KÖSZÖNTŐ A III. MŰSZAK egy ingyenes punk-rock-metal fanzine, amely bárki számára hozzáférhető. A korszellemnek megfelelően nem az újságárusoknál avagy a rocker boltokban, hanem a világhálón. Célunk, hogy olyan zenekarokat mutassunk be, akik szerintünk értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy mennyire népszerűek, van-e kiadójuk vagy épp milyen stílusban mozognak. A tavalyi év végén kis gondban voltam évvégi listám készítésekor, most meg már az év felénél össze tudnék szedni 10 király lemezt. Itt van mindjárt a címlapsztori Prong és a Carved Into Stone, de pl. mostanában az új Six Feet Under is csak centikre tud eltávolodni a magnómtól. A Friss áru rovatunkban is csak úgy repkednek a -k, úgyhogy tessék utánajárni a dolgoknak, megvenni, kölcsönkérni, átmásolni! Rokk! Hajós
III. MŰSZAK Hajós -btPipi -KarinaLőrincz Ferenczi nocode eszem
KONTAKT www.myspace.com/iii.muszak
[email protected] www.facebook.com/iii.muszak www.vaskarc.hu/iii.muszak www.kaderfeszt.hu/iii.muszak www.twitter.com/iiimuszak www.youtube.com/iiimuszak
ÜDVÖZLET CONCERTPHOTOS.HU DEBROCK.HU FEMFORGACS.HU FULLROCK.HU HAMMERWORLD.HU HARDROCK.HU HEAVYMETAL.HU KADERFESZT.HU KRONOSMORTUS.HU KROSSKULT.HU LANGOLOGITAROK.HU LEGENDLIFESTYLE.HU MAGYARTARAJ.ULTRAWEB.HU METALCORE.HU METALNEWS.HU NUSKULL.HU PASSZIO.HU POPPUNKMIND.HU POWERGROUND.HU QUART.HU RIFF.HU RNR666.HU ROCK-R.HU ROCKELET.HU ROCKEREK.HU ROCKINFORM.HU ROCKNESS.EU ROCKNFO.HU ROCKPOLIS-MEDIA.COM ROCKSTATION.BLOG.HU ROKK.HU SHOCKMAGAZIN.HU SHORTSCORE.NET STONERROCK.HU THRASHMETAL.HU TOTALROCK.HU UNDERGROUND.PCDOME.HU VASKARC.HU VIHAROCK.HU ZENE.HU ZENE.NET ZENE.SK ZENEMAGAZIN.COM ZENEUDVAR.RO ZENESZMAGAZIN.HU
PRONG Április 24-én Carved Into Stone címmel jelent meg az új Prong lemez a Long Beach Records/SPV gondozásában. A sajtó úgy emlegeti, hogy az album „visszanyúl a banda legrégebbi és legmocskabb alapjaihoz, amin a zenekar megalapult New York délkeleti oldalán, a mai post-metal és rock színtérnek egyfajta kapocsaként”. Most a főnök Tommy Victor mesél az új albumról, a felvétel folyamatáról, turnézásról, a metál színtérről és sok egyébről! Az új Prong lemez, a Carved Into Stone április 24-én jött ki. Ennyi kemény munkával a hátad mögött, amit az albumba fektettél, mennyire vagy izgatott, hogy végre az emberek kezébe kerül? Szuper izgatott vagyok, haver! Örülök, hogy olyan lett, amilyen. Remélhetőleg elég nagy teret kap majd, és akik meghallgatják, tetszeni is fog nekik. Valóban úgy gondolom, hogy az összes Prong rajongó élvezni fogja ezt a lemezt. A sajtó szerint ez egy végletekig sűrített Prong lemez. Te hogy látod ezt? Szerintem jó értelemben visszautal az összes korábbi Prong kiadványra. Nem mintha egy retro lemez lenne, de visszaköszön benne néhány régi hardcore/thrash pillanat. Semmi elektronika, semmi sampler. Majdnem úgy, mint ahogy a Beg To Differ készült. Alapvetően csak összejöttünk és rock-oltunk. Azt hallod, amit akkor játszottunk, és ez a Prong lényege. Ez az első megjelenésetek, amióta a Long beach/SPV kiadóhoz csatlakoztatok. Hogyan alakul a kapcsolatotok velük eddig? Ez idáig nagyszerű, haver. Jon Freeman, a sajtósunk nagyon proaktív a nevünk hirdetésében, és a lemez népszerűsítéséhez is kínál lehetőségeket számunkra. Nagyon jó újra egy olyan kiadónál lenni, ahol érezhetjük a teljes támogatást. Igazán örülök, hogy ilyen a kapcsolatunk. Az új anyag producere Steve Evetts volt, és azt mondtad korábban, hogy ennyire keményen nem dolgoztál még stúdióban, mint most. Jó pár lemezt kitermeltél már a karriered során; miben volt ez más? Nos, az utolsó pár lemez producere én voltam, és ezúttal nem így szerettem volna. Steve kivette a részét minden egyes feladatból: énekdallamok, gitárszólók, hangzások, keverés, stb. Teljesen aktív volt a lemez minden aspektusával kapcsolatban, és erre nagy szükségem is volt. Nagyon sokat követelt, ugyanakkor nyitott volt a javaslatainkra, és emiatt bizonyult ő a tökéletes producernek az albumhoz. Énekileg és zeneileg is olyan messzire vitt el, amilyen messzire csak lehetett, és a végeredmény pontosan olyan lett, amilyet akartam. Szóval igen, kétségtelenül kemény folyamat volt, de a legjobbat hozta ki a bandából és belőlem, ez biztos.
Nehéz volt számodra úgymond visszalépni, és engedni, hogy valaki más vegye át az irányítást a produkció felett, miután olyan sokáig te voltál az az ember? Nem volt olyan nehéz, mint gondolnád. Már rég elhatároztam, hogy nem veszek mindent a vállamra, szóval az, hogy valaki más csinálta, nagyszerű volt. Olyasvalakit akartam, aki évek óta ezt műveli, tudja, hogy mit csinál, és Steve volt a tökéletes választás. Nagyon bíztam benne, és jól is alakult a dolog. Természetesen voltak olyan időszakok, amikor azt gondoltam, hogy mi folyik itt, mit csinál ez, meg hasonló szarságok, de végig pontosan tudta, hogy mit miért tesz. Amikor rögzítesz, csak az apró részleteket hallod az adott időben. Én azonban az egészet szerettem volna hallani, aztán le kellett állnom, és ráeszmélnem, hogy ura a helyzetnek. Néha az ember elveszíti a fonalat a stúdióban, miközben keményen dolgozik, úgyhogy nekem is fel kellett ráznom magam párszor, és mély levegőt vennem, amikor ráébredtem, hogy nem hárul rám minden, tudod. Egyszerűen csak minden bizalmunkat belé kellett fektetnünk, és nagyszerűen alakult minden a fejünkben is. Nyilvánvalóan a lemez minden dalának rajongója vagy, különben nem tetted volna fel őket az albumra. Van olyan dal, ami miatt nagyon izgatott vagy, hogy meghallják a rajongók? Személy szerint a Subtract című dalt nagyon kedvelem. Nem teljesen metál, de vannak benne bizonyos elemek, amelyekre igazán büszke vagyok, különösen az énekre. Valójában boldog vagyok a lemez énektémáit illetően. Steve nagyszerű munkát végzett velem az ének felvételek alatt ezen a lemezen. A korai próbálkozásaim során néha csak ok nélkül kiabáltam, vagy csak karcosabban erőltettem volna az éneket, mint kellett volna, és tudod ez néha nem szükséges. Számos dolog zajlik az éneklés alatt, amit sok ember nem ért meg, ilyen dolog a szöveg átélése, vagy az a hozzáállás, ahogy megközelíted a szavakat. Minden szó, minden egyes szó tisztasága mélyen beléd ássa magát, és Steve segített mindezt kihozni belőlem, szóval nagyon elégedett vagyok az énekkel. A Prong együtt túrt áprilisban egy rövid turné erejéig a Crowbar-ral. Terveztek hosszabb turnét is az USÁban? Még nem tudom. Szerintem augusztusban vagy szeptemberben lesz. Jelenleg is ezen agyalunk. Kell a megfelelő alkalom, anyagi háttér, minden annak rendje szerint. Azonban biztos, hogy be fog következni. A Crowbar turné még az album megjelenése előtt lezajlott, csak hogy felcsigázzuk az embereket, és felhívjuk a figyelmüket az új lemezre, de azt kell mondjam, minden bizonnyal még idén betámadjuk az Államok többi részét is. Ennek biztosan örülni fognak a Prong rajongók! A mai színtérről is szeretnélek kérdezni. Nyilvánvalóan az emberek rosszállóan beszélnek róla az illegális letöltések miatt, meg minden, de hiszem, hogy vannak
