KÖSZÖNTŐ A III. MŰSZAK egy ingyenes punk-rock-metal fanzine, amely bárki számára hozzáférhető. A korszellemnek megfelelően nem az újságárusoknál avagy a rocker boltokban, hanem a világhálón. Célunk, hogy olyan zenekarokat mutassunk be, akik szerintünk értéket képviselnek, függetlenül attól, hogy mennyire népszerűek, van-e kiadójuk vagy épp milyen stílusban mozognak. Tulajdonképpen ez az első igazi számunk idén (a januári lényegében már tavaly karácsony előtt összeállt), és elég sokat melóztunk is rajta. Azt hiszem az már önmagában is kuriózum, hogy Warpigs interjúrúl beszélhetünk, meg persze sok egyéb érdekességet is találtok a számban Michael Monroe-tól a Replikáig. A jubileumi negyedszázas melléklet érdekessége, hogy a kazettán szereplő nyolc zenekar új lemeze, már hivatalosan is ingyen letölthető. Nagyot változott ez a világ! Jó böngészést, jó kagylózást,! Hajós
III. MŰSZAK Hajós -btPipi -KarinaLőrincz Ferenczi nocode eszem
KONTAKT www.myspace.com/iii.muszak
[email protected] www.facebook.com/iii.muszak www.vaskarc.hu/iii.muszak www.kaderfeszt.hu/iii.muszak www.twitter.com/iiimuszak www.youtube.com/iiimuszak
ÜDVÖZLET CONCERTPHOTOS.HU DEBROCK.HU FEMFORGACS.HU FULLROCK.HU HAMMERWORLD.HU HARDROCK.HU HEAVYMETAL.HU KADERFESZT.HU KRONOSMORTUS.HU KROSSKULT.HU LANGOLOGITAROK.HU LEGENDLIFESTYLE.HU MAGYARTARAJ.ULTRAWEB.HU METALCORE.HU METALNEWS.HU NUSKULL.HU PASSZIO.HU POPPUNKMIND.HU POWERGROUND.HU QUART.HU RIFF.HU RNR666.HU ROCK-R.HU ROCKELET.HU ROCKEREK.HU ROCKINFORM.HU ROCKNESS.EU ROCKNFO.HU ROCKPOLIS-MEDIA.COM ROCKSTATION.BLOG.HU ROKK.HU SHOCKMAGAZIN.HU SHORTSCORE.NET STONERROCK.HU THRASHMETAL.HU TOTALROCK.HU UNDERGROUND.PCDOME.HU VASKARC.HU VIHAROCK.HU ZENE.HU ZENE.NET ZENE.SK ZENEMAGAZIN.COM ZENEUDVAR.RO ZENESZMAGAZIN.HU
WARPIGS Talán nem mindenki tudja, de újra van Warpigs. Kb. évente egyszer felbukkannak valamelyik pesti klubban, hogy újra ránk ijesszenek a Szandállal meg a Monte Carlóval. Az énekes Eszenyi Petivel beszélgettünk, kezdve onnan, hogy elhagyta társait még az előző évezredben, egészen odáig, hogy mit is akarnak most. Peti, kezdjük ott az interjút – ha nem bánod - hogy 99ben otthagytad a zenekart (emlékszem, Vörös Andrással szerepeltetek is közösen a Z+-on, aki meg a FreshFabrikot hagyta akkor ott). A többiekből lett eleged, a popszakmából, vagy csak simán úgy gondoltad, hogy felnőttél és hagyod az egészet a pébe? Ez nem volt egy egyszerű történet, sok minden történt akkor, az eredeti sztori szerint kirúgtak, aztán már én léptem ki, szóval sok olvasata volt ennek az egésznek. Én nem értettem egyet bizonyos dolgokkal, és az a bizonyos utolsó csepp egy Tankcsapda turné volt, amire én nem szerettem volna elmenni, mert nem éreztem, hogy azt az utat kell járnunk. A többiek pedig olyan helyzetben voltak, hogy nem tudtak, nem akartak nemet mondani erre, ez volt az alapvető ok. Utána sokáig nem is beszéltünk, nem nagyon kerestük egymás társaságát. A popszakma pedig akkor is vicces volt, amit látok belőle manapság, az viszont felértékeli az akkori körülményeket. A 90-es években milyen sikereket értetek el? Megjelent két lemezünk, játszottunk minden létező fesztiválon, játszottunk sok zenekar vendégeként, voltunk külföldön turnézni, és jól éreztük magunkat, szerintem azok is, akik eljöttek akkoriban a koncertjeinkre, talán ez a legnagyobb sikerünk. A Monte Carlo pedig valamiért még így tíz évvel a megjelenése után is hallgatható, ennek örülök. Felléptetek - többek között - a KISS, a Biohazard és a Bon Jovi előtt is. Kik voltak a legjobb arcok, kikkel készült közös fotó? Jon Bon Jovi vagy Gene Simmons? Jon Bon Jovi meglepően alacsony, és nem áll szóba senkivel, Gene Simmons viszont tényleg beszél magyarul, jó arcnak tűnt, amikor beszéltünk vele. A legkedvesebb egyértelműen Peter Steele volt (Type O Negative), isten nyugosztalja, végtelenül szerény és korrekt volt az előttuk játszó kis, isten háta mögötti zenekarral. De jó arcok voltak a Biohazard, a Dog Eat Dog vagy a H-Blockx tagjai is. A Rapid vagy a Quartz áll közelebb hozzád? Mennyi fogyott belőlük? A Rapid az első lemez, az első produktum, évek után meghallgatva van rajta pár jó szám, amiket játszunk is. Ha tehetném, újra felvenném az egészet. A Quartz sokkal érettebb, sötétebb, valamiért mégis hallgathatóbb szerintem, elképesztően jól szól még ma is, Donal
Hodgson, a hangmérnök/producer, akivel felvettük, szerintem kiváló hangzást talált. Ugyanabban a stúdióban készült mindkettő, szóval látszik, hogy a hozzáértés, a kíváncsiság és a tehetség többet számít, mint a felszerelés. Mindkettőből pár ezer darab fogyott, a Rapidból asszem tíz körül, a Quartzról soha nem kaptunk informaciót a kiadóból, fogalmam sincs, miért. Tervezitek esetleg, hogy valamilyen formában elérhetővé teszitek őket (mondjuk letölthetővé a warpigs.hu-n)? Ezt nem tudom, a szerződésünk, azt hiszem, ezt nem teszi lehetővé a régi lemezekkel kapcsolatban, de utána kell néznem. A többiek 99-ben először Lombos Marcival helyettesítettek téged, aztán trióban nyomultak, majd az amerikai Chris Alexanderrel fordultak egy teljesen más irányba. Nyilván követted a dolgaikat, mit szótál hozzájuk? Szerintem remek volt, amit csináltak "Sanyival", (Chris beceneve), de talán jobban működött volna, ha nem Warpigs néven csinálják, hanem hamarabb felveszik a Yellojack nevet. Sanyi egy hatalmas figura volt, egy igazi alien, és szerintem a zene is egészen kiváló volt. Érdekes, hogy ha meghallgatom a Yellojack számait, akkor hallom, hogy mi az, ami a Warpigsben is megvolt, de a másik zenekarban teljesen más megvilágításba került. Sajnálom, hogy soha nem jelent meg a lemez, amit elkészítettek. Mikor egyesültetek újra, illetve ez hogyan zajlott? Hosszú évek utan újra dumáltunk, egyszer-egyszer eljátszottunk egy-két régi számot, és azt gondoltuk, hogy így, különösebb tét nélkül egészen jól tudjuk érezni magunkat, és a számainkat sem rossz eljátszani újra. Az az igazság, hogy szerintem most sokkal jobban tudunk együtt zenélni, mint régebben, mert most csak a jó részével kell foglalkoznunk és a problémákat könnyebben ki tudjuk zárni a folyamatból. Ha jól tudom egy ideig párhuzamosan futott a Chrises és az Eszenyis Warpigs, aztán a végén csak egy maradt. A Chris-féle formáció felvette a Yellojack nevet, és valóban párhuzamosan ment egy darabig, de azt hiszem a YJ lemezével kapcsolatos problémák miatt ez lassan abbamaradt, aztan a Sanyi is eltűnt valahol Európában. Gátos Bálint helyén ma Pó bácsi basszusgitározik akit az Igorból is ismerhetünk. Mi történt Bálinttal és mikor került Pó a képbe? Bálint, azt hiszem, a YJ környékén történtek miatt döntött úgy, hogy a többi zenekarára koncentrál, ma is megbecsült basszusgitáros, Pó pedig már ott volt, amikor én újra találkoztam a többiekkel, aztan ő lett az, aki a Warpigs koncerteken is játszik a zenekarban. Amikor kitaláltátok, hogy újraindultok, eleve csak ilyen takaréklángon működő Warpigsben gondolkodtatok? Nyilván ebben az is közrejátszik, hogy a zenekar fele időközben külföldre tette át a székhelyét.
