletkezőknek részletes információt időben küldünk. Balogh Gábor, a Csemadok NTV elnöke

12

Ilyen utat járt, ilyen ember volt Korpás tanár úr is. Volt, aki kollégának, volt, aki csak Palinak szólította. Nekem, s biztos vagyok benne, hogy velem együtt még sok-sok egykori ipolysági diáknak, már csak Tanár úr marad. Mindörökre... Isten nyugosztalja, s fizesse meg példáját, hűségét, emberségét. Ennyi, ami utána maradt. S ez is csak most látható, most, amikor végleg távozott közülünk, kesernyés mosolyával, s mindig övéit féltő, aggódó szívével. S most, a nemlét küszöbén már tudható az is, micsoda súlyos hagyaték, micsoda nehéz testamentum ez az ittmaradottak számára. Tanár úr, engedd meg, hogy e szent hagyaték gondozásában továbbra is számíthassunk rád. Segíts odaátról is, mindig csak szolgálni és hűnek maradni, úgy, ahogy Te példáddal és egész életeddel tanítottál minket. Molnár Imre, az ipolysági magyar gimnázium volt diákja FELHÍVÁS A Csemadok Országos Tanácsa megbízásából a Csemadok Kassa – Környéke Területi Választmánya meghirdeti a XII. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivált (Falusi Színjátszó Csoportok XII. Országos Fesztiválja) amely 2010. november 17-e és 21e között kerül megrendezésre Szepsiben és Buzitán. A csoportok a következő műfajokban jelentkezhetnek 2010. augusztus 31ig a Csemadok Kassa Környéke TV címén: klasszikus színdarab, népszínmű, esztrádműsor, dramatizált népi játék. Klasszikus színdarabok esetében a műsor időtartama 120, az esztrádműsoré 50 perc lehet. A fesztiválon nem indulhatnak azok az előadások, amelyek már szerepeltek a Jókai Napok versenyprogramjában. Bővebb információval a Csemadok Kassa-környéke Területi Választmányának titkárságán szolgálnak: OV Csemadok, 045 01 Moldava nad Bodvou, Hlavná 81. Tel./fax: 055/460-36-02 mobil: 0905/543-986 e-mail: [email protected]. Információ: www.csemadok.sk.

Volt egyszer egy Kossuth-szobor… 100 éve leplezték le a losonci Kossuth-szobrot Volt egyszer egy Kossuth-szobor Losoncon is, mint ahogy volt Érsekújvárott, Rozsnyón, és Dobsinán. A Felvidéken 1906 és 1910 között leleplezett négy szobor közül csak a rozsnyói maradt meg – ha nem is eredeti helyén. A dobsinai mellszobrot sikerült átmenteni a rudabányai múzeumba, az érsekújvári végleg eltűnt, a losoncinak csupán torzója maradt meg… Losoncon, a szabadságharc mártír városában, az 1849. augusztusi pusztulást követő újjáépítéssel párhuzamosan fokozatosan feléledtek, a kiegyezés után pedig szinte fellángoltak a 1848/49-es hagyományok, annál is inkább, mert a város vezető személyiségei szinte kivétel nélkül részvevői voltak a forradalomnak és szabadságharcnak. Ennek a közhangulatnak része, sőt kicsúcsosodása volt a kibontakozó Kossuth-kultusz is. Pokorny Sándor főbíró, Draskóczy Ede főjegyző és több városi tanácsos – hajdani honvéd – indítványára 1868-ban Losonc díszpolgárává választották Kossuth Lajost, aki Turinból írt meleghangú levelében mondott köszönetet a megtiszteltetésért: „Szabadalmas Losoncz Városa Közönségének. Tisztelt Városi Közönség! A polgárok hazafisága az országok szabadságának talpköve. De ha jószerencsében hazafinak lenni csak könnyű kötelesség, a balszerencse csapásai közt s a kilátások kétségei mellett hazafiságban meg nem rendülni magasztos polgárerény. Losoncz városa áldozatkész hűséggel teljesítette kötelességét a hon megtámadott jogainak védelme körül. És elkövetkeztek a jogtalan bosszúszenvedélynek átkos napjai, midőn az elbizakodott erőszak a honszeretetet mint megbocsáthatatlan bűnt üldözé. Losoncz városát Magyarország Bresciájává szemelte ki magának az idegen segéllyel diadalmaskodott ellenség, mely saját erejével a magyart nem bírta igába verni. És neki dühödve a szenvedett kudarcz emlékezete fölött súlyosan éreztette bosszúját a védtelen várossal, melynek nevéhez a magyar szabadságharcz egyik fényes diadala

ITTHON

van csatolva. Dühöngött felette mint féktelenebbül semmi más község felett a hazában. De Losoncz városának hazafisága sem a szenvedések alatt sem a szenvedés emléke alatt nem ingott meg soha csak egy perczig is. Az ilyen hazafiság nem puszta kötelesség többé, hanem magasztos polgár erény, melyet mély tisztelet illet az egykorúaktól, hálás emlékezet az utókortól. Egy ily város által méltónak tartatni a polgárai közé soroztatásra oly megtiszteltetés, mely nemes önérzetre jogosít. Olyannak nyujtva, ki száműzve van, mert hű maradt az ügyhöz melyért Losoncz városa annyit szenvedett, a megtiszteltetés mély értelmet nyer. Jutalom a multért, vigasztalás a jelenre, ösztön a jövendőre. Hálát mondok Losoncz városa polgárainak, hogy test-

véries jó akaratuknak e hármas értelmű jelére érdemesnek itéltek. A díszpolgári oklevelet, mellyel számkivetésemben megtisztelni méltóztattak őszinte meleg köszönettel fogadom. Isten legjobb áldása legyen Losoncz városa közönségével. Igaz nagyrabecsüléssel s hazafiúi rokonérzettel maradok a tiszt. V. közönségnek hűségköteles kész szolgája KL Losonczi polgár Kelt Turinban marcz. 29. 1868.” 1894-ben a volt kormányzó temetésén természetesen Losonc városa is képviseltette magát. Ezt követően indult el – ma úgy mondanánk polgári kezdeményezésként – az a mozgalom, melynek célja Kossuth szobrának elkészíttetése és felállítása volt. Ebben A felavatott Kossuth-szobor

13

A Kossuth-szobor és az ünneplő losonciak

az alulról jövő kezdeményezésben – akkori szóhasználattal – „hazafias testületek” jártak élen mint a Losonczi Önálló Iparosok Műkedvelő Egyesülete, a Magyar Asztaltársaság, a Kossuth Lajos Asztaltársaság és mások. 1907-ben a városi közgyűlés határozattá emelte, hogy Kossuthnak szobrot emel, és költségvetésében erre megfelelő összeget biztosít. A szobor költségeire természetesen egyesületi és magán adakozásból, színielőadások felajánlott bevételéből is jelentős összeg – 4000 korona gyűlt össze. Az ún. szoborbizottság, mely Wagner Sándor polgármester elnöklete alatt alakult meg, egy helybéli szobrászt, Csordás Józsefet bízta meg a mű megalkotásával. A terv elkészült, levelezőlapként fenn is maradt. Csordás azonban meghalt, és özvegye ekkor felajánlotta, hogy hajlandó meglévő terv és költségvetés alapján a szobrot más művésszel elkészíttetni. A helyi sajtó hamarosan szerencsés fordulatként adta hírül, hogy Holló Barnabás szobrászművész, elhúnyt művésztársa iránti kegyeletből, s özvegye kérésére hajlandó a szobrot saját elképzelése szerint elkészíteni. A szoborbizottság örömmel vette az ajánlatot, és megegyezett a neves művésszel Kossuth alakjának bronzba öntéséről, és a hozzá illő talpazat kifa-

14

ragásáról. Az 1866-ban született Holló Barnabás korának sokat foglalkoztatott művésze, aki elsősorban történelmi témák és személyek megmintázásával szerzett elismerést. A losonci Kosssuth szobor mellett ismertebb alkotásai a rimaszombati Tompa Mihály, a sajógömöri Mátyás király és a hajdúböszörményi Bocskai István szobra. Holló Barnabás a Losoncz és Vidéke c. lap kérésére így jellemezte művét: „Kossuth egyszerű pózban elgondolkozik a haza sorsán és a vérrel öntözött dicsőséges Kossuth Ferenc beszédet mond

