SVEN HASSEL: GESTAPO

SVEN HASSEL: GESTAPO

A mű eredeti címe: GESTAPO Copyright © 1972 by Bantam Books, Inc. All rights reserved! A fordítás a Bantam Books 1972. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Borító: © AQUILA ISBN: 963 9073 87 3 Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Tótisz András Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann A nyomás a Kinizsi Nyomdában készült. Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

2 Prológus Mögülünk idehallatszott a harc zűrzavara. Pici és a Légiós ottmaradtak hátvédnek, mi, a többiek igyekeztünk tovább. Ők ketten a bokrok közt, a sűrű aljnövényzet rejtekében feküdtek, és vártak. Aztán négy orosz katona bukkant fel a fák között. Mindannyian az NKVD zöld jelvényét viselték. Nagyon fiatalok voltak még, nagyon lelkesek, és a vadászat mámora megrészegítette őket. Már ott jártak, ahol az ösvény kanyarodik, s a Légiós némán lefelé fordította a hüvelykujját. Pici diadalmasan elvigyorodott. Mindkettőjük géppisztolya ugyanabban a pillanatban robbant bele a csendbe. Pici talpra ugrott, és csípőjéhez szorítva a géppisztoly agyát, kaszálni kezdett. Egész izmos teste remegett a fegyver rúgásaitól. A Légiós nyugodt volt, mint mindig is akció közben, s egyik véget nem érő haláldalát dudorászta. Az oroszok arcra buktak a nedves talajon. Mire a golyózápor megszűnt, már csak ketten mutatták az élet jeleit; Pici odalépett hozzájuk, hogy befejezze a munkát. Elmulaszthatatlan elővigyázatosság volt ez ezekben a háborús időkben. Ne kíméld a sebesülteket se, mert még egy haldokló is el tud sütni egy fegyvert, vagy el tud hajítani egy kézigránátot! – Sajnálom, cimbora – nézett le szenvtelenül a halott katonákra Pici. – Nem kockáztathatunk, bármennyire is szeretünk titeket. – Ez van – morogta a Légiós. – Golyót eresztettek volna belénk, ahogy hátat fordítottunk nekik. A szakaszunkat egy dáridó közepén lepték meg az oroszok. Porta születésnapját ünnepeltük az egyetlen módon, ahogy lehetett – vedeléssel –, és nem voltunk olyan állapotban, hogy visszaverjük az orosz őrjárat váratlan támadását. Ráadásul csak akkor kaptunk észbe, amikor az ablaküveg szilánkjai az arcunkba csapódtak, és négy félelmetes PM tátongó szája meredt ránk. Ösztönösen a padlóra vetettük magunkat, és eltakartuk a fejünket. A Légiósnak és Picinek még volt annyi lélekjelenléte, hogy kihajítson néhány kézigránátot a bezúzott ablakon, de ennek ellenére máig érthetetlen a számomra, hogyan maradtunk életben. Még mindig remegett a térdünk a sokktól. Az erdő másik végében gyűltünk egybe. Nyolcan hiányoztak közülünk. – Én láttam kettőjüket a padlóra zuhanni – állította Porta. Néhány pillanat erejéig azon tűnődtünk, vajon mi történhetett a többiekkel. Pici jelent meg. Egy rúgkapáló orosz hadnagyot vonszolt maga után, Papa pedig határozottan közölte, hogy magunkkal visszük mint foglyot. Röviddel azelőtt, hogy elértük volna az aknamezőt, hallottuk, hogy a hadnagy felkiált, Pici pedig röhögni kezd. Papa dühösen elkáromkodta magát. Pár másodperccel később Pici előjött a bokrok mögül – egyedül. – A disznó meg akart szökni – magyarázta vidáman. – Ő akarta, nem? Nem szóltunk. Láttuk Pici zsebéből kilógni a drót végét – az acéldrótét, mely olyan sokszor jól jött neki. Valahányszor gyorsan, csendben akart megölni valakit... – Megfojtottad a szerencsétlent? – kérdezte hitetlenkedve Papa. Pici vállat vont. – Mondtam – dörmögte. – Meg akart szökni. – Más szóval, meggyilkoltad – állapította meg Stege.

3 I. A spicli Mi, akik még megmaradtunk az 5. századból, a hasunkon feküdtünk az almafák alatt, és a közeledő tartalék sereget figyeltük közönyösen. Negyedik napja vártunk rájuk, s annyira belefásultunk ebbe, hogy már az se érdekelt volna minket, ha nem jönnek. Leszálltak a teherautókról, és kettős sorba fejlődve lassan közeledtek felénk az úton. Az egyenruháik és a fegyvereik vadonatújak voltak, tökéletesek, csillogóak, szinte hihetetlenül szüzek. Unottan szemléltük őket. Egyikünk se tett rájuk megjegyzést, de nem is volt szükség erre: a közeledő katonák magukért beszéltek. Nyilvánvaló volt, hogy semmi közös nincs bennünk. Mi katonák voltunk, ők pedig dilettánsok. Ezt bizonyította az a gondosság, amivel a felszerelésüket cipelték, ezt bizonyították fényesre suvickolt, merev bakancsaik. Olyan tükörfényesek és olyan használhatatlanok voltak! Senki nem jutna messzire egy ilyen bakancsban. Meg kell keresztelni őket vizelettel, nem is egyszer – ez a bőr megpuhításának és egyben ápolásának a legjobb módja. Vegyük például Porta bakancsát, amely ideális példája a katona lábbelijének. Olyan puha volt, hogy még a lábujja mozdulatait is látni lehetett benne. És még ha bűzlött is a vizeletszagtól, ez alacsony ár volt a kényelemért. – Olyan szaga van, mint egy vizeldének! – szólt rá Portára egy parádé alkalmával félszemű ezredesünk. Megjegyzése ellenére nem tiltotta meg nekünk, hogy továbbra is saját gyártmányú ápolószerrel kezeljük a bakancsainkat. Túl régóta volt katona ahhoz, hogy ne tudja, a lába teszi a katonát. Pici oldalba bökte a Légióst. – Szerinted honnan szedték ezeket össze? Mindjárt hülyére röhögöm magam! A ruszkik szétszedik őket, mielőtt még eltáthatnák a szájukat. – Fontoskodóan a Légiósra kacsintott. – Ha mi nem lennénk itt, az olyan fickók, mint te meg én, cimbora, akkor már régen elvesztettük volna ezt a háborút. Papa, aki egy csenevész fa alatt próbált menedéket keresni a zuhogó eső elől, elnevette magát. – Legfőbb ideje, hogy megkapd a lovagkeresztet, mi? Egy ilyen hős, mint te! Pici megvetően a földre köpött. – Lovagkereszt! Tudod, hova tűzhetnék! A seggükbe! Le se szarom. A menetoszlop felől kiabálás hallatszott. Az egyik közlegénynek –alacsony, törékeny figura volt, mintha az aggok házából sorozták volna be – leesett a sisakja. Hatalmas csörömpöléssel gurult az úton. A rémült kisöreg a lejtőn visszafelé guruló sisak után totyogott. – Vissza a helyére! – ordította vörös arccal egy Oberfeldwebel. – Mégis, mi a fenét gondol? Az öregfiú megtorpant, a sisakról a gutaütés határán álló Oberfeldwebelre nézett, aztán ismét a sisakra, de végül engedelmesen visszaállt a helyére. Az Oberfeldwebel komoran bólintott, aztán folytatta az ütemes sípolást, és időnként élvezettel ráordított a biztos halálba tartó szerencsétlen amatőrökre. Ahogy őket figyeltem, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a törékeny kis vénember a teljes lelki és testi összeomlás szélén áll. A sisak elvesztése talán az utolsó csepp volt a pohárban. Ohlsen hadnagy, a századparancsnokunk a frissen érkezett tartalék századot vezető hadnaggyal csevegett. Egyikük se figyelt fel az incidensre, egyiküknek se tűnt fel, milyen rossz állapotban van az öreg. És ha észre is vették volna, mit tehettek volna érte? A háborúnak ebben a szakaszában az effajta események mindennaposak voltak.

4 Az öregember egyszer csak térdre rogyott, majd négykézlábra ereszkedett, és úgy próbált tovább menni. A társai aggodalmas pillantásokat lövelltek feléje. Az Oberfeldwebel odarohant hozzá, és ráüvöltött: – Felállni! Mi az istent képzel, hol van? Nem piknikezni jöttünk! Az öreg szivar azonban nem mozdult. Lefeküdt a földre, és szívszaggatóan zokogni kezdett. Akkor se mozdult volna, ha kivégzőosztaggal fenyegetőznek: nem volt ereje hozzá. – Jól van – morogta az Oberfeldwebel föléje magasodva. – Ha így akarja, hát rendben. Úgy látom, egy-két dolgot még meg kell tanulnia. Azt hiszi, kimerült, mi? Nos, majd meglátjuk, mit fog csinálni, ha egy egész ezrednyi orosz rohan maga felé előreszegezett szuronnyal. Akkor majd járni fog keze-lába, mint a motolla! Most pedig – ordította el magát – kapja fel azt az ásót! Mozogjon, ha nem akarja, hogy az oroszok szétlőjék a beleit! A vén trotli engedelmesen az ásójáért nyúlt. Nekifogott ásni. Mulatságos és szánalmas volt egyszerre. Evvel a tempóval a következő ezer évben se lett volna kész a fedezékével. A szabályzat értelmében egyetlen katona kezében se lehetett ásó tizenegy és fél percnél tovább. Persze, ennél kevesebb is elég volt, ha az ember a fronton szolgált, mint mi – és elégnek is kellett lennie, ha életben akartunk maradni. Akkora gyakorlatunk volt az ásásban, hogy akár világbajnokok is lehettünk volna. A lyukak, amiket ástunk, gyakorlatilag egybefüggő vonalat alkottak a spanyol határtól egészen a kaukázusi Elbrusz csúcsig. Ráadásul a legváltozatosabb terepen ástuk őket. Homokban, hóban, agyagban, sárban, jégben – ami csak eszedbe jut, mindenben ástunk lyukat. Pici különösen kiemelkedő volt ebben a sportágban. Hat perc és tizenöt másodperc alatt kiásta magának a fedezéket, és azzal kérkedett, hogy sokkal hamarabb is meg tudná csinálni, ha egy kicsit jobban nekifeküdne. Lehet, hogy tényleg így volt, sohase bizonyította be, azon egyszerű oknál fogva, hogy Pici csúcsát senki nem döntötte meg, és neki nem volt kedve saját magával versenyezni. Az Oberfeldwebel a bakancsa orrával meglökte az öreget. – Gyerünk, nagypapa, nem a homokozóban van. Ha ilyen gyorsan fogja csinálni, halottak leszünk, mielőtt még lekaparta volna a felső termőréteget! Nagypapa erre kiadta a lelkét. Csak úgy, anélkül hogy engedély kért volna rá, lefeküdt és meghalt. Az Oberfeldwebel őszintén döbbentnek látszott. Beletelt jó néhány másodpercbe, mire a két legközelebbi ember felé fordult, és rájuk mordult, hogy emeljék fel a holttestet. – Katonáknak nevezik magukat – motyogta. – Az ég óvja Németországot, ha ezek akarják megvédeni. De várjatok csak, ti szarháziak! Majd én embert faragok belőletek! Huhn Oberfeldwebel, Bielefeld ostora, várakozóan összedörzsölte a két tenyerét. Nemigen akadt olyan újonc, akiből ő ne tudott volna embert faragni. Az öregnek adott kezelés végeredményben megtette a hatását: a többiek közül senki nem mert elájulni. – Szívtelen gazember – jegyezte meg Porta a rend kedvéért, aztán teletömte a száját juhkolbásszal, amit egy halott orosz tüzértől szedett el. Mindannyian juhkolbászt zabáltunk. Penészes volt, sós, és kemény, mint a kő, de azért jólesett. Félig elrágcsált kolbászomra sandítva eszembe jutott az alkalom, amikor beszereztem. Még csak öt napja volt, de nekem úgy tűnt, mintha már öt hónap telt volna el azóta. Egy sűrű erdősávon nyomultunk át, amikor belebotlottunk az orosz tábori ütegbe. Szokás szerint a Légiós vette őket észre elsőként. Olyan gyorsan és nesztelenül

5 támadtuk meg őket, mint Fenimore Cooper indián hősei, levágva őket kandráinkkal – kétélű szibériai késeinkkel. Mire végeztünk mindőjükkel, úgy nézett ki a hely, mintha bomba csapódott volna be közéjük. Derült égből lecsapó villámként leptük meg őket. Egy tisztáson feküdtek – aludtak, napoztak, lazítottak, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna a világon. A parancsnokukat a küzdelem zaja csalta elő a kunyhójából. Mielőtt felbukkant volna az ajtóban, hallottuk, hogy odakiáltja a helyettesének, egy hadnagynak: – Részegek az ebadtái! Már megint a vodka! Ezek voltak az utolsó szavai. Ahogy kilépett a kunyhóból, egyetlen jól irányzott suhintás elválasztotta a fejét a nyakától. A szétszakított főerekből gejzírként spriccelő vér fröcskölt a levegőbe. A parancsnok mögött álló hadnagy automatikusan a bokrok felé vetette magát, de Heide már rajta is volt a kandrával, és az orosz zsákként zuhant a földre. A mészárlás végére merő vér volt a ruhánk, a tisztás pedig úgy nézett ki, mint egy vágóhíd. Néhányan össze is hánytuk magunkat, ahogy szemügyre vettük munkánk eredményét. A kiontott vér és a kifolyt zsigerek undorító szagot árasztottak, és a legyek sűrű, fekete rajokban már el is leptek minden négyzetcentiméternyi csemegéznivalót. Kétlem, hogy akadt köztünk olyan, aki szerette a kandrát, de bizonyos körülmények közt kiváló fegyvernek bizonyult. A Légiós és Barcelona tanították meg nekünk a használatát. Leültünk a lőszeres ládákra, háttal a hulláknak. Annyira finnyásak azért nem voltunk, hogy megtagadjuk magunktól az élvezetet, amit az orosz kolbász evése és az orosz vodka ivása jelentett. Egyedül Hugo Stegének nem volt étvágya. Stegét gyakran cukkoltuk, mert jó nevelést kapott, és okos ember hírében állt. Afféle értelmiségi volt. És azért is, mert soha nem hallottuk káromkodni. Már ez magában abnormálisnak számított, de még furcsábban néztünk rá, amikor Pici felfedezte, hogy Stege minden étkezés előtt kezet mos. Papa a tekintetével felmérte a kolbászhegyeket és a vodkával teli rekeszeket. – Magunkkal visszük őket – döntötte el. – Ezeknek a szerencsétleneknek már úgyse lesz szükségük rájuk. – Könnyebb haláluk volt, mint egyeseknek – jegyezte meg a Légiós, végigsimítva a kandrája pengéjén. – Ezekkel lehet a leggyorsabban megölni egy embert. – Én undorítónak találom – mondta elcsukló hangon Stege, majd harmadszor is rókázni kezdett. – Ők tehetnek róla – érvelt Porta. – Napoztak, kikapcsolt aggyal, a seggükbe dugott hüvelykujjal. Háború van, ha elfelejtetted volna! Az is előfordulhatott volna, hogy mi fekszünk itt a helyükben, lenyiszált fejjel. – Ettől még undorító – makacskodott Stege. – Mit akarsz, mi a fenét csináljunk? – förmedt rá Porta. – Azt hiszed, nekem szórakozást jelent kiontani más emberek belét? Azt hiszed, én szeretem ezt az életet? Kérdezte tőled valaki, amikor berángattak a kibaszott seregbe, vette magának a fáradságot valaki, hogy megkérdezze, szeretsz-e embereket öldösni? Stege fáradtan megrázta a fejét. – Kímélj meg minket a filozófiádtól, kérlek. – Miért? – kérdezte a Légiós, szája egyik sarkából a másikba görgetve a cigarettáját. – Lehet, hogy elcsépeltnek fog tűnni, amit mondok, de attól még igaz: azért vagyunk itt, hogy öljünk, akár tetszik ez nekünk, akár nem. – Emellett – tette hozzá Porta, mérgesen az orrát kerülgető légyraj közé csapva –, nem emlékszem rá, hogy valaha is visszahúzódtál volna, amikor ritkítani kellett az oroszokat. És amikor azt – mutatott Stege kandrájára – elszedted a halott orosztól?

6 Mire kellett neked, ha nem azért, hogy ölj vele? Vagy csak a körmödet akartad pucolni vele? Azért tetted rá a kezed, hogy szükség esetén beleállíthasd valakibe. Ahogyan mi is. Papa feltápászkodott, és türelmetlenül biccentett. – Gyerünk. Elszaladt az idő. Kelletlenül morgolódtunk, de azért felálltunk, és libasorba fejlődve követtük Papát. Folytattuk az utunkat a fák közt; Pici és Porta, akik szokásukhoz híven hátramaradtak egy kis zabrálás kedvéért, valamivel később csatlakoztak hozzánk. Az arckifejezésük arról árulkodott, hogy volt köztük egy kis nézeteltérés, amiből Porta került ki győztesen: ő két aranyfogat mutogatott nekünk büszkén, míg Picinek csak egy jutott. Papa ezúttal is letolta őket, de egyikük se volt az a fajta, akiből a lelkifröccs könnyeket csal elő. – Előbb-utóbb még lelőlek titeket! Rosszul vagyok tőletek! Kirángatni a halott emberek fogát! – Nem mindegy nekik, ha egyszer úgyis halottak – felelt vissza Porta mérgesen. – Te se hagynál ott egy arany karikagyűrűt, nem? Vagy egy bankjegyet! Mi a különbség? Papa tehetetlenül füstölgött. Ugyanolyan jól tudta, mint bármelyikünk, hogy minden századnak megvoltak a maga „fogorvosai”, akik harapófogóikkal rendszeresen körbelátogatták a halottakat. Most pedig, öt nappal később, itt ültünk a gyümölcsfák alatt, és a juhkolbászt majszolva, esőköpenyeink alá húzott nyakkal a tartalékosokat bámultuk. Ezek az esőköpenyek a legváltozatosabb célokat szolgálták. A szükség függvényében használtuk őket köpenyként, sátorként, álcaként, takaróként, függőágyként, szemfedélként vagy zsákként, hogy a felszereléseinket cipeljük bennük. Az esőköpeny volt az első holmi, amit a katona kezébe nyomtak, és egyben a legértékesebb is. Porta oldalra tekerte a fejét, és felpislantott a nedves égboltra. – Átkozott eső – zsémbelődött. – Átkozott hegyek. A legrosszabb terep, és nekünk épp itt kell lenni. – Az ellenkező irányba, a szomszédja felé csavarta a fejét. – Emlékszel Franciaországra? – Epekedőn sóhajtott egyet. – Ember, az aztán nem volt semmi! Csak ültél a seggeden a napsütésben, bort iszogattál, a tehenek meg közben békésen legelésztek... Nem volt semmi, he? Istenem, micsoda dolgunk volt nekünk ott! Heide a kolbászával figyelmeztetően Huhn, az öreget halálra kínzó főtörzsőrmester felé intett. – Ezzel még sok bajunk lesz – jósolta. – Érzem a csontjaimban. – Senki se cseszegethet úgy minket, hogy ne fizessen érte! – mordult el Pici. Haragosan Heide kolbászának az irányába nézett. – Próbálja csak meg, és megkapja, amit érdemel. Egyvalamiben nagyon jó vagyok, éspedig a hozzá hasonló patkányok kinyiffantásában. – Másra nem is leszünk jók, mire a háború véget ér – kesergett Stege. – Mindent kiölnek belőlünk, csak az ölést nem. – Ennek is hasznát veheted – gúnyolódott Pici. – Még békeidőben is szükség van profi gyilkosokra, nem igaz? – bökte oldalba a Légióst. A kérdezett szótlanul bólintott. Stege megvetően hátat fordított nekik. A hadnagy, aki idevezette az erősítést, felsorakoztatta a katonákat, hogy átadja őket új parancsnokuknak. Láthatóan nem óhajtott túl sokáig elidőzni a körünkben – a

7 környék meglehetősen ártalmas volt az egészségre. Az előtte felsorakozott emberek totális közönnyel eresztették el szavait a fülük mellett. – Nos, emberek, most már maguk is a fronton vannak, és hamarosan megütközhetnek a birodalom ellenségeivel. Adott a lehetőség, használják ki! Most visszanyerhetik a jó hírüket, tisztára moshatják a nevüket, hogy egyszer majd újra szabad emberekként élhessenek a hazájukban. Ha jó magatartást tanúsítanak, minden bejegyzés törölve lesz a priuszukból. Csak maguktól függ! – Megköszörülte a torkát, szigorú tekintettel végigmérte a katonákat. – Bajtársak, a Führer nagy ember! Tökéletes csend fogadta kijelentését. Aztán Porta gonosz kacaja robbant ki az esőköpeny alól, és elcsíptem egy halkan elmormolt „lófaszt!” is. A hadnagy felénk perdült, arcát és agyát elöntötte a vér. Megmerevedett, keze automatikusan a pisztolytáskájára csúszott. Végül mégis visszafordult a saját zsivány bandájához. – Ne higgyék, hogy itt lapíthatnak! Minden tettük nyilvántartásba lesz véve! – Rövid szünetet tartott, hogy az emberek kellőképpen megemészthessék ezt. – Ne okozzanak csalódást a Führernek! Egyedül magukon múlik, hogy jóvá teszik-e bűneiket, amiket Adolf Hitler és a birodalom ellen elkövettek. – Vett egy mély lélegzetet, s közben felénk pillantott. Mintha egy félkegyelművel meg egy ravaszdi rókával nézett volna farkasszemet: Pici és Porta meredtek rá ellenségesen. A hadnagy egy pillanatra elsápadt, de rendületlenül folytatta: – Németország legderekabb fiai, legbátrabb katonái mellett harcolhatnak, és jaj lesz annak, aki gyávának bizonyul! A monoton monológ tovább folytatódott. Papa elismerően bólintott. – Ezt már szeretem. A legderekabb és legbátrabb német férfiak! Pici és Porta! Ez kész röhej! Pici sértődötten felült. – Mi olyan mulatságos benne? Nem kérdés, hogy én vagyok anyám legjobb és legbátrabb fia... – Az ég óvjon minket az ilyen családoktól! – Heide megborzongott. – Fogadni merek, hogy te vagy az egyetlen! – Most már igen – ismerte el Pici. – Mi történt a többiekkel? – kíváncsiskodott Porta. – Megölték őket? – Elmondom neked. Az első, amilyen hülye volt, önként elment a Gestapóra. Önként, érted!? Átkozott seggfej. Stadthausbrücke 8. szám – mesélte, mintha a cím örökre belevésődött volna az emlékezetébe. – Behívták, hogy feltegyenek neki néhány kérdést holmi falra festett jelszókkal kapcsolatban. Szerette az ilyesmit, jelszavakat mázolni a falakra. Elég az hozzá, hogy elment egy szép nap, és soha többé nem láttuk. Ami pedig a másikat, Gertet illeti... – Megvetően megrázta a fejét. – Tudjátok, mit csinált a barom? Mindannyian biztosítottuk róla, hogy nem tudjuk. Pici fintorogva folytatta: – Önként beállt a haditengerészethez. Egy tengeralattjáróban végezte. – Mi lett vele? – kérdeztem. Pici a földre sercintett. Nemigen díjazta a hősöket. – Elsüllyedt a kibaszott hajóval, még '40 elején. Dönitz tengernagytól kaptunk is érte egy levelezőlapot. Rém aranyos volt. Az írta: A Führer köszöni Önöknek. És volt rajta egy imádnivaló fekete keret, meg minden. – Váratlanul elröhögte magát. – Fogadjunk, hogy nem is sejtitek, mi lett a sorsa! Picit ismerve sejtettük, de nem akartuk lelőni a poént. – Az öreglány kitörölte vele a seggét. Kiment egy nap a budiba, rájött, hogy nincs papír, mire kiáltott nekem, hogy vigyek valami puhát. Nem találtam se újságpapírt,

8 se semmi mást, úgyhogy fogtam a tengernagy levelezőlapját, és belöktem neki az ajtó alatt. Miután kijött, szitkozódott, akár egy kocsis. A levelezőlap összevissza karcolta a seggét. Kemény és durva volt, aszonta. Kemény és kibaszottul durva. Elismerően röhögtünk a kedvéért. – Így hát te maradtál egyedül – mondtam, miután elcsitultunk. – Ez a helyzet – bólogatott büszkén Pici. – Tizenkettőből egyedül én. Néhányukat a Gestapo kapta el. Hárman a tengerbe fulladtak. A két legkisebb kölyök összeégett egy RAF-bombázás alatt. Az ő hibájuk volt, állítom nektek. Nem voltak hajlandóak lemenni az óvóhelyre, merthogy ők nézni akarták az égen szálló kibaszott repülőket. Nos, jól megnézték őket! – Bambán megcsóválta a fejét. – Szóval, csak én maradtam meg az öreglány. Nem semmi, ugye? – Végignézett rajtunk, egyenként szemügyre véve mindannyiunkat. – Fogadjunk, hogy egyikőtök se hozott akkora áldozatot, mint mi. Tizenegyet egy csapásra, és mindet Adolfért... – Mohón beleharapott a kolbászába, aztán húzott egyet a körbe-körbe vándorló vodkásüvegből. – A franc essen mindőjükbe! – kiáltott fel dacosan. – Nem érdekel, csak én éljem túl ezt az egészet. Márpedig valami azt súgja nekem, hogy látni fogom a végét. – Nem is csodálkoznék – mormogta Papa. A Légiós egy főzőedény fölé hajolva kuporgott, elmélyülten kavargatta a tartalmát. A lángokat Porta táplálta szorgalmasan fahasábokkal. A sűrű, bugyborékoló massza miniatűr tűzhányókat hozott létre a felszínén, melyek kilövellve tartalmukat apró kráterekké roskadtak össze, és közben meglehetősen erős gázokat eregettek. Ez azonban aligha volt meglepő; négy napon át cipeltük magunkkal a pépet, mindenki egy-egy adagot a kulacsában. – Erjednie kell – magyarázta Barcelona, amikor néhányan lázadni próbáltak. Mostanra, úgy tűnt, kellőképpen megerjedt, és készen állt a lepárlásra. A Porta felállította a lepárlókészüléket, a Légiós pedig rázárta a szoros fedőt az edényre. Körbeültük a tüzet, és vártuk, hogy valami történjen. Merengésünket a sorba állított tartalékosok lagymatag kiáltása szakította félbe: – Sieg heil! A hadnagy elhúzott egy kétéltű VW-val, Ohlsen hadnagy pedig azonnal kezelésbe vette az újonnan érkezetteket, ami azt jelentette, hogy újabb beszéd zúdult a szerencsétlenek nyakába. Amikor engedélyt adott nekik az oszlásra, kis híján azt tették: ájultan vagy félájultan terültek el a földön, húzódtak össze nedves, nyomorult csoportokba a fák oltalmában. Lehajították a felszerelésüket, néhányuk kinyújtózott a nedves fűben. Feltűnt, hogy távol tartották magukat tőlünk. Világos volt, valami módon sikerült megfélemlítenünk őket. Huhn Oberfeldwebel határozott léptekkel felénk indult, és magabiztosan áttrappolt köztünk. Ahogy elment a fazék mellett, meglökte a bakancsával, kiloccsantva jó néhány cseppet az értékes nedűből. Huhn a lepárlókészülékre pillantott, majd anélkül, hogy egyetlen szóval is elnézést kért volna, folytatta útját. Éreztük a felszerelése új szagát, hallottuk betöretlen bakancsa recsegését, ahogy elhaladt előttünk. A Légiós összepréselte az ajkait. Tűnődve Huhn után nézett, aztán Pici felé fordult, és némán lefelé fordította a hüvelykujját. Pici bólintott. Még mindig a kolbásszal a kezében, felkelt, és céltudatosan az Oberfeldwebel után lépdelt. Az esőköpenye dagadtra fúvódva libegett utána, amitől úgy nézett ki, mint egy sétáló légvédelmi ballon. – Hé, maga! – kiáltott Huhn után. – Kiöntötte a snapszunk egy részét!

9 A „hé, maga” kiáltásra Huhn nem reagált – nyilván legrosszabb álmában se hitte volna, hogy egy nála alacsonyabb rangú katona meg mer így szólítani egy Oberfeldwebelt. A snapsz említésére azonban leesett neki, hogy talán mégiscsak ő lehetett az, akihez Pici a szavait intézte. Hátrafordult, lassan, még mindig kételkedve benne, hogy amit hallott, jól hallotta. Pici láttán aztán minden kétsége eloszlott. – Mi ütött magába? – rivallt rá kidülledt szemmel. – Magát nem tanították meg, hogyan kell beszélnie a feletteseivel? – Dehogynem, dehogynem – felelte türelmetlenül Pici. – Jól ismerem azt a rizsát. De most nem erről akartam beszélni magával. Huhn homlokán kidagadtak az erek. – Maga teljesen megőrült! Azt akarja, hogy letartóztassam? Mert ha nem, akkor ajánlom, vigyázzon a koszos nyelvére! És tanulmányozza a HDV-t, vagy még pórul járhat! – Jól ismerem a szabályzatot – vágott vissza a rendíthetetlen Pici. – Egyszer már mondtam, hogy nem erről akarok beszélni magával. Később elcseveghetünk róla, ha annyira odáig van érte, de most térjünk inkább rá a snapszra, amit felrúgott. Huhn vett egy mély lélegzetet, nagyon mélyet, tüdeje legeldugottabb bugyrát is megtöltve a jó orosz hegyi levegővel, aztán kitágult orrlyukakkal fújtatott egy hatalmasat. Kétség nem fér hozzá, hétévi katonai szolgálata alatt egyszer se tapasztalt ilyen hangnemet. Tudtuk róla, hogy a kegyetlen heubergi katonai fogolytáborból került ide. Ha ott valaki úgy merészelt volna beszélni vele, mint most Pici, habozás nélkül lelőtte volna az illetőt. Láttam rajta, hogy erősen viszket a pisztolytáskán nyugvó tenyere, csakhogy itt nem a fogolytáborban volt, nem puffanthatott le egy német katonát ennyi vétségért. Szem- és fültanú pedig bőven akadt. Pici nem tágított, a kolbászt szorongatva hatalmas mancsában fáradhatatlanul hajtogatta: – Felrúgta a snapszunkat. Legalább bocsánatot kért volna. Ez a legkevesebb... Huhn kinyitotta a száját, idegesen megszánkóztatta néhányszor az ádámcsutkáját, végül anélkül, hogy bármit is mondott volna, összezárta az ajkait. Az egész jelenet enyhén szólva nevetséges volt. Ha haditörvényszék elé rángatja Picit, akkor is legfeljebb annyit ér el, hogy a bíróság jól kiröhögi. Valamit azonban tenni kell. Egy kretén Stabsgefreiter mégse inzultálhat büntetés nélkül egy Oberfeldwebelt. Pici Huhn mellkasába bökött a kolbásszal. – Próbálja megérteni – javasolta. – Négy napja hurcoljuk magunkkal ezt a löttyöt. Mindenhova magunkkal vittük, mégse löttyintettük ki egyetlen cseppjét sem. Erre jön maga, és belerúg azzal az ormótlan bakancsával. És még csak bocsánatot sem kér! – Megrázta a fejét. – Nem értem, miért van úgy oda. Szerintem nekünk kellene haragudni, nem magának. Itt ücsörgünk békésen, a snapszunkat kotyvasztjuk... Huhn félreseperte a kolbászt, és megmarkolva a pisztolyát Pici felé lépett. – Jól van, most már betelt a pohár! Én türelmes ember vagyok, de ami sok, az sok. Mi a neve? Maga kereste a bajt, és higgye el, nálam megtalálta! – Előhúzott egy noteszt meg egy tollat, és várta, hogy Pici bemondja a nevét. Pici beintett neki. – Kapja be! A fenyegetései itt szart se érnek! Ha elfelejtette volna, a fronton van. Mi pedig azok a fiúk vagyunk, akik életben maradtak. És tudja, miért maradtunk életben? Mert tudjuk, hogyan vigyázzunk magunkra. Ami, ha jól sejtem, nem mondható el magáról. Ha érdekli, van egy olyan mulatságos érzésem, hogy nem fogja megérni ennek a röhejes szabályszegésnek a továbbítását. Az isten tudja, mi történhetett volna, ha Ohlsen hadnagy közbe nem lép, és el

10 nem rontja a mókát. Már épp kezdett érdekessé válni a műsor, amikor a hadnagy odament Picihez, és a hüvelykujjával hátrabökött a válla fölött. – Tűnés, Creutzfeldt, mégpedig szaporán, ha nem akar haditörvényszék elé kerülni. – Értettem, uram! – Pici szalutált, összecsapta a bokáját, aztán elhagyta az ütközet helyszínét. Lassan visszasétált hozzánk. – Egy nap, mégpedig hamarosan, elkapom a rohadékot! – ígérte. – Én megmondtam – szólalt meg Heide. – Én mondtam nektek, hogy sok bajunk lesz vele. – Ne aggódj. – Pici jelentőségteljesen bólintott. – Megjegyeztem a képét. Már csak idő kérdése... – Az isten szerelmére! – fakadt ki Papa. – Tényleg nagy bajban leszel, ha belekötsz minden tiszthelyettesbe, akinek rühelled a képét. Pici vissza akart vágni, de mielőtt még megtehette volna, a Légiós diadalmasan felkiáltott: – Gőzölög! Kérem a csövet! Gyorsan! Tegyetek oda egy üveget! Izgatott kapkodásba kezdtünk. A Légiós kinyújtott kezébe nyomtam a gumicső végét, Porta a fazék mellé állított egy üveget. Az apparátust csatlakoztattuk, aztán akár a gyerekek, lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy a desztilláció csodája megtörténjen. A gőz lassan értékes folyadékcseppekké alakult. – Jön! – rikoltotta Porta. Az izgalom szinte elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy a szájamban összegyűl a nyál; hirtelen olyan szomjúság kapott el, amit még soha nem tapasztaltam. Heide körbenyalta az ajkait. Pici nagyokat nyeldekelt. Az üveg lassan megtelt. Egész éjszaka hűségesen őriztük a fazekat. Egymás után vettük el a házi főzetű pálinkával teli üvegeket. Eszünkbe se jutott, hogy aludni is kellene. Ohlsen hadnagy megállt mellettünk, kétkedő tekintettel szemlélte a ténykedésünket. – Maguk megőrültek – állapította meg végül. – Tényleg meg akarják inni ezt az ijesztő kotyvalékot? – Miért ne? – kérdezett vissza Pici ellenségesen. A hadnagy válasz helyett megcsóválta a fejét. Spät hadnagy őszinte aggodalommal figyelt minket. – Át fogják szűrni? – kérdezte. – Nem éri meg a fáradságot – felelte a Légiós. – De hát, az isten szerelmére, ha ezt ilyen állapotban isszák meg, földhöz fogja vágni magukat, mint paraszt a taknyot. – Tekintve, hogy alkohol – értett vele egyet a Légiós. – Ez benne a lényeg. Ohlsen hadnagy ismét megcsóválta a fejét, aztán Spättel együtt visszavonult. Világos volt, hogy mindketten elkerülhetetlennek látják az alkoholmérgezést. Reggel még mindig a pálinkát főztük az almafák alatt. A háború pillanatnyilag megszűnt létezni számunkra. A kezdeti kapkodás után immár szervezetten folytattuk a munkát, szétosztva egymást közt a munka terhét. Egész nap és egész este babusgattuk a pálinkafőzőnket. Röviddel éjfél után egy terepjáró zötyögött le hozzánk a hegyi úton. Lefékezett a közelünkben, s egy verejtékező, nyakig sáros tiszthelyettes pattant ki belőle. – Hol a parancsnokuk? – kiáltott felénk. Felébresztettük Ohlsen hadnagyot, aki átvette az üzenetet. A futár tisztelgett, és már robogott is tovább, tövig benyomott gázpedállal. Rossz előérzetünk volt. – A tetűláda – motyogta szokása szerint a Légiós. – Ez betett nekünk! Gyorsítsatok rajta – parancsolta. – Ha igyekszünk, lefőzhetünk még legalább egy

11 üveggel, mielőtt indulni kellene. – Már harmincegy üveggel van – jelentette be Porta ünnepélyesen. – Megszámoltam őket! Picit nem hagyta nyugodni valami. – Én inkább azt szeretném tudni, mikor kóstolhatjuk meg. – Majd akkor, ha mondom. – A Légiós fenyegetően szétnézett. – Ha rájövök, hogy valaki beledugta az ujját, mielőtt még engedélyt adtam volna rá, akkor nagy baj lesz! Pici vállat vont, és mogorván elballagott, valamit motyogva magában. Ebben a pillanatban harsant fel Ohlsen hadnagy sípja. A pokolba kívántuk az átkozott jószágot. – Ötödik század, készüljenek az indulásra! És csipkedjék magukat! Kelletlenül nekiláttunk szétszedni a szeszfőző készülékünket. Miközben ezzel voltunk elfoglalva, Huhn Oberfeldwebel jött oda hozzánk, és pattogni meg ordítozni kezdett: – Frissen, üdén, lusta barmok! Mozogjanak! Mi a fene esett magukba? Süketek talán? – Maga lesz süket, ha nem fogja be – morogta fenyegetően a Légiós. Huhn feléje perdült, ám ebben a pillanatban közbelépett Papa. Odaállt Huhn elé, olyan közel hozzá, hogy a sisakjaik egymást érték, és higgadtan, tisztelettudóan, de fenyegető éllel a következőket mondta: – Huhn Oberfeldwebel, van valami, amit el kell mondanom magának. Valami, amit úgy érzem, tudnia kell. Ennek a szakasznak én vagyok a parancsnoka, tehát ezek az én embereim, és nekem kell gondoskodnom róla, hogy végrehajtsák a parancsokat. Már nem emlékszem rá, mi az eljárás odahaza a laktanyákban, azt viszont nagyon is tudom, hogy mi a helyzet itt, a fronton. Amit, érzésem szerint, magának még meg kell tanulnia. Én csak annyit mondok, hogy vagy távol tartja magát az embereimtől, vagy engedélyt adok nekik rá, hogy megtanítsanak magának egy-két dolgot. Márpedig ők értik a módját, nekem elhiheti! Porta felnyerített. – Akár egy retardált ökörnek is magyarázhatnál ezzel az erővel! Huhn feléje lépett, de Papa tekintete megtorpanásra késztette. – Nehogy azt higgye, hogy ezt megússza büntetés nélkül! – sziszegte Portának, s azzal elrohant, hogy panaszt emeljen. Láttuk, hogy Spätet próbálja megfűzni, nem sok sikerrel. A hadnagy hallgatta egy fél percig, aztán szó nélkül faképnél hagyta. Ohlsen hadnagy türelmetlenül ránk kiáltott az útról. Porta és Pici felkapták a súlyos főzőedényt, és elfoglalták helyüket a menetoszlopban. A néhány méterrel mögöttük álló hadnagy úgy tett, mintha nem vette volna észre a hadviseléshez nem éppen nélkülözhetetlen felszerelést. Az újak fejvesztve, rémülten rohangáltak hozzánk. Az egyikük beleütközött Portába; ijedten ugrott hátra, mint akit lódarázs csípett meg. – Még egy ilyen, és a szájpadlásodba verem a fogaidat! Az ember elfehéredett, s egyetlen szót se mert szólni. – Átkozott amatőrök – röffent rá a tartalékosra Pici. Ohlsen hadnagy elordította magát, mire mindannyian vigyázzba vágtuk magunkat. – Porta, hol az istenben van a sisakja? – förmedt rá a hadnagy a cimboránkra. – Mi a szar az a szörnyűség a fején? Porta lekapta viharvert, sárga kalapját.

12 – Nincs, uram. Az oroszok megfújták. Ohlsen hadnagy és Spät reménytelenül egymásra néztek. Ha Portáról volt szó, mindig feladták. – Jól van – legyintett fáradtan Ohlsen. – Tegye vissza! Nem menetelhet fedetlen fővel. – Értettem, uram. A rémes, sárga kalap ismét Porta fejére került, a menetoszlop pedig útjára indult az elmaradhatatlan esőben, mely ezúttal, a változatosság kedvéért, egyenesen az arcunkba csapott. Pillanatnyi izgalmat okozott egy nyúl, mely éppen Portáék előtt nyargalt át az úton. A mindig tettre kész Porta utánakapott, de nem sikerült elkapnia a fülest, és az edény értékes tartalma is kis híján a földre került. – Mi a fenét csinálsz? – kiáltott rá Pici. – Megnyúzhattuk volna, és megpárolhattuk volna a piával együtt a fazékban – sajnálkozott Porta. Pici haragosan összevonta a szemöldökét. – Ki a fene akarja elrontani a szeszt egy tetves nyúl miatt! – Pedig így csinálják az előkelő éttermekben is – állította Heide, aki mindig mindent tudott. – Drága csemegének számít a borban párolt nyúlhús. – Baszd meg a nyuladat – ajánlotta neki Pici. – Nekem inkább egy tyúk kellene... – A szövegét színesen illusztráló kézmozdulatai minden szónál ékesebben elmagyarázták, miféle madárkára gondolt. – Már el is felejtettem, hogy néz ki, átkozott legyek, ha nem. Emlékeztek arra az oroszra, aki egy libával csinálta? Lehet, hogy én is azt tenném, ha nagyon rám jönne, és nem lenne más kéznél... – Duma – vélekedett Heide. – Ebben az időben akkor se menne, ha tálcán raknák eléd. – Viccelsz? – húzta ki magát Pici. – Ahogy most érzem magam, akár az Északi-sarkon is tudnék, tök pucéron. Azt már elfelejtettétek, mi volt a török fronton? Volt legalább tízcentis a hó... – Az más. A hóban csinálhattad, de meztelenül az Északi-sarkon, az már biztosan nem menne – mondta komoly arccal Steiner. Steiner sofőr volt, akit büntetésként helyeztek hozzánk, mert Milánóban eladott valakinek egy kincstári vagont. Mindig mindent szó szerint vett. – Senki nem tudna azon a hőmérsékleten – állhatatoskodott. – Fizikai lehetetlenség. – Beszélj a magad nevében! – gurult be Pici. – A belső hőmérséklet az, ami számít! Attól függ, mennyire akarod, érted? – Ez nem igaz – makacskodott Steiner. – Először is, be se tudnád tenni olyan hidegben. – Honnan tudod? – Pici olyan hévvel fordult Steiner felé, hogy a fazékból egy jókora adag cefre az egyenruhájára löttyent. – Lehet, hogy te nem lennél képes, de a fenébe, én igen! Nos, még jól emlékszem rá, hogy... – Halkabban! – szólt rájuk Ohlsen hadnagy. – Nem kellene bejelentenünk az ellenségnek, hogy közeledünk. Lefordultunk a hegyi útról, és vastag, rugalmas, zöld szőnyegen lépdeltünk tovább. Valahol a közelben egy tehén szuszogott elégedetten. Frissen fejt tej illata cirógatta meg az orrunkat. – Innen egyes sorban megyünk tovább – érkezett a suttogva továbbadott parancs. Huhn Oberfeldwebel rágyújtott egy cigarettára. Spät hadnagy, aki természetesen azonnal észrevette a villanást, dühösen odarohant hozzá.

13 – Mi az istent csinál? Tapossa el azt a szart, és menjen a sor végére. Maradjon is ott! Huhn szó nélkül eltűnt. A ködös félhomályból hirtelen egy épület körvonalai bontakoztak ki. Egy tanyaház volt, ablakain át halvány fény szűrődött ki. Ohlsen hadnagy megállított minket. Rengeteg tapasztalatunk gyűlt össze a tanyaházakat illetően. Néha csak a békés gazdálkodókat és családjaikat találtuk bennük, máskor meg egy egész szakasznyi orosz katonát és egy géppuskafészket rejtettek magukban. Ohlsen magához intett minket. – Heide, Sven, Barcelona, Porta! Menjenek, tisztítsák meg a helyet. És vigyázzanak, ha a ruszkik vannak ott, biztosan őrt állítottak. Ne lőjenek, csak ha muszáj. Használják a kandráikat. Előhúztuk a késeinket, és az épület felé osontunk. Ilyenkor az idegeim mindig pattanásig feszültek, a testem remegett. Alig tettünk meg néhány métert, észrevettük, hogy Pici is csatlakozott hozzánk. A fogai közé szorította a kését, egyik kezében az acéldrótját tartotta. Az arckifejezésünk láttán kéjesen elvigyorodott, aztán Porta fülébe súgta: – Az aranyfogak fele az enyém! Porta a fejét csóválta, de nem szólt semmit. Ő volt az első, aki elérte a házat. Nesztelenül és rugalmasan, akár egy macska, felhúzta magát az ablakpárkányra, és már bent is volt a házban, mielőtt mi még egyáltalán odaértünk volna. Követtük a sötét helyiségbe, ahol aztán mindannyian megtorpantunk, és a fülünkkel próbáltuk felderíteni az épület többi részét. Valahol megnyikordult egy ajtó. Heide megugrott ijedtében, és ösztönösen előkapott egy kézigránátot. Barcelona megfogta a csuklóját. – Ne hülyéskedj! Pici, még mindig fogai közt a késsel, megfeszítette az acéldrótját. Porta hátraköpött a bal válla fölött; ez állítólag szerencsét hozott neki. Vártunk még egy pillanatig, aztán Pici belevetette magát a sötétségbe. Újabb rövid várakozás következett, majd fuldoklás gurgulázó, elcsukló hangjai hallatszottak, aztán ismét csend lett. Pici visszatért egy döglött macskával a dróthurokban. – Szegény kiscica! – himbálta meg Heide arca előtt. Újra levegőt mertünk venni. – Lehettek volna a vörösök is – motyogta restelkedve Heide. Eltette a kézigránátot. Pici elröhögte magát, és egy sarokba lökte a macskát. Most, hogy megszabadultunk az ellenségtől, végre nekiláthattunk átkutatni a házat. Kihúzgáltuk a fiókokat, belestünk a szekrényekbe. Pici talált egy bögre lekvárt. Leült vele az egyik sarokba, és üdvözült képpel belekanalazott a markával. Porta felkapott egy üveget, megvizsgálta a címkéjét a félhomályban, és miután arra a következtetésre jutott, hogy konyak van benne, meghúzta. – Fura egy konyak – rázkódott meg. Odaadta az üveget Heidénak, aki óvatosan beleszagolt, ivott egy kortyot, megforgatta a száj üregében, aztán undorodva a padlóra köpte a löttyöt. – Méghogy brandy! Ez inkább tetraklorid, te hülye állat! Pici felvihogott. – Ezért maradok én inkább a lekvárnál! – Kapd be! – mordult rá Porta. Megint ajtónyikorgást hallottunk. Mozdulatlanná dermedtünk. Egy órának tűnő pillanat telt el így, aztán Pici és Barcelona a kanapé mögé vetették magukat. A

14 lekváros bödön átgurult a szobán, tartalma a szőnyegre folyt. Porta az ajtóhoz rohant, és berúgta. – Bárki is vagy – ordította –, bekerítettünk! Csend. Idegesen babrálni kezdtem az ösztönösen előkapott kézigránát biztosítószegét. Kétségtelenül volt ott valaki – mindannyian éreztük a jelenlétét. Pattanásig feszült izmokkal, ugrásra készen kuporogtunk, akár a sarokba szorított vadállat, akinek az ölés nemcsak az önfenntartás puszta kényszerűsége, hanem egyfajta önkielégítő öröm is a gyötrő feszültség levezetése. Moccanni se mertünk. – Jeleznünk kellene a századnak – motyogta Barcelona. – Inkább gyújtsuk fel a házat – javasolta Pici. – Egyenként leszedjük őket, ahogy kimenekülnek. Nincs jobb egy kis tűznél, ha az ember gyorsan ki akar takarítani egy házat. – Használd a tökfejed! – pörgött be Porta. – Világítsuk be az egész környéket? Megint nyikorgást hallottunk, ajtóét vagy padlódeszkáét. Porta képtelen volt tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Felkattintotta az elemlámpáját, és a legtávolabbi ajtóhoz rohant. Ügyet se vetve az esetleges következményekre, körbepásztázta a szomszéd szobát. Szerencséje volt. Puskacső helyett egy lány rémült tekintete szegeződött rá. A fiatal teremtés a falhoz lapulva igyekezett belesimulni a sötétségbe, remegő kezében vastag botot szorongatott fegyver gyanánt. Nem akartunk hinni a szemünknek. Heide tért magához elsőként. Vigyorogva Pici felé fordult. – Itt a tyúkod – jegyezte meg kajánul. Pici odament a lányhoz, durván maga felé fordította az arcát, aztán megcsiklandozta a fülét az acéldrót végével. – Beszélsz németül? A lány tágra nyílt szemmel bámult rá. – Attól tartok, megfojtottam a macskádat – mondta szívtelenül Pici. – De szerezhetek neked másikat, ha kedves leszel hozzám... A lány ijedten megrázta a fejét. – Én... én nem partizán – hebegte. – Nyet, nyet! Én nem kommunista szemét. Én nagyon szeretni germánszki katonák... ponyimajetye? – Persze hogy értjük – kacsintott rá Porta. – Nem vagy partizán, nem vagy komcsi söpredék, és szereted a német katonákat. Akkor meg mi a fenének kellett tetraszarkloridot töltened abba a konyakosüvegbe? A kis orosz madárka megrázta a fejét. – Nyet érteni. – Más se szokta, ha valami csúnyával vádolják – gúnyolódott Heide. Pici a bot felé intett a fejével. – Mire az a bunkó, édes? Nem nehéz neked egy kicsit? Gyerünk, add ide. Majd én vigyázok rá. – Kitépte a kezéből. A lány legszívesebben eggyé vált volna a fallal. – Én nem ütni német katonák – mondta könyörögve. – Csak oroszok. Gonosz orosz katonák. Germánszkik jó, nagyon jó emberek! – De még mennyire, szivikém! Egyenesen angyalok vagyunk! Heide felröhögött. – Egyedül vagy? – kérdezte oroszul Barcelona. A lány tűnődve méregette.

15 – Maga tiszt? – Hogyne – lódította Barcelona szemrebbenés nélkül. – Tábornok vagyok. – Nos... – A lány tétovázott egy pillanatig, aztán elszánta magát: – A többiek lent vannak a pincében. Van egy csapóajtó a szőnyeg alatt. A szoba egyik sarkába vezetett minket, ahol visszatekerve a szőnyeget meg is találtuk a padlóba süllyesztett csapóajtót. Olyan jól volt álcázva, hogy magunktól talán sose találtuk volna meg. – Orosz katonák? – kérdezte Barcelona. – Nyet, nyet! – A lány hevesen megrázta a fejét. – Csak családtagok és barátok. Nem kommunisták. Mind fasiszták. Jó fasiszták. Heide röhögve összedörzsölte a két tenyerét. – Erre aztán kíváncsi vagyok! Mozgolódást hallottunk a másik szobából. Hátraperdültünk, előrántott kandrákkal a kezünkben. A lány felsikoltott, és az ajtó felé lendült, de Barcelona elkapta a karját. – Maradj csak ott, ahol vagy. Jobban szeretjük, ha mellettünk vagy. Ebben a pillanatban Ohlsen hadnagy jelent meg a szakasz többi tagjaival. – Mi folyik itt? – kérdezte. A tekintete körbeseperte a szobát, lajstromba véve az üres lekváros bödönt, az ál-konyakosüveget és a lányt. – Maguknak elment a maradék józan eszük is? – förmedt ránk dühtől lila fejjel. – Egy egész század várja, hogy jelt adjanak, maguk meg közben csak ülnek a seggükön, és dzsemmel meg pálinkával tömik a fejüket! Porta a szája elé emelte a mutatóujját. – Ne olyan hangosan, uram. – A csapóajtóra mutatott. – Egy egész zászlóaljnyi orosz fasiszta rejtőzködik odalent. Ami pedig a konyakot illeti – megvetően belerúgott az üvegbe –, az csak egy tetves trükk volt. Tetraklorid van benne. Meg is mérgezhettük volna magunkat. Ohlsen hadnagy összeráncolt homlokkal a sarokba vonult, hogy megvizsgálja a csapóajtót. Papa és a Légiós, akik a hadnaggyal érkeztek, nekiláttak Molotov-koktélokat készíteni. – Lent vannak? A pincében? – Ohlsen magához intette Picit. – Rendben, nyissa ki! – Mi, én? – tátogta sértődötten Pici. – Nem, uram! Lehet, hogy egyszerű ember vagyok, de attól még nem vagyok hülye. Dugjam oda a képem, hogy telepumpálják ólommal? – Az isten szerelmére! – vesztette el a türelmét a Légiós. Ohlsen mellé lépett, és megragadta az ajtóra szerelt vaskarikát. – Jól van, szarháziak! Most megkapjátok! Mielőtt még megránthatta volna a karikát, a lány sikítva rávetette magát, és kibillentette az egyensúlyából. – Nyet! Nyet! Kisgyermek odalent! A Légiós érzéketlenül félretaszította. Porta felállította a lányt, és a szoba másik végébe taszigálta. – Ugyan! – mondta a Légiósnak. – Csak nem fogsz megölni egy gyereket? Azt hittem, ti átkozott békazabálók úriemberek vagytok, nem pedig gyerekgyilkosok! – Befejezted? – kérdezte fagyosan a Légiós. – Nem, még nem – vágta rá Porta. – Egyáltalán nem. Én... Ohlsen, ezúttal falfehéren a haragtól, felpattant guggoló helyzetéből. – Fogják be, mindketten! Nincs időnk itt lebzselni és az etikáról vitázni! Vagy ők, vagy mi! Márpedig az én dolgom az, hogy gondoskodjam róla, nem mi leszünk azok, akik itt hagyják a fogukat!

16 Pici, aki az asztal szélére telepedve a lábát hintáztatta, elszánt buzgalommal fényesítgetni kezdte az acéldrótot a combján. – Uram – szólalt meg reménykedve –, jelentenem kell, hogy az imént megfojtottam egy orosz macskát. A többieket is megfojtom, mint a pintyet, csak jöjjenek fel, és kezdjenek nekem... – Nem érdekelnek a macskák, legyenek oroszok vagy bármilyenek! – Ohlsen a fejével intett nekünk. – Fedezzék könnyű gépfegyverekkel és PM-ekkel a csapóajtót. Ha valaki bármiféle fegyverrel bukkan föl, megkapja a magáét. – Egy gyors, határozott mozdulattal felnyitotta a csapóajtót, és lekiáltott a pincébe: – Jöjjenek fel egyenként! Kezeket a fej fölé! Öt percet kapnak. Körbeálltuk a lejáratot, és vártuk, hogy előbukkanjanak. Elsőként egy vénséges vénasszony tipegett fel, csonttá aszott feje fölé emelt pálcavékony kézzel. Utána öt másik nő következett. Egyikük kisbabát tartott a karjában. Rövid szünet, aztán jöttek a férfiak is. Többnyire fiatalok voltak. Heide és Barcelona megmotozták őket. Pici készségesen felajánlotta, hogy ő addig megmotozza a nőket, de csak annyit ért el vele, hogy jól felhúzta Ohlsen hadnagyot, aki sose rajongott érte. – Emelje csak rájuk a kezét, maga tuskó, és én lelövöm, esküszöm, hogy megteszem! Vannak még lenn? Az oroszok komoran megrázták a fejüket. Nem tudtuk eldönteni, higgyünk-e nekik vagy sem. Porta oldalba bökte Picit. – Miért nem próbálod ki valamelyikükön a drótodat? Picit, természetesen, nem kellett kétszer kérni. Odalépett a legközelebbi oroszhoz, s egy ügyes mozdulattal a nyaka köré kanyarította a drótot. Megfeszítette, aztán engedett a szorításon. Porta kedélyesen elmosolyodott. – Jól van, elvtárs. Most már sejti, mi fog következni, ha füllentésen kapjuk. Maradt még lenn valaki? A férfi nyelt egy hatalmasat, aztán megrázta a fejét. – Eressze el! – csattant fel Ohlsen hadnagy. – Hányszor mondjam még maguknak, hogy nem tűröm az efféle viselkedést? Katonák vagyunk, az isten szerelmére, nem Gestapo-vérebek! – A foglyok felé fordult. – Nos, utoljára kérdem maguktól: van még valaki a pincében? Fejek sora intett nemet válaszként. – Rendben. Kalb, hajítson le két Molotov-koktélt! A Légiós a csapóajtó széléhez lépett, hogy teljesítse a parancsot. – Nyet, nyet! – kiáltott fel rémülten az egyik asszony. A Légiós felvonta fél szemöldökét. – Mi a baj, öreganyám? Miért ne robbanthatnék fel egy üres pincét? Ohlsen hadnagy a nyílás fölé hajolt. – Jól van, tudjuk, hogy odalent rejtőzködnek. Jöjjenek fel most, vagy darabokban repülnek ki. Két fiatalember baktatott fel kelletlenül a lépcsőn. A Légiós elégedetten megjegyezte: – Három másodperc. Még öt se kellett nekik. Heide és Barcelona átkutatták a két orosz ruházatát. Ohlsen szúrós tekintettel a két férfira nézett. – Remélem, most már tényleg nincs lent senki. A Légiós és jómagam lettünk leküldve a pincébe. Leguggoltunk néhány hordó mögé, aztán, mivel nem hallottunk gyanús neszt, továbbosontunk. Alaposan átkutattuk a pincét. Tágas volt, olyan széles, mint a ház, és tucatnyi rejtekhelyet kínált az ember számára, de senkit nem találtunk. Már épp vissza akartunk fordulni,

17 amikor zajt hallottunk a hátunk mögül. Hátraperdültünk, ujjainkat neurotikusan a ravaszra görbítve. Pici volt az, izgalomtól sugárzó holdvilágképével. – Csak azért jöttem, hogy segítsek nektek – magyarázta, miután a Légióssal kifogytunk a szitkokból. – Ha netán mégis itt maradt még valaki. – Nincs szükségünk a kibaszott segítségedre – sziszegte a Légiós. – Egyébként pedig, nincs szerencséd. Sehol senki. Fellökdösve magunk előtt a lépcsőn Picit, csatlakoztunk a többiekhez. Porta rábukkant egy üvegekkel telezsúfolt rejtekhelyre. – Vodka? – kérdezte az oroszoktól, miközben egyenként, óvatosan megkóstolta mindegyik üveg tartalmát. – Nix vodka? Néma, mosolytalan arcok néztek vissza rá. – Átkutatták az egész házat? – kérdezte a hadnagy. – Rendben, akkor menjünk. Ohlsen kiment a szakasz másik részével, hátrahagyva minket az oroszokkal. Észrevettem, hogy Heide összeszűkült tekintettel méregeti a két fickót, akiket a Molotov-koktéllal kellett felcsalogatni a pincéből. Barcelona és Porta is érdeklődve méregették őket. – Mi van? – kérdezte tőlük. – Ezek ketten... – intett feléjük a fejével Barcelona – nem ártatlan báránykák. Profik, vagy megeszem a sapkám. Én is szemügyre vettem őket. – Dezertőrök? – találgattam. – Dezertőrök a seggem! – Barcelona megvetően a földre köpött. – Ismerem a fajtájukat. Túl sok hozzájuk hasonló patkányt láttam már. Két helyen találni belőlük csupán: az NKVD-nél és az SS-nél. Onnan pedig nem szokás dezertálni. – Akkor meg mi a fenét keresnek itt? – Ezt szeretném tudni én is. Pici fürgén előkapta a drótját. – Végezzek velük? – ajánlotta készségesen. Ebben a pillanatban Ohlsen hadnagy jött vissza a szobába. – Mi a fenét csinál? – förmedt rá Picire. – Próbáld meg oroszul – fordult Porta felé Barcelona. – Te jobban zagyválod, mint én. – Blom Feldwebel! Ki itt a parancsnok! Maga vagy én? Ha ki kell hallgatni valakit, arra én fogok parancsot adni. Addig azonban legyen olyan jó, és hagyja békén ezeket az embereket. – Igen, uram – dünnyögte Barcelona. Porta megvetően vállat vont, aztán fogta a géppisztolyát, és velünk együtt elhagyta a szobát. Az ajtóban azonban visszafordult, hogy egy utolsó, fenyegető pillantást vessen a két oroszra. – Ezúttal megúsztátok, cimborák, de legközelebb nem lesz ilyen szerencsétek. – A két orosz rezzenetlen arccal hallgatta. Porta felnevetett. – Mondok én nektek valamit. Köszönjétek a szerencsecsillagotoknak, hogy velünk volt a hadnagy. Azt hiszem, ő még mindig nem fogta fel, igazán milyen ez a háború. De mi, ti meg én tudjuk, nem igaz? Ponyimajetye, tovaris? A házból kilépve egyes sorba fejlődtünk Ohlsen mögött. – Hol a pokolban van Pici? – kérdezte Papa, ahogy elindultunk. – És a Légiós? Senki nem tudta. Utoljára a házban láttuk őket. Papa, rossz előérzettől gyötörve, jelentést tett Ohlsennek. A hadnagy akkorát káromkodott, hogy az még Portának is becsületére vált volna.

18 – Az isten szerelmére, Beier! Hát képtelen kordában tartani az embereit? Fogjon néhányat, és menjenek vissza, keressék meg őket. De aztán ne kelljen megint magukért mennem, mert már így is épp elég időt vesztegettünk. Nem áll szándékomban magukra várni, úgy hogy siessenek, érjenek utol minket. Papa visszavezetett minket a házhoz. – Fogadni merek, hogy lent vannak a pincében, tökrészegen – mondta keserűen Heide. – Ha pálinkát találtak, és nekem nem szóltak róla, azért fizetni fognak! – fenyegetőzött Porta. Mielőtt még odaértünk volna a házhoz, halk, figyelmeztető füttyszó állított meg minket. A Légiós lépett elő a sötétből. – Hol voltatok? – mérgelődött Papa. – És hol az a másik seggfej? – Vadászni – felelte vigyorogva a Légiós. – A két elvtárs azt hitte, át tud verni minket, de mi rajtuk tartottuk a szemünket. – Vadászni? – ismételte meg Papa ingerülten. – Mire vadászik? Ha rá meri tenni a kezét valamelyik nőre... Félrelökte a Légióst, és a ház felé akart indulni, de a másik elkapta a karját. – A helyedben én nem mennék. Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol. Alig mondta ezt ki, valami felénk repült. Barcelona felkapta, amint földet ért, és gyorsan visszahajította. Robbanás hangja hallatszott, villanás világította be az éjszakát. – Amatőrök – legyintett Barcelona. – Még egy kézigránátot se tudnak eldobni! Pici összetéveszthetetlen, trombitáló hangja ütötte meg a fülünket. Valahonnan a közelből, a bokrok közül, ádáz küzdelem zaja hallatszott, ékes német és orosz szitkozódással fűszerezve. Acél csattant acélnak, aztán valaki öklendezni, fulladozni kezdett. Néhány pillanat, és csend lett. Vártuk, mi lesz. – Eggyel kevesebb – jelent meg Pici diadalittas képpel, majd ismét eltűnt. Léptek dobogtak, lövések dördültek el. – Mi folyik itt? – kérdezte dühösen Heide. – Nézzük meg – javasolta Papa. – Szóródjunk szét. Legyetek óvatosak. A bokrok közt belebotlottunk egy hullába. Porta letérdelt, hogy megvizsgálja. – Megfojtották – állapította meg. Az egyik orosz volt. Mellette egy kézigránátokkal teli szütyőt találtunk. Elég lett volna rá, hogy egy egész századot kiirtsanak vele. – Nekünk szánták, feltételezem. Még jó, hogy hátramaradtatok – enyhült meg Papa. – Ugyanakkor ez még nem mentség a viselkedésetekre. A hadnagy őrjöng, és én tökéletesen megértem. A Légiós fölényesen elmosolyodott. – A hadnagyok! Ha mindig rájuk hallgattam volna, akkor most nem állhatnék itt. – A lényeg – szólalt meg Barcelona –, hogy tényleg igazatok volt. A fiúk NKVD-sek. – Persze, hogy igazam volt – mondta gúnyosan a Légiós. – Mert nyitva tartottam a szemem. Láttam már egy-két dolgot az elmúlt évek során. – És ahogy mondta – bökött az ujjával a Légiós felé Porta –, ha a hadnagyra hallgatott volna, most mindannyian halottak lennénk. Csendben maradtunk egy darabig, feszülten füleltünk abba az irányba, amerre Pici eltűnt. Végül Papa a Légiós felé fordult, és feltette neki a kérdést, ami már régen piszkálta a csőrét. – Honnan tudtátok, mit forgatnak a fejükben? – Kik? Az NKVD-s fiúkák? – A Légiós vállat vont. – A lány árulta el nekünk.

19 Mielőtt kijöttünk volna. Papa szeme összeszűkült. – Ő mondta el nektek? – Igen, ezt mondtam az előbb. Elárulta nekünk. – Miért? Mi késztette erre? Miért árulta el a honfitársait? A Légiós morcos képet vágott. – Honnét tudjam? Nem kérdeztem meg tőle. Gondolom, nem tetszett neki a fizimiskájuk. Nem voltak valami jóképűek. Porta cinikusan felnevetett. – Meg a halántékához szorított fegyvercső se tetszett neki! – Nem volt rá szükség – rázta meg a fejét szerényen a Légiós. – Önként adta az információt. – Akkor az a nő megőrült – mondtam én. – Ha valamelyik társuk megtudja, neki annyi. – Ez az ő baja – vont vállat a Légiós. Súlyos lépteket, zihálást hallottunk a hátunk mögül. Hátrafordultunk, lövésre kész fegyverekkel, és vártuk, hogy az isten tudja micsoda – egy hordányi vadállat vagy egy ellenséges szakasz – a nyakunkba zúduljon. De csak Pici volt az, aki ezt az iszonyatos zajt csapta. – A rohadék meglógott előlem! Ezek a szar fenyőfák magukba olvasztották. Legalább a fegyverét sikerült megszereznem! Biztos vagyok benne, hogy eltaláltam, de még volt annyi ereje, hogy meglépjen előlem. Papa elvette tőle a súlyos fegyvert, és tűnődve meglifteztette a tenyerében. – Egy Nagan... Nos, ezek után senki se kételkedhet benne, hogy NKVD-sek voltak. – Ahogy mi azt már az elején mondtuk – düllesztette ki a mellét Porta. – Ha a fejesek egy kicsit jobban figyelnének ránk, már régen megnyertük volna ezt a háborút. Papa visszaadta Picinek a Nagant, aztán elindultunk, hogy csatlakozzunk a századhoz. Barcelona képtelen volt napirendre térni a lány felett, és szerintem egyikünk se hitte el a Légiósnak, hogy erőszak nélkül szedte ki belőle az információt. Ami engem illet, hajlottam azt hinni, hogy Pici megfojtogatta a lányt az acéldrótjával. – Miért nem hoztad magaddal? – kérdezte Barcelona. – Tudod jól, mire képesek azok a rohadékok. Láttátok, hogy bánnak az emberekkel. – Nem a mi dolgunk – tiltakozott Papa. – Mi azért vagyunk itt, hogy harcoljunk, nem azért, hogy az árulókat védelmezzük. – Nem értek egyet – fortyant fel Barcelona. – Ha valaki fizetett informátor, az egy dolog. De ha valakinek a fejéhez nyomnak egy pisztolyt, és... – Szállj már le róla – mordult rá a Légiós. – Utoljára mondom, senki se kényszerítette azt a kurvát, hogy beszéljen. Ő akarta. Saját szabad akaratából döntött így. Az az üvöltő kis poronty az övé volt, tudod? És érdekel, hogy ki a gyerek apja? Egy rohadt SS százados! Ez a kurva egy ilyen kurva, világos? – Biztos megerőszakolta – érvelt Barcelona. – Nem érdekel, hogy mit tett vele – válaszolta hűvösen a Légiós. – Saját bevallása szerint szorgalmasan beárulgatta a honfitársait, amikor csak alkalma nyílt rá. Ő maga mondta. Úgy tűnik, ezt tekinti életcéljának. Szerintem ez pedig árulás, az árulók pedig elmehetnek a jó büdös francba, bármelyik oldalon is legyenek. – Lehet, hogy szerelmes abba a rohadék állatba. – Jézusom, egy másodperccel ezelőtt még arról beszéltél, hogy megerőszakolta. – Mindenképpen egy kis kurva – vonta le a végkövetkeztetést Pici –, és én is

20 teszek rá, hogy mi fog történni vele. Az anyját is beárulta, ezzel is eldicsekedett. Elküldette Szibériába, csak azért, mert ellopott egy sonkát. A helyszínen kinyiffantottam volna, ha nem lett volna annál sokkal fontosabb dolgom. Immár nyilvánvalónak tűnt, hogy a lány csakugyan önként közölte az információt. Pici aligha hallgatta volna el az acéldrótja újabb győzelmét, a Légiósnak pedig akkor se lett volna oka tagadni tettét, ha tényleg erőszakkal kényszeríti ki belőle az igazságot. Soha nem kegyetlenkedett ok nélkül, ellenben ha a szükség úgy hozta, könyörtelen tudott lenni, és ezt nem is titkolta. Kezdtem hinni neki, és már nem igazán érdekelt, mi történt és mi fog ezek után történni a lánnyal. Barcelona folytatta a zsörtölődést, de már ő is csak a tisztesség kedvéért. – Semmi esélye – magyarázta. – Ezek el fogják törölni a föld színéről, mielőtt még pisloghatna egyet. Láttátok már valaha, mit csinálnak az árulókkal a világnak ezen a fertályán? Csak félig civilizáltak ezek az emberek. Ezek nem is... – Kímélj meg a részletektől – szólt rá Papa. – Megtennéd? Stege felnevetett; keserűen, tűnődően. – Az ellenség értékeli az árulást, az árulókat azonban megveti. Schillernek kétségtelenül igaza volt. – Schiller? – nézett rá Porta. – Mi köze Schillernek ehhez az egészhez? Már meghalt, nem? – Ó, már régen. Mielőtt még te megszülettél volna... – Látnotok kellett volna, amikor a nyelve kicsúszott a szájából – mondta kérkedve Pici. Mindannyian feléje fordultunk, mert egyikünknek se volt világos, hogy került szóba Schiller nyelve. Persze, nem róla volt szó; Pici még mindig azon merengett, milyen gyönyörűség is volt megfojtani az NKVD-s fickót. – A nyakam köré fonta az ujjait, de túl erős voltam neki. Meg se mukkant. Csak öklendezett meg fulladozott, és undorító zajokat produkált. Mind ezt teszik, amikor igazából megszorítod. Meg... – Jézusom! – fakadt ki Heide. – Te csak ennek élsz: a szexnek meg a fojtogatásnak! – Azért vagyunk itt, hogy öljünk – felelte Pici. – És ha már ölnöm kell, akkor hadd csináljam úgy, ahogy a legjobban esik. Nézzünk szembe a ténnyel – tette hozzá, hogy elejét vegye minden ellenérvnek –, mindannyiunknak megvan a kedvenc módszere. Ez igaz volt. Mindenkinek megvolt a kedvenc fegyvere. A Légiós a kés elkötelezettje volt, míg Porta remekül bánt a puskával. Heide szeretett eljátszani a lángszóróval, én ügyesen használtam a kézigránátot. Pici pedig fojtogatott... A varjak élénk károgással tiltakoztak, amiért megzavartuk őket a lakmározásban. Hatalmas, fekete felhőkben telepedtek rá a tetemekre, és ahogy Porta közéjük lőtt, bosszúsan felrebbentek, tettek néhány kört a fejünk felett, aztán rátelepedtek a közeli fák ágaira, ahol fülsértő rikácsolással szidni kezdtek minket. Egyetlen varjú nem emelkedett fel csupán: belegabalyodott valakinek a beleibe, és képtelen volt kiszabadítani magát. Heide gyorsan lelőtte. Bevonszoltuk a hullákat, és egymásra hánytuk őket. Ohlsen hadnagy bejött, hogy ellenőrizze a munkát, s amikor meglátta a hullahegyet, jól lehordott minket. Ragaszkodott hozzá, hogy tisztességtudóan, szépen egymás mellé helyezve fektessük le a halottakat. – Néhányan – jegyezte meg Heide – nagyon kényesek az efféle kérdésekben. Morogva, de azért átrendeztük a hullákat a hadnagy óhaja szerint. Ami az átvágott nyakú, selyempizsamás tiszteket illeti, őket hagytuk ott rohadni, ahol voltak: az ágyakban, az ágyak mellett. Sötét vérfoltok terítették be a padlót, a legyek már

21 vastagon rájuk voltak gyűlve. Az egyik szobában még szólt a rádió. Egy csábos hang azt turbékolta, hogy „Liebling, sollen wir traurig oder glücklich sein?” (Drágám, szomorúak legyünk vagy inkább boldogok?) Fellocsoltuk benzinnel a helyőrséget, majd visszavonultunk. Amikor már elég messze voltunk, Barcelona meg én behajítottunk néhány kézigránátot az ablakokon. A dombon túl diadalittas orosz katonák énekeltek: Eszli zavtra vojna, eszli zavtra pakhod, Eszli zavtra szila nagrijanet, Kak ogyin cselovek vec szovjecki narod, Ljubimju rodinu vsztanet. (Ha holnap kitör a háború, ha holnap menetelnünk kell, Ha ellenség rohanja le falvainkat, Egyként fog a szovjet nép fegyvert ragadni, Hogy megvédje szeretett hazáját.) Papa feléjük nézett, át a dombok fölött, a ködös távolba, aztán vissza az égő, halottakkal teli kaszárnyára. – Nos, hát ez az – mormogta. – Ez az a háború, aminek annyira örülnek. II. Különleges küldetés Egy fenyőerdőben értük utol a századunkat. Ohlsen hadnagy a legkevésbé sem örült hosszas távollétünknek, és beletelt némi időbe, mire lehiggadt annyira, hogy szavai hallatán már nem kellett szűz lányokként irulnunk-pirulnunk. Az elkövetkező napokban volt néhány ütközetünk portyázó orosz csapatokkal, de nem vesztettünk el egytucatnyinál több embert. Kezdtünk a gerillaharc szakértőivé válni. Volt hat foglyunk is, egy hadnagy és öt közlegény. A hadnagy, aki folyékonyan beszélte a németet, a menet élén haladt, Ohlsen mellett. Pillanatnyilag feledve volt minden különbség. Hogy valami hasznát is vegyük a foglyoknak, kettőjükre rábíztuk a súlyos, cefrével teli edény cipelését. Kora reggel volt – a változatosság kedvéért sütött a nap –, amikor megpillantottuk a kastélyt, amolyan erkéllyel körülvett hegyi házat, melynek bejáratát két német katona őrizte. Mikor közelebb értünk, két tiszt jött elő. Egyikük, az idősebb, alezredes volt, szemén vakítóan villogó monoklival. Leereszkedően tisztelgett Ohlsen hadnagynak, aztán megvetően végigmért minket. – Tehát mégiscsak ideértek. Már régóta várom magukat. Nem szokásom erősítést kérni, ha nincs rá szükségem, de ha kell a segítség, akkor azonnal kell. – A monoklijával végigpásztázott minket. – Nos, az emberei tapasztaltaknak látszanak. Reméljük, méltóak lesznek a bizalmamra. – Levette a monokliját, rálehelt, megtörölte, a helyére tekerte, aztán Ohlsen válla fölött hozzánk intézte szavait: – Felhívom rá a figyelmüket, hogy roppant kényes vagyok a fegyelemre. Nem tudom, mihez szoktak arrafelé, ahonnan jöttek, de most, hogy itt vannak, megkövetelem a vasfegyelmet. – Önmagával elégedetten bólintott egyet, majd Ohlsenre nézett. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Von Vergil alezredes. Én vagyok itt a parancsnok. – Ohlsen tisztelgett. – Néhány nappal ezelőtt kértem az erősítést, és arra számítottam, hamarabb ideérnek. De ha már itt vannak, hasznukat veszem. Ott, az erdő szélén, a 738-as domb. Az ellenség meglehetősen aktív ott mostanában. A zászlóaljam balszárnya mellett lesznek. Gondoskodjanak a megfelelő kommunikációs összeköttetésről. – Uram! – Ohlsen hadnagy újfent szalutált, két ujját a sisakjához érintve.

22 Az alezredes tágra nyílt szeméből kipottyant a monokli. – Maga ezt szabályzat szerinti tisztelgésnek nevezi, hadnagy? Ohlsen vigyázzba vágta magát, és föllendítette egyik kezét. Az alezredes fanyarul bólintott. – Ez már jobb. Nem toleráljuk a léhaságot, tudja. Ez egy porosz gyalogsági zászlóalj. Mi tudjuk, mi a fegyelem, és tartjuk is magunkat az előírásokhoz. Amíg én vagyok a parancsnoka, elvárom magától, hogy ugyanezt tegye. – A háta mögé hajtotta a karját, s enyhén előrehajolt, összeráncolta a homlokát. – Mi ez az idegen söpredék, amit magukkal hoztak? – Orosz foglyok, uram. Egy hadnagy és öt közlegény. – Akasszák fel őket. Nem tartunk itt efféle szemetet. Pillanatnyi szünet következett. Láttam, hogy Ohlsen hadnagy nyel egyet. – Azt mondta... akasszuk fel őket, uram? – Persze hogy azt mondtam. Mi a baj magával, ember? Lassan forognak a kerekei vagy mi? Az alezredes sarkon fordult, és peckesen visszament a házba. Ohlsen hadnagy zord tekintettel figyelte, míg el nem tűnt az épületben. Mindannyian ismertük az alezredes fajtáját: Vaskereszt-mániákus, akinek a személyes dicsőségén és előremenetelén kívül semmi nem számít. Az orosz hadnagy kérdőn Ohlsenre hunyorított. – Akkor mi lesz? Lógni fogunk? – Nem, ha rajtam múlik! – vágta rá Ohlsen. – Szívesebben látnám lógni ezt a bohócot. Az egyik földszinti ablakot szélesre tárta egy tiszthelyettes, aztán a bohóc kidugta a fejét. – Apropó, hadnagy! Még egy szót, mielőtt elfoglalnák az állásukat: ha én kiadok egy parancsot, akkor elvárom, hogy azonnal végrehajtsák. Remélem, eléggé érthetően fejeztem ki magam! – Seggfej – suttogta Porta. – Már csak ez hiányzott. Egy hülye porosz... – Fogja be! – förmedt rá Ohlsen. – Ne rontsa tovább a helyzetet. Az alezredes segédje, egy fiatal, rózsás arcú hadnagy jelent meg az ajtóban azzal a paranccsal, hogy haladéktalanul foglaljuk el a pozíciónkat, mégpedig szigorúan a szabályzat szerint – bármit is jelentett ez. Többévi frontszolgálat alatt nem sokan akadtak köztünk olyanok, akik ne alakítottak volna ki maguknak saját szabályzatot. Elértük a 738-as dombot, és nekiláttunk beásni magunkat. A föld kemény volt, de akadt már dolgunk ennél keményebbel is, és mégiscsak jobb volt ásni, mint ellenségtől hemzsegő terepen mászkálni. Pici és Porta dalolva dolgoztak. Túlzottan boldognak látszottak. – Szerintem megkóstolták a pálinkát – közölte velünk a gyanúját Heide. Ohlsen és Spät hadnagy egy gödörben ücsörgött az orosz tiszttel, és halk, izgatott hangon tárgyaltak valamit. Barcelona elröhögte magát. – Fogadni mernék, hogy a helyi vonatjáratok menetrendjét ismertetik Ivánnal! – És akkor? – fortyant fel Stege. – Ohlsen nem az a típus, aki csak úgy fellógatja a foglyokat, mert egy agybeteg porosz megparancsolta neki. – Jesszusom! – hitetlenkedett Heide. – Csak nem fogja elengedni a gazembereket? – Mi mást tehetne? – felelte Barcelona. – Ha holnap itt találja őket a vén szarházi, saját kezűleg lógatja fel őket, a hadnaggyal együtt. – Meg is fogja érdemelni – jelentette ki fontoskodóan Heide. – Engedelmeskednie

23 kellene a felettesének. Ezért van itt. Egyébként sem értek egyet azzal, hogy foglyokat ejtünk. Mi értelme életben hagyni az ellenséget, hacsak nem akarsz kiszedni belőle valamit? Ha pedig megtudtad, amit akartál, akkor lődd le a rohadékot. A fogoly csak kolonc az ember nyakán. – Ez egészen jól hangzik most, amikor a saját lövészárkodban ülsz, de biztos vagyok benne, hogy egészen más véleményen lennél, ha odaát lennél, és az oroszok vendégszeretetét élveznéd – mondta Barcelona. – Ha valaha is odakerülnék – válaszolta méltósággal Heide –, emelt fővel tűrném a sorsomat. És ha fogságban tartanának ahelyett, hogy kivégezzenek, azt gondolnám róluk, hogy meghibbantak. Csakhogy, és ez itt a lényeg, nekem nem áll szándékomban az oroszok kezére kerülni. – Duma! – gúnyolódott Barcelona. – Ide figyelj! – fordult feléje mérgesen Heide. – Tudod te, hány éve szolgálok én a seregben? Kilenc éve! És ez alatt a kilenc év alatt egyszer se estem fogságba! Tudod miért? Mert átkozottul jó katona vagyok, sokkal jobb, mint amilyenné ti egymillió év alatt válhatnátok! – Kihívóan végigmért mindannyiunkat. – A szabályzat szerint járok el mindenben, igaz-e? A nadrágomnak éle van, ahogy a könyv előírja, nem igaz? A nyakkendőm tisztességesen meg van kötve, választék van a hajamban... – Isten bizony, még a sisakját is levette, hogy megmutassa a haját! – Semmit nem találnátok rajtam vagy az egyenruhámon, ami ne a szabályzatnak megfelelően lenne. Gyerünk csak, nevessetek, de ha nem úgy álltok hozzá a dolgokhoz, ahogy kellene, soha nem lesz belőletek jó katona. Amikor úgy döntöttem, belépek a seregbe, eldöntöttem, hogy jól fogom csinálni. És úgy is csináltam, kezdettől fogva. Az pedig, hogy miért harcolunk, fikarcnyit sem érdekel. Teszem, amit mondanak nekem: még a saját kibaszott nagyanyámat is megölném, ha parancsot kapnék rá. Azért vagyok katona, mert szeretek katona lenni, és amit szeretek csinálni, azt szeretem jól csinálni! Döbbent csend követte a szavait. – Nem igazán értem, mi köze ennek a foglyokhoz – szólalt meg egy idő után Stege. – Jézusom, hogy lehetsz ennyire sötét? – fintorodott el megvetően Heide. – A diák úr! – nézett körbe gúnyosan. – Hát figyelj – hajolt oda hozzá. – Én nem mentem tovább középiskolába. Semmi továbbtanulás, érted? De hidd el nekem, tudom, mit csinálok, és azt is tudom, merre igyekszem. Egyvalamit pedig halálbiztosan tudok: soha nem szabad foglyokat ejteni. Mit gondolsz, miért vagyok még mindig életben? Miért lett belőlem tiszthelyettes alig öt hónap alatt, és miért vagy te négy év elteltével még mindig közlegény? Miért van az, hogy olyan kevés diákból lesz tiszt, míg én tiszt leszek, mire a háború véget ér? Miért van az... – Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Stege, aki már kezdte unni a szöveget. – Lehet, hogy igazad van. – De még mennyire, hogy igazam van! Nem kell, hogy egy ilyen kölyök mondja meg nekem, igazam van! – Heide elégedetten hátradőlt. – Nem fogom élve elengedni azokat az orosz szarládákat, az biztos. Stege felkapta a fejét. – Ha hozzájuk mersz nyúlni, szólok Ohlsennek! – Próbáld meg! Próbáld csak meg, és meglátod, mire mész! – Heide önelégülten elvigyorodott. – Semmit sem tehet ellenem. Stege megvetően odébb húzódott. – Hála az égnek, amiért én nem vagyok mintakatona. – Kapd be! – Heide hátat fordított neki.

24 Épp befejeztük az ásást, amikor megérkezett az első gránát. Hallottuk az ismerős, fütyülő hangot, aztán valahol a közelben a robbanást, majd egy ember fájdalmas ordítását. Az egyik újonc kiugrott a fedezékéből, és elterült a földön. – Eltaláltak! – üvöltötte kétségbeesetten. Két bajtársa kijött utána. Felkapták a sebesültet, és elrohantak vele a vonalak mögé, távol a veszélytől. – Ne aggódj, pajtás – mormogta cinikusan Barcelona –, el fognak vinni innen, olyan gyorsan, ahogy csak tudnak. Ezer és ezer kilométerre innen, a legtávolabbi kórházba, amit csak találnak... – Szűz kéz szerencsét hoz – tette hozzá keserűen Heide. – Halvány fingjuk sincs arról, mit kell kezdeni egy géppuskával, de ha találnak egy sebesültet, akit elvihetnek, máris eltűznek, mint a villám. Ezt hamar megtanulták! A gödör alján felállítottuk a főzőedényünket. A fedőt egy halom kővel rögzítettük – most már csak egy telitalálat löttyinthette ki az értékes masszát. Közben éjszaka lett. A hold vastag felhőtakaró mögé bújt, az égbolt koromfekete lett. – Egek, ez a csend – sóhajtott Papa. – Ha nem lennék régi motoros, biz’ isten felsétálnék a dombtetőre, hogy körülnézzek egy kicsit. A távolban egy kutya ugatott. – Tényleg, hol a pokolban vannak az oroszok? – tűnődött Barcelona. Papa a mereven, egyenes derékkal strázsáló fenyők felé mutatott. – Odaát, a fedezékeikben. Azon tűnődnek, vajon mi az istenért van ilyen csend, és mire készülünk. – Bárcsak előjönnének – morgolódott Heide. – Nincs őrjítőbb a csendnél. Hátborzongató vihogás hasított bele az éjszakába, de csak Porta volt az, aki néhány gödörrel odébb Picivel kockajátékot játszott. Valahol a másik oldalon felköhögött egy géppuska. Valamelyik géppuskánk néhány melankolikus sorozattal válaszolt. Ahogy a beszélgetésüket hallgattuk, a fenyőkön túl lángtenger hullámai csaptak a magasba gigantikus erejű robaj kíséretében. Mintha a hegyek is beleremegtek volna. – Rakétaütegek – állapította meg Papa. – Amíg nem jönnek közelebb... A géppuskák ismét beszélgetésbe elegyedtek. Északi irányban néhány világítórakéta szaggatta szét az éj fekete bársonyát. Eme hang- és fényjáték közepette érkezett meg az alezredes küldönce. Sprintelve jött, kivörösödött képpel, és úgy ordított, akár egy őrült: – Üzenet az 5. századnak! Üzenet az 5. századnak! Ohlsen hadnagy dühösen odalépett hozzá. – Tekerje vissza a hangerőt, maga barom! Ha így kajabál, hamarosan az egész front lángokban fog állni. – Igen, uram. Sajnálom, uram. Sürgős üzenetet hoztam. Az alezredes úr azonnal látni akarja. Jelentést vár öntől, és új parancsokat akar osztani. – A jószagú...! A hadnagy elfordult, motyogott valamit a bajsza alatt. A küldönc tanácstalanul álldogált. Sima, fényesre sikált arca volt, makulátlanul tiszta egyenruhája, gyanúsan ártatlan tekintete. Porta végigmérte néhányszor tetőtől talpig. – Honnan az egyenruhája? – Breclavból – jött a büszke válasz. – Negyvenkilencedik gyalogsági ezred. Porta elengedett egy sátáni kacajt. – Te is egyike vagy a medálos fiúknak, mi? Nos, akkor rohanj, és szedd fel a Vaskeresztedet. Megérdemled! Ott lesz valahol, egy szarkupac mélyén!

25 A küldönc riadtan sarkon fordult, és visszarohant az alezredeshez. A hegyek ismét megremegtek, mintha valami mély, belső fájdalom rázta volna meg őket. Vörös és kék nyomjelző csíkok szelték át az eget. A táj körös-körül egybefüggő lángtengerben fürdött. Behunytuk a szemünket, és a gödrök mélyére húzódtunk a fényár elől. Pillanatnyilag az oroszok voltak azok, akik a rövidebbet húzták, de mi magunk se voltunk biztonságban. – Jézusom! – Heide remegő kézfejével megtörölte a homlokát. – Nem tudom, mit csinálnak az oroszokkal azok a szar Do ütegek, de hogy én frászt kapok tőlük, az biztos. Remélem, tudják azok a seggfejek, merre a célpont. – Vigyázzatok! – kiáltotta Steiner. – A ruszkik is elkezdték! Még be se fejezte, az orosz nehézágyúk alatt megrengett a föld. Összegömbölyödtünk a gödrök mélyén, mint a téli hidegre kitett kutya, és a tenyerünkkel betapasztottuk a fülünket. Perzselően forró léghullám öntötte el az arcom, ahogy egy tizenkét centis orosz gránát becsapódott a gödör mögött. Aztán hirtelen – olyan hirtelen, hogy az szinte sokként ért – csend lett. Az ágyúk elhallgattak, egyetlen hangot se lehetett hallani. Mi, akik korábban már tapasztaltunk ilyent, a fedezékeinkben maradtunk, de az újak közül néhányan kíváncsian kidugták a fejüket. Spät felordított a gödörje aljáról: – Húzzák le a fejüket, maguk vadbarmok! Túl késő volt néhányuk számára, mert amilyen gyorsan jött a csend, olyan gyorsan el is múlt. Újabb lövedéksorozat záporozott le ránk, aggasztóan közel a gödörhöz. – A harmadik még szebb lesz – hallottam Barcelonát. – Egyenesen telibe. Attól tartottam, igaza van. Kétszer mellétrafáltak, de legközelebb nem lesz ilyen szerencsénk. Legközelebb nekik lesz szerencséjük. – Egy mesterlövész rejtőzik valamelyik fenyőfán – jött rá Steiner. A második átmeneti nyugalom alatt óvatosan kidugta a fejét. – Hé, Porta! – kiáltott át. – Szedd le azt a rohadékot! Szeretnék egy kis nyugalmat végre. – Megpróbálom – ígérte Porta. – Mindent a csend és a nyugalom érdekében! Csak kidugná a fejét az a szemétláda. Kikúszott a fedezékéből, majd hason fekve pásztázni kezdte a fenyőerdőt a puskájára szerelt infratávcsővel. – Majd én kezelésbe veszem. – Pici előszedte az acéldrótját, és ki akart mászni a gödörből. – Odalopózom mögé, és a nyakára tekerem ezt... – Vissza! – sziszegte Spät. Épp idejében. Alighogy Pici visszazuttyant a lyukba, újabb sortűz dördült el. A lövedékek ezúttal telibe találtak néhány gödröt, mert a vonal vége felől idehallatszott a súlyos sebesültek szokásos rémes sikolya és kiáltozása. – Ez az. – Barcelona sóhajtott egyet. – Eltalált néhány szerencsétlent. Lehet, hogy most már békén hagynak minket egy ideig. – Persze, de csak addig, amíg azok a tetves Dók is csendben maradnak! – kesergett Heide. A Légiós kikúszott Porta mellé. Éles szemével azonnal kiszúrta a fenyők közt mozgó géppuskás alakot. Oldalba bökte Portát a könyökével. – Ott van, lefelé tart. Látod? Attól a kibaszottul magas fától jobbra. Porta a vállához illesztette a puskát, és belekukkantott a távcsőbe. – Hol az istenben van? Mert én semmit se látok! – Látod ott azt a hatalmas fát? Jóval kimagaslik a többiek közül. Attól háromujjnyira, jobbra.