Igazából nem gondolkodtunk semmiben, többé-kevésbé az volt az egyetlen feltétel, hogy ne legyen semmi kötelezettség. Simán lehet, hogy ha valamiért mindenki úgy érzi, hogy többet kell játszanunk, és ez technikailag megoldható, akkor játszunk többet, ha nem, akkor marad ez az egy-két koncert évente. Én azt hiszem, hogy bármennyire jó volt nekünk a warpigses időszak, ma már mindannyian máshogy, másként látjuk a zenét, és nem is gondolom, hogy feltétlenül szükség van arra, hogy újra Warpigsként csináljunk új zenéket. Amikor az első lemezünk készült, akkor huszonéves hülyegyerekek voltunk, és még a Quartznál is - ami egy "felnőtt" lemez, én voltam egyedül huszonöt felett. Sokkal valószínűbb, hogy új néven, új formákban gondolkodva csinálunk valamit a zenében, így a harmincas éveink végén. A Warpigs pedig megmarad a kilencvenes évek közepevégének lenyomataként, és olyannak szeretjük, amilyennek emlékszünk rá. Milyen zenéket hallgattatok akkor és most? Szerintem mindenki mindenféle zenéket hallgatott és hallgat ma is, bár én személy szerint egyre nehezebben tudok türelmesen hallgatni új dolgokat, de asszem ez a korral jár. Talán az xx volt az utolsó, ami igazán megfogott a maga módján. A 2011-es koncert december 30-án, a Szeparéban zajlott. Mik a tapasztalatok? Nem felejtették még el az emberek a Warpigs-t? Ezek a koncertek kvázi tudatosan igyekeznek azért visszafogottnak lenni, nem akarunk nosztalgiabulikat, már amennyire ez lehetséges. Nem is hirdettük sehol, csak a Facebookról lehetett tudni, hogy lesz, ezzel együtt most és egy éve is teltházas volt a Szeparé. De inkább szeretnénk annak a három-négyszáz embernek jól eljátszani azokat a számokat, amiket ők is és mi is szeretünk, mintsem saját magunk nem létező nagyságától elalélva valami nagyszabásúnak álcázott butaságot kreálni. Szerintem vannak azok, akik jártak a koncertekre, és eljönnek újra, és van egy pár olyan néző is, aki a Monte Carlo miatt esetleg kíváncsi arra, hogy kik azok, akik ezt megírták. Két vendég is volt a színpadon. Igen, Balázs Bence, aki a Quartz idején is velünk volt, turnékon, koncerteken és a stúdióban is állandó közreműködőként, ő a C.H.I.P. zenekar alapítója, hatalmas figura és szerintem remek zenész és énekes, és Kubányi Bálint, aki annak idéjen a Publo Hunny szintiseként aktív résztvevője volt fiatalságunknak, manapság pedig kurva menő srác, és a Supernemben, meg a Soerii és Poolekben billentyűzik, az Uzipovban pedig dobol. Az egyik legjobb arc a magyar konnyűzenében, mindamellett vérprofi zenész. Megtisztelő volt velük játszani. Hogyan választottátok ki a koncerten szereplő dalokat, feldolgozásokat? Összeírtuk, milyen számaink vannak, milyen számokat játszottunk már, és mi az, amit a sajátok közül mindenképpen el szeretnénk játszani, a feldolgozásokat
pedig azok közül választjuk ki, amiket mindenki bedob a közösbe. Leírunk fejenként négy-öt számot, és megpróbáljuk, ha valamelyik nem tetszik, vagy nem áll jól nekünk, vagy mondjuk nem szereti mindenki, akkor azt kihagyjuk. Ezért nem játszottunk soha Britneyt, pedig próbáltuk, viszont volt már Queen, Depeche Mode, és még a Hotel Californiát is eljátszottuk reggae-verzióban. Azt hallottam, hogy készültök stúdiózni is, ez igaz? Mik a tervek a jövőre? Van négy-öt olyan szám, amit még évekkel ezelőtt írtunk már Póval, ezeket én mindenképpen szeretném rögzíteni, mert szerintem kurva jók. A tervek a Warpigssel ugyanazok: érezzük jól magunkat, és csináljunk egy pár kurvajó koncertet, és akkor mindenki boldog. Ezek a tervek a jövőre nézve. Nem-Warpigssel pedig bármi lehet, simán elképzelhető, hogy más néven csinálunk együtt valami óriásit. Hajós www.warpigs.hu www.facebook.com/WarpigsMusic Warpigs diszkográfia 1997 Rapid 1999 Quartz 2000 Analóg EP
MICHAEL MONROE Nemrég kaptam egy hívást, hogy szeretnék-e készíteni egy interjút Michael Monroe-val és Dregen-nel a Hard Rock Hell V fesztiválon, és gondolkodás nélkül rávágtam: „Hogy a fenébe ne?!” Azonban ahogy közeledett a nap, ráeszméltem, hogy azt a fickót készülök meginterjúvolni, akinek a zenéje az elmúlt pár évtizeden át jelentős részét képezte az életemnek, és tudván, hogy az ilyen fesztiválokon milyen szűk az időbeosztás, valószínűleg tíz óra helyett tíz percet fogok kapni az idejéből. A fejemben be- és kiáramló kismillió kérdés mellett gondoltam, hogy úgy lenne igazságos, ha megpróbálok a jelenre koncentrálni, és nem teszem fel az összes kérdést, ami engem foglalkoztat a Hannoival, a Demolition 23-mal, a ’80-as évek beli barátaival, na meg a könyvével és a Honest John Plain-nel közös felvételével kapcsolatban. Inkább nem a múltat gereblyézem össze, hanem egy kis professzionalizmust mutatva megpróbálok nem összeomlani, mint valami iskolás tini, aki szembetalálja magát a hőseivel. Sikerült (egy kicsit) összekapnom magam, felfegyverkeztem az összes általa kiadott lemez borítójával (azért a Beats & Styles példányt otthon hagytam, nehogy komplett megszállottnak tűnjek), és bementem. Mivel tegnap kihirdettük, hogy a Sensory Overdrive lett az Uber Rock-on a 2011-es év lemeze, a beszélgetés elején arról kérdeztem Michaelt – és a közben érkező gitárost, Dregent – hogy milyen érzés egy ilyen kevéssé ismert kiadvány által elismerést kapni. Épp csak, hogy megnyertétek a 2011-es év Klasszikus rock lemeze díját, mire a zenekar elérkezett a második évének végéhez. Úgy érzitek, ez egyfajta jutalom azért az erőfeszítésért, amit ezidáig a banda a zenéjébe fektetett? Eléggé teljes gőzzel nyomjátok, amióta bejelentettétek a zenekart. Mióta is? 18-24 hónapja? MM - Fantasztikus érzés, hogy megnyertük ezt a díjat! Soha korábban nem kaptam hasonlót, kivéve Finnországban, de nemzetközi szinten semmit. Nagyszerű, amikor ilyen keményen dolgozol valamin. Ezt elérni csodás, és ez olyasvalami, amire tényleg büszke vagyok. Finnországon kívül semmilyen díjat nem kaptál a Hannoi és a szólólemezek ideje alatt? MM - Nemzetközi szintem nem. Szóval ez nagyon bátorító és szép dolog. Dregen – Ez az első (a sokból)! Hogy megmaradjon a lendület, nagy a nyomás a második lemezen. Gondolkodtok már rajta? MM - Dolgozunk ugyan most dalokon, de ami a stúdióba vonulást illeti.. öö.. ezen a téren nem tettünk semmit a lemez irányában. Úgy gondolom, elkészül, amikor elkészül, és jó lesz. Semmit nem akarunk sürgetni.
Dregen - Szerintem ez a lemez (Sensory Overdrive) még nem futott ki. Teszünk még egy kört az Államokban, majd Európában is. El kell jutnunk olyan helyekre, mint Franciaország és Spanyolország, továbbá tervezzük, hogy megyünk Dél-Amerikába is. A lemezt Amerikában jelentettétek meg. Mi a helyzet a többi területtel? MM - Ja, nem sokkal miután megjelent egész Európában, augusztusban kijött Észak-Amerikában is, szóval még viszonylag újnak számít arrafelé. Az a terv, amint lehet, visszamegyünk, és annyi helyen játsszunk, ahány helyen csak tudunk. Talán egy turnét is nyomunk, hogy minden alkalommal nagyobb tömeg előtt játszhassunk. A Sensory Overdrive-on vendégeskedett Lemmy és Lucinda Williams is. Közismert, hogy Lemmy-vel barátok vagytok, de hogy kerültél össze Lucindával? MM - Nos, ő Sami (Yaffa) és Steve (Conte) barátja. Steve ajánlotta Lucindát, nekünk meg volt ez a dalunk, amit elküldtünk neki, és ő boldogan vállalta. El is jött, hogy megnézzen minket játszani a Viper Room-ban, LA-ben, és tetszett neki a buli. Amikor hátrajött a backstage-be, nagyon lelkesen beszélt a dologról, szóval számunkra nagy megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen emberrel dolgozhattunk, mint ő. Beszéltetek vele azóta a dalról, hogy mit gondol róla? MM - Persze, elküldtük neki, de nem emlékszem, hogy válaszolt volna rá, szóval szerintem hallotta az albumon, és rá akarta tenni a saját lemezére, fantasztikus ember. Dregen - Ő a későn virágzó típusú emberek közül való, akit később fedeztek fel. Tudod, sosem volt nagy sztár. MM - Egész életében zenélt, de csak nagysokára figyeltek fel rá… mint ahogy rám is. Szerintetek az, hogy ilyen ismert és elismert emberek szerepelnek a lemezen, mint Lucinda és Lemmy, javít az imidzseteken? Különös tekintettel az Államokra. MM - Ööö… Erre még sosem gondoltam ily’ módon, de tudod, ártani nem árthat, és ha valaki, aki nem ismer, ezáltal kerül képbe velem kapcsolatban, akkor király. Ezeket az embereket olyan tisztelet övezi, hogy nem származhat belőle hátrányunk. Térjünk rá Dregen beszállására a bandába. Miután megtudtad, hogy Ginger távozik, hogy történt a megfelelő ember kiválasztása? MM - Gingert nehéz volt pótolni, de senki másra nem tudtam gondolni, mint Dregenre, ugyanis benne minden adott. Az energia, az egész punk-rock vibráció… Nyilvánvalóan dolgoztatok már együtt korábban, úgyhogy ismertétek már egymást, ami gondolom, segítette a folytonosságot. MM –Hogyne. Dregen - Igen, már olyanok vagyunk, mint a testvérek, és tudtuk, hogy a zenei ízlésünk is megegyezik. MM - Tudtuk, hogy a színpadon is passzolni fog hozzánk. Szeret megőrülni, szóval már két elmebajost is láthatsz a deszkákon. Ami a hasonló zenei ízlést illeti; a karrieretek során mindig is beékeltetek a repertoárotokba és a