48-as időkön. A talapzaton elhelyezett sebesűlt honvéd szimbolizálja haraszti kőbe faragva Losonc város pusztulását a szabadságharc idejében. A bronzba öntött szobor maga 2 m 50 cm magas, ehhez arányosan harmonizál a kemény mészkőből konstruált talapzat.” A losonci Kosssuth-szobor ünnepélyes leleplezésére 1910. szeptember 19-én kerűlt sor. A Mikszáth Kálmán szerkesztette Képes Folyóiratban megjelent fényképes tudósítás tanúsága szerint zsúfolásig megtelt Losonc történelmi városközpontja, a Kubinyi tér, a katolikus templom, a Vigadó, a Városháza és a Polgári Leányiskola által körülzárt térség, melynek közepén kapott helyet a szobor. Az ünnepi beszédet Beniczky Kálmán gimnáziumi főigazgató mondta, a szobrot a város nevében Wagner Sándor polgármester vette át a a szoborbizottságot képviselő Kujnis Gyula ipartestületi elnöktől. Kossuth fiai közül Ferenc jelent meg az ünnepélyen, személyes hangvételű beszédéből idézem a következőket: „Itt áll e szobor, ércbe öntve és némán. És mégis hallom a hangját, amint hozzánk beszél. Azt mondja ... meghaltam, de elveim, eszméim, akaratom, vágyódásom örökké élnek... meghaltam, de azért minden magyar tűzhelyénél ott vagyok és ha e haza bajba kerül, én reám gondolnak

a hazafiak... E szobor érczbe van öntve, nincs szive. És mégis mindazok, akik hozzá közelednek, érzik, hogy szivük melegebben dobog, ... hogy lelkükben az a bizonyos elhatározás érlelődik meg, mely elhatározást e szavak fejezik ki: a haza minden előtt. ... A fiui kegyelet hozott engem ide betegen, a fiui kegyelet buzdit engem abban munkában, melyet én is végzek a hazáért abban a tudatban, hogy ha az ő szellemét nem is örököltem, de az ő tiszta hazaszeretetét igen.” A szoboravatást követő díszebéden, a Vigadó nagytermében is szólt Kossuth fia az ünneplő gyülekezethez, egyebek közt ezeket mondta apjával kapcsolatban: „Én nem kivánom az ő emlékét egy párt számára kisajátítani. Ezzel kissebbíteném csak az ő emlékének óriási nagyságát... Úgy kivánok róla beszélni, mint magyar hazafiú és nem mint az ő hűséges fia... úgy érzem, hogy meg fog ő jelenni valamikor ismét, ha nem is testben, hanem lélekben, ha nem is mint ember, mint szellem, mint nemzeti akarat.” Kossuth másik fia, a vasúti mérnök Lajos Tivadar Milánóból írt levelében azt hangsúlyozta, hogy „Ott, hol több, mint fél század előtt az erőszak pusztított, most a kegyelet szobrot emel annak, ki a dicső korszakban a nemzeti

küzdelmet irányította.” A losonciak által tisztelt Kossuth Lajos nagy becsben tartott szobra alig több mint 8 évig állhatott annak a térnek a közepén, melyből az ő nevét viselő utca (a mai Vajansky utca) nyílott. 1919 elején, mikor a cseh katonaság megszállta Losoncot, egyik napról a másikra eltüntették az ércalakot – nyilván a hatalomváltás szemléletesebbé tételeként. Az árva kőhonvéd a letört zászlóval 1925-ig emlékeztetett – immár nemcsak az 1849-es, hanem az 1919-es barbárságra is. Akkor a hatóság a városi képviselőtestület döntése ellenére eltávolította a Kossuth-szobor talapzatát is, melyet Dr. Szilassy Béla földbirtokos, a prágai parlament szenátora kastélyának kertjébe menekített. 1939-ben visszahelyezték eredeti helyére, és az ún. országzászló talapzatául szolgált 1945-ig. Ekkor újra elmozdították, ezúttal a ref. templom kertjében talált menedéket. Amikor az 1970-es években a templomot restaurálni kezdték, a hányatott sorsú honvéd a Nógrádi Galéria kertjébe került, azóta is ott van. Maga a szobor 1973-ban a hajdani losonci kaszárnyák területén, építési munkálatok közben a föld mélyéből került elő, megrongálva fej, lábak

és kard nélkül! Krúdy Gábor műemlékvédő és Ferencz Ferdinánd, az akkor Füleken lévő járási honismereti múzeum igazgatója helyezték el a torzót Füleken a múzeum udvarán. Eredeti formáját több losonci képeslap őrizte meg, képe látható a Magyarország vármegyéit ismertető monográfiasorozat nógrádi kötetében, valamint a világ Kossuth-szobrait bemutató, Dr. Vigh Károly losonci származású budapesti történész által 1980ban szerkesztett kiadványban is. A magyar vonatkozású szobrok, emlékművek módszeres likvidálása még a trianoni békediktátum előtt megkezdődött, majd 1945-től új lendületet vett Losoncon is. Ekkor tüntették el nyomtalanul az 1848/49-es honvédemléket, leszerelték Kármán József és Petőfi Sándor emléktábláját. Kármán emlékoszlopának is át kellett adni helyét a szovjet katonák emlékművének, csak 1969-ben kerülhetett mai helyére. A Kossuth-szobor hűlt helyére 2002-ben állítottak egy fából és bádogból készült fura figurát, Nógrád megye címerének paródiáját, szlovák és latin (!) magyarázó szöveggel ellátva… Böszörményi István

A Kubinyi tér – a Kossuth-szobor helye napjainkban

ITTHON

15

Jászón a Kárpát-medence múltjáról és jelenéről

Popély Gyula

16

„Magyarok a Kárpát-medencében.” – ez volt a 13. Jászói Nyári Egyetem jelmondata, s ennek keretében a 20. század egyik legnagyobb nemzetközi bűntényéről, az erőszakkal meghozott trianoni diktátumról (Popély Gyula történész professzor előadásában) és annak következményeiről is szó esett: irodalomban (a nyolcvan éves Duba Gyula és Gál Sándor élete és munkássága kapcsán), a fiatalok mai életszemléletében és a történetírásban. Hogy például miért hallgatnak a magyar nép egyik legdicsőbb tettéről, a 907-e pozsonyi csatáról, mely után a Kárpát-medence viszonyai stabilizálódtak és megalapozta a magyar honalapítást (Tóth Sándor előadása). A megnyitón a község polgármestere (Nagy Gábor), a Csemadok országos alelnöke (Köteles László) és járási

elnöke (Csoltkó Jenő) méltatta a nyári művelődési táborok nyomán (először 30 éve volt a térségünkben Somodiban) hagyományossá lett nyári egyetemet. A jászói kempingben az ideális természeti környezete révén a nagy hőségben is felüdítő tartózkodni, de egy napra mindig elindul egy csapat Debrődön keresztül a Szent László-forráshoz, közben néprajzról, történelemről, gyógynövényekről és a debrődi emberek vendégszeretetéről is tapasztalatokat nyerhetnek. Az esti műsorokban a megzenésített versek alkották ismét a zenei részek zömét (Varga B. Tamás, Hornyák Marek zenekara és a Zseb), de az idén a népzenei tanfolyam résztvevői, a buzitai és mándoki citerazenekar, Ferencz Katalin népzenész és nem utolsó sorban az apátsági templom csodás hangzású boltozatai alatt

Szvorák Katalin feledhetetlen koncertje is vonzotta a közönséget. Zombori Ottó éjszakai csillagnéző tanfolyama és gazdag irodalmi idézetekkel fűszerezett derűs csillagászati előadása ismét a sikerlista élén volt. És két vetítés: az egyik a REGFILM dokumentumanyaga Krasznahorkáról és az Andrássy családról valamint a Bódva-völgyi Stúdió portréfilmje Duba Gyuláról. És a kézművesek: agyagos, bőrös, gyöngyfűző, fafaragó, üvegfestő sátrak. S ami nagyon fontos: sok fiatal tanult itt nem csupán iskolai órákon nem hallható dolgokat, hanem közösségszervezést, nemzeti önismeretet és helytállást is. A Szepsi központú Csemadok Területi Választmány ismét kitett magáért: nem csupán a népdalos csoportok, színházi fesztiválok terén, hanem a nyári művelődésben is megőrizte a folytonosságot. Van és lehet folytatása annak a küldetésnek, melynek fő célja: a Kárpát-medencében őshonos nemzetünk megtartása, örökségének visszaszerzése, megőrzése. Mihályi Molnár László Fotók: Mihályi Molnár László

ITTHON

17

Bazilikás, szép hazai tájunk Németh László fényképei Kicsinden A Kárpát-medence gyönyörűséges vidékei, szülőföldünk, s egyben szülőhazánk gyakran megvigasztalnak látványukkal. Ha az ember példának okáért – Kassa felé autózik, már Szalóc után meg-megpillanthatja Krasznahorka híres várát. A szemlélő ilyenkor felejti Trianont, a jogfosztottságot vagy a nyelvtörvényt – megtelik a létezés örömével. Hasonló élményt nyújt – s mint Krasznahorka esetében, tiszta időben –, az esztergomi bazilika látványa. A nagytemplom már Párkány előtt megmutatja magát, de gyönyörködhetünk benne akkor is, ha Kicsindről Garamkövesd felé haladunk. × Németh László párkányi kőfaragó mester és műszerész évtizedek óta fényképez. Szerelmese a lakhelye közelében kitárulkodó tájnak, még pontosabban: felesége szülőfalujának, a 410 lelkes Kicsindnek, ahol a műhelye is található. Június harmadikán Kicsinden falunapot rendeztek, s ebből az alkalomból megnyitották Németh László fotókiállítását