26 – Megvan! – ujjongott Porta. – Egen, látom a rohadékot. Lefelé tart, semmit sem gyanít. A mellén Sztálin-érdemrend éktelenkedik. Hallod? Annak a tetű Sztálinnak az érdemrendje... – Az istenit, hagyd már a gügyögést, inkább csináld! – sürgette a Légiós. – Jól van, jól van, nem kell pánikba esni – csitította Porta. – Időmilliomosok vagyunk. Még egy lépés... Ahogy beszélt, az ujja már rá is fonódott a ravaszra. Rövid, éles pukkanás hallatszott, és a gyanútlan orvlövész fél fejét elvitte a lövedék. A Légiós elégedetten bólintott. – Jó lövés volt. Menjünk, jegyezzük fel a noteszodba! Porta odaadta neki a kis sárga noteszt, amit a seregben minden mesterlövész állandóan magánál hordott, hogy nyilvántarthassa benne a találatait. A Légiós felrótta Porta legújabb eredményét, aztán végigpergette az előző oldalakat. – Nem semmi – jegyezte meg szűkszavúan. – Legalább annyit csináltam ki én is a drótommal – irigykedett Pici. – Pedig ehhez sokkal nagyobb kurázsi kell. Nem ülhetsz a seggeden, egy távcsövön át kukucskálva az ellenséget, hanem ott kell lenned a helyszínen, benne a sűrűjében... – Agresszívan megsuhogtatta a drótot, majd, mint akinek hirtelen eszébe villant valami, Porta felé fordult. – Hé, mi van a fogával? – Nem láttam – sajnálkozott Porta. – A seggfej egyszer se vigyorgott. Mi lenne, ha odamennénk, és megnéznénk? Fele-fele alapon. Picit nem kellett kétszer hívni. Elkúsztak egészen a fenyőerdőig, a nyakukat kockáztatva egy darab arany fogtömésért. Ohlsen hadnagy is kimászott az árokból. – Átvennéd? – kérdezte Spättől. – Jobb lesz, ha megyek, megnézem, mit akar az a vén hülye ezredes. Nem leszek sokáig távol. Futva rohant a viszonylagos biztonságot jelentő erdő felé, ahol az ezredes főhadiszállása volt. Egy géppuska nyomjelző lövedékeket köpködött ki utána, de a lövész nem lehetett valami tapasztalt. A golyók ártalmatlanul a földbe fúródtak, jóval a hadnagy mögött. Egyelőre ez volt minden, amit a hadnagyról tudtunk. A többit darabokból raktuk össze, jóval azután, hogy Ohlsen visszatért. Valahogy így történt: Amikor zihálva megérkezett a kastélyba, az ezredes eleinte nem akarta hagyni, hogy megzavarja a nyugalmát, de végül mégis leereszkedett hozzá, és meghallgatta a jelentését, amit korábban sürgősen hallani akart. Hét segédtisztje ugyanilyen unottan hallgatta a hadnagyot. Egy kerek, szépen megterített, ételtől és bortól roskadozó asztal körül ültek. Ohlsen, aki kénytelen volt azt hinni, hogy valamiféle csodaországba keveredett, minden apró részletet szomjasan magába ivott a tekintetével: a virágokkal teli ólomkristály vázákat, a csillogó kristálycsillárt, a kék porcelántányérokat, a sürgő-forgó, fehér zakós tisztiszolgákat. Egy pillanatra a hangja elcsuklott; nem akarta elhinni, hogy a mészárlás és a fényűző vacsora elfér egymás mellett, ugyanazon térben, ugyanazon időben. Ohlsen hebegni kezdett, Von Vergil ezredes pedig megigazította a monokliját, és alaposan szemügyre vette ezt a pimasz hadnagyot, aki nem elég, hogy el merészelte hagyni az arcvonalat, de ráadásul a vacsorázásban is megzavarta. Először a csizmára tapadt vastag sárréteget nézte meg, aztán hagyta feljebb vándorolni a tekintetét a koszos, gyűrött és szakadt egyenruhán, melyet a fronton töltött hónapok piszka merevvé edzett. A halálfejes huszárjelvény sárgán, rozsdásan

27 vigyorgott rá, szégyentelenül hirdetve, hogy már hosszú-hosszú ideje nem volt a szabályzatban előírt tükörfényesre csiszolva. A Vaskereszt elrongyolódott szalagja nem éremben végződött, hanem néhány rojtra rátapadt sárdarabban. A Vaskereszt már régen elveszett, még akkor, amikor a hadnagy tankja a levegőbe röpült. A télikabát ujját néhány cérnadarab tartotta a helyén. A pisztolytáska bőrfedele leszakadt. A tiszti öv helyett egy egyszerű, közlegényeknek való öv volt a hadnagy derekára csatolva. A kézfeje fekete volt a rászáradt vértől. Az ezredes hagyta lepottyanni a monokliját, és fintorogva elfordította a fejét. Ahogy mindig is sejtette, ezeknek a fronton szolgáló tiszteknek semmi stílusérzékük. Persze, ha nem lennének társadalmilag ennyire értéktelenek, eleve nem kerültek volna a frontra. Az ezredes csak tévedésből volt itt, valami kretén a Bendlerstrassén nyilván összekevert valamit. Az ezrede, a 49. gyalogsági ezred, gazdag és előkelő volt, s egész mostanáig nem látott háborút, kivéve Dánia elfoglalását és két napot Franciaországban, még a fegyverszünet előtt. Az élet könnyű volt, és csupa öröm. Aztán jött az a végzetes nap, amikor a bendlerstrassei idióta az ezred parancsnokát, Von der Graz ezredest dandártábornokká léptette elő, és egy gyalogsági hadosztállyal a Balkánra küldte. Ez volt a kezdet. A 49. ezred, mely ekkor Breclavban élte gyöngyéletét, egy ideig abban a hitben élt, hogy saját elitjéből fog kikerülni az új parancsnok. Volt két alezredesük, akiket már épp ideje volt ezredessé előléptetni. Ezek közül a tekintélyesebb, aki kiterjedt, befolyásos kapcsolatokkal rendelkezett, egészen odáig elment, hogy már jó előre bejelentette, milyen változásokat fog eszközölni, ha kinevezik az ezred élére. Az álom egy felejthetetlen pénteki reggelen, pontosan kilenc óra előtt húsz perccel, darabokra tört. A dátumra és az időpontra minden tiszt pontosan emlékezett, ugyanis nyolc negyvenkor érkezett meg az új ezredes, hogy átvegye az ezred irányítását. Egy ezredes, akit senki se ismert, és senki se óhajtott. Aktív szolgálatból érkezett, egyenesen Demjanszkból. Magas, szikár férfi volt, kemény és hallgatag, fél szemén szemkötővel. Azon a gyűlöletes pénteken végigdübörgött a kaszárnyán, rosszallóan összeráncolt homlokkal, orrát a földre szegezve, mint a bajt szimatoló kutya. Az egyik ezredirodai tiszt, hogy megkedveltesse magát, levezette az új parancsnokot az ezred messze földön híres borpincéjébe, melyben annyi és olyan sokféle lélekmelegítő volt felhalmozva, hogy az minden ínyenc szívét megdobogtatta volna. De úgy tűnt, az ezredes nem ínyenc. Megnézte egy-két poros üveg címkéjét, felvont szemöldökkel a tisztre nézett, aztán szó nélkül elhagyta a pincét. Ez a tekintet és ez a hallgatás volt az, ami igazán felkavarta a tisztet. Egy órával később összepakolta a holmijait és távozott, megelőzve azt, amit elkerülhetetlennek érzett. Késő délután lett, mire az ezredes befejezte az inspekciót, és elfoglalta helyét elődje székében, a pazar mahagóniasztal mögött. A tisztek többsége már a kaszinóban volt, de hiába igyekeztek úgy tenni, mintha mi sem történt volna, a pezsgő íze mintha nem lett volna az igazi, és a játék varázsa is elillant. Viharfelhők gyülekeztek a fejük fölött, de a szél nem eső, hanem veszély szagát sodorta feléjük. Aztán beütött a mennykő: az ezredes visszahívatta a tisztjeit a kaszárnyába, pedig a legtöbbjük negyvennyolc órás eltávozáson volt – ami csütörtök estétől hétfőn valamikorig tartott. Ez némi szabadosságot sejtetett, de régóta bevett szokásnak számított a 49. ezredben. Miután az ezredes összehívott annyi tisztet, ahányat csak lehetett, tudni akarta az ezred pontos létszámát. Ezt a századparancsnokok jelentéseiből naponta összesíteni kellett volna, de egy mulasztás folytán – amit a felelős tisztek a

28 Hauptfeldwebelek lazaságának tulajdonítottak – már hetek óta nem történt meg. A szárnysegéd kelletlenül felhívta a különböző századokat, és bekérte tőlük a szükséges adatokat. Az igyekezete meglehetősen renyhe volt: a nagybátyja magas rangú tiszt volt a hadseregnek egy olyan egységénél, amelyik még német földön állomásozott, ami pedig az új ezredest illeti, nem jelentett számára nagyobb bosszúságot, mint egy szemtelenkedő darázs. Zajos, szúrós, de egyetlen mozdulattal félre lehet seperni. Félmosollyal az ajkain jelentette az ezredesnek: – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de az ezred pontos létszámát pillanatnyilag lehetetlen megállapítani. Az összes Hauptfeldwebelünk negyvennyolcórás eltávozáson van. Az ezredes tűnődve végigsimított a szemkötőjén. – Hol van a hadtápos tiszt? Az ezred legfiatalabb hadnagya galoppozott oda hozzá. Vigyázzba vágta magát. – Hanns hadnagy, Von Krupp báró, hadtáptiszt, uram. Az ezredes ránézett, aztán lassan bólintott; szomorúan, megvetően. – Tehát ilyen is van itt? – Krákogott egyet. – Nos, Von Krupp báró, talán lenne olyan szíves, és ellenőrizné, hogy van-e legalább őrség állítva. Vagy az őrök is eltávozást kaptak? Hanns hadnagy tisztelgett, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult, az ezredes azonban visszahívta. – Tudni akarom a laktanyában tartózkodók pontos számát. Negyedórát kap rá, hogy kiderítse. A szárnysegéd fölényesen elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy a létszám a szabályzatban előírtnak még a harminc százalékát is alig fogja elérni. Már hónapok óta nem törődött senki az efféle csekélységekkel. Breclav végül is nem Berlin; ide soha senki nem jár inspekciózni. Magára maradva a tisztjeivel, az új ezredes megjegyezte – udvariasan ugyan, de nem leplezve döbbenetét –, hogy senkin nem lát frontszolgálatért kapott kitüntetést. – Ó, nem, uram! – mondta megbotránkozva Dose százados. – Nem küldtek ki minket a frontra. – Valóban? – Az ezredes elmosolyodott, megfagyasztva az összegyűlt tisztek ereiben a vért. – Nos, ezen könnyen változtathatunk. Önöknek is meg kell adni az esélyt, uraim, mint mindenki másnak. A háború még nem ért véget. Szeretném, ha mindannyian kérnék az átirányításukat aktív frontszolgálatra. Az aláírásukkal ellátott papírok legyenek az asztalomon, mielőtt az est leszáll. – A még mindig magabiztosan mosolygó szárnysegéd felé fordult. – Ön pedig küldjön táviratot minden eltávozáson lévő személynek. Rendelje őket vissza haladéktalanul a kaszárnyába. Az én nevemben. Remélem, tudja, hol lehet megtalálni ezeket az embereket? A szárnysegéd alig észlelhetően meggörnyedt. Fogalma se volt róla, hol keresse őket. Legfeljebb kiküld értük, átfésülteti a város összes bárját és bordélyát – ami hosszas, kényes művelet. Dose századosra sandított, és úgy döntött, továbbpasszolja a feladatot. Dose közismerten balek volt. – Szerintem ez a te asztalod – mondta kedélyesen, s a kezébe nyomott egy halom táviratűrlapot. – Tessék. Küldd ki őket minden eltávon lévő emberünknek. Gondolom, tudod a címüket... Dose, túl döbbenten ahhoz, hogy szólni tudjon, kitámolygott a szobából. Az este hátralevő részét azzal töltötte, hogy nemlétező vagy rég elavult címeket keresett ki egy címjegyzékből, és közben azért imádkozott, hogy egy arra tévedő repülő

29 pottyantson bombát az ezredes szállására. Minden igyekezete dacára az eltávozáson lévő 1800 emberből csak kilencet sikerült begyűjtenie. Hétfőn a maradék 1791 is beszivárgott a laktanyába, ki akkor, amikor kedve tartotta – egyesek korábban, hogy kipihenjék az átdorbézolt hétvége fáradalmait. Mindannyiukat kellemetlen meglepetés várta: a laktanya egyetlen éjszaka alatt fényűző szállodából fegyelmezett katonai létesítménnyé változott. A tiszteket az asztalukon üzenet várta, mely nyers szavakkal arra szólította fel őket, hogy haladéktalanul jelentkezzenek az ezredesnél. A fiatalabbak és ezáltal tapasztalatlanabbak azonnal hagytak csapot-papot, s máris rohantak az ezredeshez. Az óvatosabbak előbb „megeresztettek” néhány telefont, felkészültek a találkozásra, míg néhányan sürgősen ágynak estek, és elszállíttatták magukat a mentőkkel. Előbbiek közé tartozott báró Von Vergil százados. Három órával azután, hogy visszatért a laktanyába, megkapta a parancsot, amely az orosz frontra szólította. Igaz, hogy előléptették alezredessé, de ez apró ellentételezése volt mindazoknak a borzalmaknak, amikkel a jövőben szembe kellett néznie. Nem is annyira a veszély, hanem a kényelmetlenségek miatt aggódott. A tetvekre gondolt, meg a sárra, a lábszagra és a rothadó hullákra – ez túl sok egy civilizált ember számára. Sírni tudott volna akkor és ott. Nyolc nappal Bahnwitz ezredes érkezése után a 49. gyalogsági ezred eltűnt, híres borospincéjével együtt. Minden tiszt vitte a maga részét. Senki nem távozott két teherautónyinál kevesebb borral; a báró hárommal távozott. Most pedig itt volt a keleti fronton, és a hadviselés kellemetlenségeit szenvedte. Sikerült szinte rekordidő alatt sarokba szoríttatnia a csapatait az oroszokkal. Hisztérikus segélykérő üzeneteire azt a választ kapta, hogy a segítség úton van. Most pedig megérkezett az ígért segítség, de nincs benne köszönet! Egy tankszázad tankok nélkül; útonállók, csirkefogók gyülevész hada, rongyos, orrfacsaróan bűzös egyenruhákban. Ez már-már sértés! Honnan is tudhatta volna Von Vergil ezredes, hogy ez a gyülevész banda, amit két kemény és tapasztalt tiszt vezetett, az istenek ajándéka volt, és talán az egyetlen reménye, hogy élve kijusson innen. Ez az egy század felért egy egész ezrednyi tejszagú, vasalt egyenruhás breclavi katonával. Von Vergil alezredes ivott egy korty bort, aztán megbámulta az Ohlsen hadnagy fehér karszalagját. A szalagon két halálfej közt szűkszavú felirat hirdette: BÜNTETŐEZRED. Az ezredes orrlyukai megremegtek; a hadnagy vértől, verejtéktől bűzlött, és olyan koszos volt, mintha a háború kezdete óta nem látott volna szappant. Az ezredes letette a poharát, és rágyújtott egy cigarettára, hogy elnyomja a mosdatlan test szagát. – Köszönöm a beszámolót, hadnagy. – Tartott egy másodpercnyi szünetet, majd eltette az arany öngyújtóját, s hátradőlt a székében. – Nyilván tisztában van vele hadnagy, hogy a szabályzat értelmében minden katonának – jól megnyomta a két szót – kötelessége megtisztítani a felszerelését és kimosni az egyenruháját ütközet után. Ezáltal az a természetes kopástól eltekintve ugyanolyan állapotban marad, mint amikor vételezte. Nos, hadnagy, azt hiszem, ön is egyetért velem abban, hogy elég egy pillantást vetni magára, és még egy vak ember is – itt elhúzta az orrát – láthatja, hogy maga rendszeresen elhanyagolta ezt a kötelességét. Nem vagyok biztos benne, hogy nem kellene szabotázsnak nyilvánítanunk a magatartását. Ugyanakkor – elmosolyodott, kifújt egy füstfelhőt –, a maga esetében ezúttal elnéző leszek. Sejtem, hogy nem is annyira a szabotálási szándék, hanem a félelem és a gyávaság vezetett ehhez a hanyagsághoz. Ha az ember idegei felmondják a szolgálatot, néha elég különösen viselkedik.

30 Ohlsen arca elvörösödött, de nem a szégyentől, hanem a haragtól. Ökölbe szorította a kezét, szemében gyilkos fény csillant – de túl tapasztalt katona volt ahhoz, hogy ne rendelkezzen a megfelelő önkontrollal. Elég egyetlen szó ettől az idióta Von Vergiltől, és egykettőre fűbe haraphat. A hazáért meghalni talán jelenthet némi értelmet, de egy ilyen bolond miatt, mint Vergil, kész őrültség lenne. – Sajnálom, hogy ilyen az egyenruhám, uram. – A hadnagy hűvös hangon, összeszorított fogakkal beszélt. – A századunkat három és fél hónappal ezelőtt különleges feladattal bízták meg. Azóta folyamatosan harcoltunk. Alig tizenketten maradtak meg az eredeti századból, tehát úgy gondolom, meg kell értenie, uram, hogy ilyen körülmények közt egyiküknek se volt rá ideje vagy módja, hogy leüljön kifényesíteni a fegyverzetét vagy megvarrni az egyenruháját. Az alezredes ivott egy újabb kortyot a borból, aztán megpaskolgatta az ajkait a hófehér, keményített asztalkendővel. – Az ok nem számít, hadnagy, csak a mulasztás. Továbbá, emlékeztetném rá, hogy a felettesei jelenlétében csak akkor beszél, ha kérdezik. Én pedig nem kérdeztem. Amennyiben megjegyzéssel kíván élni, engedélyt kell kérnie a megszokott módon. – Rendben, uram. Ebben az esetben engedélyt kérek rá, hogy beszéljek. – Nem adok rá engedélyt! – csattant fel az alezredes. – Bármit is mondjon, az nem változtat a tényeken. Menjen vissza a századához, és többé nem akarom se magát, se az embereit ebben a visszataszító állapotban látni. – A tekintete felcsillant. – Holnap reggel tízig kapnak haladékot, hogy puccba vágják magukat. Személyesen fogom ellenőrizni, hogy végrehajtották-e a parancsomat. Apropó, az oroszok. Megszabadultak már azoktól az orosz foglyoktól? Ohlsen hadnagy felemelte a fejét, és egyenesen az alezredes szemébe nézett. – Nem, még nem, uram. Az alezredes felvonta fél szemöldökét. Egy darabig szótlanul ült, idegesen nyomkodta a cigarettáját a hamutartóban. – Szabotázs – szólalt meg végül. – Szabotázs és engedetlenség. De hogy lássa, mennyire emberségesek vagyunk, hadnagy, ezúttal is elnézőek leszünk magához. Talán nem fejeztem ki magam elég világosan, amikor először mondtam. Tehát holnap reggel tíz. Ez parancs. Holnap reggel tízkor az oroszok lógjanak. Várom reggel a jelentését ez ügyben. Ohlsen hadnagy megnyalta kicserepesedett ajkait. – Bocsásson meg, uram, de... nem akaszthatom fel őket csak úgy, hidegvérrel. Ők hadifoglyok. – Na és? – Az alezredes nem akart hinni a fülének. – Bárkik is legyenek, hadnagy, magának a legelső kötelessége az, hogy végrehajtsa a parancsomat, nem pedig az, hogy megkérdőjelezze annak érvényességét vagy indokoltságát. Remélem a maga érdekében, hogy holnap reggel minden úgy lesz, ahogy lennie kell. – Meglendítette az asztalkendőjét, jelezve, hogy a hadnagy el van bocsátva, majd az asztaltársai felé fordult, a magasba emelte a poharát. – Egészségükre, uraim. A hét elegáns tiszt szintén megemelte poharát. Ohlsen hadnagy sarkon fordult, és kirobogott a szobából. A sötétben visszafelé tartva azért imádkozott fennhangon, hogy az oroszok kilőjenek néhány bombát a megfelelő helyre. – Csak néhányat... csak egyet-kettőt! Csak annyit, hogy ezt a nyolc tökfejet az égbe emeljék a kövér seggükről... csak ennyit kérek, drága Iván! Az este azonban sötét maradt és csendes. Iván nem hallgatta meg az imát. Ohlsen hadnagy visszaért a századhoz. Leugrott a gödörbe, és dühtől remegve

31 leült a földre. – Mi történt? – kérdezte tőle riadtan Spät. – Az a rohadék seggfej... a rohadék seggfej! Pillanatnyilag, úgy tűnt, képtelen mást mondani. Mérgesen lerágta egy cigaretta végét, és a földre köpte. Mi eközben együttérzően bámultuk, és vártuk, hogy végre előrukkoljon valamivel. Aztán, nagy sokára, átszakadtak a gátak, és jött az áradat, olyan nyelven, amit mindannyian értettünk és értékeltünk. Papa atyáskodó aggodalommal hallgatta a hadnagyot. – És most? – csóválta meg a fejét ennyi obszcenitás hallatán. – Mit akar tenni az alezredes? Ohlsen feléje tekerte vérben forgó szemeit. – Megmondom, mit akar tenni! Holnap reggel tízkor szemlét tart nálunk! Biztos akar lenni benne, hogy tiszták, fényesek és jól fésültek vagyunk, ahogy azt a szabályzat előírja! Előttünk áll az egész éjszaka, hogy puskát pucoljunk és gombot varrjunk! – Hogy mi? – szörnyedt el Porta. – Hallotta! – felelte ingerülten Ohlsen. Porta jóízűen felvihogott. – Hé, Pici! – kiáltott át a sötétségen. – Hallottad ezt? Meg kell változnunk, neked meg nekem! Mosni, varrni, sepregetni fogunk, mint holmi vénlányok! Aztán holnap reggel nehogy egy morzsát lássak a lyukatok alján! Bömbölő röhögés volt a válasz. – Milyen lyukról beszélsz? A segglyukunkról? Azt is meg fogja nézni a vén buzi? A nevetésünket kilométerekkel odébb is hallhatták. – Az isten szerelmére – könyörgött Ohlsen hadnagy, akinek már így is épp elég baja volt –, ne csapjanak ekkora lármát. – Pszt! – emelte az ajkai elé szurtos mutatóujját Porta. – Még felébresztjük az oroszokat! – Igen, és az nem lesz olyan mulatságos, mint amilyennek hangzik! – mordult rá Ohlsen. Elcsendesedtünk. A hegyek csúcsai körül felhőkoronák libegtek, a hold mögöttük rejtőzött valahol. Az este sötét volt, de békés. Ohlsen befészkelte magát Spät és Papa közé, s halk, izgatott hangon magyarázni kezdett nekik. – Nézzék, nagy szarban vagyok. Ha van valami javaslatuk, szívesen meghallgatom. Az a tetű alezredes ragaszkodik hozzá, hogy holnap reggel tízre végezzünk a foglyokkal. Személyesen akar meggyőződni róla, teljesítettük-e a parancsot, úgyhogy fogalmam sincs, mi a fenét csinálhatnék. Mit tehetnénk, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon? Hallgattak. Spät a homlokát ráncolgatta, Papa mélyeket szívott a pipájából. – Ez a Von Vergil jól feladta nekünk a leckét – szólalt meg hosszú idő múltán. – Ez azt jelenti, hogy el kell rejtenünk a hat foglyot, és helyettük fel kell mutatnunk hat hullát az alezredesnek. – És ha egyszerűen hagynánk megszökni őket? – javasolta Spät. – Hallottad, mit mondott Borisz – tiltakozott Ohlsen. – Lelőnék őket, amint visszaértek a saját vonalaik mögé. – Miért? Mert fogságba mertek esni? – Spät megrázta a fejét. –Szerintem túloz. Nem tudom elhinni. – Nos, akkor kérdezzük meg őt. Hátha van valami ötlete. A fenébe, végül is az ő fejét akarom menteni. Spät magához hívatta a foglyot. Fél perccel később a fiatal orosz hadnagy

32 lehuppant a gödörbe. Ohlsen gyorsan felvázolta neki a helyzetet. – Egyszóval, így állnak a dolgok – fejezte be a mondókáját. – És, hogy őszinte legyek, nincs mit tennem. Hacsak neked nincs valami eget rengető ötleted... Az orosz komoran nemet intett a fejével. – Bárcsak lenne. Sajnos a mi oldalunkon se jobbak a fejesek, mint nálatok. Amint visszatoljuk a képünket, agyonlőnek minket, mint árulókat. – Elkapta Spät szkeptikus tekintetét, és szomorúan bólintott. – Igen, ez az igazság, barátom. A Vörös Hadsereg katonája inkább az életét kell adja a hazájáért, de nem eshet fogságba! Ezek Sztálin bácsi szavai. – Mi a helyzet a mi területünkön harcoló partizánokkal? – kérdezte Papa. – Ők nem lehetnének a segítségetekre? – Ez egy lehetőség – ismerte el az orosz, de nem látszott túlzottan lelkesnek. – A baj csak az, hogy minden partizáncsoport közvetlen összeköttetésben van a főparancsnokságokkal, és míg egy helyi csoport esetleg semmi gyanúsat nem talál a történetünkben, addig a központban a fiúk tudni fogják, hogy az egységünknek semmi keresnivalója a környéken. Ha pedig megmondjuk nekik, hogy szökött foglyok vagyunk, annak ők se örülnek. Az egyetlen lehetőségünk az, hogy elhitetjük velük, egy támadás következtében váltunk le a csapat többi részétől, és mindeddig rejtőzködtünk az ellenség elől. A gond itt az, hogy valószínűleg egyetlen szavunkat se fogják elhinni, bár az is előfordulhat, hogy nem is kíváncsiak a mesénkre. Először lőj, csak aztán kérdezz, ez az ő jelszavuk, és higgyétek el nekem, e szerint is cselekszenek. Spät hadnagy rágyújtott egy cigarettára, a tenyerével árnyékolva le a lángot. – Ha más lehetőség nincs, akkor szerzünk nektek német egyenruhát, és elrejtünk a saját embereink közt. Aztán, ha olyan alkalom adódik, megléptek... – Feltéve, hogy előtte nem végeztek ki minket mint kémeket! – tette hozzá az orosz. – Az embereim nem beszélnek németül, ezt elfelejtetted? Tudom, hogy a legjobb indulattal javasoltad ezt, és kérlek, ne tarts hálátlannak, de nem szívesen ölteném magamra az ellenség egyenruháját, és várnám benne, hogy Damoklész kardja lecsapjon. Spät vállat vont. – Tökéletesen megértelek. Hosszú, tanácstalan csend következett, amit végül Ohlsen hadnagy tört meg. – Szóval, semmire nem jutottunk. Tényleg nincs semmilyen épkézláb ötleted? – fordult az orosz felé. – A legapróbb se – felelte halvány mosollyal az orosz, mint aki beletörődött a sorsába. – És ha jobban belegondolok, teljesen feleslegesen kockáztattok miattunk. Végül is, nekünk teljesen mindegy, hogy ki akaszt fel minket: ti vagy a mieink. – Miért nem kérdezzük meg Portát? – állt elő az ötlettel Papa. Ohlsen hadnagy rámeredt, aztán felnevetett. – Három tisztnek és egy Feldwebelnek nem sikerült egyetlen használható ötlettel előállnia, kénytelenek egy félművelt, zsivány Obergefreiterhez fordulni! Spät elmosolyodott, Papa vállat vont. – Nevetséges ötlet, ezzel maga is tisztában van, de eddig akkor is ez legjobb – ismerte el vigyorogva Ohlsen. – Hívják ide azt a nagyszájút, hátha akad valami a tarsolyában. Portát ismerve nem lepne meg, ha tudná a megoldást a bajunkra. Porta besiklott a gödörbe, kényelembe helyezte magát, aztán végignézett az összegyűlt társaságon. – Mi a gond? – kérdezte vidáman. – Fogadni mernék, hogy valami piszkos melóról van szó, különben nem hívtak volna ide! – Spät megkínálta egy cigarettával;

33 Porta a füle fölé biggyesztette az ingyenbagót. – Köszönöm. Ne haragudjon, amiért nem gyújtok rá. Cigarettát sose utasítok vissza, ez nálam alapelv. Kíváncsian Ohlsenre pislogott, az pedig egyenesen rátért a tárgyra: – Porta, szükségünk van a segítségére. Tennünk kell valamit, ha nem akarjuk, hogy a foglyaink lógjanak, és azt a valamit gyorsan kell megtennünk. A kérdés csak az, hogy mit. Van valami ötlete? – Ah, most már engem is megkérdeznek – borzolta Ohlsen idegeit Porta. – A fiúk már azóta tárgyalják a kérdést, amióta visszatért az alezredestől! – Honnan tudtak róla? – kapta fel a fejét Ohlsen. Porta megdörzsölgette az orrát. – Megvannak a magunk hírcsatornái. – És milyen következtetésre jutottak? – Nos, kezdjük Heidéval. Ő nem akarja, hogy elengedjük őket. Azt ígérte, és komolyan gondolja, hogy lelövi őket, ha átlépik az arcvonalat. Talán neki van igaza. Ezzel rengeteg gondtól megkímélné magát, hadnagy úr. Papa kivette a szájából a pipát, és türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Gyerünk, Porta, ébresztő! Te ennél sokkal többre is képes vagy, ne akarj lejáratni! Ha a hadnagy is ezen a véleményen lenne, akkor már régen végzett volna a foglyokkal. Mi nem megölni, hanem megmenteni akarjuk őket, az időnk pedig fogytán! – Jól van, jól van, nem kell izgulni. Csak türelem, majd lesz valami, ahogy a szűz lány is biztatta magát, miután kipróbálta egy túlérett banánnal. – Ez jó! – Spät akkorát nevetett, hogy a cigarettája majdnem leszaladt a torkán. – Te poénkodsz, miközben itt emberek életéről van szó! – tolta le Portát Papa. – Hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódott Porta. Ohlsen hadnagy odahajolt Portához, és megveregette a vállát. – Kérem, Porta... mint mondtam magának, égető szükségünk van a segítségére. Tudom, hogy állandóan tele van ötletekkel, úgyhogy ha javasolni akar valamit, akkor ne habozzon előrukkolni vele. Porta tűnődve méregette a hadnagyot. – Ami azt illeti, kitaláltam valamit, de hogy tetszeni fog-e, azt nem tudom. – Halljuk. – Elég nehéz elmagyarázni, de arra gondoltam, hogy ha tudnánk szerezni hat hullát... Három már van, leszedtünk néhány orvlövészt, három másikat pedig majd kentünk valahonnan, ez nem jelenthet gondot. – Tehát? – Szóval, én, Pici meg még valaki, mondjuk a Légiós, felmegyünk, és megdurrogtatjuk egy kicsit az ellenséget. Érti, ugye? Meggyőződünk róla, hogy már lefeküdtek, aztán gyorsan végiggéppuskázunk az árokban. – Porta eljátszotta a jelenetet, képzeletbeli golyókkal szórva meg a három tisztet. – Erre ők be fognak gyulladni, azt fogják hinni, hogy egy egész zászlóalj rontott rájuk. Amint felébresztettük őket, szedjük a sátorfánkat, és visszajövünk ide. Valahogy így... látja? A bajonettje hegyével Porta a gödör aljára karcolta az elvégzendő manővereket. Papa és a három tiszt bólintottak. Még nem egészen értették, mit akar Porta, de már derengett nekik valami. – Aztán, persze, elkezdődik az igazi csetepaté – folytatta Porta. – Barcelonát ide állítjuk a lángszóróval, és amint jelt adok, alaposan megpörköli az előőrsüket. Aztán jönnek a többiek a gránátvetővel. Erre, bár halvány fingjuk se lesz róla, mi történik, a rakétavetősök is rá fognak zendíteni, mert be lesznek tojva, mint az állat. Az

34 ellenség se fog erre ölbe tett kézzel ülni, hanem bevet mindent, amije csak van. Na már most, ez minden kétséget kizáróan felveri az álmából Von Vergilt és a fiúkáit – megvetően Von Vergil seregének a balszárnya felé intett. – Amint ráébrednek, mi folyik itt, mérget vehetnek rá, hogy el fogják húzni a csíkot. Úgy fognak kiugrálni a gödrökből azok a kis buzik, mintha pucér lányok tévedtek volna be közéjük. Ohlsen hadnagy elismerően hümmögött egyet. – És mi lesz az orosz barátainkkal? – Nos, miután a balszárny elpucolt, szépen átsétálnak a saját vonalaik mögé. Erről jut eszembe... – Az orosz tiszt felé fordult. – Attól tartok, kénytelenek leszünk egy kicsit kidekorálni magukat. – Nem úgy nézett ki, mint aki tényleg sajnálja a dolgot. – Pici majd gondoskodik erről. Mindent alaposan kidolgoztam, tudja. Odaát azt fogják mondani, hogy a saját körzetükben vágták el magukat a csapat többi részétől, aztán partizánokkal akadtak össze, akik egy farmra vitték magukat, arra, ahol a pincében azokat az embereket találtuk. Majd később elmesélem. Nos, mi megtámadtuk a farmot, és megöltük az egyik partizánt. A másiknak sikerült megszöknie. Pontosan úgy, ahogy a valóságban is történt. Magának és az embereinek sikerült kikeveredniük onnan. Fogalmuk se volt, merre vannak, valahogy ide keveredtek. Rájöttek, hogy az ellenséges vonalak mögött vannak, ezért lövöldözni kezdtek, hogy zűrzavart keltsenek. Ezt kihasználva osontak át a saját vonalaik mögé. Tud követni? Az orosz hadnagy elvigyorodott. – Úgy érti, mondjuk azt, hogy mi robbantottuk ki a csetepatét, és késztettük a fedezékeik elhagyására a bajtársaikat? – Nos, miért ne? Ezeket a seggfejeket egy marék kézigránáttal a világ végére lehetne kergetni. – De mi lesz magukkal? – aggódott miattunk az orosz. – Abban a percben, hogy visszamentünk, és elmondtuk nekik a pozíciójukat, tudni fogják, hogy a csapataik egy része visszavonult. Nem fognak tétlenek maradni. Előre fognak nyomulni, és elfoglalják a megürült árkokat. – Mondok én magának valamit, barátom. – Porta közelebb húzódott hozzá. – Az a társaság – intett megvetően az orosz csapatok irányába – semmivel se jobb annál – mutatott ugyanilyen megvetéssel a balszárny irányába. – Gondolja, hogy Pici meg én szerezni tudtunk volna három hullát csak úgy? Nem ám, ha nem lennének olyanok, amilyenek. – Megkérdezhetem – szólt közbe Ohlsen –, mikorra tervezték a bál kezdetét? – Három óra jó lesz? – javasolta Porta. – Szerintem igen. Úgy gondoltam, hogy én, Pici meg a Légiós elindulunk fél háromkor, aztán pontban háromkor... piff-puff! – Miért éppen háromkor? – kíváncsiskodott Spät. – Nos, először is, hajnali háromkor senki nem számít támadásra. Ki a fenének van kedve olyankor harcba indulni? A legtöbb seggfej ilyenkor alszik. Nálunk is, náluk is. Azt se fogják tudni, merről jött a támadás. Azért – nézett az oroszra – nem árt majd sietni, ha eljön az ideje. Azt is megmutatom mindjárt, merre kell menniük. Az orosz komoran bólintott. – Köszönöm. Nem is tudom... – Még valami – szakította félbe Porta. – Kerüljék Picit. Ő egy hatalmas fickó egy apró acéldróttal, amit szokása az emberek nyaka köré hurkolni, amikor azok nem figyelnek. Pillanatnyilag túlságosan izgatott. Beleütköznek, és kész a baj. Néha előbb cselekszik, csak aztán gondolkodik, ha érti, miről beszélek. Aztán ott van Heide. Ő egy hidegvérű gyilkos, csak így egyszerűen. Ha meglátja magukat, lőni fog. Ami az

35 új fiúkat illeti, őket nem ismerem, de szerintem nem kell tartani tőlük. Nos, akkor jöjjön, megmutatom, merre kell majd menniük. Tartsa alacsonyan a fejét, ha nem akarja, hogy elvigye egy jól irányzott golyó. A fene érti, de a világnak ezen a fertályán minden második ember orvlövész. Kimásztak a gödörből, és a szögesdróthoz kúsztak, melyen túl a senki földje húzódott. Hamarosan elnyelte őket a sötétség. Ötven perccel később tértek vissza. A csendből ítélve senki nem vette észre őket. – Nos – dörzsölte össze a tenyerét Porta –, ezzel akkor megvagyunk. – Úgy tűnik – bólogatott búsan Ohlsen. Egyeztették a karóráikat. Az időpont 22.05 volt. Porta visszakúszott a saját fedezékébe, amit Picivel osztott meg. Sutyorgást hallottunk, aztán Pici hangosan felröhögött. A Légiós megátkozta őket, egy kóbor lövedék elszállt fölöttünk, aztán megint csend lett. Röviddel éjfél után a két hadnagy elindult ellenőrizni a század többi részét. – Sokszor eltűnődöm azon, vajon miért is idegesíti annyira az embert a csend – motyogta Spät, feltekintve a sötét, felhős égboltra. Elindultak felfelé a dombon, óvatosan lépegetve, egyik bokortól, fától a másikig. Alig mentek néhány métert, máris megtorpanásra késztette őket egy mély, egyszerre disznóröfögésre és kutyamorgásra emlékeztető hang. – Mi a fene lehet ez? – suttogta Ohlsen. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztak, aztán egyszer csak széles vigyor terült el Spät arcán. – Valami vadbarom horkol! Nesztelenül a hang irányába lopakodtak a nedves fűben, és kis híján belepottyantak egy mély gödörbe, aminek az alján egy összegömbölyödött tiszthelyettes feküdt. Hanyagul maga mellé hajította a géppisztolyát, és úgy hortyogott, hogy még a föld is remegett körülötte. Spät hadnagy lehajolt, felemelte a géppisztolyt, a férfi mellkasára irányította, aztán a tiszthelyettes arcára csapott. – Mi folyik itt? – A férfi önkéntelenül fel akart ülni, de a saját fegyvere csöve visszanyomta. – Éppen ezt szeretnénk tudni mi is – felelte morcosan Ohlsen. – Hogy mi az ördög folyik itt? Jól nézne most ki, ha oroszok lennénk, nem igaz? – Őröket állítottam... – Ezt elhiszem! Fogadni mernék, hogy ők is édesen szundikálnak. Szép kis példát mutatott nekik! Megérdemelné, hogy a helyszínen agyonlőjem. A leforrázott férfi hagyta visszahanyatlani a fejét a földre. Ohlsen megvetően végigmérte, aztán intett Spätnek, és folytatták az útjukat. Valamivel távolabb Porta diadalmas nevetése ütötte meg a fülüket. A sötétségen át halványan látni lehetett Porta groteszk, sárga kalapját; a gödör felől kockák zörgése hallatszott. – Te jó ég! – mondta irigy álmélkodással Spät. – Hát ezek sose adják fel? Egyáltalán, látják a pöttyöket ebben a sötétben? Ohlsen vállat vont. – Valószínűleg nem. Talán éppen ezt tetszik nekik benne: így sokkal könnyebben átverhetik egymást! A két tiszt röviddel azelőtt fejezte be ellenőrző körútját, hogy a gödörben megszólalt volna a tábori telefon. – Emil 27 – szólt bele Heide. Egy pillanattal később átadta a fejhallgatót

36 Ohlsennek. – Az alezredes úr keresi önt, uram. Ohlsen elfintorodott. – Itt Ohlsen hadnagy, uram... Igen... Igen, értem... Természetesen, uram. Ahogy óhajtja, uram. – Visszaadta a fejhallgatót Heidénak, majd Papa felé fordult. – Mint hallhatták, Von Vergil volt. Azt akarja, hogy az első szakasz pontban holnap reggel tízkor legyen nála, kikenve-kifenve. A második szakasznak tizenegykor, a harmadiknak tizenkettőkor kell jelentkeznie, és így tovább. – Csodálatos... – mormogta Spät. – Én másképpen fogalmaznék – mondta száraz hangon Ohlsen. – Az első szakasznak a hat hullát is magával kell vinnie. Egymásra néztek, vállat vontak, aztán mindketten visszavonultak a takarójuk alá, hogy pihenjenek néhány órát. Ami minket illet, olyan éberen aludtunk, mint a nyúl. Fél háromkor mindannyian végignéztük, mint kúszik ki a fedezékéből és tűnik el a szögesdróton túl Porta, Pici meg a Légiós. Papa és Barcelona utasítására készenlétbe helyeztük a három aknavetőt. Barcelona magához szorította a lángszórót. Tíz perc alatt legalább hússzor ellenőrizte a szelepkioldó szerkezetet. – Hogy mikor tudom már kicserélni ezt a szétrohadt szelepet...? – motyogta. – Legutóbb rágógumival foltoztam meg, és azóta se jutottam hozzá új alkatrészhez. – Már késő emiatt aggódni – legyintett Ohlsen. – Már csak négy percünk van. Heide a nehézgéppuskája mögül fenyegetően az újoncok felé fordult. – Csak lássam meg, hogy nem csináltok mindent akkor és úgy, mint én, és golyót eresztek a seggetekbe! Értettétek? A legfiatalabb új fiú, egy legfeljebb tizenhét éves gyerek, hangosan sírva fakadt. Heide odalépett hozzá, és kíméletlenül felképelte. – Hagyd abba! Semmi olyan nem fog történni veled, ami velünk is ne történhetne meg. Akármelyikünknek szétlőhetik a fejét, nemcsak neked. A fiú hisztérikusan sikoltozni kezdett; hosszan, fülsértően, ellenőrizhetetlenül. A többi újonc ideges pislogással figyelte. Heide megragadta a vállánál, megrázta, aztán megint lekevert neki vagy három pofont. – Abbahagynád végre a vonítást? Azt akarod, hogy kicsináljalak, mielőtt még az ellenség hozzád nyúlhatna? Ohlsen hadnagy és az orosz tiszt egymás mellett állva, komor hallgatásba burkolózva nézték a jelenetet. Heide fellépése brutális volt, de szükségszerű. Az újoncok így is épp elég rémültek voltak – ha a fiút nem veszi kezelésbe valaki, akkor a pánik könnyen átragadhat a többiekre is. Így azonban mindenki a helyén fog maradni, a Heidétól való félelem talán még az oroszoktól való rettegést is túlszárnyalja. – Érti a dolgát a fickó – jegyezte meg az orosz. – Igen – értett egyet Ohlsen. – Amíg háború van, azt hiszem, hozzá hasonló emberekre van szükségünk. Másodpercekkel azután, hogy elhallgatott, robbanás rázta meg a lábunk alatt a földet. A mennydörgéshez hasonló robajt egy fájdalmas üvöltés követte. Aztán, kirajzolódva a lángok által megvilágított égbolt ellenében, Pici ismerős alakja tűnt fel az ellenséges fedezékek közelében. A géppuskáját a csípőjéhez szorította, és vörösen izzó lövedékfolyamot zúdított végig az első fedezékvonal mentén. A pánikba esett oroszok kiugráltak az árkokból, és ki-ki szaladt, amerre látott. Az orosz hadnagy elismerően füttyentett. – Micsoda embereid vannak!

37 Ohlsen ráordított Barcelonára, aki előrerohant a készenlétben tartott lángszóróval. A rágógumi tette a dolgát, és tette Barcelona is. Fekete füstoszlopok emelkedtek a magasba, és égő emberi fáklyák rohantak fel-alá, őrjöngve a fájdalomtól, sikoltozva a félelemtől. Ohlsen felemelte a kezét, aztán hagyta lezuhanni. Ez a mi jelünk volt. Heide démonként üvöltve küldte át egyik sorozatot a másik után a szögesdrót másik oldalára. Az emberei követték a példáját – valószínűleg azt se tudták, mit csinálnak, de túlságosan féltek ahhoz, hogy abbahagyják a lövöldözést. – Aknavetők... tűz! Spät parancsára működésbe léptek az aknavetők. A gránátok egyik a másik után íveltek át az ellenség térfelére, tovább növelve a zűrzavart. Összehajtottam a géppuskám állványát, és előrerohantam, befészkeltem magam egy bombatölcsérbe a senki földje közepén. A lőszeresem követett. A velem szemben lévő gödörből kimásztak jó páran, és vak dühvel felém rohantak. Hasra vágtam magam, a vállamhoz illesztettem a géppuskatust, és gondosan becéloztam őket – mintha nem a háború sűrűjében, hanem az otthoni gyakorlótéren lettem volna. Ahogy lőni kezdtem, a fegyver hangját magába olvasztotta egy újabb robbanássorozat. Az oroszok összeszedték magukat, és ellentámadást indítottak a rakétavetőikkel. A sivító rakéták nappali fénybe vonták az égboltot. Visszakúsztam Ohlsen mellé a fedezékbe, s készenlétben tartva a géppuskát vártam, hogy alábbhagyjon a vihar. A foglyok, kihasználva az ő kedvükért kirobbantott zűrzavart, a vonalaik felé osontak. Az alezredes zászlóalja pontosan úgy reagált, ahogy azt Porta megjósolta. Eleinte nem értettük, miért nem lendül ellentámadásba az orosz gyalogság, de aztán fény derült ennek okára: ők is úgy döntöttek, inkább távol maradnak a csata idejére! Hét óra volt, mire a körzetben normalizálódtak az állapotok. Még így is folyamatos volt a lövöldözés, de már csak a látszat kedvéért húzogatták a ravaszt mindkét oldalon. Dél felé sikerült helyreállítani a kapcsolatot a parancsnoksággal. Az alezredes lefújta az ellenőrzést, fontosabb teendőkre hivatkozva távol maradt a veszélyzónától. Nagy volt a sürgés-forgás, javítani kellett a szétszakadt telefonvezetékeket, küldöncök jöttek és mentek – a főhadiszállás tudni akarta, mi történt. Ohlsen hadnagy jelentette, hogy egy orosz különítmény el akarta foglalni a fedezékeinket, ez robbantotta ki a lövöldözést. Szerencsére a szomszédos század is valami hasonlót jelentett, így senki nem firtatta tovább a történteket. Amint a fegyverek elnémultak, kimentünk egy portyára, és hamarosan hat orosz holttesttel gazdagabban tértünk vissza. Felakasztottuk őket a legközelebbi fára, aztán Ohlsen írott jelentést küldött Von Vergilnek. Másnap az alezredes elküldte a segédtisztjét, hogy ellenőrizze, igaz-e, amit a hadnagy jelentett. Ennyi fáradozás után kíváncsiak voltunk, milyen hatást fog kiváltani munkánk eredménye, de a segédtisztnek gyenge lehetett a gyomra, mert nem óhajtotta látni a fán lógó tetemeket. – Bízom az adott szavában, hadnagy. Csak formalitás az egész, tudja. Sehogyan se tudtuk jobb belátásra bírni. Miután a segédtiszt, orra előtt zsebkendővel, eltávozott, Ohlsen szomorúan megcsóválta a fejét. – Ennyi öldöklés semmiért... Aznap este parancsot kaptunk, hogy küldjünk át egy felderítő osztagot az orosz vonalak mögé. A fejesek arra voltak kíváncsiak, mekkora az ellenség tűzereje, és hogy vannak-e odaát tankok.

38 Persze, a mi szakaszunkat küldték át. Nem is lehetett volna másként. Az újoncok az első tíz méter után halottak lettek volna. Egyenként kikúsztunk a gödrökből, és átsomfordáltunk az orosz vonalak felé. Kivéve Picit. Ő előkapta az acéldrótját, és fürgén átrohant. – Fele-fele! – vetette oda Portának, ahogy elhúzott mellette. Egyikünknek se kellett külön megmagyarázni, mire értette. – Ne engem hibáztass – morogta Papa –, ne engem hibáztass, ha kivégzőosztag elé állítanak. Jézusom, hányszor figyelmeztettelek! Itt nem csupán az erkölcsről van szó. A szabályzatot is megszeged! Kétszeresen is! – Jé! – gúnyolódott Porta. – Csakugyan? Na ne mondd! – Halottakat kifosztani... ez mindenhol bűncselekménynek számít, az egész világon. Másodszor pedig, minden szerzemény – arany fogtömés, gyűrű, karóra –, és ezt ti is jól tudjátok, az állam tulajdona. Át kellene adnotok a legközelebbi SS-irodának. Németországban, ha máshol nem is, ez a törvény. Gondolom, nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy ezért halálbüntetés jár. – Papa, te aztán átkozottul pesszimista vagy! – jelentette ki Porta. – Én nem adok át semmit – közölte Pici, aki lelassított, hogy végighallgassa a beszélgetést. – Magamnál tartom a háború végéig. Aztán tudjátok, mit fogok csinálni vele? Veszek belőle egy hentesüzletet és egy bordélyt. – Más emberek aranyfogával! – motyogta Papa. – Miért ne? – pörgött be Pici. – Hallottam, hogy a koncentrációs táborokban az élők szájából rángatják ki a fogakat. Mi legalább vagyunk annyira tisztességesek, hogy várunk, míg meghalnak. – Tisztességesek! – szólalt meg Stege. – Ne röhögtess! Porta feléje perdült. – Te csak maradj ki ebből, nebáncsvirág! Menj vissza a könyveidhez, és törődj a saját dolgoddal! Stege közönyösen vállat vont. Már teljesen immúnissá vált Porta állandó sértegetéseivel szemben. Már jó mélyen bent voltunk az orosz vonalak mögött, amikor Papa hirtelen megtorpant, és lefelé mutatott egy szakadékba az út szélén. – Valami van ott lent – suttogta. Pici és a Légiós hasra feküdtek, és lekukucskáltak a mélybe. Aztán a Légiós intett, hogy odamehetünk. – Semmi gond. A barátaink azok. Gyertek, nézzétek meg őket! Mindannyian odamentünk, és lenéztünk a szakadék aljára. – Barátok? – ráncolta össze a homlokát Papa az öt holttest láttán. – Egen, és nem úgy néznek ki, mintha a sötétség miatt pottyantak volna be oda – mondta Porta. – Tarkón lőtték a nyomorultakat. – Mi van rájuk tűzve? – meresztette a szemét Pici. – Valami papírt látok a mellkasukon. Porta lemászott az egyik cetliért, amelyen cirill betűkkel, oroszul ez állt: „HAZAÁRULÓ”. – Ennyi meló feleslegesen – sajnálkozott Barcelona. – Az ember ilyenkor óhatatlanul elgondolkodik, vajon érdemes-e törnie magát. – A hadnagy nincs köztük – állapította meg Papa. – Lehet, hogy sikerült megszöknie. – Valószínűbb, hogy mint tisztet különleges bánásmódban részesítik. – Szerencsétlen flótás... – Jézusom! – fakadt ki Heide. – Mi a fenének vesztegetitek a könnyeiteket ezekre

39 a tetűládákra? Ha tudtam volna, miben mesterkedtek, saját kezűleg lőttem volna le őket. Már az elején megmondtam! Barcelona tekintete összeszűkült. – A hozzád hasonló gazemberek – mondta megvetően –, a végén mindig otthagyják a fogukat. Mindig! Nem te vagy az első, akit ismertem. Spanyolországban volt belőlük jó néhány. Nagyszájú barmok, akik sose tudták, mikor kell leállni. – Megrázta a fejét. – Most mind a föld alatt vannak. Ott, ahová valók. Ők kérték, megkapták. Ahogyan te is meg fogod kapni, ha eljön az ideje. – Csakhogy te nem leszel ott, hogy lásd! – vágott vissza Heide. Már derengett, mire visszatértünk a saját vonalaink mögé. Mivel csend volt, pihenni próbáltunk, amíg lehet, de a fél szemünket azért nyitva tartottuk, mert jól ismertük az oroszokat. Imádtak rajtaütni az emberen. – Ha mindenki kényelmesen elfészkelte magát – mondta Ohlsen nyájas, volt-egyszer-hol-nem-volt hangon –, akkor elmondok maguknak egy mesét. – Több se kellett a gyanúnknak, máris talpon volt. – Egészen mostanáig tartogattam a maguk számára. Bizonyára örömmel fogják hallani, hogy az alezredes túltette magát a rémületén, és újabb meghívással állt elő, ami ma reggelre szól. – Leesett az állunk. Végignéztünk fekete kezeinken, piszkos egyenruháinkon. Ohlsen hadnagy sugárzó, atyai mosollyal tekintett ránk. – Tudtam. Tudtam, hogy ujjongani fognak az örömtől. Mondtam is Spät hadnagynak, alig várom, hogy elmondjam maguknak. Alig várom, hogy lássam felragyogni a kis arcukat, megcsillanni szemük sarkában a hála könnyeit... – Egy lószart! – Porta kiköpött egy maroknyi napraforgómaghéjat. – Csak azt tudnám, honnan az istenből szerzik ezeket a kreténeket! Ohlsen hadnagy megrázta a fejét. Hirtelen olyan fáradtnak tűnt. Lebiggyesztette az ajkait, szeme és szája körül apró ráncok jelentek meg. Kötekedő hangja ellenére éreztük, hogy az ezredes és ostoba fennhéjázása a végsőkig próbára tették az önuralmát. Porta eközben folytatta az őrjöngést. Nagy dumagép volt, és ha egyszer belemelegedett, akkor olyan vehemenciával szórta a jelzőket, hogy az öröm volt hallgatni. Miután energikus hangon közölte velünk, mit gondol az alezredesről, az alezredes szüleiről és az alezredes nagyszüleiről, és látványos módon elmagyarázta, mit javasol az alezredes számára (javaslatai a szelíden tisztességtelentől a durván obszcénig terjedtek), minden átmenet nélkül felvidult, és Picit kezdte ostorozni, aki gyakran volt szellemi sziporkáinak a szenvedő alanya. – Nézz csak végig magadon! – bömbölte. – Katonának nevezed magad? Nem vagy egyéb egy rakás undorító szerencsétlenségnél! Nézz az egyenruhádra! Milyen szép és tiszta volt, amikor megkaptad! Nézd, hogy tönkretetted! A gombok fele eltűnt, tetőtől talpig szaros vagy, mindened szétszakadt, cafatokban lóg! Mégis, hogy tehetted így tönkre? Szégyellned kellene magad, amiért ennyire nem vigyáztál rá. És a sisakod, he? Az hol van? Meg az a szép gázmaszk, amit a kezedbe nyomtak? Azt is elhagytad valahol, mi? – Megvetően elhúzta az orrát. – Mi értelme az egésznek, kérdem én. Mi értelme a hozzád hasonló embereknek egyenruhát adni, amikor úgyis tönkreteszik? Hát csodálkozol rajta, hogy a szegény alezredes eszét veszti a szomorúságtól, amikor megpillantja azt a koszos, büdös képed? Közelebb hajolt a megszeppent Picihez. – Mikor mostad meg utoljára a segged, ezt szeretném én tudni. Fogadni merek, hogy ha letolnád a gatyádat, tele lenne barna, varas foltokkal. És egy ilyen mellett kell élnünk! Nekünk, akiknek sikerült tisztának, ápoltnak maradnunk, és nem bűzlünk, mint százezer segglyuk!

40 Végignézett rajtunk; koszosak voltunk, tetvesek, sárosak. – Mi jól nevelt fickók vagyunk – folytatta kenetteljes hangon Porta –, és ezt az alezredes is tudja. Éppen ezért akar megbizonyosodni róla, hogy kellőképpen higiénikus körülmények közt élünk. Látnia kell, hogy nincs-e benőtt körmünk vagy gombánk, meg ilyesmi. – Szigorúan Picire nézett. – Ezek fontos dolgok, tudjátok. Azt hinnétek, hogy sokkal fontosabb itt ücsörögni az árokban, és a ruszkikon tartani a szemünket. Csakhogy tévedtek, tudjátok-e? Mer' hacsak egy katona nem fésüli meg hébe-hóba a szeméremszőrzetét, és nem fényesíti ki a gombjait ütközet előtt, nem méltó rá, hogy megküzdjön az istenverte oroszokkal! Mit képzeltek, hogy fogja érezni magát egy orosz, ha egy hozzátok hasonló madárijesztő ront rá a bajonettjével? Nem is vesz komolyan titeket. Ti talán elvárnátok tőle? Legyünk reálisak! Egy piszkos, tetves állat, mint Pici, aki úgy bűzlik, hogy egy kilométerről érezni a jelenlétét – halálra röhögi magát az orosz! – Nem, nem igaz – tiltakozott Pici, aki mint mindig, ezúttal is komolyan vette, amit Porta mondott. – Miért nem? De még mennyire hogy igen! Bárki ezt tenné! – Nem tenné, ebben nagyon is tévedsz! – Pici győzedelmesen mellbe bökte Portát a mutatóujjával. - Mer' beléje döfném a bajonettemet, mielőtt még elröhintené magát, érted? Porta tehetetlenül ránk nézett, mire mi Pici elszántságtól vörös képére bámultunk, aztán röhögni kezdtünk. Még Spät is elvigyorodott, csak Ohlsen ült továbbra is szobormerev arccal. Feltehetőleg nem is hallotta, mit beszéltünk. Az újoncokat figyelte, akik kétségbeesetten az arcukat és a fejüket sikálták jéghideg vízzel. Nem volt törülköző, se szappan, se borotva. Az egyenruhákat, amiken már egy alapos nagymosás se segített volna, nedves rongydarabokkal próbálták az alezredes szemléjére méltóvá tenni. A fegyverzetet piszkos vászondarabokkal dörzsölgették. Ahogy a nevetésünk elhalt, követtük Ohlsen tekintetét, és lassan ráébredtünk, hogy mi magunknak is neki kell látnunk a köpködéshez és a súroláshoz. A hadnagyra pillantottam; egy izom megrándult az arcán. – Nagyszájú, seggfej buzi – motyogta összepréselt fogai közt. – Rohadt, kibaszott, húgyagyú majom! Döbbent csend telepedett közénk. A hadnagyot bámultuk dermedten. Nem is annyira az lepett meg minket, amit mondott – Portához viszonyítva a kifejezései enyhék voltak –, hanem az, ahogy mondta. Jól ismertük a hadnagyot, tudtuk, hogy milyen szokott lenni dühödt, kétségbeesett pillanataiban, ismertük a türelmetlen énjét, ismertük a szarkasztikusát, de ez most a végsőkig kétségbeesett ember hangja volt. Még Porta is szótlan maradt. Ohlsen lassan felénk fordította a tekintetét. Vállat vont, kézfejével megtörölte a homlokát. – Sajnálom – szólalt meg. – Az ember néha kiborul. – Úgy kezelnek itt minket, mintha gépek volnánk – mondta Spät. – Csakhogy nem gépek vagyunk, hanem emberek. És ha valami eszünkbe juttatja ezt, átkozottul elegünk lesz az egészből... Másnap reggel megtörtént a szemle. Felsorakoztunk, mint egy csapatnyi felújított madárijesztő. Ha egy olyan tiszt látott volna minket, aki elég időt eltöltött a fronton, meglepődött volna a megjelenésünkön. Csodákat műveltünk magunkkal. Kockára téve a tüdőnk egészségét, jeges pocsolyákban fürödtünk. A kosz egy része még mindig bele volt ivódva a bőrünkbe, de legalább a felső réteg eltűnt. Az egyenruháink még mindig vizesek és gyűröttek voltak, a néhány megmaradt gomb azonban

41 villogott a halvány reggeli napsütésben. Mindent egybevéve, remek munkát végeztünk, ezért úgy éreztük, rászolgáltunk a dicséretre. Pechünkre, Von Vergil, aki akkor szállhatott ki a fürdőkádból, messze magasabb kívánalmat szabott meg, mint egy normális harctéri tiszt. Dühöngött a szétszakadt egyenruháink miatt, füstölgött a hiányzó gombok miatt, és majdnem gutaütést kapott a bakancsaink láttán. Az övé fénylett, mint a tükör, de amikor Ohlsen megkérdezte tőle, hogy talán cipőkrémes dobozokat kellene magunkkal cipelnünk a lövészárokba muníció helyett, gyorsan lezárta a témát. Másnap újabb szemlét tartott, és mivel ez se elégítette ki, a következő nap is odarángatott minket, meg azután is, meg megint azután. Fárasztó, unalmas komédia volt, ami mindenkit feleslegesen kimerített, sőt egy embernek az életét is követelte. A nyomorult nem bírta ki a nyolc kilométernyi kúszást, amit gázmaszkban, teljes felszereléssel kellett megtennie a társaival együtt. Ohlsen hadnagy magánkívül volt a haragtól, de semmit nem tehetett az agybeteg alezredes ellen. Többször is megkísérelt kapcsolatba lépni az ezredünkkel, sikertelenül. Amikor a mindennapi szemle elvesztette vonzóerejét, az ezredes kitalálta, hogy őrjáratozni küld minket – mindig a legképtelenebb helyre és a legképtelenebb időpontban. És nem telt el nap úgy, hogy Ohlsen hadnagynak ne kellett volna megtennie a veszélyes utat a lövészárkok és az ezredes palotája közt, csupáncsak azért, hogy feleljen egy sor értelmetlen kérdésre. Szerencsénk volt, hogy az oroszok ebben az időszakban apatikusak voltak, jobbára békén hagytak minket. Voltak ugyan szórványos lövöldözések, de inkább csak a rend kedvéért. Távolabb, tőlünk északra súlyos harcok folytak – erről tanúskodott az állandó ágyúzengés, az éjjel is vöröslő láthatár. – Hamarosan ideér – jósolta pesszimistán Heide. – Túl sokáig volt jó dolgunk. – Jó dolgunk? – Porta gúnyos kacajt hallatott. – Te annak nevezed azt, hogy egy ilyen seggfej alezredes naponta a képedbe liheg? Szívesebben küzdenék meg az oroszokkal és harapnék fűbe, mint hogy még sokáig el kelljen szenvednem! – Ne aggódj – mondta magabiztosan Pici. – A háború úgyis hamarosan véget ér. Te meg én otthon leszünk néhány hónapon belül. A látszólag törékeny Légiós kinyitotta fél szemét, és gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Ne viccelj! Ez a háború jóval tovább fog tartani, mint képzeled. Vad kiáltást hallottunk; Barcelona rohant felénk. – Áttörtek a balszárnyon! Papa sóhajtott egy mélyet. Komótosan kikocogtatta a pipájából a hamut, majd felállt. – Nos, erre már számítottam. Ennek a nagy nyugalomnak előbb-utóbb vége kellett szakadnia. Ohlsen hadnagy parancsokat osztogatott. A helyszín azzá a zűrzavaros nyüzsgéssé változott, ami végül szigorú renddé ülepedik, melyben mindenki tudja a helyét és a tennivalóját. Felkaptuk a fegyvereinket, ellenőriztük őket, aztán akcióra készen belepréseltük a fejünket a sisakjainkba. Azokat a szakaszokat, melyek még aludtak, durván felvertük. Ásítozva botorkáltak utánunk, még mindig nem egészen értették, mi is történt voltaképpen. A balszárny felől eközben lövöldözés, robbanások zaja hallatszott. – Te maradj itt az első szakasszal – mondta Ohlsen Spätnek. – Biztosítsátok számunkra a visszautat. A század többi része jöjjön velem. Egyes sorba fejlődtünk mögötte. Nem mentünk sokat, belebotlottunk az alezredes két emberébe, akik néhány szikladarab mögött rejtőzködtek, félholtan a

42 félelemtől. – Jöjjenek, tűnjünk innen! – Ohlsen talpra rángatta őket, aztán látva, hogy még mindig nem tértek magukhoz a rémületből, türelmetlenül meglökdöste őket a PM-je csövével. – Mi történt? Hol a szakaszuk többi része? – Nincsenek – felelte bamba képpel az egyikük. – Mi az, hogy nincsenek? Meghaltak vagy olajra léptek? – Az oroszok ránk törtek... hirtelen... a semmiből... Elhallgatott. Ohlsennek nem kevés fenyegetőzés és hízelgés árán sikerült csak kiszednie belőlük a többit. A dolog valahol ott kezdődött, hogy Von Vergil, néhány veterán többszöri tanácsa ellenére, nem tartotta szükségesnek kettőnél több őr kiállítását. A tapasztalt katonákat mindannyiszor megvetéssel kezelte, gyáva vénasszonyoknak nevezte őket, akik a szoknyájukat féltik. Az alezredesnek ugyanis az volt a meggyőződése, hogy az oroszok már csomagolnak, mert a legutóbbi sikertelen támadás után haza készülnek. Előző nap valaki hallotta, hogy a segédtisztjének azt mondta, odahaza, Németországban sokkal veszélyesebb az élet a RAF bombázásai miatt, mint itt, a frontnak ezen a szakaszán. Ennek eredményeképpen amikor az oroszok elindították a támadást, amire Papa állítása szerint számított (az alezredes viszont nem), gyakorlatilag nem ütköztek ellenállásba. A két őrt is meglephették, mert azok nem adták le a vészjelzést, és a két hebegő túlélő szerint – akik nem tagadták, hogy csakis gyors lábuknak köszönhetik, hogy még életben vannak – az egész támadás hihetetlenül hamar és hihetetlen csendben zajlott le. Nem használtak se puskát, se kézigránátot, csak bajonetteket és kandrákat. – Más szóval mészárlás volt – mondta komoran Ohlsen. – Igen, igen! – bólogattak egy emberként, abban reménykedve, hogy minket is elborzasztottak a hallottak. Az egyikük még, a becsület kedvéért, hozzátette, hogy Kalb hadnagynak sikerült egy kézigránátot bevágnia a támadók közé, mielőtt egy bajonett átszúrta volna. – Értem. – Ohlsen hadnagy az alezredes kastélya felé vezető ösvényre sandított. – És az alezredes? A két fickó nem tudta; nem látták az alezredest. – Reméljük, neki is jutott egy bajonett a seggébe – mormogta Porta. – Talán – javasolta Pici – távol kellene maradnunk mindaddig, míg az oroszok rendesen be nem fejezték a munkát. – Creutzfeld, fogja be a száját! – szólt rá a hadnagy. Intett nekünk. – Gyerünk, emberek, felmegyünk oda. Már jóval azelőtt hallottuk az oroszokat, hogy odaértünk volna. A zajok ismerősek voltak számunkra. Vidám dáridó hangjai... – Részegek, mint az állat – mosolygott boldogan Barcelona. – Biztosan megtalálták Von Vergil borát. – Akkor menjünk gyorsan – ijedt be Pici –, mielőtt még az összeset meginnák. Ahogy megpillantottuk a kastélyt, már nemcsak hallottuk, hanem láttuk is az oroszok jelenlétének a jeleit. A kitárt ablakokon át papírok, dobozok, étkészletek és német egyenruhák repültek kifelé. – Nézzétek csak őket – irigykedett Porta. – Ti ezt háborúnak nevezitek? Szerintem ez inkább dorbézolás. Heide végigsimított a puskáján. – Mire ezek észbe kapnak, már végzünk is velük. – Megmutatjuk nekik, hogy mi nem azok a papírmasé katonák vagyunk, mint az előző csapat... – tette hozzá a Légiós.

43 Ohlsen hadnagy parancsot adott rá, hogy szereljük fel a bajonetteket, aztán támadtunk. Azon kaptam magam, hogy Papa és a Légiós mellett a kastély felé rohanok. A hadnagy valamivel előttünk loholt, Porta és Pici, vadállatokként üvöltve, mögöttünk. Az épület bejáratánál lebzselő oroszok a borzalomtól tátott szájjal bámultak, ahogy rájuk rontottunk. Semmi esélyük nem volt, pillanatok alatt átvágtuk magunkat rajtuk, aztán rémálomba illő közelharcba keveredtünk a többiekkel. Felnéztem, és egy óriás hadnaggyal találtam magam szembe. Bunkóként használta a géppisztolyát, ami elől az utolsó pillanatban sikerült félrehajolnom. Puszta reflexből felemeltem a bajonettemet, és vakon beleszúrtam a férfiba. A penge egy pillanatra megtorpant, aztán lágyan belesiklott a férfi ágyékába. Az orosz visítva hátraesett, magával rántva a puskámat. Rémülten attól, hogy fegyver nélkül maradtam, előreugrottam, egyenesen rá mindkét talpammal egy sebesült arcára. Hogy a mieink közé tartozott-e vagy ellenség volt, azt nem álltam le megállapítani. Felkaptam a puskám, és rávetettem magam a következő ellenfelemre, a széttaposott fej üvöltésének kíséretében. Néha-néha, ebben a sátáni zűrzavarban, megpillantottam valamelyik bajtársamat. Porta egy darabig mellettem volt, de aztán ő is eltűnt a szemem elől a kavargó, üvöltő, sikoltó testek kavalkádjában. Kiverekedtem magam az udvarra, ahol megláttam Picit. Elvesztette a fegyverét, és két orosz egyenesen feléje tartott. Odaordítottam neki, Pici azonban már észrevette őket, feléjük fordult. Két hatalmas markával elkapta őket, mindkettőt a torkánál, és összecsapta a fejüket. Miután összeestek, felkapta az egyikük fegyverét, és lövöldözni kezdett minden irányba. Abban az állapotban voltunk, amikor mindenkinek már csak önmaga számított, és ha véletlenül a sajátodat is eltaláltad, az az ő balszerencséje volt. Az egyik oszlop mögött észrevettem egy kuporgó oroszt; épp lövésre emelte a pisztolyát. Mielőtt még elsüthette volna, ellőttem a fél fejét, és közönyösen néztem, ahogy véres kupacba rogy össze. Porta közben megrohamozott egy menekülő oroszt, a bajonettjét mélyen az illető hátsójába döfte. Heide vadul rátaposott egy haldokló arcára – az orosz még utolsó pillanataiban is a mellkasához szorította a fegyverét. Hány ember halt meg és meddig tartott a mészárlás, fogalmam se volt. Percek vagy órák teltek el, mire győzedelmesen összegyűltünk a kastély mögötti udvaron? Egyikünk se tudta, és egyikünket se érdekelte: csak az számított, hogy életben maradtunk. Kimerülten levetettük magunkat a földre, és ellöktük a fegyvereinket, a sisakjainkat. A fiatalabb újoncok közül néhányan sírva fakadtak, vértől és sártól maszatos arcukon a könnycseppek mély barázdákat martak. Ami minket illet, miután magunkhoz tértünk a révületből, és teljes elménkkel felfogtuk, hogy még élünk, a barátainkat kezdtük keresni. Velünk vannak még? Vagy ott fekszenek a házban, kiontott béllel, szétlőtt fejjel? Néhány méterre tőlem Barcelona hevert, kinyúlva, cafatokra szakadt egyenruhában. Papa a hátát egy fatörzsnek vetve üldögélt és pipázott. Pici és Heide is megvoltak, Heide csukott szemmel feküdt, Pici pedig leírhatatlanul nézett ki – mintha a fejét egy vérrel teli vödörbe mártotta volna. A tekintetem tovasiklott; Stege. A hátán feküdt, üres tekintettel a felhőket bámulta. Valamivel odébb a Légiós ült a lépcső alján. Cigarettázott, és már a fegyverét tisztította, a következő akcióra készült. A Légiós profi volt. Tizenöt éve harcolt már, az első gondolata mindig a fegyvere volt. Távolabb Porta és Steiner egy üveg likőrön osztoztak, amit valahonnan a házból szerezhettek. Steiner félrészegnek látszott. Mindenki megvolt. Az összes öreg róka, mindazok, akik korábban is életben

44 maradtak, most is egy darabban voltak. Az újoncok egyharmada azonban odaveszett. Ott feküdtek, ahol elestek, szomorú szigetekként a túlélők között. Valaki óvatosan felvetette, hogy el kellene temetnünk őket, de mi meg se hallottuk. Miért pazaroljuk maradék erőnket ásásra? Mi éltünk és kimerültek voltunk, ők pedig meghaltak, nekik már mindegy volt. Ohlsen hadnagy támolygott ki az épületből. Elvesztette a sisakját, arcán mély, szemtől szájig húzódó seb tátongott. Lehuppant a földre; minden szem rászegeződött. – Halottak voltak mind, már azelőtt, hogy ideértünk – közölte. Porta megkínálta egy cigarettával. – Az alezredes, uram? – Ő is. Elvágták a nyakát, fültől fülig. Csend lett, aztán Porta ajkára gonosz mosoly ült ki. – Talán mégis van isten – mormogta. A hadnagy összevonta a szemöldökét, aztán Heide felé fordult. – Fogjon két-három embert, és gyűjtsék össze az összes dögcédulát. – Az oroszokét is? – Természetesen. Tudnia kellene anélkül is, hogy mondanám. Miután Heide teljesítette a rábízott feladatot, felgyújtottuk a kastélyt, aztán visszaindultunk az ösvényen. Útközben újabb embereket vesztettünk el, hála az oroszoknak, akik közben felébredtek, és gránátokkal szórták meg a környéket. – Mindig mi – morgolódott Porta –, miközben fedezékbe rohantunk. –Ha valahol valami nem megy jól, nekünk feltétlenül ott kell lennünk. Pici és a Légiós felállították a nehézgéppuskát. Ohlsen hadnagy türelmetlenül intett az újoncoknak, akik lemaradoztak, mert nem tudták eldönteni, hogy kövessenek-e minket felfelé az úton, vagy inkább vessék be magukat a legközelebbi bombatölcsérbe. – Hagyják abba a reszketést, az isten szerelmére, és mozogjanak! Majd ráérnek a tájban gyönyörködni, ha az oroszok abbahagyták a bombázást! Előreindultak, akár egy rémült juhnyáj. Az egyikük hirtelen éles üvöltést hallatott, majd körbe kezdett szaladgálni, kezét a hasára szorítva. Az orvosunk, Berg, azonnal visszafordult érte. Az út szélére rángatta a fiút, és feltépte az ingét, de elkésett. A fiú már halott volt. Izgatottan figyeltük Berget, amint vöröskeresztes táskáját a vállára vetve rohanni kezd, hogy utolérjen minket. Gránátok csapódtak be előtte és mögötte. A sisakját levitte a légnyomás, és ő megtántorodott, de végül mégis sikerült neki. Hangos éljenzésben törtünk ki. Berg méltán volt népszerű. Nemegyszer láttuk, hogy életét kockáztatva próbált kimenteni egy sebesültet az aknamezőről vagy a szögesdrót fogságából. Szevasztopolban például visszament egy égő épületbe, és a vállán kihozta az öntudatlan Hinka hadnagyot a lángok közül. Ezért a tettéért felterjesztették a Vaskeresztre, de ő udvariasan elutasította, mondván, hogy nem akar fémhulladékot gyűjteni. Két évvel később az egyenruhája még mindig mentes volt mindenféle jelvénytől, kivéve a vöröskeresztes kitűzőjét. A század végül viszonylagos biztonságba helyezte magát egy sűrű erdőben, mely messzire kinyúlt a hegyek mögé. Ismét magunkra maradtunk, a breclavi zászlóalj el lett törölve a föld színéről. Miután elhagytuk a frontot, napokon át utaztunk ugyanazon a vonaton, és közben sok állomáson megálltunk. Gyakran állítottak félre minket mellékvágányokra, és tartottak ott bennünket órákon át, hogy helyet adjanak a sokkal fontosabb szállítmányt – fegyvert vagy lőszert – cipelő vonatoknak. Végül is mi csupán

45 hazautazó katonák voltunk, akik a fontossági lista legalján szerepeltek. Az utazásunk hetedik napján újabb megállóhoz értünk. A vonat hirtelen lefékezett, de mi már rá se hederítettünk, csak ültünk letargikusan a marhavagon aljára szórt szalmán. Egy idő után Porta megunta a semmittevést, és résnyire kinyitotta a vagon ajtaját. – Hamburg! – Felénk perdült. – Hamburgban vagyunk! – Hamburgban? Ettől hangyányival jobb kedvünk lett. A Légiós jólesően kinyújtózott, Papa pedig elővette a pipáját, és a szájába biggyesztette a szárát. – Pünkösd van – bökte ki váratlanul. Mindannyian rámeredtünk. – És akkor? – kérdezte Heide. – Mi van akkor, ha pünkösd van? Papa vállat vont. – Nem tudom... csak eszembe jutott. – Tavaly ilyenkor – tűnődött el Porta – Demjamszk mellett voltunk. – Azelőtt pedig – tette hozzá Pici – Breszt-Litovszkban. Emlékeztek Breszt-Litovszkra? Emlékeztek... – Elhallgatnál? – morgolódott a Légiós. – Nem tudom, miért kell folyton visszatekintened a múltba. Morbid és felesleges dolog. Miért nem nézhetsz előre a változatosság kedvéért? – Jól van, ha ezt akarod... – Porta lehunyta a szemét egy pillanatra. Arcán kéjes vigyor terült szét. – Az első dolgom, amint kiengedtek minket innen, az lesz, hogy keresek magamnak egy kuplerájt. Mit szóltok ehhez? Ez már jobban hangzik? De még mennyire hogy jól hangzott! III. Hamburg A kantinban üldögéltünk, és Barcelonát vártuk. Már elég hosszú ideje itt vesztegeltünk; néhányunk, különösen Porta és Pici, kezdtek felönteni a garatra. A hely poshadt sör és sült zsír szagától bűzlött, a cigarettafüstöt vágni lehetett volna. A felszolgálónők, akik térdig koptatták a lábukat a sok rohangálásban, rossz hangulatban voltak, és szándékosan akkora zajt csaptak, amekkorát csak tudtak. Mázsaszám hajították a mosogatóba a piszkos evőeszközt, és ide-oda tologatták a tányérokat a szárítólapon. Közben meg szakadatlanul morgolódtak. Porta, isten tudja, miféle részegség okozta indíttatásból, egyszer csak áthajolt az asztal fölött, és vádlón egy holland SS-katonára szegezte az ujját. A fickó, amióta csak ott voltunk, békés kómában üldögélt, a légynek se ártott. – Nézzétek azt a ronda disznót – mondta piától öblös hangon. Intett nekünk, hogy mi is vegyük szemügyre a szerencsétlen pasast. – Nézzétek azokat a hatalmas füleket! Ha valamit ki nem állhatok, akkor az az elszállni készülő fül. Érdeklődve megnéztem a férfi fülét. Való igaz volt, hogy szinte derékszöggel viszonyultak a gazdájuk fejéhez, de talán még nem rúgtam be eléggé ahhoz, hogy csupán ezért belekössek. Egy lány jött az asztalunkhoz, söröskorsókkal telepakolt tálcával. Lecsapta elénk, mire a habzó folyadék kiloccsant, bűzös szigetet hozva létre az asztal tetején. Porta belemászott mindkét könyökével, és másik áldozat után nézett. Ezúttal egy fiatal katonát szúrt ki, aki az SD, a biztonsági szolgálat ezüstjelvényét viselte a gallérján. A holland SS-fickót teljesen hidegen hagyta fülének az említése – talán még Portánál is részegebb volt –, a fiatal katona azonban idegesen izgett-mozgott a székében. – Figyelj, te seggfej... – Porta a hüvelyk- és a mutatóujja közé fújta az orrát, majd a zubbonya ujjába törölte a kezét – van egy késem. Mindegyikünknek van kése.

46 Nekem, meg a barátaimnak, mindenkinek. Tudod-e, miért? Tudod, mire szoktuk használni? Az SD-s fickó elfordította a tekintetét, és bölcsen csukva tartotta a száját, Porta azonban, aki mindenképpen bajt akart, maga felé fordította az arcát. – Akarod, hogy megmutassam? – kérdezte rosszindulatúan kacsintva. – Arra szoktuk használni, hogy levágjunk vele ezt-azt. Megmutassam, mit szoktunk levágni vele? – Obszcén gesztikulálással a férfi tudtára adta, hogy mit. Pici röhögni kezdett. – Nézd, nem érdekel a vacak késed – mondta a fickó, aztán ásítva hátat fordított Portának. Ezzel végleg bepörgette Portát. A cimboránk akkorát csapott az asztallapra, hogy az összes korsó megugrott, és a kiömlött sör szökőárként indult az asztal széle felé. – Miért nem húzod el a beled és hagysz minket magunkra? – kiáltotta Porta. – Mit képzelsz magadról, hogy ide mersz ülni az asztalunkhoz, te koszos disznó? Tűnj innen, mielőtt én hajítlak el! Megmarkoltam félig üres korsóm fülét, és alkoholtól bizonytalan, következésképp érdektelen tekintettel az SD-sre bámultam. A Légiós hátradőlve félig feküdt a székében, már nem kellett hozzá sok, hogy az asztal alá csússzon. Papa komor képpel a söröskancsója aljára meredt. Pici volt az egyetlen, aki élvezte a műsort. Az SD-s fickó a körülményekhez mérten szelíden tiltakozott: – Én voltam itt először, tudod... és nem hiszem, hogy parancsolgatnod kellene nekem. Porta horkantott, majd köpött egyet. – Az se érdekelne, ha már a háború kitörése óta itt ülnél. Tűnj innen, amíg szépen mondom! – Én pedig azt mondom, eszemben sincs! – vágott vissza a másik, érthetően ingerülten. Porta esdekelve Picire nézett. – Ez engedetlenség! Hallottad, ugye? Megtagadja az engedelmességet egy Stabsgefreiternek! – Feltápászkodott, és a férfi orra alá nyomta a karját. – Látod ezt? – mutatott a csíkjaira. – Tudod, mit jelent ez? Az SD-s két ujja közé csípte Porta karját, és óvatosan eltolta magától, miközben elfacsarta az orrát, mint aki kellemetlen szagot érez – ami valószínűleg úgy is volt. – Ez már mindennek a teteje! – kiáltotta Porta. – Láttad ezt? – Ismét Picire sandított, aki mohón bólintott, aztán hátratolta a székét. – Jegyezd fel! Kérd el a nevét és a számát! Erőszakot alkalmazott egy Stabsgefreiter ellen! Gyerünk, írd fel! – Baszd meg! – sértődött meg Pici. – Tudod, hogy nem tudok írni! – Akkor vidd ki, és verd ki belőle a szart! – Na, ide figyelj, te faragatlan tökfilkó... Az SD-s felállt, és vele együtt felállt Pici is. Farkasszemet néztek egymással az asztal felett. Pici megvakargatta mérhetetlen mellkasát, helyére rángatta a nadrágját, aztán átnyúlt, és fél kézzel elkapta a másik gallérját. – Gyere, kisfiú, váltsunk néhány szót odakint... Az SD-s segítségért akart kiáltani, de Pici olyan erősen szorongatta a nyakát, hogy csak egy nyikkanásra telt tőle. Pici kirángatta az ajtón, Porta pedig visszaült a helyére, még mindig paprikavörösen a méregtől. A holland pofával az asztalra telepített sörtócsába zuhant, és úgy is maradt. – Nézzétek csak – mondta a Légiós. – Ez kinyúlt. Jóízűen hahotázni kezdtem, mintha ez lett volna a legmulatságosabb, amit valaha is láttam. A Légiós, aki ritkán vesztette el az önuralmát, szánakozóan mosolygott rám.

47 Pár pillanattal később Pici visszatért – egyedül. – Hol van? – kérdeztem. – A csatornában fekszik – felelte büszkén Pici. Öklével a tenyerébe csapott, és rám kacsintott. – Kifeküdt az első ütésre. Hé... – A Légiós felé fordult. – Emlékszel még arra, amikor először találkoztunk? – Emlékszem. – Mi történt akkor? – Kellőképpen részeg voltam ahhoz, hogy kíváncsi legyek Pici sztorijára. Válasz helyett Pici kezet fogott velem, de ahelyett, hogy elengedte volna a kezem, kíméletlenül szorongatni kezdte, és nem is hagyta abba egészen addig, míg fel nem kiáltottam a fájdalomtól. – Ezt történt – közölte velősen Pici. – Roppant mulatságos – jegyeztem meg, a kezemet rázogatva. – Mi a lényeg az egészben? A Légiós elnézően rámosolygott, aztán közelebb hajolt hozzám, és megrázta a fejét. – Hagyd, hadd élvezze a dicsőség múló pillanatait. – Hát az, hogy ez történt! – világosított fel Pici. – Persze, persze – értett egyet a Légiós. – De soha többé, barátom! Nem hagyom kétszer belecsalni magam ugyanabba a kelepcébe! – Én se – morogtam, a hónom alá rejtve sajgó kezemet. Porta megint döngetni kezdte az asztalt, és obszcenitásokat kiabálva sört követelt. A lányok, persze, meg azért se törődtek vele, Bögyös Helga, a főnökasszony azonban otthagyta a pultot, és az asztalunkhoz csörtetett. Megállt Porta előtt, szétvetett lábbal, karba tett kézzel, haragtól remegő zsírpárnákkal, és ráförmedt a cimborára: – Hogy merészelsz így beszélni a lányaimról? Mit képzelsz, mi ez? Bordély? – Bordély a seggemet! – gúnyolódott Porta. – Ilyen személyzettel? Nehéz időket élünk, szivikém, de ennyire azért nem vagyunk kiéhezve! – Ezt jelenteni fogom – ígérte Bögyös Helga, ahogy azt nap mint nap elismételte nem egy katonának. – Mi itt jó munkát végzünk! Kíváncsi vagyok, hol lennétek nélkülünk! – Kíváncsi vagy rá? – hergelte Porta. Bögyös Helga hátrált egy lépést. – Ezek itt mind rendes lányok, és Gertrudénak, ha tudni akarod, van egy SD-s barátja. Ha megint sértegetni meritek őket, szólni fogok neki, hogy jelentse az esetet. – Jól van, elég a szócséplésből! – unta meg a témát Pici. – Tudjuk, hogy imádsz minket. – Csak egy kis sör kellene még – vetettem közbe. – Ez meg itt úgy felhúzta magát, hogy bárki azt hihetné, hat kurvát kértünk. Bögyös Helga fitymálóan lebiggyesztette az alsó ajkát, aztán hátat fordított nekünk, és visszament a pultja mögé. Magához intette Gerdát, a meglehetősen lehangoló látványt nyújtó személyzet legkevésbé vonzó tagját, és odaküldte hozzánk, hogy felvegye a rendelést. Gerda nem volt rossz lány, de nemhiába nevezték „Paszulykaró”-nak. Olyan volt, mint egy életre kelt telefonoszlop. – Ha egy kicsivel több segged lenne, édes, éreznék némi kísértést, hogy az ágyamba cipeljelek. – Pici sajnálkozva megsimogatta Gerda nem létező hátsóját. Gerda válaszképpen rásózott Pici fejére a tálcával, aztán peckesen ellépdelt. Éppen most került elő Barcelona, azzal a kellemetlen hírrel, hogy estére őrszolgálatra vagyunk beosztva.

48 Barcelona egy irdatlan kötést viselt a nyaka körül, ami arra kényszerítette, hogy egyenesen, mozdulatlanul tartsa a fejét. A hegyek közt eltöltött utolsó napokban egy eltévedt kézigránát megsebezte, így most időlegesen fel volt mentve az aktív szolgálat alól. Kórházban kellett volna lennie, de Ohlsen hadnagy közbenjárásának köszönhetően felvették segédnek a laktanya orvosi szobájába, ahol alig lehetett látni; ideje java részét a kantinban és a fegyvertárban töltötte. Voltak, akik bolondnak tartották, amiért nem feküdt be pihenni a kórházba, de Barcelona már elég régóta szolgált a seregben ahhoz, hogy tudja, ha egyszer távol kerültél a bajtársaidtól, akkor igen kicsi az esélye annak, hogy ugyanoda küldjenek vissza. Márpedig ezekben az időkben jövevénynek lenni egy jól összeszokott csapatban egyenlő volt a biztos halállal. Az új embernek osztják ki a legveszélyesebb és a legmocskosabb feladatokat, aminek következtében szinte semmi esélye, hogy utóbb régi ember legyen belőle. – Jézusom! – nézett végig a söröskorsókkal telepakolt asztalon Barcelona. – Ti aztán vedeltetek! – Nem kérettük magunkat – bólogatott Porta. – De inkább azt mondjad, hol fogunk őrködni. Mert ha véletlenül a helyi bordélyban, annak nagyon örülnék. – Nincs ekkora szerencsénk. – Barcelona szomorúan megrázta a fejét, aztán felkapta valakinek a korsóját. – A kibaszott Gestapónál. – Ki volt az a hülye, aki ezt kitalálta? – fortyant fel a Légiós. Barcelona az asztalra hajított egy papírlapot. Papa gyorsan kimentette az irományt a sörtengerből, és elolvasta: – Tizenkilenc nulla-nulla, Karl Muck tér, Hamburg. – Komoran a zsebébe csúsztatta. Steiner váratlanul magához tért, és úgy nézett Barcelonára, mintha ő tehetne mindenről. – Rohadt Gestapo! – Ne nézz így rám. Nem én vagyok az a bohóc, aki ezt kieszelte. Egyébként pedig, rosszabbul is járhattunk volna. A negyedik szakaszt Fulsbüttelbe osztották be... kivégzőosztagnak. – Én nem bánnám, ha mi is olyan feladatot kaptunk volna – maradt hű önmagához Pici. – Ha ügyes vagy, egy kis extrához is hozzájuthatsz, és már úgyis csináltunk ilyet... – Hogyan? – kérdezte gyanakvóan Stege. – Hogyan csináltad? – Könnyen. Megígéred a fickónak, hogy életben hagyod, és ő cserébe bármit hajlandó megadni neked. – Úgy érted, elvennéd egy halálraítélt pénzét? – Stege alig akart hinni a fülének. – Mi a fenéért ne? – gurult be Pici. – Te is hajlandó lennél fizetni, ha az életedről lenne szó, nem? – Nehogy azt hidd, hogy azt a pénzt semmiért kapja az ember – világosította fel Stegét Porta. – Ha kiderül, hogy egyezkedsz az elítélttel, könnyen te is a puskák csöve előtt találhatod magad. Stege kinyitotta a száját, hogy hangot adjon az ellenvetésének, de mielőtt még megszólalhatott volna, a mély álmából felébredő Heide mérgesen félreseperte a tömör falat alkotó korsókat. – Túl sokat ittunk! – Böfögött egy hatalmasat, majd a legközelebbi korsóért nyúlt. – Hogy sikerült eltüntetnünk ezt a tengernyi húgylevet? – Lényegtelen – felelte Pici. – Megtettük és kész. Inkább az zavarjon, hogy neked kell fizetned érte. Te vagy az egyetlen, akinek pénze van. – Nekem? Le vagyok égve! – tiltakozott Heide.