lemezeitekbe minőségi dalokat más előadóktól, mint például: Love Song, Machine Gun Ettiquette, I Wanna Be Loved, Endangered Species, I Feel Alright, ahogy régen a Hanoival és a Demolition 23-mal is tettétek... MM - A turnén Honest John Plain feljött a TCP-t is eljátszani. Nasty és Ginger is felugrott a színpadra. Mindig jó érzés visszaadni valamit azoknak az embereknek, akik azzá tettek minket zeneileg, akik vagyunk. Gondolod, hogy egy ilyen fesztiválon, mint a Hard Rock Hell, ahol főként olyan metál fanatikusoknak játszotok, akik nem valószínű, hogy ismerik a munkásságotokat, olyan dalok mint a Love Song vagy az Ain’t Nothing To Do úgy is jól sülhetnek el, hogy sok ember nem is hallotta őket korábban? MM –Nem játsszuk a Love Song-ot ma este. Ami azt illeti, jó ideje nem toljuk már. Dregen - Talán nyomunk pár feldolgozást ma este, de nem tudjuk biztosra, hogy mennyi játékidőt kapunk. Párat játszottunk a legutóbbi turnén is a Wednesday 13-mal, nagyszerű dalok, de leginkább a lemezre fókuszálunk. Mindig sikerül király számokat kiválasztanotok feldolgozásra. Van még olyan dal, amin gondolkodtok? Imádnám hallani a Methods To My Madness-t tőletek. MM - The Lords, hát igen, állat szám. Rengeteg nóta van a világon, amelyet eljátszhatnánk, de nem szeretném felfedni őket. Egyelőre titokban tartom. Dregen, milyen érzés a Sensory Overdrive dalait játszani? Dregen - Nos, Ginger cipőjébe bújni nagy kihívás. Soha nem könnyű más dalait játszani. De tudod, én teszem a dolgom, és nem arról van szó, hogy megkértek, hogy úgy játszak, mint Ginger, szóval a magam módján adom elő a dalokat azok keretein belül. MM - Mindketten nagy gitárosok, és az, hogy a saját szájízük szerint játszanak, nagyszerű dolog a zenekar számára. Más energia keríti hatalmába a bandát, de egy jó dal mindig jó dal marad, nem?! Megállná a helyét, ha azt mondanám, hogy a számok másképpen szólaltak volna meg a lemezen Dregen játékával, mivel ő jóval lazábban játszik élőben? Dregen - Igen, minden bizonnyal, de nem is tudnék soha úgy szólni, mint Ginger, és nem is szeretnék. MM – Dregennek sokkal mocskosabb a hangzása. Szerintünk jelenleg jól működik; mind hozzáteszünk élőben, és a banda elképesztően szól. Amikor nyilvánosságra került, hogy bevettek a zenekarba, érezni lehetett, hogy tökéletesen passzolsz hozzájuk, és utólag nyilvánvaló választásnak tűnik. MM & Dregen – Jaja! MM - Továbbra is fogunk Gingerrel írni, és igazán büszke lehet arra, amit az év lemezén alkotott. Dregen - Most az a kihívás, hogy a következő még jobb legyen! Mielőtt befejezzük, a jövőbe tekintve a következő lemeznél bevonjátok a zenekart is, vagy mindketten inkábbegyedül írtok, és utána viszitek le a dalokat a
többieknek? Úgy néz ki, elég jó dalszerzőket sorakoztat fel a banda, mint pl. Sami, aki a Mad Juanat írta, vagy Steve, aki egy szuper lemezt adott ki tavaly a Crazy Truth csapattal. MM - Igen, együtt fogunk írni, és meglátjuk, mivel rukkolunk elő. Az nem mi lennénk, ha elvonulnánk, mindenki maga írná a saját dolgait, majd bedobnánk a közösbe. Dregen - 16 éves korom óta szerzek zenét, azonban sosem voltam még ilyen tehetséges csapatban, mint ez. Ezek a srácok tényleg nagyon tudnak zenélni, mind letesz valamit az asztalra, és ez működik. Tudod, elkezdünk dzsemmelni egy riffen, és kisül belőle valami jó. Nem hiszem, hogy bármi behatárolná, hogy mit csináljunk. Nagyszerű ez a felállás. Rajongói szemszögből látható, hogy valóban nagyon jól működik a kémia a színpadon, és izgatott vagyok, hogy lássam, hogy Dregen is részese ennek. Dregen - Ó igen, számomra is király. Olyan könnyű és természetes érzés. Úgy értem, Karl egy állat dobos, és igazán fasza gyerek! MM - Kiváló dobos, nagyon jól beleillik a hangzásba a játéka. Tele van energiával a banda a színpadon, és remek érzés zenét írni velük. Alig várjuk, hogy mit hoz a jövő. Nos, meg szeretném köszönni nektek, hogy életbentartjátok az energikus punk rock’n’roll-t, és hogy egy ilyen király lemezt készítettetek. Reméljük, hogy 2012 még jobb lesz! Csak így tovább, srácok! MM – Köszönjük Neked és az Uber Rocknak a támogatást, sokat jelent nekünk. Dregen - Igen, köszönjük, és élvezzétek továbbra is a zenét (Az interjú erdetileg az uberrock.co.uk oldalon jelent meg, készítette Dom Daley, a közlést engedélyezte: John., fordította: eszem.) www.michaelmonroe.com www.facebook.com/michaelmonroeofficial
DUSTY CHOPPER Magyarországon a Black Sabbath, a Down és a C.O.C. ihlette zenei irányzat (bárhogy is nevezik azt) valamilyen oknál fogva viszonylag sok embert megérintett, és páran nem álltak meg pusztán a zene hallgatásánál, hanem bandát alapítottak. Így az úttörőnek számító Mood feloszlását követően gombamód elkezdtek szaporodni a hasonszőrű kezdeményezések, több-kevesebb sikerrel. Ebbe a kalapba tartozik a Dusty Chopper nevű csapat is, akik tavaly nyáron jelentették meg első, 3 számos demójukat. A srácok egyre többet koncerteznek, egyre több helyen lehet találkozni a nevükkel. A gitárosuk, az orosz származású Borisz (nem a golyóálló) számolt be a zenekarral kapcsolatos tudnivalókról, aktualitásokról. Meséljetek a megalakulásotokról! Kik alkotják a zenekart? A megalakulás 2010 szeptemberére tehető, amikoris a Forget The Past zenekar feloszlott, amelyben Gergő, Levente és a vicces nevű orosz gyerek már együtt zenéltek. Ezután úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy délies (és whiskey ízekkel átitatott) paraszt zenekart. Egy későbbi busszal érkezett Kis Róbert köreinkbe, megcsillantva szalonnával ízesitett hangját (és magas homlokát) október legvégén. Az alkoholista brigád név szerint: Kis Róbert (ének, varacskos hangszálak), Séd Levente (dob, idióta ütős hangszerek), Sarafutgyinov Borisz (gitár, húrnyesés, háttér ordibátor), Vajda Gergely (basszus, jelenleg Hőnich Szabolcs helyettesíti távollétében). A Dusty Chopper zenekarnév mellett szoktátok még magatokat Hungarian Redneck-eknek is nevezni. Milyen meggondolás húzódik emögött? Igazából nem takar nagy megfejtéseket a dolog, csak szőrősek vagyunk, parasztok és szeretjük a whiskey-t, plusz az USA déli államaiból származó zenéket. Mely szavakkal illetnétek a saját zenéteket? Nem a megszokott skatulyákra gondolok, inkább jelzőkre lennék kíváncsi. Ösztön, sör, whiskey, hónaljszag, lassulás, kolomp, szőr, hortobágyi naplemente. Tavaly nyáron megjelent az első EP-tek Tales Of The Swamp címmel. Hogy érzitek, sikerült megalkotni, amit szerettetek volna? Szerintünk végülis igen, mert annyi volt a célunk, hogy normális stúdió körülmények között rögzítsünk pár számot, és meg tudjuk mutatni a zenénket azoknak, akiket érdekel (és akit nem). A szövegeket illetően mi az, amit el szeretnétek mondani? Nagy hangsúlyt fektettek az üzenetre? Miről mesél a mocsár? A szövegek között vannak személyes indíttatásúak és közéleti plusz politikai jellegűek is, de soha nem konkrét
eseményeket dolgoznak fel, és nem foglalkoznak aktuálpolitikával sem. Gyanítom, hogy azóta íródnak az újabb dalok. Mikorra tervezitek az új anyag felvételét? EP lesz vagy netán lemez? Milyen formában szeretnétek terjeszteni? A következő anyag az elkövetkezendő három-négy hónapban fog felvételre kerülni, ami egy újabb EP lesz 4-5 szám formájában. A terjesztést illetően főleg digitálisban gondolkodunk, de előfordulhat, hogy néhány nagyobb koncerten fizikai formában is elérhető lesz. A logótok letagadhatatlanul hasonlít a Harley Davidson emblémára. Ti magatok is motoroztok, vagy inkább csak egyfajta tisztelgésről beszélhetünk az életérzés előtt? A bandából egyedül Levi motorozik, de ő se Chopperrel. Majd ha eladunk 1 millió lemezt, letesszük az A-s jogsit, és mindenki vesz egy Harley-t. Addig is az életérzés előtti tisztelgésről van szó. Szemmel láthatóan nem utáljátok a tetoválást. Van valamelyikőtökön esetleg Dusty Chopper minta is? Mennyit nyom a latban a külső megjelenés egy magyar zenekar esetében szerintetek? Nem, nem utáljuk, sőt kifejezetten szeretjük. Ennek az életformának aktív részesei is vagyunk, nem csak tisztelgünk előtte (sajnos tetovált basszert nem sikerült találni). Robi bal belső karján található egy déli zászlós Dusty minta, ami befejezésre vár jelenleg. A színpadi megjelenés mindenképpen fontos szerintünk, de ugyanakkor az is, hogy mindenki saját magát adja. (De aki nem kockás ingben jön a bulinkra, az nem kap ingyen sört.) Ha meglenne a lehetőségetek, melyik ma létező magyar, illetve külföldi bandával mennétek turnéra legszívesebben? Magyarok közül az Apostol együttessel, mert az énekesüknek kurva nagy szakálla van, de viccet félretéve a példaképeink közé tartozik pl. a Magma Rise, Stereochrist, Stonedirt, külfödiek közül pedig főképp a Down, Hogjaw, Crowbar, Planet Of Zeus, Hellyeah, Black Label Society. Mikor és hol lehet benneteket elcsípni élőben? Február 24-én játszunk Szegeden a Garaboncziásban, olyan bandákkal, mint a Sunday Fury, a Motörhell, a Noise Fusion és a Hortobágy Hardcore Crew. Aztán lesz egy márciusi Vörös Yuk, pontos dátumot azonban még nem tudunk. Ami még fix, az április 21., Honey Grill And Pub. Várunk mindenkit! A Dusty Chopper River című számát megtaláljátok ehavi kazettamellékletünkön. eszem www.dustychopper.hu www.myspace.com/dustychopperband www .facebook.com/dustychopper