18

a helyi kultúrházban. A félszáz feketefehér és színes fotó két „témát” villantott fel: az esztergomi bazilikát és a táj talajainak struktúráit. Bár a kiállítóra a „műkedvelő” jelzőt is ráragaszthatnánk, képei ékesen cáfolnák a jellemzést, s persze nem ok nélkül. Németh László évtizedek óta fényképez – Róbert fia felelevenítette a lakásbeli képelőhívások élményeit, s az évek folyamán egyre erősödő látványörökítő szenvedélyt. × Emlékezetes marad a nyitó ünnepség is, melyen Tamás Albert polgármester köszöntötte a szép számban megjelent látogatókat. Ott volt az eseményen a térség két, országosan ismert hazai fotóművésze, M. Nagy László és Könözsi István. És ott volt Helembán dolgozó Nagy János szobrászművészünk, aki arról szólt, hogy gyakran nem tudatosítjuk, milyen kincses tájakon, ihlető környezetben élünk, hány tehetséges ember gyarapítja értékeinket. Felemelkedésünk egyik útja a kis közösségek világának, az

ott élők szorgalmának felmutatása lehet – vélte Nagy János. A megnyitón Trencsik Pál és Tungli Tamás két tagú zenekara működött közre – a tárlatot Németh László és Pathó Béla rendezte be. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a képeket érdemes lenne vándorkiállításon végig vinni a Felvidéken, hiszen egyik kultikus tájunk megörökítésének voltunk szemtanúi – a bazilika szinte megszentelte a fotókat. A tárlat különlegességét egy remek öltet csak fokozta: a terem egyik sarkában paravánokkal eltakarva – három régi fekete-fehér fotót pillanthattunk meg. Mintha a múlt tárult volna fel előttünk. Úgy jelent meg Németh Lászlóné nagymamája, Gizi néni, édesanyja, Kati néni és Hiros Dezső szabómester. Az ő földi életük már befejeződött, de e képek tisztelegnek dolgos életük előtt, példamutató magyarságukra és hagyománytiszteletükre emlékezve. Címlapunkon - M. Nagy László, a fotógráfus-kolléga Németh Lászlót és sógornőjének unokáját örökíti meg. A

Balról Németh Róbert, Tamás Aladár polgármester, Németh László, Nagy János

kiállító és a kis Veronika szavak nélkül üzeni mindnyájunknak: kicsinek és nagynak egyaránt őriznie kell a multunkat, anyanyelvünket, a tájainkat – élnünk kell a közösségünkért is! (Szécsi) M. Nagy László felvételei

Megnyitó utáni idill

ITTHON

19

Nemzetépítés matematikával Hetven éves Oláh György

Oláh György nyugalmazott matematika–földrajz szakos tanár 1940-ben született a Komáromhoz közeli Szentpéteren. Az idén július hatodikán Kecskeméten kiváló matematika-oktató és népszerűsítő munkásságáért az első fokozatú Beke Manó Emlékdíjjal tüntette ki a Bolyai János Matematikai Társulat. Megjegyezendő, hogy a Komáromban élő Oláh tanár úr az első olyan felvidéki magyar, aki ebben az értékes szakmai megbecsülésben részesült. Minthogy a kitüntetettet közelebről ismerem, beszélgetésünk bevezetőjében lejegyezhetem saját tapasztalataimat is, hogy árnyaljam azt a portrét, amely – ha sikerül –, az interjú elolvasása után kirajzolódik. Tehát: Oláh György a magyarságot, a tanári hivatását és a matematikát rajongva szereti. Nem hátráltatják az akadályok, mert Fábry Zoltánnal vallja: „Nincs elveszett poszt, ha az őr egy nagyobb cél, egy nagyobb közösség, egy önként választott küldetés elkötelezettjeként áll térben és időben”. Egyik tanítványa így jellemezte: „Mindent megkaptam tőle, amit tanártól kaphat a diák. Még a féltve őrzött szakkönyveit is kölcsönözte.” - Légy szíves, próbáld meg néhány mondattal összefoglalni az életedet. - Bár nehéz időben születtem, cse-

20

peredésem békességben, szeretetben folyt Szentpéteren, amely akkor Magyarországhoz tartozott. Mindezt áldott emlékű szüleimnek köszönhetem elsősorban, akik tisztességre, becsületességre neveltek és rendszeresen bevontak a kétkezi munkába is. Máig fájó emlékem a kitelepítés, amikor kisgyermekként végignéztem, ahogy pajtásaimat és szüleiket felrakták a teherautóra és elvitték. Ezek a hontalanság évei voltak, így nem volt magyar iskola sem. A szüleim és a még át nem települt magyar tanító a délelőtti kötelező szlovák nyelvű oktatás után otthon délután tanítgattak a magyar olvasásra és írásra… Az ötödik osztályban azután édes anyanyelvemen tanulhattam; akkor szerettem meg a matematikát. Aztán a komáromi magyar gimnáziumba kerültem; a tanári oklevelet Pozsonyban, a Pedagógiai Főiskolán szereztem meg 1961-ben. Ekecsen indult a pedagógusi pályám, majd a komáromi (ma Selye János nevét viselő) gimnázium, később a nyitrai Pedagógia Főiskola matematika tanszéke következett. 1978-ban aztán visszakerültem Komáromba, ahol az ipariban kaptam tanári állást. Nyugdíjazásom után is tanítottam még három évig – utolsó állomáshelyem a komáromi Marianum Egyházi Iskolaközpont volt. - Mivel kezdődött az a többletmunka, amely végül a Felvidék bekapcsolását eredményezte a Kárpát-medencei magyar matematika-tanárok és diákok együttműködésében? - A komáromi „matematika iskola” megalapozója Czókoly Béla tanár úr volt a gimnáziumban, ahová én ifjú tanerőként kerültem, s ahol a bátyám, Oláh Imre, és felesége, Oláhné Domonkos Ilona is tanított. Itt váltam én is tanárrá, s itt került a kezembe elődünk, a régi bencés gimnázium egyik évkönyve. Az évkönyv olvasása közben döbbentem rá, milyen nagy múltú, évszázados intézmény szellemiségét vihetem tovább. A bátyám védőszárnyai alatti szenvedélyes sakkozásokból így szenvedélyes matematika szakkörvezetés lett. Tudatosítottuk, hogy tanítványaink

az idegen nyelvű egyetemeken és főiskolákon csakis akkor állhatják meg a helyüket, ha átlagon felül képzettek. És ezt csakis magas fokú szakköri munkával lehet elérni. Erre az időre esik, amikor tanítványaimat – elsőként – bekapcsoltam a világhírű Középiskolai Matematikai Lapok pontversenyébe. Figyelemmel követtük a tanároknak készülő A matematika tanítása c. módszertani folyóiratot is, melyet én most is figyelemmel kísérek. - Mikor mutatkoztak az első eredmények? - Már az 1966/67-es tanévben, amikor tanítványaim második helyet értek el a kerületi (megyei) matematika olimpián Pozsonyban. A versenyt értékelő szakmai bizottság véleménye szerint „A legnagyobb és nagyon kellemes meglepetés a komáromi magyar gimnazistáké. Ez az átütő siker annál örvendetesebb, hogy magyar iskola érte el. A diákok felkészültségén meglátszott tanáraik odaadó munkája.” - A magyarországi kapcsolatok fokozatos kialakításával te már akkor a nemzeti együttműködés programján dolgoztál, pedig a pártállam megnehezített minden ilyen törekvést. De jött a rendszerváltás, megváltoztak a körülmények és 1991-ben főszervezőként megvalósítottad városodban az I. Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozót, amely azóta folyamatosan megrendezésre kerül. - 1991-ben Szegeden – a Rátz László Matematikai Vándorgyűlésen, ahol első ízben vettek részt nagyobb számban határon túli matematika-tanárok – találkoztam Bencze Mihállyal. Ez a találkozás meghatározónak bizonyult, mert ezt a brassói személyiséget azóta szellemi ikertestvéremnek tekintem. Szegeden határoztuk el Bencze Mihály barátommal, hogy létrehozzuk az egész Kárpát-medencét átfogó magyar matematikaversenyt. Erdélyben és a Felvidéken már voltak tapasztalatok az ilyen viadalok előkészítése és lebonyolítása terén. Az Erdélyi Magyar Matematikaverseny az 1990–91-es tanévben indult Brassóból, a Felvidéki

Magyar Matematikaverseny 1976–77ben Komáromból. Trianon utóhatása és az 1989-es politikai változások tudatosították bennünk, hogy a hátrányból előnyt lehet és kell kovácsolni, mert nem az a mi világunk, amit el akarnak fogadtatni velünk, hanem az, amit megteremtünk magunknak. Már 1991 őszén meghívtam Bencze Mihályt és tanítványait az I. Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozóra, melynek profilja az ötágú síp szellemében azóta kialakult. Ilyen előzmények után jött létre az I. Nemzetközi Magyar Matematikaverseny, s ez is hagyományteremtőnek bizonyult. Miska barátommal azóta – régióvezetőként – ott vagyunk valamennyi versenyen. Néhány a helyszínek közül: Komárom, Ungvár, Székelyudvarhely, Szabadka, Debrecen, Dunaszerdahely, Zenta, Kassa, stb. - A határon túli, különösen a magyarországi kapcsolatok „ingergazdag” környezetet jelentettek és jelentenek ma is; továbbgondolkodtatnak, ösztönöznek… - Példaként Balázs Nándor előadását említhetném Budapesten, egy tudóskonferencián. Balázs Nándor Einstein asszisztense volt, de ezen a bizonyos szakmai tanácskozáson a magyar nyelvTanítványaimmal

ITTHON

1956, Érsekújvár: Puskás Ferenc, az Aranycsapat kapitánya szentpéteriek körében. Az állók között balról a harmadik vagyok, Puskás háta mögött.

