SVEN HASSEL OGPU-BÖRTÖN
A mű eredeti címe: O.G.P.U. Prison Copyright Sven Hassel 1982 A fordítás a Corgi Books 1982. évi kiadása alapján készült
Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation Nitkovszki Sztaniszlav, 2004 Borító: AQUILA 1. kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2004 Felelős vezető: Labancz János ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária
ISBN: 963 679 241 0
Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető Az AQUILA Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2004. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Barátomnak, a kiváló spanyol költőnek, Joaquin Buxo Montesinosnak.
Az egyetlen dolog, amitől a mi drága Führerünk tart, az a béke. Pedig igazán nem kellene aggódnia miatta; az ellenségeink úgyse nyugodnak addig, míg szét nem rúgták a tökét. Részlet Porta és Pici beszélgetéséből 1942 júliusában, a Dnyeperen való átkelés idején.
Boldogan nevettünk ott, ahol a halál abszurddá vált, s az élet még annál is inkább. Wilfred Owen – Après moi le déluge*1 – gügyögi a vezérkari lelkész, és bandzsán felnéz az ezredesre, aki úgy ül a ló hátán, mintha odaragasztották volna. – Maga részeg – állapítja meg az ezredes, és türelmetlenül megcsapkodja a csizmája szárát a lovaglópálcával. – Tévedés, drága ezredesem. Fatális tévedés. – A lelkész csuklik egyet, aztán akkorát nevet, hogy még az ablakok is rezegnek bele. – Nézzen meg figyelmesebben, ezredes pajtás, és észre fogja venni, hogy egészen, de egészen józan vagyok. Még a lova se fintorog, amikor a pofájába lehelek. – Egy lámpaoszlop segítségével függőleges helyzetbe tornázza magát, és tiszteleg. – Ezredes, vén cimbora, uram, én nem akarom átverni magát – mondja ünnepélyesen. – Részeg vagyok. Csúnyán berúgtam. Pfuj. Ez undorító! – Tíz miatyánkot és tizenöt üdvözlégyet ró ki magára. – Te jó ég, uram! Engedélyt kérek szólni, uram! – Átöleli a ló nyakát, és könyörög az ezredesnek, hogy tartóztassa le, verje vasra, vesse tömlöcbe. – De kérem – nevet kópésan csillogó szemmel –, ha lehet, az Alt Moabittba csukasson. Ma este ugyanis babfőzeléket adnak vacsorára! Jöjjön velem, Herr Oberst, és látni fogja. Olyan finom lesz, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána!
1* Utánam az özönvíz. (francia)
FOGOLYKÍSÉRET AKADÁLYOKKAL Gregor Martin hosszú percekig, folyékonyan káromkodik anélkül, hogy megismételné önmagát. – Fogolykíséret! – háborog. – Csak azt tudnám, hogy mi a fészkes fekete fenéért már megint mi! Mi a francér’ nem teszik fel őket a villamosra, azt’ kész. Szarakodhatunk megint a bilincsekkel meg a láncokkal meg az éleslőszerrel. Mintha bármelyik is lenne olyan hülye, hogy szökni próbáljon! – Te semmit sem értesz – mosolyog fölényesen Porta. – A HDV* feketén-fehéren kimondja, hogy a foglyokat vasra verve, fegyveres kísérettel kell eljuttatni a végrehajtási intézménybe. A sereg komolyan veszi az ilyesmit, ember! Még hogy villamosra ültetni őket! Te aztán teljesen megkergültél. – Pofa be! – mordul rá Gregor. – És ha megint mesélni próbálsz, és megint arról, hogyan kísértél foglyokat, én esküszöm, hogy szétlövöm a fejedet! – Az én történeteim nálad jobb hallgatóságot érdemelnek – húzza fel az orrát Porta. – Sokat lehet tanulni belőlük. Egyszer például Altonából Fuhlsbüttelbe kellett átkísérni néhány foglyot. Mikor a Gänsemarktra értünk, egyhangúan úgy döntöttünk, hogy villamossal utazunk tovább. A különítmény parancsnoka azonban, Schramm főtörzs, valamilyen szembetegséggel küszködött, és sötét szemüveget viselt. Mi mondtuk neki, hogy amire fel akar szállni, az a 9-es villamos, és nekünk a 6-os kell, de ő erre ugyanazt mondta nekünk, mint te, hogy pofa be, és felterelte a társaságot a Landungsbrücke irányába tartó szerelvényre. – Ebből elég! – förmed rá Gregor. – Mindannyian tudjuk, hogy mi lett a vége. – Egyáltalán nem – mosolyog leereszkedően Porta. – Három nappal később tényleg megérkeztünk Fuhlsbüttelbe, és átadtuk a szállítmányt Marabunak, de előtte még Schramm főtörzs begolyózott, és kénytelenek voltunk egy rövid kitérőt tenni a giesseni gyogyó irányába. Az új parancsnokunk egy bizonyos Schluckemeyer őrmester lett, akinek fülproblémái voltak… – Ha azt akarod mondani nekünk, hogy ő is becsavarodott – ordította Gregor –, akkor olyat teszek, hogy magam is megbánom! – Ó, nem – legyintett Porta. – Én ragaszkodom a tényekhez, és a tények * Heeresdienvorschrift – Katonai Szolgálati Szabályzat. (német)
mást mutattak. Schluckemeyer őrmester sohasem őrült meg. Ő főbe lőtte magát, mielőtt még Fuhlsbüttelbe érhettünk volna, és benne hagyott minket nyakig a szarban. Merthogy, mint bizonyára sejtitek, parancsnok híján nem masírozhatunk be a lerbe, hogy jelentkezzünk Marabunál… Gregor előkapja a P–38-asát. – Még egy szó, és keresztüllőlek! – Ahogy gondolod – sóhajt Porta, és tehetetlenül vállat von. – De egy életre sajnálni fogod, hogy nem merítettél a tapasztalataim kútjából. Ha valaki tudja, hogyan kell foglyokat kísérni, az én vagyok. Bőven volt alkalmam tanulmányozni a kérdést, mégpedig mindkét oldal szemszögéből. – A francba! – morogja ingerülten Gregor, és belevágja a fegyvert a pisztolytáskába. Porta, aki úgy ismeri Berlint, mint a tenyerét, átveszi a vezetést, de ahogy átlendülünk a Neuer Markton, és fordulnánk be a Bischoffstrasséra, az egyik fogoly, Kain gyalogos közlegény megjegyzi, hogy rossz irányba haladunk. – Mi az istent tudhatsz te erről? – fortyog Porta. – Lehet, hogy csak le akartam vágni az utat. – Frászt! – feleli Kain. – Én itt születtem, jól ismerek minden utcakövet. Ha itt lemegyünk, az Alexander Platzon fogunk kikötni. – Te akarod megmondani nekem, te börtöntöltelék, hogy mennyi az annyi? Szerinted nem tudom, hogy mit csinálok? – A fogoly csak akkor beszélhet, ha kérdezik – kiabálja hátulról Pici. – Ha a kóterbe megyünk – szólal meg egy tüzér őrmester –, akkor pont nem ez a jó irány. – Blablabla – gúnyolódik Porta. – Többet fecsegtek, mint a kupleráj papagája. Add át magad a karácsony szellemének, Gregor, és szabadítsd meg a rabokat láncaiktól. Átmegyünk az Alex túloldalára, és megnézzük, mi a helyzet a Sánta Kutyában. Csörögve-zörögve megérkezünk az említett vendéglátó-intézmény elé. – A Sánta Kutyában mindig helyzet van – mondja csibészes mosollyal Porta. – Múlt szerdán egy fickó kiszaladt egy másik után, és seggbe lőtte azt, mert fizetés nélkül akart távozni. Tegnap éjjel a vasutasok és a villamosvezetők bokszmérkőzéssé fajuló baráti találkozót. Nincs olyan este, hogy a vendégek közül valaki ne az ablakon át repülne ki. – Politikaiak vagytok? – érdeklődik Pici, miközben leveszi a bilincset egy utász közlegény csuklójáról. – Mondhatnánk úgyis – feleli flegmán az utász. – Ha mind igaz volna,
amit felhoztak ellenem, minimum miniszter lennék. – Vörös Front meg a többi szarság, mi? – vigyorog Pici. – Annál rosszabb – komorodik el az utász. – Hülyére ittam magam a Békában, és olyasmiket mondtam, amiket nem kellett volna. Legalábbis annyi fakabát jelenlétében nem. – Ilyenkor az ember csak egyet tehet – mondja mindentudóan Pici. – Amikor odarángatnak a bíróság elé, előrelendíted a kezed, összecsapod a sarkad, és elordítod magad, hogy „Heil Hitler!” Ezt teszed, valahányszor kérdeznek, és ha elég meggyőző vagy, hamarosan az orvosi bizottság előtt találod magad. Itt megint ugyanazt csinálod, míg meg nem kérdezik, hogy lenne-e kedved egy kísérlethez. Pálcikákat kell lyukakba tenni vagy szavakat összerakni. Erre te mit lépsz? Hangosan ordítani kezded, hogy „Führer, befiehl, wir folgen!”*, és ezt teszed még akkor is, amikor már belöktek a magánzárkába. Ha következetes vagy, hamarosan rá fognak jönni, hogy nem tudnak mit kezdeni veled, és egy életre diliházba csuknak. Na, ez az a pont, amikor elmondhatod magadról, hogy megmenekültél. Csak ülsz ott, csendben és békében, és várod, hogy a szart is kiverjék Németországból. Aztán ha megtörtént, repülsz az intézetből, hogy a lábad se éri a földet, mert kell a hely Adolfnak és a cimboráinak. Ha elég ügyes vagy, az új Németországban mártírként fognak kezelni, és minimum polgármestert csinálnak belőled. – Szerintem túl rizikós – vélekedik a tüzér őrmester, miközben letelepednek a füstös kocsmában. A vendéglős, egy apró emberke hatalmas fekete keménykalappal a fején, vigyorogva a keblére szorítja Portát. Az első körre a ház vendégei. – Van köztetek olyan, akinek le fogják csapni a fejét? – érdeklődik Porta a második kör után. – Ha igen, nem kell aggódni. Túl lesztek rajta, mielőtt még felfognátok, hogy mi történik. Ismerem a fickót, aki csinálja, és érti a dolgát. Csak kétszer cseszte el, és abból is az egyik egy spiné volt. Persze azért ők se úszták meg élve. – Én nem hiszem, hogy olyan szörnyű lesz – kotyog közbe egy gyalogsági őrmester. – Mi, németek, humánus nép vagyunk. – Próbáld ezt megmagyarázni a germersheimi fiúknak – röhög Porta. – Tudom, hogy úgyse hiszitek el, de én ártatlan vagyok – vallja meg az őrmester. – Hát persze, hogy az vagy – bólint megértően Porta. – Mind azok vagyunk. Csakhogy a leggyakrabban veszélyesebb ártatlannak lenni, mint bű* Rendelkezz velünk, Führer, követünk! (német)
nösnek. – Előrehajol az asztal felett, és bizalmasan közli: – Ismertem egyszer egy Ludwig Gänsensheim nevű úriembert Soltauból. Nagyon óvatos ember volt. Olyan óvatos, hogy csukott szemmel sétált az utcán, nehogy valami olyant lásson, amit nem kellene. Ha a közelében kínos vagy gyanús dolgokról kezdtek el beszélgetni, a fülébe tömte az ujjait. Még a lábujjait is, ha volt elég hely hozzá. Nos, egy napon belecsöppent egy KDF*menetbe, ahol mindenki azt visítozta, hogy „Heil Deutschland, Heil der Führer!” Mire kiértek a Leipziger Strasséra, a mi semleges barátunk, Herr Gänsenheim annyira lelkesen éltette a Führert, hogy öröm volt nézni. A Spree-hídon már alig bírt magával, és torkaszakadtából üvöltötte, hogy „Halált és gázt minden zsidónak és kommunistának!” Annyira magánkívül volt, hogy észre sem vette, hogy elesik, és a tömeg áttrappol a testén. Rohant a nép a kancelláriához, hogy ha csak egy pillanatra is, megcsodálhassa Adolfot. Miközben ők bámészkodtak, a fakabátok felvakarták azt, ami megmaradt Herr Ludwigból és tíz másik, hozzá hasonló szerencsétlenből, és elraktározták a hullaházban, hátha egyszer majd valaki azonosítja. – Szörnyű dolog a háború – mondja a gyalogos őrmester. A szája megkeseredett, görbe vonal, a két sarka szinte összeér az állán. – Hullanak az emberek, mint a legyek, bűnösök és ártatlanok válogatás nélkül. – Igen! – bólint lelkesen Porta. – Éppen ezért felesleges aggódnia az embernek. Van, akinek a fronton lövik el a fejét, másnak Plötzenseeben kapják le. Előbb vagy utóbb mindenki sorra kerül, de így van ez rendjén. Legalább a leszármazottaink majd láthatják, hogy csináltunk is valamit, nem csak rohangáltunk körbe, mint a fejetlen csirke. A világháborúnak vérbe és szarba kell fulladnia, ez a dolgok menete. Csak nem hiszitek, hogy Adolf belement volna egy sima, hétköznapi háborúba! A helyzet az, hogy csak az igazán gennyes diktátorokra és tábornokokra emlékszik az utókor. Mire a foglyok és kísérőik kifordulnak a Sánta Kutya ajtaján, az eső ragadós darává fagy. Bekanyarodunk a Durcksen Strasséra. – A francba! – törli le Gregor a jégkását az arcáról. – Elegem van ebből a rohadt háborúból. Mindig menni kell valahova, és mindig fosni kell, hogy mikor zuhan egy bomba az ember nyakába. Egy ajtóból, néhány lépcsőfokkal az utca szintje felett, egy férfi repül ki az utcára. Átgurul a túloldalra, és hangos csattanással felkenődik a szemközti ház falára. A kabátja és a kalapja is utána száll, s pár pillanat múltán az esernyője is követi. * Kraft Durch Freude – Erőt Jókedvből. Náci szabadidős szervezet. (német)
Porta izgatottan felnyihog. – Megérkeztünk, uraim! A Béna Béka. Úgy látom, fokozódik a hangulat, de ti azért viselkedjetek, mert ez egy tisztességes hely, zongorával és dobkészlettel, nem beszélve az özvegyasszonyokról, akik itt keresnek vigaszt az őket ért mérhetetlen veszteség után. – Én már jártam itt – mondja csillogó szemmel Pici. – Olyan puncik vannak odabent, hogy el sem hiszitek. Csak a budi ne lenne olyan kicsi! Akkora, hogy te magad be se férsz, úgy kell beadnod a húgyhólyagodat! – Mi lesz, ha megjelennek a kopók? – kérdezi aggódva Gregor, miközben gondosan a lába közé, a bárpult alatti polcra helyezi a géppisztolyát. – Attól ne tarts – legyint Porta. – Mielőtt jönnének, mindig idecsörögnek. A tulaj, akinek mindkét lába fából van, barátságosan megropogtatja Portát, és megkérdezi, hogy s mint. – Négy akasztani való nyomorultat kísérünk – feleli Porta. – Szar ügy! – sóhajt a tulaj. – Az első körre a vendégeim vagytok. Sört és snapszot! Négy kör után Porta politizálni kezd: – Ha a tommyk elkapják az osztrákokat, alaposan meg fogják nyújtani a nyakát – mondja bizalmasan egy villamosvezetőnek, aki most tudta meg, hogy frontszolgálatra jelölték. – Szerintem még a sámlin is beszédet fog tartani – röhög Porta, és megdöngeti az asztalt, hogy táncolnak rajta az üvegek. Egy szolgálaton kívül lévő schupós* olyan lelkesen röhög, hogy majdnem lenyeli a cigarettáját. A tulaj előkapja a bárpult mögül a tartalék falábát, és püfölni kezdi vele a rendőr hátát. A pasas felköhögi a cigarettát, és az, döbbenetünkre, még mindig parázslik. Két nő, piros-fehér-fekete ruha van rajtuk, Hitler portréja alatt üldögélve énekel: Egyszer kilőttem egy zsarut, Azóta a felesége rendesen megkapja A mindennapi betevőt… A hosszú asztalnál lábadozó frontszolgálatosok ülnek, és a közöttük ülő lányok szoknyája alatt matatnak. Zsófika olyan merev részeg volt… * Schutzpolizist – közrendőr. (német)
dúdolja sörszagú baritonján Porta. A tűzhely mellett bóbiskoló katonaorvos kinyitja fél szemét, és gyanakvóan körülnéz. – Szimulánsok! Az egész rohadt társaság! Mit tudtok ti a hazaszeretetről? – mennydörgi extázisban. – De majd én kigyógyítalak titeket! KV* az egész bandának, és irány a front! – Egy hatalmas sóhaj kíséretében az asztalra bukik, és hortyogni kezd. – Részeg, mint a seggem – mondja megvetően a tulaj. – Ez az állat mindenkinek KV-t adott, aki csak megjelent előtte. Ki is tüntették érte rendesen. A múlt héten egy féllábú manuszt nyilvánított KV-snak. A nyomorult kiment a frontra, ahol GVH-nak** nyilvánították, és visszaküldték, hóna alatt a falábával. Most a törzsőrmesteri iskolában tanul, hogy egy napon megfizethessen ennek a szemétládának. – Egy ötösért tíz perc, egy húszasért egész éjszaka – közlik a tarifát a piros-fehér-fekete ruhás nők. – De csak ha gumit viselsz, kisfiam – kuncog az alacsonyabbik, és hívogatóan meglebbenti a szoknyáját. – Később. Majd később – hessegeti el őket Porta. – Meséld el nekik azt a sztorit az árvákkal – mondja Picinek. – Nem, inkább azt, amikor éjfélkor megjelent a halál – röhög és csuklik egyszerre Pici. – Úton vagyunk a lerbe négy nyaktilókandidátussal – teszi hozzá magyarázatképpen a hölgyek kedvéért. – Pedig olyan helyes fickók – vihog a magasabbik. – Ja – bólogat Porta. – Szép hullák lesznek belőlük. – Mit követtek el? – kérdezi valaki a hosszú asztaltól. – Semmi különöset – somolyog Porta. – Ez a bokorugró elvágta két újszülött ikergyermeke torkát. A tüzér halálra csépelte a feleségét valamilyen ágyúalkatrésszel. A dagadt, aki civilben hentes, kolbászt darált két kurvából. – Ebből elég! – kiáltja sértődötten az őrmester. – Egyikünk se gyilkos. Mi politikaiak vagyunk! Egyszeriben mindenki sört akar fizetni nekik. – A hazának lőttek – jelenti ki Porta, mielőtt sörbe fojtaná a bánatát. – Utánunk a vízözön! – kiáltja izgatottan Pici, és felhajtja egy alvó vendég sörét. – Megmutatjuk az ellenségnek! – harsogja veszélyesen tántorogva Gregor. A hosszú asztalnál ülő fiúk és hölgybarátaik énekelni kezdenek. * Kriegwerwendungsfähig – katonai szolgálatra alkalmas. (német) ** Garnisonswerwendungsfähig – hátországi szolgálatra alkalmas. (német)
Németország, ősi várunk, Rongyokban lóg véráztatta lobogód… – Az állam szolgájaként nem hallgathatom tovább ezt! – tiltakozik egy nyurga, bőrkabátos férfi. Egyhangúan megállapítjuk, hogy egy náthás keselyűre hasonlít. – Akkor ülj át a sarokba, és dugd be a füledet – ajánlja neki Porta. – Amit nem hallasz, az nem árthat neked! – Nem mehetnénk végre a börtönbe? – kérdezi kétségbeesetten a tüzér őrmester. – Ez kész őrület. Mint fogolynak kötelességem tiltakozni! – Mi az isten frásza ütött beléd, pajtás? Tán tetű mászott a segged lukába? – mordul rá Pici. – Örülj neki, hogy itt lehetsz, és élvezd az életet, amíg még megteheted. Mert ha átadtunk, én mondom neked, többé nem lesz rá módod. Kerülj csak be a kóterbe, és majd meglátod, hogy Picinek mindig igaza van! A tizedes az alacsonyabbik kurvával tangózik. A lánynak minden ügyességét be kell vetnie, hogy egyensúlyba tartsa a partnerét. – Ismerek egy fickót, akinek le fogják csapni a fejét – súgja a tizedes, és kipukkan belőle a nevetés. – Mindig a jók mennek el előbb – vigasztalja a lány egy öblös böfögéssel téve pontot a kijelentésére. – Tegnap este egy rohadék hamis élelmiszerjegyekkel fizetett nekem. És én hülye egész éjjel dolgoztam rajta! – Nem féltek, hogy megszöknek? – kérdezi egy civil. A szimatunk azt súgja, hogy rendőr. – Nem mernek – vigyorog Porta. – Eszük ágában sincs kétszer meghalni. Épp elég nekik, amit a bíróság kimondott rájuk! – Mint tiszthelyettesnek, tudnia kell, hogy szigorúan tilos foglyokat nyilvános szórakozóhelyre vinni – fordul Gregorhoz a civil ruhás hekus. – A katonai szabályzat 176. oldalára utalok. A foglyot a legrövidebb úton börtönbe kell szállítani és magánzárkába kell zárni. Semmilyen körülmények közt nem léphet kapcsolatba más személyekkel. Ha elkerülhetetlen a vele való kommunikáció, azt néhány mondatra kell korlátozni. – Ne aggódj, pajtás – csap a vállára Pici. – Úgy fogunk bánni velük, mint a hímes tojásokkal. Nem szennyezheti be őket se részeg lehelet, se kankós punci, és ha valaki prédikálni akar nekik, vasra verjük, és meg se állunk vele az igen tisztelt bíróságig. – Kérsz egy löketet? – suttogja egy patkányképű emberke. – Halálosan jó – teszi hozzá vérfagyasztó vigyorral, és oldalba löki Portát. – Három
nap, és ha nem vitt el a fekete pestis, fel vagy mentve. – Kár a gőzért, fiacskám – feleli közönyösen Porta. – Én ugyanis azon boldog kevesek közé tartozom, akik nagyszerűek így is. Röviddel ezután az emberke eltűnik a toalettben a fecskendőjével és négy megfáradt bokorugróval. Amikor előbukkannak, csak úgy sugárzik róluk a frissen megváltott optimizmus. A zajszint növekvőben van. Két foglyunk a tűzhely mellett, a kutya kosarában alszik. A kutya nem örül neki. Morog, a fogait vicsorítja, és a lábukat cibálja, de rá se rántanak. Lemondóan felemeli az egyik hátsó lábát, és a képükbe vizel. – A friss víz jót tesz a vesének – motyogja álmában a tizedes. – Mielőtt lenyelnéd a falatot, rágd meg huszonhétszer – dünnyögi az utász. Jár az állkapcsa, mint egy kérődző marhának. – Vigyetek haza a börtönbe! – követeli a tüzér őrmester. – Jogom van egyenesen a börtönbe menni! Kibaszott fogoly vagyok, és sokkal több jogom van, mint bármelyik kibaszott katonának a seregben. Nemcsak arról kell gondoskodnotok, hogy eljussak a börtönbe, hanem arról is, hogy épségbe jussak oda. Ez komoly feladat, tessék komolyan venni! – Vádlón a kosárban alvó társaira mutat. – A bíróság nem fog örülni ennek. Hullarészeg foglyok! – Éhes vagyok – jelenti ki Porta. – Mit szólnátok valami zabához? Nyolc „szar a lapáton”-t! – kiált ki a konyhába. Rekordidő alatt nyolc tányér gőzölgő felfújt bukkan elő a konyhából. A szánalmasan szürke kinti derengésből ítélve hajnalodik. Gregor úgy véli, ideje lenne visszalépni a seregbe, és megtalálni a börtönhöz vezető utat. – Lehet, hogy elköltöztették, vagy már nincs is meg – nyöszörgi a kosárból az utász. – Gondolod? – kérdezi a tizedes, és remény csillan a tekintetében. Bizakodó, mint a hajléktalan, aki tömött tárcába botlott. Picinek még egyáltalán nincs mehetnékje. – Nem kell annyira sietni. Minek háborgassuk őket a reggelijük közepén? Még megorrolnak ránk! – Most az egyszer igazad van – hagyja helyben Porta. – Arról nem is beszélve, hogy a kosárban alvó barátainknak előbb még ki kell józanodniuk. – Akkor hát mit tegyünk? – roskad le a székére Gregor. – Bombázzuk szarrá Angliát! – feleli a szomszéd asztaltól egy részeg pilóta. – Addig szórjuk őket, míg csak egy nagy lyuk marad a tenger közepén!
– Uram, irgalmazz! – tekint a mennyezetre Gregor. – És küldd a pokol legmélyebb bugyrába azt, aki kitalálta a légierőt! – Én is azt mondom! – kiáltja a kosárból a tizedes. – Nincs is jobb a bátor gyalogosnál és a sasszemű tüzérnél. Ők megszórják, mi pedig megesszük őket! – Ja! – sóhajt fáradtan Porta. – Sok háborút elvesztettünk már így. A bokorugrók lelkesen beleszaladtak az ellenséges tűzbe, a fényes Kruppágyúk pedig annyira elnyűttek voltak, hogy hátrafelé sültek el, szétkenve a tüzéreket a tájon. – Ha jöttök, jöttök, ha nem, akkor meg nem, de én megyek! – jelenti ki mérgesen Gregor. Akkora a feje, mintha biciklipumpával lenne felfújva. – Átkozott legyek, ha nem! – Érdekel valakit? – veti oda Pici. – Akkora barom vagy, hogy a pajtában lenne a helyed. Parancselvonási tüneted van, vagy mi a tököm? Ide hallgass, Gregor! Te fogoly kíséretet adsz, nem igaz? De ha most egyedül mész el, akkor nem lesz kit kísérned, te állat! Hogy lehetsz akkor kísérő? Hadbíróság elé állítanak kötelességmulasztás miatt, és istenuccse, megérdemled! Így magunkra hagyni minket! Felháborító! – Szét fogják rúgni a seggét – bólint Porta a fülét vakargatva. – Úgy felrúgják neki, hogy a nyakán fog kijönni, és fejre kell állnia, ha pisilni akar. Elég egy pillantást vetni a szabályzatra, és láthatod, hogy foglyokat kísérgetni nem gyerekjáték. – Ami a Biblia a pápának és a Korán a mohamedánnak, az a német hadseregnek a katonai szabályzat – mondja ünnepélyesen Pici. – Ha Mózes fia, Jób vette volna magának a fáradságot, és belepillant a német katonai szabályzatba, rögtön láthatta volna, milyen végzetes hibát követ el, ha átkel a Rajnán – keveri szokása szerint a szezont a fazonnal Pici. – Mondják, uraim, hol vagyok? – kérdezi az orvos. Nagy nehezen feltápászkodik az asztal mellől. A lábai foxtrottot járnak. – Barátok közt, doktor úr! – nyugtatja meg Porta, és akkurátusan összecsapja a bokáit. – Ön, uram, a Béna Békában van, uram. – Lőjetek le, bajtársak – követeli hülye német ábrázattal a doki. – Részeg vagyok, mint egy patkány. Lőjetek le! – könyörög, és szétnyitja a mellkasán az inget. – Ahogy óhajtja, uram. – Porta, némi bonyodalom árán, a vállához emeli a puskáját. Veszélyesen meginog, a fegyver csöve mindenhova mutat, csak az orvosra nem. – Ne mozogjon, az isten áldja meg – méltatlankodik Porta. – Hogy teljesítsek így egy parancsot? – Tűz! – harsogja Pici.
Fülsiketítő dörej hallatszik, és vakolat záporozik ránk a plafonról. A golyó gellert kap, és ide-oda pattog a falak közt, míg végül egy söröshordó meg nem állítja. – Meghalok! Elvérzek! – sikítja az orvos, ahogy a sör elönti a nadrágját. Nyüszítve bekúszik az asztal alá, de beüti a fejét, és ebből kikövetkezteti, hogy talán mégsem halt meg. Kibújik, álló helyzetbe küzdi magát, és a tükörképére mutat. – Aha, hát rajtacsíptelek! – mondja ravaszkás mosollyal. – Azt hitted, átverhetsz engem, de én átláttam rajtad, doktor. A szimulánsoknak nálam semmi esélyük. Harctéri szolgálatra alkalmas, irány a harctér! Rúgjátok seggbe! – parancsolja ellentmondást nem tűrően. – Parancs végrehajtva, uram! – rikoltja Pici, és egy jól irányzott rúgással a terem másik végébe lövi az orvost. – Az oroszok! – visítja egy hónaljig érő, szemmel láthatóan roppant hazafias érzületű nő. Az alvó schupós hátára ugrik, vadul beleharap a nyakába, és hátracibálja a füleit. A vonatvezető, aki eddig békésen horkolt, riadtan felül, és elordítja magát: – Zurücktreten! Zug fahrt ab!* – Füttyög és sziszegve ugrálni kezd az asztal körül a székkel. – Na ez se lesz sokáig diliházon kívül – prófétálja a tüzér őrmester. – Mindannyian ott végezzük. Ki előbb, ki utóbb – mondja komor képpel Gregor. – „Állj meg, pillanat, hadd gyönyörködöm benned” – idéz Goethétől Porta. A vonatvezető félrelöki az orvost, és megáll Pici előtt. – Megtaláltalak, fiam! Megtaláltalak! – mondja érzelgősen. – Hogy van a papa, fiam? Szolgálatra kész, nem igaz? – Nem igazán – feleli Pici. – Lenyakazták a rohadékot. Fuhlsbüttelben, ’38 első napjának reggelén! – Isten útjai kifürkészhetetlenek – zokog a katonaorvos. Keresztet vet. – Van feje vagy nincs? Kit érdekel? Így is, úgy is szolgálatra alkalmas, ha én azt mondom! Különben is, mi szüksége fejre egy német katonának? Hát nem azzal kezdik a kiképzést, hogy a katona nem gondolkodik? Bízzuk a gondolkodást a lovakra. Azért adott nekik olyan nagy fejet a teremtő. Egyáltalán, mit keresek én a Béna Békában? – Hogy kérdésére válaszoljak, uram – feleli sűrű csuklások közt Porta –, ön azért jött ide, hogy hülyére igya magát, és hogy megállapítsa az összes * Lépjenek hátrébb! A vonat indul! (német)
vendégről, uram, hogy hadra fogható állapotban vannak! – Lehetetlen – tiltakozik egy másik pillanat erejéig kijózanodva az orvos. – Én nem vagyok szolgálatban, márpedig szolgálaton kívül senkit nem nyilváníthatok szolgálatra alkalmasnak. Fel kell jelenteniük. Követelem, hogy állítsanak hadbíróság elé. Addig is elájulok – közli, és ráborul a tulaj asztalára. – Magát kerestem! Fel fogjuk nyitni a mellkasát. Azoknak, akik nem alkalmasak a szolgálatra, úgysincs szükségük tüdőre. Maga a körülmények áldozata, barátom! – Tűnés innen, te részeg állat! – pöccen be a tulaj, és lesöpri az asztalról. – Jézus Mária! – kiált fel Porta. – Ez teljesen meghülyült. Mi legyen vele? – Vágd el a torkát! – javasolja szeretetteljesen a tulaj. – Ebből elég! – ordítja Gregor. – Ébresztő, részeg gazemberek! Talpra! Aki szökni próbál, azt szitává lövöm! – Zajosan kibiztosítja a P–38-asát, és az izgalomra sört rendel. – Ne hagyjatok itt, bajtársak! – kapaszkodik fel az egyik hölgyvendég szoknyáján az orvos. – Tartóztassatok le! Vezessetek a vérpadra! Túl nehéz nekem ez a fej! – Miért is ne? – von vállat Gregor. – Bilincseljétek meg a másik négy csirkefogóval együtt! – Na persze! – feleli gúnyosan Porta. – Az nem olyan egyszerű. Nyolcan vagyunk kísérők, és négy foglyot kísérünk, éppen úgy, ahogy azt a szabályzat előírja. Ha azt akarod, hogy magunkkal vigyük ezt a seggfejet is, szerezned kell még két kísérőt, különben egykettőre a hadbíróság előtt találod magad a szabályzat megszegése miatt. Hova vezetne az, ha mindenki annyi foglyot terelne maga előtt, amennyit csak akar? Még egyet innen, még egyet onnan, és mire észbe kapnánk, úgy néznénk ki, mint egy karneváli menet! – Én hajlandó vagyok beállni kísérőnek – ajánlkozik egy kecskeképű jáger. – Az eltávom már két napja lejárt, így legalább lesz mivel megmagyaráznom a késést. – Van fegyvered? – kérdezi gyakorlatiasan Gregor. – Erre gondoltál? – emel ki a jáger egy puskát a pult mögül. – Éleslőszerem is van hozzá. A kaukázusi frontra tartok. – Ezzel a tempóval soká fogsz odaérni, pajtás – jegyzi meg Porta. – Másik jelentkező? – Itt van! – morogja egy hang az ajtóból, és egy ébenfekete, páncélosegyenruhát viselő alak lép az ivóba. – Mi az, tán behódolt Afrika? – kérdezi meglepetten Porta. – Honnan az
ördögből kerültél ide? Hófehér fogak villannak elő a fekete arcból. – Német vagyok. Albert Mumbuto. II. Panzerersatz Abstilung*. Az apám vezérkari kürtös volt a 2. Leibhusaren Regimentben. Kezet fogott a koronaherceggel, és látta a Kaisert. Most helyeztek át a 27. Panzer Regimentbe. – Hé, azok mi vagyunk! – vigyorodik el Porta. – Isten hozott, fekete pajtás! Na, most már tudjuk, mit akarunk. Letartóztatni a dokit! – Gyere ide, te sarlatán! – inti magához Pici, és ahogy az amerikai zsaruk szokták a filmeken, egyetlen mozdulattal a csuklójára kattintja a bilincset. – Le vagy tartóztatva, pajtás, úgyhogy ettől a perctől kezdve nem szólíthatsz, pajtásnak! – Végre! – sóhajt fel az orvos. A plafon felé emeli két összekulcsoltbilincselt kezét, és boldogan felnevet. – Gyerünk, fiúk! Most már mindannyian szolgálatra alkalmasak vagyunk. Én ráadásul szemétláda is vagyok. Egy nagy, büdös szemétláda – mondja a részegek őszinteségével. Ahogy a kíséret betrappol a Gips Strassérra, az orvos rárivall egy álmos tekintetű párra: – Hé, maguk, ott! Meg akarják ismerni dr. Alfred Hüttent? Nem tévesztendő össze az unokatestvérével, dr. Oskar Hüttennel, az iszákos és pogány állatorvossal! Az az istentelen nem hisz sem a Führerben, sem a Szentháromságban! – Vigyázz a szádra, vajákos – mordul rá Gregor. – Még valaki be találja verni az orrodat! – Milyen igaz, milyen igaz, Herr Oberjäger! – vihog az orvos, és feltekeredik egy lámpaoszlopra. – Hagyjuk a parkban – javaslom, amikor végre sikerült levakarni az oszlopról. Egy repülő őrmester érdeklődve szemléli a menetet. Az orvos tiszteleg neki. – Hát itt vannak végre! – kiáltja örömittasan. – Eltüntették már Angliát a föld színéről? Német tenger mossa a hűlt helyét? A luftwaffésok** remek fiúk – mondja valamivel később, és kinyújtott kézzel repülőt próbál utánozni. – A Reichmarsall viseli a legmagasabb német kitüntetést. Direkt neki csinálták! – A kövér német toka kövér német kitüntetést igényel – filozofál Porta. * Tartalék páncélosszakasz. (német) ** Luftwaffe – légierő. (német)
– Halt!*** Hova viszik ezeket az embereket? – hallatszik egy sötét ajtóból. Egy kövér vezérkari lelkész gurul elő a Megváltó templomából, fején hátrafelé fordított sapkával. – Válaszoljanak! – Foglyok és kíséret, állj! – parancsolja Gregor, és olyan keserves arcot vág, mintha máris bánná, hogy a sors az útjába terelte a sereg lelki tagozatának eme jeles képviselőjét. – Atyám, uram! Jelentem, öt foglyot szállítunk a páncélos-laktanyából a helyőrségi fogdába. – Vagy úgy, vagy úgy! – derül fel az atya arca. – Szóval úton vannak a börtönbe, nem igaz? Azt hiszem, elkísérem magukat. Rendkívül jól főznek a tiszti étkezdéjükben, és ha nem tévedek, ma babfőzelék lesz ebédre. Szereti valaki a babfőzeléket? Ha igen, lépjen előre, hadd lőjem le! – Megrázza a fejét, olyan vehemenciával, hogy a sapkája messzire repül. – Ez részeg, mint a seggem – állapítja meg Porta. Az atya kétszer is orra bukik, ahogy lehajol a sapkáért. Végre sikerül megkaparintania, és visszateszi a fejére, ezúttal keresztben. – Csak hogy megtévesszem az ellenséget – közli bizalmasan. – Kövessenek! – parancsolja. – A Führer nevében elfoglaljuk a Rózsás Szüzet! Hé, nem ismerem én magát valahonnan? – méri végig Portát. – Atyám, tisztelettel jelentem, lehetséges! Korábban sekrestyés voltam a 7. gyalogos hadosztálynál Münchenben**, de áthelyeztek, uram. Áthelyeztek, mert a hitem nem volt elég erős! – N-n-nem hitt Istenben? – dadogja egy lámpát ölelgetve az atya. – Csak ha félek, uram – ismeri el Porta. – Például olyankor, ha Németország ellenségei bombákat dobálnak rám. Normális körülmények közt, uram, nem tudok én különbséget tenni még egy római galamb és egy szárnyas finn macska közt sem. De tényleg, uram! – É-é-é-én se – vallja be az atya, és szenvedélyesen megcsókolja a vasoszlopot. – Könnyen elfelejtjük Istent, amikor jól mennek a dolgok. Egyébként ka-ka-katolikus vagy po-po-protestáns? – Nos, atyám, uram, egy kicsit mindkettő. Attól függően, hogy melyik előnyösebb – feleli őszintén Porta. – Ez tetszik! Tetszik! – nevet az atya, és barátságosan megveregeti Porta vállát. – A püspöknél jártam. A Vatikán utánam érdeklődött. Valami nagy készül. Maga a hasznomra lehetne, tizedes. Áthelyeztetem magát lelki szolgálatra. Kár lenne feláldozni egy ilyen embert a haza véres oltárán! – Ezzel egyetértek – vet keresztet Porta. *** Állj! (német) ** L. Sven Hassel: Fagyhalál
– Akkor gyerünk! – parancsolja az atya egy láthatatlan ellenséget csépelve az öklével. – Jobbra át, indulj! A saroknál balra kanyarodj! Tudniuk kell, merre van. A Szűz a Berg Strassén. Ahogy elvágtatunk a Stadt park ösvényei mellet, egy erélyes „Halt!” késztet megtorpanásra minket. Egy köpenyt és csuklyát viselő ezredes feje bukkan elő a bokrok közül. Gregor rémületében elejti a géppisztolyát. Ebben a pillanatban hatalmas „broáf” hallatszik, és minden, amit az atya az 5. páncélosezred kantinjában magába lapátolt előző este, gőzölögve szétterül a járdán. A sövény szétválik, és egy barna ló csörtet elénk, hátán az ezredessel. A ló végigszagolja Portát, aztán behunyja fél szemét, mintha jóindulatúan figyelmeztetni akarná: „Jobb lesz, ha meghúzod magad, kétlábú pajtás.” Az ezredes mérgesen megcsapkodja a lovaglócsizmáját a lovaglópálcájával, és ránk üvölt: – Miféle disznó csürhe ez? Gregor felkapja leokádott géppisztolyát, és olyan feszes vigyázzba vágja magát, hogy az kész gyönyörűség. – Herr Oberst, uram! Kérek engedélyt jelenteni, uram! Öt fogoly és kísérőik, úton a börtönbe, uram! Mind alaposan megbilincselve, uram. A szabályzatnak megfelelően, uram! – Hát megint összefutottunk, ezredes! – kiált fel vidáman az atya, és egy hanyag mozdulattal félretaszítja Gregort. – Hogy van a nagyságos felesége, uram? Még mindig szerelmes belém? Remélem, mielőbb láthatom a gyóntatófülkében, uram! – nevet gurgulázva. – Maga részeg, ember! – pirít rá orrhangon az ezredes. – Ba-ba-badarság, ember! Tisztában vagy vele, hogy a szentlelket sértegeted a személyemben? – Dühösen az ezredes felé suhint a lovaglópálcájával, mintha vívni akarna. – Vigyázz magadra, te istentelen, vagy káposztás cvekedlit szeletelek belőled! Azt hiszed, megijedek egy ilyen pótezredestől, csak mert lóháton ül? Rondák és barmok vagytok! Mind a ketten! – Verjék vasra ezt az embert! – parancsolja nagy hangon az ezredes. Pici egy éhes jegesmedve vérszomjával veti magát az atyára. Ahogy mindketten a földre zuhannak, sáros hó csapódik fel az ezredes tükörfényes csizmájára. A ló rémülten felágaskodik, az ezredes lecsúszik a nyeregből, de az utolsó pillanatban sikerül elkapnia az állat nyakát. Újra nyeregben van, és ott is érzi magát, amikor a ló megint felágaskodik. Az ezredesnek ezúttal nincs szerencséje, a latyakban találja magát, Pici és az atya társaságában.
– Isten hozta – vihog az atya, és háton fekve tiszteleg az ezredesnek. Gregor, az idegességtől reszketve, felsegíti az ezredest. Porta közben diszkréten rácsap a ló farára, s a riadt állat árkon-bokron átugorva elvágtat. – Kérek engedélyt jelenteni, uram! A ló dezertált, uram! – kiabálja Porta, és kétszer is összecsapja a bokáját. – Elfogni! – ordítja az ezredes. Kísérők és foglyaik egy emberként a ló után vetik magukat. Az állat megkerüli a parkot, és visszatér a gazdájához. Az ezredest a gutaütés kerülgeti. Dühösen fújtatva a fejére csapja elgurult sapkáját, a sapkából sáros latyak csorog az arcába. Pici vigyázzba vágja magát előtte, és jelenteni akar, de az ezredes nem hajlandó szóba állni vele. Felmászik a ló hátára, és gyilkos tekintettel a sárban üldögélő atyára néz. – Verjék vasra! – üvölti lila fejjel. – Megtámadott egy porosz tisztet! Verjék vasra! – követeli bosszúszomjasan. – Herr Oberst, uram! Engedélyt kérek jelenteni, uram! Nincs több vasunk, uram! – trombitálja Pici. – Akkor kötözzék meg! – tajtékzik az ezredes. – Mit bámul rám olyan ostobán, ember? Maga, tizedes! Magához beszélek! – Engedélyt kérek jelenteni, uram – feleli Pici. – Így születtem, uram. A német hadsereg pszichopatái is megmondták, hogy együgyű vagyok, uram. Már 1938-ban, uram, Herr General der Kavallerie* Konochenhauer parancsára, uram, mivelhogy az ő tisztiszolgája voltam. Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy a tábornok úr a 10. hadtest parancsnoka volt, uram, Hamburgban! – Jól ismerem Knochenhauer tábornokot – közli az ezredes, és megveregeti a ló nyakát, mintha a paci maga lenne a tábornok. – Megátalkodott gazember lehetett, katona, ha még Knochenhauer tábornokkal sem tudott kijönni! – Engedélyt kérek szólni, uram! Engedélyt kérek közölni, hogy a tábornok úrnak és szerény személyemnek kommunikációs problémái voltak, uram – mondja bűnbánó mosollyal Pici. – Miféle ember maga? – hajol előre az ezredes, hogy jobban megnézze magának Picit. – Német, uram! Egy igazi német, az vagyok! – közli büszkén Pici, és akkorát csap a puskatussal a járdára, hogy csak úgy szikrázik a fém. * Lovasság. (német)
– Még hallani fog felőlem! – ígéri neki az ezredes. Megfordítja a lovát, bevágtat a parkba. – Most mi a szent szart csináljunk? – tördeli a kezét Gregor. – Komoly problémával kell szembenézned, barátom – ismeri el komoran Porta. – Egy vezérkari ezredes megparancsolta, hogy tartóztasd le a derék atyát és vigyed tömlöcbe a többi fogollyal együtt. Tiltakoznod kellett volna, de nem tetted, és ezzel vékony jégre tévedtél, de nagyon vékonyra ám! Nem viheted magaddal, mert ahhoz további két kísérőre lenne szükséged. Ha mégis megteszed, rangvesztéssel és két év Germersheimmel fogsz fizetni érte. Ugyanakkor azt sem engedheted meg magadnak, hogy ne tartóztasd le az atyát. Egy ezredes adott parancsot rá, és ha nem teszel eleget neki, az parancsszegés, ami viszont a fejedbe kerülhet, fiacskám! – Tudom, az isten verjen meg! – veszti el a türelmét Gregor. – Éppen ezért kérdem, hogy mi a frászt csináljunk! Gregor elátkozza a napot, amikor hagyta, hogy tiszthelyettest csináljanak belőle. Ha nem lenne az, akkor most nem lehetne a fogolykísérő osztag parancsnoka sem. – Segíts, kérlek – könyörög Portának. – Nos, most az egyszer – mosolyog nagylelkűen Porta. – Bár nem szeretek beleavatkozni a tiszthelyettesek piszkos ügyeibe. – Hagyd a rizsát! Inkább azt mondd, mit csináljak! – Még mielőtt az ezredes és a lova felbukkantak volna, az atya megparancsolta, hogy kövesd és foglald el a Rózsás Szüzet. Az atya vezérkari tiszt, őrnagynak megfelelő rangban, tehát semmiképpen sem hagyhatod figyelmen kívül a parancsát. És ne feledd, még nem vonta vissza! – És akkor, az isten szerelmére? – Gregornak sírásra görbül a szája. Szinte érzi, mint vékonyodik alatta percről percre a jég. – Egy fogoly nem adhat parancsot a kísérőjének. Főleg arra nem, hogy kocsmába menjen vele! – Mondd csak, véletlenül nem fogóval rángattak a világra? – tűnődik Porta. – Hát nem érted? Akkor még nem találkoztál sem az ezredessel, sem a lovával! – Értem! Most már értem! – csillan fel Gregor tekintete. – Most egyenesen odamegyünk a Rózsás Szűzbe, és hagyjuk, hogy az atya feltankoljon minket. Aztán, mielőtt kijönnénk, toborzunk még két kísérőt, és letartóztatjuk ezt az átkozott papot! – Csak ne beszélj többes számban, jó? – tiltakozik Porta. – Te kaptál parancsot, és te hajtod végre. Te és nem „mi”. Te vagy a főnök!
– Tiszta szerencse, hogy nem lettem tiszthelyettes – sóhajt fel elégedetten Albert, és elővillantja tökéletes fogsorát. – Fene gondolta volna, hogy ilyen veszélyes tud lenni. – Harctéri szolgálatra alkalmas! – kiáltja az orvos, és fenyegetően megrázza a bilincsét. – Pofa be, seggfej! – mordul rá Pici, és tarkón taszítja a puskatussal. – Foglyok és kísérők, erőltetett menetben előre in-dulj! – adja ki a parancsot Gregor. A hangja nem hagy kétséget afelől, hogy már leszámolt az életével. A vezérkari atya vezeti a csapatot. A lovaglópálcáját a vállán nyugtatja, mintha aknavetőt cipelne. Időnként tánclépésre vált, és valahányszor civil kerül az utunkba, tisztelettudóan megemeli a sapkáját. – Az alkoholfogyasztás vulgáris dolog – jelenti ki sátáni vigyorral az orvos. – Ne higgye, hogy megszabadulhat a frontszolgálattól – fordul a tüzér őrmester felé. – Még ha akkorára is zsugorodik a mája, hogy a seggén jön ki, én akkor is alkalmasnak fogom találni! – Hátba döfi a négert. – Szeretné jobban is megismerni dr. Alfred Hüttent? Itt a nagy lehetőség! Mit szólna, ha elküldeném magát fehéríttetni? Szebb lenne a bőre, mint Hófehérkének! A Reichsführer azt akarja, hogy mindenki legyen árja. A horgas orrokat is sürgősen ki kell egyenesíteni. Egyébként honnan szerezte ezt a szép színt, Herr Schwartz? – Pofa be, kuruzsló – sziszegi Albert, és be akar húzni neki egyet, de a doki kihajol előle. – Fekete vagy fehér, teljesen mindegy. Harctéri szolgálatra alkalmas! Máris indulhat vissza a frontra, fiam! – Férjetek meg egymás mellett az Úr akarata szerint, és tiétek lesz a mennyeknek országa – kántálja az atya a lovaglópálcáját suhogtatva. – A papok olyanok, mint a női comb – vigyorog Porta. – Azzal kecsegtetnek, hogy minél magasabbra jutsz, annál jobb helyen leszel. – Üssetek agyon – követeli jámbor arccal az atya. – Tűzzétek karóra a fejem a helyőrségi templom előtt! Mindig is mártír szerettem volna lenni. – Térdre borul a villamosmegállóban, és áhítattal megsimogatja a jelzőtáblát. – Hát megint találkoztunk, imádott Kopernikuszom! – Ez a pasas a fejében hordja a seggét – nyögi lemondóan Gregor. – Tökös Emil egy egész naptárra való mártírt fog csinálni belőle, csak kerüljön a keze közé! Az orvos váratlanul átöleli Picit, és nyalni kezdi az arcát, mint egy felizgatott öleb. – Azt hittem, meghaltál, bajtárs. Az álcája fantasztikus, de én átláttam
rajta. Maga az a fickó, aki mindig megkettyintette a hullákat a klagenfurti halottasházban. Vegye le a kalapját, ha egy akadémikussal beszél! – háborog, és leüti Pici rohamsisakját. – Vetted le rólam azt a mocskos kezedet! – bömböl rá Pici. Kalapomnak három ránca… énekli az orvos, és vidáman táncra perdül. Charlestont akar járni, de a lábai összeakadnak, és hasra esik. – Jacta sunt alea* – harsogja az atya, és peckesen behatol a Rózsás Szűzbe. – Ó, ne! – borzad el a vendéglős. Két korsó sört tart a kezében; mindkettőt elejti. – Már megint ez az átkozott pap! A pulton, egy tálban gombóccal és savanyú káposztával körített füstölt hús pompázik. Az atya morogva ráveti magát, és két kézzel tömni kezdi a fejét. – Isten irgalmazzon nekünk – motyogja lesújtva a vendéglős. – A hét egyiptomi csapás egyetlen emberbe sűrítve. Nincs olyan tiszti étkezde az egész brandenburgi körzetben, ahol ne rettegnének a látogatásától. Azt mesélik, hogy még a Reichmarschall se bírta jóllakatni. Mire a többi vendég a libamájpástétom végére ért, ez a sáska minden egyebet felzabált előlük, még az asztalt díszítő virágokat is. Egy másik alkalommal, amikor Herr Göring villanyvonatán utazott, a három szakácsnak annyi szopós malacot le kellett sütnie neki, hogy mire megérkeztek, az egész szerelvény zsírban úszott. A Reichmarschall embereinek három hetükbe telt, mire megint használhatóvá tették. Azt mondják, hogy közvetve ugyan, de emiatt vesztette el a Luftwaffe az angliai csatát. – Jó kaja – mondja teli szájjal az atya, és barátian megveregeti a vendéglős vállát. – Örülök, hogy ízlett – feleli az savanyú képpel. – Egészen tűrhető volt. Talán még egy kis gombóc elkelt volna, de nem panaszkodom. A disznóhús remekvolt. Házi füstölésű, mi? Maga aztán nagy kópé, barátom. Tudok mindent! Illegális disznók a hátsó udvarban, mi? Mikor lesz megint feketevágás? Számíthat rám. Most pedig jöhet a tea rummal. Ha az megvolt, fizetek mindenkinek egy rund sört diópálinkával. Írja a számlámhoz! – Ez a csuhás a padlóra tesz – siránkozik a vendéglős. – Miért nem dobod ki? – kérdezi Porta. – Rúgd valagon, és ugyanúgy * A kocka el van vetve. (latin)
repülni fog, mint bárki más. – Nem lehet. Hallhattad, tud a disznókról. Hogy az ilyent mért nem tudja nyakon találni egy angol bomba! Legalább ne ígérné meg mindennap, hogy holnaptól megváltozik, és kifizeti az adósságait! – Mindenkinek megvan a maga gyengéje – bólogat együtt érzően Porta. – Egyszer ismertem egy állomásfőnököt, Herr Leo Birnbaumot, aki a bambergi nagyállomást igazgatta. Kedves, emberszerető fickó volt, de nem bírt ellenállni az italnak. Páros napokon holland ginnel itta a sört, páratlan napokon pedig bomberlundi snapsszal. Minden szilveszterkor szentül megfogadta, hogy január elsejétől egyetlen korty sem fog lemenni a torkán, de mire újévkor magához tért, már harmadika-negyedike volt, túl késő ahhoz, hogy nekilásson beváltani az ígéretét, és túl korán ahhoz, hogy a következő január elsejéig megtartóztassa önmagát. Ami a német vasutat illeti, meg volt győződve róla, hogy azt csakis és kizárólag az ő szórakoztatására találták ki. „Plauen, végállomás”, ordította, ha mókás kedvében volt, és röhögve figyelte, mint tapossák bucira egymást az utasok, miután rájöttek, hogy mégse kellett volna leszállni. Kész csoda, hogy nem történt komolyabb baleset, de ha történt is volna, simán megússza. Az apja ’33 előtt a Führer borbélya volt, most pedig Bamberg Gauleitere*. A végzete mégis utolérte, és ezen még a Gauleiter papa sem tudott változtatni. Azután történt, hogy elkezdett sós heringet zabálni, mert valakitől azt hallotta, jó a másnaposság ellen. Február 22-e délelőttje volt, ha jól emlékszem, dél felé járt, amikor elkezdtek rosszul menni a dolgok. Birnbaum állomásfőnök úr az ötös vágány mellett állt, és sózott heringet rágcsált. Egyik kezében vörös zászlót tartott, a másikban zöldet, és várta, hogy a 109-es számú tehervonat beguruljon a vágányra. Csakhogy az ehelyett a hármasra érkezett. Herr Birnbaum izgalmában mindkét zászlót meglengette: „109-es, 109-es! Mi a frászt csinál azon a vágányon?” A 109-es vonat mozdonyvezetője azonban nem hallotta ezt. Az állomásfőnök áttrappolt a harmadik vágány mellé, de megcsúszott egy gazdátlanul heverő zsíros kalapon, és beesett két tartálykocsi közé, amik a bambergi 25. páncélosezrednek szállítottak üzemanyagot. A fékező megpróbálta elkapni… Nem kellett volna! Herr Birnbaum magával rántotta a fickót, és nyissz! Az egyik kerék az állomásfőnök, a másik a fékező fejét szelte le sebészi pontossággal. Ez különösen szomorú volt utóbbi esetében, aki még próbaidős volt, és ily módon sosem kerülhetett fel az állandó munkaerő listájára. De ezzel még nincs vége. A Német Nemzeti Va* Gauleiter – vezérezredesnek megfelelő rang az NSDAP-nél (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt).
sutak másodosztályú takarítónője, Amanda Grimm asszony a kettes vágányon álldogált, állát a német vasutak seprűjén pihentetve, és azon tűnődött, vajon hová tűnhetett el a főnök és az új kolléga. Miután a tehervonat elhaladt, unottan a sínekre nézett, és meglátta Birnbaum elgurult fejét. A főnök rápislogott, Grimm asszony felsikított, és hanyatt-homlok berohant az irodába. „A főnök elvesztette a fejét!”, hörögte a távírásznak, mire az, abban a hitben, hogy a takarítónő részeg, vizet locsolt az arcába. Később Grimm asszony ezért fel is jelentette. Végtére is közszolgálatot ellátó személy volt, és az eset szolgálati időben történt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy amikor az eset történt, a seprűt még mindig a kezében tartotta. És ez még mind semmi. A Kripo* megkapta a feljelentést, és egy idióta emberölésként kartonozta a dokumentumot, mert egy másik idióta piros ceruzával ráírta, hogy „2988-41-es eset, az állomásfőnök lefejezése”. Az ügyet végül egy egészen tűrhető detektív kapta meg, aki nyugdíjazás előtt állt, így nem vágyott előléptetésre meg minden szarra. Csakhogy… A RAF** aznap éjszaka bombákat szórt Bambergre. Természetesen nem Bamberget akarták bombázni, hanem Münchent, csak elnézték a címet. Ezt az egyik pilótától tudták meg, miután az kényszerleszállást hajtott végre. Ez azonban már nem segített az ügyben nyomozó kripóson, aki a Hamis Libában üldögélt, amikor fejen találta egy bomba. Az eset egy másik kripóshoz került, egy fiatal fickóhoz, akinek nagyon német séma szerint járt az agya. Fölényes röhögéssel kezdett el minden mondatot, és félpercenként emlékeztette a szemtanúkat, hogy feleslegesen hazudnak, mert az igazság úgyis kiderül, és akkor nagy baj lesz belőle. Fenemód örült az ügynek. Amikor meglátta a „lefejezés” szót a dosszién, majd kibújt a bőréből örömében. A nagy ügy, amire várt! Az előrelépés lehetősége! Ha ezt most ügyesen megoldja, akkor garantálva van az RSHA*** felügyelői széke. A szemére húzta a kalapját, belebújt bőrkabátjába, és akcióba lendült. „Valljon!”, rivallt rá Frau Amanda Grimmre, a takarítónőre. „Ha hazudik, nagyon megbánja!” Addig gyötörte a spinét, hogy a végére már az is elhitte, hogy ő maga lökte be az állomásfőnököt a 109-es vonat alá. Mindent bevallott, és alá is írta nyolc helyen, ahogy kellett. A fékező meggyilkolását azonban nem volt hajlandó magára vállalni. „Nem is ismertem”, védekezett. „Nem kell ismernie ahhoz, hogy megölje”, magyarázta el neki türelmesen a fiatal kripós. „A katonák sem ismerik az ellenséget, mégis megteszik, nap mint nap!” Ezt nem kellett volna. Történetesen ekkor jelent * Kriminalpolizei – bűnügyi rendőrség. (német) ** Royal Air Force – a brit királyi légierő. (angol) *** Reichssicherheits Hauptamt – Birodalmi Titkosszolgálati Főhivatal. (német)
meg három puhakalapos úriember, hogy egy másik ügyben kikérdezzék a távírászt. A takarítónő élt a lehetőséggel, és elpanaszolta nekik, hogy a kripós gyilkossággal vádolja a német katonákat. A három puhakalapos rögvest nekiesett a kripósnak, majdhogy darabokra nem tépték. Az esemény újabb szerencsétlenségek láncolatát indította el. A távírász a készüléke előtt ült, kezével a gombon, hogy megállítsa az Eger expresszt, és átengedje a müncheni vonatot. A puhakalaposok ténykedése azonban megzavarta, és a keze megcsúszott. Az Egon expressz így teljes sebességgel robogott tovább, a müncheni szerelvény pedig nem azon a vágányon haladt át, amelyiken kellett volna. A távírász felüvöltött kétségbeesésében, de a puhakalaposok annyira el voltak foglalva a német katonákat becsmérlő kollégájuk laposra verésével, hogy meg sem hallották. Hozzá voltak szokva ahhoz, hogy körülöttük üvöltenek, sikítoznak az emberek. Még azt se vették észre, hogy a távírász megeszi a szalagot, így próbálván eltüntetni a bizonyítékot. „Most!”, mondta magának, és kinézett az ablakon. Az expressz, amit két mozdony húzott, az egyik, a 044376-2-es hátramenetben, dübörögve bevágtatott az állomásra. Két csomag Völkischer Beobachter repült ki a postavagon ajtaján, a legfrissebb hírekkel a „front kiegyenesítését” és a „stratégiai visszavonulást” illetően. A távírász behunyta a szemét, kitátotta a száját, és várta a csattanást. A 22es blokknál került sor rá. Az Eger expressz valósággal beleette magát a müncheni gyors elejébe, akkora robajjal, hogy olyat még nem hallott a világ. Tipikusan német módon ez sem volt elég. A puhakalaposok hagytak csapot-papot-takarítónőt, és elhúzták a belüket, de nem jutottak messzire. Elkapták és bíróság elé állították őket vasúti szerencsétlenség előidézésében való részvétel vádjával. Még örülhettek, hogy nem vádolják őket szabotázzsal is. Akkor kétszer is felakasztották volna őket. De mivel ez nem történt meg, csak egyszer nyújtották meg a nyakukat. A távírász nem óhajtott közelebbi ismeretséget kötni a német igazságszolgáltatással, és mielőtt még begyűjthették volna, felrobbantotta magát az állomással együtt. Mondhatnánk, hivatalosan járt el, hiszen azt a robbanószert használta, amit direkt erre a célra tartottak, hogy legyen mivel levegőbe repíteni az állomást, ha az a veszély fenyeget, hogy az ellenség ráteheti a kezét. A másodosztályú takarítónőnek szintén sikerült elkerülnie az igazságszolgáltatást. Abban a szekrényben bújt el, amiben a távírász a feketepiaci áruit tartotta, s még akkor is ott tartózkodott, amikor bekövetkezett a robbanás. – Jól vagy, komám? – kérdezi Porta a vendéglőst. – Csak nincs valami baj? Vagy tán nem bírtál követni? Csak azt akarom megértetni veled, milyen veszélyes az, ha valaki túl sokat iszik. Ismertem egy fickót, akinek
szervize volt. Oscar Schlebennek hívták, mert lelenc volt, és a Schleben Strassén találták egy küszöbre téve. Egy kedves kínai hölgy nevelte fel, mégpedig igen derék férfiúvá. A mi Oscarunk családot alapított, és hamarosan fia született. Mivel a gyermek rossz alvó volt, Oscar minden este egy pohár Bommerlundert itatott vele, és íme, megoldódtak a gondok. Legalábbis ideig-óráig. Történt ugyanis, hogy mikor a gyermek betöltötte a két évet, anélkül hogy egyetlen napig is józan lett volna, fogta magát, és elszökött otthonról. Csavargott egész nap, s amikor elfáradt, leült az állatkert előtt a járdaszegélyre. Éppen a kolbászárus mellé! Senki nem értette, hogyan jutott olyan messzire a gyermek. Egyesek arra gyanakodtak, hogy azért, mert kínai vér folyt az ereiben. Mindenesetre egy idő után az emberek felfigyeltek rá, és odahívták a közelben posztoló schupót. „Mit csinálsz itt, emberke?”, kérdezte színlelt jóindulattal a zsaru. „Pu-pu”, felelte a kölyök. Mást nem nagyon tudott mondani. A zsaru begurult. „Beszélj németül, vagy beviszlek!” „Pu-pu”, mondta a gyerek, és persze letartóztatták. Az Alexre* vitték, és bezárták egy cellába. Akár meg is feledkezhettek volna róla, hiszen nem tudtak törzslapot kiállítani róla. Mégse írhatták azt a neve helyére, hogy „Pu-pu”. Egy német rendőrségi dokumentumba! Amikor eljött az este, és a Bommerlunder nem akart megérkezni, a kölök visítani kezdett. Schlade törzsőrmester, ízig-vérig német zsaru, benyitott a cellába, és keményen ránézett a fiúra. „Nem olvasta a házszabályzatot? Szigorúan tilos énekelni és hangosan beszélni! Szigorúan tilos!” A kölyök szart rá. Ő a bommerlundit akarta. Kénytelenek voltak a börtönpszichiáterért küldeni. Na, innen aztán begyorsultak a dolgok… Mi az, pajtás? Úgy nézel ki, mint aki meg akar fulladni – mondja együtt érzően Porta, és kiszolgálja magát egy újabb korsó sörrel. – Ne, csak a rendőrségről ne. Hallani se akarok róluk – borzong meg és sápad el a vendéglős. – Nem bírom tovább. Be fogok golyózni! – Begolyózik vagy sem, harctéri szolgálatra alkalmas! – jelenti ki az orvos, majd megkérdezi az atyától, hogy nem szeretne-e közelebbi ismeretségbe kerülni vele. – Maga részeg, uram – feleli az atya. – Tévedés! Maga az, aki részeg, de így se úszhatja meg. Ki a frontra, és lövesse le magát! Bejuthat egy kutya a mennyországba? – kérdezi némi merengés után. Különös fény csillog a szemében. – A münsteri püspökhöz kell kérvényt benyújtani, ahol a legnagyobb lelkiismeretességgel fogják elbírálni az ügyet – tájékoztatja az atya. – Majd * Alex – az Alexander Platzon (téren) lévő rendőr-főkapitányság.
én adok ajánlást! – mondja kegyesen. – A pokolba! Én ezt nem bírom tovább! – fakad ki Gregor. – Foglyok és kísérők, felsorakozni! – ordítja hirtelen támadt buzgalommal. – Nyomás, anyaszomorító gazemberek! A foglyok középre! Ha valaki még egyszer ki meri nyitni a száját, a seggéig kalapálom a fejét, megértettétek? A partinak vége! Üdvözlök mindenkit a seregben! Botladozva, vidáman énekelve hagyjuk el a Rózsás Szüzet. Az atya felmászik egy lámpaoszlopra, és vonítani kezd. Azt mondja, ő a farkasember. – Még repülni is tudok! – jelenti ki, és elengedi a vasat. Akkorát csattan a latyakon, hogy még hallani is rossz. Gregor létszámellenőrzést akar tartani, de folyton helyet változtatunk, így mindig több jön ki, mint amennyinek kellene. – Egek! – csóválja a fejét értetlenkedve. – Egyre többen vagyunk! Szaporodunk, mint a nyulak! – Bízd csak rám! – állítja félre Porta. Lelkesen nekilát, de nála se stimmelnek a számok. Visszamegy a Szűzbe egy darab biliárdkrétáért. Mindenkinek húznia kell egy vonalat a lába elé, aztán be kell vonulnia a Szűzbe, hogy ne zavarja a létszámellenőrzést. Így se jó. Van, aki egy csíkot húz, van, aki mindkét lába elé egyet-egyet. Gregort a gutaütés kerülgeti. Már laposra verte a homlokát a falban, amikor Porta új ötlettel áll elő. Mindenki kap egy korsó sört. Ezt meg kell inni, és a korsót a letakarított pultra kell helyezni. Picinek azonban nem elég egy korsó, és mire a többiek végeznek a magukéval, ő többet is felhajt. A korsókat akkurátusan a pultra helyezi. Gregor feladja. Nincs létszámellenőrzés. Már javában benne vagyunk a reggelben, amikor átmasírozva a Spreehídon Kronprinzen Ufernél, egy katonai zenekar csinnadrattájára leszünk figyelmesek. – Énekelni! – kiáltja lelkesen az atya, és harsogni kezdi: Willst du noch einmal sehen sollst du nach dem Bahnhof gehen. In dem grossen Wartesaal, Sehen wir uns zum letzten Mal.* * Ha még egyszer látni szeretnél, A vasútállomáson legyél, A nagy váróteremben, Hol utoljára láthatsz engem. (német)
– Szerelvényt megigazítani, egyenruhát kisimítani! – parancsolja idegesen Gregor. – Az isten szerelmére, próbáljatok meg legalább hasonlítani egy német katonára! Fogd rendesen azt a karabélyt, Pici! Úgy viszed, mint egy részeg orvvadász. – Mi a fene? – vigyorog idétlenül Albert. – Csak nem a Führer fog szembejönni velünk? – Annál rosszabb! Egyenesen felénk jönnek, és a Badenweilert, a Führer személyes indulóját játsszák. – C’est le bordel!* – von vállat a Légiós. – Valamit biztosan ünnepelnek. Talán egy győzelmes visszavonulást! – vigyorog Porta. – Mi lenne, ha addig beugranánk a Fatökű Fakabátba? – kérdezi a gyakorlatias Pici. – Itt van a közelben. Csak lecsorgunk azon a sikátoron, és már ott is vagyunk! – Túl késő – legyintett Porta. – Már itt vannak. Egy gyalogsági zenekar kanyarodik be az utcasarkon, élén egy ezüstbütyökben végződő botot lóbáló tamburmajorral. Teljes szélességében elfoglalják az utcát. – Semmi gond – mondja Gregornak Porta. – Foglyokat kísérsz, vagyis a szabályzat értelmében simán átmasírozhatsz velünk a zenekaron, ha önként nem adnának utat. Csak motorizált egységeket vagy köteles kikerülni. – Ez így is lenne – szólal meg Heide –, ha történetesen nem éppen a Führer Badenwellerét játszanák. Ilyen esetben ugyanis még a gépesített egységek is félre szoktak állni a zenekar útjából. Ez is benne van a szabályzatban, a katonai zenekarokat érintő résznél! – Szentséges Szűzanyám, most mit csináljak? – kesereg Gregor. – Húzd az időt – tanácsolja Porta. – Indíts minket vissza a híd felé. Így majd nem vádolhatnak azzal, hogy letértél az útvonalról, és az umpaumpás fiúk se mondhatják, hogy útjukat álltad! – Tu as raison** – bólint a Légiós. – De nem menetelhetünk visszafelé, míg a világ! – visítja kétségbeesetten Gregor. – Nem, persze, hogy nem – felel türelmesen Porta. – De nem is kell. Amint befejezték Adolf indulóját, visszavedlenek közönséges Pikulás Petivé, te viszont az maradsz, aki voltál: egy fegyveres kíséret parancsnoka. Előreindulsz a farkad irányába, és ha az az elfuserált * Tiszta kupleráj! (francia) ** Igazad van. (francia)
tamburmajor nem tér ki az utadból, a seggében találja a pálcáját! Akkor majd megtanulja, tisztelni a német hadsereg szabályzatát, és megtanulja tisztelni a fegyveres kíséretet adó katonákat is! Mintha egy váratlan forgószél csapna le a zenekar közepére. Két rémülten nyivákoló macska kotor elő egy kapualjból, három veszettül ugató buldoggal a nyomában. Az egyik macska egy tubás hátára pattan; az megbotlik a saját lábában, és elhajítja a hangszert, amiben viszont két kürtös botlik meg. A másik macska közben átbújik az útjába kerülő zenészek között, s a kutyák persze követik. A hatás leírhatatlan. Hogy, hogyan nem, a katonaorvosunk szert tesz egy karmesteri pálcára, és vezényelni kezdi a még talpon lévőket. A zenészeket annyira megzavarták a történtek, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskednek neki. A Salus Caesari nostro Guilelmo tiltott ütemei csendülnek fel. A tamburmajor magához tér, és gyorsan leállítja a zenebonát. Az orvos ezt roppant sértőnek találja, ezért nekitámad a pálcával. A tamburmajor a botjával védekezik. – Gregor, te vagy a parancsnok, neked kell véget vetned ennek! – mondja Porta. – Attól tartok, le kell tartóztatnod a tamburmajort. Ráütött a rád bízott fogolyra! – Miért pont velem történik mindez? – fakad sírva Gregor. – Pont velem! Istenem, miért kellett megszületnem? – Mivel ezen már úgysem tudunk változtatni – feleli bölcsen Porta –, azt javaslom, hogy húzzunk innen, amíg még lehet! – Foglyok és kísérők, előre in-dulj! – kiáltja mindenre elszántan Gregor. – Vesszenek az utolsó szálig! – rikoltja az atya, és a pálcával vagdalkozva megrohamozza a zenekart. A katonák rémülten spriccelnek szét az utunkból. A Lehrter Strassén, közvetlenül a futballpálya mellett, Pici lerogy a földre, és vadul rángatózva, mint egy epilepsziás, üvöltözni kezd. – Ebbe mi az istennyila üthetett? – motyogja halálra váltan Gregor. – Jól ismerem ezt a trükköt! – bólogat magabiztosan az orvos. – Nem szimulálunk, fiam! Tessék felállni, és indulás tovább! Harctéri szolgálatra alkalmas! – A bilincsem! A bilincsem! – ordítja labdává gömbölyödve Pici. – A bilincsed? – pislog Porta. – Az hát, te barom! Lecsípi a tökeimet! – nyöszörgi szívszaggatóan Pici. Amint lerántjuk róla a nadrágot, mindenre fény derül. Az amerikai rendőrös filmeken látott módon hordta a bilincset, az pedig lecsúszott a nadrágjába, és rászorult a nemes testrészre.
Porta ráérősen megkeresi a kulcsot, és kiszabadítja Picit. Továbbindulunk. – Dominus vobiscum! – int a villamosmegállóban várakozó tömegnek az atya, aztán nyávogni kezd, és megkéri az orvost, hogy herélje ki, nehogy bűnbe essen, ha csinos nőt sodorna útjába a végzet. Felugrik egy padra, és beordítja a futballpályára: – Minden halott azonnal jelentkezzen a hadosztály lelkészénél az utolsó kenetért! A költségeket a gyászoló család viseli! – Lelövöm ezt a vén majmot, le én! – fogadkozik Gregor, és durván kirántja a padról az atyát. – Megcsináltuk! – kiált fel Porta, és rátenyerel a helyőrségi börtön csengőjére. – Mi a fenét csinál, ember? Szét akarja csengetni az egész rohadt épületet? – jelenik meg egy bősz őrmester. – Őrmester úr, kérek engedélyt megjegyezni, sietünk! – csapja össze a csizmája sarkát Porta. – Jelentős késében vagyunk, uram. Azt a parancsot kaptuk, hogy idejövet vegyünk fel új foglyokat. Az utolsót maga a Stadtorikommandant bízta ránk, uram! – Maguk jobban bűzlenek, mint egy sörgyár! – fintorog az őrmester. – Nem tehetünk róla, uram! Azt a parancsot kaptuk, hogy igyunk alkoholtartalmú italokat – lódítja Porta. – Sörözőket, kocsmákat, vendéglőket kellett elfoglalnunk beszivárgás módszerével. Jól ismerjük a katonai szabályzatot, uram, világért se szegnénk meg. Ha élve akarjuk megúszni ezt a háborút, engedelmeskednünk kell a parancsnak, bármilyen esztelen legyen is. – Engem nem tud megtéveszteni – néz szúrósan az őrmesterre az orvos. – Maguk azért vannak itt, mert ki akarják vonni magukat a harctéri szolgálat alól! Szimuláns disznók! Harctéri szolgálatra alkalmasak! Kifelé a frontra, hogy az ellenség szétlőhesse a seggüket! – Maga aztán tudja, hogy kell itt rendet tartani – mondja elismerően Porta egy csapat gyakorlóruhába öltözött, a padlót sikáló rab láttán. – Ritkán lát az ember ilyen kifogástalanul fénylő küszöböt – bólogat elégedetten Pici. – Ezek a rabszolgák… mit használnak? Hagyományos fényezőt vagy valami különlegességet a katonai börtönök központi raktárjából? – Ha hármat koppantottam és kinyitottam ezt az ajtót – mondja válasz helyett az őrmester –, maguk nem bemasíroznak, hanem berepülnek, és a világért se lépnek rá arra a fehér vonalra, különben a főtörzs kitapossa a belüket, és megeteti magukkal a saját aranyerüket.
– Tudjuk, Herr Feldwebel – feleli magabiztosan Porta. – Már jártunk itt. Nyissa ki hát a pokol kapuját! Az ajtó kivágódik, és becsörtetünk. Felsorakozunk a fehér csík előtt, tökéletes egyenest alkotva. Gregor olyan gyorsan eldarálja a jelentését, hogy az egész egyetlen hosszú szóvá olvad egybe. Az íróasztal mögött ülő főtörzsőrmester arcáról olyan mérhetetlen gonoszság sugárzik, hogy még a legedzettebb veteránba is belefagy a szar. Egyenként megnéz magának minket zsírpárnák közé rejtett szemével, és szőrös majomkezével megsimogatja tükörsima fejét. Picihez érve a tekintete megakad. Csak nézi és nézi Picit, mintha nem akarna hinni a szemének. – Hogy az isten csudájába lehet valakinek ennyire szörnyűséges pofája? – kérdezi elborzadva. – Főtörzsőrmester úr, kérek engedélyt jelenteni, Frankenstein leszármazottja vagyok – feleli a Führer portréjára szegezett tekintettel Pici. – Gúnyolódni merészel velem? – hördül fel a főtörzs. Megemelkedik a székében, és elbömböli magát: – Foglyok, balra át! Előre in-dulj! Az atya természetesen megbotlik a saját lábában. A padlón felkönyököl, és rázendít egy zsoltárra. Éhesen, fáradtan és erőtlenül jön, Költségek közt gyötrődik. Ne hordozz haragot a szívedben… – Ez az ember holtrészeg! – állapítja meg a főtörzs, és már ki is egyenesedik. – Hogy a fenébe történhetett ez? – Kérek engedélyt jelenteni, uram – csapja össze kétszer is a sarkát Porta –, így találtunk rá. Ezért van itt az atya, uram! Nem is ismertük, míg elő nem botorkált egy templomból, és ránk nem parancsolt, hogy foglaljuk el a Rózsás Szüzet, ahol már eddig is tetemes tartozással rendelkezett, amit most tovább növelt. Aztán megjelent a helyőrségi parancsnok barna lovon, és ránk parancsolt, hogy tartóztassuk le az atyát. Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy erre már volt precedens Münchenben. A foglyokat kísérő katonák a Leopold Strassén meneteltek, amikor megjelent egy fekete ló, a nyergében von Leeb gyalogsági tábornok lovag úrral. Az utca túloldalán dr. Schobert, a részeg állatorvos üldögélt, és mocskos dalokat énekelt. A tábornoknak ez nem tetszett, ezért megparancsolta, hogy kísérjék be a rendbontót is. Engedelmeskedtek, de amint a Luipold Strasséra értek, uram, újabb ló jött, ezúttal piros, hátán a 7. hadtest vezérkari főnökével,
von Wittslebel ezredessel. Ez a ló, uram, valójában osztrák ló volt, és korábban a 2. honvéd huszárezredben szolgált, de aztán Ausztria visszatért a Nagy Német Birodalom kebelére, és az ezred is átkerült a német hadsereghez. A vezérkari főnök a 40. gyalogosezred két tizedesét csípte nyakon, midőn vereségpárti eszmecserét folytattak. Őket is a balszerencsés fogolykíséretre bízták. A főtörzsőrmester olyan hangerővel csikorgatja a fogait, hogy már várjuk, mikor omlanak porrá a szájában. A szeme vadul forog az üregében, mintha ki akarna repülni onnan. – Kérek engedélyt jelenteni tovább, uram – folytatja Porta levegővétel nélkül –, hogy a kíséret ezzel még nem volt túl a nehezén. Épp átkeltek a Maria-Theresien Platzon, amikor két katona rohant feléjük, olyan sebesen, mintha valaki forrasztólámpát dugott volna a hátsó felükbe. Egy pillanattal később ajtódöndülés hallatszott az Arany Serleg irányából, és egy hadnagy pattant ki az utcára, fürgén, mint akit azon frissiben rúgtak seggbe. Nos, az egész azzal kezdődött, hogy Zorn számvevő őrmester… A főtörzs háromszor-négyszer is mély levegőt vesz, hogy minél alaposabban megtöltse a tüdejét, aztán üvölteni kezd, de éktelenül. A szavak nem is hang-, hanem fénysebességgel hagyják el az ajkait, úgyhogy egy szót sem értünk belőle. Miután kiordította magát, visszazuhan a székbe. Az hatalmasat nyekken alatta, de bánatunkra nem törik össze. – Maga! Fogja be! – fröcsköli Portára. – Megőrjít! Maga rosszabb, mint egy anyós! Lyukat beszél az ember hasába! Már azt se tudom, mit akartam mondani. Mi az istent érdekel engem, hogy mi volt a 7. hadtestben? Ez itt Berlin! Nem akarom tudni, hogy mi történt Münchenben! Leszarom Münchent, leszarom az egész 7. hadtestet, és megparancsolom, hogy maga is szarja le őket! – Sajnálom, uram, de pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre az említett anyag – mosolyog jóindulatúan Porta. – Honnan szalajtották magát? – visítja habzó szájjal a főtörzs. – Talán fogoly volt akkoriban a tizedes úr? – Nem, uram, tényleg nem! Semmi közöm ahhoz a fogolykísérethez. Se mint őrnek, se mint fogolynak. Egy őrmestertől hallottam róla először, aki gyónni jött Weinfuss tisztelendőhöz. Akkoriban tudniillik sekrestyés voltam az atya mellett. Az valóban a 7. hadosztály volt, uram, de valóban Münchenben. Erről jut eszembe, hogy… A főtörzs mindkét öklével az asztalra csap. Papírok, tollak, ceruzák, vonalzók záporoznak alá. – Még egy szó, és a saját kezemmel fojtom meg! – morogja mély
torokhangon. – Miért mondja el nekem mindezt? – kérdezi néhány másodpercnyi tűnődés után. – Csupáncsak azért, uram, hogy a főtörzsőrmester úr világos képet alkothasson magának arról, miért hoztuk magunkkal az atyát… – A foglyok papírjait! – közli a főtörzs, aki többé hallani se akar Portáról. Gregor remegő kézzel átnyújtja neki az iratokat. A négy „rendes” foglyot elnyeli a börtön. Egy darabig senki nem szól, csak nézzük egymást konokul Tökös Emillel. Bőrszerelvények csikorognak, puskatusok koppannak aprókat a padlón. Egy légy telepedik le az itatósra, és ráérősen csattogtatni kezdi a szárnyait. Mindenki a legyet bámulja, mintha az valami hihetetlenül ritka látványosság volna. Porta kinyitja a száját, de aztán meggondolja magát, és inkább hallgat. Albert fekete focifején vakító mosoly hasad. – Mi a fenének örül annyira? – mordul rá Tökös Emil. – Azt képzeli, Afrikában van, és misszionáriust fognak felszolgálni magának reggelire? Csukja be a fejét, ember! Németországban csak akkor nevetünk, ha parancsunk van rá. Világos? Mondja, hogy a frászba sikerült magának a Nagy-Németország uniformisába bújnia? Ha jól tudom, a Führer azt mondta, hogy a feketék ugyanúgy alacsonyabb rendűek, mint a zsidók. Albert segélykérően Portára sandít. – Engedélyt kérek szólni, uram – szólal meg Porta, boldogan, hogy végre beszélhet. – Ő egy birodalmi néger, uram. Az apja őrmester volt a huszároknál. Mindjárt megmagyarázom, uram. Hosszú történet, de… – Állj! Egy szót se tovább! Nem vagyok kíváncsi rá! – kiabálja borzadállyal a tekintetében Emil. – A többi fogoly papírjait is kérem. Gyerünk, ember, mozogjon már, mintha élne! Csak nem képzeli, hogy behozhat ide nekem akárkit? Ez nem elfekvő! Megfelelő papírok nélkül senki nem teheti be ide a lábát, még akkor se, ha egy tábornokot tett el láb alól! – Engedélyt kérek jelenteni, uram – siet Gregor segítségére Porta –, a papírmunka úton van. Postán fogja megkapni, még a napokban. Engedélyt kérek megjegyezni, uram, hogy amikor találkoztunk a barna lóval, meg a hátán utazó Stadtortkommandanttal… – Nem akarok hallani róla, se a lóról, se az ezredesről! Megértett, tizedes? És ne kérjen több engedélyt jelenteni, mert úgyse adom meg! Fogja már be! Az őrületbe kerget! A papírokat! – Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy épp azt akartam jelenteni, hogy…
– Ne, ne és NE! – borul le zokogva az asztalára Tökös Emil. – Igya meg, ez jót fog tenni! – tölt ki neki Porta segítőkészen egy pohár vizet. Tökös Emil kikapja a kezéből, és zajosan, mint egy szörcsögő kanális, leöblíti vele a torkát. Ezután feltépi a fiókot, kiveszi a szolgálati pisztolyát, és az asztalra teszi. – Tudja, mi ez, tizedes? Porta előrehajol, és érdeklődve megvizsgálja. – Engedelmével, uram, egy Walther .38-as modell, uram. nekem is ilyenem van. – Előveszi a pisztolytáskából, és Emilre szegezi. A főtörzs szeme alatt rángatózni kezd az ideg. – Ne irányítsa rám – dadogja maga elé tartott kézzel. – Még elsül! – Kérek engedélyt megjegyezni, uram, hogy éppen ez történt, uram. Egy lovassági őrmesterrel a paderborni börtönben. Az emberek csak Törpének hívták, mert úgy nézett ki, uram. Nos, uram, egy tizedes lőtte le a 4. Kavallerie-Schützenregimenttől. A tizedes csak meg akarta mutatni az őrmesternek a ’08-asát, éppen úgy, ahogy most mi tesszük. A katonai ügyészség legokosabb vizsgálótisztjei se tudták kideríteni, hogyan történhetett, uram, de a pisztoly elsült, és az őrmester kimúlt, mint a húsvéti bárány. A ’08-as nagy lyukat tud ütni közvetlen közelről, ahogyan a ’38-is, ha érti, mire gondolok. Ha akarja, bebizonyíthatom… – Tegye el azt a pisztolyt! – visítja Tökös Emil. – Le akarom zárni ezt az ügyet, de egy szót se többet lovakról és ezredesekről. Miért tartóztatták le az atyát és az orvost? Maga befogja, tizedes – mutat Portára kövér ujjával. – A maga hangját többé nem akarom hallani! Még akkor se, ha maga meg én leszünk ennek a háborúnak az egyetlen túlélői! Akkor inkább magammal fogok beszélgetni! Feleljen, Unteroffizier! – bőg rá Gregorra. Gregor azonban az idegösszeomlás határán van, és csak fura, nyöszörgő hangokat tud kiadni. Tökös Emil remegni kezd az idegességtől. Az egész teste remeg. Kétségbeesésében egyszerre két kézzel is a homlokára csap. – Jézus, Mária, Szent József! Meg az egész Szentháromság! Hogy történhet ez meg velem? Vagy csak álmodom? – Kérek engedélyt jelenteni, uram – szólal meg Pici. – Kérek engedélyt jelenteni, mint parancsolta meg nekünk Berlin-Moabitt parancsnoka, hogy tartóztassuk le az atyát, uram, és hozzuk el a börtönbe, ha már ide tartunk. A Stadtortkommandant azt mondta, hogy keressük fel a börtönparancsnokot, és mondjuk el neki ezt az atyáról. – Na és azt nem mondta, hogy miért kellene letartóztatnom? – nyög fel
Tökös Emil. – Tudnom kell, hogy mit írjak be. Nem írhatom azt, hogy „Egy, azaz 1 darab vezérkari atya átvéve.” Ez egy porosz börtön, nem pedig a talált tárgyak osztálya! – Engedelmével, uram, az atya a németek istenét méltóztatott sértegetni, uram – hazudja szemrebbenés nélkül Pici. Tökös Emil elégedetten bólint, és rávakar valamit a nyomtatványra. – Ez minden? Remélem, nincs más. – A Führert is gyalázta – feleli fájdalmas sóhajjal Pici. – Miért nem mindjárt ezzel kezdte, maga észkombájn! – dühöng Emil. – Most bele kell javítsak, és ehhez három szavahihető tanúra lesz szükségem! Hol találok én ilyent? Különben meg minden hülye tudja, hogy előbb a Führer sértegetése következik, aztán Istené! Lázasan javítani kezd, és a nagy igyekezetben felborítja a javítófolyadékos üveget a könyökével. Ettől dührohamot kap, és hajszálon múlik, hogy nem zabálja meg a nyomtatványt. Behívja az őrt, és parancsot ad, hogy vigyék az atyát a tiszti szárnyba, a 210-es cellába. – Dominus vobiscum – halljuk a folyosóról az atya távolodó hangját. – Na és ő? – mutat Emil az orvosra. – Kérek engedélyt jelenteni, hogy a doktor a saját parancsára került ide – dünnyögi Pici. – Szentséges német Isten! – kiált fel döbbenten Emil. – Hova jutna ez az ország, ha minden német csak úgy foghatná és letartóztathatná saját magát? Ezer és ezer új börtönt kellene építenünk! – Csend legyen ott! Majd én ellátom a baját! – ordítja ijesztően billegve az orvos. – Ahol én vagyok, ott nincs helyük szimulánsoknak! Maga, főtörzsőrmester! Harctéri szolgálatra alkalmas! – Kérek engedélyt megmagyarázni, uram – szólal meg Porta. – Creutzfeldt tizedesnek baj van a fejével, uram. Egyszer fejbe rúgta egy ló, tudja. Egészen elfelejtette, hogy belefutottunk von Ott őrnagyba is, a Berlin őrzászlóalj parancsnokával. Ő parancsolta meg, uram, hogy hozzuk magunkkal az orvost is, uram, mert belekötött a fogolykíséret tagjaiba, és mert elvette a botot egy tamburmajortól, arra késztetve a zenekart, hogy tiltott indulót játszanak. – Ennek már hírét kaptam! – sóhajt megkönnyebbülten Emil. – Ezért drágán meg fog fizetni! – Kérek engedélyt megjegyezni, uram – folytatja szemrebbenés nélkül Porta –, volt egy tábori gyógyszerésze a 8. hadtestnek Bécsben. Ő a Hoch und Deutschmeister ezredzenekart akarta vezényelni. Nos, uram, ő is drágán megfizetett. Már arra sem képes hogy, hogy…
– Pofa be, maga tizedes, maga! A pokolba a gyógyszerészével, és a pokolba Béccsel is! – ordítja Emil, és dühében majd szétveri az asztalát a pisztollyal. – Ha nem kapom meg azokat a papírokat még ma, maguk fognak megfizetni érte! Mit tehetek egy fogollyal papírok nélkül? Itt kell tartanom időtlen időkig. Már régen túlleszünk a harmadik világháborún, de akkor sem engedhetem ki őket. Hogyan is engedhetnék ki valakit, akit hivatalosan fel se vettem a rabok jegyzékére? Soha senki nem fogja behívni őket vallomást tenni. Soha senki nem fogja kihallgatni és bíróság elé állítani őket! Itt marad ez a két gazember a nyakamon mindörökre! Hát nem értik? Nyakig szarban leszek! Már csak az hiányzik, hogy valami buzgó tanácsos a körmömre nézzen, és megállapítsa, hogy indokolatlanul tartok fogva két tisztet! – Kétségbeesetten felnyög, és visszazöttyen hájas fenekére. – Kérek engedélyt megjegyezni, uram, hogy nehéz időket élünk – mondja vigasztalóan Porta. – Magam sem értem, miért kell a háborúnak mindig nehézségekkel járnia, de ez van. – Milyen igaza van – legyint megadóan Emil, és a 209-es cellába küldeti az orvost. – Kaphat olvasnivalót? – kérdezi az őr, egy nem mindennapian bamba képű jäger tizedes. – Minek az neki? – kérdezi vissza gúnyosan Emil. – Olvasott épp eleget, amikor orvosnak készült. Ki nem állhatom ezeket a felfuvalkodott diplomásokat! Azt képzelik, hogy valakik, de még pisálni se tudnak kimenni a sötétben, ha vlaki nem fogja helyettük a farkukat. – Elnézést, uram – csap le a témára Porta –, csak eszembe jutott, hogy volt egy orvosprofesszor, aki… – Kuss! – vakkant rá Tökös Emil –, vagy magát is becsukatom! Ne akarjon a kezem közé kerülni! A sátán jámbor hitoktató hozzám képest! – Kérek engedélyt jelenteni, uram – mondja rendületlenül Porta. – Kifelé! – ordít torkaszakadtából Emil, és felrúgja az asztalát. – És ne merjen még egyszer a szemem elé kerülni, mert azt nagyon megbánja! – A főtörzs megőrült – mondja bizalmasan az őrnek Porta, miközben a kapu felé trappolunk. – Egyszer azt mondja, hogy engem is be akar záratni ide, aztán meg azt, hogy ne merészeljek a szeme elé kerülni! – Ne akard megismerni Tökös Emil igazi arcát – mondja komoran az őr. – Ha egyszer seggbe rúg, egész életedben a szájaddal fogsz szarni! A mi börtönünket tartják a legkeményebb katonai börtönnek – teszi hozzá büszkén. – Nincs még egy ilyen kemény hely az egész világon! – Nem rossz, az igaz – ismeri el Porta –, de a régi idők tömlöceihez képest piskóta.