amúgy pozitívumok is. Te hogy látod ezt? Melyek a kemény zenei színtér pozitívumai manapság? Ez egy igen jó kérdés, haver. Szerintem óriási lehetőségek vannak jelenleg. A színtér szemlátomást nem halt ki, ami eleve jó dolog, de erősebb is, mint azt az emberek gondolják. Hiszem, hogy az olyan csatornák, mint az internet, a YouTube, stb. a feltörekvő művészek segítségét szolgálják. Ezek még nem léteztek, amikor feltűntem a színen, tudod. Sokszor csak ültem a lemezzel a kezemben és nekem kellett felrázni a dolgokat, hogy valami kisüljön az egészből. Baszki, még tab-jaink sem voltak akkoriban! Ma már rengeteg forrás áll a bandák rendelkezésére, hogy kialakítsák a saját hangzásukat, és azt gondolom, ez hatalmas előny. Emellett azt is látom, hogy a party életmód is kezd lassan kimúlni bizonyos fiatalabb bandák esetében. A legtöbbjük valóban komolyan gondolja a dolgot, amit nagyon tisztelek. Én erre sose lettem volna képes fiatal koromban. Sok ember mostanában csak a színtér negatív dolgairól beszél, holott sokkal több a pozitívum, mint azt gondolnák. Nemrég volt a Super Tuesday az államokban. Nyilvánvalóan nem indulsz, de ha Tommy Victort elnökké választanák, mi lenne az első dolog, amit megváltoztatnál az országgal kapcsolatban? Nagy egészségvédő srác vagyok. Nem erőltetném a dolgot, de hiszem, hogy a kórházi és az egészségügyi ellátásnak ingyenesnek kellene lennie. Szerintem, ha az ember beteg vagy az embert operálni kell, akkor csak be kell fáradni, és meg kell csináltatni, mint ahogy ezt a világ többi részén csinálják. Egyszer tapasztaltam is ezt Németországban, amikor szétcsesztem az ujjam a turné alatt, és egy gyönyörű klinikán látták el egy óra alatt, teljesen ingyen. Csodás dolog volt, és szerintem mindenkit megilletne ez. Ha mindez itthon történik, valószínűleg nem vettek volna fel és csinálták volna meg ilyen könnyedén. Szóval mindenképpen tennék valamit az ügy érdekében! Ez nagyon király! Az utolsó részt nyitva hagynám neked. Van esetleg bármi, amit a Prong rajongóknak üzennél? Ja! Csekkoljátok a Facebook profilunkat a hamarosan megjelenő új turné dátumokért. Emellett itt a klip is a Revenge Best Served Cold című dalunkra, szóval azt is keressétek. De ami a legfontosabb, hogy köszönjük a támogatást és ne felejtsétek el megvenni a Carved Into Stone-t! (Az interjú eredetileg a skullsnbones.com oldalon jelent meg, a fordítást engedélyezte: Sam Room, fordította: eszem) www.prongmusic.com www.facebook.com/prongmusic
RYBOZIME Az év elején jelent meg a norvég hard rock Ribozyme ötödik és egyben eddigi legjobb korongja, a Presenting The Problem. Stílusuk nehezen behatárolható, de leginkább hard rock téren mozognak, hangzásuk a Tool-hoz vagy a Sigur Rôshoz hasonlít leginkább. Erről és sok minden másról kérdeztem a banda gitárosát Bård Bøge-t. Hogyan jellemeznéd a zenéteket három szóban? Masszív, dinamikus és sokszínű. Milyen fordulópontok voltak a Ribozyme pályafutásában? Szerinted a zenekar elindult már a siker fele vezető úton? Vannak olyan élmények, amikről nem szívesen beszélek. Például Kelet-Németországban kénytelenek voltunk a hálószobánkat hét kutyával megosztani, de felléptünk olyan csupasz termekben is, ahol összesen egy dob és egy singstar mikrofonon állt a rendelkezésünkre. Könyvet tudnék írni ezekről a Spinal Tap-es esetekről, de talán a legemlékezetesebb (csakis negatív értelemben) az első fellépésünkkor a szülővárosunkban, Bergenben történt. A hosszú történetet rövidre fogva, a rossz rendezés miatt arra eszméltünk, hogy egy 80-as évek témájú retro bulin játszunk, és épp egy 80-as évek slágereit játszó tribute zenekarnak nyitunk. Amíg a stúdiózás, a lemezkiadás funkcionál, addig optimista vagyok a jövőnkkel kapcsolatban. Ez az első korong, amit az Indie Recordings kiadónál készítetettünk, nagyszerű emberekkel dolgoztunk együtt, és úgy tűnik, jó úton halad a csapat. Gratulálok a Presenting The Problem lemezhez. Milyen visszajelzéseket kaptatok eddig? Hány lemezt adtatok el? Köszi! Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk mindenhonnan, itthonról és külföldről is (főleg Amerikából). Nagyon jó érzés olvasni a jobbnál jobb lemezkritikákat, ami igazolja a zeneírásba és a lemez hangzásába befektetett munkánk eredményességét! Az eladásokról sajnos nem tudok túl sokat. Érdekes a borító, ki tervezte? Honnan ered az album címe? A 2006-os Blacklist Mercy albumunk borítóját Gaute Aase (Grandpeople) készítette. Nagyon elégedettek voltunk vele és mindenképp folytatni akartuk az együttműködést. Tudtuk, hogy képes lesz az új lemezünk atmoszféráját gyönyörű vizuális ábrázolással összegezni, tehát elküldtük neki a szerzeményeket és felkértük a melóra. Az album nevét is a borító ihlette. Milyen volt a dalszerzés folyamata? Mennyi idő alatt készült el az anyag? A dalírás folyamatának módszere műről műre változik, viszont a számok nagyjából készen voltak a stúdióba vonulás előtt. Az is igaz, hogy a lemezt a stúdióban véglegesítettük és rengeteg dolgot ott találtunk ki. Az
album elkészítése az írástól a rögzítésig úgy kb. 9-10 hónapot ölelt fel. Kik a vendégzenészek, közreműködők a lemezen? Sok új dalt fogtok játszani élőben? Az albumon vendégszerepel Jørgen Munkeby és Fredrik Saroea, akik mindenképpen plusz értéket adtak a korongnak. A vendégszereplők listája az album témájától függ, de biztos, hogy következő lemezünkön is lesznek vendégzenészekkel előadott szerzeményeink. Jelenleg az El Caco-val turnézunk Norvégiában, és csak egyfajta ízelítőt játszunk az albumról. Idővel többet, kb. 8-10 dalt is előkapunk majd. Mennyire különbözik ez a lemez a korábbiaktól? Addig csiszoltuk az új dalokat, amíg teljes mértékben elértük a kívánt eredményt, vagyis a tökéletes hangzást és vágásminőséget. Éppen ezért vannak olyan szerzemények, amiknek a szerkesztése napokba tellett, de olyanok is, amelyek pár óra alatt elkészültek. Persze ez az albumunk más hangzású, mint a három évvel ezelőtt kiadott March Of Time. A videoklipek mennyire fontosak számotokra? Alkotásuk nagyon hasonlít a lemezborító szerkesztési módjához. Az Blacklist Mercy korongon Marius Soma rendezővel kollaboráltunk, aki dokumentumfilmet forgatott a kevert harcművészetekről Thaiföldön, és felajánlotta a videoklip forgatás ötletét, ami nagyon jól sült el! Más zenekarokban, projektekben is zenéltek? Kjartannak van egy másik zenekara is, a Fathers Of A Thousand Kids. Én és Cato közreműködtünk az Audrey Horne bandával, valamint Cato beugrott dobosnak Krakow legutóbbi európai turnéján. Szoktad olvasni a kritikákat? Szeretem elolvasni a lemezzel kapcsolatos beszámolókat, főleg azokat, amik az olyan részekről szólnak, amikkel