SVEN HASSEL FAGYHALÁL

SVEN HASSEL FAGYHALÁL

A mű eredeti címe: Blitzfreeze Copyright  Sven Hassel 1973 A fordítás a Corgi Books 1975. évi kiadása alapján készült

Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation  Nitkovszki Sztaniszlav, 2002 Fedélterv: Gerecz Tibor Borító: AQUILA 1. kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2002 Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. Tulajdona Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.aquila.hu

Felelős vezető: Labancz János ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

ISBN: 963 679 178 3

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő ügyvezető A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2002. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

„Egy csodálatos jövő felé vezetlek titeket.” Hitler, 1937. június 3-i beszédéből

Géppuskák kattogása tépte fel a halott-hideg csöndet. Csizmák trappoltak, egy kutya nyüszített, jajszavak sikoltottak. Gyermekek hüppögtek halott anyjuk mellett a lenyugvó nap utolsó fényében. Ha lehunyom a szemem, mindig őket látom. A meggyilkoltak vérét a fehér havon. A fájdalmat. Hát ilyen volt… Ez volt a háború. Dorthénak, életem párjának

„Ha a németek elfogadják a bolsevik doktrínát, Berlinbe fogom átköltöztetni moszkvai központunkat. Egy elkövetkezendő világforradalomban ugyanis a németek sokkal jobb katonáink lesznek, mint saját honfitársaink.” Lenin megjegyzése Ali Fuad pasának, a török nagykövetnek 1921. január 14.

A harmincas évek végén Heydrich SS Obergruppenführernek az a ragyogó ötlete támadt, hogy belső viszállyal kell megpuhítani a Vörös Hadsereget. A GPU-ba (Állami Politikai Ügyosztályba) beépített ügynökök segítségével sikerült elhitetnie Sztálinnal, hogy árulók mételyezték meg a hadsereget a legmagasabb szinteken. A betegesen gyanakvó Sztálin bekapta a horgot, és az eredmény Heydrich minden várakozását felülmúlta. Esztelen tisztogatási hullám vette kezdetét. Olyan kiváló hadvezéreket végeztek ki, mint Tuhacsevszkij, Bljuher és Jegorov marsallok, Uborevics és Jakir hadtestparancsnokok, Viktorov és Orlov tengernagyok. Velük együtt kellett pusztulnia minden egyes katonai körzet parancsnokának, valamint a hadtest- és hadosztályvezérkarok kilencvennyolc százalékának. Az ezredés zászlóaljparancsnokokat hasonló arányban internálták kényszermunkatáborokba mint a nép ellenségeit. Heydrich elégedetten dörzsölgethette a kezét: Sztálin gyakorlatilag lefejezte a saját hadseregét. Az eltávolított tisztek helyére hasznavehetetlen, tapasztalatlan talpnyalók kerültek. Egyetlen éjszaka leforgása alatt századosok és őrnagyok ezrei léptek elő tábornokká. Sokan soha nem jártak tisztképző iskolába, és egyikük sem végzett a Frunze Akadémián. 1941 júniusa előtt a németek többször is megsértették a szovjet légteret. Felderítőgépeik mélyen berepültek Oroszország fölé, de Sztálin megtiltotta, hogy lelőjék őket, és halálbüntetéssel sújtotta azokat a határőröket, akik reagálni mertek a német provokációkra. Az orosz katonáknak egyszerűen tilos volt megvédeniük magukat. „Miért?”, tette fel a kérdést Grigorenko vezérőrnagy. Tényleg, miért? Azokat, akik megválaszolhatták volna ezt a kérdést, kivégezték a háború első két hónapjában. Sztálin és Berija azonban mindenkit elhallgattatott, aki válaszolni tudott volna a kérdésre. A történelem legnagyobb baklövésének tanúi a föld alatt feküdtek. „Vagy nem is baklövés volt, hanem árulás?”, tűnődött Pjotr Grigorenko.

1. Az őrmesterlány – Mi van veled? – kérdezi a hadnagy. – Nem tudok – feleli a lány. – Nem akarsz? – Na és? – De miért nem akarsz? – kérdezi könyörögve a hadnagy. Megsimogatja a lány haját. – Olyan értetlen vagy. Egy lány nem képes rá, ha a vesztét érzi. – Ez badarság. Még akkor is mennie kell, ha sebesült vagy. Én például egyszer úgy csináltam, hogy mindkét lábam be volt gipszelve. – Mikor volt mindkét lábad gipszben? – Amikor a szovjet lappoknál szolgáltam. A finn támadás idején. – Te ott voltál? Nem is tudtam, hogy Leningrádban is állomásoztál! Hagyd abba, Oleg! Mondtam, hogy nem megy. – Mert nem akarod! Nem szereted csinálni? Tudod-e, hogy én a Krasznoje Znamjával*2 vagyok kitüntetve? – Azt hiszed, egy lány lefekszik egy férfival csak azért, mert van annak egy Krasznoje Znamjája? De azért érdekelne, hol kaptad. – Suomussalminál. – Az hol van? Valahol keleten? Ott mindig háború van. – Nem. Finnországban. Ott vertük le a finn fasisztákat és imperialistákat. – A nagy tankcsatáról beszélsz? – Igen. Egy egész hadosztályunkat kilőtték, de aztán a főparancsnok bevetette az egész hadtestet. Bekerítettük őket, és hat érdemérmet kaptunk a hősiességünkért. – És ebből az egyiket te kaptad? – Igen! – A hadnagy keze a krumplibarna szoknya alá csúszott. A lány összezárta a combjait. Egymáson fekve hengergőznek a magas kukoricaszárak között. – Fejezd be! – suttogja rekedten a lány. – Nem érted, hogy nem megy? Várnod kell a perverzitásoddal, míg szét nem zúztuk a megszálló csapatokat. – Értelek én, hogyne értenélek! – panaszkodik a hadnagy. – Éjjel-nappal 2* Vörös Zászló Érdemérem. (orosz)

egyebet se csinálok. Különösen esténként, amikor egyedül üldögélek a harckocsiban. Megértelek, mint az ördög Karl Marxot. Job tvoje maty!* – Muszáj így beszélned? – A lány feláll, leporolja a szoknyáját és megigazítja a Naganját**. – Én katona vagyok – jelenti ki. – Tankos, akárcsak te. – Igen, katona vagy, Jelena Vladimirovna. Rádiós egy harckocsiban. – Elkapja a lány nyakát, és visszarántja a földre. A lány védekezik, és ahogy rúgkapál, felcsúszik a szoknyája. A formás combok látványa még jobban felingerli a férfit. – A fenébe! – veszti el türelmét Jelena. – Hagyd abba, vagy jelenteni fogom a szampolitnak***! – Gondolod, hogy félek attól a disznótól? Ha nem győzzük le a nácikat, mielőtt elérnék Moszkvát, akkor minden szampolit lógni fog. Remegnek a félelemtől, és meg is van rá minden okuk. Mert nem fogjuk legyőzni a fasisztákat. – Teljesen megőrültél, Oleg Grigorjevics! Kétségbe vonod a győzelmünket? Ez a fejedbe kerülhet, ha feljelentlek! – Légy őszinte, Jelena Vladimirovna! Te is kételkedsz a győzelemben. Hitler emberevői már június óta kergetnek minket, és mi menekülünk, mint tyúkok a konyhakés elől. Alig néhány hónap leforgása alatt tízezrek estek el, és még többen hadifoglyok lettek. Bevehetetlennek hitt erődök estek el, mielőtt még észrevettük volna, hogy támadnak minket. Végünk van! Hitler és a tábornokai a karácsonyt már a Kremlben fogják tölteni. Hol van Bagramja tábornok és az ő legyőzhetetlen honvédő hadosztálya? Eltiporták, Jelena! Vesztésre állunk. Még csak három hónapja tart a háború, de Hitler páncéloshadosztályai már alig háromszáz kilométerre vannak Moszkvától. Ha továbbra is ilyen marad az időjárás, és úgy tűnik, maradni fog, akkor a fasiszták egy héten belül a Kremlnél lesznek. Hallottad őket a rádión valamelyik nap: „Tankok, előre! Csikorogjanak azok a lánctalpak! Meg se álljanak, míg Moszkva utcakövei nem szikráznak alattuk! Verjük szét a nemzetközi kommunizmust!” Hát nem hallottad, Jelena? A németek igazi ördögök. Még soha nem győzték le őket. Sehol! Láttad, hogy tiportak szét mindent, ami az útjukba kerül. Minden egyes kilőtt tankjukért száz orosz tankot lőnek szét. A mi dandárunkat már ötször kellett újraszervezni. Mit gondolsz, meddig mehet még ez így? Ma reggel azt hallottam, hogy Moszkvában már a Kreml kiürítésére készülnek. Sztálin odavet minket * Anyád… (orosz káromkodás) ** Orosz katonai pisztoly. *** A hadosztály politikai ügyekkel foglalkozó felelőse.

koncnak, hogy a bőrét mentse. Ugyanolyan brutális ember, mint Hitler. Nem is tudom, melyik jelent nagyobb veszélyt Oroszországra. Ismered a parancsot: aki megfutamodik, azt agyonlövik mint árulót. Ha pedig megadjuk magunkat, akkor a családtagjainkat lövik le. – Én inkább meghalok, mintsem hogy megadjam magam – suttogja elcsukló hangon Jelena. – Csak ne légy olyan biztos benne. Távolról nem tűnik olyan ijesztőnek a halál, de ha a közelben ólálkodik, még a legbátrabbak szívét is elfogja a rettegés, és inkább az életet választják. Ha van választásuk… Hitler SSével eddig még nem volt dolgunk. Azt mondják, ezerszer rosszabbak, mint a mi NKVD-seink. – Lehetetlen – borzong meg a lány. – Senki nem lehet kegyetlenebb Berija embereinél. – Majd kiderül, ha megjelennek a halálfejes sapkáikkal. Vadállatok, akik a gyilkolás öröméért ölnek. Állítólag minden reggel megisznak fél liter vért. Szovjet vért, Jelena Vladimirovna. – Én azt hallottam, hogy kisgyerekeket esznek – motyogja falfehéren Jelena. – Félmillió csecsemő tűnt el egyedül Berlinben. Zsidó csecsemők. – Nem hiszem, hogy zsidók lettek volna. Azokat az SS nem enné meg! – tiltakozik a hadnagy. – Szerinted tényleg elveszthetjük a háborút? – Már elvesztettük, Jelena Vladimirovna. Isten kegyelmezzen nekünk! – Te hiszel Istenben, Oleg? Te, aki a Frunze Akadémián végeztél? – Igen, a minszki csata óta hiszek benne. Ő az egyetlen reményünk. Jelena Vladimirovna, szeretlek téged! Az első perctől fogva szeretlek, azóta, hogy beosztottak téged az egységünkbe. Gyere, kislány! Háború van. Ki tudja, megérjük-e az estét? – Ebből elég! Nem lehet! Nem akarok! Menyasszony vagyok! – Fenét vagy te menyasszony! – kiáltja gúnyosan a hadnagy. – Tudom, hogy van köztetek valami Anna Szkrjabina századossal. Az egész dandár tudja. Akarod hallani, mit mondanak a hátatok mögött? Hogy ha nem vigyáztok, egy kis T–34-es lesz belőle. – Vidáman felnyerít. – Anna Szkrjabina százados szeretője vagy! Mindenki tudja, hogy az a tehén bolondul a lányokért. De vajon te tudod, hogy nagyon hamar eltűnnek a süllyesztőben, ha az a vén ribanc megunja őket? De már nem sokáig csinálja ezt. Botapovnak nagyon a begyében van. A szampolitosok ki fogják csinálni a te Annádat.

– Nem nyúlhat hozzá. Annának jó kapcsolatai vannak a Sztavkánál*! – Te szerelmes vagy belé! – És ha igen? Vagy ki kellene kérnem a szakaszvezetőm engedélyét? – Mit szoktatok csinálni egymással? – Gondolod, hogy perverz vagyok? – Nem, csak leszbikus. Hányingerem van tőled, Jelena Vladimirovna. – Igen? Akkor hagyj elmenni, hadnagy elvtárs! Milyen kár, hogy nem osztottak jó modort is a medál mellé Suomussalminál! – Gúnyolni mered a Vörös Zászló Érdemérmet? – Jelents fel, ha akarsz. De ha a falhoz állítanak, te is ott fogsz állni mellettem, erre mérget vehetsz! – Ha-ha! Tudod, hogy úgyis megúsznád, mi? Hiszen a te Annácskád kezén mennek át a jelentések. Bújj csak be az ágyába, és akkor nem lesz bajod! – Undorító vadállat vagy! Tízszer is megátkozlak, Oleg Grigorjevics! És azt kívánom, hogy a kazanyi szűzanya se adjon feloldozást neked! – Sajnálom, Jelena, nem akartalak megbántani, de megőrülök érted. És meg foglak kapni, bármibe kerüljön is! – Nem fogsz, én mondom neked! Nem vagyok hajlandó veled, és kész! A hadnagy váratlanul ráveti magát. Kukoricaszárak roppannak ketté az egymással birkózó testek súlya alatt. – Az enyém leszel itt és most… még ha az életembe kerül is! Estére itt lesznek a fritzek… és akkor úgyis mindennek vége. „Kitartani vagy meghalni!” – Egy rántással feltépi a lány nyári blúzát. – Utána majd szaladhatsz Annácskához, hogy közöld vele: férfiakkal sokkal jobb. – Azannyát! – dünnyögi medvehangján Pici. – Ettől még egy hullának is felállna a farka! Ez nem igazság! Mért az a nyamvadt iván akasztja be neki? Mért nem én? Ráadásul áruló, hallottátok! Kivégzőosztag előtt lenne a helye. Lyukat érdemelne a koponyájába! – Ehelyett a farkára kap egy lyukat – vihog Porta. – Ha tudná, hogy itt fekszünk, és kukkoljuk őket! Hülye egy dolog ez a háború, nem? Útonútfélen sokkoló látványban van része az embernek. – Istenem, ez mindjárt berakja neki – suttogja az izgalomtól remegve Stege. – A műsornak vége – mordul rájuk Papa. Felkapja vadonatúj, bajonettes könnyű géppuskáját, és kúszni kezd az oroszok felé. * Főparancsnokság

Barcelona Blom vigyorogva kibiztosít egy kézigránátot. – Jobb lesz, ha igyekszik az a kopasz seggű, különben kanosan fog átmenni a másvilágra! A lánynak sikerül kiszabadítania magát. Fedetlen keble fújtatóként jár fel-alá. Visszakézből arcul csapja a hadnagyot, de az ettől csak még jobban tűzbe jön. Az őrmesterlány erre beletérdel az ágyékába. – Milyen kár, hogy szétrugdossa helyettünk – szontyolodik el Porta. – Pedig szívesen segítettem volna lelohasztani neki. – Úgy bizony! – lelkesül fel Pici. – Az a huszáros pöcse úgy összezsugorodna a látványunkra, hogy mikroszkóppal kellene keresni! A két orosz megint birokra kel a dülöngélő kukoricaszárak között. A hadnagynak a szoknyát is sikerül letépnie. A súlyos Nagan és a bugyi fehér csipkéje nevetséges kontrasztot alkotnak. Zihálva lezuhannak a földre. Valami fehér repül fel az egyik kóró tetejére. – Most már teljesen pucér a picsája – örvendezik Pici. Izgatottan várjuk a fejleményeket, egyedül Papát és a Légióst hagyják hidegen az események. Porta füttyent egyet. – Mi volt ez? – kérdezi idegesen Jelena. – Csak egy madár füttyentett a párjának – nyugtatja meg Oleg. – Szeretnéd, mi? – dünnyögi Porta. A rohamkésével megvakargatja az ágyékát, és felvihog. – Nem! – sikítja hisztérikusan a lány. – Miért hagynám? – Azért, hogy a kedvemre tegyél – röhög a férfi. – Nem fogok! Nem hallod? Eressz el! – Csak most az egyszer! Olyan nagy kérés? – könyörög a hadnagy. Egy pillanatra csend lesz, aztán sokatmondó nyögések, majd apró sikkantások hallatszanak. Az izgalomtól szobormereven, lihegve fülelünk. Porta oldalba böki Picit. – A kazanyi szent szűzre mondom, hogy hülyék vagyunk. Ivánékat irtjuk, ahelyett hogy belépnénk hozzájuk. Nem a megfelelő oldalon harcolunk, én mondom! Ezek itt, ezek aztán értik a dolgukat! Egyenruhás picsákat visznek magukkal még a csatatérre is! Hát nem oltári? Én mondom, vesszen a sas és éljen a vörös csillag! Ezek az emberek egy szent ügyért harcolnak. – Gondolod, hogy papok is vannak a dologban? – kérdezi bamba képpel Pici, akinek a reverendásokkal mindig rossz tapasztalatai voltak. – Még szép! – bólogat Porta. – Miben nincsenek ők benne? Főleg ha az

ördöggel kell cimborálni! Csakhogy ezek sokkal keményebb fából vannak faragva, mint a párttagjaink, akik olyan beszariak, hogy egyszerre akarják szolgálni Istent és a Sátánt. Azt hallottam, hogy minden kommunista tizedes mellé egy numerát adnak, hogy legyen hova ürítenie, ha feszülne a dákó. – Ha ez igaz – nedvesedik meg Pici szeme a gyönyörűségtől –, akkor már így is túl sok időt vesztegettünk Hitler seregében! – Hagyjuk, hogy befejezzék? – suttogja Stege. Papa nem válaszol. Nem érdekli, hogy mi folyik a zörgő kukoricaszárak között. A lány feláll, és megigazítja az ingét, majd magára tekeri a szoknyáját. Most már újra a Vörös Hadsereg őrmestere. – Most mennem kell – mosolyog a hadnagyra –, de este majd találkozunk. – Nem fogsz eljönni – feleli bánatosan a hadnagy.– Úgyis tudom, hogy nem fogsz. – Ez a jövőbe lát? – mélázik Porta. – Vagy mindvégig tudta, hogy itt vagyunk? – Jönni fogok – nevet a lány, és eltűnik a kukoricásban. A napraforgótábla felé tart, a négy ott parkoló BT–5-ös egyikéhez. Ha a tankok sárgára lennének festve, mint a mieink, észre se vennénk őket. Oroszországban minden sárga az évnek ebben a szakaszában. Még az emberek bőre is mintha sárgás árnyalatúvá válna, ahogy elmúlik a szeptember. A tankok zöldje szembetűnő ellentétet alkot az ősz sárga és rozsdabarna színeivel. – Nekik is évente négyszer át kellene festeniük a tankjaikat, ahogy mi is tesszük – jegyzi meg Porta. – Háborúban nem elegendő az évi két festés. – Szerintem meg havonta át kellene festeni – vélekedik Stege. – Mert például a januári hónak teljesen más színe van, mint a decemberinek, a novemberi porhót pedig össze sem lehet hasonlítani a széttaposott februári latyakkal. Aztán jön a tavasz, és a zöld szinte hetente váltogatja az árnyalatait. A nyár is zöld, de egészen más, mint a tavaszi. A tavasz élénk smaragdjával olyan feltűnő lennél a nyár fáradt zöldjében, mint egy pucér bige a papák közt a gőzfürdőben. Ha több figyelmet szentelnénk az álcázás művészetének, hosszabb életűek lehetnénk. Nézzétek csak az egyenruhánkat! Szürkészöld! Hol lát az ember ilyet? Így van ez, ha az egyenruhák színét valami ostoba aktakukac határozza meg. – Régen mindenki vöröset és kéket viselt – mondja Pici. – Az azért volt, hogy megijesszék az ellenséget – magyarázza

Barcelona. – Képzeld csak el őket, ahogy vörös egyenruháikban, tömött sorfalban, előreszegezett szuronnyal az ellenség felé nyomulnak. Még a legbátrabbnak is vacogott a foga a látványuktól. Mintha egy vértenger hullámai készültek volna átcsapni a fejük felett. – Én inkább örülnék neki, hogy ilyen barmok – jelenti ki Pici. – Fognék egy géppuskát, és egy perc alatt lekaszálnám az egész bandát. – Te vagy barom – veti oda megvetően Barcelona. – Akkoriban még nem voltak gépfegyverek. Muskétákat használtak, és azokat folyton újra kellett tölteni. – Mi? Azt akarod mondani, hogy nem volt nehéz géppuska? – pislog hitetlenül Pici. – Mulatságos háborúk lehettek akkoriban. Szinte fegyverek nélkül vívták. Még aknavetőik sem voltak? – Azok sem! – feleli fölényesen Barcelona. – Semmi ilyesmi. – De gondolom, egy kis nafta azért akadt, hogy Molotov-koktélt vagy valami ilyesmit készítsenek. – A benzint akkor még nem ismerték – közli Barcelona. – Akkor meg mi a francér’ nem maradtak otthon? Annak a bohóckodásnak semmi köze nem lehetett a háborúhoz, még ha vörös zubbonyt viseltek is! Inkább olyan volt, mint egy tüntetés, mi? Ahogy mi is csináltuk a háború előtt, amikor nem volt pénz, és össze kellett csapni a csendőrökkel, akiket arra az alkalomra különleges, zöld sisakokkal láttak el. Nem volt nehéz kifektetni őket. Csak rá kellett csapni a sisakjukra, és úgy beleszorult a fejük, hogy vasvágóval kellett leszedjék róluk. Kurva jó voltam a csendőrsisak kalapálásban. Ment, mint a lábadra pisilés egy görbe este után. Az orosz hadnagy a kukoricásban heverészik, és a kék eget bámulja. Közben egy elszáradt levelet rágcsál. Mellette a sapkája, a bugyonovka*. A sárga csillagon egy katicabogár sétál. A hadnagy elégedetten behunyja a szemét. Míg a Légiós árnyéka föléje nem vetül, nem is sejti, hogy veszélyben van. Rémült bugyogás tört fel az átvágott torokból, aztán csend lesz. A Légiós közönyösen beletörli görbe kését a halott zubbonyába. Felkapjuk a páncélökleinket, és az orosz tankok felé nyomulunk. Ahogy közelebb érünk a táborozó oroszokhoz, kávé illata fricskázza meg az orrunkat. – Szent Mózes! – suttogja Porta tágra nyílt szemmel. – Kávé! Igazi kávé! Ezeknek az átkozott kommunistáknak aztán mindenük van! Kezd tetszeni a dolog: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Porta imádja a kávét. Nemegyszer az életét kockáztatta, hogy * Csúcsos szovjet katonai sapka.

hozzájusson a fekete nedűhöz. Papa szerint képes lenne az egész századot eladni egy zsák babkávéért, és nem túloz: Porta egy kávémániás. Pici, aki jóval előttünk lopakodik, hóna alatt a súlyos páncélököllel, hirtelen megtorpan, és lebukik a földre. Mi is ugyanezt tesszük, és nesztelenül odakúszunk hozzá. Pici előremutat. A kukoricás szélén egy orosz tankos üldögél. Előtte miniatűr tábortűz, azon meg gőzölgő kávé egy jókora fazékban. Porta mélyen beszippantja a kávé illatát. – Szent egek! – motyogja szörnyülködve Heide. – Négy BT–5-ös! – Öt – javítja ki Porta. – Van mögöttük egy KV–1-es is. A parancsnoki tank. – Teljesen mindegy – mondja lelkesen Pici. – Úgyis szétlőjük őket. – Belenyom egy gránátot a páncélököl csövébe, és megpaskolja a fegyver oldalát. – Ez majd kigyógyítja őket a pajzánkodásból. Úgy fellövöm a tökeiket, hogy koccanni fognak a szemgolyóikkal. Átkozott áruló! Képes azt hinni, hogy mi fogunk győzni! Ha az öreg Sztálin megtudná, hogy mire készülünk, teleaggatna minket a hülye medáljaival! – Tilos szovjet kitüntetéseket viselni, ne feledd – figyelmezteti hűvösen Heide. – Látsz rajtam? Nem? Akkor meg mit problémázol, mi? – húzza fel magát Pici. Felemeli a páncélöklöt, és célba veszi az egyik tankot. – Állj! – suttogja ingerülten Papa. – Engedd le azt a páncélöklöt! Senki sem lő, amíg nem adok rá parancsot! A tankok közül férfiak és nők vidám nevetgélése hallatszik. – Szerintetek ezek tudnak róla, hogy háború van? – kérdezi döbbenten Porta. – Olyan jól elvannak, mintha piknikezni jöttek volna ki. Attól tartok, annál nagyobb lesz az ijedtség, ha akcióba lendülünk. Egy öblös, parancsoló női hang vágja el a zsivajt. – A farkatlan százados – állapítja meg Barcelona. A zsebébe süllyeszti a kezét, és előhúz egy acéldrótot. – Ő az enyém. A nyakára tekerem, aztán beverem neki. – Nem! Én fogom – morogja Pici. – Az a ribanc hamarosan megtudja, milyen fickók a németek! – Ha befognátok a szájatokat, akkor talán közelebb mehetnénk – szól rájuk Papa. – Még messze vagyunk a tankoktól. Mind az ötnek egyszerre kell a levegőbe repülnie! Barcelona, te a géppuskával fedezed az előteret. Mindenkit megölsz, értetted? Senki nem juthat el a hídig, különben végünk. Ha felrobbantják, haditörvényszék vár ránk. Minden ezen a hídon múlik. Legalább egy tonna robbanóanyagot drótoztak fel rá. – Milyen szép nagyot durranna! – álmodozik Pici. Imádja a hangos és a

zajos dolgokat. – Egy egész tonna robbanóanyag! Öcsém! Azt még Grönlandon is hallanák! Nem semmi, he? Pár perccel később a kávé elkészül, és az orosz odahívja a többieket, hogy szürcsöljenek belőle. – Ha mindet megisszák, én nem is tudom, mit csinálok velük – idegeskedik Porta. – Annyira szemetek azért nem lehetnek – mondja Pici. – Egy cseppet csak hagynak nekünk. Azon tűnődöm, vajon honnét csórhatták. – Ezek gárdisták – magyarázza a mindig jól informált Heide. – Különleges ellátást kapnak. – Igen? És honnan tudod, hogy gárdisták? – köt bele Porta. – Onnan, hogy zöld nyári zubbonyt és ezüstös vállszíjat viselnek – feleli magabiztosan Heide. – De nem értem, hogy te miért nem tudod. Nem olvastad a májusi parancsot? Világosan kimondja, hogy kötelességünk ismerni az ellenség egyenruháját! – Én általában seggtörlésre használom az efféle nyomtatványokat – gúnyolódik Porta. – Sokkal puhább a papírjuk, mint a kukoricatorzsa. – Ez szabotázs! – húzza fel magát Heide. – Mi? A seggtörlés? – kérdezi ördögi vigyorral Porta. – Nagyon is jól tudod, hogy miről beszélek, Porta tizedes. És csak hogy tudd: kötelességemnek érzem jelenteni az ügyet az NSFO-nak*. – Én pedig kötelességemnek érzem, hogy szétverjem azt a nyálas szájadat – veti oda Porta. – Gyerünk! – Papa kúszni kezd. Az oroszok a tűz körül ülnek, és jó vastag karéj kenyereket rágcsálva illatos kávét szürcsölnek. Alkonyodik. A folyó felett az égboltot rózsaszínes árnyalatú vörösre színezi a lenyugvó nap. Az oroszok elérzékenyülnek. Egyikük balalajkázni kezd, a többiek énekelnek. Távol, a tajga közepén, Messze az atyai sírtól, Bátyuskám görnyed, robotol, Rablánc lábán, kezén. Nagajka suhog, csattan, Vér serked ki nyomán, De hiába a könny, a fohász… * Nationalsozialistischer Führungoffizier – náci politikai tiszt. (német)

Oroszországban évszázadok óta éneklik ezeket a szomorú nótákat: amióta csak léteznek munkatáborok Szibériában. – Átkozottul nyomasztó egy ének – motyogja Pici, és dühösen vállat von, hogy leplezze a borzongását. A távolból ágyúdörgés hallatszik. Vén rókák vagyunk mi már, a dörrenések alapján is meg tudjuk mondani, kik lőnek. Ezúttal a mi tüzérségünk tevékenykedik, de ennek most valahogy nem tudunk örülni. – Muss i denn, muss i denn, zum Städtele hinaus! – hümmögi Pici. Az orosz tankosok tábortüze varázslatos fénybe vonja a helyszínt. – Innom kell – jelenti ki Porta, és követelőzően kinyújtja a kezét. Barcelona a kezébe nyom egy ásványvizes üveget, amelyben természetesen nem ásványvíz van. Az ágyúzaj felerősödik. Az égbolt pereme lángra lobban. Az oroszok is, mi is az északi láthatárt bámuljuk. Az ágyúgolyók nem tudnak különbséget tenni közöttünk. Motorok dübörögnek valahol a mi oldalunkon. Magam elé képzelem a vágtára induló tankokat és a közöttük loholó gyalogságiakat. Előre, mit tátjátok a szátokat? Az emberek remegnek a félelemtől. A tankok gyorsítanak. Aknamezőn kell áthaladniuk. Senki nem törődik a tankra kapaszkodó katonákkal. Aki leesik, az magára vessen. Aki nem, annak szerencséje van – már ha idejében kilőtte az ellenséges lövészárokból kikandikáló katonát. Ilyen a háború, barátom. Vagy megölöd egy ismeretlen anya fiát, vagy ő öl meg téged. Ha te voltál az ügyesebb, akkor még élhetsz egy darabig, és ha olyan szerencsés vagy, mert ehhez már szerencse is kell, hogy túléled ezt a poklot, akkor hősként térhetsz haza szabadságra. De ne feledd, hogy a hősi mivolt illékonyabb, mint a kámfor. Két hét múlva már senki nem fog emlékezni rád. Tapasztalatból mondom. Ne akarj hős lenni. Hatalmasat csalódnál. A fejünk felett orosz rakéták húznak el. A kávézó tankosok is behúzzák a nyakukat. A folyó túloldalán lángra lobban a kukoricaföld. A rakétákat még a lángszórónál is jobban gyűlöljük. Porta szerint maga az ördög tervezte őket. – Szedelőzködjenek! – parancsolja egy magas, fiatal tiszt. Ő is régimódi bugyonovkát visel, kék lovassági csillaggal. Pici úgy dönt, hogy kell neki a sapka. Mindenki gyűjti őket, mert hamarosan el fognak tűnni a tányérsapka kedvéért. Nekem is van egy bugyonovkám, zöld-fekete tüzérségi csillaggal. A tiszt parancsokat osztogat. – Mit mond? – kérdi Papa, aki nem érti vagy nem akarja érteni az

oroszt. – Azt, hogy hagyják a lefetyelést, és másszanak be a koporsókba – hangzik Porta szabad fordítása. – Lefogadom, hogy ez is valami kitüntetésre hajt – morogja Pici. Közelebb húzódunk. Vállamra fektetem a „kályhacsövet”, és ráirányítom az egyik tankra. Pici felsóhajt a gyönyörűségtől. Porta, mint támadás előtt mindig, falatozni kezd. Egy májas hurka végét rágcsálja egyetlen fogával. Heide behelyezi a gránátot a páncélöklébe. Minden mozdulata pontosan koreografált, ahogy az a HDV-ben* meg van írva. Az egyenruhája úgy ki van bélelve szabálykönyvekkel, hogy alig tud lépni tőlük. Ő nem emberi lényeket gyilkol a mágneses bombáival – nem, ő csak szétoszlat bizonyos, jelentéktelen atomkoncentrációkat a térben. Bárkinek a torkát elvágná, ha parancsot kapna rá. És ha ezért megvetnéd, még ő nézne rád furcsán. Álláspontja szerint a parancsot soha nem szabad megkérdőjelezni. Még csak gondolkodni sem szabad rajta. Véghez kell vinni, és kész. Ha megparancsolnák neki, hogy meneteljen a holdra, akkor ő szó nélkül összecsomagolná a menetfelszerelését, kérvényezné magának a nyolcheti ellátmányt, és büszkén kihúzott háttal, trappolni kezdene a hold irányába. Addig menne, míg térdig nem kopnának a lábai, vagy valaki ellentétes értelmű parancsot nem adnak neki. A normális emberek balszerencséjére rengeteg hozzá hasonló őrmester akad a seregben. Mindenütt ott vannak. Képtelenség megszabadulni tőlük. Porta szerint ezek nélkül a „szabályzati robotok” nélkül a sereg összeomlana. Mindenki azt csinálna, amit akarna. – Beszállás! – parancsolja a tiszt. Az oroszok gyakorlott mozdulatokkal bepattannak a tankjaikba. – Izzíts! A dízelmotorok üvöltve életre kelnek. Pár pillanat és a tankok remegve, szinte toporzékolva várják, hogy akcióba lendülhessenek. Az egyik olyan türelmetlen, hogy meg se várja az indulási parancsot. Egy magas, izmos nő – zöld egyenruhája van századosi rangjelzéssel – ráordít a tank parancsnokára. A sofőr leveszi a lábát a gázpedálról. – Készüljetek! – mondja Papa. Mind az öt páncélököl a célpontjára irányul. – Jöjj, halál, jöjj… – kántálja a Légiós. – Davaj, davaj – kiált rá a tiszt az egyik katonájára, aki főzőedényekkel csörömpöl a tűzhely körül. Nehéz elszakadni a tábortól. Ha jól berendezed, olyan, mintha az otthonod egy darabkája lenne. * Heeresdienstvorschrift – A szárazföldi haderők szolgálati szabályzata. (német)

– Hol van Oleg? – kiáltja a lány, és rémülten körülnéz. – Igen, hol van Oleg? – ismétli meg a kérdést a harmadik tank parancsnoka. – Ideje lenne rájuk mozdulni – jegyzi meg Porta. – Tűz! – lendíti meg a karját Papa. A tornyokban álló parancsnokok csodálkozva felénk fordulnak. Öt tűzcsóva száguld feléjük. Fülsiketítő robbanás rázza meg a száraz kukoricaleveleket. Mind az öt lövedék célba talál. Harminc méterről a páncélököl minden tanktípusra halálos. Izzó acélszilánkok süvítenek a levegőbe. A tornyokban állókat egyenesen az égbe repíti a légnyomás. Egy pillanatig megállnak a levegőben, aztán a hő és a robbanás ereje széttépi testüket. Egy egész torony, ágyúcsővel együtt, zúg el a közeli erdő felé. Égő olaj spriccel szét. Az őrmesterlány pánikba esve rohangál fel-alá a lángtengerben. A katona, aki a kávét főzte, fej nélkül rohangál a kukoricás és a napraforgó közötti sávban. Amikor először láttunk ilyet, csodálkoztunk rajta: hogy képes az ember ilyen messzire elszaladni fej nélkül? Most már nem csodálkozunk. Miután részt vettél egy-két csatában, már semmin nem csodálkozol. Néhány nappal ezelőtt egy lábak nélkül szaladó embert láttunk. Úgy üvöltött, hogy azt hittem, megsüketülök. Egy német főhadnagy volt, egy tartalékos. Komikus volt látni, ahogy lábak nélkül rohangál. Később megbeszéltük a dolgot. Pici úgy vélte, az emberek olyanok, mint a tetvek, akkor is tudnak szaladni, ha lecsipkedted az összes lábukat. Heide, ez az idegesítő mindentudó, hosszú előadást tartott nekünk az emberi idegrendszerről, amelyet a nemzetiszocialista diéta különösen erőssé tesz. Egy szovjet untermensch, a zsidókról nem is beszélve, képtelenek lábak nélkül szaladgálni, ahogyan azt a német főhadnagy tette. Éppen ezért mi, többiek már alig vártuk, hogy lábak nélkül vágtató oroszt láthassunk. Ezzel befoghattuk volna Julius száját. Fej nélküli oroszokkal nem lehetett meggyőzni. Hiszen még egy csirke is tud szaladni fej nélkül! Kirohanunk a kukoricásból. Lövünk mindenkire és mindenre, ami csak mozog. Egy fehér kiskutya ugrál körülöttünk mérgesen ugatva. Barcelona elkapja. A kutya vadul küzd, sikerül is kiharapnia egy darabot Barcelona orrából. Barcelona fájdalomtól üvöltve elhajítja. A kutya egy lángoló gázolajtócsába esik, és szénné ég. Porta megjegyzi, hogy Barcelona sokkal csinosabb lenne orr nélkül. Heide helyére kapcsozza a leharapott húsdarabot. Természetesen sebészi kapcsok is vannak nála, egy 1939-ben kiadott parancs értelmében. Azóta hordja őket magánál egy fénylő fémdobozkában, a nagykabátja előírás

szerinti zsebében. Biztosak vagyunk benne, hogy amint visszaértünk az ezredhez, rohanni fog, hogy pótolja őket. Azt is teljes bizonyossággal tudjuk, hogy hat méter kötszer van az elsősegélykészletében. Egy milliméterrel sem több vagy kevesebb. Élve fogjuk el a századosnőt. Nekiront Stegének, fújtatva, mint egy felhergelt oroszlán. Porta elgáncsolja, mire a nő orra bukik. De nem adja fel. Előkap egy tűhegyes kaukázusi tőrt, és Pici felé döfne. Pici gyorsabb nála. Térden rúgja, és a nyakához nyomja a fegyvere csövét. A nő erre oldalra veti magát és Papának támad. Hat géppisztoly ugat fel egyazon pillanatban. Sikoltozva összerogyik. Vér bugyog ki a száján. Lassú halála van. Nem merünk közelebb menni, pedig letörölnénk arcáról a vért, és megitatnánk egy kis vodkával. Lehet, hogy Bowden-huzallal mozgatott pisztoly van a zubbonya ujjába rejtve. Föléje hajolsz, és szétlövi vele a fejedet. Nemegyszer láttunk már ilyet. A keleti fronthoz semmi sem fogható. Itt még akkor is ölni akarnak, amikor az utolsókat rúgják. Pici óvatosan beleharap egy ürükolbászba, és leöblíti sligovicával. Porta a zsákmányolt kecskesajtot kóstolgatja. Én egy darab orosz kenyeret rágcsálok. Egy szardíniásdobozba mártogatom, amelynek az alján még van némi olaj. Papa egy ecetes uborkát szopogat. Nem vagyunk érzéketlen vadállatok, csak mardossa a gyomrunkat az éhség. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára olajos szardíniát. Pedig imádom. És a legjobb kincstári kenyér a világon az orosz. A századosnő vonaglik haláltusájában. – Végezzek vele? – ajánlkozik Pici. Előhúzza a Naganját a sárga pisztolytáskából, amelyet a combjához szíjazott komisszár módjára. – Ne merészeld! – figyelmezteti Papa. – Ő hadifogoly. Nem bánthatod. – Nem látod, hogy szenved? – tiltakozik Pici. – Úgyis fel fogja dobni a talpát. Ki nem állhatom, ha egy ilyen jó kis numera így szenved a szemem láttára. Hadd küldjem át a másvilágra, Papa, és akkor húzhatunk innen! – Gyerünk! – kiáltjuk. – Lődd le! Papa elhátrál előlünk, és ránk szegezi a géppisztolyát. – Ha valaki meg meri ölni, azt én fogom lelőni! Tedd el a pisztolyt, Pici! – Tudod, mi vagy te? Egy barom! Miért nem mentél inkább papnak? – Pici mérgesen elrakja a Nagant. A századosnő kimúlik. Egy bowdenes pisztolyt találunk a zubbonya ujjában. – És én még azt fontolgattam, hogy odamegyek és megitatom – mondja rémülten Stege. – Soha ne tedd, mon ami – tanácsolja a Légiós. – Mindig eressz egy golyót a testbe, mielőtt megközelítenéd, és akkor hosszú életű lehetsz ezen

a katonai trágyadombon. Pici kiszimatolja a kávét. Egy egész zsákkal talál. Boldogan a vállára veszi. – Osztag, sorakozó! – parancsolja Papa. Pici a megégett bugyonovkát tartogatja a kezében. – Megérdemelné, hogy a seggébe tömjem a hegyét! – morgolódik. – Mi az istennek kellett kidugnia a fejét a tankból!? Átkozott tisztek! Még a haláluk után sem hagyják jól járni az embert! Mérgesen elhajítja a sapka maradványait. – Azért az öt aranyfog is valami, nem? – vigasztalom. Magammal rángatom. A többiek már eltűntek a kukorica közt, de nem nehéz követni őket. Csak megyünk a kávéillat után. Sztálin-orgonákból kilőtt rakéták süvítenek tova a magasban. Pici a csíkjukra mutat. – Ahol ezek becsapódnak, ott egy gomb nem marad épen. Azért fura, nem? Az égbe emelnek egy akkora vascsövet, és az éppen ott pottyan le, ahol ők akarják. – Már régóta dolgoznak rajta – magyarázom. – Ezt én is tudom – válaszolja sértődötten Pici. – Tudom, hogy nem egy cilinderből húzták elő. Csak azt akarom mondani, hogy ezek se a szamárpadban ültek, amikor az észt osztogatták a suliban. Ha arra gondolok, hogy felemelnek egy tonna acélt és elrepítik kilométerekre, ahol éppen egy tábornok hülye koponyáját fogja beverni, elborzadok a gyönyörűségtől. Hát nem nagyszerű? Utálom a tábornokokat!

„Nem mindennapi ember ez a Hitler, de soha nem lesz kancellár, nemhogy a hadsereg főparancsnoka. Postaügyi miniszternek még el tudnám képzelni, de ennél többre nem fogja vinni.” Paul von Hindenburg elnök, beszélgetés von Schleiter tábornokkal 1931. október 4. Malinovszkij marsall írta a Vojenno-Isztoricseszki Zsurnal* 1961/6-os számában: Sztálin stupiditásának csúcsa volt az a parancs, amellyel mélyen a frontvonal mögött, a laktanyákban tartotta a csapatainkat még jóval azt követően is, hogy már bizonyítékokkal rendelkeztünk Hitler agressziós szándékait illetően, és köztudott volt, hogy három hónappal az "X" nap előtt mintegy egymillió német katonát vontak össze a szovjetlengyel határon. A védelmi tervet, amelyet a hadvezetésünk a legapróbb részletekig kidolgozott, és ő maga hagyott jóvá, Sztálin most egyszerűen félrelökte, ezzel gyakorlatilag kiszolgáltatva a hadsereget a németeknek. Az ellenség páncéloshadosztályai éltek a lehetőséggel, és elseperték az egységeinket. A legképtelenebb 1941. június 21-én következett be, amikor a páncéloshadosztályokat kivonták a gyalogságtól, hogy külön dandárokba szervezzék őket. A kiöregedett BT–5-ösöket és 7-eseket felsorakoztatták a díszudvaron, a legénységüket pedig elvitték közelharcot gyakorolni. Két nappal később, amikor a németek megérkeztek, a tankosaink ott álltak velük szemben fegyvertelenül. A németeknek nem kellett egyebet tenniük, mint átvenni ezekez az „előre legyártott” hadifogolyoszlopokat a parancsnokaiktól. Sztálin tálcán kínálta őket… Az ellentámadási tilalom a légierő gépeire is vonatkozott. A németek persze ezt sem bánták: a háború első három napja alatt bombázóik az orosz légierő kilencven százalékát megsemmisítették. Június 22-én Sztálin megtiltotta az orosz határvédelmi egységeknek, hogy tüzet nyissanak. De mint Pjotr Grigorenko ironikusan megjegyezte: „engedetlen katonáink szerencsére visszalőttek”. Sztálin nem volt hajlandó elhinni, hogy a német csapatok Hitler parancsára lépték át az orosz határt. Még augusztusban is azt mondogatta, hogy bizonyára tévedés történt, vagy provokációról van szó, és a német junkerek állnak a háttérben. „Nem lehet igaz! Adolf Hitler soha nem * Hadtörténeti folyóirat. (A ford.)

szegné meg a szavát – mondta dühöngve. – Ribbentrop külügyminiszter személyesen biztosított engem a németek barátságáról.” Moszkva lassan magához tért, és a hadsereg végre megkapta az ellentámadásra szólító parancsokat, de ezekben sem volt köszönet. A csapatoknak fényes nappal kellett mozogniuk, hogy méreteikkel úgymond elrettentsék az ellenséget. Nem sikerült. A Luftwaffe ahelyett, hogy elijedt volna tőlük, szétbombázta őket. Miután a káoszon sikerült úrrá lenni, a felelősök buzgón nekiláttak bűnbakokat keresni. Először is a nyugati körzet főtisztjeinek kellett lakolniuk a történtekért – az összesnek! A fiatal és rendkívül tehetséges Kirponis vezérezredest is kivégezték. Vezérkari főnöke, Tipikov altábornagy ugyanerre a sorsra jutott. De nemcsak ők jártak így. Grigorenko vezérőrnagy állítása szerint két hét leforgása alatt nyolcvanezer magas rangú tisztet végeztek ki. Egyikük sem állt bíróság előtt. Sztálin pedig előlépett generalisszimusszá.

2. Niebelspang úr kálváriája Mielőtt elfoglaltuk volna a fehér kastélyt, a GPU használta főhadiszállásként. A pincében kétszáz tarkólövéses hullát találunk. Másnap a PK, a propagandaszázad emberei elözönlik a helyet, és dokumentálják az ellenség barbárságát. Miután kifényképezik magukat, elhantoljuk a hullákat a kastély alatti virágágyásokba. Azért éppen ide, mert itt a legpuhább a föld. Kifelé menet Heydrich SD-seibe botlunk. A kastélyba igyekeznek. Az az érzésem, hogy bőven lesz még elföldelnivalónk. A legtöbben fiatalok vagyunk, de még soha nem állt módunkban gondtalan fiatalokként élni. A háború poklában találtuk magunkat, mielőtt még elkezdődött volna az életünk. Valami nagyszabású van készülőben, mert kétóránként túráztatnunk kell a tankok motorját. A Maybach motor esetében ez szükségszerűség: ha túl sokáig áll, nem hajlandó beindulni, márpedig egy páncélosegységnél az ember sohasem tudhatja, mikor kell továbbállnia. Amikor a legjobban érzed magad, és már kezded azt hinni, hogy a háború véget ért, vagy a gyalogság elvégzi helyetted a munka szennyesét, a füledbe ordítják: „Beszállás! Motort indíts! Harckocsik előre!” És még mielőtt felocsúdhatnál, már megint nyakig benne vagy a

sűrűjében, a bajtársaid pedig, akikkel az imént még kedélyesen röhincséltél, múmiákká égtek egy másik tankban. Ez néha gyorsan megy. Például ha a benzin lobban be. Sokkal rosszabb viszont akkor, ha a lángszórókból kispriccelő olaj főzi meg őket. Ilyenkor még gyakran életben vannak, mire odaér a mentőcsapat. Megérinted a bőrüket, és az úgy foszlik le a csontjaikról, mint a vasárnapi húslevesben úszkáló csirkemell omlós húsa. Ilyenkor jobb lenne hagyni őket, hogy meghaljanak, mert ember már sohasem lesz ezekből, de a szabályzat mást mond, a szabályzat azt mondja, hogy kórházba kell szállítani őket. Az ember fia pedig jobban jár, ha vakon tartja magát a szabályzathoz, különben könnyen megütheti a bokáját. – A seregben rendnek kell lennie – mondja bölcs képpel Porta –, különben képtelenség lenne rendesen háborúzni. Márpedig egy nagy nemzetnek időnként háborúznia kell, már csak azért is, hogy a szomszédai lássák, ő még mindig nagy nemzet. Mert hova vezetne az, ha minden rabszolga azt tehetné, amit akar? Megmondom én: akkor le lenne szarva a haza dicsősége. Mihez is kezdenének szegény tábornokok és politikusok, ha már a háború második napján az emberek fele lerakná a fegyvert? Az a sok fáradság, amivel összehozták és megszervezték nekünk a háborút! Gondolj csak bele! Mind kárba veszne. Márpedig a háború komoly dolog! Jobb lesz, ha ezt észben tartod. – Azzal bebújik a tank vezetőülésébe, és becsapja az ajtót. Koromfekete éjszaka van, amikor tábort bontunk. Ömlik az eső, de a mindent átható gázolajszagot még ez sem tudja elmosni. A gyalogosaink pokrócokba burkolva rohannak elő a sötétből. A veteránok olajos papírba tekerték a fegyvereiket. Száz riadóból kilencvenkilenc hamis riadó, minek hát feleslegesen összekoszolni a fegyvert? Tilos olajos papírt használni, de nincs az a szakaszvezető, aki megszólná érte az embereit. Hogy őszinte legyek, sok tiltott dolgot művelünk. Vegyük például a nemi erőszakot. Természetesen ez is tilos. Szigorúan tilos. Akasztás járna érte, de igen ritka, hogy valaki tényleg lógna is emiatt. Tegnap például egy helyes, hosszú combú lányra bukkantunk Drogobusban. Rossz állapotban volt, azt mondta, huszonöt katona ment végig rajta. Az orvosunk megvizsgálta, és igazolta a szavait, de semmi nem történt. Nem jöttek a tábori csendőrök, pedig mindig ott vannak, amikor nem kellene. Ők a német hadsereg biztonságát vigyázzák, nem pedig az ellenség leányait. Ilyen egyszerű. – Hordágyat! – kiált fel valaki a sötétben. – A kezem! Gyakran előfordul riadó esetén. Valaki óvatlanul – vagy éppen szándé-

kosan – a tank kipufogójához teszi a kezét. Sistergés hallatszik, és égett hús szaga tölti meg a levegőt. Mire az illető elkapja a kezét, az már csak egy csontkarom. Ostobaságáért büntetés jár, de mi az a hat hét elzárás a frontszolgálathoz képest? Kész üdülés! Az egyik szanitéc haditörvényszékkel fenyegetőzik. Azt mondja, a sérült szándékosan tette magát alkalmatlanná a szolgálatra. Ha a fickónak balszerencséje van, akár ki is végezhetik azért, amit tett. No persze csak azt követően, hogy az orvosok rendbe hozták. Éppen múlt vasárnap végeztünk ki egy ilyet. Egy deszkához kötözték, hogy álló helyzetben várja a halált. A rendszabály értelmében csak álló halálraítéltre szabad lőni. – Le fogják nyakazni érte – jósolja Pici. Feltépi az eiserne Portion* csomagolását, és pillanatok alatt eltünteti a tartalmát. – Ezt meg hogy az istenbe csináltad? – kérdi döbbenten Papa. – Mit? – pislog Pici. – Egy szempillantás alatt bezabáltál egy kiló kaját. – Mit tudom én. Adottság. Már nyolcévesen is le tudtam nyelni egy egész csirkét. Egyben, persze. Hamar megtanulja az ember, ha gyorsan és titokban kell ennie. – Emlékeztek még arra, amikor megettük Edel főtörzs karácsonyi kacsáit? – kuncog Porta. Hogyne emlékeznénk! A titkosrendőrség vette kézbe az ügy kivizsgálását, és az egész századnak hánytatót kellett bevennie. A nyolc kövér, kukoricával hizlalt kacsa akkora darabokban ugrott elő belőlünk, hogy azon se csodálkoztunk volna, ha panaszosan ráhápognak a bőrkabátos, kalapos kopókra. Bevittek minket kihallgatásra az ezredparancsnokságra, ahol aztán kiderült, hogy az egyik puhakalapos Porta régi cimborája, így a vallatásból vad kártyaparti lett, minek a végén a kopók bőrkabát nélkül tértek haza. – Harckocsik előre! – recsegi a rádió. Papa a szemére húzza a védőszemüveget. Az erdő felől tűzharc zaja hallatszik. A gránátosaink belerohantak az ellenség gyalogságába. A tüzérségünk lőni kezdi a védelmi vonal állásait, aztán mi is akcióba lépünk. – Nem lett volna szabad megtámadnunk Oroszországot – sóhajtja Stege, miközben egy újabb hevedert tölt be a géppuskába. Ütközet előtt mindig borúlátó. * Vastartalék – végszükség esetére tartogatott fejadag, amelyet csak parancsnoki engedéllyel lehet elfogyasztani. (német)

Géppuskák veszett ugatása hallatszik, aknavetők tépik a földet. „Plop-plop” – záporozik a föld a magasra csapó talajgejzírekből a tankra. Végigrobogunk az erdő szélén, és beleveszünk a Pocinocot takaró ködbe. Soha nem jártunk még a faluban, de jobban ismerjük, mint a saját tenyerünket. Még azt is tudjuk, hova telepítették a PAK-jukat*. Ha vannak tankjaik, akkor az iskola mögé ásták be. Egyszerűen ott a helye, a pártközpont és a Komszomol-iroda közelében. Elsősorban ezeket kell megvédeniük, a többi csak ezután következik. Istenem, hogy zuhog! Az eső becsorog a szellőzőnyílásokon. Ha az eső bejut, akkor a gáz is bejuthat! Önkéntelenül a periszkóp mellett lógó gázmaszkomra pillantok. Két szűrője van. Az egyiket alkohol desztillálására használtuk, és bűzlik a piaszagtól. Jól jöhet még gáztámadás esetén. Hullarészeg leszek, mielőtt még felfoghatnám, hogy mi vár rám. Az útszélen, félig az árokba borulva egy teherautó. Hatalmas, háromtengelyes jármű, az a fajta, amivel a nehéztüzérség hurcolja ide-oda az ágyúit. Az ágyúk lerepültek róla, be a közeli kertbe, az egyik kereke eltűnt, mint a kámfor. A kertben egy egész fasor kidőlt, érett almák hevernek szanaszét. Ebben az évben jó volt a termés. Az almaszedők javában dolgoztak, amikor a gránát eltalálta a teherautót. Az egyik létrát kettévágta egy repesz, olyan precízen, mintha körfűrésszel szelték volna el. A maradvány tetejére egy lányt dobott fel a robbanás ereje. A légnyomás letépte a ruháit, csak a bal lábán maradt rajta a cipő, meg egy borostyánkő lóg a nyakában egy láncon. Egy létrafok áll ki a hátából. A teherautó körül halott tüzérek hevernek. Egyikük még mindig egy üveg bort szorongat. Kortyolgatás közben érte a halál. A kapu mellett egy német gyalogos. Nem lehet több tizenhét évesnél. Mindkét ökle mélyen bent van a hasüregében, a beleit próbálta visszatartani velük. A bordái csupaszok. Fehéren virítanak, mint az elefántcsont. A gránát robbantotta tölcsérben vidáman csobog az esővíz. Mintha nem is azért küldték volna fentről, hogy vért és emberi maradványokat mosson el. – Fura, hogy mindig ősszel a leghevesebb a háború, és mindig tavasszal csitul el – mereng Porta. – Vajon miért? Ahogy a nyár színei megfakulnak, a háború megújult erővel dühöngeni kezd. Aztán a gyalogsági ütközetek lendülete kifogy, és jön helyette a motordübörgés. Rajtunk a sor. Mindig az első huszonnégy óra a legrosszabb. Rengeteg az áldozat, a sebesült. Néhány nap után már enyhül a helyzetünk. De nem a háború enyhül. Éppen ellenkezőleg. Egyre brutálisabb lesz, mert * Panzerabwehrkanone – tankelhárító ágyú. (német)

kezdünk hozzászokni a halál jelenlétéhez. De hozzászokunk. Együtt kell élnünk vele, és mi megtesszük. Más választásunk nincs. Az utóbbi három hétben új csapatok érkeztek. Éjjel-nappal csizmás lábak dobogását hallani a fehér kastély körül. Századok, zászlóaljak, ezredek, hadosztályok. Eleinte kíváncsian figyeltük őket. Franciaország-szaguk volt. Mindannyian sóvárogva vágytunk vissza Franciaországba. Akkor gazdagok voltunk. Porta és Pici jó üzleteket kötöttek. Egyszer például egy matróz közreműködésével eladtak az angoloknak egy egészen felfegyverzett torpedórombolót. Pici remélte, hogy a britek majd kitüntetik a háború után. A gentlemanek ugyanis, akik megvették tőlük a hajót, ezt ígérték. Baj nélkül átgurulunk a falun. Nincs ellenállás. A motor termelte meleg elbágyaszt minket, pedig Portának minden erejével a vezetésre kellene koncentrálnia, hogy ne lapítsa szét az utca két oldalán előrenyomuló katonákat. A mieink a tank hátulján hevernek, félájultan a szén-monoxidtól. Veszélyes ott feküdni, a két vaskos kipufogócső között, de mégis megteszik, mert olyan jó ott lenni, a melegben. Pici elnyúlik a lőszerein, és szitkozódik álmában. Olyan hangosan horkol, hogy alig hallani a motor dübörgését. Négy kövér tetű indul sétára az arcán. A ritka, keresztes hátú fajtából valók. Azt mondják, ezek különösen veszélyesek. Kerek egy márkát kapunk minden egyes beszolgáltatott példányért. Az egyik szanitécnek kell leadni, és ő egy kémcsőbe teszi őket, így mennek tovább, Németországba. Hogy ott aztán mihez kezdenek velük, azt senki nem tudja. Porta szerint egy tetvek számára létrehozott koncentrációs táborba kerülnek, ahol a tudósok egy olyan új, árja tetűfaj kitenyésztésén dolgoznak, melynek példányai előre tudják lendíteni a lábukat és „Heil Hitler”-t cincognak, ha a Führer elvonul előttük. Papa felrázza Picit, és tájékoztatja, hogy egy kisebb vagyon mászkál a képén. Picinek sikerül elkapnia hármat, de a negyedik, a legkövérebb, Porta nyakába pottyan. Porta erre persze rögtön kijelenti, hogy az az övé, mivel az állat portai felségterületen tartózkodik. A tetveket a periszkóp gumitalpára tűzik gombostűvel. Ott jó helyen lesznek, míg elő nem kerül a tetűügyben illetékes szanitéc. Hatalmas, narancssárga tűzoszlop csap fel egy útszéli bokorból, éppen az élen haladó P–IV-es mellől. A gyalogságiak leugrálnak a tankok tetejéről, és a földre vetik magukat. Rémülettől tágra nyílt szemmel, kalapáló szívvel várják a halált. Gépágyú szórja meg a terepet 20 mm-es

golyókkal. Tűzcsóvák emelkednek ki az erdő fái közül. Ezernyi színben pompáznak, de nem tud lenyűgözni a látványuk. Most nem, amikor az emelkedésüket befejezve éppen felénk zuhannak. – Sztálin-orgona! – motyogja Heide, és reflexszerűen a rádióskuckó géppuskája alá bújik. Elnyújtott, kísérteties vonítás hallatszik, és a rakéták becsapódnak. Egész épületek párolognak el. – Harckocsik előre! – kiáltja egy hang a rádióból, de már jön is a következő sorozat. Porta sebességbe kapcsol. A Maybach üvöltve repít minket előre vízen és sáron át. Szpasz-Demenszkben a házak lángokban állnak. Ahogy elvágtatunk egy ház mellett, a tető beomlik, és a torony nyitott tetején át izzó parázs hull be a tank belsejébe. Egy hátizsák lángra lobban. Arrébb egy cukorgyár ég vakítóan fehér lánggal. Ahogy magunk mögött hagyjuk, egy cukortartály felrobban, és izzó cukorral teríti be a környéket. Egy P–III-as éppen a lángoló massza közepén veti szét magát – találat érte. A tankoszlop megáll, ágyúk dörögnek. Torkolattüzek villognak mindenütt. Tüzérség, aknavetők, géppuskák és tankok ontják magukból a halált. Ásók és csákányok csengése hallatszik. A széles lánctalpak őrjöngve visítanak. A tankok kiverekedik magukat a sárból, és átkaptatnak a romokon. Sűrű, fojtogató füst ölel körül minket. Az előőrs rádión keresztül irányít. Nincs még egy hadsereg a világon, amelyikben a kapcsolattartás olyan jól meg lenne szervezve, mint nálunk. Még a messze magunk mögött hagyott nehéztüzérséggel is fenntartjuk a rádiókapcsolatot. 75 mm-es ágyúinkkal nem tudunk kárt tenni a gigantikus orosz KV–2-esekben, így a nehéztüzérség nélkül nem sokra mennénk. Bemérjük hát az orosz tankokat, és rádión átadjuk a koordinátákat. Az 1-es zászlóalj az ellenséges fedezékeket és a tankelhárító ágyút támadja. Véres, sebesült katonák rohannak el mellettünk az úton. A gyalogságunk szörnyű veszteségeket szenvedett. Lépésről lépésre haladunk előre. Porta az előttünk haladó tank kipufogólángját követi. Egy újabb P–III-as repül a levegőbe fülrepesztő durranással. Kékes láng vonja körbe, aztán elnyeli a koromfekete füst. Nyomjelző lövedékek csíkjai keresik tapogatózva az ellenséget. Egy BT–6-os csörtet elő egy mellékútról. Felrohan egy emelkedőn, és elemelkedve az úttól, oldalról nekivágódik az egyik P–III-asunknak. Utóbbi felborul, a BT–6-os pedig oldalra perdül, és felénk indul. Épphogy el tudom kapni a periszkóppal, és célzás nélkül rálövök. A

gránát szikrákat hányva nekivágódik a toronynak, és felrobban. A két tank egymásba rohan, mi kiesünk az ülésekből. Papa feltépi a torony tetejét, és kidugja a fejét. A BT–6-os parancsnoka ugyanezt teszi, de Papa a gyorsabb. Lövés dördül. Pici kiugrik az oldalajtón, kezében egy S-akna*. Felmászik a BT–6-osra, és bevágja az aknát a nyitott tornyon át. Néhány másodperccel később lángok csapnak ki az orosz tank nyílásain. A Légiós egy vontatókábellel leválaszt minket a roncsról. Moser főhadnagy, a századparancsnokunk is megjelenik a színen. Minket keresett, arcát eltorzítja a düh. Egy 37 mm-es tankelhárító ágyú nyit ránk tüzet. Egy ház belsejébe telepítették, és az ablakon át lőnek vele minket. – Cél négy óránál, 125 méterre. Ellenséges PAK! Tűz! – Ráérősen célzok. A torony zümmögve a ház felé lendíti a hosszú ágyúcsövet. A PAK megint tüzel. Mintha parittyával lőnének minket. Elsütöm az ágyút. A ház és a PAK eltűnnek. Semmi nem maradt belőlük. – Kér még valaki? – kérdezi magabiztosan Porta. A tank ebben a pillanatban belebillen egy bombatölcsérbe. Porta hátramenetbe kapcsol, de a lánctalpak csak a levegőt kavarják. Porta minden trükköt bevet, de hiába. Pici Heide fején ül az ágyútöltényeivel együtt. Heide, aki Pici alatt, a géppuska és a rádió közé szorulva vergődik, azt ordítja, hogy leszakadt a keze. Mint később kiderül, az egyik ujja tört el. Más bosszankodna miatta – ennyivel nem küldik kórházba az embert –, de ő túlságosan fanatikus ahhoz, hogy ez érdekelje. Papa a lőszeres láda oldalán áll, az olajnyomásmérő alá beszorult karral. Én Porta ölében ülök. A sebességváltó telibe találta az ágyékomat, de ez sem elég a kórházhoz. Barcelonáéknak majdnem tizenöt percükbe telik, hogy kihúzzanak minket. Moser főhadnagy szid, mint a bokrot. Meg van győződve róla, hogy szándékosan ugrottunk fejest a gödörbe. – Még egy ilyen, és haditörvényszék elé állítom magukat! – ordítja őrjöngve. A kiégett kórház közelében helyezkedünk állásba. Senki nem tudja, mi folyik voltaképpen. A század huszonkét tankja felsorakozott, ágyúik fenyegetően, csőre töltve merednek előre. Hallani lehet, hogy a 8. század felvonul a folyó túlpartján. A zászlóalj többi része a cukorgyár közelében várakozik. * Schrapnell-Mine – repeszakna. (német.)

Eljött a hajnal. Sűrű ködfüggönyt húz magával. Ez a legrosszabb errefelé a víz közelségében: reggel és este áthatolhatatlan köd üli meg a tájat. A nehézfegyverek hallgatnak, csak néhány géppuskát hallani a folyó túlpartjáról. Nem tudjuk, hol van a hadosztály többi része, ahogyan azt sem tudjuk, hogy egyáltalán átjutottak-e az ellenséges vonalakon. Rémületes érzés magunkra hagyatva lenni ebben a hatalmas országban. A köd lassan felemelkedik, és a sötétség burka megpattan. A házak, a fák kibontakoznak az ég hátteréből. A gyalogságunk libasorban oson tova a falak tövében. Ágyútűzzel fedezzük őket. A föld remeg, rázkódik a sortüzek alatt, hosszú lángnyelvek csapnak ki az ágyúk csövéből. Nyomjelző lövedékek csíkozzák be az eget. A katonáink módszeres rohanj-lapulj taktikával közelednek az ellenséges vonalakhoz. A fejük fölött leadott lövésekkel segítjük előrenyomulásukat. Nem túl kellemes úgy szaladgálni, hogy ágyúgolyók süvöltenek a fejed felett. Elég csak egy kicsit rövidebbre állítani a távot a kelleténél, és a segítségben nem lesz köszönet. Gyakran előfordul, főleg ha egy zöldfülű ül a periszkóp mögött. Az, hogy ezért a vétkest kivégzőosztag elé állíthatják, aligha nyújt vigaszt az áldozatnak. A gyalogosainkon túl, messze tőlünk barna egyenruhás alakok menekülnek bele a ködbe. Nem csoda, száznál is több tank lövi őket. Most könnyű dolgunk van. Csak célzunk és lövünk, mint a lőgyakorlaton. Csakhogy itt élnek a céltáblák… Annyira elbízzuk magunkat, hogy már a lövegtornyok tetejét is felnyitjuk. Aztán váratlanul akcióba lép az orosz tüzérség. A gyalogosaink szétspriccelnek, és őrült sebességgel fedezéket próbálnak ásni maguknak a puha földbe. Eleinte csak ágyúgolyók záporoznak az égből, de hamarosan emberi testrészek is vegyülnek közéjük. Vörösen izzó repeszdarabok tépik, marcangolják a visító, jajgató húst. Hamarosan újabb meglepetésben lesz részünk. Tankelhárító ágyúk sorakoznak fel velünk szemben hosszú vonalban. Gyorsan bemérnek minket, és néhány pillanat leforgása alatt szabályos párbaj alakul ki közöttünk. Két PAK a levegőbe repül, de a többiek értik a dolgukat. A 8. század egyik tankja felrobban. Barcelona jelenti, hogy találat érte a tornyot. Az ágyúja bemondta az unalmast, a tanknak vissza kell térnie a műhelybe. Egy másodperccel később telitalálat éri a tankunk orrát. Akkorát kondul, hogy hosszú percekig süketek vagyunk tőle. Egy olajvezeték elszakadt, sűrű olaj spriccel az arcunkba. Ha korábban nem erősítettük volna meg az elülső pajzsot lánctalpdarabokkal, a lövedék átfúrta volna azt, és darabokra szedett volna bennünket. Átégette volna magát Portán, és belerobbant

volna a lőszeres polcba a hátam mögött. A párbaj folytatódik, aztán a Légiós jelenti, hogy megsérült a tankjuk hasa, és az ágyú is megrongálódott. Nekik is vissza kell menniük a műhelybe. A 4. szakasznak három tankja is lángokban áll. Felrobbannak, mielőtt még a legénység kimenekülhetne. Egy újabb találat tönkreteszi a sebességváltó szekrényt, így már nem tudunk manőverezni. Ennél rosszabb nem is történhetne egy tankkal. A mozdulatlan tanknál nincs veszélyesebb – a legénységére nézve. Portának sikerül beirányítania a tankot egy domb fedezékébe. Nekilátunk megjavítani a sebességváltót. Három lánctalpelemet is ki kell cserélnünk. Kész kínlódás ilyen körülmények között, de szerencsénkre hamarosan feltűnik egy szervízjármű, és így, megfelelő szerszámok meg egy daru segítségével már sokkal gyorsabban megy a munka. Egy félóra múlva már megint az orosz PAK-okat lőjük. De hiába jeleskedünk a harcban, rövid időn belül újabb hét tankunk degradálódik ronccsá. Zöld bogarak araszolnak előre az erdő felől. Még nem látni jól őket, de önjáró lövegeknek tűnnek. Ahogy közelebb érnek, kiderül, hogy sajnos nem. Ennél sokkal veszélyesebb ellenfelekről van szó: öt T–34-es és tíz T– 60-as dübörög felénk. Bemérjük őket. Nyolcszáz méterre vannak tőlünk, amikor az élen haladó T–60-asok kék lángba borulnak. Úgy dől belőlük a fekete olajfüst, mintha gyárkémények lennének. Őrült manőverezéssel igyekszünk kikerülni a T–34-esek jól irányzott lövéseit. Ezek a tankok a legveszélyesebbek mind közül; a Vörös Hadsereg legjobb fegyverei. Három P–IV-esünk lángokban áll. Két másik kénytelen visszavonulni javításra. Egy P–III-ast egyszerre két gránát is eltalál. Egy 88 mm-es Flak* üteg jön a segítségünkre. Néhány perc leforgása alatt az ellenséges harckocsiknak végük. Ezek a légelhárító ágyúk kiválóak a tankok elleni küzdelemben. Újfajta lövedékeik szinte bármilyen páncélt átütnek. A 27. harckocsiezred teljes erőbedobással támad, és elsöpri az ágyúkat. Nekünk javítóműhelybe kell gurulnunk. A torony beszorult, leemelik, hogy új gyűrűket helyezzenek be. A görgőket is ki kell cserélni az egyik oldalon. – Támadás! Támadás! – szajkózza fáradhatatlanul a hadosztály. Az ellenséget folyamatosan zaklatni kell, hogy ne legyen ideje újraszerveződni. Olyan kimerültek vagyunk, hogy ha lehunynánk a szemünket, egy hétig * Fliegerabwehrkanone – légelhárító ágyú. (német)

fel se ébrednénk. Ádáz harcot vívunk az álmosság ellen: az ülésekben ülve, a motor melegében nagy a kísértés. A városok, amelyeken átdübörgünk, nem többek füstölgő romhalmazoknál. Kiégett tankok, autóroncsok és hullák szegélyezik az utat. Csonttá soványodott, gazdátlan kutyák marcangolják a halottakat, káráló tyúkok csipkedik a kifolyt belső szerveket. Régebben rájuk lőttünk. Most már észre sem vesszük őket. Telefonoszlopokat döntünk ki, házakat döntünk romba. Ha valaki nem menekült el idejében, ott leli halálát a romok alatt. – Hová futtok, muzsikok? A felszabadítók elhozták nektek az új korszakot! Németek lesztek! Nagy kiváltság ez, legalábbis a berliniek ezt állítják! Gyalogosok loholnak a tankok mellett. A lánctalpak sárral terítik be őket. Világítólövedékek villódznak, gyújtóbombák változtatják lángtengerré az ellenséges állásokat. Kis időre megállunk tankot szervizelni: olajat cserélünk, kitisztítjuk a légszűrőket és a szellőzőnyílásokat, meghúzzuk a lánctalpakat. Alvásra nincs idő. Alig végzünk, már jön a parancs: „Indulás!” Alig megyünk néhány száz métert, vadászbombázók csapnak le ránk. Rakétákat lőnek. Az 1. századot már a támadás első percében kiirtják. Minden tankjuk lángokban áll, a gyalogosaik fejvesztve menekülnek. Orosz katonák veszik üldözőbe őket. – Urá Sztálin! Urá Sztálin! Fiatal, zöld keresztes sapkát viselő GPU-s fanatikusok rohannak felénk előreszegezett szuronyokkal. – Háromszáz méter, egyenesen előre, robbanólövedék! – parancsolja a rádió. Kétszáz géppuska és száz ágyú hangja egyesül egyetlen mennydörgésben. Az ezrednek mind a tizenhat százada felvonult. Az ellenség első sorai elhullanak, de újak veszik át a helyüket, és folytatják az előrenyomulást. A tüzérségünknek sikerül bemérnie a távolságot. A gárdistákat elnyeli a gomolygó tűz. Még maga a határtalan égbolt is izzani látszik. Élőlény nem marad eleven a lánctalpaink nyomán. Sokan egyszemélyes fedezékeikben keresnek menedéket. Ha ilyet látunk, megállunk felette, és Porta addig táncoltatja a tankot, míg a rémülettől üvöltöző katonát halálra nem zúzzuk. Ezekről a rövid, véres közjátékokról a napi jelentésben nem teszünk említést – pedig emberek ezrei lelik így halálukat. Bocsánat, nem emberek. Csak katonák. A katona pedig nem ember, hanem kincstári eszköz. Északkeletnek vesszük az irányt, és hamarosan elérjük a SzmolenszkMoszkva közötti utat. Nyílegyenesen szeli át a tájat, mocsarakat és erdőket,

ível át a folyókon, csak ott görbül meg lágyan, ahol egy-egy várost kell elkerülnie. Elcsigázottan vánszorgó menetoszlopokat, lovak vontatta ágyúkat előzünk meg. A motorizált egységek előbbre járnak. Látjuk ezt az árokban heverő, kiégett roncsokból. Egy helyen egy egész ezred maradványai hevernek. Egyetlen csapással végezték ki az egyetlen társaságot. Légbomba*, magyarázza Papa. Ezek a sátáni szerkezetek, melyeket nehézágyúval lőnek ki, szó szerint kipréselik áldozataik tüdejét. Az ezred katonái szép sorban fekszenek. Még a századokat és a szakaszokat is meg lehet különböztetni. Mintha valaki rájuk parancsolt volna: „Feküdj és halj meg!” Az erdő is kimúlt: egyetlen szál fája maradt állva. Az ágak közt egy döglött lovat himbál a szél. – Remélem, hamarosan vége lesz ennek a háborúnak – mondja Barcelona. – Különben még ki tudja, milyen szörnyűséget találnak fel. – De az is lehet, hogy addigra minden vasat elhasználnak, és nem lesz miből lőszert gyártsanak nekünk – okoskodik Pici. – Mi meg kénytelenek leszünk bunkósbottal verni egymást. Hideg, sűrű köd ereszkedik ránk. Mintha szemfedőt terítettek volna a tájra. A gyalogság libasorban battyog az út szélén. Menet közben alszanak. Legalábbis az „öregek”, akik már ezt is megtanulták. Az ember egy idő után bármire képes. A mocsár közben csak úgy okádja magából a nyálkás párát. A látótávolság nem több egy méternél. Rádión irányítanak bennünket. Semmi sem veszélyesebb egy idegen terepen előrenyomuló hadsereg számára, mint a sűrű köd. Mire észrevehetnénk, hogy megtámadtak minket, halottak lennénk. Előttünk három tank egymásba szaladt. Az egyik beleborult az árokba, és agyonlapított két gyalogost. Fel is harsan az elmaradhatatlan kiáltás. – Szabotázs! Ezért haditörvényszék elé állítom magukat! A zűrzavar nőttön-nő. Egy szemből jövő luftwaffés teherautó fékez, kifarol, és leseper az útról egy egész gyalogsági századot. Egy jáger tiszt és egy luftwaffés hadnagy ordítozni kezd egymással: – Ez a fejébe fog kerülni! – sikítja hisztérikusan a hadnagy. – A Luftwaffe éppen eleget tűrt! A hadsereg St. Wenceslaus óta mocskolja a légierő nevét. Rádiós, ide! – ordítja a teherautó roncsa körül álldogáló embereinek. – Azonnal hívja a Reichsmarschall vezérkari főnökét! – Uram, a rádió összetört – raccsolja elégedetten a rádiós. – Szabotázs történt! – visítja bele a ködbe a hadnagy. – Igen, uram, szabotázs történt! – visszhangozza közönyösen a tizedes. * Sűrített levegőt tartalmazó bomba.

– Megparancsolom, hogy értesítse a Reichsmarschallt! – őrjöng a hadnagy. – Ha a készülékét szabotálták, akkor írjon levelet, ember! Vagy masírozzon el Berlinbe! A parancsomat végre kell hajtani! – Igen, uram – feleli halálos nyugalommal a tizedes. Hátraarcot csinál, és peckesen nyugat felé fordul az úton. A tankunk mellett megáll. Porta a tank elején fekszik, és jóízűen egy darab remegő disznósajton csámcsog. Churchill jelszavát követi: „Ne állj, ha ülhetsz! És ne ülj, ha fekhetsz!” – Nem tudod, merre van Berlin, pajtás? – Nocsak! – mondja két falat disznósajt között Porta. – Csak nem Berlinbe tartunk? – A szüleid jövendőmondók lehettek – vigyorogja el magát a tizedes. – El fog tartani egy darabig, ha gyalog akarod megtenni az utat – kacsint rá Porta. – Inkább gyere velünk Moszkvába. Már kétszáz kilométer sincs odáig. Onnét majd telefonálhatsz! – Ötletnek nem rossz, de sajnos a főnököm azt mondta, hogy masírozzak Berlinbe, és mondjam meg a Reichsmarschallnak, hogy csevegni óhajt vele. – Nos, akkor nincs mit tenni, Berlinbe kell menned – bólogat szomorúan Porta. – A parancs az parancs. Mi, németek, ezt már a bölcsőben megtanuljuk. Sétálj végig ezen az úton egészen Szmolenszkig, aztán kanyarodj Minszk felé, de meg ne állj éjszakázni Tolszejszkiben! Azok a disznók rád szabadítják a hatóságokat, és az legalább két nap késést fog jelenteni. Jobb elkerülni őket. Viszont ha Minszkbe értél, keresd a „Pisilő nő” szökőkutat. Mindenki tudja, hol van. A szökőkúttal szemben egy kabarét fogsz találni, a „Ludmilla mosolyá”-t. Keresd a főnöknőt, Alexandrovnát. Ő majd teletölt vodkával, és átirányít Ivan Domaslikihez, a száműzött cseh lisztkereskedőhöz, akinél ingyen is megszállhatsz. Ha már ott vagy, ne felejts el szétnézni Minszkben. Történelmi város, annyiféle hadsereg trappolt már az utcáin az évszázadok folyamán, hogy már számon se tartják őket. De vigyázz a zoknidra! A város lakói előszeretettel fosztják meg az idegeneket eme nemes ruhadarabtól. Általában véve mindentől szívesen megfosztják az odatévedőt, éppen ezért jobban jársz, ha úgy teszel, mint akinek semmije nincs a saját irháján kívül. Még erre sem árt vigyázni, mert könnyen eladhatnak, márpedig vevő akad bőven. A partizánok és a mi tábori csendőreink egymással versengve licitálnak a friss vernivalóért. Annak löknek oda, aki többet fizet érted. Ötven vagy száz márka a tarifa. Egy luftwaffés tizedesért szerintem megadják a százat is. Értünk, földhözragadt katonákért még az ötvenet is sajnálják… SSkatonákkal nem foglalkoznak. Abból csak baja van az embernek.