LORD VOLTURE Mi lenne ha Halford (Priest), Friedman (Megadeth), Murray (Maiden) és Shermann (Mercyful Fate) együtt összeülnének zenélni? Talán olyan zenét nyomnának mint a holland Lord Volture, vagy talán gyengébbet? Erre talán soha nem kapunk választ, viszont Paul Marcelis és Simon Geurts számos érdekesebbnél érdekesebb sztorit mesélnek. Mikor és hogyan alakult a banda? Honnan kapta a zenekar a nevét? Paul Marcelis (gitár): A bandát mostani énekesünk, zeneszerzőnk David Marcelis alapította. Már az első album írásakor felajánlottam segítségemet David-nek, hisz nemcsak testvérek vagyunk, hanem több zenekarban is játszottunk már együtt. A debütáló albumunk megírása után, zenészeket kerestünk és hosszas válogatás után találtunk rá Leon Hermans-ra (szólógitár), Simon Geurtsra (basszusgitár) valamint Frank Wintermans-re (dobok). Ami a banda nevét illeti a „keselyű” egy korábbi projektünk nevéből származik, és egy misztikus állatra utal. A banda alapításakor David az “úr” jelzőt csatolta a meglevő “keselyű”-höz, ami próbálja éreztetni zenénk fenségességét. Simon Geurts (basszusgitár): Eleinte azt hittem, hogy a nevünket David sajátos ételfogyasztásából merítette, hisz a kajálás után titokban eltakarítja az otthagyott maradékokat. Mi volt a célotok a Lord Volture megalakításával? PM: A Lord Volture elsősorban a zene iránti szeretetünkről szól. Számunkra az a fontos, hogy olyan zenét tudjunk írni, amit szeretünk játszani bármikor és bárhol. Örvendünk annak, hogy már elég sokan értékelik a zenénket, rajongóink köre egyre tágul és már a lemezünkből is sikerült eladni. Mi azt tesszük, amihez a legjobban értünk, igyekszünk minél több helyre eljutni, minél több emberhez elvinni a dalainkat. Persze mindez csupán egy bizonyos zenei stílus kedvelőire vonatkozik. Hogyan jellemeznétek a zenéteket? PM: Nagyon nehéz a stílusukról beszélni a Lord Volture esetében, a hangzásunk amolyan „old school” heavy metal, talán valamennyire az Iced Earth-öz és a Judas Priest-hez hasonlítható. A Facebook oldalatokon a következő olvasható „A Lord Volture minden fémszívű számára kötelező hallgatnivaló.” Mit értsünk ezalatt pontosan? PM: A Facebook-on a mottónk azt sugallja: zenénk a fémszívűekhez szól, pontosabban az old school heavy metal rajongóihoz. Ennek a stílusnak a kedvelői számára létezünk, jellemző hangzásunkra a magas, sikoltozó énekhang, ikergitáros harmoniák és a lüktető ritmusvonalak. A legutóbbi lemezetek címe Never Cry Wolf, ha nem tévedek ez a második albumotok. Kérlek, mutasd be nekünk az új lemezt. Miről szólnak a dalok?
PM: A Never Cry Wolf nem egy konceptalbum, a lemezen mindenféle témát érintünk. Vagyis egy dal jelentése minden hallgatónak más lehet. Például a Necro Nation dal, egy horrortörténet, Hadeszről az alvilág Istenéről, a holtak úráról szól, míg a Minutes To Madness egy komolyabb hangvételű kompozíció, a kimerültségről szól, ami egy aktuális téma hiszen manapság nagy rajtunk a nyomás, és úgy érezzük, hogy előbb-utóbb, kész, feladjuk. Mennyi időbe telt a lemez összeállítása? PM: Nehéz lenne megmondani, hogy mennyi idő alatt készült el az új anyag, hiszen David most is folyamatosan dolgozik az új felvételeken. Tehát azok a dalok, amelyek nem kerültek fel a debüt albumunkra, átformálodtak és felkerültek az új lemezre. Ki készítette a lemezborítót? PM: A lemezborítót Bas Wijers szerkesztette (a debüt borítónkat is neki köszönhetjük). Mark Bogert (vagy a “hollandok Steve Vai”-ja) közremüködött a lemezen, milyen volt vele dolgozni? Hogy kerültetek kapcsolatba Mark Bogert-el? PM: Bas és Mark Bogert az együttes közeli barátai, és úgy gondoltuk, hogy ez egy megfelelő alkalom, hogy újra bizonyítsák tehetségüket. Imádunk tehetséges, ötletet hordozó emberekkel dolgozni, akik mínőségi munkát végeznek, megbízhatóak, nem szarakodnak. A debüt lemezünkön is közremüködtünk tehetséges zenészekkel, és nagyon elégedettek vagyunk a munkájukkal. SG: Én még hozzátenném, hogy az albumon Sean Peck is hallható! Kitűnő duetet alkot David-el az Into The Lear Of A Lion nótában, ami mellesleg az egyik kedvenc dalom. Talán ez a zenei kísérlet dinamikusabbá, epikusabbá teszi a szerzeményt. Örülünk, hogy újra sikerült, a világ egyik legzseniálisabb énekesével együttmüködni (ráadásul sikerült folytatni a debüt albumba elkezdett közreműködéseket). Melyek a kedvenc számaitok az új albumról? Egyébbként milyen visszajelzéseket kaptok a lemez megjelenése óta? PM: Ami az új albumot illeti, igazán nincsen kedvenc dalom róla, mert leginkább a kedvemtől függ, hogy mikor mit hallgatok. De ha mégis választanom kellene, akkor ez a Korgon’s Descent pörgös nóta lenne. Nagyon jó kritikákat kapunk a médiumokban, úgy tűnik az új lemezt az emberek nagyon szeretik. Az új albumotokat teljes mértékben ti készítettétek vagy valaki más is részt vett a megvalósításában? Szeretnétek kiadóval lemezszerződést kötni, vagy nem lenne az igazi, mert beleszólna a zenétekbe? PM: A pazar producer-hangmérnöki munkát Bart Hennephof és Yuma Van Eekelen-nek köszönhetjük, akik nagyon sokat segítenek nekünk. Művészi szempontból, teljes szabadsággal rendelkezünk, arról írunk amiről akarunk. Istent nem a popslágerek érdeklik, ezért egyelőre a magunk urai vagyunk és senki sem erőlteti ránk a döntését, hogy milyen zenét írjunk. Ez nem jelenti azt, hogy a popslágerek vagy a kiadók ellenségei
vagyunk, inkább olyan zenét szeretnénk komponálni, ami számunkra is érdekes. Ha úgy döntünk, hogy popslágereket írunk, akkor saját döntésünk értelmében tesszük azt. Ez a kiadókra is vonatkozik, szerintem amíg a kölcsönös tisztelet és az odafigyelés megvan mindkét fél részéről addig nincs semmi gond, sőt ez magasabb teljesítményekhez, sikerekhez vezethet. Zenéltek-e más bandákban? Minek köszönhetitek a sikereteiket: tehetségeteknek vagy barátaitoknak, ismeretségeiteknek? PM: Mindannyian már régóta zenélünk, persze különböző bandákban és stílusokban. Jelenleg is Leon Hermans gitározik a Burn valamint a Johnster zenekarokban és Frank Wintermans dobos a Substance együttesben. A többiek is zenélnek különböző tribute zenekarokban (Judas Rising, Up The Irons, Mercyful Fake). Számunkra a siker titka: a gyakorlás és a sok fellépés! Zenekar alapításhoz tehetséges zenészekre van szükséged. Habár a tehetség sokszor nem elég-sajnos. Emellett a sikeres működéshez egy nagyon jó marketingmunka is szükséges, hiszen ma rengeteg együttes létezik, ami miatt nehéz kitörni az ismeretlenségből. Ilyen vagy olyan módon mindkettő fontos számunkra (tehetség és az ismeretség). SG: Igen, számomra is nagyon fontos az ismeretségkötés. Figyelj, ha a tesóm nem ismerte volna Pault (akivel együtt zenéltek egy korábbi zenekarban) akkor valószínű nem én volnék a Lord Volture és Meryful Fake basszusgitárosa. A kapcsolatteremtés csupán az első lépés ezt követi a kapcsolatépítés, vagyis az elismerésért, a bizalomért, a tetszés elnyerésére való törekvés. Emellett koncertszervezés szempontjából ismerősökön keresztül vesszük fel a kapcsolatot mindenféle metálos helyekkel. Végül, de nem utolsó sorban az ismeretségnek igen nagy szerepe van az információterjesztésében. Elégedettek vagytok azzal, amit eddig elértetek? PM: Elegédettek vagyunk azzal, amit elértünk ezzel a lemezzel, de azért még mindig lehet fejlődni. Erről nem is akarok többet hozsannázni, tuti, hogy fogtok még hallani rólunk. Legmeghatározóbb album az életetekben? Kik voltak számotokra a legmeghatározóbb zenekarok (és lemezek), akikre felnéztetek, akik befolyásolták a heavy metal színteret? SG: Emlékszem, hogy tizenegy éves voltam, amikor a Guns N’ Roses és a Nirvana hatalmas népszerűségnek örvendett. A Use Your Illusion és Nevermind albumok hallgatása már az első alkalom után megragadott. Ezek után kezdtem el keresni a hozzám hasonló őrülteket. Aztán amikor Hollandiában megjelent a Metallica fekete lemeze már tudtam, hogy hová tartozom, hogy hol a helyem. Nagyon nehéz lenne pontosan felsorolni, az összes olyan bandát (vagy albumot) akik befolyásolták pályafutásomat. De azért had’ említsek meg néhányat: Sabbath, Priest, Deep Purple, Rainbow, Rush, Big 4, Maiden és a Mercyful Fate - akik biztosan nyomot hagytak zenészi fejlődésemben.