órák hosszat foglalkoztunk. Utálom azokat a “Soha nem szerettem az ilyen stílusú…” vagy ehhez hasonló megjegyzéseket. Úgy gondolom, hogy a Presenting The Problem lett az eddigi legjobb lemezünk, bár a Think March Of Crime sem rossz. Lehet már valamit tudni a következő anyagról? Nem tudom, hogy mikor jelenik meg és milyen lesz a következő album, de azt megígérem, hogy nem fogtok benne csalódni. Milyen együttesek, stílusok befolyásoltak? Mit gondolsz a metál stílusirányzat jövőjéről? Olyan bandákon nőttünk fel, mint a Soundgarden, a Pearl Jam, a Nirvana és az Alice In Chains, akik befolyásolták a stílusunkat, hangzásunkat. Most már nem számít a stílus, az a fő, hogy jó zene legyen! Bevallom, hogy nem vagyok oda a death metálért, de úgy gondolom, hogy a metál stílusirányzatban nehezebb újításokat hozni, mint máshol. Ezért egyre több zenekar ír hasonló hangzású, stílusú zenéket, manapság megengedhetik maguknak a bandák, hogy elhanyagolják az írást és a formát is. Szeretsz turnézni? Szeretünk turnézni, rajongókkal találkozni, ezért ez számomra felhőtlen szórakozást jelent. Nekem a 2005-ös,
első európai turné a legemlékezetesebb, egyrészt, mert nagyon különbözött a hazai turnézástól, másrészt pedig olyan helyekre nyertünk betekintést, amelyeket az ember csak tévében láthat. Milyen norvég együtteseket ajánlanál, akikre érdemes figyelni? Ahogy már említettem az El Caco és Trained To Bite zenekarokkal turnézunk. Ezen kívül még figyelmetekbe ajánlanám a Dunderbeist és a Djerv zenekarokat. Mit terveztek a nyárra? Most ugye az El Caco-val turnézunk és valószínű, hogy az őszi hónapokra is jut néhány európai fellépés. Eddig egy biztos helyszín van, a cseh Masters Of Rock Fesztivál. Terveink szerint jövőre kezdünk neki a következő albumunknak. Bård, köszönöm az interjút és további sok sikert! Lőrincz
www.ribozyme.no/ www.myspace.com/ribozymenorway Ribozyme diszkográfia 2001 (Zilch) 2003 Invidia 2006 Blacklist Mercy 2009 March Of Crime 2012 Presenting The Problem
ELIXIR Az 1983-ban induló Elixir a brit heavy metal új hullám (NWOBM) egyik ígéretes zenekara volt. Debütáló szerzeményüket az acéltorkú Ronnie James Dio slágercsúcsnak ítélte, 2005-ös bemutatkozó korongjukat, a The Son Of Odin-t a Terrorizer magazin minden idők egyik legjobb power metal albumának választotta. A fergeteges kezdés után mélypontok jöttek a banda életében, erről és még sok másról kérdeztem a banda gitárosát, Phil Dentont. Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a zenével? A zene mindig is közel állt hozzám, gyerekkoromban édesanyám napestig bömböltette a rádiót, ezért a zenei ízlésemet kezdetekben elsősorban a hatvanas-hetvenes évek zenéje befolyásolta. Hamarosan a gitározás szerelmese lettem, és ha jól emlékszem tizenhat éves koromban az első pénzes melómból vettem meg az első gitáromat. Ezután elkezdtem saját dalokat írni, mert nekem valahogy mindig is könnyebb volt egy személyes alkotást eljátszani, mint egy klasszikus slágert betanulni. Később szülővárosomban Lutonban egy helyi bandában zenéltem. Húsz évesen kiléptem ebből a formációból, megnősültem, Londonba költöztem és úgy döntöttem, hogy saját zenekart alapítok. Hogyan kerültél az Elixirbe? Egy újságban olvastam a Dobbs fivérek és Steve Bentley hirdetését, amiben gitárost kerestek az akkor induló bandájukhoz. Azonnal jelentkeztem, és bevallom nagyon bejött a srácok hangzása, de hamar észrevettem, hogy nem csak gitárost, hanem egyúttal zeneszerzőt is keresnek. A meghallgatásra magammal vittem a szerzeményeimet és elkezdtük őket közösen játszani. Egyből megtetszettek nekik a műveim, engem is megfogott a srácok zenestílusa, úgyhogy innen el is indult az Elixir-es pályafutásom. Már csak egy énekes kellett. Így került a képbe Sally Pike, akivel kétszer is (1983/1984) felléptünk a stratford-i The Green Man sörözőben. Felvettünk egy demót, ezt elvittük Neil Kayhez a helyi metal dj-hez. Neil-nek nagyon bejött Sally hangja, sajnos annyira, hogy meggyőzte őt, hogy távozzon az Elixirből és csatlakozzon egy kizárólag nőkből álló zenekarhoz. Hosszas keresés után, 1984. júliusában Paul Taylor személyében találtuk meg az új énekest. Sajnos Paul érkezése után Steve távozott, ezért új gitárosra volt szükségünk. Ekkor, pontosabban 1984 októberében Norman Gordon lépett a helyére, ezzel kialakítva a klasszikus felállást. 1985 januárjában már így koncerteztünk a The Royal Standard sörözőben. Az Elixir életében eddig mi volt a legkínosabb pillanat? Miért oszlott fel a banda? A többi zenekarhoz hasonló problémákkal küzdöttünk, a különbség csupán az volt, hogy nekünk nem jött össze a „milliós“ lemezszerződés. 1985-ben, amikor beindult a zenekar, az amerikai glam metal dominált a listákon, így
amikor a The Son Of Odin lemezünknek kiadót kerestünk egyfolytában elutasításokba ütköztünk a túl angolos hangzásunk miatt. Végül valahogy pénzhez jutottunk, kölcsönt vettünk fel és saját magunk adtuk ki a lemezt, ami amúgy egész jó kritikákat kapott. 1988-ban a második albumunk felvételei közben a Dobbs fivérek kiléptek az Elixirből és új bandát alapítottak, a Saragota-t. Kénytelenek voltunk új basszusgitáros és dobos után nézni, így esett a választás Mark White-ra és Clive Burrre, akikkel rögzítettük a második lemezünket. Sajnos ehhez az albumhoz sem sikerült kiadót találni, sőt, a magánkiadáshoz már hitelt sem tudtunk felvenni, mivel a korábban felvett kölcsönt sem tudtuk visszafizetni. 1989ben úgy éreztem, hogy nincs tovább, a banda alapítói, a Dobbs fívérek távozásukkal pótolhatatlan űrt hagytak a zenekarban. Akkortájt a feleségem babát várt, ezért úgy döntöttem, hogy én is kiszállok a bandából. A következő évben a zenekar tovább koncertezett nélkülem, majd feloszlott. Örömömre helyemet Leon Lawson vette át, aki többek között kedvenc gitárosommal Michael Schenker-el is zenélt. Sajnos ez a felállás sem tartott sokáig, néhány koncert után végül feloszlott a banda. Visszaköltöztem szülővárosomba, Lutonba, ahol gyerekeim nevelésével foglalkoztam, belenyugodtam az Elixir sorsába, de nem hagytam fel a zenéléssel; tribute zenekarokban játszottam tovább. Mikor döntöttetek az újrakezdés mellett? 2001-ben a Cult Metal Classics görög kiadó ajánlatot tett a The Son Of Odin album újrakiadása kapcsán. Ez nagyon meglepett, de a kiadó elmagyarázta, hogy az album nagy népszerűségnek örvend a görög metál rajongók körében, ezért újranyomtuk és mindössze egy hónap alatt eladtunk 1000 példányt. Aztán megkérdezték, hogy nem volna-e kedvünk újrakezdeni az Elixirt, sőt, felkérést kaptunk az Athen-i Metal Assault Fesztiválra is. Beleegyeztünk hát, viszont az egyedüli kikötés az volt, hogy újra a klasszikus felállásban zenéljünk. A banda felbomlása után szerencsére jó kapcsolatban maradtunk, ezért mindenki vállalta a közös munkát. Egyelőre nem tudjuk, hogy meddig fogjuk ezt így csinálni, éppen ezért mindannyian nagyon élvezzük a közös zenélés minden percét! Gondoltál valaha arra, hogy 2012-ben az Elixir még mindig létezni fog? Ha vissza tudnál menni az időben, min változtatnál a zenekar életében? Tudod, szerintem senki sem gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideig tart ez az út! A görög fesztivál után több fesztiválra is meghívtak (pl. a németországi Keep It True Fesztiválra), különböző európai városokban és Amerikában is turnéztunk. Azóta több új stúdiólemezt adtunk ki: The Idol (2002), Mindcreeper (2006), All Hallows Eve (2010) és egy elő lemezt, az Elixir Live-ot (2005). Egyszóval nem változtatnék meg semmit, minden jó így, ahogy van. Szerinted az Elixir miért nem ért el nagyobb sikert? Ahogy mondottam 1985-ben az amerikai glam metal uralta a listákat és ez nagyban befolyásolta a sikerünket. Nemrégiben láttam egy dokumentumfilmet (Metal
