Sven Hassel A komisszár
Fordította
Sven Hassel
A komisszár
Régi barátomnak, a skandináv filmproducer Just Betzernek, aki hihetetlen lelkesedéssel vetette bele magát a könyveim megfilmesítésébe. Sven Hassel
A katona lelkiismerete mindent elnyel, mint a pokol szélesre tárt kapuja. William Shakespeare
A Gauleiter sietett. Türelmetlenül vezetett, durván szétugrasztva az utakat eltömítô menekülteket. Az autója már napok óta rogyásig volt pakolva; amint az elsô ágyúlövések eldördültek, a Gauleiter autóba vágta magát, és elhagyta a várost. A személyzetébôl csak a titkárnôjét vitte magával. A hölgy amellett, hogy fiatal volt és csinos, hitt a Führerben, a pártban és a végsô gyôzelemben. A titkárnô fázósan összehúzta magán a nercbundát, melynek eredeti gazdája, egy gazdag hölgy, Auschwitzban halt meg. A tábori csendôrség négyszer is megállította ôket, de a Gauleiter sárgásbarna egyenruhája többet ért bármilyen útlevélnél. Az utolsó úttorlasznál az ôrök figyelmez tették ôket, hogy ha továbbmennek, bele fogna futni az amerikaiakba. A következô ellenôrzési pontnál, valahol ott, ahol az út Hoftól München felé kanyarodik, egy nyers ábrázatú „lámpaburás” ôrmester dugta be a fejét az ablakon egy automata csövével együtt. A Gauleiter ekkor már civil ruhát viselt. – Hová olyan sietôsen, káposztazabáló? – Ô egy Gauleiter – közölte mosolyogva a titkárnô, aki már nem hitt sem a Führerben, sem a pártban, sem a végsô gyôzelemben. 7
A fehér sisakot viselô amerikai csendôr elismerôen füttyentett. – Halljátok ezt, fiúk? – fordult az emberei felé. – Ez a civil káposztazabáló egy Gauleiter! Hangosan röhögtek rajta. – Gyerünk – terelte ki a fegyver csövével a kormánynál ülô férfit. – Sétáljunk egyet az erdôben, hátha kibújt már a hóvirág. – A lehelete olcsó konyaktól bûzlött. A titkárnô három rövid sorozatot hallott. Az erdôbôl fehér sisakok bukkantak elô. Már a farmot az úttól elválasztó szántóföld közepén járt, amikor újabb sorozatok dördültek el a háta mögött. Meghalt, mielôtt még a fagyott földre zuhant volna. – Mi a fenének kellett lelônöd? – ordította magából kikelve az ôrmester. – Szökni próbált, nem? – felelte a tizedes, és elégedetten tárat cserélt. Nem sokkal késôbb megérkezett a következô telepakolt luxusautó.
TÁMADÁS – SZAKASZ, ÁLLJ! – halljuk Papa rekedt hangját a rádión. Hangos csörömpöléssel felcsapja a torony tetejét, s elôveszi ütött-kopott ezüstfedeles pipáját a zsebébôl. Szakaszvezetônek hajthatatlan, de a szíve mélyén igazi asztalos. Friss fûrészpor és a faforgács illata lengi körül. – Lôjétek szét ôket! – parancsolja, ügyetlenül körbefordulva a szûk nyílásban. Az új téli alsótól olyan 8
derekunk van, mint a Télapónak. – Barcelonáék hova tûntek? Kinyitom az oldalsó nyílást, és fáradtan végignézek a macskaköves úton zörgô hosszú tankoszlopon. A mieink, lángszórókkal felszerelt nehéz harckocsik. Valamit nagyon védenek tôlünk, különben nem ôket küldték volna elôre. – Zajosak, mint a fene – dugja elô a képét Pici is. – Jézus Mária! – bukik le a következô pillanatban rémült kiáltással. Egy irodaépület ablakaiból két degtrareva*nyit tüzet ránk. A géppuskánk azonnal válaszol. Rohanó léptek zaja hallatszik mindkét oldalról, parancsok és sikolyok szállnak a levegôben. Olyan, mintha valaki feltépte volna a pokol kapuját. Egy T-aknát cipelô barna egyenruhás alak pattant fel a tankunkra. Mielôtt még a torony alá tapaszthatná az aknáját, Pici lesepri egy géppisztolysorozattal. Az utcát hirtelen elözönlik az oroszok. Csak úgy ömlenek kifelé ajtókon és ablakokon át. Egy orosz sisakot pillantok meg a nyílásban. Gépiesen beleürítem a pisztolyomat az alatta lévô arcba. Szétreccsen, mint egy tojás. – Kézigránátokat! – üvölti Papa, és kivág egy nyelest az utcára. Én is elôrángatom a zsebeimbôl a tojásgránátokat, és kiszórom ôket a nyíláson. Éles csattanások és sikolyok követik egymást. Egy padlás ablakából egy 20 mm-es köhög ránk. Az apró, de veszélyes ágyúlövedékek ide-oda pattognak a falak közt. Mintha az ördög pingpongozna robbanó tûzlabdákkal.
