ÜDVÖZLET KÖSZÖNTŐ III. MŰSZAK KONTAKT

KÖSZÖNTŐ A III. MŰSZAK egy ingyenes punk-rock-metal fanzine, amely bárki számára hozzáférhető. A korszellemnek megfelelően nem az újságárusoknál avagy a rocker boltokban, hanem a világhálón. Célunk, hogy olyan zenekarokat mutassunk be, akik szerintünk értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy mennyire népszerűek, van-e kiadójuk vagy épp milyen stílusban mozognak. Bizony itt az ideje végérvényesen elfelejteni a nyarat, a hideg sört a tűző napon, a rövidgatyát és rákoncentrálni az őszre no meg az érkező lemezdömpingre. Az új Anthrax már meg is bolygatta a világ rendjét, de a 27-én érkező új Machine Head is esélyes, hogy robbant majd. A szemfülesek már tudják, a becsületesek kivárják a megjelenést és megveszik. Mindenesetre a NO.23.-ban maga Robb Flynn mesél az Unto The Locust-ról, csak hogy még nehezebb legyen a várakozás. Meg persze ezen kívül is rengeteg érdekességgel szolgálunk most is, jó böngészést, kagylózást, vénasszonyok nyarát! Hajós

III. MŰSZAK Hajós -btPipi -KarinaLőrincz Ferenczi

KONTAKT www.myspace.com/iii.muszak [email protected] www.facebook.com/iii.muszak www.vaskarc.hu/iii.muszak www.kaderfeszt.hu/iii.muszak www.twitter.com/iiimuszak www.youtube.com/iiimuszak

ÜDVÖZLET CONCERTPHOTOS.HU DEBROCK.HU FEMFORGACS.HU FULLROCK.HU HAMMERWORLD.HU HARDROCK.HU HEAVYMETAL.HU KADERFESZT.HU KRONOSMORTUS.HU KROSSKULT.HU LANGOLOGITAROK.HU LEGENDLIFESTYLE.HU MAGYARTARAJ.ULTRAWEB.HU METALCORE.HU METALNEWS.HU NUSKULL.HU PASSZIO.HU POPPUNKMIND.HU POWERGROUND.HU QUART.HU RIFF.HU RNR666.HU ROCK-R.HU ROCKELET.HU ROCKEREK.HU ROCKINFORM.HU ROCKNESS.EU ROCKNFO.HU ROCKPOLIS-MEDIA.COM ROCKSTATION.BLOG.HU ROKK.HU SHOCKMAGAZIN.HU SHORTSCORE.NET STONERROCK.HU THRASHMETAL.HU TOTALROCK.HU UNDERGROUND.PCDOME.HU VASKARC.HU VIHAROCK.HU ZENE.HU ZENE.NET ZENE.SK ZENEMAGAZIN.COM ZENEUDVAR.RO ZENESZMAGAZIN.HU

MACHINE HEAD Hatalmas várakozás előzi meg a Machine Head új lemezének az érkezését, mely Unto The Locust címmel jelenik meg szeptember 27-én. Robb Flynn és zenekara a négy évvel ezelőtti The Blackening albummal magasra tette a lécet, a kérdés tehát adott, mi jöhet még ezután. Az alábbiakban az oakland-i metalcsapat énekes gitárosa értékeli a helyzetet. A The Blackening album négy éve jött ki. Valóban szükség volt ennyi időre, hogy megturnéztassátok a lemezt és megírjátok az új anyagot? Úgy értem négy év azért elég sok idő, miközben a rajongók remegve várják az új Machine Head dalokat. Négy évből hármat turnézással töltöttünk, nem volt mögötte stratégia, egész egyszerűen csak így alakult. Már másfél év után készen álltunk arra, hogy belevessük magunkat az új lemez felvételébe, de beérkeztek a felkérések a Mayhem-turnéra, majd a Sklipnot-túrára, végül pedig a Metallicával is mentünk egy kört. Ez persze borította az előzetes elképzeléseket, de mivel ilyen lehetőségek csak egyszer adódnak az életben, nem akartuk kihagyni őket. Többször felléptünk például Párizsban, Franciaországban, és rengeteg embert állítottunk az oldalunkra. Az új albumotokat, mely Unto The Locust címmel fog megjelenni, a Green Day Oakland-i stúdiójában vettétek fel. A Green Day zenéje azért elég távol áll a Machine Head dolgaitól. Miért esett a választás mégis az ő stúdiójukra? Főleg azért, mert az egy igazi fasza kis stúdó, világszínvonalú technikával. Nagyon jó analóg cuccaik vannak. Jó hangulat uralkodik, nem olyan steril a helyszín, ahová általában a lemeztársaságok betolják a zenekaraikat. Helyileg is jól megközelíthető volt számunkra, Ott van East-Oakland-ben, szóval minden klappolt. Ez lesz a harmadik lemez, melyen te magad látod el a produceri teendőket. Gondolod, hogy te vagy az egyetlen, aki tudja és meghatározhatja hogyan szóljon a zenétek? Figyelj, óriási producerekkel, igazi nagy nevekkel dolgoztunk együtt a múltban. Ross Robinson, Johnny K. meg a többiek, rengeteget tanultam ezektől az arcoktól, nagyon élveztem a közös munkát. De az igazság az, hogy minden producernek megvan a saját hangzásképe, amit szépen ráhúz a zenekarokra, akikkel együtt dolgozik. Nekünk ez a fajta megközelítés nem annyira jött be, mert megvan a saját sound-unk. Szóval a The Ashes Of The Empires-nél úgy döntöttem kipróbálom magam a produceri székben és mindenki elégedett volt a végeredménnyel. A The Blackening-nél ugyanez volt a képlet. A srácok az új lemeznél ismét felkértek erre, így hát belevágtam. Gondolom bíznak bennem és abban, hogy helytállóak az elképzeléseim.

A The Blackening hatalmas kritikai és közönségsikere után arra lehetett számítani, hogy az Unto The Locust hasonló stílusban fogan meg, de erről egyáltalán nincs szó. Teljes mértékben új irányt vett a zenétek. Ennyire fontos Neked, hogy ne ismételjétek magatokat és új dolgokat fedezzetek fel? Hát, eléggé. Abban biztosak voltunk, hogy nem akarjuk megírni a The Blackening második részét. Úgy értem, a turné utolsó fél évében rendre azt kérdezték tőlünk az interjúk alkalmával, hogy miként fogjuk felülmúlni a The Blackening-et. Az a lemez valóban óriási mérföldkő a Machine Head pályafutásában, mely új magaslatokra repítette a zenekart. Egyike lettünk a világ legnagyobb metalbandáinak. Számunkra óriási kihívás volt, hogy a helyére tegyük a The Blackening-et, olyan módon, hogy az árnyéka azért ne vetüljön rá az új lemezre. Szóval zenészként is új kihívások felé tereltük magunkat, melynek az eredményeként egy olyan lemezzel jelentkezünk most, ami egyáltalán nem hasonlít a The Blackening-re, de magán hordozza a Machine Head minden jellegzetességét. Mindazonáltal a The Blackening készítésének tapasztalatai és az album sikere befolyásolta valamilyen módon az Unto The Locust elkészítésének módját? Nem igazán, persze jó volt átélni az album sikereit, de mire az új lemez megírásához kezdtünk, addigra már három éve turnén voltunk és 385 koncert állt mögöttünk. Szóval inkább megkönnyebbülést jelentett, hogy magunk mögött hagyhatjuk a The Blackening-et és belefoghatunk valami teljesen másba, egy teljesen új dologba. Elég hosszú időt töltöttünk a The Blackening anyagával, ami óriási volt, de a végén már mindannyian áhítoztunk valami friss dologra, a jövőbe tekintettünk. Az új lemez még kontrasztosabb, változatosabb vokáltémákat rejt, mint ahogy azt korábban tőled megszokhattuk. Az üvöltős témák még szigorúbbak, a dallamos témák pedig még dallamosabbak lettek. Új kihívásokat kerestél az énektémák kidolgozása terén is? Igen, természetesen. Új kihívásokat kerestünk minden területen. Mindenki a zenekarban új és eddig feltérképezetlen területekre navigálta magát. Különösen a The Blackening album hihetetlen sikerének a fényében éreztük úgy, hogy itt az ideje egy új szintre lépnünk a zenénkkel. Mostanában nyilatkoztad azt, hogy elkezdtél járni ahhoz az énektanárhoz, aki korábban Mick Jagger és Lady Gaga hangszálait is edzette. Miért pont nála kötöttél ki? Az arc Mick Jagger-el dolgozott, Lady Gaga-val soha! Először elkezdtem járni Melissa Cross-hoz, párszor voltam nála. De korábban is végeztem bemelegítő gyakorlatokat, legalább tizennégy éve nyomom Don Lawrence bemelegítő CD-jére, amit egy haveromtól kaptam. Tizennégy éve hallgatom a hangját, de még

sohasem láttam az arcot. Jó ötletnek tűnt végre hozzá is elmenni, szóval végre nála kötöttem ki. Egy helyen azt nyilatkoztad, hogy klasszikus gitár órákat vettél azért, mert újra érezni akartad milyen abszolút kezdőként valami teljesen újat elsajátítani. Úgy gondolod, hogy a megszokott dolgok és megközelítések aláássák a kreativitást? Igen, talán, valószínűleg. Nem vagyok benne teljesen biztos, de tudod mit, mindig találsz inspiráló dolgokat magad körül, csak keresni kell. Jómagam folyamatosan gyakorlom ezt, így nem leszek a rossz szokások és beidegződések rabja. Korábban írtam néhány klasszikus ihletettségű darabot, de nem igazán voltam velük elégedett, biztos voltam benne, hogy rossz a technikám, ezért mielőtt még berögződött volna, elhatároztam, hogy veszek néhány órát, hogy még időben helyre kerüljenek a dolgok. Míg a The Blackening komplexitása abszolút tetten érhető volt a dalszerkezetekben, az Unto The Locust mélyebb érzelmeket és többfajta hangulatot közvetít. Ez volt az új megközelítés lényege? Új zenei rétegeket és hangulatokat akartatok feltérképezni? Nem tudom, a dalszerzés amúgy is eléggé hektikus, alkotói folyamat. „Hé, próbáljuk meg így! Esetleg úgy még jobb lenne! És mi lenne, ha inkább amúgy játszanánk?” Nem tervezzük meg előre a dolgokat, csupán alkotunk, a végén pedig majd meglátjuk mi sül ki belőle. Hagyjuk, hogy a zene oda sodorjon minket ahová akar. Az egész egy kreatív folyamat. Persze hozzáállhatsz úgy is, hogy megtervezed az egészet, a sound-ot, mindent, de végül a zene úgyis oda visz ahová akar. A Who We Are című dal, mely egy gyerekkórus-betétet is tartalmaz, kiemelkedik a többi közül. Mennyire volt könnyű a gyerekekkel dolgozni a vokálok felvételénél? Annyira nem volt nehéz. Beletelt egy kis időbe, mire fel tudtuk venni a részüket, mert az elején elég kaotikusan viselkedtek. A kórus az én két fiamból, Phil fiából (Phil Demmel, gitáros) és a hangmérnök Juan Ortega két lányából állt. Nem igazán kórushangzást akartunk, hanem egy kicsit rendezetlenebbet, valahogy úgy, mint ahogy a gyerekek énekelnek az iskolában. Elég szomorú a dallam, de a szám maga felfogható egyfajta sajátos hitvallásnak. Ezek vagyunk mi, ez vagyok én, mindenki bekaphatja! A kontrasztos vokáltémák egyre több modern metalzenekar repertoárjában megtalálhatók. Hogyan tekintesz a mostani metal színtérre? Mi voltunk az úttörők. Mi voltunk az elsők, akik ilyen kontrasztos vokálokkal dolgoztak, ahol az üvöltés és a dallamos témák egyaránt jelen vannak, aztán ezt a megközelítést rengetegen lemásolták. Mi csak a saját dolgainkkal foglalkozunk. Ha meghallgatod az Old nótát a Burn My Eyes-ról, pontosan tudni fogod miről beszélek. A Burn My Eyes jóval azelőtt jött ki, mikor a többi zenekar felkapta ezt a trendet. Rengeteg zenekart láttunk, akik egy az egyben minket másoltak, ugyanazt a hangcuccot használták mint mi, ugyanazzal a hangzással dolgoztak,