Evolution) az amerikai Warrant glam metal bandával, akik hozzánk hasonlóan nem tudnak megélni a zenéből, koncertezés mellett melóznak. Abban különbözünk tőlük, hogy ők az abbamaradt glam láz miatt kénytelenek régi, időtálló dalokat, örökzöld slágereket játszani, míg mi a stílusunkhoz hűen folyton új, modern szerzeményeket írunk, adunk elő. Tehát elégedett vagyok a jelenlegi helyzetünkkel. Beszéljünk egy kicsit a 2010-ben megjelent All Hallows Eve –ről. Miért érdemes megvenni ezt a lemezt? Hmmm, miért érdemes beszerezni? Talán a díszcsomagolása miatt, másrészt azért, mert kedvező áron beszerezhető (csupán £6) a coldtown.com/elixir honlapról, ráadásul egyes kritikák az albumot a banda eddigi legjobb lemezének mondják, amelyen az Elixir a legjobbat nyújtja, egyszerűen elsőrangú hangzást produkálunk! Továbbá a befolyó összeggel a zenekar új projektjeit támogatjátok, dióhéjban: mindenki jól jár vele. Honnan ered az album címe? Az album borítója zseniális. Ki készítette és hogyan jött létre? Az albumhoz a Midnight Messiah készült el elsőnek, ezt követte az All Hallows Eve. Érdekesnek találtam a Midnight Messiah témáját, ezért úgy döntöttem, hogy a címadó szerzeményben nagyobb hangsúlyt fektetek az ősi pogány és kelta hagyományok világára. Mindent elolvastam, ami a Samhain ünnepel kapcsolatos, többek között azt a babonát is, miszerint All Hallows Eve (Mindenszentek éjszakája) éjjelén a holtak lelkei visszatérnek az élők világába. A sztori nekem nagyon bejön, ezért erre alapozva írtam a 15 perces Samhain dalt, de az album többi szerzeménye is, a The Pagan Queen, a Daughters Of The Moon, a The Spell és a You’re Not Fooling Me hasonló atmoszférában forog. Az album borítóját Duncan Storr készítette. Elmondtam neki az ötleteimet, felkértem és ő elvállalta a melót. Állítása szerint a lemezborítót megálmodta, aztán megrajzolta, megszerkesztette. A kép egy őskori pogány szertartást celebráló papnőt ábrázol, aki a holtak lelkét az élők világába invitálja. Ha kellő figyelemmel nézed a rajzot, akkor a távolban négy érkező lélek sziluettje bontakozik ki. Duncan pazar munkát végzett, a maximumot nyújtotta és persze mindenki elégedett a végeredménnyel. Be tudnád mutatni nekünk az album szerzeményeit? A címadó dal az All Hallows Eve egyben az album nyitószáma is. Komor hangulattal indul, de hamar a klasszikus Elixir hangzásba torkollik, kellően ütős és olykor melódikus hangzású dob- és gitárjátékkal, kemény szólókkal megspékelt nóta. Ezt a receptet követi az album összes szerzeménye. A The Pagan Queen egy pörgős, remek szólókkal, élvezetes basszusjátékkal tarkított szerzemény. A dal a szertartást celebráló pogány királynő idézéséről szól, imádom azt a részt, amikor Norman-al közösen Judas Priest-hez hasonló váltott szólókat nyomunk. Az ilyen stílusú dalt érdemes igazán élőben játszani! A Daughters Of The Moon holdfényben vigadozó falusi lányok lélekcsalogató táncát idézi, egyedi
gitárszólók és tökéletes kórusok hallhatók. A The Spell talán az album legkeményebb szerzeménye. Egy közepes tempójú metallicás riffel indul, majd zúzós hangzásúvá növi ki magát. Számomra ez a sláger alátámasztja a klasszikus felállásunk fontosságát, a Dobbs testvérek óriásit zúznak, Kev kitűnően basszusgitározik, remek a Nigellel nyomott gitár duója. Amint már említettem, a Midnight Messiah készült el elsőnek, a szöveget Paul írta, a kórus és a cím tőlem származik. Geoff Barton a Hard Rock Hell fellépésünkről írt beszámolójában vicsorító himnusznak becézte. A Midnight Messiah úgy tűnik, hogy hatalmas rajongói kedvenc. A You’re Not Fooling Me zenéjét Norman írta, a szöveg Paullal közös, a dal elnevezése tőlem származik. A visszaérkezett lelkek pajkos, trükkös, huncut távozásáról énekel, az ének dacosan hangsúlyozza a lelkeknek, hogy You’re Not Fooling Me! Az albumot záró Samhain egy gyönyörű, megragadó, epikus dal. Bevallom, hogy a szerzemény hosszúsága miatt unalmassá válhat, ezért elég nehezen győztem meg kollégáimat, hogy teljes egészében felkerüljön a korongra. De végül mindenki beleegyezett, és amikor a Samhain jobbnál jobb kritikákat kapott, akkor mindenki saját magának tulajdonította a döntést. A szerzemény központjában főleg kelta és a Thin Lizzy-t utánzó ikergitáros hangzás áll, hangulatával a kelta népzene stílusát idézi, Paul kitűnően hozza Phil Lynott vokális stílusát, technikáját. A szerzemény kikrály riffekkel és szólókkal indul, majd ezt egy dallamosabb rész követi, aminek a szövege egy megálmodott versen alapszik. Ezt követi a lélekidézés ceremóniája, amelyben a kísérteties hangzás, a kemény dobolás és a papnő rituáléja kap szerepet. Majd megint lelassulunk és a lemez az egyik csúcspontjával, - ami egyben a korong körkörösségét sugalló - Until The Next All Hallows Eve refrénnel zárul. Melyik a kedvenc dalod az albumról és miért? Az album mindegyik száma zsír, úgy érzem, hogy ezek a dalok a lelkemhez érnek. Kedvencem a Samhain, óriási kihívás volt számunkra, egy ilyen hosszú dal megírása. Hogyan hasonlítanád össze az All Hallows Eve-et a The Son Of Odin koronggal? Melyik a jobb? Egyetértek a sajtó véleményével, hogy az All Hallows Eve méltó utódja az 1986-ban megjelent The Son Of Odin korongnak. Emlékszem, hogy amikor az első lemezünkön dolgoztunk, tele voltunk energiával és tettvággyal, aztán az All Hallows Eve-el felnőttünk. Mondhatnám, hogy a lemez egy felnőtté érett zenekar első munkája. Chris Kee (Power Play Magazin) lemezismertetőjében többek között így méltatta a korongot: “Van valami különleges az All Hallows Eve-ben. Egész egyszerűen a helyén van minden hang és remélem, hogy a fiúk büszkék a lemezre. Lehet, hogy a debütáló albumuknak nagy kultusza van a rajongók körében, viszont nyilvánvaló, hogy az All Hallows Eve az Elixir nem utolsó, hanem az első legtökéletesebb albuma.” Teljes mértékben egyetértek vele! Mindenki vásárolja meg mindkét albumot, és mindenki döntse el saját maga, hogy melyik tetszik.