*Orosz géppuska
9
Anélkül, hogy Papára várnék, odaforgatom a tornyot, és célba veszem az épületet, melynek ablakaiból a 20 mm-es és a degtrarevák okádják gyilkos világító füzéreiket. A lövegünk eldördül. Elégedetten látom, hogy két egyenruhás alak repül ki a harmadik emeletrôl. Egy pillanatra felakadnak a villamos vezetékén, aztán tovább zuhannak, és hangos csattanással elterülnek az utca kövén. A biztonság kedvéért belelövök még három repeszgránátot az épületbe. A tetô kigyullad, cserepek zúdulnak az utcára. A tûz gyorsan végigterjed a házsoron. Néhány perc, és a fél utca lángokban áll. Rémült emberek ugrálnak ki az ablakokból. Inkább zúzzák halálra magukat a járdán, mint hogy bent égjenek. – Ki mondta, hogy lôj? – ôrjöng Papa, és dühében felém üt egy kézigránát tal. – Akkor lôj, ha parancsot kapsz, te piromániás barom, és ne hamarabb! – Ha nem teszem, kicsináltak volna minket! – védekezem sértôdötten. – Azért van a löveg, hogy használjuk, nem? – Az, amit az elôbb porrá lôttél, az 1. zászlóalj szállása lett volna. Felfogtad azzal a mogyorónyi agyaddal? A mi szállásunkat lôtted szarrá! – kiáltja kétségbeesetten Papa. – Szabotázs! – kiáltja diadalittasan Heide. – Ha ez nem az, akkor nem tudom, hogy mi a szabotázs! Hadbíróság elé vele, hogy ne kelljen többé azt a rusnya képét látnunk! – Kotlós tojás lehet a fejében agy helyett – vihogja gúnyosan Pici. – A saját ajtaja elé szarik, ahelyett, hogy kirakná a seggét az oldalnyíláson. Szerintem lôjük szét a fejét! – javasolja lelkesen. 10
– Pofa be! – mordul rájuk Papa, és elszántan szívni kezdi a pipáját. – Nézzétek azt a csuhást! – vigyorog Porta. – Úgy rohan, mint egy ôrült azzal a bibliával a kezében. Azt hinné az ember, hogy maga az ördög lohol a nyomában, és a seggét szurkálja a vasvillájával! – Csak azt nem értem, hogy mér’ féltik a papok is a szaros életüket ugyanúgy, mint mi, közönséges halandók – tûnôdik Pici. – Pedig azt mondják, jó kapcsolataik vannak odafent. – Mert a szentek és a jóságosok ugyanúgy félnek az utolsó fingástól, mint mi, pogányok – bölcselkedik Porta. – Addig ugyanis ôk se juthatnak fel égi pártfogóikhoz. Papa a fülére húzza a fejhallgatót, és megigazítja a gégemikrofonját. – Panzer, Marsch! 2. szakasz, utánam! – Megszokásból a feje fölé tartja ökölbe szorított kezét. Az „elôre indulj” jele. A Maybach motorok vinnyogva felpörögnek, elôrelendítve a tankokat. Széles lánctalpak tapodják az utcán heverô holtakat és sebesülteket. Két orosz katona húzta meg magát egy sekély rókalyukban, egy LMG* mögött. Egy Párduc megáll fölöttük, és elôre-hátra kezd hintázni, mint egy tollait igazgató kotlós. Ordítás hallatszik, aztán csend lesz. A tank péppé taposta az oroszokat. A zaj kezd elviselhetetlenné válni. Motorok dübörögnek, ágyúk dörögnek, automaták kattognak. – Itt Anna! Itt Anna! – mondja Papa a rádióba. – Berta és Cézár váljanak le oldalvédnek. Csak tisz-
*Könnyû géppuska
11