– Nem mondanád ezt, ha te is a lakója volnál – feleli sértődötten a tizedes. – Itt nem csupán ordítozásból és seggbe rúgásból áll a fenyítés. Ha mégis idekerülnél valaha, ne lepődj meg, ha égő cigarettát nyomnak el a bőrödön, vagy kitépik a körmeidet, vagy szétverik kalapáccsal a tökeidet. – Vagy ha elvisznek Heubergbe – így egy másik őr –, és kikötnek az istállóba egy deszkához, besóznak, és hagyják, hogy a kecskék szétnyaljanak. Vihogva fogsz átmenni a túlvilágra! – Nagy ügy! – legyint lekicsinylően Porta. – A sötét középkorban kellett volna élnetek, amikor az egyház vette kezelésbe a boszorkányokat és az eretnekeket! Ha bizonyítani akartad, hogy ártatlan vagy, izzó parázson kellett sétálnod, és olvasztott vasat kellett innod. Ha erre nem voltál kapható, megcsipkedtek itt-ott vörösre hevített harapofogóval, aztán kitépték a nyelvedet és kinyomták a szemeidet. Aztán ott volt az a trükk is, amikor kikötöztek négy ló közé, és a seggükre csaptak. Így már szabad szemmel is láthatóvá vált, milyen romlott vagy belülről. Azt is hallottam, hogy amikor a nőket rávették, hogy vallomást tegyenek az ördöggel kötött szövetségükről, annyira visítottak, hogy azt gondoltad volna, késekkel és izzó vasakkal vették kezelésbe a hátukat. De ha vallottak is, azzal még nem volt vége. Ó, dehogy! Utána még feldarabolták őket, és karókra tűzték a testrészeiket, és kidiszítették vele a templomot meg a városházát, hogy jobb belátásra bírják a többi hitetlent. Az akkori papokhoz képest a mi gestapósaink ártatlan csecsszopók csupán. Manapság levágják a fejedet, vagy megnyuvasztanak egy kötéllel se perc alatt. Nincs szenvedés, nincs megaláztatás. A régi időkben előbb lekapták a lábujjaidat, aztán a kezedet és a lábadat, csak utána fogtak neki a nyakadnak. A börtön kapuja bevágódik mögöttünk. Mint aki jól végezte dolgát, ráérősen caplatunk tova a nyálkás utcán. – Nem lehet könnyű Tökös Emilnek lenni – sóhajt egy hatalmasat Albert. – Egy csepp haj sincs a fején. Nagyon magányos lehet. A kopasz férfiakat senki se szereti. Vegyük például Mussolinit. Ki szereti Mussolinit? – Senki! – vágja rá Porta. – De kopasz embert nem is szabad. Mindenki tudja, hogy a kopaszok milyen rosszindulatúak. Egy óra múlva már a század körletében vagyunk, de mielőtt még megszusszanhatnánk, riadót fújnak. A laktanya felbolydult méhkasra emlékeztet. Mindenki pakol. Az ezredet a frontra irányították. Új fegyvereket és szerelvényeket kapunk, aztán irány a teherállomás.
Záruljanak be a könyörület kapui, Hogy a véres bosszút szomjúhozó katona Erőt meríthessen vak dühének A lélek-pokol legmélyebb bugyraiból… William Shakespeare* Lovagló ülésben letelepedi egy székre, és körbekaszál a géppisztolyával. Vakolat és évtizedes por robban ki a falakból. Az utász őrmester egy tizedmásodpercre mozdulatlanná dermed a torkolattűz fényében, aztán előrezuhan az asztalra, amelyen frissen levágott csirkék fekszenek. A golyózápor még beleivódik a testébe, vad rángatózásra késztetve az élettelen testet. Lecsúszik az asztalról, magával visz néhány csirkét is. Az orosz vigyorogva új tárat tol a géppisztolyba. Nem kétséges, remekül szórakozik. Mint a legtöbb ember, ha szabadon gyilkolhat. „Ölni élvezet”, mondták az SD-s Sonderkommando embrei, és a jelek szerint sokan osztották a véleményüket. A gonoszság mindannyiunkban ott szunnyad, és a háború meglepően hamar felszínre tudja hozni. Az orosz körbefordul – majdnem leesik a székről –, s a géppisztoly most az ajtó felé okádja a tüzet. Egy utász hadnagy és két tiszthelyettes rohan bele a golyókba. A hadnagy megállni látszik a levegőben. A lába előrebicsaklik, ahogy a térdébe fúródnak a lövedékek. Mintha nem is ember volna, csak egy szél tépte madárijesztő. A másik kettő háttal a falnak vágódik, és véres csíkot húzva maga után, lassan lecsúszik. Albert és Gregor egyszerre nyit tüzet. A gépkarabély dörgése után a P– 38-as hangja erőtlen pukkanásnak hat, de a hatás nem marad el. Az oroszt hátraperdíti a vállába robbanó golyó. A következő a gyomrába fúródik. Felordít, és lehanyatlik a székről. Két újabb lövés félig letépi a fejét a válláról. Hangos cuppanással a padlóra zuhan. A vére egybefolyik a lelőtt utászok vérével. – A rohadék! – törli meg izzadságtól fénylő, koromfekete ábrázatát Albert. – A francba! Ez minket is kinyírhatott volna! – Most megkapta a magáét! – állapítja meg elégedetten Porta. – Ez se fog több németet kinyírni. De azért nézzük át a házat. Pici tévedésből lelő egy macskát. A cirmos az ablakpárkányon ült és békésen mosakodott. * V. Henrik, III. felvonás, 3. jelenet (Harfleur kapui előtt).
– Hülye barom! – őrjöng Porta, és egész nap nem szól Picihez.
TÁMADÁS
Papa maga köré ülteti az újoncokat, és szép sorjában mindent elmagyaráz nekik, amit a kiképzésen nem tanítottak meg velük. – Figyeljetek – mondja rekedt hangján. A hóba sercinti a barna dohánylét, és hosszú, átható füttyentést hallat. – Ha ezt halljátok, hasra vágódni és arcot az anyaföldbe fúrni! Egy pillanatig se habozzatok, ha nem akarjátok a beleiteket a csizmátok köré tekeredve látni! Ez pedig – elnyújtott csikorgást imitál, a hang a zöldfülű számára leginkább a fékező vonat zajára hasonlít – azt jelenti, hogy fedezékbe, de gyorsan, mint a villám! A lyuk és a gödör nem jó ilyenkor. Ezek az apró ördögök pattognak, mint a nikkelbolha, míg bele nem találnak a legközelebbi mélyedésbe. – Minden bomba és gránát hangját leutánozza, újra meg újra, míg úgy nem érzi, hogy a leggyengébb felfogású újonc is megértette. – És még valami, fiaim – folytatja. – Ha futni kell, akkor fussatok, az isten szerelmére, de úgy fussatok, mintha az életetek múlna rajta, mert kétségkívül így is lesz. És ne feledjétek: a HKL* területén húzzátok össze magatokat olyan kicsire, amennyire csak tudjátok, és soha ne dugjátok ki a fejeteket a fedezékből! Feltéve, hogy viszont akarjátok még látni az otthoni kedveseteket. Az orvlövészek, gyerekeim, soha nem alszanak. Tudom, tudom, azt mondták nektek, hogy odaát – mutat ezüstfedelű pipájával az oroszok irányába – rosszul kiképzett vademberek kuksolnak. Felejtsétek el! A szibériai orvlövészek a legjobbak a világon! Kétszáz méterről is el tudják lőni egy patkány fejét! Most hajnalodik, amikor a század megérkezik a frontra. Két perc sem telik bele, máris elvesztettük egy emberünket. Egy tizenhét éves tanktüzér, aki elfelejtette, mit tanított neki Papa. Az újoncok falfehéren nézik halott bajtársukat. A robbanógolyó leszedte a fél arcát. – Telitalálat – vigyorog gúnyosan Porta. – Most legalább láthatjátok, hogy iván sem vaktölténnyel lődöz. Nem sokat szaroztak, mi? Ne legyetek kíváncsiak, és hosszú életűek lesztek. – Te ott! – morogja Pici. – Te, azzal a hosszú nyakkal. Igen, te! Mit bámulsz? A hórihorgas, alig tizenhét kölyök, az egyenruha lötyög rajta, tisztelettudóan összecsapja a csizmája sarkát. – Hagyd a tornát, fiam – mondja neki Pici a szivar füstje mögül. – * Hauptkampflinie – a frontvonal (német)
Inkább fogd ezeket a lőszeres ládákat, és rögzítsd magad a seggemhez. A közelemben maradsz, bármi történjék is, megértetted? Még akkor is, ha iván lefúj a föld színéről egy forró lángszóróval! Panyimaju?* – Nem bírom el mind a hatot, tizedes úr. Csak két kezem van – nyújtja előre őket mentségképpen a kölyök. – Akkor akaszd őket a farkadra, kisfiam! – javasolja Pici, és vidáman felnyerít. – Nem érdekel, hova rakod, csak hozd őket! Panyimaju? Valamivel odébb Heide parádézik. Egy osztagot bíztak rá, és a laktanyaszindróma kezd elhatalmasodni rajta. Egy kilométerre hallani lehet, mint rekcumolja őket. – Julius mindig is egy seggfej volt. Il est con!** – jelenti ki tömören a Légiós. – Tudtátok, hogy egyenruhában, fején rohamsisakkal született? – kérdezi Porta. – Amikor kijött az anyja méhéből, április 20-án, ami természetesen a Führer születésnapja is, előreszegezte a bajonettjét, és megrohamozta a bábát. Vad hurrázással kibelezte, aztán bezúzta a szülészorvos fejét a puskatussal, tisztelgett, és vett egy jéghideg zuhanyt, hogy megalapozza tiszthelyettesi karrierjét a dicsőséges porosz hadseregben! Vigyorogva figyeljük Heidét, akinek sikerült kellőképpen felhergelnie magát ahhoz, hogy igazi kiképzőőrmesternek érezhesse magát. Szerinte csak így lehet ostoba civilekből engedelmes gyilkológépeket gyártani. Olyanokat, mint amilyen ő maga, Julius Heide, a szálfaegyenes, jól fésült, szőke és metszően kék szemű árja. – Szép kis társaság – kiáltja egy lyukból Porta. – Alig néhányan maradtunk már mi, vének. Új arcok, bármerre nézel. A rohadt életbe! Gyere át, Pici, öreg cimbora! Sosem bírtam az idegeneket. – Én se – dörmögi Pici. – Ha ki kell purcanni, akkor legalább régi cimborákkal menjek a túlvilágra. A domboldalról lenézve látni lehet a nyomorúságos kis falut, amiért annyi német és orosz katona fog meghalni az elkövetkező néhány napban. Most, a csendben és a hóesésben a látvány inkább emlékeztet karácsonyi üdvözlőlapra, mint jövendőbeli csatatérre. Nem látjuk őket, de tudjuk, hogy az oroszok ott vannak lent, és megerősítették az állásaikat. Ez lesz az első stáció a kálvárián, mely a legtávolabbi magaslatokon terpeszkedő OGPU*** börtönhöz vezet. A komor épület néha felsejlik a hófüggöny mögött, aztán megint elbújik, mintha gúnyt akarna űzni belőlünk. * Értetted? (orosz) ** Ez hülye! (francia) *** Az orosz titkosrendőrség, a KGB elődje.
Az egységeinknek falvakon át, erődök mellett kell utat törniük maguknak. Ezen a reggelen még nem tudjuk, de mind az orosz katonák, mind mi ugyanúgy fogjuk gyűlölni ezt a börtönt, mint azok, akik benne raboskodnak. – Vajon hányan lehetnek odabent? – tűnődik Porta, miközben látcsövével a rácsos ablakokat pásztázza. – Három fal veszi körbe, tetején szögesdróttal. Ilyet még nem pipáltam! – Jó nagy, mi? – mondja lenyűgözve Pici a periszkóp lencséje mögül. – Szerinted ki fogják engedni a sitteseket, ha elkezdődik az ostrom? Vagy még egyszer rájuk fordítják a kulcsot, ahogy a mieink szokták légiriadókor? – Nem fogják kiengedni őket – feleli határozottan Porta. – Hagyni fogják, hogy megsüljenek a saját zsírjukban, ha jönnek a gyújtóbombák. – Vajon nők is vannak odabent? – nyalja meg mohón a szája szélét Albert. – Persze, hogy vannak. Ez férfi- és női börtön egyaránt – magyarázza Julius Heide, aki mindig idegesítően jól tájékozott. – A társadalom vesztesei nem korlátozódnak egyetlen nemre – jegyzi meg Barcelona, tudva, hogy Heide ezt nem fogja szó nélkül hagyni. – Hogy érted azt, hogy vesztesek? – horkant Heide. – Ezek nem vesztesek, hanem bűnözők! Politikaiak és köztörvényesek, csupa gazember, aki mind megérdemelné, hogy falhoz állítsák! – Ne feledd – vigyorog Porta –, hogy ez egy untermensch kommunista börtön. Az ő politikai elítéltjeik a mi szövetségeseink! – Az áruló mindenütt áruló! – szögezte le Heide. – Ha egy orosz velünk szimpatizál, akkor hazaáruló, és megérdemli, hogy a fejét vegyék érte! – Na és akkor mi a helyzet Vlaszov kozákjaival? – érdeklődik Gregor. – Egyenruhát adtunk nekik és fegyvereket, hogy segítsenek nekünk elpáholni a sajátjaikat! – Túl hülyék vagytok ahhoz, hogy megértsétek – legyint Heide. Dühében majdnem felegyenesedik, de még időben eszébe jutnak a szibériai orvlövészek, és villámgyorsan legörnyed. – Egyik klasszikusunk nagyon világosan megfogalmazta ezt: „Der Feind liebt den Verrat, aber Verachten den Verrläter!”* – Marhaság! – jelenti ki Pici. – Mindegy, hogy kit árulnak el, csak jó sokan legyenek, és a mi oldalunkra álljanak át! Tőlem aztán lehet orosz, angol vagy svéd, csak ne engem lőjön, hanem az ellenséget! * Az ellenség szereti az árulást, de megveti az árulót! (német)
– Vagy néger! – röhög fel Porta, és Albertre mutat, aki egy darab fagyott kenyeret rágcsál. – Mit pofázol, ember? – sértődik meg Albert. – Én fajtiszta német vagyok! – Lehet, hogy az vagy – kiáltja gúnyosan Heide –, de germán soha nem leszel! – Aminek felettébb örülök most, hogy SS-Heini* azt mondta, a hinduk is árják – vág vissza Albert. – Szerinted miért van az, hogy a négereknek fehér a tenyerük és a talpuk? – kérdezi őszinte érdeklődéssel Pici. – Ezt mindenki tudja! – vihog Porta. Elővigyázatosan távolabb húzódik Alberttől. – Azért, mert Albertnek és a törzs többi tagjának négykézlábra kellett ereszkednie, amikor lefújták őket feketére. – Ha-ha-ha – vicsorog Albert. – Milyen vicces vagy, ember! Tompa, baljóslatú hangra leszünk figyelmesek. Mintha egy vaskos cső gurulna felénk, belsejében egy ide-oda ütődő tárggyal. Persze szó sincs erről. Aknavetőgránátok robbannak közelünkben hangos puffanással. – Ez nem igazság! – tiltakozik a fedezék mélyéről Porta. – Mi vagyunk azok, akiknek lőnie kellene őket, és nem fordítva, hogy az isten rohassza meg az egész társaságot! Sikollyá nyúló üvöltés hasít bele az éjszakába. Egy katona hiábavaló tiltakozása a testébe fúródott repeszdarab ellen. Már ha figyelmen kívül lehet hagyni egy ilyen kétségbeesett ordítást. Újabb gránátok potyognak körénk az égből. Magzatméretűre zsugorodunk. Az újoncok halálra vannak rémülve, de még a mi képünkről is lefagyott a vigyor. – Olyan hideg van – lehel az arca elé tartott tenyerébe Gregor –, hogy még a jegesmedvének is lefagy a töke. Lehet vagy mínusz negyven fok. – Egészen pontosan mínusz negyvenhárom – tájékoztatja fontoskodó hangon Heide. – Egy német katonának ki kell bírnia ennyit. A régi teutonok ennél rosszabb körülmények közt is helytálltak. – Hol voltál te még akkor! – feleli reszketegen topogva Gregor. – Már hogy ne lett volna ott! Julius meg az ő Führere! Míg a teutonok a lovaikat csutakolták a Volgánál, Julius a jeget vakargatta a Führer csimbókjairól szarás után! – Porta olyan hangosan nevet, hogy az oroszok megeresztenek néhány géppuskasorozatot: meg vannak győződve róla, hogy a röhögés nekik szólt. * Heinrich Himmler.
Pici előveszi a vizespalackot az elemózsiás tarisznyából, és a nyomjelző csíkokban gyönyörködve alaposan meghúzza. A palack továbbvándorol Portához. – Sztolicsnaja! – kiált fel csillogó szemmel Porta. Megdönti az üveget, és hagyja, hogy a meleg elöntse, a torkától a lábujja hegyéig. – Honnan szerezted? – kérdezi Gregor, miután továbbpasszolta Barcelonának. – GEKADOS* – feleli titokzatos mosollyal Pici. – A Luftwaffe raktára mellett jöttem el, ahol épp nagy hepaj volt három utász miatt, akik lopni próbáltak. Egy hatalmas darab oldalast akartak elemelni a fiúk, de fülön csípték őket. Annyira lekötötte őket az ügy, hogy a piára már nem jutott idejük vigyázni, így hát szépen megfogtam egy dobozt, és elhoztam. – Na és hol a többi? – akarja tudni Porta. – Egy dobozban általában tizenkét üveg van! – Itt – kuncog Pici, és széttárja a hóköpenyét. Tizenegy üveg vodka válik láthatóvá. Ki van díszítve velük, mint egy karácsonyfa. – Nem kockázatos annyi piát magadon tartani? – aggódik Porta. – Igazán kár lenne értük, ha telibe találnának. – Te csak ne aggódj miattam – feleli Pici. – Én kész vagyok bármikor átadni a helyemet a buzgómócsingoknak a hősök temetőjében. Még a nevét is odagravírozhatják az enyém helyére a nagy gránittömbre. Kit érdekel! Lange őrmester – a parancsnoki csoporttól – siklik le a domboldalon. Zihálva leveti magát Papa mellé. – Ez az egész egy nagy rakás szar! Iván hullámokban jön, nekünk meg nincs kapcsolatunk a 3. zászlóaljjal. A rádió is szarrá ment. Közvetlen találatot kaptunk. Én vagyok az egyetlen, aki megúszta ép bőrrel. Iván majdnem szétlőtte a seggemet. – C’est le bordel! – mérgelődik a rádiónkkal bűvészkedő Légiós. – Hallom őket, de nem értem, hogy mit mondanak! – Használ morzét! – parancsolja Papa. A Légiós pötyögni kezd. Heide segít neki. „Az oroszok áttörtek. Jobbszárny nyitva. 2. zászlóalj elszakadt és hátvéd nélkül maradt. Állásokat nem tudjuk tartani. 3. és 5. század megsemmisült. Vége.” – A francba! – dühöng Papa. – Tudhatták volna, hogy ez lesz, ha így felhígítják a sorainkat zöldülűekkel! Heide csendet kér, és lázasan körmölni kezd. Miután végzett, Papa * Geheime Kommandosache – titkos anyag. (német)
kezébe nyomja az üzenetet. – Hát persze, hogyne – nevet fel Papa keserűen, és felszippant egy csipet burnótot. – Az utolsó emberig! Az utolsó golyóig! Gatyákat felkötni, fiúk! Látogatóink érkeznek! Hívjátok a parancsnokot! A levegő megtelik zajjal. Mintha az égbolt és a föld egyszerre nyílt volna meg, hogy tüzet és forró vasat okádjon ránk. Lánctalpak csikorognak, csúcsra járatott motorok üvöltenek. A hófüggöny karmazsinvörösen vibrál, a láthatár lángolni látszik. Albert lekushad mellém, és belepréseli magát a hóba. Az arcát fehér símaszk takarja. Azt mondja, hogy a képe túl éles kontrasztot alkot a hóval. – Istenem, mit meg nem adnék egy Heimatschussért*! De jó lenne eltűnni erről a szar helyről! – kiabálja hangosan. Mindkét oldalon felugatnak a géppuskák. Nyomjelző lövedékek csíkjai szövik át a sötétséget. – És most, őrmester? – kérdezi Braun hadnagy, és tanácstalanul körbenéz. Ő a szakasz parancsnoka, de zsenge kora ellenére elég bölcs ahhoz, hogy Papára bízza a döntést. – Támadnunk kell – feleli kurtán Papa. – El kell foglalnunk azt a porfészket, mégpedig mielőbb, különben hamarosan gilisztaperspektívából fogjuk szemlélni a tulipánokat! – Lehetetlen – nyög fel a hadnagy. – Nehézfegyverekre lenne szükségünk. Egy egész zászlóalj fészkelhette be magát oda. – Ne féljen, hadnagy úr! – kiáltja vidáman Porta. – Nem lesz itt semmi hiba! Ha mi egyszer odapörkölünk nekik, seggen csúszva fognak menekülni! – Előre! – ordítja Papa, és feltápászkodik. – Vegyétek ki a kezeteket a seggetekből, és utánam! Átvetjük magunkat a hótorlaszon, és rohanunk, ahogy csak bírunk az embertelenül magas hóban. Minden lépés emberfeletti erőfeszítést kíván, többször is kilépünk a csizmánkból. A faluból Maxim géppuskákkal lőnek minket. az első sorainkat kíméletlenül lekaszálják. Sötét halmok fekszenek magányos szigetekként a hóban. – Vive la mort!** – üvölti a Légiós. Olyan fürgén szalad, hogy szinte repülni látszik a hó felett. Támadás idején mindig bekattan. Csak rohan előre, mint egy fanatikusan őrült arab. Egy lyukból rémült szempár néz fel ránk. A Légiós géppisztolya * Heimarschuss – olyan sérülés, amellyel már hazaküldik az embert. A. m. „hazalövés”. (német) ** Éljen a halál! (francia)
kelepelni kezd, és az orosz véres kupaccá rogy össze. Pici úgy csörtet előre, mint egy megkergült bölény. A géppisztolya csövével egy halálra vált tanítót tolt maga előtt. – Előre, te gyerekbuzeráló szadista állat! Most belekóstolhatsz a rohadt háborúba, amiről olyan áradozva beszéltél a nebulóidnak! Most legyen nagy a szád! Exezredes bajtársunk, egy vénséges vén ember, túl öreg az efféle gyalogsági rohamokhoz. Köhögve, sípoló tüdővel küzdi magát előre, mint egy hegynek felfelé tartó mozdony. Svin! Krakk! – muzsikálják a pattogó golyók. Mérges darazsakként repülnek át a fejünk felett. Szitkozódva, kifulladva lerogyunk egy domb fedezékében. Amint kifújtuk magunkat, felkapaszkodunk, és lecsúszunk a túloldalra. Nem számítottunk rá, hogy máris a házak közt találjuk magunkat, de ott vannak, félig betemetve, csak a kéményük kandikál ki a hóból. Gránátok visítanak, géppisztolyok és könnyű géppuskák kattognak. Kitépett ablakok és ajtók repülnek felénk. Nyomjelző lövedékek ezrei villannak át a jeges légen, fúrják bele magukat a menekülő katonák testébe. Az orosz gyalogság katonái sebtében elhagyják fedezékeiket, és elrohannak, hogy új rejtekhelyet keressenek maguknak a kunyhók mögött. Elkerülhetetlenül elkap minket a vérszomj. Megrészegülünk a dicsőségtől. Sikerült meglepnünk a rettegett ellenséget, és most mi vagyunk a vadászok! – Vive la mort! – sikítja fanatikusan a Légiós, és a fegyvere csövével bezúzza egy hájas őrmester fejét. Vér és agyvelő spriccel az arcába. – Nye visztrelity!* – nyögi egy orosz százados, védekezően maga elé tartva egyik kezét. Braun hadnagy tanácstalanul leengedi a fegyverét, aztán Papa után iramodik. Mintha lassított filmet néznék, látom, hogy az orosz másik keze kiemelkedik a teste alól, és egy gránátot szorongat. Braun után akarja hajítani. Ösztönösen az arcába vágom a puskatust. A kézigránát kirepül a kezéből, és valamivel odébb felrobban. Engem nem sebesít meg, de az egyik újoncunkat felkapja, és tőből leszakítja a fél lábát. A csonkból úgy dől a vér, mint a vezetékből a víz csőtöréskor. Föléje hajolok, de nem tudok segíteni rajta. Meghalt, hála Braun ostobaságának. Meg kellett volna ölnie az oroszt. Porta azt mondja: „Ha életben akarunk maradni, könyörtelenebbnek és ravaszabbnak kell lennünk * Ne lőj! (orosz)
az ellenségnél!”. Az életet és a halált csak egyetlen szempillantás választja el egymástól. Habozz lőni vagy elhajítani egy kézigránátot, és halott ember vagy! Egy csontvázzá soványodott orosz tápászkodik fel Pici előtt. – Miloszty! Miloszty!* – kiabálja hisztérikusan, és úgy ugrál, mintha frissen elültetet magokat akarna a földbe taposni. – Csak a halott orosz a jó orosz – vigyorodik el Pici, és beleereszt egy végtelen hoszzúnak tűnő sorozatot a csontváz mellkasába. Egy autóroncson egy halott milicista fekszik. A koponyája szétnyílt, az agyveleje a motorháztetőre csüng. A lábánál egy régimódi rohamsisak hever. Az iskolamester hirtelen lefékez, mintha falnak ütközött volna. Képtelen levenni a szemét a széthasadt koponyáról. Ledobja a fegyverét, eltakarja a szemét mindkét kezével, és torkaszakadtából vonítani kezd. – Hülye buzi állat! – rohanja le Pici. – Mit képzelsz, mi? Azt hiszed, hogy ennyivel véget is ért számodra Adolf háborúja? Kapd fel azt a puskát, és kapkodd a lábadat is, különben szétlövöm a tökeidet! Már ha egyáltalán van olyan neked! Mint egy szárnyon lőtt varjú, a tanító ugrálva, krákogva továbblendül. Nem önszántából: Pici segíti hátulról a csizmájával. A többiek után nyargalok, karomban a könnyű géppuskával. Egy keskeny sikátorból fehérbe öltözött, magas bundasapkát viselő alakok rohannak ki. Robbanás hallatszik, aztán csend lesz. Megsüketültem! Rémülten elejtem a géppuskát, aztán, mielőtt még levethetném magam, a levegőbe emelkedek. Mintha egy óriás kéz kapott volna fel, hogy aztán gyorsan meggondolja magát, és visszacsapjon a földre. Vakító tűzoszlop emelkedik ki a házak közül. Aztán még egy és még egy. Csizmás lábak ugranak át fölöttem. A levegő visít, dörög, zümmög, mintha önálló életre kelt volna, de legalább hallok. Lázasan beásom magam a hóba. Egyetlen gondolat vezérel: túlélni ezt a poklot. Egy ház felemelkedik, s gerenda-, vakolat- és üvegcsővé omlik szét. Egy kályha száll tova, szikracsíkot húzva maga után. Az oroszokat, akik az imént a sikátorból rohantak elő, a kolhoz kőfalára keni a légnyomás. Egy elszabadult tankelhárító löveg siklik le a főutcán. Két német katonát szétlapít, aztán beszakítja egy kunyhó falát. A leomló fal mögött egy orosz nehéz géppuskát pillantok meg. Gondolkodás nélkül behajítok egy kézigránátot. Egy dörrenés, és a géppuska elhallgat. * Kegyelem! (orosz)
Néhány óra leforgása alatt teljesen kitakarítjuk a falut. Egypáran megadják magukat. Óvatosan bújnak elő a fedezékeikből, magasra tartott kézzel, félelemmel a tekintetükben. Géppisztolyok kelepelnek. Nem ejtünk foglyokat. Mindenkit megölünk, még a sebesülteket is. Az utászszázad egy egész századnyi német gyalogost talált. Az oroszok halomra ölték őket. Tarkólövést kaptak, és a biztonság kedvéért még a nyakukat is átvágták. Körbeálljuk, és csendben nézzük őket. Egyesek egykedvűen, mások elfojtott dühvel. Az áldozatok egy részét megkínozták. Bestiálisan. – Merde!* – dohog a Légiós. – Szemét állatok! Mais, c’est la guerre!** – Csak egy őrült művelhet ilyet – bólogat magának Albert. – Csak egy eszelős őrült. – Lehet, de attól még mi is ezt fogjuk művelni velük, csak kerüljenek a kezünkbe! – nevet gonoszul Pici. Egy P–IV-es dübörög végig az utcán. A kipufogója vörösen izzik a szürke téli fényben. Csikorogva, havat spriccelve megáll Braun hadnagy előtt. Egy fehér medvebundába burkolózott vezérőrnagy bukkan elő a toronynyílásból. – Mi a fenét keresnek itt maguk, hadnagy? – trombitálja vészjóslóan. Braun hadnagy idegesen dadog neki valamit. A medvebundás vezérőrnagy tűnődve méregeti. – Parancsot kapott arra, hogy itt vegyen fel pozíciót? – kérdezi fenyegető felhanggal. – Nem, vezérőrnagy úr! – Akkor nyomás előre! A hazaút Moszkván át vezet! A P–IV-es, hosszú lángcsóvákat lövellve kipufogójából, eltűnik a maga kavarta hófelhőben. A leforrázott Braun – a vezérőrnagy még arra se méltatta, hogy fogadja a tisztelgését –, visszatért hozzánk. – Mi a parancs, uram? – kérdezi hanyagul Papa. A pipájával van elfoglalva. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha maga adja ki, Beier – sóhajt a hadnagy. – Ez egyáltalán nem akar arra emlékeztetni, amit az akadémián tanítottak nekünk. – Szedelőzködni! – harsogja Papa. – Ujjakat kihúzni, és szétszóródni az * A fenébe! (francia) ** De hát ilyen a háború (francia)
út két oldalán. Mondom, szétszóródni! Ne bújjanak egymás seggébe, az isten szerelmére, különben elég lesz egyetlen gránát, és az egész bagázs mennybe megy! Hányszor kell még elmondanom? Neked is szól! – kiált rá dühösen Picire, aki az iskolamestert és a lefokozott ezredest állandó kíséretté jelölte ki maga mellé. – Nyugi, Papa! Én meg ez a két német hős úgy szét fogunk szóródni, hogy egész nyamvadt Oroszországot beterítjük! A téli reggel hullaszürkéje jéghideg kékké változik. A vihar elcsendesedett. Ilyen időben kilométerekről hallani lehet egy lövés zaját. Kimerülten baktatunk a síkságon a távoli, fenyegetően magasodó dombok felé. – Hol a tökömben lehet már megint iván? – kutat át egy szénakazlat Porta. – Amikor már azt hinnéd, hogy hopplá, megvan, úgy eltűnik, mintha a föld nyelte volna el. Mindig elhúzza a csíkot a rohadék, hogy aztán mögéd kerüljön, és páholyból lője szét a seggedet! – Az oroszok nagyon értenek ehhez – magyarázza Gregor –, mert ha nem vérszomjas, félőrült németek kergetik őket, akkor a saját titkosrendőrségükkel játsszák ezt a játékot. A különbség csak az, hogy a vesztest mi lelőjük, a sajátjaik pedig elküldik Szibériába havat lapátolni. Késő délután romos házak közé érünk. Tele vannak egymásra hajított, elszenesedett holttestekkel. Parázs vita kerekedik a tettesek kilété illetően, de hamar elunjuk. Porta eközben egy megfagyott disznóra bukkan. – Jézus letekintett ránk! – örvendezik Pici, és máris nekilát tüzet rakni. A tanítót és az exezredest elküldi tüzelőért. – De száraz legyen ám – kiáltja utánuk –, különben titeket foglak eltüzelni! Papa tovább akar menni. Ordítozik és fenyegetőzik, de végül feladja, és lerogy a tűz mellé. Keserű tapasztalataiból tudja, hogy Portát csak egy masszív tanktámadás tudja elmozdítani a helyéről, ha zabaorgia van kilátásban. Gyalogsági ásókkal, szekercékkel daraboljuk fel a jéggé fagyott disznót. – Nem kellene előbb kiolvasztani? – kérdezi naivan Braun. Háttal áll nekünk, mert nem szeretné, ha kiütnék a szemét a szanaszét pattanó hús- és csontszilánkok. – Nincs nekünk arra időnk, hadnagy úr. Ha még sokáig itt téblábolunk, a helyi barátaink visszatérnek, és olyan talpalávalót adnak nekünk gépi balalajkáikkal, hogy abba belepurcanunk – világosítja fel Porta. Albert az egyik pincében egy zsák krumplit, egy kosár tojást és egy kanna fagyott tejet talált.
– Mennyei! – kiált fel kéjesen Porta, és belemárt még egy darab húst a vodkába, amit Albert szintén a pincéből hozott fel. – Most pedig blinit készítek nektek! Braun hadnagy hülyére issza magát, és tiltott dalokat kezd énekelni, majd bizalmasan közli, hogy sosem bírta a Führert és a bandáját. Heide rosszallóan méregeti. Nem érti, hogy mondhat ilyet valaki, aki a Führer seregében tiszt. Braun ezzel végleg leírta magát nála. A pincében Porta mindent megtalál, ami a blinihez kell. Még füstölt lazac is akad. Meglehetősen nyers és gyanús színe van, de abszolút használható. – Öntöttvas serpenyőt kívánna – magyarázza Porta –, lehetőség szerint nyél nélkülit, bár ez nem olyan lényeges. Így is kiváló orosz palacsintát fogok sütni nektek. – Vidáman fütyörészve nekilát elkészíteni a tésztát egy nagy tálban. – Sör ugyebár nincs? Nem gond, majd vodkát használunk helyette. – Színpadias mozdulattal feltöri a tojásokat, és beleönti őket a lisztbe. Hamarosan blini illata lengi be a romokat. Orosz palacsintákból emelt tornyok magasodnak az ingatag asztal tetején. Porta jó vastagra süti őket, ahogy azt az oroszoktól látta. Amint az utolsó is elkészült, asztalhoz ülünk, és nekilátunk degeszre enni magunkat. Először egy gőzölgő palacsinta, aztán egy szelet lazac, rá egy darab disznóhús, majd minderre egy újabb palacsinta. Tejföl is járna hozzá, de ezt kénytelenek vagyunk odaképzelni. Jobb híján vodkával locsoljuk. Miután az utolsó blinit is bezabáltuk, mozdulni se merünk: attól félünk, szétdurrannának a beleink. Porta előveszi a fuvolát a csizmája szárából. Hanyatt vágja magát, és eljátszik egy áriát a Víg özvegyből. – Szent Ágota! – sóhajt fel Gregor, és akkorát szellent, hogy a még álló falak is majdnem leomlanak. Azt hinné az ember, hogy ezt már nem lehet felülmúlni, de kisvártatva Porta rádupláz. – Legközelebb, ha megint találunk valami alapanyagot, borscsot fogok főzni nektek – ígéri álmodó tekintettel. – A ruszkik kedvenc levese. Ha útközben találkozunk egy tehénnel, kivágunk belőle egy darabot, s ha disznó is kerül az utunkba, azt is megvámoljuk. Zöldséget meg majd csak találunk valahol. Olyan finomat fogok főzni, hogy ha a Vörös Hadsereg megkóstolja, menten feladja magát! Szinte kúszva megyünk ki a budira, amely, érthetetlen módon, érintetlenül vészelte át a pusztulást. Porta telhetetlen. A budira is magával visz egy jókora darab disznóhúst és egy üveg vodkát. – Értelmes ember egy lépést sem tesz ezen a sártekén elemózsia nélkül
– mondja magyarázatképpen, és jóízűen beleharap a húsba. Kintről fegyvercsörgést hallunk. – Itt a század – les ki Porta egy hasadékon. – Szedelőzködni! Mozgás! – sürget minket Papa. – Löwe őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy leálltunk zabálni! – Milyen igaz! Gyerünk, keressük meg azt a híres Vörös Hadsereget – vigyorog tökrészegen Pici. – Végtére is ezért jöttünk el otthonról, nem? – Mi a fenét csinálnak itt, Beier? – kérdezi dühösen a főhadnagy. Papa vállat von. – Háborúzunk. Löwe gyanakvóan méregeti egy darabig, aztán lemondóan sóhajt, és elordítja magát: – 5. század, egyes sorban utánam! Alig hagytuk el a lerombolt falut, amikor éktelenül nagy robbanás rázza meg a tájat. Ösztönösen levetjük magunkat a hóba. Föld, jég és acéldarabkák zúgnak el felettünk. A légnyomás kiszippantja a tüdőnkből az utolsó csepp levegőt is, de szerencsére elég távol vagyunk, túl nagy kárt nem tehet a században. Mindössze három sebesültünk van. Jóformán még fel sem tápászkodtunk, fehérre mázolt T–34-esek rontanak ránk a közeli kiserdőből. – Csájázók! – üvölti hisztérikusan Barcelona. – A kályhacsöveket! Löwe főhadnagy felemeli a kezét, és megállít minket, hogy a tankelhárítók beérhessenek. Zihálva, szitkozódva rohannak fel a domboldalakon. – Nem segítenétek, rohadékok! – vakkant ránk egy őrmester. Egy 75 mm-es ágyú ragadt be a hóba. – Ez nem a mi reszortunk – feleli hányavetin Porta. Az őrmester üvöltözni kezd velünk, de Papa leállítja, és elküldi melegebb éghajlatra az ágyújával együtt. – Ezt nem fogom elfelejteni! – ígéri az őrmester, mielőtt eltűnne. A tankok közben rendületlenül jönnek. Porta kidugja a fejét a hóba ásott üregből. – Herr Oberleutnant, uram! – kiáltja Löwének. – Isten nem akarhatja, hogy itt dobjuk fel a talpunkat! Menjünk, intézzük el őket! – Maradjon ott, ahol van – feleli ingerülten Löwe. – Készüljenek közelharcra, és ne mozduljanak! – Figyelj! – mondja Pici a tanítónak. – Neked csak egy dolgod lesz: amint eldobtam egy köteget, te máris a kezembe nyomsz egy másikat. De – ütögeti meg figyelmeztetően a férfi sisakját a géppisztolyával – az ördög irgalmazzon neked, ha elvéted a ritmust, mert téged foglak a legközelebbi
csájázó alá hajítani! És azt ne hidd, hogy csak blöffölök, te betűbuzi! A tanító és az ezredes csendesen füstölögve kézigránátokat fűznek kötegekbe, és Picinek adogatják őket. – Kapaszkodjatok a sisak szélébe! – ordítja nekik Pici, és meglenget egy köteget a feje fölött. Egy KV–2-es közeledik feléjük. Már csak huszonöt méterre lehet tőlük. – Szét fog taposni minket! – dadogja rémülten a tanító, és a gödör szélébe kapaszkodik, hogy kiugorjon és elfusson. – Itt maradsz! – teszi rá sonkányi mancsát Pici. – Ha megpróbálsz elfutni, letépem a rohadt tökeidet! Az ötvenhárom tonnányi acél megáll, a torony lassan forogni kezd. Hatalmas dörrenés és lángcsóva kíséretében egy 155 mm-es lövedék száguld ki a lövegből. A légnyomás a két csicskásra hajítja Picit. A gránát alig harminc méterrel odébb csapódik be, hóval terítve be a gödröt. – Ez aztán a nyitány! Lefogadom, hogy ilyen bálban még nem voltatok! – sepri le magáról a havat és a latyakot Pici. – Magasságos isten! – nyüszíti a tanító. Még egy másodperc, és a tank eltapossa őket. – Nesztek, barmok! – bömböli Pici, és gyors egymásutánban a KV–2-es alá hajít két köteg kézigránátot. Sárgásfehér lángnyelvek csapnak szét, aztán fekete füst tör elő a tank tornyából, és gombaként szétterül felette. – Jézus Krisztus! – motyogja a félelemtől falfehéren az egykori ezredes. A robbanás ezer darabra tépi a KV–2-est. Pici félregurul a záporozó alkatrészek elől. Az ezredes a lyukban kuporog, és ordít, mint akit kettétéptek. Tizenöt tonnányi torony zúgott el felette az imént, leborotválva a hátáról a kabátot, de egyéb baja nem esett. Elborzadva, remegve nézi a lángoló, recsegő roncshalmazt, mintha még mindig nem tudná elhinni, hogy – ezt az egyet – megúszta. – Hol van az az istenverte tartály? – kérdezi Pici, és fenyegetően az ezredes arcába tolja a képét. – A lángszóró tartályát akarom, te gügye! – ordítja, és látva, hogy az öreget elkapta a harctéri téboly, ütlegelni kezdi a géppisztolya agyával. Mint egy megvert kutya, az öreg odébb vonszolja magát, de Pici nem tágít mellőle. – Szétmaszatollak orosz anyácska képén, te seggdugasz! – szegezi rá a géppisztolyát. – Aztán hazamegyek, és lepisálom az anyád sírját! – teszi hozzá groteszk vigyorral. – Eldobtad a német hadsereg tulajdonát, te szerencsétlen! Azt hiszed, megúszhatod ezt büntetés nélkül?
Láncok csikorognak a hófüggöny mögött, aztán egy hosszú fal kártyavárként leomlik, és a légnyomás lelapít minket. A levegő forró, mintha egy kohó ajtaját nyitották volna ránk, de Pici tojik rá. Mérgesen elereszt egy sorozatot, táncra perdítve az ezredest. – A tartályt! – követeli rekedt hangon. – Mi van? – vonja kérdőre Papa. A körülményekhez képest meglehetősen higgadtan. Nem könnyű kihozni a sodrából. – Ez a barom olyan hülye, mintha egy egész majomfalka zabálta volna fel az agyát – magyarázza dühösen Pici. – Eldobta Adolf kibaszott naftástartályát, el a hülye! Esküszöm, ez még mindig azt képzeli, hogy seggnyalókkal van körülvéve. Láttál már ekkora barmot? – Hol van a tartály? – kérdezi rosszallóan Papa. – Elvesztettem – feleli lehorgasztott fejjel az ezredes. – Elvesztetted? – bömböli Pici olyan hangerővel, hogy nemcsak Moszkvában, de Berlinben is hallani lehet. – Szentséges Szűz Mária, Jézus lánya, ez aztán mindennek a teteje! Te hazug, lefokozott szemétláda! Eldobtad, mi? Ellökted, mert nem akartad cipelni, te rohadék gazember! És egy ilyen szar alak tiszt lehetett a Führer seregében! – Menjen vissza érte! – parancsol rá az ezredesre Papa. – Megőrült? – tiltakozik az öreg. – Ha lemegyek érte, megölnek! – És akkor? – kérdezi kaján vigyorral Pici. – Senki nem fog hiányolni, ne aggódj. Albert is elégedett lesz. Legalább nem kell beverje a fejedet, hogy velőpürét csináljon abból a satnya agyadból! – Megölik? – mosolyog gúnyosan Papa. – Hát nem arra esküdött fel, hogy az életét adja a Führerért és a hazáért? De igaza van. A „megölik” sokkal találóbb kifejezés. Meg a „meggyilkolják”. Vagy a „péppé tapossák”! – C’est la guerre – bólint a Légiós. – Jöjj, halál, jöjj hát… – kántálja. – Utoljára mondom! Menjen vissza azért a nyomorult tartályért! – ismétli meg a parancsot Papa, és nyomatékképpen kibiztosítja a géppisztolyát. Az ezredes kénytelen-kelletlen lecsúszik a jeges domboldalakon. Gránát robban néhány méterre tőle. A légnyomás visszarepíti közénk. A sisakja elgurult. Ettől már ő is bepipul, és ügyet sem vetve a visító gránátokra, a fülsiketítő robbanásokra, visszaindul a tartályért. – 2. szakasz, előre! – utasít minket Papa. – Pici, te menj a vén szarzsák után. – Szíves örömest – vigyorog elégedetten Pici. – Jobban fogok vigyázni rá, mint az anyja. Mint egy rossz mostoha – teszi hozzá röhögve.
– Az ég irgalmazzon neked, ha kicsinálod! – figyelmezteti Papa. – Hogy gondolhatsz rólam ilyet? – húzza fel koromtól feketéllő orrát Pici. – Ha valaki, én betartom Jézus harmadik parancsolatját: ne nyírd ki a te szomszédodat! Azt se felejtettem el, amit Mózes mondott: ha valakit fejbe vágsz gumibottal, verd szét a saját fejedet is! – Te teljesen őrült vagy – állapítja meg Papa, és lebukdácsol a lejtőn a Légióssal. Az exezredes zihálva felkapaszkodik hozzánk, és dühösen Pici lába elé löki a tartályt. – Elment az eszed, ember? – kiált fel döbbenten Pici. – Még behorpasztod Adolf tartályát! Ezek levonják a zsoldodból, de le ám, nem szaroznak! Vagy már elfelejtetted, hogy kuli vagy és nem tiszt? Ez nem az a zsold ám, amit eddig felmarkolhattál! Egy egész évi megvonás se fogja fedezni a kárt. Kapd fel a hátadra, egykettőre, és kövess! Kimegyünk és megpirítjuk az ellenséget. Hol van az az elfuserált tanító? Ha meg akar lépni, esküszöm, hogy feldugom neki a pálcáját! – Itt vagyok – bújik elő rémülten a hóból a tanító. – Na, ez így már mindjárt más – mondja elégedetten Pici. – Mert ha elszomorítjátok Pici, akkor jaj nektek! Fogd a lőszert, és fuss a farkad után! Csak semmi majré! Legfeljebb nem fogtok annyit ücsörögni a budin, ha szétlövik a seggeteket! – Nyomás, szájhősök! – hajtja őket Papa. – Gyerünk! Felzárkózni, anyaszomorítók! A tankok után! – Mi ütött beléd, bazzeg? – háborog Porta. – Szart ettél és a fejedbe ment? Zárkózzon fel az, akinek elege van az életből! Én nem fogom egy golyó végén itt hagyni ezt a szakadt sereget! Nem azért léptem be, hogy kinyírassam magam! – Nyomás! – ordítja Pici, és ráakaszkodik egy P–IV-es vonóhorogjára. – Lassan már a tökeimen fogok járni. A lábam már csípőig lekopott. A láthatár lángol. Rakéták szelik át az eget a mi ütegeink irányából, és Sztálin-orgonák fújnak rá választ. Szemből és féloldalról orosz Maxim géppuskák lőnek minket. Kézigránátokkal és S-aknákkal támadjuk őket, a túlélőket pedig kézitusában intézzük el. Olyan gyorsan történik minden, hogy mi magunk sem bírjuk felfogni. – En avant, marche! Vive la mort! – üvölti átszellemülten a Légiós, és egy orosz tiszt testébe meríti hosszú mór kését. – Ennek a sivatagi őrültnek a pöcsében már megint felforrt a homok – jegyzi meg Porta, és megvetően a hóba köp. – Tényleg nincs ki a négy kereke – csatlakozik Gregor. – Mi a frászért
kell így harcolnia? Ki nem állhatja a Führert, és magasról szarik Németországra is. – Biztosan seggbe harapta egy teve, miközben a Szaharában rohangált fel-alá a többi békazabálóval, és a nyomorult arabok tökeit vagdosta – röhög Porta. Az orosz tábori tüzérség lőni kezd. Istenem, de gyűlöljük őket! A robbanások széttépnek mindent, ami az útjukba kerül. Jeget, földet, fegyvereket, embereket. Ezek egyvelege zúdul a nyakunkba. Szitkozódva felkerekedünk, és megpróbálunk felvergődni az útra a könyökig érő hóban. Odafent jégpálya fogad minket. Négykézláb, seggen csúszva haladunk tovább. Gyilkos géppisztolysorozatok seprik végig az utat. Fejest ugrunk az árokba, rá néhány bokorugró hátára. Majdnem kinyírjuk egymást: kölcsönösen azt hisszük, hogy oroszokba botlottunk. – Csak nem merültek ki a Führer hősei? – vihog Pici, és körbelövi egy Unterfeldwebel* lábát. – Előre, bajtársak! A hazaút Moszkván át vezet! – kiáltja gúnyosan Porta. Élesre fent gyalogsági ásókkal és bajonettekkel rontunk az orosz állásokra. Pici beküld egy hosszú sorozatot egy bunker kémlelőnyílásán. A golyók gellert kapnak a falakon, és keresztül-kasul szövik a betondoboz belsejét. Alig néhányan élik túl. Eldobok egy kézigránátot a legtávolabbi pirulásdoboz** felé. Akkorát lendítek rajta, hogy a karom majdnem kiszakad a vállamból. A robbanás ereje sokszorosa annak, mint amire számítottam. A légnyomás hátradob, szinte laposra préseli a mellkasomat. A bunker egy darabban megemelkedik, és fejre áll. A lőszerraktárukat találhattam el a kézigránáttal. A robbanás Picit és a tanítót is felemeli, és levágja őket a hóba. – Meghülyültél, vagy mi? – kaparja elő magát a hóból Pici. – Szerinted így kell kezelni a robbanóanyagokat, te barom állat? Majdnem kirobbantottál a csizmámból! Két önjáró löveg csörtet el mellettünk. Az első ráhajt a pirulásdoboz tetejére, és addig izeg-mozog rajta, míg a beton be nem roskad alatta. Elfúló visítás hallatszik. A sofőr, mint aki jól végezte dolgát, továbbgurul a löveggel. * Az őrmesternél (Feldwebel) eggyel alacsonyabb rendfokozatú tiszthelyettes. (német) ** Gépfegyveres bunker.
Kézigránátot dobok egy géppuskafészekbe. Fadarabok szállnak szanaszét, és egy Maxim bukik előre, csövét beleütve a földbe. A gépfegyveren, a felismerhetetlenségig roncsolt arccal, egy orosz katona hever. Egy nyurga lovaskapitány bukkan fel, fején hetykén félretolt sapkával. – Gyerünk, gyerünk! – vakkant ránk arrogánsan. – Hadd pörögjön! Mutassák meg ezeknek, hogy maguk a Führer katonái, fiúk! – Te meg egy rakás tyúkszar vagy! – morogja Pici, de nem elég hangosan ahhoz, hogy az őrmester is hallhassa. – Elképesztő, hogy hány szófosásos seggfej rohangál fel-alá ebben a háborúban! – zsémbelődik Porta. Megvetően a kapitány után köp, mire az felordít, és hanyatt vágja magát. Persze nem Porta sercintésétől: fejlövést kapott. Az arca merő vér, a sapkája elrepült, és felakadt egy bokor ágain. Gregor mohón felkapja a tiszt fegyverét, egy hőn áhított orosz gépkarabélyt. Barcelona letépi a dögcéduláját, és zsebre vágja. – Újabb rakás szar a tiszti trágyadombra. Jöjj, halál, jöjj hát… – hümmögi a Légiós. Braun hadnagy váratlanul lehajítja a géppisztolyát, és ugrálni kezd egy üres lőszeres ládán. Döbbenten figyeljük. A hadnagy üveges tekintettel néz vissza ránk. – Ez se lesz már előléptetve – állapítja meg kárörvendőn Heide. – Mi folyik itt? – tűnik fel Löwe főhadnagy. Heide röhögve Braunra mutat. – Gyáva magatartás az ellenség előtt! – feleli gonosz arckifejezéssel. – Ez a szemét állat már megint keveri a szart! – gurul be Pici. – Miért nem tudod kinyújtani egy kicsit a nyakad, hogy iván szétlőhesse a fejedet? – Pofa be! – rivall rájuk Löwe. – Ezt pedig bízzák csak rám. Vegye fel a fegyverét, Braun! Gyerünk! A hadnagy bambán maga elé mered, mintha nem is lenne közöttünk. – Ezt elhagyta a lélek, úgy éljek! – borzong meg Pici. – Egy szem, nem sok, annyi se maradt meg benne! Löwe durván megrázza a kővé vált hadnagyot, de semmi. – Ez is bedobta a törülközőt – von vállat közönyösen Gregor. – Előre, emberek! – ordítja Löwe. – Bízzák a hadnagyot az egészségügyiekre! A terep egyre meredekebben emelkedik, és változatlanul síkos. Megcsúszom, és gurulni kezdek a közeledő szakadék irányába. Pici az utolsó pillanatban elkap. Kóválygó fejjel nézek le a szédítő messzeségbe. Őrjöngve, átkozódva kapaszkodunk felfelé. Szidunk mindenkit, aki csak eszünkbe jut: a sereget és az összes vezetőjét, Németországot, az
oroszokat, még a szüleinket is, akik megcsináltak minket. Sokan feladják, és lefekszenek a hóba meghalni, de a szakaszvezetők és rajparancsnokok felállítják és továbbzavarják őket. Heide különösen buzgó. Eszelős, rikácsoló hangját messziről hallani lehet. – Ha belegondolok, hogy önként vállaltam! – nyögi Albert. Hason fekszik a jégen, és egy bokorba kapaszkodva próbál feljebb evickélni. – Ez a büntetésem, amiért belepisiltem a püspök miseborába. Az a hájas disznó sárgaságot kapott tőle. A Légiós mászóvasa megcsúszik, és a géppisztolya leszánkázik a lejtőn. A Légiós savanyú arccal bámul utána. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy aktív frontszolgálatosok lévén gyakorlatilag nulla az esélyünk túlélni a háborút. De a reményt nem adjuk fel, és minden egyes reggelt az újjászületésünkként ünnepelünk. Ezt is megértük. Elszántan lendülünk támadásba, de ennek a nagy igyekezetnek semmi köze a hősiességhez. Egyszerűen csak küzdünk az életünkért, mint a sarokba szorított patkány. A hadtest főparancsnoksága eldöntötte, hogy ki kell füstölni az oroszokat az OGPU-börtönből, és tartani kell bármi áron. A megtiszteltetés a mi ezredünket érte. Miért is ne… A börtön egyébként stratégiai jelentőségű pont. Aki uralja a domb tetejére épített börtönt, az ellenőrzése alatt tarthatja az egész frontszakaszt. Közel négy hete harcolunk érte. Több zászlóaljnyi embert veszítettünk – az oroszok úgyszintén –, de még mindig nem sikerült megvetni a lábunkat. A külső faltól minden alkalommal visszavernek minket. Ezúttal azonban úgy tűnik, végre sikerülni fog az áttörés. Két veterán hadosztályt jelöltek ki a feladatra. A hozzánk rendelt utászzászlóalj meglehetősen fura fegyvereket hurcol magával. Úgy néznek ki, mint valami szigonyágyúk, és állítólag horgonyban végződő köteleket lehet fellőni velük a falakra. Ezeken kell felmásznunk a falak tetejére. A börtönről mindenféle pletykák keringenek. Állítólag több ezer ember van bezárva ide. A tüzérségünk folyamatosan lőtte négy napon keresztül, így jó kérdés, hogy hányan lehetnek még életben ezek közül. Julius Heide, aki mindig mindent tud, azt mondja, hogy ez egy régi börtön, már a forradalom előtti időkben is működött. Most tranzitállomásként használja a szovjet titkosrendőrség, a Kijev és Harkov körzetéből származó foglyokat gyűjtik itt össze. Háromnapi véres közelharc után miénk az első magaslat. Félholtan rogyunk le. A tüdőnk sajog, mintha ezernyi jégtűvel lenne átszúrva. Fürdünk a verejtékünkben a csattogó mínuszok ellenére.
Braun hadnagy visszatért közénk. Háton fekszik, repdeső szempillával. Meghalt a külvilág számára. Löwe főhadnagy szutykos képpel egy fa tövében üldögél. Papa mereven maga elé bámul, és közben gépiesen a pipáját igyekszik meggyújtani. Nehezen megy, mert a dohány átázott. Pici hason fekszik Porta mellett. A szeme sarkából a tanítót és az ezredest figyeli. Szokásához hűen vastag szivart pöfékel. – Keményen bánsz velük – mondja somolyogva Porta. – Mit ártottak neked? – Hogy mit ártottak? – hördül fel Pici. – Semmit! Próbálnának csak meg ártani nekem! Nézd őket! Ki nem állhatom a tanárokat! Sohasem bírtam őket. Azóta, hogy én és az iskola megszabadultunk egymástól! Akkor megesküdtem, hogy elkapom mindegyiket, amelyik csak a kezem közé kerül. Az a két lábon járó mogyorófa-pálca a legrosszabb mind közül! Oberschulratnak nevezi magát! Ez az a barom, aki besétált a századirodába, és közölte, hogy bár pillanatnyilag bokorugró, ő voltaképpen Oberschulrat, ennélfogva szeretne mielőbb tiszti iskolába kerülni. Egyből magam mellé kértem, és Schuckebier őrmester, aki szintén rühelli a tanárokat, nem szarozott. „Tiszti iskola – mondta bizalmasan. – Majd adok én neki tiszti iskolát. Olyan kiképzést kap tőlem, hogy még a manduláját is kiszarja!” – Na és az ezredes? – kérdezi Gregor. – Ő nem tanár, és sok tűrhető ezredes akad. A mi Hinkánkkal is egész jól ki lehet jönni, nem igaz? – Vele nincs gond – ismeri el Pici –, de ezzel a vén szarzsákkal igen. A barátom, Frick tizedes, aki a hadosztály vezérkarához van beosztva, épp eleget mesélt róla. Sennelagerben csak úgy hívták ezt a szemetet, hogy „az őrült újoncgyilkos”. A legrohadtabb kiképzőtiszt volt egész Vesztfáliában. Egyszer azonban valakinek szemet szúrt, hogy túl hosszú az elhullott kopaszok listája, és vizsgálatot rendeltek el. Mire egyet pisloghatott volna, Germersheimben volt, olyan pucér váll-lappal, mint a seggem. Ha nem lettek volna olyan jó összeköttetései, már régen kinyuvasztották volna, így viszont inkább ide küldték, hogy hős lehessen belőle, és visszaszerezhesse a csillagjait. Schluckebier nekem adta a születésnapomra. Nézd meg jól! Látsz a szemében csillagokat? Mert én nem! Nem több ez már mezei ágyútölteléknél. Egyvalamit azonban alaposan a fejébe vertem: most már tudja, hogyan kell szóba állni egy tizedessel! – Azért csak légy óvatos – figyelmezteti Papa. – Még ha le is fokozták, a kapcsolatai megmaradtak. Alaposan befűthet még neked! – Szarok a kapcsolataira – jelenti ki hányavetin Pici. – Ne légy hülye – mondja jóindulatúan Papa. Végre sikerül meggyúj-
tania a pipáját. – Gyerünk, mozgás, egy-kettő! Talpra! Szedjék a lábukat! – kiabál Löwe főhadnagy. Feltartja ökölbe szorított kezét, ami a futólépés kézjele. – Iván már megint elhúzott a büdösbe – jegyzi meg Porta, miután eltelt egy óra, és színét se láttuk oroszoknak. – Ne hagyd, hogy megtévesszenek – mondja bölcs képpel Gregor. – Iván bajtárs a legnagyobb, legsunyibb gazember, akit valaha is a hátán hordott a föld. Amikor már azt hinnéd, hogy tényleg elhúzta a belét, akkor egyszer csak ott terem, és szétlövi a fejedet. – Ember, nem tetszik ez nekem – dünnyögi Albert. – Ezektől az átkozott domboktól semmit nem látni. Lehet, hogy egy egész hadtest rejtőzik mögöttük, mi meg itt korzózunk közöttük. Mindjárt elővágtat egy tetves kozák ezred, és széttapossa a seggünket a buzi lovaival! Ember, ez a hely bűzlik, mint a lószar! – Tán nem szereted a lovakat? – érdeklődik Porta. – Gyűlölöm őket, ember – feleli Albert, és lemezteleníti az ínyét, mint egy vicsorgó farkas. – Mint mondtam, az apám dobos volt a huszároknál, és ha egy ló kinyiffant, mindig adtak neki a húsából. Azt zabáltuk egész gyerekkoromban, naponta legalább kétszer, míg végül olyan lószagúak nem lettünk, hogy ha elmentünk egy istálló előtt, a lovak utánunk nyihogtak. Lovak! – borzong meg. – Jézusom, ember! Undorító szerkezetei az Úrnak. Ha nem jó helyen állsz, leszarják a csizmádat, és utána meg még a képedbe is finganak. Éjféltájban, vakító hóviharban érünk egy kolhozhoz, amit a jelek szerint az ellenség sebtében hagyott hátra maga mögött. Gazdátlan felszerelések hevernek mindenütt. Pici két masszív, háromcsövű vadászpuskát talál. Az egyiket Portának adja egy doboz medvetölténnyel együtt. – Mi a fenét akartok kezdeni velük? – kérdezi aggódva Papa. – Majd meglátod! – nevet Porta. – Először is lefűrészeljük a csövüket, hogy ne foglaljanak annyi helyet, és jobban szétterjedjenek a sörétek. Aztán megvárjuk, hogy iván előmerészkedjen, és akkorát durrantunk vele, hogy kiskanállal se szedik össze őket a szanitécek. – Az egész Vörös Hadsereget kimiskároljuk egyetlen lövéssel! – vihog Pici. – Csak nehogy a végén ők nevessenek rajtatok – mondja komoran Gregor. – Ha iván elkap ezekkel, tövig feldugja nektek, és kilövi a rusnya fejeteket a világűrbe! – Jézus Krisztus! – kiáltja Porta a pincéből. – Nem fogjátok elhinni, de
iván éléskamrájában vagyunk! – Kidugja a fejét a csapóajtó mögül. – Borscsot fogunk főzni, kisapáim, a vörösök kedvenc levesét – mondja nevetve. – Segítenétek végre? Még életemben nem láttam ekkora üstöt! – Oroszországban minden hatalmas – bölcselkedik Barcelona. – Tudtátok például, hogy az oroszok mindig két számmal nagyobb csizmát vesznek maguknak? Sokkal magabiztosabbnak érzik magukat benne. – Te hámozod a hagymát – utasítja Pici a tanítót. – Ha megvan, vékony csíkokra vágod. Te meg, két lábon járó őrbódé – fordul az exezredes felé –, a káposztáról és a cékláról fogsz gondoskodni. Aztán ügyes legyél, vagy lekanyarítom a füledet, le én! Porta egy liszteszacskót húzott a fejére, a derekán kötény fehérlik. Olyan méltósággal mozog közöttünk, mintha ő lenne a párizsi Grand Hotel főszakácsa. – Akkor hát lássunk neki! – veti bele magát a főzés örömeibe. – Először is szükségünk lesz öt liter vízre. Se többre, se kevesebbre. Julius, a porosz tökéletesség mintaképe, ez a te dolgod lesz. Mérd ki a vizet! Amíg ez megtörténik, lássuk a továbbiakat. Itt van egy darab marhahús. Három kilóra lesz szükségünk, aztán még egy fél kiló sovány sertéshúsra. Utána jöhet öt póréhagyma, egy-egy darab minden liter vízhez, majd négyszáz gramm káposzta. Mi ötszázat fogunk használni. Nem fog megártani. Egy kiló cékla, fél kiló zeller, maroknyi petrezselyemlevél, összevagdalva… Van olyan? – Nincs. Petrezselymünk nincs – feleli Papa. – Nem használhatnánk helyette kelkáposztát? – bújik elő a pincéből Pici. Ő a szállító. – Megpróbálhatjuk – enged Porta. – Ki tudja, lehet, hogy csak még finomabb lesz tőle a borscs! De az isten szerelmére, van fokhagymánk? Csak azt ne mondjátok, hogy az sincs! Anélkül nem lehet! – Nesze! – hajít oda neki egy köteggel Pici. – Rakd bele az egészet! Annál jobb íze lesz! A zsidó szűcs fia, Dávid mindig azt mondta, hogy a fokhagymából soha nem elég. Úgy áll tőle a farkad, mint a zászlórúd Adolf rohadt születésnapján! – Tejföl is kell – szól le Porta. – Szükségem van tejfölre! – Tegyél bele ecetet – ajánlja Gregor. – Az is olyan savanykás ízt kölcsönöz az ételnek. – Most már csak a vaj, a só és a bors hiányzik – jelenti ki elégedetten Porta, és dúdolni kezdi a részeg tejesember dalát. – Akkor hát mennyi bors kell? – kérdi Pici a pincéből. – Mer’ itt csak egy zsákkal van.
– Idióta! Csak egy teáskanálnyi kell! – Fő a víz! – jelenti ki Heide. – Mozgás! – sürgeti Porta a kuktákat. – Hozod már azt a hagymát? A póréhagymának csak a fehérjét kérem. A káposztát! A cékla felét, a zellert keskeny csíkokban! – Rendben mennek a dolgok? – érdeklődik Pici. – Nem hátráltat ez a két kuli? Mert ha igen, csak szólj, és levágom a tökeiket! – Pofa be, Pici! Túl sokat beszélsz, nem tudok koncentrálni! – legyint Porta. – Most pedig megbarnítjuk a zöldséget egy kis sótlan ukrán vajban. Bizony, nincs jobb az iván köpülte vajnál! Ha ezért akarja GRÖFAZ* elfoglalni Oroszországot, akkor teljes mellszélességgel támogatom! Be a húst a vízbe, és amíg fő, elénekeljük a vadorzó áriáját a Vadász mennyasszonyából. Pici és Albert lesz a bariton, Gregor és Heide pedig a szoprán. Készen álltok? – Porta megkocogtatja az üstöt a fakanállal, és a kolhoz szutykos falai közt felcsendül a vadorzó áriája. Porta a mellén dobol; a liszteszacskó leesik a fejéről. Fél lábát a tanító hátán pihenteti. A tanító a földön fekszik, és a nehéz géppuskát pucolja Pici parancsának engedelmeskedve. – Der Förster ist tot, der Wilddieb lebt!** – énekli Porta csengő hangon. – Halljátok? – kiáltja büszkén Pici. – Hát nem csodálatos? Aranyból van a torka, én mondom! Körbeüljük a fortyogó vízzel teli üstöt. Porta hagymát szór bele, miközben egy orosz aratódalt hümmög. – Nem lenne esetleg egy egészen aprócska kacsa elfekvőben? – kérdezi Picitől. – Keríts egy kacsát! – mordul rá Pici az exezredesre, és az, bármilyen hihetetlen, talál egyet. – Mindjárt megmagyarázom – mondja Porta. – Ezt ugyanis illik tudnia egy művelt embernek. A helyzet az, hogy kétféle borscs létezik. Az egyik a közönséges vagy kerti borscs, amit a tatárok és a ruszkik literszámra öntenek magukba, a másik meg a „parti” borscs, amiért a lengyelek és az ukránok vannak besózva. Először fognak egy kacsát, alaposan megbarnítják, aztán kifilézik, és apró darabokra vagdossák. Most jön a lényeg! Miközben a Katyerina Iszmajlova sorait éneklik, szép türelmesen, darabonként beleszotyogtatják a levesbe. Valahogy így. Plop, plop, plop, plop! És valahányszor a kacsa azt mondja, hogy „plop”, kívánnak * Grösster Feldherr aller Zeiten – minden idők legnagyobb hadvezére. Hitler gúnyneve. (német) ** Az erdész halott, a vadorzó él! (német)
maguknak valami jót. – Mondjuk egy szaftos kis puncit – kiált fel csillogó szemmel Pici. – Nem főtt még eleget ez az átkozott borscs? – kérdezi türelmetlenül Papa. – Egy mesterszakács semmit sem rühell jobban, mint a követelőző vendéget! – feleli szemrehányóan Porta. – Lehet, hogy te vagy ennek a brancsnak a parancsnoka, de a konyhától tartsd távol magad! Itt én vagyok az úr, Joseph Porta, isten kegyelméből tizedes és séf! Ha nem vagy képes a seggeden maradni, míg ez a remekmű elkészül, akkor javaslom, hogy tégy egy sétát odakint! Semmi szükség hangoskodókra! Porta alaposan próbára teszi az önfegyelmünket. Rendíthetetlen nyugalommal, énekelgetve főzőcskézik, miközben mi az éhségtől karikákat látunk és a nyálunkat nyeldessük. Ünnepélyesen beleszórja a húsdarabokat a levesbe, elégedetten hümmög magának, aztán szertartásos mozdulatokkal beleönti a céklalevet az üstbe, és az oroszok istenének az áldását kéri a borscsra. Majdnem agyontapossuk egymást, amikor közli, hogy jöhetünk a csajkákkal. Szigorúan ránk szól, szabályos sorba terelve a társaságot. A tanító és az exezredes is ott tolonganak közöttünk. Pici kíméletlenül elzavarja őket. – Rabszolgák csak a legvégén. Jézus idejében a kutyák táljából ettetek volna. Hát nem olvastok bibliát, felsőosztálybeli barmok? Pici jókora darab vajat tesz minden csajkába, és egy áldást osztó érsek ájtatosságával levest önt a tetejére. – Merítsd jó mélyre azt a lapátot, komám – mondja Pici csillogó szemmel. – Ott van a sűrűje! Végezetül Porta vagdalt kelkáposztával szór meg minden egyes adagot. Miután felhörpölt három csajka levest, Pici megszánja a tanítót és az exezredest. – Ti is éhesek vagytok, mi? – kérdezi nagylelkűen. – Akkor hát menjetek szépen oda Porta bácsihoz a csajkátokkal. De ha véletlenül hús is keveredne a levesetekbe, azonnal jelentkeztek nálam, panyimaju? – Nem gyötörted még eleget ezt a két szerencsétlent? – kérdezi ingerülten Papa. – Mi? Már az is baj, hogy etetni akarom őket? – kiált fel döbbenten Pici. – Mégis, mi a frászt csináljak velük? Töröljem ki a seggüket, nehogy féknyomot hagyjanak Adolf seregének a gatyájában? Egy órán keresztül csak tömjük magunkat, szinte alig beszélgetünk. Amikor már egy falat se tud lemenni a torkunkon, elégedetten elnyúlunk.
– Ha Németország elvesztette a háborút – elmélkedik Porta –, és végre hazakeveredünk, éttermet fogok nyitni Berlinben. Megveszem a Kempinski romjait. Gondolom, nem fognak sokat kérni érte. A legfinomabb kajákat fogom főzni: New England-i tölteléket, sült pulykát amerikai módra, kakast rómaiasan… – Ne feledkezz meg a poulet au sangról sem, mon ami – figyelmezteti a Légiós egy Caporal füstje mögül. – Anélkül ki sem mernék nyitni – mosolyog Porta. – Ahogy a görög padlizsán au gratin és a zsidó konyha süteményei se maradhatnának le az étlapról. – Mindjárt kihányom a levesed! – fortyan fel Heide. – Hogy jössz ahhoz, hogy ilyen zsidó ocsmányságot említs evés után? – Inkább ennél bárányt török módra? – kérdezi sértődötten Porta. – A magadfajtának azt ajánlanám! – Venezuelai halleves is lesz a menüdön? – nyalja meg a fagytól cserepes ajkait Gregor. – Na és paelle valenciana? – kiáltja Barcelona az ablakpárkányról. – Mi a fene folyik itt? – dörren ránk egy erélyes hang az ajtóból. – Vi-gyázz! – ordítja Papa, és a pipáját elhajítva álló helyzetbe pattan. A félkarú Hinka ezredes vonul be az alacsony mennyezetű szobába. A levegő borscstól illatozik. – Mi ez? – kukkant bele kíváncsian a kondérba. Az alján még maradt némi leves. – Az oroszok kedvenc levese, ezredes úr! – károgja Porta. – Kérek egy kis kóstolót – mosolyodik el Hinka. Porta megtölt neki egy csajkát. – A segédtiszt úrnak? – néz Porta az ajtóban toporgó hadnagy felé. – Ne kérdezzen hülyeségeket, Porta – feleli az ezredes két kanál közt. A hadnagy kelletlenül elfogadja a csajkát. Meg se próbálja leplezni, hogy nem bízik Porta szakácstudományában. Nem lepné meg, ha gyorsan ölő méreg lenne a levesben. – Fantasztikus volt – adja vissza az üres csajkát Hinka. – Igen, uram, ezek az untermenschek tudják, hogy kell levest főzni – feleli szerényen Porta. – Egyszer ki kellene próbálnia a szoljankát is, uram. a lazaclevest hívják itt így. A Fekete-tenger partján készítik. Egy igen jó barátomnál, bizonyos Szergej Szmirnovnál ettem először. Ő különben A Szürke Kandúrhoz nevű tatár étterem főszakácsa Athénban. Az ő szoljankája, uram, még Sztálint is kicsalná a Kremlből. Megvan a receptje, ha kéri, uram.
– Igen, uram, ezek az untermenschek tudják, hogy kell levest főzni – feleli szerényen Porta. – Egyszer ki kellene próbálnia a szoljankát is, uram. a lazaclevest hívják itt így. A Fekete-tenger partján készítik. Egy igen jó barátomnál, bizonyos Szergej Szmirnovnál ettem először. Ő különben A Szürke Kandúrhoz nevű tatár étterem főszakácsa Athénban. Az ő szoljankája, uram, még Sztálint is kicsalná a Kremlből. Megvan a receptje, ha kéri, uram. – Nem, köszönöm, Porta, ma nem – mosolyog Hinka, és barátságosan Porta vállára csap. – Egy óra múlva továbbindulunk. Legyenek résen, Beier – fordul Papához. – Attól tartok, nehéz dolgunk lesz. Maguk pedig, Porta és Creutzfeldt, nagyon vigyázzanak, hogy mihez nyúlnak. Nem szeretném azt hallani, hogy a katonáim fosztogatnak. Komoly bűncselekmény, ne számítsanak kegyelemre! – Megértettük, uram, tökéletesen megértettük! – feleli alázatosan Porta. – Láttuk a figyelmeztetést, ki van téve mindenhová. A fosztogatásért kötél jár. Hinka ezredes, uram, kérek engedélyt jelenteni, hogy elég tapasztaltak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, nem szabad ahhoz nyúlni, ami a másé. Láttuk a plakátokat, uram! Húsz perccel később Porta és Pici felfeszítenek egy pinceajtót, és felmennek a földszintre, ahol a jelek szerint polgármesteri hivatal működhetett. Kirámolják a fiókokat és a szekrényeket, mindent a padlóra hajítanak. Miután semmi érdekeset nem találtak, átmennek a következő helyiségbe, ahol egy papírkosárban egy üveg vodkára bukkannak. – Öblítsük le a port – javasolja Porta, és megemeli az üveg alját. Megisszák a vodkát az utolsó cseppig, aztán igen jó hangulatban sorra veszik a többi szobát is. A legutolsó egy hálószoba, amit egy fantasztikus méretekkel rendelkező, ódon oszlopos ágy ural. Porta körülszaglászik, mint egy vadászkopó. Az ágy végéhez érve bebújik a dunyha alá, és felkúszik az ágy közepéig. – Punciszagot érzek! – kiáltja a paplan alól. A keménykalapja egy pillanatra feltűnik a párnák környékén, aztán megint eltűnik, mint menyét a nyúlüregben. – Punci! – nyögi átszellemülten. Porta kíváncsian bedugja a fejét a dunyha alá, és mivel semmit sem lát, ő is bemászik, hogy megnézze, minek örül annyira Pici. Csakhogy Pici erre nem számított, és meg van győződve róla, hogy az ellenség próbálta megkörnyékezni az ágynemű alatt. Rövid, ám annál hevesebb kézitusa következik, melyben a dunyha pihék millióira robban szét. A küzdő felek felülnek az ágy két szélén, és egymásra néznek. Két hóember pislog egymásra. A komód egyik fiókjában Pici egy piros, térdig érő női alsóra bukkan.
Az alját csipkés fodor díszíti, és elöl-hátul legombolható a századforduló divatja szerint. – A kazanyi szent szűzre! Micsoda segge lehetett ennek a szukának! – kiált fel Porta a nyálát csorgatva. – Még egy belga szekérhúzó csődör se tudná teletölteni! – Jézus, segíts! – nyög fel Pici. – Ha ez a segg meg a hozzávalók most itt lennének, akkorát szendvicseznénk, mint ide Moszkva! – Punci – sóhajtozik Porta, és álmodozón belefúrja az orrát a bugyiba. Dorombol, mint egy éjszakai kalandozásra készülő kandúr. – Add már vissza, hé! – veszi ki Pici a bugyit a kezéből. Ráveszi az egyenruhájára, aztán a hatalmas melltartót is felölti, amit Porta nyomott a kezébe. A gázmaszkja útban van, ezért kihajítja az ablakon. – A következő háborúig úgyse fognak vegyi fegyvereket bevetni – jelenti ki hanyagul. A melltartó kosarait két felmosóronggyal tömi ki. Akkorák, hogy a környező dombok elbújhatnának mellettük. A fűzőért csaknem hajba kapnak egymással. Végül Porta szerzi meg. Megcsodálják magukat a tükörben. A fűző csodaszép, rózsákkal és pillangókkal telehímezve. – Miért éppen pillangók? – elmélkedik Pici. – Kézenfekvő – feleli Porta. – Azért, hogy kirepüljenek, és behozzák neki a pöcsöket. Az egyik szekrényben egy jókora, cseresznyékkel díszített kalap hever. Porta elkobozza. – Akartok egy menetet, szépfiúk? – sétál az ablakhoz a fenekét riszálva. – Egy tízesért megkaphattok! – kiáltja ki az ablakon, és bájosan csókot dob egy arra haladó motorbiciklis osztagnak. Azok tátott szájjal bámulják, mintha jelenést látnának. – Most féláron a tiétek lehet! – paskolja meg piros bugyis hátsóját Pici. – Gyerünk, buta fiúk – hívogatja őket Porta, és incselkedően megbögyörgeti a kalapján vöröslő cseresznyéket. – Jegyet az ajtónál válthattok. Tíz márka a közönséges német halandónak. A francia kényeztetésért kétszer annyit kell leszurkolni. Csodáljátok meg Sophie seggét. Csak két márka alkalmanként. Pici felmászik az ablakpárkányra, és megrázza a fenekét. A piros bugyogó zászlóként lobog a szélben. Porta legyint, és megvetően kiköp a hóba. – Kár a gőzért, drágám – mondja Picinek. – Igazat mondtak a Krokodilban: a németek éppen olyanok, mint a Führer. A hidegben mákszemmé zsugorodik a farkuk. Zajosan bevágják az ablakot.
Pici megbotlik, és beleesik egy hintaszékbe. A szék felborul vele, és Pici átrepül egy ajtón, amit eddig azért nem vettek észre, mert be volt tapétázva. Pici egy apró szobában találja magát. – Hé, hová tűntél? – dugja be cseresznyés kalapját a kiszakított ajtón Porta. Pici válasz helyett egy régimódi, vörös csillaggal meg sarlóval és kalapáccsal díszített páncélszekrényre mutat. A látvány pillanatok alatt kijózanítja Portát. A páncélszekrényhez rohan, és gyengéden végigsimítja az ajtaját. – Mindig is szerettem volna közelebbi ismeretséget kötni egy ilyen szépséggel – vall szerelmet. – Azért csak vigyázz! – figyelmezteti Pici. – Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy iván meglepetést rejtett el benne. – Mindig is tudtam, hogy marha vagy – feleli hálátlanul Porta. Előbb tüzetesen szemügyre veszi a páncélszekrényt, aztán megpróbálja kimozdítani a helyéről. Nem megy. Találnak két vasrudat, de azok segítségével sem tudják eltávolítani a faltól. Porta ráköp a vörös csillagra, és fenyegetően megrázza az öklét. – Várj csak, te páncélozott szemétláda! – mérgelődik Pici. – Most megmutatjuk neked, hogyan issza Jézus a sört! Asszed azért jöttünk ide olyan messziről, hogy egy ilyen idétlen doboz hülyére röhögje magát rajtunk? – A francba! – morgolódik Porta. – Pedig mindenképp el kell húzzuk a faltól! – Csak azt tudnám, miért? – gurul be Pici. – Elöl van az ajtaja, vagy nem? Ha be akarsz jutni egy házba, az ajtót használod, nem? Vagy te inkább áttöröd a hátsó falat? – Kussolj már! Ha nem vetted volna észre, ez nem ház, hanem páncélszekrény. Az ajtó az illetékesek számára van fenntartva. Mi viszont nem tartozunk közéjük, ennélfogva minél többet vacakolnánk vele, annál jobban megmakacsolná magát. Nekünk a hátsó ajtón kell bejutnunk. Bárcsak lenne egy ónixvágónk! Azzal pillanatok alatt elintéznénk ezt az ócskavasat. – Mi lenne, ha lángszórót használnák helyette? – kérdezi Pici, és már indul is, hogy hozzon. – Állj, te húgyagyú! – szól utána Pici. – Elolvasztaná az egész vacakot, meg mindent, ami benne van. Nem ócskavasat akarunk gyűjteni, hanem az a célunk, hogy olyan gazdagon fejezzük be ezt a háborút, amilyen csórón elkezdtük. – Lehet benne valami, hogy hátulról kell megközelíteni a szekrényt – vakargatja meg Pici tűnődve az ágyékát a bajonettjével. – Emlékszel arra a
zsidó szűcsre az ’Ein ’Oyer Strasséról? Volt annak egy cimborája a Bernhardt Nocht Strassén, az a lakatos, aki nem volt zsidó. Az a fickó esténként és hétvégeken mindig mackózott, és azt mondták, mindig hátulról csinálja. Ebbe bukott bele végül. Az a tetű Nass felügyelő meg a puhakalapos fiúk a David Stationról addig ólálkodtak körülötte, míg le nem buktatták. Valahányszor megfúrtak egy kasszát, Nass, hogy a fene rágta volna ki az anyja méhét, mindig tudta, hogy csakis a mi lakatos barátunk lehet. A többit kitalálhatod. Az egyik hajnalban, még azelőtt, hogy a tejesember végigcsörtetett volna az utcán, Nass és két másik szimat rátörte az ajtót, és felverte legszebb álmából. Épp egy vaskos bankjegykötegektől duzzadó széfet mackózott. Szerencsétlen flótást húsz évre Fuhlsbüttelbe csukták. – Kész szerencse, hogy Nass olyan kurva messzire van innen! Meg iván is! Kívánhatnánk magunknak ennél ideálisabb alkalmat? – Porta lelkesen tekergetni kezdi a számkombinációs gombot. – Olyan, mint egy rádió, mi? – motyogja Pici. – Csak egészen más jön be rajta – vigyorog Porta. – Nagyon remélem. – Az ajtót próbáltad egyáltalán? – kérdezi gyakorlatiasan Pici. – Emlékszem, egyszer a zsidó szűcs Dávidjával elmentünk szétnézni a konkurencia raktárjában. Velünk volt egy zárszakértő is. Egy óráig tökölt a zárakkal, mire rájöttünk, hogy az ajtó nincs is bezárva. A szakértőnk annyira elszégyellte magát, hogy elrohant, bele egyenesen Nass egyik kopójának a karjaiba. – Hogy neked milyen igazad van! – kiált fel Porta, és egy rántással feltépi a súlyos ajtót. Pici olyan hangosan nevet, hogy az egész ház zeng belé. Aztán Porta válla felett átnézve megpillantja a páncélszekrény tartalmát, és elmegy a hangja, mintha elvágták volna. A polcok vaskos bankókötegek alatt roskadoznak. – Milliók! – suttogja megilletődve Porta. – Te jó szagú úristen! Még soha nem láttam együtt ennyi pénzt! Áldassék a neved, Uram! – fordítja a mennyezet felé a tekintetét. – Az első adandó alkalommal betérek a templomodba, és ha pogánnyal találkozok ebben az országban, úgy megtérítem, hogy attól koldul! – Annál is több van itt! Több, mint amit meg tudnánk számolni! – áradozik Pici. Sóváran dörzsölgeti a kezét, mint a zsidó, aki egy antiszemitát készül átejteni. – Hamarosan két új Rockefeller fogja gazdagítani a világgazdaságot – jósolja meg Porta határtalanul elégedetten.