ről szólt. Kifejtette, hogy anyanyelvünk a hajlékonyságánál fogva tökéletesen alkalmas a tudományok jellegzetességeinek kifejezésére. Erről a témáról még senkit nem hallottam ennyire hitelesen, érdekfeszítően és tárgyilagosan előadni. - Gyakran említed, hogy a költészet és a matematika rokonok, márcsak azért is, mert mindkettő a tömörítés művészete… - … s egy nem sablonos iskolai matematikai feladat megoldása – legalábbis Pólya György szerint – alkotómunkának számít. - A felvidéki magyar diákok – különösen a komáromiak – folyamatosan kiválóan szerepeltek–szerepelnek ma is a hazai országos matematikai versenyeken és a nagyvilágban megrendezett olimpiákon. Hol voltak hasonló személyiségek a te idődben? - Például Galántán Mészáros József, Érsekújvárott Hornyák Pál vagy a Selye gimnáziumban Keszegh István, aki ma is oktat. Persze, tehetséges gyerekek az ország magyar lakta térségeiben mindenütt felbukkannak. Ma már természetes, hogy matematikai táborokba járunk, figyeljük a szakirodalmat, követjük nemcsak a magyar nyelvű, hanem pl. a cseh, orosz és a szlovák folyó-

iratokban közölt feladványokat is és azokat sikeresen megoldjuk. Utóirat: Lám, a magyar-magyar kapcsolatok bővítése, a nemzeti együttműködésben való részvétel a matematika segítségével is lehetséges. „Csak” elkötelezettség, felelősségtudat és áldozatvállalás kell hozzá. Egy-egy verseny előkészítése hónapokon át tartó szervezőmunkát, számtalan levelet, telefonálást és személyes találkozást igényel. Oláh tanár úr szabadidejében tankönyveket és szakcikkeket fordított, feladatgyűjteményeket továbbított kollégáinak, illetve, mint az ipariban és a gimnáziumban – matematika-fizika könyvtárat alapított. Köszönet érte! Batta György

Ex libris: Osztényi Leander munkája (1978)

21

A rendíthetelen dokumentarista

Megint kidőlt egy fa az erdőnkből. Gyökerestül. Pedig vihar sem volt. Most is csupán – mert ez a dolguk – a hétköznapok kergették egymást a tőlük megszokott ritmusban, következetesen, könyörtelenül…, jelezve az idő múlását… Hatvanegyedik életévének egyik hétköznapján Gyökeres Györgynek az idő megálljt parancsolt. A sors iróniája, hogy ez a nap Gyöki számára – mert Őt mindenki így hívta – valójában ünnepnap volt, a megváltás napja, hiszen az egyik legkegyetlenebb betegség legborzasztóbb fajtája sanyargatta élete végső napjaiban.

22

Szülőfalujában, Légen a temető egyik csendes zugában sudár fenyőfák őrzik sírját. Itt mondtak neki egy utolsó Isten veled-et családtagjai, barátai, kollégái ismerősei. Amilyen szerényen élt, talán még annál is egyszerűbb volt a búcsú. Nem hangzottak el nagy szavak, gondolatok sírja felett. Mindenki magának, csak úgy gondolatban fogalmazott meg néhány szót róla, magunkról, helyzetünkről sok miért-tel… Miért marad az ember magára, miért nincs szükség a munkájára, tudására, miért nincs egy rév, egy kikötő, egy közös asztal, egy hely, ahol találkozunk, szót értünk egymással. Miért

rohanunk – és hová? – miért nem tiszteljük jobban egymást, miért nem segítünk, miért csak akkor döbbenünk meg, amikor már nincs segítség, nincs tovább. Miért, miért, miért…? A huszadik század végén a magyar szerkesztőségek még eltartottak több mint féltucat fotóriportert. Ezek úgy, mint Gyökeres György kiválasztódtak, belülről jött akarással, rátermettséggel, tehetséggel. Mert ilyen iskola sehol sem volt. Gyöki is a vegyészet felé kacsingatott, de a szög hamar kibújt a zsákból. Huszonhat éves – meglett férfi – amikor az ÚJ IFJÚSÁG közli első fényképeit. 1978–1986-ig az ÚJ SZÓ fotóriportere. Itt alakulhat ki, válhat valóra a génjeiben hordozott igazságérzet. Nem híve a skatulyázásnak, a mindenáron mindent kategórizáló megnevezéseknek. Számára a fotó dokumentum és punktum! Ki van zárva a torzítás. Többször beszélgettünk vele a riportfotóról – ami ugye a dokumentálástól már egy lépcsőfokkal magasabb szintre sorolható – és a riporterek mindennapi munkájához tartozik. Igen, de hol az a média, amely riportfotókra alapozza küldetését? Akkoriban szűkebb régiónkban nem volt ilyen. A riporter fotóival csupán ilusztrálták a cikket. Két év szünet után hat évig a HÉT munkatársa. Állandó bútordarabja a kulturális rendezvényeinknek. Itt szabadabbnak érzi magát, sokat fejlődik. Nem magát mutogatva, a háttérből készíti fotóit. A portréfotózás izgatja legjobban. Saját stílusában készíti legjobb fotóit írókról, művészekről, egyszerű emberekről egyaránt. Amikor az utcára kerül, egy (fotó)világ dől benne össze. Próbálkozik válalkozással, de ez nem az Ő területe. Sejtjei gátolják abban, hogy sikeres legyen. Teljes énjével a fotó elkészítésére öszpontosít, de megfeledkezik arról, hogy megrendelőt kell keresni, hogy a fotót kínálni kell, el kell tudni adni…, és megfeledkezik arról, hogy ma mindenki fényképez, ami nem baj, a gond ott kezdődik, amikor a lapok, kiadók tehetségtelenek képeit fogadják el. Gyöki kibrándul ebből a világból. Magára marad, tönkremegy az élete. Szerencséjére akad néhány jó barát,

fent: Ejnye, Husák elvárs!

aki próbál rajta segíteni. Makacssága azonban erősebb mindennél. Aztán megjelenik a kegyetlen kór… Élete

ITTHON

lent: Farsangi séta

utolsó napjaiban barátjától még magához kéri hű társát, maroknyi fényképezőgépét.

Valamit még fényképezgetett, de előhívni már nem volt ideje… M. Nagy László

23

Örökségünk megismeréséért

Aradi Éva

A Palóc Társaság 1996-ban indította útjára Örökség Népfőiskolai Táborát (ÖNT), amely az igaz magyar múlt tényeken alapuló megismertetését tűzte célul maga elé. Másfél évtizeddel ezelőtt az ipolysági mezőgazdasági szakközépiskola diákszállójában mintegy húsz érdeklődő volt kíváncsi az első előadásokra, Henkey Gyula antropológus, Bakay Kornél régész-történész, Molnár V. József néplélek-kutató és Dúcz László erdész előadására. Kedvét is szeghette volna a kezdeti gyér érdeklődés a szervezőnek, de nem tette. A következő évek rendezvényei bizonyították, hogy érdemes volt. Megnőtt az érdeklődés, a visszajáró résztvevők között elmélyült az ismeretség a barátság irányába. Jöttek az ÖNTre Magyarországról, Erdélyből, csak a felvidékiek száma maradt mindig gyér... pedig a neves előadók, kiknek száma e tizenöt év alatt meghaladta a hatvanat, nagyobb számú hallgatóságot is megérdemeltek volna. Tíz év után Udvard lett az ÖNT helyszíne. Az idei, XV. Örökség Népfőiskolai Tábornak is az udvardi Összevont Középiskola adott megfelelő otthont. Sajnos, még a húszat is alig érte el a bentlakók száma. Kudarcnak azért mégsem nevezhető ez az ÖNT, mert soha ennyien, helyiek és a környékbeli városokból még nem mutattak érdeklődést a meghirdetett műsor iránt, mint most. Sőt, kifejezetten örülhetünk

24

Zétényi Zsolt

Tisztelgés Szent László szobra előtt

Oláh Szilveszter

annak, hogy végre a felvidéki magyarok száma jóval felülmúlta a távolabbról érkezőkét. Az ÖNT egyik törzselőadója, Molnár V. József előadása után, aki a trianoni békeparancs 90. évfordulója kapcsán a kilencven éve a magyar emberek lelkét terhelő történelmi igazságtalanságról, a sejtjeinkbe ivódott fájdalomról és félelemről, a napjainkban is létező „trianonról” szólt, derűsebb percek következtek. Az Udvardi Községi Hivatal fogadást adott a 15. évforduló alkalmából. Bíró József és Bíró Mária őskutatók, Marton Veronika sumerológus, Szántai Lajos történész ismételten érdekfeszítően – tőlük megszokottan – adták elő mondanivalójukat. Mint eddig mindig, most is voltak új előadók is. Aradi Éva indológus a Pécsi Tudományegyetemről az Indoszkíták, kusánok és heftaliták c. előadásában a velünk, magyarokkal is rokonítható e népekről szólt. Németh Zsolt Zalából érkezett, hogy az Őrség Árpád-kori templomait bemutassa, azok történeti és művészi értékeire ráirányítsa a fi-

