KÖSZÖNTİ ÜDVÖZLET III. MŐSZAK KONTAKT

KÖSZÖNTİ A III. MŐSZAK egy ingyenes punk-rock-metal fanzine, amely bárki számára hozzáférhetı. A korszellemnek megfelelıen nem az újságárusoknál avagy a rocker boltokban, hanem a világhálón. Célunk, hogy olyan zenekarokat mutassunk be, akik szerintünk értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy mennyire népszerőek, van-e kiadójuk vagy épp milyen stílusban mozognak. Az év úgy kezdıdött számomra, hogy leültem megnézni ezt a Lemmy – The Movie c. filmet, melyet ezúton mindenkinek ajánlok! Garantáltan nem fogod kikapcsolni, annyira magával ragadó, humoros és rocknroll! Persze elıbb böngészd végig a februári számunkat, hallgasd meg a Tirpunk elsı tíz évét összefoglaló válogatást és az olasz punk Inarrestabili EP-jét! Annyi mindent írtunk ebbe a számba, mint még soha eddig, nem lesz könnyő dolgod. Tényleg! A borítóról: végül Zakk legyızte Ericet, tudom sokan İt vártátok címlapra, de hát ez van. Jó böngészést, jó kagylózást, jó feltöltıdést! Rokk! Hajós

III. MŐSZAK Hajós -btPipi -KLırincz Ferenczi

KONTAKT www.myspace.com/iii.muszak [email protected] www.facebook.com/iii.muszak www.vaskarc.hu/iii.muszak www.kaderfeszt.hu/iii.muszak www.twitter.com/iiimuszak www.youtube.com/iiimuszak

ÜDVÖZLET CONCERTPHOTOS.HU DEBROCK.HU FEMFORGACS.HU FULLROCK.HU HAMMERWORLD.HU HARDROCK.HU HEAVYMETAL.HU KADERFESZT.HU KRONOSMORTUS.HU KROSSKULT.HU LANGOLOGITAROK.HU LEGENDLIFESTYLE.HU MAGYARTARAJ.ULTRAWEB.HU METALCORE.HU METALNEWS.HU NUSKULL.HU PASSZIO.HU POPPUNKMIND.HU POWERGROUND.HU QUART.HU RIFF.HU RNR666.HU ROCK-R.HU ROCKELET.HU ROCKEREK.HU ROCKINFORM.HU ROCKNESS.EU ROCKNFO.HU ROCKPOLIS-MEDIA.COM ROCKSTATION.BLOG.HU ROKK.HU SHOCKMAGAZIN.HU SHORTSCORE.NET STONERROCK.HU THRASHMETAL.HU TOTALROCK.HU UNDERGROUND.PCDOME.HU VASKARC.HU VIHAROCK.HU ZENE.HU ZENE.NET ZENE.SK ZENEMAGAZIN.COM ZENEUDVAR.RO ZENESZMAGAZIN.HU

BLACK LABEL SOCIETY Zakk Wylde egy valódi rock n’ roll arc, aki bı húsz évvel ezelıtt Ozzy zenekarában vált ismertté. Azóta szólóban is sikeres pályát futott be - a Black Label Society frontján tekeri a húrokat és osztja az igét. Az alábbi interjúban megosztja velünk hitvallását, miközben számos féltve ırzött titkára fény derül. Hey Zakk, köszi, hogy idıt szakítottál ránk, úgy tudom elég nagy a pörgés körülötted. Ja, épp a Kegel-gyakorlatokat győröm, (egy medence- és gátizomerısítı torna nıknek – a szerk.) utána meg megyek pilates edzésre, muszáj formába lendülnöm. Tavaly kijött az új album, zajlik a turné, mit várhatnak a rajongók a Black Label Society-tıl? A Kegel gyakorlatokon és a pilates edzésen kívül per pillanat még világuralmi terveket is dédelgetek, amúgy rendben van minden, a Black Label család csak növekszik, egyre nagyobbak leszünk. Az a tény, hogy az új lemez jól szerepel a slágerlistákon én pedig napról napra jobban hasonlítok Johnny Depp-re meg Brad Pitt-re, további magabiztosságra ad okot. Mesélsz a legutóbbi Black Label Berzerkus turnéról ami 2010. szeptember-novemberben zajlott? A Children Of Bodom-al és a Clutch-al keltünk útra, olyan volt az egész mint egy nagy családi összejövetel. Óriási pusztítást vittünk végbe. Jó volt újra látni ezeket az arcokat. Beszéljünk Ozzy-ról is egy kicsit. Annak idején mellette váltál ismertté, aztán húsz évnyi közös zenélés után új gitárost szerzıdtetett, mégsincs köztetek ellenségeskedés. Sok ember a helyedben nem adta volna magát ilyen könnyen… Hazugság az egész, ı utál engem és én is utálom ıt. Így állunk. Nem, komolyra fordítva, úgy szeretem Sharont meg Ozzyt mint a saját szüleimet. Ozzy olyan mintha a bátyám lenne, a legjobb haverom. Apafigura, mentor meg minden, imádom ıt. Szóval, ha Ozzy azt mondaná, figyelj Zakk, most tartok egy kis szünetet, már megtettem a magamét, én utána is támogatnám, ha szüksége lenne rá. Gitároznék, feljátszanék pár szólót, csak mondja meg mikor és én ott leszek. Ilyen egyszerő Ozzy-val együttmőködni, zeneileg meg bármilyen értelemben. A kapcsolatunk jóval túlmutat a zenén, érted? İ a fiam keresztapja, ráadásul mindig rendes volt velem, már az elejétıl fogva, mikor a No More Tours körutat nyomtuk le, meg akkor is, amikor az Alice In Chains-el turnéztunk, mindannyian olyanok voltunk, mint a legjobb haverok. Tudod, Ozzy nélkül Mike (Mike Inez – basszusgitáros) ma nem lenne az Alice In Chains-ben, nekem meg nem lenne Black Label, érted? Szóval óriási dolgokat mővelt és hozott létre, és hálásnak kell lennem a vele eltöltött idıkért. Nemrég beszéltem vele telefonon, szóval kapcsolatban maradtunk. Gus-szal kapcsolatban pedig (Gus G. – Ozzy új gitárosa) a Black Label-család a

legjobbakat kívánja neki, szóval minden rendben van, miért is ne lenne. Ozzy nélkül nem lenne Zakk Wylde vagy BLS, signature gitárok, erısítık, húrok, pedálok, nem lenne negyedik helyen a Billboard listán a lemezem, meg minden ami ezzel jár. Ozzy adta meg a lehetıséget mindehhez. Az erısítıkrıl, húrokról meg pedálokról szólva, van olyan termék, amihez még nem adtad a neved. Például rádobhatnál egy BLS-logót egy jóga matracra és indulhat is a hivatalos merchandise. Tudod, ezek mind minıségi termékek. De tudod mit, lehet, hogy kellene csinálnuk egy külön üzletágat a Kegel, meg pilates-cuccok számára ...a Black Label-lel a legjobb minıséget kapod, ez egy felsıpolcos kategória. Már dalszerzıként is bemutatkoztál Ozzy No More Tears albumán, véleményem szerint ez a lemez röpítette vissza Ozzyt az elsı ligába és ismertette meg ıt egy teljesen új, szélesebb közönséggel. Te hogyan állsz a dalszerzés folyamatához? Könnyebb a BLS számára nótát írni, mint egy másik elıadónak? Minden dalban az Isten szól, ı a DJ és csak attól függ, hová tekered a rádió keresıjét, ott vannak a dalok, Te pedig megköszönheted neki. Engem bármi tud inspirálni, ha például meghallom a Heart Of Gold-ot a rádióban, hazamegyek és felveszek egy dalt abban a hangulatban és stílusban. A dalok vagy zenészek inspirálnak, érted? Ez a jó a zenében. Végtelen lehetıséget kínál. Úgy van ez, mint Paul McCartney esetében, akirıl a Beatles felbomlása után mindenki azt gondolta, hogy már sohasem ír jó dalt, aztán jött a Wings és hirtelen még több jó zenét hozott létre, szóval ennek nem lehet határt szabni, érted. A BLS nem csak egy zenekar, hanem egy életérzés, egy márkenév, egy közösség. A jó marketing megközelítés révén egy mozgalommá terebélyesedett. Ez terveszerő folyamat volt, vagy mindenféle beavatkozás nélkül, természetesen fejlıdött ki? És a mostanság követett józan életmódod hogyan változtatta meg mindezt? Hát, tudod nálunk az ivászat mindig nagyüzemben folyt, szép idık voltak, de aztán mikor az orvosok megtalálták a vérrögöt a lábamban 2009-ben, akkor abba kellett hagynom a piálást, különben nekem meszeltek. Nincs szükségem arra, hogy 20 000 dollárt költsek a rehabilitációs kezelésre azért, hogy megmondják, amit már úgyis tudok. Ha jól akarsz gitározni, akkor gyakorolnod kell. Ha ezért fizetnél nekem 20 000 dollárt én elveszem a pénzt. Mindenre megtanítalak, amit tudnod kell. Megtanítom neked a skálákat, meg hogy hogyan kell eljátszani a Stairway To Heaven-t, de a legfontosabb, hogy gyakorolnod kell, azt nem tudom megtenni helyetted. Néhány dolgot az életben magadnak kell elintézned. Nem én hordom a tökeidet, nem törlöm ki a segged, ezt neked kell megtenned és neked kell akarnod a sikert, érted? Nekem például itt vannak a gyerekeim, az emberek meg kérdezik „Zakk, hogy állsz a gyerekneveléssel, mennyit látod ıket egy évben?” meg a hasonló szarságok. Nos, a

gyerekeim velem jönnek a turnéra és olyan dolgokat látnak, amirıl más gyerekek maximum csak olvashatnak, miközben ık is teszik a saját dolgukat, ez a lényeg. A józan életmóddal kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy a pia soha nem befolyásolt a lemezkészítésnél vagy a döntések meghozatalánál. Persze az ember beszél dolgokról, meg eszement dolgokat mővel, mikor be van baszva, és alkoholmámoros állapotban összehoz legalább tíz ötletet egy este a bárpultnál. Legalább kettıt ezekbıl késıbb majd hasznosítani tud, de a többivel kapcsolatban csupán a kérdés marad: hogy hogy a faszba’ gondolhattuk ezt komolyan. Lehet, hogy nevetséges, de a lemezfelvételek közben mindig is kıkeményen józan maradtam. Szóval mindig biztos lehettem benne, hogy a legjobbat adom a stúdióban. Persze lecsúszott néhány sör, de az más dolog. Nem úgy kell elképzelni, hogy körbevettem magam egy rakás sörrel, mikor épp a gitárrészemet játszottam fel, vagy a vokálokon dolgoztam. Naponta megittam egy doboz sört, szóval inkább kávéztam olyankor. Persze amikor befejezıdött a felvétel és átjöttek a haverok, akkor adtuk az ívet, utána meg a stúdióban aludtam, kávéval indítottam a következı reggelt, miközben visszahallgattam az elızı napi felvételeket. Szóval soha nem voltam az az arc, aki azt mondja, "Haver, nem is emlékszem annak a két lemeznek a felvételeire, annyira ki voltam ütve akkoriban”. De ismerek embereket, akik így vannak ezzel. Én meg rákérdeztem, hogy „Haver, tényleg? Vicclesz velem?” İk meg ”Nem, tényleg nem emlékszem azokra a lemezfelvételekre”. A régi idıkben mindegy mennyi marhaságot mőveltünk nap, mint nap, nevetséges faszságokat, de minden egyes pillanatra emlékeztem a másnapokon. Nevetünk rajta, de szép idık voltak. Persze kaotikus volt minden, ezt tudnod kell, mert ez a dolgokkal együtt jár. Amikor az emberek megkérdeznek: "Zakk, van egy pár jó sztorid a turnéról?", manapság azt mondom, hogy nem igazán. Megyünk a koncertre, lenyomjuk a bulit, vége van, aztán már ülök is be a turnébuszba és irány a következı helyszín. Így megy ez. A Pride&Glory idejében persze ez még másképp ment, rengeteg jó sztorim van abból az idıbıl. Mostanában már nem hajlok el. Buli után visszavonulok a turnébuszba és nézem a Family Guy-t, ennyi. Ez az ırültség maximuma, ami még nálam belefér, érted. Mostanra már gitáristenként tartanak számon, rengetegen néznek fel rád, nincs olyan, hogy reggel felkelsz és átfut az agyadon, hogy úristen, én vagyok Zakk Wylde. Neked melyik zenész a példaképed? Egyszer talán említetted Tony Iommi-t. Mely gitárosok hatottak rád, és miért? Ja, ezt mindig mindig mondom Barb-nak (Zakk felesége), valahányszor szobára megyünk! Szóval ott van Jimmy Page, imádok mindent amit csinált, aztán épp most láttam John McLaughlin-t. Szóval ezek az arcok rakták le az alapokat, megírták azokat a riffeket, amiket a mai rockbandáktól hallasz. Nyilvánvalóan minden fejlıdik és mutálódik, de az alapok ugyanazok. A Sabbath és Zep-

riffek blues-alapúak, ez az ami annyira jó a történetben, hogy bármikor visszanyúlhatsz az alapokhoz, ahol minden elkezdıdött, ez egyszerően óriási. Találkoztam egy sráccal az Ozzfesten, 14 volt, és ı mondta nekem, hogy miattam vett gitárt a kezébe, meg hogy én vagyok a kedvenc Ozzy-gitárosa. Erre mondtam neki, hogy „ÓÓÓ, neem, Randy az isten” erre ı: „Randy kicsoda?”. Tényleg? Ja, elıször azt hittem viccel velem, de nem, szóval ez az egész elképesztı. A mai srácoknak semmit nem jelentenek ezek a régi dolgok. Térjünk át egy másik ırült dologra, az Overlord klipjére (Zakk egy sárga kezeslábasban folytat bosszúhadjáratot a Kill Bill modorában). Nyilvánvalóan nem esik nehezedre hülyét csinálni magadból, azt a pletykát hallottam, hogyha újra forgatnának egy Bosszúvágy vagy Piszkos Harry filmet, szívesen szerepelnél benne egy 44-es magnummal az oldaladon. A személyiségednek a Kill Bill jellegő oldala sejlik fel itt. Egyéb ilyen jellegő terveid vannak még? Kétségtelenül. Szívesen filmeznék Nick-el meg Eric-el, akikkel az Overlord videót csináltuk, kicsit olyan a hangulata mint a Blöffnek meg a Ravasz, az agy és két füstölgı puskacsınek. Meghívtam pár barátomat, hogy vendégszerepeljenek, függetlenül attól, hogy van-e színészi tapasztalatuk vagy sem. Ez az, ami igazán valóságossá teszi az egészet. Ez volt a lényeg, nem akartam profi színészeket szerzıdtetni. Ha profi szinészekkel dolgozol, egybıl kiderül, hogy a többiek mennyire nem konyítanak az egészhez. Vagy esetleg ez kibillenti a produkció egyensúlyát, úgy értve, hogy nem te leszel a középpontban. Ja, vedd például Mel Brooks-t vagy Quentin Tarantino-t, az ı filmjeik óriásiak, híres szinészekkel dolgoznak, egyszerően brilliánsat alkotnak. De Nick és Eric a videoklipeken túl belekóstolták már a filmezésbe is, és imádják a munkájukat, legalább annyira, ahogy én imádok gitározni. Ez egy tökéletes csapat. Szeretnék forgatókönyveket írni, elıjönni valami igazán vicces, beteg dologgal, meg persze komoly témákkal is. De ez egy másik üzlet lenne, még mindig a BLS a törzs, a központ, az anyahajó. De be lehet majd ütemezni ezeket a dolgokat, van is egy csomó ötletem a zenekaron túl. Említetted, hogy minden múlandó manapság, a srácok jó, ha kapnak 15 perc hírnevet, ami mostanra talán másfél percre csökkent. Mi az, amit a mai feltörekvı gitárosok rosszul csinálnak szerinted? Nem vagyok biztos benne, hogy óriási hibát tudsz elkövetni ezen a téren. Mert amikor hibázol, azzal együtt kialakul a saját stílusod meglesznek a saját dolgaid. A lényeg az, hogy nem az elıre lefektetett szabályokat kell követni, persze minden éremnek két oldala van. Az egyik oldal arról szól, hogy szívj magadba annyi tudást amenyit csak tudsz. Persze soha nem tudsz eleget tanulni. Ha valamit hozzáadsz a tudásodhoz, az nem jelenti azt, hogy feltétlenül használni fogod, de kéznél lesz, amikor kell.

Aztán ott van a másik oldal, hogyha csak öt akkordot tudsz meg egy skálát, akkor ezeknek a kombinációjával kell dolgoznod, szóval szükség van a fantáziádra is, érted? Ez olyan mintha kapnál 4-5 hozzávalót, és azokból 4-5 különbözı kaját kellene összehoznod. Például adok neked egy csirkét és a hozzávalók függvényében 4-5 fogást kellene megfıznöd abból az egy csirkemellbıl. Komoly agymunkára van szükség, hogy kihozd a maximumot abból az öt akkordból. Az új album sokkal gyorsabban utat tört a slágerlistákon, mint bármelyik eddigi BLS-kiadvány. Mit gondolsz, mi az oka ennek? Más megközelítést választottál a felvételeknél? Hát, elloptuk a Led Zeppelin cinjeit, jó volt a csillagállás, a BLS-család is egyre növekszik, a hab a tortán viszont az volt, hogy a lemeztársaságunk lefizette a rádiókat, hogy orrba szájba játsszák a számainkat, aztán persze ott voltak a kurvák meg a kokain, tudod... Sokat dolgoztunk az anyagon. Mindenki azt mondta nekem, „Zakk, ez halott ügy, senki nem kiváncsi már egy ilyen anyagra”. Bebizonyítottam nekik, hogy nincs igazuk, a lemez 4. helyig ért fel az általános slágerlistán, a rocklistán meg elsı lett, szóval ha azt mondod, hogy a rádiók lefizetése, a kurvák meg a kokó semmit nem ér, akkor nincs igazad, barátom! Úgy tudom Te és Barbaranne jótékonykodtok is, rákbeteg gyerekek felgyógyulását segítitek. Hogyan jótt ez a dolog nálatok? Amikor halljuk a történeteket a gyógyulásukról, akkor jövünk rá, hogy mennyire fontos dolog ez. Már a szüleink is áldoztak pénzt hasonló jótékony célokra, mi meg úgy döntöttünk, hogy folytatjuk ezt a hagyományt. Ha már olyan helyzetben vagy, hogy segíthetsz, akkor miért ne tennéd, nem igaz? Mesélj egy kicsit a lemezkiadódról a Panworkz-ról. Dolgozol együtt más bandákkal is? Szívesen leszerzıdtetnék bárkit. Ha egy hotelban megpillantanám Sarah McLaughlin-t szívesen leszerzıdtetném egy lemezre, melynek én lennék a producere. Vagy ha meglátnám egy bárban a következı Guns n’ Roses-t, ık is jöhetnének, vagy ha valami olyan súlyos dolgot elkövetı zenekart találnék, mint a Pantera. Rohadt jó dolog, hogy olyan helyzetben vagyok, hogy segíthetek embereknek. Persze jól lehúznám ıket, meg egész nap recskáznék örömömben, kibaszott jó lenne. Ez tényleg fasza. Meg persze visszaszerezném a saját dolgaim kiadási és merchandise jogait is. Mindent, amit elvettek tılem most visszaszerzem! Ez kiegyenlíti a jótékonysági melót, nem? Ja, a BLS-nek kiegyensúlyozó szerepe van. Jótékonykodunk, de közben kihasználjuk a mővészeket és megerıszakoljuk ıket. Úgy, mint a Seinfeld-ben (amerikai sitcom – a szerk.), minden a Black Label-hez fut be. Más téma, elıfordulhat, hogy valaha még egy Pride & Glory vagy Book Of Shadows jellegő szettel jelentkezel majd valamilyen formában?

Gondolkodunk abban, hogy kihozunk egy BLS DVD-t Unblackened címmel rajta egy pár akusztikus cuccal. Meg rendbe akarjuk tenni a régi anyagokat, esetleg kiadni ıket újra. Rengeteg laza, könnyedebb témánk van minden albumon, de egy deluxe-változathoz is össze tudunk szedni néhány kiadatlan számot, például az Overlord-ot felvettük akusztikus hangszereléssel is, szóval a határ a csillagos ég. Bár egy akusztikus blokk extra követelményeket róna ránk a koncerteken. Nem hiszem, hogy színpadra tudnánk állni egy hat órás mősorral. A kokain nem segítene? Ja talán, megoldhatnánk, ...viagrával és kokainnal le tudnánk nyomni egy hat órás show-t, nem lenne szükség orvosra sem. Mennyiért vágatnád le a szakállad? Ja, emlékszem megkérdezték a ZZ Top-ot is, hogy mennyiért vágnák le a szakállukat a Superbowl döntıre. Nem kerülne sokba. Utána meg úgyis visszanöveszteném. Ha fizetnének érte, a pénzt odaadnám jótékony célra, utána meg visszanöveszteném, nem nagy szám. Na ne, Zakk, tényleg felajánlanád azt a pénzt jótékony célra? Ahogy mondtuk, egyensúlyba kell tartani a dolgokat, szóval adnék jótékony célra, meg a dealereknek és a kurváknak, mert ık aztán keményen dolgoznak. Gondoskodnék mindenkirıl. Szóval lesz ez a DVD, mit várhatunk még a BLS-tıl ebben az évben? Folyamatosan tárgyalunk sörgyárakkal, kávéforgalmazókkal, ez is egy másik üzletág lenne, szóval minden, ami az egészségre káros, az megjelenik a BLS körül. Imádom! Zakk, úgy látszik mindenbe beleártod magad, tulajdonképpen egy marketing-lotyó vagy. Ja bírom az ilyesmit. De használom is azokat a termékeket, amelyekhez a nevemet adom. Soha nem értettem azt a srácot, aki a Marshall endorsere, de egy rakás különbözı erölködıt használ. Rendben Zakk, a szalag már a végét járja, köszönöm az interjút, sok szerencsét a turné hátralévı részében és minden téren, ami körülötted zajlik, különösen a Kegel-gyakorlatok terén! Hát, én köszönöm, vigyázz magadra! (Az interjút Kim Thore készítette, eredetileg az Uber Rock portálon jelent meg (www.uberrock.co.uk). A közlést engedélyezte: Johnny Hayward. Fordította: -bt-) www.blacklabelsociety.com www.myspace.com/blacklabelsociety

Black Label Society diszkográfia 1999 Sonic Brew 2000 Stronger Than Death 2001 Alcohol Fueled Brewtality Live!! +5 2002 1919 Eternal 2003 The Blessed Hellride 2004 Hangover Music Vol. VI 2005 Mafia 2006 Shot To Hell 2009 Skullage 2010 Order Of The Black Pride & Glory diszkográfia 1994 Pride & Glory Zakk Wylde diszkográfia: 1996 Book Of Shadows Ozzy Osbourne-al 1988 No Rest For The Wicked 1991 No More Tears 1995 Ozzmosis 2001 Down To Earth 2007 Black Rain

MR.BIG A Mr. Big legénysége 10 év után jelentkezett új albummal. Paul Gilbert visszatérésével teljes lett a klasszikus felállás is. Az alábbi interjúban Eric Martin és Billy Sheehan mesélnek az újrakezdésrıl, melynek gyümölcseként a What If… címő lemez már meg is jelent az év elején. Sziasztok srácok, meséljetek az új albumról, amely What If… címmel jelent meg januárban. Billy Sheehan (BS): Néhány ember megkérdezte, hogy a What If után kérdıjel van, vagy három pont? Nos, végre felfedhetem, hogy az utóbbiról van szó. Eric Martin (EM): Miért is van ott a három pont? BS: Talán mert ez valami sokat igérı dolognak a felvezetése. Úgy hangzik, hogy 'Mi lenne ha… és egy mély levegıvétel… Van valamilyen üzenete az album címének? BS: Igen, a határtalan lehetıségekre utal. Mi lenne, ha mindenkinek lenne egy ilyen digitális felvevıje, ami a kezedben van? Mi lenne, ha mindenkinek lenne számítógép az otthonában? A cím azokra a csodálatos új ötletekre utalhat, melyek mind úgy kezdıdnek: „Mi lenne, ha… „ Kevin Shirley volt az album producere, aki nagyszerő munkát végzett… EM: Igen, de ı még egy rakás más lemezen is maradandót alkotott, az Iron Maiden-tıl a Black Country Communion-ig, de például a Black Crowes By Your Side lemezét is említhetném, amin szintén ı dolgozott. A Black Country albumról szólva meg kell jegyeznem, hogy egyszerően zseniális, Glenn Hughes még mindig ott van a szeren. Mindegy, Kevin ugyanazt a munkamódszert követte velünk, mint a Black Country Communion esetében. Úgy kezdıdött, hogy elmeséltünk neki egy csomó történetet az elmúlt évekrıl, meg beszéltünk neki az olyan hatásainkról, mint a Humble Pie, a Spooky Tooth vagy a Free, ezek a brit blues-rock zenekarok. Aztán besétáltunk a Village Recording Studio-ba, ı meg mindenféle elızetes próbák nélkül egyszerően ránkzárta a felvevıhelység ajtaját és azt mondta: „Nincs második esély, nem játsszuk fel sávonként, csak tegyétek a dolgotokat!” és már be is nyomta a felvétel-gombot. Szóval komoly fegyelmet tartott közöttetek a stúdióban? EM: Nem, nem errıl volt szó… BS: Eléggé empatikus volt a légkör az egész arról szólt, hogy ne gondolkodjunk túl sokat, csak játsszuk, ami belılünk jön. Nem nagyon akartuk túlcsiszolni a dolgokat, csak feljátszottuk a témákat, ahogy épp elıször kiszaladt a kezünk alól. Igazából Kevin ragaszkodott ehhez a megközelítéshez. Nem volt elıttünk ismeretlen ez a módszer korábban sem, de sokkal kisebb mértékben támaszkodtunk rá, most viszont a teljes lemezt egy nekifutásra, élıben vettük fel. Mindannyian össze voltunk

zárva a felvevıhelységbe, ahogy Eric mondta, szóval láttuk egymást felvételek közben. A What If... igazából egy visszatérésnek is felfogható a kilencvenes évek elejére, hangulatában és zenei világában mintha az elsı két lemezeteket követné. BS: Hát, köszönöm, ezt bóknak veszem, tudod, sosem vagyunk tisztában az emberek reakciójával, azzal, hogyan jön le nekik az, amirıl mi azt gondoljuk, hogy az adott körülmények között a legjobb, amit kiadhatunk a kezünk közül. Lemezkészítés közben persze gondolunk a barátainkra és a rajongóinkra, mert olyan zenét akarunk nekik átnyújtani, amit valóban élveznek. Ugyanakkor nem akarjuk elvtelenül kiszolgálni ıket, alapvetıen mindig a saját fejünk után megyünk. Olyankor persze örülünk mikor azt halljuk, hogy az emberek élvezik a zenénket. EM: Tudod ez alkalommal keményen dolgoztunk a dalokon, de nem sokat szöszöltünk a hangzáson, ahogy mondtam, hanem egybıl feljátszottuk ıket, szóval tényleg azt hallod a lemezen, ami elsıre kijött belılünk a feljátszóhelységben a közös zenélés során. Nekem csak annyit mondtak ”Fogd be a szád, csak énekelj!’. Ennyirıl volt szó. Még háttérvokált sem kaptam a fülhallgatómba a felvételek során, szóval semmi mankóm nem volt. Általában az van, hogy az énekes mondja el a zenekar többi tagjának, hogy hol lesz a versszak, meg hol van a refrén, aztán annak megfelelıen énekel rá a zenei alapra, majd a zenekar azt mondja, oké Eric megvan, tudjuk a dolgunk, Te most vonulj vissza egy kicsit, újságot olvasni, vagy valami, amíg mi elkészülünk a következı nótával. Ezzel ellentétben most az éneket teljesen élıben vettük fel, ott nyomtam a srácokkal együtt. BS: Ez tök király volt így. EM: Lehetett volna csiszolni még az énekrészeken, de ahogy meghallod ezt a vérfagyasztó hangzást, elfelejted az egészet. Ez az élı felvétel varázsa, nem javítottuk ki utólag a kisebb hibákat. Elég önbizalmam volt ehhez. Azért is jól volt ez a megközelítés, mert így a nap végén nem is kellett azzal foglalkoznunk, hogy végighallgassuk a felvételeket és kiválasszuk, melyik menjen a lemezre. Kizárólag a stúdióban engedtétek szabadon a kreatív éneteket? BS: Természetesen nem felkészületlenül mentünk a stúdióba, elıtte megírtuk az összes témát, szóval a szükséges kreatív folyamatok nem maradtak el. Az alapvetı hangszerelési megoldásokat már elıre kitaláltuk, de rengeteg dolog változott és módosult is közben. Tényleg hatalmas energia jön át a dalokból, a második track, az American Beauty olyan mintha David Lee Roth Eat 'Em And Smile albumáról maradt volna le. BS: Nos, az Eat 'Em And Smile albumot pont úgy vettük fel, mint ezt a lemezt, ott voltunk mindannyian egy feljátszóhelységben és élıben toltuk fel, ez nagyon fontos szerintem a zenekar szempontjából. A mai popzenék meg néhány rock produkció is közönséges hamisítvány, számítógépen rakják össze a nagy gondossággal összeválogatott sávokat és hangmintákat, minden digitális alapú, bármilyen utólagos korrekciót el lehet végezni az

anyagon. Ezzel ellentétben mi csont egyszerően feljátszottuk meg felénekeltük a témákat, nem volt semmi varázslás. Mi lesz az elsı single az albumról? Mindketten egyszerre: Az Undertow! BS: Ja, már el is készült a klip az Undertow-ra. És mi a helyzet a slágeresebb All The Way Up-al? EM: Arra is elkészült már a videoklip. BS: Igen két nap alatt két videót is leforgattunk. Az utóbbi tényleg érdekes darab, kicsit szomorkás, szóval alapvetıen érzelmes darab. Imádom, ahogy a nóta lépcsızetesen felépül, egyszerően magával ragad. Ha bármilyen zenét hallok, legyen az saját, vagy valaki másé, úgy is megérint, mint egy rajongót. Óriási iTunes kollekcióm van, legalább 70 000 dal, 400 GB-nyi zene van az iPod-omon a Deep Purple-tıl a Deep Forestig, meg minden, ami közöttük található. A Mr. Big melyik arcát, a balladisztikus vagy a rockos dalokat kedvelitek jobban? BS: Az a helyzet, hogy még mindig tökre élvezem játszani a gyors dolgainkat, de szeretem a balladákat is, szeretek koncertezni, énekelni, imádom a dallamokat, ezért esik még mindig olyan jól, ha elıvesszük az olyan dalokat, mint a To Be With You vagy a Green Tinted Sixties Mind. Igazából mindannyian nagyon szeretjük játszani ezeket a nótákat, számomra ez jelenti a zenekari létezés alapját. A workshopokon meg a szemináriumokon mindig mondom is a fiataloknak, hogy „Szálljatok be egy zenekarba, és énekeljetek, zenéljetek!” ez tök jó dolog, érted. EM: Én szeretem a funk-os és swing-es dolgainkat is, például a Colorado Bulldog címő nóta, ami már szinte jazz-be hajlik, az egyik kedvencem. Van is egy jazz-es betét benne, persze metal-os riffekekl körülvéve, vagy ott van a Temperamental, ugyanarról a lemezrıl (Bump Ahead), amely szintén az egyik kedvencem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez most jól hangzik-e vagy sem, de tényleg nagyon sok jól táncolható szám van az új lemezen. Persze nem olyan jelleggel, ahogy a diszkókban szokás, egyszerően csak beindítanak, megmozdul a lábad, érted. Szerintetek ki az aki kiváncsi a koncertetekre manapság? Persze ott vannak a zenészek, akik eljönnek, már csak szakmai érdeklıdéstıl hajtva, aztán ott vannak a csajok, akikre számíthattok a To Be With You refrénjénél, szóval kik látogatják a Mr. Big koncerteket? BS: Nekem tetszik ez a vegyes közönség. Úgy gondolom, hogy sokat tettünk azért, hogy leomoljanak a falak a zenei szakma és a zenehallgató közönség között. A zenészek persze ott lesznek, hogy megnézzék, hogyan játszunk, de biztosan énekelni fogják a To Be With You refrénjét is, aki meg a To Be With You miatt váltott jegyet remélem, hogy élvezi majd a koncert többi részét is. Igaz, hogy a To Be With You annak idején majdnem lemaradt a Lean Into It lemezrıl? EM: Imádom, ahogy azt mondod To Be With You! Nos, te írtad a dalt…

EM: Igen, valóban, eredetileg nem akartuk feltenni a lemezre, aztán azt gondoltuk, hogy feltesszük a végére, desszert gyanánt, a fıfogás után. Hogy lehet az, hogy egy ilyen jó dalnál hezitáltatok, hogy feltegyétek-e a lemezre vagy sem? BS: A nóta rajta volt azon a szalagon, amit Eric adott nekünk még a próák idején, de igazából sohasem hozta elı vagy mutatta meg nekünk. Szóval ott volt a szalagon, és amikor már unásig hallgattuk eldöntöttük, hogy meg kell csinálnunk. EM: Tudod hogyan jött a képbe ez a téma? Akkortájt Paulal laktam együtt (Paul Gilbert - gitáros) egy albérletben, Hollywood-ban, és javában írtuk a dalokat a második lemezre. A To Be With you témája már az elsı lemeznél megvolt, de valahogy nem állt össze. Paul persze mindig szerette ezt a dalkezdeményt. Akkortájt minden nótát feldemóztunk próba közben egy kis felvevıcuccal és Paul minden demoszalag végére felcsempészte a To Be With You témáját, szóval mindenkinek benne volt a fejében. Egyszer csak Pat (Pat Torpey – dobos) azt mondta, "Mi az a dal, amelyik olyan Beatles-es?", erre Paul: "Ja, az amelyiket Eric hozott…". Szóval miután felvettük a teljes Lean Into It lemezt, már éppen szedtük a cuccainkat, hogy hazamenjünk, de valahogy ismét elıkerült az a kis dal, amit Eric írt és valamelyikünk megkérdezte, hogy van-e még idınk, hogy felvegyük. Így történt, semmi tervszerő nem volt benne, de amikor felkerült a slágerlistákra, az óriási mázli volt, mert már vagy 3 vagy 4 single-t kiadtunk elıtte. Aztán néhány rádióállomás Nebraska-ban elkezdte játszani, onnantól pedig futótőzként terjedt el szerte a világon. Óriási mázli volt ez a fogadtatás, egyszerően jókor voltunk jó helyen. Máig vállalható szám egyébként. A vokál egyszerően óriási benne. Imádom, amikor játsszuk a közönségnek, mert annyira jól szól még évek után is. BS: Ja, én is szeretem azt a dalt. Egyébként a basszustémájához kölcsönvettem egy futamot Paul McCartney-tól a Sgt. Pepper-bıl, csak hogy tudd! Az a legjobb ebben a dalban, hogy azok az emberek akik nem hallgatnak rockzenét, ezen keresztül megismerték a Mr. Big-et. BS: Amikor elsı helyre került a slágerlistákon, mi meg keresztbe kasul repültünk a világon a koncertekre, a stewardessek megkérdezték: "Srácok, Ti vagytok a zenekar? Mi a nevetek? Mr. Big? Soha nem hallottam." Akkor elénekeltük nekik a To Be With You refrénjét, mire ık hirtelen "Ne vicceljetek, ti vagytok azok, ó istenem!", így ültünk át az elsı osztályra... Minden alkalommal megjátszottuk. Ingyen pia? Oké, már ott is vagyunk! Mi a helyzet Japánnal? Ott hagyományosan elég erısek vagytok. Legalább hét koncertlemezt megjelentettetek az ottani fellépéseitekrıl. EM: Mikor ott játszottunk mindig felvettünk egy élı lemezt, ezért jön ki az a nagy szám. Az emberek persze mindig megkérdezik, miért Japán. Nos azért, mert jó hangulatot tudnak teremteni és nagyon lojálisak hozzánk, imádják a Rock n’ Roll-t sıt lényegében ık tartották életben a mőfajt az elmúlt években. Bármikor járok arra, Ritchie Blackmore

rengeteg magazin címlapján ott figyel, ez azért jelent valamit. Vannak olyan országok, mint Dél-Korea és Thaiföld, ahová más zenekaroknak nem sikerült betörniük, Nektek viszont igen. BS: Indonéziában is elég nagy bázisunk van. Több embert ismerek Indonéziából, mint a világ többi tájáról együttvéve. EM: Egyszerően imádják Billy-t arrafelé, úgy is lépünk fel Indonéziában mint Billy Sheehan és a Mr. Big! Paul Gilbert aki 1997–ben lelépett (Richie Kotzen került a helyére) most újra itt van köztetek. Mőködik a régi kölcsönhatás a Mr Big-ben? EM: A kölcsönhatás jól mőködik köztünk, de ez nem Richie érdemeit kisebbíti. A Get Over It lemez, amit Richie-vel vettünk fel, tényleg jól sikerült, az Actual Size már egy kicsit pop-os volt, de a Get Over It tényleg renden van, ami Richie-nek is köszönhetı, de valami mégis hiányzott. BS: Rajongóként én is csalódással veszem tudomásul, ha egy alapember lelép. Az új felállás meg nyilván nem hozza ugyanazt a hangulatot. Például mikor Joe Perry kilépett az Aerosmith-bıl, utána a zenekar már nem volt ugyanaz. Vagy például ott van a Van Halen, ahol majdnem összejött az eredeti felállás, nekem rajongóként ez egy óriási élmény. Billy, Paul játszott a legutóbbi Holy Cow címő szólólemezeden. Nem lehet, hogy ez ágyazta meg a visszatérését a Mr. Big-be? BS: Hát, csak elvetettük a magot, melybıl kisarjadt ez a régi-új felállás. EM: Behozhattuk volna Gibbons-t is. Billy Gibbons (ZZ Top) is játszott a lemezeden. BS: Egyszerően csak megkérdeztük Paul-t, hogy nincs -e kedve játszani a lemezen, ı meg hozta azt a rendkívüli szólót a Dynamic Exhilarator címő számba. Aztán egyre többször és egyre többet beszélgettünk, mikor meghívott egy koncertjére, ahol történetesen Pat is ott volt, és fel is mentünk a színpadra így hármasban, eljátszottunk egy dalt, amitıl a közönség egyszerően megırült. Szóval elkezdtünk gondolkodni, hogy mi lenne, ha Eric is itt lenne, ezt követıen pedig el is mentünk együtt vacsorázni, már négyesben, mikor eldöntöttük, hogy együtt folytatjuk. Amikor a reunion-turnét nyomtátok Európában meg Japánban akkor azt egyszeri alkalomnak gondoltátok a közös zenélésre, vagy már akkor is képben volt egy új stúdióalbum, meg minden ami ezzel jár? BS: Egyáltalán nem úgy készültünk, hogy a turné után új albumot veszünk fel, csak azt tudtuk, hogy zenélni akarunk, szóval elıször inkább megnéztük mőködik-e még ez az egész. Aztán jól ment minden, a visszajelzések pozitívak voltak, szóval arra gondoltunk, hogy lenyomunk még egy pár bulit pluszban, de még mindig nem gondoltunk új lemezre, egészen addig, míg a turné után jött egy kis pihenıidıszak. Akkor összehoztunk egy konferenciahívást, és megbeszéltük, hogy milyen jó lenne felvenni egy lemezt. Már ekkor megvolt a vezérfonal, hogy úgy álljunk hozzá, mint a régi idıkben, tehát közös legyen

az alkotás folyamata, a lemezkészítés minden pillanata. Örülök, hogy sikerült ezt végigvinni és hogy Kevin mindvégig partnerünk volt ebben a stúdióban is. Abszolút mértékben meg tudtuk ırizni a Mr. Big szellemiségét és örökségét. Amikor elıször összejöttetek annyi év után melyik dalokat vettétek elı, hogy egymásra hangolódjatok? BS: Egybıl a saját dolgainkat szedtük elı, mert kiváncsiak voltunk hogyan szólnak annyi év után. Rengeteg olyan dalunk van, amit soha nem játszottunk élıben, vagy soha nem tudtuk rendesen eljátszani a koncerteken. Leporoltuk a leginkább feledésbe merült Mr Big nótákat is. EM: Egyszer Kevin Shirley megkérdezte, hogy kidolgoztam-e a vokálokat, nincs-e szükségem segítségre a feléneklésnél. Nem hiszem, hogy tudta volna, hogy a Mr. Big-ben, mindenki nyomja a háttérvokált, szóval mondtam neki, hogy "Ezt figyeld!" és elkezdtük énekelni a Green Tinted Sixties Mind acapella verzióját, és bár a középrésznél azt hittem, hogy most besétálunk az erdıbe, de végül minden rendben ment és Kevin is elismerte "Srácok, kétségtelenül meg tudjátok oldani a vokálokat". BS: Kevin olyan volt, mintha a zenekar ötödik tagja lenne, ı is teljes mértékben hozzájárult ahhoz a hangzáshoz, ami most jellemez bennünket. Mik a zenekar tervei a 2011-es évre? EM: A lemez megjelenése után lesz egy pár kisebb bulink, aztán játszunk majd a San Franciscó-i House Of Bluesban is, majd jön egy pár koncert Ázsiában, de ne felejtsük el, hogy az egész semmit nem érne, ha nem jönnénk vissza Európába. BS: Igen, nagyon szeretünk itt játszani. Mr. Martin, Mr. Sheehan, köszönöm a beszélgetést gratulálok az új lemezhez és minden jót kívánok a zenekarnak a 2011-es évre! EM: Kösz, haver! BS: Igen, egy élmény volt. (Az interjút Mark Taylor készítette, eredetileg az UBER ROCK portálon jelent meg (www.uberrock.co.uk). A közlést engedélyezte: Johnny Hayward. Fordította: -bt-) www.mrbig.net www.myspace.com/mrbigmusic Mr. Big diszkográfia 1989 Mr. Big 1991 Lean Into It 1993 Bump Ahead 1996 Hey Man 2000 Get Over It 2001 Actual Size 2011 What If…

HISZTÉRIA A pár éve újjáalakult old school punk-rock banda tavaly nyáron, 13 év után jelentkezett új nagylemezzel, ami után országos lemezbemutató turnéra indult a csapat, majd az újév kezdetén már a II. Jégtörı fesztivál egyik fızenekaraként léptek fel a Dürer Kertben. Az újjáalakulás óta eltelt idıszakról, a friss korongról, a letöltések okozta felemás helyzetrıl és a zenekar-alapítás örömeirıl Norbival, Csápetyával és Toncsival a koncert elıtt beszélgettünk. A 2007-es újjáalakulásotok óta rengeteg újdonsággal rukkoltatok elı: egy teljes diszkográfiát átfogó dvd és best of cd, egy EP négy vadiúj számmal, az ıspunk QSS-sal készített koncertlemez, majd 13 év után egy új nagylemez. Az újjáalakulásotok óta eltelt közel 4 év, azonban nemhogy vesztettek volna a lendületbıl, hanem még jobban összeért a zenekar, legalábbis nekem így tőnik. Ti hogyan érzitek? Kiss Norbert: Ez így is van. Szeretünk zenélni, és imádunk koncertezni, aminek megvan a maga varázsa. Kíváncsiak ránk az emberek, és szerencsére rengeteg pozitív visszajelzést kapunk, így nem csoda, ha a lelkesedésünk töretlen. Pataki Antal (Toncsi): Abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy vidéken is tudunk játszani szemben egy kezdı zenekarral, akinek önállóan erre esélye sincs. Sajnos az a tendencia, hogy ma már nem elég az, ha jó zenét nyomsz. A klubtulajdonost nem ez érdekli, csak az, hogy hány ember jön el az eseményre. A Hisztériának van neve, ezért önállóan is el tudunk koncertezni, így valamivel könnyebb volt az újrakezdés is. Hogyan értékelitek az újjáalakulás óta eltelt idıszakot? Toncsi: Elég, ha csak azt vesszük szemügyre, mennyire termékeny a zenekar. 2008-ban megjelent az összes Hisztéria lemezt tartalmazó Eddig – Very Best Off kiadvány rengeteg extrával, 2009-ben a Tudom, hogy mit mondasz, csak nem érdekel EP, ugyanebben az évben kiadtunk egy koncertanyagot közösen a legendás QSS zenekarral, majd 2010 nyarán 13 év után megszületett a várva várt nagylemez. Mindemellett elkészült 2 klip, válogatásokon is szerepeltünk, és természetesen folyamatosan koncerteztünk. Ha azt kérdezed, mennyi mindent fektettünk a zenekarba és mennyire érte meg, azt a szívünk dönti el, mert ez az életünk és nem a pénzért tesszük. Természetesen, ha a befektetett pénz megtérül az csak egy pozitívum, de nálunk nem erre fektetıdik a hangsúly. Mesélnétek egy kicsit a Hisztéria pályafutásáról? Toncsi: Rövid leszek, mert már annyi helyen elmondtuk. 1989-tıl 1998-ig megcsináltunk 4 nagylemezt, meg még egy válogatást és utána jött egy hosszú, 12 éves pihenı,

majd csatlakozott hozzánk a Norbi és innentıl kezdve nincs megállás. Hogy érzitek most magatokat a Hisztériában? Toncsi: Egy nagyon erıs löketet kapott a zenekar, mikor Norbi, a jelenlegi gitárosunk beszállt a csapatba és egyben szerzıtársam is lett. Elindult bennünk valami, ezt lehetett érezni. 3 év leforgása alatt annyit tettünk le az asztalra, amit más zenekar 4-5 év alatt ér el, és ne felejtsük el, hogy nagykiadónál is jelent meg anyagunk. Nem gyorsan eszkábált kiadványokról, hanem komoly, minıségi lemezekrıl beszélünk. Norbi: Akadt egy kis nehézségünk ugyan, az egyik alapító tag, Rákos Zozó kiszállt a zenekarból, de a lendületünk töretlen. Keresünk egy új basszusgitárost, akit nagy valószínőséggel már meg is találtunk. Mesélnétek az új korong, a Modern káosz munkálatairól? Milyenek a közönség visszajelzései? Toncsi: Zeneileg sok stílus felé nyitottunk. A punk dallamok mellett ska és hardcore betétek színesítik a lemezt. Mindenki hozta saját kis zenei ötletét, ezáltal sokkal színesebb és sokrétőbb lett a Modern káosz lemez. Norbi: Szerencsénkre tudtunk alapozni a Tudom EP-re. A rengeteg próbát követıen felismertük, hogy hol vannak a zenei határaink. Ha csak az életkort vesszük figyelembe, 17 év van Toncsi és köztem. Hiába hozta ı az old school punkrock-ot, nem ez a vonal volt rám hatással, persze tiszteletben tartom és tartottam az ı elképzeléseit. A két irányvonalat össze kellett hangolni, de úgy érzem, jól kiegészítjük egymást. Számomra fontos, hogy egy számnak legyen karaktere, felismerhetı legyen, úgy gondolom, hogy ez érezhetı a lemezen. Toncsi: Elsı hallgatásra talán nehezen emészthetınek tőnhet az anyag, ugyanakkor mindenki megtalálhatja benne a kedvére valót. A lemez méltó visszatérése a Hisztériának, és szerencsére a fogadtatása is pozitív volt. Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztátok, hogy nem szeretnétek régi elemekbıl építkezni. Miben különbözik az új anyag a régiektıl? Toncsi: Frissültünk zeneileg és emberileg plusz eltelt egy jó pár év. Ahogy annak idején fogalmaztunk, ha belehallgatsz az elsı számba, utána pedig a negyedikbe, biztos, hogy nem fogod ugyanazt hallani. Nyilván az is cél volt, hogy egy régi Hisztéria-rajongó is megtalálja benne azt, amiért anno szerette, szerethette a zenekart. Igyekeztünk, hogy megmaradjon benne a Hisztéria életérzés. Ha meghallgatjuk a régi Hisztéria lemezeket, akkor feltőnhet, hogy majdnem minden lemezen szerepel egy kakukktojás-nóta. Ez érvényes a Modern káoszra is. Norbi: Ez is van benne, az is van benne, sok stílust ötvöz. Csáp: Nagyon más. Teljesen más. Hogyan sikerült a lemezbemutató turné? Elégedettek vagytok? Norbi: A turné remekül sikerült. Nagyon jó érzés látni, hogy a közönség ugyanúgy fújja az új nótákat, mint a régieket. Csáp: Az egészben az a jó, hogy ugyanez más irányban is mőködik. Példaként hadd említsem meg Nyíregyházát,

ahol a 18-19 évesek az idısebb generációval együtt énekelték a több mint tíz éve született Army n’ Roll-t. Toncsi: Leforgattunk a visszatérı EP-rıl 2 klipet, a Tudom, hogy mit mondasz, csak nem érdekel, illetve a Lásd c. számokra, és megdöbbenve tapasztaltuk, hogy bizony mősorra tőzi ıket legnépszerőbb zenei csatorna. Tervezitek a Punk O’Szauruszok turné folytatását? Toncsi: Mint Punk O’Szauruszok szívesen állunk össze más zenekarokkal egy turné erejéig, de egyelıre nem tervezzük a folytatást. Csáp: Keresünk egy új basszusgitárost és elkezdünk vele próbálni, ami reményeink szerint magával hozza az új számok születését. Mi a véleményetek arról a jelenségrıl, miszerint egyre többen ingyen letölthetıvé teszik a lemezeiket a világhálón? Hogy viszonyultok a kérdéshez? Csáp: Tervbe van véve, hogy elıállítási költségen fogjuk árulni a CD-ket, és a netre is feltesszük. Norbi: A letöltések okozta helyzet egyszerre áldás és szívás. Egyfelıl jó, mert eljut a zene, azokhoz, akikhez régebben nem vagy csak nehezen jutott el, másfelıl viszont rossz, hiszen a kiadók így nem fektetnek be a zenekarokba, ami önfenntartásra kényszeríti a zenészeket. Nem számolom, hogy mennyi pénzem van a zenélésben, de igazából nem is foglalkoztat, mert jó helyre megy.

Toncsi: A magunk módján megpróbálunk lépést tartani a korral. Létrehoztunk egy olyan weboldalt, ahol az új albumról 6 szám ingyen letölthetı. A legújabb lemezünk szerzıi kiadásban jelent meg, így megtehettük azt, hogy az árat úgy lıjük be, hogy mindenki számára megfizethetı legyen. Toncsi, te korábban próbálkoztál szólóban is. Mennyire jut most idıd egyéb dolgokkal foglalkozni? Toncsi: Annak idején Németh Alajos Lojzival hívtuk életre a Detroit Raiders-t. A veterán zenészeket felvonultató formáció, sajnos a lemezszerzıdés megkötése után feloszlott. Egyébként ekkor született meg az a név, hogy Toncsi Cox, amit azóta használok. Jelenleg egyéb zenei projektek megvalósítására nincs idım. Milyen terveitek vannak az idénre? Csáp: Folytatjuk a klubozást, koncertezést. Lezajlott a lemezbemutató turné, most elmegyünk egy-két helyre koncertezni. Nyáron a fesztiválozás, ısszel pedig akár egy új lemez is szóba jöhet. Norbi: Nyáron jött ki a Modern káosz, ezért az új lemez kérdése még nagyon gyerekcipıben jár. Ha úgy érezzük, eljött az ideje a következı albumnak, nem fogunk tétlenkedni. Mit javasolnátok egy kezdı zenekarnak, mire ügyeljenek az indulásnál? Norbi: Csinálni kell, oda kell pakolni magatokat, még akkor is, ha sokszor kedvetek szegi valami. Ha van értelme, akkor eredménye is lesz. Győrni kell és sokat gyakorolni. Csáp: Higgyétek el, a befektetett energia megtérül. Senki se adja fel! Toncsi: Aki csak teheti, alapítson zenekart, és mutassa meg, mire képes, nincsenek kritériumok. Mindegy, hogy heavy metal, rock, punk vagy bármi egyéb stílusban, csak zenéljetek! Ebben az országban rettentıen sok jó zenekar van. Mindenki, amit csak tud, adja ki magából. Ne hagyjátok magatokat, csakis elıre! Ferenczi www.hiszteriazenekar.hu www.myspace.com/hiszteriazenekar

EVOLÚCIÓ SYSTEM OF A DOWN A tavalyi év legjobb híre mindenképpen az örményhibbant brigád, a System Of A Down újjáalakulása volt. A bátrabbak már tervezgetik is, hogy melyik külföldi fesztiválra mennek el értük, a még bátrabbak pedig egy esetleges Sziget-koncertben reménykednek, így vagy úgy, de le kell csekkolni ezt a korszakalkotó bandát. Elıbb persze poroljuk le otthon a kazettákat, aztán utat a Systemnek!

SYSTEM OF A DOWN 1998 98-ban az örmények csak egy újabb numetal csodának tőntek: kifestették magukat, gonoszan néztek az égre gitározás közben, de azért lehetett sejteni valamit… Ma meg már tudjuk, hogy a System jóval több, mint újmetalista kortársaik 99%-a. A bemutatkozó album egy elég erıs alapnak bizonyult, amire aztán késıbb lehetett építeni és szerencsére Rick Rubin és kiadója is hosszútávra tervezett a csapattal, érezhették az aranytojást tojó tyúkot a közelben. A Sugar, a Spiders meg a War? azért megjárták a TV-ket, a rádiókat és 2000-ben a lemez be is aranyozódott a kemény munka, a sok koncert eredményeként. 98 októberében még a Pecsában is jártak, méghozzá a Slayer elızenekaraként (ki volt ott?!). Aztán a debüt után a System adott egy nótát Chef-nek (South Park), szerepeltek a Nativity In Black-en, majd elvonultak megírni a második lemezt… Hajós

TOXICITY 2001 2001. szeptemberében a világ kifordult önmagából természetesen nem egy metal lemez miatt. A második x-hez érve én is kikerekedett szemmel álltam szeptember 11. elıtt és próbáltam felfogni, ami történik. Ehhez az

ırülethez a háttérzenét a Toxicity szolgáltatta. Triestbıl hazafelé jövet, a magnó a frissen szerzett szuvenírt, a kettes System Of A Down-t játszotta –az út elejétıl egészen a végéig. Nem bírtam kivenni. Közhelyesen hangzik, de itt aztán tényleg van minden és mégis egy kerek albumról beszélünk. A gitárok hiába reszelnek úgy, mint Kerry King esetében, hiába a kiabálós/visítós/hörgıs részek, a szokatlan dalszerkezetek, a Serj Tankian nevő hangszer miatt, minden egyes dal megtalálja az utat a hallgatóhoz. A Chop Suey!, a Toxicity és az Aerials klipjei a mainstream-be repítette a Systemet, a kettes lemezbıl pedig 12 millió talált gazdára. A brutkó Prison Song, a kapkodós Jet Pilot vagy a riffkirály Deer Dance az igazi kedvenceim, de a balladisztikus ATWA is zseniális. A Toxicity-vel megszületett a nagybetős System Of A Down lemez. A Steal This Album „csak” a Toxicity 2. része – így nem üthetett akkorát, a Mezmerize/Hypnotize pedig ennek a tökélyre fejlesztett hangzásnak a továbbgondolása (ettıl függetlenül kövér 10 pontos alkotások azok is). Hajós

STEAL THIS ALBUM! 2002 A kiadvány a Toxicity felvételei közben rögzített, az albumról lemaradt tételeknek szolgáltat igazságot. Ezek a félkész számok ugyanis idıközben kiszivárogtak az Internetre, ahogy az mostanában lenni szokott. Annak érdekében, hogy kifogják a szelet az illegális letöltık vitorlájából, a zenekar összegyőjtötte az elhullott morzsákat és gyorsan felrántotta ezt az anyagot. Távolról sem gyengébb minıségő, B-oldalas töltelékszámokról van itt szó, a dalok egytıl egyig a legjobb formáját hozó Systemet mutatják. Serj Tankian nyilatkozta valahol, hogy csak azért maradtak le a Toxicity-rıl, mert kevésbé illettek annak koncepciójába. A Steal This Album tehát a SOAD életmővének teljes értékő, integráns része, mely önmagában is bıven megállja a helyét. Nem mellesleg pedig a dobos John Dolmayan kedvenc System-lemeze. -bt-

MEZMERIZE / HYPNOTIZE 2005 Három év telt a Steal This Album megjelenése után, mire megjelent a Mezmerize. Nem is tőnik soknak ez a három év, ha azt vesszük, hogy a Mezmerize igazából egy duplaalbum elsı része. Fél évvel a megjelenése után már

kézbe is vehették a rajongók a Hypnotize névre keresztelt testvérkorongot és frappánsan összecsúsztathatták a kettıt a speckós toknak köszönhetıen. Ráadásul mindkettı borítóját az énekesgitáros Daron Malakian édesapja tervezte. Azért sem tudnám azt mondani, hogy sok ez három év, mert valahogy nem vártam izgatottan, hogy ugyan mikor jön már ki a következı lemez. Bıven elég volt, hogy minden nap iskolába menet a Toxicity üvölt a fülembe és ha megunom hát váltok a Steal-re. Elsıre nem is tudtam mit kezdeni az új lemezzel. Hisz még a régiekhez húzott a szívem. Pedig a Mezmerize/Hypnotize páros a banda eddigi legkiforrottabb, legprofibb alkotása. A kritikusnak is ez a szíve csücske. Csak hát tudjátok, hogy van ez; nem mindig a legjobb a szívünknek legkedvesebb. Ahhoz azonban kétség sem férhet, hogy az ırült örmény négyes ismét zseniálisat alkotott. Remekül keretezi a duplalemezt a Mezmerize kezdı, Soldier Side címő introja, ami igazából csak felvezetés a Hypnotize befejezı dalához. Ezt követi a Grammy díjjal is jutalmazott B.Y.O.B. (Bring Your Own Bombs), ami nem sok kétséget hagy, a tagok mélyen elítélik az iraki háborút. Teszik mindezt elképesztıen cinikus, kemény stílusban és nem is egy dalban. Daronnak amúgy rokonai is vannak Irakban és talán mondanom sem kell, hogy nem katonaként. A régi, már megszokott éles váltások ismételten megjelennek a dalokban, de ezúttal még kísérletezıbb kedvvel vágtak bele a srácok, még elektronikus elemek is feltőnnek a korongon. A dalokat mélyen árnyalják a keleties ihletéső dallamívek, amik remekül passzolnak a dalok lírai részéhez. Ezek után pedig még kontrasztosabb, amikor játszi könnyedséggel egy pillanat alatt átváltanak üvöltésbe. Fontos újdonság a lemezek kapcsán, hogy Daron nagyobb részt vállal az éneklésben ezzel még több játéklehetıséget teremtve a dalokban. A Hypnotize albumot is ugyanez a hangzásvilág jellemzi, csak egy kicsit keményebb, zúzósabb hozzáállással. Egy árnyalattal talán gyengébb lett ez az album, mint az elıfutára, vagy legalábbis kevésbé „slágeres”. Bár azért az is tény, hogy a lírai hangvételő Lonely Day igazi rádióslágerré vált, amit még a poposabb beállítottságú adók is szívesen sugároztak. Mindent összevetve, ha a Steal This Album 10 pontos, akkor ez az albumpáros sem kaphat kevesebbet! -K-

THE GRENMA A Grenma nem volt a kedvencem, megcsinált, elıregyártott, divat zenekarnak tőntek. Aztán az új lemezük eléggé eloszlatta bennem ezt a feltevést, a saját fejük után tudnak ık menni. Az énekes-gitáros Csongival készített interjú pedig végleg eloszlatta a kételyt, meglepıen korrekt, közvetlen srácnak tőnt, én ıszintén szólva vártam némi egészséges sztárallőrt, de semmi. Na, de inkább lássuk, mit is beszélgettünk. A honlapotokon kicsit szófukarok vagytok és igen hirtelen robbantatok a köztudatba néhány évvel ezelıtt. Hogy indult ez az egész és hogy sikerült ilyen gyorsan népszerőségre törnötök? A zenekar egy régi gimis bandánkra alapszik: Matyi dobolt, én akkor még basszusgitároztam. Semmire nem vittük, de szerettük, a feloszlás után éreztük a hiányát, így nekiálltunk új tagokat keresni. Dóri konkrétan egy PestiEst hirdetés alapján talált ránk. Szerettünk volna gitárost és basszerost is, hogy nekem az ének maradjon, meg max egy pici gitár, de kb. azonnal éreztük, hogy olyan összhang van hármunk között, hogy egy esetleges negyedik tag csak gyengíthetné az egységet. Aztán a kezdeti szárnycsapások után elkezdtünk tényleg komolyan foglalkozni a dologgal, szerencsére nagyon sok zenekar segített minket az elmúlt években, így 2006-2007 körül már sikerült bejárni az ország nagyrészét. De a legnagyobb lépcsı valószínőleg a második, Talán nincsen minden rendben címő lemezünk volt, amit letölthetıvé tettünk, ezáltal rengeteg emberhez eljutott - még egész populáris fórumokra is, pedig egyértelmően keményebb, nyersebb volt, mint az elsı... Ismét hosszas turnézás, lemezkörbemutogatás országszerte, most meg itt az új anyag, reméljük ez megint lendít egy kicsit a szekéren. A nemrég megjelent Megszőnt a jel címő új lemezeteken eléggé elmentetek az eddigi pop-punkos hangzástól és egy keményebb vonal felé húzódtatok. Nem féltek, hogy így elveszíthettek rengeteg rajongót, akiknek a régi poposabb hangzás tetszett? Na igen, érezhetıen különbözik mondjuk az elsı lemeztıl, bár a másodikban azt gondolom, már benne volt, hogy kicsit "bekeményedünk"... Vicces, mert a legtöbb zenekar - talán pont a siker érdekében - általában ellágyul, és egyre populárisabb albumokat hoz ki. Nálunk nincs ilyen jellegő koncepció, szerencsére a magunk urai vagyunk, és mi olyan zenét akarunk játszani, amit mi is szeretünk. Szerintem jelenleg ez az anyag tükrözi a zenekart, itt tartunk most. Hogy az embereknek tetszik-e vagy sem, azt meglátjuk, de szerintem nem szabad igények alapján formálni a dalokat. Biztos van, akinek ez már túl nyers, vagy már nem elég könnyen emészthetı, de ık még mindig elıvehetik a régebbi lemezeket... Megmondom ıszintén néhány évvel ezelıtt a zenekar egyetlen pozitívumának a csinos basszeros lányt tartottam, és késıbb is csak egy-két számot

szerettem, de az új album eléggé földhözcsapott és mióta megvan folyamatosan hallgatom. Ebbıl gondolom sejthetı, hogy a kicsit keményebb punkrockot szeretem. Kaptatok hasonló visszajelzéseket, vannak új rajongók a stílusváltás hatására? Ettıl függetlenül a csinos basszeros lány nyilván pozitívum. Nem is tudom, egyelıre igen jók a visszajelzések. Nekem személy szerint több olyan ismerısöm van, aki ettıl szerette meg, amit csinálunk, és már nem csak haveri alapon szimpatizál velünk. Szóval talán hozhat is majd új arcokat, de most úgy néz ki, a "trú grenmások" is maximálisan befogadják, és ez jó. Nekem úgy tőnt, az újabb vonalban szövegileg is másmilyenek lettetek, eléggé elmentetek a tini témáktól, komolyabb, keményebb dolgokról énekeltek. Kiket tekintetek célközönségnek? Nehéz ezt meghatározni, végsısoron a célközönség az, aki magáénak érzi, és ezt belülrıl a legnehezebb belıni, vagy átlátni. Mikor szöveget írok, sosem azt nézem, hogy mondjuk pl. "egy átlagos nehéz sorsú tizenhét éves hogy éli meg a mindennapjait", vagy mittudomén... Írom, ami jön, próbálok reflektálni a körülöttem történı dolgokra, építkezem a saját, személyes élményeimbıl, meg ilyenek. Kicsit korán kellett felnınöm, de ugyanakkor késın érı típus, örök gyerek vagyok, és ez talán a dalokban is érzıdik, viszont pont ezáltal sokakhoz szólhat. Az egész fiatalokat is sikerült megfognunk viszonylag hamar, amit biztos sokan cikinek tartanak, de szerintem tök jó dolog és erre mostanában nagyon sok zenekar kezd rájönni. Persze akadnak harminc feletti szimpatizánsok, néha még a bulikon is, de legfıképp nyilván a gimis réteg mozdul be erre. Talán ahogy mi öregszünk, vagy változunk, ık ugyanúgy érnek velünk együtt. 13-14 évesen Green Dayt, Blinket, Offspringet hallgattunk, manapság meg már csak nosztalgiázni rakom be ezeket a lemezeket, érted... Az Alvin elızenekaraként ismertelek meg Titeket (és valószínőleg sokan mások is), de azóta láthattunk különbözı kisebb-nagyobb helyeken játszani. Melyik áll közelebb a szívetekhez a nagy koncertek Alvinékkal, vagy a kisebb, klubbulik, ahol ti vagytok az egyik húzónév? Nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az elmúlt idıszakban már ugyanazokon a színpadokon játszhattunk önálló bulikat, és határozottan nem véreztünk el... Szóval a kisebb klubbulik hálistennek már nem is olyan kicsik. Természetesen jó érzés húzónévnek lenni, jó látni, hogy sok zenekar szívesen játszik velünk, elıttünk, ez gyerekkori álom. Egyértelmően az önálló bulik mellett tesszük le a voksunk, bár haverokkal nagyon szívesen játszunk. Tavaly az Idoruval nyomultunk sokat, most tavasszal pedig a Fish-sel és az Insane-nel hármasban csinálunk egy ilyen triple headliner tour-t, vagy hogy is kell ezt mondani. Alvinnal úgy tőnt elég jóban vagytok, a második lemezen még énekelt is. Emberileg milyen a kapcsolatotok vele?

Nekünk is úgy tőnt. (na jó, erre inkább nem válaszolnék...) Ingyen letölthetıvé tettétek az utóbbi két lemezeteket. Kisebb zenekaroknál az ok nem kérdés, hiszem szinte lehetetlen lemezt eladniuk, de Ti miért tettétek? Kicsi és nagy kiadó is tett már ajánlatot, de valahogy az nem nekünk való. Mi nem ebbıl akarunk meggazdagodni, és mellesleg így rengeteg emberhez eljut, márpedig minden normális zenekar igazi célja az, hogy sokan hallgassák. Isten ments, hogy megélhetési punkzenekarrá váljunk, és évente kényszeresen ki kelljen tolnunk egy új korongot, csak hogy legyen mit eladni. Emellett persze reméljük, azért sok lemezt adunk majd el: az ingyen letölthetı új anyagot CD formájában 500Ft-ért adjuk. Ez elég vicces összeg, cserébe mégsem egy mp3, meg hát ugye kézzelfogható - nekem az ilyesmi pl. fontos. Talán még másoknak is, szerencsére sok mailt kapunk, hogy "nagyon tetszik az új album, szeretnék rendelni egyet". Lemezt úgyis csak azért vesznek manapság, mert támogatni akarnak vele; nem azért, mert máskülönben nem tudnák megszerezni a dalokat... Viszont nem árulunk zsákbamacskát, fenn van az egész ingyen a neten. És ennek hatalmas ereje van, az elızı lemezzel már a 30.000 letöltést karcoljuk, és az új EP-t is két hét alatt már pár ezren letöltötték. Említitek a honlapotokon, hogy magatokra vállaltátok a hangmérnöki teendıket. Fıleg az utolsó lemezetek kifejezetten jól szól, ez a Ti kezetek munkája? Matyié. A dobok mellett a második lemez óta ı látja el ezt a feladatot is. Az egészet a próbatermünkben vettük fel, de még szerintem is van olyan színvonalas, amilyennek 2010/11-ben egy modern albumnak lennie kell (pedig én aztán rendkívül kritikus vagyok, legfıképp magammal/magunkkal szemben). Amellett persze, hogy ingyen van, maximálisan elégedettek vagyunk a munkájával, sıt, egyre több ismerıs zenekar jön hozzá stúdiózni. Bár nem akarunk bulvárosodni, csak csak belekérdezgetünk ilyesmibe is, civilben mivel foglalkoztok, mit szabad tudni rólatok? Matyit ugye már említettük, ı szakmája szerint is hangtechnikus, dolgozik élı bulikon és a saját kis stúdiónkban egyaránt. Dóri nemrég diplomázott kereskedelmi szakon angol nyelven, ezt a tudását kihasználva legfıképp szakmai fordításokat végez, én pedig szinkronszínészként tevékenykedem. Emellett persze mindannyiunknak a zenekar az elsı, csak abból nem lehet megélni. Szerencsére nem igazán álltatok be a koppintó bandák sorába, de nyilván vannak azért személyes kedvenceitek, melyik zenekarok voltak hatással a zenétekre? A nagy közös favorit jelenleg a Rise Against. Mind mentalitásukban, mind zeneileg nagyon tudunk velük azonosulni. Hajdanán persze szinte csak cali-punk volt minden mennyiségben, tulajdonképpen az összes értékelhetı zenekart rongyosra hallgattuk a NOFX-tıl a Pennywise-ig... Most annál már színesebb a paletta: Dóri

akár britpopot is hallgat, Matyi jóval keményebb dolgokat, és én is sok Comeback Kid-et, Cancer Bats-et... De sőrőn pörögnek az olyan newschool punk zenekarok lemezei is, mint a Set Your Goals, vagy Four Year Strong. A végére egy nehéz kérdés: mennyire van szerintetek jövıje itthon a punkrocknak? Láttunk rengeteg remek zenekart feloszlani az elmúlt években, mert a magyar közönség egyszerően nem igényli az igényes punkrockot. Lehet ezen változtatni, köztudatba lehet vajon újra hozni, újra remek klubbulikat tartani, mint 5-6 évvel ezelıtt? Tényleg nehéz. Lehet, hogy volna igény, de az embereknek nincs pénzük, Budapest határait átlépve pláne... Talán tavaly vált annyira szarrá a helyzet, hogy az ıszi turnénknak asszem 4 lekötött állomása is elmaradt, mert a klubok vagy bezártak, vagy csak nem mertek már zenekarokat vállalni. Volt, ahol becsületkassza mőködött a bejáratnál - hadd ne mondjam, milyen "sikerrel". De mindenki panaszkodik, a Tankcsapdánál is visszaesés van, szóval a probléma nem csak a punkrockot, hanem en bloc az élı zenét érinti. Hiába lennének tehetséges arcok, azért ez egy elég költséges hobbi tud lenni. Megy a sírás, hogy a magyar zenekarok szarul szólnak, csak azt mindenki elfelejti, hogy pl. a hangmérnökök se ingyen dolgoznak... Ha tényleg igényes vagy a hangszereidre, a felvételeidre, ha be akarod járni az országot, akkor komolyan egy vagyont rá lehet költeni, és ha semmi nem jön vissza, nem csodálom, hogy sokan belefásulnak. Ugyanakkor valamiért mégis sokkal több zenekar van, mint mondjuk 5 éve, csak a kitörési lehetıségek hiányában 99%-uk megreked az amatır szinten. Olyan szempontból viszont szerencsénk van, hogy az elmúlt pár évben mintha Magyarország is felkerült volna a külföldi zenekarok térképére, nagyon sok neves punk, hc banda járt mostanában errefelé, és ez valahol életben tartja a színteret. Ez nagyon fontos, mert a punkzene folyton hullámzik, valamiért pl. a metál, vagy akár a hardcore szcéna mindig is állandóbbnak, összetartóbbnak tőnt. De amíg a nagy "alternatív" rádióadó hozzáállása az, hogy punkot mi nem játszunk, az erre leginkább alkalmasnak tekinthetı (khm-khm) zenecsatornán meg kb. nem látsz már klipeket, addig (a sokak számára nyilván eleve paradoxon) mainstream punk nem nagyon fog itthon létrejönni. Pedig a mai világban már nem szájról szájra terjednek a dolgok... szóval nekünk marad az internet, aztán egyszer csak megváltozik ez is... Pipi www.thegrenma.hu www.myspace.com/thegrenma The Grenma diszkográfia 2007 Annyira… 2009 Talán nincsen minden rendben 2010 Megszőnt a jel EP

TYR A viking metalista Tyr fınökével Heri Joensen-el beszélgettünk, íme. Honnan jött a Tyr alapításának az ötlete? Mi volt a konkrét célotok, mit akartatok elérni a Tyr-el? Miért döntöttetek a viking stílus mellett? Nem volt igazi ötlet. Hosszú idı után újra találkoztunk Kopenhaga-ban, Kari, Gunnar és jómagam (Heri Joensen), és megalapytottuk a Tyr-t, teljesen természetes folyamat volt. Korábban évek óta együtt zenéltünk a Feröer-szigeteken. Célunk - legalabbis az én személyes célom az - hogy profi zenész legyek, vagyis hogy megéljek a zenélésbıl. Ugyanakkor szeretnék megtanulni minél jobban gitározni és fejleszteni a tehetségemet a dalszerzés terén, ami az egyik legnagyobb szenvedelyem. Soha nem döntöttünk egy viking metal stílusó banda mellett, valójában halvány lila gızunk sem volt errıl a stílusról. Amikor megjelent az elsı lemezünk (a How Far To Asgaard, 2002 januárjában), a kritikák nagyrésze a bandát a pagan, folk vagy doom metal kategóriába sorolta. Doom metal stílusról hallottam korábban, viszont nem tudtam, hogy létezik viking, folk vagy pagan stílus. Én soha életemben nem hallottam ilyen bandákról, felháborítónak tartom azokat a vádakat, miszerint mi koppintjuk ıket. Mitıl tartottál az elején? Semmi említésre méltó félelmet nem éreztem. Talán aggódtam amiatt, hogy nem vagyunk megfelelıek a feladatra és talán emiatt eszméletlenül sokat probáltunk. Milyen a Tyr egy átlagos napja a stúdióban? Ki hangszereli a szamokat? Ki irja a szöveget? Eddig a dalok nagy részét én írtam. A Pro Tools Light Edition szoftwert használom zeneszerkesztésre, felveszem a gitárokat, a basszust, az éneket, és a dobokat. A társaimtól is sok jó ötletet sikeról begyőjteni, igyekszunk egymást segíteni. A kottát a Guitar Pro programmal megszerkesztem majd átlövoöm a többieknek, akik vélemenyt nyílvánítanak, javaslatokat tesznek. Tehat a dalszerzés a közöttünk levı távolságok ellenére is jól mőködik (Terji a Ferüer szigeteken, Gunnar és Kari Kopenhaga-ban, jómagam Hamburgban lakom). Befejeztétek már az új albumot? Még nem fejeztük be. Milyen lesz szövegileg, zeneileg, hangzásilag? Az album a szokásos Tyr stylus lesz: énekelhetı, dallamos számokkal, kiabálós refrénekkel. A koncepció még nincs teljesen kidolgozva, úgyhogy inkább nem is beszélnék róla. Hiszel a Jó és a Gonosz létezésében? Hiszel a lélekben? Szerintem szükségünk van a jóra ugyanúgy, mint a gonoszra, de ezek emberi koncepciók. Ha nem létezne Jó és Gonosz, csak ellentétes érdekek, akkor is egyesek nyomorban (rosszul), mások pedig tehetısen (jól)

élnének. Számomra a lélek is egy emberi koncepció, ami idınként hasznos lehet, de nem hiszek a lélek örökkévalóságában, a katolikus ideológiában. Mit gondolsz az egyházról? Győlölöm az egyházat, amiért nem veszi észre mekkora kárt okoz az emberek életében. Az egyház tanításai emberek tömegének agyát mérgezi, elavult, életképtelen világeszmével. De amit a legjobban utálok az az iszlám fasizmus és a nyugati baloldali eszmék, amelyek nem veszik észre, vagy nem akarjak észrevenni a problémákat még akkor sem, amikor a bırükön érzik ezt az egész dolgot. Honnan ered a Viking metal stílus? Engem személy szerint nem érdekel ez a téma, inkább beszélgetnék arról, hogy mi a különbség a jó és a rossz dalszerzıi képesség között. Számomra a dalszerzésszövegírás az, ami különbséget tesz a mesterséges, elhanyagolható black, industrial, death, viking és a többi zene között. Milyen érzés nyitózenekarként az Amon Amarth elıtt fellépni? Ti hogyan viszonyultok hozzájuk? Nagy megtiszteltetés számunkra az Amon Amarth-al jatszani. A közönség nagyon kegyes hozzánk, mi is úgy érzzük valamelyest megismertük a bandát. Nagyon jól kijöttünk velük. Milyen volt a Wacken Open Air fesztivál és a Wackinger színpad és helyszín? Szerintem a 2010-es Wacken volt az eddigi legjobb koncertünk. Nagyon ritkán jövök le úgy a színpadról, hogy úgy érezzem, minden jól sikerült! A színpadi produkcióhoz képest kicsi volt a sátor, hisz zsúfoltságig megtelt. Talán legközelebb egy megfelelı mérető színpadot kapunk. Általában mit gondolsz a Tyr rajongókról? Erre a kérdésre nem könnyő válaszolni. Mindahányan különfélék, azaz vannak fiatalok, öregek, metal ırültek, pagan szimpatizánsok, viking rajongók és folk kedvelık. De vannak olyan emberek, akikrıl nem is gondolnád, hogy közük van a metalhoz. Mi a helyzet a 2011-es tervekkel, turnékkal? Hamarosan felvesszük az új lemezt, egyelıre a zenén dolgozunk. 2011 tavaszán turné, majd nyáron fesztiválok. Szeretnél valamit üzenni a rajongóknak? Kérlek vegyétek meg az albumunkat és hallgassátok, de ne feledjétek el, hogy a vallás egy óriási baromság. Lırincz www.myspace.com/tyr1

UNITOPIAIA Az alábbi interjú a progresszív rock Unitopia énekesével, Truey-val készült. Olvassátok! Milyen bandák voltak hatással rátok, amikor megalapítottátok a zenekart? Amikor elıször elkezdtünk dalokat írni Sean-nal, nagyon hasonló befolyások értek minket, mindketten szerettük a progresszív és a klasszikus rockot, de azért voltak eltérések is Mikor és hogyan vágtatok bele a zenélésbe? Milyen emlékeket ıriztek ebbıl az idıszakból? Mikor hallottatok elıször metál bandát? Mi fogott meg a metálban? Mi vezetett végül a rockhoz és nem a jazzhez, metálhoz vagy punkhoz? Nagyon fiatalon kezdtem el zenét hallgatni, és bár az összes barátom a pop zenéért lelkesedett engem inkább untatott. Ezért is kezdtem el inkább valamilyen érdekesebb stílus után kutatni. Ekkor botlottam a Yes elsı albumába, ezen kívül még nagyon bejött a Floyd, a Moodies, a Gong Genesis stb. Ezekrıl szép emlékeket ırzök, hatalmas élmény volt hallgatni ıket. Úgy hiszem számomra a metál zenét a Black Sabbath, a Led Zeppelin, a Budgie és a Deep Purple jelentette. İk kezdték el ezt az egész metál témát, a mai metál bandák nekem már nem hozzák ugyanezt az érzést. Ha meghallgatod pár számunkat, mint a Journeys Friend vagy a Tesla, akkor jazzt és némi heavy metalt hallhatsz, szóval mi megpróbálunk sokféle zenei stílust elegyíteni… Miért adtátok a legújabb albumotoknak az Artifical (Mesterséges) címet? És milyen volt a fogadtatása Ausztráliában? Mi a helyzet a készülı feldolgozás albumotokkal? Mikor fog megjelenni? Azért lett Artifical az album címe, mert foglalkozni akartunk a ténnyel, hogy a bolygónk egyre mesterségesebb lesz és sokkal felelısségteljesebbnek kéne lennünk az új technológiákkal. Ausztrália még csak most kezdi megismerni az új albumunkat, de keményen fogunk dolgozni a megismertetésén jövıre. A Covered Mirror, a More than a Dream (special edition) és a More than a Garden of Songs Tour DVD/CD jövı júliusban jelenik majd meg. A Covered Mirror album olyan dalokból áll, amiket az elmúlt 30 évben dolgoztunk fel… Hogyan álltok neki a zeneírásnak? Hogyan írnád le a Unitopia zenei világát? Mi inspirál titeket? Minden albumhoz másképp közelítünk, mindig van egy téma elképzelés és ez alapján dolgozunk. Sean és én vagyunk a szerzıcsapat, bár már Matt Williams-szel is írtam már közös dalt. Azt mondanám, hogy a zene, amit az elmúlt 13 évben szereztünk folyamatosan fejlıdı, gondolatébresztı és szívhez szóló. Törekszünk arra, hogy a zene ne elnyomja, hanem inkább kihangsúlyozza a szöveget. Az ihletet a mindennapi életünkbıl merítjük, azokból a dolgokból, amiket látunk és hallunk.

Az album borítója fantasztikus! Elmondanád, hogy milyen mővészeti ágak és ötletek inspirálták az elkészítését? Ed Unitsky fantasztikus mővész, ı a nyolcadig csapattagunk, mert annyira átérzi és megérti, hogy mit is fejez ki az Unitopia zenéje. Véleményed szerint mik az alapvetı különbségek a progresszív rock és a progresszív metal között? Jó kérdés! Szerintem a metal általánosságban stabil alapokon nyugszik, hangzatos gitár riffekre és zúzósabb kíséretre helyezi a hangsúlyt, bandától függıen az énekes sikít vagy ordít. Vannak olyan prog metal bandák, akiknek nıi énekese van, ık egy kicsit szelídítenek a metal színtér összképén. A progresszív rock vagy a new art jóval dallamosabb és a kíséret is jóval árnyaltabb. Ha egy napra jazz zenész lehetnél, ki szeretnél lenni? Ian Ritchie. Mi a megoldás az emberiség problémáira; háborúkra, gazdasági válságra, vallási, faji és szociális egyenlıtlenségekre? Szükség van egymás megértésére, arra, hogy ne a csodára várjunk csak. Ezt a kérdést én is felteszem magamnak nap mint nap. Az üzenet terjesztésére a zene csak egy mód, de nem a megoldás. Ez kicsit olyan, mintha azt kérdezgetnéd, hogy mi is az az ÉLET? Mit értetetek el 2010-ben? Mire vágysz? Mi volt számodra a legnagyobb csalódás idén? 2010 nagyon érdekes év volt számomra és a zenekar számára is. Voltam Berlinben és Izraelben is és igazán megérintett látni két ennyire különbözı kultúrát. Ez igazán felnyitotta a szemem. Mindig is egy olyan világról álmodtam, ami képes békés megoldásokat találni és harmóniában élni. A legnagyobb csalódás az volt, hogy le kellett mondanunk a Rosfestet, mivel ketten távoztak a bandából. Melyik a kedvenc 2010-es albumod? A kedvencem William Orbit Pieces in a Modern Stlye címő albuma volt. Mit tartogat a jövı a Unitopia számára? Most ért véget az európai turnénk és reméljük, hogy 2012ben ismét visszatérhetünk ide és az USA-ba is. Mint említettem most 3 projekten is dolgozunk, amiket 2011 júniusára szeretnénk befejezni. Bár már két új album elıkészületeit is megkezdtük; Turn Left dupla CD (2012) és Brothers in Conflict (2014). Szeretnél valamit üzenni a rajongóknak? Csak annyit szeretnék mondani, hogy hatalmas megtiszteltetés számunkra, hogy megoszthatjuk a zenénket veletek, köszönjük szépen! Lırincz (az interjút fordította: -K-) www.unitopiamusic.com

AZOK A BOLDOG 90-ES ÉVEK ENTOMBED TO RIDE, SHOOT STRAIGHT AND SPEAK THE TRUTH! 97-ben Nicke Andersson két olyan anyagot is lepakolt az asztalra, amik ma már kötelezı jellegőek. Énekes-gitárosként a Hellacopters-el kihozta a Payin’ The Dues-t, az Entombed dobosaként (és fı dalszerzıjeként) pedig a To Ride-ot. Ez a lemez az elsı hangtól az utolsóig tökéletes (fontos megemlíteni, hogy 4 évvel idısebb testvérével a Wolverine Blues-al együtt)! Vegyük alapul a Kiss-t, a Motörhead-et meg mondjuk Alice Cooper-t, karikázzuk fel, keverjük össze, öntsük le az egészet death metal szósszal, majd tegyük be az elımelegített 250 fokos sütıbe és süssük ropogósra. A recept egyszerőnek tőnik, de azt hozzá kell tenni, hogy a séf az Entombed. Tökéletesre csiszolt hangzást ne keress ezen a korongon, csakis koszos, zajos, röfögı, sörszagú deathnroll slágereket, amelyekbe nagyon könnyő belekapaszkodni. Két gyorsabb típusú stílusgyakorlattal indul a lemez, a címadóval meg a Like This With The Devil-el (mekkora már az a riff!!!), de a lassabb Lights Out meg a Wound (Nicke dobolása zseni!!!) sem kevésbé lendületesek. Az ötös They egy lassab blues-osabb súlyosság, egyszerően imádnivaló! Aztán pihenésképpen LG Petrov hörgıordibátor zongorázik egyet a DCLXVI-ben (gy.k. 666). Ez az Entombed-tıl egy meglepı tétel, de persze nem egy ballada a DCLXVI, hanem amolyan filmzenés átvezetı. A klippel is megtámogatott Damn Deal Done a lemez, a zenekar és a stílus legnagyobb slágere, az a nóta, amit elsıként kell megemlíteni az Entombed-el kapcsolatban. Tényleg. Nincs túlbonyolítva, és mégis! Nagyon szeretem még a Boats c. számot, mellyel megint blues-osabb vizekre eveznek, és totál ırület a záró Wreckage is. Ez is egy feeling-es gyors deathnroll sláger, se több, se kevesebb. Ehhez is csináltak a srácok egy klipet, de ezt inkább csak halkan mondom (aki látta tudja miért). A dalok nagy részét Andersson szerezte, de azért Alex Hellid és Monster Cederlund gitárosok is besegítettek itt-ott. Nicke szerint ez lett volna az utolsó Entombed lemez, de végül csak İ lécelt le a Hellacopters kedvéért. Távozásával pedig eltőnt valami az Entombed-bıl, ugyanakkor ezzel egyidejőleg a Hellacopters-bıl is eltőnt valami Dregen lelépésével. Ez persze véletlenül sem azt jelenti, hogy késıbb szart produkáltak volna… Hajós

MACHINE HEAD BURN MY EYES A Machine Head legénységére már a kezdetekkor sem lehetett rásütni, hogy megszeppent iskolásfiúk gyülekezete lenne. Párját ritkító, méregerıs bemutatkozó lemezzel robbantak be a metalszíntérre 1994ben. A stílusuk a nyolcvanas-kilencvenes évek hardcore és thrash hagyományainak ötvözeteként írható le. A hangzás friss, a zene dühös és harapós, a nóták komplexek, de jól megjegyezhetıek. A nyitó Davidian egy orbitális metal-sláger, ultimate-koncertfavorit, azzal a bizonyos kiállással, amit mindenki azonnal üvölt: „Let freedom ring with a shotgun blaaaast!” Csöpög a dühtıl, szétfeszül az energiától, jó aláfestı zenéje lenne egy tömegmészárlásnak. De ez még csak a kezdet, mert innentıl kímélet nélkül érkeznek az észvesztı kétlábgépes témákkal alátámasztott thrash-zúzdák, a Pantera által kitaposott ösvényen meglelt groove-ok, meg a Slayer bárdistái által szabadalmaztatott gitárszólók, olykor felfoghatatlanul mesteri zenei megoldásokkal kombinálva. Az egészben az a legjobb, hogy soha nem tudhatod mi érkezik a következı pillanatban. A lemez 55 percével talán hosszúnak tőnhet, de annyi téma van belezsúfolva, ami másoknak legalább négy kiadványra elegendı zenei anyagot szolgáltatna. Robb Flynn és Logan Mader nem fukarkodott a riffekkel, az már biztos. Felesleges lenne egyenként kiemelnem a nótákat, egytıl egyig tíz pontosak és kivétel nélkül kizsigerelnek. Ezt a lemezt nem lehet egy helyben ülve végighallgatni, arra mérget vehetsz! Az Old, a None But My Own vagy a Block elsısorban Európában szóltak nagyot, ahol elıször a Slayer társaságában, majd headliner-ként is bemutatták a lemezt. Amerikában mérsékelt felhajtás övezte a megjelenést, az ottani közönséget ugyanis éppen a grunge hulláma repítette az égbe. Mindettıl függetlenül, ha a kilencvenes évek modern metál irányzatának a kialakulásáról beszélünk, akkor a Machine Head zenekar és a Burn My Eyes lemez megkerülhetetlen tényezık. Most pedig elég a szájtépésbıl, léggitárt elı! -bt-

FRISS ÁRU ALVIN ÉS A MÓKUSOK SZÖRNYEK PEDIG LÉTEZNEK! Mivel mostanában én felelek a kaderfeszt.hu magyar zenei híreiért, így elég sokat böngészgetem a magyar zenekarok honlapjait és láttam, hogy az Alvin két új lemezzel is jelentkezett nem olyan régen. Az Unplugged is ebben a számban lesz olvasható, egyelıre azonban lássuk, mi a helyzet a legújabb nagylemezzel, ami Szörnyek pedig léteznek címmel jött ki. Örömmel láttam a hírt, hogy ismét hárman tolják, ezért kicsit más lesz a hangzás és a hangulat. Akik velem együtt kis pöcs korukban Alvinnal kezdték, azok valószínőleg úgy látják a dolgot, mint én, az elsı évek pörgése szép lassan kihalt a zenekarból, az Élet szaga utáni lemezek már lassabbak. Nem azt mondanám, hogy poposabb, csak a lendület fogyott folyamatosan. Ennek ellenére az elég hervadt Valahol ott a lábad elıtt után a Most is ugyanolyan jó és a Mi ilyenkor szoktunk sírni egész hallgatható korong volt, bár már nem olyan folyamatos feszített pörgés, mint régebben. Ami amúgy vicces, mert sokkal kiforrottabb, technikásabb témák, sokkal összetettebb számok vannak rajta, de a varázs szép lassan elfogyott. A Végén majd meghajlunk szerintem hallgathatlan volt. Az új lemeztıl tehát a régi hangulatot vártam visszatérni. Belehallgattam az elsı számba, meglátjuk mi lesz, beszereztem a CD-t, halljuk. Az elsı számban is feltőnt az, amitıl féltem, lassú, lassú, lassú. Nem azt mondom, hogy rossz zene, csak, hogy az Alvin nyers lendülete sehol nincs. Hallgatom tovább. A szövegek a régi, erısen társadalom- és némileg rendszerkritikus vonalat viszik tovább, és derék Alvinunk továbbra is kiváló szövegíró, ezt minden ellenérzés dacára el kell, hogy ismerjem. Bár a témaválasztás némileg ismétli a régebbi lemezeket, de ebben nem látok kivetnivalót. Fıleg most, hogy a zenekar közönsége túlnyomórészt tizenéves fiatalokból áll, és ha megnézzük a mai felhozatalt, az abszolút semmitmondó és a drogozást, naplopást, bőnözést népszerősítı remekmővek közül válogathatunk. Szóval azzal semmi baj nincs, hogy egy kicsit rámutatnak egy értelmesebb életvitelre és hozzáállásra, azt meg kifejezetten dicséretesnek tartom, hogy 2010-ben, amikor boldog boldogtalan cuccozik, még mindig nyíltan kiállnak a drogok ellen. Na de sajnos ezen kívül sok jót nem tudok mondani. A lemez eleje még egész hallgatható, de a közepe táján iszonyúan ellaposodik és szívem szerint már inkább betettem volna

valami egész mást. Azért végighallgattam... Meg még egy párszor megtettem, mert az elsı benyomás csak egy dolog. Az tény, hogy az új dobos igyekszik továbbvinni a Gergı által elkezdett vonalat és az elég magas mércét is igyekszik hozni, ezzel nincs gond, a zene úgy ahogy van egészen jó, még ha kicsit lassú is. Viszont itt jön a sarkalLatos pont. Egy zenekar hangja az énekes. Egy jó énekes elvisz egy közepes zenekart, egy rossz énekes tökéletes zenészekkel is szar végeredményt hoz. Alvin jó énekes, csak (és ezt lehet, hogy tahóság kimondani) megöregedett. Nem mindenki születik Greg Graffinnek, a lendület elfogyott. Vontatott az egész. Bár szakmailag sokkal jobban énekel, mint tíz éve, de mi mégis a nyers, lendületes Alvint ismertük meg. Azt nem merem leírni, hogy rossz, mert azért ez túlzás lenne. De szerintem ez már nem punkrock, és sehol nincs a régi Alvin és a mókusok öröksége. Nem hiszem, hogy valamiféle divat felé mennének, mert igazából ez a stílus nem divatos. Nemrég készítettem egy interjút vele és egy eléggé ıszinte, egyenes embernek látszott, nem hiszem, hogy majmol valakit. Inkább változik, ahogy mindenki. Végülis már 34 éves, nem kissrác, lehet, hogy annyi idısen nekem ez az egyik kedvenc lemezem lesz tılük. De így sajna nem fogom sokat hallgatni. Azért a végén megvillantja a régi önmagát. Elıszedett egy régi, köreinkben igen sokra becsült ismerıst, Imre Norbit a Prosecturából, és együtt énekelték fel a Húzzál gumit! címő, erısen slágergyanús dalt, amiben elıjön a régi, megszokott "minden lemezen van egy vicces szám" stílus, és ez furcsamód jó lett, semmi erıltettség. És itt elıkerült azért a régi lendület egy percre, de ez inkább Norbi érdeme. Ez tuti, hogy sokat fog szólni nálam. A záró szám egy zongora aláfestéses lassú dal, egész ügyes szöveggel, ez még tetszett is, ha lassú, legyen lassú, ne játsszuk el a punkrockot, ez így jó volt, egy ilyen kell a végére. Na üsse beton, meghallgatom még egyszer. Vonjuk le a végsı konklúziót. Meghallgattam még egyszer. Egy pozitívum már volt, nem vártam vissza a régi hangulatot. Így valamivel azért jobb, fıleg annak, aki kedveli a kicsit lassabb, vontatottabb zenét, mert azért ez nem a szar zene kategória. Ez egy igényes, és ami még fontosabb igényes szövegekkel teleírt lemez, csak vegyük tudomásul, hogy a régi Alvinnak bizony örökre vége, ez egy másik zenekar, egy másik stílus. De azért húzzál gumit! Pipi

ALVIN ÉS A MÓKUSOK UNPLUGGED A Szörnyek pedig léteznek címő új nagylemezt nem nagyon kényeztettem a kritikában, illene valami szépet írnom a kicsit elıtte megjelent Unplugged lemezrıl. Na de hát egy punkok között felnıtt nem teljesen hivatásos gyereket nem igazán érdekel az illem ilyen esetekben, pláne, hogy kedves Olvasóim epekedve várják a

könyörtelen igazságot a tollamból, elnézést, billentyőzetembıl. Elıször is ha már jön egy félig meddig válogatás lemez, mert ugye ilyenkor a teljes életmőbıl lehez szemezgetni, akkor miért van az, hogy a kezdeti, 2000 elıtti, igazán alvinos idıszakból mindössze 4 szám került fel a 14 számos listára? 1994-2000-ig összesen hat lemezük jelent meg, utána a következı 10 évben csak négy, nem számítva a feldolgozás, válogatás lemezeket, amikbıl ilyesmit nyilván nem lehet csinálni. Ez leginkább azért fájt, mert azok a lemezek már önmagukban sem tetszettek igazán, így valószínőleg a feldolgozásra sem lelkesülök be. Az összkép most szerintem elég gyászos. Az egész olyan, mintha tíz sör után a próbateremben készült volna. Mivel nekem úgy, ahogy van nem tetszett, inkább kivételt teszek, és számonként írok mindegyikrıl valamit, igyekszem ezt objektíven tenni. Az elején az Ilyen világ (Nem akarunk mi bántani senkit, 1997) indít, amit már eléggé lelassítottak a Alvinmánián, a szimfónikus zenekar kimaradt most alóla, ami csak ront a dolgon, egy zongora azért marad alatta, átalakított dallammal játsszák, ha már ilyen kevés régi dal került rá, legalább nem egy olyan kellett volna, aminek már van lelassított verziója. Ugrunk egy szép nagyot az idıben, következik az Én még tükörbe tudok nézni (Mi ilyenkor szoktunk sírni, 2006), ami eredetiben az egyik legjobb szám volt a saját lemezén. Érdekes az unplugged verzió, de ezt tulajdonképpen rossznak nem nevezném, ehhez még valamennyire illik is, vannak benne érdekes zenei ötletek, egész hallgatható, ha a lemez végig ilyen lenne, nem lenne semmi gondom. Amit mindenképp kiemelnék, az a dob hangzása, az nagyon eltalálták, de amúgy az egész lemezen jó lett. Maradunk ugyanennél az albumnál, Az élet egy csoda. Amilyen jó volt az Én még tükörbe tudok nézni, ez annyira nem az. Ennek eredetileg egy eléggé reszelıs, ordibálós témája van, ha nem ismerném az eredetit, lehet, hogy tetszene, de így nagyon nem. És itt már eléggé próbaterem hangulata van. Arról meg mindenki döntse el maga, hogy tetszik-e. A Végén majd meghajlunk (2008) lemezrıl beszélni se szeretek, de az tény, hogy két elogadható szám van rajta, és az egyik az Elbaszott szerelem. Ez legalább témaválasztás ügyileg eléggé adja magát a belassításhoz, ami nem is sikerül rosszul, viszont Alvin hangja nem találja magát, próbál középutat találni az érzelmes tiszta és a tıle megszokott rekedt hang között, és sokszor egy eléggé elbaszott valami jön ki az egészbıl. Végülis, elbaszott szerelem, legyen szándékos? Jön a Sajnálom (Mi ilyenkor szoktunk sírni, 2006). Ez a lemez eléggé adta magát az akusztikus verziókhoz, mert ez is egész jó lett, eredetileg is vannak benne belassulások, az énekhang továbbra is sok helyen zavaró, de ez egész

elfogadható lenne, igaz, egy lassan nagykorú zenekartól sokkal többet várnék, de legalább a vokál jól érvényesül. Továbbra se megyünk sokat vissza az idıben, az Öreg vagyok én már ehhez (Most is ugyanolyan jó, 2004) már szintén az újabb vonalat követi. És ez nagyon nem volt jó ötlet. Már az eredeti sem egy dallamos, dúdolgatni való szám, de unpluggedban abszolút rosszul veszi ki magát, ebbıl egyszerően nem lehet jó akusztikus verziót gyártani, nem elég tábortüzes az egész érzés, a basszus vinné el, de itt ugye az akusztikus gitáron van a hangsúly, a basszer nagyon vissza van fogva. Nem kellett volna. Abban spec biztos voltam, hogy a Bizalom (Valahol ott a lábad elıtt, 2002) nem fog kimaradni, tizenéves rokkerleánykák kedvenc himnusza várható volt. Kellemes változatosság, hogy az eredetihez hasonlóan ezt is Viki énekli, akinek furcsamód sokkal jobban fekszik az unplugged, mint Alvinnak. Viki éneke az eredeti számokban szerintem borzalmasan irritáló, ebben a kicsit rekedtes, lassabb, nem ordibálós stílusban kifejezetten élvezhetı. Az eredetileg basszuson játszott futam végig gitáron megy, de üsse kı, ez egész jó lett. Maradunk 2002-ben, az Ingyenélık dala kicsit bárzene-cigányzene keverék hangulatban készült el, Alvin magára talált az énekkel, kis zongora aláfestés, zsír. Érdekes mód ezek a kicsit viccesebb számok valahogy az utóbbi években jobban mennek, mint a komolyak. Lehet, hogy hamarosan betársulnak a Prosecturába? Elıre pár évet, az Istenek szemével (A végén majd meghajlunk, 2008) eredetiben nem tetszett. Nem is főztem hozzá sok reményt átdolgozva se. Pedig ez kifejezetten jó, ezt így kellett volna felvenni eredetiben és semmi gond nem lett volna vele. Az ének itt is nagyon jó, a zene pörög, ez mehetne a tábortőz mellett közepesen részegen. Na és végre visszamegyünk a régebbiekre, furcsa módon nem egy hihetetlen sláger, hanem a Happy end a következı (Emberek és állatok, 1999). Már csak a változatosság miatt is jól esik az embernek. Zeneileg ez is tetszik, pláne, hogy az eredetiért is teljesen odavoltam, meg tulajdonképpen vagyok is. A dob egy kicsit sok a refrén elıtti résznél, nem kellett volna a nyitott lábcin, de amúgy ez egy ügyes próbálkozás. Az elején írtam, hogy ne számoljuk a válogatáslemezeket, most mégis kell, mert az Amikor a Földön véget ér az élet az Alvinmánia második részén jelent meg, 2005-ben. A szövegnek jót tesz a lassulás, így legalább nem nehéz figyelni rá, kicsit talán jobban is illik ez a zene a némileg apokaliptikus szöveg mellé. Vissza a kezdetekhez, Jézusnak volt-e szakálla (Jézusnak volt-e szakálla, 1995). Kicsit ska-s kezdés, valamelyest a folytatásban is marad, a nosztalgia szerethetıvé teszi, de azért ez nem lett egy túl jó feldolgozás. Megyünk is nagy léptekkel az újabb korszakhoz, Vissza a kıkorszakba (Most is ugyanolyan jó, 2004). Ez már eredetiben is tetszett, amit azon az albumról nem sokról mondhattam el, és feldolgozva is jó lett, még a dobtéma is ügyes lett, semmi probléma vele. A végére a Kurva élet (Jézusnak volt-e szakálla, 1995) biztos pont volt. Persze az albummegjelöléssel kicsit

csaltam, ez inkább Alvinmánia 2005, mert az új verzió van rajta. Amúgy természetesen jó, mivel az ilyen punk himnuszok mindenféle feldolgozásban jók maradnak. Jó hosszú lett. A végeredmény vicces. Mint írtam az elején, nem tetszett a lemez. A számok nagy részérıl mégis azt írtam, hogy egész jó. Csak egyben nagyon sok és a számlista is elég tré. Végül megkérdeztem a kollegákat, ha ık dönthették volna el, melyik számok kerültek volna az Unplugged lemezre. Viszont rajtam kívül csak -bthallgat Alvint, ezért kettınk listáit láthatjátok. Pipi: Alvin és a mókusok (Jézusnak volt-e szakálla, 1995), Rémálom (Jópofa, 1996), Utak mellett (Jópofa, 1996), Teljes csıd (Nem akarunk mi bántani senkit?!, 1997), Legszebb lány (Máshol jársz, 1998), Ékszerész (Máshol jársz, 1998), Happy End (Emberek és állatok, 1999), Fı az óvatosság (Az élet szaga, 2000), Ki menti meg? (Az élet szaga, 2000), Vissza a kıkorszakba (Most is ugyanolyan jó, 2004). -bt-: Kurva élet (Jézusnak volt-e szakálla, 1995), Rémálom (Jópofa, 1996), Ilyen világ (Nem akarunk mi bántani senkit?!, 1997), Máshol jársz (Máshol jársz, 1998), Kultúrált (Emberek és állatok, 1999), Sikerdíj (Az élet szaga, 2000), Valahol, ott a lábad elıtt (Valahol ott a lábad elıtt, 2002), Kelet-európai szuperhıs (Most is ugyanolyan jó, 2004), Én még tükörbe tudok nézni (Mi ilyenkor szoktunk sírni, 2006), Illúzió (A végén majd meghajlunk, 2008). Pipi

IMPERIAL STATE ELECTRIC IMPERIAL STATE ELECTRIC Nicke Andersson az egyik legjobb rocknroll forma ezen a bolygón, igazi szenvedélyes zenebolond, aki mind az Entombed deathnroll brigáddal, mind a rocknroll mellékprojectként indult The Hellacopters-el 10 pontos alapvetéseket pakolt le az asztalra. Ezek mellett még muszáj megemlíteni a Supershit 666 projectet Nicke generációjának másik két kiemelkedı alakjával (Ginger The Wildhearts és Dregen - Backyard Babies). Pontosan nem tudom mi volt a baj a Hellával, de az biztos, hogy az Imperial egyenes folytatása az utolsó Hellacopters lemezeknek. Annyi a különbség, hogy itt papíron is visszamegyünk a 60-as évekig. Nicke stílusa könnyen felismerhetı és most is hoz olyan slágereket, amikért mások ölnének. A nyitó rágógumi A Holiday From My Vacation, a zsír riffel bíró Throwing Stones vagy a Beatles-érzet I'll Let You Down mind király nóták, ezzel a régi hangzásvilággal. De. Alapvetıen ha egyesével vizsgálom meg a számokat, minden rendben: zseniális

dalszerzıi véna, slágerek, okos dalok, stb. Viszont az egész lemez nekem sok. Inkább a Payin' The Dues vagy a To Ride... áll közel a szívemhez, mint mondjuk a Rock 'n' Roll Is Dead, ha érted mire gondolok. Nemsokára lesz alkalmam élıben is meglesni az Imperialt, szinte biztos vagyok, hogy változni fog a véleményem, de egyelıre nem lettem habzószájú rajongó. Inkább Dregent meg Gingert hívnám fel egy kis Supershitezésre... Hajós

SLAYER ATROCITY VENDOR Pontosan nem tudom, mit akarnak Slayer-ék ezekkel az elcsöpögtetett nótákkal, de gondolom a kiadónak megéri a sorlemezek közt is kiadni valamit. Nincs is ezel semmi baj. A Christ Illusion után egy évvel kijött a zseniális Final Six-el seggbetolt deluxe verzió, most pedig a World Painted Blood-érás Atrocity Vendor kislemez látott napvilágot. Hát nem hasalok el tıle, de azért rendben van. Semmi különös leginkább. A lemezrıl nem lógott volna ki, de nem lett volna kiemelkedı sem. Ha a Final Six 10 pontot kapott annó (és annyit kapott volna!), akkor ez mondjuk 7-et. Hajós

APEY AND THE PEA BETTER Ez egy két számos ingyen letölthetı maxi a Neck Sprain torok Apey bandájától. Apey mögött két exSuperbutt forma Prepelicza Zoli és Makai Laci - hozza az alapot, a zene pedig egy felszabadultabbAlice-In-Chainstalálkozik-a-Pearl Jam-el típusú grunge. Ez a két szám nagyon rendben van, fogósságban, odabaszósságban, lendületben és jól is szól. Még Eddie Vedder is csak csettintene, komolyan. Bruhaha... Le lehet tölteni, meg lehet gyızıdni! Hajós

ROB ZOMBIE HELLBILLY DELUXE 2 Szerintem Rob Zombie az Astro-Creep: 2000 óta nem csinált igazán jó lemezt és most sem magára a Hellbilly Deluxe 2-re kaptam fel a fejem, hanem Rob eszement filmjeire. Ahhoz a beteges világhoz, amit mondjuk a The Devil's Rejects képvisel tökéletesen passzol a Hellbilly Deluxe 2, mint filmzene. Alapvetıen a Ramones / Alice Cooper / Black Sabbath találkozik a White Zombie-val kijelentéssel le is írtam a stílust. Elég változatos is a lemez. A Mars Needs Woman eleje pl. a Roots-ot idézi meg, a Virgin Witch-ben meg John 5 teker egy nagyon nagyot. Amúgy is ı az aki legjobban teljesít a lemezen, persze nagy villantásokra itt nincs lehetısége, viszont remekül színezi ki a dalokat. Azt nem tudom, hogy gondolták, hogy fél évvel a megjelenés után kiadnak egy special editiont, amelyen van pár új nóta is, az új dobos Joey Jordisonnal, de mindenesetre ez történt... Hajós

EKTOMORF

ban Danko Jones énekel vendégként, aki hasonló hozzáállást képvisel, mint Zotya. Van még egy érdekes tétel Cigany címmel, aminek az I'm the Cigany refrénje nem tudom, hogy csak nekünk magyaroknak hangzik ilyen furcsán vagy másoknak is. Mindenesetre a riff rendben van, lehet csak szokni kell. Az egyetlen negatívum a szövegekben rejlik. Nem tudom, hogy Zotya kire haragszik ennyire, de nagyon megkapja a magáét. Az is igaz persze, hogy nem dalolhat virágokról meg madarakról, hiszen az Ektomorf nem errıl szól. A többiekrıl eddig én sem ejtettem szót, pedig mint említettem az Ektomorf nem egy személy. A Cadaveresbıl elcsórt Homonnai Gergı dobolása pl. végig izgalmas, bár Jocival sem volt probléma. Murvai Szabolcs - jelenleg a legrégebbi társ hozza a stabil alapot Gergıvel. A lemezen még Shrottner Tamás másodgitározott, ma már egy német srác erısíti a brigádot. Ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni, az a Tue Madsen (pl. Sick Of It All még) által kreált brutális hangzás. Nem véletlen, hogy Zotyáék immáron ötödször dolgoznak vele. Mi magyarok szeretjük sarazni Zotyát, mert nem perfekt az angol kiejtése, de én könnyen el tudom képzelni, hogy pont ez segít kiemelkedni az Ektomorfnak a túlzsúfolt piacon. Nem nagyon volt gondom egyik Ektomorf lemezzel sem, a Redemption is állat lett. Hozzák a szokásos dolgokat, meg egészségesen nyújtózkodnak is keveset. Hajós

ERÓZIÓ ESZMÉLETVESZTÉS

REDEMPTION Az Ektomorf kilencedik sorlemeze a Redemption. ık az egyetlen magyar zenekar, akiknek sikerült úgy igazán kitörniük a nemzetközi piacra de a sikersztorit mindenki ismeri. Mindig is Farkas Zotya volt a fınök, ami szerintem rendben is van, de azért a borítón lehetett volna valami más, mint három Zotya. A Last Fight, Redemption, I'm In Hate, God Will Cut You Down brutális, ektomorfos indítás, ha szereted a bandát, elıkapod a léggitárt és nem is fogod letenni. A Stay Away-ben fedeztem fel másmilyen elemeket is, gondolok itt a beszélıs verzére, ami szépen átcsúszik kiabálós refrénbe. A Never Should sem az a tipikus, az egész szám a dobra épül. Itt is szaval Zotya, az utolsó percben pedig megırülés, zúzás. A See Of My Misery az igazi meglepetés persze, hiszen ez akusztikus, tiszta énekkel, a'la Alice In Chains. Nekem ez is nagyon bejön, jól esik a lemez közepén megpihenni. A The One-

Jó pár lemez került a kezeim közé az elmúlt hónapban és kivételesen erıt is vettem magamon, hogy mindet megírjam. Az Eróziót nem ismertem azelıtt, csak a bemutatkozó szövegüket olvastam el, dallamos punk, poppunk irányba helyezték el magukat. Én meg szeretem az ilyesmit, fıleg ha nem nagyon pop, és az Erózió név erre engedett következtetni, nem az a tipikus Viva TV-n berobbanó elnevezés. No lássuk! Trükkösen az Outro az elsı szám, ami egy kellemes instrumentális darab, jól felvezeti a lemezt. Utána egy zeneileg kicsit Blinkes, kicsit TATU18-as vonalon mennek tovább, ami nagyon egyszerő, de ez nem is lenne baj. A slide a szövegrész elıtt felpörgeti az egészet, vannak benne ügyes részletek. Az énekrıl sajna már kevesebb jót tudok elmondani, ott ugyanis egy pillanat alatt elvész a punkrock hangulat és az igénytelenebb punk bújik elı. Se az ének dallama, se a szöveg, se az énekes hangja nem túl megnyerı szerintem. Nem is arról van szó, hogy annyira rossz

lenne, mert azért nem, hallottam én sok borzalmas énekest, ez inkább a semmilyen kategória. Az elsı, ami feltőnik, a rímek, szótagszámok eléggé összevisszasága, nem jönnek ki a dolgok rendesen a zenére. Nincs benne semmi, ami megfogna, ezerszer elcsépelt punk témák, lehetıleg minél több elégedtlenség egy dalba sőrítve. Nem az a gond, hogy nem a vidámkodós dalszövegekkel van tele (aki ismer, tudja, hogy én se ilyeneket írok), hanem a koncepció és az ötlet hiánya. Szerintem arról érdemes énekelni, amit meg tudunk fogalmazni más szemszögbıl, mint, ahogy elıttünk már ezren megtették, vagy valami tényleg szépet tudunk írni belıle, ami versnek is beillik. Így nem az igazi sajnos. Ami érdekes, hogy a lassabb számok jobban fekszenek nekik, sokkal kellemesebb a zene és az ének is, például a Kettınk története egészen tetszett, azt szívesen hallgattam harmadszorra is. Persze nem mondhatjuk egy punkzenekarnak, hogy mostantól írjatok csak lassú dalokat, mert pont arról szól az egész, hogy azt játsszuk, amit szeretünk, de lehet, hogy érdemesebb lenne kicsit kevesebb társadalomkritikát, kevesebb politikát és sokkal több érzést, vers-szerő szöveget belevinni, láthatóan sokkal inkább ez az asztaluk. Az más kérdés, hogy a kannásboros-tarajos-nagyonpánk-nagyonkemény fajta nem erre fog bukni, de talán egy fejlıdni vágyó zenekarnak nem ık az etalon közönség. Az énekes srác meg egy kicsit vihetne több életerıt a hangjába, láthatóan ugyanazt a hibát követi el, amit sokan mások is (én is anno), nem meri kinyitni a száját a stúdióban. Pedig sokkal jobban jönne ki úgy a hangja. Biztos vagyok benne, hogy élıben, a koncerteken ennél erıteljesebb, punkosabb hangon szólal meg. Így ebben az állapotában sajna azt mondom, ez nem egy túl megnyerı lemez. Nyilván a zenekar nem az én útmutatásomra vágyik, ami érthetı, hiszen se a közönség nem én vagyok egy személyben, se producer nem volnék, csak egy idegesítı újságíró. De talán rajtam kívül mások is látnak majd dolgokat hasonlóan, mint én és a srácok egy kicsit összeülnek ötletelni és legközelebb egy sokkal jobb korongot hoznak össze. Van mibıl építkezni, csak a munka lesz sok, de nem reménytelen a dolog. Remélem a következırıl több jót tudok már írni! Pipi

THE GRENMA MEGSZŐNT A JEL Grenma? Ne már... Nagyjából ez volt a reakcióm, amikor Hajós a kezembe nyomta, hogy írjak egy kritikát. Halkan meg is kérdeztem, nekem ez nem a kedvencem, gáz, ha nagyon leoltom? A válasz nagyjából annyi volt, hogy ı még nem hallotta, úgyhogy hallgassam meg, aztán valamit alkossak, lesz, ami lesz. İszintén szólva a Grenma sose hozott lázba, anno, amikor megjelentek hallottam egy-két klipjüket, láttam ıket egyszer élıben és elég is volt. Mindenképpen a javukra írtam a viszonylag

dekoratív basszeros lánykát és ezen kívül semmivel se becsültem ıket többre, mint az összes mesterségesen gyártott zenekart. A lemez elıtt gondoltam, mővelıdök, meghallgattam az elızı két korongot, volt rajtuk egy-két egész hallgatható szám, de általában irritált az énekes hangja és sablonos témákat hallgattam sablonos zenékkel. Na jó, rosszabb már nem jön, halljuk az új lemezt. Nabasszameg! Nagyjából az elıbbi vulgáris kifejezéssel indítottam meglepettségemet kifejezvén. Ordító csordavokál, rendes zúzós skatepunk, sehol semmi belassulás, nyálaskodás. Az ének dallamos maradt, de Csongi hangja kevésbé kisfiús, eltőnt az irritáló hatás belıle, zúzós vokálokkal, kicsit keményebb riffekkel van feldobva és végre egészen skatepunkos hangzása van a dolognak. Tudjátok, én régóta hiányolom ezt itthonról, hát talán elıször azt mondom, hogy ez sikerült, olyan igazi californiai középiskolás zene a szó jó értelmében. Igazából nem azért annyira jó ez a lemez, mert annyira jó zenészek lennének, vagy annyira egyedi lenne. Azért zseniális, mert megcsináltak valamit, amit itthon igazából senki, fıleg magyarul és mert az elsı két lemez divatos, de nagyon langyos és pop-punk iránya után el tudtak menni egy sokkal kevésbé népszerő és sokkal tökösebb zene felé. Ez ugye fordítva szokás, pörgıs punkrockból langyi popzene. Lásd csak az Anti Fitness Club-ot vagy a Green Day-t. Meg még ezer zenekart. Szerintem ezzel megkockáztattak rengeteg rajongót, akiknek ez nem fog bejönni. Viszont nyitnak kicsit a keményebb mag felé, így már nem fognak hülyén mutatni egy Káderfeszten például. Ráadásul annak ellenére, hogy a mostani stílusról ordít California, mégis kihoztak egy valamelyest azért egyéni hangzást, ami az egész lemezen egységes és lendületesen pörget minket végig a 8 dalon. A szöveg most sem szól egetverıen nagy dolgokról, de ügyesen megírt, nem túl hosszúra vett szövegekkel van tele az amúgy ingyenesen letölthetı lemez, nagyjából az a szövegvilág, amit ettıl a stílustól várunk. A világot az ilyen zenékben nem akarják megváltani és én ezért kimondhatatlanul hálás vagyok, valahogy nem hatna hitelesnek mellette a társadalom nyomorának, tehetlenségének és egyéb súlyos témáknak a boncolgatása. Szerencsére nincs rettenet csöpögıs szerelmi vallomás, érfelvágós csalódás, sírás, hogy milyen nehéz az élet a kertváros legszebb házában, semmi. Megkockáztatom, kijelenthetem: átlagos, köztünk élı emberek a hétköznapok érzéseikrıl énekelnek. És milyen jól teszik! Az egyetlen, ami szerintem nagyon nem kellett volna, az a Ma történik minden címő zárószám, egy lassú akusztikus valami, ami abszolút kilóg a lemez pörgıs zúzós dalai közül és szerintem eléggé rosszul is

sikerült, elıbújik a kisfiúhang, a szöveg túl nyálas. Bocs srácok (és leány), de az elsı, ami beugrott róla, az SP volt, pedig egész más stílus, de valahogy ez ugrott be. Ezt ne hallgasd meg a végén és lesz egy tökéletes lemezed, igaz, csak 7 számos. Ha csak az ilyen stílusú számokkal lesz tele a koncert, mint a lemez zúzósabb része, akkor még az is lehet, hogy lassacskán el fogok járni Grenma bulikra, már csak az emóspicsák miatt is megéri, na de így végképp. Csak így tovább és kérem a következı lemezt is. Pipi

HÉTKÖZNAPI CSALÓDÁSOK INKÁBB 20 MINT TÚSZ Nagyon sok szép emlékem van a pécsi brigáddal kapcsolatosan: lemezek, koncertek, fesztiválok stb. A mai napig izgalommal fogadok egy-egy új Picsa lemezt. Az Inkább 20 mint túsz egy születésnapi kislemez, nyolc számmal, melyek közül három régi, a többi öt pedig feldolgozás (Monkees, Iggy Pop, Stranglers, Louis Armstrong). Újdonság, hogy ezúttal egy trombitással (Bruszel Balázs) is kiegészül a HétköznaPI CSAlódások (avagy alFASZajha), aki 7 nótában is közremőködik. Zseniális ötlet volt a Már semmi se fáj (a Vörös front kazettáról) és a Dr. Kátrány és Toll Professzor (a Nyaljátok ki kazettáról) átmentése. A harmadik régi Picsa sláger a Bevándorló dal, ez is a Nyaljátok ki-n jelent meg. Az Utazó is megjelent már korábban a Ludd Tábornokon, de kapott egy új értelmezést most. Az egész cucc ingyen letölthetı - Barna kommentjeivel – a banda honlapjáról. Korrekt, élvezetes anyag, 10 pont! Hajós

MR BIG WHAT IF… Kezdjük a számokkal. Tíz éve jelent meg utoljára MR. BIG stúdiólemez, Paul Gilbert gitáros pedig tizenöt év után tért vissza a zenekarba, teljessé téve az eredeti, klasszikus felállást. Az új anyag tulajdonképpen a kilencvenes évekbe vezetı idıutazásnak is felfogható, mikor a a hardrock supergroup-ként indult MR. BIG a legnagyobb sikereit aratta világszerte. Japánban persze most is töretlen a népszerőségük, de jócskán kell teperniük, hogy visszakússzanak az európai és amerikai rockerek látómezejébe. Ezt a célt alapvetıen kiválóan szolgálja az új lemez, hiszen a bevált receptet követik a srácok. A jól

ismert MR. BIG-sound adott, mi kellhet még? Ha annak idején bejött a Lean Into It, a Bump Ahead vagy a Hey Man, akkor a What If…el sem tévedhetsz nagyot. Ha egyslágeres csapatként élnek az emlékeidben és csak a To Be With You-t meg a Wild World-öt tudod hozzájuk kapcsolni, akkor itt az ideje, hogy kiemeld ıket ebbıl a skatulyából. -bt-

STRATOVARIUS ELYSIUM Az utóbbi években sok minden a feje tetejére állt a Stratovarius körül, ami kenyértöréshez vezetett. A gyenge Stratovarius (2005) albumot egy középfokú Polaris (2009) lemez követett, és úgy tőnt, hogy az együttes nem talál magára. Számomra legalábbis nagyon úgy tőnt, hogy itt a vége a Stratovarius-nak, de a 13. lemez az Elysium szerencsét hozott a bandának. A formáció új hangja Timo Kotipelto ébresztıt fújt és úgy tőnik, hogy a Stratovarius évekig tartó mély álmából felébredve készen áll a visszatérésre. Az egy órás lemez kilenc dalt tartalmaz, a remek boritót Havancsák Gyula készítette. A nyitódal, a Darkest Hours hasonlít a modern Nightwish-hez, egy jól megszerkesztett, kellemes szólóval kísért középtempós nóta. A következı Under The Flaming Skies sokkal gyorsabb, energikusabb, számomra amolyan töltelék dal. Az Infernal Maze már a lemez megjelenése elıtt kiadásra került, ez tipikus Stratovarius. Fantasztikusan virtuóz, Timo rövid bevezetıje után máris berobban a gitár, és indul az aprítás. Melódikus dallamvilág, pazar zenei megoldások, kitőnı szólók, a régi Stratovarius feeling-et idézve. Az album negyedik tétele a Fairness Justified a lemez legtökéletesebben összerakott száma, hasonló felépítéső, mint a Mother Gaia, Matias kitőnı gitárszólója színesíti a dalt. A The Game Never Ends egy igazi speed/power metal vágta, lendületes, tekerıs nóta, hosszú gitár- és billentyőszólókkal. A Life Time In A Moment egy nagyon furcsa szerzemény, szintetizált hangokkal kezdıdik, melyet egy lassú bassszusgitár követ, majd Timo hangja csendül fel és eltompít minden zajt körülötte. A Move The Mountain egy lassabb, epikusabb szerzemény, sokkal

érettebb és erısebb mint, a Polaris lemez When The Mouintas Fall szerzeménye. Ezt a nagyon pörgıs, tempós Event Horizon követi. A címadó nóta egyben a Stratovarius történetének leghosszabb száma is. Matias körülbelül nyolc hónapig dolgozott ezen a lendületes, varázslatos dalon, míg egyre jobb és jobb lett. A dalban progresszív valamint neoklaszikus metal elemeket, Matias kiváló gitár játékát, Jens káprázatos billentyőszólóit, Jörg energikus dobolását, Lauri kreativ basszusát és Timo káprázatos szólóját hallhatjuk. Úgy érzem, hogy az Elysium hatalmas energiát és új lendületet adott a Stratovarius-nak, nagyon várom a folytatást, kiváncsi vagyok mi jön még ezután? Lırincz

HARDCORE SUPERSTAR SPLIT YOUR LIP A zenekar a skandináv rock n’ roll színteret erısíti már 1997 óta. Én mondjuk 2005 körül figyeltem fel rájuk, azóta többé-kevésbé képben vagyok velük kapcsolatban. Az új anyag nem tartogat különösebb izgalmakat, viszont felettébb kellemes hallgatnivalót kínál, már ha valamilyen szinten rá vagy gyógyulva a Backyard Babies/Hellacopters-vonalra. A nyitó Sadistic Girls kurva jó lemezindító, egybıl megadja a kezdı löketet, a Guestlists-nél egyértelmően a szöveg viszi el a pálmát, de abban is van kakaó rendesen. A Last Call For Alcohol címe mindent elmond, hangulatos partyhimnusz, a refrént a csordavokál adja, szóval adja az ívet ehhez kétség nem fér. A címadó Split Your Lip egy gyengébb eresztés, a Moonshine azonban helyrerántja a dolgokat. Közben egyre többször rémlik fel a korai Mötley Crüe, ami persze nyilvánvaló és megkerülhetetlen hatás, de jól van ez így. A Here Comes That Sick Bitch egyszál gitáros balladaként ostromolja a hallójáratokat, de a pihenı csak lélegzetvételnyi, mert a What Did I Do meg a Bully újra a megszokott laza rock n’ roll vonalat követi. Csont egyszerő riffek, fülbemászó dallamok alig több, mint negyven percben. A zongorával megtámogatott Run To Your Mama tökéletes lezárása a lemeznek, mindenki megnyugodhat és magára húzhatja a takarót. Hogy alatta mi történik, arról inkább Ti meséljetek majd! -bt-

CADAVERES MINDSTREAM Már hetek óta hallgatom a Cadaveres legfrissebb anyagát, és nem nagyon akar kikopni az MP3lejátszómból, ami feltétlenül jó jel. Nem sok olyan színvonalú produkció akad itthon, ami zeneileg, hangzásában és látványban egyaránt felveheti a versenyt a külföldi mezınnyel. Szerencsére azért akadnak páran, a Cadaveres pedig az egyik közülük. Összehasonlítva az elsı két lemezzel, a Mindstream-en egy sokkal érettebb anyagot hallunk, amit nem nehéz egybıl megszeretni. Az elızı lemez óta végbement tagcserék bizonyára befolyásolták a dolgok ilyen irányú alakulását. Tény, hogy a dallamok sokkal jobban elıtérbe kerültek a korábbiakhoz képest, az új énekes, Bölcsföldi Zoltán magabiztosan hozza a témákat. A megszokott Cadaveres stílusjegyek persze megmaradtak, továbbra is számítani lehet a király riffekre, lendületes groove-okra. A dallamoknak köszönhetıen viszont jócskán kitágult a nóták dimenziója. A koncerteken biztosan jól mőködnek ezek a dalok, nyilván ez a lényeg, szóval nincs más dolgunk, mint meglesni ıket a Blind Myself-el folytatott tavaszi hadjáratuk valamelyik helyszínén. -bt-

SUCKERSTARZ EASY ROMANCE A név alapján elég nagy biztonsággal beazonosítható a zene, a bandáról annyit kell tudni, hogy 2000-ben alakult, tulajdonképpen a Joystix-es Szöszö (a.k.a. Blondie) közös vállalkozása két francia arccal, akik a High School Motherfuckers és a Pleasure Addiction sorait erısítik. Egy EP és számtalan válogatásalbumos közremőködés után az Easy Romance az elsı teljes album a Suckerstarz katalógusában. Szöszö múltját és jelenét ismerve nem is lehet másról szó, mint glam-sleaze alapú rock n’ roll alapvetésekrıl felturbózva a Mötley Crüe energiájával és a Stooges beleszarós lazaságával. A polírozatlan, mocskos garázshangzás nagyon jól illik ezekhez a

témákhoz, leginkább talán a Supershit 666-hez hasonlítanám a hallottakat, ami nekem jobban bejön, mint mondjuk az a kilúgozott, steril hangzás, ami például az utolsó Hellacopters anyagokat vagy az új Imperial State Electric lemezét jellemzi. Nagyon nagy megfejtésekre ne számítsatok a Suckerstarz esetében, szóval ez csak rock n’ roll, de a legjobb fajtából. Valahogy így kell, hogy megszólaljon a huszonegyedik század elején, és külön öröm, hogy valaki nálunk is hitelesen tudja képviselni a mőfajt. -bt-

ÉLİ ROKK II. JÉGTÖRİ FESZTIVÁL DÜRER KERT, BP., 2011. 01 21. Ekkora buli régen volt kilátásban, rengeteg remek punkzenekar, megfizethetı belépı és sok-sok régi punk cimbora jelezte, hogy jön, ebbıl csak jó jöhet ki. És mit gondoltok, jó lett? Egy héttel elıtte megtörtént a mindenki által ismert tragédia a West Balkánban, a Dürer elıtt már kordonok és kígyózó sor fogadott mindannyiunkat. Beálltunk, vártunk, vártunk sokáig. Közben a sorban elterjedt a hír, hogy tarajosokat, punk cuccban lévı emberkéket nem nagyon engednek be. Ezt én nem hittem el, hiszen a fellépık között csak punkzenekarok voltak. Aztán elırébb kerültünk és a szemem elıtt zavartak el több punkgyereket is, akik nem balhéztak, nem voltak részegek, épp csak nem tetszettek a biztonságiaknak. Nagy nehezen a sor elejére jutottam, nem voltam punkosan öltözve, így a beléptetéssel nem volt gondom, azonban a mögöttem érkezı cimborámat azzal a kifogással küldték el, hogy túlsúlyos. Sajnos ekkor már majdnem bent voltam és azt hittem, csak humorkodnak vele, de késıbb kiderült, hogy komolyan gondolták és tényleg nem jöhetett be. Hogy a valódi ok mi volt, azt senki ne kérdezze, fogalmam sincs. Benn nem fogadott túl nagy tömeg, így reménykedve vártam a többiekre,

miközben megpróbáltam elmagyarázni, hogy vendéglistán vagyok. Mivel nem találták a nevem (bár le lett adva), kifizettem a belépıt, nem akartam balhézni, adminisztrációs hiba, van ilyen. Az idı telt, múlt, valahogy nem lettünk nagyon sokan és a haverjaim felét se leltem, így telefonálgatásba kezdtem és hamar megtudtuk, hogy nem engednek be több embert, mivel a Dürer hivatalos befogadóképessége mindössze 400 fı, ami elég vicces, de most ugye megy a szivatás a hatóságok részérıl. Így viszont szinte biztos, hogy ez a buli a szervezıknek hatalmas ráfizetés lett. És a hangulat se volt az igazi, hiába éreztük alapvetıen jól magunkat, ott volt a rossz szájíz a rengeteg kinn maradt cimbora miatt. Nem így terveztük, együtt akartunk lenni, mint régen 16-18 éves korunkban. És éppen ezért nem fogok koncertkritikákat írni. Az összes zenekar, amit hallottam, hibátlan, jó hangulatú koncertet adott, tényleg mindenki igyekezett kitenni magáért, mégis ott volt a levegıben, hogy ez így nem jó. A koncertek között kimászkáltam a foteles részre, itt valahogy nem tőnt fel annyira a hatalmas biztonság vágya, miután többször is különbözı kábítószereket fogyasztó társaságokba ütköztem, akik nem is nagyon titkolták mit csinálnak. Vicces volt, azaz inkább tragikus. Egy dolgot tudok remélni, hogy ez a West Balkán ügy utániakra való pánikszerő reagálás volt csak és hamarosan normalizálódik valahogy a helyzet, különben sajnos a Dürert el lehet felejteni, mint nagyobb bulik színhelyét. Meglátjuk... Pipi