– És kik lennének azok? – Nézz a tükörbe, nagyokos! Az egyiket ott fogod látni! – Te jó ég! Nem akarok hinni a szememnek! – kiált fel Pici, közelebbről is szemügyre véve a tükörképét, hogy biztos lehessen benne, tényleg ő az. – Most nagyon észnél kell lennünk! – cirógatja meg a bankókötegeket Porta. – Hűvös fejjel kell gondolkodnunk. – Az nem lesz nehéz ebben a hidegben! – feleli bambán Pici. – A helyzet – folytatja eltökélten Porta –, hogy túl gazdagok vagyunk ahhoz, hogy ne szarjuk le magasról Adolf háborúját! Eredj le a pincébe, és keress két zsákot. Távozunk, fiam! – El se köszönünk a többiektől? – pislog értetlenül Pici. – Többé már nem ismerjük őket – feleli nemes egyszerűséggel Porta. – Ha megszimatolják, hogy mit találtunk, többé nem leszünk gazdagok! Julius majd ráfogja, hogy kincstári tulajdon, és elkoboztatja tőlünk. Már mondtam: hűvös fejjel kell gondolkodnunk. A múltat elfelejtheted. Inkább menj le a pincébe, és hozzál két zsákot. De jó nagyok legyenek! – Jól van, na. De mielőtt visszatérnék a civil életbe, tele fogom szarni Adolf kincstári gatyáját – fogadja meg Pici, és fütyörészve lerohan a pincébe. – Találtatok valamit? – kiált be az ablakon Gregor. Albert villog mellette a vakítóan fehér fogaival. Porta gyorsan bevágja a széf ajtaját, és úgy áll, hogy eltakarja a titkos ajtót a kint állók elől. – Frászt! – feleli hanyagul. Albert röhögőgörcsöt kap, amikor meglátja Portán a rózsás-pillangós fűzőt. – Mi ez? Adolf új csodafegyvere? – gurgulázik Gregor. Az íróasztal felett lógó Sztálin-portré láttán Albert vigyázzba vágja magát. – Kak vi pasivajec, tovaris?* – ordítja, mintha így akarná kiengesztelni a szúrós tekintetű grúzt. Pici visszatér a pincéből a két zsákkal. – Minek kellenek a zsákok? – kérdez rá egyből Gregor. – El akarjuk sötétíteni az ablakokat – feleli gyorsan Porta, mielőtt még Pici elszólhatná magát. – Na ne már! Ennyire hülyének nézel? – vihog Gregor. – Ti találtatok valamit, pajtás! Ne szarozz velem! Költöztető voltam! Egy kilométerről * Hogy s mint, elvtárs? (orosz)
megérzem a szajré szagát! – Ha nem húzol innen azonnal, azzal a bokszos képűvel együtt, és nem hagyod, hogy elsötétítsük rendesen ezt a házat, ahogy parancsba adták nekünk, személyesen taposom ki a beleidet! – üvölti torkaszakadtából Pici. A fenyegetőzés azonban nem ijeszti el Gregorékat. Éppen ellenkezőleg, csak még jobban felcsigázza őket. Ha ennyire el akarják küldeni őket, akkor tényleg találhattak valamit. Habozás nélkül berohannak a házba. – Na, mit sumákoltok, kispofáim? – kérdezi Albert a kanapén le-fel ugrálva. Szaltózik egyet, és a tenyerén landolva kézenállásban marad. Érdeklődve bekukkant a kanapé alá. – Ne kísértsd a sorsodat, kerge afrikai – vicsorít rá Porta, és akkorát rúg egy párnába, hogy az majdnem leviszi a csillárt. – Miért ne, ha megéri? – vigyorog Albert, és egy jókora olajoskannát húz elő a kanapé alól. – Nagyszerű! Most pedig kend be vele a tökeidet, és gurulj haza Afrikába! – Pici egy erőteljes rúgással tesz pontot a mondat végére, de Albert ügyesen kitér előle. – Miért is ne? – röhög Albert, és meghúzza a kannát. Pici egy pillanat alatt mellette terem, és beleszagol. – Boldogságos Szűz Mária! Szilvapálinka! – kiált fel örömittasan, és kitépi a kannát Albert kezéből. – Adj egy slukkot! – nyúl érte Porta. – Riadó! Riadó! – hallják kintről. Egy géppuska ugat fel, aztán aknavetőgránátok cuppannak alá az éjszakából. Valahonnan egy tizedes keveredik a szobába. Feláll egy székre, és belekapaszkodik a Sztálin-portréba. – Tökéletes szuvenír lesz! Elegánsan fog mutatni a kölni lakásom falán, ha véget ért a háború! – Ne! – ordítja rémülten Gregor, és hasra vágja magát a padlón. Albert egyetlen hosszú ugrással a kanapé mögött terem. Porta egy agyontömött karosszék mögött keres fedezéket Picivel együtt. A cseresznyés kalap a szoba közepére gurul a fejéről. Gregor az utolsó pillanatban vette észre a vékony drótot, amely a festmény mögül a tapéta alá futott. A robbanás szétveti a házat. Vastag tűzoszlop emelkedik az ég felé, csúcsán a háztetőt egyensúlyozva. Mintha a világ vége jött volna el. Robbanások sorozata követi egymást, végig az utca mentén. A házak kártyavárakként omlanak össze. Nappali világosság támad. A lökés hullám végigseper az utcán, elsöpörve mindent, ami az útjába kerül. Egy teherautó száll tova,
lágyan pörögve a levegőben, mintha kartonból lenne összeragasztva. A kanapé kivágódik a fal romjai fölött – Alberttel együtt, aki mind a tíz körmével kapaszkodik belé –, és hátborzongató reccsenéssel nekivágódik a szemközti ház falának. Albert visít, mint a malac, ha kést lát. Hanyatthomlok menekül, még a karjaival is hajtani igyekszik magát. A nagy igyekezettől fenékre ül, és egy keskeny ösvényen lecsúszik a befagyott tóhoz, ahová Gregor a robbanás jóvoltából már előtte megérkezett. – Jézusom, ember! – hebegi kifulladva. – Ez még egy grizzlyből is kipréselte volna a szart! Körülöttük haldoklók, és segítségért kiabáló sebesültek mindenütt. A mesterséges tűzhányó még mindig okádja a lángokat, látszólag kifogyhatatlanul, aztán hirtelen kialszik. Azok, akik még képesek rá, feltápászkodnak. Sokkos állapotban vannak, és süketek, mint a hóval takart föld. A fülük iszonyatosan fáj, mintha valaki forró tűvel szurkálná. Hosszú percekig csak állunk, és nem értjük, hogy mi történhetett. Vér és húscafatok mindenütt, ugyanakkor minden más eltűnt, még az utat szegélyező hatalmas fák is. Németek és oroszok, katonák és civilek rohangálnak fejvesztve. Tökéletes a zűrzavar. Egy orosz őrmester, a megfeketedett egyenruha foszlányokban lóg róla, beleüríti a gépkarabélyát a levegőbe, aztán egy „job tvoje maty”* kíséretében elhajítja, és kitérve egy kövér német őrmester rúgása elől, a tenyere élével kimért ütéssel kitöri a nyakát. Egy oldalkocsis, géppuskás motorbicikli tekeredett fel egy kémény maradványaira. A csónakjából egy emberi lény véres maradványai lógnak. Albert bekattan, és négykézláb rohangálni kezd, meg ugat és vonít, mint egy veszett kutya. Csak akkor tér magához, amikor Porta az orra elé nyomja a rohamsisakját. A nyakvédő része egy az egyben eltűnt. Albert döbbenten nézi, aztán tétován, mintha attól tartana, hogy semmit sem fog ott találni, megsimogatja a fejét. Aztán felnéz a szomorú, fekete égre, és hálát ad az istennek, meg sorban a szenteknek és az angyaloknak. Elveszi a sisakot Portától, és körbemutogatja mindenkinek, hadd lássák ők is, mennyire vigyáz rá a jóisten. – Azért van ez, mert nekünk, feketéknek semmi közünk ehhez a háborúhoz – bizonygatja. – Ez a fehérek és a sárgák háborúja. – Mekkora kupi! És mindez egy hülye Sztálin-festmény miatt! – sóhajtozik Porta a polgármesteri hivatal romjait látva. * Anyád… (orosz)
Hinka félrevonja Portát, aki teljesen megfeledkezett a derékfűzőről. – Honnan szerezte? – kérdezi mogorván az ezredes. – Találtam, uram! – feleli Porta, ami igaz is. – Na és hol találta? Gyerünk, most legyen nagy a szája! Az igazságot akarom hallani! Melyik házban találta? Porta érzi, hogy bajban van, de még nem akarja feladni. Nem az a fajta. Egy düsseldorfi fodrászról kezd el mesélni, aki mindig derékfűzőt viselt munka közben. – Az ördögbe a fodrásszal! – szakítja félbe Hinka. – Engem nem tud félrevezetni, Porta. Azt hittem, hogy ezt már megtanulta. Mi történt abban a házban? Mi indította el a robbanást? – Ah, tehát ez érdekli, uram! Miért nem mindjárt ezzel kezdte? – lélegzik fel Porta. – Az egyik motoros katona volt, uram. Megtetszett neki Sztálin portréja, és magával akarta vinni. Szép festmény volt, uram. Mi figyelmeztettük őt, uram, mármint a motorost, nem Sztálint, uram! – Porta tehetetlenül széttárja a kezét. – Valami nem stimmelt azzal a képpel, uram. Látnia kellett volna! – Felismerné azt a motorost? – kérdezi kétkedően Hinka. – Attól tartok, nem, uram. Azóta bizonyára egészen apró darabkákra tépve hever szanaszét a tájon. A németek istene hamar megbünteti az engedetleneket, nem igaz, uram? – teszi hozzá tűnődő képpel. – Látta, hogy meghalt? – kérdezi éles hangon Hinka. – Mert ha még él, akkor azt akarom, hogy egyszer s mindenkorra megtanulja, mi jár a fosztogatónak! – Meg is érdemelné, uram! – bólogat készségesen Porta. – Mindannyian meghalhattunk volna a mohósága miatt! – Vigyázzon, Porta, ne akarjon fehér szárnyakat növeszteni magának! Még egyszer megkérdezem: látta, hogy meghalt? – Sajnos nem, uram. A ház rám rogyott! – Ki volt még ott magával? – Senki, uram. Egyedül voltam. A fosztogatóktól eltekintve. – Ezek szerint az ablakon hajította ki azt a bugyit és a melltartót Creutzfeldt tizedesnek? – mutat Picire, aki még mindig sokkosan áll, és bambán a szemeit forgatja. – Jöjjön ide, Creutzfeldt! – kiált rá dühösen Hinka. Pici nem reagál. Még mindig tök süket. – A robbanás megsüketítette, uram – magyarázza Porta. – Kérek engedélyt jelenteni, uram: eleinte én se hallottam, de aztán fejre álltam, és akkor visszajött a hallásom, hála legyen érte az Úrnak! Mindent hallok,
amit Hinka ezredes úr mond nekem! – Vegye le ezt a nevetséges fűzőt! – parancsol rá Hinka. – És jól figyeljen ide, Porta, mert utoljára figyelmeztetem! A türelmem véges! Provokáljon csak, és megismeri a haragomat! – Tényleg képes lenne bántani, ezredes úr? – kérdezi Porta mélységesen megbántva. – Egy nap még lelövöm! – ígéri Hinka, és sarkon fordul. – Egy óra múlva indulás – közli Papa. Most tért vissza a szakaszvezetői megbeszélésről. – Mi ez rajtatok? – fintorodik el, amikor meglátja Portát és Picit. – Vegyétek le, és elő ne forduljon még egyszer! Mit fognak gondolni rólunk az oroszok? – Elfelejtenek ránk lőni! – feleli diadalmasan Porta. – Ami nagyon üdvös lesz! A távolban tűzfal tombol. A hőség kavarta szél hamupermetet szór ránk. A föld remeg, mint egy kimúlóban lévő élőlény. Pici tűnik elő a sűrű hamuesőből. Magas és széles, egy igazi izom- és csontkolosszus. Koromtól fekete képéből csak két szeme és izzó szivarja látszik a sötétben. Még mindig rajta van a bugyi, és dühösen szidja két csicskását, akik nyelvüket lógatva jönnek utána, a lángszórótartályt, illetve a lőszeres ládát cipelve. Az aknavetők megint cuppogni kezdenek. Az exezredes rémülten fedezékbe veti magát. – Hogy az ördög vinne el, vén bakkecske! – üvölt rá Pici. – Hát nem megmondtam, hogy nem keresel fedezéket mindaddig, míg nem adtam rá parancsot. Egy gránát közeledik éktelen sivítással. Pici a tekintetével követi a hang útját. A gránát becsapódik, és szétcsapja maga körül a havat. Egy repeszdarab átfúrja Pici egyik kulacsát, s a drága vodka végigcsorog a piros bugyogón. – Átkozott pogányok! – rázza meg fűrészelt csövű puskáját Pici. – Erre most mi szükség volt, mi? Mi köze ennek a háborúhoz? – Keressen fedezéket, ember! – kiált rá Braun hadnagy. – Meg akar halni? – Én? Eszem ágában sincs. Elhatároztam, hogy nem fingok ki mindaddig, míg nem láttam New Yorkot meg Londont, és nem utaztam körbe Afrikát Alberttel, na és nem szartam egyet egy olyan fakírbudiban, aminek az ülőkéje szegekkel van kiverve. – 2. szakasz átveszi a vezetést! – adják át nekünk a parancsot a sor elejéről.
Kelletlenül feltápászkodunk. Papa szétvetett lábbal áll a hóban, a géppisztolya a kezében. – Mozgás, lusta népség! Meddig akarod még mereszteni a segged, Pici? Nyomás a jobbszárnyra, és az ég irgalmazzon neked, ha meglátom, hogy kihúzod egy hulla aranyfogát! Hallottad, amit mondtam? – Úgy ordítasz, hogy a hamburgi temetők összes halottját felébreszted! Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy már mindegyik vigyázzba vágta magát, és zörgő csontokkal várja az újabb parancsot! – morogja Pici, és őrjítően ráérősen összeszedi a holmijait. – Csak nem vagy kedvetlen? – kérdezi tőle Porta. – Úgy nézel ki, mint akit halálra csípett egy kommunista tetű! – Az a töketlen ezredes, az idegesít halálra – feleli komoran Pici. – Egy agyatlan barom, akár bilit is viselhetne a fülei közt, tele szarral! – Nem vagyok hajlandó több sértést elviselni! – károgja a néhai ezredes. Igyekszik méltóságteljesen, ellentmondást nem tűrően beszélni, mint annak idején, amikor még hatalma teljében volt, de nem sok sikerrel. – A te bajod, tollatlan törpepapagáj – vigyorodik el Pici, és visszakézből lekever egyet az ezredesnek. – Mert lesz még belőle bőven! Bejutott abba a vastag koponyádba? Vagy szeretnél inkább futni néhány kört? Értsd meg, egyszer és mindenkorra, te kiégett lóbaszó, hogy te csak a német hadsereg seggluka vagy, én pedig tizedes, a sereg gerince, annak is a felső része! – Tényleg fel akarunk menni mi abba a rohadt börtönbe? – teszi fel Porta a kérdést. – Akarunk vagy sem, fel fogunk menni – feleli Papa, egy bagólétől barna sercintéssel téve pontot a válaszra. – Ez a tetves világháború mindent a feje tetejére állított – panaszkodik Porta. Cigarettát kunyerál a Légióstól, s amikor megkapja, elfintorodik. – Még nem unod ezt a barna francia szart? Teljesen tropára szívatod vele a tüdődet. – Pas question, mon ami!* – feleli a Légiós. – Ennek a cigarettának megvan az a kétségbevonhatatlan előnye, hogy nem kapkodják el tőlem, ha meglátják, hogy cigizem. Különben is, az a sápatag szar, amit ti szívtok, nem embernek való, hanem bakfis lányoknak. – Kezdek olyan ideges lenni, hogy diót tudnék törni a farpofáimmal, és köpni tudnám a héját, mint aknavető a gránátot – néz fel a börtönre Porta. A falakat narancssárga fényben fürdeti a lángoló fenyőerdő. – Egyebet se csinálunk, csak hegynek fel, hegyről le, seggen csúszva árkon, bokron, * Szó sincs róla, barátom. (francia)
befagyott tavakon át, míg a lábunk térdig és a seggünk pedig csontig nem kopik, és mindez csak azért, hogy elfoglaljunk egy elcseszett kommunista börtönt! Én ahhoz vagyok szokva, hogy a börtönbe autóval visznek, az isten rogyassza rájuk az eget! Ha ez nem az emberi jogok súlyos megszegése, amit mielőbb nemzetközi bíróság elé kell vinni, akkor én hülyébb vagyok, mint hittem. – Meg kellene tiltani, hogy rendes, normális embereket ilyesmiknek kitehessenek, csak mert néhány baromarcú nem tudja, hogyan kell elkerülni egy világháborút! – kiáltja dühödten Gregor. Egy motoros szán közeledik hatalmas hófelhőt kavarva. Egy vezérkari alezredes ül benne. Hisztérikusan a századparancsnokot követeli. Papa hanyagul a háta mögé int, Löwe felé, aki egy hordón ül, és egy macska fülét vakargatja. – Nem tudja, hogy kell vigyázzba állni, katona? – tajtékzik a tiszt. Papa ráérősen feláll, és megérinti a sisakját. – Löwe főhadnagy, 5. század parancsnoka, 27. páncélosezred, jelentkezem, uram! – darálja fáradtan Löwe. – Elárulná nekem, hogy mi a fészkes fekete fenének ülnek itt az orrukat turkálva? – visítja az alezredes. A feje még vérvörös vezérkari válllapjainál is pirosabb. – Nem kapták meg a parancsot? Támadás, emberek! Nem torpanunk meg egyetlen pillanatra sem! Tááámadás! Valaki gúnyosan visszhangozza a „tááámadás”-t. – Alezredes úr, parancsára! – szalutál Löwe, titkon a pokolba kívánva a visítozó alezredest. Dülöngélve, mintha részegek lennénk, át a sűrű fenyőerdőn. A fagyott ágak véresre tépik az arcunkat. Váratlanul egy orosz Maxim ugat fel az aljnövényzetben. Porta villámgyorsan odahajít egy kézigránátot, és elereszt egy géppisztolysorozatot is. Egy orosz katona repül ki a fák közül, hosszú kabátja szárnyként csapkod körülötte. A géppuska megint lőni kezd. – Az átkozottak! – Pici a bozótra irányítja a lángszórót. A növényzet lángra kap, a géppuska viszont elhallgat. Az oroszok egy kupacban fekszenek. A testük még ég, lassan elfeketedve, mint a sütőben felejtett hús. – Kész szerencse, hogy nem tudhatod, mi fog eltalálni – sóhajt Barcelona az egyik orosz láttán, akinek a haja még mindig lángol. – Vén baka lehetett, különben nem hagyták volna, hogy ilyen hosszú hajat viseljen. – Tovább! Mozogjatok! – rohan el mellettünk Papa.
Egy csapat menekülő oroszt pillantunk meg. Az egyikük megbotlik egy kidőlt fában, és nagyot csúszik egy befagyott patak medrében. – Kapjátok el őket! – ordítja Heide, és buzgón lekapja a válláról a könnyű géppuskát. Az egész teste rázkódik, ahogy a menekülők után küld egy hosszú sorozatot. Hárman azonnal meghalnak. A hátukba kaptak találatot, a mellkasuk kirobbant. Újfajta golyót használunk. Durva darab. Apró bemeneti lyukat produkál, de hatalmas, tátongó sebet szakít a kimenetnél. A sebesültek szívszorítóan jajgatva fekszenek a hóban. Pici négyet kivégez a lefűrészelt csövű vadászpuskával. Egy öreg, milicista-egyenruhát viselő alhadnagy áll egy fa előtt, tarkóján összekulcsolt kézzel. Rémülettől csillogó szemmel néz minket, ahogy feléje közeledünk. – Egy komisszár! – mondja Heide sátáni vigyorral. – Ez? Frászt! – válaszolja Barcelona. – Csak egy rémült vénember, ódivatú egyenruhában. Engedjük el a nyomorultat, hadd menjen haza az unokáihoz! – Elment az eszed? – húzza fel magát Heide. – Ez a disznó egy szovjet tiszt, és nekünk az a dolgunk, hogy megöljük a szovjet tiszteket, nem az, hogy hazaengedjük őket! Ez a Führer személyes parancsa! – Felemeli a géppisztolyát, és beleereszt egy sorozatot az öreg mellkasába és fejébe. Az orosz feje szétnyílik, de Heide azért a biztonság kedvéért belelő még egy sorozatot a férfi gyomrába is. – Így ni! – mondja elégedetten, és a vállára lendíti a fegyvert. – Nye sztreljáty! Nye sztreljáty! – nyöszörgi egy sebesült gyalogsági. Fél térdre emelkedik, és könyörgő tekintettel ránk néz. A Légiós személyében egy német kolléga bajonettet döf a hátába. A szurony hegye egy pillanatra gonoszul megvillantja magát az orosz mellkasán. A Légiós némán kirántja. A test előrebukik, mint egy imádkozó mohamedán. Egy orosz tiszthelyettes hátralendíti a kezét, hogy közénk dobjon egy kézigránátot. Albert a fegyverével bezúzza az arcát. A többieket távolabbról intézzük el. Nem megyünk közel hozzájuk, míg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy meghaltak, és még akkor is csak óvatosan. Mielőtt megmotoznánk őket, bajonettet döfünk beléjük. A zsebük tele van mahorkával, a kulacsaikban vodka csobog. Gyatra minőségű, tapasztalatból tudjuk, hogy iszonyú fejfájást okoz. Nagylelkűen az újoncoknak adományozzuk. Porta úgyis mindig ellát minket igazi vodkával.
Kíváncsian átkutatjuk a zsebeiket. A barátnőik fényképeit eltesszük, a többi nem érdekel minket. Mihez is kezdenénk azzal a néhány rubellel? Picit nagyon megragadta egy fénykép, amit a tiszthelyettesnél talált. – Szentséges Emma, micsoda imádnivaló egy punci! – nyög fel, és gyengéden letörli a vért a fotóról. – Ha ilyen gyönyörűséges orosz rózsabimbókat látok – kacsint rá hívogatóan a lányra –, mindig arra gondolok, hogy az Öreg nagyon rossz passzban lehetett, amikor megteremtette a német tyúkokat, azzal a nyanyás pogácsába kontyozott frizurájukkal. Még a pinaszőrüket is copfba fonva hordják! Hát miféle nők, kérdem én! – Azta! – kiált fel elismerően Porta, amikor meglátja a lány fényképét. – Akarsz cserélni? Hármat adok érte! Micsoda darab! Istenkém… – Szállj le róla! Ő az enyém! – morog Pici. – A hulla ráírta a csaj címét a hátuljára. Ha Adolf háborújának lőttek, felkeresem, és magammal viszem Hamburgba! – Neked tényleg szar van az agyad helyén! – röhögi ki Porta. – Gondolod, hogy kelleni fogsz neki, ha rájön, hogy te nyírtad ki a bikáját? – Tudom, hogy hülyének tartasz – feleli keserűen Pici –, de annyira azért hülye nem vagyok, hogy elmondjam neki. Nem, nem, majd szépen elmesélem a kis drágaságnak, hogyan tettem kockára az életemet a csupasz seggű pasijáért, amikor húsz kilométert cipeltem a hátamon, hogy a derék német doktorok gondjaira bízzam. Imádnivaló kis sztori lesz, éppen annyira, mint amennyire ő is az. Ha kell, meg is esküszöm rá, hogy ágyban, párnák közt halt meg természetes halállal! – Akkor is azt mondom, hogy nem fog az téged leszarni se! – ingatja meg a fejét Porta. – Más világ lesz az, ha Adolfot seggbe rúgták és minket lefegyvereztek. Akkor már nem lesz olyan mókás németnek lenni. Majd meglátod! Mindenki, akinek kedve szottyan rá, belénk törölheti a lábát, és ha ugatni merünk, beverik az orrunkat! – Gyerünk, gyerünk! – kiabál türelmetlenül Löwe főhadnagy. – Előre! Mozogjanak! Maguk aztán mindig találnak valami piszmognivalót! Gyerünk, essünk túl rajta mielőbb! Beier őrmester! Menjen előre a 2. szakasszal! Ha valami szokatlant tapasztalnak, azonnal jelentsen! – Mindig csak mi! – zsörtölődik Porta. – Az összes szar melót, ami csak létezik a seregben, ránk bízzák! Bárcsak otthon lehetnék Berlinben! Akkor szart se érdekelné, hogy mi van itt! Felőlem elháborúzhatnának akár harminc évig is! – Dühösen megtölti a vadászpuskát. – Gyerünk, az isten szerelmére, és intézzük el őket! Ha már szét kell lőni a fejüket, lőjük szét rendesen! Abban a pillanatban, ahogy továbbindulunk, megint cuppogni kezdenek
az aknavetőgránátok. Fülsiketítő robbanások követik őket. Nincs még egy olyan fegyver, amit ennyire utálnánk. Alattomos jószág, alig hallani a közeledő lövedéket. Az ágyúgolyó legalább visít. Amit még nagyon rühellünk, az a kezelőszemélyzetük. Szinte mindig nők. Nyers, tenyerestalpas parasztasszonyok. Valamelyik éjszaka megrohamoztunk egy aknavetős századot. Bemenekültek az erdőbe, de megtaláltuk és leöldöstük őket. Volt néhány férfi is köztük, őket foglyul ejtettük. Ők megerősítették azt, amit már eddig is tudtunk: a nők fanatikus önkéntesek voltak, és brutálisan bántak a férfi foglyokkal. – Öljétek meg a rohadt kurvákat! – kiáltotta egy elfogott orosz őrmester, és kárörvendően belerúgott az egyik nő holttestébe. Most már azt mondhatott, amit akart. A háború számára véget ért. Az egyik újoncnak, egy tagbaszakadt fickónak Barcelona osztagából, ellőtték az arcát. Egy repeszdarab mindent levitt róla. A száját, az orrát, a szemét, a homlokát. Csak a csont maradt. Bugyborékoló üvöltése kilométerekre elhallatszik. Őrjítő. Rolfe egészségügyi tizedes megpróbálja ellátni, de nem sokat tehet érte. – A srapnel alapos munkát végez – jegyzi meg csendesen Pici. – Alaposabbat, mint a düsseldorfi gyilkos! – Ha megússza élve, és összefoltozzák, nem lesz valami jóképű – mondja tűnődve Gregor. – Halálra fogja rémíteni a gyerekeket. A láthatár sötét rózsaszínű fényben dereng. A magaslatok felől dübörgés hallatszik. Egy német tüzérezred foglalja el állásait a befagyott folyó partján. Minket két rohamszázaddal erősítenek meg. Cipőkrém szagától bűzlenek. A szabályzat élő példaképei. Minden a helyén van, pontosan úgy, ahogy és ahol lennie kell: a fehérre mázolt rohamsisak, a derékszíj, a tarisznya, a gázmaszk. Még a gázköpenyük is megvan, gondosan összehajtogatva. Mi már rég elhajítottuk a miénket. A nagykabátjuk olyan makulátlan, hogy akár máris mehetnének sétálni a Brandenburgi kapu elé. Gúnyosan méregetjük őket, de kicsit azért irigyeljük is őket. Mindenük megvan, ami nekünk hiányzik. A 27. páncélosezred egy szegények háza hozzájuk képest. Még tankjaink sincsenek, holott tankezred lennénk. – Hű, de csinosak vagyunk! – kiált fel Porta, félénken megérintve egy fényesen csillogó derékszíjat. – Ettől aztán biztosan be fog tojni iván, ha meglátja! – Na és hol van a rezesbanda? – kérdezi Gregor. – Tudjátok, az umpapa-um-papa. Mit képzeltek? Hogy iván hagyni fog csak úgy, zene nélkül átmasírozni titeket?
– Úgy néztek ki, mint egy rakás csavargó! – feleli egy őrmester Porta szakadt, zsíros, álcázott egyenruhája láttán. – Aminthogy azok is vagyunk, őrmester! – vigyorog Porta. Színpadiasan becsavarja a monokliját, és leereszkedően szemügyre veszi magának a gárdista őrmester. – Miféle banda vagytok? – trombitálja egy zászlós. – Nekem nagyon úgy néztek ki, mintha a börtönből szabadítottak volna rá titeket az oroszokra! – Banda? – kérdezi összeszűkülő szemmel Papa. – Hadd mondjam el magának, zászlós úr, hogy mi már akkor harcoltunk, amikor a maguk egységét még ki se találták, és több embert veszítettünk azóta, mint ahányat a maguk hadosztálya valaha is képes lesz feláldozni a haza oltárán! – Igen, egy kissé kiégettnek látszik – röhögi ki a zászlós. A szeméhez emeli a látcsövet, és végigpásztázza a magaslatot. – Azt a kis börtönöcskét kellene elfoglalni? Ne aggódjanak, fiúk, majd mi megoldjuk. Szundítsanak egyet, pihentessék meg vén csontjaikat, és mire felébrednek, a kezünkön lesz – mondja vidáman. – Tényleg? – csodálkozik Papa. – Nem is értem, miért dobták fel eddig annyian a talpukat azért a „kis börtönöcskéért”. – Ami hiányzik magukból, az a tartás és a győzni akarás – jelenti ki büszkén a fiatal zászlós. Csak úgy árad belőle a náci ideológia bűze. – Amit a Führer megparancsol, azt a német katona végrehajtja! Ezek az orosz untermenschek nem fognak megállítani minket! – Bien sur que si, sergent!* – mondja csúfondárosan a Légiós. Ahogy beszél, az elmaradhatatlan cigaretta le-fel billeg keskeny ajkai közt. – Mindenki a frontról beszél – folytatja hűvösen a tiszthelyettes. – Ostoba fecsegés az egész! Amitől a katona igazi katona lesz, az a kemény kiképzés, amihez képest aztán a frontszolgálat gyerekjátéknak tűnik. Amit eddig láttunk a frontból, az egyszerűen nevetséges! – Neked elsorvadt az agyad a sok rejszolástól! –fetreng a nevetéstől Porta. – Várd csak ki, hogy iván elkezdjen balalajkázni! Úgy teleszarod Adolf kincstári gatyáját, hogy széthasad a varrás mentén! Ezt garantálom! – Mire eljön az este, tízszer is meg fogod ígérni Istennek, hogy ezentúl rendszeresen be fogsz térni a templomába – nyihog Gregor. – Kizárt dolog! – feleli sértődötten a zászlós. – Én nem hiszek semmiféle istenben! – Egy csomó ember nem hisz benne, míg ki nem jön ide, mon ami – * De még mennyire, őrmester! (francia)
nyugtatja meg a Légiós. – Éppen ezért olyan örömteli, hogy milyen sokan meggondolják magukat, amint az orosz tüzérség szórni kezdi az áldást. A legmegrögzöttebb ateista is olyan buzgó lesz, hogy Jehova tanúi elbújhatnak mellette! – Most majd mást fognak látni – jelenti ki megvetően a zászlós. – Azt, amin maguk már egy hete piszmognak, mi most szépen elintézzük néhány óra alatt! – Majd meglátjuk, majd meglátjuk – bólogat szarkasztikus mosollyal Papa. – Nem is hiszi, mennyire örülnék neki, ha elfoglalná nekünk azt a börtönt néhány óra alatt. Rengeteg fáradságtól kímélne meg bennünket. Géppuskasorozat sepri végig a terepet a fedezék előtt. Föld és jég vágódik az arcunkba. A zászlós a földre veti magát, mint a villám, ahogy az elő van írva. Ahogy a fegyver elhallgat, óvatosan kiles a fedezékből. – Maradjon lent! – kiáltja Papa, de elkésett. A zászlós feje szétrobban, mint egy túlérett paradicsom. – Hülye buzgó mócsing majom! – törli le az arcáról a véres masszát Porta. – Idejön, és a képünkbe szarja az agyát! Már megint aknavetőkkel lőnek minket, aztán bevetnek néhány ágyút is. A hő fordítva működő redőnyként emelkedik elénk. A föld fortyog és hullámzik, mint viharban a tenger. Nem kell sokáig várni, hogy a hősiesség elpárologjon a Gross Deutschland ezred dicső harcosainak a lelkéből. Még a keskeny szájú, gyönyörűen szabott egyenruhát viselő hadnagy is rémültnek látszik. – Húzza le a fejét, az isten áldja meg! – figyelmezteti Papa. Ijedtsége ellenére a hadnagy szóvá teszi, hogy Papa nem a rangjának megfelelően szólította meg. Szólásra nyitja apró, könyörtelen száját, de mielőtt még egy szót is ejthetne, egy rövid géppuskasorozat hátralöki. A lába még hosszú másodpercekig is görcsösen rángatózik, aztán végleg mozdulatlanná dermed. – Jöjj, halál, jöjj hát… – hümmögi a Légiós. Két Párduc tank bukkan elő a hófalak mögül. Zörögve, csikorogva elvágtatnak mellettünk. Hatalmas lövegeik fenyegető ujjakként merednek elő a toronyból. – Előre! – nyomja a levegőbe ökölbe szorított kezét Löwe. – 5. század, utánam! A tankokhoz tapadva loholunk előre a mély hóban. Amikor megállnak, hasra vetődünk, és megpróbáljuk kifújni magunkat. Egy ház koromtól fekete romjai mögül egy csapat orosz próbál meg ellógni. Két géppisztoly kattogni kezd, és a menekülők elterülnek.
– Képzetlenek és fegyelmezetlenek – motyogja Heide. Megvetően belerúg az egyik holttestbe. Szerinte az, aki nem száz százalékig katona, nem is ember. Egy kolhoz udvarán böhöm nagy, cirill betűs feliratos teherautók sorakoznak. Krumplitörők pörögnek feléjük a levegőben. Az ellátó hadtest katonái – békésen szunyókáltak a teherautók vezetőfülkéjében –, hanyatthomlok menekülnek, de nincs esélyük. Olyan gyorsan végzünk velük, hogy még mi magunk is alig bírjuk felfogni a történteket. Gyakorlott mozdulatokkal átkutatjuk a halottakat, és elszedjük tőlük mindazt, aminek még hasznát vehetjük. A teherautókat dézsmáljuk, amikor egy tábornoki egyenruhát viselő alak bukkan fel közöttünk. Pattogó hangon parancsszavakat kezd osztogatni. Aprócska ember, mégis olyan megszeppenve engedelmeskedünk neki, mintha csínytevésen kapott gyerekek lennénk. – Igen, tábornok úr! Máris, uram! – dadogja Löwe hadnagy hibátlan vigyázzállásban. Mást nem is igen mondhat az ember von Manteufel báró tábornok jelenlétében. Ez az első alkalom, hogy személyesen is találkozhatunk a Gross Deutschland páncélgránátos-hadosztály rettegett parancsnokával, de már hallottunk róla, és az is bőven elég volt. Még Porta és Pici is csendben meghúzza magát egy teherautó mögött. – Tudomásom szerint senki nem adott engedélyt a megállásra! Vagy tévednék? – kürtöli az apró tábornok. – Az OGPU börtönét támadjuk, uraim! Nézzenek körül, és rá fognak jönni, hogy a börtön nem itt van, hanem még mindig amott, fent a 347-es számú magaslaton. Ha még egyszer engedély nélkül meg mernek állni, rögtönítélő bíróság fog dönteni a további sorsáról! Mire Löwe kinyithatná a száját, a tábornok már el is viharzott, vigyorgó segédtisztjével az oldalán. – Szar és korrupció – mondja csalódottan Pici, akinek egyetlen aranyfogat sikerült zsákmányolnia csupán. – Ezek a szovjetek szegényebbek, mint a templom egere. Arany helyett acélfogakat hordanak a csőrükben. Hát szabad így kitolni egy német felszabadítóval? A következő néhány órát a század keserves előrenyomulással tölti. Verejtékezve verekedjük át magunkat a fagyott aljnövényzeten. Inkább érzem, mint látom az orosz őrjáratot, és estemben tüzelek. A sorozat a száján találja el az orosz tisztet. A férfi széttépett arccal zuhan a hóba. Porta hosszú sorozata valósággal a levegőbe emel néhány oroszt, és hátradobta őket, mint tekegolyó a bábukat. Albert oldalra gurul a hóban, és
közben eldob két kézigránátot, ronggyá tépve három oroszt. – Ez meleg volt! – törli meg a félelemtől hamuszürke arcát. – Csájázók előttünk! – ordítja rémült hangon Heide, és beveti magát egy beomlott lövészárokba. Porta összekötöz néhány kézigránátot egy benzineskannával. – Majd én! – Pici vérszomjasan kitépi Porta kezéből a köteget, fürgén a T–34-eshez rohan, és felpattan a tetejére. Bevágja a bombát a torony óvatlanul nyitva hagyott nyílásán, elégedetten röhögve leugrik, és fedezékbe gurul. A T–34-es és lőszerkészlete iszonyatosat robban, a légnyomás a földbe passzíroz minket. Az erődben felugat egy Maxim. A sorozat Müller hadnagyot, az 1. szakasz parancsnokát kapja telibe. Ordítva fetreng a hóban, kifordult belső részekkel, míg el nem vérzik. A lángszóróval kiperzseljük a géppuskafészket. Már megint kint vagyunk a szél uralta sztyeppen. Halálosan kimerülten beássuk magunkat, és várjuk, hogy a tüzérség utat tisztítson nekünk a folyó túlpartjára. A motorbiciklis ezredet már megsemmisítették egy átkelési kísérlet során. Sokan közülünk a vízbe fúltak, amikor az oroszok léket bombáztak a méter vastag jégbe. Másokat az egymásra csapódó jégtömbök zúztak halálra. Porta kiteríti a zöld terítőt, és próbából dob néhányat a kockákkal. – Na, kinek van kedved játszani? – invitál minket. – Gyertek csak bátran, befagyott seggű vándormadárkák! Tiétek a szerencse, enyém a nyeremény! Dideregve lekuporodunk a terítő köré a hóba vájt üregben, és nem telik bele sok idő, a kocka bűvöletébe esünk. A világ megszűnik létezni körülöttünk, ingünk-gatyánk pedig szép sorjában Porta tulajdonába vándorol. Gregor Martin az első, aki fizetésképtelenné válik, de nem adja fel. Porta gálánsan egy nagyobb kölcsönt ad neki. Nyolcvanszázalékos kamatra… Heide is elveszti mindenét. Nem sokkal ezután Barcelona kiszáll. Albert képtelen elhinni, hogy teljesen leégett. Az nem lehet, hogy ennyire elpártolt tőle a szerencse! Hiszen ő az egyetlen fekete az egész brancsban! Megint elmeséli nekünk, hogyan verte az apja a dobot a huszároknál. – Ha mégis találnál valamit a zsebeidben, a dupláját teszem fel ellene – ígéri bajtársi együttérzéssel Porta. – Ha pedig nem, akkor kölcsönzünk neked! – teszi hozzá Pici, aki Porta kincstárnoka.
Albert szomorúan bólint. – Csak aztán meg ne feledkezz arról, hogy mit szoktak csinálni a fehérek azokkal, akik nem fizetik meg időben a tartozásukat – figyelmezteti Pici, miközben átnyújt neki egy köteg bankjegyet. Odakint a sztyeppen a farkasok és a szél versenyt üvöltenek egymással. – Átkozott hideg van – dobja el a kockákat Papa. – De hát, a fene egye meg, tél van, és mi kint vagyunk a semmi közepén Oroszországban! Hogyne lenne hideg! – Merde aux yeux – motyogja a Légiós a tenyerét dörzsölgetve. – Rajvezetők a parancsnokhoz! – adják tovább fedezékről fedezékre. – Hogy a sátán simogatná végig a hátukat szögesdrótba csavart ököllel! – mérgelődik Papa. – Végre nyerésben vagyok, és erre tessék, a sereg ezt is elcseszi nekem! – C’est la guerre, mon ami! – dünnyögi a Légiós, örökös cigarettájával a szájában. A kerge széllökések hóviharrá erősödnek. Félelmetes természeti jelenség tud ez lenni az orosz sztyeppen. Még a farkasok is búvóhelyet keresnek maguknak. Papa az elemekkel dacolva visszaküzdi magát hozzánk. – Felállni, lusta népség! Elég a lazsálásból! Morgolódva engedelmeskedünk. – Kik vannak elöl? – kérdezi dühösen Barcelona. – A 114-esek – feleli Papa. Egy pipagyújtásnyi időt azért még engedélyez magának. – Akkor nem kell annyira sietni – mondja Porta. – Hadd vágjanak nekünk utat a bokorugrók! Legfőbb ideje, hogy valaki más is harcoljon, ne csak mindig mi. Pici kinyitja a háromcsövű puskát, és medvetöltényt rak bele. – Menjünk, lőjük szét iván pajtás seggét, hogy végre nyugton hagyjanak minket! – üget Papa után, hóna alatt a puskával, mintha csak vadászni indulna. A századot szigonyágyúkkal szerelték fel. Ezekkel kell fellőni a köteleket a sziklára. – Majmok vagyunk, vagy mi? – markolja meg a jeges köteleket Porta. Mászni kezdünk. Jó magasan vagyunk már, amikor az egyik újonc megcsúszik. Ijedtében elengedi a kötelet, és a nyakamba kapaszkodik. – Eressz el! – ordítom a szorítástól és a rémülettől fuldokolva. Még néhány másodperc, és az én kezem is lecsúszik a kötélről. – Harapj a kezébe! – javasolja Porta a szomszédos kötélről.
Kétségbeesésemben meg is teszem. Csontig a férfi kezébe mélyesztem a fogaimat. Felordít, és elengedi a nyakamat. Estében sikerül elkapnia egy kiszögellést, de nem tud megkapaszkodni a jeges felületen, és lezuhan a mélybe. Végre fent vagyunk. Egy világítórakéta röppen fel, rövid időre rést nyitva az éjszaka fekete bársonyán. Vakító fényében egy falu tűnik fel, mintha a hóból bukkant volna elő. Rövid vágtában megközelítjük a házakat. Karabéllyal a kezemben berúgok egy ajtót. Egy orosz tiszt ugrik fel döbbenten. – Germánszki! – kiáltaná, de nem jut tovább a „ger”-nél. A robbanógolyó száján találja el, visszalökve a szó többi részét a torkába. A feje és a nyaka szétnyílik, a tartalmuk beteríti a szobát. Minden szörnyűsége ellenére szinte komikus, ahogy a test megrázkódik, majd felém indul. Megint lövök. A golyó gyomortájékon találja el, és felrepíti a levegőbe, ahol egy pillanatra megáll, mintha széttárt karjaival siklórepülésbe akarna fogni. Az egyik kezében még mindig ott az aranyszegélyes, sarlós-kalapácsos sapka. Aztán a háta görcsbe rándul, és ömleni kezd belőle a vér. Hatalmas robajjal a padlóra zuhan. Vele együtt a mögötte lévő könyvespolc is elvágódik. Apró dísztárgyak sokasága zúdul a holttestre. – Hé, ember! – paskolgatja meg Albert a géppisztolyát. – Imádom ezeket a jó öreg gépgitárokat. Egy ilyennel az oldalán bivalyerősnek érezheti magát az ember! – Mit tátod a szájadat? – kiált rám Papa az ajtóból. – Gyerünk, szedd a lábad! Bőven ráérsz hullákat tanulmányozni majd akkor, ha te is az leszel! – Hé, ember! – paskolgatja meg Albert a géppisztolyát. – Imádom ezeket a jó öreg gépgitárokat. Egy ilyennel az oldalán bivalyerősnek érezheti magát az ember! – Mit tátod a szájadat? – kiált rám Papa az ajtóból. – Gyerünk, szedd a lábad! Bőven ráérsz hullákat tanulmányozni majd akkor, ha te is az leszel! Mintha ezernyi géppuska lőne minket. A nyomjelzők csíkjai ernyőt vonnak a falu fölé. Torkolattüzek villannak minden ablakból, minden ajtóból. Kézigránátok szállnak a levegőben, a falak robbanásoktól visszhangzanak. Minden fedezéknek használható zug mögött, legyen bármilyen kicsi is, egy vöröskatona lapul, készen rá, hogy halálmegvető elszántsággal meg küzdjön velünk. Pici felüvölt, és lerogy egy fal tövébe. – Pici! – ordítom, és rémülten levetem magam melléje. Kinyitja a szemét, és értetlenül rám néz.
Porta szalad felénk, a nyomában Gregorral, aki egy ménkű nagy orosz orvosi táskát cipel magával. – Kinyiffantál? – hajol le Picihez Porta. – Nem! – feleli erőtlen hangon Pici. – De egy rohadék pogány eltalálta a torkomat! – Átkozott legyek! – kiált fel Porta, miután szabaddá tette Pici nyakát. – Átlátok rajtad, de tényleg! Még soha nem pipáltam ilyet! Nézzétek! – mutatja a bemeneti lyukat. – A golyó átsétált rajta, pedig le kellett volna vigye a fejét! – Szentséges Ágota! – nyom rá egy tampont a kimeneti sebre Gregor. – Te aztán szerencsés fickó vagy, hallod-e! Ha csak egy kicsivel is feljebb megy, az ateisták kiürítik a koponyádat! – Tudsz inni? – kérdezi aggodalmasan Porta, és Pici kezébe nyomja az ötliteres, vodkával teli kannát. – Ne kérdezz baromságokat! – nyekergi Pici. Megemeli a kannát, és pontosan huszonegy másodperc alatt kiissza a felét. – Biztosan kifolyt a lyukakon és felitta a kötés – pislog Porta. – Normális ember nem tudna ilyen gyorsan ennyi vodkát meginni. – Márpedig lement, és fincsi volt – törli meg elégedetten a száját Pici. – Ez a kortyocska egészen új embert csinált belőlem. Add csak vissza! Az új ember is szeretné megkóstolni a célzóvizedet! – Ha nem láttam volna, nem hinném – motyogja Porta. Megrázza az üres kannát, és majdnem sírva fakad. Aknavetőgránátok záporoznak a falura. A házak zsúpteteje pillanatok alatt lángba borul. – Húzzunk innen, amíg nem kapunk mi is a fejünkre egyet! – javasolja Gregor. – Várj egy percet – markolja meg a lefűrészelt csövű puskát Pici. – Hadd próbáljam ki ezt az ágyút. Látni akarom, mit tud. Hátha megtaláljuk a fickót, aki lyukat lőtt belém! Az éjszakát a faluban töltjük, és még másnap is ott folynak a harcok. Három nap alatt mindössze száz métert nyomulunk előre. Valahányszor elvackolnánk magunkat, az oroszok ellentámadást indítanak, hevesebbet, mint mit valaha is láttunk, és visszavernek minket. Pokoli küzdelmet folytatunk, többször is közelharcra kényszerülünk. Amikor végre visszarendelnek minket, hogy kifújjuk magunkat, kiderül, Albert az egyetlen, aki nem sebesült meg. – Ezt hogy csináltad? –csodálkozik Porta, akinek turbánra hasonlító kötés díszíti a fejét.
– A helyzet az, hogy nem látnak a golyók, ember. Mert fekete vagyok! – röhög Albert. – Megkerülnek, és belefúrják magukat a ti fehér seggetekbe! Én mondom nektek, nagyon nagy előny feketének lenni a fehér ember háborújában!
Az, hogy ez a Führer elleni merénylet sikertelen volt, újabb bizonyítéka annak, hogy Adolf Hitler Isten kegyelméből lett a mi legfőbb pásztorunk… és hogy nincs az a földi erő, amely megállíthatná a végső Német Győzelemhez vezető úton. Völkischer Beobachter 1944. július 2. – Nincs téli felszerelésünk – mondja Bauer tábori szállásmester. – A Führer annyira biztos volt benne, hogy nem lesz több téli hadjárat, hogy leállítatta a téli felszerelések gyártását. – Hülyének néz?– húzza fel magát Hinka ezredes. – November eleje van! Már két hete, hogy lehullt az első hó! Ha ez így megy tovább, egy hét múlva a nyakunkig fog érni a hó! – A Führer megtiltotta, hogy téli felszereléseket osszanak. Mert hogy nem lesz több téli hadjárat – tárja szét a kezét a raktáros. – Megőrült? – kérdi parázsló tekintettel Hinka. – Az embereim jelentős részének még nagykabátja sincs, és más szükséges holmiknak is híján vagyunk. A lőszerünk is fogytán. – Sajnálom, ezredes úr, de nem kaptam téli ellátmányt a hadseregcsoporttól. A legutóbbi szállítmány mindössze gyakorlóruhákat, napszemüvegeket és óvszereket tartalmazott. – Az isten verje meg! – őrjöng Hinka. – Gyakorlóruha és óvszer! Mi a fenét kezdjek velük? – Jöjjön és nézze meg, ezredes úr. Még a vasúti átvevőben van a szállítmány. Átvettem, de hogy hova fogom rakni őket, azt magam sem tudom. Gyakorlóruha és kotonhegyek! Pedig én azt rendeltem, amire szükség volt. Téli olajat, meleg kabátot! És erre? Semmit nem kaptam meg abból, amit kértem! A Führer parancsa, Hinka ezredes! – Mi a frászt tegyünk a kotonokkal? Húzzuk az oroszok fejére, hogy fulladjanak meg? – bömböli Hinka. Minden önuralmát latba kell vetnie, hogy ne vesse magát a raktárosra. Ettől a naptól fogva a 4. német páncélos-hadtest katonái a halott orosz katonáktól szerezték be a szükséges téli holmikat.
A TŰZVETŐ
Von der Hecht vezérőrnagy, hadosztályparancsnok gondosan behelyezi a szemgödrébe a monokliját, és a nyers fából összeácsolt asztal fölé hajol, hogy megnézze magának a térképeket. A hadosztály ezredparancsnokai és vezérkari tisztjei is jelen vannak az aprócska, alacsony mennyezetű tanteremben. A hórihorgas, szigorú tekintetű vezérkari főnök, von Balk ezredes indulatosan megmagyarázza, hogy miért vallottak sorozatosan kudarcot a magaslat ellen intézett támadások. – Kifogások és kifogások! Mindig csak kifogások! – gesztikulál paprikavörös képpel. – A valóság azonban az, hogy az emberekből hiányzik a bátorság, az alacsonyabb rangú tisztekből pedig az elszántság. Ennek változnia kell! Vége a kesztyűs kéz időszakának! Eljött a vaskéz ideje! A gyávaság vagy a habozás legkisebb megnyilvánulását is szigorúan büntetni fogjuk! Mozgó haditörvényszéket állítunk fel, rögtönítélő bíróságokat! A fegyelmet helyre fogjuk állítani! Már harmadik hete ostromoljuk a 409esen a szanatóriumot és a mellette levő malmot. A cél az OGPU-börtön! És hol tartunk? Még mindig a szanatóriumnál és a malomnál! A Führer három napot adott a célpont elfoglalására. Itt… – sújt le a pálcájával egy vörössel bekarikázott pontra – itt kell áttörni, és akkor mind a szanatórium, mind a malom a miénk. Innen már egyenes út vezet a magaslatokhoz, és ha elfoglaltuk őket, miénk a dombtetőre épített börtön is. Ha az megvan, a Dnyeper már csak egy kőhajítás! Mi leszünk az első hadosztály, amelyik eléri a Dnyepert! – Felegyenesedik, és átszellemülten a hadosztályparancsnokra néz. A vezérőrnagy tölgyfaleveles lovagkeresztje vakítóan csillog a karbidlámpa fehér fényében. A kitüntetés büszke tulajdonosa torz mosolyra húzza vértelen ajkait. Elővesz egy patyolatfehér zsebkendőt, és megtörölgeti vele a homlokát. Hideg halszemével kérdőn végigméri az előtte állókat. – Vezérőrnagy úr! Ez sok áldozatot fog követelni! – tiltakozik erőtlenül a gyalogságiak parancsnoka. – Minden csata áldozatokat követel, ezredes – feleli megvetően a vezérőrnagy. – A veszteség nem számít. A legvéresebb csaták azok, amikről megemlékezik az utókor! – Masszív tüzérségi támogatás nélkül nem leszünk rá képesek – jegyzi meg a hadműveleti tiszt a vezérőrnagy tekintetét kerülve.
– Tud valami konstruktívat is mondani, ezredes? – ugatja le a parancsnok. Teletölt magának egy poharat konyakkal, és felhajtja. A szárnysegédje gyorsan újratölti a poharat. A vezérőrnagy kihúzza magát, és lekicsinylően a páncélosok parancsnokára, a félkarú Hinka ezredesre néz. – A maga 2. zászlóalja keresztülhúzta a számításaimat, ezredes! Hogy történhetett meg ez? Milyen kár, hogy Blank őrnagy is elesett! Jól mutatott volna a rögtönítélő bíróság előtt! – Megleptek minket, uram! – védekezik Hinka. – Bárki belesétált volna a csapdájukba! Úgy beásták a tankjaikat, hogy közvetlen közelről se lehetett észrevenni őket. Egyszerűen elseperték a 2. zászlóaljat. Blank őrnagy tehetetlen volt. – Kíméljen meg a kifogásaitól – inti le a vezérőrnagy. – A 2. zászlóalj maradéka átkerül a gyalogsághoz. Hadd tanuljanak meg azok a lusta disznók bokrot ugrani. Ha azt hitték, hogy a tankok azért vannak, hogy ők jó melegben lehessenek, hát tévedtek! – Értettem, vezérőrnagyúr – feleli a mennyezetre szegezett tekintettel Hinka. A háta mögött valaki zajosan elvágódik. Egy kapitány a motorbiciklis ezredből. A széket is magával viszi. A vezérőrnagy megigazítja a monokliját, és undorodva megnézi a delikvenst. – A mélységi felderítőim parancsnoka, Opel kapitány – mondja Winkel lezredes, a 4. lovassági ezred parancsnoka. – Vigyék innen ezt a nyámnyilát – hessent a kezével a vezérőrnagy. – Helyezzék át azonnal egy harctéri ezredhez! – A kapitány már egy hete nem aludt, uram! – kel öntudatlan tisztje védelmére Winkel alezredes. A vezérőrnagy aszott lófején megrándulnak az izmok. – Gondolja, hogy én aludtam, miközben a hadosztályom azt az átkozott börtönt próbálja elfoglalni? – sziszegi gyilkos tekintettel. – De itt vagyok, és nem a padlón elterülve! Egy koszos orosz padlón! Ne akarja azt mondani nekem, hogy a katonáink ennyire bírják a gyűrődést! A maga álmatag felderítője viszont értéktelen számomra, Winkel alezredes! Ha túlélné az ostromot, állítsák rögtönítélő törvényszék elé gyávaság és alkalmatlanság miatt! – A térkép felé fordul, és a lovaglóostorával a pirossal bekarikázott pontra csap. – Ide hallgassanak, uraim! – sipítja hisztérikusan. – A magaslatot el kell foglalni, és az én hadosztályom fogja elfoglalni! A két másik hadosztály oldalról fog fedezni minket, a tartalék pedig eltakarít utánunk.
Engedélyt kaptam az OKH-tól*, hogy én vezessem a támadást. Von Manstein tábornagy bízik bennünk! – Idegesen végigsimít kopaszra borotvált fején. – Uraim, azt akarom, hogy holnap estére legyen a miénk a magaslat! Ez parancs! És jól jegyezzék meg, amit most mondok: ha valaki kudarcot vall, bármilyen oknál fogva, rögtönítélő bíróság elé kerül gyávaság és alkalmatlanság miatt. – Megint a térképre csap ezüstnyelű korbácsával. – Ez parancs! Ha az egész hadosztályt is fel kell áldoznom érte, az a magaslat holnap estére akkor is az enyém lesz! Valaki nekikoppan az ajtónak. Egy tüzér hadnagy ájult el. A tábornok feje lángol a méregtől. Vadul a csizmája szárát csapkodja. – Van még valaki, aki le óhajt feküdni? – fröcsögi megvetően. – Most tegye, hogy még időben megszabadulhassak tőle! Halálos csendben várják, hogy két szanitéc kicipelje a hadnagyot, mint egy zsák krumplit. – Folytassa, Balk! – fordul a vezérkari főnökhöz a vezérőrnagy. – De fogja rövidre, mert az idő is! – A hadtest három hullámban fog támadni – magyarázza az ezredes. – Mint hallhatták, mi vezetjük a támadást. Villámgyorsan fogunk lecsapni. Nem torpanhatnak meg, bármit is vessen be maguk ellen az ellenség. Itt kezdünk, a 209-esnél. Lerohanják a szakadékot. Zárótűz fogja megtisztítani maguk előtt az utat. A dombtetővel kezdik, aztán legördülnek, végig a domboldalon. A 39. szovjet gárdával fogják szembe találni magukat, már ami megmarad belőlük a bombázás után. Elit egység, a parancsnoka egy fanatikus tábornok, bizonyos Konyev. Az 521. páncéloshadosztálytól és a 16. lovassági dandártól kaptak erősítést. A tartalékaik itt lesznek, húsz kilométerrel mögöttük. A 731. lövészezred. Jelentéktelen erő, nem rendelkeznek harci tapasztalattal. Egy csapat félig képzett paraszt. Ha bevetik őket, egyetlen zászlóaljunk könnyedén elintézi őket. Winkel alezredes, maga innen fog támadni a gyalogságával a páncélosezredet támogatva. Mondja meg az embereinek, hogy tapadjanak a tankjainkra. Aki lemarad, azt kíméletlenül likvidálni kell. Jevers ezredes, maga lesz az összekötő a szárnyon lévő hadosztályhoz. A 104. gránátosezredet fogja követni a 6. motorbiciklis ezreddel. – Értettem, uram – motyogja dermedten Jevers. A parancs felér egy halálos ítélettel. Ezt nem élhetik túl. A vezérkari főnök jeges mosollyal Mullen ezredesre, a 114. páncélgránátos-ezred parancsnokára néz. * Oberkommando des Heeres – a hadsereg főparancsnoksága. (német)
– Maga pedig, ezredes, a 104-essel együtt fog támadni. Zaun őrnagy; maga az éj leple alatt átkel az ellenséges vonalainkon a 76. rohamzászlóaljjal, és elfoglalja az ellenséges pozíciókat. Jöjjön ide, Zaun. Itt fog áttörni – kopogtatja meg a térképet a pálcájával. – Legyenek gyorsak, mintha az ördög kergetné magukat, mert úgy is van. „H” órára legyenek az ellenség előretolt állásai mögött. Ha nem, a fejével fizet! – Értettem, uram! – A szájpadlása taplószáraz. – Ma éjjel mennybe megyünk – súgja oda Winkel alezredesnek. – Csak nem ideges? – kérdezi a vezérkari főnök. – Ha úgy érzi, hogy a feladat meghaladja a képességeit, csak szóljon! Biztosan találunk valakit a helyére! Az őrnagy arca vörös, mint a pünkösdi rózsa. Nem tudja, mit mondjon, de nem is kell, mert a vezérkari főnök már a tüzérség parancsnokának, Grün ezredesnek magyaráz: – Maga, ezredes, maga egy egész tüzérségi hadosztályt fog vezényelni. Kap egy Nebelwerfer dandárt is két aknavetőszakaszt. Nem kell elmagyaráznom, hogy a feladat szoros együttműködést és egyeztetést igényel a különböző ütegek között. Öt órája van, hogy egybehívja az ütegparancsnokokat és kidolgozza velük a részleteket. Sikerült egy meteorológuscsapatot is szerezni, így ebből a szempontból nem lehet gond. Ha nem bízik meg valamely ütegparancsnokban, nyugodtan cserélje le tapasztaltabb emberre. Nem hibázhatnak! Az egész művelet sikere önön múlik! Éppen ezért a tűzvezető lesz a kulcsember. Kifogástalan munkát kell végeznie. Kit javasol? – Henckel századost – feleli habozás nélkül az ezredes. A harmincas évei elején járó magas, sovány fiatalemberre néz. – Herr Henckel három éven át oktató volt a jüterburgi tüzériskolában. Nemrégen került ki a frontra, de rendkívül jó ajánlásokat hozott az iskolából. Meggyőződésem, hogy nincs nála alkalmasabb személy erre a feladatra. – Remélem, igaza van – vakkantja a vezérőrnagy, kutakodóan a századost nézve, aki szándékosan a karbidlámpa fénykörén kívül helyezkedett el. – Ide figyeljen, Henckel, mert ez fontos. Minden azon múlik, hogy megértette-e, mit várunk el magától. Nem lesz időnk még egyszer elmondani! Tovább, Balk! – cserdít a csizmájára az ostorával. – Nem érünk rá! Grün ezredes a századoshoz lép, és az oldalába könyököl. – Az ördögbe, Henckel! – suttogja. – Maga itt van? Ébresztő, ember! Hol vannak a jegyzetei? Mutassa, mit írt! – Henckel százados bamba tekintettel átadja a jegyzetfüzetét. – Mi a fene ez, ember? Maga megőrült? – sziszegi az ezredes. – Alig van itt valami! Azt akarja, hogy mindketten hadbíróság elé kerüljünk? Az ördögbe magával! Még soha nem láttam
ilyet. Herr Pohl! – fordul a segédtisztje felé. – Ébressze fel Henckel századost! Maga pedig jól jegyezze meg a szavaimat, henckel: ez itt nem Jüterburg. Ha hibázik, az a fejébe fog kerülni! Beteg? Ha igen, szóljon. Most! – Nem, uram. Minden rendben. Csak egy kicsit fáradt vagyok. – Fáradt… – fintorodik el az ezredes. – Ki nem az? Visszatér a térképasztalhoz, és aggodalmasan a kiaszott vezérőrnagyra pillant. Valaki mást kellene Henckel helyére javasolni, de kit? Senki nem jut eszébe, akire rá merné bízni ezt a feladatot. – Elment az esze, ember? Már megint alszik! – rázza meg Henckel százados karját az adjutáns. – Figyeljen, az isten szerelmére, és írja, amit mondanak. Különben szétbombázza az egész hadtestet, amikor tüzet nyit! – Nem tudom, mi van velem. Egyszerűen nem tudok ébren maradni – mentegetőzik Henckel, és a falnak dől, hogy megtámassza magát. – Már nem is emlékszem, mikor feküdtem utoljára ágyban! – Ágyban? – vihogja el magát a segédtiszt. – Örüljön, ha jut egy halom vizes szalma, és nem a hóban kell feküdnie. Ágy csak a vezérkari tiszteknek jut. Én már két éve nem láttam ágyat. – Két éve? – motyogja Henckel. – Csak volt szabadságon! Minden katonának jár három hét szabadság évente! – Mondja, Henckel, honnan a francból jött maga? A Holdról vagy mi? Szabadság! Szentséges Szűz Mária! Maga egy álomvilágban él! A legtöbb, amiben reménykedhet, az egy közepesen súlyos sérülés, amivel elszabadulhat ebből a pokolból, hogy végre kialhassa magát. Ezennel ünnepélyesen megígérem magának, hogy ha leszek olyan szerencsés, és megsebesülök, nem lesz az az orvos a seregben, aki hat hónapnál előbb ki tud húzni az ágyból. – Ez szabotázs! – méltatlankodik Henckel. – Gondolja maga! – mosolyog fölényesen a segédtiszt. – De hamarosan másképp fogja látni. Addig is azonban megparancsolom, hogy ébredjen fel. Ha nem teszi, akkor nagyon-nagyon kellemetlen helyzetbe kerülhet. A feladat, amivel megbízták, jóval többet kíván, mint hogy nyitva tartsa a szemét. Harctéri zsargonnal fogalmazva olyan forró lesz a talpa alatt a talaj, ha ezt eltolja, hogy tojást sütögethetünk rajta. Hatalmas robbanás vág a szavába. A ház megrázkódik. A robajt újabb két robbanás követi. Az egybegyűltek ügyet sem vetnek rájuk, a vezérkari főnök sem tart szünetet. Egyedül Henckel pislog ijedten az elsötétített ablak felé. – Bombázók? – suttogja. Még új a fronton, és Jüterburgban egyszer sem
volt légiriadó. – Fogjuk rá – mosolyog az adjutáns. – Mi csak kávédarálónak hívjuk őket. Rengeteg van belőlük. Régi biplánok, a rájuk akasztott bombák úgy lógnak rajtuk, mint a kolbász a hentesnél. Ha a pilóta fényt lát, leakaszt egyet, és ledobja. Próbálja ki! Menjen ki parázsló cigarettával a szájában! Garantálhatom, hogy mielőtt annyit mondhatna, hogy „bikmakk”, fejbe kólintanák egy bombával! Egy újabb robbanássorozat bevágja az ajtót. A jeges szél és a porhó pillanatok alatt kioltja a karbidlámpát. – Csukják be azt az ajtót, és gyújtsák meg a lámpát! – parancsolja ingerülten a vezérőrnagy. – Fényt! – csap türelmetlenül a csizmájára. – Fényt, hogy az ördög vinné el! Néhány híradós kezét-lábát törve siet előre új karbidlámpákkal. Az egyik lámpa sziszeg és nagyokat pukkan. A vezérőrnagy csúnyán megnézi magának. – Oltsák el azt a lámpát! – ordítja habzó szájjal. Egy tiszthelyettes megpróbálja lecsavarni, de a lámpa rendületlenül tovább sistereg. Mintha mindenáron bosszantani akarná a vezérőrnagyot. A tiszthelyettes megégette az ujjait, de meg se mer mukkanni. – Vigye azt a lámpát! Ki vele! – bömböli a vezérőrnagy. A tiszthelyettes felkapja a lámpát, és kirohan vele a szabadba. Egy másodperc se telik bele, bomba robban, s a tiszthelyettes és a lámpa visszarepülnek a szobába, immár üvegszilánkok és húscafatok formájában. – Jól idepiszkított nekem – morog a vezérőrnagy. – Takarítsák el, és térjünk vissza a tárgyra! Folytatják a „nagy támadás” kitervelését. A bombázás és a halott tiszthelyettes látszólag senkit sem érdekel. Néhány katona eltakarítja a maradványokat. – Rövid, heves zárótűzzel tartóztassuk fel az ellenséget? – kérdezi bizonytalanul Grün, a tüzérség parancsnoka. – Igen, igen, persze! – feleli morózusan a vezérőrnagy. – Mi mást gondolt? A senki földjét kezdik bombázni, és szépen előrehaladnak, közvetlenül a gyalogságunk előtt. El fogunk veszíteni néhány embert, de hadd hulljon a férgese. Az ellenség azonban legrosszabb álmában se fog arra gondolni, hogy ilyen közel leszünk a zárótűzhöz. Meglepjük őket, lehetetlenné téve, hogy felállítsák az automata fegyvereiket, a nehézágyúikat pedig addigra szétbombázzuk. A meglepetés ereje, uraim, a meglepetésé. Maga, Winkel alezredes a nyílt sztyepp felől fog támadni. Tudom, hogy ez rendkívül kockázatos lesz, de biztos vagyok benne, hogy meg tudja csinálni. Bí-
zom magában. Lényeges azonban, hogy mindvégig kapcsolatban maradjon a két szárnnyal. Ha ez elmarad, akkor minden hiába. Az oroszok zseniálisan ki tudják használni az ilyen helyzeteket. Elég a legcsekélyebb tévedés itt – csap az asztalra –, és mindennek lőttek! Az eligazítás még egy félóráig tart. A vezérőrnagy újra és újra emlékezteti a tisztjeit, hogy mi vár rájuk, ha kudarcot vallanak, végül kidomborítja a tüzérség felelősségét, és komoran Grün vállára teszi a kezét. – Ígérje meg nekem, ezredes, hogy ha valakiben nem bízik meg száz százalékig, akkor azt habozás nélkül lecserélik. Elég egyetlen balfék, és a következmények beláthatatlanok. – A sapkájához emeli a kezét. – Köszönöm, uraim, és sok szerencsét. Ha a művelet nem jár sikerrel, önök közül senki nem marad tiszt. Ezt jól véssék az eszükbe! – Istenem, már megint! – suttogja Grün kétségbeesetten. Henckel már megint elaludt. – Sajnálom, uram! – motyogja megszégyenülten a százados. – Nem értem, mi történik velem. Úgy érzem magam, mintha nem is én lennék. – Mit csináljak magával? – tördeli a kezét az ezredes. – Nincs más, akire rábízhatnám a tűzvezetést. Más körülmények közt megbízhatnék egy tapasztalt őrmestert, de ez alkalommal nem tehetem. Össze kell szednie magát. A fene vinné el, szedje már össze magát, ember! – ismétli önmagát, és dühösen megrázza a századost. – Mindent lejegyzett? – Igen, uram, mindent papírra vetettem. Nem túl bonyolult. Bízhat bennem, uram. – Remélem, hogy igazat mond. Nagyon remélem. De egy percig se higgye, hogy könnyű feladat lesz. Vegye át még egyszer az adjutánsommal. – Az ezredes leakasztja hosszú bundakabátját a fogasról. Henckel szolgálatkészen felugrik, hogy felsegítse rá. – Hagyja, az istenit! Ez itt nem a tiszti étkezde. Ne rám fecsérelje az idejét, hanem foglalkozzon inkább azzal, amivel megbíztuk. Az ördög, az Isten és az összes szent legyen magával, Henckel – dünnyögi az ajtó felé menet. A pisztolyát kiveszi a táskájából, és a kabát zsebébe csúsztatja. Onnan könnyebb előrántani. Henckel bambán maga elé mered. Az osztályterem úszik a szeme előtt, mint hajó a tengeren. A százados nem szeretne egyebet, csak lefeküdni a poros földre, és aludni, aludni… – Egy jéghideg zuhanyt kell vennem – és közben rálép a saját lábujjaira, hátha addig is a fájdalom segíteni fog. De nem segít. Valahol a távolban mintha valaki az órák egyeztetéséről beszélne. Egy őrnagy a Nebelwerferektől oldalba böki, és mond neki valamit, de Henckel csak annyit ért belőle, hogy „várjon”. Hogy mire, fogalma sincs.
– Rosszul van? Mi a fene van magával? – kérdezi éles hangon az őrnagy. – Csak egy kicsit fáradt vagyok, uram. – Remélem, nem annyira, hogy ne tudja megfelelően ellátni a feladatát. Ha mégis, akkor jelentsen beteget. Lehet, hogy börtönt kap érte, de még mindig jobb, mint hogyha elcseszné az egész műveletet! Az ugyanis a fejébe fog kerülni, barátom! – Rendben leszek, csak egy perc – biztosítja Henckel az őrnagyot. – Őszintén remélem. Figyelmesen lejegyezte az ütemtervet? – kérdezi kétkedően az őrnagy. – Ha túl hamar, vagy túl későn lövöm ki a rakétáimat, az katasztrófához vezet. Hadd lássam a jegyzeteit! Henckel remegő kézzel odaadja a jegyzettömböt. Az őrnagy végigfuttatja tekintetét a számsorokon, és elégedetten állapítja meg, hogy ami az ő Nebelwerfereit illeti, minden rendben. Azt már nem tudhatja, hogy ez valójában az adjutáns jegyzeti, és Henckelnek fogalma sincs, hogy mi áll benne. – Aludjon néhány órát – javasolja az őrnagy, és biztatóan a vállára csap. – Frissnek és ébernek kell lennie, mint egy tücsök, ha elkezdődik a bál! Ma éjszaka borotvaélen fog táncolni! – Megérinti a sapkája csúcsát a mutatóujjával, és átballag a tarackosok parancsnokához. Henckel fáradtan lerogy egy székre az adjutáns mellé. Átveszik az időpontokat és a célpontokat. – Ha javasolhatnék valamit – mondja komoly arccal a segédtiszt –, ellenőriztesse a telefonvonalait. Semmit ne bízzon a véletlenre. A vezérkari főnök állandó kapcsolatban fog állni magával arra az esetre, ha valami gond adódna. Ha valamit nem ért, most szóljon! – Nem vagyok idióta – feleli sértődötten Henckel. – Többet tudok a tűzvezetésről, mint bárki más. Az a véleményem, hogy elefántot csinálnak a bolhából. Nemegyszer játszottunk ilyet Jüterburgban. – Irgalmazz nekünk, uram – motyogja az adjutáns a sofőrnek, ahogy dideregve beül a Kübelbe. – Ez a laktanyahős macskajancsi még mindig nem fogta fel, hogy fél lábbal a kivégzőosztag előtt áll. Jüterburg! Kisdedóvó ehhez képest! Egyáltalán nem lepne meg, ha ez az álomittas bolond ma éjszaka kitörné a nyakát. Az ezredhez! – parancsolja nyers hangon, és betekeri magát egy takaróval. – Átkozottul hideg van! – A Kübel többször is megcsúszik, és kis híján beleborul az út menti árokba. – Ha túléljük ezt – morogja tűnődve –, soha nem fogjuk elfelejteni az elkövetkező napokat. – Tudja, kapitány úr – mondja a sofőr, Stolz szakaszvezető, félrerántva a kormányt, hogy elkerülje az ütközést egy villanyoszloppal –, ha én lennék
a vezérőrnagy helyében, hagynám, hogy iván megtartsa magának azt az átkozott börtönt a szanatóriummal együtt. Gond nélkül megkerülhetnénk. – Csakhogy nem maga a vezérőrnagy, Stolz – vigyorog az adjutáns. – Ha ennek a háborúnak vége lesz, maga hazamegy, és folytatja ott, ahol abbahagyta, akár elfoglaltuk a börtönt, akár nem. De tudja, a hadosztályparancsnokunk vezérőrnagy, egyetlen aprócska csillaggal a váll-lapján, és nagyon szeretne magának még néhányat, olyan aranyszínűt, mire ez a háború véget ér. A tábornokok szerint erre való a háború. Ha elfoglaljuk a börtönt, akkor a mi szeretett vezérőrnagyunkat előléptetik altábornaggyá, és ki tudja, talán még egy színes szalagot is kap a nyaka köré. Az altábornagyi rangtól pedig már csak egy lépés a vezérezredesi. Ráadásul, ha most kudarcot vall, könnyen előfordulhat, hogy kiesik a vezetés kegyeiből. Elveszik tőle a hadosztályt, és lőttek a szép fényes csillagoknak, na meg az áhított nyugdíjnak. – Elnézést, kapitány úr, de ez olyan abszurd számomra. Nekünk, közkatonáknak azért kell szétlövetnünk magunkat, hogy egy tábornok még több csillagot tudhasson a vállain! – Igaza van, Stolz, de ezek a játékszabályok. Még örülhet, hogy sofőr. Adjon hálát az égnek, hogy nem valamelyik támadó egységben harcol. – Hála neki – bólint komolyan Stolz, és érzi, hogy feláll a hátán a szőr. A tüzérségi parancsnok Kübelje a keresztútnál parkol. Utána az út szélén áll, és Henckel századossal tárgyal. – Álljon meg! – parancsolja a kapitány, és kiugrik a lassító járműből. – Minden rendben? – kérdezi Grün ezredes. – Igen, uram – feleli a segédje. – Henckel kapitánnyal mindent átvettünk. Az ezredes behúzza a nyakát a bunda gallérja mögé, és aggodalmasan kitekint a sötét sztyeppre. Alacsony, fekete felhőtömegek vágtatnak át az égbolton. – Egy darabig a hadosztályparancsnoknál leszek. Ha valami gond van, ott keressen. Henckel, ha van még kérdése, akkor most mondja! – Igen, uram! – feleli remegő hangon Henckel. – Nekem kell kiadni a tűzparancsot, vagy a hadosztályból fog érkezni? Az ezredes kővé dermed. Nem akar hinni a fülének. – Ez mindennek a teteje! – fakad ki. – Egy szót se hallott abból, ami az eligazításon elhangzott? Hát persze, hogy maga az, aki kiadja azokat az átkozott parancsokat! Erre való egy tűzvezető, ha esetleg nem tudná! Hogy az ágyútüzet irányítsa! – Az ezredes tekintete összeszűkül. – Ugye nem hibbant meg?
– Nem, uram, nem. Jól vagyok, uram. A fejem kissé kóvályog, és kimerült vagyok. Nem is tudom, mióta nem aludtam – teszi hozzá megszégyenülten, mintha az ő hibája lenne. – Sokan vagyunk így ezzel – vágja rá lekicsinylően az ezredes. – Ha valakinek nincs oka panaszra, akkor az maga, százados. Három kellemes évet tölthetett el Jüterburgban, mialatt mi úgy éltünk itt kint, mint a patkányok. És most sír, mint egy reumás derekú öregasszony, mert nem tudott aludni! Ha úgy érzi, nem tudja ellátni a feladatát, akkor most mondja! Még mindig jó lesz futárnak! – Ezredes úr, én tűzvezetőnek vagyok kiképezve! – feleli sértődötten Henckel. – Ez a szakterületem, és nem hiszem, hogy ez a művelet különösebb nehézséget okozhat számomra! – Ez ígéretesen hangzik! – nevet keserűen az ezredes. – Ajánlom is, hogy így legyen, különben a vezérőrnagy a torkán át fogja kitépni a máját! Menjen, ellenőrizze a telefonvonalakat. Mindennek tökéletesen kell működnie. Muszáj, érti? Hals und Beinbruch*, Henckel! – teszi hozzá, és bevágja magát a Kübelbe. Hófelhőt kavarva maga mögött elviharzik. Az adjutáns követi. – Egocentrikus idióta – motyogja Henckel. – Ha nem volna háború, sose lett volna belőle ezredes. A legjobb tiszteket otthon tartják kiképzőnek. Egy jó kiképzőtiszt jó tiszteket nevel. Többet tudok a tűzvezetésről, mint bármelyikük, különösen mint ez a fontoskodó frontszolgálatos majom! Húsz évébe telt, hogy ezredes legyen belőle. Nekem elég volt három is, hogy százados legyek! Ha ennek vége lesz, kétségkívül visszahívnak Jüterburgba mint őrnagyot. – Dühösen beül az autójába, és még jobban összehúzza magán a bundakabátot. – Jézusom, százados úr! – nyög fel a sofőr, egy Pici típusú vén tizedes. – Én azt mondom, ne vállalja! – A véleményét tartsa meg magának, tizedes! – förmed rá Henckel. – Csak akkor szóljon, ha kérdezem, vagy búcsút mondhat a kényelmes sofőrülésnek! Egy hülye barom vagy, gondolja a sofőr. Azt hiszed, különb vagy, mint én, mi? Mert még nem tudod, hogy belőlünk állítják össze a kivégzőosztagokat! Nálad különb seggfejeket is szarrá lőttünk már, tucatjával! – Herr Hauptmann, uram, Schwarz Obergefreiter engedélyt kér megkérdezni, hogy mi lesz az úti cél, uram! – Nagyon jól tudja, hogy hova megyünk! – mordul már Henckel. * Kéz és lábtörést! (német)
– Nem, uram. Fogalmam sincs. – A tűzvezetési központba, maga hülye! – Melyikbe, uram? Van belőlük jó néhány. Egy pillanatig úgy látszik, mintha Henckel fel akarna robbanni. Ökölbe szorítja kesztyűs kezét, és a pimaszul vigyorgó sofőr szemébe döfi gyilkos tekintetét. – A tüzérség tűzvezetési központjába! Mit gondolt mégis? – Nem gondoltam semmit, uram. Amikor még kopasz voltam, azt tanították, hogy nem kell gondolkodni. Bízzuk azt a lovakra, azt mondták, mert nekik nagyobb fejük van! – Valóban? – fröcsögi vérben forgó szemmel Henckel. – Vigyen a tüzérségi tűzvezető központhoz, utána pedig jelentkezzen szolgálatra az ütegnél. És ne merjen még egyszer a szemem elé kerülni! – Értettem, uram – vigyorog gondtalanul Schwarz. Csikorgó kerekkel elindul, és még a legrázósabb útszakaszokon se engedi fel a padlóig lenyomott gázpedált. Az autó farol, zötyög és nagyokat ugrik, a századost azonban még ez se tudja ébren tartani. Alszik, mint akit fejbe vágtak. Schwarz tizedes teli torokból énekelni kezd: Es geht alles vorüber; Es geht alles vorbei, Zuerst fällt der Führer, und dann die Partei!* Egy ponton a Kübel megcsúszik, perdül kettőt, és keresztbe állva az úton, siklani kezd lefelé a hosszú lejtőn. Schwarz hangosan röhög. Roppant mókásnak találja, hogy Henckel mindeközben az autó padlójára csúszva félájultan alszik. – Azt hiszed, kirúghatsz, te felfuvalkodott hólyag? Majd meglátjuk! Még ha fejre is állsz, és a segglukaddal fingod a parancsokat, még akkor se fogsz megszabadulni a jó öreg Schwarz tizedestől! – A tűzvezetési fedezék elé érve úgy beletapos a fékbe, hogy majdnem átszáll a szélvédőn. – Ébresztő, pajtás, megérkeztünk! Vakard össze magad, és nyomás telepumpálni ivánt ócskavassal, vagy téged fognak megtölteni ólommal! – Durván megrázza az alvó tisztet, de az nem reagál. – Ébresztő, aranyzsinó* Minden elmúlik egyszer, egyszer minden véget ér; előbb bukik a Führer, aztán követi a párt! (német)
ros majom! A taxi célba ért! Üdv, Herbert! – kiáltja oda a bejáratnál tébláboló őrnek. – Gyere, cimbora, segíts. Itt fekszik egy barom az autómban, és úgy döntött, hogy nem nyitja ki a szemét, míg véget nem ért a háború. – Rúgd tökön! – javasolja a tizedes, és jóízűen beleharap egy kolbászba. – Nem lehet, cimbi. Ez a nagykutyák közül való. – Hol szedted össze? – les be az autóba Herbert. – Ő az új tűzvezető! – feleli röhögve Schwarz. – Biztató, mi? – Beszarok! Kicibálják a századost az autóból, és lelökik a jégre. Az alvó lassan csúszni kezd a lejtőn, de nem törődnek vele. – Hol vagyok? Mi folyik itt? – ordít fel rémülten Henckel, amikor egy hótorlaszban találja magát. – Kérek engedélyt jelenteni, Oroszországban, uram! – feleli kórusban a két katona. – Oroszországban? – motyogja Henckel. Idegesen az égboltra néz. Egy „kávédaráló” zúg el valahol odafent. Világítórakéták villannak, és egy gépágyú dörögni kezd. A távolban gránátok robbannak. Valamivel odébb, az erdőben a meteorológus-csapat ügyködik. Fénykéve himbálózik felettük. A felhőmagasságot mérik. Henckel rogyadozó léptekkel, mint egy újszülött borjú, betipeg a fedezékbe, és szalutál a szolgálatot teljesítő két hadnagynak. – Minden rendben? – kérdezi arrogánsan. Itt végre otthon érzi magát. Az egyik fal mellett nagy telefonkapcsoló panelek állnak, négy híradós kezeli őket. A tűztérkép, bejelölt célpontokkal, egy terebélyes asztalon van szétterítve. A hadnagyokkal felírja a koordinátákat, és kiszámolja a szükséges időintervallumokat. Egy futár meghozza a meteorológusok jelentését. Henckel panaszkodik. A jelentést hanyagul vetették papírra. Követeli, hogy tisztázzák le. – Kétujjnyi margóval, ahogy illik, ha kérhetem! A két hadnagy egymásra néz, de a véleményüket megtartják maguknak. – Lefekszem egy kicsit – motyogja a százados. Ledől egy lócára, és az arcára húzza bundával bélelt csuklyáját. A jelenlévők tátott szájjal bámulják. Nem akarnak hinni a szemüknek. – Ez megőrült! – suttogja Rothe hadnagy. – Aludni egy ilyen komoly művelet előtt! Ennek a fickónak acélból vannak az idegei. Még a telefonvonalakat se ellenőrizte! Míg beszél, megcsörren a telefon.
– Ha nem a vezérkari főnök vagy a parancsnok, ne háborgassanak – motyogja álmos hangon Henckel, és még jobban magára húzza a csuklyát. – Értettem, uram – feleli Rothe hadnagy. Felkapja a telefonkagylót, és beleszól: – Itt „Mezei Nyúl”, Rothe hadnagy. Igen, alezredes úr! Minden rendben! Ahogy óhajtja, uram! Értettem! – Helyére teszi a kagylót. – A tarackosok – tájékoztatja Hassow hadnagyot. A következő tizenöt per azzal telik, hogy telefonokra válaszolnak. A különböző tüzérségi egységek jelentkeznek, hogy közöljék, készen állnak a bevetésre. A két hadnagy úgy dolgozik, mint egy igásló, hogy mindennel időben elkészüljön. Három emberük az alegységek feladatait igyekszik kiosztani. Csak a tűzvezető alszik jóízűen, mintha semmi köze nem lenne a körülötte zajló eseményekhez. – Uram, irgalmazz – néz fel Hassow hadnagy a táblázataiból. – Hogy ez mekkorát fog durranni! Hálát adok az égnek, hogy nem én vagyok a tűzvezető parancsnok. Embertelenül nagy felelősség ez. Hihetetlen, hogy mi mindent be nem vetnek. Két Nebelwerfer dandár! Ez tizenkét osztag, négy üteggel mindegyikben, és ütegenként tíz vetőcsővel. Aztán ott vannak a 210 mm-es tarackok. Négy darab minden osztályban, vagyis összesen harminchat. Ehhez jön még a nehézágyús osztály három üteggel, azaz kilenc ágyúval. És a mieink kilencvenhat 105 és 150 mm-essel. – Nem beszélve a négy 280 mm-es parittyákkal felszerelt ütegről – teszi hozzá Rothe. – Ez még tizenkettő. – Akkora zajt fogunk csapni, hogy a világ túlsó végében is hallani fogják! – kiált fel Hassow. – A lőszerek hegyekben állnak! – Olyan lesz, mintha eljött volna a világ vége – sóhajt Rothe. – Nem szeretnék azoknak a bőrében lenni, akiknek a nyakába hull. Még a tetveik se ússzák meg élve. – A gyalogságunknak nem sok tennivalója marad – nevet Hassow. – Fel tudod fogni? Majdnem ötezer lövedéket fogunk kilőni csak az első hat percben! Egyszerűen iszonyatos. Aztán újabb sortüzet háromperces időközönként. Magasságos ég! Ez meg csak húzza a lóbőrt! Teljesen elment az esze. El tudod képzelni, mit fog kapni, ha valami balul üt ki? – Nem kell hozzá valami nagy képzelőerő – feleli lakonikusan Rothe. – De a lényeg az, hogy ő felel mindenért, és nem mi. Az igazság az, hogy rossz előérzetem van. Amikor két órával később Rothe felrázza, Henckel úgy érzi, mintha csak néhány percecskét szundított volna. – Százados úr! Ébredjen! A hadosztály van a vonalban. Ébredjen, uram!
Henckel ásítozva felül. – Jól van, uram? – kérdezi aggódva Rothe. – Olyan mélyen aludt, hogy egy pillanatra azt hittem, meghalt. – Mi a fenéért ébresztett fel? Mi van? A legjelentéktelenebb apróságot sem tudják elintézni nélkülem? Pihennem kell, mielőtt a támadás elkezdődne. – Uram! A hadosztály követeli, hogy azonnal menjen a telefonhoz! – A hadosztály? – dünnyögi Henckel. Kábán körbe pislog, és amikor hirtelen rádöbben, hogy hol is van, felpattan, mintha bolha csípte volna meg, és beveri a fejét az alacsony mennyezetbe. – A francba! – tapogatja meg a feje búbját, amelyen máris nőni kezdett egy púp. – Ki volt az a nagyokos, aki ilyen alacsonyra tervezte ezt a fedezéket? Holnapra tegye jóvá a mulasztását! Látják, ide vezet az, ha valaki nem végzi el rendesen a munkáját! Azt akarom, hogy holnap reggel kilenckor itt álljon előttem a felelős! Megértett, hadnagy? Hülye vagy, gondolja Rothe. Örülnöd kellene, hogy egyáltalán van fedél a fejed fölött. A többségnek csak egy rókalyuk jut. Henckel átveszi a telefonkagylót, és megadja a jelszavát. A vonal másik végéről egy szemtelenül friss hang válaszol: – Egy pillanat, uram. Azonnal kapcsolom a vezérkari főnököt. Valóban csak egy pillanat, és a vezérkari főnök erélyes hangja hallatszik a telefonból. Henckel nem igazán érti, hogy miről beszél. Mintha időzítésről és összeköttetésről lenne szó. – Igen, uram – mondogatja gépiesen, miközben értelmetlen ákombákomokat firkál a jegyzettömbjébe. – Megértette? – morogja a vezérkari főnök. Henckel érzi, hogy megint imbolyogni kezd alatta a talaj. Behunyja a szemét. – A francba! Ébredjen fel, uram! Hanckel homályos tekintettel Rothéra néz. Rothe újra és újra megrázza, míg a százados ingerülten el nem taszítja magától. – Nem értem, uram – feleli tompa hangon, mintha egy paplan mélyéről beszélne. – Maga teljesen megőrült? – bömböli a vezérkari főnök. – Elmondom még egyszer az időpontokat, de a jóisten legyen irgalmas magához, ha nem jegyzi le rendesen! Eldarál egy csomó számot, aztán ráparancsol Henckelre, hogy mondja vissza. Türelmetlenül dobol az ujjaival az asztalon. Henckel szerencséjére Rothe hadnagy fülelt, és mindent leírt. A százados elé tolja a táblázatot.
Henckel síri hangon olvasni kezd. – Mi van magával? – kérdezi a vezérkari főnök. – Nyitott szemmel alszik? Mi ütött magába? – Nagyon kimerült vagyok, uram. – Én is, hogy a fene vinné el! – üvölti bele a kagylóba a vezérkari főnök. – A vezérőrnagy is kimerült! Mind nagyon kimerültek vagyunk! Többé nem akarok erről hallani, megértette? Maga tiszt, hát viselkedjen is tiszthez méltóan! – Úgy lecsapja a telefont, hogy Henckel majd belesüketül. A százados egy darabig mereven a készüléket bámulja, aztán visszatámolyog a padhoz. Alig húzza az arcára a csuklyát, megint telefonhoz hívják. Szitkozódva feltápászkodik, és válaszol. – Jegyezze, százados – hallja a segédtiszt elégedett hangját. – „H” óra, BERTHA, HELGA, LUDWIG, ADOLF, BERTHA. Mondja vissza! Vége! – „H” óra, BERTHA, HELGA, LUDWIG, ADOLF, BERTHA – feleli erőtlenül Henckel, és a pokolba kívánja a segédtisztet az egész vezérkarral együtt. A vonal megszakad. Amilyen fáradt, Henckel meg van győződve róla, hogy az adjutáns tette le. Remegő kézzel, az asztalon elnyúlva, leírja az üzenetet. Arról, hogy az órát is egyeztetni akarták vele, fogalma sincs. – Most már hagyjanak végre nyugodtan aludni! – veti le magát a lócára. A két hadnagy ránéz, aztán egymásra, és mindketten megcsóválják a fejüket. – Fura, ahogy az a hívás véget ért – jegyzi meg Rothe. – Van egy olyan érzésem, hogy valamiről lemaradtunk. – Istenem! Úgy érzem magam, mintha nem is élnék – nyög fel Henckel százados, amikor egy félórával később Rothe megint felébreszti. Fejen önti magát egy vödör jeges vízzel, de a hatás nem tart sokáig. Egy őrmester meghozza a legújabb jelentéseket. Henckel a hadnagyaival ellenőrzi a kapcsolatokat és az időtáblákat. Az időzítést még egyszer átveszik. – Gyerünk, Rothe, olvassa – parancsolja unottan Henckel. Leveti magát egy székre, és a tarkóján összekulcsolva a kezét, behunyja a szemét. – 05.06: tűzparancs – olvassa fennhangon Rothe. – 05.12: a nehéztüzérség tüzet nyit a 75 mm-esekkel. Két perccel később a páncélosok és gyalogságiak támadnak. A zárótűz föléjük emelkedik, és folyamatosan előrehaladva megtisztítja előttük a terepet. – Rutinfeladat – mondja lekicsinylően Henckel. – Nem okozhat gondot. – Ásít egyet, akkorát, hogy majdnem kiakad az állkapcsa, és kinyújtóztatja
bőrcsizmás lábát. – Te jó ég, már megint majdnem elaludtam. Ha nem tudnám, hogy képtelenség, még azt hinném, hogy elkaptam az álomkórt! Töltsék tele azt a poharat vodkával. Kell egy kis energia! Az egyik híradós kiszolgálja. Henckel egy csuklómozdulattal legurítja az italt. A vodka rossz helyre téved, a százados ülő helyzetbe pattan, és köhög, hogy majd kiugrik a szeme. – Nem akar inkább egy kávét, uram? – kérdezi tapintatosan Hassow hadnagy. – Hűvös fejre lesz szükségünk, és a vodka… – Ne akarja megmondani, hogy mit tegyek! – mordul rá Henckel. Kér még egy pohár vodkát, és mohón felhajtja. Hassow hadnagy eléje tesz néhány iratot ellenjegyzésre. Henckel a lapok aljára kanyarít egy-egy miniszteri aláírást, anélkül hogy megnézné, miről van szó. Rothe megkönnyebbülten Hassowra néz. „Most már nem lehet belőle bajunk”, mondja a tekintete. – Akkor hát ellenőrizzük a vonalakat! – csap a híradó őrmester vállára Henckel. Az órájára pillant. 04.45-öt mutat. – Kapcsolja nekem a Werfereket. Azoknak a részmunkaidős bakáknak mindig több idő kell a felkészülésre, mint a becsületes tüzérnek! Vált néhány szót a Nebelwerfer ütegek parancsnokával, aztán a hadnagyokkal átnézi a vezérkar parancsait. Ezt követően az előretolt tüzérségi megfigyelőket kéri. A 104. gyalogosezred emberével vitába keveredik. Henckel durván kiosztja a férfit, és lerakja a telefont. Elégedetten hátradől a széken, és kér egy harmadik pohár vodkát. – Gondolja, hogy bölcs dolog lesz, százados úr? – kérdezi aggodalmasan Rothe. – Ha kíváncsi leszek a véleményére, kérdezni fogom! – veti oda arrogánsan Henckel. A szájába biggyeszt egy hosszú, kartonszipkás orosz cigarettát, és mint aki jól végezte dolgát, pöfékelni kezd. Iszik egy fél pohár vodkát, aztán hanyagul a karórájára néz. Még nyolc perc „H” óráig. Akár még szundíthatna is egyet addig, fordul meg a fejében. A vodkától egészen derűlátó lett. Már alig várja, hogy az oroszokra szabadíthassa saját, külön bejáratú tűzviharát. Ez lesz az első alkalom, hogy élő célpontokat fog lőni. Ha eddig nem sikerült felnyitni a szemüket, akkor ez majd fel fogja tépni nekik, gondolja önelégülten. Ki tudja, lehet, hogy még egy vaskeresztet kiérdemel a tökéletes tűzvezetésével. Miért is ne? Leöblíti a torkát a maradék vodkával, és megvetően a térkép fölé görnyedő hadnagyokra néz. Kiválaszt magának egy újabb szál orosz cigarettát. Hadd törjék magukat! Így tanul az ember. Mielőtt még rágyújthatna, a telefon türelmetlenül
csörögni kezd. Henckel gőgösen kiveszi Rothe kezéből a kagylót. – Mi a fenét csinálnak maguk odaát? – ordítja a vezérkari főnök. – Miért nem nyitottak tüzet, ahogy parancsba adtuk? – Hogy? – kérdezi döbbenten Henckel. – Még van hat percünk, uram! – Maga teljesen hülye? – visítja a vezérkari főnök. – Idióta! A pontos idő 05.10! Alig tudtam felhívni magát! Mondtam, hogy ellenőrizze a vonalakat! Maga a leghaszontalanabb csirkefogó, akivel valaha is dolgom akadt. Maga… maga… – A vezérkari főnök nem találja a szavakat. – Henckel százados, tudja, hogy mi történt? – kérdezi jeges hangon. – Mindhárom páncélosezred felvonult, és a gyalogság támadásba lendült. Várjon… – A hangját mintha elvágták volna. Csak egy halk zúgás hallatszik a telefonból. – Halló, halló! – üvölti Henckel, dühösen és rémülten a várható következményektől. Flegma magabiztosságának már nyoma sincs. Nem tudja, mit tegyen, és mit ne tegyen. Elveszettnek érzi magát. „Várjon”, mondta a vezérkari főnök. Mit érthetett ezalatt? Azt, hogy várjon a telefonnál? Vagy fenyegetésnek szánta volna? Nem, az nem lehet! Biztosan azt akarja, hogy várjon, míg visszatér a készülékhez. – Mi történt? – kérdezi nyugtalanul Rothe. – Az órám késik – feleli fakó hangon Henckel. – Már percekkel ezelőtt tüzelnünk kellett volna! Az egységek már támadásba lendültek! – De ön nem adott parancsot, uram! – tiltakozik Rothe. – Hogyan lehet az, hogy az órája késik? Biztosan egyeztették az eligazításon! Ez standard eljárás, uram! – Állva elaludtam – vallja be Henckel. – Biztosan akkor csinálták! – Akkor is tudnia kellett volna, hogy nem egyeztette az óráját! – mondja szemrehányóan Rothe. – Eszembe jutott, de akkor már kint voltam. – Henckel homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöznek. – És miért nem ment vissza? – szegezi neki a kérdést Hassow. – Az órám mindig is másodpercre pontos volt! – dünnyögi Henckel. – Nem így most – jegyzi meg ironikusan Rothe. A telefon megint csörögni kezd. – A közös vonal, uram! – jelenti a híradós. Henckel dermedten bámulja a telefont. Mi a fenét csináljon. Olyan üresnek érzi a fejét. „Várjon”, mondta a vezérkari főnök. Hát persze! Azt akarta, hogy várjak, míg be nem jelentkezik a közös vonal! – Vegye már fel azt a telefont, ember! – kiáltja tiszteletlenül Rothe. – Az ütegek az ön parancsára várnak!