49 – Francot! Egy egész bankjegyköteg van a bakancsod szárába dugva. Heide rádüllesztette a szemét. – Honnan tudod? Pici vállat vont. – Megnéztem. Szükségem volt egy kis gubára a minap, úgyhogy átkutattam a szekrényedet. A tied az egyetlen, amelyiken nem jó a zár. Meg kellene javítanod! Nem passzol elég jól, tudod... – Szóval te voltál az, aki ellopta azt a száz márkát? – Hé, vigyázz! Én nem mondtam, hogy el is vettem valamit! – De nyilvánvaló, hogy megtetted! Pici csúfondárosan elmosolyodott. – Próbáld meg bebizonyítani! – Nem kell. Az előbb beismerted. De nehogy azt hidd, hogy ezt is megúszod – Heide szinte remegett a dühtől. – Ezért tönkreteszlek, te szemét! Ezért még lógni fogsz! Ezért... – Az isten szerelmére, hát nem mindegy? – szólalt meg bágyadtan a Légiós. – Nekem nem! – vicsorgott Heide. – Figyeljetek csak – mondta Porta olyan hangon, hogy már azt hittük, valami megoldást talált a problémára –, miért ne vinnénk magunkkal néhány üveg piát a szolgálatra? A vén Paszulykaró örülni fog, ha pult alól elviszünk egypár üveggel. – Igen? És mit fogunk csinálni velük, ha a Karl Muck-ra értünk? – Elrejtjük valahova. Semmi gond. Ismerek egy fickót, aki nemrégiben állt ott őrt, és azt mondja, egészen tűrhető hely. Lenn, a pincében leszünk. Senki se fog lejönni, hogy megnézze, mit csinálunk. – És a cellák? – kérdezte Steiner. – Mi van velük? Egyetlen foglyot se tartanak ott egy éjszakánál tovább. A legtöbbjüktől már a következő reggel megszabadulnak. Azokat, akiket meg akarnak nyaggatni, felviszik magukkal az emeletre. Így sokkal könnyebb nekik. Nem kell le-fel mászkálniuk a lépcsőkön, valahányszor ki akarnak rántani egy körmöt. A cellák miatt nem kell aggódnod. A foglyok aligha fognak zavarni minket. – Mit szóltok a császár lovas szobrához? – állt elő az ötlettel Heide, megfeledkezve a száz márkáról. – A ló lábai üregesek. Fogadjunk, hogy senki nem keresné ott az üvegeket. – Erre már én is gondoltam – állította Pici. – Épp most akartam javasolni. Jól tudom én, hova lehet elrejteni valamit... ezért néztem meg a bakancsodat is – vallotta be Heidének, aki erre egyből elsavanyodott. – Fél tucat nagy üveggel viszünk – döntötte el Porta. – Kevertet. – Intett Gerdának, aki ellökte magát a pulttól, és gyanakvóan odajött hozzánk. – Hat üveggel – mondta neki Porta. – Dortmünderrel egészen idáig – mutatta a hüvelyk- és a mutatóujjával –, a többi pedig legyen sligovica. Rendben? Gerda vállat vont. – Ahogy akarjátok. Én meg se szagolnám, de hát nem vagyunk egyformák, ugyebár. Gerda fintorogva otthagyott minket, Porta pedig elégedetten összedörzsölte a kezét, és kérdőn a Légiósra nézett. – Úgy jó lesz, ugye? Először a sört, aztán a sligovicát. A Légiós bólintott egy aprót, arcán halvány mosollyal, mintha egy csapat gyereket nézett volna. Gerda visszajött az első üveggel, jöttében szorgalmasan rázogatva azt, hogy összeelegyítse a két folyadékot. Porta rémülten kikapta a kezéből.

50 – Mi a jóistent csinálsz? Fel akarsz robbantani minket? – Egy kis szerencsével... – felelte gúnyosan Gerda. Odahozta a többi üveget is, durván az asztalra csapta őket, majd Porta elé tartotta a tenyerét a pénzért. Megszámolta, alaposan ellenőrizve minden egyes bankjegyet, mint aki attól fél, hogy hamisítványok is közéjük keveredtek. Közben Steiner kijött a férfimosdóból. Megállt az asztal mellett, böfögött egy jóízűt, aztán mit sem törődve azzal, hogy Gerda is ott van, nekiállt begombolni a sliccét. – Nincs kielégítőbb annál, mint amikor az ember kiereszti a fáradt gőzt – tájékoztatott minket elégedett képpel. – Főleg, ha magadban szorongattad egy ideig... Felkapta a korsóját, és néhány gyors korttyal kiürítette. Az ádámcsutkája úgy pattogott közben, mint egy gumilabda. Ezután megint böfögött egyet, végül a zubbonya ujjával megtörölte a száját. Gerda hosszan, megvetően végigmérte, aztán a köténye alá rejtett tárcába tette a pénzt, és méltóságteljesen elvonult. – Mi olyan kielégítő benne? – kérdezte Porta, aki még mindig nem unta meg a kötekedést. Steiner elképedve bámult rá. – Mi az, nem pisáltál még eleget? Tudnod kellene, mi olyan kielégítő benne. – Nos, nem tudom – felelte Porta. – Talán valami bajod van? Perverz vagy? Te... – Le vagy szarva! – mordult rá Steiner. Le akart ülni az asztalhoz, de Porta úgy eltehénkedett a padon, hogy alig maradt másnak hely. Porta az asztalra csapta a korsóját, majd támolyogva felállt. – Senki nem mondhatja nekem következmények nélkül, hogy le vagyok szarva! – üvöltötte. Vadul Steiner felé lendítette a karját. Steiner elhajolt az ütés elől, és azonnal válaszolt rá, a halántéka mögött találva el Portát. Porta megtántorodott, átesett a padon. Steiner utána vetette magát. A karjai úgy jártak, mint a cséphadaró. Egy darabig némán püfölték egymást, alkalmanként egy-egy káromkodással bátorítva magukat, aztán Steiner, megunva az ütések egyhangúságát, váratlanul felkapott egy korsót, és Porta feje felé hajította. Porta elkapta a fejét a lövedék elől, amely elzúgott mellette, és szétrobbant a falon. Gerda rögtön ott termett, kezében egy rendőrbottal. – Ki dobta oda azt a korsót? Lelkesen Steinerre mutattunk. Gerda habozás nélkül lesújtott rá a bunkóval, majd, mivel a vállán találta el Steinert, megismételte az ütést. Másodjára már sikerült a feje búbjára sóznia. Steiner egyből elfelejtette Portát. A fájdalomtól és a sértődöttségtől üvöltve Gerda felé fordult. Gerda erre elhajította a bunkóját, és rémülten a pult felé rohant, azt remélve, hogy ott biztonságban lesz. Steiner viszont utána vetette magát, asztalokat és székeket borítva fel maga előtt dúlta magát végig őrjöngve a termen. Elkapta Gerdát, mielőtt még az elérte volna a pultot. Durván a falhoz lökte, és falteniszezni kezdett a lány fejével. Gerda úgy küzdött, akár egy anyatigris, harapott, karmolt és rúgott, használta fogát, körmét, térdeit, mindent, ami csak kéznél volt, s közben torkaszakadtából sikoltozott. A pult mögötti ajtó kinyílt, és elkerülhetetlenül előkerült Bögyös Helga. Egyetlen pillantással felmérte a helyzetet, majd halálos nyugalommal – és kezében egy üveg pezsgővel – ő is csatába indult. Steiner túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy észrevegye a jobbszárny felől közeledő tankot. Helga gondosan célzott, s a pezsgőspalack pontosan Steiner nyakszirtjén csattant. Steiner, engedelmeskedve a fizika törvényeinek, azonnal

51 összeomlott. A pezsgő és a vér színes, habos tócsába gyűlt alatta. – Gyilkos! – sikította Helga, és közbe könyörtelenül rugdosta a földön heverő testet. – Szatír! – csikorogta Gerda, s megmarkolva a törött üveg nyakát, megpróbálta felnyitni Steiner arcát. Bögyös Helga, termetének ellentmondó gyorsasággal, kikapta a kezéből az éles üvegcsonkot – nem mintha sajnálta volna Steiner képét, inkább egy kellemetlen bírósági hercehurcától akarta megkímélni magát és „lányait”. Gerdának így meg kellett elégednie azzal, hogy összerúgja a tehetetlen, véres testet, és közben olyan mocskosan szitkozódik, átkozódik és káromkodik, hogy még Porta is tátott szájjal hallgatta. A Gertrude nevű lány, akinek az SD-s barátja volt, megjelent a pincelépcső tetején egy rekesz sörrel izmos kezében. Hosszú, egyenes szálú, fakó haja volt, orra mellett borsószemnyi bibircsók éktelenkedett. Gerda azonnal lecsapott rá, izgatottan Steinerre mutogatott, és bosszút követelt. Gertrude lelökte a rekeszt, aztán közönyösen lenézett Steinerre. – Mit kellene tennem? – Mondd meg a fiúdnak! – könyörgött neki Gerda, és hogy nyomatékot adjon szavainak, rúgott még egyet Steiner veséjébe. – Á la bonne heure – felelte franciául Gertrude. Fogalma se volt, mit jelent a kifejezés, de jól hangzott, ezért gyakran használta. Egy francia tengerésztől tanulta, akinek a babája volt nyolc napon keresztül, míg annak a hajója a hamburgi kikötőben horgonyzott. Gertrude sok tengerésznek volt azóta a babája, de soha nem felejtette el az á la bonne heure-t. Ha valamilyen szívességre szeretted volna kérni Gertrudét, nem kellett egyebet tenned, mint csodálkozva azt mondani neki, hogy „Ó, hát te beszélsz franciául?”, és ő rögtön bekapta a horgot. Ez, sajnos, azzal járt, hogy végig kellett hallgatnod a tündérmeséjét – arról, hogy ő egy gazdag francia család gyermeke, de már korán árván maradt, és egy előkelő kollégiumban tanult, melynek pontos helyét sose tudtuk meg, mert ahány embernek elmesélte, annyiféleképpen mondta. De ha türelmesen végighallgattad, akkor a lány hajlandó volt mindenféle apró szívességet megtenni neked. Porta és Pici egyszer egy egész estén át sikeresen etették a saját mézesmadzagjával, ő pedig cserébe megetette velük a kantin fél élelemkészletét, és félhülyére itatta őket. Gerda állta a számlát, de Pici mégse úszta meg fizetés nélkül. A laktanya felé menet demonstrálni akarta Portának, hogyan is zajlott a gyalogsági kiképzés úgy általában – és főleg abban az ezredben, amelynél katonai „karrierjét” kezdte. Ahogy hasra vágta magát a sötétben, belevágta a homlokát egy éles kőbe. A galambtojás nagyságú lékből dőlt a vér, de Pici erre ügyet sem vetett. Portával átkarolták egymást, és folytatták az útjukat a laktanyába, vidám kurjongatások közepette azt énekelve, hogy „Soldaten sind keine Akrobaten!" (A katonák nem akrobaták.) Remekül érezték magukat, olyannyira, hogy még az orvosi szoba elé érve is cigánykereket próbáltak hányni, persze nem sok sikerrel – különösen Pici nem, aki többszöri próbálkozás után ájultan nyúlt el a földön. Most viszont annál éberebb volt. Áthajolt a sör áztatta asztalon, és odakiáltott Gerdának: – Hé, Paszulykaró! Akarod, hogy valaki odamenjen, és szétrúgja helyetted a képét? Támogass meg néhány korsó sörrel, és úgy széttaposom, mint a pinty! – Ne engedd – morogta az asztal végéről Papa.

52 A Légiós ráfonta acélos ujjait Pici csuklójára. Rosszallóan megcsóválta a fejét. – A tréfa az tréfa, de nincs szükségünk egy hullára, nem igaz? – Nincs? – Pici fontolóra vette a kérdést. – Miért nincs? – Mert átkozottul nehéz megszabadulni tőlük – próbálkoztam én is. – Mér'? Kiviszem a kikötőbe, és a vízbe lököm. Barcelona recsegő hangon felnevetett. – Sétáltál már a kikötőben a hónod alatt egy hullával? Félúton se lennél, több rendőr lógna rajtad, mint bolha. Miközben Pici ezen a kellemetlen lehetőségen rágódott, Heide hirtelen kiemelte az orrát a söröskorsójából, és közölte velünk, hogy nem áll szándékában őrt állni ezen az éjszakán, hanem annál inkább lenne kedve meglátogatni az utca másik végében lévő bordély híres-hírhedt, zöld ruhás „alkalmazottját”. Mindannyian ismertük a szóban forgó hölgyet, bár ami engem illet, én csak hallomásból. – Megjegyzem, drága a bébi – közölte komoran Barcelona. – De megéri az árát – így Heide. – Ismeritek az öreg Piás Bernie-t? – Porta tekintete felcsillant. – Azt mesélte nekem, hogy kétezerért egy egész éjszakát és egy délelőttöt töltött el vele. Azt állította, hogy egyvégtében dolgozott rajta, és pontosan hatvanhétszer sikerült neki. – Fenét! – Pedig igaz – erősködött Heide. – Láttam őt másnap, alig volt annyi ereje, hogy felkeljen az ágyból. – Nevetséges módja a pénzköltésnek – jegyezte meg a Légiós. – Hát, nem is tudom... Obszcén mosollyal az arcán elővarázsolt valahonnan egy sirálytojást, és beletörte a sörébe. A bajonettje hegyével kavargatni kezdte a koktélt, álmodozóan, körbe-körbe... Lenyűgözve figyeltem. – Jó? – Rettenetes! – felelte Porta, és tisztára nyalta a bajonettjét. – Meséld el nekünk azt a történetet a lányról, akit feleségül akartál venni – javasolta Papa, miközben megtömte a pipáját. – Még van időnk bőven. – Feltette a lábát az asztalra, hátradőlt a székében, és kényelmesen elfészkelte magát, elszántan felkészülve rá, hogy végighallgassa Porta összefüggéstelen, részben igaz, részben kitalált meséjét. Portát ismerve nem csodálkoztunk azon, ha kiderült, hogy a legvalószínűtlenebb epizódjai azok, melyek valóban megtörténtek, és a többi, a kevésbé izgalmas momentum volt a körítés. Mindannyian követtük Papa példáját, úgyhogy az asztalon immár a korsók hada és a sertó mellett egy koszos bakancserdő is éktelenkedett. Steiner a padlón feküdt, néha-néha nyögött egyet. Hagytuk ott, ahol volt. Őt most úgyse érdekelte volna Porta meséje. – Nos, még a háború legelején történt – kezdett bele a sztoriba Porta. Mutatóujjával letörölte a korsó falára tapadt tojássárgáját, és mohón benyalta. – Mielőtt még a harcok elkezdődtek volna. A 11. ezrednél voltam Paderbornban. Nem tudom, jártatok-e valaha Paderbornban. Egy borzalom. Szikrányi élet sincs abban a helyben. Egyebet se tehettél egész nap, csak álltál, és bámultad az ötpercenként templomba rohangáló tésztaképű parasztokat. De nemcsak erről van szó. Hogy őszinte legyek, nem lelkesedtem ezért a háborúért se, a fenének volt kedve bombák közt ugrálni meg éhezni, és főleg szomjazni... – Sóhajtott egyet, és szomorúan megcsóválta a fejét. – Nem neked való ez, mondtam magamnak. Nem neked, Porta fiú, úgyhogy találj ki gyorsan valamit ellene. Nos, ismertek engem, nem szoktam

53 ölbe tett kézzel szarakodni, nem az a fajta vagyok. Abban a percben, ahogy végiggondoltam ezt, már meg is kaptam ezt a komoly betegséget, ami majdnem beverte a koporsómba a szöget. Papa felnevetett. – Soha nem fogom elfelejteni... csak a jó ég tudja, mit meg nem tett azért, hogy beteg legyen. Az a rengeteg holmi, amit megevett! Jesszusom, még egy elefántot is letaglózott volna! De ezt a marhát nem. Ó, nem! Minél keservesebben próbálkozott, annál egészségesebb lett. – Egen, el kell ismernem, annyira szívóssá váltam, hogy bekergethettek volna egy aknamezőre, onnan is egy darabban jöttem volna ki. – Leszopogatta az ujjáról a tojássárgáját, aztán visszatért a történetéhez. Tudálékosan ránk vigyorgott. – Végül mégiscsak sikerült. Akkoriban még eléggé zöldfülű voltam, de a lényeg az, hogy bejutottam a kórházba. – Emlékszem a kórházra! – kiáltott fel izgatottan Pici. – A katedrális mögött! Oda suvasztottak be engem is, amikor feldagadt a nagylábujjam. Óriási volt. Majdnem le kellett amputálják! – Porta felé fordult. – Hé, emlékszel arra a kuruzslóra? Arra, amelyiknek falába volt? Mi is volt a neve?... – Brettschneider – felelte Porta. – Igen, Brettschneider, ő volt az a rohadék! Emlékszem rá, hogy... – Mi lesz az én történetemmel? – kérdezte fagyosan Porta. Pici rábambult, pislogott egyet, aztán megadta magát. – Jól van, folytasd csak. – Köszönöm. Nos, mint mondtam, bekerültem a kórházba, ahol egyből kiszúrtam ezt a dokit, akit Pici is említett. Tényleg egy rohadék volt. Aznap, amikor bevittek, odajött hozzám, háta mögött a fél kórházzal. Lefékeztek az ágyamnál, és ő odaállt mellém, az arcomba köhögött, s megkérdezte, hogy szerintem milyen betegséget szimulálok. Erre én elmagyaráztam neki, hogy gyakorlatilag az egész testem le van bénulva, és hogy semmit se érzek, meg hogy mennyire sajnálom ezt, mert kitört a háború, s nekem ott lenne a helyem a fronton meg minden. Ő meg csak köhögött vég nélkül a képembe, miközben én egész testemben bénult voltam – méltatlankodott Porta. – Annyira bénult voltam, hogy még a fejem se tudtam elfordítani. Pedig akár tébécés vagy kankós is lehetett. Szóval, végül nyögtem egyet így – Porta egy undorító horkantást hallatott –, mire ő egyetértett velem abban, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Aztán egyik pillanatról a másikra fogta magát, és lerántotta rólam a takarót ott mindenki előtt, majd bökdösni, szurkálni kezdett. Úgy bámultak, mintha valami csodabogár volnék lombikban, én meg persze, úgy tettem, mint aki az égvilágon semmit se érez. Nem fogsz elkapni engem, te rohadék, te tetű, te büdös vajákos. Végül megunta a dolgot, és felegyenesedett. „Milyen szomorú – mondta a többiek felé fordulva –, hogy itt van egy szerencsétlen katona, aki mindjárt a háború elején lebénult. De ne aggódjon – meresztette rám a tekintetét –, szerintem helyre tudjuk pofozni magát. Mit is mondott, hogy kezdődött? Csak úgy hirtelen? Pontosan akkor, amikor hadat üzentünk? Egyfajta sokként érte ez?” – Porta végignézett rajtunk, majd behunyta fél szemét. – Fel akart bátorítani, értitek? Hogy azt higgyem, könnyen meggyőzhetem. Ezért úgy gondoltam, teszek rá még egy lapáttal, beadok neki néhány részletet. „Igaza van – mondom neki. – Úgy jött, mint egy sokk. Hatalmába kerítette a testem valami hirtelen gyengeség. Ott álltam a többiek mellett a sorban... tudja, a felszerelést osztották ki nekünk épp... és egyszer csak éreztem, hogy nagyon rosszul vagyok. Borzasztóan rosszul. Verejtékezni kezdtem, csillagokat láttam, meg csengett a fülem, zúgott a fejem. Támolyogtam néhány méternyit, aztán minden elsötétült körülöttem.” Bevallom, egy kicsit

54 eltúloztam a dolgot – vallotta be Porta. – Mint említettem, akkoriban még eléggé zöldfülű voltam, még néhány könnycseppet is kisajtoltam a szememből, meg tovább nyomtam nekik a rizsát, hogy mennyire el vagyok kenődve, amiért nem harcolhatok a hazámért, és nem szerezhetek medálokat, meg hogy mennyire büszke lenne a mamám és a papám, ha a fiukból hős lenne. „Ugye – ordítottam rá – csak van valami módja annak, hogy még így, bénán is szolgáljam a hazámat, a népünket és a Führert?!” Tudjátok, mit mondott erre az a gazfickó? Udvariasan megráztuk a fejünket mindannyian, noha néhányunk már hallotta a történetét, ha más változatban is. – „Ó, igen – förmedt rám –, felkelhet és járhat, mint bárki más!” – Azzal egy akkorát vágott a térdemre, amikor nem számítottam rá, hogy kirúgtam, és levertem a szemüvegét. Jézusom, nem is tudom, ki volt a dühösebb: ő vagy én! Miután összeszedte magát, és a markukba vihogó kísérői közül valaki felszedte neki a szemüvegét, levett valami átkozottul hosszú műszert egy tálcáról, s belenyomta a fülembe. Olyan nagy igyekezettel nyomkodta és vájkált vele, hogy már azt hittem, a fejem túloldalán fog kijönni az a vacak. Amikor ezt megunta, felhúzta a szemhéjamat, fel egészen a homlokom tetejéig, és a szemgolyómat kezdte tanulmányozni. Egy idő után, amikor már én kezdtem unni a dolgot, közöltem vele, hogy kék. „Mi kék? – kérdi ő, erre én: – A szemem, és marhára örülök neki, hogy épp egy színvak doktort fogtam ki.” Erre ő hangos szitkozódásba fog, és lenyúl a torkomon, a mandulámat keresi. A rohadék! Belenyúlt a fülembe, lenyúlt a torkomba, felnyúlt a seggembe, mindenhova bedugott valamit, ahova csak lehetett... – És a végén mi történt? – kérdezte Stege, akinek új volt a sztori. – Várd ki a végét, jó, mindjárt rátérek! – morogta ingerülten Porta. Nem bírta elviselni, ha félbeszakították mesélés közben. – A következő húzása az volt, hogy ellépett az ágyamtól, és közölte, mennyire sajnál engem. „Megszakad az ember szíve, ha látja, hogy egy ilyen hazaszerető fiatalember a súlyos betegsége miatt nem szolgálhatja népét és Führerét. Annyira beteg, hogy talán az lenne a legjobb, ha elkülönítenénk. Mondjuk... egy katonai börtönben. De előtte még várunk egy kicsit. Lehet, hogy hamarosan jobban lesz. Ezeknél a betegségek már csak ilyenek. Hamar jönnek, hamar mennek, főként ilyenkor, háború idején. Meg lenne lepve, ha tudná, hány magához hasonló derék fiatalembert döntött le lábáról a betegség az elmúlt héten. Mégis – vigyorog sárga lapátfogaival –, legtöbbjük már meggyógyult, és visszament az egységéhez. Ahogy maga is.” Micsoda egy szemét! A következő, amire emlékszem, hogy aszondja nekem: „Kelj fel és járj!”, mintha valami bibliai csodatevő lenne. Csakhogy nem az! Négyen rángattak ki az ágyból és állítottak talpra, de én, persze, összerogytam abban a pillanatban, ahogy eleresztettek. Vissza kellett tenniük az ágyba. Ez nem tetszett neki, de még mennyire hogy nem. Fogadni mernék, hogy legszívesebben elkotort volna onnan, de hát nem tehette, meg kellett gyógyítania, ha már szimulánsnak nyilvánított. Összeráncolta hát a szemöldökét, és sorolni kezdte a nővérnek, milyen kezelést kell kapnom. „Óvatosan kezdjük – mondja –, semmi drasztikus. Folyékony diétán lesz az elején. Semmi szilárd. Nem kaphat húst. Rendben? És, természetesen, alkoholt se. Adjanak neki hánytatót mindennap. Hashajtót is kapjon, mindennap tisztítsák ki a bélrendszerét. Ha ez nem használ, kipróbáljuk a kinint. Meglátjuk, segít-e a szelíd gyógymód. – Rám vigyorog, a szarházi, fölém hajol, és aszongya: – Ki fogjuk juttatni innen rekordidő alatt, ne féljen. Fog még maga a fronton harcolni és medálokat szerezni, emiatt nem kell aggódnia. Lehet még magából hős!” Mondanom sem kell – komorodott el Porta –, ezt nem vigasznak szánta, hanem fenyegetésnek. Könnyes szemmel köszönetet rebegtem az igyekezetéért, azután közöltem vele, hogy sajnos

55 hiába fárasztja magát, mert nálam úgyse fog javulást elérni. – És sikerült neki? – kíváncsiskodott Stege. – Persze – felelte gúnyosan Porta. – De tizenegy napra volt szüksége hozzá! Tizenegy nap pokol! Azt akarta, hogy önként hagyjam el a helyet, értitek? A lelket is kikezelték belőled, már alig vártad, hogy vége szakadjon a kínzásnak. Emlékszem, négyen feküdtek még rajtam kívül abban a kórteremben. Az egyik reumás volt, a másiknak a veséje fájt, a harmadik elvesztette az emlékezetét, a negyedik pedig egyszerűen bolond volt. Legalábbis én tényleg úgy láttam. Brettschneider szerint pont olyan egészséges volt, mint a többiek. Ha igen, jól alakította a szerepét. Nem tudom. Mindőnket egyszerre gyógyították ki, és együtt küldtek vissza minket az ezredhez. Alig telik el két nap, s a bolond fegyvert dug a szájába, és meghúzza a ravaszt. A fél agya a plafonon marad. Nem tudom, hogy ezt szokás-e egészségesnek nevezni... – Világos, hogy nem, de akkor sem az orvos tehet róla – szólalt meg Stege. – Ő csak a munkáját végezte. Honnan sejthette volna, hogy a szimuláns, akit visszaküldött az egységéhez, összeroppan a feszültség alatt. – Hülyeség! – kiáltotta Porta. – Emlékszem az esetre – vetette közbe Barcelona. – Nem egy tetű őrmester volt az? Hogyishívják... Gerner, igen. Nem ő kergette a halálba a szerencsétlen flótást? – De, ahogyan sok másikat is – bólogatott Porta. – Ott voltál abban az időben, amikor elkezdte szívatni Schnitiust? Emlékszel Schnitiusra? Arra a fickóra, akinek a végén amputálni kellett a lábát? Nos, ő annyira rettegett Gernertől, hogy valósággal remegett, amikor meglátta. Ott voltál, amikor Gerner lecsapott rá? – Ismerős a neve – felelte Barcelona. – Nincs köze valami hamutartóhoz? – Dehogynincs. Egyre gondolunk. Gerner szokásos ellenőrzései egyikét tartja… tudod, mennyire kényes volt a tisztaságra... Nos, megjelenik egy nap, mi pedig vigyázzba vágjuk magunkat. Sehol egy szem por, minden ragyog, Schnitiusnak azonban eszébe jut, hogy elfelejtette kiüríteni a hamutartóját. Beijed erre, mert tudja, hogy Gerner nem dohányzik, ezért utálja a hamuval meg csikkekkel teli edényeket, úgyhogy Schnitius fogja magát, és gyorsan besuvasztja a párnája alá a hamutartót. Minden a legnagyobb rendben megy, Gerner már épp el készül hagyni a szobát, amikor észreveszi, hogy az egyik párna füstöl, mintha meggyúlt volna. Persze hogy odarohan, felkapja a párnát, és meglátja, mi van alatta. Schnitius párnája az, Schnitius ágya, Schnitius áll az ágy mellett, úgyhogy semmit se tagadhat. Tudjátok, mit tesz erre Gerner? Megeteti vele a hamutartó tartalmát, az összes hamut, a büdös csikkeket, még ki is nyalatja vele az edényt... – Ja, igen! – kiáltott fel Barcelona. – Röviddel azután a szegény ördög ki is adta az egészet a latrina kövére... – Egen, és Gerner épp arra jár, meglátja. Mit tesz erre megint? Leküldi Schnitiust négykézlábra, és ismét felnyalatja vele az egészet. Steiner, aki időközben lassan, fájdalmasan magához tért, és újra elfoglalta helyét köztünk, a vérző fejéhez nyomott zsebkendőt hirtelen a szájához kapta, és súlyosan zihálva elfordította a fejét. Kíváncsian odahajoltam Portához. – És ő megtette? – kérdeztem. – Megtette végül is? – Persze. Úgy félt attól a szeméttől, mint ördög a szenteltvíztől. Visszaültem a helyemre. – Én nem tettem volna meg – jelentettem ki. Porta végigmért. – Schnitius nem volt tele szesszel, mint te most. És ő még új volt a seregben.

56 Nem ismerte a lehetőségeket. Mindegy, a lényeg az, hogy még mindig négykézláb volt, és újra meg újra kidobta a taccsot, valahányszor benyalt egy adagot, amikor arra jött a parancsnok. Henning hadnagy –fordult Barcelona felé. – Egészen normális ember volt, már amennyire egy tiszt az lehet, de ki nem állhatta, ha neki kellett elrendezni az emberei nézeteltéréseit. Berángatja hát Schnitiust az irodájába, s megkérdezi tőle, mégis mi a fenét csinál. Schnitius pedig, amilyen hülye állat, tépni kezdi a száját, és mindent elmond Gernerről, arról, hogy bánik az vele. Henning erre még jobban begurul. Behívatja a szobájába Edel Hauptfeldwebelt, és megparancsolja neki, hogy tépje le Gerner csíkjait. Az egésznek az lett a vége, hogy Gerner tíznapi elzárást kapott, a többi tiszthelyettes pedig viszonzásképpen elkalapálta Schnitiust. Ha lett volna annyi esze a bolondnak, azt feleli a hadnagynak, hogy kedvtelésből nyalta a hányadékát, vagy mókából csinálta, vagy valami ilyesmi. Csak hát, mint mondtam, akkoriban még mindannyian zöldfülűek voltunk... – Várj csak egy percet – szólalt meg Papa. – Azt hittem, arról a lányról fogsz mesélni nekünk, akit el akartál venni. – Ah, igen. Nos, azután történt, hogy kikerültem a kórházból. Míg benn feküdtem, többször is láttam a csajt, és eléggé megkedveltem. Brettschneider körül lebzselt, valahányszor az bejött a kórtermekbe a kíséretével. Egészen bezsongtam tőle. Miután visszamentem az ezredhez, levelezőlapokat kezdtem küldeni neki. Az első, erre mindig emlékezni fogok, az a régi fajta volt, amin egy ódivatú egyenruhába öltözött Feldwebel egy lengyel dragonyosból próbálja kiszorítani a lelket. A tetején, jókora betűkkel, ez állt: „Bosszú”. Emlékszem, azon tűnődtem, vajon megértette-e az üzenetet a csaj. – Miféle üzenetet? – kérdezte Stege. – Hát azt, hogy be szeretnék akasztani neki egyet, érted? – És megértette? – kérdezte zavartan Stege. Még meg kellett tanulnia, hogy Porta történeteit hallgatva nem volt szabad a belső logikával törődnöd, egyszerűbb volt mindent úgy elfogadnod, ahogy mondta. – Nem, azt hiszem, eleinte nem értette meg. Mindenesetre, nem hallottam felőle. Úgyhogy elküldtem ezt az újabb levelezőlapot, aminek a hátára most már egy üzenetet is róttam. Ezen egy pilóta volt, tudjátok, aki egy spinével üldögélt a padon. A pilóta a spinkó combjai közt tartotta a kezét, a csaj pedig fátyolos tekintettel tűrte ezt. A hátára, mármint a levelezőlapéra, írtam egy kis szerelmes üzenetet... – Mit írtál? – kíváncsiskodott Pici. – Ennyi idő távlatából már nem emlékszem. Csak annyit tudok, hogy sokat vacakoltam vele. Nem írtam semmi elcsépelt szöveget. Azzal kezdtem, hogy remélem, nem haragszik, amiért egy olyan finom hölgynek, mint ő, levelet merek írni egy ilyen lepratelep laktanyából. Aztán úgy véltem, a lepratelep szó nem megfelelő, ezért áthúztam, és poroszt írtam helyette. Nem sajnáltam a fáradságot, értitek? Nem írtam le az első baromságot, ami az eszembe jutott. – Remélem, értékelte – mondta Stege. – Képzelheted! Olyan dagályos levelet írt, hogy csak néztem. Szerintem még senki se udvarolt így neki. Jut eszembe, eleinte szégyellős volt. Várnom kellett néhány napot, mire beleegyezett, hogy találkozzunk. Aztán küldött nekem valami kölyökkel egy üzenetet, hogy ha akarom, meglátogathatom otthon. A szüleivel lakott, természetesen, egy régi házban a Bismarckstrassén. Tudtam, hogy jó benyomást kell keltenem, ezért megborotválkoztam, helyrepofoztam az egyenruhámat, még meg is mosakodtam egy kicsit... és jól tettem, mert amikor odaértem, kiderült, hogy afféle előkelő hely, szobalány nyitott ajtót. A kicsike a hely szelleméhez illően megkérdezte tőlem, lennék-e szíves átadni a névjegykártyámat. Felvilágosítottam,

57 hogy nekem ilyenre nincs szükségem, mert kérdezzen csak meg bárkit Paderbornban, engem errefelé jól ismernek. Erre ő elment bejelenteni engem. Úgy lépdelt, mint aki cöveket nyelt. Én ott maradok egyedül a hallban. Ha már ott vagyok, gyorsan körülnézek, s észre is veszek egy szép bársonypárnát a kanapén. Kapok az alkalmon, és szépen megtörlöm vele a bakancsom. A bársonynál nincs is jobb cipőfényező, és most már csillog a lábbelim, és kezdem úgy érezni magam, mint egy úriember. – No, megálljunk – tiltakozott Pici. – Mintha azt mondtad volna, hogy a hallban vagy. – Pontosan. Ott hagyott a szobalány. – Akkor honnan kerül oda a kanapé meg a párna? – Onnan, hogy ott volt az a böhöm nagy kanapé a hallban! Jézusom, látszik rajtad, hogy te még sohase jártál ilyen előkelő helyen! Gondolom, te úgy képzeled, hogy a hall szűk kis folyosó a bejárati ajtó mögött, mi? Nos, nem az, hanem egy bazi nagy terem bútorokkal, festményekkel, meg minden, és pont olyan, mint egy szoba. És ahol ezek ülnek és locsognak, az nem ugyanaz, mint ahol ülnek és kajálnak. Ahol ülnek és locsognak, az nem a földszinten van, ahogy ahhoz te meg én hozzászoktunk, hanem az emeleten. És ahol... – És a családfőnek nercbundával van kárpitozva a kurva széke! – szólt közbe gúnyosan Pici. – Ugord át az unalmas részleteket, inkább a piszkosakra szakíts több időt. Mi történt ezután? Lejött a spiné a hallba, te meg leteperted a kanapéra, és becserkészted neki? – Pardon – emelte fel a kezét Porta –, de nem tűröm, hogy siettessenek. Vagy végighallgatod az egész történetet, cselekménybeli és művészeti elemeket egyaránt, vagy abbahagyom, és akkor elkezdheted mesélni a saját átkozott meséidet. Akár tetszik, akár nem, de én is éppolyan büszke vagyok a történeteimre, mint az a Schiller meg a többiek. Ha élvezni akarod a szaftos részeket, akkor előbb végig kell ülnöd a többit. Ez épp olyan, mintha süteményt akarnál enni, mielőtt elmajszoltad volna a vajas kenyeret. Pici morogva megadta magát, s megkért minket, hogy ébresszük fel, ha Porta ahhoz a részhez ér, amikor megkeféli a csajt. Ha egyáltalán megtette. Steiner felénk fordult vér- és okádékfoltos zsebkendőjével, és bágyadtan megkérdezte: – Mi történt? – Semmi! – Pici felegyenesedett, arcán győzedelmes vigyor terült szét. – Épp ez az, amiért panaszkodtam. Még semmi nem történt! Ha én lettem volna Porta helyében, tízszer megerőszakoltam volna, mielőtt odaérek a házhoz, aztán a kanapén is, a bársonypárnák közt... – De mi történt? – kérdeztem Portától. – Mi történt végül? Porta savanyúan vállat vont. Világos volt, hogy Pici felkavarta érzékeny „művészlelkét”, és most már soha nem fogjuk hallani a mese végét. – Mondd el nekik azt, hogyan kérted meg a lány kezét az apjától – ösztökélte Papa. – Miért? – nézett rá Porta. – Semmi mulatságos nincs benne. – Ez nézőpont kérdése – vélte Papa, aki már sokszor hallotta a történetet. – Magasságos ég! – füstölgött Porta. – Csak annyit kérdeztem az apjától, hogy feleségül vehetném-e a lányát, mert így tisztességesen, törvényesen csinálhatnánk! Mi olyan vicces ebben, mi? Megszúrhattam volna egy padon a parkban, nem igaz? Bármikor berakhattam volna neki, amikor csak akartam... – Kár, hogy nem tetted – sajnálkozott Pici. – Akkor legalább nem lett volna

58 ennyire unalmas ez a sztori. – Feltételezem, nem vetted feleségül – mondtam Portának. Porta megvetően rám bámult, aztán elfordította a fejét. – Persze, hogy nem! – vágta rá Pici. – Nem vette feleségül, nem dugta meg, nem csinált vele semmit ez a barom! Ebben a pillanatban a hangszórók berecsegték a parancsot, hogy az 5. század minden szakaszvezetője jelentkezzen a fegyverszobában fegyverkiosztásra. Papa kikocogtatta a pipájából a hamut, és felállt. – Ideje indulnunk – közölte. – Ki hozza Steinert? Az ajtó felé vánszorogtunk, mint akik még önmaguk vonszolására is alig képesek, nemhogy még másokat is cipeljenek. Heide úgy jött, mint egy alvajáró. Steinert Barcelonának és a Légiósnak kellett támogatnia. Mikor elhaladtunk a pult mellett, Gerda feje előpattant a semmiből. Szeme összeszűkült a gyűlölettől, ajka vicsorra húzódott lapátfogai felett. – Remélem, mindannyian a pokolra fogtok jutni! – sziszegte. Így ért véget egy hangulatos este. – Nézzétek, azt csinálnak, amit akarnak – jelentette ki kérkedően a kölyök. – Le se szarom őket. Felőlem elmehetnek a jó büdös francba. Az edényszárítón ült, lábával a kagylóban, és savanyú uborkát evett egy befőttesüvegből, a társai közben helyeslően bólogattak. A ház tele volt fiatalokkal, fiúkkal és lányokkal. Mind nagyon hangos volt, és nagyon magabiztos, és mind készen állt inkább farkasszemet nézni a halállal, mint hogy egy olyan ügyért harcoljon, amiben nem hisz. A székekről és az asztalok tetejéről, a padlóról, a sarkokból, a konyhából, a nappaliból, a hálószobából és a fürdőszobából harsogta egyetértését a fiataloknak ez a rebellis csoportja. – Ez nem a mi háborúnk! – rikoltotta valamelyik asztal alól egy gazdátlan hang. – Nem mi robbantottuk ki, nem mi akartuk, nem mi fogjuk végigharcolni! – Emberek halnak meg naponta ezrével, és a szerencsétlen bolondok még azt se tudják, miért kell az életüket adniuk. – Halálra kínozzák őket a Gestapónál. Az emberek már nem merik kinyitni a szájukat, hogy elmondják az igazságot – jelentette ki egy fiatal lány, aki nem is volt olyan fiatal, mint amilyennek látszott, és mindenét bevetette annak érdekében, hogy elcsábítson egy még szűz, és meglehetősen ideges fiatalembert. – Nos, én nem félek! – üvöltötte a hideg tűzhely tetejéről egy törékeny termetű fiú. – Ha megkapom a behívót, alaposan beolvasok nekik! Elmondom nekik, mi a véleményem róluk! – Halljuk! Halljuk! – tüzelték a társai, miközben az ideges fiú levette a szemüvegét, és makulátlanra sikálta a lencséket, riadtan attól, hogy egy ilyen társaságba keveredett. – Mi lesz, ha idejön a Gestapo? – kérdezte egy nyúlszívű egyén az előszobából. – Csak jöjjenek! – A konyhaasztal tetején egy magát szónoknak képzelő fiatalember széttárta a karját, és kihívóan szembenézett a többiekkel. – Hadd jöjjenek! Mit érdekelnek minket? A világ a mi bölcsőnk... és ez a föld a mi hazánk, mely számára mi jelentjük a jövőt! Nem kényszeríthetnek rá minket, hogy harcoljunk és elpusztítsuk önmagunkat! Egy vasárnap este, öt hónappal később, tétlen szócséplésüknek három férfi érkezése vetett véget. A három férfi bőrkabátot és alatta pisztolytáskát viselt. Voltak néhányan, akik megpróbáltak ellenállni, de a büszke német ifjak többségével gond nélkül elbántak. Az ideges fiút, aki megjelenésüket éles, hisztérikus sikollyal fogadta, egyetlen

59 pofonnal elhallgattatták. A fiatal lányt, aki nem is volt olyan fiatal, mint amilyennek látszott, és aki soha nem tudta elcsábítani őt, miután sikerült néhány obszcenitást rájuk fröcskölnie, gyomorba rúgták és félrelökték. A fiú, aki olyan remekül érezte magát a mosogatóban, most a fürdőszoba padlóján szeretkezett a barátnőjével. Néhány jól irányzott rúgással szétválasztották őket, és leküldték a többiekhez. A szónok bevizelt abban a pillanatban, ahogy a behatolók megérkeztek. Nem tanúsított ellenállást. Lehajtott fejjel, libasorban, ötvenkét fiú és lány hagyta el a lakást és szállt fel a lent várakozó két zöld buszba. A világ a bölcsőjük volt, de nem védte meg őket a félelemtől – az igazi félelemtől, amit csak most ismertek meg. Három napig tartották őket a Stadthausbrücke 8. szám alatt. Nem bántak velük túl keményen, de épp elég volt nekik az is, hogy ott kellett lenniük. Elég volt megízlelniük a félelmet ahhoz, hogy megértsék, az ő életükben nincs helye a bátorságnak. A bátorság azoké, akiké a hatalom. Három nappal később egyenruhát adtak rájuk, és kiképzésre küldték őket. Néhányan már a kiképzés ideje alatt meghaltak – néhányan balesetet szenvedtek, mások önszántukból vetettek véget életüknek. Ami a többieket illeti, ők küzdöttek, megpróbáltak megbarátkozni az új helyzettel és új önmagukkal, a ténnyel, hogy amikor arra kerül sor, ők se különbek az idiótáknál, akiket annyira megvetettek. Ők nem akartak harcolni. Ez nem az ő háborújuk volt. Nem ők kezdték el, és nem hittek benne. De ettől még ugyanúgy harcoltak. IV. Őrségben a Gestapónál Láttuk őket feljönni a lépcsőn – egy öregasszonyt toszigáltak maguk előtt. A két Unterscharführer, Schultz és Paulus. Paul Bielert Kriminalrat fáradhatatlan fejvadászai. – Szerinted mit csinálhatott a vén tyúk? – súgta oda nekem Porta. Némán vállat vontam. Mit is mondhattam volna? Honnan is tudhattam volna, mit vétett a szerencsétlen kis öregasszony molyrágta kabátkájában a Gestapo ellen? Örök titok marad számomra, voltaképpen hogyan is kellett volna viselkednie a befolyás nélküli átlagpolgárnak ahhoz, hogy ne legyen mindenképpen szálka a Gestapo szemében. Ahogy elhaladtak mellettünk, az öregasszony ránk mosolygott. Mondani szeretett volna valamit, de Paulus belökdöste az ajtón. Vajon mit akarhatott mondani nekünk, a két fiatal, bőrig ázott katonának? Egészen a liftig követtük a tekintetünkkel. Az öregasszony alig bírt lépést tartani a két férfival. Schultz segítőkészen lökött egyet rajta. – Gyerünk, mama. Nem érünk rá egész nap. Nem te vagy az egyetlen, aki hivatalos a mulatságra. Valamelyikük megnyomta a hívógombot, és várták, hogy a lift megérkezzen. Paulus észrevette, hogy Porta meg én őket bámuljuk az ajtóból. – Tűnés onnan! – intett türelmetlenül. – Őrségben vagytok, nem? Különben is, ez nem panoptikum. Gyerünk, húzzátok odébb a beleteket! – Vigyázz! – morogta fenyegetően Porta. – Te nekem nem parancsolsz, buzikám! – Ezt te csak hiszed! – Paulus felénk indult; pupillái gombostűnyire szűkültek a gyűlölettől. – Úgy látom, elfelejtettétek, hogy én Unterscharführer vagyok... – Nagy darab szar, az vagy. – Hogy merészelsz így beszélni velem? – tátogott döbbenten Paulus.

60 – Úgy! – felelte gonosz vigyorával Porta. – Nem tehetsz semmit ellenem, vagy ha mégis megpróbálod, mindent elmondok arról a rajtaütésről a Herbertstrasse 8. szám alatt. Még nem felejtetted el, ugye? Mert biztosíthatlak, hogy én nem. Olyannyira nem, hogy arra gondoltam, talán szívesen belépnél az ezredünkbe. A magadfajta fickók számára mindig van nálunk hely. Mit szólsz hozzá? Szeretnéd otthagyni az SD-t? Azzal, amit ott műveltél, biztosítottad magadnak a helyet a büntetőezredben. Már csak el kellene foglalnod... A férfi szeme kitágult, majd ismét összeszűkült. – Mit tudsz a Herbertstrasséról? – Például azt, hogy tolvaj vagy... Paulus kihúzta magát, és felvonta fél szemöldökét. – Tolvajnak merészeled nevezni az SD egy Unterscharführerét? – Eltaláltad! És ha kell, megint megteszem! Akkor és ott, ahol csak akarom. Miért is ne? Van valami ellenvetésed? A lift leért a földszintre. Paulus vékony vonallá préselte ajkait, és szó nélkül elviharzott. Vissza se nézett ránk. Porta önelégült vigyorral figyelte. – Sikerült néhány álmatlan éjszakát szereznem a rohadéknak! – Miért? – kérdeztem. – Mit csinált a Herbertstrassén? Visszatértünk az esőbe. – Az igazat megvallva, csak annyit tudok az egészről, hogy ez az a hely, ahonnan behozták azt a két kurvát, akik dezertőröket rejtegettek – felelte Porta. – Rajtaütöttek a helyen, és bármit is műveltek ott, épp elég volt ahhoz, hogy Paulus kétszer is meggondolja, ujjat merjen-e húzni velem. Láttad, hogy elsápadt? – De az istenért, remélem, ennél többet tudsz a dologról! Porta vállat vont. – Csak hallomásból. Az egyik kurva, aki szintén a 7. szám alatt lakik, persze nem abban a lakásban, ahol a másik kettő, csak hát tele van velük a ház, szóval ez a kurva azt mondta nekem, hogy Paulus meg egy másik gennyláda meglovasították a lányok ételjegyeit, és bezsebelték a félretett pénzüket is. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg így történt... egészen mostanáig. – Azt akarod mondani, hogy voltaképpen blöfföltél? – kérdeztem elhűlve. – Miért ne? Aki mer, az nyer, ahogy egyszer egy öreg szivar mondta. – És most? Be akarod árulni? – Majd akkor, ha már nem lehet hasznomra – felelte könyörtelenül Porta. – Akkor majd elküldöm szépen Fuhlsbüttelbe. És ha majd egy nap az egyik büntetőszázadban találja magát, akkora murit fogok rendezni, amekkorát még nem látott a világ! – Feltéve, hogy még életben leszel – tettem hozzá. – Egyszer még megütöd a bokád. Kerülni fog valaki, aki nem gyullad be a fenyegetéseidtől, és akkor neked annyi. – Francokat! – legyintett Porta. – Azt hiszed, nem tudom, mit csinálok? – Mind egyformák ezek, Himmlertől kezdve a szamárlétra legalacsonyabb fokáig. Abban a pillanatban, ahogy megfogod őket valamivel, behúzzák fülüket-farkukat, és bekakilnak ijedtükben. Mindegyiknek van valami rejtegetnivalója, érted? Csak ki kell derítened, mi az. Csendben maradtunk néhány pillanatig, az üres utcát szemléltük. Az eső belecsapott az arcunkba, belefolyt a szemünkbe, végigcsorgott a nyakunkon. – Azon töprengek, vajon mit követett el az öreglány – mondtam Portának. – Nem t'om. Gondolom, túlságosan kinyitotta a száját. – Szerinted komplett kezelést fog kapni?

61 – Miért ne? Mindig azért hozzák be őket... hogy hallják, mekkora ordítást bírnak előcsalogatni belőlük. Végigtrappoltunk az épület fala mentén; súlyos bakancsaink hangosan csattogtak a nedves aszfalton. Az utcai lámpák halvány fénye riadtan pattant vissza nedves acélsisakjainkról, puskáinkról. – Jólesne most egy kis szóda sligovicával – álmodozott Porta. – Legyen inkább sligovica szódával – javasoltam –, és akkor én is csatlakozom hozzád. Háromnegyed rész sligovica, a többi pedig szóda. Úristen – fakadtam ki –, hogy nekem mennyire elegem van ebből az esőből! Mennyire elegem van ebből a háborúból, és mindenből, aminek köze van hozzá! Mindannyiunknak elegünk van belőle! Nekik is, nekünk is... akkor meg mi a fenének nem vetünk véget neki? Mindenki szépen hazamehetne. – Ábrándok – gúnyolódott Porta. – A gond csak az, hogy csupán azoknak van elegük a háborúból, akik végigküzdik, márpedig nem ők azok, akik véget vethetnének neki. Azoknak, akik elkezdik és befejezik, fogalmuk sincs róla, mi is valójában a háború. Ők tojnak rá, mit érzel, és nem is lesz elegük belőle mindaddig, amíg pénzt hoz nekik a konyhára. Addig folytatják, amíg mindannyian fel nem dobtuk a talpunkat. Érdekli is őket! Azok pedig – mutatott körbe az ujjával, mint aki „azok” alatt egész Nyugat-Európát érti –, semmivel se jobbak ezeknél. Bosszú, ez kell nekik. Bosszú és pénz, mindegyik ezt akarja. – Ahogy a Légiós is mondta a minap – bólogattam egyetértően. – Második világháborúnak nevezik, de voltaképpen ez még mindig az első világháború, meg a többi, amit előtte vívtak. Az egész egyetlen nagy, végtelen háború. Azt hisszük, véget ért az egyik, és kezdődik a másik, de nem, ugyanarról az egyről van szó, csak más helyszínen vívják, más időpontban, más fegyverekkel... Tisztán emlékeztem rá, mit mondott a Légiós: – ...Soha nem fog véget érni, mert ők nem akarják, hogy vége legyen. Miért is akarnák? Amíg háború van, addig a kapitalizmus virágzik. Érthető, nem? Persze hogy szítani fogják. Lehet, hogy időről időre kialszik a láng, de átkozottul ügyelnek rá, nehogy kihunyjon a parázs. Mindig kerül valaki, aki feléleszti a tüzet. – Ez árulás – üvöltötte Heide. – Ezért feljelenthetnélek! Ez kommunista beszéd! – Nem – jelentette ki határozottan a Légiós. – Kommunista, kapitalista, náci, egyformán gyűlölöm az egész bagázst. Én csak egy katona vagyok, aki azt teszi, amit mondanak neki. Papa egy pillanatig szótlanul nézte, aztán megkérdezte: – Szeretsz katona lenni? – Ez lényegtelen – vont vállat a Légiós. – Ez is egy munka, éppúgy, mint bármelyik másik. Soha senkit nem érdekelt, mit szeretnék csinálni. Soha nem volt választási lehetőségem. – Ezért csinálod? – Nos, gondold csak végig. – A Légiós közel tolta az arcát a Papáéhoz. – Te szeretsz katona lenni? Volt beleszólásod a kérdésbe? Van bármelyikünknek? Miért fizetnek az emberek adót? Vagy miért nem vezetnek engedély nélkül? Mert ez tetszik nekik? Vagy inkább azért, mert nincs más választásuk? Azért, mert nincs más lehetőségük, igen. Vagy betartod a játékszabályokat, vagy mehetsz a dutyiba. Vagy, ahogy az én esetemben történt, beállsz katonának vagy éhen halsz. A mi esetünkben pedig... a tiedben, az enyémben, a Svenében, a Portáéban, a Piciében... vagy katona vagy, és csinálod, amit mondanak neked, vagy fal elé állítanak, és szétlövik az agyadat. – Hátradőlt, megcsóválta a fejét. – Lehet, hogy ti ezt választási lehetőségnek nevezitek, de én nem.

62 Sóhajtottam, és a sisakomról leguruló esőcseppekre bandzsítottam. – Kibaszott őrszolgálat – morogtam. – Úgy érzi az ember, sose akar eljönni a váltás ideje. – Imádkozzunk egy macskáért – próbált felvidítani Porta. – Egy szép, kövér macskáért, amire rálőhetünk. Vagy bármiért, ami véget vethet ennek az egyhangúságnak. Visszafelé tartottunk, már majdnem az épület bejárata előtt voltunk. – Húzódjunk be a lépcső mellé, és szívjunk el egy cigit – javasolta Porta. – Itt senki se fog zavarni minket, s az esőtől is védve leszünk. Elhelyezkedtünk egy száraz sarokban, és levettük a sisakjainkat. Már csak egy negyedóra volt hátra a váltásig, Heidénak és Picinek hamarosan fel kellett tűnnie. Biztosak voltunk benne, hogy hoznak magukkal valami erős, testet és lelket melengető italt. – Ki tudja? – álmodozott Porta. – Talán azzal, hogy behúzódtunk ide, alkalmat adunk valakinek arra, hogy levegőbe repítse ezt az átkozott kócerájt. Hogy őszinte legyek, ha valaki arra kérne, fordítsam el a fejem, míg besurran az épületbe egy bombával, szíves-örömest megtenném. Még csak meg se kellene vesztegetnie... – A pénzről szólva – kérdeztem a sarkamon ülve –, mi a helyzet a sisakokkal, amiket a Légiós elemelt a raktárból? Mi lesz velük? – Pillanatnyilag egy svéd házfelügyelőnél vannak, a Bernhard Nachtstrassén. Azt mondja, biztonságban vannak nála, de örökre mégse maradhatnak ott. Van egy lakatos a Thalstrassén, aki megvenné őket, de ehhez el kellene vinnünk az egészet egy raktárba az Ernst Strasséra. A kérdés az, hogy visszük el őket oda. A saját teherautóinkat nem használhatjuk, azokkal nem jutnánk messzire. – Mennyit fizetnek? – kérdeztem. Aztán hozzátettem: – Jut eszembe, tudom, lehetne szerezni egy rakomány gránátvető lövedéket. A gond itt is a szállítással van. Korán reggel kellene indulnunk, és egy SS-teherautóra lenne szükség. Meg különleges engedélyre az SS pecsétjével, különben nem engedik meg, hogy felszedjük az árut. Mióta egy faszi kisétált tőlük néhány motorral, ami nem az övé volt, meglehetősen paranoiásak. Ha viszont megfelelő szállítóeszközt tudnánk szerezni, lenne némi esélyünk. A tipp egy ismerősömtől származik, aki az SS-nél szolgál. Egyszer részt vett egy buliban, de elkapták, és alaposan a körmére koppintottak. Azóta ki nem állhatja őket. – Ez a lakatos – folytatta Porta – kilónként hatvanhét pfenniget fizetne nekünk. A gránátokért esetleg kipréselhetnénk belőle kilónként hatvankilencet is, még így is jól járna. Pici valószínűleg tud szerezni egy új rendszámtáblát, és ha elvisszük az egyik Kruppot, minden simán fog menni. Ez az SS-teherautó ikertestvére, szinte semmiben se különböznek. – És az engedély? – Nem tudná elintézni nekünk a cimborád az SS-nél? – Esetleg. Szerinted mennyit fog kérni érte? – Egy seggberúgást – vágta rá mérgesen Porta. – Megszorongatjuk egy kicsit. Ha nem segít nekünk, gondoskodni fogunk róla, hogy megint a körmére koppintsanak. – Igen, de... – hirtelen elhallgattam, megragadtam Porta csuklóját. – Vigyázz! Valaki jön. Porta felkapta a puskáját. – Ha egy rohadt gestapós, lelövöm – határozta el. – Ha valakinek hiányozna, majd azt mondjuk, szabotőrnek néztük. Manapság úgyis mindent a szabotőrökre fognak.

63 – Megőrültél? – szóltam rá. – Azt nem úsznánk meg. Porta leeresztette a puskáját. Csalódottnak látszott. – Csak Pici meg Heide azok. Átlestem a kőkorlát bábjai közt; csakugyan ők közeledtek. Élénken beszélgettek és gesztikuláltak, s Pici egy üveget lóbált egyik széles mancsában. – Köszönet, istenem, a császárért, és főként a lováért – mormogta Porta. Hallottuk Pici hangos nevetését, aztán Heide mély, dörmögő hangú szitkozódását. – Egy szar, egy nyamvadt kis pöcs, és meg fogja kapni, ami jár neki. Hülye buzi... Na várj csak, ezúttal megkapja! – Az aszfaltra köpött, és a miniatűr tavat dühösen eltaposta a bakancsa sarkával. – Kerüljön csak a kezem közé! – Én se csípem – jegyezte meg Pici. – A legnagyobb szemét, akivel valaha is találkoztam – mondta bosszúszomjasan Heide. Porta röhögve az oldalamba döfött a könyökével. – Ez Brandt Feldwebel lesz, fogadjunk? – Inkább ne! – hárítottam el az ajánlatát. – Merthogy szerintem is róla van szó. – Épp itt az ideje, hogy móresre tanítsuk. Úgy tűnik, Julius forgat a fejében valamit. – Én benne vagyok – jelentettem ki buzgón. – Ki nem állhatom a gazembert. – Mi lenne, ha addig ugrálnék a hasán, míg ki nem finganá az összes belét? – hallottuk Pici segítőkész javaslatát. – Jézusom! – Heide szemében gyilkos fény csillant. – Már attól is rosszul vagyok, ha rá kell gondolnom. Még mindig nem értem, hogy történhetett... – Megállt, könyörögve Pici felé nyújtotta a kezét. – Mondd, Pici, hát nem én vagyok a legtisztább, a legelegánsabb, a legjobban fésült katona az egész ezredben? Az egész hadosztályban? Az egész átkozott hadseregben? Pici végigmérte, aztán hevesen bólogatni kezdett. – De igen, igen. Azt hiszem, így van. – Persze hogy így van! Nézd csak meg a sisakom szíját! Neked adom ötévi zsoldomat, ha akár egy tűhegynyi foltot is találsz rajta. Úgysem találsz. Ígérem neked, úgyhogy ne akard letépni a fejem, jó!? – Heide elcibálta magát Picitől, aki komolyan vette a szavait, és nekiesett a sisak szíjának, hogy megkeresse a gazdagságot jelentő foltokat. – Tudod, mit? – folytatta Heide. – Amikor még kiképzésen voltunk, és ez úgy igaz, ahogy most itt vagyok, elkezdték ellenőrizni a seggünket, mert más már nem volt, amibe beleköthettek volna. És tudod, mi történt? Kiderült, hogy nekem van a legtisztább seggem az egész században. És ez még most is igaz! Belenézhetsz a seggembe a hét bármelyik napján, bármelyik órában, és olyan tisztának fogod találni, mint a frissen kifőzött cumisüveget. Esküszöm neked – kiáltotta egyre ingerültebben Heide –, hogy naponta háromszor is kimosom belőle a szart! – Elhiszem neked! – kiabálta vissza Pici. – Elhiszem, nem kell megmutatnod. – Nézd meg a fésűmet! – húzta elő Heide a zsebéből, és tolta az orra alá. – Tisztább, mint aznap, amikor vettem. És mondd meg nekem, mi az első, amit tenni szoktam, miután beástam magam valahol? Mi az első tennivalóm? – Kipucolod a körmödet – vágta rá Pici. – Láttam, amikor csináltad. – Pontosan. Kitisztítom a körmömet. És mivel teszem ezt? Egy körömreszelővel. Nem a bajonettem hegyével, mint te meg a többiek! – Ez igaz – bólogatott Pici. – Való igaz. – És ez? – kérdezte magánkívül Heide. Lerángatta a fejéről a sisakját. – Nézd ezt

64 a hajat! Minden hajszálam a maga jól kijelölt helyén. Levágva a szabályzat szerint... megfésülve a szabályzat szerint... még a bolhák is szabályos sorokban menetelnek rajta! De Leopold Brandtnak, hogy a sátán rohassza le a tökét, elő kellett rángatnia engem, azzal az ürüggyel, hogy nem elég egyenes a választékom. Nekem! – csikorogta Heide, bíborvörösen a haragtól. – Épp nekem! – Ez felháborító – bömbölte Pici. – Annál több! Ez gyalázat! – Az – értett egyet Pici. – Ez gyalázat! – Az a fickó nem normális! – kiáltotta Heide. – Még ki is állított az udvar egyik végébe, hogy a tetőre felmászva a magasból is megállapíthassa, nem eléggé egyenes az a nyamvadt választék! – Ez őrület – jelentette ki Pici. Észrevettek minket, és ők is behúzódtak mellénk. – Mi ez az egész? – kérdezte Porta. – Berágtál Brandt-ra, mi? – Mondok én neked valamit – bizalmaskodott Heide –, csak aztán ne kürtöld szét mindenkinek. – Ha el tudjuk intézni, hogy a legközelebbi éleslövészeten Leopoldot tegyék markőrnek a hármasra... – hatásszünetet tartott –... az a véget fogja jelenteni a gennyláda számára. – Mégis, hogyan akarjátok megcsinálni? Pici odahajolt Heide füléhez. – Elmondjuk nekik? – Ha megígérik, hogy tartani fogják a pofájukat... Porta és én azonnal megesküdtünk, hogy hallgatni fogunk, mint a sír. Pici ünnepélyesen meghúzta az üveget, majd továbbadta Portának. – Én voltam az, akinek eszébe jutott az ötlet – dicsekedett –, és én tettem meg az előkészületeket is. Akkor jutott eszembe, amikor a múlt héten kint voltunk a lőtéren. Az, hogy hogyan szabadulhatnánk meg attól a tetűtől. Csak alkalom kérdése az egész. – Visszavette az üveget, és megint húzott egyet belőle. – Nos, két nappal ezelőtt kínálkozott az alkalom. Valakivel elküldtek, hogy cseréljük ki a kettes tábláját. Miközben ezt csináltuk, a fickónak pisilnie kellett, ezért kiment a latrinára, nehogy véletlenül Hinka beleköthessen. Tudjátok, mennyire utálja a húgyszagot. Elég az hozzá, hogy amíg ő távol volt, én fogtam magam, és leszereltem a hármas tábláját, lejjebb csúsztattam, aztán visszacsavaroztam, értitek? – A kezét az álla alá tette. – Az eredmény az, hogy bárki álljon a céltábla mögé, a feje nem lesz védve, és ha valaki szétlövi, senki se lesz felelős érte. – Nagyon okos – ismertem el –, de hogyan fogjuk elérni, hogy Leopold kerüljön a hármashoz? Pici a fejére csapott. – Nem vagyok olyan ostoba, amilyennek hiszel. Mindent kidolgoztam. Először is, a Légiós állítja össze a névsort. Másodszor, mindannyian tudjuk, hogy Leopold szeret szerepelni, ha odakint van. Harmadszor, mindig távcsöves lőgyakorlattal fejezzük be a kiképzést, és ezt mindig a hármasnál csináljuk. Egyszerű, nem? – Gyerekjáték lesz! – Heide várakozóan összedörgölte a két tenyerét. – Sikerülni fog! – Egy kérdés van még csak hátra – szólaltam meg. – Mi lesz, ha Papa tudomást szerez a tervről? Nagy zűr lehet belőle! Tisztában vagytok vele, hogy ez előre megfontolt gyilkosság? – Mi, megölni egy ilyen szarládát? – fortyant fel Porta. – Ez nem gyilkosság, hanem a közérdek szolgálata! – Igen? Próbáld csak meg elmagyarázni ezt Papának.

65 – Nézd – tolta fenyegetően az orrom elé az öklét Heide –, senki nem kényszerít rá, hogy velünk tarts, de ha ki mered nyitni a szádat, akkor megnézheted magad! – Sír a lelkem Leopoldért – mondtam gúnyosan, és félretoltam a kezét. – Egyszerűen csak nincs kedvem lógni miatta. – Senki nem fog lógni – nyugtatott meg Porta. Lekuporodott, elővett két kockát a zsebéből, megfújta őket, megcsörgette a tenyerében, aztán ismét rájuk fújt. – Akar valaki játszani? Pici leguggolt melléje. Érdeklődve figyelt, ahogy Porta megismételte a műsort a kockákkal. – Minek ez a felhajtás? Úgyis mindenki tudja, hogy meg vannak cinkelve. Porta sértődötten felnézett. – Ebben tévedsz. Almomban se mernék cinkelt kockát használni, ha te vagy az ellenfelem. – Ha-ha – fejezte ki tömören a véleményét Heide. Porta lassan feléje fordította a tekintetét, s közben ugyanilyen lassan rázogatni kezdte a kockákat. – Erről jut eszembe – mondta magabiztosan –, hogy tartozol nekem két liter sligovicával és tizenkét pipa ópiummal. Tegnap lett volna esedékes. Ha tartottad volna a szádat, talán eszembe se jut, így azonban a kamat felmegy nyolcvan százalékra. Tudod, Julius, ideje lenne összeszedned magad egy kicsit. Nem egészséges, ha az embernek sok adóssága van. – Elrakta a kockáit, s helyettük elővett egy apró, fekete noteszt. Komótosan megnyalta az ujja hegyét, és könyörtelenül lapozni kezdett. – Lássuk csak, hogy is állunk. Igen, itt van. Julius Marius Heide, Unteroffizier, 27. ezred, 5. század, 2. szakasz, 3. raj. Ezt írtam ide. – Szigorúan Heidéra nézett. –Gondolom, nem tagadod, hogy ez te vagy? – Tudod jól, hogy én vagyok az! – csattan fel Heide. – Nagyokos! Porta figyelmeztetően felvonta fél szemöldökét. Közelebb emelte szeméhez a noteszt, s megkérte Picit, világítson rá az elemlámpával. – Április 4.: kilenc üveg vodka. Április 7.: három üveg sligovica. Ezt leszámítottam, mivel a születésnapod volt, de még így is többel tartozol, mint bárki más. Pontosan 712 márkával, 13 pfenniggel, 21 üveg sligovicával, 9 ópiumrúddal, egy fél doboz Dortmünderrel, egyhavi ingyenbelépővel a bordélyba... Porta állhatatosan sorolta Heide tartozásainak hosszú lajstromát. – Aztán elértünk huszadikához, Adolf szülinapjához. Lássuk csak, mit is herdáltál el azon a napon, hiszen nem akármilyen nap volt számodra, mi? – Porta mindentudóan rákacsintott. – Végül is, a Párt tagja voltál, ha nem tévedek. – Voltam – értett egyet Heide. – Nagyon jól tudod, hogy már nem vagyok az. – Csak azért nem, mert kidobtak – emlékeztette kegyetlenül Porta. – Látni se bírták a képedet. Mindegy, a lényeg az, hogy Adolf születésnapján elvesztettél háromezer-négyszáztizenkét márkát és tizenkét pfenniget. És mindehhez hozzáadhatod még az egésznek a nyolcvan százalékát. Ha továbbra is így haladsz, sose mászol ki az adósságból. – Hé, bárcsak én is tudnék írni! – kiáltott fel Pici. Kikapta Porta kezéből a noteszt, s a bejegyzéseket kezdte tanulmányozni. – Fogadjunk, mostanra milliomos lennék, ha írni tudnék. Megfújnám egy pénzes palimadár csekkfüzetét, és akkor nem lenne egyéb dolgom, mint aláírni a csekket, meg felvenni a dohányt. Győzedelmesen ránk vigyorgott. Egyikünknek se volt szíve kiábrándítani őt. Porta folytatta Heide kínzását. – Nézd, mi ketten már régóta barátok vagyunk – mondta kedélyesen. – Nem akarom, hogy közénk álljon ez a tartozás. Mit szólnál, ha törölném az egészet?

66 – Komolyan mondod? – Heide nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje lehet. – Valahogy úgy – felelte alattomos vigyorral Porta. Heide egyből felénk fordult. – Pici, Sven! Hallottátok ezt! Ti vagytok rá a tanúim! – Csak ne olyan hevesen – állította le Porta. – Nem kell annyira fellelkesülni. Előbb hallgasd végig a feltételeimet. – Milyen feltételeket? – Heide egyből gyanakodni kezdett, amire meg is volt minden oka. – Nos, először is, kell nekem az a három bála ruha, amit Paszulykarónál rejtettél el. Aztán, akarom azt a két hordó holland heringet is, amit annál a fogorvosnál hagytál, a Hein Hoyer Strassén. Heide tátott szájjal bámulta. – Erről meg honnan az istenből tudsz? Porta apró disznószemében gonosz fény villant. – Többet tudok, mint hinnéd! Mindent tudok, amit rólad tudni lehet. Ha valaki ennyivel tartozik nekem, mint te, kénytelen vagyok tájékozódni a személyét illetően. – A... a szőnyegek a Paulinen Platzon? – kérdezte Heide, túl döbbenten ahhoz, hogy körültekintő legyen. – Persze. – Porta habozott egy kicsit, végül Heide felé döfött a mutatóujjával. – Ideadod nekem a szőnyegeket is, és én elfelejtem a többit. Ezzel le lesz zárva az ügy. A döfése célba talált: nyilvánvaló volt, hogy Heidénak más rejtegetnivalója is van a ruhákon, a heringen meg a szőnyegeken kívül. – Honnan tudjam, hogy nem fogsz zsarolni? – Szavamat adom. – Porta ünnepélyesen felemelte a kezét. – A szavadat! – Heide gúnyosan elhúzta a száját. – Sokra megyek vele. Megkaphatod a heringet és a ruhákat, meg a szőnyegek felét. – Ki diktálja itt a feltételeket, én vagy te? – akarta tudni Porta. Megdöngette a mellkasát. – Te vagy az, aki tartozik nekem, úgyhogy én mondom meg, mit kérek cserébe. Az összes szőnyeget akarom! – Nem sok az egy kicsit? – tiltakozott Heide. – Nyolcszáz szőnyeg! Ez sokkal több, mint amivel tartozom neked... – Ha nem, hát nem – vont vállat Porta. – De ha nem tartod be a játékszabályokat, akkor én se fogom betartani őket. – Azt akarod mondani, hogy feldobsz? – kérdezte sértődötten Heide. – Számíthatsz rá. És nem is egyszer, hanem annyiszor, ahányszor csak eszembe jut valamelyik piszkos ügyed! Még nem felejtettem el, mit tettél azzal a paraszttal annak idején. Azóta is tartogatom. Nem felejtek én olyan könnyen! Heide lehorgasztotta a fejét. – Jól van, ha a múltammal jössz elő... De mondok én neked valamit. Mind a heringek, mind a szőnyegek forróak, akár a pokol lángjai, úgyhogy ne engem hibáztass, ha elkapnak miattuk. Ne feledd, nekem mostantól fogva semmi közöm hozzájuk. – Ne viccelj. Ha én bukom, te is velem buksz. – Na, ide figyelj – mondta fenyegetően Heide. – Ha akarnálak, itt és most kicsinálhatnálak. Tudod miért? Mert történetesen ismerek egy fickót, aki az egyik SS-raktárban dolgozik. És történetesen tudom, hogy keresnek valakit, aki megfújt egy egész rakomány acélsisakot. Már elő is készítették számára a cellát Fuhlsbüttelben.

67 – Mi közöm hozzá? – Az, hogy te loptad el azokat a szarokat! – üvöltötte Heide. – Az isten szerelmére, a fél Gestapót ránk hozod, ha így ordibálsz – szóltam rá. Heide gyilkos méregtől csepegő suttogássá halkította a hangját. – Dugd csak bele az orrod az ügyeimbe, és arra fogsz ébredni, hogy követ törsz egy kényszermunkatáborban. Pici volt az – merőben felesleges megjegyzéseinek egy újabb példányával –, aki elejét vette a már-már elkerülhetetlennek tűnő vérontásnak. – Azon a napon, amikor megszabadulunk Leopoldtól – jegyezte meg váratlanul –, csapunk egy jó kis kolbászos-sligovicás murit. – Megnyalta az ajkait, és megdörzsölgette a hasát. – Ünnepelni fogok, ki fogok rúgni a hámból. – Szerintem – koptattam a számat – Leopold és a cimborái büszkék lehetnek ránk. Mindig azt szajkózzák, hogy keményeknek kell lennünk, mint Krupp és az ő értékes acélja. Nos, hamarosan meg fogják tudni, mennyire kemények vagyunk. Úgy tűnik, jó munkát végeztek velünk. – Krupp és az ő acélja! – legyintett megvetően Pici. – Ide nézzetek! Belevágta az öklét a falba; a keze egyben maradt, a fal viszont megrázkódott, aztán egy repedés futott végig rajta. Borzadállyal vegyes csodálattal bámultunk, mint mindig, ha Pici megmutatta nem mindennapi erejét. Óriás volt hozzánk viszonyítva, nemegyszer láttuk, hogy puszta kézzel kettétört egy téglát. Egyszer egyetlen teli tenyérrel mért ütéssel eltörte egy tehén nyakát. A téglatörés Portának is ment, de mindahányszor több próbálkozásra volt szüksége. Egyszer kísérletet tett Steiner is, de a tégla helyett a csontjai törtek. Mi, többiek, megelégedtünk azzal, hogy figyeltük őket. Pici újabban vasrudakkal gyakorolt – a téglák már nem jelentettek számára kihívást. Lépteket hallottunk. Mintha egy pár katonabakancs közeledett volna. – Ki lehet az? – suttogta Porta. – Pici, menj, nézd meg. Pici előcsörtetett a lépcső tövéből. – Állj vagy lövök! A bakancsok megtorpantak, majd egy jól ismert hang ezt mondta: – Nyugalom, csak én vagyok az. – Ki az az én? – dörrent rá Pici. – Az istenit neki! – fakadt ki Barcelona. – Ha nem ismered fel a hangomat ennyi év után, akkor meg kellene vizsgáltatnod a füledet! – Nem tehetek róla – makacskodott Pici. – Hallanom kell a jelszót, mielőtt bárkit is átengedhetnék. – Húzd el a beled! Barcelona bakancsai újra közeledni kezdtek, aztán Pici vad kiáltására megint megtorpantak. – Mondd meg a jelszót, vagy lövök! – Hé, te mamlasz! Én vagyok az, Barcelona! Engedd le szépen azt a puskát, és térj észhez. Heide odaosont Pici mellé, és idegesen a fülébe súgta: – Mi a franc ütött beléd? Ereszd át, mielőtt még valami csúnya baleset történne. – Hallanom kell a jelszót – hajtogatta Pici. – Én jó katona vagyok, de az ám. Tudom, mit várnak el tőlem, nem engedhetek át boldog-boldogtalant. Úgy tűnt, holtpontra jutottak. Barcelona bizonytalanul álldogált néhány méterre Picitől. Lélegzetvisszafojtva figyeltem őket, s közben azon tűnődtem, mi üthetett Picibe. Tapasztalatból tudtuk, hogy amikor ilyen megszállott állapotba kerül, nem ajánlatos az útjába kerülni.

68 – A krisztusát! – vesztette el a türelmét Barcelona. Lendületet vett, elrohant Pici mellett, és közénk vetette magát. Pici leeresztette a puskáját, és visszajött mellénk. – Megijedt a fiú – közölte önelégülten. – Majdnem összefosta magát. Barcelona feléje penderült. – Mit képzelsz, ki vagy te, te agyatlan majom? Mi az isten volt ez a jelszósdi? Pici pufogtatott egyet. – Honnan tudjam? Te vagy itt a Feldwebel, nem én. Ha te nem tudod, akkor honnan tudhatnám én? – Kifogyott a maradék józan ész is abból az apró madáragyadból? – Barcelona tekintetéből gyilkos villámok szikráztak Pici irányába. Észrevette a sligovicás üveget. – Igyunk egy kortyot. Papa azért küldött, hogy szóljak nektek, remélhetőleg könnyű éjszakánk lesz. A Gestapo a saját sorainak a kigyomlásával van elfoglalva. Bielert szereti rendben tartani a maga kis virágoskertjét. – Voltaképpen mi ez, miről van szó? – kérdeztem. – Az időszakos nagytakarítás – magyarázta Barcelona. – Elvégeznek néha egy öntisztogatást, hogy kondícióban tartsák magukat. – Mire mennek rá? – Mindenre és bármire. Mindenre, a gyilkosságtól kezdve egy maréknyi gemkapocs eltulajdonításáig. Orgyilkosság, szodómia, nemi erőszak, vérfertőzés: nevezz meg bármit, ezek elkövették. A fél Gestapo arra vár, hogy levigyék a cellákba. Én mondom nektek, ha így folytatja egész éjszaka, reggelre egyedül marad. – Legalább jó munk... – kezdtem el, de Porta egy vad kiáltással félbeszakított. – Várjatok csak! Ebből még hasznot is húzhatunk, ha besegítünk neki. – Kinek? – kérdezte riadtan Pici. – Bielertnek? – Persze hogy Bielertnek! Ki másnak, az isten szerelmére? – De mi-miért? – hebegte Pici. Barcelona elővillantotta a fogait, akár egy lakmározni készülő ordas. – Qui vivra, verra – mormogta. – Aki megéri, látni fogja. Tizenöt perccel később megtörtént a váltás, és visszatérhettünk az őrszobára. Barcelona már korábban eljött, hogy tolmácsolja Porta javaslatát Papának, aki viszont felajánlotta szolgálatainkat a meglepett Bielertnek. Mire odaértünk, a helyszín elő volt készítve. Betódultunk, és Porta rögtön átvette az irányítást. – Én fogom átkutatni a zsebeiket – jelentette ki. – Helyes. – A Légiós egyetértően bólintott. – Neked van érzéked az ilyesmihez. – Vigyázz, mit csinálsz – figyelmeztette komoran Papa. – Amire most készülsz, az sikkasztás. – Hagyd a vinnyogást! – legyintett megvetően Porta. Kopogtak az őrszoba ajtaján. Papa komótosan odasétált; egy titkár három SD-st lökdösött be a szobába. – Cellatöltelék-jelöltek – közölte tömören. – Viseljék gondjukat. – Papa asztalára vetett három sárga formanyomtatványt, és távozott. Barcelona kinyitotta a nagykönyvet, és belevezette a részleteket, úgymint név, rang és a bűnök, amik miatt letartóztatták a delikvenseket. A sárga űrlap bal felső sarkában az állt, hogy az illetőket negyvennyolc órán belül SS-bíróság elé kell állítani, és addig egy büntetőszázad őrzi őket. Más szóval, mi. Porta elhelyezkedett a szoba közepén, majd rákacsintott a három fogolyra. – Az elkövetkező néhány órát egymás társaságában fogjuk tölteni – mondta színlelt jóindulattal –, és azt hiszem, jóval könnyebb lenne mindannyiunk dolga, ha

69 megpróbálnánk együttműködni egymással. Mi készek vagyunk az együttműködésre, ha maguk is azok. Ami engem illet, velem elég könnyű kijönni, de olyan vagyok, mint a macska, ugye, értik? Ha rossz helyen vakarnak meg, annak beláthatatlan következményei lehetnek. A nevem Joseph Porta, és Obergefreiter vagyok a 27. ezredben. Mi, Obergefreiterek vagyunk a német hadsereg támaszai, ezt ne feledjék! Jól van, most pedig ürítsék ki a zsebeiket. A három férfi kelletlenül az asztalra pakolta személyes holmijait. Blank Unterscharführer érthetően ideges lett, amikor öt marihuánás cigaretta is az asztalra került a zsebe mélyéről. Porta felmarkolta őket, beszippantotta az illatukat. – Szégyellhetné magát – pirított rá Blankra. – Hogy valaki ilyen szemetet tartson magánál! Tudja jól, hogy ez szabályellenes. – Az egyik fogoly adta át nekem – próbálta menteni magát Blank. – Igen, ez elég jó mentség. – Porta vállat vont. – Magának egy fogoly adta, és most nekem is egy fogoly adta. – Gondosan az egyik zsebébe helyezte a cigarettákat, majd Leutz Scharführerre irányította a tekintetét. – Mi a helyzet magával? Nem kapott ajándékot senkitől? – Anélkül, hogy megvárta volna Leutz válaszát, felkapta az asztalon heverő öt apró papírtasak egyikét, és belenézett. – Ez egyre rosszabb és rosszabb – állapította meg jámbor felháborodással. – Már csak pipákra van szükség, és igazi ópiumbarlang lesz ebből az őrszobából, nem igaz? Hogy merészeli ezt a szemetet használni? – süvöltött rá Leutzra. – Épp maga, aki állítólag a haza védelmezője? Leutz lehajtotta a fejét, de vélhetően nem azért, hogy szégyenét leplezze, hanem mondjuk azért, hogy Porta ne lássa villámló tekintetét. Nem volt irigylésre méltó helyzetben: egy Obergefreiter prédikált neki, és ő semmit nem tehetett ellene. Felemelte a fejét, dacosan Portára nézett. Előrelépett, megfeszültek az izmai – aztán észrevette Picit, és megtorpant. Pici egy ásóval játszadozott; egy jókora, masszív ásóval, aminek a nyele vaspántokkal volt megerősítve. Miközben Leutz figyelte, Pici hanyagul kettétörte az ásó nyelét, és félrelökte a darabjait. Portára pillantott. – Kezdek kijönni a gyakorlatból – panaszolta. – Mi lenne, ha kölcsönadnád valamelyiküket? – Később – felelte Porta. – Ha nem viselkednek. Eltette az ópiumot a marihuánás cigaretták mellé, aztán lehajolt, hogy alaposabban is szemügyre vegyen egy arany karórát. A füléhez emelte, elismerő bólogatással hallgatta a tiktakolását. – Nem rossz – jegyezte meg, szórakozottan zsebre vágva a holmit. Leutz vett egy mély lélegzetet, de nem szólt semmit. Porta mohó tekintettel végigmérte Krug Oberscharführert, és – természetesen – egyből észrevette a férfi egyik ujján díszelgő aranygyűrűt. Két aranykígyó tekeredett egymás köré, fejüket gyémánt jelképezte. Porta Krug elé tartotta a kezét. – Inkább levetetem magával, nehogy álmatlan éjszakái legyenek miatta. – Krug keservesen tiltakozott, mire Porta türelmetlenül csettintett az ujjával. – Fogja be a száját, ha egy Obergefreiterrel beszél – mondta önérzetesen. – És mozogjon azzal a gyűrűvel. Szeretném tudni, kitől lopta. Krug taktikát változtatott. A csípőjére tette a kezét, kidomborította a mellkasát. Papa szorgalmasan körmölt, egyszer se nézett fel a könyvből. – Nem látja, hogy én Oberscharführer vagyok? – üvöltötte. – Nem vagyok vak – felelte arrogánsan Porta. – De amíg a foglyom, az se érdekel, ha tábornok. Számomra ugyanaz a szar marad, aki a rangja mögé rejtőzik. Krug feje lila lett, mint egy hatalmas hagyma. – Ezt jelenteni fogom! Követelem, hogy tisztelettel bánjanak velem, a

70 szabályzatnak megfelelően. – Tisztelettel – ismételte meg gunyorosan Porta. – Arra se méltó, hogy kinyalja a seggem. És minél előbb felfogja, hogy már nincs a régi helyzetében, annál jobban jár. – Ismét kinyújtotta a kezét. – Megmondom magának, kinek kell az a gyűrű. Az én kis Forró Bugyikámnak odaát, a Hurrikánban. Remek munkát végzett rajtam az a lány. Megérdemel ennyit, nem? És ha jó fiú lesz – tájékoztatta Krugot –, megmondom neki, hogy magától kaptam, és valahányszor együtt leszek vele, egy gondolat erejéig felidézzük magunkban a Dirlewanger dandárban szolgáló pórul járt Oberscharführer emlékét. Láttam, hogy Krug homlokán egy izom idegesen rángatózni kezd a Dirlewanger dandár említésére. Elméletileg szigorúan titkos volt, de tudtuk jól, és Krug meg a társai is tudták jól, hogy ez egy SS-büntetődandár, melynek egyetlen és szent célja az, hogy levadássza a Minszk körüli erdőkben rejtőző partizánokat – bármilyen eszközzel, bármilyen módszerrel. A dandárt Dirlewanger SS Brigadenführer vezette, akit a cellából emeltek ki erre a célra. A pasas erőszakos bűncselekmények miatt ült, és annyira szadista volt, hogy még Himmler és Heydrich is a kivégzését szorgalmazták. Hosszú lista szólt ellene, kezdve a legkevésbé brutálissal, néhány lengyel fogoly megerőszakolásával, a gyilkost azonban Berger SS Obergruppenführer pártfogolta, akinek egyórányi győzködés után sikerült elhitetnie Heydrichhel és Himmlerrel, hogy a haza és a túlélés érdekében szükségszerű tolerálni Dirlewangert és vad hadviselési módszereit. Heydrichet, ami azt illeti, egészen lenyűgözte az érveivel, mivelhogy nagyszerűen egybevágott saját elképzeléseivel, miszerint a terrort még kegyetlenebb terrorral, az erőszakot még kegyetlenebb erőszakkal kell viszonozni. Dirlewangert végül mégis utolérte a jól kiérdemelt vég, de sajnos csak 1945. január 21-én. Ő maga volt az, aki bevezette a nyílt tűz fölött való lassú pörkölés barbár kínzási módszerét, s egy napon saját bőrén is kipróbálhatta, milyen érzés a módszer szenvedő alanyának lenni. Lengyelországban történt. Német katonák találtak rá, egy fára volt felkötözve a lábánál fogva, arcával méternyire egy tábortűz maradványaitól. Ropogósra volt sülve, akár egy nyárson megpörkölt disznó. Néhány lengyel partizán szerint a saját emberei tették ezt vele, akik miután fellógatták, örömtáncot jártak a tűz körül. Négy és fél órán át üvöltött. A varsói háborús múzeumban még ma is megtekinthető az eseményt megelevenítő festmény, melyen a lángok között jól kivehető a gyűlölt Dirlewanger arca. Krug gondterhelten összeráncolt szemöldök alól meredt Portára. Nem voltak illúziói a sorsát illetően, túlságosan is kiszámítható volt. Nem egy régi cimboráját sorozták már be a Dirlewanger dandárba, és eddig közülük még egy se tért vissza. Azt rebesgették, nem csupán az emberek maguk tűntek el örökre, hanem létük minden nyoma is velük együtt: a papírjaik, a javaik, még a nyilvántartásból is ki lettek törölve. Krugnak egyetlen, nagyon vékonyka esélye volt, éspedig az, hogy jól viselkedik Torgauban. A börtönparancsnok ugyan ki nem állhatta a gestapósokat, de mindenhol voltak kémei, és Krug reménykedhet benne, hogy ha eleget szidja az SS-t, és mintafogoly, talán a félkarú gazember fülébe jut a híre. Talán, egy kis szerencsével, megmenekülhet a Dirlewanger dandártól... – Nos? – kérdezte Porta. Krug kirázta fejéből a rossz előérzetet, és dacosan Portára nézett. Pici két gyors, ruganyos lépéssel mellette termett, és fenyegetően föléje tornyosult. Belátva, hogy ostobaság lenne tovább ellenkeznie, Krug levette a gyűrűt, és átadta Portának.

71 – Így már jobb – közölte Pici, és kilökdöste a folyosóra, amerre a cellák voltak. – Jöjjön, játsszunk csiki-csukit. Alukálhat holnap reggelig, míg magáért nem jönnek a barátai. – Az ég óvja – mondta vidáman Porta. – Semmi esélye a szerencsétlen ördögnek. Ami az esélyeit illeti, mintha már halott lenne. Pici kinyitotta az egyik ajtót, és Portával belökték Krugot a csupasz cellába. Pici egy kulcsköteget lóbált, Porta pedig a frissen zsákmányolt gyűrűt csodálta. – Milyen érzés – kíváncsiskodott Pici – élő hullának lenni? Krug verejtékezni kezdett. Megtörölte a homlokát egy zsebkendővel, melynek sarkába jól láthatóan nem az ő monogramját hímezték. – P.L. – olvasta fennhangon Porta. Ez egy másik monogram volt: az, amit a gyűrű belsejébe véstek. – Ki ez a P.L., Krug? Újabb súlyos verítékcseppek ültek ki Krug homlokára. – Paula Landau... a Neuengammén halt meg. – És neked adta a gyűrűt, amiért olyan kedves voltál hozzá – gúnyolódott Porta. Krug kétségbeesetten törölgette magát a zsebkendővel; az arca egyetlen fényes verejtéktócsa volt. Paula Landau. A lelepleződés félelme azóta kínozta, hogy levette a lány ujjáról – a majdnem halott lány ujjáról – a gyűrűt. Nem az ő hibája volt, hogy a lány meghalt: már akkor félholt volt, amikor behozták a Neuengamméra. Egyébként is, semmit nem tehetett érte, nem volt abban a helyzetben. Nem is a lány halála miatt voltak nyugtalanok az éjszakái – a gyűrű okozta őket. Azt a gyűrűt lopta, és már ez magában árulásnak számított, amiért halál járt. Persze, ha nem ő cseni el, akkor megteszi valamelyik felettese, de ezt aligha fogadná el mentségként egy bíróság. Krug lopva Portára pillantott, aztán lehajolt, és lecsavarta a csizmája sarkát. A művelettől kivörösödött arccal felegyenesedett, és két pribékje kezébe nyomott egy-egy ötvendolláros bankjegyet. – Ez minden, amim van. Élvezzék, nekem már nem igen lesz rá szükségem. Porta remekül értette a virágnyelvet, és ejtette Paula Landau témáját. Nem mintha szánalmat érzett volna a férfi iránt: egyszerűen nem látta hasznosnak tovább boncolgatni a kérdést. – Végül is miért hoztak be? – kérdezte Pici. – Remélem, nem ismerted be, bármi is volt az. Krug lehajtotta a fejét. Pici megrökönyödve bámulta. – Jézusom! Ezeket aztán eltompítják a Gestapónál! Krug vállat vont. – Csak rontottam volna a helyzetemen, ha tagadom. Csapdát állítottak nekem, minden bizonyíték a kezükben volt. Nem volt mit felhoznom a mentségemre. – Mindig tagadj le mindent – mondta fel a jól megtanult leckét Pici. – Szóval, miért csíptek fülön? Elcsakliztál ezt-azt? – Nem. Én csak izé... zsarolni próbáltam valakit. Túl messzire mentem. Túllőttem a célon. – Hiába, nincs mindenkinek érzéke ehhez. A lényeg az, hogy az ember tudja, mikor kell abbahagyni – elmélkedett Pici. – Nézzünk csak például engem. Ha, mondjuk, rá tudnám tenni a kezem tíz ópiumrúdra, akkor én csak nyolcat emelnék el belőle. Hosszú távon kifizetődik. – Ez mind nagyon szép – fakadt ki Krug. – De akkor miért vettetek el tőlem most mindent? – Ó, ez egész más eset – felelte kedélyesen Pici. – A halottak nem tudnak

72 beszélni, ugyebár. Te pedig halott vagy, cimbora. Tudom, mert belekukkantottam a papírodba. Igaz, hogy nem tudok olvasni, de színvak ettől még nem vagyok, és tudom, mint bárki más, hogy mit jelent a piros jel. Azt jelenti, hogy Dirlewanger, Dirlewanger pedig a halált jelenti. – Közel hajolt Krughoz, és bizalmasan odasúgta neki: – Láttad már valaha, mi történt azokkal a fickókkal, akik Sztálin bácsi partizánjainak a kezébe kerültek? – Krug, a rá váró szörnyűségektől előre rémülten, megrázta a fejét. Pici diadalittasan Porta felé fordult. – Gyerünk, mondd el neki, mit láttunk! Mesélj neki arról a fickóról, akit élve megettek a hangyák. – Az semmi – legyintett Porta. – Arról a trükkről már mindenki hallott a Gestapónál. De mit szólsz ahhoz, hogy kikötnek két fa közé, és hagyják, hogy a madarak kivájják a szemedet? – Porta olyan lelkesen mesélt Krugnak, mintha nem is a cellában lettek volna, hanem a kocsmában, egy-egy korsó sör mellett. – Hallottál erről? Kifeszítenek a lábadnál fogva, két fa közé, és hagyják, hogy ott rohadj meg... – Csúnya látvány – jegyezte meg Pici –, nagyon csúnya. Egyetlen személyre emlékszem csupán, aki túlélte. Az a csaj volt, Natasa Mogilev, Emlékszel rá? – Emlékszem arra a romhalmazra, akit leszedtek a kötelekről – felelte Porta. – Két böhöm nagy horogkereszt volt vésve a seggére, ugyanis pucéron kötözték ki oda, és a madarak megcsipkedték az arcát. – Az igazsághoz hozzátartozik – tette hozzá Pici –, hogy megszolgált érte. Információt árult a mi oldalunknak, a sajátjainak meg ott tett alá, ahol tudott. – Végül a vonat elé vetette magát – merengett el Porta. – És az a fickó, akit megpörköltek? Mi is volt a neve? Ginge? – Az! Karóba húzták, és megsütötték, mint egy ökröt! – kiáltotta lelkesen Pici. – Pedig ő nem is volt tagja a Dirlewanger bandának. Csak egy egyszerű Waffen SS-tiszt volt. – Porta jóindulatúan Krugra nézett. – Akarsz egy jó tanácsot? – kérdezte tőle. Krug igent intett a fejével. Az arca fényes sárga volt a verítéktől. – Ragadd meg az első alkalmat, amint odaértél Fuhlsbüttelbe, és kösd fel magad. Hidd el, ez a legjobb, amit tehetsz. És ne álmodozz arról, hogy egy büntetőezredhez küldenek. Az SS-től csak azok kerülnek oda, akik valami nagyon apró disznóságot követtek el, mondjuk elcsenték az itatóspapírt az irodából, vagy lepisilték a parancsnok kedvenc cserepes virágát. De te aztán jól megcsináltad magadnak, de meg ám. Jobban teszed, ha végzel magaddal, amíg még van rá lehetőséged... Porta és Pici elhagyták a cellát, és bevágták maguk mögött a súlyos ajtót. Kulcscsörgés hallatszott, aztán a lépteik végigcsattogtak a folyosón. Krug egy darabig még a rázárt ajtót bámulta, aztán lassan a földre rogyott, és ott maradt fekve a hideg betonon. Egész életében azt szajkózták neki, hogy csúnyán fogja végezni, és most úgy látszott, igazuk volt. Szívesen megfogadta volna Porta tanácsát, mert ő is ezt látta az egyetlen értelmes megoldásnak, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy képtelen lenne megtenni. Még most se akarta elhinni, hogy ami történt, az ővele történt. A cella azonban nagyon is valóságos volt, és ahogy múltak a percek, egyre valódibbnak tűnt a betonpadló is. Dermesztően hideg volt a szűk helyiségben, ágynak, takaróknak azonban nyomát se lehetett látni. És ez még csak a hadsereg volt! Mennyivel rosszabb lehet ennél a Dirlewanger dandárban lenni! Krug végül gyötrelmes félálomba merült, melyből húszpercenként felriasztotta a folyosón végigdübögő csizmák zaja, a cellaajtók csapódása. A cellák egytől egyig tömve voltak, és az egész éjszakán át tartó sürgés-forgásból ítélve Bielert alapos tisztogatást végzett. Nem mintha ez bármi vigaszt is nyújtott volna a sivár cella jéghideg padlóján didergő Krugnak. Az, hogy SD-s bajtársaival együtt hagyhatja ott a fogát valahol, semmivel se volt ragyogóbb kilátás, mint szép csendben hurkot kötni a nyak köré.