ta célpontra lôjetek! Takarékoskodjatok a lô szerrel! Most pedig elô az ujjatokat a seggetekbôl, és nyomás, anyaszomorítók! Lángok nyaldossák a házakat. Géppuskagolyók zörgetik és kongatják a tankok páncélzatát, abban a hiú reményben, hogy kárt tehetnek ezekben az acélszörnyekben. Gyilkos sárga füst hatol be a tankokba, könnyekre fakasztva a legénységet. Egy lángoló háztetô rázuhan az egyik P–III-asra. Lángnyelvek csapnak a magasba, s néhány pillanat múltán az egész egyetlen hatalmas tûzgomolyaggá robban szét. A hátsó páncélra tartalék üzemanyaghordókat kötöttek – ezek repültek a levegôbe a hô hatására. A hideg téli levegô füsttôl, vértôl és hulláktól bûzlik. – Itt Hinka, itt Hinka – harsogja a rádióból az ezredparancsnok. – Az 5. század fog feltakarítani. A foglyokat küldjék hátra a gránátoszászlóaljnak. Figyelmeztetem magukat: nincs fosztogatás! Ha valaki mégis megpróbálná, annak velem gyûlik meg a baja! – Mindig mi – morgolódik Porta, és gázt ad. – Fantasztikus! Addig hajszolnak minket, szerencsétlen kulikat, hogy a végén még a seggünk is szívrohamot kap. Csak azt tudnám, hogy mi a francér’ vagyok olyan egészséges! Igazán megcsókolhatna már egy komcsi golyó, különben sose fogom itt hagyni ezt a rohadt háborút, és soha nem fogok egy szép, tiszta kórteremben üdülni csinos, készséges nôvérkék közt, akik alig várják, hogy rám mászhassanak antiszeptikus puncijukkal. – A kurva életbe! – morogja keserûen Pici. – Nap mint nap az életünket kockáztatjuk az összes, lehetô leghülyébb módon, és miért? Koszos napi egy márkáért!
– A rohadt német hadsereg tehet róla! – mondja mérgesen Porta. – Miért, ó miért kellett egy ilyen háború-buzi országba születnem, mint Németország. Fáradt vagyok, mint egy kóbor kutya, de a véremben keringô energia nem hagyja lankadni kimerült testemet. Benzedrinnel töltöttek fel minket. Már hat napja nem aludtunk néhány tíz percnél többet. Ha el is bóbiskolnánk, rögtön felriadunk, és a félelem keserû íze tölti meg a szánkat. Pici szeme sarkig nyitva, de nem lát. Ernyedt kezében P–38-as lóg. Hullafáradt, de nem mer aludni. Ahhoz a ponthoz közeledünk, amikor már semmi és senki nem érdekel minket, csak az, hogy végre lehunyhassuk a szemünket. Veszélyes, de teszünk a veszélyre. Ha a halál jönni akar, csak jöjjön. Legalább alhatunk végre. Ágyúlövedékek süvítenek át a város felett. Láthatatlan ütegek lövik ki ôket messze mögöttünk lévô célpontokra. Pici ijedten felugrik, és lefejeli a tank mennyezetét. Egy reccsenés hal lat szik, és vércseppek gördülnek végig Pici bal fülén. Az emberünk káromkodik egy cifrát, aztán felkap egy olajos rongyot, hogy felitassa vele a vért. – A kazanyi Szent Szûzre, micsoda egy álom! – motyogja. – Egy erdôben sétálok békésen, amikor egyszer csak elém ugrik egy komisszár, és teketória nélkül szitává lô. Azt eddig is sejtettem, hogy szar érzés lehet, de most már tudom is! A tank megáll. A lánctalpak sártól és emberi maradványoktól csepegnek. A fehér álcázófestés fekete a kosztól. Hátradôlünk a vasszékeinkben, és kinyitjuk a szellôzôket, hogy friss levegôt engedjünk be. Sárga füstöt és hullaszagot kapunk helyette.