– A parancsomra – motyogja Henckel. Egy pillanatig zsibbadtan bámulja a hadnagyot, aztán egy hirtelen mozdulattal kigombolja az egyenruha merev gallérját, és elvigyorodik, mint egy halálfej. – Adjanak még egy vodkát! – parancsolja rekedt hangon. Mohón kitépi a poharat az őrmester kezéből. Majd én megmutatom nekik!, gondolja. Felkapja a telefonkagylót, és beleordít: – Egyes célpont! Tűz! – Büszkeségtől dagadó kebellel helyére csapja a kagylót. – A jüterburgi képzés diadala! Hadd kóstolják meg ők is! – Ez aztán gyors és határozott döntés volt! – álmélkodik Rothe. – Alaposan fel fogja rázni a front mindkét oldalát! Az ágyúk minden ütegben a fekete égboltra vannak irányítva. A tüzérek zsinórral a kezükben állnak, készen rá, hogy azonnal megrántsák. Parancsnokaik feszülten várják az ütegparancsnok vezényszavát. A Nebelwerferek legénysége az üteg mögötti fedezékbe bújva az elsütő gombra tapadva várja, hogy útnak indíthassa a halálos rakétákat. A másodpercmutatók őrült sebességgel szántják az órák számlapját. Csend van, sűrű, baljós, vihar előtti csend. Ebbe a csendbe robban bele a sortűz mennydörgése. Az összes ágyú egyszerre, ugyanazon pillanatban okádja bele lövedékeit a közelgő hajnalba. A környéket nappali fénybe vonják a robbanások és a fellobbanó tüzek. A tűzvezető központban ülők úgy érzik, mintha expresszvonatok végtelen sora robogna el a fejük felett. Van valami azonban, ami még az ágyúdörgést is felülmúlja: a rakétaütegek idegtépő sivítássá fokozódó orgonálása. – A Nebelwerferek – tátogja falfehér arccal az őrmester. – Magasságos ég! – nyög fel Rothe, amikor kinéz a kémlelőnyíláson. – Ha nem látnám, el se hinném! Ég és föld lángokban áll. Isten irgalmazzon a nyomorultaknak a becsapódási területen. A tűz láttán féktelen öröm fogja el Henckel századost. A 320 mm-es tarackok dörgése még az ördögöt is frászba tenné, Henckel számára azonban valóságos muzsika. Mit muzsika! Himnusz! A téli reggel erőtlen fényét elhalványítja a torkolattüzek és a robbanások villogása. A tűz intenzitása egyetlen pillanatra sem csökken, mintha sosem akarna véget érni. A lövegek körül tevékenykedő töltők számára nincs megállás. Az arcuk verítékben fürdik. A föld vonaglik, de nem menekülhet, ahogyan a kártyavárként összedűlő épületek sem. A forró lökéshullámok és a gejzírként felcsapó olvadt hó rongybabaként himbálózó emberi testeket dobál a magasba. A láthatáron körös-körül, mintha a pokol mennyezetét támasztanák, színes tűzoszlopok nyúlnak ki a földből. Mintha mindez még nem lenne elég, új hang adódik hozzá a dobhártyaszaggató zajhoz. Gyújtóbombák zuhannak a célpontokra,
folyékony tüzet fröccsentve a fedezékül szolgáló üregekbe. Már a levegő is égni látszik. Henckel százados rágyújt egy újabb orosz cigarettára, és elégedetten belekortyol egy újabb pohár vodkába. Remekül érzi magát, még az álmosság is elmúlt. Ezt jól csináltam, gondolja. Gyors, határozott döntés volt. Leereszkedően egy híradó tizedes vállára csap. Úgy érzi, egy ilyen felemelő pillanatban nyugodtan megengedhet magának az ember egy kis közvetlenséget. Ábrándozásának a telefon vetett véget. Henckel magabiztosan felkapja a kagylót, és férfias hangon belemorog: – Itt a tűzvezető! – Még össze is ráncolja a homlokát, hogy tekintélyesebb legyen. Végtére is mától nem akárki. – Maga az, Henckel? – hallja a tüzérségi parancsnok, Grütt ezredes hangját. – Igen, uram! Itt Henckel! – Maga adott tűzparancsot? – Igen, uram! – feleli büszkén Henckel, és várja a dicséretet, meg a vaskereszt ígéretét, mert csakis az következhet. Rövid hatásszünet következik, aztán újból az ezredes halk, visszafogott hangját lehet hallani. – Mikor adta ki a tűzparancsot, Henckel? – Pontosan hat perccel ezelőtt, uram! – feleli üdvözülten a százados. – Hat perccel ezelőtt! Értem! És kiadta a parancsot az összes egységnek? – Természetesen, uram! A vezérkari főnök azt hitte, hogy késik az órám! – Valóban, Henckel százados? A rangjára helyezett hangsúly már önmagában elég lenne ahhoz, hogy felfigyeljen, de Henckel olyan magabiztos, hogy észre sem veszi ezt. – Biztos voltam benne, uram, hogy a vezérkari főnök tévedett. Az én órám hajszálpontos, és még sohasem hagyott cserben. Így hát kiadtam a tűzparancsot. Mondhatnánk, gyors döntést hoztam – teszi hozzá nevetve. – Szóval gyors döntést hozott! – nyomja meg a szavakat Grün. – Mit mondott magának a vezérkari főnök, amikor telefonon beszéltek? Mi volt az utolsó szava? Henckel ereiben megfagy a vér. Legszívesebben eldobná a telefonkagylót, és elfutna, ki a sztyeppre, át az oroszokhoz, hogy elrejtőzzön egy fogolytábor mélyén, míg véget nem ér a háború. Mintha nem is a Grün ezredes, hanem maga a halál állna a vonal másik végén. – A vezérkari főnök utolsó szavai, uram? Azt mondta, hogy… várjak! –
dadogja. Hirtelen minden világossá válik számára. – Igen! Várjon! – üvölti bele a telefonkagylóba Grün ezredes. – Várjon! Várjon, maga lehetetlenül hülye! Várjon! Fel tudja fogni, hogy mit követett el? A páncélosok és a gyalogság a megbeszélt időpontban támadtak. Senki és semmi nem állíthatta volna meg őket! De maga éppen akkor nyitott tüzet, amikor áthaladtak az egyes számú célponton! Hat perccel később! – bömböli. – A földbe passzírozta a saját csapatainkat! Gyors döntést hozott… Lemészárolta az embereinket! Az orosz tüzérség se végezhetett volna tökéletesebb munkát! Nem tudom, mit gondolhatnak most rólunk odaát. A maga zseniális döntése megpecsételte az egész hadtest sorsát! Elismeri, hogy tisztán hallotta a vezérkari főnök parancsát? Hogy várjon? – Azt hittem, félreértettem őt, uram – nyüszíti Henckel. – Azt hittem, hogy a telefon mellett kell várnom! Grün vesz néhány mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa magát. Ha Henckel most előtte állna, puszta kézzel megfojtaná. – Hogy a telefon mellett kell várnia! – nevet üres hangon. – Netán futárnak képzeli magát? Jüterburg tűzvezetőnek javasolta. Ezért fizetni fognak! Jól figyeljen, Henckel százados, nehogy megint félreértsen valamit! Most azonnal átadja a parancsnokságot Rothe hadnagynak. Bármi történjék is, nem avatkozhat közbe! Helyezze magát házi őrizet alá, üljön le egy sarokba, és várjon a segédtisztemre, aki már úton van magáért. A pisztolyát adja át Rothe hadnagynak. Ne feledje, letartóztatásban van. Nehogy a könnyebbik utat merje választani azzal a pisztollyal! – Nem fogom, uram – vakarja össze maradék önérzetét Henckel. – Vállalom a felelősséget. Tiszt vagyok, ez a dolgom! – Milyen kár – gúnyolódik Grün ezredes. – Ne tudja meg, hogy mit gondolnak magáról az ezredparancsnokok! Az imént telefonált Hinka ezredes, a páncélosok parancsnoka. A maga fejét akarja! Megölte az ezred kétharmadát! De én azt akarom, hogy hadbíróság elé álljon. Maga közveszélyes! Adja Rothe hadnagyot! Henckel némán átadja a telefont Rothénak. – Igen, uram – mondja az. – Értettem, uram! Igenis, uram. – Leteszi a kagylót, és megkövülten a századosra néz, aki a sarokban kuporog, és jobbra-balra ringatózik. – Felmentettek, Rothe – mondja elcsukló hangon Henckel. – Le vagyok tartóztatva. Maga a parancsnok. Itt van a pisztolyom. – Igen, valóban ezt parancsolta az ezredes – válaszolja döbbenten Rothe. – De miért? Mi történt? – A saját csapatainkra lőttünk! Lemészároltam az egész hadtestet.
– Uram, irgalmazz nekünk! – kiált fel rémülten Hassow. – Rothe, segítsen rajtam, kérem! Adja vissza a pisztolyomat! – nyújtja könyörgően a kezét Henckel. Rothe elbizonytalanodik. Kötelességtudat és könyörület viaskodik benne egymással, s a harc az utóbbi javára dőlne el, ha egy pillanattal korábban nem ront be az adjutáns a fedezékbe, hogy cinikusan rájuk vigyorogjon. – Nocsak, nocsak! A mi zseniális tűzvezetőnk Jüterburgból! A vezérőrnagy már alig várja, hogy letéphesse magáról a rangjelzései! Hogy a fenébe nem várta meg, hogy megérkezzen az újabb parancs? Még egy kuli is tudja, hogy hat perc késéssel nem szabad tüzet nyitni! Te jó ég, hogy mekkora zűrt csinált! Őszintén remélem, hogy elviszik innen, mire a páncélosok és a gyalogság parancsnokai megérkeznek! Ha elkapják magát, a puszta kezükkel fogják kitépni a beleit! – Nem az én hibám volt! Félreértés történt! – kiáltja könnyek közt Henckel. – A hadbíróságnak magyarázza ezt! – neveti ki a segédtiszt. – Az egyedüli reményt a pszichiáterek jelentik magának. Ha még ők se tudják megmenteni, akkor magát tízszer is agyonlövik. – Adják vissza az oldalfegyverem! Kérem! – kapaszkodik bele a segédtiszt karjába Henckel. – Szeretné, mi? – mosolyog csúfondárosan a férfi. – Még soha nem kívántam senkit hadbíróság előtt látni… Maga az egyetlen kivétel! De még milyen kivétel! Nem sokkal ezután Grün ezredes is megérkezik két csendőrrel és egy gefepós* főfelügyelővel. – Vigyék! – int megvetően. – Már a puszta látványától is rosszul vagyok! Bilincs kattan Henckel százados csuklóján. A két markos csendőr a hóna alá nyúl, és kivonszolják, mint egy zsák szemetet.
* GEFEPO – Geheime Feldpolizei: tábori titkosrendőrség.
A katonák szürke halálország polgárai… Siegried Sasson Az álmodozók
Az OGPU-százados lecsúszik a székről, és ülő helyzetben megállapodik a padlón, egy vértócsa közepében. Sötét szemüvege az orra hegyére csúszik, felfedve természetellenesen kitekeredett szemgolyóit. Kék karimás, vörös csillagos sapkája hetykén fél oldalra tolódott, bal karja élettelenül csüng. A zakó ujja alól vér csordogál, végigszalad a kézfején, és az ujjai hegyéről alácsepeg a vörös vértócsába. A jobb kéz egy Nagan után kotorászik. Megtalálja és felemeli. A száját gonosz röhögés hagyja el. A zárt térben a lövés ágyúdörrenésnek hat. Porta hátraperdül, és lő. Mind a négy golyó célba talál, a tiszt görcsös rángásokkal válaszol. A sapka leesik, elgurul, a szemüveg azonban, morbid módon, visszaugrik a helyére. Porta mellett egy kék váza robban szét, a víz az asztalra zúdul. Ő maga sértetlenül megúszta, de kifogyott a pisztolyból a lőszere, s a százados még nem dobta fel a talpát. – Job tvoje maty! – hörgi, és megint lövésre emeli a Nagant. Porta ki akarja rúgni a kezéből, de megcsúszik a vérben, és hanyatt vágódik. A félelemtől bénultan néz farkasszemet a pisztoly csövével. Pici ráhasal az asztalra, és az OGPU-s fejéhez nyomja a 08-asát. Meghúzza a ravaszt, és a tiszt feje szétfröccsen, mint egy poshadt dinnye. Vér, csont és agyvelő teríti be a mennyezetet, kúszik le a falakon. A sötét szemüveg átszáll a szobán, és az ajtóban landol. Egy szürke szmokingzakót viselő rab széttapossa a bakancsával. – Hurrá! – ordítják a rabok. Egyesével elvonulnak a tiszt mellett, hogy belerúgjanak a holttestébe.
AZ OGPU-BÖRTÖN – Felszerelés rendben? – kérdezi Papa, végignézve az álláson. – Akkor jól figyeljetek, anyaszomorítók, és félbe ne merjen szakítani valaki! A zárótűz mögött fogunk haladni, és felgöngyölítünk mindent, amit a tüzérség elmulasztott szétzúzni. Kézigránátot és automata fegyvereket fogunk használni. Ha elég gyorsak vagyunk, ivánnak nem lesz ideje még felocsúdni sem, és akkor nyert ügyünk van. Látjátok azt a fura bokrot ott, a bozontos lombú fa mellett? – Porta kezébe nyomja a látcsövét, de a bokrot szabad szemmel is látni lehet. Valóban fura alakja van, olyan, mint egy ülő lónak. – Na és mi van azzal a fura bokorral? – veszi át a látcsövet Gregor. – Egy 50 mm-es ágyút rejt, beásva a földbe – magyarázta Papa a pipáját pöfékelve. – Háromszáz méterrel mögötte egy 80 mm-es üteg van beásva. Nők, de ez senkit ne tévesszen meg. Vérbeli profik! Úgyhogy ne kíméljétek őket, ha kedves az életetek! – Elseperjük őket! – bólint határozottan Porta. – Nincs kegyelem! – A fa előtt – folytatja Papa – négy hulla fekszik. Használjátok őket fedezéknek, míg a „H” órát várjátok. Ha iván mozgást fog látni arrafelé, azt fogja hinni, hogy csak a hullákat dobálja a légnyomás. – Na és mi van, ha az egyenruhás puncik mégse olyan hülyék? – kérdezi Pici. – Ha rájönnek, hogy az orosz hullák tele vannak német élettel? – Akkor nyitva az út előttetek a mennyeknek országába – feleli Papa. – Ha egyszer észrevette, se előre, se hátra abból a pozícióból. – Szép kis kiruccanás lesz! Olyan rázós, hogy még egy osztriga is vért izzadna! – mormogja borúlátóan Gregor. Figyelmesen végigpásztázza a terepet a látcsővel. – Azért rendes azoktól a fickóktól, hogy épp ott dobták fel a talpukat. Biztosan mi jártunk az eszükben! – Ilyen ez a rohadt sereg, ember – mondja keserűen Albert. – Még akkor is igényt rád, ha már egy felhőből lógatod alá a lábadat. – A lelket is kihajtják az emberből – ért vele egyet Barcelona. – Gyorsabban, mint ahogy kiöntöd a biliből az éjszakai hugyot! – Legalább akkor békén hagyhatnák az embert, ha már kihűlt – zúgolódik Albert. – Viszont ha már hat láb mélyen vagy, és az ibolyák gyökerét szagolgatod, emlékművet emelnek és misét rendeznek neked – száll be az eszmecserébe Porta is. – Míg életben vagy, le se szarnak. Ha azt akarod, hogy észrevegyenek, nincs mese, egy golyó útjába kell tolnod a fejedet! Ahogy a támadás ideje közeledik, úgy lesz egyre inkább úrrá rajtunk a
félelem. Mindig így van ez ilyenkor. Ingerültek vagyunk, a legkisebb apróság miatt is felhergeljük magunkat és egymásnak ugrunk. Ajkaink keskeny vonallá préselődnek, a tekintetünk a távolba réved. A gyomrunk pingponglabdává zsugorodik. Papa folyton az óráját bámulja, s amikor mégsem, a terepet pásztázza a látcsövével. – Minden világos? – kérdezi tőlünk, miközben a jelzőpisztolyt ellenőrzi. Dünnyögünk neki valamit. – Mi lenne, ha megtáncoltatnánk egy kicsit a csontokat? – zörgeti meg Porta a kockákat a tenyerében. Senki nem válaszol. Egymásra nézünk; tudjuk, sokunknak ez lesz élete utolsó napja. De kik lesznek azok? És kik a szerencsések? Ki tudhatja? De azért reménykedünk benne, hogy nem a legközelebbi cimboráink. Mindig ebben reménykedünk. Sokan elmentek már közülünk, de a társaság magja megmaradt. Valahogy megtanultuk, hogyan lehet kikerülni a borotvaéles repeszeket. Centiméterek választanak el minket a haláltól, de amíg az a néhány centi ott van, addig még élünk. Éles sivítás térít magunkhoz a révedezésből. Hosszú véres csík jelenik meg Gregor homlokán. A bajtársunk felordít, és elterül. Egy pillanatig azt hisszük, hogy vége, de mégsem, mert kinyitja a szemét, és morcosan ránk pillant. – Bassza meg! Utálom, ha meglőnek! – Ez csak egy hajszálon múlt – állapítja meg Jarmer, az egészségügyi szakaszvezető. Gyakorlott mozdulatokkal beköti Gregor fejét. – Piszok mázlid volt. Fáradt golyó lehetett, különben nem lenne mit kötöznöm. – Miért érzem mégis úgy, mintha még mindig bent lenne, és a kifelé vezető utat keresné? – temeti a tenyerébe az arcát Gregor. Zaun őrnagy jelenik meg az utászaival. Nagyon fel vannak pakolva, még menni is alig bírnak. A spéci lángszóró már önmagában is elég lenne, de ezenkívül még nagy erejű robbanószerrel teli ládákat és hatalmas köteg drótokat cipelnek. Egy brutális kinézetű tizedes felnyit egy plasztikot tartalmazó ládát. Porta és Pici elrak magának belőle egy-egy marékkal. – Mi ez, ember? – hajol Albert az apró csomagocskákkal teli láda fölé. Úgy néz ki, mintha szappancsomagok lennének. – Kirepítene abból a fekete irhádból, de még hogy! – vigyorog a tizedes. Albert erre fülét-farkát behúzva odébb iszkol. – Még öt perc „H” óráig – közli az őrnagy. Vonásai arról tanúskodnak, hogy nem ez lesz az első életveszélyes bevetése. A szája el van csavarodva,
mintha ellőtték és visszavarrták volna. Hátborzongató látvány. Papa előveszi a sípját, megigazítja a rohamsisakja szíját, és beletöm még két krumplitörőt a csizmája szárába. – Készen állunk, uram – jelenti kelletlenül az őrnagynak. – Ne hagyjon minket cserben – válaszolja Zaun. – A maguk kezében az életünk! Az utászok előkészítik a hosszú robbanószeres csöveket, aztán leülnek és várnak. – Hol a francba marad a tüzérségi támadás? – tűnődik Barcelona. – A szokásos menetrend – röhögi Porta. – Soha semmi nem működik rendesen ebben az elátkozott seregben. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy a derék tüzérparancsnokunk elaludt. – Mi a fene folyik itt? – nyugtalankodik az őrnagy. – „H” óra plusz egy perctől „H” óra hét percig kellene tartania a zárótűznek. Már egy perce véget kellett volna érnie. – Egyezteti az óráját a Papáéval és Brandt őrmesterével. – Jól jár – állapítja meg. – Valami nem stimmel, de mi az istenért nem küldtek akkor futárt? 122 és 150 mm-es ágyúk kezdenek lőni minket a börtönből. A gránátok átsüvítenek felettünk, és az erdőben robbannak. – Felkészülni! – kiáltja az őrnagy. Lekanyarítja a géppisztolyt a válláról. – Nem mehetünk át tüzérségi támogatás nélkül! – tiltakozik Gernert hadnagy. – Ha kíváncsi leszek a véleményére, hadnagy, kérdezni fogom! – vicsorít az őrnagy. – „H” óra tíz perc van! Támadunk, ahogy a parancs mondja. Előre! – Ez őrültség! – akadékoskodik a hadnagy. – Le fognak mészárolni minket! Sose jutunk fel a dombra a tüzérség nélkül. Már számtalanszor megpróbáltuk! – Istennek és a porosz hadseregnek semmi sem lehetetlen – vigyorog flegmán Porta. – Elő az ujjakat a seggetekből, és gördítsünk. Für Führer und Reich, Heil! – De szeretném egyszer megtudni, hogy mivel érdemelte ki a világ azt a büntetést, amit isten a poroszok képében szabadított rá! – jegyzi meg gúnyosan Pici. – Inkább büszkének kellene lenned arra, hogy te is német vagy! – jelenti ki hazafiasan Heide, és úgy kidülleszti a mellkasát, mint egy viadalra készülő kakas. – Remélem, hogy továbbra is lesz mire büszke legyen – mondja zord mosollyal az őrnagy.
Heide megvetően végigméri, és motyog magának valamit. – Idő van! – fúj bele a sípjába Papa. Fehér álcaruhás alakok ugranak elő a hóból. – Gyerünk, gyerünk! – ordítja az őrnagy. Ötven éve ellenére olyan fürgén mozog, mint egy siheder. Géppisztollyal az egyik, robbanótöltettel a másik kezében csörtet előre a mély hóban. Szigonyok suhannak a magasba, és akadnak meg csilingelve a sziklák kiszögelléseiben. Az első hullám mászni kezd. Világítórakéták és torkolattüzek világítják be az éjszakát. – Allah-el-Akbar, vive la mort! – rikoltja fanatikusan a Légiós, akit ilyenkor mindig elfog a harci láz. Megbotlok egy tekercs szögesdrótban, és fennakadok a tüskéin. Átszakítják hosszú télikabátomat, és beletépnek a bőrömbe. A drótvágómért nyúlok, de nem találom. Biztosan elhagytam valahol. Elfog a rémület. Kétségbeesetten a többieket keresem a tekintetemmel, de már elnyelte őket a sötétség. Ez a legrosszabb, ami megtörténhet az emberrel a harctéren: magamra maradtam. Most ugyan még nyerő helyzetben vagyunk, de ez bármelyik pillanatban megváltozhat, és akkor jaj annak, aki lemaradt. – Látom, nyakig benne vagy a szarban – hajol fölém nevetve Barcelona. A drót felpattan kétoldalt. Szabad vagyok. Hanyatt-homlok rohanok Barcelona után. Bevetjük magunkat egy fedezékbe Porta és Pici mellé. – Gregor ott van elöl – mutatja Porta. – Gyerünk utána! Ti fogjátok kiugrasztani ivánt a bokorból. Alig száz méterre vagyunk a beásott ágyútól. Ügyesen álcázták, meg kell adni. Még innen is alig látni, hogy ott van. – Ezek tényleg alszanak – mondja Pici a tüzérségünkre utalva. – Tojnak ránk a rohadékok! – Dobjad! – parancsolja rekedt hangon Gregor, és ő is hátralendíti a kezét. A kézigránátok átívelnek az orosz állásba. Porta és Pici már nyomják is a kezünkbe a következőt. Éles fájdalom nyilall a karomba. A különleges dobási technika, amire Gregorral kiképeztek minket, alaposan megkínozza az embert. Az egész testedet bele kell vinni a dobásba, amit elég érdekes fekvő helyzetből kivitelezni. Bele kell adnod apait-anyait, és míg útjára nem engeded, eggyé kell válnod a kézigránáttal. Az első két dobással a lőszerkészletüket találhattuk el, mert olyan robbanás követi őket, mintha egy tűzhányó tört volna ki. A hosszú csövű ágyú és legénysége pörögve felszáll. Papáék lerohanják a kifüstölt állást, és
mi is felzárkózunk. Ezt megcsináltuk, de nincs megállás. Az előnyt addig kell kihasználni, amíg még van, mert ha az oroszok magukhoz térnek, nekünk végünk. Rohanunk is tovább, át a szögesdróton, hogy megrohamozzuk a lövészek fedezékeit. Megszórjuk őket kézigránáttal, és mint egy orkán, megtisztítjuk az állásokat. Pici tombol, mint egy megvadult elefánt. Élesre köszörült gyalogsági ásóval öli halomra az oroszokat. Egy világítórakéta fényénél látjuk, hogy az utász őrnagy és lángszórós csapata megtámadja a fedezékeikből menekülő tüzérnőket. Az asszonyok felemelt kézzel, iszonyodva nézik a feléjük rohanó fehér ördögöket. Hosszú lángnyelvek nyaldossák körbe őket. Égő olaj és elszenesedett hús bűze csapja meg az orrunkat. Rövid pihenőt tartunk az elfoglalt állásban. Úgy érezzük, mintha a mellkasunk túl szűk lenne a tüdőnknek. A dermesztő hideg ellenére csuromvizesek vagyunk az izzadságtól. Kigombolkozunk, és csak egyre tudunk gondolni: levegőt! A hó körülöttünk tele szétroncsolódott, megfeketedett, véres hullákkal. Van, amelyik még mindig sistereg a forró olajtól. – Mi lesz már azzal a tüzérségi támogatással? – dühöng Papa. – Már tizenegy percet késik! – állapítja meg Gernert hadnagy. – Még az hiányzik, hogy most nyissanak tüzet, amikor itt vagyunk iván állásaiban! – mondja vészjóslóan Barcelona. – Annyira hülyék azért nem lehetnek! – kiáltja rémülten Gregor. Szeretnénk azt hinni, de nem megy. A félelem jeges ujjai végigzongoráznak a hátunkon. A saját tüzérségünk bombázásától kinyiffanni – ez annyira morbid, hogy ilyet csak a valóság produkálhat. Egy motorbiciklis század bukkan elő a fojtogató füstből. A parancsnokuk, egy ezüstös hajú kapitány int nekünk, és ordít valamit, de egy kukkot se értünk abból, amit mond. – Anyádat! – feleli neki Pici. – Már teljesen kivan a tököm attól, hogy csak úgy ide-oda rángathat minket minden húgyagyú tiszt! Annyira azért még nem rossz a helyzet. Még nem vagyunk beszámíthatatlanok, el tudjuk dönteni, mi a jó nekünk. – Gyerünk, mozogjanak! – üvöltözik a kapitány, és felemeli ökölbe szorított kezét. Barátságosan visszaintegetünk neki, mintha nem tudnánk, hogy a felemelt ököl a futólépés jele. Saját tapasztalatainkból tudjuk, hogy nem ajánlatos idegenek közé keveredni, mert mindig a legveszélyesebb munkát bízzák az emberre. – Egy tapodtat se mozdulok innen tüzérségi támogatás nélkül, panyi-
maju? – jelenti ki kategorikusan Porta. Egy darab véres hurkát halász elő az elemózsiás tarisznyájából. – Ezt a kurva börtönt tüzérségi tűz nélkül még GRÖFAZ se tudná elfoglalni, Németország összes pszichotikus esetével a zászlaja mögött! Szörnyűséges erejű robbanás vágja el a szavát. Koncentrált tűz zúdul le elénk és a hátunk mögé. Néhány másodperc leforgása alatt az ágyútűz valóságos acél- és tűzviharrá erősödik. A föld úgy reng, mintha az egész földteke kifordult volna a sarkaiból, és labdaként pattogna a csillagok között. A láthatár lángol északkelttől délnyugatig. A légnyomás úgy dobál minket, mint tollpihét a szél. Egy gránátsorozat telibe találja a híradófedezéket. Gerendák, deszkák, telefonkábelek, nyúzott emberi testek szállnak át a fejünk felett. Egy újabb sorozat csapódik a szétrombolt fedezék helyébe, pontot téve a pusztításra. Valamivel odébb egy másik fedezéket is telibe talált egy nagy kaliberű lövedék. Fortyogó húspürével teli katlan marad a fedezék helyén. Az ágyútűz egy pillanatra sem lankad. Ott, ahol az imént még a lángszórós század volt, csak egy bombatölcsér füstölög, emberi vérrel vörösre mázolva. A tüzérség módszeresen, hihetetlen tűzerővel végigsepri a domboldalt. A német katonák az oroszokkal együtt menekülnek, de az ágyúgolyókkal nem tudnak versenyre kelni. Letépett testrészek robbannak az ég felé, sebesültek sikoltoznak, de senki nem ér rá velük törődni. A tulaj hullámzik és sistereg, mintha a pokol tűztengere emelkedett volna a felszínre az alvilág bugyraiból. Ilyen lehet a világ vége. 105 és 150 mm-es ágyúk morajlása vág minket arcra a hóban. A támadó német csapatok java része pillanatok alatt a robbanások martaléka lesz. Felemelem a fejem, és fel akarok ugrani, hogy elszaladjak. – Le! – ordít rám Papa, és beveti magát egy füstölgő kráterbe. Egy újabb bombaeső rázza meg a vidéket. A levegő telve van sivító, izzó repeszekkel. Talpalatnyi föld nem marad érintetlenül. Papa kilő egy piros jelzőrakétát, de hiába várunk, az ágyútűz nem csillapodik. Papa kilő egy második rakétát, és elátkozza a tüzérséget. Most már biztosak vagyunk, hogy a sajátjaink lőnek minket. A mindent elsöprő tűz továbbgördül, precízen felszámolva az orosz állásokat – amiket már elfoglaltak a német katonák. Gránátok zúdulnak a rémült győztesek nyakába. A robbanások újra és újra feldobják holttestüket, cafatokra szedve őket. És ez még csak a kezdet. A felhők szétnyílnak, és tűztenger hömpölyög alá az egekből. Csak egy pillanat, és mintha egy gigászi ököl a földbe morzsolta volna a fákat és a házakat.
Elnyújtott, félelmetes vonítás tép bele az idegeinkbe. Tátott szájjal, sóbálvánnyá meredve bámuljuk az eget szántó üstökösöket. Ahol becsapódnak, vörösen izzó gombafelhő nő ki a földből. Az orosz tüzérség is részt kíván venni a pokoli koncertben. Semmi nem marad épen. A közeli dombot borító erdőt néhány másodperc alatt leborotválja az ágyútűz. Csak az üszök marad utána. A tűz lassan odébb gördül, eltakarítva mindent, ami az útjába kerül. Nincs menekvés előle. A táj felismerhetetlen. A feje tetején áll. Bármerre nézünk, csak halottakat és jajgató sebesülteket látunk. Épp fel akarnánk állni, amikor olyan hang hallatszik, mintha ezer és ezer üresen kongó benzineshordót gurítanának át az égbolton. Kolosszális tűzfal emelkedik ki a hóból. Julius Heide felordít, és pillanatok alatt beássa magát a hóba Porta mellé. Brandt őrmester kivetődik a félig szétbombázott fedezékből, és némán közénk dől. Az arcából ömlik a vér. Egy egész, fedezéket kereső gyalogosszázad emelkedik a levegőbe. Vérés húscafat formájában zuhannak vissza. – Istenem, kegyelmezz nekünk! – zokog hisztérikusan Gernert hadnagy. – Azok az őrültek túl későn nyitottak tüzet! Csikorgás fojtja bele a szót. Az acélsisakja szétnyílik, mintha egy bivalyerős konzervnyitó szaladt volna végig rajta. A hadnagy fél arca véres köddé válik. Gernert lassan lecsúszik, és elterül a saját vérében. – Az oroszok! Jönnek az oroszok! – ordítják egy gránátos csapat tagjai. Olyan nyaktörő sebességgel rohannak lefelé a domboldalon, mintha maga az ördög lihegne a sarkukban. Barcelona beleereszt egy hosszú, kattogó sorozatot valamibe, amit ellenségnek néz. Kitépek egy kézigránátot a derékszíjamból, megrántom a zsinórt, és elhajítom. A páncéltörő ágyú is beszáll a nehéz géppuskák hangversenyébe. – Kezdődjék a tánc! – mondja üveges szemmel Porta. A vállához illeszti a könnyű géppuskát. Velünk szemben vörös csillaggal díszített rohamsisakok bukkannak elő a fojtogató ködből. – Urá! Urá! – özönlenek le a domboldalról a khakiszínű „hordák”. Géppisztolyok kattognak, kézigránátok robbannak tömött soraik közt. Egy híradós megpróbál kapcsolatba lépni a hadosztállyal, de a telefon süket. A vonalainkat már rég szétszabdalták a bombák. Dühösen belerúg a készülékbe.
– Márpedig tüzérségi támogatásra van szükségünk – jelenti ki Hinka ezredes, aki előrejött a teljes vezérkarával. – Küldjük el a tanítót, azt a tintanyaló seggfejet – javasolja Pici, és hangosan röhög, mert meg van győződve róla, hogy vicceset mondott. – Hülye vagy? – tolja le Porta. – Ezzel az erővel akár a postagalambot is küldhetnénk! – Ez meghalt! – vihog Gregor a mozdulatlanul heverő tanító láttán. – Hé, meghaltál? – döfi meg Pici a bajonettjével. – Hagyjon békén! – sipítja a tanító. – Istenem, mit tettem, hogy ekkorra próbát kell kiállnom? Segítsetek, bajtársak! Vigyetek ki innen! Az egek újra megnyílnak, de mintha a pokol kapui lennének! A nehéztüzérség 210 mm-es lövedékei csapnak le sűrű záporban. Biztosak vagyunk benne, hogy nem lesz túlélő a becsapódási területen. A támadó orosz csapatokat egészen egyszerűen elmossa az acél- és tűzáradat. Egy orosz katona támolyog elő a lángoló kénfelhőből. A hasát feltépte egy robbanás, a beleit a két lába közt vonszolja. Eltűnik egy lángoszlopban. Fegyver nélkül maradt katonák préselik magukat ordítva a földbe. A hő termelte vákuum beszippantja őket, és a lángok csámcsogva bekebelezik őket. – Előre! – int Hinka egyetlen ép kezével. Átgázolunk a holtakon és a sikoltozó sebesülteken, meg-megcsúszva a vérükben és szétszakadt testrészeik darabkáin. Egy pillanatra lebukunk egy halom test mögé. Míg ott vagyunk, addig is tovább nő, mintha valaki szántszándékkal dobálná gúlába a halottakat. – Előre! – ordítják a szakaszvezetők. Az őrült robbanáshullám megállíthatatlanul gördül a dombtető felé. A nyomában semmi nem marad a feltépett földön és a kibelezett hullákon kívül. Mintha a pokol összes ördöge elszabadult volna. Büdös, mérgező gázok szállnak fel a fortyogó kráterekből. A gránátok a tájat uraló börtön falait döngetik. A közeli dombtetőn terpeszkedő malom eltűnik egy hó-, por- és tűzfelhőben. Szó szerint porrá omlott. Amikor a tűz továbbvonul, csak öt kéménye áll, vádlón az ég felé mutatva. Nem tudom, mennyi ideje fekszem egy álcaruhás katona mellett, míg rájövök, hogy orosz. Szorosan összebújtunk, védelmet és biztatást várva a másiktól. Idegesen az oroszra nézek, az meg rám. Apró, kövér ember, egy hatalmas nagykabátba burkolva. Félénken egymásra mosolygunk. Erőtlen, rémült mosoly, de azt mondja: ha nem akarsz megölni, én se foglak bántani téged.
Egy pillanatra félelmetes csend támad. Mintha az ágyúk lélegzetet vennének, hogy megújult erővel folytathassák. Előttünk és mögöttünk lobogó tüzek járják vad táncukat. Valahonnan távolról mélyen jövő morajlás hallatszik. Gyorsan közeledik, megrázva a tájat, mintha a talaj nem lenne egyéb egy morzsás asztalterítőnél. Testek bukfenceznek a levegőbe, és érnek földet kifacsart tagokkal. A 4. rajt felszippantja egy örvény. Vörös felhővé pukkannak szét a levegőben. A folyó buborékol és gőzölög, mint a víz a teáskannában. A méter vastag jég már régen eltűnt, darabjai kint hevernek a folyóparton. Egy ember alteste szalad elő a narancssárga füstből. Hol lehet a többi része? Minden szörnyűsége ellenére a jelenet szinte komikus. Egy pár bakancs és egy nadrág szalad gazdátlanul – Az idegek – jegyzi meg a mindentudó Heide. – Für Führer und Reich, Heil! – károgja, Porta, amikor a lábak eldőlnek és megadják magukat. Iszonyatos erejű robbanás ráz meg egy közeli házat. A hatalmas, hófehér épület eltűnik, mintha sose lett volna. A mögötte rejtőzködő század is elszállt. Az utca mentén az összes házat derékba nyeste a lökéshullám. Véres, sebesült civilek rohannak ki belőlük; rémülten, tehetetlenül rohangálnak fel-alá. A füstölgő romok közt egy szakasz sokkos német gyalogos üldögél üveges tekintettel. Élnek, de mintha halottak lennének. – A következő giesseni csoport – int feléjük a fejével Porta. Tankok és páncélozott szánok vágtatnak elő a börtönből és ereszkednek alá hatalmas hóförgeteget keltve maguk mögött. Az erdő felől erősödő dübörgés hallatszik. A megmaradt tankjaink lendülnek mozgásba. Széles ék alakzatban csikorognak el mellettünk. Egy bombatölcsérből és egy félig szétlőtt fedezékből gépfegyverek szórják meg a terepet. Még a halottak sem menekülnek. Ugrálnak, fetrengenek a becsapódások hatására. – Kapják el őket! – int feléjük Hinka a géppisztolyával. A lángszórós osztag lopva megközelíti őket. Ketten fedezik a brutális képű tizedest, aki a szerkezetet cipeli a hátán. Lángcsóva lövell be a megtépázott állásba. Rémült ordítás hallatszik, és lángoló alakok rohannak ki, hogy levessék magukat a véres hóba. De nincs menekvés. Két újabb lövet sistergő olaj végképp elintézi őket. A tizedes újabb célpont után néz. A tűznyelv villámként csap le a másik géppuskafészekbe. Az oroszok még halálukban is lőnek. A lángnyelv megint végignyalja őket, szénné
égetve a testüket. A bűz ökölcsapásként vág az orrunkba. Úgy érzem, mintha a hátamon fel akarna forrni a verejték. A perzselt hús szagától elfog a hányinger. A tankok tüzet nyitnak egymásra. Olajos füstfelhő teríti be a környéket. Lassan, araszolva nyomulunk előre. Kiégett tankok közt kaptatunk felfelé a domboldalon. Aztán újabb lángtenger önti el az égboltot. – Sztálin-orgonák! – ordítja Barcelona, és fejest ugrik egy füstölgő bombatölcsérbe. A messzeségből vad vonítás hallatszik, ami csakhamar egy tomboló orkán üvöltésévé fajul. Aztán jön a következő fázis, a becsapódás és a robbanás. A morajlás minden eddigit felülmúl. A hő szinte elsodor, mintha lavina zúdult volna a nyakunkba. Őrülten kaparászva kiássuk magunkat, de mire levegőhöz jutunk, egy újabb robbanás megint betemet minket. – Előre! Gyerünk! Szedjék össze magunkat! – kiabál és hadonászik Hinka. Felkúszunk-mászunk a dombtetőre, és lerohanjuk az orosz védelmi pozíciókat. – Felgöngyölíteni őket! Se perc alatt kitakarítjuk az állásokat, és rohannunk tovább. Tetőtől talpig véresek vagyunk. Olyan közel vagyunk a börtönhöz, hogy most már a részleteket is ki tudjuk venni. A sötét felhők közül Jabók* zúgnak elő tüzet köpködő szárnyakkal. A malom romjai közt keresünk fedezéket. Majdnem belefulladunk a liszt– és korpafelhőbe. Lecsúszok egy hosszú csúszdán. Egy oroszt pillantok meg, kezében ütésre emelt ásóval. Beleürítem a tárat. Összecsuklik, és belezuhan egy sűrű kásával teli tartályba. A kulimász elnyeli, böffent néhányat utána, aztán alattomosan elsimul. – Nem tudom megtenni! Nem tudom megtenni! – ordítja Haase hadnagy a 3. szakaszból. A hangja könnyekbe fulladt, a szeme vadul forog. Egy robbanás a betonfalhoz vágja. – Nem! Nem! – ismételgeti a földön kúszva. Felemeli a géppisztolyát, és belelő egy felpuffadt hullába. A tetem szétdurran a belsejét feszítő gázoktól. – Légnyomást kapott – veti rá magát teljes testsúlyával Pici. – Üsd ki! – utasítja Papa. Pici meglendíti hatalmas öklét. A hadnagy szétfolyik, mint a frissen dagasztott tészta. * Jagdbomber – vadászbombázó. (német)
Egy P–II–es tank száll el felettünk, és szakítja át egy ház falát. Úgy pattog, mint egy gumilabda, mielőtt megállna. A fák, a romok, a hó, de még a folyó is lángol a Sztálin-orgonák rakétáitól. A szivárvány minden színében játszó tűz tikkasztó léglepedőt borít ránk. Aztán egy morajlás rázza meg a tájat. – Fedezékbe! – ordítja Papa, és mint a villám, egy mélyedésbe gurul. Egy csapat rémült orosz bukkan elő, nyomukban egy csapat legalább annyira rémült némettel. Pokoli sivítás hallatszik. – 280 mm-esek! – kiált fel halálra váltan Gregor. Az egész sorozat a menekülő németek és oroszok közé csapódik. Egyetlen hatalmas, rózsaszín felhővé pukkannak szét. A permetből nekünk is jut bőségesen. A sortűznek kétszáz méterrel előttünk kellett volna célba találnia, és fél órával korábban! Olyan tüzérségi támogatást ígértek nekünk, amilyenben még nem volt részünk. Hát ilyet nem is, az hétszentség! Egy cseppet sem túloztak. Úgy szétlőtték a csapatainkat, hogy arra még nem volt példa. Az embereink nyolcvan százaléka ízekre szedve fekszik a hóban. – Ezek a barmok kinyírnak minket! – igyekszik bepréselni magát néhány elszenesedett gerenda alá Porta. – Mekkorára zsugorodjak még, az istenit! Minden mozgásban van körülöttünk: a föld, a fák, a jég, a romok és a járműroncsok. Nyárfalevélként reszkető férfiakat szegeznek a fagyott földhöz suhogva szálló fém alkatrészek. Karok, lábak tépetnek ki rángatózó testekből, és hajíttatnak félre ócskaságként. A terület pillanatok alatt emberi dögtemetővé válik. Gőz száll fel a vértócsákból és a kitépett belső szervekből. – A kibaszott tüzérségünk lő minket! – ordítja rekedt hangon egy őrmester. Fedezékbe akar rohanni, de egy robbanás felkapja, és egy fal romjaihoz vágja. A feje széttörik, mint egy tojás. Az exezredes felpattan, és visítani kezd. Gregor belekapaszkodik, hogy fedezékbe rántsa, de mire a test leérkezik a földre, a feje már sehol. Gregor riadtan elengedi a bokáját. A fej nélküli test felül; a nyakából spriccel a vér. A fej tágra nyílt szemmel elgurul előttünk a letaposott hóban. Gépiesen felemeljük a lábunkat, hogy átjuthasson alatta. Pici, aki egy fagyott kacsa maradványain rágódik – egy halott komisszártól „rekvirálta” –, nem veszi észre, így a fej beleütközik a lábába, és megállapodik. – Mi a fene! – kiált fel meglepetten. – Mit bámulsz, mi, te rohadék? Nem az én hibám, hogy elhagytad a törzsedet, vagy arra is nekem kellett
volna vigyázni? Na húzzál innen, jó? – mordul rá a fejre, és egy rúgással kiküldi a tűzviharba. Egy páncélgránátos őrnagy hisztérikusan rákiált Picire, és haditörvényszékkel fenyegetőzik. Aztán elnyeli egy jól megtermett lángnyelv. Csak a rohamsisakja marad hátra, magányosan ringatózva a hóban. Mellettem egy idős százados fekszik, akinek az oldalát feltépte egy gránát. Mintha egy tál belsőség lenne elém rakva, darált csonttal és hússal körítve. A férfi arca maga a megtestesült iszonyat. Valahányszor ránézek, önkéntelenül arra gondolok: vajon én mikor fogok sorra kerülni? Mikor fog engem is széttépni egy bomba? Vér-, hús-, és csontgejzírré fröccsenteni… Lángok csapnak ki a földből. Izzó fegyver-, ház-, állat- és emberdarabok zuhognak megállás nélkül. Egy tábori konyha szekere suhan át az égen, levest és krumplit okádva. A lovak is vele tartanak, ott nyihognak, kapálóznak körülötte. Üvöltő vihar csap át a fejünk felett, aztán újabb hatalmas robbanások rázzák meg a talajt. A hasadékban egy motorizált századot ért találat. Vérük vörösre festi a katlan falait. A masszív motoros szánokból kifacsarodott fémdarabok maradnak csupán. A 2. század parancsnoka mindkét lábát elveszítette combtól lefelé. Üvöltve elvágódik. Ahogy ott fekszik, egy széttépett rongybabára emlékeztet. Senki nem segít neki. Túl sok a sebesült és a halott. Ennyi emberrel képtelenség együtt érezni. – C’est la guerre! – von vállat a Légiós. – Hullanak, mint ősszel a legyek! Lamm tizedes épp akkor kap találatot, amikor beleharap egy vesztfáliai kolbászba. Döbbent arccal nekidől a fedezék falának. Egy repesz apró lyukat ütött a homlokán. Még vér is alig folyik. – Hogy a kasztíliai ördög vinné el! – kiált fel Barcelona. A nyakához kap; vér szivárog az ujjai közül. – Eltaláltak! – állapítja meg tárgyilagosan Pici. – Azannyát! Ez átment rajtad! Szerencséd, hogy nem zabáltál éppen. Ez a rohadék komcsi golyó magával vitte volna a kajádat is! – Így jár az ember, ha olyan tábornokkal megy csatába, akik monoklit viselnek és borotváltatják a fejüket – jegyzi meg Porta, miközben kötszert nyom a lyukra. – Ezek ugyanis egyvalamire tudnak gondolni csupán: arra, hogy a nevük bekerüljön a történelemkönyvekbe. A cechet persze mi álljuk! – Vissza akarsz menni? – üget oda az állás legvégéből Papa.
– Nem, inkább itt maradok – feleli határozottan Barcelona. – Nem akarom, hogy elválasszanak a fiúktól! – Biztos vagy benne: – kérdezi kétkedve Papa. – Akkora lyuk van a nyakadon, hogy át lehet látni rajta! – Maradok. Valami azt súgja, hogy ha most elmennék, akkor soha nem térnék vissza! – A németek istene magasról szarik ránk – magyarázza Pici egy orosz tizedesnek, aki véletlenül mellénk ugrott be. – Panyimaju? – Nix panyimaju – feleli az orosz, és mahorkával kínálja Picit. Pici elfogadja, és cserébe az orosz kezébe nyomja a kulacsát egy korty erejéig. – Egy nap meglátogathatnál a Reeperbahnon – mondja vigyorogva Pici. – Olyan görbe estét csapnánk, hogy ihaj! Annyi olcsó hamburgi kurvát hajtanék fel neked, amennyit csak elbírna a farkad, aztán ha ellankadnál, együtt kitaposnánk Nass felügyelő beleit. Tiszta szégyen, hogy egy ilyen tetves lyukban hozott minket össze a sors! – Nix panyimaju – vigyorog félénken az orosz. Egy fényképet vesz elő a zubbonya mélyéről. – Neveszta* – magyarázza a zsíros, szamárfüles fényképet csókolgatva. – Szívesen megnézném élőben is – mondja elismerően Pici. – Remélem, nincsenek sárga majmok elszállásolva a falujában. Azt mondják, azok a szemét mongolok olyan gyorsan kefélik őket, hogy még a nyulak is beleszédülnek a látványba! – Nix panyimaju! – Az orosz elteszi a fényképet. – Vernutja, daszvidania!** Kezet fog mindannyiunkkal, mi pedig felsegítjük az árok szélére. Mielőtt eltűnne, még visszafordul, és integet. – Szerintetek sikerülni fog neki? – tűnődik Papa. – Ki fogják nyírni – állítja Porta. – Ha valaki két szót vált velünk, kapitalistákkal, az már áruló. – Oda kellett volna adni neki a tanítót, hogy vigye vissza magával fogolynak – okoskodik Pici. – Akkor nem mondhatnák, hogy bratyizni volt. És legalább mi is megszabadultunk volna attól a baromarcútól. Olyan marha, hogy még két kézzel se találja a saját segglukát! A dermesztő hideget tomboló hóvihar váltja fel. Kövér hófellegek és tűhegyes jégszilánkok vágtatnak át a reszkető föld felett. A frissen lehullt hó * Menyasszony. (orosz) ** Visszamegyek, viszlát! (orosz)
tengerként hullámzik, elmosva, betemetve mindent, tekintet nélkül nemzetiségre, fajra, szándékra. A gyilkos ágyútűz persze továbbra sem lankad. A teherhordó lovak elakadnak a hóban, és hiába csattog az ostor a hátukon, képtelenek továbbhaladni, csak egyre mélyebbre és mélyebbre kaparják magukat. Panaszos nyihogásukat még az ágyúdörgés sem tudja elnyomni. Az utak eltűntek, hegymagasságú hótorlaszok fedik őket. Hosszú ágakat szúrunk a hóba, hegyükön megcsomózott szalmaköteggel, így próbáljuk jelölni. Botladozva csoszogunk előre. Sokan kidőlnek – a fagy hamar végezni fog velük. A tüzérségünk tökéletes munkát végzett: a helyzetünk katasztrofális. Egy orosz ezredes rohan el mellettünk csattogó, kigombolt nagykabátban. Elkerekedett szemmel, rémülettől torz arccal bámul minket. Meg van győződve róla, hogy mindannyian az életét akarjuk. Megbotlik, és elterül a hóban. – Germánszki, germánszki! – sikítja torkaszakadtából. Tűz öleli körül a testét, és hatalmas, ibolyaszínű gombafelhő emelkedik a porai fölé. A zárótűz titáni pengeként borotválja végig a tájat. Az összes üteget bevetették. Az, ami eddig volt, semmi a most a ránk zúduló pusztító tűzáradattól. Hat megbokrosodott ló vágtat tova egy 100 mm-es tábori ágyút vonszolva. Egy tüzér a vaskos kerekek alá esik a pattogó ágyúról. Egy raktáros őrmestert puskagolyó talál el. Lezuhan a lováról, de a lába beleakad a kengyelbe, és a ló tovább hurcolja; a feje szétreccsen egy sziklán. A szétlőtt falu romjai közül három P–IV-es vágtat elő. Az első hirtelen megperdül a jégen, oldalra csúszik, és lebukfencezik a domboldalakon. Robbanás lángja csap ki a toronyból, és koromfekete füstfelhő burkolja be a harckocsit. Egy másik P–IV-es is megcsúszik. A parancsnok megpróbál kimenekülni a tornyon át, de a fedél rávágódik a csípőjére, és összetöri a medencecsontját. A tank felborul, és véres péppé lapítja a toronyból kilógó felsőtestet. Fegyvertelen német katonák csúsznak le a lejtőn. Egyvalamire tudnak gondolni csupán: menekülni. Eltűnni innen. Bárhová, csak itt ne kelljen maradni. Egy vezérkari zászlócskával ellátott Kübel is majdnem a tankok sorsára jut. Kész csoda, hogy nem ütközik nekik. Az autóból egy géppisztolyos alezredes ugrik elő. – Vissza, gyáva kutyák! – ordítja, és ököllel egy véres, tépett egyenruhában loholó hadnagy mellkasába üt. – Vissza az állásaikba, alávaló
gazemberek! Ez dezertálás! – Megemeli a fegyver csövét, és célzott lövéseket ad le a lángoló domboldalról menekülők közé. – Öljétek meg a rohadékot! – rikoltja egy őrmester, és dühöngve az alezredesre veti magát, hogy elszedje tőle a géppisztolyt. – Előbb a saját ágyúinkkal akarnak kinyírni, most meg géppisztollyal lőnek minket! – A pokolba veled, te fanatikus állat! – üvölti habzó szájjal egy jáger szakaszvezető. Belekapaszkodik az alezredes nyakába, és kiszorítja belőle az életet. A Kübel sofőrje felkap egy géppisztolyt, és hosszú sorozatokat ereszt bele az alezredes holttestét taposó tömegbe. – Agyatlan barmok! Nesztek! – Egy kézigránátot is közéjük lök, aztán a megerőltetéstől zihálva az autóhoz vonszolja az alezredes testét, betuszkolja, és letakarja egy nagykabáttal. – Haljatok hát meg akként, amik vagytok: szarokként! – kiabálja elcsukló hangon. – Nem is érdemeltek jobbat. A sereg legalja, a seggünk lyuka, azok vagytok! – Rátapos a gázpedálra, és elporzik a Kübelle. Az orosz tüzérség méltó választ ad a német tűzviharra. Rakéták süvítenek elő a felhők mögül, földbe döngölve a menekülő csapatokat. – Sztálin-orgonák – nyög fel Gregor, mélyen a hóba préselve magát a tüzes csíkok formájában közlekedő halál elől. Két T–34-es ront elő a szűk hasadékból, átgázolva a tetemeken. Véres pép spriccel szét a lánctalpak alól. – Lángszórós tankok! – kiáltja felháborodva Barcelona. Egy jól megtermett szikla mögött keres fedezéket. Albert kétségbeesetten szaladgál körbe-körbe, de sehol nem talál megfelelő rejteket magának a rohamosan közeledő lángszórók elől. – Hol van egy lyuk? Hol van egy lyuk? – üvölti idétlenül ugrálva, mint egy lábon lőtt nyúl. – Gyere le ide! – invitálja szívélyesen Porta. – Legfeljebb kihajítjuk a tanítót, hogy helyet csináljunk neked. Albert fejest ugrik a mély bombatölcsérbe. – Jézusom! – zihálja ijedt hangon. – Ez a hely nem embernek való! Se fehérnek, se feketének! – Ne légy buta! – mondja neki széles vigyorral Pici. – Az emberi faj a hadnagynál kezdődik. A többiek nix és semmi! A legjobb esetben is maximum söpredék. – Sohasem rajongtam a harctéri szolgálatért – rántja le dühösen a símaszkját Albert. – Arról nem is beszélve, hogy szart se tanítottak nekünk minderről Sennelagerben meg Grafenwöhrben! – Olyan hevesen megcsi-
korgatja a fogait, hogy az állkapcsa majdnem kiakad. – Bizony, errefelé nem túl mókás az élet – bólogat mélabúsan Pici, gépiesen behúzva a nyakát, amikor a közelben gránát robban. A lángszórós tankok olyan közel vannak, hogy most már a robbanások ellenére is hallani lehet a csikorgásukat. – Ide tüzérségi támogatás kell! – jelenti ki Papa. – Ha nem kapjuk meg, nekünk végünk! – Legurítja a híradós holttestét a telefonról, és felteszi a fejhallgatót. – A kódot, gyorsan! – int türelmetlenül. – Itt van – mutatja a kódkönyvet Heide. – Tüzérségi támogatást kérünk! – közli ellentmondást nem tűrő hangon Papa. – Ki beszél ott? – jön a kérdés egy magas rangú tiszt arrogáns hangján. – Itt „Gőte” – válaszolja Papa, és elsorolja a szükséges adatokat. Rövid idő múlva gránátok süvítenek el felettünk és zuhognak a domboldalra. Túl közel csapódtak be. Papa néhány kurta mondatban korrigál. Heide lázasan dolgozik. Vonalakat húzgál a térképre, és távolságot számít a megfigyelő műszereivel. Hó és acél csap ki a robbanások helyéről. Most már sokkal közelebb vannak a szurdokhoz, ahonnan a Sztálin-orgonák lőnek. – T–34-esek, az istenit! – kiált fel Porta. – Lőjétek ki őket, vagy nekiláthatunk megírni a végrendeletünket! Legalább egy zászlóaljnyi lángszórós tank közeledik. Szlalomban jönnek, mint egy vaddisznócsorda. Lángnyelvek nyúlnak ki a tornyukból füstölgő üszökké perzselve mindenkit, aki az útjukba kerül. A börtönből hurrázó vöröskatonák tódulnak ki. Elöl egy géppisztolyos zászlóalj, aztán a gyalogság, szuronyos puskákkal, peckesen lépdelve, mintha a Vörös téren tartanának parádét, majd az elítéltek, tömött oszlopokban, bunkósbotokkal felfegyverezve. A botokat menet közben az elesettek fegyvereire cserélik le. A sort a különleges OGPU-egységek zárják, a rabok hátára szegezett gépkarabélyokkal. Ha valaki nem engedelmeskedik, golyót kap. – Magasságos ég! – borzad el Löwe főhadnagy. – Ezek el fognak taposni minket. Semmi esélyünk ennyi ellen! Vissza kell vonulnunk. Mintegy végszóra, hihetetlen erejű, koncentrált zárótűz szaggatja fel mögöttünk a talajt. Olyan hosszúra elnyúlik mindkét irányban, hogy nem látni a végét. Visszakozni most már biztosan nem fogunk, bármennyire szeretnénk is. Hinka azonban másképp látja.
– Visszavonulni! – ordítja. – Századonként visszavonulni! – Döbbenten hátrafordul, hogy megnézze, mi kelti azt a fülsiketítő hangot a hátunk mögött. – Rakéták! – kiáltja el magát, és hasra vágódik egy hófal mögött. A sorozat a lángszórós alakzat kellős közepében robban, szétrepítve a tankokat, mintha azok aprócska játékszerek volnának. Papa újabb adatokat diktál be a tüzéreknek. A hangja higgadt, magabiztos. – Két fokkal kevesebb, hatvan méterrel távolabb. Tűz és acél csap fel az égbe. – Elkaptuk őket! – ujjong Barcelona. A T–34-esek lángokban állnak, vaskos, fekete gombafelhők ülnek tort felettük. A csatamező szétolvadni látszik. Az izzó füsttakaróból alaktalan fémdarabok repülnek ki. Mintha az ördög tekét játszana és a tankokat használná bábunak. Remegve lapulunk a hóban, és bízunk benne, hogy Papáék jól számolnak. – Robbanótöltetet és gyújtóbombákat – követeli Papa. – Gyorstűz 460 méterre jobbra. A kért anyagok megérkeznek, telibe találva a támadó orosz gyalogságot. A vegyszer elől nincs menekvés. Még a levegő is sistereg. – Harminc méterrel hátrébb – irányít Papa. A robbanás ereje átrepít minket a bombatölcsérek másik felébe. A talaj fortyogó kásává esik szét, a megolvad hó zabolátlan vadvízként rohan le a domboldalon, magával sodorva mindent, ami az útjába kerül. Újabb és újabb tüzérségi egységek kapcsolódnak be, amint nyilvánvalóvá válik, hogy végre egy hozzáértő helyszíni megfigyelő irányítja őket. – Ki van ott? – kérdezi egy éles hang. – Neve, rangja, a fene egye meg! Maga az, Eberhardt? Azt mondták, elesett. Mestermunka, Eberhardt, igazi mestermunka! Papa nem válaszol, noha felismerte a hadosztályparancsnok metsző hangját. Folyamatosan diktálja az adatokat, nem hagyva időt újabb közbeszólásokra. A zárótűz precízen követi a menekülő oroszokat, és módszeresen ízekre szedi őket. – Újabb korrekció – közli Papa. – Nesztek! – kurjantja szadista vigyorral Heide. Porosz katonaszíve ujjong a pusztítás láttán. A tűz eléri a hasadékot, és megsemmisíti a mozgatható Sztálinorgonákat. Menekülnének, de Papával és a német tüzérséggel szemben nincs esélyük. Az ezredünk maradéka a mészárlás roncsain áttapodva támadásba lendül. A félkarú Hinka ezredes vezet minket. A romok mögül még lő
néhány Maxim nehéz géppuska. – A falakhoz! – üvölt bele a csatazajba Hinka. A robbanótöltetek sárgásszürke füstje hatalmas, bűzlő ernyőként terül el a börtön fölé. Valahol a közelemben egy tank lövege dördül el. – Panzer! – ordítom, és a fedezékbe vetem magam. A tank rámászik egy félig leomlott falra, egy pillanatra megállapodik a tetején, aztán csattogva aláveti magát. A motor teljes fordulatszámon bőg. A torony lassan felém fordul, és tűz csap ki a csőből. A lövés, a becsapódás és a robbanás hangja egybeolvad. Úgy érzem, mintha egy izzó vasrudat nyomtak volna át a fejemen. Porta mellém kúszik. A páncélököl kiesik a kezéből, és lecsúszik a bombatölcsér aljára. Én közben dermedten bámulom a Sztálin tank felém ereszkedő ágyúcsövét. – Legfőbb ideje tenni valamit – nyúl a „kályhacsőért” Porta. A vállához emeli, becélozza a tankot. – Élvezd az életet, drága iván, mert már nem sok van belőle! – vigyorog, és meghúzza a ravaszt. Tompa dörrenés hallatszik, és a vörös csillag elpárolog a toronyról. Egy emberi alak száll ki a nyíláson egy sárga, ménkő nagy lángoszlop tetején. – Ez forró volt – fújom ki a levegőt, amit eddig magamban tartottam. Két T–34-es a romok mögött keres fedezéket. Lövegeikkel sakkban tartják az utat. Gránátok röpködnek a fejünk felett. – Isten aszondja, hogy nem itt akar kipurcantani minket – kiáltja Porta, és megint a vállához emeli a kályhacsövet. Pici rohan elő egy súlyos T–aknával a kezében. Fenéken csúszik át az úton, egyenesen a tank elé, torkaszakadtából üvöltve félelmében és dühében. Az aknát szorosan magához öleli, de a rohamsisakját és a géppisztolyát elhagyja útközben. Mint egy akrobata, talpra szökken, és a torony pereme alá csapja az aknát. A hátsó T–34-es búvónyílás kivágódik, és egy bőrruhás, gépkarabélyt szorongató orosz pattan elő. Golyók szántják fel Pici körül a havat. Pici lélekszakadva rohan fedezékbe. – A fene egye meg, ezek aztán nem spórolnak a lőszerrel – morogja Albert. Kecses szökellésekkel a tankhoz rohan, és bevág egy Molotovkoktélt a meglepett parancsnok mögé. Az orosz nem akarja elhinni, hogy tényleg egy fogpasztareklám vigyorú négert lát maga előtt. – Panyimaju, cimbora! – rikoltja Albert, és egy hátra bukfenccel eltűnik egy bombatölcsérben. A tank szilánkokra robban, mielőtt még a parancsnoka felfoghatná a történteket. Picit egy elszabadult lánctalpkerék kergeti át a csatatéren. Elborzadva figyelem. Ha eltalálja, kivasalja Picit. Valami csoda folytán azonban a
kerék megpattan egy kövön, és átzúg Pici feje felett. Egy géppuskafészekben köt ki az út túloldalán. A lángszórós raj előrelohol. A gyalogság a zárt börtönkapu felé viharzik. A rácsos ablakokból géppuskákkal lőnek ránk. Világítórakéták vonnak ragyogó ernyőt az égre, kísérteties fénybe vonva a börtönt. Az épület teteje alól fekete füst ömlik. Az utászok robbanóanyagot helyeznek el a fal mentén. Váratlanul egy orosz tiszt jelenik meg előttem. Egy görcsös géppisztolysorozat a kapunak vágja. Előrezuhan, az arca szétcsattan a kövezeten. Riadtan továbbügetek, és belerohanok egy félőrült smasszerbe, aki az egyik kezében egy nagy köteg kulcsot szorongat, a másikban pedig egy pisztolyt. Az első lövedék szíven találja, szétrobbantva a ketyegőjét. Halott, mielőtt még elvágódhatna. Egy nagy kődarab repül felém, hogy iszonyatos erővel mellkason találjon. Az ütés ereje kipréseli belőlem az utolsó csepp levegőt is. Előreesek, arccal a hóba. Hogy meddig fekszem így, nem tudom. Amikor magamhoz térek, orosz hangokat hallok. Valaki brutálisan belém rúg, de a fájdalom ellenére sikerül mozdulatlannak maradnom. Továbbrohannak. Halottnak néztek. Tudom, hogy veszélyes sokáig ott feküdnöm. Megfagyhatok vagy sokkot kaphatok. A mellkasom ég, mint a pokol tüze, a fájdalom pedig állhatatosan erősödik. Mindenütt mozgó árnyakat látok. Képtelen vagyok eldönteni, melyik orosz és melyik német. Hosszú lángnyelvek csapnak ki a hatszintes női szárny ablakaiból. A tűz fényében sikító, az izzó rácsokat markoló alakokat látok. A vastag ablaküveg viaszként csorog le a párkányra. Ekkora forróságban pillanatok alatt szénné ég az ember. – Mit heverészel itt, mi, te lusta disznó? – hajol fölém vigyorogva Porta. – Na mutasd, hol találtak el! – A mellkasomon – nyöszörgöm. Szakértő mozdulatokkal megvizsgál. – Szerencséd van. Feketébb vagy, mint Albert, de ez minden. – Egy kő volt. Egy marha nagy kő. – Mi a fene! – csodálkozik Porta. – Iván nagyon szűkében lehet a lőszernek, ha már kővel dobálózik! – Mi a baj? – áll meg mellettünk Papa. Heide is vele van. – Azt mondja, hogy iván megdobta kővel – röhög Porta. – És most itt fekszik, mint egy vajúdó macska! – Gyerünk! Talpra, fiam! – parancsolja pattogó hangon Papa. – Ez nem
téli sport, hanem háború. – Meg kell mutatnom egy orvosnak – siránkozok. – Úgy érzem, mintha eltört volna néhány bordám, és a tüdőmet szúrná! – Vegyél néhány mély lélegzetet – tanácsolja Porta. – Az majd kiegyenesíti a dongáidat. – Orvost akarok! – makacsolom meg magam. – Sajnálom, de a professzor úr épp rendelőn kívül van – gúnyolódik Porta. – Mégis, hol akarsz itt orvost találni? Gyerünk, szedd össze magad, és billegj utánunk, különben iván úgy megkezel, hogy nagyítóval kell összeszedned a bordáidat! Az őrjítő fájdalomtól nyögdécselve utánuk támolygok. Egy ismeretlen szanitéc a kezembe nyom egy marék pirulát. Aknákat hajítunk az előcsarnokba. A vastag falak porrá omlanak. A légnyomás hátradob minket, de feltápászkodunk, és megrohamozzuk az épületet. Lövünk mindenre, ami csak mozog. Az előtérben halomban állnak a hullák. A legtöbbjük szinte gyerek még. Az életük jóformán még el se kezdődött, és most itt fekszenek, vérbe fagyva. Még minket is megdöbbent a látvány. A lépcsőket vastagon ellepik a halottak, mind a hat szinten, s a cellák is tele vannak velük, úgy hevernek a priccseken, mint félrevetett, megunt, ócska rongybabák. A jelek szerint a smasszerek kézigránátokat dobtak be a cellákba, mielőtt elmenekültek volna. – Pont mint otthon – mondja szomorúan Porta. – A foglyoknak meg kell halniuk, nehogy átpártolhassanak az ellenséghez. – Ez még él! – kiáltja Pici egy iroda mélyéről. Az asztal mögött egy óriás ül zöld OGPU-egyenruhában, karján hímzett aranycsillagokkal. – Jó napot, továris – dörren rá boldogan Heide. Durván megbökdösi a magas rangú tisztet a géppisztolyával. Az orosz tekintete valósággal izzik a gyűlölettől. A Légiós felmarkol néhány papírt az asztalról. – Kivégzési parancs – állapítja meg mosolyogva, és átadja a dokumentumokat Löwének. – Vigyék el – parancsolja a főhadnagy. – De ha valami baja esik, Kalb szakaszvezető, azt maga se éli túl! – Par Allah, úgy fogok vigyázni rá, mint a próféta szakállára – ígéri kaján vigyorral a Légiós. – Gyerünk – vágja hátba a géppisztoly agyával a komisszárt. – És imádkozz Allahhoz, te rühes pogány, hogy kegyes halált rójon ki rád! A magam részéről csak annyit kívánok neked, hogy a virgonc
kis lángok nyaldossák a csontjaidat egy örökkévalóságon át. Furán öltözött népek hada botorkál elő a börtön rejtett zugaiból, férfiak és nők egyaránt. Egyik kékcsíkos pizsamát visel, a másik észt őrnagy egyenruhát, egy harmadik lovaglónadrágot és fekete szmokingzakót piszkosfehér csokornyakkendővel. A többség azonban rongyokba van burkolózva. Itt-ott egy kék OGPU-sapka is látható. Rájuk fogjuk a fegyvereinket. Ennek a szedett-vedett népségnek már a puszta látványa is idegessé tesz minket. Úgy néznek ki, mint akik alig várják, hogy a torkunknak ugorhassanak. – Van nálatok ennivaló? – kérdezi fenyegetően az egyik, és a padlóra sercint. – Ne pofázz! – figyelmezteti egy másik. Hirtelen elfogja őket a kollektív düh. Mindenki egyszerre kezd el kiabálni. – Bonyiszov itt van! – kiáltják kórusban. – Öljük meg! Tapossuk ki a belét a rohadéknak! – Mi a fenére készülnek ezek? – kérdezi rosszat sejtve Löwe. – Kergessék szét őket! Állítsák sorba, és zárják be őket! Úgy legalább nem tehetnek kárt egymásban! – C’est indifferent – vigyorog cinikusan a Légiós. – Ezek nem akarnak mást, csak a smasszereket. – Egy csaknem laposra taposott hullára mutat a géppisztolyával. A véres húspogácsa közepén egy sapka kéklik. Tanácstalanul bámuljuk egymást az elítéltekkel. Ők is tartanak tőlünk, és egy kicsit mi is félünk ezektől az élőhalottaknak tetsző emberektől. – Szörnyű ez a bűz – fintorog Papa. – Onnan jön – int hátrafelé a hüvelykujjával Pici. – Magasságos atyaúristen! – szörnyülködik Barcelona. – Még életemben nem láttam ekkora latrinát! – Pedig még bele se néztél! – bólogat Porta. – Olyat tuti, hogy nem láttál még! Egy alacsony, patkányképű férfi közeledik tarkóra kulcsolt kézzel. OGPU-s egyenruha van rajta. – Herr Kommandant – vakkantja, és akkurátusan összecsapja a sarkát. – Ezennel átadom önnek a börtön érkezési részlegét, és az ön parancsnoksága alá helyezem magamat. – Mindezt németül, folyékonyan. Löwe leplezetlen ellenszenvvel végigméri. – Mi ez? – mutat a hosszú deszkára. – Az elítéltek latrinája – feleli cinkos mosollyal a patkányképű. – Ennél jobbat nem adhatunk nekik. Szigorú szabályok kötnek minket. Az elítél-
teket disznónak kell tekinteni. Rendszeres időközönként kimehetnek a latrinára. Ez itt nem egy luxusszálló. Ők azonban nem tudják megvárni a megfelelő székelési időt, és beszarnak a cellájukba. Így aztán, amikor kijönnek a latrinára, csak ülnek a palánkon tétlenül. Elalszanak és beesnek a fekáliába. Nem a börtönőreink hibája, hogy belefulladnak a saját szarukba. Mi csak a szabályzatot követjük. – Hajítsuk őt is a szarba! – javasolja veszélyesen csillogó szemmel Porta. – Vigyék el! – parancsolja Löwe, és hátat fordít a patkányképűnek. – Mi pedig tűnjünk el innen. Itt már nincs több tennivalónk. Mi harcoló egység vagyunk, nem börtönőrök. A börtön távolabbi szárnyában még mindig folynak a harcok. – Éppen mint otthon – mutat Porta egy halványkék táblára, amit a börtön összes blokkjából látni lehet. HAZÁNKÉRT, SZÁLINÉRT! hirdeti nagy vörös betűkkel. Alatta kisebb fekete betűkkel ez áll: HABOZÁS NÉLKÜL LIKVIDÁLJUK A NÉP ELLENSÉGEIT, A TÉTOVÁZÓKAT, AZ ÁRULÓKAT! A műhelycsarnok falán öles betűk állítják: A MUNKA A SZOCIALIZMUS LEGNAGYOBB VÍVMÁNYA ÉS JÓTÉTEMÉNYE! – Gyerünk! Előre! Ide! – int maga köré bennünket Papa. Behúzódunk egy hosszú rámpa alá. – Itt fogunk átmenni – mutatja Papa. – Készítsétek a tölteteket. Ezek a szemetek elbarikádozták magukat, és az elítélteket használják élő pajzsnak. Velőtrázó, gurgulázó sikoly borzolja meg az idegeinket. Egy nő visít, ahogy a torkán kifér. – Uram irgalmazz – sápad el Barcelona. – Mi a frászt művelhetnek ezek vele? – Forró harapófogóval csipkedik. A papok is ezt csinálták régen – magyarázza Porta.
A sikolynak hirtelen vége szakad, mintha a nőnek betömték volna a száját. – Essünk túl rajta! – mondja zord tekintettel Papa. Felugrik a rámpára, és kétrét görnyedve végigszalad rajta. Gregor és a Légiós egy robbanószerrel teli lőszeres ládával követi. Pici fellendít három-négy ládát a rámpára. – Te is, tanító bá! – hajítja a tanítót a ládák után. – Nyomás, lusta disznó! És nehogy lazsálni merj nekem, különben megetetem vele a tölteteket, és téged küldelek be ivánhoz! – Miért cseszeget állandóan? – nyüszíti a tanító. Belekapaszkodik az egyik ládába, de nem tudja megmozdítani. – Kussolj, ha azt látod, hogy beszélek vagy gondolkodok! – veti oda Pici. – Nesze, itt ez a csákány. Menj, és csinálj egy lyukat a töltetnek, te két lábon járó kalamáris. Ha végeztem veled, vagy hulla leszel, vagy a legjobb katona az egész rohadék német seregben, és díszlépésben fogsz hazamasírozni az iskoládba! – Meddig várjak még rátok? – türelmetlenkedik Papa. – Öt métert a töltetek közé. Heide, kösd össze a vezetékeket. – Én fogom felrobbantani! – jelenti ki Pici. Imád rombolni. Lázasan dolgozunk az elkövetkező félórában. – Fel tudjátok fogni, milyen vastagok ezek a falak? – kérdezi Barcelona. – Vastagabbak, mint a breszt-litovszki erőd falai, pedig az se volt színpadi díszlet! – Elég a dumából! – mordul rá Papa. – Minek oda annyi, Pici? – kérdezi óriás bajtársunktól, aki egy tripla töltetet igyekszik a falba gyömöszölni. – Van belőle dögivel – mutat Pici a ládákra. – Meg aztán amit elhasználunk, azt legalább nem kell visszacipelni! – Téged se, ha elszállsz – morogja Papa. – Ha még nem vetted volna észre, nem karácsonyi pulykát töltünk. Ez veszélyes, ember! – Kész! – jelenti büszkén Heide. – Hadd csináljam én! – rohan a pumpához Pici. – Kalapotok, seggetek karimájába belekapaszkodni, urak! Egy kis tűzijátékot fogunk rendezni – örvendezik. Megragadja a pumpa karmantyúját, és egész testsúlyával ránehezedik. A robbanás eltakarítja a rámpát a fejünk fölül. A hat méter magas falból nem marad egyéb szétporladt köveknél és vakolatnál. Az épület megbillen, egy pillanatra megáll, aztán összeroskad. A kazánház kéményei a női szárnyra dőlnek. Mire a robaj és a porfelhő elül, csak egy lángoló romhalmaz látszik a börtön helyén. A tűz rohamosan terjed.
– Barmok! – szitkozódik egy utász őrmester. Az arca merő vér. – Az ördögbe! Maguk még a csótányokat is kinyírták! A maguk helyében én elpucolnék innen, amíg még nem késő. – Jézus Mária! – emelkedik fél térdre Pici. – Ezt nevezem robbanásnak! Az egész ler elszállt! Bele fog telni egy kis időbe, mire megint be tudnak dugni ide valakit, mi? Az Elítéltek Kölcsönös Segélyegylete imába fogja foglalni a nevünket. Istenkém, de gyönyörű durranás volt! Albert hamuszürke arccal feláll, és fenyegetően rázni kezdi az öklét. – Vörös Front! Vörös Front! – skandálja idiótán. – Utánam! – pattan fel Papa. A lángszórós rajok mennek elöl, felperzselve a maradék ellenállási gócokat. Leugrok Portával egy kitakarított fedezékbe, és körbevilágítok az elemlámpával. Mindenütt elszenesedett holttestek, védekezően maguk elé emelt kézzel. Többségük fekete múmiává zsugorodott. Azok, amelyeket nem ért közvetlenül a tűz, természetellenesen nagynak hatnak a többiek mellett. – A könyörtelen háború gyors háború. Legalábbis ezt mondják a propagandaplakátok – mereng Porta. – Persze ez is hazugság, mint manapság minden. Egy hosszú, keskeny udvaron, két magas, koromtól fekete épületfal között halomra hányt hullák hevernek. – Tarkólövés – vizsgál meg néhányat Barcelona. – Nem létezik! – rázza meg hihetetlenül a fejét Gregor. Lehajol, hogy közelebbről is megnézzen egy rongyokba burkolt tetemet. – Túlságosan is az – sóhajt Porta. – Az OGPU-s fiúk meg akartak szabadulni a hitetlenektől, mielőtt még mi, a felszabadítóik megérkezhettünk volna. Nem kell hozzá detektívnek lenni, hogy rájöjj, mi történt. Egy lövés a nyakszirtbe, és úgy elszáll a páciens arca, hogy többé az anyja se ismeri fel. Lövések dördülnek valahol kint. – A mieink – magyarázza közönyös vállrándítással a Légiós. – Az SD különleges egységei. Most végzik ki a komisszárokat. Két kiégett teherautó mögül kilesünk. Hosszú, végtelennek tűnő sorozat vágódik egy langaléta komisszár testébe. A test felemelkedik a lövések erejétől, aztán elvágódik, és görcsösen rángatózni kezd. Addig lövik, amíg élettelen hústömeggé nem ernyed. Egy kisfiús képű Untersturmführer*, fején huncutul félrecsapott halál* SS hadnagy. (német)
fejes sapkával, a halott fölé hajol, és a fejéhez nyomja P–38-asát. Három lövés, és az arc felismerhetetlen masszává roncsolódik. A mosoda ablakából figyelő elítéltek tombolnak a lelkesedéstől. A következőt lökdösik ki a keskeny ajtón át. Idős, fehér hajú férfi khakiszínű egyenruhában, zöld OGPU-s vállszíjjal. Messziről is látni tekintetében a félelmet. A falhoz állítják, és egy sortűz leteríti. Az elítéltek ujjonganak, tapsolnak, amikor egy egyenruhás férfiakból és nőkből álló csoportot terelnek ki a mosodából. – Gyerünk! Mozgás! – hajtja őket a fiatal hadnagy. – Essünk túl rajta mielőbb! Puskatussal, rúgásokkal irányítják őket a falhoz, ahonnan apátiába süllyedve néznek szembe halálfejes jelvényt viselő gyilkosaikkal. – Tűz! – visítja a hadnagy. A géppisztolyok kelepelni kezdenek. A hang ide-oda pattog a falak közt. Egy ablakból hosszú, dühödt géppuskasorozat zúdul alá. Az Untersturmführer összerogy, a kivégzőosztag tagjai hátrapenderülnek, és véresen vonaglanak a hóban. A géppuska a mosoda ablakait veszi célba. A bámészkodó elítéltek szétroncsolt arccal zuhannak hátra. Fedezékbe vonulunk, és sietve elhagyjuk a helyszínt. Ez már nem a mi dolgunk. A lángok fénye hátborzongató táncot lejt a falakon. Ahogy elügetünk a raktárak mellett, gépfegyverropogás és sikoltozás üti meg a fülünket. A zaj a fürdőházból jön. – Benézünk! – dönti el Papa. – Először te és Sven – mondja Portának. Egy kézigránáttal teli tarisznyát hajít felénk. A derékba tört fák fedezékében átnyargalunk a fürdőhöz. Valaki felugrik előttem. Gépiesen meghúzom a ravaszt, és a géppisztolysorozat szétkapja a hátgerincét. Rángatózó végtagokkal elterül a hóban. Porta berúgja az ajtót. Egy kövér, alacsony tiszt ránk tátja a száját, aztán nyúlna az asztalon heverő gépkarabélyáért, de egy pisztolygolyó átlyukasztja a torkát, és a falra fröccsenti a belső részeket. A sapkája elgurul, és egy halom üres üveg tövében állapodik meg. Beleürítem a tárat egy sötét, hosszú folyosóba, amelyben inkább érzem, mint látom az ellenség jelenlétét. Az élen rohanó férfit szájon találja egy lövedék. Egyetlen hang nélkül elvágódik. Két nagykabátos katona felemelkedik és a falnak vágódik. Véres, hörgő kupaccá zuhannak össze. Kézigránátok vágódnak be egy sötét szobába. A falnak lapulva várjuk a hatást. Robbanás, sikolyok, aztán csend. – Tovább! – hajt minket Papa. Egy halottól elveszi a gépkarabélyát.
Géppisztoly sortűz csap le ránk. Albert rémülten felordít, és elhajít egy „krumplitörőt”. A folyosó végéről robaj hallatszik, és három kifacsarodott test vágódik ki elénk. – A francba, ember, csak nem betojtam? – néz körül elveszetten Albert. Lerogy az üvegcserepekkel és emberi testrészekkel borított kövezetre. – Elegem van a német hadseregből, basszák meg. – Te aztán tényleg eltévesztetted a házszámot, barátom – ismeri el Porta. A tűz, amit senki nem próbál eloltani, már majdnem teljesen elemésztette az északi női szárnyat. Óvatosan megközelítjük a lángoló épületet. Bármelyik pillanatban összeomolhat. A női szárnyban testek lógnak sorokba rendezve, mint valami vaskos, groteszk girlandok, lágyan lengedezve, forogva a huzatban. – A munka nem állhat meg – mondja gúnyosan Porta. – Kivégzés öt perccel záróra előtt. – Megvetően beleköp a szélbe. – Tartaniuk kellett volna a csőrüket, és akkor nem esett volna bajuk – vélekedik Gregor. – De nem tették, és most itt lógnak. Mi értelme volt hát? Az égvilágon semmi. Saját magukkal toltak ki. Jobban tették volna, ha sodródnak az árral, és másokra bízzák a gondolkodást. Az élet így is olyan rövid. A harc elcsendesedett, csak a főépület környékéről hallani még szórványos lövöldözést és robbanásokat. Ez azonban már nem a mi dolgunk, hanem a gyalogságé és a műszakiaké. Leülünk a földre a konyhablokkban, egy csoport börtönlakó társaságában, és a vallatási módszerekről beszélgetünk. Egy tizenhat éves fiú, akit az iskolából hurcoltak el ellenforradalmi propaganda vádjával, egy kihallgatás alatt elvesztette a fél szemét. Néhány szóban elmeséli keserű tapasztalatait. Koravén arca van, a szemüregéből genny váladékozik. A tranzitbörtönökben nincsenek orvosok. Egy idős férfi szomorúan megmutatja teljesen szétzúzott lábujjait. – Van annál rosszabb is! – kiáltja egy asszony, akinek a térdét lőtték át. Soha nem fog rendesen járni. – Ki kell nyírni őket. Az összes smasszert! – határozza el Pici a háromcsövű vadászpuskával játszadozva. – Ezt csinálják – int Porta az udvar felé, ahonnan gépfegyverropogás és üvöltözés hallatszik. A pálinka, amit Porta a parancsnok szekrényében talált, kellemesen édes, és csodásan felmelegít. Egy kövér börtönőr, akit a Pokol Angyalának hívnak, mert rendesen bánt az elítéltekkel, nótára gyújt:
Hóvihar sepri végig a pusztát, Fehér takaró fedi be galambom lábnyomát. – Alig értünk a fürdőházba, ember, a spiné már a nyakamat szívogatta – meséli Albert boldog vigyorral. – A fülembe búgta, hogy a fekete pasiktól mindig bizsereg neki, és játszani kezdett a golyóimmal. – Jézuskám! – nyög fel kéjesen Pici. lelkesen megvakarja az ágyékát. – Folytasd! – Levette a zubbonyomat, kigombolta a sliccemet, és elővette a kapitányt. Ott állt a kezében, büszkén, feszesen, ahogy egy szemlén illik. El ne engedd, mondtam neki, mert ha ez a lábamra esik, széttöri a lábujjaimat. Egy pillanat se kellett neki, és már lenn is volt, és szívta, mint kisded az anyja csecsét. Aztán felvágtam a padra, és megugrottam. Ott, abban a fülledt fürdőben, ember! Úgy csengett a fülünk, hogy azt hittük, vasárnap van. Nincs finomabb a Blitzmädelnél*, aki szarik a Führerre és a végső győzelemre, akit csak az érdekel, hogy jól meg legyen baszva. Miután a csaj elaludt, elindultam, úgy, ahogy voltam, pucéron a lábadozók pavilonjához. Útközben felszedtem egy másikat, és nekidöntöttem egy fának. Alaposan megrezegtettük az ágait, aztán leheveredtem egy kicsit pihenni, de elnyomott a buzgóság. Arra ébredtem, hogy két nővér térdel mellettem, és gyengéden ápolgat. Háromszöget alkottunk, még a helyszínen. Csináltuk német, aztán francia és svéd módra, és a japánit akartuk kipróbálni, amikor egy vezérkari orvos, horogkeresztekkel a szemei helyén, megzavarta a partit. Nem tudom, hogy a nővérkékkel mit csináltak, de engem a helyszínen harctéri szolgálatra alkalmasnak minősítettek, aztán rögtön le is csuktak nemi erőszak és faji szennyezés vádjával. Ezért általában kivégzőosztag elé küldik az embert, de szerencsém volt a bíróval, mert nem nagyon csípte Adolfékat, így megúsztam három hónap Germerscheimmel. – Albert hátraveti a fejét, és röhög. – Onnan Padernbonba mentem, ahol egy katonai pihenőházban töltöttem az éjszakát, két haditengerész kislány társaságában. Mire a két csitri végzett velem, csupa kék és vörös voltam. Mindent tudtak a masszírozásról, és meg is masszíroztak mindenütt, ahol egy férfit meg lehet. Az egyik az arcomra lógatta a melleit, és olyan szorgalmasan etetett velük, hogy majdnem közéjük fúltam. A másik addig szívogatta a golyóimat, míg a farkam akkora nem lett, mint egy világítótorony. És valahányszor el akartam pukkanni, valahogy mindig leállítottak. Igazi profik voltak azok a csirkék! Amikor végre elmentem, akkorát lőttem, hogy azt hittem, a * Telefonkezelő lány. (német)
csillagos égbolt szakadt a fejemre! – Elég, a francba! Elég! – zihál Pici. – Hagyd abba, vagy kirohanok, és megkúrom az első kancát, amelyik az utamba kerül! Porta forró vizet önt a kávéra, amit szintén a parancsnok irodájában talált. – Kávé – motyogja egy litván egyenruhás elítélt. – Honnan szerezte? – Van egy nagybácsim Brazíliában – súgja meg neki bizalmasan Porta. – Ő küld hébe-hóba egy zsákkal. – Bárcsak korábban érkeztünk volna – néz ki szomorúan az ablakon Pici. Az udvar túloldalán nőket terelnek fel teherautókra. – Akkor egy jó nagyot kefélhettünk volna! – vigyorog Albert. – Megőrültetek? Visítottak volna, mint az állat. Pont mi kellettünk volna nekik! – szörnyülködik Gregor. – Annál izgalmasabb lett volna! – nyalja meg fagytól cserepes ajkait Pici. – A nemi erőszakért halálbüntetés jár! – jelenti ki haragosan Heide, és fenyegetően megigazítja a pisztolytáskáját. – Nemi erőszak? – röhög Pici. – Ki beszél itt erőszakról? Csak kipróbáltuk volna, hogy nem rozsdásodtak-e be! – Amikor Germersheimben rohadtam – meséli Albert –, történt egy hasonló eset. Néhány csődör meghágott egypár ruszki nőt, aztán bezárták őket egy kunyhóba, és felrobbantották az egészet. Nyomok nem is maradtak, de valaki köpött, és egyből elvitték őket. Legközelebb, és egyben utoljára, akkor látták a bagázst, amikor kivégzésre vitték őket. Ez nem vicc! – Bizony – bólogat Porta. – A legtisztább az, ha az ember fizet a punciért. Úgy aztán senki nem köthet beléd. A kávésköcsög kirepül Porta kezéből. – Kifelé! – ordítja Papa. – Iván támad! Világítórakéta emelkedik az égre. Valahol a közelben egy gépágyú dörög. Nadrágféken csúszok át az úton, és kötök ki a bombatölcsérben Pici és Porta mellett. A nehéz géppuska mögött hasalnak, a cső vörösen izzik. Albert és Heide bukkan fel. Fürgén mozognak, mint az olajozott villám. – Ne lőjetek, ember! Csak mi vagyunk! – kiabál Albert egy T–34-es roncsai mögül. Porta azonban rendületlenül lő. Muszáj neki, mert Albert mögött egy egész falkányi iván lohol. – Őket lőjed, ember! – kiáltja rémülten Albert. – Ezek mindjárt kinyírnak!