ugyanazokat a trükköket vetteték be, mint mi, a Machine Head viszont mindig a saját útját követte. Most is ezt tesszük: a mi zenénk a „modern metal” kifejezésének meghatározása. (Az interjút Spaceman készítette, eredetileg a radiometal.com-on jelent meg. A közlést Amaury Blanc engedélyezte. Fordította: -bt-.) Machine Head diszkográfia 1994 Burn My Eyes 1997 The More Things Change... 1999 The Burning Red 2000 Year Of The Dragon (EP) 2001 Supercharger 2003 Through the Ashes of Empires 2003 Hellalive (live) 2007 The Blackening 2011 Unto The Locust

IGOR Az underground Igor neve csak a felszín alatt keresgélőknek csenghet ismerősen. Az idén 15. életévét betöltő banda, nemrég hozta ki első hivatalos anyagát, egy négy számos EP-t. Hogy mivel is teltek az elmúlt évek, mik az Igor céljai, kiderül a gitáros Marcitól és a basszusgitáros Pótól. Idén májusban jött ki az első, négy számot tartalmazó EP-tek, ha azt nézzük, hogy 96-ban alakultatok... hát nem kapkodtátok el. Mostanra érett be a dolog, vagy a többi banda amikben játszotok, játszottatok ennyire felemészti az időtöket? MRC: Való igaz, hogy nem kapkodtuk el, de hová is sietnénk? Szoktuk emlegetni, hogy pár nagylemeznyi dalt kidobtunk már a 15 év alatt. Több oka is van egyébként, hogy miért nem csináltunk felvételeket korábban, ezek között szerepelnek az általad említett többi zenekarban történő/történt tevékenykedések is. Meg hát az is, hogy nem dolgozik bennünk semmilyen “befutási” kényszer. Imádunk hárman együtt zenélni, tét nélkül. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint pl. az a Csala “Srég” Bertalan (Harvester, Boz Cordolla, From The Mirror It Crawls Out) érkezése előtti 5 év, amelyet koncert nélkül nyomtunk le a próbateremben. Ez idő alatt 2 repertoárt is megírtunk, majd kidobtunk. Egyébként az EP-n hallható négyből három dal legalább 6 éves. Pó: Ráadásul 1998-ban kiadtunk egy lemezt, amit élőben vettünk fel. Ezt egy szintén 4 számos demo követett 2001ben. Az azóta eltelt 10 évben csak próbatermi felvételeket csináltunk a laptopommal a saját magunk szórakoztatására, mivel maga a zenekar is tényleg csak erről szól. Visszatérve a korai anyagokra, azokat még más néven (BUSMaN.) adtuk ki. Akkor váltottunk nevet, amikor Sréget bevettük. Azóta a zene is kicsit más, egységesebb lett az összkép. Érdekes, hogy annak ellenére, milyen lendületet adott nekünk Srég, amikor jött, pont a munkakapcsolat megszűnésével (azóta is nagyon jó barátok vagyunk) pörögtek fel picit a dolgok. A honlapotokon ciril betűkkel szerepel a nevetek, meg hát nem is az a tipikus magyar név, ráadásul még egy Natasa című szám is van a felvételek között. A ciril betűs-oroszos vonal minek köszönhető? MRC: Minden tiszteletünk az oroszoké: úgy isszák a vodkát, ahogy mi szeretnénk a pálinkát. A név pedig onnan jött, hogy legyen már a zenekarnak egy rendes keresztneve, mint pl. Kálmán (csak sajnos az már foglalt volt). A számcímek terén is hasonló spontaneitás uralkodik nálunk, szigorúan megőrizzük a munkacímeket. Pó: Kaptunk már olyan megjegyzéseket, hogy ezek az orosz dolgok egy bizonyos politikai állásfoglalásnak tűnnek. Abszolút nem erről van szó. Véletlenül sem kevernénk a politikát a zenével. A Natasa címe például onnan jött, hogy épp akkor kaptuk a telefont bátyánktól, hogy kislány lesz az első gyermekük, amikor befejeztük a

próbateremben azt a dalt. Mivel ekkor már biztosan tudtuk, hogy Natasa lesz a neve, ez lett a dal címe is. MRC: A ciril betű pedig szimplán fasza. Hogyan születnek a számok, ki írja őket? Hogyan képzeljük el, hogy zajlik nálatok a "munka"? Mondanátok pár szót a dalokról? Személyes kedvencek? MRC: A zenekar agya Ördi. Kurva jó érzéke van ahhoz, hogy összepakolja a riffeket. Leginkább kész dalokat hoz, vagy faszán beleépiti a meglévő riffeket a dalokba, amihez mi csak asszisztálunk. Számírási célzattal jammelni ritkán szoktunk. Bizonyos dolgokat együtt alakítunk ki, de legtöbbször Ördikére bízzuk a dolgot, hiszen az édesapja nőgyógyász. Az én személyes kedvencem az Akopalipszis fos című 6 perces szörny. Mindenki maghallja majd, ha eljön az ideje.. eheh Pó: Illetve a Szférában páran már hallhatták is szeptember 3-án. Ördi hozza a dalszövegek felét is, szóval egyértelműen ő a húzóember a dalírásban. A Para-szt-hoz már készült is egy hangulatoséletképekkel tűzdelt videoklip. Számíthatunk újabb videóra is az EP-hez? Pó: Eredetileg egy kedvcsináló videót szerettem volna összerakni a stúdiózásról az EP-hez. Aztán amikor 90%ban összeállt a videó, rájöttem, hogy ha már a videó első felében teljes egészében hallható a dal, lehetne akár videoklip is belőle. A második részt azóta sem jelentettük meg, de az sokkal inkább werkfilm jellegű dolog, ott többnyire az aktuális videó részletek eredeti hangjait lehet hallani. Abból tehát videoklip nem lesz, de gondolkodom rajta, hogy befejezem és megosztjuk. Ha lesz még olyan téma vagy anyag, amelyet érdemesnek tartunk arra, hogy klip formájában összehozzuk valamelyik dallal, akkor biztosan lesz még klip, de erőltetni nem fogjuk csak azért, hogy legyen. Egy koncertklipet el tudnék azért képzelni. Illetve van egy konkrét videoklip ötletem is minimál sztorival, de majd később meglátjuk, hogy lesz-e abból valami. Hogyan írnád le a saját stílusotokat? Milyen zenekarok vannak hatással a zenétekre? Elég elfoglalt zenészek vagytok, nem nehéz összeegyeztetni a többi elfoglaltságotokkal az IGOR-t? MRC: Saját zenét behatárolni nehéz és felesleges is. Egyébként death rock-ot szoktunk írkálni, ha már kell valamit. LG Petrovéknak bevált. Pó: Az old school / new school hardcore kedvencektől a punkon át a southern jellegű mocskos zenéken keresztül a metálig minden hatással van ránk, amit hallgatunk. Ebből a hardcore-t és a sludge-ot érezni talán a legjobban. Az elfoglaltságról annyit, hogy Ördi a Something Against You feloszlása óta már csak az IGORban zenél, mivel most már nagycsaládos apuka. MRC-val eddig mindig össze tudtuk egyeztetni a HAW dolgait az IGOR-ral, pláne, hogy több olyan buli is volt, amikor mindkét zenekarral játszottunk. Ráadásul Ördi ugrott is már be kétszer kisegítőnek a HAW-ba, amikor Gazsika nem ért rá. Most, hogy a HAW Dávid térdműtétje miatt

nem koncertezik legalább fél évig (ezúton is jobbulást Dév!), kicsit jobban fel tudjuk pörgetni az IGOR bulikat. Emellett nekem még ott van a Warpigs, amivel évente egy bulink van, ugyanis a dobosunk 6 éve Londonban él. Persze néha belefér még ezen felül pár vendégszereplés, beugrós koncertek. Augusztusban MRC a Harvesterrel, én pedig a Stereochrisstal nyomtam le egy fesztiválos bulit. MRC: A rend kedvéért említsük meg a szintén ezer éves, céltudatosan undorító anti-zenét szaró, évente próbáló bandát, amely LÓ névre hallgat. Pó bácsival és két derék barátunkkal, Kunival és Nagyfejűvel csináljuk. Soha nem lesz koncert, és minden próba felvétele egy nagylemez, egyiket sem adjuk ki. Magunknak készülnek. Mik a jövőbeli terveitek? Ugye nem kell ilyen sokat várnunk a folytatásra? Mikor láthatunk titeket legközelebb élőben? MRC: Ha minden jól megy, 6 év múlva jöhet az újabb négyszámos. Sohi már készül.