Kíváncsi lennék arra, hogy hogyan írjátok a dalokat és milyen zenekarok inspirálnak leginkább? Ötleteket, riffeket szoktunk előre gyűjteni, majd ezeket formáljuk, együtt összerakjuk, gyúrjuk, egyszóval mindenki hozzáteszi saját ötleteit. Az is előfordul, hogy Paul előre megírt refrénjét, vagy Nigel dobtémáját vesszük alapul, majd ezekhez közösen hozzáadjuk a magunkét, tehát a számok szerkesztése sok mindentől függ. Stílusunkat leginkább a 70-es évek zenéi jellemzik, olyan zenekarok inspirálnak, mint a Judas Priest, a Black Sabbath, a Rainbow, a Thin Lizzy vagy a Deep Purple. Büszkén mondhatom, hogy ezek a bandák ösztönöznek arra, hogy hagyományos megközelítésű metált játszunk és ezt a pozitív tendenciát a mai napig sikerült fenntartanunk. Hogyan látod, mennyire változott meg a hangzásotok 1983 óta? Rajongóink a klasszikus Elixir hangzást akarják hallani, vagyis a mély, de melodikus éneket, csípős gitárriffeket, búgó basszust és dobot. Zenénkben keverjük a modern és a klasszikus hangzást, de azért próbálunk közel maradni a saját stílusunkhoz. Ez a specialitásunk, ehhez értünk a legjobban. A hangzásunkban nincs érzékelhető különbség a régi és az új korongok között. Igazából két eltérés van: az anyagi háttér és a stúdiózás, de összességében mindegyikre büszke vagyok. Az All Hallows Eve korongot saját magam produceltem, otthonról hoztam a 24 csatornás cuccomat, stúdió monitorokat és munkához láttam. A végeredménnyel máig elégedettek vagyunk, ezért a következő albumot is hasonló módszerrel rögzítjük majd. Az Elixir mellett zenélsz még más zenekarokban is? Más zenekarokban nem játszom, időm, energiám nagy részét az Elixirre fordítom. Mi a zenei tehetség szerinted? A zenei tehetség egy képesség, ami lehetővé teszi, hogy a zenéddel másoknak örömet szerezz. Melyik hangszeren lehet megtanulni a legkönnyebben játszani? Erre pontos választ nem igazán tudok adni, szerintem a legfontosabb a személyes vonzódás az adott hangszer iránt. Én mindig meg akartam tanulni jól gitározni, ezért minden percet sajnálok, amit nem gitározással töltök. Nem vagyok egy profi, klasszikus gitáros, emellett kurva keményen kell melóznom, azért hogy megéljek. Sok munkára és szerencsére van szükség ahhoz, hogy egy napon profi gitárossá válj. A siker titka a kemény munka és a folyamatos gyakorlás. Kezdőknek olcsó, egyszerű klasszikus gitárt ajánlok, aztán majd ha belejössz, csakis akkor vegyél egy komolyabb, drágább gitárt. Kérlek, mutasd be a zenei felszerelésedet! Egy Gibson gitáron játszom, nagyon kényelmes és nagyon tetszik a hangja, többek között Tony Iommi és Angus Young is Cherry Red 1974 Gibson SG Standard gitáron kezdett el játszani. A 80-as években gitáromra egy Washburn Wonderbar tremolos rendszert szereltettem, ami végigkísért Elixir-es pályafutásomban, és ami a mai
napig jól működik. Ezenkívűl használok egy Midnight Burst Gibson SG Supreme gitárt, amely egy Hand Wound hangszedővel és ugyancsak egy Washburn Wonderbar tremolo rendszerrel van felszerelve. Ezzel akarom pótolni az “öreg” SG gitáromat. Az új gitárom hangszedői a régi gitároméra hasonlítanak, dióhéjban a két modell közti különbség az, hogy a régi fogólapja rózsafából, míg az új ébenfából készült. Még büszke tulajdonosa vagyok egy Classic White Gibson Flying V-nek, ébenfás fogólappal és Schaller típusú hangolókulccsal felszerelt gitárnak, melynek beszerezését kedvenc gitárosom Michale Schenker ihlette. A demókat egy Yamaha FG411E akusztikus gitáron készítem, ez egy nagyon kényelmes és jó hangú gitár. Felszerelésemhez még egy Marshall JCM800 100 wattos csöves gitárerősítőfej és egy 4x12” Marshall 1960a gitárláda tartozik, az effektekhez pedig egy Blackstar Duo tórzítót és egy Boss ME8 pedált használok. Miért akartál színpadra állni? Milyen célokat tűztetek ki a zenekar alapításakor? Nem is tudom, egyszerűen csak zenélni akartam. A banda alapításakor három célunk volt: hogy kiadjunk egy teljes albumot, hogy a BBC-ben, pontosabban a Tommy Vance Friday Rock Show-ban szerepeljünk és hogy fellepjünk a londoni Hammersmith Odeon-ban. Mindent sikerült teljesíteni kivéve a Hammersmith Odeon (ma már az Apollo nevét viseli) fellépést nem. Ki áll életed középpontjában? Van példaképed? Életem középpontjában a családom áll, ezt szorosan követi a zene. Mindig büszkén felnézek gitárhősömre, Michael Schenker-re, de úgy érzem, hogy számomra a zenekar tagjai nyújtják a legnagyobb motivációt. Nélkülük nem kezdtem volna újra zenélni, ezért nagyon szerencsésnek tartom, hogy mi még mindig egymás mellett vagyunk és zenélünk. Mire vagy a legbüszkébb az életedben? Családom után csakis a The Son Of Odin lemezre. Jól éreztem magam és büszke voltam magamra, amikor a frissen kevert albumot a stúdió óriási Tannoy hangfalaiban először végighallgattam. Mi a véleményed a mai metál színtérről? Mit változtatnál rajta? Sajnos nem ismerem annyira a mai zenekarokat, metál színteret. Nem értem a death metál stílust, ez mindig rohadtul kiakaszt. Viszont rendszeresen hallgatom a Black Country Communion és a Chickenfoot zenekarokat, ők azok, akik hangzásban közel állnak hozzánk. Én jobban szerettem a dallamosabb, énekesebb, pozitív üzenetű metált, és ezeket nagyon hiányolom a mai zenékből. Mit szeretsz jobban, a stúdiómunkát vagy a koncertezést? Mindkettőt szeretem. A 80-as években arra figyeltünk, hogy szigorúan minden hang a helyén legyen, ezért a hét minden napján a stúdióban voltunk. Mostanában szeretek elvegyülni a rajongóink között, együtt bulizni, énekelni velük. Annyit már most elárulok, hogy a hónap végi
fellépésünk után a British Steel Fesztiválon elkezdjük az új lemezünk anyagát összehozni. “Treachery (Ride like the Wind)” / “Winds of Time” dalotokat a Kerrang! (99 számában) Ronnie James Dio méltatta, ugyanakkor az “All Hallow Eve” korong az ő emlékének íródott. Volt alkalmatok arra, hogy személyesen találkozzatok, beszélgessetek Dióval? Személyesen nem volt alkalmunk találkozni Dióvval, de óriási megtiszteltetés és öröm volt olvasni kedvenc zenészünk debütáló szerzeményünkről írt méltató szavait. Sajnos második albumunk készítése közben Dio elhunyt, ezért döntöttünk úgy, hogy az új lemezt az ő emlékének ajánljuk. Ha találkoznál Dio-val, mit mondanál, köszönnél meg neki? Megköszönném, azt a pluszt, amit a munkásságával nekem adott. Az életműve számunkra példaértékű, mi is Dio stílusát próbáltuk követi a zenénkkel. Hogyan találtattok rá Clive Burr-re? Második albumunk rögzítéséhez Nigel helyére kerestünk egy dobost és így találtunk rá Clive-ra. Szerencsénkre mi is ugyanabban a garázsban szervizeltettük a verdáinkat, a tulajtól elkértük hát a telefonszámát, felhívtuk és felajánlottuk a dobos posztot. Clive az Iron Maiden-ből való távozása után Dee Snider (ex-Twisted Sister) akkor alakuló bandájával a Desperadoval akart zenélni. Beszéltünk vele, ő meghallgatta az anyagot és beleegyezett, hogy segít nekünk. Nagyon jól kijöttünk vele, fantasztikusan muzikális, remek a humora, sőt a focizásban is jeleskedik. A Desperadoval kötött szerződése miatt az album befejezését követő koncert után kilépett az Elixirből. Sajnos évek óta súlyos betegséggel küzd, ezért nagyon sajnálom és kívánok neki mielőbbi teljes, gyors felépülést. Ennyi év és megpróbáltatás után mondhatjuk, hogy még mindig ég a tűz a zenekarban? Mi öten (vagyis a klasszikus felállás tagjai) már olyanok vagyunk, mint a testvérek, megszenvedtünk a sikerekért, de tetszett a kihívás. Emiatt erős kötelék alakult ki közöttünk. Jól összedolgozunk, sokat viccelődünk, bármikor számíthatunk egymásra. Sokszor úgy érzem, hogy ha valaki kilépne a bandából, akkor senki sem folytatná tovább. Tehát mindenki tudja, hogy az Elixir azért sikeres, mert a zenekarban mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Ki a kedvenc zenészed? Amint már említettem eddigi zenész karrieremet Michael Schenker befolyásolta. Gitár szólóit, szinte fütyülhető refrénjeit egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Persze Malmsteen, Vai, Satriani stb. is fantasztikusan gitároznak, viszont számomra a zenei megoldások terén egyikük sem hasonlítható Michael Schenker pazar hangzásvilágához. Beszéljünk egy kicsit a British Steel Fesztiválról is. Kiknek ajánlod és milyen bandák lépnek (és léphetnek) fel a British Steel Fesztiválon?