– Mit gondolsz, te barom, mégis kire lövök? – feleli Porta, miközben dobtárat cserél. – Gyertek le ide! – intek nekik. Átveszem a géppuskát, és megszórom a női szárnyat, hogy fedezzem őket. – A francba, ember! Le akarod vágni a seggünket? – zihálja Albert. Sivítás hallatszik. Behúzzuk a nyakunkat, és nagyon jól tesszük, mert a gránát éppen elénk pottyan. – Ez a miénk vagy iváné? – szeretné tudni Heide. – Nem mindegy? – homályosítja fel Porta. – Mindenesetre húzzunk innen. Te velünk jössz! – fogja az orosz géppuskát. – Hadd kapjon iván egy kis hazait! Leugrok egy hosszú teknőbe, amelynek a végében mozgást észlelek. Porta odafordítja a géppuskát, és kiüríti a tárat. Rohanunk tovább, olyan gyorsan, ahogy csak bírunk, mintha maga az ördög lihegne a sarkunkban. Megbotlok egy hullában, és beesek egy állásba. A géppisztolyom elrepül, az arcomat beütöm egy szétbombázott Maxim géppuskába. – A francba, ember! Ott jön iván! – kiáltja Albert, és egy akrobata ügyességével beszaltózik mellém. A géppisztolya hosszú sorozatokat köpköd az erdőből előrerohanó fehér kámzsás oroszok felé. – A szomszédok! – ordítja Pici. – A rohadt szomszédok! – Húzzunk innen is! – javasolja Porta. A vállára lendíti a géppuskát. – Nincs kedvem feldobni a talpam, se a Führer, se a nép, se a haza kedvéért. A jeges szélvihar viharos erővel süvölt át a hasadékon. Olyan hangosan üvölt, hogy teljesen megsüketíti az embert, és olyan hideg, hogy elméletileg már régen meg kellett volna fagynunk. De hát kinek van erre ideje? Mondd, te rongyos élet, Mi az, ami éltet Fagyban, jég hátán? énekli fagyott arccal Porta, amikor egy pillanatra meghúzzuk magunkat egy szél tépte sövény mögött. – Csak azt tudnám, hogy mi az istent csinál most a dicsőséges német gyalogság! – dühöng Albert. – Fekszik a rókalyukakban, seggel az orosz telihold felé – küld bele Porta egy hosszú sorozatot a hóesésbe. – Gyerünk tovább! – javasolja Heide. – Olyan hideg van, ember, hogy már kopogósra fagyott bennem a szar –
dadogja vacogó fogakkal Albert. „Flop! Flop!”, zuhognak körülöttünk az aknavetőgránátok. Behúzott fejjel rohanunk tovább egy kanyargós ösvényen. Egy váratlan szélroham megbillent, és én egyensúlyomat vesztve a hasadékba zuhanok. Az utolsó pillanatban elkapom a szikla szélét, de kesztyűs kezem pillanatok alatt lecsúszik jeges felületéről. Zuhanok, a kavargó hó és jégszilánkok forgataga közepette, mintha egy hatalmas lefolyó örvénye szippantott volna be. Egy világítórakéta suhan el mellettem, a fénye megvakít. Alattam és fölöttem nyomjelző csíkok villódznak. Csak zuhanok és zuhanok, úgy érzem, vég nélkül a szúrós hidegen át. A jégkristályok megtöltik a szájamat, fuldoklás kínoz. Hirtelen rádöbbenek, hogy fejjel lefelé esem. A hóból kiálló fák és sziklák egy expresszvonat sebességével közelednek. Kétségbeesetten megpróbálom felidézni, mit tanítottak a gerillaháborús tanfolyamon. „Ha nagy magasságból zuhan, tárja szét a kezét, mintha repülni akarna.” Kinyújtom kezem-lábam, kapálózom, de nem tudok változtatni a helyzetemen. Menthetetlenül neki fogok csapódni a szikláknak… Felvisítok, dermedten a rémülettől, és már csak abban reménykedem, hogy hamar túl leszek rajta. Olyan puhán landolok, mintha tollpihék közé estem volna. A sziklák elsiklanak mellettem, aztán el egy sor fa is. A látásom elhomályosul, de azt azért látom, hogy hó, hó és hó vesz körül. Egy hatalmas hótorlaszba pottyantam, s a súlyom által összepréselt hó csúszdaként kivetett magából. A géppisztolyom eltűnt, a P–38-asom úgyszintén. Csak a rohamkésem maradt meg és két kézigránát. Ezekkel kell megvédenem magam, ha tudom. A szél változatlan erővel tombol. Valahol az erdőben egy géppuska ugat. Kétségbeesetten segítségért kiabálok, de nem sok értelme van, amíg a vihar tart. Még akkor se hallanák a szavamat, ha a közelemben lennének. Fázom. A hideg alattomosan, könyörtelenül az egyenruhám alá férkőzik. Mozognom kell, különben megfagyok. Embertelen hideg van, az erdő fái akkorákat roppannak, hogy az puskalövésnek is beillene. Félelmetes, elnyújtott üvöltést hallok a közelből. Ijedten hátrafordulok, és egy izzó szempárt pillantok meg a sötétben, és egy farkas körvonalait vélem látni. Feléje suhintok egy ággal. Rám vicsorog, de nem mozdul. Ez tényleg egy farkas. Óvatosan előhúzom a kést a csizmám szárából. – Tűnj innen! – kiáltok rá, és feléje döfök az ággal. Hátat fordít és eloldalog. A hófüggöny rejtekéből morogja felém gyűlöletét. Nem emlékszem, hogy keveredtem ki a hóból. Csak arra emlékszem,
hogy végigmegyek egy hosszú, síkos ösvényen, és többször is fenékre ülök. Egy éles „sztoj” parancs állít meg. Gyorsan egy fa mögé húzódok, és a hang irányába dobok egy kézigránátot. A robbanás megrázza a havas fákat. Az orosz hátast dob, és mozdulatlanul elterül. A gépkarabélya gyakorlatilag a kezembe repül. Közelebb óvakodok, csendben, mint egy vadászó kígyó. A gyomra kifordult, a vére jéggé fagyott. A közelében négy másikat is találok. Géppisztollyal lőtték le őket. Valószínű, hogy csapdába csalták őket. Ez, akit felrobbantottam, volt az egyetlen túlélő. Ha elbújik egy fa mögé, és csendben marad, most én lennék halott, de félőrült lehetett a félelemtől. Nem egy leányálom a sötét erdőben kóborolni abban a tudatban, hogy bármikor lelőhetnek vagy elvághatják a torkodat. Letérek az ösvényről. Nehezebben haladok, de legalább nem vagyok annyira szem előtt. Hiszem én, mert egy kar fonódik a nyakam köré, és egy kés szegeződik a torkomnak. – Még egy mozdulat, és halott vagy, fritz! – mondja egy orosz hang. Teljesen megbénít a félelem. A kés nyomása fokozódik a torkomon. Várom az elkerülhetetlennek tűnő véget. Egy gyors mozdulat, és tényleg halott vagyok. Valaki felnyihog a hátam mögött, és akkorát lök rajtam, hogy arccal a hóba esem. – Beszartál, mi? – kérdezi Porta. Olyan dühös vagyok, hogy szét tudnám rúgni a tökét. Pici és Albert jön elő a fák közül, mindkettő fülig érő szájjal. Úgy tűnik, ők is meg vannak győződve róla, hogy az év viccét sütötték el az imént. – Szerencséd, hogy mi voltunk azok – dorgál meg Porta. – Most legalább megtanultad, hogy nem illik úgy flangálni errefelé, mintha békeidő lenne. – Menjetek a búsba! – kapom fel a gépkarabélyt. – A frászt hoztátok rám! – Meg is érdemled, ha ennyire hülye vagy – röhög ki Pici. – Úgy billegtél itt, mintha a korzón lettél volna. – Lehet, hogy te még nem fogtad fel, de a szomszédaink azon vannak, hogy szalonnát hasítsanak a seggünkből – teszi hozzá Porta. – Na de most már gyerünk, nyomás haza! A „haza” alatt az arcvonalat érti. A rommá lőtt falun túl beérjük a századot. Löwe hadnagy merő vér, és egy lyukon át beszél, amit a fejét és a mellkasát borító pólyán vágtak ki neki.
Hosszú libasorban masírozunk át a befagyott tavon. Az ezredünknek – már ami megmaradt belőle – Bajkanszkijban kell jelentkeznie. Hinka ezredes zord arccal hallgatja végig a századparancsnokok jelentését. A veszteségek hatalmasak „köszönhetően” az elfuserált tüzérségi támadásnak. 5. század: 19 ember, jelenti Löwe százados. 98 elesett, 36 megsebesült, 51 eltűnt. Az „eltűntön” azt kell érteni, hogy az illetőt vagy cafatokra lőtték, vagy foglyul ejtették, vagy magára hagytuk súlyos sérülései miatt. Kétséges, hogy bármelyiküket is látni fogjuk még valaha. Fütyülő, sivító hangon közeledik, és egy hosszú robbanássorozat rázza meg a földet. Bajkanszkij pillanatok alatt lángtengerré változik. Egy leszakadt, csizmás láb akkorát rúg a hátamba, hogy nyekkenve elterülök. – Ember, ez aztán nagyon pipa lehetett rád, hogy így hátba hajított a lábával! – vigyorog Albert. Átrohanunk a lángokon, és lövünk, ahogy csak bírják a fegyvereink. Az oroszok egy gyakran alkalmazott módszerrel próbálkoznak már megint. A váratlan, intenzív tüzérségi támadást a gyalogság fanatikus rohama követi. Az automatáinkkal általában sikeresen visszaverjük őket, de ezúttal másként alakul. Túl sokan vannak, és túl nagy a tűzerejük. Visszavonulunk. Már másodszorra menekülünk Bajkanszkijból ágyútűzzel a sarkunkban. – Utánam! – int a géppisztolyával Papa.
Ahelyett, hogy – ahogy ez természetes ebben a korban – halhatatlannak hittük volna magunkat, megtanultunk fejet hajtani a halál előtt. P. Caputo Porta előveszi P–38-asát, és a félig nyitott ajtóhoz oldalaz. – Csak utánad – int udvariasan Picinek. – Teljesen hülyének nézel? – háborodik fel Pici. – Ez az elcseszett háború már régen megtanított arra, hogy soha nem szabad elsőnek bemennem egy ajtón. Hacsak nem óhajtok instant golyót a fejembe. – A francba! – mustrálja Porta a csábítóan nyitva hagyott ajtót. Egy nyitott ajtó sok mindent jelenthet. Mögötte állhat például egy alattomos fickó, készen rá, hogy leüssön, abban a pillanatban, ahogy bedugtad a fejedet. – Le van ejtve! – húzza fel magát, és bevetődik. Még padlót sem fogott, megperdül, és belő az ajtó mögé. Senki nincs ott! Odébb gurul, és belő egy másik ajtón. – Üres, mint a politikusok feje – jelenti ki egy asztal fedezékéből. – Milyen igaz! – ront be Pici az előtérbe. A biztonság kedvéért szitává lő egy ajtót. Épp ki akarjuk nyitni a beszállónyílásokat, amikor valaki kirohan a lépcső tetejére. Mielőtt még megpillanthatnánk az arcát, géppisztolysorozat dördül, és a feje eltűnik egy vörös ködben. Először Pici rohan ki a házból, aztán Porta, mint akit puskából lőttek ki. Fejest ugranak a Kübelbe, hátratolatnak, aztán padlóig nyomott gázzal kilőnek a tankok közt, a német és orosz tankparancsnokok döbbent tekintetétől kísérve.
RONCSOK Forró vér csepeg rám, felolvasztva az arcomra tapadt havat. Mindkét lába leszakadt térd felett, innen a vér. A legapróbb mozdulatra is olyan heves fájdalom önt el, hogy ordítanom kell. Hosszas küszködés után sikerül kiszabadítanom a fejemet a rohamsisakból, és oldalra fordítanom, épp csak annyira, hogy a gerendáról lógó férfi vére ne az arcomra csepegjen. Odaát, az üres lőszeres ládák mellett Porta hever, összekucorodva, mint egy megvert kutya. Mellette Barcelona egy vértócsában. Egy idő után a többieket is megtalálom. Pici és Albert egy lövegtorony maradványain ülnek. A löveg csöve szétnyílt, mint egy banánhéj. Bárcsak csirke lennék… kornyikálja rekedt hangon Albert. Nem emlékszem, hogy mi történt, csak annyit tudok, hogy a föld szétnyílt, tüzet és acélt okádva ránk. – Elseperjük őket! – bólint határozottan Porta. – Nincs kegyelem! Egy százados biceg át a testek között. Mausert lóbál a kezében, és parancsokat osztogat immár nem létező csapatainak. Egy kopasz tábori lelkész bukkan elő, akár egy szellem, valahonnan egy lyukból. Hápog valamit, és őrülten felvihog. – Távozz tőlem, sátán! – kiáltja a százados, és fejbe lövi az atyát. Tébolyodottan vihogva gázol át holtakon és sebesülteken. Észre sem veszi a domb mögül előbukkanó T–34-est. Pedig a tank egyenesen feléje tart. A löveg felkapja, és a toronyra veti. Aléltan lecsúszik a tankról, és a következő T–34-es széles lánctalpai alatt végzi. – Még egy fritzcel kevesebb – röhög a tank sofőrje, amikor átdöccennek a százados testén. Papa hajol fölém. A rohamsisakja felnyílt, mintha konzervnyitóval estek volna neki. A nyakvédőt hátulról átütötte egy repesz, és elöl távozott. Újfajta sisak, az a fajta, amelyik a gyártó szerint megvéd a repeszek ellen… – Még élsz – mosolyog rám biztatóan, és letörli az arcomról a vért. – Hol találtak el? A fejeden nem látok sérülést. Felfelé mutatok. – Az ő vére. – Aha. Nos, miatta már nem kell aggódnunk – néz fel Papa a gerendán lógó, lábatlan testre.
– Haslövést kaphattam – nyöszörgöm. – Pokolian fáj. Mozdulni se bírok. – Nyugodj meg – paskolja meg az arcomat. – Általában nem szokott olyan vészes lenni, mint ahogy hisszük. – A többiek? – kérdezem aggódva. – Nekik is kijutott. Úgy tűnik, Albert megőrült. Csak ül és énekel. Az egész rakat közénk vágódott. Kilométerekre dobott a légnyomás. Az előttünk dekkoló gyalogságiak atomjaikra bomlottak. Még egy gomb se maradt belőlük. – Megvan még a lábam? – kérdezem a választól rettegve. – Egyáltalán nem érzem. – Még mindig a tested részét képezi – mosolyog Papa. Rágyújt ezüstfedelű pipájára, és kékes füstöt fúj bele a hidegbe. – De te is szép nagyot repültél. Pihenj még egy kicsit, gyűjts erőt, hogy elhúzhassunk innen, amíg még megtehetjük. – Ezer ördög és pokol – nyög fel elgyötörten Barcelona. – Ott álltam a menny, aztán a pokol kapuja előtt, de sehová sem akartak beengedni. Hogy lehet ez? Nem értem. – Örülj neki – feleli Porta. Gregort nézi, aki a szögesdróton fekve egy orosz hullához beszél. Gyalogságiak jönnek ki az erdőből. Egy Oberfeldwebel csípőre tett kézzel megáll előttünk. – Úgy látom, alaposan megfingatták magukat – jegyzi meg savanyúan, és továbbáll, anélkül, hogy megkérdezné, segíthetne-e valamiben. – Vigyenek magukkal minket – kiált utána Papa. – Magunkban nem boldogulunk. – Na és miért tennénk? – fordul hátra az őrmester. – Azért, hogy aztán belepofázz a dolgunkba? Főnökből épp elég egy is, annak meg itt vagyok én! – Dögölj meg! – feleli Papa. – Ha nem visztek magatokkal, a föld alól is elő fogunk keríteni, és azt nagyon megbánod! – Gondolod te! – röhögi ki az őrmester. – Mi vagyunk az utolsók, pajtás! A hátvéd. Utánunk a vízözön és iván, nektek meg a vég. De mivel ma jókedvemben vagyok, mégis magammal viszlek titeket. De csak addig, amíg a szomszéd utol nem ér minket. Akkor puszi és pá, fiúk! Na, szedjétek össze ezeket a nyomorultakat! – parancsolja az embereinek. – Ha valamelyik feldobja a talpát, lökjétek le! – Mi a franc közünk van hozzájuk? – tiltakozik egy lángszórós tartályt cipelő szakaszvezető.
– Nem tudjuk mindet elvinni – kiáltja egy tizedes. – Egy részét itt kell hagynunk. Remélem, iván is jókedvében lesz, amikor ideér. – Azok, akik a sor végén vannak, itt maradnak! – jelenti ki az őrmester. Durván, kelletlenül talpra rángatnak minket. A jajgatásunk a legkevésbé sem zavarja őket. Egy fiatal hadnagy, aki könnyű sérülést szenvedett, de teljesen kimerült a vérhastól, könyörögve kéri őket, hogy vigyék őt is magukkal. Egy karórával és egy arany cigarettatárcával próbálja megvesztegetni őket. Egy tizedes tűnődve mérlegeli az aranyat, aztán zsebre vágja, és int a cimborájának. A hadnagy hóna alá nyúlnak, és magukkal vonszolják a tisztet, mint egy zsák krumplit. – Ez aztán bír szarni – fintorog a tizedes, amikor sárgás, vérrel csíkozott ürülék csorog ki a hadnagy nadrágjából. – Bűzlik, mint a pokol budija! – vinnyogja a másik katona. – Akkor nem árthat meg nektek! – röhög Pici –, mivelhogy ti is két lábon járó szarládák vagytok! – Ezt el lehet kapni? – kérdezi rosszat sejtve a tizedes, akire bőven jutott a véres masszából. – Elhiheted! – feleli lelkesen Porta. – Nem adok nektek két hetet, és elvisz titeket a tífusz vagy a dizentéria! Szörnyű halálotok lesz. – Te rohadék! – dühöng a tizedes, amikor újabb adag bűzlő folyadék csorog ki a hadnagyból. Már nincs magánál, és úgy hörög, mint aki haldoklik. – Nem lehetne valahogy kiüríteni belőle a szart? – sandít a cimborájára a tizedes. – Ütögessük neki a hasát egy fának! – javasolja a másik. – Vagy meggyógyul, vagy kipurcan. Csak nyerhetünk rajta! Megfogják a hadnagyot a két „végénél”, és nekirohannak vele néhányszor egy fának. – Rohadék állatok! – ordítja magából kikelve Papa. – Ezt még megkeserülitek! – Pofa be! Semmit sem láttál! – veti oda gyilkos tekintettel a tizedes. Dühösen beállnak az oszlop végére az ernyedten lógó hadnaggyal. Nem jutnak messzire, amikor megkönnyebbülten felfedezik, hogy halott. Belökik az árokba, és előrenyargalnak az őrmesterükhöz. – A hadnagy halálra szarta magát – jelenti a tizedes. – Már fenn van a mennyei kantinban, és Szent Péterrel huszonegyezik! – Meghiszem, hogy halott! – kiabálja dühödten az őrmester. – Egy ilyen kezelés után bárki halott lenne! Ha még egyszer meglátom, hogy ilyet
tesztek, a fejeteket vetetem! Értve vagyok? A tábori kórháznál dobnak le minket, a többi szerencsétlen mellé. Még arra se képesek, hogy jelentést tegyenek rólunk. A rövid nappal éjszakába fordul. Az úton egymást érik a legkülönfélébb egységek. Három fehérre festett P–IV-es csikorog-csúszkál a jeges úton. Egy megfagyott holttest üvegként csörömpölve törik szét a vezértank lánctalpai alatt. – Vigyetek magatokkal! – integet nekik Porta. – Vigyetek magatokkal! A 6. páncéloshadosztálytól vagyunk! – A 7. páncéloshadosztály jele van felfestve rájuk, egy elnyújtott, sárga Y. Megállás nélkül csörtetnek tova. Bőrruhás parancsnokai a toronyban állnak, de ránk se néznek. Túlságosan lefoglalja őket a maguk baja: az oroszok elől menekülnek. – És ez a testvéralakulatunk! – mondja keserűen Porta. – De ne aggódjatok, fiúk. Porta bácsi segítséget szerez nektek! – Bezárják a boltot – sóhajt Papa. – Iván mindjárt itt lesz. Késő éjszaka van, mire egy kimerült segédorvos és két szanitéc végigbotorkál a sebesültek és haldoklók sorai közt. Az orvos néha megáll, egy hordágy fölé hajol, megigazít egy kötést, aztán tehetetlenül vállat von. Az egyik szanitéc benyom mindegyikünknek egy-egy injekciót. Úgy dolgozik, mint egy automata. – Tetanusz ellen – motyogja, és lép a következőhöz. – Hol van a hentes? – kérdezi Pici. – Nem lesz műtét? Egy egész öntödére való acél van bennem! – Műteni? Kizárt! – vigyorog bambán a szanitéc. – Majd iván! Már nem kell sokáig várni! – Szarzabáló porosz! – hajít utána egy jégdarabot Pici. – Fulladj meg! Az épületből egy múmiaként betekert vezérőrnagy lép elő. Ünnepélyesen megszorongatja egy vezérkari orvos kezét, és mindketten bokáznak egyet. A vezérőrnagy beoldalazik a Kübeljébe, és egy eltűnik egy hófelhőben. – A derék tábornok menti az irháját – állapítja meg Porta, és dühösen beint a vezérőrnagy hűlt helyének. Vastag bundakabátos orvosok távoznak sietve az épületből. Begyömöszölik magukat és bőröndjeiket a rájuk váró mentőautókba. Mi mintha nem is léteznénk számukra. – A sebesültekkel mi legyen? – tiszteleg esetlenül egy szanitéc. – Maradjon velük, ha akar – javasolja cinikus vigyorral egy ősz hajú tiszt.
Három tábori csendőr fékez le a motorbiciklijével. Egy törzsőrmester, gőgösen kidüllesztett mellén fényes fejvadászfélholddal, elénk lép, és megvetően végigmér bennünket. A feje egy veszett német juhászéra emlékeztet. – Mi a fészkes fekete fenét heverésznek itt, mi? – vicsorít ránk nikotintól sárga fogakkal. – Talpra, lusta disznók, vagy lógni fognak! – A géppisztolyát a legközelebbi sebesültre irányítja, aki egy ágakból összerótt hordágyon fekszik. – Talpra – morogja fenyegetően –, vagy golyót eresztek a fejébe! – Nyírja már ki valaki – könyörög kétségbeesetten egy csupa vér tizedes. Két lövés dördül. A jól táplált fejvadász döbbenten hátraugrik, és körbelendíti a géppisztolyát. Újabb lövések verik fel a lába előtt a havat. – Megőrült? – ugrik be a törzsőrmester a motor mögé. – Nem lőhet ránk! – El ne hidd – mennydörgi Pici. – Nyírjátok ki őket! Öljétek meg a szemeteket! – kiáltják kórusban a sebesültek. Kézifegyverek egész arzenáljából zúdul sortűz a motorbiciklire. Az üzemanyagtartály felrobban, a törzsőrmester lángoló golyóként az árokba zuhan. – Úgy sistereg, mint egy túlsúlyos választási malac – vigyorog elégedetten Porta. A két másik csendőr el akar futni. Öt-hat kézigránát repül utánuk. A robbanássorozat egy fagyott hullákkal teli hótorlaszba vágja őket. Mintha a mennyekből ereszkedne alá az égiek ajándékaként, egy teherautó-konvoj áll meg mellettünk. Szitkozódó hadtáposok ugranak le a platókról, hogy kedvetlenül felpakoljanak minket. – Csak az élőket! – bömböli egy lovaskapitány, türelmetlenül a csizmáját csapkodva. – Gyerünk! Gyerünk! Mielőbb tovább kell állnunk! – Ha meggyógyulok, esküszöm, hogy szétrúgom a tökeidet! – ígéri Pici a hadtáposnak, aki a teherautók felé menet kétszer is leejtette. – Ha nem fogod be – feleli a Picihez hasonló jókötésű hadtápos –, akkor itt hagylak ivánnak. És ne hidd, hogy végre megpihenhetsz egy fogolytáborban, mert nem ejtenek foglyokat! – Ezt a fekete untermenscht is magunkkal vigyük? – mutat Albertre egy szakaszvezető. – Megáll az eszem! – kiált fel meglepetten az őrmestere. – Egy kannibál német egyenruhában! Szervezési hiba vagy, vagy a Führer is tud rólad?
– Pofa be, bazmeg. Ez egyáltalán nem vicces – vicsorít rá Albert. – Inkább lennék tízszer kannibál, mint egyszer egy ilyen büdös, kolbászzabáló német, amilyen te vagy! – Vigyázz a nyelvedre, zulu majom, vagy felkerülsz egy fára, ahová való vagy! – figyelmezteti baljós arckifejezéssel az őrmester. – Vigyük vagy ne? – kérdezi türelmetlenül a szakaszvezető. – Jobb lesz, ha visszük – feleli az őrmester. – Ha iván megtalálja, azt fogja híresztelni rólunk, hogy kínunkban már az állatkertből toborzunk majmokat. De tegyétek a plató végére, hogy az első szemétdombnál lelökhessük. – Ennyi! – kiáltja a kapitány. – Indulás! Nincs több időnk! A többieket hagyják, ahol vannak. Az oroszok majd gondoskodnak róluk. A magukra hagyott sebesültek kétségbeesetten tiltakoznak. Akiknek még van annyi erejük, feltápászkodnak, és a teherautók után ügetnek. – Gyerünk! Adjon gázt! – ugrik fel az első teherautóba a kapitány. Többen is belekapaszkodnak a teherautókba. Néhányat sikerül felhúznunk, de a többség a következő teherautó kerekei alatt végzi. A sofőrök képtelenek kikerülni őket a jeges úton. – Egy újabb példája annak, mennyit ér a közkatona élete – mondja keserűen Papa. – Nem többet, mint a szart, amit a vízvezeték-szerelő kivakar az eldugult budiból – teszi hozzá Porta. – Egy rakás szar a sereg szemétdombján – erősíti meg a Légiós. – C’est la guerre! – Nézzétek azt a dagadt fickót – mutat Papa egy haldokló pilótára. – Otthon egy feleség és egy fészekalja taknyos kölyök várja. Ők is a szemétdombon fogják végezni, akárcsak az apjuk. Meddig fogjuk még tűrni ezt? – Ezen én is sokat törtem a fejem – mereng Albert. – Azon, hogy egyáltalán mi a fenét csinálunk mi a seregben. Miért nem lépünk le, és hagyjuk a munka szennyesét a tulajokra. A tisztekre meg az otthon dekkoló hájas civilekre. Azokra, akik a vagyonukat velünk akarják megvédetni, hogy továbbra is nyugodtan finghassák tele a karosszéküket! – Ebből elég! – kiált rá a haragtól remegve Heide. – Úgy beszélsz, mint egy rohadék kommunista! Nyomjelző csík vágódik ki az erdőből, véget vetve a diskurzusnak. Az egyik teherautó letér az útról, és rohanni kezd a lejtős domboldalon. Lent nekicsapódik egy sziklának, és narancssárga tűzgomolyaggá robban. – Gyerünk! Gyorsabban! – kiáltja hisztérikusan a kapitány. – Ne álljanak meg!
Újabb teherautó gurul le és válik tűzgolyóvá a rajta utazókkal együtt. Barcelonát azonban valami egészen más zavarja. – Úristen, de bűz van itt! Mint egy falusi budiban lagzi után! – Azok csinálják ott öten a sarokban! – mondja a felháborodástól vörös képpel Pici. – Teleszarják a platót a rohadt tífuszos bacijaikkal! – Dühösen belerúg az erőtlenül nyögdécselő emberhalomba. – Lökjük le őket! – javasolja egy tüzér. – Szarjanak inkább ivánnak! – Hülye vagy? Ezt nem tehetjük meg! – tiltakozik Porta. – Még azzal vádolnának minket, hogy biológiai hadviselést folytatunk ellenük! – Ti hisztek ebben az állítólagos csodafegyverben? – kérdezi egy egérarcú tizedes. – Most, hogy láttalak téged, igen! – görnyed Porta kétrét a röhögéstől. Egész éjszaka utazunk. Lassítás nélkül száguldunk át egy falun, ahol a villanyoszlopokról sötét árnyak lógnak. – Partizánok – mondja megvetően Heide. – Gondolod? – gúnyolja Porta. – A partizánok sosem adják meg magukat, hogy felakaszthassák őket. Sokkal valószínűbb, hogy civilek, és valami faszfej végzett velük, akinek végre alkalma nyílt megmutatni a hatalmát. A teherautónk belehajt egy gödörbe, és bent ragad. Lánctalpak csikorgása hallatszik. Pánikba esünk. Azok, akik képesek rá, leugranak a teherautóról, és a hótorlaszok közé bújnak. Egy VW-Kübel kapaszkodik fel a dombra. Alig ér fel, egy ház falának kenődik. Négy katona lóg ki belőle élettelen bábuként. Apró, táncoló lángok nyaldossák őket körül. Három piszkosfehér T–34-es ront ki az erdőből. Az útjukban álló fák gyufaszálakként roppannak derékba. Fülsiketítő dörrenés hallatszik, amit egy hosszú, mennydörgésszerű robaj követ, mint amit akkor hallani, amikor egy tehervonat átrobog egy acélhídon. Az első T–34-es megperdül a jégen, mintha valaki farba rúgta volna. A lövegtorony volt, nincs. A második tank lefékez, és talán épp ez a veszte. Telitalálatot kap, és pillanatok alatt elborítja a tűz. Bőrruhás parancsnoka megpróbál kimenekülni, de egy újabb robbanás letépi a bal lábát, és felhajítja a tűzoszlop tetejére. Egy Párduc jelenik meg a közeli dombtetőn. Hosszú ágyúcsöve az utolsó T–34-es felé fordul. Lángnyelv csap ki a torkolatból, és két egybeolvadó robbanás tép a dobhártyánkba. A T–34-es és a Párduc egyszerre lőtt. Dől a füst mindkettőből, aztán a lángok is megjelennek. A Párducból ketten ép bőrrel ki tudnak ugrani. Köhögve, levegőért kapkodva fetrengenek a hóban. Az orosz tankból három élő fáklya vágódik ki. Az életük lángja jóval hamarabb kialszik, mint a testüket emésztő tűz. A
páncélosok klasszikus halálneme. – Kushadjatok le, fiúk! – figyelmezteti a társaságot Papa. – Bármelyik pillanatban felrobbanhatnak. Nyargaló alakok jelennek meg az égő tankok között. – Iván! – mutatja Pici. – Ki lehet az a barom, aki lángoló tankok közé hajtja az embereit? – Lehet, hogy elegük van a rendszerből, és kollektív öngyilkosságra készülnek – vigyorog Porta. – Ha a lőszer berobban, a holdig fogja repíteni őket! A következő pillanatban a tankok felrobbannak. A lökéshullám évszázados fákat tép ki gyökerestül. A kíváncsi oroszoknak nyomuk sem marad. – Elfújta őket a szél! – tárja szét a kezét Gregor. – Huss, eltűntek! – Azóta már a Kolimán túl vannak, és a rénszarvasoknak taglalják a repülés örömeit – fészkeli el magát a hóban Porta. – Legyetek oly kedvesek, ha kérhetem, és ébresszetek fel, mielőtt megfagynék. – Az istenit, ember, nem lehetsz ennyire flegma! – háborog Barcelona. – Nem alhatsz, amikor iván bármelyik percben itt lehet, hogy kitapossa belőled a szart! – Mert mit kellene csinálnom? – paprikázza fel magát Porta. – Tán ha ébren maradok, akkor iván leül mellém, és kedélyesen elbeszélgetünk? Egy P–III-as, égnek fordított 75 mm-es ágyúcsővel, megáll mellettünk. – Segíthetünk? – hajol ki a parancsnok a nyitott toronyból. – Hogyne, pajtás! Főleg, ha van nálatok néhány ezer alkatrész. Emberi alkatrész! – feleli Pici valahonnan a hó mélyéről. – Híján vagyunk mindennek, a könyöktől a seggig! A parancsnok leugrik a tankról, majd a töltő is követi. – Segítsetek a kábellel! – kiáltja. – Nem tudunk – feleli Porta. – Mindannyian sebesültek vagyunk. Még fingani se tudunk egyedül. – Felejtsétek el, hogy sebesültek vagytok – mondja a fagyott vontatókábellel kínlódva a parancsnok. – Sietnünk kell. Iván mindjárt itt lesz. Nyögdécselve, szitkozódva feltápászkodunk, hogy megküzdjünk a makacs vontatószerkezettel. Nagy nehezen sikerül rögzíteni a kábel végét, és a tank csörlője beindul. – Csak szép lassan! – kiabálja a sofőrjének a parancsnok. – Nehogy elpattanjon nekem ebben a hidegben! A teherautó megmozdul. Egy pillanatig úgy néz ki, mintha oldalra akarna borulni, aztán egy hatalmas nyekkenéssel kilő a gödörből, és valami csoda folytán az úton marad. A vontatókábel elpattan, és a végével leszedi
egy óvatlan gyalogos arcát. A dombtetőn torkolattűz villan, és ágyúdörej hallatszik. A P–III-as lángba borul. A legénység égő egyenruhában menekül ki a nyílásokon. Visítva hemperegnek a hóban, míg lassan szénné nem égnek. Tehetetlenül nézzük őket. A P–III-as gyengén védett üzemanyagtartályai agyonitatták az egyenruhájukat benzinnel. A teherautónk nyaktörő sebességgel száguld a jeges úton. Egy meredek lejtőn oldalra csúszik, és összetör egy kétéltűt, amelyben két SS-lövész utazik. Nem sokkal ezután egy kanyarban háromszor is megperdülünk, és elviszünk három távíróoszlopot. Négyen lerepülnek a platóról, de nem állunk meg. A sofőr nem mer, mert attól tart, hogy nem tudna újra elindulni. Folyamatosan mozgásban kell lennünk. Már jól benne vagyunk az éjszakában, amikor megállunk egy egészségügyi alakulatnál. Úgy tűnik, ők is távozni készülnek. Mentőautók hosszú sora vár járó motorral. Nemcsak betegeket, hanem bőröndöket és dobozokat is pakolnak beléjük. Végtelennek tűnő várakozás után egy ideges segédorvos jelenik meg. Felületesen megvizsgál mindenkit. Nyilvánvaló, hogy nem segíteni akar, hanem szelektál. Ha valakinek túl véres és gennyes a kötése, azt felesleges tovább vinni. Ugyanolyan hirtelen tűnik el, ahogy jött. A háború zajai megállíthatatlanul közelednek. Egy ezredes, akit úgy bekötöztek, hogy inkább néz ki múmiának, mint katonának, orvost követel. – Ez parancs! – kiáltja rekedt hangon, amikor senki nem reagál. – Igen, uram – feleli hanyagul egy szanitéc. – Miért nem jön az orvos? – Nem tudom, uram – A szanitéc sietve a következő beteghez lép. Amikor egy szanitéc őrmester tesz rövid jelenést, az ezredes makacsul megismétli a követelését. – A vezérkari orvos hamarosan itt lesz – ígéri az őrmester, csak hogy megszabaduljon az ezredestől. A vezérkari orvos azonban nem jön. Ehelyett két szanitéc kerül elő; szó nélkül hordágyra teszik és elviszik az ezredest. – Naplopók! – kiáltja Pici dühösen egy szanitéc után. – Így kell bánni velünk azok után, hogy a vérünket áldoztuk a Führerért és a hazáért? Németek vagyunk! Emberi lények! A szanitéc lefékez, és fölényes mosollyal megfordul. – Azt mondtad, emberi lények? Azzal a karszalaggal a zubbonyod ujján annyit nem érsz, mint jávorszarvas seggén a pörsenés. Egy ezredes ölebe
magasabban van a fontossági létrán, mint a magadfajta, piától bűzlő kuli! Ha lenne itt műtétre szoruló öleb, előbb tolnánk be a műtőbe, mint azt a rakás szart, ami te vagy! – A sereg mócsingja, azok vagyunk, ember! – sóhajt Albert. Lemondóan bebújik a takaróként ráterített nagykabát alá. – Ha nagytakarítást rendezünk a háború után, ti lesztek az elsők, akiket leseprünk a színről! – rázza meg fenyegetően az öklét Porta. A szanitéc nevetve faképnél hagyja őket. Az éjszaka folyamán bevisznek az épületbe. Üszkös sebek bűze vág gyomorszájon bennünket. A szél akadálytalanul süvít végig a hosszú folyosókon, porzó havat kergetve maga előtt. A még mindig orvost követelő ezredest is ott találjuk. Siránkozva követeli, hogy zárják be az ablakokat. Csakhogy nincsenek ablakok! Már rég beszakította őket a légnyomás. Az ezredes megpróbál felkelni, közben szanitécért ordítozik, aztán visszazuhan a véres hordágyra. Tehetetlenül figyeli a szerencséseket, akiknek a hordágyát felkapják, és a folyosó végére viszik. Csak amikor őt is elviszik a folyosó végén lévő műtőbe, döbben rá, hogy miért hoztak vissza annyi üres hordágyat. A folyosó vége eltűnt, és mögötte, lent a mélyben a folyó jeges vize örvénylik. Ide ürítik a hordágyakat. Kézenfekvő, kényelmes megoldás. A hordágyakra és a helyekre azoknak van szükségük, akik még élnek, akiket még érdemes továbbszállítani. Ha netán még nem haltak volna meg – a zuhanva távolodó sikolyokból ítélve ez is előfordul –, majd megteszik a becsapódáskor, vagy ha még azt is túlélnék, a hideg vízzel való találkozás következtében. Egy orvos felületesen megvizsgálja az ezredest. – A következő szállítmánnyal elviszik – mondja a betegnek, aztán a segédjéhez fordul. – Reménytelen eset – súgja oda neki. Az ezredes hallja ezt, és kétségbeesetten tombolni kezd. Normális esetben egy egész kórházi osztály személyzete sietne a segítségére, de ebben a mészárszékben, ahol a pánik az úr, senki nem törődik vele. Félrelökik, és hagyják, hogy rekedtre ordítsa magát. Vak dühében az öreg előrántja a bajonettjét, és torkon döfi magát. Vér bugyog elő a kötés alól. Valamivel később egy szanitéc szórakozottan rápillant. – Vége – állapítja meg közönyösen. Int a társának, és egy gyakorlott mozdulattal a folyóba lökik a tetemet. Egy szétzúzott lábú hadnagy kapja meg az ezredes hordágyát. Bevisznek minket a gőzölgő testrészektől és belső szervektől bűzlő műtőbe. – Azt – mutat a műtőssegéd egy utászra.
– Van értelme? – kérdezi hosszú gumiköpenyt viselő társa. – Honnan a fenéből tudhatnám? Nem vagyok látnok! – Szerintem úgy néz ki, mint egy jól konzervált hulla – jegyzi meg sértődötten a másik. – Precíz diagnózis – sziszegi egy kimerült segédorvos. Kipöcköl egy kövér tetűt az orrából, és széttapossa a csizmájával. – A lábam! Jaj, a lábam! – jajgat az utász, ahogy átemelik és a műtőasztalhoz szíjazzák. – Nem bírom tovább! Úgy ég, mintha a pokol tüze mardosná! – Dupla adag morfiumot – mondja a sebész, miközben nekilát levágni a nevetséges kötést. Térd alatt hatalmas seb tátong, a csont is roncsolódott. A láb megdagadt és elfeketedett. A gangréna egészen a lábujjakig terjedt. Akkorák, mint egy-egy jól megtermett kovászos uborka. – A lábat amputálni kell – jelenti ki nyers hangon a sebész. – Altatót! – Elfogyott – feleli szűkszavúan az altatóorvos. – Akkor morfiumot – csattan fel a sebész. Elveszi a műszert a műtőssegédtől. Édeskés, émelyítő szag tölti meg a levegőt. Egy másik műtős kitisztítja a sebet, és a sebész felnyitja a bőrt. A műtét gyorsan zajlik. Mindenki csendben dolgozik, csak a sebész beszél. Folyamatosan. A műtős gyakorlott, gazdaságos mozdulatokkal adogatja a kezébe a műszereket. A szike egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a rothadó húsba. Az utász sikoltozni kezd. – Tömjék be valamivel a száját – mondja mérgesen a sebész. A csont következik. Az artériára helyezett csipesz lecsúszik, vér spriccel az arcába. – Fűrészt! – nyújtja a kezét. A fűrész iszonyatos reszelő hanggal áteszi magát a csonton. Az altatóorvos csüggedten figyel. A sebész kapkodni látszik. A fűrész átszeli a csontot. A láb a padlóra puffan. – A következőt! Egy hadnagy kerül az asztalra kifordult gyomorral. – Transzport indulásra kész! – üvölti be a folyosóra egy őrmester. Miután – utolsóként – őt is betolták a műtőbe, Albert lerántja a nagykabát gallérját az arcáról, és a szanitécre mordul. A férfi hátrahőköl az ébenfekete arc láttán. – Mi a fene! – kiált fel döbbenten. – Németországnak még mindig van gyarmati hadserege? – Dehogy, ember! – vigyorog Albert. – Én vagyok az amerikai főnök! Uncle Sam unokaöccse, ember! Yes, sir!
A mentő a lelket is kirázza belőlünk. Ordítunk, és a válaszfalat püföljük, de a sofőrt nem érdekli. Ő csak a nyomunkban lihegő oroszokra tud gondolni. – Ha valami nem tetszik, le lehet szállni! – kiált hátra, és ránk csapja a vezetőfülkébe nyíló ablakot. – Letépem a tökét, le én! – őrjöng Pici. Fel akar állni, de kénytelen feladni, mert a sok hordágytól mozdulni sem lehet. Néhány órányi életveszélyes száguldás után megállunk. Benzineskannákat hallunk egymáshoz ütődni. Aztán valaki feltépi a mentő ajtaját, és egy túltáplált sertésre emlékeztető egészségügyi őrmester néz be hideg-kék német szemekkel. – Ki akar szállni valaki? Bőven akad jelentkező a helyükre! Hasznavehető, életerős emberek! – Gyere be, és meglátod, mennyi életerő van bennünk! – feleli rekedt károgással Porta. – Később még beszélünk, tizedes! – vágja be az ajtót az őrmester. – Induljunk már! – kiáltja egy jáger félelemtől reszkető hangon. – Iván tankjai már a nyomunkban vannak! Ahogy a sápadt, szomorú reggel ránk virrad, egy rozoga hídhoz érünk. Rozsdás kábelek tartják, inog és nyikorog, normális körülmények között épeszű ember nem merészkedne rá, most azonban mindenki a híd felé tart: az orosz tankok és az őket támogató gépesített gyalogság sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint az elaggott híd. Egy hadnagy irányítása alatt az utászok a híd felrobbantására készülnek. Ehhez azonban előbb át kellene passzírozniuk a gyalogosan átkelni igyekvő katonák tömegeit a túloldalra. Egy tankoszlop hajt bele a tömegbe. – Állj! Állj! – ordítja a karjait lengetve a hadnagy. – Öngyilkosságot akarnak elkövetni? A híd nem bír el egy tankot! Máshol kell átkelniük! – Pofa be, hadnagy! – mordul rá az első tank tornyából egy buldogképű őrnagy. – Át fogok kelni a tankjaimmal, akár tetszik magának, akár nem! Álljon félre, vagy szétlapítjuk! A hadnagy ellép az útjából, és a fejét csóválva leül egy üres benzineshordóra. Mit tehetne egy hadnagy egy őrült őrnaggyal szemben? – Egyszerre csak egy! – üvölti az őrnagy. – Gázt neki, és átrobogni! Ha valaki szét meri rázni a hidat, mielőtt az utolsó tank is átérne, annak velem gyűlik meg a baja! – Őrnagy úr, ezennel átruházom a felelősséget önre – pattan fel a hadnagy.
– Felőlem, ha ez boldoggá teszi – vakkantja az őrnagy. A híd recsegve és nyikorogva tiltakozik, ahogy ráhajt az első tank. Az egész szerkezet leng, mint egy függőágy, a pattanásig feszült kábelek pengnek-bongnak, mint a nagybőgő húrjai. Amint az első tank átért, rögtön a hídra hajt a következő. – Átkozott hülye idióták – morogja a fogai közt a hadnagy. Valóságos sóbálvánnyá mered, amikor az egyik középső kábel elpattan, és a láncreakció beindul. A kábelek sorra elpattannak, és a híd, az utolsó előtti tankkal együtt, a mélybe zuhan. A folyó jege szétnyílik alattuk, aztán pillanatok alatt összezárul, mintha mi sem történt volna. – Isten irgalmazzon nekünk – nyögi a hadnagy. – Én figyelmeztettem őket! Miért is nem hallgattak rám? Az idióták! – Olyan volt, mintha a pokol kapuja nyílt volna ki és csukódott volna be odalent – mondja áhítattal Porta. Vakító fény villan bele a szürke nappalba. A mentőautó pörögve kiszáll a semmibe. Két hordágy repül ki a nyitott ajtaján, aztán láng csap ki belőle, és eltűnik az egymást ostromló jégtáblák között. – Tankok! Tankok! – kiabálják rémült hangok. Páncélöklök dörögnek, fém csikorog. Egy T–34-es hatalmas durranással felrobban. – A lábam! A lábam! – nyöszörgi Heide. Belekapaszkodom a hónaljába, és fedezékbe vonszolom. Egy oldalra borult teherautó mögött hasalunk. A jármű egy rakás fagyott hullán támaszkodik. Egy T–34-es vágtat elő egy ház mögül, magával sodorva a tető gerendázatát. Antennájáról egy kék takaró lobog különös zászlóként. Lánctalpa egy szétzúzott babakocsit forgat körbe-körbe. Otto-motorok jellegzetes, vinnyogó dübörgése hallatszik minden irányból. Teljes sebességgel vágtatnak le a havas domboldalról, a Moszkva-Kijev vasúti pálya irányából. Az utcák túl szűkek a tankok számára. Az alacsony házak sorra omlanak össze. Kozákok vágtatnak elő kihúzott szablyával, és vagdalni kezdik a menekülő katonákat. – Urá, Sztalino! Urá, Sztalino! – üvöltözik megdicsőülten a vérszomjas szibériai gyalogok. Kattogó géppisztolyokkal megindulnak, és kíméletlenül lemészárolnak mindenkit, aki az útjukba kerül. „Öljétek meg őket az anyjuk méhében! Fojtsátok őket a saját vérükbe!”, visszhangzanak fejükben Ilja Ehrenburg buzdító szavai. Ádáz harcok árán sikerül visszavonulnunk a félig leégett faluba, és be-
fészkeljük magunkat a romok közé. A mozgás iszonyatos fájdalmat okoz mindegyikünknek, de nem törődünk vele. Most csak egy a fontos: életben maradni. Őrültek módjára küzdünk. Rohamkések ontanak ki beleket, gyalogsági ásók hasítanak félbe koponyákat. A csata kellős közepén civilek kis csoportja rohan ki a tér közepére, egy ágaskodó lovat ábrázoló szobor elé. Egy őrnagyi rangban lévő, nőnemű komisszár ordítozik velük ellenszenves torokhangon. A félelemtől reszkető civilek közelebb húzódnak egymáshoz. A nő hátrébb lép, és lekaszálja őket a gépkarabélyával. A civilek egymásra dőlnek, egyetlen rúgkapáló, sikoltozó, hörgő véres kupacba. – Mi a fene! – kiált fel Porta. – Ezek a barmok nem elégednek meg azzal, hogy minket kinyírnak? A komisszárnő felnyihog, és érzéketlenül belerúg az egyik testbe. – Mit véthettek? – tűnődik Gregor. – Rien!* – vágja rá a Légiós. – C’est la guerre! Az aranycsillaggal díszített hölgy szeretne minél több strigulát magának, mielőtt még a háború véget érne. Három halálra rémült német ápolónő szalad át a téren. Egy csapat vigyorgó szibériai üldözi őket. – Valaki bundakabátot szeretne a lőcsére – morogja Pici. Megmarkolja a könnyű géppuskát, és a szibériaiak után küld néhány rövid sorozatot. Hanyatt vágódnak, mintha valaki állcsúcson vágta volna őket. – A spinék nekem kellenek – tol Pici elégedetten egy teli tárat a géppuskába. Vad bömböléssel egy óriás termetű orosz ugrik a lányok elé, és elkap kettőt. A nyakuknál fogva ragadja meg őket, mintha csirkék lennének, és teljes erőből összeüti a fejüket. Aztán félkarjával magához szorítja mindkettőt, a szabad kezével pedig kihúzza a Naganját a sárga pisztolytáskából, és az egyik lány tarkójához nyomja. Három lövés hallatszik gyors egymásutánban. – Ezt nevezem hatékony kivégzésnek – jegyzi meg döbbenten Porta. – A golyók átmentek egyikből a másikba! De mi lett a harmadik spinével? – Ledöntötték a fa mögött – mutatja bosszúsan Pici. Az óriás szilaj jókedvvel belerúg a két halott lányba. – Már így is túl sokáig éltél – mormogja Porta, és a vállához emeli nagy kaliberű karabélyát. – Lődd fel a torkába a golyóit – mondja bosszút szomjazva Pici. * Semmit. (francia)
Porta gondosan céloz. A puska eldördül, és az orosz mellkasa szétrobban. A lövedék különleges, acélköpenyes fajta, még az acéllemezen is áteszi magát. – Viszlát a pokolban, továris – engedi le a puskát Porta. – A komisszár punci az enyém! – jelenti ki Pici. A nő felé küld egy sorozat robbanólövedéket, de nem talál. A nő egy szempillantás alatt eltűnik a romok között. – Tűnjünk innen! – mondja Papa. Az oroszok egy raktárra bukkantak, és ez – mármint a fosztogatás – egy időre teljesen leköti őket. A helyszín egy pszichiátriai zárt osztályra emlékeztet, ahol az ápoltak megdöntötték az orvosok hatalmát, és most ámokfutást rendeznek. Dobozok és üvegek szállnak a levegőben. Két szibériai egy zsák lisztet talált, és most azt szurkálják a bajonettjeikkel, azt remélve, hogy elrejtett kincset találnak benne. Hamarosan úgy néznek ki, mint két pislogó szemű kísértet. A vodka és a sligovica patakokban folyik. Nem vesztegetik az idejüket a palackok felbontásával. Lecsapják az üveg nyakát, hátravetik a fejüket, és hatalmasra tátják a szájukat. Az ital úgy zuhog alá a torkukba, mint a Niagara vize. Ránk most ügyet sem vetnek. A szutykos falakhoz lapulva kiosonunk a faluból. Néhány kilométerrel odébb egy orosz aknavetőrajba botlunk. Gránátok röpködnek, automaták kattognak. Néhány perc, és az oroszoknak végük. Egy szétbombázott istállóban húzzuk meg magunkat, szénné égett marhák között. Porta füstölt sonkát talál egy gerenda alá rejtve, de senkinek nincs étvágya, kivéve őt. Degeszre zabálja magát, mint mindig, amikor megteheti. A gyomra egy feneketlen hordó. Pici egy vértócsában fekszik, és szánalmasan nyöszörög. Az aknavetősökkel vívott csata közben egy repesz felszakította a csípőjét. – Magasságos ég! – szörnyülködik Papa, amikor meglátja a sebet. – Száz öltés se lesz elég, hogy összevarrják ezt. – Bőségesen megöntözi a sebet szesszel. Pici üvölt, mintha nyúznák. – Elég legyen! – vakkant rá Papa. – Fertőtleníteni kell és kész, különben elrohad! – Egy teherautó! – kiált fel Gregor, és kiszalad az útra, ahol a hatalmas Büssing köhögve leállt. A plató tömve van sebesültekkel. – Vége! – jelenti ki a sofőr. – A motornak vége. Mindenki menjen tovább, ahogy tud. – A hóna alá fogja a géppisztolyát, és felhajtja a nagykabátja gallérját. – Nem hagyhat itt minket csak így! – tiltakozik egy őrmester. – Mint
szanitécnek kötelessége gondoskodni rólunk! – Kötelesség? Szarok a kötelességre, és szarok a Führerre! – veti oda kiábrándultan a sofőr. A karjára csúsztat egy tartalék vöröskeresztes karszalagot. Tapasztalatai szerint ugyanis előfordul, hogy az oroszok nem lőnek a vöröskeresztesekre. – Feküdjenek le a hóba, úgy gyorsabb lesz – javasolja. Átugorja a széles árkot, és eltűnik a hóesésben. – Ha valaha a kezem közé kerül, letépem a pöcsét és megetetem vele! – ígéri fájdalomtól eltorzult arccal Pici. – Az effélét soha nem kapod el – állítja Barcelona. – Ezek túlélnek mindent. – Istenem, de álmos vagyok! – sóhajtozik Gregor, és akkorát ásít, hogy az állkapcsa majdnem úgy marad. – Nem érdekelne, hogy mi történik közben, csak aludhatnék végre! Porta beburkolózik a kabátjába, és lefekszik a döngölt padlóra, egy döglött tehén oldalát használva párnának. – Át tudnám aludni a telet, akár egy mackó! – mondja álmodozva. – Az biztos, hogy kellemes módja lenne a halálnak – bólint Albert. – Semmi sem erősebb az alvási kényszernél – állapítja meg Gregor. – Még a kangörcs és az éhség sem. – Ha alszom – folytatja Albert –, mindig egy olyan helyről álmodok, ahol mindenki kedves velem, és nem kiabálják félpercenként utánam, hogy „büdös nigger”. Na és mindig tele van a zsebem. Egyszer azt álmodtam, hogy a bíróságon vagyok, és a bíró száz márkára büntetett, de egy cseppet sem haragudtam rá, mert duzzadt a tárcám a bankóktól. Nesze, fiam, mondtam neki, és a kezébe nyomtam öt kilót. Tartsd meg a visszajárót, és egy vegyél magadnak rajta egy finom fekete puncit. Azzal a fejembe nyomtam fényes kürtőkalapomat, és urasan távoztam! – Partiba készültél, hogy cilinder volt rajtad? – kérdezi meglepetten Porta. – Álmomban mindig azt viselek, meg egy fekete köpenyt fehér selyembéléssel – feleli üdvözült mosollyal Albert. – Ha a valóságban csinálnád meg ezt egy német bíróval, száz évre rács mögé dugna! – mondja a keserű tapasztalatokkal bíró Pici. Motorbőgés vet véget a társalgásnak. Az ajtóhoz mászunk. Egy masszív, nyolckerekű Puma áll a pajta előtt; a fülkéjéből egy morcos hadnagy néz le ránk. – Mi a helyzet? – kérdezi ingerülten. – Csak egy fuvarra lenne szükségünk – feleli Papa.
– Akkor másszanak fel oda hátra – morogja kelletlenül a hadnagy. – Sietünk! – Segítségre van szükségünk. Sebesültek vagyunk – mondja Papa. – Az isten verje meg, ember! – szitkozódik a hadnagy, de azért leküldi értünk az embereit. – Csipkedjék magukat! – kiáltja türelmetlenül. – Ez nem mentőautó, hanem harci jármű! A legénységnek éppen annyi türelme van, mint a parancsnokuknak. Felhánynak minket egy halomba a torony mögé, fikarcnyit sem törődve fájdalmas kiáltásainkkal. – Nem finghattatok volna ki egy kicsivel hamarabb? – veti oda dühösen egy tizedes. Nyers arca egy bundakabát gallérja mögé van rejtve. – Ha iván szétlövi a seggünket, az miattatok lesz! – Csak nehogy forduljon a kerék, pajtás – figyelmezteti komoran Porta. – Akkor majd kihajítunk a trágyadombra, hogy a patkányok mielőbb szétkaphassanak! – Jobban jársz, ha befogod a szád – morogja a tizedes. – Különben még itt felejtünk! – Szemét állatok! – motyogja kimerülten Gregor. – Gondolod? – vihog a tizedes. – Várd csak ki a végét! Én fogok vezetni, és megígérhetem, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy útközben elhagyjunk titeket! – Ezt jelenteni fogom, Obergefreiter! – kiáltja mérgesen Heide. – Csak nem? – röhög a tizedes. Egy apró, tűhegyes orrú, a Gross Deutschland hadosztály jelvényét viselő tizedesre kacsint. – Fogjad a szakaszvezető lúdtalpas lábát és tartsd jó erősen, nehogy valami baja essék. Kész tragédia lenne, ha nem érne célba, hogy jelentést tegyen rólunk! – Befognák végre? – dühöng a hadnagy. Gyilkos mértékben sugárzik belőle az energia. Abból a fajtából való, amelyik mindig véghezviszi az akaratát. Tegyél keresztbe neki, és habozás nélkül eltapos. – A szakaszvezető úr fel akar jelenteni minket – mondja gúnyos vigyorral a hegyes orrú. – Akkor hagyják itt – von vállat a hadnagy. – Majd jelent a szibériaiaknak. A két fickó elengedi Heidét. A feje egy vaskos rugónak csapódik. Felordít, a nyakából vér ömlik az arcára. – Kifingott a rohadék? – kérdezi várakozóan a hegyes orrú. – Nem, sajnos még nem – feleli a másik. – De majd kitesszük oda a szélére, hogy elszállhasson az első kanyarban. – Indulunk! – jelenti ki a hadnagy. – Kifutunk az időből. A többiek
várják meg a következő járművet. – Ami orosz lesz – teszi hozzá nyihogva a tizedes. Becsúszik a vezetői búvónyíláson, és magára zárja. A hadnagy ingerülten ránk néz, aztán megigazítja a gégemikrofonját. – Panzer! Teljes sebességgel előre! In-dulj! – Azzal eltűnik a torony belesejében. Nem kell sok időnek eltelnie, hogy az első ember megfagyjon. Egy fiatal, vékony gyalogos, akinek a jobb karját amputálták. – Jó utat a Valhallába – mondja Pici, és lelöki a halott fiút, hogy több hely jusson nekünk. A páncélkocsi egy meredek lejtőn száguld lefelé. Az egyik sebesülttársunk, egy őrmester legurul a Pumáról, és egy útszéli sziklának csapódik. A feje szétloccsan, mint egy tojás. Anélkül, hogy bárki is észrevette volna, két súlyos sebesült megfullad a kipufogógáztól. Balszerencsénkre a rakás legalján hevertek, közvetlenül a motor szellőzőnyílása felett. – Álljatok meg! Álljatok már meg, rohadék állatok! – püföli Pici a géppisztolyával a Puma tetejét. A búvónyílások zárva maradnak. Ha hallanak is minket, nem törődnek velünk. – Mocskos, gyilkos banda! – őrjöng Heide, aki időközben visszanyerte az öntudatát. – Örülj, hogy magukkal hoztak – mondja neki erőtlen hangon Papa. – Akár ott is hagyhattak volna a hülyeséged… Egy robbanás fojtja bele a szót. Acélszilánkok süvítenek el a fülünk mellett. A torony egyik sarka eltűnt, be lehet látni a jármű belsejébe. – Ez egy páncéltörő volt – húzza be rémülten a nyakát Gregor. A Puma megfordul, és beront az utat szegélyező bokrok közé, ahová a tankelhárító löveget elrejtették. Eltapossa az ágyút, aztán üldözőbe vesz két pufajkás katonát. Az elülső géppuska nyomjelző csíkokat okád. Az egyik katonát leterítik a lövedékek, a másikkal a Puma ormótlan kerekei végeznek. A páncélkocsi lefékez, és észvesztő sebességgel tolatni kezd, egy tizedes felé, aki feltartott kézzel áll mögöttünk. Amikor az orosz rájön, hogy el akarják gázolni, teljesen megőrül, és körbe-körbe kezd szaladni. A sofőr gyilkos macska-egér játékba kezd: valahányszor utolérné az oroszt, lefékez, és üresbe kapcsolja a motort. – Mi az ördög? – kiált fel döbbenten Papa. – Egy utazó őrültekháza tetején raktunk fészket? Az orosz megbotlik, és térden állva, könyörgőn a páncélautó felé nyújtja összekulcsolt kezét. A Puma megtorpan, mintha erőt akarna gyűjteni az
ugráshoz, aztán hirtelen előrelendül, és átrobog az oroszon, egy véres pacát hagyva maga mögött a hóban. – Jelenteni fogom őket, átkozott legyek, ha nem! – ígéri fogcsikorgatva Papa. – Az egy dolog, hogy öldössük egymást, de ez… ez akkor is sok! – Vissza akarsz kerülni Torgauba? Nem gondolod, hogy Vas Gusztáv azóta már rájött, ki itta meg a konyakját és töltötte fel lóhúggyal az üveget? – Vas Gusztáv már nincs Torgauban – feleli döbbenetünkre Papa. – Mostanság Germersheimben tevékenykedik. Egy éles kanyarban a sofőr elveszti az uralmát a Puma felett. A jármű üvöltő motorral levágódik az útról, és egyenesen belerohan a befagyott folyóba. A jég szétreccsen alatta, és pillanatok alatt körülvesz minket. A motor egyet köhögve leáll. – Most aztán tényleg elegem van a háborúból! – fakad ki Porta, miután kivergődtünk a partra. – Haza akarok menni, és porcelán vécécsészén akarok szarni, és élvezni akarom a modern technika és a civilizáció minden vívmányát! Szarjanak az oroszok befagyott fabudin, verjék ők a taknyukat a földbe és töröljék ők a seggüket marék kaviccsal! – Otthon… – mormogja áhítattal Papa. – Soha nem jutunk haza! Emberfeletti küzdelem árán átmászunk a Puma által lerombolt kőkerítés maradványain. Egy motoros szán vesz fel minket. A vezetője egy nyakigláb, lóképű tizedes, egyedül van a hátsó ülésen dülöngélő, kopogósra fagyott ezredese hullájával. – Mi lenne, ha kilöknénk a főnököt? – veti fel Porta. – Neki már úgyis mindegy. – Nem lehet – feleli Lófej. – Ő az én menetlevelem. Már öt ellenőrzési ponton keltem át vele. Azt mondtam nekik, hogy ő a vezérkari főnökünk, és vissza kell vinnem, hogy igazi, német hősöknek kijáró, csinnadrattás temetést kapjon. – És mégis, merre tartasz? – fészkeli be magát a fagyott test mellé Gregor. – Kölnbe – nyihogja Lófej. – Te bolondgombát reggeliztél – állapítja meg Porta. – A közelében se leszel Kölnnek, amikor felakasztanak. Az ezredes is ott fog lógni melletted, hogy többé a hulláknak se legyen kedve dezertálni. – El ne hidd – mondja magabiztosan Lófej. – Egy vezérkari főnök, a vörös váll-lapjával meg a fényes bigyóival minden ajtót kinyit előtted. Még akkor is, ha éppen halott. A fejvadászok egészen meghunyászkodnak a jelenlétében. – Tényleg a vezérkari főnököd volt? – sandít Papa a fagytól fekete arcú,
halálfejként vigyorgó hullára. – Persze. Tüzérségi állásokat tekintettünk meg, amikor gránát robbant a közelünkben, és megölte az öreget. A hadosztály-parancsnok parancsba adta, hogy rendezzek német keresztény szertartás szerinti temetést. De hogyan tehetném meg ezt egy pogányok lakta földön? Úgyhogy Kölnbe viszem az öregfiút, ahol ismerek egy darab katolikus földet, amit maga a pápa, XII. Pius áldott meg. – Ha sikerül, nemcsak a kalapomat, de a zoknimat is leveszem előtted! – ámuldozik Porta. – Nem sikerülhet – mondja sötéten Gregor. – Képtelenség. Előbb vagy utóbb a fejvadászok kíváncsiskodni kezdenek, és akkor pá-pá, Köln. Lógni fogsz, mielőtt kettőt pisloghatnál! – Ezer ördög és torony! – kiált fel rémülten Porta. Egy ellenőrzési pont piros lámpája és stoptáblája tűnik fel. Az úton várakozó járművek hosszú sora kígyózik, a hómezőn menekülő katonák láthatók. A fákról akasztottak lógnak. A csendőrök állig fel vannak fegyverkezve. A parancsnokuk egy hüllőszemű százados. Géppisztolyt tart a kezében, és látszik rajta, hogy nem habozik használni is. – Honnan jöttek és hová mennek? – kérdezi pattogó hangon. – A menetlevelet! – Igen, uram! – feleli Lófej, mintha magától értetődő lenne, hogy menetlevéllel rendelkezik. – Kérek engedélyt jelenteni, uram! A hadosztályparancsnok úr parancsára utazom, uram! Elesett vezérkari főnökünket kell a Hősök Temetőjébe szállítanom, uram! Állami temetésre, uram! A százados gyanakvóan a mélyhűtött ezredest nézi. Porta, aki baljós előérzettől vezérelve már korábban kiszállt a szánból, a háta mögé kerül, és összecsapja a két sarkát. – Kérek engedélyt jelenteni, uram! – károgja szolgálatkészen. – Egy kis gond van ott hátul, uram! Egy tábornok, uram! Feltartjuk az egységével együtt! A csendőr hátraperdül, és villámló tekintettel Portára mered. – Na és magának mi köze hozzá? Miféle tábornok? – Nem tudom, uram! Csak ott ült a Kübeljében, és kiabált, uram! Maga, tizedes, mondja nekem! Vigye át a seggét ahhoz a csendőrtiszthez ott a kereszteződésben, és mondja meg neki, hogy jöjjön ide az embereivel! Ezt mondta nekem, uram, szóról szóra! – A francba! – bosszankodik a százados. – Hol van az a nagyokos tábornok? Motorra tud ülni? Maga, tizedes! – Sajnálom, uram, de nem. Ellőtték a seggemet, uram! Az oroszok!
– Hülye bunkó – veti oda a százados, és berúgja a motorját. Az emberei követik. Porta még csak utánuk sem néz, amikor visszaül a szánba. – De szeretném látni a képét, amikor rájön, hogy a tizedes felültette! – nyerít fel Lófej. – Ha egyszer a keze közé kerülsz, úgy seggbe rúg, hogy a holdig meg sem állsz. – Nem fogok a keze közé kerülni – biztosítja Porta, és megvetően a hóba sercint. Néhány kilométerrel később egy végtelennek tűnő teherautó oszlopba botlunk. Elakadtak a sárban, és nagyon úgy fest, hogy a nyár beköszöntéig nem fognak kiszabadulni belőle. Egy ezredes áll a közepén, és a géppisztolyával hadonászik. – Kifelé! – ordítja veszettül. – Csak a sofőrök maradhatnak! Senki nem mozdul. Hülyék lennénk elhagyni az életet jelentő járművet. – Mit akar? – nyújtogatja a nyakát Gregor. – Csak egy húgyagyú ezredes, aki háborús hőst játszik. Védelmi vonalat akar kialakítani – mondja egy szakaszvezető egy Büssing ablakából. – Az esküről hadovál, meg a hazáról és az utolsó töltényről. – Hát ezek sohasem unják meg? – sóhajtozik Papa. – Másról se tudnak beszélni, csak szent eskükről és harcról az utolsó töltényig! – Ja – bólint kenetteljesen Porta. – Az esküdözés. A német nép legnagyobb betegsége. Amint összegyűl három német, máris esküt tesznek az államra és a germánok istenére. A legrosszabb az, hogy mindig akad egy gyengeelméjű, aki kész egyenesen a pokolba vezetni minket. – Ebből elég! – visítja sértődötten Heide. – Gyengeelméjű? Jól sejtem, hogy a Führerre akartatok utalni ezzel? – Szóval szerinted is az? – röhög fel Porta. – De ne aggódj, rajta kívül akadnak még szép számmal olyanok, akiknek szürkeállomány helyett szar van a két fülük közt, és alig várják, hogy előadhassák a Nibelung-éneket, hogy mi, németek barnára piríthassuk a seggünket a nemzeti serpenyőben. – Csak egy félőrült náci, és csak egy német náci képes arra, hogy elhiggye azt a sok középkori szarságot – mondja megvetően Gregor. Julius Heide csak tátogni tud. Ennyire még senki nem sértette meg a nemzeti öntudatát. Szarságnak nevezni a németek legnagyobb népkölteményét, a Nibelung-éneket! Gondosan lejegyzi a helyszínt, a dátumot és a jelenlevők nevét a noteszébe. Pici kíváncsian figyel a háta mögül, és közben fals hangon kornyikál: Wenn alle untreu werden,
dann bleiben wir doch treu…* A motoros szán teljes sebességgel száguld a havas sztyeppen, megnyugtatóan távolodva a leragadt konvojtól és a géppisztolyával hadonászó, öngyilkosságra készülő ezredestől. Tankok széles sora kanyarodik elő a dombok mögül, páncélozott csapatszállító járművek és motoros szánok kíséretében. – Ellentámadás készül. Még a végén két tűz közé kerülünk – aggódik Papa. Önjáró lövegek száguldanak el mellettünk, aztán Stukák bukkannak alá félelmetes vijjogással az égből. Az orosz egységek közé dobják a bombáikat. Az ellenség egy része fejvesztve menekül, a többiek tömegesen megadnák magukat, de a német tankok könyörtelenül eltapossák őket. Lófej kitesz minket egy előretolt tábori kórháznál. Meggyőződése, hogy egyedül, a fagyott ezredes társaságában könnyebben fog boldogulni. Némi vesztegetés fejében együtt hagynak minket. Ha szétválnánk, az a véget jelentené mindannyiunk számára. A hadosztályunkat szétzúzták, előfordulhat, hogy többé már nem is szervezik újra. – Berlin, Berlin, várj, mert jövök! – álmodozik Porta. Kajánul elvigyorodik. – Lesz néhány ember, aki beszar, ha visszatérek. Két gyalogos fekszik egy halom mocskos szalmán. A fejük be van tekerve, csak a szájuknak hagytak egy szűk rést. – Tarkólövést kaptam – mondja rekedt hangon az egyikük, és fagytól fekete ujjával mutatja is, hogy mi történt vele. – Szétlőtték a fejedet? – szörnyülködik Barcelona. – És túl lehet azt élni? – Én vagyok rá az élő példa – feleli a bekötött fejű. – Foglyul ejtettek minket. Eleinte egészen tűrhető volt. Csak a karóráinkat vették el. Iván számára a világ karórából, bicikliből és nőkből áll. A többire magosról tesznek. Aztán feltűnt az a sánta palkóvnik*. Egy olyan rohadék szörnyeteg, Nagannal az állandóan nyitva tartott sárga pisztolytáskájában. Rögtön ki is emelt két SS-t, és bumm! Egy lövés a hasba, aztán a seggükbe. Utána ordítozott velünk egy kicsit, és közölte, hogy ugyanez a sors vár ránk is. Felsorakoztatott minket, és elindultunk kelet felé. Néhányan megszöktek a kavarodásban. Az oroszok nagyon nem örültek neki, amikor a létszámellenőrzésnél kiderült. Jól megruháztak minket, három társunknak pedig, akik ki* Ha mindenki más hűtlenné válik is, Mi akkor is hűek maradunk. (német) * Ezredes. (orosz)
dőltek a kimerültségtől, elvágták a torkát és szétverték a fejét. A sánta palkóvnik eltűnt, és már azt hitük, élni hagynak minket. Nos, megálltunk egy sűrű bozóttal körülvett helyen, és ivánék összedugták a fejüket. Azt hittük, harc van készülőben, mert a bokrokon túlról mintha Maybach motorok dübörgése hallatszott volna, de aztán kiderült, hogy a bennszülöttek velünk készülnek tenni valamit. A tőlünk elvett snapszot vedelték, valamilyen ázsiai dialektusban karattyoltak, és időnként nyugtalanító pillantásokat vetettek ránk. Egy idő után annyira beszívtak, hogy hangosan énekelni kezdtek, s amikor ezt megunták, megint jól megvertek minket. Reggel libasorba állítottak, és az erdő felé vettük az irányt. Egy ágyúroncsokkal teli tisztáson álltunk meg. Éreztem, hogy egy pisztoly hideg csöve nyomódik a tarkómnak. „Daszvidania, fritz”, röfögte a mögöttem álló vidáman, mint egy pocsolyában fetrengő disznó. Aztán egy durranásban egy vakító villanás nyelte el a világot. Valószínűleg éppen akkor fordíthattam el a fejem, amikor a pisztoly elsült, mert nem haltam meg. Arra ébredtem, hogy valaki rángat. Az utóvédünk volt, a jó ég tudja, hogy találhattak ránk. Csak én maradtam életben, meg ő itt mellettem. A többieknek elszállt a fejük. A Nagan nem női táskába való revolver. Mint láthatjátok, élek, de mindkét szememet elvesztettem. – Talán jobban jártál volna, ha te is feldobod a talpad a többiekkel együtt – mondja Porta a bekötött fejet nézve. – Meglehet – sóhajt Barcelona. A hosszú folyosók tömve vannak sebesültekkel. Mindenki nyögdécsel és orvost akar, de senki nem törődik velünk. Mindenkinek várnia kell a sorára. A műtőből megállás nélkül szállítják kifelé a hullákat. Egy idő után már nem is vágyunk annyira az orvosi kezelésre. – A párt fejeseinek lesz dolguk az elkövetkező hetekben – jegyzi meg Porta, amikor egymás után öt halottat visznek el mellettünk az orosz hadifoglyok. – Heil Hitler, Frau Müller, a párt osztozik önnel büszke szomorúságában. A fia elesett a Führerért és a hazáért! A Führer köszöni önnek! Heil Hitler, Frau Müller! – Fogd már be, te barom! – szól rá mérgesen Papa. – Nincs elég bajod? Fiatal, véres köpenyt viselő orvosok hajolnak fölénk, hogy tudós lelkesedéssel megvitassák, mi látható: bemeneti nyílás, tüdőperforáció, törött állkapocs, bezúzott arc, ellőtt szem, kifolyt belek, széttaposott lábfej, égési sebek különböző fokozatokban, csonkítások végtelen variációi. Mintha tantárgyi gyakorlóeszközök lennénk. Ha egyetértésre jutnak, pontokat osztanak ki, mintha a beteg vizsgázott volna. Azokat, akik öt pontnál
többet kaptak, félreteszik, és piros címkét rögzítenek a bokájukra. Ők azok, akiket nem érdemes megműteni. Ahol én vagyok, csupa vörös címkés mindenki. Porta integet nekem, amikor beviszik a műtőbe. Utána Gregor következik. Neki is sikerül egy pillantást küldenie felém. Pici közelebb akar ugrálni a hordágyával, de mielőtt még sikerülhetne neki, őt is beviszik a terembe, ahol az orvosok szünet nélkül amputálnak, foltoznak, lékelnek. A sürgés-forgás egyetlen pillanatra sem áll meg. A folyosón nem létezik rangbeli különbség. Tisztek, tiszthelyettesek és közkatonák fekszenek egymás mellett. Egy rakás emberi roncs. A poroszok arcáról eltűnt a dölyfösség, ugyanolyan esendő, segítségért könyörgő emberek ők is, mint mi. Azok, akiknél még van valami érték, egyezkedni próbálnak. Pénzzel, ékszerrel, karórával, itallal, dohánnyal, isten tudja még mi egyébbel próbálnak zöld címkét vásárolni maguknak. Az ár folyamatosan emelkedik, mert a zöld cédula maga a megváltás: azt jelenti, hogy elszállítanak innen, messze a harctértől, messze Ilja Ehrenburg fanatikus, vért szomjazó szibériai katonáitól. Úgy érzem magam, mint apró csónak a háborgó tengeren. Minden kavarog, hintázik körülöttem. Már nem csak a fájdalom miatt szenvedek, de a szomjúság is gyötör. Perzselő tűzként emészti a torkomat, mindent megadnék egy pohár hideg vízért. Egy távoli, homályos arc hajol fölém. – Vigyétek el – mondja. Érzem, hogy a hordágy felemelkedik. Tiltakoznék, de nincs hozzá erőm. Átbillentenek egy deszkafalon, és fájdalmas dübbenéssel egy rakás emberre zuhanok. Egy másik test zuhan rám. Kimondhatatlan bűz tölti meg az orromat. Rémülten állapítom meg, hogy halottnak hittek, és a hullák közé dobtak. Egy amputált láb vágódik hangos cuppanással a szemközti falnak. Egy meztelen, véres test követi. Hatalmas lyuk tátong a hátán, amiből úgy lóg ki a két tüdő, mint két kidurrant luftballon. Sikítani akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Ki kell jutnom innen, gondolom kétségbeesetten. Az orosz hadifoglyok, akik be fogják hantolni a tömegsírt, aligha fogják ellenőrizni, hogy nem került-e élő is a halottak közé. A mellkasomhoz emelem a kezem, a dögcédulámat keresem. A fele hiányzik. Nem kétséges! Halottnak nyilvánítottak. Elkeseredetten tapogatózom valami kapaszkodó után, hogy kihúzzam magam a hullahegyből. Egy hideg kézbe akad bele a keze. Megragadom, és húzni kezdem magam, de a kéz egy amputált karhoz tartozik.
Undorodva ellököm, és tovább tapogatózom a sötétben. Addig húzom, lököm magam, míg fel nem érek a hegy tetejére. Az ujjaim egy kitátott szájba tévednek, és ahogy kirántom őket, visszacsúszok. Mire megint magamhoz térek, valaki a hónaljamat markolja, és kiránt a gödörből. Hangos nevetést hallok. Német és orosz hangok keverednek egymással. – Ha nem látom, el sem hiszem! Ez még életben van! – Egy bundasapkás orosz felemel, és visszacipel a meleg folyosóra, ahol egy szanitéc őrmester rögtön letámadja. – Hé, ember! – kiáltja az őrmester. – Legközelebb jobban vigyázz! Ez rossz pont, ha élőket dobálsz be a meszesgödörbe. Nem tűröm a hanyagságot! – Da, goszpodin!* – feleli közönyösen az orosz. – Tegyed a többiek közé – int türelmetlenül az őrmester. – A műtő tele van hozzá hasonlókkal, akik nem hajlandóak elpatkolni. Lelöknek egy matracra, és ki-ki megy a dolgára. Öklendezni kezdek, kis híján megfulladok a keserű epétől. Az épület megrázkódik, aztán folyamatosan remegni kezd. Valaki bombáz valakit, de hogy ki kicsodát, azt nem tudom eldönteni. Az ablak felé fordulok, és a villanásokat nézem. Egy sárga kéz tűnik elő egy szutykos takaró alól. Én is kinyújtom a kezem, de nem érem el. Morgenrot, morgenrot, leuchtest mir zum frühen Tod.** énekli röhincsélve, idióta vigyorral a mellettem fekvő férfi. Felkönyököl, és rám néz élettelen tekintetével. Aztán egy sóhaj hagyja el kék ajkait, és a hihetetlenül hosszú és sovány test az ágyra hanyatlik. Egy kövér, beesett szemű orvos áll meg mellettem. Úgy néz rám, mint aki pontokat számol, hogy eldönthesse, mit is tegyen velem. – Maga az a fickó, aki nem volt hajlandó meghalni, mi? – Elvesz a mellette álló műtőstől egy fénylő műszert, és fölém hajol. Egy tű hatol a mellkasomba. A karomat hátrahajtják. Úgy érzem, mintha szét akarnának szedni, mintha a csontjaimat morzsolgatnák, mintha a hátamon akarnák kipréselni a belső szerveimet. – Csitt! – szól rám a sebész. Valamit az arcomra szorítanak. * Igen, uram. (orosz) ** Hajnalpír, hajnalpír, fényed ifjúi síromban ér. (német)
Amikor felébredek, sokkal később, egy szobában találom magam egy csomó sebesült társaságában. A fehérre meszelt falakon tetűoszlopok masíroznak. A menet balra kanyarodik, és rázuhan a mellettem fekvő három betegre. Engem nem találnak vonzónak. Ez rossz jel. Jéghideg vagyok és ég a gyomrom. A szoba úszik körülöttem. Egy kövér, kopasz patkány rágcsál valamit a sarokban. Egy rohamsisak repül feléje, és telibe találja. A patkány visítva eliszkol a hullakamra irányába. Egy fehér ruhás szanitéc megkérdezi, hogy vagyok. – Szarul – felelem erőtlen hangon. – Akkor mindjárt adunk egy injekciót – mondja nekem, és elővesz egy zöld cédulát. – Szerencsés fickó vagy. A vezérkari orvos ma jó hangulatban volt. Amikor kihalásztunk a hullák közül, piros cédula volt a lábadon. Hol vannak a cuccaid? Tartozol nekem. Nélkülem mostanra a mész alatt feküdnél, nekem elhiheted! – Nincs semmim – felelem csüggedten. – Egy szar alak vagy! – mondja mérgesen. – A magadfajta csak ahhoz ért, hogyan okozhat minél több gondot az embernek. – Átkutatja a zsebeimet, és megtalálja az órámat. Antik darab, még a nagyapámtól kaptam. – Ez jó lesz. A tetves életed csak megér egy vén zsebórát! Kinyitja és a füléhez tartja. – Fura egy óra. Ne aggódj, vigyázni fogok rá. Úgyhogy csak semmi balhé, mert még nem vagy a vonaton! Könnyen itt felejthetünk, és iván tankjai már úton vannak a tarkólövésre szakosodott elvtársakkal. Hagyom, hogy elvigye az órát. Amikor feltűnik egy szanitéc őrmester, a „jótevőm” elillan, mint az imént a hullazabáló patkány. – Rendesen összefoltozták – mondja az őrmester, egy korosodó, ősz hajú férfi, hosszú aktív szolgálattal a háta mögött. – Gondoskodni fogok róla, hogy megkapja az injekciót, mielőtt a vonathoz vinnék – ígéri. Megköszönöm neki, és azon tűnődöm, vajon mit várhat cserébe. – Ne köszönje – mosolyog rám barátságosan. – Én csak azt teszem, amit a katonaorvosi szabályzat előír. De hadd adjak magának egy tanácsot. Ne nyögdécseljen. Szorítsa össze a fogait, és egy hangot se! Tegyen úgy, mintha jól érezné magát. Ha nem, itt fogják hagyni, még ha tíz zöld címke is van magára aggatva. Aki zajt okoz, az gondot is okoz! Miután magamra hagy, azon tűnődöm, vajon mi lehet a többiekkel. A nagy tétlenségben elnyom a buzgóság, és Portáról álmodom. Egy gőzölgő fazék előtt áll a tűzhely előtt, és „a ruszkik kedvenc levesé”-t készíti. – Eladja a zöld céduláját? – kérdezi tőlem a szomszédos ágyon fekvő
kövér szállásmester. Egy marék csillogó követ villant meg előttem. – Gyémántok – suttogja jelentőségteljesen. Némán rámeredek. Ez megőrült. Ki lenne olyan hülye, hogy itt maradjon helyette, amikor az oroszok bármelyik percben megérkezhetnek? – Remélem, hogy a saját szarodba fogsz belefulladni – sziszegi sértődötten, és másokhoz fordul. Hamarosan egy egész hamburgi lakástömböt ajánl fel fizetség gyanánt. – Hatalmas épület – mondja, és széttárja a kezét, hogy megmutassa, mennyire nagy. – Negyvennyolc lakás, tele jól fizető, szolid bérlőkkel. Az utcafronton kilenc üzlet! – Dugd fel magadnak a lakásaidat a jól fizető bérlőkkel együtt! – nevetnek rajta. – Próbálj meg ivánnal üzletet kötni, ha ideér. Biztosan lesz köztük olyan, akinek az a leghőbb vágya, hogy háziúr lehessen Hamburgban! – Nem fogják fel, hogy mit ajánlok! – folytatja makacsul a szállásmester. – Egy ilyen háztömb, főleg ha Hamburg kellős közepén található, mint ez, aranyat fog érni a háború után. Az, akinek ingatlanjai vannak, mindig fent marad. A pénzzel kitörölheted a segged, ha a vesztesek oldalán állsz. – Akkor meg mit izgulsz? – röhög a fal mellől egy utász. – Szerencsés ember vagy! Nekem csak egy tömlő nélküli biciklim van, ha ugyan el nem lopták. Csóró vagyok, pucér a seggem, de van egy zöldcédulám! A gyémántokat villogtató háztömbtulajdonos sírva fakad. Eddig gazdagnak tartotta magát, de most hirtelen rá kellett döbbennie, hogy szegényebb, mint egy koldus. – El akarok kerülni innen! – kiabál hisztérikusan. – El is fogsz – ígéri neki egy egérarcú tizedes. – Csak nem abba az irányba, hanem Szibériába! A zöld cédulások kárörvendően röhögnek. Olyan nagy zajjal vannak, mintha egy vasútállomás restijében ülnének. A folyosón izgatott szanitécek rohangálnak teljes menetfelszerelésben. – Gyerünk, gyorsabban! – sürgeti őket hisztérikusan egy idős vezérkari orvos. – Az oroszok bármelyik pillanatban itt lehetnek! A fickó, aki elszedte a zsebórámat, odajön hozzám, és belém döf egy tűt. – Gyere, pajtás – vigyorog. Megigazítja a hátizsákja szíjait, aztán átkarol, és felsegít. – Meg tudsz állni a lábadon? – Azt hiszem – felelem, és a fájdalomtól az ajkamba harapok. – Jobban teszed – morogja. – Ez az egyetlen esélyed. Ha nem tudsz megállni a virgácsaidon, itt hagylak. Még akkor is, ha ötven zöld cédula van a pöcsödre kötözve!