Pó: A viccet félretéve tervezzük, hogy még idén stúdiózunk egyet, aminek valószínűleg egy split EP lesz a végeredménye. Azt még nem árulnám el, hogy kivel, mert még nem biztos, hogy összejön. Ami biztosnak tűnik, hogy 3 újabb dal fog szerepelni rajta, melyek közül egy

hangszeres részeit már a HE felvételeikor rögzítettünk. Emellett van egy korábban (2007-ben, ha jól emlékszem), de már IGOR néven kiadott dalunk is, a Jerzsi, amit szereténk egy kicsit felturbózott verzióban közzétenni, a két EP-től függetlenül. Pláne, mivel mindig szerepel a koncert programban. Legközelebb október 15-én játszunk Szegeden a Barbears, Locust On The Saddle és a Shapat Terror társaságában, Pesten pedig november 22-én a Saviours (USA) vendégeként, ahol még a The Hills fog játszani. Úgy néz ki, hogy jövő év elején az IGOR-ral első ízben külföldre is megyünk, és itthon is alakulnak a bulik szerencsére. Legyen így! A zenekar myspace oldalán meghallgatható a teljes EP, perverzeknek a blogról le is tölthető. -Karinawww.myspace.com/igorrockandroll www.igortheband.blogspot.com

SZIN 2011 A SZIN (Szegedi Ifjúsági Napok) zárta az idei fesztiválszezont. Mielőtt mindenki visszament a padok mögé vagy a gyárba, a SZIN még egy utolsó nagy lumpolásra invitált. Alább az alapos beszámoló, avagy miért is érdemes megjelenni a fesztiválon. Eltört a kedvenc fecskés övcsatom. Már a SZIN első estéjén. Kellett hozzá két perc hogy felfogjam. Pedig szent meggyőződésem volt, hogy csak simán annyira részeg vagyok, hogy nem tudom összekapcsolni. De tényleg eltört. Nem tudom, hogyan történhetett… Biztos Irie Maffián ugráltam szét, vagy Firkin koncerten... ehh... bár fene tudja; hosszú volt a nap… Szerda reggel egy remekül átdolgozott hétfő-kedd után ezerrel gyömöszöltem be a fesztiválkellékeket a túrazsákomba. Azért szerencsére előjött a sokéves rutin és végül is csak egy vonatot késtem le, ami nálam egész nagy szó. Ráadásul még el sem hagytuk a pályaudvart beigazolódott, hogy a rossz time managementnek megvannak a maga előnyei; máris adódott társaságom, sőt lakótársam is. Tényleg én voltam a naiv, amikor hisztiztem, hogy utálok egyedül sátrazni, és alig lesznek lent ismerősök, hiszen egy fesztiválon mindenki haver és sosem unatkozik az ember. Érkezés után az alapdolgokon gyorsan túlestünk; sátorállítás, kipakolás, re-pohár és pohártartó megszerzése. Természetesen sörrel. Meg utána még pár kör re-sörrel. Ennek a folyamatnak sajnos áldozatul esett a Grand Mexican Warlock koncert, de hát hálátlanul korai időpontban játszottak. Bár a hét hátralévő részében az is kiderült, hogy a hőség miatt hat óra előtt minden időpont hálátlannak számít. Eléggé táncolósra sikerült nekem az este; kezdésnek egy kis Firkin, jóval több Irie Maffia egy csepp Ocho Macho és végül régi nagy elektronikus kedvencem, a N.O.H.A, azaz a Noise Of Human Art. Még anno Hegyalján volt már szerencsém hozzájuk, bár ott még a spanyol Minerva Perez énekelt, akit azóta felváltott nem is egy, de két énekesnő; Camila de Oliveira brazil énekes-gitáros és Susi Gamboa az angolai-cseh felmenőkkel büszkélkedő szépség hoznak új világzenei ízt az együttes zenéjébe. Vannak számok amiken tényleg sokat dob a két eltérő stílusú hang, egyik nagy slágerük, a Tu Café például valóban jobban szól így, de hogy őszinte legyek, akármilyen jó is volt a buli, én egy egészen kicsit csalódott voltam. Valahogy olyan érzésem volt, hogy hát igen, beigazolódott: vannak olyan emberek, akiknek a pótlására még két másik is kevés. Akármilyen karizmatikus is a két lány, hazai szemmértékkel magasan van a léc, legalábbis nálam például - csak hogy egyet említsek a sok jó magyar közül - Pásztor Anna, az Anna And The Barbies énekesnője simán übereli őket színpadi megjelenésben és közönség-aktivizálásban. Még némi tétova bolyongás és lazulás után megállapítottuk, hogy öregek vagyunk és szégyenszemre lefeküdtünk még két óra előtt. Bárcsak mondhatnám, hogy ez változott a hét

hátralevő részében, de hát így jár, aki lány létére táncolni nem hajlandó, fiúkkal megy fesztiválozni. Azért lányos programból is kijutott a hétre, újdonsült lakótársnőmmel csütörtök délelőtt bevettük a belvárost, főként a ruhaüzletekre koncentrálva. Bár hogy őszinte legyek, nem a shoppingolási láz volt a domináns, hanem a "találjunk már végre egy rohadt légkondis helyet, ahol átvészelhetjük a napot" életérzés. Eleinte még mosolyogtam, hogy ahogyan Veszprémet Queen City-nek szokták hívni, úgy Szeged a Sun City becenéven fut, de ahogy a nap egyre magasabbra hágott, a mosolyom úgy lett egyre természetellenesebb, míg végül a délben 42 fokot mutató belvárosi kijelző alatt már cifra káromkodásba torkollott a helyzet. Gondolom a fesztivál szervezősége sem volt elragadtatva. Az Újszegedi Partfürdő területén alig volt élet estig, mindenki a medencékben vagy a Tisza-parton próbálta meg átvészelni a meleget. A koncertek nagy részét is csak az igazi keménymag látogatta a korai órákban. Mi elnéztünk a Twister zenekar koncertjére, bár csak sunyiban az árnyékból próbáltam feldolgozni, hogy a színpadon valóban talpig feketébe öltözött emberek zúznak, annak ellenére telibe kapja őket a nap. Abszolút respect minden zenekarnak stílustól függetlenül, aki ilyen tájban játszott! Estére szerencsére enyhült az idő, és bár az este sokak által leginkább várt előadója, a Simple Plan kénytelen volt lemondani fellépését Pierre Bouvier énekes hangszálgyulladása miatt, a szervezők igyekeztek kárpótolni a népet az amerikai egyslágeres Wheatus zenekar meghívásával. Ez nekem is nagy segítség volt, így legalább nem kellett kihagynom a szívem csücske Russkaját. Az orosz származású osztrák banda mindig elképesztően szórakoztató műsort tol, tele vannak energiával, ügyesen lovagolják meg az oroszos vonulatot, úgy, hogy az még pont vicces és nem hat erőltetettnek. Ráadásul az egészet megkoronázza a bámulatos hegedűslány Antonia, aki képes végigjátszani, énekelni és ugrálni az egész koncertet. Az egyik ismerősöm annyira lelkesedett érte, hogy saját bevallása szerint nem győzött nyugtató szövegeket mantrázni, hogy ne másszon fel a színpadra és ne... khmm... ne kérje el ott helyben a telefonszámát. Ezt mondjuk, csak másnap mesélte el, akkor botlottunk egymásba. Ezzel kezdődött a pénteki "régi ismerősökkel való összefutás napja", sokan ugyanis csak péntek délutánra érkeztek meg. Végre nem kellett egyedül mennem koncertezni, mert mindig akadt valaki, aki tudta követni a szerteágazó zenei ízlésemet. Ennek örömére egy hangulatalapozó Picsa koncerttel indítottuk a délutánt, majd megnéztük a már említett Anna And The Barbies-t, akiket már ezer éve nem láttam, de hát Anna még mindig levesz mindenkit a lábáról. Befigyelt még egy kis Subscribe, akikben még sosem csalódtam. Eddig. De lehet csak én voltam rossz passzban, mások nagyon élvezték, csak kicsit mintha elvesztek volna azon a nagy színpadon. Sajnos a betervezett Fish! koncert elúszott a fesztiválos sodródásban, de próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy Hajóssal úgyis nemrég láttuk a srácokat a

ZP-ben. Azért hiányzott a tipikus Fish! koncert utáni szétugrált sajgó láb és a sok vigyorgástól begörcsölt arcizom, bár az utóbbit pótolta a társaság, akikkel lekéstük a bulit. A kellemes nevetgélős alapozás után belenéztünk a VHK-ba, majd a Diana King koncertbe, mert valahol titkon reméltem, hogy nem csak a slágerszámait játssza majd, hanem valami reggae-s alterosabb show-val érkezik Szegedre. Ez lehet, hogy így is volt, de amire mi odaértünk az elég hervasztó volt, - természetesen éppen valamelyik rádiók által is agyonjátszott dalát énekelte szóval gyorsan feladtuk és továbbálltunk. Még pár kör hamvába halt, "de ugyan menjünk már le éjjel a Tiszára fürdeni" után ismételten feladtuk a harcot és lefeküdtünk aludni, hogy legyen erőnk az utolsó napra is. Lehet nem is volt baj, mert tényleg nem sokat pihentünk utolsó este, amikor épp nem koncerten voltunk, akkor oda tartottunk. Blind Myselfet persze lekéstük, de az Isten Háta Mögöttből szerencsére egy hangot sem mulasztottunk. Aztán átsodródtunk PASO-ra, majd nosztalgiáztunk egy jót Aurorán. Itt ismételten rámtört az öreg vagyok no meg az acélbetétes bakancs nélkül az ember félkarú óriás érzés. De legalább a medencét szépen megtöltöttük. Mert az egyik színpad egy medencében volt, ha még nem említettem volna. Természetesen üres medencében, de még így is poén volt. A zenekarok után pedig ez volt a Silent Disco helyszíne, ahol két csatorna közül választhatott az ember. Mondjuk, hogy minek azt nem tudom, mert nekem szinte teljesen egyforma volt a kettő. A minimal és deep house rajongók minden bizonnyal pazarnak érezték a választékot és most mérgesek is rám ha olvassák. De hát úgyse olvassák. Fentről nézve legalább vicces volt a sok kék és zöld fénnyel világító táncos, de sajnos mivel kb. egyforma zenére táncoltak annyira nem jöttek ki a különbségek. Koncert után gyorsan feltöltődtünk mi is és a poharaink is, utána pedig becéloztuk a Danko Jones koncertet. Erről végre nem maradtunk le. Mondjuk nehéz is lett volna; ha nem mondtam el tizenötször a héten, hogy "olyan nincs, hogy én ne legyek ott Danko Jones-on az első perctől az utolsóig", akkor egyszer se. Azt hiszem már nagyon utálhatott mindenki, de mit tegyek, na, az egyik kedvenc zenekaromról volt szó. Jók is voltak nagyon, az egész koncert mintha csak egy slágerekkel teletűzdelt perc lett volna, bár gyanús, hogy tényleg elég rövidre fogták a srácok, sokkal kevesebb mókázás volt, mint anno Szigeten. Így utólag a szigetes fellépés sokkal ütősebb volt, de az is igaz, hogy ott jóval aktívabb és népesebb közönség verődött össze. Amúgy ez általában minden koncertnél igaz volt. Viszonylag kevesen voltak, mindig könnyedén előremehetett az ember akár az első sorig is. De nem panaszkodom, legalább szellős, kényelmes fesztivál volt, nem habzott az ember szája a hullámzó embertömegtől. Gondozz Random Részeget játékkal zártuk az estét, ami igazából nagyon vicces, csak csúnya mellékhatása, hogy az ember maga is bekarmol közben. És akkor, hogy gyors összefoglaló a SZIN-ről a jövőre is gondolva, avagy:

Tények-Tippek-Tanácsok rovat: - A SZIN könnyen bejárható, kellemesen kompakt fesztivál szép környezetben, egy köpésre Szeged belvárosától. - A fesztivál egy strandon van, tehát kapásból van két medence, amiben nap közben fürdeni lehet. Akinek ez nem elég, az jó ha tudja, hogy karszalaggal kedvezményesen mehet be a szomszédos Napfényfürdő Aquapolis-ba. Legalábbis gondolom ez jövőre is így lesz, kár lenne kihagyniuk a remek marketing lehetőséget. Szóval, aki van olyan perverz, hogy másnaposan csúszdaparkba vágyik, annak hajrá! - Valószínűleg a fürdős programok széles skálája miatt viszonylag kevés volt bent a napközben program, de azért voltak nagyon ötletesek, főleg a nagy cégek marketingmunkájának köszönhetően. Meg lehetett fejni a szivárványt mókás nyereményekért, a fiúkat csinos lányok tusolták le és még illatszermárkás logós fürdőnadrágot is adtak cserébe. (A havi divattip: az Axe-os fürdőgatyát sec perc alatt egyedivé lehet varázsolni egy Fila táskával.) A sörmárkás sátornál nagyon ötletes ékszereket és kiegészítőket lehetett készíteni üres sörösdobozokból. Elismerem, hogy ez elég lányos program, de fiúk könyörgöm ne panaszkodjatok, mert: - A SZIN tele van bikinis lányokkal ameddig a szem ellát! - Itt még a biztonságiak is kedvesek. (Mondjuk az utolsó reggeli kötelező körös ébresztés mindig szemétség, de legalább viccelődtek közben. Beengedésnél pedig pl. nem túrták át a táskámat, tény, hogy elég komoly stand upot toltunk és röhögőgörcsöt kaptak, amikor megtalálták a táskám tetején a 2012-es IKEA katalógust.) - A fesztivál környezettudatos, ökofeszt státuszra hajt. Repohárból tényleg még a sör is jobban csúszik. - Vannak házak is a kempingben, és aki időben érkezik kellemes, árnyékos helyen sátrazhat karnyújtásnyira a Tiszától. (Oké, néhol kicsit lejtősen, de így legalább izgalmas.) - A mosdók és a zuhanyzók fesztivál viszonylatban teljesen kulturáltak. (Jó elismerem, hogy Nova Rock után én már mindent királynak találok a világon. Itt azért akadt pár destruktív elem, aki már a hat fős sornál is behisztizett, hogy szarok a körülmények. Szóval kinek mi.) - Catering tippek: ebéd szigorúan a Mars téri piacon a kifőzdéknél! Szinte fillérekért igen fasza ebédet lehet kapni. És bátraknak van Vaszilij 140 Ft-ért az 5 cl! A nagy melegben kevés pazarabb érzés van, mint venni a feszten egy jégkását... és belecsapatni a töményet. Pláne, ha azt nem helyben vetted méreg drágán, hanem megoldottad okosban. Gondolom azoknak, akik voltak olyan türelmesek és végigolvasták lejött, hogy én baromi jól éreztem magam a SZIN-en, csak ajánlani tudom. Meg megköszönni! Köszi mindenkinek aki ott volt és tényleg csak a személyiségjogok védelmében nem írtam neveket! Jövőre minden régi és új baráttal ugyanitt! És aki megcsinálja a fecskés övcsatom az vendégem egy sörre, vagy egy Vaszilijre... -Karina-

SKA-PÉCS Egyre nagyobb népszerűségnek örvend hazánk első számú Ska-P tribute zenekara, a pécsi Ska-Pécs. A 6 éves banda számos koncert és sikeres feldolgozás után, idén végre nekilát első saját dalokból álló lemezanyagának megvalósításához. A lemez előkészülteiről, a zenekar HétköznaPICSAlódásokhoz fűződő barátságáról, a sírva vigadásról Törpével, Lacával, Palival és Sanyival beszélgettem a Hegyalja Fesztiválon. A Ska-Pécs zenekart 2005-ben három lelkes Ska-P rajongó hívta életre. Az azóta 8 főre duzzadt zenekar több tehetségkutatón előkelő helyezést ért el, egyre több fesztiválon tűnik fel úgy mint Efott, Rockmaraton, Pannónia Fesztivál, Campus Fesztivál, Topfest, és immáron a Hegyalja fesztiválon is megmutattátok magatokat. Egyre többen ismernek titeket, egyre jobban megy a szekér. Hogy érzitek magatokat? Laca (Barkóczi László, harsona): A mostani buli után, azt kell mondjam, nagyon jól. Úgy érzem, egy nagyszerű hangulatú, óriási bulit sikerült csapnunk. Egy kicsit meg is lepődtünk, hogy ennyien kiváncsiak voltak ránk. Törpe (Péter Gábor, ének): Jól érezzük magunkat minden egyes fesztiválon, szeretnénk minél több helyen megfordulni. Már jártunk a Szigeten is egyébként. Tényleg? Mikor? Törpe: Két évvel ezelőtt megadatott nekünk, hogy a Szigeten a Ska-P után lépjünk fel. Ők a nagyszínpadon nyomták a show-t, mi meg egy sátorban. Ha úgy vesszük, ők voltak az előzenekarunk. Na jó, a viccet félretéve, hála az égnek tényleg sok helyen adtunk már koncertet, de sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy külföldön sokkal jobban megveszik ezt a műsort, pedig a Ska-Pécs a világon az egyedüli Ska-P tribute zenekar. Mindazonáltal nagyon jólesik, hogy meghívnak már a nagyobb fesztiválokra is. Az különösen érdekes volt, amikor Törpe egyik pillanatban még a deszkákon állt, a másikban már a nézősereg kellős közepén énekelt. Ritka ilyet látni egy koncerten, hogy az énekes vígan lemegy a színpadról és csakúgy besétál a bulizó tömegbe. Laca: Nagyon közvetlen kapcsolatban állunk a közönséggel. Amikor például a Szigeten játszottunk egy napon a Ska-P-vel, akkor voltak olyan rajongóink, akik velünk együtt utaztak a fesztiválra. Ez a hozzáállás mindig is jellemezte a zenekart, de ebben egyértelműen a Törpe vitte a prímet. Csak Ska-P dalokat játszottatok kezdetben vagy próbálkoztatok saját számokkal is? Törpe: Az egész zenekar egy Ska-P tribute bandként alakult és a mai napig is így működik. Idővel aztán számos kérést kaptunk, hogy csináljunk végre saját anyagot. Ez annyira nehéz feladatnak bizonyult

számunkra, hogy a zenekar mostanra érett meg a saját, magyar nyelvű dalokra. Kik az alapító tagok? Milyen tagcserék voltak az elmúlt 6 évben? Nehéz lehet összetartani egy 8 fős brigádot. Laca: Én csatlakoztam a legkésőbb a zenekarhoz. Az alapító tagok közül a basszusgitáros és a fúvós már kilépett az együttesből, de a dobosunk, Rózsafi Gergely kezdetek óta rendületlenül püföli a bőrt. Fokozatosan kibővült 8 tagúra a zenekar, de sajnos több gitárosváltást értünk meg. Nehéz összeegyeztetni a civil életet a zenéléssel. Mindenki dolgozik, emiatt is akadnak ezek a tagcserék, de nagyjából egy éve stabil a felállás. Ha jól tudom, többen komolyzenészek vagytok. Laca: Így van, négyen végeztünk zeneművészeti egyetemen vagy főiskolán. A többiek között találsz ácsmestert, hídtervezőt, de történészt is. Elég vegyes a társaság. Tavaly tartottátok az 5 éves születésnapotokat közösen a HétköznaPI CSAlódásokkal. Ők a 20 éves jubileumot ünnepelték. Hogy sikerült a közös buli? Hogy éreztétek magatokat? Sanyi (Ambrusics Sándor, trombita): Egy felejthetetlen bulit csaptunk a pécsi Ifjúsági Házban. Sokan voltak kiváncsiak ránk is, nemcsak a Picsára. Velük nagyon jóban vagyunk. Nekem az egyik legjobb barátom trombitál a zenekarban. Hogyan kerültetek velük kapcsolatba? Milyen zenekarokkal vagytok még jóban? Törpe: Egy helyen van a próbatermünk és ugyanaz a menedzserünk is. Nagyon sok helyen együtt lépünk fel. Ők nagyon jók, mi azért annyira nem. Fő a szerénység! Törpe: Azért mégiscsak egy húszéves zenekarról beszélünk. Visszatérve a kérdésedre, nagyon sok zenekarral vagyunk jóban Pécsett, mert ahol próbálunk az egy olyan komplexum, ahol számos ismertebb és kevésbé ismert zenekar játszik. Nagyon sok jó zenekar van, csak nem mindenki jut el egy bizonyos ismertségi szintre. Ez egyértelműen a média számlájára írható. Milyen jó zenekar van Pécsett? Törpe: Például az Armageddon. Nem igaz, Pali? Pali: A Törpe arra gondol, hogy anno volt nekem egy heavy-metal zenekarom, ami bontogatta szárnyait, csak aztán beleütköztünk különböző korlátokba. Egy idő után azt vettük észre, hogy beszűkülnek a lehetőségeink. Törpe: Például a 30Y, az egy tehetséges pécsi zenekar. Üzenem nekik, hogy ne hagyják abba, amit csinálnak. Laca: Nekem az egyik zenekari tag a kollegám, úgyhogy hajrá 30Y! Mi a helyzet az első, saját dalokból álló lemezetekkel? Úgy hallottam nyáron vonultok stúdióba. Mikorra készültök el vele? Hogyan fogjátok terjeszteni? Törpe: Nagyjából készen van a lemezanyag, csakhogy nincs arra pénzünk, hogy ezt kiadjuk. Ezért azt fogjuk csinálni, hogy a lehetőségeinkhez mérten elvonulunk egy viszonylag jó stúdióba, felvesszük az anyagot, majd a