73 Amint az őrszobában elfogyott a tennivaló, Porta és Heide leültek kártyázni. A békés csendet hamarosan káromkodás és vádaskodás zaja törte meg. Ezúttal Porta volt a bűnös; mint Heide nem alaptalanul állította, a kabátujjában rejtegetett egy pikk ászt, és amikor az asztal közepén felgyűlt pénzalap kellőképpen csábító volt, megpróbálta elővarázsolni rejtekhelyéről – meglehetősen ügyetlenül. Heide bőszen az asztallapba vágta a kését, alig néhány centire Porta karjától. – Már megint csalsz! – És akkor? – kérdezte szemtelenül Porta. A csalás végül is a kártyázás szerves részét képezte. – Nálad volt a pikk ász! – üvöltötte Heide. – Láttam! – Nos, valahol lennie kellett – vágott vissza Porta. – Vagy ki akarod sajátítani magadnak, he? Szerinted csak nálad lehet pikk ász? Heide elsápadt a haragtól. Ahogy Porta hanyagul kinyújtotta a kezét, hogy a többieknek is megmutassa a szóban forgó lapot, Heide kirántotta a kését az asztalból, és Porta válla felé csapott vele. Porta kecsesen félrehajolt, majd villámgyorsan Heide torka felé küldte az öklét, de Heide is elkerülte az ütést. Amikor harcra került a sor, remek párost alkottak. Porta felkapott egy üveget, a falnak csapta, és a csonkot Heide arca felé hajította. Heide észrevette a közelgő szilánktömeget, és még idejében lebukott. Eleresztett egy diadalmas, sátáni kacajt, aztán ismét támadásba lendült a késével. Fölemelte, hogy szúrjon, de Porta abban a pillanatban az ágyékába térdelt. Heide felhördült, és a kés a padlóra esett. Porta a nyakánál fogva a falhoz vágta Heidét, aztán lelkesen a falhoz csapkodta a fejét. Heide lassan a földre csúszott, de Porta még mindig nem engedte el. – Most már elég! – rivallt rá Papa. – Állítsd le magad, az isten szerelmére. – Jó, csak előbb szétrúgom azt a randa képét – zihálta Porta. Mindannyian Heide arcára néztünk, amely távol állt attól, hogy ronda legyen, sőt, az egyetlen szalonképes, ép arc volt a szobában. Heide volt az egyetlen, aki nem dicsekedhetett többé vagy kevésbé maradandó fejsérülésekkel. Pici elvesztette az egyik fülét, nekem be volt törve az orrom, Barcelonának az egyik szeme üvegből volt, a Légiós arcán egy mély, ráncos heg éktelenkedett, és így tovább, csak Heide arca volt ép és üde. Hirtelen megértettem, miért érzett Porta olyan ellenállhatatlan ingert ennek az arcnak a szétrúgására. Végtére is miért ne lenne valami nyoma Heidén is a háborúnak? – Taposd agyon! - biztatta Pici. – Tartsd a szád! – szólt rá Papa. – Hányszor mondjam, hogy itt én parancsolok? Fogta a géppisztolyát, és letelepedett vele az asztal szélére. A lábát lóbálta, s közben minket figyelt árgus szemekkel. Mi bizonytalanul pislogtunk vissza rá. Biztosak voltunk benne, hogy nem fogja használni a fegyvert, Papa egyszerűen nem volt az a fajta; mindazonáltal valahányszor letolt minket, igyekeztünk komolyan venni. Heide magához tért. Két tenyere közé fogta zúgó fejét, és felnézett Portára. A szeméből még mindig sütött a gyűlölet. – Szemét csaló – sziszegte ép, hófehér fogai közt. Aztán a padlóra köpött egy csészényi vért, majd óvatosan megtapogatta kékre-zöldre szorongatott torkát. – Köszönd a szerencsecsillagodnak, hogy még a nyakadon van a fejed – vicsorgott rá Porta. – De nem baj, úgyse marad ilyen szűziesen érintetlen a pofád, míg a világ világ. Ha elvesztetted a fél füled és szemed, meg azokból a porcelánfogaidból legalább egy maréknyit, akkor legalább nem leszel olyan nagy véleménnyel magadról.

74 Heide körmeivel a fal láthatatlan repedéseibe kapaszkodva pók módjára tápászkodott fel. – Csak azért, mert te ronda vagy, mint a bűn, még nem kellene irigynek lenned – felelte gőgösen. – Inkább mosakodj és borotválkozz meg néhanapján. Hidd el, egy kis víz meg egy darab szappan csodákra képes. Volt valami abban, amit mondott, de még mennyire, hogy volt. De mielőtt még Porta válaszképpen rázúdíthatta szókincse legobszcénabb példányait, két SD-s jelent meg az öregasszonnyal, akit délután láttunk. Szegényke jó néhány évet öregedett az első találkozásunk óta eltelt néhány óra alatt. A méltóságteljes, ápolt idős hölgyből, akit behoztak, hajlott hátú, ráncos anyóka lett. Szemei körül fekete karikák sötétlettek, ajkai vékony, cserepes vonallá aszottak. Az SD-sek egy sarokba állították, aztán egyikük átadta a szokásos papírokat Papának. – Tessék. Töltsék ki, ahogy a többivel is tették. – Várjanak egy percet, csak ne olyan sietősen. – Papa a fogolyra nézett, majd ismét a papírokra, és végül a két SD-sre szegezte tekintetét. – Rossz helyre jöttek. Mi nem foglalkozunk civilekkel. A hadsereghez tartozunk, nem a Gestapóhoz. Az egyik férfi odahajolt Papához, és súgott neki valamit. Papa összevonta a szemöldökét, megint az öregasszonyra nézett. – Nos, ebben az esetben... – Tegye, ahogy jónak látja – vont vállat a férfi. – Én csak gondoltam, jobb lesz neki maguknál. Nem mintha annyira érdekelne... Ami engem illet, végzem a munkám és kész. Egyébként – kimerülten megtörölte a homlokát, mint akinek egy egész világ terhe nyomja a vállát –, nem könnyű munka ez a miénk. Vannak pillanatok, amikor azt kívánom, bárcsak valami könnyebb, vidámabb munkát végezhetnék, de... Újfent vállat vont, leszegte a fejét. Porta felvihogott, Pici pedig eleresztett egy zajos gázfelhőt. – Mindjárt elsírom magam! – gúnyolódott a Légiós. – Senki nem kötelezett rá, hogy bőrkabátos légy, vagy igen? A hadsereg tárt karokkal várja a férfiakat, ha úgy gondolod... – Mi, őt? Őt a hadseregbe? – hüledezett Porta. – Ne nevettess! Mielőtt még gúnyuk célpontja visszavághatott volna, egy elfelejtett sarokból megszólalt egy kedves hang. – Gyerekek, gyerekek, ne civakodjatok! A kimondott szavakat nem lehet visszaszívni, nehogy később megbánjátok, amit mondtatok egymásnak. Döbbenten fordultunk a magára hagyott öreg hölgy felé. Gyengéden, elnézően ránk mosolygott, ahogy a huncutkodó kisgyermekre mosolyog az ember. – Épp elég boldogtalanság, széthúzás van így is a világban – folytatta öregesen remegő hangján. – Könyörgök nektek, ne növeljétek ti is. A szívetek mélyén mindannyian jó fiúk vagytok, a háború azonban próbára teszi az idegeinket, és olyan viselkedésre kényszeríti az embert, amire békeidőben gondolni se mert volna. – Szünetet tartott, de mi túlságosan el voltunk képedve ahhoz, hogy szólni tudjunk. – A főnökötök példáját kellene követnetek. Herr Bielert olyan kedves, finom úriember. Felajánlotta, hogy hazavitet az autójával. – Ráncos ajkai elbűvölő mosolyra húzódtak. – Annyira elszörnyedt, amikor meghallotta, hogy gyalog akarok hazamenni! Pici kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, Barcelona azonban keményen a lábikrájába rúgott, mire Pici gyorsan becsukta a száját. A két SD-s tétován téblábolt az ajtóban. Egyikük kezével az asztalon heverő papírok felé intett. – Most már értik, miért hoztuk magukhoz?

75 – Jól van – mondta kurtán Papa. – Hagyják itt, és tűnjenek el. Az öregasszony udvariasan kezet fogott két őrével, mint aki szívélyes vendéglátóitól búcsúzik. – Köszönöm, hogy olyan figyelmesek voltak. És ne feledjenek meglátogatni, ha bármikor Friedrichsberg közelében járnak. Tudják a címemet. Mindig van otthon egy kis édesség, és képeslapokat is tartok. A fiatalok szeretik nézegetni a képeslapjaimat. Az SD-sek kínosan motyogtak valamit, aztán kisompolyogtak. A lépcső aljában egyikük megállt, visszafordult. – Viszontlátásra, Frau Dreyer. Fülig elvörösödött, ahogy ezt kimondta. Frau Dreyer kegyesen intett neki. A Légiós becsukta mögöttük az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban, elszigetelve egymástól a két világot; ők a Gestapo voltak, mi a hadsereg, és amíg rajtunk múlt, ennek így is kellett maradnia. A kis öregasszony kinyitotta a retiküljét, s kivett belőle egy csomag cukorkát, amiből körbekínált minket. Mohón kikaptunk egy-egy szemet, Pici pedig repetát is kért. – Ne aggódjon – mondta az öregasszonynak –, most a hadsereggel van. – Bólintott, kacsintott, mi pedig növekvő aggodalommal figyeltük. Soha nem tudhattad, mi lesz Pici következő szava; nem éppen a legmegfelelőbb társaság volt egy idős hölgy számára. – Mi tudjuk, hogy kell kezelni ezeket a seggfej gestapósokat – folytatta kérkedően. – Emlékszem, egyszer... Egy fájdalmas üvöltés kíséretében elhallgatott – Barcelona másodszor is megdolgozta a lábikráját. – Kétlem, hogy Frau Dreyert érdeklik az efféle dolgok... – Miféle dolgok? Miért ne érdekelnék? – vált hirtelen agresszívvé Pici. – Arról a pinszki esetről akartam mesélni neki, amikor segítettünk a három kurvának meglépni a Gestapo elől. – Ne tedd! – szólt rá Barcelona. Frau Dreyer közbelépett. – Hagyják beszélni szegény fiút. Hiszen csak egy túlméretezett gyermek. Biztos vagyok benne, hogy még a légynek se lenne képes ártani, és szeretném hallani a történetét. Pici tátott szájjal bámulta. Porta elnevette magát. – Ő csak egy nagy hazugláda. Úgy hazudik, ahogy maga vagy én eszünk és alszunk. A vérében van. Nem tehet róla, ha érti, mire gondolok. Például, ha ma mondjuk 19-e van és hétfő, akkor ő izomból azt mondja, 20-a van és kedd. Nincs rá különösebb oka, hogy ezt tegye, mégis megteszi. A szokás hatalma. Soha nem szabad elhinni, amit mond. Pici a nála legtermészetesebb módon akart tiltakozni: felkapta az egyik széket, és Porta fejéhez akarta vágni, de a Légiós elkapta a csuklóját, s a fülébe súgott néhány szót. A Légiós mindig tudott hatni Picire, aki most is letette a széket, és morogva visszavonult az egyik sarokba. Mi, többiek, halványan az öregasszonyra mosolyogtunk, aztán leültünk kockajátékkal elütni az időt. Frau Dreyer egy darabig figyelt minket, aztán nagy megkönnyebbülésünkre helyet foglalt egy széken, és hamarosan elszenderült. Fél órán át aludt, míg Porta harsogó nevetése fel nem ébresztette. Megpróbáltunk úgy tenni, mintha nem vettük volna észre. – Ne haragudjanak – szólalt meg –, de most már szeretnék hazamenni. Gondolják, hogy már előállt az autóm?

76 Porta győzedelmesen felkiáltott, mert sikerült hatost dobnia. – Herr Bielert megígérte nekem azt az autót, tudják. Összeszorítottuk a fogainkat, és gondolatban dugót tömködtünk a hallójáratainkba. Talán született idióta volt az öregasszony, vagy az is lehet, hogy agyérelmeszesedésben szenvedett. Kétségtelen, észre sem vette, hogy a világ legkíméletlenebb igazságszolgáltatási rendszerének a kezére került. Heide felszedte a kockákat, erőteljesen megrázta őket, majd egy elegáns mozdulattal az asztal másik vége felé küldte a doboz tartalmát. Hatos. Ahogy előtte Porta, ő is lelkesen felordított. Aztán ismét csend lett. Heide begyűjtötte a kockákat, és újabb dobásra készült. – Herr Feldwebel – folytatta a vékonyka hang –, nagy szívességet kérnék magától, ha arra kérném, nézze meg, hogy megérkezett-e már az autóm? Kezdek elálmosodni ettől a sok üldögéléstől. Szeretnék végre otthon lenni. A kockák végigpattogtak az asztalon. Újabb hatos. Senki nem szólt. A feszültség nőtt. Porta megnyalta az ajkait, felkapta a kockákat, és gyanakvóan megvizsgálta őket. Heide elvigyorodott. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom neked, de nem cinkeltek. Ideje lenne végre megtanulnod, hogy ehhez a játékhoz intelligencia is kell. Intelligencia, ami egyeseknek van, másoknak nincs. És hogy demonstráljam ezt neked, dobok még egy hatost. Dupla vagy semmi. – Ne legyél bolond – mondta Barcelona. – Nem sikerülhet harmadjára is. – Akarsz fogadni? – Heide elvigyorodott, felrázta a kockákat, magasan a feje fölé emelte két kezét, akár egy bokszbajnok, aztán az asztalra csapta a bőrrel bevont kockadobozt. Legalább egy percig nyomta vele az asztalt, halálosan nyugodtan, s közben még egy cigarettára is rágyújtott. A cigarettát Portától szedte el, de Porta olyan révetegen meredt a kockadobozra, hogy észre se vette ezt. – Ó, édes istenem, mennyire fáj szegény lábam – sóhajtozott Frau Dreyer. – A legjobb cipőmet vettem fel, amikor ide indultam, de úgy beledagadt. És itt vagyok már este óta, tudják... Heide kifújt egy tüdőnyi füstfelleget, és dobolni kezdett ujjaival a doboz tetején. – Gyerünk, gyerünk – sürgette izgatottan Steiner. – Lássuk, mi van alatta. – Felesleges ez a nagy izgalom – játszott az idegeinkkel Heide. – Meg tudom mondani, mi van alatta: hat egyes. – Fenét! Heide negédesen rámosolygott. – Talán nem hiszel nekem? Na jó, ajánlok valamit. A tét nem dupla vagy semmi, hanem tíz vagy semmi. Porta idegesen rágcsálni kezdte a körmeit. Végigtúrt vörös hajában, aztán olyan képet vágott, mint aki az ideg-összeroppanás határán áll. – Ez baromság – jelentette ki a Légiós. – Nem tudhatod biztosan, hogy hatost dobtál. A sarokból felénk úszott Frau Dreyer álmosító hangja. – Hajnali két óra van, Herr Feldwebel. A villamosok csak három óra múlva indulnak. Mihez kezdjek, ha nem jön az autó? Heide lassan fokozta szorítását a bőrdobozon. A hangja magabiztos volt, de láttam, hogy egy izzadság-csepp ül ki a homlokára. Mindannyian közelebb hajoltunk a kockadobozhoz. Pici szájából elfelejtve lógott egy cigaretta, Porta már majdnem tövig rágta a körmét. Most már bármelyik pillanatban megtudhattuk az igazságot. – Biztos vagy benne? – kérdezte Papa. Nem merte levenni a szemét a dobozról, hogy Heidéra nézzen.

77 – Biztos vagyok benne – erősítette meg Heide. A verejtékcsepp végiggördült az arcán, egy pillanatra megállt a felső ajka tetején, aztán az asztalra koppant. Valakinek a puskája a padlóra vágódott, de mi olyan intenzíven összpontosítottunk az eltakart kockákra, hogy a hang alig hatolt el a tudatunkig. – Egy autót hallok. Határozottan hallom a motorzúgást. Végre értem jöttek. Frau Dreyer felkelt a székből, s nekilátott begombolni kopott kabátját. Lassan, végtelenül lassan, Heide felemelte a dobozt. Hatost dobott. A feszültség kiengedett gőzként áramlott ki belőlünk. Pici a falnak vágta a székét, és mindkét öklével az asztalra csapott. Steiner hangosan felkiáltott. Papa, a Légiós meg én hátradőltünk, és egy-egy hatalmasat sóhajtottunk. Porta erőszakkal elrángatta lenyűgözött tekintetét a kockákról, és könyörgően Heidéra nézett. – Hogy csináltad, Julius? Mondd el nekünk, hogy csináltad! Egymás után három hatos! Ilyent még soha nem láttam! – Mint mondtam már, intelligencia kérdése. – Heide megtörölte a homlokát, és ismét magára öltötte megszokott, arrogáns arckifejezését. – Ha kiszámolod, mennyivel jössz nekem, azt hiszem, eltörölheted minden adósságomat. Porta összevonta a szemöldökét. – Ha dobsz még egy hatost. Heide homloka egy szempillantás alatt merő víz lett. Belenézett Porta apró, mohó szemébe, s látszott rajta, szinte ellenállhatatlan kísértést érez egy újabb dobásra. Végül mégis felállt az asztal mellől. – Dobtam háromszor, épp elég volt ennyi. Ha túl sokszor csinálod, könnyen megunod. – Fenét! – kiáltotta Porta. – Te is tudod, hogy nem tudnál még egy hatost dobni, akkor se, ha egész éjszaka próbálnád! Heide vállat vont. Megengedhette magának. Frau Dreyer felé fordult. – Miért hozta be magát a Gestapo? – kérdezte hűvösen. Nem mintha különösebben érdekelte volna a válasz, de így legalább elnémíthatta Portát. – Ó, drágám, a szomszédom miatt – felelte szomorúan Frau Dreyer. – Megírta nekik, hogy megsértettem a Führert. Erre mindannyian feléje perdültünk. Megsértette a Führert! Ez izgalmasan hangzott. Stege odahajolt hozzám, és komoran a fülembe súgta: – Ezért le is lőhetik az öreglányt. Úgy néztünk Frau Dreyerre, mint egy csodára. Nem azért, mert vélhetően halál várt rá – ehhez sajnos már túlságosan is hozzászoktunk –, hanem azért, mert olyan ártatlanul és nyugodtan tudott itt ülni, fel se fogta tette súlyosságát és annak lehetséges következményeit. – Hogyan sértette meg a Führert? – akarta tudni Heide. Frau Dreyer mélyen magába szívta zsebkendője levendulaillatát. – Nos, nem volt semmi komoly, tudja. Legalábbis nem mondtam rosszabbat, mint mások. Tavaly történt, annak a nagy légitámadásnak az idején. Emlékeznek rá? Landungsbrückét és a Bismarck-szobor mögötti tengerészeti iskolát bombázták. Frau Becker és én... Frau Becker a szomszédom... elmentünk, hogy megnézzük, mekkora a kár. Ekkor tettem azt a megjegyzést, ami annyira felkavarta szegény Herr Bielertet, de hát honnan tudhattam volna, hogy ilyen érzékenyen fog reagálni rá, amikor mindenki ezt mondogatta azokban a napokban? Jobb volt a drága császárunk idején, ezt mondtam. Akkor legalábbis nem dobáltak bombákat az ember fejére. És egyébként, tettem hozzá – szigorúan ránk nézett –, mit tud egy Adolf Hitler-féle ember arról, hogyan kell irányítani egy országot? Elhiszem, hogy

78 megtesz mindent, ami kitelik tőle, de hát szegénységben született, és semmit nem tud a világ dolgairól. Döbbent csendben bámultunk rá. Barcelona kétszer is nyelt, mielőtt megkérdezte volna tőle: – Megismételte... megismételte mindezt Herr Bielert-nek is? – Természetesen – emelte fel büszkén a fejét Frau Dreyer. –Megkérdezte a véleményemet, én pedig elmondtam neki. Annyira szenilis még nem vagyok, hogy ne legyen saját véleményem. Legalábbis remélem. – Nem, de nem kellett volna... tényleg nem kellett volna... – Barcelona nem talált szavakat. Kétségbeesetten felénk pislogott. Porta hanyagul vállat vont. – Nézzük, mit mond a kocka. – Végighúzta a kezét a torka előtt, ránk kacsintott. – Igen vagy nem? Leültünk az asztalhoz, s mindőnk az asztallap széléhez nyomta a bal hüvelykujját. Heide megrázta a kockákat. – Mi legyen? – Egyes – mondta Steiner. – Egyes vagy hatos – morogta Porta. – Egyes vagy hatos – kántáltuk kórusban. A kockák végiggurultak az asztalon. Nyolc katona kockajátékot játszott a Gestapo pincéjében, éppen úgy, ahogyan annak idején a római katonák a Jeruzsálem melletti hegy lábánál. – Ez undorító – állapította meg Papa. – Rakjátok el, az isten szerelmére. Frau Dreyer felé fordult székestül, és energikusan beszélni kezdett neki a jó ég tudja, miről; bármiről, amivel elvonhatja az öregasszony figyelmét a hátborzongató játékról. A kockák közömbösen hevertek az asztalon: négy egyes, két hatos... – Nincs remény – motyogta Barcelona. – A kockák mindig igazat mondanak. – Mindenki egyetértett benne? – kérdezte Heide. – Egyes vagy hatos? Porta bólintott. – Hatos az élet, egyes a halál. Frau Dreyerre néztünk. Teljesen belemerült néhai férje történetébe: – Verdunnél esett el – magyarázta Papának. – A 3. dragonyosezredben szolgált, Stentalban. Szép volt Stentalban, annyira szerettem ott lenni, olyan jól éreztük magunkat. A férjem a dragonyosoknál volt 1908-tól egészen a haláláig. 1917. december 23-án esett el. Kiment, hogy egy fenyőt keressen karácsonyfának, és a visszaúton eltalálta egy eltévedt lövedék. Jó katona volt, bátor férfi. Haupt Hauptmann és Oberleutnant Jenditsch mellett volt, amikor bevették Douaumount erődjét... – Douaumount! – kiáltott fel Pici boldogságtól fülig szaladt szájjal. – Mindent tudok Douaumount-ról! A poroszok alig öt percig voltak ott, mielőtt a franciák kirúgták volna őket onnan, át egyenesen a Rajna másik oldalára. – Heidéra szegezte a tekintetét. – Mi van, baszd meg? Mit rugdosol? Tartsd távol azt a büdös lábad az enyémtől! – Frau Dreyer férjét Verdunnél ölték meg – emlékeztette meg Heide. – Nem válogathatnád meg jobban a szavaidat? – Én csak az igazat mondom. – Pici dacosan előrebiggyesztette az alsó ajkát. – Kérdezd meg bárkitől. – Igaza van – állt mellé Porta. – A békazabálók úgy kirúgták őket onnan, hogy az öreg császár egy hétig kukoricán térdepeltette a trónörököst.

79 Barcelona kétkedően összevonta a szemöldökét, majd ismét Frau Dreyer felé fordult. – Egészen pontosan mit is mondott magának Herr Bielert? Az öregasszony sóhajtott egyet, és elfordította a tekintetét egy Himmler-fényképről, amely láthatóan hipnotikus hatást gyakorolt rá. A fényképen, aranybetűkkel a következő állt: HEINRICH HIMMLER SS Reichsführer Rendőrfőnök Belügyminiszter – Herr Bielert olyan kedves volt hozzám. Figyelmesen meghallgatott, és mondhatom, nagyon felkavarták a hallottak. Attól tartottam, talán megsértettem valamivel, de aztán azt mondta nekem, hogy ami történt, megtörtént, ne főjön miatta a fejem. Azzal Himmlerre nézett, és elmosolyodott. – Nem közölte önnel, mi lesz a továbbiakban? – kérdezte Papa. – Leírta mindazt, amit Hitlerről mondott? – Ó, igen, és eléggé szőrszálhasogató volt. Szóról szóra lediktált mindent egy másik úriembernek, aki ott ült velünk a szobában. Attól tartok, közben nagyon elálmosodtam, és azt hiszem, elszundikálhattam, mert mire kinyitottam a szemem, már egy kisebb könyvet írtak. Aztán Herr Bielert azt mondta nekem, hogy Berlinbe fogok menni. – Hogy lássa a Führert? – Ó, dehogy! Biztos elfoglalt szegény, nem jutna ideje egy ilyen jelentéktelen személyre, mint én. – Megint a fényképre nézett, és a homloka ráncokba szaladt. – Nem emlékszem pontosan, valami kezdőbetűkről volt szó... – RSHA? – találgatta Barcelona a szobára szakadt csendben. – Ah, igen! RSHA! Ez volt az! – Frau Dreyer összecsapta két tenyerét, és Barcelonára nézett. – Nem tudja véletlenül, mit jelent, Herr Feldwebel? Barcelona segélykérően ránk pillantott, de mi elfordítottuk a tekintetünket. – Nos, ez... izé, nos... egy nagy berlini ügyosztály neve. – Mivel foglalkoznak ott? – Ők... hát... – Barcelona kétségbeesetten megvakargatta a feje búbját. – Nos, ez egyfajta kereszteződése egy iktató és egy munkaközvetítő hivatalnak. – Ez tetszik! – Porta hevesen bólogatni kezdett. – Ez tetszik, tetszik, de a legérdekesebbet kihagytad belőle. – Mi az? – kérdezte ártatlanul Frau Dreyer. – Nos, megmondom én. Az RS... – Az istenért! – rivallt rá Papa. – Tartsd a szád! Bólogattunk, ünnepélyesen és félénken, s közben azt kívántuk, bárcsak felszívódna az öregasszony, vagy beleütne a mennykő, vagy dermedne kővé, bármi, csak vége szakadna már ennek a kínos helyzetnek. Frau Dreyer hátradőlt a székében, és beszélni kezdett, magyarázni az öregek módján – jobbára magának. – Nem voltam otthon, amikor értem jöttek. Herr Berghez indultam, a Gánsemarktra. Havonta egyszer meglátogatom. Korán indultam el, persze, mint mindig. Szeretek az állomáson üldögélni, és nézni az embereket. Aztán az évnek ebben a szakában annyi csodálatos viráguk van. Ismerem Herr Gelbenschneidot, az állomásfőnököt. Remek kertész, az ő rózsái a legszebbek a világon. Bárcsak én is olyan szép rózsákat nevelhetnék... De hát tudják, hogy van ez: ha nincs meg benned az a plusz, amit a virágok igényelnek, hiába minden igyekezet. Megrázta a fejét, sajnálkozóan, és Pici együttérzésből ugyanezt csinálta.

80 – Nos, amint befordultam az utcánkba, már tudtam, hogy valami történt. Láttam az autót, értik. Egy nagy, szürke autót, és tudtam, hogy az SS-é, mert korábban már láttam ilyent. Először azt hittem, Frau Beckerhez, a szomszédomhoz jöttek. Neki van egy fia az SS-nél. Untersturmführer a „Reich” hadosztályban. Nagyon büszke a fiára, természetesen. Mielőtt tisztté avatták volna a fiút, egy másik ezredben szolgált... mi is volt a neve? SS Westland, azt hiszem. Az én legkisebbik fiam is az SS-ben szolgált. Nem akartam, hogy oda menjen, de ő a maga útját járta. Vonzotta az egyenruha, amit nem csodálok. A fiatalokat olyan könnyen el lehet ferdíteni ilyen dolgokkal. Most már halott szegénykém. Elküldték nekem a Vaskeresztjét. Emlékszem, nagyon dühös volt rám, amikor azt mondtam neki, hogy az apja nem lenne büszke rá, ha megtudná, hogy az SShez lépett be. „Várnod kellene – mondtam neki –, ahogyan a testvéreid is megvárták, míg behívják őket.” Három fivére volt. Kettőjüket a gyalogsághoz osztották be, a legidősebb az utászokhoz került. Ő is meghalt azóta. A másik kettőt eltűntnek nyilvánították. Lehet, hogy még élnek, nem tudom... igyekszem nem gondolni az egészre. A legkisebbik fiam azonban mindig a maga feje után ment. Amikor arra kértem, várja meg a behívót, ne dobja el önként az életét, azt felelte nekem, hogy „Anyám, fel kellene jelentenem téged demoralizálásért, de ez egyszer úgy teszek, mintha nem hallottam volna, amit mondtál. De ez az utolsó eset. Legközelebb feljelentelek, hiába vagy az anyám.” Ó, istenem, annyira mérges volt rám. Még meg se csókolt, amikor elment... Most pedig halott, akárcsak a többi, és csak egy Vaskereszt maradt utána. A fiókban őrizgetem, a gyermekkori ruháikkal együtt. A kis trikóik és az apró, kötött cipőcskéik mellett... Hirtelen felkapta a fejét, és ránk mosolygott. Az ellágyult Pici visszamosolygott rá. – Aztán ahogy közelebb értem, észrevettem, hogy valójában az én házam előtt áll az autó, és egy pillanatra azt hittem, hogy Paul jött vissza a sírból. Paul a legkisebbik fiam, akiről az imént meséltem. A fiatalember, aki kiszállt az autóból, éppen úgy nézett ki, mint ő. Majdnem két méter magas volt, széles vállú, keskeny csípejű, szőke hajú, kék szemű. Mindig is Paul volt a legcsinosabb a négy közül. És ez a fiatalember éppolyan volt, mint ő, ami nagyon szíven ütött. Amikor megszólított, olyan kedves, olyan udvarias volt, nyilvánvalóan jó családból származott. Csak az nem tetszett rajta, hogy tetőtől talpig fekete bőrruhában volt. Olyan hidegnek, személytelennek érzem, de hát lehet, hogy ez náluk afféle egyenruha. Hol Picire, hol Himmlerre mosolyogva, elénk varázsolta az egész jelenetet. Szinte magam előtt láttam: a fiatal, szőke isten az SS-től, arrogáns kék szemével és fényes, fekete csizmájával, meg az idős öregasszony, aki túlságosan szenilis és jóindulatú ahhoz, hogy észrevegye a sármos maszk mögött megbúvó fenyegetést. – Frau Dreyer? – szólította meg udvariasan az autóból kiszálló férfi. Az öregasszony pedig, meggondolatlanul kezet nyújtott neki, és bemutatkozott. A fiatalember hatalmas, fekete kesztyűs kezébe szorította törékeny kezét, aztán ellenőrizte, hogy tényleg ő-e Emilie Dreyer, aki a Hindenburgstrasse 9. alatt lakik. S közben végig nyájasan mosolygott, és a zsebében egy Walther 7.65-ös lapult, és az idős Frau Dreyer semmit sem gyanított. A fickó kinyitotta a hátsó ajtót, hogy betessékelje a kocsiba az öregasszonyt. Látni akarják a központban, magyarázta neki, meg szeretnének beszélni vele néhány dolgot. – Ó, annyira sajnálom, de ma nem lehet! Be vagyok jelentve dr. Jöhrhöz. Tudja, meg kell vizsgálni a lábamat. Mostanában sokat kínlódom vele. Az SS-fickó pedig hangosan röhögött ezen. El kell mennie az ortopédushoz! Ennél gyatrább kifogást még sohase hallott. Frau Dreyer nem értette, mi olyan nevetséges ebben. Magyarázni kezdte a

81 fiatalembernek, aki a jelek szerint nem fogta fel a probléma komolyságát, hogy dr. Jöhr elfoglalt ember, nagy praxisa van, és ha valaki nem mondja le legalább huszonnégy órával korábban a megbeszélt vizsgálatot, akkor fizetnie kell, még ha nem is ment el a rendelésre. A fickó még hangosabban röhögött. Legalább volt humorérzéke. – Ne aggódjon a lába miatt, hölgyem. Majd beszélünk dr. Jörhrrel, és rávesszük, hogy ne kérjen pénzt az elmaradt vizsgálatért. – De tudja – tiltakozott Frau Dreyer –, beletelhet néhány hét, mire megint sorra kerülök. Olyan elfoglalt ember... Megunva a bolond vénasszony süketelését, az SS-fickó megragadta Frau Dreyer vállát, és a kocsi felé lökte. Ekkor tűnt fel Frau Dreyernak, hogy a fiatalembernek hiányzik a bal karja. Ez teljesen kiverte a fejéből dr. Jöhrt. Ilyen borzalmas veszteség ilyen fiatalon! Micsoda tragédia, micsoda katasztrófa, micsoda... – Nem bánja, ha ezt most nem beszéljük meg? – zárta le a témát a fiatalember. Frau Dreyer megmutatta neki a gyűrűt, ami a Paulé volt. Mesélt neki a legkisebbik fiáról, a Vaskeresztről, és arról, hogy a hazájáért halt meg, de a fiatalemberre, különös módon, nem tett mély benyomást a történet. Betuszkolta őt a hátsó ülésre, rávágta az ajtót, aztán csikorgó kerekekkel a Gestapóra indultak. Ezek a szürke autók mindig csikorgó kerekekkel közlekedtek. A sofőr szöges ellentéte volt a másik fiatalembernek. Durva, nyers modorú alak. Látszott rajta, nem kapott jó nevelést. Az egyik szeme üvegből volt, de olyan rosszul sikerült, hogy úgy nézett ki, mintha vérben forgott volna. Széles, brutális arca volt, és Frau Dreyer már kezdettől fogva nem találta szimpatikusnak. – Viselkedj jól, nagymama! – Ezek voltak az első szavai, amikor Frau Dreyert betuszkolták az autóba. Aztán a társához szólt: – Remélem, a vén szatyor nem fog balhét rendezni a hátsó ülésen. – Te csak koncentrálj a vezetésre, a többit pedig bízd rám – válaszolta a fiatalember. Frau Dreyer úgy érezte, helyénvaló volt a dorgálás. – Milyen dolog az, hogy egy idegen fiatalember egy idős hölgyet nagymamának szólít! – mondta nekünk méltatlankodva. – Ráadásul vén szatyornak is nevezett! Egy ilyen ember még a saját szüleit se képes tisztelni. – Igen, értem, mire gondol – állította Pici. – De a maga helyében nem venném túlságosan a szívemre. Még mindig jobb, mintha a vén szatyor helyett azt mondták volna, hogy vén... Porta az utolsó pillanatban Pici szájára tapasztotta a tenyerét. – A jövőben – könyörgött neki – korlátozd a megjegyzéseidet igenre és nemre. Mindannyiunk életét nagyban megkönnyítenéd. – Szállj le rólam! – lökte el sértődötten Porta kezét Pici. – Azt mondok, amit akarok, és neked ahhoz az égvilágon semmi közöd. Ami pedig az igent illeti, semmi pénzért nem fogom kimondani. Egyszer mondtam igent, és két hónapomba került a sitten. Akkor megesküdtem, hogy soha többé nem fogom kiejteni a számon. – Azért is hálásak leszünk, ha csak a nemet fogod használni – vágott vissza Porta. – Ennél többet nem is várhatunk el tőled. – A pad felé fordult, és nekilátott elrendezni jelölt kártyalapjait. Mindig gondosan visszatette őket az eredeti csomagolásukba, és általában olyan szorgalommal és alapossággal kezelte őket, hogy az a hivatalos dolgokhoz való hozzáállását ismerve hihetetlen volt. Barcelona és Heide jobb híján megint nekiláttak kockázni. Frau Dreyer folytatta a mesélést, mintha nem is szakították volna félbe. – Nem tehetek róla, nagyon ellenszenvesnek tartottam. Olyan gyorsan vezetett,

82 tudják, olyan veszélyesen, és sokszor igazi csoda volt, hogy a járókelők ép bőrrel megúszták. Ő azonban csak nevetett, mintha az egész csak egy jópofa játék lett volna. Aztán Harversterhudéban megálltunk, hogy felvegyünk egy fiatal lányt. Nem tudom, miért kellett nekik, ugyanis egy másik épületnél kitették, mielőtt még ideértünk volna. Nem tudom pontosan hol lehetett az a hely, az viszont kétségtelen, hogy még az a fiatalember is, aki hozzám annyira kedves volt, nagyon lovagiatlanul bánt vele. Talán valami rosszat követett el a kislány, nem tudom, de akkor se kellett volna olyan gonoszul ütlegelniük szegényt. Egy úriembernek soha nem szabad megütnie egy nőt, soha! Ha pedig megteszi, azzal elismeri, hogy nem igazi úriember, ahogyan azt meg is mondtam a fiatalembernek. Egyetért velem, Herr Feldwebel? – Tökéletesen – felelte komoran Papa. – Én nem ütöttem volna meg azt a lányt – jegyezte meg Pici. – Mi értelme? Annál jobbat is lehet csinálni egy lánnyal. Mi értelme megütni, amikor inkább jól meg… Ezúttal a Légiós hallgattatta el. Frau Dreyer rendületlenül folytatta: – Amikor ideértünk, bevezettek egy várószobába a harmadik emeleten. Sokan voltak még ott rajtam kívül, mind elbeszélgetésre jöttek. Ott hagytak velük. Megjegyzem, elég sokáig kellett várnom, ami nem szép dolog tőlük, hiszen végül is nem én akartam találkozni Herr Bielerttel. Ő küldött értem! Egy kicsit megerőltethették volna magukat, de hát gondolom, nagyon sok a dolguk, és ráadásul háború is van. Azt hiszem, megelégedtem volna egy bocsánatkéréssel is. Aztán kivittek a várószobából anélkül, hogy láttam volna Herr Bielertet. Ehelyett átkutatták a zsebeimet és a retikülömet, és elvettek tőlem néhány személyes jellegű levelet. Tudom, hogy csak a munkájukat végezték, és tudom, hogy háború van, amikor tartani kell az ellenséges ügynököktől, mégis úgy érzem, kissé túl buzgón végezték a munkájukat, és végképp nem értem, milyen jogon olvasták el a leveleimet. Nos, miután megmotoztak, átvittek egy másik várószobába. Ez a hely a legkevésbé sem tetszett. Egy idősebb férfi ült egy széken, kezében fegyverrel, és nem engedte, hogy egymáshoz szóljunk. Unalmas volt ott üldögélni, s ami még rosszabb, időközben meg is éheztem. Ott hagyták néhány órára, aztán a szőke, félkarú Oberscharführer átcipelte az épület másik végébe, egy apró szobába, ahol két civil férfi megkérdezte Frau Dreyertól, mondott-e valaha olyant, hogy a Führer őrült. – Azonnal nemet mondtam, persze – tájékoztatott minket. – Felvilágosítottam őket, hogy valaki nyilván szemenszedett hazugságokat terjeszt rólam. Aztán megkértek, hogy segítsek nekik, mert ugye az ő munkájuk az, hogy gondoskodjanak róla, soha senki ne mondhasson rosszat a Führerről, és a végén már egészen kedvesek voltak hozzám, s azt mondták nekem, hogy jó lenne visszaemlékeznem, pontosan mit is mondtam. – Nem mondott olyant a szomszédjának, Frau Beckernek, hogy őrültséget csinált a Führer, amikor elkezdte ezt a háborút? – kérdezte tőle Bielert. – Ó, igen – válaszolta Frau Dreyer. – Ezt mondtam neki, és újra ezt mondanám. Úgy vélem, nagy őrültség ez az egész háborúsdi. Erre, Frau Dreyer döbbenetére, mindannyian nevetni kezdtek, majd egyikük feljegyezte egy papírlapra a szavait. – Látja, Frau Dreyer, épp az történt, amit mondtunk: őrültnek nevezte a Führert. Frau Dreyer erre biztosította őket, hogy amikor a háborút őrültségnek nevezte, nem állt szándékában azt sugallni, hogy a Führer őrült. Ő nem ezt akarta mondani... ő nem ezt mondta... ő ezt nem mondhatta... – Pedig – ragaszkodott az álláspontjához Bielert –, aki őrültséget követ el, az őrült.

83 Frau Dreyernak el kellett ismernie, hogy van ebben némi logika. – De, mint mondtam neki, nem én vagyok az egyetlen személy, aki efféle dolgokat mond. Mindenki ezt mondja. Én csak megismételtem, amit másoktól hallottam. Persze erre Bielert rögtön megkérdezte, hogy ki, mikor és hol. – Nos, ott van például Herr Gelbenschneid, az állomásfőnök. Többször is hallottam, hogy azt mondta, a háború a legrosszabb dolog, ami valaha is megtörtént Németországgal. Aztán Frau Dietrich, az ortopédus asszisztensnője... Ő egyszer azt mondta nekem, hogy bárcsak ki se tört volna a háború, és jó lenne, ha minél hamarabb kikapnánk, mert az lenne a legjobb befejezés. És... Tudatlanságában Frau Dreyer egy egész listát diktált Bielert mohón jegyzetelő társának, aki rögtön át is adta azt az Oberscharführernek – ne vesztegessék az időt. – Azután, tudni akarták, voltam-e már elmegyógyintézetben – folytatta csodálkozva Frau Dreyer. – Az érdekesség kedvéért – fordult feléje Porta –, volt? – Nem, nem voltam, és éppen ezért annyira különösnek találtam ezt a kérdést, hogy megijedtem, és sírni kezdtem. Hogy az igazat megvalljam – vallotta be bizalmasan Frau Dreyer –, attól tartottam, büntetést fognak kiróni rám. Azért, hogy olyan dolgokat mondtam, amiket nem lett volna szabad... bár nem tudtam, hogy rosszat teszek. Megkérdeztem tőlük, nem kérhetnék-e inkább bocsánatot ahelyett, hogy pénzbírságot fizessek, mert nekem, tudják, csak az özvegyi nyugdíjam van, az pedig nem valami sok. Ők nagyon kedvesen fogadták az ajánlatomat. Azt mondták, nem kell büntetést fizetnem, és elfogadják a bocsánatkérésem a Führer nevében. Aztán, emlékszem, nagyon barátságosak lettek, s a fiaimról kezdtek kérdezni. Olyan érdeklődéssel hallgattak, hogy minden egyébről megfeledkeztem! Beszéltünk erről és arról, és kiderült, hogy Herr Bielert jó barátja volt Bentnek, aki az én Kurtom bajtársa volt még a régi időkben. SS Obersturmführer lett belőle, és elég gyakran meglátogatott minket, amikor Kurt eltávozáson volt. Derék fiú volt nagyon, egész sor medál díszelgett a mellkasán, és mégis, milyen érdekes, ő sem hitt a háborúban. Emlékszem, hogy egyszer, éppen Kurt születésnapja előtt, mielőtt a zászlóaljat kiküldték volna a frontra, emlékszem rá, hogy Bent azt mondta nekem, a Führer is csak ember, nem isten, és mint minden ember, időnként ő is követ el hibát. Ami pedig Himmlert illeti, hát borzasztóan mérgesek lettek, valahányszor megemlítette valaki előttük a nevét. Azt hihette a kívülálló, hogy szegény ember személyesen megbántotta őket valamivel! Nos, emlékszem rá... – Várjon csak egy pillanatig – ráncolta össze a homlokát Papa. – Nem mondta el mindezt Bielertnek, ugye? – Ó, de igen – felelte jókedvűen Frau Dreyer. – Olyan érdeklődéssel hallgattak, tudja, és Herr Bielert azt mondta nekem, hogy Bent mindig is intelligens fiú volt, és kár a fronton elpocsékolni őt, ezért vissza fogják hívni Hamburgba, hogy előléptessék. Olyan kedves volt, még arra is megkért, hogy ne írjak levelet Bentnek, mert azt akarják, hogy meglepetés legyen. – Persze – bólogatott pléhpofával Papa. – És mi egyebet mesélt még nekik? – Hát... – Frau Dreyer megpróbált visszaemlékezni az eseménydús délután újabb részleteire. – Beszéltünk még az unokaöcsémről, Dietrichről. Ő teológushallgató, tudják. Valami oknál fogva Herr Bielert úgy vélte, hogy Dietrich csúnya dolgokat mondott a Führerről. Megkért engem, mondjam el neki, hogy miket mondott Dietrich, de én akárhogy törtem a fejem, nem tudtam visszaemlékezni semmire. Aztán Herr Bielert hirtelen mérges lett, és kiabálni kezdett velem; el sem tudtam képzelni, mivel izgathattam fel ennyire, az a másik meg csak a fejét csóválta. Teljesen

84 megzavarodtam, nem is tudom, mi lett volna, ha nem szólal meg éppen akkor Herr Bielert telefonja. Akkor viszont mindannyian kirohantak a revolverjeikkel, és ott hagytak engem egyedül egy darabig, míg értem nem jött egy másik férfi, és el nem hozott. – Ide, hozzánk? – kérdezte a Légiós. – Ó, nem. Bezártak egy apró szobába, aztán egy idő után ismét értem jöttek, és visszavittek Herr Bielerthez. Ekkor írták le mindazt, amit mondtam, és nekem alá kellett írnom a papírokat. – Frau Dreyer elmosolyodott. – Miután ezt megtettem, megint olyan kedvesek lettek. Megkínáltak kávéval, és azt mondták, hogy gondoskodni fognak rólam. Csendben szemléltük. Hihetetlen volt, hogy valaki ennyire naiv lehet. – Azon tűnődöm, vajon mikor fog megérkezni az autóm. – Könyörgően Papára nézett, aki morgott valamit biztatásképpen, aztán felénk pillantott, mire mi zavartan csoszogva a padlóra szegeztük a tekintetünket. – Ha egyszer ráérnek, látogassanak meg mindannyian – mondta kegyesen Frau Dreyer. – Szóljanak előre, és akkor megpróbálom elkészíteni kedvenc gyümölcstortámat. Minden fiú szereti a gyümölcstortámat. Köszönetet motyogtunk neki, ő pedig elmosolyodott és billegtetni kezdte a fejét törékeny nyakán, aztán, kimondhatatlan megkönnyebbülésünkre, behunyta a szemét, s kimerült álomba szenderült. Miközben Frau Dreyer kedélyesen hortyogott, Porta befejezte a kártyái rendezgetését. Megkérdezte tőlünk, van-e kedvünk játszani, mire mi igent feleltünk, azzal a feltétellel, hogy Barcelona paklijával játszunk. Két órával később még mindig kártyáztunk, és annyira belemelegedtünk a játékba, hogy még a mosdótálig is csak akkor mentünk el nagy vonakodva, ha már nagyon kellett pisilni. Frau Dreyer még mindig aludt. Türelmetlen dörömbölés zavarta meg a nyugalmunkat. Barcelona kinyitotta az ajtót, és két géppisztolyos SD-sel találta magát szembe. – Heil Hitler! – üdvözölte ridegen egyikük. – Van maguknál egy bizonyos Emilie Dreyer? A neve hallatán az idős hölgy felriadt. Az álmosságtól ingatag léptekkel átbotorkált a szobán. – Az autóm az? – Az, hölgyem. Az autója. Szedje össze a holmijait, és jöjjön velünk. Fuhlsbüttelbe visszük. – Fuhlsbüttelbe? – Frau Dreyer elbizonytalanodott. – De hát én nem Fuhlsbüttelbe akarok menni, hanem haza. Az SD-s felnevetett. – Hát nem azt tennénk mindannyian legszívesebben? – Herr Bielert azt mondta... – Herr Bielert azt mondta, hogy szerez magának egy autót, és meg is tette. Most pedig elmegyünk egy szép kis kirándulásra Fuhlsbüttelbe. Legyen jó, és siessen. Nem akarok durva lenni egy olyan valakihez, aki elég öreg ahhoz, hogy a nagyanyám lehessen. Ez volt az a pillanat, amikor Frau Dreyernek derengeni kezdett az igazság. Remegve Papa felé fordult, feléje nyújtotta mindkét kezét. – Herr Feldwebel... – Isten óvja, Frau Dreyer - mondta Papa csendesen, szinte szégyenkezve. – Menjen velük. Ez a legjobb, amit tehet. Ez a legjobb, amit tehetünk. – Igen... azt hiszem – bólogatott szomorúan az öregasszony.

85 Ott állt az ajtóban tanácstalanul, remegő állal. Átvette tőlünk a retiküljét és a kabátját, aztán szótlanul a két SD-s után indult. Az egyik cipőfűzője kioldódott, és mindkét vastag gyapjúharisnyája redőkbe gyűlt a bokájánál. A súlyos ajtó bezárult mögötte. Hallottuk a többi ajtót is csapódni: a rabokat elővezették a celláikból. Nagy, zöld teherautók várták az udvaron, hogy elszállíthassák őket Fuhlsbüttelbe. Egyikükben ott ült az apró öregasszony, aki még most sem értette igazán, voltaképpen mi is az ő bűne. Az őrszobában senki se beszélt, és kerültük egymás tekintetét. Szégyelltük magunkat, és szégyelltük az egyenruhát, amit viseltünk. Egy idő után Pici elhagyta a szobát. Szó nélkül. Kelletlenül visszaültünk a kártyáink elé, de mielőtt még sor került volna egy újabb osztásra, Pici visszatért. – Krug halott! – zihálta izgatottan. – Felakasztotta magát a nadrágtartójával! A feszültség kisült. Kitódultunk a szobából, át a folyosón, hogy megnézzük mi is. Krug úgy lógott alá a mennyezetről, akár egy idomtalan rongybaba. Az arca kék volt és puffadt, kidülledt szemei üvegesen bámultak ránk. A nyaka valószínűtlenül hosszúnak tűnt. – Így járt a legjobban – jegyezte meg Barcelona. Szenvtelenül néztük a himbálózó testet. – Nem sajnálom a patkányt – jelentette ki Pici. Szerintem egyikünk se sajnálta. Még Stege se állt ki a védelmében. – Ezt bele kell vennünk a jelentésbe, különben bajunk lehet belőle – közölte Papa. Visszatrappoltunk az őrszobába. Miközben Papa leült az íróasztalhoz, hogy jelentést készítsen, mi – immár sokkal boldogabban – folytattuk a játszmát. – Kár, hogy nem várta meg, míg Fuhlsbüttelbe szállítják – mondta Porta, és bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kártyákat. Úgy figyeltük a kezét, mintha az életünk múlt volna rajta. – Hiába, egyeseknek nincs humorérzékük. Mindketten seftelők voltak. Arra születtek, hogy állandóan bajba keverjék magukat, és újra meg újra kikeveredjenek belőle, mindeközben elismerték egymás apró trükkjeit és ravaszságát, s rendszeresen megpróbálták átverni a másikat. Elloptak mindent, amire csak rá tudták tenni a kezüket, eladtak mindent, ami az útjukba került, üres töltényeket és nőket egyaránt. Az SS-sofőr megemelgette a tenyerében a cigarettát, aztán az orrához emelte, és gyanakvóan megszagolta. – Szerintem egy mocskos hazugláda vagy – állapította meg végül. – Szedd szét, és mutasd meg. – Kételkedsz a szavaimban? – kérdezte sértődötten Porta. – Ha egyszer azt mondom neked, hogy ópium van minden cigarettában, akkor ópium van minden cigarettában. Megvetően a szürke Mercedesen lobogó SS-zászló felé köpött. A sofőr ezt azzal viszonozta, hogy az I. világháborúban elesett katonák emlékműve felé sercintett. Miután a formalitásokkal végeztek, visszatértek az üzlethez. – Van egy csinos kis gumiabroncs-szállítmányom – állt elő az ajánlattal az SS-katona. – A gond csak az vele, hogy egy kicsit forró az áru. – Te leszel forró, ha téged is elcsípnek – mondta neki Porta. – Nem lennék meglepve, ha valamelyik nap behoznának hozzánk. A sofőr hanyagul vállat vont. – A kockázat vele jár – tájékoztatta Portát. – Ha érdekel, akkor bónuszként megkapod egy jó kis sztriptízshow címét. – Sok ilyen helyet ismerek.

86 – De nem ilyent. Nem itt. Nem tök pucér csajokkal. Porta megnyalta az ajkait. Piros foltok ültek ki az arcára. – Teljesen pucérok? – Hát, ha a cipőt, a harisnyát és a harisnyatartót nem nevezed ruhának, akkor igen. Nos, mit szólsz hozzá? Porta megköszörülte néhányszor a torkát. – Ki tudnád bérelni őket... mondjuk egy estére? – Miért ne? Összedugták a kobakjukat, hogy megbeszéljék a feltételeket. V. Porta és az SS Egyik nap, váratlanul és látszólag minden előzmény nélkül, letartóztatták Ohlsen hadnagyot. Azzal vádolták, hogy összejátszott egy gyanússá vált tisztcsoporttal, és hogy rágalmazó szavakat mondott a Führerre. Később kiderült, a felesége volt az, aki feljelentette. Egyik reggel jöttek érte, két katonai rendőr és egy hadnagy. Csendben osontak be, kerülve a feltűnést, amivel azonnal felhívták magukra a figyelmet. Kétségkívül az volt a céljuk, hogy minél kisebb hűhóval kapják el és vigyék el Ohlsent, mielőtt még kérdezősködni kezdene valaki, de szerencsére egyből kiszúrtuk őket, így értesíteni tudtuk Hinka ezredest. Nem mintha bármit is tehettünk volna a letartóztatás ellen, de így legalább megmutathattuk Ohlsennek, hogy mennyire becsüljük. Akadt jó pár tiszt, akit szívesen láttunk volna letartóztatva, de Ohlsen nem tartozott ezek közé. Két éve volt a századnál, és '38 óta szolgált az ezrednél, úgyhogy eszünk ágában se volt tétlenül nézni, hogy elviszik. A hír hallatán Hinka ezredes azonnal elküldte a segédtisztjét, hogy feltartóztassa a kopókat. Riasztotta az őrséget is, minden kijárat le lett zárva. Senki se hagyhatta el a főépületet. A segédtiszt nyájasan a hadnagyra mosolygott. – Hinka ezredes szeretne néhány szót váltani magával, hadnagy. Ha lenne szíves követni, elvezetném az irodájába. A hadnagy és a két rendőr követték, makacsul magukkal rángatva Ohlsent is. Ő volt a zsákmány, akiért ideküldték őket, nem állt szándékukban elveszteni, ha egyszer már a kezükben volt. Hinka irodájában kitört a vihar. Hinka, dühödten attól, hogy holmi jöttment rendőrök le merik tartóztatni egy tisztjét az ő előzetes értesítése nélkül, megesküdött rá, addig senki nem fogja elhagyni az épületet, amíg a helyzet nincs tisztázva. Felkapta a telefonkagylót, és a hamburgi Kommandaturt kérte. Azok gyorsan megtagadtak tőle minden segítséget. Megpróbálta Hannovert is, nem több sikerrel. Ezután az Abwehrrel, a kémelhárítással próbálkozott, ahol nem tudtak mit kezdeni az esettel. Végül kétségbeesésében felhívta a hadsereg személyzeti irodáját Berlinben, és Rudolf Schmudt tábornokot kérte. Szükségtelen mondani, hogy aktivitása egy olyan reggelen, amelynek semmiben nem kellett volna különböznie a többitől, felkeltette a mindig éber Gestapo figyelmét. Nem telt bele sok idő, egy ismerős szürke Mercedes jelent meg két SS Unterscharführerrel meg egy alacsony, jól öltözött civillel. Mindhárman tetőtől talpig feketében voltak. A civil egyszerre volt szánalmas és baljós. Fekete kalapjával, bokáig érő felöltőjével, a karjára akasztott esernyővel, beesett vállával és csoszogó lépteivel olyan volt, akár egy nagyanyja temetésére induló banktisztviselő; egymáshoz közel ülő, nedvesen csillogó és szüntelenül mozgó szemei pedig egy nyulat üldöző menyétre emlékeztették az embert.

87 Brockmann százados alig akart hinni a szemének, amikor elhaladt eme különös lény mellett a lépcsőn. Megtorpant egy pillanatra, a pasas után bámult, aztán berohant az ügyeletes őrmesterhez. – Ki az ördög volt ez a bohóc? – Nem tudom, uram. El akartam kérni az engedélyét, de ő tovasuhant, mint aki meg se hallott. Mint egy kísértet... – Mint egy kísértet! – A százados felnyerített. – Inkább egy szökött holdkóros. Ha valaki csak egy kicsit is normális, nem megy ki az utcára ilyen nevetséges öltözékben. – A telefonhoz lépett, tárcsázott egy számot. – Klaus, egy talpig feketébe öltözött fickó kóvályog az épületben. Keressétek meg, és kísérjétek az irodámba. Helyére tette a kagylót, és elégedetten összedörzsölte a kezét. Akárki is ez a fekete tökmag, jót fognak szórakozni rajta. Brockmann százados nagy mókamester hírében állt, bár megítélésünk szerint néha túl messzire ment. Alig egy hónappal korábban öngyilkosságba kergette Köhler hadnagyot. E miatt a kriptatöltelék miatt azonban, gondolta Brockmann, aki hajlott hátával és karjára akasztott esernyővel kódorog az épületben, senki se fog aggódni. Brockmann felcsörgött néhány cimborájához, és őket is meghívta a partira. A behatolót a folyosón állította meg egy Feldwebel, és lekísérte Brockmann irodájába. A férfi szó nélkül követte; ajkán halvány mosoly játszadozott, nedves szemeiben várakozásteljes fény csillogott. Brockmann már várta, szétterpesztett lábbal, csípőre tett kézzel. A társai kényelmesen üldögéltek és cigarettáztak, s várták, hogy kezdetét vegye a műsor. – Nos? – vakkantotta Brockmann. A lábujjhegyére emelkedve előrelendült, amitől a csizmái fenyegetően megnyikordultak. – Mi a fenét képzel, hogy csak úgy sétafikál egy kaszárnyában, mintha az vidámpark lenne? Civileknek tilos engedély nélkül belépniük, és még ha van is nekik, akkor is meg kell mutatniuk azt az ügyeletes őrmesternek, nem sétálhatnak be csak úgy, egyetlen szó nélkül. – Visszaereszkedett a sarkára, az tán megint előrelendült, majd megint megismételte a mutatványt, amitől úgy nézett ki, mint egy viharos tengeren bukdácsoló hajó. – Maga süketnéma, vagy mi a fene? Miért nem válaszolt az őrmesternek, amikor az engedélyét kérte? A civil lehajtott fővel állt, s érdeklődve a padló mintázatát tanulmányozta. Brockmann elvette a lovaglópálcáját az asztalról, és mérgesen a csizmája szárára csapott vele. Aztán a háta mögé rakta a kezét, és megint himbálózni kezdett, a pálcát pedig ide-oda lóbálta, hogy az a sarkantyúinak ütődve csilingelő hangot keltsen. Mindeközben, hogy bebizonyítsa, mennyi mindent képes tenni egy időben, szorgalmasan egyik lyukas fogát szívogatta, és a szemét forgatta a cimborái felé. Azok bátorítóan rávigyorogtak cigarettáik füstje mögül. – Felfogta, hogy akár be is zárathatnám, és hagyhatnám, hogy ott rohadjon meg, a cellában? Egy ilyen öreg csóka, mint maga... veszélyes lehet. Honnan tudjam, hogy nem rejteget időzített bombákat a felöltője alatt, és nem azért jött, hogy felrobbantsa az egész laktanyát! A civil felemelte a tekintetét. Szelíden Brockmann szemébe nézett, távoli és merengő arckifejezéssel, mint akinek semmi köze a körülötte zajló eseményekhez, hanem sokkal fontosabb dolgokon töri a fejét. Brockmann a fekete esernyő felé bökött a pálcájával. – Van rá engedélye? – Persze hogy nincs, hiszen ez az ember szabotőr! – jelentette ki Berni hadnagy. Elnyomta a cigarettáját, és felkelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a pácienst.

88 – Ordít róla. Szabványos szabotőröltözet, ez kétségtelen. Mindannyian felnevettek, majd körözni kezdtek a férfi körül. Megvizsgálták minden szögből, megjegyzéseket tettek a kalap zöldes fényére, a felöltő kerekített vállára, nevetséges hosszára és a hatalmas kesztyűkre. – Jót tenne neki egy kis szolgálat a seregben – állapította meg Reichelt hadnagy. – Egy kis akciót látna, levezethetné magából a feszültséget. Nem mintha Reichelt látott volna már akciót. A háború előtt bor- és szeszkereskedő volt, most pedig a konyakjával és a pezsgőjével vásárolta meg a biztonságát. Reicheltnak jól telt a háború. Nagy nőfaló hírében állt –mindig legalább három szeretőt tartott egyszerre, és hetenként újakra cserélte őket. – Brockmann, szerintem meg kellene vizsgálnod a papírjait – javasolta Schmidt, a vezető hadbiztos, akinek ugyanolyan jól ment a sora, mint Reicheltnak. Schmidt nem a nőkért, hanem az ételért bolondult. Ez volt az élete. Nemcsak enni imádta, hanem lopni is, és ha már ellopta, el is adta egy lübeckstrassei mészárosnak, aki szinte kizárólag laktanyákból lopott élelmet árult. Nem Schmidt volt az egyetlen szállítója. – Nem lepne meg – folytatta Schmidt –, ha kiderülne, hogy kibújt a katonai szolgálat alól. Így, ránézésre, a megszállt területek valamelyikén lenne a helye. Tetszene magának – mondta az egykedvűen álldogáló civilnek. – Vége szakadna a gyöngyéletnek. A férfi nem reagált. Schmidt tanácstalanul összevonta a szemöldökét. – Szerintetek minden rendben neki odafent? – Erőteljesen kopogtak az ajtón, és mielőtt bárki is válaszolhatott volna, egy SS Unterscharführer nyitott be, és robogott a szobába. Magas, nagydarab fickó volt, legalább két méter magas. A karján „SD” felirat díszelgett, hanyagul hátratolt sapkáján ezüstös halálfej csillogott. Ügyet sem vetve Brockmannra, a civil elé állt, vigyázzba vágta magát, és tisztelgett. – Heil Hitler, Standartenführer! Most kaptuk az üzenetet az RSHA-tól rádión keresztül. Azt mondták, azonnal továbbítsam önnek az üzenetet: a 7. kommandó sikeresen befejezte a műveletet. A Standartenführer elégedetten bólintott. – Nagyszerű, Müller. Mondja meg nekik, hogy különítsék el a foglyokat. Senki ne beszéljen velük, mielőtt oda nem érek. Egy pillanat, és ott leszek. Müller tisztelgett, s elhagyta a szobát. A civil az egybegyűlt tisztek felé fordult. – Köszönetem, uraim, a műsorért. Nagyon élvezetes volt. Most mennem kell, de ne aggódjanak, úgy érzem, hamarosan találkozni fogunk. Heil Hitler! – Müller után sietett. A tisztek aggodalmasan egymásra pislogtak; már egyikük se volt olyan magabiztos. – Mi az ördög volt ez az egész? – füstölgött Brockmann. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kiordított a folyosóra: – Őrmester! – Igen, uram. – Derítse ki, ki volt ez az ember, és öt percen belül jelentse nekem, ha nem akar bajba kerülni. – Értettem, uram. Brockmann becsukta az ajtót, odament az asztalához, és enyhén remegő kézzel letette a lovaglópálcát. Schmidt megnedvesítette hirtelen kicserepesedett ajkait. – Gestapo? – mondta idegesen. A többiek hallgatásából tudta, hogy nem tévedett. Schmidt megtörölte húsos, rózsaszín kezével a homlokát, s közben úgy érezte, mintha valaki belemarkolt volna

89 a mellkasába. Volt némi kolbász, néhány láda sonka, olasz zöldbab és még miegymás, ami készen állt arra, hogy elszállíttassa a lübeckstrassei hentesnek... De most, hogy a Gestapo a laktanyában járt, az ember nem érezhette magát biztonságban. Schmidt motyogott valamit mentségként, s remegő kövér lábaival a saját osztálya felé vette az irányt. Perceken belül az egész raktár a feje tetején állt, Schmidt összes embere otthagyta a dolgát, és rohant teljesíteni az új parancsokat. Húsz perccel később két, sonkával és babbal rogyásig pakolt teherautó hagyta el a laktanyát. A szállítmányt egy tüzérségi ezrednél, Schmidt egyik cinkosánál helyezték biztonságba. A művelet a hadbiztosnak néhány kilónyi súlyveszteségbe és tizenkilenc láda pezsgőbe került. A pezsgő elvitte a nyereséget, ami a sonkán keletkezett volna. A laktanyában nem mindenki tudta, hogy ott járt a Gestapo, s azok közül is, akik hallottak róla, nem esett mindenki pánikba. Egy bizonyos Obergefreiter, akinek ebben az időpontban őrségben kellett volna lennie, kedélyesen cseverészett egy Mercedes sofőrjével. Mi másról is lett volna szó, mint üzletről. – Gyerünk! – sürgette a sofőr. – Ki vele! Mennyit akarsz a... – Gyanakvóan körülnézett, lehalkította a hangját. – Értük? – A sofőr a jobb karján egy fehér karszalagot viselt, amin az RSHA felirat állt. – Értékes áruról van szó – felelte Porta. – Az a kérdés, mennyit vagy hajlandó felajánlani értük. A férfi habozott. Szemében ravasz fény csillant. – Mondjuk, ezret. – Mélyen a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy köteg bankjegyet. Porta az arcába nevetett. – Hülyének nézel? Mit képzelsz, mi vagyok én? Jótékonysági intézmény? Egy ezres! Te viccelsz! - Hátratolta a homlokán a sisakot, az autónak támasztotta a puskáját, majd mindkét kezét zsebre vágta. – Senki se kényszerít rá, hogy megvedd az árut. Úgy értem, nem kell megvenned, ha nem akarod. Én csak azért ajánlottam fel neked, mert azt hittem, elég okos vagy hozzá, hogy kezdeni tudjál velük valamit. Egy amatőr nem tudna mit kezdeni vele, s ami még rosszabb, még a nyakamra hozná a kopókat. De gondoltam, olyan fickó vagy, aki jól kiismeri magát... – Nézd, ha olyan nagyon akarnám, ingyen is megszerezhetném magamnak! – A sofőr megvetően az emlékmű felé köpött. – Tényleg? – mosolygott csúfondárosan Porta. – Nem ma születtem, ne hidd, hogy átverhetsz a palánkon. – Azzal, válaszképpen a másik férfi gesztusára, kivette egyik kezét a zsebéből, a Mercedes fölé hajolt, és a motorháztetőn lengedező SS-zászlóra csapta az orrnedveit. A sofőr úgy tett, mintha nem vette volna észre. Komótosan elfordult, és harmadszor is meggyalázta a 76. ezred dicső halottainak emlékét. – Szerintem, te nem tudod, ki vagyok én és kinek dolgozom – mondta végül, s kidüllesztette a mellkasát. – Az én főnököm az, aki most nálatok van. Azért ment, hogy a parancsnokotokkal beszéljen. – Na és? – vont vállat Porta. – Mindjárt másképp fogsz beszélni velem, ha elmondom neked, ki ő. Fogadjunk, annyira betojsz, hogy ingyen adod nekem az értékes cigarettáidat. – A sofőr gonoszul elvigyorodott, és Porta felé fordította RSHA feliratos karszalagját. – Én is eladó vagyok... mondjuk, tizenkét ópiumrúdért. – Eladó vagy? – Porta az SS-zászlóra harákolt. – Mi az istenért kellene megvennem egy ilyen csúszómászót, mint te? – A hallgatásomat, pajtás. Nem engem, hanem a hallgatásomat.

90 – Ez kész röhej! – Porta újabb nyálbombát zúdított a horogkeresztes zászlóra, amely ennyi trauma hatására abbahagyta a lobogást, és eszméletét vesztette az undortól. – Megtarthatod magadnak a kibaszott hallgatásodat! Azt hiszed, megijedek egy ilyen nyamvadt pöcstől, mint te? Az SS-katona felső ajka önelégült vigyorra húzódott. A férfi kihajolt a Mercedes oldalán, és Porta képébe süvöltötte: – Jobb lesz, ha vigyázol, különben nagy szarba kerülsz. A főnököm ugyanis nem más, mint maga Paul Bielert! Olyan áhítattal ejtette ki a nevet, mint a részeg hajléktalanoknak prédikáló pap Szűz Máriáét. Porta rátámaszkodott a motorháztetőre, és rácsorgatta a nyálát a zászlóra. – Szarok a te Paul Bielertedre! – közölte. – Paul Bielert elmehet, és seggbe kúrathatja magát! Az SS-katona tekintete résnyire szűkült. – Így mersz beszélni a Standartenführerről? – Hitetlenül megrázta a fejét. – Te őrült vagy, önveszélyes bolond... nem mondhatsz következmények nélkül olyant Paul Bielertre, hogy kúrassa meg magát! Bielert Németország legnagyobb gazembereinek az egyike! Nadrágtartót csináltat a beleidből, ha ez a tudomására jut. – A hangja félénken tiszteletteljessé vált. - Még Heinrich SS is bepöttyöz a gatyeszba, ha meghallja Bielert nevét. Egyetlen emberről hallottam, aki a szemébe mert nézni, és ez Heydrich Gruppenführer... és mindannyian tudjuk, hogy ő milyen. Porta nekitámaszkodott az autó oldalának, és lenézett az elszörnyedt sofőrre. – Veled mi a helyzet? – kérdezte ártatlan képpel. – Ha olyan rossz, mint mondod, akkor te is retteghetsz tőle. – Mindenki retteg tőle – felelte a sofőr. – Te is azt tennéd, ha lenne egy csepp agy a fejedben. És emlékezz rá, cimbora: nagyon szép és dicső dolog, hogy most vered a melled és téped a szád, de nem leszel ilyen fölényes, ha eljön az ideje! – Az ideje? – adta a retardáltat Porta. – Minek az ideje? – A számadás ideje, cimbora. A nap, amikor oda kell állnod a Standartenführer elé, és a szemébe kell nézned. – Miből gondolod, hogy valaha is ilyet fogok tenni? – Nem gondolom, tudom! Onnan, hogy amikor majd a kedvem tartja, mindent elmondok a te piszkos kábítószer-üzelmeidről. És ha majd Bielert elé állsz, azt fogod kívánni magadnak, bárcsak ne merészkedtél volna ilyen messzire. Éppen tegnap hallottam, hogy kivégeztetett kilenc embert, csak a hecc kedvéért. Amikor azt mondom, kivégeztette őket, úgy értem, hogy leüttette a fejüket a húsvágó tőkén. Kilencet egy csapásra! Kilenc fej gurult a kosárba. Én mondom neked... ha a kezébe kerülsz, semmi esélyed. Nem azért mészároltatta le ezeket az embereket, mert bűncselekményt követtek el, hanem azért, mert szórakoztatta őt! – Ugyan – legyintett megvetően Porta –, ez semmi. Volt egyszer egy parancsnokom, aki szó szerint pszichopata sorozatgyilkos volt. Lindenaunak hívták. Lindenau papa, így neveztük őt, hogy kifejezzük a szeretetünket. –Porta elmélázott egy pillanatra, majd elvigyorodott. – Hamuvá égett Kijevnél. A saját szememmel láttam. – Néhány percig boldogan heherészett, aztán visszatért Bielertre: – Hidd el nekem, Bielert egy csecsemő Lindenau papa mellett. – Honnan tudod? – kérdezte féltékenyen a sofőr. – Még soha nem volt dolgod a Standartenführerrel! – Azt te csak hiszed. Meg lennél lepve, ha tudnád, hány embert ismertem meg eddigi pályafutásom alatt. Olyan embereket, akikkel személyes kapcsolatba kerültem.

91 – Személyes kapcsolatba? – A sofőr értetlen képet vágott. – Ezt meg hogy érted? – Az én pozíciómban – mondta büszkén Porta – az ember gyakran kerül kapcsolatba mind a krémjével, mind az aljával. És ha üzleti kapcsolatba kerülsz valakivel, akkor személyesen is meg kell ismerned, érted... Különben hogyan köthetnél üzletet vele? Úgy értem, túl sokat tud egyik üzletfél a másikról. Tehát, ha én mondjuk felajánlok neked valamit, és te megveszed, akkor máris személyes kapcsolatba kerültünk egymással. Ha érted, amit mondok. A sofőr nem szólt. Nem akarta elhinni, amit Porta mondott, ugyanakkor abban sem lehetett biztos, hogy az egész csak mese. Porta behunyta fél szemét, gondosan célzott, és egy újabb buborékhalmazt helyezett a zászlóra. A sofőr kihajolt az autó ablakán, a motorháztetőre nézett, aztán Portára ordított: – Tartsd meg magadnak a büdös nyálad! Nézd a zászlómat! Teljesen tönkretetted! – Egen – értett egyet mosolyogva Porta. – Úgy néz ki, mintha felhőszakadásba keveredtél volna vele. A sofőr paprikavörös fejjel kiszállt a kocsiból, és a kabátja ujjával megpróbálta szárazra törölni a zászlót, persze nem sok sikerrel. – Ha még egy egyszer ilyent csinálsz, nagyon megbánod – ült vissza a vezetői ülésbe. – Gondolod, hogy most megijedtem? – kérdezte gúnyosan Porta. Az SS-katona bevágta az ajtót, aztán kidugta a fejét az ablakon, és gyanakvóan Portára nézett. – Tényleg üzleteltél a Standartenführerrel? – Ne legyél kíváncsi rá. – Kérdeztem valamit! – Gondolod, hogy elmondom neked? Miért nem szaladsz hozzá, és kérdezed meg tőle? Egykettőre kiderülne, hogy üzleteltem-e vele vagy nem. De figyelmeztetlek – hajolt le és tolta a másik arcába az orrát Porta –, csak akkor tedd, ha szeretnél egy szép nagyot pihenni Torgauban. – Ki beszélt itt Torgauról? – A sofőr visszahúzta a fejét az autóba, és sértett méltósággal Portára emelte a tekintetét. – Beszélt itt egyáltalán valaki arról, hogy a Standartenführerhez szaladok? – Te. Az imént. Emlékszel? – Felejtsd el. – A sofőr alacsonyabb lett néhány centiméterrel. – Csak mondtam, hogy mondjak valamit. Nem gondoltam komolyan, becsszó. – Kierőltetett magából egy rekedt nevetést. – Azt hittem, a parancsnokodról fogsz mesélni. Lindenau papáról, aki megégette magát Kijevnél. – Mi lesz a cigarettákkal? – Kellenek, ne aggódj. Megveszem őket – mondta boldogan a sofőr. – Csak mondj egy árat, és... Tudod, mit? Kapsz tőlem egy jó kis címet is. – Miféle címet? – Egy remek helyről van szó. Átlag fölötti. – A sofőr kacsintott. – Hidd el, tetszeni fog. – Nos, majd fontolóra veszem – mondta kegyesen Porta. – De többé ne halljak olyant, hogy Bielerthez rohansz, rendben? A hozzád hasonló kisembernek nem ajánlatos efféle dolgokba keverednie. Nem tudhatod, mibe nyúlsz bele. Vegyük például az én esetemet... – Kidüllesztette a mellkasát. – Nem kerülsz egy büntetőezredbe csak úgy, semmiért. Nektek, az SS-nél, túl könnyű dolgotok van. Ezért vagytok olyan puhányok. Nem is tudom, lehet, hogy nem kellett volna

92 felajánlanom neked ezt az árut. Honnan tudhatom, hogy nem fogsz valami hülyeséget csinálni? És ha igen, és beszélsz rólam meg arról, amit mondtam, Bielert barátod nagyon nem fog örülni. Ő profi, ezt elismerem. Te viszont – Porta elfintorodott –, te csak egy átkozott amatőr vagy. Begyulladsz az utolsó pillanatban, és akkor mindketten nyakig leszünk a szarban. – Még soha nem tettem ilyent! – Lehet, de ez igencsak forró áru. Ilyent még soha nem adtam el neked. A sofőr megnedvesítette az ajkait. – Nézd, kapsz tőlem háromezret az ezer helyet, és a tetejébe adok még neked egy doboz tejport is. Mit szólsz ehhez? – Honnan származik ez a tejpor1? – Dániából – felelte büszkén a férfi. – Ott emeltem el, a Todt Szervezettől. – Nem rizikós? – Á, egyáltalán nem. És megkapod tőlem a címet, ahogy ígértem. Ennél jobb ajánlatot senkitől se kapnál, nem igaz? Porta úgy tett, mint aki fontolgatja a dolgot. Megvakargatta a hónalját, a feje búbjáról a homlokára tolta a sisak elejét. Tűnődve szívogatta kevés megmaradt fogai egyikét. Az SS-katona, akinek most már mindennél jobban kellett az az ópium, végső elkeseredésében hozzátette: – Eszembe jutott még valami. Van egy köteg fényképem, amit megkaphatsz, ha akarod. – Fényképek? – húzta el a száját Porta. – Mit kezdhetnék néhány koszos fényképpel? A sofőr félénken rákacsintott. – Érdemes megszerezni őket, hidd el nekem. – Néhány félreérthetetlen, obszcén mozdulatot tett a kezével. – Nem a szokásos cucc, én mondom! Igazi művészeti alkotások. Minden, amiről valaha is álmodtál. Minden ízlést kielégít. Még egy miskárolt majom is kézbe venné magát tőle. – Nem ismerek egyetlen miskárolt majmot se – tiltakozott Porta, de azért látszott rajta, hogy felkeltették az érdeklődését a fényképek. – Hol vannak azok a fényképek? – Nálam. – A sofőr ravaszul elvigyorodott. – Az ilyesmit nem ajánlatos őrizet nélkül hagyni. – Vessünk rájuk egy pillantást. Porta a másik felé nyújtotta koszos kezét. – Mit képzelsz? – mérte végig sértődötten a sofőr. – Én se vagyok mai csirke. – Jól van. Tudod, mit csinálhatsz a fényképeiddel! – Porta visszahúzta a kezét, vállára vetette a puskát, és indulni készült. A sofőr azonnal kinyújtotta a kezét az ablakon, és megragadta a karját. – Ne siess annyira. Megegyezhetünk. Gyanakvóan méregették egymást. – Lássam a képeket. – Feltartom őket, és te messziről vethetsz rájuk egy pillantást – engedett a sofőr. – Tudod, mit? – mondta megvetően Porta. – Háromszor ennyiért is eladhatnám az árut bármikor. Csak azért ajánlottam fel neked, mert van egy olyan halvány érzésem, hogy hamarosan te is közénk fogsz tartozni. – Közétek? – ismételte meg riadtan a sofőr. – Ezt meg hogy érted? – A mi századunkba. Nézd, túl sok vaj van a fejeden ahhoz, hogy a végtelenségig megúszd. Nem vagy te annyira okos. Előbb-utóbb elcsípnek, és

93 ahogy elnézlek téged, inkább előbb, mint utóbb. És ha ez megtörténik, pajtás, gyanítom, hogy mellettünk fogod találni magad: a menetoszlopban és a lövészárokban. Persze, csak azután, hogy Torgauban már megunták a képedet. – Igen? Úgy gondolod? Szerintem pedig tévedsz. Ha egyszer eljön a nap, amikor kirúgnak az SS-től, akkor nem a ti rongyos ezredetekbe fogok kerülni, hanem a lovassághoz. Nekünk külön büntetőezredünk van, és én oda fogok kerülni. – Ah, netán a 37. ulánus ezredről beszélsz? – kérdezte ironikusan Porta. – Mert ha igen, van egy aprócska gond. Már nem léteznek. A 49. kalmük ezred fasírtot csinált belőlük. Csak tízen maradtak életben, és nekik valahogy nem sikerült újraalakítani az ezredet. Úgyhogy nincs szerencséd, pajtás. A sofőr döbbenten meredt Portára. – Ez igaz? – Hazudnék én neked? Hosszú ideig egyikük sem szólt. Porta az autó mellett üldögélt, és ráérősen a körmét pucolta. – Izé... ha mégis hozzád kerülnék – szólalt meg a sofőr –, akkor gondolod, hogy boldogulnék? Porta vállat vont. – Nehéz előre megmondani. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. – Van kürtös a századotokban? – Bírnál kürtös lenni, mi? – Porta a sofőrre vigyorgott. – Ez már változás a javából, pajtás. Néhány perccel korábban még le se tojtál volna minket. Már nem vagyunk annyira fölényesek, SS-katona úr? – Sohasem voltam fölényes – tiltakozott élénken a sofőr. – Nem vagyok annyira ostoba. Ebben az átkozott világban az embernek nem ajánlatos túlzottan magabiztosnak lennie. Mindenki tudja, hogy a Standartenführer mellett még senki nem öregedett meg. Lehet, hogy nálatok több esélyem lenne. Tegyük fel, hogy odakerülnék hozzátok. Tudnál valamiben segíteni nekem? – Segíteni neked? – Porta egyből gyanakvóvá vált. – Abban, hogy kürtös legyek. Várj csak egy percet, megmutatom neked. – A kesztyűtartó mélyéről előszedett egy makulátlanul fényes trombitát, melyről a lovasság aranyzászlaja fityegett. – Látod ezeket? – mutatott a négy rozettára, amit a hangszerre ragasztott. – Versenyeken nyertem őket. Mindenhol játszottam már ezzel trombitával. Adolf egyik nagy muriján is játszottam, ahol minden nagy fejes ott volt. Fújtam az öreg Károly királynak, és fújtam Chamberlainnek, amikor '38-ban átjött, hogy lyukat beszéljen Adolf hasába. Még egy kép is volt rólam az angol újságokban. A nevemet is leírták, meg minden. Jobban érdekeltem őket, mint Adolf vagy Chamberlain. – Nem meglepő – mondta szárazan Porta. – Ki kíváncsi két bohóc badarságaira? – Nézd, ha nem hiszel nekem... – Hiszek neked, az isten szerelmére! – Porta mérgesen ellökte a trombitát, amit a másik a szájához emelt, hogy megfújja. – Meg ne fújd ezt az átkozott szerszámot! Azt akarod, hogy az egész laktanya kitóduljon? – Csak meg akartam mutatni neked... – Kímélj meg tőle. Várd meg, amíg megtörténik, és akkor majd meglátom, miben segíthetek. – Mondanál néhány szót az érdekemben a parancsnokodnak? – Te még mindig nem érted – húzta ki magát Porta. – Nem kell beszélnem se a parancsnokkal, se senki mással. Gyakorlatilag én vagyok az, aki ezt a századot irányítja. Ha azt mondom neked, hogy kürtös leszel, akkor kürtös leszel, és kész. –

94 Látva, hogy a sofőr kételkedik a szavaiban, barátságosan a vállára csapott. – Ugorj be valamikor Piás Bernardhoz a trombitáddal, és megnézzük, mit tudsz. – Mi lesz a cigarettákkal? – Mi lenne? Kell vagy nem? – Kell hát, csak az árban nem egyeztünk még meg. Ha a három lepedő meg a fényképek ellenében ideadnád őket, az remek lenne mindkettőnknek. Nem semmi ez a pakk, még egy ilyen gyűjteményt nem találsz. Egymagukban megérnek tizenkét ópiumrudat. Nézd csak meg őket! Kivett a zsebéből egy köteg fényképet, és kiválasztott belőle egyet. Porta hűvös, látszólag közömbös tekintettel bámulta a remekművet, de a szeme csillogásából látszott, alig várja, hogy rátehesse a kezét. A sofőr, akinek ez nem kerülte el a figyelmét, szégyellősen helyére tette a fényképet, s előhúzott helyette egy másikat, amely egy annyira pornográf jelenetet ábrázolt, hogy az még Portát is meglepte. Képtelen lévén tovább türtőztetni magát, Porta a fényképért nyúlt. A sofőr elvigyorodott, és elrántotta előle a képet. – Nem rossz, mi? És ez még a gyengébbek közül való. Várj csak, míg meglátod a többieket! – Megnyalta az ajkait, kacsintott. – Egy hónapig nedves álmaid lesznek! Porta összegyűjtötte maradék méltóságát. Hátrált egy lépést, elhúzta az orrát. – Az igazit is meg tudom fizetni – mondta a sofőrnek. – Minek nekem a fénykép? – Nem lesz ilyen nagy a szád, ha visszaküldenek a lövészárokba. Lefogadom, hogy ott nem olyan könnyű... – Ott is megtalálom majd a módját – komorodott el Porta. – Igen? Nos, ha így gondolod... - A sofőr végigpergette a paklit, elidőzve egy pillanatra némelyik képnél, megdolgozva Porta idegeit egy-egy izgatott kuncogással, egy-egy hosszan elnyújtott, kéjes sóhajjal. – Pedig jó üzletet csináltál volna velük. Okosabbnak hittelek: végül is ha meguntad őket nézegetni, bármikor továbbadhattad volna őket másnak, jó áron. De ha nem izgatják a fantáziádat, akkor nincs mit tenni. – Várj csak egy percet – fogta meg a kezét Porta. – Hadd vessek rájuk egy gyors pillantást, hogy lássam, valódiak-e, és tényleg olyan jók, mint mondod. Egyszer már megjártam, nem szeretném, ha még egyszer megtörténne. – Hogy esett meg a dolog? – Egy gennyláda eladott nekem harmincöt fényképet. Megmutatta az első négyet, és én elég lüke voltam ahhoz, hogy elhiggyem neki, a többi is igazi. Csak otthon jöttem rá, amikor meg akartam nézni őket, hogy átvertek. Az összes többi fényképen tájak, épületek meg effélék voltak. Nyolc teljes napig nyomoztam a tetű után. De még nem adtam föl, mert két üveg vodkát ígértem Picinek arra az esetre, ha elkapná helyettem. És el fogom kapni egy nap, ebben biztos vagyok. Soha nem felejtek el egy arcot. És ha ráteszem a kezem arra a rohadékra – lehajolt az ablakhoz, és észrevétlenül előhúzott kését elhúzta a sofőr torka előtt –, akkor soha többé nem fog szennyes fényképeket árulni, ezt nekem elhiheted. – Elhiszem. – A sofőr arcán rángani kezdett egy ideg. – Felesleges demonstrálnod. – Gondoltam, jobb, ha tudod. – Azt hiszed, eljátszanám ugyanazt a trükköt? Annyira hülye azért nem vagyok. Ráadásul a barátom vagy. Veled sose tennék ilyent. – Miért nem? – kérdezte cinikusan Porta. – Én habozás nélkül megtenném veled, ha elég naivnak hinnélek. Megtenném bárkivel, aki hagyná, hogy megtegyem. Te meg én, cimbora, mi ketten vértestvérek vagyunk. Amit én megtennék, azt megtennéd te is, ez mindkettőnk számára világos. Úgyhogy mutasd azokat a fényképeket, mielőtt üzletet kötnénk.