– Komolyan azt mondod, hogy mi, légierősök ilyen sokat érünk? – kérdezte büszkén a tizedes. – Hát persze – vigyorog Porta a disznósajt zsírjától fényes képpel. – Te igazi ritkaságnak számítasz errefelé. Csak akkor látunk titeket mi, idelent élők, ha ellátmányt vagy kitüntetést osztogatnak. – Ez igaz – bólogat a tizedes. – Ha meguntad Minszket – folytatja Porta –, akkor három útvonal közül választhatsz. Breszt-Litovszkon át a legrövidebb, de a helyedben én nem mennék arra. Veszélyes vidék, könnyen bajba keveredhet az ember. Jobb a Lemberg melletti Brohobitzen át menni. Ha elfoglaltuk volna Harkovot, akkor lemehetnél onnét Romániába a Fekete-tengerhez, és felhajózhatnál a Dunán Bécsbe. Onnét kényelmes út vezet Berlinbe Münchenen át. Az út széle tele van jobbnál jobb fogadókkal. Mehetsz észak felé is a Balti-tenger mentén, de akkor át kell kelned Revalon, ahol az SS és a zsidók kereszttüzébe kerülhetsz. Nem ajánlom. Mivel luftwaffés vagy, egyik fél se örülne neked. Ki nem állhatják a te Reichsmarschallodat, és ha megtudják, hogy éppen hozzá igyekszel, akkor neked annyi. – Veszélyes világban élünk – sóhajt a tizedes. – Ahogy mondod, pajtás. Ahogy mondod – bólogat szorgalmasan Porta. – Vegyük például az öreg Niebelspang úr esetét. Berlin-Moabitban élt, és üres üvegpalackok visszaváltásával foglalkozott. Egy alkalommal Bielefeldbe kellett utaznia a nénikéje halála okán, és mert levelet kapott egy ügyvédtől. A levélben ez állt: „Tisztelt Niebelspang úr! Az ön nagynénje, Leopoldine Schluckebier asszony sajnálatos módon eltávozott az élők sorából, minekutána nyakára tekerte a szomszéd ruhaszárító kötelét, leugrott egy kék hokedliről. Lévén Ön az egyetlen örököse, kérem, haladéktalanul tájékoztasson, hogy elfogadja-e az örökséget annak minden előnyével és kötelességével együtt. Ez ügyben tolmácsolnom kell a szomszéd üzenetét, mely szerint kéri az öngyilkosság elkövetéséhez felhasznált ruhaszárító kötél cseréjét.” – „Hurrá!” – kiáltotta leplezetlen lelkesedéssel a moabiti üvegkereskedő, mert nénikéje váratlan halála fölött érzett fájdalmánál is nagyobb volt az öröklés ténye okozta öröme. Nem is hervadt le képéről a mosoly mindaddig, míg barátja, a derék Fuppermann úr, aki a Berlin előkelőbb negyedeiből összeguberált használt ruhákkal kupeckedett, fel nem hívta a

figyelmét a „kötelességek” szócska jelentőségére. ”Ó, emiatt nem fáj a fejem – legyintett a boldog örökös. – A nénikém visszahúzódó öreglány volt, szinte sose tette ki a lábát a házból. Még a sötétítőt is alig húzta el. Hogyan keveredhetett volna hát adósságba?” – „Éppen ez az – vigyorgott kajánul a ruhakupec. – Ok nélkül biztosan nem tartotta volna összehúzva azt a sötétítőt. Mert mire való a sötétítő? Arra, hogy az utcán járó-kelő emberek ne láthassák, mi folyik az ablak túloldalán. Ne lepődj meg, ha kiderül, hogy a vénasszony egy alkoholista volt. Nem hinnéd, miféle disznóságokra derülnek fények egy-egy efféle hirtelen elhalálozás után.” Niebelspang úr azonban nem szívlelte meg barátja bölcs szavait. Felült a vonatra, és valamikor késő este megérkezett Berlin-Bielfeldbe. Sűrű hóesés fogadta, de ő, mit sem törődött az időjárással, azonnal az ügyvédhez sietett. Szerda este volt, és neki pénteken Moabitban kellett lennie, hogy fogadjon egy lipcsei palackszállítmányt. Megkereste hát az ügyvéd házát, és fittyet hányva a késői időpontra, rátenyerelt a csengőre. A csengő melletti táblán az állt, hogy „Csengessen és várjon! Ha berregést hall, nyisson be!” De az ajtó nem berregett. Ehelyett egy rekedt, ingerült hang ezt kérdezte: „Ki az az idióta, aki éjnek évadján a csengőmet nyomkodja?” – „Herr Niebelspang Berlinből – felelte készségesen a palackárus. – Azért jöttem, hogy elfogadjam a nénikémtől, Frau Leopoldine Schluckebiertől örökölt előnyöket és kötelezettségeket.” – „Tudja mit? Forduljon fel! És ha megtette, akkor mondja meg a nénikéjének, hogy menjen a pokolba!” – felelte igazi német vendégszeretettel a hang. Niebelspang úr gyorsan visszavonult, és az éjszaka hátralevő részét egy padon töltötte az Isten Nővérei zárda parkjában. Úgy érezte, ez méltó hely a gyászolásra, és mellesleg pénzbe sem került. Másnap reggel kimerülten, átfagyva visszabicegett az ügyvédhez, és gondolkodás nélkül aláírta az előnyök és kötelezettségek elfogadásáról szóló nyilatkozatot. Utána elmagyarázták neki, hogy nem örökölt egyebet egy nagy halom adósságnál. Niebelspang úr tönkrement, és nem maradt egyéb választása, mint belépni a seregbe – a lecsúszottak menhelyére. A neumünsteri 46. gyalogsági ezredbe osztották be, mindjárt őrmesteri rangba. Nem telt bele sok idő, és Niebelspang úr Franciaországban találta magát, ahol mindjárt az első napon sikerült optimálisan megsebesülnie. Aztán a német nehéztüzérségnek egy rosszul irányzott sortűzzel sikerült kiirtania az egész 46. ezredet, és mivel alig volt túlélő, a kórházban fekvő Niebelspang úr kapta a hadtest által leküldött Vaskeresztek egyikét. Miután felépült, első megbízatásként át kellett vinnie egy küldeményt a 9. hadtest parancsnokságára. Miután ezt maradéktalanul megtette, a feneke alá toltak egy együléses

BMW-t, rükverces váltóval meg fekvőhengerrel, hogy most már ezzel száguldozzon fel-alá az utakon. És kezdődtek az igazi bajok. Egy napon ugyanis kezébe nyomtak egy gyönyörű, fekete aktatáskát, oldalán büszkén csillogó sassal, hogy mindenki láthassa, Niebelspang úr titkos katonai küldetés okán tart Berlinbe. Jóakarói mondták neki, hogy Stuttgarton át menjen, mert ott csak azokat szokták piszkálni, akik Mercedesszel furikáznak, de az a tökfilkó nem hallgatott rájuk. Csak azért is Hamburg felé vette az irányt. Brémában meg is állították a rendőrök egy kereszteződésnél. Négy napjukba telt kideríteni, hogy tényleg nem nyithatják fel a táskát különleges kormányengedély nélkül. Engedélyt nem kaptak, parancsot viszont igen, hogy azonnal engedjék el a futárt. Niebelspang úr tehát továbbrobogott a végzete felé együléses, rükverces, vízszintes szelepekkel megáldott BMW-jén. Hamburgban SS-katonák állították meg egy útlezárásnál. Sötét alakok voltak, a „Der Führer” ezredtől. Mivel már az „ébredés napjai”, vagyis 1933 óta randalíroztak Hamburgban, saját tulajdonuknak tekintették a várost, és tojtak mindenki másra. Szemrebbenés nélkül behurcolták Niebelspang urat a Langehorn laktanyába, és három napig focilabdának használták becses ülepét. Miután a hű SS-katonák ráuntak a focizásra, elengedték Niebelspang urat, aki tovább folytatta utazását a BMW és az aktatáska társaságában. A lübecki országúton, valahol Trave mellett megint megállították, ezúttal a Gestapo emberei. Jól elverték, mert állítólag nem lendítette elég magasra a kezét, amikor „Heil Hitler”-t mondott. Ezt követően rejtélyes módon lekanyarodott a főútról, és addig-addig bolyongott a mellékutakon, míg végül a hallei úton kötött ki, ahol pedig semmi keresnivalója nem volt. Itt intette le egy hajléktalan prostituált, és Niebelspang úr, gavallér lévén, a hölgy segítségére sietett. A kis ribanc ugyanis az erkölcsi részleg kopói elől menekítette formás tomporát. Niebelspang úr jobban tette volna, ha inkább az aktatáska mellett dönt, és a puncivadászok perverz kényére bízza a hallei prostit, de persze nem így történt. Willmannstadt határában, a régi Akasztófa-domb tövében unatkozó rendőrök várták, hogy valakibe beleköthessenek. „Álljon meg azonnal, vagy lövök!” – visította egyikük, egy őrvezető, aki mindig ingerült volt, mert a franciák a somme-i csatában ellőtték a tökét. Megjegyzem, a fickót II. Müllernek hívták, mert volt egy másik őrvezető is a körzetben, akinek szintén Müller volt a neve. „Maguk kémek!” – rikácsolta II. Müller, a frászt hozva nemcsak Niebelspang úrra és a mellette szorongó ribancra, de az Akasztófa-domb tetején tanyázó varjakra is. Utóbbiak Lengyelország felé repültek, sértett károgással tiltakozva a vád ellen,

az autó utasai azonban kénytelenek voltak maradni ott, ahol voltak. – „Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen. Nem köteles beszélni, de jobban teszi, ha azonnal vallomást tesz, maga áruló disznó! Ha nem tudná, én Herbert Karl Müller őrvezető vagyok, Halle 7. körzetéből. Nehogy azt higgye, hogy maga lesz nekem a legnagyobb falat! Kaptam én már el gyilkosokat, zsebmetszőket, sikkasztókat, sőt még egy árulót is. Mindegyiknek porba hullt a feje!” – tette hozzá kedélyes rendőrmosollyal. – „De őrvezető…” – próbálkozott volna Niebelspang úr. – „Pofa be! Majd akkor szólj, ha azt mondom, hogy beszélhetsz! – rivallt rá II. Müller. – Nálunk, Halléban rend van. Ezt jól jegyezd meg! Jogodban áll tagadni, de ne merészelj élni a lehetőséggel, különben még azt is bánni fogod, hogy megszülettél. Fasírtot csinálunk belőled, és felszolgálunk a vasárnapi krumplipüré mellé. Tehát elismered, hogy szovjet kém vagy? De felesleges bármit is mondanod, az a satnya gazemberképed úgyis mindent elárul. Uraim, tanítsuk móresre ezt a disznót. Nem hagyhatjuk, hogy aláaknázza a haza biztonságát.” Az osztag rendőrei előkapták a gumibotjaikat, és úgy elpáholták Niebelspang urat, hogy csak a 7. kerület őrszobáján tért magához. Barátunkat maga Sauerfleisch rendőrkapitány engedte ki, miután bőszen továbbadta II. Müllernek a berlini 3. főparancsnokságról kapott seggbe rúgásokat. Ezt követően II. Müller őrvezető és Niebelspang úr átmentek az Erika Strasse, illetve a Hermanngasse sarkán található „Csibész Csendőr”-be, és ászoksörbe fojtották bánatukat. Hazafelé menet még dalra is gyújtottak: Szent Péter, én komám, Engedj be, de szaporán! Tárd ki a kaput iziben, Hadd melegedjek odabenn! „Aki dolgozik, hibázik – jelentette ki két csuklás közt II. Müller. – A társadalmunknak éppen a mi botlásainkból kell okulnia, és a tapasztalatokból építkeznie” – tette még hozzá bölcsen, és álomba merült a hortyogó Niebelspang úr ölében. – Miért mondod el ezt nekem? – kérdezi csendesen a luftwaffés tizedes. – Azért, hogy felkészítselek a berlini utadra. Még nem is sejted, mennyi szenvedés és megpróbáltatás vár rád zarándokutadon. A mi hőn imádott nemzetiszocialista birodalmunk egy százemeletes labirintus. – Tiltakozom! – kiáltja sértődötten Julius Heide. – Ez hazaárulás! – Ki a fene ez a majom? – kérdezi meglepetten a tizedes. – Minden cirkuszban lennie kell egy pojácának – vigyorog Porta. – Az

5. században Julius Heide őrmester tölti be ezt a szerepet. – Sokfélék vagyunk – sóhajt a tizedes. – De végül mi lett? Eljutott ez a Niebelspang úr az aktatáskájával Berlinbe? – Igen – bólintott Porta –, de a vezérkari főnök szárnysegédje nagyot nézett, amikor meglátta a keltezést az üzeneteken. Ha időben odaértek volna, egészen másként alakul a világtörténelem. Niebelspang urat ezért letartóztatták, és bezárták Gross-Lichterfeldébe. Látnod kellett volna a vádiratot! Teherautóval kellett odaszállítani! Niebelspang úr egyszer s mindenkorra megtanulta, hogy soha semmit nem szabad aláírni. Az ügyész elszórakozott vele néhány hétig, aztán jött egy ács, és megmérte Niebelspang urat, hogy ne legyenek meglepetések, ha a kiosztott tizenkét golyó után bele akarnák helyezni a faládába. Az utolsó pillanatban aztán a 9. hadtestnél rájöttek, hogy futárjukat, az együléses BMW-ről nem is beszélve, a berlini 3. főparancsnokság bitorolja. Azonnal jött a megfellebbezhetetlen parancs, hogy el kell engedni Niebelspang urat. Lecsúszott moabiti üvegkereskedőnk tehát visszaindult, és meg sem állt Lipcséig, ahol újabb ismerőst szerzett magának. Luske úr, aki feketevágásokat végzett, meghívta Niebelspang urat egy kiadós, „disznóságokban” bővelkedő, savanyú káposztával és műpezsgővel megfejelt vacsorára. Javában tömték a fejüket, amikor… – Maga még itt van? – ordítja egy dühös hang. – Megszegte a parancsomat! Már régen a Reichsmarschallnál kellene lennie! A földre, gyalázatos kutya! Húsz fekvőtámasz! A luftwaffés tizedes, hihetetlenül lomhán és közönyösen, letérdel a földre, és végrehajtja a kért húsz karhajlítást. – Ne hajlítsd be annyira a könyöködet – súgja neki jóindulatúan Porta. – Úgy sokkal könnyebb! – Álljon fel, tizedes! – üvölt rá a hadnagy, mert közben rájött, hogy ezzel hülyét csinál magából. A tizedes elterül a porban, és mozdulatlan marad. Ez a trükk majdnem mindig beválik. A porosz hadseregben szigorúan tilos fekvőtámaszt végeztetni a katonákkal; túl sok elpattant artériába került már az évek során. Ha a tizedes feljelentené a hadnagyot, az igen nagy bajba kerülhetne. – A felettesed azt óhajtja, hogy állj vigyázzba – motyogja Porta disznósajttal teli pofával. A hadnagy bepöccen. – Hé, maga! Fogja be a száját, megértette? Nem látja, hogy egy luftwaffés tiszttel van dolga?

– Nem, uram, nem látom. Pillanatnyilag semmit sem látok, mert be van csukva a szemem. Hinka ezredes parancsára van csukva, uram. A tank vezetőjének szigorúan pihennie kell, amint a harckocsi megáll. Ez azért van, hogy aztán frissen, vidáman tudja folytatni az utat. Biztonsági előírás. A tiszt fura hangokat hallat. Szemgolyói céklavörösek a méregtől, feje hasonló színben pompázik, és kétszeresére dagadt. Porta, megszegve a nem létező parancsot, kinyitja a szemét, és olyan áhítattal szemléli a tisztet, mintha egy régen látott testvér állna előtte. – Engedelmével, hadnagy úr, megkérdezném, hogy nem méltóztatik-e véletlenül a hadnagy úrnak ismerni Plazek ügyész urat Bécsújhelyről? A luftwaffés tiszt elképedve bámulja Portát. – Plazek ügyész úr a helyőrségi fogda szíve és lelke volt – folytatja kedélyesen Porta. – Minden újonnan érkezettet a következő gyönyörű szavakkal fogadott: vallomást tesz, maga rohadék csirkefogó, és akkor jó dolga lesz itt. Vagy hallgasson, de akkor jaj lesz magának, mert Isten és az egyház elfordítja könyörületes tekintetét szörnyszülött gyermekeitől. Engem nem érdekel, hogy miért került ide. Én azt akarom tudni, mit művelt azelőtt, hogy idehozták. Mondjon el mindent a Kärtner utcai gyilkosságról! Ha együttműködik, akkor a barátjaként fogok a bíróság elé állni. A legtöbb rab nem volt hajlandó vallomást tenni, de azért akadtak néha értelmes emberek is. Ott volt például Kleinhammer fegyvermester, aki imádott vallani. Kleinhammer úr nemcsak a Kärtner utcai gyilkosságot vallotta be, hanem tucatnyi egyéb megoldatlan bűnügyet is kies Közép-Európából. Az ügyész és a fegyvermester hosszú hónapokon át szórakoztatták egymást, mígnem aztán valamelyik bíró utánaszámolt, és kiderült, hogy Kleinhammernek naponta egy gyilkosságot kellett elkövetnie, kezdve hároméves korától. Az ügyészség és az általuk felkért pszichiáterek számára ez még nem jelentett volna gondot, csakhogy a védő bebizonyította, hogy Kleinhammer fegyvermester úr soha életében nem hagyta el Tirolt. Innsbruckban született, Innsbruckban járt iskolába, és Innsbruckban sorozták be a 6. tüzérségi ezredbe. Szülővárosát egyetlenegyszer hagyta el csupán, de akkor is csak azért, hogy határőrként teljesítsen szolgálatot az Innsbruckhoz közeli Brenner-hágón. Nagy rémületet váltott ki, amikor a hónapok óta csak „tömeggyilkos”-ként emlegetett férfit a bíróság egyetlen figyelmeztetéssel kiengedte. A hadsereg persze nem engedhette meg magának az efféle tekintélyveszteséget. A védőt Salzburgba vitették, ahol egy másik hadbíróság jól megdolgozta. A bécsújhelyi bíróság elnökét Klagenfurtba helyezték át, ahol aztán ’39-ben megkéselte egy trieszti fickó. Közönséges rablógyilkosságnak volt beállítva a dolog. Nos, elég az hozzá…

– Igen, elég! Ebből elég! Maga… maga tizedes! – ordítja kiguvadt szemmel a hadnagy. Szitkozódik még egy darabig, végül hozzáteszi: – Parancsolom, hogy most azonnal menjen Berlinbe! – Sajnálom, uram, igazán sajnálom, de lehetetlen – mosolyog türelmesen Porta. – Igazán szívesen lennék most Berlinben, de még mennyire, hogy szeretnék ott lenni… Jut eszembe: ismeri az „Ülő Medvé”-t a Bernauergassén? Van ott egy kis éjjeli pillangó, úgy hívják, hogy Nádszál Lily. Ha olyan az idő, a „Cigánypince” és az „Ülő Medve” között szokott strichelni, de télen a török „Mokkaszobá”-ban játssza a dámát. Arról a helyről beszélek, tudja, ahol olyan édesen fogják azokat az apró csészéket, a két ujjuk hegyével. Ugyanaz történt vele is, mint Pampel úrral a Fasanenstrassén, amikor vízzel hígította fel a sört… A hadnagy nem bírja tovább. Sírva fakad, és kétségbeesetten elrohan, vissza a felborult teherautóhoz. – A lényeg – kiabál utána Porta –, hogy ez a Pampel a sennelageri Liebe ügyész karmai közé került. A paderborni páncéloslaktanya hátsó udvarában lőtték agyon. Sírt, amikor rászegezték a puskákat. Hallja, uram? Sírt! Mind ilyenek – fordult a tank köré gyűlt katonákhoz Porta. – Gőgösen, kardot csattogtatva állnak elénk, és fülüket, hangyányi farkukat behúzva sunnyognak el. Ha én tiszt lennék, messzire elkerülném a tizedeseket. Inkább nélkülük vívnám meg a háborút! – Akkor el is vesztenéd – vigyorog Barcelona. – Mindenképpen elveszteném – mondja Porta –, de legalább a tizedesektől megóvnám magamat. Úgy veszteném el, hogy közben nem csinálnék majmot magamból. – Porta óvatosan lehúzza a kesztyűjét, és ismerőst üdvözlő mosollyal tekint le a kézfején sétáló tetűre. – Jézus Mária! Hát itt vagy, te kis huncut! Hatalmasra nőttél, mióta utoljára láttalak. Ideje, hogy a saját lábadra állj! – Azzal lefricskázza magáról a „vendéget”. Edel főtörzs közeledik. Megáll a P–IV-es mellett, és csípőre tett kézzel végigméri Portát. Szemében gyilkos szikrák villódznak. Porta vigyázzba vágja magát. – Főtörzsőrmester úr, Porta tizedes jelenti, hogy eleget tett a parancsnoki utasításnak: pihent, amint alkalma nyílt rá. – Porta – vicsorogja Edel –, ne húzza az idegeimet, mert egy napon még magát fogják felhúzni. Egy jó magas fára! Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem várom azt a napot. Egy dolgot tehet, ha el akarja kerülni ezt a csúfos véget: amilyen gyorsan csak lehet, hősi halált hal. Maga a német hadsereg szégyene. Ha a Führer tudná, hogy maga a seregében szolgál,

elsüllyedne szégyenében. – Engedélyt kérek a főtörzsőrmester úrtól levelezőlap küldésére! Edel szó nélkül sarkon fordul és elvágtat. Keserű tapasztalatból tudja, hogy Portával nem szabad párbeszédbe elegyedni. Porta a P–IV-es körül álldogáló katonákhoz fordul, és Edelt parodizálva lelkesítő beszédet intéz hozzájuk. Beszél nekik az új időkről, az eljövendő boldogságról, a vér szerinti kötődésről, a hősi halál nagyszerűségéről. Egy ámennel és egy „Éljenek a világ nagyjai!”-val tesz pontot előadása végére. A gyülekezet felkelti a tábori csendőrség figyelmét, de mielőtt még odaérnének, az oroszok ágyúzni kezdik az utat. Porta győzedelmes vigyorral száll alá a tankba. A Maybach feldübörög, lánctalpak csikordulnak. A tank hajbókol egyet a háború előtt, aztán mozgásba lendül. Vánszorgunk a végzetünk felé.

„Mindig elfog a keserűség, ha a német emberekre gondolok; milyen nagyszerűek tudnak lenni mint egyének, és milyen szánalmasak így együtt, nemzetnek.” Johann Wolfgang von Goethe Malagyin szampolit végigjárta a kórtermeket, és kíméletlenül feltépte a sebesült katonák véres, gennyedző kötéseit, mondván, hogy látni akarja, ki igazán sérült és ki az, aki még szolgálni tudja a hazát. Az általa alkalmasnak ítélt egyéneket kiterelte az előtérbe, ahol halomba rakott egyenruhák és szerelvények várták a szerencsétleneket. – Szimuláns disznók! – üvöltötte. – Megérdemelnék, hogy falhoz állítsuk magukat, egytől egyig! Szerencséjük, hogy velem akadtak össze. De a rend az rend, úgyhogy most szépen példát fogunk statuálni. – Találomra kiválasztott tíz embert, és félreállította őket. – Maguk, gazemberek – fújta rájuk megvetően a cigarettája füstjét –, kényelmesen heverésznek itt, miközben minden más becsületes állampolgár a hazáért és Sztálin elvtársért harcol. – De én tényleg sebesült vagyok, őrnagy elvtárs – szólalt meg az alig tizennyolc éves Andrej Rjucskin. – A nyakán ül még a feje, a két válla közt, nem igaz? – bömbölte a szampolit. – És megvan mindkét lába és keze is, nemde? – Igen, de tüdőlövést kaptam – felelte Andrej. – Az egyik tüdőm bevérzett. – Akkor használja a másikat! – A szampolit a mellette álldogáló ezredes felé fordult. – Ezek tízen halálra vannak ítélve – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Megvetően kiköpte a cigarettáját. – Vigye ki őket az útkereszteződéshez. Azt akarom, hogy minél többen lássák a kivégzést. – Rendben – bólintott az ezredes. – Akkor reggel fogjuk csinálni. – Jó ötlet! – vigyorodott el a szampolit. Elégedetten hagyta el a kórházat, mint aki jól végezte a dolgát. Mindennek vége, gondolta kétségbeesetten Andrej Rjucskin, akinek az apja ezredparancsnok volt. Le fognak lőni, mint egy kutyát, és elkaparnak valahol. Még a síromat se fogják megtalálni. Nyomom se marad ezen a földön. Komor hajnal fúrta be magát az éj takarója alá. A betegeket kiparan-

csolták az útkereszteződéshez. Sokan még járni is alig tudtak, a nővéreknek kellett odatámogatniuk őket. Akiknek meg kellett halniuk, azokat sorba állították egy fal mellett; a többieknek oldalról kellett figyelniük az eseményeket. Előrevezették az elsőt, egy telefonoszlophoz kötözték, és zsákot húztak a fejére. Három géppuska ugatott fel. Még kilencszer ismételték meg ugyanezt. Andrej Rjucskin volt az utolsó. A kivégzőosztagnak kellett odacipelnie őt az oszlophoz, mert elájult, amikor az előző sebesültet kivégezték. A szabályzatot természetesen tiszteletben tartották. Orvosi segítséggel magához térítették, és csak ezt követően kötözték ki és húzták a fejére a zsákot. Három órával később Kujbisev ezredparancsnok megtudta, hogy Malagyin szampolit elesett a harcmezőn. – Hátulról érte a lövés – súgta meg neki bizalmasan a hadsegédje. – Épp ideje volt – derült fel az ezredes. – A fél ezredem odaveszett miatta. Visszavonulunk. Őrültség tovább itt maradni. Visszavonulni! – adta ki a parancsot. Balszerencséjükre egyenesen belerohantak a belügyi csapatokba. Azok habozás nélkül tüzet nyitottak, és lekaszabolták a 436. omszki lövészezredet. Csak néhányan élték túl a mészárlást; őket néhány nappal később tarkólövéssel küldték bajtársaik után. – Tudhatták, mi vár rájuk – jegyezte meg egy öreg milicista. – Mindig ez lesz a vége: épp elégszer láttam már. Ha úgy adódik, meg fogom adni magam a fritzeknek, de meg ám! Ezen az oldalon maradni egyenlő a biztos halállal.

3. Tankelhárítók Megigazítom a toronymikrofonomat. A PAK-ok, melyeket az éj leple alatt állítottak fel, tüzet nyitnak ránk. Úgy érzem, mintha az egész erdő ugrálni kezdene alattunk. A robbanások ereje hatalmas fákat tép ki gyökerestül a levegőbe. A vezértank szétpukkan, mint egy túlsütött gesztenye. Aztán, mintha tényleg egy sütőben kuksolnánk, perzselő tűzfüggöny rohan át az úton. Gyújtóbombák. Ég az erdő, és ég az út túloldalán az aranyló búzatábla. Fáklyaként lobogó gyalogságiak rohangálnak fejvesztve. Közönyösen nézzük őket a kémlelőnyílásokon keresztül. Már

régen immúnisakká váltunk az emberi szenvedésre. Egy újabb tűzhullám egy egész gyalogsági századot elseper. Két P–IVes is a levegőbe repül. A detonációk zaja egybeolvad. Az egyik fa ágairól egy tankelhárító raj elszenesedett tagjai lógnak kifacsart pózokban. Sárgásfekete füstgomba emelkedik az égbolt felé. – Tankok előre! – parancsolja Hinka ezredes rádión keresztül. Kétszázhatvan tank indul meg az ellenséges vonalak felé. A szárnyakon P–IV-esek, középen P–III-asok elavult 50 mm-es ágyúikkal. Mögöttük panaszosan nyikorgó P–II-esek és Škodák. Remeg a levegő, dübörög a föld. Az ellenség állásait kivasaljuk. Száz és száz orosz katona leli halálát a lánctalpak alatt. A tankunk megáll. Az ágyú visszarúg, tűz csap ki a csőből. Foszforlövedék süvít célpontja felé, vakító lángba borítva azt. Módszeresen váltogatjuk a robbanólövedékeket és a gyújtólövedékeket. A hatás frenetikus. Továbblendülünk. Sebesülteket és holtakat préselünk bele a sárba. Egy orosz százados az előttünk haladó tank vontatókötelébe kapaszkodva próbálja menteni magát. A durva, szálkás acélkábel leszedi a húst a kezéről. A tiszt lemarad, mi pedig átmegyünk a lábán. A lánctalp mindkettőt leszeli, és odébb repíti, mint valami felesleges mócsingot. Egy tankelhárító üteg koncentrált tüze megtorpanásra késztet minket. – Vissza az útra! – ordítja Papa. – Lángszórót és géppuskát nekik! – Óvatosan kiles a torony tetején, majd vállon löki a lábával Portát, mintha ő lenne a gázpedál. Porta teljes sebességre kapcsol. A P–IV-es bömbölve az útra ront. Egy T–34-est pillantok meg. A torony felénk perdülne, de a hosszú ágyúcső megakad egy zömök fenyőfa törzsében. A parancsnok ideges. Megpróbálja félreseperni a fát az ágyúcsővel. Gyorsan ráirányítom az ágyúnkat. Számok és vonalak ugrálnak a céloptikában. A T–34-esnek csak egy kicsit kellene hátrébb húzódnia, hogy bemérhessen minket, és akkor végünk. Az ő fegyverzete sokkal erősebb, mint a miénk: az egyetlen esélyünk a fürgeségünk. Az oroszok négyfős legénységgel működtetik a tankjaikat, így a parancsnoknak egyben a tüzér szerepét is el kell látnia, tehát egyszerre kétfelé kell figyelnie, ami érthető módon lelassítja a reakcióidejét. – T–34-es kétszáz méteren! Páncéltörőt! – harsogja Papa. – Töltve, kész – közli monoton hangon Pici. Sárgásfehér villanás, hatalmas ernyővé szélesedő fekete füst. A robbanás darabokra tépi a T–34-est. Tűzgolyó rohan át csikorogva az úton, aztán megakad, és valaki a tankunknak repül. Szétloccsan, mint egy poshadt

dinnye. Átvágtatunk a roncson, és felkaptatunk az útra. Meredek a töltés, kis híján felborulunk. Egy PAK lövedéke süvít el felettünk. Porta gázt ad, táncoltatja a tankot, és végül sikerül elhárítania ezt a veszélyt. Fent vagyunk az úton. Hosszú, 75 mm-es ágyúnk fáradhatatlanul köpi magából a halált. Egy egész gyalogsági szakaszt irtunk ki. A sebesülteket eltiporjuk. A csatatér a tankok halottfehér keresőfényeiben fürdik. – Töltve, kész – dünnyögi gépiesen Pici, aztán felordít a fájdalomtól. Lefejelte a závárzatot, és persze nincs sisak a fején. – Jézusom! Hú, de fáj! Azannyát! – Elég a nyafogásból! – gúnyolódik Porta. – Egy ilyen vastag koponyán nem juthat át a fájdalom. Különben sincs semmi odabent, a fakopáncsot leszámítva, aki odúnak nézte a fejedet. – A seggén repült fel, és ő még csak észre sem vette! – Ez már Heide. Pici előkapja a rohamkését, és Heide felé hajítja. A másik lebukik, hajszál híja, hogy a kés belé nem áll. – Megölhettél volna, te rohadék! – üvölti Heide. – De sajnos nem jött össze – feleli őszinte sajnálattal Pici. – Táv ötszáz méter! Robbanólövedéket! – parancsolja Papa. – Tölts és lőj! Az ágyú mohón elnyeli a töltényt. – Töltve, kész! – recsegi Pici, és közben a rádióra fekteti Heidét egy jól irányzott rúgással. – Tudom, hogy szándékosan csináltad! – kiáltja Heide. – Nem én voltam, hanem a lábam – vigyorog Pici. – Ha még nem tudnád, az én testrészeim saját akarattal rendelkeznek, és kölcsönös tiszteleten és megbecsülésen alapuló érdekszövetségben élnek egymás mellett. – Fülsértően hamis basszus hangon énekelni kezd: Wählt den Nationalsozialisten den Freund des Volkes! Täglich wechseldnes Programm! Urkomisch! Zum Totlachen! Kinder und Militär vom Feldweben abwärts halbe Preise!*

* Szavazz a nemzetiszocialistákra / A nép barátjára / Új programok naponta, / Rengeteg móka, / kacagd magad halálra! / A gyerekek és a katonák, / őrmestertől lefelé, / Fél áron léphetnek… / Befelé! (német)

– Belegondolni se merek, mit érezne a Führerünk, ha hallaná ezt a gyalázatot! – sikítja döbbenten Heide. A tankok továbbdübörögnek. Szétlövünk egy ellenséges PAK-állást. Az ágyú csöve rakétaként süvölt át a légen, egy kerék pattogva nekivágódik az egyik tank oldalának. A tüzérekből gőzölgő húskupacok maradnak. Egy másik ágyúból tűzlabda vágódik neki egy P–IV-esnek. Az ágyút csupán két ember működteti – a parancsnok és egy közlegény –, a többiek már meghaltak. Vadonatúj ágyú, és Pjotr Waska nagyon büszke rá. – Bravó, Alekszej! – visít örömében. – Ez már a negyedik! Hülye nácik! Most megkapjátok! Mi majd megmutatjuk nektek! Újabb lövedék csúszik be a csőbe. A lőszer magas halomban áll mögöttük. Üres hüvelyből még több van. – Lődd szét a seggüket! – ordítja Pjotr, és indulatosan nekivágja zöld sisakját egy kiégett tanknak. Eltökélte, hogy maradéktalanul eleget fog tenni a népbiztos parancsának: „Tartsatok ki! Minden talpalatnyi föld szovjet föld! Ne adjátok oda nekik!” A két orosz tetőtől talpig sáros. Úgy néznek ki, mint valami ördögök, akik most bújtak elő a mocsárból. Újabb két tankot sikerül kilőniük. Egy német gránátos letépett feje landol mellettük. A sisak még rajta van. Röhögnek rajta, mert jó jelnek tekintik. Pjotr az ágyúpajzs tetejére helyezi a trófeát. – Van itt még hely! – rikoltja. – Jöhet a többi is! Úgy töltenek, céloznak és lőnek, mint valami robotok. Egy percre se állnak meg, és eszükbe se jut, hogy menekülni kellene. Ha valaki most ezt merné javasolni nekik, habozás nélkül agyonlőnék. A komisszár hangja még mindig a fülükben cseng: „Elvtársak, végezzetek a fasiszta betolakodókkal! Tapossátok szét, pusztítsátok el őket, ahogyan az efféle férgeket kell! Csak a testünkön át nyomulhatnak előre! Minden orosz katonának kötelessége legalább száz fasiszta disznót magával vinni. Aki nem éri el ezt a kvótát, az hazaáruló! Éljen Sztálin! Éljen a Vörös Hadsereg!” – Ellenséges PAK tizenkét óránál! – hallom Papa higgadt hangját. – Vettem – nyugtázom a szavait. Pontok táncolnak a céloptikában. A zöld lámpa pislogni kezd. A torony zümmögése elhalkul. Pjotr és vadonatúj ágyúja jelennek meg a célkereszt mögött. Kurta hang és fényrobbanás következik, és Pjotr kirepül a képből. Az ágyúcső kétrét hajlott, a löveg többi része apró darabokban füstölög. Ahogy áthajtunk a maradványokon, Alekszejt bekapja az egyik lánctalp. Egy darabig magunkkal vonszoljuk, aztán lefoszlik rólunk. Három darabban. Ezen az incidensen is túl vagyunk. Gyorsan kiverjük a fejünkből a

látottakat. Kell a hely az újabb borzalmaknak. Egy gyalogoscsapat tűnik fel előttünk. Az egyik katona kétségbeesésében nekünk vágja a géppuskáját. A lánctalpak alatt leli halálát a többiekkel együtt. – Csak ne lenne olyan ragadós a vér – morogja Porta. – Makacs egy anyag. Ha istennek lettek volna tankjai, amikor megteremtette ezt a világot, akkor olyan vért alkotott volna, amit tiszta vízzel is le lehet mosni szemle előtt. Heide bonyolult magyarázatba fog. A vörös- és fehérvérsejtek kémiai tulajdonságaival indokolja a vér ragadós voltát. Átküzdjük magunkat egy falun. A határban a 41. gyalogsági ezred katonái hevernek. Kétszázadnyi ember, mind lyukas tarkóval. A propaganda szerint az NKVD tette, de mi német géppisztolyhüvelyeket láttunk körülöttük. Az a hír járja, hogy az SD kommandója végzett a „leendő dezertőrökkel”. De az SD-sek sem sérthetetlenek. Egy aknavetőből kilőtt gránát vágódik közéjük. Egy pisztolyt tartó kar pottyan be a vezetői nyíláson át Porta ölébe. Porta felkapja, és elbűvölten meglengeti. – Látjátok ezt, fiúk? Ilyen erős karokra van szüksége Adolf seregének! Még így leszakított állapotában is hogy ragaszkodik a fegyveréhez! A biológiai apám jut eszembe erről. A 67. potsdami lövészezreddel menetelt ki a harctérre. Olyan lelkesen, olyan harciasan hagyták el a várost, hogy aztán a harmadik napon egy az egyben átálljanak az ellenség oldalára. Elegük volt a német hazából, de azért nem mulasztották el jól megleckéztetni az osztrákokat, akik árulók módjára azt ordítozták, hogy „le a poroszokkal”. „Hurrá, hurrá, éljen a király!”, kiabáltak a 67-esek, miközben átrohantak a senki földjén. A tisztek persze nem sejtették, kinek szól ez valójában. Azok a barmok azt hitték, hogy Vilmost, a porosz királyt éltetik, pedig dehogy. A berliniek Péterre, Szerbia királyára gondoltak. Volt az ezrednek egy részeges őrmestere, bizonyos Mateka, akit folyton megrovásban részesítettek. A szerencsétlennek az volt az egyetlen bűne, hogy szudétákbeli német volt, és ennélfogva olyan gyakran változtatott állampolgárságot, mint más autóbuszt. – Honnét jött? – kérdezi Pici, aki egy hullán ülve paradicsomot majszol. – Prágából – magyarázza Porta. – Az anyja lembergi lengyel volt, és egy zsidó lókupeccel élt, aki orosz lovakat exportált Skandináviába. Ezek a lovak olyan vének voltak, hogy az öreg zsidónak be kellett festenie az orrukat, mielőtt eladta volna őket. A szállítás ideje alatt sózott abrakot adtak nekik, hogy sok vizet igyanak, és szép kerek, feszes hassal érkezzenek meg Skandináviába. A nagyon véneknek őrölt borsot dugott fel

a seggükbe, hogy fickósnak mutatkozzanak. Ha valamelyiket a kozákok azért adták el, mert sántított, akkor az öreg a másik lábára is megsántította a lovat, hogy ne legyen feltűnő a bicegése. Na és ha a bors nem segített, akkor arzénnal bolondított pálinkát itatott velük, és elhihetitek nekem, hogy az segített! – Na és mi lett Matekával? – türelmetlenkedik Papa. – Jesszusom! Majdnem megfeledkeztem róla. Mateka jelentkezett a csendőrségen, ahol Jozef Malán őrmester gondjaira bízták. Malán az a fajta csendőr volt, aki folyamatosan megdöntötte a saját hülyeségi rekordját. Mivel mindketten szerették az italt, hamarosan egy közeli kocsmában kötöttek ki. Az első üveg sligovica után még árulónak, illetve dezertőrnek nevezték egymást, és mély meggyőződéssel bizonygatták, hogy a másik lógni fog. A második üveg után kezdtek közeledni a nézeteik, a harmadikat követően pedig már hazafias dalokat énekeltek, és a lehető legnagyobb barátságban voltak. Amikor már nem fért beléjük több innivaló, karon fogták egymást, és végigénekelték a Libjatka utcát. Nem is lett volna semmi baj, ha a sarkon össze nem futnak a helyőrségi parancsnok feleségével. Még tán az se lett volna baj, hogy felcsúsztatták a kezüket a ruhája alá. A gondok akkor kezdődtek, amikor Malán megjegyezte, hogy úgy érzi, mintha egy megfagyott lengyel tehenet tapogatna egy esős novemberi reggelen. A finomabb modorhoz szokott hölgy sírva rohant a férjéhez, és azt követelte tőle, hogy az tartson nagyobb rendet a körzetben, mert az mégiscsak felháborító, hogy bizonyos elemek lengyel tehenekhez hasonlítják az utcán sétáló jámbor, istenfélő feleségeket. A parancsnok persze rögtön áttelefonált a csendőr kapitánynak, és azonnali lépéseket követelt. A kapitány megbontott egy újabb üveg tokajit, és alaposan átgondolta a hallottakat. Aztán döntött. Felsorakoztatta a beosztottait három oszlopba, és kiosztotta őket. A „kiosztás” a következőket jelentette: az első oszlopban állóknak az arcába suhintott a lovaglóostorával, ezzel voltaképpen elégtételt véve a hölgy becsületén esett sérelemért; a második oszlopban állókat fenéken billentette, hogy jobb belátásra térítse őket, és végül a harmadik oszlop tagjait állon teremtette, hogy ők is kapjanak valamit. „Gazemberek! A szerb királyi csendőrség szégyenei!”, bömbölte a kapitány. „Nem vagytok egyebek egy rakás egyenruhába bújtatott félcédulásnál! Még az osztrák csendőrök is különbek nálatok!” A csendőrök nem vették túlságosan szívükre a dolgot. A kapitány mindig ezt csinálta, amikor ittas állapotban volt, és mivel szinte mindig az volt, ezért hát az idők folyamán hozzászoktak ezekhez a kirohanásokhoz. „Látni se bírlak titeket!”, folytatta a kapitány. „Itt álltok, és közben azt gondoljátok,

hogy a haza és a háborús erőfeszítéseink elmehetnek a jó büdös francba. Nagyon meglepődnétek, ha tudnátok, mit szándékozik tenni a haza. De nem fogjátok megtudni, mert ilyen barmoknak, mint ti, semmi közük hozzá!” Rátért a rendet és a szabályzatot érintő kérdésekre. „Mindazokat a rendetlenkedő elemeket, akik hajlamosak a tiszti feleségek szoknyája alá nyúlni az utcán, bilincsbe kell verni és be kell hozni a kapitányságra. A hölgyet is be kell kísérni mint tanút, de nem megbilincselve, agyatlan barmok! A kapitányságon aztán rekonstruálni kell az esetet, hogy jelentés készülhessen róla.” Előhúzott egy körlevelet, és fennhangon olvasni kezdte: „Őméltósága, a hadügyminiszter ezennel tudatja önökkel, hogy vélhetően kémek és hasonló bűnöző elemek működnek az országban a háború okán. A királyi csendőrség feladata ezeknek az elemeknek a kiszűrése, letartóztatása és statáriális kivégzése”. A kapitány közismert idióta volt, aki minden szombat este vetkőzőszámot adott elő a tiszti klubban. Egy alkalommal, kevésnek érezve a tiszttársak előtti meztelenkedést, kifeküdt a Tihomil-szobor elé, és lazaccal a seggében azt bizonygatta az elképedt járókelőknek, hogy ő valójában egy sellő, aki szárazföldi körúton van. Be is vitték a körútra, ahol az ügyeletes tiszthelyettes alaposan ellátta a baját. „Majd én megtanítlak kesztyűbe dudálni! Mit képzelsz, te kis senkiházi! Pucéran lefekszel Tihomil király szobra elé és az orrába fingasz? Nesze!” – Másnap a tiszthelyettest lefokozták, sőt még a zsoldot is megvonták tőle egy negyedévre, amiért nem nézte meg figyelmesebben, hogy kit püföl. Hiába magyarázta, hogy a kapitány meztelen volt, és nem tisztnek, hanem sellőnek vallotta magát, nem enyhültek meg iránta. Megjegyzem, azt is kitörölték a jelentésből, hogy a kapitánynak aranyere van, hogy megkíméljék a királyi csendőrség arculatát. Csak azt érteném, mi köze van egy seggnek az arculathoz… Persze a kapitány sem úszta meg büntetés nélkül. Áthelyezték egy nyomorúságos, határ menti kisvárosba, ahol az emberek annyira bizalmatlanok voltak egymással szemben, hogy még a templomba is magukkal vitték a biciklijüket. Ezt egyébként Franciaország bizonyos részein is előszeretettel csinálják… – Pofa be, Porta – vet véget a szóáradatnak Papa. – Nyomás be a tankba. Indulunk! – Ez a rühes háború kezd az agyamra menni! – kapja fel a vizet Porta. – Nem én akartam idejönni, úgyhogy voltaképpen semmi közöm hozzá! Az öreg Lewinsky, a düsseldorfi úri szabó esete jut erről eszembe. A vénember, akinek mellesleg a Königsalleen volt a műhelye, zakók kifordítására szakosította magát. Ha kifordítasz egy zakót, akkor a szivarzseb átkerül a

jobb oldalra. Egyszer nagy balhé lett emiatt 1916-ban, egy hétfői napon. Von Schlettwein alezredes magára öltötte frissen kifordított zakóját, és promenádozni indult. A korzón összetalálkozott egy huszár őrnaggyal, aki tisztelettudóan megkérdezte tőle, milyen érzés egy jobb oldali szivarzsebből előhúzni a töltőtollat. Az alezredes csak ekkor döbbent rá, hogy bizony a zakó kifordítása problémákkal járhat. – Elnémulnál végre? – förmedt rá Papa. – Tojok a hülye düsseldorfi szabódra, és tojok az alezredesedre! Indítsd a motort! – Nem vagy kíváncsi, mi történt Lewinsky úrral, amikor behívatták a 7. ulánus ezredhez, amelyikből gyalogsági ezred lett, mert az összes lovukat felzabálták? Az ezredesük nem volt túlzottan értelmes ember, sőt egyáltalán nem volt az. Főleg a háborúzáshoz nem értett, és nagyon nem szerette az újmódi technikákat, melyekkel a fiatalabb tisztek fejét tömték. „A géppuska semmire sem jó”, magyarázta a segédjének. „Be is fogom bizonyítani ezt mindjárt, mégpedig azzal, hogy előreszegezett szuronyokkal vezetem neki a katonáinkat az ellenségnek. Ha a franciák meglátják kék ulánus egyenruháinkat, ott fogják hagyni a géppuskafészkeiket, és futni fognak, mint a nyulak”. Nagy árat fizettek ezért a bizonyítási eljárásért az ezredes és az ő ulánusai. A franciák, ahelyett hogy nyulakként viselkedtek volna, szépen lekaszabolták őket a géppuskáikkal. Egyetlenegy ember élte túl a történteket, és az éppen Lewinsky úr volt, az úri szabó, akit haza is bocsátottak, mert elvesztette a fél lábát, és ezzel… – Még egy szó – nyomja Papa a pisztolyát Porta halántékához –, és szétlövöm azt a süket fejedet! Egy 100 mm-es tankelhárító löveg van beásva az útszéli árokba, egy halom mezőgazdasági géproncs és néhány kiégett teherautó mögé. – Tűz! – lendíti meg a karját a parancsnok. A gránát átsüvít a közeledő T–34-es vezértank felett. Túl magasra céloztak. Egy kis korrekció, és a következő lövés telibe találja az orosz tankot. A legénység ujjong, az ütegparancsnok bizalmasan megveregeti a célzó vállát. De valami nem stimmel. Eltalálták a tankot, eddig rendben, csakhogy a gránát nem robbant fel. Hiszen ez lepattant a toronyról! – Tűz! Újabb találat! És ez is hatástalan! Az ágyúk most már sorozatban lövik a tankot, de csak karcolásokat sikerül ejteni rajta. Mintha parittyával lőnék! – Isten kegyelmezzen nekünk! – sóhajt lemondóan a parancsnok. – Miféle szörnyeteg ez? – kérdezi rémülten a tárazó. Még soha nem látott T–34-est. Az új orosz tankok eddig csak elvétve fordultak elő, elvegyülve a többiek között, de most egy egész formáció közeledik.

– És még azt mondják, hogy ivánnak vége! – motyogja az egyik tüzér. Remegve bámulják a gigantikus tankot, a hihetetlenül széles lánctalpakat, a lapos pajzslemezeket, a vörös csillaggal ékesített toronyból feléjük meredő, hatalmas ágyút. – Tűz! – kiáltja kétségbeesetten a parancsnok. – Sorozatban! Próbáljátok meg többször eltalálni ugyanazon a ponton! Az eredmény azonban ugyanaz. A tüzéreken úrrá lesz a rémület. Megállás nélkül lövik a feléjük csikorgó acélszörnyet. Egy teherautóroncs roppan szét a harmincnyolc tonnás halálgép alatt. A torony teteje váratlanul felnyílik. Egy bőrruhás alak bújik elő, és öklét rázva megfenyegeti a németeket. A tüzérek morálja a tengerszint alatt. Gondolatban felkészülnek a halálra. Úgy érzik magukat, mint az arénába betaszított bika. Csak itt egy T–34-es a torreádor… A 2-es számú lőszerszállító veszíti el elsőként a fejét. Hátat fordít a tanknak, és inaszakadtából az erdő felé rohan. Nyomjelző lövedékek húzta csík csap ki a tankból. A csík vége a menekülő férfi hátába fúródik. A gyilkos sugár másik végéről röhögés hallatszik. Ez a bosszú a BT tankért, amit a németek még Breszt-Litovszkban lőttek szét. – Miért nem rontanak ránk és taposnak szét minket? – mormogja a parancsnok. – Még elszórakoznak velünk egy kicsit – feleli a tárazó, egy tizedes, aki már ’39 óta szolgál. A lövegtorony lassan elfordul, a hosszú cső lejjebb ereszkedik. Egy villanás, és az erdő szélére telepített géppuskafészek szétfröccsen. Újabb villanás, és egy aknavetőállás is eltűnik. Dízelfüst úszik az úttorlasznál álldogáló tankelhárítók felé. A tárazó tűnődve leül egy lőszeres ládára, és rágyújt egy cigarettára. Az ólomszürke égboltra pillant, aztán a T–34-esre, és szomorúan mosolyogva oldalba böki a parancsnokot. – Elvesztetted a háborút, Lenau! Hamarosan orosz napraforgókat fogsz táplálni a testeddel, aztán, ha eljön a nyár, moszkvai utcaseprőnők fognak megenni Sztálin-csokoládé formájában. A Herrenvolk bátor katonáját holmi untermenschek fogják elmajszolgatni! A bajtársa kezébe nyomja a kulacsát. – Igyál! Ha eléggé részeg vagy, talán nem fogod érezni a halál csókját. – Szerinted fájni fog? – kérdezi a parancsnok. A félelemtől dermedten figyeli a T–34-est, melynek reflektora az erdő szélét pásztázza. – Még nem próbáltam – nevet fel keserűen a másik. – De láttam, mások

hogyan csinálták. Volt, aki csak nyekkent egyet, és kész. Mások úgy üvöltöztek órákon át, hogy azt hittem, megbolondulok. Ha a vaskoporsóban üldögélő barátaink egyenesen átgurulnak rajtunk, semmit nem fogunk érezni. De ha csak a lábainkat nyiszálják le, az már nem lesz olyan kellemes. – Végezni fogok magammal – dönti el a parancsnok, és kibiztosítja a P– 38-asát. – Adolf nem fog örülni neki – jegyzi meg szarkasztikusan a tárazó. – Két évvel ezelőtt még a zászlóalj hőse voltál, akinek a nevét még a napi parancsban is megemlítették, most meg szétlövöd a saját fejedet az „alacsonyabb rendűektől” való félelmedben. Mit képzelsz, ember? Szégyent akarsz hozni a hazádra? – Francba a hülye náci dumával – vörösödik el a parancsnok. – Ezek a szovjet disznók bármelyik pillanatban lemészárolhatnak bennünket! – Miért, mi másra számítottál? – vigyorog a tárazó. – Vagy te is azt hitted, hogy az oroszok még kőbaltát használnak és a lábad elé fognak borulni, ha meglátják fénylő rohamsisakodat? – Agyamra mész az átkozott cinizmusoddal – mondja remegő hangon a parancsnok. – Te talán nem félsz a haláltól? – Dehogynem. Kurva szar dolog Moszkvától és a győzelemtől alig kétszáz kilométerre kifingani. – Vagyis szerinted meg fogjuk nyerni a háborút? – Kétlem, de azért mégis reménykedem, mert nem szeretném, ha a vesztes oldalon lennénk. Gondold csak el, mi várna a németekre. – A bolsik likvidálnának minket – mondja komoran Lenau. – Francot. A lelkük mélyén azért annyira nem gonoszak. Tudom, mit beszélek, az apám nyolc évig volt hadifogoly az előző háború után. A végén kommunista lett belőle. – És Adolfék mit szóltak hozzá? – kérdezi kíváncsian a parancsnok. – Fuhlsbüttelbe* zárták az öreget. Egy nap átlépett a fehér vonalon, és Zach SS Oberscharführer** ráengedte emberevő farkaskutyáját. Egy nap még elkapom ezért! – Szerintem egy farkaskutya sose tépne szét egy embert – kételkedik Lenau. – Hidd el nekem, hogy képes rá. Bármire meg lehet tanítani őket. Ez volt az egyetlen kutyafajta, amelyiket meg tudtuk tanítani a tankelhárítóiskolában arra, hogy aknával a szájában szaladgáljon. Előbb angol fajtákkal * Börtön Hamburg mellett. ** Oberscharführer – az őrmesteri rang megfelelője az SS-nél. (A ford.)

próbálkoztunk, de azok csak megszagolták az aknát, és farkukat behúzva elsompolyogtak. Sehogy se lehetett rávenni őket, hogy fogaik közé vegyék a gyilkos szerkezetet. A mi német rendőrkutyáinknak viszont elég volt néhány lelkesítő szót mondani a hazáról meg a Führerről, egy kicsit seggbe kellett rúgni őket, s máris loholtak az aknával. Az egyetlen fajta, amelyiket meg tudod tanítani arra, hogy meneteljen. Láttad már valaha, hogy képezik ki őket? Az első kutya előreszalad, és ugat kettőt. Ez azt jelenti: felfejlődni! És a többi német juhász már rohan is a megfelelő helyre. A T–34-es már csak néhány méterre van tőlük. Egy pillanatra megáll. Mindkét géppuskája kattogni kezd, és máris egy gyalogosrajjal kevesebb szolgálja a német hadsereget. A tank kolosszusként magasodik a tankelhárító ágyú fölé. Forró olajfüst csap le a rémült tüzérekre. Acél és fa recseg a széles lánctalpak alatt. A tank lassan előredől, aztán visszabillen, mert a lánctalpak nem találtak elég erős kapaszkodót, hogy ki tudják billenteni egyensúlyi helyzetéből. Az ütegparancsnok aláhajít egy kézigránátot, de az orosz tank ezt meg sem érzi. Vagy mégis, mert a légnyomás előrebillenti. A PAK szétlapul. Víz, vér és sár fröcsköl szét. A tárazó, az egyedüli túlélő félregurul. Hideg fejjel elővesz három kézigránátot, rákötözi őket egy benzinespalackra, és a T–34-es után rohan. A tank egy géppuskás raj lemészárlásával van elfoglalva. A férfi megcsúszik a vértől és emberi testrészektől nyálkás aszfalton, de talpra áll, és továbbüget. Már a tank mellett van. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán: bosszút akar állni a parancsnokért, a barátjáért. A többiek nem érdeklik. Újak, nemrégen érkeztek az egységhez. Megragadja a tank gyalogsági kapaszkodóját. Megint megbotlik, de nem ereszti el a fogantyút. Miközben a monstrum maga után vonszolja, a férfi kibiztosítja a kézigránátokat a fogaival, előrehajítja a bombát, és ellöki magát a tanktól. Fedezékbe gurul, és a földhöz lapul. A koktél felrobban, és két görgő szeli át a levegőt egy darab lánctalp társaságában. A T–34-es megtorpan. A motor üvölt, de a szörny egy helyben vergődik. A tárazó közelebb kúszik, és meghúzza magát egy hulla mögött. Csőre tölti a géppisztolyát. A lövegtorony teteje felnyílik. Három bőrruhás alak ugrik le, nekilátnak a javításnak. Csak a vezető marad a tankban. A tárazó tüzet nyit. Mindhárom orosz összerogy. A parancsnok még él, amikor a német odaér. A tárazó a férfi fejére ugrik vasalt csizmájával. Vér és agyvelő spriccel szét. Erre való a csizma. A porosz csizmák nyomai hullákkal és rabszolgákkal vannak kibélelve. Éljen a császár! Sieg Heil! A láthatár mögött már felvirradni készül a német nap. Rettegjen a világ!

A tárazó fog egy nyeles gránátot, és lecsavarja a tetejét. Szemét a tankon tartva rágyújt a cigarettára, amit az egyik holttest mellett talált. Már majdnem végigszívta, amikor kivágódik az elülső nyílás ajtaja, és a vezető kihajol, hogy megnézze, miért késlekednek a többiek. – Daszvidania, tovaris! – mondja vigyorogva a német, és a vezető háta mögé pottyantja a gránátot. – Nyet! – kiált fel rémülten az orosz. Menekülne, de a tank belsejéből kivágódó lángoszlop gyorsabb nála. A német tűnődve az erdő felé veszi az irányt. Észre sem veszi a bokrok mögül közeledő P–IV-est. A tankban ülők sem veszik észre őt, vagy nem törődnek vele. Mire felocsúdik, a tank már ott van előtte, és a következő pillanatban szét is tapossa. Csak egy véres pacni és egy bádoglemezzé lapított rohamsisak marad a helyén. – Hurrá! – ordítják a tank mögött ügető gránátosok. A szabályzat szerint előrenyomulás közben „hurrá”-t kell ordítaniuk, de azért is teszik, hogy bátorságot öntsenek egymásba. Így most éljenezve fogadják a halált. Azt kellene kiabálniuk: „Hurrá, meg fogunk halni! Meg fogunk halni!, hurrá!” Egyik sor a másik után dől el a derékmagasságban pásztázó orosz géppuskák tüzében. Aztán az oroszok kirohannak, és közelharc veszi kezdetét. Az emberek úgy küzdenek az életükért, mint a sarokba szorított vadállat. Foggal-körömmel, meg késekkel, bajonettekkel, ásókkal. Az marad életben, aki hamarabb üt vagy döf. Lángszórós csapat siet a német katonák segítségére. A perzselt hús szaga befurakodik a tankba. Okádhatnékom támad. Egy 20 mm-es ágyú vesz minket tűz alá. Egy pince lépcsőjén Maxim géppuska ugat fel. Két géppuskánktól fedezve a gránátosoknak sikerül elfoglalniuk a lángokban álló pártházat. Férfiak jönnek ki rajta felemelt kézzel. Gondolkodás nélkül lekaszáljuk őket. Már nem vagyunk emberek; őrültek vagyunk, akik, ha vérszagot éreznek, csak az öldöklésre tudnak gondolni. A tank átrohan az égő romokon, széttaposva mindent, ami az útjába kerül. Egy fal még áll, katonák tucatjai lapulnak mögötte. – Imádkozzatok, muzsikok – vihog fanatikusan Heide –, mert nincs hely számotokra az új Németországban! – Beléjük üríti az egész hevedert. – Nem látod, hogy a sajátjainkat nyírod ki, te hülye náci? – ordít rá Porta. – Annyira agyadra ment az ideológia, hogy már a színeket se tudod megkülönböztetni? – Jézusom! – nyüszít Heide. – A Führered nagyon nem örülne, ha hallaná, hogy egy zsidótól kérsz segítséget – vigyorog gonoszul Porta.

– Jézus nem volt zsidó – tiltakozik Heide. – Alfred Rosenberg egyszer előadást tartott nekünk erről a náci ifjak iskolájában. Jézus német volt. A családja Bielefeldből származott. – Ekkora marhaságot még életemben nem hallottam – vihogja el magát Papa a toronyban. – Te ezt tényleg elhiszed, Heide? – Természetesen! – vágja rá sértődötten Heide. – Ha elolvasnád a Bibliát, te is megláthatnád, mennyire hasonlít a Mein Kampfra. Jézus volt az első nemzetiszocialista, de sajnos, nem ismerte fel idejében a Moszkva felől fenyegető zsidó veszélyt. – Te ütődöttebb vagy, mint egy csőr nélküli fakopáncs! – jelenti ki Pici, de azért a biztonság kedvéért még széttör egy vizespalackot a másik fején. – Nem Éliást kellett volna felkötniük Jézus mellé, hanem téged, te barom! Pici meglehetősen homályos e témában – meg még egy csomó másban is –, de mindenki érti, mire gondolt. – Személyemben az árja fajt sértegeted! – sikítja hisztérikusan Heide. Hatalmas csattanás vet véget a veszekedésnek. Benzin önti el a tank belsejét. Egy vezeték törhetett el. – A bal lánctalp megsérült – közli higgadtan Porta. – Mozgásképtelenek vagyunk. – Leállítja a motort, kényelmesen hátradől az ülésben, és meghúzza a tűzoltó készülék mellett tárolt vodkásüveget. Papa óvatosan kidugja a fejét a toronyból. Kétoldalt két P–IV-es, mindkettőből dől a füst. A nyílásokból elszenesedett tetemek lógnak. A falu szélén egy raj halott gránátos fekszik. Mintha aludnának. Csak a szájukból szivárgó vér jelzi, hogy mégsem. Légbombák végeztek velük. Ez most a Sátán legújabb játékszere. Porta megint meghúzza az üveget, megvakargatja a fejét borító vörös gyapjat, és helyére csavarja repedt monokliját. – Hát újra itt a nagy lehetőség, hogy a haza hőseivé váljunk – szónokol. – Kadétok és kisiskolás nebulók fognak Németország-szerte olvasni hatalmas tetteitekről. Rebegjetek hálát Istennek, amiért volt olyan kegyes, és felajánlotta nektek ezt a kihagyhatatlan lehetőséget. – A francba, pedig ma estére egészen mást terveztem – humorizál bánatos képpel Stege. – Negatív hullámokat kioltani! – parancsolja Pici. Kikászálódunk, és megjavítjuk a tankot. Hinka ezredes a tank tornyából pásztázza a támadni készülő T–34eseket. Ez az első alkalom, hogy koncentráltan támadnak ellenünk. Eddig csak a gyalogság támogatására használták őket. Hinka a mikrofon után nyúl.

– Ide figyeljenek! – közvetíti a közös hullámhosszon. – Csak akkor van esélyünk ezekkel szemben, ha folyamatosan mozgásban maradunk. Teljes sebességgel át fogunk vágtatni közöttük, aztán négyszáz méter után megfordulunk, és a hátsójukba lövünk. A T–34-es Achilles-sarka a torony töve és a lánctalp. Ezekre összpontosítsanak, de ismétlem, szigorúan mozgás közben! Egyetlen percre se álljanak meg. Mozgás közben lőjenek! Elvágtatunk egy szétlőtt úttorlasz mellett, ki a mocsaras rétre. Velünk szemben a T–34-esek a tőlünk tanult, szabályos V alakzatban. Júniusban még zöldfülűeket támadtunk, de most, szeptemberben, már profikkal van dolgunk. Teljes sebességre gyorsítunk, porzik körülöttünk a zsombékos vize, de Moser főhadnagynak, a századparancsnokunknak még ez is kevés. – Gyorsabban, gyorsabban! – kiabálja a rádióból. A T–34-esek lövegtornyaiban álló orosz parancsnokok éljenzéssel fogadnak minket. Persze nem nekünk örülnek, hanem annak, hogy annyira igyekszünk lőtávolságon belülre kerülni. Gorelik százados már most győztesnek, a háború hősének érzi magát új T–34-esében, amely az előrelátó tervezés folytán még hosszú évekig a világ legjobb tankja lesz. A mérnökök a szilurkorszakból ihletődhettek, amikor megalkották ezt a halálosan veszedelmes szörnyet. A lánctalpai olyan szélesek, hogy amikor először láttuk, már-már komikusnak tűntek. Aztán már nem voltak azok, amikor megláttuk, hogyan manővereznek a derékig érő sárban… A tank, lapos formájával, kerekded lövegtornyával – melyről egyszerűen lepattantak a lövedékek –, na és 76,5 mm-es ágyújával maga a csoda. A tankjaink egy része, még lőtávolságon kívül, beleragad a sárba. Az orosz tüzérség megszórja őket, de ahány tank kigyullad, annyival több bújik elő az erdőből. A gránátosok farönköket dobálnak a tankok elé, hogy kisegítsék őket a dagonyból. – Kár a gőzért – vihog magabiztosan Gorelik százados. – Úgyis szét fogjuk lőni őket! Tarzisz őrmester, Gorelik egy szakaszvezetője türelmetlenül várja az összecsapást. Öreg róka, a „Szovjetunió Hőse” kitüntetés büszke birtokosa, aki három nappal a háború kitörése után, feladva biztonságos kiképzőtiszti pozícióját, önkéntesként jelentkezett frontszolgálatra. Kárörvendő mosollyal nézi, mint bohóckodnak a németek a sárban. Elégedetten hátradől bőrhuzatú ülésében. Rengeteg ideje van. Hadd küzdjenek meg előbb a fasiszta disznók a raszputyizával*. Az majd jól kimeríti őket. A * Feneketlen sár. (orosz)

többi gyerekjáték lesz a T–34-esek számára. Jóízűen nevet, amikor a periszkópon át látja, hogy a német tankok, ahelyett hogy kiszabadulnának a sár fogságából, egyre mélyebbre ássák magukat. Végre eljött a nap, amikor bosszút állhat a Kijev mellett szétlőtt tankjáért. Négy napig volt a fasiszták fogságában. Már a kudarc puszta gondolatától is hányingere volt. Személyesen verte el három közlegényét, amiért azok hajlandóak voltak dolgozni a megszálló csapatoknak. Miután sikerült visszaszöknie az orosz vonalak mögé, feljelentette őket az ellenséggel való együttműködésért. Ha hazatérnek, végük. A családjaik már megkapták, ami kijárt nekik. A Szovjetunióban csak a száz százalékig hűségeseknek van helyük! „Öljétek meg őket! – mondta Ilja Ehrenburg a harctérre induló harckocsizóknak. – Még az írmagjukat is irtsátok ki!” Ez volt a beszéd! – Hönig! – ordítja Hinka ezredes az 1. zászlóalj parancsnokának. – Azt parancsoltam, hogy ék alakzatban támadjanak. Mit keresnek abban a gödörben? – Herr Oberst – nyögi kétségbeesetten az őrnagy –, az egész zászlóaljam beragadt a sárba. Hiába próbálunk kitörni innen, csak oldalra csúsznak a harckocsik, és most már egymást is gátolják a mozgásban. Csak a 2. század van olyan helyzetben, hogy vissza tudjon lőni, ha megtámadnak minket. Ha az oroszok megindítják az ellentámadást, végünk! – Hűtse le magát – válaszolja halálos nyugalommal Hinka. – Mindjárt küldök néhány darut. Addig a 2. zászlóalj fedezi magukat. – Iván sokat fejlődött az elmúlt néhány hónap alatt – panaszkodik az őrnagy. – A 4. századomat szétlőtték. Minden egyes lövésük telitalálat volt. – Szedje össze magát, ember! – rivall rá Hinka. – Használják a füstbombákat! Az oroszok pillanatnyilag lőszerhiányban szenvednek, úgyhogy csak akkor fognak lőni, ha biztosak benne, hogy célba is találnak. Az 1. zászlóaljra sárgásfehér füst borul, de közben a T–34-esek támadásba lendülnek. Szinte siklani látszanak a sártenger tetején széles lánctalpaikkal. Vakon belerohannak az 1. zászlóaljat takaró füstbe. Torkolattüzek villódznak a füstfelhő belsejében. Nem irigylem azokat, akik odabent vannak. Robbanások hallatszanak gyors egymásutánban. Megközelítjük a T–34-eseket, és mintegy negyven méter távolságból lőni kezdjük őket, de nem állunk meg. Miután túlrohanunk rajtuk, megfordulunk, és megint vágtázunk meg lövöldözünk. Egy percre se lassítunk. Tankjaink gyorsabbak és jobban manőverezhetőek, mint az orosz harckocsik. Alig telik bele néhány perc, az oroszok összezavarodnak.

– Rohadékok! – őrjöng Gorelik százados lángoló tankjai láttán. Jól tudja, mit jelent ez számara. Kivégzőosztagot vagy lefokozást és áthelyezést egy büntetőezredbe. – Fürgébben, te barom! – üvölt rá a tárazójára. A periszkóp célkeresztjében vérvörös tűzlabda izzik fel. Szinevirszkij hadnagy tankját lőtték szét a németek. Hamarosan újabb három tank repül a levegőbe tűz- és szikraeső kíséretében. Pedig minden bizodalma ezekben az új T–34-esekben volt. „El fogják törölni a nácikat a föld színéről”, ígérte Csukov marsall. Tarzisz őrmester a dühtől sápadtan áll tankja lövegtornyában. Egyszerűen képtelenség eltalálni ezeket az ide-oda vágtató P–IV-eseket. Húsz lövésből egy sem talált. – Mit javasol, Tarzisz? – kérdezi tőle rádión a százados. Az őrmester máris sokkal jobb hangulatban van. Ez életében az első alkalom, hogy egy tiszt, ráadásul egy százados, tanácsot kér tőle. Lenyeli a nyálat, amit épp a vezető nyakára készült köpni, sőt még a géppuskája előtt elrohanó három német gyalogos életét is megkíméli. Felnyitja a torony tetejét, és vigyorogva kikönyököl. Fülig ér a szája. Ez az ő nagy napja. Az a nagyképű százados tőle kér tanácsot! – Tovaris komandir – feleli fölényesen a mikrofonba –, azt javaslom, vessük be az új lángszórókat. Azoktól majd inukba száll a bátorságuk ezeknek a dögöknek. Aztán behúzódunk az erdőbe, várunk egy kicsit, majd kirohanunk. Azt fogják hinni, hogy menekülünk, és ettől elbízzák magukat. Most majd megtanulhatják, hogy az nevet, aki utoljára nevet! Gorelik százados remeg az idegességtől. A zászlóalj széthullóban körülötte. – Hogy a fenébe csinálják? – motyogja magának. – Ezek a káposztazabáló tetvek nem is olyan ostobák. Parancsot ad a zászlóaljnak a visszavonulásra. Fedezéket keresni az erdőben! Hátha így sikerülni fog. De ha győznek is, az nagyon soványka győzelem lesz. A T–34-esek az erdő felé veszik az irányt, de a P–IV-eseink a sarkukban vannak. Sikerült kievickélni a sárból, és most már semmi nem állíthatja meg őket. Aztán az orosz tankok hirtelen megfordulnak, és egy töltés fedezékéből lőni kezdenek minket. A tankunk lángra lobban, mielőtt elérhetnénk a töltést. – Kiszállás! – ordítja Papa. Hátrébb húzódunk, és a földhöz lapulva várjuk, hogy a tank kiégjen. Ha ennél hamarabb hátrahagyjuk, akkor fellógatnak minket. A tankot azonban ez hidegen hagyja. Nagyobb a füstje, mint a lángja.

– A francba! – mérgelődik Porta. – Amikor nem kellene, akkor bezzeg bírnak lángolni! Még beszarni sincs időd, s máris Szent Péterrel parolázol. Pici beélesít egy T–aknát, és egy határozott mozdulattal bevágja a tank belsejébe. Most már nem lehet okunk panaszra. Csak a vörösen izzó alváz marad a P–IV-es helyén. Felkapjuk a géppisztolyainkat, és a mogyoróbokrok közé szaladunk, ahol négy döglött lóba botlunk. Porta gyorsan kinyes magának az egyikből egy jókora darab húst. Géppuska vakkant fel a fejünk fölött, és egy T–34-es ront elő a bokrok közül, olyan váratlanul, hogy alig tudunk elugrani előle. Kétségbeesetten beásom magam egy gödör mélyére. Közben, mint egy lassított filmen, az orosz tank parancsnokát látom. Fekete bőrkabátja nedvesen csillog a ködben. Porta fürgén és vérszomjasan, akár egy menyét, felugrik a T–34-esre, és a parancsnok háta mögött bevág egy aknát a tankba. Egy rémült pillanat, s a parancsnok a levegőbe emelkedik, majd szétpukkan, akár egy világítórakéta. A T–34-es megáll, égő emberek bukkannak elő a beszállónyílásokból. Néhány géppisztolysorozat, és már nem vonaglanak. Elfoglalunk egy elhagyatott géppuskafészket egy gyümölcsöskertben. Pici lelkesen kezelésbe veszi a nehéz géppuskát. Nyomjelző lövedékek húznak gyilkos csíkokat közénk és az orosz gyalogság közé. – Tűnés innen! – ordítja rémülten Papa. Három T–34-es ront ránk hátulról. Az egyik zöld, dízelszagú szörny lenyom a földre, és átkúszik felettem. Kipréseli a levegőt a tüdőmből, és alaposan megrémít, de aztán előtűnik a szürke égbolt, és eső csap az arcomba. Még élek…

„A németeknek elveik vannak. Ha egyszer elkötelezték magukat egy ideológia mellett, nem fogják feladni, még ha bele is pusztulnak.” Lenin megjegyzése Ali Fuad pasának, a török nagykövetnek 1921. április 3., Moszkva Hadtest- és hadosztályparancsnokok mormogása töltötte meg a szalon levegőjét. Kristálycsillárok és pezsgőspoharak, fényesre sikált rézgombok és fürtökben lógó kitüntetések szikráztak a sűrű cigarettaködben. – A háború mielőbbi végére! – emelték meg poharaikat a magas rangú tisztek. Guderian vezérezredes látványosan megszorongatta von Bock tábornagy kezét, rövid nyitóbeszédet tartott, majd átadta a szót az asztalfőnél terpeszkedő tábornagynak. – Uraim – mondta diadalittasan von Bock –, a Führer parancsot adott Moszkva bevételére! Ez a zseniálisan megtervezett hadjárat most végre az utolsó, mindent eldöntő fázisba ért. Ha Moszkva elesett, magunkénak mondhatjuk minden idők legnagyobb győzelmét. A mi seregeinket érte az a megtiszteltetés, hogy örökre véget vethetnek a bolsevikok uralmának és terjeszkedésének. – A tábornagy a falitérképhez lépett. – A „Tájfun” hadműveletet két fázisban fogjuk végrehajtani. Először áttörjük a nyugati szovjet arcvonalat a Szmolenszk-Moszkva főúttól északra és délre. Ezután a páncélosaink egyesülnek Vjazmánál, és egyenesen Moszkvának indulnak. Bekerítik és beveszik a fővárost. Merész és jól átgondolt terv, tisztelt uraim. Huszonnégy páncéloshadosztály és negyvenhat gyalogsági hadosztály fogja megrohamozni Moszkvát. A csapatainknak három hetük van, hogy megtegyék a még hátralevő háromszázötven kilométert. Ez rengeteg idő. Négy hét múlva díszfelvonulással fogjuk köszönteni a Führert a Vörös téren. Akarom mondani az Adolf Hitler téren – tette hozzá magabiztos mosollyal. Az agg tábornagy a háta mögé kulcsolta a kezét, és elégedetten hintázni kezdett tükörfényesre subickolt porosz csizmája sarkán. – A Führer egy géniusz! – jelentette ki minden átvezetés nélkül. – A zsenik pedig köztudottan… – suttogta bizalmasan Hoepner tábornok fülébe von Hünersdorff páncélos tábornok. Hoepner lehajtotta a fejét, és halkan elnevette magát. – Ha tényleg az lenne, akkor nem állított volna le minket júliusban,

éppen akkor, amikor már sikerült megnyitni a Moszkva felé vezető utat. Clausewitz azt mondja: „Az eredeti tervtől csak a legvégső esetben szabad eltérni.” – A Führer behatóan tanulmányozta Clausewitzet – szólt közbe Conradi altábornagy. – Bizonyosan jó oka volt rá, hogy Moszkva helyett Ukrajnába küldje a csapatainkat. Mi sajnos nem rendelkezünk az ő széles látókörével. Én hiszek a Führerben! – tette hozzá fenyegetően, és szúrósan Hoepner szemébe nézett. – Önnek mi a véleménye a hadjáratról? – fordult Strauss tábornokhoz von Hünersdorf. – Hivatalosan győznünk kell. Mi mást tehetnénk? – nevetett a tüzér tábornok. – És nem hivatalosan? – kérdezte von Hünersdorf cinkos mosollyal. – Ha kimondanám, amit gondolok, azzal aláírnám a halálos ítéletemet – felelte somolyogva Strauss. – Vagyis kétségei vannak, akárcsak nekünk – mondta ki helyette von Hünersdorf. – Az osztrák káplár túl sokáig várt – motyogta Strauss. – A terv nemcsak merész és jól átgondolt, hanem őrült is. Már nyakunkon az ősz, és jönnek az esőzések. – Ha az esős évszak a sztyeppén találja a csapatainkat, akkor mindennek vége – bólogatott von Hünersdorf. – Az oroszok nem fogják olyan könnyen feladni – folytatta Strauss. – Nem tehetik. Ha Moszkva elesik, az egyben a kommunizmus végét is jelenti. Éppen ezért foggal-körömmel védeni fogják. Sztálin és az emberei nem hülyék, és nem is pipogyák. Utolsó leheletükig harcolni fognak. – Miénk a világ legerősebb hadserege – próbált lelket önteni magába von Hünersdorf. – Ha az idő kedvez, minden esélyünk megvan a győzelemre. Ehhez azonban el kell érnünk Moszkvát, mielőtt még a sár elnyelné a tankjainkat. – Mi a helyzet a téli felszerelésekkel? – kérdezte óvatosan Hube tábornok. – A Führer leállítatta a téli felszerelések gyártását – felelte atyaian jóságos mosollyal a tábornagy. – Mostantól fogva, aki téli felszerelésekről beszél, az a vereségről beszél. Mire szükség lehetne az egyujjas kesztyűkre és a bundasapkákra, már régen túl leszünk a győzelmen. Ennélfogva minden eddig legyártott és kiosztott téli felszerelést vissza kell szállítani a raktárakba. Ez a Führer parancsa, uraim! A tábornokok egymásra néztek, de egyikük sem tiltakozott.

4. Porta, az egyházfi Gyümölcsfák árnyékában heverészünk, elsárgult falevelekből vetett ágyon. Kellemesen meleg van, amolyan vénasszonyok nyara. Az ezred most biztonságos távolságban van a fronttól: újraszerveznek minket. Kétszáz tankunkból csak tizenhat maradt meg, és az embereknek több mint hatvannyolc százaléka elesett. Már öt napja vagyunk itt, és úgy élünk, mint valami királyok. A hadtápnál ugyanis valami oknál fogva még nem tudják, hogy már csak hatvanan maradtunk, és még mindig kétszázhúsz embernek küldik az ellátmányt. – Most meg mi az istent csináljak? – tördeli a kezét a szállásmester. – Ki fogja megenni ezt a rengeteg ételt? Azok a barmok meggondolatlanul legyilkoltatták magukat a rohadék untermenschekkel, engem meg nyakig benne hagytak a szarban! – Ugyan! Hol itt a szar? Én csak kaját látok! – vigasztalja Porta. – Tudod mit? Mi majd segítünk rajtad! – ajánlja fel nagylelkűen. – Oszd szét közöttünk, és meglátod, egy morzsa se vész el belőle! Parázs vita keletkezik. A szállásmester nem tudja eldönteni, mitévő legyen. Még akkor sem, amikor Pici megfenyegeti, hogy beveri az orrát, ha nem osztja ki az ellátmány az embereknek. A helyzet véressé fajulna, ha nem jelenne meg Hinka ezredes. Nagyot nő a szemünkben, amikor parancsot ad a fejadagok szétosztására. A szállásmester boldogan szabadul meg a nyűgöt jelentő feleslegtől. Papa egy extra adag rágódohányt is kap, mi pedig fejenként két-két szivart a szokásos adag mellé. Porta, természetesen, mindenkinél jobban jár: ő egy egész karton konyakkal lesz gazdagabb. Most pedig itt fekszünk az almafák alatt, és tele hassal a felhőket bámuljuk. Porta hasa Himalájaként mered az ég felé. Nemcsak a saját adagját zabálta be, de átment a 4. századhoz, és ott is összeszedte a maradékot. Fel is kell tápászkodnia, hogy ráüljön az olajoshordóra, amit angolvécének titulál. Jó dolgunkban az urat játsszuk. Vastag szivarokat pöfékelünk, magázzuk egymást és konyakot szürcsölgetünk igazi poharakból. De az még nekünk is sok, hogy Porta késsel-villával akar enni. Ez már nekünk is sok. Szanitécért és kényszerzubbonyért küldünk. Porta még a monokliját is feltekerte a nap tiszteletére, Pici pedig egy-

egy tyúktollat tűzött keménykalapja két oldalára. Úgy gondolja, ez előkelő külsőt kölcsönöz neki. Csizmáinkat – hat hét óta először – lerúgjuk. Kimondhatatlanul jó érzés. – Az atyánk egy részeges állat – jegyzi meg két korty konyak közt Pici. A konyakot sörrel öblíti le. – Melyik? – kérdi kíváncsian Porta. – A fehér vagy a sárga?* – A fehér tintázott be – feleli Pici, az ég felé emelve a tekintetét, mint mindig, amikor szent dolgokról vagy egyházi emberekről van szó. – A lelki üdvössége érdekében remélem, hogy bizonyítani is tudja az Úr szolgájával szemben felhozott vádat, Creutzfeld tizedes! – ugratja szigorú arccal Porta. – Persze, hogy tudom, az isten verjen meg! – kiabálja Pici. – Az az átkozott bibliabuzi tegnap olyan részeg volt, mint a seggem, és csak úgy taperolta az egyik bábuskát a kompnál. Látnotok kellett volna a képét! Csak úgy fénylett a zsírtól meg az élvezettől, mint a zsidónak, amikor újabb dukátokat rak be a pénzes ládájába. Kész szerencse, hogy sötét volt, és többet hallottam, mint láttam, mert még elokádtam volna magam. De az biztos, hogy úgy szívta magába a piát, mint szivacs a vizet. – Honnét tudod, ha egyszer sötét volt? – kérdi gyanakvóan Barcelona. – Onnét, hogy az én fejemre dobálta az összes üres üveget, ahogy ott lapultam a bokorban – feleli sértődötten Pici. – Aztán azt mondja a vénasszonynak, hogy ő az első és egyetlen szerelme, és azért küldték a frontra, mert nem akart beállni a talpnyalók közé. Ami részben igaz, mert nem nyalni, hanem inkább szopogatni szeretett, mármint piát szopogatni. Csakhogy ettől még békén el lehetett volna Lipcsében, ha prédikálás közben nem esik le az átkozott szószékről, egyenesen bele az átkozott laktanyaparancsnok ölébe. Épp a szélütésről szóló példabeszédet magyarázta, és a híres mondatnál, a „vedd fel a cipődet és húzzál innen”-nél tartott, amikor átesett a mellvéden, és megkapta a keletre szóló vonatjegyét. – Ez arra az időszakra emlékeztet engem – veszi át a szót Porta –, amikor Kurt Winfuss atya mellett voltam sekrestyés Münchenben. Ő tudniillik az a fajta pap volt, aki szereti mindenbe beleütni az orrát, akár köze van hozzá, akár nincs. Egy este úgy döntött, hogy eljött az ideje felmérni a Münchenben dúló erkölcstelenség és paráznaság mértékét. Értelemszerűen a Hofbräuhausban kezdtük, ahová a derék polgárok és a még derekabb csirkefogók részben a kitűnő sauerkraut és sör, részben a könnyen felpróbálható muffok miatt járnak olyan nagy előszeretettel. Nyolc körül értünk * A protestáns tábori lelkészek fehér, a katolikusok sárga karszalagot viseltek.

oda, éppen akkor, amikor odabent a legnagyobb a tumultus. Még egy oldalára fordított bélyeget is csak nagy nehezen tudtál volna betuszkolni a tömegbe. Ott volt mindenki, atyafiastul, kutyástul! „Most már semmi gond, fiúk”, kiáltotta egy jól olajozott lövész az atya láttán. „Van most már egy csuhásunk is, úgyhogy ma éjszaka orrvérzésig mehet a pia meg a nők, mert nem fog bekerülni Szent Péter könyvébe!” – „Biztosan azért jött, hogy oltárt állítson Németország istenének itt, a Hofbräuhaus közepén!”, így egy másik. És ezek a modortalan fickók énekelni kezdték: Előre, Krisztus katonái, Jertek háborúzni! Irtsátok egymást, Az Úr nevében, Jézus keresztjével A kezetekben. Ha át tudtam volna verekedni magam a tömegen, biz’ isten bemegyek, és lekenek neki egyet. Az atya nagyon a szívére vette a dolgot. Hiába ígérgettem pofonokat, jobbra is, balra is, tojtak az egyház szentségére. Csak a pián meg a muffokon járt az eszük. Végül aztán mégiscsak bejutottunk, és felmentünk az emeletre, a puccosabb részbe. Ott leültünk egy sarokba „Porta”, mondta nekem az atya, „én megbízom magában. Maga egy intelligens fiatalember, rengeteg dicséretes tulajdonsággal megáldva. Mindig keményen dolgozik, szerény és sok mindent tud már a tábori lelkészek olykor fáradságos munkájáról. Ha tudná, hogy mennyi gondom volt az elődeivel! Magát azonban még soha nem láttam inni vagy dohányozni. Mióta maga van mellettem, egyetlen korty misebor se tűnt el, mi több, mindig bőven van belőle készleten. Maga nem űz szerencsejátékokat, és biztos vagyok benne, hogy még ártatlan, ami a nőket illeti. Tudomásom szerint nincsenek adósságai, és jó bajtárs, mindig segít a rászorulóknak. Azt is tudom, mert megkérdeztem a fizetőőrmestertől, hogy még soha nem kérte előre a zsoldja kifizetését. Azt is boldogan állapítottam meg, hogy ért a papírmunkához, a helyesírását pedig egy akadémikus is megirigyelhetné. További, elégedettségre okot adó erénye, hogy takarékosan bánik a papírral: nem kerülte el a figyelmemet, hogy kifordítja a borítékokat, kétszer is felhasználva ugyanazt. Semmit sem hagy kárba veszni. Maga az első, aki megérkezik a tábori miséinkre; mindig megigazítja és elkoppintja a gyertyákat, és rendre utasítja azokat, akik a földre köpvén megsértik szertartásaink szentségét.