teljes lemezt feltesszük a honlapunkra, ahonnan ingyen le lehet majd tölteni. CD-t nem fogunk kiadni, kicsit fölöslegesnek érezzük ezt a fajta terjesztést az internet korában. A szöveg, illetve a zene kinek a nevéhez fűződik? Hogyan működik nálatok a dalszerzés? Törpe: Ez nálunk úgy működik, hogy a Palika elhozza a szöveget, amit írt, a LacGab (László Gábor, billentyű) meg a zenei alapot. Ők ezt ketten összedolgozzák és hoznak nekünk egy nyersanyagot, amit mindenki meghallgat, majd mindenki hozzáteszi a magáét. Erre ők ketten azt mondják, hogy az úgy nem jó, és visszatérünk a kezdeti stádiumba. Így aztán nem csoda, ha másfél év alatt készülnek el a számok. Mindenkinek vannak ötletei, észrevételei és ez így jó. Mennyire tudtok azonosulni a Ska-P világképével? Gondolok itt az antirasszizmusra, antiglobalizációra, a cannabis legalizációra, vallásra stb. Laca: A Cannabis egy érdekes szám. Nem feltétlenül arról szól, hogy milyen jó dolog elszívni egy spanglit, sokkal inkább utal az ember döntési szabadságára. Én személy szerint az utóbbival értek egyet. Rengeteg olyan szám van, amivel jól tudunk azonosulni. Ilyen például az amerikai elnyomást megéneklő Intifada, vagy az új albumról az egyházat kritizáló Crimen Sollicitationis. Az új lemezen mennyire lesznek társadalmi témákat feszegető számok? Az eddig ismert dalok (PunkocSKA, CsajozóSKA) inkább bulizós nóták. Törpe: Nekem az egyik kedvenc Ska-P számom, az El Nino Soldado. A dal arról szól, hogy egy kissrácot kiküldenek a frontvonalra, hogy ott lövöldözzön, pedig zeneileg egy nagyon bulis nóta. Szerintem ebben a disszonanciában rejlik a Ska-P zsenialitása. A Palika megírja a szöveget, majd megcsináljuk rá a zenét, és bízunk benne, hogy ugyanilyen disszonáns lesz magyar szöveggel is a zenénk, mintha Ska-P-t játszanánk. Pali, te hogy írod a szövegeket? Pali: Könnyű valamit az ember arcába vágni, én sokkal inkább megpróbálom kigúnyolni azokat a jelenségeket, rossz társadalmi szokásokat, amik évtizedek óta megbénítják ezt az országot. Nem kívánom megmondani a tutit, inkább csak rávilágítok valaminek a gyengéjére. Nem sulykolunk semmit, csak kifigurázunk. A cél, hogy tudjunk nevetni a saját problémáinkon. Sírva vígad a magyar? Pali: Így van, erről van szó. Külföldön már többször megfordult a zenekar. Várható a jövőben is határon túli koncert, mint például a Topfest-es buli? Laca: Az elmúlt évben 3-4 koncertünkről készítettek profi felvételeket, éppen keverés alatt áll az anyag. Szeretnénk ezeket a felvételeket promócióra felhasználni, hogy külföld felé is tudjunk nyitni. Ez a tribute dolog nagyon egyedi, olyannyira, hogy Magyarországon sokan általunk ismerik a Ska-P együttest és erre büszke vagyok. A promóciós anyag mikorra várható?

Laca: Nincs szponzorunk, saját költségen csinálunk mindent, úgyhogy emiatt húzódik a lemez, a promóciós anyag, minden. Törpe: Szeretjük, amit csinálunk, de gyakran falakba ütközünk. Talán ha könnyedebb, populárisabb műfajt játszanánk, akkor sokkal egyszerűbb lenne az életünk. Jövőbeli tervek? Laca: Lemez, lemez, lemez! Szeretnénk az első nagylemez után egy másodikat, egy harmadikat, majd egy negyediket, ötödiket összehozni. Célunk, hogy minél többen ismerjék meg a Ska-Pécs zenekart. Törpe: És persze koncert koncert hátán. Mindenki jöjjön el, hallgassa meg a világ egyetlen Ska-P tribute zenekarát élőben. Megéri! Ferenczi www.ska-pecs.hu/ www.myspace.com/skapecs www.facebook.com/skapecs

SZITÁS TIBI Szitás Tibit ugyanolyan punkgyerekként ismertem meg sok-sok éve, amilyen én magam is voltam. Aztán volt egy Neurodisney 82 és egyszer csak a C.A.F.B.ben találta magát. A mindig jókedvű basszusgitárost faggattuk egy keveset. Te is tizenévesen, fiatalon kezdted. Hogy keveredtél a magunkfajta punk társaságba? Olyan 12 éves korom körül kezdődött. Egy ismert művész lánygyermekétől kaptunk egy másolt PiCsa kazettát, talán a Legjobb picsák volt az, imádtam, hogy káromkodik és megmondja a frankót a Megyeri. Rugdostuk a suliban a lambériaajtós szekrényeket acélbetétes bakanccsal. Aztán jött a Tankcsapda meg az Ossian. 1999. augusztus 6-án voltam először rock koncerten, a Szigeten még a nagyszínpadon játszott az Ossian, a Junkies meg a Tankcsapda. Maradhattam volna a Picsára is, elengedtek otthon, de akkor még inkább siettem, futottam haza a Tcs után, hogy megnézhessem ahogy megverjük a Fradit, az Üllőin 1-2 re nyertünk Galaschek (58.), Juhár (71.-11-es) góljaival. A Tcs-t már nem szeretem de az Ossiant imádom a mai napig, ciki vagy nem ciki. Meg hallgattunk Aurorát és Prosecturát. 1999-2000 körül hallotam a C.A.F.B. – Zanzát és kurvára tetszett, mert más volt mint a többi ilyen banda. Aztán egyszer csak jött egy Neurodisney 82. Ma már nem sokan emlékeznek rá, főleg az ifjabbak közül, de ahogy hallom, újra a húrokba csaptok. Mutasd be egy kicsit a bandát. Óbudai zenekar voltunk, vagyunk és leszünk is. Nyomtunk anno 3 évet viszonylag sűrű tagcserékkel, de aztán elfáradt a dolog, elértünk egy szintet, ami után már komolyabban kellett volna venni a dolgot, de akkor ez nem jött össze. Egyedül Csizmás Zoli (gitár) maradt meg eredeti tag meg én. Ameddig mi leszünk, addig lesz ND’82. A mostani bandában mindenki majd’ 10 éve barátom, vagy akár régebben is, Kuti Lacival (gitár) egy általános iskolába jártunk. Menyhárt Balázst (dob) is 12 éves korom óta ismerem, ő a II. kerületi vendégmunkás. Hogy-hogy újrakezdtétek? Hogy fogadtak titeket? Tavaly lent voltunk Sopronban a Volt fesztiválon. A régi brigád. Aztán kitaláltam, hogy meglepném magamat a születésnapomra egy koncerttel, megszervezném, jó lenne elnyomni a régi számokat meg egy-két újat is. Meg szerettem volna kipróbálni magam, hogy mit tanultam 5 év alatt Sütitől és Lacától a C.A.F.B.-ben. Meg a mai napig sokan kérdezték tőlem még mindig, hogy mikor lesz újra ND’82 többek között te is mindig, Pipi. Neked csináltuk, de Te nem jöttél el. Király fogadtatás volt elsőnek játszottunk április 22-én a Dürerben, ott voltak a legközelebbi barátaim. Volt pogó, Acélszív és Hasselhoff. Áruljuk el gyorsan a tisztelt olvasóknak, mi is a 82 a zenekar nevében?

Nem meséltem még? Nagyon vicces sztori lesz. Na jó, annyira azért mégsem. Szóval van egy Olasz ska zenekar ezzel a névvel és, hogy nehogy bepereljenek minket ezért ’82. Melynek jelentése annyi, hogy a G.B.H. első rendes nagylemeze a Discharge 1982-ben jelent meg és mindig is olyan ’82-es G.B.H. féle punk zenét szerettem játszani a legjobban. Alig húsz évesen bekerültél a C.A.F.B. kötelékébe, nem sokkal idősebben magánál a zenekarnál. Miért épp te lettél a kiszemelt? Hogy érezted magad, amikor hívtak maguk közé? Egész pontosan 19 évesen kerültem be. Óriási megtiszteltetés nekem a mai napig velük együtt zenélni, gyerekkorom kedvenc zenekarában játszhatok és emberileg is nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Az egyik első kazettám, amit vettem anno a C.A.F.B. Klubbang sárga borítós albuma volt. Hogy miért én lettem a kiválasztott, azt a Sütitől és a Lacától kérdezzed meg! De biztos az akkori király szőke G.B.H. hajam miatt jól néztem ki nagyon. Egyébként pedig szokták kérdezni tőlünk és a Süti azt szokta mondani, hogy a Tibi már hozzánk öregedett. Egyébként kurva zsémbes vagyok, mint egy öregember. A Szennyhullám feldolgozáskorongon veled egyidős vagy akár idősebb számok feldolgozásai szerepelnek. Bár mindig is nagy régi-punk rajongó voltál, mennyire érzed sajátodnak ezt a lemezt? Teljesen sajátoménak érzem, mert ahogy leírtam fentebb, öreg vagyok belül. Viccet félre téve nagyon örülök ennek a tiszteletadásnak részemről, Süti és Laca pedig ebben éltek, ebben nőttek fel. Kétezres évek stúdió hangzásának megfelelő köntösben és minőségben vehettük fel ezeket a számokat, amikből sajnos anno nagyon rossz minőségű felvételek maradtak csak meg. Kaptunk visszajelzéseket az eredeti előadóktól, akiknek nagyon tetszik, amit csináltunk és megköszönték. Ez jó érzéssel tölt el. Mikor várhatunk tőletek új teljesen saját lemezt? Télre szeretnénk összerakni. Nagyjából megvannak a számok két lemezre is, csak össze kell rakni. Mit tudhatunk Gregről, a C.A.F.B. Amerikába költözött egykori alapítójáról? Régebben minden lemezen közreműködött, most kicsit eltűnt. Hallhatjuk még veletek, részt vesz majd a következő lemez munkáiban? Greg nem tűnt el, csinálja a saját amerikai bandáját, a Sledgeback-et. Valamikor Amerikában is megjelenik egy split lemez velük. Az utolsó teljes C.A.F.B. nagylemezen, a Naiv?!-on Greg szerzeményei hallhatóak. Az új lemezen Süti számai lesznek, amiket együtt csinálunk. A Neuro-t t alapítottad anno, gyakorlatilag a bandával nőttél fel, a C.A.F.B.-ben viszont ki lettél választva, ami nyilván jól esett. Melyik zenekart érzed jobban sajátodnak? A ND’82-ben gyerekek voltunk még, a CAFB-ben nőttem fel. Ez egy nagyon jó kérdés és nehéz rá válaszolnom. Más a kettő, a CAFB-t nem én alapítottam, de magaménak érzem, ugyanúgy, mint az ND’82-t.