PM: Egyetértek Simon-al, számomra is nehéz felsorolni azokat a zenekarokat, akik befolyásolták a pályafutásomat. Számomra az áttörést a Megadeth (Rust In Peace) jelentette. Nagy rajongója vagyok a zenekarnak, a stílusukat próbáltam beépíteni saját stílusomba, ami úgy tűnik, hogy sikerűlt, hiszen nemrég olvastam egy kritikát, amely a Beast Of Thunder gitárszólóit a Rust In Peace szólóihoz hasonlítja. Nagyon, de nagyon meglepődtem és nagy örömöt okozott nekem ez a megjegyzés. Heavy metal zenében melyik évtized a jobb: 70-es vagy a 80-as? Ha lenne egy időgépetek, melyik évtizedbe mennétek vissza? Kik a kedvenc előadóitok a 80-as évekből? SG: Számomra a 80-as évek azok, amikre szívesen gondolok vissza. Talán az életkorom miatt, de kedvenc bandáim is ebből az időszakból származnak. A 80-as években felgyorsultak az események, ekkor jelent meg a power metal, de a thrash uralta a heavy metal színteret. Rengeteg jó előadó volt és jó dalok születtek akkoriban, és ekkor jelentek meg a klisébbnél klisébb thrash metal lemezek is. PM: Én is a 80-as évek thrash zenéjébe vagyok szerelmes, ezeket az együtteseket soha nem lehet megunni. Nagy kedvenceim ebből a korból a Meryful Fate (különösen az Evil nóta), Metal Church (Metal Church), Anthrax (Medusa), Exodus (Strike Of The Beast), Testament (The Preacher) stb. Zeneileg milyen jelzővel definiálnátok az underground színteret? SG: Az „üde” jelzővel jellemezném az underground színteret. Vagyis szerintem a bandákat nem a hírnév hajtja, hanem az az érzés, ami befele zúz és kifele szakít. Én is és talán te is fémet lélegzünk és innen már nincsen visszaút. Másrészt talán minden megváltozik egyszer. A mai világban, a piacgazdaságban az üzleti érdekek, a pénz a lényeg. Ez a divat már a rangos fesztiválokra is érvényes, ahol rengeteg lóvét bezsebelnek például a reklámokból. Szerintem az évek során ez a betegség átadódik az undergroundra is. Egyébként milyen a metal színtér nálatok? Sok fellépésetek van? Kedvenc holland együttes? SG: A holland metal színtér számomra lenyűgöző! Sokszor Európában turnézó bandáknak nyitunk, szerencsénkre országszerte nagy a metal rajongók száma. Főleg ezért, egyelőre csak az orszaghatáron belül koncertezünk. A holland együttesek közül nekem a Legion Of The Damned nagyon bejön. Mit terveztek jövőre? Fogtok turnézni a lemezzel? Mikora várható a következő lemez? SG: Az új albumot Dave mar elkezdte írni, vagyis sínen vagyunk. Egyelőre turnézásról nincs szó. PM: Álmom, felfedezni a világot! Srácok, köszönöm az interjút! Az utolsó szó jogán, mit üzentek olvasóinknak, rajongóitoknak? SG: Szívesen! Minden metal kedvelőnek ajánlom a sikoltozó énekhangos, ikergitáros harmóniák és a lüktető ritmusvonalakkal megspékelt Lord Volture-t.
PM: A Lord Volture-t csakis maximális hangerőn érdemes hallgatni, nemcsak azért mert Simon nagyon szerényen basszusgitározik, hanem a porfelhőt kavaró stílusunk miatt. Lőrincz www.lordvolture.com www.myspace.com/lordvolture Lord Volture diszkográfia 2010 Beast Of Thunder 2011 Never Cry Wolf
36 ZENEKAR, 36 ÓRA POGÓ …avagy pogó kifulladásig a magyar punkzene résztvevőivel. Szokták mondani, a hirtelen jött ötletek általában jól sülnek el, ez most sem lehet másképp. A Tarajgyakorlatok című műsorban született meg az a kósza elgondolás, a műsorvezető - és a Merde! interjú kapcsán – Ferivel és Matyival, hogy milyen jó lenne, egy igazi punk bulit létrehozni, amely egyenesen arányos az őrülettel. A rádióval szemben lévő kocsma pedig lehetőséget adott arra, hogy még aznap elinduljon a szervezés és az őrület készen állt a megvalósításra. Ennek eredményeképpen egy valóban egyedi bulit sikerült megszervezni a 36 zenekar, 36 óra pogó már aznap közel állt a végleges elképzeléshez. A zenekarok a furcsa elképzelést azzal konstatálták, hogy szívesen csatlakoztak hozzá, így a 36 fellépő is hamar összegyűlt. Így tehát most nagy örömmel közölhetjük, hogy a végleges fellépőlista közel teljesen elkészült, és minden adott ahhoz, hogy a hazai punk apraja-nagyja együtt jól szórakozhasson. 2012. február 24-én (péntek) 17.00-tól, február 26. (vasárnap) hajnali 6-ig, a Viper Roomban (Budapest XIII., Váci út 168/b.) igazi extrém punk ünnep készülődik. A fesztiválra a belépőket igyekeztünk valóban elérhetővé tenni. Mivel a klubba korlátozott nézőszám fér be, ezért elérhetővé tettünk 200db elővételi bérletet, amely az egész rendezvény alatt belépésre jogosít, ára 800FT. Kizárólag a Jajcica boltban lehet megvásárolni (Bp., VII., Dohány utca 94.), illetve ha figyelitek az esemény facebook profilját előfordul egyedi árusítás is. A helyszínen kizárólag napijegy vásárolható amelynek az ára 500FT/nap, de aki semmiképp nem akar lemaradni javasoljuk az elővételes jegy megvásárlását. A szervezők a buli idejére rengeteg meglepetéssel készülnek, amelyből az egyik már publikus, miszerint bizonyos időközönként ingyen tetoválást sorsolunk, amelyet ott a helyszínen el is készítenek. Aki pedig úgy érzi, nyerni szeretne jegyet, az hallgassa a Tarajgyakorlatok című adást (hétfőnként 13.00-ás kezdettel, a rockvilag.hu-n), ahol a buli időpontjáig minden műsorban kisorsolásra kerülnek bérletek. Tehát pogóra fel, és bulizzunk át 36 órát!!! Addig is: a facebook.com/iii.muszak oldalon hamarosan interjú Ferivel, az egyik szervezővel. Facebook profil, amely folyamatosan frissül: http://www.facebook.com/pages/Viper-Room-Pub-andClub/110387239031014
2000-BE ÉRVE REPLIKA DURVA ÉLET Sok éves adósságunkat tudjuk le a Replika zenekar felé, akiknek a 2010-es Élvezetek földjén című lemezéről is megfeledkeztünk annak idején. Fogalmam sincs mi lehet velük mostanában, a hivatalos honlapon a legutolsó koncertdátum tavaly májusi keltezésű, a banda Facebook oldalán pedig csak egy szűkszavú közlemény olvasható, miszerint a jövőben a Replika hosszabb szünetet tart, ne számítsunk koncertekre, új dalokra. Remélhetőleg nem tűnnek el örökre. A debreceni zenekar a kilencvenes évek közepén tűnt fel a Sepultura Chaos AD lemeze által vetett extrém thrash-hullámon. A Hanyatlás és a Testek demók rengeteg pozitív visszajelzést kaptak, de a Nem leszek áldozat album után valahogy elcsitult a lelkesedés a zenekar körül. Pedig ekkorra már megtalálta a saját hangját a Csató Peti által vezetett zenekar, mely jóval többet mutatott magából mint bármelyik korabeli extrém-metál klón. A zenébe fokozatosan bekúsztak a dallamok és a keleties hatások, mely folyamat a 2001-es Másik világ kapujában lemezen csúcsosodik ki. Egy akusztikus albumot követően Csatóék ismét szigorúbb irányba fordultak, de a dallamok a hangszerelésben és az énektémák terén is megmaradtak. A Durva élet a korábbi hagyományoknak megfelelően jobbára középtempós thrash témákból építkezik, vegyítve egy kevés Alice In Chains-szerű elborulással és néhol megtűzdelve hagyományos hard-rock/metal gitárszólókkal. Szövegileg is nagyon erős az anyag, lényegében konceptlemeznek tekinthető, amennyiben egy átlagember életét követi nyomon a születéstől a halálig. A nyitó Ments meg egy klasszikus, húzós Replika-nóta király középrésszel. A Mit akarsz tőlem egy ízes gitárszólóra épül, a refrénnél ez is csont nélkül betalál és itt már beúszik a keleties hangszeres betét is. Nagyon súlyos és nagyon állat! Mi jöhet még? A következő számnál (Azért élek) megadom magam. Pattogós thrash alapok, tört ritmusú refrén, pillanatok alatt bele lehet helyezkedni. A Valami vár itt rám már lassabb tempóval közelít, itt közreműködőként Kowa segít hozzá az atmoszféra megteremtéséhez. Csató szövegei hagyományosan nagyon erősek, ez ebben az esetben sincs másképp. Az Átverés ismét egy sodró Replika-zúzda egy húzós, középtempós refrénnel. A Mindent akarok a lemez leggyorsabb nótája, melyet egyből a legdallamosabb