Maga a sekrestyések gyöngye, Porta. Olyan hangja van, mint egy operaénekesnek. Hihetetlen, de még soha nem hallottam, hogy hamisan énekelt volna vagy eltévesztette volna az ima szövegét. Az elődje például mindig összekeverte a miatyánkot és a hiszekegyet. Az egyenruhája is tökéletes, a csizmája ápolt, a gallérja makulátlanul tiszta. Éppen ezért teljesen nyugodt szívvel bízok magára egy rendkívül különleges és veszélyes feladatot. De vigyázzon, ne engedjen a kísértésnek! A Sátán mindenütt jelen van Bajorország Szodomájában. Menjen le a földszintre, és tartsa nyitva a szemét. Itt van száz márka a költségekre, mert nem várom el, hogy a saját pénzét használja. Én addig felmegyek a Ludwig terembe a tisztekhez. Holnap majd szépen papírra vetjük, amit láttunk és hallottunk. Kilenckor találkozunk a kápolnánál.” – „Jawohl, Herr Padre!”, feleltem olyan harsányan, hogy három részeg is elfingta magát ijedtében. Az atya gyorsan feloldozta őket hangos és még annál is szagosabb vétkükért, aztán elváltunk. Lementem a földszintre, ahol Balko fizetőőrmester és társasága már nagyban várt. Előbb hagytam, hogy rendeljen nekem egy négyliteres korsóval, aztán kértem tőle a kintlévőségeimet: hétszáz ropogós márkát. – Már akkor is nyolcvan százalékra adtál kölcsön? – érdeklődik Barcelona. – Én már sihederkoromban is nyolcvan százalékos kamatlábbal dolgoztam – feleli büszkén Porta. – És tudott erről a te vallásos érzületű feljebbvalód? – kérdezi kópésan csillogó tekintettel Papa. – Nem – vigyorog Porta. – Csak annyit tudott rólam, amennyit én akartam, hogy tudjon. De a lényeg a lényeg, Balko aznap is veszített, így megint kölcsönt kellett kérnie tőlem. Oda is adtam neki a hétszáz márkát. Elképesztő, milyen jó üzleteket kötötte, míg a sereg lelki szolgálatánál voltam. Szekérrel tértünk vissza a laktanyába, és mire odaértünk, a lovak is holtrészegek voltak. Annyira beszívtak, hogy velünk együtt nyihogták az Oh, du schöner Westerwollt. Aztán elaludtak az őrszoba mögött, pedig hívtuk őket, hogy jöjjenek fel a hálóba. A főnököm viszont rossz társaságban kötött ki. A mókás tisztek alaposan leitatták snapsszal, „megszentelt” málnaszörppel, úgyhogy egészen jó hangulatban volt, amikor dél körül betámolygott a kápolnába. Előbb nagylelkűen nekem ígérte nem létező húga kezét, majd megpróbált ágyba cipelni, mert meg volt győződve róla, hogy én Louise vagyok Zell am Seeből. Amikor ez nem sikerült neki, Keresztelő Szent János titkos nemi életéről kezdett mesélni nekem, végül elsírta magát, és megkért, hogy verjem meg, mert vétkezett. Én maradéktalanul eleget tettem a kérésének, de sajnos túl erősen odasóztam neki, minek kö-

vetkeztében ő a laktanya betegszobáján találta magát, én pedig a fogdában kötöttem ki. A verés mellett azzal is vádolt, hogy a csizmájába szartam, ami persze nem volt igaz, mert ő maga volt az, aki belerottyantott. A tisztek a Hofbräuhausban hashajtót adtak neki aszpirin helyett, amikor szédülni kezdett a málnaszörptől. A parancsnok huszonegy napi elzárásra ítélt, amiért kezet emeltem az atyára. Amikor elvezettek, az atya kint várt a fogda előtt. „Maga egy alávaló csirkefogó”, mondta nekem egy oroszlánok elé vetett és darabokra szaggatott őskeresztény mártír szenvedő ábrázatával. „Isten és én ezennel elfordítjuk orcánkat magától”, azzal a felhőkre mutatott, mert úgy gondolta, hogy az említett személy valahol odafent, azokon túl lakozik. „Jaj lesz magának, ha továbbra is a kárhozatba vezető széles utat járja!” Egy idő után aztán megenyhült irántam, és hozott nekem két pakk Junót. Meggondolatlanul még azt is megígérte, hogy amennyiben visszatérek az Úr kebelére, Jézus meg fog bocsátani nekem. Még a fogdába is utánam jött, és megparancsolta az őröknek, hogy bánjanak jól velem, mert én valójában egy istenfélő ember vagyok, akit gonosz lelkek kísértettek meg álnokul. Másnap átküldte a tisztiszolgáját egy egész kosár finomsággal. Nem hiányozhatott persze a tábori biblia sem, zöld vászonban, a remény színébe kötve. Az előzéklapra ezt írta: „Katona, fordítsd isten felé orcádat! Ne felejts el imádkozni, és a Remény csillaga fogja bevilágítani aranysugaraival sötét celládat!” A karbidlámpa azonban éppen elég fényt adott nekünk, így Jézusnak nem kellett még a világítással is fáradoznia. A fogdaparancsnok, amint rájött, hogy milyen bőségszarura bukkantam, beköltözött a cellámba. Volt egy másik cellatársam is, egy műszaki katona, aki szakasztott úgy nézett ki, mint egy exportminőségű disznó. Ez a fickó utánozni tudta mindenféle állat hangját, és a háború előtt a vidéket járta egy mozgó színházzal, hogy jókedvre derítse a falusiakat, akik roppant mókásnak tartották, hogy egy városi fickó úgy röfög, mint egy disznó, vagy kárál, mint egy vén kotló. Hajnali kettőkor panasz érkezett, hogy nem tudnak aludni a fogdából kiszűrődő zaj miatt. Válaszul elénekeltük nekik, hogy: Mein Hut, der hat drei Ecken, drei Ecken hat mein Hut, und hat er nicht drei Ecken, dann ist er nicht mein Hut.* * A csákómnak három csúcsa van, / Három csúcsa van néki, / Mert ha nem lenne három csúcsa, / Akkor nem is örülnék néki. (népdal)

Aztán rákezdtünk a 10. brit huszárezred indulójára, a „Mózes Egyiptomban” címűre. A műszaki fickó volt a trombita, a fogdaparancsnok a lovak patáit utánozta két csajkával, én pedig az üstdobokat imitáltam. Micsoda zajt csaptunk! Mintha egy egész lovassági ezred gyakorlatozott volna a fogdában. Remekül szórakoztunk. Amikor odaát, a „Jókedv Mecénásai” kávézóban meghallották a dáridó hangjait, pezsgőt és kávét küldtek át nekünk. A cella, amelyben elhelyeztek, valójában a siralomház volt. A falak tele voltak vésve érdekesebbnél érdekesebb szövegekkel. Az egyik legújabb egy katonás, tömör helyzetjelentés volt: Az összes szarházinak! Paul Schlüntz őrmester. Született a Führer születésnapján, április 20-án, Távozik 1938. május 3-án. Ő sajnos még maradni fog egy ideig. A fal túloldalán hatalmas betűkkel ez állt: Boris Brause SS-katona, Kit hálátlan honfitársai Gyilkolnak halálra, ’38. július 7-én. Azt ígérték, csak rám vár a Valhalla, De átvertek, hülyébb voltam, mint valaha. Úgyhogy váltottam magamnak inkább egy jegyet Na, hova? A zsidó paradicsomba! Ritter Obersturmführer pedig Dugja fel magának Odint oda! Heil Boris! Az ablak alatt egy rövid levélféle: Holnap hajnalban, négykor indulok. Egy porosz istenveleddel. Helmuth Wenzel SS-Sturmmann. u.i.: nyaljátok ki a seggemet! Egy politikai beállítottságú filozófus az alábbiakat rótta a mennyezetre:

Hogy mi is valójában a marxizmus? Megmondom én: A nemzetiszocializmus zsidó nagyanyja! Szóval ott ültünk a hangulatos kis cellában, a szomorú emlékek között, és olyan jól éreztük magunkat, hogy a többi őrizetes kollektív panaszt nyújtott be a laktanya parancsnokának a kiesett alvásidő miatt. Mi azonban csak mulattunk rendületlenül, sőt még zajosabbak lettünk, amikor Putkammer főtörzs is csatlakozott hozzánk. A derék tiszthelyettest egyenesen egy esküvőről szállították be, miután háromszor is megpróbálta megerőszakolni a menyasszonyt. Egyszer a vacsora alatt, másodszor a desszertnél, harmadszor pedig a fürdőkádban. Becsengetett a nászéjszakára készülődő ifjú párhoz, és fennhangon bebocsátást követelt. Mivel senki nem törődött vele, elővette a kardját, és megrohamozta vele az ajtót. Az azonban igen jó fából készülhetett, mert ellenállt a heves ostromnak. A felbőszült, mellesleg díszegyenruhát viselő főtörzs erre kirohant az utcára, és egy kővel bedobta az ablakot, majd kilőtte a bejárati ajtó felett lógó hivatalos kék lámpát, amit ő valami oknál fogva pirosnak vélt. Igen szimpatikus ember volt, el is neveztük a kilences cella díszvendégének. Deutschland, Deutschland ohne alles, Ohne Butter, ohne Speck, und das bisschen Marmelade frisst uns die Verwaltung weg.* A negyedik napon az atya újra meglátogatott, mi pedig, hogy megháláljuk jóságát, megkértük, hogy konfirmáljon meg minket. Az alkalom olyan ünnepélyesre sikeredett, hogy a műszaki fickó sírógörcsöt kapott, és csak röfögni tudott, mint egy disznó. A szertartásra a laktanya kápolnájában került sor. Az ezredparancsnok dühöngött, amikor tudomást szerzett róla, és nyolc nappal megfejelte a büntetésünket, amiért gúnyt mertünk űzni az egyházból. Az atyát áthelyezték egy távoli, isten háta mögötti határvárosba. Mielőtt felszállt volna a vonatra, kiátkozott minket az egyházból. Így ért véget egyházi karrierem. Egyszer aztán ennek a jónak is vége szakad, és orosz katonák özönlik el a sztyeppet. Ezrek és ezrek rohannak felénk a hullámzó fűtengeren át. A német csapatok szürkéskék foltjai elenyésznek eme végeláthatatlan, barna * Csóró, csóró Németország, / Nincs szalonna, nincsen vaj, / S ha kerülne egy kis marmelád, / Eleszi előled a hivatalnoki kar.

„hordák” mellett. Előreszegezett bajonettel nyomulnak, látszólag rá sem hederítve koncentrált géppuskatüzünkre. A gyalogságunk fejvesztve menekül az állásaiból. A tisztek megpróbálják visszaterelni őket a lövészárkokba. Német golyók ölnek meg németeket, de a félelemtől megvadult katonákat nem lehet megállítani. Azokat a tiszteket, akik nem állnak félre az útjukból, beletapossák a földbe. Már nem a hazáért harcolunk, hanem a puszta létünkért. Vörös rakéták szállnak fel, tüzérségi támogatást kérve. Hihetetlen erejű zárótűz zúdul az orosz csapatok elé. Géppuskák százai pumpálják a nyomjelző lövedékeket a közeledő honvédekbe. A századunk egy téglagyár mögött keres menedéket. A falakon túlról gránitrepeszek süvöltése hallatszik. Bevágódunk új tankjainkba, és felkaptatunk egy domboldalra, ahonnan kilométerekre ellátni nyugati irányba. A távolban orosz csapatok menetelnek sűrű oszlopokban. Széles V alakzatban rontunk le a dombról, gyalogsági fedezet nélkül, át a falakon és romokon. Géppuskáink folyamatosan okádják magukból a golyókat. Egy ló vontatta üteg elkotródik az utunkból. Az ágyúk komikusan ide-oda himbálóznak a rémült lovak mögött, míg be nem vágódik közéjük egy gránát, cafatokra tépve embert, lovat és fegyverzetet. A ventilátorok hűségesen zümmögnek, kitessékelve a tank belsejéből a kesernyés lőporfüstöt. A tank remeg és rázkódik a folyamatos tűztől. Elkerülhetetlenül úrrá lesz rajtunk a harci láz; hangosan röhögünk, ha célba találunk. Arra egy pillanatig sem gondolunk, hogy emberi lényeket gyilkolunk. Az idő megáll. A hőség elviselhetetlen. Szokatlanul meleg ez az őszi nap. Egy órája harcolunk! Vagy van az már öt is? Senki nem tudja. Gyalogsági tűz dobol fülsiketítően a harckocsi páncélzatán. Néhányszor mágneses aknát próbálnak ránk tapasztani, de észrevesszük, és a lángszóróinkkal szénné égetjük a vakmerő oroszokat. – Ellenséges tankok! – kiabálja a hangszóró. Három-négyszáz T–34-es tűnik elő a dombok mögül. Össztüzet zúdítunk reájuk. Első soraik szétpukkannak, de a mi P–IV-eseink se sérthetetlenek. Fekete olajfüst emelkedik az ok nélkül derűs égbolt felé. Rendületlenül töltünk és lövünk, és ugyanezt csinálják odaát is. Újabb és újabb tankok repülnek a levegőbe mindkét oldalon, és alig akad köztük olyan, amelyikből élve kerülne elő a legénység. Ez a mi sorsunk. Az orosz tankok váratlanul hátat fordítanak nekünk, és eltűnnek a dombok mögött. Egy pillanatig balgán azt hisszük, hogy menekülőre fogták, de hamarosan kiderül, hogy szó sincs erről. Észak felől akarnak a hátunkba kerülni. Arrafelé csak gyalogosegységek tartják a vonalainkat, ott

a legkönnyebb áttörni. A mi taktikánkat alkalmazzák: törj át ott, ahol a leggyengébb az ellenállás. Ez a villámháború lényege. Hinka ezredes rögtön meglátja a veszélyt, ezért azonnali visszavonulást rendel. A lövészárkokban kuporgó bokorugrókat sorsukra hagyjuk. Felhányjuk a sebesülteket a tankjainkra, aztán teljes sebességgel észak felé vesszük az irányt. A sebesültjeink egymás hegyén-hátán fekszenek több rétegben, mint valami lisztes zsákok, de még így is örülhetnek: annyi a sebesült, hogy hiába pakoljuk rogyásig a tankot, sokan már nem férnek fel. – Fiúk, vigyetek magatokkal – könyörögnek, de nincs mit tenni. Elfordítjuk a tekintetünket, és azzal vigasztaljuk magunkat, hogy őket legalább nem fogják cafatokra lőni, ha váratlanul ránk támadnak. Árkon-bokron át rohanunk a T–34-esek elé. A huszonöt tonnás P–IV-es úgy dülöngél és bukdácsol, mint egy vitorlás hajó a viharban. A hátrahagyott sebesültek most tényleg örülhetnek, hogy nem fértek fel. Az idővel – és a halállal – versenyzünk. Ha a harapófogó bezárul, akkor az egész ezrednek vége. Körbefognak és lemészárolnak minket. – Gyorsabban, gyorsabban! – recsegi a hangszóró, mégis megállunk, hogy vontatókötélre vegyük Barcelona tankját. A sodrony elpattant, és ahogy hátracsap, leszeli az egyik sebesültünk fejét. Szitkozódva, félelemtől és igyekezettől verejtékezve újabb vontatókötelet gyártunk. Barcelona P– III-asával a hátunkon egészen emberi tempóban gurulunk át egy égő falun. A tüzérség alapos munkát végzett. Véres húscsomók hevernek, bármerre nézünk. Legyek milliói röppennek szét hangos zümmögéssel, ahogy áthajtunk a tetemeken. Felfordul a gyomrom a bűztől. A falu szélén egy T–34-es szétlőtt lánctalppal. Ránk lő, és eltalálja Barcelona P–III-asát. A lánctalpnak és a görgőknek végük az egyik oldalon. Nem gondolva a tankon fekvő emberekre, hátratekerem az ágyút, és célba veszem az ellenséges tankot. A lövedékünk letépi a lövegtornyot. Két férfi ugrik ki a roncsból, de Heide géppuskája elől nincs menekvés. Egyikük a lánctalp mellett rogyik össze, a másik pedig a tank orránál. Majdnem sikerült fedezékbe húzódnia, de a nyomjelző lövedékek izzó sugara gyorsabb volt nála. A P–III-as használhatatlan. A kábel háromszor is elpattan, amikor megkíséreljük elvontatni. Barcelona és az emberei átjönnek hozzánk. Pici behajít két kézigránátot a P–III-asba. A tank pillanatokon belül kiég. Totálkáros. Most már nyugodtan otthagyhatjuk. Kicsörtetünk a sztyeppre, és Porta beletapos. Most csak a sebesség és a taktikázás segíthet. Ha sikerül meglepnünk az oroszokat, akik minket akarnak meglepni, akkor van esélyünk. Ha nem… A rádióban Hinka ezredes

szidja a századparancsnokot, aki elakadt a mocsárban a Škodájával, amikor megpróbált átvágni a folyón. Egy P–IV-esnek talán sikerülhetne, mert szélesebbek a lánctalpai, de nem merünk kockáztatni. Inkább kerülünk. – Holnap reggel majd magukért küldök egy teherautót – kiabálja ingerülten az ezredes. – Az éjszakát kénytelenek lesznek a tankban tölteni, Moser! – Ez öngyilkosság – vigyorog Porta. – Nem lett volna szabad jelentenie, hogy saját hibájából elakadt a mocsárban. Az okosabbja ilyenkor felrobbantja a szekeret, és szépen ivánra fogja a történteket. Szerencsére ott még nem tartunk, hogy a bürokratáink egyeztetnék a jelentéseinket az oroszok beszámolóival, bár ismerve őket, erre sem kell sokáig várnunk. – Nincs benned semmi kötelességtudat – mondja szemrehányóan Heide. – Az ember nem robbantja fel csak úgy a reája bízott felszerelést, kivéve, ha vészhelyzetről van szó. – Értettem, én nemzetiszocialista hősöm – vigyorog gúnyosan Porta. – Csak aztán ne sírj nekem, ha elakadunk a szar közepén. Érdekes lesz látni, hogyan fogócskázol orosz pajtásainkkal. – Elég a negatív gondolatokból – szól rájuk Pici. – Gondoljunk inkább valami kellemesre. Például puncikra. Lerohanunk egy lejtős úton, neki egyenesen egy ló vontatta ágyúnak. Rémült emberek és lovak spriccelnek szét. Ki egyben, ki darabokban. A következő célpont is egy löveg, amit két ház közé ékeltek be. Három tüzér üldögél mögötte. Kezükben bádogbögre, kővé dermedve bámulnak minket. Az egyiknek kanál lóg a szájából. Étkezés közben zavartuk meg őket. Az egész eltűnik a lánctalpak alatt. A visszapillantó tükörben látjuk, hogy a katonák feltápászkodnak, és szitkozódva megrázzák utánunk az öklüket. – Hogy az isten rohassza meg! – kiált fel Porta nem sokkal ezután. – Ez a barom ki akar purcanni! Ezek a hülye náci iparosok már rendes motorokat se bírnak gyártani! – Mi történt? – kérdezi aggódva Papa. – Ha én azt tudnám! – rúg bele Porta a sebességváltóba. – Úgy csökken a fordulatszám, mint az én lelkesedésem. Levesszük a motor belső burkolatát, és szemügyre vesszük a beteget. Látszólag semmi gond. – Gyere ide – rángatja meg a lábamat Porta. – De ha még jobban elrontod, én kiheréllek! Durván belenyomnak a vezetőülésbe, hogy én kormányozzak tovább, miközben ők a motor működését figyelik. Idegességemben egyenesen

belevezetem a tankot egy mély gödörbe, és kis híján fel is borítom. Megállunk, Porta és Heide szétszedik a Maybachot. – Az istenit! – fakad ki Papa. – Ennek is éppen most kellett bekövetkeznie, amikor az oroszok már majdnem körbezártak minket! Ennél rosszabb már nem is történhetett volna! – Dehogynem – vigasztalja Porta. – Én speciel sokkal jobban tudok örülni egy kipurcant motornak, mint mondjuk egy ellőtt lövegtoronynak. – Hívjad a Légióst – utasítja Papa Heidét. – Mondd meg neki, hogy vontatásra van szükségünk. A Légiós épp egy dombtetőre kapaszkodik felfelé. Mire válaszolhatna, felér, és odaátról ripityára lövik a P–IV-esét. Kékesfehér láng csap ki a toronyból, a beszállónyílás fedele messzire száll, mint egy olimpiai bajnok által elvetett diszkosz. Megkönnyebbülten látjuk, hogy a Légiósnak és a Professzornak sikerül kikászálódnia az égő roncsból. A többiek bent égnek. A tank dühödten lángol, aztán felrobban. A hang némi fáziskéséssel ér el hozzánk, akár egy távoli mennydörgés. Porta könyékig benne van a motorban: csavaroz, kalapál. Közben szitkozódik. Szidja az oroszokat, szidja a pártot, és végül, de nem utolsósorban, szidja Julius Heidét. – A te hibád az egész! – kiáltja a gép zsigereiből. – Ha az a te átkozott pártod megmaradt volna a sör melletti politizálásnál a háborúsdi helyett, akkor most nem kuporognék egy rohadt Maybach büdös belsejében. Nesze, te kis elgörbült pöcs! Odamész, ahová való vagy! – Azzal már repül is két kiégett dugattyú Heide fejének. – Ezzel megvolnánk – mászik elő a tankból Porta. A Maybach úgy dorombol, mint egy kiscica. Megint úton vagyunk. Menet közben berángatjuk a Légióst és a Professzort is a tank belsejébe. Orosz géppuskatűz sepri le rólunk azt a néhány sebesültet, akinek sikerült idáig kibírnia. – Visszamenjünk értük? – kérdezi tanácstalanul Papa. – Szó sem lehet róla – feleli Porta. – Addig nem fogok megállni, míg szép német kockafejeket nem látok magam körül! Találat éri a motort. Lángnyelvek csapnak be a burkolaton át. Pici nagy nehezen beindítja az automata tűzoltót. A tűz kialszik. A motor életre kel. Dübörgése muzsika fülünknek. Pici megkönnyebbülten összébb maszatolja az arcát olajos kezével. – Kész szerencse, hogy itt vannak ezek a tűzoltó készülékek – motyogja. Alig fejezi be a mondatot, mintha villám csapna bele a tankba. A

csapóajtók kiszakadnak a helyükről, engem kitép az ülésemből egy láthatatlan óriáskéz, és bevág az ágyú alá. Valahonnét sűrű, meleg vér spriccel a szememre. Pici nekivágódik az ágyú tövének. Bőrsapkája széthasad a závárzaton. Barcelonának a szája hasad szét. Kétoldalt úgy virítanak arcából a fogai, mint egy csontváznak. Papa meg van győződve róla, hogy eltört a gerince, de szerencséje van. Egyesült erővel sikerül helyére rántanunk a csontjait. Úgy üvölt, hogy kilométerekkel odébb is hallják. – A görényládának annyi – közli száraz tényként Porta. – Meg se moccan. Csesszék meg! Húzzunk innen, fiúk! – Kifelé! – parancsolja Papa. – Semmisítsd meg a járművet, Sven. Én szállok ki utolsónak, miután beélesítettem a robbanóanyagot. – Most pedig szedd a lábad, ahogy csak bírod – javasolja Porta, és buzdításképpen a közeli nyírerdő irányába mutat. Odanézek, és látom, hogy kíváncsi orosz katonák nyújtogatják felénk a nyakukat. Megkétszerezem a lépteimet, és hamarosan beérem a többieket. A legközelebbi domb felé tartunk, hogy fedezékbe húzódjunk mögötte. Zúg a fülünk, és nehezünkre esik a lélegzés. Orrunk, torkunk taplószáraz a lőporfüsttől. Tökéletes célpontot nyújtunk az oroszoknak, ők mégsem lőnek ránk. – Mi a fenéért nem lőnek? – tűnődik Porta. – Lazán leszedhetnének minket, mégse teszik. Heide megbotlik egy rohamsisakban, és beveri a homlokát egy kőbe. Mozdulatlanul fekszik, úgy tűnik, elvesztette az eszméletét. Picivel talpra rángatjuk. – Szerintem maradjunk itt – nyögi az arcába csordogáló vért törölgetve Heide. – Úgyis mindjárt leszednek minket a géppuskáikkal, akkor meg mindegy. Nincs esélyünk. – Pofa be, nagypofájú náci seggfej, és nyomás előre! – mordul rá Pici. – Gondolj arra, hogy a dombtetőn egy egész tányér horogkereszt vár rád, BDM*-puncinedvvel leöntve. – Kész vagyok! – jelenti ki Papa. Széttárja a karját, és a fűbe dől. – Túl öreg vagyok én már ehhez. Nem bírom tovább. – Pislants csak a hátad mögé, vénember, és mindjárt olyan friss leszel, hogy Berlinig elszaladnál! – mondja vidáman Porta. Most már értjük, miért nem lőttek ránk az oroszok: élve kellünk nekik! Egy egész szakasz lohol utánunk, már csak alig ötven méterre vannak. * Bund Deutschs Mädels – Német Lányok Szövetsége. (német)

Papa felszökken, és nyakába veszi a lábát. Mi sem váratunk magunkra. A kimerültség feledve, úgy futunk, mint valami nyulak. A domboldalban egy sebesült hadnagyra bukkanunk. A bal lábát szétlőtték, a csont fehéren csillog a véres hús mögött. Magunkkal visszük. – Köszönöm, bajtársak – mondja a könnyeivel küszködve. Az oroszok rohamosan közelednek, és csak a bajonettünk meg rohamkés van nálunk. A többi a tankban maradt. A hadnagynak van ugyan egy mausere, de az vajmi kevés egy egész szakasszal szemben. – Ha legalább lenne egy géppuskánk! – lihegi Porta. – Akkor megmutatnám ezeknek a… lüke Sztálin-szopóknak… hogy mit kap az, aki meg meri kergetni… Portát! Úgy kilyuggatnám a bőrüket… hogy azt hinnék, a rostagyárba tévedtek. – Ne hagyjatok itt, bajtársak – kiabálja rosszat sejtve a hadnagy. Heide és én cipeljük; nem lehet több tizenkilenc évesnél, és frissen kerülhetett a frontra, mert még egyetlen kitüntetés sem díszíti zöld zubbonyát. – Fritz, fritz, igyi szudá – kiáltják utánunk az oroszok. – A lányok már várnak rátok! Gyertek, fritzek! Gyertek át hozzánk! Orosz lányokat használhattok matracnak! Már a sarkunkban vannak. Kérdőn Heidére pillantok. Ő bólint, és száját legörbítve jelzi, hogy tojik a hadnagyra. Eleresztjük a koloncot. A fiú szívszaggatóan felsikolt, és egy darabig fél lábon ugrál utánunk. Aztán elesik. – Ne! Ne hagyjatok itt! Vigyetek magatokkal! Bajtársak, ne hagyjatok itt ivánnak! Sajnáljuk, de most az életünkről van szó. A hadnagy megpróbál utánunk kúszni, aztán feladja, és inkább őrülten kaparni kezdi maga körül a földet, abbeli reményében, hogy így elrejtőzhet az oroszok elől. Felérünk a dombtetőre, és már rohanunk is lefelé a völgybe. Menet, pontosabban bukdácsolás közben állapítjuk meg, hogy odalent száz és száz tehén legelészik békésen. Kezünket-lábunkat törve igyekszünk lefelé, hogy elvegyülhessünk közöttük. Kész csoda, hogy épen leérünk. Lövések dördülnek, miközben elvegyülünk az állatok közt, de pillanatnyilag biztonságban vagyunk. Innen már csak tüzérséggel lehetne kirobbantani bennünket. Egy hosszú, recés nyelv nyalja végig az arcomat. Egy üsző próbál ismeretséget kötni velem. Az oroszok felvonszolják a dombtetőre a hadnagyot, és győzedelmi táncot járnak körülötte. Két lövés dördül, aztán röhögés harsan. – Kinyírták – állapítja meg faarccal Porta. – Kár érte – mondja csendesen Papa. – Még kölyök volt.

– Önkéntes volt – vágja rá dühösen Porta. – Honnan tudod? – kérdezi Barcelona. – Különben hogy lenne ennyi idősen már hadnagy? – érvel Porta. – Fogadni merek, hogy már tizenhat évesen beállt a seregbe, és arról álmodott, hogy tizenkilenc évesen hősi halált hal a pártért. – Hát akkor sikerült elérnie a célját – sóhajt Pici, és bánatában ezüstös nyálcsomót sercint egy mélabús bika szemei közé. – Istenuccse, nem irigylem érte – derül fel Porta. – Hülye legyek! – kiált fel meglepetten Pici. – Hülye legyek, ha ezeknek a négylábú komcsiknak nem tej csordogál a gyújtáselosztójából! – Leveti magát egy kérődző tehén alá, és a tőgyét megragadva langyos tejsugarat irányít a szájába. Az oroszok odafent nagyban ügyködnek valamin. Hamarosan ki is derül, hogy min: levágták a hadnagy fejét, és egy karóra tűzve lóbálják, hogy félelmet keltsenek bennünk. – Szibériaiak – állapítja meg Porta. – Most legalább tudjuk, mi vár ránk, ha elkapnak minket. De hol az ördögbe lehetnek a többiek? – Amilyen tempóban kavartunk, már Berlinben járnak – von vállat Pici. Géppuska ugat fel, puskák dörögnek. Golyók puffannak a tehenek kövér hasába. Az állatok megrémülnek, a csorda mozgásba lendül. – Kapaszkodjatok! – rikoltja Porta, és megragadja egy menekülő tehén farkát. Követjük a példáját, és szorosan az állatok oldalához simulva a völgy kijárata felé oldalazunk a csordával. Pici tehene elkanyarodik, és az oroszok felé veszi az irányt. A barátunk erre bepöccen, és a szarvánál fogva megpróbálja visszafordítani a tehenet. Az persze támadásnak véli a dolgot, s dühösen fújtatva felökleli. Pici feltápászkodik, és őrjöngve nekiront a tehénnek, mire az megrémül, és hátat fordítva neki a csorda után üget. Pici azonban utoléri, és valahogy felkapaszkodik a hátára. A java csak most kezdődik. Akár egy vadkeleti rodeó szereplői, Pici és a „négylábú komcsi” elpattognak a völgy kijárata felé. Természetesen Porta sem hagyhatja ki ezt a mókát. Elengedi a tehene farkát, belekapaszkodik a szőrébe, és a hátára lendíti magát. A tehén ugrál alatta, mindent megtesz, hogy levesse magáról, de Portát mintha odaragasztották volna. Úgy öleli az állat nyakát, mintha a kedvese volna. Ők is Pici után vágtatnak. Most már mi is kénytelenek vagyunk „nyeregbe” pattanni. Heide többször is leesik, aztán kis híján szívrohamot kap, amikor rájön, hogy egy bikát választott ki magának. Papát nemes egyszerűséggel lerúgja magáról a hátasa. Barcelona is hasonlóképpen jár, de őt még felszállás előtt focizza

odébb egy féltékeny bika. Talán szét is taposná, de egy orosz puskagolyó végez vele. A dombtetőről röhögés gurul alá a völgybe. A szibériaiak jópofa tanácsokat kiabálnak le nekünk, és összevissza lövöldöznek, hogy még jobban megrémítsék a csordát. Ilyen lelkes szurkolók mellett nem csoda, hogy a maximumot hozzuk ki magunkból bohóckodás terén. Az én tehénkém nagyokat ugrik és merev első lábbal landol, mintha tudná, hogy így rázhatja ki belőlem legkönnyebben a lelket. Úgy érzem, mintha a vesém a torkomba költözött volna, és meg vagyok győződve róla, hogy egyetlen ép csont se maradt a testemben. A tehén váratlanul abbahagyja az ugrálást, és cikcakkban a csorda után rohan. A tempó iszonyatos. Soha nem hittem volna, hogy egy tehén ilyen gyorsan tud vágtatni. Minden erőnkkel kapaszkodunk, a jószágok pedig repítenek minket árkon-bokron át. Szédítő sebességgel átdübörgünk egy csapat orosz gyalogos között. A katonák szájtátva bámulnak minket, eszükbe sem jut, hogy lőjenek. Aztán elérjük a senki földjét, és vörös porfelhő kíséretében átugratunk a német vonalakon. A harc leáll. Német és orosz fejek bukkannak elő a lövészárkokból. Néhányan éljenzéssel köszöntenek minket. Egy tisztásról német ezredparancsnoki asztalt sodrunk magunkkal. Térképek és hivatalos irományok szállnak a levegőben. Mire a tisztek felfoghatnák, hogy mi történt, mi már hetedhét országon túl járunk. …És ne temess el A kietlen prériiiin! – énekli vidáman Porta, a cilinderét lengetve a német katonáknak, akiket egy falu főutcájáról rebbentettünk szét. Ebben a dicsőséges pillanatban a tehene hirtelen lefékez, és a lendülettől gyakorlatilag két mellső lábára áll, mintha kézállást csinálna. Porta kilő, mint egy rakéta, és hatalmasat csobban egy bűzölgő trágyadomb közepében.

„… de tévedésben vannak. Nem fogom feladni, bármennyire is szeretnék. Alábecsülnek, mert lentről jöttem; mert nem vagyok olyan művelt, mint ők, és mert nem úgy viselkedem, ahogy azt ők, apró verébagyukkal elvárják…” Részlet Hitlernek A szenátus elnökével, Hermann Rauschninggal folytatott beszélgetéséből Hitler nyers, sátáni hangja harsog a hangszórókból. „Német férfiak, német nők, örömmel közölhetem, hogy bűnös ellenségünket porrá zúzta legyőzhetetlen hadseregünk. Ezek az alacsonyrendűek többé soha nem fognak felemelkedni…” A Führer szavait követő ováció olyan hangos, hogy a hangszórók csak folyamatos recsegésként bírják tolmácsolni a sörrel karbantartott torkok hangját. „Győzedelmes csapataim mögött az 1933-as nagy Német Birodalomnál négyszerte nagyobb meghódított terület fekszik. És biztosíthatlak benneteket, hogy hamarosan eljön az idő, amikor százszorta is nagyobb lesz annál! Mert semmi sem állhatja utunkat! Mi elvesszük, ami nekünk kell, és ha valaki utunkat merné állni, azt könyörtelenül megsemmisítjük!” Hatalmas, szűnni nem akaró taps. „Heil, heil, heil!” „Fejet hajtok bátor katonáink és tisztjeink előtt, akik most íme, a történelem legnagyobb ostromára készülnek. Ígérem nektek, hűséges bajtársaim, hogy a háború legkésőbb három hónap múlva véget ér. Német anyák és feleségek! Karácsonyra a fiaitok, férjeitek itthon lesznek, és ezer évig nem lesz újabb háború. Ha ugyan lesz valaha!” A hangszórók táncra perdülnek a falakon. „Sieg! Heil! Sieg! Heil! Prosit!” Németek milliói hallják a beszédet. Mindenkinek megvan a véleménye az elhangzottakról, de senki nem mer előállni vele. A Harmadik Birodalom napjaiban könnyen megütheti a bokáját az ember. Heydrich gestapósai mindenütt ott vannak, még a hitvesi ágyban is. „Most végre megadhatjuk a kegyelemdöfést alávaló ellenségünknek!” – sikoltja eksztázisban Hitler. Verejték csorog az arcába, szeme dülledt, véreres, ahogy a szónoki

emelvényt püföli. A nyakkendője félrecsúszik, felső inggombjai kipattannak helyükről. „Ezek a sztálini hordák soha többé nem fogják összeszedni magukat egy ekkora vereség után! Ha a gyávák kapitulálni akarnak, mi nemet mondunk nekik! Ez egy szent háború! Esküszöm nektek, hogy addig fogjuk folytatni, míg a bolsevizmus szörnye örökre el nem töröltetik a föld színéről!” Von Hünersdorf tábornok idegesen fel-alá járkálva hallgatja Hitler szavait. Egy elmebeteg hagymázas képzelgései. Túlságosan alábecsüli az oroszokat. Túlságosan… Hitler az egyetlen, aki komolyan elhiszi, hogy a szovjeteket le lehet győzni. A jövő tragikus meglepetéseket tartogat a számára. És mindenki számára… A tábornoknak a nagy Moltke szavai jutnak az eszébe: „Egy hadművelet megtervezésekor elengedhetetlenül figyelembe kell venni az időjárási viszonyokat és az évszak sajátosságait.” A „Tájfun” hadműveleti terveiben azonban szó sem esik az őszről, gondolja keserűen von Hünersdorff. Ez pedig nagy hiba. Végzetes hiba…

5. A tyepluska Kegyetlen hóvihar dúl a sztyeppen. Még csak november van, de már javában tombol a tél. Az első hó október 10-én hullott le, a szokásosnál jóval korábban, de ez aligha mentség a német hadvezetés számára. A természet erői, úgy tűnik, az istentelenek pártjára álltak. A német erők már csak százötven kilométerre vannak Moszkvától. Ha az idő nem romlott volna el, már tizenkét napja ott lennénk, így viszont a megtépázott szovjet csapatok kerültek előnybe. Visszahúzódtak, hogy újraszervezzék magukat, és használatba vegyék vadonatúj téli felszereléseiket. Nekünk még kesztyűnk sincs, kénytelenek vagyunk a halottak egyenruháiból levágott posztódarabokkal betekerni a kezünket. Bunda helyett újságpapírral béleljük ki a csizmáinkat. Ha valakinek még egy marék szalma is jut a papír mellé, az már nagy luxusnak számít. A vezérkar azt mondja, a tél őket is meglepte, de az oroszok, érdekes módon, időben értesültek az érkezéséről. Ha az aranygalléros urak méltóztattak volna tanulmányozni egy kicsit az orosz népet, mielőtt nagy hangúan majmoknak titulálták volna őket, akkor ők is tudták volna, hogy

mire számítsanak. Akkor tudták volna, hogy amint szürkéskék felhők tűnnek fel a keleti égbolton, és a folyók vize megvadul, Iván, a paraszt telehordja a fészert fahasábokkal, a bábuska pedig „Új Oroszország”-gal tapétázza ki a kunyhója ablakait, és nem azért, hogy a körzeti szovjet lássa, milyen buzgó kommunista a lelkem. Ők tudják azt, az alacsonyrendűek, amit a berlini koponyák nem: hogy a tél, a könyörtelen orosz tél egyetlen éjszaka alatt megérkezhet. És ha megjött, akkor hosszan vendégeskedik. Alig kétnapi tél után a fák törzsei hasadozni kezdenek a dermesztő hidegben, akkorákat dörrenve, mint egy 75 mm-es tábori ágyú, és korgó gyomrú farkasok falkái szegődnek a Moszkva felé botladozó német csapatok nyomába. Mindig akad valaki, aki lemarad vagy kidől, munkát adva a sztyepp takarítóbrigádjainak. Az első napokban lelőttük őket, de most már nem törődünk velük. A menetoszloptól távol tartják magukat, de egyedül nem tanácsos elcsatangolni, még gépkarabéllyal felfegyverkezve sem. A falka széttép, mielőtt még leadhatnád a második lövést. Egyre hidegebb van, pedig már így is tele az út széle fagyott emberi és állati tetemekkel. Mintha a természet felfüggeszteni készülne működését, hogy gyorsfagyasztva várja meg a tavasz beköszöntét. De ki tud a tavaszra gondolni, amikor a hőmérséklet mínusz ötven alatti értékeket mutat? Az ellátással súlyos gondok vannak. Minden megfagy: a pótkávé a tartályokban, a zsír a fegyverekben, a motor a járművekben. Egész motorizált oszlopok állnak elhagyatva az út mentén. Szétfagytak. Kétórányi állás után a motoroknak végük. – Ha Napóleont alaposan elverte az orosz tél, akkor Adolfot még jobban el fogja verni! – mondja hangosan Porta, hogy mindenki hallja. – Porta aszondja, hogy a Führer elvesztette a háborútokat, Julius – kiabálja Pici. – Tiltakozz, pajtás! Julius Heide ráemeli elgyötört tekintetét, de nem szól. Kék „árja” szeme mintha még kékebbé és még hidegebbé vált volna a fagyban. – Mondj már valamit, Julius! – kötekedik Pici. – Hallhattad! Azt mondták, hogy Adolf, a Nagy, seggre ült a jégen! – Szolgálatra jelentkezem – motyogja kábán Heide. – Hála a kazanyi szent szűznek! – kiáltja megkönnyebbülten Stege. – Mégsem veszett el minden. A párt hőse még ki tudja nyitni a száját! – Adjatok neki horogkeresztet zabkásával. Jót tesz a hitének! – javasolja Barcelona. – Erős vitaminokat a derék náciknak! – Énekelni! – halljuk valahonnan hátulról. – Hülye barom! – károgja tiszteletlenül Porta. – Gyere ide, és kirúgom a seggedből a fagyott szart, te aszalt törpe!

Egy vezérőrnagy nyargal előre dühösen, és követeli, hogy mondjuk meg, ki mert visszapofázni neki. – Ne akarjanak ujjat húzni velem! – üvölti bele a hóviharba. – Álmomban se jutna eszembe – dünnyögi Porta. – Azt akarom, hogy a százada daloljon – fordul a vezérőrnagy Moser főhadnagyhoz. – Énekeljenek olyan hangosan, hogy még a Kremlben is hallják: közeledünk! – Énekeljenek valamit! – parancsolja fakó hangon Moser. – Hármas sorokba fejlődni! Balra igazodj! Kelletlenül engedelmeskedünk. Weit ist der Weg zurück ins Heimatland, so weit, so weit! Dort wo die Sterne stehn am Waldesrand, blüht die neue Zeit. Ja, neue Zeit. Jeder brave Grenadier sehnt heimlich sich nach dir, Ja, weit ist der Weg zurück ins Heimatland, so weit, so weit! Die Wolken ziehen dahin daher, sie ziehen wohl übers Meer. Der Mensch lebt nur einmal und dann nicht mehr…* – énekeljük. Négyszer kell elismételnünk, hogy kielégítsük a vezérőrnagy urat. Végül megunja a mókát, és visszamegy tábori csendőrökkel körülvett Kübeljéhez. Utánaköpünk, és lassú, gyötrelmes halált kívánunk neki egy kies szovjet fogolytáborban. Aztán a terepjáró eltűnik, és mi némán tovább folytatjuk vánszorgásunkat északkeleti irányba. Moszkva vonz minket, mint egy hatalmas mágnes. Már magunk se tudjuk, miért. Tán nem is vonz, csak a lábunk visz előre – meg a hátunknak szegezett pisztoly. Zúzmarás arccal meredünk az előttünk ballagó hátára. Amíg ő mozog, * Messze van az én hazám, / oly messze, oly messze, / Ott, hol a csillagfényben / egy új világ van születőben. / Harcom árán új idők hajnala virrad, / És lelkemben örökké égni fog / annak a csillagnak a fénye / ott, az erdők felett. / Oly messze van az én hazám, / oly messze, oly messze. / Az élet elsodort tőle. / oly messzire, oly messzire. / Elsodort engem, / mint felhőket a szél, / Elsodort, pedig az ember / csak egyszer, ó, csak egyszer él… (német)

addig mi is megyünk. Kétezer lépést kell megtennünk, hogy letudjunk egy kilométert, és még száznegyvenszer ennyi van hátra. Jó időben nem lenne gond, de ebben a farkasordító hidegben kész borzalom. Ha az ördög a német hadseregben szolgálna, most behúzná farkát, és szégyen ide vagy oda, a kénköves pokol jó melegébe menekülne. Éjszakára tábort verünk. Az őrök negyedóránként cserélik egymást. Ha nem így lenne, a váltás már csak egy kopogósra fagyott emberi karikatúrát találna az őrszem helyén. Ahogy a nyomorúságunk fokozódik, úgy veszítjük el hitünket istenben és Hitlerben. – A pokol tornáca – mormogja Porta, miközben egy darabka fagyott halat csócsál. – Ha belegondolok, hogy most Spanyolországban vagy Afrikában is lehetnénk… – álmodozik Pici. – Ott kellett volna maradnunk – bólogat Porta. – Veszélyes volt, de csodás időket éltünk. Ha kellett valami, csak jöttek a repülők, mint valami motorizált Mikulások, és ledobták nekünk az ellátmányt. – Vagy ha már fáznunk kell, akkor lehetnénk egy kicsit északabbra, mondjuk a Kola-félszigeten – fűzi tovább a gondolatait Pici. – Ott gyöngyöt halászhatnék a harcok közötti szünetben, és mire a háború véget érne, összegyűjtenék annyit, hogy kiteljen belőle egy hamburgi kocsma ára. Lenne benne egy bárpult, jó hosszú, hogy mind elférjetek mellette, és lenne rajta olyan sárgaréz korlát is, amire feltehetnétek a lábatokat, miközben a sört vedelnétek. Jézusom! – teszi hozzá szívszorító sóhajjal. – Mit meg nem adnék egy olyan jó kis kurvaszagú, füstös lebujért! – Vannak egyáltalán igazgyöngyök a Kola folyóban? – kérdezi gyanakvóan Stege. Ő nem volt velünk, amikor 1939-ben és ’40-ben finn egyenruhában az orosz egyenruhát viselő lapp Guri hadnagy irányítása alatt működtünk fent északon. Olyan sűrűn cserélgettük az egyenruhákat, hogy a végén már azt se tudtuk, kinek az oldalán állunk is valójában. – A Kolában nincs sok – magyarázza Porta –, az Umbában viszont annál bővebben akad. Átkozottul szépek. Oválisak, és olyan övféle van a közepükön. Néhány darab majdhogynem kék. Valami egészen furcsa nevük van ezeknek, olyan nyelvtörő, hogy meg se próbálom kiejteni. Annyira belejöttünk a halászatba – pedig a jeges vízbe kellett lemerülni értük! –, hogy egészen megfeledkeztünk arról, amiért odaküldtek minket. – Igen, csodaszép idők voltak – szakad fel a sóhaj Papából is. – Esténként pisztrángot ettünk. Guri, a lap tanította meg nekünk, hogyan kell olyan pálcákkal kifogni őket. A legjobb mégis az volt, amikor vissza-

tértünk egy-egy kiruccanásról – kiáltja Porta tűzpiros arccal. – Ha nem érkeztünk másodpercre pontosan, akkor azok az átkozott finnek habozás nélkül lőni kezdtek. „Sztoj!” – kiáltották, és akár megálltunk, akár nem, tüzet nyitottak ránk. De ha az Öreg velünk volt, és időben érkeztünk, sőt be is jutottunk a laktanyába, akkor teherautókra pakoltak minket, és kivitték az egész társaságot a szaunába, ahol aztán alaposan kigőzölték belőlünk az ellenséges port és piszkot. Hű, apám, az volt aztán a kemény, amikor bele kellett ugrani a hideg tóba! Az öcsi úgy eltűnt egy pillanat alatt, hogy a lányok azt kérdezték: mi van, tán Sztálinnak hagytátok ott zálogba? – Aztán amikor visszatértünk – veszi át a szót sugárzó arccal Pici –, és meglátták az egyenruhánkat a sok szalaggal meg mindent, azt hitték, ezredesek vagyunk. Annyira megedződtünk ott fenn, hogy csak röhögtünk a gyakorlatokon. Az aztán egy átkozott kemény sereg volt, a finn! Ki hinné, még rám való egyen ruhájuk is volt! – Azon tűnődöm, vajon mi lehet most Gurival – mereng Papa. – Biztosan valahol az ellenséges vonalak mögött csatangol egy másik csapattal – vont vállat Barcelona. – Azóta már százados lehet. – Szerintetek át tudnánk megint helyeztetni magunkat oda? – veti fel Pici. – Aszondják, nyáron még jobb. Egészen a tél beálltáig csak zabálnak és dugnak, hogy jó formában legyenek, mire eljönnek a hidegek. Egy tizedestől hallottam. – És a tóban kapják el a meztelenül fürdő lányokat – teszi hozzá csillogó szemmel Porta. – Nem mondom, hogy nem bírnám elviselni, ha itt lubickolna mellettem egy punci a hóban! Megszúrnám a helyszínen, és még az se érdekelne, hogy a golyóim közben márvánnyá fagynak. Az út során sokan elbuknak a hóban. Közönyösen elmegyünk mellettük. Még látótávolságon kívül se kerültek, máris belepi őket a hó. Hamarosan meghalnak. A fagyhalál nem is olyan rossz dolog. Sokkal rosszabb az, ha megmentik tőle az embert. Csak az tudja, milyen fájdalmas a fagyási üszök, akinek már volt része benne. A bűze olyan, mint a rothadó daganaté. Nincs is szörnyűbb annál. Megállunk egy porig rombolt faluban. Kisebb vasúti csomópont lehetett a háború előtt. Minden kiégett. Megpróbáljuk megrágcsálni az egyik hombárban talált égett kukoricát, aztán feladjuk, amikor Pici foga beletörik. Olyan, mintha gránitot rágnánk. Egy mellékvágányon egy egész tyepluska-szerelvényt találunk. Érthetetlen, hogy kerülték el a visszavonuló oroszok figyelmét. Óvatosan körbejárjuk őket. Az ajtókon vaskos lakatok lógnak. Porta rácsap az egyikre a géppuskája agyával, de a lakat, az a masszív

vasúti fajta nem enged. Porta gondolkodóba esik. – Valami csak lehet ezekben, ha már ennyire elzárták előlünk. Talán a Kreml aranya – suttogja reménykedve. – Egész életemben egy saját aranyrúdról álmodtam. Belegondoltatok már valaha, mi mindent vehetnétek egy aranyrúd áráért? – Vehetnék magamnak egy puncit! – kiáltja kéjéhesen Pici, és ösztönösen megvakargatja a lába közét egy kézigránát nyelével. – Egy egész kuplerájt vehetnél magadnak, és addig döngethetnél, míg el nem kopna a cerkád – vigyorog Porta. – Remélem, étel van odabent – motyogja Stege a szíj mögül, amit rágcsál. – Olyan éhes vagyok, hogy egy fát is képes lennék megenni! – Nézz körül – javasolja Barcelona. – Van itt fa dögivel. Nem fogsz éhezni, még ha ezer évig élsz is. Porta köré gyűlünk. A fantáziánk elszabadul. Vég nélkül soroljuk, mit szeretnénk a tyepluskákban találni. Pici szerint mélyhűtött kurvák vannak bennük, akiket csak fel kell olvasztani használat előtt. Egyikünk se meri rászánni magát, hogy ellője a lakatot. Félünk, hogy csalódni fogunk. A tyepluska egyidős az orosz vasúttal. Eredetileg katonai célokra készült, hatalmas, masszív tehervagon, szibériai fából. A közepén egy vaskályha áll, a vagon tetejét áttörő bádogkéménnyel. A kályha mögött egy lyuk, ez a „toalett”. Praktikus és egyszerű, mint Oroszországban minden. A kocsiban harminc katonát, tizenkét lovat vagy hetven hadifoglyot lehet elhelyezni. Jó esetben ez utóbbiakból is harminc körüli fő fog kiszállni a célállomáson: a Kolima vidékén, Novoszibirszkben, Chilában, vagy egyéb, a nép ellenségének fenntartott üdülőhelyen. Amikor katonákat szállít Oroszország végtelen pusztáin át, a tyepluska szénától és szalmától illatozik; ha foglyokat, ürüléktől. Nem mintha a foglyok olyan igénytelenek lennének, csak hát elég nehéz hetven, sózott halon és vízen élő embernek egyetlen lyukon osztoznia. Hullanak is, mint a legyek, és ha nem a kolera végez velük, akkor megteszik azt az őrök, akik mindent megtesznek azért, hogy bebizonyítsák: ők aztán nem szimpatizálnak ezekkel a holdkórosokkal. Így ment ez mindig Oroszországban, és így is fog menni. A tyepluska is változatlan, csak a cári sast cserélték le vörös csillagra egy sötét októberi reggelen. Azok, akiket szállít, most is a halálba mennek, amely vagy a harcmezőn, vagy egy ólombányában várja őket. Éppen ezért méregetjük olyan kétkedően a tyepluskát. Végül mégis elszánjuk magunkat, és felfeszítjük az ajtót.

– Lefogadom, hogy fagyasztott hús van benne! – kiáltja Pici, mielőtt az ajtó kinyílna. Már ötödik napja nem evett, ahogyan mi sem. A visszavonuló oroszok minden raktárat felrobbantanak. Régi, jól bevált taktika ez, korgó gyomrunk, romló morálunk tanúsíthatja. Az ajtó megadja magát. Ijedten ugrunk hátra, amikor egy fagyott hulla gurul ki mögüle. – Ez tényleg fagyott hús – motyogja csalódottan Pici. – Milyen kár, hogy nem vagyunk kannibálok! Csüggedten kuporgunk a hóban, és szétosztjuk a vastartalék maradványait. Az erdőben egy dühös géppuska kelepel. Az az újfajta, amelyiknek olyan a hangja, mint egy versenyautónak. Barcelonát nagyon megviselte a tyepluska által okozott csalódás. Csendesen sírdogál. Pedig a könnyek nagyon veszélyesek! Ha belefagynak a szemedbe, könnyen vakságot okozhatnak. Kezdetben a jég- és hóvakságban szenvedő katonákat a szanitécek visszaküldték a legközelebbi kórházba, de most már meg se vizsgálják őket. Ha nincsenek barátaid, hogy megfogják a kezedet és továbbvezessenek, elveszett ember vagy. Bármerre nézel, csak vakító fehérséget látsz, és körbe-körbe botorkálsz, míg össze nem rogysz a kimerültségtől. Senki nem fog megkönyörülni rajtad. Félrelöknek, eltaposnak. Magadra maradsz. Barátok nélkül halott vagy ezen a tájon. Azt mondják, százezer német fekszik megfagyva a Moszkvába vezető úton. Pontos számokat azonban nem lehet tudni. A Führer megtiltotta, hogy számon tartsák az elesetteket. Csak a gyávák halnak meg. Egy német katona nem engedhet meg magának ekkora luxust. Tiszta röhej. A Professzor, aki naplót vezet, minden jóindulatú figyelmeztetésünk ellenére számon tartja a veszteségeinket. Pedig ha feljelenti valaki, az a fejébe kerülhet. Az informátoroktól és a politikai tisztektől senki nincs biztonságban. Előbbiek közül különösen azok veszélyesek, akiknek valamelyik családtagját koncentrációs táborba zárták. A nácik már 1933 óta alkalmazzák a túszszedés igen hatásos módszerét. Persze akadnak olyanok is, akik merő meggyőződésből köpnek. Az elején még a Professzor is szóról szóra elhitte a propagandát, de ami volt, elmúlt. Most már csak ő is azt hiszi el, amit lát. Sokszor még azt sem. – Egy ilyen tyepluskával bármerre eljuthatsz, ha vörös csillag van a sapkádon – rogyik le fáradtan a hóba Papa. Előszedi kopott, ezüstfedelű pipáját, és megpróbál rágyújtani a szélben. – Kitömöd tiszta, illatos szalmával, és kását teszel fel főni a jó forró tűzhelyre. – Álmodozóan behunyja zúzmarás szemét. – Rotyogna… illatozna… a duruzsoló kályhán. Hiába, az oroszoknál még a politikai foglyoknak is jobb dolguk van, mint

nálunk a katonáknak. Láttatok már valaha olyan oroszt, akinek ne lett volna valami a zsebében? – Egy dühödt mozdulattal kifordítja a zsebét. – És mije van a porosz katonának? Ötszáz oldalnyi propagandaanyaga arról, hogy milyen jó dolgunk lesz, ha ez a tetves háború véget ér! – Sikerül rágyújtania. Hálásan pöfékel néhányat, aztán kiveszi szájából a pipát, és felénk bök a szárával. – Tudjátok mit, gyerekek? Gröfass* elvesztette a háborút, és mi csak örülhetünk neki! – Áru… – vágná rá Heide, de Pici gyorsabb nála, és leüti egy deszkával. Amikor Papa beszél, mindenki befogja a bagólesőjét, mert Papa tudja, mit beszél. A 2. szakasz hirtelen ráeszmél, hogy Adolf Hitler, Moszkvától alig száztíz kilométerre, elvesztette a háborút. Már régen fel kellett volna fognunk, de a sok halandzsa és az utakon látott végtelen hadifogolyoszlopok vakká tettek minket. De hát mit jelent Sztálin Jóskának az a néhány millió ember? Egy hadtest neki annyi, mint nekünk egy hadosztály. Szó szerint, mert ha megölünk egy oroszt, tíz másik áll a helyére. – A német hadsereg padlóra került – folytatja Papa. – Nézzetek magatokra. Harckocsizók vagytok, akiket drága pénzen, hosszú idő alatt képeztek ki, és most fogvacogva botorkáltok a hóban. A szomszédunknak ennél több esze van. Ő tudja, mit ér egy páncéloskatona. Még ki se lőtték alóla a tankot, már le is gyártották neki az új T–34-est. Én azt mondom, gyerekek, hogy tanulni kellene tőlük! Megnyerni már úgysem fogjuk ezt a háborút, de legalább élve kikeveredhetnénk belőle. – Árulás! Vereségpárti! – sikítja Heide, aki most tért magához a deszkával való találkozásból. Pici felemel egy vaskos fahasábot, és megint elnémítaná, de Papa leinti. – Hagyd. – Miért? – kérdezi tátott szájjal Pici. – Vagy inkább a tökeit rúgjam szét, hogy ne tudjon kis náci fattyakat csinálni? – 5. század, sorakozó! – kiáltja Moser főhadnagy. Morgolódva feltápászkodunk. Épp kezdtünk volna hozzászokni a semmittevéshez. – Ébresztő, ember! – ordít rá Stege a hóban fekvő Barcelona Blomra. – Hagyjál! – szipog Barcelona. – Menjetek, ha annyira akartok! Menjetek Moszkvába! Mit érdekel engem! Ez nem az én háborúm. – Gyere – mondom neki. – Nem maradhatsz itt. – Mi az, elmentek otthonról? – böki oldalba a géppisztolyával Pici. * Grösster Feldherr aller Zeiten – minden idők legnagyobb hadvezére; Hitler gúnyneve.

– Ez a seggfej ki akar szállni a hadjáratból – feleli Stege. Dühösen Barcelona felé rúg, de megcsúszik, és fenékre ül a hóban. – Ezen könnyen segíthetünk – biztatja Pici. Megragadja Barcelona grabancát, felemeli, bemos neki egyet, és belehajítja egy hókupacba. – Menetelj! Menetelj, te hangyás! Ausztriai Nagy Adolf azt parancsolta, hogy masírozz Moszkvába! Oroszország vissza akar térni a Birodalom kebelére! Barcelona feltápászkodik. Orrából és szájából dől a vér. – Ezért Torgauba küldöm, Creutzfeld tizedes! – ordítja hátborzongató őrmesterhangon. – Megőrülök egy jó meleg celláért – vigyorog Pici. – Még Bilincs Gustav* seggét is megcsókolnám érte, ha ez előrébb lendítené a dolgot! – Majd megtudod, ki vagyok én! – sikítja Barcelona. – Már régen tudom: egy lógó tökű vadbarom vagy – vág vissza Pici. Barcelona géppisztolya a levegőbe lendül. A tag szemében tompa fény villan; a téboly jele, amely egy idő után elkerülhetetlenül hatalmába keríti a harctéren szolgáló katonát. – Kezet mersz emelni egy őrmesterre? – kérdi elfojtott, fenyegető hangon. – Átkozott! – Motyog magának valamit. Értelmetlen mondatfoszlányokat hallunk, semmi közük a helyzethez. A fák közé hátrálunk. Bármelyik pillanatban a fejébe veheti, hogy oroszok vagyunk, és akkor lőni fog ránk. – Hát így állunk! Egy kibaszott orosz kezet mer emelni egy német őrmesterre! – ordítja olyan hangosan, hogy most már az egész század figyelme rá irányul. Egy szempillantás alatt mindenki a fák közé menekül. Senkinek nem akarózik egy német géppisztoly tüzében végezni. Pici is hasra vágta magát, és Barcelonára szegezi a fegyverét. Könnyen lelőhetné Barcelonát – ha olyan könnyű lenne végezni egy bajtárssal. De nem az, még ha az illető őrült is, és azt képzeli, hogy körülvette az ellenség. – Figyeljen rám, Blom őrmester – szólal meg Papa. Lassan Barcelona felé indul. – Aláírtuk a békeszerződést. A háborúnak vége. Dobja el a fegyverét! Látja? Én is fegyvertelen vagyok. – Felemeli mindkét karját. – Mesterkedsz valamiben, átkozott kommunistája! – visítja Barcelona. – Csakhogy engem nem fogsz átverni! Kilövöm belőled a szart, ki én! Papa lába elé ereszt egy sorozatot. Pici ebben a pillanatban felpattan, és ráveti magát, mint egy tigris. Barcelona ádázul küzd, de nincs esélye. – Segítség! Az ellenség elkapott! – Orosznak nézi Picit. * Gustav Dürer torgaui fegyőr (a Gyalogoshadosztály c. könyvből).

A század kimerészkedik a fák közül. Mindenki kiabál. Van, aki azt javasolja, hogy lőjük le Barcelonát, mielőtt megint rájön a roham, és ő végez velünk. Megérkezik az orvos, és bead neki egy injekciót. Pár perc múlva Barcelona lecsillapodik. Pici talpra állítja, és Barcelona körbejárja a társaságot, mindenkivel kezet fog, elnézést kér tőlünk. Ez is tipikus viselkedés ilyen esetekben. Mindig ezt teszik, ha a roham elmúlt. Nem is olyan régen történt, hogy egy altiszt ugyanígy bekattant, és azt állította magáról, hogy főgépész az angyali seregek mennyei garázsában. Mindenütt fekete angyalokat látott, akik ártani akartak neki, ezért rajta tartottuk a szemünket, és ha megláttuk a szemében azt a különös fényt, akkor lefogtuk, de egyszer nem voltunk elég gyorsak. Mire lefegyvereztük, öt embert megölt. Utána ő is körbejárta a társaságot, és mindenkitől bocsánatot kért. Még a hullákkal is kezet fogott, és azt mondta, hogy már nem is haragszik rájuk. Aznap este megint rájött a roham, és a fickó eltűzött az ellenséges vonalak irányába, hogy tűzszünetet kössön a fekete sereggel. Azóta se láttuk. Előttünk az égbolt vörös fénnyel világít. Távoli robbanások zaja olvad egybe folyamatos mennydörgéssé. Egy SS-tankezred száguld el mellettünk. Egy órával később beérjük őket. A tankok kiégve, szénné égett, fagyott tetemek lógnak ki a nyílásokon. A fák között szétlőtt orosz tankok és egy egész tankelhárító zászlóalj maradványai. Tucatnyi tarkólövéses oroszt látunk. Bizonyára hátrálni akartak, amikor már forró volt a helyzet. Gyorsabban átkutatjuk a zsebeiket, mint egy profi zsebmetsző banda, de semmi ehetőt nem találunk bennük. Odaát se lehet könnyű katonának lenni. Porta egy kunyhóban fagyott balandára* bukkan. Öt halott civil fekszik a szobában. Mindannyiukat tarkón lőtték, arcukat leszakította a kilépő lövedék. – Nagan – állapítja meg Stege. – Tehát árulók! – Nem akarom hallani ezt az „áruló” dumát – mondja ingerülten Papa. – Ez a legelcsépeltebb szó a világon. Amint bűnbakra van szükség, a hatalmon lévők kikiáltanak valakit árulónak. Lehetőleg egy védtelen, kiszolgáltatott kisembert, aki nem okozhat gondot. – Egy lány holttestére mutat. A fiatal teremtés a tűzhely előtt hever, egy rakás fahasábon. Feje körül vértócsa. – Gondoljátok, hogy neki valaha is eszébe jutott árulást * Orosz zöldségleves.

elkövetni? Kit árulhatott volna el éppen ő? – Háborúban bárki lehet áruló – állítja Pici. – Az iskolában azt tanították nekünk, hogy Elzászban mindenki áruló, és az egész népséget úgy, ahogy van, fel kellene lógatni, mert rálőttek a katonáinkra, amikor azok 1914-ben bevonultak hozzájuk. A tanítóm, aki egy szent ember volt, csak ne vert volna minket folyton a nádpálcájával, saját bőrén tapasztalhatta ezt, amikor golyót kapott a vállába egy elzászi árulótól. – Merde!* – pöccen be a Légiós. – Az elzásziak franciák. Kötelességük rálőni a német katonákra. Különben meg érthető az ingerültségük. Képzeld csak magad a helyükbe: 1871-ben Németországhoz csatolták őket. 1918ban jöttek a franciák, és visszavették őket. 1940-ben megint németeket csináltak belőlük. Mérget vehetsz rá, hogy ha ezt a rühes háborút elvesztettük, ismét franciák lesznek. Nem csoda, hogy identitászavarral küszködnek, és lőnek mindenkire, aki csak beteszi oda a lábát. – Akkor is árulók – szögezi le Pici. – Kész szerencse, hogy én Hamburgban élek. Ott nincsenek ilyen nyűgjei az embernek. Ha nem tudod, ki vagy, akkor a Stadthausbrücke 8. szám alatt egykettőre a fejedbe verik. – Mi köze mindennek hozzájuk? – int fejével a halottak felé Barcelona. – Ők nem elzásziak, hanem oroszok. Mindig is oroszok voltak. – Az NKVD-t ismerve – pöfékel bőszen Papa –, rá akarták venni őket, hogy lőjenek ránk, ha feltűnünk a színen. Vita támadt, és az NKVD győzött. – Nem valami okos dolog vitába szállni az NKVD-vel. Na meg a Gestapóval sem, persze – mondja halálos komolyan Pici. – Ugorni kell, ha parancsolják, és kész. A helyükben én azt mondtam volna: adjátok csak ide azt a géppuskát, elvtársak, és megmutatom én azoknak a rohadék germánszkiknak, hogy mit kap az, aki meghívás nélkül lép orosz anyácska földjére! Mire visszajöttök, sorba fektetem őket az udvaron. Éljen Sztálin! – Ne feledd, hogy ki vagy, és milyen egyenruhát hordasz! – sziszegi fenyegetően Heide. A balandából csak két-két kanálnyi jut egy főre; az éhség kíméletlenebbül mardossa a zsigereinket, mint valaha. A hideg is még hidegebb. Megint egy szétlőtt téglagyárban húzzuk meg magunkat. A gyár udvara tele van elszenesedett oroszokkal. – Lángszóró – kommentálja Stege. A kimerültségtől félájultan rogyunk le a csarnokban. Lábaink mintha ólomból lennének kopogósra fagyott csizmáinkban. Senki nem szól egy * Szart! (francia)

szót sem. Még Porta sem. Beülök melléje egy kemencébe. Itt legalább védve vagyunk a széltől, és könnyebb belehelni is. Moser főhadnagy is itt van, szőrgomolyaggá kucorodva alszik egy kupac hamun. Egy orosz százados bundakabátját viseli. Kockázatos dolog, főleg akkor járhat pórul vele, ha az oroszok elkapják. Papa bújik be közénk. Valamit kivesz vattakabátja zsebéből, és a kezünkbe nyomja. Parányi cukor egy tasakban és egy darabka ürükolbász. – Ezt meg honnan az istenből szerezted? – csodálkozom. – Fogd be a szád és egyél – mordul rám Papa. – Hármunknak is alig jut belőle. Azt akarod, hogy meghallják a többiek? – Van még? – kérdi mohón Porta. – Egy kis kolbász, egy darab kenyér meg valamilyen levespor – bólint Papa. – A kazanyi szent szűzre! Mi vagyunk a leggazdagabb katonák az egész nyüves seregben! – derül fel Porta. – Akkor azt mondom, együk meg a kenyeret meg a kolbászt, a levest meg hagyjuk holnapra. – Jézusom, azt hiszem, mégis ki fogom bírni – mondtam bizakodóan, ahogy éreztem, hogy az energia szétárad a testemben. – A moabiti hentes jut erről eszembe – motyogja teli szájjal Porta. – A fickó Breslauba való volt, és azt hitte, hogy szenteste Berlinben is véres hurkát esznek, így hát csinált belőle egy rakással. Persze az egész a nyakán maradt, így hát kénytelen volt szétosztogatni őket. Kiállt délután az üzlet elé, a Schlesischer Strasséra, és nyakában egy láda véres hurkával, kajabálni kezdte: „Tessék, tessék! Ingyen karácsonyi véres hurka!” Két perc se telt bele, három fakabát lerohanta, és bevonszolta a diliházba. A hurkát laborba küldték. Szentül meg voltak győződve róla, hogy a fickó vagy megőrült, vagy tömeggyilkos, és mérgezett véres hurkával akarja megtizedelni Berlin lakosságát. Hiszen egy normális berlini hentes soha nem osztogatná szét ingyen az áruját! – Fázol? – kérdi tőlem Papa. – Majd megvesz az isten hidege. – Összébb húzom magamon a nyári zubbonyt. A téli felszerelés még mindig nem érkezett meg. – Fordulj nekem háttal! Erős ujjaival masszírozni kezdi a nyakamat, a vállamat, s közben meleget lehel a tarkómra. Lassan kezd visszatérni belém az élet. Amikor már határozottabban jobban érzem magam, ő fordul nekem háttal, és én csinálom neki ugyanezt. Aztán Portát is megdolgozzuk. Most már sokkal jobb. Lefekszünk, szorosan egymás mellé, mint az erdőben tanyázó vadállatok, és mély álomba zuhanunk…

A századból kilencen fagynak meg aznap éjjel. Sajnáljuk őket, mert csodálatos reggelre ébredünk. A szakácsok végre eljutottak hozzánk, és most mindenkire egy egész hering meg egy fél csajka kipjatok vár. De ami még jobb, mindenki kap egy negyed kiló kenyeret is. Multimilliomosnak érezzük magunkat. – Gyerekek, gyerekek! – sugározza mosolyát a társaságra Papa. – Látjátok, még nem írtak le minket teljesen! A 2, szakasz egy nagy körben ül, mindannyian fagyott heringet rágcsálunk. Egyetlen morzsát se hagyunk veszendőbe menni. Letörünk belőle egy darabkát, áhítattal a szájunkba tesszük, és várjuk, hogy kiolvadjon. Istenem, mennyire élvezzük! Ünnepélyes csend telepedik közénk. Közelebb húzódunk egymáshoz, szűkítve a kört, hogy érezzük a mellettünk ülők testmelegét. Régen voltunk ennyire boldogok. Minden egyes falat úgy zarándokol be a szájunkba, mintha valamilyen szent, vallási rítus része lenne. A heringek lassan eltűnnek. Fejük, pikkelyük, uszonyuk, minden. Még a szálkákat is gondosan megőröljük fogainkkal. Egyetlen atom se marad belőlük. Egy macska se csinálná jobban. Aztán elővesszük a kenyeret, darabokat törünk le belőle, és cukorba mártjuk. Ahogy a cukros nyál lecsurog a torkunkon, szinte érezni véljük, mint terjed szét ereje a vérárammal a sejtjeinkben. – A cukros kenyérnél nincs jobb étel a világon – állítja Porta. Belenyom egy kenyérdarabkát a cukorba, és Papa felé nyújtja. Hirtelen egy egész csomó cukros kenyér indul meg Papa felé. Mert Papa nemcsak a mi szakaszvezetőnk, hanem az apánk és anyánk is egyben, ez a köpcös kis berlini ács, akit az élet kényszerített bele az őrmesteri egyenruhába. Amíg ő van nekünk, addig még számunkra is van remény. Ha Papát elveszítjük, akkor az egész szakasznak vége. Ezt mindannyian tudjuk. Moser főhadnagy jelenik meg egy kanna gőzölgő teával. Mindenkinek jut belőle néhány korty. Porta előkapar a zsebéből két cigarettát, meggyújtja és körbeadja őket. Három slukk jut mindenkinek!

„Mit se tudnak a valóságról ezek az inkompetens karrieristák, ezek a szolgalelkű bürokraták! De most megkapják, amire vágytak: egyetlen kategóriába fogom sorolni őket, a Wermacht összes főtisztjét, az összes vezérkari főnököt. A szárnysegédeim lesznek, nem többek. Szárnysegédek! Figyelted, hogy remegnek, amikor elém kell állniuk?” Hitler megjegyzése A szenátus elnökével, Heydrich Obergruppenführernek 1936. december 23. „Holnap reggel, uraim, megtámadjuk Borogyinót – jelentette ki Weil altábornagy. – Itt, ezen a történelmi helyen, ahol most állunk, itt győzte le 1812. augusztus 7-én Napóleon császár az orosz Kutuzov tábornok csapatait. Boldog vagyok, hogy mi most megismételhetjük ezt a győzelmet, ezáltal örök, dicső szereplőivé válva nemzetünk történelmének. Ha Borogyino elesett, nyitva előttünk a Kremlbe vezető út! – A tábornok elhallgatott egy pillanatra, hogy elővegyen egy szivart. Tucatnyi öngyújtó villant szolgálatkészen. Odakint dühödt párbajt vívott egymással a két nehéztüzérség. A kastély falai rengtek, a kristálycsillárok panaszosan csilingeltek a rengések alatt. Az altábornagy kedélyesen elmosolyodott, és végignézett a köréje gyűlt tiszteken. – Uraim, merem mondani, hogy kész megtiszteltetés lenne ezen a történelmi helyen elesni. Előttünk… Mintha az égiek úgy döntöttek volna, hogy soron kívül teljesítik a kívánságát, szétnyílt feje fölött a mennyezet, és gránátrepeszek vágódtak be a szobába. Az egyik az altábornagy hátába fúródott. A vezérkari főnök és Gabelsberg ezredes – az egyik gyalogsági ezred parancsnoka – gyorsan lefektették a sebesültet a kanapéra és orvost hívattak, de az altábornagyon már nem lehetett segíteni. – Urak és bajtársak, az altábornagy elesett – közölte csendesen Gabelsberg ezredes. – Búcsúzzunk távozó lelkétől katonatisztekhez méltóan. – Összecsapta a sarkait, és sapkájához emelte kezét. A többiek követték példáját. – Lévén az a tehetséges, lánglelkű katona, aki volt, Weil altábornagy győzelemről győzelemre vezette hadosztályunkat egy hosszú, dicsőséges időszakon át. Neki köszönhetjük, hogy mindig elsők lehettünk az arcvonalban, hogy lobogónkat, mely már Waterloonál is oly büszkén repkedett a szélben, egyre újabb és újabb harcállásokra tűzhettük ki. Hőn szeretett és

becsült tábornagyunk úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna. Isten úgy döntött, magához szólítja, mert szükség van rá egy még nagyobb seregben. Bajtársak, győzelem! Heil! Tisztelegjünk halott hősünk előtt! A tisztek levették sapkájukat, és szomorúan a földre szegezték tekintetüket. Ezt várták el tőlük. – Mint rangidős tiszt, én fogom átvenni a hadosztály vezetését – sietett közölni Gabelsberg ezredes. Nem kevés erőfeszítésébe került az altábornagy halála felett érzett örömét leplezni. – Páncéloshadosztályunk NagyNémetország hadseregének legősibb hagyományait ápolja, és én ígérem, hogy gondoskodni fogok eme hagyományok továbbviteléről. Mi nem gyászolni fogjuk elesett hőseinket, hanem hálát fogunk adni Istennek, hogy a hadosztályunk becsületéért adhatták életüket. Uraim, büszke lennék, ha akár már ebben az órában életemet adhatnám a Führerért, a hazámért, a honfitársaimért! Újabb magasztos búcsúbeszédek következtek. Végtére is egy altábornagy esett el a becsület mezején, meg kellett adni a módját! Senki nem gyújtott szivarra, és még suttogva sem esett szó nőügyekről a monológok alatt. A német tisztek kulturált embereknek tartották magukat. Aztán egyszer ennek is vége lett, és az újdonsült hadosztályparancsnok elhajtott Kübeljével. A jármű döcögve, pattogva küzdött a hóval és a feneketlen kátyúkkal. A sofőr megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor végre szilárd útburkolat került a kerekek alá. A parancsnok három plédet tekert maga köré, báránybőr lábmelegítőbe dugta a lábát, és fülére hajtotta nagykabátja bundagallérját. Egy hadosztályparancsnok mégsem fázhat! Kényelmesen hátradőlt az ülésben. Bőven volt ideje, úgy gondolta, szunyókálhat egy kicsit, mielőtt visszaér az ezredéhez, hogy átadja azt Reuff főhadnagynak. Aztán irány vissza a hadosztályhoz, ahol igazi ágy, és immár egy egészen más élet várja. Úgy érezte, megérdemel egy kis frissítőt. Jó alaposan meghúzta a konyakosüvegét. Szegény Weil altábornagy, gondolta. Most már soha nem láthatja Moszkvát. De sebaj, így legalább őrá, Gabelsberg ezredesre vár a feladat, hogy a Kreml falai alá vezesse a hadosztályt. Ha ez így megy tovább, néhány év, és tábornok lesz belőle. Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz dolog ez a háború. Ebben a pillanatban egy iszonyatos erejű robbanás ezer röpködő darabra tépte a Kübelt. Az ezredes, a hadsegéd és a sofőr tetemének darabkái sisteregve fúródtak a hóba. Árnyékoknak sejlő alakok settenkednek az erdő irányába. A partizánok, akik aknákat fektettek az útra.

6. A húsraktár

A főtörzs mereven maga elé nézve ül, keze az asztalon. Bundával bélelt nagykabát van rajta, kockafejét gyönyörű asztrahánsapka díszíti. Porta és Pici frissen, pattogósan jelentkeznek, összecsapják a bokájukat, egymás után háromszor is, a magasba lendítik kezüket náci módra, majd zajosan a főtörzs felé trappolnak. Határozottan megragadják a hónaljánál fogva, kiemelik a székből, és gyönyörű ívben átküldik az ablakon. A főtörzs fenékkel landol a hóban, és úgy is marad, ülő helyzetben. Olyan természetesnek hat, hogy két arrafelé baktató közlegény vigyázzba vágja magát és tiszteleg neki. Porta és Pici tüzetesen átkutatják a mozgó irodát; mire távoznak, elég útlevél, bélyegző és ingyenjegy van náluk ahhoz, hogy ötször körbeutaztathassák Európában az egész ezredet. Már messze maguk mögött hagyták a megfagyott főtörzsöt, amikor Pici megáll, és a homlokára csap. – Mi az, mi bajod? – kérdi aggodalmasan Porta. – Azt hiszem, kezdünk megvénülni, te meg én – feleli fejcsóválva Pici. – A legfontosabbat elfelejtettük: nem néztük meg, nincsenek-e aranyfogak a koma pofazacskójában! Tüstént visszamennek, és hátára döntik a halottat. Egy perc se telik bele, és mindketten egy-egy aranyfoggal gazdagabbak. – Ésszel él az ember – mondja bölcsen Porta. – Még ilyenkor, háborúban is kincsek rejtőznek minden sarkon, csak nyitva kell tartanod a szemed. Ez a hájpacni is csak üldögél itt és hagyja halálra fagyni magát. Még a pofájában is jég volt. Ki hallott még ilyet? Talán így akarta megnehezíteni a dolgunkat, de ráfázott! – Szerinted gazdag emberekként fogunk leszerelni? – süllyeszti vigyorogva a zsebébe az aranyfogakkal teli zacskót Pici. – Kétségtelenül – biztosítja Porta. – Pucér seggel léptünk be a seregbe, de urakként fogunk távozni, olyan gazdagon, mint két zsidó gyémántkereskedő. Méretre varrt egyenruhában fogunk mászkálni, a csizmánk pedig olyan fényes lesz, mint a frissen kivajúdott szar. Majd meglátod! – Gondolod, hogy tiszti rangig visszük? – döbben meg Pici. – Nem, ezt nem tartom valószínűnek, de ugyanakkor valószínűtlennek sem. Isten és Poroszország szolgálatában bármi lehetséges!

– Tudod, mi szeretnék lenni? Vezérkari nagyágyú, olyan piros csíkkal a gatyámon! – mondja bosszúvágytól fénylő tekintettel. – Ha az lennék, Hoffmann főtörzset napi nyolc órán keresztül kúszatnám a ganéjban, Julius Szopós Heidének meg hajnaltól szürkületig fenn kellene kuksolnia egy fa tetején, és azt kellene kiabálnia, hogy „Sieg!” meg „Heil!”. Gázmaszkkal a pofáján! – Ehhez bőven elegendő lenne a hadnagyi rang is – jegyzi meg Porta. – Azt meg sokkal hamarabb elérheted, mint mondjuk az ezredesi rangot. Tanuld meg elölről és hátulról is betéve a szabályzatot, és akkor hamarabb felküldheted a fára Heidét, mint hinnéd! – Olvasni is alig tudok, pajtás – motyogja keserűen Pici. – Keríts magadnak egy csicskást vagy valakit, aki megtanít. Soha ne hangoztasd, hogy nem tudsz olvasni, mert úgysem fogják elhinni neked. A Gestapo addig fog tüzes vassal szurkálni, míg be nem ismered, hogy mégiscsak tudsz írni. A párt programja azt mondja, hogy minden német tud olvasni, azt pedig, hogy német vagy, mégsem tagadhatod. Sajnos. Tekintsd ezt egyfajta átoknak, amit nehezebb levakarni magadról, mint az ördög seggéről a szőrt egy életlen borotvával! – Soha nem voltam rá büszke, hogy az átkozott birodalomba születtem, az egyszer szent – sóhajt Pici. – Ha valahol másutt jöttem volna a világra, akkor legalább nem kellene ezzel a hülye madárral a mellkasomon rohangásznom körbe a világban. Ki nem állhatom a baromfit! – Az meg mi? – mutat rá Porta egy fehér táblára. Lekaparják róla a havat. – 3. hadtest, ellátmányraktár. Belépni szigorúan csak engedéllyel! – olvassa fennhangon Porta, megkímélve Picit a betűzés fáradalmaitól. – Ezt meg kell néznünk! – Csak szét ne lőjék a seggünket! – óvatoskodik Pici. Nem szokása, de félti a már eddig megszerzett zsákmányt. – Nem szeretem ezeket a szalámi-kommandósokat. Nagyon tud viszketni a mutatóujjuk. Ha idegent látnak ólálkodni az éléskamrájuk körül, kérdezés nélkül lőnek. – Ugyan már, kisfiam! Ha Mózes át tudta vezetni a zsidókat a Vöröstengeren, és bele is nyuvasztotta a fáraó páncéloshadosztályait, akkor mi ez a kolbászraktár két ilyen fickónak, mint mi? Hátrakötött kézzel is be tudjuk venni! Pofa be, és bízd rám magad. Nézz rájuk morcosan, mint egy keménytökű SS, tartsd a bal kezed a pisztolytáskádon, mintha odanőtt volna, a másikkal meg szegezd rájuk a géppisztolyt, lövésre készen. – Nyissak tüzet, ha mozdulni mernek? – derül fel Pici képe. – Jesszusom, dehogy! – kiáltja Porta. – Azok a szalámik elég barmok

ahhoz, hogy visszalőjenek ránk. Csak rájuk kell ijeszteni, de jó alaposan, hogy a szar is beléjük fagyjon. Éppen ezért, ha mondanak neked valamit, te ne válaszolj, csak morogj, mint egy gorilla, és forgasd a szemed. Úgy fogjuk csinálni, mint a vasútiakkal tettük, emlékszel? Amikor úgy beléjük raktuk a frászt, hogy se perc alatt átadták nekünk a mozdonyt. – Most már értem! – állítja lelkesen Pici. – Mit gondolsz, még mindig a lerben csücsülnek azok a maflák? – Őszintén remélem, mert ha ők nem, akkor mi fogunk. Akkor az Interpoltól az Üdvhadseregig mindenki minket keres. – Leszarom őket! – vigyorog Pici. – Úgyse merik idetolni a képüket, amíg ilyen kurva hideg van. Ich hab’ mich ergeben mit Herz und mit Hand die, land voll Lieb und Leben, mein Deutsches Vaterland. Mein Herz ist englommen, die treu zugewandt, du Land der freien Frommen, du herrlich Herrmansland.* – énekli a hadtápraktár felé menet. – Nézz körül Creutzfeld tizedes – mutat körbe földesúri gesztussal Porta, mintha az egész vidék az övé lenne. Kétórányi menetelés után elérik az egykori szovjet katonai tábort, ahol most a raktár található. Lazán a kapuhoz sétálnak, ahol egy őrmester állja útjukat. Masszívnak és áthatolhatatlannak képzeli magát. – Mi a fészkes fekete fenét kerestek itt, szartúrók, he? – lóbálja meg a géppisztolyát. – Hát nem tudjátok, túrós seggű köcsögök, hogy ez tiltott zóna az ilyen söpredék számára? Porta megáll előtte, és kihúzza magát, Pici pedig, most egy kőarcú óriás, a pattogó őrmester mögé kerül. Hanyagul rugózik egyet, úgy SS módra, és a magasból az őrmester lába elé sercint. – Na ide figyelj, te szerencsétlen kis pöcs! – ordít rá az őrmesterre Porta. – Most szépen elhúzol innen, keresel magadnak egy darab szart, és betömöd vele azt a szopós szájadat, vagy felváglak az első vonatra, és hidd el nekem, Bilincs Gusztáv személyesen fogja szétrúgni azt a poshadt töködet! Az üzenetnek vége! Az őrmester közönséges katona volt, márpedig háború idején annak * Szívemet adtam érted és karomat, / Te élettel és szeretettel teli föld, / Német hazám. / Szívemben buzgó hazaszeretet lángol, / Érted élek, te szabad, te csodás / Ország.

lenni nem túl kellemes dolog. Nem tudta, mit tegyen. Visítson rájuk vagy csendesen húzza el a belét. Egy dologban azonban biztos lehetett: egy tizedes, aki így mer beszélni egy őrmesterrel, az nem lehet közönséges tizedes. Úgy döntött, jobban jár, ha nem akadékoskodik tovább. – Látod – magyarázza Picinek Porta, miközben az épületek felé ballagnak –, ha úgy beszélsz velük, mint egy közönséges kurva, bármit elérhetsz. Nem adok tíz másodpercet, és olyan szarszag fog itt terjengeni, hogy olyat még nem pipáltál. – Az mókás lesz – vihog Pici. – De mondd… mit keresünk mi itt voltaképpen? Porta lefékez, és aggódva szemügyre veszi Picit. – Jól vagy? – Mondjuk. – Érdekes. Pedig már épp kezdtem aggódni. De hogy válaszoljak a kérdésedre, kérdeznék valamit: te nem vagy éhes, Wolfgang Ewald Creutzfeld? – Én mindig éhes vagyok – bólogat hevesen Pici. – Még soha nem voltam annyira tele, hogy ne bírtam volna még többet zabálni. – Akkor meg mit kérdezed tőlem, hogy mit keresünk itt, a világ legnagyobb éléskamrájának a közepén? – veszíti el a türelmét Porta. – Azért jöttünk ide, Creutzfeld, hogy zabáljunk. És mivel nincs rá engedélyünk, hát más módszerekkel fogunk zabát szerezni magunknak! – Terrorral! – vágja rá mohón Pici. A tábori telefonvonalak izzanak. A hír futótűzként terjed: álruhás ellenőrök érkeztek! Pánik lesz úrrá a raktárban. Elrejtett konzervkészletek kerülnek vissza a polcokra, megpiszkált mérlegek javulnak meg, könyvelők görnyednek lázasan a nyilvántartás fölé. Öt „elveszett” teherautó hirtelen megkerül, már indulásra is kész. Az eddig ürességtől kongó bundaraktár varázsütésre megtelik. Nyugtalan tekintetek követik a hófedte barakkok felé közeledő „könyvvizsgálókat”, akik először egy benzinraktárba tévednek be, ahol látogatásuk hajszál híján tragédiába torkollik. A raktárért felelős őrmester látja, hogy Pici rá akar gyújtani egy cigarettára, de nem mer szólni. Szerencsésnek érzi magát, mert végül a vizsgálatot és a robbanást is megússza. Mások sem érzik biztonságban magukat. A kenyérraktáros őrmester egy egész üvegnyi nyugtatót kapott be röpke tíz perc alatt, és már a huszadik szál grifát* szívja. * Ópiumcigaretta.