A British Steel Fesztivál 2006-ban alakult, fő célja a 80-as brit metál bandák támogatása és promotálása. Tehát a fellépők listája a 80-as, 90-es évek brit metál hírességekből, klasszikusokból áll össze. Egyesekkel már turnéztunk (Demon, Cloven Hoof és Chariot), de vannak olyan fellépők is, akik a rajongóknak köszönhetik fellépésüket. Eddig minden fellépő zenekar tetszett, és igen a nemtetszés a fellépés egyik kizáró oka. Mint főrendező nekem is lehetnek elvárásaim, nem igaz? A bulin minden előadót végignézek, velük énekelek, táncolok, kitombolom magam. Fantasztikus a hangulat, a világ miden tájáról (főleg spanyol, német, belga, holland, olasz) érkeznek rajongók, még egy japán sráccal is találkoztam. Valószínűleg szeretik összekapcsolni londoni vizitjüket a fesztiválunkkal, ahol öt legendás NWOBHM (a brit heavy metal új hulláma) zenei mozgalomhoz tartozó fellépőt láthatnak. Volt olyan előadó, aki visszamondta a fesztiválon való fellépést? Az Angel With és a Grim Reaper bandákat szeretném még látni a fesztivál színpadján, de ez eddig különböző okok miatt nem valósulhatott meg. De nem adom fel! Melyik díjra, kitüntetésre vagy a legbüszkébb? Mekkora nézősereg előtt koncerteztetek? A legbüszkébb arra vagyok, hogy a Terrorizer magazin a The Son Of Odin-t minden idők legjobb húsz power metal albuma közzé sorolta. A legnagyobb nézőseregünk a németországi Keep It True Fesztiválon lehetett, itt kb. 1500 ember előtt játszottunk. Milyen bandákkal szoktatok a leggyakrabban fellépni? Játszotok más zenei stílusú zenekarokkal is? A Cloven Hoof, Hammerhead és az Agincourt bandák nagyon nagy arcok, jól kijövünk velük. De megemlíteném az amerikai Attacker bandát is, sok közös fellépésünk van, a barátság is összeköt minket. Játszottunk más zenei stílusú bandákkal is, engem ez nem zavar. Milyen terveitek vannak a jövőre nézve? Már korábban is említettem, hogy hamarosan elkezdünk az új lemezen dolgozni. Az anyag fele kb. már készen is van, ezen kívül nagyon sok ötletünk akad még, ami megvalósításra vár. Ez is saját kiadásként fog megjelenni, én leszek a producere és én rögzítem majd. Mindennek összhangban kell lennie, persze ez sok időbe kerül, de szerencsére már nincsen semmi anyagi és technikai akadály, ami gátolhatná a munkánkat. A megjelenést ezért jövőre tervezzük. Phil, köszönöm, hogy időt áldoztál rám! Üzennél valamit a magyar rajongóknak? Köszönöm az érdeklődést a zenekar iránt! Lőrincz www.coldtown.com/elixir www.myspace.com/officialelixir
Elixir diszkográfia 1986 The Son Of Odin 1990 Lethal Potion 2003 The Idol 2006 Mindcreeper 2010 All Hallows Eve
2000-BE ÉRVE SUBSCRIBE STUCK PROGRESS TO MOON Nem hiszem, hogy bárkinek be kellene mutatnom a hazai metál-szintér állócsillagát. A 2004-ben a Sanity Left The Building albummal berobbanó zenekar második lemeze minden tekintetben nemzetközi mércével mérhető anyagot rejt. A korábbinál jóval „emészthetőbb” hogy ne mondjam „slágeresebb” vonulattal könnyen meg lehet barátkozni, ennek ellenére nem egy kilúgozott dalfüzért kapunk, már csak azért sem, mert a zenekar kísérletező oldalát előtérbe tolva a jazzes-fúziós-funkys megoldások (Kiss And Kill Your Girlfriend, Use Her Friendly), illetve a magyar népdalhagyomány beemelése (Delirium II - The Tremens) érdekes színt és valódi súlyt kölcsönöz az anyagnak. Az alapokat továbbra is a pazar metalcoreriffelés és a kiemelkedően magas lúdbőr-faktorral rendelkező énekdallamok kavalkádja képezi. A hangszeres teljesítményt nem lehet eléggé felmagasztalni, ahogy az aranytorkú Bálint-Máté vokálduó parádésan kidolgozott témáit sem tudom a felejthetőkategóriába tolni. Az anyag megszólalása csillagos ötös, az Aquarium/Bakery kombónál, jobbat akkoriban találni sem lehetett. A borító artwork is rendben van, kiállásában sem vall szégyent az anyag. Szépen, ízlésesen és tudatosan összerakott, minden ízében nyugat-kompatibilis kiadvány, hasonló exportképes minőséget itthon a Subin kívül csak a Blind Myself meg a Superbutt produkál. Akinek valamilyen okból még hiányzik a gyűjteményéből ez az album, annak érdemes beszerezni az eredeti dualdisc CD-t, mely „hátoldala” egy korabeli A38-as fellépés felvételét tartalmazza, mely a Subscribe színpadi teljesítményéről ad hiteles tanúbizonyságot. -bt-
FRESHFABRIK DRIVE MY HAND A FreshFabrik nemrégiben legutóbbi lemezével a Morával Fonogram díjat nyert, a cikk igazi aktualitását azonban nem ez adja. Talán Leventééknek is hiányzott a torzított gitár és ezért döntöttek úgy, hogy visszakanyarodnak és újra betanulják a régi slágereket a koncertekre. Én még nem láttam idén őket, de hamarosan személyesen is lecsekkolom a 2012-es Fabrikot élőben. A másik dolog
meg, hogy a következő sorlemezt is gitárosabbnak ígérik, legyen így! Nekem mondjuk nem volt problémám a popos Morával (és örülök is, hogy ők nyertek!), de tény, hogy a Pet Shop Boys neve sokszor előbb ugrott be róla, mint akár a saját maguké. Így el is érkeztünk a Drive My Handhez, ami megkerülhetetlen, mind a FreshFabrik, mind a magyar rockzene történetében. A zenekar a legnagyobb sikereket is ebben az időszakban érte el: ausztrál turné, Sziget nagyszínpad, AC/DC vendégeskedés Prágában, itthoni turnék, Arany Zsiráf díj, stb. A Drive My Hand talán az első olyan anyag, ami már nem is az itthoni piacra készült, ugyanakkor nem is totál underground (mint a Dawncore vagy a Newborn, noha ők sem a hazai befutásban reménykedtek). 2000-be értünk, a metal még mindig ciki, legalábbis a régi formájában, így az MTV-n az új képviselőké a terep (System Of A Down, Slipknot, Korn, Limp Bizkit…). MO-n a FreshFabrik továbbra is a saját útját járja, de őket is mondhatjuk új képviselőknek, mégha zeneileg nincs is nagy rokonság az előbb felsoroltakkal. A Drive My Handen a súlyos gitárok éppúgy fellelhetők, mint az elektronika. Barabás Béci (ex-Southern Special) és Koncz Matyi (ma The Ministers) sokáig a Fabrik alapemberinek számítottak, talán miattuk is több a gitár itt, mint a Nerve-ön. Szabó Andris és Kovács Levente az eredeti tagok, a ritmusszekció, nélkülük nem is lehetne FreshFabrik. A fronton pedig Pityesz (ex-Neurotrend, később Sunworkshop, Neck Sprain), acsarog, hörög, dallamosan énekel, de egyáltalán nem úgy, mint ami a mai sablon, annál sokkal eredetibb. A lazább Lamentation és az ugrálós címadó lettek megfilmesítve, számomra a Stop! vagy a Just Another Fake Swastika a slágerek, de a záró, akusztikus Check Mother! is örök kedvenc. 2000-ben még jó stúdiót is nehezebb volt találni, Mr. Colson és az Aquarium azonban profi munkát végzett. Összefoglalva a Drive My Hand egy tökéletes munka, túl tudták szárnyalni a Nerve-öt és a FreshFabrik a csúcsra ért. És ahogy Lemmy is megmondta: a csúcsról csak egyfelé vezet az út. Lefelé… Hajós