Mindkettőt a sajátomnak érzem, csak más és más emberekkel. Mivel nem bírsz magaddal, a Hisztériának szövegeket is írsz, egész más vonalon, mint ahol a C.A.F.B. mozog. A C.A.F.B.-ben is hallhatunk majd általad írt szövegeket? Igen kisegítettem Toncsit, az öreg harcostársat. Milliókat kerestem vele tehát csak a pénz motivált. A barátoknak mindig szívesen segítek, szeretem a Hisztériát és Toncsit. Az új számokban benne vannak az én gondolataim, ötleteim, érzéseim, szavaim, együtt gyúrjuk készre a számokat a C.A.F.B.-ban. Öregszünk, itthon meg haldoklik a punk. Szerinted melyik az a vonal, aminek még van létjogosultsága és melyikből mondhatjuk, hogy bőven elég volt? Hát én ezt a Green Day-es pop punk dolgot nem szeretem. Mostanában túl sok mindenre mondták, mondják, hogy punk. Ezt az emo szarságot kéne elfelejteni, de a drága média ezt a fost nyomatja a fiataloknak, azt fogják szeretni, amit kapnak. Szerencsére az internet szabadsága megadja a lehetőséget az értelmesebbeknek, hogy ne csak szemetet hallgassunk. De sajnos most az egész élőzenélés válságban van. Ha nem változik a helyzet… Eltűnik a műfaj és az élőzene.

Általános kurva nagy társadalmi, morális válságot élünk át, de ebbe nem megyek bele most inkább. Remélem nekünk lesz létjogosultságunk, de kurva nehéz koncerteket szervezni, vidékre menni játszani. A végére kapsz egy kis gondolkodnivalót. Ha a Vasas örökké bajnok lehetne, de te nem hallgathatnál érte többet GBH-et, megtennéd értük? Köcsög vagy!!! 100 éves a Vasas, 30 éves a G.B.H., 20 éves a C.A.F.B. Nem akarom,hogy állandóan mi legyünk a bajnokok, na és melyik sportágra gondolsz? Hallgatom a G.B.H.-t és néha nyer a Vasas. Maradjanak meg a szakosztályok, ne essünk ki! Ja és kapd be a faszomat!! Hajrá Vasas! Hajrá angyalföld! Punk’s Not Dead!!! G.B.H. forever. Pipi www.cafb.hu

AZOK A BOLDOG 90-ES ÉVEK SEPULTURA CHAOS AD Ezzel az albummal ismertem meg a zenekart, pontosabban a Refuse/lResist klipjét láttam először, amit Szulák Andrea (!) konferált fel az azóta megszűnt TopTV délutáni műsorsávjában. Hoppá, ez valami új hangzás, ez tetszik, ez nekem kell! És valóban, az Arise komplexebb dalszerkezeteit és gyorsabb, technikásabb thrash-riffjeit az 1993-ban megjelenő új anyagon felváltották a groove-orientált, mélyre hangolt, betonkemény témák, melyek azóta mind a Sepultura, mind Max Cavalera munkásságát megbélyegezték. A Sepultura ezzel a húzásával sikeresen mentette át a zenéjét a kilencvenes évekre, és lett úttörő, iránymutató zenekar az évtizedben. A Max Cavalera / Andreas Kisser gitárduó a nyaktörő riffekre helyezték a hangsúlyt a témák megírásánál, klasszikus értelemben vett szólókat nem is nagyon lehet hallani a lemezen. Nem tudom ki hogy van vele, de engem kilóra megvettek ezzel az erőteljes, egyszerű, mocskos és primitív hangzással. Rengeteg kiemelkedő téma, utóbb klasszikussá nemesült szám van a lemezen, külön kiemelendő a Kaiowas, ami akkoriban teljesen szokatlannak bizonyult, pláne egy szigorú metálzenekartól. A dobközpontú akusztikus téma mindenkinél betalált és eddig avatatlan fülekbe is eljuttatta a Sepultura nevét. A sikerrecepthez persze nélkülözhetetlen volt még a két másik arc, Max öccse, a dobos Igor Cavalera, akit hangszeres tudása miatt generációjának legjobb zenészeként tisztelhetünk, illetve Paulo Jr., aki magabiztos háttéremberként kezeli a négyhúrost. A kimérten érkező groove metal témák mellett azért elfért néhány kellemes hardcore-punk tekerés is. Az egyik legjobb a Jello Biafra (ld. Dead Kennedys) közreműködésével életre hívott Biotech Is Godzilla. A sessionok alkalmával a csapat felrántott néhány feldolgozást is, melyek közül a The Hunt (New Model Army) zseniális átirata került a lemezre, a többit pedig elszórták különböző kislemezek B-oldalain. Számomra ez a lemez a maga nemében felülmúlhatatlan, jóval közelebb áll a szívemhez, mint az úgyszintén zseniális Roots tribalmetalos dzsungelzenéje. Bár a tagcserék következtében már csak Andreas Kisser és Paulo Jr. játszik a Sepultura jelenlegi felállásában, a súlyponti számok (Refuse/Resist, Territory) nem mennek feledésbe, azért sem mert a Soulfly és a Cavalera Conspiracy is rendszeresen

előveszi őket. Miközben időről időre szárnyra kapnak a híresztelések, a nagy összeborulást, a klasszikus line-up színrelépését egyelőre minden érintett cáfolja. Talán jól is van ez így, bár el tudnám képzelni, hogy egy reunionturné keretében az elejétől a végéig eljátsszák a lemezt a húsz éves (! - jézusom) jubileum alkalmából. A próféta szóljon belőlem! -bt-

FAITH NO MORE KING FOR A DAY… FOOL FOR A LIFETIME Minden bizonnyal sokan vannak olyan zenerajongók, akiket a 90-es években rabul ejtett a San Francisco-i Faith No More egyedülálló zenéje. Kevesen vitatják, hogy a korszak egyik meghatározó, megkerülhetetlen zenekaráról van szó, de én még azt is megkockáztatom, hogy a Mike Patton vezette, szuggesztív csapat a legeredetibb, legkreatívabb banda, aki létezett ebben az időszakban. Ha valahol találkozom az eklektikus szóval, nem számít milyen kontextusban, mindig a Faith No More neve ugrik be először. Nem véletlenül. Őket aztán tényleg képtelenség lenne beskatulyázni, bármennyire is szeretik ezt tenni a kritikusok, hiszen a rockzene égisze alatt fogant zenei szüleményük ugyanúgy ötvöz rap és metal elemeket, mint jazz-t, funk-ot, punk-ot, mint bossa nova-t vagy gospel-t. Mindezt ráadásul úgy teszi a zenekar, hogy nem esnek az öncélú kísérletezés áldozatául, hanem friss, erőteljes előadásmóddal végig képesek fenntartani a hallgatók érdeklődését. Zenei hatásuk a mai napig egyértelműen érezhető, hiszen olyan neves bandák dolgozták fel egyes dalaikat, mint a Papa Roach, az Apocalyptica, a Machine Head, a Disturbed, vagy az Ill Niño. Zenghetném továbbra is az ódákat erről a zseniális bandáról, de inkább nézzük meg mit tettek le az asztalra 1995-ben. Annak ellenére, hogy az ötödik sorlemez a banda egyik zenei motorja, Jim Martin gitáros nélkül készült, ugyanolyan elementáris erővel taglóz le minket, mint az Angel Dust és a The Real Thing klasszikusok. Szokásukhoz híven ezúttal is nyakig elmerülnek a stílusrengetegben, de a zúzós nóták még keményebben szólnak, mint azt eddigi albumokon. Erről már a legelején a velős, feszes Get Out hallatán megbizonyosodhatunk, melyet ezúttal nem lágyít Roddy Bottum billentyűjátéka. A klipes Ricochet kiválóan ingázik a lassú és középtempó között, persze ezt csak Mike Bordin észveszejtő dobolása után érzekeljük. Hihetetlen mire képes ez a dobgéniusz,

nem csoda, hogy a FNM feloszlása után Ozzy Osbourne zenekarában kötött ki. A jazz-funkos Evidence-ben, melynek létezik spanyol változata is, inkább a lágyabb melódiák dominálnak, amolyan merengős-elmélkedős nóta. Aztán persze fokozatosan jönnek a súlyosabbnál súlyosabb szerzemények is. A The Gentle Art of Making Enemies, melynek címét James McNeill Whistler egyik könyve ihlette, húzós riffje és a frontember Mike Patton rapbetétekkel tarkított éneke hallatán garantált a hátborsódzás. Elképesztő, hogy Patton miket képes kipréselni a torkából: egyszer tisztán énekel, másszor meg agresszíven üvöltözik. A Cuckoo For Caca és az Ugly In The Morning hallatán komolyan elgondolkodtam, vajon Mikey-nak elgurult-e a gyógyszere vagy csak elszabadult az elmegyógyintézetből. E kettőnél valamivel dallamosabb szerzemény a What A Day, mely erőteljes basszustémával és kiváló refrénjével, igazi sláger lehetne, de Patton ordítozós-visítozós kedve nem akar alábbhagyni. A Digging The Grave, amiből klip is készült, a maga punkos húzásával viszont egy igazi, hamisítatlan sláger, egyébként a kedvencem a lemezről. Nincs olyan ember, akiben ne indulna el valami ezen a nagyon egyszerű, de annál hatásosabb riff hallatán. Feszes, húzós dal, szerintem tökéletes! Ezt követően a több tételből álló címadó track akusztikus gitárverzéje lazít a kemény hangzáson, kicsit meg is akasztja a lendületet, mielőtt a középtempós, elszállós The Last To Know és a gospel-szólamokkal tűzdelt Just A Man végleg lezárja ezt az egyedi hangzású, számos műfajt ötvöző lemezt. Kétség nem férhet hozzá: ez az album alapmű, mint ahogy az Angel Dust és The Real Thing korongok is azok. 1997-ben a kritikusok és a közönség által vitatott, The Album Of The Year még megjelent, de már érezhető volt, hogy valami nincs rendben a zenekar háza táján. Egyáltalán nem ért meglepetésként, mikor 1998-ban Pattonék bedobták a törülközőt, de a két évvel ezelőtti reunion viszont annál inkább. Hogy készítenek-e új lemezt, nem tudni. Remélem nem, hiszen az eddigi életművet, úgysem múlnák felül. Szerintem. Ferenczi