– Ezek a seggfejek jobban félnek a váratlan ellenőrzéstől, mint attól, hogy trippert kapnak a kupiban – mutat Porta egy csapat hadtápos katonára, akiket seprűvel a kezükben kizavartak a barakkok közti utcára, hogy őket kémleljék. A katonák láthatóan megkönnyebbülnek, amikor a két rejtélyes férfi a húsraktár felé kanyarodik. Örülnek neki, hogy éppen Brumme törzsőrmester lesz az, akit a látogatásukkal megtisztelnek. – Isten kegyes hozzánk! – kiáltja boldogan a pék Willinski őrmester. – Az a dagadt disznó most megkapja, amit megérdemel! Láttátok azt a sovány, vörös hajú fickót, aki a főnök? Egy kilométerről lerí róla, hogy gestapós! Majd lefagy a tököm, de kivert a veríték, amikor rám nézett. Azok közül való, akik bármire képesek, hogy mozgásban tartsák a gépezetet. Kemény fickó. Hiába van rajta páncélos-egyenruha, ordít róla, hogy SS-tiszt. Brumme törzsőrmester az egyetlen, akit nem értesítettek a két álruhás ellenőr érkezéséről. – Befellegzett neki – mondja kárörvendően Willinski őrmester. – Vasra verve fog elmenni innen, de az is lehet, hogy példát statuálnak rajta, és a szemünk láttára végzik ki – teszi hozzá reménykedve. Porta és Pici belépnek egy hatalmas terembe melynek mennyezetéről levágott, kibelezett, félbe vágott állatok százai lógnak. – Ki itt a főnök? – dörren rá Porta egy kövér őrmesterre, aki egy íróasztal mögött ülve egy ménkű nagy májas hurkával birkózik. A férfi reájuk emeli vizenyős tekintetét, lustán végigméri őket, majd a hurkával egy távoli ajtó felé bök. Pici egy villámgyors mozdulattal kikapja a kezéből, s úgy, ahogy van, egy darabban lenyeli. Egy anakonda se csinálná jobban. – Sose búsulj, kisfiam – vigasztalja az őrmestert. – Ha egyáltalán felfogtad, hogy mi történt, mert úgy bámulsz rám, mint turista a Tejfeltoronyra. Ha ez megnyugtat, fincsi volt apuskám! – Jól csináltad! – helyesel Porta. – Legközelebb jobban meggondolja majd, hogy mivel mutogat! Nézzenek oda! Így játszani az étellel! Mi az, hapsikám, nem tanították meg neked otthon, hogy ha kérdeznek, akkor felelj? Szerinted hova küldjük? Glatzba vagy Torgauba? – Inkább Germersheimbe – feleli két böffentés közt Pici. Az őrmester tátott szájjal hallgatja őket. Úgy néz ki, mint aki légnyomást kapott, de még valószínűbb, hogy születési rendellenességről van szó. Annyi önérzet azért még szorult beléje, miután a raktár ajtaja bevágódott Pici mögött, hogy utánavágjon egy lábszárcsontot. Brumme törzsőrmester – méreteit tekintve – Picivel vetekszik. Jó két

méter magas, és akkora mellkasa van, mint egy szekérhúzó lónak. Tökéletesen kopasz fejéből, egy laposra döngölt orr két oldaláról aprócska, gonosz szemek pásztázzák a külvilágot. Sötétség és gyűlölet sugárzik belőlük. A főtörzs egy vágódeszkán fekszik, bikanyaka alatt kék párnával, s egy henteskéssel a fogai közé szorult húst aprítja. Eltelik vagy tíz perc, mire hajlandó tudomást venni a két mellette álló alakról. – Mi a hányás, patkányok? – érdeklődik kedvesen. – Csak egy kis figyelmet szeretnénk, törzsőrmester úr – vigyorodik el Porta, és pimasz hidegvérrel leemel magának egy bifszteket a férfi tányérjáról. – Azt hallottam, hogy maga egy jószívű ember, aki szeret segíteni a barátoknak. Brumme felkönyököl, és a szemközti falra, a Führer portréja alá köp egy fél pofazacskónyi húsgombócot. Gyanakvóan Portára sandít, megvetően végigméri Picit, aztán visszahanyatlik az asztalra, és felnyerít. – Ekkora sületlenséget még életemben nem hallottam! Ki küldött titeket ide, he? Az ellenségetek? Nagyon utálhatja a képeteket, ha éppen az én karmaim közé lökött titeket. Ha valaki ismer engem, az tudhatja, hogy amikor sziesztázom, még egy légy se repülhet be ide. Ti tán nem tudtátok ezt, retardált barmok? Jól véssétek bele abba a piciny agyatokba: én nem vagyok jó ember, és nincsenek barátaim. Én maga vagyok a Sátán! Azzal lepattan az asztalról, és Porta elé nyomja hatalmas öklét, olyan közel, hogy Portának odébb kell oldalaznia, mert nem lát ki mögüle. – Szagold meg jól! – parancsolja hahotázva Brumme. – Ha már nem lesz több tankunk, ezzel fogom szétverni azokat a rohadt T–34-eseket! – Jó nagy – ismeri el egykedvűen Porta –, de ha nem tudnád, tökfej, senki nem nyert még háborút a pucér öklével. Volt egyszer egy blokkparancsnokunk Germersheimben, bizonyos Liebe hadnagy, aki egy jól fejlett kandúrt is képes volt elrejteni az öklében. Meg is tette nemegyszer, és olyankor odahívott egy elítéltet, s azt mondta neki: „Találd ki, hogy mi van a kezemben, te hülye barom alkoholista. Találd ki, és akkor felírlak a megbízhatóak listájára, vagy tévedj, és lecsapom azt a gennyes zsidó fejedet.” Így ment ez gond nélkül néhány évig, mígnem egy tizedesnek álcázott gestapós be nem épült az elítéltek közé. A Führer tudni szerette volna, hogy mennek a dolgok Germersheimben. Hétfői nap volt, éppen mint ma. És havazott is, ugyanígy. Liebe hadnagy nem tudott az ellenőrzésről, és nevét meghazudtolva ezúttal is ordítozással és a rabok ütlegelésével kezdte a napot. Mielőtt még azt mondhatta volna, hogy „bakk”, egy lóvontatású üteg

élén találta magát, a keleti fronton. Azóta bizonyára rengeteg jó szolgálatot tett a hazájának, mint tüzérségi megfigyelő. Feltéve, hogy nem lőtték szét a fejét már az első napon. – Törzsőrmester úr – szegezi neki a kérdést Porta a főhentesnek –, maga hajlandó lenne meghalni a Führerért, a családjáért és a hazájáért? Brumme törzsőrmester lenyeli a torkába gyűlt gombócot, és megpróbál hazafias képet vágni. Képtelen eldönteni, hogy ezt a két seggfejet az SS küldte-e vagy csak nagy pofájú katonákról van szó, akik így akarnak egy kis extrához jutni, ezért óvatos. Ha tényleg az SS-től jöttek, akkor nyakig benne van a szarban. Adolf Hitler portréjára mutat. – Ott lóg a Führerünk – közli dagadó kebellel. – Bízom benne, hogy nem kétértelműen gondolta ezt – mondja szigorúan Porta, és beleszagol a levegőbe. – Valahogy nem érzem itt az elhivatottság és a hazafias lelkesedés jelenlétét. – Szigorúan a törzsőrmesterre néz. – Csak nem kételkedik a végső győzelemben? – Természetesen nem! – vágja rá Brumme. Hülye kérdés. Csak egy haldokló idióta válaszolna igennel. – Hallotta a Führer legutóbbi beszédét? – kérdezi Porta egy inkvizítor zord arckifejezésével. – Hogyne, uram – hazudja szemrebbenés nélkül Brumme. – Szép beszéd volt. – Ha legalább azt tudná, miről zagyvált már megint az a barom Adolf… – Vannak zsidók a családjában? – méregeti veszélyes, gestapós csillogással a szemében Porta. Pici is morcosan összeugrasztja a szemöldökét. – Az árja bizonyítványom rendben van – válaszolja most már láthatóan idegesen Brumme. Amikor megkapta, akkor még elegendő volt a nagyszülőkig visszamenőleg bizonyítani a fajtisztaságot. – Ismerte a dédnagyanyját? – folytatja a kihallgatást Porta. – Véletlenül nem Rachel volt a neve? – Nem, nem. Ruthnak hívták – feleli buzgón Brumme. Volt egyszer egy szőkéje, akit Ruthnak hívtak, és meg van győződve róla, hogy az árja név. – Ez érdekes – mosolyog baljóslatúan Porta. – Bizonyára tud róla, hogy minden igaz németnek hazafias kötelessége jelenteni a Fajtisztasági Bizottságnak, ha tudomására jut, hogy zsidó vér szennyezi be a NagyNémetország hadseregét. Így bukott le Hosenfelder altábornagy is. Sikerült árja orrot növesztenie magának, de egy tizedesnek feltűnt, hogy soha nem eszik disznóhúst. A tizedes kötelességtudóan jelentette gyanúját, és egy reggel SS-fajszakértők érkeztek az altábornagyhoz. Magukkal is vitték. Egy ilyen magas rangú áruló az egész német hadsereget megfertőzhette

volna, és akkor soha nem juthatnánk el Moszkvába. A büszke német zászló sohasem loboghatna a Kreml felett, és a büszke német katonának soha nem lenne alkalma a Trafalgar téren masírozni, de még a Führer se paskolhatná meg a fogatlan oroszlán szobrát a Buckingham-palota előtt, pedig ez leghőbb vágya. Hát mondja, törzsőrmester úr, nem megengedhetetlen, hogy ilyen dolgok megtörténjenek velünk, hű németekkel? – Sieg Heil! – bömböli Brumme törzs sörös basszusán. Izgalmában mindkét kezét maga elé lendíti. – Bátor katonáink a felszabadítás keresztes lovagjai – jelenti ki hazafias hévvel Porta. – A nemzetiszocializmus legfőbb célja eltörölni a mocsárlakókat, és életteret biztosítani a jobb sorsra érdemes német nép számára. Ott, ahol a barnaingesek, kultúránk úttörői menetelnek, minden más kultúrának vesznie kell. Mi, németek fogjuk eldönteni, hogy másoknak hogyan kell gondolkodniuk. Sehogy! Nem gondolkodhatnak! Majd gondolkodik helyettük a Führer! Ez tényleg az SS-től jött. Igazi őrült, gondolja reményvesztetten Brumme. Nincs veszélyesebb, mint az ilyen fanatikus bolond. Az ilyen képes letartóztatni akár egy kérődző marhát is, ha úgy érzékeli, hogy az túl közönyös a politika eseményeit illetően. – Ein Volk, ein Reich, ein Führer! – üvölti lelkesen Pici. Képtelen tartani a száját. Egy pillanatra néma csend lesz, csak a távoli ágyúdörgést hallani. A három katona mereven bámulja egymást. Pici hirtelen elhatározástól vezérelve összecsapja a bokáját, és előrelendíti a karját. Die Fahne hoch, die Reihen fest geschlossen, SA marchiert…* – kukorékolja fülsértő hangon. A másik kettő vigyázzba vágja magát, kezük a magasba lendül. Együtt énekelnek vele. Ha a Führer látná őket, elsírná magát a meghatottságtól. Szívszorongató jelenet. – Mit gondol, törzsőrmester úr, mi történne, ha megkínálna engem egy pohárka itallal? – kérdezi búgó hangon Pici. – Gondolja, hogy visszautasítanám? Brumme szó nélkül levesz egy testes korsót a polcról, és savanyú mosollyal teletölti a két bádogpoharat, amelyeket Pici helyezett segítőkészen az asztalra. * Fennen lobogó zászló alatt, / Tömött sorokban, / Az SA menetel…

Porta és Pici két jóleső „ah” kíséretében kiürítik őket. – Nem jöhetne még egy? – kérdezi Porta. – Nagy időket élünk, nincs helye szűkmarkúságnak! Brumme kelletlenül tölt. Ha rajta múlna, visszadugaszolná a korsót, és kihajítaná a francba ezt a két barmot. – Törzsőrmester úr, maga egy roppant nagy húsraktárért felel – mondja Porta két elégedett böffentés között. Hirtelen feltámadt indulatból az asztalon feketéllő főkönyvekre csap, és a kővé vált Brumme szemébe döfi tekintetét. – Ami nem könnyű dolog, ugyebár. Efféle munkát nem lehet akárkire rábízni, sőt. Ha valakit kijelölnek erre a feladatra, az érezze megtisztelve magát, mert legalább olyan szent küldetést végez, mint egy tábori lelkész. – Egy lelkész? – motyogja értetlenül Brumme. – Csodálkozik rajta, törzsőrmester? Gondoljon csak arra, hogy a katonának ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint a lelki üdve. Jut erről eszembe, vannak megfelelően képzett hentesek a személyzetében? Ha egy háborúban sikeresek akarunk lenni, akkor minden területen jól képzett szakemberekre van szükségünk. – A beosztottaim egytől egyig a drezdai húsipari szakközépiskola eminens tanulói voltak – hazudja faarccal Brumme. – A levágott állat szakszerű feldarabolása éppoly lelkiismeretes precizitást igénylő munka, mint a térképkészítés – okítja a törzsőrmestert Porta. – Okos, intelligens emberekre van szükség az elvégzéséhez, olyanokra, akiknek van affinitásuk a matematikához! – A matematikához? – szűkül össze Brumme szeme. – De hiszen ez húsraktár! Nem tüzérség, ahol centire pontosan ki kell számítani, hová fog bevágódni az a rohadék lövedék! A húsról mindent tudok, és tudok összeadni meg kivonni, grammban és súlyban számolni, tudom, hogy egy századnak százhetvenöt adagra van szüksége… a többi meg le van szarva! Egy hadtáposnak ez bőven elég, ennél többel úgysem tudna mit kezdeni. Kérdezzék csak meg Albert Speert*. Ő két évet töltött az ellátó hadtest építési bizottságában, de oda se tudott szagolni a dolgokhoz, mert túl sok matematikát tanult. Nálam egyszerűen mennek a dolgok: kiszámolok százhetvenöt húspogácsát, és tudom, hogy egy század megkapta azt, ami a szabályzat szerint jár neki. – Csakhogy maga óriási nagy tévedésben van, barátom! – mondja meg* Náci vezető, építészmérnök, a fegyverkezés és a katonai ellátás minisztere a II. világháború idején. (A ford.)

botránkozva Porta. – Ha valahol elengedhetetlenül szükség van a magas szintű matematika ismeretére, akkor az egy katonai húsraktár. Ugyanis: mielőtt az ember elkezdi szabdalni a húst, pontosan ki kell számolni a várható veszteséget. Az állatok húsában ugyanis, csakúgy, mint a katonákéban, jelentős mennyiségű víz található. Tételezzük fel, a példa kedvéért, hogy kap négyszáz kilogramm disznóhúst. Ennek a mennyiségnek egy egészen tekintélyes része víz és csont, amit az éhes katona aligha fog húsnak nézni, ha eléje rakják. Csakhogy maga már lemérte és átvette a szállítmányt, ami akkor, ugyebár, négyszáz kilogramm volt. De téved, ha azt hiszi, hogy ugyanígy négyszáz kilogrammot fog kiadni a kezéből, amikor szétosztotta az adagokat. És itt kezdődnek a bajok. Mert jönnek a könyvvizsgálók, és megvizsgálván a főkönyveket, kiderítik, hogy harmincöt százalék eltűnt. Na és kit vesznek elő? Hát persze, hogy magát. Magát, barátocskám, akinek eszébe sem jutott számolni a természetes zsugorodással. Tetemekkel dolgozni eléggé rázós dolog. Ezt még akkor tanultam meg, amikor hullákat daraboltam a Charité Kórház pincéjében. Egy megkéselt, sörpocakos alkoholista hullája szép nagy helyet foglal el, amikor lábbal előre megérkezik. Nem is gondolná az ember, hogy néhány nap alatt olyan sokat összezuhanhat. Mire feldarabolja és elégeti az ember, egy cigarettásdobozban is elfér. Soha nem vettem át őket súly szerint. Mindig hullákban számoltam. „Egy hulla átvéve”, írtam bele az átvételibe. Az elődöm, aki súlyra vette át őket, kellemetlen zűrbe került a zsugorodás miatt. Azzal gyanúsították, hogy egy követ fúj a Spitalen-market tulajdonosával, akinek a – megjegyzem, rendkívül ízletes – kolbászában a laborvizsgálat emberhúst mutatott ki. – Erre még nem gondoltam – vallja be tőle szokatlan csendesen Brumme. – Én egy tanú jelenlétében szoktam kimérni az adagokat. Tételes nyilvántartást vezetünk, külön bejegyezve a színhús, a csont, az ehető és az ehetetlen belsőség mennyiségét. Tévedés kizárva – teszi hozzá reménykedően. – Kizárt, hogy kizárva! – kiáltja diadalmasan Porta. – Kap ötven tonna árut műszakváltás előtt. Siet, ezért gyorsan aláírja ötven tonna átvételét. Tud követni? – Igen, természetesen – feleli Brumme, miközben arra gondol, hogy megpiszkálta a mérleget, és valójában kétszer annyit vett át, mint amit aláírt. – A mérlegkönyv nem hazudik – teszi hozzá. – Helyben vagyunk – nevet fel elégedetten Porta. – A mérlegkönyv felfedi az igazságot. Megcáfolhatatlan bizonyíték a hadbíróság előtt. Nemrégen a negyedik hadtest húsraktárának a vezetőjét segítettem kivégezni. Biztosíthatom, törzsőrmester úr, hogy hittünk neki, amikor azt sikoltotta,

hogy: „Ártatlan vagyok! És becsületes…” A tizenkét golyó éppen abban a pillanatban robbant a testébe, hogy kimondta a „becsületes” szót. – Részt vett egy likvidáló kommandóban? – kérdezi döbbenten Brumme. – Ez csak természetes – dülleszti ki sovány mellkasát Porta. – És azt is elmondhatom, hogy jó néhány hadtápost küldtem már a túlvilágra. Látott már kivégzést, törzsőrmester úr? Roppant kellemetlen élmény. Az embernek utána innia kell, de még ez se tudja elmosni az emlékeket. De minek is beszélünk ezekről a súlyos büntetésekről? Térjünk inkább vissza az ötven tonna húsra, amit olyan könnyedén aláírt. Visszajön reggel a raktárba, frissen, kipihenten, és mit lát? Már csak negyvenöt tonna húsa van! Ellenőrzi a mérleget, de annak semmi baja. Maga átvett ötven tonna húst, de az éhes német katona csak negyvenöt tonnát fog kapni. Míg maga aludt, talán álmodott is valami szépet, addig az öttonnányi nedvesség alattomosan elpárolgott a húsból, és mivel se maga, se a személyzete nem tud ezekről a rejtélyes kémiai folyamatokról, igencsak bajban lenne, ha váratlanul megjelennének a könyvvizsgálók, hogy a körmére nézzenek. Maga azonban okos, agyafúrt ember, és még időben észreveszi, hogy öt tonnának rejtélyesen lába kelt. Keserű tapasztalataiból tudja, hogy a közlegények egytől egyig tolvajok, ezért hát előveszi az embereit, és alaposan megszorongatja őket. Ha van egy kis szerencséje, akkor akad az emberei közt egy gyengeelméjű, akivel elhitetheti, hogy ő csente el az öt tonna húst az éjszaka folyamán. Ha nem, akkor majd vallomásra bírja Bilincs Gustav. Neki ez a szakterülete. Volt egyszer egy őrvezető a bambergi lő- és robbanószer gyárból. Másodállásban igehirdető volt valamilyen gyülekezetben. Néhány hajmeresztő vallási tételével aztán egyszer úgy kihozta a sodrából a katolikus püspököt, hogy a büntetés nem maradhatott el. Torgauban landolt, ahol Bilincs Gustav pontosan kilenc perc és huszonegy másodperc alatt elhitette vele, hogy istenkáromló, akinek egy jó erős, német kötél végén kell lógnia. Egyszer láttam, dolgozott meg Bilincs Gustav egy hadtápost az ötödik páncéloshadosztálytól. A bolond nem volt hajlandó elismerni a bűnösségét a hadbíróság előtt, noha Vjebaba ügyész, aki messze földön híres volt meggyőzőképességéről, mindent megtett, hogy megértesse vele, csak jól járhat, ha vallomást tesz. De ami nem ment az ügyésznek, az egy percbe se telt bele Bilincs Gustavnak. A hadtápőrmester bevallotta, hogy ő ette meg egyetlen éjszaka leforgása alatt az eltűnt öt tonna húst. Négy nappal később szitává lőtték a négyes udvarban. Istenemre mondom, törzsőrmester úr, hogy az, aki képes ép bőrrel kikerülni Bilincs Gustav karmai közül, nyugodtan lepisilheti az ördög

lábszárát. Imádkozzon, hogy soha ne kerüljön a kezébe. Olyan fanatikus az a vadállat, hogy még az ágyban se veszi le a rohamsisakját. – Isten őrizzen az ilyenektől – motyogja verejtékezve Brumme. Porosz sasok tekintete nyugatra néz, Fennen lobogtatja zászlónkat a szél. – hümmögi hazafiasan a háttérben Pici. A hallgatás nem az ő formája, és úgy érzi, ilyen apró közjátékokkal nem árthat, sőt csak használhat az ügynek. – De térjünk vissza a rejtélyes módon elpárolgott öt tonna húsra – folytatja egy vizsgálóbíró szigorú arcával Porta. – Öt tonna! – dünnyögi Brumme. Kattog és csikorog az agya, s amikor kidob néhány számot, elfogja a rémület. Hiszen az ő részlegében is jelentős, zsugorodásból adódó veszteség van! Átvillan rajta, hogy megölhetné ezt a két rohadékot, és ledarálhatná őket kolbásznak. Az lenne a tökéletes gyilkosság! Kereshetnék őket! Annyira felvillanyozza az ötlet, hogy önkéntelenül a munkaasztalon heverő bárd felé pillant. Pici azonban résen van. Mosolyogva odalép, és birtokba veszi a bárdot. Brumme most már nagyon ideges. – Kik önök voltaképpen, uraim? És ki küldte magukat? – kérdezi érdeklődő arckifejezést erőltetve magára, és izgalmában egy darab hússal törli meg verejtékező homlokát. – Joseph Porta tizedes, Berlin-Moabit – mutatkozik be nyájasan Porta. – És az asszisztensem, Wolfgang Creutzfeld tizedes, Königin Alle, Hamburg. Most levetette a maszkot ez a rohadék, gondolja Brumme, és az asztalhoz oldalaz. Az asztallap alá ragasztózott ólmosboton jár az esze. Königin Alle! A titkos tábori csendőrség, a Gefepo központja! És BerlinMoabit: a hadtest számvevőirodája! Ennél rosszabb már nem is lehetne! Most már bánja, hogy nem hallgatott az eszére reggel, amikor beteget akart jelenteni, hogy beszopja azt az üveg remek konyakot. Akkor most Stallénak főne a feje, nem neki. Márpedig ha van egyenruhában pattogó majom a seregben, aki rászolgált arra, hogy Germersheimben végezze, akkor az Stalle őrmester! – Mondja csak, törzsőrmester úr, hány embere is végzi egészen pontosan a tetemek darabolását? – Negyven tiszthelyettes és közlegény – vakkantja készségesen Brumme. – Kellően szakképzettek? – szűkül össze Porta szeme.

– A legjobbak az egész seregben – vágja rá Brumme. – Mindannyian elvégezték a stettini hadtápiskola mészáros- és hentesszaktanfolyamát. – Egy újabb tipikus rossz példa! – kiált fel diadalmasan Porta. – Mózesdragonyosok* bandája! Ezek az átkozott álkatonák úgy csapkodnak összevissza a bárddal, mintha az teniszütő lenne. Oda ütnek, ahol könnyebben szakad az ín, a többi nem érdekli őket. A kazanyi szent szűz hátast dobna, ha meglátná, hogy miféle munkát végeznek ezek a robotok. Én mondom, büntetni kellene az efféle hozzá nem értést! – El kellene taposni őket, mint a csótányokat! – helyesel Pici. – Az efféle nyakkendős majmok csak azért lépnek be a hadtápszolgálathoz, hogy megússzák a frontszolgálatot! – ordítja magából kikelve Porta. – Itt nincsenek fütyülő ágyúgolyók! A legnagyobb veszély, ami egy ilyen helyen fenyegetheti az embert, az az, hogy rázuhan egy kibelezett tehén. De tévedésben vannak, ha azt hiszik, hogy zsírt zabálni jöttek ide! A seregben hentesnek lenni ugyanis nem szakma, hanem hivatás! Ide kérem nem is hentesekre van szükség, hanem sebészekre! Igen! Olyan emberekre, akiknek akad némi szürkeállomány a sapkájuk alatt. Egy megfelelően kiélezett bárddal bárki szét tud trancsírozni egy dögöt, de úgy ízekre szedni egy büdös disznót, hogy abból ínycsiklandozó sonkák és flekkenszeletek jöjjenek létre, az művészet! A kolbász nem egyszerűen csak kolbász! Törzsőrmester úr! – Vádlón Brumménak szegezi a kést, amivel a másik korábban a fogait piszkálta. – Amikor a véres hurkát készíti, jobbra vagy balra keveri a tölteléket? – Mi? – nyögi értetlenül Brumme. – Egy német, akibe legalább némi nyoma szorult az intelligenciának, soha nem keverné balra a tölteléket! Csak egy angol lenne képes erre – üvölti felháborodottan Porta. – Az ugyanis csökkenti a forgási sebességet, és a vér megrögösödik. Ezek a robotok, törzsőrmester úr… Maga felel értük, ugye? – Igen – motyogja Brumme. Bármennyire is izzanak az agytekervényei, képtelen rájönni, hová akar kilyukadni ez a rejtélyes tizedes. – A könyv ugyebár, amit akkor olvasott, amikor bejöttünk, a Mein Kampf? – kérdezi ellentmondást nem tűrő hangon Porta. – Természetesen – tódítja Brumme, és ügyesen egy darab marhafaggyú alá tolja a Taxisnő című remekművet. A szerző neve Lévi! Egy ilyen könyvért könnyen a Fajtisztasági Bizottság előtt találhatja magát az * Egy müncheni katonaiskola növendékeit nevezték így, mivel a hadtápszakos tanulók többsége zsidó volt.

ember… az isten óvja tőlük az embert. – Lássuk hát az embereit munka közben – indul a vágóhíd felé Porta. – Be fogom bizonyítani önnek, törzsőrmester úr, hogy egy ilyen fontos intézmény vezetéséhez nem mindennapi intelligencia szükségeltetik. Hány ellenpéldát lát erre az ember. Olyan idiótákat, akik bezárják akármilyen boltjukat, és mészárszékeket nyitnak helyette a gyors meggazdagodás reményében. Gondoljon csak egy vargára, aki eddig csak cipőket árult, és egyszer csak, egy hóbortos ötlettől vezérelve, hentesbárdra cseréli a dikicset. Érdekes sonkákat csomagolna be nekünk az illető! Képzelje el, hogy ez a kontár megszerzi a beszállítói jogot a maga kedvenc vendéglőjében, ahol a barátaival minden csütörtökön össze szokott jönni egy kis eisbant* falni. Igencsak nagyot nézne, ha az áhított finomság helyett lengyel vaddisznóorrot találna a tányérjában! Mivel maga egy kulturált ember, először úgy döntene, hogy lenyeli a békét, mármint a disznó orrát, már csak a békesség kedvéért. De aztán meglátná, hogy a szomszédos asztalnál ülő hölgynek merő véletlenségből igazi csülök került a tányérjába, és ez már magának is sok lenne. Fogná a tányért, és úgy, ahogy van, mustárostul-disznóorrostul a hölgy dekoltázsába borítaná. Szép kis kalamajka, nem? És mindez azért, mert egy cipész úgy döntött, hogy szakmát változtat! Ha ez a vendéglátóhely egy valódi német vendéglő, akkor a csütörtök esti menün az eisbein mellett nem is igen fog más étel szerepelni, ennélfogva nem maga lesz az egyetlen csalódott vendég. Márpedig nincs a világon veszélyesebb, mint az éhesen maradt csülökrajongó. Porta lefékez, és a húsra mutat. – Hát ez mi? – bömböli egy oroszlán érces hangján. Brumme hentesei rémülten behúzzák a nyakukat. – Egy fartő – feleli halálra váltan Brumme. A húst a főtörzsnek tette félre, aki mindig szemet huny, ha szemlét tartanak. – Úgy! Eleget hallottam! – visítja magából kikelve Porta. – Elfog a hányinger, ha ránézek! Bárki láthatja, akinek van egy kis szeme hozzá, hogy ez egy elfuserált fartő! Törzsőrmester úr, kénytelen vagyok leplezetlen véleményt nyilvánítani az itt uralkodó, a német hadsereghez oly felháborítóan méltatlan körülmények miatt: ha a Führer arra kérné magát, hogy szállítson neki egy kis ízletes pecsenyénekvalót, maga igencsak gondban lenne, ha kitudódna, hogy egy Mózes-dragonyossal vágatta le a húst. Micsoda inzultus lenne ez Németország vezetőjével szemben, aki köztudottan ki nem állhatja a zsidókat! * Főtt csülök. (német)

– Nincsenek zsidók a szakaszomban – jelenti ki sértődötten Brumme. – Ebben csak ne legyen olyan biztos – torkolja le Porta. – De tegyük fel, hogy az embere a Führernek vágta le ezt a darab húst. Csakhogy a Führer utálja az ilyen ormótlan hússzeleteket! Ő a sokkal vékonyabbat szereti. – Én azt hittem, hogy a Führer vegetáriánus – mondja tűnődve Brumme. – Nemzetiszocialista társadalmunkban minden patkánynak joga van azt hinni, amit akar – okítja Porta. – De maga csak higgyen a Führerben! Sokkal jobban jár. Vagy talán azt akarja mondani, hogy a Führernek ennyi áldásos munka, ennyi jótétemény után nincs joga eldönteni, mekkora és milyen szelet húst szeretne a tányérjába? – Isten őrizz! – kiáltja rémülten Brumme. – Ha a Führer húst rendelne tőlem, én magam szelném ki a legjobb falatot. Így csinálnám! – Felkap egy kést, s egy szempillantás alatt egy olyan tökéletes hússzeletet produkál, hogy azt már istenkáromlás lenne ócsárolni. Porta azonban ettől sem riad vissza. Elővesz a zsebéből egy összecsukható nagyítót, megnézi, megnyomkodja a szeletet, aztán gondterhelten Picire néz. – Te mit gondolsz erről a mócsingról? – Emberi fogyasztásra alkalmatlan – hazudja Pici. A szeme sem rebben, de szája sarkából nyál csorog. – Csupa ín és kövérség. Ha nem tudnám, mi ez, azt hinném, egy aranyeres hímringyó segge. – Hallotta ezt, törzsőrmester? – mosolyog Porta. – A háború előtt Creutzfeld kolléga egy különleges egység vezetője volt a Reeperbahnon. A körzete egészen a Königstrasse távolabbi végéig terjedt. IV/2A, a Gestapo különleges egysége, gondolja magában Brumme, akinek egyszer volt egy egészen takaros vendéglője a Heyn Höyer Strassén. A IV/2A csak kétszer látogatta meg, de annak a következményeit is hét hónapig nyögte… a sitten. Most óvatosnak kell lennie. Istenem, add, hogy Németország ezt a háborút is elveszítse. – Nem állítom, hogy rossz ez a szelet – folytatja Porta –, de nem az az ínyenceknek való. A baj az, hogy nincs birtokában a kellő anatómiai tudásnak. A hadtáposok iskolájában sokkal jobb, alaposabb képzésben kellene részesíteniük a katonabendők ellátóit. Még a mi jóléti nemzetiszocialista államunkban is akadnak olyanok, akiket jól ülepen kellene billenteni. A jólét sajnos lustaságot és közönyt eredményez. Az emberek csak ülnek szépen felhizlalt fenekükön, és várják, hogy nyugdíjazzák őket. Márpedig ez a jólét természetellenes, törzsőrmester úr! Hadd izzadjon csak az ember, miközben megszerzi a mindennapi betevőre valót. Akkor aztán jó lesz és engedelmes, és hálásan azt fogja mondani, hogy „köszönöm szépen”, ha

valamit adnak neki. Mi történt ezzel szemben most, amikor mindennek bővében vagyunk? Mindenki többet akar, mégis sajnálja a feleségétől azt a kis jót, amit az egy-egy nagylelkű idegentől kap. Az ilyen társadalom szüli az informátorok és a provokátorok hadait, akik romba fogják dönteni őt. Szocializmusnak hívják! Én inkább az elkényeztetett disznók fertőjének nevezném! Bah! Brumme nem akar hinni a fülének. Ez a nemzetiszocialista rendszer legélesebb kritikája, amit valaha is hallott. Tökéletesen egyetért Portával, de esze ágában sincs bevallani ezt. Porta gyakorlott mozdulatokkal megélezi a kést, és maga elé húz egy marhabordát. – Egy pecsenyehúst nem lehet, nem szabad úgy előállítani, ahogy azt maga megpróbálta. Hallott egyáltalán az alsó bőrről? Brumme tehetetlenül megrázza a fejét. Már nem is próbálja követni a tizedest, mert úgyis lehetetlen. – Tehát nem! – kiált fel elégedetten Porta. – Ez maga a természet titkos építőrendszere, amely minden élőlényben megtalálható, a Sankt Pauliban strichelő kurvától a csíkos kelet-galíciai kocáig. Ha nem lenne magának is belőle, drága törzsőrmester úr, akkor képtelen lenne ilyen szép egyenesen állni, és úgy vonszolná magát a padlón, ahogy a felmosórongyot szokta a kopasz. Ez egy különleges szerkezet, amely az egész testet összetartja. Nos, ezt szem előtt tartva most egy gyönyörű bevágást ejtünk itt. Úgy ni! Remélem, tud követni törzsőrmester úr. Egy szép, hosszú bemetszés egészen a vena peniscellumig. Ennek semmi köze a péniszhez. Tudja, mi az a pénisz, törzsőrmester úr? – kérdezi kaján vigyorral. Brumme, aki ebben a pillanatban épp szélütést készül kapni, képtelen válaszolni. – A pénisz – folytatja Porta –, az nem más, mint az a nevetségesen puha porcogó, amely a férfiak lába közt lóg alá, és amelyet egyes kulturálatlan személyek közönségesen pöcsnek hívnak. Most pedig nézze, hogyan folytatom tovább a metszést, hogy megkapjuk minden idők legfenségesebb pecsenyehúsát. Megvan! Látja, milyen szépséges? Ez a forma, ez a csillogás! Akár egy szépművészeti kiállításon is megállná a helyét. Csak egy keret kellene neki, meg egy darab vászon, hogy rácsapjuk, és máris miénk lenne az első díj. Miért is ne, nem igaz? Ha az a rozsdás bicikliváz, amire kormány helyett kannát, ülés helyett pedig vécékagylót szereltek, olyan nagy sikert aratott, akkor miért ne lehetne díjnyertes a mi pecsenyénk is? Ez kérem MŰVÉSZET. Csupa nagybetűvel! Nem hiába kapkodtak érte a polgármesterek, hogy az adófizetők véres verejtékkel megkeresett pénzén kiállíthassák városuk kultúrparkjában. Emlékszik még arra a színdarabra, törzsőrmester úr, amit a Bergtheaterben adtak Emil

Jannigsszal a Nagy Választófejedelem szerepében? A harmadik felvonásra gondolok, amikor ez a porosz csirkefogó ott ül egy fél szarvassal a szájában, és zsír csorog a zsabójára. Nos, ez nem csupán játék, hanem valóban megtörtént, törzsőrmester úr, amikor a fejedelem Salzburg szőlődombjain táborozva éhesen a kastély felé sandított. A szakács, aki a pecsenyét sütötte, egy igazi mesterszakács volt. Mondanom se kell, hogy berlin-moabiti hentesként kezdte. A fejedelem annyira elégedett volt művével, hogy nyomban ezredessé léptette elő, és még azt is megengedte neki, hogy nemzetiszín szalagra kötve hordja a kardját. – Egek – motyogja tanácstalanul Brumme. – Ez tényleg megtörténhet egy szakáccsal? – Nagyon ritkán – bólint bölcsen Porta. – Amennyire tudom, eddig csak kétszer fordult elő a történelemben. De itt van nekünk ez a tökéletes pecsenyehús! – kiált fel lelkesen, és megpaskolja a hússzeletet. – Tényleg tökéletes – ismeri el meglepetten Brumme. – Ez a tábornoknak volt félretéve, de mivel még nem tud a létezéséről, akár mi is megehetjük. A mi hasunkban is ugyanolyan jó helye lesz, nem igaz? – Egy ilyen nagylelkű meghívásnak nem tudok ellentmondani – vigyorog Porta. – Mindig is az a feneketlen gyomrom volt a legnagyobb bajom. Hiába eszem át magam egy egész asztalnyi finomságon, még ha pillanatnyilag úgy is érzem, hogy jóllaktam, elég meglátnom egy jóízűen töltött galambot falatozó hájas disznót, és máris kopog a szemem az éhségtől. Telhetetlen gyomrom hangos mordulásokkal követelni kezdi a magáét, szájamat elfutja a nyál, és oda az önuralmam. Egy ilyen kétségbeesett pillanatban akár gyilkolni is képes lennék, hogy megszerezzem a szomszéd asztalnál ülő töltött galambját. Van, amikor egy-két gyorsan elrágcsált csontdarab segít, de csak pár percig, mert utána megint kezdődik az egész elölről. Néha megpróbálom beszuggerálni magamnak, hogy „most már egyetlen morzsa se férne beléd, Herr Porta!” De az utca túloldaláról felém szálló nyúlpörköltillat olyan ellenállhatatlanul vonz, hogy már rohanok is át, mintha heteken át böjtöltem volna, és a gyomrom olyan üres lenne, mint egy kifordított zseb. Ha másképp nem tudom megszerezni, akkor képes vagyok odáig süllyedni, hogy elkapom a tányért jogos tulajdonosa elől, és mielőtt még bármit szólhatna, magamba tömöm a mennyei falatokat. Ez az elviselhetetlen éhség már születésem óta kínoz. Otthon az egész környéken lakatra zárták a kamrák ajtaját, hogy én és a testvéreim, akiket egyszerűen csak „sáskaraj”-ként emlegettek, ki ne együk őket a vagyonukból. Egész Berlinben ismertek voltunk, törzsőrmester úr. Akár hiszi, akár nem, de én még a töltényhüvelyt is meg tudom emészteni. Én nem vagyok igényes,

ezért is mondom, hogy a német hadsereg túlságosan elkényezteti a katonáit. De azért nem mondom, ha elém raknak egy tányér krumplipürét pörkölttel bőségesen megszórva… Éppen ezért arra kérem önt, törzsőrmester úr, hogy ha leülünk megünnepelni ezt a váratlan találkozást, akkor dupla adagot rakjon elém. Azt hiszem, értjük egymást. Brumme hosszan, zajosan nevet. Nem tudja, miért, de úgy érzi, ezt kell tennie. – Van néhány üveg borom is – mondja hízelgőn, amikor már úgy véli, hogy eleget nevetett. – Harminchatos évjárat! – A besorozásom éve! – nevet harsányan Porta. – Az a bor minket illet! Brumme felkapja a tehéndarabot, és kisiet a konyhába, hogy előkészítse a bankettet a titkos bizottság, na és persze önmaga számára. Ahogy az idő telik, úgy válik a légkör egyre oldottabbá. Mohón, telhetetlenül lakomáznak. Két óra múlva még mindig csak a húsételeknél tartanak. Úgy esznek, mint a vikingek, mindkét kezükben egy-egy jókora darab hússal. A lerágott csontok kecses ívben hátrarepülnek. Porta úgy eszik és iszik, mintha rekordidő alatt akarná szétdurrantani a máját. Picinek négyszer kell az asztalra feküdnie, hogy a többiek a hátán ugrálva meglazíthassák a torkára akadt, félkilós falatot. Amikor aztán Brumme is félrenyel, és hajszálon múlik, hogy nem dobja fel a talpát, szanitécért küldenek, hogy legyen kéznél egy szakember, ha a közjáték megismétlődne. A szanitéc kap egy normál fejadagot, hogy legyen mivel elszórakoznia. – A kulákoknak is enniük kell, de ki mondta, hogy jól is kell lakniuk? – mondta tele szájjal Brumme. – Tudniuk kell, hol a helyük, különben hová fajulnának a dolgok? Ez a „világ munkásai, egyesüljetek” szöveg nem tetszik nekem. Az egyetlen hely, ahol egyesülniük szabad, az egy jól kimeszelt tömegsír! – Zengjen a bőrduda! – kiáltja Porta, amikor két jóleső böffentés közt egy legalább annyira jóleső szellentés is elhagyja degeszre tömött bendőjét. – Ha valakiket ki nem állhatok még – folytatja nagy hangon Brumme –, azok a főtörzsök. Ott van például a főnököm, Blankenschild főtörzs, akinek szent meggyőződése, hogy a törzsőrmestereket seggtörlőnek teremtette az isten. Ha lennétek olyan kedvesek, és szétlövetnétek azt a fényesre sikált seggét, azt nagyon tudnám értékelni. – Vedd úgy, hogy el van intézve – legyint Porta, és elegánsan a sarokba vág egy csontot, éppen a szanitéc fejére. – Ha akarod, a belét is kitépjük, és a fülére tekerjük, hogy hátrafelé szarjon – teszi hozzá lelkesen Pici. Felkap egy üveget, és egyetlen húzással

kiissza a felét. A többi a mellére csorog. – A főnököm egy agyatlan hülye, aki krumpli helyett szabályzattal körítve zabálja a húst, és úgy fossa magából a jelentéseket, mint kolerás a híg szart – dühöng Brumme. – Ilyen barmot csak egy seggrészeg apa csinálhat egy tripperes kurvának. – Skoal!* – lengeti meg Porta a feje felett a jó egyliteres söröskorsót. Isznak egymás egészségére, aztán isznak egyenként mindenkire, végül saját magukat is felköszöntik. Mindannyian nagyon szívélyesek és közvetlenek, de véletlenül se tévesztették ezt össze a barátsággal. – Majd én megmagyarázom neked a helyzetet, pajtikám – mondja akadozó nyelvvel Brumme. Egy kis szünetet tart, hogy leöblítse borral a torkát. – Az a szemétláda egy áruló sakál, egy bűzlő piros seggű pávián, egy perverz déltengeri kannibál, akit már régen meg kellett volna enniük a törzsbelieknek. – Felkap egy jókora darab húst, és a szájába gyömöszöli. – Hozzátok a tatár bifszteket! – ordít ki a konyhába. Pedig a kiszolgálásra nem lehet panasz: az asztal körül sürgő-forgó emberek mindegyike pincér volt civil életében. Egyikük éppenséggel főpincér volt a Kaminskiban**. – Az az idióta – folytatja Brumme a főtörzs szapulását – olyan alattomos egy talp- és seggnyaló, hogy már messziről érezni róla két kedvenc tartózkodási helye bűzét. Nem kétséges, hogy megérett egy haditörvényszéki tárgyalásra. – Gondoskodni fogunk róla – nyugtatja meg Porta, miközben egy sonkával teríti be a pirítós kenyerét. – Hova is jutna a haza, ha az ilyen nyálverők szabadon garázdálkodhatnának? – Szájához emel egy üveget, és mozdulatlan ádámcsutkával leküldi az egészet egy pillanat alatt. Az utolsó korttyal gondosan kiöblögeti a száját, előkészítve a terepet az ötödik fogásnak. – Nem szoktatok néha kellemetlen helyzetbe kerülni az ellenőrzések során? – böki oldalba Picit brutális jókedvvel a törzs. – Nem, mert tudjuk, hogy mit csinálunk. Ismerünk minden piszkos trükköt, de persze az is igaz, hogy félelmetes háttérrel rendelkezünk – feleli nyájasan Pici. – Csak egy nagyon-nagyon hülyének jutna eszébe belénk kötni. – Feláll, és fülsértő hangon énekelni kezd: Egy hamis barát hízelgett és becsapott, S én sírtam és zokogtam, de még hogy! De szívemre lassanként tyúkszem nőtt, S a törzsőrmester lógott és hallgatott. * Egészségedre! (dán) ** Előkelő berlini étterem.

– Gyakori itt az ellenőrzés? – érdeklődik Porta. – Azt hallottam, régen jártak már errefelé. – Ó, nem olyan régen volt az – legyint keserűen Brumme. – Alaposan felforgatták a raktárt, mindenbe és mindenkibe belekötöttek. Én mondom, itt forradalomra lenne szükség! Izé… sajnálom, én nem úgy… – kap észbe. – Semmi baj – mosolyog barátian Porta. – És mondd csak, még soha nem vertek át? Úgy értem, még egyszer sem fordult elő, hogy megjelent itt két szélhámos, és ellenőrnek adta ki magát? Hosszú, baljós csend lesz a szobában, aztán Brumme elbömböli magát, és akkorát csap az asztalra, hogy még Pici is megugrik. A feje vörös, mint egy cékla, a szemei kipattanni készülnek gödrükből, s a kidagadó halántéki ereken szinte látni, hogy legalább tucatnyi vérrög indult útnak, hogy véget vessen a törzs katonai karrierjének. Beletelik vagy tíz percbe, mire ismét szólni képes. – Nem ajánlom, hogy ezzel próbálkozzon valaki – sziszegi gyűlölettől izzó tekintettel –, mert feldarabolom, mint egy rühes disznót, és ledarálom fasírtnak! – Dühödten belevágja a kését egy húsdarabba, és megforgatja benne. – De előbb kivágom a segge lyukát! Így ni! Így fogom megforgatni benne a kést! – Azért azt tanácsolom, hogy légy résen – mondja neki Porta. – El se tudod képzelni, hány elvetemült katona nem próbálkozik effélékkel. Lépten-nyomon ilyen ügyekbe botlunk. – Velem aztán nem fog megtörténni! – biztosítja Brumme. – Én egy kilométerről megérzem a gazemberszagot. Esélyük sincs ellenem, és garantálom, hogy ha egy ilyen páros a kezem közé kerül, lógni fognak! Kolbász formájában! – A halott ember jó ember – bólogat bölcsen Pici. Négy és fél órányi rendületlen evés után elérkeznek a desszerthez. A főpincér frissen készített almapudingot rak eléjük. Porta mindjárt ki is kanalazza magának a felét, beletölt egy fél üveg konyakot, és jól összekeveri. Ezt szürcsölgeti vidáman. – Élvezd az életet, amíg csak lehet! – vigyorog Brumméra. – Ki tudja, meddig hagynak rá lehetőséget a kommunisták meg a nácik. – Ha tudtam volna, hogy ennyire átkozottul veszélyes – sóhajt fel szomorúan Pici –, nem hagytam volna megszülni magam. – Bánatában teletömi a képét pudinggal. A kaminskis fickó pezsgőt szolgál fel nekik. Fejenként egy üveggel, mert ennél kevesebb elképzelhetetlen egy német asztaltársaság számára. Brumme gonosz feje ostobává szelídül, most már „Vén Kecské”-nek és

„Tiszteletreméltó Biká”-nak szólítja vendégeit. – Barátoknak kellene maradnunk egy egész életre – határozza el nagylelkűen Pici, és egy karlendítéssel jelzi, hogy legszívesebben az egész világot a keblére ölelné. Megölelik, arcon csókolják egymást, ahogy az oroszok szokták. Végtére is Oroszországban vannak. – Ha Hamburgba látogatsz, bemutatlak Bödön Gerdának – ígéri meg Pici. – Akkor szakadék van alatta, hogy még egy gorilla is lötyögne benne. – A kulik jobban félnek tőlem, mint a haláltól – röhögi el magát Brumme. Megvetően a szanitéc ölébe hajít egy lerágott csontot. – Ugrálj, mint egy kenguru! Ugrálj, míg össze nem szarod magad! – parancsolja, és büszkén a szanitécre mutat, aki engedelmesen nekilát végrehajtani a parancsot. – Ezt nevezem fegyelemnek! – Bizalmasan közelebb hajol Picihez. – Ennél többet is tudok ám. Például azt, hogyan kell úgy végezni egy ellenséggel, hogy jó sokáig szenvedjen, mielőtt elpatkolna! – Azt mi is tudjuk! – közli sátáni kacaj kíséretében Pici. – Az én egységemben a német hadsereghez méltó rend és fegyelem uralkodik – harsogja Brumme, és egy akkorát böffent, hogy a többieknek meg kell kapaszkodniuk az asztal szélében. – A rend az hasznos dolog – ismeri el Porta, miközben az első fogás maradványait tépkedi. – Így nem kell félni az ellenőröktől, ha idejönnek és beledugják az orrukat a főkönyvekbe. De neked különben se lenne félnivalód, Brumme bajtárs! Olyan becsületes képed van, hogy csak na! Nyomasztó csend telepedik közéjük. Csendben méregetik a másikat, mint az egymásnak ugrani készülő kandúrok. – Csak egy idióta fújja meg a harci kürtöt előzetes diplomáciai próbálkozások nélkül – mondja rejtélyesen Porta. – Az intelligensebbje előbb fehér asztalhoz ül. Miért kellene az idiotizmus széles sugárútját választanunk, ha ott van nekünk a szürkeállománnyal megáldott emberek sikátora? Brumme hosszan, derűsen nevet. Igazi diplomatának érzi most magát. – Búcsúzáskor kaptok tőlem egy-egy szép kis csomagocskát – villantja elő odvas fogait. – Már az első pillanatban tudtam, hogy ti igazi kemény legények vagytok. Na jó – ismeri el –, egy fél pillanat erejéig azért megfordult a fejemben, hogy talán szélhámosokkal van dolgom. – Ugyan, barátom, egy percig se zavartasd magad emiatt! – legyint Porta. – Ki nem kételkedett 1933 januárja óta? Veszélyes időket élünk. Virágzik a kétszínűség. Azok a legnagyobb gazemberek, akikről a legkevésbé hinnéd el. Éppen ezért, mint már mondtam, nagyon vigyázz,

hogy kit ültetsz le az asztalodhoz, Brumme! – Önként léptél be a seregbe? – érdeklődik kedvesen Brumme. Felkap egy darab húst, és teletömi a képét. – Hogy önként, az túlzás – tűnődik el Porta –, de azt se mondhatom, hogy idegenkedtem volna a szolgálattól. Úgy vélem, hogy addig, míg a civil élet biztonságosabbá nem válik, jobb nekem így, egyenruhában. Egy kávé és néhány üveg konyak után átmennek az üzembe, hogy megnézzék az új kolbásztöltő gépet. – Nos, mit gondoltok róla? – kérdezi büszkén Brumme, miközben a gép szédítő sebességgel okádja magából a kolbászt. – Nem semmi! Ez gyorsabban fekteti a kábelt, mint én – válaszolja leplezetlen elismeréssel Porta. – A főtörzs egy ájtatos disznó – közli bizalmasan Brumme, amikor már megint az asztalnál ülnek, és a frissen sült kolbásszal birkóznak. – Veszélyes. Nagyon veszélyes! – kiált fel Pici. – Én csak azt tudom javasolni neked, hogy tartsd magad távol a szent emberektől. Főleg itt, a seregben. Az effélék annyira hisznek a túlvilági életben, hogy az ittenit már le se szarják, és éppen ezért mindenféle kockázatos dolgokra képesek. Alig várják, hogy hősi halált haljanak, és Ábrahámmal ölelkezhessenek odafenn. A pogány az legalább vigyáz az életére, mert tudja, hogy csak egy van belőle neki, és ha vele vagy, akkor tudod, hogy időben elhúzza a csíkot, veled együtt, ha gáz van. Ha ilyen a szakaszvezetőd, akkor jó esélyed van rá, hogy élve térj haza egy bevetésből. De nézd csak meg az elesett papok számát! Elmotyognak egy imát, aztán belesétálnak a golyózivatarba, és mielőtt még egyet pisloghatnának, már odaát is vannak, a vén Ábrahám köldökén. Erre dalolni kell. Wir halten fest und treu zusammen, Hipp-hipp-hurra! Hipp-hipp-hurra! Wir halten fest und treu zusammen, Hipp-hipp-hurra! Hipp-hipp-hurra! – kántálják olyan hangosan, hogy még a legtávolabbi bódékban is hallani lehet. Hajnali két órakor vodkát kevernek a sörbe, és meghívják a női személyzetet is. Rögtön sztriptízpókerrel kezdenek. A hajnali órákban lekerülnek a lakatok a szájakról, és olyan megnyilatkozások hangzanak el, melyek hallatán egy hadbíró sírva fakadna. A legnépszerűbb téma a Führer

és kísérete hullaszerepben. Pici legszívesebben izzó vörös töltényhüvelyeket dobálna a szájukba. Mint mondja, órákig el tudná nézni, mint szenvednek a nyelvükön sistergő hülzniktől. Később aztán kipróbálna különféle egyéb módszereket is, melyeket a papok vetettek be a keresztes háborúk idején, hogy jobb belátásra bírják a pogányokat. – A pokolba! – kiáltja lelkesen Brumme. – Már alig várom, hogy megtehessük! Láttátok, hogy kínozták a bíborosok Szent Emánuelt? Van róla egy festmény a lipcsei székesegyházban. Izzó fogókkal csipkedik a húsát. A papoktól sokat tanulhat az ember. Késő délután van, mire magukhoz. Mindhárman Brumme antik ágyában fekszenek. A törzsőrmester Bulgáriából cipelte magával. – Uram atyám! – nyögi Brumme a fejét tapogatva. – Ez szörnyű. – De még mennyire – jajgat Porta is. Felkapar egy üveget a padlóról, és hangos kortyintásokkal megpróbálja lecsillapítani háborgó gyomrát. Pici hatalmas döndüléssel a padlóra zuhan. Négykézláb a vizesvederhez mászik, és nyakig beledugja a fejét a hideg vízbe. Mire kiemeli a vederből, abban már egy csepp vizet se látni. Ott locsog Pici gyomrában. Porta felül az ágyban, és véreres szemmel körülnéz. Már azt hitte, hogy meghalt, de úgy látszik, mégsem. – Ki nem állhatom a csuhásokat – brummogja Brumme. Az ágy végében szorítottak neki helyet, úgy fekszik ott Porta lábánál, mint egy hűséges kutya. – Mindig sántikálnak valamiben. – Le kellene lőni mindet! – kiáltja valahonnan lentről Pici. – Tűz! – nyögi Brumme. Kirángatja a fegyverét a pisztolytáskából, és háromszor belelő a mennyezetbe. A jel, hogy „Kaminski” felszolgálhatja a kávét. Az ágyban, természetesen. Két órával később megható búcsújelenet játszódik le. Egy életre barátok lettek, biztosítják egymást. Porta és Pici dudorodó zsákokkal a vállukon indulnak vissza az ezredhez. Brumme az ajtóban állva nézi, mint nyeli el őket a hófúvás. Még mindig nem tudja, nem tudhatja, hogy valójában kikkel is volt dolga. Hogy két felkötni való gazember verte át a fejét, vagy tényleg szerencséje volt, és ép bőrrel úszott meg egy ellenőrzést… – Ha hülyét csináltak belőlem, istenemre mondom, hogy agyonlövöm őket! – motyogja magának, és belekékül a gondolatba. De azért integet, amikor a kapuban Porta hátrafordul.

„Követeljük a halálbüntetést mindazok számára, akik nem hajlandóak szem előtt tartani a nemzet érdekeit. És ugyanígy követeljük a halálbüntetést a tolvajoknak, az uzsorásoknak, a szélhámosoknak és a nemzet vérét szívó más élősködőknek, tekintet nélkül hitükre vagy fajukra.” Részlet a Nemzetiszocialista Párt programjából Mihail Gosztonyov őrmagy, a minszki körzet partizánvezetője drabális, könyörtelen ember volt, akit még a saját emberei is gyűlöltek. Egy ember, aki csak akkor érezte jól magát, ha térdig érő vérben gázolhatott. Az apró, izzadságszagú izbában* összegyűlt emberek jóra ezúttal sem számíthattak. – Holnap éjszaka megtámadjuk a falut – mondta ellentmondást nem tűrő hangon az őrnagy. Szúrósan végignézett a társaságon, majd gépfegyverével egy elnyűtt kabátot és rongyokból hevenyészett bocskort viselő vén parasztra bökött. – Razin, te fogsz gondoskodni róla, hogy a falu lángokban álljon, mire éjfélt üt az óra. Ha már minden ég, és a nácik mérgezett patkányokként fognak fel-alá futkosni, előjövünk mi, és leöldössük a szemeteket. Az öreg, akinek egész életében csak a gürcölés jutott, kétségbeesetten összetette két kérges tenyerét. – De elvtárs gazda, mi lesz a gyerekeinkkel? És az öregekkel meg a betegekkel? Hideg van, és egyre hidegebb lesz minden nap elteltével. Nem emlékszem még egy ilyen kegyetlen télre! – Elég a sírásból, muzsik. Ilyen a háború! – rivallt rá a partizán őrnagy. – Mindannyiunknak áldozatot kell hoznunk. Az életed mit sem számít, amikor a szovjet hazáért harcolsz. Az ördög irgalmazzon neked, vénember, ha holnap éjfélkor a falud nem fog lángokban állni! – A fegyver csövét brutálisan a paraszt arcának lendítette. Egy reccsenés hallatszott, és vér öntötte el az öregember arcát. – Te elöljáró vagy, tehát ne feledd a kötelességedet: első a haza és Sztálin atyánk, aki kenyeret és munkát ad neked! A többi csak ezután következik. Ezt vésd jól az eszedbe, és gyújtsd fel azt a tehénszaros faludat, ahogy parancsoltam! Most pedig kifelé! – taszított rajta durván. – Időnként meg kell kóstoltatni velük a korbácsot, különben elszemtelenednek – mondta vigyorogva az őrnagy alvezéreinek, miután az * Kunyhó. (orosz)

öreg elhagyta a kunyhót. – Ezek a disznók hagyják, hogy a németek az ágyukban aludjanak, és egy asztalhoz ülnek velük az ellenség ételét enni, amikor pedig kutya kötelességük lenne tisztességben éhen halni! A szájába gyömöszölt egy jókora darab sonkát, és élvezettel rágcsálni kezdte. Egy üveg konyak is előkerült. Egy német hadtáposzloptól zsákmányolták mindkettőt. – Kancsuka kell nekik, hogy tudják, hol a helyük – folytatta nyers hangján. – Segítenek nekünk, de csak azért, mert jobban félnek tőlünk, mint a megszállóktól. Nekünk bezzeg nincs választásunk, vagy a győzelem, vagy a halál. Ne feledjétek ezt, ha netán megfordulna a fejetekben, hogy egyszerűbb lenne átállni! – tette hozzá fenyegetően. – A németek nem állnak szóba partizánokkal; kíméletlenül megkínozzák és felakasztják azokat, akik a kezükbe kerülnek! Ezért az egyért elismeréssel tartozom nekik. Vesszenek az árulók! Vesszenek mindazok, akik nem a hazájukért és nem Sztálin elvtársért élnek!

7. Moszkva kapujában A szurokfekete éjszaka dermesztő hidegében előbújunk vackainkból, és nekiindulunk az erdőnek. Álmosságtól és kimerültségtől részegen botladozunk előre, bambán az előttünk haladót követve. Újságpapírba vagyunk tekerve – ez a főszállásmester legújabb ötlete. A parancs szerint a papír ugyanolyan meleg, mint a bunda. Rengeteg parancsot olvasnak fel nekünk nap mint nap, győzelmekről és hőstettekről, de már végig se hallgatjuk őket. Már semmi nem tud érdekelni minket. Azok, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy megtegyék, lefeküdtek a hóba, és soha többé nem keltek fel. A nem annyira bátrak, mint mi is, tovább botorkálnak az orosz télben, és hagyják, hogy azt csináljanak velük, amit csak akarnak. Ez a sorsa a fiataloknak, mióta világ a világ. A melletted lépdelő katona hirtelen összerogyik, és elterül a hóban. A puska kiesik a kezéből. Ha maradt még benned annyi erő, akkor lehajolsz, és letéped a dögcédulát a nyakából, hogy az otthoniak legalább a haláláról értesüljenek, és ne várják hiába haza éveken át. Sokan halnak meg így. Köd gomolyog a folyó felől, de számunkra, korgó gyomrú, alvajáró katonák számára nem közönséges köd ez. Tele van jobbnál jobb ételekkel

és csinos nőkkel, meg mindennel, amit csak a képzeletünk belevetít. Porta például egy gigantikus asztalt lát benne, mindenféle földi jóval megterítve. Egy egész seregnyi hadtápos katonát is lát, akik szorgosan krumplipürét és ínycsiklandozóan illatozó pörköltöt lapátolnak az asztalra tonnaszám. – Jézus Mária! – nyög fel Pici, és egy kövér eisbein után kap, amely ott úszik el éppen az orra előtt. De csak a levegőt, és Heide keményre fagyott hátizsákját markolja meg. Pici megtorpan, és döbbenten bámulja üres tenyerét. Nem akarja elhinni, hogy a csülök nem volt igazi. A hallucináció olyan élethű, hogy még mindig érezni véli az illatát. Heide egy darabka fagyott kenyeret rágcsál elszántan. – Te loptad el a csülkömet, te állat! – ragadja nyakon dühében Pici. – Kopj le rólam, barom – mordul rá Heide. – Ne akarj alkalmat adni, hogy engedetlenségért szétlőjem a fejedet, mert szívesen megteszem. Világos, te hígagyú zsidó? – Kapd be – vág vissza Pici, de azért elengedi, és beáll Porta meg jómagam közé. Ha Heide mutatóujja viszketni kezd, ajánlatos békén hagyni őt. A fickó őrült: agyára ment a nemzetiszocializmus. – Caramba! – kiált fel valamikor később Barcelona. – Látjátok, amit én látok? Azokat a hagyma alakú kupolákat? – Megérkeztünk! Holnap estére már a Kreml kandallóinál fogunk melegedni! – sóhajt fel megkönnyebbülten Stege. – És kaslakkal meg vodkával fogjuk tömni a beleinket – teszi hozzá a fagyott arcával fabábuként vigyorgó Pici. – Átkozott legyek, ha az tényleg nem Moszkva – motyogja lenyűgözve Papa. Nagyokat pöfékel ezüstfedelű pipájából. – Halljátok a harangszót? De miért az örömtüzek az utcákon? Csakhogy nem a Kreml harangjait hallja és nem örömtüzeket lát. Az egyik ágyúdörgés, a másik magasba csapó tűzoszlop. Aztán elszabadul a pokol. Repeszdarabok sivítanak, emberek ordítanak. Ha valakit találat ér, még ha nem is halálos, annak vége. Ebben a hidegben, ilyen körülmények között nincs esélye a felépülésre. – Előre! – kiáltja rekedt hangon Moser főhadnagy. Egy pillanatra megáll, és nekitámaszkodik egy fának. – Beteg – mondja csendesen Papa. – A szanitéctől azt hallottam, hogy vért pisil. A veséje kész van, de nekik ez nem elég. Még nincs elég rossz állapotban ahhoz, hogy kórházba vihessék! Kész röhej! Ahhoz, hogy ágyba kerülhess, minimum szét kell lőjék a fejedet! – Előre! – ismétli meg Moser. Verejték csorog végig kísértetiesen sápadt arcán. Erőtlenül felemeli a kezét, és a célpontra mutat. – Ötödik század,

előre! Mozgásba lendülünk. Minden lépés kész kínszenvedés. A csizmáink kőkeményre fagytak. A német katonacsizmát nem az orosz télhez tervezték. Porta, természetesen, már régen lecserélte a német csizmát egy pár vajpuha, sárga lapp csizmára. Amit csak lehetett és érdemes volt, orosz felszerelésekre cserélt. Rejtély, hogy miként és honnan, de valahogy mindig megszerzi azt, amire szüksége van. Tegnap például Dzsil mellett mentünk el – ez azután volt, hogy elfoglaltuk a vasútvonalat és a kolhoz felé tartottunk –, amikor Porta hirtelen lefékezett. – Várjatok egy percet! – mondta, és egy közeli pajta felé mutatott. – Van egy olyan érzésem, hogy érdemes lesz benéznem oda. – Azzal odaügetett, s néhány perc múlva egy báránnyal meg egy korsó vodkával tért vissza. Aztán ott ültünk a bombatölcsérben, melyet olyan szorgalommal töltött fel a hóesés, mintha a tél hét elkövetkezendő szűk esztendőt akart volna bespájzolni magának. – Ha néha akad egy kis friss harapnivaló, meg hébe-hóba egy csajka forró leves, van esélyed rá, hogy túléld ezt a marhaságot – mondta a bárányhús utolsó falatkáit majszolva Porta. – De azért nem bánnám, ha már a következő percben megfújnák a finálét jelentő kürtöt. Micsoda kavarás lenne nyugat felé! Csak egy gyorsan mozgó hóförgeteget látnának az oroszok, az élén Joseph Porta tizedessel! Szeretném látni azt az NKVD-s bandát, amelyik képes lenne elkapni engem, ha egyszer a Berlin-mágnes vonzani kezdene! Azóta már megint megéheztünk. Számunkra a sereg örökké azt a helyet fogja jelenteni, ahol állandóan éhesek és álmosak voltunk. Azt mondják, átkelünk a folyón, aztán szállást keresünk. Milyen egyszerűnek hangzik. És milyen ígéretes! Ez az, ami kell nekünk. Még két ilyen éjszaka, és végünk. Melegre, mindenekfelett melegre vágyunk. Sóvárgunk érte. A meleg és az élet egyetlen fogalommá válnak. Az út szélén döglött lovak hevernek. Lábaik egyenesen az égre merednek. Groteszk látvány. Egy egész lovasezredet irtottak ki egyetlen lövéssel. Egy Sztálin-orgona lepte meg őket. A rakéták borzalmas erejű lökéshullámot gerjesztenek. Egyszerűen kipréselik belőled az életet. Olyan gyorsan végeznek veled, hogy az arcodnak még elkékülni sincs ideje. Ennek ellenére inkább belőlük kérünk, mint a légbombából. Az orgona rakétáit legalább hallod közeledni, és van rá esélyed, hogy el tudsz menekülni, a légbomba azonban egyszer csak ott van, és ha meghallod,

akkor már késő. Heide azt mondta, hogy a nemzetközi egyezmények értelmében tilos használni őket. Persze a lángszóró és a robbanógolyó használatát ugyanígy tiltják az egyezmények… Heidének van egy vörös bőrbe kötött könyve, amelyben részletesen le vannak írva a versailles-i szerződéses fegyverkezéssel kapcsolatos passzusai, és valahányszor valami rendellenesbe botlunk, Heide összehasonlítja a látottakat a könyvben leírtakkal, s ha eltérést észlel, feljegyzi az eseményt, a dátumot és a szemtanúkat egy fekete noteszbe. Azt mondja, hogy ha majd eljön az ideje, akkor a háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi bíróság rendelkezésére fogja bocsátani a jegyzeteit. – Te sík hülye vagy! – gúnyolja Porta. – Gondolod, hogy érdekelni fog bárkit is a nyavalygásod, ha megtudják, hogy náci altiszt voltál? Egy őrült, aki horogkeresztet zabált reggelire és barnára festette a pöcsét, hogy szigorúan csak náci gyerekeket tudjon csinálni, ha valaki van olyan hülye, és szétrakja neki a lábát? Az erdő recseg-ropog a hidegben. Tűhegyes jégkristályok száguldoznak a szél hátán, és hó van mindenütt, rengeteg hó. – És nekünk pont egy ilyen országot kellett megtámadni – motyogja letörten Barcelona. – Ennyi fehér még egy síbolondnak is egy életre elvenné a kedvét a csúszkálástól. Folyton hóval teli gödrökbe pottyanunk, és a többieknek kell előkaparniuk minket. A Professzor őrjöng. Szemüveg nélkül nem lát, és hiába törölgeti, a hó pillanatok alatt belepi a lencséket. Miután többször is elesik és fának ütközik, megszánjuk, és Barcelona után kötözzük. Megkedveltük ezt az idióta norvég diákot, annak ellenére, hogy eleinte szóba se álltunk vele. Nem azért, mert önkéntes volt, hiszen így vagy úgy mindannyian azok voltunk, hanem azért, mert az SS-től tették át hozzánk. Hogy miért, azt sose tudtuk meg. Egyesek szerint azért, mert negyedvérig zsidó. Ez mondjuk jó ok az SS számára, hogy megszabaduljon tőle. Három ilyen emberünk is van, Porta pedig azt állítja magáról, hogy félig zsidó, de csak azért, hogy Heidét bosszantsa. Azt szokta mondogatni, hogy otthon mindig kalappal a fejükön ültek asztalhoz, és pénteken, mielőtt az éjszaka szombatba hajlott volna, a család költségvetési gyűlést tartott. Állandóan megállunk. Az ellenség borzalmas zárótűzzel igyekszik távol tartani minket a folyótól. Lőnek ránk mindennel, amivel csak tudnak. Már azon se lepődnénk meg, ha vécékagylók potyognának az égből. Már megint kivégeztek három embert a hadosztályunkból. Reggel olvasták fel a napiparancsban. Sosem mulasztják el megtenni. Eleinte mély hatással voltak ránk ezek a hírek, de aztán ehhez is hozzászoktunk, mint

oly sok minden máshoz. – Háború idején muszáj kivégzéseket tartani – magyarázza Porta, miközben ott állunk az akasztófák alatt, és a szélben himbálózó hullákat nézzük. – A művelt emberek ezt pedagógiának nevezik. Segítenek nekünk, senkiknek, megmaradni a saját dolgunknál. Egy jó hadsereg nyomait akasztófák szegélyezik. – Gyorsabban, gyorsabban! – parancsolja Moser főhadnagy. – Gyerünk, szedjétek a lábatokat! – ordítják a szakaszvezetők, magasba lendítve öklüket, vagyis leadva az „Erőltetett menetben előre!” jelet. Alá kell mennünk a nehéztüzérségi lövedékek ernyőjének, és akkor viszonylagos biztonságban leszünk. A katonai könyvek ezt „alámerülés”-nek hívják. Leírva nem is olyan bonyolult manőver: vezényeld a katonáidat a becsapódások közelébe, aztán gyorsan szaladj át velük a zárótűz alatt. Sok ilyen érdekes dolog van ezekben a könyvekben. A vaskos HDV a német hadsereg bibliája, és akár az egyházban, a seregben is akadnak olyanok, akik szó szerint értelmezik a betűit, és azok szerint élnek. Bilincs Gustav, a torgaui fegyőr például az őrület szélére kergette vele a feleségét. Mint minden rendes háziasszony, a felesége is kéthetente le szerette volna cserélni az ágyneműhuzatot. Bilincs Gustav nem engedte, mivel a szabályzat szerint a börtön személyzetének hathetente kell ágyneműhuzatot cserélnie. Hasonló okokból Gustav családjában minden szombaton 10 és 12 óra között lehet zuhanyozni. A víz hőmérsékletének pontosan 18 fokosnak kell lennie, se többnek, se kevesebbnek, és szigorúan csak zuhanyozni lehet, azt is precízen hét percig. Húszévi házasság után a derék asszony még mindig képtelen megérteni, miért nem pancsolhatnak néha, mint más, normális emberek. Pedig a férje számtalanszor elmagyarázta már neki, hogy fürdőkádat kizárólag tisztek használhatnak… Katonák pattannak fel a hóból és rohannak lélekszakadva előre, versenyre kelve a halállal. Zihálunk a felszerelések súlya alatt. Az út hirtelen emelkedni kezd. Bokrokba, fák törzsébe kapaszkodva húzzuk felfelé magunkat a lejtőn. Éppen előttem találat ér egy tizedest. Megtorpan, mintha falnak ütközött volna; a karabélya kirepül a kezéből, ő maga pedig hátradől, és gurulni kezd visszafelé. Egy bokor megállítja, de a sisak leesik a fejéről, és továbbgurul a maga útján. A fiatalember haja úgy sárgállik a hóban, mint egy frissen nyílt napraforgóvirág. Egy pillanatra megállok, és elnézem, ahogy ott fekszik mozdulatlanul, aztán rohanok a többiek után. Valahonnan géppuskával lőnek minket. A sorozatok fakérget, jég- és kőszilánkokat robbantanak az oldalunkba.

Az 5. század a bokrok közt keresett fedezéket. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal felállítjuk a géppuskákat, hogy fedezzük a 7. századot, amely most az ék hegyét alkotja. Lent a tüzérség felállítja az aknavetőket, és hamarosan takaros kis csobbanásokat lehet hallani. Az ellenséges aknavetők zaja szörnyűséges, a sajátunk azonban zene füleinknek. – Szuronyt felszerelni! Egyesével való előrenyomuláshoz felkészülni! – jön a parancs. – Húzd meg magad, Ivan Baromovics, mert jövök, és kitéplek onnét – ordítja Pici, és már rohan is, ész nélkül, mint mindig. Heide fedezi géppuskával. Az orosz állásokat egyelőre nem látom, de a torkolattüzeket annál inkább. Heide átjön az egyes pozícióra, hogy felmentsen. Én vagyok a kézigránát-specialista, ezért most nekem kell előremennem, hogy felrobbantsam a géppuskafészket. Gyorsnak kell lennem. Eldobok öt kézigránátot, egyiket a másik után, de nem sikerül kiiktatni a nehéz géppuskát. Porta csípőből tüzel, miközben rohan. Mögötte Pici, fején a keménykalapjával. Szentül hiszi, hogy az ellenséges golyók hanyatt vágják magukat már a puszta látványától is, ezért aztán ügyet sem vet rájuk. – Mi az istenre vársz még? – üvölt rám Papa. – Menj oda, és állítsd már le azt a Maximot! – Nem vagyok hülye! – felelem, és lekushadok a hóba. Az a böhöm Maxim úgy köpi magából a forró acélt, hogy még egy légynek se lenne esélye átrepülni előtte. – Előre, vagy lelőlek parancsmegtagadásért! – dühöng Papa. A Maxim kifullad egy pillanatra, én pedig, remegve az idegességtől, felugrom és rohanok, ahogy a lábam bírja. Közben kézigránátokat hajigálok. A géppuska a levegőbe repül a kezelőjével együtt. A lábaink járnak, mint valami dugattyúk, a kezeink úgyszintén. Véres bajonettek villognak. Belezuhanunk az ellenséges árokrendszerbe. Itt már viszonylagos biztonságban vagyunk, csak vigyázni kell, az ember nem rohangálhat vakon a járatokban. A tökélyig tudjuk, hogyan kell kézigránátokkal felszámolni egy árokrendszert. Az egyik legfontosabb szabály az, hogy nem szabad időt adni az ellenségnek a gondolkodásra. Az első három perc mindent eldönt. Egy raj éppen el akar menekülni, amikor befordulok a sarkon. Közéjük vágom a kézigránátomat. Vér teríti be a havat. Lekapom a géppisztolyt a vállamról, és beleürítek egy tárat azokba, akikben még van élet. Aztán hasra vágom magam két kiontott belű hulla között. – Ezt ügyesen csináltad! – mondja elismerően Papa.

– Egy nap még a rádióban fogjuk hallani a nevét – ugrat Pici. – Aztán kitalálják, hogy félig zsidó, és felkötik az első fára, pöcsén egy vidáman sárgálló Dávid-csillaggal! – Feldobja a géppuskáját az árok szélére, és tüzet nyit a menekülő oroszokra. – Tüzet szüntess! – parancsolja Moser főhadnagy. – Öt perc pihenő! – Elterülünk ott, ahol vagyunk. Perceken belül elnyom bennünket az álom. Félálomban még hallom, hogy Porta egy szamárról mesél Stegének. A fülesnek valami oknál fogva át kell kelnie a Landwehr-csatornán, amiből néhány tiszt azt a következtetést vonja le, hogy az összes hidat felrobbantották. – Nem is lett volna semmi gond – duruzsolja Porta –, ha az átkozott szamár nem lett volna fehér. Emiatt ugyanis arra kezdtek gyanakodni, hogy valójában nem is szamár, csak egy annak álcázott zsidó ügynök. Elaludtam, így sajnos a többit már nem hallottam. Amikor később megkérdeztem Portától, hogy hogyan ért véget a történet, nem emlékezett semmire, és tagadta, hogy valaha is látott volna szamárnak öltözött zsidó ügynököt. – 2. szakasz, vegyék át a vezetést! Szedjék össze a fegyvereiket, és nyomás! Gyorsabban, tohonyák! – nógat bennünket Moser. Ágyúgolyók zuhognak a fejünkre. Hátranézünk, és örülünk, hogy mi vagyunk az ék hegye. Ott, ahol egy perccel ezelőtt még az árok volt, most hatalmas tűzfal gomolyog. Az orosz nehéztüzérség bemérte előző helyünket. – A folyó! – kiált fel megkönnyebbülten Papa, és géppisztolyával előrebök. Beletelik egy kis időbe, mire mi is felfogjuk, hogy az a koszos, barna jégkása a Nara. – Hát ezért a fosért loholtunk annyit az elmúlt néhány hétben – motyogja csalódottan Porta. – Most már értem, eddig miért nem hallottam róla. – Adok neki egy kis fehérítőt – vigyorog Porta, és kigombolja a sliccét. – Nara! – dünnyögi Moser főhadnagy. – Megcsináltuk! Már ilyen közel vagyunk Moszkvához! – Nem mehetnénk inkább tovább villamossal, főhadnagy úr? – érdeklődik Porta. – Úgy sajog a térdem. Ahogy a napok múlnak, egyre csalódottabbak vagyunk. Annak ellenére, hogy egyik győzelem a másikat követte, és végtelen hadifogolysorok, égig érő zsákmányhegyek mellett haladtunk el, Heide az egyetlen, aki még mindig hisz a győzelemben. – Tojok rá, hogy ki nyeri meg a háborút – von vállat Porta. – Engem csak az érdekel, hogy végre hazatérhessek Berlinbe.

A 3. század kezdi meg az átkelést. Gépfegyverekkel fedezzük őket. Már félig átjutottak, amikor a folyó felrobban alattuk. Sárga, bűzlő víz csap fel a magasba, hatalmas jégdarabok zúgnak át a fejünk felett, be az erdő fái közé. A 3. század nyom nélkül eltűnik a gurgulázó, bugyborékoló vízben. A Sztálin-orgonák működésbe lépnek. Olyan égzengés támad, mintha az egész naprendszer a földre készülne szakadni, és úgy is néz ki. Az égbolt tele van dübörgő, tüzes csíkokat húzó rakétaüstökösökkel. Ahová lecsapnak, ott kő kövön nem marad. – A rohadékok! A szemét állatok! – szitkozódik sértődötten Heide. – Miért? – kérdezi Stege. – Ők csak azt teszik, amit tenniük kell. Tűzzel-vassal távol akarnak tartani minket Moszkvától. És mérget vehetsz rá, hogy nem fognak leállni mindaddig, míg szét nem lőtték a seggedet! – Ezek az untermenschek soha nem fogják azt megérni! – ordítja fanatikusan Heide. – Te csak ne légy olyan biztos benne – vigyorog Porta. – Attól tartok, kellemetlen meglepetést tartogatnak a te drágalátos Führerednek. – A te Führered is, nem? – kiabálja magából kikelve Heide. – Ő legalábbis ezt állítja. Ezeknek az osztrákoknak mindig is nagy volt a mellényük. A hegyeik miatt felsőbbrendűségi komplexusban szenvednek. – Joseph Porta, ezt jelenteni fogom a NSFO-nak! – visítja gyűlölettől izzó tekintettel Heide. – Légy jó kisfiú, és hajtsd le szépen a fejedet, hogy apuci golyót ereszthessen belé – mondja búgó hangon Pici, miközben Heide nyakának szegezi a géppisztolyát. – Nem mered megtenni – nyüszít fel Heide, és Papa mögé ugrik. – Ki akarod próbálni? – kérdezi sátáni vigyorral Pici. – Amióta felöltöttem ezt a szar egyenruhát, azóta bármire képes vagyok. Készülj a halálra, hülye náci! Ki nem állhatom a nyafogós halálraítélteket. – Ebből elég! – parancsol rá Papa. A földre irányítja Pici géppisztolyának a csövét. – Ez nem játékszer. – Pedig én már rengeteget játszottam vele – röhögi el magát Pici. – Ezt még megkeserülöd! – kiáltja a leforrázott Heide. – Majd meglátod, mi jár annak a közlegénynek, aki meg mer fenyegetni egy altisztet. Egy német altisztet! – 2. szakasz, utánam in-dulj! – vet véget a perpatvarnak Papa. Porta belebotlik egy hullába, egy német őrnagyba, nyakán lovagkereszttel. – A hősök hullanak, mint a legyek – jegyzi meg Pici, és kényelembe helyezi magát a halott mellkasán. Meghúzza a kulacsát, aztán felénk nyújtja.

– Ezt meg honnét szerezted? – kérdezi Porta a nyakát markolva. Az ital égeti, marja a torkát, mintha savat ivott volna. – Nem bírod? – vigyorog Pici. – Benzin és rénszarvashúgy keveréke. – Honnét van? – Porta kétkedően beleszagol a kulacsba, és elfintorodik. – Egy eltávozott komisszár elvtárstól kaptam, hogy legyen miből erőt merítenem, ha majd meg kell döngetni a Kreml kapuit – feleli Pici, és elégedetten csettint a nyelvével. – Maguk meg mit üldögélnek itt, he? – ordít rájuk egy ismeretlen őrmester. – Feladjuk az utolsó kenetet az őrnagynak, uram – vágja vigyázzba magát Porta. Pici gyorsan az őrnagy ajkai közé erőlteti a kulacs száját. – Elment – zokog fel, és térdre rogyik a hulla mellett. Az őrmester zavarban van. Nem érti, mi folyik itt, és ordítani se mer az őrnagy jelenlétében, mert ha az már halott is, attól még őrnagy. – Tűnés innen – mondja megenyhülten, és eltűnik a fák között. – Így már jobb – tápászkodik fel Pici. – Megnézted? – kérdezi tőle Porta. – Te jóságos szűz, aki a Kisjézust csecseddel szoptattad! – csap a homlokára Pici. – Majdnem elfelejtettem! – Egy gyakorlott mozdulattal kinyitja a halott száját. Három aranyfog. – Mi a fenét kerestek még mindig itt? – vágtat be közéjük Papa. A nyomában ott kullogunk mi is. – Ez hullarablás! – kiált fel diadalmasan Heide. – Végezd ki őket! – Csak feladtuk az utolsó kenetet egy lovagkeresztes hősnek, egy őrnagy bajtársnak – közli ájtatosan Porta. – Ámen! – teszi hozzá Pici. – Hazugság! – mordul rájuk Papa. – Leheljetek rám! Mi az ördögöt ittatok? Iszonyatosan büdös! – Csak megkóstoltuk a kenetet, nehogy romlott legyen – feleli szemrebbenés nélkül Porta, és keresztet vet. Ekkor felugat egy géppuska, és lövedékek záporoznak a lábunk elé. A közjátéknak vége szakad. Árnyékokat látunk berohanni a közeli bokrok közé. Rémülten bevágok közéjük egy kézigránátot. Hátborzongató jajgatás a válasz. – Jöjj, halál, jöjj… – kántálja a Légiós, és beleürít egy tárat a bokorba. – Fényt! – kiáltja váratlanul Papa. Stege fellő egy világítórakétát. Égő foszfor vakító fénye teríti be a tájat.