gyelmet. Másik előadásának témája a Magyar Szent Korona volt. Az alkotó és az alkotás meghitt kapcsolatáról vallott Oláh Szilveszter szobrászművész, aki néhány kisplasztikáját és grafikáját is kiállította. A Trianonban született szerződésre egy egész napot fordítottunk. Ez volt „a keresztre feszítés napja”, amelynek két előadója, Zétényi Zsolt ügyvéd, jogvédő és Kocsis István író, történész részletesen elemezték a körülményeket, amelyek megelőzték a helyzetet, amelyben létrejött, a napjainkig érezhető hatása ennek a szégyenteljes, 1920. június 4-én aláírt szerződésnek. Ezúttal is elmaradt két előadás: az egyik Obrusánszky Borbála keletkutatóé, aki közbejött azerbajdzsáni kutatási lehetősége okán nem tudott eleget tenni ígéretének, és Kiss Dénes költőé, aki betegsége miatt kényszerült távolmaradni a 15. Örökség Népfőiskolai Tábortól. Ugyanakkor nagy sikert aratott a Barangolás a Kárpátok alján c. útifilm, amely a Palóc Társaság 2009. évi kárpátaljai látogatásra emlékeztet és A legbátrabb város c. dokumentum-játékfilm, amely Balas-

sagyarmat hősi helytállásáról szól, azoknak a gyarmatiaknak állít méltó emléket, akik magyarok akartak maradni élve vagy holtan. Vajon mi, felvidéki magyarok, mit akarunk? Akarunk-e élve megmaradni magyarnak? Jó lenne, ha valamenynyiünket megérintene a gondolat, amit Németh Zsolt jegyzett a Palóc Társaság vendégkönyvébe: „Maradjatok meg, drága palóc testvéreim, őrizzétek mindazt a tudást és műveltséget, amellyel ti gazdagítjátok a magyarságot.” Amondó vagyok, csak így lehetünk összekötő kapocs a múlt és a jövő között. Az igaz magyar múlt és a szebb magyar jövő között. Mert igenis van jövője a felvidéki magyarságnak is. Ezt hangsúlyozandó – napjaink politikai eseményeire is célozva – idézem még okulásul Pontosz pártus király szavait: „Pártus, ha szövetkezik a rómaiakkal a saját fajrokon népei ellen, akkor elébb magát, aztán azokat is romlásba dönti.” Z. Urbán Aladár Fotók: a szerző A résztvevők

ITTHON

25

Gömöri Fotóklub: Jelenlét három országban A balogtamási székhelyű, Benedek László által vezetett Gömöri Fotóklub jelenleg 3 országban is jelen van kiállításanyagával. Arra a kérdésre, hogyan és milyen céllal alakult a fotóklub, az elnök, Benedek László adja a választ: „Egy közös kiállítás, régebbi baráti kapcsolat kapcsán jött a gondolat fotóegyesület alakítására. A Gömöri Fotóklub A kultúráért Gömörben és Gömörön túl Polgári Társulás keretén belül jött létre. Tulajdonképpen egy baráti társaságot kell elképzelni, akik – ha mindenben nem is – egy dologban mindenképp egyetértünk: hisszük és valljuk, hogy a jó fotó maradandó érték. Számunkra legalábbis az. Alkotásaink által valamit szeretnénk megmutatni önmagunkból, gondolkodásmódunkból, a világról alkotott képünkről, a számunkra fontosnak vélt és tartott dolgokról. Bízunk benne, hogy ez a rejtett üzenet eljut az érdeklődőhöz. Célul tűztük ki, hogy egyesítjük a Gömörben élő és a Gömörből elszármazott fotósokat, felvesszük a kapcsolatot más fotós klubokkal, egyesületekkel, szerveze-

26

tekkel, csoportos, illetve egyéni kiállításokat szervezünk, rendezünk. Szeretnénk továbbá a fotóklub életéről, tevékenységéről szóló ismeretterjesztő és propagációs anyagokat megjelentetni, minél szélesebb körben terjeszteni, a már nem élő gömöri fotósok anyagát bemutatni és dokumentálni, valamint bemutatni kiállítás, illetve kiadványok formájában. A fotózás iránt érdeklődő fiatal generációt szeretnénk felkarolni és támogatni“ – vallja, majd a fotóklub mottójaként is értelmezhető gondolatát osztja meg velünk. ,,Ha egy kis veleszületett adottsággal rendelkezve, fényképezőgéppel a kezünkben, megörökítünk egy általunk megfelelőnek vélt pillanatot, és kellő alázattal bemutatva ezzel örömet, élményt tudunk nyújtani másoknak, akkor értelme van annak, amit csinálunk.” Erdélyben Érmihályfaláról a Zilah melletti, de még közigazgatásilag Bihar megyéhez tartozó Berettyószéplakra jutott el a Gömöri Fotóklub Felvidék c. kiállítás anyaga. A megnyitóra a falunap keretén belül került sor 2010. július 24-

én, szombaton a kulturális központban. Kiállítók: Benedek László, Bial Péter, Csomós Árpád, Gecse Attila, Kolmont Enikő, Kovács Attila, Lénárt László, Szőke Attila, Telek Gyula. A Vajdaságban Újvidékről Topolyára utazott a fotóklub Felvidéki fotók c. kiállításanyaga. A megnyitó 2010. július 2-án volt az Art Galériában. A kiállítást Zsáki István képzőművész, a Topolyához közeli, ma már magyar névvel rendelkező településen, Bácskossuthfalván (régi nevén Ómoravica) lévő 9+1 művésztelep egyik alapító tagja, az Art Galéria vezetője nyitotta meg. Beszédet mondott Benedek László, fotóklub elnöke is. A tárlat Topolyán 2010. augusztus közepéig tartott. Kiállítók: Benedek László, Bial Péter, Fejes Zsuzsanna, Gecse Attila, Kolmont Enikő, Kovács Attila, Lénárt László, Szőke Attila, Telek Gyula. Németországban, Berlinben a ROMAvilág Berlinben elnevezésű rendezvénysorozat művészi alkotásokkal mutatja be a közép-kelet-európai cigányság világát a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében, a Collegium Hungaricumban. A festményekből, fotókból, valamint installációból és filmvetítésből álló tárlat több korszak roma és nem-roma művészeinek szemszögéből ábrázolja a cigányság életét, kultúráját, művészetét. A Gömöri Fotóklub Gömör c. szociofotói kiállításának megnyitója 2010. július 8-án volt. A tárlatot a galéria vezetője, Veruschka BaksaSoós nyitotta meg. Ünnepi beszédet mondott az intézmény igazgatója, Jan Togay János kulturális diplomata és Martin Sarvaš, a berlini Szlovák Kulturális Intézet igazgatója, kulturális diplomata. A fotóklub nevében Balázs Emese szervező tolmácsolta a klubelnök, Benedek László szavait, aki elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen: ,,Köszönjük a lehetőséget. Külön megtiszteltetés a számunkra, hogy Szlovákiából mi vagyunk az elsők, akik bemutatkozhatunk a Collegium Hungaricumban.” Levetítették Moholy-Nagy László

Großstradtzigeuner című 1932-es dokumentumfilmjét, amely a berlini cigányok mindennapjaiba vezette be nézőit; Szauder Dávid médiaművész „Roma Subculture” című installációja a budapesti romák hiphop- és rapkultúráját mutatta be. A lengyelországi roma családból származó, Berlinben élő Katarzyna Pollok festményei és szobrai a romák indiai eredetére utalnak, Horváth János miskolci képzőművész mélyszegénységben élő roma fiatalokkal és gyerekekkel létrehozott 2009-es művei, Bódvalenke házfalainak freskói pedig helybeli legendákat és meséket elevenítenek meg. A kerekasztal beszélgetéssel összekötött megnyitón nemzetközi szakértők és politikusok vitatták meg a közép-európai romák integrációjának problémáit és azok lehetséges összeurópai kereteit. A beszélgetést Manfred Sapper, az OSTEUROPA című német folyóirat főszerkesztője vezette. Résztvevői: Izsák Rita, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Társadalmi Felzárkózásért Felelős Államtitkárságának kabinetfőnöke, Romani Rose, a Német Szintik és Romák Központi Tanácsának elnöke, Markus Meckel, 1989-ig ellenzéki evangélikus lelkész, majd 1989/1990-ben az NDK fordulat utáni utolsó kormányának külügyminisztere, Katarzyna Pollok roma származású berlini képzőművész. A kiállítók: Benedek László, Kovács Attila, Szőke Attila, Telek Gyula voltak. Balázs Emese, A kultúráért Gömörben és Gömörön túl Polgári Társulás szervezője

ITTHON

Így kezdődött

Egy nap az iskolában szembetűnt valami új a faliújságon. Egy fotópályázat. Még pedig nem más, mint a Gömöri Fotóklub által meghirdetett „Gömör, ahol élünk“ c. felhívás. Gondolkodás nélkül pályázni akartam rá, mert lehetőséget láttam benne. Elérkezett az eredményhirdetés napja. Nagy örömömre – bár váratlanul ért – megnyertem. A nyertes képem címe „A falusi nyári konyha“. A győzelem egyben „belépőt“ is jelentett a fotóklubba... Az első külföldi kiállítás, amelyen már személyesen is részt vettem, Erdélyben, pontosabban a Partiumban, Érmihályfalán volt, a Nyíló Akác Napokon. Itt a Felvidéket mutattuk be. Kicsit félve indultam útnak, mivel még nem jártam ezen a földön. Amint átléptük a román határt, mintha egy más világba csöppentünk volna. Nagyon kedves emberekkel ismerkedtem meg, akik segítőkészek és közvetlenek voltak. Itt ismertem meg a kultúra szó másfajta értelmezését: a kultúrát, a magyarságot, a hagyományokat bátran őrzik, s ezt fel is merik vállalni. Egyik nap elmentem a városba egy sétára, itt-ott fényképeztem, beszélgettem helybéli emberekkel, s rájöttem, hogy belső ér-

tékeiket fontosabbnak tartják, mint a földi gazdagságot. A sok jó ember közt megtaláltam az én érmihályfalvi „aranyemberemet“: Borbély Csabát. Ő az érmihalyfalvi kultúra egyik pillére. Profi néptáncosról van szó, aki eddigi munkája alatt 19 néptánccsoportot alapított. Minden korosztállyal lelkesen foglalkozik, az ovisoktól a felnőttekig. A Fotóklubnak köszönhetően megismerhettem a világnak egy másik arcát is. Lehetőségem nyílt arra, hogy a kultúra fővárosaként is emlegetett Berlinben, csoportos kiállításon vegyek részt. A Gömörben élő roma kisebbséget mutattuk be 71 képen. Én 12 képpel szerepeltem. A fotóklub teret ad, hogy a műveimet nemcsak itthon, hanem külföldön is megtekinthessék. Idén megismerhettem két új országot, két különböző kultúrát, s így már tudok véleményt formálni – köszönhetően a Gömöri Fotóklubnak. Új társakat, új barátokat is szereztem, akik erre az „utamra“ vezettek, és máig segítsenek, hogy folytassam megkezdett pályámat. Telek Gyula