95 – Nos, nem t'om... – A sofőr töprengőn megvakargatta a fülcimpáját a slusszkulcs hegyével. – Egyezséget ajánlok: én megengedem neked, hogy végigpörgesd a fényképeket, te pedig adsz nekem egy cigarettát. Csak azért, hogy fogjam. Zálogképpen. – Rendben. A csere megtörtént. Porta alig várta, hogy rátehesse a kezét a fényképekre. Egyenként végignézte őket, kidülledt, nedves szemmel, a sofőr pedig, markában az ópiumos cigarettával, elégedetten figyelte. – Tetszik? – kérdezte közönyösen. Porta nyelt néhányat, megköszörülte a torkát, aztán kinyögte: – Nem rosszak. Néhány egészen dögös. Azt hiszem – tért vissza belé az üzletember –, bármikor bérbe adhatom őket, ha már mindegyiket meguntam. Pici elég bolond ahhoz, hogy egész évi zsoldját felajánlja néhány napnyi élvezetért. Jól van, áll az üzlet. Átadásra került a maradék tizenegy ópiumrúd. Porta a zsebébe tette a fényképeket, a sofőr pedig elővett három köteg bankjegyet. Porta megszámolta a pénzt. A sofőr egyenként megszagolgatta frissen szerzett ópiumos cigarettáit. Jó minőségűek voltak, jól telepakolva anyaggal – már régen látott ilyent. Azon töprengett, nem érné-e meg a pénzt és a fáradságot egyszer jól leitatni Portát, hogy kiszedje belőle, honnan szerezte őket. – Várjunk csak! – kiáltott fel Porta. – Itt száz márkával kevesebb van. – Nem lehet. Ezer van mindegyik kötegben, én magam számoltam meg. – Akkor számold meg még egyszer. A sofőr megtette, háromszor is. Száz márkával kevesebb. Értetlenül megrázta a fejét, de végül átadta a százmárkást. Nem akarta, hogy vacak száz márka miatt ugorjon az üzlet. – Így már jobb. – Porta összegumizta a pénzt, és elgombolta őket egyik zsebébe. – Most pedig halljam a címet, amit ígértél. – Máris mondom. Az Alster mellett van. Egy fehér ház fekete tetővel, nem tévesztheted el. – Rákörmölt valamit egy papírdarabra. – Tessék. Mondd, hogy Rudolf küldött. Rudolf Kleber. Ismernek engem. Egyébként kínaiaké volt a hely. – Nem felejtettek itt egy-két csajt? El tudnék viselni egy kis keleti élvezetet. Állítólag – mondta halálkomolyan Porta – fejen állva is tudják csinálni. – Erről semmit nem tudok, de minden márkádért meg fognak dolgozni, az biz... – Hirtelen megmerevedett. – Vigyázz, jön! Rudolf szemvillantás alatt tökéletes sofőrré változott. Némán, rezzenetlen arccal, egyenes háttal ült a kormány előtt, az ópiumcigarettákat egyetlen ügyes kézmozdulattal egy rejtett zsebbe varázsolta. Porta ellépett az autótól, és szabályos vigyázzállásba vágta magát. Úgy nézett ki, mintha már legalább száz éve nem mozdult volna az őrhelyéről. Csak a szeme járt, az épületből kilépő három férfit figyelte. A feje búbjáig feketébe öltözött Paul Bielertet, az SD Unterscharführert, aki a pisztolytáskáján tartotta egyik kezét, és a kettőjük közt ballagó Ohlsen hadnagyot. Beszálltak az autóba, s a hosszú, szürke Mercedes méltóságteljesen kigördült a laktanya udvaráról. Porta egy pillanatra elmélázott azon, vajon hova vihették a hadnagyot és miért, aztán amint az autó eltűnt a láthatárról, villámgyorsan elhagyta az őrhelyét, és behúzódott az egyik garázsba, néhány olajoshordó mögé, hogy szemügyre vegye a zsákmányát. Végignézte a fényképeket, mohón magába ivott minden egyes buja részletet, majd amikor az izgalma kezdett elviselhetetlenné válni, elrakta a fotókat,

96 elővette a bankjegyköteget, és újra megszámolta a pénzt. Ezután egy másik zsebéből kivette a százmárkást, és a többihez gumizta. Végül mégis méltóztatott visszatérni az őrhelyére, ahol Heide már várta. – Hol az ördögben voltál? – rivallt rá Heide. – Pici már kétszer járt erre, és egyszer sem látott. – Húzz el innen – felelte Porta a tőle megszokott kedvességgel. – Rosszul vagyok, ha a képedet kell néznem. Vannak fontosabb dolgaim is, mint katonásdit játszani. – Pofa be! – kiáltott rá Heide. – Őrségben kellene lenned, és a fenébe, gondoskodni fogok róla, hogy ott is légy! Tőlem kapod a parancsokat, nem te találod ki őket magadnak! – Ki mondta? – gúnyolódott Porta. – Én! – ordította Heide. – Talán nem tudod, de itt járt a Gestapo. Nem csodálkoznék rajta, ha téged kerestek volna. Mondtam neked, hogy kötéllel a nyakadban fogod végezni. – De nem most, pajtás. Jöttek, voltak, mentek, és nem én voltam az, akit magukkal vittek. – Jól van – morogta Heide –, de akkor is elegem van abból, hogy állandóan nekem kell a hátamat tartanom érted. Legközelebb te viseled a következményeket, még az se érdekel, ha lógni fogsz. – Rendicsek. Nekem megfelel. Tudok vigyázni magamra. Porta dudorászva a zsebébe nyúlt, és elővette a fényképeket. Végignézte őket, elég gyorsan ahhoz, hogy felkeltse Heide kíváncsiságát, és elég lassan ahhoz, hogy a másik láthassa, mi van a képeken. Heide egyből elfelejtette minden búját-baját. – Honnan szerezted őket? – kérdezte kíváncsian. – Nem mindegy? – Porta eltakarta a képeket Heide elől. – Semmi közöd hozzá. Heide nyelt egyet. – Hadd nézzem meg őket. – Rendben. Megkaphatod őket egy órára, ha akarod. Heide eléje tartotta a tenyerét; az arcán két vörös folt izzott. Porta még egyszer végigpergette a fényképeket. – Lélegzetelállítóak, nem? Nézd ezeket a dudákat... – Ugyan, gyerünk már, add ide őket! – Szerintem – csigázta tovább Porta –, akkor kellene inkább elvinned őket, amikor rá is érsz megnézni őket. Különben pazarlás lenne, nem igaz? A helyedben a budira vinném őket, és bezárkóznék velük egy-két órára, így legalább senki... Heide arcán kiütött a veríték. – Mennyit akarsz értük? – Semmit. Nem eladóak. – Akkor... akkor mit akarsz értük? – Heide hangja annyira remegett az izgalomtól, hogy alig lehetett érteni a szavait. – Kibérelheted őket, ha akarod. Száz márka az egész csomag egy órára, vagy ha nem kell az összes, akkor darabonként öt márka. – Megőrültél? – Heide hangja rögtön visszatért. – Száz márka egy rakás kivénhedt kurváért? Viccelsz? Porta vállat vont, és eltette a fényképeket üres gázmaszktáskájába. – Senki nem kényszerít. Elballagott, magára hagyva a vágy és sértett méltóság vegyülékétől sistergő

97 Heidét. Nem telt bele két másodperc, Heide ott kutyagolt mellette. – Add ide őket. Tessék, itt a száz márkád. Remélem, tisztában vagy vele, hogy rablás, amit csinálsz! – Nos – tárta szét a karját Porta –, én nem tehetek róla, hogy szexuálisan túlfűtött vagy, és mindenáron szennyes fotókat akarsz bámulni. Heide az izgalomtól és szégyentől fülig vörösen, kikapta a kezéből a fényképeket, a zsebe mélyére süllyesztette őket, és szó nélkül elporzott. Az őrszolgálat végén eltűnt a latrinában, s bő egy órán át senki sem látta. – Magukkal vitték Ohlsen hadnagyot – újságolta az őrszobára visszatérő Portának Barcelona. – Igen? És akkor? – Portát nem hatotta meg a dolog. – Tud vigyázni magára. Egyébként, miért kapták el? – Azt senki nem tudja, az viszont biztos, hogy a fejeseket nagyon begurította az eset. – Nem sokra megy azzal Ohlsen. – Hinka őrjöngött, a segédje pedig állítólag epilepsziás rohamot kapott. Grün Feldwebel szerint többé nem fogjuk látni Ohlsent. Úgy néz ki, hamarosan új századparancsnokunk lesz. – Nyilván valami komoly – szólalt meg a Légiós, aki az imént lépett a szobába, és elkapta a mondat végét. – Láttam, amikor elvitték. Egy SS Mercedessel, aminek a hátsó ülésén Bielert sunyított. Tudjátok, mit jelent ez: IV/2-es ügyosztály. Ők pedig nem foglalkoznak akármivel. – Mit csinálhatott? – tűnődtem hangosan. – Mindig ez a baj a tisztekkel. – Porta unott képet vágott. – Soha nem tudják befogni a szájukat. Mint valami vénasszonyok, kotyognak itt, kotyognak ott, mindenhol és mindenkinek, aki meghallgatja őket. Annyira szeretik hallani a saját hangjukat, hogy az se érdekli őket, ha bajba juthatnak miatta. Kifejezetten szeretik, ha mások kihallgatják a beszélgetésüket, ezért olyan hangosan beszélnek, hogy még akkor is hallod, amit mondanak, ha nem akarod. Közben meg azt hiszik, hogy a mellüket borító bádogok megvédik őket, és senki se nyúlhat hozzájuk, merthogy ők kibaszott tisztek; nem képesek felfogni, hogy amikor Bielert elé kerülsz, már csak egy rakás hús vagy számára. – Disznószart zabáljak, ha még egyszer látjuk Ohlsent – csillogtatta meg gazdag szókincsét Steiner. – Szerintem se fogjuk viszontlátni – bólintott komoran a Légiós. Hirtelen Pici csörtetett be, a szokásosnál jóval zajosabban – szemlátomást balhéra vágyott. Az egyik sarokba lökte a puskáját, Barcelona lábának csapta a sisakját, aztán beleköpött valakinek a csészéjébe. – Mi bajod? – morogta Barcelona. – Megmondom neked, mi bajom! – Pici felüvöltött, akár egy haldokló elefánt. – Az egész őrszolgálatot a villanykerítés mellett töltöttem, egy bigének tettem a szépet... – Mit kerestél te az elektromos kerítés mellett? – kérdezte gyanakvóan Papa. – Fűztem a csajt, már mondtam! – Semmi keresnivalód ott! – tolta le Papa. – Akkor is ott voltam, úgyhogy le van szarva, és kész! – kapta fel a vizet Pici. – És mi történt? – térítettem vissza a tárgyhoz. – Nem akart belemenni a játékba? – De, dehogynem – felelte keserűen Pici. – A gond csak az volt, hogy mielőtt nekiláttam volna, rám jött ez a pisilhetnék. – És?

98 – És rápisiltem... – Esedezőn széttárta a karját. – Pisilt már valamelyikőtök villanyvezetékre? Válaszképpen hangosan röhögni kezdtünk. Pici haragosan összevonta a szemöldökét. – Gondoljátok, hogy olyan mulatságos? Majdnem szénné égtem... ő meg csak állt ott és vihogott, a bugyijával a kezében, én pedig próbáltam elzárni a slagot, de sehogy se sikerült. Jézusom! – Az asztalra csapott. – Ott állt bugyi nélkül, teljesen bezsongva a tyúk, én meg csak hugyálok, mint az állat, és sült virslit csinálok a farkamból! – Roppant kellemetlen – jegyezte meg Porta. – Fogadd részvétem. Tudom, milyen, egyszer velem is megtörtént. Nem azért, mert elektromos kerítésre pisiltem, annyira hülyék azért nem vagyunk, de a helyzet nagyon hasonló volt ehhez... – Most pedig olyan kanos vagyok, mint egy bika! – ordította világgá Pici. – Azt hiszem, segíthetek rajtad – mondta készségesen Porta. – Egy új fényképsorozat, olyan, amilyent még soha nem láttál. Ennél szaftosabbat még soha nem láttam. Száz márkáért a tied lehet egy órára. Amint Heide végzett velük, megkapod őket. Mit szólsz? Pici azonnal elfelejtette a kerítésnél történt incidenst. – Megkaphatom őket hitelbe? – Hitelbe? – bámult rá elkerekedett szemmel Porta. – Hitelbe? – ismételte meg még egyszer, egy elborzadt fél oktávval magasabban. – Mit képzelsz, mi vagyok én? Jótékonysági intézmény? – Jól van, nem kell annyira begurulni – csitította Pici. – Száz márkát mondtál? – Annyit – erősítette meg Porta. – Megszerzem! – Pici az ajtó felé indult. – Megszerzem, esküszöm. Csak nehogy odaadd másnak, mielőtt visszaérnék! – Másolatokat kellene készíteni róluk – morfondírozott Porta. – Úgy az egész laktanyának kikölcsönözhetném őket. – Tizenkilenc éves voltam – mesélte a Légiós –, amikor az első kivégzést láttam. Casablancában voltunk, emlékszem. Az egyik katona, aki már tizenkét éve szolgált a seregben, egyszer csak begolyózott. Fogta magát, és csak úgy kigaloppozott a jóisten tudja, hova. Azt hitte a bolond, hogy épp ő lesz az, akinek sikerülni fog a dezertálás. Azóta persze több száz kivégzést láttam, de az elsőt valahogy nem felejti az ember. – Én csak tizennyolc voltam – mondta Barcelona. – Madridban történt, amikor a Thälmann zászlóaljban* szolgáltam. Le kellett lőnünk egy velem egykorú kölyköt a vágóhíd mögött. Semmit nem csinált a szerencsétlen fickó. Gazdag apja volt, ez volt minden bűne. Tehát lelőttük. Istenem, micsoda mészárlást végeztünk. Senki nem mondta, hogy kell csinálni, és egyikünknek se volt gyakorlata benne. Ellőttük a fél fejét! – Ami engem illet, én nem szoktam tépelődni, ha kivégzésen kell részt vennem. – Heide fölényesen vállat vont. – Szerintem teljesen mindegy, hogy valaki a fal előtt áll vagy a lövészárokban kuporog. Úgyis egyre megy. A háború miatt van ez is, az is. – Emlékeztek még arra, amikor le kellett lőnünk azt a telefonoskisasszonyt? – kérdezte tőlünk Pici, akit mindig vonzottak az efféle történetek. – Az aztán kész kabaré volt! Sven hibájából. Ő meg Stege voltak a hibásak. Úriemberként akartak viselkedni, meg akarták kímélni a tyúkot a felesleges szenvedéstől. És miközben ők ketten szerencsétlenkedtek, a céltábla kereket oldott. – Emlékszem! – Porta rekedt hangon felröhögött. – Fogócskáznunk kellett vele abban a marha nagy épületben...

99 – Gustav meg végig ott loholt mögöttünk, és azzal fenyegetőzött, hogy ha menekülés közben lőjük le a tyúkot, akkor... – Persze, mert annak rendje és módja szerint a szabályzat értelmében eljárva kellett kivégezni, különben Gustavnak több papírral kellett volna bíbelődnie. – Hogy sikoltozott, amikor kicipeltük onnan... – Az a nő gyilkos volt – mondta hűvösen Heide. – Láttam az aktáját Dorn Hauptfeldwebel irodájában. Megölte a legjobb barátnőjét. – Igen, de csak azért, mert a barátnője elcsábította a vőlegényét – tiltakoztam. – A vőlegényét a seggem! Csak lefeküdt vele, meg elszedett tőle mindent. A pasas gazdag volt, emlékeztek? – A jövő héten Fuhlsbüttelben leszünk szolgálatban – szakította meg az emlékek áradatát Steiner. – Úgy intéztem, hogy a betegszobában legyek végig. Már jártam a Feldwebelnél. Két karton cigarettámba került, de megéri. Biztos forrásból tudom, hogy legalább öt kivégzés lesz a jövő héten. – Engem aztán nem izgat – jelentette ki Pici. – Amíg többet fizetnek érte, a fenét érdekli, hogy hány embert kell kivégezni. Én úgy vagyok vele, hogy úgyis megcsinálná más helyettem, miért ne markoljam hát fel én az extra zsoldot? – Pontosan – értett vele egyet Heide. – Különben is katonák vagyunk. Azt tesszük, amit mondanak nekünk. VI. Előzetes letartóztatás A Gestapo egyik irodájában, a Stadthausbrücke 8. alatt Ohlsen egy széles íróasztal előtt ült, Paul Bielerttel átellenben. Ohlsen egy okiratot tartott a kezében. Bielert vastag szivarja füstjét bámulta elmélázva, és elégedetten mosolygott közben. Ohlsen a 123. letartóztatottja volt ezen a héten. Müller Gruppenführer Berlinben kénytelen lesz kifejezni elismerését eme teljesítmény hallatán. Igaz, Müller egy hülye barom. Össze se lehet hasonlítani Heydrich Obergruppenführerrel. Bielert változtatott az ülepe helyzetén. Heydrich. Megölték azok a bolondok. Pedig ő volt a legjobb – olyan főnök volt, akinek Bielert szívesen dolgozott. Intelligens, magabiztos, lelkiismeretlen. Igazi halál angyala. Még Heinrich SS is kétszer megforgatta a nyelvét a szájában, mielőtt szót mert volna váltani vele. És ki tudja, töprengett Bielert, ahogyan azt megtette már többször is, ki tudja, nem volt-e benne Himmlernek és magának a Führernek a keze is a gyilkosságban? Talán önmagukra nézve is veszélyesnek tartották Heydrichet. Kétségtelen, hogy cseppet sem volt kielégítő, ahogyan az ügyet kezelték. Túl sok volt a megválaszolatlan kérdés. Miért, példának okáért, miért nem hagyták életben egyik elkövetőt sem, hogy elmondhassa tettének az okát? Nebe SD Gruppenführer, a tisztogatási művelet vezetője a parancsában világosan kifejtette, hogy nem elfogást, hanem kivégzést akar: „Ne ejtsenek foglyokat. Mindegyiket meg kell ölni, bármi áron. Még ha ehhez meg is kell gyalázni egy templom szentségét. Ha bemenekülnek egy templomba, inkább égessék porig az épületet, de ne hagyják elmenekülni őket.” Az utolsó merénylőt Prágában fogták el. Ellenállás nélkül megadta magát. Különös módon nem lőtték agyon a helyszínen, hanem visszahozták Németországba. Az illető készségesen mesélt volna, de nem adták meg neki a lehetőséget: lelőtték Nebe irodájában. Az újságok szerint öngyilkos lett, amit a legtöbb ember el is hitt. Még a britek is bevették a mesét, a BBC híradásaiból legalábbis ez derült ki.

100 Bielert kihúzta az íróasztala egyik fiókját, és a benne tartott pisztolyra nézett. A fegyverre, amivel az utolsó merénylőt kivégezte Nebe irodájában. Akkor boldog volt, hogy elégtételt vehet, de most már sajnálta, hogy nem hallgathatta ki a férfit. Röviddel az eset után Nebét eltávolították a posztjáról. Heydrich halálát követően kezdett egészségtelenül magabiztos és túlbuzgó lenni, amit fentről nem néztek jó szemmel. Bielert először nem értette a dolgot, de aztán összerakta a mozaikkockákat, és a kialakult képet látva, hogy megelőzze a bajt, gyorsan kérte az áthelyezését. Így került Hamburgba. Heydrich halálának a megtorlásaképpen leégették azt a Prága melletti falut, ahol a gyilkosság történt. A katonai rendőrség hajtotta végre az akciót. A szóbeszéd szerint az SS műve volt, de valójában a drezdai és a lipcsei rendőrök végezték el a munkát. Bielert halkan elnevette magát. Eredetileg a Waffen SS-re akarták bízni a feladatot, de Berger SS Obergruppenführer hevesen tiltakozott az ötlet miatt, mondván, hogy ezzel tönkretennék a cseh és szlovákiai toborzási kampányt. Igaza volt. Az ötlet, hogy felgyújtsanak egy egész falut, Himmlertől származott, és remek szellemi sziporkának tűnt. Egy ilyen borzalmas, és ilyen nagyszabású lépés egymás torkának kellett volna ugrassza az embereket. Egyértelmű volt, hogy megtorlásról van szó, bosszúról, aminek a címzettje a csehszlovák ellenállási mozgalom – Heydrich halála ugyanis az újságok szerint az ő lelkükön száradt. Logikusnak tűnt, hogy egy ilyen gyújtogatás, kivégzés- és akasztássorozat után az emberek szembefordulnak az ellenállási mozgalommal, amely az egészről tehet. A baj csak az volt, hogy a britek szinte azonnal gyanút fogtak. Nem vesztegették az idejüket, világgá kürtölték véleményüket, aminek az lett az eredménye, hogy sok száz cseh és szlovák önkéntes dezertált, és átállt az ellenállási mozgalomhoz. A toborzóhelyiségek kongtak az ürességtől. Heydrichet kivégezték, ez sikerült nekik, de a terv többi része kudarcba fulladt. Azt is lehetne mondani, meditált Bielert, miközben visszatolta a fiókot, hogy visszafelé sült el az egész. Úgy kellett nekik! A figyelmét Ohlsen hadnagyra terelte, aki ezernyi ráncba redőzött homlokkal olvasta a letartóztatási parancsot. Bielert hátradőlt a székében, és önelégülten elmosolyodott a szivar füstfelhője mögött. Jó ötlet volt – ő maga találta ki – megadni a lehetőséget az ilyen entellektüelfélék számára, hogy „megbarátkozzanak” néhány ténnyel, mielőtt a kihallgatás kezdetét venné. Nyugtalanná tette őket, elveszítették a lábuk alól a talajt, és sokkal készségesebben kinyitották a szájukat, csak menthessék a bőrüket. Márpedig Bielert tapasztalata szerint minél többet beszélt valaki, annál nagyobb bajba keverte magát. Türelmesen várt. Ohlsen immár harmadjára olvasta át a dokumentumot, kétségbeesett gondossággal rágta magát végig a sorokon, nehogy bármi is elkerülhesse a figyelmét. Mind ezt tette. Először idegesen végigfutották, csak a fele értette meg, miről van szó. A második nekifutásra már kellőképpen lelassultak ahhoz, hogy felfogják a lényeget, de ekkor még mindig képtelenek voltak elfogadni a tényt, hogy letartóztatták őket. Harmadjára azonban beléjük hasított a tudat, és ettől elvesztették az önkontrolljukat. Bielert tehát türelmesen várta, hogy elérkezzen a pillanat, amikor átveheti az irányítást – addig azonban gondosan ápolt körmeiben gyönyörködött, és élvezte a kitűnő szivar aromáját. Ohlsen hadnagy pontosan úgy viselkedett, mint az átlag. Kínos lassúsággal olvasta a dokumentumot, még mindig nem akart hinni a szemének, de a zsigerei mélyéből előtörő rémület, a tenyerén kiütő hideg verejtékcseppek nem hagyták, hogy illúziókba ringassa magát.

101 A népbíróság elnökének Hamburg, 1943. április 3. Népbíróság. 7. ]. Stadthausbrücke 8 636/43 (52/43-693) Hamburg, Hamburg 2. Letartóztatási értesítés Az Állami Titkosrendőrség kihallgatás céljából Bernt Viktor Ohlsen (született 1917. április 4-én Berlin-Dahlemben, jelenleg hadnagy a 27. páncélos ezrednél) elfogatását kéri. A 27. páncélos ezred jelenleg Hamburgban állomásozik, az Altona laktanyában. Hivatalos kihallgatásra fog sor kerülni nevezett Bernt Viktor Ohlsen megnyilvánulásait illetően. Azzal vádoljuk őt, hogy pánikhangulatot keltett, és szabotázsakciókra, engedetlenségre buzdított másokat, ami által a nyilvános rendet és köznyugalmat veszélyeztette. A tények a következőek: 1943. január 22-én, amikor az ezred a keleti fronton harcolt, a vádlott a következő kijelentést tette egy tiszttársa jelenlétében: „Ha engem kérdezel, a Harmadik Birodalom még az évszázad végét se fogja megérni, nemhogy ezer évig élne. Mindenki tudja, hogy ezt a háborút elveszítettük. Az amerikaiak és az angolok át fogják verekedni magukat a Balkánon és Olaszországon, s magát Németországot is lerohanják, mégpedig hamarosan. Akkor aztán Adolf meg a cimborái beleugorhatnak a saját kemencéikbe, és hamuvá égethetik magukat. Ha engem kérdezel, minél előbb teszik meg, annál jobb.” Nagyjából ezzel egyidőben a vádlott dezertálásra felszólító orosz propagandaanyagot adott egy fiatalabb tiszt kezébe. A felsorolt vétkek sértik a Btk. I. cikkelyének 5. és 9. bekezdéseit. A vádlott letartóztatását és az előzetes vizsgálatot az Állami Titkosrendőrség (Hamburg, Stadthausbrücke 2.) fogja végrehajtani. A letartóztatás és a fogva tartás ellen vádlott a Népbíróság elnökénél fellebbezhet. Dr. Mickert s. k. a Fellebbviteli Bíróság elnöke Ohlsen az okirat végére ért, immár harmadjára. Visszatette a papírlapot az asztalra, és lemondóan Paul Bielertre nézett. – Most mit kellene mondanom? Bielert ráérősen útjára engedett egy füstfelhőt. – Ez, természetesen, csakis magától függ – felelte nyájasan Bielert. –Egy tanácsot azonban adhatok. – Bielert előrehajolt, és a hadnagy felé döfött a szivarjával. – Soha ne felejtse, hogy mi, a Gestaponál, nem vagyunk szellemileg visszamaradottak. Tudjuk, mit csinálunk. Soha nem tartóztatunk le senkit alapos ok nélkül, és soha nem hibázunk. Többszörösen ellenőrizzük a tényeket, mielőtt elmennénk odáig, hogy behozunk valakit. Egy olyan esetben tehát, mint a magáé, a gyanúsított csak ronthat a helyzetén, ha tagad. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy a végén úgyis azt fogja mondani, amit mi hallani akarunk. Elmosolyodott, megint hátradőlt a székben. A szemében, vastag szemüveglencséi mögött, rosszindulatú fény csillogott. – A maga helyében nem sokat törődnék a részletekkel. Ha eljön az ideje, megoldhatja az egészet azzal, hogy választ két lehetőség közül: két lábon hagyja el a szobát, vagy az embereim vonszolják ki, mint egy zsák krumplit. De bárhogy is döntsön, nekem teljesen mellékes. Bármelyik megoldást is választja, addig nem megy ki innen, amíg mindent be nem vallott. Végighúzta az orra alatt a szivart, élvezettel magába itta a pompás illatot. – Persze, alaposan megkönnyíthetné a helyzetet, ha okosan viselkedne. Hogyha

102 hajlandó minden kertelés nélkül kielégítő vallomást tenni, nem kell végigrágnunk magunkat ezen a szemeten – megvetően az asztallapon heverő iratkötegre csapott –, és vélhetően nem fogják két-három hétnél tovább Torgauban tartani. Torgau után, természetesen, vagy egy büntetőezredbe kerül mint közlegény, vagy néhány hónapot egy táborban tölt. Javaslom, jól fontolja meg. Ohlsen hadnagy, látva Bielert elégedett pillantását, összeszedte maradék önuralmát. – Dicséretes ez az őszinte szókimondás – mondta elismerően. – Ami pedig az ajánlatot illeti, figyelembe véve a körülményeket, nagyon csábító. Gondolom, azoknak a szerencsétleneknek a többsége, akiknek ezen a széken kellett ülniük, elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy elhiggye, amit mondott nekik. A helyzet azonban az, hogy én már harmadik éve egy büntetőezrednél szolgálok, de még egyetlen, ismétlem, egyetlen olyan személlyel sem találkoztam, aki két hónapnál tovább életben maradt volna egy FGA-ban. – Maga túloz – válaszolta közömbösen Bielert. – Személyesen is ismerek több személyt, akik végigszenvedték azt a sok megpróbáltatást, mégis életben vannak. Igaz, ők azok közé tartoznak, akik elég értelmesek voltak ahhoz, hogy a közreműködés mellett döntsenek. Nálunk mindenki, aki hajlandó ésszerűen viselkedni, tisztességes bánásmódban részesül. Őszintén, hadnagy, nem sok választása van. Egyébként nem értem, ha mások előtt olyan szabadszájúan beszélt, nekem miért nem hajlandó elmondani, ami ott elhangzott. Elegendő bizonyítékom van ahhoz, hogy amennyiben nem hajlandó együttműködni velünk, kivégeztessem. Efelől biztosíthatom. – Kézbe vette a tollát, és hegyével a hadnagy felé döfött. – Amikor kivégzésről beszélek, azt úgy értem, hogy lefejezés. Látott már valakit lefejezni, hadnagy? Nem valami egészséges élmény, még a nézők számára sem. Maga még nem is sejti, milyen könnyen elvesztheti a fejét... De bárhogy is döntsön, ne próbálja meg alábecsülni a Gestapót. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy hála hírszerző szolgálatunk hatékonyságának, még azt is tudjuk, álmukban mit beszélnek az emberek. Az embereim mindenhol ott vannak. És őszintén megmondom, a legtöbbjük meglehetősen gátlástalan. Engem nem érdekel, honnan jöttek, hogy tábornokok-e vagy prostituáltak, hogy egy partin ismertem meg őket vagy egy koszos bisztró vizeldéjében; nem, mindaddig, amíg végzik a munkájukat. Ha szükségét érezném, hadnagy, röpke két hét alatt összeállíthatnám egész eddigi életének a történetét, kezdve a születése pillanatától. Még olyan részletekkel is szolgálhatnék, amiket magának nem áll módjában ismerni. Sőt, merem mondani, akár azt is ki tudnám deríteni, milyen színe volt az első cuclinak, amit a szájába nyomtak. Ohlsen hadnagy mondani akart valamit, de Bielert nem hagyta szóhoz jutni. – Még valamit, mielőtt átadnám a szót. Hamarosan úgyis annyit beszélhet, amennyit csak akar. Hadd mondjam el a legfontosabb tényeket, ha már úgyis a birtokomban vannak. Tudjuk például, hogy az embereinek gyakran beszélt árulásról, szabotázsról és dezertálásról. A Führer nevét megbecstelenítette, és tiltott irodalmat olvasott, tárgyalt, gondolok itt különösen a Nyugaton a helyzet változatlanra, melyből gyakran idézett hosszú passzusokat. Mindez csúnyán sérti a 91. paragrafust. Mindezeken túl, a felesége hajlandó további áruló megnyilvánulásairól is tanúvallomást tenni. Túlságosan is sok szól maga ellen, hadnagy, semmi értelme dacolni velünk. Miért nem fogja a tollat, és ír vallomást? Így néhány óra alatt túl lehetnénk az egészen. Egy-két hétig a pincében hűsölne, aztán eltöltene vagy hat-nyolc hetet Torgauban. Utána pedig jönne a büntetőezred. Meg lenne fosztva a rangjától, ez természetes, de legalább életben maradna. – Elmosolyodott. – És a

103 jövőben remélhetőleg nem jártatná feleslegesen a száját. – Mindez olyan jutányosnak hangzik – mormogta Ohlsen. – Egyvalami aggaszt csak: milyen garanciát kapok arra, hogy minden úgy fog történni, ahogy ígérte nekem? Nem egy olyan esetről hallottam, amikor ennél kevesebbért is agyonlőttek valakit. – Az ember sok mindent hall – legyintett Bielert. – Ahogy manapság nem ajánlatos túl sokat beszélni, úgy túl sokat hallgatni sem szabad. Ami pedig a garanciát illeti, attól tartok, olyannal nem szolgálhatok, tekintve, hogy nem én leszek az, aki az ítéletet hozza. De ha ez megnyugtatja, nagy tapasztalatom van a magáéhoz hasonló ügyekben, így tudom, miről beszélek. Különben is az ítéleteket nekem kell jóváhagyni, úgyhogy lehetőségem van módosítani rajta, amennyiben jónak látom. Ha úgy találom, hogy egy bíró túlságosan elnéző volt, akkor az én feladatom koncentrációs táborba küldeni mind őt, mind az elítéltet. Ugyanígy, ha akarom, széttéphetem az ítéletet, és szabadon engedhetem a letartóztatott személyt. A kulcskérdés itt is az, mennyire volt hajlandó együttműködni az illető. Folyamatosan szükségünk van új emberekre, ezért mindig különleges bánásmódban részesítjük azokat, akik hajlandóak együttműködni velünk. Pillanatnyilag legszívesebben a parancsnokáról, Hinka ezredesről hallanék részleteket. De van egy Brockmann nevű lovassági kapitány is, akit, hogy őszinte legyek magához, boldogan megkurtíttatnék egy fejjel. Talán – ült fel egyenesen a székében – mégis inkább a maga ügyével kellene kezdenünk. Valljon be mindent, töltse le az idejét Torgauban, és ígérem, hogy három hét múlva megint a századánál lesz, jelenlegi rangjában. Úgy intézzük, hogy társai semmiképp ne foghassanak gyanút. Ott aztán hamar bebizonyíthatja nekem, hogy megbánta múltbéli hibáit. Nem mintha bárkit is kényszeríteni akarnék, hogy szándéka ellenére együttműködjön velünk. A maga döntése. Ohlsen cinikusan elmosolyodott. – Mindez nagyon szép – szólalt meg –, de van egy kis gond: egyetlen vádpontban se szándékozom bűnösnek vallani magam. Bielert sóhajtott. – Ah, hadnagy, azt hittem, sokkal intelligensebb ennél. Maga fejjel rohan a falnak! Hogy tagadja-e a bűnösségét vagy elismeri, az teljesen lényegtelen. Itt a személyén van a hangsúly. Semmi bajom magával, mondhatni a véletlenen múlt, hogy éppen magát hoztuk be. Lehetett volna bárki más is a családjából, vagy akár az egész családját is begyűjthettük volna, ha szükségesnek látjuk. Nekem azonban nincs szükségem mindannyiukra, nekem épp elég egy személy. Egy személy Németország minden családjából. Ez a cél. Ohlsen megmerevedett. – Attól félek, nem tudom követni. Mi köze állítólagos lázadó magatartásomnak a családomhoz? Bielert kipöccintette a szivarcsonkot az ablakon, aztán kotorászni kezdett a papírok közt. – Semmi – felelte. – Igazán semmi. Én csak arról beszéltem, hogy ülhetne akár az apja, a bátyja vagy a nővére is ebben a pillanatban a maga helyén. A puszta véletlenen múlt, hogy pont magát választottuk ki, de letartóztathattuk volna az apját is. – Szívélyesen Ohlsenre mosolygott. – Milyen alapon? – kérdezte fagyosan Ohlsen. Bielert a papírjaiba mélyedt. – 1941. április 26-án – olvasta fennhangon –, néhány perccel tizenegy óra előtt

104 politikáról beszélgetett két barátjával. A beszélgetés során a következő kijelentéseket tette: többé már nem hisz a náci győzelem lehetőségében, továbbá, hogy az állam egy agyaglábon dülöngélő bálvány. A maga szemében ez talán nem is olyan nagy bűn, hadnagy de meg lenne lepve, ha tudná, mi mindent ki tudunk hozni ennyiből is, ha nagyon akarjuk! Aztán, persze – egy másik papírt húzott elő –, itt van a maga bátyja, Hugó. Jelenleg a 31. páncélosezrednél szolgál Bambergben. Róla is vannak adataink, tudjuk, hogy több alkalommal is érdekes megjegyzéseket tett a Harmadik Birodalmat irányító személyekre. Őt is minden további nélkül meghívhatnánk egy csevegésre. De a nővéréről se feledkezzünk meg! – Kiválasztott egy harmadik papírlapot, végigpásztázta az ujjával. – Megvan. Nővér a Légierő egyik olaszországi kórházában. 1941 szeptemberében egy kórházhajón dolgozott Nápolyban. Ugyanennek a hónapnak a tizennegyedik napján a kedves nővére azt mondta, hogy Herr Hitlert tartja felelősnek... lássuk csak... „ezért a sok szégyenletes és értelmetlen vérontásért...” Bielert összegyűjtötte a papírokat, majd a hadnagyra szegezte tekintetét. – Látja, hát így van ez. Hasonló jellegű adatokkal rendelkezünk gyakorlatilag minden állampolgárról, akinek van nyelve, hogy beszélhessen vele. Itt van például – egy vaskos aktára mutatott – a Propagandaminisztérium egyik magas rangú hivatalnokának az ügye. Valaki ilyen felelősségteljes pozícióban van, és képtelen tartani a száját a szeretője előtt! Szerencséjére elég értelmes volt ahhoz, hogy rögtön felajánlja szolgálatait, amint megvádoltam. Nagyon hasznos lehet a számomra. Már régóta rajta tartom a szemem dr. Goebbelsen és papírkosár-minisztériumán! Tudja, hadnagy, én magasra célzok... Elnevette magát, aztán leseperte a kabátjára hullt hamut, és megigazította a csomót a nyakkendőjén. – Különös humora van – jegyezte meg száraz hangon Ohlsen. Bielert szeme résnyire szűkült. – Nem érek rá jól humorizálni, hadnagy. A munkám túl komoly ahhoz, hogy efféle frivolitásokat megengedhessek magamnak. Teszem, amit tennem kell, és ez a nap huszonnégy órájára igénybe vesz. Az egész ország biztonsága az én és a kollégáim vállán nyugszik. Fontos küldetésünk van: a társadalom jóléte érdekében ki kell irtanunk a soraiból mindazokat, akik képtelenek beilleszkedni. Remélem, egyetért abban, hogy nem nevetség tárgya a tevékenységünk. – Nem, nem mondhatnám – dörmögte Ohlsen. – Hm. – Bielert gyors egymásutánban megropogtatta az ujjperceit, aztán türelmetlenül dobolni kezdett az asztalon. – Nos, nem vesztegethetek több időt magára, hadnagy. Írja alá a nyilatkozatot, és nem fogom háborgatni lehetetlen családja többi részét. Megérdemelnék, hogy rács mögé kerüljenek, de mint mondtam, nem zárathatom be Németország minden lakosát. Egyvalaki minden családból, ez az, ami kell nekem. Reinhard Heydrich ötlete volt, és mint a legtöbb ötlete, ez is zseniális. Várja csak meg, míg véget ér a háború, hadnagy. Eljön a nap, amikor Európa minden lakója tisztelgésre fogja emelni a kezét, ha egy SS-tiszt elmegy mellette az utcán. Ahogy Japánban teszik, tudja. Japánban voltam néhány hónapig, és mondhatom, felüdítő látogatás volt. Holland és angol tisztek borultak térdre japán uraik előtt. – Kényelmesen hátradőlt bőr karosszékében, apró, finom kezét a szék karjára tette. Ohlsen megborzongott. Már csak két fényes tollú, kövér varjú hiányzott a támla széleiről, hogy a szék ördögi trónná változzon, Bielert pedig a Grimm-mesék mélyéről előrántott szörnyeteggé. Elfordította a fejét, kinézett az ablakon. Egy gőzhajó kürtölt az Elbán gyászosan

105 rekedt hangon. Az ablakpárkányon két galamb billegett ide-oda, a háttérben ernyedt horogkeresztes zászló lógott egy rúd végén. Lent, az utcán egy egész sirálysereg marakodott egy darab kenyérhéjon. Ohlsen elkapta a tekintetét. Nem bírta elviselni a sirályok látványát azóta, hogy a Földközi-tengeren megtorpedózták a hajójukat. Sebesülten feküdt a fedélzeten, és tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy egy csapat kiéhezett sirály kivájta a haldokló kapitány mindkét szemét. Attól a pillanattól fogva gyűlölte a sirályokat. A ragadozó madarak – a varjú, a sas, de még a patkány és a hiéna is – legalább megvárták, hogy az áldozatuk meghaljon, mielőtt széttépik. Nem a sirályok. A sirályok kivájták az élő áldozat szemét. Ohlsen úgy gondolt rájuk, mint a madárvilág Gestapójára. Ismét Bielertre nézett, erre a hajlott hátú, jelentéktelennek tűnő, ám mégis olyan félelmetes és leírhatatlanul gonosz férfira, és Bielert hirtelen sirállyá változott a szemében; egy még meleg testen kuporgott, és véres szemgolyókat tömködött csámcsogó szájába... Ohlsen a töltőtollért nyúlt. Úgy írta alá a nyilatkozatot, hogy még csak rá se nézett. Már semmi nem érdekelte. És, mellesleg, a vád igaz volt. Sokkal keményebb dolgokat is mondott a Führerről, mint amit Bielert felsorolt neki. Lehet, hogy végül is egy jó ügyért fog meghalni. Csak legalább tudhatná, ki volt az, aki beárulta. Ha tudná, és valahogy üzenhetne Portának meg a Légiósnak, hogy álljanak bosszút helyette, akkor sokkal könnyebben nézne a dolgok elé. Paul Bielert egy halk morgással előrehajolt, és átvette a papírt. Megnézte az aláírást, bólintott, aztán Ohlsen elé tartott egy doboz cigarettát. – Úgy! Túl van rajta, és nem is volt olyan bonyolult. Nem igaz? Ohlsen nem szólt. Nem volt mit mondania. Húzhatta volna az időt, letagadhatott volna mindent, de mit ért volna vele? A Gestapóval szemben az egyén semmit nem tehetett. Tíz perccel később két SD Unterscharführer jött be a szobába. Egyikük Ohlsen vállára tette súlyos tenyerét. – Egy kis kirándulásra visszük, hadnagy. Élvezni fogja. Harsogva felnevettek. Bock Unterscharführer nagy viccmester hírében állt. Ohlsen ellenkezés nélkül követte őket. Az autóban Bock előreült, a sofőr mellé, ahonnan folyamatosan kommentálta a látnivalókat, akár egy idegenvezető. Végighajtottak a Mönckebergstrassén, át az Adolf Hitler téren, egy bombatölcsér miatt az Alster felé kerültek, aztán elhaladtak a Négy Évszak Szálloda előtt, átvágtak a Gänsemarkton, végigmentek a Zeughaushallén, aztán ki a Reeperbahnra. A Reeperbahn zsúfolt volt, tele emberekkel, akiknek nem volt jobb dolguk, mint egyik bártól a másikig sodródni, és közben egyre részegebbé válni. – Kár, hogy ennyire sietünk – mondta Brock. – Beugorhattunk volna valahova meginni egy pofa sört. A Kleine Maria Strassén hosszú sor kígyózott. – Arra várnak, hogy kipróbálhassák az új kurvákat – fordult hátra, Ohlsen felé Bock. A hadnagy úgy tett, mintha meg se hallotta volna. – Most telepítettünk ide belőlük vagy húszat. Állunk szolgálatára! Nekem ne mondja senki, hogy a Harmadik Birodalom nem elég jól szervezett. Árulja el nekem, hadnagy, gondolkodott maga valaha is azon, hogy mi a nemzetiszocializmus? – Ohlsen elfordult tőle, kifejezéstelenül az utcát bámulta az ablakon át. – Nos, akkor megmondom magának én – folytatta Bock. – A nemzetiszocializmus a kommunizmus első és egyetlen működő formája. Ohlsen lassan a férfira irányította a tekintetét. – Ezt meg hogy találta ki? – kérdezte fáradtan.

106 Bock felnevetett. Végre sikerült felkeltenie Ohlsen figyelmét! – Nos, én azt szoktam mondogatni, hogy ami nálunk van, az nemzetikommunizmus. Németet akarunk csinálni mindenkiből. Akinek nem elég szép az orra, nem megfelelő típusú a haja vagy az arcbőre, attól megszabadulunk. Én ennek így is kell lennie, nem? Hiszen nem germánok! Az oroszok már nem ennyire válogatósak. Őket nem érdekli, hogy nézel ki, ők megelégednek azzal, hogy a válladra csapnak, és kijelentik, mától fogva bolsevik vagy. Nekik elég ennyi is. Semmi nemzeti öntudat. Azért el kell ismernem, bizonyos dolgokat sokkal jobban csinálnak, mint mi. Vegyük például a papokat. Nálunk szabadon kószálhatnak, még horogkeresztet se kell varrniuk a ruhájukra. Odaát fellógatják őket, mintha bűnözők lennének. Azt mondom, nekünk is ugyanezt kellene tenni velük, mert másképp csak bajt csinálunk maguknak, ha érti, mire gondolok. Ezek a papok erősebbek, mint hinné. Az emberek vevők az ilyesmire, a sok szemfényvesztésre meg ceremóniára. Ami engem illet, én csak hivatalos ügyben szoktam templom közelébe menni. Felnevetett, és a sofőr vele együtt nevetett. – Miért? – kérdezte jóindulatúan Ohlsen. – Olyan sok minden szárad a lelkiismeretén? Bock a Königin Allee romokban heverő temploma felé nézett. – Semmi baj a lelkiismeretemmel, uram. Én soha nem tettem mást, csak parancsot teljesítettem. Tettem, amit mondtak. Nem áll módomban felülbírálni a parancsokat, és nem vonhatom kérdőre azt, aki kiadta. Úgyhogy engem semmiért nem hibáztathat. Az autó befordult a főparancsnokság bejárata elé. Az egyik őr odajött, és lehajolt a sofőrhöz. – Honnan és hova? – Gestapo IV/2A, Stadthausbrücke 8. A helyőrségi fogházba megyünk. – Kérem az engedélyüket. Az őr Ohlsenre sandított. Ez se fog többet hátsó ülésen utazni, a szerencsétlen – olvasta ki a tekintetéből a hadnagy. Az őr az autó mögé került, hogy ellenőrizze a rendszámtáblát. Dacosan tisztelgett Ohlsennek. A méretes Mercedes behajtott a laktanya udvarára. Ohlsen a tekintetével elkapott egy csoport fehér zubbonyos tisztet, akik a kaszinó széles lépcsőjén igyekeztek felfelé. Ő is járt ebben a kaszinóban, rég elmúlt, boldogabb napokban, melyekre már szinte nem is emlékezett. Átgurultak a téren, és megálltak a fogház előtt. Bock ismét felnevetett. – Megérkeztünk, hadnagy! Ötcsillagos szálló, minden a maga kényelmét szolgálja: külön fürdőszoba, puha ágy, mi többet kívánhat magának az ember? Ne aggassza, hogy az ajtók zárva vannak. Nem azért tartják őket úgy, hogy a lakók ne tudjanak kimenni, hanem azért, hogy mások ne tudjanak bemenni... Megnyomta az ajtófélfára szerelt gombot, mire valahol az épület belsejében felberregett egy csengő. Pillanatokkal később súlyos léptek csattogása hallatszott, aztán egy kulcs fordult meg a zárban. Egy Obergefreiter nyitott ajtót. Bock úgy jelentette be Ohlsen megérkezését, mintha a hadnagy maga Sába királynője lett volna, az Obergefreiter pedig olyan flegmatikus hallgatással írta alá a papírokat, mintha egy láda konzervet vett volna át. – Hentesáru? – kérdezte tömören, mikor visszaadta a hivatalos nyomtatványokat. – Ki tudja? – nevetett Bock. Tisztelgett, és azzal sarkon fordult, ott hagyva Ohlsent a vasajtó kellemetlenebbik oldalán. A hadnagyot egy irodába vezették, ahol egy tüzérségi Stabsfeldwebel terpeszkedett széles, kopár íróasztala mögött. Köpcös, kopasz férfi volt, hordónyi

107 mellkassal, előreugró homlokkal, apró gombszemekkel. Ráérősen olvasta végig Ohlsen papírjait, vagy azért, mert gondot jelentett számára az olvasás, vagy mert élvezte saját fontosságát egy megbecstelenített tiszttel szemben. – Államellenes bűncselekmények – döcögtette végig vaskos ujját a soron. – Államellenes bűncselekmény! – Megvetően végigmérte Ohlsent. – Nem szeretem azokat, akik bűncselekményeket követnek el az állam ellen. Szívesebben foglalkozom igazi csibészekkel, mint a magához hasonló söpredékkel. Az ember megbízhat egy zöldben, de egy vörösben sose. Még a sárgákat is jobban viselem, mint a vöröseket. Lehet, hogy az őrületbe kergetnek a bibliáikkal, de legalább nem kevernek bajt. Maguk azonban... maguk idióták, akik sose tanulnak. Szélmalomharc – mondta becsmérlően. – Ez az, amit maguk csinálnak. Szélmalomharcot vívnak. Most pedig – váltott hivatalos hangnemre – ürítse ki a zsebeit, rakjon mindent az asztalra. Amikor azt mondom, hogy mindent, azt úgy is értem. Azt is, amit feltömködött a seggébe. Nem ma születtem, tudja, láttam már magához hasonlót nem egyet. Úgy... – morogta – tegye szépen az asztalra őket. Szépen! Balról jobbra, egyenes sorban. Igazítsa őket az asztal széléhez. Hagyjon köztük kétujjnyi távolságot. Öngyújtót és cigarettát a jobb szélére, pénzt a balra... és gyerünk, mozgás, nem érek rá egész nap. Háború van, ha nem tudná! Ohlsen hadnagy hátrált egy lépést, s szomorúan végigmérte az asztal szélén felsorakoztatott holmikat: öngyújtó, töltőtoll, karóra, pipa, notesz, meg más apróságok, amelyek minden férfi zsebében megtalálhatóak. A sor bal végén harminckét márka és hatvanhét pfennig. Stahlschmidt Stabsfeldwebel lajstromba vett minden egyes cikket, aztán egyenként felcímkézte őket. Ohlsen hadnagy noteszára egy vörös csillag volt tűzve, egy orosz komisszár kokárdája, emlék Harkovból. Stahlschmidt szitkozódva letépte, a padlóra hajította, és erőteljesen megtaposta. – Nem tűrünk meg itt efféle szemetet. Ez már önmagában államellenes bűncselekmény! Kárörvendően Ohlsenre nézett. Elérkeztek ahhoz a ponthoz, amikor a hadnagyot meg kellett fosztani a kitüntetéseitől és az egyenruhájától. Stahlschmidt mindig ezt a részt élvezte a legjobban. Megnyalta húsos ajkait, izzadt tenyerét beletörölte a nadrágjába, és közben félig lehunyt szemmel Ohlsent méregette. Ez, állapította meg, nem lesz nehéz eset – igaz, a tapasztalat azt mutatta, hogy nem szabad hinni az első benyomásnak, az őrizetesek gyakran a legváratlanabb módon reagálnak. Reagálni azonban mindenki reagált valahogy, és a Stabsfeldwebel akkor örült a legjobban, ha sikerült kellőképpen kétségbe ejtenie vagy feldühítenie egy foglyot ahhoz, hogy az rátámadjon. Ekkor, és csakis ekkor élvezhette a pozíciója örömeit; ekkor, és csakis ekkor indíthatott ellentámadást. Stever Obergrefreiterrel, ezzel az emberi Mount Everesttel az ajtóban – lelkes közönség és jó úttorlasz volt –, az önvédelem ürügyén Stahlschmidt minden gondját-idegbaját levezethette a boldogtalan őrizeteseken. Még mindig Ohlsent vizslatva kezébe vette hosszú, vékony lovaglópálcáját, és elgondolkodva a lábát kezdte csapkodni vele. Alig néhány napja történt az az eset 123. gyalogsági ezred parancsnokával, akit szabotázzsal vádoltak. A férfi katonás fegyelemmel tűrte a sértegetések és durva bánásmód áradatát, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem parancsolta neki, hogy vesse le az egyenruháját. Az ezredes erre elvesztette a fejét, és teljesen hisztérikussá vált. Ez váratlan bónusz volt Stahlschmidt számára. A Stabsfeldwebel vastag, nyáltól csillogó nyelve végigszaladt az ajkain. Micsoda szánalmas figura volt az ezredes!

108 – Lehet, hogy tiszt és egy egész ezred parancsnoka – mondta neki gúnyosan –, és tetőtől talpig bádoggal van kirakva, meg kék vér csörgedezik az ereiben, de maga az én szememben akkor se több egy tetves gazembernél, aki megszegte a törvényt, és ezért büntetést érdemel! És ha megéli, kiviszik az udvarra, és agyonlövik, és senkit sem fog érdekelni, hogy a büdös vére olyan kék, mint a... Az ezredes erre kirobbant. Stever Obergefreiter, aki szokása szerint az ajtóból figyelt, előrehajolt, és szakszerűen az ezredes veséjébe csapott a puskatussal. Az őrizetes, elvesztve az egyensúlyát, nekiesett az erre váró Stahlschmidtnak. Néhány pillanatig oda-vissza lökdösték, egyikük a gyomrát öklözte, a másik a puskával püfölte a hátát, mígnem az ezredes, megragadva az alkalmat, ki nem ugrott az ajtón, és pipaszár lábain, egy szál ingben végig nem rohant a folyosón. Sokáig hajkurászták, de végül Greinert, ismertebb nevén a Keselyű segítségével elkapták. Miután Greinert és Stever közrefogták a rúgkapáló ezredest, Stahlschmidt elővette a pisztolyát, az őrizetes kezébe nyomta, és arra kényszerítette, hogy szétlője a saját fejét. Az ezredes csúnyán halt meg. Hisztérikusan könyörgött és zokogott, bármit hajlandó lett volna odaadni nekik az életéért, a végén még a feleségét és a lányait is felajánlotta nekik szabad prédának. Stahlschmidt nevetett, amikor az ezredes ujjával meghúzta a ravaszt. Természetesen, nem lehetett elvárni minden őrizetestől, hogy ilyen remek műsort adjon, ahogyan öngyilkos se lehetett mindegyik, de ahogy elnézte Ohlsen hadnagyot, Stahlschmidt úgy érezte, ennek a fiatalembernek az esetében van remény egy kis mókára. Megköszörülte a torkát, izgatottan nyelt egyet. – Az őrizetes most leveszi a ruháját, és elhelyezi őket a két széken. Alsóneműt a bal oldalira, a többit a másikra. A csizmát a két szék közé. Megint megköszörülte a torkát, várt egy másodpercet, aztán felemelte a tekintetét, hogy megnézze, miként reagált az őrizetes. Mélységes bánatára a hadnagy nekilátott eleget tenni az utasításnak. A szája körül talán valamivel mélyebbek lettek a ráncok, és a tekintete mintha még halványabbá vált volna, de nyilvánvaló volt, hogy ez az ember nem fog könnyen megtörni. A Stabsfeldwebel jól ismerte ezeket a jeleket; olyan őrizeteseken látta őket, akiknek már se kedvük, se energiájuk nem volt küzdeni a rendszer ellen. Ezek voltak a legunalmasabb rabok. Mindent megtettek, amit mondtál nekik, szó nélkül tűrték a sértegetést és a verést, csak ültek a cellájuk mélyén, és várták, hogy kihallgassák és perbe fogják őket, és elvegyék az életüket. És közben a szempillájuk se rezdült. Ez ingerelte a legjobban a Stabsfeldwebelt. Mert ha valakit semmi nem tud kihozni a sodrából, az sérthetetlen, és aki sérthetetlen, azzal nem tudsz szórakozni. Gúnyolhatod, kötekedhetsz vele, megalázhatod, amennyire csak akarod, de csak az idődet vesztegeted, és saját magadat húzod fel – olyan, mintha egy téglafalat sértegetnél, és azt várnád el tőle, hogy mérgében összeomoljon. Ohlsen hadnagy lassan, fáradtan kigombolta a zubbonyát, és a szék támlájára terítette. – Gyorsabban, a mindenit! – rivallt rá Stahlschmidt. – Nem az esküvőjére készül! A hadnagy engedelmesen levette az ingét és az alsóját, közömbösen a székre hajította őket. Stahlschmidt sárga fogaival harapdálni kezdte vastag alsó ajkát. Majd meglátjuk, ha a parancsnok elé kerül! Az majd felrázza a letargiájából. Ott majd megtanítják kesztyűbe dudálni. Ott aztán... Ohlsen hadnagy levetette a csizmáit, és ott állt meztelenül a két szék között. Stahlschmidt hátrébb lépett, hogy szemügyre vegye. Gúnyosan lebiggyesztette az

109 ajkát. – Milyen szánalmas látvány! Ugye, Stever? – Milyen undorító látvány. Van valami visszataszító a meztelen testben. Nem is nézett ki olyan rosszul az egyenruhában, azzal a sok édes kis medállal, de higgye el nekem, ha most láthatná magát, szégyenében elbujdosna és meghalna. Nézzen csak végig magán! Nézze azokat a csontos térdeket! Nézze azokat a szőrös lábakat! A karomban végződő lábujjakat! Jézusom, magát kitömve kellene mutogatni egy múzeumban! Steverre kacsintott, majd körözni kezdett a hadnagy körül, és időnként a pálcájával a férfi testébe döfött. Ohlsen türelmesen tűrte, mintha a Stabsfeldwebel egy gyerek lett volna, akinek a csintalanságain legfeljebb mosolyog az ember. – Jól van! – Stahlschmidt lefékezett. – Gyerünk, lefeküdni a földre, és tíz fekvőtámasz! Nehogy csalni merjen! Stever, gyere ide, és kukkants bele a seggébe, nem rejteget-e ott valamit. Stever Obergefreiter készségesen elhagyta az ajtó melletti posztját, és a hadnagy mögé sétált. Kivárta a pillanatot, amikor Ohlsen, befejezve az előírt tíz fekvőtámaszt, fel akart tápászkodni, és a lábával jó erősen meglökte a férfi tomporát. Stahlschmidt mindent megtett annak érdekében, hogy a szoba másik vége felé repülő hadnagy nekiessen – elég lett volna egy érintés, hogy kijelenthesse, az őrizetes rátámadt –, de bosszúságára Ohlsennek sikerült elkerülnie őt. Ohlsen felegyenesedett, és türelmesen megállt az egyik szék mellett, újabb abszurd parancsot várva. Üres tekintettel meredt a Stabsfeldwebelre, szinte átnézett rajta. Stahlschmidt vett egy mély lélegzetet, hogy megnyugtassa magát. Ha ez az arcátlan őrizetes továbbra is így viselkedik, még megkeserüli. Gyakorlatilag Stahlschmidt volt az, aki a börtönt irányította: a parancsnok hébe-hóba tett ugyan egy ellenőrző körutat, de Stahlschmidt volt az, aki a döntéseket hozta, és az őrizetesek ellátásáról „gondoskodott”. Bármit is tett, Rotenhausen őrnagy szemet hunyt felette, és mindaddig, amíg Stahlschmidt kellőképpen körültekintő maradt, rábízta a dolgokat. Egyiküknek se hiányzott egy központi vizsgálat. – Rendben! – Stahlschmidt a két szék felé lépett. – Az öv és a nadrágtartó itt marad. Nem akarjuk, hogy kísértésbe vigyék, ha magára marad a cellában. – Ohlsen arcához nyomta a fejét, és kacsintott. – Ebben a létesítményben nem szoktak öngyilkosok lenni a rabok... hacsak én nem intézem úgy, hogy azok legyenek. Ezt ne felejtse. Látom magán, leghőbb vágya véget vetni nyomorúságos életének, mielőtt még a bíróság előtt felelnie kellene tetteiért. Tudom, hogy szeretné megfosztani a társadalmat még a bosszúállás örömétől is. Tudom, mert ismerem a fajtáját. Azt hiszi, megúszhatja a dolgait fizetés nélkül? Nos, nem fogja. Azért vagyok itt, hogy gondoskodjak erről. Összedörzsölte két idomtalan kezét, majd tett egy kört Ohlsen körül. – Vagy Torgau lesz, vagy Glatz. Valamelyik a kettő közül. Remélem, Glatzba kerül. Te is, Stever? Glatzban Remlinger ezredes neveli a rabokat. Ő aztán tudja, hogyan kell bánni a magához hasonlókkal! Tudja, hogyan kell megtörni magát, alázatra tanítani. Olyan rendet tart azon a helyen, hogy még az öreg Fritz* is belesárgulna az irigységbe. Láttam a maguk halált-vagy-dicsőséget fiúkáit, egyenesen a lövészárokból, teli kitüntetésekkel, és hallottam őket kutyakölyökként nyüszíteni másnap. Fel-alá fogják járatni magát a lépcsőkön, négykézláb. Felfogja, mit jelent ez? Úgy bánnak majd magával, ahogy megérdemli, úgy, mint egy kutyával. Mivel a hadnagyot még mindig nem sikerült kizökkentenie egykedvű hallgatásából, taktikát változtatott. – Ugyanakkor lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nem Glatz lesz és nem Torgau.

110 Ki tudhatja? Lehet, hogy a vágódeszka lesz... Egyszer láttam, amikor csinálták egy fickónak. Csak egyszer, és épp elég volt. Csupa vér volt minden, pfuj! Nem mindig sikerül az első ütésre eltalálni a nyakat... Halvány, önkéntelen mosoly suhant át Ohlsen arcán. Stahlschmidtnek úgy tűnt, rajta nevetett; elnézően, mint aki egy gyerek túlzásait hallgatja. Stahlschmidt megmerevedett. – Jól van, elég a beszédből! Vegye vissza a ruháit, szaporán, mielőtt még elvesztem a türelmem. Elfoglalt ember vagyok, rengeteg tennivalóm van még. Magának könnyű, maga egy senki, nincs felelőssége, nekem viszont teljesítenem kell a rám bízott feladatokat, nem lóghatok itt egész nap, hogy tündérmeséket mondjak a magafajtának. Ohlsen hadnagy magára kapkodta a ruháit. Most, hogy elvették tőle a nadrágtartóját és az övét, fél kézzel fognia kellett a nadrágját. A nyakkendőjét is vissza akarta venni, Stahlschmidt azonban hevesen elrántotta tőle. – Tilos a nyakkendő! Mit képzel, hova jött? Divatbemutatóra? És gombolja be rendesen a zubbonyát, nem tűröm a hanyagságot a börtönömben! A hadnagy csendesen összehúzta magán a zubbonyt, és begombolkozott. Stahlschmidt kegyesen bólintott. – Így már jobb. Látom, gyorsan tanul. Még a végén sikerül embert faragnunk magából! Meg lenne lepve, ha tudná, hány érkezett ide úgy, mint maga, és távozott igazi katonaként. Úgy! Egy kis tornagyakorlat, mielőtt elfoglalná a celláját. Karokat a magasba, helyben ugrálás. Rajta! Ohlsen felemelte a karját, és ugrálni kezdett. A nadrág, persze, az első néhány mozdulat után a bokájáig csúszott. Stahlschmidt és Stever hátravetették a fejüket, és hahotázni kezdtek. Ohlsen folytatta az ugrálást, mint aki észre sem vette, mi történt, s így nincs tudatában annak, mennyire nevetséges látványt nyújt. Stahlschmidt abbahagyta a nevetést, oldalba döfte Stevert, és haragosan rávillantotta a tekintetét. Ohlsen tönkretette a mókájukat, már nem is volt mulatságos. A Stabsfeldwebel tanácstalanul figyelte a még mindig ugráló hadnagyot. Teljesen megőrült volna ez az őrizetes? Voltak előtte mások is, akik annyira megtörtek, hogy már semmi nem érdekelte őket, de ez az ember akkor is túl sokáig bírta. Elképzelhető volt, hogy valakit hidegen hagyhat a börtön vagy esetleges kivégzésének az említése, Stahlschmidtnek azonban előbb vagy utóbb mindig sikerült valami reakciót kiváltania az őrizetesekből. Ehhez értett a legjobban. Tökéletesen érzéketlen lenne ez a hadnagy? – tűnődött. Nincs benne semmi büszkeség, se szégyenérzet? Stahlschmidt rátért a következő játékra. – Elég! Le a padlóra, hasra. Öt forgás balra, öt jobbra, és közben fel ne emelje a hasát, vagy baj lesz! Ohlsen szófogadóan hasra feküdt, és körözni kezdett a padlón. Stahlschmidt odament hozzá, és szándékosan rálépett az ujjaira. Ohlsen feljajdult, de nem szólt semmit. Stahlschmidt sétálni kezdett Ohlsen két kézfején, hol egyikre, hol másikra lépett rá. A hadnagy szeme elé vörös ködfüggöny ereszkedett, de egy halk nyögésnél több nem hagyta el véresre harapdált ajkait. Ezután egy puskát nyomtak a kezébe, egy súlyos, antik, belga példányt, és kivezették a folyosóra, ahol Greinert, a Keselyű segítségével próbára tették az őrizetes képességeit. – Térdre! – üvöltötte Stever. – Tüzelésre felkészülni! Greinert körbejárta a hadnagyot, készen rá, hogy belekössön a legapróbb

111 hibába, de Ohlsen értette a dolgát, ha puskáról volt szó, Greinertnek pedig nem volt elég fantáziája ahhoz, kitaláljon valamit. – Talpra, tüzelésre felkészülni! – ordította Stever. Ohlsen felpattant, s annak rendje és módja szerint vállához emelte a puskát. Stever máris sorolta az újabb parancsokat: – Hasra! Térdre! Fegyverrel tisztelegj! Pihenj! Bajonettet fel! Le a földre! Vigyázz! Tüzelésre felkészülni! Jobbra át! Balra nézz! Helyben futás! Ohlsen egyetlen szó nélkül végigcsinálta az egészet, aztán a többit is. Egészen addig pattogtatták, amíg már alig kapott levegőt. – Vigyázz! – bömbölte rekedten Stever. A hadnagy abbahagyta a futást, és vigyázzállásba merevedett. Egy másodpercig a falak mintha táncoltak volna körülötte, és Ohlsen attól tartott, hogy orra bukik, de aztán az érzés elmúlt, sikerült visszanyernie az egyensúlyát. De ez az egy másodperc is elég volt ahhoz, hogy Greinert észrevegyen egy apró ingást. – Megmozdult! – kiáltotta izgatottan. – Vigyázzállásban kellene lennie, és ő mozog! Stever és Stahlschmidt, akik semmit nem vettek észre, átadták a stafétabotot Greinertnek. – Ezt nézzétek! – sikította Greinert. – Remeg, akár egy átfázott kutya! És még azt képzeli magáról, hogy tiszt! Ennek kellene felkészítenie az újoncokat, de még azt se tudja, hogy kell vigyázzállásban állni! Még azt se tudja, hogyan kell eleget tenni egy parancsnak! – Közelebb lépett a hadnagyhoz. – Azt mondtam, álljon vigyázzba, nem azt, hogy dzsigget járjon! Amikor azt mondom, hogy vigyázz, akkor maga vigyázzban áll. Ez azt jelenti, hogy odafagy a lába a padlóhoz, hogy szoborrá válik, hogy vadlovak se tudnák odébb vonszolni, és még egy földrengés se ingathatná meg... Ohlsen tovább tetézte a bűneit azzal, hogy eme költői kirohanás közben ismét előre mert lendülni. A Keselyű hátrébb lépett, levette a zubbonyát, hátrébb tolta a sisakját. Sértődötten fújtatott egyet. – Szomorú idők várnak Németországra – kesergett –, ha az egyszerű őrmesternek kell megtanítania egy tisztet ilyen alapvető dolgokra. Hirtelen, minden előzmény nélkül, a hadnagy arcába ütött a jobb öklével. Ohlsen az ütés erejétől kis híján hátraesett; hátrált néhány lépést, aztán ismét vigyázzba merevedett, és egyenesen előrebámult, nem törődve azzal, hogy orrából a vér a zubbonyára csepeg. A Keselyű erre dührohamot kapott. Őrjöngött és üvöltözött, becsmérelt és fenyegetőzött – mindezt maró obszcenitások sűrű áradata közepette –, aztán ő is utasítások sorozatát kezdte fröcsögni, olyan gyorsan, hogy Ohlsen még legjobb formájában se lett volna képes szinkronban maradni velük. Miután ezt is megunta, és Ohlsen újfent vigyázzban állt – vértől maszatos arccal, dagadt orral, ziháló tüdővel és harangként zúgó fejjel –, Greiner újabb ötlettel állt elő. Néhány lépésnyi távolságból alaposan szemügyre vette a hadnagyot, időnként vihogva egyet a látványon, majd közelebb lépett, és belenézett áldozata szemébe, várta, hogy a másik lesüsse a tekintetét, vagy legalább pislogjon egyet. Amikor Ohlsen erre se reagált, Greinert kerülgetni kezdte, némán galoppozva körülötte, körbe és körbe, szünet nélkül... Ez jól ismert és hatásos trükk volt. A legtöbben az első öt perc után kidőltek. Néhányan, a keményebbek és tapasztaltabbak, esetleg kibírták tíz percig. Nagy ritkán valaki negyedóráig is állta. Ohlsen hadnagy tizenhárom percig bírta. A feje zsongott, a karja ólomnehézzé

112 vált, a térde remegett, és görcs állt az ujjaiba. Greinert, látva, hogy elérkezett az idő, a háta mögé állt. Várt még egy kicsit, aztán óvatosan kinyújtotta a kezét, majd hirtelen meglökte a hadnagy puskáját. A fegyver kicsúszott az elgémberedett ujjak közül, és a csendben iszonyatosnak ható zajjal a folyosó kövére esett. – Tessék! – visította Greinert. – Hát ide jutottunk. Egy tiszt, aki még egy puskát se tud rendesen kézben tartani! A földre ejti, akár egy megunt játékot. – Előrement, a hadnagy elé állt. – Le a földre! Ohlsen hálásan a hideg kőre rogyott. Greinert belerúgott. – Kapja fel azt a puskát, és kússzon! Fürgén, nem akarjuk itt tölteni az egész napot. És nyalja közben a puskát. Azt mondtam, nyalja a puskát, maga barom! Kússzon és nyalja, kússzon és nyalja, egy-kettő, egy-kettő, csinálja, nem pihenünk. A hadnagy pedig kúszott a folyosón fel-alá, és nyalta a puskát. Valahányszor elhaladt Stahlschmidt és Stever előtt, azok rátapostak az ujjaira és sértegették, s valahányszor elvonaglott Greinert előtt, kapott egy-egy rúgást az arcába, a fejébe, az ágyékába. Most már a szája is vérzett, a keze pedig úgy nézett ki, mint egy szétfőtt virsli. A feje körül fekete légyfelhő zümmögött. Valaki talpra rántotta, és labdázni kezdett vele. Ide-oda lökdösték egymás közt, s közben addig ütötték, amíg öntudatlanul a földre nem zuhant. Greinert rúgott még egy utolsót az ágyékába, de a hadnagy szerencsére már nem volt tudatánál, hogy fájdalmat érezzen. A hátán feküdt, oldalra fordult fejjel, szája széléből vér szivárgott. – Hm – morogta elégedett Stahlschmidt. Képtelen volt megtörni a hadnagy szellemét, de legalább megtörhette a testét. – Rendben – intett a többieknek. – Dobjátok a 9-es cellába, és felejtsétek el. Boldogan tért vissza az irodájába. Mindent egybevetve, ez a nap egészen jól alakult. A hadnagy a negyedik őrizetes volt, aki átesett a fogollyá avatási ceremónián. Stahlschmidt összedörgölte a két tenyerét, és az ablakhoz libbent. Bárcsak egy nap egy bizonyos Hans Graf von Breckendorf hadnagy is átesne ezen a szertartáson! Bárcsak a lába előtt kúszna és reszketne meztelenül, és a két szék között ugrálna lecsúszott nadrággal, és tehetetlen húskupacként, vérző szájjal heverne a folyosón – akkor teljes lenne az öröme. Stahlschmidt sóhajtott egy nagyot. Minden este azért imádkozott egy istenhez, akiben nem hitt, hogy Von Breckendorf egyszer a keze közé kerüljön. Olyan mélységesen gyűlölte Von Breckendorfot, hogy még a kényére-kedvére bízott tisztek folyamatos megalázásávaL és kínzásával is csak részlegesen tudta csillapítani ezt az érzést. Soha, amíg élni fog, soha nem fogja elfelejteni azt, ahogyan Von Breckendorf bánt vele. Egy verőfényes, forró szombat délelőttön történt, július közepén. Épp befejezte a szolgálatot, és az étkezdébe tartott, hogy megigyon egy sört. Kigombolta a zubbonyát, fején hátratolta a sapkát... még most is emlékezett arra, ahogyan összegyűlt szájában a nyál, amikor a sörre gondolt. Az étkezde lépcsőjének az aljában, elzárva az útját, Graf von Breckendorf hadnagy ült egy pompás tarka ló nyergében. Tizenkilencedik születésnapja estéjén avatták hadnaggyá, és azt hitte, ettől bármit megtehet. Ahogy ő közelebb ért, a hadnagy kinyújtotta hosszú, csontos karját, és a torkához nyomta a lovaglópálcája hegyét. – Mi ez, Stabsfeldwebel? Gombolja be azonnal a zubbonyát! Nem tűröm, ha egy katona félig felöltözve jár. – Mikor a Stabsfeldwebel a helyére bújtatta a legfelső gombot is, Von Breckendorf leeresztette a pálca végét, és a hasába döfött vele. – Mennyire elhízott! Nem tesz jót magának, hogy egész nap ott ül az asztala mögött abban a börtönben. Nem mozog eleget. Nem egészséges dolog egy férfiembernek egész nap egy irodában görnyedni. Jöjjön velem, és meglátjuk, mit kezdhetek

113 magával. Nem volt választása. A hadnagy vágtára fogta a lovát, neki pedig loholnia kellett utána, kapkodó lélegzetvételekkel magába kellett szívnia a kimelegedett ló, az agyonült nyereg és a hadnagy verítékének a szagát. Von Breckendorf végigküldte minden akadályon a gyakorlópályán. Cafatokra szakadt egyenruhában, véresre karcolt arccal vánszorgott elő a szögesdrót alól, Von Breckendorf azonban ügyet sem vetett rá. Percnyi pihenést sem hagyva számára, az istállóhoz vezette, és az ostorával, lóhátról, néhányszor végigkergette az ugratópályán. Von Breckendorf még ezután sem unta el a szórakozást. Adott neki tíz percet arra, hogy öltözzön át, és teljes harci felszerelésben menjen vissza a pályára – még a gázmaszkját is magával kellett vinnie –, aztán harminchatszor körbefuttatta a pályán, ezúttal kötőféken vezetve őt. Valahányszor megtorpant, hogy levegőt vegyen, Von Breckendorf a lovaglópálcával a vállára csapott. Az ájulás szélén volt, amikor a hadnagy végre elengedte. – Remélem, sikerült ledolgoztatnom magáról néhány kilót – vigyorodott el kajánul. – További jó napot, Stabsfeldwebel. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Stahlschmidt is remélte, tiszta szívéből. Minden reggel ezzel a reménnyel ébredt, minden reggel lázas tekintettel futotta végig az asztalára tett névjegyzéket. Senki nem merte közölni vele, hogy Von Breckendorf egy évvel korábban elesett Szevasztopolnál... Ha megtudta volna, minden bizonnyal gutaütést kap. Az elkövetkező napokban a börtön személyzetének a szokásosnál is több tennivalója akadt, néhány boldog új lakót úgy zártak be a cellájába, hogy nem kellett átesnie a felavatási ceremónián. Odakint átfogó offenzívát indítottak azon tisztek ellen, akik baráti kapcsolatba kerültek az elfoglalt országok lakosságával, minek eredményeképpen a letartóztatások száma ugrásszerűen megnőtt. Mindenki gyanúba került, aki csak egyetlen jó szót is váltott valamelyik ellenséges nemzet fiával. Példának okáért, egy óvatlan oldenbourgi tüzértiszt, miután kijelentette, hogy Winston Churchillt sokkal megnyerőbbnek tartja, mint egyes német személyiségeket, a kopók karmai közt találta magát, mielőtt még becsukhatta volna a száját. Egy lovassági tisztet, aki úgy tisztelgett, hogy közben a győzelmet jelképező „V”-t formált az ujjaiból, pillanatok alatt Herr Bielerthez röpítettek: megsértette a hírhedt 91. paragrafust. Többé soha nem látták. A vádlottak többsége egy órán belül nemhogy bevallott mindent, de még ismerősök és barátok neveit is megadta, akár bűnösök voltak azok, akár nem. Paul Bielert sikeres háborút vívott. Ami Ohlsen hadnagyot illeti, a 9-es cellából gyakran szállították át Bielert irodájába, amely gyéren volt ugyan bútorozva, de mindig akadt benne egy vázányi friss szegfű. Ohlsen idővel annyira hozzászokott ezekhez a látogatásokhoz, hogy már a szegfűk látványa sem tudta szórakoztatni. Az ideje többi részét a cellájában töltötte, ahol fejét a hideg falnak nyomta, hogy némileg enyhítse a fájdalmat. Visszagondolva a fronton eltöltött időre, keserűen arra a következtetésre kellett jutnia, hogy sokkal jobb volt ott, mint itthon, ebben a németországi fogházban. Gyakran tűnődött azon, miért nem látogatja meg senki a századától. Nem tartotta valószínűtlennek, hogy már halottnak hiszik. A Gestapo bevett szokásai közé tartozott, hogy már napokkal vagy hetekkel korábban megtörténtnek állítottak be egy kivégzést. Szigorúan őrizték, és elszigetelték a többi őrizetestől a séták ideje alatt, így nem tudott szót váltani senkivel. Greinert és Stahlschmidt egész sétaidő alatt résen voltak, fel-alá sétáltak az udvaron, Stever és az őrök pedig felmásztak a falak

114 tetejére, kakasülőről figyelték a műsort. A sétaidő távol állt attól, aminek lennie kellett volna – a cella egyhangúságát felváltó mozgás helyett kész rémálom volt. Az őrizeteseknek fél órán át futniuk kellett körbe az udvaron, felemelt kézzel, kinyújtott lábbal. Hallatlanul szórakoztató látványt nyújtottak, és hallatlanul kimerítő volt a gyakorlat. Összerázta az egész testet, és görcsöt állított a végtagokba. Stahlschmidt találmánya volt, és a Stabsfeldwebel rendkívül büszke volt erre. Amikor az SD-sek első alkalommal jöttek a hadnagyért, hogy elvigyék Bielerthez, Ohlsen szétrugdosott orra és arca láttán olyan röhögés jött rájuk, hogy még a könny is kicsordult a szemükből. – Mi történt magával, mi? Leesett a lépcsőn? Stahlschmidt készségesen elmagyarázta, hogy a hadnagynak rossz álmai voltak, és hánykolódás közben leesett az ágyról. A jókedv erre a tetőfokára hágott. – Különös – jegyezte meg az egyik Unterscharführer a szemét törölgetve –, milyen sok őrizetesed esik ki az ágyból. Azon tűnődöm, nem kellene-e odakötözni őket éjszakára. Az ő épségük érdekében, természetesen... Ohlsen cellájának a falára egy apa néhány szánalmas sort vésett a fiának. Istenhozzádot mondott neki, és gondjaira bízta a világot. Erich Bernert, ezredes, 4.15.40. Vajon elég idős volt a fia ahhoz, hogy meséljen neki valaki az apjáról? És vajon megtette ezt valaki? Erről Ohlsennek is a fia jutott eszébe, Gerd, akit a felesége és annak családja egy Oranienburg melletti nemzetiszocialista nevelőtáborba küldtek. Ohlsen tisztában volt vele, hogy ha egyszer meghal, akkor egyetlen percig se fognak habozni az apja emléke ellen nevelni őt. Talán már neki is láttak. Az apád áruló, az apád eladta a hazáját, az apád a nép ellensége! Aztán ott volt a felesége családja, a büszke, merev nyakú Länderek, akik soha ki nem állhatták őt. Minden megerőltetés nélkül maga elé tudta képzelni Frau Ländert, amint sugárzó arccal veszi tudomásul a halálhírét. Egy áruló, becsmérelte a Führert – a szemében nem lesz több egy közönséges gyilkosnál. Diszkrét hangon, egy csésze délutáni tea fölött vallja be gőgös ismerőseinek, mennyire szégyelli, hogy egy ilyen ember került a családba, és mennyire örül annak, hogy végre megszabadultak tőle. Ohlsen hadnagy egyre inkább úgy érezte, hogy mindenki megfeledkezett róla. Mintha már nem is élne. Nem, a halál nem töltötte el félelemmel, sőt örült volna neki, mert legalább feloldozást jelentett volna a fájdalom alól, de nehéz volt feldolgozni azt, hogy egyedül kuporog egy cella mélyén, miközben odakint az emberek nevetnek és sírnak, harcolnak és játszanak, és közben halvány fogalmuk sincs az ő létezéséről. Milyen könnyű megszűnni! Milyen hamar felejtenek az emberek, mennyire nem törődnek... Egy nap mégis látogatói érkeztek. Papa és a Légiós keresték fel, és a függöny egyből fellibbent, s ő már nem érezte magát kísértetnek, hanem újra a világ része volt. Nem vihették magukkal, de legalább emlékeztek rá. És noha se Papa, se a Légiós nem másíthatták meg a végzetét, most legalább tudta, hogy a bánásmód, amiben részesült, nem marad viszonzatlanul. Jókora adag elégtételt jelentett tudni, hogy azok, akik gúnyolták, megalázták és félholtra verték, ugyanúgy elítéltek, mint ő, és még csak nem is sejtik. A kis Légiós jól megjegyezte mindhármukat, Stahlschmidtet, Stevert és Greinert, márpedig a Légiós mindig emlékezett arra, akit megjegyzett magának. Stever velük volt a látogatás egész ideje alatt, és a Légiós jelenléte láthatóan feszélyezetté tette. Eleinte megpróbált részt venni a beszélgetésben, de a Légiós világosan értésére adta, hogy nem igénylik a társaságát. Stever lenyelte ezt a sértést, és körbekínálta őket cigarettával, noha a dohányzás tilos volt. Elfordították a tekintetüket, és egyetlen szót se szóltak hozzá.

115 A látogatás végén a Légiós fürkésző tekintettel felnézett Steverre. – Maga Stever, ugye? Az a kövér pacák pedig, az irodában, az Stahlschmidt? A cimborája pedig, akivel láttam, mielőtt bejöttünk volna... az a karvalyorrú... őt Greinertnek hívják? – Igen – felelte Stever, bár fogalma se volt, mire jó ez az egész. – Rendben. – A Légiós bólintott, majd kellemetlenül az Obergefreiterre mosolygott. – Rendben. Erre emlékezni fogok. A neveket és az arcokat soha nem felejtem el. Soha. Jó napot. Azzal kiballagott a folyosóra, egy dalt dúdolva, elég hangosan ahhoz, hogy Stever is hallja: „Gyere, gyere, gyere, ó halál...” Stever visszabaktatott Ohlsen cellájába. A Légiós teljesen felzaklatta. Volt valami nyugtalanító abban az emberben. Stever leült az ágy szélére, és Ohlsenre nézett. – Szép kis gazember a barátja – állapította meg. – Olyan ember benyomását kelti, aki még a saját nagyanyját is hátba késelné egy fél szál cigarettáért. Alaposan belém rakta a frászt. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy elmebajos. Nem tudom, hogy hagyhat egy tiszt ilyen embereket lógni maga körül. Ohlsen vállat vont. – Nem lóg körülöttem. A Légiós nem lóg senki körül. Ő afféle magányos farkas. Egyetlen barátja van csak: a halál. – Mit ért azon, hogy a halál? – borzongott meg Stever. – Nem értem. Gyilkos vagy valami ilyesmi? – Néha gyilkol is. Amikor kedve van. Azokat szokta eltenni láb alól, akik vétenek az ő úgynevezett morális kódexe ellen, ami egy kicsit más, mint az enyém vagy a magáé. Először is nem olyan toleráns. A Légiós nem fogad el mentségeket. Ő egyben bírának és végrehajtónak is tekinti magát. Ez is az erkölcsi kódexének a része: az ember addig ne hozzon ítéletet, míg nem képes végrehajtani azt. A Légiós azonban mindig kész rá. Stever a zubbonya ujjába törölte a homlokát. – Nem kellene annyira szabadjára engedni az efféle fickókat. Frászt hoz az emberre. Ismertem néhány verőlegényt az RSHA-tól, de a cimborájukhoz képest kisfiú mind. Az embernek elég ránéznie, és máris lúdbőrözik a háta. – Nem túl kedves, ezt elismerem – mondta mosolyogva Ohlsen. – De mégis van benne valami báj, nem gondolja? – Báj? Fenét! – Stever hangja hirtelen bizonytalanná vált. – Gondolja, hogy van valami baja velem? – Miért engem kérdez? – vont vállat Ohlsen. – Honnan tudhatnám? Nem szokott beavatni a titkaiba. A Légiósnál egyébként se tudhatod. Csak akkor jössz rá, amikor már késő. De valami mást is megfigyelhetett rajta, Stever: úgy mozog, akár egy macska. Hangtalanul. Gumitalpú bakancsot visel, persze, de nemcsak erről van szó. Az évek során szerzett tapasztalat tette ilyenné. A háta mögé tudna osonni egy kaviccsal, faágakkal és üvegtörmelékkel felszórt ösvényen úgy, hogy maga csak akkor venné észre, amikor a kését már a bordái közé mártotta. – Szerencsére – szedte össze magát Stever –, semmivel nem ártottam neki. Korábban soha nem láttam, és a jövőben sem kívánom látni. – Levette a sisakját, és megtörölte a homlokát. – Én csak egy Obergefreiter vagyok – panaszkodott. – Nem én adom itt ki a parancsokat. Csak egy nyomorult pöcs vagyok, aki végrehajtja őket. – Persze – értett egyet Ohlsen. – Nem kell mentegetőznie. Nem élvezi, ha tökön kell rúgnia az embereket, mindazonáltal kénytelen megtenni a dolgot... – Pontosan – bólogatott Stever. – Mondok magának valamit, hadnagy. Stahlschmidt az, ő az, aki a kezében tartja a szálakat errefelé. Ő a Stabsfeldwebel, ő

116 itt a nagyfőnök. Úgyhogy, ha a haverja mindenképpen ki akar belezni valakit, hálás lennék neki, ha Stahlschmidtet venné célba. Marius Alois Joseph Stahlschmidt, ez a teljes neve annak a rohadéknak. Igaza van, hadnagy. Ki nem állhatom, amikor végig kell néznem, hogy valakit péppé ver. Különösen, ha tiszt az illető. De hát mit tehetnék? Én csak egy Obergefreiter vagyok. Ami azt illeti, mostanában azon gondolkozom, nem kellene-e áthelyeztetnem magam. Komolyan mondom, elegem van ebből a helyből. Emellett bajba se szeretnék kerülni. Úgy értem, azok közül, akik idejönnek, némelyiket kiengedik. Nem túl gyakran, de azért megesik. Meg azok közül is, akiket büntetőezredekbe küldenek, egy-kettő túlélheti a háborút, nem igaz? Ezek egy nap mind vissza fognak jönni ide, hogy bosszút álljanak Stahlschmidten, én pedig nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez megtörténik. Úgy értem, ők nem tudhatják, hogy én csak a munkámat végzem, és parancsra cselekszem. Maga se gondolta, amíg el nem mondtam, nem igaz? Ohlsen hadnagy komoran igent intett a fejével. Stever felállt. – Mutatok magának valamit. Engem egy párizsi lovassági ezredtől helyeztek át ide. – A hadnagy ölébe hajította a katonakönyvét. – Látja? 12. lovassági ezred. Azok a tetvek ebbe a pöcegödörbe hajítottak. Nem én akartam jönni, nehogy azt higgye! Csakhogy nem volt beleszólásom a dologba. Többször is kértem az áthelyezésemet innen, elhiheti, de mit tehetnék, ha Stahlschmidt nem akarja, hogy elmenjek? Megszokott engem, és szüksége van rám: amikor túl messzire megy és úgy leüt valakit, hogy az ottmarad. Ilyenkor itt vagyok én, hogy alibit szolgáltassak neki. Tanúnak kellek neki. Hogy elmagyarázzam, önvédelem volt, meg a többi. – Értem. – Ohlsen visszaadta a katonakönyvet. – Árulja el nekem, Stever, hisz maga Istenben? Stever riadtnak látszott, mint aki valamiféle csapdát sejt. – Nem, nem igazán. Nem mondhatom. – Szokott imádkozni? – Nos... – Stever szégyellősen lóbálni kezdte fél lábát – néha, nagy ritkán. Amikor nyakig vagyok a szarban, és nem látok más kiutat. De nem állíthatom, hogy használni szokott. – Stever begombolta a zsebét, majd hirtelen fellángolt lelkesedéssel Ohlsen felé fordult. – Figyeljen rám, hadnagy! Mostantól gondját viselem magának. Most, hogy így elbeszélgettünk, remélem, jól meg fogjuk érteni egymást. Szeretne esetleg valami olvasnivalót? A legtöbb tisztet szórakoztatja az olvasás. Nos, elemelek majd valahonnan néhány könyvet, és elhozom őket magának. Csak vigyázzon, nehogy Stahlschmidt észrevegye őket magánál. Ami Greinert illeti, miatta nem kell aggódnia. Ő más cellákért felel, ezek itt lent az enyéim. És mielőtt elmennék, kap tőlem valamit ajándékba, hadnagy. Valamit, amit direkt magának hoztam. Elszívtam belőle vagy kettőt, de azért kitart magának néhány óráig. – A matrac alá csúsztatott egy pakk cigarettát, és cinkosan kacsintott. – Maga és én cimborák vagyunk, he? Csak arra kérem, a szellőzőnyílás mellett szívja el őket, hogy ne érezzen a füst a cellában. Az ajtó felé indult, de pár lépés után visszafordult. – Ma este fogjuk megkapni a csokoládé-fejadagunkat. Szereti a csokoládét, hadnagy? Magának adom a fejadagomat. A vécétartály mögé fogom rejteni. Ha pisilni megy, szedje ki onnan, rendben? És... ugye, beszél a cimborájával? Elmondja neki, hogy Stahlschmidt az, aki neki kell. Mondanom se kell magának, hadnagy, hogy a nyakamat teszem kockára, amikor cigarettát, csokoládét meg könyvet adok magának. Már pusztán azért bajba kerülhetek, hogy így szóba álltam magával, de

117 valahogy rokonszenvesnek találtam az első pillanattól. Emlékszik, hogy magára kacsintottam Stahlschmidt háta mögül? Emlékszik rá? – Nem mondhatom – vallotta be Ohlsen. – Nos, én igen – állította Stever. – És még valami: ne féljen attól, hogy beijedek Stahlschmidttől, és bajba keverem magát. Én senkitől se félek. Ezt bárkitől megkérdezheti, aki ismer engem. Lengyelországban szereztem a két Vaskeresztemet, pedig elég kemény odaát a katonaélet. Nagyon kemény. Az orosz front semmi Lengyelországhoz képest, ezt én mondom magának. Én voltam az egyedüli a században, aki Vaskeresztet kapott. Ezt is mondja meg a barátjának! Meg azt is, hogy nem gubbasztottam mindig ezen a szemétdombon. A fronton is harcoltam. Westa Platánál, például. Egy egész szakaszt töröltem el a föld színéről fél kézzel. Ez olyan igaz, mint az, hogy most itt állok. Ezért kaptam az EKII-t*. Varsóban pedig négy, partizánokkal teli légvédelmi óvóhelyet pusztítottam el. Egyetlen lángszóróval! Senki nem jutott ki élve. Ekkor kaptam az EKI-et. Látja, én ismerem a dörgést, s azzal se vádolhat senki, hogy nem vettem ki a részem a háborúból. Majd’ megőrültem azért, hogy Sztálingrádhoz mehessek, de a rohadékok nem engedtek el. Kinyitotta az ajtót, kiment, de aztán visszafordult, és bedugta a fejét. – Mondja – kérdezte Ohlsentől –, a barátja az a fajta, aki kést használ? – Igen – felelte halálkomolyan Ohlsen. – Elég jól bánik vele. Stever bezárta az ajtót, és remegő térdekkel áttotyogott a mosdóba, és hideg vizet engedett a fejére néhány percen át. Ohlsen, magára maradva a cellájában, megvetően lesepergette a takarónak azt a részét, ahol Stever ült, aztán kinyújtózott az ágyon, és két kezét összekulcsolva a tarkója alatt, a mennyezetet bámulta mosolyogva. A bosszúállás ideje elérkezett, és ő maga is aktívan részt vehetett benne. Stever csepegő hajjal kitámolygott a folyosóra, és Stahlschmidt irodájába sietett. Kopogás nélkül robbant be az ajtón. – Látta a 9-es látogatóit, Stabsfeldwebel? Látta azt a kis sebhelyes fickót? Látta a tekintetét? Látta... – Nyugalom, Stever, nyugalom. – Stahlschmidt résnyire szűkült szemmel fürkészte az alárendeltjét. – Láttam őket, és akkor? Jelentéktelen kis figurák. Ami pedig a sebhelyest illeti, szerintem részeg volt. Részeg, akár egy disznó. Figyeltem, amikor végigment a folyosón. Valami szentimentális badarságot énekelt a halálról. – A halálról? – suttogta Stever. – Nos, vagy részeg volt – állította Stahlschmidt –, vagy a légnyomás csinált belőle hülyét. Nem csodálkoznék rajta, ha ez utóbbiról lenne szó. Szinte kétrét görnyedt a sok kitüntetés alatt. Ezek a harctéri hősök kiszámíthatatlanok. Stever megtörölte a homlokát, és lehuppant egy székre. – Nem tudom, hogy kiszámíthatatlan-e, de hogy őrült és veszélyes, az biztos. Jobb lesz vigyázni vele, én mondom. Jézusom, hogy is hagyhatják szabadon mászkálni egy ilyen arccal? Látta a heget, ami kettévágta a fél arcát? Változtatta a színét, esküszöm! És a keze, még sose láttam hozzá hasonlót! – Túl élénk a fantáziád, Stever. Szerintem éppen olyan keze van, mint másnak. – Olyan kéz, amely fojtogatásra termett – mondta rekedten Stever. Stahlschmidt türelmetlenül krákogott egyet, majd felkapta a látogatási engedélyt. – Willie Beier és Alfred Kalb – mormogta. – Ő az! – kiáltotta fel Stever. – Alfred Kalb! Ez a neve! – Jól van, azért még nem kell kiabálni. – Stahlschmidt a nagyítóján át megvizsgálta az engedélyt. Győzedelmesen elvigyorodott. – Vessél csak egy

118 pillantást erre az aláírásra, Stever. – Mi a baj vele? – bandzsított a papírra Stever. Stahlschmidt bosszúsan felkapta a fejét. – Stever Obergefreiter, én téged mindig is intelligens férfinak hittelek. Nem tartottalak ugyan zseninek, de komplett hülyének sem. Van valami a fejedben, ami legalább hasonlít az agyra. Ha nem így lenne, már régen egy büntetőszázadba dugtalak volna. De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy nem szeretek retardáltakkal dolgozni. Eltompítják az embert, és lassítják a munkában. Ezért figyelmeztetlek, ha csak motyogni és segget vakarni tudsz, valahányszor felteszek neked egy egyszerű kérdést, akkor jobb lesz, ha felszívódsz innen, mielőtt még én rúglak ki. – Hadd nézzem meg jobban – könyörgött Stever. – Ma valahogy nem vagyok önmagam. – Felkapta a nagyítót, és megvizsgálta a papírt. Megnézte innen, megnézte onnan, odavitte az ablakhoz, becsukta egyik szemét, aztán a másikat, mindent megtett, csak éppen fejre nem állt, de akkor se látott semmi különöset az aláíráson. – Nos? – kérdezte Stahlschmidt. – Igen! – Stever az asztalra tette a nagyítót és az engedélyt, és hátrált egy lépést. – Igen, most, hogy említette, tényleg van benne valami furcsa. Attól tartok, az én szemem nem olyan éles, mint a magáé. Nem is vettem volna észre, ha nem hívja fel rá a figyelmem. – Hm! De sokáig tartott! Neked vagy szemüvegre van szükséged, Stever, vagy az agyad kezd lágyulni. Korábban kellene lefeküdnöd esténként. Aludjál mindennap nyolc órát, és ne igyál annyit. És vigyázz rá, hogy a bélműködésed rendben legyen. Stahlschmidt kinyitotta az íróasztal alsó fiókját, elővett egy whiskys üveget, és teletöltött két poharat. – Azért örülök, hogy a végén mégis észrevetted. Az aláírás minden bizonnyal hamisítva van. Még jó, hogy te is így látod. Stever szeme elkerekedett. Keze, mely automatikusan a whisky felé nyúlt, megállt a levegőben, tétovázott egy pillanatig, aztán irányt változtatott, és lecsapott az engedélyre. Stever harmadjára is megnézte papírt, de még mindig nem látott rajta semmi különöset. – Láttál már valaha olyan engedélyt az én irodámban – kérdezte tőle Stahlschmidt –, amit maga Paul Bielert írt volna alá, saját kezűleg? Nem pecsételve van, nem nyomtatva, hanem tollal és tintával! – Megrázta a fejét. – Persze hogy nem láttál ilyet! A Standartenführer soha nem alacsonyítaná le magát odáig, hogy személyesen írjon alá minden vacak kis papírt, ami átmegy a kezén. Még én se teszem, nemhogy ő. Még én is bélyegzőt használok. – Gonoszul elvigyorodott. – Akárcsak te, alkalmanként, nem igaz, Stever? Bélyegzőt az én aláírásommal... – Én? – tátogott Stever. – Még soha nem tettem ilyet! – Nem? – vonta fel a szemöldökét Stahlschmidt. – Nos, talán nem voltál tudatában annak, amit tettél. Netán amnéziában szenvedsz? Vagy néha kikapcsol az agyad? Látod, nem vádollak, ha ugyanis megtenném, akkor nagy bajba kerülhetnél. Mert az okirat-hamisítás nagy bűn ám! – Persze hogy az! – kiáltotta sértődötten Stever. – Éppen ezért nem tudnék soha, soha... – Elhallgatott egy pillanatra. – Úgy értem, miért kellene ilyet tennem? – Ó, kedves Steverem, tucatnyi okot is felsorolhatnék. – Stahlschmidt kényelmesen elterpeszkedett. Élvezte, hogy megszorongathatja Stevert. – Mondjuk, kártyaadósság? Vagy be akartál szerezni valamit, amit a feketepiacon jó áron el lehet adni? Ne etess azzal, hogy nem tudod, mi mindenre lehet használni egy

119 bélyegzőt! Mint már említettem, te okos ember vagy, márpedig az okos ember nagy csirkefogó. – De Stabsfeldwebel, maga is okos ember! – jelentette ki önelégült mosollyal Stever. Stahlschmidt szemöldöke a feje búbjáig szaladt. – Vigyázzon, mit mond, Stever. Ne feledkezzen meg róla, milyen pozícióban van. Maga csak egy Obergefreiter, úgyhogy ne akarjon túl sokat megengedni magának. – Maga elé húzta az engedélyt. – Nézzük meg még figyelmesebben. Egy kis szerencsével Willie Beier és Alfred Kalb hamarosan a hadnagy mellett fognak csücsülni, de ezúttal nem látogatóként. Stever várakozóan összedörzsölte a tenyerét, aztán mohón a whiskyért nyúlt. – Istenem, ha ez megtörténne, ígérem, hogy megjavulnék! Új ember lenne belőlem! Úgy érezném, mintha Ő fentről azt mondta volna, hogy: nos, én létezem, fiam, íme a bizonyíték. Érti, mire gondolok? Még misére is eljárnék, egyszer egy... egyszer egy hónapban. Igen, megtenném. Minden hónapban. A reggeli misére – tette hozzá jelentőségteljesen. – Nem gondolod, hogy ez azért túlzás? – mormogta Stahlschmidt. – Ennél többet is megtennék! – bizonygatta Stever. – Letérdepelnék és imádkoznék. Istenem, ha a kezem közé kerül itt bent az a sebhelyes, én... én kivájom mindkét szemét. – Mint Greinert annak az őrmesternek, akinek a pofáját annyira nem bírta? – Pontosan! A hüvelykujjammal tenném, akárcsak ő! A szájába tömnék egy rongyot, hogy senki ne hallja, és kivájnám a szemgolyóit. – Ez egészen jól hangzik – mondta Stahlschmidt –, csak azon tűnődöm, meglenne-e hozzá a merszed, ha itt lenne az ideje. – Azzal a patkánnyal igen! – Stever vidáman az asztalra csapta a poharát. – Most már újra a réginek érzem magam! Szinte látom azt a kettőt, ahogy berugdossuk őket a celláikba. Stahlschmidt elismerően bólintott. Ebből még remek kis móka kerekedhet, és ha mégse lenne hamis az aláírás, mindent Steverre kenhet. Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott egy számot. – A hadbiztosságot kérem. Feldwebel Rinkennel akarok beszélni. Itt Stahlschmidt Feldwebel, a helyőrségi fogházból... Te vagy az, Rinken? Miért nem mutatkozol be, az isten szerelmére. Honnan tudjam, kivel beszélek! Figyelj csak, van egy munkám számodra. Azt akarom, hogy... Mi? Mit mondasz? – Figyelt egy pillanatig, aztán beleordított a kagylóba. – Jobban jársz, ha teszed, amit mondok, és nem kérdezősködsz! Elhiszem, hogy nem érsz rá, mi se érünk rá, hülyére dolgozzuk magunkat a sok szar alak miatt, akiket nektek kellene elintéznetek, úgyhogy te csak fogd be a szád! Egyébként is, sima ügy. Csak annyit várok el tőled, hogy behozass nekem két fickót, mégpedig minél hamarabb. Van egy tollad? Jó. Mondom a nevüket. Willie Beier és Alfred Kalb. Lejegyezted? Rendben. Meglátogatták az egyik őrizetesemet, és nem tetszik nekem a képük. Különösen azé a Kalbé nem. Vagy elvitte a fél eszét a légnyomás, vagy hülyére itta magát. Mindegy, a lényeg az, hogy hamis engedéllyel jöttek be, ezért szeretném, ha behozatnád őket kihallgatásra, amilyen hamar csak lehet, és... – Elhallgatott, gyanakvó arcot vágott. – Mi az, min nevetsz? – Rajtad! – Rinken hahotázását még az asztal ellenkező oldalán is hallani lehetett. Stever kérdőn Stahlschmidtra nézett. – Komolyan, Stahlschmidt, te elvesztetted a maradék józan eszedet is? Mi közöm nekem ahhoz a két holdkóroshoz? A te balekjaid, intézd el te őket. A Heeresarmeevorschrift*1940.