követ. Az Egyedül nincs esély refrénjét óriási vokálokkal sikerült megpakolni, emellett ez az album leginkább rockos megközelítésű dala, minden ízében a megelőző lemez, a Másik világ kapujában hangulatát idézi. Az Egyszer élünk kellemes, málházós témája és doom-os lüktetése is adja az ívet, majd a következő klasszikus Replika durvulat (Mit rontottam el) szinte a legjobb formájában mutatja a zenekart. A Hová jutok sötét, borús hangulatával a legsúlyosabb nóta is egyben, melynek a hatása alól a lemezt záró instrumentális téma sem tud kivonni. A stílusbeli korlátok figyelembevétele mellett egy változatos, kiegyensúlyozott anyagot termelt ki a Replika legénysége, mely az ortodox rajongóknál nagy valószínűséggel ugyanúgy betalál, mint azoknál, akik a Másik világ kapujában emészthetőbb vonalával szerették meg a debreceni brigádot. -bt-
SKINDRED BABYLON Lassan kezdem megunni a hülye arckifejezéseket, amiket akkor kapok, ha válaszolok arra, hogy épp mi szól a fülesemben. Általában már a kérdésnél fogom a fejem, mert a név bemondására úgyis enyhén felhúzott szemöldök és egy „ahhaaaa, és az micsoda?” lesz a válasz. Sajnos kis hazánkban nem ismerik a Skindredet annyian, mint megérdemelnék, pedig bőven tettek érte, hogy felfigyelhessünk a nevükre; számos magyarországi koncert áll már a walesi négyes mögött. Szóval ilyenkor kénytelen vagyok folytatni a beszélgetést azzal, hogy kimondom a következő WTF fejet eredményező varázsszót: reggae metál. Na itt aztán elszabadul a pofavágások és fintorgások orkánja. Valamiért ez a két műfaj így együtt nagyon nehezen emészthető a többségnek. Nem is értem, miért, hiszen annyi mindennel ötvözték már a rockot és a metált. Sokan próbálkoztak különböző zenei stílusok vegyítésével, többkevesebb sikerrel. Van ami jól szól és van ami nem... Na, nálam ez az, ami nagyon működik. A Skindred két remek stílus elegyéből zseniálisat alkotott, a 2002-ben megjelent debütáló Babylon című albumukat még a kritikusok is pozitívan fogadták. Mondjuk már a Dub War formációval megkezdte a stílusra hangolódást a banda frontembere és motorja Benji Webbe, aki 1998-ban, korábbi bandája feloszlása után alapította meg a Skindredet. Zenéjük nem sok korlátot ismer, a reggae-n és a metálon kívül még számos más stílust vegyítenek, a dalokat punk, rock, hiphop, jungle drum and bass és dancehall elemek is áthatják. Egy interjúban Benji viccelődve nu-reggae-nek
titulálta a zenéjüket, utalva ezzel az akkoriban igen népszerű és egyre terjedő nu-metál vonalra. Kár is nagyon agyalni azon, hogy mi mindent olvasztottak össze a srácok a boszorkánykonyhájukban, a lényeg az, hogy a dalok nagyszerűen szólnak, tele vannak mindent elsöprő energiával és vitalitással. Mind szövegvilágban mind zenében sikerült megtalálni az egyensúlyt a reggae és a zúzósabb műfajok között; vannak nyugodtabb, lágy részek is, vagy épp rövid, raggás betétek, amit még ugyanazon dalon belül ellenpontoznak is gyorsan valami pörgős, agresszívebb hangzással. És ha Benji kiereszti a hangját, akkor aztán kő kövön nem marad. A szövegek is pont ugyanezt az ívet írják le, van itt béke és szeretet, de a düh és az elszántság ugyanúgy megtalálható bennük, első hallgatás után is egyértelmű, hogy nem jó ötlet újat húzni a srácokkal. Ha a Babylonról albumról van szó, nem is beszélhetünk csupán csak egy albumról; a különböző kiadóváltások miatt három alkalommal is kiadták a lemezt, mindannyiszor bizonyos fokig eltérő számokkal, de szerencsére a legjobbak, mint a Set it Off, a Selector, a Bruises, a World Domination és az olyan „slágerszámok”, mint a kislemezként is megjelent Babylon és Pressure, mindegyiken szerepelnek. Az első verzióban a Nobody után hidden track formában még megbújik a Vampire Killa remixe, ami nekem azért kicsit hiányzik a többi lemezről, főleg a mostani Twilightos időkben pörgeti szívesen az ember, hogy magát jobb kedvre derítse. Kárpótlásul természetesen a következő kiadásoknál is akadnak jóféle újdonságok, ráadásul egyre több számot sűrítettek a korongra. Mindhárom Babylon lemezre igaz, hogy bármikor feldobja az embert, reggel munkába menet kifejezetten nagy segítség, a felgyűlt feszültséget is tökéletesen le lehet adni vele, de ha csak egy jó bulira szeretne hangolódni az ember, akkor is jó választásnak bizonyul. Ráadásul azoknak akiknek bejött ez a stílus jó hír, hogy a Skindred megalakulása óta töretlenül halad előre és bár a Babylon után öt évet vártak a következő album, a Roots Rock Riot (szintén kötelező darab!) megjelentetésével, mára már négy albummal büszkélkedhetnek. A következő albumig pedig lehet reménykedni, hogy megtartják jó szokásukat és hamarosan újra ellátogatnak hozzánk, hogy megmutassák, élőben még tudják fokozni azt, amit a lemezeiken megalapoztak. -Karina-
ÉLŐ ROKK WARPIGS SZEPARÉ, BP., 2011.12.30. Az én szilveszteri bulimat ez a koncert jelentette és bár eredetileg Magma Rise-ra indultam a Kék Yukba, végül itt kötöttem ki. A Warpigs zenekar jelenlegi helyzetéről Eszenyi Peti mesél pár oldallal feljebb, így az észosztást én most kihagyom és egyből a lényegre térek. Jómagam csak az amerikai Sanyival láttam a Warpigst élőben (még a 2000-es évek első felében a Szigeten), az a zenekar pedig teljesen mást képviselt, mint ez az Eszenyi-féle Warpigs. Így nem tudom, hogy mennyivel voltak öregesebbek vagy frissebbek, jobbak vagy rosszabbak, szebbek vagy csúnyábbak, mint a 90-es években, de a koncert rendben volt. A hely viszont nem igazán: ez a Szeparé egy igazi rongyrázós sznobéria, nem is értem miért ide szervezték a bulit. Mondjuk ez a leosztás még mindig jobb, mint egy szar koncert jó helyen, nem igaz?! A klub kellemesen megtelt, ami számomra érdekes, hiszen a Warpigs nem éppen aktív és ezt a koncertet meg se reklámozták rendesen. Vegyesen lehettek kiöregedett rokkerek a 90-es évekből és szeparisták, legalábbis a külső alapján. A Rapid és a Quartz slágerei mellett a feldolgozások is az évtizedet idézték: Faith No More, Alice In Chains, na és a ráadásban Rage Against. Hozzám személy szerint a Rapid közelebb áll, így a Szandál, az Ez az a játék meg a Műanyag voltak az est fénypontjai, de persze a Rock n’ roll halott meg a Monte Carlo is jó volt. Persze a Warpigs nem vette véresen komolyan az estét, bohóckodtak, humorizáltak, azt hiszem mindenki jól érezte magát. Ezek után kiváncsi leszek mit alkotnak a stúdióban, a jelek szerint a Warpigs-nak van helye a honi zenei életben. Hajós
III. JÉGTÖRŐ FESZTIVÁL FÁKLYA KLUB, BP., 2012.01.21. Alighogy magam mögött hagytam a koncertélményekben gazdag 2011-es évet, máris az újév legelső fesztiválján eszméltem. A punk/hc szcéna jeles képviselőit felvonultató, már-már hagyományteremtő eseménynek ezúttal a nagy múltra visszatekintő Fáklya Klub adott otthont. A tavalyi düreres buli viszontagságai a jobbnál jobb koncertek mellett ott hagyták a keserű szájízt is az emberekben, így várható volt, hogy a szervezők változtatnak valamin. Mint ismeretes, az akkori buli a west balkáni tragédia árnyékában került megrendezésre, aminek következtében az ellenőrzés finoman szólva szigorodott, így csak korlátozott létszámban tudtak bejutni a pogózni vágyók a fesztiválra. Szerencsére ezúttal ilyen és ehhez hasonló negatívumok nem nyomták rá a