ÉLŐ ROKK GINGER WILDHEART THE HYDRANT, BRIGHTON, 2011.08.23. A Wildhearts zenei agytröszjte jóideje szerepelt már a lehetséges trófeáim között, így mikor hírét vettem, hogy akusztikus szettjével ismét útra kel, azonnal lefoglaltam a jegyet a koncertturné brightoni állomására. A max. 80-100 embert befogadó klub csurig megtelt a hétköznap estén már a bemelegítő Jackdaw4 koncertjére. A két betépett Elvis-imitátor (közülük az egyik, Willie Dowling billentyűsként már szerepelt a Wildhearts 2004-es koncertjein) nyolckor lépett a zsebkendőnyi, magasított színpadra akusztikus gitár/billentyű majd két gitár felállásban, a közönség mérsékelt érdeklődése mellett. Nem voltak rosszak, de a negyvenöt perc játékidő kevés volt ahhoz, hogy elcsábítsanak a következő saját koncertjükre. Negyed órás átszerelés után, mindenféle felhajtás nélkül, a közönség soraiból előverekedte magát Ginger és két haverja, majd belecsaptak a Loveshit klasszikus riffjébe az Earth vs. The Wildhearts lemezről. A két gitáros kolléga közül csak az egyiket sikerült beazonosítanom: „Random” Jon Poole még a 2003-2004es Wildhearts felállásban nyomult, de azóta is kíséri Gingert a szólókoncertjein. Ginger tőlem kábé egy méternyire fogott pozíciót, talpig feketében, a skandináv death metal zenekarokat idéző arcfestéssel tolta a rockot. Az akusztikus turné tavaszi körének kipróbált tételei kaptak helyet a műsorban, a teljesség igénye nélkül felhangzott a Mazel Tov Coctail, a So Into You, a V-Day, a Miles Away Girl, az In Lilly's Garden meg a You Took the Sunshine from New York. Az akusztikus megszólalás ellenére a hangulat a rockkoncerteket idézte, a közönség olyan hangos volt, hogy az első szám után Ginger kért még éneket a kontrollba, mert nem hallotta magát. Elég hamar kialakult a szauna a teremben, Gingerről a negyedik számra már leolvadt a halálmetál-maszk, csorgott az izzadság mindenkiről és mindenhonnan. A főnök a műsor közepén tíz perc cigiszünetet rendelt el, hogy egy kicsit rendbehozzák magukat, valamint levegőhöz és sörhöz juttassanak minket. Az egész zenekar nagyon szimpatikus és emberközeli volt, Ginger sem telepedett rá a többiekre, egy volt közülük, mindenkit hagyott kibontakozni. A második szettre színpadra lépett Willie Dowling is az előzenekarból, hogy egy plusz gitárral támogassa a hangzást. Nyomtak egy jó pár feldolgozást is, melyek már szintén beépültek az akusztikus turné műsorába, ilyen volt a Hocus Pocus (Focus) az Animals (Honeycrack – a másik Wildhearts gitáros CJ és Willie Dowling közös zenekara, kötelező hallgatnivaló!), de poénból előrángatták a Take on me-t (A-ha) és a Summer Nights-ot (Grease) is. Még egy király momentum eszembe jut a koncertről: három whiskeys üveg is ki volt

készítve a színpadra. Az egyik szám után Ginger fogta az egyiket, felnyitotta, belekortyolt, majd odaadta a közönségnek, hogy osszák meg egymás között. Ez az aktus később megismétlődött, ami tök szimpatikus volt. Összességében nagyon pozitív élményekkel távoztam, miután felhangzott a Geordie in Wonderland, a 29x The Pain (a leghangosabb együtténekléssel) majd az I wanna go where the people go (a legnagyobb zúzással). Ginger és barátai majdnem két órás koncertet adtak, kurva nagy flash volt őket élőben, testközelből látni. A rock n' roll egy életforma, és nem csak az elektromos gitárokról és az erősítőhegyekről szól. Erről újfent sikerült megbizonyosodnom. Folytatás decemberben Londonban, a születésnapi koncerten! -bt-

FISH! ZÖLD PARDON, BP., 2011.08.06. Eddig leginkább csak fesztiválokon láttam a Fish!-t, ez volt ez első önálló bulijuk, amit elcsíptem. Nem mondom, hogy nagy ismerője vagyok a zenekarnak (mondjuk a Mindenki király kislemez gyakran forgott a lejátszómban), dehát nem is kell vágni a dalokat, ahhoz hogy egy Fish! koncerten jól érezd magad. Erről elsősorban Senior Hal énekes/hangulatfelelős tehet, aki kiválóan elszórakoztatja a közönsége, meg persze a muzsika se rossz mögötte. Az egybegyűltek által jól ismert régi slágerek mellett megidézték a srácok a Sav címre keresztelt új lemezt is, a Mindenki királyban pedig Csongor (The Grenma) és Bálint (Insane) turnépartnerek segítettek ki. Augusztushoz képest hidegnek számított az este, de ez senkit sem zavart a kikapcsolódásban és a Fish! ennyit akart csak elérni. További fontos információ még, hogy a fishonline.hu-ról immáron minden eddig megjelent anyag ingyen letölthető, a Sav pedig már itt van a kanyarban, lehet készülődni! Hajós

FRISS ÁRU DEF LEPPARD MIRRORBALL A több, mint három évtized alatt eddig nem jelent meg hivatalos Def Leppard koncertlemez, véleményem szerint a Mirrorball-t is időhúzónak szánták. Na nem mintha baj lenne a csomaggal, de olyan nagyon különlegesnek se mondanám. Van itt egy dupla CD 21 koncertfelvétellel és 3 vadonatúj dallal, plusz egy DVD egy színpad mögötti filmecskével és az előző lemez két klipjével (Nine Lives, C’Mon C’Mon). Leginkább nyilvánvaló dalok kerültek a CD-re (a Slang, az Euphoria és az X mellőzve - azért egy-egy dal elfért volna, ha engem kérdezel), meglepetés nuku, hacsak a Sparke Lounge Nine Lives-ját és C’Mon C’Mon-ját nem tekintjük annak. Az új dalok közül az Undefeated a legjobb, de arról már írtam korábban. A Kings Of The World egy Queen-es, vokálos ballada, az It’s All About Believin’ pedig egy Hysteria / Euphoria típusú nyugisabb darab. Ahogy Phil Collen is mondta, ezek a dalok csak úgy kibuktak belőlük, mindenféle erőlködés nélkül és ez érződik is. A kiadvány vonzerejét a DVD jelenthetné, ha mondjuk kövérebb lenne egy teljes koncertfelvétellel. Ez a háromnegyed órás roadmovie extrának lenne igazán jó, mármint ha a DVD-n lenne valamihez képest extra. Pár kocka a turnéról, pár kocka a Download fesztiválról, pár kocka Japánból, pár kocka a stúdiózásról, 4 dal teljes felvétele, némi bohóckodás, pacsizás sztárbarátokkal, dedikálás és ennyi. Mire ráhangolódsz már vége is. Az azért lejön, hogy ez a Rick Allen gyerek rendesen megdolgozik a pénzéért. Összegezve… az egész csomag természetesen – baromi igényes, mint minden ami a Def Leppard-al kapcsolatba hozható, ezért ha rajongó vagy, mindenképpen ott a helye a polcodon, ha még nem vagy az, de azzá kívánsz válni, kebelezd be a Pyromania-t, a Hysteria-t vagy az Adrenalize-t elsőkörben. Hajós

CAVALERA CONSPIRACY LIVE AT EUROCKÉENNES FESTIVAL Ez a 2008-as francia koncert a kettes Konspiráció lemez DVD mellékleteként jelent meg és ugyan arról az anyagról már írtunk, úgy érzem ezt a cuccot is megéri megemlíteni. Mint ahogy maga a zenekar (és mindkét eddigi album) az

ösztönös Cavalera típusú zúzásról szól, itt is ezt kapjuk. Nincs lézersó, nincsenek táncoslányok, csak kőkemény thrash/hc. A programba a hét Inflicted-es nóta mellé tíz Sepultura, egy Nailbomb és egy Dead Kennedys feldolgozás épült be és majd mondja is sok okos, hogy hakni, de ugyan miért ne lenne hiteles ez így ahogy van. A lényeg, hogy az arcok perfektül hozzák magukat. Max-nek ugyan se foga, se haja nincs már sok, és néha a gitár is csak dísznek lóg a nyakában, de ahogy levezényli a koncertet, abba nem lehet belekötni. Ugrál, headbangel és közben nagyokat vigyorog. Dobos tesóját, Iggor-t is szidják mostanában, hogy már nem hoz olyan izgalmas témákat, de szerintem azért bőven rendben van. Erről a DVD-ről legalábbis nem az jön le, hogy nem tud már bánni a hangszerével. Marc Rizzo-ról csak annyit, hogy szólóitól válik a Cavalera Conspiracy azzá ami, Marc teszi hozzá a bunkó riffekhez azt a bizonyos plusszt. Élőben sem okoz csalódást. Max örülhet, hogy egy ilyen arcot sikerült találnia maga mellé. Johny Chow basszusgitáros nem egy szürke mikulás úgy kinézetre, de amúgy itt őrá irányul a legkevesebb reflektorfény és ezzel nincs is probléma. Végig rázza a bozontos buráját, teljesen beleillik a képbe. Az azonban nyilvánvaló, hogy a régi klasszikusok mellé nem érhetnek fel ezek az új nóták. Amikor a nyitó Inflicted / Sanctuary-t nézed bólogatsz ugyan, de a hármas Territory-nál kapod csak elő a léggitárt és mintha a színpadon is több energia szabadulna fel. Az Arise és a Chaos A. D. dalaihoz, valamint a koncertzáró Roots Bloody Roots-hoz persze hogy nem érhetnek fel a Conspiracy dalok. További érdekesség még, hogy Richie Cavalera, valamint a kisebbik Igor Cavalera is vendégeskedik egy-egy dalban, akit Max úgy konferál fel, hogy „more family trouble”. Mindenképpen ezt a special edition CD/DVD kiadványt keresd a boltokban, ha úgy döntesz pénzt adsz a Blunt Force Trauma-ért! Hajós

CHIMAIRA THE AGE OF HELL A clevelandi Chimaira egy nagyon érdekes karriert futott be az elmúlt évtizedben. Az áttörést a The Impossibility Of Reason album jelentette, amit sajnos számos line-up változás és kiadói nézeteltérések követtek. Számomra csalodást okozott a 2009-es The Infection album közepes tempójával, egyszerű dalaival, hiányzó fogos referénjeivel, ami egyeseknek a banda végét sugallta. Azonban a Chimaira a nehézségeket mindig képes volt megfelelően lereagálni, és a banda a mai napig dübörög tovább. Én

már tudom, a Chimaira nem hajlandó meghalni és mindezt a The Age Of Hell album is híven tükrözi. Az album címadó dala előkészíti a terepet és minden esetleges kétséget eloszlat afelől, hogy itt bizony egy príma albummal van dolgunk. Talán ez a Chimaira legtisztább thrash metal trackje a Power Trip óta. Ezt követi a Clockwork dal, ezt kimondottan a banda rajongóinak ajánlom. Ez olyan dal, amit én is megvennék, ha egy thrash dalt szeretnék hallgatni. Énektémában a dalok nagyon hasonlítanak Chino Moreno (Deftones) és a néhai Layne Staley (Alice In Chains) énekstílusára. A tempó hirtelen felgyorsul a Year Of The Snake dalnál, Hunter pazar vokálja és az új dobos Austin D’Amond gyors, észtvesztő ritmust diktál. A Beyond The Grave egy lassú, dallamos rock szám, a klasszikus Dirt-re emlékeztet. A Bound In Blood és a Scapegoat hozzák a földbedöngölő, agresszív riffeket, amelyek egy normális világban slágerek lennének. Az albumot az instrumentális Samsara zárja. Egy klasszikus dal, amelyben Rob Arnold ismét ragyog és ak mellettt Kirk Hammet (Metallica) és Emil Werstler (Daath) asszisztál. Egy szó, mint száz a Chimaira visszanyerte önbizalmát és tanult a hibáiból. Pontosan ezért ajánlom minden Chimaira rajongónak! Lőrincz

INCUBUS IF NOT NOW, WHEN? Még meg se hallgattam az idén végre napvilágot látott 7. Incubus sorlemezt, máris rossz előérzetem támadt az új anyaggal kapcsolatban. A női szíveket megdobogtató Brandon Boyd vezette banda már az előző, Light Grenades albumával sem kápráztatott el maradéktalanul, de az új, If Not Now, When? című korong megjelenése előtt kiadott single (Promises, Promises) csak tovább erősítette bennem a kételyeket. Sajnos azt kell mondjam, nem csalt a megérzésem. Hiába folytatott zenetanulmányokat Mike Einziger gitáros, hiába gyakorolt minden áldott nap Chris Kilmore billenyűs, ettől még egy minden szempontból letisztult, visszafogott tempójú, album született, melyen a dalok nagy része az unalom határát súrolja. Nem az a probléma, hogy nincsenek rajta Anna Molly vagy Pardon

Me-féle slágerek, hanem hogy hallgatás közben szinte el is felejti az ember, hogy most tulajdonképpen zenét hallgat, annyira könnyedén belesimul a háttérbe a muzsika. A nyitószám annyira jellegtelen, hogy képtelen voltam kettőnél többször végighallgatni, pedig kitartóan próbálkoztam. Túl sok minden nem indult el bennem a fent említett, klipes Promises, Promises hallatán sem, talán egyedül a refrént tudnám felidézni, de az azt követő Friends And Lovers-re tényleg kis híján elszunnyadtam. Ezek után némi felüdülést jelentett a Dig-re hajazó Thieves és a finom, akusztikus gitártémával megbolondított Isadore, az utóbbiban egy markánsabb Einziger-szóló is belefért, de aztán a zenekar megint visszavesz az amúgy sem szélsebes tempóból. Az egyszálgitáros Defiance melódiái már kedvelt Incubus sémákat is felvonultatnak, így legbelül reménykedtem a jobb folytatásban, de újfent csalódnom kellett. A feszes basszusra és a nyúzós-tekerős gitárriffre épülő Switchblade-ből jóval többet ki lehetett volna hozni, így csak egy átvezető számnak megy el a track. A több tételből álló In The Company Of Wolves a maga 7 percével csupán a hangulatában tudott megragadni, pedig a sejtelmes indítás után vártam már valami katarzisfélét. Az egyetlen igazán élvezetes szám a másik klipnóta, a finoman egyensúlyozó Adolescents, mely magában hordozza az Incubus stílusjegyeit, de fél évtized után egy korrekt Einziger-szólóval megspékelt dalnál azért többet vártam. Mindent egybevetve a legnagyobb jóindulattal is csak egy kellemes háttérzenével tudnám aposztrofálni az új albumot, ami sokkal inkább az egyik tag side-projektes próbálkozásaira emlékeztet, mintsem egy vérbeli Incubus lemezre. Ha Boyd-ék nagyon szembe akartak menni az eddigi életművel, az tényleg sikerült, csak valahogy elvesztek ebben a nagyon steril és óvatosan kibontott muzsikában. Oké, ha a karrierjük csúcsán úgy döntenek, hogy kísérleteznek egy jót, ám legyen, megbocsájtjuk. Végül is, ha nem most, akkor mikor élje ki ez iránti vágyát a zenekar? Ferenczi

TATU 18 TÍZ ÉV TATÁN Ez a hónap ilyen visszaemlékezősre sikeredett. A Tatu 18 emlékeim szerint tavaly novemberben oszlott fel, amit elég sokan nehezményeztünk is, de sajnos az elhatározásukon nem változtattak. Viszont Mesti összedobott egy amolyan búcsú- vagy emléklemezt. A régi Tatu dalok közül válogatott ki néhányat, amiket

felvett újra és az egészet megfejelte egy vadonatúj bónuszszámmal Büszke punkok címmel. A régi felvételek, mondjuk úgy, hagytak némi kívánnivalót maguk után minőségileg. Hát ezt most nem igazán kenhetjük rá. Mesti ugyan egyedül készítette az egészet, de nagyon össze lett rakva. A dob gépről megy, de elég pontosan az lett beütve, amiket anno Ákos is dobolt. A trombita ugyan nagyon hallhatóan nem trombita, csak szinti, de ennyi belefér. Viszont úgy nem csak újra lettek véve és keverve a dalok, hanem kicsit újra is gondolta őket, így került bele rengeteg új szóló, kiállás, teljesen átvariált gitárriffek, plusz versszakok, de még rapbetét is akad. A vokál valami mesésen össze lett rakva, és annál többet semmi, de tényleg semmi nem tud dobni egy zenén. Az egész ingyenesen letölthető és érdemes is letölteni. Nem várok a végéig azzal, hogy elmondjam, ez egy kurva jó válogatás lett. A korábbi keverési gondokat itt elég jól sikerült kiküszöbölni. Bár házi készítésű minden, nagyon sok zenekar örülne, ha így szólna a lemezük. Direkt megzavartam egy jobbféle hangtechnikára, hadd lássam, mit tud. Hát elég sokat. Persze, a régihez viszonyítok, de ez még országos viszonylatban is simán megállja a helyét. Pluszként Mesti is jobban énekel, mint pár évvel ezelőtt, sokkal punkrockosabb lett az egész. Csakis előnyére vált. Kevésbé van érzelmesre véve a hangulat, sok bulizós szám került rá, de a szerelmesebbek is úgy lettek összehozva, hogy sokkal kevésbé tűnik érzelgősnek. A Nem vagy egyedül új változatta például hihetetlenül odaver, de a többi sem panaszkodhat. Szerettem a régi Tatut, így feltuningolva pedig szépen fellépkedtek a legjobbak közé. Nagyon kár, hogy csak az emlék marad meg, mert ők egy igazán szerethető zenekar voltak. Azért egy utolsó bulira még várnak minket októberben Tatára a szintén feloszlott Enema társaságában, senki ne hagyja ki, mert több ilyen valószínűleg nem lesz. Bár azért halkan megjegyezném, hogy szívesen látnánk, ha nem csak tíz év lenne Tatán, hanem még sok… Addig meg egy nő éjszakára, egy cigi a számba, tíz Hubi az agyba és hagyjál magamra! Pipi

A-PUNK FÉLRESÖPÖRVE A lemezt a lehető legrosszabbkor kaptam meg, épp a Félresöpört Fesztiválon, ahol az A-Punk úgy tűnik, befejezte pályafutását. Ennek ellenére mindenképp megérdemel pár szót a korong, rég hallottam már ilyesmit. Igazi kézről kézre terjedő punklemez, a borító a zenekarlogó, nyomtatott CD a címmel, belül tracklista, szövegek, pár fotó, ennyi. Semmi felesleges dizájnelem, ez még tényleg punk. Ami, mint olyan, kiment a divatból, de hát mi benne nőttünk fel, mindig előjönnek a szép emlékek egy ilyesmi lemez hallatán. Nincs semmiféle elmászkálás semmilyen irányba, végig klasszikus punkzenét hallunk, és igazából nem is várunk semmi

mást. Zeneileg és szövegileg is azt a kilencvenes évekbeli vonalat követi, amit sokan szeretnek még mindig, csak képviselői nem nagyon akadnak már. A szöveg erősen politika és társadalomkritika központú, de a lehető legegyszerűbb, igazi bele-az-arcba stílusban, megmondva a lényeget, olyan igazán punkosan. Néhol egy pici fanyar humorral, kis deszkázás témával feldobják, de alapvetően nem távolodnak el soha az elején elkezdett vonaltól. A zene egyszerű, feszes, ügyes kiállásokkal és egyszerű szólókkal fűszerezve, tényleg a stílus alapvető jegyeinek megfelelve. Valahol a D.I.Y. környékére tudnám elhelyezni, de ez nagyon tágan határolná csak be. Meg felesleges is, unalmas dolog a hasonlítgatás. Gitár, basszus ügyében nem sokat tudok mondani, semmi extra, épp annyi, hogy jól szóljon és remekül lehessen rá bulizni. A dobok mögött a sok zenekarból ismert Csáp ül, ő sem bonyolítja túl, de punkba sokkal fontosabb a pontos, pörgős feszes dobtéma, amit teljesen el is talált. Az ének pont annyi, ami kell, nem hamis, nem is áriázik, Bezi barátunk rekedtesen, némileg ordítva nyomja, ami jól is áll a zenekarnak és bele is illik a képbe. Egyszerű ez is, de nem a két hangon dünnyögős és nem is az artikulálatlanul ordítós fajta. A felépítés is elég egyszerű, a számok egyik fele stúdióban készült, a másik fele pedig koncertfelvételekből lett összeollózva. Meglepő, de a koncertverziók sem szólnak rosszul, pedig a zenekarnak vélhetően nem volt komoly technikája a felvételhez. Hiába, egy ügyes hangtechnikus bizony csodákra képes szerény eszközparkkal is. A listán amúgy nem szerepel, de ha veszed a fáradtságot és meghallgatod az egész albumot, jó pár feldolgozással is találkozni fogsz többek között a 88-as csoport vagy a Ramones tárházából is. Van egyéb is, de minden poént mégsem illik lelőni előre. És a felkonfok is benne vannak, ami nekem nagyon, de nagyon sok koncertfelvételről hiányzik, pedig annyira fel tudja dobni a számot és nem is kerül semmibe rátenni. Hogy jóe? Kinek, milyen az ízlése. A teljesen letisztult zenét szerető, kizárólag a modernebb punkrockot meghallgató közönségnek ez nem fog bejönni. Talán azoknak sem, akik a 80-as évek tarajos zenéit hallgatták, mert nekik túl tiszta. De akik velünk egy korosztályban nőttek fel és sokat hallgatták a kilencvenes magyar punkokat, annak mindenképp tetszeni fog. Meghallgatni egyébként is érdemes, mert nem sok ilyen zenekar maradt, főleg nem ilyen tagokkal, akik nem a szánalmas kétagysejtes kategóriába valók, de ez már igazából csak akkor számít, ha élőben is találkoztok velük, akár ebben, akár más formációban. És, hogy mi a véleményem a feloszlásról? Nem lesz ez így jó, baszd meg inkább a kurva anyád!! Pipi