120 április 26./979, 12. bekezdés, 8. cikkely értelmében neked kötelességed jelenteni, ha ilyen történik a te felügyeleted alá eső területen. Mindaddig, míg nem tettél jelentést, a kezünk meg van kötve. Én csak azt remélem, a te érdekedben, hogy tévedésről van szó. Nem hangzik valami jól, fel tudod fogni? Két ember csak úgy besétál hozzád egy hamis engedéllyel, amit senki se ellenőriz? Engedély nélkül meglátogatnak egy rabot az orrod előtt? – Elítélően csettintett a nyelvével. – Nem szeretnék a helyedben lenni! Ezért még megütheted a bokádat! Rögtön el kellett volna kapnod őket. Stever, aki közelebb osont Stahlschmidthez és hallgatózott, Rinken hallatán riadtan az ajtó mellé ugrott, mintha a telefontól való távolság védelmet jelentett volna a burkolt fenyegetés ellen. Stahlschmidtnek jó néhány higanymilliméterrel lejjebb ment a vérnyomása. – Ide hallgass, Rinken, ne csináld ezt velem. Nem kell komolyan venni, amit mondtam. Azért is hívtalak téged, nem hivatalosan, mert nem vagyok biztos benne, hogy az engedély hamis. Csak gondolom, hogy az, ezért szeretném ellenőriztetni, és arra kérlek... – Fenét! Egy perccel ezelőtt még azt akartad, hogy vitessem be őket, mert hamis engedélyt használtak. – Nem, nem, én csak azt mondtam, hogy azt hiszem... – Hiszed a seggem! – vágott durván a szavába Rinken. – Semmi értelme kibúvót keresni, Stahlschmidt, van egy fültanúm, aki mindent hallott. A mellékvonalon hallgatózik. – Kapja be a tanúd! – morogta Stahlschmidt. – Gondolod, hogy érdekel egy tetves tanú? Gondolod? – Akár érdekel, akár nem – felelte szárazon Rinken –, már mondtam neked, hogy semmi közünk az ügyedhez. Jelentést kell írnod. Nem is olyan régen éppen te magad közölted velünk, hogy az, ami a te börtönödben történik, senkire nem tartozik. Ha lett volna egy csepp eszed, már lakat alatt volna a két fickó. De mivel nincs, és mivel az esetet a tudomásomra hoztad, attól tartok, értesítenem kell Segen alezredest. Be fogjuk hozatni a két jómadarat kihallgatásra, és egykettőre mindent tisztázunk. A te jelentésedre azonban ettől még szükségem van. Stahlschmidt mérgében a szoba másik végébe rúgta a papírkosarat, aztán jó képet vágott, és higgadt hangot erőltetett magára. Talán egy kicsit óvatosabban kellett volna előadnia a dolgot. – Nézd, átgondoltam a kérdést, Rinken, és tényleg igazad van. Az én felelősségem, rám tartozik, nem is kellett volna zavarjak vele téged. Sajnálom, én csak azt hittem, hogy te is... – Jól van, jól van – vált hirtelen megértővé Rinken. – Mindannyian követünk el hibát. Nem szólok Segennek. A te jelentésedet azonban várom. – Igazán, nem kellene fáradoznod... – Van valami, ami érdekelne – szakította félbe Rinken. – Kinek az aláírását hamisították az engedélyre? – A Bielertét. – A Bielertét? Értem. Ebben az esetben az ügy tényleg komoly. Késedelem nélkül intézkedni fogok, nem is várok az írott jelentésre. – Figyelj… – Jut eszembe, Stahlschmidt, hallottál róla, hogy egy új gyalogsági büntetőezred áll szervezés alatt? Azt mondják, szükségük van tapasztalt tiszthelyettesekre. Miért nem jelentkezel önként? – Rinken, kérlek! – könyörgött Stahlschmidt. – Ne fáraszd vele Segen alezredest.

121 Ejtsd az ügyet. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hamis-e az aláírás vagy sem, én csak túlbuzgó voltam. Az a két alak egyébként sincs már a körzetben. – Nincsenek? – Rinken hangjából boldogság áradt. – Komolyan, Stahlschmidt, mi a fenét csinálsz te ott? Bárki mehet-jöhet nálad? Mit vezetsz te, művészeti galériát? Egyáltalán, ki engedte be azokat az embereket? És ki engedte őket ki? Ki ellenőrizte a papírjaikat? – Én – válaszolta ingerülten Stahlschmidt. – Tudod jól, hogy én. Tudod, hogy nincs, akire rábízhatnám ezt a munkát. Isten bizony, senki nincs itt, akiben megbízhatnék. Rinken gúnyosan felnevetett. – A bizalomról szólva, Stahlschmidt, remélem, hogy nem felejtetted el azt a száz márkát, amivel tartozol nekem. Száz márka, plusz huszonnégy százalék kamat. – Nem feledkeztem meg róla. Soha nem feledkezem meg a tartozásaimról, különösen, ha egy barátról van szó. A helyzet azonban az, Rinken, hogy pillanatnyilag nem vet fel a pénz. Volt... volt egy kis extra kiadásom. Két rend egyenruha, meg egy pár csizma. Tudod, hogy van ez, ha az ember Stabsfeldwebel, nem járhat rongyokban. És micsoda árak vannak mostanság! Négyszer annyit fizettem a csizmáért, mint amennyit ér. Ami pedig a kamatot illeti, a kölcsönt barátként adtad, kamatról nem volt szó. – Nem hiszek a fülemnek, Stahlschmidt – mondta hűvösen Rinken. – Először is, felhívsz engem, hogy hamisított engedélyekről regélj, meg őrült bűnözőkről, akik ki-be járkálnak a börtönödből anélkül, hogy bárki is megkérdezné legalább a nevüket, most pedig egyenruhákról és csizmákról mesélsz, aztán mindennek tetejébe letagadod, hogy pénzt kértél kölcsön tőlem! – Nem, nem, én csak a kamatot mondtam – tiltakozott Stahlschmidt. – Száz márkával tartozol, plusz huszonnégy százalék kamattal – mondta konokul Rinken. – Letagadod a kamatot, letagadod a tartozást. Ez már több a soknál. Beszélek rólad Segen ezredesnek. Ezt nem fogod csak úgy megúszni. Egy kattanás, és a vonal megszakadt. Rinken letette a kagylót. Stahlschmidt mozdulatlanul bámulta a készüléket, és közben egyre csak az járt a fejében, hogyan fordulhatott ennyire visszájára a dolog. – Mit mondott? – Stever tétován az asztal irányába lépett. – Semmi közöd hozzá! – vicsorított rá Stahlschmidt. Mérgesen fel-alá koslatott a szobában, belerúgott mindenbe, ami az útjába került, kékre-zöldre verte az öklét az irattartó szekrényen, többször is ráköpött Himmler fényképére, aztán egyszer csak fogta magát, és visszaült a telefon elé. – Paul? Te vagy az, Paul? Itt Alois. – A hangja lágyan, kedvesen, hízelgően hömpölygött át a vonal másik végére. – Nézd, Paul, igazán sajnálom, hogy eddig késlekedtem a tartozás kiegyenlítésével. A kamattal is minden rendben lesz, teljesen igazad van, de hát tudod, az ember próbálkozik, nem fizet feleslegesen, ha nem muszáj. Így csinálod ezt te is, nem igaz, Paul? Az ember már csak így van vele, ne hidd, hogy nem akarok fizetni... – Helyes – mondta ridegen Rinken. – Engem csak az érdekel, hogy mielőbb megkapjam a pénzt. Holnap délig adok haladékot, de egy percig se várok tovább. Száz márka és a kamat. – Nézd, esküszöm neked – ígérte Stahlschmidt –, esküszöm, Paul, hogy időben meg fogod kapni a pénzt. Beleteszem egy borítékba, és odaküldöm vele Stevert. A szoba egy távoli sarkában Stever hevesen rázta a fejét, de Stahlschmidt ügyet sem vetett rá. – Csak arra kérlek, Paul, a barátságunk kedvéért, hogy mondd el nekem, miként

122 kerülhetnék ki ebből a csávából. Az egész egy szörnyű tévedés, biztos van valami kiút. – Ahogy én látom a helyzetet, két lehetőséged van – felelte kurtán és még mindig ugyanolyan szenvtelenül Rinken. – Az egyik az, hogy odaállsz a parancsnokod elé, és mindent őszintén elmondasz neki. Ha elég ostoba, lenyeli a dolgot, bár én ezt nem tartom valószínűnek, szerintem szaglászni fog, és akkor aztán nyakig benne leszel a szarban. A másik lehetőséged természetesen az, hogy bemész az oroszlán barlangjába, vagyis felhívod a Gestapót. Velük azonban nagyon óvatosnak kell lenned, nem mindegy, mit mondasz nekik. Nem ártana előtte elpróbálnod a beszélgetést, a helyedben én megtenném. Persze, még így is komoly gond lehet, ha kiderül, hogy az engedély hiteles. Bielert zuhanórepülésben fog lecsapni rád. Ha viszont mégis hamisítvány, akkor még nagyobb bajban leszel, mert rögtön megszorongatják azt a két fickót. El tudod képzelni, mennyire fognak örülni, amikor kiderül, hogy nemcsak beengedted őket, de hagytad el is menni mindkettőjüket. Pillanatnyi csend következett. Stahlschmidt egy ceruzát rágcsált idegességében. – Paul... – szólalt meg végül – ott vagy, Paul? Támadt egy ötletem. Nem lenne egyszerűbb elfelejteni az egészet? Azt, hogy felhívtalak, meg minden? Gyere inkább át hozzám ma este vacsorára. Meghívom egy-két közös cimboránkat. Gehl Feldwebel biztos kerít valahonnan néhány forróvérű lányt. Gyere el nyolc körül, és majd... – Várj csak – állította le Rinken. – Azt mondtad, felejtsem el az egészet? Az én pozíciómban? – Nos, megtehetnéd – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba Stahlschmidt. – Nem igaz? – Nem is tudom – húzta az időt Rinken. – Gondolkoznom kell rajta. Nem szeretnék egy büntetőszázadban kikötni miattad. – De senki nem tudná meg – unszolta Stahlschmidt. – Lehet... talán lehet, hogy igazad van. De ettől még kérem azt a jelentést, világos? Ami pedig a vacsorameghívást illeti: nyolc órát mondtál? – Nyolc órát – erősítette meg Stahlschmidt. – Az ételről-italról meg a szórakoztatásodról majd én gondoskodom. Remek fickó vagy, Paul, mindig is tudtam. Azt hiszem, szét fogom tépni azt az engedélyt, és még azt is elfelejtem, hogy egyáltalán létezett. – Én nem tenném – figyelmeztette Rinken. – Kétlem, hogy bölcs dolog lenne. Hogyha mégiscsak igazi, akkor garmadával vannak róla másolatok mindenfelé. Ha mégsem... nos, őszintén, véleményem szerint nem ártana egy kicsit óvatosan utánanézned. Másképp még baj lehet belőle, ha fény derül a baklövésedre. – Igazad van – mondta verejtékezve Stahlschmidt. – Igazad van. Fel fogom hívni a parancsnokomat. Kevesebb intelligencia szorult belé, mint egy rakás lószarba, úgyhogy aligha fog kérdezősködni. – Szerintem egyszer s mindenkorra rendezned kellene ezt az ügyet – tanácsolta Rinken. – Én hallgatni fogok, mint a sír, mindaddig, amíg hírt nem hallok felőled. – Ez rendes tőled. – Stahlschmidt percről percre egyre jobban gyűlölte Rinkent. – Jut eszembe – kuncogott Rinken –, nem szívesen állnék a te cipődben ebben a pillanatban. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy a ma esti murid búcsúparti volt. Még a végén a saját celláid valamelyikében fogsz felébredni! – Te jó ég – morogta Stahlschmidt –, ha neked ez vicces, akkor nem vagyok valami nagy véleménnyel a humorérzékedről. Egy olyan barát mellett, mint te, nincs is szükségem ellenségre. Rinken hangos hahotával válaszolt erre.

123 – Egyébként is – folytatta ingerülten Stahlschmidt –, soha nem tennének ilyent. – Miért ne tennének? – kérdezte Rinken. – Milyen szép dolog is régi barátok közé kerülni. Elbeszélgethettek a régi szép napokról, amikor még te voltál a fogház parancsnokhelyettese, ők pedig nem jelentettek számodra többet, mint a por, amin végigtaposol. Rinken kuncogva letette a kagylót. Stahlschmidt a telefont bámulta mereven, s közben azon tűnődött, nem kapott-e el valami betegséget az őrizetesektől. A szoba forgott körülötte, zúgott a füle, hideg verejték ütött ki a bőrén. Sose lehet tudni, annyi régen elfelejtett betegség bukkant fel a háborúval. Kitapintotta a pulzusát, aztán Stever felé fordult. – Azt hiszem, jobb lesz, ha átmegyek az orvoshoz. Borzasztóan rosszul érzem magam. Átveheted néhány órára a helyemet. Vagy néhány napra, ha ágynyugalmat rendel. Stevert remegés fogta el. – Nem tartom jó ötletnek, Herr Stabsfeldwebel. Greinert képzettebb, mint én. Ő már sokkal régebben itt van. – Greinert egy seggfej. Egymást nézték tanácstalanul egy ideig, majd Stahlschmidt hirtelen felkapta a kagylót, és Von Rotenhausen őrnagyot, a fogház parancsnokát kérte. –Uram? Rotenhausen őrnagy? Itt Stahlschmidt Stabsfeldwebel, uram. – Igen, Stahlschmidt, mi van? – Jelentenem kell, uram, hogy két katona a 27. páncélosezredből, egy bizonyos Willie Beier és egy Alfred Kalb nevezetű egyén, a mai nap folyamán meglátogatták egyik őrizetesünket egy olyan engedéllyel, amelyen véleményem szerint hamisítva van az aláírás. Hosszú szünet következett, Rotenhausen megpróbálta felfogni a hallottakat. – Kit látogattak meg? – kérdezte végül. – Bernt Ohlsen hadnagyot, uram. – Ő ki? Ki küldte ide? Stahlschmidt behunyta a szemét, lesüllyedt a székben. – A Gestapo IV/2A, uram – suttogta rekedten. – És ki írta alá az engedélyt? – Paul Bielert Standartenführer... Rotenhausen helyére rakta a kagylót. Nem jelezte, mit szándékozik tenni, illetve hogy egyáltalán szándékában áll-e tenni valamit. Stahlschmidt helyére vágta a kézibeszélőt. – Nos, most mindketten nyakig benne vagyunk a szarban – mondta Stevernek erőltetett vidámsággal. – Mi az ördögöt csináljunk? – Stever némán, tehetetlenül nézett vissza rá, akár egy rakás szerencsétlenség. – Az a szemét Rinken! – sziszegte Stahlschmidt. – Mit képzel, ki ő? Csak azért, mert mindennap fel- meg lesegíti a kabátot a bunkó parancsnokáról... – Stahlschmidt megvetően a felrúgott papírkosárra köpött. – Tudod, ki volt az a barom a háború előtt? Egy egyszerű tejesember! És lefogadom, hogy a háború után se lesz belőle több! Gyerünk, Stever, használd az agyad, ember! Ne állj ott úgy, mint egy megkövült szar, gondolkozz, hogyan húzzuk ki magunkat ebből! Stever megköszörülte a torkát, aztán kinyögte: – Herr Stabsfeldwebel, biztos vagyok benne, hogy maga meg fogja találni a megoldást. – És egyenesen Stahlschmidt szemébe nézett. Világos volt, hogy nem tekinti magát vétkesnek az ügyben. Stahlschmidt állta a tekintetét. Megvárta, míg Stever lesüti a szemét, aztán

124 gonoszul elmosolyodott. – Ha én bukom, te is velem buksz – suttogta olyan csendesen, hogy Stever nem hallhatta. – Ne ringasd magad illúziókban. Tíz percen át szótlanul fel-alá sétált a szobában. Stever rejtett pillantásaitól kísérve. Az Obergefreiter legszívesebben felszívódott volna az irodából, de moccanni se mert. A feszült csendnek végül a légvédelmi szirénák vijjogása vetett véget. A két férfi egymásra nézett. – Már megint itt vannak – állapította meg Stever. – A kanadaiak lesznek – vélte Stahlschmidt. Egy pillanatig dermedten álltak, aztán Stahlschmidt az ajtó felé intett a fejével, s felkapta a whiskys üveget. – Gyerünk. Le a pincébe, és imádkozzunk, hogy a Gestapo tetejére is jusson a bombáikból. – És Rotenhausen őrnagy? – sugallta Stever. – Az ő fejére is – bólintott lelkesen Stahlschmidt. – Meg Rinkennek is, annak a rohadéknak! Ha megtennék, hálám jeléül köszönőlevelet írnék a Kanadai Légierő főparancsnokának. Lesiettek a pincébe, és a mintegy húsz percig tartó bombázás alatt kiürítették a whiskys üveget. Amikor feljöttek, csalódottan vették tudomásul, hogy a támadás a kikötő déli részére koncentrálódott, a bombák meg se közelítették a Gestapót. És Rotenhausen őrnagyot meg Rinkent se. – Még egy közvetett találat se érte őket – szomorkodott Stahlschmidt, ahogy az irodája felé tartottak. Steverre nézett, az pedig visszabambult rá. Reménytelen eset. Stevertől nem várhatott épkézláb ötleteket. – Nos, csak egyvalamit tehetek: felhívom a gazembereket, és megpróbálom elmagyarázni nekik. Hosszú távon csak ronthat a helyzetünkön, ha maguktól jönnek rá. Remegő kézzel tárcsázta a Gestapo rettegett számát, a 10 001-et. – Állami Titkosrendőrség. Stadthausbrücke részleg. Stahlschmidt nyelt egy hatalmasat, aztán hebegve-habogva, levegőért kapkodva elmondta a jelentenivalóját. – Egy pillanat, Stabsfeldwebel. Azonnal átkapcsolom. Stahlschmidt felnyögött, és mutatóujjával meglazította nyaka körül az inggallért. Egy új hang jelentkezett a telefonban; nyers volt, pattogó, parancsoló. – Halló, igen, miben segíthetek? Itt a Végrehajtó Szolgálat, IV/2A. Stahlschmidt ismét végigbukdácsolt a történetén, amely immár beavatott fülének se hangzott hihetőnek vagy legalább valóságosnak. – És ki írta alá az engedélyt? – akarta tudni a hang. – Paul Bielert Standartenführer úr – brekegte Stahlschmidt, és alázatosan fejet hajtott a kézibeszélőnek. – Az urat elhagyhatja! – rivallt rá a hang. – Már régen felhagytunk ezzel a plutokrata hízelgéssel. Stahlschmidt hosszas bocsánatkérésbe és mentegetőzésbe kezdett, éppen csak térdre nem vetette magát az íróasztala tetején. – Ha befejezte – mondta a hang –, átkapcsolom magához a Standartenführerhez. Stahlschmidt rémülten vakkantott egyet. A vonalban csend lett. Stahlschmidt gyűlölettel eltelve fixírozta a készüléket. Ha kitépné a vezetéket a falból, és kihajítaná az ablakon ezt az átkozott szerkezetet, az talán mindent megoldana...

125 Vagy ha súlyos betegség gyűrné maga alá nagy hirtelenséggel. Betegnek érezte magát. Nagyon betegnek... – Halló? Stahlschmidt ijedten a torkához kapott. – H-hal-halló? – Paul Bielert vagyok. Mit tehetek önért? A hang csendes volt és megértő, s valahogy olyan hívogató. Egy meggondolatlan pillanatig Stahlschmidt kísértést érzett rá, hogy sírva fakadjon, és könnyek áradata közepette mindent bevalljon, de amint kinyitotta a száját, csupa értelmetlen zagyvaság jött ki rajta. Zavarosan, szétszabdalva, ellentmondásosan adta elő a történetet. Az egyik pillanatban még megesküdött rá, hogy az aláírás hamisított, egy fél perccel később viszont kijelentette, hogy bizonytalan ebben, és csak ellenőrizni szeretné. Feljelentette Rinkent, feljelentette Rotenhausent, feljelentette a fogház teljes személyzetét. Mindannyian lusta, használhatatlan, kétszínű gazemberek, és ha ő, Alois Stahlschmidt nem lenne, akkor a fogház már légen nem működne. Egymagának kell mindenről... – Egy pillanat, Stabsfeldwebel – szakította félbe szinte bocsánatkérően a hang. – Nem akarom megtörni a lendületét, amivel előadja mindezt, de még senki nem mondta magának, hogy talán nem is annyira okos, mint amilyennek képzeli magát? – Stahlschmidt fülig elvörösödött. – Ha azt az engedélyt tényleg hamisították – folytatta Bielert még mindig lágy, megértő hangon –, akkor valószínű, hogy a látogatók álnevet használtak, nemde? Ellenőrizte már ezt? Felvette a kapcsolatot a századukkal? Beszélt a fogollyal azután, hogy a látogatói elmentek? Átkutatta a celláját? – Ó, igen! Ez Stever Obergefreiter feladata volt, Standartenführer. – És megtette Stever Obergefreiter? – Ó, igen, hogyne. Magam gondoskodtam róla, hogy így legyen! – És mit találtak? – Ah... semmit, uram. – Stahlschmidt vádlón Steverre meredt, aki kidülledt szemmel, halálra váltan figyelte őt. – Ebben az esetben nagyon felületes lehetett a keresés. – A baj az, uram, hogy mint magyaráztam, nincs ezen a helyen senki, aki egy feladatot rendesen végre tudna hajtani. Ha nem saját magam végzek el valamit, akkor... Bielert ismét félbeszakította, de ezúttal már nem volt olyan barátságos. – Ide hallgasson, Stábsfeldwebel! Magát, és csakis magát tartom felelősnek ezért az egész szánalmas afférért, és ha az őrizetest holtan találják a cellájában emiatt, személyesen fogom kérvényezni a maga kivégzését. Az asztal alatt Stahlschmidt lábai vad táncba kezdtek. Először életében, azt kívánta, bárcsak a fronton lenne. – Ami az engedélyt illeti – folytatta Bielert –, hozza be az irodámba. Magát várom. Feltételezem, mostanra már fél Németország tud a történtekről. Stahlschmidt engedelmesen felsorolta mindazokat, akik tudtak a történtekről. – Hálás lehetek – jegyezte meg gúnyosan Bielert –, hogy még nem értesítette az újságokat. Vagy talán azért hívott fel engem, hogy a beleegyezésemet kérje ehhez? A Stabsfeldwebel torkát elfojtott, páni félelemmel teli nyögés hagyta el. Stever csodálkozva nézett a főnökére: még soha nem látta ilyen nyomorúságos állapotban. Hálát adott az égnek, hogy ő csak egy egyszerű Obergefreiter. Stahlschmidt hagyta a helyére zuhanni a kagylót, és rémülten Steverre nézett. Ki tudja, lehet, hogy az a rohadék Ohlsen épp most öli meg magát a cellájába

126 csempészett méreggel. Vadul rákiáltott Steverre: – Obergefreiter! Mit állsz ott, mint egy tuskó? Mozogj, az isten szerelmére! Azt akarom, hogy kutassátok át az őrizetes celláját padlótól a mennyezetig. És az őrizetest is, tetőtől talpig! Ugorj, ember, ne tátsd a szád! Stever boldogan átvetette magát az ajtón, és kis híján felöklelte Greinert, aki az ellenkező irányból érkezett, jóval ráérősebb tempóval. – Mi a fene ütött beléd? – kérdezte. – Hova olyan sietősen? – Hamarosan megtudod! – lihegte Stever. – Eredj, keríts még két embert, és gyertek a kilencesbe. Át kell kutatnunk a cellát és az őrizetest. Greinert vállat vont, és elcsoszogott eleget tenni a parancsnak. Néhány perc múltán a cellában volt két másik társukkal, és kezdetét vette a kutatás. Letépték Ohlsen ruháit, felszakították a matracot, rácsimpaszkodtak az ablak vasrudaira, eltörtek mindent, ami törhető volt – még az éjjeliedényt is –, megkopogtatták a falakat, a padlót, a mennyezetet. A hadnagy mindeközben az ágy szélén ült meztelenül, és csendesen mosolyogva figyelte őket. Stever egy gyakorlott mozdulattal eltüntette a cigarettacsomagot, amit korábban ő maga rejtett a matrac alá. Greinert ordítozva fel-alá rohangált a cellában. A másik két férfi átkutatta a hadnagyot. Belenéztek a szájába, a fülébe, szétlökték a két lábát, szemügyre vették az alacsonyabban elhelyezkedő testnyílást is, de semmit se találtak. Ohlsen mindezt szelíden tűrte. Legalább egy tucatszor kitátotta nekik a száját, de nem vették észre az álfogat, amibe a fiola el volt rejtve. Elegendő méreg volt benne ahhoz, hogy akár tíz embert is megöljenek vele. A Légiós hozta magával Indokínából. Mialatt a keresés folyt, Stahlschmidt ösvényt koptatott a szőnyegen az ajtó, az ablak és a könyvespolc között. A polc tömve volt vastag törvénykönyvekkel, amiket Stahlschmidt könyvtárakból „kölcsönzött”, üzletekből csempészett ki vagy mások irodájából csent el. Titokban ügyvédnek képzelte magát, és a szeretőinek azt hazudta, hogy felügyelő. A kedvenc bisztrójában, a Le Chiffon Rouge-ban is Herr Inspectorként ismerték. Bevágott egy csomó paragrafust, és valahányszor alkalma nyílt rá, nagyképűen elszajkózta őket. A bisztróban gyakran ki is kérték a tanácsát jogi kérdésekben – de ugyanaz a személy kétszer soha. Túl sokan csalódtak a tanácsaiban ahhoz, hogy másodszorra is hozzá forduljanak. Az igazság az volt, hogy Stahlschmidt nem bírta elviselni, ha ő maga is tanácstalan volt egy kérdésben; valahányszor ilyen helyzetbe került, elmesélt egy képzeletbeli precedenst, aztán erre alapozva vágott bele az okfejtésbe és a tanácsadásba. Ahogy Stahlschmidt immár hatodjára is elhaladt az ablak előtt, a telefon megcsörrent. A Stabsfeldwebel megtorpant, és a gyűlöletes készülékre, minden nyomorúsága forrására meredt. Miután a telefon másodjára is jelezte, hogy hívó van a vonalban, Stahlschmidt kelletlenül odavánszorgott az asztalhoz, és felvette a kagylót. Halk, meggyötört hangon válaszolt. – Helyőrségi fogház... Normális esetben ez úgy történt, hogy felkapta a kagylót, és beleüvöltötte: – Stahlschmidt Stabsfeldwebel beszél! Mit akar? – De nem ezúttal. Többé már nem. Soha. Az az átkozott engedély mindent tönkretett. – Milyen lehangolt vagy – jegyezte meg vidáman Rinken. – Mi történt? Beszéltél a Stapóval? Hogy sikerült? – Fogd be! – mordult rá Stahlschmidt. – Elegem van ebből a helyből! Azt fontolgatom, hogy áthelyeztetem magam. Keményen dolgozik az ember, mindent megtesz, lelkiismeretesebb mindenkinél, beleértve a parancsnokát is, és erre mi történik? Kérdem én, mi történik? Jól seggbe rúgják, ez történik!

127 – Hát, így van ez. Amíg élünk, tanulunk – mondta kajánul Rinken. – De ne add fel a reményt. Ha tényleg áthelyezést akarsz, el tudom intézni neked. Az a büntetőszázad, amelyikről beszéltem, még mindig keres tiszthelyetteseket. Tárt karokkal fognak várni. Odacsörögjek nekik? – Ne szórakozz velem! Magával Bielerttel beszéltem telefonon néhány perccel ezelőtt. Azt akarja, hogy személyesen vigyem el neki azt az engedélyt. – És? Csak nem félsz tőle? Nincs miért, hacsak nem terheli valami a lelkiismeretedet... – Ne játszd nekem az ártatlant, Rinken! Nagyon is jól tudod, hogy nincs Németországban olyan ember, akinek teljesen tiszta lenne a lelkiismerete. Még a fuhlsbütteli és neuengammei SD-őrök is kék téglákat szarnak a rémülettől, ha a Stadthausbrücke közelébe kell menniük. – Akkor kösd fel a barna gatyát! – heccelte Rinken. Stahlschmidt csúnyán elkáromkodta magát, és lecsapta a kagylót. Természetesen, nem sejthette, hogy az engedély körüli bonyodalom sokkal szerteágazóbb ügy, mint amennyit ő lát belőle. Nem tudhatta például, hogy néhány nappal korábban a Légiós, a sebhelyes arcú, kemény tekintetű, csontos kezű emberke meglátogatta Dora tántit az Ouraganban. (Ez éppen egy nappal azelőtt történt, hogy Dora tánti eltűnt volna. Hivatalosan azt mondták, hogy Vesztfáliába utazott egy beteg barátnőjét, egy Gauleiter özvegyét meglátogatni. Nem hivatalosan... hát ki tudja?) A Légiós tehát meglátogatta a létesítményében, ahol leültek az egyik sarokasztalhoz, és körbefüggönyözték magukat. Előttük, az asztalon, egy üveg pernod és egy tál sült gesztenye várta, hogy elfogyasszák. Héjastul kapták be a gesztenyéket, és az ehetetlen részeket a padlóra köpték. Dora tánti a pohara fölé hajolt, és felszürcsölt egy adag pernod-t. – Paul tehát bevitette a kis hadnagyodat? Túl nagyra nyitotta a száját, mi? Nos, én csak azt mondhatom erre, hogy valami baj lehet a fejével, ha így jártatja a száját mindenki előtt. Nem is várhatott mást! Ezzel az erővel akár fel is mászhatott volna egy háztetőre, hogy megafonnal ordítsa szét a mondandóját. – Van valami abban, amit mondasz. – A Légiós belekacsintott a poharába. – Egyesek már csak ilyenek. Élhetetlenek. Mi ketten, te meg én, tudjuk, hogyan kell vigyázni magunkra, de Ohlsen... – Megcsóválta a fejét. – Olyan, mint egy karon ülő gyermek. Mégis, már túl régóta ismerem ahhoz, hogy csak úgy hagyjam megrohadni. Valamit tennem kell érte. – Ha így akarod. – Dora tánti kiköpött egy pofazacskónyi gesztenyét, és fintorogva a földön heverő kupacra nézett. Barna volt és keserű. – Az istenit annak a nőnek! Még gesztenyét se tud sütni! Nem hinnéd, milyen nehéz volt szakácsot szereznem. És most, hogy megvan, szart se érek vele! – Felhajtotta a pernod maradékát, azután megint töltött magának. – Mindennel így van ez manapság. Még a lányok se az igaziak. A legtöbbjük közönséges kurva. Az utcáról jöttek, semmi stílusuk nincs. Vegyük például azt a szutykos Lisát, akinek a recepciós pultnál kellene lennie. Ebben a hónapban már négyszer jelentett beteget. Beteg a valagam! – Dora felcsippentett egy újabb gesztenyét, és a szájába lökte. – Tisztában vagyok én vele, mire játszik, nem tud hülyét csinálni belőlem! A jó öreg Dora tánti nem ma született! – Ebben biztos vagyok – értett vele egyet a Légiós. – De miért nem hozatsz külföldi lányokat? Azt hittem, ezekben az ínséges időkben túlkínálat van belőlük. – Ez igaz, de soha nem engedném őket az intézményem közelébe – felelte keserűen Dora. – Azoknak a lányoknak a fele spicli. Gondolod, hogy hiányzik ez

128 nekem? Hogy egy egész hadsereg lihegjen a nyakamba? Szempillantás alatt a Stadthausbrückén találnám magam. A Légiós elmosolyodott. – Ugyan, Dora, biztos vagyok benne, hogy neked tiszta a lelkiismereted, mint a frissen hullott hó! Dora felvihogott, és barátságosan mellbe öklözte a férfit. – Beszéljünk inkább a hadnagyodról. – Töltött magának egy újabb adag pernod-t. – Miért vitték be? Valamelyik híres paragrafusuk? – A kilencvenegy B – felelte a Légiós. Kiemelt a tálból egy gesztenyét, szemügyre vette, aztán belemélyesztette a fogait, és leszakította a héja külső részét. – Attól tartok, vége a fiúnak – közölte tömören. – Csak azért, mert jártatta a száját? – „Csak”, Dora? Éppolyan jól tudod, mint én, hogy a fecsegés napjaink legnagyobb bűne. Egyébként is, példát akarnak statuálni vele: így jár az, aki feleslegesen jártatja a száját. Mindent gondosan kiterveltek. Láttam a papírjait. Porta bemutatott egy mocskos alaknak, aki a hadbiztosságon dolgozik. Doktornak nevezik, de kétlem, hogy igazi doktor lenne. Mindegy, a lényeg az, hogy sikerült megtalálnom a gyenge pontját – a Légiós Dorára kacsintott –, és rávennem arra, hogy megmutassa Ohlsen papírjait. Egyesek mindenre képesek azért, hogy megkapják, amit akarnak. – És mit terveznek a te hadnagyoddal? A Légiós összeráncolta a homlokát. – Kivégzik. Felolvassák a bűneit a kivégzőosztag előtt: azt hiszik, ezzel megpuhíthatják őket. Nem valami mókás dolog végignézni egy ember kivégzését. Ráadásul nem lődözésről van szó, hanem... – tenyere élével a tarkójára csapott. – Egy ilyen élmény után nem kis bátorság kell hozzá, hogy ugyanúgy elkövesd a magad kis bűneit, mint azelőtt. – Bátorság! – mondta gúnyosan Dora. – Mindenki a bátorságról beszél! Mi az, hogy bátorság? Valami, amivel akkor bírsz, ha a fejed szilárdan a nyakadon ül, a hasad tele, és pohár van a kezedben! Ne beszélj nekem bátorságról! Kerülj csak tíz percre azoknak a szemeteknek a kezei közé, és meglátjuk, mennyi bátorság szorult beléd! A Gestapóval csak egy módon lehet elbánni, mégpedig úgy, ha valami olyant tudsz róluk, amit ők szeretnének titokban tartani. Ha a kezedben tartod őket, akkor minden rendben. Ha nem, akkor vége. – Nem győzök egyetérteni veled. – A Légiós áthajolt az asztal felett, és bizalmasan odasúgta: – Mi a helyzet Bielerttel, Dora? Tudsz róla egy-két dolgot, nem? Eleget ahhoz, hogy Ohlsen feje a nyakán maradjon! Dora megrázta a fejét. – Kétlem, édesem. Szerezhetek egy engedélyt, hogy meglátogasd a hadnagyodat, de ennél többet nem tehetek. A saját nyakamat kockáztatnám. Tudok Paulról egyet s mást, ez igaz, de még egy öleb is harap, ha elég erősen belerúgsz. Amíg simogatod, egészen kezelhető, és megteszi, amit akarsz, de ha túl messzire mész, elveszti az önuralmát, és olyankor mindenkibe belemar, aki csak a közelében van. Emellett nem fogom a hurokba dugni a nyakam valakiért, akit nem is ismerek. Egy hím szamárért, aki nem tudta befogni a száját! Ha az ember beleártja magát Paul ügyeibe, az életveszélyes lehet. – Igen, tudom. – A Légiós lebiggyesztette az alsó ajkát, és szemügyre vette a pohara alját. – Az a fickó úgy gyűjti a rabokat, mint más a lepkéket. – Veszélyes alak, az egyszer szent. – Dora kivett egy gesztenyét, és mélázva az edény aljára gyűlt olvadt vajba mártotta. – Én is azt forgatom a fejemben, hogy egy

129 időre visszavonulok. Eltűnök valahová. Átadom a kulcsokat Brittának, és nyugalomba vonulok, amíg az amerikaiak be nem jönnek. A Légiós felnevetett. – Ne mondd, hogy rajtad vannak! Pont rajtad! – Nem tudom. – Dora egy koszos villával megvakargatta borzas fejét. – Egy belső hang azonban azt súgja, hogy „húzd fel a bugyid, Dora, és tűzz el innét”. Feltűnt, hogy mostanában túl gyakran látogat minket egy bizonyos fajta népség. Tudod, kikre gondolok, ugye? – Azt hiszem, igen – mormolta a Légiós. – Azokra a fickókra, akik bejönnek egy pernod-ra, és kis híján belefulladnak a pohárba? – Pontosan – bólogatott Dora. – A sörös típus. Egy kilométerről kiszúrom őket. Mélyen a szemre húzott kalap, mint az olcsó kémfilmekben. – Ezért imádom a pernod-t – emelte meg mosolyogva a poharát a Légiós. – Segít megkülönböztetni a pelyvát a búzától. Hé, Dora, emlékszel még arra a kopóra, akinek átvágtuk a nyakát? A nő megborzongott, és eszelősen vakargatni kezdte lógó mellei közét. – Az isten szerelmére, feltétlenül eszembe kell juttatnod? Még most is libabőrös leszek... tisztán emlékszem rá, milyen mészárszéket csináltál a garázsomból. Csupa vér volt a föld... Ebben a pillanatban a légvédelmi szirénák kísértetiesen felvonítottak. – A francba! – mérgelődött Dora tánti. – Ez azt jelenti, hogy irány a pince. – Néhány üveg társaságában? – javasolta a Légiós. – Sose lehet tudni, mennyit kell lent maradni. Odébb tolták az asztalt, amely a csapóajtót takarta. A vendégek és a személyzet egymást lökdösve lesiettek a keskeny lépcsőkön, leadogatták az italokat is, aztán a csapóajtó lezárult, és a társaság elfészkelte magát. Ha így kell tovább folytatniuk a mulatozást, hát így fogják! Csak Gilbert, a portás maradt fenn, hogy megvédje a házat a fosztogatóktól. A légitámadás kerek egy óráig tartott. Dora feltámolygott a lépcsőn, és visszabotorkált a sarokban álló asztalhoz. A pernod-s üveg még mindig ott volt, ahol hagyta. Felkapta, és üveges tekintettel szemügyre vette. – Tudod, mit? – fordult a melléje toppanó Légiós felé. – Felhívom Pault, és megnézem, mit tehetek érted. Gyere ide holnap reggel, ha el tudsz szabadulni a laktanyából. Olyan tizenegy körül. Megpróbálok kicsikarni egy látogatási engedélyt attól a tetűtől. Ha nem sikerül – vállat vont –, az azt jelenti, hogy már nem tartom a markomban. Akkor pedig könnyen én is ott találhatom magam a hadnagyod mellett a vérpadon. A Légiós elnevette magát. – Azt megnézném, Dora! Tizenegyre itt leszek, és te a kezembe nyomod az engedélyt, fogadjunk? Kiment az utcára, ahol azonnal rátapadt egy kuncsaftot kereső lány. – Van egy cigid, szépfiú? A Légiós félreseperte az útjából. A lány utána sietett, malacságokat suttogva a fülébe. A Légiós hirtelen megtorpant, és eltorzult arccal, izzó szemmel a lány felé fordult. – Tűnj el innen, hagyj magamra! Nem érdekelsz. A lány felé lépett, de annak több se kellett ennél; elrohant, és az elkövetkező két napban ki se merte tenni a lábát az utcára. Két órával később Dora a Neuer Pferdemarkt és a Neuerkamp Feldstrasse sarkán, a vágóhíd mellett találkozott Standartenführer Bielerttel. A férfi imádta a

130 vágóhidakat. Gyakran egy egész délutánt eltöltött a mészárlásokat figyelve. Ő és Dora átvágtak a Pferdemarkton, és beültek a Hotel Jöhnke éttermébe. Egy szélső asztalnál foglaltak helyet, távol a többi vendégtől. Dora nem köntörfalazott. – Azért akartam találkozni veled, Paul, mert szükségem van egy látogatási engedélyre, vagy minek hívjátok, mégpedig gyorsan. –Végigfésülte az ujjaival a haját, és szórakozottan a férfira nézett. – Újabban mindig loholnom kell, és ez szörnyű. Fogalmad sincs, mennyi gondom van a személyzettel. Ide rohanok, oda rohanok, ezt csinálom, azt csinálom. Már pénzért se dolgoznak az emberek, nekem kell főznöm meg takarítanom, ha nem akarom lejáratni a házat. Bielert elmosolyodott. – Hányszor mondjam még neked, Dora, hogy csak szólnod kell, és annyi embert kapsz tőlem, ahány kell. – Idegeneket! – húzta el megvetően a száját a nő. – Köszönöm, nem. Inkább letérdelek, és saját kezűleg súrolom fel a padlót, de akkor se hagyom, hogy Gestapo-ügynökök árasszák el a házamat. Arra az engedélyre viszont szükségem van! – Kit akarsz meglátogatni, és hol? – Valakit egy börtönben. Egy hadnagyot. – Értem. – Bielert elővette a cigarettatárcáját, és tűnődve ezüstszipkájába tűzött egy cigarettát. – Tudod, kedvesem, meglehetősen követelőző lettél az utóbbi időben. Egy látogatási engedély nagy kincs manapság. Nagy a kereslet iránta. – Ne gyere nekem ezzel a szöveggel! – mondta gúnyosan Dora. – Ha akarod, elég csettintened egyet, és máris megvan az az engedély. – Ebben az esetben, feltételezem, azon múlik az egész, hogy akarom-e vagy sem. – Inkább akard – vágta rá Dora. – És rendelj nekem egy rumot. Jó forrót. Csendben üldögéltek, amíg az italok megérkeztek. Bielert kérdőn Dorára nézett. – Elárulnád végre, valójában kinek kell az engedély? És kit akar meglátogatni? – Tessék. Mindent leírtam. Átadott neki egy cetlit. Bielert végigfutotta a papírt, majd felvonta szinte nem is létező szemöldökét. – Bernt Ohlsen hadnagy – mondta vontatottan. – Államellenes bűncselekményért van bebörtönözve, és te azt akarod, hogy látogatókat engedjek be hozzá? – Miért ne? – vont vállat Dora. – Miért ne? Az kérded, miért ne? Megmondom neked! – Bielert galacsinná gyűrte a papírt, és mérgesen a földre hajította. – Azért, mert az az ember bűnöző, egy áruló, és veszélyt jelent a hazájára nézve! Nem tudok másként gondolni az ilyenre, csak megvetéssel és gyűlölettel! Ha rajtam múlna, gyökerestül kiirtanám a fajtáját. Őket is, a családjukat is. A feleségeiket és a gyerekeiket, az anyjukat és az apjukat! Mindenkit! Az arca fehér, remegő maszkká torzult. Dora szenvtelenül figyelte. Nem most hallotta először ezt a kirohanást. A terem másik végében néhány vendég csendesen felállt, kifizette a számlát, és eltűnt. Bielert nem zavartatta magát, ugyanúgy folytatta, mintha mi sem történt volna. – Hosszú listám van – dicsekedett –, olyan hosszú, hogy az még Müller Gruppenführert is meglepné. Itt nemcsak a háborúról van szó, hanem ennél sokkal többről. Forradalom zajlik, és én vagyok az egyik fővezére. Gyűlöletes munkát végzek, tudom, piszkos, degradáló munkát, de tudom, hogy szükség van rá, és én hiszek benne. Az eredmény engem igazol majd, meglátod. Olyan emberek nélkül, mint én, ez a forradalom belefulladna a saját hányadékába.

131 – Igen... persze... igazad van – bólogatott gépiesen Dora; aztán a tekintete felcsillant. – Müllerről szólva, épp tegnap beszéltem vele! Bejött hozzánk egészen váratlanul. Úgy leitattuk egymást, hogy már csak a szék tartott minket távol a padlótól. Szép kis találkozás volt annyi év után! – Müller – Bielert arca idegesen megrándult. – Melyik Müllerről beszélsz? – Hát a Gruppenführerről, természetesen, arról, akit az imént te is említettél. Istenem, akkor láttam utoljára, amikor előléptették Untersturmführerré! Annyit nevettünk! – Nem is tudtam róla, hogy ismered Heinrich Müllert – mondta gondterhelten Bielert. – Hol ismerted meg? Merthogy Berlinben még soha nem jártál, az biztos. Dora hátrahajtotta a fejét, végigmérte a férfit, aztán hangosan elnevette magát. – Te Paul, ne akard azt mondani, hogy figyeltetsz engem! A jó öreg Dorát! – Én nem mondtam ilyent – tiltakozott ingerülten Bielert. – Vigyázok rád, ez minden. Manapság nem tudhatja az ember, mit hoz a holnap. – Olyan kedves vagy hozzám! – Dora elmosolyodott, és a férfira emelte a poharát. – De nem a saját biztonságod miatt aggódsz inkább? Végül is, ha velem történne valami, ha a holnap úgy hozná, te is reflektorfénybe kerülnél miattam, nem igaz? – Nehéz időket élünk – ismerte el Bielert. Kortyintott egyet a brandyből, leverte a hamut a cigarettája végéről. – Mondd csak, Dora, miről beszélgettetek Müllerrel? – Ó, hát erről is, arról is, meg a régi időkről – felelte könnyedén a nő. – És, milyen különös, olyan emberekről is, akik államellenes bűncselekményeket követtek el, mint ez az Ohlsen hadnagy is. Müller kommunisták felől érdeklődött, akiket valaha ismertem. Különösen azokról akart hallani, akik otthagyták a pártot, és beléptek a Gestapóhoz. Bielert tekintete megrebbent. – Értem. És a segítségére voltál? – Nos, igen is, meg nem is – felelte őszintén Dora. – Elejtettem neki egy-két morzsát, hogy legyen, amin elrágódjon, de csak miután elment, jutott eszembe ez. – Mi az, hogy „ez”? – kérdezte Bielert, a kelleténél egy árnyalatnyival szelídebben. Dora felhajtotta a szoknyáját, felnyúlt vastag gyapjúbugyija szárába, és előhúzott egy levelet. – Hát ez! Különös, a minap a szekrényeimet rendezgettem, és egy halom régi kacatra bukkantam. Így került elő ez a levél is. Valami sejtről van szó benne... – széthajtogatta a levelet. – A 31-es sejt. A kommunista párt egy kisebb egysége, tudod. Egy bizonyos Paul Bielertről van szó benne, aki ennek a sejtnek a vezetője volt. Milyen érdekes egybeesés, nem igaz? Valaki, akit éppen úgy hívnak, mint téged. – Tényleg – vágta rá Bielert. Elvette a levelet, és beleolvasott. – Nagyon érdekes. Megtarthatnám? Dora elbűvölően elmosolyodott. – Hát hogyne. Van még otthon egy-két ehhez hasonló, úgyhogy nem fog hiányozni. Bielert arca színt váltott. – Hogy sikerült rájuk tenned a kezed? 1933-ból származnak! Kitől kaptad őket? Dora az italába nézett, és hanyagul vállat vont. – Még sokat kell tanulnod, Paul, nagyon sokat. Nem mondom, eddig se csináltad rosszul, de mindig is lassú voltál. – Vigasztalóan megpaskolta a férfi kezét. – Szegény Paulom! Amikor te még tehenet fejni tanultál a szerzeteseknél, akik az

132 agyadra mentek, és ezért te titokban bosszút esküdtél ellenük, én már határozott lépéseket tettem a jövőm biztosítása érdekében. Összegyűjtöttem mindent, amire rá tudtam tenni a kezem, és elraktam őket az esős napokra. Mire te eljutottál odáig, hogy gyerekes játékokat űzzél a cimboráiddal a 31-es sejtben, nekem már komoly gyűjteményem volt. Gyerekjáték volt megszerezni a leveleidet. Persze, nem tudhattam, hogy hasznukat veszem-e valaha, de gondoltam, jó lesz megtartani őket. Sose lehet tudni... – Megszorította Bielert karját, aztán hátradőlt a székében. – De miért kell felkavarni a múltat? Nem akarlak bántani. Csak egy apró kis engedélyt kérek tőled. – Gyere be holnap az irodámba. Mire jössz, készen lesz. Dora kinevette. – Te viccelsz! Hogy én betegyem a lábam az irodádba? Soha nem engednél ki onnan! Nem, köszönöm, én jobban örülnék neki, ha elküldenéd hozzám valamelyik embereddel. Bielert ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, a hangja azonban lágy maradt. – Tudod, Dora, azon töröm a fejem, nem lenne-e jobb, ha érted küldenék egy autót néhány emberemmel. Behoznának téged, és te szétnéznél nálam. Biztos vagyok benne, hogy mindkettőnk számára felüdítő élmény lenne. – Hogyne – felelte Dora ugyanilyen hangon. – Én pedig abban vagyok biztos, hogy ez nem most jutott eszedbe először. – Nos, nem, de időnként gyakrabban felötlik bennem, mint szokott. – A gond csak az, Paul, hogy nem zárhatsz be egy cellába anélkül, hogy néhány óra leforgása múlva magadat is ott ne találd. Annyi mindent mesélhetnék... Kölcsönös gyűlölettel és megértéssel egymásra mosolyogtak. – Nos – Bielert óvatosan kivett egy cigarettát a tárcájából –, megkapod azt az engedélyt. Elküldöm Greijel három óra körül. – Ez remekül hangzik. Grei meg én egészen jól kijövünk egymással. Ismerted őt a háború előtt, Paul? Élénken emlékszem még azokra az időkre, amikor az Internacionálén kívül mást nem is énekelt. Persze, azóta átváltott a Horst Wesselre, de hát ki hibáztathatja érte? Csak egy bolond úszik szemben az árral. Bielert felállt. – Egy jó tanács, Dora: vigyázz magadra. Sok ellenséged van. – Neked is, Paul. Remélem, te is megfogadod a saját tanácsodat. Stever öt éve szolgált a seregben, és jó katona volt. Stahlschmidt, vele ellentétben, harminc éve, mégis pocsék katona volt. Ami Rotenhausent illeti, a börtön parancsnokát, kérdéses volt, hogy őt egyáltalán katonának lehet-e nevezni. Mindenesetre, gondolta Stever, nem az a lényeg, hogy mióta szolgál az ember, hanem az, hogy alkalmas-e. – Én alkalmas vagyok – mondta a tükörképének, és tisztelgett neki. Szeretett katona lenni. Stahlschmidtet és Rotenhausent túlságosan lefoglalta a hatalom utáni vágy, egyikük se fogta fel, hogy csak eszközök a nácik kezében. Én tisztában vagyok vele, parádézott és pózolt a tükör előtt Stever. Ezért fogok életben maradni. Stever nem vágyott hatalomra. A hatalom nemcsak megnövekedett presztízzsel járt, hanem megnövekedett kockázattal is, erre pedig nem volt szüksége. Elégedett volt a jelenlegi pozíciójával és életével. Rendszeres fizetést kapott, távol volt a harctértől, és rendszeres utánpótlása volt nőkből meg ruhákból. A ruhákat ingyen kapta egy szabótól, aki Grosser Burstahban lakott, és akinek a fia valamikor Stever egyik cellájában vendégeskedett. Stever minden egyenruhája és ruhadarabja méretre készült, amiért irigyelték is a többiek.

133 Ami a nőket illeti, gondosan megválogatta őket, és volt egy félig-meddig állandó háreme. Stever számára az emberiség négy osztályra oszlott: a férfiak esetében katonákra és civilekre, a nők esetében férjes asszonyokra és hajadonokra. Stever megvetette a civileket, és nyűgnek tekintette az egyedülálló nőket. Mindig is a férjes asszonyokat szerette. Már tizenöt évesen rájött, hogy az asszonyok szexuálisan alultápláltak – és ő magára vállalta az etetésüket. Egyéb előnyei is voltak egy férjes nőnek. Először is, nem várták el tőle, hogy szerelmes legyen beléjük, megelégedtek a fizikai vágyaik beteljesítésével, ami tökéletesen megfelelt Stevernek; elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki más is számítson, mint önmaga. A puszta gondolat, hogy egy másik személy elvárásainak és vágyainak is megfeleljen, rémületes volt számára, és teljesen idegen a természetétől. Másodszor, úgy találta, hogy a férjes asszonyok mohón vágynak a kielégülésre. Szinte az összes házasságban, melyekkel eddig dolga volt, az elemek már az első három év után kimerültek, így az olyan Don Juannak, mint Stever, nem volt nehéz a segítőkész lovag szerepét játszani. A hajadonokat azért kerülte, mert félt a felelősségvállalástól, a szüzeket pedig határozottan veszélyesnek tartotta. – Nyúlj a muffjukhoz, mielőtt készen lennének rá, és felvisítják a fél várost, te meg egykettőre a börtönben találod magad – magyarázta komoran Braun Obergefreiternek, aki sose tudott nőt keríteni magának, pedig sokkal jóképűbb volt, mint Stever. – Órákig kell simogatnod őket, meg a fülükbe suttognod, hogy mennyire szerelmes vagy beléjük, és mire hajlandóak lehúzni a bugyit, vagy annyira begerjedsz, hogy elpukkansz, mielőtt még beléjük iktatnád, vagy fájdalmat okozol nekik, amitől úgy nyögnek, mint valami vénasszonyok... szóval, nem éri meg a fáradságot – összegezte megvetően. – Foglalkozz inkább a férjezett nőkkel, pajtás. Ők tudják, mitől döglik a légy, és nem kell lyukat beszélned a hasukba, hogy megkaphasd őket. – Értem – bólogatott aggodalmasan Braun Obergefreiter. – Legközelebb kipróbálok egyet. – Ez már beszéd! – Stever a fejére csapta a sapkáját, és büszkén kimasírozott a laktanyából. Aki csak az utcáról ismerte Stevert, a mindig mosolygós, segítőkész katonát – még az idős hölgyeket is átsegítette az úton –, nem gondolta volna róla, hogy szolgálati időben rabokat ver félholtra, mielőtt belökné őket egy nedves cellába. És ha valaki mégis rákérdezett volna erre, maga Stever is zavarba jön. – Én csak egy Obergefreiter vagyok – felelte volna. – Én csak parancsokat teljesítek. Emellett még soha nem ölt embert. Erre büszke is volt nagyon. Úgy szolgálta végig a háborút, hogy még rá se lőtt senkire. Ez pedig nem kis teljesítmény volt! Az ő lelkén egyetlen ember halála se száradt. VII. Katonás fegyelem Rotenhausen őrnagy havonta egyszer tűnt fel a fogházban, hogy bemutatkozzon az új őrizetesek előtt, és elbúcsúzzon azoktól, akiket elengedtek. Soha nem mondott istenhozzádot a halálraítélteknek, mivel azok az ő szemében már nem tartoztak az élők közé; csak azokhoz intézte szavait, akik elhagyták a fogházat, hogy letöltsék büntetésüket valamelyik katonai börtönben – Torgauban, Glatzban vagy Germersheimban. A kedvenc látogatási időpontja este tizenegy óra volt, amikor már minden

134 őrizetes aludt. Élvezte az elkerülhetetlen pánikot és zűrzavart, amit a megjelenése okozott, a rohangáló őrök látványát, akik kapkodva rázták föl a kába rabokat, és üvöltöttek velük, hogy szedjék rendbe magukat a parancsnok látogatása előtt. A hatalom és saját fontosságának tudata töltötte el ilyenkor. Egyik ilyen villámlátogatását négy nappal az engedélyes ügy után tette. Néhány perccel éjfél előtt ment be a fogházba, azután, hogy egy kellemes estét töltött a kaszinóban. Rendkívül jó hangulatban volt. Jól bevacsorázott, a kelleténél egy kicsivel többet ivott, és remekül szórakozott. Maga volt a megtestesült elegancia, és ezzel ő is tisztában volt. Szürke, fehér selyemmel bélelt körgallérja lágyan hullámzott az éjszakai szellőben, bőrcsizmái energikusan csikorogtak, ahogy átsétált az udvaron. Hosszú lábai remekül mutattak a szürke, feszes nadrágban, váll-lapjai aranylemezként csillogtak a félhomályban. Rotenhausen a helyőrség egyik legjobban öltözött katonája volt; három évvel korábban feleségül vett egy gazdag nőt, és most ő volt a kaszinó elnöke. Az emberek irigykedve néztek rá, Rotenhausen pedig felszegte az állát, és a német hadsereg krémjének érezte magát. A legtöbben, akik a helyőrségbe érkeztek, elfogadták Rotenhausent olyannak, amilyen, eszükbe sem jutott megkérdőjelezni befolyását, amivel nem ártott számolni. Egyetlen alkalommal történt meg csupán, már amennyire a helyőrség tisztjei vissza tudtak emlékezni, hogy egy idegen, egy felkapaszkodott tiszt az isten tudja, honnan, besétált hozzájuk, és felrúgta az összes elfogadott etikettszabályt, és ügyet sem vetve Rotenhausenre, feje tetejére állította a helyőrséget. Az illető egy fiatal ezredes volt, nem több harmincnál. Minszknél elvesztette a fél karját, és időlegesen Hamburgba helyezték – félúton volt a kórház és a harctér között. Megkapott gyakorlatilag minden kitüntetést, a zubbonya világított a sok medáltól. Már az egyenruhája láttán aggodalom töltötte el a tiszteket. A zubbonyától eltekintve, amely rendelésre készült, minden ruhadarabja a raktári polcról került le. A pisztolya pedig egy P. 38-as volt. Az összes többi tiszt kecses Walthert viselt, ami sokkal jobban illett az egyenruhához és a státushoz, amit betöltöttek, ez az ismeretlen ezredes azonban nem törődött ilyen finom apróságokkal. Egy hegyivadászezredhez tartozott, a havasi gyopár hadosztályjelvény büszkén villogott a zubbonya bal ujján, és bár a helyőrségnél eleinte senki nem tudta, ki ez az ember és mit keres náluk, már önmagában ez óvatosságra intette őket. Fél órával az érkezése után az ezredes megbeszélésre hívta össze őket, és tájékoztatta a riadt társaságot, hogy időlegesen őt nevezték ki a helyőrség parancsnokává. – Greif ezredes vagyok a 9. hegyivadászezredtől – jelentette be a rémült csendben. – Időlegesen leszek itt. Nem rázott kezet senkivel, pusztán végigmért mindenkit csillogó, rezzenetlen tekintetével, aztán folytatta: – Mindig is jól kijöttem az alattam szolgáló katonákkal, és ugyanezt várom el maguktól is. Mindenki végezze el tisztességesen a feladatát, és remekül megleszünk egymással. Egyvalami van csak, amit ki nem állhatok, és ezért nem fogok tolerálni: a munkakerülés. – Szigorú tekintete ide-oda ugrált az egybegyűlt tisztek sorai közt. – Feltételezem, tisztában vannak vele, uraim, hogy a fronton szolgáló egységek tárt karokkal várják a cserecsapatokat. Biztos vagyok benne, hogy nem tőlem hallják először, de azért elmondom, mennyire kétségbeejtővé vált a helyzet az utóbbi időben; az én ezredemben is akadnak olyan katonák, akik már három éve nem kaptak eltávozást. Minden jelen lévő tiszttől megkérdezte, mióta van a helyőrségnél, s a válaszok hallatán szemöldöke egyre magasabbra emelkedett. Azoknak a száma, akik

135 legalább a harctér közelében jártak, elenyésző hányadát tette ki az egésznek. – Úgy látom, uraim, hogy a dolgok hamarosan változni fognak errefelé – mondta Greif. És meg is változtak, mégpedig hirtelen. Három nappal az új ezredes érkezése után az összes egyenruhakölteményt, a körgallérokat, a köpönyegeket és a stilizált sapkákat, a tükörfényes lakkbőr csizmákat, az apró pisztolyokat meg a többi kelléket elpakolták, és előkerültek a szabályzatnak megfelelő felszerelések. A helyőrség kemény munka helyszínévé vált, a báli hangulat helyét kemény munka, szürke egyenruhák vették át. – Háború van, az isten szerelmére! – Ez volt Greif szavajárása. – Ez hadilétesítmény, nem játékvár ólomkatonákkal! Még a 76. gyalogsági ezred parancsnokának, az öreg Brandt ezredesnek is végig kellett szenvednie ezeket a változásokat, és meg kellett válnia kedvenc lornyonjától. – Ha rossz a szeme, akkor írasson fel magának szemüveget – tanácsolta neki Greif –, de meg ne lássam még egyszer ezzel a maskarával. És Brandt kénytelen volt tűrni és engedelmeskedni. Vigyázzban kellett állnia, és hagynia kellett, hogy ez a húgyos, ez a sehonnai ezredes, aki olyan fiatal volt, hogy a gyereke lehetett volna, sértegesse őt. A helyőrség csendesen szenvedett, a felszín alatt azonban elégedetlenség fortyogott. A tisztek titokban össze-összegyűltek, hogy megosszák egymással gyilkos gondolataikat, és hogy különféle baleseteket ötöljenek ki, melyek megtörténhetnének az ezredessel. Az egyik hadnagynak az a ragyogó ötlete támadt, hogy fel kellene jelenteniük az új parancsnokot a Gestapónál. Már majdnem teljesen kidolgozták a terv részleteit, amikor a helyőrséget olyan sokk érte, amit nem tudott kiheverni: Greif ezredesnél nem más, mint Heydrich tett magánlátogatást. Éppen Heydrich, az ördög inasa! Az ötlet, hogy feljelentsék Greifot a Gestapónak, villámgyorsan elvetették, és meghunyászkodtak. Jobb híján az emberek elkezdték beadni áthelyezési kérelmeiket. Senki nem akart Hamburgban maradni egy olyan parancsnok alatt, aki Heydrich barátja. A Gestapónál még a front is barátságosabb volt. Rotenhausen nem tartozott azok közé, akik fejvesztve próbáltak menekülni. Persze, nem azért húzta az időt, mert olyan ravasz volt, hanem egyszerűen azért, mert lassúak voltak a reakciói. És az ég megóvta őt, egyben megerősítve Rotenhausen önmagáról alkotott nagyszerű véleményét. Alig néhány nappal Heydrich látogatása után Greif táviratot kapott, melyben értesítették az áthelyezéséről. Néhány óra alatt összepakolt, és az orosz frontra távozott. Többé soha nem látták Németországban. Sztálingrád mellett halt meg egy hóviharban, és amikor az oroszok 1943. február 3-án megtalálták, már jó ideje halott volt. A helyőrség néhány napon és négy éjszakán át ünnepelte a távozását. Folyt a pezsgő, és a régi operett-egyenruhák újra előkerültek rejtekhelyeikről. Az emberek parádéztak és pózoltak, ahogy csak a szívük kívánta, az öreg Brandt ezredes pedig örömében új lornyont vásárolt magának. Greif helyére egy kétséges intelligenciájú dandártábornokot tettek, aki vélhetően idő előtti szenilitásban szenvedett, és ezért mindenki imádta. Szórakoztató bolond volt az öreg, annak ellenére, hogy mindig összenyálazta a tisztfeleségek kézfejét, és vihogott, akár egy ló, valahányszor bemutatkozott nekik. – Van der Oost tábornok, madame. A gyalogságtól, természetesen! – Aztán nyögdécselve, ropogó gerinccel kihúzta magát, megigazította a gallérját, megköszörülte a torkát, és elsütötte valamelyik untig ismert viccét: – Lefogadom, nem tudja, hogy miért szolgálok a gyalogságnál!

136 Persze hogy senki se tudta. – Nos, elárulom magácskának. Azért vagyok a gyalogságnál, mert nem vagyok a tüzérségnél! Érti, ugye? Ki nem állhatom a tüzérséget. Olyan szörnyű egy üzem, az embernek megfájdul a feje attól a sok zajtól. Egy nap betámolygott a kaszinóba, és megállította az életet hangos röhögésével. – Uraim, olyan boldog vagyok ma este! Tudják, miért vagyok boldog? A tisztek ekkorra már hozzászoktak primitív észjárásához. Nem értékelték ostoba vicceit, de dandártábornok volt, és soha nem szólt bele a dolgaikba, úgyhogy megrázták a fejüket, és jó képet vágtak. – Megmondom, miért! – A tábornok vidáman széttárta a karját. – Azért vagyok boldog, mert nem vagyok szomorú! Tisztelettudóan nevettek, de Van der Oost nem elégedett meg ennyivel. Sugárzó arccal közelebb lépett, és előadott egy újabb „viccet”. – Tegnap átkozottul szomorú voltam... egyszerűen azért, mert nem voltam boldog, tudják. Inkább egy vén bolond, mint egy Greif-féle kötözködő, forrófejű fiatal. A helyőrség és új parancsnoka kitűnő viszonyban álltak egymással. Van der Oost csak annyit várt el tőlük, hogy szórakozzanak a viccein, és cserébe bármit vakon aláírt nekik, lett légyen az illegális kérelem egy láda margarinért vagy kivégzési parancs. Még az a hír is elterjedt, hogy a dandártábornok nem tud olvasni. – Nohát, nohát – mondogatta, valahányszor odakörmölte a nevét egy papír aljára. – Nohát, nohát, már megint utolértem magamat. Remek dolog, nem? – Aztán hátradőlt a székében, és az üres irattálcák felé mutatott. – Kimenő, bemenő, függőben lévő: mind üres, látja. Így kell csinálni ezt, uram. El kell végezni a munkát, és akkor nem szakad egyszerre minden az ember nyakába. – Tegnap Fuhlsbüttelben kivégeztek három katonát – próbált egy alkalommal szóba elegyedni vele a segédtisztje. – Mindhárman a gyalogságnál szolgáltak. – Ah, igen – legyintett Van der Oost. – Meg kellett tenniük, tudja. Minden háborúban szükség van áldozatokra. Áldozatuk nélkül nem lenne igazi egyetlen háború sem, tudja. A Kriegspiel* alatt mindig aludt. Már az elején elszundított, és a közepe táján ébredt fel, bátorító szavakat és tanácsokat kiabálva a tisztjeinek. – Az idegen páncélos hadosztályokat el kell pusztítani, uraim! Meg kell semmisíteni őket, mielőtt elérnék Németországot, és dugót okoznának. A lényeg egy ilyen csatában, mint ez, mindig az, hogy elvágjuk az ellenség utánpótlási vonalait, ha értik, mire gondolok. Mit ér egy tank lövedékek nélkül, he? Olyan, mint egy vasút vonat nélkül. A tisztek pedig egyetértően bólogattak, és lelkiismeretesen abba az irányba mozgatták a figurákat, amerre mondta. De valahogyan, bármennyire is próbálkoztak, soha nem tudták elvágni az ellenség utánpótlási vonalait. Végül sikerült megtalálniuk a megoldást. Minden játék elején ünnepélyesen közölték a dandártábornokkal, hogy az ellenségnek nincs lőszere. Van der Oost erre elégedetten összedörzsölte a tenyerét. – Szép munka volt, uraim. Ez azt jelenti, hogy nyertünk. Nem kell egyebet tennünk, mint ledobni néhány bombát az ellenség gyáraira, és máris a kezünkben vannak. Azzal, ragyogó stratégiai tehetségével elégedetten, álomba szenderült. Egy nap a helyőrség macskája odakölykezett a terepasztalra, pontosan a 25-ös domb tetejére. Az összes miniatűr tank, ágyú, miegymás felborult és szétszóródott, az egész asztal úgy nézett ki, mintha bombatalálat érte volna. És ennek éppen azon a

137 napon kellett történnie – a macskák már csak ilyenek –, melyen a szomszédos helyőrség tisztikara hivatalos volt egy taktikai játékra. Erre már Van der Oost is elvesztette a türelmét. Követelte, hogy vonszolják hadbíróság elé a macskát. Nem volt mit tenni, eleget kellett tenni a szeszélyének. Két Feldwebel sarokba szorította a vétkes állatot, és ugyancsak ők voltak azok, akik a „tárgyalás” ideje alatt fogva tartották a vádlottat. A macskát halálra ítélték azon az alapon, hogy szabotálni próbálta a tiszteket a hadviselés tudományának a gyakorlásában. A következő nap azonban sokkal jobb hangulatban találta a tábornokot. Van der Oost felmentette a macskát, azzal a kitétellel, hogy a továbbiakban pórázzal a nyakában kell élnie a tisztiszolga felügyelete alatt. Nem sokkal később a macska eltűnt: a tisztiszolga eladta egy mészárosnak. A tábornok halálra bosszankodta magát a felelős gondatlansága miatt, de miután egy újabb macska került az eltűnt állat helyére, gyorsan megfeledkezett az egészről. Két év röppent el Greif ezredes rövid, ám annál borzalmasabb rémuralma óta. A helyőrség az élvezetek kertjévé vált, Rotenhausen befolyása pedig napról napra nőtt. Az őrnagy rájött, hogy Van der Oost szenvedélyesen szereti a brandyt, és azt is felfedezte, honnan lehet folyamatosan ellátni vele az öreget. Rotenhausen őrnagy és Van der Oost dandártábornok igen jól megértették egymást. Rotenhausen csendesen dünnyögve baktatott a sötét udvaron a fogház irányába. Az ő fogháza ez, ő irányítja. Elmosolyodott, és katonásan a csizmája szárára csapott a lovaglópálcájával. Soha nem lovagolt – rettegett a lovaktól –, a pálca azonban jól mutatott a kezében, és fölöttébb alkalmas volt arra, hogy megtáncoltassa vele az önfejű őrizeteseket. Stahlschmidt Stabsfeldwebel, akit telefonon értesített a látogatásáról, kisietett eléje. Rotenhausen tartózkodóan viszonozta a tisztelgését. Stever is előkerült időközben. A fél várost át kellett kutatni érte, és végül egy privát klubban találtak rá, ahol egy obszcén filmet nézett, melyben különböző alakú és nemű meztelen egyének bizarr dolgokat műveltek egymással. Stever még mindig nem tért teljesen vissza a fogház e világi talajára. – Nagyszerű, Stabsfeldwebel. Javaslom, rögtön térjünk is a lényegre – mondta Rotenhausen, hevesen a csizmája szárát csapkodva a pálcával. – Én elfoglalt ember vagyok, mint tudja, úgyhogy ne vesztegessük az időnket. Stahlschmidt az irodájába vezette, amely nem csupán makulátlanul tiszta volt, hanem a legutolsó berendezési tárgyig minden a helyén volt benne, pontosan úgy, ahogy azt a szabályzat előírta. Rotenhausen körbejárta néhányszor a szobát, belesett a sarkokba, rejtett porcicákat keresve, megvizslatta az irattartó kosarakat, olyan papírok után nézve, melyeknek nincs joguk ott lenni, aztán elővett egy apró fémvonalzót, és megmérte vele a távolságot az asztal széle és a bejövő papírok kosara, az asztal széle és a tintatartó, a tintatartó és a kimenő papírok, a kimenő papírok és az itatós közt. Stever egykedvűen figyelte az ajtó mellől, Stahlschmidt a háta mögött állt, és időnként Steverre hunyorgott. Mekkora szamarak ezek a tisztek! Tudta, hogy Rotenhausen már régóta szeretne valami hibát találni nála. Ha ő lett volna a helyében, nem szenvedett volna ennyit. Rotenhausen azonban ostoba volt – és éppen ezért nem tudta elkapni őt soha. Miután mindent megmért az asztalon, amit mérni lehetett, Rotenhausen unottan sóhajtott, és elkérte az őrizetesek névsorát. Stahlschmidt mosolyogva átnyújtotta neki. Az őrnagy a monokliján át, amit csak nagy bajjal tudott a szemén tartani, végigolvasta a neveket. – Stabsfeldwebel, ez a lista hiányos. Nem tüntette fel rajta az új foglyok számát, és azt sem látom, hány ember lesz átszállítva...

138 – Itt találja, uram, itt lent. – Stahlschmidt kövér, vörös mutatóujja a papír aljára bökött. – Hét új őrizetes, uram. Egy alezredes, egy lovassági kapitány, két hadnagy, egy Feldwebel, két közlegény. Tizennégyen lesznek átszállítva, uram, mindannyian Torgauba. Egy dandártábornok, egy ezredes, két őrnagy, egy százados, egy Hauptmann, két hadnagy, egy Feldwebel, három tizedes, egy matróz, egy közlegény. Négy halálraítéltünk is van. Mindannyiuk fellebbezését elutasították. Megtettük a szükséges intézkedéseket a kivégzésükhöz. – Mindent nagyon jól csinált, Stabsfeldwebel. – Rotenhausen egy grimasszal hagyta leesni szeméről a monoklit, majd az asztalra helyezte a névsort. – Örömmel tölt el, hogy ilyen jól végzi a munkáját. Maga kétségtelenül érti a dolgát, és mindenben gondosan jár el. Az a fajta ember, akiben meg lehet bízni. Hm. – Keményen a lábszárára csapott a lovaglópálcával. – Nem vagyunk olyan felületesek, mint azok odaát Lübeckben, nem igaz? Minden óraműpontossággal működik, ugye, Stabsfeldwebel? – Megteszek mindent, ami tőlem telik, uram. – Valamire azért hadd figyelmeztessem: vigyázzon a balesetekkel, ha érti, mire gondolok. Ha egy őrizetes kezét vagy lábát töri, az rendben, de a nyakukat lehetőleg ne törje ketté! – Én, uram? – vonta össze a szemöldökét Stahlschmidt. – Hogy én eltörném a nyakukat? – Tudja, hogy értettem ezt! – mondta ingerülten Rotenhausen. – Legyen óvatos, ez minden, amit kérek, ellenkező esetben mindketten nagy bajba kerülhetünk. Van a Stadthausbrückén egy Bielert nevezetű pasas, bizonyára már hallott róla. Rendkívül ellenszenves ember. Az elmúlt hetekben túlzott érdeklődést tanúsított az ügyeink iránt. Körülszaglászott a helyőrségben, kérdéseket tett fel a fogházzal kapcsolatban, tudni akarta, ki irányítja, hány őrizetes van, és a többi. Még odáig is elmerészkedett, hogy tegnap hajnali kettőkor berontott a kaszinóba. Az efféle magatartás nem maradhatott volna büntetlenül a császár idejében. Az ilyeneket a fülüknél fogva hajították ki. Az egyik hadnagyom, aki még nem látta őt, papnak nézte. Különös egy pap, mondhatom! Heydrich egyik tanítványa volt, tudja. Az a fajta ember, akinek az útjait nem ajánlatos keresztezni. Annál több eszünk van, nem igaz? – Nos, ha jól értem önt, uram... – Ha jól ért engem, Stabsfeldwebel, vésse az eszébe: amennyiben nem akarja Minszk mellett találni magát, partizánokkal körbekerítve, járjon el körültekintően, és semmi olyant ne tegyen, amivel a nyakunkra hozhatja ezt a Bielertet. Ha ütlegelni akarja az őrizeteseket, hát tegye, már mondtam, hogy nem zavar. Rászolgáltak, és egyébként se szeretem elrontani más szórakozását, de legyen óvatos, ez minden, amit kérek. Rengeteg olyan testrésze van az embernek, amit kedvére püfölhet, és nem marad nyoma. Juttassa eszembe, hogy megmutassam magának, ha nekiláttunk az elbeszélgetésnek. A folyosón az őrök felsorakoztatták mindazokat, akik abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy személyesen a parancsnok elé járulhattak. A sor elején az újak álltak, legelöl pedig egy negyvennyolc éves hadnagy, akit parancsmegtagadással vádoltak. Ismerkedése Rotenhausennel pontosan három percig és négy másodpercig tartott, utána két Gefreiter cipelte el az ájulás határán lévő férfit. – Nem sokáig bírta! – mondta gúnyosan Stever, és jól gyomron döfte a géppisztolya csövével. – Három perc! Ez aztán a rekord! Volt egyszer egy Feldwebel, aki két órán át kitartott. Rotenhausennek pihenőt kellett tartania, hogy elég ereje legyen kicsinálni a pasast. Ohlsen is a folyosón állt, akárcsak a többi vendég. A fal felé fordulva kellett

139 várakozniuk, tarkó mögé kulcsolt kézzel. Két felfegyverzett őr vigyázta őket, készen rá, hogy tüzet nyissanak a legkisebb provokációra. Alkalmanként előfordult, hogy egy őrizetes kétségbeesésében vagy vak dühében az őrnagy torkának ugrott, de egyikük se élte túl a meggondolatlan támadást. Mindig tetemekként végezték a pincében, címkével a bokájuk körül. Stever Ohlsen hadnagy nevét kiáltotta. Ohlsen hátraarcot csinált, bemasírozott az irodába, ahol Rotenhausen az elbeszélgetéseit tartotta, és vigyázzba vágta magát. Az őrnagy az íróasztal mögött trónolt, előtte, az asztallapon, a lovaglópálca. Stahlschmidt az oldalán állt. Egy gumibotot tartott a kezében, melyre mázként tapadt és kérgesedett rá az elmúlt idők vére. Stever az ajtó előtt állt, közvetlenül az őrizetes mögött. – Heil Hitler! – ugatta Rotenhausen. – Heil Hitler – válaszolta fakó hangon Ohlsen. Az őrmester elvigyorodott. Előrehajolt, felemelt egy papírköteget. – Elolvastam az aktáját – közölte. – Csúnya ügy, nagyon csúnya. Tapasztalataim fényében nem jóslok hosszú jövőt magának. Valószínűleg lefejezés vár magára, hacsak nem szegődik maga mellé a szerencse. Ebben az esetben golyó általi halál lesz az ítélete, de a maga helyében nem fűznék ehhez sok reményt. – Ohlsenre emelte a tekintetét. – A lefejezés általi halál rendkívül megalázó és undorító is egyben. Túl sok vér folyik, és a fej nélküli test kellemetlen látványt nyújt. Van kérdése vagy kérése? Nem óhajt panaszt emelni? – Köszönöm, nem, uram. – Értem. – Rotenhausen hátradőlt a székében, és oldalra döntötte a fejét. – Az őrizetes nem tartja egyenesen a fejét – állapította meg. Stahlschmidt azonnal előrelépett, előrenyújtott jobb karral, ökölbe szorított kézzel. Stever a géppisztolya agyával segített be. – Így már jobb – bólintott Rotenhausen –, de még mindig nem az igazi. Fájdalom hasított bele Ohlsen testébe. Olyan gyorsan jött és olyan intenzív volt, hogy úgy érezte, darabokra szakadnak a belszervei. Megtántorodott, de sikerült talpon maradnia. Rotenhausen Stahlschmidt felé fordult. – Megmozdult! Hát nem tanítják meg manapság rendesen vigyázzban állni a katonákat? Stahlschmidt megint öklözött egyet, Stever pedig kezelésbe vette Ohlsen mindkét veséjét. Ohlsen térdre rogyott. Könnyek szöktek a szemébe. Mintha izzó vascölöpöket vertek volna a hátába. – Nem értem – csóválta a fejét Rotenhausen. – Az őrizetes nem akar felállni? A földön akar fetrengeni, mint egy csúszómászó? Intett Stahlschmidtnek. Ohlsen felordított. Stever úgy ütötte a géppisztolyával, akár egy őrült, Stahlschmidt pedig a rugdosásra koncentrált. Néhány másodpercnyi kezelés után halvány vércsík szivárgott elő az őrizetes szájából. Rotenhausen az asztalra csapott a pálcájával. – Obergefreiter, állítsa lábra azt az embert! Stever felrángatta a hadnagyot. Ohlsen felnyögött, aztán elüvöltötte magát, ahogy újabb fájdalomhullámok öntötték el megtört testét. Az agyát elborító vörös ködön át a fia képe rémlett fel előtte. Öntudatlanul motyogott neki valamit. – Panaszkodni mer az őrizetes? – kérdezte felbőszülten Rotenhausen. Nem értették, mit mondott, de azért még jobban megverték, csak hogy

140 megtanulja a leckét. Aztán visszazáratták a cellájába. Az új őrizetesek után a régiek kerültek sorra, azok, akiket Torgauba kellett átszállítani. Mindegyiküknek alá kellett írnia egy nyilatkozatot, mely szerint jó bánásmódban volt része és nincs panasza. A dandártábornok nem volt hajlandó aláírni a papírt. – Azt javaslom, változatosságképpen, hogy hallgassák meg az én álláspontomat – mondta nagyon higgadtan és megfontoltan. – Maximum két évre küldenek Torgauba. Lehet, hogy ennyit fogok leülni, lehet, hogy kevesebbet, de többet biztosan nem. Ha elmesélem a hatóságoknak, amit ebben a börtönben láttam, példának okáért két hidegvérrel elkövetett gyilkosságot, magukat huszonöt évre fogják elzárni. Gondolkozzanak csak el rajta, mit is jelent ez. Először is, miután letöltöttem a büntetésemet, egy büntetőezredhez kerülök, ahol minden bizonnyal visszakapom az eredeti rangomat, mivel hiány van tapasztalt tisztekben. És ha ez megtörténik, ígérem, hogy égen és földön minden követ meg fogok mozgatni, hogy maguk az én alakulatomba kerüljenek a börtönből. Szavait döbbent csend követte. Stever tanácstalanul Stahlschmidtra nézett, a Stabsfeldwebel azonban nem mozdult. Látszott rajta, hogy ezúttal paff maradt. Találkozott már makacs őrizetesekkel, ostoba őrizetesekkel, olyan őrizetesekkel, akik sértegetni vagy éppenséggel bántalmazni akarták őt, de egész pályafutása alatt nem volt még dolga olyannal, aki fenyegetőzni mert volna. A foglyok nem voltak olyan helyzetben, hogy fenyegetőzhessenek; remélte, Rotenhausen őrnagy tudja a módját annak, hogyan kell ezt a dandártábornok értésére adni. Rotenhausen lustán elnyúlva ült a karosszékben. Ráérősen rágyújtott egy cigarettára, aztán felemelte a lovaglópálcát, és meghajlítgatta a térdén. Amikor ezt is megunta, felemelte a tekintetét, és a dandártábornok szemébe nézett. – Tényleg azt hiszi – mondta vontatott hangon –, hogy a maga korában valaki hat hétnél tovább kibírja egy büntetőezredben? Garantálom, hogy három nap után úgy gondolna vissza a nálunk eltöltött időszakra, mint élete legkellemesebb napjaira. – Elmosolyodott. – Van egy ajánlatom a maga számára. – Elővette a pisztolyát, és az asztal szélére tette, karnyújtásnyira a dandártábornoktól. – Tessék. A magáé. Fogja és használja. Hosszú csend következett. A dandártábornok nem mozdult. Rotenhausen hirtelen felállt a székből, megkerülte az asztalt, és a férfi arca elé suhintott a pálcájával. Stahlschmidt visszafojtott lélegzettel figyelte. Ha ez az idióta bedurvul, és a dandártábornok kék-zöld foltokkal, törött csontokkal érkezik meg Torgauba, akkor abból nagyon nagy baj lesz. Rotenhausen magyarázza csak ki magát, ahogyan akarja, de ő bizony ebben nem fog részt venni, döntötte el. – Szeretné, mi, ha véresre verném? – Rotenhausen hátravetette a fejét és nevetett. – Jól jönne, mi? Akkor elpanaszolhatná Vogel ezredesnek Torgauban, hogy milyen rosszul bántunk magával. Nos, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nem vagyunk ennyire ostobák. Mi több, egyáltalán nem vagyunk azok, mint arról hamarosan személyesen is meg fog győződni. Szigorúan a szabályzat értelmében járunk el mindenben. Az erőszakon kívül vannak más módszerek is, amelyekkel meg lehet törni egy rabot. – Steverhez fordult. – Obergefreiter, tíz perc múlva az őrizetes legyen az udvaron teljes harci felszerelésben. Ötven kiló nedves homokot a zsákjába, és néhány éles kavicsot a bakancsába. A lábbeli legyen régi, merev, és lehetőleg egy fél számmal kisebb. Világos? – Elmosolyodott, Stever pedig lelkesen bólintott. – Kétórányi kíméletes gyakorlatozással kezdjük. Meglátjuk, hogy bírja. – Értettem, uram! Stever kerek, barátságos arcán várakozásteljes vigyor terült szét. Stahlschmidt

141 hangosan elnevette magát, jelezve, hogy értékeli a tréfát. Az öreg rotenhausen végeredményben mégse olyan idióta, mint hitte! Csak a dandártábornok maradt közönyös, de ő is csupán látszólag. Nem volt már fiatal, valószínűtlennek tűnt, hogy túlélje Rotenhausen kétórás, „kíméletes” gyakorlatozását, akár van a hátán ötvenkilós hátizsák, akár nincs. De még ha valami csoda folytán a szíve ki is tartana, Rotenhausen akkor is bizonyosan kitalálna valami új szórakozást, amivel kikészítheti. És a tábornok tisztában volt vele, hogy a porosz katonai törvények értelmében Rotenhausen szabályszerűen jár el. Nem volt olyan törvény, amely megtiltotta volna, hogy valakit gyakorlatozással halálra gyötörjenek. – Őrizetes, hátra arc! – Stever kinyitotta az ajtót, és a fejével intett a dandártábornoknak. – Előre, mars! Fürgén! Egy-kettő!... Miután a szerencsétlen eltűnt a folyosón, Rotenhausen őrnagy hanyagul a vállára kanyarította a körgallérját, eltette a pisztolyát, majd ferdén a fél szemére húzta a sapkáját – ettől rettenthetetlennek és rámenősnek érezte magát. – Kövessen, Stabsfeldwebel. Megtanítom magának, hogyan kell jobb belátásra bírni az önfejű őrizeteseket anélkül, hogy vétene a szabályzat ellen. Módszer kérdése az egész. Stahlschmidt felkapta a sapkáját, és az őrnagy után eredt. Automatikusan oldalra billentette a sapkáját, akárcsak Rotenhausen. Mindig így viselte, és valószínűnek tartotta, hogy az őrnagy tőle leste el – ugyanakkor, kapott észbe, lehet, hogy Rotenhausen ezt másképpen gondolja. Gyorsan megigazította a sapkáját úgy, hogy az a szabályzatban előírtak szerint csücsüljön a fején. Tudta, hogy ettől úgy néz ki, mint egy ünneplőbe öltözött majom, de még mindig jobb volt komplett idiótának kinézni, mint féltékennyé tenni Rotenhausent. Az őrnagy néhány méterrel előtte lépdelt kackiásan. A körgallért hátravetette a vállán, és felhúzott egy pár hosszú szárú kesztyűt. A váll-lapok aranyfonata meg-megcsillant a halvány lámpák fényében. Stahlschmidt megvető pillantásokat lövellt a felettese után, aztán utánozni kezdte Rotenhausen mozdulatait, hátravetette a köpenyét, és jobbra-balra integetett, mintha kétoldalt egy láthatatlan tömeg leste volna áhítattal a vonulásukat. Kiértek az udvarra. Stever a sebtében átöltöztetett dandártábornokkal már várta őket. Rotenhausen kiállt az udvar közepére, szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, és ugatni kezdett: – Jobbra át! Vigyázz! Balra át! Helyben futás! Futás előre! Gyorsabban! Gyorsabban! Gyorsabban! Térdet fel! Nem henyélünk, magasra a térdet! Állj! Hasra! Kúszás előre, húsz kör!... A dandártábornok verejtékezni kezdett a súlyos hátizsák alatt, levegőért kapkodott, a szeme kidülledt az igyekezettől, hogy teljesítsen minden egyes új parancsot. Túlságosan is jól tudta, hogy elég a legapróbb késés, a gyengeség legkisebb jele, és Rotenhausennek joga lesz lecsapni rá. Ha nem engedelmeskedik a parancsnak, azért akár helyben agyon is lőhetik. A dandártábornok negyvenhárom évet szolgált a porosz hadseregben. Tizenöt éves korában lépett be a Gross Lichterfelde-i katonai akadémiára. Ismerte az összes trükköt, ismerte a saját jogait, és ismerte a másokét. Rotenhausen pedig eddig még egyszer sem vétett egyikük jogai ellen sem. – Őrizetes... állj! A dandártábornok hálásan és értetlenül megállt. De nem volt ez pihenés. Az újabb parancs békajárásra kényszerítette. A teste tiltakozott az izmokat görcsbe rándító fájdalom ellen, az agya azonban nem volt hajlandó tudomásul venni ezt.