bélyegét a III. Jégtörő fesztre, így minden adott volt a felhőtlen punkoskodáshoz. Ahogy az nálam lenni szokott, jó előre elhatároztam, hogy korán érkezem a helyszínre, amit az erős mezőny ismeretében igyekeztem messzemenőkig betartani. Ezt a tervet meglepő módon sikerült is teljesítenem, hiszen csak az első zenekarról, az A-Punkról maradtam le. Fél nyolc körül a ’96-ban alakult Detox vérbeli punk riffjeire még viszonylag kevesen voltak kiváncsiak. A tánctér ekkor még igencsak szellős volt, csak féltucat színes hajú tarajos masszív pogózását sikerült kivívnia a zenekarnak, a többség inkább a pult közelében követte az eseményeket. Csapolt sört ugyan nem szolgáltak fel a bulin, de a dobozos folyékony kenyérnek annyira baráti árat lőttek be, hogy a friss, habos nedü hiánya nem igazán számított. (Az már annál inkább, hogy a vendégsereg az est tetőfokán elfogyasztotta a meglévő készletet, de köszönhetően a szervezők éberségének viszonylag hamar orvosolták a felmerült problémát és gondoskodtak a sörutánpótlásról.) Negyed kilencet ütött az óra, mikor a dallamos punkrockban utazó Káderek lépett színpadra. Őszintén szólva már nagyon vártam, hogy újra halljam a Lejárt szót, a Szivárványországot, a Hangtalan gitárt, hiszen a Műszakos bulin is kiváló hangulatot diktáltak a srácok. Természetesen ezek ezúttal is elhangzottak, mint ahogy a legaktívabban pogózó punk Káderek CD-vel történő megjutalmazása sem maradt el. Öcsiék után következett a Pittbull. A „Magyarország námbör ván kabarérock bandája”-ként elhíresült komlói csapat már a düreres Punkkarácsonyon is király bulit csapott, de ezúttal még jobban tetszett a produkció, mint akkor. Szokásukhoz híven a Lelkem a napon pihennel indítottak és pár nótát követően már szép számú közönség gyűlt össze a teremben. A legnagyobb tombolás a Ne szívjál füvet! alatt történt, de a Hitvány celebekre és a Rapbullra is rendesen beindult a rajongótábor. (Egyébként csak most figyeltem fel Nagy Imi helyenkénti duplázásaira, amik szépen vastagítottak a hangzáson. Csak így tovább!) A Jégtörő feszt egyik alapzenekarának számító Macskanadrágra még többen voltak kiváncsiak mint a Pitbullra. A salgótarjáni banda keményen belecsapott a húrokba, a nagyérdemű legnagyobb örömére. Egyre többen éreztek késztetést, hogy felmerészkedjenek a világot jelentő deszkákra, ami felettébb zavarhatta Garfieldékat, de ezt a helyzetet is jól kezelte a veterán együttes. A setlist gerincét a legutóbbi Porból lettél, porrá leszel, és a legsikeresebb Modern szerenád lemezek képezték, olyan számokkal, mint az Azt gondoltad, az MNG Service, a Citrom, a Május 7. „Együtt vagyunk megint, mint egy nagy család!”- zengte a lelkes közönség az Ez nem az a party refrénjét, amely a buli himnuszának is elmehetett volna, annyira zúgta a tömeg. Sajnos az est első felében tapasztalt fél órás csúszás már közel egy órásra duzzadt, így az MNG kénytelen volt rövidebbre szabni a produkciót, de azért a Még nem növök fel! és a Nincsen nekem vágyam semmi elhangzott a koncert végén. Az új felállással színpadra lépő régisulis Hisztériát most láttam
először. Toncsi és Csáp hozta a formáját, az új belépők pedig magabiztosan tolták a régi és új számokat. Kicsit furcsáltam ugyan, hogy miért kell kétszer eljátszani a Baj lesz méget, de a nézősereg abszolút díjazta az újrázást. Az est egyik főzenekara, a 23. életévét taposó Prosectura, több mint egy órás késéssel kezdte el a koncertjét, amit én már meglehetősen fáradtan, de azért kitartóan vártam. A szexárdi Önkéntes Tűzoltó- és Lendületzenekar majdnem ugyanazt a show-t nyomta el, mint a tavalyi Nagy Karácsonyi Punkünnepen. Volt itt minden, régi és új egyaránt: a Milliomos Liliomos, a Nyomok a homokban, a Tahó család, a Csajom egy majom, és természetesen a Sándor József melegek album legjobb darabjai is helyet kaptak. Külön öröm volt hallani a Kimegyek a szigetre című dalt, hiszen ezt ritkán szokták játszani Norbiék. A záró Hurrá nyaralunk! - Ejnye Ottó kettőse után, többen elindultak hazafelé. Sajnáltam egy kicsit az Elemi Állapotot, a The Snobs-t és a Shitpumpot, mert rajtuk kevesen maradtak. Bevallom én sem, mert hajnali három óra fele, egy kis dumálás után, már hazafelé vettem az irányt. De visszajövök. Legközelebb majd visszajövök! Jövőre január 21-én! Ferenczi
III. MŰSZAK METRÓ KLUB SZABAD AZ Á, BP., 2011.12.28. Mikor Hajós úr előállt az ötlettel, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy hamisítatlan underground bulit, széles mosollyal az arcomon, nagy lelkendezések közepette rávágtam: Király, csináljunk! (Persze ez inkább közlés, mintsem kérdés volt a részéről.) Nem csak azért, mert egy ilyen megmozdulás – ismerve a fellépők névsorát – mindig jónak ígérkezik, hanem mert már régóta érett, hogy a Műszakos brigád együtt mulasson egy jót. (Igaz, a teljes stáb nem volt jelen, sajnos a hazánktól elszakadt távolfiaink nem tértek haza, de majd legközelebb!) Kicsit aggódtam, hogy az ünnepek után ugyan hányan fognak eljönni egy kis klubba előszilveszterezni, még akkor is, ha ingyenes a rendezvény, de nem akartam vészmadárkodni, inkább kivettem a részem a szervezésből és nekifogtam Karinával a plakátozásnak. Minden a terv szerint haladt, szerencsére mindennel időben elkészültünk, mire elérkezett a várva várt december 28-a. Mivel kezdésnek az este nyolc órát lőttük be, jó fél órával előtte érkeztünk a helyszínre. Belépésnél azért pislogtam egy cseppet, hogy miért is támogatjuk a Szabad Az Á-t, pártolói tagsági díj formájában, de az 500 Ft-os adomány értékét le lehetett fogyasztani a pultnál, így reméltem, hogy senkiben sem marad rossz szájíz. A koncertek előtt gyorsan kialakítottuk a III. Műszak merch-pultot, új pólókkal és kitűzőkkel szolgálva az érdeklődőknek. Hátra volt azonban még valami, ami - legalábbis számomra - az est exkluzivitását adta: a III. Műszak első nyomtatott változata! Több mint 2 évad online megjelenés után a No. 27, azaz a januári
szám offline változatával szolgáltunk az egybegyűlteknek. Így már kezdetét vehette a buli. Elsőnek a Pazar lépett színpadra. Őket eddig csak egyszer láttam élőben, de az Anyád csuklik? debütáló albumuk nálam abszolút betalált. Zenéjük dallamos vokáltémákkal megtámogatott, pörgős punk-rock a javából. A Körforgás és a Majdnem Te Pazar nótáknak iszonyú húzása van, amiket most is meggyőzően szolgáltatátattak Kiss Norbiék, de ezúttal Pipi nem énekelte a refrént a 34,5-ben, mint ahogy azt a Punkmikuláson tette. Külön köszönet illetti a fiúkat, amiért egy Wilhelm Scream feldolgozást is az arcunkba nyomtak. A trióra redukálódott Káderekre egyre többen gyűltek össze a szolid tánctéren. Szemmel láthatóan és hallhatóan egy gitárral is működőképes a zenekar, szerintem jól is szólt, és kiváló hangulatot teremtettek a srácok. Volt közös éneklés a Hangtalan gitárra és egy kis mozgás is beindult már a Lejárt szóra. Nem számoltam, hogy hányan lehettünk, de ekkor már tisztességesen megtelt a helyiség, pedig még hátra volt két zenekar. A soproni Drawing koncertjére szinte kicserélődött a tánctér, és ahogy felcsendültek a kemény hardcore riffek egy páran neki is lendültek a pogózásnak. Azt hiszem Anarchia névre hallgatott az az úriember, aki kivívta magának – hozzáteszem teljes joggal - a „legnagyobb hardcore arc” címet annyira meggyőzően táncolt. Az est zárásaként a southern-doom-stoner-sludge zenében utazó ИГОР (Igor) zenekar lépett színpadra. A Jászberényben alakult banda, több mint 10 éve létezik, ráadásul a tagok olyan zenekarokban is megfordultak már, mint a Haw, a Warpigs, a Something Against You, a Falcongate. Ebben a stílusban nem vagyok járatos, de a színpadi zúzásuk hatásosnak bizonyult. Olyannyira, hogy az énenkes-basszerosuk, Pó bácsi még a mikrofont is leverte, annyira odatette magát a koncerten. Ezt mondjuk kevésbé díjazta a hangtechnikus gárda, de komolyabb nézeteltérést szerencsére nem gerjesztett az ominózus eset. Mikor a koncertek véget értek, még egy kicsit dumáltam a többiekkel, majd fél kettő óra fele hazaindultam. Remélem mindenki jól érezte magát velünk az este. Ha igen, akkor lelkiekben lehet készülni a következő Műszakos bulira, hiszen a 2012-es világvége előtt muszáj még egyet közösen bulizni, nem igaz? Ferenczi
FRISS ÁRU
MÁRIS KLASSZIKUS
JÓ, TETSZIK
NAGYON JÓ
HATÁRESET, NEM TUDOM
BORZASZTÓ GYENGE
OSZOLJANAK FEL!