– Tüzet szüntess! – ordítja Papa. – Ez itt a 27. páncélos-büntetőezred! – 106. lövészezred – válaszolja a bokor. – Jelszó? – Rothadt alma! – feleli Papa. – Menekülő patkány! – vágja rá a bokor. – Ez most a jelszó vagy csak bemutatkoztak? – vigyorog Pici. Óvatosan megközelítjük a bokrot, és Portáék újdonsült ismerősével, az őrmesterrel találjuk szembe magunkat. – Már megint maguk! – mordul ránk az őrmester. – Joseph Porta tizedes, állok szolgálatára, uram! A szabályzat értelmében a haldoklónak joga van megkapni az utolsó kenetet, és díszsortűz dukál neki a nyitott sírja felett! – Maga mindenáron haditörvényszék elé akar kerülni? – vörösödik el az őrmester. – Kérek engedélyt, uram, jelenteni, hogy magam is több ízben szolgáltam a haditörvényszéket. Münsterben például az én tisztem volt gondoskodni arról, hogy mindig friss víz legyen a kancsókban. Kérek engedélyt jelenteni, hogy Dornsbusch hadbíró úr úgy nyeldekelte a vizet, mint kacsa a nokedlit. – Magát a saját szarába kellene belefojtani, fiam – jegyzi meg az őrmester, és köddé válik az embereivel. – Hülye idióták – morogja Pici. – Csak úgy hagyják, hogy a saját bajtársaik szétlőjék a seggüket! – Az ilyesmi gyakran előfordul a háborúban – tárja szét a kezét Porta. – Meglepő időket élünk. Emlékszem például egy bizonyos Bauer úrra, aki az Eger környéki hegyekben lakott. 1915-ben kornétást csináltak belőle, és átküldték a 2. császári hegyivadászezredhez. Amikor aztán nem találta az egységét Galicíában – mert azokat közben Olaszországba küldték, hogy ott védjék a hazát –, ez a rettenthetetlen ember elhatározta, hogy egymaga fog harci egységet aéakítani, és új stratégiát alkalmazva folytat magányos harcot a cár kozákjai ellen… Ekkor egy másik század fegyvereibe rohanunk, és többé soha nem hallunk az egri hegyek hős kornétásáról. – Kész szerencse, hogy itt vannak, őrmester – dörmögi egy félszemű főhadnagy. – A vörösök aláaknázták a folyót, és felrobbantották a hidat! Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a robbantás nem sikerült tökéletesen. Gyorsan át kell kelnünk, mielőtt még a szarháziak rájönnek, hogy a híd használható maradt. Menjen át a szakaszával, és létesítsen hídfőállást. Én majd követem magukat a századommal. Máris indulhatnak, őrmester! – Értettem, uram! – feleli fásultan Papa, és a hídhoz vezet minket. Nem

a tiszt parancsnoksága alá tartozunk, de teljesen mindegy. A parancs az parancs. A főhadnagy örül neki, hogy nem a saját embereivel kell elvégeztetnie a munka szennyesét. Ők majd megkapják az elismerést a híd elfoglalásáért, mi meg majd nyalogathatjuk a sebeinket. – Te mégy előre – int Papa a géppisztollyal Portának. – Egy nagy büdös frászt! – feleli Porta. – Ha maga Adolf kérne meg rá személyesen, akkor se tennél egyetlen sem. Teljesen hülyének nézel? Miért nem küldöd inkább Juliust? Ő született hős! – De őrült az nem vagyok! – tiltakozik szerényen Heide. – Ezt most inkább ne firtassuk. Az viszont vitathatatlan, hogy PG* vagy. A párttagság a túlvilágra vezető akna első létrafoka. – Elég a politizálásból! Tartogassátok a háború utánra! – veszti el a türelmét Papa. – Gyerünk, Porta! Ezúttal Moszkva a tét! Fészkeld be magad a harmadik pillér mögé! Sven, te is vele tartasz. Onnét már el tudod érni a túlpartot a kézigránátokkal. – A kezembe nyomja a kézigránátos szütyőt, a félszemű főhadnagy ajándékát. Végigegyensúlyozunk egy acélgerendán. A kézigránátok mellett a tartalék lőszert is nekem kell cipelnem. Többször megcsúszunk, hajszálon múlik, hogy nem zuhanunk le a jeges árba, de végül mindketten átjutunk. – Kár, hogy nem a biciklis dragonyosokhoz jelentkeztünk – vigyorog Porta. – Se perc alatt Moszkvába karikáztunk volna 1903-as Wehrmacht modelljeinkkel. Istenem, hogy azok milyen csodás vasparipák voltak! Csupa összkomfort. Felfelé fordított kormányszarv, pneumatikus gumi, állítható vécéülőke! Egy géppuska nyomjelző lövedékei rajzolnak körül minket. – Szép kis fogadtatás – kiáltja Porta, és meglengeti kürtőkalapját. Végre elérjük a pillért, és meghúzzuk magunkat. Porta ráérősen befűzi a töltényhevedert, és ráönt egy fél üveg fagyott olajat a závárzatra. – Minél zsírosabb, annál síkosabb – vigyorog. – Ezt egy kínai puncikereskedőtől tanultam, még 1937-ben. Minden reggel fél kiló vazelint osztott ki a munkásainak, hogy ne érezzék, ahogy a dugattyúk ki-be járnak a hengerben. Hangos puffanást hallunk a fejünk felett. Pici vágta hasra magát a nehéz géppuskával. – Itt vagyok, fiaim! Na, hogy tetszik a kilátás? Sokan kisebb vagyonokat fizetnének érte! * Parteigenosse – párttag. (német)

– Hombre – csatlakozik hozzá Barcelona – ez rosszabb, mint amikor az Ebro partján feketeinges spagettikre vadásztunk az éj leple alatt. Ágyúgolyó robban az oszlop túloldalán, és el is viszi a felét. A szakaszunkból ketten a vízbe zuhannak, és örökre eltűnnek a barna jég alatt. Egy 20 mm-es gépágyú is működésbe lép a túlparton. A lövedékek szilánkokat pattintanak le a betonról, és srapnel gyanánt felénk repítik őket. Két maxim géppuska is velünk szórakozik. – Azt hiszem, hazamegyek – sóhajt fel Porta. – Ez már túl sok egy ilyen békés berlininek. – Visszavonulni! – adja ki a várva várt parancsot Papa. Örömest engedelmeskednénk, de a kalózképű hadnagy elénk toppan, és a lábunk elé lő néhány sorozatot. Irány vissza a búvóhelyünkre. – Tartsatok ki, fiúk! – kiáltja valaki a partról. – A lángszórósok már elindultak! – Ha egy darabban átérek, letépem a tökét! – fogadja meg Pici, és lőni kezd oda, ahol a megvadult 20 mm-es ágyú kezelőjét sejti. Még jó, hogy a lángszórósok tényleg megérkeznek. Fura szerkezeteken siklanak át a folyón. Még nem láttunk ilyet; mintha pontonból és motoros szánból gyúrták volna össze a gépezeteket. Követjük őket, és megrohamozzuk a part közeli bunkereket. Az oroszok olyan ádázul védik állásaikat, hogy az még nekünk is új. Komszomolisták az iparvidékről. Megint a kezembe nyomnak egy zsákot, tele a legújabb típusú kézigránátokkal. Az utász hadnagy ünnepélyesen figyelmeztet: – Elég egy csepp ebből a folyadékból, és a bőrének annyi. Egyszer kipróbáltuk egy kutyán, és nem akartunk hinni a szemünknek. Három bukfenc, egy elhaló vonítás, és már csak egy csontváz hevert előttünk. Egyedül vagyok a zsákommal. A többiek lemaradtak, biztonságos távolságban tőlem. Két utásszal a legközelebbi bunkerhez lopakodunk. Az a liftes fajta, amelyikből a fegyverkupola csak akkor emelkedik ki, amikor lőnek. A kupola előbújik, egy tömpe orrú ágyú tüzet köp belőle, aztán a lift már viszi is vissza az egészet az aknába. Megvárom, hogy megint előbújjon, és amikor megpillantom a nyílást, behajítok rajta két kézigránátot. A vastag acélkupola szinte cseppfolyóssá válik. A füst égeti tüdőnket és szemünket, annak ellenére, hogy az új cseh gázmaszkokat viseljük. – Na, én húzok innen! – mondja lakonikusan az egyik utász. – Ez kész öngyilkosság! – Maradj a helyeden – zihálja a társa. – Ne feledd, hogy büntetésből vagy itt! Már Germersheimben végezniük kellett volna veled, te mocskos

áruló, de kegyelmet kaptál. Most azonban itt az ideje, hogy megháláld ezt! Az életeddel tartozol a Führernek! Nem szólok bele. Van nekem épp elég bajom így is. Például a következő bunker. Odarohanok, bedobok két kézigránátot a lőrésen, és belevetem magam egy közeli bombatölcsérbe. Az utászok is beesnek mellém. Az egyik, a nagyszájú odapörköl a lángszórójával a kupolának. A másik, kihasználva azt, hogy a társa nem rá figyel, kipattan az árokból, és felemelt kézzel az orosz állások felé rohan. – Dobj utána egy kézigránátot! – üvölti a fülembe a társa. – Menj a francba! – húzódom el tőle. – Nyírd ki, ha annyira akarod! – Tovaris, tovaris, nicht schiessen!* – kiáltja kétségbeesetten a dezertőr. Már csak néhány méter választja el az oroszoktól. Nem csodálom, hogy erre vetemedett. A századunk ott teljesített őrszolgálatot a francia hadjárat után, tudom hát, miről beszélek. A különleges részleg főnöke, Schön főtörzs nem volt egy kellemes ember. Egyszer majdnem eltörte Pici hátát, amiért a barátunk rá merte borítani az asztalt. Pici még mindig kissé görnyedt azóta a baráti hátveregetés óta. Annak titulálták, hogy elkerüljék a még veszélyesebb összetűzést Ratcliffe alezredessel. Nem élt a világon még egy olyan tiszt, akit az emberek ennyire gyűlöltek volna. Az elítéltek, az állandó személyzet és a szolgálatot teljesítő katonák ebben az egyben tökéletesen egyetértettek. Minden más egyébben nem. Germersheim egy könyörtelen, háromfrontos állóháború helyszíne volt. Mindhárom fél szenvedett, de nekünk ebből „csak” három hónap jutott. Persze ez is bőven elég volt, de mégsem voltunk egy életre bebörtönözve, mint az állandó személyzet. Ők gyakorlatilag életfogytiglanra ítélt rabok voltak – kulcsokkal a zsebükben. Persze bármikor elhagyhatták volna a börtön területét, de annyira féltek a büntetőegységekhez kiengedett elítéltek bosszújától, hogy ki sem merték tenni a lábukat. Az emberek képtelenek voltak elfelejteni a Germersheimben elszenvedett megaláztatásokat. Egyszer egy hadnagy – aki mellesleg úgy tele volt aggatva kitüntetésekkel, hogy alig bírta cipelni őket – bizalmasan megsúgta nekünk, hogy ha hazaengedik szabadságra, első útja Germersheimbe fog vezetni, mert elszámolnivalója van három őrmesterrel az állandó őrségből. – Kiprovokálom, hogy megüssenek – vigyorgott vérszomjasan. – Igen, ez jó ötlet – bólogatott Porta. – Szemüveg nélkül is jól látom, mit akar elérni ezzel. Civilben megy oda, és beléjük köt. Felhergeli őket, * Elvtárak, elvtársak, ne lőjetek! (orosz és német)

ők meg lekapják magát a tíz körméről, nem sejtve, hogy egy hadnagyot vernek. Márpedig egy tisztet bántalmazni, még ha nem is tud róla az ember, hogy azt teszi, főbenjáró bűn. A hadnagy azonban soha nem jutott el Germersheimbe. Még aznap éjjel megölték az oroszok. Fura, de az ilyen gazemberek valahogy mindig megússzák. Egyik legális gyilkosságot a másik után követik el, és napról napra nő azok száma, akik szeretnék puszta kézzel megfojtani őket, de ez valahogy nem akar bekövetkezni. Aztán nyugdíjba vonulnak, pocakot eresztenek, és szeüveget íratnak maguknak, s ugyanolyan kedélyes öregurak, szöszke gyermekeket sétáltató derék nagypapák lesznek, mint mindenki más. Émelyítő. Az utász tizedes felemeli a lángszóróját, és célba veszi a hajdani hadnagyot. – Áruló! – kiáltja a gázmaszk mögül, és lenyomja a kart. Vakító lángnyelv nyalja végig a fagyott orosz földet. Mire elenyészik, már csak egy sercegő, füstölgő húsdarab hever a hadnagy helyén. Még két másodperc, és sikerült volna neki. Nem érzek szánalmat iránta. Azt kapta, amit megérdemelt. Ha valaki dezertálni akar, akkor vegyen magának annyi fáradságot, és tervezze meg a szökését. A hadnagy Germersheimben ült, volt hát alkalma megismerni a nácik módszereit. Tudnia kellett, hogy figyeltetik. Az előrenyomulás folytatódik. Bunkerek erdején verekedjük át magunkat. Ez már Moszkva külső védelmi övezete, keményen meg kell küzdenünk minden talpalatnyi földért. A műszakiak által létrehozott pontonhidakon tankok, lövegek, lőszerszállító teherautók gördülnek át, hogy ostrom alá vegyék a láthatár szélén már felsejlő fővárost. Egész éjszaka harcolunk a földjüket körmük szakadtáig védő csapatok ellen. Kénytelenek vagyunk lemészárolni őket, mert nem hajlandók se hátrálni, se megadni magukat. Az épületeket se engedik át nekünk. Mielőtt elfoglalhatnánk, felgyújtják, felrobbantják őket. Inkább vesszen minden, mintsem hogy a miénk legyen. A hajnal közeledtével mélypontra zuhan a hőmérséklet. Mínusz ötvenkét fok van. Nincs fagyálló olajunk a fegyverekhez, így kénytelenek vagyunk felhevített köveket kötözni a závárzatukhoz, hogy megvédjük a befagyástól a mechanikát. Az életünk a géppuskáinktól függ. Kávédarálók – régi biplánok, szárnyuk alá aggatott bombákkal – támadnak ránk pirkadatkor. Messziről hallani lehet, hogy jönnek; amíg a motorjuk köhög és prüszköl, addig nincs baj, de ha elhallgat, akkor

fedezékbe rohanunk. Ilyenkor következik a rárepülés, majd a robbanások, és végül a jajgatások sorozata. Porta lelőtt egyet tegnap éjszaka. A pilóta három társunkat lelőtte, mielőtt magával is végzett volna, ezért most már óvatosabban közelítünk a lelőtt gépekhez. Tüzet gyújtunk. Veszélyes, de a hideg elviselhetetlen, és kell a meleg a köveknek, hogy működőképesen tartsuk a géppuskákat. Alig telik el néhány pillanat, az orosz ágyúk máris lőni kezdenek. Eléggé feltűnőek vagyunk a tüzünkkel, de nincs mit tenni. – Érzem, hogy megfagy a velő a csontjaimban – panaszkodik Porta, és gyorsan a kabátjába lök egy forró követ. – Jesszusom, én ezt nem bírom tovább! – ugrál, topog Stege. – Adj nekem egy sérülést, hogy hazamehessek! A fél lábamat odaadnám egy meleg kórházi ágyért! Barcelona az arcát dörzsölgeti, óvatosan elkerülve az orrát, ami már kezd elfehéredni. – Ne olyan hevesen, mert még le talál pottyanni! – figyelmezteti Porta. – Dörzsöld hóval! Fagyásnál csak az segít! Nem Barcelona lenne az első, aki elhullatja az orrát. – Átkozott tetvek! – kiált fel Porta, és vakarózni kezd, mint egy bolhás kutya. – Nem hagynak békén, míg márvánnyá nem fagy a tököd! Amint egy kicsit felmelegszel, és kezdenéd tűrhetően érezni magad, ezek felébrednek, és futkároznak meg dugnak rajtad, mint az állat! – C’est la guerre* – bólogat a Légiós. – Még a vörös tetvek is összeesküdtek ellenünk. – Ezeknek a minipartizánoknak – mondja Barcelona – maga Sztálin adta parancsba: másszatok rá a fasiszta betolakodókra, és percnyi nyugalmat se hagyjatok nekik! – Akkor engem igazán békén hagyhatnának – reklamál Porta. – Én sose voltam fasiszta! Mondja meg nekik, hogy masírozzanak át Juliusra! Ő aztán csordultig tele van barna náci vérrel! – Hátborzongató érzés ilyen közel lenni Moszkvához – vált témát Stege. – Fél évvel ezelőtt még ki hitte volna, hogy eljutunk idáig? Most már csak el kell foglalnunk a várost, és két hét múlva béke lesz. Sztálin mindjárt másképp fog viszonyulni hozzánk, ha bevonulunk a Vörös térre! – A Kreml még messzebb van, mint hinnéd – figyelmezteti Porta. – Már látjuk azt az átkozott helyet! – tiltakozik Stege. * Ilyen a háború! (francia)

– Angliát is láttuk, nem? – feleli ingerülten Porta. – Mégse jutottunk el oda! A párt és a tábornokok csak a nyálukat verték. Hogy a lordokból birkapásztort csinálnak, a Buckingham-palotából meg tiszti klubot. Mi, németek, sajnos gyógyíthatatlanul seggfejek vagyunk. „Az úr majd mindenért megfizet Angliának”, mondta a császár, amikor ő maga nem tudta elpáholni őket. Most Adolf Mózes botját keresi, hogy szét tudja vele választani a csatorna vizét, csakhogy a botot a British Museumban őrzik, Londonban. Az én szerény véleményem az, hogy akkora verést fog kapni itt, Moszkva alatt, mint még senki. Nem figyeltétek még meg, milyen különös népség ezek a festők? A többségük buzi, én mondom nektek! Vegyük például Prick hadnagyot az ágyús szakaszból. Van neki Berlinben egy szobafestő-mázoló cége. Egy nap összeszólalkoztunk, ő meg utánam kiáltotta: „A Canossában találkozunk! Ott majd jobban megismerhetsz!” Majd hülye leszek odamenni! Mindenki tudja, hogy mi az a „Canossa”: egy homo bár a Gendarmenmarkton. Azok, akik oda járnak, messze ívben elkerülik a tér túloldalán található „Veszett kutyá”-t. Ha Prick hadnagy bemerészkedne a „Kutyá”-ba, se perc alatt szűzre meszelnék a seggét. Belülről persze, és azzal a nagy meszelőseprűvel, amely csíkokat hagy a plafonon! – A győzelem már csak miránk vár – akarja hinni Barcelona. – Holnap este már a moszkvai luvnyákat fogjuk tömni, és egy hét múlva eltávot kapunk! – Csak nehogy pofára essél – mondja cinikusan Porta. – Adolf utazási irodája rengeteg meglepetéssel és álmatlansággal teli éjszakát tartogat még nekünk. Nem sokáig kell várnunk a meglepetésre. Az orosz tüzérség bombázni kezdi a területet, aztán orosz katonák özönlenek elő az erdőből, és urá, Sztálino üvöltéssel felénk rohannak. Kövekkel melengetett géppuskáink működésbe lépnek, de a „hordában” túl sokan vannak. Olyan sokan, hogy ha közelharcra kerülne sor, nem lenne esélyünk ellenük. Alig maradt már valaki a dicsőséges német hadseregből, amely július 22-én megkezdte az „életterünk” bővítését. A többiek a Breszt-Litovszk-Minszk-Kijev-Moszkva útvonalat szegélyezik tetemeikkel, vagy a Dnyeper és a Volga vizén lebegnek omlósra puffadva. Nagy-Németország és a Führer hős halottai ők. Egy közlegény rohan elő a romok közül. Elhajítja a karabélyát, és hisztérikusan, teli torokból üvöltve körbe-körbe kezd nyargalni a bombatölcsérek között. Senki nem foglalkozik vele, még a láncos kutyák* sem. Ezt a fülsértő rikoltozást semmivel nem lehet összetéveszteni, és főképpen * A tábori csendőrök gúnyneve, a lánccal a nyakukba akasztott jelvényről. (A ford.)

szimulálni sem lehet. A csendőröknek vagy el kellene szállítaniuk a fickót vagy le kellene lőniük, amiért eldobta a fegyverét, de minek? Az ellenség úgyis elintézi. Nyomjelző csíkok százai szelik keresztül-kasul a levegőt. Az oroszok hullanak, mint a legyek, de nem akarnak elfogyni. Vezetőik már olyan rutinosak, hogy nem is adnak fegyvert a kezükbe. Minek, ha a harcmező úgyis tele van hullákkal, akiktől el lehet venni? Mindenesetre érdekes módja a spórolásnak. A rettegett komisszárokat könnyű kiszúrni. Ők azok, akiknek a bundasapkáját a vörös csillag mellett egy zöld kereszt, a könyörtelenség jelképe is díszíti. Jaj annak a katonának, aki habozik belerohanni a golyózáporba. A komisszárok gondoskodnak róla. A telefonvonalakat elvágták az oroszok, futárokon keresztül tartjuk a kapcsolatot a parancsnoksággal. A kommunikáció akadozik, mert a futárainkat folyton lelövik. Az oroszok vészesen közel vannak. Beleadunk apait-anyait, hogy távol tartsuk őket. Tömött soraikban egyetlen golyó se vész kárba. – Ha ilyen ütemben gyilkoljuk őket, hamarosan kinyírjuk az egész Vörös Hadsereget – mondja Heide. – A vezetőik megőrültek! – Fenét! – válaszolja Porta. – Nagyon is tudják, mit csinálnak. Nekik az emberanyag olcsóbb, mint a lőszer. Ha ilyen iramban folytatjuk, hamarosan nem lesz mivel lőni őket. Nem mi leszünk az elsők, akik így járnak. Oroszországot nem lehet meghódítani. – Kommunista süketelés! – kiáltja felháborodottan Heide. – Ha nem hagyod abba, kénytelen leszek rád hozni a csendőröket! – Én meg kénytelen leszek szétrúgni a náci seggedet! – veti oda Porta, és megereszt egy sorozatot egy közeledő raj felé. Két orosz ront be közénk. Moser főhadnagy és Papa belét szeretnék kiontani, de Pici elkapja mindkettőt, és fél kézzel megfojtja őket. Épp fel akarjuk adni az állást, amikor egy tüzérszakasz vonul fel mellénk. Kilőnek néhány gyújtóbombát az oroszokra, aztán továbbgördülnek. Az emberáradat pillanatokon belül lángtengerré válik. Az ellentámadás megtorpan. A komisszárok belelőnek a hátráló katonákba, de már ez sem állíthatja meg azokat. Kitör a pánik. A harctér pillanatokon belül kiürül, csak a halottak és a sebesültek maradnak. Ott, ahol eddig hó volt, most csak sarat és vért látni, meg emberi testrészeket, a szélben himbálózó beleket a fák ágain. Megtisztítjuk a fegyvereinket, és újratöltjük a tárakat. Lázasan dolgozunk, nem tudhatjuk, mennyi időnk van rá. Az oroszok bármikor

visszatérhetnek. Motoros szánok pöfögnek elő az erdőből. Lőszert hoztak. Segítünk a szállítóknak a lerakodásban. Idősebb emberek, a gyalogságnál szolgáltak az előző háborúban. Koruk miatt kerültek a hadtáphoz: ott csak az aknák és a partizánok miatt kell aggódniuk. No és az otthon hagyott, elnyűtt asszonyért, akit nem a szomszédban lakó vén bakkecskétől, hanem az angolok bombáitól féltenek. Furcsáknak találjuk, és talán szánjuk is őket, a „papákat” azért, mert már nem érdeklik őket a lányok. Fiatal fejjel, függetlenként ezt nehéz megérteni. Sokuknak a fia, veje a harcoló egységek valamelyikében szolgál. Vagy szolgált… Amikor beesteledik, az ellenség megint támadásba lendül. A tüzérség azonban még velünk van, és alaposan megtizedeli a tömött sorokban közeledő oroszokat. A mészárlás egész éjszaka folytatódik, egyik félnek sem sikerül kiszorítania a másikat. Hullahegyek közt lopakodva próbáljuk kicselezni egymást, vádlón a mennyek felé mutató, görcsbe fagyott karokba kapaszkodva húzódzkodunk fel a véres jéggel borított domboldalakon. Reggel felé az oroszoknak sikerül áttörniük magukat a géppuskáink tűzfüggönyén. A végső összecsapásra készülünk. Az eddig ellenséges időjárás menti meg az életünket. Üvöltő hóvihar seper végig a tájon, néhány méterre csökkentve a látótávolságot. Nem látni, ki a barát és ki az ellenség. Tapogatózva nyomulunk előre, jelszóért kiáltunk. Ha a válasz nem elég gyors, máris siklik a bajonett hegye az előttünk sejlő árnyék bordái közé. Most nem hátrány, ha valaki hadarva beszél. Nem egy bajtársunk testét nyitjuk fel a bajonettel, de ez most senkit sem zavar. A lényeg az, hogy életben maradj. Ezt a fajta háborút senki nem tanította nekünk a kiképzéseken. Már nem vagyunk emberi lények, csak valamiféle sarkköri vadállatok, akik ölnek, hogy élhessenek. Ha pihenőt kapunk, akkor is csak a fegyvereinket élesítjük. Már úgy vágnak, mint egy borotva. Fejünk köré ruhadarabokat tekertünk a hófúvás ellen, csak a szemünk látszik ki. Az olaj percek alatt megfagy a lőfegyvereinkben, már egyetlen géppuskánk sem működik. A harc egyre brutálisabbá fajul: egyéb híján ásókkal fejezzük le az ellenséget. Ráadásul a saját ásóikat használjuk, mert a német összecsukható gyalogsági ásó semmit sem ér. Egy olyan kézben, mint a Picié, az első csapásnál eltörik a nyele. Az orosz változat masszívabb, mintha ezt a felhasználási módot is szem előtt tartották volna a tervezésekor. Egy jól irányzott ütés a fül tövébe, és máris gurul a fej. De vigyázni kell, mert ha véletlenül a gallérját találod el, a vastag posztó felfogja az ütés javát. Egyik kezünkben a halott oroszoktól zsákmányolt ásóval, a másikban

pisztollyal osonunk bombatölcsértől bombatölcsérig. Letérdeltünk, ugrásra készen, mint az éhes ragadozó, és várjuk, hogy ölhessünk, vagy továbbrohanhassunk. A nehéztüzérség végre feleszmél, és bombázni kezdi az ellenséges vonalakat. A hadtestparancsnok megijedt, félti az életét, ezért most a tüzérségi támogatás. Az erdő lángokban áll, a légnyomás úgy tarolja a fákat, mint kasza a fűszálakat. Az oroszok a halottjaik mögött keresnek fedezéket. Egy tetem ér annyit, mint egy homokzsák. A háborúban megtanulod, hogy azt kell használni, ami kéznél van. Itt nincs idő az erkölcsi szempontok elemezgetésére. A katonák gyorsan állattá vedlenek, de nem őket kell hibáztatni. A szégyen azoké, akik ilyen helyzetbe hozták őket. A csatazaj elhalkul, a sebesülteké a szó. Egyikük valahol ott hever előttünk. Olyan elviselhetetlenül üvöltözik egész délelőtt, hogy a végén kínunkban lőni kezdjük. Vaktában lődözzük a gránátokat, de még így is képtelenség, hogy egyszer sem sikerült eltalálni a nyomorultat. Úgy tűnik, hosszú szenvedés van megírva neki. Papa úgy gondolja, haslövést kaphatott, mert azzal húzza ki ilyen sokáig az ember. Tüdőlövés nem lehet, mert akkor már régen megfulladt volna. A tüdőlövés iszonyatosan fájdalmas, de percek alatt elviszi az embert. A legjobb egy repeszt kapni a comb belső felébe. Mire észreveszed, hogy találat ért, az összes véred elfolyt és halott vagy. A gyomor- és a fejlövés a legrosszabb. Mindkettőnek idő kell, hogy átküldjön a másvilágra. Még ha kockára tennénk is az életünket, és kórházba szállítanánk, akkor se élhetné túl. Tehetetlenek vagyunk, és ez mindennél dühítőbb. Először ordítozunk vele, aztán rájövünk, hogy ez nem segít. Inkább beszélgetni próbálunk a szerencsétlennel. Kiféle-miféle lehet? Azt már tudjuk, hogy német. „Mutti, mutti, hilf mir!”*, ezt kiabálja. Ha orosz lenne, akkor „maty”-ot mondana. Biztosan fiatal, különben nem az anyját hívná. Az öregebbek a feleségükért kiabálnak. Sötétedés előtt Papa megkérdezi, hajlandó lenne-e valaki kimenni, hogy behozza a fickót. Nem tolongunk. – Gazemberek! – mondja megvetően Papa, és a hátára kanyarít egy hordágyat. Moser meg akarja állítani, de Papa ingerülten félrelöki a főhadnagyot. – A francba! – Porta odalép Papához, és kirántja a kezéből a hordágyat. – Gyere, Pici, hozzuk be azt az átkozott operaénekest! Aztán ha itt lesz, kitekerjük a nyakát. Lefogadom, hogy egy barom önkéntes, aki azt hitte, hogy a háború az csak egy férfias játék. * Anyu, anyu, segíts! (német)

Kétrét görnyedve kiszaladnak a senki földjére. Pici egy fehér zászlót lenget. Bízik benne, hogy az ellenségnek ugyanúgy elege van a jajgatásból, mint nekünk. A lövöldözés abbamarad. A két jómadarat elnyeli egy bombatölcsér. Váratlanul felmorajlik egy német ágyú. Ru-u-um! Bu-u-um! Borotvaéles repeszdarabok süvítenek el a kráter felett. Örülünk neki, hogy nem jelentkeztünk a feladatra. Nem szeretnénk Portáék helyében lenni. Moser futárt küld a tüzérekhez. Az orosz parancsnok a túloldalról fehér zászlót lenget. Az ő tüzérségük még mindig hallgat. Aztán a mi hátunk mögött is csend lesz. Portáék kipattannak a bombatölcsérből, és a hordágyra hajítják a sebesültet. Alig tizenhét éves, és Papának igaza volt: haslövést kapott. Alig teszik le mellénk, feldobja a talpát. Pedig még morfiumot is kapott, és egy egész üveg vért beleömlesztettek a féltve őrzött készletből. Havat kaparunk a testére. Se időnk, se erőnk rendesen eltemetni a halottakat. Felváltva a tűz mellé telepedünk, hogy kiolvasszuk a fegyvereinket, és felmelegítsük elgémberedett tagjainkat. Az oroszokat meleg gyapjúmaszkokkal látták el a hideg ellen. Nekünk csak sálunk van, ezért elszedjük a maszkokat a halott oroszoktól. A nemezcsizmát sem hagyjuk a lábukon. – Ma december elseje van – közli ünnepélyesen Julius Heide. – A háborúnak hamarosan vége! – Ezt a baromságot meg honnan veszed? – érdeklődik Porta. – Netán különvonalad van Sztálinhoz? – A Führer azt mondta, hogy mire eljön a karácsony, az untermenschek el lesznek tiporva! – feleli győzedelmesen Heide. – Van valami, amit az az osztrák szatír még nem mondott? – sóhajt Porta. A tűz körül ülők nevetnek. Jó hallani, hogy a században nemcsak párttagok vannak. – Mon Dieu, de hideg van! – dünnyögi a Légiós. A tűzre vet egy fadarabot. A láng magasra csap, szikrákat küld a sötét ég felé. Újabb tüzek gyúlnak. Két aknavető lőni kezd. A lövedékek nagy ívben szállnak felénk, de egyelőre túl messze landolnak ahhoz, hogy ártani tudjanak nekünk. Stege mindazonáltal idegesen tekinget a robbanások irányába. – Ivánnak már megint viszket a mutatóujja – motyogja. – Ideje lenne befejezni a zsebhokit, és keresni egy kényelmes bombatölcsért. – Nyugalom, mon ami! – csitítja a Légiós. – Még beletelik egy kis

időbe, mire bemérik a távolságot. Ha megpiszkálják azt a tüzet, ott, amelyik a legközelebb van hozzájuk, akkor lépni fogunk. Addig tessék lazítani! – Mi a fenének kell megvárni az utolsó pillanatot? – idegeskedik Barcelona is. – Parancs, mon ami – feleli szűkszavúan a Légiós. – C’est la guerre! – Persze, hogyne! – kiabálja dühösen Barcelona. – Parancs! Mindig csak parancsok! Parancsszóra ülsz, parancsszóra mész, parancsszóra szarsz! Mindent parancsszóra csinálsz! Még akkor sem gondolkodsz, ha azt mondják, hogy állj vigyázzba és hagyd, hogy szétlőjék a fejedet. Minek is gondolkodnál? Ha egyszer valamelyik ezüstgalléros parancsot adott, akkor bizonyára alapos oka volt rá! – Azok a bádogcsillagok súlyos teherként nehezednek rád, Blom őrmester – vigyorodik el Porta. – De ezen könnyen segíthetünk! Nem kell egyebet tenned, mint megmondani nekik, hogy ki akarsz szállni a játékból. Germersheimben tudják a módját, hogyan kell letépkedni a csillagokat az ember válláról! Bomba csapódik a legtávolabbi tábortűzre. Lélegzetvisszafojtva fülelünk. Először csak jajgatás hallatszik, aztán meghalljuk a süvítést is. A hangjából tudjuk, hogy ez már jóval közelebb fog bevágódni. Egy emberként pattanunk fel és rohanunk fedezékbe. A légnyomás leterít mindenkit, mielőtt még elérhetnénk a legközelebbi bombatölcsért. Repeszek fütyülnek el mellettünk, mint feldühített darazsak. A robbanás szele még el sem ült, már jön is következő. Épp megemelkednék, hogy megtegyem azt a néhány métert, ami a bombatölcsértől elválaszt, amikor felrobban előttem. Hólabdaként repülök át egy másik kráterbe, éppen abba, amelyet az előző gránát tépett ki a földből. Porta és Stege lábánál landolok. A gödörben jó meleg van. Olvadt hó csordogál az oldalán. Flop-plop!, hallatszik az erdőből. Aztán az elnyújtott sivítás, a borzalmas dörej, és forró levegő seper át a fejünk felett. Egy gyilkos, tűztestű óriás lehelete. Kiszippant a gödörből, és elsodor, mint egy falevelet. Amikor magamhoz térek, egy szögesdrót kerítés oszlopának tövében találom magam, a senki földje közepén. Az aknavetők még mindig dolgoznak valahol a fák között. Pánikba esem, és be akarom ásni magam az oszlop mögé. A bombák mintha egyenesen felém szállnának. A robbanások ereje kipréseli tüdőmből a levegőt. Flop-plop!, mondja megint az aknavető. Rohanok vissza az állásainkhoz, mint egy őrült. A mögöttem sivító

gránáttal futok versenyt, és győzök. Sikerül beugranom a többiek közé, mielőtt még a bomba felrobbanna mögöttem. A gödör megtelik hóval. – Jöjj, halál, most jöjj el – hümmögi a Légiós hátborzongató harci dalát. Az aknavetők elhallgatnak. A rommá lőtt faluban gyűlünk össze. A szakasz tizenkét főre zsugorodott. Papa komor arccal ellenőrzi az eltűntek nevét. Huszonhárman vannak. El kell számolnia velük, mint valami leltári tárgyakkal. Nem elég tudni, hogy elestek, a szakaszvezetőnek bizonyítania is kell ezt. A tábori csendőrség ezzel a dezertőrök dolgát kívánja, és tudja is megnehezíteni. A dicsőséges német hadseregtől senki nem szökhet meg. Az előző háborúban 8916 ember dezertált a seregtől, de csak heten úszták meg büntetlenül. A tábori rendőrség roppant büszke erre az arányra, és elrettentésre használja, de ennek ellenére sokan próbálkoznak. A legutóbbi szökevényt kerek egy hétig fedeztük, csak ezután jelentettük be az eltűnését. A fickó felesége levelet írt, hogy otthon a víz átszivárog a gáton, és alulról rohasztani kezdte a szénát. „Bárcsak itt lennél, Herbert”, tette hozzá sóhajként az asszony. És ezzel aláírta a férje halálos ítéletét. Herbert Damkuhl jó gazdaként rögvest hazaindult, de Breszt-Litovszknál elcsípték. Alig tizenkilenc órája keresték. Padernbornba küldték, ahol a hadbíróság halálra ítélte. Egy esős sennelageri reggelen aztán agyonlőtték. A kivégzőosztagot egy álmos hadnagy vezényelte, egy vénember, aki még a császár háborújában tanulta meg, hogyan kell agyonlőni a dezertőröket. Frieslandban pedig tovább rothad a széna. A Légiós a tűz fölé tartja francia bőrkulacsát, hogy kiolvassza tartalmát. Hallani lehet a jég zörgését, ahogy megrázza a kulacsot. Áhítattal figyeljük az ügyködését. A Légiós előszed egy kecses porceláncsészét, és meleg kávét tölt bele. Sokáig élt a franciák között, és szereti éreztetni velünk: ettől ő különbnek érzi magát. – Majdnem olyan, mintha a Café de la Paix-ben üldögélnél egy májusi estén – mondja álmodozva. Közben cigarettát sodor magának, de ezt már egy spanyol odaadásával teszi. Végül egy orosz szipkával toldja meg a cigarettát, mert mint mondja, így sokkal jobban kijön a dohány aromája. – Hála az égnek, holnap már Moszkvában leszünk! – mondja Heide, és ádázul tovább polírozza a csizmáját, mert az még csak kilencvenkilenc százalékban veri vissza a tábortűz fényét. Amikor az áhított egy százalék is megvan, Heide akkurátusan megfésülködik, még választékot is gereblyéz a hajába. Aztán visszateszi a sisakját, és nekilát pisztolyt pucolni. Heide mindig maga a tökély. Akár esik, akár fúj. – Nos, itt semmiképpen nem fogunk maradni, az egyszer biztos – mondja Barcelona, és kávéért nyújtja a kezét.

A Légiós savanyú képpel tölt neki. – Párizs, Párizs, a májusi Párizs… A lányok olyan vékony ruhákban billegnek előtted, hogy csak azt nem látod, amit nem akarsz. És mind a Café de la Paix-be igyekszik! Az egész város ott van. Pezsgés, nyüzsgés, zajlik az élet. C’est la vie! Ezt látnotok kell! Ezért aztán érdemes életben maradni! – Én láttam – jelenti ki közönyösen Pici. – Megkértek, hogy távozzak. Hullarészeg voltam, de azért volt még bennem annyi szufla, hogy megszorongassam néhány francia selyemfiú nyakát. Aztán megérkeztek a láncos kutyák, és véget vetettek a mókának. A barmok azzal vádoltak, hogy szégyent hoztam a német hadseregre. Mintha nem hozott volna az már így is épp elég szégyent magára! Jól elpáholták a fejemet egy marha nagy kulcscsomóval, aztán közölték velem, hogy flúgos vagyok, ami persze igaz, mert van róla papírom. Erre én elmagyaráztam nekik, hogy mindenkinek van egy kis lágyulása a kalap alatt, amit ki több, ki kevesebb sikerrel tud leplezni. Az ügyesebbek csillagot szereznek maguknak a vállukra, mondtam nekik. Látnotok kellett volna a csőrmestert, amikor ezt meghallotta! Úgy égnek állt tőle a haja, hogy még a sapkáját is felemelte! Kerek nyolc napot kaptam, amiért tönkre mertem tenni egy német tiszt frizuráját. Aztán az a szemét Gren törzsőrmester lekapott a tíz körmömről, és addig vert, míg alá nem írtam neki, hogy én vagyok az egyetlen agyalágyult barom az egész német hadseregben. Tudjátok, hogy utána kinek volt kedve ott ülni a flancos Café de la húgyos Paix-ben, hogy az összes zsebmetsző és hímringyó rajtam röhögjön! Még most is borsódzik a hátam, ha arra a helyre gondolok. Csak öt percig voltam bent, de annyi buzit, mint ott, életemben nem fogok… Aknavető-sorozat vág a szavába. A Professzort immár negyedik alkalommal vakarjuk le a szögesdrót akadályról. Ezúttal a fél csizmáját vitte le a légnyomás. A lába szerencsére nem ment vele. Amikor odamegyünk hozzá, őrjöng, mint egy őrült. Elvesztette a szemüvegét. Ha nem lát, akkor mindig nagyon pipa. – Fel a fejjel, pajtás – vigasztalja Pici. – Örülj, hogy nem a töködet lőtték el. A háborúban úgyse muszáj látni, nem igaz? Menj a hang után! Ahol a zaj, ott a csetepaté! Moser helyettese, Jansen hadnagy nyögdécselve fekszik egy gödör aljában. Ráterítettünk jó néhány nagykabátot – most már van bőven, csak le kell hámozni a hullákról –, de még így is reszket. Magas láza van. Folyamatosan nyög a veséjét kínzó fájdalom miatt. A helyettes parancsnokunk, mégis ő a legfiatalabb közülünk. Egyenesen a tisztgyárból érkezett a szá-

zadhoz. Amit tud, azt tőlünk tanulta. A hadnagy tágra nyílt szemmel bámul minket, mint egy rémült kisgyermek. Épp eleget szolgált a fronton, hogy tudja, mit jelent számunkra: koloncot. Amíg itt kell vesztegelnünk, addig nincs gond, de ha a helyzet változik, és odébb kell állni, bizony nyűg lesz a nyakunkon. Akkor majd a kezébe nyomunk egy pakli cigarettát, búcsút veszünk tőle, és hagyni fogjuk, hogy csendben halálra fagyjon. Jansen tudja mindezt. – Nem adok neki három napot – jelenti ki harsányan Porta. – Legfeljebb három nap, és vége! Észrevesszük, hogy Jansen figyel, és elszégyelljük magunkat. Elfordítjuk a tekintetünket, és lefoglaljuk magunkat az automatáinkkal. Papa leül a hadnagy mellé, és a feje alá tol egy gázmaszktáskát. – Hogy van? – Rosszul – feleli erőtlen hangon Jensen. Reszkető kézzel megtörli verejtékező homlokát. – Leírtak? – Ugyan! Miért tennénk ilyet? – Porta három napot adott nekem! – Csak egy üveg vodkáról volt szó! – nevet fel Papa, és célba veszi Portát egy hógolyóval. – Abba fogadtak, hogy meddig élek még. Porta három napot adott nekem – makacsolja meg magát a hadnagy. – Kérem, hadnagy úr, szedje össze magát. Ne feledje, hogy ön a parancsnokhelyettes. Példát kell mutatnia! – Végezni fogok magammal! – mondja konokul Jamsen. – Beteg vagyok. Elegem van! – Ugyan, gyerünk – csitítja Papa. – Annyira rosszul azért még nincs. Mivel foglalkozott a háború előtt? – Egy bankban dolgoztam – feleli kedvetlenül a hadnagy. – Nem vagyok katonának való. Magának kellene tisztnek lennie, őrmester. Papának ezen nevetnie kell. Még hogy ő tiszt legyen. Ezt sehogy se tudja elképzelni. Még azt sem érti, hogyan lett belőle őrmester. Pedig született vezető. – Mire készül iván? – kérdezi Jansen. – Tegnap este odaát voltam a 3. századnál, és hallottam, mint vallatják a foglyokat – tájékoztatja Papa. – Odaát mindent bevetnek ellenünk, amit csak tudnak. Új csapatok érkeztek, a lehető legjobb téli felszereléssel és fegyverekkel ellátva. Szibériai katonák megszámlálhatatlan mennyiségben. Első osztályú katonák, akikkel sikerült elhitetni, hogy bőségesen meg lesznek jutalmazva, ha eltiporják a fasisztákat. És T–34-esek százával. Ha

igaz, amit a foglyok mondanak, már régen össze kellett volna pakolnunk… – Papa a szájába nyom egy darab rágódohányt, és csüggedten rágni kezdi. – Még mindig nem érkezett parancs az ezredtől? – Még mindig – feleli a láztól, a hidegtől és a félelemtől vacogva Jansen. – Előbb-utóbb csak kell üzenniük valamit. Nem hagyhatnak itt minket csak úgy. – Dehogynem – sóhajt Papa. – És attól tartok, meg is fogják tenni. Mit számít egy tetves század, ha egy egész ezred puszta léte forog kockán! A köz érdeke mindig megelőzi a kisebbségét, ezt mondja a párt. – A pokolba a párttal, a pokolba a Führerrel és a pokolba ezzel a szar háborúval! – suttogja csattogó fogakkal Jansen. Heves ágyútűz vet véget a beszélgetésnek. Gránátok és emberek röpködnek a levegőben. A fagyott hó egy szempillantás alatt fortyogó húslevessé válik. Rekordsebességgel vonulunk vissza a sűrű füstben. Kézigránátokat dobálunk a hátunk mögé, így igyekszünk fedezni magunkat. A rossz látási viszonyok miatt a gyalogság nem vesz minket üldözőbe, de az ágyúgolyók vakon is célt találnak. Egy német ágyútaliga vágtat el mellettünk lóhalálában. Hatalmas robaj hallatszik, és az egész eltűnik előlünk. Aztán lovak potyognak az égből… Az anyaföld megnyílik előttünk, hatalmasra tátja száját, mint egy fortyogó tűzhányó. Az üreg olyan hatalmas, hogy egy négyemeletes ház simán elférne benne. Egy teherautó száll a közepe felé. A sofőr még mindig a volánnál ül és kétségbeesetten kormányozni próbál. A kráter aljának csattannak, csak egy halom fém és hús marad belőlük. Egy katona rohan felénk. Maga után vonszolja a beleit, és ordít, ahogy a száján kifér. A feje egyetlen hatalmas, fájdalmas száj. A nyomorult megbotlik a saját beleiben. Elesik, felpattan, és továbbrohan, bele egyenesen egy vakító robbanásba. Egy kétszintes ház lóg, látszólag a levegőben, alatta egy század. A katonák felfelé néznek, és futni akarnak, de nincs esélyük. Az épület alázuhan, és mindenkit maga alá temet. Fatörzsek repkednek, lobogó belekkel és végtagokkal megtűzdelve. Olyan irdatlan erő repíti őket, hogy becsapódáskor mélyen a földbe fúródnak, mint valami gigantikus dárdák. Aztán egy ágyúsortűz tűzifává aprítja őket. Porta meg én cipeljük a nehéz géppuskát. Pici most Jansent hozza, fél vállára vetve, mint egy zsákot. A szétbombázott falu mögött keresünk fedezéket. Moszkva már nem is

tűnik olyan közelinek.

„Többé nem lesz szükség hosszadalmas bírósági eljárásokra a gyilkosok, hazaárulók és más parazita elemek likvidálásához. A Führer parancsa világos: meg kell szabadítani tőlük a társadalmat, bármi áron.” Himmler Reichsführer utasítása Kurt Daluege SS Gruppenführernek, a rendőrség főparancsnokának 1942. január 3. Hitler már három órája őrjöngött. – Gyávák, árulók, idióták! – üvöltötte a hosszú tölgyfa asztal mellett ülő tiszteknek, akik már nagyon unták az előadást. Keitel tábornagy egy ceruzát pörgetett az ujjai között, Olbricht tábornok egy légy röptét követte a tekintetével. A légy berepült a színes gombostűk és zászlócskák közé, s egyenesen a hatalmas, áhított vörös pöttyön, Moszkván landolt. Neki sikerült. Jodl vezérezredes az elégtelen tanktermelést taglaló jelentést lapozgatta. Göring Reichsmarschall új egyenruhaterveket skiccelt. Himmler SS Reichsführer a Hitler által hadart, egymásnak ellentmondó parancsokat jegyzetelte szorgalmasan. – Guderiant ki kell rúgni! – visította Hitler. – És Hoeppnernek, annak a kriminális dilettáns tökfejnek is repülnie kell! – Nagyon helyes! – motyogta von Burgerdorf tábornok, a személyzeti főnök, és mindjárt le is jegyezte a Führer parancsait egy apró noteszbe. – Nem azt parancsoltam a katonáinknak, hogy tartsanak ki, és küzdjenek az utolsó töltényig? – ordította Hitler. – És erre mit csinálnak? Alig kezdenek el visszalőni ezek az untermenschek, a katonáim megfutamodnak, mint valami nyulak. Lesül a bőr a képemről! Ha nem éreznék olyan elhivatottságot ennek a népnek a vezetésére, most azonnal lemondanék tisztemről! – Dühösen belerúgott egy székbe, telibe találva Fellgiebel tábornok bokáját. A tiszt, bármekkora megtiszteltetés érte is, feljajdult a fájdalomtól. – Von Bock tábornagyot is felmentem a tisztsége alól, és többé nem akarom egyenruhában látni – folytatta a kirohanását Hitler. – Halder azt mondta, hogy egymillió-százezre halottunk és sebesültünk van, de nem érdekel, mind megérdemelték! Csak egy gyáva disznó hagyhatja, hogy ezek az untermenschek kezet emeljenek rá! Ezennel megtiltom, hogy bárkit is előléptessenek, míg nem bizonyította, hogy mégiscsak méltó a német egyenruhára!

Hitler leváltott még további harmincnyolc tábornokot, másik tizenkettőnek pedig elrendelte a kivégzését. A kudarcért, amit meggondolatlan tervei okoztak, valakinek fizetnie kellett. Model páncélos tábornok kis híján az életével fizetett megjegyzéséért, miszerint Napóleon csapatai is június 22-én támadták meg Oroszországot, és szeptember 14-ére, nyolcvanhat nappal később, már Moszkvában voltak. Tették mindezt gyalog, míg Hitler páncélosegységei szeptember 14én még csaknem négyszáz kilométerre voltak Moszkvától. Öt teljes percen át Hitler kőszoborként meredt az apró tábornokra. Aztán hosszan felvonított, és Model fejéhez vágott egy köteg iratot. – Azt merészeli ezzel mondani, hogy Nagy-Németország Führere nyomába se ér annak a nyomorult korzikai pojácának? Egy senkinek, akiből soha nem lett volna katonatiszt, ha a balszerencsés véletlenek azzá nem faragják? Csak egy degenerált francia lehet büszke egy ilyen vezetőre. Model, maga el van bocsátva. Soha többé ne mutatkozzon a szemem előtt! Maga megsértette a hazáját! Egy héttel később Hitler kénytelen volt felkérni Modelt, hogy vegye át a visszavonulóban lévő csapatok irányítását. Előtte hatan mondtak neki nemet. Hitler már-már térden állva könyörgött a hadsereg vezetőinek. Kettőt közülük koncentrációs táborba záratott, de még így sem tudta megtörni őket. A továbbiakban minden rendelkezésre álló eszközt megragadott, hogy hatalmát és kegyetlenségét demonstrálja. A harctérre küldött katonákat felszólította, hogy bátran lőjék agyon társaikat, ha azok utat akarnának adni az ellenségnek. Rengeteg katona vesztette így életét: az oroszok harapófogójából sikerült kiverekedniük magukat, de a sajátjaik bajtársi ölelés helyett golyózáporral fogadták őket. A terror minden addigi mértéket felülmúlt.

8. A mongol százados Wolf főgépész kimerészkedett a frontra. Pöffeszkedően leül egy ágyútaligára, és gondosan rágyújt egy különlegesen finom szivarra, amit csak ő és a tábornoki kar tagjai szívnak. Övé a legnagyobb privát szállítási cég az

egész német hadseregben. Tőle bármit megvehetsz – ha van rá elég pénzed. Két farkaskutya fekszik ugatásra készen a lábánál. Sárga szemeikkel éhesen méregetnek, elég lenne egy csettintés a gazditól, és darabokra tépnének minket. Wolf Pazar tiszti bundát visel, amitől olyan, mint egy operett-tábornok, aki egy bécsi teátrum színpadáról tévedt az orosz hómezőkre. A gombjai és a jelvényei színezüstből vannak. Magas bundasapkát hord, és hosszú szablyát. Ez utóbbit csak a hatás kedvéért, mert egy retket se tudna rendesen kettévágni. Bárki mást szigorúan megbüntetnének, ha ilyen pojáca módon öltözne, de Wolf kivétel. Az egyetlen ember, aki ujjat mer húzni Wolffal, természetesen nem más, mint Porta. Mindenki más számára az összetűzés egyenlő lenne a garantált éhenhalással. – Mi az ördögöt keresel itt, te vén kujon? – kérdezi gyanakvóan Porta. Wolf leereszkedően elmosolyodik. Ha a gombjai ezüstből vannak, akkor a fogai mi másból lehetnének, mint aranyból! Ez nála nem csupán szükségszerűség, hanem státuszszimbólum. Amikor elfogtunk egy komplett orosz fogászati egységet, Wolf aranykoronát tétetett az összes fogára. Azelőtt spórolt a vigyoraival, most egyvégtében a fogsorait villogtatja. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzam tőletek. – Elmész? – lelkesedik fel Porta. – Nyet, nem én megyek. Ti mentek! – feleli kárörvendően Wolf. – Ezt meg honnan veszed, te címeres gazember? – komolyodik el Porta. Rossz előérzete van a dologgal kapcsolatban. Wolfot nem ejtették a fejére: a vicc kedvéért aligha jött volna ki ide, ahol bármelyik pillanatban elviheti a buráját egy ágyúgolyó. – Semmi közöd hozzá – mondja dölyfösen Wolf –, de azért tudhatnád, hogy mi, főgépészek mindig jól értesültek vagyunk. Mi a helyzet azzal a három Zim traktorral, amiket elkötöttél? Ott, ahová mégy, úgyse lesz szükséged rájuk. Mit szólnál egy kis tranzakcióhoz? Amit ajánlani tudok: egy első osztályú szerelvénykészlet a 2. szakasz minden emberének, plusz egy kalasnyikov és dupla adag lőszer. Ráadásként kapsz egy százötven kilós élelmiszercsomagot is! Jól fog még jönni, meglátod! De ha te inkább háromnapi bokorugróadaggal akarsz útnak indulni, hát legyen. A te dolgod. De aztán ha karikákat látsz, ne engem átkozz! Én jót akartam neked! – Nyögd már ki végre, te megátalkodott gazember! Hova küldenek? Wolf tűnődve levág magának egy falat szalámit. Meg se próbálja leplezni, mennyire élvezi Porta gyötrődését. – Mindezt egyetlen öttonnás Zimért! – tesz úgy, mintha az évszázad

üzletét ajánlotta volna fel. Az ő szemszögéből nézve a dolgokat talán az is. – Nyald ki a seggem! – mondja sértődötten Porta, és a nyomaték kedvéért megvakargatja a pisztolytáskáját. – Az a Zim az én retúrjegyem Berlinbe. – Köszönöm az információt – vigyorog elégedetten Wolf. – Nem voltam biztos a traktorban. Azt is rebesgetik, hogy valahol egy 150 mm-es mozsárágyút rejtegetsz. – Sok mindent rebesgetnek az emberek – von vállat Porta. – Különben meg minek rejtegetnék egy ágyút? Talán tüzér vagyok? – Nagyon is tudod, miről van szó – mondja neki mézédes hangon Wolf. – A sereg eléggé rossz formában van, hogy úgy mondjam, kilóg a segge az uniformisból. Az ágyú hamarosan hiánycikk lesz, és ha neked éppen van egy raktáron, fiam, azzal nagyot kaszálhatsz. – Na persze! Úgyis elkoboznák tőlem! – adja az ártatlant Porta. Wolf az oldalát fogja a nevetéstől. Miután lecsillapodik, megolajozza a torkát egy ezüstflaskából, de nem kínál meg minket. – Francokat, fiam! Ha valaki, akkor te tudod, hogyan kell eladni nekik egy ágyút. – Csak aztán nehogy befürödj, komám – morogja Porta. – A német sportlövészcsapat hamarabb húzni fogja innen a csíkot, mint sejtenéd, és ha iván tejelni fog neked a gépparkodért, akkor én megeszem a cilinderemet. De ne aggódj, majd melletted leszek, ha elhajtanak Kolimába. A világért se hagynék ki egy ilyen lehetőséget! Látni, mint csákányozza az ólmot a nagy Wolf, két levágott kutyafarokkal a seggébe! Ez már igen! Ha jól beleapplikálják őket, akkor talán a háború végéig is kitartanak, és elmehetsz velük utcát seperni Berlinben. – Szart, kölyök! – válaszolja magabiztosan Wolf. – Az áru már biztonságos helyen van, csupán egyetlen pótkocsit kellene még elvontatni. Ehhez kellene a Zim. Kellemes kis helyet találtam magamnak Libauban*. Ha dicsőséges hadseregünk túl messzire hátrálna, akkor fogok ott szépen magamnak egy hajót, és átruccanok Svédországba. Azoknak szocialista kormányuk van, kötelességüknek fogják érezni, hogy segítsenek egy ilyen szegény, kizsákmányolt németen. – Ezt meg hogy a túróba csináltad? – kérdezi őszinte csodálattal Porta. – Egy főgépésznek nem nagy ügy, főleg ha elvégezte a főtörzsőrmesteri iskolát, és ismeri a dörgést – feleli égnek álló orral Wolf. – Egy nap úgyis lógni fogsz – von vállat Porta. – Akárhogy is vered itt * Kikötőváros Lettországban, mai neve Liepaja. (A ford.)

nekem a nyáladat. – Soha – állítja határtalan önbizalommal Wolf. – Te viszont tényleg egy kötél végén fogod végezni. Ha a közelben leszek, akkor számíthatsz rám: leváglak a kötélről, mielőtt még a varjak elkezdenéd vájni a szemedet! – Tudod, mi vagy? Egy kibaszott korcs, egy rühes farkas és egy kivert dingó szuka fattya, aki még azt sem érdemli meg, hogy a Führerért és a hazáért kinyiffanthassa magát. Ezért vagy főgépész, te majom! Még egy ilyen ocsmány, zsugori állatot, mint te, nem láttam, pedig sokfelé megfordultam! – Ámen! – bólogat egyetértően Barcelona. – Kussolj, vakarék! – vakkant rá Wolf. – Vagy pofázz, és dögölj éhen! Választhatsz. – Teljesen őrült vagy! Megbuggyant az agyad a bunda alatt – vág vissza Barcelona. – Ezt megjegyeztem, Blom őrmester! – mondja gonosz vigyorral Wolf. – Ne feledd: ez a háború semmi ahhoz képest, ami utána fog következni! Nos, Porta, lesz üzlet vagy sem? A Zimet azért, ami ajánlottam. – Ha nagyon akarod, beverem érte annak a ribanc anyádnak – válaszolja Porta. – Azt hiszed, kellenél neki, te köcsög? – Wolf peckesen kihúzza magát, és megtörli arcát egy illatosított zsebkendővel. – Az anyám egy igazi dáma. Szóba se állna veled. – Úgy bűzlesz, mint egy luvnya a kínai döngetőből – fogja be fintorogva az orrát Porta. – Egy villamosjegy árát se tudná megkeresni, még akkor se, ha csipkés bugyiban és piros szalaggal a pöcsén sétálna fel-alá a lőtéren! – röhög Pici a combját csapkodva. – Utoljára kérdezem – ereszti el a füle mellett a megjegyzést Wolf. – Ez az egyetlen esélyed! Porta hosszan, derűsen nyihog. – Ha csak egyetlen esélye lenne az embernek ebben a rohadt élettérnövelő baromságban, akkor már jó néhányszor fel kellett volna támadnom. – Mi az, tán Rotschild a bácsikád? – kérdezi fölényesen Wolf. – Ne játszd meg magad! Úgyis tudom, hogy piszkálja a csőrödet, amit tudok. – Elmehetsz vele a búsba – feleli kedveszegetten Porta. – Elég a játékból, Porta. Térjünk az üzletre. Hajlandó vagyok elismerni, hogy égető szükségem lenne a Zimre. – Hát ez az, pajtás. Nekem is. Mindketten nagyon jól tudjuk, mennyire gyötri a honvágy a fejeseket. A lánctalpasok és a féllánctalpasok ára hamarosan a csillagos eget fogja verdesni. Addig várok. Szépen, türelmesen.

De nem szeretném, ha lelketlen kufárnak tartanál, ezért felajánlok neked egy szintén öttonnás, gumiabroncsos traktort. – Mi a fenét kezdjek egy olyan szarsággal? – háborodik fel Wolf. – Meg se bírna moccanni ebben a kibaszott komcsi hóban. Nekem egy indulásra kész, lánctalpas Zim kell, kétszáz literrel a tankjában. Én becsületes ember vagyok, Porta. Tőlem mindig megkapják a barátaim azt, amit megérdemelnek. – Minek nézel, he? Úgy nézek én ki, mint akit fejére ejtett a dajka? – kérdezi sértett méltósággal Porta. – Én azt mondom, dolgozzuk meg egy bolsi bajonettel – javasolja Pici, akit már kezd untatni a szópárbaj. – Ez a hamburgi kölyök már sohase fog felnőni. Te tényleg azt hiszed, fiam, hogy az öklöddel bármit elintézhetsz? Mert ha igen, akkor hülye vagy. – Ne sértegess, te hájas disznó, mert kiontom a beledet! – mordul rá Pici, és fenyegetően végighúzza a mutatóujját az ásója kiélezett szélén. – Kussolj! – veti oda Wolf, aztán magához inti Portát, és halkan sutyorogni kezdenek. Hosszas alkudozás után kezet ráznak, és Porta előhozza a Zimeket. Wolf alaposan szemügyre veszi őket. „Időzített bombákat” keres. Miután végzett, elégedetten bólint Portának, és körbekínálja a társaságot snapsszal. – Te nem érdemled meg – fordul Picihez –, de mivel hamarosan úgyis elhagyod ezt a siralomvölgyet, hát istenuccse, egészségedre, öcsém! A hosszú útra, ami előttetek áll! Bizonyára örülni fogtok, ha meghalljátok, hogy a Brandenburg ezredhez kerültök – teszi hozzá rosszmájúan. – Ennek olyan nagyon SS-szaga van – jegyzi meg Barcelona. – Te tényleg hülye vagy, fiam – állapítja meg Wolf. – Az SS még budikefével sem érne hozzátok. Ha térden állva csúsznátok elébük, akkor se kérnének belőletek. A Brandenburg ezred, barátaim, az a söpredék söpredéke. Öngyilkosjelöltek, akiknek legfeljebb öt százaléka német. A többiek dezertőrök, ellenséges seregekből megszökött árulók. Mikor meghallottam a jó hírt, úgy éljek, kinyitottam egy üveg pezsgőt. A győzelem napjára tartogattam, de… – Hinka ezredes úgyse fogja hagyni! – kiáltja sértett méltósággal Porta. – El fog menni a végsőkig! A legfelsőbb fórumokig! – Már megtette, és szemen köpték – közli sátáni kacaj kíséretében Wolf. – Németország istene úgy döntött, hogy a Moszkva folyó partján kell feldobnotok a talpatokat. – Mi a francot akarhatnának velünk a Brandenburg ezredben? – kérdezi kétkedve Porta.

– Rengeteg embert veszítettek – magyarázza kellően szomorú hangon Wolf. – A lyukakat a sereg és a haditengerészet aljával óhajtják betömni. Ezért van szükségük a ti díszes társaságotokra is. Moszkvába fogtok menni, hogy levegőbe repítsetek néhány gyárat. – Miért nem a Luftwaffét küldik? Ők simán meg tudnák tenni. – Azért, mert veletek sokkal olcsóbban kijönnek. Te meg a többi fehér néger annyit se értek nekik, mint egy pohár zsidó húgy. Kaptok egy csomó plasztikot, meg egy sárga majmot, hogy ne tévedjetek el, és meg van oldva a dolog. A telefon csörögni kezd, hosszan és mérgesen. Wolf felemeli a kagylót, és készségesen odanyújtja Papának. – Attól tartok, elkezdődött – mondja pátosszal teli hangon. – Ütött az óra, a szakaszvezetők utoljára egybegyűlnek, hogy könnyes búcsút vegyenek egymástól. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én is könnyeket fogok ejteni, mert nem igaz. 1936 óta várok erre a percre, de azért ne hidd, hogy rossz ember vagyok. Idebent – döngeti meg a mellkasát – érző szív dobog, és ennek a szívnek egy apró membránja érted rezeg, Porta. Remélem hát, hogy halálod gyors lesz és fájdalommentes, még ha ennek ellenkezőjét érdemled is. És hogy tudd, szívem katedrálisában egy szép, fényes gyertya fog lobogni lelki üdvödért. Légy büszke önmagadra, ember! A hazáért fogod az életedet adni, ráadásul megspórolsz egy csomó bombát meg üzemanyagot a légierőnek! – Te nem vagy emberi lény, Wolf. Lehet, hogy korábban az voltál, de a sereg és a pénz annyira megváltoztatott, hogy már az anyád se ismerne rád – dühöng Porta, hogy félelmét leplezze. – Nem érek rá, Porta tizedes – mondja hűvösen Wolf. – Mi legyen a többi traktorral és az ágyúkkal? Ha gondolod, segítek neked megszabadulni tőlük. A régi idők emlékére! – Nekem van egy sokkal jobb ötletem – vigyorodik el Porta. – Add el nekem a szállítmányt, és akkor nem kell a szállítással vesződnöd. Cserébe aláírok neked egy váltót. Wolfot úgy rázza a röhögés, hogy a pasas leesik a taligáról. – Te pályát tévesztettél! Neked bohócnak kellett volna menned! Az emberek megszakadnának a röhögéstől. Váltóért! A te váltódért! Tíz kilométerre a Kremltől! Amikor már nyakadban a hurok! Úgy nézek ki, mint aki megbuggyant? Én, aki soha nem tettem bilit a fejemre egész karrierem alatt? Mert én nem azért jöttem a seregbe, fiacskám, hogy a Führert, a családot és a hazát szolgáljam, de nem ám! Én azért vagyok itt, hogy üzleteljek. Senkinek nem adok el árut váltó ellenében, egy ilyen senkinek

főképp nem. Legfeljebb kölcsönt szoktam adni, ha nagyon muszáj, de azt is csak ezredestől felfelé, és telekre vagy ingatlanra bejegyzett jelzálog ellenében. – Mondták már neked, hogy egy szar alak vagy? – Hogyne – vigyorog önelégülten Wolf. – Írásban is közölték már velem, de én olyan vagyok, mint a zsidók: amíg rendesen tejelnek, bármit mondhatnak rám. Szóval mi legyen azokkal a traktorokkal meg ágyúkkal, Porta? A tábori telefon közbeszól. Porta odalép, és egy bankigazgató hanyag csuklómozdulatával felemeli a kagylót. Rezzenéstelen arccal, hallgat, aztán leteszi a telefont, és diadalmasan Wolfra néz. – A tőzsde ezennel bezár. Nincs több üzlet tovaris Wolf! Máris kotródhatsz vissza Libauba. A jelenléted felfordítja a gyomromat. Egy rohadt görény vagy! – Mit mondtak a távrecsegőben? – érdeklődik Wolf. Látszik rajta, hogy nagyon igyekszik megőrizni az önuralmát, de az arca vörös, mint a főtt cékla. – GEKADOS* – mosolyog alattomosan Porta. – Ha elmondanám, szívrohamot kapnál. – Ha mindent elhiszel, amit abban az átkozott szerkezetben hallasz, akkor hülyébb vagy, mint gondoltam – kiáltja dühösen Wolf. – Tudod mit? Húzz el innen a búsba, mert most már nagyon fárasztasz – veti oda Porta. – Olyan unalmas vagy, mint dizentériásnak a szarás. Wolf fenyegetően felegyenesedik. Úgy néz ki most, mint egy veszélyes ragadozó, akinek kisiklott a karmai közül a zsákmánya. – Ha keresztbe akarsz tenni nekem, Porta tizedes, hadd figyelmeztesselek: bárhová mégy, a tököd a markomban lesz! – Tényleg? És most ettől félnem kellene vagy be kellene izgulnom tőle? – vihog Porta. Előszed egy pakli kártyát, és osztani kezd. – Akarod, hogy szétverjem a fejét? – ajánlkozik Pici. – Lehet, hogy nagy vagy és erős, mint egy bivaly, de annyi eszed sincs, mint egy ma született borjúnak – ordítja magából kikelve Wolf. – Eltaposlak, mint egy serkét, te szarjancsi! – Megátalkodott egy fickó, mi? – játssza a királyt Pici. Orosz hegyivadászoknak öltözött brandenburger osztag jelentkezik Papánál. Valamivel később egy ferde szemű mongol is felbukkan, és fülig érő szájjal üdvözöl minket. NKVD-századosi egyenruhában feszít, fején * Geheime Kommandosachen – hadititok (német)

fekete bőrsapka, derekán keresztszíjas bőröv és egy bunkó Nagan. A hóna alatt kalasnyikovot szorongat. – Vaszilij – mutatkozik be, és mindenkivel kezet fog. – Kunfura*, itt szaglik jól snapsz! – kiált fel vidáman. – Van snapsz, piknik van jó! – Egy szempillantás alatt kiüríti Porta üvegét, aztán ponyvába tekeri magát és leheveredik. – Míg nincs egész sötét, nem mégy át kommunista vonalon. Legjobb Sztarodanil mellett, hol ostoba karabátok vannak. Gatyájukba szarnak, mikor jön az este. Csak mondjuk: „NKVD! Ellenőrzés!”, és rémültek lesznek. Karabátoknak mindig van fejükön margarin. Árulókkal kötnek üzlet, és portékáznak grifát. – Ez ígéretesen hangzik – csillan fel Porta szeme. – Most alszok! – jelenti ki Vaszilij, és elbújik a ponyva alatt. – Éjszaka kettőkor ébresszetek! Vezetlek titeket veszélyes misszióba! Nagy bumm Moszkvában. Fél perccel később már horkol. – Ezt meg honnan szalasztották? – tűnődik Barcelona. – Ki kellene nyírni – jelenti ki leplezetlen utálattal Heide. Papa kiterít egy Moszkva-térképet, és föléje hajol a brandenburgerek őrmesterével. – Hals und Beinbruch!** – mondja nekünk Hinka ezredes, aki azért jött ki, hogy búcsút vegyen tőlünk. – Ha lehet, egy darabban jöjjenek vissza. És ne hagyják, hogy elkapják magukat azokban az orosz egyenruhákban. Nagyon rühellik az ilyesmit. – Mikor a 35. páncélosezrednél szolgáltam Bambergben, nekem kellett vizet hordanom a nős tisztek szállására – meséli Porta, amikor már mindenki elvackolta magát. – Volt egy roppant szigorú parancsnokunk, aki megkövetelte, hogy a tisztek minden reggel pontban hétkor jelentkezzenek szemlére. Na én 7.30-kor nekiláttam vizet hordani. Először Pütz hadnagyhoz, a 3. század parancsnokához mentem. Nyolc körülre meg is pitykéztem rendesen a feleségét, aztán mentem tovább a vizemmel Ernst főhadnagyhoz. Az ő felesége is megkapta, amit valamivel fél kilenc utánig meg tudott szerezni. Utána mentem tovább. Fél tizenegyre már annyi tiszti punát kaptam, hogy már a muff puszta gondolatára is kivert a hideg veríték, mint egy homót. Délután kettőkor azonban az öcsi meg én újabb körútra indultunk. Ez volt az az időpont, amikor be kellett vernem a kanapén Linkowsky őrnagy feleségének, aki egy nagyon vallásos asszony volt. Ő és a férje ideig* Konfucius ** Kéz és lábtörést! (német)

lenes kihelyezésben voltak nálunk a königsbergi lovassági ezredtől. A spiné mindennap elpanaszolta nekem, hogy Königsbergben semmit nem kapott, ezért pótol most be mindent Bambergben. Ekkor kezdtem el gyűjteni a bugyikat, ami miatt aztán szép kis kalamajkába kerültem, mert a titkosrendőrség azt hitte, én vagyok az a megszállott, aki női alsóneműket aggat le éjszakánként a szárítókötelekről. A puhakalapos-bőrkabátos fiúk általános motozást tartottak, és persze megtalálták az én gyűjteményemet a gondosan felcímkézett példányokkal. A hölgyek természetesen egyikre se ismertek rá. Volt azonban egy bőrkabátos fickó, egy tizedes, aki nagyon rühellte a tiszteket. Ez a szemétláda felküldte a bugyikákat Berlinbe, hogy laborvizsgálatnak vessék őket alá. Odafent aztán jól beleszagoltak a fiúk, és a derék hölgyek sírhattak az uraiknak. Mikor a parancsnokunk, Hackmeister ezredes elolvasta a jelentést, akkorát ugrott, hogy a monoklija leszaladt a torkán. Később ki akarta persze tojni, de úgy beleszorult a segglukába, mint egy ablakkeret. Az üveges, aki kivéste belőle, azt mesélte, hogy fel lehetett rajta kukucskálni rendesen, csak kicsit sötét volt odabent. Elég az hozzá, hogy a tiszteket, akik hagyták felszarvazni magukat, büntetésből távoli határezredekhez helyezték át. Néhányan válni akartak, a parancsnokság azonban nem engedte meg nekik, mondván, hogy egy német tiszt tudjon rendet tartani az otthonában, ha pedig gondok lennének, akkor utaltasson ki az asszonyának egy erényövet a hadtáp raktárából. – Na és te? – kérdezi Barcelona. – Veled mi lett? Gondolom, ezek után nem maradhattál Bambergben. – Nem, átküldtek Vesztfáliába a 11. paderborni ezredhez, és többé már nem lehettem vízhordó. Géppuskás lettem egy kísérleti ezredben. Mondjuk ez se volt olyan rossz. Závárzatot kellett olajoznom. Volt a 9. században egy őrmesterünk, aki pinaszőrt gyűjtött. Apró dobozokban tartotta a trófeákat, az érintett hölgy fényképével a fedél belső felén. – Pofa be – mordul rá Papa. – A pokolba veled és a bambergi szajháiddal! Aludni szeretnénk! Három órával később egy közlegény ráz fel minket. – Mennyi az idő? – motyogja álmosan Papa. – Kettő harminc, őrmester úr – hebegi a fickó. – Kettőkor kellett volna felébresztened! – rivall rá Papa, és sietve szedelőzködni kezd. – Maga elaludt őrszolgálat közben, katona – állapítja meg kárörvendően Heide. – Fel fogom jegyezni, hogy elmulasztotta a kötelességét. Ez a fejébe kerülhet! – Heide imádja a kivégzéseket. Barcelona akkorát nyújtózkodik, hogy csak úgy recsegnek a csontjai.

Kezével véletlenül meglöki a brandenburger őrmester géppisztolyát, mire az csörömpölve eldől. Álmosak vagyunk és idegesek, ennyi is elég, hogy kirobbanjon a vita. Aztán, amilyen gyorsan elkezdődött, olyan hamar véget is ér: indulni kell. Átosonunk a senki földjén, és belevetjük magunkat egy orosz futóárokba. Vaszilij százados rögtön nekiesik a legközelebbi hadnagynak, és igazi NKVD-s stílusban szapulni kezdi. A fellépése hat, senki nem mer az utunkba állni. Egy idő után felkerekedik a szél, és persze, mint mindig, szemből fúj. Szúrós hódara vág az arcunkba, ráadásul nekem valahogyan egy kavics is bekerül a csizmámba. Eleinte megpróbálok nem gondolni rá, de nem hagy békén. Leülök egy kilométerkőre, hogy kiszedjem. – Qu’as tu? – kérdezi ingerülten a Légiós. – Kavics van a csizmámban. – Mille diables! Na és aztán? Gondolj arra, hogy Germersheimben kaviccsal töltött bakancsban kell végrehajtani a reggeli gyakorlatot. Azért segít lehúzni a csizmát. A kavics olyan parányi, hogy elszégyellem magam. Érthetetlen, hogyan okozhat ekkora fájdalmat egy ilyen apróság. – Tu es con – gúnyolódik a Légiós. – Ekkora hűhót csapni egy ilyen kis semmiségért! A Danilovszkoje temetőben pihenőt tartunk. Porta előszedi a kockáit, de senkinek nincs kedve a játékhoz. Kénytelen önmaga ellen játszani, de azért ennek is megvan az előnye: így legalább mindig ő nyer. – Mindjárt csinálunk nagy bumm – magyarázza jókedvűen Vaszilij. – De figyelni nagyon igazi NKVD-ördögök! Elkapják német, gurul a dinnye. Háborúnak vége! Ahogy végigosonunk a széles Varsavszkoje úton, T–34-esek oszlopa csikorog el mellettünk. Olyan közel vannak hozzánk, hogy arcunkon érezzük a kipufogóik forró leheletét. – Miért nem megyünk inkább a folyóparton? – kérdezi a mongoltól Papa. – Ott nem lennénk annyira szem előtt. – Nyet harasó – vigyorog Vaszilij. – Átkozottul veszélyes hely! Buta német odamegy, és nagy kések nyisszantják tökfejét. NKVD-ördögök jól figyelnek. Nagy német tábornok mondja Vaszilij: „Te megmutatsz átkozott kommandónak gyárat. Ők csinálnak bumm!” Vaszilij mindig csinál azt, amit mond tábornok. Te nem csinál mit mond Vaszilij, akkor én megy tábornok, és mondok téged áruló! Hitler elégedett van Vaszilij, ad nagy kitüntetés. Emberek néznek csudára, mikor Vaszilij megy haza Csitába!