142 Folytatta az ugrándozást, a kavicsok pedig egyre mélyebben belevágtak a talpába, és a fél számmal kisebb bakancs véresre dörzsölte a sarkát. Stahlschmidt a hasát fogva nevetett a látványon. Stever biztató szavakat üvöltött a dandártábornoknak, valahányszor az elbukdácsolt előtte, akár egy ízületi gyulladásban szenvedő béka. A békaugrás után távolugrás, indiánjárás, aztán helyben ugrálás következett, aztán jöttek a variációk: ugrás terpesztett lábbal, ugrás összetett lábbal, földet érés hason, kúszás, ugrás, földet érés hason, kúszás, ugrás, földet érés... Húszpercnyi kezelés után a tábornok egyszer csak elájult. A szabályzat értelmében tilos volt rálőni parancsmegtagadás okán az eszméletét vesztett katonára, de Stevernek nem került két percnél több idejébe feléleszteni az őrizetest. A gyakorlat folytatódott, mintha félbe se szakadt volna. Rotenhausen széttaposta az első cigarettáját, és rágyújtott egy másikra... aztán egy harmadikra. Ekkor kezdett el megtörni a dandártábornok. Eleinte csak halkan nyögdécselt, anélkül, hogy ő maga ezt észrevette volna, aztán a nyögése egyre élesebbé és hangosabbá vált, egy idő után pedig vonítássá erősödött, majd tiltakozó sikítássá nőtte ki magát. Az egész fogház felébredt, az őrizetesek elborzadva az ablakokhoz rohantak, csak az a néhány maradt fekve az ágyában, állt ellen a késztetésnek, hogy a kínlódó ember jajkiáltásaira reagáljon, aki már hosszabb ideje vendégeskedett Stahlschmidtnél. Ők tudták, mi folyik odalent, látták már nemegyszer. Speciális tréning, így nevezték... Az üvöltés időnként félbeszakadt, ilyenkor egy kapkodó lélegzetvételt és egy gurgulázó hörgést lehetett hallani. Stever az udvar közepén állt, géppuskája csövével mélyen a dandártábornok köldöke és rekeszizma között. Stever tudta, mit csinál. Így külsérelmi nyomok nélkül is őrjítő fájdalmat lehetett okozni. A gyomorfal ugyan beszakadhatott, de ki állapíthatta meg utólag, hogy ez nem egy kemény gyakorlat közben történt? Márpedig a hadseregben nem volt tilos kemény kiképzéseket tartani. Rotenhausen már nem mosolygott. Túlságosan is élvezte a műsort ahhoz, hogy ráérjen erre. Torz vigyor feszítette szét az ajkait, szemében fanatikus láng lobogott. – Őrizetes, talpra! Stever a géppisztolyával felsegítette a tábornokot. A férfi inogni kezdett, mint aki részeg. Stever mellette szaladt az udvar szélén, a fegyver csövével irányítva a dandártábornokot. – Állj! Öt perc pihenő! Az őrizetes leülhet. Van mondanivalója? A dandártábornok remegő lábakkal a földre ereszkedett. Világtalanul meredt maga elé, szemét tejfehér köd lepte el. Egy élőhalott, akit sem meghalni, sem élni nem hagynak. Lassan megrázta a fejét, szája néma nemet formált. Nem volt mondanivalója. Stever értetlen megvetéssel nézett le a dandártábornokra. Bolond ez az ember? Mi értelme szembeszegülnie a hatalommal? Mit akar elérni ezzel? Még egy fél óra, és halott lesz... és mindez semmiért. Az öt perc letelt. Az őrizetest talpra rángatták. Tett újabb két kört, aztán előrebukott, és úgy maradt. Stever azonnal rajta volt, vadul verte a fejét és a vállát, rugdosta erőtlen, öreg lábát, gyalázta, amiért ennyire bolond. A dandártábornok ismét feltápászkodott. Stever gyűlölni tudta érte. Miért nem tud végre meghalni ez a vén kecske? Ha sokáig húzza még, szemernyit se fog aludni ezen az éjszakán. Már így is szűk három óra maradt az ébresztőig. Stever megígérte magának, hogy a következő alkalommal, amikor a tábornok újra öntudatát veszti, akkora ütést mér rá, hogy többé nem kel fel.

143 Az őrizetes felegyenesedett – már amennyire tudott. A válla előreesett, tetőtől talpig remegett. A sisakja félrecsúszott, ősz haja koszos csomókban a homlokához tapadt, félig lehunyt szeméből könny patakzott. Feldagadt nyelvével fájdalmasan megnyalta kihasadt, vérző ajkait. Rekedt, suttogással adta meg magát Rotenhausennek; nincs oka panaszra, és hajlandó aláírni az ezt igazoló nyilatkozatot. – Tudtam, hogy előbb-utóbb mégis megteszi – árulta el neki Rotenhausen. – Mindenki megteszi, miért épp maga nem? – Kivett egy újabb cigarettát, rágyújtott. – Azért remélem, nem olyan ostoba, hogy azt higgye, ennek a tréningnek köze van korábbi makacskodásához. Ez a fajta zsarolás, természetesen, ellenkezne az elveimmel. A helyzet az, hogy alkalmanként, találomra, kiválasztunk egy őrizetest, és megizzasztjuk egy kicsit. Kizárólag a saját érdekében, persze. Így legalább lesz némi fogalma róla, hogy mi vár rá egy büntetőtáborban, és ezáltal nőnek a túlélési esélyei. Miért tátog annyira? Szomjas? A dandártábornok igent intett a fejével. – Nos, most végre van némi elképzelése róla, mi vár magára, nem igaz? Hallottam, hogy Oroszországban fél napig is masíroztatják az embereket víz nélkül. Még hátra volt húsz perc, mielőtt a kikötött két óra lejárt volna, és noha a dandártábornok kapitulált, Rotenhausen nem látott rá okot, hogy lerövidítse a gyakorlat idejét. Az öreg katona újabb loholásba kezdett az udvar körül, oldalán az őt hűségesen kísérő és bökdöső Steverrel. Bírta vagy tíz percig, aztán egyszer csak megtorpant, kétrét görnyedt, és vért hányt maga elé. Stever jól belevágott a géppisztollyal. – Gyerünk, hogy a fene vinné el! Mozogjon! Az utolsó percek lassított felvételként zajlottak le. A dandártábornok egy teknősbéka tempójával vonszolta magát körbe az udvaron, Stever pedig mellette sétált, és egy kegyelemdöfés kivitelezését fontolgatta, mellyel véget vethetne az öreg szenvedésének, és megmenthetne egy fél órát a saját éjszakájából. Odabent a fogházban a dandártábornok újra elájult. Ezúttal Stevernek majdnem öt percébe telt, mire magához tudta téríteni. Rotenhausen parancsot adott rá, hogy vetkőztessék le, és vigyék el zuhanyozni, ezért Stahlschmidt és Stever közrefogták a férfit, lerángatták róla a ruhadarabokat, és hideg víz alá tartották vagy tíz percig. Ezután visszaadták vizes testére az egyenruhát, és átlökdösték az irodába, hogy aláírassák vele a nyilatkozatot. Fogniuk kellett a karját és kezében a tollat ahhoz, hogy meg tudja tenni ezt. Rotenhausen élvezettel figyelte a jelenetet. – Miért nem tette meg ugyanezt mindjárt az elején? A dandártábornok nem hallotta a kérdést. Bambán maga elé meredt, szemében már alig pislákolt az élet lángja. – Az őrizeteshez szóltam! – csattant fel Rotenhausen. – Választ várok! Megkapta a választ, de nem azt, amire számított. A tábornok önkéntelenül könnyíteni kezdett magán, éppen Stahlschmidt kifogástalan irodájában, a drága, gonddal tisztán tartott szőnyegen. Rotenhausen méltatlankodva felkiáltott, majd hátrébb ugrott. Stahlschmidt magánkívül volt. Odarohant a dandártábornokhoz, rángatni kezdte, és teljesen megfeledkezve az őrnagy jelenlétéről, sértődötten üvöltözni kezdett, amiért egy piszkos, disznó őrizetes tönkre merte tenni a szőnyegét. Stever közelebb lépett a gumibottal, és módszeresen, bár nem túl lelkesen, ütlegelni kezdte a dandártábornok hátát, gyomrát és vállát. Elege volt az öreg értelmetlen akadékoskodásából, azt akarta, hogy meghaljon, minél gyorsabban és lehetőleg jelenetek nélkül, hogy végre mindannyian lefekhessenek. Arra azért vigyázott, hogy csak oda üssön, ahol nem

144 maradnak nyomok. Végül a padlóra lökte az őrizetest, és a vizeletfoltba nyomta az orrát. Rotenhausen őrnagy rosszallóan megcsóválta a fejét. – Micsoda dolog! Milyen szégyenletes dolog! Hogy egy tiszt így viselkedjen! Ettől a pillanattól fogva azt csinálnak vele, amit akarnak, Stabsfeldwebel. Engem ez az ember többé nem érdekel. Nem úriember a szememben. Csak arra vigyázzanak, amit korábban már mondtam: ne maradjanak külső nyomok. Ez minden, amit kérek. Stahlschmidt összecsapta a sarkait. – Vigyázni fogunk, uram! Rotenhausen fogta az inspekciós könyvet, elegáns mozdulatokkal papírra vetett néhány szót, aztán egyetlen csuklómozdulattal aláírta a jelentést: A helyőrségi fogház ellenőrzését végrehajtottam. Minden a legnagyobb rendben. Az átszállítás előtt álló foglyokat kikérdeztem, egyiknek sincs panasza. P. Rotenhausen fogházparancsnok Lazán a sapkájához érintette két ujját, és elégedetten a végzett munkával elhagyta az irodát. Egyenesen a szeretőjéhez ment, egy hadnagy feleségéhez. Míg a hölgynél volt, és az élet örömeit élvezte, Von Peter dandártábornok csendesen eltávozott az élők sorából. Stever Obergefreiter rúgott még néhányat a mozdulatlan testbe, de az nem reagált. Stahlschmidt föléje hajolt. – Hála istennek! Végre lesz egy kis nyugalmunk. – Már azt hittem, sose dobja fel a talpát – morogta Stever. – Rápisálni a szőnyegemre! Hogy manapság milyen disznó tiszteket nevelnek! – Stahlschmidt felegyenesedett. – Egy szót se a történtekről, világos? Stever elfojtott egy ásítást. – Álmomban se mernék beszélni róla, Stabsfeldwebel. – Ne is tedd! – Stahlschmidt az ernyedt, szürke test felé intett a fejével. – Szabadulj meg ettől a szeméttől, nem akarok bűzlő tetemeket az irodámban! És küldd ide a kilencesből a hadnagyot, súroltasd fel vele a szőnyegemet! Tisztnek való munka. – Mit írunk a jelentésbe? – Stever közönyösen megragadta a dandártábornok egyik lábát. – Nem tudom... – Stahlschmidt megvakargatta a mellkasát. – Vannak rajta külsérelmi nyomok? Stever leejtette a lábat, és megvizsgálta a testet. – Néhány horzsolás, ez minden. Bármi okozhatta őket. – Helyes. Látom, érted a munkádat. Mit szólnál ahhoz, ha átvehetnéd a helyem, miután elmentem innen? Stever szeme elkerekedett. – Itt akar hagyni minket, Stabsfeldwebel? – Még nem, de hamarosan. – Stahlschmidt megmozgatta fáradt tagjait. Hosszú szárú bőrcsizmája impozánsan, megnyikordult. – Potsdamba akarom áthelyeztetni magam. Ha ez megtörténik, drága Steverem, akkor átveheted ezt a gyönyörű irodát. Hogy tetszik az ötlet? – Jól hangzik – felelte Stever. – Ez előléptetést is jelentene? Stahlschmidt a zubbonyára tűzött KV1-re* csapott. – Te is szerezhetsz magadnak ilyent, s még csak nem is kell bemenned az orosz medve barlangjába érte.

145 – De hogyan tudnék... úgy értem, hogyan lehetnék... nos, hogy őszinte legyek, nincs valami nagy kedvem elmenni két évre egy tiszthelyettesképzőbe csak azért, hogy megtanítsák azt, amit maga már úgyis megtanított nekem, Stabsfeldwebel! – Ki mondta, hogy iskolába kell menned? – válaszolta önelégült vigyorral Stahlschmidt. – Gondolod, hogy nekem szükségem volt iskolára, hogy megszerezem ezt? Használd a fejed, és iskola nélkül is meglesz minden. – De hogyan? – Tegyél mély benyomást az emberekre. Tedd emlékezetessé magadat. Gyakorolj rájuk nyomást. Tanulj meg néhány sornyi baromságot Goethétől vagy Schillertől, vagy valamelyik másik vén kecskétől, és valahányszor alkalmad adódik, kápráztasd el velük az embereket. Barátkozz. Ha ügyesen csinálod, bármit megkaphatsz, amire vágysz. Ahogy én is a potsdami pozíciót. – Stahlschmidt boldogan felnevetett. Stever kétkedően hallgatta. – Könnyebb mondani, mint megtenni – motyogta. – Egyeseknek sikerül, másoknak nem – mondta magabiztosan Stahlschmidt. – Gyerünk, tüntesd el innen ezt a büdös hullát. Keresd meg Hölzer Gefreitert, kérj segítséget tőle. Rendezzetek öngyilkosságot az őrizetes cellájában. Tudod, hogyan kell, már csináltad korábban is. – Széket az ablak alá? – Úgy jó lesz. És készítsetek hurkot a vén bolond lepedőjéből, akasszátok a nyakába. A hurok hátul legyen! Ismertem egyszer egy vadbarmot Innsbruckban, aki előre tette. Rászolgált ő is a kötélre, ha engem kérdezel. Míg elrendezitek, átszólok az orvosnak, és elmondom neki, mi történt. Ebben az éjszakai órában, úgy fogja aláírni a halotti bizonyítványt, hogy rá se néz a hullára. Felhörpintettek egy-egy pohárral Stahlschmidt titkos italkészletéből, aztán ki-ki ment elvégezni a maga munkáját. Stever és Hölzer bevonszolták a holttestet a cellába, és megrendeztek egy csúnya, eredményes öngyilkosságot. A cella ajtajában megálltak, és az ablakrácsról lelógó testre néztek. – Várjunk inkább kint – javasolta Hölzer. Stevernek nevethetnékje támadt. – Mindig a hasamat fogom a röhögéstől, valahányszor a keresztények a mennyországról, az Atyaistenről meg az angyalkákról és a többi hülyeségről papolnak. Nézd csak meg jól, ahogy ott lóg! El tudod képzelni, hogy pucér seggel és hátán szárnyakkal a mennyországban röpdös? – Ne kísértsd a gondviselést. – Hölzer megborzongott. – Újabban a hideg futkos a hátamon, valahányszor szembemegyek egy pappal az utcán. Át kell mennem az utca másik oldalára, te érted ezt? – Babonás vagy? – Nem, nem erről van szó, hanem ennél sokkal többről. Nem vagyok babonás, sem vallásos, de néha úgy érzem, hogy hamarosan mi fogunk sorra kerülni. – Na és? Egyszer mindenkinek meg kell halni, nem? – Igen, de nem így. – Hölzer a dandártábornok ernyedt testére nézett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. – Ettől félek annyira. És annyiukat láttam már így meghalni nálunk, hogy úgy érzem, egyfajta... megtorlás lesz, érted? – Ugyan, ne bomolj! – Stever becsukta mögöttük a cella ajtaját. – Komolyan mondom – állhatatoskodott Hölzer. – Tudod, a minap az egyik belvárosi klubban voltam, és belefutottam három fickóba az egyik büntetőezredből. Harckocsizók, vagy valami ilyesmi. Kemény fickók. Elvágják a torkodat gondolkodás nélkül... kis híján meg is tették velem. Persze, tökrészegek voltak. Csak úgy,

146 szórakozásképpen, hogy valamivel elüssék az időt, a nyakam köré tekertek egy kötelet, és pisztolyt nyomtak a hasamba. Tudod, mit mondtak? Azt mondták, hogy ezúttal csak méretet vettek. Legközelebb igazi lesz a dolog. És szavamra, hittem nekik! Még most is hiszek nekik, ha erről van szó. Te is azt tennéd a helyemben, ha láttad volna őket. Stever magabiztossága jelentősen megcsappant a büntetőezred szó hallatán. Az Obergefreiter önkéntelenül megtapogatta a torkát. – Hogy nézett ki az a három fickó? Nem volt köztük egy alacsony, csúnya, hosszú heggel az arcán? Állandóan cigarettázik. – Pontosan – válaszolta döbbenten Hölzer. – Ismered? – Igen, meglátogatták az egyik foglyot néhány nappal ezelőtt. Ijesztő alakok. – De még mennyire – értett vele egyet Hölzer. – Belém fagyasztották a szart, nem szégyellem bevallani. Különben az egész helytől frászt kapok mostanában. A fogháztól, a várostól, mindentől. Van egy klub, ahova járni szoktam, Dora tánti háza. Jártál már ott? Néhány napja tele van Bielert embereivel. Úgy donganak ott, mint legyek a szar körül. Dorát nem zavarja, őt nem bánthatják, mert jóban van Bielerttel, de mi a helyzet velünk, a vendégekkel? – Közelebb húzódott Steverhez. – Tegnapelőtt este kissé túl nagyra nyitottam a számat. Mondtam valami baromságot Dorának... részeg voltam, nem tudtam, mit beszélek... és mielőtt még észbe kaphattam volna, két gestapós bandita kihajított az utcára. Stever erőltetetten felröhögött. – Miért? Mivel hergelted fel a vén tehenet? Nem adtál neki eleget a lába közé? – Ugyan! – tiltakozott sértődötten Hölzer. – Minden este oda megyek, amikor nem vagyok szolgálatban. Túlteszek mindenkin, alkalmi és törzsvendégeken egyaránt. Belőlem él meg az egész banda: ha jó szolgáltatást kapok, nem sajnálom a pénzt. A múlt hétvégén úgy kifacsartattam magam, hogy alig tudtam járni. – Akkor meg miért pipult be rád? Mi volt a gond? – Nem t'om – vont vállat Hölzer –, de mindenütt rémeket látok. Akármerre megyek, mindenhol azokat a fickókat látom a 27. ezredből. Úgy belém rakták a frászt, hogy még mindig nem tudtam kiheverni. És nem is fogom, azt hiszem. Hogy őszinte legyek, nem bírom tovább. Szívesebben lennék a fronton, mint itt. – Elment a józan eszed? – kérdezte elképedve Stever. – Ha ezek a gazfickók a 27. ezredtől itt, Hamburgban vadállatokként viselkednek, mit gondolsz, milyenek lehetnek a fronton? – Nem lesznek ott – motyogta Hölzer. – Lehet, hogy éppen ők nem – ismerte el Stever –, de lesznek hozzájuk hasonlók, vagy még náluk is rosszabbak. Odakint pedig csak ilyenekkel fogsz találkozni, nekem elhiheted. Elég veszélyesek itt is, a civilizációban, de ha odakint lennél velük a lövészárokban, végképp búcsút mondhatnál az életednek. Átkozott pszichopata egytől egyig, szórakozásból felrobbantanak vagy megkéselnek, ha nem tetszik nekik, ahogy rájuk nézel. –Megrázkódott. – Nem, köszönöm! Én inkább ebben a tetves lyukban vészelem át az egész háborút, mintsem hogy azok mellé a közveszélyes őrültek mellé kerüljek! A lényeg az, hogy ne hagyd legyűrni magad. Ne vedd a szívedre, amit itt látsz. A foglyok azért vannak itt, mert vaj van a fejükön, és amit kapnak tőlünk, azt ők kérték. Egyébként is, nem a mi felelősségünk. Te csak tedd, amit mondanak neked, a többi felől ne aggódj. – Igen. – Hölzer eleresztett egy bordarepesztő sóhajt. – Igen, azt hiszem, igazad van, de átkozott legyek, ha tudom, mitévő legyek. Voltál már úgy, hogy majd megemésztett a félelem? És mindez nap nap után? – Hogy érted azt, hogy megemészt a félelem? Miféle félelem?

147 – Nem t'om. – Hölzer megint sóhajtott egyet. – A jövőtől való félelem. És egyre rosszabb. Mindennap valami újabb borzalmas élmény ér, amit már egyszerűen nem tudok lekezelni. Mint a holnapi is lesz, például. Stever összeráncolta a homlokát. – Mi lesz holnap? – Az a fickó a húszasból tagló alá kerül. Pedig igazán rendes fickó, komolyan. A minap eljött hozzá a családja, hogy búcsút vegyen tőle. Végig kellett néznem és hallgatnom a sírásukat és a jajveszékelésüket. Összeszorult a gyomrom... Aztán megkérdezték tőlem, nem tehetek-e valamit, amivel megmenthetném. Miért épp engem néztek ki? Mit tehetnék én? Vagy mit mondhatnék? – Semmit – felelte határozottan Stever. – Nem a te dolgod, nem igaz? Ha kegyelmet akarnak, akkor menjenek Adolfhoz vagy Heinrichhez. – Én is ezt tanácsoltam nekik. De még ha meg is tették, mit érhettek el vele? Semmit, és ezt ők is tudták. Én minden este hülyére iszom magam, hogy felejtsek – folytatta keserűen Hölzer. – Addig tömködök valami ringyót, amíg mindketten ki nem dőlünk, aztán teleöntöm magam szesszel, és néhány órán át halott vagyok a világ számára, és ez olyan, mintha a Paradicsomban lennék. Nem érzek semmit, nem tudok semmiről, nem látom meghalni a fickókat, nem hallom visítani a kölyköket... de utána megint reggel lesz, és kezdődik elölről az egész, és egyre rosszabb... – Hé, vigyáznod kellene magadra – mondta komolyan Stever. – Rossz bőrben vagy. Meg kell próbálnod logikusan felfogni a dolgokat. Háború van, igaz? Akár tetszik, akár nem. Nem te kezdted el, úgyhogy felesleges tépelődnöd emiatt. Aztán, hány foglyot ölünk meg egy héten? Fél tucatot? Néha kevesebbet, néha egy kicsivel többet. És vannak olyan hetek, amikor egyáltalán nincs kivégzés. Gondolj csak bele, mi lenne a fronton! Ott egész zászlóaljakat irtanak ki egyetlen óra leforgása alatt, nap mint nap, és gondolod, hogy ez bárkinek is álmatlan éjszakákat okoz? Nehogy azt hidd! Azt se feledd, hogy a legtöbb szerencsétlen nem azért gubbaszt a lövészárokban, mert ő akart odamenni, hanem azért, mert az aranygalléros seggfejek odaküldték őket. Ezek itt, a cellákban, ők azért kerültek ide, mert megérdemlik, hogy itt legyenek. Tettek valamit, amiért fizetniük kell. Úgyhogy felesleges krokodilkönnyeket hullatnod miattuk. – Igen, de van még valami – vallotta be egy hangyányival sem nyugodtabban Hölzer. – Ki nem állhatom a lesújtó bárd látványát. Az is épp elég, ha le kell lőni valakit, de amikor csak állsz, és nézed, hogy egy fickónak leszedik a fejét a testéről... – Megborzongott. – Ráadásul egy sincs az őrizetesek közt, aki komoly bűnt követett volna el. – Ezt nem neked kell eldöntened – mondta szigorúan Stever. – Ha megszeged a törvényt, akkor fizetned kell érte, ez a helyzet. És ebben az országban a törvény azt mondja, hogy nincs jogod gondolkozni, tehát az is bűncselekmény. Ilyen egyszerű, és csak egy bolond adja a Gestapo tudomására, hogy fűrészporon kívül más is van a fejében. Igazam van? – Biztosan. – Akkor megértjük egymást. Te meg én jó polgárok vagyunk. Ismerjük a törvényt, és betartjuk. Figyeljük, merre lengeti a zászlót a szél, és mi is arra fordulunk. És ha a szél iránya megváltozik, akkor mi is megfordulunk. Ami engem illet, nekem teljesen mindegy, hogy Heil Hitlert vagy Éljen a Pártot kell mondanom. Hölzer megrázta a fejét. – Hiába, Stever. Még mindig el akarok tűnni erről a helyről. Úgy érzem, nem telik bele sok idő, és változni fog a szélirány. Ha pedig ez megtörténik, akkor Stahlschmidt lesz az első, akit a fal elé állítanak, és én nem szeretnék mellette állni.

148 Ki akarok jutni innen, amíg nem késő. – Ne legyél bolond, Hölzer. Van egyszerűbb megoldás is. Nem kell egyebet tenned, mint kiválogatni néhány, a célnak megfelelő foglyot, segíts nekik életben maradni, és máris garantáltad magadnak a hosszú életet! Ha elmész a harctérre, hogy hőst csinálj magadból, azzal még a szélirány változása előtt kicsináltatod magad. Menj csak le holnap a laktanyához, ahol a 76. ezred állomásozik. Egy századot a frontra küldenek. Nézd meg figyelmesen a távozókat, és én annyi üveg piát adok neked, ahány mosolygós arcot látsz. – Stever megvetően a földre köpött. – Egyet se fogsz látni! Mindegyik olyan komor lesz, mintha a saját temetésére baktatna, mert tudják, hogy a frontszolgálat egyenlő a halállal. Ha viszont itt maradsz, azzal adsz magadnak egy esélyt. Igent mondasz, valahányszor azt várják el tőled, kinyalod Stahlschmidt seggét, megcsókolod az őrnagy csizmáját, és biztonságban vagy! Ha pedig eljön a finálé, egyvalamit kell hajtogatnod csupán: te parancsra cselekedtél, te csak engedelmeskedtél a feletteseidnek, nem te akartad. Nem te hozod a törvényeket, nem te akartál itt lenni, nem volt más választásod. – De még mennyire hogy nem – vágta rá Hölzer. A szemében izgatott fény gyúlt. – Ha rajtam múlna, a haditengerészetnél lennék – árulta el Stevernek. – A hadsereg nem nekem való, sohasem csíptem. De a haditengerészet, az valami más... És azok az egyenruhák, amiket viselnek! – Összedörzsölte két tenyerét. – Minden csaj bolondul értük, megfigyelted? – Egen. – Stever kinyitotta a cellaajtót. – Lássuk, hogy van a barátunk. A dandártábornok teteme mozdulatlanul lógott a lepedőből hevenyészett kötélen. – Már kezd színt váltani – állapította meg Stever. – Ha igaz az, amit a templomban mondanak, akkor most egy felhő széléről lógatja a lábát, és hárfázik. Nincs gondja sóra-fára, se rend szabályzatra. – Elvigyorodott. –Végeredményben nem is volt olyan rossz pofa. Elég öreg volt ahhoz, hogy a nagyapám legyen, és azért bírta a gyűrődést. Már azt hittem, sose adja be a kulcsot. – Becsukta az ajtót, és elfoglalta helyét az ajtó oldalán. Az orvost várták. – Remek munkát végeztem rajta – mondta elégedetten. – Egyetlen nyom sincs a testén, még Stahlschmidt is gratulált hozzá. – Igen... Csendben álltak néhány pillanatig. – Hiába, szakember vagyok ezen a területen – dicsekedett Stever. – Igen. – Az a rengeteg ember, aki átment a kezem alatt... azok, akik kezelést kaptak tőlem... érted, mire gondolok? – Persze hogy értem. – Akaratlanul is megtanulod a különböző fortélyokat. Tudod, mit lehet csinálni, és mit nem. Akadnak őrök, akik képtelenek felfogni, hogy nem lehet csak úgy nekiesni a páciensnek, és véresre verni a nyomorultat. Az én szememben az ilyenek mészárosok. Nincs érzékük hozzá. Nem tudnak ráhangolódni a dolgokra. De... Stever monológjának az orvos megérkezése vetett véget. A tiszt beviharzott a cellába, vetett egy pillantást a halottra, vállat vont, aztán minden teketória nélkül aláírta a bizonyítványt. – Tessék. – Stever kezébe lökte a papírt, és már indult is. – Annyi tisztesség sincs ezekben az emberekben, hogy megvárják a reggelt – morogta ingerülten. – Nem mindegy már nekik az a néhány óra, ide vagy oda? Egyetlen éjszakát se alhatok végig nyugodtan. – A tetem felé intett a fejével. – Vágják le onnan, és szabaduljanak meg tőle. Eltűnt a folyosón; Stever becsukta utána az ajtót, aztán Hölzerre vigyorgott.

149 – Most már érted, miről beszéltem? Elsőrangú munkát végeztem a vén tökfejjel! Felállították a széket, és Hölzer felállt rá, hogy levágja az elhunyt dandártábornok kötelét. – Tiszta őrület – panaszkodott. – Egyik percben felkötjük ide a szerencsétlent, a másikban meg levesszük. Mint egy karácsonyfadíszt. – Van rosszabb is, mint a karácsonyfa-díszítés – jegyezte meg bölcsen Stever. – Például a lövészárok alján lapítani. Levették a holttestet, kivonszolták a folyosóra, onnan pedig le a pincébe. Kinyitották az ajtót, a lépcső tetejéhez húzták a terhüket, aztán mindketten elengedték. A tetem leszánkázott a gömbölyűre koptatott lépcsőkön. Utána caplattak, és a lábát megfogva tovább vonszolták. Az egyik kanyar után éles reccsenés hallatszott: a fej nekicsapódott valaminek. – Az istenit! – kiáltott fel kétségbeesetten Hölzer. – Ezeknek nem katonákra van szükségük, hanem temetkezési vállalkozókra! A francba! Elegem van belőle! Holnap beadom az áthelyeztetési kérelmet. – Abbahagynád végre a nyavalygást? – vesztette el a türelmét Stever. – A végén még engem is az őrületbe kergetsz! – Ezúttal komolyan mondtam – jelentette ki Hölzer. – Tele van a tököm. – Elengedte a halott lábát. – Hullákat vonszolunk, fejeket szedegetünk össze kivégzések után... legközelebb már a seggüket is kitöröltetik velünk! – Jól van! – Stever lecsapta a halott másik lábát, és mérgesen szembefordult Hölzerrel. – Menj, és kérd az áthelyezésedet, ha annyira akarod. De aztán ne gyere nekem panaszkodni, ha nyakig sárban, ellőtt tökkel ülsz egy lövészárok alján! – Ne félts te engem! – sziszegte Hölzer. – Azt a napot te nem fogod megérni! Stever Obergefreiter rákönyökölt a Matou pultjára, és kötekedően Emil, a bisztró tulajdonosa felé bökött az ujjával. – Ez is azt bizonyítja, hogy semmit nem tudsz az egészről – mondta megvetően. – A legtöbben úgy mennek fel a vérpadra, mint a bárányok a vágóhídra. Még az utat se kell megmutatnod nekik. Csak letérdelnek, és a tőkére hajtják a fejüket, mintha imára készülnének. Imádni való látvány. Nem visítoznak, nem ordítanak, nem... – Megbocsátasz? – szakította félbe fagyosan Emil. – Nem vagyok kíváncsi arra, hogyan gyilkoljátok le az embereket. Én bisztrót vezetek, nem vágóhidat. Stever felemelte a poharát. – Van egy harckocsizó hadnagyunk – folytatta töretlen lendülettel. – Egészen tisztességes fickó, már amennyire egy tiszt az lehet. Mindent zokszó nélkül elvisel. Legközelebb ő kerül sorra. Le merem fogadni, hogy még egy nyikkanást se fogunk hallani tőle. – Lehet, de ettől még nem akarok hallani róla. – Emil egy nedves ronggyal letörölte a pultot. – Te egy szadista disznó vagy, Stever. – Ki, én? – Stever felhajtotta az italát, és Emil felé lökte a poharát egy újabb adagért. – Miért mondod ezt? Sértődöttnek látszott. Emil töltött neki, és visszalökte elé a poharat. – Azért, mert igaz! Mert olyan nyilvánvaló, hogy szereted a munkádat. Gumibot és rothadó hullák szagától bűzlesz, és úgy fetrengsz mások vérében, mint disznó a sárban. Már nem is vagy ember, hanem egy elfajzott, korcs valami! – Nézd, te rosszul ítéled meg a helyzetet – mondta komolyan Stever. – Én tisztában vagyok vele, hogy a munka, amit végzek, ellenszenves lehet egyesek számára... Emil gúnyos kacaja belefojtotta a szót. – Ez az év vicce! Méghogy ellenszenves! Ide hallgass, te patkány. – Áthajolt a

150 pulton, és Stever pufók, pirospozsgás arcába fröcskölte a szavakat. – Ha így folytatod tovább, hamarosan te is a kötél kellemetlenebbik végén találod magad. És ha az a nap eljön, én leszek az első, aki pezsgőt bont! Stever összevonta a szemöldökét. Hátrébb húzódott, és odakiáltott egy lánynak, aki az egyik távoli sarokban üldögélt. A lány kuncsaftokra várt, de még túl korán volt: a Matou-ban tíz óra után indult meg az élet. – Hé, Erika! – Stever csettintett az ujjával, mire a lány lassan felemelte a fejét. – Hallottad, mit mondott? Ugye nem tartasz te is... szadista disznónak és patkánynak? – kérdezte könyörgő hangon. Erika megvetően végigmérte. – Disznó vagy, ez kétségtelen – felelte. – A patkányokról nem sokat tudok... talán azokra hasonlítasz, amelyek a csatornában élnek. – De miért? – tárta szét a karját Stever. – Mivel ártottam én neked? – Meséld csak el, mit csinálnál velem, ha egyszer valamelyik celládban kötnék ki? – válaszolt a lány helyett Emil. – Nem, nem, nem! – rázta meg Stever a fejét. – Nem az a kérdés, hogy én mit tennék, hanem az, hogy mire kényszerítenének rá. Félreértitek a helyzetemet. Én sajnálom azokat a fickókat, akik odabent csücsülnek. De mit tehetek értük? Nekem nincs hatalmam, éppen úgy, ahogyan nektek sincs. – Nem kellene ott dolgoznod! – vetette oda Erika a sarokból. – Mit kellene csinálnom? Kérjem az áthelyezésemet a frontra, hogy lőjék szét a fejemet? Annak jobban örülnétek, mi? Nézzétek – magyarázta Stever, egyre kétségbeesettebben –, nem én akartam ezt a munkát, hanem valami kövér seggű aktatologató osztotta rám anélkül, hogy engem megkérdezett volna. Stever Obergefreiterből fogházőrt csinálunk! Történhetett volna másként is. Lehetett volna az orosz front is, de nem az lett, hanem Hamburg. A sors akarta így, és mit tehet az ember a sors ellen? Ami pedig azt illeti, hogy mi folyik odabent... mondja valaki, hogy az én hibám! Én hozom a törvé-nyeket? Én döntöm el, ki fog életben maradni és kinek kell meghalnia? Egy nagy fenét! Valami hájfej leadja a parancsot telefonon, és nekem, a kis senkinek el kell végezni a piszkos munkát. – Megszakad érted a szívem – gúnyolódott Emil. – Mondok én nektek valamit – fordult feléje Stever. – Ebben az életben egyvalamit tehetsz csak: meghajolsz a szélben, mint a nádszál. Ha a háború véget ér, és a kerék fordul egy fél kört, ami kétségtelenül be fog következni, én akkor se leszek munka nélkül. A különbség csak az lesz, hogy másfajta rabokat fogok őrizni. A régi bandát kiengedik, és az újakat teszik a helyükre. A te fajtádat is – döfött Emil mellkasába a mutatóujjával –, az olyanokat is, mint te, akit senki se kényszerített rá, hogy nyereséget halmozzon fel a náciknak eladott italból, az ilyeneket ugyanúgy rács mögé fogják dugni. És ez lesz az, barátom, az, amit a műveltebbek nemezisnek neveznek. Stever megvetően a bárpultra lökött két márkát, és elhagyta a bisztrót.

VIII. Kivégzés Másnap Ohlsen hadnagynak jelentkeznie kellett Stahschmidt irodájában, ahol megmutatták neki a vádiratot, majd három helyen aláíratták vele a dokumentumot. Kegyesen megengedték neki, hogy egy órára magával vigye a cellába az iratot, és alaposan átolvassa. Amint magára hagyták, Ohlsen ünnepélyesen széthajtogatta a papírt, és

151 tanulmányozni kezdte a szöveget: Állami Titkosrendőrség Hamburgi kirendeltség Stadthausbrücke 8. VÁDIRAT Wehrmacht Hadbiztosság, Hamburg Altona hadosztály Van der Oost tábornoknak, 391/X. vád a helyőrség parancsnokának Bernt Viktor Ohlsen, 76. gyalogsági ezred, Altona a 27. harckocsizóezred hadnagya ellen 1940. december 19-én Olhsen hadnagy öt év fegyházbüntetést kapott a 13. harckocsizóezrednél elkövetett kötelességmulasztása miatt. Nyolc hét glatzi fegyház után áthelyezésre került egy büntetőezredbe, jelenleg az altonai helyőrségi fogházban van előzetes letartóztatásban a Gestapo IV/2A részlegének parancsára. Nincs védőügyvédje. Hazaárulás bűntettének előkészítésével vádolom Bernt Ohlsent az alábbiak alapján: Néhány alkalommal burkolt szavakkal arra próbálta ösztönözni hallgatóságát, hogy gyilkosságot kövessenek el Adolf Hitler ellen. Néhány alkalommal a Harmadik Birodalom vezető hivatalnokait - köztük Adolf Hitlert - sértő megjegyzéseket tett. (A részleteket lásd a mellékelt „L” vallomásban.) Szóbeszéd és hamis tények terjesztésével a vádlott előnyös helyzetbe juttatta a Harmadik Birodalom ellenségeit, és viselkedésével szándékosan alá akarta aknázni a német nép morálját. Kérem, hogy a vádlottat ítéljék halálra az 1933. február 28-i keltezésű Nép- és Államvédelmi Törvény 5. cikkelye alapján, valamint a 80. cikkely 2. bekezdése, a 83. cikkely 2. és 3. bekezdése és a 91b cikkely alapján. A Führer elleni merényletre buzdító magatartás az 1933. július 28-án elfogadott törvény 5. cikkelye alapján lefejezés általi halált von maga után. A következő dokumentumok csatolva: A vádlott vallomása. Három tanú önkéntes vallomása: Egy helyőrségi takarítónő, Frau K. P. hadnagy a Katonai Politikai Minisztériumtól H. Gefreiter a Katonai Biztonsági Szolgálat politikai részlegéről Fent nevezett tanúknak nem kell megjelenniük a tárgyaláson, és vallomásaik az ítélet meghozatala után megsemmisítésre kerülnek az állambiztonsági törvény 14. cikkelye szerint. Az egész ügy titkosnak minősítve, minden ide vonatkozó dokumentum az RSHA-nál, Berlin, Prinz Albrecht Strasse 8. alatt kerül eltárolásra. Az előzetes vizsgálatot Paul Bielert bűnügyi tanácsos, SD Standartenführer végezte el. s. k. F. Weyersberg államügyész Ohlsen az ablakhoz ballagott, és a rácsokon, a piszkos ablaküvegen át a kinti, számára elképzelhetetlenül szabad világra nézett. Most, hogy papírra vetve, hivatalos formában is látta a lefejezés iránti ügyészi kérelmet, képtelen volt szembenézni a valósággal. Biztosan csak egy otromba tréfa, a Gestapo beteges trükkjeinek egyike. Torgauban gyakran készítettek elő tíz kivégzést, melyekből végül csak nyolcat hajtottak végre. Arra a logikus feltevésre alapoztak, hogy miután az

152 utolsó kettő végignézi, ahogy a többiek feje sorra a kosárba hullt, bármire hajlandóak lesznek, csak elkerüljék a tönköt. Apró vigasz volt, de ennél jobbat Ohlsen nem talált. Ugyanezen a napon a hamburgi Wehrmacht hadbiztosságról levél érkezett az Altonai hadbiztossághoz: Wehrmachtkommandatur, Hamburg SZIGORÚAN TITKOS A levelet két tisztnek kell elolvasni, aztán meg kell semmisíteni. Az átvételt telefonon kérjük igazolni. Tárgy. Halálos ítéletet követő kivégzések. Várható, hogy holnap halálos ítéletet fognak hozni a négy következő katona ügyében: Karl Heinz Berger gyalogsági alhadnagy, 12. gránátosezred Bernt Viktor Ohlsen hadnagy, 27. harckocsizóezred Franz Gernerstadt Oberfeldrebel, 19. tüzérségi ezred Paul Baum Gefreiter, 3. hegyivadászezred Ketten a fent nevezettek közül golyó általi halálban részesülnek. A két kivégzőosztagot a 76. gyalogsági ezred biztosítja, két Feldwebel és tizenkét katona személyében. Egy katonai orvosnak is jelen kell lennie a kivégzéseknél. A másik két elítéltet le kell fejezni. A 76. gyalogsági ezred kötelessége Berlinből a helyszínre rendelni Röttger ítélet-végrehajtót, hogy a helyőrségi fogház B zárt udvarában eleget tegyen az ítéletnek. Az elítéltek kérésére egy lelkész is jelen lehet a kivégzéseknél. A 76. gyalogsági ezred kötelessége biztosítani a szükséges négy koporsót. A holttesteket a különleges temető 12/331-es cellájában kell eltemetni. s. k. A. Zimmermann Oberstleutnant Ohlsen hadnagy nem tudhatta, de a kivégzésére az előkészületeket már megtették, jóval azelőtt, hogy a tárgyalás elkezdődött, és a bíróság meghozhatta volna ítéletét. Az emberiesség ismeretlen és ezáltal el nem ismert érték volt a Harmadik Birodalomban, melynek viselkedési kódexe paragrafusok és albekezdések sokaságán alapult. Elég volt a legcsekélyebb mértékben megszegni a milliónyi bekezdés valamelyikét, és máris szigorú büntetés várt a polgárra, függetlenül a kilététől, és függetlenül a körülményektől. Az „enyhítő körülmény” fogalmát még egy al-albekezdés sem említette meg, így alkalmazására még a legnagyobb jóindulattal se lett volna mód. A terem, ahol a tárgyalásokat tartották, színültig tele volt. Az összes padot katonák foglalták el, akik nem az izgalom kedvéért jöttek, nem is puszta érdeklődésből, hanem egyszerűen azért, mert parancsot kaptak rá. A felelős beosztásban lévők ugyanis azt tartották, hogy a hadbírósági tárgyalások látogatása jótékony hatással van a katonai szolgálatot teljesítők magatartására. Paul Baum Gefreiter, a 3. hegyivadászezred katonája a rémülettől sápadtan várta, hogy megszülessen az ítélet. A bíróság visszavonult, hogy tanácskozzon. Az ügyész átrendezte a papírjait, a következő ügyre készült. A remegő Gefreiter már nem érdekelte. A védőügyvéd az aranytollával játszadozott. Az asztallapon tartotta mindkét könyökét, és tenyerei közt görgetve az írószert, a szeretőjére gondolt. Pontosabban, nem is a nőre, hanem a vacsorára, amit az ígért neki: a marhasültre és a savanyú

153 káposztára. Szeretőt találni nem volt nagy kunszt ezekben a háborús időkben, a marhahús és a savanyú káposzta azonban luxusnak számított. A gyorsíró a ceruzája végét rágcsálta, és közben kritikus szemmel a hamuszürke Gefreitert méregette. Paraszttípus, bánatos tekintettel, zömök testtel, durva vonásokkal, nagy, vörös kezekkel. Soha nem tudna lefeküdni egy ilyen férfival. Még akkor se, ha az összes többit kiirtaná a háború. Inkább szűzen menne nyugdíjba. A paraszt Gefreiter a padlót bámulta. A lábával számolni kezdte a deszkákat: halálra ítélnek, nem ítélnek halálra; halálra ítélnek, nem ítélnek halálra... Az utolsó padlódeszkára kedvezőtlen ítélet jutott, ami egy pillanatra valósággal megbénította a vádlottat. Aztán eszébe jutott, hogy a pad alatt is lenniük kell deszkáknak. Rettegve kitapogatta őket a talpával. Három volt belőlük, ami azt jelentette, hogy „nem ítélnek halálra”. Valamivel boldogabban felemelte a tekintetét, és a szemközti fehér ajtóra nézett. Ezen fognak bejönni a bírók, miután döntöttek a sorsáról. Behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak a padlódeszkák ítéletére hallgatnának mindhárman. Az egész eljárás, amivel ennek a tizennyolc éves fiúnak az életére pontot tettek, nem tartott tovább tíz percnél. A bíróság elnöke feltett néhány szűkszavú kérdést, aztán az ügyész tartott egy hosszabb beszédet, majd a védőügyvéd járult hozzá egy néhány másodperces monológgal a színjátékhoz: – A törvényt és a rendet, természetesen, bármi áron meg kell védeni, tekintet nélkül az emberi érzelmekre és az emberi gyarlóságra. Mindazonáltal arra kérem a tisztelt bíróságot, hogy tanúsítson megértést kliensem iránt ebben a számára rendkívül kényelmetlen helyzetben – azzal leült, s tovább álmodozott a szeretője által ígért marhasültről és a savanyú káposztáról. A katonai jog szempontjából egyértelmű volt az ügy. Minek strapálta volna magát? A Gefreiter túl ideges volt ahhoz, hogy egy helyben tudjon ülni. Ide-oda csúszkált a padon, egymáshoz ütögette a két sarkát, a körmeit rágta, a torkát köszörülgette. Miért nem jönnek már? Miért nem akar kinyílni a fehér ajtó? Meddig akarják még borzolni az idegeit? Aztán eszébe jutott, hogy talán azért késlekednek, mert nem tudnak dönteni. Ha pedig nem tudnak dönteni, az csak egyet jelenthet: nem értenek egyet. És ahol egyet nem értés van, ott számára remény terem. Ezért is van három bíró, hogy a döntés ne egyetlen ember szeszélyeinek és hangulatának a függvénye legyen, vigasztalta magát. Minden vádlottnak egyenlő esélyt kell biztosítani. A tanácskozószobában a bírók ráérősen üldögéltek, és cseresznyepálinkát iszogattak. Burgholz Kriegsgerichtsrat egy roppant mulatságos történet végéhez közeledett. Epizódokat meséltek egymásnak, az első pillanattól fogva, hogy visszavonultak tanácskozni. Az ügyben nem sok megbeszélnivaló volt, olyannyira, hogy még a bizonyítékok megvizsgálásával sem fárasztották magukat: az ítéletet már úgyis jó előre meghozták mások. Fél tucat pohár cseresznyepálinka után kelletlenül visszatértek a tárgyalóterembe. A fehér ajtó kinyílt. A Gefreiter hevesen remegni kezdett. A publikumnak becsődített katonák a nyakukat nyújtogatták. Az elnök és két bírótársa a körülöttük lengő cseresznyepálinka-felhővel egyetemben letelepedett a patkó alakú asztalhoz. Az elnök ünnepélyes arcot vágott, és felolvasta az ítéletet: bűnösnek találták dezertálás bűntettében, és golyó általi halálbüntetésre ítélik. A Gefreiter megszédült az ítélet hallatán, de a mellette álló Feldwebel nem hagyta összerogyni.

154 Az elnök tárgyilagos hangon folytatta a beszédét, melyben előre elutasított minden fellebbezési kérelmet, az ítéletet és büntetést illetően egyaránt. Ezután megpaskolgatta a homlokát egy illatosított zsebkendővel, egy közönyös pillantást vetett az elítélt felé, majd rátért a következő ügyre: 19 661/M.43H, az állam kontra Bernt Ohlsen hadnagy. A Gefreitert elvezették, és Ohlsen hadnagyot szólították. A porondmesterek precíz munkát végeztek, büszkék lehetettek a gördülékenyen vezetett műsorra. Stever Obergefreiter kivágta a cella ajtaját, és bekiáltott Ohlsennek: – Magát akarják! – Miért? Már itt az ideje? – Ohlsen teniszlabdányira zsugorodott gyomorral az ajtóhoz ment. – Pontosan – felelte vidáman Stever. – Maga a következő. Hetes szoba. Jeckstadt Oberkriegsgerichtsrat már várja magát. Kövér, verejtékszagú disznó. Ha a kerék fordul – tette hozzá érdekességképpen –, ő lesz az első, aki bukni fog. Stever végiglökdöste Ohlsent a folyosón, le a lépcsőn, és a tárgyalóteremhez vezető alagút előtt átadta két katonai rendőrnek. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, halkan dudorászva továbbállt. Ohlsen hadnagyot megbilincselték, és átvezették a hosszú alagúton. Útközben találkoztak a Gefreiterrel, aki már túl volt a tárgyaláson. Ordított és rúgkapált, három ember is alig tudta kordában tartani. – Befognád végre a szád? – ordított rá a fiúra az egyik őr. Elkapta az elítélt fülét. – Mégis, ki az ördöggel akarod megsajnáltam magad? Felőlem aztán nyávoghatsz, én már eddig is túl sokat láttam. A fenébe, lehet, hogy ott, ahová mész, sokkal jobb dolgod lesz, mint közöttünk! – Gondolj csak bele – szólalt meg egy másik, hátracsavarva a Gefreiter karját –, lehet, hogy a kis Jézuska már vár téged. Ki tudja, talán még partit is rendez a tiszteletedre! Mit fog gondolni, ha meglát ebben az állapotban? Hálátlan vagy, ha engem kérdezel! A fiú észrevette Ohlsent, és bármilyen erősen is fogták az őrök, térdre vetette magát. – Hadnagy úr! Mentsen meg! Azt akarják, hogy meghaljak! Le akarnak lőni, pedig csak két napra mentem el, és esküszöm, tévedés volt! Tévedés volt, nem akartam, ó, istenem, nem akartam, nem akartam! Megteszek mindent, amit csak elvárnak tőlem, elmegyek az orosz frontra, megtanulok Stukát vezetni, tengeralattjáróba szállok, megteszek mindent, esküszöm! Ó, Szűzanyám – motyogta patakzó könnyek közt –, Szűzanyám, segíts, nem akarok meghalni! Heil Hitler, Heil Hitler, Heil Hitler, mindent megteszek, csak hagyjanak élni, kérem, hagyjanak élni! Csapkodni kezdett hosszú karjával és lábával, és sikerült a földre taszítania egyik őrét. A másik kettő rávetette magát, de a fiú még dulakodás közben sem hagyta abba a könyörgést. – Jó náci vagyok! Benne voltam a Hitlerjugendben! Heil Hitler, Heil Hitler! Ó, istenem, segíts! Eltűnt a három súlyos test alatt. Kőpadlónak csapott fej hátborzongató koppanása hallatszott, aztán az őrök felegyenesedtek, és immár egy öntudatlan Gefreitert vonszoltak maguk után. Ohlsen hadnagy utánuk nézett. – Mi van magával? – Az egyik őr hátba döfte, majd előrelendítette. – A bíróság nem fog egész nap várni magára. Ohlsen vállat vont. – Kezdünk elérzékenyülni? – gúnyolódott az őr. – Nevezze, aminek akarja... de az egy gyermek volt, akit az előbb a hajánál

155 fogva elvonszoltak. – És akkor? Elég nagy ahhoz, hogy tudja, mit csinál! Megkegyelmeznek egynek, megkegyelmeznek kettőnek, és hamarosan az egész hadseregnek bottal üthetik a nyomát. – Meglehet. – Ohlsen komor tekintettel a férfi felé fordult. – Van magának gyereke, Oberfeldwebel? – Persze. Négy is. Hárman a Hitler Jugendben vannak, a negyedik pedig a fronton szolgál. Egy SS-ezredben, a Reichben. – Mit érezne, ha egy nap őt rángatnák ki a hajánál fogva, hogy agyonlőjék? Az őr felnevetett. – Az soha nem történhet meg. A fiam SS Untersturmführer. Szilárd a helyzete, akár a kősziklára épített házé. – Háború idején a házak is összedőlnek. A férfi összeráncolta a homlokát. – Ezt hogy értsem? – Ahogy akarja. – És ha nem akarom? – Akkor nem akarja. – Ohlsen fáradtan megrázta a fejét. – Én csak azt tudom, hogy ki nem állhatom, amikor gyerekeket vonszolnak vágóhídra. – Nos, a maga helyében, pajtás, magamnak tartalékolnám a sajnálatomat, mert ahogy a dolgok állnak, szüksége lesz rá. – Jelentőségteljesen bólintott, aztán megpaskolta a pisztolytáskáját. – És csak semmi okoskodás, ha bementünk, világos? Ohlsen hadnagy látszólag közönyösen helyet foglalt a vádlottak padján, és a tárgyalás kezdetét vette. Dr. Beckmann, az ügyész, megkérdezte tőle, hogy hajlandó-e bűnösnek vallani magát az ellene felhozott vádakban. Ohlsen a padlóra szegezte a tekintetét. A deszkákat olyan fényesre vikszolták, hogy a hadnagynak ellenállhatatlan késztetése támadt kipróbálni, mennyire csúsznak. Lassan felemelte a fejét, és a patkó alakú asztal mögött ülő bírók felé nézett. Ketten közülük aludni látszottak. Az elnök, aki hatalmas, vörös bársonyszékben trónolt, egy lámpa körül keringő légy tanulmányozásával volt elfoglalva. Mentségére legyen mondva, a légy nem a közönséges, háztartási vagy kerti fajta volt, hanem egy bögöly, egy vérszívó légy. Mint látvány nem volt túl szép, bátorságát és szemtelenségét viszont nem lehetett megkérdőjelezni. Ohlsen elvonta tekintetét a bögölytől, és lassan az ügyészre nézett. – Herr Oberkriegsgerichtsrat – mondta tisztelettudóan –, tekintve hogy a titkosrendőrségen már aláírtam a vallomásomat, nem gondolja, hogy a kérdés felesleges? Dr. Beckmann szája szarkasztikus mosolyra görbült. Kék erekkel átszőtt kezével gyengéden megcirógatta az előtte tornyosuló papírhalmot. – A vádlott talán lenne olyan szíves, és a bíróságra bízná annak eldöntését, hogy mi a felesleges. – Ó, hogyne – vont vállat Ohlsen. – Nos, akkor minden rendben. Tegyük félre azokat a vádpontokat, melyeket a vádirat felsorol. – A keszeg doktor a bírók felé fordult, és hangos, sipítozó hangon közölte: – A Führer és a német nép nevében kérem engedélyezzék, hogy a felsorolt vádpontokhoz a dezertálást és az ellenséggel szembeni gyáva magatartást is hozzáfűzzem! A két alvó bíró kinyitotta a szemét, és bűntudatosan körbepislogott. Érezték,

156 lemaradtak valamiről. Az elnök abbahagyta a bögöly tanulmányozását. Ohlsen hadnagy előreugrott. – Ez hazugság! Soha nem követtem el egyiket se! Dr. Beckmann felemelt egy papírt, és szégyellősen belemosolygott, majd beszívta a pofazacskóit, mintha azok nem lettek volna így is épp elég soványak. Ez az a fajta harcviselés volt, amelyben mindig remekelt: váratlan támadás, egy jól irányított, szakállas nyílvessző, és a vádlottnak annyi. – Soha életemben még csak nem is gondoltam a dezertálásra! – kiáltotta Ohlsen. Dr. Beckmann megingatta a fejét. – Tanulmányozzuk együtt a kérdést. Végül is, azért vagyunk itt, nemde? Azért gyűltünk itt össze, hogy kiderítsük, ártatlan-e vagy bűnös. Ha be tudja bizonyítani, hogy a maga ellen felhozott vádak hamisak, akkor természetesen szabad emberként sétálhat ki ebből a teremből. – Szabad emberként? – mormogta Ohlsen, cinikusan felemelve fél szemöldökét. Mit is jelentett szabad embernek lenni? Szabad volt-e valaha is életében? Van-e akár egyetlen szabad ember is a Harmadik Birodalomban? Az újszülöttektől kezdve a halálos ágyukon fekvő öregekig mindenki rab. Az egész német nép. – Persze – folytatta dr. Beckmann –, hogyha ennek az ellenkezője történik, akkor a sorsa egészen másként fog alakulni. – Persze – gúnyolódott Ohlsen. Az elnök egyetértően bólintott. Dr. Beckmann ismét a bírók felé fordult. – A bíróság engedélyével pillanatnyilag eltekintenék az előzetes vizsgálat alkalmával felderített bűncselekményektől, és az újonnan felhozott vádakra koncentrálnék. Ezekről az újabb bűncselekményekről csak ma reggel szereztem tudomást, amikor megkaptam bizonyos dokumentumokat – a magasba emelt egy vastag dossziét – az Állami Titkosrendőrség Különleges Szolgálatától. Az itt leírt tények magukért beszélnek, ezért úgy hiszem, amennyiben a tisztelt bíróság engedélyt ad rá, hogy feltegyek néhány kérdést a vádlottnak, az újabb előzetes vizsgálat szükségessége kérdésessé válik. Az elnök megint bólintott egyet. – Rendben. A bíróság megadja az engedélyt. Eltekintünk a vádiratban felhozott vádaktól, és kikérdezheti a vádlottat. Dr. Beckmann alázatosan meghajolt, aztán Ohlsen felé perdült. – 1942. február 2-án ön a 27. harckocsizóezred 5. századának a parancsnoka volt? – Igen. – Elmondaná a bíróságnak, hogy abban az időpontban hol harcoltak? – Megteszem, ha eszembe jut. – Ohlsen az elnök széke mögött lévő óriási Hitler-fényképre meredt. Nem jelentett túlzott segítséget a múltra való összpontosításban. – Valahol a Dnyeper mellett lehettünk – közölte végül –, de nem esküdnék meg rá. Sok helyen harcoltam. Dr. Beckmann az asztalra koppintott vékony ujjával. – Valahol a Dnyeper mellett. Korrekt. A hadosztályukat a Vjazma-Rzsev körzetbe küldték. Parancsot kapott rá, hogy a csapataival Olenin mellett, Rzsevtől nyugatra létesítsen állást. Így már emlékszik? – Igen. A hadosztályunkat már majdnem bekerítették. A 19. és 20. orosz lovassági hadosztályok átkaroltak minket délről, és északról újabb csapatok közeledtek. – Köszönöm, köszönöm! – mondta pattogó hangon dr. Beckmann. – A bíróságot nem érdekli az orosz csapatok mozgása. Ami pedig azt a kijelentését illeti, hogy a hadosztályukat már majdnem bekerítették... – felnézett a magas rangú tisztekkel

157 telezsúfolt karzatra –, tekintve, hogy a hadosztálya még létezik, számomra meglehetősen hihetetlen. Hangos morajlás zúdult alá a karzatról. Köztudott és – természetesen – elfogadott tétel volt, hogy egy német páncéloshadosztályt soha nem keríthetnek be egy alsóbbrendű nemzet, például az oroszok csapatai. Ohlsen egyszeriben elvesztette szavahihetőségét mindazok szemében, akik még soha nem jártak az orosz fronton. Dr. Beckmann a karzaton ülőkre mosolygott. – Mondja, hadnagy, pontosan visszaemlékszik a háborúnak arra az időszakára? – Igen. – Remek. Lássuk, egyetértünk-e egymással. Ön parancsot kapott a parancsnokától, Von Lindenau ezredestől, hogy helyezkedjen el a századával Olenin mellett, ahol egy ponton az ellenség áttört, és a védelmi vonalban rés támadt. A rés, hogy pontosak legyünk, a vasútvonal mentén húzódott két kilométer hosszan, Olenintől keletre... – Melyik vasútvonal? – kérdezte az egyik bíró. Teljesen mellékes volt, de legalább azt a benyomást keltette a hallgatóságban, hogy a bíróság figyel. – Melyik vasútvonal? – ismételte dr. Beckmann, akit ezúttal sikerült zavarba hozni. Dühösen a papírjai közé túrt, a kérdést motyorászva magában dühösen és türelmetlenül. Ohlsen hadnagy élvezettel elnézte néhány pillanatig, aztán segítőkészen megszólalt: – A Rzsev-Nelidovo vasútvonal volt. Dr. Beckman ingerülten legyintett. – A vádlott csak akkor beszéljen, ha kérdezik! – Meghajolt a bírók irányában. – A Rzsev-Nelidovo vasútvonal – tolmácsolta nekik. – Egy jelentéktelen kis mellékvonal. – Már megbocsásson – mondta udvariasan –, de valójában a Moszkva és Riga közti fővonal volt. Gyanús szín költözött az ügyész sápadt arcára. – Már elmagyaráztam a vádlottnak, hogy csak akkor beszélhet, ha kérdezik. – Ahogy óhajtja. Én csak azt hittem, hogy a tények érdeklik. – A tényeket ismerjük! A kérdéses vonal az ön szemében fontosnak tűnhetett, de számunkra jelentéktelen. – Meg kell jegyeznem, hogy elég különös mellékvonal az, amelyiknek két nyomvonala van, és mintegy ezer kilométer hosszú – állhatatoskodott Ohlsen. – Minket az most nem érdekel, hogy milyen hosszú és hány nyomvonala van – felelte a doktor az irataival babrálva. – Ha azt mondom, hogy mellékvonal, akkor nyugodjon bele, hogy az is. Most Németországban van, nem egy szovjet mocsárban. És itt, Németországban egészen más mércével mérjük a dolgokat, mint odaát Oroszországban. De hagyjuk ezt a jelentéktelen vasútvonalat, és térjünk vissza a tényekhez! A parancsnokától azt az utasítást kapta, hogy Olenintól keletre helyezkedjen el a csapataival, és az ezredes azt is megparancsolta önnek, hogy semmi, ismétlem, semmi esetre se mozduljon el onnan, még akkor se, ha az egész Vörös Hadsereg egyedül az ön százada ellen támad. Be kellett ásniuk magukat, és biztosítaniuk kellett mind a két szárny, illetve az arcvonal felől. Jól mondom? Ohlsen morgott valamit, de nem válaszolt. – Jól vagy nem? – kiáltotta dr. Beckmann. – Válaszoljon a vádlott! – Igen – felelte Ohlsen. Dr. Beckmann arcára diadalittas mosoly ült ki. – Nagyszerű. Most, hogy tisztáztuk a parancsok kérdését, rátérhetünk azokra a momentumokra, melyekből ki fog derülni, milyen gyáván viselkedett, és milyen

158 csúnyán elmulasztotta teljesíteni a kötelességét. A százada gyalogságként harcolt, de erősítést adtak az emberei mellé, nevezetesen egy szakasz tankelhárító fegyverekkel felszerelt tankot és egy utász szakaszt, könnyű- és nehézlángszórókkal egyaránt. Talán elmondaná a bíróságnak a saját szavaival is, hogy pontosan milyen erőkkel rendelkezett a százada a kérdéses időpontban. – Hogyne – felelte Ohlsen. – Az említett erősítésen kívül kétszázötven emberünk volt. Összesen mintegy háromszáz katona. – Azt hiszem, ezt senki se nevezné kis ütőerejű századnak – állapította meg dr. Beckmann. – Éppen ellenkezőleg, elég erősek voltak, nemde? – Valóban – értett egyet Ohlsen. – Elmondaná nekünk, milyen fegyverzettel rendelkeztek? Ohlsen sóhajtott. Most már kezdte sejteni, hová akar kilyukadni az ügyész. A bírók felé sandított. Az egyiknek már megint csukva volt a szeme, az elnök pedig pacákat rajzolgatott az itatósára. – Volt két 7,5 cm-es tankelhárító ágyúnk, két 8 cm-es aknavetőnk, és három 5 cm-es is. Ez utóbbiak orosz fegyverek voltak. Aztán volt két nehézgéppuskánk, négy nehézlángszórónk, négy könnyűlángszórónk. Ezenkívül, minden szakaszvezető géppisztollyal volt felszerelve. Néhány embernek puskája volt. Az utászoknak, természetesen, aknáik és kézigránátjaik is voltak. Dr. Beckmann oldalra döntött fejjel hallgatta a felsorolást. – Gratulálok. Figyelemre méltó a memóriája. Egyetlen megjegyzést kell tennem, mégpedig azt, hogy a géppisztolyaik száma jóval az átlagos fölött volt. Több mint száz géppisztolyuk volt, és ön ennek ellenére mégis gyáván viselkedett. – Ez nem igaz – motyogta Ohlsen. – Ó? – Dr. Beckmann összevonta a szemöldökét. – Ezzel, sajnos, nem érthetek egyet, hadnagy. Ki volt az, aki parancsot adott a visszavonulásra? Az egyik embere? Egy tiszthelyettes? Vagy ön, a századparancsnok? – Én adtam ki a parancsot – ismerte el Ohlsen. – De csak azért, mert a századomat addigra eltörölték a föld színéről. – Eltörölték? – ismételte meg a szót dr. Beckmann. – Bizarr elképzelése van ennek a szónak a jelentéséről, hadnagy! Az én szókincsemben azt jelenti, hogy megsemmisítették, teljesen elpusztították. Az ön jelenléte azonban azt igazolja, hogy ez mégsem történt meg! És a parancsok, hadnagy... nem úgy szóltak, hogy semmi esetre sem? Még ha az egész Vörös Hadsereg is egyedül önök ellen támadna? Ohlsen reménytelenül a bírók felé fordult. – Engedélyt kérek a bíróságtól, hogy röviden beszámoljak az 1942. február 2-án történt eseményekről. Az alvó bíró felriadt: már megint történt valami, és ő nem tudott róla. Az elnök befejezte az utolsó pacát is, és a karórájára pillantott. Éhes volt és unta már az egészet. Túl sok ilyen kirakatpert végigült már, mindegyik közönséges, jelentéktelen volt, a legkevésbé sem méltó bírói zsenialitásához. Legfőbb ideje lett volna, hogy az efféle ügyeket a háttérben intézzék el, minden hűhó nélkül. És ez a Beckmann, nézett villogó tekintettel az ügyészre az asztal fölött, ez is, mit képzel magáról? Mit teszi az eszét, minek nyújtja bele a tárgyalást az ebédidőbe? Ez az egész badarság a gyávaságról... Senki se akart egy ilyen színjátékot, amikor a tárgyalás eredménye már úgyis el volt döntve. – Megkapja az engedélyt – mondta morogva. – De szorítkozzon a lényegre. – Köszönöm. Olyan rövid leszek, amennyire lehetséges. – Ohlsen Beckmannra nézett. – Négynapi folyamatos harc után háromszáz főt számláló századom tizenkilencre zsugorodott. Az ellenség az összes nehézfegyverünket tönkretette, a

159 lőszerből is kifogytunk. Már csak két könnyűgéppuskánk volt működőképes. Öngyilkosság lett volna fegyverek és lőszer nélkül helyben maradni. Előttünk is, mögöttünk is oroszok voltak, akik folyamatosan támadtak minket. Ott maradni, amikor semmi remény nem volt az életben maradásra, nemcsak őrültség lett volna, hanem szabotázs is: eldobni tizenkilenc életet, amikor azokat máshol is felhasználhattuk Németország érdekében! – Érdekes hipotézis – ismerte el dr. Beckmann. – De egy pillanatra félbe kell szakítanom, hadnagy. A Führer napiparancsa értelmében minden Vjazma térségében harcoló egységnek az utolsó emberig, az utolsó golyóig harcolnia kellett, hogy megállítsák a szovjetek előrenyomulását. És maga, maga, egy jelentéktelen kis hadnagy, azt merészeli állítani, hogy ez őrültség és szabotázs? Azt meri állítani, hogy a Führerünk, aki Isten védelme alatt áll, egy őrült szabotőr? Ítélkezni merészel felette? Ön, aki annyira jelentéktelen, hogy ha ebben a percben az életét kioltanák, az Németországban senkinek nem tűnne fel, ön szembe merészel fordulni a Führerrel, és szabotálni meri a parancsát? Ohlsen hadnagy szelíd érdeklődéssel figyelte, ahogy ez az önelégült, precíz kis ügyész hisztériába kergeti magát a Führerén esett sérelem miatt. – Herr Oberkriegsgerichtsrat – vetette közbe végül –, biztosíthatom, hogy a legkevésbé sem állt szándékomban őrültnek beállítani a Führert, vagy szabotálni az üzenetét, amelyet valójában nem szó szerint kell érteni, hanem mint bátorítást. Amikor őrültséget mondtam, magamra utaltam. Nekem azt tanították, hogy egy tisztnek kezdeményezőkésznek kell lennie, ha a helyzet úgy kívánta, és véleményem szerint ekkor a helyzet ezt kívánja. Emlékezzen arra is, hogy a helyzetünk gyökeresen megváltozott azután, hogy Lindenau ezredes parancsot adott rá, hogy tartsuk... – Nem érdekel, hogy mi történt a helyzetükkel és mi nem! – üvöltötte Beckmann. – Minket csak az érdekel, hogy az utolsó csepp vérig tartó harc helyett kivonult tizenkilenc emberrel! Miért nem lépett kapcsolatba az ezredével? – Mert az egész harctér annyira szét volt lőve, hogy négy napon át képtelenek voltunk felvenni velük a kapcsolatot. – Köszönöm – szólt fáradt hangon a bíróság elnöke. – Azt hiszem, eleget hallottunk. A vádlott elismerte, hogy visszavonulási parancsot adott ki az Olenin és a mellékvonal melletti pozíciótól. A gyávaság és a dezertálás bűntette bizonyítást nyert. – Ohlsenre nézett, türelmetlenül megkopogtatta az asztalt a tollával. – Van egyéb mondanivalója? – Igen, van! – jött tűzbe Ohlsen. – Ha venné magának a fáradságot, hogy a papírjaimba nézzen, láthatná, hogy számos kitüntetést kaptam a szolgálati időm alatt, olyan tettekért, melyek nagy bátorságot igényeltek. Ezennel kijelentem, hogy ez már önmagában elegendő bizonyíték arra nézve, hogy nem vagyok gyáva. A szóban forgó esetben sem a saját biztonságom aggasztott, hanem kevés megmaradt emberemé. Tizenkilencen maradtunk, körülöttünk kétszázhetven holttest hevert a hóban. A legtöbben közülük saját kezükkel vetettek véget életüknek, mert nem akartak az oroszok kezére kerülni. A tizenkilenc élőből mindenki sebesült volt, néhányan csúnyán. Elfogyott a lőszerünk, elfogyott az élelmünk, a szomjunkat hóval csillapítottuk, mert ivóvíz nem volt. Néhányan fagyások miatt is szenvedtek. Én három helyen is megsebesültem, de még így is a szerencsésebbek közé tartoztam. A többiek közül egyesek még járni se tudtak támogatás nélkül. Azért adtam ki a parancsot a visszavonulásra, mert értéknek tartottam az életüket. Megsemmisítettünk mindent, mielőtt elhagytuk volna a helyet, semmi sem került az oroszok kezébe. Több helyen is felrobbantottuk a vasútvonalat, és ismétlem, nem

160 egy mellékvonal volt, hanem a Moszkvából Rigába vezető fővonal. Mielőtt kivontam volna az embereimet, még aknákat is telepítettünk. Dr. Beckmann ironikusan felnevetett. – Micsoda történet! De akár igaz, akár nem, a tény attól tény: nem maradt a helyén, ahogy azt parancsba kapta, ennélfogva gyáva és dezertőr. Ohlsen az ajkába harapott, és csendben maradt – már eddig is feleslegesen tiltakozott. A bírók felé pillantott, de a közönynél pozitívabb érzést nem tudott felfedezni a három férfi arcán. Úgy volt, ahogy azt már kezdettől fogva sejtette: az ítéletet már jóval a tárgyalás előtt meghozták. A publikum hátsó sorában észrevett egy apró, sovány, talpig feketébe öltözött férfit, kabátja gomblyukában vörös szegfűvel. Paul Bielert bűnügyi tanácsos nem mulasztotta el a nagy műsort. Az elnöknek is feltűnt a férfi, aki minden tiltó rendelkezés ellenére nyíltan dohányzott a teremben. A bíró már emelte a kalapácsát, hogy kifejezze vele méltatlankodását, és utána őrizetbe vétesse a szemtelen alakot, de szerencséjére egyik kollégája az utolsó pillanatban meglökte a lábát, és fülébe súgta Bielert nevét. Az elnök megdermedt, aztán gyorsan letette a kalapácsot, és többé moccanni se mert. Dr. Beckmann figyelmét se kerülte el Bielert felbukkanása. Annyira ideges lett, amikor megpillantotta a IV/ 2A rettegett vezetőjét, hogy egy halom papírt a földre lökött a könyökével. Ez az ember veszélyes volt. Mindig rosszat sejtetett, ha valahol megjelent, és sose lehetett tudni, mikor kire csap le. Ha akadt is olyan ember a teremben, aki tiszta lelkiismerettel felállhatott volna, és azt mondhatta volna, hogy „nekem nincs félnivalóm”, dr. Beckmann kétségtelenül nem tartozott közéjük. Volt egy ügy, amibe belekeveredett négy évvel ezelőtt - de ennek a részleteit senki nem áshatta volna elő ennyi év után. Az ő kivételével mindannyian meghaltak azóta, még Frau Rosen is, akit felakasztottak. Bielerttel azonban sose lehetett tudni. Négy évvel ezelőtt még csak egy jelentéktelen kis titkár volt. Ki sejthette volna, hogy ilyen magasra fog törni ennyire rövid idő alatt. Igaz, a pasasnak volt elég esze ahhoz, hogy Heydrich barátságát keresse. Dr. Beckmann elővette a zsebkendőjét, és remegő kézzel megtörölte a homlokát. Ahogy keze a zsebkendővel a zsebe irányába tartott, önkéntelenül megtapogatta a torkát. Az ügyész Bielert szemébe nézett, és jeges rémület futott végig a hátán. Mit keres itt ez az ember? Miért jött? Egyetlen fontos vádlottjuk sincs, mindegyik ügy hétköznapinak számít, az ítéleteket úgy hozzák meg, ahogy a Gestapo óhajtotta. Akkor hát miért van itt? Ki érdekli? Dr. Beckmann megrázta magát, elrakta a zsebkendőjét, és kidüllesztette ványadt mellkasát. Végül is, ki ez a műveletlen, pöttömnyi figura hozzá képest? Senki. Egyszerűen senki. Egy patkány, aki kimászott a csatornanyílásból, és azóta is rothadás szagától bűzlik. Viszont ő, dr. Beckmann, államügyész, és korábban egyetemi előadó volt. Tiszteletre méltó polgár, mind társadalmi, mind szellemi tekintetben Bielert fölé magasló személy. Úgy döntött, szarvánál ragadja meg a bikát. Mosolyt erőltetett az arcára, és biccentett Bielertnek. A Standartenführer jéghideg szemmel meredt vissza rá; szája továbbra is vékony vonal maradt, a cigarettafüst mérges gázként áramlott ki orrnyílásain. Dr. Beckmann megdermedt. Az arcára merevedett arrogáns vigyorral a bíróság felé fordult. Szinte érezte, ahogy a kemény tekintet hátulról a tarkójába fúródik. Csak most kapott észbe, hogy a bíróság az ő beszédére vár. Elszántan előrelépett, készen rá, hogy minden lehetséges eszközzel hitet tegyen feltétlen, odaadó patriotizmusa mellett.

161 – Arra kérem a bíróságot, hogy a Katonai Büntetőkönyv 197B cikkelye és 91B cikkelye alapján a vádlottat ítélje lefejezés általi halálra! Dr. Beckman visszaült a helyére, és szorgalmasan turkálni kezdett a papírja közt. Maga se tudta, mit keres – talán a lélekjelenlétét. Mély benyomást szeretett volna tenni Bielertre a kötelességtudatával. Az elnök és két társa felálltak, és kivonultak a tanácskozószobába. Kényelmesen elhelyezkedtek az asztal körül, melyre egy figyelmes törvényszolga egy kancsó bort helyezett. Az elnök félretolta a bort, és sörért kiáltott. Valaki más kolbászt akart, így hamarosan aranybarnára sült kolbászok is érkeztek, megfelelő teríték és mustár társaságában. – Nos... – az elnök telegyömöszölte a száját forró kolbásszal, majd körülöblögette hideg sörrel –... véleményem szerint helyet kellene adnunk az ügyész kérésének, és végre túl lennénk ezen az ügyön is. – Nem győzök egyetérteni – mondta Burgholz Kriegsgerichtsrat az állát törölgetve. Pillanatnyi csend következett, ami alatt mindenki a kolbászra összpontosított. A legfiatalabb bíró, Ring Kriegsgerichtsrat lagymatagon megpróbált Ohlsen hadnagy védelmére kelni. – Bevallom, nekem kétségeim vannak a lefejezést illetően. Szükségtelenül kegyetlen, és rendkívül csúnya módja egy ember megölésének. Emellett azt is tekintetbe kellene vennünk, hogy a vádlott korábban nem tanúsított gyáva magatartást. Figyelembe véve a kitüntetéseit, nem kellene könyörületességet gyakorolnunk, és golyó általi halálra változtatnunk az ítéletet? Az elnök tekintete összeszűkült a söröskorsó felett. – Nem hiszem – felelte. – Ne feledje, hogy a gyávaság nem az egyetlen bűne. Összeesküvést is szított a Führer ellen, és vicceket mesélt róla. Gondolni sem merek arra, mi lesz ebből az országból, ha büntetlenül hagyjuk az effajta magatartást. Burgholz megköszörülte a torkát, és közömbös képet vágott. – Egyébként... khm... mik voltak ezek a viccek? – kérdezte. Fogta a villáját, és barázdákat rajzolt vele a mustárba. – Biztosan nem lehettek rosszak. – Ez nézőpont kérdése – közölte komoran az elnök. Az ajtó felé nézett, aztán kinyitotta a dossziéját, kiválasztott egy papírt, és anélkül hogy odanézett volna, a kollégái elé tolta a terítőn. Ring nevetett elsőként. Előbb elmosolyodott, aztán kuncogni kezdett, végül hátravetette a fejét, és jóízűen hahotázott. Burgholz rosszallóan összevonva a szemöldökét, és ereszkedő vonallá görbítve a száját megkísérelte visszafogni magát, de aztán Ring előrehajolt, és rábökött egy gyöngyszemre. Néhány másodperc múlva Burgholz is akkorákat nevetett, hogy a pocakja az asztal szélét csapkodta. Még az elnök is elmosolyodott a tenyere mögött. Ring a combját csapkodva nyerített, Burgholz fellökött egy korsó sört. Az arcán könnyek csorogtak. – A jó sört kiönteni egyáltalán nem mulatságos! – Rosszallással a hangjában az elnök átnyúlt az asztalon, és visszavette a derültséget keltő papírt. A másik kettő is bírához sokkal inkább méltó arckifejezést öltött magára. – Persze, persze – dörmögte Burgholz két orrfúvás közt. – Ez a dokumentum – folytatta az elnök – az ellenpropaganda legveszélyesebb fajtája. Véleményem szerint kötelességünk elfogadni az ügyész indítványát. Példát kell statuálni ezzel az emberrel. Az állam érdekeit figyelembe véve kell eljárnunk, nem szabad teret engednünk az érzelmeknek. Azzal fogta a tollát, és a „Lefejezés” szót írta egy papír aljára, majd az aláírásával

162 szentesítette az ítéletet. Ezután a papírt és rajta a tollat a kollégái elé tette. Burgholz minden gondolkodás nélkül odabiggyesztette az aláírását. Ring habozott egy ideig, végül egy hatalmas sóhaj kíséretében ó is odaírta a nevét. Minden egyes betűt erőszakkal kellett kiráznia a tollból. Az elnök növekvő elégedetlenséggel figyelte. Ez a Ring napról napra egyre nagyobb nyűg a nyakában. Majd megnézi, mit tehet vele, hátha sikerül egy veszélyesebb térségbe áthelyeztetnie a kollégát. Talán a keleti frontra. Miután a formaságokkal megvoltak, ráérősen ettek még néhány kolbászt, és felhajtottak néhány újabb korsó sört, aztán az elnök behívta a törvényszolgát, és az alkalomhoz illő komolysággal lediktálta neki az ítéletet. A három bíró ezután feltápászkodott az asztal mellől, és büszkén kilépdelt a tárgyalóterembe. A törvényszolga tisztelettudó távolságból követte őket. A kényszerrel verbuvált hallgatóság azonnal felpattant, egyedül Paul Bielert maradt ülve. Hátát kényelmesen a falnak vetve üldögélt és cigarettázott. Az elnök haragos pillantásokat lövellt feléje. Ennek az embernek az arcátlansága minden képzeletet felülmúlt! De sebaj, vigasztalta magát az elnök, miközben helyet foglalt, hamarosan eljön az az idő is, amikor a Gestapo hatalma kámforrá foszlik. Az amerikaiak és az oroszok sokkal erősebbek, mint hittétek! Egy nap majd te is itt állsz előttem, és én repeső szívvel fogom aláírni a halálos ítéletedet, álmodozott. Az eszébe se jutott, hogy őt is eltávolíthatják. Ki bántana egy bírót? A bíró nem törvényalkotó, ő csak végrehajtja a mások által megalkotott paragrafusokat. Ismét Bielertre nézett; a férfi ajkán ezúttal halvány, gunyoros mosoly játszadozott. Az elnök nyugtalanul elkapta a tekintetét, és gyorsan, hadarva beszélni kezdett: – Adolf Hitler Führer és a német nép nevében ezennel kihirdetem az ítéletet Bernt Viktor Ohlsen, a 27. harckocsizóezred hadnagya ügyében. – Lélegzetvételnyi szünetet tartott. Bielert tekintete még mindig rajta volt, és egy pillanatra az elnöknek az az abszurd érzése támadt, hogy a saját halálos ítéletét készül kimondani. – Hosszas fontolgatás után a bíróság úgy döntött, hogy a vádlott bűnös az ellene felhozott vádakban, beleértve a gyávaság és a dezertálás bűntettét is. Ennélfogva megfosztatik a rangjától, és lefejezés általi halálra ítéljük. Minden földi java az állam tulajdonába kerül, és a bíróság költségeit is az elítéltnek kell fedeznie. A neve kitörlésre kerül minden nyilvántartási jegyzékből. A holtteste egy névtelen sírba lesz eltemetve. Heil Hitler! Az elnök a merev vigyázzban álló elítélt felé fordult. – Van az elítéltnek mondanivalója? – Elismételte háromszor a kérdést, majd miután nem kapott választ, gyorsan közölte, hogy az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs. – Rendben. – Intett az Ohlsen mellett álló Feldwebelnek. – Vezesse el az elítéltet. A hosszú alagúton visszafelé, Ohlsen egy pillanatra látta a következő vádlottat. Huszonhárom perccel később az elnök kihirdette a negyedik halálos ítéletet is, majd elhagyta a tárgyalótermet. A bírói talárt elegáns gyöngyszürke egyenruhára cserélte. Haza készült, várta otthon a paradicsomleves és a főtt tőkehal. Négy halálos ítélet. Odakint állhatatosan szemerkélt az eső, és ő ezalatt meghozott négy halálos ítéletet, és most hazafelé tartott, hogy paradicsomlevest és főtt tőkehalat ebédeljen. Tipikus bírósági nap. Négy halálos ítélet. Szemerkélő eső. Paradicsomleves és tőkehal. Az elnök begombolta a kabátját, és fürgén a rá váró autó felé lépdelt. Stever Obergefreiter az alagút végénél várt Ohlsenre. A súlyos ajtó becsukódott mögöttük. Stever nyögve a helyére tolta a reteszt. – Nos, mi lesz? – kérdezte, ahogy elindultak a folyosón. – Vérfürdő? Ma már

163 harmadik, és valószínűnek tartom, hogy a negyedik is az lesz. Nem mintha ez olyan rendkívüli szám lenne. Egy hónappal ezelőtt tizenhat lefejezésünk volt egyetlen nap alatt. – Ohlsenre vigyorgott. – Ne vegye a szívére, hadnagy. Magánál jobb emberekkel is megtörtént már, és egyszer úgyis mindannyian meghalunk, így vagy úgy. És nem maga lesz az első, sem pedig az utolsó. És ha hinni lehet az atyának, egy jobb világ vár magára, még Jézussal is találkozhat. – Az atyának pedig hinni kell, nem igaz? – nézett rá Ohlsen. – Erről maga sokkal többet tud, mint én. Ami engem illet, nem sűrűn foglalkozom ezzel a kérdéssel. Gondolom, ha majd eljön az ideje, akkor én is kénytelen leszek elővenni ezeket a dolgokat. Sose lehet tudni. – Megvakargatta a fejét. – Jobb, ha az ember nem jelenti ki kerek perec, hogy nem hiszi el, mert mi van akkor, ha a végén kiderül, hogy mégis igaz? Az atya viszont tényleg elhiszi, amit mond. – Stever megállt, és ájtatos képet vágott. – Mmm... imádkozz, és az Úr meghallgat téged – kántálta mély hangon. – Mmm... az Úr vár téged... mindig mmm-mal kezdi. Ezért is hívják Mmm-Müllernek a fogházban. A vén szaros mindig a reverendájába törli az orrát. Ettől függetlenül azt hiszem, érti a dolgát. – Remélem – mondta csendesen Ohlsen –, ugyanis vele együtt szeretném elmondani az imáimat. – Jézusom! – Stever az ég felé emelte a tekintetét. – Nem mintha gúnyolódni akarnék. Ilyen kérdésekben jobb, ha az ember nem kockáztat, igazam van? – Nem a kockázat miatt teszem. – Ohlsen megrázta a fejét, majd elmosolyodott. – Én tényleg elhiszem. – Jézusom! – bökte ki megint Stever. – Mi maga, ha szabad kérdeznem? Római katolikus? – Protestáns vagyok. – Egyébként – tárta ki Ohlsen ajtaját Stever –, ha már erről van szó, nekem teljesen mindegy. Akármelyik templomba is nézek be, nekem egyformán röhejes. Semmit se jelent nekem. Persze, ez nem jelenti azt, hogy akkor is így fogom gondolni, ha majd én kerülök sorra. – Nem bizony – értett egyet halványan mosolyogva Ohlsen. Az ablakhoz ment, és a rácsokon át a szemerkélő esőt nézte. – Nézze – mondta vigasztalólag Stever –, a mai nap már nem kell izgulnia. Még nem állították fel a vérpadot. A hóhért is Berlinből kell idehívniuk, és szerintem még ő sem érkezett meg. Egyébként is, előtte még jó alaposan szemügyre kell vennie magát, meg kell terveznie az... – a tenyere élével a nyakára csapott. – Érti, ugye? Végeredményben, nem kis ügyességet igénylő munka. Nem tudná elvégezni akárki. Nem, ha egy szép, tiszta vágást akarnak. Aztán még az atyának is látnia kell magát. Nem az öreg Müller lesz az, ő római katolikus. A másik jön magához. Nem t'om a nevét, de meg lesz elégedve vele, az biztos. Meg ott van a vacsora is. Rendes vacsorát kap, nehogy – Ohlsemre kacsintott – korgó gyomorral kelljen Szent Péter elé állnia. – Búcsúképpen felemelte a kezét, és bezárta maga mögött az ajtót. Ohlsen hadnagy szórakozottan fel-alá sétálgatott a cellában. Öt lépés ide, öt lépés oda. Átlósan is megpróbálta, aztán körbe, majd négyszöget bejárva, s amikor ezt is megunta, újabb geometrikus formájú pályákra állt rá. Az órák lassan múltak. Még mindig; esett, amikor a helyőrség órája hatot ütött. Ohlsen lélekben felkészült a hóhér látogatására. Egész éjszaka az óra kongását hallgatta. Az órát, a negyed órát, a fél órát, a háromnegyed órát; az órát, a negyed órát, a fél órát, a háromnegyed órát; az órát, a... Aztán kétségbeesetten a falnak kezd te verdesni a fejét. Semmi értelme az óra

164 ütéseit hallgatni, semmi értelme gondolkodni, már semminek nincs értelme. Az életének vége. Jöjjenek csak, amikor akarnak, és vigyék el... minél hamarabb, annál jobb. Szellemileg már úgyis halott. Eljött a reggel, és a fogház élete a megszokott mederben folyt tovább. Egy csapat fiatal újonc haladt el énekelve az ablak előtt, és miközben őket figyelte, Ohlsen megpróbált visszaemlékezni a saját fiatalkorára. Volt egyáltalán fiatal? Biztosan, hiszen egyszer mindenki volt fiatal, mégis, egyetlen fiatalkori emléket se tudott felidézni magában. A háború előtt lehetett. Megpróbálta kiszámolni fejben. 1917-ben született, és most '43-at írnak. Huszonhat éves. Ez így, hangzásra nem tűnt soknak, de valójában nagyon-nagyon sok volt. Öregnek érezte magát. A kiképzés idejére őt is kirángatták a cellából. Most másképp kezelték. Az elítéltek vörös jelvényét viselte a mellkasán, és a többi elítélttel együtt – összesen tizennégyen voltak – végezte a gyakorlatokat. Mindannyian vörös jelvényt viseltek, de néhánynak zöld sáv volt a közepén, ami akasztást jelentett, másoknak fehér, ami a golyó általi halál jele volt, némelyeknek pedig, mint neki is, fekete pötty. A fekete pöttyösökre lefejezés várt. Míg az elítéltek körbe-körbe masíroztak az udvaron, Stever az ajtó mellett állva fütyörészett. Silány utánzata volt egy dalnak, amit a Zillertalban hallott. A ritmust a puskatuson verte az egyik ujjával. „Du hast Glück bei den Frauen, bel ami..." (Szerencsés vagy a nőknél, bel ami...) Egy idő után Stever észrevette, hogy a fütyörészése egyre kevésbé hasonlít a Zillertalban hallott dallamhoz. Ahogy az elítéltek elvonultak előtte, egy újabb, egészen más témájú melódia jutott eszébe. „Liebe Kameraden, heute sind wir rot, morgen sind wir tot." (Bajtársak, ma még boldogok vagyunk, de holnap már a földben rothadunk. Az elítéltek futásba kezdtek. Egyesével az udvar körül, három lépés távolságot tartani. Kezeket a nyak mögött összekulcsolni. Nehogy szót válthassanak egymással, mielőtt meghalnak. Stever megunta a fütyörészést. A hátára lendítette a PM-jét, és teli torokból a rabokra kiáltott: – Mozgás, lusta csürhe! Emeljék a lábukat, mintha élnének! Az előtte elhaladókat biztatásképpen jól hátba vágta a PM csövével. Az elítéltek fokozták a tempót, néhányan elkerülhetetlenül közelebb kerültek az előttük futóhoz. – Tartsák a távolságot! – üvöltötte Stever a puskával hadonászva. – Mit képzelnek, mi ez? Osztálytalálkozó? A PM lecsapott a legközelebbi elítélt fejére. A rabok még gyorsabban szedték a lábukat, és most már arra is ügyeltek, hogy a köztük lévő távolság megfelelő legyen. – Ütemre! Ütemre! – rikoltotta az Obergefreiter. – Figyeljenek, az isten szerelmére! Úgy rohangálnak itt körbe, mint egy falka veszett kutya! Ki tudja, lehet, hogy néhányukat felmentik az utolsó percben, és akkor formában kell lenniük, ha életben akarnak maradni egy büntetőszázadban. Ott aztán megdolgoztatnak mindenkit! Egy-kettő-három, egy-kettő-három... ütemre! Ne tátsák a szájukat! Néhányan az elítéltek közül hátrafordították a fejüket, és szemükben a remény még mindig pislákoló fényével Steverre pillantottak. Vajon csak szórakozik velük, vagy hallott valamit? Olyan kevés hadköteles korú férfi van... lehet, hogy az ország már nem engedhet meg magának több kivégzést. Már így is két-három hadosztályt kitenne azoknak a száma, akiket államellenes bűncselekmények miatt kivégeztek. – Tekintetet előreszegezni! Ne áltassák magukat! – ugatta Stever. – Németország maguk nélkül is... Stahlschmidt lépett ki az udvarra.