27

Lélektől lélekig „A mag el van vetve, nem kell csak a békesség és szeretet májusi esője, hogy kalászba szökjön.” A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége (SZMPSZ) 2010. július 5–10. között Komáromban rendezte meg XIX. Nyári Egyetemét. Ahogy azt Jókai Tibortól, a rendezvény fő szervezőinek egyikétől megtudtuk: 160 lelkes pedagógus töltötte szabadidejét tanulással, élménygyűjtéssel, időt, fáradságot nem kímélve, gazdagodva szellemiekben és barátságokban. A hat szakcsoportot – Zeneoktatás újszerű módszerekkel és karvezetés; Vizuális nevelés és múzeumpedagógia; Osztályfőnöki kompetenciák; Drámapedagógia és gyermekszínjátszás; Interaktív tábla alkalmazása az oktatásban; Szlovák nyelv oktatása az 5–9. évfolyamokban – a pedagógusok igényei alapján szervezték meg. Immár ötödik éve a Nyári Egyetem ünnepi ökumenikus istentisztelettel, s az énekzenei szakcsoport hangversenyével zárul. Idén erre az eseményre a komáromi református templomban került sor. A Nyári Egyetem résztvevőit s a helyi érdeklődőket a komáromi református egyház választott lelkésze, Fazekas Lászlóné és Elek László komáromi esperes plébános áldotta meg. Majd Vörös Mária, a helyi Jókai Mór Alapiskola igazgatónője, az SZMPSZ alelnöke köszöntötte az egybegyűlteket és felkérte a – Józsa Mónika karnagy, a Nyitrai Konstantin Egyetem tanára és Tóth Árpád karnagy, a Budapesti Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára által felkészített (a mintegy 30 tagból álló) – alkalmi kórust, mutassa be ünnepi műsorát. A kórus tagjai, a szokástól eltérően nem egy helyen ültek, rendhagyó mód, a templom különböző pontjairól indultak és érkeztek a dobogóra, miközben felzendült a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű közismert népdalunk, de ugyancsak rendhagyóan: szöveg nélkül, improvizációnak tűnő többszólamú megformálásban. Az énekléssel vonulók látványa olyan áhítatos légkört teremtett, amely lélektől lélekig hatott; a közönségben láthatóan meghatódottságot váltott ki. Ez az ünnepi áhítat volt érzékelhető az egész

28

hangverseny alatt. Józsa Mónika és Tóth Árpád nemcsak kiváló zenészek, de a pedagógia művészei is. Megszállottságuk, hivatástudatban való hitük szinte átragad „neveltjeikre”. Innen az a nagy akarás a csapat minden egyes tagjában, akár kórustagként, akár vezénylőként állnak dobogóra. Ettől a hittől lesz éneklőnek és karnagynak olyan erős akarata, amely bátorságot ad, egymás kölcsönös segítségére, szeretetére késztet. Ebből az egymás iránti kölcsönös tiszteletből és szeretetből születik meg az a zenei és emberi tiszta harmónia, amely a hangversenyen elhangzott művekből; a kórusból és az azt vezénylő 18 karnagyból áradt. Az idei hangversenyen (a fellépés sorrendjében) névszerint a következők vállalták a vezénylést: Hanza Rolanda, Párkány; Kozsár Zsuzsanna, Kassa; Mitruly Enikő, Szepsiszentgyörgy; Csáky Antal, Kelenye (Ipoly mente); Balla Viktória, Kiskövesd (Bodrogköz); Nagy Judit Noémi, Nagyszalonta; Mátyás Erika Judit, Szatmárnémeti; Híves Veronika, Ipolybalog; Borbély Zsuzsanna, Komárom; Pfeiferlik Annamária, Komárom; Cséfalvay András, Dunaszerdahely; Cserne Katalin, Budapest; Danko Alíz, Bély (Kelet-Szlovákia); Balla Gabriella, Kiskövesd; Bakos Márta, Komárom; Palojtai Dávid, Budapest; Darabont Alíz, Érmihályfalva (Erdély); Bakos Elizabeta, Szabadka. Mindnyájuknak szívből gratulálunk!

(Kodály Zoltán)

Az idei hangverseny zenei anyaga a 20. és a 21. századi kóruszene volt. Ahogy a műsort konferáló Józsa Mónika mondta: „Ebből a stíluskorszakból igyekeztünk a műveket úgy összeválogatni, hogy mind a most szárnybontogató ifjú kollégáknak, mind a tapasztalt karvezetőknek lehetőséget nyújtson a koncert bemutatkozásra, szakmai tudásuk fejlesztésére; saját kórusuk repertoárjának gazdagítására.” Ezt a lelkes csapatot látva, hallgatva, mindvégig az járt az eszemben: de jó volna, ha a csapat minden egyes tagja megszívlelné nagy tanítómesterünk, Kodály Zoltán „üzenetét”: „Leghálásabb tárgy a karének, mert legjobban fizet a ráfordított fáradságért. A tudományos tárgyak iskolai eredménye nemigen mérhető komoly tudományos mértékkel. (…) Ellenben bármely iskola énekkara elérheti azt a színvonalat, amelyen alkalmassá válik az iskolán belüli nevelő szerepre. Egy lépéssel tovább: már a nyilvános zeneéletben is számottevő értéket jelenthet. A művészetnek ugyanis nem a technika a lényege, hanem a lélek.” És már, vagy majdan gyakorlati pedagógusként iskolájában kórust alapítana, s a három év múlva rendezendő XV. Csengő Énekszón már ott lenne énekkarával. Befejezésül hadd idézzek Jókai Tibor értékelőjéből, zárszavából: „Adni akartunk: hitet, hinni a hihetőben, hinni önmagunkban, ezáltal növekedni, nőni és növeszteni. (…) Köszönöm a bennünket szellemi élményben részesítőknek az ajándékot - az útravalót, ami lélektől lélekig kísér. (…) Innen, Komáromból, a felvidéki magyarság szellemi központjából, Jókai és Klapka városából kívánom: legyen hozzánk, Kárpát-medencei és anyaországi magyarokhoz, a nemzet neveléséért felelősökhöz kegyes a sors, hogy anyanyelvünkön szellemi kultúránkban gyarapodva, azt megőrizve találkozzunk idehaza és a határokon túl, hogy hitünkben, hagyományainkban megerősödve – mint a jövő felelősei – biztosítsuk megmaradásunkat magyarként a közös Európában.” Stirber Lajos, ny. zenepedagógus

Bodosi György nyolcvanöt éves Lapunkban már írtunk Bodosi Györgyről, Illyés Gyula orvosáról és barátjáról, aki Pécselyen él, a Balaton közelében, s akit meg is látogattunk. Neki köszönhetően láthattuk Németh László sajkodi „tanyáját” és Borsos Miklós máig gyönyörű, de sajnos csak a kerítésen kívülről csodálható házát és kertjét Tihanyban. Ha Illyés Gyula megdícsér valakit, az többet ér bármely kitüntetésnél. És egyik legkiválóbb költőnk már Bodosi György első verseit olvasva megállapította, hogy „Kész író, s mégsem a szokvány költők közé tartozik, versei üdítően ezt tanúsítják.” Az olasz édesanya és székely édesapa gyermeke, akiből kitűnő orvos lett, s akinél Illyés Gyula emberöltőnyi idővel volt korosabb, az idén töltötte be nyolcvanötödik évét.