Belekapaszkodom, de igyekszem olyan könnyű lenni, amennyire csak lehetséges. Ha túl nagy terhet jelentek számára, elég megfricskáznia, és elborulok, mint egy üres cigarettásdoboz. Az utca egyetlen hatalmas dagonya. Elhagyott hordágyak és felszerelések mindenütt. Félholt, járni képtelen sebesültek vonszolják magukat a sárban a gyorsan távolodó csapatok után, de senki nem áll meg, hogy segítsen nekik. A távolból motordübörgés és „kávédarálók” zúgása hallatszik. Az út közepén egy P–IV-es ég. A nyitott búvónyílásokból a legénység szénné égett tagjai lógnak. Üres szemgödreikkel minket néznek. – Ideje elhúzni innen – mondja a szanitéc, lazán félrerúgva az útjából egy erőtlen, duplán amputált lábú pácienst. – Miért nem tudnak ezek a barmok ágyban maradni? – mérgelődik. – Úgyse engedik fel őket a vonatra. Csak annyit érnek el ezzel, hogy előbb-utóbb péppé tapossa őket egy tank vagy egy teherautó! Égig érő, zsíros gombafelhők emelkednek az állomás fölé. Perzselő légáramlat fogad minket. Föld, aszfalt, csempe, bádogtető és fém alkatrészek záporoznak ránk. Egy egész ácsműhely száll át az utcán és zúzódik darabokra egy ház romjain. Egy hatalmas kazán egy sebesültcsapat közepébe vágódik. Kifacsarodott emberi figurák lógnak a lámpaoszlopokról. Testek fej nélkül. Testek hát nélkül. A légnyomás lesepri őket, és másokat aggat a helyükre. – Sikerült – mondja elégedetten a szanitéc, és feltuszkol egy zsúfolt marhavagonba. – További jó utat – vigyorog rám, és eltűnik a hátizsákosok között. Itt vannak mind. Albert magához ölel. Pici a távolabbi sarokból integet. Porta természetesen a kályha mellett üldögél és krumplit süt. – Nem volt könnyű rád találni – mondja Gregor –, de sikerült rávenni azt a majmot, aki idehozott, hogy keressen meg téged. – Az a rohadék rosszabb, mint száz uzsorás! – méltatlankodik Porta. – Amit művelt velünk, az kész rablás! – Arra kérem a feketék istenét, hogy minden bűne szálljon vissza rá – emeli a vagon mennyezetére a tekintetét Albert. Mintha az afrikaiak istene ott lakna a koszos deszkák közt. A hosszú szerelvény megrándul. A két mozdony hosszat, éleset füttyent. A vagon mélyén valaki énekelni kezd: Zu mir zu kommen ist nicht leicht für dich,
und bis zum Tod sind es bloss vier Schritt…* Porta előveszi vastag, fekete jegyzetfüzetét, megnyalja a ceruzáját, és körmölni kezd. – Mi az, mit firkálsz? – kíváncsiskodik Pici. – Csak azokat írom össze, akik nem fizették ki a nyolcvan százalékot a háború eleje óta. Úgy tűnik, sok dolgom lesz Berlinben! El fogok lőni néhány tököt, az biztos! – Biztos vagy benne, hogy Berlinbe megyünk? – hitetlenkedik Gregor. – Hogyne. Egészen Berlinig váltottam jegyet a bandának. Az állomásfőnök jó barátom. Elengedtem neki a nyolcvanszázalékos kamatot a kölcsönéből, és ő cserébe megígérte, hogy eljuttat minket Berlinbe. – Át fog verni – mondja csüggedten Papa. – Tévedsz! – feleli Porta. – Nagy szemétláda, az igaz, de nem ennyire! A kórházvonat tizenkilenc napig cikázik ide-oda Ukrajnán és Lengyelországon keresztül. Aztán átérünk Csehszlovákiába, teszünk egy kört Eger és Hof körül, majd vissza északra a még élő sebesültekkel. Egy késő éjjel a vonat csikorogva megáll, és a Berlin-Anhalter állomáson találjuk magunkat. – Ezt nem hiszem el! – dörzsöli a szemét Papa. – Te vagy a király, Porta! A világ nyolcadik csodája! – Nem megmondtam, hogy Berlinbe jövünk? – vigyorog Porta, aztán gyorsan visszafekszik, és szenvedő arcot vág, amikor meghallja, hogy a szanitécek a mi ajtónknál matatnak. – Honnan jöttek? – kérdezi személytelen laktanyahangon egy őrmester. – A világegyetem segglyukából – nyöszörgi Porta. – Ne szemtelenkedjen velem, tizedes! – vicsorít rá a felháborítóan tiszta egyenruhát viselő őrmester. Berlin, Berlin, so sehen wir uns doch wieder…* dünnyögi Porta, miközben az ápolók hordágyra fektetik, hogy a vágány végén várakozó mentőautóhoz cipeljék.
* Oly elérhetetlenül távol vagy tőlem, De a halál már megtalált, itt áll előttem. (német) * Berlin, Berlin, hát újra látjuk egymást… (német)
Ha az egyszerű katona gyilkolni kezd, nehéz megállítani. Az emberölés mindennapos foglalatossággá vált számunkra. Nem volt olyan fegyver, amelynek ne lettünk volna szakértő forgatói. A fojtóhuroktól a géppuskán át az ágyúig minden gyilkoló eszköz ismerős volt a számunkra, de a puszta kezünkkel is ki tudtuk oltani egy ember életét. Egy jól elhelyezett ütés a tenyér élével, és kész. Huszonévesekként öregebbek voltunk, mint hetvenéves nagyapáink. Többet tudtunk az életről és a halálról, mint bárki más. Soha nem mentünk el úgy el halott mellett, hogy ne eresztettünk volna golyót a fejébe. Nem léptünk be úgy idegen házba, hogy ne dobtunk volna be előtte egy kézigránátot. Nem voltak illúzióink, és tudtuk, hogy többé nem is lesznek. Soha többé. Már semmi nem lepett meg minket. Túl sok lelki megrázkódtatás ért már bennünket. Az érzelmi életünket tönkrezúzták a tüzérségi támadások, az állandó csapdák. Már a nemi erőszakot is mulatságosnak találtuk. Különösen akkor, ha egy egész század jutott egyetlen nőre. Ha valamire szükségünk volt, elvettük. Nem volt elfecsérelni való időnk. A halál a közelünkben ólálkodott.
NYOLCVAN SZÁZALÉK
– Sally Berlinben van! – kiáltja boldogan Porta. – A főparancsnokságon! – A hadügyminisztériumban – helyesbít a szanitéc őrmester. – Még jobb! – Porta úgy vigyorog, mint a cheshire macska. – Mindig is ezt mondtam! Ha isten szeret, a nap is másként süt le rád. Sally Berlinben! Sally a hadügyben! Ez aztán erőt ad az embernek! – Hosszan, hangosan kacag. A főorvos, egy ezredes, ebben a pillanatban lép be a kórterembe a kíséretével. – Úgy látom, rohamosan javul az állapota – kopogtatja meg Porta mellkasát a főorvos. – Tegnap még teljesen le volt bénulva, és magas láz gyötörte! Szeretném, ha nekem is elmesélné, mi az a csodálatos gyógymód, ami egyetlen éjszaka leforgása alatt így helyrehozta. Még hasznomra lehet a jövőben, ha ehhez hasonlóan súlyos esetekkel lenne dolgom! – Ezredes úr – feleli sugárzó arccal Porta –, valóban csoda történt. Mint a bibliában, uram, azzal a palesztinnal, akinek Jézus azt mondta, hogy „mássz ki az ágyadból, és húzzál el”. És ő kimászott belőle, és elkavart a batyujával. – Valóban mesébe illő – ismeri el mogorván az ezredes. – Jobb lesz, ha azonnal elbocsátjuk magát a lábadozó zászlóaljhoz. Egy kis egészséges torna csak segítheti a gyógyulásban. – Kérek engedélyt jelenteni, uram! Creutzfeldt tizedes, amott, szintén meggyógyult az éjszaka folyamán. Minden fájás eltűnt a hátából. Pici dühösen rázza a fejét az ezredes háta mögött. Egy kukkot sem ért az egészből. A terv úgy szólt, hogy a háború végéig kórházban maradnak. – Örömmel hallom, hogy Creutzfeldt is elkapta ezt az akut gyógyulást! – mosolyog gunyorosan a főorvos. – Akkor talán őt is el kellene bocsátanunk. Uraim, várja önöket a lábadozó zászlóalj! – Kérek engedélyt jelenteni, uram – károgja Porta. – Hamarosan különleges pozícióba fogunk kerülni a hadügyminisztériumban, uram! – Hiszem, ha látom! – neveti ki az ezredes. – Addig is irány a lábadozó zászlóalj! – Az ágy szélének támasztott mankókra mutat. – Ezeket pedig adják le a raktárban. A vak is láthatja, hogy már nincs szükségük rá. – Elment az eszed – mondja a szanitéc, amikor kiírja őket. – Gondolod? – röhincsél Porta. – Nem adok két napot, és a fél seggedet
odaadnád, hogy velünk lehess! A miniszter bársonyszékébe fogunk ücsörögni, és tábornokoknak fogunk dirigálni! A találkozás zajos és látványos. Miután átküzdötték magukat az ellenőrzési pontok végtelen során, Porta és Pici „birtokba veszik” Sally irodáját. A hadügyminisztérium A.W.A* osztályán vannak. – Ez baromi klassz! – ugrándozik Pici egy rugós kanapén. Porta egy öblös – Lássuk csak, mivel öblíthetnénk le a torkotokról a kórházi baktériumokat – nyitja ki Sally egy GEHEIME KOMMANDOSACHEN** feliratú szekrény ajtaját. – Lássuk hát! – dörzsöli össze elégedetten a kezét Porta. – Akár színültig is tölthetnéd azokat a poharakat. Csak hogy ne kelljen annyit fáradnod a töltögetéssel. Felköszöntik egymást, még meg is hajolnak egymás felé, merev háttal, derékból, ahogy a tisztek közt szokás. Végtére is a hadügyminisztériumban vannak. Porta egy gyors mozdulattal bedobja az italt, aztán jóízűen kinyalja a poharat. – Hallottam, hogy sok mókás kalandotok volt a vadmacskával*** – nevet szívből Sally. – Nem akartok még egyet? Két bestia is van raktáron, bármikor megkaphatjátok őket, ha meg akartok leckéztetni valakit. – Nem kell vadmacska! – jelenti ki rémülten Pici. – Soha többé. – Sürgősen különleges szolgálatba kell helyeztetned bennünket – mondja komolyan Porta. Közben újratölti a poharát, hogy Sallynek ne kelljen fáradnia. – Fél lábbal már a keleti fronton vagyunk. – Meg tudom csinálni – feleli magabiztosan Sally. – Milyen jellegű megbízást szeretnétek? – Olyant, ahol jókat pihenhet és piálhat az ember – nevet harsogva Pici. – Mit szólnátok a HDv-hoz? Kényelmes, nyugis, Valhalla-aspiránsoktól mentes hely. – Mi az a HDv? – kérdezi gyanakvóan Porta. – Heeresdruckvorschriftenverwaltung**** – magyarázza fölényesen Sally. – Pont nekünk való hely – derül fel Porta arca. – Vegyél fel minket a bérlistára, amilyen hamar csak lehet, hogy elkezdhessük kavarni a szart. * Allgemeine Wermachtsangelegenheiten – Általános Haderőügyek. (német) ** Titkos parancsnoki dokumentum. (német) *** L. Sven Hassel: Kivégzőosztag **** A hadsereg szolgálati szabályzat igazgatósága. (német)
Van azonban még valami – hajol Porta a repülőtér-méretű íróasztal fölé. – Akad néhány barátunk Berlinben, aki azt képzeli, hogy magasról szarhat rám. Csak azért, mert egy ideig Oroszországban voltam, hogy előremozdítsam ezt az elcseszett háborút! Körülszaglásztam egy kicsit, és mérhetetlen szomorúságomra azt tapasztaltam, hogy nem vesznek komolyan. Kiröhögnek, átnéznek rajtam. Még Mohó Minna kupoldájában is úgy tettek, mintha nem ismernének. Minna majdnem összehugyozta magát a röhögéstől, amikor emlékeztettem, hogy lóg nekem a nyolcvanszázalékos kamattal. Volt olyan pofátlan, hogy előre kérte tőlem a lóvét egy bűn ronda, csontvázfejű kurváért. Mostanra már odáig süllyedtem, hogy csak inni és kefélni tudok, s ha éppen egyiket se művelem, a halál gondolatával kacérkodom. Már éppen fel akartam állni a székre, a nyakamban a hurokkal, amikor meghallottam, hogy visszatértél Berlinbe. – Életed legnagyobb baklövése volt, hogy visszautasítottál, amikor felajánlottam neked azt az irattárosi posztot Paderbornban – mondja szemrehányóan Sally. – Te inkább tankot akartál vezetni. Sokkal nagyobb móka, azt mondtad. – Akkor még nem tudhattam, hogy Gröfaz bele fog keverni egy háborúba – mentegetőzik Porta. – De megtette – mosolyog Sally –, és te elhúztál a többi agyalágyulttal együtt a vérzivatarba. Azon kevesek, akik meg tudtuk őrizni a hidegvérünket, itt maradtunk a jóval kevésbé veszélyes akta-, és írógépzuhatagban. Terelgetjük a hullámokat, míg egy nap ki nem tör a béke, hogy új idők napja ragyogjon le ránk az égből. – Marhaság volt, persze – ismeri el Porta. A tükör elé áll, és kritikus szemmel végigméri magát. – Szedd össze magad, Porta! – vakkantja a tükörképének. Oldalra csavarja a fejét, hogy megnézhesse magát profilból is. – Egész tűrhető fickónak látszol – bólint elégedetten saját magának. – Azok a lógó faszúak hamarosan meg fogják tanulni, hogy egy nyolcvanszázalékos pacákkal nem lehet packázni! Sally őrmester hátradől a forgószékében, és elmosolyodik. – Tudtál róla, hogy Buzi Egon rád szállt? Azt terjeszti a városban, hogy nem vagy egyéb egy üresfejű, nagyszájú baromnál, és ha valami véletlen balszerencse folytán mégis élve hazakerülnél, gondoskodni fog róla, hogy Dél-Bajorországba deportáljanak, valami bűzlő sárfészekbe, ahová az idiótákat terelik egybe. Pici morcosan feltápászkodik a puha szőnyegről. – Legfőbb ideje Adolfra bízni a háborút, és kiegyenesíteni az itthoni frontvonalat!
– Mi a fene! – kiált fel sértődötten Porta. – Ez csúnya tréfa, nagyon csúnya. Mit akar az a buzi? Öngyilkos akar lenni, vagy mi a fene? – Menjünk és intézzük el egy homokzsákkal – javasolja Pici. – Ne kapkodjátok el a dolgot, mert még megégetitek magatokat – figyelmezteti őket Sally, miközben teletölti a poharaikat. – Inkább bízzátok szakemberre a dolgot, mint ahogy én is szoktam. Nincs ingyen, de a jutalékukat mindig belekalkulálom a kiadásokba, és higgyétek el nekem, megéri! Porta tűnődve kinéz az ablakon. Egy megrakott bárkát követ a tekintetével. A kormány mögött egy kövér asszony áll, egy másik, sovány nő pedig a bárka orrából figyeli a Landwehr-csatorna vizét. – Egon egy rohadék gazember – vág rá dühösen az ablakpárkányra. – Apró cafatokká fogom lőni azt a rohadék szívét! – Ismerek néhány embert, akik időnként papnak öltöznek – jelenti ki rejtélyesen Sally. Rágyújt egy vaskos brazil szivarra, és füstfelhőket fúj az íróasztal fölé. – Reverendába? – csodálkozik Porta. Visszasüllyed a karosszékbe. – Olyan szent cuccba, amit magukra szoktak rántani, ha Jézussal meg az apjával akarnak csevegni? – Pontosan – pöfékel elégedetten Sally. – Azok a fickók nagyon értik a dolgukat. Bibliát cipelnek a bal kezükben, és jámbor, alázatos papoknak látszanak, amikor kijönnek a napfényre. Jézus mindenhol tud rólad, mondják neked, aztán előhúznak egy „lélekfogót” szent gúnyájuk alól, és egy szempillantás alatt mindennek vége. Harminchárom és fél százalékot kérnek mindenből, amit begyűjtenek. – Na és hogy lehetne megismerkedni egy ilyen fickóval? – érdeklődik Porta. – Remélem, nem spagettizabáló digókról beszélsz! Ha velük akarod begyűjteni a kintlévőségeidet, egy petákot se fogsz látni belőle! – Nem, szó sincs erről! – nevet Sally. – Ezek derék fickók, BerlinMoabittból. Jó ismerőseim! – Mennyire jó ismerősök? – kérdezi gyanakvóan Porta. – Elég jók ahhoz, hogy össze tudjak neked hozni velük egy találkát, ha akarod – villantja elő hófehér, aranykoronákkal ékesített fogsorát Sally. – Jó a fogorvosod – irigykedik egyetlen, odvas fogát szívogatva Porta. – Igen – feleli büszkén Sally. – A Prinz Albrecht Strassén lakik, mindjárt a sarok után. – Akkor gondolom, SS-Heininek is ő a fogorvosa – vigyorog Porta. – Valóban. Van egy akta még a weimari időkből, aminek a tartalma roppant kellemetlen lehet a fogorvos úrra nézve. Ez a magyarázata annak, hogy soha nem kell előre bejelentkeznem, és hogy fizetnem sem kell a
szolgáltatásaiért! – Vigyázz, nehogy fellógassanak egy szép napon! – figyelmezteti Porta. – Én biztosan nem hagynám, hogy egy SS-pacák kezelje a fogaimat. Még az hiányozna, hogy ha a háború véget ért, rám süssék, hogy a zsidók aranyát hordom a fogaimban! Sally felnevet, hangosan, felszabadultan, és végigsimítja személyre szabott egyenruháját. – Ha megérnéd, amit erősen kétlek! Te meg Pici már régen varjúeleség lesztek, mire én bárkinek is eszébe jutok. És addigra már olyan pótolhatatlan leszek, hogy a kutyát se fogja érdekelni, ki javította a fogaimat. Mit gondoltok, ki fogja gatyába rázni ezt az országot, ha a háború véget ért? Én és a hozzám hasonlóan tisztakezű németek! – És te ezt elhiszed? – kérdezi gúnyosan Porta. – Ennyire hülyék azért ők sem lesznek! – Nem hiszem, hanem tudom! – jelenti ki Sally. Megnyom egy gombot az asztal alatt, majd folytatja: – Most viszont térjünk rá a ti ügyetekre. Javaslom, tépjünk le néhány tököt, hadd tanulják meg azok a seggfejek, hogy ki az úr a ti vadászterületeteken. Bátortalan kopogás hallatszik, és egy savanyú képű, aranykeretes szemüveget viselő tizedes óvakodik be az irodába. Tiszteleg, és vigyázzban marad, de körülbelül annyira katonás, mint egy tojásrakás közben megzavart kotló. Sally hanyagul hátradől a székében, és fölényesen végigméri a tizedest. A férfi olyan alázatosan lesi a parancsát, hogy az ember már azt várná, mikor kezd el a nyelvét lógatva lihegni. – Ide figyeljen, Lange! Maga fog felelni azért, hogy Hartmacke szakaszvezető pontban 18.00 órakor legyen a Háromlábú Libában a különleges felszerelésével egyetemben. Két tizedes fogja megkeresni a páncélos fegyvernemtől. – Értettem, uram! – sipítja Lange, reménytelen kísérletet téve egy szabályszerű tisztelgésre. – Ember, maga ezt sose fogja megtanulni – sóhajt lemondóan Sally. – Nézze a kezét, hogy lötyög ott maga mellett! Tartsa azokat a ragadós ujjait a nadrág varrata mellett! Karhajlat előre néz, farpofáját összeszorítani! A karja még mindig úgy áll, mintha a seggét készülne vakarni! Azt hiszem, végül mégis meg fogom tenni. El fogom küldeni ivánhoz. Talán ő majd meg tudja tanítani magának, hogyan tiszteleg egy igazi katona. Merthogy maga nem az, abban biztosak lehetünk. Maga egy senki, egy nulla, egy nyafogó kislány. Maga szerint, Lange?
– Kérek engedélyt jelenteni, uram, Lange tizedes nem több egy senkinél, egy nullánál, egy nyafogó kislánynál! – Tűnjön innen! – hessenti el Sally, mintha Lange nem lenne több egy bosszantóan zümmögő légynél. Lange tizedes kihátrál, és természetesen megbotlik a küszöbben. Verejtékben fürödve feláll, katonához méltatlanul meghajol, és diszkréten becsukja maga után az ajtót. – Jézus Mária, ez aztán a bohóc! – mondja Pici a szőnyegről. Odanyújtja a poharát egy újabb adag szíverősítőért. – Hogy mi mindent el nem kell viselnie egy hétpróbás porosznak háború idején! – Mielőtt a seregbe került volna, egyetemi tanár volt valahol délen – magyarázza elégedett hangon Sally. – Miután majdnem kinyírt egy egész századot a lőtéren, hozzám küldték. Teljesen hasznavehetetlen, mint katona, de remekül ért a töltőtollakhoz meg a radírokhoz. – Néha bizony jól jön, ha van egy ilyen embere az embernek – bólogat Porta. – Egy kis javítgatás itt, egy kis beleírás ott, és az irat máris azt mondja, amit mi szeretnénk. Pár perccel hat óra után Porta és Pici belopózik a Háromlábú Libába, ahol Hartnacke szakaszvezető már a bárpultnál trónol egy nagy tál fokhagymaszósszal leöntött saláta társaságában. Pici szokása szerint két bárszéket foglal el. – Farpofánként egy – mondja zajos röhögéssel a hervadt pultos lánynak. A lány pufóknak látszik, de csak azért, mert a ruha, amit visel, jó néhány számmal kisebb a kelleténél. Beletöltenek egy-egy pohár sligovicát a sörükbe. – Jót tesz a humoridegnek – vigyorog Porta. Egyetlen gurgulázó hörpintéssel kiissza a sörét. – Még egyet? – kérdezi mogorván a pultos lány. Beletúr a hajába egy villával, aztán leteszi az evőeszközt egy szalvétára a kés mellé, és egy üres tányérra helyezi őket. – Ha minden alkalommal megkérded, a végére be fogsz rekedni – figyelmezteti jóindulatúan Pici. Porta a jól megtermett szakaszvezetőre kacsint. – Azt hallottam, hogy gyorsan és csendben dolgozol. – Happy Endnek hívnak – feleli lakonikusan Hartnacke. Úgy lapátolja befelé a salátát, mintha boglyát akarna rakni belőle a szájában. – És soha semmi nem üt ki balul? – kérdezi egészséges gyanakvással Porta. – Nem szoktak kiabálni meg ilyesmi? – Chicagóban születtem – dülleszti ki a mellkasát Hartnacke. – Az
anyám palermói. Az apámat visszatoloncolták Görögországba. A többit sejthetitek. – Jézus Mária! Ez aztán ígéretesen hangzik! – lelkendezik Pici. – Na és mi a módszered? – kérdezi hozzáértően Porta. – Valami olyasmit rebegtek rólad, hogy papnak szoktál öltözni. Halleluja, az Úr legyen veled, meg efféle? – Száraz torokkal nem tudok beszélni – tolja előre üres poharát Hartnacke. Porta leadja a pultos lánynak a nemzetközi „töltsd újra” jelet. – Szóval a helyzet az – csap a pulton heverő pakkra Hartnacke –, hogy ha isten kiválasztottja besétál valahova, akkor az emberek általában barátságosak vele, de ugyanakkor zavarba is jönnek. Még a legrosszabb csibész se ugrik neki gondolkodás nélkül egy papnak. Az álca másik nagy előnye az, hogy ha a műsornak vége, az Alex barmai egy csuhást fognak keresni, nem egy szakaszvezetőt. – Na és mennyire érdeklik a kripósokat a magunkfajta kisemberek? – néz Porta a bárpult mögött lógó poros Hitler-portréra. – Ímmel-ámmal – törli ki Hartnacke az utolsó csepp fokhagymaszószt egy darab kenyérrel. – A látszat kedvéért egy darabig foglalkoznak az üggyel, aztán szépen a süllyesztőbe suvasztják. Túlságosan lekötik őket a szabotőrök meg a politikaiak, nem érnek rá foglalkozni velünk. És ha egy buzgómócsing mégis megtenné, Sally hadügyminiszter úr szépen megnyomja a sok csengőgombja közül valamelyiket, s mire a fickó észbe kaphatna, partizánokra fog vadászni egy kies lengyel erdőben. Vagy azok fognak vadászni őrá, szerencse dolga. Amíg nem ütjük bele az orrunkat a politikába, nem lehet baj. Éppen ezért. Ha egy Gauleitert akarnátok a túlvilágra küldeni egy gelignitrúddal a seggében, ne engem hívjatok! Az alexanderes fiúk el fogják özönleni a várost, és nem fognak nyugodni mindaddig, míg darabokra nem szedtek minket. – Azt hiszem, kezdem érteni – mondja tűnődve Porta. Közben a nyakát nyújtogatja, hogy jobb rálátás nyerjen egy borjúbőr köpenyben feszítő nőre. – Odamész a kamu reverendádban a célponthoz, és jámbor vigyorral képeden megkérdezed tőle, hogy mikor tette be utoljára a lábát egy templomba. Mire elő tudná vakarni a választ az agyi rekeszeiből, egy felhő széléről lógatja a lábait. – Valahogy így – ismeri el Hartnacke. – Mit szólnátok egy forró steakhez? A lóverzióját kupon nélkül adják. A javaslata heves vitát eredményez a pultos lánnyal, aki nem hajlandó forró ételt felszolgálni a bárpultnál. A lány csak akkor tér jobb belátásra, amikor Pici a combjai közé nyomja a rohamkését, és megkérdezi tőle, hogy
volt-e már dolga ilyen lapossal és élessel. – És hogy lehet az, hogy még senki nem jött rá az atyás trükködre? – kérdezi Pici véres lóhússal teli szájjal. – Igen, ez engem is érdekelne – mondja Porta. – Ha megtudnám, hogy a cimborámat egy csuhás rakta fel a mennyei buszra, soha többé nem engednék reverendát viselő alakokat a közelembe. Legfeljebb akkor, ha előtte kiszedtem belőlük a bélést. – A legtöbb felnőtt sokkal hülyébb, mint amikor kibújt az anyja hasából – magyarázza Hartnacke. – És ne felejtsétek el azt se, hogy az egyetlen személy, aki elmesélhetné, hogy egy pap nyírta ki, nemigen fog beszélni. – Hogy nyírod ki őket általában? – kíváncsiskodik Porta. Újabb steaket rendel magának. Hartnacke megvárja, hogy a pultos lány kitöltse nekik a sört és a sligovicát. – Csak kipróbált, jól bevált módszereket alkalmazok. Fojtóhurkot vagy hangtompítós pisztolyt. Nem szeretek vérfürdőt csinálni. Az olyan undorító. Fort Zittauban tanultam a szakmát. Önként mentem oda, mert tudtam, hogy olyan dolgokat tanulhatok, amit békeidőben máshol sehol. – Miféle dolgokat? – int el ingerülten egy prostituáltat Porta. A nő oda akar mondani neki, de a kés és egy tüskés bokszer láttán jobb belátásra tér. – Olyan trükköket tanultunk, amiket a régi iskola tanítványai álmukban se mernének alkalmazni – folytatja Hartnacke, miközben megállás nélkül tömi magát a lóhússal. Miután néhány órával később kitámolyognak a Háromlábú Libából, Porta bizalmasan oldalba könyökli Hartnackét, és odamorogja neki: – Szeretném, ha Buzi Egont élő melegből jéghideg hullává varázsolnád. De azt akarom, hogy az a faszszopó tudja, ki rakatta hidegre. És ha a pokolra küldted azt a mocskos lelkét, helyezz el a testén egy „80%” feliratú kártyát, hogy mindenki tudhassa, mi vár azokra, akik nem hajlandóak kifizetni a tartozásaikat egy nyolcvanszázalékos embernek! – Nem gondolod, hogy az nagy felelőtlenség lenne? – kérdezi óvatosan Hartnacke. – Mindenki tudja, hogy te is nyolcvanszázalékos ember vagy, és még ha az Alex barmai nincsenek is valami jól eleresztve szürkeállomány dolgában, sejteni fogják, hogy kit kell előszedniük. Arról nem is beszélve, hogy Egon egy egész hadseregnyi tyúkot futtat. Elég lesz kettőnek kinyitnia a száját, és úgy lekapnak a tíz körmödről, hogy köpni-nyelni se tudsz! – De ha Egon nem tudja, hogy én voltam, akkor oda a móka! – tiltakozik Porta. – Már ez önmagában megéri a kockázatot.
– Rendben, a te nyakadról van szó – von vállat Hartnacke. – Én mindenesetre mosom kezeimet. – Kérlek – vigyorog Porta. – A kártyához is ragaszkodom. Találják meg csak rajta, hadd szarja össze magát fél Berlin. Dőlni fog a lé, meglátod! – A türelmünk fogytán! – bömböli Pici olyan hangerővel, hogy visszhangzik tőle az utca. – Hadd tudja meg mindenki, hogy visszatértünk a harctérről! Ha a buzit elintéztük, a törpének is a körmére nézünk. Porta felhívja Egont egy telefonfülkéből, hogy tájékoztassa a jó hírről: visszatért Berlinbe. – Istenkém! – kiált fel Egon. – Nem akarok hinni a fülemnek! Tényleg te vagy az, Porta? Milyen kedves meglepetés! És mondd, semmi kellemetlen nem történt veled, míg oda voltál abban a csúnya háborúban? Annyi szörnyűséget hall az ember! Az egyik pillanatban még úgy tudod, hogy egy drága barát a legjobb egészségnek örvend, aztán egyszer csak puff, kiderül, hogy elesett a vérmezőn! – Te csak ne aggódj – nyugtatja meg Porta. – Sokkal több élet van ebben a vén rókában, mint amiről te meg sokan mások álmodni mernétek. Amiről hamarosan bizonyosságot is szerezhetsz, ha este nyolcra nem jelentkezel a kétévi tartozásoddal! – Drága-drága Porta! Annyi minden megváltozott, amióta elmentél életteret szerezni a mi drága, nagyra becsült nemzetünknek. Igazán sajnálom, de tényleg, hogy én vagyok az első, akitől megtudod, de néhány csúnya fiú átvette az üzleti ügyeidet. Nagyon csúnya fiúk, bizony-bizony. Még senki nem látta mosolyogni őket! – Elég, cseszd meg! – veszti el a türelmét Porta. Belefújja a füstöt a kagylóba, mintha az Egon arca lenne, és fenyegető hangon közli: – Ott leszel, amikor mondtam, és átadod nekem a lét. A csúnya fiúidat meg kend be vazelinnel, és dugd fel magadnak őket! Már ha még van hely a seggedben! – De Porta, drágám – mondja Egon búgó, önelégült hangon. – Ugye nem gondolod, hogy meg akarom öletni magam? Különösen most, amikor a jövő egészen biztatónak ígérkezik! – Ide figyelj, és jól figyelj, de bűzlő kis majomsegg, te zulu kurva zabigyereke, te alattomos, áruló sakál, te! – ordítja Porta a telefonba. – Ha nem leszel itt egy zsák pénzzel a megbeszélt időre, valami nagyon-nagyon rossz fog történni. Valami kurva rossz, amivel egyszer s mindenkorra lekerülsz az adósok listájáról! – Ugye nem lennél képes? – vinnyogja ijedten Egon. – Gondold át alaposan, hogy ki is itt a főnök, te nyálas köcsög, és aján-
lom, hogy helyesen tippelj! – Porta lógni hagyja a telefonkagylót. Már az utca végénél járnak, de még mindig hallani lehet Egon izgatott sipítozását. – Ez aztán alaposan beszart! – állapítja meg elégedetten Pici. – Biztosan ott lesz. Téved. Egon nem jelentkezik. Másnap Porta, Pici és Hartnacke a Sperling Strasse felé veszik az irányt, hogy elcsevegjenek Buzi Egonnal. Ahogy befordulnak Egon bérházának a kapuján, a rakétaként vágtató Diótörő Viola belerohan Picibe, felborítva azt. – Mi a fene! – kiabál dühösen Pici, akinek a csatornából kell kihalásznia a sapkáját. – Nem látsz azokkal a dülledt szemeidtől, te hájas koca? – Kit neveztél te hájas kocának? – visítja sértődötten Viola, és úgy bokán rúgja Picit, hogy az felvonít a fájdalomtól. – Mit képzelsz magadról, te hetedrangú kétmárkás kurva? – bömböli Pici fél lábon ugrálva. – Úgy megdugom azt a tetves, agyonbaszott picsádat, hogy egy hétig nem fogsz lábra állni! – Na húzzál innen, te falusi bunkó – mordul rá Viola, aki csak most kezd igazán bepöccenni –, vagy letépem és szétmorzsolom a tökeidet! Már ha egyáltalán van neked! – Mi az, szétkúrta az agyadat egy nyolckarú polip? – ordítja Pici. Viola felé csap az öklével, olyan erővel, hogy megölné, ha telibe találja. Viola egy ügyes hátralépéssel kikerüli az ütést, és bevisz egy rúgást Pici térdére. Ahogy Pici a fájdalomtól kétrét görnyed, Viola a szemébe bök a mutatóujjával. Pici megperdül, és felkap egy hallal teli szállítókast a halárus boltja elől. A magasba lendíti, és a prosti fejére zúdítja bűzlő tartalmát. – Elég a hancúrozásból! – kiáltja ingerülten Porta, eredménytelen kísérletet téve arra, hogy szétválassza őket. – Nincs időnk játszadozni! Üzleti ügyben jöttünk! Viola azonban bevadult, mint egy márciusi nyúl. Megragad egy hatalmas macskahalt, körbelendíti néhányszor a feje fölött, hogy svungot nyerjen, aztán elengedi, mint egy parittyalövedéket, de mellétrafál. A macskahal Pici helyett a boltból kirohanó halárus arcán csattan. A férfi visítva hanyatt vágódik, első világháborús falába pedig elszáll, és képen találja Violát. A prosti meg van győződve róla, hogy Pici rúgta fejbe, és lecsap a saskörmeivel. Pici arca úgy fest, mint egy felszántott vérmező. Ez már túl sok Picinek. Felkapja a halárus falábát, és úgy fejbe kólintja vele az amazont, hogy a művégtag panaszos reccsenéssel kettétörik. Viola azonban még nincs legyőzve! Jó formában van, és már régen hozzászokott ahhoz, hogy palackokat törnek el a fején. Hörögve ostrom alá
veszi Pici privát szerveit. Gyakorlott ujjai pillanatok alatt megtalálják célpontjukat a nagykabát és a három lopott kincstári jégeralsó alatt. Pici egy darabig csak tátog vöröslő fejjel, aztán elnyújtott, fájdalmas dzsungelkiáltás hagyja el kékülő ajkait. Mindkét térde a feje fölé emelkedik. Egy pillanatig lebegni látszik – a Kranz cirkuszban dübörgő tapsot kapna produkciójáért –, aztán kiperdül az utcára, ahol egy kukoricás zsákokkal megrakott tricikli hajt át rajta. Pici agóniájában észre sem veszi ezt. Amikor magához tér, Viola az egyetlen, akire gondolni tud. Csakhogy Viola eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. – A lábam! – nyöszörgi egy halkupac mélyéről az árus. – Nesze, bicebóca! – löki oda neki Pici a kettétört falábat. A tekintete megakad egy kas teteje mögül elődomborodó kék kalapon. – Hát itt vagy, te hülyére kúrt faszszopó! – bődül el. Belekapaszkodik Viola mellébe, és behajítja a Zöld Tyúk ajtaján. Viola puskagolyóként süvít be, magával rántva Portát is. Egy kalaptartónak vágódnak, amit első világháborús ágyúhüvelyekből hegesztett össze valaki, s aminek a súlya legalább fél tonna. Most az egész alkotmány iszonyú robajjal rázuhan egy sörrel, disznósülttel, lóhússal, kolbásszal és szószos tálakkal telepakolt asztalra. A korsók és a tányérok elszállnak, mintha katapultról lőtték volna ki őket, és meg sem állnak a szemközti falig. – Az oroszok! – pattan fel egy első világháborús hadirokkant. A falába beszorult a szék és az állvány közé, a szerencsétlen lépne, de nem tud. – A Vörös Front! – kiáltja, aztán elájul. Elfelejtette levenni a pártjelvényét, s az most árulkodóan csillog a kabát hajtókáján. Ettől a naptól fogva soha többé nem hordja. Hartnacke szakaszvezető harciasan előrántja a Nagant sárga pisztolytáskájából, és elüvölti magát, mint egy felhergelt elefántbika. A gondosan kiagyalt tervnek és a titkos akciónak lőttek, nincs más hátra, mint leplezetlenül támadásba lendülni. – Itt vagyok, Egon, eljöttem érted! – üvölti sátáni kacaj kíséretében. Tudja, hogy Egon az irodájában ül agyonkoptatott számológépe előtt, és várja, hogy egy bérgyilkos szétlője a fejét. Hartnacke fürgén átugrik a bárpult felett, hajszál híján széttaposva az egymás fülét marcangoló Porta és Viola fejét, és bőszen beront az irodába. Ezzel, gondolja, kétségtelenül be fog kerülni Berlin történelmébe. Még soha nem történt ehhez fogható. Adolf és löttyedt seggű tábornokai már régen el lesznek temetve, amikor a nép még mindig arról fog beszélni, hogyan intézte el a legendás Happy End a buzi Egont a második világháború idején.
Egon egy mély, párnázott székben ül, és üdvözült arccal a számológép által kidobott összeget bámulja, amikor valaki rátöri az ajtót, olyan erővel, hogy egy híján az összes zsanér kiszakad a keretből. Egon első benyomása az, hogy egy egész ezred masírozik befelé az ajtónyíláson. Felemeli a fejét, és egy öblös pisztolycsővel találja magát szembe. Egy üvöltés visszhangzik a fülében, felborzolva azt a néhány hajszálat, ami még a fején díszeleg. Leo az, a szakács, aki így akarja figyelmeztetni a közelgő veszélyre. Olfert, a mindössze száznegyven centi magas – és ugyanolyan széles – törpe Egon széke mögött keres menedéket. Egon vizeskék szeme tágra nyílik a rémülettől, a torkából fura, artikulátlan hangok törnek fel. – Most megvagy, te nyomorult kurvapecér! – bömböli Hartnacke. – Szét fogom lőni azokat a rohadt beleidet az utolsó cafatig! – Nem beszélhetnénk meg? – könyörög Egon, aki mesterien ki tudja beszélni magát a legreménytelenebb helyzetből is. – Épp eleget beszéltél életedben – feleli vérfagyasztó mosollyal Hartnacke. – Annak pedig vége! – Egon orrához nyomja a pisztolyt, és meghúzza a ravaszt. A Nagan akkorát durran, hogy az utcán tartózkodó halárus ijedtében egy heringes hordó mögé bújik. Egon a székkel együtt a szoba sarkába gurul, a fedezék nélkül maradt törpe pedig a padlón ül és rendőrségért meg az SSért visít. A párt alapítói közé tartozik, mindig őket hívja segítségül, ha bajban van. Hartnacke tátott szájjal bámulja azt, ami a kezéből megmaradt. A csonkból vér csepeg az asztalon heverő papírokra. Sietségében végzetes hibát követett el. Még akkor is megbocsáthatatlan tett lenne, ha egy egynapos újonc tette volna. Hartnackénak van egy olyan rossz szokása, hogy egyszerre kétfajta pisztolyt hord magánál, egy orosz Nagant és egy német P– 38-ast. És töltény a zsebeiben mindkettőhöz. A Viola és Pici közti csetepaté elvonta a figyelmét, így fordulhatott elő, hogy a Nagant a P–38-as lőszerével töltötte meg. Márpedig nincs olyan fegyver a világon, amelyik tűri, hogy nem megfelelő lőszerrel töltsék meg. A Nagan szétrobbant, teleszórva a falat a szilánkjaival és Hartnacke ujjaival. Happy End sokkos állapotban kirohan a Zöld Tyúkból, és meg sem áll a hadügyig, ahol Steinhart egészségügyi szakaszvezető ormótlan öltésekkel összevarrja a kezét. – Ki ne tedd a lábad a minisztériumból legalább egy hónapig! – őrjöng Sally. – Remélem, most egyszer s mindenkorra megtanultad, hogy nem hordunk kétféle pisztolyt! Te teljesen megőrültél, ember! Olyan hülye vagy, mint egy fél tégla. Egész Berlin tudja, hogy te voltál az a féleszű, aki
berohant és lövöldözni kezdett a Zöld Tyúkban! Még egy éhező zsidó se lenne ekkora barom! Most már egészen biztos vagyok benne, hogy az anyád kómában volt, amikor belepottyantott téged a csatorna húgylevébe! Hartnacke morog és szűköl szégyenében, mint egy megvert kutya, s némán megfogadja magának, hogy ha Egon még egyszer a szeme elé kerül, bele fogja döngölni a padlóba. Eközben Egon a Zöld Tyúk irodájában még mindig az arcát tapogatja. Nem akarja elhinni, hogy nincs vér, hogy az arca még egy darabban van. Kimondhatatlan öröm fogja el, ujjongani, táncolni tudna. – Visszatértem a halálból – motyogja egyszerre sírva és nevetve. Hálát ad istennek, a következő pillanatban pedig a nevét átkozza. – Bosszú! – visítja. – Bosszút akarok! Azt akarom, hogy huszonöt külön darabban hozzák elém azt a rohadék Happy Endet, hogy beletömjem a darálóba, és eladjam kutyaeledelnek! Olferttel, a törpével az élen Egon bandája átfésüli Berlint Hartnackéért. Egon annyira ideges, hogy három napig egyetlen falatot se képes lenyelni, annak ellenére, hogy egyébként Portát megszégyenítő étvággyal bír. A vadászat lassan lecseng. Egy késő délután, amikor Egon két kedvencével szórakozik, Porta és Pici ront be a lakásába kopogás nélkül. Egon épp belesiklott egy csipkés női selyemalsóba. Szereti, ahogy a finom anyag a bőrét simogatja. Pici a füléhez nyom egy lefűrészelt vadászpuskát. – Azt hitted, vége, mi? – sziszegi gonoszul villogó szemmel. – Pedig nincs! Azok a kulturális sznobok, akik operába járnak, azt mondják, hogy mindig az utolsó felvonás a legizgalmasabb. – Megkértünk, hogy nézz be hozzánk, nem igaz? – kérdezi negédes hangon Porta. Elmosolyodik, és gyengéden megcsipkedi Egon arcát. – Mivel úgy tűnik, nem hallod, amit mondunk neked, arra a következtetésre jutottunk, hogy nincs is szükséged a füleidre. Ezért szépen el fogjuk lőni neked. Ezt még hallani fogod. Ez lesz a legnagyobb bumm, amit valaha is hallottál. Úgy fogod érezni, mintha az egész fejedet szétlőttük volna. Lehet, hogy úgy is lesz. A hasznavehetetlen füleidet azonban mindenképpen! – Ezt nem tehetitek meg! – kiabálja szívszorítóan Egon, és védekezően felemeli a kezét. – Nem? – nevet harsogva Pici. – Pedig jobban jársz, ha elhiszed, te köcsög! – Ez gyilkosság! – suttogja rekedten Egon. Megpróbál eliszkolni.
– Folie de grandeur!* – nevet kedélyesen Porta. – Szerintem sokkal inkább illik rá a rágcsálóirtás elnevezés! Ha levágtuk a farkadat és átadtuk az alexes fiúknak, még hálásak is lesznek nekünk, amiért megszabadítottuk a várost egy ilyen patkánytól! A szekrénybe, ti ketten! – mordul rá Egon két félmeztelen, nyárfalevélként reszkető fiújára. – Csapjatok nagyobb zajt, mint egy puncicára vadászó kandúr, és úgy kimiskárolunk, hogy elmehettek szopránnak az operába! – Imádkozz! – parancsolja Egonnak Pici. – Most láthatod, mennyire a szívünkön viseljük a sorsodat. A világért se szeretnénk úgy a másvilágra küldeni téged, hogy előtte nem rebegtél el egy bűnbánó imát. – Beszéljük meg! – könyörög Egon. – Megvan a pénz. Hibáztam, hogy nem mentem el hozzátok! – Igen, igen, hogyne. Hibák és félreértések. Megannyi baj és nyomorúság okozói a világban – sóhajt megértően Pici. – Na, halljuk azt az imát, hogy biztosak lehessünk benne, Szent Péter bátyó jó szívvel fog fogadni odafent. – Nem tudok imádkozni! Nem vagyok vallásos! – fakad sírva Egon. – Nem is gondoltam. Csak a jó emberek vallásosak, te pedig a velődig romlott vagy! – állapítja meg Pici, és a nyomaték kedvéért tarkón koppintja a puska csövével. – Akkor imádkozz érte te! – mondja Porta, és rávágja az ajtót Egon játszópajtásaira. – Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – kántálja a mennyezetre emelt tekintettel Pici –, maradj ott, ahol vagy és hagyd, hogy elintézzük maguknak ezt a kis melót, és ne keverd bele magad, mert még megárt a jó hírednek! – Gyerünk, buzikám, sétáljunk egyet – lök Porta egy esőkabátot Egonra. – Vedd fel! Nem szaladgálhatsz női alsóban Berlin utcáin. Még ránk száll az erkölcsrendészet! – És eszedbe ne jusson sikítani – figyelmezteti zord arccal Pici, ahogy lebaktatnak a lépcsőn. – De ha esetleg azt akarod, hogy letépjem a töködet és a szádba tömjem, esetleg megpróbálhatod. Egont közrevéve végigmennek a Friedrichs Strassén és beszállnak egy hadügyes kétéltűbe, amit Sally őrmester bocsátott a rendelkezésükre. Egy schupós érdeklődve figyeli őket, ahogy Egont betuszkolják a járműbe. – Dezertőr? – méri végig megvetően az esőkabátost. – Ráhibázott – bólint Porta. – Kivégzőosztag vár rá, a rohadékra! Meg is * Nagyzási mánia. (francia)
érdemli. Aki nem meri az ellenséggel lelövetni magát, azt majd lelőjük mi, akiket cserbenhagyott! – Nagyon helyes! – bólogat fontoskodóan a rendőr. – Meg akarnak ölni! – kiáltja kétségbeesetten Egon. – Ki fogják végezni, ez a helyes kifejezés – javítja ki pattogó hangon a rendőr, és harciasan megpaskolja a pisztolytáskáját. – De előbb remélem, jól megverik, mocskos áruló! – Nem! – jelenti ki ájtatos mosollyal Porta. – A seregben ilyent nem teszünk. Mi emberségesek vagyunk. A homlokra célzunk, és bumm! – Hanyagul megérinti a sapkája szélét. A schupós viszonozza a tisztelgést. Padlógázzal száguldanak végig a Friedrichs Strassén. – Egészen egyedi élményben lesz részed – mondja Porta, ahogy befordulnak a Charlottenburg Chaussée-ra. – Te leszel az első ember, aki leesik a Siegessäuléról! – Beszéljük meg – suttogja erőtlen hangon Egon. – Ti nem tudhatjátok, milyen nehéz időket éltem át. Nektek csak a háborúval kellett törődnötök, de bezzeg nekem! – Még szerencse! – csap Porta vidáman a kormányra. – Az aggódás az, ami megakasztja ennek a tetves világnak a kerekét, és magával rántja a körmüket rágókat a gyomorfekélyes gyilkos savtengerébe. Az optimista fickók, mint én, inkább a szar tetején cirkálnak. Én életem első napjától kezdve köztiszteletben álló üzletember vagyok, aki becsülettel árulja mindazt, amire másoknak szükségük van. – Például puncit – teszi hozzá Pici. – És soha, de soha nem kértél nyolcvan százaléknál magasabb kamatot. – Te teljesen hülye vagy, Egon – folytatja Porta. – Hogy is hihetted azt, hogy ki tudsz tolni velem? Éppen velem! – Úgy, hogy annyi agya sincs, mint egy marhának! – jelenti ki dühösen Pici. – Azt képzelte, hogy hagyni fogjuk, hogy hülyét csináljon belőlünk! – Kellemetlen meglepetés volt, mi? Az, hogy visszatértünk a frontról – ingatja meg szomorúan a fejét Porta. – Én mindig is nagylelkű voltam a barátaimmal – vinnyogja Egon. – Legyetek jók, fiúk, és vigyetek vissza a Tyúkba. Az összes tartozásom ott van, szépen kötegekbe rendezve. Gondosan vezettem a főkönyvben, hónapról hónapra. Lehet, hogy itt-ott előfordul egy kis mellészámolás, de ez érthető hiba háború idején. Ne higgyetek egy szót se el abból, amit rólam mondanak. A lelkem mélyén jó ember vagyok. Sokan tartoznak hálával nekem, de sajnos még soha senki nem mondta azt, hogy „köszönöm, Egon”. – Még hogy hálával tartoznak neked? – kérdezi gúnyosan Porta. – Sze-
rintem inkább egy alapos veréssel vagy egy kinyiffantással, kinek hogy tettél keresztbe. Tudom például, hogy te voltál az, aki megveretted a Bringást, és azt is tudom, hogy te öletted meg Charlottét, a kurvát is. – Ez rágalom! Rosszindulatú hazugság! – tiltakozik Egon. – A kezemhez sohasem tapadt egyetlen csepp vér sem. – Porta elé tartja mindkét kezét ennek bizonyításaképpen, hajszál híján egy újságárus halálát okozva ezzel. – Nem, te túl gyáva és túl sunyi vagy ahhoz, hogy magad intézd el őket – mosolyog Porta. – Az üzleti ügyek szennyesét a törpe intézi el helyetted. Fent volt Charlotténál, és a Gólya is vele volt. Azt mondták neki, hogy mindkét gyerekét kidobják az ablakon, ha nem adja oda a keresete hatvan százalékát a Bagolynak. Amikor nem fizetett, visszamentek, és átrendezték az arcát. Ez sem győzte meg, mert azt hitte, a Bringás el tud intézni, te kis szarkupac. Úgyhogy ő is és a kölykei is kirepültek az ablakon. – Ugye nem hiszed komolyan, hogy képes lennék erre? – kérdezi remegő hangon Egon. – Keresd meg a Bringást, és tőle megtudhatod, hogy ez az egész szemenszedett hazugság! – Nagyon vicces vagy – gúnyolódik Porta. – Mire a Bringás legközelebb feltűnik Moabittban, térdig fog érni a szakálla, és kilencvenhét éves lesz. Azt mondják, már most úgy néz ki, mintha Frankensteint és egy múmiát keresztezték volna benne. – Meg kell hallgatnotok! – kiáltja kétségbeesetten Egon. – Mit érdekel titeket a Bringás? Szörnyű ember volt, nőket kínzott! – Mit szövegelsz annyit? – szakítja félbe ingerülten Pici. – Légy igazi férfi, csak most az egyszer! Nézz bátran farkasszemet a halálla. Te a Führer régi SA-s bandájához tartozol, nem igaz? Emlékszel, milyen bátrak voltatok ’33-ban azokkal a bunkósbotokkal a kezetekben? – Most légy olyan nagylegény! – vigyorog Porta, miközben befordul a parkba. – Képesek lennétek miattam a közönséges gyilkosok színvonalára süllyedni? – próbálkozik Egon. – Csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy Dél-Bajorországba foglak deportáltatni. Hát már nincs benned semmi humorérzék, ember? Pedig nagy szükség van a nevetésre ezekben az embert próbáló, szörnyűséges időkben. – Akkor hát nevess – javasolja Porta, és ő maga is hangosan felkacag. – Éppen ezért vagyunk úton a Siegessäuléhoz! Hogy egy jót nevessünk ezen a pocsék délutánon. Pici meg én sokféleképpen láttunk már szörnyethalni embereket, de a Siegessäule tetejéről még senkit nem láttunk leugrani! Emlékszem, egyszer azt mondtad nekem, hogy szeretnél úgy repülni, mint
egy madár. Nos, most kipróbálhatod, milyen érzés. Ne felejtsd el széttárni a kezed, ahogy a sirályok is teszik, amikor a víz felett köröznek. Mi csak az indulásban segíthetünk, de ígérem, arra nem lesz panasz. – Milyen csodás látvány lesz! – kiált fel örömittasan Pici. – Hatvanhét méter magasságból! És egy rózsabokor kellős közepén fogsz földet érni! – Hatvanhét és fél – helyesbít Porta. – De el ne felejts kapálózni a lábaiddal, Egon, különben orra buksz, amit az a meglágyult fejed aligha fog tolerálni! – Igen, terülj szét, ahogy azt a siklóklubokban mondani szokták – tanácsolja Pici. – És használd ki a légáramlatokat! Egy csattanás vet véget a beszélgetésnek. Porta kiszáll a kétéltűből, és egy lágy ívű röppálya végén a tó vizébe csobban. Kacsák és hattyúk rebbennek szét riadtan, vadul csapkodó szárnyakkal. Pici gurul egyet az aszfalton, de a következő pillanatban már talpon is van, és oldalra ugrik, hogy elkerülje a feléje rohanó kétéltűt. Egy újabb csattanás, és lángnyelvek csapnak a fák koronái fölé. Porta, dühösen túlkiabálva a szitkozódó szárnyasokat, kimászik a szárazföldre. – Az a rohadék! Átvert minket! Merre ment? – Beült a taxiba, aminek nekimentünk – feleli Pici. – Láttam, hogy ott parkol, de nem hittem, hogy veszélyt jelenthet. Azt hittem, utasra vár. Csak akkor jöttem rá, amikor közelebb értünk, hogy a törpe az, de akkor már túl késő volt. – Végső soron mégiscsak utasra várt – morogja Porta. Mérgesen kicsavarja a vizet a sapkájából. – Ha tudni akarod a véleményemet – mondja Pici –, van benne kurázsi. Belerohanni Adolf békésen guruló autójába egy park kellős közepén! Maximum húsz, ordítják a táblák, és erre ő? Beléd vágtat minimum százzal! Hol vannak ilyenkor azok az elbaszott közlekedési rendőrök, kérdem én? Sehol! – Ez aztán tényleg mindennek a teteje! – őrjöng Sally, amikor visszamennek a minisztériumba, hogy jelentsék a taxis balesetet. – Még soha nem hallottatok dinamitról? Miért nem dugtatok be vagy két rúddal annak a mocskos kis farkúrónak a seggébe? Egy dolog most már biztos! Ha életben akartok maradni, ki kell nyírnotok azt a patkányt! A sittesei azóta ott vannak mindenütt, és csak rátok várnak, hogy szétlőjék a fejeteket. Ti meg itt ültök, mint két elázott kóbor macska, és a kincstári radiátoromon melegedtek! Legszívesebben szembe köpnélek titeket! – Ezért a húzásért keményen meg fog fizetni – ígéri vészjósló hangon
Porta. – Kicsavar egy újabb vödörnyi vizet a nagykabátjából. – Ha én egyszer úgy döntöttem, hogy repülni fog a Siegessäuléról, akkor nem húzhat el egy taxival. – Csak azt nem értem, honnan tudták, hogy a parkba megyünk – tűnődik Pici. – Gondolom, az a két szépfiú mondta el nekik, akiket a szekrénybe zártatok – sóhajt lemondóan Sally. – Gyerünk, emeljétek fel a seggeteket, és intézzétek el egyszer s mindenkorra ezt a szánalmas ügyet. Egont száz százalék, hogy a Bagolyban fogjátok találni. Menjetek be a hátsó udvarra, és másszatok be a pinceablakon. Hátulról mindig könnyebb. Ezért lövik tarkón Sztálin komisszárjai a népeket, ha likvidálni kell őket! Porta a hónaljtokjába teszi kedvenc Naganját. A zsebébe tíz tölténytár kerül. – Vagy inkább jobb lenne, ha géppisztolyt vinnénk magunkkal? – kérdezi Sallytól, miközben egy P–38-ast süllyeszt a másik zsebébe, hogy végszükség esetén tartalék is legyen. – Nem – jelenti ki határozottan Sally. – Most a civilizált Berlinben vagytok, ahol az emberek nem szeretik, ha géppisztolyokkal lövöldöznek körülöttük. – Induljunk – mondja elszántan Porta. – Ezúttal semmi sallang. Felakasztjuk, és kész. Mint a texasiak a lótolvajokat! – Legyetek óvatosak – figyelmezteti őket Sally. – Egon nem egy schleswigi paraszt. Vérbeli berlini, aki túlságosan is jól tudja, hogyan lehet életben maradni ebben az aszfaltdzsungelben. Lehet, hogy csapdát állított nektek. Amikor bemásznak a pinceablakon át, hogy hátul lepjék meg Egont, Pici beszorul az ablakkeretbe. Porta csak a pajszer segítségével tudja ki-, azazhogy bementeni. Lábujjhegyen tipegnek fel a földszintre, ahonnan zajos beszélgetés hallatszik. Az első két szoba üres, de a harmadik tömve van emberekkel. Egon egy hatalmas asztal mögött ül, amitől még kisebbnek látszik. Talpig feketében van, csak az ing fehér rajta, ez is csupán azért, mert meg van győződve róla, hogy a fehér szín jól passzol mesterségesen barnított bőréhez. Meggyőződése, hogy a bronzbarna bőrű férfiakat mindenki erősnek és sikeresnek tartja. Mindkét oldalán egy-egy széles vállú testőr áll, az étterembe vezető ajtónál másik kettő. Odaátról dobok és szaxofonok hangja szűrődik át. – No lám! – hajol Egon fölé Pici. – Azt mondod, hogy itt sokkal jobb, mint kint a parkban? Tán nem tetszett a társaságunk?
– Ti meg akartatok ölni engem, fiúk – mondja vontatott hangon Egon, és hanyagul Pici arcába fújja a füstöt, ahogy a gengszterek szokták az amerikai filmekben. Pici hangosan felnevet. Kénytelen, hogy megőrizze a méltóságát. A banda minden átmenet nélkül rájuk ront. Az egyik gorilla Pici elé ugrik, és szilánkokra ver az arcán egy vastag deszkát. – Nyírjátok ki őket! – vonítja boldogan Egon, és tiszta erőből sípcsonton rúgja Picit. A két ajtónálló elkapja Portát. Az egyikük szorongatja, a másik pedig minden igyekezetével azon van, hogy letépje a fejét. Bokszerek villannak és csattannak az arcán. Porta ellöki magát a padlótól és rúg egyet. Valami puhával érintkezik a lába, s a következő pillanatban a fejét rángató gorilla ordítva, a lába közét szorongatva elugrál. Pici elgurul, mint egy labda, de már pattan is fel, hogy megragadjon egy széket, és leüsse vele a legközelebbi támadót. A szék darabokra hull, a gorilla pedig ájultan összerogy. A másik Picire ront egy gumibottal. Pici nekiugrik mind a százhúsz kilójával. Lezuhannak, akkora robaj kíséretében, hogy az egy bányaomlásnak is becsületére válna. Pici az öklével a másik torkára sújt, összeroppantva a gégéjét. A férfi hörögve elterül, a gumibot kiesik a kezéből. Porta felkapja, és ütni kezdi vele két támadóját. Látva, hogy a dolgok milyen fordulatot vettek, Egon felkapja elegáns fekete nagykabátját, és kioson az ajtón. – Meglép! – kiáltja Porta, miközben az egyik gorilla fejét püföli. – Megszakad a szívem, de most sajnos abba kell hagynunk – lóbálja meg a pisztolyát Pici. – Azért ne aggódjatok, egy nap majd szétverem a fejeteket! Általában nem ölünk, csak előzetes egyeztetés után. A falhoz! Lábakat szét, kezeket a falra! Magasabbra! Ordít rólatok, hogy még soha nem jártatok Hamburgban! – Gyakorlott mozdulatokkal megmotozza őket. Mindent kiszed a zsebükből: a kulcsokat, a pénzérméket, a cigarettát, a pénztárcát, a pisztolyt. A pénztárcákat elteszi, a többit kihajítja az ablakon, aztán kihátrál az ajtón, és bezárja maga után, még egy széket is tesz a kilincs alá. Porta átvágtat az éttermen és egy felborított pincéren, s kiugrik az utcára. Először lefelé indul, aztán megtorpan, és inkább a másik irányba rohan. Valószínűbbnek tartja, hogy Egon a másik irányba menekült. Pici is előbukkan a kapu alól, kezében még mindig a pisztolyát szorongatva. Tanácstalanul körülnéz. Egy reccsenést hall a háta mögül.
– Kitaposom a beledet! – ordítja habzó szájjal August, az egyik gorilla, és ütésre emeli a gumibotot, amit Porta óvatlanul hátrahagyott. Egy golyó robban elő visítva a kapualj félhomályából. A testőr megperdül, és nekizuhan a szétrúgott ajtónak. Egy pillanatig úgy néz ki, mintha el akarna oldalazni, aztán lassan lecsúszik, és összeroskad a fal tövében, akár egy kilyukasztott gabonászsák. – Vigyázz! – kiáltja Porta, aki inkább érzi, mint látja a szemeteskuka mögül előugró sötét figurát. Az illető valami nagyot és feketét irányít Picire. Porta egy villanásnyi időre egy sáros kezet lát, aztán már semmit, mert Picit maga előtt lökve beugrik egy halom krumpliszsák mögé. Lövések dördülnek, golyók sivítanak el a fejük felett. Amint a fegyver elhallgat, előgurulnak, pisztollyal a kézben, de a rejtélyes alak már sehol. Csend van. Vészjósló csend. Óvatosan feltápászkodnak. – A francba, a francba, a francba! – szitkozódik Porta. – Már megint kicsúszott a kezünkből! Na és ki az ördög lehetett ez az alattomos náci disznó, aki rá mert lőni két egyenruhás katonára? – Egon semmiképpen – tűnődik Pici. – Kettőbe törne, ha egy akkora mordály elsülne a kezében. Azok csak hétpróbás katonáknak és igazi férfiaknak valók. Kióvakodnak az utcára, és a fal mentén a legközelebbi sarok felé indulnak. Pici épp be akar lesni a szomszéd utcába, amikor iszonyatos robbanás rázza meg az éjszakát. A robaja megrázza az elsötétített házak ablakait, de egyik mögött se libben félre a függöny egy kíváncsi pislantás erejéig. A berliniek nagyon jól tudják, hogy a kíváncsiság könnyen megrövidítheti az ember életét. Portáék macskaléptekkel szaladnak végig az utcán. Benéznek minden parkoló autó mögé alá, felemelik minden szemetestartály tetejét. Pici szapora léptek neszére lesz figyelmes. Nem sokkal később a hang gazdáját is megpillantják, amikor átlibben az utca túloldalára. – Megvan! – kiált fel boldogan Porta, és két marokra fogva a Nagant, szabadalmaztatott New York-i zsaru módra, elereszt öt lövést, olyan gyors egymásutánban, hogy a dörejük egyetlen hosszú morajlássá olvad egybe. Egyik lövés sem talál, amit Porta sehogyan sem ért, hiszen a filmeken mindig célba jut a golyó. – Mégiscsak jobb lett volna egy géppisztoly – bosszankodik. – Az a disznó egy karcolás nélkül megúszta. Na de várj csak… – Szerintem halálra be van szarva – jegyzi meg Pici. – Hol ide ugrik, hol oda, mint egy kimiskárolt nyúlbak. Most már nem menekülhet. Sarokba szorítjuk, és kilyukasztjuk az irháját.
– Akkor méltóztass átfáradni az utca túloldalára – javasolja Porta. – Én ezen az oldalon maradok, és ha feltűnik, bumm-bumm, leseperjük Berlin térképéről! – Amit Picivel senki nem tehet meg! Se dinamittal, se semmilyen istennyilával! – jelenti ki fogcsikorgatva Pici. – Krisztus testére és a pokol összes ördögére! Kerüljön csak a kezem közé az a rohadt ateista! Porta megkerüli a Franken Strassén a szoborromot, és egyenesen belerohan az árnyalakba, aki most géppisztolyt tart a kezében. Lehetetlen megmondani, hogy melyikük ordít nagyobbat. Picinek se kell több. Habozás nélkül lövöldözni kezd. Kirakatok, ablakok törnek be, záporoznak csörömpölve az utcára. – Tiszta szerencse, hogy még formában vagyunk – veti be magát Pici a csatornába. Az árnyalak bemenekül egy szűk utcába. Porta a sarkában, előretartott Nagannal. Ablakok és kirakatok csörömpölnek, s időnként egy-egy szélvédő is megadja magát. A villamos végállomásán Porta lihegve megáll, hogy bevárja Picit. – Jézuskám – zihálja Pici, ahogy vasalt bakancsával szikraesőt hányva lefékez Porta mellett. – Ez a rohadék civil tán rakétát hord a seggében! Most már biztos, hogy eltaláltuk. A vére az első emeletig spriccelt, amikor végigkergettük a Bellevue Strassén. – Szerintem is kilyukasztottuk – feleli Porta, miközben vadászszenvedélytől csillogó szemmel végigpásztázza az utcát. A kapualjakból néhány fej merészkedik elő. A Link Strasse felől rendőrautó szirénája közeledik. Az első lövések helyszínén elemlámpák imbolygó fénykévéje kutatja a sötétséget. – Azok a tahó fakabátok mindig másutt vannak, mint ahol lenniük kellene – morogja megvetően Porta. Újratölti a Nagant. – Németek magasságos istene, csak arra kérlek, hogy műtsd ki fanyelű konyhakéssel a lukat a seggükből! – Tudod már, hogy kit kergetünk? – kérdezi Pici. – Olyan közel voltál hozzá, hogy az aranyerét tapostad. Még egy légy, azzal a kis szemével, még az is felismerte volna. – Egy „Tejszínhabos Eper” nevű fickó volt – feleli Porta. Mélán belefúj a Nagan csövébe, és megcsodálja a dumdum keresztbe reszelt hegyét a töltényűrben. – Ha végeztünk vele, már csak „Eperdzsem”-ként fognak emlékezni rá. – Miért hívják Tejszínhabos Epernek? – érdeklődik Pici. – Vörös haj, tejfehér pofa. Olyan fehér, mintha lisztbe nyomták volna a
képét. És eléggé hígagyú – teszi hozzá Porta. – Tökéletesen illik a nevéhez. – Tényleg húgyagyú lehet – mondja Pici a nyakát nyújtogatva. – Őrültként rohangál az utcán, ahol mindenki láthatja, és lövöldözik meg robbant. Nem kell agyfürkésznek lenned, hogy megállapítsd, szar van az agya helyén, azt a kevéske eszét pedig a seggébe dugva hordja! Porta tűnődve félrecsapja a sapkáját, és megvakargatja a fejét a pisztoly célgömbjével. – Húzzunk el a Köster Strasse irányába. Ha nem tévedek, akkor a dokkok felé tart, hogy meghúzza magát a ládarengetegben. Ahogy befordulnak a Hafenplatzra, golyózápor zúdul rájuk a tér túloldaláról. A lövedékek a falba fúródnak, vakolat- és cementport szórva a fejükre. Pici P–38-asa válaszol, kiszakítva egy fél téglát egy épület sarkából és betörve egy ablakot. – Gyere ki, te rohadt gyümölcssaláta! – rikoltja izgatottan Porta. Elereszt néhány lövést a Nagannal szaporán, mintha géppisztollyal lőne. – Dugd ki a fejed, épp jó lesz céltáblának! – kiáltja Pici, villámgyorsan újratöltve a fegyverét. A Tejszínhabos előpattan a fedezékéből, átrohan a téren, és felkapaszkodik egy magas kerítésre. A túloldalon leugrik, rá egy sor szemeteskuka tetejére, akkora zajt csapva, mint egy porcelánboltban garázdálkodó T–34-es. – Ez csakis a mi gyümölcsemberünk lehetett – állapítja meg örömittasan Pici. Mozgásba lendül, és egy olimpiai magasugró frissességével átugrik a kerítés felett, egyenesen bele egy bűzlő kukába. Dühtől fújtatva kidugja a fejét a kuka pereme fölött. Eper ott ül, alig két méterre tőle, és a géppisztolyát ütögeti. A tár beszorult, nem tudja csőre tölteni. – Az anyádat! – vágja a földhöz a Stent, ami erre úgy megsértődik, hogy egy gyors sorozattal kiengedi magából az egész tárat. Porta óvatosan átles a kerítés felett. Egy pillanat alatt felméri a helyzetet, és átbucskázik a másik oldalra, még esés közben tüzet nyitva Eperre. A tésztaképű visítva elterül, és behunyja a szemét. Meg van győződve róla, hogy ő most meghalt. Portáék föléje állnak, és célba veszik a fejét. Eper kinyitja a szemét, aztán rémülten be is hunyja megint, és várja a lövéseket. Döbbenetére azonban semmi nem történik. Ha ő lenne a helyükben, már régen meghúzta volna a ravaszt. Tapasztalatból tudja, hogy ilyenkor ez a legbölcsebb. – Na mi az, csak ennyire vagy képes? – rúg bele csalódottan Porta. – Felülni, szamóca, és halljuk, hol bujkál Egon a törpéjével! De meg ne
próbálj átverni minket, mert arra nagyon allergiásak vagyunk! Próbáld meg figyelmeztetni őket, és a szaros agyvelőddel lesz tele egész Moabitt! Ugye érted, mit jelent ez? Ha elengedtünk, irány napnyugat, világos? – Miért nem rugdossuk inkább Egon búvóhelyéig? – kérdezi Pici. – Te is olyan pinabolond vagy mi, aki a hosszú szárú lovaglócsizmát viselő lányokra bukik! – döfi oldalba Porta a pisztoly csövével, hogy beindítsa az agyi tevékenységét. Eper bátortalanul bólint, és lesepri az arcáról a szemetet, amit Pici magáról sepert rá. – Ha nem csinálod pontosan azt, amit mondunk, és megpróbálsz átejteni minket – mondja neki kedélyesen Porta –, akkor soha, de soha többé nem láthatsz hosszú combú lányt lovaglócsizmában. Az első és egyben utolsó pár lábbeli, amit látni fogsz, betonból fog készülni, és a Spree valamelyik hídján fogjuk a lábadra simítani, utolsó kenetként. Most pedig áruld el szépen, hol találjuk meg Egont, a pinaárust? Eper kétségbeesetten körülnéz, mint a szárazföldet kereső hajótörött. Mivel a láthatáron semmi reménytelit nem lát, úgy dönt, az lesz a legokosabb, ha köp Portának. Mire rájöhetne, hogy ki dobta fel, Egon már úgyis hulla lesz. Eper vesz egy mély levegőt, és megpróbál őszinte képet vágni. – Egon meg a törpe az őrült állatgyűjtőnél várja, hogy kinyírjunk titeket – suttogja hol a kerítés, hol a sikátor felé sandítva. – Annál a lökött fickónál, aki mindenféle állati hullát összevásárol, hogy kitömködje őket? – kérdezi Porta. Egy kicsit megpofozgatja a Tejszínhabot, hogy felfrissítse az emlékezetét. – Igen, igen! – feleli amaz. – Az ember sokkot kap, ha belép. Tele vannak pakolva óraszerkezetekkel, és bömbölnek meg mozognak, mintha élnének! – Egon meg a törpe lesz az, aki sokkot fog kapni! – vihog boldog várakozással Pici. – Ha jót akarsz, itt maradsz még egy félóráig – figyelmezteti Porta a vörös hajút, mielőtt átmásznának a kerítésen. – Különben hamarosan egy jéghideg tepsiben fogod találni magad! Átlopakodnak az állatgyűjtő kertjén. Mire az ajtóhoz érnek, csuromvizesek: a sötétben nem vették észre a medencét, amiben a flúgos a dögöket szokta mosdatni „műtét” előtt. A következő akadály egy túlméretezett házvezetőnő egy lánccal biztosított ajtó mögött. – ’stét, nagyanyám – vigyorog illemtudóan Porta. A nő morcosan összeráncolja a homlokát. Nem tetszik neki ez a két
katona, és még kevésbé tetszenek neki a mordályok, amiket a kezükben tartanak. – Mit akarnak? – kérdezi pattogó porosz hangon. – Az úr nem ér rá. Megbeszélést tart, és nem akarja, hogy zavarják. – A testvére vagyok – hazudja szemrebbenés nélkül Pici. – Valóban? – vonja fel fél szemöldökét a házvezetőnő. – Az úr soha nem említette, hogy lenne testvére. A maga neve is Taut? – A testvéreknek általában ugyanaz a vezetéknevük? – feleli barátságos mosollyal Porta. – Na jól van húzzál az ajtóból – veszíti el a türelmét Pici. A nő szájába dugja a P–38-as csövét. – Vagy inkább szeretnél egy ólompirulát a gyomorégésedre? – Ó, istenem! Dehogy! – dadogja rémülten az asszony. – Akkor akaszd ki azt a láncot, és tartsd a szádat. Ha jó kislány leszel, egy karcolás sem fog esni rajtad – ígéri neki Porta. – A világért sem szeretnénk ártani egy ilyen kedves, barátságos kis hölgynek. Az nagyon fájdalmas lenne, és rengeteg papírmunkát okozna a biztosítósoknak! A házvezetőnő remegő kézzel leakasztja a láncot, és félreáll az ajtóból. – Ügyes. – Pici a vécébe tuszkolja a nőt, és rázárja az ajtót. Csendben, mint két egerésző macska, átkutatják a flúgos házát. Pici olyan spannolt állapotban van, hogy ha most Egon vagy a törpe a keze közé kerülne, ízekre tépné. Benéznek a kanapék alá, a szekrényekbe, Pici még az ablakot is kinyitja, hogy lenézzen a kertbe. Az emeleten találják őket a flúgossal és két pillangóval. A lányok két külön kanapén fekszenek, és olyan dolgokat csinálnak, amitől e legedzettebb filmcenzor is menten elájulna. A törpe kezében akkora pisztoly, mint ő maga. – Állj vagy lövök! – károgja, és úgy lóbálja a pisztolyt, mintha tyúkokat készülne levadászni a virágágyásból. – Be fogsz hugyozni, azt fogod tenni! – emeli fel fél kézzel Pici. – Szerinted mit csináljak vele? – kérdezi Portától. – Hajítsd ki az ablakon – vágja rá az. – Na és milyen messzire? – töri ki Pici a törpe fejével az ablakot. – Amilyen messze csak tudod. És tegyél róla, hogy valami keményre és hegyesre zuhanjon. Pici a feje fölé emeli a törpét, és hátralép, hogy lendületet vegyen. A prostik eltakarják az arcukat, és nyekeregni kezdenek. – Akkor hát viszlát, pigmeus! – bömböli Pici, és minden erejét latba vetve kilöki a törpét az ablakon.
A törpe nagyot nyekken a landolásnál, de a látszat ellenére nem hagyja ott a fogát. Éppen ellenkezőleg. Felpattan, és mint a nyíl, a kert mélyébe veti magát, Portákhoz hasonlóan gyors, de annál nedvesebb ismeretséget kötve a dögmosó medencével. – Nos, Egon, megjött érted az égi taxi – jelenti ki Porta, és gyakorlott mozdulattal hurkot vet Egon nyaka köré. Az egyik lány, a fekete ruhás nem bírja tovább a feszültséget, és akcióba lendül. Porta hátára ugrik, és a fülcimpájába mélyeszti a fogait. Porta visítva elereszti Egont, aki máris felveszi a nyúlcipőt. Már az ajtónál jár, amikor Pici ráveti magát. Egymást ölelve, iszonyatos zajt csapva legurulnak a meredek lépcsőn. Egy hatalmas, kitömött orángutánnak vágódnak. Az állatba beépített óraszerkezet működésbe lép, s a fenevad a száját tátogatva, csapkodó karral megindul feléjük. Pici nem akar hinni a szemének. A pisztolyáért matat, aztán mégis inkább a menekülés mellett dönt, és ordítva, mint akit nyúznak, kirohan a házból. Másodszor is átvágtat a dögmosón, de ezúttal észre sem veszi. Egon, aki arccal lefelé fekszik, nyögdécselve megfordul, hogy megnézze, hová tűnt Pici. A támadója helyett azonban egy óriási, szőrös szörnyeteget lát közeledni. A monstrum szájában elefántagyar-méretű tépőfogak csattognak, torkából időnként félelmetes üvöltések törnek fel. Egon fel akar emelkedni, hogy elmeneküljön, de még mindig kába a zuhanástól. Az életerő csak akkor tér vissza belé, amikor a narancssárga bundás szörny rázuhan. Ki akar bújni alóla, de ahogy az éles fogak belemarnak az arcába, a félelem tetőtől talpig megbénítja. Kettőt sikolt. Másodszor akkor, amikor rájön, hogy a feje a szörny szájában van. Ez az utolsó élménye rövid, ám annál viharosabb életében. Még arra sincs ideje, hogy úgy istenigazából megijedjen. A szíve ugrik egyet, és megáll. Nem Pici, és nem az orángután végez vele, hanem a sokk. – A francba! – rázza le magáról a fekete ruhás lányt Porta. – Jobb lesz, ha máris elhúzunk innen. Már hallom, hogy gyülekeznek a bámészkodók a ház körül. Biztosan azt hiszik, hogy a flúgos ingyen kupoldát nyitott. A Schupo is mindjárt itt lesz, és ők nem a farkukkal, hanem a mordályaikkal akarnak majd lődözni! – Le fognak lőni minket? – kérdezik kórusban a lányok. – Ha nem pucolunk el innen, akkor biztosan – feleli Porta, és magával rángatja őket. Később, amikor már Sally irodájában üldögélnek, megkönnyebbülten felsóhajt. – Jézus a kereszten, végre elintéztük! Most már lazítanom kell, hogy
újra normális emberként tudjak gondolkodni. – Várjá’ má’, me’ mi lesz a törpével? – emlékezteti Pici. – Mer’ hogy én megkeresem és letépem a füleit, az biztos. Nem hagyhatjuk csak úgy lógva, még akkor se, ha annyi esze van, mint egy fejlődésben visszamaradt gorillának! – Először is szükségünk lesz új vasra, amit nem lehet visszanyomozni – mondja Porta tyúkmellét vakargatva. – Remélem, hogy nem a tetvek tértek vissza – morogja az inge alá kukkantva. – Mi a tökömnek új vas? – értetlenkedik Pici. – Nekem van vasam, és ha akarod, a szeme közé lövök vele egy röpködő légynek. Az új vashoz előbb még hozzá kell szoknod! – Te hülyébb vagy, mint valaha! – feleli türelmetlenül Porta. – Hát nem érted, ember, hogy ha nem egy háborúban lövöldözöl az emberekre, akkor olyan mordályra van szükséged, amit nem tudnak kinyomozni? Különben igen sok bajod lehet belőle. Ha elkapnak, és az ügyész be tudja bizonyítani, hogy a golyók a te stukkeredből valók, még a leghülyébb bíróság is a vérpadra küld. Most már érted, miért van szükségünk új kézi tüzérségre, ami valaki másé, és amire nem a mi nevünk van ráírva? – Épp azon vagyok, hogy megszerezzem – legyint fölényesen Pici. – Könnyű lesz, mint megcsókolni a seggem. Tele van az épület bamba őrökkel. Csapok egy kört, és leakasztok néhány stukkert. Csak ki kell nyújtanom érte a kezemet! – Nem! – ugrik ki a székéből Sally. – A hadügy fegyvereivel nem! A hírnevünk már így is alaposan meg van tépázva, a legkevésbé sem hiányzik, hogy összefüggésbe hozzanak minket egy leszámolással! – Jól van, akkor átmegyek a Prinz Albrecht Strasséra – von vállat Pici. – Ismerek ott egy nagykutyát. Ha az alexesek rájönnek, hogy az SD fegyvereivel nyírták ki a törpét, törvényes kivégzésnek fogják nyilvánítani, és ejteni fogják az ügyet. – Hallod-e, Pici, mégse vagy te annyira hülye! – ismeri el Porta. Amikor Pici három öblös Walther PP-vel tér vissza a Gestapo központjából, Sally majdnem szívrohamot kap. – Hogy hoztad ki őket? – kérdezi, és tátva felejti a száját. – Nem motoztak meg kifelé jövet? – Mondtam, hogy ismerek egy fejest – feleli gőgösen Pici. – Tán magát Himmlert? – vigyorog Porta. – Őt is ismerem – bólogat önelégülten Pici –, de ő szerencsére nem ismer engem. Hoztam egy kis zöldet is, ha már ott jártam. Olyan erő van benne, hogy még egy eunuchnak is felállítja a farkát – szed elő a zsebéből
egy doboz zöld tablettát. Porta és Sally bekap egy-egy szemet, Pici pedig rögtön hármat is. Nagyon maga alatt van, indokolja. Sally whiskyjével öblítik le a pirulát. – Fantasztikus ez a zöldség – sóhajtozik Porta. – Még le se nyelted, és máris dolgozni kezd. Nem tudom, ti hogy vagytok, de én úgy érzem magam, mint egy páncéloshadosztály. Egy egész falut le tudnék tarolni. Ha Berlin összes gorillája védené, a törpének akkor se lenne esélye ellenünk! Legelőször az Arany Disznóba néznek be, de ott már régen nem látták a törpét. – Itt szinte mindig balhé van – magyarázza Porta, miközben átkelnek a Gendarmenmarkton. – Egyszer egy karácsonyi partin akkora bunyó kerekedett, hogy a zsaruk három hónapra bezárták a helyet. Ketten meghaltak, egy harmadik vendég pedig valami siemenses kartonragasztó munkás, tolókocsiba került. Persze az is benne volt a pakliban, hogy a tulaj nem úgy tejelt az illetékeseknek, ahogy kellett volna. – És nem tudta jobb belátásra bírni őket? – Nem. A felügyelő, egy hájas disznó, nagyon megorrolt rá. Benéznek egy sor helyre. A Falábban találkoznak Porta egyik ismerősével. Egy magas bárszéken ül, a sötétség és a fűtés ellenére kalapban, bundakabátban és napszemüvegben. – Láttad a törpét? – kérdezi tőle bizalmasan Porta. – Többé nem ismerlek – feleli a napszemüveges. – Berlinben neked véged. – Félreérthetetlen mozdulattal a kabátja alá csúsztatja a kezét. A következő pillanatban a kalap és a napszemüveg a mennyezetnek vágódik, viselőjük pedig a forgóajtó közvetítésével az utcára repül. – És ez az ember a „Kör” tagja! – köp megvetően maga elé Porta. – Kör? – kérdezi értetlenül Pici. – Igen, a Kör. Azok lehetnek a tagjai, akik legalább három évet rács mögött töltöttek. – A törpét keresitek? – kérdezi egy piros ruhás prostituált. – A gondolataimban olvasol – nevet rá Porta. – Akkor nézzetek be a Transzvesztitába – mosolyog vissza a lány, csábosan megrebbentve hosszú műszempilláit. – Mi a frászt kereshet a Transzvesztitában? – morfondírozik Porta, míg visszamennek a Gendarmenmarkt másik oldalára. – Általában gyagyások járnak oda, csupa olyan alak, aki bakancs helyett magas sarkú cipőt hord és női parfümtől bűzlik. A törpe mégis ott van. A terem végében ül, és épp a cigarettáját igyekszik elnyomni egy prostituált mellén: a nő elfelejtett védelmi pénzt
fizetni neki. – Már alig vártam, hogy újra lássalak – súgja hátulról a fülébe Porta, és megpöcköli a tarkóját a rohamkés hegyével. A törpe felvisít, és lepottyan a bárszékről, de mire Porta megtalálja a tekintetével a félhomályban, a mélynövésű már át is ugrott a lába közt, és az ajtó felé kotor. Ahol Pici állja útját. A törpe megint felvisít, és fejest ugrik az ablakon át, nem törődve azzal, hogy az zárva van, ahogyan azzal sem, hogy az első emeleten vannak. „Plop, plop!”, köpködi a golyót Pici hangtompítós Walthere. – Egy hétig ingyen alhatsz velem, ha ellövöd annak a szadista törpének a tökét – helyezi kilátásba a lány, akit az imént hamutartónak használtak. – Alhatok? – vigyorog a fülét vakargatva Pici. – Tévedésben vagy, kisanyám! Kórházban voltam egész mostanáig, legalább egy hétig nem lesz szükségem alvásra! – Kedves lány vagy – búgja a lány fülébe Porta, és a combja közé csúsztatja a kezét. – Egy ilyen nőért még Odüsszeusz is hajlandó lett volna rossz irányba indulni a hajójával. – Kidugja a fejét az ablakon. – Hová az ördögbe mehetett az a gnóm? – Az állatkertben megtaláljátok – közli egy ezüstszürke harisnyát és piros harisnyakötőt viselő lány. – Ha gáz van, mindig oda menekül. Egy kerek, fehér házban találjátok, a lovaglóösvény elején. Csak menjetek arra, amerről a lószar szagát érzitek! – Máris indulunk! – kiáltja lelkesen Porta. Két ugrással lent terem a lépcső aljában. Pici lavinaként robog utána. Az ajtóban álló, munkáját végző stricit felborítják és kis híján agyontapossák. – Az oroszok? – kiáltja az rémülten, de hiába mereszti a szemét, csak két szélsebesen távolodó árnyékot lát. Alig néhány lépést tesznek az állatkertben, amikor megpillantják a törpét. Az is észreveszi őket, és vágtázni kezd a lovaglóösvényen. Aztán elköveti azt az óriási hibát, hogy az elhagyatott víztorony felé kanyarodik. – Most tényleg elkaptuk! – kuncog Porta. – Mégiscsak látni fogunk valakit alázuhanni a magasból. És ez sokkal jobb lesz, mint a Siegessäule! Pici felnéz a toronyra. – Kurva magas! – mondja elismerően. – Ha erről esik ki, nem fog elszelelni. De mi van, ha innen nem akar leugrani? Fel se éri a mellvédet! Még lábujjhegyen, kinyújtott kézzel sem! – Nem szeretnénk, ha megerőltetné magát – mondja Porta. – Majd segítünk neki! – teszi hozzá sátáni vigyorral a képén. Már látja maga előtt, mint bukfencezik alá a törpe.
Megostromolják a fémajtót. A törpe egy ásóval alátámasztotta a kilincset, de sikerül kiütni alóla. Az üres torony harangkongássá erősíti a bevágódó ajtó döndülését. A vaslépcső felől rohanó léptek zaja hallatszik. – De nagyon sietős neki! – röhög Porta. – Ez semmi ahhoz képest, amilyen gyorsan lefelé fog jönni – teszi hozzá fülig érő szájjal Pici. – Hát nem lenne imádnivaló látni, ahogy alázúg, mint egy szövetséges bomba? A félelemtől nyüszítő törpe sarkában érnek fel a legfelső szintre. Körbekergetik néhányszor, míg Porta rá nem jön, hogy egyszerűbb irányt változtatni. Meg is van az eredménye: a törpe egyenesen a karjába rohan. – Megvagy, szépfiú – nyúl a torka után Porta. – Ne! Ne! – vonítja a törpe. Hátraugrik, és negyvenhetes méretű, szeggel kivert csizmájával Porta felé rúg. Porta el akar lépni előle, de elkésik, és a rúgás sípcsonton találja. Ahogy a fájdalomtól összegörnyed, a törpe egy bakugrással átveti magát felette, majd összekucorodva átgurul Pici lába közt, és hátulról iszonyatos erővel a lába közé rúg. Pici üvölt, mint a fába szorult féreg. – Most már eleget szórakoztál – ordítja Porta. Célba veszi a törpét, és háromszor lő, de egyszer sem talál. A törpe felpattan a mellvédre, és imbolyogva megpróbálja visszanyerni elvesztett egyensúlyát. Porta lassan leereszti a pisztolyt, és tátott szájjal a vészesen billegő emberkét bámulja. – Jézus Mária! – motyogja Pici még a fájdalomról is megfeledkezve. – Ez a hülye pigmeus nem tudja, hogy milyen magasan vagyunk! – Istenem! – kiált fel kétségbeesetten a törpe. Hátrabillen, de egy gyors mozdulattal sikerül elkerülnie a zuhanást. – Ha ezt túléli, eladom egy cirkusznak – tűnődik Porta. – Legalább valami hasznom is lesz belőle. Pici kinyújtja a kezét, hogy meglökje a törpét, de egy szélfuvallat gyorsabb nála. Az emberke lehetetlen szögben hátradől; ösztönösen előrelendíti a kezét, de ez már édeskevés, és megkapaszkodni sincs miben. Kibukik, és zuhanni kezd a szitáló ködön át. Portáék kihajolnak a korláton, és a látványban gyönyörködnek. – Használd a karjaidat! – kiáltja utána Pici. – Vitorlázz velük, mint a sirály. Hátha simán landolsz, és nem nyílik szét a koponyád! Egy Schupo, aki ez időben a haza és a Führer érdekeit sértő gondolatokról folytat eszmecserét egy éjjeliőrrel a kapu közelében, felnéz, és megpillantja a zuhanó törpét. Meglepetten felnyög, és érzi, hogy a lába cserbenhagyja. Tökös Péternek hívják, és arról híres, hogy a húszas évek végén a
rohamrendőrségnél szolgált, igen eredményesen püfölve a sztrájkoló munkásokat, hol gumibottal, hol puskatussal. Az éjjeliőr hasra vágja magát egy szemetes konténer mögött. Újfajta szövetséges bombának nézi a lefelé zúgó törpét. A bombázó átszakítja egy homokszínű – mellékesen a Todt-szervezet tulajdonában lévő – VW tetejét, és eltűnik a jármű belsejében. Csak egy pár negyvenhetes csizma marad látható belőle, a többi szétkenődik a kormányon, a sebességváltón és a műszerfalon. – Gondolj bele! Ő csinálta! – mondja izgatottan Porta, miközben levágtatnak a kongó vaslépcsőn. – Mi teljesen ártatlanok vagyunk! – Tiszták, mint a spagettizabáló, aki felszegezte Jézust a palánkra, és azt mondta neki, hogy „mosom kezeimet” – ért vele egyet Pici. Olyan fürgén szedi a lábát, hogy majdnem hasra esik. Néhány perccel később csörögni kezdenek a telefonok az Alex Stationon. Az ügyeletes, Gyilkos Schultze felügyelő, aki onnan kapta a nevét, hogy ő az emberölési részleg vezetőhelyettese, nem akar hinni a fülének. – Hogy mondja? Leugrott a víztoronyból, és összetört egy kincstári autót? Külföldi lehet vagy zsidó, vagy valami efféle. Egy igazi német nem lenne ilyen hülye! Megnézem! Mindjárt ott leszek! Az első dolga az, hogy letartóztatja Tökös Petert és az éjjeliőrt, amiért nem akadályozták meg az öngyilkost az állami tulajdon megrongálásában. Amikor kiderül, hogy a törpe az, aki kinyiffant, Gyilkos Schultze rágyújt egy kövér szivarra, és gondolkodóba esik. A kis rohadékot kilökték, mondja magának, és kárörvendően kifújja a kékes füstöt. Ha tudnám, hogy ki tette, kezet fognék vele, és megkínálnám egy jófajta brazil szivarral. Most, hogy ez a kis szarcsimbók feldobta a talpát, Berlin levegője, mintha máris sokkal tisztább lenne. A jó hír hallatán Sally partit rendez az irodájában. – Egy ekkora zuhanás, hetvenhat és fél méter – röhög zajosan Pici –, meg tudja oldani a problémákat. Most már csak győzzük az adósok rohamát! Annyi pénzünk lesz, össze se tudjuk számolni! – Siessetek a begyűjtésével – tanácsolja nekik Sally. – Vasárnaptól ugyanis megint háborúzni fogtok. Többé nem tarthatlak itt titeket. Az egyik fegyvert lenyomozták, és már feltettek néhány kellemetlen kérdést. Jobban jártok, ha már nem lesztek itt, mire a GEFEPO átveszi az ügyet a Kripótól. A főnökünk, egy üresfejű ezredes tíz év óta először használni kezdte csekélyke szürkeállományát. Felhívott nemrég, és megkérdezte tőlem, hogy nem-e az én osztályomról való a békés polgárokra lövöldöző alak.
– Áldottak legyenek a föld gyümölcsei – mondja ünnepélyesen Pici. A szájába töm egy kövér libacombot, és leöblíti egy pofazacskónyi borral. – És mindenki, aki eszik belőlük – markol bele az aszalt szilvába Porta. – Ámen – sóhajtja egy üveg csókos szája mögül Sally.
A nevetésed egy félbeszakított dal. A halál fiatalon, vidáman talált rád. Siegfried Sasson: Elégia Amikor felébred, Porta úgy érzi, mintha kézigránáttal robbantottak volna a fejében. Zavartan körbepislog. Egy idegen hálószobában van. Minden csupa piros, ami nem baj, mert Porta imádja a pirosat. Ahogy oldalra fordul, csodálkozva látja, hogy valaki más is fekszik az ágyban. Egy fekete hajú lány mandulavágású szemmel. – Mi a fene? – kiált fel. – Meghaltam és az első osztályú mennybe jutottam? – Ahogy lassan magához tér, beindulnak benne a katona ösztönei. Felkapja az éjjeliszekrényen álló vodkásüveget, alaposan meghúzza. – Élsz – állapítja meg. – És ez távolról sem a mennyország, hanem a dagadt Natasa kupoldája. Az ágyért és a vele járó szolgáltatásért pedig kemény ötszáz birodalmi márkát fizettél. – A pénztárcájáért nyúl. Nincs a helyén. Rohadt drága egy hely ez a mennyország, gondolja. Megint a vodkáért nyúl. A mandulaszemű lány felébred, és úgy néz Portára, mintha azt kérdezné magától, hogy „mi a fenét keres az ágyamban ez a pucér katona, sapkával a fején?” Kinyújtózik, és unottan ásít. – Germánszki, ha akarsz dugni, akkor dugsz most! Fizettél csak nyolc óra, és van még negyedóra, utána mész pokolba innét. Panyimaju, Germánszki Katona? – Iszonyúan fáj a fejem – feleli Porta. – De azért kösz az ajánlatot. – Nem akarsz – fordít neki hátat a lány –, akkor én alszok. Csukd be magad után az ajtót, ha elmész a francba, Mr. Germánszki!
A BOKSZMECCS
– Most már nem kétséges, hogy hol vagyunk – mondja kényszeredett nevetéssel Pici. – Ez tehát Oroszország! Az imént találtam meg az első tetvemet. Szegény fickó döglött volt. Micsoda szerencse! – Tényleg szerencsés vagy – vigyorog Porta. – A család, amelyik engem vett birtokba, igen életerős fajta! – Én is azt hittem, hogy szerencsés vagyok! – sóhajt letörten Pici –, de aztán mind a nyolcszáz rokona eljött a temetésére, és nagyon úgy néz ki, hogy rajtam akarnak letelepedni. – Most elhúzok – jelenti ki Porta. – Vannak fontosabb dolgaim is, mint egy tetű temetéséről csevegni. Egy perccel később megáll egy épület ajtaja előtt, és érdeklődve megnézi a hatalmas, élénksárga táblát, amelyen fekete betűkkel az áll, hogy: GEHEIME SONDERKOMMANDO IV/3 Z.B.V. BELÉPÉS SZIGORÚAN CSAK ERRE FELJOGOSÍTOTT SZEMÉLYEKNEK! Mint mindig, Porta most is meg van győződve róla, hogy ő feljogosított személy. Peckesen besétál, nagylelkűen szalutál Wolf főgépész szakaszvezetővé előléptetett macskájának, és vidáman végigugrál egy hosszú, keskeny folyosón, aminek a végét egy vaskos ajtó zárja, rajta a felirat: PARANCSNOKI IRODA BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS A „szigorúan” szó alá van húzva. Porta fülel, aztán bevágja az ajtót, és bevonul. Egy tágas irodában áll, olyan elegáns bútorokkal körülvéve, hogy még egy arisztokrata származású porosz tábornok is megnyalná mind a két ajkát. – Mi a fenét akarsz tőlem? – kérdezi Woklf főgépész, a felszerelések és ellátmányok koronázatlan királya. Egy magas tükör előtt áll, és a saját látványában gyönyörködik. – Nem látod, hogy épp ki akarok menni? – teszi hozzá mogorván. A fejére önt egy fél üveg kölnit, aztán közelebb hajol a tükörhöz, és megvillogtatja az aranyfogait. – Egyáltalán, hogy jutottál be? Nem láttad, hogy szigorúan tilos belépni ide?
– Hogy jutottam be? – mosolyog fölényesen Porta. – Természetesen az ajtón át. Hogyan másként? Na és te? Mire fel az a „Kurvák Álma” illatkompozíció? Csak nem orosz puncira áhítozol? – Így legalább nem érzem a szagodat, te ronda seggfej – feleli savanyúan Wolf. – Még szerencse, hogy te olyan illatos és jóképű vagy – veti oda Porta. – Miért, mit vártál el? – kérdezi fölényesen Wolf. – Ugye nem akarod, hogy főgépész létemre én is olyan igénytelen legyek, mint ti, kulik, a társadalom és a sereg legalja! – Távolról sem – mosolyog hamisan Porta. Az üzleti érdekei nem engedik meg, hogy közölje Wolffal az igazságot: igen-igen nehéz megkülönböztetni őt egy ordító vadszamártól. – Rendkívül elegáns és kifinomult úriember vagy. A rózsavized illatát tíz kilométerről megérezni, még ellenszélben is. Elég rád nézni, és mindjárt látja az ember, milyen különleges személlyel van dolga. – Pontosan – bólint Wolf. Meg se próbálja leplezni, mennyire élvezi Porta dicsérő szavait. – Ha sikeres üzletember akarsz lenni, akkor már a puszta megjelenésednek is tiszteletet és bizalmat kell sugároznia. Ha valaki így jár-kel az emberek között, mint te, az már eleve kudarcra van ítélve. Úgy nézel ki, mint egy sírásó. Így nem sokra fogod vinni. Klasszisnak kell lenni, ha érted, hogy mire gondolok. Klasszisnak. Ha ez megvan, akkor a sok tökfej önként fogja kinyalni a seggedet! – Való igaz – hízeleg Porta. – Mindenki azt mondja, hogy Wolf főgépész egy sármos pasas! – Ez nekem nem újság – jegyzi meg Wolf, és pozíciót vált, hogy más szögből is megcsodálhassa magát. – Van egy kis gond – nyögi ki Porta. Egy sajtos-vajas kenyeret talál Wolf asztalán. Leönti dzsemmel, és majszolni kezdi. – Mi a gond? Nem akarnak jegyet venni azok a szarzabálók? – Éppen ellenkezőleg – magyarázza Porta. – Túl sok kelt el belőle. Nem fognak beférni. – Akkor tegyetek be több ülőhelyet – von vállat Wolf. – De mit jössz ezzel hozzám? Intézzétek el! Nincs nekem időm ilyen apróságokra! – A gond az, hogy a Műlábú csak a kisebb csarnokot hajlandó átengedni. Azt, ahol a kibaszott traktorjait tartja. Azokat a komcsi traktorokat. A magunkfajta számára csak ott van hely. – Gondolkodjunk – javasolja Wolf. Elővesz egy szivart, és élvezettel végigszagolja, épp hogy végig nem csókolja. – Nesze – kínálja Portát is. Tüzet adnak egymásnak, füstfelhőket eregetnek, és gondolkodnak!
Mindketten ízig-vérig üzletemberek, akik a háborúra úgy tekintenek, mint a nagy lehetőségek tárházára. Front és ellenség nem létezik számukra, legfeljebb „makacs” üzleti partnerek. Ha bárki azt képzeli, hogy hagynak elúszni egy páratlan lehetőséget, az nagyot téved. Az üzlet szent, és ők ketten nem ismernek lehetetlent. – Mit szólnál egy kis Enzianhoz? – fixírozza Porta az asztalon pompázó üvegkancsót. – A hegyi pálinka köztudottan serkenti az agyműködést! – Feláll, és jóízűen meghúzza a kancsót. – Sose fogsz jó modort tanulni – morogja Wolf. – Még akkor se, ha gazdag leszel. – Kelletlenül elővesz két apró pálinkáspoharat a fiókból. – Kisebb nincs? – kérdezi gúnyosan Porta. – Sajnos nincs – feleli Wolf, úgy téve, mintha nem értette volna a célzást. Az első három adag pillanatok alatt legurul. – Mint mondtam – fog bele Porta –, nagy meccsünk lesz. A reklámosztályunk jó munkát végzett, nincs olyan ember a hadosztályban, aki ne vett volna jegyet. Mindenki ott lesz a mérkőzésen, és teli zsebbel fognak jönni. Igazi pénzzel teletömött zsebekkel, nem értéktelen kincstári kuponokkal! Az a barom műlábú azonban teljesen hülye. Igazi kockafej, semmi más nem érdekli, csak az, hogy betartsa a törvényt. Folyton arra hivatkozik, hogy ő az itt, akinek vigyáznia kell a szolgálati szabályzat betartására. Annyira óvatos, hogy még szarni se mer idegen helyen a főparancsnokság előzetes engedélye nélkül. Nem is olyan régen történt, hogy az emberei ivóvíz nélkül maradtak, és négy napig se mosakodni, se fogat mosni nem tudtak, mert Műláb nem kapott írásos felhatalmazást arra, hogy megnyissa a főcsapot! Ki nem állhatom, amikor ezt csinálja. Összehúzza magát, mint a malac a böllér előtt, és csak néz elszántan az apró disznószemeivel. – Porta bizalmasan közelebb hajol. – Miért nem ereszted rá a kínaiakat, hadd játszadozzanak el vele egy kicsit. Hátha megérti, hogy a bajban lévő barát is barát, és hogy a szívességeket viszonozni illik. Ki nem állhatom azokat, akik folyton kapálóznak, ahelyett hogy szépen együtt lavíroznának az árral. – Beszélni fogok a fejével –ígéri Wolf. – A fiúkat is magunkkal visszük. Majd ők megmutatják neki, hogy mit csinálnak a kínaiak és a feketék azokkal, akik nem szimpatikusak nekik. Bemelegítésnek Albert is megteszi. Gregor és Pici is velük tart. A társaság tagjai komoran átvonulnak a gigantikus, ágyúkkal és mindenféle lőszerrel teletömött csarnokon, és félkörben megállnak Kunze tüzérségi raktáros tiszt körül. Műláb az asztala mögött terpeszkedik kövéren és tohonyán. Megpróbál szigorú, sőt haragos
képet vágni, de elég kinyitnia a száját, és minden igyekezet kárba vész. – Mit akartok? – kérdezi félelemtől remegő hangon. – Remélem, csak rosszindulatú pletyka, hogy nem akarod kipakolni innen ezt a sok szart – nyitja meg a beszélgetést Wolf. Műláb fülébe fújja a szivarfüstöt. – Vagy rosszul hallottam? Kunze végigsimít kövér kezével tökéletesen kopasz fején, és tompán fénylő kutyatekintettel Wolfra néz. – Én csak azt mondom – vinnyogja tehetetlen dühvel –, hogy se te, se Porta nem jöhettek be ide, hogy dirigáljatok nekem. Semmi keresnivalótok itt. Itt minden az enyém. Ezt jegyezzétek meg! Porta összecsapja a tenyerét, és kétrét görnyed a nevetéstől. – Ébredj már fel, te hájas agyament! Tudod, mi a tiéd ebben a kócerájban? Semmi! Még a bakancsod fűzője sem. Még azt is a sereg adta kölcsön neked, mint minden egyebet, amit itt látsz. Te is a seregé vagy, és tudod, hogy ki a sereg? Ha még nem tudnád, a sereg mi vagyunk! – Ezt jelenteni fogom a hadosztály-parancsnokságnak! – helyezi kilátásba Kunze. Szuszogva, nyögdécselve az erőlködéstől, feláll. – Majd meglátjuk, hogy mit szól hozzá a vezérlő hadbiztos! De jót ne várj tőle! Kemény ember! Kemény, mint a Krupp-acél! – Magasról teszünk a hadbiztosodra! – jelenti ki vigyorogva Wolf. Durván Műláb mellkasába bök a mutatóujjával. – Azt fogod tenni, amit mondunk, vagy valami nagyon csúnya fog történni veled! – Ereszd rá a kutyáidat! – javasolja Pici. Gregor az asztalra tesz egy tervrajzot. – Ezt akarjuk ide – közli egy befektető magabiztosságával. – Én ezt nem akarom – rázza meg a fejét Kunze. Letörten visszarogy a székére. Feleakkorának tűnik, mint előtte. Mintha leeresztett volna. – Neked semmit sem kell akarnod – magyarázza Porta. – Te csak teszed, amit mondunk neked. Kiviszed innen ezeket az ágyúkat, meg a többi szart. Ez minden. – Porta kidugja a fejét az iroda ablakán, és végigpásztázza a csarnokot. A tekintete Szürkefarkason, a munkaszolgálatosok főnökén állapodik meg. Szürkefarkas négy évig szolgált Torgauban, miután egy tiszthelyettes-képző hallgatójaként egy társával megpróbált egy nagyobb összegű kölcsönt felvenni a Dresdener Bank bielefeldi fiókjából. A probléma fő oka az volt, hogy kérvény helyett lőfegyverrel álltak az ügyintéző elé. A kölcsön helyett így négy év börtönt kaptak, aztán munkaszolgálatra küldték őket, és mindkettőjüket „véglegesen méltatlan a fegyverviselésre” kategóriának nyilvánították. – Gyere ide, börtöntöltelék – csettint neki Porta. – Szállj már le arról a magas lóról, seggfej – húzza fel magát Szürke-
farkas, és még azért se mozdul, Portának kell odamennie hozzá. – Ide hallgass, prérifarkas – fog bele Porta. – Padokat akarunk a falak mentén, és egyéb nyalánkságokat úgy, ahogy az a tervrajzban le van fektetve. És minden, ismétlem, minden legyen kész szombat délre. – Rövid hatásszünetet tart, aztán „jóindulatú” figyelmeztetésként hozzáteszi: – Akkor fognak megérkezni a nézők, és nagyon morcosak lesznek, ha nem lesz hova ülniük. – Mégis mit tartasz a fejedben, mi? – köp megvetően a makulátlanul tiszta betonpadlóra Szürkefarkas. – Ma szerda van. Szombatig csak… – számolja az ujjain –… csak három nap! – Számold bele az éjszakákat is. Úgy már hat – biztatja Porta. – De akárhány napod is legyen rá, a nézőtérnek szombat délre el kell készülnie, és punktum. Ne akard, hogy miattad fulladjon botrányba minden idők legnagyobb bokszmérkőzése, mert az nagyon kellemetlen következményekkel fog járni rád nézve. Lehet, hogy padlót seperni nem olyan nagy muri, de biztosíthatlak, hogy aknákat szedni még kevésbé. A seprű ugyanis nem robban, még akkor se, ha elnyűtt, mint ez, és orosz gyártmány. – Na és mit szól hozzá Kunze? – sandít Szürkefarkas az iroda felé, ahonnan Műláb vinnyogását és Wolf nyers, kiképzőőrmesterhez illő bömbölését hallani. – Kit érdekel, hogy mit mond? – pörög be Porta. – Te csak azzal törődj, hogy én mit mondok, érted, te agyatlan favágó! Szedd össze a szarlapátoló bandádat, kerítsetek szerszámokat, és mozgás, amíg szépen mondom. Ne akarjátok, hogy elveszítsem a türelmemet! – Attól tartok, nem ismered eléggé Herr Kunzét – figyelmezteti Szürkefarkas. – Tudnod kell, hogy remek kapcsolatai vannak. Magas körökben mozgó emberek. Olyan körökben, amikről te még álmodni se mersz! Úgy eltapos téged, mint egy szarbogarat! Egyszer egy ezredessel is azt tette, amikor az sarokba próbálta szorítani. – Pofa be, és csináld, amit mondtam – ordít rá Porta. – Vagy meg szeretnél ismerkedni az én kapcsolataimmal? Wolf főgépész csattog elő peckesen az irodából. A zajt szabályzatellenes sarkantyúi keltik. Úgy emelgeti a lábát, mint egy harcba induló kakas, és erőteljesen a földhöz vágja a talpát, hogy már egy kilométerről hallani lehessen: Wolf közeledik. A csarnok tele van terepszínűre festett ágyúkkal, tüzérségi vontatókkal, vadonatúj teherautókkal, lőszerszállítókkal, lánctalpas és féllánctalpas járművekkel. Mind hosszú, tökéletes sorokba rendezve. Wolf megvetően ráköp egy 88 mm-es légvédelmi ágyúra, aztán elővesz egy kövér brazil szivart, és lángra lobbantja gyufáját egy DOHÁNYOZNI
SZIGORÚAN TILOS! feliratú táblán. – Mit álldogál ott az a hóhányó, mintha semmi dolga se lenne? – mutat brit tiszti pálcájával az ágyékát vakargató Szürkefarkasra. – Mert hülye, mint a tehén segge! – feleli Porta. Kunze nyikorog elő az irodából. Az arca verítékben fürdik. – Tűnjetek a raktáramból! – fröcsköli szánalmas dühvel. Hajszálon múlik, hogy nem köpi ki a műfogsorát is. – Még mindig nem érted, hogy komolyan beszéltünk? – döfi át a tekintetével Porta. – Azt akarom, hogy holnapra ez a hely olyan üres legyen, mint egy kurva kiporszívózott pinája karácsony reggelén. – De… de ide figyelj! – nyüszíti boldogtalanul Kunze. – Nem tehetem csak úgy ki innen ezeket az ágyúkat. Tudod, hogy mennyibe kerültek a német népnek? Ezek értékek, és szükség lesz rájuk, ha beindul a nagy offenzíva, amiről annyit beszélnek. Különben sem az én ágyúim. Ezek a 4. páncéloshadosztály ágyúi! – Akkor nem értem, mi itt a gond – tárja szét a kezét Wolf. – A 4. páncéloshadosztály mi vagyunk! – Hogy érted ezt? – bámulja őket tátott szájjal Kunze. Porta és Wolf a sarkukon hintázva állnak előtte, mint két igazi, porosz tábornagy. – Én csak azt mondom – mosolyog fölényesen Wolf –, hogy a 4. páncéloshadosztály mi vagyunk. – Előveszi a zsoldkönyvét, és megcsapkodja vele Kunze orrát. – Itt áll, fehéren feketén: 4. páncéloshadosztály. Tehát, amint te magad mondtad, ez a sok ócskavas itt a miénk, és mi azt akarjuk, hogy takarítsátok el innen. A ti dolgotok, ti vagytok a szemetesek! – És ha nem cselekedtek gyorsan – veszi át a szót Porta –, ideküldjük Wolf kínai barátait, hogy felgyorsítsák a munkát. Alig várják, hogy megismerkedhessenek és eljátszadozhassanak veled. De vigyázz, nem biztos, hogy te is csípni fogod a játékaikat! – Fenyegetsz? – hördül fel Kunze, úgy téve, mintha még abban a helyzetben volna, hogy döntéseket hozhat. – Gyors felfogású vagy – feleli gúnyosan Porta. – Érdekes, mert a legtöbben, akiknek lekapják a lábát, az agyuk egy részét is elveszik. Valahogy kiszivárog a csonkjaikon át. – Az ágyúk itt maradnak! – makacsolja meg magát Kunze. Harciasan az egyik műlábára csap egy vonalzóval. – És mondok neked valamit, Porta tizedes! Ne merészelj ilyen hangon beszélni velem! Én katonatiszt vagyok, ezt ne feledd, nem csak egy tetű, mint te, akit bárki eltaposhat! – Büszkén zöld váll-lapjára csap. – Látod ezt? Aszerint viselkedj! – Szentséges Ágota! – röhögi szembe Porta. – Épp te beszélsz? A
magadfajta alakokat egyszerűbb szétmorzsolni, mint a seggem szőrére tapadt szarcsimbókot! – Ezt nem tűröm! – toppant mérgesen Kunze. – Velem beszélj tisztességesen! – Meg kell értened, hogy ezek az ágyúk útban vannak – próbálja jobb belátásra téríteni Wolf. Csak úgy árad belőle a mesterkélt jóindulat. – Légy észnél Bernt. Vedd le a kormányalkalmazott álarcát, és légy normális ember. Olyan bokszmeccsel készülünk megajándékozni a katonáinkat, amilyet még sohasem láthattak. Az emberek ülőhelyekért fizettek. Mégse mondhatjuk nekik azt, hogy másszanak fel egy ágyúcsőre, nem igaz? Hogy nézne az ki? Nem madárházat akarunk, rudakon egyensúlyozó papagájokkal, hanem bokszmeccset és nézőket! – Nem mintha nem akarnék segíteni nektek – nyöszörgi Kunze –, de egyszerűen nem fog menni! Abban a percben, hogy kiteszem az első ágyút, az orosz hírszerzés tudni fog róla. És kit fognak előszedni akkor? Engem, Kunze tüzérségi raktáros tisztet! Én leszek az, akit hadbíróság elé állítanak! Engem fognak agyonlőni! Ugye nem akarjátok, hogy ez történjen velem? – Ez aggaszt minket a legkevésbé – feleli vidáman Porta. – Mi csak azt akarjuk, hogy ez a sok szemét eltűnjön innen. A többi nem érdekes. – Elegem van a nyafogásodból! – veszíti el a türelmét Wolf. – Kiüríted ezt a szemétdombot, és átadod nekünk a terepet! – Fenyegetően Kunze arcába fújja a szivarfüstöt. – Ha nem akarod, hogy megetessük veled a műlábaidat, a levágott füleiddel körítve, akkor máris nekilátsz kigurítani innen ezeket a fosszínű ágyúkat! – Legyetek észnél! – könyörög sírós hangon Kunze. – Te mit szólnál, ha odamennék hozzád, és azt követelném tőled, hogy takarítsd el a teherautóidat? – Semmit – heherész Wolf. – Rád uszítanám a ferdeszeműeket, és hagynám, hogy addig vagdossanak, amíg meg nem unják. Ami eltart egy darabig. – Látod! – mondja győzedelmesen Kunze. – Én is ugyanezt mondom, bár nekem nincsenek kínai embereim. Az ágyúk itt maradnak a helyükön. Biztonságban, száraz helyen. – Időnként kidughatnád az orrod ebből a túlméretezett budiból, ember – kiált rá türelmetlenül Wolf. – Odakint olyan száraz a levegő, hogy a Góbi sivatagban se különb, pedig ott csak hallomásból ismerik a vizet. A komcsi nap olyan gyönyörűen ragyog, mintha egy fejlett kapitalista ország égboltján érezné magát. Hidd el, jót fog tenni az ágyúidnak egy kis levegőzés!
Kunze sajgó fején belül egy vattasűrűségű felhő kezd alakot ölteni. A homloka mögött koncentrálódik, mintha onnan akarna kirobbanni. Kunze felüvölt, majd, mivel ez nem segít, verni kezdi a fejét egy drótról lógó gránáthüvelybe. Így már valamivel jobb. Kunze egymásnak ellentmondó parancsokat kezd ordítozni. – A díszvendégek ide ülnek – mutatja Porta a helyet, amit pillanatnyilag harmincöt nehéztarack foglal el. – Gyerünk, lusta népség, vigyétek őket innen! – kiált oda a munkaszolgálatosoknak. Egy ágyútalpon ülnek, és sört vedelnek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Vigyétek innen ezt a sok szart! A civilizációt hozzuk el nektek! Helyet a nyugati kultúrának, ahogy a szovjet paraszt is mondta, amikor a felszabadítók felgyújtották a házát! – Te itt nem parancsolgatsz – feleli az egyik fickó, aki egy túlméretezett gorillára hasonlít. – Semmi nem megy ki innen. Ez a raktár ágyúknak való, és az ágyúk itt maradnak, míg írásos parancsot nem kapunk lepecsételve, négy példányban! – Basszus, meddig hallgatjuk még ezt a sok szarságot? – bömböli Pici az öklét ropogtatva. – Ezek a barmok semmit nem értenek. Az agyukra ment a szabályzat. Hadd rúgja egy kis észt abba a hülye német seggébe! – Várj egy percet – állítja le Porta a gorilla felé lendülő Picit. – Ezek a kulik még nem fogták fel, hogy nem szeretem a bonyodalmakat. – Ez egy tüzérségi raktár – mondja makacsul a gorillaember. – Nem játszótér hülye sportbuziknak! Ha bokszot akartok, menjetek ki a szemétdombra, és döngöljétek egymást a szarba! – Egy munkaszolgálatos nem beszélhet így Picivel! – őrjöng Pici. Gyomorszájon rúgja a gorillaembert, aztán belemarkol a hajába, és beleveri az arcát egy villástargonca műszerfalába. A raktár személyzete rögvest tüsténkedni kezd. Különösen azután, hogy Pici az egyiküket kihajította az ablakon át az említett szemétdombra. Az első tarack kigördül „levegőzni”. Kunze körbe-körbe rohangál, mint egy fejetlen csirke. – Vigyázzatok rájuk! Óvatosan! – mondja a kezét tördelve. – Kaliber szerint állítani, különben később sose tudjuk szétválasztani őket! Amikor egy 105 mm-es ágyú begurul a közeli folyóba, Kunze kétségbeesetten lerogy egy rakás ágyútöltényre. – Ne vedd a szívedre – nyom Porta a kezébe kárpótlás gyanánt egy kolbászos szendvicset. – Mit számít egy ágyú? Így is, úgy is elveszítjük a háborút! A következő napon a környék kopácsolás és fűrészelés zajától hangos. A
meccse szervezőbiztossága eközben Wolf főgépésznél tart megbeszélést, aki almatortával és szegény ember pezsgőjével – sligovicával bolondított sörrel – traktálja őket. – Na és ki lesz a győztes? – gyömöszöl be Pici egy hatalmas szelet tortát még hatalmasabb szájába. – Természetesen az, aki győz – feleli tele szájjal Porta. – Miért? – vigyorog hamisan Pici. – Amikor Daviddal meccseket szerveztünk a Hein Hoyer Strassén, mindig előre tudtuk, hogy ki fog nyerni. – Most már értem, hogy mire gondolsz – nyihog Porta. – Nem kell aggódni, minden gyönyörűen meg van rendezve. A nézők arra fogják feltenni a pénzüket, akire kell, mi meg arra, aki győzni fog. Dőlni fog a lé. – És ha lebukunk, ember? – aggódik Albert. – Akkor csak egy lehetőségünk marad: átszökünk a ruszkikhoz, és beállunk vöröskatonának! – Azért itt nem mindenki afrikai banánzabáló – mondja gúnyosan Wolf. – Lesz még előtte hat bemelegítő meccs, hogy kellőképpen felhevítsük a tömegeket. Mire a szovjet és a német nehézsúlyú bajnok ringbe száll, az emberek könyörögni fognak nekünk, hogy szedjük el a pénzüket. – És természetesen Nagy-Németország fog nyerni – jelenti ki hazafias magabiztossággal Heide. Már előre vigyorog a dicsőségre. – Nem, fiacskám, éppen ez az, amit Nagy-Németország nem fog megtenni – töri le Porta. Cinkosan oldalba könyökli Wolfot. – A sok hülye kis seggfej teljesen odalesz attól, hogy a felvezető meccseket germán hősök nyerték meg. Mindenki arra a barom németre akar majd fogadni… – És mi szépen elnyerjük tőlük a pénzt – kiáltja lelkesen Wolf –, mert az a szovjet untermensch szarrá fogja verni a német herrenvolk képét! – És ha valami hiba csúszik a számításba? – kérdezi Papa. – Nem csúszhat – jelenti ki csillogó szemmel Porta. – Ha valakiknek hiba csúszik a számításába, akkor azok a nézők lesznek, akik a németre fogadtak. Az meg már az ő bajuk. Wolf az asztalra csap örömében, olyan lelkesen, hogy a torta megugrik a tányérban, és a töltelék beteríti a szivarjait. – Meg a miénk, ha rájönnek, hogy a meccsek meg voltak bundázva – mondja komoran Papa. – Addigra mi már hetedhét határon túl fogunk járni! – vágja rá fülig érő szájjal Albert. – És ki garantálja, hogy a versenyzők nem fognak össze, hogy elkalapáljanak minket és elszedjék tőlünk a pénzt? – veti fel a gyárilag gyanakvó Barcelona. – Ha rájönnek, hogy megéri a fáradságot, mi fogja megállítani
őket? – Mondasz valamit – esik gondolkodóba Porta. – Jobb lenne megtenni a szükséges óvintézkedéseket, hogy ne érjenek minket meglepetések. De mit csináljunk? – Ketrecek! – kiáltja tortával degeszre tömött szájjal Pici. – Ketrecek? – bambul rá Porta. – Lógó majomketrecek – bólint üdvözülten Pici. – Van egy állatkereskedés a Paljmán, ahol a raktár tele van velük. A legjobb az, amelyikben egy párducot tart. Olyan éjfekete bestiát villogó sárga szemekkel! Ha egy olyan a nyomodba szegődik, jobban megkerget, mint egy hordó ricinus! – Párducról szó sem lehet – tiltakozik rémülten Papa. – Ez parancs! Nincs párduc! – Miért? – kérdezi ártatlan képpel Porta. – Egészen jól el lehetne szórakozni egy olyan kismacskával! – Te meggárgyultál! – áll Papa mellé Barcelona. – Tudod te, hogy mit zabálnak? – Embereket! – feleli boldogan Pici. – Ismerek egypár embert, akit szívesen megetetnék vele! – Quel bruit pour une omelette* – dünnyögi a Légiós. – Miért ne vehetnénk meg azt a ketrecet párduc nélkül? – Láttam ott néhány kivégzőketrecet is. Olyat, amilyennel Jud Süsst is kinyírták – magyarázza Pici. – Hurkot vetnek a fickó nyakába, aztán felhúzzák a ketrecet, és nyissz, kinyitják az alját, ő meg lezúg a kötéllel a nyakában. – Na és mi hogyan vehetnénk hasznát? – akarja tudni Porta. – Nem kivégezni akarjuk a bokszolóinkat! – Néha olyan lassan forog az agyad, mint egy kilencvenéves fingnak – sóhajt Pici. – Persze, hogy nem kapnak kötelet a nyakuk köré. Csak felhúzzuk őket a tető alá azokban a ketrecekben, hogy senkivel ne állhassanak szóba, és ne mondhassák el, mire készülünk. Aztán ha megszólal a gong, kinyitjuk a ketrecek alját, és a két állat egyenesen bepottyan a ringbe, hogy hülyére verhesse egymást! – Egészen jó ötlet – ismeri el Porta. – Ráfér egy kis újítás a szakmára. Két égből pottyant nehézsúlyú! Kiváló! Wolf főgépész kivesz egy szivart, és pazar arany öngyújtójával elegánsan rágyújt. Bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogja a szivart, beszív néhány mély slukkot, aztán füstbe borítja az asztalt. * Micsoda hűhó egy rántottáért! (francia)
– Megvesszük a párducos ketrecet – jelenti ki –, de csak akkor, ha van még egy olyan. A németet az egyikbe zárjuk, az untermenscht a másikba. – Na és hová tesszük a párducot? – kérdezi Papa a rengeteg megpróbáltatásra gondolva, amiben az egységnek része volt az eddig befogadott állatokkal. – Majd csak kitalálunk valamit – röhög Porta. Kérdés nélkül kiszolgálja magát Wolf szivarjából. – A tankba akkor sem teheti be a lábát! – kiáltja Papa, aztán gyorsan elhallgat, mert rájött, hogy ezzel félig már be is adta a derekát. – Nem is férne be – feleli komolyan Pici. – Csak akkor, ha levennénk a tornyot. Láttam a kis bestiát. Még csak kölyök, még harapni se tud igazán, de ami késik, nem múlik. Ha ráharap az emberhús ízére, a háború rohamléptekkel fog véget érni. Késő este van, mire felcihelődünk, hogy meglátogassuk az állatkereskedőt. Pici egészen belezúg egy röhögő, sört vedelő gorillába, a tulaj azonban semmi pénzért nem hajlandó megválni tőle. Családtagnak tekinti, szinte a bátyjának érzi. – Na és minek a ketrecek? – kérdezi a kereskedő, miután megállapodtak az árban. – Rabszolgákkal kereskedünk – súgja oda neki bizalmasan Porta. – De el ne mondja valakinek. – Valóban? – tátja el a száját az állatkereskedő. – Na és jól fizet? – Fura egy jószág – néz be Porta a párducketrecbe. – A lábai túl hosszúak, és a mancsai túl nagyok. – Még kölyök – tájékoztatja a kereskedő. – Alig nyolc hónapos. – De máris úgy néz rám, mintha a vacsoráját látná bennem – jegyzi meg Porta, és hátraugrik a rácsok közül kicsapó szőrös mancs elől, amelyen borotvaméretű és élességű karmok villognak. – Ne féljen tőle – biztatja a kereskedő. – Könnyű bánni vele. Tegyen eléje egy darab húst, és minden másról megfeledkezik. Most még fél az emberektől, de várjon csak néhány hónapot! A fekete párducok arról híresek, hogy mindennek nekimennek, ami a közelükbe merészkedik. Veszélyesebbek, mint tíz állig felfegyverzett gestapós. Éjfélkor az Umanszkaja bőgéstől és ordítástól visszhangzik. Kíváncsi fejek jelennek meg az ajtókban, de amint Pici a közelükbe ér a ketreccel, gyorsan el is tűnnek. Szitkozódva bevonszolja Wolf irodájába. Nehezen fér el a sok bútortól és az árucikkekkel teli ládáktól-zsákoktól, de végül sikerül betuszkolnia az iroda mögötti üres szobába. Leakaszt egy egész sonkát egy
húskampóról, belöki a párducnak a rácsok közt, aztán becsukja az ajtót és kívülről bereteszeli. – Ez aztán a cica! – mondja elismerően Porta, miközben ellátja a Pici sebeit. – És most még csak játszik. Igazi fenevad lesz, ha felnő, és rájön, hogy mire valók a körmei meg a fogai. – Most se kutya – pislog fél szemmel Pici. A másikat a párduc egy suhintással lezárta. – Csak bajt fog hozni ránk – zsörtölődik Papa. – Hinka ezredes ki fog ugrani a csizmájából, ha tudomást szerez róla. A medve* óta hallani sem akar állatokról. Mielőtt távoznánk, Pici bedob egy zacskó pörköltnekvalót a ketrecbe. A párduc villogó szemmel felnéz rá. Két túlméretezett mancs még a levegőben elkapja a tasakot. A tartalma egyetlen nyeléssel eltűnik. – Jézuskám! – gyönyörködik a látványban Pici. – Láttátok ezt? Csak várjátok ki, míg embereket kezdünk adni neki! Az utolsó deszka még nem került a helyére, amikor a tömeg elárasztja a csarnokot. A hangulat igen emelkedett. A sportmániások élénk vitát folytatnak egymással, a többiek egyszerűen csak várják a bunyót, de mindenki remekül érzi magát, még a hazafiak is, akik a mérkőzésekben is a német felsőbbrendűség bizonyításának a lehetőségét látják. A rendet – ezúttal a gyűlölt sisak nélkül dolgozó – csendőrök próbálják fenntartani. Gumibotok tompa püffenése hallatszik, amikor egy tiroli szakaszvezető mustárral kent kolbászt nyom egy csendőr tizedes szájába, és „nagyszájú porosz disznónak” nevezi azt. Csak akkor lesz viszonylagos csend, amikor a gong az első meccs első menetét jelzi. Egy sovány bolgár és egy savanyú képű vesztfáliai küzd egymással. A meccs a második menetnél véget ér. A vesztfáliai kiütéssel győz – ahogy azt Porta és Wolf előre eldöntötte. Amikor nemcsak a második, hanem a harmadik mérkőzés is német győzelemmel zárul, a hazafias érzület még azokban is feltámad, akiknek eddig még soha nem jutott eszükbe azért verni a mellüket, mert németnek születtek. A negyedik német győzelem után valósággal tombolnak. A Deutschland, Deutschland über Allest meg a Wacht am Rheint éneklik, ölelgetik egymást, aztán egy emberként felállnak, és vigyázzállásban mennydörgik, hogy „Mindörökké Németország!” – Ilyen lehetett, amikor 1871-ben visszatértek Franciaországból – jegyzi meg Papa. – Isten óvjon minket, ezek teljesen bevadultak! * L. Sven Hassel: Menetjegy a pokolba.
Az ötödik meccset egy görög, bizonyos Konsztantin, a szülőfaluja középsúlyú bajnoka, és egy Rudolf nevű, stílusosan piros orrú sazlburgi vívja. – Nem akarsz elmondani egy imát, mielőtt kinyírnálak? – kérdezi vérszomjas vigyorral a görög. – Ne hagyd, hogy pofázzon! – üvölti Saul számvevő őrmester. – Lapítsd ki! – ordítják az olasz alpinók a hátsó sorból, mintha a görögök nem is lennének ősi ellenségeik. Az osztrák üvöltve nekiront a görögnek, és bevisz neki egy övön aluli ütést. Más egyből kidőlne, de a görög meg sem érzi. Rudolf arcába öklöz, aztán elgáncsolja. A bíró közbelép, de a görög félrelöki, és mielőtt még Rudolf feltápászkodhatna, behúz neki egy jobb- és egy balegyenest meg egy horgot. A nézők a meccs újrakezdését követelik, ami meg is történik. Az osztrák kiütéssel győz a tizennyolcadik menetben. – Ez végre értelmet ad ennek a világháborúnak, ember! – kiáltja lelkesen Albert, és együtt ordít a tömeggel, annak ellenére, hogy elvből ki nem állhatja az osztrákokat. – Várjátok csak meg az utolsó meccset! – gyújt rá egy brazil szivarra Wolf. Háromszor annyi ember zsúfolódott be a tüzérségi raktárba, mint ahány számára hely lenne. Jöttek távoli vidékekről is, nem sajnálva a benzint, a háborús idők legdrágább kincsét. Még a tető alatti acélgerendákon is ülnek, s közben kintről egyre csak tódulnak és tódulnak befelé. A hazardőrök ököllel nyitnak maguknak utat a pinceablakhoz, ahol Porta és Wolf a téteket fogadja. A szűk nyíláson át csak kezeket látnak. Pénzt szorongató kezeket, nyugtát felmarkoló kezeket, kövér kezeket, sovány kezeket, sápadtakat és piszkos kezeket. A tekintetek a tető alatt lógó ketrecekre szegeződnek. A közönség tombolása közepette a csapóajtók lenyílnak, s a két bokszoló közel négy méter magasságból a ringbe pottyan. Először a kaukázusi orosz áll fel, magabiztosan megrázva az öklét a feje felett. A német kiköpött orangután: tetőtől talpig sűrű szőr borítja a testét, s a keze csaknem súrolja a deszkákat, ahogy az ellenfelét körbejárja. Artikulátlan torokhangon közli: szarrá veri a kaukázusi untermenscht az első menet végére, és a maradványait a falra keni. A kaukázusi szája állati vigyorra nyílik. Félreérthetetlen mozdulattal elhúzza a kezét a torka előtt, hogy mindenki láthassa, mit készül tenni a némettel. A tömeg izgatottan felordít. Néhány üléssor összeroskad az őrjöngve trappoló lábak alatt. A gong megszólal, s a két szörny habzó szájjal egymásnak ront. Vasök-
lök csattognak vaskos hasizmokon, reccsennek kőkemény koponyákon. Egy horogütés talál telibe egy állcsúcsot. Egy normális embernek leszakadna a feje egy ekkora ütéstől, az állkapocs gazdája azonban meg se rezdül. – Hű, azannyát! – motyogja idegesen Barcelona. – Remélem, hogy ez a két izomagyú, tudja, kinek kell nyernie. Úgy csépelik egymást, mintha kettős öngyilkosságra készülnének! – Nyugi – vigyorog magabiztosan Wolf. – Annyira azért nem hülyék, hogy ne tudják, mi a jó nekik. A lipcsei barom az utolsó percben le fog feküdni. Valamit mégiscsak nyújtanunk kell a népnek a gubáért, amit itt fognak hagyni nekünk, különben tűnődni kezdenek, és akkor bármi megtörténhet! Az első két menetben úgy látszik, hogy a kaukázusi nem sok ütést fog bevinni. Inkább csak védekezik, verejtékszagú ölelésekkel tompítva a német gyilkos ütéseit. Aztán a harmadik menetben váratlanul előretáncol, begörnyed, és bevisz két villámgyors ütést a német gyomorszájába. A nézők lélegzetvisszafojtva figyelnek. Azok az ütések még egy lovat is a padlóra küldtek volna. A lipcsei harcos azonban csak megrázza magát, mint egy vizes kutya, és gonoszul elvigyorodik. A balja kilő, éppen akkor, amikor az ellenfele feléje ugrik. Hátborzongató reccsenés hallatszik. Az orosz az orrába kapta az ütést, de nem fekszik ki tőle, hanem tovább ugrál. Kerülgetik egymást, vért köpködve és hangosan szuszogva feldagadt orrukkal. Egy ököl landol a német arcán. A szemöldöke hasad, vér csorog az arcára. Az ajkai is duzzadtak, a fél arca bénultnak látszik. – Szűzanyám – suttogja Gregor kiguvadt szemmel. – Mintha egy bikát ütlegelnél puszta kézzel. – Egy bika ezt nem bírná ki – harap bele Porta a kolbászba, amit egy tátott szájjal bámuló bajor kezéből vett ki. A kaukázusi most arcra megy, de ez a legkevésbé sem aggasztja a németet. Ügyesen behajol, s míg az ütés elzúg a feje felett, bevisz egy iszonyatos balhorog-sorozatot. A nézők döbbenetére a kaukázusi csak mordul egyet, és folytatja táncát a német körül. – Nyírd ki! Taposd szét azt az ősembert! – üvöltik a „fajtiszta” németek sisakjaikat és csajkáikat csörgetve. – Taposd bele a földbe, ahová való! A 6. vesztfáliai lovasezred katonái valami oknál fogva nekiesnek az 5. porosz páncélosoknak. – Rohadékok! Kolbászzabáló disznók! A csata hullámai ide-oda loccsannak a szűkké váló tüzérségi raktárban. A zaj kilométerekre elhallatszik. A 8. páncélosezred bajorjai és a 116. gyalogezred emberei lelkesen be-
vetik magukat a verekedők közé. Gumibotos csendőrök özönlenek be minden létező ajtón és ablakon át, válogatás nélkül püfölve a felizgatott nézőket. – Halál Németországra! – ordítja Pici egy üres söröshordó tetejéről. – Hé, te ott! Te kannibál! – ordítja egy bajor, és nekivág Albertnek egy rekesz sörösüveget, leseperve barátunkat az asztalról. – Itt repül a kismadár! – kap fel Pici a feje fölé egy csendőrt. – Le van tartóztatva! – rúgkapál a lövedékké előléptetett véreb. Az egyik csizmája elszáll, és orrba rúg egy szállásmestert, aki úgy néz ki, mintha mustárba forgatták volna. – A Führer nevében megparancsolom, hogy engedjen el! – Parancsára! – rikoltja Pici, és nekivágja a csendőrt két bajornak. Azok lerepülnek a tribünről, és eltűnnek a deszkák alatt. Csak vadul kapálózó lábaikat lehet látni. A csendőröknek végül sikerül lecsillapítaniuk a tömeget annyira, hogy folytatni lehessen a meccset. Visszavonulnak és készenlétbe helyezik magukat a templom mögött, titokban azért fohászkodva, hogy soha többé ne kelljen bemenniük abba az elátkozott tüzérségi raktárba. – Nem lenne szabad megengedniük az efféle mérkőzéseket – mondja a vezetőjük, egy korosodó őrnagy. Az emberei hevesen bólogatnak. A meccs közben folytatódik, a versenyzők vérbe borult aggyal püfölik egymást. Sorozatosan szegik meg a játékszabályokat, sőt már egyebet sem tesznek. A német nekiugrik a kaukázusinak, és gyomorszájon rúgja. Az orosz válaszképpen az arcába harap. – Jézus Mária! – kiáltja Pici, izgalmában felborítva a hordót. – Most egymást zabálják! A bíró, egy apró jugoszláv megpróbálja szétválasztani őket, de csak magának csinál bajt. Úgy összepréselik, hogy alig bír elkecmeregni a ring széléig, ahonnan két szanitéc leemeli és hordágyra fekteti. Egy másik bíró foglalja el a helyét. Csúnyán rápirít a két versenyzőre, még meg is fenyegeti őket az ujjával. Csak a szerencséjén múlik, hogy nem fogják meg és hajítják ki az őrjöngő tömegbe. A harmadik menetben a kaukázusi fültövön találja a németet, aki erre megtántorodik, és hogy ne boruljon fel, belekapaszkodik az ellenfelébe. A bíró közbe akar lépni, de mielőtt még elkiálthatná magát, hogy „Szétválni!”, a német hátralép, és úgy elkezdi ütlegelni a kaukázusit, hogy arra a ’33-as Carnera-Sharkey meccs óta nem volt példa. A nézők néhány pillanatig döbbenten figyelik, aztán tombolni kezdenek. Mindenki a mellette ülőt lökdösi a nagy lelkesedésben. A díszpáholyban
ülők hatalmas „hurrá”-val üdvözlik a német teljesítményt. A kaukázusi eközben lehajtja a fejét, mint egy öklelni készülő bölény, és acélos öklét brutális erővel a német veséjének küldi. A díszpáholy nézői valósággal visítanak felháborodásukban. A német gyilkos balja megint dolgozni kezd. Ahogy célba ér, felordít. A kezének lőttek. A csont reccsenését még a nézőtéren is hallani lehetett. Most már nem kérdéses, hogy a versenyzők megfeledkeztek minden korábbi egyezményről. Egymásnak esnek, mint két vérengző vadállat. Már nem akarnak mást, csak gyilkolni. Wolf híres nyugalma odavan. Pici és Porta kénytelen testi erőszakot alkalmazni, hogy ne szaladjon be a ringbe a géppisztolyával, emlékeztetni a versenyzőket az egyezségükre. A tömeg üvöltése épphogy nem emeli fel a csarnok tetejét. Talán még a front túloldalán is hallani lehet, nyolcvan kilométerrel odébb. A bokszolók teljesen kivetkőztek emberi mivoltukból. Az ordításaikat Tarzan is megirigyelhetné. – A francba! Patkót kellett volna tennünk a kaukázusi kesztyűjébe! – bosszankodik Pici. – Akkor már régen szétverte volna annak a rohadék németnek a fejét! – A kurva életbe! – szitkozódik Porta. – Ha ez a seggfej kiüti azt a kaukázusi barmot, akkorát bukunk, mint a római birodalom! – Megígérte – nyögi boldogtalan képpel Gregor. – Megígérte, hogy veszíteni fog. Tudhattuk volna, hogy egy németben nem lehet megbízni! – Jézusom – kiált fel rémülten Papa, amikor a német bemos egy akkorát, hogy a kaukázusi felemelkedik a levegőbe, és a kötélnek vágódik. – Letépem az anyád mellét, te! A fejfád alá pisilek, szemét német állat! – bömböli Pici, fenyegetően az öklét rázva a német felé. – Vágjuk le azt a hülye fejét, és küldjük el postán a feleségének – veti fel a haragtól hamuszürke arccal Albert. Gregor összeteszi a két kezét, és csendben imádkozni kezd, amikor a német a kaukázusi gyomorszájába mélyeszti az öklét. Az ütést egy borzalmas horog követi. A képzeletünkben látjuk, mint száll el a kaukázusi feje. – Anyám, aki szültél engem az isten képére! – dadogja Albert a tenyerébe temetett arccal. – Nézni sem bírom! – A francba! Csődbe jutottunk! Csóróbbak vagyunk, mint valaha! – siránkozik Barcelona. – Nem hagyhatjuk, hogy ezt csinálja velünk! – ordítja Wolf, izgalmában szétrágva a szivarját. – Nem akarok csóró lenni! Ha csóró vagy, mindenki a fejedre hugyozik! Úgy kezelnek, mintha teljesen idióta lennél! Mintha nem lennél több egy takonynál!
Üléssorok szakadnak be a dübörgő lábak alatt. A nézők a mennyekben érzik magukat. Egymást ölelgetik, megfeledkezve minden korábbi nézeteltérésről. A német beküld egy balhorgot, aztán egy jobbost, beleadva teljes testsúlyát. – Kész, mindennek vége – sóhajtozik Gregor. – Kénytelenek leszünk Adolf szánalmas zsoldjából tengetni nyomorúságos életünket… A szerencse azonban forgandó, és a kereke most a kaukázusit rántja a magasba. A német balja használhatatlan. Akkorára van dagadva, mint egy cipó. Az áruló a jobb kezét kénytelen használni, amivel most elsősorban a balját próbálja védeni. A kaukázusi taktikát változtat. Most a német torkát támadja. – Cojonudo!* – kiáltja boldogan Barcelona. – El fogja kapni azt a hülye németet! Porta kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de a ringben zajló események annyira lenyűgözik, hogy elfelejti, mit akart mondani. A kaukázusi olyan ütészáport zúdít a németre, hogy az nem győz védekezni ellene. Aztán a németet a kötélnek szorítják, és egy ütés beszakítja a halántékát. Vér csorog az orrából. Leül, aztán fel akar állni, de egy brutális rúgás a porondra küldi. – Taposd el! –ordítja sörszagú basszusán Pici. – Taposd ki a belét! Az új bíró odalép, hogy leállítsa a kaukázusit, de az egy rúgással kirepíti a ringből. A szanitécek őt is felkapják, és kiviszik a szemetes konténerek mögött felállított elsősegélynyújtó helyre, ahol a kollégája még mindig hörögve fekszik. Ami bent folyik, az már nem meccs többé. Élethalál harc, amelyben minden piszkos trükköt bevetnek, amit egy huszadrangú amerikai filmrendező csak el tud képzelni. Egymásba kapaszkodna, és a porondra zuhannak. Úgy pörögnek, hengergőznek ide-oda a ringben, mint egyetlen nagy, fénylő, véres izomköteg. A kaukázusi felordít fájdalmában: a német az ágyékába mélyesztette a fogait. – Ez se fog kettyinteni egy darabig – röhög Porta. Belerúg egy üres söröshordóba; a hordó begurul az állójegyes népség közé, felborítva őket, mint tekegolyó a bábukat. Egy térdrúgással és egy ütéssel, ami a német nyakán csattan, a kaukázusinak sikerül kiszabadítania magát. Felpattan, de a német se rest. Akkorát ugrik, hogy Jesse Owens se tudna különbet, és mélyen a kaukázusi gyomrába öklöz. Amaz egy jobbegyenessel válaszol, ami szemmel láthatóan * Spanyol szó, jelentése kb. a. m. milyen kiváló férfi.
megrendíti a németet, aztán ad egy sistergő balost, amitől a német egyenesen a mennybe szállna – ha oda találna, ahová szánták. A fanatikus bokszrajongók csalódottak, a „laikusok” azonban tombolnak. Nekik a bunyó a lényeg, és abban nincs hiány. – Tépd le a füleit! – hallatszik az olcsó szektorból. – Jézus Mária, ez a legjobb hepaj, amit életemben láttam! – kiáltja boldogan Pici. Egy ötvenes csizma találja telibe a német térdkalácsát. Az orangután felüvölt, és eldől, mindkét kezével a térdét ölelve. – Ezért meghalsz! – sziszegi a fájdalomtól eltorzult arccal. – Imádkozz, te rohadt kommunista! – Dühében eszébe sem jut, hogy veszítenie kellene az utolsó menetben. – Nyírd ki! – ordítja felhevülten Porta, amikor a két bokszoló szorosan egymásba kapaszkodva körbetáncolja a ringet. A bokszrajongók dühöngve tiltakoznak, mert bár a kezek pihennek, a lábak és a fogak dolgoznak. Ők nem azért jöttek, kiabálják, hogy egy jó bokszmeccset utcai verekedéssé lássanak fajulni. A többiek azonban, akik Picihez és Portához hasonlóan még soha nem láttak ilyen izgalmas bokszmérkőzést, a fejüket püfölik a kezük ügyébe eső tárgyakkal, követelve, hogy hallgassanak el. A harc tovább folyik. A csarnokban dúló hangorkán egy nagyvárosi légiriadó zajával vetekszik. Aztán egyszer csak elhallgat. Mint amikor vihar közben hirtelen elül a szél. Halálos csend telepszik a nézőtérre. A német felemeli a kaukázusit, egy pillanatra a feje fölött tartja, aztán levágja a porondra. Az orosz mozdulatlan marad. A 8. páncélosezred katonái egy emberként felállnak, és ünnepélyesen énekelni kezdik a Wacht am Rheint. – Ezek a hülye hazafiak – forgatja a szemét Porta. – Néha még azt se tudják, hogy egyáltalán hol vannak. Inkább azt kéne énekelniük, hogy Wacht am Volga! Az orosz megint talpon van. Az események szemmel láthatóan a végkifejlet felé sodródnak. A német hazafiak hangja egy oktávval magasabbra hág, amikor az emberük hátralendíti a balját, hogy kimérje a végső ütést. Csakhogy a kaukázusi nem várja ezt meg; ráveti magát, mint a menyét az alvó csirkére. Csuklón rúgja, aztán fentről mindkét öklével a koponyájára sújt. A német egész csontváza belereccsen. Fájdalmasan hörögve kétrét görnyed. A kaukázusi jobbosa a levegőbe emeli. Majdnem bukfencet vet, aztán megmagyarázhatatlan módon mégis talpra esik, és belemászik a kaukázusi képébe. Dühében elfelejti, hogy a bal keze eltört, és teljes erőből a másik
gyomorszájába üt vele. – Ó, ne! – nyög fel Wolf, aki a lelki szemeivel már látja elvándorolni imádott bankjegykötegeit. Porta már az oroszokhoz való dezertálását tervezi. Ha a kaukázusi veszít, ami most már nagyon valószínűnek látszik, akkor reményük sincs kifizetni a fogadások nyerteseit. Az orosznak azonban még nincs vége. Szó szerint a németre ugrik, de az kiperdül alóla, és lendületből az ágyékába rúg. Azazhogy rúgna, mert a kaukázusi kitér előle, és megkockáztat egy nyaktörési manővert. A német még időben észreveszi ezt, és elugrik előle, majd nekirohan az orosznak, és a jobb öklével a vállába üt. Az orosz vad bömböléssel állapítja meg, hogy szabad az út a német torkához. A német feje kétszer is hátracsuklik, mintha letörték volna a nyakáról. Üvöltve térdre rogy, hörög és habzik a szája, az arca elkékül. Lassan oldalra dől, és öklendezni kezd. Nagy nehezen mégis feltérdel, és a kötélbe kapaszkodva felhúzza magát. – Most vége annak a szemét állatnak! – dörzsöli a tenyerét Pici. – Még egy ütés, és kampec! Pici azonban téved. A németnek még nincs vége. Miután a segédei a fejére öntöttek két vödör hideg vizet, visszatér a küzdőtérre, és olyan ádázul döngetni kezdi a kaukázusit, mint egy jávorszarvas, amelyet elkergettek a teheneitől. A kaukázusi erre elhelyez egy ütést a gégéjén. A német átfordul a kötélen, széttörve a székét, és agyonlapítva imént kiürített vedrét. A kaukázusi vérben forgó szemmel köröz a ringben, időnként jó nagyot rúgva a keresztre feszített mártírként lógó németbe. A nézők megvadulnak. Egy bajor szakaszvezető lerohan a díszpáholyhoz, és Wolf fejéhez vág egy elemózsiás tarisznyát. Szétrepedt paradicsom, csöves kukorica, kacsasült maradványok és egyéb ételféleségek zúdulnak a főgépész remekbe szabott egyenruhájára. Egy kövér őrmester is odacsoszog az olcsó szektorból, és közli, hogy vissza akarja kapni a jegy árát, mert a meccs meg volt bundázva. Porta egy „győzelem” jelet mutat az elégedetlenkedőknek. – Faites vos jeux!* – kiáltja, és a követelőző őrmester szemébe nyomja V alakban feltartott ujjait. – Éljen Nagy-Németország! – üvölti egy tizedes a 8. páncélosezredtől, és lelkesedésében az előtte ülő tábori rendőrfelügyelő fejébe húz egy nagy fekete vödröt. * Tessék tenni! (A krupié felszólítása a kaszinóban. – francia)
Nem sokkal ezután a bajorok felfedezik, hogy a hurka és a nudli, amit ebédre hoztak maguknak, kiváló lövedék. Alig telik bele néhány perc, és a raktár úgy néz ki, mint egy felrobbantott tábori konyha. Egy jókora, hagymás-kenősajtos szendvics suhan előttünk és kenődik szét a falon Papa feje mellett. Egy fél adag pacal követi. Porta gyorsan lehajol, így Pici képén csattan. Porta hátrafordul, hogy megnézze a cuppanás eredményét, aminek viszont az lesz az eredménye, hogy egy szép nagy meefischlit kap a nyakába. A hal feje leszakadt, és Gregor tátott szájába szorul. Csoda, hogy Gregor meg nem fullad. Porta egy aprócska tüzér után szalad, hogy fenéken billentse, de megcsúszik, és seggre ül. A tüzér felkap egy darab sült kolbászt, és szétkeni Porta arcán. Porta erre felpattan, és egy osotagari rúgással elrepíti a francba. Pici az utolsó pillanatban menti meg Albertet, akit két rajnai fojtogat. – A párduc! – jut eszébe Portának. – Hozza gyorsan ide valaki! Ő majd megmutatja nekik, hol vásárolta Mózes apánk a sört! Porta iszonyú önfeláldozással bevonszolja a ketrecet a raktárba. Az állat megérzi az ételszagot, és idegesen csapkodni kezdi a ketrecet a farkával. Mohón megvillogtatja a karmait. – Jézuskám! – lúdbőrözik Pici a gyönyörűségtől. – Egészen be van zsongva. Gyerünk, Ulrich, mind megkaphatod őket! – A halott vénember a jó vénember – kiáltja Porta, és fejbe húz egy idős törzsőrmestert a hadosztályműhelyből származó deszkával. A párduc elüvölti magát, és kiugrik a ketrecből. – Neee! – üvölti rémülten egy tüzér őrmester. A fegyverként használt törött üveg kiesik a kezéből, aztán a lábából is kifut az erő. A párduc felborzolt szőrrel figyeli a kolbásztól, haltól, pacaltól és savanyú káposztától roskadozó pultot. Két bősz csendőr, mellén villogó bádog félholddal, rémülten hátrahőköl, amikor a párduc fekete nyílként a pultra veti magát, és zabálni kezd, mintha tíz éve nem evett volna. Az egyik csendőr elhajítja a gumibotját, és megadóan elájul. A társa, akit a kedvenc vallatási módszere miatt Diótörőnek hívnak, egy darabig hipnotizáltan bámulja a párduc sárga fogait, aztán remegve lecsúszik a pult alá, és betuszkolja magát egy polcra, ahová normális körülmények közt nemhogy egy kilencvenkilós csendőr, de egy tízéves gyermek se férne el. Ulich kíváncsian figyeli. Talán azon tűnődik, hogy ő maga beférne-e arra a szűk helyre. – Mein Führer, ments meg! – visítja Diótörő. A párduc elégedett morgással a hátára teszi a mancsát, és játékosan megveregeti.
Diótörőnek ez már túl sok. – Meg akar enni! – visítja. Kigurul a pultból, és négykézláb menekül a padsorok alatt. Ulrich azt hiszi, játszani akar vele. Boldogan leugrik a pultról, egyenesen a halálra vált csendőr hátára. Egy kicsit megpofozgatja, csak úgy barátságosan, mire Diótörő ijedten hanyatt fordul, és kapálózni kezd. Ulrichnak ez nagyon tetszik. Játékosan beleharap Diótörő lábába, aztán vállon legyinti. Az egyenruha zakója recsegve felhasad. Diótörő az iszonyattól bénultan néz bele Ulrich hegyes fogakkal teli szájába. Ez az utolsó dolog, amit lát ebből a világból. – Sokk – állapítja meg az orvos a halál okát. – Két nagy vodka és egy üveg vörösbor, hogy leöblítsem – közli provokatívan Porta, amikor nagy zajjal megérkezünk a Natasába. – Nincs hitel! – kiáltja Csali Anna, szorosan megmarkolva az üvegek nyakát, hogy még erővel se vehessük el tőle. – Hitel? – húz elő Porta vigyorogva egy vaskos bankjegyköteget. – Az egész kócerájt megvehetném, ha lennék olyan hülye! – Akarod látni a mókusomat? – kérdezi Anna, bőkezűen teletöltve Pici poharát. – Nem érdekel – feleli gőgösen Pici. – Biztosan ráncos és fonnyadt. – Nem szeretnék bajt – figyelmezteti a Dobos, aki valójában csendőr őrmester, és azért rakták be a kupiba, hogy rendet tartson. Egyébként tényleg dobos volt a háború előtt, mégpedig a lipcsei Sárga Farkasban. – Akkor kussolj – mondja Papa, és belecsuklik a vodkás poharába. A Dobos elvörösödik, és tiltakozni kezd. – Azt mondtam, kussolj – csuklik makacsul Papa. – Én Oberfeldwebel vagyok, eggyel több csillagom van, mint neked! – Szarok a csillagokra! – sikítja hisztérikusan a Dobos. – Itt mindenki azt fogja tenni, amit én mondok! – Szerintem az a baj, hogy gyerekkorában az apja rendszeresen beverte neki – röhög rajta Porta. – És azért küldték háborúba, mert a kisöccse rettegett tőle – vihog Pici. – Legyetek jó fiúk, és fogjátok be a pofátokat – szól rájuk Anna. – Nagyon nem szeretnénk, ha ki kéne hajítanunk titeket! – Állunk elébe! Rajta! – tör szét provokatívan egy széket Barcelona. – Hogy lettél ennyire fekete? – kérdezi Dunai Dolly, egy Romániából kitoloncolt lány. Hízelgően Alberthez dörgölőzik. – Azér’ fekete, mer’ porosz néger – magyarázza Pici csukott szájjal, Humphrey Bogartot utánozva. Fanatikusan rajong a színészért. Egyszer le-
vetítettek nekünk egy filmet a fronton, amelyben Bogart lelök egy meredek lépcsőn két tolókocsiban ülő nőt, és elvágja a torkukat. Picinek annyira megtetszett a film, hogy ott egymás után háromszor is megnézte. Másnap három órával a nyitás előtt ott volt, hogy elsőként válthasson jegyet az aznapi előadásokra. – Jó kis darab vagy, nem vitás – áll meg Pici egy magas, karcsú lány előtt, aki egy bárszéken ülve közszemlére tette formás combját. Pici föléje hajol, és hangos oroszlándörmögéssel, amit ő suttogásnak hisz, közli vele: – Szívesen megkóstolnálak, bébi. Igazán eljátszadozhatnánk egymással! – Most szellemes akartál lenni? – kérdezi a lány mély, rekedt hangon, karmazsinvörös ajkai közé biggyesztve egy fél méter hosszú szipkát. Pici felvihog a gyönyörtől, és nem kifejezetten tiszta kezével végigsimít a lány combján. – Csak ne olyan hevesen, nagyfiú! – búgja érzékien mély hangon a lány, s Pici kezére csap. – Nem vagyok Frankenstein rajongója, ha érted, mire gondolok, katona! – Tizedes, ha kérhetem – javítja ki Pici. – A sereg gerincoszlopa. Ezt tartsd szem előtt, szép hölgy. – Az utolsó csigolya? – mosolyog ennivalóan a lány. – Honnan tudhatnám? – Pici nem érti a célzást, de ez a legkevésbé sem zavarja. Boldogan belecsíp a lány mellébe, majd jólesően rácsap a fenekére. A lány felsikolt a fájdalomtól. Pici ettől még inkább tűzbe jön. Porta arra tanította, hogy ha egy nő ellenkezik, akkor épen az ellenkezőjét akarja. – Igazán eljátszhatnánk egy állatkerti kirándulást! – adja elő Pici a kutyapóz egyezményes mozdulatait. – Nem járok be a majomházba – löki el magától a lány. – Mi van a majmokkal? – pislog Pici. – Ha egyszer körém fontad a lábaidat, többé nem lesz szükséged majmokra! – Magával rángatja a táncparkettre, ahol már lötyögnek néhányan a forró ritmusokat játszó trió zenéjére. – A lábujjam! – nyög fel a lány. – Állj fel a lábamra – javasolja Pici. – Így a legkönnyebb megtanulni a tánc rejtelmeit. Ha tudni akarod, nem másutt tanultam, mint a Lausenben, a Reeperbahnon. – Lefogadom, hogy párosával parkoltak a mentőautók a ház előtt – jegyzi meg gúnyosan a lány. – Nem, a Lausenben szó sem lehetett verekedésről – feleli sértődötten Pici. – Szerintem te a davidstrassei Vörös Lámpásra gondolsz. Ott minden este kivertek egy fogsort. A lány felsikolt, amikor Pici előad egy állítólagos tangólépést, combon
rúgva partnerét vasalt orrú negyvenkilences bakancsával. – Hol van az a ló, amelyik megrúgott? – kérdezi a lábát dörzsölve. – Menjünk inkább fel? – kérdezi fülig érő szájjal Pici. – Minek? – tépi ki magát az öleléséből a lány. – Ne feszítsd túl a húrt! – rántja vissza Pici, megperdítve a lányt, ahogy azt a profiktól látta a fényképeken. A lány kirepül a kezéből és egy széknek vágódik. – Mi az, itt akarod lefektetni a hölgyet? – táncol el mellettük Albert egy alig a köldökéig érő lánnyal. – Nemsokára felmegyünk – feleli magabiztosan Pici, és újra megpörgeti partnerét, aki ezúttal a táncparketten vágódik hanyatt. Porta táncol el mellettük, olyan szédítő sebességgel, hogy a mögötte keletkező örvény majdnem beszippantja őket. A lány a döbbenettől még nyögni is elfelejt. – Mi a fene volt ez? – néz Porta után. Porta egy Malac Petúnia nevű matrónával döngeti a táncparkettet. A nő a nevét onnan kapta, hogy hájas, mint egy anyakoca, s a szája egy malac orrára emlékeztet. – Nincs kedvem táncolni – megy vissza a lány a bárpulthoz. Leül, szántszándékkal a Picivel ellentétes oldalon, és kér három aszpirint. – Hová való vagy? – kiabál át neki Pici. – Moszkvába – feleli savanyúan a lány. – Sok ott a kurva? – Disznó – veti oda a lány. – Nincs kedvetek feljönni velünk, hogy összerakjuk, amink van? – kérdezi Porta, amikor ő és az izzadtságtól csepegő nő a bárpulthoz érnek. – Ti ketten talán a német kultúra hordozói vagytok? – kérdezi gúnyosan a lány. – Fején találtad a szöget – dülleszti ki büszkén a mellkasát Pici. Az egyenruha varratai tiltakozóan recsegnek. – Ha itt voltunk egy darabig, többé nem fogjátok homokkal törölni a seggeteket. Papírt fogtok használni, mint mi, nyugatiak. De most már elég a sóderből! Gyerünk fel az emeletre, hadd mutassuk meg nektek, hogy hágja meg a kancát egy kultúrált nyugati úriember! – Nem hívod meg a te kislánykádat egy kis italocskára? – kérdezi erőltetett mosollyal Petúnia. – Krími rumot és narancsot – csap a bárpultra Porta. Hamarosan híre terjed, hogy tele vagyunk pénzzel. Rengeteg pénzzel. Készséges hölgyek hada vesz körül minket. Két lány, akik eddig együtt táncoltak, a kupleráj egyetlen támlás bárszékén heverő Wolfra vetik
pénzsóvár tekintetüket. – Úgy nézel ki, mint aki nem csak inni akar – szólal meg az egyikük. Wolfhoz dörgölőzik, mint egy ételt kunyeráló macska. – Tévedek, ha azt hiszem, hogy dugni akarsz? – Ezt hívják célozgatásnak a Szovjetunióban? – csúsztatja vigyorogva Wolf a lány lába közé a kezét. – Te jó ég, megkopaszodtál? – emeli fel meglepetten a lány szoknyáját. – Borotválkoztam, drágám – kuncogja a lány. – Különleges szolgáltatás. Általában tíz százalékkal magasabb tarifát jelent, de te olyan jóképű vagy, hogy nem fogok felárat kérni. Ötszáz egy éjszakára. Mit szólsz? Francia, német, svéd, minden, amit akarsz. A japán plusz két százas. – Ez lenne az ára? – tapogatja meg alaposan az árut Wolf. Végül megegyeznek négyszázban, és eltűnnek a PRIVÁT feliratú ajtó mögött. Néhány perccel később Wolf kidugja a fejét az ajtón, és füttyent a farkaskutyáinak. Azok boldog csaholással besurrannak az ajtón. – Ők is meg fogják dugni? – kérdezi tátott szájjal Pici. – Valószínű – bólint Porta. – Wolf roppant kedves az állatokhoz. Egy csinos, zöldre lakkozott körmű kéz kezdi simogatni Gregor lába közét. A kéz bedolgozza magát a nadrágba. Olyan gyakorlottan furakodik be oda, hogy egy percig sem kétséges, nem először csinál ilyet. – Megfenhetném a kardodat – suttogja csábos hangon. – Azt fogod hinni, hogy a mennyekbe kerültél. Jól dugok! Gregor vidáman felvihog. – Akkor gyerünk. Menjünk fel, és keretezzük be! – Előbb táncoljunk egy kicsit és melegedjünk fel – csacsogja a lány, és maga után vonszolja a táncparkettre. Nem sokkal később őket is elnyeli a PRIVÁT feliratú ajtó. Albert, aki egy kissé szégyellős, részeg papagájként röhög, amikor egy mandulaszemű lány megfogja a kezét, és egy határozott mozdulattal a combja közé tolja. – Imádnivaló vagy, fekete hercegem – lihegi a lány a csípőjét tekergetve. Hozzádörzsöli magát Albert kezéhez. – Gyere, kis katonám. Gyere, és dugjunk egy nagyot. Nem szeretném, ha úgy eresztenének beléd golyót azok a csúnya vöröskatonák, hogy előtte nem kefélted szét a farkadat. Te leszel az első kannibálom – vallja meg neki bizalmasan, miközben az ajtó felé húzza –, ezért féláron fogsz megkapni. De nehogy belém harapj, mert nem vagyok étel! Alig térünk vissza a bárba, amikor egy hátborzongató üvöltés vet véget
a zenének és a vidám fecsegésnek. – Ulrich! – kiáltja Porta, és rémülten ellöki magától Petúniát, aki kisebb földrengést idézve elő, a padlóra ül. – A francba! – nyögi Barcelona, egyetlen kortyintással kiürítve egy Kraziszommal teli poharat. A Kraziszom az a fajta ital, amelyet csak az tud lenyelni, akiben nem fejlődött ki a nemes italok iránti affinitás, és aki gyakorlatilag nulla szaglókészséggel rendelkezik. Albert, aki éppen kedvenc ételét, az édes-savanyú halat zabálja két pofára, még nyelni is elfelejt, úgy bámulja az ajtó mellett ugrásra készen kuporgó fekete izomköteget. A Wolf kézzel varrt – nem máshonnan, mint a római Rosselli műhelyéből származó – csizmáját fényező mongol cipőpucolónak elég egy pillantást vetnie a sárgán villogó szempárba, hogy úgy döntsön, biztonságosabb a szék túlsó oldalán. Fürgén átkotor Wolf lába alatt. A PEIVÁT feliratú ajtó mögül is ordítozás hallatszik. Mindenki odanéz, egy pillanatra még a párducról is megfeledkezünk. – Segítség! Meg akar ölni! – üvölti a magas, karcsú lány. Kirohan az ajtón, a nyomában Picivel. Utóbbi anyaszült meztelen, és egy széket lóbál a feje fölött. – Állj meg, te szemét farkúró! Állj meg, hadd tépem le azt a rohadt pöcsödet! – ordítja lila fejjel Pici. – Szegény fiú! – röhincsél a Légiós. – Egy transzvesztitát vett magának! – Ezt kapd ki! – vágja a halálra rémült transzvesztita után a széket Pici. – Ötszáz márka, mi? Azért az aranyeres, szétkúrt kis segglukadért, mi? A transzvesztita annyira rémült, hogy észre sem veszi az ajtó mellett vicsorgó párducot. Elviharzik mellette, és bevágja maga után a bejárati ajtót, kegyetlenül becsípve Ulrich farkát. A párduc felüvölt, és kínjában felszökken a bárpultra, belefújtatva Dunai Dolly dekoltázsába. A lány felsóhajt, és beleájul egy tányér édes-savanyú hallevesbe. A bárpultnál ülők szétspriccelnek, mintha ágyúlövedék vágódott volna közéjük. Egy sült malac csúszik le Ulrich torkán egyetlen harapással. A párduc a pult másik végére szalad, ahol egy tál vesevelős tésztát lát. Ahogy a tál után nyúl, véletlenül lekever egy pofont Töltényes Carlónak a lőszeres egységtől. Carlo összezuhan, mint egy meglegyintett kártyavár, a műfogsora kasztanyettázva a táncparkettre repül. A T hadosztályos, brutalitásáról közismert Gerner SS-Oberscharführer ellöki magától a malacsültjét, de már késő, a párduc célba vette és ráveti magát. Gerner a földre zuhan, sikolt egyet, és elájul. A párduc csalódottan megszagolgatja a mozdulatlan testet, aztán ropogtatni kezdi a malacsültet.
A hangok hallatán mindenki meg van győződve róla, hogy éppen Gernert zabálja. – Ebből nagy baj lesz – motyogja vészjósló hangon Papa. – Jobb lesz, ha kivisszük innen – mondja Barcelona. Odalök egy frissen lőtt nyulat Ulrichnak, aki most, hogy letakarította a pultot, a kanapén heverészik. – Nem megy sehova! – jelenti ki Porta. – Itt marad! – A fenébe, ember, csak bajt hoz ránk – tiltakozik Papa. – Én mosom kezeimet – jelenti ki Wolf. – Semmi közöm a párduchoz. Még sose volt párducom. Ha akarjátok, írásba is adom. – Te rohadék! – veti oda megvetően Porta. – Nincs még egy olyan szemét áruló strici, mint te. Még a saját tükörképed se bízna meg benned. – Nem fogok állatkertet csinálni a körletünkből! – döngeti meg határozottan a pultot Papa. – Ulrich közénk tartozik és punktum – szögezi le Porta. – Ha nem tetszik, akkor mindketten az áthelyezésünket fogjuk kérni, és azt nagyon megbánjátok! – Jelentést fogok írni! – helyezi kilátásba Papa. – Na ne röhögtess! Nagyon jól tudod, hogy kit fognak felelőssé tenni, és azt is tudod, hogy mit fogsz kapni érte. A gondatlan veszélyeztetéstől az előre megfontolt gyilkosságig mindent a nyakadba varrnak, aztán beleteszik a kötelet is, és Ulrichhal együtt fellógatnak a legelső fára! Másnap a vezérkarnál dühösen csörögni kezd a telefon. – Mi? Egy párduc? – hördül fel az irodavezető, Weingut törzsőrmester. – Egy fekete párduc – bólogat lelkesen az írnok. – Te megőrültél! – nevet fel Weingut. – A mi párducaink sárgára vagy szürkére vannak festve, és Maybach motor dübörög a seggükben! – Várd csak ki a végét, és akkor majd lehervad a mosoly arról a hülye képedről! – feleli dühösen az írnok. – Von Hühnersdorf tábornok őrjöng! A telefonközpontunk bedugult, annyi hívás érkezik a párduc miatt. Nem lepne meg, ha a vezértábornagy is beállítana, hogy megnézze, mi folyik itt! – Nem látom be, mi köze mindennek hozzánk – von vállat Weingut. – A mi párducaink ott vannak, ahol lenniük kell. Ha valakinek oka van panaszkodni rájuk, azok ivánék odaátról, márpedig az ő panaszaik aligha érdeklik a vezértábornagyot! – Márpedig van egy fekete párducunk, és szabadon rohangál, a frászt hozva az embereinkre. A tábornok vizsgálatot követel. Alapos vizsgálatot. Ezt jól rágd meg, te húgyagyú seggfej! – Miért nem ugrasz be a dokihoz egy doboz lázcsillapítóért? – kérdezi
atyai hangon Weingut. – Sok hülye van itt a 27. páncélosezrednél, de annyira azért egyik sem hülye, hogy egy fekete párduccal flangáljon. Azok ugyanis harapnak, ha nem tudnád! Egy félórával később a hadosztályparancsnok segédje hívja fel őket telefonon. – Mi ez az őrültség a fekete párducról? – kérdezi az ezred segédtisztjét, egy zöldfülű főhadnagyot. – Mindenféle pletykákat hall itt az ember. – Milyen színű a párduc? – kérdezi a főhadnagy. – Ha fekete, akkor nekünk olyan nincs! – A fenébe, ember, nem egy tankról van szó! – füstölög a tábornok embere. – Ez egy nagymacska, egy igazi dzsungellakó, amely századszámra zabálja fel a csendőreinket. Tud róla, hogy a csendőrzászlóalj parancsnoka kényszerzubbonyban fekszik a diliházban, amióta találkozott a maguk átkozott fekete párducával? – Uram, biztosíthatom, hogy nincs itt semmiféle fekete párduc! – vinnyogja alázatosan a főhadnagy. – Csak két farkaskutyánk van, Wolf főgépész tulajdonában, de azok is előírás szerint vannak tartva, mégpedig a parancsnok úr engedélyével. Más állatunk, jelentem, nincs! – Állatbolondok! – morogja a segédtiszt a vonal másik végéről. – Számítsanak rá, hogy nagy cirkusz lesz ebből. Már a hadtestnél is hallottak a történtekről, sőt a körzetben élő civilek is panaszt emeltek! – Egy szót se értek az egészből, uram – feleli tehetetlenül a főhadnagy. – Én semmit nem tudok arról az állítólagos fekete párducról. Biztos vagyok benne, hogy félreértés történt. Miért nem érdeklődik az állatorvosi hadtestnél? – Még keresni fogjuk – ígéri gúnyosan a tábornok segédtisztje, és lecsapja a kagylót. Hinka ezredes nyakig borotvahabos, amikor a közvetlen vonal izgatottan berregni kezd. – Hinka – feleli mogorván. – Hühnersdorf! Mi az ördög folyik az ezredénél? – ront ajtóstul a házba a hadosztályparancsnok. – Miért, mi történt? – kérdezi döbbenten Hinka. – Maga az ezredparancsnok, nem? Ha maga nem tudja, akkor ki a fene tudná? Én azonban tájékoztathatom, hogy az emberei egy vérengző fenevaddal riogatják a katonáinkat és a helyi lakosságot! A csendőreink fele már az idegosztályon fekszik. Ha azt akarja mondani, Hinka, hogy maga erről semmit nem tud, akkor ezennel közlöm, hogy maga az egyetlen a 4. hadosztályban! Maga a vezértábornagy úr követeli tőlem, hogy egy órán
belül tegyek jelentést az ügyről! – Ez úgy hangzik, mint egy ormótlan tréfa – feleli némi tűnődés után Hinka. – Mégis, miféle vérengző fenevadról lenne szó? – Még nem mondtam? – dühöng a tábornok. – Egy párduc, az istenfáját! Egy Ulrich nevezetű fekete párduc! Hinka behunyja a szemét, és csendben káromkodik. Már sejti, hogy hol kell keresnie Ulrichot és emberszabású cinkosait. Vesz néhány mély lélegzetet, és letörli az arcáról a habot. – Időben meg fogja kapni a jelentést, uram – ígéri. – Remélem is, a maga érdekében! Ez az ügy komolyabb, mint gondolná. A vezértábornagy követeli, hogy lőjék agyon a párducot, és állítsák kivégzőosztag elé a bűnösöket. A fenébe, ezredes, miért nem tartja jobban nyitva a szemét? A jelentése egy órán belül legyen az asztalomon! – Soost főhadnagy! – ordítja Hinka olyan hangerővel, hogy az egész ezredparancsnokságon hallani lehet. – Soost főhadnagy! – ismétli türelmetlenül, és a sarokba vágja a törülközőjét. – Ezredes úr! – dadogja rémülten a segédje. – Találja meg azt a csirkefogó Portát, és vonszolja ide! – üvölti Hinka. – Kit, uram? – kérdezi a főhadnagy, aki olyan új, hogy még Portáról sem hallott. – A fenébe, ember! – tajtékzik Hinka. – Hát maga semmit sem tud? Porta tizedest, az isten szerelmére! 5. század, 2. szakasz. Az a gazember haladéktalanul jelentkezzen nálam, és hozza magával az Ulrich nevű fekete párducát is! A főhadnagy meg van győződve róla, hogy az ezredes becsavarodott, de azért engedelmesen beül a Kübeljébe, hogy megkeresse azt a bizonyos Portát. – Hova, uram? – kérdezi vigyorogva a sofőrje. – Le kell tartóztatnunk egy Ulrich nevű tizedest és egy Porta nevű párducot – feleli zavarodottan a főhadnagy. Remegő kézzel cigarettára gyújt. – Akkor az 5. század lesz az, uram – állapítja meg a sofőr, és beletapos a gázba. A Kübel kilő, mint egy rakéta. – Vezessen rendesen – szól rá a főhadnagy, idegesen megigazítva a zubbonyát. – Azt teszem, uram – feleli pimaszul a sofőr. Még be sem kanyarodtak az 5. század irodája elé, az ölébe terít egy hatalmas szendvicset, és jóízűen majszolni kezd. Hoffmann törzsőrmester magabiztosan és elégedetten terpeszkedik az íróasztal mögött, amit egy néhai politikai biztostól örökölt. Kora reggel
lévén hímzett orosz papucs vöröslik a lábán. A törzs katonás tisztelgéssel üdvözli a hadnagyot, aztán leül, úgy helyezkedve el, hogy ne lehessen látni rikító lábbelijét. – Az ezredparancsnok úr utasítására le kell tartóztatnom egy párducot – kiabálja a hadnagy, hogy szigorú ember benyomását keltse. – A neve Ulrich – teszi hozzá kínosan. – Értettem, uram – motyogja Hoffmann, sejtve, hogy komoly problémáknak kell még elébe néznie. – Müller tizedes! – bömböli a század futárának. A katona az iratszekrény mellett cövekel, olyan közel hozzá, hogy suttognia is elég lett volna, de hát ugye mindennek megvan a maga rendje. – Nyomás, lusta disznó! Menjen át a 2. szakaszhoz, és mondja meg Porta tizedesnek meg Ulrichnak, a párducnak, hogy azonnal jelentkezzenek nálam. Felfogta? Vissza ne merjen jönni nélkülük, vagy máris mehet a lövészárokba hősi halált halni! A hatvan perc java már eltelt, mire Porta befut. Bevágtat az irodába, és háromszor tiszteleg, kétszer az adjutánsnak, egyszer Hoffmannak, aztán megáll a Hitler-portré előtt, amit a Sztálin-kép helyére akasztottak, és a karját magasba lendítve elüvölt egy „Heil”-t. – Most már elég! – mordul rá Hoffmann, és olyan szigorúan ránéz, hogy az szinte fáj. – Nem tiszteleghetek a Führer előtt? – kérdezi döbbenten Porta. – Idióta! – ordítja Hoffmann. – Nem, ha a falon lóg! – Hol kellene hát lógnia? – vigyorodik el Porta. – Le van tartóztatva! – jelenti ki rekedt hangon a főhadnagy. – Le van tartóztatva – ismétli meg Portára szegezett mutatóujjal. – Letartóztatva? – tátja el a száját Porta. – Én? Miért, uram? – Mert egy párduccal rohangál, és halálra rémíti az embereket – visítja a türelme határán lévő segédtiszt. – Talán már nem szabad háziállatot tartani a német hadseregben, uram? – kérdezi naivan Porta, háromszor is összecsapva a sarkát. Megint tisztelegni akar Hitlernek, de Hoffmann tekintete megállítja. – Egy párduc nem háziállat – jelenti ki kurtán a főhadnagy. – Kérek engedélyt megjegyezni, Herr Oberleutnant – adja az idiótát Porta –, a „háziállat” fogalma mindenkinek mást jelent. Abesszínia császára például oroszlánokat tart, uram, Indiában meg elefántokat tartanak. Miért ne lehetne hát nekem párducom? – Le van tartóztatva! – közli vörös arccal a főhadnagy. – Majd a hadbíróság előtt megmagyarázza, bár kétlem, hogy érdekelni fogja őket. Maga és a párduca kivégzőosztag előtt fogja végezni. Maga tönkretette a
Wermacht morálját! – Vagy úgy, uram – sóhajt Porta. – Ez esetben meg kell jegyeznem, uram, hogy mint német katonának a katonai szabályzat 209-es paragrafusának 5. bekezdése szerint, mely a katonai személyzet letartóztatásával és fogva tartásával kapcsolatos szabályokat részletezi, jogom van ellenállni a letartóztatásnak, ha úgy ítélem meg, hogy az ellentmond a német katonai büntetőkönyv paragrafusainak. Kérek engedélyt közölni, uram, hogy én, Joseph Porta Obergefreiter, ezennel tiltakozom a letartóztatás ellen, azon az alapon, hogy nélkülöz minden alapot. – Maga teljesen megőrült, ember? – hörgi habzó szájjal a főhadnagy. – Engem akar kioktatni? Egy tisztet? Tisztában van azzal, hogy mit követett el az imént, tizedes? – Kérek engedélyt jelenteni, uram, tökéletesen értem! – Pofa be! – sipítja hisztérikus hangon az adjutáns. Az ujjai a pisztolytáskáján matatnak, mintha azt fontolgatná, hogy lelövi Portát. – Vissza az ezredhez! – parancsolja Helmer tizedesnek, amikor kiérnek a Kübelhez. Helmer, aki épp egy pulykacombbal és egy dzsemes kenyérrel van elfoglalva, úgy tesz, mintha nem hallotta volna a parancsot. Kíváncsian megnézi magának a pulykacombot, aztán áhítattal beleharap. – A fülén ül, ember? Nem hallotta a parancsomat? – üvölt a sofőrre. – Miféle parancsot? – kérdezi tele szájjal Helmer. A segédtiszt teljesen elveszíti az önuralmát, és Porta meg a sofőr leplezetlen mulatságára káromkodni kezd, mint egy kocsis. A századiroda ablaka mögül Hoffmann kíváncsi malacképe látszik. – Kérek engedélyt megkérdezni, uram – trombitálja Porta. – Most szabad német tizedes vagyok vagy letartóztatott német tizedes, uram? – Le van tartóztatva! – hörgi a segédtiszt anélkül, hogy átgondolná, miért is kérdezték ezt tőle. Helmer kiveszi a slusszkulcsot, kiszáll a Kübelből, és tiszteleg. – Most meg mi a fenét csinál, ember? – ordít rá a segédtiszt. – Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy a katonai szabályzat értelmében letartóztatott katonát csak arra felhatalmazott személyzet kísérhet. Olyan személyek, akik különleges esküt tettek, uram. – Akkor adja szépen ide a kulcsokat és az autó dokumentumait, és gyalogoljon vissza az ezredparancsnokságra! – mondja diadalittasan a főhadnagy. – Kérek engedélyt jelenteni, uram, hogy nem adhatom át az autót az ezredparancsnokság írásos engedélye nélkül – hadarja Helmer, és újból tiszteleg. – De ha a főhadnagy úr kiszállítaná Porta tizedest az autóból, vagy
szabadon engedné, akkor visszavezethetném az autót a parancsnokságra. Miután alaposan fontolóra vette a dolgot, a segédtiszt úgy döntött, hogy ideiglenesen szabadon bocsátja Portát. Épp vissza akarna ülni a Kübelbe, amikor valami gyors és fekete suhan el mellette, és veti be magát a hátsó ülésre. Ulrich az, aki most, hogy megtalálta Portát, büszkén befészkeli magát a gazdája mellé. A segédtiszt megszédül, és gurgulázó hangokat adva lerogy az autó mellé a sárba. – Meghalt? – kérdezi a nyakát nyújtogatva Helmer. – Ember, lassan már a számát se fogod tudni azoknak, akiket a macskád halálra ijesztett! – Vegyük fel – dönti el Porta –, és vigyük haza a parancsnokságra. Hinka beszélni akar velem meg Ulrichhal. A megjelenésük nagy riadalmat kelt az ezredparancsnokságon. Három írnok idegösszeroppanást kap, amikor Ulrich megmutatja nekik hatalmas fogait. – Mi ütött magába, Porta? – kérdezi halk, fenyegető hangon Hinka ezredes, amikor Porta összecsapja a bokáját a térképasztal előtt. – Tudja, hogy mit ír a szakkönyv erről az állatról? Azt, hogy egy gyilkos ragadozó. Mindenkit megöl, aki a közelébe kerül. És azért öl, mert imád ölni! – Kérek engedélyt megjegyezni, uram, hogy az a könyv elejétől a végéig hazugság. Ulrich kezes, mint egy bárány, uram. Csak játszik. – Nem akarok több bajt magával, Porta. A párducnak mennie kell. És ha nem szabadul meg tőle mielőbb, akkor maga fog menni… a hadbíróság elé. Hogy most az egyszer hogyan fogom kihúzni a pácból, azt még magam sem tudom, de jól jegyezze meg, amit mondok: ez az utolsó alkalom, hogy segítek. A türelmem véges, és most a végéhez értünk. Tűnjön a szemem elől, és legyen szíves ezt a fekete bestiát is magával vinni! Porta összecsapja a bokáját, tiszteleg, és kihátrál az ajtón – Ulrichhal együtt. – Na és mi lett a cicával? – kérdezi Helmer, amikor később összefutunk vele a harkovi vasútállomáson, ahol az új Tigris tankokért kell jelentkeznünk. – Svédországba emigrált – feleli szomorúan Porta. – Elege volt a német diktatúrából. – Svédországba? – csodálkozik Helmer. – Egy párduc nem utazhat el csak úgy Svédországba! – Ha ismered a dörgést, akkor igen. A kórházvonattal ment innen egészen Libauig, aztán felült egy svéd hajóra. Azóta már valószínűleg Stockholm utcáin sétafikál, és a kirakatokban gyönyörködik. Az is lehet, hogy
vett magának egy új, foltos bundát a fekete helyett, amit itt viselt. Ha a Gestapo még mindig a nyomában van, nem árt az álruha. Ha az idő sürget minket – és mikor nem? –, akkor ledobunk ezer vagy háromezer bombát az utunkban álló városra, porig rombolva azt. Nem áll módunkban tekintettel lenni a civil lakosságra. A feladatunk az, hogy előrenyomuljunk és megsemmisítsük az ellenséget, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. A háború az háború: könyörtelen Bradley tábornok Egy libafalka kel át zajos gágogással a téren. A nyakukat nyújtogatják, szárnyukat csapkodják. A hely maga a megtestesült nyugalom és béke. – Nincs itt egy lélek se – állapítja meg a szakaszvezető. – Várj egy percet – mondja a tank sofőrje. – Ivánnál sohasem lehet tudni. A szakasz a négy tankkal már egy órája helyben toporog. Valami nincs rendben a faluval, de hogy mi, azt senki sem tudja megnevezni. Pedig az élet egyetlen jele ez a libafalka volt. – Be kell mennünk – jelenti ki a szakaszvezető, és leadja a jelet másik három tank parancsnokának. – De a folyón át fogunk. Lehet, hogy a híd alá van aknázva. Átvágtatnak a folyón, felcsikorognak a parton, és eltiporva néhány folyószéli vályogkunyhót, megállnak a falu főterén. A libák gágognak, és egy agresszív gúnár sziszegve nekiront a tankoknak. Egyébként csend van. Gyanús, idegesítő csend. – A sofőr és a tüzér a helyén marad – parancsolja a szakaszvezető. – A többiek kifelé! Jól jönne már egy kis libapecsenye! A búvónyílások kivágódnak, s a katonák röhögve üldözőbe veszik a libákat. Az egyikük épp elkapott egyet, amikor felugat egy géppuska, golyókkal szórva meg a teret. A tér egy pillanat leforgása alatt vágóhíddá változik. Két sebesült páncélos megpróbál visszakúszni a tankjához a kavargó libafelhő fedezékében, de nincs esélyük. Orosz katonák özönlenek elő a kunyhókból. Gránátok robbannak, géppuskák kelepelnek. A tankokban maradtak lezárják a nyílásokat, de mire bármi mást tehetnének, az oroszok telepakolták a lánctalpakat és a tornyok alját robbanóanyaggal. Mire az ezredük utoléri őket, az elfeketedett roncsokat már rég kihűtötte az esti szellő. Eltelt egy újabb háborús nyári nap.
A TIGRISEK
– Ha kérhetem, lövessétek totálkárosra őket – mondja gúnyosan Wolf főgépész. – Nem szeretném még egyszer az életemet kockáztatni a hülye tankjaitokért. Te pedig, Porta, pörkölődj meg mielőbb, ha kérhetem, hogy végre kinyithassam azt a finom francia pezsgőt, amit erre az alkalomra tartogatok. – Menj a francba! – vicsorog Porta a Tigris motorja alól. – Vigyázz, nehogy szétverje a fejedet ez a varrógép – vigyorog Wolf. Persze az ellenkezőjében reménykedik, amikor a súlyos motort kiemelik a tankból. Még el se hallgatott, elpattan a sodrony, és a motor lezuhan, maga alá szorítva Brandt gépész őrmester karját. Beletelik egy kis időbe, mire sikerül megint felemelni, hogy kiszabadítsák alóla a falfehér arcú férfi összezúzott kezét. Bekötözzük, ahogy tudjuk, aztán lefektetjük a fenyőfák árnyékába. Orvosért könyörög, de nemhogy orvos, még szanitéc sincs a közelben. Várnia kell az ellátók teherautójára. Majd azzal visszaviszik a raktárba. Az egyik gépész arra kéri Wolfot, hogy vigye magával a sérültet. – Neked bizonyára kavics van a fejedben a fogaskerekek helyén – nevet a hasát fogva Wolf. – Csak nem képzeled, hogy össze fogom vérezni az autómat egy szerelő miatt? Mire a teherautó megérkezik, a gépész már elvérzett. Tőlünk jobbra Barcelona Tigrise robog, a balunkon pedig a kis Légiós tankja. Hosszú, 88 mm-es lövegje égnek áll. – 2. szakasz, ágyúkat tölts és biztosíts! – parancsolja Papa a rádión keresztül. Pici nyitva hagyja a lőszeres rekeszeket, hogy azonnal új töltényt tolhasson a lövegbe, ha Papa kiadta a tűzparancsot. A jobb oldalán a sárga hegyű nagy erejű robbanótöltények, a másik oldalon a fekete hegyű páncéltörők, mögötte pedig a kék hegyű S–gránátok. – Panzer, marsch, marsch! – utasítja a századot Löwe főhadnagy. A Tigrisek széles ék alakzatban megindulnak, eltiporva mindent, ami az útjukba kerül. Lángcsóva csap ki az egyik ház romjai közül. Egy gránát kongatja meg a tornyot, de lepattan, és függőlegesen felfelé száguld.
– Előttünk vannak. Ellenséges tankelhárító állás. Tornyot egy órára – mondja Papa. – Panzer halt. Tűz. Fülsiketítő dörej hasítja szét a reggelt, és dobja a levegőbe a tankelhárító ágyút személyzete véres maradványaival együtt. – Panzer marsch – irányít Papa. A Tigrisek hétszáz lóerős motorjai felbőgnek, és csikorgó lánctalpakkal bevágtatunk a falu főutcájára. Tyúkok rebbennek szét az utunkból, aztán orosz katonákat látunk eltűnni az útszéli bokrokban. A toronyból kivillanó nyomjelző csíkok pillanatok alatt megtalálják és a porba szegezik őket. Egy udvaron robogunk át, szárítókötélre terített ruhák közt. Alsóneműk, lepedők és törülközők akadnak az ágyúkra és a tankokra, fellobogózva a tankokat, mintha május elseje lenne. – Holnap benne lesz a Pravdában. A német páncélosok orosz fehérneműt lopnak – vigyorog Porta a gázpedált tapodva. – A fene essen beléjük! Semmit sem látok! Egy kék bugyogó lóg a kémlelőnyílás előtt! – Zajos csattanással belefutunk egy tankcsapdába. – Mi a fene történt? – kérdezi haragosan Papa. – Mondom, hogy nem látok! – védekezik Porta. – Egy komcsi bugyi takarja el a kilátást. Hogy ezek az oroszok mit be nem vetnek ellenünk! Miért nincs kész akciótervünk arra az esetre, ha az ellenség női alsókkal bombáz meg minket? Löwe jelentkezik a rádión. – Mi a fenét csinálnak, Beier? – kérdezi türelmetlenül. – Jöjjenek ki abból a lyukból, az isten áldja meg magukat, vagy hadbíróság elé állítom! Nem állhatnak le! – Seggfej – morogja ingerülten Porta. – Mi a fenét képzel! – Minden elképzelhető trükköt kipróbál, de végül csak egy másik tank segítségével tudjuk kimozdítani 68 tonnánkat szorult helyzetéből. A csapdában eltöltött húsz perc alatt a hadszíntér átalakul. Orosz tankok jelennek meg, és ugyancsak ék alakban felénk indulnak. Mi se tétlenkedünk. Tankelhárító állásokat lövünk szét, futóárkokat göngyölítünk fel, és rókalyukakat temetünk be, szétmorzsolva a bennük lapuló embereket. Az ellenséges tankok még mindig két kilométerre vannak tőlünk. Nem jelentenek veszélyt számunkra mindaddig, míg nyolcszáz méternél közelebb nem értek, mi viszont már ezernyolcszáz méterről el tudjuk érni őket. Hosszú csövű 88 mm-eseink fantasztikus torkolatsebességükkel és lapos lövedékpályájukkal bármelyik tank páncélzatát átviszik. A két Tigris század felsorakozik, és valóságos gránátesőt zúdít az orosz
tankokra. A sztyepp pillanatok alatt tanktemetővé változik. A tiszta, barátságosan kék nyári égboltot zsíros, fekete felhők takarják el. Úgy tűnik azonban, hogy az oroszok tanultak korábbi tapasztalataikból. Megállás nélkül, teljes sebességgel száguldanak felénk, hogy mielőbb lőtávolba kerüljünk, és bevethessék ellenünk 76 mm-es lövegeiket. – Tartsák távol őket! – kiabálja Löwe századparancsnok a rádióból. – Szétszóródni! Ki a szárnyak irányába! A tankban elviselhetetlen a hőség. A verejték patakokban dől rólunk, az arcunk fekete, mintha Albert testvérei lennénk. Csak a szemünk és a fogaink villognak fehéren. Egy T–34-es repül át egy domb felett, és landol fülsértő csikorgással egy gödörben, mintha be akarná ásni magát a föld mélyébe. A következő pillanatban egy páncéltörő lövedék fúrja át elülső, 60 mm-es páncélját. A torony lerobban, és az ágyú csövénél fogva beszorul két szikla közé. Egy 57 tonnás KV–2-esekből álló század bukkan fel az erdő szélén. 150 mm-es ágyúik tüzet okádnak. Barcelona mögöttünk álló Tigrise feldagadni látszik, mint egy luftballon, és gigantikus tűzlabdává veti szét magát. Négyfős személyzetéből hárman kétségbeesetten fetrengenek a földön, így próbálva eloltani lángoló egyenruháikat. A Légiós Tigrise hátratolat, hogy segítsen nekik. Mielőtt még Papa megállíthatná, Pici kiugrik a tankból, és Barcelonáért rohan. Felkapja a vállára, mint egy zsákot, és visszanyargal a tankhoz. Albert biceg utánuk a félelemtől hamuszürke arccal. Gyorsan besegítjük őket a nyílásokon. Pici még visszaszalad a tüzérért, akinek a robbanás letépte a bal karját. A dombokról orosz gyalogosok rohannak le. Golyók fütyülnek Pici és a sebesült tüzér körül. Kibújok a toronyból, irányba lendítem a géppuskát, és tüzet nyitok az oroszokra. Pici szitkozódva felugrik a tankra, és bepréseli magát a belsejébe. Egy repeszdarab felhasította az arcát. Vér csorog a löveg závárzatára, onnan pedig Heidére csöpög. – Átkozott kommunisták! – vágja be a nyílás ajtaját Pici. A szemem a periszkóp kémlelőjére tapad. Háromszáz méterre tőlünk egy KV–2-es éppen ránk céloz. Szó szerint belebámulok öblös ágyúcsövébe. – Tanktámadás! – ordítom rémülten. Ebben a pillanatban Pici elordítja magát:
– Ágyú kész! Rátapadok az elsütő pedálra. A lövedék kirobban a csőből, és belefúrja magát a KV–2-es elülső páncéljába. A torony leszakad, és a tank mellé zuhan, helyéről pedig magas lángoszlop robban az ég felé, tetején két katonával. Az egyik Tigrisünkkel is hasonló történik. A legénység egyetlen tagjának sem sikerül megmenekülnie. Ha valaki még nem látta, nem tudja elképzelni, milyen az, amikor 102 ágyútöltény, 6000 géppuskatöltény és 800 liter üzemanyag egyszerre a levegőbe repül. Semmi nem marad épen körülötte: a fák, a házak, de még a fű is eltűnik az utolsó szálig. A tank darabjai hatalmas területen szétszórva, a legénységből azonban egy morzsányi sem marad. Folyamatosan fékezünk, lövünk, megyünk. A csata hat órán át tart, és az ezred 116 strigulát tudhat a magáénak, ebből a mi századunk 29-et. Azon az estén a 27. páncélosezredet kitüntetésre terjesztik fel. A tisztek és természetesen Julius Heide másról se tudnak beszélni, mi azonban jobban örülnénk egy kiadós vacsorának, mondjuk pörköltnek krumplipürével. Csak az vigasztal minket, hogy Heidének csalódnia kell: az ezred csak két első osztályú vaskeresztet kap, s azt két hadnagyra aggatják, hogy legyen nekik is. Porta nagylelkűen felajánlja Heidének a saját vaskeresztjét. – Mit érnék vele, ha nincs meg hozzá a papír? – vinnyogja sértődötten Heide. – Ha csak az a papír a gond, szerzek én neked – röhög Pici. – Sallynak nagyobb hatalma van a minisztériumban, mint magának a miniszternek. Van annyi papírja, hogy nem tudja hova rakni őket. Egy darab papír meg egy bélyegző semmiség neki! – Te rohadt pszichopata! – fröcsköli megvetően Heide. – Gondolod, hogy kellene egy olyan kitüntetés, amit nem az érdemeimért kaptam? – Töröld meg azokat a hatalmas, kék szemeidet, Heide – csitítja Porta. – A háború még nem ért véget, és egy szép napon te is megkapod a kitűznivalódat. Csak légy bátor, derék német katona, és Adolf bácsi még egy puncimágnessel is megjutalmaz, hogy legyen mit a legjobb öltönyödre biggyeszteni. – Panzer ma-a-arsch – recsegi a rádió. – 2. szakasz, beszállás – parancsolja Papa, és bepréseli magát a toronyba. Ellenőrizzük a fegyverzetet, és a szivarzsebünkbe tesszük a pisztolyunkat. Innen sokkal könnyebb előkapni, ha sietségre lenne ok. Mire a pisztolytáskából elővakarja az ember, tízszer is agyonlövik. Papa körbelendíti a
karját, jelezve, hogy be lehet indítani a motorokat. A tizenkét dugattyús, hétszáz lóerős Maybachok feldübörögnek. Egy egész falka T–34-es bukkan elő a kukoricatáblák mögül. Gyorsan közelednek, és közben folyamatosan lőnek. – Ostobák! – háborog Heide, aki ki nem állhatja a fegyelmezetlenséget. – Csak a lőszert pazarolják! Már régen megtanulhatták volna, hogy tüzelés előtt meg kell állni! Idióták! A hadbíróság előtt lenne a helyük! – A helyükben én se állnék le – közli Porta, csak hogy Heidét bosszantsa. – Még legalább kétszáz méter, mire egyáltalán meg tudnak karcolni minket. Ha megállnak, végük. Úgy kilőjük őket, hogy nyomuk se marad. Azért lőnek, hogy ránk hozzák a frászt, és úgy tűnik, valakit máris sikerült megijeszteniük! – Ezt hívják pszichológiai hadviselésnek! – villog Pici. – Sokat beszéltek róla, amikor a tűzszerészeknél voltam Bambergben. Olyan kis sárga konzervekkel dolgoztunk, amik akkorákat pukkantak, hogy még a szar is beléd fagyott. Pszichológiának nevezték. Bedobtad a konzervet, az durrant egy nagyot, a faszi meg csak állt tátott szájjal, és várta, hogy beleüríts néhány tárat. – 2. szakasz, jobbra kanyarodni, széles ék alakzat – halljuk Löwe főhadnagyot a rádióból. Mintha egymáshoz lennének kötözve, a 2. szakasz négy Tigrise egyként jobbra fordul és alakzatba áll. Fülsiketítő dörej hallatszik, és az erdőszéli facsemeték közül tűz csap ki. – 150 mm-es tankelhárító ágyú, pontosan előttünk, távolság háromszáz méter! – kiáltja ijedten Papa, és önkéntelenül behúzza a nyakát a parancsnoki kupolából. Egyből megtalálom a periszkóppal, célzok, és megpörgetem a finomállító kerekét. Alacsony, széles ágyúkolosszus, és épp mi vagyunk a következő célpontja! – Balra! – ordítja Papa. – Porta! Balra, az istenit! Szarrá lő minket! – De még mennyire – feleli közönyösen Porta. – Tartsd az aranyeredet, Papa! Ahelyett, hogy balra fordulna, Porta teljes gázzal vágtatni kezd az önjáró löveg felé. – Megőrültél? Ki akarsz nyírni minket? – kiabál Papa. – Állj meg, az isten szerelmére! Lebújok a célzóberendezés alá, és várom a halált. Az ágyúdörej késként hasít a fülembe. Az ellenséges lövedék közvetlenül a torony felett süvít el, de mielőtt még felfoghatnánk, hogy élünk, a Tigris műszereire kenődünk.
Én a magasságállítóba verem a fejem, a hátamra pedig a finomállító kereke tetovál kék foltokat. Az arcomat elönti a vér. A páncélok csikorognak, visítanak és nyögnek, ahogy Porta megpróbál eltolatni a felöklelt lövegtől. A jármű oldalából három orosz ugrik ki, robbanóanyaggal a kézben. Heide egy hosszú sorozattal leteríti őket. A meglékelt önjáróból benzin ömlik a sebesültekre, és a lángok is utolérik őket. Egy rémült mezei nyúl ugrik elő valahonnan, és veti be magát hanyatt-homlok a patak vizébe, mintha ott remélne menedéket lelni az őrült emberek elől. – Mi a fene, a nyulak tudnak úszni? – csodálkozik Pici. – Ez mindenesetre azt hiszi, hogy tud – vigyorog Porta. – Tornyot három órára, T–34-es, 1200 méter. Panzer halt! Tűz! – hadarja Papa. Amint Porta megáll, rátaposok az elsütő pedálra. Tisztán látom, ahogy a lövedék behatol a T–34-es tornyába, millió apró szilánkokra robbantva azt. – Talált! – kiált fel győzedelmesen Heide, és már jegyzi is fel a listára. – Láttad a számát? – kérdezi Portától. – Hülye vagy? – veti oda ingerülten Porta. – Én sofőr vagyok, nem könyvelő! A dolgom az, hogy odavigyelek titeket, ahol szétlőhetitek iván seggét! Ennyi, és nem több! Rekedt üvöltés hallatszik a rádióból. A Légiós Tigrisét találat érte. Sötétvörös lángok szökkennek elő a toronyból és a motorházból. Picivel kimászunk, hogy kihúzzuk a Légióst az égő tankból. Az arcát csúnyát összepotyolta, de egyéb baja nem esett. Feladjuk Papának. A tüzér menthetetlen állapotban van: a hasa szétnyílt, a belei kilógnak. A sofőr, Hans tizedes a toronyból lóg, a teste ég és sistereg. A bőre aprókat pukkan, ahogy a hólyagok kidurrannak. – Tűnjünk innen – kiáltja Papa. – Ha ez felrobban, minket is magával visz! Alig kétszáz méterre vagyunk tőle, amikor a Tigris lőszere berobban, és szétveti az egész harckocsit. Egy fél lánctalp telibe találja a tankunk oldalát. Egy pillanatra azt hisszük, hogy egy ellenséges gránát vágódott belénk. – Jöjj halál, jöjj hát – hümmögi a Légiós, aprókat pislogva vértől maszatos szemével. – Elég ebből a baromságból! – mordul rá Papa. – Minek hívogatni a halált? Jönni fog az magától is! Egy T–34/85-ös repül át a szemközti dombon. Néhány száz méterrel előttünk landol iszonyatos robajjal.
– Az ördögbe! – kiált fel meglepetten Papa. – Hát ez meg honnan jött? – Az oroszok istene dobta le elénk az égből – heherészik Porta. – Lőj, te barom! – rúg hátba Papa. Az orosz tank 85 mm-es lövege már lendül is felénk. – Csak nyugi – nevet Porta. – Azok a fiúk egy darabig se látni, se hallani nem fognak. Egy olyan ugrás után, mint ez, seggük-tökük a torkukban van! Odafordítom a tornyot, de mielőtt még rendesen becélozhatnám a T–34est, tűz csap ki hosszú csövéből, és a Tigrisünk hátraugrik. Vakító sárga fény világítja meg a tank belsejét. – Jézus Mária! – sikolt fel Pici, ijedtében elejtve a készenlétben tartott páncéltörő gránátot. Valami csoda folytán az acélhegyű lövedék megpattan, és visítva elzúg oldalra. A kezem és a szemem magától becélozza az orosz tankot, s a lábam lenyomja a pedált. A lövés és a becsapódás zaja egybeolvad. A gránát behatol a motorhoz, és szétrobbantja. Sárgásvörös lángok csapnak fel. – Kiürítik! – ordítja örömittasan Heide. Megszórja a legénységet golyókkal, s azok eldőlnek a lángoló roncs körül. Pici gályarabként verejtékezve adagolja a lőszert. A töltő munkája csak a régi gőzhajók fűtőéihez fogható. Embertelen. Egy T–34/76-os csörtet elő az erdőből. Széles lánctalpai fákat és bokrokat taposnak el és dobnak a háta mögé. Annak dacára, hogy minden egyes tankunkra huszonöt orosz harckocsi jut, primitív célzóberendezéseik és megbízhatatlan rádióik miatt mégis az oroszok azok, akik hátrányban vannak. A kommunikáció ugyanis életmentő lehet egy tankcsatában, ahol a helyzet pillanatról pillanatra változik. A legnagyobb problémájuk azonban a képzetlen személyzet hiánya. Ez gyakorta eredményez katasztrofális veszteségeket. Hiába, a szakértelmet nem lehet fanatizmussal pótolni. S ami még meglepő: az oroszok lassú reakciója váratlan helyzetekben. A Tigris tornya körbefordul, és gondosan célzok. Az ágyúból több méter hosszú láng csap ki, és a lövedék, másodpercenként 1100 m-es csőtorkolati sebességgel, a célpontja felé süvít. A tornyot találja el. Letépi, mintha papírból lenne, és hátradobja, szétroncsolva vele egy másik T–34-es lánctalpát. A parancsnoki ülésből egy kék nadrág és egy pár vadonatúj sárga csizma lóg. – Hű, de klassz lenne az a csizma! – nyújtogatja a nyakát Porta. – Egész Oroszországon átmasírozhatnék vele, és még akkor se lenne hólyagos a lábam!
– Csizma? – köhögi fel Pici a tüdejét mardosó kormot. – Akkor menjünk ki egy kicsit levegőzni, és nézzük meg. – A hullák kifosztása főbenjáró bűn – figyelmezteti őket Heide. – Még ilyen marhaságot! – tiltakozik Porta. – Tán iván csizmában megy a mennybe? Még sose hallottam csizmás angyalról! – Tornyot négy órára! – vet véget a csizmaügynek Papa. – T–34-es, 1700 m. Odafordítom a tornyot, és célba veszem a tankot. Egy ház romjain csörtet át éppen, nem lehet eltéveszteni. Magabiztosan rátaposok a pedálra, de csak egy kattanás hallatszik. Minden tekintet Picire szegeződik, de ő csak ül egykedvűen a padlón, és kockákat vet. – Mi a fenét jelentsen ez, te megveszekedett gazember? – ordítja magánkívül Papa. – Miért nem töltötted meg az ágyút? – Nincs lőszer – von vállat Pici, és elégedetten elvigyorodik, mert hatost dobott. – Már csak ez hiányzott! – fakad ki Papa. – Mi a fenéért nem szóltál, ahogy az elvárható lett volna? – Azt mondtad, hogy ne pofázzunk – feleli Pici. – Azt mondtad, hogy amit mondani kell, azt majd te megmondod. – Magasságos ég – nyögi Papa. – Miért büntetsz, istenem? Miért pont a 2. szakasszal? Miért pont engem? Gyerünk innen! Teljes gázt! Porta fedezékbe tolat, aztán Torcsin felé veszi az irányt. Fél órával később megállunk a város szélén utánpótlást vételezni. Meglepetésünkre Wolfot is ott találjuk. A Kübeljében, onnan néz le ránk gőgösen, mint egy tábornok. – Biztos, hogy még élsz? Mert nem úgy nézel ki! – hahotázik Porta láttán. – Remélem, ivánék alaposan megrugdosták a segged. – Hugyozd össze magad! – feleli bosszúsan Porta. – Mit pofázol marhaságokat, mi? Tán leharapta egy hangya a pöcsödet? – Nyugi, fiacskám, és ide süss! – vált át émelyítően nyájasra Wolf. – Van egy tervem. Kiderítettem, hová rejtett el néhány kremles fickó egy rakás komcsi aranyat. Alig háromezer kilométer ide. Mindent megtervezek, neked csak el kell menned érte. – Sok pénz van benne? – csillan fel Porta szeme. – Több, mint amiről valaha is álmodtál – vigyorog Wolf. – Fejezzétek be gyorsan ezt a tankcsatát, és ha lehet, gyertek vissza egy darabban, hogy intézzük el ezt az ügyet. Barcelona egy vadonatúj tankot kapott. Albert már a vezetői ülésben ül,
fején turbánszerű kötéssel. – Ez a rohadt sereg nem nyugszik mindaddig, míg cafatokra nem lőnek minket – panaszkodik a motort túráztatva. Az üzemanyagosok teletöltik a hétszáz literes tartályt, majd két ötszáz literes hordót is felraknak a motorház tetejére tartaléknak. – Bárcsak felrobbanna! – álmodozik Porta. – Akkor végre lapíthatnánk egyet, és egy kis szerencsével még a hasunkat is teletömhetnénk. – Mit mondott, tizedes? – hajol föléje lángoló arccal Müller gépész őrmester, akit a hadosztályban mindenki csak Náci Müllerként ismer. – Hogy mit mondtam? – mutat magára bárgyú képpel Porta. – Miért, mit mondtam? Náci Müller elkékül, aztán szitkozódni kezd, torkaszakadtából, ahogy a kiképzők szoktak, ha nincs jobb ötletük. – Tudja, hogy ki vagyok én? – Kérek engedélyt jelenteni, uram, ön Müller gépész őrmester. Ön az üzemanyag-ellátó egység parancsnoka – csapja össze a bokáját Porta. – Kérek engedélyt megjegyezni, uram, volt egyszer egy Heinz Schröder nevű bakter, aki a Német Nemzeti Vasutak Paderborn és Bielefeld közötti szakaszát felügyelte. A kegyetlen sors folytán egy nap kiesett egy tehervagonból. Balszerencséjére éppen azelőtt történt, hogy kinevezték volna főbakternek, hogy ő is viselhesse azt a vörös zsinórt a vállán. Az előléptetésre azonban nem került sor, merthogy amikor felkelt az esés után, képtelen volt visszaemlékezni arra, hogy ki is ő voltaképpen. Csak rohangált körbe-körbe, és azt kérdezte mindenkitől: „Tudja, hogy ki vagyok én? Tudja, hogy ki vagyok én?” – Porta egy kis szünetet tart, hogy megnézze magának Müller gépész őrmester fejét, amely egyre inkább egy szétdurranni készülő főtt céklára emlékeztet. – Kérek engedélyt megkérdezni, uram, esett már ki valaha az őrmester úr tehervagonból? – Ebből elég! – hörgi a motorház tetején álló Müller. – Figyelmeztetem! Ne merészeljen gúnyt űzni belőlem! – Kérek engedélyt jelenteni, uram, semmit nem állt szándékomban űzni az őrmester úrral, de hadd említsem meg, hogy erről mi jutott eszembe. Volt egyszer egy bizonyos Herr Weinhuber, aki a nemzeti életmentő szolgálatnál állt alkalmazásban. Ennek a Weinhubernek meggyőződése volt, hogy mindenki gúnyt akar űzni belőle. A bajok akkor kezdődtek, amikor kinevezték főéletmentőnek Zell am Seebe. Az összeomlás egy júliusi vasárnap reggel következett be, amikor úton volt Zell am Seebe a szolgálattól kapott biciklijén. Átkozottul zuhogott azon a vasárnapon. Az embereknek eszük ágában se volt a tóban fürödni ilyen esőben, úgyhogy Weinhuber
nemzeti főéletmentő akár otthon is maradhatott volna a száraz lakásban. Még a leghülyébb ember is tudhatja, hogy ha senki nincs kint, akkor nincs is kit megmenteni. Náci Müller könyörgőn az ég felé emeli összekulcsolt kezét. Kinyitja és becsukja a száját, mintha tiltakozni akarna, de csak érthetetlen gurgulázás jön fel a torkán, olyasmi, mint amikor az ember kiengedi a kádból a fürdővizet. – Az igazi tettes az életmentők szolgálati szabályzata volt – mosolyog fel Porta az imbolygó Müllerre. – A szabályzat ugyanis azt kimondja, hogy pontban reggel 8.00-kor kell elkezdeni a szolgálatot, az időjárási viszonyokra azonban nem tér ki, értsd úgy, nem mondja ki, hogy az életmentő otthon maradhat, ha esik az eső vagy hull a hó. Más országokban az életmentő ki se tenné a lábát a lakásból egy ilyen napon. Nem így Németországban, uram. Kérek engedélyt megemlíteni, uram, hogy volt egy érdekes eset, amikor a katonai szolgálati szabályzat következetes betartása különös eseményeket eredményezett. Lent a pincében, uram, a hadügyminisztériumban, a heidelbergi Graphik A. G. által biztosított nyomdagéppel nyomják a szolgálati szabályzatot. Van ott egy szedő, uram, akit Ludwig Kaltblutnak hívnak. Ennek a Herr Kaltblutnak egy napon őrült ötlete támadt… – Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt! – vonítja agyongyötörten Náci Müller. Azzal levágódik a tankról, mint egy kidöntött fa. – Mindig ez van – sóhaj a fejét csóválva Porta. – Valahányszor belefogok részletesen elmagyarázni, hogy mi történt, hogy ők is rendesen megértsék, mindig történik velük valami. Porta újabb történeteitől a lőszeres osztag ment meg minket. Nekilátnak berakodni a gránátokat. Nekem jut a leghálátlanabb feladat: kinyitni a ládákat, eltávolítani a védőgumikat és levenni a rozsdásodás elleni kupakot. Kemény munka. Mindegyik ládában három töltény van, és baromi nehezek. A többiek állandóan nógatnak, hogy csipkedjem magam. Végeznünk kell, mielőtt még az orosz Jabók alábuknak a felhők mögül, hogy foszfortojásokat tojjanak a fejünkre. Végezetül megtisztítjuk az ágyút. Egy koszos ágyúcső roppant kellemetlen baleseteket tud okozni. Porta egy kis időre eltűnik, hogy egy láda kolbásszal és egy guriga sajttal térjen vissza. A raktárból csente őket. – 5. század – hallatszik a századparancsnok hangja a rádióból. – Jobbra át, ék alakzat, át a hídon. Lőjenek mindenre, ami él és mozog. Az ezrednek át kell kelnie, mielőtt még felrobbantják a hidat! A tizenhat Tigrist számláló század levágtat a folyóhoz, ahol a csatto-
gásunk hallatán számtalan rókalyukból orosz katonák ugrálnak elő, hogy hanyatt-homlok a romok közé meneküljenek. Nem mindenkinek sikerül, sokan a lánctalpak alatt végzik. Három tankunk találatot kap és kigyullad. Nem telik bele sok idő, és a néhány kilométer hosszan elnyúló csatamező megtelik kiégett roncsokkal. Van itt néhány Krupp Sport, P–III-asok, legendás P–IV-esek, valamint Párducok és Tigrisek. A roncsok többsége azonban orosz. BT–7-esek, KV– 2-esek, T–34-esek, amerikai Christie-k és brit Matildák. Hogy elkerülje az ütközést egy KV–2-essl, Porta félrekanyarodik, és belerohan egy házba. Bútorok és egyéb lakberendezési tárgyak zúdulnak a tankra. A ház közepén hirtelen megtorpanunk. Kíváncsian kilesünk a kémlelőnyílásokon. A tágas szoba egyik sarkát egy fehér versenyzongora foglalja el. Egy orosz tiszt fekszik a billentyűkre borulva. Két másik székeken ül elterülve, arcuk csupa vér. – Tűnjünk innen – suttogja Papa, mintha attól tartana, hogy valaki meghallhatja. – Van egy kis gond – közli Porta. – A német technológia csütörtököt mondott. A levegőben szálló orosz vakolatpor eltömhette a szűrőt. Két embernek ki kell mennie felkurblizni a motort. Az önindító nem bír vele. – Menj te! – háborog Pici. – Eszem ágában sincs kurblizni! – Te és Sven! – parancsolja Papa. – És nem akarok több nyafogást. Ez parancs! Méltatlankodva kimászunk, és véresre szaggatjuk a kezünket, mire kiszabadítjuk a kurblit a kapcsok fogságából. Először alig tudjuk megmozdítani, de aztán Pici begurul, és teljes testsúlyával ráugrik a karra. Szerencséje, hogy lehajolt, nekem meg hogy félrelökött, mert valaki épp ekkor ereszt el egy hosszú géppisztolysorozatot a fejünk irányába. Hátrapenderülök, és egy oroszt látok. A gépkarabélya tárjával piszmog. Mint a villám, előkapok egy kézigránátot a zsebemből, kibiztosítom és hozzávágom. A robbanás feltépi az orosz mellkasát. – Mi a frászt csinálsz, te barom? – rúg belém a dühtől falfehéren Pici. – Nem dobálózhatsz kézigránátokkal más emberek házában! Engem is kinyírhattál volna, te őrült vadállat! A motor életre kel. Méteres lángcsóva csap ki a kipufogókból, és a tank feldübörög. Vakolat záporozik a nyakunkba a mennyezetről. A kurbli megperdül, és elrepíti Picit, fel egyenesen a zongora tetejére. A zongora szilánkokra törik, olyan zenebona kíséretében, mintha egy egész szimfonikus zenekar hangolna.
– Most már elegem van! – ordítja Pici a húrok hálójából. – Meg akartál ölni, te rohadék! – Felugrik a tankra, és előrántja a P–38-asát, készen rá, hogy megölje Portát. – Tedd el! – mordul rá Papa a géppisztolya mögül. Pici tekintete végigsiklik a fegyver csövén. A torkolat az orrnyergének szegeződik, állapítja meg bandzsán. Pici bánatos vigyorral elrakja a pisztolyt, és visszamászik a tankba. Egy kézigránát pottyan a hátára, és onnan be a Tigris belsejébe. – A büdös életbe! – ordít fel Pici. Felkapja a kézigránátot, és tanácstalanul megnézi magának. Észreveszi, hogy nincs is kibiztosítva. – Jézusom! – sóhajtja. Kitépi a biztosítószeget, és visszadobja a kézigránátot oda, ahonnan jött. A falak megrázkódnak, és két test vágódik a mennyezetnek. – A francba! – borzong meg Pici. – Ezt majdnem megszívtuk. Képzeljétek csak el, mi lett volna, ha az a komcsi kihúzza a biztosítószeget! – Akkor a tank belseje úgy nézett volna ki, mint egy középkori pokolábrázolás. Vér és testrészek mindenütt! – sóhajt Porta. Porta megfordul a házban a tankkal. Először egy hosszú étkezőasztalt és a hozzá tartozó párnázott székeket tapossuk el, aztán egy kanapé vágódik a plafonnak, majd egy könyvespolc követi. Könyvek záporoznak a toronyra. Átmegyünk egy válaszfalon, és a konyhában közünk ki. Akkora, mint egy bálterem. Egy üvegezett terasz követi, és a kertben találjuk magunkat. Tövestül kitépünk egy orgonasövényt, és magunkkal vonszoljuk a tank tetején. Halványkékbe és fehérbe öltözve dübörgünk tovább, mintha a Tigris nem is harckocsi volna, hanem menyasszonyi hintó, úton a templomba. Kilapítunk egy budit, és szembetaláljuk magunkat egy 55 tonnás Sztálin tankkal. Alig húsz méterre van tőlünk, a személyzete a lánctalpát javítja. A félelemtől sóbálvánnyá meredve bámulnak minket. Két másodperccel később már csak a kiégett föld jelzi, hogy hol állt a tank és a legénysége. A mellette lévő ház is eltűnt. Az acélköpenyes robbanólövedék a tartalék lőszerüket találhatta keresztbe, nyolcvanöt ágyútöltényt semmisítve meg egyetlen hatalmas robbanással. A légnyomás hátradobja a Tigrist néhány méternyit, vissza a kertbe, ahonnan előjöttünk. Egy hosszában kettéhasadt fa tetejéről egy orosz százados élettelen teste lóg. A fatörzs szó szerint felnyársalta. Sztálin-orgona ütegek megszámlálhatatlan sora okádja a tüzes acélt gyalogságunkra. Hiába igyekeznek a tankok közelében maradni, rövid idő alatt egész zászlóaljak válnak véres hús- és csontkupacokká. Két T–34/85-ös vágtat felénk. Ész nélkül lövöldöznek, anélkül hogy
csak egyszer is megállnának célozni. A lövedékeik ártalmatlanul elzúgnak felettünk. – Tornyot tíz órára – mondja higgadtan Papa. – Panzer halt! Távolság 800. Páncéltörőt. Tűz! Az első gránát ártalmatlanul lepattan a T–34-esről, de a második feltépi az elejét, mint konzervbontó a bádogot. A sofőr fej nélküli teste lóg ki a tátongó nyílásból. A távíró még mindig a helyén ül – deréktól lefelé. A többi eltűnt. Két gránát vágódik a Tigris elejének, de egyiknek se sikerül átütni a négycolos páncélzatot. Vinnyogva megpattannak, és fellőnek az égbe. – Isten jobban jár, ha elhúz, mire odaérnek – nyihog a térdét csapkodva Porta. A következő lövésem leszedi a másik T–34-es fél lánctalpát. – Gyorsan! Egy S–gránátot neki! – kiáltja Papa. – Csak lassan a testtel – figyelmeztet minket Pici. – Már benn van egy páncéltörő a parittyában, és mérget vehettek rá, hogy nem fogom kivenni. Nem várhatjátok el, hogy ezért a nevetséges zsoldért még ezt is megtegyem. Azért mindennek megvan a határa! – Megtörli kormos arcát egy még kormosabb ronggyal, és húz egy nagyot a kulacsból. – Rabszolgasorban élünk, én mondom nektek. A német hadsereg mostohábban bánik velünk, mint az amerikai ültetvényesek Albert őseivel. – Pofa be! – mordul rá Papa. – Tűz! – Azt mondtad, S–gránát legyen – hebegem. – Páncéltörő van a töltényűrben. Most mi legyen? – Azt mondtam, tűz! – dobbant dühösen Papa. – Egy nap még megfojtalak! A tank megkondul, mint egy harang. Hosszú percekig komplett süketek vagyunk. A rádió leesik a polcról Heide ölébe, az elszabadult kábelek az arcunkba csapnak. Egy törött vezeték olajat spriccel Portára, amerikai horrorfilmbe illő szörnyet maszkírozva belőle. – Eltaláltak minket! – vonítja Heide, és félig már kint is van a tankból. Porta visszahúzza. – Egy pillanat, Heide szakaszvezető úr! Még nincs végünk. A mi csodálatos, felbecsülhetetlenül értékes, antialkoholista, önmegtagadó Führerünk nagyon szomorú lenne, ha most ezt látná! Hogy az ő mintakatonája el akar menekülni az untermensch ellenség elől! Szegény annyira csalódott lenne, hogy még hazaköltözne Ausztriába, sorsára hagyva Németországot! A következő lövésünk telitalálat. Egyenesen a lőszeres rekeszekbe. Az orosz tank szétfröccsen, mint egy felhőkarcoló tetejéről ledobott dinnye. A
másik tank a folyóba gurul a robbanástól, és diszkréten a víz alatt veti szét magát, mintha szégyellné, hogy erre a sorsra jutott. A tankjaink átvágtatnak az erdőn, úgy döntve ki az útját álló fákat, mintha fogpiszkálók lennének. Egy erdészlak is a lánctalpak martalékává válik, s vele együtt egy kisfiú is, aki valahonnan a romok közül ugrott elő. Sűrű sövény állja az utunkat. Az ágak belekapaszkodnak a lánctalpakba, mintha vissza akarnának tartani minket, hogy ne lássuk, mi van odaát. Amikor végre sikerül áttörnünk, az utat látjuk magunk előtt, s rajta teherautókat, ló vontatta ágyúkat, tankokat, katonanőket szállító buszokat egy végeláthatatlan sorban. Az oszlop megtorpant, és percről percre vastagszik. Az út szélén OGPU-katonák loholnak juhászkutyák módjára, de hiába ugatnak, nem tudják mozgásra bírni a tömeget. Pedig mindent megtesznek: teherautókat taszítanak le rakományostul az útszéli völgybe. Az ordítások és a sikolyok kilométerekre elhallatszanak. Időnként géppisztoly-kelepelés hallatszik. A kék sapkás OGPU-s fiúk nem tűrik az engedetlenséget. – Isten bocsássa meg nekünk – motyogja Papa. – Tálcán kínálják magukat. Csak ülnek és várják, hogy agyonlőjük őket. 2. szakasz, figyelem! A lőszerszállítókra célozzatok, és csakis azokra. Használjatok gyújtólövedéket. A többi majd jön magától… – Mi lenne, ha előtte foglyul ejtenénk azokat a karbolillatú szépségeket? – mutat Porta egy ápolónőkkel teli fehér autóbuszra. – Nyílásokat lezárni! – parancsolja Papa. – Tűz! Az oroszok észrevesznek minket. Egy pillanat erejéig halálos csend telepszik a megrekedt oszlopra, aztán a tömeg egy emberként felüvölt. A járművekből özönleni kezdenek az emberek, és egymást taposva rohannak, amerre látnak. Tudják, hogy mi fog következni. Tüzet nyitunk. A gyújtólövedékek berobbantják az üzemanyag szállítókat, s a lángoló benzin ráfröccsen a lőszerrel megrakott teherautókra. Az oszlop egy pillanat alatt egyetlen hosszú, dühöngő tűzkígyóvá válik. Járművekbe rekedt emberek százai égnek meg elevenen. Egy kisebb csapatnyi orosz katona szalad felénk, amikor beragadunk egy mély gödörbe. Lekapom a géppuskát az állványról, és kivágom a tetőt. Gyorsan kell cselekednem, mert ha túlságosan megközelítenek, akkor valóra válik minden páncélos legrosszabb rémálma: bombákat aggatnak a tankunkra. Már félig kint vagyok, amikor egy vörös szakállal keretezett arc néz szembe velem. – Csort!* – kiáltja döbbenten, hátralendítve kézigránátot szorongató * Az ördögbe! (orosz)
kezét. Meghúzom a ravaszt, és beleürítek egy egész tárat. A lövések hátradobják és széttépik az arcát. Lecsúszik a tankról, és elterül a lánctalp mellett. A kézigránát felrobban mellette. – A fenébe! – mérgelődik Papa. – Remélem, nem esett baja a görgőknek. Lezárom a nyílást. Elég volt a levegőzésből. Bőven. Papa rádión segítséget kér Barcelonától. Valójában tilos volt egymást vontatni, mert az erőfeszítés túlterhelhette a Maybachot. Persze azért megtettük vészhelyzetben, annak ellenére, hogy csakugyan veszélyes volt a vontatást végző tankra nézve. Kétszeresen is, mert nemcsak a motor mehetett tönkre, hanem a legénység is börtönbe kerülhetett a harci eszköz megrongálása miatt. Az már csak hab volt a tortán, hogy a bajban lévő tankot nem hagyhatta magára a személyzete mindaddig, míg az hasznavehetetlen lommá nem vált. Ellenkező esetben ugyanis a „bűnösökre” halálbüntetés várt. – Ki a soros? – kérdezi kaján vigyorral Papa. – A Führer szuperkatonája és Sven – vágja rá Porta. – Kifelé! Készítsétek elő a vontatókábelt! – utasít minket Papa. – Ez az utolsó alkalom! – füstölög Heide. – Mit sipítozol? – mordul rá Pici. – Itt a nagy lehetőség, hogy hősi halált halj, ha már annyira odáig vagy érte! Menj ki és csomózd iván farkára! – Itt vagyunk – jelentkezik Barcelona. – Mozgassátok a seggeteket, és hozzátok azt a kábelt! A konkurencia mindjárt itt lesz! – Add át a szívélyes üdvözletünket ivánnak – szól Heide után Porta. A görgők között keresek fedezéket, amikor egy géppuska végigszántja a földet a Tigris mellett. – Szedjétek ki a kezeteket a seggetekből, és hozzátok azt a kábelt! – kiabál Barcelona a nyitott toronyból. – Mindjárt szétlövik a fejünket, ti meg ott szaroztok! – Pofa be, ember, és inkább segíts! – feleli dühösen Heide. – Úgy csinálsz, mintha nem tudnád, milyen kurva merev ez a kábel! Szitkozódva, verejtékezve, vérző kézzel rögzítjük a kábelt a vaskos vontatóhorgokra. – Húzd! – üvölti bosszúsan Heide. Egy kézigránát landol mellettem. Rémülten felordítok, és puszta reflexből belerúgok. A rúgás visszarepíti oda, ahonnan jött. A robbanás hátán egy orosz tizedes emelkedik a levegőbe. – Mi a frászt piszmogtok odalent? – kérdezi Barcelona. Csak a szeme látszik ki a nyílás karimája és fedele közül.
– Nem látod, hogy lőnek ránk? – felelem mérgesen. – Tényleg? Mégis, mire számítottál? Ha még nem vetted volna észre, itt épp egy világháború zajlik. A motor felüvölt. Lángok csapnak ki a kipufogókon, s a lánctalpak hatalmas sárrögöket vágnak nekünk. – Húzzatok onnan, az isten szerelmére! – hajol ki Barcelona a toronyból. – Vagy azt akarjátok, hogy kilapítsalak titeket, baromarcúak? Ahogy félregurulok, a géppisztoly lefordul a vállamról, és a tank szétlapítja. – Ezért fizetni fogsz! – jelenti ki sértődötten Heide, mintha az ő fegyvere lett volna. – A zsoldodból fogják levonni az árát! – Talpnyaló seggfej! – vetem oda, és fedezékbe gurulok egy géppuska elől. – Szedjük le azt a kábelt – mondja fölényesen Barcelona, miután kihúzta a Tigrisünket a gödörből. – Milyen odakint az időjárás? – kérdezi Porta, amikor visszabújunk a tankba. – Mondott valami érdekeset iván? Válaszra se méltatjuk. Késő délután az ezred egy erdő szélén áll lesben. A lövegeink a HarkovKijev útra mutatnak, amely Orelen át egészen Moszkváig vezet. A legtöbben nem hisszük, hogy valaha is eljutunk odáig. A szakaszunkban egyedül Heide a kivétel, de az ő hite olyan erős, hogy néha még minket is megingat. Lentről, a folyó felől köd hömpölyög át a kukorica- és napraforgótáblákon. A távolban egy Sztálin-orgona üteg dolgozik. A ködön átszálló és közvetlenül a föld felett felrobbanó rakéták látványa káprázatos. A régimódi, hunyorgó, fel-felragyogó gázlámpákra emlékeztet. Fent, az egyik domb tetején egy ház lángol. Magas rangú vezető háza lehet. Az egész dombot művészien megtervezett virágszőnyeg borítja. Fantasztikusan szép látvány a táncoló narancssárga fényben. Odébb egy egész falu ég. A magasra csapó tűznyelvek mintha az egeket ostromolnák. A parton bársonyfekete füst imbolyog egy orosz T–34-es és egy német P–IV-es roncsai fölött. Rádiócsend van érvényben, és ijesztő nyugtalanság tölti meg a levegőt. Körös-körül csupasz fák merednek fölénk óriás, meztelen őrökként. Lent, a vasútállomáson, pontosabban az egykori állomás romjai közötti szétbombázott mozdonyok és kiégett tehervagonok árválkodnak. Egy csapatszállító vonat maradványai is fellelhetők megölt utasaival együtt.
A falu romjai közt egy öregasszony matat. Nyugtalanul körbeszimatol, mintha érezné a veszélyt. Egyetlen puskalövés dördül. Az öregasszony elesik, vonszolja magát egy kicsit, aztán elterül, és legurul a lejtőn, mint egy értéktelen rongyzsák. – Erre mi szükség volt? – sóhajt szívből jövően Porta. – Élvezzétek az életet, amíg még lehet, fiúk. Ki tudja, meddig tart még? – Azon tűnődök, vajon mit gondolhat az, akit fejbe lőnek – mereng Pici. – Vajon van ideje megbánni, hogy annyi mindent elmulasztott? – Olyan gyorsan történik, hogy fel sem fogod – állítja Papa. – Pedig van, amikor jó sokáig visítoznak – veti ellen Pici. – Azt hiszem, igazad van – bólogat Papa. Vörösen izzó gránátok szállnak át a folyó felett. A romok közé csapódnak, tovább bontva az ajtó és ablak nélkül ásítozó falcsonkokat. Az erdőből német rakétaütegek válaszolnak. Tűzvihar seper át az égbolton. A levegő megtelik süvöltéssel, vijjogással, morajlással, mintha ezer és ezer őrült démon vágtatna a föld felé. Sztirty hatalmas OGPU-épülete porrá omlik, amikor egy egész rakétasorozat csapódik a tetejébe. A cserepek egész a folyó túloldaláig repülnek. A méter vastag falak pora szürke felhőbe burkolja a Proletariatus teret. Az összeroskadt falak mögött hosszú cellasorok látszanak. – Jézus Mária! – kiált fel tátott szájjal Pici. – Összedőlt a börtön! – Erről álmodik minden börtöntöltelék egész nyomorult életében – fogad el Porta egy cigarettát a Légióstól. – S erre tessék, kiürítik, mielőtt még a smasszerek fejére rogyhattak volna a falak! – Látjátok az égboltot? – kérdezi csendesen Papa. A tarkója mögé kulcsolja a kezét. – Olyan sok csillag van odafent, hogy az hihetetlen. Elterülünk a harmatos fűben, és a nyári éjszakában gyönyörködünk. A folyó sziporkázik a benne fürdő csillagok fényétől. Mintha apró gyémántok millióival lenne kirakva. Messze, a folyón túl az orosz tüzérség tüsténkedik. A lövedékek felettünk szállnak el, olyan hanggal, mint a hídon átrobogó tehervonat. A csillagok kialszanak, ejtőernyős magnéziumrakéták vakító fénye vág a szemünkbe. A tejfehér fény mindent megmutat. A romokat, a hullákat, a szétbombázott vonatokat, a kifacsarodott ágyúkat, a megkínzott tájat. A rakéták, mintha örökké az égen akarnának maradni, apránként csepegtetik el kegyetlen, dermesztő fényüket. A folyópart üvegként csillog fehér ragyogásukban. Miután az utolsó világítórakéta is kihunyt, és a csillagok újra előmerészkedtek az éj kárpitja mögül, óvatosan feltápászkodunk, és belekémlelünk az ezer veszélyt rejtő éjszakába. Résen kell lennünk:
bármelyik fa, bármelyik szikla a halált rejtheti maga mögött. Újabb ágyúsortüzek dördülnek. Torkolattüzek és robbanások villognak minden elképzelhető színben. Az égő tankok bűzös füstje vörösesibolya árnyalatot ölt. Egy automata puska dörög, és egy hosszú nyomjelző csík nyúl át a folyó egyik partjáról a másikra. Egy fájdalmas üvöltés hasít bele az éjszakába. Világítórakéták röppennek fel, katonák kushadnak a földre, a nedves fűbe rejtve arcukat. A kukoricatáblák lángolnak. Recsegve, pukkadozva, mintha valaki ki akarná pattogtatni az összes szemet. A fű vizes a harmattól, de ez a legkevésbé sem zavar minket. Fáradtan kinyújtózunk a tankok alatt, és csak egyvalamire tudunk gondolni: aludni akarunk, legalább száz évig. Az erdő szélén várakozó tizenhat Tigris minden, ami megmaradt három századból. Mindegyik fekete a koromtól, sárga-zöld festésük felhólyagosodott, tapétaként mállik. A legtöbb harckocsiról hiányzik a lánctalpvédő pajzs, s páncélzatuk tele van horpadásokkal, lyukakkal: azoknak a lövedékeknek a nyomaival, amelyek nem tudtak áthatolni. Széles lánctalpaik még őrzik az eltaposott testek darabkáit. A tankok legénysége már hozzászokott a látványukhoz. Csak a szagot nem lehet megszokni. Beleköltözik az egyenruhádba, beleivódik a bőrödbe. Papa azt mondja, életünk végéig hullaszagúak maradunk. Foglyok bújnak elő fészkükből hangos szárnycsapkodással az erdő szélétől alig néhány méterre. Porta és Albert felpattan, mint két éber vadászkopó, és üldözőbe veszi őket. Albert hamar feladja, Porta azonban egészen a folyóig kergeti őket, ahol a vízbe menekülnek. Csalódottan tér vissza. – Ha arra gondolok, hogy azok az apró ördögök egész idő alatt itt kushadtak, és várták, hogy serpenyőbe rakjuk őket! Hogy nem vettem észre őket! – kiált fel, és majdnem sírva fakad dühében. – De ha már a rejtőzködő foglyoknál tartunk, ismeritek a perui „bújtatott foglyot”? – kérdezi a szája szélét nyalogatva. – Először is kimész, és fogsz négy foglyot. Aztán kitekered a nyakukat, gondosan megtisztítod és kibelezed, majd egy éles késsel hosszában kettéhasítod őket. Ezután felkarikázol öt fej hagymát, de jó vékonyra! Kell még két komcsiszínű paprika is, szép egyforma csíkokra vágva. Fehér zeller, kettő, finomra vagdalva. Három gerezd fokhagyma abszolút elengedhetetlen, s a babérlevél sem árt, a közepén betépve. A sót és a petrezselyemzöldet se felejtsd el, az isten szerelmére! Mindezek felét szórd ügyesen bele egy kisebb serpenyőbe, fektesd rá a foglyokat úgy, hogy a kövérebbik felük legyen felfelé, aztán takard be őket a zöldség másik felével, és öntözd meg páclével, majd locsold meg három evőkanál
olívaolajjal. Ne, ismétlem, ne használj vajat vagy fegyverolajat, mert a foglyok összehúzzák magukat és elrepülnek. – Egy süvöltő gránát útját követi a tekintetével, majd folytatja. – Már csak egy csepp tárkonyecetre van szükség, egy korty fehérborra, késhegynyi fehér borsra, egy teáskanál chiliporra, és egy citrom becsületesen kifacsart levére. Ezt ráöntöd a serpenyőben pihenő foglyokra, és be velük a sütőbe. Addig maradjanak ott, míg porhanyósra nem sülnek. Utána vedd ki és tedd félre hűlni, mert nagyon fontos, hogy hidegen kell fogyasztani. – Ó, fogd már be, az istenért! – kotorászik elő Papa a zsákjából egy darab száraz kenyeret. – Az ember csak még éhesebb lesz, ha téged hallgat! – Most jut eszembe, látva téged, ahogy azt az özönvíz előtti kenyérhéjat rágcsálod – mosolyog Porta –, hogy van egy marokkói étel, amit kókuszkenyérnek hívnak. Először is elcsensz két fehér cipót a péktől, mialatt az egy nőnemű vásárlónak csapja a szelet vagy mit tudom én. Felszeleteled, a szeleteket pedig tejszínbe mártod, aztán alaposan beleforgatod a kókuszreszelékbe, amit szintén beszerezhetsz ugyanattól a punciőrült péktől, és gyengéden megsütöd szénparázs felett. Azon frissiben, forrón kell felszolgálni, jéghideg cseresznyével vagy barackbefőttel. Én a cseresznyére esküszöm. Egy kulturált marokkói három-négy szeletet eszik meg belőle, mielőtt letolná trottyos nadrágját, hogy átadja magát a hárem örömeinek. – Még egy szó, és az lesz az utolsó! – visítja Barcelona a pisztolyával hadonászva. – Ha nem fogod be, kiloccsantom az agyadat, isten engem úgy segéljen! – Te, Albert, akinek az ősei vadabb helyekről származnak, talán ismered az „édes nudli” nevű indiai ételt – folytatja háborítatlan nyugalommal Porta. – Egy szelíd vadembertől kaptam a receptjét, aki Berlinben egy kannibáléttermet vezetett. – Láttátok azt a sok gombát, ami mellett elmentünk ma reggel? – kérdezi Pici. – Nem! – tapasztja be a fülét Papa. – Nem akarok hallani róluk! – Gomba… – csettint álmodozóan a nyelvével Porta. – Ha vissza tudnál találni arra a helyre, elkészíthetnénk a kínai „éneklő gombákat”. A receptjét egy kínai őrnagytól kaptam, aki azért látogatott Bambergbe, hogy megmutassam neki, hogyan működnek az új robbanó konzervek. Valamit félreérthetett, gondolom a nyelvi korlátok miatt, mert fellőtte magát egyenesen a kínai mennyekbe. Szerencsére a receptet még azelőtt megszereztem tőle, így azt nem vitte magával. Igazi pièce de résistance*, * A fő fogás. (francia)
mind hallal, mind húsétellel fogyasztható. És az sem mellékes, hogy igazi áldás tud lenni a háborgó gyomornak főtt rizzsel vagy… – Kösse már valaki a bokája köré a nyelvét! – könyörög Gregor. – Az őrületbe kerget ez az őrült! Még mielőtt kihajnalodna, továbbállunk. Kétszázhatvan tank a nehéz Tigrisekkel az élen. Széles földút húzódik előttünk, egyenesen, mint egy kifeszített szalag. Orosz egységek mellett csörtetünk el. Tátott szájjal néznek utánunk, pisszenni se mernek. Nagy zajjal begördülünk egy faluba, gigantikus porfelhőt csapva a főtéren. Az orosz katonák úgy menekülnek, hogy a lábuk se éri a földet. – Mi a fene ez? – fékez le Porta egy híd előtt. Az út és a híd tömve van birkákkal. Ezer és ezer kavarog előttünk, olyan töménységben, hogy egyetlen óriási, bégető gyapjúszőnyegnek látszik az egész. Egy bolha se tudna átfurakodni közöttük. A rádió türelmetlenül recsegni kezd. – Századparancsnok a 2. szakasznak. Mi a fenére várnak, Beier? Előre! Mozgás, hogy a nyavalya törje ki magukat! Semmilyen körülmények közt nem állhatnak meg! Hányszor kell még elmondanom maguknak? – De uram! – próbál tiltakozni Papa. – Egy szót se akarok hallani! – üvölti hisztérikus hangon Löwe. – Előre! Átgázolni bármin, ami az útjukat állja! Írjam fel kartontáblára? Ha még egyszer megáll, rögtönítélő törvényszék elé állítom! Adás vége! – 2. szakasz, előre! – parancsolja Papa. – Ó, ne – nyög fel Porta. – Ez a sok gyönyörűséges kaja! Van egy kiváló receptem köményes-konyakos báránypörköltre. Rendkívül stimuláló, de csak erős gyomrúaknak! Azt mondják, rendkívüli hatással van a potenciára. A legmegfelelőbb étel, ha kupoldába készül az ember! – Pofa be és vezess! – utasítja mogorván Papa. – Tiszta szégyen! – tiltakozik Porta. – De legyen, ahogy akarod! Mindeddig egyikünk sem tudta, hogy a birkák és a kecskék is tudnak sikítani. Most megtanulhattuk. Ugyanolyan a sikolyuk, mint a rémült gyermekeknek. Miután végighajtunk rajta, az út és a híd úgy néz ki, mint egy nagyon hosszú vágódeszka, amire valaki darált húst terített. Alig vagyunk túl rajta, amikor néhány kilométerrel odébb civil menekültekbe botlunk. Annyian vannak, mint égen a csillag, és teljes szélességében elfoglalják az utat. – Jöjj, halál, jöjj hát… – hümmögi a rádióban a Légiós. – Egy nap megfojtom azt a rohadékot! – mérgelődik Papa. – És most mi legyen? – kérdezi Porta. – Nem tudjuk megkerülni őket.
Mindkét oldalon mocsár van. Ha ráhajtunk, tíz per múlva már az ördöggel fogunk kockát rázni. Mintha a kérdésére akarna válaszolni, a rádió üvölteni kezd: – Előre! Menjenek át rajtuk! Annak a harckocsinak a személyzete, amelyik megáll, rögtönítélő törvényszék elé kerül! – Panzer marsch! 2. szakasz, kövess! – parancsolja Papa, tehetetlen dühében a torony oldalát verve. A civilek menekülnek, jobb híján ki a mocsárba. Egy fiú elénk löki a biciklijét. Értelmetlen, kétségbeesett kísérlet arra, hogy megállítson minket. Babakocsik, kisgyerekek, magatehetetlen öregek – mind a sorsukra hagyják őket. Azokat, akiknek sikerül megmenekülniük a lánctalpak elől, a mocsár rántja, szippantja magába. Az utolsó, amit látunk belőlük, imára kulcsolt kezük, az ég felé emelve könyörületért. Fentről azonban nem érkezik segítség, és a szörcsögő, cuppogó lé végleg elnyeli őket. – Ez kész gyilkosság! – mondja borzadállyal a hangjában Papa. Egy mellékútról motoros OGPU-katonák kanyarodnak elénk. Egy vadonatúj tarackokat szállító vontatóoszlopot kísérnek. Stoptáblát tartanak elénk, hogy álljunk meg nekik. Mire rájönnek, hogy forgalomirányító táblákkal nem fognak megállítani minket, már túl késő. – Ellenség előttünk. Távolság 350 méter. Robbanógránátot tölts – darálja Papa. – Állj! Tűz! A nehéztüzérségi vontatók és tarackjaik izzó fémdarabokká robbannak. A motorbiciklis kísérők az útszéli fák ágaira tekerednek. Egy PGPU-s tiszthelyettest a motorházra vág a légnyomás. Egy pillanatra megkapaszkodik, aztán lassan csúszni kezd, s ahogy a forró kipufogókhoz ér, sisteregni kezd. A zsír kigyullad a testében, és apró, kékes lángocskákkal ég. A szag behatol a tankba is. Kibírhatatlan. A nap felkel. Az elénk terülő vidéki táj barátságos aranysárga fénybe fürdik. Kinyitjuk a búvónyílásokat, és mélyen beszívjuk a friss, éltető levegőt. Egy-két másodpercre talán még azt is elfelejtjük, hogy háború van. Egy fácánsereg repül át zajosan az út felett. – Szűz Máriám! – néz utánuk kopogó szemmel Porta. – Ha el tudnánk kapni legalább kettőt, akkor elkészíthetném nektek a „fácán Hannibál módra” nevű ételkölteményt. A madarakon kívül csak egy kis fahéjra, maréknyi aszalt barackra, szilvára és cseresznyére, egy kis sáfrányra, szegfűszegre és gombára lenne szükségünk. Na meg egy pohár fehérborra és egy kanál cukorra. Egy velős marhalábszár se ártana, mivel a madarak meglehetősen kövérek az évnek ebben a szakaszában.
– Még nem fejezted be, te szemét állat? – hajít neki Papa egy töltényhüvelyt. Egy csapatszállító teherautó kanyarodik ki egy földútról teljes sebességgel. Megperdül, mint egy búgócsiga, és az oldalára borul. A katonák kiömlenek belőle az útra. Barcelona Tigrise fékezni próbál, de a 68 tonna megcsúszik a lejtőn, és átgázol rajtuk. – Mi a fene! – kiált fel döbbenten Porta. – Lángol az út! – Lángszórók! – állapítja meg keserűen Papa. – Most megszívtuk! Barcelonáék már a lángtenger közepénél járnak, a Légiós és tankja néhány méterrel mögöttük. Lángszórók százai ontják a tüzet, sistergő katlanná változtatva az utat. A festék buborékol a tankok oldalán. A levegő olyan forró, hogy úgy érezzük, a torkunk és a tüdőnk menten szénné ég. – A franc essen bele! Semmit sem látok! – káromkodik Porta, vizet öntve a fejére. – Gyorsabban! – ordítja a rádió. – Ha megállnak, végünk! A lángtenger közepe táján a motor köhögni kezd. A lángszórók elégetik előle az oxigént. – Vegyed alacsonyabb fokozatba! – kiáltja Papa. – Úgy kevesebb levegőre lesz szüksége! – Ne akard a nagyanyádnak megmondani, hogyan főzze a lekvárt! – feleli ingerülten Porta. – Te csak foglalkozz a navigálással, a többit meg bízd rám! Én vagyok a főgépész ezen a hajón! Egyszer csak azt vesszük észre, hogy kint vagyunk a tűzből. Nem törődve azzal, hogy mi történhet velünk, kinyitjuk az összes búvónyílást, hadd tóduljon be a levegő. – Nos, most már legalább tudjuk, milyen érzés az, ha bevágnak a sütőbe – nyöszörgi Porta, egy vizes ruhával borogatva feldagadt arcát. – Előre! Teljes sebességgel! – őrjöng a századparancsnok. – Ne álljanak meg! Az 5. század átviharzik egy falun, ügyet sem vetve a házakból lövöldöző orosz katonákra, és napraforgók végtelen során át vágtat tovább. Lángoló kipufogókkal egy mezővárosba érkezünk, melynek főterén orosz katonák korzóznak fegyvertelenül, mintha a legnagyobb békeidőben lennének. Egy kastély udvarán néhány szakasz gyakorlatozik. A díszlépésben való tisztelgést gyakorolják. Peckesen elmasíroznak a kiképzőőrmester előtt, a sapkájukhoz emelik a kezüket, és zöldfülűekhez illően sután kifacsarják a derekukat, hogy oldalra nézzenek. A század csikorogva lefékez, a tornyok körbefordulnak, hogy befogják a
szélrózsa minden irányát. Nem szeretnénk, ha meglepetés érne minket. Az oroszok úgy bámulnak ránk, mintha az égből pottyantunk volna eléjük. Az egyik katona folytatja a menetelést, mert az őrmester nem adta ki az „állj”-t. Ha nem állná útját egy fal, kimasírozna Oroszországból, át Kínán, ki a Csendes-óceánra, ahol menthetetlenül vízbe fúlna. Egy széles vállszíjat viselő tiszt nyitja ki az ablakot. Valamit ordít, de nem értjük, hogy mit mond. Ugyanúgy meg vagyunk lepődve, mint az oroszok. Senki nem lő ránk, senki nem akar elmenekülni. Még az udvar szélén kapirgáló tyúkok is mozdulatlanul állva pislognak. Tisztek egy csoportja jön elő a kastélyból. A fegyvereiket halomba dobálják egy első világháborús emlékmű tövében. A szakaszunk egyetlen lövés nélkül foglyul ejt egy altábornagyot, a tartalékos páncéloshadtest parancsnokát és egész vezérkarát. – Most mi a fenét csináljunk velük? – tűnődik Porta. – Lőjünk rájuk – javasolja Pici. – Akkor majd megijednek, és elhúzzák a csíkot. Legalább nem lesz bajunk velük! A fene fogja etetni őket! Különben is egy ilyen tábornok sok fejfájást okozhat az embernek. Mielőtt még Papa döntésre juthatna, Löwe főhadnagy is megérkezik. – Mi az istent álldogálnak itt, Beier? – ordítja a toronyból a haragtól falfehéren. – Nem azt mondtam, hogy ne álljanak meg? Vagy Germersheimben akarja tölteni az élete hátralevő részét? – Kérek engedélyt jelenteni, uram, a 2. szakasz elfogott egy altábornagyot a teljes vezérkarával együtt! – Hogy mi? – tátog Löwe, és ezúttal körül is néz. A főhadnagy lepattan a tankról, kisimítja olajfoltos egyenruháját, megigazítja a sapkáját, és előírás szerint tiszteleg az orosz altábornagy előtt. Az orosz viszonozza ezt, és ahogy az úriemberek közt illik, megszorongatja Löwe feléje nyújtott kezét. – Látjátok ezt? – int a tisztek felé Porta. – Egyetlen nagy, korrupt család! Nekik véget ért a háború, Löwe kap egy medált a nyakába, minket meg seggbe rúgnak, amiért a parancs ellenére megálltunk! Nem sokkal később az ezredparancsnok is befut. Nyájasan üdvözli az altábornagyot és vezérkarát, aztán néhány perc múlva továbbterel minket. Az esztelen száguldás folytatódik. – Vajon hová tűnhetett iván? – teszi fel Porta a kérdést, amikor már a sokadik órája nem láttunk egyetlen oroszt sem. – Iván hazament! Elege lett a háborúból, és felpakolt – reménykedik Pici.
Az erdő végtelen óceánként terül el körülöttünk, amikor egy pillanatra megállunk egy dombtetőn, hogy ellenőrizzük az olajszintet. Ez a Tigris egyik gyenge pontja. Ha nincs elég olaj, a motor túlmelegedhet és kigyulladhat. Ahogy egyre mélyebbre hatolunk a rengetegben, úgy válunk egyre szótlanabbakká. Még Porta is csendben van. Egy elhagyatott orosz raktárban megtankolunk, aztán folytatjuk az előrenyomulást. A szemem a periszkóp kémlelőjére tapad már órák óta. Feszülten figyelek, alaposan megnézek minden egyes dombot, minden sűrűbb facsoportot, ami tankelhárító ágyút rejthet maga mögött. A nyomasztó csend még a csatazajnál is jobban megviseli az idegeinket. Porta a legmagasabb sebességfokozatban, padlógázzal vezet, boszorkányos ügyességgel kerülve ki a bombatölcséreket, a kiégett roncsokat, a katonák és a civilek felpuffadt tetemeit. Szerencsénkre a Légiós, aki az élen robog, még időben észreveszi az úttorlaszt és az út két oldalára telepített, új típusú légelhárító ágyúkat, amelyeket az oroszok úgy terveztek meg, hogy tankelhárításra is használni lehessen őket. Háromszáz méterről úgy átviszik egy Tigris páncélját, mintha ott se lenne. Papa megállítja a szakaszt, és a látcsövével szemügyre veszi az akadályt. – Nem tudunk továbbhaladni az úton – jelenti Löwének. – Akkor kanyarodjanak le a tóhoz, és keljenek át ott – jön a válasz. Átcsörtetünk a fák között, és meg sem állunk, míg egy akkora tó nem állja utunkat, hogy tengernek is elmenne. – Nyílásokat szigetelni! – parancsolja Papa. – Schnorkelt fel! Egymással párhuzamosan gázolunk be a vízbe. A Tigris mintegy négy méter mélységig tud merülni a vízben, de ez még nem jelenti azt, hogy biztonságosan haladni is fog benne. Nem egy olyan esetről hallottunk, amikor a tank beleragadt az iszapba, és mire – ha egyáltalán – kivontatták, a legénysége megfulladt. – Egek, ez aztán vizes! – borzong meg Porta. – Ja. Nézd csak! Heringek úszkálnak mindenütt! – kiált fel lelkesen Pici a periszkóp mögül. – Ha megállnánk és kiszállnánk egy percre – mondja Porta –, akkor fellapátolhatnánk néhány vödör kagylót, hogy elkészíthessem nektek őket úgy, ahogy Normandiában zabálják. Csak egy kis hagyma, petrezselyem, turbolya… Papa előhúzza a pisztolyát, és Porta tarkójának nyomja.
– Még egy szó kajákról, és a műszerfalra kenem azt az átkozott berlini agyadat! – Soha nem lesz belőled ínyenc – mondja megvetően Porta. – Határozottan Herr Kamphalterre emlékeztetsz, aki kint lakott a Paderborn melletti rózsa… – Fogd be! – üvölt rá Papa. Ebben a pillanatban a tank hirtelen megáll, és mindenki a falra kenődik. – Mi a franc volt ez? – törli meg vérző homlokát Papa. – Egy bazi nagy komcsi szikla állja utunkat – közli Porta, és elégedetten meghúzza a vizeskulacsát. – Meg tudod kerülni? – kérdezi idegesen Papa. – De vigyázz, mert olyan lágy itt lent a talaj, mint a friss tehénszar! – Ha méltóztatnál nem teleszarni Adolf gatyáját, az sokat segítene – válaszolja Porta, és elfordítja a tankot, olyan iszapfelhőt kavarva, hogy semmit nem látunk. Egy örökkévalóságnak tűnő ideig gurulunk a szikla mentén, míg végre Porta egy megfelelő méretű hasadékot nem talál. Átkelünk, és végre-valahára szilárd talajt érzünk a lánctalpak alatt. Felkaptatunk a partra, biztonságos távolságban a tankelhárító ágyúktól. Egy egész T–34-es század posztol az egyik keresztútnál. Sikerül észrevétlenül megközelíteni őket. Közvetlen közelről, tizenöt méterről nyitunk tüzet rájuk. Olyan alapos pusztítást végzünk, hogy szinte nincs is min átgázolni. Egy orosz zuhanóbombázó raj támad meg minket, de a bombáik egytől egyig célt tévesztenek. Csalódottan elhúznak, mi pedig továbbgurulunk, és meg sem állunk az ezüstösen csillogó folyóig. A folyó tele van elsüllyesztett hajókkal és felfúvódott holttestekkel. Zöldellő partjain tanácstalan gázlómadarak álldogálnak. Gránátok vágódnak be mögénk, földet és kitépett fatörzseket vágva a tanknak. – 2. szakasz a folyónál – jelenti Papa a rádión. – Átkelni! – jön az újabb parancs. – 2. szakasz, kövess! – int Papa a híd irányába. A folyót szegélyező, lángokban álló házak irányából orosz katonák és civilek özönlenek le az útra. Előttük egy falka visítozó disznó. Az állatok félőrültek a félelemtől, azt sem tudják, merre szaladjanak. Az úton tolongó tömeg láttán rémülten visszafordulnak, és beszaladnak egyenesen a lángok közé. A menekülők feltartott kézzel jelzik nekünk, hogy nincs náluk fegyver. Aztán leülnek körénk, és a kémlelőnyílásokra szegezve megkínzott tekintetüket, várják, hogy mi fog történni.
– Most mi a fenét kezdjünk velük? – kérdezi magától Papa a tankokat körülvevő tömeg láttán. – Fegyvertelenek – állapítja meg Heide, de azért nem veszi le a kezét a géppuskáról. – Honnan tudhatnánk? – kétkedik Porta. – Mi a francot csináljak ezzel a népséggel? – kérdezi Barcelona a rádióból. – Annyian vannak, hogy ha akarnák, felkaphatnának minket és elrohanhatnának velünk! – Csak nyugalom – feleli Papa. – Először is tartsátok távol őket. Elég egy mágneses akna, és beindul a láncreakció! – Gyáva férgek! Csúszómászók! – kiabálja megvetően Heide. Porosz katonalelke nem bírja elviselni a látványt. – Ha egy szovjet megadja magát, az hazaárulásnak minősül! – Igen, nagyon úgy néz ki, hogy ezek a szerencsétlenek nem tették magukévá a mintakatona esküjét: „a hazáért meghalni klassz és dicsőséges” – vigyorog Porta. – Dulce et decorum est pro patria mon* – idézi átszellemülten Heide. Egy ódon kávédaráló tűnik fel, és olyan közel repül hozzánk, hogy tisztán ki tudjuk venni a pilóta arcát. Az orosz fenyegetően megrázza az öklét az „árulók” irányába, aztán eltűnik. Néhány perccel később sivítás és dörgés hallatszik, és egy egész gránátsorozat vágódik bele a tömegbe, előkészítve a terepet a napraforgótáblákból kivágtató KV–2-esek és T–34-esek számára. Mintha mi ott sem lennénk, nekiesnek a sajátjaiknak, és halomra lövik őket géppuskával és ágyúval. Valóságos testrészzápor kopog a tankjaink tetején. – Nyírjuk ki a rohadékokat! – üvölti gyűlölettől izzó tekintettel Porta. – A szemét állatok! – 2. szakasz! Minden járműnek! Lőjétek szét őket! – ordítja Papa. – S-gránátot – szólok Picinek. Bumm!, és egy KV–2-es torony nélkül marad. – Jöjj, halál, jöjj hát… – hümmögi a Légiós a rádióból. Egy P–III-as atomjaira robban, aztán két P–IV-es jut ugyanerre a sorsra. A T–34-esek parancsnokai elég okosak ahhoz, hogy a gyengébb tankokra célozzanak, mert azokat messzebbről is meg tudják semmisíteni. Egyre több és több tank lövi és tiporja a fejetlenül kavargó tömeget. A háború véres lakomát ül, és két kézzel tömi ördögi pofájába az emberiséget. Lőszer robban muníciót szállító teherautókban, többtonnás * Édes és dicső dolog a hazáért meghalni. (latin)
lövegtornyok repkednek az égen. Aztán igazi repülők is feltűnnek a nap korongjai mögül, sistergő rakétákkal járulva hozzá az alant tomboló vérengzéshez. A páncélozott gépek sarkában ME–110-esek és YAK-ok jönnek. A páncélosok hanyatt-homlok menekülnek. Soknak nem sikerül; pörögve, sűrű füstcsíkot húzva maguk után a tankok közé zuhannak. Rövid idő leforgása alatt egyetlen „áruló” sem marad életben. Cafatokra lőve, péppé taposva hevernek az úton. – Tornyot három órára, T–34-es – szólal meg Papa. Mint a villám, odafordítom a tornyot, és célba veszem az orosz tankot. Tisztán látom, hogy a gránát átmegy az oldalán, de döbbenetünkre semmi nem történik. – Ágyú. Tölt. Kész – mondja gépiesen Pici, kezében már a következő, fekete hegyű páncéltörővel. Dörrenés és kavargó korditfüst. Ez a gránát is a tankba fúródik. A toronyból láng csap ki, menekülésre késztetve a T–34-es személyzetét, pontosabban hármójukat. A tank mögött keresnek fedezéket. Az egyiknek lángol az egyenruhája. Heide lőni kezdi őket a géppuskájával, de elvéti a célt. Az oroszok rohanni kezdenek az ellenkező irányba. Heide elereszt egy újabb sorozatot. Ezúttal is mögéjük lő. – Elég a szarakodásból! – szól rá Papa. – Ne legyünk kegyetlenebbek, mint amennyire feltétlenül annak kell lenni! Vörös lángok nyalják körbe az orosz tankot, és dől belőle a sűrű fekete füst, de rémületünkre mozgásba lendül, és egyenesen felénk tart. Kézi vezérlésre állítom a tornyot, és rálövök három repeszgránátot. Egyik sem talál. – Ez teljesen megőrült? – hergeli fel magát Porta, és a legmagasabb fokozatba váltva tövig nyomja a gázpedált. A Tigris hétszáz lóereje megugrik, és szélsebesen vágtatni kezd a felénk rohanó T–34-es irányába. – Állj! – ordítja Papa. – Te vagy az, aki megőrült! – Pofa be, és figyelj! – morogja Porta. – Ez személyes ügy egy német és egy orosz tankvezető közt. Ha félsz, akkor szállj ki! Most megmutatom ennek a gyengeelméjűnek, hol vásárolta Mózes apánk a sört! Még soha nem végeztem el finomcélzást ilyen gyorsan. A lövedék egy kilométer per másodperces sebességgel kivágódik a csőből, és tornyon kapja a T–34-est. Szikrák és szilánkok pattannak szét, de maga a lövedék is megpattan, és visítva a felhők felé veszi az irányt. A lángoló T–34-es megállíthatatlanul közeledik.
– Ez tényleg megőrült, vagy maga a sátán vezeti azt a tankot! – kuporodik le félelmében a rádió alá Heide. Iszonyatos kongással-csörömpöléssel egymásba rohanunk. Pillanatok alatt körbenyal minket a tűz, és fekete füst tódul be a tank belsejébe. – Tolasson! Tolasson! – ordítja Löwe a rádióból. – Mi a fenét csinál? Egy pillanatig úgy tűnik, mintha az egész harctér elcsendesült volna, hogy megnézze, mit művelünk. Mintha az egész vidék lélegzetvisszafojtva várná, mikor fog levegőbe repülni egyszerre kéttanknyi lőszer és üzemanyag. Porta megpróbál elhátrálni az orosz tanktól, de az nem tágít. Levakarhatatlan. – Ugorjunk ki, mielőtt még berobban a benzin! – kiáltja rémülten Heide, és már nyúl is a búvónyílás felé. – Nyílásokat lezárni! – dörren rá Papa. – Senki nem hagyhatja el a tankot az én engedélyem nélkül! – Mi a fene folyik itt? – bambul bele Pici a periszkópba. – Most feketére fogja sütni a seggünket egy T–34-es vagy mi? – Jól markoljátok meg a farkatokat – vigyorog Porta –, mert most akkorát fogunk repülni iván szomszéddal, mint még soha! A füst és a hőség elviselhetetlen. A kémlelőnyílások mintha egy kemence belsejébe néznének. Porta mindent elkövet, de képtelen elszakítani minket a T–34-esről. – Pörkölj oda neki egyet, Sven, az isten szerelmére! – kér Porta. – Lődd le azt a rohadék kommunistát a föld felszínéről! – Nem tudom – felelem kétségbeesetten. – Az a szar ágyúcső föléje nyúlik. – Azért próbáld csak meg. Hátha megijed, és elhúz innen! – S-gránátot – utasít Papa. – Hátha a torkolattűz begyújtja az egyenruháját! A lövedék elhagyja a csövet, de ahogy sejtettem, a legcsekélyebb hatással sincs a T–34-es öngyilkos hajlamú sofőrjére. Éppen ellenkezőleg: gázt ad, és felhajt a Tigris orrára. – Ez a seggében hordja az agyát! – kiált fel döbbenten Porta, amikor az égő tank ránk mászik. – Nem vihetjük magunkkal! – Szét fogja trancsírozni az ágyúmat! – kiáltom remegő hangon. És valóban, az ágyú fémes csikorgással kiszakad a helyéről. – Viszlát, ágyú! – morogja Porta, és előremenetbe kapcsol. A Tigris üvöltve nekiugrik a T–34-es hasának, és a hátára fordítja. A lendület ereje átrepít minket rajta. Még szerencse, mert alig távolodunk el tőle, akkorát
robban, mint egy háborgó tűzhányó. A tűz elszippantja előlünk a levegőt. A rádió, kábelek, lőszerek, műszerek repkednek a fejünk körül. Olaj és benzin spriccel az leszakadt vezetékekből. A tank belseje úgy néz ki, mintha tíz szilaj ördögfióka tett volna látogatást benne. A dőlésmutató és az ágyúszán közé szorulok. Pici szabadít ki egy feszítővassal. Félelemtől reszketve lefekszem a padlóra. A szívem ki akar ugrani a helyéről. Papa az ölembe lök egy tűzoltó készüléket. Mind az öten spriccelni kezdjük a habot a lőszerrekeszek irányába terjedő lángokra. – Forduljunk meg – mondja Papa. – Ha kiszállsz és tolod, akkor nincs akadálya – feleli Porta. – A motor ezer darabra tört. – És a rádió? – Ócskavas – krákogja szánalmasan Heide. – A fenébe! Nem lehet megjavítani a motort? – Ez jó kérdés, de nem segíthetek – közli önérzetesen Porta. – A szolgálati szabályzat kiegészítése kimondja, hogy a Tigris tankon csak arra feljogosított szerelő végezhet nagyobb javításokat. – Mégse maradhatunk itt! – robban ki Papa. – Nem? Pedig olyan békés itt most, hogy a sok őrült odébb csattogott újabb csatákat vívni – néz körül elégedetten Pici. – Ide hallgass, Porta – próbál a szép szó erejével hatni Papa. – Te meg tudod javítani a motort, ha akarod. Olyan nagy baja azért nem lehet. Segíteni fogunk neked, amiben csak tudunk. – Én ragaszkodom a szolgálati szabályzathoz – mondja konokul Porta, és jóízűen beleharap a körbejáró kolbászba. – Nekem mindössze kapcsológombokat és olajat szabad cserélni, most viszont a hengerfejekről van szó! Ahhoz pedig Joseph Porta, isten kegyelméből tizedes, nem nyúlhat hozzá! Ezt mondta az a sok nagyokos! – Itt hagyni is tilos a Tigrist! – kiáltja kétségbeesetten Papa. – Akkor robbantsd fel – javasolja Porta. – Azért van az a sok robbanótöltet a toronyban. – Nagyon jól tudod – feleli paprikavörösen Papa –, hogy csak akkor lehet megsemmisíteni, ha már teljesen használhatatlan és nem vontatható! Porta kinyújtózik a padlón, és rágyújt egy cigarettára. Az, hogy szökik a benzin, a legkevésbé sem zavarja. – Ha ideért a vontató, ébresszetek fel. – Elég a színjátékból! – veszíti el a türelmét Papa. – Nézzük meg azt a motort! Kifelé mindenki! Porta vidáman körbeugrálja a tankot és közben énekel:
Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei… Miután visszatért, leül Papa mellé a fűbe, és közli: – Az egyik lánctalp valahol Moszkva felett lehet mostanra. Két görgő dettó, az ágyú pedig olyan löttyedten lóg, mint egy szerzetes pöcse. – A fenébe! Ha felrobbantjuk, hadbíróság elé állítanak minket! Valakinek vissza kell mennie vontatóért. – Van egy ötletem – kuncogja el magát Pici. – Olyan egyszerű és kézenfekvő, hogy az már zseniális! – Te jóságos ég – nyög fel Porta. – Te és a te ötleteid! Mindig gáz lesz belőlük! – Ki vele – mondja Papa, aki bármilyen őrültségre hajlandó, csak meg tudja oldani a helyzetet. – Ott, a tölgyfasoron túl egy lesántult T–34-es dekkol – magyarázza Pici. – A négy cimbora meg a belsejében rontja a levegőt, és csak les kifelé a kémlelőnyílásokon, mint egy hadiösvényen lévő indián törzsfőnök! Mi lenne, ha átbattyognánk hozzájuk, és megkérnénk őket, hogy lőjék szét a tankunkat! Akkor senki nem mondhatná azt, hogy ok nélkül hagytuk magára! – Én nem akarok tudni róla! – óbégatja Heide. – Ez a legocsmányabb szabotázs, amiről eddig hallottam. A fejetekbe fog kerülni.! Őrültek vagytok! – Te meg hülye vagy, mint egy rakás tehénszar, Julius – feleli gúnyosan Pici. – Ha a Führernek is csak annyi esze lenne, mint neked, már régen elvesztettük volna ezt a kurva háborút. – Nem is olyan rossz ötlet – állapítja meg Papa a T–34-est nézve, melynek tornyából egy bőrsapkás fej óvakodik elő. – Csak meg kell lengetni valami fehéret – mondja derűlátón Pici. – Abból a hülye is tudhatja, hogy boltolni akarnak vele! – Látszólag komplett őrültség – motyogja Papa –, de ha ügyesen csináljuk... Azok négyen kitüntetést kapnak, mert megsemmisítettek egy Tigrist, mi meg megússzuk a hadbíróságot. De miért nem lőttek még ránk eddig? – Világos, mint a vakablak! – feleli fülig érő szájjal Porta. – Elszállt a lánctalpuk, akárcsak a miénk. Nem tudnak mozdulni, és onnan, ahol vannak, nem láthatják, hogy az ágyúnk is szarrá ment. Azt hiszik, hogy ha az első lövésük mellétalál, akkor szétlőjük a seggüket, mielőtt még megvakarhatnák. – Egye fene! – dönti el Papa. – Próbáljuk meg!
Pici lelkesen meglengeti a fehér zászlót. Nem sokkal később az orosz tank tornyából is előbukkan egy fehér ruhadarab. – Átkozott legyek – kiáltja döbbenten Papa. – Ezek hajlandóak szóba állni velünk! – Úgy érzem magam, mint a zsidó kölyök kutyája, amikor beleszagolt egy arab seggébe – dünnyögi Julius Heide. – Nem állhatunk szóba egy untermenschcsel. Ezekkel nem tárgyalni kell, hanem meg kell semmisíteni őket! Ez a Führer parancsa! – Akkor búj oda a fa mögé, és sírd ki magad, mert most le fogjuk szarni a Führer parancsát – mondja neki megvetően Pici, és még egyszer meglengeti a zászlót. – Hadd vigyem át a maradék kolbászt és a konyakot – vállalkozik a küldetésre Porta. – Míg odamegyek, meg ne álljon a kezedben az a zászló! Te pedig, Julius, nehogy megpróbálj keresztbe tenni, mert szétrúgom a töködet! – A konyakkal és a kolbásszal a hóna alatt a tölgyfák mögött megbúvó T–34-es felé indul. Egy nyurga, lobogó vörös szakállat viselő őrmester ugrik le az orosz tankról és indul el óvatosan Porta felé. A többiek közben egy látcsővel pásztáznak minket. Mi ugyanezt tesszük. Porta és a rőt szakállú félúton találkoznak. Egészséges, de kordában tartott gyanakvással kezet ráznak, aztán Porta felajánlja a konyakot, és letör egy darab kolbászt. Az őrmester egy üveg vodkát húz elő a zsebéből. Palackot cserélnek. Néhány szomjas kortyintás, és már az ölelgetés és puszilkodás stádiumában vannak. Isznak még egy kicsit, aztán nevetgélve odajönnek hozzánk. – Béke van, most már nem kétséges – jelenti ki győzedelmesen Pici. – A többiek meg kinyalhatják a seggemet. – Gregorij Polesajev őrmester, 43. páncélos-gárdadandár – mutatja be Porta az oroszt olyan széles gesztussal, hogy majdnem hanyatt vágódik. Félénken üdvözöljük az őrmestert, aki vörös szakállával és fekete szemével egy virgonc ördögre emlékeztet bennünket. Porta megmutatja neki a Tigrist. Az orosz leplezetlen csodálattal bámulja a berendezést, és megjegyzi, hogy nagy kár, hogy a németek nem oroszok. – Egy ilyen tankkal már Párizst és Londont is elértük volna! – állítja. Nem sokkal ezután a legénység másik három tagja is átjön hozzánk. Leülünk a kiégett tarlón, megosztjuk egymással az elemózsiánkat és persze az innivalónkat, s kitárgyaljuk a világ dolgait, na meg a nőket. Porta még azt is elmagyarázza nekik, hogyan kell kaviáros rántottát és pezsgős kagylót készíteni.
Hajnalban válunk el, miután végignéztük, hogy lövik ripityára a Tigrisünket. Öt gránátot kellett beleereszteniük, hogy kigyúljon. Utána segítettünk nekik megjavítani a T–34-es törött lánctalpát. – Daszvidania! – kiabálják, mielőtt eltűnnék a fák között. Még hallótávolságban vagyunk, amikor a tank Otto-motorja feldübörög, majd távolodva elhalkul. – Remélem, nem fognak belerohanni a fiúkba – jegyzi meg Porta. – Igazán sajnálnám, ha szétlőnék a seggüket. Leülünk egy kidőlt fatörzsre, és álmodozón a tavat bámuljuk. Egyedül Heide morcos. Szóba se akar állni velünk. Vége