165 – Mi az, csevegünk az elítéltekkel? – fojtotta bele a szót Steverbe. – Vagy ők beszélgetnek? – Szúrós tekintettel végignézett a rabokon. – Az ott! – mutatott az egyikre. – Beszélt! Láttam, hogy mozgott az ajka. Hozza ide nekem, őrmester! A puskájával őrt álló Braun Obergefreiter átgázolt a körön, és a gallérjánál fogva Stahlschmidt elé rángatott egy Oberstleutnantot. A Stabsfeldwebel a lovaglópálcájával néhányszor a férfi nyakára csapott, aztán intett Braunnak, hogy visszalökheti a többiek közé a megalázott elítéltet. – Mocskos disznó! – üvöltötte Stever! – Gyerünk, szedje a lábát! Nem a promenádon vagyunk! – Obergefreiter, magának fogalma sincs az egészről – csóválta a fejét szomorúan Stahlschmidt. – Csak figyeljen engem! Megmutatom, hogyan kell csinálni. – A kör közepére állt, bőszen a csizmája szárára csapott a pálcával, néhányszor megmozgatta az állkapcsát, mintegy tesztelve a mechanizmust, aztán mély, elfojtott hangon a rabokra kiáltott: – Ááállj! Kettős sorba fejlődni! Az elítéltek kezüket-lábukat törték az igyekezettől. Stahlschmidt gyönyörködve figyelte őket. Jó volt Stabsfeldwebelnek lenni. Nem lett volna más, a világért sem, még tábornok sem, ha valaki felajánlotta volna neki a rangot. Minden rendű és rangú fogoly átment már a keze alatt, de Stabsfeldwebel soha. Ennélfogva, egyszerű kizárásos logikával, arra a következtetésre jutott, hogy a Stabsfeldwebelek valami módon védettek a közönséges halandókra kirótt büntetésekkel szemben. Még akkor sem eshet baja, ha valaki ismét előszedné a két látogató ügyét, akik hamis engedélyt használtak. De nem, az nem lehetséges. Bielert sokkal elfoglaltabb ember annál, hogy ilyen apróságokkal foglalkozzon. Stahlschmidt újabb parancsot ordított a raboknak. A férfiak díszlépésben, balra fordított fejjel lépdeltek körbe az udvaron. Ezt tették vagy tíz percig, aztán egyikük eszméletét vesztette. A többiek további öt percen át meneteltek, magatehetetlen társuk testén lépdelve keresztül. – Obergefreiter – vetette oda hanyagul Stahlschmidt –, ha az elítélt nem tér magához, mire a gyakorlatidő véget ér, intézkedjen. – Igen, uram. Stahlschmidt elsétált, magára hagyva Stevert az öntudatlan fogollyal. A férfi néhány perccel később magához tért, és a falnak dőlve vért kezdett hányni. Stever gyűlölettel eltelve nézte. Miért nem bírta a gyűrődést, ahogy a többi? Miért kellett az utolsó pillanatban kibuknia? Úgy érezte, ez egyszer Stahlschmidt túl messzire ment. A pasas a Gestapo foglya, és a Gestapo nem szereti, ha nem vigyáznak arra, ami az övé. Nem tiltakoztak ugyan, ha valaki egy kicsit elszórakozott valamelyik elítéltjükkel, de nagy ribilliót csaptak, ha csak egyikük is meghalt, mielőtt kivégezhették volna. Herr Bielert nagyon kényes ezekre a dolgokra. Stever azt hallotta, hogy egyszer letartóztatta a lübecki helyőrségi fogház teljes személyzetét egy ilyen malőr miatt. És Stahlschmidt egyszer már elkövetett egy baklövést a hamisított engedéllyel. A még mindig vért öklendező elítéltet figyelve Stever arra gondolt, nem lenne-e ajánlatos felkeresnie Herr Bielertet. Elmondhatna neki egy-két dolgot Stahlschmidtről. Végül is nem ő tehet róla, ha az elítélt belső vérzés következtében meghal... miért viselje akkor ő a következményeket? Hiszen ő csak egy Obergefreiter, az Obergefreiterek pedig csak parancsokat teljesítenek. A következő vasárnap Ohlsen hadnagy kopácsolást hallott az udvar felől. Két-három órával később Stever meglátogatta. Odament az ablakhoz, és lelkiismeretesen megrángatta mindegyik rudat. Ohlsenre kacsintott.

166 – Rutinellenőrzés – magyarázta. – Arra az esetre, ha valamivel megpróbálta volna átvágni őket. – Mivel? – kérdezte Ohlsen. – Ki tudhatja? – felelte komoran Stever. – Annyi trükköt kitalálhat egy rab! Ráér, nem kell dolgoznia. – Sikerült valaha is kifűrészelnie magát innen valakinek? – Még nem, de mindig van egy első, nem? És nem akarom, hogy az első az én blokkomból kerüljön ki. Csináljanak, amit akarnak a máséban, de az enyémben rendet akarok. Várjon... – Elővett két cigarettát, rágyújtott mindkettőre, majd az egyiket Ohlsennek adta. – Tartsa alacsonyan, nehogy valami szemfüles a folyosóról meglássa. Nem árt, ha óvatos az ember. A rabokkal tilos barátkozni, ez alapszabály. Ohlsen lefeküdt az ágyára, és pöfékelni kezdte az illegális cigarettát. Stever kinézett az ablakon. – Hallja ezt a kopácsolást? Tudja, mit csinálnak? Innen nem sokat látni, de azért gondolom, rájött már. Ohlsen fásultan megrázta a fejét. Stever elvigyorodott. Tenyere élét a tarkójához érintette. – Már nekiláttak az előkészületeknek. Utászok csinálják... persze, nem egyedül a maga tiszteletére. Összesen tízen fognak elmenni ugyanazon a napon. Így szokták ezt csinálni. Takarékossági okokból megvárják, míg összegyűl jó néhány ember. A hóhért Berlinből kell iderendelni, tudja. Őt meg a csapatát. Kiszámolták, hogy havonta egy alkalomnál gyakrabban nem éri meg idehívni. – Stever visszatért az ablakhoz. – Ma érkeztek meg a koporsók is. Semmi flanc, de nem rosszak. Egyáltalán nem. Emiatt felesleges aggódnia. Meg a kosarak is. Azokat is meghozták. – Kosarakat? – kérdezte Ohlsen. – Igen, a fejeknek. Pillanatnyi szünet következett, aztán a hadnagy kísértetiesen elmosolyodott. Az arca fehér volt, az ajkai szinte lilák. – Szóval felállítják a vérpadot. Végre felállították. – Igen, de ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy már ma felvezetik oda magát – villogtatta a tájékozottságát Stever. – Emlékszem, egyszer kerek két hónapon át érintetlenül állt. Az SD nem értett egyet a bíróság döntésével. A bírák el akarták engedni a fickót, az SD azonban vért akart. A végén persze ők győztek. Mindig ők győznek. Egy ezredes volt, emlékszem. Vén, mint az országút. Éppen ebben a cellában tartották. A kilencesben. Ezt a cellát mindig a magafajták számára tartjuk fenn. – A magamfajták számára? – Hát... – Stever szégyellősen elmosolyodott –, azoknak, akinek az ítélete már a tárgyalás előtt megszületett. – Azt akarja mondani, hogy már akkor tudták, mi lesz a sorsom, amikor behoztak ide? Stever körülnézett a cellában, hátranézett a válla felett, kinézett az ablakon, aztán bizalmasan közelebb lépett Ohlsenhez. – Nem lenne szabad elmondanom, még nekem se kellene tudnom róla, de mivel már úgyse lesz sokáig köztünk... – Kacsintott Ohlsennek. – Azért addig se fecsegjen róla senkinek. Amikor valakit idehoznak a Gestapóról, a papírján, a bal margón, van egy apró jel. A bíró is egy hasonló papírt kap, ugyanazzal a jellel. A jelek pedig mindig jelentenek valamit. A maga esetében az apró kis jel azt mondta, hogy... – Megint a nyakához tette a tenyere élét. – A Gestapo már eldöntötte, mit akar. Az

167 egész tárgyalás csak színjáték volt. – És ha a bíróság mégis másképp döntött volna? Stever a fejét rázta. – Nem szokott. Nem éri meg nekik. Semmi jó nem sülne ki belőle. – Nem, ezt elhiszem – értett egyet keserűen Ohlsen. – Egyébként – folytatta készségesen Stever –, soha nem őrizzük meg ezeket a papírokat. Minden szigorúan titkos, az iratok füst formájában távoznak a kéményen, amint végeztünk az üggyel. Még az indigó meg az írógépszalag is. Nekem nem is volna szabad tudnom semmiről. Tudja – vágott bölcs képet Stever –, én már be is gyakoroltam, mit fogok mondani, ha a helyőrség az ellenség kezébe kerül. Ami előbb-utóbb be fog következni... Én meg a Keselyű azt fogjuk mondani, hogy mi csak Obergefreiterek vagyunk. Nem tudunk semmiről, és nem csináltunk semmit, csak azt, amire parancsot kaptunk. Ami igaz is – tette hozzá. – Bárki is azt állítja, hogy nem így van... Leült az ágyra a hadnagy mellé, és a könyökével oldalba bökte a férfit. – Mit számít, melyik oldalon van az ember? Amíg jól fizetnek, és nem kell sokat dolgozni! Egész jó állásom van itt, és lefogadom, hogy az ellenségnek is szüksége lesz rám, ha ők veszik át a hely irányítását. Nem lesz elég emberük, hogy mindenkit lecseréljenek. Mert ehhez a munkához nagy szakértelem kell! És ameddig jól fizetnek, kit érdekel? Ameddig van elég pénzem, hogy akkor menjek el tömni, amikor akarok... – Cinkosan Ohlsenre kacsintott. – Látnia kellene a mostani nőmet! Nemcsak érti a dolgát, hanem egyenesen művésze az ágytornának! Ha akarom, egész éjszaka csináljuk. És mindenben benne van, amit akarok. Rám ül, fuvolázik, akármit mondok neki, megteszi. Az egész Káma Szútra a kisujjában van. Megnyalta a száját, és oldalra sandított, hogy lássa, sikerült-e tűzbe hoznia a hadnagyot, de az még csak nem is figyelt rá. Stever sértődötten felállt. – Jól van – dünnyögte méltatlankodva –, ha nem értékeli a társaságomat, akkor elmegyek valaki máshoz. – Az ajtóból még hozzátette: – Hamarosan elege lesz a saját társaságából. Még mindig nem érkezett válasz. Stever elhagyta a cellát, olyan zajosan, ahogy csak tudta. Becsapta maga után az ajtót, csörgött a kulcsokkal. Belesett a kémlelőnyíláson; Ohlsen változatlan arckifejezéssel még mindig ugyanolyan mozdulatlanul ült. Úgy tűnt, észre se vette, hogy Stever magára hagyta. Hétfőn reggel Von Rotenhausen őrnagy meglátogatta őket, hogy felolvassa nekik az ítéletüket. Remegett az idegességtől egész idő alatt, egyik lábát a másik köré fonta, és összepréselte a combjait, mint akinek könnyítenie kellene magán. Stever és Greinert a két oldalán álltak, csőre töltött PM-mel. Von Rotenhausen őrnagy betegesen rettegett attól, hogy valamelyik elítélt megőrül és nekitámad, és eszében sem volt a biztonság rovására fitogtatni a bátorságát. Röviddel azelőtt, hogy a helyőrség órája elütötte volna a delet, egy nedves, hidegen csillogó szem jelent meg a kilences cella kémlelőnyílásában, és hosszan, alaposan megnézte a hadnagyot. Tíz percen át méregette a munkadarabot, aztán egyszer csak eltűnt. Egy órával később a szokásos körútját végző Stever állt meg egy kis csevegésre. – Megérkezett a hóhér – tájékoztatta vidáman Ohlsent. – Már meg is nézte magát. Akarja látni a bárdjait? Hármat is hozott magával, ott vannak az egyik cellában, a folyosó végén. Hatalmas, éles jószágok, egy borotva gyerekjáték hozzájuk képest. Különleges bőrtokban tartja őket. A Keselyű már kibontotta őket, és játszott velük. Imádja a késeket és a fejszéket, meg mindent, ami vág. Dédelgetett álma, hogy egyszer ő vághassa le egy ember fejét.

168 – A tisztelendő még nem járt itt – szólalt meg Ohlsen. – Míg nem beszélt velem, addig nem tehetnek semmit. – Ne aggódjon, itt lesz. Még a poroszok se annyira lelketlenek, hogy ima nélkül küldjék át a túlvilágra. – De hát mikor fog jönni? – türelmetlenkedett Ohlsen. – Hamarosan. Először mindig idetelefonál, hogy megkérdezze, szüksége van-e valakinek rá, és általában két órával ezután jelenik meg. Nem tudom, hogy telefonált-e már. Valószínűleg nem. Gondolom, kiment, hogy megáldja a frontra induló csapatokat. – Stever gúnyosan felnevetett. – Mulatságos, nem? Papok és pedikűrösök, több most a munkájuk, mint amivel meg tudnak birkózni. A háború előtt senki se fordult hozzájuk. Most élni se tudnak nélkülük az emberek. – Meghalni se – mondta csendesen Ohlsen. Azon az estén egy megkínzott lélek hosszú, hátborzongató üvöltése verte fel a fogház csendjét. Az őrizetesek lidércnyomásos álmukból felriadtak a lidércnyomásos valóságba. Az őrök elkáromkodták magukat vagy keresztet vetettek, ki-ki hitének megfelelően. Az üvöltés erősebbé vált, aztán nyögéssé halkult, majd a bomlófélben lévő agy újabb segélykérő jelet küldött a világ felé, ezúttal egy idegtépő sikoly formájában. Néhány másodperccel később a „segítség” meg is érkezett Stahlschmidt személyében. Ütések hangja hallatszott. A sikoltás elhalt, helyét nyugtalanító csend vette át. A pap másnap reggel fél tizenegykor jelent meg Ohlsen cellájában. Apró, hajlott hátú ember volt, előreugró állal, kecskeszájjal és szelíd, kék szeme állandóan könnyben úszott. Az orra hegyén verejtékcsepp fénylett. Elfelejtette magával hozni a bibliáját, ezért azt használta, ami a cellához tartozott. Hozott viszont magával néhány szál papírba csomagolt művirágot és egy Jézusfigurát, aminek a fejéről valaki letörte a töviseket. A cella előtt, a folyosón Stahlschmidt és Stever tébláboltak. Stahlschmidt a kémlelőlyukra tapasztotta a szemét, és egy rádióriporter szakszerűségével közvetítette az eseményeket Stevernek. Egy alkalommal átadta a helyét néhány pillanatra, de aztán ellökdöste az alárendeltjét a lyuktól, és folytatta a kárörvendő kukkolást. – Most már nemsokára vége... az ágyon ülnek, egymás mellett, egymás kezét fogják. Milyen megindító. Milyen kedves. Most a vén kecske sírni kezd. Még ilyent! Mindjárt kisírja a szemét... – Miért? – kérdezte értetlenül Stever. – Nem neki csapják le a fejét. Stahlschmidt vállat vont. – Gondolom, azért, mert pap – felelte hosszas töprengés után. – Isten szolgája, érted? Ha valaki eltávozni készül az élők sorából, neki kötelessége némi együttérzést mutatnia. Stever hátratolta a sisakját, és megvakargatta a feje búbját. – Ja. Azt hiszem, igaza van – mondta bizonytalanul. Eltávolodtak a cellától. Stahlschmidt a hüvelykujját hátrafelé lendítette a válla felett. – Egyvalamire mérget vehetsz – jelentette ki magabiztosan. – Te meg én soha nem fogunk ilyen helyzetbe kerülni. Nekünk nem fog egy ingyenélő szemfényvesztő a fülünkbe fingani meg mindenféle badarságot összehordani az Istenről és az angyalokról. Mi tudjuk, hogyan kell csukva tartani a szánkat, és megőrizni a fejünket. – Steverre nézett. – Nem igaz? kérdezte fenyegető hangon. Stever szorgalmasan bólogatott. Még mindig fontolgatta, hogy elmegy a Gestapóra, és megerősíti a pozícióját. Önkéntelenül Stahlschmidt vastag, vörös

169 nyakára pillantott, s arra gondolt, hogy talán még a Berlinből hozott borotvaéles bárdok se tudnák egy csapással átszelni. – Mit bámulsz? – kérdezte gyanakvóan Stahlschmidt. – Semmit – motyogta Stever. – Csak... csak a nyakát néztem. – A nyakamat? – Stahlschmidt megtapogatta a torkát. – Mi van vele? – Olyan izmos... – Persze hogy az! Egy Stabsfeldwebel nyaka! És a Stabsfeldwebelek nyaka, kedves Steverem, nem válik meg egykönnyen a törzsüktől. Ellentétben más emberek, például az Obergefreiterek nyakával. Stever lesunyta a fejét. – Azok a bárdok ám rendkívül élesek. – És akkor? – tárta szét a kezét Stahlschmidt. – Mi ütött ma beléd? Kezdenek meggyengülni az idegeid? Akarod, hogy elküldjelek egy pszichiáterhez? Vagy túl sokat ittál? Erről van szó? – Stever elé tolta az arcát. – Remélem, ennyi idő alatt megfigyelted, hogy a Stabsfeldwebelek soha nincsenek a halálraítéltek között. Láttál valaha is egyet, ebben a fogházban? Persze hogy nem! Mi vagyunk a társadalom tartóoszlopai, úgy bizony, ezért nem mernek még csak ujjat se emelni ránk. Belegondoltál már valaha, mi történne, ha sztrájkba lépnénk? Káosz! Tökéletes zűrzavar! Adolf, Hermann, Heinrich, mindenki tehetetlen lenne nélkülünk! – Azt hiszem, igaza van – mondta szórakozottan Stever, és közben megpróbálta elképzelni Stahlschmid-tet a saját fogháza őrizeteseként. Ő lehetne az első Stabsfeldwebel, akit ebben az intézményben kivégzőosztag elé állítanak! – De még mennyire hogy igazam van! – mennydörögte Stahlschmidt. – És erről soha ne feledkezz meg! A gyakorlatozás ideje alatt Stever és Braun átkutatták az elítéltek celláit. Találtak egy-két érdekes holmit. A 21-esben Braun egy szelet száraz fekete kenyérre bukkant a matrac belsejében. A 34-esben Stever egy fél cigarettát kapart elő egy padlórepedésből. A következőben egy ceruzacsonkra akadtak. A legérdekesebb leletet azonban a 9-es cella rejtette. Összegyűjtötték a kincseket, egy kék törülközőbe kötötték őket, és a batyut Stahlschmidt irodájába szállították. Ezek a szánalmas vacakok felbecsülhetetlen értéket jelentettek az elítéltek számára, ezért Stahlschmidt-nek mindig rendkívüli örömöt jelentett az elkobzásuk. A tréningről visszatérő Ohlsen hadnagy döbbenten torpant meg a cellaajtóban. Bármennyire sivár volt is a szoba, Stevernek sikerült mindent a feje tetejére állítania – az első pillantásra nyilvánvaló volt a hadnagy számára, hogy a cellát átkutatták. Az ágyhoz rohant, és őrülten végigtapogatta a matrac alját, de semmit se talált. Zokogva a padlóra rogyott. Ekkor lopózott be a cellába Stever. Egy kis sárga kapszulát tartott a hüvelyk- és a mutatóujja közt. – Nem ezt keresi? – kérdezte vigyorogva. Ohlsen feltápászkodott, és kétségbeesetten a kapszula után kapott, de Stever gumibotja kíméletlenül lesújtott rá, és a fejére, a vállára mért ütésekkel kíméletlenül ablak melletti sarokba kergette. – Álljon vigyázzba, ha egy Obergefreiterrel beszél! Még mindig nem tanult meg viselkedni? Ohlsen reszketeg vigyázzba állt. Stever a kapszulára nézett, és csóválta a fejét. – Maga aztán csirkefogó a javából. Honnan szerezte? Mióta van magánál? Nem lehet régóta, tudnék róla. – Elhúzta Ohlsen orra előtt a kapszulát. – Akkor akarta lenyelni, amikor felvezetik a vérpadra, mi? Annyit fáradoztak, hogy szép temetést rendezzenek magának, annyi pénzt öltek bele a kivégzésbe, és maga így akarta

170 meghálálni nekik? Szégyellhetné magát! Nem mintha annyira meg lennék lepve. Sejtettem, hogy készül valamire. Túlságosan nyugodt volt. Ne feledje, nagy tapasztalatom van ezekben a dolgokban. Több embert láttam meghalni, mint ahány meleg vacsorát kapott életében. Egyesek – vonta haragosan össze a szemöldökét – lassú észjárásúnak tartanak. És itt követik el a hibát, mert én mindenről tudok, ami ebben a fogházban történik, és még a seggemen is van szemem. Ezenkívül a fejemben van az összes szabály, és be is tartom őket. Ha valaki olyasmit kér tőlem, aminek gyanús szaga van, írásban kérem a parancsot. Így soha nem tehetnek felelőssé semmiért. Hiába jön oda hozzám valaki, és mondja, hogy: „Hé, Stever, csúnya dolgot csináltál, meggyilkoltál valakit”, én csak megmutatom a papírt, amin fehéren-feketén rajta áll, kinek az utasítására cselekedtem, és máris tiszta vagyok. Egyébként is, én csak egy Obergefreiter vagyok, akinek nincs döntési joga. Szétnyitotta a tenyerét, melyben a kapszulát tartotta. – Hogy működik? Rögtön megöli az embert, mi? – Nevetett. – Azt hiszem, Stahlschmidt macskájának fogom adni. Valamelyik nap meg akart karmolni, s én akkor megígértem neki, hogy amint lehetőség adódik rá, kitekerem a nyakát. De ez is megteszi. Ohlsen hadnagy vigyázzállásban állt. Az alsó ajka remegett, a látását elhomályosították a könnycseppek, melyek az arcán legördülve a padló porába zuhantak. A kapszula volt a kabát ujjába rejtett ász, az adu, az egyetlen mentsvára. A tudat, hogy az ő hatalmában áll eldönteni, mikor fog meghalni, adott erőt a rabság hosszú hetei alatt. Most már átkozhatta magát, amiért olyan bolond volt, hogy nem rágta szét rögtön a tárgyalás után. Hogy lehetett ilyen betegesen optimista? Mindazok után, amiket látott és amikről hallott, még mindig a felmentésben reménykedett? Steverre nézett, könyörgőn az őr felé nyújtotta a kezét. – Adja vissza, Stever. Az isten szerelmére, adja vissza! – Sajnálom, de nem megy. – Stever vállat vont. – Tiltja a szabályzat, meg aztán a Gestapo nem örülne neki, ha egy halottnak kellene levágatni a fejét, és félő, hogy engem rángatnának a vérpadra maga helyett. – Elvigyorodott. – Ezt pedig nem akarja, ugye? – Nézze, mindkettőnk kezét ugyanazok a törvények kötik meg. Van azonban valami, amit mégis megtehetek. Eddig nem adhattam oda Stahlschmidt miatt. Nem engedi meg, hogy átadjuk a leveleket az elítélteknek. Attól fél, hogy mérgezett a tinta. Egyszer volt egy ilyen eset. Nem itt, Münchenben. Nagy cirkusz lett belőle, Stahlschmidt azóta minden levelet visszatart. Ezt azonban sikerült kicsempésznem, nem csekély kockázatot vállalva. Hálás lehet érte. Azt hiszem, a sebhelyes fickótól jött. Attól, aki egyszer meglátogatta magát. Ohlsen megtörölte a szemét, és átvette a levelet. Stever ugrásra készen figyelte. – Olvassa el, de nehogy megpróbálja megenni! A hadnagy közömbösen végigfutotta a Papa által papírra vetett néhány sort. Most, hogy a kapszulát elvették tőle, már semmi nem érdekelte, semmi nem volt, ami vigaszt nyújthatott volna. Stever türelmetlenül kitépte a kezéből a levelet, és ő is elolvasta. – Ki ez az Alfred, akiről ír? Az a sebhelyes figura, mi? – Ohlsen igent intett a fejével. – Nem tudom, ki ő, de még mindig úgy érzem, hogy valami okból neheztel rám. Nem értem, milyen alapon. Hiszen én csak egy Obergefreiter vagyok, nem az én hibám, ha emberek halnak meg. Elmerengett néhány pillanatra, aztán az arca hirtelen felderült. – Mondok valamit. Viszonozhatná a szívességet, amit tettem. Azt, hogy idehoztam a levelet. Nem kell egyebet tennie, mint írni rólam néhány jó szót a másik

171 oldalára. Stever Obergefreiter jó katona, soha nem lépi túl a hatáskörét... jól bánt velem... meg ilyesmi. Mit szól hozzá, he? Utóiratként hozzáteheti, hogy mennyire barátságos vagyok a foglyokkal. Aztán odaírja a nevét, a rangját meg a dátumot, hogy hivatalos formája legyen. Stever kivette a zsebéből a ceruzáját, és felajánlotta a hadnagynak. Ohlsen megrázta a fejét. – Először bizonyítsa be. Legyen barátságos egy fogolyhoz, és megteszem magának. – Bizonyítsam be? – nevetett Stever. – Magának aztán van pofája! – Nem gondolja, hogy magának még inkább? – kérdezte szelíden Ohlsen. Stever az ajkába harapott. Maga elé tartotta a levelet, és még egyszer elolvasta azt a részt, ahol a rettegett sebhelyes arcú fickóról volt szó. – Hogyan bizonyíthatnám be? – kérdezte végül. – Adja vissza a kapszulát. Ilyen egyszerű. – Maga megőrült. Az a kapszula engem is megölne, tudja jól. Ohlsen vállat vont. Már a kapszula sem érdekelte igazán. – Maga tudja. Mindenképpen meg kell halnom, úgyhogy nekem teljesen mindegy. Azt hittem, nem, de maga rádöbbentett, hogy tévedtem. A maga helyében azonban, Stever, komolyan fontolóra venném, nem lenne-e érdemes egy páncélozott fűzőt csináltatnom magamnak. A Légiós elől nem menekülhet, tudja. Mindig elkapja azt, akit kinézett magának. Stever aggodalmasan rágcsálni kezdte a szája belsejét. – Szeretnék segíteni magán, komolyan. Bármire hajlandó vagyok, a kapszulát azonban nem adhatom. Inkább a kés, mint a Gestapo és a vérpad! – Ahogy gondolja – fordította el a tekintetét Ohlsen. Már nem állt vigyázzban. – Mondtam, hogy nekem mindegy. Közvetlenül a vacsora után jöttek érte. Egy föld alatti folyosón át vezették ki az udvarra. A lelkész ment elöl, gyászimát mormolva. A kivégzéseket egy szűk, zárt udvarban tartották, távol az illetéktelen tekintetektől. A vérpad tetején három frakkot, cilindert és fehér kesztyűt viselő férfi állt: a hóhér és két segédje. Az elítélteket kettesével végezték ki, Ohlsen párja már kint állt az udvaron. A fogház parancsnoka ellenőrizte a személyazonosságukat, aztán az egyik hóhérsegéd lejött, és letépte a váll-lapjukat, megfosztva őket a rangjuktól. Elsőként a másik elítéltnek kellett felmennie a vérpadra. A lelkész imádkozni kezdett a lelki üdvéért. A segédek a tönk elé térdeltették az elítéltet, aztán lekötözték. A hóhér felemelte a fejszéjét. A félhold alakú penge vakítóan megcsillant az alkonyi nap fényében. – A Führerért, a Birodalomért és a német népért! – kiáltotta elkövetendő tette igazolásaként a hóhér. A bárd lesújtott. Halk cuppanással vágott bele a húsba, aztán szinte akadálytalanul átsiklott rajta. Tiszta vágás volt. Erőteljes, jól célzott, egy olyan ember műve, aki értette a dolgát. A fej belegurult az erre a célra odahelyezett kosárba, a kettévágott nyakból két vérsugár spriccelt elő. A test megrándult, vergődött. A segédek fürge, gyakorlott mozdulatokkal felkapták és belehelyezték a koporsóba. A fej a tetem lába közé került. A nézősereg fellélegzett. Dr. Jeckstadt Oberkriegsgerichtsrat, aki a bíróság elnökeként a halálos ítéletet kimondta, rágyújtott egy cigarettára, majd dr. Beckmannhoz fordult. – Mondjon, bárki bármit a lefejezésről – jegyezte meg –, azt senki se állíthatja, hogy nem gyors, hatásos és egyszerű módja a bűnözők kiirtásának.

172 – Ha minden olajozottan megy – tette hozzá Rittmeister, aki Jeckstadt mögött állt, és hallotta a megjegyzést. – Bevallom – szólalt meg dr. Beckmann –, hogy én személyesen kellemetlen előadásnak tartom. Mindig az jut eszembe ilyenkor, vajon milyen lehet ott fent lenni, várni, hogy lecsapjon a bárd. Különös érzés lehet... – Drága barátom – korholta őt Jeckstadt –, miért gyötri magát ilyen értelmetlen kérdésekkel? Ezek az emberek elárulták a hazájukat, ezért rászolgáltak a büntetésre. De maga meg én – elmosolyodott az ötlet abszurditásán –, mi soha nem fogunk ilyen helyzetbe kerülni! Egy dolog biztos, doktor, ha mi, törvényszékiek nem lennénk, az ország hamarosan anarchiába züllene. Mi, barátom, egyszerűen fogalmazva nélkülözhetetlenek vagyunk. – Természetesen, igaza van – értett egyet Beckmann. A vérpad felé fordult, hogy végignézze a második műsorszámot is. – Egyetlen ország se működhetne a jog és a rend őrei nélkül. Ohlsen lassan, szilárd léptekkel felmászott a létrán. A két segéd lekötözte. Úgy tudta, hogy a halál előtti másodpercekben az ember egész élete lepereg a szeme előtt, az agya most mégis üres volt, akár a mozivászon két vetítés között. Miért nem akartak az emlékek legalább most előbújni a múlt homályából, hogy egy utolsó öleléssel búcsút vehessen tőlük? Tudatosan arra kényszerítette az emlékezetét, hogy előkeresse a legértékesebb emlékeket, az ő emlékeit, az életét... de mielőtt még egyetlen élénk kép is beúszhatott volna, a bárd átsuhant a nyakán, és a vetítőgép fénye kialudt. Porta gyomrának sötét bugyraiban tizennégy korsó sör, kilenc vodka és hét abszint harcolt egymással a helyért, miközben a kavargó bendő tulajdonosa a zongora felé támolygott a helyiségen át. Berogyasztott térddel lépegetett, mert túl részeg volt ahhoz, hogy koordinálni tudja az izmait. Jobbra-balra dülöngélt, akár a viharba keveredett, rumot szállító hajó, és valahányszor mellényúlt egy támaszul szolgáló asztalsaroknak vagy széktámlának, elterült a padlón a lerántott üvegek és poharak közt. Végül mégis elérte a célkikötőt, a megerőltetés azonban túl sok volt túlterhelt gyomrának. Elterült a zongora tetején, és mindent kipakolt. A zongorista ijedten hátraugrott a székéről. – A francba! – kiáltott fel dühösen. – Nézze, mit csinált a kibaszott zongorámmal! Válaszképpen Porta oldalra lendítette a kezét, és egy tele söröspoharat a billentyűkre borított. Ezután körbevonaglott a zongora szélén, és lerogyott a székre. Nagyokat fújtatva, akár egy gőzgép, ólomnehéz, bizonytalan ujjakkal játszani kezdett egy dalt. Piás Bernard felugrott az egyik asztal tetejére, és két pezsgősüveg aljával dobolni kezdett a mennyezeten. A sok részeg hang csatlakozott a meg-megbicsakló, néha hamis dallamhoz: Vor der Kaserne, vor dem grossen Tor, stand eine Laterne und steht sie noch davor. So woll'n wir uns da wiedersehen, bei der Laterne woll'n wir stehn wie einst, Lili Marlene. (A laktanya előtt, a főkapunál, egy lámpa szórta fényét, tán még ma is ott áll. Ott fogjuk viszontlátni egymást, a lámpa alatt karollak át, mint egykor, Lili Marlene.)

173 Egyedül Pici nem énekelt velünk. Egy lányt ültetett a térdére, és szisztematikusan vetkőztette, olyan odafigyeléssel és kedvességgel, mint amivel egy csirkét kopaszt az ember. A lány felváltva kapálózott és sikoltozott, nem tudta eldönteni, sírjon-e vagy nevessen. A zongorista, aki már nem bírta elviselni a hányadékkal és sörrel belepett hangszer látványát, megkísérelte eltávolítani Portát a székről. Porta abbahagyta a zongorázást, szeretetteljesen magához ölelte a férfit, és rácsimpaszkodott. Néhány másodperccel később a szerencsétlen zongorista azon vette észre magát, hogy a konyha irányába repül. Heide lába és a kómában lévő Barcelona közt landolt. Ugyanebben az időben, míg a mulatság folyt, a fuhlsbütteli börtön egyik folyosóján komor menet haladt végig. Hat SD-katona, egy pap, egy orvos, néhány törvényszéki hivatalnok és egy idős hölgy tartott csigalassúsággal, szinte vonakodva a folyosó végén lévő, zöld posztóval kárpitozott ajtó felé. Olybá tűnt, el akarják odázni a pillanatot, amikor le kell nyomni a kilincset, és be kell lépni a zöld ajtón túli terembe. A pillanat azonban elkerülhetetlenül eljött, és a menetet elnyelte a szoba. Negyedórával később ismét kinyílt az ajtó, és a menet előbukkant. Ezúttal sokkal gyorsabban haladtak. Hat SD-katona, egy pap, egy orvos és néhány törvényszéki hivatalnok. Csak az idős hölgy hiányzott. IX. Születésnapi muri A Három Nyúlban zajló dáridó zaja nemcsak a Davidsstrasse, hanem az egész környék lakóit ébren tartotta, még a meglehetősen távoli Bernhard Nocht Strassén lévő kórház betegei is irigyen forgolódtak és szitkozódtak ágyaikban. És a zsivaj, ahogyan a jókedv és a részegség is, óráról órára egyre erősebbé vált. A Három Nyúl tulajdonosa, közismert nevén Piás Bemard a születésnapját ünnepelte a bisztró egyik hátsó szobájában. Csak a legszerencsésebb törzsvendégek nyertek bebocsátást ide. Pici érkezett elsőnek, még kora délután. Piást egy létra tetején trónolva találta, kínai papírlámpákkal és színes szalagokkal a feje körül. A szoba sarkaiban sörös- és pezsgősrekeszek tornyosultak. Piás értette a módját. – Valaki azt mondta nekem, hogy ma van a szülinapod – szólította meg Pici. Piás Bernard bólintott. – Valakinek igaza volt. – Rendicsek – vigyorodott el Pici. – Ebben az esetben szeretnék sok boldog születésnapot kívánni neked. Csak előbb tudni akartam, pontosak-e az értesüléseim. – Igen? – Bernard Picire nézett, mindentudóan elmosolyodott, aztán ráordított egy sörösrekesz mögött botladozó legényre: – Ne oda, te esztelen! A másik sarokba! Pici tekintete mohón követte a szobán átvándorló rekeszt, majd visszaröppent a Piásra. – Izé... egy kis buli lesz? – Pontosan. – Bemard kifújta az orrát az ujjai közt, rá egyenesen egy húsostálra. Közönyösen nézett az étel tetején szétterülő foltra. – Úgyis kellett volna rá még egy kis fűszer. Különben ha egyszer lenyeli az ember, akkor úgyis valami hasonló lesz belőle. Egyszer a lányok beleürítették a kávézaccot. Senki se vett észre semmit. Elvegyült. – Igazad van – vágta rá készségesen Pici. Csodálkozva felmérte a bárpult mögött sorakozó üvegsereget. – Ki fogja elpusztítani ezt a rengeteget? Bemard végigmérte, aztán oldalra fordult, és kiköpött a nyitott ablakon. – A cimboráim. Pici morgott valamit. Még nem tudta, mitévő legyen: máris kérje a bebocsátását

174 Piás legbelső körébe, vagy inkább folyamodjon valami célravezető taktikához. – Hamarosan elmegyünk – próbálkozott, kézfejével megtörölve kiszáradt ajkait. – Igen, ez már csak így van – bólogatott részvét nélkül Piás. – Visszaküldenek minket a frontra – folytatta állhatatosan Pici. – A zászlóalj megint ugyanolyan erős, mint fénykorában. Egy csomó új tankot kaptunk, meg mindent. Csak ne beszélj róla senkinek, mert szigorúan titkos. Egy ilyen cimborának, mint te, el merem mondani, de egyébként... – Ne aggódj, úgyse érdekel senkit – nyugtatta meg Piás Bernard. Felállt a létra legfelső fokára, hogy a mennyezetbe vert szögre akasszon egy színes füzért. A létra szilárdan állt, Piás azonban ijesztően ingadozott a tetején. Már jóval reggeli előtt elkezdte az ivást. – Vigyázz – nyújtotta feléje hatalmas tenyerét Pici. – Ne akard épp a szülinapodon kitörni a nyakad. – Megállította az imbolygó Piást a létra tetején, aztán bűbájosan elvigyorodott. – Hányadik év is lesz ez? – A negyvenkettedik... és idehozhatsz két üveg sört, igyál egyet az egészségemre. Pici már nyúlt is a legközelebbi sörkészlet irányába, és felmarkolt két üveget. Az egyiket feladta Piásnak, a másikat a szájához emelte, hogy leharapja róla a kupakot. – Várj csak egy percet – mondta hirtelen Bernard. Pici felé tartotta a tenyerét. – Hol az ajándékom? Nem jöhetsz ide piálni meg boldog születésnapot kívánni üres kézzel! – Ez igaz – értett vele egyet Pici. Leeresztette az üveget. – Még jó, hogy eszembe juttattad. Olyan az agyam, akár egy szita. – Belesüllyesztette a kezét a nadrágja zsebébe, és előhúzott egy miniatűr, durva rózsaszín papírba tekert csomagot. Bernard érdeklődve nézegette. – Mi van benne? – Soha nem jönnél rá – felelte Pici. A fogával kinyitotta az üveget. – Százezer év alatt se. Az, amire mindig is vágytál. Bemard letépte a papírt, hogy egy olcsó üvegnyitó maradjon a kezében. Szitkozódva áthajította a szoba másik végébe. – Ez ma már a tizedik átkozott üvegnyitó! Hát nincs egy csepp fantáziátok, az istenit neki? – A jó szándék a lényeg – magyarázta Pici. Hátrahajtotta a fejét, és egyetlen kortyintással leküldte a sör felét. – Nem tanították meg neked otthon? – Cseszd meg a jó szándékodat! – morogta Bemard. – Kinek kell ötszáz tetves üvegnyitó? Miután ivott Piás egészségére, Pici még ott maradt, hogy segítsen feldíszíteni a termet és megkóstolni az italokat. Aztán amikor megérkeztek az első vendégek, besegített a házigazdaszerepbe is, és valahányszor a meghívottak ittak Piás egészségére, Pici illemtudóan velük tartott. Ahogy egyre több lett a vendég, úgy nőtt a tósztok száma is, így nem csoda, hogy mielőtt még a parti hivatalosan elkezdődött volna, Pici már ki is dugta a fejét az ablakon, és ledugta az ujjait a torkán, hogy helyet csináljon a következő rundok számára. Porta az est közepe táján jelent meg, nyilvánvaló volt, hogy útközben betért valahova. Átkönyökölte magát a tömegen, és vidáman Piás hátára csapott. – Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog... megkaptad az ajándékot? – Miféle ajándékot? – kérdezte gyanakvóan Piás. – Hát azt a női test formájú üvegnyitót! Picinek kellett elhoznia.

175 – Ja, megkaptam – felelte megvetően Piás. – Akkor jó. Együtt vettük, Pici meg én. Közösen választottuk ki neked. Éppen ez az, amire az öreg Piás Bernie-nek szüksége van, mondtuk egymásnak. Hogy megkímélje a fogát. A műfogát. Gondoltuk, odáig leszel érte... – Fenét! – Piás megvetően félretolta, és faképnél hagyta. Valamikor az este folyamán, mielőtt még merev részegre ittuk volna magunkat, leültünk vacsorázni. Nagy tülekedés és veszekedés volt az asztaloknál, ki is tört egy-két verekedés, és eltört néhány szék, de végül mindenkinek sikerült megfelelő helyet találnia magának. Piás Bemard bekiáltotta a két felszolgálólányt, akik rövid szoknyába és bélyeg nagyságú köténybe öltözve – egyesek szerint túlöltözve – hordták fel az étkeket. – Hé, Helga! – szólt oda Porta egyiküknek. – Pici azt állítja, hogy leborotváltattad magad, mint a francia kurvák! Igaz ez? Megtapogathatom? Helga lecsapott elé egy tányér főtt káposztát, és egyetlen szó nélkül elviharzott. Popsija dölyfösen járt ide-oda feszes bugyijában. Porta felnyihogott, és csak ő tudja miért, tenyérrel a káposztába csapott. A vacsora vége felé dallal kedveskedtünk Bernie-nek. Semmi köze nem volt a születésnaphoz vagy bármiféle ünnephez, mivelhogy szinte kizárólag a szexről esett szó benne, de a Piás ennek ellenére – vagy éppen ezért – méltónak találta egy negyvenkettedik születésnapját ünneplő férfihoz. Olyan sokat ittunk, hogy senki nem akadt közöttünk, aki ne adta volna ki a taccsot legalább egyszer. Az alkohol mámorában megkétszereződöttnek vélt erőnkkel felkaptuk Piást, és a levegőbe dobáltuk. A harmadik dobás után kiderült, hogy mégse vagyunk olyan jó formában: elterültünk a padlón, magunk alá temetve az ünnepeltet. Porta kikúszott a rakásból, felmászott az asztal tetejére, és dobbantott, hogy csendet kér. Heide két üres üveget egymáshoz csapkodva támogatta a szólni kívánó férfiút. Az üvegek néhány ütés után megadták magukat, és csörömpölő szilánkfelhő formájában a földön heverőkre záporoztak. – Fogjátok be a csőrötöket! – üvöltötte Heide. – Joseph Porta akar beszélni hozzátok! Valamennyire összeszedtük magunkat, és tűrhető csend lett a szobában, böfögésen, szellentésen és öklendezésen, no meg kortyolgatáson kívül mást nemigen lehetett hallani. – Piás Bernard – szólalt meg szigorú hangon Porta –, Piás Bernie, öreg Bernie cimboránk, ma negyvenkét éves vagy, és mindannyian tudjuk, hogy te vagy a legnagyobb két lábon járó szar a világon, de azért szeretünk téged! – Porta egy teátrális mozdulattal széttárta a karját, és kis híján leesett az asztalról. – Mindannyian szarok vagyunk! – kiáltotta kipirult arccal. – Ezért vagyunk itt ma este, hogy a legnagyobb szar tiszteletére igyunk! Most pedig énekelni fogunk. Egy, kettő, három! A lábával verte a taktust az asztal tetején, utoljára pedig Heide ölébe taposott – a kevésbé rosszmájúak szerint véletlenül. Egymásba gabalyodva eltűntek az asztal alatt. Valamivel odébb Pici az ölébe kényszerítette Helgát, és elszántan a lány fekete bugyiját rángatta. Helga rúgta és harapta, ahogy csak bírta. Néhányan fogadásokat kötöttek, Helga harciassága láttán kétesélyesnek ítélve meg a küzdelem kimenetelét. Heide az asztal alatt ült, részegen valakinek a lábát ölelgetve, és önmagának motyorászva. A háborúról beszélt, és arról, hogy milyen katonának lenni. Sikerült percek alatt álomba ringatnia magát. Barcelona Piás Bernard mellé telepedett, és mesélni kezdett neki

176 Spanyolországról. Valahányszor talált valakit, aki meghallgatta, vagy legalább úgy tett, mintha hallgatná, Barcelona spanyolországi élményeiről regélt. Ezúttal a bikaviadalok és egy Alicante melletti tankcsata került sorra, és Barcelonának nem kis erőfeszítés árán sikerült érthetetlenné összezagyválni a két témát. Egy általa érdekfeszítőnek vélt résznél felpattant a székéről, és rohangálni kezdett a szobában fejével öklelni készülő bikát, kezével a földnek szegezett géppisztolyt imitálva. – Mi a fene akart ez lenni? – nézett az asztal alól a tovarobogó Barcelona után Porta. Barcelona lefékezett, sértődötten végigmérte Portát, aztán leült. – Alicanténál követtem el egyik legdicsőbb haditettemet – közölte ridegen. Felemelt egy gazdátlan söröskorsót, a javát a mellére csorgatta, aztán elégedetten megtörölte a száját. – A fenébe a dicsőséggel – legyintett Porta. – Inkább a spanyol csajokról mesélj, akiket megdugtál. Barcelona akkorát csuklott a rátörő emlékek okozta izgalomtól, hogy ha nincs ott Papa, hogy elkapja a gallérjánál fogva, kiesik a székből. – Részeg, mint az állat – mondta megvetően Porta. Barcelona, még mindig Papa által egyengetve, közelebb hajolt hozzá. – Joseph Porta Obergefreiter – dünnyögte sörízű hangon –, száztizenkettedjére is figyelmeztetlek: légy tisztelettudó, amikor velem beszélsz. Én Feldwebel vagyok, a német hadsereg tartópillére! – Tartópillér a seggem! – gúnyolódott Porta. – Egy ilyen vén szivar, mint te? Átbukdácsolt a bárpulthoz, magához húzta a legközelebbi üveget, és kirángatta belőle a dugót. A hirtelen kiszabaduló gáz akkorát durrant, mint egy kisebb ágyú. A társaság fele az asztal alá vetette magát. Porta a szájához emelte a pezsgősüveget, és nagyokat kortyolt belőle. – Rajongok a művészetekért! – ordította el magát Barcelona. Porta feléje fordult. – Akkor szívd le magad! Feldwebel úr – tette hozzá gúnyosan. – Nemcsak én – folytatta Barcelona –, hanem az én drága Bemard barátom is. Ő is rajong a művészetekért. – Azzal a Piásra borult, és egy nyálas csókot nyomott a homlokára barátságuk jeléül. A Piás bambán elvigyorodott. – Ki – kiáltotta Barcelona –, kérdem én, ki az ebből a részeg, szexőrült bandából, aki legalább egyszer járt múzeumban, hogy megízlelhette volna a művészet gyönyöreit? Ki az közületek – zavarodott bele ismét a mondanivalójába –, ki az, kérdem én, aki ivott a tudás fájánál? Melyik közületek, ti nyárspolgárok, hallott Thorvaldsenről? He? Melyikőtök ismeri legalább a nevét? Azt hiszitek, ő is egy strici a Reeperbahnon? Nos, nem az. Barcelona intőleg felemelte az ujját. Ez végképp elterelte a figyelmét arról, amit mondani kezdett. Valami ugyanis nem stimmelt a kezével. Hamarosan rá is jött, miről van szó. A megszokott tíz helyett ezúttal tizenkét ujj volt a két kezén. Pedig öt meg öt az tíz, a hüvelykujjakat is beleértve. Lenyűgözve nézegette a kezét. Hipnotizáltan művészekről és hősökről kezdett beszélni, aztán zajos előadást tartott a szabadságról, mérges kiabálással tudtunkra adta, hogy mindannyian testvérek vagyunk, és ezért ő szeret minket, végül elkerülhetetlenül káromkodni kezdett anélkül, hogy mindezt észrevette volna. Egy szitkozódásfüzér közepén egyszer csak elhallgatott, és tágra nyílt szemmel figyelte, hogy a világ lassan felemelkedik körülötte, aztán ijesztő tempóban zsugorodni kezd. Barcelona pislogott egyet, és megrázta a fejét, mire a dolgok nagyjából helyreálltak. Barcelona a mellkasára csapott, és szenvedélyes hangon kijelentette, hogy az ott

177 látható színes szalagok meg kitüntetések semmit nem jelentenek számára, ezért jó néven venné, ha valaki megszabadítaná őket tőle. Fel is ajánlotta őket a társaságnak ajándék gyanánt, s hogy bebizonyítsa, nemcsak ígérget, megpróbálta letépni őket a zubbonyáról, de ez már túl sok volt a szesz által kiütött szervezetének. Előrezuhant, arccal az asztallapon hullámzó sörtócsába, és egy különös dalba fogott bizonyos madárürülékpöttyökről. Egy idő után a vele szemben ülő személy, megunva vagy dalt, vagy a dalolót, átnyúlt az asztal felett, és letaszította a székről. Zuhanás közben Barcelona egy fanatikus „Viva Espagna” kiáltást hallatott, aztán elvesztette az eszméletét. Piás Bernard fátyolos tekintettel nézegette műkedvelő barátja magatehetetlen testét. A látvány észrevehetően elszomorította. Porta és a Légiós támogatásával felkúszott az asztalra, hogy beszédet mondjon. Úgy állt ott, mint egy élő metronóm, ütemesen előre-hátra lengedezve, a bokái körül Légiós ölelő karjaival. Porta az asztal mellett állt, készen rá, hogy elkapja, ha a kelleténél jobban kilengene. – Barátaim! – Széttárta a karjait, mint aki az egész világot magához akarja ölelni. Egy színes papírszalag lágyan a nyaka köré ereszkedett. – Barátaim, remélem, hogy mindannyian eleget ittatok, és senki se maradt szomjan. Mert mondom én nektek, elég ital van a pincémben... – Ennél a pontnál hátraesett, egyenesen bele Porta várakozó karjaiba. Rövid szünet következett, mialatt visszaállították a helyére. – Elég pia van a pincémben ahhoz, hogy egész Németország mámorban ússzon! A barátaim vagytok, hát fogyasszátok. Igyátok meg az egészet! Igyatok annyit, amennyi csak belétek fér. Barátaim... – Ezúttal előrezuhant, és Portának körbe kellett rohannia, hogy elkapja, mielőtt még az asztalnak csapódik. Visszalökte a Légiós felé. – Barátaim, remélem, hogy második otthonotoknak tekintitek az én bisztrómat, egy olyan helynek, ahol éppúgy ehettek, ihattok és szarhattok, mintha otthon lennétek. Kocsmárosnak lenni nem egyszerű foglalkozás, hanem hivatás. Tudjátok, mi az? Hivatás! Hova mentek, fiúk, amikor le vagytok törve, és fel akartok vidulni egy kicsit? A laktanyába? Haza az asszonyhoz és a gyerekekhez? Fenét! – Grandiózus gesztussal körbemutatott, amitől hajszál híján harmadszor is lerepült az asztalról. – Fenét! – ordította Piás Bemard rettenthetetlenül. – Nem mentek a közelükbe se! Mert itt az otthonotok! A jó öreg Bernie-nél! Piás Bernie-nél, mert így hívnak engem, és nem ok nélkül, barátaim! Nem ok nélkül! Régóta benne vagyok már a szakmában, és ha hozzám jöttök, fiúk, hogy egy kis vigaszt találjatok, én tudom, mire van szükségetek! Tőlem mindenki teli gyomorral távozik! – Ez igaz – erősítette meg egy vidám hang az asztal távoli vége felől. – Teli gyomorral és üres zsebbel! Bernard jóindulatúan elmosolyodott. – Nálam – folytatta –, az egyszerű katona a király. Közlegények, tizedesek, őrmesterek... mindenkit szívesen látok! A tiszteket azonban nem állhatom. A tisztek, drága barátaim, a világ legalattomosabb, legundokabb... Egyetértő füttyögetés és ordítozás fojtotta bele a szavakat. Bernard magasan a feje fölött összekulcsolta a két kezét, és győzedelmi táncot járt, akár egy bokszbajnok. A Légiós és Porta aggodalmasan figyelték. – Uraim! – üvöltötte túl Bemard a zsivajt –, mi Hamburghoz tartozunk! Hamburg a mi városunk! Hamburg Európa utolsó védőbástyája! Ismét hangos ordítozás fogadta szavait. A legtöbbünket semmi nem kötötte Hamburghoz, de pillanatnyi lelkesedésünk ettől még töretlen volt. Ordítoztunk és a padlót dübögtettük, és ölelgettük egymást túlcsorduló szeretetünkben. A fellelkesült Bernard energikusan rátaposott valakinek az ujjaira, majd végigtrappolt az asztalon, belelépve a tányérokba, szétrugdosva a poharakat.

178 – Sylvia! – Piás Bernard elkapta az egyik felszolgáló lány karját. – Hova mész, kislány? Mit képzelsz? Szolgálatban vagy, amíg az ital el nem fogy. Hozzál még sört, és gondoskodj róla, hogy senki ne szenvedjen hiányt semmiben! Üvöltöztünk és fütyültünk, csapkodtuk az asztalokat és a székeket, egymás hátát és a saját tenyerünket, ezúttal csak a puszta zajkeltés kedvéért. Azok, akik egy időre eltűntek valamelyik asztal alatt, most magukhoz tértek, és csatlakoztak hozzánk az őrjöngésben. Bernard lekászálódott az asztalról, és a zongora felé intett. – Énekeljünk! Készek vagytok elénekelni Hamburg himnuszát, cimborák? Egyszerre, mindenki... Rekedt, hamis, időnként böffenésbe csukló hangon énekelni kezdtük Bernard kedvenc dalát: Das Herz von Sankt Pauli da ist meine Heimat, in Hamburg, da bin ich zu Haus. (Szent Pál szíve, ott az én otthonom, Hamburgban, csak ott élhetek boldogan.) Az éneknek Steiner vetett véget. Betámolygott a mosdóból, hogy közölje mindenkivel, az este első hullarészeg, ájult bohóca megtekinthető a mellékhelyiségben. Egy lármás éljent követően az egész társaság kitódult a mosdóba, hogy megnézze a pácienst. Egy Feldwebel volt. Merev részeg volt, annyira kifeküdt, hogy semmivel nem lehetett magához téríteni. Vad örömkiáltások kíséretében a hat legerősebb férfiú kicipelte, és a csatornába hajította. Az eset után Porta olyan sokáig nevetett, hogy kiakadt az állkapcsa, de rövid ideig maradt így, mert Pici gondoskodott róla, hogy a helyére kerüljön. A következő egy órában további hét vendég kötött ki a csatornában. Piás Bemard születésnapi partija lassan kimúlt, már csak a pállott sörszag, a cigarettafüst és a földön heverő üvegcserepek maradtak. A Piás egy ládában aludt. Mi, nyolcan a 27. ezredtől egymást fél utca szélességben átkarolva ballagtunk vissza a laktanyába. – Szomjas vagyok! – rikoltotta Porta. A Herbertstrasse házfalai undorodva lökték vissza a sörszagú hangot. Ahogy eltántorogtunk egy földalatti-állomás mellett, észrevettünk egy öregembert, aki egy kefével és egy vödör festékkel vesződve egy plakátot próbált felkenni a falra. Megálltunk, hogy segítsünk neki, de ő valami oknál fogva megijedt tőlünk, és elrohant, hátrahagyva a felszerelését. Ha már megálltunk, mi is nekiestünk a plakátnak. – Mit ír? – kérdezte Porta. Steiner előretartotta, és sikerült is elolvasnia az első szót – KÖZLEMÉNY –, mielőtt Barcelona kikapta volna a kezéből, hogy belemártsa a ragasztóba. – Ki a fene... – Porta elvesztette az egyensúlyát, és a járdára zuhant. A lábamba kapaszkodva akart felállni, minek eredményeképpen én is a földön kötöttem ki. – Ki a fene ragaszt plakátot ebben az éjszakai órában? Negyedóránkba telt, mire nyolcan felragasztottuk azt az egy plakátot. Kiöntöttük a ragasztót, elvesztettük a kefét, kettészakítottuk a papírt, összekentük magunkat és egymást, de végül mégis sikerült felkényszerítenünk a falra a makacs jószágot. A gond csak az volt, hogy egyikünk se tudta elolvasni, és képtelenek voltunk rájönni, hogy miért. A Légiós végül megfejtette a rejtélyt. Miközben mi buzgón támogattuk hátulról, lekaparta a plakátot, megfordította, s úgy ragasztotta vissza. – Mit ír? – kérdezte ingerlékenyen Porta, immár másodszor. Már megint a földön

179 üldögélt, ezért nem sokat látott. Steiner és Barcelona egymásba kapaszkodva egyensúlyoztak a plakát előtt, és azon fáradoztak, hogy fókuszba hozzák a betűket. A szöveg most fejjel lefelé volt. Mintha oroszul lett volna. Steiner hangosan elmotyogta a szavakat, Barcelona pedig udvariasan kijavította, valahányszor elakadt egy bonyolultabb szótagnál. Steiner azt mondogatta, hogy „köszönöm”, meg hogy „sajnálom”, Barcelona pedig azt, hogy „ugye nem haragszol, amiért kijavítalak”, és ettől nagyon elragadó volt a jelenet, kivéve azt, hogy közben egyikük se bírt talpon maradni. – Barátaim! – kiáltotta végül Barcelona. Szája elé tette a kezét, a szeme elkerekedett. – Ne essetek pánikba! Őrizzétek meg a nyugalmatokat! Üzenet a Gestapótól! Steiner, aki váratlanul támasz nélkül találta magát, nekiesett a falnak, és lassan lecsúszott a járdára. – Olyan szomjas vagyok – nyöszörögte. – Mit ír? – kérdezte egy papagáj egyhangúságával Porta. Barcelona belekapaszkodott a falba, hogy ő is el ne dőljön. – Valakit fel fognak akasztani – nyögte ki. Porta, elégedetten a hallottakkal, hátat fordított nekünk, és lehányta az aluljáró lépcsőjét. Papa leült a földre, hátát a lámpának vetette. Beszélni akart, de az első kísérletre még a száját se tudta megmozdítani. Várt egy kicsit, aztán újra próbálkozott. A szavak egyesével pottyantak ki belőle, úgy kellett összeszedegetni őket. – Kit... fognak... fel... akasztani? Barcelona nekinyomta a homlokát a közleménynek. – Elárulta a Führert... és a német népet... és a hazáját... Ma 17.15-kor lesz kivégezve... Emilie Dreyer... Felszedtük Steinert meg Portát, és kart karba öltve folytattuk utunkat a zegzugos utcákon, az Igazságügyi Palota irányába. Barcelona és a Légiós énekeltek: íDragoner sind halb Mensch, halb Vieh. Auf Pferd gesetzte Infanterie. (A dragonyosok félig emberek, félig vadállatok, Lóhátra ültetett marcona gyalogosok.) – Az a nő... az a nő, akit fel fognak akasztani... – segítséget várva néztem körül, de a többiek magamra hagytak. – Az a nő... – vágtam bele újra – ismertük... ismerjük őt? Az, akit... Hosszú időre csend lett. – Lehet – szánt meg végül a Légiós. – Annyian meghalnak – filozofált Papa. – Háborúba mennek. Meghalnak. Nem emlékezhetünk mindenkire. – Mi is hamarosan háborúzni megyünk – mondta Heide. – A zászlóaljban már készültséget rendeltek el. – Éljen! – kiáltotta Pici. – Hős vagyok! Befordultunk a laktanya udvarára. Porta hirtelen négykézlábra ereszkedett a vezérkari szállás előtti gyönyörű, bársonyos gyepen. Némi vesződség árán ülő helyzetbe húzta magát. Mi imbolyogva megálltunk körülötte. – Énekeljünk valamit ezeknek az alvó szarjancsiknak – javasolta. – Egy kis dalt énekeljünk... Hinka ezredesnek kurva van az ágyában. – Kacsintani akart, de egyik szemét se tudta behunyni a másik nélkül. – Ismerem azt a kurvát, egy kankós ribanc, olyan fenn hordja az orrát, hogy még a pontos időt sem mondaná meg egy Obergefreiternek. Énekeljünk nekik valamit, verjük ki őket az ágyból.

180 A hangja nyersen, erőteljesen szállt az ablakok felé, akár egy haláltusáját vívó szamár ordítása. Csatlakoztunk hozzá: lm schwarzen Keller zu Askalon, da kneipt ein Mann drei Tag, bis dass er wie ein Besenstiel am Marmortische lag. (Askalon sötét pincéjében egy férfi vedelt három napig, míg mereven, akár egy seprűnyél, a márványasztalra nem került.) – Jézusom! – lökte megvetően a sarokba a felszerelését a Légiós. – Átkozottul hülye egy munka a magam korabeli embernek. Közelharcot oktatott, s mint ilyennek, mindig kézbe kellett vennie a börtönökből és táborokból érkező újoncokat. Pici vállat vont, majd jóízűen beleharapott a sonkába, amit a 8. század raktárából csent konzervből vájt ki. – Miért csinálod, ha nem szereted? – motyogta teli szájjal. Az apró Légiós lógó fejjel rágyújtott egy cigarettára – sose hiányozhatott a szájából –, és lassan, merengőn kifújta a füstöt az orrlyukán át. Az asztalra könyökölt, s a cigaretta parázsló végét egy haldokló méh potrohának nyomta, lesve a rovar reakcióját. A méh hamarosan kimúlt; a Légiós fáradtan sóhajtott egyet. – Ha szabad kérdeznem, te miért lettél katona? – fordult Pici felé. – Erre könnyű válaszolni – felelte Pici, ételt köpködve a szélrózsa minden irányába. – Nem volt választásom. Vagy belépek a seregbe, vagy az utcán csavargok korgó gyomorral. Én a hadsereg mellett döntöttem. – Leharapott egy újabb falat sonkát. – Először megpróbáltam a lovasságot, de ott túl nagynak találtak. Azt mondták, túl nagy vagyok szegény lovaknak... úgyhogy elküldtek a gyalogsághoz. Az aztán szar volt! Mást se csináltunk, csak talpaltunk egész nap. És azok a rohadék tisztek! – A padlóra köpött, de azután eszébe jutott, hogy étel volt a szájában. Letérdelt, hogy összeszedje az elkóborolt sonkadarabokat. – Azt hitték, beletaposhatnak a porba, csak azért, mert szocpolos gyerek voltam. Segélyből éltünk, tudjátok, mielőtt beléptem volna a seregbe. – Világos – bólogatott a Légiós. – Egyetértek veled, hogy nem volt választásod. Két rossz között választhattál, ami szerintem nem is jelent igazi választási lehetőséget. – Még mennyire hogy nem! De hát – Pici a kézfejébe törölte a száját –, ilyen az élet. Veled mi a helyzet? – Velem? – A Légiós arcán zord mosoly jelent meg. – Nekem se volt más választásom. Soha nem kértem segélyt, és soha nem volt zűröm a hekusokkal. Csak annyit tudok, hogy nem volt munkám, a gyomrom pedig egyre zajosabban kérte a magáét. Papírt rágcsáltam, ha szert tudtam tenni rá; nem laktam jól tőle, de legalább enyhítette a gyomor fájdalmait. '32-ben aztán azt mondtam, hogy pá, Németország, és a naposabbnak vélt Franciaországba mentem. Aztán, amikor megérkeztem Párizsba, rá kellett döbbennem, hogy éppolyan szürke, nedves és rideg, mint Berlin. – És akkor mit csináltál? – kérdezte Pici a sonkát rágcsálva. A Légiós cinkosan rákacsintott. – Felszedettem magam egy prostituálttal az egyik buszmegállóban. Akkor még nagyon fiatal voltam... Megtanított egy-két dologra, beleértve a franciát is – tette hozzá vigyorogva –, aminek később nagy hasznát vettem. – Mért nem maradtál vele? – kérdezte Pici. – Nem volt elég jó dolgod? Miért

181 léptél be az idegenlégióba? – Mint mondtam, nem volt más választásom. A kopók szimatolni kezdtek az öreglány körül, le kellett lépnem onnan. Nem volt kedvem sittre kerülni, úgyhogy beálltam az idegenlégióba. – Vállat vont. – Lehetett volna rosszabb is. Lehet még rosszabb is... Az ablakhoz ment, megállt egy pillanatra. – Hé, maga! – Felkapott egy bakancsot, és az előtte elhaladó újonc után vágta. – Van némi felszerelésem, amit meg kell tisztítani. Pronto. És jó munkát végezzen, ha a nyakán akarja tudni a fejét! Az újonc, egy hatvanon túli férfi, még korához képest is túlságosan megtört és hajlott, a Légiós felé fordította vizenyős szemét. A Légiós intett neki a fejével, az öregember pedig engedelmeskedett. Pillanatnyilag az volt a sorsa, hogy valaki másnak a felszerelését tükörfényesre kellett pucolnia. A jövőbeni sorsa sokkal dicsőségesebb volt, bár legalább annyira értelmetlen: hősként kellett meghalnia a Dnyeper partján, Kijevtől északra. A Légiós becsukta az ablakot, és elnyomta a cigarettáját. – Lehet még rosszabb dolgod is – mormogta. X. Visszatérés a frontra Másnap reggel roppant sajnálatos esemény történt a lőtéren: Brandt Feldwebelt találat érte. Négyszer is, mind a négy alkalommal a homlokán. Az egyetlen vigasz az volt, hogy ő maga ebből a szörnyűségből semmit se vehetett észre, már az első lövés végzett vele. Ennek ellenére mindannyian kellőképpen döbbentek voltunk. Az ügyeletes tisztet rögtön letartóztatták, és órákon át vallatták, de végül elengedték. A megrendült Pici és Porta önként vállalták a kellemetlen feladatot, amit a tetem eltávolítása jelentett. Kimentek ketten, és felpakolták egy teherautó platójára. – Mitől ilyen nehéz? – morgolódott Pici. – Az ember azt hinné, hogy könnyebbnek kéne lennie. Végül is, a lelke már eltávozott, nem igaz? – Szerintem nem is volt lelke – vélte Porta. Felmásztak a teherautó hátuljára, elővettek egy pakk kártyát, és asztalnak használva a néhai Brandt Feldwebelt, játszani kezdtek. Porta a hátsó zsebéből előhúzott egy üveg snapszot. Megkínálta belőle Picit. – Kösz. – Pici elvette az üveget, és derekasan meghúzta. A kézfejével megtörölte a száját, majd horkantott és köpött egyet. – Egyszerre lőttünk, Julius meg én. Egy és ugyanabban a pillanatban. Nem tudom, melyikünk találhatta el hamarabb ezt a szemetet. Porta a snapszért nyúlt, és felnevetett, ahogy eszébe jutott a jelenet. – Láttad, hogy elsápadt a többi rohadék, amikor látták, mi történt? Sejtik az átkozottak, hogy szándékosan csináltuk, csak nem tudnak ránk bizonyítani semmit. Fogadjunk, hogy egész este ingyen fogunk piálni? – Remélem. – Pici megint az asztalra köpött. – Szerinted már a pokolban van? – Hol lenne másutt? Odafent be se engednék a tetűt. – Te mondtad. – Pici kikapta Porta kezéből az üveget, és egy pillanatig tűnődve nézte. – Azon filózok, vajon minket be fognak-e engedni oda, ha eljön az ideje. Te hogy gondolod? – Sehogy. – Porta összekeverte a kártyákat, majd villámgyorsan kiosztotta a lapokat. – Ilyen értelmetlenségekre nem pazarolom az intelligenciám. Fogd a kártyáidat, és kezdjük. – Jó. – Pici letette az üveget, engedelmesen felkaparta a kártyákat a Feldwebel

182 széles hátáról, és jól megnézte őket. – Az agy szétfröccsent mindenfelé. Láttad? Amikor kihoztuk? – Na és? – Semmi. Csak úgy mondtam. – Pici leeresztette a kártyáit. – Kíváncsi voltam, láttad-e. – Újabb gondolat ötlött az eszébe. Portára vigyorgott. – Tudod, mit? Elmegyek, meglátogatom a nőjét. Felvidítom egy kicsit. Megmondom neki, hogy úgyis csak egy tetű állat volt, nem sokat vesztett el a személyében. Főleg akkor nem, ha ágyba bújik velem. Végeredményben ezzel tartozom neki. Ha elvettem a pasiját, valamivel pótolnom is kell érte. – Egyetértek – mondta méltóságteljesen Porta. – Nagyszerű ötlet. Tetszik. Csak egy ilyen vajszívű fickó, mint te, lehet ennyire figyelmes. De ha már a tartozásról van szó, szerintem az egész század tartozik neki. Késő este volt, mire visszatértek a laktanyába, ezért leparkolták a teherautót, és otthagyták a holttestet a hátuljában. Majdnem egy hétnek kellett eltelnie, mire valaki szagot fogott. Néhány nappal később, röviddel azután, hogy az ezred parancsot kapott az indulásra, egy újoncokból álló különítmény masírozott át az udvaron. Néhányan az ablakból figyeltük őket. Papa egyszer csak a szoba belseje felé fordult, és odakiáltott a Légiósnak: – Hé, Alfréd, gyere gyorsan! Ezt meg kell nézned! A Légiós az ablakhoz tolakodott, és a Papa által mutatott irányba nézett. – Átkozott legyek, ha nem ő az! – Felröhögött, és oldalba bökte Papát. - Régi barátunk, a Stabsfeldwebel! Üdvözöljük! Kinyitották az ablakot, integetni, kiabálni kezdtek. Stahlschmidt Stabsfeldwebel felnézett. Egyből felismerhette őket, mert még abból a távolságból is láttam, hogy elsápad. Az oldalán masírozó újonc nem más volt, mint Stever Obergefreiter. Felpillantott a Légiósra, aztán gyorsan elkapta borzalommal teli tekintetét. A legrosszabb rémálma vált valóra. Porta kidugta a fejét Papa és a Légiós közt, és gúnyosan odavetette: – Hát sikerült! Hamarosan elhúzunk innen. Még néhány nap, és lekéstétek volna a vonatot! A menet tovább trappolt. A közepén egy trombitát cipelő férfi lépdelt. Zöld zubbonya gallérján még látni lehetett a letépett fekete SS-jelvény helyét. Ahogy elhaladtak az ablak előtt, reménykedőn Portára nézett, aztán lehajtotta a fejét. – Ki ez? – kérdeztem. – Barátod? Porta elmosolyodott. – Néha üzletet szoktam kötni vele – felelte elégedetten. Edel Hauptfeldwebel a szokásos meleg fogadtatásban részesítette az újonnan érkezetteket, nem hagyott ki egyetlen fenyegetést, sértést és átkozódást sem, ami a repertoárjában szerepelt. A hét hátralevő részében, közölte, a takarítás terén fogják hasznossá tenni magukat. Különösen az illemhelyek tisztán tartására kell majd koncentrálniuk. Ha a vécécsészék nem lesznek naponta kétszer csillogóra súrolva, figyelmeztette őket, akkor személyesen fogja leharapni a fejüket. Ahogy Edel a beszéde vége felé közeledett, Hinka ezredes sétált oda az újoncokhoz. Jóindulatúan körbemosolygott, egy pillanatra felvidítva az újak szívét. Edel az ezredes felé perdült, összecsapta a bokáját, és frissen, üdén tisztelgett. – Edel Hauptfeldwebel, uram, 5. század, húsz újonccal. Hinka végignézett a társaságon, és halkan felnevetett. Mivel különösebb okot nem adtak rá, hogy nevessen, az emberek megint búskomorságba süllyedtek. Hinka a műsort az ablakokból élvező 5. századra nézett, és elmosolyodott.

183 – Köszönöm, Hauptfeldwebel. Melegítse fel őket egy kicsit. Megtenné? Hadd érezzék magukat otthon. Azt hiszem... – ismét az ablakok irányába nézett – azt hiszem, hogy Kalb gondjaira fogjuk bízni őket. – Értettem, uram. Edel a Légiósért akart indulni, de az már lent is volt az épület előtt. A Légiós odasietett az ezredeshez, tisztelegtek egymásnak. – Húsz újonc... Be kell vezetnünk őket az itteni életbe, hozzá kell szoktatnunk őket a mi módszereinkhez. Már nincs sok időnk, tegyen meg mindent... Gondolja, hogy képes lesz rá? A Légiós végigpásztázta a húsz aggodalmas arcot. – Nem fér hozzá kétség, uram. – Helyes. Mutatkozzunk be, aztán magának hagyom őket. Az ezredes lassan, leereszkedően végigsétált az újoncok előtt. A Hauptfeldwebel peckesen lépdelt mögötte, a Légiós könnyed macskaléptekkel követte őket. Hinka megállt Stahlschmidt előtt. – A neve? – Stahlschmidt, uram. Stabsfeldwebel... Hinka belenézett a papírokba. – Maga a helyőrségi fogházban tevékenykedett? Még soha nem volt a fronton. – Nem, uram. Nem engedhettem meg ma... Az ezredes egy kézmozdulattal elhallgattatta. – Ne fárassza magát mentségek felsorolásával, nem szükséges. Hamarosan a harctérre kerül. Attól tartok, hamarosan véget érnek boldog napjai. Eljött az ideje, hogy aktívan részt vegyen a háborús erőfeszítésekben. Majd meglátjuk, hogy veszi az akadályokat. – A papírokba nézett, és elkomorodott. – Úgy... Azért került hozzánk, mert rosszul bánt a gondjaira bízott foglyokkal. – Sajnálatos félreértésről van szó, uram – mondta a Légiós csendesen baljós jelenlététől rekedten Stahlschmidt. – Valami tévedés történt, uram, én nem csináltam semmit. Én nem lennék képes rá. – Hogyne, Stabsfeldwebel. Aki idejön, mind tévedésből kerül ide. Ez már régóta közismert tény. Az ezredes továbblépett. Edel is továbblépett. A Légiós megállt egy pillanatra, jéghideg tekintettel a Stabsfeldwebel szemébe nézett. Végül tűnődve megsimogatta a sebhelyét, rosszat sejtetően elmosolyodott, aztán szó nélkül ő is az ezredes után lépett. Hinka Stever előtt állt. – Szintén a fogházból? Talán tisztogatás volt odaát? Stever nyelt egyet. – Én is csak azt mondhatom, uram, hogy sajnálatos eset. – Ó, én is. – Hinka bólintott, és továbbment. Edel úgyszintén. A Légiós előtte is megállt. – Menjen, keresse meg Porta Obergefreitert. Mondja meg neki, hogy én küldtem. Tudni fogja, mit kezdjen magával. Már beszéltem magáról neki, mindent tud az ügyeiről. Stever túl rémült volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Dermedt vigyázzban állt, a Légiós hosszú, eleven sebhelyének a látványától delejezetten. – Nos? – A Légiós felvonta fél szemöldökét. – Parancsot adtam. Javaslom, hogy tegyen eleget neki. Többé ügyet sem vetve Steverre, követte az ezredest. Hinka az ex-SS-sofőr előtt fékezett le. A trombitára mutatott.

184 – Tud játszani rajta? – Igen, uram. Trombitás voltam egy lovassági ezrednél. Florian Geyer SS. – Valóban? És mi hozta sorainkba? Kleber szégyellősen lesütötte a szemét. – Lopás, uram. És feketepiaci üzérkedés. – Mit lopott? – Izé... krumplit, uram. – Kleber arca lángvörössé vált. – Krumplit és cukrot. – Krumplit és cukrot. Elég ostobán hangzik, nem? – De igen, uram. – Hm. Nos, jót fog tenni magának, ha egy kis harcot lát. Az majd remélhetőleg elvonja a figyelmét az ételről. Az ezredes sorra vette az összes újoncot. Mindegyikük félelemmel vegyes tisztelettel nézett fel rá. Edelt aggódva méregették, a Légióst pedig leplezetlen rémülettel. Végül az ezredes a nyomában loholó Edel Hauptfeldwebellel együtt távozott; az újoncok magukra maradtak a Légióssal, akinek első dolga az volt, hogy bal szemére húzta a sapkát – a képzeletében még mindig az idegenlégió fehér sapkája volt –, és a szájába biggyesztett egy cigarettát. – Ide figyeljenek, maguk lusta disznók – mondta anélkül, hogy kivette volna a cigarettát. – Itt újak, még nem ismerik a dörgést, de egyvalamit jó, ha már a legelején a fejükbe vésnek. Meg ne próbálják keresztezni az utamat! Az idegenlégióban szolgáltam, aztán három évig Torgauban voltam egy különleges zászlóaljjal. Most pedig itt vagyok, és maguk is itt vannak, úgyhogy csak azt mondhatom, az ég kegyelmezzen maguknak! Papa az ablakból figyelte, hogy a Légiós a legtávolibb és legfélreesőbb gyakorlótér felé vezeti a szerencsétlen bandát, ahol azt tehet velük, amit akar. Papa megcsóválta a fejét. – Nos, ez egy időre kielégíti. A Légiós nehezen felejt... Keményen megdolgoztatta az újakat. Három órán át gyötörte őket. Mezítláb szaladtak az udvar kemény, kavicsos talaján, aztán kimentek az iszapba, ahol négykézláb caplattak fulladásig. Ezután a lövészárkon kellett átugrálni, és mindazok, akiknek ez nem ment, visszatérhettek a fülig érő iszapba. És a Légiós mindent végigcsinált velük együtt, francia és német szitkokkal bátorítva őket, miközben a cigaretta egyetlen pillanatra se hiányzott a szája sarkából. – Ne higgyék, hogy maguk ellen vagyok! – ordította nekik. – Távolról sem, én a legjobbat akarom maguknak! Néhány hét kemény gyakorlás, és már meg se fog kottyanni! Térdre, maga ott, azt mondtam, térdre! Ne féljen a sártól. Nyelje a sarat, falja a sarat, mit számít egy kis nedves föld? Előbb menjen át rajta, utána majd ráér lélegezni! Hinka ezredes egy Tigernek dőlve figyelte őket. Alfred Kalbnak kemény iskolája volt: az éhezés, a légió, Torgau, a 27. harckocsizóezred... Sok helyen harcolt, és még mindig életben volt. Az embernek keménynek kell lennie, ha életben akar maradni. Az ezredes a fejét csóválva elnevette magát. Nem irigyelte a Légiós hozzáértő keze alatt szenvedő, verejtékező katonákat. – Jól van, most pedig ismét futás! Miközben az emberei az iszapból az udvarra rohantak, onnan pedig vissza az iszapba, és így tovább, a Légiós leült egy faládára, és elővette a sípját. – Egy sípszó azt jelenti, hogy futás. Kettőre hasra vetik magukat, három sípszóra pedig összetett lábbal ugrálni kezdenek. Világos? Világos. Próbáljuk meg. Kerek egy órán át próbálták. Az emberek kezdtek botladozni, a sípszó azonban ugyanolyan friss, metsző volt, mint az első percben.

185 – Jól van, ennyi elég lesz ebből. – A Légiós fejcsóválva végigmérte őket. – A jó ég tudja, mi lesz magukkal a fronton evvel a kondícióval. Öt percig se fogják bírni. Rendben, mondok maguknak valamit. Nincs kedvem tovább vesztegetni az időmet magukra, de megszakad a szívem, ha ilyen esetlen fickókat látok. A maguk, és csakis a maguk érdekében, hogy egy kicsit megedződjenek, tartunk még egyórányi menetelést. A húsz embert különböző barakkokban helyezték el. Stahlschmidt hozzánk került. Kapott egy szekrényt, amibe haladéktalanul neki is látott bepakolni a holmiját. Csendes volt és letört, egyenruhája alatt izzadságtengerben fulladoztak a bolhák. Az ágyán feküdt elnyúlva, amikor a Légiós bejött, és egyenesen odament hozzá. – Valamit el kell mondanom magának Stahlschmidt. Azt a műsort, amit az előbb rendeztem, csakis magának köszönhetik a társai. És lesz még ennél cifrább is. A többiek nem érdekelnek, egyedül maga. A gondviselés küldte ide, és én minden erőmmel azon leszek, hogy kihasználjam ezt a páratlan lehetőséget. Stahlschmidt felült az ágyban, és remegő ajkakkal kinyögte: – Ide nézzen, Kalb, én tudom, hogy kivan rám azért, ami a hadnagyával történt, de nem én tehetek róla, hogy kivégezték, az isten szerelmére! – Arról viszont igen, hogy szétrugdosták a fejét és félholtra verték már az első este! – A Légiós a falnak lökte Stahlschmidtet, és fél kézzel elkapta a torkát. – Sajnos, még nem tudtuk elkapni a rohadékot, aki a kivégzésről tehet. Mit gondol, miért van itt? Azért, mert az a nagyokos azt hitte, megelégszünk magával! Bielertről beszélek, ha még nem jött volna rá. Ne aggódjon, az ő ideje is eljön majd, de egyelőre maga van soron, és én gondoskodni fogok róla, hogy megbánja minden gaztettét. Ha nem az én kezem alatt hal meg, akkor majd kibelezik az oroszok. De bárhogy is történjen, Stahlschmidt, egyvalamit jól jegyezzen meg: nincs kegyelem. A fronton nincs kegyelem, Stahlschmidt. Keményen a falnak csapta a Stabsfeldwebel fejét. – Álljon fel, ha magával beszélek! Ez az első, amit meg kell tanulnia! Stahlschmidt felállt. A Légiós hátrébb lépett, összeszűkült szemmel megnézte magának, aztán morgott valamit, és a saját ágyához ment. Amint biztonságos távolságba került tőle, Stahlschmidt mérgesen belerúgott a legközelebbi bakancspárba, és kimerülten visszazuhant az ágyra. Balszerencséjére éppen Pici bakancsait találta felrúgni. Amint Stahlschmidt feje a párnára hanyatlott, Pici – aki eddig békésen kolbászt majszolt – egy hangos harci kiáltással rávetette magát. Elkapta Stahlschmidt egyik vállát, maga felé fordította a férfit, és az öklével állon vágta. Az ütést továbbiak követték, aztán Stahlschmidt egy rémült ordítással leesett az ágyról, Pici lába elé. Pici hasra fordította, ráugrált néhányszor a hátára, aztán megvetően az ágy alá lökte. Ezután visszamászott az ágyára, felkapott két üveg sört, a fogával kibontotta őket, és egyszerre mindkettőből inni kezdett. Erre a mutatványra egyedül ő volt képes. Az üres üvegeket hanyagul a nyögdécselő Stahlschmidt fejére hajította. A Stabsfeldwebel, akinek közben sikerült feltérdepelnie, visszazuhant a földre. Egy új korszak kezdődött a Stabsfeldwebel számára; a kemény munka és a veszély korszaka. Az az ember, aki eddig csak osztogatta az ütéseket, most hirtelen a szenvedő szerepében találta magát. Késő éjszaka, tele sörrel és egymás iránti jó szándékkal, Porta és Rudolf Kleber felkaptattak a katonakórház mögötti Navigációs Iskolához vezető meredek, kanyargós utcán. A domb tetején egy padot találtak. Leültek egymás mellé, és hosszú ideig nem szóltak egymáshoz, az alvó város neszeit hallgatták. – Jól van – szólalt meg egy idő után Porta –, ha azt mondod, hogy tényleg olyan

186 jól tudsz játszani, akkor nem bánom. De figyelmeztetlek, Hinkának olyan a hallása, mint egy karmesternek! Nagyon össze kell kapnod magad, ha helyt akarsz állni nála. – Hadd mutassam meg neked, mit tudok! Kérlek! Kleber áhítatosan elővette a trombitát a tokjából, megnyalta néhányszor a fúvókát, aztán a szájához emelte a hangszert, és a szeme sarkából Portára nézett. – Az egyik legjobb ezrednél szolgáltam – dicsekedett. – Még a nürnbergi nagy parádén is részt vettünk. Egyszer még Adolf egyik bankettjén is zenéltem. És... – Fogd be a pofád, és játssz inkább valamit – hallgattatta el Porta. Kleber felállt, vett egy mély lélegzetet, és fújni kezdte a hangszert. Egy lovassági fanfár dallamai hasítottak bele az éjszakába. Porta az orrát túrva üldögélt. Mintha nem is hallotta volna a trombitaszót. Kleber egy gyalogsági fanfárral folytatta, aztán türelmetlenül Porta felé fordult. – Nos, mit játsszak neked? Mit szeretnél hallani? – Fogalmam sincs. – Porta elnyomott egy ásítást. – Attól függ, mi a választék. – Játszhatok neked bluest. – Azt nem lehet – rázta meg a fejét Porta. – Nem eléggé hazafias. A blues jenki zene. Ha valaki meghallja, egykettőre a lágerben találhatjuk magunkat. – Csak nem félsz? – kérdezte gúnyosan Kleber. – Nem – felelte Porta. – De ne erőltessük a dolgot. Sokan mondták már nekem, hogy tudnak bluest játszani, de eddig még egyikük se bizonyította be. – Akkor figyelj ide. Hallgass és figyelj. Kleber tudta, hogy nagy kockázatot vállal, de vérbeli zenész volt, és ebben a pillanatban a zenén kívül más nem érdekelte. Hátrahajtotta a fejét, és az égbolt, a csillagok felé emelve a trombitát, belesírta minden fájdalmát az éjszakába. A felhők mögül, mintha a zeneszó csalta volna ki, előbújt a hold, fénye lágyan megcsillant a trombita ezüstös testén. – Nem rossz – ismerte el Porta. – Halljunk még valamit. A hangjegyek láthatatlan csillagporként szálltak alá az alvó városra. Nem sokkal később egy rendőr jelent meg, a lejtőtől zihálva. Kleber bűnbánóan közelebb lépett hozzá, várva, hogy a közeg félbeszakítsa, de az a fejét félrebiccentve elbűvölten hallgatta a zenét. – Memphis Blues – mondta végül. Odasétált Porta mellé. – Memphis Blues... milyen régen is hallottam. – Levette a sapkáját, egy zsebkendővel megtörölte verejtékező, kopasz fejét, és leült a padra. Két lány baktatott fel a dombtetőre. Őket is Kleber mágikus trombitaszava vonzotta oda. Kleber olyan elszántsággal játszott, mintha az élete függött volna tőle. A közönsége csendben hallgatta. Kleber kérdőn Portára nézett. – Nos? – Elég jó – felelte Porta. – Ismered ezt? – Fütyörészni kezdett. – Ah, igen! – derült fel a rendőr arca. – Ezt is ismerem. A Deep River. – Várjanak egy kicsit – eresztette le a trombitát Kleber. – Ne siettessenek. – Most már a művész volt. A zenéje befolyása alá kerültek, és ő ezt tudta. Megvárakoztatta őket, élvezte, ahogy a feszültség egyre magasabbra hág. Aztán a régi blues magával ragadta őket. Hallották a rabszolgák énekét, a millió láb dobogását, a lovak patkóinak a csattogását a kemény talajon, a tankok és a motorizált járművek dübörgését... Kleber abbahagyta a játékot. Kifogyott a lélegzetből. Ismét Porta felé fordult. – Nos, mi a véleményed?

187 – Hallottam már rosszabbat is – vigyorodott el Porta. – Hallottam rosszabbat is. – Meghiszem azt! – mondta sértődötten a rendőr. – Mit akar még? – Maga ezt nem értheti – világosította fel Porta. – Ez a fickó hivatalosan akar játszani. Egy századnál. Egy ilyen feladatra csak az alkalmas, akit maguk a múzsák csókoltak homlokon. Az nem olyan, mintha egy zenekarban játszana az ember. Arra bárki képes. Nekünk fogsz játszani, a fronton – nézett keményen Kleberre. – A halálba fogsz küldeni embereket! A te bádogtrombitád lesz az utolsó hang, amit egyesek hallani fognak. Fel tudod ezt fogni? Csend követte szavait. Porta egy olyan világról beszélt, amit a többiek nem ismertek. Olyan világról, ahol a halál volt az egyetlen megbízható dolog, és ahol a két világ határát átlépő katonák olyan tehetetlenné váltak, mint az újszülött kisgyermek. – Igen, értelek – motyogta Kleber. – Erre még sohase gondoltam. – Nem olyan lesz, mint a parádén. – Nem, elhiszem neked. – Vagy Adolf valamelyik nyálas bankettjén. – Mit szólsz ehhez? – ragyogott fel hirtelen Kleber arca. – Egy zenész halála... Viva la muerte... A trombita zengő hangon belezokogott az éjszakába. Sóhajtozva, remegve, jajgatva mesélte el a mindhalálig zenélő muzsikus történetét. A levegő megtelt szomorúsággal. Viva la muerte. Viva la muerte... – Jól van – szólalt meg Porta. – meglátom, mit tehetek. Ha rajtam múlik, te leszel a század kürtöse. Elmentek anélkül, hogy egy szót is szóltak volna a rendőrhöz vagy a két lányhoz. Nyolc nappal később az ezred megkapta a távozási parancsot, és a laktanyában pillanatokon belül minden a feje tetejére állt. Mi még mindig nem kaptunk új parancsnokot Ohlsen hadnagy helyére, ezért időlegesen Hinka ezredes vette át a parancsnokságot. Nem bántuk, jobb volt az ezredes, mint egy idegen, akit még sohase láttunk. Előléptetése előtt éppen az 5. század parancsnoka volt, így mindannyian jól ismertük. Mielőtt végleg elhagytuk volna a laktanyát, új kürtösünk megmutatta nekünk, mit tud. Miközben mi elérzékenyülve vigyázzban álltunk, eljátszotta nekünk a búcsúfanfárt: Adieu, vieille caserne, Adieu, chambrées puantes... (Ég veled, régi laktanyánk, Ég veletek, verejtékszagú szobák...) Már megint mennünk kellett. Vissza, a frontra. Ez mindig felkészületlenül érte az embert. Régóta tudtuk, hogy be fog következni, de akkor is felkészületlenül érte az embert, és Kleber bánatos trombitaszója sokunk torkába gombócot gyűrt. A vonat lassan kigördült az állomásról, majd Hamburgból, aztán Németországból. A frontra tartottunk. Monte Cassino volt az úti cél. Ekkor még nem tudtuk, Hinka ezredes még nem nyithatta ki a lepecsételt parancsot. De oda mentünk. Monte Cassinóra.