ÉLŐ ROKK SUPERBUTT 229 THE VENUE, LONDON, 2012.05.11. Ha nem is a Superbutt miatt mentünk Londonba –bt-vel, azért úgy időzítettük utazásunkat, hogy lecsekkolhassunk valami koncertet a Tower Bridge meg a Big Ben után. Eleinte a Mötley / Def Leppard londoni buliján gondolkodtunk, végül munkahelyi és egyéb tényezők miatt, a Supersegg jutott. A délutáni városnézés, a kocsmázás és a metrózás után, hamar a helyszínre érkeztünk. A The Venue egy kis klub, nem sok koncert volt még itt ezelőtt, legalábbis valami ilyesmit hallottam. A hely maga nem is nyerte el a tetszésemet, a legnagyobb bajom próbatermes hangzás volt. Erre még gyúrniuk kell. A két előzenekarról sokat nem tudok mondani (Area86, Sold For Evil), na nem azért mert nem láttuk őket. Most írhatnám azt is, hogy „bocs srácok, lekéstünk, majd legközelebb”, de egyszerűen nem fogtak meg. Az is igaz, hogy a söritalok is egyre jobban fogytak, tehát lehet a hiba az én készülékemben van. Mondjuk amikor a Sold For Evil 150kg-os samplerese félmeztelenre vetkőzve a hájával nyomogatta a billentyűket, na az azért felejthetetlen volt. De mi már a főműsorra izgultunk. A Superbutt kb. 60-70 - jórészt magyar – arcot nyúlt le a
péntek esti londoni életből és szerintem nem is okoztak csalódást senkinek. A programban nem volt nagy meglepetés: 6 vagy 7 dal az új lemezről (természetesen), meg egy pár régi, kötelező sláger a múltból (az első lemez megint kimaradt). Jó ez az új Superbutt mégha az előző felállásnak teljes ellentéte is, így sajnos azt hiszem alapból kiesnek régi dalok, de igazat adok Vörösnek, hogy kellett az újítás. Kovács Attila és Práznek Tamás gitárosok egyre jobban hozzák magukat és biztos örülnek, hogy már a saját dalaikat is előadhatják. A ritmusszekciónak (Nedoluha György, Erdei Attila) pedig ott a lecke: Salim vagy Fellegi témáit nem könnyű visszaadni, nem is érzem úgy, hogy ez most minden esetben sikerült. Legközelebb. Mint már írtam a hangzás nem volt a legjobb, de a koncert rendben volt. Miután a megjelentek jórésze beszélte a magyart, jogos volt a végén a Szájon át meg persze az elmaradhatatlan Pioneer. Szerintem visszatérnek még a srácok Londonba. Hajós
FRISS ÁRU
SOULFLY ENSLAVED
MÁRIS KLASSZIKUS
JÓ, TETSZIK
BORZASZTÓ GYENGE
NAGYON JÓ
HATÁRESET, NEM TUDOM
OSZOLJANAK FEL!
IMPERIAL STATE ELECTRIC POP WAR A kritikák pozitívan fogadták a kettes Imperial lemezt, hogy most végre megmutatja Nicke azt, ami a bemutatkozó korongon még nem sikerült. Szerintem viszont már ott is megmutatta, igaz ehhez egy klubkoncertélmény is hozzásegített, ahol meg aztán végképp megmutatta. Az első lemez logikus következmény volt a Hellacopters után, úgy érzem szándékosan próbáltak elrugaszkodni ezzel a back-to-the-sixties érzéssel a hellás rocknrolltól. A Pop War csak annyival lett jobb, amennyivel a banda összeszokottabb. Nem mintha számítana Nicke Anderssonnak, hogy ki van mögötte, ez a csávó egy multitalentum. Legyen az gitár, ének, dob, rocknroll, pop vagy death metal. A Pop War tehát ott folytaja, ahol két éve abbamaradt a történet, Beatles, Alice Cooper, Hellacopters light. Számomra egyértelműen a 10 számos lemez legjobb pillanata a Back On Main, azzal a korai Def Leppard riffel. Nagyon nagy! A korong egyébként elég rövid, ami szerintem 2012-ben fontos szempont, hiszen nincs az embereknek ideje teljes lemezekre, ez a helyzet (és hosszadalmas lemezkritikákra se). A 2-3 perces dalok egyszerűek és fogósak, nincs is mit ragozni rajtuk. Kivételt képez a vonósokkal megspékelt záró Enough To Break Your Heart a maga 6,5 percével, ez egy kicsit ki is lóg a sorból. Nem mondom, hogy a Pop War kitúrja a Wolverine Bluest vagy a Payin’ The Duest a szívkamrámból, de azért az jó kis banda ez az Imperial State Electric! Hajós
Két év után itt az újabb csapás Max Cavalera csapatától. Nem mondható, hogy a zenekar kemény magja alkotói válságban szenvedne, ha hinni lehet a pletykáknak ez a lemezanyag mindössze két hét alatt állt össze. A végeredmény friss, fogós és harapós lett, a Cavalera/Rizzo riffgyár 110 százalékos teljesítményen pörög 2012-ben is. Kettejük összhatása egyszerűen tökéletes, Max pusztító riffjeire Marc Rizzo agyas témái válaszolnak. Az utóbbinak immár ez az ötödik albuma a Soulfly kötelékében, a Főnök nem véletlenül ragaszkodik hozzá, egyszerűen zseniális a figura. A lemezen új ritmusszekciót avatunk Tony Campos és David Kinkade személyében, akik becsületes szakmunkásokként hozzák az alapokat. Nehéz kiemelni számokat a lemezről annyira egységes az egész és fogós minden téma. A felvezető World Scum persze rögtön beüt, de a Gladiator középtempós zúzása is egyből megadásra kényszerít. Az American Steal és a Redemption Of Man By God, Dez Fafara (ex-Coal Chamber, DevilDriver) közreműködésével rettentő jó hangulati váltásokkal operál, ezek mindenképpen kiemelkednek a felhozatalból. A komplex dalszerkezetek uralkodnak minden számban, ilyen értelemben végül is érthető, hogy a legtöbben a Sepultura – Arise albumához hasonlítják ezt a lemezt. A legjobb, hogy az összehasonlítás bőven megállja a helyét, ami talán mutatja, hogy milyen minőségű produktum került elő ezúttal a Soulfly műhelyéből. A Plata O Plomo-ban Tony Campos is besegít a vokálokba, az a szám teljesen meg van csavarva. Olyan, mint egy lelassított és bedurvított Cypress Hill téma, flamenco betétekkel. Újabb bizonyíték arra, hogy a Soulfly-univerzum folyamatosan tágul. A Revengeance még megadja a kegyelemdöfést a lemez végén, melyben az egész Cavalera család bosszúszomjas dühe zúdul a világra. Ez kevésbé erős a többi nótához képest, klasszikus „B-oldalas” szerzemény, de végülis levezető gyakorlatnak ez is megteszi. Hölgyeim és uraim a Soulfly 2012-ben is adja az ívet, egy olyan albummal, ami az év végi összesítésekben is előkelő helyen végezhet. Jó hír, hogy a csapat európai körútja keretében a pécsi (utolsó) Rockmaratonon is tiszteletét teszi, ahol a megjelenés mondanom sem kell, kötelező. -bt-
PENNYWISE ALL OR NOTHING Elöljáróban csak pár szót: mindig is szerettem a Pennywise-ot, szerettem Téglás Zolit és az Ignite-ot is. Amikor meghallottam, hogy Zoli kerül a Pennywise énekesi posztjára, örültem ugyan, hogy egy magyar származású srác lehet a frontembere az egyik legnagyobb punkrock csapatnak, de Ignite-os munkásságát ismerve nem tudtam elképzelni, hogy illik majd bele a képbe. Aztán hallottam élőben őket és tulajdonképpen jól szóltak az ismert dalok Zoli előadásában. De azért mindnyájunkban ott maradt a kérdés, mit is fog összehozni ez az új felállás egy következő lemezre? Nos, itt van, hallgassunk bele. A cím nagyjából az elvárásainkat tükrözi: vagy legyen nagyon jó, vagy semmilyen, ők nem engedhetik meg maguknak, hogy hibázzanak. Azért ugye elég karakán egyéniségek találkoztak, Fletcher és a PW legénysége a maga jól kitaposott útjával és Zoli a kifejezetten magas, képzett hangjával. Mindenesetre úgy tűnik, Zoli itt tiszteletben tartotta a hagyományt és igyekezett a zenekar által járt úton maradni. Zeneileg a Pennywise igazából mindig is ugyanazt hozta, tagcserék ide vagy oda, ők már az első években megtalálták azt a világot, ami bejött nekik és a közönségnek is, azóta csak csiszolgatják. Itt is alapvetően ez a vonal dominál, de azért előjön néha egy kis fűszer, a Let Us Hear Your Voice például egy szintén skatepunk alapú, de kicsit másmilyen stílust követ, ami egyébként nagyon jól áll a csapatnak. Amúgy az egész egy picit talán gyorsabb, mint amit megszoktunk, de ez főleg a dobtémákon érhető tetten, mert az összhatásban nem éreztem hihetetlen pörgést, de nem is hardcore ez… Egyébként annak ellenére, hogy alapvetően ismét egy Pennywise sorlemezt hallgatunk és a hangulat a régi, azért Zoli sokszor kiereszti a hangját, felmegy magasra, de nem következett be, amitől féltünk, beleillik a képbe, az egész nagyon ügyesen lett összerakva, mindenki meg tudott maradni önmagánál és az összkép jól sikerült. Amúgy a jobb punkrock zenekarok (mint ők is) már rájöttek arra, amire sokaknak nem sikerült, hogy nem azt kell megmutatni, mennyire tudsz játszani a hangszereden, mennyire villámgyors és milyen szanaszét bonyolított szólókat tudsz elpengetni. A punkrock nem erről szól, még a kicsit populárisabb irány sem. Össze kell rakni egy pörgős, energiát hordozó zenét, és persze ha valami jót akarsz alkotni, ki kell lépni a verze-refrén, három hang kombóból. Itt jön elő az, ami fontosabb a zenélni tudásnál is: a zenét írni tudás. És ebbe ügyesen variált egyszerű
gitárszólamok, pontos, pörgős, de nem monoton és nem is agyonvariált dobtémák, kiállások, megírt, többszólamú vokálok kellenek és egy jó énekes az egészhez. Na de miért is írok ilyen általános igazságnak csúfolt dolgokat egy lemezkritikába? Hát egyrészt ugye a Pennywise önmagában egy általános igazság a műfajon belül, de igazából azért, mert ez a lemez ennek a kis tételnek a tökéletes illusztrációja. Ezen a korongon ugyanis gyakorlatilag nincsenek szólók. És ennek ellenére egy percig sem érezzük kevésnek, meg se fordul a fejünkben, hogy nem elég jó zenészek. Mert összerakták. Nagyon. Mint úgy általában. Féltünk, de feleslegesen, Zolival is hozzák az elvárt minőséget, így nem marad más hátra, mint az Epitaph Records SoundCloud oldala (soundcloud.com/epitaph-records), meghallgatni ingyen a lemezt, hátradőlni és örülni, hogy egy magyar zászló van annak srácnak karjára tetoválva, aki ezzel turnézza végig a világot. Pipi
SLASH APOCALYPTIC LOVE Azt már a tavalyi koncertalbum kapcsán kifejtettem, hogy Slash mindig kitűnő vokalistákkal dolgozott együtt. Axl Rose és Scott Weiland képességeit és hangi adottságait nem érdemes elvitatni, de a sorba illeszkedik Eric Dover, Rod Jackson (mindkettő Slash's Snakepit) vagy éppen Myles Kennedy is. Utóbbi, aki mellesleg az Alter Bridge élén is frontemberkedik, jó tíz évvel ezelőtt tűnt fel Slash körül, mikor a Velvet Revolver élére kerestek egy belevaló rock-torkot. Az együttműködés akkor nem valósult meg, de ettől még nem szakadtak el egymástól. Slash két évvel ezelőtti, különböző együttműködőkkel zsúfolt első szólólemezre két nótát is felénekelt, nem is akárhogyan. Azóta kellemesen összeértek a lemezbemutató turné alkalmával, nem jöhetett ki más végeredmény mindebből, mint egy újabb szólólemez a kipróbált turnéfelállás közreműködésével (a fentieken túl Todd Kerns – bass, Bernt Fitz – dobok). Nem áll szándékomban összevetni az új albumot Slash korábbi munkásságával, de időnként igencsak elkapott a korai Guns-hangulat (One Last Thrill, Carolina) és a Snakepit féle laza, bluesos, beleszarós rock n' roll életérzés (Bad Rain, Shots Fired). Slash persze nem bújhat ki a bőréből, ő csak egyféleképpen tud varázsolni, de így varázsolni
csak ő tud, senki nem ér a közelébe. Myles Kennedy pedig igazán jól illeszkedik a képletbe, erről már korábban is megbizonyosodhattunk. Kettejük robbanékony elegye egy feszes, húzós rock n' roll albumban kristályosodik ki, mely bizonyosan betalál majd mindenkinél. A No More Heroes nagyívű refrénje, az Anastasia klasszikus vonalvezetésű szólója, a Hard & Fast glam/rock-os húzása mind emlékezetesek maradnak, olyan momentumként ragadnak meg, melyek miatt az Apocalyptic Love-ot újra és újra elő fogom venni. Arról nem is beszélve, hogy ezekhez a nótákhoz milyen dögös és mocskos hangzást sikerült kikeverni. Egyszerűen öröm hallgatni. Az előzetes nyilatkozatok, melyekben Slash egy igazi keménykötésű rock n' roll lemezt ígért, szerencsére nem olcsó reklámfogásnak bizonyultak. Kifejezetten lassú, balladás szám csak egy van az albumon, de még jó, hogy sikerül egy jól felépített, húzós gitárszólóval megtermékenyíteni, így már azért vállalható az is. Összességében Slash egy korrekt és minőségi anyagot pakolt le az asztalra, pont olyat, amit tőle várni lehet. Rákendroll-faktor: tízes! -bt-