– Kezdem bírni ezt a sárga majmot – vigyorodik el Porta. – Nekem nem tetszik a fickó – mondja konokul Heide. – Szerintem titkol valamit. – Bírsz te egyáltalán valakit a Führereden kívül? – köt bele Porta. – Ezt meg hogy érted? – kérdi fenyegetően Heide. – Úgy értem, hogy habozás nélkül kinyalnád a seggét, ha letolná neked a tiroli gatyáját. – A tiroli nadrág említése sértő a Führerre nézve – állapítja meg Heide. – Ez az osztrák nép megkülönböztetése a testvéri többségtől. – Osztrák nép? – röhög fel Stege. – Az meg mi? Ha jól tudom, már nincs olyan, hogy Ausztria. Most már Ostmarknak hívják! – A Führere kénytelen volt átkeresztelni, hogy németnek nyilváníthassa magát – vihog Porta. – Ez vérlázító! – háborog Heide. – Ezért a mogyorótokkal fogtok fizetni, ha visszatérünk! – Gyerünk, Vaszilij – sietteti Papa a mongolt. – Robbantsuk fel azt a gyárat, aztán nyomás vissza. Utálok itt dekkolni. Borsódzik a hátam ettől a helytől! – Időben érnek átkozott Zim-gyárhoz – biztosítja Vaszilij. – Kunfu mond: „Lassan, de biztosan.” Mi nem vagyunk tekuai*, aki vasárnapra ott van Pekingben. Mi teszünk nagy kör. Te megy, ha akarod egyenesnek, és kapod bumm-bumm tökfejbe! – Jól van, akkor kerülni fogunk – adja be a derekát Papa. – Feltéve, hogy ma odaérünk a gyárhoz, és holnap hajnalban vissza tudunk indulni. – Neked van szar tökfejedbe? Nem látjuk gyárt három nap. Utána repítünk levegőbe csak. Ma várnak nagy őrségek ránk. NKVD tudják, őrült német jön. Mikor mi nem jön ma, nem jön holnap, hiszik nem jövünk soha már! Hiszik mentünk haza. – Honnan az ördögből tudod, hogy mit hisznek? – kérdezi gyanakvóan a brandenburger őrmester. – Mongol férfiú tud sok minden. Tudja, hogy mit gondol őrült komcsi sertés. Én látta kém kurva német vonalakban. Mikor megyek vissza, rakok hosszú kötél átkozott prasztitutka** nyakára. – És ezt miért nem jelentetted rögtön, az áldóját? – fakad ki a Légiós. – Csak idióta öli meg helyben kémet – magyarázza ravaszul csillogó gombszemekkel Vaszilij. – Bölcs harbini mongol férfiú tartja szemét rajta * Expresszvonat. (kínai) ** Prostituált. (orosz)

komcsi kurvának. Ő elvezet minket más kémek, mi meg robbantjuk felfelé egész rókalyuk! Egyszerű! – Úgy érted, hogy itt fogunk dekkolni Moszkvában még jó néhány napig? – kérdezi Papa, mert nem akar hinni a fülének. – Moszkva van szép város. Emberek jönnek kurva messziről látni szép város! – Ide hallgass, Vaszilij – tolja az orra alá a térképet Papa. – Miért nem megyünk inkább le a Sztarodanil utcán, közelítjük meg a célpontot a folyóparton, a dokkok felől? – Te vagy őrült – állapítja meg kedélyesen Vaszilij. – Mulkt sakt manna hai!* Te kapod komcsi golyót náci beledbe, és gyár nem lesz bummantva. Nagy Kunfu mondta Vaszilijnak: „Mész NKVD, mondod Vaszilij elfogta gonosz német! Vaszilij nagy hős szovjet érdemérem!” Te mégy Sztarodanil bulvár, én téged nem ismer. Mongol férfiú soha nem olyan ostoba, mint gondolja fehér ember. – Ez aztán nem rejti véka alá a véleményét – vigyorog Porta. – Akkor hát mit javasolsz, Vaszilij? – kérdezi Papa. – Te vagy a parancsnok. – Nyet, nyet, tovaris őrmester, én nem szeretek lenni parancsnok. Tábornok mondta: „Vaszilij, te viszed kommandó katonákat gyár. Te hozod vissza őket Hitlernek, miután csinálták nagy bumm.” Nekem szar könnyű, mit csinálsz. Mondod: „menjünk haza, Vaszilij”, én vezetlek vissza, nem hajtod végre parancs. Vaszilij elmondja NKVD-nek, ő akadályozta meg akció. Vaszilij kap mellére Vörös Csillag. Lehet, még tyurma** büntetést is elengedik neki. – Miről beszélsz, te sárga ördög? – gurul be Porta. – Azt mondod, börtönből szöktél? – Da, da – ismeri el jókedvűen Vaszilij, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy szökött rab vezeti a németek különítményét Moszkvában. – Minden értelmes pljugyit*** zárnak be ketrecbe. Nagy megtiszteltetés szovjet paradicsomban. – Merde alors! – mormogja elhűlve a Légiós. – Szóval a börtönből léptél meg, és az egész rendőrség téged keres? – Da, da – bólogat a legnagyobb lelki nyugalommal Vaszilij. – Ettől leszek átkozottul hűséges vezető náciknak. Tábornok sose kérdi: „Te voltál * Szigorúan tiltott övezet! (tibeti) ** Börtön. (orosz) *** Emberek. (orosz)

tyurma?” Apám nagy, bölcs mongol, ki él Csitában. Mondta ő tizennyolc fiúnak: „Soha ne mondjátok, hogy vagytok ti strafnik, csak ha őrült sertés nagyon kérdi.” Tábornok kérdi: „Megmutatni tudnád utat, Vaszilij?” Én mondok neki: „Da, da!” Én mondanék neki: „Nyet”, volna nagy hazugság. – Bande des cons – sóhajt a Légiós. – Egy körözött bűnöző vezet minket! Allah legyen irgalmas hozzánk! – Nyugalom, katona – biztatja Vaszilij. – Őrült rendőrségnek nincs idő keresni strafnik, ki hagyta el búcsú nélkül tyurma. Policija kint van messze, lövöldözni Hitler katonája. Ez jó! – Miért varrtak be? – kíváncsiskodik Barcelona. – Remélem, nem követtél el valami nagy disznóságot. – Vaszilij jó ember. Nem csinált nagy rosszaság. Csak kicsi. Elvágta torkát ostoba, kurva asszonynak, ki hálta elöljáróval és adta el Vaszilij lovát zsidónak Csitában. – Feleséggyilkos! – tátog Porta. – És még azt mondja, hogy nem csinált nagy disznóságot. Mi lehet akkor ennek nagy disznóság? – Szerintetek megbízhatunk ebben a sárga majomban? – méregeti gyanakvóan a fickót Heide. – Hiszen az előbb mondta, hogy jobban járna, ha feldobna minket az NKVD-nek! – Emiatt ne főjön a fejed, mon ami – inti csendre a Légiós. – Jól ismerem ezeket az indokínai krampuszokat. A Góbi sivatagon át jöttek hozzánk. A többségük ott is ragadt, azok viszont, akik nem érezték jól magukat, egyszerűen felkerekedtek, és átsétáltak az ellenséghez. Megőrülnek az istenükért. Majd mindegyiknél találsz egy Buddha-képet. A szovjetek viszont tiltják nekik, hogy a vallásukat gyakorolják. Ezért gyűlölnek ezek annyira mindent, ami vörös. És ha valakit gyűlölnek, akkor nem szaroznak vele. Hallhattátok, minden lelkifurdalás nélkül lenyisszantotta az asszony fejét. – Vaszilij felé fordul, és elhadar neki valamit kínaiul. Vaszilij röhögve előhúz egy kukrit a derékövéből, és megsuhogtatja a feje felett. – Gondoltam – bólint a Légiós. – A gurkháknál szolgált. Három évig! – Öt évig meg a lerben – teszi hozzá gúnyosan Porta. – Egyáltalán, hány éves ez a mélynövésű orangután? – Je ne sais pas – von vállat a Légiós. – Talán még ő maga sem tudja. A legtöbbjük huszonöt éves kora után már nem öregedik. Még száz körül is huszonötnek látszanak. Növényi olajokkal kenegetik a bőrüket, szinte kizárólag nyers húst esznek, és örökké boldogok. Még akkor is vigyorognak, amikor akasztják őket. Míg a kezükbe vehetik a kis Buddha-képüket, semmi nem számít. És persze nem értik, hogy miért kell dutyiba dugni őket, ha

lenyisszantják egy hűtlen asszony fejét. A nő náluk ingóság. Ha úgy tetszik, egy bútordarab vagy egy kétlábú jószág. Egy kecske levágása pedig még nem gyilkosság, nem igaz? – És nekünk egy ilyen gátlástalan gazfickóra kell bíznunk az életünket! – nyög fel Stege. – El fog adni minket az első adandó alkalommal. – A szovjetek iránt érzett gyűlölete garantálja, hogy hűséges lesz hozzánk – állítja meggyőződéssel a Légiós. – Kénytelenek vagyunk bízni benne – dünnyögi Papa. – Mást nemigen tehetünk. – Vaszilijra néz, aki épp cigarettát sodor egy német bibliából kitépett papírból. – Mit javasolsz? Arra a döntésre jutottunk, hogy rád bízzuk a vezetést. – Te okos ember. Nem olyan kockafej, mint többi német – mondja boldogan Vaszilij. – Teszünk nagy kör, kerülünk szép, öreg hídra, nagy turistalátványosság. Híd másik oldalán Tanganyszkaja* tyurma. Ott vannak hülye vén NKVD. Tudják, mindenki fél nagy politikai ketrec. Csak idióták mennek közel. – Ami az idiótákat meg a börtönöket illeti, igaza van – derül fel Pici. – NKVD-emberek gondolkodnak egyformán – bólogat lelkesen Vaszilij. – Mikor őrültek meglátnak minket, hiszik, hogy megyünk őrködni torpedógyár Kozsukovo, ezért nem teszik fel nagy rendőrkéz, hogy kérjék propuszk**. Vaszilij megy mint nagy főnök, és szalutál, mint tiszt ki nyalja NKVD segge. – És utána? Ha maguk mögött hagytuk a börtönt? – akarja tudni Papa. – Akkor megyünk tovább gyár – magyarázza Vaszilij, készségesen, ahogy az egy igazi idegenvezetőtől elvárható. – Végigmegyünk Dobrovszki köz, el NKVD-őrség mellett, aztán vágunk át régi sínek és egyéb szar Ugrezsszkaja állomás. NKVD ott nem lát minket. Mindig alszik. Vaszilij és jó barátok loptak ott teherautó és más szépségek könnyedén. NKVD találta ki, hogy mi történt három nappal később. Ők aludnak közbe. Gondolják, nem jár senki oda, mert fél tőlük. Igaz, amíg nem jön Vaszilij és barátok. – Ezen egy jót röhög. – Miért nem megyünk inkább a Szimonovoszlobodszk utcán? – kérdezi ingerülten Papa. – Akárhogy is nézem, az állomás nem esik útba. – Vaszilij hitte, hogy te vagy okos ember, tovaris őrmester! NKVD kibaszott nagy gyára van lent Moszkva folyó, hol csinálnak titkos dolgok! Egyenes út oda tiltott út. Nyemcamat!*** Látni is tiltott szarságokat mit * Hírhedt katonai börtön. ** Engedély. (orosz) *** Szigorúan tilos! (mongol)

csinálnak ott. – Miért, mi a fenét csinálnak? – kérdezi a brandenburger őrmester. – Vaszilij jó barátja Csitából ki NKVD-hadnagy, mondta el, hogy mit csinálnak szovjetek titkos gyár. – Megtudhatnánk végre mi is? – türelmetlenkedik Stege. – Nem jó német tökfejeknek sok mindent tudni – hárítja el a kérdést Vaszilij. – Csak mondom el náci tudósoknak. Ők fizetnek jól. Mikor háború vége, osztozni kell szar NKVD-hadnagy. – Sose bírtam azokat, akik folyton vigyorognak – jelenti ki dühösen Barcelona. – Hamisak, mint a mallorcai igazgyöngyök! – Nem megyünk Moszkva folyó mellett – szögezi le rendületlen jókedvvel Vaszilij. – Sok gonosz NKVD van ottan. Mi megyünk, ők lőnek, mint állat. Német katona lesz tele szovjet ólom. NKVD kap el és kínoz meg erősen, hogy kívánod halált. Inkább kerülj nagyot Vaszilijjal, mint dobjad fel talpad! Nem járunk messze a temetőtől, amikor egyenesen belerohanunk egy háromfős NKVD-őrjáratba. A vezetőjük, egy nagyon fiatal és nagyon energikus tizedes, rögtön nyújtja is a kezét – persze nem kezet fogni akar velünk, hanem papírt követel. Hivatalos hangon mond valamit a brandenburger őrmesternek, de az egy kukkot sem ért az egészből. Vaszilij félretolja az őrmestert, megveregeti a tizedes vállát, és orra alá tol egy orosz zsoldkönyvet. Egy tankszakasz csikorog végig az utcán. Szinte alig látni őket a kavargó hóesésben. A tizedes pimaszul rávakkant Vaszilijra, majd a mongol fejére csap a zsoldkönyvvel. Valami nincs rendben. A hamisítóink lelkiismeretesen dolgoznak, de valahogy csak elmulasztottak belenyomni az igazolványba valamilyen pecsétet. Akárcsak nálunk, itt is bélyegzők és papírok irányítják az életet. – Job tvoje maty! – káromkodja el magát Vaszilij, és dühösen komisszári csillagjára, majd századosi rangjelzésére mutat. – Propuszk komandatura! – üvölti magából kikelve a tizedes. – Légy jó fiú, braty, vagy kénytelen leszek megkérni a tábornokot, hogy rugdosson el az Urálba! Ha még nem jöttél volna rá, éppen egy fontos küldetést akadályozol! – Propuszk! – makacsolja mg magát a tizedes, és Vaszilij felé nyújtja vastag bőrkesztyűs kezét. Vaszilij tehetetlenül széttárja a karját, és kigombolja a bundakabátját, mintha a papírt akarná megkeresni. – Te akartad, braty – mondja sajnálkozva. – Az anyádnak meg fog

szakadni a szíve érted! Penge villan, és a tizedes feje, ajkai közt a cigarettával, tovagurul a járdán. A fej nélkül maradt test meginog, a nyakból vérsugár spriccel elő. A Légiós és Pici, mint a villám, rávetik magukat a két bénultan álló NKVD-sre. Rohamkések villannak, kalasnyikovok zuhannak csörömpölve a hóba. A T–34-esek tovarobognak. A tornyokból kikandikáló bőrsapkásokat alig látni a hófüggönyön át. Félrevonszoljuk a hullákat, egy elhagyatott szegletbe. Pillanatok alatt beteríti őket a hó. Vaszilij hanyagul berúgja a tizedes fejét egy pinceablakon, halálra rémítve két lustán terpeszkedő macskát. – Húzzunk innen – motyogja sokkoltan Papa. Keskeny sikátorokon osonunk végig, a kerítések alatt bújunk át, és hirtelen egy nagy embertömeg közepén találjuk magunkat. A népet géppisztolyos NKVD-sek terelik össze. Az utca végét két T–34-essel zárták le. – Franc! – suttogja Vaszilij. – Hülye seggek fosztogattak. NKVD elkapja őket, csinál példát. Moszkva népének érteni kell, fosztás rizikós munka. Egy NKVD-s fickó megszólít minket. Vaszilij jelenti neki, hogy őrjáratot teljesítünk. – Propuszk! – recsegi faarccal a tiszt. Belenéz a papírjainkba, aztán megvetően int: – Fogja az embereit, és tűnjenek innen! – Már itt se vagyunk, tovaris – vigyorog Vaszilij, és illendő módon szidni kezd minket, mint a bokrot. Az első néhány civilt már ki is végzik, mire befordulunk a sarkon. A fosztogatók kemény elbánásban részesülnek. Berlinben csakúgy, mint itt. Holnap tele lesz a város a nevükkel. „Így járnak a becstelenek!”, hirdetik majd a falragaszok. – Láttátok, hogy lenyeste az NKVD-s faszi fejét? – mondja elismerően Pici. – A baltás Alois se csinálta volna jobban, pedig a fickó kilenc kókuszt szedett le, mire a Kripo* elkapta. Nass és a kopói valójában hasiscsempészek nyomában voltak, és épp be akartak rontani a 3-as raktárba a Landungsbrückénél, amikor egy sarok mögül egy kurva feje pattog Nass felügyelő lába elé. Saját szememmel láttam. Épp ott volt dolgom egy kosár hallal. – Mi a fene? Te hallal is üzleteltél? – kérdezi kétkedve Porta. – Zöld Günthernek dolgoztam. Heringekkel kereskedett, de a halak persze csak arra kellettek, hogy legyen miben kicsempészni a hasist. Egész idő alatt úgy kellett elrugdosnom Nass átkozott kutyáit a triciklimtől, mert ki* Kriminalpolizei – bűnügyi rendőrség. (német)

szagolták a szajrét, és úgy bevadultak tőle, hogy majd szétszedték a ládákat. Szerencsémre a hekusok azt hitték, hogy csak a haltól indultak be. A farkaskutya, ha van benne egy kis dobermanvér, megőrül a Gefüllte Fischéért. Éppen ezért nem alkalmaznak dobermant a zsaruk, mer’ azt mondják, hogy ha ennyire odavan a pajeszos kajáért, akkor áruló szimpatizáns. Egy este békésen üldögéltem a kricsmiben, amikor beront négy pajeszos doberman, nyáltól csepegő pofával. Két német csirkefogót üldöztek egészen odáig a Gänsemarkttól, de ahogy átrohantak a Hansa Platzon, megcsapta orrukat a Brust Flanken* illata. Úgy bevágtattak a konyhába, feledve csapot-papot odakint, hogy nem férhetett hozzá kétség: nem először szagoltak ilyet. Mondanom se kell, a szakácsunk félig zsidó volt. Éppen ezért rúgták ki a seregből, mert aszonták, hamis vér folyik az ereiben. Gondoljátok, hogy bánta? Fenéket! A Brust Flanken is ezért került az asztalra. Lényeg a lényeg, a kripós kopók baromira begurultak, amikor rájöttek, hogy négylábú kollégáik egy zsidó szakács konyhájában csorgatják a nyálukat. Rögtön nyugdíjba is küldték őket. Szerencséjük volt! Akár gázkamrába is kerülhettek volna. Na szóval, „A Führer nevében mindenkit letartóztatok!”, visítja Nass, hogy csak úgy visszhangzik a raktár. Aztán gyorsan elengedtek mindenkit, mert észrevették, hogy a baltás Alois egy teherautó alatt kucorog. Nass bekukkantott, Alois meg persze odavágott neki, de sajnos nem talált, mert Nass az utolsó pillanatban elugrott. Ha nem sikerült volna neki, ez lett volna az első alkalom, hogy Otto Nass puhakalap nélkül mutatkozik. Mielőtt még Alois azt mondhatta volna, hogy „bakk”, rávágtak vagy húsz bilincset meg mittoménmit a kezére, és rohantak vissza a kapitányságra, hogy eldicsekedjenek az újságíróknak, milyen bravúrosan nyomoztak. Az újságok tele is voltak Nass önelégült képével, és még kitüntetést is kapott az a barom. Fura egyenruhába öltözött katonák mennek el mellettünk hosszú, fáradt oszlopban. Az egyik híd felé tartanak. – Öngyilkos századok – magyarázza Vaszilij. – Tökfejek a Tanganyszkajából. Bocsánatot kaptak. Nem mennek Kolima. Lőnek inkább hülye németek. Sztálin okos ember. Nem lövi le politikai, aki nyújtja kezét jobb egyezség. Sztálin mondja: „Akarnak lenni hősök? Csak menjenek! Lőjék szét náci németek seggüket! Legalább nem kell tökölődni velük!” A hídfőnél nyüzsögnek az NKVD-sek. Mindenkit megállítanak, még a katonai oszlopokat is. – Szent Szűz, most légy kegyes hozzánk – motyogja Papa. * Marhaszegy. (jiddis)

A Marko utca sarkán tarkón lőnek négy tisztet. A holttestüket a járdán várakozó teherautóra hajítják. Vaszilijnak egyetlen arcizma sem rándul. Céltudatos léptekkel a sorompó felé indul. – Nem fog menni – nyögi rémülten Julius Heide. – Ha ezek kérdeznek valamit, nekünk végünk. A Vörös Hadsereg nem soroz be süketnémákat! – Én úgy fogok tenni, mintha hülye lennék – jelenti ki Pici. – Felesleges – veti oda Julius –, anélkül is az vagy. Érthetetlen számomra, miért nem gázosítottak el a többi életképtelen idiótával együtt. Papa és a Légiós csőre töltik a géppisztolyaikat. Balhéra számítanak. – Ha lebukunk, ne takarékoskodjatok a lőszerrel! – súgja Papa. – Gondoljatok arra, hogy ha elkapnak orosz egyenruhában, akkor ízekre tépnek, mielőtt szétlőnék a fejünket. – Ámen – vet keresztet Porta. – Gyújtsatok egy gyertyát szegény jó öreg Portáért. Még Vaszilij is elkomorodik, miután menet közben hallott egyet s mást. – Szar NKVD elkapta másik brandenburger kommandó – tájékoztat minket. – Készüljetek mészárlás, csinálni sok halott! Lesz nagy cirkusz! NKVD tudja, hogy őrült nácik turistáznak Moszkva! Nem lehet várjunk három nap, kell csinálni akció most! – Szép kilátások – morgolódik Porta. – Azt hiszem, én inkább hazamegyek. Húzzunk innen, és hagyjuk, hadd tartsa meg magának iván a gyárát. Papa fontolóra veszi a dolgot, majd kérdőn Vaszilijra néz. A mongol széles, fehér vigyorral válaszol, ami jelenthet bármit. – Nem! – dönti el Papa. – Ez a sárga csimpánz nem a vezetőnk, hanem a smasszerünk. Ha most feladjuk, ő is felad minket. Vaszilij a vállára csap. – Te nagyon okos, őrmester! Bölcs ember megy Vaszilijjel, hogy tökfej maradjon nyakon! – Csak nehogy a tied guruljon le – motyogja Papa. – Én nem aggódok saját tökfejért – vigyorog boldogan Vaszilij. – Én addig vagyok arc, míg nagy Kunfu akar. Mikor ő mást akar, menni kell. – Karon ragadja Picit. – Te erős orosz medve, bevered vörös koponya egyetlen csapás. Maradj Vaszilij vele, térsz vissza tökfejjel nyakadon faluba, játszani gyévuska*. Nem csinálod mit mondok, fulladsz bele öreg kurva rjeguli**! Pici, aki egy szót sem ért az egészből, hevesen bólogat, és feltartott kézzel ünnepélyesen hűséget esküszik. * Lány. (orosz) ** Menstruáció. (orosz)

Hogy miként jutottunk át, arra már nem emlékszem. Annyi maradt meg bennem, hogy egy őrmester képen törölt. Ez kedvenc foglalkozásuk a zöldkereszteseknek. Mikor végre elérjük a Kozsukovo negyedet, a saját stukáink vágtatnak elő üvöltve az alacsony felhőtakaró mögül. Nagy hatóerejű bombák robbannak körülöttünk, porrá zúzva az épületeket és a vasútvonalakat. Végezetül gyújtóbombákkal hintik meg a kerületet, aztán megszórják géppuskákkal is. – Stukák dolgoznak nekünk – lelkendezik Vaszilij. – NKVD pincékben, védi komcsi életek. Mi csak tesszük plasztik Sztálin gyár, bummantjuk segge, és megy vissza Hitler serege, aludni nagyot, míg másik küldetés nincs. Egy brandenburger tizedes beesik két betonpanel közé. Ki akarjuk húzni, de a felső panel elcsúszik, és maga alá préseli. Ordítása velőtrázóan visszhangzik az éjszakában. Az őrmestere előveszi hangtompítós Berettáját, és végez vele. Ez a szabály. Élve egyikünk se kerülhet ellenséges kézbe. Ráhúzunk néhány kisebb betondarabot a halott tizedesre, hogy ha lehet, még ne találják meg a járőrök. A bombák több helyen is kidöntötték a Zim-gyár kerítését. A Lizina utca felől megyünk be. A Tyufalev utcáról kellett volna behatolnunk, de Vaszilij, aki felderítette a terepet, azt mondta, hogy arra nem mehetünk. Egy egész könnyűpáncélos oszlop állomásozik azon az oldalon. Van ugyan nálunk két gránátpuska, de kerülnünk kell a felesleges kockázatot. Inkább módosítunk a terven. Vaszilij és Papa egyetértenek abban, hogy hármas oszlopban kellene bemasíroznunk, mint egy közönséges őrjárat. Bíznak benne, hogy a mongol NKVD-századosi egyenruhája segíteni fog, ha gond lenne, s ha mégsem volna elegendő, akkor ott a propuszk, amely felhatalmaz minket, hogy belépjünk a gyár területére. Persze még mindig fennáll a veszélye, hogy jelszót fognak kérni tőlünk, és akkor aztán tényleg nagy bajban leszünk. Onnét, ahol várakozunk, belátni a Kasirszkaja Kórházat, ahonnét a sebesülteket próbálják menteni, mert bombatalálat érte az épületet. – Istenkém, nézzétek azt a puncit ott! – sóhajt Pici, aki a látcsövünkkel a nővéreket kukkolja. – Jézusom, az a segg! Valósággal ordít, hogy verjék be neki! Bárcsak közelebb lenne! Beiktatnám neki egy perc alatt, akármilyen hideg is van! Néma küzdelem támad a látcső birtoklásáért. – Az igazság az, hogy nekem is nagyon viszket már – vihog Porta. – Már a napjára sem emlékszem, mikor volt utoljára muff az öcsin.

– Neked is meg kellett volna döngetned azt a kocát Klimszkajában, ahogy én is csináltam, mielőtt levágtuk volna – bólogat komolyan Pici. – Csak behunyod a szemed, és magad elé képzelsz egy bögyös kis hamburgi punát. – Szar NKVD nagyon figyel – tér vissza egy újabb felderítő körútról Vaszilij. – Sok ostoba komcsi veszítette élet bombázás, de most mi még nem támad. Várunk még egy óra. Kunfu mondja: „Nem jó sietni.” Ülsz le seggedre, marad tökfej nyakadon. Egy óra múlt el, mi masíroz befele. Vaszilij megtanult jelszó. Ők kiált „háború”, mi kiált „zöld alma”, és masíroz mellettük el. Szar sertés ezredes mondta, mikor Vaszilij feküdt autó alatt. Mondta más is, hogy tudják, brandenburger kommandó van Moszkva. Mondta még hülye ezredes, hogy vágja le németek faszáját és só nélkül eszi meg. Így nem van jó fogoly lenni. Ők hülye, üldözik hülye német szar végig egész Moszkva. – Amiért aligha neheztelhetünk rájuk, miután arra készülünk, hogy kirobbantsuk a seggük alól a gyárat – jegyzi meg Stege. – Mit látsz? – böki oldalba a mongol Picit, aki egész idő alatt a látcső végére tapadva meresztette a nyakát. – Szovjet punát – lihegi kéjesen Pici. – Ahogy a lépcsőn mászkálnak, belátni a szoknyájuk alá. Hülye barom vagyok, hogy nem az egészségügyiekhez léptem be. Még büdös katonai pöcsöket katéterezni is jobb lenne, mint körbe-körbe nyargalászni az ellenség fővárosában, és bombákat rakni tankokkal őrzött gyárak kéményeibe. – Vaszilij megnézegeti nővérke! Régi idő, mióta volt kispajtás jó meleg kuckóban. Mielőtt még Pici felfogná, mit akar, Vaszilij már el is vette tőle a látcsövet. Pici persze pillanatok alatt visszaszerzi. – Én adok jó ötlet – mondja tudós képpel Vaszilij. – Visszük komcsi nővérke vissza Hitler serege. Mondjuk nekik tud titkos medikai dolgok. Játszadozunk vele, mielőtt adjuk oda tábornok. Ők kiált erőszak, mi kiált piszkos komcsi hazugság. Na mit szólalsz? – Azt, hogy a Propagandaminisztériumban lenne a helyed! – csap a vállára Porta. – Igazán belevaló fickó vagy, pajtás! – Mikor szar háborúnak lesz vége, és kitör béke, ledobjuk puska, és te mégy Vaszilij nagy utazás kuzinhoz Hongkong. Neki van evőház „Kis csirke”. Sok kínai ember megy eladni tilos dolog, kuzin csinál nekik nagy evés. Először szolgál tang-ts’u-yu. Az édes mártott hal. Azt eszünk szép fuh-rung-chi-p-ien. Ő selyemtyúk és tengeri rák. Most végez első rész, kap jó ízcsináló pao-yang-reo, birkasegg zöldség mellé. Utána pihen te és

Vaszilij, aztán jön cheng-chiao-tze, gőzölt tavasztekervény. Végén jön sok csinos muff örömháztól, és játszik velünk, mi meg öblöget torok szaké. – Te tudsz enni pálcikával is? – kérdezi kétkedően Pici. Megpróbál felvenni egy jégdarabot két bajonettel, de sehogy se akar összejönni neki. – Még egy kibaszott jégdarabot se tudok felvenni! – veszíti el a türelmét. – Csak azt tudnám, hogy az istenbe tudtok a pofátokba lapátolni azokkal a kurva vékony pálcákkal egy egész marék rizset! – Induljunk! – szedelőzködik Papa. Elosztjuk a detonátorokat és a P–2 rudakat. Ahogy letépjük a zsírpapírt a robbanóanyagról, nehéz marcipánszag fricskáz orron minket. – Fura, nem, hogy egy darab ilyen gyurmával levegőbe lehet repíteni egy egész gyárat – mereng Barcelona. – Mindenki nagyon vigyázzon magára, és ne tököljön feleslegesen – mondja Papa. – Ha valaki megsebesül és nem bírja tartani az iramot, az végezzen magával. Jobb gyorsan, a rövidebbik úton Szent Péter elé kerülni, mint az NKVD kínzókamráin keresztül! – Úgy beszélsz, mint egy kibaszott pap – morgolódik Heide. – Csak az áment felejtetted el. – Ne aggódj, téged nem foglak sebesülten hátrahagyni – vág vissza Papa. – Meg fogom várni, míg végzel magaddal, ha lesz hozzá merszed. Vagy nem ezt várja el tőled a Führer? – Ezek így is, úgy is le fogják tépni a tökünket – ad hangot a véleményének Porta. – Az enyémmel gondban lesznek – tódítja Pici. – Az én golyóim olyan kemények, hogy speciális szerszámgépek kellenek hozzá. – Szar NKVD van olyan szerszám – tájékoztatja lelkesen Vaszilij. – NKVD minden szerszámot összegyűjtött mi neki kell Ljubjanka. Nagyon okos emberek. Megvan nekik minden, mi dalra ontja német tökfejek. A gyár hátsó fele lángokban áll. A kerítés mellett három fecskendőről, rézsisakos tűzoltók tekerik lefelé a tömlőket. NKVD-sek által elősegített buzgalommal. – Hogy mi mindent nem lát a háborúban az ember! – borzong meg a gyönyörűségtől Pici. – Imádom a tűzoltóautókat. Amikor beléptem a seregbe, tűzoltó akartam lenni, de nem vettek fel, mert egyszer előzetesbe vágtak gyújtogatásért, pedig nem is kapott rendesen lángra a hely, így voltaképpen csak kísérlet volt. – Mit akartál porig égetni? – érdeklődik Porta. – A Davidswacht rendőrőrsöt! A rohadékok tetten értek. Egy agyfürkész mentett meg a kótertől. Aszonta, egyenruhaiszonyban szenvedek. Ha

aszonta volna, hogy Otto Rohadék Nass-iszonyom van, sokkal közelebb járt volna az igazsághoz. Nemrég azt hallottam egy hamburgi pacáktól, hogy Nasst Koppenhágába vezényelték. Ha tényleg így van, remélem, a dán alvilág kinyírja azt a gazembert. Ha nem teszik meg, akkor nem is igazi vikingek, hiába veritek a melleteket, Sven. – Pofa be, Pici – szól rá Papa. – Akkora a szájad, hogy a Kremlig elhallatszik. Ha ezek a fickók meghallják, hogy németül vered a nyálad, egy perc alatt elnémítanak! – Átkozottul veszélyes ez a sokféle nyelv – motyogja bűnbánóan Pici. – Ha mindenki németül hadoválna, akkor nem volna semmi gond. Így viszont kész lebukás az egész. Elég megkérdezniük tőled, hogy tudod-e a miatyánkot oroszul, és máris nyakig benne vagy a szarban. – Miért, szerinted minden komcsi tudja a miatyánkot? – kötekedik Stege. – Én úgy tudom, hogy itt be van tiltva. – Ha betiltották, akkor tuti, hogy mindenki ismeri – állítja Porta. – Megtanulják a nagyanyjuktól, mielőtt még két lábra állnának. A vén kurvák mindig ájtatossá válnak, ha érzik, hogy közel a vég. Betrappolunk a kapun. Egyelőre semmi gáz. Az oroszok ugyanúgy verik a lépést, mint a németek. A kapunál posztoló NKVD-őrmester vigyázzba vágja magát Vaszilij rangjelzése láttán. Fehér fénykéve seper végig rajtunk az egyik őrtoronyból. – Segglukat összehúzni, fiúk! – suttogja Porta. – Ki nem állhatom a szarszagot! Egy másik osztag jön velünk szembe. A katonákat vezető hadnagy barátságosan Vaszilij vállára csap. Egy fél percre megállnak, néhány szót váltanak, röhincsélnek. – Hadnagy erősen örül – magyarázza Vaszilij, amikor továbbmegyünk. – Ma elkapták nagy brandenburgi kommandó. Most mennek hozni szerszámot letépni tökük, hogy megtudják Hitler titkos dolgai. Hadnagy hív Vaszilij, nézze meg foglyok pofája, milyen mulatságos, mikor tépik tökük. Nincs idő, mondja neki Vaszilij, van erősen fontos dolog! Ez igaz! Egy hatalmas, nyitott udvaron legalább ötszáz vadonatúj T–34-es sorakozik bevetésre készen. – Mi lenne, ha szereznénk pár ilyen szekeret, és első osztályon térnénk haza? – veti fel Porta. – Nem is olyan rossz ötlet – mormogja Papa. – Nézd meg, hogy állnak fegyverzet és lőszer dolgában. Porta, mint a menyét, felsiklik a legközelebbi tankra, és eltűnik a belsejében.

Pici gyengéden végigsimítja a széles lánctalpat. – Jesszusom, fiúk, ez aztán a járgány! Bárcsak nekünk is lenne belőle néhány ezer! Ez harckocsi! Látjátok ezeket a lánctalpakat? És ezt a gömbölyű hátsót? Tisztára mint egy francia luxuskurva! – Ezekkel iván fogja megnyerni a háborút! – jelenti ki mély meggyőződéssel Stege. – Vereségpárti! – csap le rá Heide. – Csak hogy tudj róla, ezt jelenteni fogom az NSFO-nak! Az ellenséges fegyverek preferálása a németekkel szemben hazaárulás! Ez még a fejedbe kerül! – Fogd be a lepcsest, Julius – mordul rá Pici –, vagy áthajítlak az NKVD-seknek, hadd játszanak el veled egy kicsit! – Kísérletezni fognak rajta, tán még össze is műtik egy javíthatatlan komcsival – röhög a saját viccén Barcelona. – Még elképzelni is rossz, mi sülne ki belőle. – Julius van hülye tökfejben – állapítja meg Vaszilij. – Nem ért szar se! Politikai idióta mind ilyen. Hiszi, hogy csak ő tudja jól, mi jó neked! – Üres, mint a gyomrom – bújik elő a tankból Porta. – Annyi lőszer sincs benne, hogy befoltozzuk vele egy béka seggét. Üzemanyag dettó. Juliusnak kell hazatolnia minket! Heide füstölög, a szakasz többi része röhög. – Nagyon fegyelmezetlenek az emberei – mondja ingerülten a brandenburgerek őrmestere. – Jobb lesz, ha én végzem el a munkát. – Remek ötlet! – vágja rá Porta. – Csak tessék! – Csend legyen! – szól rá Papa. – Essünk túl rajta, őrmester. Ha minden terv szerint megy, húsz perc múlva mindenkinek a kapunál kell lennie. Mindenki ismeri a gyújtózsinórok hosszát. Az első töltet egy félóra után fog robbanni. Kapjátok össze magatokat, és gyerünk! Ha ügyesen csináljuk, Berlinben is hallani fogják a tűzijátékot. – Nem kellene ezeket is alátömni marcipánnal? – tűnődik Pici. – Akkor legalább nem látnánk őket viszont a fronton! – Nem lehet – rázza meg a fejét Papa. – Nincs elég robbanóanyag. Ezen nincs mit vitázni. Elvegyülünk a szorgoskodó munkások és a nyüzsgő NKVD-sek közt. Az egyik munkás mond nekünk valamit. – Job tvoje maty! – veti oda dölyfösen Porta, mire a munkás eloldalog. Érzem, hogy a hátamon végigcsorog a hideg veríték. Porta lazán besétál egy gépterembe. Egy NKVD-s tizedes sandán követi a tekintetével. Megmarkolom a géppuskámat, készen rá, hogy lőjek, ha lőni kell. A nagy zajban úgysem hallaná meg senki. A gépek annyira

dübörögnek és csattognak, hogy a fejem lüktet a fájdalomtól. Nem is értem, hogy bírják ki az itt dolgozók ép ésszel. Porta kijön a gépteremből, és szakavatott mozdulatokkal beletörli a kezét egy koszos rongyba. Gombóccá gyűri a ruhadarabot, és fülig érő vigyorral a képén az NKVD-snek vágja. A tizedes elkapja és visszadobja neki. Ezt játsszák néhány őrjítő percig. Visítani tudnék. Ez a Porta teljesen lüke. Az is gondot okoz, hogy nem tudom, tisztelegnem kell-e a tizedesnek vagy sem. Azért bővebben is tájékoztathattak volna minket az itteni szokásokról. Úgy döntök, hanyagul, bajtársiasan fogok szalutálni. Így mégsem haraphatja le a fejemet, ha tényleg szalutálni kell, és nem foghat gyanút, ha mégsem. Kényes kérdés, mert a tizedesek, bármilyen egyenruha is legyen rajtuk, mindig kényesek az efféle dolgokra. A tizedes rám néz, közelebb lép, leereszkedően bólint, aztán elhesseget. Barátságosan rávigyorgok, de az arca meg sem rezdül. Egy NKVD-tizedes nem mosolyoghat vissza egy közlegényre. Úgy járunk-kelünk a gyárban, mintha a miénk lenne. Porta hirtelen lefékez, és szótlanul a fejem fölé mutat. Felnézek, és rémülten félreugrok. Oda, ahol egy pillanattal ezelőtt álltam, egy komplett T–34-est pottyant le egy daru. Vagonok gördülnek ki vég nélkül a gyárépületből. Mindegyiken egy vadonatúj T–34-es. A festék még csillog rajtuk. Ezt látniuk kellene a fejeseknek, gondolom ironikusan. Akkor talán végre ráébrednének, hogy az oroszokat még nem győztük le. Egyedül a Zim-gyárban öt hadosztálynak elegendő tank áll készenlétben. Ha ezek megindulnak ellenünk, akkor jaj a német hadseregnek. Felkapaszkodunk a 9-es műhelybe tartó targoncára. Az egyik marcipános zsák kicsúszik a hónom alól. Egy munkás segítőkészen helyére tolja, és rám mosolyog. Mielőtt elérnénk a műhelyt, leugrok a járműről. Kint olyan csend van, hogy szinte fáj a benti zaj után. A lövegműhelyben aztán mindenért kárpótolnak minket. A csarnokban, ahol magas stószokban állnak egymáson a lövegtornyok, még az eddig tapasztaltaknál is nagyobb a zaj. Itt még egy ágyúlövést se lehetne meghallani. Porta előrement, és valamit magyaráz gesztikulálva két munkásnak. Lehetetlenség hallani, amit mond. Ez voltaképpen jó, mert bár értünk valamennyire oroszul, nem tudnánk rendesen elbeszélgetni az itteniekkel. Egy villanymozdony vasúti pőre kocsikat tol be a műhelybe. Egyikről tűzoltók ugrálnak le, egyikük durván félrelök, és a fülembe ordít valamit.

– Job tvoje maty! – kiáltom vissza, mert egy szót sem értettem. Dühösen megrázza az öklét, mire én ráirányítom a kalasnyikov csövét. Rögtön megenyhül, bocsánatért esedezve hátrál el tőlem. A kocsik közben lelassulnak. Átbújok az egyik alatt, és közben elhelyezek egy zsák marcipánt. Porta egy rotyogó acéllal teli öntőtégely mögé rejtette a maga adagját. Fejünk fölött, a mennyezeten kigyullad egy vörös lámpa. Mit jelentsen ez? Lebuktunk volna? Miután végzünk, Porta megáll egy munkás mellett, és elkéri tőle a cigarettát, amit az frissen sodort egy kis készüléken. A férfi mosolyogva tüzet ad neki. Porta megkínálja egy szivarral. – Germánszki cigara! – artikulálja. – Szpasziba – köszöni meg nevetve a munkás. Rágyújt, és élvezettel pöfékelni kezdi. Látszik rajta, hogy egyszerű, csóró öntödei munkás, aki hiába él a munkások és parasztok társaságában, ilyen luxuscikkekhez soha nem jut hozzá. Legszívesebben figyelmeztetném, hogy kotródjon innen, mert robbanás lesz. Hogy miért nem tudtak inkább a Kremlbe küldeni minket! Azt a levegőbe röpíteni sokkal értelmesebb meló lett volna. Közben egy NKVD-osztag kisiet a műhelyből egy hátsó ajtón át, majd nem sokkal később egy másik osztag ront be helyette. Izgatottnak látszanak. Minket keresnének? Az őrmesterük lefékez, és int nekünk. Porta beint neki. Az őrmester felénk lendül. A hátunk mögött T–34-esek gurulnak ki a műhelyből. Gyorsan felkapaszkodunk az egyikre. Az őrmester és katonái utánunk rohannak, de a T–34-esünk gyorsít, és csak jó soká, valahol a gyárudvar túlsó végében áll meg. Itt egy ezredes számba veszi a tankokat. Mi már ott sem vagyunk. A sötétség leple alatt átosonunk két csarnok közt egy sikátoron, és egy újabb udvaron találjuk magunkat. Porta leül egy ágyútaligára, és cigarettára gyújt. – Azt hiszem, kezd veszélyessé válni a helyzet – állapítja meg közönyösen. – Három perc, és az egész kóceráj a levegőbe repül. – Sikerült a helyére tapasztani a szart? – lohol be közénk Papa. Neki a fegyverműhelyben akadt dolga. – Hamarosan kiderül – vigyorodik el Porta. – Kapaszkodj a gatyádba, Papi, vagy kiszállsz belőle! – Tűnjünk innen – parancsolja Papa.

Felkapaszkodunk egy kifelé gördülő vonatra, és elhagyjuk a gyár területét. A szétbombázott légvédelmi toronynál leugrom. A többiek közül néhányan már ott vannak. Pici büszkén mutogatja a zsákmányát: egy zöld csillagos NKVD-s sapkát, ezredesi aranypaszománnyal. – Ezért tejelni fognak a Reeperbahnon – mondja boldogan. – Na és van tizennyolc aranyfogam is. Az utolsó hatért szét kellett vernem a fickó képét. – Ti ássátok be magatok mélyen hóba – mondja kelet-ázsiai vigyorral a képén a mongol. – Vaszilij tette kémiai bomba. Tapadtok hóba, vagy repültök Hongkong, egyenesen „Kis csirke”. Megszólal egy sziréna, és NKVD-sek özönlik el fejünk felett a széles falat. – Sztoj koj!* – hallatszik a gyárudvarról. – Mi a fenére készülhetnek? – néz fel aggódva a magas falra Porta. – Megvan mindenki? – kérdezi a brandenburgerek őrmesterétől Papa. – Hé, szarháziak, hiányzik valaki? – fordul az embereihez az őrmester. – Mindenki jelen! – Mon Dieu, valami történhetett, hogy riadót fújtak – mondja idegesen a Légiós. Lövések dördülnek a falakról. A város felől robbanások hallatszanak. Hangosan recsegő tűz festi vörösre az éjszakát. – A folyóhoz! – ordítja rémülten Barcelona. – Nyet, nyet! – tiltakozik Vaszilij. – Vissza vasút! Szar NKVD megy mind folyó! Sok nagy veszély van ott most! NKVD erősen van ideges! Világítórakéta vonja kísérteties kékesfehér fénybe a környéket. Porta beleveti magát egy bombatölcsérbe. Én is hasra vágódom, de csak a gödör szélén. – Maradj veszteg! – suttogja. – Ne mozdulj! – A rakéta fénye nem akar halványulni. A lábam görcsöt kap, de moccanni se merek. Végre ismét ránk borul a sötétség. Becsúszok Porta mellé, és kétségbeesetten ásni kezdem magam be a hó alá. Még néhány másodperc, és jön a robbanás. Egy brandenburger tizedes gurul be mellénk. Arcát felhasította egy golyó, a seben át látni lehet a fogait. Porta megkínálja egy slukk grifával. – Te miért jelentkeztél önként az őrültek klubjába? – Mert meggyőztek, hogy ez lesz nekem a legjobb – feleli a tizedes. – Még Lengyelországban. Akkor még csak egy zászlóalj voltunk. * Kb.: Állj vagy lövök! (orosz)

– Mindig ezt csinálják – sóhajt Porta. – Belekényszerítenek valami hülyeségbe, aztán ráfogják, hogy te akartad. Nyugat felől újabb robbanások sorozata hallatszik. Három bumm érkezik gyors egymásutánban, aztán jön a szele is, olyan forró, mintha egy gigantikus kemence ajtaját robbantották volna ki. Utána csend. A falak tetejéről reflektorok kezdik pásztázni a környéket. Egy géppuska és egy gépágyú vaktában lőni kezdi az utcát, a szemközti kórházat. Fogalmuk sincs, merre keressenek minket. – Még két perc! – suttogja Papa. – Fejeket lehajtani! A brandenburgerek őrmestere idegességében vakarózni kezd. Vaszilij a fal tövében fülel. A sorozatok közti szünetekben hallani lehet a benti ordítozást. – Parancsnok mondja, ne lőj, kapd el élve szabotőr sertések, ha jön! Fűrészelni le tökük, mondja. Jobb most menni gyorsan! NKVD most ideges, de lesz még erősebb ideges, ha gyár lesz bumm! – Maradj és feküdj! – parancsolja Papa. A gyárkapun NKVD-sek rohannak ki, de alig tesznek pár lépést, bekövetkezik a robbanás. Tompa, elnyújtott morajlás hallatszik a gyár mélyéről, aztán vakító tűzoszlop emelkedik az égbe. Az NKVD-sek földbe gyökerezett lábbal bámulnak hátra, aztán a sötétség elnyeli őket, de csak egy pillanatra, mert újabb robbanások következnek, és a fényesség, ha lehet, még vakítóbb. Mintha egy láthatatlan óriáskéz emelné fel a földet és rázná meg, mint egy dobókocka poharat. Rózsaszín tűzgomba emelkedik a magasba, az egész környéket beterítve hatalmas kalapjával. A szele olyan könnyedén kap fel és sodor tova, mintha száraz falevelek lennénk. A Moszkva folyó töltésébe vágódunk. Hosszú másodpercekig vakok és süketek vagyunk, fogalmunk sincs, mi lett velünk, hova kerültünk. Aztán lassan magunkhoz térünk, és megkeressük egymást. Az első, akit megpillantok, Pici. Éppen Papát ássa kifelé a hó alól. Először halottnak hisszük Papát, de aztán kiderül, hogy csak elájult. – Ez aztán tényleg nagy bumm volt! – mászik elő egy gödörből Porta. Bozontos, rőt hajába állandó választékot vágott egy repeszdarab. Pici dühöng, mert egy szilánk kilyukasztotta a kulacsát, és az összes vodkája kifolyt. Lent, a folyó mellett és a kórház körül megtaláljuk a mieinket, egy kivételével. A brandenburgerek közül nyolcan hiányoznak. Egyikük előkerül, de holtan: egy hatalmas jégtömb rázuhant és agyonütötte. A mi Gerhardunk, a frieslandi parasztfiú, akinek eltávozást ígértek, ha sikeresen végrehajtjuk a küldetést, nyom nélkül eltűnt.

A Zim-gyárból se sok maradt. Területén csak csonkán meredő betonoszlopokat, törmeléket és fekete füstöt látni. Az utca másik oldalán lévő torpedógyár izzik, nagyokat pukkan, és mindenféle tárgyakat köpköd a levegőbe, mint valami tűzhányó. A hőség elviselhetetlen, a hó olvadozik, a töltés tetejéről víz csordogál. A kórház legfelső szintjét mintha sebészkéssel metszették volna le. A vasúti sínek eltűntek, az egyik telefonpózna a közeli révház tetejéből mered a füstös égbolt felé. Embereket, túlélőket nem látunk. A robbanás széttépte őket. A marcipánunk robbanások láncreakcióját indította be, sokkal nagyobb pusztítást végeztünk, mint amire készültünk. – Mi a fene történhetett? – tűnődik csendesen, szomorúan Papa. – Merde alors! A lőszerraktárak is a levegőbe repültek, és valamilyen gyúlékony anyaggal teli raktár is lángot kapott. Az a vakítóan fehér láng olyan, mintha foszfor lenne. – Szegény ördögök – motyogja Barcelona. – Sajnálom őket. Ők ugyanúgy nem akarták ezt a szar háborút, mint én. – Mi jól bummant fel gyár! – közli kuncogva Vaszilij. – Én volt bent. Mindenki kaput! Szar T–34 nincs már! Vasút nincs már! Legnagyobb bumm, mit Vaszilij hall életében! Talán még kitüntetés is kap nagy bumm miatt! – Kitüntetés, mon camarade? – legyint a Légiós. – Én már annak is örülnék, ha épségben visszaérnénk! Éppen ezért gyerünk innen, amíg még lehet! – Pá-pá, fiúk! – kiáltja Porta. – Sietnem kell! – Már rohan is. Ahogy átvágunk a Danilovszkaja rakparton, felvisítanak a légvédelmi szirénák. Reflektorok százai pásztázzák az eget, dörögnek a légvédelmi ágyúk. – Hülye komcsik hiszik majd, hogy bombák csinálta egészet! – vigyorog Vaszilij. – NKVD örül majd, hogy tudja mondani: nem brandenburgerek csinálta. Nacsalnyikok* bent Kremlin lennének dühös, mert NKVD hagyta gyár bumm orra előtte! Így parancsnok tudja menteni tökfeje! – Csendet! – fékez le Porta. – Ju–87-esek. Stukák – állapítja meg Pici. – Nem, Heinkelek – állítja Stege. – Ezek nem zörögnek úgy, mint a stukák. – Jézus Mária! – tátja el a száját Barcelona. – Ezek annyian vannak, mint az oroszok! Ha kioldják a bombáikat, nekünk annyi! * Főnök. (orosz)

Robbanások és nyomjelző csíkok festik át az eget a Kreml fölött. Úgy tűnik, mind a támadást, mind a védelmet ide koncentrálták. Idegtépő visítás hasít bele az éjszakába. – Most már biztos, hogy stukák! – jelenti ki Porta. – Nyomás tovább! – sürgeti Papa. – Megyünk Danilovszkoje temető, az jó – javasolja Vaszilij. – Úgy érünk Szerpuhovszki bulvár. Mi megy le Krovjanka folyó, egyenes haza! Gorkij park tele szar komcsi katona! Jobb nem látnak mi. Vaszilij hiszi, holnap este vagyunk otthon. Nem, akkor NKVD vágja le tökfej. Nagy Kunfu tudja! Ő mondaná: szar náci megy haza, nem hagy szép fej Ljubjanka! Valamivel később eltévedünk, és a Szmolenszkaja téren találjuk magunkat. Előttünk a Kreml. Döbbenten bámuljuk a hagymakupolákat. A reggeli napsütésben úgy sziporkáznak, mintha gyémántból lennének. – Olyan gyönyörűek, hogy szinte bánja az ember, miért nem született orosznak – sóhajt Porta. Vaszilijt elfogja az idegesség. Mongol ösztönei veszélyt súgnak. – Nem nézni túl sokat Kreml! Kurva veszélyes! Sok NKVD ül itt, melegíti segg! Meglátnak, csinál kutyaétel kommandó! Menés innen! Csita férfiú mondja: néz kevés Kreml, élsz sok! A Borogyino híd mellett leereszkedünk a Moszkvához. Egy egész sor teherautó áll a parton, odébb foglyok sokasága. Nyilván itt zárult össze a harapófogó. Az egybetereltek közt akadnak szép számmal egyenruhások is. – Szar NKVD – bosszankodik Vaszilij. – Nem jó itt. Ezek tartóztat le tábornok, ha nem tetszik arc! Vaszilij csak szar kapitány! NKVD rúgja seggbe kapitány, mint mészáros kutya! Vaszilij kiabál, ti szalad kurva gyors Szmolenszkaja utca! Hiszik mi üldöz rossz ember! Lehet, akkor nem vágják le tökfej! Szaladunk át a sikátoron, ahogy csak a lábunk bírja. Vaszilij a nyomunkban, olyan szélsebesen, mintha puskából lőtték volna ki. – Be udvar! – kiáltja. – Szar NKVD jön géppuska. Nem hiszi mi üldöz rossz ember! Rohanunk át az udvaron, mint az őrültek. Kerítések egész során vetjük át magunkat, míg végül egy másik sikátorban kötünk ki, éppen egy rendőr orra előtt. A fakabát ránk ordít, és előrántja a pisztolyát, de mielőtt még meghúzhatná a ravaszt, a Légiós acéldrótja a nyakára tekeredik, és kiszorítja belőle az életet. Beletuszkoljuk a hullát egy szemétgyűjtőbe, hogy ne legyen szem előtt. Pici az egyenruháját akarja.

– Mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen zsernyáknak lenni. Most végre itt lenne a nagy alkalom, és akkor ti nem hagyjátok! Ezek után még merjétek a bajtársaimnak nevezni magatokat! Szemen tudnálak köpni titeket, egytől egyig! – Te felvesz szar rendőr kabát, vagy hülye – vigasztalja Vaszilij. – Rendőr ér annyit, mint galambszar Vörös téren, ezt mondja NKVD ember. Te örülj, hogy van zöld egyenruha. Szovjet paradicsomban zöld van egyetlen szín. Nincs zöld, nincs tökfej nyakadon. Az egyik brandenburger váratlanul összeomlik. Körbe-körbe rohangál, és németül ordibál. Az egyik társa elkapja, és habozás nélkül elmetszi a torkát. Az üvöltés hátborzongató hörgésbe fullad. A Szuvorovszki bulvár vége felől egy BT–5-ös közeledik. Beugrunk a legközelebbi nyitott ajtón. Egy „Intourist” irodában találjuk magunkat. – Zárva vagyunk – közli egy szigorú arcú, kontyot viselő, középkorú nő. – Pofa be! – ordít rá durván a Légiós, és visszakézből arcon üti a nőt. – Germánszki! – sikítja rémülten a nő, és hátrahőkölne, de a széke nem engedi. – Nem, szívem, mi az utolsó mohikánok vagyunk – vigyorog rá bájosan Porta. – Azért jöttünk, hogy a skalpodat vegyük! – Megcirógatja a nő tokáját. – Éppen egy ilyen húsos kocára van szükségem! Csak a kolbász hiányzik belőled, édes! Már alig várom, hogy rengjenek alattam a sonkáid! A tank megáll az iroda előtt, és a nevetségesen magas toronyból előbújik a parancsnok. Előrehajolva, a nyakát nyújtogatva próbál belátni a jégvirágos kirakatablakon át. – Húzódjatok hátra! – szól Barcelona. – Ha ez gyanút fog, képes lesz szétlövetni az egész kócerájt. A tank felhátrál a járdára, és csikorogva megfordul. A motor felbőg. A nő pánikba esik. Sikítva ellöki magától a széket, és kiugrik az asztal mögül. Közben felborít egy iratszekrényt, papírokkal terítve be a padlót, aztán megint sikít, mert látja, hogy a Légiós utána lendült. Rémületében egy asztal alá bújik, és ahogy hátrál, magával ránt egy asztali lámpát. Felkapja, és ösztönösen a kirakat felé hajítja. Vaszilij elkapja. – Eresszétek ki belőle szufla! Erősen veszélyes szuka! A nő kicselezi a Légióst, és Papát felöklelve az ajtó felé rohan. Utána vetem magam, megpróbálom elkapni a lábát, de akkora rúgást kapok tőle, hogy csillagokat látok. Porta belecsimpaszkodik a kosztümjébe, de a nő kibújik belőle, és harmadszor is sikít. Ha a tank motorja nem dübörögne olyan átkozottul, akkor végünk lenne. Már majdnem az ajtónál van, amikor Pici elkapja, és kíméletlenül a

vállába vágja a kését. A széles penge mélyen a nő testébe hatol, aztán megakad a csontban. Pici dühösen rángatja. A kés mellől vér spriccel elő minden mozdulatra. A szerencsétlen nő vadul küzd, de Pici úgy szorítja, mint egy anakonda. A kés kiszabadul, és Pici habozás nélkül a nő mellébe vágja. – Miért csináltad? – mormogja brutálisan barátságos hangon. – Most már késő. Nem tehetek mást. Azzal megfeszíti a nő testét, és egy gyors, gyakorlott mozdulattal elvágja a torkát. Fájdalmas bugyogás tör fel a tátongó résen, aztán a nő elernyed. Pici leengedi a padlóra. A sebekből lüktet a vér, a szőnyeg pillanatok alatt elázik. Pici tűnődve a halott nőre néz, aztán beletörli a kését a nő ruhájába. – A kazanyi szent szűzre – motyogja. – Ezt soha nem fogom megszokni. Nem csoda, hogy békeidőben felkötnek érte. – A fal mellett álló papírkosárhoz ugrik, és öklendezni kezd. – C’est la guerre, mon ami – mondja közönyösen a Légiós. – Tüntessétek el innen – parancsolja falfehér arccal Papa. Portával betuszkoljuk a holttestet egy szekrénybe. – Őrült nő nem sikít, nem hal meg – mondja lakonikusan Vaszilij, és beleharap a szendvicsbe, amit egy fiókban talált. Körbekínál minket. Mindenkinek jut egy harapás. – Kár, hogy hal meg! Csinál jó étel! Kecskesajt és saláta jó! Mielőtt elhagynánk az irodát, kirakjuk a „Zárva” táblát. A Szmolenszkaja utcán kis híján belerohanunk egy díszegyenruhában parádézó csapatba. Épp a katonai esküt készülnek letenni a tábornokuk előtt. Itt elválunk a brandenburgerektől; majd később fogunk találkozni velük, az orosz vonalak közelében. Végigmegyünk a Lenszkaja rakparton, és behúzódunk az állatkertbe. A délelőttöt itt töltjük, aztán Porta, Pici és Vaszilij kimennek a közeli Krasznopreszneszki parkba. A vasúti sínek felett átvezető híd forgalmát kell megfigyelniük. Ha itt nem tudunk átkelni, akkor jókora vargabetűt kell tennünk. Eltelik néhány óra, de a három csibész nem jelentkezik. Papa úgy dönt, utánuk megyünk. Csak remélni tudjuk, hogy nem ölték meg vagy ejtették foglyul őket. – Senki nem lő, míg parancsot nem adok! – mordul ránk. – Ha harcra kerülne sor, lőfegyvert nem használhattok. Gondolom, ti sem szeretnétek, ha egész Moszkva minket üldözne. Hosszas keresés után a tó mellett bukkanunk rá Portáékra. Egy óriási

szobor mögött rejtőznek, egy domb tetején, ahonnét remek kilátás nyílik a parkra. – Mi az ördögöt dekkoltok még mindig itt, mi? – rivall rájuk Papa. – Miért nem kaptam még jelentést? – Nyugi, Papus – feleli vigyorogva Porta, és vidáman szeméhez emeli a látcsövét. – A híd még mindig tele van NKVD-sekkel. Egy tetű se juthat át engedély nélkül. Itt viszont minden oké – teszi hozzá elégedett kuncogással. Pici liheg, és az ágyékát vakargatja. Ő is a látcsövére van tapadva. – Istenkém – nyögi. – Ez jobb, mint egy puncikiállítás! – Átkozott szép nővérkék! Vaszilij gondolja, találkozni kell! – suttogja kéjesen a mongol. – Mi az istent bámultok? – tépi ki Pici kezéből a látcsövet Papa. Belenéz, és fülig elvörösödve elrántja szemétől a látcsövet. – Barmok! Mi már eltemettünk és meggyászoltunk titeket, ti meg közben itt heverésztek és a nőket bámuljátok! – Tudsz jobb elfoglaltságot? – kérdezi sértődötten Porta. – Én speciel elégedett vagyok a műsorral! – Őrmester, Vaszilij gondolja jó terv menni le és kapni el katonanők. Velük pihenni jó hosszú a puha takaró alatt, és csak megy utána vissza szar német vonal! – Hogy a fene vinne el titeket, átkozott disznók! – mérgelődik Papa. – Csak azt tudnám, hogy lehet valaki állandóan ilyen kanos! – Zuhanyoznak a csajok – mutatja nekünk vigyorogva Porta. A hosszú, piros épület ablakai fényesen ki vannak világítva, de redőnyt vagy függönyt egyiken se látni. – Mindent látunk, az utolsó lukig – vihog Porta, anélkül hogy levenné a szemét a látcsőről, amelyen Vaszilijjel osztozik. – Átkozott jó nővérkék! – lelkesedik Vaszilij. – Borotválják lefelé szőr! Nincs lapostetű! Csita lány mind borotvál! Csita férfi nem szeret gaz garázs körül! Jöjj, őrmester, kukkant! Nem csinál rossz berlini feleség! Nem lesz baba, csak néz őket! – Istenem! – sóhajt Papa. – Legközelebb meg kell kérnünk az ellenséget, hogy húzassa el a függönyöket a lányaival, mielőtt ideérünk. – Hadd lám – veszi ki Barcelona a látcsövet Porta kezéből. A látcsövek körbejárnak a szakasz tagjai közt. Összesen három van belőlük, és mi húszan vagyunk rájuk. A lencsék mögött a lányok pancsikálnak, borotválják magukat és énekelnek. – Vajon mit énekelhetnek? – tűnődik Porta. A hóba hajítja a

géppisztolyát. Zavarja a kukkolásban! – Nem ért – mondja Vaszilij. – Lányok beszél dialekt. Gránátos nők Kaukázus! Nem beszél rendes nyelv! – Miért sikálják magukat olyan sokáig? – csodálkozik Stege. – Gyakorlatilag a zuhanyzóban élnek! – Ők van szarszagú Kaukázusból! Van kecskeszag rajtuk! – véli Vaszilij. – Most mosnak erősen! Akarnak lenni Moszkva nő, nem Kaukázusból, kin van rajta kecskeszag! – Aszondod, hogy ezek a Kaukázusban kecskékkel kefélnek? – kérdezi Pici. – Micsoda pazarlás! – Most kefélik magukat kecske! Minden férfi van háború! – válaszolja Vaszilij. – Lesz nemulass, ha rajtakapnak minket – siránkozik Papa. – A nők megérzik az ilyesmit. – Fogjuk be szájukat kolbász – mondja reménykedve Vaszilij. – Te nem légy keserű, őrmester! Nézd ők! Nem lát mindennap ilyen háborún! – Mi lenne, ha egy kis ellenőrzést tartanánk odabent? – veti fel Pici. – A zöld keresztnek nem fognak nemet mondani! – Vaszilij gondolja, terv jó – bólint Vaszilij, és már állna is fel, hogy induljon. – A kazanyi szent szűzre, fiúk! – nyög fel Barcelona. – Látjátok, mi közeledik? Azt hiszem, el fogok ájulni, ha leveti magáról az egyenruhát. – Jesszusom, isten mindenható fia! – tátja el a száját Porta. – Éppen erre jön! Nyissátok ki a slicceteket, fiúk, és álljatok sorba! Ide, a hátam mögé! – El kell tűnnünk innen! – dönti el rémülten Papa. – Ha ez észrevesz minket, riadóztatni fogja a biztonságiakat! – Ne feledd, hogy mi is azok vagyunk – emlékezteti Porta. – Olyanok vagyunk, mint a kígyók és más hüllők. Ha ránézünk az áldozatunkra, az meg se mer moccanni. – A francba! Én félek! – nyüszít a Professzor. Bebújik egy hóval teli gödörbe, és az arcára húzza a sapkáját. Olyan, mint a strucc. Azt hiszi, hogy ha ő nem lát, akkor őt se láthatják. – Csak semmi pánik! – szól hátra az ajkait nyalogatva Pici. – Csak ülj nyugton, mintha szarnál, és fogd be! – Ha valamelyik lány erre téved, akkor én úgy meghágom, hogy nyugdíjas korában is emlegetni fogja! – jelenti ki gyöngyöző homlokát törölgetve Barcelona. – Végigmegyünk rajta egy perc alatt – mondja az ellenkezőjét Porta. – Mire észbe kap, már itt se leszünk! Azt fogja hinni, hogy egy szellem

kefélte meg! – Moszkva nem is olyan rossz hely, ha az ember hozzászokik – állítja mindentudóan Pici. – Már kezdem sajnálni, hogy távoznunk kell. Szinte olyan, mint kórházban lenni. Ha egyszer belerázódsz a dolgokba, akkor már ki se akarod tenni a lábad! Főleg ha akad egy-két fogdosni való nővérke! Mit szólnátok hozzá, fiúk, ha azt mondanám, hogy maradjunk itt? – Te tényleg a tököddel gondolkodsz, te barom! – csóválja meg a fejét Barcelona. – Azok után, hogy felrobbantottuk a gyárat? Kibeleznének minket, mielőtt kinyithatnánk a szánkat! – Felállni! – parancsolja hirtelen elhatározással Papa. – Úgy értem, talpra! Átmegyünk a tó másik végéhez. Ott nem leszünk ennyire szem előtt. Lassan, kelletlenül Papa után eredünk. Remekül elvoltunk a domb tetején. Új rejtekhelyünkről sokkal jobban belátni a vasútállomást és a parkot, de a zuhanyozókat eltakarják előlünk a fák. Látunk ugyan átöltözni egy nőnemű tisztet, de csak a társaság fele tudja megkukkantani, mielőtt elkészülne. Meglazítjuk a szíjainkat, beburkolózunk hosszú nagykabátjainkba, és kényelembe helyezzük magunkat. Még egy kis falat is emeltünk hóból, hogy védve legyünk a széltől. – Tisztára karácsonyi hangulatom van! – mondja Porta. – Tényleg! Akasszunk fel néhány töltényt arra a fára, és játsszuk azt, hogy szenteste van! Akár át is mehetnénk, és meghívhatnánk a lányokat, hogy táncoljanak velünk együtt a fa körül. Négy katonalány közeledik. Kart karba öltve, dalolva jönnek. Kislányos sikolyokkal kimerészkednek a tó jegére, léket vágnak, és felhúznak egy hosszú zsineget. Féltucatnyi sügér ficánkol rajta. – Aszittem, télen alszanak! – kiált fel döbbenten Pici. – Miért aludnának? – okoskodik Heide. – Te talán alszol? – Te tényleg hülye vagy! – állapítja meg Pici. – A medve is alszik télen, nem? Meg még egy csomó állat. Teletöltik a bendőjüket nyáron meg ősszel, aztán ki se dugják az orrukat a barlangból, míg megint meleg nem lesz. Miért lenne hát akkor olyan különös, ha egy kibaszott hal is elszenderül? A lányok felhúznak egy második zsineget is, de azon csak egyetlen árva, apró halacska vergődik. Meghagyják csalinak, és visszaengedik a vízbe. A másik zsinegre új csalit helyeznek, aztán azt is leengedik. Helyükre teszik a jégkorongokat, és visszahúzzák reájuk a gallyakat, hogy

legközelebb is könnyen megtalálhassák őket. Egy kis időre leülnek a parton egy kőre, aztán felkelnek, és egyenesen felénk indulnak. Csendben, mozdulatlanul lapulunk, mint az egerek, még lélegezni is alig merünk, de azért nagyon izgatottak vagyunk. Néhány méterre tőlünk megállnak, és elővonszolnak néhány ládát egy bokor rejtekéből. Csinos, ápolt lányok. Egyikük igazi szépség, dús aranyhajjal, amely zuhatagként omlik alá kecsesnek sejthető vállára. Pici úgy belefelejtkezik a látványba, hogy a látcső kicsúszik a kezéből, és lecsúszik a jeges lejtőn. A lányok felkapják a fejüket a neszre. Nem tudhatják, de az életük egy cérnaszálon függ. Ha közelebb merészkednek, elkapjuk és megerőszakoljuk, majd megöljük őket. A háború vadállatokká tett minket! Papa még géppisztollyal se tudná megállítani fiait. Egy csapat lány masíroz el előttünk egy őrmesternő vezetésével. Porta nyálát csorgatva néz utánuk. – Kapjuk el őket! – javasolja. – Csak ketten jutunk egy nőre, ez egészen jó arány. Az enyém a vállszíjas spiné. Jézusom, még soha nem húztam meg őrmestert, és most megtehetem anélkül, hogy buzivá avatnám magam! – Elneveti magát, elég hangosan ahhoz, hogy a ládák mellett guggoló lányok meghallják. Felegyenesednek, és kérdőn a rejtekhelyünk irányába néznek. – Te hülye állat! – sziszegi Papa. – Most megcsináltad! Ha el akarnak szaladni, kapjátok el őket. Nem juthatnak vissza a laktanyába. A lányok visszakuporodnak a ládáik mellé. Pici nem tudja megállni, hogy be ne vágjon közéjük egy hógolyót. – Ó, ne! – nyög fel kétségbeesetten Papa. – Ho-ho-ho-hó! – kiáltja Pici, és elhajít egy újabb hógolyót. – Vaszilij feláll. Nővérkék látják NKVD-egyenruha. Erősen nagy most veszély! – mondja idegesen a mongol. – Ti készít fojtódrót, ha nővérkék rohan! – Felegyenesedik, és meglengeti a bundasapkáját. A lányok csilingelő kacagással üdvözlik, aztán már úton is van négy hógolyó Vaszilij felé. Egy perc se telik bele, és izgalmas hócsata alakul ki közöttünk. Papa egy fának dőlve, vagy inkább roskadva nézi a mókát. – Kizárt dolog, hogy van még ennyire őrült társaság a keleti fronton – motyogja maga elé. – Lányokkal hógolyóznak, miközben titkos küldetésben vannak az ellenséges vonalak mögött! Még jelenteni se tudom! Ki hinne nekem? Hógolyó porlik szét az arcán. Papa kiáltani akar, de még időben észbe kap. Inkább visszadob egyet ő is.

A lányok visítva nevetnek, valahányszor találat éri őket, és mi mindig célba találunk. A korábbi – az őrmesternő vezette – csapat visszatér, és beszáll a hócsatába. Vidám sikolyok, duhaj röhögések visszhangoznak a fák között. A csata egészen sötétedésig tart. A lányok búcsút intenek nekünk. Egy utolsó hógolyó suhan át a levegőn, és tarkón találja az őrmesternőt. Az „áldozat” hátrafordul, és vidáman megrázza az öklét. Porta olyan boldogan ugrándozik, mint egy kiskölyök. Úgy tűnik, fülig belezúgott a meglehetősen kövér lányba. – Ez volt életem legjobb távpettingje! – mondja lelkesen. Egy órával később útra kelünk. Mivel a hidat még mindig őrzik, a tó jegén kelünk át. A Dorogomilovszki temetőben kötünk ki, egy halom temetésre váró tetem mellett. A bombázások és a tüzérségi támadások áldozatai ők. Váratlanul egy őrszem állja utunkat. – Jobb, ha beszél Vaszilij – suttogja a mongol. – Ha nem ijed erősen meg, fog kiáltani! A Légiós nem ad esélyt az orosznak. Egy szempillantás alatt megfojtja az acélhuzaljával. A szerencsétlenül járt férfit a többi halott közé vetjük. Pici szemügyre veszi a groteszk, emberi testekből emelt rakást. – Mit szólnál egy kis aranybányászathoz, he? – böki oldalba Portát. – Azt próbáld meg! – szegezi rá a géppisztolyát Papa. – Próbáld csak meg, ha te is közéjük akarsz kerülni! – Bazmeg, te aztán bonyolult vagy! – kiáltja ingerülten Pici. – Ma nagyon a tenyerembe másztál a képeddel, tudod-e? Kész kínzás, amit művelsz az emberrel. Tudjál róla, hogy te vagy az egyetlen, akinek ezt eltűröm, de nem ajánlom, hogy visszaélj ezzel! A filmstúdióknál egy milíciaosztagba rohanunk. Vezetőjük, egy vén őrnagy, akkorára dülleszti a mellét, hogy az egy tábornoknak is díszére válna, és propuszkot követel tőlünk. Nem láthatja a karszalagunkat a sötétben, ezért Vaszilij kénytelen felvilágosítani őt, hogy az NKVD-vel van dolga, és egy hosszú kolimai vakációnak néz elébe, ha tovább pattog. Anélkül, hogy megvárnánk, mit, szól, továbbmasírozunk. Az őrnagy kővé dermedve bámul utánunk, míg el nem tűnünk a legközelebbi sarok mögött. Amint tiszta a levegő, vágtázva rohanunk át a síneken. Az ember soha nem tudhatja, mit talál ki egy ilyen kimustrált bakkecske, ha van egy kis ideje törni azt a bepókhálósodott fejét. A Mozsajszkoje úton hozzácsapódunk egy gyalogososzlophoz.

Senkinek nem tűnik fel, hogy nem tartozunk közéjük. Hamarosan kiérünk a városból, és leválunk az oszlopról. Nem jutunk messzire, olyan hóvihar kerekedik, hogy lépni is alig tudunk. Az előttünk haladó derékszíjába kapaszkodunk, hogy ne veszítsük egymást szem elől. Néhány órára lepihenünk egy elhagyatott akolban, aztán másnap reggelre elérjük az orosz vonalakat. A brandenburgerek már várnak ránk, és érthető módon idegesek, amiért megvárakoztattuk őket. Sikerül minden konfliktus nélkül megközelítenünk a saját vonalainkat. Az oroszok nem érnek rá velünk foglalkozni: egy nagyszabású ellentámadás előkészítésén dolgoznak. Mindenféle egységek vonulnak keresztülkasul a tájon, és van belőlük annyi, hogy megmarkolja szívünket a félelem. Egyedül Vaszilij örül a látványnak. – Kurva jó, szovjet végre csinál nagy-nagy támadás! Eltapossa őrült német, mint tetű! Amint a sötét leszáll, átlopakodunk az orosz állások között, és mire kivirrad, „otthon” vagyunk. A fedezékek azonban üresek. Porta a parancsnoki álláshoz rohan. Üres. A géppuskafészkek szintúgy. Egyetlen árván hagyott aknavetőállványt találunk csupán. – Fritz, fritz, igyi szudá – hallom a hátam mögül, és már pattognak is egy géppuska lövedékei körülöttem. Egy pillanat alatt az árkokba vetődünk, és össztüzet zúdítunk az oroszokra. A támadás megtorpan. – Visszavonulni! – ordítja Papa. – Majd én fedezlek titeket! Megdobáljuk az ellenséget kézigránátokkal, aztán rohanunk délnek. Ahogy hátranézek, tűzgömböket, az ég felé repülő emberi testrészeket és virágként kinyíló torkolattüzeket látok. Megbotlok egy elesett brandenburgerben, és begurulok egy hullákkal teli bombatölcsérbe. Megfagyott karok és lábak mutatnak vádlón az égboltozatra, görcsbe merevedett ujjak próbálnak belém akaszkodni. Mintha azt mondanák: „Hogy mersz te még élni, amikor mi már halottak vagyunk?” Porta suhan el a gödör mellett. Megpróbálok felkapaszkodni, hogy vele tartsak, de visszacsúszok a kráter jeges oldalán. A jég vörös. Fagyott vér. Gyönyörű látvány, tényleg, amiben csak háborúban lehet része az embernek. Papának igaza van, amikor azt mondja: „még egy háborúban is akadhatnak szép pillanatok”. Az oroszok a sarkunkban vannak. „Fritz, fritz, igyi szudá”, kiabálják. Inunk szakadtából rohanunk a hullákkal teli pusztán. Egyszer majdnem belerohanunk egy előretolt orosz állásba, de túl hamar lőnek, sikerül elkerülnünk őket. Pici beugrik egy bombatölcsérbe, és még estében hátraperdülve tüzet

nyit a géppuskájával. Az üldözők élén nyargaló oroszok alig néhány méterre tőle buknak fel. Megállok egy pillanatra, hogy hátradobjak néhány kézigránátot. Mintha lassított filmet néznék, látom, mint szakadnak véres húsdarabokra az orosz katonák. Egy letépett kéz süvít el a fejem mellett. Rohanunk tovább, egy éles kanyar után immár nyugat felé. Az egységeinknek lenniük kell valahol. Talán csak kiegyenesítették az arcvonalat. Pár méterrel előttem a brandenburgerek őrmestere szalad hosszú atlétaléptekkel. Hirtelen megtorpanok, mintha falnak ütköztem volna. A föld megnyílik előttem, láng csap ki belőle. Az őrmester a levegőbe emelkedik, pörögni látszik a tűzoszlop tetején, mint egy ujjhegyen megforgatott labda. A teste a lábamnál landol nedves puffanással. Az akna, amelyre rálépett, mindkét lábát letépte. Menthetetlen. A vér vastag sugárban spriccel az ereiből. Elrohanok mellőle. El, tovább. A sikolya sokáig követ. Gyors halált kívánok neki. Végre-valahára megtaláljuk az ezredünket. Géppuskatűz fogad minket. – Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! – ordítja kétségbeesetten Papa. – Brandenburgerek vagyunk! Egy kölyökképű, Hitler Jugend tekintetű hadnagy dugja elő féltve őrzött fejét az árokból. Jelszót követel tőlünk. – Anyádat! – kiáltja dühösen Porta, és fedezéket keres. A katonák elég rémültnek látszanak ahhoz, hogy gondolkodás nélkül tüzet nyissanak ránk. Nincs veszélyesebb annál, mint amikor egy rakás tapasztalatlan katonát egy még tapasztalatlanabb tisztre bíznak. – Németek? – hallatszik onnan, ahol a hadnagyot alámerülni láttuk. – Gyere elő, te rohadék, és mielőtt megfojtanálak, bebizonyítom neked! – feleli Pici. Egy kézigránát repül át a fejem felett. Vaszilij előtt robban. A mongol bukfencezik egyet a levegőben, és hangos puffanással hasra vágódik. Rohamosan terjeszkedő, vérvörös folt jelenik meg körülötte a havon. – Hülye szar német rohanunk bele – nyöszörgi. – Ti öl meg engem! Vaszilij megy Nagy Kunfu. Nagy kár nem tudom, hogy vége háború, és nem megy enni selyemtyúk Hongkong kuzin. – Test megfeszül, mint egy felajzott nyíl. Megpróbál felállni, sikerül is feltérdelnie. Megragadja Papa kezét, megszorongatja. – Daszvidania, őrmester! – Ezek az utolsó szavai. Ez annyira felháborít minket, hogy gondolkodás nélkül megrohamozzuk a lövészárkot, és pillanatok alatt lefegyverezzük a társaságot. A hadnagy falfehér arccal, remegve áll előttünk. Álla alatt a Légiós mór tőrjének pengéje.

– Ne öld meg! – kiáltja Papa. – Még gyerek! – Ez a kis pöcs megölte Vaszilijt! – üvölti Porta. Mielőtt még Papa közbeléphetne, egy rúgással az árok végébe küldik a hadnagyot. Egy őrmester Portára veti magát, de meghal, mielőtt még hozzáérhetne. – És ezekkel kellene megnyernünk a háborút! – mondja megvetően Papa. – Ki is mondta, hogy a német katonáinkra fel kell nézni? Isten óvjon minket! Valamivel később Hinka ezredes jelenik meg néhány tiszt kíséretében. Üdvözöl minket, Portának annyira örül, hogy majdnem megöleli, de aztán még idejében észbe kap. Cigarettával és snapsszal kínál mindenkit. – Jól beléjük rakták a frászt – nevet Hinka. – Miért nem követte a parancsomat? – néz szúrós tekintettel a hadnagyra. – Tudta jól, hogy egy különítményt várunk vissza! – Orosz egyenruhában voltak, és nem ismerték a jelszót – védekezik a hadnagy. A feje virít, mint a pipacs. – Azt várta, hogy díszegyenruhában jönnek, és útlevelet fognak felmutatni? – rivall rá Hinka. – Azt hittem… – Majd bőven lesz rá alkalma elmagyarázni, hogy mit hitt – torkolja le Hinka, és sarkon fordul. – Rohadék! – köp a hadnagy lába elé Porta. A fiú mondani akar valamit. – Még egy szó, és beverem azt a nagyokos képedet! Egy magaslaton temetjük el Vaszilijt, ahonnan látni lehet a távoli Moszkva tornyait. Egy brandenburger eljátssza a halálindulót. Vaszilij a géppisztolya és a kukrija is követik a sírba. Csak a nők mennek fegyvertelenül a „Nagy Kunfu” elé. Estefelé belebotlunk Wolfba. Amikor meglátja Portát, nem akar hinni a szemének. – Isten sújt le rám! – kiált fel. – És én három gyertyáért a fizettem a plébánosnak! Annyira meg van döbbenve, hogy meghív minket vacsorára. Sült vaddisznó a menü. Úgy belakunk belőle, hogy mozdulni is alig bírunk. A következő napot a latrinán töltjük. Még az ételt is oda kell hozniuk. Nem lenne értelme felállni: amit eszünk, az rögtön keresztülszalad rajtunk. A hús fertőzött lehetett. Ezért volt olyan nagylelkű Wolf…

„Az árulókat ki kell irtani. Még az írmagjukat is! Semmi és senki nem maradhat utánuk!” Adolf Hitler utasítása Heydrich SS Obergruppenführernek 1942. február 7. 1942 egyik januári reggelén két bőrkabátos, fekete rohamsisakot viselő férfi csengetett egy Admiral von Tirpitz-Ufer utcai lakás ajtaján. Egy lakáj nyitott ajtót nekik. – Ställ altábornagyot keressük – közölte az egyik, és durván félrelökte a lakájt. – De uraim! – rebegte rémülten a lakáj. – Pofa be! – mordult rá Hauptsturmführer Ernst. A két bőrkabátos átviharzott az előszobán, és kopogás nélkül berontott a dolgozószobába. A lakáj sóbálvánnyá dermedve nézett utánuk. Húsz éve szolgálta a tábornagyot, de ilyet még senki nem merészelt tenni. Ställ igazi arisztokrata volt, és mint ilyen, szigorúan ragaszkodott az etiketthez. – Ön Ställ altábornagy? – kérdezte faarccal Lechner SS Sturmbahnführer. – Én – emelkedett fel íróasztala mögül sértett méltósággal az altábornagy. – A Führer halálra ítélte önt a kötelessége elhanyagolásáért és szabotázsért! Ön engedély nélkül parancsot adott a hadosztályának a visszavonulásra. – Maga megőrült, ember? – hördült fel az altábornagy, mielőtt négy, gyors egymásutánban leadott pisztolylövés végzett volna vele. Fültépő sikoly hasított bele a lakás levegőjébe. Frau Ställ rohant be a szobába, hogy férje vérző testére vesse magát. – Még él a disznó – mondta a Haupsturmführer, és letépte az asszonyt haldokló férjéről. A hajánál fogva felemelte az altábornagy fejét, és a tarkójához nyomta a pisztolyát. Az ormótlan szolgálati fegyver eldördült, szilánkokra tépve Ställ arcát. Vér és agyvelődarabok terítették be az asztalról mosolygó fényképeket. Az altábornagy teste megrándult, aztán mozdulatlanná ernyedt. – Meghalt! – állapította meg elégedetten a Hauptsturmführer, és eltette a Waltherét. – Heil Hitler! – csapták össze a bokájukat, és sarkon fordultak. Az utcán egy fekete Mercedes várta őket járó motorral. Sietniük kellett:

még nagyon sok elintéznivalójuk volt.

9. A tábornokok csomagolnak

Elnyújtott, félelmetes morajlás ébreszt fel nyugtalan álmunkból. – Mille diables! – kiált fel rémülten a Légiós. – Mi az úristen ez? – Úgy hangzik, mintha egyszerre több száz ütegből nyitottak volna sortüzet – feleli Papa, és idegesen fülel. – Ki is mondta, hogy ivánnak annyi? – motyogja Porta. – Jó sok puskapora lehet ennek az ivánnak – jegyzi meg Pici. – Remélem, nem valami szuperágyút készülnek kipróbálni rajtunk. Nagyon olyan hangja! – Van egy olyan érzésem, fiúk, hogy az áldás éppen a mi fejünkre készül leszállni – mondja baljóslatúan Barcelona. Már hallani is a közeledő gránátok sivítását. Kiugrunk a vackainkból, és a földre vetjük magunkat. Ilyenkor őszintén irigyeljük a tetveket. Őket nem érdeklik az ágyúgolyók. A lövedékek becsapódnak, kisebb földrengést produkálva. Föld-, jég- és repeszdarabok szóródnak szét a találat helyének több száz méteres körzetében. Azok az állások, melyeket közvetlen találat ért, a szó szoros értelmében eltűnnek. A veszély, a zaj, a rengés semmit nem kímél. Se minket, se a folyót, se az erdőt, se Lenino városát. Az egész vidék egyetlen hatalmas, izzó üllővé vált, melyet kalapácsosok ezrei püfölnek. Hihetetlen erejű robbanások tépik, karmolják a földet. Sár, hó, egész fák repülnek az égnek, egyensúlyoznak lángcsóvák tetején, melyek mintha magából a föld méhéből törnének elő. Fojtogató füstfelhő terül szét a sebesült anyaföldön. Bármerre nézünk, mindenütt csak krátereket, vért és széttépett embereket látni. Mintha egy hatalmas, fortyogó húslevessel teli üst közepén feküdnénk. A fedezék pattog és táncol, mint egy parafa dugó a háborgó tengeren. Néhányan begolyóznak a félelemtől és őrjöngeni kezdenek. Leütjük őket – ez az egyetlen hatásos recept ilyen esetben. Az erdő ég, a folyón megrepedt a jég a hőségtől. Sáros víz spriccel a jégtáblák alól. Ez a fekete víz sok orosz és német katona temetője lesz. Odapréselem magam a földhöz,

amennyire csak tudom; szeretnék olyan vékony lenni, mint egy falevél. A gerendák recsegnek-ropognak a fejünk felett. Vajon meddig bírják még ezt? Egy újfajta lövedék, egy torpedóbomba fúródik a fedezék alá, és szó szerint a levegőbe emeli az egészet. Rémült sikoly szakad fel zsigereim legmélyéről. Érzem, közel a téboly. – Jézusom! – kiált fel Porta. – Ezek minket szemeltek ki, hogy ízelítőt adjanak az arzenáljukból! – Szép kis ízelítő, mondhatom – ordítja Pici. – Köszönöm, nem kérek belőle! Papa megtekeri a telefon kurbliját, és beleüvölt a kagylóba. – Mit hallózol? – kérdezi dühösen Porta. – Tán taxit akarsz hívni? Ha igen, akkor én is beszállok, mehetünk felesben. De számíts rá, hogy rázós út lesz egy ilyen ronda éjszakán! – Beszélnem kell a századparancsnokkal! – feleli ingerülten Papa. – Rossz előérzetem van. Támadás készül. – Csak azt érteném, honnan szerzik ezek a szovjet untermenschek a támadáshoz szükséges hadi és emberi anyagot! – mondja gúnyosan Heide. – A Führer megmondta, hogy eltapostuk őket. A többi már gyerekjáték lesz. – Ott az ajtó – mutatja Porta. – Kifelé, Julius. Ha gyerekjáték, akkor menj ki, és játssz az öcsivel a hóban. Készülünk az ellenséges rohamra. Megtöltjük a tárakat, a zsebeinket teletömjük lőszerrel, a csizmánk szárába kézigránátokat gyömöszölünk. Másodpercről másodpercre élünk. Bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol. Egy újabb becsapódás megdobja a fedezéket. A tető fele beomlik, a kályhacső darabokra hull. Fekete füst tölti meg a helyet. A gyertyák kialszanak. – Kapcsolatba kell lépnem a parancsnokkal – nyúl a géppisztolyáért Papa. – Ezek el fognak seperni minket! – Hamdoulla!* – kiáltja a Légiós. – Ha most kimész, egy gomb se marad belőled! – Pedig tenni kéne valamit – motyogja Papa. Leroskad a földre, és önmaga vigasztalásaképpen bagót töm a szájába. – Most benyújtják a számlát mindenért! Megnézhetjük magunkat! – Ez is a zsidók hibája! – állítja fanatikusan csillogó szemmel Heide. – Ők kezdték az egészet azzal, hogy megfeszítették Jézust! * Lassan a testtel! (arab)

Senki nem válaszol neki. Mi értelme lenne felelni egy veszett kutya ugatására? – Mikor legutóbb szabadságon voltam, összeszedtem egy kis trippert – meséli Jacobo őrmester. – A dolog a „Zigeunerkeller”-ben kezdődött. Itt botlottam bele Sylviába. Elmesélte, hogy a férjét eltűntnek nyilvánították, mire én felajánlottam neki, hogy megvigasztalom. Nem kellett kétszer mondanom neki. Kicipelt a mosdóba, és rendesen kifacsart. Ünnepélyes alkalom volt, én mondom nektek! Miközben ment a meló ezerrel, a zenekar a Düstere Sonntagot* nyomatta. Később Lisának is bezavartam, neki a Mädchen wie schön** dallamára. A rengeteg koplalás után persze még ez se volt elég, ezért bevágtam a bokorba a taxislányt is, aki hazavitt. Az asszony még nem volt otthon, mikor ágyba másztam. A helyzet az, hogy nagyon jó bőr a kicsike. Mindene a helyén van, tudjátok. Az a fajta nő, akiből egy férfi csak részesülhet. Mikor hazatért, fáradt volt, mint egy kutya, vagy inkább szuka, de azért ő is megkapta a magáét rendesen. Egy vadászbombázó ezredessel volt egész este. Azt mondják, odafenn a felhők között nagyon kanos tud lenni az ember. Az asszony ezen az estén többet kapott, mint amire vágyott, de azért egy idő után belemelegedett a játékba, és azt mondta nekem, hogy egy őrmester mégiscsak sokkal jobb, mint egy tiszt. – A feleséged egy versenyló vagy mi? – érdeklődik Porta. – Nem igazán – mosolyog az őrmester –, bár meg kell adni, nagyon tud vágtatni a kicsike. Élnünk kell, és ha lehet, jól szeretnénk élni, akkor pedig miért ne bocsátanánk áruba a kelendő dolgokat? – Elővesz egy fényképet a zsoldkönyvéből. – Látjátok? Így néz ki egy modern nő. Lefogadom, hogy ebben a pillanatban is egy jól fizető vendéggel hancúrozik a hitvesi ágyunkban. – És te hagyod? – kiált fel undorodva Heide. – Ha az én feleségem lenne, elvágnám a torkát. A Führer azt mondta, hogy a hűtlen asszonyoknak bordélyházban a helyük. Ők nem méltók arra, hogy nemzetiszocialista társadalmunk teljes jogú tagjai legyenek. Németországot meg kell tisztítani az erkölcsi fertőtől! – Ha sikerül nektek, akkor Németország egy baromi unalmas hely lesz! – jegyzi meg Porta. Papa megint megtekeri a telefont, és megint belekiabál a kagylóba. – Kit akarsz annyira felhívni, he? Valami jó kis bigét? – gúnyolódik Porta. * Szomorú vasárnap. (német) ** Lányok, szépek vagytok. (német)

– A parancsnokot, fene a jókedvedet! – mordul rá Papa, és újabb adag bagóval vigasztalja magát. – Parancsra van szükségünk. – Akkor találj ki egyet! – javasolja Porta. – A végeredmény úgyis ugyanaz lesz! Hátrálni fogunk! A hazautazás elkezdődött, és átkozott legyek, ha hátráltatni fogom! – A francba! – csapja le Papa egy újabb próbálkozás után a kagylót. – Elment a vonal. 2. szakasz, két embert kérek! Meg kell javítani a vonalat. Beszélnem kell a parancsnokkal. – Merde! Felesleges megjavítani – tiltakozik a Légiós. – Úgyis megint szétlövik. – Két embert! – ismétli kérlelhetetlenül Papa. A híradósaink, egy szakaszvezető és egy tizedes, kelletlenül gázmaszkot öltenek és felcsatolják rohamsisakjukat. Az oroszok mérgező gázokat még nem vetettek be, de kint olyan gyilkos füst gomolyog, hogy nincs is szükség erre. Lehajolnak, és rohannak a golyózáporban. Elöl a szakaszvezető, ujjait végig a dróton tartva. Megtalálja az első szakadást, kijavítják, kipróbálják a saját készülékükkel, de a vonal még mindig süket. Rohannak tovább, hogy megkeressék a következő szakadást. – Állj! – kiáltja a szakaszvezető. Megtisztítja a drótot a késével, összesodorja a huzalok végeit. Szigetelőszalag is kerül rájuk. Hétszer kell még megismételniük ugyanezt, mire Papa megkapja az áhított vonalat. – Értettem, uram! – kiáltja a telefonba. – Igenis! Tartani az állásainkat bármi áron! Átfogó offenzíva, főhadnagy úr! Bocsánat, őrnagy úr. Azt hittem, a századdal beszélek, uram. 5. század, 2. szakasz, uram, Beier őrmester! A szakaszom megtizedelve. Tizenöt ember. Értettem, őrnagy úr! Hogy mit látok magam előtt, uram? Semmit, uram, de van egy olyan érzésem, hogy egy egész hadtesttel van dolgunk. Nem, uram! Eszembe se jutott arcátlannak lenni! Hülye barom! – teszi hozzá, de csak azután, hogy letette a kagylót. Várakozóan bámuljuk. Most rajta múlik. Követni fogja az őrnagy hülye parancsát, vagy az egyetlen dolgot teszi, amit józan ésszel tehet, és visszavonulót parancsol? Papa bekap egy újabb adag rágódohányt, és krumpliorrát simogatva, ami nála az intenzív agymunka jele, a térképet tanulmányozza. – Foglalja el mindenki a helyét a kijelölt állásokban – dönti el. – Vigyetek magatokkal minden felszerelést! – Ó, ne! – nyög fel Porta. – Tudtam, hogy hősöket fog csinálni belőlünk!