ENDORPHIN LAB BIORITMUS Volt ugye nem olyan régen egy bizonyos Nem Mind1 nevezetű punkrock csapat. Sajnos tavaly ők is feloszlottak, ahogy tették ezt nagyon sokan ebből a szcénából. Szétmentek ide-oda tagok, Csülökről már tudjuk egy ideje, hogy a Macskanadrágban zenél, de Szikiről is kiderült, hogy mi is az új projektje. Régebben nála vettünk fel egy demót és megkerestem újra, hasonló ügyben, zenésztársát, Danit ajánlotta, egyben beszélgettünk is egy kicsit és mesélt az Endorphin Labről. Elmondta, hogy kicsit más vizekre eveztek, én viszont belehallgathattam a még félkész lemezbe és el is döntöttem, hogy ez engem érdekel, mert érezhetően ott van benne a Nem Mind1 öröksége. Na a kicsit hosszúra nyúlt bevezetés után végre meg is kaptam a kész albumot, amit gyorsan meghallgattam párszor. Az ének- és vokáltémák egyértelműen viszik tovább a Nem Mind1 stílusát, a zenei alap azonban sokkal összetettebb, semmiképp nem klasszikus punkrock, de máshova se tudnám besorolni. Mondjuk ők magukat sem, de mondjuk úgy valahol a punkrock, a rock, a drum n bass és a reggae környékén lehet keresgélni, számonként variálva az arányokkal. Na most engem a reggae-vel ki lehet kergetni a világból, de ők fel tudták úgy dobni egyéb témákkal, hogy tetszik az egész. Szó sincs már útkeresgélésről vagy látványos próbálkozásokról, az egész igencsak összetett, lényegében saját, jól felismerhető stílust alakítottak ki maguknak. Jól hallható, hogy mindenki jól ért a saját hangszeréhez, de szerencsére nem akarják ezt mindenáron megmutatni, így nincsenek negyedórás szanaszét variált gitárszólók,
túlbonyolított dobtémák, semmi ilyesmi, csak kellően változatos, ügyesen megírt, egymásra épülő témák, és a lényeg, az egészet összefogó összhang. A szövegek néhol picit elvontabbak, de egyáltalán nem annyira, hogy ne értenénk, mit is akarnak mondani. Időnként elkalandozik a súlyosabb témák felé, de alapvetően az életünk átlag dolgairól szól, kicsit máshogy, más szemszögből megfogalmazva. Nincsenek nagy igazságok, számonkérések, semmi, csak vélemény és meglátások. Néha kicsit a saját, néha mások élete kerül középpontba, nincs egyértelmű vonal, de abszolút rendben van, választékosan, jól megírt szövegekkel van dolgunk, ami méltó társa az alatta szóló zenének. Asszem, már mindenkinek lejött az eddigiekből, hogy valami újjal van dolgunk, amiben azért ott van a régi, sokunk által szeretett zenekar öröksége. Erre az újra viszont szükség van és jól is sikerült, ezért csak javasolni tudom mindenkinek, hogy ha már ingyen letölthető az Endorphin Lab honlapjáról az egész lemez, akkor töltse is le, hallgassa meg és élvezze, mert van mit! Pipi
BANKRUPT REWOUND Sokszor megírtam már, hogy szeretem a Bankruptot, mert van saját stílusuk, nem bonyolítják túl a dolgokat, de nagyon jó kis pörgős, bulizós zenét játszanak. Általában nem szokásuk hosszú lemezeket gyártani, most is egy mindössze négy számos szösszenettel örvendeztettek meg minket. A lemez egy lájk megadása után ingyenesen letölthető, a zenekar komolyan veszi a pár éve adott hadüzenetüket a CD formátumnak. Egy alig több, mint egy perces instrumentális intróval indul a lista, ami már stílusában előrevetíti, hogy itt kicsit másról lesz szó, mint, amit megszoktunk tőlük. Kicsit kevésbé pörög, új effektelés a gitárokon, de bevezetésnek megfelel. A továbbiakban is kicsit popzenésebb, nyugodtabb vonalat követ a zenekar, ami nekem személy szerint annyira nem tetszik, sokkal jobb volt szerintem a régebbi stílusuk. Persze ez várható volt, amíg a Riot City-n még hamisítatlan punkrock szólt, a Razor, Wires… lemezen már kicsit előre lett vetítve a mostani hangnem. Persze azért szó sincs arról, hogy rossz lenne, az ének például majdnem ugyanolyan, mint eddig, de a tempó kicsit visszafogottabb, a gitár végig kicsit szokatlanabb
effekteket használ, alapvetően a hangzás az, ami nagyon megváltozott, pedig ha ki kellene elemeznem egyenként a hangszereket, nem tudnék annyira drasztikus dolgokat felsorolni. Szerencsére a végén azért előkerül egy, a régi vonal felé húzó dalocska is, így még én is elégedett lehetek, de az összképet azért a változás határozza meg, amit meg majd mindenki eldönt magának, hogy tetszett-e, én mindenesetre remélem, hogy a következőn visszamennek a régi önmaguk felé. Pipi
HARVESTER MERDRE Aki még nem ismerné a budapesti Harvester csürhét, az egyrészt pótolja eme hiányosságát, másrészt pedig tudnia kell, hogy nem mindennapi dologról maradt le. Ez a zenekar ugyanis hanyag eleganciával fossa le a műfaji követelményeket, és úgy keveri a belezős grindcore-t, punkot, stoner rock-ot, hardcore-t, hogy közben remekül szórakoznak, szórakoztatnak. A grindcore bohém megközelítése nem újkeletű dolog, azonban ezek a srácok marha jó érzékkel adagolják a rohadék darálás mellé a fájóan abszurd idegrángásokat. Az akuális Merdre című produkció a korábbi anyagokhoz hasonlóan szinte bűzlik a szeszszagtól, és valószínűleg nehezen is tagadhatnák le, hogy nem a Dream Theater közönségét célozták meg, amikor elindították a bandát. 10 szám 11 és fél percben. Semmi púder, csak agresszió, káosz és jó értelemben vett faszság. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a pár tagcserén átesett zenekarnak vannak komolyabb tételei, amelyek lemezről lemezre egyre jobban ülnek. De mire ezt konstatálnánk, rögtön érkezik egy olyan zsebből kirántott idióta intro/outro vagy önálló számként szereplő geg, film jelenet bevágás, amely megnyugtat, hogy azért nem fordultak ki magukból a fiúk. Kár lenne számonként végigmenni a lemezen, inkább rájuk bízom, hogy alátámasszák az eddig leírtakat. Nem szeretném lelőni a poénokat. Legyen elég annyi, hogy amennyiben kedved szottyan igazán ütős megszólalással bíró, kretén humorral kevert brutális és zabolátlan zenét hallgatni (mi sem természetesebb?), akkor most már tudod, hova nyúlj. Ide: harvester666.blogspot.com. Ja, és ha a produktumok meghallgatása után kételyeid támadnának a srácok idiotizmusát illetően, nézd meg őket élőben! A zenekar február 10-én ünnepli az 5.
születésnapját az R33 klubban olyan baráti zenekarok társaságában, mint a Don Gatto, a Corrodal, a Dirty Dawn és az Igor. Elmulasztása nem ajánlott. eszem
HALÁLFEJ EGYÜTTES AZ ÉV CSALÓDÁSA Már a zenekarnév és a lemezcím is mosolyt csal az arcra, de a gondosan megírt szövegek és illusztrációk kényszerítenek röhögésre igazán. Ezek nélkül nem is ér sokat a Nihilak által életrehívott zenekar (?) grind zúzdája. Ha nem vagy vevő a jófajta humorra, messzire kerüld a Halálfej Együttest, még megsértődsz a Menjél vissza dolgozni! sorain. Ha viszont van 5 perced és egyetértesz, a Jobb a vodka, mint a tej kijelentéssel, látogass el ide: nihilak.blog.hu. Hajós
JOYSTIX WASTED EP A zenekar legutolsó felállásának terméke ez az energiától duzzadó hat számos EP. Szöszö már jóideje a rock n' roll hazai helytartójaként nyomul, sajnos kevés sikerrel. Nyilván nem rajta múlik a dolog, a hazai popzenei klíma sajátosságait ő sem tudja felülírni. Ordító közhely, mely szerint ezt a fajta zenét csak szenvedéllyel lehet csinálni, mert amúgy anyagi vonzata csak a kiadási oldalon van. Míg a skandináv országokban vagy Nagy Britanniában már platinalemezes szupersztár lenne, itthon maximum néhány vállveregetéssel vigasztalódhat miután lerakott az asztalra egy olyan húzós anyagot, mint amilyen ez a kislemez. A dalok magukon hordozzák a Joystix hangulatot, melyet fő dalszerzőként Szöszö beléjük olt. A témákat lehet, hogy hallottuk már korábban, de kit érdekel, mert egyszerűen
kurvajók. Az AC/DC-t meg a Ramones-t sem vonja felelősségre senki. Ezt nem kell analizálni, ez egyszerűen rock n' roll, ami egy füstös koncertteremben, megfelelő mennyiségű alkoholnemű folyadék bevitele mellett esik a legjobban. Ha hinni lehet a zenekar-közeli forrásoknak, akkor a Joystix nem oszlik fel, csak átalakul és már tavasszal élőben lehet majd hallani ezeket a dalokat a többi örökzölddel együtt. Addig marad a lakás amortizálása és az otthoni zajkeltés az alsó szomszéd bosszantására, aki hónapok óta képtelen elsajátítani a Stairway To Heaven akkordmenetét. Ha nem mondtam volna még, az EP a Joystix Facebook-oldaláról ingyenesen letölthető. -bt-
MARTIN JAMES DAVE GROHL – NIRVANA, FOO FIGHTERS ÉS EGYÉB KALANDOK Ki olvas manapság biográfiákat, mikor az Interneten minden információ fellelhető? A kérdés, melyet maga a szerző is felvet a kötet utószavában, végül is jogos. Valahogy azonban a (rock)zenei szubkultúrához mindig hozzátartozott a „könyvi segédlet” és szerencsére ez nem változott a világháló térhódításával sem. Egyértelmű, hogy az olyan formátumú előadóra, mint Dave Grohl érdemes ilyen kiadványt építeni, mert napjaink legsikeresebb arénarockcsapatának frontembereként egyszerűen megkerülhetetlen tényezővé emelkedett az elmúlt húsz évben. Hosszú és meglehetősen rögös volt az út idáig, ahogy a karácsony előtt magyar nyelven is megjelent könyv szerzője a lehető legnagyobb alapossággal taglalja. A negyvenkét éves zenész pályafutását jobbára a Nirvana megdicsőülésétől kezdve követhetjük nyomon a média nyilvánosságától övezve. A zenekar felbomlása után senki nem gondolta volna, hogy a klasszikus háttérember meg tudja fejelni az addigi sikereket, mígnem aztán szép lassan kibontakozott a Foo Fighters-sztori, amit szintén mindenki ismer már. A könyvben ez a periódus bőségesen dokumentálva van, különös tekintettel a csillogó zenekari gépezet mögött rejtőző bandán belüli feszültségekre és egyéb háttérben zajló küzdelmekre, ne is gondoljuk, hogy az Alice Csodaországban díszletei
között nőtte ki magát a Foo Fighters egy napjainkat meghatározó headliner zenekarrá. A fentieknél sokkal érdekesebbek az életút homályos részletei, melyek rávilágítanak Dave Grohl zenéhez való viszonyára, valamint máig meghatározó, pozitív, rajongói attitűdjének gyökereire. Ebbe a körbe tartozik a családi háttér taglalása, az első meghatározó zenei élmények majd a washingotni HC-közegben történő szárnypróbálgatások. Érdekes megfigyelni emellett azt is, hogyan vált a közvélemény szemében a „Nirvana dobosából” egy hiperaktív dalszerző/előadóvá, aki a saját zenekara mellett a Queens Of The Stone Age-el flörtöl, kiéli a metálos hajlamait a Probot-al, hobbyzenekart hoz össze a Kyuss / Foo Fighters / Led Zeppelin keresztmetszetéből, miközben hozzáállását tekintve megmarad egy teljesen átlagos rockrajongónak, akivel bárki szívesen legurítana egy sört, vagy kettőt. A könyv talán egyetlen megközelítésbeli hibája, ahogyan a Foo Fighters életművet szétcincálja, melynek köszönhetően bizonyos részei csapnivaló lemezkritikákká silányulnak. Ezeket az oldalakat lelkiismeret furdalás nélkül át lehet ugrani, mert amúgy egy gondosan megírt, élvezetes és alapos önéletrajzot kap a kezébe az olvasó. -bt-