A magyar költészet rendkívüli gazdagságát jellemzi, hogy ez a kitünő költő évtizedeken át irodalmunk peremére kényszerítve létezett, – igaz ugyan, hogy világirodalmi rangú barátját és költőtársát sem kedvelte a magyar nemzeti hagyományokat mélyen megvető „liberális” irodalompolitika. Bodosi György is – mint a nemzetünkért, a közös sorsért felelősséget érző elődei és kortársai – környezetének, lakhelyének és a Balatonfelvidéki régiónak hűséges és hasznos szellemi munkása a mai napig, aki – például – összegyűjtötte a pécselyi határban lelt értékes régészeti leleteket, s azt a községi iskolában szobányi múzeumban közszemlére bocsájtotta. Bármit írt és ír, minden sajátos és hiteles. Illyéshez hasonlóan a drámai

műfajokat is kipróbálta, ha az anyag ilyen megformálást kívánt. Feleségével és három gyermekével együtt összetartó családként gazdagítja nemzetünket és mutat példát másoknak. Isten éltessen, kedves Bodosi György! Hass, alkoss, gyarapíts, mert a haza végre fényre derül! -b-

Falusi házak fehér sorai Jómessziről Földet, világot igazító Gereblyék Fésűfogai Egy napsugártól meghatott madár dalt kezd A fák részegen dőlnek Bizakodón virágzik a virág. Új ház épül a ledőlt helyén. Öreg cserepek díszítik a szobám. Nincs nevük a köveknek, amelyekre lépünk Sem a kavicsoknak, melyeket felveszünk Sokáig tartunk kérgesedő tenyerünkön Vagy az ujjaink között és aztán elvetünk. Szeretnék élni abban a hitben, hogy A Földön nem készül semmi hiába. Tiszták a hegyek rajzvonalai Lágyak a dombok hajlásai. Mozdulatlan kősziklákra Szárnyas lebegő gondolatok ülnek. Megszólít reggel a nyugodt dombsor Görnyedt háttal ásó parasztok A sor legszélén a púpos gazda. Beérem a föld kenyerével.

ITTHON

29

Az összetartozás ünnepe a szímői falunapon 2010. július 3-án Szímő község szélesre tárta kapuit minden magyar ember előtt, aki számára nem közömbös nemzetének sorsa és saját hovatartozása. A CSEMADOK helyi szervezete adósságának kívánt eleget teni azzal, hogy megemlékezett Trianonról, a magyarság szétszakításának 90. évfordulójáról és emlékoszlopot állított a nemzeti összetartozásnak. Mindannyiunk számára köztudottá

30

vált, hogy az anyaországi parlament június 4-ét az összetartozás napjává nyilvánította és biztosított minden magyart arról, hogy egy nemzethez tartozik, bárhol éljen a világon. Ez az akarat teljesült július 3-án, a Szímői Falunapon, mikor is kopjafa felállításával és testvérvárosi vagy partnertelepülési megállapodások aláírásával pecsételték meg a barátságot és együvétartozást községünk és magyarországi települések között.

A Csemadok Szímői Alapszervezete és Szímő Község Önkormányzatának. közös rendezvénye 14.00 órakor kezdődött a templomkertben. Megnyitóként Varga Bach Helga, Szímőn élő operaénekesnő énekelt népdalokat Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtéséből Csehy Ágota zongoratanár kíséretében. Ezen nagyszerű és felemelő előadás után Bób János, községünk polgármestere mondta el ünnepi köszöntőjét. A testvérvárosi- és partnertelepülési megállapodások ünnepélyes aláírásához érve először polgármesterünk és Mosonszolnok polgármestere, Török Sándor látták el kézjegyükkel a szerződést, amely Szímő és Mosonszolnok falvak között köttetett meg az együttműködés érdekében. Másodikként Bana polgármestere, Petőcz Imre lépett a pulpitus elé a partnertelepülési szerződés ünnepélyes aláírása végett, majd harmadikként Tab város polgármestere, Schmidt Jenő írta alá az okiratot, amely megerősíti azt a megállapodást, amely testvértelepülésként határozza meg Szímő falu és Tab város között a több mint tíz éve fennálló kapcsolatot. Az aláírások ünnepi hangulatához vendégeink, a Mosonszolnoki Éneklőcsoport egy szép, Szent István királyról szóló éneke járult hozzá. A kórus énekét a kultúrműsor követte, amelyet „Magyar ének” címmel (válogatás Wass Albert és Sajó Sándor verseiből) a Kantár Csaba Irodalmi Kör és a Rozmaring éneklőcsoport közösen adott elő. A magyarság sorsáról, életéről elhangzott értékes költői gondolatok után vendégeinkkel közösen elénekeltük az „Esküszünk a nemzet magyar Istenére” című dalt. A délután fénypontjaként Kantár Éva, a Csemadok helyi Alapszervezetének elnöke felavatta az emlékoszlopot, majd pedig Maga Péter, Szímő újonnan kinevezett plébánosa által a kopjafa felszenteltetett. Végül egy emberként elénekeltük a Szózatot.

Az Összetartozás emlékoszlopának megalkotói és kifaragói Illés Béla és Izsák Dezső szímői fafaragók. A megbízó és egyben anyagi támogató a Csemadok helyi alapszervezete, amelynek nagy segítségére volt Nagy László a fakivágásban, Morvai István a kopjafaállításban, valamint a községi hivatal az ügyek intézésében. Mindenki bízik abban, hogy ez a most felállított emlékoszlop, a Jedlik Ányos szobor és a Magyar Honfoglalás-kopjafa társaságában a templomkertben, még sokáig őrködik az itt élő emberek, valamint a határon túli testvéreink, hitben és nemzetben való összetartozása fölött. A barátságnap – falunap a sportpályán folytatódott különféle helyi és vendég hagyományőrző előadócsoportok fellépéseivel „Európa szíve” címen, a kis tűzoltók bemutatójával, lovaglással, tizenegyes-rúgó versennyel. A kisebbek részére kézműves-foglalkozások, arcfestés, könyvárusítás és ugrálóvár volt biztosítva. A délelőtt folyamán futballmérkőzések voltak Mosonszolnok, Tab, Pered és Szímő csapatai között.

ITTHON

Falunk ügyeskedő asszonyai palacsintát, tejfölös és tejfölös-kapros lapítottat, valamint barackos lepényt sütöttek és árultak, legjobb szakácsai pedig a gulyásfőzés híres tudományában mérettettek meg. A győztes csapatról szakértő zsűri döntött.

Az esti műsort magyarországi vendégművészek fellépése tarkította és táncmulatság zárta. PaedDr. Molnár Zsuzsanna, a Szímői Jedlik Ányos Alapiskola pedagógusa

31

Rekord számú fellépő a Csemadok kolozsnémai járási seregszemléjén Kolozsnémán július 11-én rendezte meg a Csemadok Komáromi Területi Választmánya hagyományos járási dal-és táncünnepélyét. Közel négyszáz fellépő gondoskodott a nap során szórakozni vágyó több ezer ember jó hangulatáról. A sztárvendég a gútai Vadkerti Imre volt, akinek a hőség ellenére sikerült megénekeltetnie az egybegyűlteket. A hagyományőrző csoportok színvonalas műsorát az Esszencia hastánc bemutatója, a nemesócsai NEFISZ fiatal színjátszói és a lakszakállasi lányok-fiatalasszonyok vaLAKik tánccsoportjának bemutatója tette színesebbé. A hagyományoktól eltérően a tombolahúzás után, a népművészeti seregszemlét követően a felújított kolozsnémai kultúrház udvarán a focidrukkerek kivetítőn nézték a labdarúgó VB döntőjét. (csktv)

32

Egy percre se hajtsátok fejeteket búra!

Képekkel és szavakkal az újabb pásztortalálkozóról Hajszolt korunkban vajon ki gondol még múltunk jellegzetes és pótolhatatlan szereplőire, a pásztorokra? Ezekre a természettel együtt élő férfiakra, a kanászokra, csikósokra, gulyásokra és a juhászokra? Népünket a tudatlanok megvetették „nomád” életmódjuk okán, miközben Bulcsú, a középkor legzseniálisabb hadvezéreinek egyike – születésének pontos dátuma nem ismert, de a haláláé -955 – igen – hadjáratai során hét hónap alatt öt nagy folyón kelt át, s 500 étkezést, 500 etetést és itatást szervezett meg 30–35000 fős serege és 120 ezer ló számára!

Egy hétszáz lakosú, csaknem színmagyar, Rozsnyó-környéki faluban, Várhosszúréten az idén júliusban már a második pásztortalálkozót rendezte meg a Gömöri Kézművesek Társulása, a Meseszínház és a Csemadok ottani alapszervezete, hogy megelevenítse a muzsikáló pásztorok továbbélő tudományát és hagyományát. Az eseményre a Buzgó fogadóban és a környékén került sor e hívogató strófa hangulatában: Kanászok, juhászok, csikósok, gulyások Kampótok, ostortok ide fordíjjátok! Egy percre se hajtsátok a fejetek búra A pásztornóta megszólalhat újra!

Kisbojtár, bojtár, számadó…

Bár az időjárás nem kedvezett, az egésznapos rendezvény vendégei és szereplői mindvégig kitartottak. A pásztorok a hegyaljai és dombaljai dél-gömöri, nógrádi és abaúji tájakról érkeztek, de a Bodrogközből való Dubcsák-testvérek is ott voltak Várhosszúréten, sőt: a Hortobágyról is képviseltette magát egy pásztor! A találkozó előkészítése már hónapokkal előbb elkezdődött. Nyolcvan gazda segítsége eredményeképpen – ők is a fenntebb említett vidékeken élnek – 16 üstben főttek az ízes pásztorételek, készült Ulman István (balról) Bencskó Jánossal

ITTHON

33

Badin Ádám (balról) díjat ad át

a sztrapacska, vagyis a juhtúrós galuska. A juhsajtot a 92 éves csetneki Bencskó János készítette. Az előkészületeknek volt egy másik része is – a már hónapokkal előtte meghirdetett vetélkedőkre gyakoroltak az ifjú dudások, táncosok, mesemondók és furulyások, akik aztán három kategóriában mérték össze tudásukat – a kisbojtárok, bojtárok és a számadók életkoruk meghatározta csoportokban versengtek. Meg kellett tanulniuk a budapesti vagy erdélyi gyerekeknek is a gömöri botolóst, el kellett tudni énekelni ottani pásztorénekeket! A színvonalas, nagy érdeklődéssel kísért vetélkedőn értékes díjakat vettek át a legjobbak. A zsűriben helyet foglalt Agócs Gergely és Farkas Jocó is. Mindketten kiváló szakemberek – Agócs Gergely remek dudás és tárogatós, népi kultúránk és a pásztorkultúra alapos ismerője.