– Hallottad a parancsot! Tartani a pozíciónkat bármi áron! – hárítja el a felelősséget Papa. – Te tényleg azt akarod, hogy itt hagyjuk ezt az első osztályú fedezéket? – hitetlenkedik Pici. – Soha nem lesz nekünk még egy ilyen! Soha, bazmeg! – Elég a sírásból, bébi – vigasztalja Porta. – Majd építünk másikat, ha hazakergettek minket. Verandával, és ha akarod, uszodával a kert közepén! Kelet felől, a leninói út irányából tankcsikorgás hallatszik. Sietve összeszedjük a fegyvereinket, a lőszert meg a többi holmit, és elfoglaljuk a helyünket az árokrendszerben. Újabb várakozás következik, aztán világítórakéta röppent a magasba, halottfehér fénybe vonva a tájat. Repkedő fényében a hullák mozogni látszanak, mintha fel akarnának kelni, hogy bosszút álljanak gyilkosaikon. A fény lassan kihuny, de újabb rakéta röppen helyére. Érzem, már nem kell sokáig várnunk. Egy tüzérség lőszerraktár közvetlen találatot kap. Rózsaszín fényernyő emelkedik az erdő fölé. És jönnek. Fehér álcaköpenyekbe burkolt gyalogságiak tömött sorokban. Bakancsos lábak ezrei tapossák a havat. Amerre csak ellátok, mindenütt őket látom magam előtt. – Urá Sztálin! Urá Sztálin! – ordítják. Mintha ez lenne a vezényszó, gépfegyvereink össztüzet zúdítanak a senki földjét tapodó tömegre. Elhullanak, mint az érett búzaszál, ha a kasza derékon kapja, de egy pillanat se telik bele, és új csapatok bújnak elő a hóból, hogy átvegyék a helyüket. Azon az éjszakán Csukon marsall vette kézbe az irányítást, és nem tért vissza a Kremlbe mindaddig, míg a németek vereséget nem szenvedtek. A második hullámban támadó oroszok felkapják az elesetteket, hogy holttestüket pajzsként maguk elé tartsák. Jó módszer, mert a géppuskáink derékmagasságra vannak beállítva. Bajban is lennénk, ha nem zúgnának elő a felhők mögül a vadászbombázóink. A támadás megtorpan. Vér festi vörösre a havat, a túlélők menekülnek, a halottak ugrálnak, rángatóznak a repülők géppuskatüzében. Félelmetes látvány. A rémült oroszoknak az NKVD állja útját. Puskatussal, lövésekkel kényszerítik vissza őket. A nyomorultak megint felénk rohannak, köpönyegük és hosszú nagykabátjuk csak úgy lobog a szélben. – Urá Sztálin! Urá Sztálin! A kommunista haza győzelméért előre! Éljen Sztálin! De a szavak mit sem érnek a gépfegyverek ugatásával szemben. A sorok

megbomlanak, a gyilkos tűz újra menekülésre készteti az embereket. – Előre, gyáva kutyák! – üvölti egy komisszár, és könyörtelenül a honfitársai közé lő. Kollégái ugyanezt teszik. A „horda” pánikba esik, a nagy szájú komisszárok a katonák bakancsai alatt végzik. Már nem is katonák, hanem rémült állatok, akik a vágóhídról menekülnek. De nemcsak ők vannak bajban. A tüzérségüknek sikerült bemérni a távolságot, és egyetlen találattal a fél árokrendszert a levegőbe repítik. Egy tizenéves fiú áll mellettem, az egyik század egyetlen katonája. Rémült szemekkel néz rám; mosolyogni próbál, de nem sikerül. Nemrégen került ki a keleti frontra, de a borzalomnak már minden válfaját megízlelte. A zárótűz felénk közeledik. Felkapom a géppuskát, és új fedezéket keresek magunknak, valahol hátrébb. Az orosz tüzérek sem tétlenkednek. A zárótűz követ minket, átseper rajtunk. A fiú az árok aljához tapad, és hangosan imádkozni kezd. Figyelem minden mozdulatát, mert a szeme csillogásán látom, hogy közel áll az összeomláshoz. Csövénél fogva markolom a géppisztolyom, készen rá, hogy leüssem a kölyköt. Ha erősen odavágok, ott maradhat, de így legalább van esélye. Ha kirohan a tűzvonalba, akkor aligha. A szabályzat értelmében különben is kötelességem visszatartani. Egy fülsiketítő sivítás, a tűz és föld keveréke csap fel a hátam mögött. A géppuska elszállt, és úgy érzem, mintha minden csontomat összetörték volna. A fiú rajtam fekszik. Lelököm magamról, és kilesek. A látvány borzalmas. A hullatenger hánykódik és buborékol, vér és darált hús fröcsköl fel mélyéről. Még mindig rettenetesen félek, de nem veszítettem el az önuralmamat. Megkeresem a géppuskát, és felszerelem rá a hosszú, háromszögű bajonettet. – Úristen, kifolyt a szemem! – sikítja a kölyök. – Megvakulok! – Az árok szélébe kapaszkodva felhúzza magát, s mielőtt még megállíthatnám, kiugrik és rohanni kezd. Néhány lépés után megbotlik, és térdre rogy. Ott marad hüppögve, üres szemgödreit markolászva. Elnyújtott vijjogás üti meg a fülemet. Gyorsan lebukom. A hangot egy gyalogsági gránát kelti. Kis kaliberű, de annál nagyobbat robban. Mindenféle törmelék zúdul a hátamra, de amikor végigtapogatom magamat, kiderül, hogy nincs baj. Nagyobb sérüléseknél gyakran előfordul, hogy az első percekben az ember nem érez fájdalmat. Óvatosan kidugom a fejemet. Ott, ahol az előbb a kölyök térdelt, most egy jókora kráter tátong. Annyira körbe vagyok párnázva hullákkal és haldoklókkal, hogy közvetlen találat most már nem érhet. Feszülten fülelek. A tüzérség morajlása több egyszerű zajnál. Ha valaki eleget hallotta már, egy idő után

megtanul olvasni belőle. Nekem most azt súgja, hogy újabb támadás készül, és a gyalogság már megindult. Megint kilesek. Valami mozog. Ellenséges felderítők? Nem, csak egy fenyőfa. A légnyomás a földre nyomta, és most tápászkodik fel. Ez a kis, fiatal fa szinte az egyetlen túlélő. Az erdő óriásai már régen meghaltak. Bolond gondolat fut végig az agyamon. Ha ez a kis konok fenyő képes túlélni ezt, akkor nekem is sikerülhet! – A földre! – kiáltom a fának. Egy gránát süvít feléje. Fagytól kemény rögök verődnek a hátamhoz. Megint kinézek. A kis fa még áll. Megint lefektette a légnyomás, de makacsul kiegyenesedik. Üdítően zöld színe reménnyel tölt el. Aztán megjelenik Papa a régi tüzérségi sisakjában, szája sarkában ezüstfedelű pipájával, és még jobban örülök. Embertől emberig rohan. Egy darab füstölt kolbászt nyom a kezembe. – Mi az ábra? – kérdezi tőlem. – Halálra vagyok rémülve! – Vigyorogni próbálok. Kiveszi szájából a pipát, és a bombatölcsérre néz, amelyben a fiú eltűnt. – Rendesen megszórtak. Történt valami említésre méltó? – Nem sok. Egy kölyök megvakult, aztán darabokra tépte egy bomba. – A mieink közül? – Nem, egy másik századból. – Ne vedd a szívedre. Nem rajtad múlt. Kéz és lábtörést, fiam! – És már rohan is tovább, hogy másokba is lelket öntsön. Papa még él! Amíg ez így van, addig nagy baj nem történhet velünk! „Fortuna istenasszonyt vonzza Papa pipafüstje” – szokta mondogatni Porta. Amint elcsendesül a tüzérség, kimerészkedem, hogy megkeressem a kölyök dögcéduláját. A családjának tudnia kell, hogy mi történt. Megint lőni kezdenek minket, de ezúttal csak kisebb kaliberű ágyúkkal és aknavetőkkel. Ezek is ugyanolyan halálosak, mint nagyobb testvéreik, de legalább kiszámíthatóak. Ha tudod, mire kell figyelned, viszonylag könnyen kijátszhatod őket. Igaz, egyfolytában fülelni és rohangálni kell, de megéri – az életedet jelentheti. A másik trükk az, hogy ha lehet, egy bombatölcsér mélyén kell fedezéket keresni. Ritkán fordul elő, hogy ugyanazt a helyet kétszer is találat éri. Ilyenkor is legfeljebb a kráter szélébe csapódik a gránát, és onnan csúszik le, de olyat még sose hallottam, hogy egy bombatölcsérnek pontosan a közepét találták volna el. A dörej távolságából ítélve huszonkét másodpercem van., hogy elkotródjak és fedezékbe bújjak. Egy mély tölcsérbe vetem magam. A gránát

pokoli zajt csapva felrobban, nagyjából ott, ahol vártam. Ezek a 80 mm-es aknavetőgránátok gonosz jószágok. Repeszfelhőket szórnak szét a szélrózsa minden irányába, sehol nem érezheted magad biztonságban tőlük. Amikor kimászom a tölcsérből, egy dögcédulán akad meg a tekintetem. Egy zsíros índarab van rátekeredve. Elolvasom a feliratot: Infanterie Ersatzbattalion 89 Fenner, Ewald, Geb. 9.8.24.* Most már legalább tudni fogja a családja, hogy Ewald elesett a Führerért és a hazáért vívott harcban. Ha kellőképpen hagyták megfertőzni magukat a pártideológiától, akkor még örülhetnek is a hírnek. Tőlem aztán nem fogják megtudni, hogy a szerencsétlen hogyan halt meg. A fiuk hősként bukott el. Az idő múltával ez némi vigaszt jelenthet majd számukra. Minden német családban kell lennie legalább egy hősnek… Visszakúszom a lövészárokba. A tüzérség most ismét a senki földjét bombázza. Aggódó tekintettel a fenyőmet keresem. Még mindig dacosan áll. A tüzérség váratlanul elhallgat. Hátborzongató a csend. Valaki kiabál. Vad, ijesztő hangon. – Hijjá-hijjá! Germánszki szábáká**! Russzkij jönnek és elkapnak titeket! Egy géppuska válaszol dühödt ugatással. Két másik is csatlakozik hozzá. Nyomjelző csíkok pásztázzák a túloldalt. A hang megint megszólal. Hosszan, hátborzongatóan üvölt. Képtelenség, hogy ez a hang emberi torokból származik. – Germánszki, eljöttünk értetek! Csinálunk kutyaétel belőletek! Soha nem mentek haza Oroszországból! Fritz, dobd el fegyvert! Akit puskával a kezében kapunk el, annak levágjuk pöcsét és fülét! A géppuska tiltakozik. – Gyere, hadd hugyozzak a lábadra, iván testvér! – rikoltja Porta a kezéből formált tölcséren keresztül. – Gyertek, mongol seggfejek! A golyóitok nélkül tértek haza! – Készülj, fritz! Este jövünk érted! – Na ne mondd, nagy fejű! – kiált vissza Porta. – Miért nem most jössz? * Ewald Fenner, sz. 1924.08.09., 89. tartalékos gyalogsági ezred. ** Kutya. (orosz)

Betojtál? Egy vakító villanás felkap a levegőbe, és belevág egy vértócsába. Ahogy a kóválygás kimegy a fejemből, rájövök, hogy az orosz állások közelében fekszem. Tisztán hallom, ahogy beszélgetnek. Időnkét aknavetők villannak a közelben. Majd megsüketülök tőlük. Ahogy a rövid téli nap elmúlik, a körülöttem heverő tetemek zsugorodni látszanak. A sötétség leple alatt szabadon garázdálkodik a gyilkos fagy. De legalább sötét van. Óvatosan kúszni kezdek előre. Remélem, hogy előre. A félelem késként hasít az agyamba: jó irányba tartok? Velünk szemben szibériaiak vannak. Biztosan örülnének, ha betévednék hozzájuk. Azért kúszom tovább, a hóba lapulva, valahányszor rakéta világítja meg a tájat, és bombatölcsérekben keresve fedezéket, amikor a tüzérség úgy gondolja, hogy ideje megszórni egy kicsit a senki földjét. A nyomjelző lövedékek fényénél keresem meg a következő fedezékemet. Bármerre nézek, drótakadályokról csüngő hullák árnyéka rajzolódik ki a sápadt fényben. Német hangokat hallok, de addigra már órákat bolyongtam ebben a tébolyító, holdbéli labirintusban. Ráhajtom a fejem a géppisztoly agyára, és örömömben zokogni kezdek. A tábori ágyúk és aknavetők még mindig ontják magukból a pusztulást. A németek válaszolnak, de rosszul mérték be a távolságot, és a hátunkat bombázzák. Porta és a Légiós siklik be a gödörbe. Engem keresnek. – Megsebesültél, mon ami? Ha tudnád, mennyit kóvályogtunk miattad! – mondja zihálva a Légiós. Porta a kulacsával kínál. – Hol a túróban tököltél eddig? Papa már eltűntnek nyilvánított! A rakéták fényénél látjuk, hogy valami mozog a drótakadályok között. Már épp lőni készülünk, amikor Pici ismerős képe bukkan elő egy bombatölcsérből. A fickó egy hordágyat szorongat a hóna alatt. – Mit szarakodtok itt, lusta állatok! – ugat ránk dühösen. – Az életemet kockáztatva rohangálok körbe, hogy megtaláljalak titeket, ti meg itt üldögéltek egy gödörben, és a seggeteket vakarjátok! Két órával később már a konyhavagon mellett ülünk a margarinosládáinkon, bokáig letolt gatyával, és kockát lökünk. Időnként egymásra pillantunk, és boldogság tölti meg szívünket. Mi másra is vágyhatnánk, mint egy kockakészletre, egy csajka babfőzelékre, egy kényelmes latrinára és egy kályhára, amely melegen tartja csupasz hátsóinkat. És mindezt ráadásul biztonságos távolságban az ellenség ágyúitól! Pici a kezembe ad egy kövér szivart. Kettő is kering közöttünk. Egy

egész dobozzal lopott nemrégen, amikor a hadosztályparancsnok sofőrjét helyettesítette. Még mindig a kölyök jár az eszemben. Alig volt tizenhét éves. Bűnösnek érzem magam, amiért nem tartottam a közelemben. Másnap beszélek róla Papának. Csendesen, figyelmesen hallgat. Időnként pöfékel egyet az ezüstfedelű pipából, néha köp egy barnásat, de mindez nem tereli el a figyelmét. Különben ő az egyetlen ember, akit egyszerre pipázni és bagót rágni is láttam. Átvisz az orvlövészekhez, hogy lássam, hogyan dolgoznak az őrmesteri csillagot viselő gyilkosok. Jó néhány percig a munkájuk eredményét szemléljük látcsövön keresztül. Valóban hidegvérű gyilkosság. Másnak nem is nevezhetném. Utána visszamegyünk a konyhavagonhoz, ahol hegyekben áll a savanyú káposzta. Leülünk a szakáccsal, Kleinhammer szakaszvezetővel, s teletömjük magunkat krumplipürével és káposztával. – Lehet, hogy az orvlövészeket érzéketlen gyilkosoknak láttad – magyarázza jóllakottan Papa –, de nem biztos, hogy rosszabbak, mint te vagy én. Gondolj arra, hogy valahányszor egy katonát kilőnek az ellenség sorai közül, eggyel kevesebb fog rád vagy rám lőni. Ilyen brutálisan egyszerű. Egész éjszaka remeg a levegő a motorok dübörgésétől. – Iván a T–34-eseit melegíti – jegyzi meg velősen Porta. – Néhány óra múlva a nyakunkon lesznek – mondja krumpliorrát húzgálva Papa. – Azt ajánlom, szedjetek össze minden aknát és mágneses bombát, amire csak rá tudjátok tenni a kezeteket. Rövid, de heves tüzérségi támadás zúdul a vonalaink mögé, elnémítva ágyúinkat. Nem sokkal ezután feltűnnek a tankok. Teljes sebességgel közelednek, széles lánctalpaikkal hóvihart kavarva maguk mögött. Lövegeik vörösen izzanak a folyamatos tűztől, alaposan megtizedelve a már így is minimális létszámmal védett német vonalat. – Csak nyugalom – mondja Papa. – Ne siessétek el! Feküdjetek le, hagyjátok, hogy átguruljanak felettetek, aztán adjatok nekik a mágneses bombákkal és az aknákkal! A védelmünket pillanatok alatt eltapossák, az orosz tankok már az állásaink mögött vannak. A folyó túlpartján egy 88 mm-es Flak csöve ereszkedik alá csikorogva. Tizennyolc T–34-es borul lángba. A tankokat támogató gyalogságot lekaszabolják géppuskáink. A többiek visszavonulnak. Nekünk sikerült visszaverni őket, de a front mentén számtalan helyen sikeres volt az áttörés. A hóköpenyes, síléces csapatokkal támogatott T–34esek dühösen gördülnek nyugat felé, eltiporva a másodvonalakat is.

Salamovóban a hadosztályparancsnok pakol. Hosszú járműoszlop várja, hogy a tábornok bevágja magát az autójába. – A pozíciókat bármi áron tartani kell! – adja át a vezetést a vezérkari főnöknek. – Ez a támadás a haláltusáját vívó ellenség utolsó rúgása! – teszi hozzá biztatóan a parancsnok. – Értettem, Herr General! – bólint lelkesen a fiatal őrnagy, akit egyenesen az akadémiáról küldtek ki ide. – Egy rugalmas visszavonulás, mellyel kelepcébe csalhatjuk és bekeríthetjük az ellenséget! Zseniális! – Pontosan! – A tábornok sietős mozdulatokkal begombolja vastag bundakabátját. – Bízom benne, hogy a távollétemben rendet fog tartani. Legyen kemény az emberekkel, mert csak erővel lehet fegyelmet tartani. Az utóbbi időben meglehetősen rossz emberanyag érkezett hozzánk. Tegye ügyesen a dolgát, és hamarosan vezérezredes lesz önből! – Köszönöm a bizalmát, Herr General! Ünnepélyesen kezet ráznak. Az ifjú őrnagy alig várja, hogy a tábornok távozzék, és az irányítás ténylegesen az ő kezében összpontosuljon. El is dönti magában, hogy amint ez megtörtén, kilátogat a frontra. Ezzel jó benyomást fog tenni az embereire. A tábornok parádésan elviharzik Mercedesével. – Auf Wiedersehen, Herr General! – kiáltja az őrnagy, és vigyázzba vágja magát. – Csak azt ne – motyogja magának a tábornok. Nem szeretné a közelben tudni az őrnagyot, ha valaki vizsgálatot indítana váratlan távozása miatt. Néhány kilométerrel odébb a tábornok megállítja az autót. Szeméhez illeszti tüzérségi látcsövét, és érdeklődve szemügyre veszi a T–34-eseket, amelyek azóta támadást indítottak a kastély ellen – amit az őrnagy olyan lelkesen védelmez. Elégedett mosollyal int a sofőrnek, hogy hajthat tovább. Ez a harmadik hadosztály, amit elveszít, természetesen hősies küzdelemben. Ezúttal meg kell adniuk neki a lovagkeresztet. Milyen szépen fog mutatni a „Blaue Max”* mellett, amit még 1917-ben kapott flandriai hőstetteiért! A hadosztály csendőrsége már előrement; a német hadsereg talán legkeményebb csendőr őrnagya vezeti őket. Ha ő nem tud utat csinálni a parancsnoki Mercedesnek, akkor más se. A hadsegédje, egy nőies alkatú százados hátrafordul az anyósülésen, és mézédes hangon megkérdezi: – Nem kapkodtuk kissé el a visszavonulást, Herr General? Talán nem * A legnagyobb császári kitüntetés beceneve.

ártott volna néhány tankelhárító egységet állítani a fontosabb keresztutakra. A tábornok nem felel, de elraktározza magának a hallottakat azzal, hogy az első adandó alkalommal lehetősége fog biztosítani ennek a homokos tacskónak egy tankelhárító egység irányítására. Hadd próbálja ki, ha annyira akarja! Ha egy hadsegéd használja a fejét, attól jobb minél hamarabb megszabadulni. Vagy megtanulja befogni a száját, vagy befogja neki ő! A falu, amelyhez közelednek, lángokban áll. – Állj! – szól rá a sofőrre. Kiszáll az autóból, és előresétál az úton. A hadsegéd odanyújtja neki a látcsövet. A tábornok végigpásztázza a falut dúló T–34-eseket, és gunyorosan elmosolyodik az egyik tankra írt felirat láttán: „Fasiszták, dögöljetek meg!” – Adja ide a géppuskáját, százados. Úgy látom, német tankok. Bizonyára a szomszédainktól, a 2. páncéloshadosztálytól. Menjen oda az autóval, és nézze meg, mi történik. Stolz tizedes, maga velem marad! Siessen, százados! – Értettem, Herr General! – csapja össze a bokáját a százados. A sofőr, egy aktív szolgálatot teljesítő „öreg” tizedes, vigyorogva kiszáll az autóból. Tudja, hogy a tábornok nem német tankokat látott, de nem szól. Ha egy tiszt el akarja tenni a másikat az útjából, az nem az ő dolga. Felmarkol egy köteg kézigránátot. – Azokkal meg mit akar? – kérdezi tőle a százados. – Ivánra dobom őket! – vigyorog a képébe a tizedes. – Ezt megjegyeztem, tizedes – selypíti a hadsegéd. – Már túl régóta van a parancsnokságon. Akárcsak te, százados kisasszony, vágja rá gondolatban a tizedes. Előszed egy géppuskát a csomagtartóból, és elhelyezkedik vele az útszéli árokban. Mielőtt a tábornok mellé került volna, első osztályú géppuskás volt. A fegyvere nélkül egy tapodtat sem tett. Az árok mélyéről az úton álldogáló tábornokot figyeli. Ha valaki megérdemli, hogy rögtönítélő bíróság elé állítsák, akkor ez a kövér, gyáva patkány igen. De nem lehet hozzányúlni, mert tábornok. Ha dezertál, azt taktikai visszavonulásnak hívják, és kitüntetés jár érte, gondolja megvetően, és a hóba köp. Másfél kilométerrel odébb egy T–34-es lemezzé lapítja a Mercedest, de a hadsegéd boldogan hal meg, abban a mély hitben, hogy hősként adta életét a hazáért. Huszonkét nappal később a tábornok megkapja áhított lovagkeresztjét, a tizedest pedig, aki beszámolójuk szerint hősiesen küzdött a síléces orosz

egységek ellen, EK I-gyel* jutalmazzák. Új hadosztályt kapnak, ezúttal páncélgránátosokat. Kerül egy új Mercedes is, meg új hadsegéd és kastély. Élvezik az életet, élvezik a háborút. A front olyan messzire van tőlük, hogy még az ágyúk hangját sem hallani. – Nem is olyan rossz dolog a háború – mondja egyik barátjának a tizedes. – Csak tudnod kell, hogyan fordítsd javadra a dolgokat. Aki pedig hülye, az haljon meg! Lokotnyánál T–34-esek lepik meg a 78. gyalogoshadosztály javában parkoló vezérkarát. Mielőtt még a tisztek felfoghatnák, hogy mi történik velük, szénné égetik őket az orosz lángszórók. A tankok szabadon garázdálkodnak a német vonalak mögött. Egy ütegparancsnok nagy robbanóerejű gránátokkal lövi őket 105 mm-es lövegeiből, de a T–34-esek nem akarnak elfogyni. Kénytelen visszavonulni, de az ágyúkat nem akarja otthagyni. Mivel vontató jármű nincs, katonák vonszolják be őket az erdőbe. Mire a fák közé érnek, remegnek a kimerültségtől. A főhadnagy pozícióba állítja az ágyúit, és kiadja a parancsot: – Ágyúkat tölts! Sortűz! Az ágyúk eldördülnek, aztán új töltények kerülnek a zárszerkezetbe, újabb tűzparancs hangzik el, és megint dörögnek az ágyúk. Így megy ez legalább egy óráig, míg el nem fogy a töltény. A tüzérek barikádot emelnek az ágyúikból, de a T–34-eseket ennyivel nem lehet megállítani. Szétlapított testek és felszerelések egyetlen nagy, vöröses pacában – ez minden, ami a főhadnagy ütegéből maradt. A tankok hátsó páncélzatán ülő orosz gyalogságiak üdvrivalgással nyugtázzák a történteket. Az öblös Ottomotorok diadalmasan felbőgnek, és a tankok vágtatnak tovább. Egy istálló kerül az útjukba. Szétlövik, aztán biztos, ami biztos, porig is rombolják. A megvadult, megsebesített lovak az erdőbe menekülnek, de nem jutnak messzire. Van, amelyik saját beleiben botlik meg, másokkal gépkarabélyok végeznek. A sílécesek kiadós szeleteket nyesnek belőlük, és mohón magukba tömik a nyers húst, amúgy eszkimó módra. Boldog, véres vigyor terül szét képükön. Teli hassal könnyebben megy a harc. A nyers hús erőt ad a férfinak. Százötven kilométerrel a német vonalak mögött a T–34-esek bevágtatnak a 234-es számú tábori kórházba. Hófehér, ropogósra keményített egyenruhát viselő nők dolgoznak itt. Csend és rend van a környéken, a vörösök messzire űzettek innen. Soha nem fognak visszatérni. De mi ez? * Eisernes Kreuz erster Klasse: első osztályú Vaskereszt. (német)

A hófehér ruhákból véres rongyfoszlányok maradnak a lánctalpasok nyomában. A sílécesek bevégzik azt, amit a tankok elkezdtek, aztán feldúlják a kórházat. Az egészségügyi szeszt megisszák, a raktárat kifosztják, amit megenni vagy magukkal vinni nem tudnak, azt pedig lepisilik. Azon a borzalmas december 5-i éjszakán, 1941-ben, a Moszkvát abroncsba szorító német acélgyűrű végleg szétpattan. Moszkva utcáin egész hadtestek sorakoznak bevetésre készen. T–34-esek végtelen sorai várják pöfögő motorral, még festéktől nedvesen, hogy harcba lendülhessenek. A város körül ágyúk ezrei merednek a láthatárra halállal töltött csöveikkel. Mögöttük tüzérek, kezükben elsütő zsinórokkal. Az ütegparancsnokok egyeztetett karóráik nagymutatóját bámulják hipnotizáltan. Amint a parancsban kiadott időpont elérkezik, jelt adnak. Ágyúk százai sülnek el egyazon pillanatban, akkora dördüléssel, amekkorát még nem hallott a világ. Nagyobb tűzerő vonult fel ezen az egyetlen frontszakaszon, mint aminek annak idején, az I. világháborúban, az összes hadban álló ország birtokában volt. Vakolatdarabok záporoznak a moszkvai lakások mennyezetéről. A Kreml hagymakupolái nagyot ugranak. Még a kommunista vezetők is reszketnek a félelemtől. Ez a borzalmas zaj magát az ördögöt is megijesztené. Az éjszaka olyan fényes lesz, mintha nappal volna. Hajnalban aztán felszállnak a repülők. Sűrű rajokban szállnak át a város felett, olyan alacsonyan, hogy kis híján lesodorják a kéményeket a háztetőkről. Senki nem ujjong a láttukra. Az emberek szívét összeszorítja a félelem. Mi lesz, ha nem sikerül elűzni a németeket? Mi lesz, ha megtorolják mindezt? – kérdezik önmaguktól. December 5-ének reggelén másfél millió orosz katona áll bevetésre készen. Tengernyi ember. Másfél millióan hatszázezer német ellen. Három órával később negyedrészük már halott. Az orosz tankok széttaposott hulláktól sikamlós utakon vágtatnak előre. Szétszakadt, véres emberbábuk lógnak az oldalaikról. A 2. páncéloshadosztály szektorában huszonhárom T–34-est lőnek ki húsz perc leforgása alatt. De nagy árat kell fizetniük érte: a veszteségeik kilencven százalékosak, és az összes tankjukat elvesztették. Más szektorokban a T–34-esek szinte akadály nélkül szakítják át a német vonalakat. A hadosztályparancsnokságokat szétlövik, eltiporják. Mindenünnét ugyanazt a rémült kiáltást hallani: „Panzer! Panzer!” Tábori lelkészek, szálláscsinálók, orvosok, hadtápcsapatok, hivatalnokok – akiknek eddig a háború csak a távoli ágyúszót jelentette – pakolnak villámgyorsan, hogy nyugat felé meneküljenek. Még egyikük sem látott T–

34-est, de épp eleget hallottak róluk, mert a szó még az orosz harckocsiknál is gyorsabb. A magas rangú tisztek közül sokan – ők azok, akik csak beszélnek a háborúról, de ellenséget még soha nem láttak – annyira magukon kívül vannak, hogy tisztiszolgáiknak kell kitámogatniuk őket az autójukhoz. Az egyszerű katonának természetesen maradnia kell. Hiszen ki védené meg a hazát az untermenschektől, ha nem a derék hazafi? Lelkesítő beszédek, ígéretek hangzanak el. A parancsnokoknak állítólag azért kell sürgősen elmenniük, hogy személyesen győzzék meg a feljebbvalóikat a helyzet súlyosságáról. Mások teátrális előkészületek után szájukba veszik a Waltherük csövét, és meghúzzák a ravaszt. Persze csak az utolsó pillanatban, amikor az orosz tankok már a falu határában vannak, és biztosan nincs menekvés. Fejük alatt, az asztalon a kötelező levél: „Führerem, megtettem kötelességemet! Heil Hitler!” A levél ritkán jut el Hitler kezébe. A legvalószínűbb az, hogy egy orosz katona fogja kitörölni vele a hátsóját. „Elszabadult a pokol. A vonalaink egyszerűen eltűntek!” – jelentik megint mások. – Az 50. hadtestet likvidálták – súgja meg bizalmasan egy ezredes a vezérőrnagyának, aki erre lázasan szedelőzködni kezd. Egy tüzérezred túlélői esküsznek rá, hogy köztük és a Kreml között egyetlen élő német sem maradt. A pánik futótűzsebességgel terjed, ragad át egyik katonáról a másikra. Hamarosan egyetlen egység sem marad a hadtápterületen. Mindenki, aki csak él és mozog, nyugat felé igyekszik. A sebesülteknek önmagukról kell gondoskodniuk. A vakok hátukra kapnak egy láb nélkül maradt bajtársat, és annak szemét használva igyekeznek menteni életüket. Hogy a Moszkva kapujában harcoló csapatokkal mi lesz, az senkit nem érdekel. A kommunikációs vonalak nem működnek, a lőszerutánpótlás megszűnt. Hamarosan már csak orosz fegyvereket látni a német katonák kezében. Frontvonal gyakorlatilag nincs, az ellenség bármelyik irányból támadhat. – Nem működik! – csapja le dühösen a tábori telefont Moser főhadnagy. – Ezúttal nem a vonalban van a hiba – szólal meg a híradó őrmester. – A gond az, hogy nincs, aki odaát felvegye. Porta hat darab hatost dob. Pici maga alatt van. Ötven aranyfogat vesztett, és azt állítja, hogy Porta teljesen kifosztotta. Porta persze tudja, hogy Picinek van még két zacskóval az inge alá rejtve. Nem telik bele sok,

Pici „véletlenül” felfedezi az egyiket. A főhadnagy megint a telefonnal próbálkozik. A zászlóaljat próbálja elérni. – Elhúztak! – jegyzi meg Porta anélkül, hogy odanézne. – Jó éjt, Amália. A pénz az ablakpárkányon, a szűzhártyád a szegre akasztva. – Te egy német tisztet sértegetsz! – kiabálja dühösen Heide. – Egy német zászlóaljparancsnok nem futamodik meg szovjet untermenschek elől, hanem eltapossa őket, mint a férgeket! Főhadnagy úr, fel szeretném jelenteni Porta tizedest! – Nem próbálná meg inkább befogni a száját, legalább egy pillanatra? – mordul rá Moser. – Maga idegesítőbb, mint az orosz tüzérség! Ha annyira unatkozik, menjen ki, és ellenőrizze az őrséget. – Értettem, főhadnagy úr! Heide szakaszvezető engedélyt kér lelépni, hogy az őrséget ellenőrizze! – Ha már kimész, nem tennéd a fejed egy orosz ágyúgolyó útjába? – kérdezi vigyorogva Porta. – Azt akarod ezzel mondani, hogy egy német szakaszvezető halálát kívánod? – fordul vissza az ajtóból Heide. – Nem, csak szeretném megóvni a társaságot a pestistől! – röhög Porta. – Hülye vagy – motyogja Heide. Gondosan megigazítja a derékszíját, hogy az az előírás szerinti szögben álljon, és eltűnik. – Mit akartál ezzel? – kérdezi széles hátsóját vakarva Pici. – Aszondod, hogy az a barom elkapott valamit? – Igen, a barna pestist – feleli fülig érő szájjal Porta. – Aha! – bólint Pici, de még mindig nem érti. – És az veszélyes? – kérdi kis idő múltán. – Csendet odalent! – csattan fel Moser. – Elegem van abból, hogy folyton Heide szakaszvezetőt piszkálják! Nem tehet róla, hogy ilyen mély a hite! – Azannyát! – mondja elhűlve Pici. – Misszionárius, vagy mi? Nem is tudtam! Aszittem, hogy csak egy hülye náci. – Látod? Ez van, ha gondolkodni próbálsz – gúnyolódik Porta. – Jobban jársz, ha nem teszed. A végén még megfájdul a fejed. – Nem lehet könnyű Heidének egyszerre két ilyen súlyos jellemhibával! – sajnálkozik Pici. – Egyfelől ott van ez az adolfos dolog, másfelől meg az a hülye Jézus-mánia. A helyében már régen elmentem volna egy agyfürkészhez, hogy felírjon valami pirulát ellenük. Két iszonyatos dörrenés közt egy nyelvét lógató futár esik be közénk. – Jelentem… főhadnagy úr… a zászlóaljparancsnok és személyzete…

elesett. A zászlóalj létszáma… százhatvan fő. Parancs az ezredtől: a század vonuljon vissza… az új frontvonalhoz. Újabb parancsokat Nifgorodba… érkezésükkor kapnak! A fickó összecsapja a sarkát, és nyargal tovább a 3. zászlóaljhoz. Egyik bombatölcsértől a másikig lavíroz, a szó szoros értelmében az ágyúgolyókat kerülgetve. Soha nem látjuk viszont. Futárnak lenni a fronton nem egy életbiztosítás. – Indulás! – parancsolja Moser. – Amit nem viszünk magunkkal, azt bedrótozni. Nem akarok semmit ivánra hagyni. Porta egy hatalmas robbanótöltetet helyez az ajtó mögé. Isten óvja azt, aki benyit a fedezékbe! Pici beledug egy rúd dinamitot egy üreges rönkbe, és a „preparátumot” csábítóan a tűzifarakás tetejére helyezi. – Ettől aztán biztosan melege lesz ivánnak! – görnyed kétrét a röhögéstől. Egy hulla alá egy köteg kézigránátot gyömöszölünk. Az egyiket kibiztosítjuk. Ha megmozdítják a tetemet, elszállnak. Egy fára hatalmas Hitler-képet akasztunk. Nincs az a szovjet katona, aki ne tépné le. Ha megteszi, egy egész rakás 150 mm-es gránát fog a levegőbe repülni a lövészárokban. Barcelona egy keresztet szegez az egyik fedezék ajtajára. Hátulról, egy lyukon át töltetek tucatjai vannak rákötve. – Látom, te még nálam is jobban gyűlölöd a komisszárokat – röhög Porta. – Nagyon okos. Közönséges szovjet katona nem fog hozzányúlni a kereszthez: annál jobban tiszteli. A pogány NKVD-komisszár azonban egyenesen nekiront. Letépi, és bumm! Volt komisszár, nincs komisszár. Távoli szibériai falvakba is el fog jutni a híre, hogyan bánik el Krisztus az istentelenekkel. Én mondom neked, hogy Szent Péter ki fog tüntetni, ha megjelensz a mennyország portásfülkéje előtt. – Milyen kár, hogy nem láthatjuk, mi fog történni – szontyolodik el Stege. – Gyertek és nézzétek meg, hogy én mit csináltam – invitál a latrinához Porta. – Csapd le a segged erre a palánkra egy kényelmes szaráshoz, és ígérem, hogy olyan polírozást kapsz alulról, mint még soha. Mielőtt még lazára engedhetnéd a segglikad, huszonöt darab százötven milliméteres gránát fog gondoskodni róla, hogy soha többé ne gyötörjön az aranyér. És van még egy húzás, amitől kacagni fogtok, mintha a talpatokat csiklandoznák. A fiúk, akik arra várnak, hogy szarhassanak, a robbanás hangjára az árokba fogják vetni magukat, ahol újabb bumm lesz, mert a többi gránátot oda

rejtettem el, a palánk alá. Ezt a szarást soha nem fogják elfelejteni! – Akkor imádkozz, hogy egyikük se élje túl – mondja fejcsóválva Barcelona. – Mert ha a kezükbe kerülünk… – Nem fogunk – feleli a legnagyobb lelki nyugalommal Porta. – Iván nem tud olyan gyorsan szaladni! – Elég a csevegésből, lányok – kiáltja Papa. – Iván a nyakunkon! Porta ürítsd ki azt az ételtarisznyát, és pakold inkább tele kézigránátokkal! – És egyek gránátot, ha éhes vagyok? – fortyan fel Porta. – Azt már nem! – Kenyérrel nem tudod megvédeni magad! – érvel Papa. – Minek kellene megvédenem magam, amikor már úgyis éhen haltam? – szorítja magához a tarisznyát Porta. A társaság egy része már átkelt a folyón, amikor a távolban muzsikálni kezdenek a Sztálin-orgonák. – Gyerünk! Mozgás! Gyorsabban! Gyorsabban! – hajt minket a főhadnagy. – Bármelyik percben itt lehetnek! Barcelona még a hídon van, amikor bombák vágódnak a folyóba. Sáros víz csap a magasba, méter vastag jégdarabok repkednek a fejünk felett. A légnyomás belöki Barcelonát a jég alá. Egy gurgulázásba fúló sikoly, és eltűnik a jeges vízben. Pillanatok alatt összecsatoljuk a vállszíjainkat. Porta a derékszíjára akasztja a hevenyészett kötél végét, kimászik a lék szélére. Pici meg én biztosítjuk. Barcelona felbukkan, majd megint eltűnik a víz alatt. Porta beleereszkedik a vízbe, és döbbenten felkiált. A víz olyan hideg, hogy lemerevedik benne, mintha mélyhűtötték volna. – Pisisek – mondja megvetően Pici. – Tartsd a madzagot, Sven! Utánuk megyek! – És hova rögzítsem? – kérdezem rémülten. – Egyedül nem bírlak el! – Tekerd a pöcsödre! – feleli ingerülten. – Én egy T–34-est is el bírok húzni az enyémmel! Végül csak kerül egy fenyőfa a part szélén, ahonnét a szíjak még éppen elérnek a lékig, de ahogy visszalépek a jégre, az megreped alattam, és hajszálon múlik, hogy nem esem én is a vízbe. Papa kihúz a partra, és jól leszúr. Pici hasra fekszik a billegő jégtáblán, és felhúzza maga mellé Portát. Egyesült erővel kirángatják Barcelonát is a vízből – a lábánál fogva, mint egy festékbe mártott játék bábut. – Tökéletes idő egy kis fürdőzésre – mondja vacogó fogakkal Porta. –

Öcsém, ilyen kurva hideget még asszem, nem pipáltam! Tüzeket gyújtunk, és becipeljük a kör közepére a két elázott ürgét. Barcelonát, minden tiltakozása ellenére, meztelenre vetkőztetjük és megforgatjuk a hóban. Életben van, de nagyon lehűlt a szervezete, és valahogy helyre kell állítanunk a vérkeringését. Mínusz ötvenkét fokos hidegben nem tréfadolog vízbe pottyanni. Barcelona szitkozódik, sír és könyörög, de mi könyörtelenek vagyunk. Nem hagyhatjuk, hogy ez a derék fickó, aki virágzó narancsültetvényekről szokott mesélni nekünk, éppen itt dobja fel a talpát, egy kopár hómezőn. Kétórányi kezelés után már egészen jól van. Porta közben gondoskodott magáról. Felvette egy halott német őrnagy egyenruháját, és ragaszkodik hozzá, hogy Pici minden alkalommal tisztelegjen neki, valahányszor elmegy előtte – ami elég sűrűn megtörténik. Egy idő után ez már a bárgyú Picinek is sok. Követeli, hogy helyezzék át egy másik hadosztályhoz, mert a 6. páncélosnál túl sokat kell szalutálni. Egy mély szakadékhoz érünk. A mélység felett átnyúló ágakon kell átlendülnünk. Az utolsó ember, Kono tizedes felett reccsenve eltörik az ág. Halálsikolya sokáig a fülünkben cseng. – Hamarabb kellett volna szólniuk – zúgolódik Barcelona. – De ezeket csak a saját irhájuk érdekli, ránk magasról tojnak. – Eddig még soha nem kellett visszavonulnunk – jegyzi meg büszkén Heide. – Ezért is a dekadens német arisztokrácia a hibás. A Führernek már régen ki kellett volna irtania őket. Írmagostul! – A német katonát csak támadni tanítják – szólal meg Moser. – A „visszavonulás” szó ismeretlen a német tisztgyárakban. – Immorális, gondolom – dünnyögi Papa. – Hát persze! – kiáltja keserű gúnnyal a hangjában Porta. – Rosszat tesz a harci morálnak! Csakhogy egy idő után a harcosoknak annyira tele lesz a tökük, hogy már senki és semmi nem érdekli őket. A legkevésbé a morál! – Úgy beszéltek, mint valami átkozott papok – szólal meg Pici. – Beszélgessünk inkább a puncikról. – Milyen volt az az orosz nővérke, akit a múltkor felpróbáltál? – érdeklődik Porta a hónalját vakargatva. Ez nála a tetvek kedvenc találkozóhelye. – Mint a smirgli – legyint csalódottan Pici. – Ebben az országban egyszerűen nem tudnak élni az emberek. Tudnék én mit tanítani nekik! – Mit? – kérdezi kíváncsian Porta. – Hát azt, hogyan kell élvezni az élet nagy pillanatait – feleli ingerülten Pici. – Rengeteget kísérleteztem, és mondhatom, ennek egyik legjobb mód-

ja az orgia. Na persze ehhez is érteni kell, mert minden szervezés kérdése. Szükség van először is néhány hordó sörre, meg egy rakás puncira, de olyanokra, akik nem ijednek meg, ha kígyót látnak. A legjobb akkor odarendelni a bigéket, amikor a sör már elfogyott, hogy a két élvezet ne zavarja egymást. Volt nekem meg az egyik pajtásomnak egy jó kis kéglink a Hein Hoyer Strasse 19.-ben. Eredetileg egy Leo nevű zsidó pacáké volt, de az ipsének több esze volt, mint nekünk, mert amikor Adolf feltűnt a placcon, gyorsan elhúzta a csíkot az országból. Pedig mindig feketében járt a fickó, mint Reichs-Heini* vérszopói, de ez ugye még nem elég, kellőképpen szemétnek kell lenned ahhoz, hogy ne harapják le a fejedet. – Mindent hallottam, Creutzfeld közlegény! – kiáltja gyűlölködve Heide. – Ezzel végképp betelt a pohár! – Szerintem már régen betelt – mondja megvetően Pici. – Úgyhogy tömj szépen egy-egy adag plasztikot a füleidbe, és foglald el magad valami mással. Most pedig, ha megengednéd, folytatnám ott, ahol abbahagytam. Szóval eleinte nem értettük az orgiarendezés módját, és csak úgy találomra berángattunk boldog-boldogtalant az utcáról. Ami üzleti nyelven azt jelenti, hogy csak alkalmi vendégein voltak. Még olyan is akadt, aki hitelbe akart dugni. Egyik este besétált egy bolíviai barom, egyenesen a dzsungelből. Aszitte, minden ingyen van, úgy kellett kidobjuk. „Cerdo, cerdo”, kajabálta az utca túloldaláról. Először aszittük, valami politikai jelszó, aztán valaki, egy műveltebb koponya a vendégek közül, felvilágosított minket, hogy az spanyolul disznót jelent. Na, erre rohantunk át a Davidstrasséra a fiúkhoz. „Valami baromarcú dél-amerikai ott áll az utcán és azt ordítja, hogy »Adolf cerdo! Adolf cerdo!«” „Igazán kedves tőle”, feleli álmosan a pult mögött ülő fakabát. „Azért tartsátok rajta a szemeteket.” – A majom aszitte, hogy a cerdo a „heil” dél-amerikai megfelelője vagy valami ilyesmi. Aztán ők is utánanézhettek, mert hét perccel később már ott voltak, villogó kék fénnyel meg gumibotokkal. Az indiánt úgy lekapták a tíz körméről, hogy még a nagy manitu se ismert volna rá. – Szedelőzködjenek! Továbbmegyünk! – vet véget a csevegésnek Moser. Néhány kilométerrel odébb tüzet nyitnak ránk az erdőből. Semmit nem látni, a hold vastag felhőtakaró mögé rejtette arcát. A torkolattüzekre célzunk. – Adj nekik, kölyök! – biztatja Pici a géppuska mögül a Professzort. – * Heinrich Himmler gúnyneve. (A ford.)

Vagy nem tudod, hogy Neuropáért és a lebensraumért küzdünk? A lövöldözés elhalkul, és menekülő léptek csikorgása hallatszik az erdőből. Fagyott gallyak reccsennek a távolodó lábak alatt. – Széthúzódni! – parancsolja a főhadnagy. – Így nem tudnak bekeríteni minket. Bemegyek az erdőbe, a sebesülteket is magunkkal visszük. Ha megtudom, hogy valakit magára hagytak, a szakaszvezetője lógni fog. Világos? Három sebesültünk is van a 4. szakaszban. Az egyiknek szétlőtték a térdét, de talpra állítjuk. Egy gépkarabéllyal megtoldottuk a combját, így a terhelés nem a térdét éri. Nagyokat nyög minden lépésnél, de örül, hogy mozogni tud. Elképesztő, hogy mit ki nem bír az ember. Ha nem látom, el sem hiszem. Vegyük például Gilbert hadnagyot. Kilométereken át vánszorgott nyitott hasüreggel, tenyerével tartva helyükön a beleit. Vagy ott volt Zöbel közlegény, aki széttört medencecsonttal vonszolta át magát egy szántóföldön. Na és Blaske utász, aki arc nélkül, szétlapított fél lábbal ugrált be a kötözőhelyre. Nem szólva Bauer főtörzsőrmesterről, aki egy madzaggal a nyakába akasztotta a lábait, úgy kúszott az orvos elé. Azt hitte, vissza fogják varrni neki őket. West zászlós, akinek egyébként tábornok volt az apja, három napig lógott a szögesdróton szétnyílt háttal. A tüdeje kitüremkedett a testéből, és úgy fúvódott- és húzódott össze minden lélegzetvételnél, mint egy luftballon. Portával ketten hoztuk be. Négy napig szenvedett még utána. És folytathatnám a sort napestig. Tapasztalt veteránokká váltunk, noha legtöbben alig vagyunk még huszonkét évesek. Mindent tudunk az emberölésről, ránézésre meg tudjuk állapítani, hogy egy sebesült életben fog-e maradni vagy sem. Egyedül a fejsérüléseknek hatvan fajtáját ismerjük, név szerint. Az anatómiatudásunk félelmetes. Lövések dördülnek a sötétségben. Az oroszok – valószínűleg partizánok – vaktában lövöldöznek, de azért így is célba talál néhány lövedék. Az egyik Bloch híradós vállát tépi fel. Moser megállítja a századot, hogy Tafel ellássa a sebet. A szanitécünk gyors, szakavatott mozdulatokkal dolgozik. Pici segédkezik, a műszereket adogatja. Tafel magabiztos öltésekkel bevarrja a sebet. – Öcsém, te szebben varrsz, mint a nagyanyám! – lelkesedik Pici. – Kösz az elismerést… – morogja Tafel, akit egyenesen Germersheimből küldtek hozzánk. – Úgy értem, mint egy igazi doki, aki még egy leharapott pöcsöt is a helyére tud varrni, ha szépen megkérik rá – folytatja Pici.

– És akkor? – néz rá ingerülten a szanitéc. – Hé! Csak nem vagy igazi orvos? Olyan, aki egyetemre járt és diplomája van meg minden!? – kiáltja izgatottan Pici. – Nem mindegy? Most szanitéc vagyok és közlegény. – Porta! – sikítja örömteli hangon Pici. – A szanink egy valódi doki! Hallod? Gyere ide és nézd meg! Ez aztán az egység, mi? – Ha orvos vagy, akkor mi a túróért nem vagy tiszt? – kérdezi Porta. – Hogy kerültél Germersheimbe? – Jól van! Tényleg orvos vagyok! – von vállat Tafel. – Tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis rájöttök. De arra ne számítsatok, hogy gyónni fogok nektek. Ha nem tetszik a képem, csak szóljatok, és áthelyeztetem magam. Nekem aztán tökmindegy, hogy kit foltozok. – Főhadnagy úr! Főhadnagy úr! – kap a szívéhez Pici. – A szanink egy csúnya, gonosz doktor bácsi! Már nem szeret minket! – Ha orvos voltál – mondja két pöfékelés közt Papa –, akkor most is az vagy. – Nem praktizálhatok. Kész csoda, hogy egyáltalán szanitécként tevékenykedhetek. – Mit követtél el? Benne felejtetted valakiben az esernyődet? – kíváncsiskodik Pici. – Elég, Pici! – szól rá Papa. – Úgysem értenéd meg. – Nem, hála istennek – sóhajt boldogan Pici. – Ezek az átkozott felsőosztálybeliek mindenből olyan nagy ügyet csinálnak. A Reeperbahnon csak meglazítanak néhány fogat, és meg van oldva a probléma. – Meséld már, hogy mi történt? – türelmetlenkedik Porta. – Ne csigázz! – Rengeteg gazdag páciensem volt, hipochonderek egytől egyig – kezd bele egykedvűen Tafel. – Egy idő után kezdtek az agyamra menni. Egy napon aztán egy felsőosztálybeli spiné beállított hozzám minden idők legrejtélyesebb betegségével. Elküldtem Bad Gasteinba, egy leragasztott borítékkal, amit az ottani kollégámnak és barátomnak, a szanatórium orvosának kellett volna átadnia. Most ő is szanitéc. – A spiné kezébe adtad a levelet? – tátog Porta. – Neked elment az eszed! – Világos, mint a vakablak – bólogat Pici. – A szuka kavart haza ezerrel, hogy kigőzölhesse a borítékot! Nem hibáztathatod érte: biztosan aszitte, hogy rákja van vagy valami. – És mit írtál benne? – kérdezi Stege. – Tudom, hogy hülye vagyok, de annyira felhúzott az a tyúk, hogy nem gondolkoztam. Azt írtam a barátomnak: „Íme Európa legreménytelenebb

szimulánsa! Kutya baja sincs, leszámítva azt, hogy időmilliomos és felveti a pénz. Nagyon unatkozik a drága, ezért kérlek, áztasd ráncosra egy kád használt fürdővízben, és öntsd nyakon egy vödör sárral. Utána már csak egy jó borsos számlát kell írnod, és meglátod, te leszel a világ legjobb kezelőorvosa! A többit rád bízom, de ne feledd, hogy mind ő, mind a férje egy ingyenélő parazita!” Valami ilyesmi volt. – Aha – bólogat tudálékosan Porta. – Fel sem kell tennem a szemüveget, hogy lássam. Egy éjszaka kopogtattak, mire te, ahelyett, hogy meglógtál volna az erkélyen át, ajtót nyitottál nekik. Én nem értem meg az embereket! Mégis, mit gondoltok ilyenkor? Azt, hogy egy eltévedt Mikulás dörömböl az ajtótokon éjnek évadján? – Igazad van – sóhajt Tafel. – És ki volt ennek a szimuláns spinének a bikája? – kérdez rá a lényegre Pici. – Egy SS Brigadeführer* – feleli Tafel. Mintha azt mondta volna, hogy „a Halál”. – Te reménytelenül hülye vagy – közli megvetően Pici. – Kár volt megszülnie téged az anyádnak! – Miért nem ültetted fel inkább a tyúkot a banánvasútra? – vigyorog Porta. – Nem lehet, hogy azért járt hozzád, mert kapni szeretett volna valami nagyot és keményet? – Ebből elég! Hagyják abba! – csattan fel Moser. – Menjünk! Az új német vonalak már csak legfeljebb egynapi járóföldre lehetnek. – Szerintem meg már Berlinben vannak azok a beszariak – motyogja borúlátóan Stege. – Én nem bánnám, még ha gyalog is kellene elmennem Berlinig – álmodozik Porta. Moser főhadnagy előreküldi a 3. szakaszt. A fickók morgolódva trappolnak el a csikorgó hóban. – Nem irigylem őket – néz utánuk Barcelona. – Én biztosan eltévednék ebben a sötétben. – Még te is eltévedhetsz – nyugtatja meg Porta. – Csak az a kérdés, mihez képest, mert még azt sem tudjuk, hová tartunk. Bár annyi biztos, hogy nyugatra. Mindig csak nyugatra! – Darabokra tör egy szelet fagyott orosz kenyeret, és szétosztja közöttünk. Egy közlegény is odasompolyog valamelyik másik szakaszból, és a tenyerét tartja. Porta belecsap a bajonett lapjával. * A dandártábornok megfelelője az SS-nél. (A ford.)

– Kilencvenmillió német van, legalábbis ezt mondja Adolf. Nem etethetek mindenkit én! Szaladj a Führeredhez, és mondd meg neki, hogy éhezel! – Nyugatra – motyogja Stege. – Egyebet se hallani manapság. Eddig mindenki csak azt hajtogatta, hogy „keletre”. – Majd hozzászoksz ehhez is – jegyzi meg bölcsen Pici, egy hangos szellentéssel adva nyomatékot szavainak. – Lehet, hogy végül Berlint kell felszabadítanunk, és a Rajnán túl fogjuk a lebenstraumot hajkurászni. – Ezt, Hitler és a párt eljövendő bukását, olyan viccesnek találja, hogy hosszú percekig képtelen abbahagyni a vihogást. A század rendületlenül menetel. Erdőkön, befagyott mocsarakon és dombokon kelünk át, orvlövészekkel és partizánegységekkel keveredünk tűzharcba. – Sikerülni fog! Át fogunk jutni! – biztat minket Moser, amikor megint megállunk egy kis időre. – Míg van lőszerünk, addig nem lehet gond! – És ha elfogy? – kérdezi aggodalmasan Bloch. – Nem fog. Egyet megtartunk magunknak – feleli Porta. – Jól van, emberek, elég volt a lazsálásból. Indulás! – szedelőzködik Moser. – Ne tévesszék egymást szem elől, és legyenek résen. – Ez az ember egy szadista – panaszkodik Stege. – Egy perc nyugta se lehet tőle az embernek. A felderítőink nyelvüket lógatva visszatérnek. – Öt kilométerre innen egy falu van. Egy tankezred állomásozik ott – jelenti Basel szakaszvezető. – A jó büdös francba! – mérgelődik Moser. – Már csak ez hiányzott. És mi van a falun túl? – Azt nem tudjuk. – Mit gondol, mi a fenéért küldtem magukat előre? – kérdezi hisztérikusan Moser. – Főhadnagy úr, az erdő másfél kilométerre innen véget ér. Nem tudtunk észrevétlenül továbbmenni. A falunak az innenső oldalát két T–34-es őrzi. – Értem – enyhül meg Moser. – Akkor majd meglátjuk, mit tehetünk. Pici közben a kalandjairól mesél: – Este aztán egy olyan hogyishívjákban kötöttünk ki. Egy olyan szállodában, ahol egy órára is vehetsz ki ágyat – magyarázza mély átéléssel. – Na, reggel arra ébredek, hogy két kövér comb közt van a fejem. Kész csoda, hogy közéjük nem fúltam! Mi a fene, kérdem magamtól. Egy kupiban aludtam, vagy mi? Óvatosan felemelem a fejem, hogy megnézzem, kihez tartoznak a sonkák. Hát nem „Strauss Waltzes” az? Tudjátok, az a ritka

ronda ribanc a Kastanie Alleeról! „Jó reggelt, szivi”, mondja nekem, amikor kinyitja a csipáját. „Jó reggelt, öreglány”, felelem illedelmesen, és megpróbálok belefeledkezni az ablak alatt csicsergő feketerigók énekébe. „Csodálatos dolog házasnak lenni, nem igaz?”, jegyzi meg egy idő után. „Honnét tudjam? Még soha nem voltam nős!”, tiltakozom, mire ő elkapja a fejemet, és visszanyomja oda, ahonnét felemeltem. Ha már ott van a spiné az ágyamban, gondolom, nem hozok szégyent a nevemre. Míg a kávét várjuk, bezavarom a macit a málnásba. „Mióta érdekel a házasság?”, kérdezem, amikor már a maci is meg a málnás is jóllakott. „Tán belezúgtál valamelyik stricibe!”. – „Vicces vagy”, csettint rám lötyögő lófogával. „Ugye nem azt akarod mondani, hogy a leghalványabb emléked sincs arról, amit tegnap szent esküvéssel ígértél nekem az anyakönyvvezető előtt? Mert nem ajánlom, apucika!” – „Apucika? Anyakönyvvezető?” Nem tetszenek ezek a füleimnek. „Mi van veled, te nő? Agylágyulást kaptál a sok piától, vagy mi?”, mordulok rá. „Ha valakinek, hát nekem aztán nincs szükségem anyakönyvvezetőre, hogy megkapjam a napi muffadagomat! Csak álmodtad, kislány!” Egy fehér kötényes spiné kopog be. Kezében tálca két csésze gőzölgő négerhúggyal. „Gratulálunk a kedves vendégeinknek”, mondja mézesmázos hangon. – „Ez volt a legszebb tömeges esküvő, amit életemben láttam. Az egész falu úgy beszívott, hogy még most is a saját okádékukban hevernek. A földesúr Ottóval, az ártányunkkal bújt ágyba. A jamaicai rum úgy kiütötte, hogy észre sem vette, amikor Otto megette a nadrágját.” Az emlékeim lassan visszatérnek. A polgármester, egy dagadt kis pacák megkérdezte tőlünk, hogy tényleg komolyan gondoljuk-e ezt az egy ember egy punci dolgot, és amilyen állapotban voltam, maga Adolf se tudott volna lebeszélni róla. Pedig én mondom nektek, épeszű ember még viccből se vette volna el azt a bányarémet! „Mások is hagyták bekötni a farkukat?”, kérdem a luvnyát. „Az egész társaság”, feleli, és úgy röhög, hogy majd kiesik a foga. „Tökös Emil is?”, kérdem elhűlve, mert az lehetetlen. Ő volt a legnagyobb buzeráns egész Hamburgban, és már attól is szívrohamot kapott, ha meglátott egy kiteregetett torpedót. „Emil is”, vigyorog Ruth, mert az volt neki a rendes neve. Felül az ágyon, és elrakja két hatalmas tőgyét. Úgy csattognak, ahogy egymáshoz érnek, mint a víziló segge, amikor leül szarni az iszapba. Most már rajtam a sor, hogy kacagjak. Összehívom a lövőlegényeket a bárban, hogy megbeszéljük a dolgot, és egykettőre ki i sütjük, hogy mit kell tenni. Odarendeljük Idát, a sofőrt, és aszondjuk neki, hogy vigye be az asszonyokat Darmstadtba, a Kaiser Platzon lévő bankba, mert ott meglepetés várja őket. A bank szó hallatán az

összes lepedőakrobata lent van, mint a villám. Asziszik, hogy zseton fogja ütni a markukat. Egy perc alatt eltűznek, mintha az erkölcsrendészet lenne a nyomukban. Emil fülig érő szájjal felhívja a Schupót, és közli velük, hogy egy amazonokból álló banda Darmstadtba tart egy fehér Mercivel, és ki akarják rabolni a Kommerzbankot. A mennyasszonyok olyan parádés fogadtatásban részesültek, hogy még egy hülye mexikói tábornok is megirigyelhette volna! – Nyomás, emberek! Szedjék a lábukat! – hajt minket Moser. – Át fogunk jutni, még ha a fogainkkal is kell kitépnünk az utunkat álló oroszok torkát! – Köszönöm – fintorog Porta –, de én már vacsoráztam! – A Bernhard Nocht Strassén egyszer egy pszichopatás átharapta az egyik luvnya torkát – meséli izgatottan Pici. – A stricik persze elkapták, és majdnem meglincselték. – Pofa be! – szól rá morcosan Papa. – Egészen Berlinig elhallatszik a hangod! Próbáld meg pihentetni egy cseppet a csőrödet! Egy kilométer után az erdő ritkulni kezd. Most már Picinek se kell mondani, hogy hallgasson. Kétrét görnyedve, fától fáig osonva közelítjük meg az erdő szélét, ahol hasra vetjük magunkat. Előttünk a falu. Ködbe burkolózva, alig sejthetően, de a dízelmotorok hangja és a lánctalpak csikorgása mindent elárul. – A köd most kifejezetten jól jön – mondja elégedetten Moser. – Ha szerencsénk van, és nem rohanunk bele senkibe, akkor átjuthatunk. – Végignéz a hóban fekvő katonákon, aztán felemeli az öklét. Feltápászkodunk a hóból, és nekivágunk a ködnek. Igyekszünk közel maradni egymáshoz, de még így is csak azokat látjuk, akik a közvetlen közelünkben vannak. – Istenem, hogy én mennyire utálok itt lenni! – sóhajt Porta. – Hogy miért nem tudtam pöcs nélkül születni! A motorzaj felerősödik. Kellemetlenül közel vagyunk a tankokhoz. Ha most jönne egy erősebb fuvallat, és fellebbentené a ködfátylat… – Jézusom! – suttogja Barcelona. – Most már tudom, milyen lehet a bitófa alatt állni! Megszaporázzuk a lépteinket, már amennyire szó lehet erről a térdig érő hóban. – Csak rohanunk előre, és azt se tudjuk, hova – morog Pici. – Bele a vakvilágba! Ezt nevezem szervezésnek! – Befognád egy percre? – suttogja rekedten Papa. Moser főhadnagy a kimerültségtől kétrét görnyedve lépdel, akár egy

békát kereső gólya. Tényleg olyan ebben a nagy hóban mászkálni, mintha vízben gázolna az ember. Magasra kell emelned a lábad minden lépésnél, és valahányszor ezt teszed, azt kívánod, bárcsak ez lenne az utolsó. Könnyezel a fájdalomtól, legszívesebben elterülnél ott, ahol vagy, de nem lehet. Menni kell. Egy csapat síléces suhan el mellettünk. Olyan közel vannak, hogy a léceik alól kispriccelő hó ránk csapódik. Mire felocsúdunk, már el is nyelte őket a köd. Mindenki azonnal hasra vágja magát, a fegyvereinket a semminek szegezzük. – Nem hiszem, hogy észrevettek minket – suttogja reménykedve a Légiós. – Sose lehet tudni – válaszolja krumpliorrát dörzsölgetve Papa. – Mi a fenéért tűntek el szó nélkül? – tűnődik Porta. – Szerintem valamit tartogatnak számunkra. – Ha igen, akkor majd úgyis megtudod – intézi el a kérdést Papa. – Előre! – emeli fel az öklét Moser. – Még tiszta a levegő, egyenesen előre. A parancsnoki raj veszi át a vezetést. A nehéz géppuskát egy szánfélén húzzák maguk után, de még így is megszenvednek vele. – Hamarosan el kell érnünk a vonalainkat – biztatja őket Moser. – Elméletileg – mondja kétkedően Porta. – Gyakorlatilag viszont az van, hogy ha egy hadsereg, tábornokkal meg minden, futni kezd, akkor olyan, mint a hegyoldalon elszabadult vonat. Nem könnyű megállítani. Az se lepne meg, ha az új vonalakat Berlin körül hoznák létre. Biz’isten, nem bánnám. A szünetekben felpattannék a villamosra, és máris otthon lennék. Kész pazarlás ezer kilométerekre elmasíroztatni a sereget, amikor otthonról is háborúzhat az ember, persze az ebédszünet szigorú betartásával. Ha lenne egy csóka Hamburgban, akinek tartoznék egy monoklival, én bizony nem utaznék oda csak azért, hogy odafessem neki! – A büdös nagy helyzet az, hogy be vagyok szarva – vallja be Barcelona. – Érzem, tudom, hogy azok a sílécesek csak ránk várnak valahol. Kizárt dolog, hogy nem vettek észre minket. Ahogy átkelünk egy magaslaton, nyomjelző csíkok vágódnak be közénk. A forrásuk egy sűrű cserjés, ahová a sílécesek bevették magukat. – Az oldalukba kerülünk! – kiáltja a híradó őrmester. – 4. szakasz, utánam! Gyerünk! Szedjétek a lábatokat! – Beier őrmester, maguk szemből támadnak! – parancsolja Papának a főhadnagy. – Én addig megpróbálok mögéjük kerülni a többiekkel!

Bajonettet feltűzni! Előre, indulj! Porta a könnyű géppuskájával fedez minket. Jól irányzott sorozatai lent tartják a síléceseket. Kézigránátokat dobálunk be a bozótba, aztán berontunk. Mindenki halott. Lehettek vagy tízen. Ennyi hóköpennyel leszünk gazdagabbak. – Nyomás! – kiáltja Moser. – El kell tűnnünk innen, amíg még lehet. Elfojtott robajjal egy gránát robban fel nem messze tőlünk. Lázasan beássuk magunkat a hóba, amely kitűnő védelmet nyújt mind a gyalogsági tűz, mind a repeszek ellen. Egy T–34-es döcög elő a ködből. Egyenesen felénk tart. Borzalmas csikorgását tompítja valamelyest a havazás. Egy rándulással megáll és lő. Tűz csap ki a löveg torkolatából, és valahonnét mögülem robbanás hallatszik. Lolik tizedes felüvölt. A hangjából tudom, hogy a tüdeje kilóg a testéből. A robbanás levihette a hátát. – Végünk van – nyüszít a Professzor. Arcán fagyott könnycseppek csillognak. – Még nincs – mordul rá Pici. – Addig, míg nem egy fa tetején lengedeznek a beleid, nincs vége. Most pedig szépen menj hátra, és hozz nekem egy mágneses aknát, hogy megmutassam neked, hogyan törik fel az angolok a tojást. – Most? – kérdezi rémülten a Professzor. – Képzeld, igen. Most! – vicsorog rá Pici. – És nagyon igyekezz, te nyamvadt norvég, vagy tényleg véged lesz! – De… de megölhetnek! – tiltakozik a Professzor. Vacognak a fogai a félelemtől. – Na és? Vagy nem ezért vagy itt? Ha nem lenne olyan kibaszottul sok áldozat ebben a háborúban, akkor nem is lenne igazi háború! A Professzor, minden ízében remegve, hátrakúszik az aknáért. A tank, amely számunkra most már nem is tank, hanem egy hatalmas, gonosz acélszörnyeteg, megint lő. A Profnak szerencséje van, mert ezúttal előttünk csapódik be a lövedék. A szörny közelebb araszol. Gyomrából tüzes csíkok csapnak elő, sistergő köröket rajzolva orrunk elé a hóba. A Professzor zihálva megérkezik. Két aknát is hozott – nem szeretné még egyszer megtenni az utat. – Nocsak – mormogja elégedetten Pici. – Nekem egy is elég lesz, de ha azt mondod, hogy a norvég puncik nagyon buknak a plecsnire, szívesen előreengedlek. – Nem, soha! – nyögi kétségbeesetten a Prof. – Szarok a plecsnikre! Én

élni akarok! Nem is tudom, hogy mit keresek itt. – Most, hogy mondod, én se – vigyorog Pici. – Valami tévedés lehet. Biztosan nem te voltál az, aki önként jelentkezett! A T–34-es még közelebb jön, és módszeresen bombázni kezdi a domboldalt. – Húzd magad össze akkorára, mint a pöcsöd ebben a hidegben – tanácsolja Pici. – És meg ne moccanj. Ezek a kedves szovjet fiúk a bádogdobozban alig várják, hogy kidugd a fejedet. Pici vár, míg a tank olyan pozícióba fordul, hogy a benne ülők nem láthatják, és hóna alatt egy aknával közelebb rohan. Az oroszok csak észreveszik, mert a tank csikorogva megfordul, és golyók záporoznak Pici köré. – Fedezzétek! – kiáltom rémülten. – Nincs véletlenül egy PAK a zsebedben? – kérdezi gúnyosan Porta. – Vagy azt gondolod, hogy ezt a parittyát észrevennék? – rúg bele megvetően a géppuskájába. – De ne féltsd Picit. A tank látványa olyan hatással van rá, mint az éhes macskára az egér. Nem nyugszik, míg el nem pusztítja. – Istenem, add, hogy egér legyek – motyogja a Professzor. A fogsorai úgy kattognak, mint egy kasztanyetta. – Vagy inkább hangya – vágom rá, és megpróbálom még mélyebbre fúrni magam a hóban. – Mit szólnátok egy rakás szarhoz? – kérdezi Porta. – Azt hiába tapossák el, akkor is bűzlik! Golyók fütyülnek, pattognak a havon. Betapasztom a fülemet a tenyeremmel. A tank csikorgása az őrületbe kerget. Hiába. Így is hallom, és ha nem is hallanám, akkor is érezném a dübörgését, ahogy még közelebb gurul. Be szeretném ásni magam a földbe, mélyre, a puszta kezemmel, mint egy vakond, de nem merem. Elég a legcsekélyebb mozdulat, és végünk. Porta magához húzza a Prof mágneses aknáját. – Hol a pokolban van Pici? – aggódik Stege. – Szerintem épp szunyázik – feleli Porta. – Ő már csak az a fajta! Pici azonban éberebb, mint valaha. Mozdulatlanul fekszik, és várja, hogy az acélóriás közelebb kerüljön. Olyan egykedvűen bámulja a tornyot és a széles lánctalpakat, mintha egy unalmas filmet nézne a moziban ülve. Nem így én. Ahogy a tank közeledik, úgy válik bennem egyre erősebbé a késztetés, hogy felpattanjak és elfussak. Érzem, hogy a lánctalpak lassan rám másznak, és centiméterről centiméterre zúzalékká aprítanak. Elfog az iszonyat, az izmaim görcsösen megfeszülnek, vinnének odébb, de nem engedem. Pici maga alá húzza a lábait, ugrásra készen. Milyen ironikus, hogy

éppen ő az, aki itt kuporog azzal a mágneses aknával a kezében. A társadalom állítólagos ellensége, „a söpredék legalja”. És a tábornokok? A kitüntetések alatt görnyedő hős hadvezérek? Azok hol vannak? A tank már csak nyolc méterre van. Aztán már csak hat – ez az a sugár, amelyen belül a T–34-es vak. Pici felpattan, és a tank közelébe rohan. Az aknát egy kötélen vonszolja maga után. Feszülten figyeljük. Amint a megfelelő távolságba ért, lefékez, és meglengeti a feje felett különös parittyáját. Nincs a században még egy ember, akinek olyan ereje lenne, mint a mi óriásunknak. Az akna süvítve elszáll, és a torony aljának vágódik. Pici megemeli a keménykalapját, és eltűnik a hóban. A T–34-es megtorpan. A legénység menekülne, de esélye sincs. Ragyogó lángoszlop csap az égbe, a darabokra tépett monstrum alkatrészei gyönyörű ívben szanaszét repülnek. A falu felől gránátosok rohannak felénk, de alig tűnnek elő a ködből, el is dőlnek a géppuskáink tüzében, mint a tekebábuk egy jó gurítás után. Pici pirosan izzó nehéz géppuskája köhögni és füstölni kezd, aztán csütörtököt mond. – Szar német propaganda! – dühöng Pici. – Látnátok az orosz Maximot! Az lő, amíg van benne húgy, nem úgy, mint ez! Moser maga köré gyűjt mindenkit. – Húzzunk innen, emberek, amíg utánunk nem küldenek egy újabb osztagot! Az ámokfutás folytatódik. Rohanunk a ködben, és ölünk, ha őrszemek kerülnek az utunkba. Késsel intézzük el őket, hogy ne csapjunk zajt. Van öt sebesültünk is. Az egyik nem bírja tovább az iramot: a belei szó szerint kifordulnak a hasából. Leültetjük egy fa tövébe. Világtalan tekintete a távolba réved. Éppen nyugatra, ahová már sose fog eljutni. Egy erdőbe érünk. Végre kifújhatjuk magunkat: már nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak, mint nyílt terepen. Elterülünk a hóban. A hideg dacára verejtékezünk, az egyenruhánk merő víz. – Átkozott tetvek! – vakarózik kétségbeesetten Porta. – Amint egy kis meleget éreznek, ezek a rohadék kis partizánok rögtön rohangálni kezdenek. Mintha egy miniháború hadszíntere lennék. – Talán az is vagy – tart maga elé szemrevételezésre két túlfejlett jószágot Pici. – Ez a fickó, amelyiknek vörös kereszt van a hátán, ez egy szemét komcsi tetű. A szürke meg egy rohadék náci. Van eszük ezeknek. Ha éhesek, csak abbahagyják a harcot, és esznek egy kicsit a csatamezőből. Próbálnád meg ugyanezt te! Mi nem ehetjük meg a földet meg a fákat. Ezért mondom, hogy a tetvek sokkal okosabbak, mint mi!

– Mille diables, nem vívhatjuk meg az egész háborút egy káposztaföldön! – tiltakozik a Légiós. – Megtehetnénk, ha lenne egy csepp előrelátás a tábornokokban – állítja magabiztosan Pici. – De ők persze tojnak ránk. Csend van, csak a fák ágai közé gabalyodott szél jajongását lehet hallani. Moser kiteríti elkoszolódott térképét, és magához hívatja Papát. – Látja, Beier? Ez az a falu, amelyet magunk mögött hagytunk – mutatja a térképen. – Nyevszkojo. És itt van az a falu, ahol a hadosztályparancsnokság be volt rendezkedve. Kétlem, hogy még ott vannak. – Egyetértek – mosolyog szomorkásan Papa. – A vezérkari tisztek nem szeretik az ágyúszót. – Bárcsak tudnánk, hol van most a német arcvonal! – sóhajt fel Moser. – Német arcvonal? – szólal meg Porta. – Ki állítja, hogy létezik még egyáltalán német arcvonal? – Az lehetetlen, hogy ne létezzen! – vágja rá idegesen Barcelona. – Már miért lenne az? – von vállat Porta. – A németek előbb vagy utóbb mindig befürödnek. Ez hagyomány. Meglátod, el fog még jönni az idő, amikor sokan bármit megadnának, hogy elvegyülhessenek a tömegben! Amikor majd tábornoki csillagokat fognak felajánlani az én tizedesi sávomért! – Ha ilyen bénák vagyunk, akkor miért írjuk azt az övcsatunkon, hogy „Gott mit uns”*? – kérdezi naivan Pici. – Mert ő az egyetlen, aki még velünk van – magyarázza Porta. – Ő az, aki gondoskodik róla, hogy ne győzzünk. Így is éppen elég nagy a mellényünk, képzeld csak el, hogy mi lenne, ha mi nyernénk meg valamelyik háborút! Így viszont jól elpáholják a seggünket, és egy darabig megint jó fiúk leszünk. – Ez tény? – motyogja Pici. – Tényleg ilyen szemetek vagyunk mi, németek? – Koszos kezével megtörli verejtéktől fagyott arcát. – Bár igaz, ami igaz, az összes német, akivel csak dolgom volt eddig, rohadék gazember! – Kösz a bókot! – vigyorog Porta. – Nem rád gondolok, meg a hozzánk hasonlókra, hanem az igazi németekre! Érted? Kurva bonyolult, de nem én találtam ki. Ami azt illeti… ha jobban belegondolok, én sem értem. – Miért nem fogadod meg az öregebb tanácsát, és mellőzöd ezt a foglalatosságot? Csomagold be azt a csepp eszedet, és küldd haza, a * Velünk az Isten! (német)

gondolkodást meg hagyd másokra! – javasolja Porta. – Az biztos, hogy úgy könnyebb lenne – ért egyet vele Pici. – Fegyvert vállra, emberek! Egyes sorban mögém fejlődni! – parancsolja Moser. – Napkelte előtt ott leszünk – ígéri. A szél befurakodik az erdő fái közé, igencsak megnyekergetve a fákat. A havat is megkergeti, alaposan megnehezítve a dolgunkat. Egész éjjel menetelünk, és a következő napot is gyaloglással töltjük. Már megint sötétedik, alattomos orosz szürkület ereszkedik alá a szürke felhőkből. A szél jégkristályokat vág az arcunkba. A jég a bőrünkre tapad, zúzmaramaszkot hoz létre rajta. Csillogó, szobormerev az ábrázatunk. Úgy nézünk ki, mint valami elátkozott szörnyek egy mesevilágból. Még két lépés, és nem bírom tovább – így érzed, de mész tovább. A félelem elemi erővel hajt. Aztán mégiscsak eljön a pihenő ideje, és lefekszünk a hóba, szorosan egymás mellé, hogy megosszuk egymással testünk melegét. Közben feszülten figyelünk, hallgatjuk a sötétség neszeit. Óriási fenyőfák magasodnak fölénk, fenyegetően tekintve le ránk, a betolakodókra. – Mennyi az idő? – kérdezi a Légiós, akit már teljesen betemetett a hó. – Bőr óra szőr perc – veti oda Porta, és még mélyebbre fúrja magát Papa meg Pici közt. Olyan sovány, hogy a fagyos szél egyenesen a csontjáig hatol. – Naldinah zubanamuk* – feleli mérgesen a Légiós. Egy tüzér tizedes az anyját szólongatja. Mindkét lába lefagyott, felváltva cipeljük. A „szerencsésebbek”, akiknek csak az egyik lábuk halt el, botokra támaszkodva ugrálnak utánunk. Szinte nincs olyan ember, akiben valamilyen mértékben ne tett volna kárt a fagy. Porta szerint már legalább két napja meghaltunk, és már nem vagyunk egyebek akarat nélkül mozgó zombiknál. Rohanunk előre, mint a fejetlen csirke. Olyan sokat masíroztunk életünkben, hogy holtunkban se bírunk egy helyben feküdni! – Gondoljátok, hogy a pokolban is menetelni fogunk? – kérdezi Pici az orrát dörzsölgetve. Óvatosan teszi, nehogy letörje. – Non, mon ami!** – feleli csendesen a Légiós. – Ott végre nyugtunk lehet. Vive la mort!*** – Aszondod? – derül fel Pici arca. – És senki se fog ott ugráltatni minket? Akkor mehetünk ki a budira, amikor csak akarunk, és nem kell senkitől se engedélyt kérnünk? * Sértő megjegyzés. (arab) ** Nem, barátom! (francia) *** Éljen a halál! (francia)

– Bien sûr**** – bólint a Légiós. – Akkor máris indulok! – kiáltja lelkesen Pici. – Istenkém, hogy én mennyire fogom élvezni a halált!

**** Természetesen. (francia)

„A halottakat sárral dobálják meg, a gyilkosokat pedig felmentik. A hóhér nemcsak öl, hanem prédikál is a halottak felett. Jó öreg Németország, nem ezt érdemelted!” Le Temps, 1934. július 3. (a június 30-i vérfürdőt követően)

A helyszín a széles, polgárian előkelő Bellevue Allee 1942 egyik májusi reggelén. A fák alig néhány napja bontottak rügyet, minden üde és áttetszően zöld. Mintha az egész város ünnepi díszbe öltözött volna, hogy a hosszú, zord tél után beköszöntő tavaszt üdvözölje. Egy szürke Horch kanyarodik be a sétányra, három fekete Mercedesszel a nyomában. Az út közepén fékeznek le egy ódivatúan elegáns lakóház előtt. Nagykabátos SS-tisztek pattannak ki fürgén az autókból, és szaladnak fel a lépcsőn egy alacsony, kékesszürke egyenruhát viselő férfi után. Az illetőt Adolf Hitlernek hívják. A második emeleten hangosan kopogtatnak az egyik ajtón. „Berger”, hirdeti a sárgaréz névtábla. Az ajtó nem nyílik azonnal, ezért az egyik tiszt berúgja. Hitler, kezében pisztollyal, berohan. Egy magas, jóképű férfi jön elő az egyik szobából. Selyemköntös van rajta. – Mein Führer! – kiáltja döbbenten. – Áruló! – sikítja Hitler. Odaugrik Berger tábornokhoz, és szabad kezével belecsimpaszkodik a torkába. – Áruló! Gyáva féreg! Letartóztatlak! – Kétszer is arcon csapja a tábornokot a pisztollyal, és ocsmány szitkokat szór a szemébe. Aztán a férfi oldalába nyomja Waltherét, dühösen beleüríti a tárat, és ugyanolyan gyorsan, ahogy jött, elviharzik. Szinte repülni látszik lobogó kabátjában. Később Rochner SS Hauptsturmführer bizalmasan megvallja barátjának, hogy a Führer egy denevérre emlékeztette. Bizalmáért az életével kell fizetnie. A saját bajtárai lövik agyon Dachauban. A szomszédok a lövés zajára az ajtókba gyűlnek. Hitler testőrsége brutálisan visszalökdösi őket a lakásokba. Walter Blume tanácsost, aki tiltakozni merészel, könyörtelenül lelövik a felesége és három unokája szeme láttára. Zokogó feleségét puskatussal hallgattatják el.