12
13
A falak tövében gránátosok osonnak elôre. Övék a legmocskosabb munka. Nulla dicsôség, a jutalom pedig max egy ólommal telepumpált has. A pincékkel kezdik. Fanatikusokat és ôrülteket keresnek, olyanokat, akik az utolsó töltényükig, az utolsó leheletükig ártani akarnak. Ilja Ehrenburg propagandagépezete csodákra képes, de mi se panaszkodhattunk. A mi oldalunkon is akadnak jócskán olyanok, akik „Heil Hitler”-rel az ajkukon dobják fel a talpukat. A gránátosaink gégemetszéssel tüntetik ki az emberi hülyeség szovjet megtestesítôit. A rejtekhelyünkrôl jó messzire kilátni a sztyeppre. Elôttünk a láthatárba veszô szürkésfehér tenger, mögöttünk feldúlt, lángokban álló falvak és városok. A nyomunkat tûz és pusztítás jelzi a szurokfekete éjszakában. Egy pince lejáratába egy amerikai dzsip szorult be, öt fej nélküli utassal. Úgy ülnek benne, mint egy díszszemle résztvevôi. Négy orosz tiszt és a sofôr, akiknek mintha egyszerre, egyetlen suhintással szelték volna le a fejét egy óriási karddal. De nem csak ezért nyújtanak bizarr látványt. A megszokott zöldesbarna egyenruha helyett szürke díszegyenruhában feszítenek, széles váll-lapjaikon szikrákat vetnek a közeli szeszfôzdét emésztô lángok. – Nem is tudom – morogja Porta, és akkurátusan kiköp a kémlelônyíláson. – Ha ilyet látok, valahogy mindig megjön az életkedvem. – Szerinted hova mehettek ennyire kikenve-kifenve? – tûnôdik Pici. – Nem hiszem, hogy a mi kedvünkért rakták volna magukra ezt a rengeteg puncimágnest. – Ha engem kérdezel, oda, ahová a mágnesek vitték ôket: finom puncikba – feleli Porta, és kéjesen megnyalja az ajkait a gondolatra.
– Azt mondom, nézzük meg ôket közelebbrôl – javasolja Pici, és már indul is. – Csak a hülye indul el kurvázni üres zsebbel. Porta kipréseli magát a toronynyíláson, és lehuppan Pici mellé. Pár pillanattal késôbb már egy fôhadnagy testét motozza. – Egy halott hôs – rakja zsebre vihogva az orosz kitüntetéseit. Könnyû vevôt találni rájuk a frontvonal mögött. Gyakorlott ujjakkal átkutatja a halott zsebeit. A megdermedt vér se veszi el tôle a kedvét. – Alig találtam néhány aranyfogat – mondja csalódottan Pici. Körülnéz a jármû véráztatta belsejében is, hátha ott nagyobb fogás vár rá. – Illatos tiszti cigaretta papírszipkával – süllyeszti titkos zsebébe néhány pakkot Porta. – Szivart nem találtál? – fordít át egy kellemetlenül cuppogó hullát Pici. – Elment az eszed, ember? Sztálin tisztjei nem szivaroznak! Az kapitalista magatartás! – Kész szerencse, hogy kapitalisták vagyunk – állapítja meg röhögve Porta. Azért olyan vidám, mert egy üveg vodka akadt a kezébe. A legfinomabb fajta, címkéjén a régi, cárista sassal királykék mezôben. Ilyen vodkát csak a legmagasabb pártvezetôk isznak. Két páncélgránátos bukkan fel. Egy félmeztelen, sikítozó lányt vonszolnak magukkal. A szerencsétlen kétségbeesetten küzd ellenük, de esélye sincs. – Velünk jössz, te kis vadmacska, akár tetszik, akár nem! – üvölt rá az egyik gránátos. – Egy kicsit elszórakozunk, aztán mehetsz, amerre akarsz. Ne félj, eddig még egyetlen punci sem panaszkodott, akit hanyatt vágtam! A lány azonban halálra van rémülve, és esze ágában sincs hanyatt vágni magát nekik. Addig rúgkapál, míg
14
15