Pirkadatkor: pásztortoborzó

Mint ahogyan az már hagyományos, a pásztortalálkozó pirkadatkor vette kezdetét. Akkor rakták meg a pásztor-

34

tüzet és hívott a tárogató a toborzóra. Reggel pálinkát és a pásztorfalatokat kóstolgatták a résztvevők, majd kezdetét vette a pásztorművészeti vásár, a birkanyírás, a sajtkészítés. A gyermekek állatokat simogathattak, a mese- és játszóházban szórakozhattak „pásztorok módján.” Lehetett filmeket nézni a pásztorokról és meg lehetett tekinteni a pásztorok használati tárgyait bemutató kiállítást – a jabloncai Borsodi István gyűjteményéből. Délelőtt rendezték a Pásztorok öröksége c. vetélkedőt is, amelyről már szó esett. Az idén a Pásztortűz őre vándorcímet Cselényi Józsefnek ítélte oda a zsűri. A délutáni műsorban a jólészi, krasznahorkaváraljai, hárskúti és várhosszúréti népdalkörök léptek fel, juhásznótákat mások mellett Pál István, Árvai Sándor, Gutyi Gyula, Dobcsák János és Béla adtak elő. A gálaműsorban a legkiválóbb mesemondók, dudások, furulyások, zenészek és táncosok nyerték el a közönség tetszését. Este a Dűvő parasztzenekar húzta a talpalávalót, szerepeltek a szilicei és borzovai hagyományőrzők, az Ilosvai Sely-

mes Péter és a Búzavirág, valamint Szentendre táncosai. Éjjel elhangzott a pásztorok imája az Esthajnalcsillag alatt.

Krasznahorka büszke vára

Várhosszúrétről már írtunk lapunkban. Akkor arra bíztattuk olvasóinkat, ha tehetik, Kassa felé tartva, vagy onnan érkeztükben kanyarodjanak le a főútról Jólész (Jovice), illetve Hárskút (Lipovník) felé, hogy eljussanak Várhosszúrétre. (Krasnohorská Dlhá Lúka). Ha derült az ég, a faluból a híres krasznahorkai vár tárul az utazó szeme elé, ami már maga is lelket vidító látvány. A kisközségben két patak iramlik, mintha jelezné, hogy itt a templomnak is két tornya van. A falu déli szélét erdő határolja, melyben alig pár percnyi gyaloglás után megleljük a Nagyboldogasszony, Jézus édesanyja tiszteletére emelt gyönyörű imahelyet. A Szűzanya szobra mögött bújik ki a Buzgó barlangból az egyik patak kristályosan tiszta vize – inni lehet belőle. A kisközségnek van néhány, már az első

pillanatban az otthonosság érzetét keltő építménye. Az egyik a Buzgó fogadó, a patak partján található udvarban. Az udvart ilyentájt muskátlik díszitik, gyönyörű nyári tűzhely várja vendégeit és maga a fogadó, amely a korcsmák kategóriájában minden bizonnyal az ország legkülönb vendéglátóhelye. Berendezését és díszeit Ulman István készítette – faragta, meg kell nézni. És az udvar egyik sarkában épülget a Meseszínház, Badin Ádám jövendő kis birodalma, amely a „keleti” magyarok jövőtervező műhelye (is) lehet, nem beszélve a gyerekeknek nyújtandó szép előadásokról. A másik látnivaló a kézműves udvar a kis alapiskola tőszomszédságában. Itt zajlanak a nyári kézműves táborok és vásárok, itt hagyományozódnak őseink kétkezi alkotómunkájának tapasztalatai. Egyszóval: akár „csak úgy” megnézni a falut, akár nyári táborokat rendezni környezetében – megéri!

ITTHON

Legyen az életformánk!

A várhosszúréti beszámoló végén álljon itt a pásztortalálkozó négy szervezőjének neve: Badin Ádám, Kupecz Mihály, Ulman István és Varga Norbert. Munkájuk azért lehetett sikeres, mert ebben a faluban már rég felismerték közmondásunk igazságát – összefogásban az erő. Itt együttműködik az önkormányzat, a Csemadok, a többi polgári szervezet, az iskola és óvoda és minden kis intézmény. Várhosszúréten ezért rend van, gyarapodás van – jó ott élni és jó ott vendégnek lenni. Legyen az összefogás minden magyarlakta településen életformánk! – záruljon ez a beszámoló ezzel az óhajjal. Most különösen nagy szükségünk van rá! Annus Simon Képeink az idei pásztortalálkozó pillanatait elevenítik fel. Folytatás a 38–40. oldalon.

35

Anyai szívben édes érzelem, egyetlenegy, legtisztább szerelem! Mindnyájunk kincse: Pósa Lajos Rendkívüli időket élünk. Páratlan régészeti leletek kerülnek elő a földből, hogy igazolják: a magyarság gyökerei évezredekre nyúlnak vissza. A felvidéki Nemesradnóton (manapság: Radnovce, Rimaszombati járás) 160 esztendeje született Pósa Lajos gyermekeknek írt költeményei is előbukkannak már

a feledés homályából. Úgy tetszik, múlóban van Magyarországon a lélektelenség uralma és ismét megbecsülik majd ott az óvodákban, iskolákban és családi otthonokban a kristálytiszta érzelmekkel megírt, rímekkel muzsikáló költeményeket. S ha ott így fordult a világ, akkor a határon túli magyar

nemzeti közösségek is követik majd a jó példát. Reméljük, így történik ez elsősorban mifelénk, a Felvidéken, ahol Pósa Lajos született. A címben olvasható idézet a Magyarország Tündérország (Pósa Lajos ébresztése) című kötetből való, melyet a budapesti Kairosz Kiadó jelentetett meg 2005-ben, s melyet érdemes lenne megszerezniök a mi pedagógusainknak is Ízelítőül néhány gyöngyszem a palóc költő gyermekvers-költészetéből.

Ima Mennyben lakó én Istenem, Vedd füledbe dicséretem! Téged dicsér egész világ, Neked köszön a kis virág, Madárka is, mikor dalol: Magasztal a bokor alól. Mikor a fa sóhajtozik: Atyám hozzád imádkozik. Erős vihar, kis gyönge szél, Tenger, patak hozzád beszél. Az ég, a föld telve veled – Dicsértessék a te neved! Mennyben lakó én Istenem, Könyörgök, légy mindig velem! A te neved kiáltozom: Légy jó Atyám, hű pásztorom! Zárd be szívem a rossz előtt, A jóra adj elég erőt! Ha kél a fény napkeleten: A Te szemed rajtam legyen. És ha leszáll napnyugaton: Te légy Atyám, az oltalom! Terjeszd ki rám védő kezed – Dicsértessék a Te neved!

36

Levél Katikának

Ki tud jobban futni?

Írom levelemet, A kis unokámnak, Édesapa s anya Fényes csillagának. Hej Kati, Katika! Nem láttalak régen. Még akkor virág is Mosolygott a réten. Még akkor lepke is Ringott a virágon, Még akkor madár is Csacsogott az ágon. Lepke, virág, madár, Tudom én hol vannak! Mind a te szívecskéd Kiskertjében laknak.

Ki tud jobban futni, A Sajó vagy Morzsa? „Én tudok, én tudok!” Mindegyik azt mondja.

Küldj egy tarka lepkét, Küldj egy szál virágot, Dalos madaraktól Küldj egy levelecskét! Vagy nem ismered még A betűt sem talán? Miért nem tanultad meg Apuka asztalán? Hány fecske tanult meg Azóta repülni! Hány fekete tücsök Szépen hegedülni! Megtanultál te is Dalolni, rajzolni, Hát tanulj meg írni! Tudod, hogy kell? Így ni! Ákom… Bákom…-mákom… Le-ve-le-det v á r o m.

Futnak is mint a szél, Tiszán túl, Dunán túl… Megzörren a bokor, Kiugrik egy nagy nyúl. Ki tud jobban futni, A Sajó vagy a Morzsa? „Legjobban tud a nyúl!” Mindegyik azt mondja.

Magyar vagyok Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem, Magyar nótát dalolt a dajka felettem, Magyarul tanított imádkozni anyám És szeretni téged, gyönyörű, szép hazám! Lerajzolta képed szívem közepébe, Beírta nevedet a lelkem mélyébe, Áldja meg az Isten a keze vonását! Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját! Széles e világnak fénye, gazdagsága El nem csábít innen idegen országba. Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni! Szép Magyarországot nem pótolja semmi! Magyarnak születtem, magyar is maradok, A hazáért élek, ha kell, meg is halok! Ringó bölcsőm fáját magyar föld teremte, Koporsóm fáját is magyar föld nevelje!

ITTHON

37

Pillanatképek a pásztortalálkozóról

38