10. A partizánlány – Ez már a tizenötödik nap – mondja Papa a főhadnagynak. – Ha napokon belül nem jutunk révbe, akkor végünk. A fél század fagyások miatt szenved, a legtöbben már gangrénások. Huszonhárman megsebesültek. Négyen nem fogják túlélni az éjszakát! – Tudom – bólint komoran Moser. – Már én se bírom sokáig. De itt nem maradhatunk. Nincs mit tenni, menni kell, amíg utol nem érjük a csapatainkat. – Vagy amíg bírjuk – teszi hozzá Papa. – Lassan már puskatussal sem lehet továbbterelni az embereket! – Ez rosszabb, mint a pokol – morogja Moser, és a kabátjába tekeri magát. Porta oldalba bök. Fáradtan és merevre fagyva felkönyökölök, hogy megnézzem, mi a fenét akar. Egész kényelmesen heverésztem a hóban Barcelona mellett. Porta a kezembe nyom egy feketére fagyott krumplit és egy kőkemény szardíniát. Megpróbálok hálásan mosolyogni, de csak egy jajgatásra telik. Fagyott szájjal mosolyogni meglehetősen fájdalmas dolog. Óvatosan a nyelvemre tolok egy darabot a halból, és hagyom, hogy kiolvadjon. Csodálatos íze van. Lassan eszegetem, mert így többnek tűnik. Amikor elfogy, a krumplit a zsebembe teszem. Jól jön majd később. Oroszországban az ember megtanul takarékoskodni. – Hol az ördögben van már az a frontvonal? – tűnődik hangosan a Légiós. – Ez azért már túlzás! – Ezt azér’ még én se hittem volna, hogy ilyen messzire menekülnek – dünnyögi Pici, aki éppen jégcsapokat tördel a szakálláról. Az ő lábát se kímélte meg a fagy. Már három napja nem érzi a lábujjait. A gangréna, amely belülről emészti el az embert, mindig így kezdődik. Egyikünk se meri levenni a csizmáját, hogy ellássa agyongyötört lábát: a lábbelivel együtt a hús is lejöhet. Sokan mindkét lábuknak búcsút mondhatnak, ha nem kapnak mielőbb szakszerű kezelést. – Hé, te hentes! – kiáltja Pici Tafelnek. – Le tudsz csapni néhány lábujjat anélkül, hogy megölnél egy embert? – Miért ne? – von vállat a szanitéc. – De hogy fogsz utána járni? – Ja, tényleg – feleli orrlógatva Pici. – Csak tudod, valami állati ez a bűz. Hányhatnékom van tőle.

– Én itt maradok – jelenti ki váratlanul a híradó őrmester. – Megőrültél? – kiált fel Papa. – Ne csinálj hülyeséget! – csatlakozik Papához a Légiós. – Őrültség éppen most feladni! – Fel a fejjel, pajtás! – kiáltja Stege egy hóba vájt üregből. – Holnap estére már a mieink közt leszünk, te pedig kórházba kerülsz. Tiszta ágyban alhatsz, rendes kaját kapsz és melegben leszel, ember! – Nem – morogja elkeseredetten az őrmester. – Elegem van! A sok ígéretből, a sok hazugságból! Itt maradok! Nélkülem gyorsabban fogtok haladni. Ha túl is élem ezt, nyomorék maradnék, és az nekem már nem lenne élet. – Csak a halottak maradhatnak – jelenti ki tántoríthatatlanul Moser. – Amíg lélegzik, velünk jön. – És utána? – kérdezi gúnyosan az őrmester. – A többi már az orvosokon múlik – feleli kurtán a századparancsnok. A következő huszonnégy órában már csak sűrű pihenők beiktatásával bírunk menetelni. Nyolc halottat hagytunk magunk mögött a hóban. Az egyik pihenő alkalmával Loew őrmester félrevonul, és beledől a bajonettjébe. Egy gurgulázó fájdalomkiáltás, és halott. Stegének láza van, összevissza kiabál. A feje köré tekert vizes kendő kőkeményre fagyott. Beletekerjük két orosz nagykabátba, de még így is rázza a hideg. – Vizet – könyörög erőtlen hangon. Papa egy csipet havat töm cserepes ajkai közé. – Szerintetek sikerülni fog neki? – aggódik Barcelona. – Naturellement* – csattan fel a Légiós. – Gyülekező! – áll fel Moser. – Mindenkit megkérek, hogy nagyon szedje össze magát! Mozognunk kell. Tartani kell az iramot, különben mind megfagyunk. Előre, in-dulj! Bal-jobb! Bal-jobb! Nagy nehezen feltápászkodunk. Néhányan nem bírnak talpon maradni. Az erdő forog körülöttünk, mint egy ringlispíl. Pici bambán elvigyorodik. – Auf der Reeperbahn nachts um halb eins… – dúdolja, aztán hirtelen abbahagyja. – Csak egyszer érjek haza – suttogja. – Csak egyszer, hogy megajándékozhassam azt a rohadék Ottót valamivel, amiről mindig Pici fog eszébe jutni! – Kétlem, hogy te meg Nass felügyelő meg tudnátok lenni egymás nélkül – jegyzi meg a Légiós. * Természetesen. (francia)

– Az kétségtelen, hogy unalmas lenne nélküle a Reeperbahn – ismeri el Pici. – Látnátok csak, amikor elővágtat a Davids Wachtról, hogy fenekestül felfordítsa a környéken lakók életét. Különösen ha egy jó kis Sankt Pauli-i gyilkosság történik. A kapitányság olyankor egész éjszaka úgy ki van világítva, mint egy karácsonyfa. Az emberei úgy csúsznak-másznak körülötte, hogy nekem ég a pofám, de a legtöbbször még így is az a vége, hogy a stadthausbrückei fiúknak kell kézbe venniük az ügyet. Ilyenkor aztán mi, sumák alakok, áttesszük a székhelyünket a város egy másik részébe, míg le nem zárult az ügy. Otto mindig azzal kezdi a parádét, hogy előveszi az ismert csibészeket, és megmossa a fejüket: „Most ütött az óra!”, bömböli, és a lábad elé sercint az autóból. „Ezúttal Fuhlsbüttelben fogod végezni, isten engem úgy segéljen!” Amikor aztán mégis kénytelen kiengedni minket, mély depresszióba zuhan és azzal fenyegetőzik, hogy nyugdíjba vonul. Csakhogy van itt egy kis gáz. Abban a pillanatban, hogy nem élvezné a Davids Wacht védelmét, kések tucatjai állnának a hátába. – Gyerünk, pajtás – nyújtja a kezét a híradó őrmesternek Papa. Az őrmester megadóan bólint, és Papa meg két bot segítségével útra kel. A század lassan mozgásba lendül. Elöl megy Moser, csőre töltött géppisztollyal. Nincs olyan perc, hogy ne dőlne ki valaki. A többiek talpra állítják, és addig kiabálnak vele, addig ütik, míg magához nem tér. Estefelé egy pufók kis tizedes megvadul. Ő az egyetlen, aki még életben van abból a társaságból, amely néhány napja csatlakozott hozzánk. Eddig vicceivel és mulatságos történeteivel tartotta bennünk a lelket, de most hirtelen kiborul, és lövöldözni kezd a géppisztolyával. A század szétrebben, mindenki ott keres menedéket, ahol tud. – Gyertek elő, pokolfajzatok! – rikoltja a tizedes, és buzgón irtani próbál minket. Két utász mögéje kerül, és kicsavarja a kezéből a fegyvert, de a tizedes felkap egy orosz kalasnyikovot, amelyet valaki ijedtében ejtett el, és lélekszakadva berohan az erdőbe. A hangját még sokáig halljuk, aztán végleg elnyeli a rengeteg. Eszünkbe se jut utánamenni. Ő már egy elveszett ember. – Század, utánam in-dulj – parancsolja Moser főhadnagy. Menetelünk még két órát, aztán már nem bírjuk tovább. – Kapnak néhány percet – mondja kelletlenül Moser –, de senki ne feküdjön le. Dőljenek egy fának! Támogassák egymást. Állva is pihenhetnek. Ha a lovak meg tudják csinálni, akkor maguknak miért ne sikerülne? – A lovaknak négy lábuk van – tiltakozik Porta.

– Ha lefekszenek, perceken belül kihűlnek – folytatja rendíthetetlenül Moser. Körülvesszük a vastagabb törzsű fákat, jó szorosan, hogy megtartsuk egymást. A kimerültség percek alatt így is elnyom mindenkit. Állva alszunk. A hideg és a görcs mereven tartja lábainkat. Amikor felébredek, előkotrom a darabka kenyeret, amelyet egy halottnál találtam. Majszolni akarom, de aztán mégis úgy döntök, hogy jobb lesz későbbre tartalékolni, és inkább egy marék havat tömök a számba. Ki tudja, mikor fogok megint valami ehetőt találni. A tudat, hogy van egy falat kenyér a zsebemben, magabiztossággal tölt el, sőt még mintha az éhségérzetemet is csillapítaná. Az éjszaka folyamán ketten is megfagynak. Ott hagyjuk őket – a fának dőlve, ahogy meghaltak. Ha nem érezném testem minden ízében a hideget, azt hihetném, hogy az egész csak egy vicc. Így viszont csak irigyelni tudjuk őket. Nekik már nem kell tovább szenvedniük a haza nevében. – Gyerünk, mozogjanak, az isten szerelmére! – nógatja a társaságot Moser. – Szedjék a lábukat, vagy istenemre mondom, lelövöm magukat – fenyeget meg minket a kalasnyikovjával. – Haslövés lesz, az istenit! – ordítja, amikor még mindig nem mozdulunk. Barcelona gyomrának nyomja a fegyver csövét. Őt tartja a leggyengébb láncszemnek a szakaszunkban. – Gyerünk! – morogja ellentmondást nem tűrően. – Kapja be! – feleli fáradtan Barcelona. – Menjen és nyerje meg egyedül a vacak háborúját! Rám ne számítson! – Háromig számolok – sziszegi Moser. Barcelona tüntetően tisztítani kezdi a körmét a bajonett hegyével. – Lőni fogok! – kiáltja egész testében remegve Moser. – Úgysincs hozzá mersze – veti oda Barcelona. – Itt maradok, és megvárom ivánt. Elegem van Adolfból. Ha van egy csepp esze, maga is velem tart, főhadnagy. – Lőjön! – sugallja izgatottan Heide. – Likvidálja ezt a koszos árulót! – Pofa be, barna seggű majom! – pöccen be Porta. Dühödten fellöki Heidét. Az emberek körénk gyűlnek. A többség Barcelona pártján van, és ezt nem is tagadják. – Ha felveszik a fegyvereiket és követnek, hajlandó vagyok elfelejteni ezt a rendbontást – próbálkozik bajtársi hangon Moser. – Felőlem akár össze is szarhatja magát, én akkor se megyek – feleli gúnyosan Barcelona. – Egy… – kezdi a számolást Moser.

– Nem fog lőni, maga átkozott német hős! – kiáltja bizonytalanul Barcelona. – Nem teheti meg egy fegyvertelen emberrel! – Kettő… – Moser ujja ráfonódik a ravaszra. Porta felemeli a géppisztolyát. A csöve Moserre mutat. Ha Barcelona nem tér jobb belátásra, itt pillanatokon belül vérfürdő lesz. Nem kétséges, hogy a főhadnagy lőni fog, ahogyan az sem, hogy ő lesz a második. – Nem gondolta meg magát, őrmester? – Ha jólesik, csak húzza meg a ravaszt – von vállat látszólag közönyösen Barcelona. – Maga akarta… – Moser ujja megfeszül a ravaszon. Lövés hallatszik, és egy barázda jelenik meg Moser bundasapkájának a tetején. – Jöjj, halál, jöjj el… – hümmögi a Légiós a géppisztolyát simogatva. – Vive la mort! Barcelona szó nélkül felkapja a szerelvényét, és szégyellősen elvigyorodik. Moser megkönnyebbülten fellélegzik. Bebiztosítja a fegyverét, és ránk ordít. – Mozgás, emberek! Lassan, fájdalmasan megint útra kelünk. Pici imbolyogva lépked rothadó lábain. – Istenem! Ó, istenem! Ez kurvára fáj! Örülni fogok, ha végre lecsapják. – Akkor többé nem fogsz szaladgálni – jegyzi meg vidáman Porta. – A francba vele! Mindig is utáltam futni! – De táncolni se tudsz majd, ha visszamész a Reeperbahnra! – Sose tudtam! – feleli elégedetten Pici. – Csak egyvalamire használtam komolyan a lábam: arra, hogy összevissza meneteljek rajta, anélkül meg bármikor megleszek. Tehát láthatod, voltaképpen semmi szükségem a lábaimra. Utálok futkorászni, táncolni nem tudok, a menetelést meg egyenesen gyűlölöm. Ha lenyiszálnák őket, végre valami jó is történne velem ebben az életben. – Gondolod, hogy a muffok ágyba fognak bújni veled, ha meglátják, hogy hiányzanak a csülkeid? – akadékoskodik Porta. – Naná! Olyan mesét előadok nekik a hőstetteimről, melyek elvitték mindkét lábamat, hogy csepegni fognak a csodálattól! Különben is ahhoz, hogy beiktasd a lompost, semmi szükség csülkökre. – Nem is vagy te olyan hülye! – mondja elismerően Porta. Két óra alatt alig három kilométert megyünk. Már Moseren is látszik,

hogy fogytán az ereje. Nyelvét lógatva terül el a hóban, akárcsak mi. Előveszem a kenyérdarabkát. Mindenki feszülten figyel. Ránézek, beleharapok, aztán továbbadom Portának. Az egész raj eszik belőle. Mindenkinek pontosan egy harapás jut. Talán akkor kellett volna megennem, amikor senki sem látja? Menetelés közben? Nem lettem volna képes rá. Hogy néztem volna a többiek szemébe? A nyomorban való osztozás, már csak ez maradt nekünk. Az élet és a halál fűz össze minket; egymás nélkül nem lenne esélyünk. – Mit csinálnál, Porta, ha ebben a percben véget érne a háború? – kérdezi a Prof. – Nem fog – jelenti ki kategorikusan Porta. – Tartani fog még vagy ezer évig. – Ne hidd – ágál a Professzor. – El fog jönni a vége. Váratlanul, mint egy vasúti baleset. De mondd, mit tennél, ha még ebben a percben véget érne? – Tudni akarod? Nos jó! Keresnék magamnak egy leszerelt orosz hölgyet, és megpecsételném vele a békeszerződést. – Ez minden? – kérdi csalódottan a Prof. – Miért, szerinted nem elég? – vigyorog Porta. – Mert én azt mondom, hogy igen. A legtöbben másra se vágyunk. – Te is? – fordul Picihez a Prof. – Aha! – feleli komolyan a jeget szopogató Pici. – Szerintem is a muff a legfontosabb dolog a világon. Ha elláttak volna minket vele, de rendesen, felőlem száz évig is eltarthatna a háború. Persze azért két numera közt arra is szakítanék időt, hogy szétrúgjam egy tábornok seggét. – Azért börtönbe kerülnél – jegyzi meg Barcelona. – Harminc nap rendzavarásért – bólint Pici. – Annyit megérne! – Én kivenném a királyi lakosztályt a „Négy Évszak”-ban, és a képükbe röhögnék, amikor benyújtanák a számlát – virul ki Barcelona a csíny gondolatára. – Én haladéktalanul jelentkeznék a Háborús Akadémiára – közli Heide. – Akkor előbb felvételizned kell, mon ami – emlékezteti a Légiós. – Akkor felvételizni fogok! – kiáltja elszántan Heide. – Az apám egy részeg állat volt, aki az egész életét börtönökben töltötte. Az anyám mások szennyesét mosta, és padlót sikált a gazdagoknál, hogy el tudjon tartani minket. Megfogadtam magamnak, hogy a legmagasabb rangig fogom vinni, és megfizetek azoknak a disznóknak! – És miből fogsz élni, míg a felvételire készülsz? – kérdezi a gyakorlatias Porta. – Visszatartják a zsoldom hetvenöt százalékát, és húsz százalékkal

kamatozó hadikötvénybe fektetik 1937 óta. – 1937-ben még nem is volt hadikötvény – tiltakozik Porta. – Tényleg nem – ismeri el Hiede. – Volt viszont ötéves terv, ezért gyakorlatilag ugyanúgy működött az egész, csak kötvények nélkül. De a lényeg az, hogy ha kifizetnek, szép kis summa fogja ütni a markomat. – Előveszi a zsoldkönyvét, és büszkén körbeadja. Csupa fekete tintás bejegyzést látni benne. – Egek! – kiált fel döbbenten Porta. – Egyetlen piros számjegyet se látok. Ha kinyitnád az enyémet, napszemüveget kell tenned, különben kiveri a szemedet! – Honnan tudod, hogy sikerülni fog? – érdeklődik Pici. – Tudom, és kész – jelenti ki kategorikusan Heide. – Tíz év múlva egy hadosztály vezérkari főnöke leszek! – Na az biztos, hogy én nem fogom haptákba vágni magam előtted! – siet közölni Pici. – Nem is szeretném – mondja fölényesen Heide. – Úgy érted, hogy meg se fogsz ismerni minket, ha vezérkari főnök leszel? – tátja el a száját Pici. – Nem tehetem – feleli büszkén Heide. – Más osztályba fogok tartozni. Ha az ember előre akar jutni, fel kell égetnie maga mögött minden hidat! – És ugyanúgy össze fogod préselni az ajkaidat, mint Bilincs Gustav? – kérdezi Pici olyan áhítattal, mintha Heide máris vezérkari főnök lenne. – Az ajakpréseléshez ennek semmi köze – magyarázza a nagyobb és okosabb türelmével Heide. – Na és monoklival a szemedben fogsz mászkálni, mint Nyakigsegg? – kérdezi Porta. – Ha a látásom meggyengül, amit kétlek, akkor a porosz szokáshoz hűen monoklit fogok viselni. Mélységesen elítélem azokat a tiszteket, akik szemüveget viselnek. A szemüveg az egyszerű kuliknak való, meg az irodistáknak. Egy fagyott mocsáron átkelve egy durva képű törzsőrmester vezette szakaszba botlunk. – Kik maguk, emberek? – kiáltja meglepetten Moser. – Ennyien maradtunk a 37. ezred 1. zászlóaljából – feleli a törzsőrmester, és hanyagul a hóba köp. – Mégis kinek képzeli magát, törzsőrmester? – rivall rá Moser. – Vagy már elfelejtette, hogyan kell előírás szerint jelentést tenni egy tisztnek? Szedje össze magát, ember! Maga most egy főhadnaggyal beszél! A fickó döbbenten Moserre néz; tekintetében gyilkos indulatok

villódznak. Aztán mégis győz a józan ész, és a törzsőrmester összecsapja a bokáját, bal kezével előírásszerűen megmarkolja a fegyver vállszíját, a jobbját pedig a combja külső oldalához szorítja. – Herr Oberleutnant – üvölti hülye kiképzőhangon –, Klockdorf törzsőrmester és tizenkilenc katona, a 37. ezred 1. zászlóaljának a túlélői, szolgálattételre jelentkeznek! – Így már jobb – mosolyog megenyhülten Moser. – Mi is ennyien maradtunk a zászlóaljunkból. Úgy tűnik, a Wehrmacht végkiárusítást tart… – Miért, másra számított? – motyogja jól hallhatóan Porta. – A bolond is tudta, hogy ennek ez lesz a vége. A megjegyzés hallatán Moser közelebb lép a törzsőrmesterhez. – Van valami sejtése róla, hogy mi történt ebben a körzetben? – Nincs, főhadnagy úr. Csak annyit tudok, hogy szarrá verték a német hadsereget! – Ha ezt nem tudja, akkor semmit sem tud! – kel ki magából Moser. – Nem olvassa a Wermacht jelentéseit? Kötelessége megtenni! Fentről kiadott parancs! Nagyon fentről! Nevetni próbálunk. A törzsőrmester riadtan nézi Moserre. Egy elmebajossal lenne dolga? Mi lesz ennek a vége? A német katonák azonban értenek az elmebajos tisztekhez. Klockdorf kidülleszti a mellkasát, és összeveri a bokáját. Az őrült poroszok szeretik az ilyesmit. – Főhadnagy úr, van egy emberem a szakaszban, aki a hadosztály vezérkaránál szolgált. Ő azt mondja, hogy egy új frontot készülünk létrehozni innen nyugatra. – Maga egy igazi hírbánya! – mondja széles vigyorral Moser. – Tehát egy újabb frontot alakítunk valahol nyugaton, igaz? Talán Berlin körül? – Nagyon valószínű, uram. Hacsak Párizst nem találták alkalmasabbnak. Késő éjszaka egy falut pillantunk meg. Az utcák kihaltak, a kunyhók alig látszanak ki a hó alól. De mégis van itt élet: a kéményekből füst száll az égnek. – Valaki beszél – mondja feszülten Pici. – Biztos benne? – kétkedik Moser. – Ha Pici azt mondja, hogy hall valamit, akkor ott tényleg van mit hallani! – áll a cimborája mellé Porta. – Ez a fiú még azt is meghallja, ha egy kolibri elfingja magát a fészkében. Akár húsz kilométerről is, szél ellenében! – Német vagy orosz? – kérdi a Légiós.

– Orosz. Asszonyok csacsognak. – Mit mondanak? – Nem értem. Mondom, hogy oroszul hablatyolnak! Nem értem, miért nem tudnak ezek is rendesen, németül beszélni! Szörnyen gyanús nyelv ez az orosz! – Nagyszerű! – néz körül a főhadnagy. – Kitakarítunk, és itt töltjük az éjszakát. A meleg és az ennivaló gondolata csodákat művel velünk. Csak kell lennie valami ehetőnek egy egész faluban! Kibiztosított fegyverekkel végigkutatjuk a faluszéli házakat. Nem kockáztatunk: a legkisebb gyanús neszre is lövünk. Még a gyerekeket is lelőjük, ha veszélyesnek találjuk őket, márpedig itt, Oroszországban, a gyerekek igenis tudnak veszélyesek lenni! Nem is olyan régen egy ötéves kisfiú egy egész századot a levegőbe repített. A gyalázatos dolgok tekintetében nincs különbség oroszok és németek között. – Legyenek óvatosak! – figyelmeztet minket Moser, amikor Papával az élen behatolunk egy téglagyárba. – A francba! – dohog Porta. – Olyan sötét van itt, mint egy néger spiné bukszájában! – Pofa be! – suttogja Pici. Lefékez, mintha falnak ütközött volna. – Valami nincs rendben! – Tu me fais chier* – mondja a Légiós, de azért fél térdre ereszkedik egy rakás tégla mögött. – Valaki kibiztosított egy géppisztolyt! – közvetít Pici. – Biztos vagy benne? – kérdezi rekedt hangon Heide. Egy kézigránátot szorongat a kezében. – Menj és nézd meg, ha nem hiszed – feleli alig hallhatóan Pici. A földre vetjük magunkat. Az idegeink pattanásig feszültek. – Hunyjátok be a szemeteket! – súgja Papa. – Fel fogok lőni egy rakétát. A világítórakéta egy tompa durranással belefúrja magát a mennyezetbe. Óvatosan kinyitjuk a szemünket. Még így is könnyezünk az erős fényben. Porta felemelkedik, és csípőből lőni kezd könnyű géppuskájával. A heveder sebzett kígyóként vergődik a lábánál. Nyomjelző csík mar bele a csarnok egyik távoli szegletébe. Női sikolyok halványítják el a géppuska ugatását. Egy keresztgerendáról géppisztoly kelepel, és egy kézigránát gurul Pici lába elé. Pici gyorsan felkapja, és visszadobja. A kézigránát messze tőlünk, de még a levegőben * Kb.: Kezdesz fárasztó lenni. (francia katonai szleng)

robban. Én is eldobok egy nyeles gránátot. Dörrenés, aztán csend lesz. A sarokban hat nőt találunk, szovjet tiszti egyenruhában. Az egyik fejét levitte a robbanás. A szakadás szép egyenes, mintha nyaktilóval szelték volna le. Egy vértócsában ül, és vádlón minket néz. – Helyes kis szuka lehetett – emeli fel Pici. Beleszagol a hajába. – Igazi nőillat. Milyen kár, hogy „a haza” miatt ilyen szép dolgokat kell tönkretennünk. – Oldalra fordítja a fejet, és egy szakértő hozzáértésével megvizsgálja a profilját. A csonkból vér csorog a csuklójára. – Szerintem kurva szemét dolog így letépetni egy nő fejét! – állapítja meg, és gyengéden a lány hóna alá teszi a fejet. – Régen, ha lefejeztek valakit, akkor a lába közé tették a fejét, úgy kaparták el – jegyzi meg a mindentudó Heide. – A csinos lányokat is? – kérdezi Pici. – Mindenkit – jelenti ki határozottan Heide. – Micsoda perverz egy állat lehetett, aki ezt kitalálta! – röhög Pici. – Az Ördögszigeten – magyarázza a Légiós – a hóhér a fülénél fogva emeli fel a levágott fejet, és azt mondja: „Igazságot tettünk a francia nép nevében!” – Istenkém! – kap a szívéhez Porta. – És én még azt hittem, hogy a francia egy kulturált népség! – Azt azért megjegyezném, mon ami, hogy ők csak a bűnözőkkel bánnak így! – kel a francia műveltség védelmére a Légiós. – Csak a bűnözőkkel – motyogja Papa. – Manapság elég nehéz eldönteni, hogy ki a bűnöző és ki a hős. Naponta változik a megítélése. – Bizony, elég nagy a kapkodás odafenn – bólogat Pici. Vádlón Heidére néz. – Még szerencse, hogy nem vagyok párttag. – Mire akarsz célozni ezzel? – kérdezi fenyegetően Heide. – Arra, amit mondtam – feleli kaján vigyorral Pici. – Elég! – szól rájuk Moser. – Beier őrmester, próbálja meg féken tartani az embereit! – A vitaestnek vége! Csipkedjétek magatokat! – mordul ránk Papa. – Ha elfelejtettétek volna, még háború van. Módszeresen átkutatjuk a falut. A civilek lassan kimerészkednek. Nem győzik hangoztatni, mennyire gyűlölik a kommunistákat, és mennyire örülnek nekünk, németeknek. – Ezek az emberek már azelőtt nácik lehettek, hogy Adolf megszületett – gúnyolódik Porta. – Hadd lássam, mennyire imádjátok a nácikat! Előre a

kezeket, és kiáltsátok utánam: Heil Hitler grosses Arschloch!* A falusiak szalutálnak, és boldogan mondják, amit kértek tőlük. Fogalmuk sincs, hogy mit kiabálnak. – Ez mindennek a teteje! – dühöng Heide. – Ha a Führer ezt meghallaná… – Fejezzék be ezt a cirkuszt! – dörren rájuk Moser. – Mondják meg nekik, hogy fűtsenek be a szobákba, és főzzenek krumplit! Porta elmagyarázza az asszonyoknak, hogy krumplit kell főzniük, és nem szabad takarékoskodniuk a tüzelővel. Papa egy tüzér tizedessel ordítozik, aki ostoba módon levette a csizmáját. A fickó most rémülten bámulja a lábát: csak a csont maradt belőle. Tafel szanitéc kétségbeesetten széttárja a kezét. – Amputálnom kell! Forró vizet! – Meg tudja csinálni? – kérdezi szkeptikusan Moser. – Nem – feleli őszintén Tafel –, de így se hagyhatom. – Senki nem veheti le a csizmáját! – kiáltja a főhadnagy. – Ez parancs! – Öcsém, ha ez megindult volna így, ivánék infarktust kaptak volna! – vihog Pici. – Aszitték volna, hogy a Kaszás jött utánunk! A tizedest egy konyhaasztalra kötözik vállszíjakkal. Egy nő forró vizet hoz. Segít a szanitécünknek, amiben csak tud. Közben elárulja nekünk, hogy a férje és két fia a Vörös Hadseregben szolgál. Egy óra múlva a műtét véget ér, de a tizedes nem akar magához térni. Estére meghal. Leeresztjük egy tankcsapdának ásott gödörbe, és betemetjük hóval. Letűzünk melléje egy karót, és rátesszük a rohamsisakját. Papa hozzáteszi a dögcéduláját gyarapodó gyűjteményéhez. Teletömjük magunkat főtt krumplival. Isteni íze van. Tele gyomorral, a jó melegben… úgy érezzük, mintha újjászülettünk volna. Még akkor se morgolódunk, amikor ki kell menni őrt állni. Félóránként váltjuk egymást. Ennél többet senki nem bírna ki ebben a hidegben. Moser úgy dönt, hogy reggel hétkor fogunk útra kelni. Így lesz három óránk napkeltéig. Ennyi idő alatt biztonságos távolságba juthatunk a falutól arra az esetre, ha a lakói értesítenék a partizánokat. Ami nagyon valószínű, különben likvidálják őket az ellenség megsegítéséért. Klockdorf cinikusan azt javasolja, hogy öljük meg inkább mi a falusiakat. – Halott ember nem beszél – teszi hozzá vigyorogva. * Éljen Hitler, a seggfej! (német)

– Te rohadék! – mondja megvetően Porta. – Nem nyírhatunk ki ennyi öreg tyúkot. Az anyáink lehetnének! – Miért ne? – von vállat Klockdorf. – Vagy ők, vagy mi. Mire valók még ezek? Az ötven felettieknek már semmi joguk az élethez! Ezt Heydrich mondta! – Ez esetben ne felejts el várni az ötvenedik születésnapodon. Majd meglátjuk, hogy akkor is ugyanezen a véleményen leszel-e. – Nyírjuk ki inkább ezt a szemetet! – kiáltja Pici. Valamikor éjfél után mi kerülünk sorra. Dermesztően hideg van, és a hó is eleredt. A látótávolság alig néhány méter. A falu északi végében posztolok Portával. A szanink felmentette Picit az őrség alól, tekintettel a lábára. Félidő felé járhat, amikor Klockdorf jön elő a sötétből. Mögötte két embere. Egy fiatal nőt ráncigálnak. – Egy kis numera lesz? – kérdezi cinkosan Porta. Alaposan szemügyre veszi a lányt. – Ein Flintenweib* – feleli a törzsőrmester, és brutálisan gyomorszájon vágja a nőt a géppisztolya csövével. – Akkor gondolom, a parancsnokhoz viszitek – puhatolózik Porta. – Faszt! – feleli nyersen Klockdorf. – Minek? Mi is ki tudjuk nyírni ezt a pokolfajzatot. – Túl jó nő ahhoz, hogy a kukacok élvezzék a húsát – tiltakozik Porta. – Hadd legyen inkább az enyém! – Meg akarsz halni? – röhög Klockdorf. – Ez a bestia veszedelmesebb, mint egy mérges kígyó. – A húszévesforma lány elé lép, és az arcába vicsorog. – Imádkoztál, te kis kurva? Mert itt mindjárt szét fogom lőni azt a csepp agyadat! – A lány reakcióját lesi, aztán felröhög. – Megijedtél? Milyen kár! Pedig csak vicceltem. Nem is akartam szétlőni a fejedet! Inkább hasba lőlek, hogy minél tovább szenvedj! – Szemét náci! – köpi szembe a lány. – Sose fogod élve elhagyni Oroszországot! Klockdorf lendületből ágyékon rúgja. A lány feljajdul, és kétrét görnyed a fájdalomtól. – Te kis hülye kurva! Ezt még megbánod! – őrjöng Klockdorf. – Ezért egyenként el fogom törni minden csontodat, te kommunista szuka! – Rúgd fel a pináját a torkába! – mondja vidáman az egyik embere. – Jól ismerem a fajtáját. Minszkben kötélen vontattuk őket magunk után. A társa, egy őrvezető felnyihog. * Egy partizánnő. (német katonai szleng)

– Rigában, a lábuknál fogva akasztottuk fel őket, és ha már nagyon untuk a visításukat, kiküldtük a hóhért, hogy tépje ki a nyelvüket a harapófogójával. – Van valakinél egy kötél? – kérdezi gonosz csillogással a szemében Klockdorf. – Meg akarom mutatni, mennyire ki lehet nyújtani egy ilyen fiatal szuka nyakát. – Nálam van – feleli szolgálatkészen az őrvezető, és előhúz egy darab telefonzsinórt. – Tökéletes! – Klockdorf kiegyenesíti a drótot, és már-már gyengéden a lány nyakára hurkolja. – Ott egy gerenda – mutat az őrvezető egy közeli kunyhóra. – Az elég magasan van. Már alig várom, hogy fellógassuk! Micsoda móka lesz! Azt a részét élvezem a legjobban, amikor kimegy az erő a lábukból, és vergődni kezdenek, ahogy szorul a nyakukon a hurok. – Gyerünk! – taszítja oda a lányt Klockdorf. Már rögzítették a drótot a gerendán, amikor feltűnik Moser és Papa. – Mit művel, törzsőrmester? – dörren rá Moser. – Mi az istenre készülnek? – Elkaptunk egy Flintenweibet – feleli kényszeredett mosollyal Klockdorf. Még mindig nem tudja, mire számíthat Mosertől. A főhadnagy becsületes embernek látszik, márpedig olyan tiszttel, aki ebbe a kategóriába tartozik, a törzsőrmesternek még nem akadt dolga. – Igen? – vonja össze a szemöldökét Moser. – És mi az a Flintenweib? Nem emlékszem, hogy találkoztam volna ezzel a kifejezéssel a szolgálati szabályzatban. Mi lenne, ha tisztességesen jelentést tenne a parancsnokának, törzsőrmester? Klockdorf gépiesen összecsapja a sarkait, és gyűlölettől izzó hangon jelenti: – Főhadnagy úr, Klockdorf törzsőrmester alázattal jelenti, hogy elfogott egy partizánnőt! – Ez az! Így már értem! – mosolyog gunyorosan a főhadnagy. – Az viszont sehogyan se fér a fejembe, hogyan merészelt haditörvényszéket tartani az én megkérdezésem nélkül! Tűnjön a szemem elől, maga vadbarom, vagy nem állok jót magamért! Még egy ilyen húzás, és én fogok haditörvényszéket ülni maga felett Beier őrmester segédletével. – Akarja, hogy felkössük ezt a szemetet, uram? – ajánlkozik Porta. – Szívesen megtesszük! – Kotródjon előlem, ember – üvölti Moser –, vagy tényleg felköttetem magát Porta tizedessel!

Klockdorf és emberei kámforrá válnak egy pillanat alatt. Papa leengedi a lányt, aki értetlenül bámulja a hadnagyot. Ha fordított helyzetben lennének, ő ugyanazt tette volna, mint Klockdorf. – Beier – folytatja Moser –, tartsák rajta a szemüket azokon a disznókon. Ha a legcsekélyebb kihágást is észlelik, végezzenek velük! – Örömmel, uram – dünnyögi Papa. – Hallottad, Porta? Te meg Pici fogtok figyelni rájuk. – Egy kis türelmet, és már tálaljuk is a pöcsét – vigyorog Porta. – Ha Pici meg én rászállunk valakire… – Én nem gyilkosságra adtam parancsot! – förmed rá Moser. – A szemetet eltakarítani nem gyilkosság – feleli vidáman Porta. – Minden polgárnak szent kötelessége irtani a patkányokat! Ha valaki nem teszi, azt szigorúan megbüntetik! – És vele mi legyen? – mutat Papa a lányra, akinek még mindig a nyakában lóg a telefonzsinór. – Lőjük le! – kiáltja vérszomjasan Heide. – A nemzetközi egyezmények és a háborús törvények értelmében jogunk van lelőni minden civilt, aki fegyvert ragad. Továbbá a Führer azt mondta, hogy minden erővel irtani kell a bolsevikokat. – Rúgja már valaki seggbe! – fakad ki Porta. Hogy Heidére vagy inkább a Führerre gondolt-e, az nem derül ki a szavaiból. – Sajnálom, hogy ezt művelték önnel – mondja lovagiasan Moser, miután bevittük a lányt a parancsnoki kunyhóba. – Ezennel letartóztatom! A sorsáról majd egy arra hivatott bíróság fog dönteni. Amíg a századommal van, nem eshet bántódása. Porta mindezt átülteti orosz konyhanyelvre. Moser ragaszkodik ehhez, noha nyilvánvaló, hogy a lány ért németül. – Alázattal jelentem, főhadnagy úr – mondja fülig érő szájjal Porta –, a hölgy arra kéri önt, hogy menjen el az édesanyjába, továbbá arra is fel szeretné hívni a figyelmét, hogy se ön, se mi nem fogjuk elhagyni ezt az országot. Moser vállat von, és átmegy a szoba másik végébe Papához. Képtelen megérteni a fanatikusokat, és vallja, hogy úriemberek módjára is meg lehet vívni egy háborút. Vaskos hasábok ropognak a kemencében, mennyei meleggel töltve fel mélyhűtött csontjainkat. Porta természetesen a kemence mögötti zugba fészkelte be magát. A lány mögötte van, a sarokban, így ha meg akarna szökni, először Portán kellene átgyalogolnia. A Légiós, aki eddig őrségben volt, izgatottan tér vissza közénk.

– Porta! – suttogja. – Itt vagyok, a lányszobában – vihog Porta a kemencesutban. – Gyere gyorsan! Egy élelmiszerraktárra bukkantam! – Éljen az orosz-német barátság! – bújik elő vidáman Porta. – Máris mehetünk! – Én is veletek tartok – csatlakozik hozzájuk Pici. A párja lévén, én se maradhatok el Portától. Csendben kiosonunk a kunyhóból. – Mit szóltok ehhez? – kérdezi büszkén a Légiós, amikor kiérünk a helyhez. Tátott szájjal bámuljuk a fészerben felhalmozott ládákat. Amerikai felirat díszeleg rajtuk: „Az Egyesült Államok üdvözli az orosz népet!” Kíváncsian szétpakoljuk őket, hogy lássuk, mi van bennük. – Konzervek – állapítja meg csillogó szemmel Porta. – Vagdalt hús, ananász és körte! Istenkém, ez a kedvencem! Pici hirtelen megdermed. Ledobja a ládát, amit eddig tartott, és egy szempillantás alatt egy távoli hóbucka mögött terem. – Rohanjatok, mint az állat! – ordítja. – Ketyeg! – Ketyeg? Mi az, hogy ketyeg? Mi ketyeg? – kérdezi Porta a ládák közül. – Azt hihetné az ember, hogy nem is a lába, hanem a feje kapott gangrénát ennek a fickónak! – Egy kibaszott bomba van a lábunk alatt! – üvölti Pici a hóbucka fedezékéből. Mint a villám, kint vagyunk és lebújunk Pici mellé. Valósággal belefúrjuk magunkat a hóba. – Vajon még mindig ketyeg? – tűnődik Porta. – Nem lehet, hogy csak egy fakopáncs akarta elcsórni tőlem a körtebefőttet? – Nem t’om – válaszolja Pici –, de ha az előbb ketyegett, akkor most is ketyegnie kell. – Egy időzített bomba csak akkor veszélyes, ha már nem ketyeg – biztatja magát Porta, és már rohan is vissza a fészerhez. – Nem hagyom, hogy a levegőbe repítsék az összes körtémet, de nem ám! – A vállára lendít egy ládát, és lohol vele vissza a bucka mögé. Alig ér oda, akkora robbanás rázza meg a tájat, hogy csak úgy cseng bele a fülünk. Lángoszlop csap az égbe, és mindenfelé bádog- meg gyümölcsdarabok szállnak. – Ez egy utolsó, rohadék, szemét trükk volt – sóhajtja Porta, miközben a fészer helyén tátongó krátert bámuljuk. – Soha nem fogom megbocsátani ivánnak! Felbontjuk Porta megmentett körtebefőtt ládáját, és némileg megnyu-

godunk: nem kevesebb mint harminc konzerv csillog-villog benne. Alig kóstoltunk bele az egyikbe, Pici felkiált: – Már megint ketyeg! Húzzunk innen! Pillanatok alatt a hóbucka mögött kötünk ki. A második robbanás még az elsőnél is hatalmasabb, és mintha ez még nem lenne elég, ráadásként Molotov-koktélok záporoznak ránk az erdő irányából. Felpattanunk, és rohanunk vissza lélekszakadva a többiekhez, és az őrszemekkel együtt kiáltjuk: – Riadó! Partizánok! Géppuskák és géppisztolyok ugatnak, kattognak az éjszakában. Sötét alakok rohannak kunyhótól kunyhóig. Üvegek csörömpölnek, gyufák lobbannak. Mindenütt halál és tűz. – Jöjj, halál, most jöjj el… – hümmögi a Légiós, miközben felállítja a géppuskáját. Árnyak suhannak elő a főtéren posztoló Lenin-szobor mögül. Pici nehéz géppuskája felköhög. Az árnyékok hullnak, mint a hegyek, de rengetegen vannak, és ők is lőnek. Robbanógolyóik iszonyatos sebeket produkálnak. A szobor fedezékéből egy komisszár irányítja őket. Beleadom minden erőmet a dobásba. A kézigránát a komisszár feje felett robban, és átdobja a fickót a tér túloldalára. A géppisztolya az ellenkező irányba repül. – Tökéletes dobás – kiáltja elismerően Porta. Közelebb szaladok, nyomomban a Proffal, aki a kézigránátos tarisznyát cipeli utánam, és gondoskodik róla, hogy mindig legyen a kezemben dobálnivaló. A második hajítás csak hetvenméteresre sikerül, de még ez is jobb, mint az átlag. A harc kimenetele különben is eldőlt. Most, hogy a nagy hangú komisszár halott, a partizánok már csak ímmel-ámmal lövöldöznek, aztán fogják magukat, és elfutnak. Klockdorfnak már megint van két foglya. Tarkón lövi őket, és a géppisztoly agyával szétveri a fejüket. – Mi a fenét csinál? – ordít rá dühödten Moser. – Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, hogy a szabályzat szerint eljárva kivégeztem két partizánt. Tetten értem ezeket az embereket, amint éppen elvágták a sztaroszta* nyakát. Azért végeztek vele, mert nem akarta hagyni, hogy felgyújtsák a házakat. * Falusi elöljáró. (orosz)

– Fel fogom jelenteni magát parancsmegtagadásért! – förmed rá Moser. – Értettem, uram! Alázatosan köszönöm – teszi hozzá gúnyosan a törzsőrmester. Tizenkét embert veszítettünk, és van öt sebesültünk, akik közül az egyiknek feltépte a hasát egy géppuskasorozat. – Szedelőzködjenek! – parancsolja Moser. – Biztos vagyok benne, hogy ezek vissza fognak térni, ha túl vannak az első ijedtségen. Addigra már messze szeretnék járni. Már menetelünk egy ideje, amikor eszébe jut a partizánlány. – Hol van a nő? – kérdezi. – Alázatosan jelentem, uram, hazament! – feleli vidáman Porta. – Előtte természetesen megkért, hogy adjam át mindannyiuknak szíves üdvözletét. – Azt akarja mondani, hogy hagyta megszökni? – hördül fel a főhadnagy. – Dehogy, uram! Én ragaszkodtam volna hozzá, sőt fel is ajánlottam neki, hogy legyen az én kedves feleségem, és vezesse szerény friedrichstrassei háztartásomat, de attól tartok, nem nyertem el a tetszését. Amikor ennek tettekkel is tanújelét adta, meg akartam kötözni, de nem volt nálam madzag. Erre keresgélni kezdtem a házban, de ő közben kiosont az ajtón. Én rögtön utánaeredtem, de a kis huncut a fejemre húzott egy fazekat, és harangozni kezdett rajta egy ásóval. Amikor elunta, fogta magát, és beszaladt az erdőbe. Én utána kiáltottam, mondtam neki, hogy a főhadnagy úr nagyon fog haragudni azért, amit tesz, de ő rám se rántott! Azóta már biztosan otthon van, és a körmét reszeli. – Maga nyűg a nyakamon, Porta – sóhajt Moser. – Őszintén remélem, hogy hamarosan elválnak útjaink. – Több mint valószínű, uram – feleli komoly képpel Porta. – A mi századunknál nem szoktak sokáig elidőzni a tisztek. Ez már-már hagyomány nálunk! – Majd később még beszélünk, Porta – ígéri neki Moser. – De még mennyire, hogy beszélünk! Három nappal később egy faluhoz érünk. Sok hasznunk nincs belőle, mert kormos kéményeken kívül semmit nem találunk. – Vörös jelzőrakéták! – torpan meg Papa, és mutatja az irányt az égbolt szélén. – Vajon mi lehetett ott? – Gondolom, egy kupit reklámoznak – jegyzi meg poénképpen a Légiós. – Nem is lenne rossz – álmodozik Porta. – El tudnék képzelni egy kiadós mártogatást, el ám! De jó is lenne az öcsinek odabent a melegben!

Sötét, felhős éjszaka van. Szél fúj, időnként havazik is. Egy darabig csak fekszünk némán, és a távoli tűzijátékot bámuljuk. Innen egészen kedvesnek hat. A rakéták hosszú csíkokat húznak maguk után, aztán a röppályájuk csúcsára érve sziporkázó csillagok ezreivé pukkannak. – A mieink! – állapítja meg Moser. – Gyerünk! Úgy tűnik, az oroszok nagyon beindultak. Lehet, hogy holnap már késő lesz. Most kell átjutnunk! Hirtelen az egész égbolt kivilágosodik, néhány másodperc múltán pedig megérkezik a mennydörgéssel vetekedő robaj is. – Mi a fenét művelnek ezek odaát? – tűnődik Moser. – Összegyűjtötték az utolsó töltényeiket, és durrantottak egy nagyot… – Porta vigyorogni próbál, de most valahogy nem görbül a szája. – Szakaszvezetők, körém! – parancsolja Moser. – Azt akarom, hogy tíz perc múlva mindenki legyen menetkész. Teljes csatarendben! – De hiszen itt nyüzsögnek az oroszok! – tiltakozik Kramm őrmester, aki néhány nappal ezelőtt csatlakozott hozzánk tizenegy emberével. – Mutasson nekem egy helyet, ahol nem, és akkor ott megyünk! – vágja rá gúnyosan Moser. – Tíz perc múlva indulunk, és át fogunk jutni, még ha ásóval is kell utat törnünk magunknak! Megtöltjük a tölténytárakat és a hevedereket. Mindenki zúgolódik, morgolódik, mintha lenne más választásunk. Tudjuk, érezzük, hogy sokan közülünk nem fognak átjutni. Soha. – Ide figyeljenek! – mondja Moser, amikor mindenki egybegyűlt. – Immár teljes létszámú századdá gyarapodtunk. Sokan csatlakoztak hozzánk, a legkülönfélébb egységektől, abban a reményben, hogy közösen sikerülni fog. És fog is! A német vonalak már alig öt-hat kilométerre vannak tőlünk. Még egy utolsó nekirugaszkodás, és a mieink közt leszünk! Most kell megtennünk, mert holnap már késő lehet. Nehéz dolgunk lesz, kemény küzdelemre számíthatunk, de nincs más választásunk. A sebesülteket magunkkal visszük, ha lehetőség van rá, de nem akadályozhatják az áttörést. És ami a legfontosabb: maradjanak mindvégig kapcsolatban a szomszédos egységekkel! Ék alakban fogunk haladni, az élen a 2. szakasszal. Beier őrmester, számítok magára! Van kérdés? – Mi lesz, ha nem sikerül áttörnünk az orosz vonalat? – kérdezi Klockdorf törzsőrmester. – A képzeletére bízom, Klockdorf – feleli lakonikusan a századparancsnok. Pici a romok közt egy vadonatúj, kifogástalan állapotban lévő orosz géppuskára bukkant. Úgy ölelgeti, simogatja, mint anya az újszülött gyermekét.

Porta az ölembe hajít egy körtekonzervet. Mohón habzsolom a tartalmát. Érzem, hogy tagjaimban szétárad az erő. Egy darabig akadálytalanul haladunk, aztán egy ligetből tüzet nyitnak ránk géppuskával és karabélyokkal. Porta levágja magát a földre, és géppuskatűzzel fedezi a szakaszt, míg megközelítjük a ligetet. Moser és a parancsnoki raj is velünk tart. Kézigránátokat hajítunk a fák közé, aztán berohanunk. Gépfegyverek kattognak a sötétben, orosz és német hangok szórnak szitkokat a másikra. Két utászt találat ér. Tafel megáll, hogy segítsen nekik, de Moser továbbhajtja. Picinek egy kapitánynő kerül az útjába. A nő le akarja lőni, de Pici gyorsabb nála, és egyetlen ütéssel eltöri ellenfele nyakát. A nő feje groteszkül a hátára csuklik. Zihálva csörtetünk előre a hóban. Nemegyszer gödörbe, elhagyott lövészárkokba lépünk, és nyakig elmerülünk a hóban. Ilyenkor úgy kell kirángatni minket onnan. Három orosz katona is a hó fogságába esett, csak a fejük látszik ki belőle. Klockdorf mindhármat kíméletlenül tarkón lövi. Három vérvörös folt szalad szét a makulátlanul fehér havon. Amikor megállunk rendezni a sorainkat, kiderül, hogy huszonhárom emberünket már elveszítettük. Az egyik géppuskás szakasz nyom nélkül eltűnt. – Az istenit! – dühöng Moser. – Ez nem történhetett volna meg, ha mindenki figyelt volna a szomszédaira, ahogy parancsoltam! A nevüket tudja valaki? Senki nem ismeri őket. Egy-két napja csatlakoztak hozzánk. – Nincs mit tenni – dönti el Moser. – Nem mehetünk vissza, hogy megkeressük őket. Még egyszer elismétlem: figyeljenek egymásra, maradjanak kapcsolatban a szomszédos egységekkel! Ez az egyetlen esélyünk arra, hogy átjussunk! Picit egymás után négyszer is elnyeli a hó. Olyan nehéz kivontatni, mint egy lovat lenne. Amikor negyedszer is megtörténik, dühében darabokra lő két halott oroszt. – Nesztek, halott barmok! Így merészeljetek máskor Pici útjába állni! Nesztek! Most megkaptátok! A Professzor lemaradt, a Légiósnak kell visszamennie érte, hogy maga után vonszolja. Egy idő után a Prof rájön, hogy elhagyta a lőszeres tarisznyáját. Vissza akar menni érte. – Pici megöl, ha megtudja, hogy elhagytam! – mondja zokogva. – Pas d’objections! Szó se lehet róla! – mordul rá a Légiós, és tovább rángatja. – Majd szerzünk ivántól!

Nem sokkal később Pici utoléri őket. Már nem dühös a hóra, de megint felkapja a vizet, amikor kiderül, hogy a Prof elhagyta a töltényeit. – Azt akarod mondani, hogy eldobtad a lőszerünket? – böki mellbe vaskos mutatóujjával a szerencsétlen fickót. – Elhagytam – hajtja le a fejét a Professzor. – Elhagytad! – bömböli Pici olyan hangerővel, hogy egyetlen hópamacs nem marad a környező fákon. – Aszondja, hogy elhagyta! Annyi eszed sincs, mint egy fagyott bolsi majomnak! Nem hagyhatod el a lőszert egy kibaszott háború kellős közepén! Mi lenne, ha mindenki elhagyná? Akkor mivel háborúznánk, he? Ha nincs lőszer, nincs háború se! Most szépen visszamész, és megkeresed! Hogy az istenbe készítsek koporsót iván számára, ha nincs szeg a kalapácsomhoz? Vagy azt akarod, hogy odarohanjak hozzá üres géppuskával, és rémítsem halálra? Megáll az eszem! Egy tárazó, aki elhagyja a töltényeit! Ki hallott még ilyet? Így jár az ember, ha mindenféle szedett-vedett nációkat beenged a hülye hadseregébe! – A Prof itt marad! – jelenti ki ellentmondást nem tűrően a Légiós. – Mondd még egyszer! – mordul rá Pici. – Te hülyébb vagy, mint egy esernyőket zabáló strucc! Ennyire megártott neked Afrika? A nap datolyaméretűre aszalta az agyadat? Ha nem vetted volna észre, te a második világháborút szabotálod, pajtás! Belegondoltál ebbe? Már nem a sivatagban kolbászolsz a lúdtalpas arab csicskásaiddal! Vagy látsz itt valahol nyakkendőt árusító ügynököket, te hülye békazabáló? – Ne feledd, hogy tiszthelyettes vagyok, Creutzfeld tizedes! Azt parancsolom a tárazódnak, hogy maradjon itt! Compris?* – Ó, tényleg? – fortyog Pici. – Jól van! Ez esetben nincs többé külföldi tárazóm! Tessék, a tiéd! Tartsd meg magadnak, vagy ha úgy tetszik, dugd fel a seggedbe a hülye hósipkás hegyeivel együtt, és szarj murvát az utászoknak a háború végéig! Ez a véleményem, pajtás. Azzal mérgesen bevágtat az erdőbe, hóna alatt a géppuskával. Sokáig halljuk az ordítozását. Norvégiát és Marokkót szidja, mintha ezek tehetnének róla, hogy eltűnt a lőszeres tarisznyája. – Ki a fene kiabál? – vágtat be közénk Moser a század többi részével. – Pici – vigyorog Porta. – Moszkvában leharapta egy komisszár pöcsét, és most rádöbbent, hogy elmaradt a havi vérzése. A szülészeti hadtestet szidja, amiért nem hajlandók ingyen küretet végezni neki. – Már megint a maga szakasza, Beier! – pörög be a főhadnagy. – Az agyamra mennek! Vagy áthelyeztetik magukat a századomból, ha * Megértetted? (francia)

visszaértünk, vagy én kérem át magam máshová! Elegem van magukból! Nem bírom tovább! – Egy rakás sárga majom gubbaszt a szénbánya túloldalán – halljuk a fák közül kilépő Pici basszusát. – Majdnem összeszarták magukat, amikor odaléptem, és elvettem tőlük néhány tarisznya lőszert. – Elégedetten megpaskolja a zsákokat. – Mi lenne, ha átlépnénk, és megreguláznánk őket? Sima milicisták, nem lenne nehéz eltaposni őket. – A fene vinné el magát, ember! – fakad ki Moser. – Ezzel betelt a pohár! – Pohár? Miféle pohár? – pislog körbe Pici. – Ha valahol piát osztanak, akkor én dupla adagot kérek. Ebben a hülye seregben olyan ritkán lehet inni, hogy lassan már hugyálni is elfelejtek! – Pofa be, pofa be, pofa be! – őrjöng Moser. Közelebb lép Picihez, és kibiztosítja a géppisztolyát. – Ha csak még egyszer ki meri nyitni a száját, Creutzfeld, én szitává lövöm magát! Pici átkullog Portához. – Ez a kibaszott háború egyre szarabb – motyogja sértődötten. – Már ki se nyithatja a száját az ember. Maholnap már szarni is tilos lesz! A századparancsnok egy utolsó, gyilkos pillantást vet feléje, aztán törődötten Papához fordul. – Menjünk. Az ágyúszó egyre zajosabb. Az orosz tüzérség már nem lehet messzire innen. A fák felett folyamatos villódzást látni. Porta váratlanul felemeli a kezét, és jelzi, hogy álljunk meg. Némán a hóba vetjük magunkat. Istentelenül hangos dörej hallatszik, és alig néhány méterre tőlünk akkora torkolattűz villan, hogy egy pillanat erejéig az egész környék nappali fényben ragyog. – Mille diables! Egy 380 mm-es ágyú! – suttogja a Légiós. – Beletelik egy negyedórába, mire újra megtöltik. Várjuk meg, míg elkészülnek, és közvetlenül a lövés előtt kapjuk el őket! Akkor majd úgyis mindannyian az ágyúra fognak figyelni. Észre se fogják venni, hogy meghaltak! Vive la morte! Csilingelés hallatszik, aztán acél csikordul acélon. Rövid, pattogó hangon kiadott parancsok hangzanak el, és a töltődaru megnyikordul a lövedék súlya alatt. – Készen álltok? – kérdi Papa, amikor a töltény a helyére került. – Aha! – suttogja Porta, s közben ellenőrzi, hogy elég stabilan áll-e a géppuskája.

Moser behajít egy kézigránátot a tüzérek közé. Ahogy az oroszok elbuknak, egyikük elsüti az ágyút. A gépfegyvereink kattogását elnyeli a hatalmas dörej. Kirohanunk. A torkolattűztől vakon megbotlom egy hullában, és legurulok egy meredek lejtőn, amelyet egyikünk se vett észre. Tövisek kapnak mohón az egyenruhába és a bőrömbe. Porta a nyomomban lohol, és utánam zuhan, de estében sikerül hátraperdülnie, hogy néhány jól irányzott sorozattal lekaszálja a dombtetőről felénk rohanó alakokat. Pici úgy zúdul alá, mint a lavina, markában egy orosz katonával. A domb aljában szétválnak, de rögtön egymásnak ugranak megint. Az orosz egy bajonettel hadonászik, de nincs ideje megsebesíteni Picit, aki egy pillanat alatt ágyékon rúgja, és szétveri a fejét egy sziklán. Rohanunk tovább. Egy géppuskafészek kerül az utunkba. Kézigránátok robbannak, világítórakéta pukkan, és már be is vettük az állást. Elkeseredett emberek vagyunk, semmi nem állíthat meg minket. A híradó őrmester nyaklövést kap, a vére rám fröccsen. Az őrmester kétségbeesetten nyomkodja magát, de nem tudja elállítani a vérzést. Nincs esélye: egy verőeret ért találat. Két SS-katona Sztálin-csapdába zuhan: egy gödörbe, melynek aljából bajonettek merednek elő. Az üvöltésüket sokáig halljuk, de nem érünk rá velük foglalkozni. Kifulladva egy tanyához érünk. Pici vezeti a sort. Bedob egy kézigránátot a fészerbe, és fedezékbe húzódik. Egy robbanás hallatszik, és semmi több. – Te hallottál valamit? – kérdezi Porta. – Még egy légyfingást se – feleli Pici. – Nekem akkor is bűzlik valami – állítja Porta. Fellövök egy rakétát. A fénye rendesen bevilágítja a környéket, de sehol senki. Papa és a századparancsnok kúszik oda hozzánk. – Mi a fenére várnak még? – kérdezi Moser. – Gyerünk, lusta disznók! Nincs vesztegetni való időnk! – Fel akar állni, de Pici visszatartja. – Ne tegye, uram, vagy hamarabb el fogunk válni egymástól, mint szeretné! Egy fekete macska sétált át az udvaron. – Micsoda? Egy fekete macska? – néz rá értetlenül Moser. – Az hát! Néhány katona rohan be az udvarra abból a hadtáprajból, amelyik három nappal ezelőtt csatlakozott hozzánk. Egy bunkerben találtunk rájuk, félholtak voltak a félelemtől. – Állj! – kiáltja Papa, de ők csak rohannak. Annyira meg vannak ijedve,

hogy nem hallanak. – Tovaris, tovaris, nicht schiessen! – kiabálják. Oroszoknak néztek minket. Feltartott kézzel a tanyaház felé rohannak. – Szűzanyám! – motyogja Porta. – Azt hihetné az ember, hogy egy komisszár harapdálja a seggüket, azért rohannak ennyire! – Álljanak meg! – integet nekik Moser. – Nicht schiessen, nicht schiessen, tovaris – hajtogatják a fickók. Az első már elérte a házat, és az ajtót ostromolja rémült rúgásokkal. – Fejet le! – ordítja Porta. Mintha egy vulkán törne ki az udvaron. A ház eltűnik, csak egy füstölgő gödör maradt a helyén. A halálra rémült katonákból még ennyi se. – Te jóságos ég! Mi volt ez? – szörnyülködik Moser. – Egy kis ajándék Sztálin bácsitól – vigyorog Porta. – Istenkém, de szép durranás volt! – mondja boldogan Pici. – Ezek a hadtápos fiúk mindig bedőlnek a cselnek, de én hittem a fekete macskának. – Gyerünk tovább – vet véget a csevegésnek Moser. – Inkább még szusszanjunk egy percet, uram – javasolja Porta. – Iván mindjárt itt lesz, hogy megnézze, örültünk-e Sztálin bácsi ajándékának. – És már itt is vannak az emlegetett szamarak! – kiált fel Pici, és tüzet nyit a géppuskájával. Egy egész raj bukik el a golyóitól. – Intézzük el őket! – rikoltja Porta, és már rohanunk is a mély porhóban. Ásókkal, bajonettekkel végezzük be a géppuska munkáját. Moser létszámellenőrzést tart. Tizennégyen eltűntek. Csak hetvenhárman maradtunk. Legalább háromszáz halottat hagytunk magunk mögött. A századparancsnokot szíven ütötték a számadatok. Látom, hogy tűnődve a mauserével játszadozik. Pici cigarettát próbál sodorni a zsebében talált hulladékból, és sikerül is neki. Rágyújt, szív belőle egy mélyet, aztán továbbadja. A szakasz minden tagjának jut belőle egy slukk. Ágyúk dörögnek, gránátok süvítenek a német állások felé. A nyugati égbolt egyetlen hatalmas lángtenger. – Ki is mondta, hogy a Vörös Hadsereget legyőztük? – kérdezi hangosan Porta. – Ne is mondd! – morogja ingerülten Papa. – Csak még idegesebb leszek tőle! – Ha ez így megy tovább – folytatja rendületlenül Porta –, akkor hamarosan kihúzhatjátok Joseph Porta tizedes nevét a Nagy Német Hadsereg névsorából. A Professzor teljesen kivan. Egy hóba vájt üregben kuporog és rí, mint

egy kisgyerek. Pici fölébe hajol. – Nagy hülyeségét csináltál, amikor beszálltál ebbe a tetves háborúba, kisfiam! De ha már itt vagy, akkor javaslom, hogy szedd össze magad, és maradj a közelemben. Én majd segíteni fogok, hogy viszontlásd azokat a bazi nagy hósipkás hegyeidet! Rendben? – A Prof szájába töm egy fél körtét. – Szívd ki belőle a szirupot és csócsáld meg szépen. Meglátod, mindjárt olyan fickós leszel tőle, mint a ló, amelyiknek borsot tömtek a seggébe! Többször is elnyel a hó, a többiek húznak ki belőle. Ez a puha, porhanyós hó valami átkozott dolog. A végére annyira kimerülök, hogy könyörgök, hagyjanak felfordulni. Sírok, ahogyan a Prof is sírt az előbb. De nemcsak mi ketten vagyunk így ezzel. Mindannyian az idegösszeomlás szélén vagyunk. Egy keskeny ösvényen kelünk át, tövises bokrok közt. Mire kiérünk, arcunk és egyenruhánk foszlányokban. A hóesés eláll, előbújik a hold. Messzire ellátni, de sajnos, nemcsak mi látunk jól, hanem az ellenség is. A lépteink zaja eltompul. Egyre óvatosabban lépkedünk. Mintha egy kivájt fatörzs tetején járkálnánk. „Bong! Bong!” – hallatszik minden lépésre. – Gyorsabban! – nógat minket Papa. – Ne szarakodjatok, fiaim. Ha még nem jöttetek volna rá, egy mocsárban vagyunk. Szerencsénkre be van fagyva! A mocsarat határoló nádason túl egy falu terül el. Óvatosan megközelítjük a legszélső kunyhót. – Sztoj! – halljuk a sötétből, és egy géppisztoly lángja csap az arcunkba. A sorozat szétveti Böhle tizedes fejét. – Előre! – ordítja Moser. – Tüzet nyiss! Az őröket elsepri az össztüzünk. Végigviharzunk a falun. Kézigránátokat dobálunk be az ablakokon, álmukból felriadó katonákat mészárolunk le. A falu végén egy lőszerraktárba botlunk. Pici habozás nélkül bevág egy aknát a ládák közé. A robbanás ereje a szó szoros értelmében kirepít minket a faluból. – Maga a legnagyobb idióta, akit valaha is láttam! – ordítja véres fejjel Moser. – Jó kis durranás volt, mi? – lelkesedik Porta. – Ivánék úgy felszálltak az égbe, hogy még Sztálin se vakarja le őket onnan! Egy lánctalpak tépte földúton megyünk tovább. Pici egyszer csak lefékez. – Tankok! – suttogja, és a fák felé mutat, ahonnét hosszú ágyúcsövek

merednek az útra. Nem kétséges, hogy T–34-esek vannak a másik végükre csavarozva. – Nincs valakinél egy kis harapnivaló? – kérdezi Porta. – Szeretném elkölteni az utolsó vacsorámat. Széles ívben megkerüljük a tankokat. Egy darabig egy fenyőerdő fái takarnak minket, aztán megint nyílt terepen találjuk magunkat. A távolban dombok magasodnak. Papa és Klockdorf előremennek, hogy megnézzék, mi a helyzet a halmokon túl. Mi addig fedezékbe húzódunk. – A túloldalon orosz állások vannak – magyarázza Papa, amikor visszatérnek. – Nincs mese, fel kell számolnunk őket. – Akkor rajta! – mondja elszántan Moser. Tárat cserél a géppisztolyában, aztán int, hogy szóródjunk szét. Felkaptatunk a dombtetőre, és hasra vágjuk magunkat. Valahol messze egy foszforrakéta röppen a magasba. A fényénél tisztán látni lehet az orosz árkokat és bunkereket. Gépfegyverek kattognak, nyomjelző csíkok villognak a táj felett. A főhadnagy oldalba böki Papát. – Az utolsó bekerítés, Beier! Essünk túl rajta! – A sebesültekkel mi lesz? – kérdezi Papa. – Az emberekre bízom – kerüli a tekintetét Moser. Kúszva közelítünk az orosz állások felé. Ha észrevesznek minket, végünk. – Hol van iván? – suttogja döbbenten Porta, amikor már belátni az árokrendszerbe. Életnek semmi jele. – Pedig lennie kell itt valakinek – mondja az idegességtől remegő hangon Klockdorf. – A német vonalak ott vannak, az erdő szélén – teszi hozzá magyarázatképpen Moser. – Akkor iván se lehet messze – vonja le a következtetést Pici. – Újabban le se lehet vakarni őket. – Mindenki itt van? – néz körül Moser. – Belépőjegyet előkészíteni, fiúk – mókázik síri hangon Porta. – A bliccelőket szigorúan megbüntetik! Közelebb kúszunk. Porta előremutat a géppisztolyával. – Ott van a mi iván cimboránk. Már attól féltem, hogy elunta magát nélkülünk, és hazament az első vonattal. A katonák ott vannak, ahol lenniük kell, fehér álcaponyvába burkolózva. Több százan. Kész csoda, hogy eddig nem vettek észre minket. – Kézigránátokat – suttogja Moser. – Várjanak, míg jelt adok.

Lázasan lecsavarjuk a nyeles gránátok kupakját. – Most! – int Moser. Kézigránátok szelik át a levegőt, és zuhannak egy tüzérségi támadás pontosságával az árokrendszerbe. Odalent kitör a pánik. Az oroszok menekülnek, mi pedig kirohanunk a senki földjére. Néhányan aknára lépnek, de a többségnek sikerül átjutnia a senki földje közepéig. Átvágjuk a drótakadályt, és átözönlünk a túloldalra. Egy bombatölcsérből egy orosz felderítő nyit ránk tüzet. Pici ráveti magát és megfojtja, de az orosz addigra már öt emberünket kilőtte. Portával egy ponyván vonszoljuk magunk után Stegét. Felordít a fájdalomtól, amikor átcibáljuk a drótakadályon. Azon kevesek egyike, akik még velünk vannak a sebesültjeink közül. A többieket a sorsukra hagytuk. Az oroszok közben összeszedték magukat, és lőni kezdenek ránk mindennel, ami csak a rendelkezésükre áll. Világítórakéták százai röppennek a magasba. Rémülten beássuk magunkat a hóba. Őrültség lenne mozogni ebben a gyilkos fényben. Meddig fekszünk ott? Hetekig? Napokig? Órákig? Csak néhány percig, de nekünk egy örökkévalóságnak tűnik. Golyók fütyülnek el a fejünk felett, gránátok tépik fel körülöttünk a fagyott földet. A mellettem fekvő férfi felé fordulok, de már csak egy halom reszkető húst találok a helyén. Az előbb még viccet mesélt, miután megmentett egy felém süvítő gránáttól. A hangjukból hallom, hogy 80 mm-esek. Időnként katyusák is bevágódnak a közelben. Moser előrerohan. A Légiós utána, de egy lángnyelv visszadobja. Üvölt, az arcát tapogatja. Vér csorog az ujjai közül. Elkapom a lábát, és behúzom magam mellé. A fél arcát letépte a robbanás. Bekötözöm, ahogy tudom. – Nem látok! – jajgatja. – Megvakultam! Add ide a pisztolyom! – Hülye vagy! Semmi baja a szemednek. Csak a kötés miatt nem látsz. Az arcod bal felel szállt el, de a többi rendben. Szerencsés vagy, sivatagi patkány! Ez legalább három hónapot fog érni, ha hazakerülsz! Nem hisz nekem. Felemelem a kötés alját, hogy meggyőződhessen az igazamról. Felsikolt az örömtől, amikor rájön, hogy tényleg lát, de a biztonság kedvéért azért elveszem tőle a pisztolyát. A fejsérüléses emberekre vigyázni kell, mert nagy hülyeségeket képesek művelni. Kézen fogva vezetem, amikor kiugrunk a kráterből, hogy közelebb kerüljünk a német állásokhoz. A másik oldalamon a Professzor nyargal. Halálra van rémülve, mert ezúttal a géppisztolyát hagyta el. Hallom, hogy jön. Félelmetes, vijjogó süvítéssel. Belököm a Légióst

egy tölcsérbe, és utánaugrom. A Professzort annyira lefoglalja az elvesztett géppisztolya, hogy csak akkor vesz tudomást a gránátról, amikor az már felrobbant előtte. A fél karja a levegőbe repül, és a lába elé zuhan. A Prof döbbenten felkapja, és vissza akarja rakni a helyére… Bevonszolom a gödörbe, és megpróbálom elállítani a vérzését. A gázálarcom egyik csatjával leszorítom a vállából kilógó eret. Azt mondja, nem érez semmit. Behintem a csonkot szulfonamidporral, és a többiekért kiáltok, de senki nem válaszol. Nincs mit tenni, nyakamba kanyarítom a géppisztolyt, és imádkozom, hogy ne kelljen használnom, mert mire lekapnám, tízszer is halottak lennénk. A Professzor felüvölt. A sokk érzéstelenítő hatása elmúlt, és nincs mivel csillapítanom a fájdalmait. Azzal próbálom vigasztalni, hogy most már legalább nem kell a géppisztolya miatt aggódnia: ha megkérdezik, hogy hol hagyta, akkor azt mondhatja, hogy a robbanás a karjával együtt elvitte. Ebbe még a legbogarasabb hadbíró se köthet bele. Porta úgy véli, már ez se lesz így sokáig, és eljön az idő, amikor egy kar elvesztését ugyanúgy szabotázsnak fogják tekinteni. Ugyanis az a katona, aki hagyta, hogy az ellenség leszakítsa a karját, a továbbiakban már nem használható hadi célokra. Egy lábat pótolni lehet, és megfelelő kiképzés után akár még a díszlépést is ki lehet vágni vele. A porosz kiképző őrmesterek csodákra képesek: még egy bénából is akrobatát tudnak faragni. 105 mm-es gránátok hullanak az égből. Az egyik az előttünk cikázó szakasz közepébe vágódik, és véres fröccsenéssé tépi az embereket. Újabb drótakadály állja utunkat. Porta gyorsan szétszabdalja, és átvonszolja a ponyvába kapaszkodó Stegét, aztán felordít és elterül. Rávetem magam, és hisztérikusan zokogni kezdek. Pedig nem halt meg, csak olyan hülye, kifacsart pozícióban fekszik. Az egyik lába erre mutat, a másik meg arra. Valahogy nem akarnak passzolni. Papa és Pici bukkan fel. Porta kinyitja a szemét. – Úgy tűnik, megütöttem a főnyereményt! Jó nagyot csendült! Hol talált el? – A lábadon – feleli csendesen Papa. – A lábamon? – kiált fel Porta. – De nekem a mellkasom és a gyomrom fáj! Lennie kell bennem vagy száz repeszdarabnak! Papa felhasítja az egyenruháját. Hasi vagy mellkasi sérülésnek semmi jele, de a csípője borzalmas állapotban van. Az összes kötszerünket fel kell használnunk, hogy el tudjuk látni. Moser is előkerül. – Maguk meg mi a fenét csinálnak itt? – förmed ránk, aztán meglátja

Portát, és elszégyelli magát. Félreteszi a géppisztolyát, és letörli Porta homlokáról a hideg verítéket. – Magának mindig szerencséje van, bajtárs. Most szépen haza fogják küldeni, és ha meggyógyul, berakják egy laktanyába irodai szolgálatra. Amint visszaértünk, fel fogom terjeszteni EK I-re. Ha szakaszvezető szeretne lenni, azt is elintézhetem. – Nem, köszönöm – szerénykedik Porta. – A Vaskereszt rendben van, de isten őrizzen a laktanyától meg az irodától. Különben is mi lenne nélkülem a 2. szakasszal? Éhen halnának! Kivezetem a Légióst és a Profot a kráterből. – Ők is! – nyög fel Papa. – Van egyáltalán valaki, akinek még nem esett baja? Stegét Papa vonszolja tovább, Porta pedig Pici vállára kerül. A Profról Moser gondoskodik, nekem a Légiós maradt. Megyünk egy ideje, amikor észreveszem, hogy elhagytam a géppisztolyomat. Vissza kell mennem érte. A végtagveszteséget egyelőre még elnézik, de ha valaki a fegyverét hagyja el, azért a fejét veszik. Átadom a Légióst Barcelonának, és visszabújok a lyukon, amelyet a legújabb drótakadályon vágtunk. Addig-addig keresgélem a géppisztolyt az egyformának tűnő bombatölcsérekben, hogy a végén már fogalmam sincs, merre vagyok. Eltévedtem. Lekushadok, és lapítok moccanatlanul, mint egy macskát szimatoló egér. Egy aknamező kellős közepén vagyok, előttem sorba kötött aknák. Elég, hogy csak a legtávolabbit érje bombatalálat, és egy rézgomb se marad belőlem. Páni félelmemben imádkozni kezdek. Amikor már érzek magamban egy kis lelkierőt, óvatosan hátrálni kezdek. A nagykabátom felét egy drótakadályon hagyom. Be akarok gurulni egy bombatölcsérbe, de szerencsére még idejében észreveszem, hogy Sztálin-csapdává alakították: világítórakéta fényénél bajonettek tucatjai kacsintanak rám a gödör aljáról. Valamivel később belegabalyodom egy drótakadályba. Az a fajta, amibe ha egyszer belemászol, többé nem jutsz ki belőle. Portának hála, van nálam egy drótvágó. Nekiesem a drótnak. A rugalmas huzal visszacsap, felhasítja az arcomat. A tüskék a húsomba vágnak, de nem törődöm velük. Ki kell jutnom, mert ha itt lep meg valaki, semmi esélyem. Kint vagyok, de még mindig nem tudom, hogy hol. Körbe-körbe keringek, aztán lefekszem, mert olyan sűrű egymásutánban röppennek fel a világítórakéták, hogy másképp nem tudok észrevétlen maradni. A világosság ellenére nem látok semmi olyat, ami fogódzót nyújthatna. Az ágyúdörgést fülelem, de nem hallom a különbséget a robbanások és a torkolattüzek között.

Nem messze tőlem egy Maxim ugat fel. Egy orosz állás közelében vagyok. Gyakran előfordul az ilyesmi. Az ember megkönnyebbülten bemászik egy lövészárokba, és mire rájön, hogy az ellenség ölébe pottyant, már késő. Már majdnem feladom, amikor véletlenül egy géppisztolyba botlom. Nem az enyém, de pont az a típus. Amikor jó félórányi bolyongás után utolérem a szakaszt, Moser jól leszúr. Hol az ördögbe voltam? Már majdnem elkönyvelt eltűntnek. Hagyom, hogy őrjöngjön. Néhány perc, és úgyis a mieink közt leszünk. Már látni a német lövészárkot az erdő szélén. Nincs messze! Porta aléltan fekszik. A forgója csípőből kitört. Egy karabéllyal rakták sínbe a lábát. Pici szerint ezüst csípőpótlást fog kapni. Irigyli érte, mert így mindig lesz nála ezüst, hogy zaciba vághassa, ha megszorulna. Legfeljebb őt is felrakják a polcra, de az már mellékes. A Légiós inni kér. Havat nyomunk a szájába. – Menjünk – mondja Moser. – Még egy utolsó nekifutás! Klockdorf pattan fel elsőnek. Lohol, nyomában az őrvezetővel, aki úgy imádja az akasztást. Annyira át akarnak jutni, hogy szinte suhanni látszanak a hótakaró felett, de nem sikerül nekik. Klockdorf aknára lép. A robbanás magasra dobja a testét, és ahogy lezuhan, újabb aknák robbannak fel, míg végül semmi nem marad belőle. Az őrvezetőnek mindkét lábát leviszi a légnyomás. Mire odaérünk, már az utolsó csepp vére is elfolyt. A zajra a mieink is tüzet nyitnak. Géppuskák kattognak, és 40 mm-es aknavetők köpik ránk a bombákat. Újabb tíz embert veszítünk. Épp át akarok ugrani egy gödröt, amikor valami gyomorszájon vág. Megperdülök, mint az orsó, és bezuhanok a bombatölcsérbe. Először dühös vagyok, mert azt hiszem, hogy valamelyik bajtársam lökött meg hátulról. Aztán belém hasít a fájdalom. – Mi történt? – hajol fölém Papa. – Nem tudom – nyögöm. – Eltaláltak? – Az a megtiszteltetés ért, hogy céltáblául szolgáltál egy német gyalogsági golyónak – igyekszik szépíteni a helyzetet Papa. Fél tonna föld és hó záporozik ránk egy robbanássorozatot követően. – Hol találtak el a szemetek? – kérdezem. – Istenem… de fáradt vagyok. – Örülj neki, hogy egy német golyó talált el és nem egy orosz dumdum! – vigasztal Papa. – Ez csak egy sima puskagolyó, fiam. Szúnyogcsípés! – Neked! – fakadok ki. – De nekem átkozottul fáj. A hátammal mi van? Annyira fáj… – Csak a golyó nyomja a csontot. Semmi gáz, de vigyázz, ne egyél

havat. Gyomorsérülés esetén tilos a folyadék, tudod! – figyelmeztet Papa. Elveszi tőlem a pisztolyomat. – Ne! Hagyd itt! – könyörgök neki. – Szükségem lesz rá, ha iván felbukkan. Nem akarok fogságba esni. Papa eltűnődik egy pillanatra, aztán visszaadja a pisztolyt. Felültet, és háttal nekitámaszt a gödör falának. Így látni fogom, ha valaki bepottyan mellém. A fejem fölött nyomjelző csíkok cikáznak. Sikerült felráznunk a tűzvonalat: mindkét oldalon azt hiszik, támadás készül. Magam vagyok. Egyes-egyedül a senki földjén. Vajon hol lehet most Porta? És hogy érzi magát? És Stege? Meg a Légiós? Papa azt mondta, hogy kint hagynak minket, és majd később visszajönnek értünk. Ez így logikus. Megfelelő fedezet mellett könnyebb lesz kivinni minket, és így az is elkerülhető, hogy a sajátjaink mészároljanak le. A fájdalom görcsbe rándít. Kiáltanék, de nem merek. Jól tettem, mert pár pillanattal később lépteket hallok a fejem felett, aztán valaki felkiált: – Job tvoje maty! Ez közel volt! Egy másik hang felnyihog. Be akarom ásni magam a hóba, de nem megy. Túl gyenge vagyok. Lenézek, és látom, hogy a hasam merő vér. Lefekszem, és a halottat játszom. Egy kucsma tűnik fel a gödör szélén. Fekete mongol szemek pásztáznak végi. A katona rám hajít egy jégdarabot, majd látva, hogy nem mozdulok, továbbáll. Ha a gödör nem lett volna olyan mély, belém döfött volna a bajonettjével. A biztonság kedvéért… Még mindig hallom őket. A közelben mászkálnak, a társaimat keresik. – Nyet germánszki! – Job tvoje maty! – Bisztro, bisztro!* – szól rájuk a parancsnokuk. Valaki felüvölt. Hosszan, fájdalmasan. A hangjából tudom, hogy hasba szúrták. Egy német MG–38-as dübörög fel. Vad, rövid sorozatokat ad le. Barna bakancsok és lábszárvédők suhannak el felettem. Orosz lábak! Aztán fekete csizmák következnek. Németek! Papa ugrik le mellém. Zárótűz zúdul a mögöttünk hagyott területre. Egy eltévedt gránát földet és jeget vág az arcomba, egy másik repeszdarabot a sisakomba. Egyik pillanatról a másikra egy német árokban találom magam. Valaki üveget tart a szájamhoz: meg akar itatni. Papa félrelöki a kezét. – Gyomorsérülés – magyarázza a főtörzsnek. * Gyorsan! (orosz)

– Értem – bólint az öreg. Már megjárt egy világháborút, ismeri a vereség ízét. A sebesülteket egy bunkerbe szállítják. Az egység parancsnoka kezet fog mindannyiunkkal, és Juno cigarettákat oszt szét. – Azt hittük, iván – mentegetőzik. – Semmi gond – mondja neki Moser, és mélyen leszippantja a füstöt. – Istenem, nem akarom elhinni, hogy sikerült! A pokolból tértünk vissza! Teherautókra raknak bennünket. Papa és Barcelona az utolsó pillanatokig velünk vannak. Moser főhadnagy a lövészárokban áll, és egy világítórakéta röppályáját követi a tekintetével. Az orosz vonalak mögött már virrad. Friss, üde reggel van, zúzmara pereg alá csilingelve a fákról. A főhadnagy rágyújt egy cigarettára. Annyira lefoglalja a tűzgyújtás, hogy nem is érzi a fájdalmat, amikor egy repesz felhasítja a fejét. Keze elernyed a géppisztolyon, amely már-már testrészévé vált. Teste előrehanyatlik. Egy második robbanás földet és havat lapátol rá. – Láttam a főnököt elmenni – mondja csendesen Pici. Egy kórházvonaton fekszünk. – Beteljesült a vágya. Megszabadult tőlünk! – C’est la guerre, mon ami! – bólogat fátyolos szemmel a Légiós. – Schwarzer Heinrichet* ígért, de mindegy. Kit érdekel? – tódítja Porta. Látom rajta, hogy fájdalmasan érinti, de hiszek neki. – A doki nem akarta levágni a csülkeimet – közli csalódottan Pici, és hatalmasra bugyolált lábaira mutat. – Most egész életemben masírozhatok rajtuk! – Nekem egy hosszú csövet dugtak a gyomromba – újságolom, és úgy fordulok, hogy mindenki láthassa a szájam sarkából kilógó csövet. A Professzor sírva fakad. Nem akar fél karral visszamenni Norvégiába. A főorvos megígérte neki, hogy berakja egy laktanyába, de a Prof meg van győződve róla, hogy csak vigaszképpen mondta. Lembergben leemelnek minket a vonatról. Lengyelországban fognak összefoltozni, Németországban csak ezután mutatkozhatunk. – Honnét vannak? – kérdezi morcosan egy öreg ápolónő. – Moszkvából! – feleli vidáman Porta. – Jutalomból küldtek ide minket, hogy mi is láthassuk a világ legrondább jód- és aszpirinboszorkányát! – Ezt jelenteni fogom! – rikácsolja sértődötten a sárkány. – Ha akarod, kölcsönadom a ceruzámat, édes, hogy legyen mivel megírnod a jelentést! – vihog Porta, és egy iszonyú szellentéssel pontot * Első osztályú Vaskereszt. (német katonai szleng)

tesz történetünk végére. vége

Tartalom 1. Az őrmesterlány...............................................8 2. Niebelspang úr kálváriája.............................29 3. Tankelhárítók.................................................55 4. Porta, az egyházfi..........................................79 5. A tyepluska..................................................100 6. A húsraktár..................................................119 7. Moszkva kapujában.....................................151 8. A mongol......................................................185 9. A tábornokok csomagolnak.........................234 10. A partizánlány...........................................276

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2002. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató