SVEN HASSEL
NNCL1695-5BFv1.0
Bajtársak
A mű eredeti címe: COMRADES OF WAR Copyright © 1960 Grafisk Forlag All rights reserved! A fordítás a Corgi Books 1990. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation © Nitkovszki Sztaniszlav, 1999 Borító: © GRAPH ART Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Tótisz András Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető igazgató Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária ISBN: 963 679 071 X 1. kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 1999 Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők LAP-ICS Kereskedőházak Budapest Debrecen Miskolc Nyíregyháza Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.aquila.hu A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, az 1999. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Egy kisujjunk körmére tévedő kalapács több fájdalmat és bosszúságot okoz, mint milliók gyötrelmes halála.
1. A 877-es kórházvonat
A központi elsősegélynyújtó állomásra vittek minket. Az orvos ugatott velünk, amiért olyan hihetetlenül koszosak és tetvesek voltunk. Még soha nem látott ilyen rühes disznókat, közölte velünk – amiben lehetett némi igazság, tekintve hogy a fiatal doktor a grazi gyógyszergyárból került hozzánk. Pici megkérte, hogy fogja be. Olyan szavak és kifejezések áradatát zúdította a derék doktorra, amit annak eddig még ugyanúgy nem állhatott módjában hallani. Az orvos azonban képtelen volt feldolgozni ennyi újat, úgyhogy fogta magát és éktelen dühbe gurult. Lejegyezte Pici szavait az utolsó szótagig, névvel és ranggal, ahogy azt a szabályzat előírta, majd frissen beszerzett katonai becsületére esküdve kijelentette, hogy Pici sokáig emlékezni fog a büntetésre, amivel orcátlanságáért felelni fog. Hacsak, tette hozzá, Picinek nem lesz olyan piszok szerencséje, hogy feldobja a talpát szállítás közben. Aminek persze örült volna, hiszen végtére is egy orvosnak az a feladata, hogy csökkentse a betegek szenvedéseit. Ennek némiképp ellentmondott az a zajos tetszés, amit a műtét közben nyilvánított ki, midőn gránátrepeszeket távolított el az üvöltő Pici húsos testéből. Három héttel később az orvost egy fűzfához kötözték és agyonlőtték. Az előzmény: egy vadkanharapásban szenvedő tábornok műtétjénél kellett asszisztálnia, és balszerencséjére a műtétet vezető főorvos meglehetősen kapatos volt. A tábornok meghalt a műtőasztalon. Valaki a hadtesttől vizsgálatot kezdeményezett, és a főorvos nem habozott fiatal kollégájára hárítani a felelősséget. Alkalmatlanság és hanyagság, állapította meg a haditörvényszék. A doki úgy visított, mint egy hízó a karácsonyi disznóöléskor. Képtelen volt a saját lábán elmenni a fáig, négy embernek kellett odacipelni őt. Egyikük a hóna alá szorította a fejét, másik kettő egy-egy lábát szorongatta, a negyedik pedig a testéhez szorította karjait. Az orvos szíve olyan tébolyultan kalapált a halálfélelemtől, hogy senki nem csodálkozott volna, ha a golyó helyett szívroham végez vele. Megpróbáltak lelket önteni belé. Egy férfinak szembe kell néznie a halállal, mondták neki. És nem sikítozhat így, mert az szégyen. De hogyan is viselkedhetne férfiként egy huszonhárom éves fiatal? Egy szilaj csikó, aki a többiek felett állónak képzeli magát egy diploma és két nyomorult csillag miatt? Csúnya kivégzés volt, mondták azok, akik lelőtték – a 94. ezred lövészei. Tudhatták, mit beszélnek, hiszen nem ez volt az első kivégzésük. Hiába, megbízható fickók voltak…
A FAGY MILLIÁRD TŰVEL SZEGEZTE A FÖLDHÖZ A TÁJAT, és recsegéssel töltötte meg a halott erdőt. A végtelen vöröskeresztes vonatot vonszoló mozdony hosszan, fájdalmasan füttyentett. A kéményéből előtörő fehér füst megdermedni látszott a téli orosz égbolt alatt. Még a fűtők is bundasapkát és vastagon bélelt kabátot viseltek. A marhavagonokban, melyek oldalán és tetején hatalmas, vörös keresztek virítottak, megcsonkított katonák százai hevertek. Ahogy a vonat utat tört magának a hóban, a palánkok közötti résen összefagyott hópelyhek csapódtak be az „utastérbe”. Jómagam a 48-as vagonban feküdtem, többek között Pici és a Légiós társaságában. Pici hason feküdt, mert egy aknavetőből kilőtt gránát elvitte a fél hátsóját. A kis Légiós naponta többször is tükröt tartott föléje, hogy Pici elmerenghessen a háborús veszteségein. – Gondoljátok, hogy megér egy GVH-t*1 a hús, amit iván kimetszett belőlem? A Légiós halkan elnevette magát. – A termetednél és az erődnél csak a naivságod nagyobb. Komolyan erre számítasz? Non, mon cher ** , ha valaki egy bataillon disciplinaire *** tagja, legfeljebb akkor kap GVH-t, ha a fejét vitte el egy ágyúlövedék. Kapsz egy szép KV **** pecsétet a zsoldkönyvedbe, és már masírozhatsz is vissza a frontra, hogy a hátsód másik felét is levágasd. – Mindjárt te kapsz egy plecsnit a képedre, te ünneprontó – kiáltotta mérgesen Pici. Fel akart kelni, hogy valóra váltsa ígéretét, de a mozdulat negyedénél szitkozódva visszazuhant a szalmába. A kis Légiós felvihogott, és barátságosan Pici vállára csapott. – Csak takarékosan az energiával, te disznó, vagy a következő rakodásnál téged is kihajítanak a halott hősökkel együtt. Valamivel odébb, a fal mellett Huber abbahagyta a vonítást. – Berekedt – állapította meg Pici. – Hamarosan nem lesz az egyedüli – suttogta a Légiós, és letörölt egy verejtékcseppet a homlokáról. Magas láza volt, és a nyaka meg a válla köré tekert egyhetes kötés olyan tarka volt a gennytől és vértől, mint egy selyemkendő. Ez volt a tizenhatodik alkalom, hogy a Légiós megsebesült. 1*Garnisonsverwendungsfähig – csak laktanyai szolgálatra alkalmas (német) **nem, kedvesem (francia) ***büntetőzászlóalj (francia) ****Kriegsverwendungsfähig – katonai szolgálatra alkalmas (német)
Az első tizennégyet a francia idegenlégiónak köszönhette, amelynél tizenkét évig szolgált. Franciának tartotta magát, bár születésénél fogva német volt. Még úgy is nézett ki, mint egy francia: százhatvan centi magas volt, vékony testalkatú és barna bőrű. Szája sarkából állandó tartozékként cigaretta lógott. – Vizet, átkozott disznók! – kiáltotta Huhn, egy tiszthelyettes, akinek egy hatalmas, nyitott sebe volt a hasán. Előbb fenyegetőzött és szitkozódott, aztán könyörgőre fogta, majd sírni kezdett. A vagon másik végében valaki eleresztett egy rekedt, gonosz kacajt. – Ha szomjas vagy, lenyalhatod a jeget a falról, ahogy mi is! A mellettem fekvő őrmester, dacolva hasi fájdalmával – amit egy géppisztolysorozatnak „köszönhetett” –, felült, és előrelendítette a kezét. – Bajtársak, a Führer gondoskodni fog rólunk! – jelentette ki, majd fakó hangon énekelni kezdett: – Lengesd a zászlót, a lépted szaporázd, Az SA menetel… – Kihagyott néhány sort, mintha csak azokat a szavakat akarta volna a nyelvén érezni, melyeket a legjobban kedvelt: – Zsidó vér fog folyni, A kommunisták ellen indulunk, hogy megmentsük hazánk. – Azzal kimerülten visszazuhant a szalmába. Gúnyos nevetés emelkedett a fagyott mennyezet felé. – Nocsak, a hősünk elfáradt! – morogta egy hang. – Eláruljak neked egy titkot, fiacskám? A te Adolfod magasról tesz rád. Amíg te itt éhesen és szomjasan fetrengsz, ő nyúlpaprikást zabál, és a jobb falatokat korcs kutyája elé veti. – Ezért hadbíróság elé állíttatlak! – sikította hisztérikusan az őrmester. – Vigyázz, nehogy egy reggel nyelv nélkül ébredj – mordult rá Pici. Az őrmester hamuszürke képébe vágta bűzlő káposztafőzelékkel teli bádogtányérját. – Ezért még megfizetsz! – hüppögte a fájdalomtól és a gyűlölettől zokogva a hű tüzérségi őrmester. – Jaj, de félek – vigyorodott el Pici, és előkapta a rohamkését a bakancsa szárából. – Kivájom azt a hülye agyvelődet, és elküldöm az anyádnak, aki ekkora náci barmot nevelt belőled. Ha fel tudnék kelni, hogy odamenjek hozzád, máris nekilátnék. A vonat váratlanul lefékezett. A kocsikkal együtt mi is megrándultunk, és kórusban feljajdultunk a fájdalomtól. A hideg egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a vagonba, elgémberítve végtagjainkat. Fehér zúzmara csapódott le a deszkákon. Az egyik fickó azzal szórakoztatta magát, hogy állatokat rajzolt bele a bajonettjével. Helyes kis állatok voltak. Egér, mókus és egy kutyakölyök, akit Oscarnak keresztel-
tünk. A dér egy idő után eltüntette a figurákat, Oscar azonban minden alkalommal újra lett rajzolva. Imádtuk Oscart, még beszélgettünk is vele, ahogyan egy kutyakölyökhöz kell. A művész, őrvezető volt a műszakiaktól, azt mondta, hogy zsemleszínű, a kobakján fehér pöttyökkel. Oscar rendkívül helyes kutyakölyök volt. Amikor a falat nyaltuk, gondosan ügyeltünk arra, nehogy baja essen. Ha úgy gondoltuk, hogy Oscar unatkozik, az őrvezető rajzolt egy macskát, hogy legyen, akivel kergetőzzön. – Hova megyünk? – kérdezte egy kis tizenhét éves lövész, akinek mindkét lába szétroncsolódott. – Haza, fiam – suttogta a pártfogója, egy fejsérült tiszthelyettes. – Hallottátok ezt? – röhögte el magát a fekete-tengeri matróz, az a fickó, akinek a csípőcsontja volt szétzúzva. – Hazamegyünk! Hol az otthonunk, te segg? A pokolban? Vagy a mennyországban? Egy buja völgyben, ahol Adolf angyalai, horogkereszttel a homlokukon a „Horst Wessel”-t játsszák aranyhárfáikon? – Röhincsélt egy darabig, aztán a mennyezet felé fordította a tekintetét. Odafentről ezernyi tűhegyes kristály nézett vissza rá közönyösen. A vonat újra mozgásba lendült. A tábori kórházvonat, nyolcvanhat jeges, koszos marhavagonjával, tele hősöknek csúfolt emberi roncsokkal. Micsoda hősök voltak! Száz és száz köhögő, könnyező, szitkozódó és halálra rémült szegény ördög, akik a legkisebb fékezésre vagy gyorsításra is jajgatással válaszoltak. Azok a fajta hősök voltak, akiket soha nem látni a harctéri híradókban vagy a toborzóirodák plakátjain. – Ide süss, Sivatagi Patkány – dünnyögte a Légiós felé Pici. – Ha egyszer megérkeztünk abba a rühes kórházba, én úgy leiszom magam, hogy ihaj. Igen, kiütöm magam rendesen, aztán ha magamhoz tértem, rögtön kezelésbe veszek három cicababát. – Álmodozóan a mennyezetre nézett, és megnyalogatta a fagytól sebes ajkait. – Elhiheted, hogy nem fognak unatkozni. – A szeme felcsillant a rá váró örömök elképzelt ígéretétől. Még soha nem volt kórházban, és azt hitte, hogy az intézmény lényegét tekintve egy államilag finanszírozott bordély, ahol mellesleg gyógyítanak is. A Légiós elnevette magát. – Majd meglátjuk, de én attól tartok, hogy az első néhány napban egészen mással leszel elfoglalva. Először is alaposan össze fognak vagdosni, aztán meg napokig repeszdarabokat fogsz verejtékezni. És fecskendőkkel fognak szurkálni, hogy még véletlenül se dögölj meg nekik, mert kell ám az ágyútöltelék a frontra. – Elég! Nem akarom hallani – kiáltotta Pici a rémülettől falfehéren. Pár percnyi hallgatás után félénken megkérdezte:– Tényleg annyira fáj, amikor
azok a tábori orvosok felnyiszálnak? A Légiós lassan feléje fordította a fejét, és komoran a behemót csibész szemébe nézett. – De még mennyire, Pici. Iszonyatosan. Először lenyúzzák a bőrödet, aztán addig csűrik-csavarják a nyers húsodat, míg a legapróbb szilánkot is el nem távolították. De ne aggódj, nem fogsz üvölteni, mert annyira fog fájni, hogy nem lesz erőd hozzá. – Jézus Mária – motyogta Pici. – Nekem végem. – Ha már összeférceltek egy kórházban – merengtem fennhangon –, keresni fogok egy fiatal és csinos kokottot, aki nercbundát visel és mindent tud, amit az ágyban tudni kell. A Légiós bólintott. – Tudom, mire gondolsz. Ha sikerülne, az igazi főnyeremény lenne. – Hozzáértően csettintett a nyelvével. Pici megkérdezte tőlünk, mi az a kokott, és mi türelmesen elmagyaráztuk neki. – Aha, egy olyan kurvára gondolsz, akit otthon kell tartani? Krisztusom, bárcsak nekem is tudnál szerezni egyet! – Behunyta a szemét, és csinos lányok egész zászlóalját képzelte maga elé. Egy hosszú, egyenes járdán billegtek el előtte, formás hátsójukat ringatva, és alig várták, hogy Pici végre kiválassza valamelyiküket. – Mondd csak, mennyibe került egy olyan kokott? – Csak a fél szemét nyitotta ki, a másikat rajta tartva az álomból szőtt szépségeken. – Egy egész évi zsoldomba – suttogtam átszellemülten. Már nem is éreztem a fájdalmat a hátamban. A nercbundás nő, aki még sehol nem volt, máris elvette az eszemet. – Egyszer én is kitartott voltam Casablancában – merengett el a kis Légiós. – Azután történt, hogy őrmesterré léptettek elő a 2. ezred 3. századában. Remek kis század volt, rendes főnökkel. – A francba a főnököddel. A spinédről akarunk hallani, nem az átkozott főnökeidről. A Légiós nevetett. – Egy csélcsap hajótulajdonos, egy igazi vén bakkecske felesége volt. Persze, őt is csak a férje dohánya érdekelte, amiből aztán nem volt hiány. A hölgy kedvenc időtöltése az volt, hogy szeretőket csípett fel, aztán ha elnyűtte őket, útilaput kötött a talpukra. – Téged is kirúgott? – kérdezte Pici, akinek a történet roppant mód felkeltette az érdeklődését. A Légiós nem válaszolt, hanem tovább mesélt a casablancai dámáról, aki
jó vételt csinált, amikor megvette őt. Pici oldalát azonban kifúrta a kíváncsiság. – Most kirúgott vagy nem, Sivatagi Patkány? – röffent rá a Légiósra. – Szeretném tudni, hogy téged is lerugdosott-e a hálószoba lépcsőjén. – Nem, engem nem! – kiáltotta a Légiós dühösen, amiért félbeszakították. – Amint nála jobb partit találtam, elhúztam a csíkot. Tudtuk, hogy ez hazugság, és ezzel a Légiós is tisztában volt. – A bőre kreolbarna volt, a haja pedig fekete – folytatta rendületlenül. – És mindig kész volt valami huncutságra. És az alsóneműi, mon dieu * , élvezetesek voltak, mint egy palack 1926-os Roederer Brut. Látnod és tapintanod kellett volna őket, mon garçon ** ! A fejsérült tiszthelyettes halkan elnevette magát. – Igazi ínyenc vagy. Egyszer szívesen kimennék veled egy macskavadászatra. A Légiós nem nézett feléje. Behunyt szemmel feküdt, egy gázálarckonténerrel a feje alatt. – Már nem érdekelnek a nők. Csak a régi dolgokról mesélek. – Mesélj még a casablancai nőidről, Sivatagi Patkány. Hol is található pontosan ez a Casablanca nevű kupi? A Légiós elmosolyodott. – Úgy látom, számodra a világ két dologból áll: bordélyházakból és laktanyákból. Casablanca nem bordély, hanem egy csodálatos város Afrika nyugati partján. Olyan hely, ahol a másodosztályú légiósok megtanulnak homokot enni és verejtéket inni, és ahol azok a seggfejek, akik dicsőségről álmodnak, rájönnek, hogy nem többek rühes disznóknál. – Akiket rühes disznók csináltak – tette hozzá egy hang a sötétből, amely időközben megtöltötte a vagont. – Úgy van – helyeselt a Légiós. – Akiket rühes disznók csináltak, akárcsak téged, engem meg az összes többi fütyköst ezen a világon. – Soká éljenek a rühes disznók! – kiabálta be valaki. – Soká éljenek – visszhangoztuk rekedt kórusban. – Soká éljenek a rühes disznók, hogy legyen, aki ide-oda toszogassa a náci szart! – Ostobák! Alja népség! – tiltakozott sértődötten Hitler őrmestere. – Jaj lesz nektek, patkányok, ha a csapataink újra támadásba lendülnek. Von Mannstein tábornagy hamarosan át fog kelni a Lowarton, és teljes gőzzel Moszkva felé indul. * istenem (francia) **fiam (francia)
– Ebben az esetben egy szállítóvonaton lesz, úton Szibéria felé a többi fogollyal – gúnyolódott valamelyikünk. – Előre, gránátosok, Nagy Németország megmentői! – ordította fanatikusan az őrmester. – Ha-ha. Mondd csak, te kis önjelölt Adolf, ott voltál Velikije Lukinál? – kérdezte Pici. – Ha már ilyen meleg szeretettel beszélsz a Lowartról! – Miért, te ott voltál? – kérdezte egy őrvezető, akinek csak egy karja volt, és már az is elüszkösödött. – Elhiheted! Mindhárman bent ültünk az erődben, a 27. ezred többi részével. Vagy nem tetszik valami? – morogta Pici, és minden átvezetés nélkül közölte: – Ha kijutottam a kórházból, laposra fogom verni az első hadtáptisztet, aki az utamba kerül. Addig fogom rugdosni azt a közönséges tolvajt, míg a segge a könyöke vonalába nem ér. Aztán behúzok neki egy akkorát az állába, hogy élete hátralevő részében csak tejbepapit fog zabálni. – Miért gyűlölöd ennyire a hadtáposokat? – kérdezte a félkarú őrvezető. – Az elhullajtott karodban tartottad az eszedet? – fortyant fel Pici. – Te segg, hát te még soha nem áztál csuromvizesre az esőköpenyedben? Elárulom neked, hogy a hadtáposok mindenen nyernek, amit a nyakunkba varrnak. Az esőköpenyeket is úgy csinálják, hogy azok átengedjék a vizet. Ez benne a trükk. Mi elhajítjuk az első két köpenyt abban a reményben, hogy a harmadik talán jobb lesz, ők meg mindegyik esőköpenyen szép kis summát keresnek. Hát ezért fogom elverni az első hadtápost, aki a szemem elé mer kerülni! – Micsoda perspektíva! – jegyezte meg a Légiós. – Bárcsak én is beszállító lehetnék, aki esőköpenyeket ad el azoknak a tolvaj tiszteknek. Ha ez megtörténne, Allah tényleg bölcs és jó lenne. – Mi lett azzal a pipivel, akiről az előbb meséltél? – kíváncsiskodott Pici. Már el is felejtette a hadtápos tiszteket. – Törődj a magad dolgával! – mordult rá a Légiós. Egy perccel később mégis önként motyogni kezdett: – Mohamedre és az összes prófétájára, hogy szerettem őt! De még mennyire! Miután elküldött, kétszer is be akartam törni Allah kertjébe. – De azt mondtad, hogy te ejtetted őt – röhögött Pici. – Na és? – kiabálta a Légiós. – Kit érdekelnek a kurvák? Azok a rövid lábú, széles csípőjű, folyton fecsegő lények? Csak azt tudnám, hogy lehet egy férfi olyan őrült, hogy hajszolja őket! Nézd csak meg reggel! Táskás szemek, felpuffadt arc, szétmázolt smink. Lehangoló. Sőt! Kétségbeejtő. – Köszönöm – hallatszott a vagon belsejéből. – Ezt nevezem a szex felmagasztalásának!
– Igaza van – szólalt meg valaki más. – Még az élettől is elmegy a kedved, ha meglátod az imádott nőt bádog hajcsavarókkal a fején, meg a félretaposott papuccsal és a lógó harisnyával a lábán. Egy repülőgép zúgta túl a vonat zakatolását. Elhallgattunk, és dermedten füleltünk, mint holmi vadállatok, akik meghallották a hajtók lármáját. – Egy Jabo * – suttogta valaki. – Egy Jabo – ismételték meg néhányan. * Megborzongtam. Nem a hideg miatt, pedig istentelenül fáztam. Egy orosz vadászbombázó… – Gyere, halál, ne várasd magad – kántálta a Légiós. A repülőgép tett egy kört, majd ereszkedni kezdett felénk, és bőgve elhúzott a vonat felett. A vérvörös csillag szenvtelenül nézett le a marhavagonok tetejére festett vörös keresztekre. A Jabo az égbolt felé vágtatott, aztán hirtelen megfordult, és zuhanni kezdett, akár egy zsákmányára lecsapó sólyom. Pici négykézlábra emelkedett, odamászott az ajtóhoz, és kiordított: – Gyere, te vörös ördög, csinálj belőlünk pépet! Na gyere, essünk túl rajta! Mintha csak a pilóta hallotta volna a szavait, és eleget akart volna tenni a kérésnek, géppuskagolyók szaggatták át a vagon falait. Néhányan felordítottak. Mások csak hörögtek. Aztán meghaltak. A mozdony füttyentett egyet. Egy erdőbe értünk. A pilóta feladta. Nem akart tovább várni, nehogy otthon kihűljön a forró tea és a főtt tojás. Olyan szép, tiszta reggel volt. Biztosan gyönyörű kilátás nyílt odafentről. – Úgy megennék egy kolbászt – sóhajtott a Légiós. – De nem akármilyent, hanem egy igazi, vaddisznóhúsból készült, füstölt és jól megborsozott példányt. Olyant, amin érezni a makk illatát. Amivel az éhes vaddisznó álmodik az erdőben. – A nyers kagylótól tífuszt lehet kapni – jelentette ki egy lövész, aki zászlótartó volt az egységénél, és a térdkalácsát roncsolta szét egy lövedék. – Ha lenne egy kosárnyi tífusszal fertőzött kagylóm, amikor megint vissza kell majd menni a frontra… Ha lenne mindig, valahányszor vissza akarnak vinni… A kerekek fáradhatatlanul csattogtak a síneken. A hideg elviselhetetlen volt, és a Jabo géppuskája által ütött lyukak azt a kevés meleget is * Jagdbomber – vadászbombázó (német)
kiszippantották, amivel belehelhettük volna a vagont. – Alfred – szólítottam meg a Légióst. Már jó ideje nem használtam ezt a nevet, mi több, az is előfordulhat, hogy még soha. A Légiós nem válaszolt. – Alfred! Olyan ostobán hangzott. – Alfred, vágytál te valaha igazi otthonra? Szép bútorokra, meg ilyesmire? – Nem, Sven, én ezen már túl vagyok – felelte csukott szemmel. Az ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. Mennyire kedveltem én ezt az elnyűtt arcot! – Már elmúltam harminc – folytatta a kis Légiós. – Tizenhat éves voltam, amikor beléptem a Légion Êtrangere-be * . Azt hazudtam nekik, hogy tizennyolc vagyok. Túl régóta vagyok rühes disznó. A trágyadomb az én otthonom. Az őrbódé lent Sidi-bel-Abbesben, ezer és ezer katona verejtékétől bűzös falaival, az volt az én utolsó otthonom. – Sajnálod? – Soha ne sajnálj semmit – rázta meg a fejét a Légiós. – Az élet szép, az időjárás pedig jó. – Átkozottul hideg van, Alfred. – A hideg is jó. Amíg lélegezni tudsz, addig jó. Még a börtönben is jó, ha élsz és el tudod felejteni, milyen lenne, ha… Ez a „ha” az, ami őrületbe kergeti az embereket. Felejtsd el a „ha”-t, és élj! – Azt se sajnálod, hogy megsebesültél? – kérdezte a félkarú, gangrénás őrvezető. – Mi lesz, ha életed végéig acélgallért kell viselned, hogy valami megtartsa a fejedet? – Semmi. Azt se fogom sajnálni. Acélgallérral a nyakamon is élni fogok. Ha vége lesz ennek az egésznek, visszamegyek Légion Êtrangere-be, és raktári munkát vállalok. Minden este megiszom egy üveg Valpolicellát, és üzletelni fogok a feketepiacon a raktár elfekvő készleteivel. Élni fogok, egyik pillanatról a másikra. És mindegyik pillanatot meg fogom ragadni. – Én Velencében fogok élni, ha Adolfot hidegre tették – szólalt meg a zászlós. – Láttam az öregemmel, amikor még tizenkét éves lurkó voltam. Elsőrangú város. Járt már ott valamelyiktek? – Én igen – jött a válasz a szalmából. A haldokló, arc nélküli pilóta volt. Az égő üzemanyag tette ezt vele. A zászlósba egy pillanatra belefagyott a szó. Végül erőt vett magán, és olaszul * idegenlégió (francia)
ejtve a város nevét, hogy örömet szerezzen vele a pilótának, megkérdezte: – Tehát te jártál Veneziában? Hosszú ideig csend volt. Úgy éreztük, nem szabad megszólalnunk. A haldoklóé volt a szó. – A Canale Grande este a legszebb. Olyankor a gondolák mintha igazgyöngyökkel feldíszített gyémántok lennének – suttogta a pilóta. – Milyen mókás a Szent Márk tér, amikor elönti a víz – ábrándozott a zászlós. – Velence a legjobb hely a világon. Szeretnék oda menni – mondta a fiatal katona, teljes tudatában annak, hogy egy marhavagonban fog meghalni, valahol Breszttől keletre. – A vén baka mindig vidám – énekelte a Légiós. – Vidám, mert él és tudja, hogy ez milyen sokat jelent. – Rám pillantott, majd folytatta: – Csak hát kevesen vagyunk, mi, öregkatonák. Az aranygallérosok közt persze sok a vénember, de mi tudjuk, hogy néhány aranycsillagtól még nem vagy katona. Akkor válsz azzá, amikor kezet fogtál a Kaszással. – Ha letelepedtem Velencében – szőtte tovább az álmait a zászlós –, cannellonit fogok enni minden áldott nap. Meg páncéljában főtt rákot. És mérget vehettek rá, hogy a lepényhal se fog hiányozni az étrendemből. – Merde! * – kiáltott fel a Légiós. – A kagyló is finom. – De tífuszt kaphatsz tőle – figyelmeztette egy hang a vagon másik végéből. – Tojok a tífuszra. Mire Adolfot kinyuvasztják, immúnis leszek a tífusszal szemben – állította magabiztosan a zászlós. – Megtiltom, hogy így beszélj a mi isteni Führerünkről – sikította a tüzérségi őrmester. – Ezért az egész lázadó csürhe lógni fog! – Befognád végre? A fékek felvisítottak. A vonat lassulni kezdett, majd megállt. A mozdony füttyentett egyet, és vidáman elment vízért meg a többi holmiért, amire egy mozdonynak szüksége van. A kinti zajokból tudtuk, hogy egy állomáson vagyunk. Trappoló bakancsok, kiáltások, ordítások. Valakik hangosan, magabiztosan nevettek. Gyűlöltük őket. Csak egy rakás náci szar nevethetett így. Becsületes, lerobbant katonák nem így röhögnek. – Hol vagyunk? – kérdezte a műszakis őrvezető. – Oroszországban – hallhatta a Légiós lakonikus válaszát. – Ezt eddig is tudtam, bazmeg. * gyakran használt francia káromkodás
– Akkor miért kérdezted, seggfej? – Az érdekel, hogy milyen városban. – Minek azt neked tudni? Feltépték a vagon görgős ajtaját. Egy busa fejű szanitéc bámult be. – Heil * , bajtársak! – nyüszítette. – Mi az, kisfiam? – ordított rá a modern kori Aesculapra Pici. A nyomaték kedvéért az ajtó irányába sercintett. – Vizet – nyögte egy „utas” a koszos szalma mélyéről. – Egy kis türelmet kérek – felelte neki a tiszthelyettes. – Hamarosan vizet és levest kapnak. Addig is van maguk közt súlyos beteg? – Megőrültél, hát persze hogy nincs! – felelte sértődötten a zászlós. – Olyan egészségesek vagyunk, mint egy ma született csecsemő. Azért jöttünk, hogy focizzunk egyet veletek. A szanitéc jobbnak látta elhúzni. Végtelen idő telt el, mire megint történt valami. Két hadifogoly jelent meg egy milicista kíséretében. Egy vödör levest cipeltek. Megálltak előttünk, és merni kezdtek hihetetlenül koszos csajkáinkba. Mindenkinek egy merőkanállal. A leves langymeleg volt. Megittuk, és még éhesebbek lettünk tőle. A milicista megígérte, hogy még hoznak, de nem jöttek vissza. Ehelyett megjelent egy csapat hadifogoly. Egy őrmester felügyelete alatt kicibálták a hullákat a vagonokból. Összesen tizennégyet. Ebből kilenccel a vadászbombázó végzett. A pilótánkat is el akarták vinni, de a fickónak sikerült elhitetnie velük, hogy még él. Az őrmester felhúzta magát, de végül a vagonban hagyta. Később, a délután folyamán egy tartalékos orvos jött fel két szanitéccel. Végigsétáltak közöttünk, és mindenkinek ugyanazt mondták: nem lesz semmi baj, a sérülés nem vészes. Miután elmondták ezt a pilótának is, Picihez léptek. A műsor kezdetét vette. Mielőtt még kinyithatták volna a szájukat, a barátunk rájuk förmedt: – Látod, mit tettek velem, te görény? De nem vészes, mi? Feküdj csak ide, te sarlatán, hadd tépem le a fél seggedet. Majd akkor mondd nekem, hogy nem vészes! Elkapta az orvos bokáját, és maga mellé rántotta a férfit a büdös szalmára. – Rohamra! – kiáltotta a Légiós. – Tökéletesen igazad van, jó öreg Pici! – mondta a félkarú őrvezető, és az orvosra vetette magát. A többiek ugyanezt tették, engem is beleértve. Mire a * Éljen! (német)
két szanitéc kicibálta alólunk az orvost, az csupa vér és genny volt. – Nem is olyan vészes – jelentettük ki kórusban. – Ezért fizetni fognak mindannyian – fenyegetett meg minket az orvos. – Igen? Utána várni fogunk. Szeretettel! – nevetett Pici. Az orvos és két segédje leugrottak a vagonból, és ránk csapták az ajtót. A vonat nem indult tovább másnap reggelig, de senkinek nem jutott eszébe, hogy reggelit hozzon nekünk. Tehetetlenül szitkozódtunk. A pilóta még élt reggel, egy másik társunk azonban meghalt az éjszaka folyamán. Ketten hajba kaptak a bakancsáért. Nem csoda, remek kis bakancs volt, puha és végig bélelt. Minden bizonnyal méretre készítették még a háború előtt: túl hosszú volt a szabályzatban előírthoz képest. A vasúti tüzérség őrmestere szerezte meg. Behúzott egyet a riválisának, amitől az jó időre elfelejtette a bakancsokat. – Micsoda szerzemény! – kiáltotta örömittasan az őrmester, és magasra tartotta a bakancspárt, hogy mi is együtt örülhessünk vele. Rálehelt a lábbelikre, és a zubbonya ujjával megdörzsölte őket. – Krisztusom, hogy fogok én ebben menetelni! – mondta sugárzó arccal. – Jobban jársz, ha felhúzod a tiedet a halott fickó lábára – tanácsolta neki valamelyikünk. – Különben nem sokáig fogsz örülni az övének. – Hogyhogy? – tátotta el a száját az őrmester. A szalma alá rejtette a bakancsot. – Látni szeretném azt, aki el meri venni tőlem! – Nos, ebben az esetben ne add rá a bakancsodat a halott lábára, és hamarosan megtudod, ki az, aki elmeri venni tőled az új „szerzeményedet” – nevetett az előbbi férfi. – A fejvadászok * le fogják rántani őket a lábadról, aztán felkötnek fosztogatásért. Merthogy ezt annak nevezik, ha nem tudnád. Vagy a hullarablás szó többet mond neked? Tudod, én már részt vettem néhány rögtönzött haditörvényszéki tárgyaláson. Ismerem a dörgést. – A franc essen beléjük! – fakadt ki az őrmester. – Hiszen ennek már nem lesz szüksége rá! – Neked se, testvér – jött a válasz a törvényszéki fickótól. – Van már egy pár bakancsod a seregtől. – Az lószart se ér. Még járni se lehet benne rendesen. – Meséld ezt a fejvadászoknak – nevetett a másik. Az arca és az ajka vértelen volt, a szeme hideg és fénytelen. – Addig fognak verni, míg alá nem írod nekik, hogy Adolftól a világ legjobb bakancsait kaptad. Az őrmester nem ágált tovább. Csendesen káromkodva a halott férfi lábára adta a saját bakancsát. * katonai rendőrök
Egy órával később a halott már rá se ismert volna önmagára. Mindenét lecserélték. Huhn, a hasi sérült tiszthelyettes megint vizet kért. A Légiós odalökött neki egy jégcsapot. Huhn hálásan nyalogatni kezdte a jégdarabot. Égő fájdalom nyilallt a lábamba. Az egész testembe kisugárzott, mintha lángok nyaldosták volna végig a csontjaimat. A fagyás második fázisa volt ez. Tökéletesen tisztában voltam vele. Először az elemi fájdalom, aztán az égő érzés, amely egészen addig tart, míg a lábad el nem zsibbad. Ez a zsibbadtság azt jelenti, hogy vége, nincs tovább. A végtag elüszkösödik, és a lábad meghal. A fájdalom pedig feljebb költözik. A folyamatnak már csak egy sebész tud véget vetni. Elfogott a rémület. Amputáció. Istenem, bármit, csak azt ne! Megosztottam a félelmemet a Légióssal. Ő rám nézett, és ezt mondta. – Akkor legalább véget ér számodra a háború. Inkább a lábad veszítsd el, mint a fejed. Igen, akkor többé nem kell harcolnom, vigasztaltam magam, de a rémület csak nem engedte el a torkomat. Megpróbáltam elképzelni, hogy szerencsés vagyok, amiért elvesztettem a lábamat. Mennyivel rosszabb lenne, ha a kezemet kellene amputálni. Ez se segített. Már láttam magam, ahogy két mankóra támaszkodva kéregetek egy utcasarkon. Nem, nem akartam „faláb” lenni. – Mi ütött beléd? – kérdezte meglepetten a Légiós. Anélkül hogy tudatában lettem volna, hangosan elkiabáltam a „faláb” szót. Elaludtam. A fájdalom nem sokáig hagyott nyugodni, de én örültem neki. Amíg fáj, addig még élet van benne. Addig még megvan a két csodálatos, nagyszerű lábam. A vonat még kétszer megállt. Mindkét alkalommal megnézték a lábamat, és közölték, hogy „semmi vész”. – Mohamedre, hát mi akkor a vészes? – füstölgött a Légiós. A pilótára mutatott, aki nem sokkal korábban halt meg. – Ez se vészes? Nem kapott választ. A 877-es tábori kórházvonat folytatta útját nyugat felé. Mire Krakkóba értünk – huszonkét nappal az elindulás után –, már csak a sebesültek harmincnyolc százaléka volt életben.
2. Purgatórium
– Egy rakás siránkozó vénasszonyt látok magam előtt – mennydörögte a tábori lelkész, Von Zlavik ezredes. Rettenetesen bosszantotta, hogy hangosan kinyilvánítjuk a fájdalmunkat. – A mennyei Atyánk segítségét kéritek, de mit kezdjen az Úr egy rakás ilyen semmirekellővel? Megparancsolta nekünk, hogy hagyjuk abba a jajgatást. Azzal fenyegetőzött, hogy ha még egy hangot hall, lecsukat minket, és ott fogunk megrohadni. Isten végtelenül türelmes, árulta el nekünk bizalmasan, de csak a tisztességes emberekhez és a jó katonákhoz, nem a hozzánk hasonló alja népséghez, a társadalom legaljához. Kinyújtott karral maga elé lendítette a keresztet, aztán intett a mellette álló szanitéceknek, hogy vihetik a két lepedőbe csavart hullát. Pár perccel később visszahozták a lepedőket, és belecsomagolták a következőt. A lelkész ezredes megvetően köpött egyet, és magunkra hagyott minket. Ugyanezen a délutánon leesett a lépcsőn, és eltörte a karját. Három helyen is. – Úgy vonított, mint akit nyúznak – mondta vigyorogva Monica nővér, akinek napjában kétszer volt szüksége férfira, hogy el tudja viselni az életet. – Azért nem mind ilyenek – jelentette ki a kis Légiós. A másik oldalára fordult, felmagasztalta Allahot, aztán arról a szent emberről mesélt nekünk, aki egyedül felmerészkedett a Riff-hegység sziklás, kopár világába.
A 3. TARTALÉK TÁBORI KÓRHÁZBAN, amelyet egy hajdani krakkói teológiai egyetem épületében rendeztek be, szófukar orvosok és műtősök játszadoztak a sebesültekkel. A műt egykor a rektor irodája volt. A derék lelkész aligha sejtette, hogy majdan ilyen sokan fognak elpatkolni az ő hivatalában. Békeidőben elég lett volna egy haláleset is ebben a szobában, hogy egy gyilkossági csoport hónapig szaglásszon. Egy rozsdás, szétesni készülő hordágyon feküdtem. Odabent egy fejsérült feküdt a kés alatt. Meghalt. A hasi műtétes tűzoltó foglalta el helyét a műtőasztalon. Ő is meghalt. Hárman haltak meg, ketten jöttek ki élve. Aztán én következtem. – Mentsék meg a lábam, kérem. – Ezek voltak az utolsó szavaim, mielőtt az altató kiütött volna. A sebész nem reagált. A lábaim még mindig rajtam voltak, amikor magamhoz tértem egy kórteremben. Az első órák csendben, kellemesen teltek. Aztán beállt a fájdalom. Kibírhatatlan volt. Mások se voltak jobban. Éjszaka a kórterem maga volt a pokol tornáca. Sötétség, sírás és jajveszékelés töltötték meg a karbolsav szagú helyiséget. Egy nővér fölém hajolt, megmérte a pulzusomat, aztán elillant. A testhőmérsékletem emelkedni kezdett. Halálfélelem fogott el. Úgy kúszott felém, akár egy kígyó, bénító szorításba fonva testemet. Összefüggéstelen, ködös képek kavarogtak a szemem előtt, a sarokban üldögélő Kaszást azonban tisztán ki tudtam venni. A fekete csuklyás, hamuszürke férfi a kaszáját törölgette, és türelmetlenül topogott. – Még nem szórakoztad ki magad, te szar? – kiabáltam rá. – Te büdös, rohadó szar! Azt hiszed, félek tőled? Láttam én már nálad félelmetesebb dolgokat is! Sokkal félelmetesebbeket! Miért kellene félnem tőled? Hah! Persze hogy féltem. Pokolian féltem. Megint ott volt a nővér. – Tűnés innen, karbolsavas kurva. Hagyj magamra. Várd csak meg a muszkákat! Akkor majd tényleg lesz dolgod, te náci köpönyegforgató. Azok majd megtanítanak kesztyűbe dudálni. Ne, gyere vissza, kérlek. Istenem, mennyire félek. – A nővér azonban már nem volt ott. A Kaszás rekedt, gurgulázó hangon felnevetett. A topogása még türelmetlenebbé vált. A Légiós hümmögni kezdett: – Gyere, Halál, jöjj értem! – Befogtam a fülem. Nem akartam hallani azt az átkozott éneket, de ezrek csatlakoztak a Sivatagi Patkányhoz: – Gyere, Halál, jöjj értünk. – A sarokból megint felhangzott a gurgulázó nevetés.
A hamuszürke férfi végighúzta csontos mutatóujját a penge fényesen csillogó élén. Elégedetten bólintott. Éles. Éles, mint a guillotine Plötzenseeben és Lengriesben. Mint a kés, amely leszelte Ursula fejét kecses nyakáról. Vajon a kolimai táborokban is vannak guillotine-ok? Mi van veled, te hülye disznó? Azt hittem, már elfelejtetted azt a berlini szerelmet, a zsidó lányt, aki SS-tisztekkel feküdt le, mert volt humorérzéke. Imádni való lány volt. Jó kis bőr. Ne sírj, te kis buzi. Valaha tiszt akartál lenni, nem? És te álltál be katonának, tahó. Na és mi lett belőled? Egy kis kupac szar, aki egy újabb kupacot csinál maga alá, mert annyira fél a Kaszástól. Pedig nincs miért aggódnod, hiszen senki se fog megsiratni, ha átkerültél a másik oldalra. Gyere, te barom, és vigyél át magaddal a Styxen. Azt hiszed, hogy félek tőled? A hamuszürke férfi felállt, és összehúzta magán a csuhát. Kimért léptekkel az ágyam felé indult. Felvisítottam. A nővér újra megjelent, és megtörölte a homlokomat valami kellemesen hűvössel. Esett az eső. Monoton, megnyugtató kopogással. A Kaszás elment. Két másik beteget magával vitt a kórteremből. Hét nappal később áttettek abba a kórterembe, ahol Pici és a Légiós is feküdt. Picinek már a kórházban sikerült két hét magánzárkát szereznie magának, amit a felépülése után kellett letöltenie. Az történt, hogy a főnővér és három nővérke jelent meg a szobában, Pici pedig boldogan felkiáltott: „Hurrá, megérkeztek a kurvák! Ugrás az ágyba fiúk!” Iszonyatos botrány lett belőle, aminek a végén a kórház parancsnoka két hét elzárást sózott Pici nyakába. A szerencsétlen cimboránk még ekkor se bírta felfogni, hogy a katonai kórház nem kupleráj. – Furcsa időket élünk – vigyorgott a Légiós. – Ha aranygalléros lennél, akkor le se tudnád vakarni magadról a nővérkéket. Hansen tizedes, aki már tizenhét hónapja fekszik azon az ágyon, mindenről tud, ami a kórházban történik. Azt mondja, Lise nővér a fejébe vette, hogy fiút akar szülni. Kipróbált már egy egész sereg pasast, de eddig még nem jött össze a kis pöckös. Lise nővér azonban nem adta fel. Jobban akarta azt a gyereket, mint valaha. Hazafias kötelességének tartotta, hogy fiút szüljön.
3. Pici, a diktátor
Egy nap a Légióst és engem betekertek néhány takaróba, és felvittek egy dombra, ahonnan az Elba csillogó vizét meg a felső folyás irányába vánszorgó uszályokat lehetett látni. Nem sokkal később Picit is mellénk gurították. Egy teljes óráig ültünk ott, a stülckenwerfi szegecselő kalapácsok dübörgését hallgatva. Egy nővér megtanított járni. Mindkét lábam lebénult. Egy repeszdarab az utolsó pillanatban találta el a gerincemet, amikor felfelé kapaszkodtunk azon a távoli, rossz emlékű szirten. Fokozatosan megtanultam használni a lábaimat. Rengeteg verítékembe került. A nővér végtelenül türelmes volt. Csúnya volt és öreg, de ez nem akadályozta meg abban, hogy lelkiismeretes legyen. Már nem emlékszem a nevére. Azokat, akik segítenek rajtunk, hamar elfelejtjük. Az ellenségeinket sose. Pici egyenként tíz kórtermi betegtársunk orra alá nyomta az öklét. – Ez nem női kéz. Jobb lesz, ha ezt észben tartjátok már a kezdet kezdetétől. – Engem egy ravatalozóra emlékeztet – mormogta mogorván Stein. – Ez az, fiú – bólintott elégedetten Pici. – Mint a szavaid is bizonyítják, nem vagy te buta gyerek. Nem zavar, ha itt poshadtok körülöttem az ágyaitokon, de jól figyeljetek! Ha azt mondom, „Hozzatok sört!”, akkor ti összedobjátok a gubát, és rohantok, mint a villám, hogy sört hozzatok Picinek. És a jóisten kegyelmezzen nektek, ha fel merítek hígítani! Ha elég sört kapok, kezes leszek, mint egy bárány. De ha kifogyok belőle – hosszú, fenyegető szünetet tartott –, akkor lesz itt sírás és jajveszékelés!
OROSZORSZÁG NEM LÉTEZETT SZÁMUNKRA.Amit Oroszországból ismertünk, az a Keleti Front volt. E név mögött, barátom, egy ezerszer borzalmasabb pokol rejtőzik, mint amivel a legfanatikusabb pap szokta riogatni nyája jámbor tagjait. Még egy rémregény írói vénával megáldott hittérítő se tudná elég ijesztőnek leírni a túlvilági szörnyűségeket, hogy azok versenyre kelhessenek az evilágiakkal. A Keleti Front volt a pokol, és a khaki és zöld egyenruhás szadisták voltak az ördögök. Pillanatnyilag távol voltunk ettől a pokoltól. Sebesültek voltunk, betegek, kiéhezettek és részegek. Tojtunk mindenre. Csak élj és felejts. Holnap úgyis meghalsz. Egy jónak nevezhető hamburgi katonai kórházban kötöttünk ki, melynek a főorvosa egy rendes, szimpatikus pasas volt. A nővérek közt akadtak ilyenek is, olyanok is. A műtéteken már túl voltunk. Hamburg immár a harmadik állomás volt Krakkó és Berlin után. Többé már nem voltunk ágyhoz kötve, és hosszú sétákat tehettünk a kórház udvarán kívül. Inni persze tilos volt, de ez egyikünket se érdekelte. Kocsmáztunk, verekedtünk és bujálkodtunk más katonák barátnőivel és feleségeivel. A kis Légiós már nem tudott paráználkodni, „hála” egy fageni SS-Unterscharführernek, aki műkedvelő sebészként maximálisan kihasználta a koncentrációs tábor kínálta lehetőségeket. Mivel nem vidíthatta fel magát a hatodik parancsolat megszegésével, a Légiósnak más szórakozási lehetőségek után kellett néznie. Alfred Kalb, a francia idegenlégió 2. ezredének hajdani káplárja folyamatosan, mély átéléssel és szorgalmasan ivott. Ha valaki azt mondta, hogy „a Sivatagi Patkány becsípett”, az azt jelentette, hogy annyit ivott, amitől más már régen alkoholmérgezést kapott volna. Pici mindenhol verekedést provokált. Azt terjesztette, azért jött Hamburgba, hogy megöljön valakit, „egy bizonyos katonát”. Alaposan helybenhagyta az egyik Sankt Pauli-i * mixert, mert azt gyanította, hogy az vízzel hígítja a sört. Amikor a tulaj eléje tette a számlát, és követelte, hogy fizessen, Pici a táncosnők közé lökte a férfit. Utána kerített valahonnan egy lovat, és végigvezette az asztalok közt, sört követelve számára a vendégektől. A kórházba is magával vitte, és ott hagyta a nővérszálló halljában. A botrány nem maradt el, dr. Mahler, a főorvos azonban higgadtan reagált. – Mit árthat egy ló? – vont vállat. – Hadd szórakozzanak a fiúk. – És elnevette magát. Dr. Mahlernél, a kórház orvos parancsnokánál lazább katonaorvost még * Hamburg egyik hírhedt negyede
egyikünk se látott. A jó doktor éveken át a brit gyarmatokon praktizált. A szakterülete ebből kifolyólag a trópusi betegségek kezelése volt. A július 20-i merényletkísérlet után a nácik letartóztatták. Azt rebesgették, hogy alig tudta elkerülni a bitófát. Valahogyan kapcsolatba hozták – vagy kapcsolatba került – Canaris tengernaggyal, a német ellenállás vezetőjével. Ha kérdezték róla, dr. Mahler vállat vont, és csak ennyit mondott: „Ostobaság.” Még ma is a katonai kórház folyosóit rója Emma főnővérrel. Ezrek köszönhetik az életüket a lelkiismeretességének. De voltak rossz orvosok is a kórházban, haszontalan nácik, akiknek a legnagyobb szórakozása a „lógósok”, vagyis a szimulánsok kipécézése jelentette. Például dr. Frankendorf, aki fáradhatatlanul zaklatta George Freytag légvédelmis közlegényt. A szóban forgó beteget állandó láz gyötörte, aminek az eredetét és a gyógymódját senki nem ismerte. Egyik vérvizsgálat a másikat érte, de a tesztek eredménye mindig negatív lett. Amikor már azt hitték, hogy végre sikerült meggyógyítani a fiút, a láz újra előjött. A galád dr. Frankendorf vezetésével az orvosok rajtaütésszerű „házkutatásokat” tartottak, benzines kockacukrot vagy más lázat előidéző szert azonban egyszer se találtak Freytagnál. Frankendorf fenyegetőzött, hízelgett, alkudozott és őrjöngött, ám minden egyes alkalommal legyőzötten kellett elkullognia. Akár tetszett neki, akár nem, George Freytag közlegény láza nem akart elmúlni. De nemcsak az orvos, hanem a kórtermünkben mindenki más is meg volt győződve róla, hogy George csal. Pici egy egész délutánon és éjszakán át fűzte a legcsábítóbb ajánlatokkal, fűt-fát ígért neki cserébe a titokért. Az ő indíttatása azonban némileg más volt, mint a Frankendorfé. Pici meg volt győződve róla, hogy George egy tökéletes, leleplezhetetlen trükk birtokában van, amivel az ember a háború végéig beteg maradhat. George azonban a fejét rázogatta. – Hidd el nekem, cimbora, hogy tényleg beteg vagyok. Pici nem rejtette véka alá csalódottságát. Kiabált és veréssel fenyegette Georgét, még egy mosdótálat is kirúgott mérgében az ablakon, de hasztalan. George nem volt hajlandó közzétenni a titkát. * Egyébiránt George meglehetősen fura fiú volt. Nem ivott, nem kártyázott, és nem tanúsított érdeklődést a nők iránt. Ha a láz engedte, magányosan sétált vagy apróbb dolgokban segítette a nővéreknek, amiért cserébe azok
úgy kényeztették, akár egy gyermeket – aminthogy az is volt. * A 27-esben ültünk, melynek ablakából a Reeperbanhnra és a Glacis sétány végében fenyegetően meredő igazságügyi palotára lehetett rálátni. A Sankt Pauli Sörfőzde felől sörszagot sodort felénk a szél. A Légiós előhúzott a matraca alól egy nagy üveg Kümmelt. Az üveg körbejárt. Pici kétszer is meghúzta, és boldogan böfögött. Körülnézett, de senki nem tiltakozott. A tekintete ugyanakkor megakadt Heinz Baueren, aki ekkor már meglehetősen illuminált állapotban volt. Ez felbosszantotta az érzelgős hangulatban lévő Picit. – Valami hülye hidegre tett néhány jó kis numerát – merengett Paul Stein. A három nőre gondolt, akit az előző két hét alatt gyilkoltak meg Hamburgban. – Az a gyilkos egy hülye – jelentette ki mély meggyőződéssel Pici, és a nyomaték kedvéért még egyet böfögött. – A legutóbbit harisnyával fojtotta meg, és aztán kibelezte. Paul is úgy tudta, hogy a tettes a lányokat előbb megfojtotta egy harisnyával vagy egy alsóneművel, aztán megerőszakolta, majd késsel összevagdosta őket. Az elkövető a jelek szerint abban lelt kielégülést, hogy egy intim ruhadarabbal ölte meg áldozatait. A nyomozók egyelőre tehetetlenül topogtak, és a hajukat tépték. – Lehet, hogy dr. Frankendorf a gyilkos – ötlött fel Piciben. Az arca egyszeriben felderült. – Az áldóját, fiúk, hát nem lenne nagyszerű, ha dr. Frankendorf feje a porba hullna? – Bon Dieu * , az csodálatos lenne – sóhajtott a Légiós. Lelki szemeivel már látta is Frankendorf ocsmány fejét a fűrészporos kosárban. –Láttátok a fényképeket az üvegezett dobozban a davidstrassei őrszobán? – kérdezte Mouritz Klokyty, egy önkéntes a Szudétákból. Ki nem állhattuk Mouritzt. – Törvénynek kellene tiltania az efféle felvételek közszemlére tételét. De isten átka utol fogja érni őket, akárcsak minket. – Mit akarsz ezzel mondani? – köpött feléje egy pofazacskónyi savanyú káposztát Pici. Az ágya alatt tartott kartondobozból került elő a vésztartalékot tartalmazó befőttesüveg. – Hát nem érted? – meredt rá halálosan komoly arccal Mouritz. – A folytonos kötekedésed előbb vagy utóbb megbosszulja magát. Tüzes villámok fognak elemészteni. * Istenem! (francia)
– Azt megértem, hogy Isten felhúzza magát, ha tetőtől talpig felhasított nőket lát – felelte türelmesen a savanyúkáposzta-falatok közötti szünetekben Pici –, arra azonban semmi oka, hogy engem büntessen, vagy a Sivatagi Patkányt, Svent, meg a davidstrassei Schupókat * . Egyikünknek se jutna eszébe nőket feldarabolni. Mi a hagyományos ellátásban szeretjük részesíteni őket, igaz, fiúk? – Szentséges ég! – szörnyülködött Mouritz. – Te csak ne káromkodja – intette meg Pici. Mouritzot azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. Felénk fordult: – Ti istenkáromlók! Ti sátánivadékok! Isten nyila el fog találni titeket, mert nem vagytok hajlandóak kinyitni a szemeiteket. A világ az erkölcstelenség sártengerében fuldoklik, de ti észre sem veszitek! – Akár egy inkvizíció korabeli jezsuita, Picire mutatott, és fenyegető hangon kiátkozta: – Te vagy a kísértő, a sátán kiválasztott edénye de a jó el fog tiporni téged! Pici egy darab rágós sertéshússal küszködött, amit hosszas küszködés árán már sikerült kettészakítania. Kihúzta a húst a szájából, és izzó szemekkel Mouritzra nézett. – Mit mondtál, mi vagyok én? – A sátán edénye – felelte hangsúlyosan Mouritz. – Az élet egy keskeny, göröngyös ösvény, kígyókkal meghintve, és te egyike vagy azoknak a mérges kígyóknak. – Picinek, aki törökülésben ült a padlón, kezében a húscafattal, tátva maradt a szája eme szavak hallatán. – De engem nem fogsz a kísértésbe vinni. De rettegj, mert számodra nem lesz bűnbocsánat! Az igaz hitű Mouritz kirohanását a Légiós szakította félbe, aki hahotázva ezt mondta: – Voilà, ez aztán a komor beszéd! Pici visszanyomta a szájába a húst, és lassan felállt. A torkából mély morgás tört fel. – Még te beszélsz, te cseh Júdás, aki eladtad a lelked Adolfnak? Jobban kellene vigyáznod arra, hogy mit mondasz Picinek, tökmag. Neked nyilvánvalóan fogalmad sincs róla, hogy én egy jámbor lélek vagyok, aki már bűnbocsánatot nyert. Tudod, mibe került? Öt liter vodkába, egy liter konyakba és kétszáz szál mahorkába, amiket életem kockáztatásával loptam el a 27. harckocsizóezred hadtáp őrmesterétől. És erre egy ilyen kis fingnak van pofája azt mondani nekem, hogy istentelen vagyok! Kihúzta a szájából a húsdarabot, és Mouritz arcára csapott vele. Mouritz * Schupo – a Schutzpolitzei rövidítése, a. m. közrendőr (német)
hátraesett az ágyára. Az arca elzöldült a félelemtől. – Szodoma tetve! – köpött feléje Pici. Mouritz moccanni sem mert. Pici elégedetten felújította kilátástalan küzdelmét a húsdarabbal. Mouritz szája kinyílt és becsukódott, mint a tőkehalé, mielőtt a halárus lecsapná a fejét, hogy a vásárló ne láthassa, az áru már félhalott. Pici böfögött egyet a hús mögül, amely még mindig makacsul egy darabban tartotta magát. – Kelj fel onnan, náci görény, és kelj át az Alsteren * imádkozni, ahogy Mózes is átment a Szuezi-csatornán, amikor imádkozni volt kedve. – Pici elképzelései a bibliai eseményekkel kapcsolatban némileg zavarosak voltak. Amikor Pici megint arcul csapta a hússal, Mouritz visítva az ágy alá gurult. Pici bakancsostul a megüresedett ágyra vetette magát, és türelmesen tovább csócsálta a sertésszeletet. Egy segédnővér kukkantott be a kórterembe, hogy azonnal kiszúrja a számára egyetlen fontos dolgot: Picit az ágyon bakancsos lábbal. Már rohant is csillogó szemmel, hogy értesítse eme hallatlan bűntényről a rettegett Emma főnővért, akit mindenki csak „Csatahajónak” gúnyolt. A Légiós szó nélkül odahajította a Kümmelt Picinek, aki elkapta anélkül, hogy felült volna. Pici úgy, ahogy volt, hanyatt fekve, egyik kezében a disznóhússal, lelkiismeretesen nyeldekelni kezdte az italt. Így talált rá Emma főnővér. A derék matróna egy fél percig szóhoz se tudott jutni. Villámló tekintettel méregette az emberi gorillát, aki az ágyon tollászkodva egy pár hatalmas gyalogsági bakanccsal szennyezte lelkiismeretlenül a kék-fehér kockamintás takarót. – Elment az esze? – kiáltott rá Picire, kövér ujjával a fényesre suvikszolt bakancsra mutatva. Pici elvette az üveget a szájától, és átköpött az ágy vége felett, telibe találva a szemközti mosdótálat. A „lövedék” a segédnővér füle mellett zúgott el. Pici egy erőteljes, hangos szívással megtisztította az orrát. – Mit akarsz, hájas koca? – kérdezte flegmán. Visszafojtottuk a lélegzetünket. Eddig nem vettük észre, de Pici részeg volt, márpedig ilyenkor bármire képes volt. Néhány nappal korábban összeveszett egy lánnyal annak harmadik emeleti lakásában. A lány azt akarta, hogy Pici előbb fürödjön meg. A cimboránk tiltakozásképpen kihajította a kádat az ablakon. Olyan nagy lármát csapott, hogy a házban lakók lerohantak a pincébe, mert azt hitték, bomba robbant a közelben. A „csatahajó” ellilult. – Hogy merészeli! – sziszegte Pici fölé hajolva. – Kocának nevezett? * az Elba egyik mellékfolyója, mely átszeli Hamburgot
Pici nem felelt. Csendben tovább rágódott a húson. – Keljen fel, maga disznó, vagy megtudja, kivel mert ujjat húzni – morogta fenyegetően a gigantikus méretű nő. Ahogy még közelebb hajolt Picihez, a szoknyája felhúzódott, felfedve térdhajlataiban a két hatalmas üreget. – Feleslegesen téped a szájad, hülye liba, mert már ismerlek. Te vagy ennek az intézetnek a főnővére, és „Csatahajó”-nak gúnyolnak, mert olyan ronda és kövér vagy. Bár szerintem sokkal jobban illene rád a „Zsírosbödön” név. Jól van, most már leléphetsz! A főnővért a gutaütés kerülgette. – Keljen fel, barom – vicsorogta. Nem akartunk hinni a szemünknek, amikor elkapta a vállánál Picit, és felrángatta az ágyról. A következő pillanatban úgy a padlóra lökte, hogy Pici csak nyekkent. Pici mély csodálattal eltelve nézett rá. Még soha senki nem merte kihajítani az ágyból. A csatahajó megigazgatta az ágyneműt, a szemetesbe lökte a Kümmelt és a húsdarabot, aztán szó nélkül kivitorlázott a kórteremből. – Szűzanyám, ez aztán a nekem való nő – motyogta Pici a vállát dörzsölgetve. – Átkozott legyek, ha nem fogok összegerjedni vele. El tudjátok képzelni, mekkora huzi-voni lenne ott? Még a csillagok is beleremegnének! – Megfojtana, mint egy kölyökkutyát – jegyezte meg Bauer. Pici felkapott egy üvegpoharat, és a falnak csapta. – Meg fogom erőszakolni azt a kocát, meg én! Az ajtó ismét kinyílt. A főnővér állt ajtófélfától ajtófélfáig, kandiscukrot nyalogatva. – Fogja be azt a mocskos képét, maga ökör – dörrent rá mély, férfias hangon Picire. – A bőgése zavarja a többi beteget. Kórházban van, nem a laktanyában. Ha megint randalírozni merészel, velem gyűlik meg a baja. Bevágta az ajtót, ügyet sem vetve a többi beteg nyugalmára, amit pedig annyira féltett az imént. – Micsoda nő! – kiáltott fel lelkesen Pici. Kihalászta az üveget a szemetesből, az utolsó cseppig kiürítette, aztán kihajította az ablakon a Meteorológiai Intézet kertjébe. A húsdarabot már nehezebb volt megtalálni – elkeveredett a többi finomság közt –, de végül ez is előkerült a kukából. Pici hanyagul megtörölte, és folytatta a puhítását. – Jó kis numera – mondta böfögve. Az ágyára vetette magát, de nem mielőtt levetette volna a bakancsát. Békésen rágcsálni kezdte a húst, és közben egy ismeretlen katonák által költött harci dalt énekelt.
Wir sind die Panzenjäger, Die Hungerkünstler der Nation, Für Dörrgemüse und für Käse… Zászlóként lóbálva a sertésszeletet, hihetetlen hangerőre emelte a hangját. …Vorwärts, dumme Schweine, im Kampfe sind wir stets alleine, denn die scheisshaushingste fahren mit den Autos hintendrein, dann verleihen Euch was die Nazis. * – Sört! – jelentette ki minden átmenet nélkül. – Mi van? A kocsmában érzed magad? – kérdezte tőle Paul Stein. Pici felpattant az ágyról, elkapta Steint, és a feje fölé emelte. – Nyomorult takonypóc – mondta nyájas hangon. – Azt hiszed, fel tudod bosszantani Picit? Meg akarod tiltani nekem, hogy a szomjamat enyhítsem? Most szépen kimész, és sört veszel az összes pénzeden. De lódulj, csúszómászó! – A falnak hajította Steint, és utána köpött. – Szedd a lábad, mert már nagyon kapar a torkom. Stein feltápászkodott, s a bajsza alatt motyogott valamit Picinek, aki már megint az ágyon ült, és örök életű sertésszeletét rágcsálta. – Egy nap nyakad fogod törni a faragatlanságod miatt – jegyezte meg gyengéd, szinte becéző hangon a Légiós. A legjobb hely, az ablak melletti ágy volt az övé. Amikor átköltöztettek minket ebbe a kórterembe, a Légiós odasétált az ágyhoz, leült a szélére, és szétnyitotta az újságját. Olvasni kezdett. Ráérősen, kényelmesen, mintha az ágy világéletében az övé lett volna. Pedig papírforma szerint a Mouritzé volt, és Mouritz természetesen tiltakozott a kisajátítása ellen. – Ez az én ágyam, pajtás. Eltévesztetted a házszámot! Válasz helyett a Légiós nyársra tűzte a tekintetével. Mouritz megismételte a tiltakozását. A Légiós lassú, kimért mozdulattal letette az * Mi vagyunk a páncélosok, a nemzet éhezőművészei. Porított főzelékért és sajtért Harcolunk mi, hülyék, és ha baj van, heves harcban, csak magunkra számíthatunk, mert a szarházik, a fejes nácik autóikon elkotornak. (német)
újságját, és felállt az ágyról. – Merde, c’est mon camarade. – Mit mondasz? – nézett rá bambán Mouritz. A Légiós visszatért az újságjához. Cigaretta lógott a szája sarkából. – Semmit, mon camarade. Semmit. – Legyintett, mintha el akart volna hessegetni valamit, valami bosszantót. Hirtelen felpattant, mint összenyomott acélrugó, és elordította magát: – Allez! – Mouritz nem értett franciául. Csak állt dühösen, és bámulta a Légióst. Fogalma se volt, mi történik. Mi annál inkább, sőt azt is nagyon jól tudtuk, mi fog ezután következni. Egy jó kis csetepaté! Pici felkelt, és kihúzta magát. Toronymagasan és lelkesen, akár egy mézet szimatoló medve, Mouritz felé indult. A cseh háttal állt neki, ezért nem láthatta a közelgő hurrikánt. A Légiós lefelé fordította a hüvelykujját, és mosolygós arccal odasúgta Picinek: – C’est bien ça! – Ez volt a jel. A Légiósnak órákra és birkatürelemre volt szüksége, hogy Pici vastag koponyájába tudjon verni ennyit. Mouritz egy vaskapocs szorításában találta magát. Pici a magasba emelte, és odacipelte az ajtó melletti ágyhoz. Helyzeténél fogva ez volt mind közül a legkényelmetlenebb. Birtokosának kellett le- és felkapcsolnia a villanyt, és folyamatosan zavarva volt. Pici vigyázva, mintha egy porcelánbabával lenne dolga, az ágyra helyezte Mouritzot, majd hátrébb lépett, hogy teljes képet kapjon a fickóról. – Egy disznó vagy – mondta bizalmasan Mouritznak. – Egy közönséges, hülye disznó, aki a nácik szarában turkál. Mondd csak meg szépen a bácsinak, hogy mi is vagy te! Pici hátba csapta a tenyerével. Szeretetre méltóan, legalábbis ő ezt hitte. Nekünk úgy tűnt, mintha egy lapát találta volna telibe Mouritzot. – Na, megmondod nekünk, hogy mi vagy, te kis szaros? – Egy disznó – nyögte ki Mouritz. Még egy csattanás. – Nem jártál iskolába, tökfej? Ennyit se tudsz kívülről megtanulni? Mi is vagy te? – Egy hülye disznó – vinnyogta Mouritz –, aki a nácik szarában turkál. – Ez már válasz! – dicsérte meg Pici. Mouritz új ágyára mutatott. – Te kérted, hogy átjöhess ide, nem igaz? – De igen – adta meg magát végleg Mouritz. Pici szemöldöke felszaladt. – Ezer ördög és pokol. Hogy is mondtad? Mouritz sietve hozzátette:
– Herr Korporal. A gorilla elégedetten bólintott. Picinek nem kellett eljátszania a jelenetet mással is, hogy világossá váljon, ő az úr a kórteremben. Egy „miniatűr” Adolf lett belőle, aki szánalom és szemrebbenés nélkül kizsákmányolta áldozatait. Ez volt az oka annak, hogy Paul Stein már rohant is sört hozni neki a Sankt Pauli Sörfőzdéből. Hamarosan tíz üveggel tért vissza, amelyeket szó nélkül, kötelességtudóan a Pici ágya alatti kartondobozba tett. Pici megparancsolta Mouritznak, hogy énekeljen neki. Egy egyházi ének került sorra, egy szomorú ének a világ megváltásáról. Pici abbahagyta a sörvedelést, és tisztelettudóan végighallgatta mind a kilenc strófát. Amikor Mouritz végzett, Pici köszönetképpen a lába elé sercintett, majd elküldte aludni. Mouritznak természetesen mindaddig nem volt szabad lehunynia a szemét, míg el nem mondott egy imát Pici lelki üdvéért. Miután minden parancsa maradéktalanul teljesítve lett, Pici egy darabig csendben iszogatott. Kezdett nagyon részeg lenni, és mint ilyenkor gyakran, átkölteni támadt kedve. Auf der Strasse nach Moskau marschiert eine Kompanie, das sind sie Reste von Adolfs ganzem Heer; Sie konnten schon Josef sehen, und mussten wieder stiften gehen, wie einst Napoleon. * Egy pillanatra elhallgatott, aztán vigyorogva hozzátette: Hurra, wir haben der Krieg verloren. ** – Akar valaki egy jó kis verést? – kiáltotta bele a sötétbe. Senki nem * Valahol a moszkvai úton egy század vánszorog. Ez minden, mi a nagy Adolf dicső seregéből megmaradt. Már láthatták József bácsit, Így ideje hazafutni. Miként tette egykor Napóleon. (német) **Éljen, elveszítettük a háborút! (német)
akadt, de Pici azért reménykedve közölte: – Mert ha igen, szívesen elporolok bárkit. Még mindig nem akadt önként jelentkező. Pici kihajította a sörösüveget az ablakon. A csörömpölésből tudni lehetett, hogy a palack az utcán landolt. Egy rekedt hang kiabált fel a Zirkusweg kereszteződés felől. Pici tekintete felcsillant. Az ablakhoz botorkált, és várakozással teli hangon kinyerített az estébe: – Fogd be a pofád, seggfej! Nem látod, hogy egy katonai kórház ablakai alatt állsz? Nekünk csendre van szükségünk! Itt beteg emberek vannak. Beteg hősök! Ne zavard a nyugalmunkat, világos? Ha mégis megteszed, lemegyek és széttiporlak! A sértődött férfihang nem hagyta válasz nélkül Pici fenyegetését. – Az anyád úristenit! – rikoltotta Pici, készen rá, hogy kiugorjon az ablakon. Négyen alig tudtuk visszatartani. – De hát visszabeszélt, nem hallottátok? – dühöngött Pici. – Várd csak meg, te strici, míg kiszabadulok. Mi harcosok vagyunk. A haza védelmezői. Hősök vagyunk. Mit tudhat erről egy ilyen… egy ilyen… A Légiós leütötte egy székkel. Csendes, békés éjszaka köszöntött a kórteremre.
4. Dora néni
Dora néni, aki mindent pénzben mért, a bárpultnál állt, a kitömött kardhal alatt, és angoszturacseppel bolondított akvavitet kortyolgatott. Vizsla tekintetével mindenkit alaposan végigmért, aki belépett a forgóajtón. A Légiós egy magas bárszéken ült, nem messze tőle, és pernod-t ivott. – A pernod az ördög találmánya, de erre csak a nyolcadik pohár után jössz rá – vigyorgott a Légiós, és a lány felé nyújtotta a kilencedik poharat. A lány az egyik falmélyedésben lejtette vetkőzőszámát. Az alsóneműje fekete volt és átlátszó, a bugyiját leszámítva, amely élénk, korallpiros színben pompázott. Ezektől már csak fent az emeleten volt hajlandó megválni, Stein és Ewald, Dora néni helytartói jelenlétében.
GYAKRAN BETÉRTÜNK A „SZÉLVIHARBA”-BA,amely az állomás épülete mögött volt található. Hogy egészen pontos legyek, mindig betértünk az állomás mögötti „Szélvihar”-ba. Dora néni, az előkelő szalon háziasszonya mérhetetlenül csúnya nő volt. A többség undorítónak találta, mi azonban, a halál szolgái inkább bölcsnek láttuk. Mert Dora néni tudott vigyázni a lányaira, és ami még fontosabb, értett a pénzhez. – Pénzzel mindent megvehetsz magadnak. Még örök életet is vehetsz magadnak Allah oldalán, a kék völgyekben – mondta a Légiós, és délkelet felé fordulva ájtatosan meghajolt. – Pénzzel annyi női husit vehetsz, amennyit akarsz – mondta Bauer. – Pénzzel egy egész kuplerájt vehetsz magadnak – csatlakozott hozzá Pici, és a tekintetével levetkőztette az egyik bárszéken tollászkodó lányt. – Pénzzel bejuthatsz Dora néni paradicsomába – nevettem el magam, és csókot dobtam az említett hölgy felé. – És olyan muffokkal lehetsz, amilyeneket sehol másutt nem kapsz meg a Harmadik Birodalomban – tette hozzá fülig érő szájjal Stein. Legurított egy hatalmas pohár gint, majd megparancsolta, hogy töltsék újra. – Nem vagytok egyebek egy csürhe koszos disznónál – szólalt meg Dora néni. – De amíg fizetni tudtok, szívesen látunk titeket a „Szélvihar”-ban. Rengeteg pénzünk volt. Sokáig voltunk a fronton, és öreg rókák lévén remekül tudtuk forgatni a pénzt. A Légiós mély meggyőződéssel állította, hogy a hamburgi feketepiacnál nincs jobb a világon. Mindent meg lehetett itt venni, és mindent el lehetett adni, még egy hullát is. A világítás Dora néninél lágy, nagyon lágy vörös volt. A táncot immár harmadik éve törvény tiltotta, Dora néninél azonban mégis lehetett táncolni. A rendőrség gyakran megfordult itt, de csak a látszat kedvéért. Dora néni, ez az alsószoknyás démon ugyanis azt vallotta: „Ha meg akarod tartani a barátaidat, ismerned kell a szokásaikat.” És Dora néninek mindig sikerült megtudnia valamit – épp eleget ahhoz, hogy a rendőrség szemet hunyjon az intézményében folyó törvénytelenségek felett. A titkosrendőrség aktáiban a „Szélvihar” úgy szerepelt, mint állandó vendégkörrel rendelkező, politikailag jelentéktelen hely. Pedig a „Szélvihar”-ban több törvényt és szabályt szegtek meg, mint bárhol másutt. Tisztes asszonyok jöttek ide, hogy megkóstolják a tiltott gyümölcsöket, családapák itták magukat részegre, hogy könnyebb legyen utána golyót röpíteniük a fejükbe – vagy hogy elmetszett torokkal halásszák ki őket az Elbából Landungsbrückénél.
Egy térdszoknyás lány felkérte táncolni a Légióst. A Sivatagi Patkány még csak rá se nézett. Ivott egy korty vodkát, aztán mélyet szippantott a cigarettájából, és hosszan kiengedte a füstöt az orrán át. – Nem akarsz táncolni, kicsikém? – kérdezte másodszor is a lány. Mohó tekintettel nézte az inas, brutális arcot, a vöröslő, kés okozta hosszú heget. – Menj a pokolba – morogta a szája sarkából a Légiós. A lány dühbe gurult. Iszonyatosan sértve érezte magát. Egy nyurga fiatalember siklott a Légiós széke mellé. A piciny katona torka után kapott volna, de váratlanul a padlón találta magát. Egy rúgás az arcba, egy gyilkos ütés a gégére, aztán mélységes csend. A Légiós visszaült a helyére, és rendelt egy újabb vodkát. Dora néni intett az ajtónállónak, egy testes belgának. Az megfogta az élettelen alakot, a vállára vette, mint egy zsák lisztet, és kihajította az udvarra. Innen mások szállították tovább, kellő távolságra a „Szélvihar”-tól. A lányt alaposan helybenhagyták a konyha mögötti szobában. Nem kiabált. Egy koszos paplanból varrt zsákot húztak a fejére, ahogyan azt annyi más nővel is tették, mielőtt megkorbácsolták volna őket abban a szűk lyukban. A paplan elfojtotta a jajgatását. A végrehajtó Dora néni jobbkeze volt, egy korábbi strici. Egy kurta kozák korbáccsal verte a lányt, amelyet évekkel korábban vásárolt egy SS-tiszttől. A tisztnek két eladó korbácsa volt. Az egyiket Ewald vette meg, a másik egy rendőrnyomozóhoz került. A detektív úgy gondolta, segítségére lehet a vallomások kicsikarásában. A detektív minden más tekintetben nagyon korrekten végezte a munkáját. A gond az volt, hogy nem sikerült elég vallomást szereznie. A főnökei már sutyorogták, hogy jót tenne neki egy kirándulás Oroszországban. Ezért szerezte be a korbácsot. Azonnal előléptették őrmesterré. Ettől fogva nem volt korrekt, és csodák csodája, egyre több vallomást sikerült szereznie az „ügyfeleitől”. Egy diktatúrának nem korrekt emberekre van szüksége, hanem eredményekre. Ewald kétszer is elverte a lányt, aztán lefeküdt vele. Azok, akik ismerték, azt mondták, mindig ezt szokta tenni. A következő este a lány visszament dolgozni Dora nénihez. A keresete harmincöt százalékát vihette haza. Többé soha nem kérte fel táncolni a Légióst. Két hölgy telepedett le a Légiós mellé. Jól öltözött, arrogáns hölgyek voltak, nem közönséges éjszakai pillangók. Egyikük egy gyors pillantással szemügyre vette a Légióst. Keresztbe tette a lábát, ami azt eredményezte, hogy a szoknyája a térdéig felcsúszott. Elővillant az alsószoknya fehérje is. A két hölgy pezsgőt rendelt. A legjobbat kérték. A Légiós a régi cigaretta
csonkjával meggyújtotta az újabbat, majd a pezsgőre sandított. – Chateuneuf, est-il le meilleur? * – kérdezte a két pohárra mutatva. A hölgyek úgy tettek, mintha nem hallották volna. A Légiós odahajolt a fekete hajú hölgyhöz, akit a barátnője Lisának nevezett, és gúnyosan megkérdezte: – Mit szólna egy menethez száz márkáért? A hölgy nem válaszolt, ellenben elpirult. Biztosan a pezsgő tette. Dora néni háttal állt a pultnak, de a palackok mögötti tükörben mindent látott. Elnevette magát. Én is röhögtem. Bauer is röhögött. Pici csak ivott, szitkozódott, és a lányokról zagyvált. – Nem akar feljönni és játszadozni egy kicsit? Kap tőlem kétszáz márkát és egy új bugyit – heccelődött a Légiós. Dora néni megint nevetett két korty akvavit között. Mindig ezt a dán eredetű, gyógynövényes likőrt itta. Megtisztítja a lelket, mondogatta. Egy pap egyszer azt mondta neki, hogy az ő lelkét nehéz lesz tisztára mosni. Ezért itta olyan szorgalmasan. – Szégyellnie kellene magát! – förmedt rá Lisa Von Barringra. Egyetlen húzással csaknem kiürítette a pezsgős poharát. Felindultságában tehette: a barátnője, Gisela csak szürcsölgette a magáét. A Légiós másik adagot rendelt neki Trudétól, a berlini pincérlánytól, aki Dora néninek segített a bárpult mögött. Rákacsintott a lányra. Trude rögtön megértette, mire megy ki a játék. Madame Lisa egy különleges üvegből is kapott néhány cseppet a poharába. Egyikünk se tudta, hogy konkrétan mi is van ebben az üvegben, mindenesetre elég volt belőle néhány csepp, hogy a legmakacsabb nő is megnyíljon. Lisa gyanútlanul felemelte a poharát. Dora néni töltött a Légiósnak, és közben ezt mondta elfojtott hangon: – Gátlástalan csirkefogó vagy, de sok szerencsét. A gátlástalanság sok pénzt hoz a konyhára. A Légiós nevetett. – Madame, négyszáz márka és egy vadonatúj fehérnemű. Párizsi modell. – Miután megtette az újabb ajánlatot, folytatta a pöfékelést, és várta a hatást. Trude rálehelt egy pohárra, és olyan igyekezettel kezdte törölgetni, mintha azért fizették volna, hogy elkoptassa a berendezési tárgyakat. Mosoly lebegett az ajkain. Akárcsak mi, ő is izgatott volt, mert tudta, hogy a Légiós semmit nem tud – és nem is akar – kezdeni a nővel. – Maga undorító – jelentette ki Lisa, és megvetése jeléül hátat fordított a * A Chateuneuf a legjobb, nemde? (francia)
fekete, halálfejes egyenruhájában kegyetlenül vigyorgó Légiósnak. – Sacre nom de Dieu! * – kiáltott fel a Légiós, úgy téve, mintha a kijelentés az elevenébe talált volna. Dora néni a szájába biggyesztett egy hosszú szivart, és a Légióshoz hajolt. – Adj egy tüzet, te afrikai gazember. A Légiós megtette, majd megvakargatta az orrát. – Mit gondolsz, meg tudnám venni a hölgyet egy hancúrozás erejéig? – Fogd be, te disznó, és hagyd békén a hölgyet. Semmit nem akart tőled, és te se tőle. Nagyon jól tudod. Leült egy bárszékre, szemben a Légióssal, aki ismét Lisa felé fordult. – Szép lába van, hölgyem. Mon Dieu, de még milyen szép. Szívesen levetkőztetném. Hatszázat kap tőlem készpénzben, ha hagyja, hogy levetkőztessem. Mit szólna egy tánchoz, szép hölgy? – Nem, és szálljon le rólam. Nem az vagyok, akinek képzel. A Légiós felhúzta a szemöldökét. – Ne mondja! Milyen kár! Dora néni a Légiós arcába fújta a füstöt. Brutális szája mosolyra húzódott. – Miért, minek nézted a hölgyet? – kérdezte Bauer. A Légiós vigyorogva megszívta az orrát, majd belekortyolt a poharába. – Finom, előkelő hölgynek, aki a kalandot keresi. Nem olcsó, szutykos cselédnek, aki az úrnője ruhájában szökött ki estére. Lisa felpattant. A következő másodpercben pofon csattant a Légiós arcán. A Sivatagi Patkány a higany folyékony gyorsaságával elkapta a nő csuklóját, és kivillantotta gyöngyfehér fogait. – Merde, hát a kicsike karmolni is tud? Pici, c’est bien ça! A hölgy táncolni szeretne. Pici felkelt a bárszékről, és elereszkedett testtartással, pontosan úgy, mint egy gorilla, odacsoszogott hozzájuk. – Nem akarok táncolni, maga szemtelen fráter – tiltakozott Lisa. – Dehogynem – döntötte el helyette a Légiós. Intett Picinek. A hölgy megpróbálta kiszabadítani magát, a Légiós inas ujjai azonban bilincsként szorították. A hófehér csuklón megcsörrent egy pár vastag arany karkötő. Pici egyetlen szó nélkül elkapta a nő derekát, magához rántotta, és kilibbent vele a táncparkettre. – Zenét, Alois! – kiáltotta a zongoristának. – Picinek meg kell hódítania ezt a kurvát. A falmélyedésekbe elhelyezett asztaloknál a vendégek kuncogtak. A * a.m.: Az istenfáját! (francia)
lányok kárörvendően nézték az elegáns hölgyet, aki ilyen kellemetlen helyzetbe hozta magát. A „Szélvihar”-t saját területüknek tekintették, csakis az övéknek. Egy idegen nő csak rontotta az üzletet. Vad szólamok csaptak ki a zongora belsejéből. A többi vendég lelépett az apró táncparkettről, bölcsen helyet adva Picinek. Pici táncolni kezdett. Először tett néhány medvelépést oldalra, majd felüvöltött, és körbeforgatta Lisát a feje fölött. Aztán ismét magához rántotta, és ügyet sem vetve a zene ritmusára, néhányszor körbekeringőzött a nővel a teremben. A következő pillanatban már apacsnak érezte magát, és ennek megfelelően egy sarokba hajította a táncpartnerét, majd a parkettre köpött. Aztán a nő már megint a karjaiban volt, és vad ugrabugrálás következett. Amikor ezt is megunta, Pici elbömbölte magát, és szólót kezdett járni a partnere körül, aki a kétségbeeséstől már az ájulás határán volt. Csípőre tette a kezét, és körberepkedte a hölgyet, akár egy párosodni készülő kakas. Közben énekelt: Ennek is vége lesz, Mert egyszer minden véget ér. Alois, a zongorista úgy eltátotta a száját, hogy még játszani is elfelejtett. Pici megragadta Lisát, és százhússzal elzúgott vele a zongora mellett; de ügyes fiú volt, mert még így is sikerült bevinnie egy ütést Alois arcába. – Mozgás, tetűláda! Mit képzelsz, miért vagy itt? Alois példás buzgalommal verni kezdte a billentyűket. Egy pattogó ritmusú magyar keringőt játszott, bár Pici közben már tangóra váltott. Egyikük se zavartatta magát. Pici motollaként forgatta és pörgette a tehetetlen Lisát. A nő elvesztette az egyik cipőjét. A táncparkett közepén kéklett elárvultan. Aztán bekövetkezett az, ami már várható volt: Lisa lába felmondta a szolgálatot egy rumba közben. Picinek azonban ez se vette el a kedvét a tánctól. Szorgalmasan ropta, és ide-oda forgatta a vállán a nőt. Váratlanul megállt, és haragosan körbenézett a teremben: – Akar valaki balhézni? Senki nem mert szólni. Pici elégedetten bólintott. – Remélem is, a ti érdeketekben. A Légiós elkuncogta magát. – Gyere, fektesd a hölgyet a bárpultra. Pici a pultra fektette a félájult nőt, majd leült a barátnője, Gisela mellé. A Légiós az előtte fekvő, hangosan ziháló nőre nézett. – Trude – mondta parancsoló hangon –, a madame-nak frissítőre van szüksége.
Egy újabb pohár a cseppel Dora néni rejtélyes üvegéből. Szegény Lisa néhány perccel később már megint talpon volt. Berúgott, egyik pillanatról a másikra. Dora néni cseppjei megtették a hatásukat. Lisa elfelejtette minden korábbi arroganciáját. Táncolt Bauerral, táncolt Steinnal, aztán táncolt egy lövész őrmesterrel. Az őrmester nem tudta befejezni a táncot. Pici leütötte, a belga pedig kihajította az udvarra, ahonnan a többiek menetrendszerűen továbbszállították. Picivel is táncolt még egyet, aztán ivott a Légióssal, és közben egyenként ledobálta magáról a ruháit. Dora néni cseppjei bárkivel el tudták feledtetni a szabályokat. Lisa, immár csak alsóneműben, megkérdezte a Légióstól, hogy haza tudná-e vinni. – Szajha vagy – mondta válasz helyett a Légiós, és ivott egy újabb korty vodkát. Lisa sírva fakadt, de a Légiós már ügyet se vetett rá. Inkább közölte Dora nénivel, hogy azok a nők, akik egy ilyen rossz hírű mulatóba jönnek kalandot keresni, rossz fajták. Nagyon rossz fajták. Aztán mesélt neki a casablancai és rabati nőkről, akik szenvedélyesen tudnak szeretni, és ha kell, az életüket is odaadják a szerelmükért. Aztán férfiakról mesélt, akiket csendben, hátulról leszúrtak a hófehér házak közti szűk sikátorokban. Döcögősen, lágyan mormogva beszélt. Dora néni a mennyezetre szegezett tekintettel hallgatta. A szivarjából felszálló füst csípte a szemét. Gisela megpróbált lelépni – azzal az ürüggyel, hogy friss levegőre van szüksége. A forgóajtónál posztoló belga barátságosan, de határozottan megrázta a fejét. – Így nem lehet otthagyni egy mulatságot, madame! Visszavezette a bárpulthoz. Lisa metsző hangon felvihogott. Egyre lelkesebben emelgette a poharát. Gisela nem ivott, csak dohányzott, és nagyon kellemetlenül érezte magát. Leült mellém. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve kirándulni egyet velem az emeleten. Enyhén be voltam rúgva, és kötelességemnek éreztem a Légióst utánozni. Tudtam, hogy csúnyán viselkedem, de nem érdekelt. Senki nem garantálta, hogy meg fogom érni a holnapot. Gisela megrázta a fejét, és maga alá húzta apró, rózsaszín cipellős lábát. Biztosan gazdag családból való, gondoltam. – Menj a pokolba! – mondtam neki. Úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Pici kurvák után kiabált, de senki nem figyelt rá, mert mindig ezt tette. Bunyózni akart az ajtónállóval, aki díjbirkózó volt, a belgának azonban nem volt kedve összeakaszkodni Picivel. Egy éjszaka összeverekedtek, és a küzdelem bő egy órán át tartott. Mire nagy sokára véget ért, Pici borzalmas látványt mutatott. A belga se nézett ki jobban. Pici azt hazudta dr. Mahlernek, hogy átment rajta egy szekér a kikötőben. Dr. Mahler úgy tett, mintha elhitte volna. Az embernek sokszor kell úgy tennie, mintha elhinné, amit mondanak neki, főként ha az illető egy büntetőszázad katonája, és hosszas frontszolgálat után érkezett a nagyvárosba, alaposan kiéhezve a lányokra és a snapszra. A halál szolgái úgy élnek, ahogy élniük kell. A gazdájuk bármelyik pillanatban magához szólíthatja őket. Gisela eltűnt, a kézitáskája azonban nálam maradt. Megtaláltam az azonosító kártyáját, benne a nevével és a címével. A Légiós gondosan átvizsgálta a táskát, majd kivett belőle egy százmárkást, és visszaadta nekem. Gisela vezetékneve előtt egy „von” állt, lakcímként pedig az Alster környéke volt feltüntetve. Tehát gazdag volt! – Meg kellett volna korbácsolni! – mondta Ewald, és megnyalta az ajkait. – Neked pedig bajonettet kellene döfni a beleidbe – reagált kedvesen mosolyogva a Légiós. Ewald vissza akart vágni, Dora néni azonban kivette szájából a szivart, és fenyegetően rámordult: – Fogd be a szád, te szadista állat! Ewald meghúzta magát. A Légiós hümmögni kezdte: – Gyere, halál, ne várasd magad! Ewald megrázkódott, mint akit kivert a hideg veríték. Dora néni, sápadtan a szivar füstjétől, a szeme sarkából a Légióst figyelte. A kés okozta heg, amely halántéktól gallérig tartott, most halványkéken csillogott. – Abbahagynád végre? – suttogta rekedtes hangon Dora. – Tán félsz a haláltól, kislány? A halál az én legjobb barátom. Harsányan nevetett, és játszadozni kezdett a rohamkésével. Pici azt hitte, baj van. Előkapta a bakancsa szárába rejtett kését. – Fel akarod szeleteltetni magad? – vigyorgott Ewaldra. A fickó el akart tűnni a színről, de egy brutális ütés a bárpultnak lökte. – Itt maradsz – parancsolta neki Pici. – Kedvem lenne néhány lyukat vágni rád, szarházi. Mondd csak el nekem, mi vagy? Ewald kényszeredetten nevetett, és megforgatta apró rókaszemeit. Pici a bárpultba csapta a kést, Ewald ujjai közé. – Mi vagy te, te kurvapecér? – Egy szarházi – dadogta Ewald, üveges tekintettel a késre meredve.
A kés valaha egy szibériai katonáé volt. A férfit Cserkasszinál rugdosták halálra, amiért kivájta a 104. lövészezred egyik hadnagyának a szemét. Pici a bakancsa szárából emelte el a kést, amelynek a pengéje különlegesen volt kialakítva, úgy, hogy minél gyorsabban és precízebben lehessen elvágni vele a másik torkát. Jó kés volt, és Pici kiváló eredményeket ért el a használatával. * Egyszer, keleten, elküldtek minket felderíteni egy híd távolabbi végét. Öreg híd volt és lerobbant, mert senki nem ért rá törődni vele, márpedig a fából és vasból készült hidakat gondosan karban kell tartani ahhoz, hogy jól mutassanak. Lépteink alatt hangosan kongtak a rozsdás vaslemezek. A talpfák közt ránk vigyorgott a folyó. Csobogó hangon nevetett rajtunk, mert tudott valamit, amit mi nem. Meglepetést tartogatott számunkra. Szokás szerint fecsegtünk útközben. Pici zárta a sort. Ingerlékeny volt, mert már három napja nem evett, és mert eltökélt szándéka volt, hogy engedélyt szerez az éjszaka folyamán elfogott katonanők egyikének a megerőszakolására. – Egyetlen hangot se fogtok hallani – ígérte. – Senki nem fog tudni róla rajtatok kívül. – Mit számít egy melltartós katona? – Lelőlek, mint egy kutyát, ha hozzá mersz nyúlni – helyezte kilátásba Papa. Ezért kullogott Pici hátul, kissé lemaradva tőlünk. Dühösen dobbantott, mert egy sárdarab a bakancsa talpára tapadt. A potyautast azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Pici dobbantott és rúgott még néhányat, de a sárdarab maradt. A méregtől paprikavörösen lehajolt, lekaparta a rögöt, és belehajította a vigyorgó folyóba. Közben még jobban lemaradt. Morózusan és vérszomjasan kullogott az őrjárat után, amit eltakart ugyan előle a köd, de amely a kellemesen csevegő hangokból ítélve még valahol ott lehetett a közelben. Pici megtorpant, és egy pillanatra eltátotta a száját. A ködből, a híd korlátja mellől egy ruganyos mozgású figura bukkant elő. Nesztelenül és fürgén, akár egy macska, az őrjárat után vetette magát. Pici morcos gorillából egy szemvillanás alatt vadászó feketepárduccá változott. Mindkettőjüket elnyelte a köd. Gurgulázó sikoly hasította át a nyálkás levegőt, szétrebbentve az őrjárat tagjait. A halk, zümmögő társalgás megszakadt. Nyögések és ütések hallatszottak a ködből, aztán léptek csattogtak felénk a vaslemezeken. Megmarkoltuk a géppisztolyainkat. Papa résnyire
szűkítette a szemét. A Légiós kibiztosította a fegyverét. Porta kihúzta a biztosítószeget egy tojásgránátból. Stege enyhén remegni kezdett, mint mindig, ha valami készült. Szétnyílt a függöny, és Pici bukkant elő. Egy élettelen testet vonszolt maga után. Elénk hajította a híd közepére, és kidüllesztette a mellét, pontosan úgy, ahogy azt a horgász teszi, akinek egy átlagosnál nagyobb csukát sikerült kirántania a vízből. Elvigyorodott. – Láttatok már ilyent? A szibériai katona torkán széles, véres hasadék tátongott. Időnként cuppogó hangokat adott, mint egy vergődő hal kopoltyúja. A vér még vörösebbre festette a rozsdás vaslemezeket. Pici a zubbonya ujjával letörölte arcáról a vért. A szibériai vére volt, amely akkor fröccsent rá, amikor fültől fülig elmetszette a torkát. – Összekent ez a disznó? – mentegetőzött. Papa megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hogy szúrtad ki? – A folyóból mászott fel, és rátok akart ijeszteni, fiúk. De engem nem tudott átverni. Elnyisszantottam a gigáját a szemét Sztálin-koldusnak. – Megmentettél minket – mutatott fel két robbanótöltetet Papa. A szibériai olajjal impregnált egyenruhája alól szedte ki őket. – Egy öngyilkosjelölt – rázkódott meg Stege. Porta hosszan, jelentőségteljesen füttyentett. – Pici, megmentetted az életünket – ismételte meg Papa. – Ha te nem lettél volna, ez a fickó bifszteket csinált volna belőlünk. Pici zavarba jött. Nem szokott hozzá a dicsérethez. – A torkába nyomtam a késem, majd szépen oldalra kanyarítottam. Úgy siklott benne, mint egy álomban. Csak egyszer kiáltott. És tudjátok, a kiáltás fele már nem jutott el a szájáig. – Ügyesen bánsz a késsel – bólintott büszkén a Légiós. Ő tanította meg Picit a kés használatára. Pici kétszeresére dagadt a büszkeségtől és az örömtől. Bizalmasan odahajolt Papához. – Ezek után megkaphatom a nagy seggű csajt? Papa szomorúan ingatta a fejét, majd szó nélkül vállára vetette a géppisztolyt, és folytatta útját a híd másik vége felé. Csendben követtük. – Akkor is meg fogom dugni! – ordította Pici olyan hangosan, hogy a part mindkét oldalán hallaniuk kellett a hangját. – Megmentettelek titeket, és végül is már nem kiskorú! Papa megállt, Pici orra alá dugta a géppisztolya csövét, és csendesen, de
félreérthetetlen nyomatékkal közölte: – Távol tartod magad a lányoktól, vagy a másvilágon találod magad, bármennyire is sajnálnám. Komolyan beszélek, Pici. – Szart! – morgott Pici. Megint duzzogni kezdett. Az egyetlen vigaszt az jelentette számára, hogy bár a nőt nem kapta meg, újabb tapasztalatokat szerzett a kés használatában, és a Légiós büszke volt rá. Se ő, se a Légiós nem használták a dróthurkot. A többség ezt kedvelte, mert zajtalanul lehetett vele gyilkolni. Picit azonban nem zavarta, hogy az áldozatai felüvöltenek. Azt mondta, sokkal inkább halottnak tűnnek, ha előbb kiordítják a lelküket. * Ewald nagyon jól tudta, milyen ügyesen bánik a késével Pici. Pedig ő is kellő szakértelemmel használta az övét. Igaz, ez csak egy bicska volt, az a fajta, amit a portugál tengerészek és a marseille-i stricik olyan előszeretettel használnak. A Marseille-ből, Oportóból és Lisszabonból érkező matrózok remek munkát végeztek bicskáikkal. Ewald a sajátját egy hullarészeg portugáltól szerezte. Ennek köszönhette, hogy huszonegyedszerre is börtönbe kellett vonulnia. Valaki vagy valami azonban megmentette a megrögzött gyilkosok számára felállított haláltáboroktól. Hogy mi módon, az örök rejtély maradt; valahányszor a kérdés szóba került, Ewald magába zárkózott, akár egy sündisznó. Nauer; a Stadthausbrücke 8. szám alatti rendőr-főkapitányság bűnügyi tanácsosa letépte Ewald mindkét fülét, és eltörte a lábujjait. Nem a matróz meggyilkolása miatt – ez nem volt jelentőségteljes ügy, több tengerészt is megöltek abban az időben. Az azonosítatlan holttestek tárolókamrájában rengeteg hely volt, és mindaddig, míg nem kellett egymásra hányni a tetemeket, nem volt értelme nagy hűhót csapni egy újabb vendég miatt. Nauer azonban meg volt győződve róla, hogy Ewaldnak köze van a Rote Kapelléhez, ehhez a földalatti kommunista szervezethez. Nauer álma az volt, hogy egyszer átkerül a titkosrendőrség kommunistákkal foglalkozó alosztályához. Az alosztály Kraus bűnügyi tanácsos vezette, a legelvetemültebb bűnöző, aki valaha is a rendőrség szolgálatában állt. Kraus azonban nagyszerű rendőrtiszt volt, legalábbis a Harmadik Birodalom – és általában a rendőrség – mércéjével mérve. Kraust 1946-ban akasztották fel egy fuhlsbütteli cellában. Pocsék, esős nap volt. Kraus úgy vinnyogott, mint egy fuldokló patkány, és úgy is nézett ki. Úgy kellett odavinni a kötélhez, amelynek kellemes új szaga volt – már ha valaki szereti a kötél szagát.
Két fiatalember támogatta, miközben ott állt a széken az acélcső alatt, amelyre a kötél volt csomózva. Úgy remegett, mint a kocsonya, és közben azt kiabálta zokogva: „Ne, ne!” De a sors azt mondta: „De, igen.”, és a széket kirúgták hájas lába alól. Gurgulázott egy kicsit. Hosszan és halkan, mint az aludttej, amikor vonakodva bújik elő a tejesüvegből. A nyaka megnyúlt és a szeme kiguvadt. Az egyik fiatalember elkáromkodta magát anyanyelvén – angolul –, és elhagyta a cellát. A másik hátramaradt, hogy lefotózza a Kraust. Mivel az ilyesmit a törvény tiltotta, sietnie kellett, de azért így is sikerült egy „átkozottul jó szuvenírt” készítenie, ahogy azt később harburgi barátnőjének mondta. A hölgy kedves lány volt, és történetesen rajongott az efféle fényképekért. Az apját tarkón lőtték egy Nagan pisztollyal valahol Keleten. Nem mintha rászolgált volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a háború véget ért, és valamire azért mégiscsak használni kellett a Naganokat. A lány ekkor azonban ezt még nem tudta. A fényképen tisztán lehetett látni, hogy Kraus nyelve kilóg a szájából. Hatalmas volt és dagadt. – Látod? – mondta nevetve a fiatalember a harburgi lánynak. – Egyáltalán nem haragszik, amiért fellógattuk. Nyelvet ölt ránk. A fiatalember nem tudta, hogy Kraus bűnügyi tanácsos a Gestapo 6C alosztályáról, az úgynevezett kommunista osztályról, az anyját, a feleségét és a gyerekeit is eladta volna azért, hogy most, a háború befejeztével átkerülhessen a brit titkosszolgálathoz. Egy egész éven át csúszott és mászott, de hasztalan: most ugyanúgy lógott a nyelve, mint a többi kígyónak. Ewald, szadista és gyilkos kerítő létére elkerülte a találkozást Kraus bűnügyi tanácsossal. Köpcös Krausszal. Hogyan? Jól tudott hazudni, és még jobban tudott igazat mondani, ha kellett. Dora néni pöfékelt egy erőset a szivarjából, és megjegyezte: – Semmi közöm hozzá. De ha az a disznó beszélni fog Nauernek a dolgaimról, akkor én… – Elmosolyodott és kacsintott. Hogy a kacsintást az elmaradhatatlan szivarjából felszálló füst okozta vagy inkább jelezni akart vele valakinek egy asztalnál a lágy, vörös félhomályban, azt nem lehetett tudni. * A strici két bárszék közé szorítva várta, hogy eldőljön, mi lesz a sorsa. Ewald egy sakálra emlékeztette az embert. A gyávasága is méltó volt egy sakálhoz. Pici vigyorogva a késével játszadozott. Feldobta a levegőbe, és elkapta.
Aztán megint feldobta, megint elkapta. Újra és újra. Ewald feje úgy járt fel-alá, mintha egy függőlegesen vívott teniszmérkőzés nézője lett volna. Pici abbahagyta a késdobálást, és Ewaldra nézett. – Szeretnél megküzdeni velem, báránykám? Ewald természetesen megrázta a fejét. Pici hátravetette a fejét és nevetett. – Egy rakás szar vagy, Ewald. Egy rakás szarral pedig senki nem verekszik. A szar csak arra jó, hogy leköpjék. És leköpte Ewaldot. A strici letörölte a nyálat az arcáról, majd a nadrágjába törölte a kézfejét. Dora néni a fogát piszkálta egy villával, és közben hol Picire, hol Ewaldra nézett. – Csak semmi balhé, fiúk. Ha meg akarod ölni ezt a disznót, kint tegyed. Ewald megint megpróbált lelécelni, Pici azonban elgáncsolta. Ewald elhasalt, de rögtön fel is pattant, hogy elrohanjon. Alig tett két lépést, Pici kése suhant el a füle mellett és állt bele abba az ajtóba, amely mögött Ewald meg szokta korbácsolni a lányokat. Ewald kővé dermedt. – Ártottam én neked? – suttogta a rémülettől rekedten. – Reméljük, nem. A te érdekedben – mondta röhögve Stein. Pici intett neki, hogy fogja be, majd rákiáltott Ewaldra: – Gyere ide, te tetű. Beszédem van veled. Szedd a lábad! Ewald, a vendégek tekintetétől kísérve visszabattyogott a bárpulthoz. A lányok lelkesen, csillogó szemmel várták, hogy végre egyszer ő is megkapja a magáét. Pici megpaskolta az arcát, de az utolsó pofon egy kissé erősre sikeredett. Ewald elszállt, és a táncparkettre zuhant. – Istenkém, hát veled meg mi van, szépfiú? – adta a döbbentet Stein. Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse Ewaldot. Talán még a stricit se lepte meg, hogy egy dzsúdódobás volt jóindulatnak álcázva. Ewald egy nagyot nyekkent, és elvesztette az eszméletét. Pici úgy vélte, tartozik neki egy végső istenhozzáddal. Felállt a bárszékről, és a földön heverő alakhoz lépett. Kérdőn a Légiósra pillantott, aki bólintott neki. Pici kacsintott, és tiszta erőből Ewald ágyékába rúgott. A strici összegömbölyödött, mint egy kiszáradt szendvics. A jól végzett munka érzésével eltelve hagytuk el a „Szélvihar”-t.
5. A zsidó
– Te egy kereskedelmi árucikk vagy – jelentette ki Brandt, a teherfuvarozó. – Himmler táboraiban minden zsidó első osztályú árucikké válik. – Ez nem igaz – kiáltotta a csíkos rabruhát viselő öreg zsidó. Brandt nevetett. Heide röhögött. Mindannyian vihogtunk, de egy cseppet se éreztük jól magunkat. – Te és az összes többi zsidó azok maradtok, amik évezredek óta vagytok: árucikkek, vastartalékok, amiket a főmuftik vagy piacra dobnak, vagy nem, attól függően, hogy mit kíván a gazdasági helyzet – folytatta Brandt. Stege bólintott. – Van valami abban, amit mondasz. Pillanatnyilag mi vagyunk fent. Később, ha a háború véget ér, ti lesztek fent. Az egész olyan, mint egy hatalmas tárcsa, egyik felén a „napos”, a másikon az „esős” felirattal. Mint a régi barométereken. Ma ránk süt a nap, és neked kell meghúznod magad az árnyékban. A helyzet azonban bármikor megváltozhat. Addig is azonban szent igaz, hogy a zsidók a legjobb árucikkek a politika piacán. Az öreg zsidó tátott szájjal hallgatta őket. Kétségbeesés tompa fénye világított beesett szeméből. – Nem igaz – suttogta. – A láncaink hamarosan el lesznek tépve, mint akkor, amikor Mózes megszabadított minket az egyiptomi rabszolgaságból. – Rekedten felnevetett. – Ez néhány ezer évvel ezelőtt talán lehetséges volt, ma azonban semmiképpen sem. Persze, lesznek köztetek, akiknek sikerülni fog meglépni Himmler kopói elől, de a másik oldalon is lesz egy Himmler, aki ugyanúgy tudni fogja, mint ő, hogy miként használjon fel titeket a saját céljaira. Igen, továbbra is azok lesztek, amik most vagytok: leltári tárgyak. – Nem – mondta konokul az öreg zsidó. – Ezután egy új korszak fog eljönni. Porta a kezébe nyomott kétszáz márkát. – Ez majd segít elindulni az új korszakban, amiről beszéltél. Ha elérkezett, légy oly jó, és küldj nekünk egy képeslapot. Hangos nevetés támadt. A zsidó megsimogatta a bankjegyeket, majd erőtlenül mosolyogva Portára nézett. – Milyen címre küldjem? – Honnét tudhatnám? – Porta hangja bizalmas suttogássá lágyult. – Ha megpillantasz valahol a földön egy rozsdás rohamsisakot, rúgj bele, és kérdezd meg: ki rohad itt? Ha az enyém lesz, ezt fogom válaszolni: „A német hadsereg egyik leghülyébb disznója.” Akkor tegyed csak a sisak alá a levelezőlapot, és teliholdkor érte jövök.
– SZERETLEK – SUTTOGTAM NEKI, és ugyanakkor azt gondoltam: olyan sokszor mondtam már ezt. Vajon ezúttal komolyan gondolom? Halkan nevetett. A szeme sarkában huncut szarkalábak jelentek meg. – Milyen kár, hogy egy ilyen korban kellett találkoznunk – sóhajtotta. A nyakam köré fonta a karját, és megcsókolt. Leültünk a kanapéra, és a tágas ablakon át az Alstert néztük. Egy hajó siklott le rajta, egy emberekkel teletömött vén teknő. A nő végighúzta a mutatóujja hegyét a törött orromon. – Nagyon fájt, amikor Torgauban eltörték az orrodat? – Nem, de dőlt belőle a vér rendesen. – Egyáltalán nem fájt? – Akkor egy kicsit. Annál inkább utána. – Olyan hideg a tekinteted, Sven, még akkor is, amikor nevetsz. Hideg és kemény. Próbálj meg egy kis melegséget csempészni belé! Vállat vontam. – Ilyen a szemem. Szerinted meg lehet változtatni valakinek a szemét? A tied barna és kedvességet sugároz. Az enyém szürke és gonosz. Gonosz vagyok, mert a munkám ezt kívánja. – Nem, nem gonosz. Te nem vagy gonosz. – Ó, dehogynem. Hitler katonája vagyok, tehát gonosznak kell lennem. – Badarság. Nem vagy katona, és nem vagy Hitleré. Te egy kedves fiú vagy, akit egyenruhába bújtattak. A háború, nem az emberek. Csókolj meg még egyszer! Szoríts magadhoz. Erősebben! Ez az. Most biztonságban érzem magam. Olyan jó érzés biztonságban lenni. Bárcsak mindig mindenki biztonságban lehetne. Nem tudtam, mit mondjak erre, ezért inkább megcsókoltam. Ledőltünk a kanapéra, és a mennyezetet ékesítő rozettát bámultuk. Az utcán valakik hangosan veszekedtek. Egy villamos csörömpölve lefékezett. – Hogy mutatsz civil ruhában? – Ugyan, menj. Hülyébben, mint egy bolond – biztosítottam. – Csúnyán beszélsz. – Tudom. Foglalkozási ártalom. Felkönyökölt, hogy a szemembe nézzen. Hosszú ideig fürkészte lelkem mélységesen mély kútjait. – Te félsz önmagadtól – állapította meg, és az ajkaimhoz nyomta az ajkait. Forró ajkak, izmos, ruganyos test. Egy pillanatra elhittem, hogy szerelmes vagyok. Pedig háborúban a katonát nem önmagáért szeretik, hanem a testéért és az egyenruhájáért. És mert nincs más, akit szeretni lehetne…
Rohadt egy dolog, gondoltam, és megint a mennyezetre szegeztem a tekintetem. Ő is visszafeküdt mellém, és velem együtt a rozettát nézte. Szabadjukra engedtük a gondolatainkat. – Annyira szeretnék részt venni egy kacsavadászaton – törtem meg a csendet. – A kacsák olyan helyesek ebben az időszakban. Keletről jönnek, hatalmasan és kövéren. – A férjemmel gyakran elmentünk kacsára vadászni – mondta révetegen, aztán riadtan elhallgatott, mert rájött, hogy a férjéről beszélt. – Hol van most a férjed? – kérdeztem tőle, bár egyáltalán nem érdekelt. – Oroszországban, a hadosztályával. A férjem ezredes. Megkapta a tölgyfalevelet. Elmosolyodtam. – Mi zöldségnek hívjuk. Hős a te férjed? Biztosan az, a vaskereszttel és a zöldséggel! – Gúnyolódsz, Sven! Kegyetlen vagy. – Nem, nem vagyok. Hős a te férjed, az ezredes? – Nem, ő is csak egy tartalékos, mint te. – Az ördögbe is, én nem vagyok tartalékos. Te jó ég, dehogy! – Fintorogva ejtettem ki a szavakat, mintha valami émelyítőt kellett volna lenyelnem. – Úgy értem, olyan, mint te. Ki nem állhatja a háborút és a Führert. – Kész rejtély számomra, miért találkozni olyan kevés emberrel, aki szereti Adolfot. Hogy a fenébe lehet még mindig hatalmon, ha senki se szereti? – Te soha nem hittél neki? – kérdezte, és ismét felkönyökölt. Felemeltem a fejem, és kinéztem a folyóra. De nem az Alster csobogó vizére figyeltem, hanem az agytekervényeimben lezajló folyamatokra. – Te soha nem hittél neki? – ismételte meg a kérdést. – De igen, Gisela, évszázadokkal ezelőtt hittem neki és odáig voltam érte – vallottam be. Kurtán, élesen felnevettem. – Te jóságos isten, hogy hihettem abban az abszurd alakban? – Azt mondtad, abszurd? – kérdezte furcsállóan. – Szerinted tényleg abszurd? – Attól függ, használod-e a fejedet. Ha nem, akkor tényleg nem abszurd. De mindegy, már nem hiszek benne és kész. Ha a téma szóba kerül, Pici egyszerűen ezt mondja: „Adolf egy hülye disznó.” A te férjed, az ezredes is hitt benne egykor? – Igen, elhitte, hogy meg fogja menteni Németországot. – Mitől kellett volna megmenteni Németországot? – kérdeztem.
– Nem tudom, de azt mondták, hogy meg fogja menteni Németországot. Mindenki ezt mondta. Te nem hitted el, hogy meg fogja menteni Németországot? – Nem, soha. Én azt hittem el, hogy ételt és munkát fog adni nekünk. – És nem kaptad meg, Sven? – De igen, csak ahogy az idő telt, az ételből fejadag lett, a munka pedig, tudod, egészen más jelleget öltött, mint amiről álmodtunk. De most már fogd be, te kis szajha, mert nem szeretek beszélni róla. – Lehetetlen alak vagy, Sven. Soha nem leszel képes beilleszkedni a tisztességes emberek közé. Az ember nem nevezi szajhának azt, akit szeret. Egy jól nevelt ember egyáltalán nem használja a „szajha” szót. – Valóban? Pedig minden nő szajha. Kurvák vagytok mindannyian. Vagy nem azért jöttél a „Szélvihar”-ba, hogy megjátszd a kurvát? – Nem! – Dehogynem! Kurvákat akartál látni. Szexőrült férfiakat akartál látni. Szexet akartál látni, szexet akartál érezni. Ezért mentél a „Szélvihar”-ba Lisával. Ő megkapta, amit akart. Te elhúztad a csíkot, ahogy az egy magadfajta amatőrtől elvárható volt. – Undorító vagy. – Előfordulhat. Talán másra számítottál? Talán azt hitted, jó modorra tanítottak minket Hitler laktanyáiban és a keleti fronton? Mi vagyunk a legmocskosabb bérgyilkos banda, amelyet a Föld valaha is a hátán hordott. Előre sajnálom a társadalmat, amelynek majd valamikor vissza kell fogadnia minket! Hirtelen átkarolt, és olyan hevesen csókolt meg, hogy vér sós ízét éreztem az ajkaimon. Utána ismét elengedett. – Azt hiszem, vihar közeledik – mondta álmosan. Fülledt idő volt. Gisela a kombinéjában feküdt mellettem. Orgonaszín volt széles, fehér csipkével. Egy szajha kombinéja, gondoltam. Egy luxusszajha kombinéja. Az utca járókelőktől és villamosoktól volt hangos. A 12-es villamos különösen nagy zajt csapott. A 12-es egyéb tekintetben is egy ostoba villamos volt. A padlóra löktem a zubbonyomat. Olyan magányosnak tűnt, ahogy ott hevert a vörös szőnyegen. Fekete volt és csúnya. Az egyik halálfej a mennyezetre vigyorgott. A halálba kívántam azt a seggfejet, aki kitalálta a halálfejet. A távolban egy sziréna kelt életre. A hangja hamarosan pokoli vonítássá erősödött. Kinéztünk az ablakon. Egy hölgy lila kombinéban és egy törött
orrú katona. – Légvédelmi riadó – állapította meg Gisela, és felnézett a felhőtlen égboltra. Vérvörös volt az alkonyattól. – A pokolba a riadóval. Inkább gyere, hancúrozzunk. – Szörnyű vagy! Erővel visszahúztam a kanapéra. Miközben halál záporozott az utcákra, a testünk találkozott, és néhány pillanatra minden más elvesztette jelentőségét. Két elveszett lélek falta mohón egymást. A kombiné elszakadt. Ettől még jobban nekivadultunk. Gisela hangosan nyögdécselt. A mennyországban voltunk. Odafent a magasban hatalmas bombázók dübörögtek. – Egy szajha vagy. Egy luxusszajha – suttogtam. – Gondolod? – nevetett. – És én szeretlek. Itt fogok maradni veled. Pokolba mindennel. – És mindenki mással? – Igen, mindenki mással is. Te… Bombák csapódtak be, nem messze tőlünk. A robbanások irányából és hangerejéből ítélve valahol a Kaiser Wilhelm utca környékén. Gisela még szorosabban ölelt magához. Karcsú teste egészen hozzám simult. Olyan bársonyos volt a bőre, és olyan jó illatú. Nem az az áporodott, mint a katonáké. Istenem, mennyire gyűlöltem azt a jellegzetes, átkozott porszagot, amely minden katona bőrébe beleissza magát. Hiába hurcoltam magammal éveken át, képtelen voltam megszokni. Gisela körme vérvörösre volt lakkozva. Ahogy felemelte a lábát, láttam, hogy a lábujjain is vörösre van festve a körme. Hosszú, formás lába volt. A kezem végigsimítottam, bokától térden át egészen gömbölyded csípőjéig. – Ha a férjed most hazajönne, agyonlőne minket – motyogtam. – A férjem nem fog hazajönni. A hadosztályával van. Egy különleges hadosztállyal. – Melyik hadosztályban harcol a hős ezredes? – Abbahagynád végre? Horst a 28. jäger hadosztályban harcol. Egy ezred parancsnoka. – Ismerem azt a hadosztályt. A sólyom a jelük, ezért sólyom hadosztálynak nevezzük. Az oldalukon harcoltunk Gomelnél és Nikopolnál. Egy igazi húsdaráló hadosztály. Soha nem fogod viszontlátni a férjed. – Ne mondj ilyent. – Most rá gondolsz? – Talán – felelte rejtélyesen. A távolba révedt. – Lehet egyszerre két férfit
szeretni? – kérdezte kis idő múltán. – Gondolom, igen. Nem tudom. Sírni kezdett. Némán, könnyek nélkül. Megsimogattam meztelen testét. Nem tudtam, mit mondjak. Megsimogattam szőke haját is. Úgy, ahogy egy macska bundáját simogatja meg az ember. – A háború az oka mindennek – hüppögte. Lefújták a légiriadót. Az esti utca ismét életre kelt. Az emberek megkönnyebbülte nevetgélve visszatértek tennivalóikhoz. Jelentéktelen támadás volt – alig néhány százan haltak vagy sebesültek meg. Rumos teát ittunk, aztán együtt megmásztuk a hegyet. A mindig fiatal és gyönyörűséges hegyet, amelyen mindig új tapasztalatokat szerez az ember, és amelynek a csúcsán a jótékony feledés vár rád. Gyakorlott hegymászók voltunk, ismertünk minden egyes sziklát és krátert, és mégis az újszülött kíváncsiságával hágtunk egyre magasabbra. Vérbeli felfedezők voltunk. Miután kitűztük a zászlót, mindkettőnkön kellemes fáradtság lett úrrá. Hagytuk, hogy az édes álom magával ragadjon minket. – Kérdezni akarok tőled valamit, arról, ami odakint folyik – fordult felém, amikor felébredtünk. Elhatároztam, hogy elengedem a fülem mellett a kérdést, de nem sikerült. Ragaszkodott hozzá, hogy válaszoljak neki. Nem értettem, miért akarja tudni, mi történik odakint, a véres valóságban. Én örültem, hogy legalább néhány órára elfelejthetem. – Igaz az, hogy embereket ölnek meg csupán azért, mert egy másik fajhoz tartoznak? Mert zsidók? – Úgy igaz, mint az, hogy most itt fekszem. De az, hogy megölik őket, csak egy része a dolognak. Ha akarod, vehetsz egy zsák zsidót vagy cigányt műtrágyának. Ez most a legújabb találmányuk. Beleharaptam egy almába. – Ki tudja? Lehet, hogy épp egy zsidó gyereket eszem. Merthogy a hamuval a gyümölcsfákat is trágyázzák. – Nem hiszem el. – Nem? Pedig még mindig nem mondtam el mindent. Fogalmad sincs… – Miért gyűlölik az emberek annyira a zsidókat? – kérdezte. – Fogalmam sincs. Nekem speciel semmi bajom a zsidókkal és a más bőrszínűekkel, de sok embert ismerek, aki ezzel másként van. És a többségük nem is náci. Épp ellenkezőleg. – Azok az emberek őrültek. – Persze hogy őrültek – értettem egyet vele. – Mindannyian őrültek
vagyunk. Különben nem lennénk kint. Azokat, akik nem elég őrültek, drótkerítések és rácsok mögé zárják. A világ a feje tetejére állt: csak az őrülteknek van joguk az élethez. Hányszor tapasztaltam ezt! Soha nem fogom elfelejteni azt a zsidót, akibe akkor botlottunk bele, amikor partizánokat üldöztünk. – Mesélj róla – kérte, és lustán kinyújtózott mellettem. – Hosszú történet. Biztos vagy benne, hogy hallani akarod? – Miért ne? Vágj bele. – Partizánokra vadásztunk a cseh hegyekben. Jó kis meló, tényleg, mert nekünk kellett gondoskodni magunkról, és apró őrjáratokban kószáltunk, gyakorlatilag felügyelet nélkül. Néha a levegőbe lőttünk, hogy úgy tűnjön, mintha dolgoznánk. Mivel tettünk róla, hogy a lőszerünk kellő mértékben fogyjon, mindenki elhitte nekünk, hogy nagy és véres csatákat vívtunk az ellenséggel. Az igazság azonban az volt, hogy alig láttunk partizánt, sőt még hallani se nagyon hallottunk róluk. Elkerültek minket, és mi is elkerültük őket. – Mindig sikerült találni valami enni- és innivalót, és ha mégsem, akkor Porta és Pici kimentek zergebakra vadászni. Cilinderben és keménykalapban, géppisztollyal felszerelve, ahogy az náluk szokás volt. – Porta tényleg cilindert viselt? – kérdezte meglepetten Gisela. – Igen. Romániában nyerte egy kártyacsatában. Ez még azelőtt történt, hogy Oroszországba küldtek volna minket. Soha nem vált meg tőle, ahogyan Pici sem a keménykalaptól, amit az aggok menhelyében szedett fel valamelyik városban. – Komikus látványt nyújthattak – nevetett Gisela. – Az nem kifejezés. Sikerült komédiát csinálniuk Adolf átkozott háborújából. A vadállat a haját tépte volna, ha látja, milyen fantasztikus mennyiségű lőszert használtak el ezek ketten a vadászatok alkalmával. Ritkán tértek vissza bakkal vagy őzzel. A leggyakrabban disznó vagy borjú volt a zsákmányuk. Ezeket könnyebb volt lelőni, mert nem mozoghattak szabadon. – Egy éjszaka, nem sokkal napnyugta után egy elhagyatott hegyi kunyhóhoz értünk, és eldöntöttük, hogy ott töltjük az éjszakát. – Kiket takar ez a többes szám harmadik személy? – szakított félbe Gisela. – Nem ismered őket. Profi gyilkosok voltak mindannyian, egy olyan ezredből, melynek katonái fél lábbal a sírban élnek. Amíg élnek… A ház lakóit mintha meg sem érintette volna a háború szele. Igaz, ennek némileg ellentmondott az, hogy valami oknál fogva kénytelenek voltak
elmenekülni, az asztalon hagyva az érintetlen vacsorát. Mintha egy háború előtti luxusszállodába tévedtünk volna be. A terített asztalon disznósült és libapecsenye. Jóízűen falatoztunk, de még jobban esett volna az étel, ha nem érezzük azt a jellegzetes, édeskés szagot attól a pillanattól fogva, hogy beléptünk a házba. Míg ettünk, a szag mintha még áthatóbbá vált volna. Porta felment az emeletre, hogy megnézze, onnan jön-e a bűz. Kis idő múlva visszatért. A cilindere tetejét törölgette a zubbonya ujjával. „Van odafent egy fickó, akinek volt képe ágyban, párnák közt meghalni – közölte. – Ezért a bűz..” Heide elvigyorodott. „Képzeljétek csak el, ahogy ott fekszik az ágyában, és csendesen elrohad. Ez sértés a háborúra nézve.” Gisela elaludt mellettem. Én is elálmosodtam. Szunyókáltunk egy kicsit, de nem tudtam kiverni a fejemből a hegyi kunyhóban töltött éjszakát. Mind a tizenketten felmentünk, hogy megnézzük a halottat. Öreg volt, békésen feküdt fehér hálóingében. – Ez a disznó az ágyba szart – mondta Porta, aki előzőleg bekukkantott a dunyha alá. – A vén ártány. Teleszarta az ágyat, amiben aludni akartam. – Pfuj, de büdös – fintorgott Stege. – Mi az, a diák úr nem bírja a szagot? – kérdezte gúnyosan Porta. Megdöfködte a halottat a bajonettjével. – Vigyázzatok, nehogy lyukat üssön rá – figyelmeztetett minket Papa. – Ha a gáz kiáramlik belőle, szedhetjük a sátorfánkat. – Körülnézett a szobában. Közben az orrát cibálta, mint mindig, ha szembe kellett néznie valamilyen problémával. – Inkább el kellene temetni. Pici és Porta megfogták a lepedő egy-egy végét, és kicipelték a hullát. Mivel a föld olyan kemény volt, hogy nem tudtak gödröt ásni, a trágyadombba temették az öreget. Senki nem tiltakozott. Miután a temetésnek vége volt, folytattuk az evést-ivást, és a kártyapakli is előkerült. – Ti nem halljátok ezt a kaparászást? – nézett körül a szobában Heide. A füstös petróleumlámpa erőtlen narancssárga fényt vont az asztal köré. – Hagyd a sódert – türelmetlenkedett Porta. – Vagy játsz, vagy csatlakozz a vén szivarhoz a trágyadombra, ahová való vagy. – Kötekedni akarsz, te hülye vörös majom? – húzta fel magát Heide. Hátralökte a székét, és felállt. Erre Pici is kiegyenesítette túlméretezett tagjait. Hátratolta a keménykalapot, belefújta az orrát „parasztzsebkendőjébe”, aztán fogta a terítéktől és fegyverektől roskadozó, vaskos tölgyfa asztalt, s egy könnyed mozdulattal
odébb lökte, hogy helyet csináljon a küzdelemhez. Heide elsápadt. – Minek kell beleütnöd az orrod a kettőnk dolgába? – kiáltotta Picinek. – Ez csak Julius Heidére és Joseph Portára tartozik. Semmi közöd hozzá, hülye gorilla. Pici felmordult. Egy csattanás, és Heide elnyúlt a padlón. Az asztal visszakerült a helyére, és a játszma tovább folytatódott. De képtelenek voltunk a játékra koncentrálni. Minden érzékszervünkkel feszülten figyeltünk. Heide kimondta azt, amit mi nem mertünk. Valami nem volt rendben ezzel a házzal. Még legalább egy fél óráig kínoztuk magunkat, aztán Papa egyszer csak felpattant, és a mennyezet felé ordította: – Ha valaki van odafent, azonnal jöjjön le! Csend lett. Baljós csend. Egyetlen hangot se lehetett hallani. Pedig volt ott valami. Mindannyian tudtuk, hogy volt ott valami. Vagy ami még rosszabb, valaki. Heide magához tért, és kérte, hogy osszunk neki is lapot. – Mi a franc ütött belétek? – nézett végig a társaságon. – Valaki van ott fent – suttogta Stege. A falhoz lapult, és megmarkolta a géppisztolyát. A szája széle idegesen rángatózott. – Lehet, hogy egy partizántanyára tévedtünk – motyogta Papa. – Ha igen, akkor jó éjszakát mindenkinek! Pici elővette az állandó kelléktárához tartozó plasztikbombák egyikét, és megkérdezte: – Ne repítsük inkább a levegőbe az egész kócerájt? – már szúrta is volna a helyére a gyutacsot, de Papa leállította. – Türtőztesd magad. Kutassuk át a házat, hogy utána nyugodtan zsugázhassunk. Ha nem, még a végén mindannyian becsavarodunk. Verejtékező nyájba tömörülve felmerészkedtünk a lépcsőn. Csőre töltöttük az összes fegyverünket; készek voltunk lekaszálni mindent, ami az utunkba kerül. Porta berúgta az első ajtót, aztán gyorsan fedezéket keresett, mialatt a kis Légiós beleürített egy egész tárat a koromsötét szobába. Heide begurított egy kézigránátot a szomszéd helyiségbe. – Ezer ördög és pokol! – üvöltötte Porta, és az egész házat körülölelő balkonon a következő ajtóhoz ugrott. Gépkarabélyok és géppisztolyok gonosz, kékes torkolattüze hasított bele az éjszakába. Legalább olyan hősiesek voltunk, mint a szélmalommal harcoló Don Quijote.
– Vive la légion! * – rikoltotta a kis Légiós, meglengetve feje fölött a géppisztolyát. Tigrisugrással bevetette magát a szobába, amit előzőleg már megtisztított egy kézigránáttal. Óriási lárma kerekedett odabent, mintha egy egész partizánsereggel kelt volna birokra; pár perccel később aztán kiderült, miről is szólt a nagy csata: a Légiós egyenesen egy nyitott ruhásszekrénybe vetette magát, az pedig becsukódott és rádőlt. Azért dörömbölt és ordítozott olyan keservesen, hogy szabadítsuk ki. Negyedóra leforgása alatt úgy szétromboltuk az emeletet, hogy az még egy hurrikánnak is dicsőségére vált volna. A széttépett dunyhákból és párnákból szállingózó pihék fehér takaróval borították be a szobákat. Félelmünk tele volt ez. Lélegzet-visszafojtva füleltünk a lépcsőfordulónál. Lentről ruhasuhogást hallottunk. – Mon Dieu! – suttogta rémülten a Légiós. A félelem jeges ujjai végigzongoráztak a hátgerincünkön. Heide volt az első, aki elvesztette a fejét. – Ki van ott? A pokol tüzére küldelek titeket, ördögök! – bömbölte olyan hangerővel, hogy még a falak is beleremegtek. Szavait mélységes csend követte. Hosszú másodpercekig dermedten álltunk, egyikünk se tudta, mitévő legyen. – Nem kellene inkább eltűnni innen? – vetette fel Pici, és már húzódott is a legközelebbi ablak irányába. Lentről megint az a suhogás hallatszott. – Sztoj! ** – kiáltotta Porta, és vaktában lövöldözni kezdett. – Halt! *** Pici felvonított, és kivetette magát az ablakon. Éles üvegszilánkok maradtak utána az ablakkeretben. Kitört a káosz. Képtelenek voltunk tovább elviselni ezt a bizonytalanságot. Mindenki ki akart jutni, mintha Pici a mi maradék bátorságunkat is magával vitte volna. Heide gépkarabélya beragadt. A fickó rémülten a sötétben rejtőző rém felé hajította a használhatatlanná vált fegyvert. Hogy hogyan, az rejtély, de mindannyiunknak sikerült kijutnia, kivéve Stegét. Ő bent maradt. – Be kell mennünk érte – jelentette ki Papa. Megint benyomultunk a * Éljen az idegenlégió! (francia) **Állj! (orosz) ***Állj! (német)
kísértetházba. – Hugo, hol vagy? – szólongatta halk hangon Papa. Gyufa lobbant, és valaki meggyújtotta az asztalon álló petróleumlámpát. A füstös félhomályban egy magas, sovány férfi öltött alakot előttünk. A koncentrációs táborok lakóinak csíkos rabruháját viselte. Papa ocsúdott fel elsőként meglepetéséből. A borzalmasan megaszalódott figura kihúzta magát, és katonás fegyelemmel, szemét mereven Papára szegezve jelentést tett. – Őrmester úr! A 36 789 508A politikai fogoly jelenti, hogy leszakadt az egységétől, a 4356-os keleti vasútépítő egységtől. – Szentséges Ludmilla! – kiáltott fel Porta. – Hogy pereg a nyelve! Biztos vagyok benne, hogy ezt nem a vasárnapi iskolában tanultad. – Van valaki más is itt rajtad kívül, zebra? – kérdezte Pici. – Nincs, káplár úr – felelte a rabruhás férfi. – Fogd be, Pici – mondta bosszúsan Papa. – Igen? És miért? – húzta fel az orrát Pici, akit még soha senki nem szólított „úr”-nak. – Pofa be – parancsolta Papa. – Keressétek meg Stegét, hogy folytathassuk a játszmát. – A fogoly felé fordult. – Jobb lenne, ha keresne magának valami rágcsálnivalót. Nagyon úgy néz ki, mint akinek szüksége van rá. Az öreg zebra idegesen körülnézett. Továbbra is merev vigyázzban maradt, az ujjai mintha odaragadtak volna a nadrágja varrásához. – Ülj le, pap – invitálta Porta az asztalhoz. – Keríts magadnak egy karéj kenyeret és egy darab húst. Akad belőle bőven. De előtte igyál egy kis gyomorerősítőt, hogy meg ne ártson a kaja. Az öreg megnyalta a szája szélét, de még mindig nem mert mozdulni. – Tizedes úr! A 36 789 508A politikai fogoly engedélyt kér egy megjegyzésre. – Ki vele, testvér! – dörmögte Pici, és hátratolta fején a világosszürke keménykalapot. Az öreg zsidó hallgatott. Úgy tűnt, a megfelelő szavakat keresi. Tapasztalatból tudta, hogy elég egy rossz szó, és mindennek vége. Hiába viseltünk halálfejes karszalagot a kifejező Strafabteilung * felirattal, ő az ellenséget látta bennünk. – Hé, zebra! Mit akartál közölni velünk? – harsogta Porta. Koszos mutatóujjával a szutykos, viaszsárga arc felé bökött. Az öreg fáradt tekintete egyik bérgyilkosról a másikra vándorolt. * büntetőegység (német)
– Nos, mit akart mondani? – vigyorgott Brandt, a hajdani teheráru-fuvarozó. Ádázul megszívta lyukas fogát, amelyből mindig félelmetes bűz áradt. Brandt nem mert elmenni a fogorvoshoz; inkább szenvedett. Mindent megpróbáltunk már azzal a foggal, a puskaportól a sósavig az összes elképzelhető anyagot beletömtük és belecseppentettük. Egyszer még szárított madárürüléket is gyömöszöltünk bele – természetesen Porta javaslatára –, de hiába. A bűz makacsul maradt. – Mondjon valamit – mosolyogtam a csíkos rongyokat viselő öregemberre. – Befognátok végre? – csattant fel Papa. – Nem látjátok, hogy az őrületbe kergetitek a szerencsétlent a hülye kérdéseitekkel? Nézzetek csak rá! Halálra van rémülve tőletek! Nem is csoda. Ha látnátok magatokat! Az ördög egy szép arcú, jól fésült fiúcska hozzátok képest. Odament az öreghez, és a vállára tette a kezét. A szemöldökét vakargatta a pipája szárával, jóindulatú hangján ezt mondta: – Nem kell félni tőlünk, barátom. Nem vagyunk olyan rosszak, mint amilyennek látszunk. Mit akart mondani? Ki vele bátran! Ha az a véleménye, hogy egy csürhe rühes disznó vagyunk, nyugodtan mondja csak. Úgyis ez az igazság. Az öreg vett egy mély lélegzetet, és a fekete tankos sapka alá kényszerített, szakállas munkásarcra nézett. A tekintetük találkozott. A fogoly sötétbarna és Papa égszínkék szeme. Mindannyian éreztük, hogy ez a két ember egymásra talált. – Őrmester úr! Ha elveszek valamit az asztalról, az fosztogatásnak számít. Már három napja rejtőzöm ebben a házban, de még nem nyúltam semmihez. Papa nevetve megrázta a fejét. – Felejtse el ezt a badarságot. Üljön le az asztalhoz, és egyen, amíg van mit. – Heide felé fordult. – Hozz még némi kaját és piát. Heide azonban csak állt, és tátott szájjal az öreget bámulta, mintha valami természetellenest látott volna, valamit, ami jóval több annál, mint amit az értelme fel tud dolgozni. Pici fölébe hajolt, és akkorát ordított a fülébe, hogy azt mérföldekről is hallani lehetett. – Menj már, és hozd azt a kaját, te szarlégy, vagy kiverem az összes fogsorod! Heide megrázkódott. Kelletlenül a konyha irányába indult, hogy teljesítse Papa parancsát. Porta és a Légiós felmentek az emeletre, hogy megkeressék Stegét. Aléltan hevert a folyosón. Amikor magához tért, elmondta, hogy menekülés
közben ijedtében nekirohant egy nyitott ajtónak. – Hol aludt az elmúlt három nap folyamán? – kérdezte Papa az öregtől. – A konyha padlóján, őrmester úr. – Abbahagyná az őrmesterezést? Miért nem feküdt le valamelyik ágyban? Rengeteg van belőlük. – Mert tele vagyok élősdiekkel, és nem akartam összepiszkítani azokat a szép ágyakat. – Szentséges Szűzanyám! – kiáltott fel Porta, és jóízűen hahotázni kezdett. – Bárcsak mindenki ilyen figyelmes lenne. Akkor a háború estélyi ruhás bál lenne. Papa is nevetett. – Maga egy angyal, barátom. Mit számít az a néhány bogár, ha mi is belefekszünk azokba az ágyakba? És ha a partizánok erre tévednek, ők se fognak a padlón, ebben biztos lehet. Mi és ők feleannyira se vagyunk figyelmesek, mint maga, testvér, akit az emberi faj selejtjének neveznek. Heide egy öl füstölt szalonnával és pálinkával tért vissza. Az asztalra lökte őket. Stege levett egy könyvet a polcról, és Papa elé tartotta. – A vendéglátóink előrelátó emberek – nevetett. – És tudják, kik fognak győzni. A könyvre pillantottunk. A borítón a Karl Marx név állt. – Ez a Gestapót is érdekelné – dünnyögte Heide. – Pofa be, seggnyaló! – förmedt rá Porta. – Ha sokat jártatod a szád, kimetsszük a gigádból a fonográfodat. Még nem felejtettük el, hogy spicli vagy. Heide haragosan meredt a cilinderes, nyakigláb Portára, a géppisztoly azonban, amely „véletlenül” rőt cimboránk kezében volt, hallgatásra késztette. Még élénken emlékezett az erdei kirándulásra. – Kár ezért a szép asztalért – jegyezte meg az öreg, amikor a Légiós nekilátott szalonnát szeletelni az asztallapon. – Nem a magáé az asztal – emlékeztette Brandt. Nekifogott kenyeret szeletelni a rohamkésével, az asztallapot használva vágódeszkának, akárcsak a Légiós. – A tárgyakat meg kell becsülni – mondta konokul az öreg. – Dugulj el, jeruzsálemi paraszt! – kiáltotta habzó szájjal Heide. Kíváncsian vártuk, mi fog történni. Heidét ismerve bajt szimatoltunk. Porta befejezte a cilindere tisztogatását. Kajánul elvigyorodott. Stege egy kézigránáttal játszadozott. Papa a mennyezetet bámulta, és a kártyát keverte szorgalmasan. Pici egy libacombot szopogatott nagy zajjal. Brandt egy
lekvárosüvegben vájkált egy kenyérdarabbal. Krause, az egykori SS-katona, aki azért került hozzánk, mert egyesek szerint gyáva volt, és politikailag megbízhatatlan, a fogát piszkálta a bajonettjével. Apró, zöld, gonoszul csillogó szemével Heidét bámulta, aki elkövette a legnagyobb baklövést, amit egy büntetőezrednél elkövethet valaki: belekötött egy „elítéltbe”. Heide hosszan ivott az egyik pálinkásüvegből. Hátrahajtotta a fejét, és tátott szája fölé tartva az üveget hagyta, hogy a színtelen folyadék lezúduljon a torkán. Ádámcsutkája gumilabdaként pattogott fel-alá. Az ital egy része túlfolyt a szája szélén, és végigcsorgott a nyakán. Hanyagul az asztalra hajította az üveget. A pálinka kiömlött. Heide előrehajolt, az öreg arcához tolva a képét. A szeme merő vér és rosszindulat volt. – Na ide süss, zebra! – mondta böfögve. – Én Julius Heide, a 27. harckocsizó-büntetőezred tiszthelyettese, azt mondom neked, hogy te egy büdös, tetvektől nyüzsgő zsidó disznó vagy! – Győzedelmesen körülnézett. – Mit szólsz ehhez, te Jézus-gyilkos? Az öreg zsidó közönyösen bámult Heidére. Nem úgy nézett ki, mint aki tudatában van annak, hogy sértegetik őt. Meg se hallotta a sértegető szavakat. Túl gyakran hallotta, az agya már nem fogta fel őket. Immúnissá vált az obszcén szavak iránt. Heide megrázta a fejét, ahogyan azt a bika teszi, mielőtt felöklelné a torreádort. – Neked beszélek, te rohadó élőhalott! Te csak egy szaros zsidó vagy! – sziszegte. – Egy bűzlő rakás szar! – Hátravetette a fejét, és nevetett a saját megjegyzésén. – Egy bűzlő rakás szar! – ismételte meg röhögve. Elmondta még néhányszor, az ürülék szó összes általa ismert szinonimáját felvonultatva. Kezdett belemelegedni a témába. Rátaposott a gázpedálra. A nyelve elszáguldott vele. Üvöltött és visított, mint egy vadul kanyargó autó. Mi csendben hallgattuk. Az öreg ezalatt evett, és a legkisebb tanújelét se adta annak, hogy zavarná Heide szófosása. Porta várakozóan vigyorgott. Pici az orrát piszkálta. A Légiós halkan dúdolt: „Gyere, halál, ne várasd magad!” Papa kiosztotta a lapokat. Lassan, ráérősen. Stege egy hurkapálcát rágcsált. Krause tetűre vadászott. A következő pillanatban egy 7,35-ös kaliberű pisztoly jelent meg Heide kezében. Heide kibiztosította. A fémszerkezet kattanása dübörgésként hatolt el a dobhártyánkig. – Most pedig, zsidó, szét fogom lőni azt a gané agyadat!
Vérszomjasan elvigyorodott, és célba vette az öreg halántékát. Baljós csend lett, aztán az öreg zsidó felemelte a fejét, és halott tekintetével Heidére nézett. – Le akar lőni, Herr Unteroffizier? Csak tessék, joga van hozzá. Hogy engem lő le vagy egy kutyát, az teljesen mindegy. Az egyetlen különbség az, hogy a kutya fél a haláltól, én viszont nem. Évek óta együtt élek vele. Gyerünk, lője szét a fejem, de előtte menjünk ki. Nem szeretném összepiszkolni a padlót. – Elég a süket dumából – vicsorgott Heide. Láttuk, hogy a mutatóujja megfeszül a ravaszon. Egyedül Papa nem nézett fel. Felfordított egy kártyalapot. – Fekete dáma. Tegyed ez azt a pisztolyt! – süvöltötte. Heide nem hallotta vagy nem akarta meghallani. – Utálom a zsidókat, és már régóta ki szeretnék nyuvasztani egyet. – Tegyed el azt a pisztolyt, mégpedig azonnal! Pici felállt, és elővillantotta a rohamkését. Papa felnézett. – Julius Heide, parancsolom, hogy tegyed le azt a fegyvert! A Légiós egyre hangosabban hümmögte: „Gyere, halál, ne várasd magad!” Heide lassan, milliméterről milliméterre leengedte a kezét. A pisztoly a padlóra zuhant. A szuperhős szemébe rémület költözött. Egy pillanattal korábban még nagyszájú és nagymellényű náci katona volt, most pedig úgy remegett, mint egy összevert korcs. Rekedten felvisított, ahogyan a sarokba szorított patkány szokta tenni, amikor megpillantja a rárohanó terrier éles fogait. El akart iszkolni, a Légiós azonban elgáncsolta. Elnyalt a padlón. Pici megragadta a bokájánál, és vidáman körbeforgatta. Heide feje hangos koppanással a falnak csapódott. Pici ettől még inkább tűzbe jött. Felüvöltött, és felemelte a kését, hogy Heide hátába döfje. Az öreg zsidó azonban elkapta a karját. – Ne tegye, barátom! Ne ölje meg! Megdöbbentő volt éppen Heide célpontját látni Heide védelmezőjeként. De még annál is jobban megdöbbentett minket az, hogy Picit „barátomnak” szólította valaki, aki néhány perccel korábban még úgy nézett ránk, mintha istenek lettünk volna. Pici ellökte magától az öntudatlan Heidét, és értetlenül a karjába csimpaszkodó, egész testében remegő zsidóra nézett. – Mi a fene? Miért ne tehetném hidegre ezt a görényt? Rálépett a lábadra vagy nem?
Az öreg megrázta a fejét. – Nem, barátom, nem sértett meg engem. Végtére is én egy zsidó vagyok. A többit pedig nem gondolta komolyan. Ez az ember beteg, de meg fog gyógyulni, ha a világ is jobban lesz. – Beteg? – kérdezte elképedve Porta. – Heide a legegészségesebb rohadék a világon. Megérdemli, hogy lemészárolják. Pici lelkesen bólintott, és félrelökte a zsidót. – Igazad van, Joseph Porta, de azért nem ártana, ha Pici felnyitná Heide testét, hogy ellenőrizze. Az öreg elkapta Pici kezét és megcsókolta. – Ne, kérem, hagyja őt békén! Végtére is velem kötekedett, nem magával! Papa fenyegetően megintette Picit. – Ne légy vérszomjas. Hagyd a disznót, ott, ahol van, és ülj le közénk, hogy végre kártyázhassunk. Pici kelletlenül visszaült az asztalhoz. Mi se örültünk neki, hogy Heide megint megúszta. Papa osztott. – Nincs kedve velünk játszani? – kérdezte az öregtől. – Köszönöm, nincs, őrmester úr. Papa reményvesztetten megcsóválta a fejét. – Istenkém! Legalább a „barátom”-mal megpróbálkozhatna. Ha Picinek, ennek a bikanyakú bolondnak azt tudta mondani, akkor nekem miért nem tudja? Az öreg engedelmesen bólintott. – Megpróbálom, de nem lesz könnyű. Csendben kártyáztunk egy darabig, aztán Brandt lelökte a lapjait. – Nincs türelmem hozzá. Nem lenne kedve valakinek mesélni? – Hülye disznó vagy – jelentette ki Porta, és ő is kiterítette a lapjait. – Ezenkívül? Más mondanivalód nincs? – Betöröm azt a randa képed – húzta fel magát Porta. Brandt felé hajított egy üveget, de az odvas fogú sofőr behúzta a nyakát, így az üveg járt rosszabbul. Ezernyi üvegcserép pattant a falról a padlóra. – Kár ezért a szép házért – motyogta a zsidó. – Mit számít az magának? – kiabálta dühösen Brandt. – Nem a magáé! – Éppen ez az – felelte az öreg. – Ha az enyém lenne, nem számítana. De ezeknek a szegény embereknek két gyerekük van, akiknek nem mindegy, hogyan nőnek fel. – Honnan tudja, hogy vannak gyerekeik? – kérdezte Brandt. – Gyerekruhákat láttam a szekrényben – válaszolta a zsidó.
– Magának is volt háza? – támadt fel Brandt érdeklődése. – Igen, volt. Most nincs semmim. A házat már régen elvették tőlem. – Ki vette el? A végrehajtó? – kérdezte naivan Krause, az egykori SS-katona. Addig röhögtünk, míg köhögésbe nem fulladt a hangunk. Az öreg zsidó szomorúan bólogatott. – A végrehajtó… Így is lehet nevezni őket. – Gondolom, a házat még a weimari időszakban csórta el valakitől – jegyezte meg rosszmájúan Krause. – Nem tudok róla – felelte szelíd gúnnyal az öreg. – Hogy kerültél a kerítés mögé, zebra? – kérdezte Porta. Egyetlen megmaradt fogát szívogatta cuppogó, fröcsögő hangon. Közben a cilinderét tisztogatta egy darab újságpapírral. Az újság főcíme a német hadsereg dicsőséges előrenyomulását hirdette. Miután végzett a cilinderrel, Porta a dicsőséges hadseregbe fújta az orrát, majd a kályha melletti sötét zugba hajította a hősök százezreit. Az öreg zsidó félénken megfogott egy újabb darab húst, és a szájába tömte. Még mindig éhesnek látszott. – Ne egyen túl gyorsan – figyelmeztette Papa. – Könnyebb a túltápláltságtól meghalni, mint az éhségtől. A zsíros étel nem magának való. – Kedvesen az öreg elé tolt egy szelet sovány húst. – Hogyan kapták el Krause barátai? – kérdezte Porta a fején vöröslő dzsungelt vakargatva kése hegyével. – Nem az én barátaim! – kapta fel a vizet Krause. – Pofa be – torkollta le Pici. A hüvelyk- és a mutatóujja közt egy tetű hangos recsegéssel joblétre szenderült. – Ha Porta azt mondja, hogy a barátaid, akkor a barátaid! – Közben nem felejtett el egy rovátkát vésni az asztalba. Portával fogadtak, ki tud több tetűt levadászni magáról. Természetes Porta vezetett. Heide nyögve felült. Az arca fekete volt a ráalvadt vértől. A fél szeme keskeny vonallá dagadt. Heide köpött egyet; egy fog koppant a padlón. A kézfejével megtörölte a száját. Még mindig vérzett. Porta feltette a monokliját, és elégedetten csettintett a nyelvével. – Csak nem verted be azt a tökfejed, zsidózabáló Julius? Talán a nagy névrokon, Streicher * nyomdokaiba szeretnél lépni, szépfiú? Heide nem válaszolt. Az öreg az asztalra könyökölt, megtámasztotta az állát, és mesélni * Julius Streicher. Antiszemita újságíró, Hitler támogatója.
kezdett. Úgy beszélt, mint azok, akik már nagyon régen csak magukkal társalognak. Nem is igazán beszéd volt ez, hanem hangos álmodozás. – ’38-ban kaptak el minket. Én akkor megmenekültem, mert jó kapcsolataim voltak. – Nektek, szentföldi tevéknek mindig jó kapcsolataitok vannak – gúnyolódott Heide a földről. Megvetően köpte ki a „Szentföld” szót. A gyűlölete olyan hatalmas volt, hogy inkább belehalt volna, mintsem hogy visszafojtsa. Úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya, habzó szájjal, fogait villogtatva. – Már rég fel kellett volna lógatnunk téged, zsidó állatja! Az öreg rendületlenül folytatta. A lábánál kuporgó, őrjöngő kutya nem létezett számára. – Hamburgban laktam, a Hoch Alle von Rotenbaumon. Csodálatos hely volt – sóhajtott, maga elé képzelve a napsütötte utcákat, a tengert, a só illatát, a hajók füstjét és az Alsteren csónakázó, csilingelő hangon nevető lányokat. – Fogorvos voltam. Sok barátom volt és jó pacientúrám. – Lefogadom, hogy mind horgas orrúak voltak, mint te – kiáltotta Heide. Pici fejen hajította egy hatalmas kötözött sonkával. Heide eldőlt, de aztán megint felült, bár némi nehézség árán. Megvetően az asztal lábára köpött. – Egy zsidóval ülni egy asztalnál! – Krákogott, és véres nyálat köpött az öregre. – Szerencsémre sikerült pecsétet szereznem az útlevelembe, és gőzhajón elhagytam Hamburgot. Azt terveztem, hogy a Szovjetunión át Kínába megyek. – A fejét ingatta. – A Szovjetunión át! Micsoda ostoba ötlet volt! – Pedig ők a barátaitok – mondta fitymálóan Heide. – A moszkvai zsidók. Csak az ördög tudja, miért nem lett belőled népbiztos, hogy egy Nagannal tarkón lőjed az embereket. A zsidó felnézett. – Sok minden van, amit te és az ördög nem értetek. – A tekintete áthatolhatatlan volt. – A zsidókat odaát is üldözik. Papa fáradtan nevetett. – Igen, a Szovjetunióban is üldözik magukat. És Lengyelországban is. Meg a világ szinte minden részén. Csak az ördög tudja, miért. – Heidére nézett. – Heide, neked csak kell tudnod, ha már Streicher követője vagy! – A zsidók tetves disznók – ugatta Heide. – A Talmud erre a legjobb bizonyíték. Julius Heide azért gyűlölte a zsidókat, mert az elemiben az osztály legtehetségesebb tanulója egy Mouritz nevű zsidó kisfiú volt. A kis Mouritz mindenben segített a nagy Juliusnak. Súgott neki, és puskákat csúsztatott a padjára dolgozatok írásakor. Ahogy az évek teltek, Julius egyre inkább úgy
érezte, hogy minden egyes szó, amit Mouritz tanult meg helyette, egy koporsószög az ő önbecsülésén. A gyűlölete csak nőtt, és Julius már úgy érezte, szétmarcangolja a keblét. Aztán eljött a Kristály éjszaka, amikor végre könnyíthetett magán. Más reményteli ifjú nácikkal és a csőcselék többi részével együtt vad és lelkes ordítással törtek-zúztak Berlin zsidó negyedében. Milyen biztonságos kaland volt ez számukra! Hiszen a hatóság védelme alatt álltak ezek a huligánok. Mindez meglehetősen morbid, ha figyelembe vesszük, hogy Heide se értette jobban a fajgyűlölet lényegét – mert nincs is mit érteni rajta –, mint mi tizenketten. Persze, Julius Streicher cikkeiből azért bebiflázta a hosszú idézeteket. Hogy bebizonyítsa, Mouritz nélkül is tud boldogulni. Elkártyázgattunk még egy darabig, de egyre jobban untuk a játékot. Porta előszedte a fuvoláját, kifújta az orrát az ujjaival, a „vegyületet” átcsapta Pici feje felett, aztán muzsikálni kezdett. Többször is leállt és újra belefogott, a lelkiállapotának megfelelő dalt keresve. Végül az „Egy kis éji zené”-nél állapodott meg. Ahogy egyre jobban belemelegedett a muzsikálásba, úgy váltak a hangszerből előcsalt dallamok egyre varázslatosabbakká. Porta, a rőt hajú csirkefogó a tavaszt, ezernyi madár csacsogását, egy távoli, gondtalan világ atmoszféráját varázsolta a sötét, hegyi parasztházba. A szoba hatalmas kristályteremmé tágult, ahol selyemruhát viselő hölgyek és frakkos urak forogtak körbe-körbe, szédítően, a zene ütemére. Porta hátrahajtotta a fejét, az ég felé irányítva a fuvoláját. Mintha egy egész zenekar játszott volna átszellemült beleéléssel egy udvari karmester vezénylete alatt. Az öreg zsidó is dúdolni kezdte a dallamot. Mély, rekedt hangon hümmögött. Elárasztották az emlékek. Az otthon melege, a biztonságos, világos szobák százezer évvel ezelőtt – ami 1935-ben volt, amikor a világ még nem állt a feje tetejére, amikor még nem a gonoszság és a kegyetlenség uralkodott. Egy nő világoskék ruhában. Egy gyönyörű szép, szelíd és gyengéd nő. A nő, akit szeretett. Az ő Annája. Hogyan kacagott! Tiszta szívből, behunyt szemmel, kecses fejét hátravetve. Mindig volt egy kedves szava. Anna, az ő imádott Annája, akit megöltek egy kapualjban, mert „bemocskolta a faját”. A gyilkosok nevetgélő fiatalemberek voltak barna egyenruhában. Úgy emlékezett rá, mintha előző nap történt volna. A színházban voltak, ahol a Tell Vilmost játszották. Az előadás este tízkor ért véget, és ők gyalogosan hazaindultak. Megállt, hogy vegyen egy pakk cigarettát egy automatából. Anna ezalatt előresétált. Magas sarkú cipői hangosan, bájosan kopogtak a kövezeten. A kopogást vasalt csizmák csattogása fojtotta el váratlanul. Anna kétszer sikított. Az első sikoly hosszú volt, rémülettel telt. A második hörgésbe fulladt. A zsidó férfi a sokktól bénultan állt és nézte,
hogy agyonverik a szerelmét. Egy alacsony SA fiatalember, szőke hajú és nevető arcú, az a fajta, akit egy anya képtelen nem szeretni, kettéhasította Anna fejét egy deszkával. Mindez 1935. június 23-án történt, a Dammtorrral átellenben. Azelőtt gyakran tartottak zenés esteket. A férfi basszuskürtön vagy hegedűn játszott, Anna pedig zongorán. Mindig Mozartot adtak elő. Anna ugyanolyan mély átéléssel muzsikált, mint az ütött-kopott cilindert viselő koszos, vörös hajú tizedes. Előkerült a kis Légiós szájharmonikája is, hogy mélabús hangjával kíséretet adjon egy számunkra ismeretlen dalnak. Előbb álmodozásba ringattak minket, aztán hirtelen, átmenet nélkül pergő ritmusú kozák táncdalra váltottak át. A tüzes szólamok messzire sepertek minden melankolikus gondolatot. Bevadultunk, ahogyan azt a kozákok is tehették, amikor kunyhóikban felcsendült ez a nóta. Stege az asztalon dobolt, Pici és Brandt ugrabugráltak és kurjongattak. Felpattantak a magasba, és a tenyerükkel megcsapkodták a bakancsuk szárát. Amikor földet értek, nagyokat dobbantottak a talpukkal. Minket is elkapott a hév. Felugráltunk az asztal mellől, és ropni kezdtük a vad táncot. Az egész ház dübörgött alattunk. Közben ittunk, mint a megveszekedettek. Az öreg zsidó nevetni kezdett. Ő is berúgott. Elfelejtette a feleségét, akit egy kapualjban megöltek. Az erős vodka kiütötte az emlékezetéből a házat, amit elvettek tőle. Az ezernyi ütésre se emlékezett, amiket elegáns, makulátlan egyenruhát viselő fiatalemberek osztottak ki neki. Feledve volt a korhadó gerendáról lógó kötél is. Az öreg táncolni akart. Heidével táncolt. Együtt kiabáltak, ittak és énekeltek. Ki fogja állni a számlát? Teli torokból ordították: Ki engedheti meg magának? Porta nevető fuvolájától kísérve lelkesen velük együtt üvöltöttük: És kinek van egy halom pénze? – Nekem nincs egy schillingem se – bömbölte az öreg zsidó, miközben nevetséges tánclépéseket adott elő Heidéval. Náci bajtársunk pillanatnyilag nem volt tudatában annak, hogy gyűlöli a zsidókat. Megmarkolták egymás
vállát, és a csípőjüket rázták. Heide magára tekert egy takarót női ruha gyanánt. Porta erre spanyol zenére váltott. Stege két bádogtányérral kasztanyettázott. Jobbra-balra botladoztunk, és azt képzeltük, hogy flamencót táncolunk. A Légiós elrikkantotta magát: – Ca, c’est la légion! Kimerülten visszarogytunk az asztal mellé. Megint ittunk, aztán kártyáztunk, majd ismét ittunk. Dőlt rólunk a víz a tánctól és az alkoholtól. Részeg locsogásunk körülfolyt minket, mint valami meghatározhatatlan színű kása, melynek az összetételét senki se ismeri. Kit érdekelt most az értelem? Holnap úgyis meghalunk, Ó, gyere, jöjj értem, Halál! Heide sírva fakadt az öreg zsidó vállán, aki immár hetvenhetedszerre bocsátotta meg neki az ellene és a zsidóság ellen elkövetett bűneit. Heide az összes általa ismert szent nevére megesküdött, hogy el fogja vágni minden SS-katonának a torkát, csak kerüljenek eléje. Szégyellősen suttogva bevallotta az öregnek, hogy ő, Julius Heide egy mocskos disznó. Követelte, hogy az öreg adjon neki egy fülest. Kapott, de még egy legyintésben is több erő volt. – Erősebben! – mondta két csuklás közt Heide, és felkínálta az arcát. Pici egy darabig csendben figyelte az öreg zsidó szelíd próbálkozását. Végül türelmét vesztve felállt, és leütötte Heidét egy fakanállal. Heide hörögve lebukott a székről. – Kösz, cimbora. Ez igazán jólesett – nyögte hálása, aztán elvesztette az eszméletét. Átmeneti nyugalom következett. Csendben iszogattunk. Kis idő múltán az öreg zsidó folytatta a történetét. – Egy koszos kis porfészekben ért véget a kirándulásom. – Felemelte a poharát. – Egészségükre! – Ivott, de az ital fele kiloccsant a szája szélén. – A nevem Gerhard Stief. Pontosabban, ha már katonák között vagyok, Gerhard Stief exhadnagy a gyalogságtól. – Csuklott egyet, és az ég felé fordította a szemét, mintha valami nagyon vicceset mondott volna. Vettük a lapot. Röhögni kezdtünk, a combunkat csapkodtuk a tenyerünkkel, és előre-hátra dülöngéltünk. Pici levetette magát a székről, és úgy tett, mint akit görcsbe rántott a nevetés. A nagy igyekezettől összehányta magát. Brandt leöntötte egy csöbör vízzel. Nem a Pici iránti jóindulatból,
hanem a bűz miatt. Az öreg zsidó rendületlenül folytatta: – A 26. gyalogsági ezrednél szolgáltam, Altonában. Azt akarták, hogy lépjek be a potsdami helyőrséghez gránátosnak. A fehérjelvényesekhez! Nem, köszönöm. Én inkább maradtam Altonában. Így minden este hazamehettem, hogy húspogácsát egyek. Imádom a húspogácsát krumplis lepénnyel. Porta, aki ezalatt a fülét piszkálta bajonettje hegyével, a zsidóra pillantott. – Amint pihentem egy kicsit, sütök neked egy halom krumplis lepényt. – Majd segítek neked – ajánlkozott Pici, és egy hatalmas horkantással megtisztította az orrát. Heide a másik oldalára fordult a padlón. – Le Adolffal – motyogta. – Éljenek a zsidók! Porta rutinszerűen leköpte. – ’19-ben leszereltek – folytatta Stief. – Visszatérhettem Göttingenbe, az egyetemre. Csodás idők voltak – tette hozzá, és ivott még egy keveset. – Igen, Göttingen kedves hely – bólogatott Papa. – Ott inaskodtam Radajsak asztalosmesternél a Bergstrassén. Ismerős a Bergstrassén, zebr-… – Idejében elharapta a szót, és Gerharddal helyettesítette. Nevetett. – Ismerős arrafelé, Gerhard? Hadnagy úr! Mindannyian nevettünk, beleértve Gerhardot is. Papa a nadrágját csapkodta, és hangosan hahotázott. Amint lecsillapodott, megtömte a pipáját. Ennek a pipának kupakja is volt. Papa készítette, saját kezűleg. – Ismerős a Bergstrassén? – tért vissza a kérdéshez Papa. – Van egy remek kocsma a sarkon. A „Holzauge”. – Igen, a „Holzauge”. Volt ott egy Bertha nevű lány – mondta Gerhard olyan lelkes hangon, hogy Porta szeme rögtön felcsillant. – Kövér volt? – kérdezte érdeklődve. Élvetegen megnyalta a szája szélét. Imádta azokat a nőket, akiken „van mit fogni”. – Ugyan! – legyintett Gerhard. – Karcsú volt, mint egy angolna. – Pfuj! – fintorodott el Porta. – A deszkatestű nőket nem nekem találták ki. Én szeretek elmerülni a hájrengetegben. Imádom, ha van mit fogdosni. Nincs annál fenségesebb, fiúk, mint két marokkal kapaszkodni egy nőbe! – Mi történt abban a faluban, ahol elkapták? – kérdezte Brandt. A hortyogó Heidére köpött, aki hangosan tiltakozott álmában. A fickó azt álmodhatta, hogy kacsa lett belőle, mert időnként nagyokat hápogott. – Behívattak az NKVD-hez, ahol egy apró, igen kedves ember mosolyogva közölte velem, hogy egy darabig megfigyelés alatt fognak tartani, mint kémkedéssel gyanúsítható külföldi állampolgárt. „De minden rendben lesz”,
tette hozzá nevetve, mintha az egész csak egy hatalmas tréfa lett volna. – Persze, azt értette ezen, hogy akár tarkón lőnek, akár élve eltemetnek valahol a Kolima mentén, az egy magamfajta számára teljesen rendjén való. Ahogyan az is rendjén való volt, hogy nem bajlódtak tárgyalással, miegymással. Minek, ha egy hivatalnok által kitöltött formanyomtatvány is megteszi. Sokat láttam a Szovjetunióból, barátaim, túl sokat. Pedig időm java részét a szögesdrót mögött töltöttem. Az első orosz szó, amit megtanultam, a davaj, gyorsabban volt. Jól megtanultam, mert puskatussal verték belém. Két szín van, bajtársak, amit egy életre meggyűlöltettek velem. Az NKVD-s katona zöldje és az SS-őr feketéje. Papa bólintott. Kivette a szájából a pipát, és kieresztett egy kékesfehér füstfelhőt. – Gerhard barátom, tökéletesen megértjük magát. Egy zöld keresztes bundasapka még ma is frászba tud hozni minket. Papa hátradőlt a székében, feltette a lábát az asztalra, és csendben folytatta a pöfékelést. A szó megint Stiefé volt. – Boricovban nekünk kellett eltartani magunkat. Szerencsére rengeteg hal volt a táboron áthaladó folyóban. – Hol van ez a Boricov? – érdeklődött Stege. – Boricov messze keleten van, majdnem ott, ahol a nap felkel Kínában. – Gerhard elgondolkodott egy pillanatra. – Voltaképpen Kínában van – állapította meg bozontos szakállát csavargatva. – Egy vacak, nyomorúságos szovjet köztársaságban. – Ha volt elég ennivaló, nem is lehetett olyan rossz – jegyezte meg Brandt. Jóízűen beleharapott egy szalámiba. Stief tűnődve a hajdani sofőrre pillantott, majd meghúzta a pálinkásüveget. – Gondolja? Evett már rőthalat? A kis Légiós előrehajolt az asztal felett, és Stiefre bámult. – Arról beszél, amelyiktől férget lehet kapni? – Igen, arról, amelyik májfertőzést okoz. A Légiós jelentőségteljesen füttyentett. – El kell ismerni, azok a boricoviak átkozottul rafináltak. Szóval májmételye van, hadnagy? Stief igent intett a fejével. – Igen, és pokolian fáj. Érzem, hogy belülről elemésztenek azok az átkozott férgek. A pirulák pedig csak meghosszabbítják a fájdalmat… Nos, a rőthalak után a yazlanovi sóbánya várt minket. Tudják, azoknak a
hatalmas, kopár ázsiai sómezőknek az egyike. Onnan az Urálba kerültünk, a matroszovi mozdonygyárba. Egy nap váratlanul összegyűjtötték a németeket, az osztrákokat, a cseheket, a lengyeleket és a többi „Hitler gyermekét”, s átküldtek minket a gorkiji gyűjtőfogházba. Néhány napveszteglés után továbbítottak minket nyugat felé. Ami Lvovban ért minket, arra legrosszabb álmunkban se számítottunk: az SS és az NKVD fogolycserét szervezett. Cseberből vödörbe kerültünk. Barátaim, ült már valamelyiketek órákon át egyhuzamban a sarkán kuporogva? Elfogadta a cigarettát, amit Brandt gyújtott meg neki. Mélyen, mohón szívta le a füstöt. Szemmel látható volt, mennyire élvezi. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán folytatta. – Pakoltak már be titeket vaskocsikba olyan sűrűn, hogy a társaság fele megfulladt? Tapasztaltátok már, milyen puha egy holttest, amikor már órák óta állsz rajta? Ez a modern módja az élő hús szállításának. Bólintottunk neki. Mindannyiunk számára ismerős dolgok voltak ezek; dr. Gerhard Stief, a hamburgi fogorvos, a gyalogság exhadnagya nem túlzott. Torgau, Lengries, a Plive erőd. De még mennyire hogy ismertük őket és a diktatúra nevelési módszereit. Stief megint ivott. Mindnyájan ittunk. – A pokolba! – kiáltotta. – ’14-ben megkaptam a Vaskeresztet és a Hohehnzollern-ház érdemrendjét. Egy SS Hauptsturmführer rám vigyorgott, és közölte, hogy kitörölhetem Vilmos császár érdemrendjével. Annak ellenére mondta ezt, hogy ő maga is viselte mindkét kitüntetést. – Nagy seggfej lehetetett a fickó – mormogta Papa. – Persze hogy az volt – vágta rá a Légiós. – Különben nem lépett volna be az SS-hez. – Mielőtt a Baukommandóhoz * kerültem volna, hosszú időn át Stuttfofban és Majdanekben voltam – mesélt tovább az öreg zsidó. – Most pedig itt vagyok veletek. – Rosszul bántak veletek Majdanekben? – kérdezte Krause, mintha nem tudta volna. – Kegyetlenek voltak, akárcsak a többi táborban és börtönben. – A szovjetek azért rosszabbak voltak, nem igaz? – reménykedett a néhai SS-katona. – Nem igazán. A helyzet az, hogy mindenütt ugyanazt az embertípust alkalmazzák őröknek. A 487-es táborban, az Urálban balandával etettek minket, ugyanazzal a levesnek nevezett poshadt, bűzlő, sós lével, amivel * építőbrigád (német)
már évszázadok óta keserítik a rabok életét. Néha tyulkát is adtak. Ez egy halfajta, ami még frissen is bűzlik, mint a kéneső. Már ivadék korában rothadt a húsa. Majdanekben kukacokkal, fém- és faforgácsokkal töltött kenyeret adtak nekünk. Sokan megfulladtak a töltelékektől. Az NKVD-sek puskatussal vertek és bajonettel szurkáltak minket, vagy csak nagajkával, vagyis korbáccsal verték az embert. Az SS-őrök a kilencfarkú macskát és a gumibotot kedvelték. Ellenben vékony láncot, amivel kitűnően szét lehet verni a vesét, mindannyian előszeretettel használtak. Az NKVD-sek tarkón lőtték az áldozataikat, az SS-nél húskampóra csomózott kötélre lógatták őket. Mint láthatod, SS-katona, csak a módszerek különböznek, a lényeg ugyanaz. Miközben ezt mondta, pontosan úgy mosolygott, ahogyan a rendelőjük asztala mögött ülő orvosok szoktak. – Én nem vagyok SS-katona – tiltakozott Krause. Dr. Stief méltóságteljes mosolya keserű vigyorrá torzult. – Sokan fogják ezt állítani, ha eljön a számla rendezésének az ideje. Porta baljósan komor hangon kijelentette: – Minden SS- és NKVD-katona önként állt be. Az, hogy később egyesek betojtak, nem jelent számukra mentséget. – Krausére mutatott. – Te mindig SS-patkány maradsz. Csak azért nem nyírtunk még ki, hogy ha majd eljön a forradalmunk ideje, feladhassunk és végignézhessük, hogyan törnek kerékbe. Egyszer s mindenkorra elmondtuk neked, hogy te csak egy disznó vagy, akit a tisztességes emberek azért tűrnek meg maguk közt, mert nincs más választásuk. Stief megrázta a fejét. – Minek ez a vérszomj? Épp elég lesz neki az, hogy öregkorára rémálmok fogják gyötörni. – Ha megéri – vetette közbe Porta, sokatmondóan Krauséra pillantva. –… és magányos lesz, mert mindenki elfordul tőle. Sokkal rosszabbul fog járni, mint hogyha felakasztanák. – Allah bölcs. Allah tudja, mi a helyes – kántálta a Légiós, délkelet felé hajbókolva. – Voos is baschjot – visszhangozta dr. Stief. – A Plive erődben egy hosszú deszka végén kellett ülnünk, amikor szartunk – merengett Brandt. – Ha valaki beesett a gödörbe, belefulladt a szarba. Sokan haltak meg ilyen dicstelen módon. Az SS-patkányok és a fejvadászok fogadásokat kötöttek egymás közt, mennyi ideig tartasz ki, mielőtt elsüllyednél. – Majdanekben is van egy olyan deszka – bólogatott az öreg zsidó. –
Abban a gödörben is sokan lelik halálukat. Aki beleesik, lassan elmerül, mint egy mocsárban. Ha eltűnt, bugyogni kezd fölötte a fekália, mint valami kása. Aztán csend lesz… Pici az asztalra köpött egy húscafatot, és gyorsan meghúzott egy prágai sörösüveget. – A Brückenkopf 3-ban egymásra kellett pisilnünk, ha beszartunk a nadrágba. A takarmányrépától gyomorrontást kaptunk. Döbbenten hallgattuk Picit. Ez volt az első alkalom, hogy a börtönökben töltött időszakáról mesélt. Eddig fogalmunk se volt róla, honnan került elő. Beleharapott a szalámiba, ezt is kiköpte, aztán borba mártotta a szalámirudat, és megint megkóstolta. Így már ízlett neki. Teli szájjal tovább magyarázott: – Egy Totenkopf * U-Scharführer három helyen is eltörte a karomat. Piszkálni kezdte a fogát a bajonettjével, és buzgón köpködött minden irányba. Amikor végzett, ivott az edényből, amibe belemártotta a szalámit. – Egy harapófogóval letépte a kislábujjamat. Egy vadonatúj harapófogóval! Megint ivott egy kis prágai sört. Felkelt, felkapott egy karosszéket, és addig csapkodta a padlóhoz, míg ripityára nem tört. – Pontosan ezt fogom tenni azzal a szemét SS U-Scharführerrel is, csak kapjam el. Tudom, hogy egy Weser menti táborban teljesít szolgálatot. Elvigyorodott. Ahogy őt ismertük, ez azt jelentette, hogy a Totenkopfsverband emlegetett katonája máris nekiláthatott megírni a végrendeletét. – Lengriesben a talpunkat botozták – szólaltam meg én. Jól emlékeztem a karácsony estére, amit károgó varjakkal teli csupasz nyárfák alatt töltöttem el, miközben Schendrich SS Obersturmführer rikácsoló hangon ezt kiabálta: „Egy, kettő, egy, kettő!”, és kéjesen felvihogott, ha valaki elájult. Én nem árultam el a többieknek, mit tennék Schendrichhel, ha összehozna minket a sors. Reméltem, sose fog erre sor kerülni. – Fagenben néhányunkat szórakozásból kasztrálták – mondta a kis Légiós. Egy kézigránátra fonódtak az ujjai, és a tekintetében hideg fény csillant. – Gross Rosenben 367 zsidót akasztottak fel fejjel lefelé – dünnyögte Stege. – Egyiknek levágták az orrát, és Max, a kutya elé vetették. Az a kutya csak az emberhúst szerette. Míg Max az orrot ette, nekünk énekelnünk kellett: „Drágám, te engem nem láthatsz többé…” – Amikor hazaengedtek a Zinna erődből, én fel akartam akasztani magam * halálfej (német)
– közölte Papa. Pillanatnyi csend lett. Már tudtuk korábbról, hogy Papa felkötötte magát, de a felesége még idejében levágta a kötélről. Egy lelkész vette kézbe az ügyét. Papa többé soha nem próbált meg öngyilkosságot elkövetni. – Ha a háborúnak vége lesz – vette át a szót ismét Gerhard Stief –, mindnyájatokat meghívom egy korsó sörre a „Félkakas”-ba, a Hansaplatzon. – Remek ötlet! – kiáltott fel Brandt. – Találkozni fogunk a „Félkakas”-ban, és mindenki fizetni fog a többieknek egy korsó sört! – Export dortmundit, egy egész hordót mindenkinek! – nevetett Stege. – Igen, egy egész hordóval! – ismételte meg izgatottan. Már szinte éreztük annak a sörnek az illatát. Egymás vállát csapkodtuk, és lelkesen ünnepeltük az exportra főzött dortmundit, amit a „Félkakas”-ban fogunk vedelni. – Ismeritek a „Zöld Kecské”-t az Albert Rolfgassén? – kiabálta túl a hangzavart Stief. – Ott kapni a legjobb húspogácsát és sauerbratent * a világon! – Nem, nem ismerjük azt a helyet – nevetett Stege –, de ha megígéred, hogy megmutatod nekünk, akkor én is megígérem, hogy elviszlek Lili szalonjába. Hamburg legjobb piros lámpás házába. Van ott egy lány, aki bármit képes megcsinálni, akár egy fakír. Azt mondják, egy raipuri herceg palotájában tanulta ki a kéjnők mesterségét. – Be fogunk nézni Lili szalonjába – döntötte el határozottan Papa. – Vannak ott kurvák? – kérdezte Pici. – Tengernyien – nyugtatta meg Stege. – Ah, bárcsak vége lenne már a háborúnak – sóhajtott Pici. – Akkor végre kezelésbe vehetném őket. – Utána kimegyünk a városba, és fenekestül felforgatjuk – kiáltotta kamaszos hévvel Porta. – Belekötünk minden seggfejbe, és megfogdosunk minden lányt. – Csak arra kell majd vigyáznunk – figyelmeztetett minket Stief –, hogy ott ne ragadjunk a „Félkakas”-ban. Olyan átkozottul kellemes hely, és tudjátok, két dortmundi után igencsak megszomjazik az ember. – Kártyázni kéne – vakargatta meg a fejét Bauer, a hannoveri mészáros, aki mindig félt támadás előtt. Azt mondogatta, hogy az embernek kerülnie kell a kockázatvállalást. – Nekem nem kell semmiféle kereszt – magyarázta. – Se arany, se vas, se fa. Tíz óra egy húsüzemben egy elviselhető művezető * pácolt marhasültből készült sült (német)
alatt, egy selymes punci éjszakára, és egy kártyaparti a cimborákkal munka után, ez minden, amire vágyom. Körülbelül egy félórát játszottunk. Gerhard Stief nyert néhány száz márkát. Hagytuk, hogy nyerjen, ő pedig úgy tett, mintha ezt nem vette volna észre. – Te aztán veszélyes egy fickó vagy, Gerhard – nevetgélt kedélyesen Porta. – Mi lenne velünk, ha formában volnál? Hogy mind a tizenegyen részt vehessünk a játékban, bankot nyitottunk. Valahányszor Gerhard felmutatott egy jó lapot, a lelkesedésünk az egekig hágott. – Az angyalát, Gerhard! – kiáltott fel Brandt. – Te aztán megszedted magad. Még a végén gazdag ember lesz belőled, és mi mehetünk hozzád koldulni, ha a háború véget ért. – Előtte azonban még meg kell csinálnunk a forradalmunkat – emlékeztette Porta, és kicsapta az orrát. Egy kövér, zöldes-sárga pacni az asztallapon landolt néhány hasonló, de immár dermedt képződmény társaságában. – Igyál, hadnagy úr! – lökte oda az üveget Brandt Gerhardnak. Gerhard ivott, majd vehemensen lecsapta az üveget. Mi is mindig így csináltuk. Ez roppant lényeges volt. Az ember nem teheti csak úgy le az üveget, ahogyan azt egy feleség teszi, miután néhány csepp ecetet öntött a disznósajtra. Az üveget le kell csapni, mintha azt mondanád: „Itt maradsz, zöld koma! Ezer ördög és pokol, te meg én olyan dolgokról mesélhetnénk, hogy még az isten is tátott szájjal hallgatna minket.” Egy felszolgálólány teszi csak le finoman az üveget. Még a felvágni akaró taknyos kölykök is odakoppantják az asztalhoz, hogy megmutassák, kik ők. A frontszolgálatosok, a munkások és a matrózok azonban pontosan így csapják le az üveget, jelezve, hogy ők már élesben csinálják a dolgokat. Az üveg így egy bélyegzővé válik, amely immár ország-világ előtt igazolja, hogy itt bizony felnőttekről van szó. Igazi férfiakról, akik vigyorognak arra, amit mások tátott szájjal bámulnak. Heide Unteroffizier megint feltápászkodott. Szemtelenül és provokatívan beékelte magát Krause és Gerhard közé. A helyzet egy pillanat erejéig feszültté vált, de végül némi szitkozódás után Krause átadta a helyét Heidénak. – Kártyát Julius Heidénak! – rikkantotta Heide, miután benyelt néhány pohár pálinkát. Gerhardra kacsintott. – Gyerünk, kopasszuk meg ezeket a szemétládákat. Gerhard belement. Csendben kártyáztunk. Gerhard nyert minden alkalommal. Heide sértődöttséget színlelt.
– Te mocskos disznó! – kiáltotta. – Ha ez így megy tovább, csak a pucér seggem marad, és a háború után kénytelen leszek elmenni dzsigolónak. – Nem lenne újdonság számodra – jegyezte meg hanyagul Porta. – A háború előtt is az voltál. – Befuccsoltam – jelentette be lemondóan Heide. Gerhard halkan nevetgélt. – Kaphatsz tőlem hitelt. – Hány százalékra? – kérdezte gúnyosan Heide. – A hivatalos kamatlábért, hatvan százalék kockázati kamattal terhelve. Ez elengedhetetlen egy ilyen kétes alak esetén, mint te – felelte a Légiós Gerhard helyett. – Az kétszázötven százalék – kurjantotta Porta, és az asztalra vágta a pikk ászt. Az övé volt az egész bögre. Háromszázhetven márka és négy ópiumcigaretta. Egy emberként vetettük magunkat a kártyalapra. Nem volt kétséges, hogy Porta csalt. Heide és Brandt kölcsönt vett fel Portától. – Nagy hóhányó vagy – vigyorgott a Légiós a pénzét ölelgető Portára. – Bizonyítsd be! – követelte sértődötten Porta. – Ha pedig nem tudod, akkor légy oly kegyes és fogd be. Te sivatagi patkány! Újra és újra nyert. Krausénak kölcsönt adott kétszázhetvenöt százalékos kamatra. Rossz befektetés volt, tekintve hogy Krause az SS-től került hozzánk, és gyávaságért ítélték el. Két táborban is kíméletlenül „megkezelték” emiatt, aminek rendkívül rossz egészségi állapot lett a következménye. Krause bármelyik pillanatban beadhatta a kulcsot. – Első osztályú kakasviadalt fogunk rendezni Hamburgban! – kiáltotta izgatottan Bauer. – És te leszel a főnökünk, hadnagy! – Igen, ki fogjuk bérelni a „Planten en Blomen”-t – heherészett Stege. – Krizstusom, mekkora kakasviadalt lehetne ott rendezni! – álmodozott Pici. Lelki szemei előtt már látta is az egymást tépázó kakasokat és a hatalmas összegeket, amiket az átvert fogadóktól fogunk bezsebelni. Kintről kerek, kövér hold világított be az ablakon. Kacagott rajtunk, a tizennégy álmodozó hullajelölten. A Légiós leseperte a kártyákat az asztalról, és hátrarúgta a székét. – Unatkozom. Inkább bunyózzunk! Pillanatok alatt megvoltunk az előkészületekkel. Pici és Heide jelentkezett bokszolni. Kanapékról és székekről letépett csipkeszegélyekkel jelöltük ki a ringet. A két tenyeres-talpas fickó harcra készen, alsógatyában és surranóban feszített a ring két sarkában. Fásli helyett selyemszalagokkal
tekertük be a kezüket; a bokszkesztyűt mindketten kénytelenek voltak nélkülözni. – Péppé verlek! – látott neki önmaga felhergelésének Pici. – Szétrúgom a fejedet! – válaszolta Heide. – Jó kis bunyó lesz, istenemre mondom – esküdözött Porta. A Légiós biztatóan bólintott. Pici elvigyorodott a gyönyörűségtől, és meglengette két betonoszlop vastagságú karját. – Jézusom, mennyire várom már, hogy hidegre tegyem ezt a baromarcút. A Légiós visszatartotta. – Csak akkor kezdhetitek el, ha jelt adtam. És addig tart a meccs, míg valamelyiktek ki nem fekszik. – Rendben – vont vállat Pici. Zajosan, türelmetlenül topogott. Heide résnyire szűkített szemmel méregette az ellenfelét. – Ne feledd, seggfej, hogy én városi bajnok vagyok! Nyüszíteni fogsz Julius Heide előtt! A Légiós rácsapott egy kézigránáttal egy üres gázmaszkkonténerre aljára, jelezve, hogy kezdődhet a küzdelem. A két bokszoló pattogva kerülgetni kezdte egymást. Mindketten nagyon profinak látszottak, de tudtuk, ez nem lesz sokáig így, amint valamelyik a kelleténél erősebbet üt, szabályos utcai harc fog kialakulni köztük. És ez volt az, ami kellett nekünk! Heide lehajtott fejjel, állát a mellkasának préselve ugrándozott Pici felé. Úgy nézett ki, mint egy megkergült bakkecske, csak a szarvai hiányoztak. Pici hátrált, bosszúsan morogva, mint a jegesmedve, akinek ellopták az uzsonnáját. Közben mindketten folyamatosan szidták egymást. Heide váratlanul előrelőtt, és háromszor Pici arcába öklözött. Pici erre hátrapattant, mint egy behajlított rugó. Haragosan felüvöltött, és őrülten csapkodni kezdett mindkét öklével, anélkül, hogy egyszer is eltalálta volna a vigyorgó Heidét. Három menet után Pici arca akkora volt, mintha méhekkel teli faodúból szedte volna elő. Heide kezdte elbízni magát. A tizedik menetben behúzott egy balegyenest Pici bordái közé. Vérvörös aláfutás jelent meg abban a pillanatban. Pici baljóslatúan felmordult. – Teljesen begőzölt – állapította meg örömteli hangon Stege. – Ha most elkapja Juliust, akkor megöli. – Ez jobb, mint a spanyol bikaviadalok – suttogta a lenyűgözött Légiós, amikor Heide vasökle egy hátborzongató csattanással belevágódott Pici gyomorszájába.
– Kapd el, Pici! – kiáltotta be Porta. – Ez a szemét azt állította, olyan könnyű laposra verni téged, mint egy Sankt Pauli-i kurvát! Pici megállt, és villogó szemmel Portára nézett. – Tényleg ezt mondta? Porta vigyorogva igent intett a fejével. – Ezt és még sok egyebet. Heide közben megragadta az alkalmat, és püfölni kezdte Pici rekeszizmát. Közben a csuklójába is belerúgott. Pici felüvöltött a fájdalomtól és a fortyogó gyűlölettől. Lehajtotta a fejét, és megvadult bikaként Heide fel rohant. A bíró szerepét betöltő Légióst egy lökéssel kirepítette a ringből, aztán letépte a szalagokat, és felkapott egy széket. Heide után hajította, aki mögöttünk keresett fedezéket. Pici torkának a mélyéről különös, állati hangok törtek fel. Alig látott valamit, mivel mindkét szeme bedagadt, de ez nem akadályozta meg benne, hogy körbe-körbe kergesse Heidét a szobában. Heide időnként hátranézett, és ha megfelelőnek találta a helyzetet, bevitt egy-egy ütést vagy rúgást. Egyszer gyomorszájon találta el, rögtön utána fejen is rúgva a kétrét görnyedő Picit – ez volt a „dán csók” –, a következő alkalommal pedig a gégéjére csapott. Ez a padlóra küldte Picit. Akár egy menyét, Heide vérszomjasan rávetette magát. Harapták, rúgták, csípték és ütötték egymást, aztán megint talpon voltak mindketten. A számtalan ütés után, amit Heidének sikerült bevinnie, Pici arca kétszer akkora volt, mint egyébként. – A késem! – üvöltötte Pici. – Adjátok ide a késem! Vakon keresgélni kezdte a kését. Heide akkorát rúgott a gyomrába, hogy Pici megint a padlón kötött ki. Ekkor következett be az a pillanat, amely eddig még egyetlen verekedésük alkalmával se maradt el: Picinek valahogyan sikerült megkaparintania előbb Heide egyik bokáját, aztán a másikat is. Bömbölve felállt, a két lábánál fogva felemelte Heidét, és addig rázogatta, illetve csapkodta a fejét a padlóba, míg a másik ernyedtté nem vált, akár egy rongydarab. Ezután a sarokba hajította a tehetetlen testet, besöpörte a győztesnek kijáró jutalmat, és az asztalra dőlve elaludt. Hamarosan minket is elnyomott a buzgóság. Egymáshoz bújva kerestük a meleget, mint a kölyökkutyák a hideg fészerben. Odafentről a fényes, jól táplált hold kárörvendően bámulta a tizennégy dideregve álmodó testet. * Pici vette őket észre. Libasorban haladtak lefelé a hegyoldalon, egy szikla
közelében, mely természetes gátként zárta el a völgyet. Lángszórókkal, három nehézgéppuskával és egy újfajta kályhacsővel * voltak felszerelve. A nap, mely még csak az imént nyomott jó reggelt csókot a hegy homlokára, megmagyarázhatatlan vidámsággal csillogott ezüstös halálfejeiken. Papa látcsövének a segítségével megállapítottuk, hogy egy SS Oberstrumführer vezeti őket. Stege meg volt győződve róla, hogy egy egész századról van szó. Hamarosan kiderült, hogy igaza van. – Az a pasas ott az élen úgy néz ki, mint egy kiéhezett véreb – jegyezte meg a Légiós, és megvetően köpött egyet. Papa leengedte a látcsövét. Anélkül hogy felénk nézett volna, rekedten azt suttogta: – Tüntessétek el innen Gerhardot! – Hová tűnjek? – kérdezte Gerhard Stief az ajtóban álló Porta háta mögül. Igen, hova tegyük? Kétségbeesetten bámultuk egymást. Hova? Pici és Heide pislogva a nap felé fordították kék-zöld arcukat. Gyilkos reggel volt. Odafent a keskeny ösvényen valaki megbotlott. Halványan hallani lehetett, ahogy a század körül puliként szaladgáló, géppisztolyos SS Oberscharführer ráugat. – Az a csaholó fickó egy rakás szar – morogta Heide dagadt szemét tapogatva. – Állítsuk fel a géppuskánkat, és szedjük le az egész bandát – javasolta vigyorogva, vagy inkább vicsorogva Porta. – Jó ötlet! Utána meg elvágjuk a torkukat, ahogy a szibériaiak szokták csinálni! – tért magához rögtön Pici. A magasba hajította a kését, amely egy csillanással megfordult, és engedelmesen visszatért a tenyerébe. Mintha gumival lett volna Pici csuklójához rögzítve. – Pofa be, hájfejűek – torkolta le őket bosszúsan Papa. – Ha lövöldözni kezdünk, nekünk annyi. Húszan egy ellen. Elég rossz arány. Inkább át kellene vernünk őket. – Azt hiszed, sikerülhet? – motyogta Stege. – Rögtön hidegre tesznek minket, ha megtalálják a vacsora maradékait, és főleg ha megtalálják Gerhardot. Tizennégy lövés, és a hollóknak megint lesz mit lakmározniuk. – Hugónak igaza van! – bólogatott a Légiós. – Az a nagyképű O-Scharführer biztosan belénk fog kötni. A magas fickóra mutatott, aki már egy másik közlegényt egzecírozott. * gránátvető
Az SS-század lassan eltűnt a lucfenyők mögött, de tudtuk, még negyedóra és a nyakunkon lesznek. Olyan hirtelen jelentek meg, mint egy bombatölcsér. Stege idegesen rágcsálni kezdte a szája szélét, és a géppisztolyát babrálta. Papa összevonta a szemöldökét, és jelzett nekünk. Pici a lábát váltogatta. Az SS-század fegyverei idegtépően csörögtek, miként a foghúzáshoz készülődő műszerei a szigorúan fehér vesetálban. Krause, az SS-katona, akit gyávaságért száműztek közénk, kényszeredetten felnevetett. – Tűnjünk el innen! – Félsz a testvéreidtől? – kérdezte búgó hangon Porta. Krause nem felelt. A Légiós halkan füttyentett. – Mon Dieu, végre egy kis unaloműző akció. Az élen haladó SS Oberstrumführer fürge léptekkel közeledett. Az ingujja fel volt tűrve, láthatóvá téve szőrös felkarját. Rossz előérzetünk volt. Zsigereink a halál jelenlétét jelezték. Gerhard eltűnt a házban. Pici és Bauer követték. Verejtékben úsztak, amikor odaértek hozzánk, az élen még mindig az SS Oberstrumführerrel. Az egész század csupa fiatalokból állt. Jóképű, jó kondícióban lévő tacskókból. – Század, állj! Fegyvert lábhoz! Balra át! Pihenj! A parancsnok hangja hűvös, rosszat sejtető volt – mint minden ezen a reggelen. Papa a halálfejes sapkát viselő, hevenyen szőrös tisztre pislogott. A tekintetük találkozott. Papa lassan a századparancsnok elé sétált a mesésen zöld füvön át. A füvön, amiben a zsidó olyan szeretettel teli tekintettel gyönyörködött. A kis Légiós lomha léptekkel követte. Feltűnés nélkül kibiztosította a géppisztolyát, és behúzódott egy farakás mögé. Porta besurrant a házba. A tetőgerendák alatti rácsos ablak mögül egy géppuska kékesfekete csöve leskelődött kifelé. Papát a keleti front két legjobb lövésze fedezte. Az SS-tiszt megigazította széles övét, melyre egy súlyos mauser nehezedett. Tányér- és üvegcsörömpölés hallatszott a házból. Az SS-katonák a nyakukat nyújtogatták. A zaj az otthoni vasárnap délelőttökre emlékeztette őket. Papa jelentése kurta és barátságtalan volt. Tizenhárom ember – a zebrát nem számolta –, járőrszolgálaton. Hogy a tiszt még véletlenül se foghasson
gyanút, kellemetlenül hangosan az arcába kiabálta: – Nincs jelentenivalóm! Megint tányércsörömpölés, mintha bent valaki tiltakozni akart volna Papa rossz modora ellen. Az evőeszközök csilingelő hangja azt kiabálta: „Gyere be, SS Obersturmführer, és meglepetésben lesz részed!” A karcsú SS-tiszt szúrós tekintettel a nyitott ajtó felé nézett. Lassan, hátborzongatóan lassan közelebb ment a házhoz. Vadonatúj csizmája és egyéb bőrszerelvényei gőgösen megnyikordultak. Egy percre megállt a faaprításhoz használt tőkénél. Felkapta a fejszét, és egyetlen csapással kettéhasított egy jókora rönkdarabot. A fejsze szakértő kézben volt. A tiszt felrúgta az elhasított fát, és halkan nevetett. Az arca hirtelen megkeményedett. Papa felé fordult. – Őrmester, gyűjtse össze az embereit, és tűnjenek el innen gyorsan! Ahogy hanyagul náci üdvözlésre lendítette a karját, egy arany karóra csillant meg a levegőben. Papa sorakozót rendelt. Porta kijött a házból. A Légiós előpattant a farakás mögül, meglepve a tisztet. A Légiós hátratolta gyűrött sapkáját, és füttyentett. Papából előjött az őrmester. – Mozgás, fajankók! – ordított ránk. Kelletlenül, rosszkedvűen felsorakoztunk. Pici, Heide és Bauer is előkerült a házból. Pici még mindig hosszú szibériai kését markolta. – Fegyvert vállhoz! Előre indulj! – parancsolta Papa pattogó hangon. Elvonultunk a megvetően vigyorgó, felénk köpködő SS-katonák mellett. „Szarok rátok szarok”, károgta egyikük rosszindulatúan. Pici vissza akart kiabálni neki, Papa és a Légiós azonban jobb belátásra bírták. Hihetetlenül sok bögöly dongott körülöttünk ezen a reggelen. Kíméletlenül csípték az embert, és mindig a nyakunkat, közvetlenül a gallér szélénél. Eltűntünk a fenyők mögött, anélkül hogy egyszer is visszanéztünk volna. Csak akkor álltunk meg, amikor már a kiszáradt folyómedren átvezető hídnál jártunk. Itt bevetettük magunkat a bozótba, és felnéztünk a napfényben fürdő házra. Az SS Oberstrumführer belépett a házba két emberével. Egyikük az Oberscharführer volt, aki úgy csapkodta a lábszárát a géppisztolyával, mintha az lovaglóostor lett volna. Sokáig voltak bent, de nem hallottunk semmit. A katonák közül egyesek levetették magukat a fűre, és kockázni kezdtek. Úgy tűnt, egy késői vonatra várnak. – A barátunk, Stief hadnagy jól elrejtőzött – állapította meg elégedetten
Porta. – Reméljük, hogy elég jól – mondta aggódva Papa. Idegességében a pipája szárát rágcsálta. – Hamarosan kiderül – jegyezte meg bölcsen a Légiós. – Most még csak Allah tudja a választ. Allah mindent tud. Pici körbeadta a kulacsát. Előrelátóan színültig töltötte pálinkával. Hangos kortyokkal kiürítettük. Aztán a Portáét és a Légiósét is. Nekibátorodtunk. A pálinka után most már legszívesebben vért ittunk volna. Pici egy bokorlevélre köpött. – Ezek nem emberek, hanem állatok! – dünnyögte. – Tegyük hidegre őket! – A géppisztolya tárára csapott. Stege rágcsálni kezdte a szája szélét. – Csináljuk meg, Papa. Papa megszívta kialudt pipáját, és hallgatott. Elnyújtott, fájdalmas kiáltás hasította át a párás hegyi levegőt. Önkéntelenül összébb húztuk magunkat. Pici az üres kulacs száját nyalogatta. – Az öreg mégse rejtőzött el elég jól – sóhajtott Stege. Újabb üvöltés hallatszott. Mindannyian jól ismertük ezt a hangot a börtönökből és a haláltáborokból. – Vajon mit csinálnak? – suttogta Brandt. – Lassan végeznek vele – felelte brutális őszinteséggel a Légiós. Maga elé húzta a lángszóróját, és beállította a szórófejet. – A Riff-hegységben mindig bosszút álltunk, ha a feketék kinyírták a barátainkat. – A tekintete Papát kutatta, aki egy bokor mögött hasalva nézett fel a hegyoldalra. A Légiós mondani akart még valamit, de csak az első szótagig jutott el. Kihozták Gerhard Stiefet az udvarra. Négykézláb mászott csíkos zebraruhájában. Megállás nélkül nyögdécselt. Rugdosni kezdték. A hideg, nedves reggel minden hangot felerősített. Tisztán lehetett hallani minden egyes rúgást, minden csattanást és reccsenést. Három helyen törték el a karját. Olyan halk, finom percegéssel tört el, mint egy szúrágta, korhadt faág. Gerhardnak már kiáltani se volt ereje. Minden apró mozzanat élesen belevéste magát a szívünkbe. És minden egyes pillanat közelebb vitt minket az őrület határához. Valamit csináltak az arcával. Gerhard összeesett. A magas Oberstrumführer az elcsendesült zsidó fölé hajolt. Kés villant a kezében. Tudtuk, mi fog következni. Már számtalanszor hallottuk, és mégis minden alkalommal megfagyasztotta ereinkben a vért – a halálsikoly. A hitetlenséget és döbbenetet tükröző, vérbe fúló vonítás, az ívként
megfeszülő test látványa. A rönkre fektették a fejét. Az SS Oberstrumführer kétszer sújtott le csupán. A még dobogó szív őrült tempóval pumpálta szerteszét a gőzölgő vért. A reggelt nevetgélés hangja töltötte meg. Egy lyukat ástak a trágyadombon, és belehajították a testet a levágott fejjel. Utána sorba fejlődtek, és énekelve eltűntek a fák közt. „Zsidó vér fog folyni”, dalolták vidáman. Stege hangosan zokogni kezdett. Pici csendesen morgolódott, de látni lehetett rajta, hogy nem találja a helyét. Papa könyörögve ránk nézett: – Legyen eszetek! A Légiós azonban megrázta a fejét. – Ca c’est la légion! – sziszegte. – Őrültek leszünk, mint a Riff harcosai. Vak dühe futótűzként ragadt át ránk. Öt másodperc se telt bele, és farkasok vették üldözőbe a veszett kutyákat.
6. A bosszú íze
Sose hittük volna, hogy egy emberi élet kioltása megnyugvást hozhat lelkünknek. Aztán kipróbáltuk, és rá kellett jönnünk, hogy igenis, van ilyen. A férfi, akinek meg kellett halnia, elbukott. Húsz ujjal kapaszkodott az anyaföldbe, pedig tudta, hogy már ez sem segíthet rajta. A vérével és könnyeivel összekeveredett por groteszk maszkot vont arcára. Behunyta a szemét, és minden kínja ellenére, esztelen daccal kinyögött egy „heil”-t. A Légiós megvetően a szájába rúgott. A férfi kétrét görnyedt, és többé nem mozdult. Mielőtt legurítottuk volna a lejtőn, Brandt leszakította a fülét. Az auschwitzi foglyok ujjongtak volna az örömtől, ha látják, hogyan halt meg ez az ember. Halott teste pattogva lebukdácsolt a lejtőn. Egy kisebb szikladarab megállította, de mi köveket és ágakat hajítottunk utána, hogy megint mozgásra bírjuk. Tovább gurult. Bukfencezve, morbidan kalimpáló végtagokkal. Kavicsok és rögök keltek versenyre vele. A sors akarata folytán olyan pozícióban állapodott meg végül, hogy a hollóknak alaposan meg kellett dolgozniuk, hogy hozzáférjenek a szeméhez.
BEÁSTUK MAGUNKAT, ÉS VÁRTUK GERHARD GYILKOSAIT.Betegesnek tűnhet, de alig vártuk, hogy megölhessük őket. Úgy éreztük magunkat, mint a kisgyermek karácsony este, amikor arra vár, hogy kinyíljon a nappali ajtaja, és végre eléje táruljon a hatalmas karácsonyfa. Csakhogy mi nem kisgyermekek voltunk, hanem vérszomjas farkasok. Stege megint sírt. Ő volt az egyetlen gyermeki lélek közöttünk. Porta vadul szitkozódott. Pici látványos mozdulatokkal ecsetelte, mit fog tenni az SS-patkányokkal, ha elkapja őket. Közben dühében ágakat roppantott ketté és növényeket cibált szanaszét. A kis Légiós mohamedán átkokat szórt a fák irányába. A hely, ahová befészkeltük magunkat, egy természetes erőd volt, biztos halálcsapda az SS-katonák számára. Nem kellett egyebet tennünk, mint meghúzni a ravaszt, és lőgyakorlatot tartani. – Ez zendülés – jegyezte meg Brandt, a teherfuvarozó, aki mint mindig, most is az odvas fogát szívogatta. – Meg fogom skalpolni a fő SS-szart – mondta Julius Heide egy fa lombjai közül. Neki kellett figyelmeztetnie minket, ha a század előbukkan a lucfenyők mögül. – Nem, Julius testvér, az az én feladatom lesz – döntötte el Porta, és áhítattal megcsókolta a kését. – Komplett őrültek vagytok – kiáltotta Papa. – Fel tudjátok fogni a következményeit annak, amire készültök? – Tudod mi vagy? – nézett rá Porta. – Egy rakás sápkóros szar. – Az ösvény felé köpött. – Egyetlen fickó se fog közülük hazajutni a mamájához, hogy elmondja, ki bántotta a pajtásait. Mire leszáll az éj, az erdő tele lesz túltáplált hollókkal. – Ugye, nem fogjuk elkapkodni, fiúk? – kérdezte vigyorogva Pici. Boldogan megpaskolta a géppuska csövét. – Seggfej – mordult rá Papa. – Hát nem értitek, az úristenit, hogy amire készültök, az előre megfontolt gyilkosság? Eltátottuk a szánkat. – Gyilkosságot mondtál? – kiáltotta Porta, ügyet sem vetve rá, hogy a hangját olyanok is meghallhatják, akiknek esetleg nem kellene. – És azt minek neveznéd, amit az elmúlt négy évben csináltunk? Talán meg tudod értetni velünk, tiszteletreméltó őrmester úr! – Bosszúsan legyintett, és a változatosság kedvéért ismét az ösvény felé sercintett. – Oktondiak! – méltatlankodott Papa. – Eddig csak az ellenséget pusztítottuk, nem a saját honfitársainkat!
– Ellenséget mondtál? – fakadt ki Porta. – Lehet, hogy neked ők voltak az ellenségeid, nekem viszont a rohadék SS-t leszámítva nincsenek ellenségeim. – Nincsenek, te hülye segg? – vesztette el maradék türelmét is Papa. Sértődötten felpattant a gödörből, amit vele és Stegével együtt ásott, és a közelünkben hasaló Porta felé lendítette a géppisztolya csövét. – Túlságosan feledékeny vagy, fiam. Bárcsak én is ilyen elvakult tudnék lenni! De hadd frissítsem fel az emlékezeted! Vagy mégis emlékszel az NKVD-sekre, akiket Brobruszknál mészároltunk le? És az öngyilkos kijevi fanatikusokra, akiknek saját kezűleg vágtad el a torkát? Elfelejtetted a bosnyákokat vagy a lángszórós egységekben szolgáló nőket? Csak azt ne mondd, hogy a partizán Boris és bandája is kiesett a fejedből! Vagy mind a barátaid voltak? Ha igen, akkor különös módon mutattad ki az irántuk érzett szeretetedet! A 754-es magaslatnál szolgáló gyalogságiakat, akiket lángszórókkal és robbanóanyaggal küldtünk a pokolra, már nem is említem. Na és mi van a harkovi csatornarendszerben rejtőző civilekkel vagy a poltavai börtön személyzetével? Mindannyian a barátaid voltak, feltételezem. Akarod, hogy folytassam? – kérdezte lángoló arccal Papa. – Istenkém, hogy tud perelni! Neked tudod, hol a helyed? Az üdvhadseregben! – Pofa be, mocskos berlini, vagy lelőlek, mint egy kutyát – ordította kétségbeesetten Papa. Elképedve hallgattuk. A három év alatt, amit Porta, Stege és én Papával töltöttünk, még soha nem fordult elő, hogy ilyen súlyosan megfenyegette volna valamelyikünket. Értetlenül néztük Papát, a mi Papánkat, a jó öreg Willie Beiert. Nehezen szedte a levegőt, mintha fuldoklott volna. – Azok az SS-katonák gyilkosok, igazi vadállatok – folytatta az idegességtől dadogva. – Megérdemelnek mindent, amit tenni szeretnétek velük. Ha valaki megérti ezt, akkor az én vagyok! Összekulcsolta a kezét a nyakán, és leült a gödör szélére. Felnézett a hegyoldalra, ahonnan az SS-katonák énekét lehetett hallani: Míg szem ellát, Minden az enyém… – De gyilkosságra nem szabad gyilkolással válaszolni – motyogta Papa. Porta mondani akart valamit, Papa azonban csendre intette. – Emlékeztek arra, amikor Lvovban megöltek egy fejvadász hadnagyot? – Egyenként a szemünkbe nézett áthatóan kék szemével, és megismételte a kérdést: – Emlékeztek rá?
Négyszer-ötször is meg kellett kérdeznie, mire választ kapott rá. Pedig úgy emlékeztünk az esetre, mintha előző nap történt volna. A katonai rendőrség egyik hadnagyát valaki egy fejlövéssel megölte. Lvovban történt, a Pahlevi utcán. A gyilkosságot követő razzia során hatvan személyt gyűjtöttek össze és végeztek ki a ház előtt, ahol a hadnagyot utolérte a végzete. A hatvan személy közül tizenkilenc kisgyermek volt. A közeli házakból ízekre daraboltak minden bútort. Egy anyát az újszülöttjével együtt puskatussal vertek agyon az SS-katonák. – Szerintetek megbánta tettét az a nyomorult, aki forrófejűségével elindította ezt a lavinát? – szegezte Papa a lelkiismeretünknek a kérdést. – Biztos vagyok benn, hogy tudjátok a választ. Levette a sisakját. Az kiesett a kezéből, és vidáman gurulva nekiiramodott a lejtőn. Apró kövek gurultak utána. Közönyös tekintettel figyeltük a lavinát. – Emlékeztek a két SS-katonára, akit halálra szurkáltatok Sztálinónál? – folytatta csökönyösen Papa. – Megtorlásként egész Brigadenhof lakosságát lemészárolták. Vagy amikor megtalálták a Blitzmädelt, a telefonos lányt az országúton, és azt hitték, hogy civil ivánok erőszakolták meg? Öt perccel később a feleségeik ki voltak rángatva az útra. A Harmadik Birodalom rabszolgatáboraiba hurcolták őket. Igen, hogyan is felejthettük volna el. Később a lány beismerte, hogy nem is erőszakolták meg. Csak megjátszotta magát. Vállat vontak, tíz napra lecsukták, mert mégiscsak nevetségessé tette a titkosrendőrséget. Közben az orosz nők halálra dolgozták magukat Németországban, magukra hagyott gyerekeik pedig éhen haltak. Míg Papa lehunyt szemmel borzalmas precedensek végtelen sorozatát adta elő, az SS-katonák vidáman énekeltek: Szép leányok, isten veletek, Nyalka huszároktól búcsút vegyetek. Porta álmosan pislogni kezdett apró disznószemével. Stege sóhajtozott. Heide köpködött. A Légiós szokásos monológját hümmögte: „Gyere, halál, jöjj értem!” Pici volt az egyetlen, aki látszólag nem hatódott meg. – Ha leöldösitek azokat ott fenn – figyelmeztetett minket Papa –, a környéken lakó parasztok fogják megsínyleni Gerhard halálát. És ne feledjétek: minden egyes élet a ti lelketeken fog száradni. Ti gyilkosokat csináltok magatokból, ők pedig tömeggyilkosokat csinálnak belőletek! Tömeggyilkosokat! Papa megint végiglegeltette rajtunk a tekintetét. Mélyen a szemünkbe
nézett, aztán dörgő hangon, mint egy gyülekezetét ostorozó pap, ránk rivallt: – Lőjetek, ha már semmi se szent nektek. De tudnotok kell, hogy valahányszor egy SS-katona elesik valamelyiktek dumdumjától, vele együtt húsz ártatlan civil is meghal. Öregek, nők és gyerekek. Éhező kis apróságok, akik fel se tudják fogni, mi ez a körülöttük zajló téboly. Lőjetek, fiúk, a pokolba is, lőjetek! Biztosítsátok csak ki a fegyvereiteket! Őrjöngjetek és álljatok bosszút Gerhardért, a zsidóért, aki nem akart más tiszta ágyába feküdni, nehogy összepiszkolja azt. Ha látná, mire készültök, szembeköpne titeket. Ha meg akarjátok bosszulni a halálát, ne öljetek, hanem mondjátok el mindenkinek, mit láttatok. Kiáltsátok világgá a fájdalmatokat! Éljétek túl ezt az átkozott háborút, és rajzoljátok le, írjátok le, harsogjátok még húsz év múlva is az új generációk számára. Soha ne felejtsétek el! Ez lesz a ti bosszútok a Gerhardok millióiért, akiket ezek az állatok megkínoztak. A Légiós felállt. Halálosan fáradtnak látszott. – Mint mindig, most is igazad van, Papa. Igazad van. – Hirtelen támadt dührohamában földhöz csapta a lángszóró tartályát, és két öklével kétségbeesetten püfölni kezdte. – A pokolba mindennel! Ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint a falvakban hátrahagyott öregek. Harcedzett, veszett rühes disznók vagyunk, de ha ezekről a patkányokról van szó, még a mi fegyvereink is visszafelé sülnek el. Lerogyott a földre, lerúgta a bakancsát, és kiterítve az imaszőnyegét hajbókolni kezdett Mekka irányába. Egy ideig csendben figyeltük a zord észak-afrikai hegyek farkasemberét, akit meghátrálni még sohase láttunk, aztán egyenként előbújtunk a rejtekhelyeinkről. Papa elindult a völgy irányába. Nehéz szívvel követtük. Az SS-katonák közben vidáman énekelték: Greteh und der Hans gehen am Sonntag gern zum Tanz weil das Tanzen Freude macht und das Herz im Leibe lacht. * Sírni tudtunk volna a tehetetlenségtől. – Kinyírhattuk volna őket. Az utolsó szálig – sziszegte összepréselt fogakkal Heide. * Jancsi és Juliska Minden vasárnap táncolna, Mert tánc közben sok jó barát kerül, s a szív derül
Porta levette a válláról a géppuskát, és áttette a másikra. – Pedig már alig vártam, hogy kilyuggathassam az irhájukat. – A mindenségit! Ha ez így megy tovább, hamarosan berozsdásodik a késem – panaszkodott Pici. Papa gyorsabbra vette a tempót. Kelletlenül loholtunk mögötte. Már a völgy aljában jártunk, amikor észrevettük a fák fölé emelkedő fekete füstöt. Lefékeztünk. – Vajon miféle tűz lehet? – tűnődött hangosan Papa. – Biztosan erdőtűz – vont vállat Porta. – Bár… mintha az erdőn túl lenne – tette hozzá egy pillanattal később. Hátratolta a cilinderét, hogy megvakargassa a homlokát. – Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy Katovi áll lángokban. De miért? Stege elővette a térképét, és betájolta a helyet. – Nem Katovi, hanem Tekolovice – jelentette be kurtán. Verejtékezve átverekedtük magunkat egy sziklás részen. Pontosan úgy viselkedtünk, mint az állatok, amelyekké a háború tett minket: nyílegyenes csapásokat vágtunk magunknak. A Légiós felkiáltott, és délkelet felé mutatott. Újabb komor, sűrű füstfelleg rondította el a derűsen kék égboltot. Stege azonnal előszedte a térképét, és gondterhelten bólintott. – Ezúttal Branovice. Tudjátok, hogy ez mit jelent? – Megtorló akció – vágta rá Papa. – De miért? Brandt a vállára vette a kályhacsövet. – Én azt mondom, menjünk oda, és nézzük meg. Hátha keresztbe tudunk tenni nekik. Porta felnyihogott. – Igen, hívd fel az utazási irodát, és rendelj egy harmadosztályú jegyet Berlinbe! Vagy inkább egy hálókocsit, fedélzeti kurvával. Ha Berlinbe értél, nem lesz más tennivalód, mint felkeresni és letartóztatni SS Heinrichet. – Túl nagy a szád, seggfej – kiáltotta Brandt. Ledobta a kályhacsövet, és neki akart rontani Portának, de Pici, aki a háta mögött állt, egyetlen ütéssel letaglózta. Brandt egy nyekkenés nélkül elterült. Porta leköpte az öntudatlan Brandot, a hátába rúgott, aztán Picire nézett. – Szép volt, fiam. Gondoskodj róla, hogy rend és fegyelem uralkodjon az egységben. Jutalmul majd veszek neked egy nyalókát a legközelebbi trafikban. Mi, többiek fel se figyeltünk erre a mindennapos közjátékra. Felfedeztünk egy újabb tüzet, most délen. – Mi a fene történhetett? – mérgelődött Heide. – Minek ekkora tatárjárást rendezni?
– Pontosan az történt, amiről az előbb beszéltem – felelte Papa. – Néhány elkeseredett betyár hidegre tette Heini Himmler néhány banditáját, és most mások fizetnek helyettük. Egy kutya kavart lefelé a hegyoldalon. Porta elkapta. Félig farkas volt, az a fajta, amelyet ezeken a hegyi tanyákon olyan előszeretettel tartanak. A nyakörv és az eltört karika arra utalt, hogy meg volt kötve. A bundája teljesen leégett néhány helyen. Remegett a félelemtől és a fájdalomtól. Míg Porta a kutyába próbált „lelket önteni”, Papa kivette a szájából a pipáját, és komoly arccal a nyüszítő állatra mutatott. – Ez a jószág valamelyik tanyáról kóborolt el, nem a három égő falu valamelyikéből. – Olyan magabiztosan állította ezt, hogy senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, honnan tudja. A Légiós megvakargatta a kutya buksiját. – Más szóval ez azt jelenti, hogy a tanyasiakat is lemészárolják. Mi a… Valami komoly történhetett. Kinyitotta géppisztolya závárzatát, átnézett a csövön, és hátborzongatóan precíz mozdulatokkal nekilátott ellenőrizni a fegyvert. Letelepedtünk a fűre, és kíváncsi tekintettel követtük a mozdulatait. Vajon mi járhatott ennek az apró, sebhelyes bérgyilkosnak a fejében? Papa felkelt, és tovább akart indítani minket, a Légiós azonban megkérte, várjon még egy kicsit. Gondosan maga mellé tette a géppisztolyt, főt hajtott kelet felé, aztán törökülésben elhelyezkedett a csoport közepén, és egy cigarettát kért Portától. Krákogott és köpködött a silány minőségű dohánytól – Portának csak mahorkája volt. – Papa bölcs és tanulságos prédikációt tartott nekünk, fiúk – szólalt meg végül. – Meghallgattuk és megfogadtuk az intelmeit, mert akkor ez volt a legértelmesebb. Most azonban minden lángokban áll körülöttünk. Nem fér hozzá kétség, néhány barátunk odaátról nem volt olyan megfontolt, mint mi. Ennek okán nem látom értelmét, nekünk miért kellene a továbbiakban megfontoltan viselkedni. – Fogd be a szád! – kiáltott rá Papa. – Szedjétek össze a fegyvereiteket. Mennünk kell! – Csak egy perc! – emelte fel a kezét Porta. – Halljuk, mit akar mondani a Sivatagi Patkány. – Indulatosan belerúgott egy fenyőtobozba. A Légiós gonoszul elvigyorodott. A szemében gyűlölet tüze lobogott. – Allahra mondom, szórjuk szét a rohadt nácik csontjait az erdőben! – Nem – nyögött fel Papa. – Nem fogunk közönséges gyilkosok módjára viselkedni. – A veszett kutyákat lelövik – vetette ellen a Légiós. – Ki tart velem? Aki
jönni akar, tartsa fel a kezét. Porta, Pici, Heide és Brandt keze azonnal a magasba lendült. Vonakodva ugyan, de mi is jelentkeztünk. Utolsónak Stege emelte fel a kezét. Egyedül Papa nem akart velünk tartani. – Allahra, micsoda orgiát rendezünk – lelkendezett a kis Légiós. Felállt, és Papa vállára tette a kezét. – Megértünk téged, Papa, de neked is meg kell értened bennünket. Nem hagyhatjuk, hogy ezek az őrültek további falvakat égessenek fel. Hajlandó lennél vezetni minket, ahogyan azt a harctéren is tenni szoktad? Papa megcsóválta a fejét. – Veletek megyek, mert az kell tennem, de nem vagyok hajlandó részt venni a mészárlásban. A Légiós vállat vont. – Gyerünk, fiúk, kövessetek! Fenyőerdőkön és embert próbáló akadályokon kellett átkelnünk, de egyszer sem hőköltünk vissza. Egy hegyivadász talán meghátrált volna, vagy kerülőutat keres, a bennünk munkálkodó gyűlölet azonban mindenen átrepített minket. Galagonyabokrok kusza erdőin át vágtunk magunknak utat jobb híján gyalogsági ásóval és csákánnyal, meredek sziklákat másztunk meg minden hegymászó-felszerelés nélkül. Szitkozódtunk, füstölögtünk, veszekedtünk és időnként nekirontottunk egymásnak, de közben töretlen lendülettel haladtunk tovább. Patakokban ömlött a verejték az arcunkról, a tenyerünket véresre szabdalták az éles sziklák és a szúrós ágak, de a Légiós nem engedélyezett pihenőt. Hiába fenyegettük, hiába könyörögtünk neki, ő csak vigyorgott gúnyosan, és vad marokkói csatakiáltásokkal üdvözölte a kék hegycsúcsokat. Aztán egyszer csak ott voltunk az első felgyújtott tanyán. Egy füstölgő rom volt, két nő és egy gyermek elszenesedett holttestével. Egyikünk se szólt. Csak néztünk. Papa szeme keskeny vonallá szűkült. Az arca fehér volt, mint a táblakréta. Nem tartoztunk isten legszelídebb bárányai közé. Harctéri disznók voltunk, akik sok mindent elkövettek és még többet láttak már. De ez nekünk is sok volt. Megújult dühvel rohantunk a szitkozódó és fenyegetőző Légiós után. Egy órával később két újabb holttestre bukkantunk. Férfiak voltak, mindkettőt tarkón lőtték. A Légiós hanyatt fordította őket. – Egy 38-as – állapította meg Porta, miután az ujjával körbetapogatta a lövedék által ütött bemeneti sebet. Egyiknél se találtunk papírokat. Mindent elszedtek tőlük.
– Nem lehet, hogy mégiscsak a partizánok tették? – kérdezte tőlünk az egykori SS-katona, aki gyávaságért került hozzánk. – Hát hogyne! – röhögte el magát. Bauer. Mi is csak mosolyogni tudtunk ekkora naivitás hallatán. Papa ironikus mosollyal pöfékelt néhányat, aztán a pipa szárával Krause felé bökött. – El tudom mondani neked, szinte szóról szóra, mit fognak írni a holnapi újságok. „Békés parasztokat, nőket és gyerekeket mészároltak le a banditák. Ezek a terroristák bestiális módon felégettek három falut és több tanyát. A megtorlás nem fog elmaradni.” Aláírás: Heinrich Himmler SS Reichsführer. Természetesen Blobel SS Standantenführer is azonnal parancsot kap a felettesétől, Brach SS und Polizeiführertől néhány túsz kivégzésére. Hogy még véletlenül se csúszhasson hiba a számításukba, az olvasót arról is tájékoztatni fogják, hogy a banditák német egyenruhába voltak öltözve. Bizony nagyon rafináltak. De kik is? Porta megnyomkodta a sebet az egyik halott nyakán, aztán megszagolta az ujját. – Milyen a szaga? – kérdezte érdeklődve Pici. – Félig édeskés, félig rothadt – felelte Porta, és még egyszer az orrához emelte a mutatóujját. – Olyan szaga van, mint a kezdeti fázisban lévő gangrénának. – Mint azoknak a sárga hulláknak Dobrovinánál? – kapta fel a fejét a Légiós. Porta igent intett a fejével, és megint szagolt egyet. – A másik összeszarta magát – nyomkodta meg a géppisztolya csövével a másik halott nadrágját Pici. – Mindig ezt csinálták, amikor elgázosítottuk őket Birkenauban – kottyantotta el magát Krause. A megjegyzés egy többtonnás bomba erejével hatott. Teljesen megfeledkeztünk a halottakról. Valami új, valami sátánian érdekfeszítő ékelte be magát közénk. Gyilkos tekintettel a mackós termetű SS-katona felé fordultunk, akit a vele egyívásúak soraiból közénk, a dicsőséges német hadsereg szégyenei közé száműztek. – Mi más történt még velük, amikor elgázosítottátok őket Auschwitzban? – kérdezte ravaszul csillogó szemmel Porta. Krause elsápadt, sőt inkább elkékült. Azt, amit három hosszú éven át a legnagyobb titokban tartott, most egy gyenge pillanatában önként önkéntelenül elárulta. Éjszakánként órákon át hánykolódott ébren, attól rettegve, hogy valaki vagy valami felfedheti titkát. Például a korábban irodista Julius Heide Unteroffizier, aki ez idő tájt már egy éve szolgált a
szakaszunkban. Mennyire megrémült, amikor Heidét kirúgták az ezredirodából, és éppen a 2. szakaszban kötött ki. Többször is elszánta rá magát, hogy megkéri, ne beszéljen senkinek a dolgairól. Még fizetett is volna Heidének. Heide azonban valószínűleg nem olvasta az aktáit, különben már régen kitálalt volna. Krause megpróbált áthelyezést kérni, Von Barring százados azonban határozottan kijelentette: „Szó se lehet róla!” Barring egy hülye disznó volt, ahogyan ebben a tetves szakaszban is mindenki. Árulók voltak, akik megérdemelték volna, hogy likvidálják őket. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. Senki nem árulta el. Nem, ő leplezte le saját magát! Gondolatban elmondott egy imát annak az istennek, akire felesküdött, amikor ’36-ban belépett az SS Totenkopsverbandba, Eicke könyörtelen KZ-gárdistái * közé. Milyen büszke volt, amikor otthon peckesen végiglépdelhetett az utcájukon zöld SS-egyenruhájában, melynek a bal hajtókáján a szokásos SS-rúnák helyett ezüstös fonállal hímzett halálfej vigyorgott. Mekkora áhítattal varrta fel a zubbonya bal ujjára a TOTENKOPSVERBAND feliratú fekete selyemszalagot! És hogy nevetett az anyján, amikor az halálra rémült, mert nem tudta, hogy az ő fiacskája a konyhába berontó rémisztő SS-katona. Amikor az apja megtudta, hogy önként jelentkezett őrnek Eicke SS Gruppenführer koncentrációs táborába, isten büntetéséről kezdett fecsegni. Ingerd válaszképpen elzárással és korbácsolással fenyegette meg az apját. Milyen csodálatos érzés volt úgy végigmenni az utcán, hogy a kölykök a falnak lapulva, behúzott farokkal bámultak utána. Mindenki, aki eddig arcátlan volt vele szemben, most hirtelen a barátja akart lenni. Egyedül a kocsmáros volt az, aki az egyenruha láttán többé nem volt hajlandó hitelbe adni neki az italt. Krause erre az asztalra csapta a pénzt, és odakiáltotta a tulajdonosnak: „Hamarosan úgy fogsz táncolni, ahogy én fütyülök!” A túlzsúfolt helyiségben olyan csend lett, hogy még egy légy köhögését is hallani lehetett volna. Másnap becsúsztatott egy cetlit a tábori levélszekrénybe, amelyet mindig maga Eicke ürített ki. A kocsmáros neve és címe állt rajta, és vörös tintával a kulcsszó: ÁRULÓ. Látta, amikor a Stapo elkapta a kocsmárost a szomszédja háza előtt. Három héttel később a férfi a táborban volt. Még ezen a napon megkapta az első kíméletlen verést. Igaz, Eicke parancsnok nagy botrányt csapott, amiért Krause engedély nélkül kezelésbe vette a rabot, de Krause kárörömén ez mit sem rontott. A kocsmáros egyébként egy segg volt. ’38 januárjában nekirohant a * KZ – a Konzentrationslager (koncentrációs tábor) rövidítése (német)
drótkerítésnek. Ötven zsidóval együtt temették el, akiket az istálló mögött akasztottak fel. Élete legnagyszerűbb napja volt az, amikor Unterscharführerként átkerült Gross Rosenbe. Gyakran gondolt vissza nosztalgiával erre az időszakra. Egy kutyás csapat vezetőjévé tették meg. Imádta azokat az ebeket. Streicher SS Hauptsturmführer azonban, aki a naplót vezette és kiállhatatlan alak volt, egy nap nagy patáliát csinált, csak mert az egyik kutya egy kicsit megharapta az egyik foglyot. Igaz, a fickó elpatkolt, de a fenébe is, mindenképp feldobta volna a talpát. Egyébként állítólag miniszter volt a wiemari köztársaság idején. A vén giliszta mindig elájult már az első ütéstől, ha a fejére sóztak. A Hauptsturmführer az ügy kivizsgálását követelte. Nem lett volna akkora ügy belőle, ha előzőleg nem buknak le a „ramazúri” miatt. Krause kész volt elismerni, hogy a „ramazúri” egy kissé durva volt, még ha csak rohadt árulókról is volt szó. Steinmüller, az Oberscharführer a 7. blokkból találta ki. Először betereltek néhány rabot egy karámba, és üres konzervdobozokat raktak a fejükre. A raboknak körbe-körbe kellett sétálniuk úgy, hogy a konzervdobozok ne essenek le a fejükről. Aki ügyetlen volt, az veréssel fizetett. Hogy ne legyen olyan könnyű a dolguk, az SS-őrök közben megpróbálták lelőni a fejükről az üres bádogdobozokat. Persze előfordult, hogy egy rab az agyába vagy teste más részébe kapta a golyót, de nagyszerű lőgyakorlat volt, és remek móka. A „ramazúrira” kiszemelt rabokat máskor arra kényszerítették, hogy versenyt fussanak a pöcegödrön átfektetett palánkokon. Ebben az volt a buli, hogy amikor a gödör közepe fölé értek, elrántották a lábuk alól a palánkot. Olyan mulatságos volt látni, ahogy a zebrák fejest ugranak a pisivel felhígított szarba. Előfordult, hogy néhányan megfulladtak, de hát istenem, úgyis csak árulók voltak, megérdemelték. Milyen remekül érezték magukat a zászlóaljban! A bokszmeccsekről, amiket a csontvázzá soványodott rabokkal rendeztek, nem is szólva. És még annyi más nagyszerű dolog volt a „ramazúriban”. Streicher azonban szagot fogott. Csak azt tudták volna, ki köpött neki! Istenkém, micsoda botrányt csapott. De ő is megkapta a magáét, az a szemét. SS-hadbíróság elé állították, árulóknak és a Birodalom ellenségeinek a pártolása miatt. Kidobták az SS-ből, és áthelyezték a légierőhöz. Az a hír járta, hogy ott hagyta a fogát valahol Lengyelországban. Krause Gross Rosenből átkerült Ravensbrückbe. Ezek voltak a mézédes napok! Kurvák kurvák hátán. A Stabsscharführer, aki ’23-ban „Vér” érdemrendet kapott, majd megőrült a szexműsorokért. Hogy mi mindent ki
nem tudott találni! A parancsnok itt nem szólt bele a szórakozásukba. Ő tudta, hogy kell bánni az árulókkal. Krause számára igazi, vad örömöt jelentett a nők megkorbácsolása. Szinte követelték, hogy náspángolja el őket. Bár a parancsnok elég rendes fickó volt, Ingerd egyszer mégis majdnem megütötte a bokáját. Az egyik kis luvnya be akarta köpni a főnöknél, mert hancúrozott vele, és teherbe ejtette. Szerencsére sikerült eltenni láb alól, mielőtt még megtehette volna. Köszönhetően annak, hogy jó kapcsolatban volt az orvosi rendelő irodistájával, a spiné halála nem lett kivizsgálva. Az egészben csak az volt a hihetetlen, milyen nehezen sikerült megfojtani azt a nőt. Pedig vékony zsinórt használt, aminek különösen hatásosnak kellett volna lennie, legalábbis Ernst szerint. Ernst már megpróbálta vele néhányszor. A benzines injekció azonban sokkal jobb módszer volt. Erről többször is meggyőződhetett, miután átkerült Birkenauba. Bár Höss volt a parancsnok, a döntéseket valójában Lorentz hozta. Kemény fickó volt. Háromszor fosztották meg parancsnoki pozíciójától különös kegyetlensége miatt. Itt három hónapig a likvidáló egységnél dolgozott. Kezdetben még őt is megviselte, amikor százával kellett beterelni a zsidókat, hogy megkapják a Zyklon B adagjukat. De az ember bármit képes megszokni. Egy idő után már nem is számolta, hány zsidó nőt lőtt agyon az épület mögött. Ők voltak azok, akik nem voltak hajlandóak magukkal vinni a gyerekeiket a gázkamrába. Mindezek fényében élete legsötétebb napja az volt, amikor kirúgták a KZ-gárdából. Ezt Rochner Untersturmführernek „köszönhette”. A vád barátkozás volt. Krause részt vett egy bukaresti nő megerőszakolásában. Pechjére őt és négy cimboráját letolt gatyában kapták el. Először a krakkói SS-kiképzőtáborba küldték, de innen sikerült kórházba kerülnie begyulladt láb miatt. Ez a gyulladás ezer márkájába került. Már-már azt hitte, számára véget ért a háború, de aztán vége szakadt a jólétnek. A kórházból egyenesen Klagenfurtba küldték, ahol csatlakoznia kellett a Der Füher SS-ezredhez. Egy rakás idétlen alak közé került, akiknek az volt a legfőbb vágyuk, hogy hősként halhassanak meg. Verejtékkel, kétségbeeséssel és félelemmel teli hónapok következtek. A lidércnyomásnak ő maga vetett véget azzal, hogy az első ütközet napján megszökött Harkov mellől. De csak hitte, hogy vége a megaláztatásoknak. SS hadbíróság elé került. Lefokozták, és irány Torgau. Az ott töltött hónapok után elég volt a koszos börtönre gondolnia, és máris kiverte a hideg
veríték. Így lecsúszni a dicsőséges SS, a gárda egy hűséges katonájának! Azóta a legrosszabb bűnözők között kellett töltenie az életét ebben az idétlen Wehrmacht büntetőezredben. És most nála alacsonyabb rangúak akarják kihallgatni őt, a Führer katonáját, egy veterán KZ-gárdistát. Kidüllesztette a mellkasát, de elég volt Portára, Picire és a Légiósra pillantania, hogy úgy elszálljon belőle a bátorság, mint a levegő a kilyukasztott léggömbből. Soha nem tudhatta, mit forgatnak a fejükben ezek a pszichopaták. Olyan mérhetetlen kisebbrendűségi érzés fogja el őket, ha egy felsőbb osztály képviselőjével kell szembenézniük… Állatok. Bármikor nekironthatnak az embernek. Eszébe jutott Meier százados és Gratwohl Obersturmführer. És mire nem volt képes Hansen Sonderführerrel szemben ez a szedett-vedett banda! Jeges izzadságcseppek ültek ki a homlokára. Kiáltson segítségért? Talán valaki az SS-bajtársak közül a közelben van, és meghallja a kiáltását. Ah, bárcsak itt lennének a közelben. Akkor megtanítaná kesztyűbe dudálni ezeket a disznókat. Elmondana a parancsnokuknak mindent, amit tenni akartak velük és amit hallott. Eldördülne néhány tarkólövés. Már a puszta gondolat is felvidította. De mi a fene ez? Porta közeledett feléje. Lassan jött, nagyon lassan, mint amikor valaki a járdakövekre koncentrál, mert nem akar csíkra lépni. – Ne merészelj hozzám érni – akarta kiáltani Krause, de nem jött ki hang a torkán. Képtelen volt megtörni a csendet, amely a halált jelentette. A HALÁLT! Érezte, hogy a nyelve megizzad és taplószárazzá válik. Melegség öntötte el. A Légiós, az az undorító, sebhelyes arcú marokkói törpe is feléje tartott, embertelen vigyorral az arcán. Még mindig ez a bénító csend. Istenem, milyen gonosz tud lenni a csend! És most Pici, a gorilla, és Julius Heide, a verekedő is megindultak. Előregörnyedve lépdeltek, mint két bunkóját használni készülő ősember. Az a közönséges tolvaj Brandt előhúzta a kését. De hát nem ölhetik meg. Dehogynem, könnyen megtehetik. Nagyon is könnyen. Nem, nem tehetik. Papa azt mondta, ez gyilkosság. Vagy mégis? Hansen Sonderführert is habozás nélkül megölték. Az gyilkosság volt. És Gratwohlt felakasztották. Az is gyilkosság volt. Meier századost pedig agyonlőtték. Az is gyilkosság volt. Pokolfajzatok! Árulók. Küzdeni fog. Használni fogja a gépkarabélyát. Csörömpölést hallott. Lenézett, mert először nem értette, mi lehet az. Úrjézus! Porta kiütötte a kezéből a fegyvert. Védtelenül maradt a késeikkel
és az automatáikkal szemben. Hangtalanul vigyorogtak. Nem is vigyorogtak, hanem vicsorogtak, az ínyüket mutogatva. Most tényleg meg fog halni? Nem akart meghalni. Ah, milyen nagyszerű is élni! Csak a kötelességét teljesítette. Hazafias kötelességét. Semmi rosszat nem tett. De elvárhatja ezektől a bűnözőktől, hogy megértsék ezt? Papa csak némán bámulta. Sötétség költözött a tekintetébe. Ez már nem Papa volt, hanem egy újabb ellenség. Papa most nem mondta, hogy „ez gyilkosság”. A kör egyre csak szűkült körülötte. Aztán lecsaptak. Döftek és vágtak. Égető fájdalom járta át a testét tetőtől talpig. Felüvöltött, ahogyan azt Gerhard is tette. – Jézus Krisztus, segíts! Ments meg! Szűzanyám, segíts! – Lerogyott. – Szentséges szűz – kiáltotta, de csak egy nyögés jött ki a torkán. – Pap leszek egész hátralevő életemben! Istenem, téged foglak szolgálni, és soha többé nem tagadlak meg. Kérlek, segíts ezek ellen az ördögök ellen! A hegyek elbuktak. Az égbolt megnyílt. Megkötözték vékony, erős szíjakkal, amelyek egészen a csontjáig belevágtak a húsába. Hagyták a földön heverni és szenvedni, miközben ők közönyösen cigarettáztak. Aztán a nyírfa lassan a föld felé hajolt, akár egy katapult. Krause tudta, mi fog következni. Felvisított. Lehet, hogy megőrült, és csak képzeli ezt az egészet? Isten nem hallotta az imáját. Csak a sátán hallgatta végig a könyörgését, és kárörvendően ujjongott. Tíz hosszú percen át sikoltozott, mielőtt meghalt volna. Porta mégis úgy gondolta, nem szenvedett eleget. – Disznó! – mondta megvetően Papa. A kis Légiós leköpte a holttestét, mielőtt begurítottuk volna a szakadékba. El volt felejtve. Az őrjárat tovább bandukolt. Egy kormos romhalmaz mellett belefutottunk egy falka SS-katonába. Nem lőttünk. A Légiós elnyújtott „Allah el Akbar” * csatakiáltását többé nem lehetett hallani a hegyek között. A vérszomjunkat kielégítettük egy társunkon. * Olyan édes volt, ahogy aludt, hogy muszáj volt megcsókolnom. Erre * Allah nagy
felébredt, és kinyújtózott. Álomtól erőtlen karjait a nyakam köré fonta, és szenvedélyesen viszonozta a csókomat. Sokáig aludt. – A zsidó, akivel találkoztatok, meghalt? Képtelen voltam válaszolni a kérdésére, úgyhogy megint megcsókoltam. A 12-es villamos zörgött el az ablak alatt. A harckocsizó katona és a lila kombinés lány újra eggyé vált, miközben Gerhard Stief egy trágyadomb mélyén rothadt.
7. Pici, a lövőlegény
A bordély kitakarították. A polcokon nyoma se maradt a vastagon lerakódott pornak. Új lányok érkeztek. A madám pultja fölé akasztott hatalmas hal is eltűnt, helyét egy bikafej foglalta el. Valaki egy harisnyát és egy világoskék bugyit akasztott az egyik szarvára. Ott is lettek hagyva, mintegy cégér gyanánt. A Légiós azonban a változások ellenére se tudott részt venni a játékokban. Míg mi felmentünk a lányokkal, ő lent üldögélt öt borosüveg és egy tál Pein-Pein társaságában, amit a pincében működő kínai étteremből hozott fel. Két lány próbálta felvidítani a bús harcost. Afrikából tértek vissza, szinte még érezni lehetett rajtuk a teveszagot. Az egyik asztalsor tetején egy anyaszült meztelen nő táncolt. Forgott és vonaglott, a testét pásztázó színes reflektorfény pedig mindig valamelyik intimebb testrészén állapodott meg. Picit alig lehetett visszatartani. A Légiós végül kénytelen volt leütni egy üveggel.
ÉPPEN A VIZIT ELŐTT ÉRTEM VISSZA ÉJSZAKAI KIRÁNDULÁSOMBÓL. A bajtársaim falaztak nekem, de mint mindig, a „Csatahajó” ezúttal is éppen ott bukkant fel, ahol nem kellett volna. Látott bejönni az épületbe. Gyilkos tekintettel végigmért, férfias hangjától csak úgy harsogott a folyosó. – Nyomás a kórterembe, maga süldő! – Hogyne, szentanyám – motyogtam bátortalanul. A főnővér nem szólt, de a tekintete minden volt, csak anyai nem. – Na, milyen volt? – kérdezte Pici, amikor beléptem a kórterembe. Anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat, vigyorogva folytatta: – Én is az ágyból jövök ám. Hárommal egyszerre. Próbáltátok már, fiúk? Olyan, mintha expresszvonattal száguldanál a mennyországba, amiről a cseh seggfej, Mouritz csak álmodni szokott. Tudjátok, hárfázó, lila bugyit és csipkés melltartót viselő lányok, meg minden. Csettintett a nyelvével, és megnyalta húsos ajkait. Tovább is ecsetelte volna az éjszakai élményeit, a vizit azonban megzavarta. Dr. Mahler megállt Mouritz ágyánál. A kórlapot tanulmányozta, amit a Csatahajó nyomott a kezébe, és közben hümmögött. Mindig hümmögött. Olvasott egy kicsit, aztán hümmögött. Mély hangon, átható pillantásokat lövellve a Szudéták önkéntese felé fordult. – Hogy van ma a mi kalandorunk? – Nem valami jól, Herr Oberstabsarzt * – kiáltotta Mouritz, ahogyan azt a kiképzés alatt az őrmesterétől tanulta. Dr. Mahler hümmögő ajkain halvány mosoly jelentkezett. – Igazán? Drága barátom, maga távolról sem olyan beteg, mint azt képzeli. Megfordult, és Picire nézett, aki mint egy jó kisfiú, szabályos vigyázzban feküdt az ágyában. Átkozottul hülyén nézett ki. – Lám-lám, a betegünk sokkal jobban van! Pici rémülten felkiáltott, de dr. Mahler ezt meg se hallotta. Elmosolyodott, és megint hümmögött egy sort. – A beteg állapota, figyelembe véve a körülményeket, kitűnő. A beteg kéri, hogy helyezzék át a hadosztálya lábadozó zászlóaljába. Pici felkönyökölt, és leplezetlen döbbenettel nézett a főorvos arcába. Dr. Mahler visszanézett rá, és csibészesen elmosolyodott. – Mivel a beteg kérése teljesíthető, elbocsátjuk őt, mégpedig… – Hetedikén, kedden – sietett a segítségére a Csatahajó. Dr. Mahler kedvesen bólintott. * főtörzsorvos úr
– Igen, főnővér. A kedd az jó lesz! Pici szeme elkerekedett a rémülettől. Éppen annyira nem értette, miben mesterkedik dr. Mahler, mint mi. A Csatahajó lejegyezte a dátumot egy töltőtollal. A toll hegye tiltakozva sercegett a keze alatt. Kerek arca zsírosan fénylett a kórtermi fényben. Pici egy kölyökkutya nedves, könyörgő szemével nézett fel rá. Dr. Mahler hirtelen visszafordult Mouritz ágya felé. Kezet fogott a szudétai fickóval, és hatalmas megkönnyebbülésünkre ezt mondta: – Sok szerencsét kívánok! Remélem, jól érezte magát köztünk. Pici boldogan zuhant vissza a párnájára. – Ez a beteg határozottan sápadt – állapította meg dr. Mahler Pici arcát méregetve. A Csatahajó megcsóválta a fejét, de nem szólt. Odaadta a főorvosnak Pici vaskos kórlapkötegét, amelyben több volt a fegyelmi vétségről szóló jelentés, mint a betegséget igazoló diagnózis. Mahler megtapogatta Pici tenyérnyi hegét, majd meghallgatta a szívverését és a tüdejét. – A beteg határozottan nehezen veszi a levegőt. Hörghurutja van – diktálta. A Csatahajó kénytelen-kelletlen ezt is feljegyezte sercegő töltőtollával. Pici közben hősiesen, egyetlen szó nélkül szenvedett. – Kifejezetten rossz lehelet és lepedékes nyelv – vette szemügyre a Pici szájából kilógó áporodott, alkoholtól és dohánytól agyonkínzott nyelvet. – Egyébként hogy van, barátom? – kérdezte ironikus mosollyal dr. Mahler. – Ha így fekszem, Herr Oberstabsarzt, egészen jól vagyok – felelte Pici elhaló hangon. – De amint felkelek és lépek néhányat, elfog a rosszullét. – Kifejezően megingatta a kezét. – Zavarossá válik a látásom, Herr Oberstabsarzt, és zsongani kezd a fejem. A kezemből és a lábamból kimegy minden erő, mint amikor hajnalban, egy egész éjszakai dorbézolás után veti magát az ágyába az ember. Kellemetlen, Herr Oberstabsarzt, igazán kellemetlen. Csak vízszintesen válik tűrhetővé. – Hm – bólogatott dr. Mahler, miközben a Radetzky-indulót hümmögte. Egy pillanatra úgy tűnt, Pici csatlakozni akar hozzá a hümmögésben, de mielőtt megtehette volna, dr. Mahler abbahagyta. – Megértem. És a kulináris élvezetekkel hogy áll? Tud hódolni nekik? – Sehogy – felelte szégyellősen Pici, akinek fogalma se volt róla, mit jelent az, hogy „kulináris”. Dr. Mahler elmosolyodott, és újfent diktálni kezdett. – A beteg diétán fog élni egy hétig. Szigorúan ágyhoz lesz kötve. Forró borogatásokat kapjon, váltott hideg-meleg fürdőt és beöntést. És majd
veszünk egy epemintát. A Csatahajó kajánul elvigyorodott, megmutatva nekünk sárga lapátfogait. Dr. Mahler biccentett, és tovább lépett a következő ágyhoz. Pici fel se fogta, milyen borzalmak várnak rá, egészen addig, míg a vizit véget nem ért. Amikor aztán elmagyaráztuk neki, éktelenül káromkodni kezdett – de tudta, nem menekülhet a sorsa elől. A Csatahajó személyesen végezte el a beöntést, és nem lehetett azt mondani róla, hogy kesztyűs kézzel bánt volna Picivel. Ordítoztak, morogtak, és ádázul fenyegették egymást. Mindkettőjük számára megszűnt létezni a világ, csak az „ellenfél” és a beöntőkészülék létezett számukra. Picinek kellett tartania a tölcsért. A víz kiloccsant belőle. A főnővér füstölgött, de nem volt hajlandó feladni. Pici kilátásba helyezte, hogy lerondítja a Csatahajó szoknyáját, és komolyan is gondolta. – Csak azt merészelje! Kihívom a katonai rendőrséget, és hadbíróság elé állíttatom – kiabálta a Csatahajó a meleg vizes kannát lóbálva. Kerek arca szétrobbanni készült az indulattól. – Nincs olyan hadbíróság a világon, amelyiket érdekelné, hogy leszartalak-e vagy sem – vágott vissza Pici. A Csatahajó sikoltozott, Pici üvöltött. De megkapta a beöntését, az utolsó cseppig, még ha el is tartott egy darabig. – Ne engedje még el – mennydörögte a főnővér, mielőtt kezében az üres beöntőkannával elhagyta volna a kórtermet. Jól tudva, hogy a Csatahajó megint vissza fog térni egy újabb adag meleg vízzel, Pici magában tartotta a tartanivalót, ameddig csak bírta. Közben dőltek belőle az istent és embert káromló körmondatok. Pici volt az egyetlen beteg, aki személyesen a főnővértől kapott beöntést. A Csatahajó a legvastagabb csapot választotta ki, és végtelen lassúsággal tolta be, hogy annál tovább hallja Pici ordítását. Édes muzsika volt a fülének. Alig döfte be a csapot Pici hátsójába, amikor megtörtént. Néhány detonáció és kavargó iszap lövellt a két szőrös domb közül. A Vezúvból feltörő láva ehhez képest egy fukarul kivitelezett tűzijáték volt. A Csatahajó egyelőre állta a sarat, annak ellenére, hogy a köténye veszedelmesen bűzlött. Aztán a biológiai vulkán teljesen elszabadult. A főnővér rémülten felüvöltött, és öklendezve hátrálni kezdett. Pici erre röhögni kezdett, amitől az izmai még jobban ellazultak. A nevetésétől és a robbanásoktól valósággal rengett az ágy. Pici kihúzta magából a csapot, és a falhoz vágta. – Undorító disznó – sziszegte a legyőzött Csatahajó. – Ezért hadbíróság előtt fog felelni! A börtönben fog megrohadni. – Én erre csak annyit mondhatok, hogy egy szar alak vagy – vont vállat
Pici, és az ablak felé sercintett. A Csatahajó erre teljesen bevadult. Nekirontott Picinek, és a két fülénél fogva püfölni kezdte a fejét az ágy szélébe. – Merde – jegyezte meg szűkszavúan a Légiós, és tovább olvasta a Koránt. Nem a Csatahajó volt az egyetlen, aki részesült Pici áldásából. Láva terítette be az egész kórtermet. Még a falióra is napokig összevissza járt, jelezve, hogy találat érte a mechanikáját. Pici nem kapott több beöntést. Nyolc nappal később leitta magát, mint egy kefekötő, aztán lecsörtetett a Csatahajóhoz, aki a szobájában üldögélve kedvenc regényét, Az asszony, akinek két férje volt című művét olvasta. Éktelen csetepaté támadt, amibe senkinek nem volt kedve beleavatkozni. Az ügyeletes orvos, aki új volt, ugyan meg akarta kísérelni, de – szerencséjére – az egyik nővér az utolsó pillanatban figyelmeztette a veszélyre. A pasas elég okos volt ahhoz, hogy megfogadja a tanácsot, és ne avatkozzon bele a titánok harcába. Egy óra elteltével tökéletes csend lett. Biztosak voltunk benne, hogy egyikük meghalt. Amikor a csend még két és fél órával később sem akart megszűnni, azon kezdtünk tűnődni, vajon nem kellene-e megnéznünk, mi történt. Ekkor váratlanul megjelentek a lépcsőfordulóban. Pici lilásfekete „monoklival” a szeme alatt… és hihetetlenül tiszta, makulátlanra kefélt egyenruhában, tükörfényesre suvikszolt bakancsban, újként csillogó bőrövvel a derekán. A Csatahajó pattanásig feszült piros kabátban, kék, fácántollas kalapban feszített, és az előbb említett, peckes úriember karjába kapaszkodott. Anélkül, hogy egy pillantást is vetettek volna ránk, ledübörögtek a lépcsőn, és eltűntek a Zirkuswegen, a Reeperbahn irányában. Hajnaltájban tértek vissza. Pici elképzelhetetlenül részeg volt. A Csatahajó úgy vihogott, mint egy bakfis. Egy piros léggömb volt a csuklójára kötözve. Pici találomra eldőlt valakinek az ágyában. A tulajdonos tiltakozni merészelt – a következő pillanatban a kórterem másik végében landolt. Pici úgy vigyorgott álmában, mint egy jóllakott vaddisznó. A ruhájából áradó kocsmaszag a fél emeletet elárasztotta. Mouritz, a szudétai német hangos reggeli imájába ezúttal Pici neve is bele volt foglalva, de az Úr semmi pozitívat nem hallhatott édesen hortyogó cimboránkról. Pici fülig szerelmes lett. Meglehetősen furán viselkedett a fiú. Ha lett
volna hozzá bátorságunk, jókat röhöghettünk volna rajta. Már azt is kész móka volt nézni, hogyan készülődött a kimenetelhez. Egészen eddig úgy tekintett a szappanra, mintha az még az ürüléknél is ocsmányabb dolog lett volna, amit csak a bolondok és a homokosok használnak. A fésű a lealacsonyodás jelképe volt számára, a parfümre és a hajolajra ugyanilyen megvetéssel tekintett. Ebben a pillanatban a kórterem közepén állt, és a haját próbálta elválasztani. Az istennek se akart sikerülni. A teljesen elvadult hajtincsek minden igyekezete dacára visszapattantak a helyükre, mint valami laprugók. – Adjatok egy kis parfümöt, vagy azt, amit ilyenkor használni kell – adta be végül a derekát Pici. Reményvesztetten a tükörbe nézett. – Hajolaj – hajított feléje a Légiós egy teli üveget. Pici mindent a szerelemért jelszóval a fejére öntötte az üveg teljes tartalmát. Ráköpött egy ruhakefére, és megint nekiesett a makacs hajgubancnak. Az eredmény ugyanaz lett, mint korábban: semmi. Végső kétségbeesésében fogott egy ollót, és lenyisszantotta a legkonokabb tincseket. Morcosabb volt, mint valaha, és úgy is nézett ki. Miután felvette a csicskásai által kivasalt egyenruhát és a kifényesített csizmát is, Pici odaállt a Légiós elé. Pontosan olyan volt, mint egy túlméretezett kisfiú, akit az anyukája kimosdatott és felöltöztetett, hogy elküldje a vasárnapi iskola karácsonyi zsúrjára. – Jól nézek ki, Sivatagi Patkány? A Légiós összecsücsörítette az ajkát, gondolkodott, gondolkodott, végül kibökte: – Szavamra, remekül mutatsz! – Hogy hitelt adjon a szavainak, sűrűn bólogatott, majd hozzátette: – Talán egy kissé túl feszes a nadrágod üleprésze. – Gondolod? – kérdezte aggódva Pici, és megtapogatta a nadrágjába préselt súlyfelesleget. – De rá se ránts, pajtás, nem feltűnő – vigasztalta a Légiós. – Ettől eltekintve olyan elegáns vagy, mintha egy skatulyából húztad volna elő magad. És az illatod, barátom, az aztán valami fenséges! Azzal visszahanyatlott az ágyra, előhúzott egy üveget a matrac alól, és hosszan megcsókolta a száját. – Nos, akkor én rohanok fel Emmához – vigyorodott el Pici, és a biztonság kedvéért még egyszer megigazította a zubbonyát. Mouritz ágyánál megállt, és a halálra rémült szudétai felé bökött a mutatóujjával. – Te kis tetű, imádkozni fogsz értem, vagy eltöröm azt a rühes nyakadat.
Hogy Mouritz még véletlenül se vehesse félvállról a fenyegetést, Pici az arcába csapott a sapkájával. Utána eltűnt. Néhány perccel később vérző bikaként rontott be a kórterembe. Kitépte Mouritzot az ágyából, és a falhoz csapta. De ennyi nem volt elég, három másik betegnek kellett ugyanígy járnia, hogy Pici feszültsége alábbhagyjon. Lerogyott a Légiós mellé, és szúrós szemmel végignézett rajtunk. – Tetű állatok – mormogta. – Egy ilyen disznó, egy ilyen rozzant pajtába való tehén kidob engem, Picit, és azt meri mondani, hogy úgy bűzlök, mint egy csődbe jutott kupleráj! – És te hagytad? – kérdezte döbbenten a Légiós. – Csak azért, mert annyira meglepődtem. De átkozott legyek, ha legközelebb hagyni fogom – hergelte magát Pici. – Egy ilyen túlsúlyos levéltetű! Kidob engem csak azért, mert olyan illatom van, mint egy úriembernek. Ez azért már mégiscsak sok! Pici magába roskadva ült egy darabig, aztán megint eszébe jutott valami. – Elkapom a torkánál, és úgy kihajítom a harmadik emeletről, hogy a pincében fog kikötni, akár egy bomba. Egy igazi férfinak ki kell állnia magáért, nem igaz? Ez elvi kérdés. Egyetértesz velem? – kérdezte bizonytalanul. A Légiós helyeslően bólogatott. – Tökéletesen. Jobb elejét venni a dolgoknak, különben a fejedre fog nőni, és akkor nézheted magad. Más koszos csavargókat fog az ágyába cipelni, meg minden. – Csak tegye, Sivatagi Patkány. Az a legkevésbé se zavarna. Mindenkinek joga van szórakozni, és Emmát nem olyan könnyű elnyűni. De sértegetni engem, és ilyen szavakat használni… Az ördögbe, túl messzire ment! Szaros nőszemély! Illemtudóan kopogtam az ajtaján, és úgy szólítottam meg, ahogy az egy finom, jól nevelt úriemberhez illik: „Drága Emmám!” Tudod, ahogy azt olvastad nekem abból a könyvből, amelyik arról szól, hogyan kell a hozzád meg hozzám hasonló kulturált embernek viselkednie. És tudod, mit válaszolt erre? „Ki innen, te disznó! Úgy bűzlesz, mint egy hatnapos vízi hulla.” Én, türelmes ember lévén megpróbáltam más témára terelni a beszélgetést. „Leülhetek melléd, imádott Emmám?” – kérdeztem tőle búgó hangon. Az a hájtömeg erre elvigyorodik, és megkérdezi, hogy nem ment-e el az eszem. Erre már kiégett a biztosíték a fejemben, és mindent elfelejtettem, amit a jó modorról tanítottál nekem. Természetesen behúztam neki egyet, hogy attól koldult. Az a zsírosbödön azonban szívós, mint egy pióca. Azzal, hogy kivered egy fogát, még nem kényszerítetted térdre. „Tudod, mit? – kérdezi tőle. – Te egy két lábon járó sablon vagy.” Mi az a „sablon”, Sivatagi Patkány? Aztán belém rúgott itt, a
legérzékenyebb pontomon, tudod, és én kétrét görnyedtem. Erre ő belekapaszkodott a hajamba, és bang, beletérdelt az arcomba. A következő, amire emlékszem, hogy a lépcsőn ülök. Hála istennek nem estem le. Szörnyen megüthettem volna magam. Pici arról nem szólt, mi történhetett volna a főnővérrel, ha kidobta volna az ablakon. – Ejtsed a nőt – javasolta a Légiós. – Túl sok gondot okoz. Hiába, a nők kiszámíthatatlanok. Menj inkább le a kupiba, és szerezz magadnak egy kurvát. Sokkal jobban jársz vele. Emma nem érdemel meg téged. A másiknak azonban fizetsz, és ezzel letudtad a gondokat. – Nem, inkább hagyom, hogy belém kövesedjen – jelentette ki dacosan Pici. – Nem fogok megválni attól a kancától. A fenébe is, túl tüzes ahhoz. De ne félj, hamarosan megtudja, ki is valójában Pici. Egy fikarcnyit se fogok engedni. Végtére is harcos vagyok, vagy mi a franc! – Egy seggfej vagy – mondta kedvesen a Légiós. – Előbb vagy utóbb magad is rá fogsz jönni erre. – Ki a seggfej? – kérdezte fenyegetően Pici. – Te – mosolygott a Légiós. – És én, Alfred Kalb, a 2. expedíciós ezred egykori tizedese feljogosítottnak érzem magam, hogy ezt mondjam neked. Pici tátogott és hol elsápadt, hol elvörösödött. Mindkét kezét ökölbe szorította, készen rá, hogy bucira verje a Légióst. Apró, komisz halszemei vészjóslóan pislogtak. Aztán egyik pillanatról a másikra lecsendesedett. – Tényleg az vagyok? Térdre rogyott a Légiós ágya mellett, és az öklével püfölni kezdte a padlót. Valamit ütnie kellett. – Egy cafka, esküszöm, hogy az – dünnyögte. Rövid tűnődés után folytatta: – Ha megjelenik, hogy egy kis izzasztó éjszakai munkára hívjon, majd azt mondom neki: „Emma, te dagadt kurva…” Vagy jobb az, hogy „repedt sarkú”? „… megcsókolhatod a seggem. Többé nem érdekelsz, te gyilkos galóca.” – Tényleg ezt fogod mondani? – kérdezte kétkedően a Légiós. Pici szitkozódva bólogatott. Átcsörtetett a kórtermen, felrúgott egy mosdótálat, a rend kedvéért képen vágta Mouritzot, és Steint is megfenyegette. Aztán ráordított egy biciklisre, aki gyanútlanul tekert a Zirkuswegen, hóna alatt két – feltehetően lopott – bicikliabronccsal. – Mi az, fel akarsz vágni velük, kis buzi? Elégedetten állapította meg, hogy bömbölésével sikerült ráhoznia a frászt a biciklisre. A vacogó férfi felé köpött, aztán fütyörészni kezdett egy dalt, ami halványan a „Víg özvegy”-re emlékeztetett. Amikor kiszáradt a szája,
ráparancsolt Mouritzra, hogy énekeljen egy zsoltárt. Az első hármat már az elején lefújta. – Elég! Másikat! Egy, kettő, három, négy! – Mouritz ágyának a lábán rúgta a taktust. Mivel Mouritznak nem sikerült kielégítenie Pici hirtelen feltámadt esztétikai étvágyát, háromszor körbe kellett kúsznia a kórtermet az ágyak alatt. Mire visszakerült az ágyára, hogy rekedt hangon elénekeljen egy újabb egyházi éneket, úgy lihegett, mint a római keresztény, akit az oroszlán körbekergetett az arénában. Pici duzzogva a csap alá tolta az arcát, aztán megtörülközött a legközelebbi lepedővel, amelyik a kezébe került. Az ágyneművel együtt a pácienst is lerántotta az ágyról. – Stein, Bauer! Velem jöttök, hogy megdöngessük azokat a kurvákat a kuplerájban – határozta el. – Ilyen korán? – kérdezte meglepetten Stein, míg Bauer szó nélkül öltözni kezdett. A Légiós kuncogott. – Bon * , induljunk. Legalább bemelegítünk. Pici hozzávágott egy bakancsot Mouritz fejéhez. – Hangosabban, sekrestyés úr! Így soha nem fognak a mennyekig trappolni azok a szólamok! A szudétai önkéntes hangja cérnavékonnyá vált a rémülettől. Kivonultunk a kórteremből. A lépcsőn lefelé menet Pici felrúgott egy takarítóvödröt. A víz zuhatagként ömlött alá a lépcsőfokokon. – Hülye spicli! – ordított rá a takarítónőre, aki csak úgy fénylett az önelégült, kövér nemzetiszocializmustól. – Direkt tetted oda a vödröket, hogy törjem ki a nyakam! Szabotálni akartad a birodalom harci erőit! Ezért börtönt érdemelnél! A nő tekintetéből gyilkos sugarak lövelltek Pici felé. – Szándékosan csináltad, piszkos csirkefogó! – rikácsolta. – Gazember! Hadbíróság elé foglak juttatni, és lógni fogsz! – Hű, de megijesztettél, szoknyás Hitler! – vicsorgott Pici. Egy újabb rúgással átküldte az üres vedret a lengőajtó üvegrészén. Az előírás szerint acélsisakkal és pisztollyal felszerelt ügyeletes tiszthelyettes rohant a tett helyszínére. – Felrúgta a vödrömet! – panaszolta a takarítónő. – És sértegette a Führert. Szoknyás Hitlernek nevezett! * Jól van. (francia)
A tiszthelyettes fiatal volt és tapasztalatlan. Áttetszően kék szemében könyörtelen szigor csillogott, ahogy az elvárható volt egy kezdő tiszthelyettestől. A folyosó kövén hintázó vederre nézett, aztán a törött ajtóüvegre, majd a pimaszul szétterült felmosórongyra. – Vigyázz! – rikkantotta el magát fontoskodóan. Végtelen lassúsággal egymáshoz illesztettük a sarkainkat, és olyan testhelyzetet vettünk fel, amit könnyen össze lehetett téveszteni egy vigyázzállással. A takarítónő felvidult. Beletörölte a kezét koszos kötényébe, melynek a mellső részén egy sápatag sas feszített, és méltóságteljesen levonult a folyosóra. Pici közönyösen, bamba képpel a vele szemközti táblát bámulta, amely a járó betegek jogait és kötelességeit listázta. Az ügyeletes tiszthelyettes odalépett eléje, kihúzta magát, és rávakkantott: – Gondoskodni fogok róla, hogy megemlegesd ezt a napot, hájfej! Pici tekintete a buzgó tiszthelyettesre siklott, de egyéb tekintetben mit se változott. – Hozzád beszélek, te segg! – Hozzám? – kérdezte döbbenetet színlelve Pici. A saját mellkasára bökött a mutatóujjával. – Atyaúristen, mekkora barom! – mondta bömbölésnek induló károgással a tiszthelyettes. – Tudja, uram – reagált nyájasan Pici –, a szabályzat értelmében a rangomon kell megszólítania engem. Még akkor is, ha esetleg rossz fát tettem a tűzre. – Odatolta a zubbonya ujjrészét a másik orra alá; a tiszthelyettesnek hátra kellett ugornia, hogy ne lökjék fel. – Mint azt a Herr Unteroffizier is láthatja, én tizedes vagyok, és arra kérem önt, ennélfogva tizedes úrnak szólítson. Az arcunk valósággal kivirult az izgatottságtól. Senki se hitte volna, hogy Pici képes ilyen, Portához méltó válaszokat adni. – Egy ilyen mucsai paraszt akar engem kioktatni? – kiabált az ügyeletes. – Válaszolj, ha kérdezlek! – Seggfej vagy, fiam – mondta halk, atyai hangon Pici. A tiszthelyettes megugrott, akár egy hátsó részén megcsípett ló. – Megismételnéd még egyszer, amit mondtál? – dadogta hitetlenül a vigyorogva várakozó Picinek. – Tán nem mostál fület? – kérdezte tőle bizalmasan Pici. Az egészségügyi hadtest tiszthelyettese erre már csak tátogni tudott. Végül összeszedte magát, és az egész társaságra mutatva, nyüszítve közölte:
– Maguk a tanúim arra, hogy mit mondott ez a szemét disznó. A Légiós ezt hallván diszkréten nevetgélni kezdett, amitől a tiszthelyettes teljesen elveszítette a fejét. – Mit vigyorogsz, te koszos csavargó? Ne aggódj, rólad is gondoskodni fogok… herélt néger! A mosoly lefagyott a Légiós sebhelyes arcáról. A szemében egy kobra gyilkos közönye fénylett. A tiszthelyettes hihetetlen ostobaságával két halálos ellenséget is szerzett magának alig néhány perc leforgása alatt. Stein torkaszakadtából önkéntes jelentést tett: – Jelentem a Herr Unteroffiziernek, hogy nem tanúskodhatunk, mivel nem láttunk semmit és nem hallottunk semmit. A tökmag tiszthelyettes odaröppent Steinhoz, sértődötten, mint egy háremhölgye hátáról lerugdosott kakas. A sziklatestű Steinnak szeme se rebbent. – Ez zendülés! – recsegte. – Őrség! Iszonyatos csattogással és dübörgéssel, mintha egy egész századnyi harckocsi indult volna el a folyosón, tíz katona rohant elő az őrszobából. Bukdácsolva és egymást lökdösve felsorakoztak a tiszthelyettes előtt, aki előbb elégedetten végigmérte hadseregét, aztán ránk mutatott. – Tartóztassák le őket! Senki nem mozdult. – Azt parancsoltam, tartóztassák le őket – kiabálta hisztérikusan a tiszthelyettes. – Nem tehetjük – felelte a hamburgiak vontatott akcentusával egy vén tizedes. Az ügyeletes tiszthelyettes megingott, mintha fejbe kólintották volna. Beletelt néhány másodpercbe, mire össze tudta szedni magát annyira, hogy megismételje a parancsot. – Tartóztassák le őket! Zárkába velük! – Nem lehet – felelte kurtán a tizedes, aki lapáttenyeréből ítélve rakodómunkás lehetett a háború előtt. – Zendülés! Zendülés! – ordította az immár teljesen bevadult tiszthelyettes. Úgy ugrabugrált fel-alá, akár egy macska a forró sütőlapon. A vén tizedes ránk kacsintott. Álltunk, és leplezetlen lelkesedéssel vártuk, hogyan fognak alakulni az események. Természetesen a legrosszabbat reméltük. Néhány sornyi gurgulázó hörgés után a tiszthelyettes összeszedte magát. – Jól gondolják meg, mit tesznek – sziszegte az őrségnek és nekünk egyaránt. – Térjenek észhez! Ezért a fejükkel fizethetnek. – Kesztyűs
kezével suhintott egyet. Nem fért hozzá kétség, hogy a plötzenseei guillotine-t utánozza. – Én egy Hitlerjugend * Führer vagyok, a szavaimnak súlya van! – Nahát, mi pedig azt hittük, hogy Sanitärunteroffizier a hadseregben – jegyezte meg szelíden Stein. – Ha Hitlerjugend Führer, akkor nem tartozunk engedelmességgel magának. Indulni akart, a tiszthelyettes azonban kirántotta súlyos 38-asát, kibiztosította, és habzó szájjal ráordított: – Ha szökni próbál, használni fogom a fegyverem! A Führer nevében mindannyiukat letartóztatom. Az engedetlenségükért fővesztéssel fognak lakolni! – Nem semmi ekkora hatalommal bírni – röhögte el magát Bauer. – Letartóztatás, vád, ítélet, kivégzés. És mindez cakpakk két perc alatt! – Ne vigyorogjon! – üvöltötte az idegösszeomlás határán lévő tiszthelyettes. – Lógni fog, maga tetű. Mindannyian lógni fognak – fenyegetett meg minket, feje fölött meglengetve a pisztolyát. Ekkor persze az történt, ami ilyen viharos helyzetekben történni szokott: a pisztoly elsült. Nem is egyszer, hanem kétszer. Az acélsisakos törpe úgy megijedt az első lövéstől, hogy görcsösen belekapaszkodott a pisztolyába, másodszor is meghúzva a ravaszt. A lövések ágyúdörejnek hatottak a csendes, zárt kórházi folyosón. A tiszthelyettes rémülten elhajította a fegyvert. Pici udvariasan felvette, megfújta a csövét – úgy, ahogy azt a westernfilmek hősei szokták – majd visszaadta, és tájékoztatta a tiszthelyettest, hogy maradt még négy tölténye. A takarítónő ijedtében kereket oldott, vérbeli szakemberként azonban nem feledkezett meg a vödörről és a felmosórongyról sem. Elsőként Domas őrmester kacsázott ki a folyosóra. A szája zsírosan fénylett a félbeszakított reggelitől. A derék őrmester egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. A pisztolyt Pici kezében, úton gazdája, az ügyeletes tiszthelyettes felé. A két lyukat a laboratórium ajtajában, mely mögül két zsenge apáca lesett kifelé, abban a hitben, hogy kitört a forradalom. Az se kerülte el a figyelmét, hogy az őrség rendetlen sorban áll, és senki nincs a rendszabálynak megfelelően felöltözve. Néhányan acélsisakot viseltek, mások nem. Hárman puskát markolásztak, egyvalaki géppisztolyt; a többiek fegyvertelenül, kigombolt zubbonyban álldogáltak. Aztán ott volt a törött üveg és a szétfolyt víz. Na és persze mindenekelőtt észrevett minket, a paródiába illő vigyázzban álló vén bakákat. * ifjú hitleristák (német)
Rosszallóan nézett az ügyeletesére, akinek közben sikerült összekaparnia annyi lelki erőt, hogy el tudjon hebegni egy hosszú jelentést, melyben a „zendülés”, a „kivégzés”, a „szabotázs” és az „engedetlenség” szavak többször is előfordultak. Az őrmester falatozott még egy kicsit a száján fénylő zsírból – a konyhán történt újabb lopás bűnjeléből. – Biztos benne, hogy így kell jelentést tenni? – kérdezte a szobormerev tiszthelyettes zubbonyának egyik gombját bökdösve. Nem várta meg a választ. – Ki lőtt? – reccsent rá a törpére. – Én, őrmester úr – ugatta az acélsisakos emberke. – Igen? Átkozott legyek, ha értem – dünnyögte az őrmester. – És ki volt a célpont? Mert ha jól látom, senki se halt meg. – Körülvizslatott, jelezve, hogy a nem létező holttestet keresi a fénylő kőpadlón. – Én lettem volna a célpont – panaszolta hangosan Pici. A tiszthelyettes tiltakozni akart, az őrmester azonban csendre intette. – Ebben az esetben még inkább érthetetlen számomra, hogyan téveszthettek célt azok a golyók – tárta szét a karját az őrmester. – De hát mindig ez van, amikor a léhűtő, nagyszájú zöldfülűek lövöldözni kezdenek. – Begombolta a zubbonyát. A helyzet túl komoly volt ahhoz, hogy nyitott zubbonnyal lásson neki a megoldásának. Halk, fenyegető hangon kikérdezte az ügyeletes tiszthelyettest, aki ebben a pillanatban egy pisztolyt és sisakot viselő, ázott csibére emlékeztetett. – Miért nyitott tüzet, Herr Unteroffizier? Erősen megnyomta a „Herr”-t és az „Unteroffizier”-t, ezzel is a fiatal náci iránti megvetését nyilvánítva ki. A szigorú és hivatalos Hitlerjugend Führer egyetlen kukkot se szólt. – Ejnye, Unteroffizier – gúnyolódott halálos jóindulattal az őrmester –, minek ekkora sortüzet zúdítani egy beteg katonára? Egyetlen sebesültet se látok, viszont iszonyatos zárótüzet hallottam. Vagy a fülemmel lenne valami baj? A szanitéc őrmester tobzódott a szerepében. Vádlón a két 9 mm-es lyukra mutatott a lenszőke teuton lányok mögött, akiket a gömbölyded mellkasukban dobogó bátor szív a veszélyes folyosóra vonzott. Domas peckesen kihúzta magát, hadd lássák a hölgyek, kicsoda s micsoda ő. Határtalanul élvezte, hogy a figyelem középpontjába került. Hatalmasnak és erősnek érezte magát. Végre elérkezett az ideje, hogy eltapossa azt a tetű tiszthelyettest. Elégedetten csettintett a nyelvével, és mélyen az áldozata szemébe nézett. A haditörvényszék, a börtön és a katonai rendőrség már a nyelve hegyén voltak, de végül úgy döntött, későbbre tartalékolja ezeket a zamatos szavakat.
– Mit is mondott a szabotázsról, Herr Unteroffizier? Az ügyeletes tiszthelyettes megint eldadogta a jelentését az ügyről, amely számára felért egy Hitler ellen elkövetett merénylettel. Az őrmester azonban durván félbeszakította, mielőtt még végigmondhatta volna. – Maga megőrült, ember! Ilyen nem történhetett az én kórházamban. Egyszerűen nem történhetett meg, érti? Látomásai vannak? Hallucinál? El-elsötétül maga körül a világ, Unteroffizier? Szeretne egy menetjegyet a frontra, he? – Nem, őrmester úr – károgta a tiszthelyettes. – Mit ért azon, hogy „nem”? – kíváncsiskodott az őrmester. Csípőre tette a két kezét, porosz módra ökölbe szorítva őket, és harciasan az előtte állót méregette. – Akkor tehát egyetértünk benne, hogy az a badarság, amit el akar hitetni velem, nem fordulhat elő az én kórházamban. Merthogy remélem, nem szeretne ellentmondani nekem, Herr Unteroffizier! Ne nézzen már rám olyan bambán, ember, hanem válaszoljon! – Őrmester úr… – Igen vagy nem? Nincs kedvem a tirádáit hallgatni, maga dumafranci! – Domas megnyalta még mindig zsíros ajkait, büszkén ízlelgetve a páratlan szókincsről árulkodó „dumafranci” szót. – Természetesen, őrmester úr. – Természetesen mi, te szánalomra méltó kukac? – fakadt ki az őrmester. Mérhetetlen bosszúságunkra ekkor dr. Mahler, a főorvos bukkant fel a folyosó végében. Lobogó fehér köpenyben, csámpás léptekkel – egyszóval katonához méltatlanul – közeledett. A csődület láttán lefékezett. – Ezt a helyet fel kell takarítani, őrmester úr – mondta gyanútlanul. – Borzalmasan néz ki. Mintha egyszerre árvíz és jégeső pusztított volna. – Ötünkre nézett. – Maguk pedig, ha kimenőt kaptak, lóduljanak innen! – A lengőajtóra mutatott. – Az üveget is ki kell cserélni, így nem maradhat. Ha nincsenek szolgálatban, az őrök maradjanak az őrszobán, és ne a folyosón balettozzanak. Ez kórház, nem cirkuszi porond. – A „vérbeli” katonák bosszúságára dr. Mahler mindig elfelejtette a kórház elé tenni a „katonai” jelzőt. Helytelenítően a folyosóra csődült nőkre pillantott. – A kedves női dolgozóinknak pedig csak azt tudom mondani, hogyha nem tudnák, vannak fontosabb tennivalóik is, mint a katonák rablómeséit hallgatni a lépcsőfordulón. Mahler biccentett és elkavart. A megszeppent nővérek, takarítónők és recepciósok is szétrebbentek, hogy folytassák a munkájukat. Mi a sebesült lengőajtón át elhagytuk a kórházat. Pici szándékosan rálépett az
üvegcserepekre, akkora zajt csapva, amekkorát csak tudott. Közben kárörvendően az ügyeletes tiszthelyettesre vigyorgott. Az őrmester rádörrent a balszerencsés ifjoncra: – Később még számolunk. A hadbíróság már alig várja, hogy megbüntethesse magát, vadbarom. Hamarosan átköltözhet új lakhelyére, a börtönbe. A „börtön” szót olyan hangosan mondta, hogy dr. Mahler visszafordult a folyosó másik végében. – Mondott valamit, őrmester? – Nem, Herr Oberstabsarzt – hangzott a harsány válasz. * Amint a bordélyházba értünk, Pici – papírforma szerint – nekilátott fenekestül felforgatni a helyet. Bemelegítésként megtiltotta két pilótának, hogy bemenjenek a várószobába. A rend érdekében be kellett mutatnunk a papírjainkat és regisztráltatnunk magunkat ebben a szobában. A sasokat persze nem lehetett ilyen könnyen eltiltani a madárkáktól. Ők is tapasztalt fickók voltak, és jól megtanulták, hogy ha csirkefogókkal akadnak össze, akkor nekik is csirkefogókként kell viselkedniük. Márpedig a Harmadik Birodalom nyüzsgött a csirkefogóktól. A harmincéves háború csibészei hozzánk képest szeplőtlen lelkű ministránsok voltak. Résnyire szűkítették a szemüket, és fenyegetőn előretolták az állkapcsukat. Egyikük torkon ütötte Picit, a másik pedig gyomorszájon rúgta. Pici összecsuklott, mint egy svájci bicska, de rögtön fel is egyenesedett, és sebzett vadkanként nekirontott a két meggondolatlan alaknak. Egy gyilkos ütéssel eltörte az egyik állkapcsát, a másikat pedig leütötte a bajonettjével. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, röhögve berontott az előszobába, ahol egy csúnya, kövér madám trónolt a recepciós pult mögött. Háta mögött, a falon sárga, gót betűs tábla hirdette, hogy a katonai rendőrséget és az akciócsoportot a 0001-es telefonszámon lehet elérni, de sürgősségi esetben a 0060-at kell hívni. A barátunk betörőarca láttán az ernyedt idomú nő rögtön eldöntötte, hogy baj esetén a 0060-at fogja tárcsázni. Pici fenyegetően áthajolt a pult felett, és zsíros öklével a vendégkönyvet püfölve megkérdezte: – Beszélsz németül? – Hogyne – felelte csodálkozva a nő, aki a németen kívül nem ismert és nem is szándékozott megismerni más nyelvet. – Jól van, akkor figyelj rám, te löttyedt seggű koca!
– Kit nevezel te kocának? – hördült fel a hölgy. – Téged, te egyszemélyes kupleráj – ordított rá Pici. – Rakd szépen össze a lábad, és nyisd ki inkább a füled! Szedd össze a kurváidat, és sorakoztasd fel őket szemlére, de pucéran. És ne vesztegesd az időt, mert Pici már készen áll a nemek közti csatára. Világos? Az a szajha Emma becsapott engem, és ezért nektek kell tartanotok a seggeteket. Elvigyorodott, kihúzta magát teljes toronymagasságában, megtörölte a száját a kézfejében, az ujjaival kicsapta jelentős űrmértékkel bíró orra tartalmát, és pislogva várt. A madám is felemelte rengő hátsóját, és fenyegetően kidüllesztette a két mosdótálnyi melltartóba kényszerített kebelét. Halványkék szeme szikrákat szórt arca pufók hájredői közül. Az állán árválkodó három-négy hosszú szőrszál baljósan megremegett, mint egy karmolni készülő macska bajsza. – Ki a házamból, neveletlen disznó, vagy kihívom a katonai rendőrséget, és úgy beveretem a képed Radajscak őrmesterrel, hogy örökké átkozni fogod a napot, amikor megismertél! – Vak dühében előkapott egy rendőrségi gumibotot a pult alól, és Pici arcába csapott vele. Pici felüvöltött, és utána már csak azt láttuk, hogy madám átszáll a szobán, mint egy rongybaba, és landoló testével kivágja a „társalgó” ajtaját. A bent kuksoló félmeztelen és teljesen ruhátlan lányok riadtan fedezékbe futottak. Azt hihették, egy V-2-es rakéta tévesztett célt, és London helyett a hamburgi bordély kellős közepébe csapódott. Pici boldogságtól sugárzó arccal átlépett az öntudatlan hölgy testén, és üdvözölte a lányokat. – Helló, csajok, már megint itt vagyok. Éget a vágy, mint a pokol tüze. A golyóim valósággal izzanak. Imádlak titeket. A barátaim is imádnak titeket. Megőrülünk értetek. Igyunk valamit gyorsan, aztán irány az ágy, ahogy azt tisztességes férfiak és nők szokták enni, ha találkoznak. – Nincs mit inni – mondta sajnálkozva Elfirede. – A kulcsok a madámnál vannak. – Nem gond! – legyintett Pici, és máris a padlón heverő hájrengeteg fölé hajolt. A két hegyvonulatnyi kebel közt találta meg a kulcscsomót. Elfriede eksztatikusan felsikított, és rohant italért. Sokáig vedeltünk. A Légiós aztán meg akarta tanítani a lányokat egy marokkói hastáncra. A lányok is részegek voltak. Eleinte megpróbáltak átverni minket – vagyis szörpöt tölteni a poharaikba –, de a mi eszünkön nem lehetett túljárni. Pici egyenként lefogta őket, úgy öntöttük a torkukba az italt, egyenesen az üvegből. Pici más helyekre is megpróbált önteni a nedűből. Hogy a lányoknak ez
nem tetszett, azt ékesebben bizonyították az arcán vöröslő hosszú karmolásnyomok. Stein tintával rápingálta az egyik lány csupasz hátsójára, hogy „kölcsönös élvezetünkre”. Bauer a hangversenyzongora tetején heverészett, és a kövér Trudéval játszadozott. A lány soha nem mulasztotta el elmesélni nekünk, hogy az apjának hatalmas birtoka volt Litvániában. Ha hinni lehetett neki, akkor a család által birtokolt földterület akkora volt, mint Pomeránia, Litvánia területe pedig Kínáéval vetekedett. – Disznók is voltak a birtokon? – érdeklődött Pici. Trude szomorúan bólintott. Fél lábával Baeur vállán feküdt. – És csirkék meg kacsák? – kérdezte Pici. Trude erre is igent intett a fejével. Már-már sírva fakadt a rengeteg csirkére, kacsára és libára gondolva, ami már nem volt az övék. – Viszont te voltál az egyetlen kurva a kastélyban – mosolyodott el Pici, és a lány pucér popsijára csapott. Ahogy az idő telt, úgy lettünk egyre részegebbek. Néhány lány ráborult a poharakkal, üvegekkel és hányadékkal teli asztalkák tetejére, és a részegek hortyogó álmát aludta. Pici félrevonult, hogy megdolgozza Ilsét. Mindketten túl fáradtak voltak ahhoz, hogy felmenjenek az emeletre. Amikor végeztek, egy szál ingben leült blackjacket játszani. – Azért – mondta Birtének, az egyik lánynak –, mert úgyis hamarosan folytatjuk. Közben egyre-másra potyogtak befelé a vendégek, civilek és katonák egyaránt. Az illem kedvéért – a világért se más okból – egy székbe helyeztük a madámot a szoba egyik sarkában. A hölgy motyogott valamit a katonai rendőrségről, mire Pici „disznó” jelzővel illette, amit aztán gyorsan megspékelt egy „vén kurvá”-val is. A madám szelíden, nyáladzó szájjal pihent a szék karfájára borulva. Ahogy elhaladt mellette, hogy felcsípjen egy másik lányt, Pici az arcára csapott egy rózsaszín pamutbugyival. * Épp befordulni készültünk a sarkon, amikor rohanó léptek zaját hallottuk a hátunk mögött. Hátralestünk. A katonai rendőrség emberei ostromolták meg a bordélyt, hosszú gumibotokkal és pisztolyokkal a kezükben. Nagyon elszántnak látszottak. – Nagy csihi-puhi lesz odabent – röhögött Stein. Nem kellett sokáig várni, a bordélyház belsejéből hamarosan ordítás és
kiabálás hallatszott, női sikolyokkal elegyítve. – A gyönyörű kurváim kikapnak – mondta könnyes szemmel Pici. Tökrészeg volt. Hirtelen megállt, széttárta a karját, és teli torokból kiáltozni kezdett. – Sztoj! Állj! Egy pillanatra néma csend szakadt az utcára, aztán a hangzavar folytatódott, még nagyobb hangerővel. A teherautó mellett őrködő három rendőr közül az egyik végigpásztázta az utcát a reflektorral; kiszúrt minket, és velünk együtt az utca közepén álló, hadonászó Picit is. A cimbora verekedni akart, és mindegy volt neki, hogy kivel. Bakancsok dübörögtek, fegyverek csattogtak. Egy motor kelt életre, sikongató örömet szerezve a differenciálműnek. A fejvadászok alaposan helybenhagyták a bordély személyzetét és vendégseregét, és most, Pici „sztoj”-a hallatán még nagyobb bulit szimatoltak. – Gyertek, tetvek, hadd mészároljak le titeket! – ordította Pici a vérszomjas fejvadászoknak, akiket azért fizettek, hogy rendszeresen elverjék a saját hazájuk katonáit. Nincs olyan hadsereg a világon, bármilyen korrupt legyen is, amelyiknek a tábori rendőrsége szadizmusában a német Wermacht fejvadászegységeihez lenne hasonlítható. Ezek a keresztet viselő ördögök imádták eltörni a jelentéktelen kiskatonák kezét. Virtuóz módon értettek hozzá. Képesek voltak órákon át verni egy katonát anélkül, hogy az elvesztette volna az eszméletét. Hamarabb vesztette el az eszét. Profik voltak. A katonai rendőrség rácsos szobáiból sokan kerültek a vigyorgó gumiszobáiba, ahonnan már csak koporsóban kerülhettek ki. – Allah bölcs – suttogta a Légiós. Előkotorta sárgaréz bokszerét és feltolta az ujjaira. Spanyol gyártmány volt, acéltüskékkel. Pici szétvetett lábbal állt a villamossínen. Tökéletes csalétek volt a balhéra vágyó fejvadászok számára. Stein vadul szitkozódni kezdett, és „bezúzott koponyák”-ról motyogott. Bauer rekedt nevetéssel a csuklójára hurkolta az övét, bajonettje hüvelyében a másik, csatos végén lógott. Gyilkos fegyver volt ez azok kezében, akik használni tudták és merték. Márpedig Bauer ezek közé tartozott. Braun főtörzs, a fejvadász egy emberi bőrbe bújt fenevad volt, aki imádta pépesre verni mások ágyékát. Ő közeledett a Davidstrassén a banditák élén. Acélsisakja elenyészően aprónak tűnt busa fején. Braun főtörzsőrmester, a 3. Hadtesttől, a legkomiszabb gazember volt, aki valaha is egyenruhát hordott. A felettesei csúszómászónak ismerték, a beosztottai pedig könyörtelen zsarnoknak. A tanulóéveit a hamburgi rendőrség rohamosztagánál töltötte. Nem egy
tengerészt vert nyomorékra a húszas években, a sztrájkok idején pedig munkások garmadáján okozott maradandó sérüléseket. Miután különleges bánásmódban részesültek a Reeperbahn és a Davidstrasse sarkán található 7. kerületi őrszobán, Sankt Pauli lányai közül sokan megesküdtek rá, hogy bosszút állnak az akkor még őrmester Hans Braunon. Amikor a hamburgi aszfalt már túl forró volt a lába alatt, Barun áthelyeztette magát Berlinbe. A háború kitörésekor belépett a katonai rendőrséghez. Így került vissza Hamburgba, immár egy különítmény parancsnokaként. Rövid ideig Párizsban is ténykedett, de rettegett a francia ellenállóktól, ezért inkább visszakérte magát Hamburgba. Most, ahogy Pici felé közeledett a kopói élén, olyan volt, mint maga a megtestesült ördög. Arcán élveteg, gonosz vigyor terült szét, félelmetes gumibotja a csizmája szárát csapkodta. Azt mesélték, egyetlen ütéssel is ölni tudott vele. A katonák egymás közt „majomarcú”-nak hívták, amit ki nem állhatott. Ha meghallotta, őrjöngött, mint a megveszekedett. Pici, ahogy ez elvárható volt tőle, a szemébe ordította a gyűlölt nevet. A szó mennydörgésként robajlott végig a halványkék vészlámpákkal „megvilágított” esti utcán. – Majomarcú, te rohadt buzi, gyere ide, hogy szétrúgjam a fejedet! A hatás nem maradt el. Braun főtörzs hörgő fejhangon – amiből egy orvos habozás nélkül gutaütést diagnosztizált volna – elbőgte magát: – Elkapni! De élve akarom! Hét katonai rendőr lendült az út közepén álló hústorony felé. Gumibotok suhogtak, tompa puffanások visszhangoztak az éjszakában. Az egyik fejvadász feljajdult, Pici pedig bömbölt, mint a jávorszarvas párzás idején. Braun a háttérből irányította a cseppet sem egyszerű feladatot, amit egy ilyen nemes vad befogása jelentett. Öt percükbe telt, mire Picit ki tudták fektetni, hogy felrakják a mögöttük várakozó teherautóra. A Légiós ekkor látta elérkezettnek az időt. – Allah el akbar! – rikoltotta, és támadásba lendült, belemártva a bokszere tüskéit a legközelebb álló fejvadász tarkójába. Katonai övek szelték át a levegőt, egy rohamkés villant, pisztolylövés dörrent. Ember formájú árnyak lapultak a házak falaihoz, de senki nem sietett a gyűlölt és megvetett fejvadászok segítségére. A Légiós felugrott egy majd két méter magas rendőr hátára, és addig szorongatta annak a torkát, míg a férfi levegő után tátogva össze nem rogyott. Stein egy tébolyodott hahotájával püfölte a rendőröket, és egyetlen lomha legyintésével csaknem eltörte az egyikük nyakát, éppen azét, aki elővette a pisztolyát. Rendőrsíp sikoltozása szelte át a levegőt. Hangos segélykiáltások
pattogtak a sötét házak falai között. Egy nő figyelmeztetően odakiáltott nekünk: – A rohamosztag közeledik! Tűnjenek el, fiúk! A Reeperbahn felől a rendőrségi sziréna fülsértő recsegése hallatszott. Zöldre árnyékolt fényszórók fordultak be a sarkon. Vasalt talpú bakancsok trappoltak sietve a segélyhívás helyszíne felé. Elhúztuk a csíkot, magunkkal rángatva az öntudatlan Picit is. A hátunk mögött valaki vaktában leadott egy géppisztolysorozatot. Elkésett vele. A Sankt Pauli Sörfőzde egyik éjjeliőre berántott minket a sötét udvarra. Mindannyian pocsék állapotban voltunk, de persze a legrosszabbul Pici járt. Az arca két helyen is felhasadt, és dőlt belőle a vér. Valaki hozatott a kórházból egy orvost, aki minden finomkodás nélkül, határozott öltésekkel megstoppolta Pici arcát. Valahányszor Peters orvos tizedes tűje alámerült a húsába, Pici megfeszült és felvonított a fájdalomtól, de a bilincsek, melyekkel elővigyázatosan kikötöztük, megakadályozták benne, hogy kárt tegyen az orvosban. Petersnek egy abszurd komédiába illő, kacskaringós kerülővel sikerült visszavinnie minket a kórházba. Három nappal később elvitték Picit. Tízen jöttek érte, természetesen Braunnal az élen. A főtörzs tapsikolni kezdett örömében, amikor felismerte Picit. A társaság többi részét soha nem sikerült azonosítaniuk. Két nappal később Pici már ismét közöttünk volt. A Csatahajónak köszönhette ezt, akinek sikerült megmozgatnia egy tábornok ismerősét. Azon a bizonyos napon, amikor kézbe vette a cimboránk ügyét, a személyzet és a betegek óriási döbbenetére déli negyed tizenkettőkor, a legzsúfoltabb időben kacsázott ki a kórházból. Sárga kabát és piros kalap volt rajta, hóna alatt pedig egy zöld esernyő. Úgy nézett ki, mint egy brazil lobogó alatt hajózó, támadni készülő csatacirkáló. Az emberek az ablakban lógva kísérték tekintetükkel a diadalmas útjára induló, teljes gőzzel száguldó Csatahajót, aki a Sankt Pauli-i metróállomás lejáratánál átment tengeralattjáróba. Délután 5.08-kor tért vissza, kéz a kézben Picivel. Csak találgatni tudtuk, mi történhetett, de később egy fejvadász, aki csak a jó ég tudja, hogyan keveredett abba a borzalmas társaságba, elmesélte nekünk a fantasztikus történet minden apró részletét. A Csatahajó jégtörőként rontott be az őrszobára, nyomában egy tüzérségi tábornokkal, három vezérkari tiszttel és egy SA Gruppenführerrel. A Gruppenführer válasza minden kérdésre, amit feltettek neki, az volt, hogy „Nos, igen.” Abban a pillanatban, hogy berontottak a meglepett rendőrök közé, a
tábornok elbődült: „Vigyázz, csirkefogók! Úgy látom, a rend őrei számára ismeretlen fogalom a rend és a fegyelem. A keleti fronton éppen ilyen fickókra van szükség, fafejűek!” Elismételte ugyanezt még néhányszor, pontosan harminc másodperces időközönként. Herbert Freiherr von Senne alezredes, a tábornok vezérkari tisztje közölte az ügyeletessel, hogy a felettese Hans Braun főtörzsőrmestert óhajtja látni. A „Hans”-ot elnyújtva ejtette ki, ahogyan a halálos ítéletet kihirdető bíró teszi azt a „fővesztés” szóval, amikor korrigálja a halál nemét, mert már belefáradt a rengeteg „golyó általi halál”-ba. A másik két vezérkari tiszt, mindkettő őrnagy, viszkető tenyérrel megtapogatta a pisztolytáskáját. A rendszabállyal ellentétben az övük el volt tekerve, hogy a pisztoly jobban kézre essen. Egyikük – amelyik keret nélküli szemüveget viselt – a fejvadászokra sziszegett: „Patkányok.” A patkányok pedig csak álltak poroszos vigyázzban, és meg se mertek mukkanni. A másik őrnagy az ajkát szopogatta, valahogy úgy, ahogy a majom csinálja, miután túlérett banánt reggelizett. A tábornok megigazította a monokliját, és belerúgott egy bibliába, amelyet valaki a földön felejtett. Egy őrmester nyüszíteni kezdte: – Hetedik körzet, jelentem, nincs jelentenivalóm! – Gazember – mondta feleletképpen a Csatahajó, és a férfi sörpocakjába döfött zöld esernyőjével. – Igenis, asszonyom – értett vele egyet készségesen az őrmester. Buzgalma jeléül még egyszer összecsapta a sarkát. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen szemtől szemben állt egy igazi tábornokkal, aki ráadásul tüzérségi tábornok volt. A tény teljesen összezavarta. Braun főtörzs rontott elő a cellafolyosó mögötti kalitkájából. Büszkén kidüllesztette a mellkasát, és nekilátott elhadarni egy semmitmondó jelentést, aminek a sziszegő őrnagy „jóvoltából” sohase jutott a végére. – Feküdjön le, főtörzsőrmester! – parancsolta a tiszt. Braun, mivel képtelen volt elhinni, hogy ezt neki mondják, megrázta ormótlan fejét. Egy ilyen parancsnak semmiképpen se lehet köze hozzá. Már legalább tíz éve volt annak, hogy utoljára hallotta a „Feküdj!” és „Rohamra indulj!” parancsokat. Az őrnagy összeráncolta az orrnyergét, megigazította tűzpiros zsinórral díszített tüzérségi sapkáját, majd az ostorával tükörfényes lovaglócsizmájára csapva megállapította: – Nahát, ez az úriember nem hajlandó engedelmeskedni a parancsnak! A tábornok egyetértően bólintott, és tekintetével megdorgálta az
őrmestert a monokliján át. Mi mást is várhatott el egy nyamvadt gyalogostól? Tüzérlelke kavargott az undortól. A Csatahajó összeszűkítette a tekintetét, baljósan előretolta dupla állát, és elordította magát, hogy az egész rendőrőrs hallja: – Lefeküdni, büdös disznó! Braun a padlóra dobta magát, mint aki alól kirántották a parkettát. – Előre kússz! – parancsolta az őrnagy. Braun főtörzs körbekúszta a szobát, feltörölve az egyhetes koszt, aztán szép sorjában végigcsinálta az összes gyakorlatot a kiképzők könyvéből. Közben széttört három széket, levert egy írógépet, megrúgta a helyettese térdét, abszurd kézenjárási kísérletei során véresre püfölte a saját orrát – és persze egyvégtében nyögött és jajgatott, mint egy vajúdó macska. – Gyakorlatozás, erre van egy szüksége ennek a szedett-vedett bandának – állapította meg a tábornok, és leköpte a híres gyalogsági tábornok, Ludendorff fényképét. Ezután határtalan lelkesedéssel kezelésbe vette az őrszoba többi alkalmazottját. Amikor már mindenki négykézláb lihegett, hadbírósággal, keleti fronttal és az elkerülhetetlen hősi halállal fenyegette az egész bandát. Aztán, mintegy végső érvként, elhangzottak azok a szavak, amelyek tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy a frászt hozzák egy SS-katonára: – Be fogok számolni a Führernek az őrszobájukon uralkodó állapotokról! Javasolni fogom, hogy haladéktalanul helyeztesse át magukat egy harci egységhez! Ott majd megtanulják a fegyelmet. Alternatívaként hozzátette, hogy nem szívesen, de hajlandó lesz kérni a büntetés enyhítését, ha szabadon engedik Picit. A főtörzs remegő hangon megígérte, hogy a jövőben jó fiú lesz. Pici előtt kinyílt a zárka ajtaja. – Magával majd később számolunk! – mordult rá a tábornok. Ekkor vette észre a büntetőezred karszalagját Pici zubbonyán. Egy pillanatra zavarba jött. Megigazította a mauserét, lefricskázott néhány láthatatlan porszemet a zubbonya vörös hajtókájáról, és vett egy mély lélegzetet, hogy folytatni tudja: – Már várják a szánok az orosz hómezőkön! Ha nem hiszi, várja csak ki, és meglátja! – A Csatahajóra kacsintott, és beleordított Pici értetlen képébe: – Ha szökni próbálna, ez a hölgy habozás nélkül használni fogja a fegyverét! Azzal elhúztak. Az alezredes előtte még megszerezte Pici papírjait. A főtörzs vállára csapott velük, és biztosította a férfit: – Nem fogok megfeledkezni magáról!
Pici fenyegetően összeszűkítette bekékült szemét. Fenyegető morgások törtek fel a torkából. Az alezredes rosszallóan végigmérte, majd őt is meglegyintette a dokumentumokkal, és közölte: – Magát se fogom elfelejteni, katona. Magán fogom tartani a szemem. Tegye a kötelességét, és boldogan fog elesni a hazáért! Pici vigyázzfélébe vágta magát, és bambán az alezredes után bámult, aki fura, bécsi keringőre emlékeztető léptekkel a többiek után szökkent. Pici a padlóra köpött. – Gyere, Emma, visszavonulunk! A Csatahajó megfogta a kezét, és maga után húzta, ahogyan az anya teszi azt vásott gyerekével, aki már megint alulmaradt az iskolai verekedésben. A kórteremben ágyba bújtatta, jól betakarta, nehogy megfázzon, és tejet meg babapiskótát hozatott neki Annelise nővérrel. Később házi süteményt és kakaót küldött. Éjszaka, miután a kórház elcsendesedett, Pici és a Légiós leitta magát. Órákon át sutyorogtak. Az időnként elkapott „fejvadász” és „majomarcú” szavakból arra kellett következtetnünk, hogy készülnek valamire. Késő szombat délután volt, amikor úgy döntöttek, hogy ideje beugrani a „majomarcúhoz” és kedélyesen elbeszélgetni vele arról, amit tett. Igencsak emelkedett hangulatban távoztak, és a Légiós vodkásüvegének a segítségével útközben tovább fokozták kedélyállapotukat. Braun alsógatyában volt, amikor berontottak hozzá. A katonák láttán zavarba jött, talán hiányos öltözéke, talán a késői, váratlan látogatás miatt. Természetesen beletelt némi időbe, mire felismerte Picit – annyi „ügyfél” mellett ezen nem is lehetett csodálkozni –, a két hívatlan vendég lelkesedését azonban még ekkor sem tudta osztani. Pedig Pici hihetetlenül kedvesen viselkedett. Megcsiklandozta a fegyvertelen Braun állát a rohamkésével, aztán megcsipkedte a férfi arcát és hamiskás mosollyal megígérte neki, hogy elmetszi a torkát. A savanyú Braun főtörzs felüvöltött volna nemtetszése jeléül, a Légiós keze által szakértő kezelésbe vett gégéje azonban sehogy se akart engedelmeskedni. – Én akarom pokolra küldeni – tiltakozott Pici, amikor Braun arca kezdett orgonalila színt ölteni. Braunnét a Náci Nők Szervezetének buzgó aktivistáját a zaj előcsalta a szomszédos hálószobából. A randalírozó katonákat látva azt tette, amit egy jó hazafinak tennie kellett: rászólt a két csirkefogóra, és megparancsolta nekik, hogy viselkedjenek az egyenruhájukhoz méltóan. Látta, mit művelnek a férjével, de nem akarta elhinni, hogy ez velük is megtörténhet.
A bombázások miatt a lakás halványan volt megvilágítva, de ennyi fény is bőven elegendő volt ahhoz, hogy látni lehessen a Braunné fejét elborító papír hajcsavarókat. Hogy elkerülje a csúnya megfázást, egy hosszú szárú, kék női pamutalsót tekert a nyaka köré. Flanel hálóinge szinte vadonatúj volt és halvány rózsaszín. A lába egy Wermacht zokniba volt bújtatva. Mint minden más, a hálóing is a lakás korábbi tulajdonosáé, egy zsidó özvegyasszonyé volt. Azzal, hogy birtokba vette a lakást, Braunné egy régóta dédelgetett álmát valósította meg. Ennek már három éve volt. Ennyi telt el azóta, hogy az özvegyet és három gyerekét elvitte az SS. Az egész olyan gyorsan történt, hogy az anya és gyerekei semmit sem tudtak magukkal vinni, leszámítva azt, ami rajtuk volt – ez pedig nem sok volt, mivelhogy a letartóztatás hajnali háromkor történt. Braunné is részt vett az akcióban. Az alkalomhoz illően bőrkabátot és magas szárú csizmát öltött. A lépcsőn a legkisebb gyermek, egy hároméves kisfiú, elvesztette a fél cipőjét. Amikor leértek az esős utcára, sírva panaszolta, hogy fázik. Válaszképpen az egyik SS-katona, egy Unterscharführer felpofozta, és könnyes arcába fröcsögte. – Nesze, hogy meleged legyen, nyomorult zsidó kölyök! Braunné az anya arcába köpött, és a nő sípcsontjába rúgott. – Ne aggódjon, majd gondoskodni fogunk róla, hogy mindent megkapjanak a táborban, amit megérdemelnek! Azzal, mint aki jól végezte dolgát, bement az özvegyasszony lakásába, és nekilátott átrendezni a berendezést. Az új lakásban akarta fogadni éjszakai ügyeletet teljesítő férjét. A zsidó anyát és két kisebbik gyermekét gázkamrába küldték. A nagyobbik, a tizenöt éves lány, egy tábori bordélyba került. Pici különleges csatornákon keresztül tudta meg mindezt, olyan hírforrásokból, melyek csak azoknak állnak rendelkezésére, akik hadilábon állnak a társadalommal. Pici a nőre bandzsított, és fenyegetően morogva megindult a nő felé. Előrenyújtotta szőrös mancsát, és belemarkolt az emberi testbe bújt mérges kígyó hajcsavarói közé. Braunné sikítani akart, de Pici nem hagyott rá időt. Az ajtófélfának csapta a nő fejét, aztán megvetően a földre lökte az alélt testet. – Ez egy nőstény ördög – mondta a Légiósnak, és a nő arcára taposott súlyos bakancsával. Braunt egy dróthurokkal fojtotta meg. Amikor már egészen biztos volt benne, hogy a fejvadász meghalt, ájtatosan elmotyogta azt a négy szót, amire a mindeni gyermekévek vasárnapi iskolájából emlékezett: „Et cum
spiritu tuo.” Miután kijöttek a lakásból, Pici gondosan ellenőrizte, hogy rendesen kilincsre van-e zárva az ajtó. – Sok a tolvaj és a csavargó errefelé, tudod – magyarázta a Légiósnak. Amikor visszatértek, Dora néni eléjük tett két poharat. – Mit szólnátok még egy körhöz, fiúk? – Úgy mondta ezt, mintha két perce álltak volna fel, hogy ropjanak egyet a táncparketten. – Jól van, igyunk egyet a patkányokra – emelte fel a poharát a Légiós. Dora néni is szürcsölt egy kis gyomorkeserűt, aztán sóhajtva pöfékelt néhányat a szivarjából, és végül megkérdezte: – Elkaptátok őket? A Légiós rákacsintott, csettintett a nyelvével, és a madám felé lendítette a poharát. – Igyunk az egészségedre, Dora néni! Dora elvigyorodott. – És azok halálára, akikkel a jövőben még el fogsz bánni! Koccintottak. – Tudom, hogy istenkáromlás – a Légiós böfögött egy „egészségeset” –, de nincs ennél jobb gyógyszer. Iszol és felejtesz. Ha valaki lett volna olyan naiv és megkérdezi Dora nénitől, hogy a két jómadár nála töltötte-e az egész éjszakát, ő megesküdött volna az összes szentre az égben, hogy ki se tették a lábukat az intézményből egészen reggelig. De senki nem kérdezte. A felejtés fátyla borult a „majomarcúra”. Másnap reggel a kanadaiak lebombázták a városnak azt a részét, ahol a néhai főtörzs lakott. A városrész egyetlen összefüggő lángtenger volt. Pici a Légiósra nézett, aztán a mennyezet felé emelte a tekintetét. – Még jó, hogy tegnap megcsináltuk, Sivatagi Patkány! Ha csak egy napot is késlekedtünk volna még, a kanadaiak megelőznek minket, és akkor Allah soha nem enged be minket a gyönyörök kertjébe, a mindig tüzelő hurik közé. A Légiós rosszallóan megcsóválta a fejét. – Nem lenne szabad ilyen gúnyosan beszélned a szent dolgokról – korholta Picit.
8. „Szélvihar”
– Az embernek jó kapcsolatokat kell kialakítania – mondta Dora néni. – Ez létfontosságú, mint a vitaminok. „Csinom” Paul jó kapcsolat volt. Úgy küldte bitófára az embereket, és úgy mentesítette őket a kötelező katonai szolgálat alól, ahogy azt kedve és érdeke diktálta. Ha viszont nem volt kifizetődő számára, a kisujját se mozdította. Dora néninek azonban érdemes volt kedvében járni. „Csinom” Paul jött is, amikor hívta. Ez az alak a Harmadik Birodalom egyik legnagyobb viperája volt, de Dora néni birtokolta a harapása ellen védő szérumot. Csak nevetett és kövér combját vakargatta egy dugóhúzóval, miközben a biztonságiak visszavonultak, de amikor „Csinom” Paul eltűnt, gyorsan a kagylóba öntötte az itala maradékát, mintha az valamilyen veszélyes, különösen maró sav lett volna. Pici sajnálta a duplán elpazarolt gint. Stein és a gyalogos őrmester ugyanígy érzett.
EGY SZERDAI NAPON ELBOCSÁTOTTAK MINKET A KÓRHÁZBÓL. A főnök, dr. Mahler Oberstabsarzt mindannyiunkkal kezet fogott, egyenként a szemünkbe nézett, és mindenkinek mondott valami kedveset. A várostól három napon át búcsúztunk. Pici túltett magán a bordélyházban. A lányok nem fogják elfelejteni, amíg élnek. A Légiós és én hülyére ittuk magunkat Dora néni „Szélvihar”-jában. Dora néni is velünk ivott. Időnként motyogott valamit az orra alatt, és a Légiósra nézett. Egyiket a másik után szívta a maró füstű szivarokat. A hamutartó csordultig megtelt. Az egyik szűk fülkében ültünk, egy vörös lámpaernyő alatt. – Olyan szaga van az abszintodnak, mint a poshadt édesgyökérnek – dünnyögte a Légiós. – Te pedig egy marokkói selyemfiú vagy – vágott vissza Dora néni. – Mit fogsz csinálni, ha a háborúnak vége? – kérdeztem, hogy mondjak valamit. A Légiós kiürítette a poharát, és csettintett az ujjával Trudénak, a pincérlánynak, aki máris hozta az utánpótlást. Miután töltött, el akarta vinni az üveget, Dora néni azonban elkapta a csuklóját. – Hagyd csak itt! – recsegett rá a lányra. Trude feljajdult a fájdalomtól. Láttam rajta, hogy panaszkodna, egy durva „tűnj innen, te liba” azonban visszakergette a pult mögé. – Hogy mit fogok csinálni, ha a háború véget ér? – ismételte meg magának a kérdést a Légiós. Intenzív tűnődésbe kezdett. Ivott egy kicsit, megforgatta az italt a nyelvén. – Először is, adok neked néhány pofont, amiért ilyen hülyeségeket kérdezel. – Ivott még egy sort, aztán egy darabig ide-oda görgette a poharát két tenyere közt, s elmélyülten a fények és a színek játékát tanulmányozta. – Az első két hétben – szólalt meg végül – reggeltől estig inni fogok. Utána elvágom néhány régi ismerősöm torkát. És ha lesz hozzá erőm – tette hozzá –, belefogok valami gyorsan megtérülő üzletbe. – Nőkkel fogsz kereskedni, feltételezem – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Dora néni. – Nos, miért ne? – vont vállat a Légiós. – Egyik árucikk olyan, mint a másik. Vannak helyek, ahol hiány van nőkből, márpedig a hiánycikkeket mindig jó áron el lehet adni. Ha húsz évvel ezelőtt találkoztunk volna, szép kis summát hoztál volna nekem a konyhára, te nagy seggű kurva. Mindennap aléltra ihattam volna magam, te pedig egy egész zászlóaljjal élvezhettél volna egy algíri kuplerájban. – Egy mocskos disznó vagy – közölte a véleményét Dora néni.
– Igyunk még egy sört – javasoltam. Hozattunk még egy pohár sört, dupla adag abszinttel keverve. – Megtisztítja a vesét – jegyezte meg Dora néni. – Ha meguntam a vedelést és a kurvák futtatását – folytatta a Légiós –, csendben visszavonulok, és gazdag emberként fogok élni az óceán túlpartján. Valami olyan helyen, ahol nincsenek rohadék zsernyákok. Nevetett a gondolaton. – Ezt még te magad se hiszed – legyintett Dora néni. Újabb szivarra gyújtott a régi csonkjával. – Merde, mit tudsz te erről? Miért ne hihetném? – kapta fel a vizet a Légiós. – Sacre nom de Dieu, miért ne lennék képes kurvákat árulni? Még téged is el tudnálak adni, bár érted nem sokat kapnék. – Hülye vagy – mondta Dora néni, de nem sértődött meg. – Akarod, hogy megmondjam neked, mit fogsz csinálni, ha Hitler háborúját túlélted? Be fogsz esni az első utadba kerülő francia toborzóiroda ajtaján, és aláírsz egy újabb huszonnégy éves szerződést! A Légiós tűnődve nézte. A fél arcát átszelő heg vörösen izzott – olybá tűnt, mintha a vér ki akarna robbanni alóla. A Légiós elnyomta félig elszívott cigarettáját a csészealjon, amire sós pálcikák voltak szórva. Suhogás hallatszott a forgóajtó felől. A ruhatár előtti függöny volt az, a zsinórra fűzött kagylókból készült függöny, amilyet olyan gyakorta lehet látni Dél-Spanyolországban és a Fülöp-szigeteken. Dora néni egy fedélzetmestertől kapta ajándékba sok-sok évvel ezelőtt. A férfi később elsüllyedt a Bismarck csatahajóval az északi Atlantin. A szóban forgó fedélzetmester egy éjszaka beleordított az egyik gestapós képébe: – Szarok rád és Adolfra! – Dora néni, aki eddig a háttérben álldogált, meglendítette kavicsokkal tömött zokniját. Tompa puffanás hallatszott. A gestapóst két nappal később találták meg egy árokban, Hamburg másik végében. A következő napon a fedélzetmester teherhajója kifutott a kikötőből. Amikor ismét hazatért, akkor hozta hálából Dora néninek a kagylós függönyt. Együtt rakták fel a ruhatár elé. A közös munkát – és az örömöt, hogy bár Dora néni lába alatt beszakadt egy nádszék ülőkéje, különösebb baj nem történt – vad vedeléssel ünnepelték meg. Mint mindenki más, a fedélzetmester is megkapta a behívóját, és Kielbe került. Ez 1939-ben történt. Dora néni ezután már csak egyszer láthatta. A fedélzetmester szitkozódva és üvöltve halt meg a jéghideg vízben. Egy sirály kivájta a szemét, egy makréla pedig megkóstolta összeégett lábát.
– Őrült világ! – Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kiadta volna a lelkét. A Légiós legurított néhány ujjnyi sört. – Szóval ezt gondolod? – kérdezte a fejét lógatva. – Alfred – mondta Dora néni olyan lágy hangon, amit eddig talán még senki se hallott tőle –, maradj velem. Egész nap az ágyban heverhetsz, és annyit ihatsz, amennyi csak beléd fér. Mondok valamit! Ha egyszer ledobtad az egyenruhádat, többé már nem is kell józannak lenned soha! Könnyek csillogtak ennek a brutális nőnek a szemében vagy csak a fények játéka lett volna? Azokban a szemekben, melyek olyan színtelenek voltak, akár a víz, és kemények, mint a harapni készülő kobráé? Igen, Dora néni sírt. Megragadta Alfred Kalb kezét, és a Légiós viszonozta a szorítását. Mennyire hasonlítottak egymáshoz. A szalon-tulajdonosnő és a veterán, aki tizenöt évet töltött az afrikai sivatagban. Egy tengerészaltiszt jött az asztalunkhoz. – Milyen rejtélyes vagy – vigyorgott részegen, és oldalba bökte Dorát. A Légiós felpattant, és egyetlen ütéssel padlóra küldte a fickót. Rúgott még egyet az arcába, aztán visszaült. – Dora, te édes kisleány – suttogta meghitten –, legyünk felnőttek, és ne ábrándozzunk ostobaságokról. Mindketten tudjuk, hogy semmi értelme rózsaszín felhőket kergetni. Te ide tartozol, a szajhák, stricik és piások világába, én pedig a sivatagba, hónom alatt géppisztollyal. De ha egyszer tényleg megöregedtünk és megfáradtunk, majd írunk egymásnak és újra találkozunk. Akkor majd keresünk egy szép helyet, és veszünk egy bárt, amiben csak hét szék lesz. Dora néni vett egy mély levegőt, és szomorúan így válaszolt: – Alfred, te meg én soha nem fogjuk megnyitni azt a bárt a hét székkel. Egy nap bele fogsz fulladni a véredtől vörös homokba, engem pedig elvisz a delírium. Trude, a berlini lány Dora néni mögé lépett, és valamit súgott a fülébe. – Menj a pokolba! – rivallt rá Dora néni. – Látod, hogy el vagyok foglalva! – Igen, de a vörös Bernard az – mentegetőzött Trude. – Teszek rá! – kiáltotta Dora néni, és a menekülő Trude után hajította a poharát. A Légiós felkelt, hozott néhány üveget, és kevert valamit. Teletöltött vele egy söröspoharat, és Dora néni elé tette. – Idd meg, kislány. Jót fog tenni, meglátod. Megszólalt egy légvédelmi sziréna, és kisvártatva a többiek is csatlakoztak az ijesztő kórushoz.
– Légiriadó – mondta valaki. Mintha nem tudtuk volna. Néhányan elhagyták a „Szélvihart”-t. Egy hivatalnok, egy pitiáner sikkasztó benyomását keltő pacák közölte, hogy haza akar jutni, mielőtt még elkezdenék. A legtöbben meg se moccantunk. Folytattuk az ivást. Katonák és civilek, lányok és asszonyok egyaránt. Egy sötétszőke kért menedéket a szalonban. Jól nézett ki, magas sarkú cipőt és feszes, testhez simuló térdszoknyát viselt. A harisnyája halványszürke volt, de inkább átlátszó. Látszott rajta, nem közönséges pillangó. Becsapódtak az első bombák. Egy egész sor robbanás rázta meg az épületet. Dörögni kezdtek a légvédelmi ágyúk. Tisztán hallani lehetett a nagy magasságból hulló bombák robbanásait. – Halljátok a tommykat? – kérdezte valaki. Füleltünk. Igen, hallottuk őket. Szoprán hangon énekelve köröztek Hamburg felett. – Ugyan, szarjatok a tommyk képébe! – kiáltotta egy tizedes, mellén a „Fagyott test” érdemrenddel. – Iván vadászpilótáit kellene látnotok! Akkor már tudnátok valamit, kisvárosi szájhősök! – Kit nevezel te kisvárosi szájhősnek? – emelkedett fel fenyegetően egy tiszthelyettes. A zubbonya ki sem látszott a csilingelő harctéri medáloktól. Az orra hiányzott. A lyukat egy fekete posztódarab takarta el. – Hol van a legközelebbi légópince? – kérdezte a sötétszőke. – Itt – felelte nevetve valaki, és egy üres bárszékre csapott. Egy újabb bombazápor zúdult a közeli utcákra. Az egyik vendég, akinek a sapkáján a szalag azt hirdette, hogy tengeralattjárón szolgál, szélesen elvigyorodott. – Lefogadom, hogy most kakiltak be a kicsikék! – Azzal az egyik lány ruhája alá csúsztatta a kezét. A lány átölelte a nyakát, és a fülébe súgta: – Nem szabad, tengerész! – De azért hagyta, hogy csinálja. A hölgy, aki menedéket keresett, kiment az ajtón. Egy ideges, enyhén kövér úriember követte. Mennydörgéssel vetekedő robaj rázta meg a házat, amely felnyögött, akár egy sebesült állat. A lámpák baljósan pislogtak néhányat. – Ez aztán esőcsepp volt a javából – nevetett a tengerész. Hátrafektette a lányt a pulton. A lány halk sikollyal engedelmeskedett. A hölgy és a testes úriember visszaloholtak. Mentegetőzve törölték a cipőjük talpát a lábtörlőn. – Borzalmas. Bombák hullanak mindenfelé – zihálta izgatottan a hölgy. Édes volt. A haja szétzilálódott futás közben, és a félelem vörös foltokat
festett az arcára. Szemmel láthatóan még nem állt közelebbi ismeretségben a halállal. – Ó, bombák, tényleg? – gúnyolódott Dora néni. – Átkozott legyek, ha nem azt hittem, hogy virágok hullanak. A hölgy letelepedett egy bárszékre. Szoknyája óhatatlanul feljebb csúszott a combján, felfedve egy falatnyi meztelen húst a harisnya fölött. A sötétszőke elvörösödött. A testes úriember hangosan fújtatva lerogyott egy székre a terem közepén. A tengerész ellökte magától eddigi játékszerét, és odatámolygott a hölgyhöz. A hosszú szalag eltűnt a sapkájáról. Az előző lány bizonyára letépte. Szó nélkül végigcsúsztatta lapáttenyerét a hölgy combján. A sötétszőke ijedten felkiáltott, és a térdére húzta a szoknyáját. A ruhadarab vége azonban elkerülhetetlenül visszakúszott előző helyére. A tengerész megingott. Barna szemében mohó fény csillant. – Hagyja békén a feleségemet! – kiáltott rá a testes úriember, és fenyegetően felállt. Elképedve bámultuk. A felesége! Egy ilyen helyre hozza a feleségét. Ez egy gyengeelméjű. A tengerész ügyet se vetett rá. Ismét a hölgy fölé hajolt, és suttogott neki valamit, amiben az „ágy” szó is szerepelt. – Hagyja békén a feleségemet, tengerész – követelte a felháborodott úriember. – Miért? – kérdezte kíváncsian a tengerész. – Azért, mert a feleségem! – Tényleg ez a férjed? – kérdezte kétkedőn a tengerész, és megint a hölgyre mászott. – Igen, a férjem. Most pedig hagyjon békén. Maga egyáltalán nem érdekel engem. – Az érdeklődés majd jönni fog magától, ha egy kicsit jobban is megismertük egymást. Megőrülök a férjes husikért! A testes férfi megragadta a tengerész karját. – Nem megmondtam, hogy a feleségem? – Na és akkor? – vigyorgott a részeg matróz. – Eldöntöttem, hogy ágyba bújok a feleségeddel. Világos, faszikám? – A hölgy ruhája alá csúsztatta a kezét. A nő dühösen feléje csapott. A tengerész csak vihogott rajta. Ivott egy jó nagyot a söréből, és fennhangon közölte: – Te éppen az én méretem vagy, bébi, és imádom, ha egy nő ilyen ádázul védi a bugyogóját. Holnap úgyis eltűnök innen az U-189-cel! – Széles mozdulattal körbeintett. – Végleg,
bébi! Egy újabb detonáció arra késztette a mennyezet vakolatát, hogy piszkosfehér pelyhek formájában leszállingózzon közénk. – Hű, ez aztán közel volt. De engem nem találhat el. Egy jósnő azt mondta nekem, hogy az elülső torpedóteremben fogok megfulladni. Az U-189 egy rohadt rozsdahalmaz. A parancsnok pedig, Von Grawitz egy nagy rakás szar! – A Légiósra nézett. – Hé, te szabdalt képű harckocsizó kuli, ismered Von Grawitzot? Azt a fickót, aki olyan büszkén viseli struccnyakán a Lovagkeresztet, mintha a világ legnagyobb dicsősége lenne embereket fojtani az Atlanti-óceánba? – Fogd be – mondta a Légiós, és folytatta halk társalgását Dora nénivel. Nyakig bele volt merülve a cápauszonylevesbe, azaz egészen pontosan abba, hogyan szokták elkészíteni és tálalni azt odaát, Damaszkuszban. Amikor a bomba becsapódott, a testes úriember egy közeli székbe zuhant. Most megint felállt, és a felesége meg a tengerész közé állva kihúzta magát. A tengerész, teli pohár sörrel a kezében, érdeklődve nézte a tésztaképű alakot. – Megparancsolom, hogy hagyja békén a feleségemet! – kukorékolta az úriember. – És hogy kérjen azonnal bocsánatot tőle. – Ökölbe szorította pufók kezét. – Merde, est-ce-que c’est possible? Az a tökfej képes nekimenni a hablegénynek! – nevetett a Légiós. –Kit érdekel? – vont vállat Dora néni. Kiengedett egy sűrű füstfelleget, aztán odakiáltott Trudénak: – Verj csapra még egyet! A tengerész a testes férj fejére csapta a poharát, aztán előrehajolt, és hevesen megcsókolta a nőt. Az ütéstől imbolygó férj célba vette a tengerész állát, és behúzott neki egyet. Közben folyamatosan káromkodott, de úgy ömlött belőle a szó, hogy egyetlen kukkot se lehetett érteni belőle. A felesége felsikoltott. A férje meglendítette a karját, és másodjára is megütötte a tengerészt, kiütve kezéből az új, dupla adag gyömbérsörét. A drága és hiánycikknek számító ser ilyen méltatlan elpazarolása teljesen bevadította a tengerészt. „Szabotázs”-t kiáltott, és egyetlen jól irányzott rúgással a padlóra küldte a harcias férjet. Kapott egy másik sört, de ez már nem gyömbér volt. Durván magához szorította a sötétszőkét, hátrafeszítette a felsőtestét, és hevesen zajosan megcsókolta. A nő rúgkapált, és ettől a szoknyája még feljebb csúszott. – Pompás lábak – kiáltotta egy gyalogos őrmester, és összecsapta a tenyerét. – Vágd fel a pultra, pajtás, és vedd el, ami neked jár! Meglátod, úgy fogja csapkodni a csípődet, mint a tripoliszi lányok.
A férj közben feltápászkodott. Őrjöngve felkapott egy széket, és szét akarta verni vele a tengerész fejét, de a férfi helyett a feleségét találta el, aki egyetlen nyekkenés nélkül, rongybabaként a padlóra csúszott. – Az istenedet, ember, most aztán tényleg szétverem a képed – mordult fel a tengeralattjárós, és behúzott egy iszonyatosat a testes úriember jobb füle mögé. A férfi elterült. A belga rutinszerűen kihajította az utcára. – Hát nem egy vadbarom? – füstölgött a tengerész. A pultra emelte a nőt. – Így leütni egy hölgyet! A sötétszőke egyik lába lecsúszott a pult széléről, és ernyedten himbálózni kezdett. – Most végre magadévá teheted! – kiáltott fel a gyalogsági őrmester. – Lássuk, mire vagy képes! – Ó, fogd be, te szemét! – szólt rá Dora néni. – Miért, nem lehet az övé? – kukucskált be az őrmester a szomszédos fülkéből a miénkbe. Felgyűrt ingujjal üldögélt, a homlokán egy vakítóan fehér kötés éktelenkedett. Kórház- és sörszaga volt. Egy Schupo jött be az utcáról. Az ajtónál megbotlott, de végül sikerült két lábon megérkeznie. A belga Dora nénire sandított, de mivel az nem jelzett veszélyt, úgy tett, mintha bóbiskolna. A széke alatt egy homokkal töltött zokni hevert. – Az egész Kirchenallee lángokban áll – közölte a rendőr. – Kétlem, hogy bárki is túlélte. Levette a sisakját. Rendkívül sápadt volt, arcán fekete koromcsíkok húzódtak keresztül-kasul. Az egyenruhájából füstszag áradt. – Szűzanyám, hogy mennyire ég! – mondta, hogy mindenki hallja, és rendelt egy duplát, amit egyetlen mozdulattal le is küldött a torkán. A zubbonya ujjával megtörölte a száját. – Egy kövér fickó fekszik odakint az utcán. Maguk dobták ki? Nem várta meg a választ. A pulton fekvő hölgyre mutatott; a sötétszőke nyögdécselt és a fejét dobálta. – Valaki fejen ütötte? – Szóval kíváncsiak vagyunk, mi? – kötött bele a rendőrbe az őrmester. Bizonytalanul felállt. – Meg akarsz verekedni velem, fakabát? – Isten ments, dehogy – felelte a rendőr, és ismét megtörölte magát. Ezzel sikerült teljesen szétkennie a szutykot az arcán. – Egy koszos kis patkány vagy – sziszegte az őrmester. A rendőr felé ütött, de célt tévesztett. – Menjen és üljön le, katona. Legyen szíves – mondta türelmesen a
rendőr. – Krisztusom, micsoda lángok! – folytatta, és hátrafordult. – Adjon egy sört, Trude. Egészen megszomjaztam a füsttől. Az egyik lány a rendőr lába elé köpött. – Egy szar alak vagy – közölte megvetően, és megint köpött. A Schupo rá se hederített. – Azt mondta neked, hogy egy szar alak vagy – vigyorgott az őrmester. – És tudod, hogy én mit mondok neked? Azt, hogy egy hülye barom vagy. Nem is az, valami ennél sokkal rosszabb. – Mély meggyőződéssel bólogatni kezdett. – Egy igazi seggnyaló vagy, és bolondulsz a náci szarért. Most már akarsz verekedni? – Menjen a dolgára, katona. Nem verekedek sebesültekkel. Az őrmester megint a rendőr felé sújtott, de ezúttal nemhogy nem találta el, hanem még el is vesztette az egyensúlyát, és nekiesett a bárpultnak. Trude fintorogva lelökte. Az őrmester a bárszékek közé zuhant. Nem csekély igyekezet árán sikerült feltápászkodnia, hogy felkapjon egy üveget, és a rendőr fejére sújtson vele. Az üveg ripityára tört, de a Schupo sértetlenül ugrott hátra. – Megőrült, ember? – ordított az őrmesterre, és előkapta a pisztolyát. – Igen – vihogott az őrmester. – Valósággal őrjöngök! Kotorászni kezdett a zsebében. Hosszas keresgélés után előhúzott egy papírt, és a rendőr orra alá nyomta. – Mi a fene! – kiáltott fel csodálkozva a rendőr. – Te tényleg félcédulás vagy! Úgy éljek, ennek papírja van róla, hogy beszámíthatatlan! Ez a szerencséd! Ha nem lenne, akkor most halott volnál. Golyót eresztettem volna a szemed közé! – Mondom, hogy egy patkány vagy – motyogta az őrmester, és az egyik bokszba támolygott, ahol két lány fogadta. Trude a rendőr kezébe nyomott egy törlőkendőt. A Schupo megdörgölte vele a fejét. – Egy ekkora majmot! Ez képes lett volna megölni engem! A tengerész megint a sötétszőke hölgy szűk szoknyája alá csúsztatta a kezét. – Csak megcsiklandozom egy kicsit. Meglátja, egyből magához fog térni – vigyorgott. – Milyen színű a bugyija? – kiáltotta a félcédulás őrmester. A tengerész felhajtotta a nő szoknyáját. – Rózsaszín – állapította meg boldogan, és rápaskolt a hölgy feszes hátsójára. – Ébresztő, kislány. Holnap tengerre szállok, az lesz az utolsó utam. Heinz többé nem jön Hamburgba!
Újabb testet és lelket rázó bombasorozat csapódott a környékre. Poharak gurultak le a polcokról, a rendőr sisakja az egyik sarokba gurult. A fény kialudt, a lányok rémülten sikoltoztak. Az őrmester énekelni kezdett: Denn wir fahren seit vielen Jahren mit grauen Haaren gegen Engel-land… * – Csináljunk egy kis világosságot – javasolta egy vendég a terem másik végéből. – És igyunk még egy kis sört – tette hozzá egy másik. – Hozok neked, pajtás – ordította az őrmester. A tengerész megcsókolta a hölgyet. Boldogan vigyorgott. – Most tedd magadévá – sürgette az őrmester. – A fenébe, ember, mutasd meg már végre, mire vagy képes! – Igazad van, cimbora. Itt az ideje – motyogta a tengerész. – Ez lesz az utolsó utam. Te kis szuka, most megismered a tengerészetet! – Bravó, tengerész. Teljes gőzzel előre, és torpedózd meg. A hölgy felsikoltott. Aztán nyögött egyet. A Légiós huhogott. Dora néni nevetett. – Egy korsó sört az ifjú pár tiszteletére! – köpte be valaki. Mindannyian röhögtünk, és jót ittunk a tengerész és a hölgy boldogságára. – Viselkedj, te kis szajha – hallottuk a tengerész hangját a sötétből. – Ez az utolsó kimenőm. Holnap este már a mélyben leszek az átkozott U-189-cel. Trude hozott egy gyertyát. Repkedő fényénél valami sötétet láttunk a földön feküdni. Valaki játszani kezdett a zongorán. A hölgy egy hosszú, metsző sikítást hallatott. – Te csirkefogó! – kiabált a rendőr. – Hagyd békén a hölgyet! – Húzz el a büdösbe, rejszmaszter! – feleselt a tengerész. – Ez az utolsó esélyem. Dora néni felállt az asztal mellől. Nesztelenül és magabiztosan nekivágott a sötétnek. A zongorán felcsendültek a közkedvelt dal akkordjai: * Ezért vágyódunk / hosszú évek óta, őszülő hajjal / az angyali birodalomba
„Es geht alles vorübet; Es geht alles vorbei. Den Schnapps vom Dezember Kriegen wir im Mai. Zuerst fällt der Führer Und dann die Partei.” * – Csendet! – üvöltötte a rendőr, akit a díszes vendégseregnek sikerült a kétségbeesésbe kergetnie. Egy elemlámpa fénykévéje seperte végig a padlót s állapodott meg a tengerészen és a nőn. A rendőr szitkozódva odalépett az alkalmi párhoz, és szitkozódva lerángatta a férfit a sötétszőke hölgyről. A tengerész vad üvöltéssel kiszabadította magát a rendőr markából, és az ajtónak rontott. Egyetlen mozdulattal félrelökte a belgát. – Halt! – kiáltott utána a rendőr. – Állj vagy lövök! – Felhúzta a pisztoly kakasát. A tengerész feltámolygott az utcára vezető lépcsőn. Tűzeső csapott alá az égből. Szétfolyt az utcán, és vakító lángba borított mindent. Kint hosszúra nyúlt árnyak kiabáltak homokért. Egész Bremerreihe égett. Dora néni rágyújtott egy újabb szivarra, a huszadikra a támadás kezdete óta. A Légiós hümmögött: „Gyere, halál, jöjj értem!” A tengerész, akinek a jóslat szerint a vízbe kellett volna fúlnia, úgy égett, mint a fáklya. Lassan apró múmiává olvadt. Kiégett, szénfekete baba lett belőle. A nő, akit utolsó útja előtt megerőszakolt, a padlón ült, és vakon maga elé meredt. Jobbra-balra hintáztatta magát. Aztán váratlanul felsikoltott, és verni kezdte a fejét a falba. Egyre gyorsabban és gyorsabban, mint egy túlhevített gőzkalapács. A félcédulás őrmester nevetett. Dora néni visszakézből felpofozta a hölgyet. Még háromszor meg kellett ismételnie, hogy a nő lecsendesedjen. – Karl halott – suttogta, aztán újra sikítani kezdett, és körbe-körbe ugrált a padlón, mint egy lefejezett csirke. Egy karéneket kezdett énekelni, ami fültépő sikolyba ment át. Mintha túl akarta volna énekelni a bombák sivítását. * Minden véget ér egyszer Egyszer minden véget ér. A karácsonyi csomag Tán májusban utolér. Előbb a Führer bukik meg, Utána a párt. (német)
– Ez begolyózott – állapította meg egy félkarú tiszthelyettes, valamelyik műszaki alakulat tagja. A karját egy lángszóró égette le a harkovi visszavonuláskor. Dora néni a földre köpött, majd türelmét vesztve intett a belgának és Ewaldnak, a stricinek. – Vigyétek innen! Megint megrázkódtak a házak. A sikolyokat gyilkos keblére ölelte a tűzvihar, amely mindent átsepert a Hansaplatz túlsó oldalára. A hő keltette láthatatlan, gigantikus porszívó válogatás nélkül felfalt mindent, ami az útjába került. Dora néni sült gesztenyét hozott nekünk. Az asztal közepén álló sótartóba nyomkodtuk őket. A Schupo megkereste a sisakját, feltette, és a kijárat felé indult. Még mindig iszonyúan dühös volt a tengerész miatt. Ugyanebben a pillanatban egy biztonsági őrjárat jelent meg. Négy SS-katona és egy Oberscharführer. Vidám csodálkozással néztek a Schupóra. Egyikük a géppisztolya tárjával játszadozott. Mosolygott, de ez nem volt igazi mosoly. Sokkal inkább hasonlított az egeret sarokba szorító macska vicsorgására. Az SS Oberscharführer megfújta hosszú sípját. – Nocsak, mit találtunk! Egy koszos kis zsarut. Melegedünk, melegedünk? Látom, meglepte az érkezésünk. De hát ilyen az élet. Tele van kellemetlen meglepetésekkel. Nagyon szép lenne, ha most eldarálna nekünk egy jelentést. A rendőr vigyázzba vágta magát, és gyorsan elhadarta a jelentését: – Krüll rendőr őrmester, 15-ös körzet, főpályaudvar, parancs szerinti őrjáraton. Nincs jelenteni valóm. Az SD őrjárat tagjai kinevették. Az Oberscharführer megvakargatta a fülét a kisujja hegyével. – Mondja, hol hagyta maga a szemüvegét? A fél Bremerreihe romokban hever, és maga még azt meri állítani, hogy nincs jelentenivalója! Odafent, a lépcső előtt két kupac hamu hever, ami korábban két ember volt. Még mindig nincs semmi jelentenivalója? Megint nevettek. A Légiós gesztenyehéjat köpködött a padlóra. Dora néni rágyújtott egy újabb szivarra. A félcédulás őrmester elordította magát: – Akasszák fel! Az SS Oberscharführer vigyorogva a Schupo elé tartotta a tenyerét. A rendőr szó nélkül átadta neki a napiparancsát és a jegyzőkönyvét. Az Oberscharführer közönyösen végiglapozta a szürke noteszt. A parancsot
nem olvasta el. Mindkét dokumentumot elraktározta a zsebébe. – Alig várja, hogy golyót kapjon abba a morzsányi agyába, nem igaz, papa? A rendőr válaszképpen pislogott és motyogott valamit a bajsza alatt. – A hadbírák mind a tíz ujjukat meg fogják nyalni maga után – röhögött az Oberscharführer, és a mutatóujjával megbökte a rendőr orrát. – Márpedig ezúttal mi vagyunk a hadbíróság – tájékoztatta mosolyogva a macskaképű SS-katona. Az Oberscharführer egyetértően bólintott. – Képes egy kuplerájban ücsörögni, miközben mi a Führer parancsának engedelmeskedve éberen a rendet és a nyugalmat őrizzük! – Elővigyázatosan körbekerülte a rendőrt, és elvette a mauserét. – Maga éppen az, akire vártunk. Példát fogunk statuálni magával. Most pedig arccal a falnak, de villámgyorsan! A macskaképű láthatóan remek formában volt. Meglökdöste a rendőrt a géppisztolya csövével, majd az orra alá nyomta azt. – Lógni fogsz, naplopó! És a nyakadból egy tábla fog lógni, rajta egyetlen szóval: „DEZERTŐR”! Négy cimborája majd megfulladt a nevetéstől. – Akkor majd a nyakad köré tekerjük az ellopott kolbászokat, te kleptomániás! – ordított rá az Unterscharführer. A bárpulthoz lépett. – Öt duplát, de rögvest – parancsolta Trudénak. Dora néni eltette a szivartárcáját, és felállt. Trudéra kacsintott, aki eltűnt a hátsó szobában, ahol a telefont tartották. Dora néni átvette Trude helyét a pult mögött. Az SS Oberscharführer tanácstalanul végigmérte. Pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni az alacsony, kövér nővel, aki olyan brutális közönyös szemekkel nézte, ahogyan a legyet szokás, amit az ember épp szét akar mázolni a falon. – Öt duplát – ismételte meg metsző hangon. Dora néni szívott egy mélyet a szivarjából, és a férfi arcába fújta a füstöt. – Minek kell ekkora lármát csapni? Nem vagyunk süketek. – Akkor ide azzal az öt duplával. – Nem. Mindenki felkapta a fejét, mintha Dora néni egy 9 mm-es karabélyt sütött volna el a zárt helyiség kellős közepén. A Légiós baljóslatúan elmosolyodott. Lustán felkelt, és átsiklott az Oberscharführer melletti bárszékre. – Jó fej? – kérdezte Dora nénitől, és a férfi felé intett a fejével. – Nem – felelte a madám. – Hülye, mint a segg. – Ki hülye, kerítő kurvája? – mordult fel az Oberscharführer.
Dora néni a szemébe fújta a füstöt. – Te, fiacskám. Ha nem lennél az, akkor te és a mamlasz haverjaid már régen messze járnátok innen. Az SS Oberscharführer bepöccent. – Fenyegetni akarsz, te szétbaszott kurva? Úgy tűnik, ideje elbeszélgetnünk veled egy kicsit a központban. De ígérem, senkinek nem fogom hagyni, hogy bántson téged. Én fogom szétrugdosni azt a hájas valagad. Az emberei jóízűen felröhögtek. A macskaképű a pultra tette a géppisztolyát. A Légiós „véletlenül” meglökte. A fegyver értelemszerűen a padlóra zuhant. – Mi a fenét csinálsz, tetves majom? – kiáltotta a macskaképű. A Légiós barátságosan rávicsorgott. Dora néni megint Trudéra nézett, aki biztatóan bólintott. – Vegyed fel a gitárt – parancsolta az SS Oberscharführer a macskaképűnek. Dora néni felé fordult. – Te pedig gondoskodj róla, hogy itt legyenek azok a duplák, de rögvest, vagy én fogom kiszolgálni magamat! – Te itt nem kapsz semmit, kisfiam – jelentette ki Dora néni, és hogy bizonyítsa is ezt, nekifogott az alsó polcról a felsőre pakolni az üvegeket. – Mi a francot akar ez jelenteni? Nem vagyunk elég jók neked? – Nem kapsz tőlem semmit, bár biztos vagyok benne, hogy elég jó vagy abban a piszkos munkában, amiért eladtad magad. Az Oberscharführer áthajolt a bárpult felett. – Öt duplát, te undorító koca. MOST! A macskaképű hangtalanul a pult mögé lépett. – Tedd, amit az Oberschar mond, vagy felgyújtom a parókádat. A félcédulás őrmester részegen odadöcögött a pulthoz. – Akar valaki verekedni? – kérdezte két csuklás között. Az Oberscharführer közönyösen végigmérte. Úgy döntött, nem szennyezi be a kezét, így beérte azzal, hogy leköpte az őrmestert és rásziszegett: – Húzd el a beled, ugrifüles! Az őrmester megingott, mint egy szélvihar tépte fa. Mindenki arra számított, hogy el fog terülni a padlón, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Az Oberscharführer képéhez tolta az arcát. – Úgy látom, nagyon vágy már egy kis dögönyözésre. Az SS Oberscharführer csupán egyszer ütött – a 38-asa agyával. Az őrmestert mintha gyökerestül kitépte volna az a bizonyos szélvihar. Dőlt a vér az orrából. – Na most már elég! – csapta le mérgesen a szivarját Dora néni. – Ha nem takarodtok el most rögtön mind az öten, nagyobb verést kaptok, mint amit
már kiérdemeltetek! Felkapta a pultról a macskaképű géppisztolyát, és csövével az Oberscharführer felé az ölébe tette. – Ez bárpult, nem fegyvertartó állvány. – Lázasan törölgetni kezdte a pultot, s közben a forgóajtó felé lesett. A Légiós mondani akart valamit, de végül csak egy merde lett belőle. – Fogd be a szád, és törődj a magad dolgával! – förmedt rá Dora néni. – Mi a fene! – kiáltott fel az Oberscharführer. – Megbánod ezt még, te koszos kurva. Úgy szét fogjuk verni ezt a helyet, hogy még a sátán is irigyelni fog minket. Dühében belerúgott az ájult őrmester arcába. A férfi homlokáról levált a kötés, felfedve egy friss műtéti sebet. A varratok szétbomlottak néhány helyen, és vér helyett víz ömlött ki a sebből. Látni lehetett a nyers húst. Egy dréncső koppant a padlóra. Az egyik lány a félcédulás fölé hajolt. – Hans, ó, te szegény Hans! Addig-addig erőlködött, hogy sikerült bevonszolnia az őrmestert az egyik fülkébe. Az SS-katonák röhögve nézték, hogyan kínlódik. Az Oberscharführer vállat vont. – Hozzátok magatokkal azt a kis cukorfalatot is, ha elmegyünk ebből a putriból. Ráfér egy kis verés. Most pedig azokat a duplákat, de fürgén! A belga figyelmeztetően köhögött egyet. Dora néni felnézett, és csodálatosan elmosolyodott. A forgóajtóban egy apró emberke állt, fura arcvonásokkal, derékban szűkített esőkabátban. Nyaka köré fehér sál volt tekerve. Fehér kesztyűt és világosszürke homburgkalapot viselt. A szeme vizenyős volt és kifejezéstelen. Dora néni rágyújtott sokadik szivarjára, és összecsapta a tenyerét örömében. – Nahát, Paul! Jó estét. Az emberke biccentett, és üdvözölte a társaságot: – Heil Hitler! Ahogy a bárpult felé lépdelt, vasalt lakkcipője fenyegetően megnyikordult. Elővett egy cigarettát, és belehelyezte egy rendkívül hosszú, ezüst és elefántcsont szipkába. Az SS-katonák és a vendégek lenyűgözve figyelték. Az emberke a szipkájával az SS Oberscharführerre mutatott; a férfi a bárszéken ült, csizmás lábát lógatva. – Mit keres maga itt?
Az SS Oberscharführer zavarba jött. Képtelen volt eldönteni, mit tegyen. Pattanjon le, és hadarjon el egy jelentést, vagy egyszerűen ordítson rá a törpére: „Pofa be, köszvényes tengerimalac, mit képzelsz, ki vagy?” Az utóbbi jobban ínyére lett volna, de az ugató hang túlságosan ismerősen csengett. A laktanyára és a rendőr-főkapitányság sötét folyosóira emlékeztette. Ettől teljesen megbénult. Tapasztalatból tudta, hogy a legnevetségesebb civil rongyok mögött olykor a leghihetetlenebb dolgok rejlenek. Olykor… Lassan lecsúszott a székről, és hanyagul összevágta a sarkát. Jelentést tett, de ez a jelentés csöppet sem volt katonás. Beszámolt róla, hogy razziát tartottak a szalonban, és ennek során elkaptak egy gyanúsan viselkedő közrendőrt, aki feltehetően dezertálni próbált. Az emberke közönyösen a fallal szembeállított rendőrre pislantott. – A razziaparancsát – követelte az Oberscharführertől, aki erre váltogatni kezdte a lábát, és tanácstalanul pislogott. Mindig ezt tette, amikor sarokba szorították. Az egyik fehér kesztyűs kéz előrenyúlt, és az ismerős hang makacsul megismételte a kérést: – A razziaparancsát, Oberscharführer! – Nem kaptam parancsot a razziázásra, Herr… Egy meglepett szem nézett fel rá, egy halottsápadt arcba illesztett bal szem. A jobb, fénytelen és vizes, a semmibe bámult. Porcelánból készült. Nem volt a legjobb utánzat, de az emberke elégedett volt vele. Az áldozatai mindig megrémültek, amikor meglátták jeges, élettelen csillogását. Majdnem ugyanolyan hideg és érzéketlen volt, mint az apró férfi szíve és lelke. – Ezt meg hogy értsem? Azt akarja mondani, hogy parancs nélkül tartott razziát, Oberscharführer? – kérdezte döbbenetet színlelve. – N-nem, Herr… – Az Oberschar a megfelelő megszólítást kereste, de még mindig nem tudta, kivel van dolga. Egyetlen személy tudta csak: Dora néni. Az Oberschar dadogva folytatta: – Sejtettük, hogy van valaki ebben a disznóólban, aki átnevelést igényel. Az emberke mosolyra emelte a szája sarkát. Ijesztő volt. – Miért beszél többes számban? És miért nevezi „disznóól”-nak ezt a helyet? Hiszen az egyetlen disznó itt maga, Oberscharführer, és még csak nemrégen érkezett. Hosszú szünet. Mindenki az Oberscharführer válaszára várt. A távolban bombák robbantak. – Nos, elvesztette a hangját? Azt kérdeztem, miért beszélt többes számban?
– Az őrjárat, Herr… Megint az a túlvilági mosoly. – Maga a parancsnokuk, Oberscharführer? – Hogyne, Herr… – Úgy! Ez tehát azt jelenti, hogy maga az egyetlen felelős ezért a viselkedésért, amely egyszerre törvénytelen és számomra felfoghatatlan. Vagy talán másképpen gondolja, Oberscharführer? – Nem, uram. – Helyes! De arra még nem válaszolt, hogy magáé-e a felelősség. Az Oberscharführer nyelt egyet, és megint lábat váltott. Immár szabályos vigyázzban állt, a nadrágja varratához szorított tenyérrel. Már régen rájött, hogy ez a civil sokkal fontosabb, mint akinek látszik. Dora néni eközben a poharakat törölgette a pult mögött, és roppant mód élvezte a helyzetet. A Légiós motyogott magának. – SS Oberscharführer Brenner jelentem, hogy enyém a felelősség az őrjárat magatartásáért. Az emberke felemelte a szemöldökét. Ép szeme elsötétült. A másik még hidegebb volt, mint eddig. – Erről még később beszélünk a főkapitányságon, Oberscharführer! Most pedig takarodjon innen, és vigye magával az embereit is. – Meg szeretném kérdezni, hol kell jelentkeznem, uram! Az emberke körbejárta a helyiséget; nem válaszolt. Miután egyenként benézett mindegyik falmélyedésbe, a rendőrre mutatott, aki még mindig a falnál állt, tarkóján összekulcsolt kézzel. – Vigyék magukkal őt is, Oberscharführer! Az Oberscharführer szabályos hátraarcot csinált. – Hol kell jelentkeznünk, Herr…? Ezúttal se kapott választ. Az emberke látszólag meg se hallotta a kérdést. Csak állt a bárpult előtt, és az üvegeket bámulta, melyek katonás sorrendben álltak a tükör előtt, mintha ők már tudták volna, mekkora hatalma van ennek a kis törpének. Dora néni úgy tett, mintha észre se vette volna. Italcseppeket távolított el a pultról. Trude, a berlini lány egy nagy pohár gint töltött az emberkének. Az beleszagolt. – Hollandiából – mondta magának. Játszadozni kezdett a pohárral, és elmélyülten figyelte a mozgó folyadékot, mintha arra várt volna, hogy valami kiemelkedjen belőle. Hümmögött is hozzá: – Zsidó vér fog folyni…
Az asztalra tette a – szájjal – még érintetlen poharat, megforgatta néhányszor, megint megszagolta, és megint motyogott: – Amszterdamból. Keizersgracht. Harmadszorra is megszagolta a gint, kurtán bólintott, és hátat fordított a pohárnak anélkül, hogy megkóstolta volna az italt. Fürge léptekkel az ajtó felé indult. Elhaladtában Ewald vállára tette a kezét. – Ugorjon be hozzám holnap 12.10-kor. A címemet megkaphatja a főnökétől. A strici elsápadt. Bajt szimatolt. Az emberke meghívása túlságosan szívélyes volt. Az ajtó előtt az emberke megállt, és az Oberscharführer felé fordult. – A nevem Paul Bielert, és bűnügyi tanácsos vagyok a Központi Biztonsági Iroda 4/II/A osztályán. Azzal eltűnt. – Ez a mi átkozott formánk – dünnyögte az Oberscharführer. – Maga „Csinom” Paul. – A csatlósaira nézett. – Ez azt jelenti, hogy jó éjszakát mindenkinek! A következő állomás: a keleti front központi szektora. Belerúgott a rendőrbe, és megütötte a pisztolya agyával, mintha a Schupo tehetett volna mindenről. Megfenyegették a belgát, és Ewald lába elé köptek, Dora nénire azonban rá se mertek nézni. Egyikük ráordított a rendőrre: – Ha szökni próbálsz, lelövünk. Ez volt az utolsó alkalom, hogy pofázni mertek valakivel. Dora néni mindannyiunkat meghívott egy körre. Mindenki azt ihatott, amit akart. A legtöbben duplát kértünk. Közben kivégeztünk egy újabb tányér sült gesztenyét. Szirénák hangja hasította át a levegőt. A takarodó ideje volt, a tűzoltók azonban még javában ténykedtek. Mohó tűz pusztított mindenfelé. A huzat égett hús szagát sodorta be a „Szélvihar” ajtaján. Gondolhattuk volna azt is, hogy állatok égtek benn egy istállóban, de tudtuk, hogy emberekről van szó. A félcédulás őrmester nem tért magához. Meghalt egy lány karjai közt; a lány azért adta el magát, hogy kincseket tudjon szerezni magának. Vajat és kávét… – Sacre nom de Dieu! – kiáltott fel a Légiós. – Még egy ilyen zűrzavaros éjszakát. – Dora nénire sandított, aki visszaült mellénk, és elmaradhatatlan akvavitjét szürcsölte. – Ki ez a Bielert, és honnan ismered? – Kíváncsiak vagyunk? – mosolygott Dora. – Paul Bielert a hamburgi Központi Biztonsági Hivatal egyik fontos mozgatórugója. Bűnügyi tanácsos.
Egyetlen firkantása elég ahhoz, hogy a kivégzőosztag elé küldjön bárkit, minden tárgyalás és bírói ítélet nélkül. Ráadásul megtették még valami SS nagy franccá is. Sturbannführer vagy valami ilyesmi. – És te ilyenekkel közösködsz? – kérdezte elképedve a Légiós. – Pfuj! Dora néni nem hagyta magát félbeszakítani. – Valamikor réges-régen, amikor Paul még nem volt ilyen nagykutya, hanem csak egy csirkefogó senki a bűnügyieknél, tettem neki egy szívességet. – Megpiszkálgatta a fogát egy hosszú fogvájóval, majd folytatta: – Ha én akkor nem lettem volna, „Csinom” Paul elveszti a fejét, és akkor nem lehetett volna belőle ilyen nagy szar, aki arról gondoskodik, hogy mások feje hulljon porba. – Megint nekiesett a fogainak. A gesztenye maradványai zavarták annyira. – Persze, megtettem a szükséges óvintézkedéseket is. – Hangtalanul nevetett. – Ha az embernek viperával van dolga, be kell szereznie az ellenmérget. A Légiós bedugott egy ceruzát a fülébe, és vakarózni kezdett. – Sacrebleu * , a markodban tartod a kis fütyköst? – Elhiheted! – felelte magabiztosan Dora néni. – Hm – csóválta meg a fejét a Légiós. – Remélem, nem fog megártani az egészségednek. Mi lesz, ha egyszer „Csinom” Paul úgy dönt, ideje ez ellen tenni valamit? Az ő pozíciójában én nem haboznék. Dora néni elfújta maga elől a dohányfüstöt, és felnevetett. – Áruld el nekem, Alfred, tényleg ilyen zöldfülűnek látszom? – Merde, hát persze hogy nem. Nem vagyok hülye. Ha zöldfülű lennél, akkor már régen hidegre tett volna. De Dora, ez a Bielert fickó vagy hogyishívják nem úgy néz ki, mint aki tudja, hol a határ. Ami engem illet, utálnék bármi terhelőt is tudni róla. Dora néni szívből nevetett rajta. Még soha senkit nem hallottam ilyen jóízűen nevetni. – Ha valaki elég hülye lenne ahhoz, hogy a sarkamra lépjen, minden, amit tudok, napfényre kerülne. Márpedig akkor a hóhérnak úgy meggyűlne a munkája, hogy még túlórákkal se győzné. Fellendülne a vállalkozás. Nem, én biztos vagyok benne, hogy túl fogom élni ezt a háborút. Adolf be fogja dobni a kulcsot, de én nem. Egyetlen kortyintással kiürített egy gines poharat, aztán beletúrt fekete parókájába. – Mi az ördögöt tudsz hát róla? – kérdezte bosszúsan a Légiós. – Az előbb mondtad, hogy semmilyen terhelőt nem szeretnél tudni róla – * A teringettét! (francia)
emlékeztette Dora, és megvakargatta a kebelét. – Politikával kapcsolatos? – erőltette a dolgot tovább a Légiós. – Természetesen – röhincsélt Dora. – Gondolod, hogy gyilkossággal meg effélékkel a süllyesztőbe lehetne küldeni egy Bielert-félét? A politika azonban egészen más kérdés. Ha politikáról suttogsz neki, Adolf rögtön elveszti a humorérzékét. Csendesen vedeltünk. A rendőrt, aki azért jött le a pincehelyiségbe, hogy leöblítse a füstöt a torkáról, rögtönítélő bíróság elé állították, amely húsz perc alatt lerendezte az ügyét. A bírónak, egy öregembernek, ez már a sok ezredik tárgyalása volt. Röviddel a hatalomátvétel után mentették fel munkájából, mert túl buzgónak bizonyult a weimari köztársaság ideje alatt. Ő azonban imádott bíró lenni. Olyan fantasztikus dolog fent pózolni az emelvényen a hatalmas asztal mögött. Addig nyaggatta az új berlini fejeseket, míg azok, hogy békén hagyja őket, ki nem nevezték egy új posztra. Aztán kitört a háború, és úgy meggyűlt a munkája, hogy ezerszer is elátkozta nyughatatlan természetét. Még evés közben is az ügyekkel foglalkozott, csak ilyenkor a felesége olvasta fel neki a vádpontokat. Sok ítéletet írt azonban alá úgy, hogy egyetlen sort sem olvasott el az aktából. A háború után nyugdíjazták, és a bíró úr tulipánokat és szegfűket nevelt piciny aumühlei háza kertjében. A kapura csavarozott névtáblán ez áll: „Heinrich Weslar, nyug. bíró”. A „nyug.” apró, szinte láthatatlan betűkkel van írva, a „bíró” ellenben már messziről ráordít az ember szemére. A tábla sárgarézből készült, és naponta kétszer kifényesítik. Öt percre lakik a vasútállomástól, közel a Bismarck-emlékműhöz – arra az esetre, ha valaki meg szeretné látogatni. Azon a napon, amikor kimondta a szerencsétlen Schupo ügyében hozott ítéletét, rendkívül elfoglalt volt. A szegfűk és a tulipánok mellett húsevő virágokat is „tartott”, és hirtelen eszébe jutott, hogy a növényeknek már egy órája meg kellett volna kapniuk a legyeiket. Akár éhen is halhatnak, ha nem ér idejében haza, gondolta rémülten. – A bíróság bizonyítottnak találta, hogy a vádlott gyáván viselkedett és dezertálni próbált. A Führer nevében ezért kijelentem, hogy méltó büntetése: halál. Tekintetbe véve, hogy harminc éve szolgál a polgári rendőrségnél, a bíróság a halál nemét fővesztésről golyó általi halálra mérsékli. A „Heil Hitler”-e már az ajtóból hangzott el. Az ötvenéves Schupót, akinek harminc év szolgálat állt a háta mögött, két börtönőr kivezette a teremből. Úgy sírt, mint egy kisgyerek, és elájult a folyosón; úgy kellett becipelniük őt a cellájába. Kapott egy nyugtatót, aztán
teherautón átszállították Fuhlsbüttelbe. A golyófogó előtt se bírt két lábon megállni, hiába emelték fel és támasztották neki többször is. Egyikük meg volt győződve róla, hogy meghalt a félelemtől, még mielőtt a tucatnyi golyó feltépte volna a testét. A rendőrökből álló kivégzőosztag egyik tagja az arcát találta el. Nem volt valami szép látvány. Erőszakról árulkodott, ami sehogyan sem illett a rendszer önmagáról alkotott képébe. Az osztag parancsnoka, egy rendőr hadnagy, éktelenül dühös volt. Azt mondta, csúnya húzás volt arcon lőni, különösen mivel kolléga volt. Egész visszaúton Hamburgba szidta az embereit. A különítmény tagjait harctéri szolgálattal büntették. Két héttel később már úton voltak Lengyelországba, hogy partizánokkal harcoljanak. Egy fekete éjszakán a századukat kiküldték a Lvovtól északra található erdőbe. Két teherautójuk elakadt a sárban. Míg azzal voltak elfoglalva, hogy kiszabadítsák őket, lángnyelvek csaptak fel a sötét erdőben. Először balról, aztán rézsút, utána pedig közvetlenül szemből. Az egész nem tartott tovább tizennégy percnél. Utána csend lett, csak a sebesültek nyögését és a kiégett teherautókon csámcsogó tűz pattogását lehetett hallani. Parasztruhás figurák bukkantak elő az éj függönye mögül. Megrugdosták a földön fekvőket, hogy lássák, van-e még bennük élet. Itt-ott puska- vagy pisztolylövés dördült. Amikor már mindegyik halott volt, Vaszilij Polonyev főhadnagy katonáit újra elnyelte a mérhetetlen rengeteg. A százhetvenöt „semlegesített” a katonai rendőrök kivételével csupa idős férfi volt, akik éveken át Hamburg, Lübeck és Bréma utcáit rótták. Még csak nem is sejtették, hogy valahol északon, Lvov környékén él egy fanatikus embervadász, bizonyos Vaszilij Polonyev, a Vörös Hadsereg X/103/B egységének főhadnagya és a gerillaharc szakértője. A találkozás rövid volt és véres. Néhány nappal később a postás meleg hangú levelezőlappal csengetett be a hozzátartozókhoz: „X őrmester a Führerért és a Nagyobb Németországért vívott hősies harc közben elesett. A Führer köszöni Önöknek.” A legtöbben szerették azt írni az újság megfelelő rovatában, hogy „mély szívfájdalommal”, de a párt megtiltotta ezt az elesett katonák esetében. Egy asszonynak büszkének kellett lennie rá, hogy férje vagy a fia életét adta a Führerért. Ugyanígy a gyermekeknek is büszkének kellett lenniük rá, hogy az apjuk meghalt. Egy német nem csupán férj, apa, fiú és testvér, hanem mindenekelőtt katona és hős. Ezért született. Ezért élt. Heil Hitler! Kimutatni a fájdalmat? Semmiképp! Ez állítólag nem fért össze a német
lélekkel, és egyébként is, szabotázs lett volna a harci morál ellen. Egy másik bolygóról ideszakadt idegen szájtátva olvasta volna a gyászhirdetést. „Büszkén közöljük, hogy fiunk, Heinz Müller tartalékos hadnagy, aki született 1925. május 3-án, és a 44. páncéltörő ezredben szolgált, 1944. június 19-én, a Führerért vívott hősies harc közben életét vesztette Gudrun és Hans Müller” Müllerék estéről estére nem gyújtottak villant. Üldögéltek a sötét szobában, és büszkék voltak. Három héttel később egy csekket hozott a postás. 147 márkáról és 25 pfennigről. Ezzel hálálta meg a hadsereg fiuk áldozatát. Müller úr bedühödött, és szidni kezdett mindenkit, aki csak eszébe jutott a „vérdíjról”, aminek a kiutalt zsoldot nevezte. Egy légós a nyitott ablakon át elkapott néhány mondatfoszlányt. Másnap este két jól öltözött úriember jelent meg Mülleréknél. A Központi Biztonsági Hivataltól jöttek. Népbíróság következett. A Führer rágalmazásával, a harci morál szabotálásával, némethez méltatlan viselkedéssel és lázadásra való felbujtással vádolták. Utána jött Plötzensee, és egy esős novemberi napon a Birodalom főhóhérjának a segédje, aki büszke volt rá, hogy lecsaphatja Müller fejét. Müllernét, aki az antiszociális Hans Müllerrel élt, Ravensbrückbe küldték átnevelésre. Bizony, a német hazának hűséges polgárokra volt szüksége.
9. Bombák és ragadozók
Ezer és ezer torok sikolya olvadt egyetlen, rémülettől elfúló segélykiáltássá. Aztán a bombák lecsaptak, és maguk az utcákat ellepő emberi testek is egyetlen szén- és kocsonyamezővé olvadtak össze. Istenhez kiáltottak, de Ő néma maradt. A Szent Mihály templom is lángokban állt. A plébános meg akarta menteni az ereklyéket, ezért még egyszer visszarohant a templomba. Egy nagy, súlyos kőkereszt rázuhant, és eltörte a gerincét. Minden izzott és lobogott. Hamburg elsüllyedni készült. A katonai kórház pincéjében ültünk és vedeltünk. Egy föld alatti étteremben, valahol Baunwallban, a felső tízezer és a Hamburg pártvezérei ünnepeltek. Paul Bielert egy gyilkos keresett. Jó éjszaka volt ez a hullarablók számára. Bőséges zsákmányra számíthattak.
NÉHÁNY KÓBOR BOMBA A KÓRHÁZ KÖZELÉBEN ÉRT FÖLDET. Nagy romboló erejű légibombák voltak. A Landungsbrückére néző fiúintézetet elseperték a föld színéről. Egy robbanás, földrengető robaj, porfelleg – és az épület eltűnt. Vele együtt a sasok, a Hitlerjugend relikviák és az összes fiú a pincében. A tizenkét éves fiúk, akik a húsz milliméteres légvédelmi ágyúkat kezelték, ugyanerre a sorsra jutottak. Mind a kilencen. Mintha egy varázsló meglendítette volna a pálcáját: „Csiribí-csiribá, változz porrá és hamuvá!” Csakhogy ezúttal senki sem tapsolt. A kórház egyik szárnya, az, amelyikkel szemben a Bernhard-Nocht-Strasse nyílt, szintén összeomlott. Szétszaggatott vaságyak hevertek szanaszét. Egy meztelen lábat is lehetett látni. Térdből szakadt le, precízen, mintha egy sebész amputálta volna. Zümmögő, kékesfekete legyek raja lepte el. Kövér, jól táplált legyek voltak. Az úton egy kéz feküdt. Egy durva munkáskéz, gyászkeretes körmökkel. Az egyik görcsbe merevedett ujjon karikagyűrű fénylett. – Egy fickó elhullatta a mancsát – állapította meg Pici, és belerúgott a kézbe. Két csont és bőr kutya lecsapott rá. – Merde, mon camarade – mondta a Légiós. – A vég közel. Már maga a birodalom a hadszíntér. Egy könnyes szemű nő ült a Sankt Pauli Sörfőzde melletti csatornában. Mészpor volt az egész teste. Papucsban volt, a lába csupasz, dereka köré tekerve egy fél pokróc. A takaró valaha gyönyörű szép piros lehetett. Pici épp viccet mesélt, amikor elhaladtunk a nő mellett. Hangosan röhögtünk. A nő kétrét görnyedt, és rázkódni kezdett a zokogástól. Aztán felordított. Magának ordított, ahogyan olyan sokan mások. Nem volt, aki meghallgassa. Nevettünk Pici szaftos viccén, és ügyet se vetettünk rá. Tömött sorokban menekültek az emberek Hamburgból. A legtöbben külföldi vendégmunkások voltak. A határ felé tartottak. Elegük volt Németország háborújából. Senki se próbálta megállítani őket. A rendőrség összeomlott. A határon is minden akadály nélkül átkelhetett. Az SS kötelékébe tartozó határőrök csak kábán bámulták a kígyózó emberáradatot. Németország lángokban állt. Hamburg rogyadozott. A patkányok is menekültek a városból. Bármilyen szívósak voltak is, a tűz ellen ők is védtelen voltak. Rejtélyes oknál fogva mégsem kellett elhagynunk a kórházat. Pici leheveredett a földre a lépcsőfordulóban, ahol ültünk. – Szerintem azért nem kell visszautaznunk a keleti frontra, mert idejön az magától. Szép idők várnak ivánra. A lányok oroszul fognak tanulni és
oroszul fognak szerelmeskedni. – Megemelte a fél lábát, és megzendítette rettegett bőrtrombitáját. Mintha a végítélet harsonái zengtek volna. Vágyakozóan a lépcsőn felfelé kaptató segédnővér után kapott. – Mit szólnál ahhoz, ha mi ketten eljátszadoznánk egy kicsit a szurimmal ma este, hugicám? – Disznó – sziszegte a nővér, és Pici arca felé rúgott. – Én menyasszony vagyok, és hamarosan férjhez megyek. – Annál jobb – derült fel Pici. – Akkor legalább tudod, mi a dörgés. A lány megint feléje rúgott. Pici nevetett rajta. – Mindent végigcsinálhatunk, te kis fityulás kurva. Pici mindig kész a szolgálattételre. Kérdezd csak meg Emmát, ő elmondhatja, mit tud Pici! Elengedte a nővért; az elrohant. Parancsot kaptunk, hogy takarítsuk el a törmeléket, de az irányításunkra kijelölt személy túl tapasztalatlan volt ahhoz, hogy tudja, miként kell bánni a veterán katonákkal. Frissen érkezett nővérke volt a drága, fején szénaboglyányi konttyal, aminek a színe engem egy agyonhasznált fakanálra emlékeztetett. Sovány, kínosan rendes teuton lány volt. Szürke ruhájáról gúnyosan vigyorgott ránk az aranyozott pártjelvény. Olyan hangon beszélt, mint egy náthás teve. – Lóduljanak végre, semmirekellő csavargók! Szerezzenek egy ásót, és távolítsák el a törmeléket a hármas nővérszobáról! – Csak egy ásót? – kérdezte ártatlan képpel Pici. – Szemtelen! – rikácsolt rá a sovány nőszemély, és toppantott a lábával. A Légiós hanyagul felállt, és elindult a folyosó felé. – Voilà, gyertek, bajtársak. – Itt németül szokás beszélni! – kiáltott utána a nő. – Dögölj meg – kívánta neki leplezetlen vigyorral Pici, de azért ő is felkelt, hogy kövessen minket. Az egyik nővérke, aki szemtanúja volt az incidensnek, odasúgta a Légiósnak: – Vigyázzanak Mathildével! Az egyik fivére a Gestapónak dolgozik. Az apját ’23-ban ölték meg. Elég egy szót szólnia, és már viszik is magukat. A Légiós odafordult Picihez: – Juttasd eszembe, hogy Portával vetessem fel Mathildét is a listára. – Rendicsek – bólogatott lelkesen Pici. – Miféle listára? – kíváncsiskodott a jóindulatú nővérke. A Légiós megfogta a lány állát, és mélyen a szemébe nézett. – Merde. Mire eljön az idő, hogy rendezzük a számlákat, annyi lesz a tennivaló, hogy a felét elfelejtjük. Ezért valahányszor rászolgál valaki a
fekete pontra, szépen leírjuk a nevét. – Szentséges ég! – kiáltott fel a nővérke. – Maguk forradalmárok? Willy Bauer, a teherautósofőr mély hangján nevetni kezdett. Pici nyerített, és a földet csapkodta a lábával. A nővér megrázta a fejét, és hosszan utánunk nézett. Valamivel később ezt mondta az egyik barátnőjének: – Vigyázz, mit mondasz, Grethe, mert a forradalmárok neveket gyűjtenek. Ideje leugrani a buszról. Közel a végállomás. Grethe nővér csak kacagott rajta. – Én sohase utaztam azon a buszon, drágám. Az öregem több mint négy évig sínylődött az egyik koncentrációs táborban. Szegény a Német Hazafias Néppárt tagja volt, és nem tudta tartani a száját. Heinrich SS úgy tekint rájuk, mint felső osztálybeli szocialistákra. Úgyhogy nem kell aggódnod, biztonságban leszek. Hála az apám balgaságának. – Bárcsak én is ezt mondhatnám. Az én apám azonban, sajnos, őrnagy a „Feldherrenhalle” SA hadosztályban, két drágalátos fivérem pedig a „Das Reich” SS hadosztályban szolgál. Csendben folytatták a fecskendők és injekciós tűk sterilizálását. A nővérke egy idő után tűnődve megjegyezte: – Talán jelentenem kellene a főnöknőnek. Végtére is ez a kötelességem, ha antiszociális elemekkel találkozom vagy felforgató kijelentéseket hallok. A pirospozsgás Grethe nővér rosszallóan megcsóválta a fejét. – Ne tedd, Margaret. Vagy meg akarsz halni, ha Adolf pokolra jutott? Az effajta kötelességről jobb megfeledkezni. Ne láss, ne hallj, és legfőképpen ne szólj. – Azzal sarkon fordult, és elhagyta a helyiséget. Az ajtóból még visszaszólt: – Ha ezt betartod, mindent túl fogsz élni. Egyél, aludjál, szeretkezz, és tartsd a szád. Az utóbbi a legfontosabb. Grethe nővér még mindig a katonai kórházban dolgozik. Négy éven át ápolta a Wermacht sebesült katonáit. Lecsukta üveges szemüket, morfiumot pumpált beléjük, ha elviselhetetlen sok a fájdalmuk, szeretkezett velük, ha a kedve úgy tartotta, és ivott, amikor az idegei fellázadtak. Egy időben még morfinista is volt. A szer segített átvészelni a nehezebb időket. Aztán két évig angol katonákkal foglalkozott. Ha injekciót kellett adni, durván beléjük vágta a tűt, ordítozott velük, és minden mást is pontosan fordítva csinált, mint a német katonák esetében. Dr. Mahler, a főorvos utazgatott egy ideig. Legalábbis azt híresztelték róla. Az igazság azonban az, hogy a fentiek meg akartak szabadulni tőle, mert túl lelkiismeretes volt. Szerencsére nem sikerült nekik, és dr. Mahler visszatérhetett. Ma is a kórház folyosóit rója csámpás gorillalépteivel.
A katonákat civilek váltották fel. Még a betegségek is lecserélődtek. Más idők jártak. A vöröskeresztes Grethéből Krankenschwester * lett, de ő ettől mit sem változott. Továbbra is ugyanúgy adta az injekciókat, ürítette az ágytálakat, és cserélte az ágyneműt, mint mindig. Hébe-hóba találkozott egy-egy régi ismerősével – némettel, dánnal, norvéggel, angollal, kongói négerrel, algíri arabbal vagy a sárgaláztól didergő indokínai légióssal. Ittak a viszontlátás örömére, és Grethe nemegyszer vendégszeretően az ágyát is megosztotta velük. – Végül is emberek vagyunk mindnyájan – mondogatta. – És most már úgyis minden mindegy. Greteh nővér nagyszerű ápolónő volt. Sokan ferde szemmel néztek rá, és megvetően azt mondták róla: „Erkölcstelen.” De jóval többen voltak azok, akik mély meggyőződéssel állították, hogy: „Fantasztikus lány.” Ha egy napon ellátogatsz az Elba-parti városba, sétálj le a Landungsbrückére. Ha felnézel a Reeperbahn felé, észre fogsz venni egy szerényen meghúzódó kórházat a Hafenkrankenhausétól balra. Az egy különleges kórház. Menj be, keresd meg Grethe nővért. Ha jó ember vagy, koccints vele egyet, és üdvözöld azok nevében, akik már nem mondhatnak neki köszönetet. A kis Margaret felakasztotta magát. ’45-ben egy langymeleg májusi napon. Olyan ostobán halt meg, amilyen ostobán élt. Nagyon erkölcsös volt. Túl gyakran jelentett fel másokat a főnökének, és talán már nem is emlékezett Grethe szavaira: „ne láss, ne hallj, ne szólj”. De hát honnan is tudhatott volna a keleti bölcsek szimbólumáról, a három szent majomról? Nyugodjon békében, tengernyi sorstársával együtt. Ahelyett, hogy nekiláttunk volna romokat takarítani, lementünk a pincébe blackjacket játszani Peters tizedessel. Órákon át játszottunk, míg a makrancos Mathilde odafent a munkálatokat irányította. Mint a Légiós megjegyezte, ha részt vettünk volna a takarításban, azoknak segítettünk volna, akiket nem szeretünk. Peters nevetve seperte be immár negyedszerre a nyereményét. Előhúzott egy hatalmas szál szárazkolbászt a papírkosárból, és öt egyenlő részre osztotta. A kolbász mellé vízzel higított egészségügyi szeszt ittunk. Elégedettek voltunk. Még éltünk, ami akkor és ott nagy dolognak számított. – Estére visszatérnek – mondta Peters, és lenyelt egy nagy falat kolbászt. – Gondolod? – kérdezte Pici. A pinceablakon át az Elba felé nézett, a * ápolónő (német)
szétbombázott kikötő irányába. Peters komoran bólintott. – Biztos vagyok benne. Túl sok üzemanyaguk és bombájuk van. Na és persze túl sok fiatal pilótájuk, aki repülni akar. – Utóbbiakból nálunk sincs hiány – bólogatott Pici. – Bármire képesek, hogy megkaphassák azt a szar jelvényt a gallérjukra. Az idősebb nők egyszerűen bolondulnak a szárnyakért. – Igazad van – ismerte el Peters. – A különbség csak az, hogy nekünk nincsenek repülőink. – Ha ez így megy tovább, nemsokára egyetlen városunk se marad – sóhajtott a Légiós. – Ez sajnos megint csak igaz. És ha szétbombázták a városainkat, majd tovább fogják bombázni a romokat. Ha már romok se lesznek, a helyüket fogják szórni, egészen addig, míg az utolsó patkány is össze nem égett. Aztán jöhetnek az ejtőernyősök. – A pokolba az egésszel! – zsörtölődött a Légiós, kijátszva egy királyt. Bauer nevetve az asztalra csapott egy ászt. – Huszonegy! Pici egy befőttesüvegre mutatott, amiben egy különös formájú tárgy lebegett. – Az meg mi a franc? Peters követte a tekintetét. – Ja, az? Egy vakbél. Egy gyulladt vakbél. Pici felállt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a morbid kis béldarabot. Ügyködött valamit, aztán füttyentett a röntgenkészülék alatt tanyázó kutyának. – Disznó vagy – jegyezte meg a Légiós, látva, hogy a kutya a vakbelet marcangolja. – Ez túl sok lesz neki – mondta Peters. – Ki fogja dobni a taccsot. – Valóban? – kérdezte kíváncsian Pici. – Akarsz fogadni? Egy liter snapszodat három szál kolbászom ellenében. – Rendben – felelte vigyorogva Pici. – Ha annyira meg akarsz szabadulni a kolbászaidtól, szívesen segítek. Fogadtak, és amikor a kutya még öt perc elmúltával sem adta vissza a vakbelet, Pici a kolbászokat követelte. Megkapta őket. Azonnal nekilátott megrágcsálni valamennyit, hogy Petersnek még véletlenül se legyen kedve visszakérni őket. – Átkozott kutya – mérgelődött Peters, és öklével megfenyegette a zsemleszínű ebet, aki sóvárogva figyelte Pici csámcsogását.
A kutya váratlanul felállt. Teste hevesen megrázkódott, és a következő pillanatban előbukkant a vakbél. – Kérem vissza a kolbászt! – kiáltotta vidáman Peters, és már nyúlt is a maradék után. – Nem bírta nézni, ahogy tömöd a pofád. Pici elvörösödött a méregtől. A kutya elé köpött. – Te sárga strici! Te nyamvadt kis eb! Vissza fogom tömni abba a szánalmas gyomrodba! Peters elkapta Pici orra elől az utolsó kolbászt is. Jókora darab hiányzott belőle. Pici dühében elkapta a kutya tarkóját, és belenyomta az állat fejét a hányadékba. A kutya hevesen tiltakozott, de azt leszámítva, hogy véresre kaparta a körmét a padlón, nem sokat ért el vele. A Légiós ékes francia szitkozódásba kezdett, és megkérte Picit, hogy hagyja abba. Peters egy nagylelkűségi rohamában visszaadta Picinek az egyik kolbászt, aztán bizalmasan közölte velünk, hogy a 7-es kórteremben van egy tüzér, aki bármilyen férget válogatás nélkül megesz. – Pfuj! Szeretném látni a fazont – keverte magát ellentmondásba Bauer. – Menjünk fel, és vegyük közelebbről is szemügyre azt a tüzért – javasolta Pici. – A békát is megeszi? – kérdeztem én. – Egyszer láttam egy oroszt, aki szemrebbenés nélkül lenyelt egy élő békát. – Az is valami? – legyintett a Légiós, akinek soha nem lehetett újat mondani. – Én egyszer láttam valakit, aki üveget és vasat evett. – Még jó, hogy nem a seggébe dugta – zárta le a témát Pici. – Inkább menjünk, vessünk egy pillantást arra a tüzérre, és tegyük próbára a képességeit. Meg fog enni két békát és egy borotvapengét, vagy ha mégsem, akkor jól elverjük. – Csak nehogy egy napon emberedre akadj – figyelmeztette a kis Légiós. – Nincs olyan ember ezen a földön, aki méltó ellenfelem lenne – állította magabiztosan Pici. A 7-es kórterem felé menet Pici talált egy békát. Legnagyobb bosszúságára azonban sehogyan se sikerült egy másodikat is szerezni melléje. Került viszont helyette egy földigiliszta. – Szemét alak vagy – jegyezte meg egykedvűen a Légiós. A tüzér, mint kiderült, egy köpcös, izmos, lapáttenyerű bányász volt. Sűrű szemöldöke egybenőtt sokatmondóan alacsony homloka alatt. Apró, szénfekete szemével értetlenül pislogott ránk. Amikor Peters megkérdezte tőle, hogy tényleg képes-e megenni egy békát, büszkén elvigyorodott.
– Bármit megeszek, de nem ingyen. – Ha kapsz egy nyaklevest, az elég fizetség lesz? – lépett előre Pici. – Én a helyedben meghúznám magam, kisfiam – válaszolta a tüzér. – Én senkitől nem ijedek meg, még tőled sem, te nagy testű állat. Pici a tenyerébe csapott az öklével. – Hallottátok ezt? Hallottátok, mit mondott ez a gennyláda? Esküszöm mindenre, ami szent és igaz, hogy megölöm! Péppé verem, és hagyom, hogy az a zsemleszínű dög felnyalja. – Szabad a gazda – vigyorgott a tüzér, aki nemhogy megijedt volna, hanem láthatóan jókedvre derült Pici fenyegetőzésétől. Pici neki akart rontani, a Légiós azonban visszafogta. – Merde, hagyd békén. Ne itt! Pici körülnézett. Szeme valósággal izzott a harci kedvtől. – Nem tudom megállni, hogy ne verjem be a képét! Meg kell ölnöm vagy szétrobbanok! Szent Szűz, esküszöm, hogy megfojtom ezt a csibészt! – Pofa be, Pici – parancsolta a Légiós. – Majd kezelésbe veszed, ha találkoztok a városban. A tüzér röhögött egy jót, aztán a társai felé fordult: – Beszéljetek nekik rólam, pajtások, és hozzátok vissza a földre azt a barmot. Az egyik beteg, egy hegyivadász felállt, és odajött hozzánk. Szinte érthetetlen dialektusával tájékoztatott minket: – Emil el tudja törni egy asztal lábát a puszta öklivel, és képes letaglózni egy bikát egyetlen ütéssel. – A kezével körülrajzolt egy képzeletbeli bikát, és megmutatta, hogy üti le Emil. – Így ni, és a következő pillanatban a bika már ájultan hortyog. De ez még semmi. Fel tud emelni egy tüzérségi lovat nyergestül meg mindenestül. Pici megvetően horkantott. Lomhán átsétált a három táblából álló ablakhoz, belekapaszkodott a keretbe, aztán nekifeszítette a térdét a falnak, és hevesen rángatni kezdte. A szoba megtelt recsegéssel és ropogással; vakolatdarabok és téglák potyogtak Pici vállára. Aztán egy hatalmas reccs, és ott állt Pici az ablakkerettel a kezében. Győzedelmesen körülnézett, majd nemes egyszerűséggel kihajította az ablakot az udvarra. A lent tartózkodók hangos tiltakozással és szitkozódással jelezték, hogy nem díjazzák a produkciót. A kórterem lakói ugyanezt tették. A tüzér elismerően bólintott, de azért feltápászkodott az ágyáról, hogy ő is megmutassa, mit tud. Elkapta a helyiség közepén álló vaskos asztal egyik lábát, egyetlen rántással kitépte, aztán az ágy szélére tette egyik végét, és az
öklével a közepére csapott. A gerendavastagságú asztalláb pozdorjává tört. Pici vállat vont. Megfogta az egyik ágyat, és a benne fekvő beteggel együtt a feje fölé emelte. A mutatvány szenvedő alanya felüvöltött a rémülettől, és mint a következő pillanatban kiderült, a félelme nem volt alaptalan. Pici meglendítette az ágyat, és gazdájával együtt áthajította a kórtermen. A repülő vasszerkezet a tüzér ágyára esett, ripityára törve azt. Pici azonban nem érte be ennyivel. Fogta a mosdótálat, és úgy kettészakította egyetlen mozdulattal, hogy a tál szikrázott bele. A két hasznavehetetlen bádogdarabot a még mindig vigyorgó tüzér ölébe hajította. – Csendet a kórteremben! – ordította az ágyából egy főtörzsőrmester. Pici jól megnézte magának a meggondolatlan fickót. – Megkapod, kisfiam! – Behúzott neki két akkorát, hogy a főtörzs ájultan hanyatlott a párnájára. – Ha már így összegyűrted az ágyneműmet, javaslom, hozd is rendbe – mutatott a vaskupacra a tüzér. – Te kis szaros törpe! – üvöltött rá Pici. – Úgy ki fogom dekorálni a képed, hogy még az anyád se ismer meg! – Morogva nekiindult a tüzérnek, aki úgy állt a kórterem közepén, mintha semmi köze nem lett volna ehhez az egészhez. Pici csak háromszor ütötte meg. A tüzér, döbbenettől tátott szájjal, elterült a padlón. Mielőtt még feltápászkodhatott volna, Pici az arcába rúgott. A Légiós jelzett nekünk. Belekapaszkodtunk Picibe, és kivonszoltuk a szobából. – Ezért ülni fogsz – jósolta Peters. – Biztos lehetsz benne, hogy be fognak köpni. A legrosszabb az egészben az ablak és a mosdótál. – Igen, és miért? Manapság mindkettő fogyóeszköznek számít – érvelt Pici. – Meg kellett mutatnom azoknak a szemeteknek, hogy ki vagyok! – Kivette a zsebéből a békát, és mérgében a nővér íróasztalára dobta. A nő hangosan méltatlankodni kezdett. – Pofa be, te kis ágymelegítő ribanc – dörrent rá Pici –, vagy úgy elverem a popsidat, hogy azt fogod hinni, végigment rajtad a fél katonai akadémia. Peters első jóslata bevált. A bombázók visszatértek, és a még füstölgő romokat újra lángra gyújtották a foszforbombák. Újabb áldozatok. Mezítlábas kisgyerekek totyogtak le a pincékbe, hogy ugyanúgy végezzék, mint a patkányok. Valahol a kikötő közelében, átellenben az Admiralstrasséval SS-őrök ütlegelték puskatussal a rájuk bízott rabokat. Így akarták gyorsabb haladásra ösztökélni a kimerült emberi roncsokat. Mielőtt még elérhették volna a közeli raktárházat, egy bomba telibe találta őket.
Csak egy véres, vonagló tócsa maradt utánuk. És persze a gőzölgő vér, az égett hús és salétrom szagának átható keveréke. Egy láb nélkül maradt SS-katona zokogva átvonszolta magát egy rab szétfolyt hasán. Nem jutott tovább. Egymás karjában haltak meg, és együtt égették őket hamuvá a műszakiak lángszórói. A Mönckbergstrassén egy gyanús alak őgyelgett. Valahányszor egy hulla közelébe ért, lehajolt hozzá. Kés villant, egy ujj hullt a porba és egy gyűrű tűnt el egy bő zseb mélyében. A fekete ruhás, kísérteties alak pedig már libbent is a következő tetemhez. A negyedik megmozdult és felordított. Elég volt egy ütés egy elszenesedett deszkával, hogy a hang elhaljon. Fürge ujjak kutatták át a vonagló testet. Egy pénztárca, egy útlevél és két gyűrű volt a zsákmány. Az Alter Wall és a Rödingsmarkt sarkán egy nő rémülten felvisított. Egy alacsony, ruganyosan mozgó figura vetette rá magát hátulról. Vasmarka az áldozata torkába fojtotta a sikolyt. Elég volt egy rúgás a térdhajlatba, hogy a nő összerogyjon. A támadó benyúlt a feszes szoknya alá, és széttépte a pókhálófinom alsóneműt. A nő kétségbeesetten rúgkapált, de az izmos férfitest mintha ezt meg se érezte volna. Forró lehelet ütötte meg a fülét, és egy nedves nyelv siklott végig az arcán. – Kérlek, hagy, hogy megtegyem! Mi benne a rossz? Semmi bajod nem esik, ne félj. Miért nem engeded? – A hangja szinte gyengéd volt. – Ha túl vagyunk rajta, elengedlek. A nő megengedte neki. Inkább ez, mint a halál. Zokogott és nyöszörgött félelmében. Messze fölöttük egy világítórakéta vonta látszólag varázslatos fénybe az eget. Az Alster felől vízcsobogás hallatszott. Céljelző rakéták lobbantak fel az esti égben. Por és lángnyelvek csaptak a magasba. A föld megremegett, akárcsak a nő az erőszaktevő alatt. A fiatal nő az óvóhely felé tartott, amikor a sötétség leple alatt portyázó sakál elkapta. Ne sírj, gondolta. Hagyd, hogy azt tegyen veled, amit akar. Különben megöl. Bomba csapódott be a közelben. Észre se vették. A férfi óvatosan lehúzta az egyik harisnyát, megcsókolta, majd beletemette az arcát. A lángok fényében a szeme üvegesen csillogott. Beleharapott a nő arcába, egyik kezével megmarkolta a nő haját, a másikkal pedig villámgyorsan a nyakára tekerte a harisnyát, és megszorította. A nő hörgött, rúgkapált és vonaglott. A férfi hahotázott. Az áldozat ajkai elkékültek. Szeme kidülledt, állkapcsa ernyedten a
mellkasára zuhant. Halott volt. Megfojtották a saját harisnyájával. Támadója a zsebébe gyűrte a bugyit. Felegyenesedett, hogy elégedett mosollyal szemügyre vegye a meggyalázott nő holttestét, aztán térdre rogyott, és imára kulcsolta a kezét. – Ó, Uram, én parancsolóm. Én vagyok a te korbácsod. Egy újabb nőstényördög nyerte el méltó büntetését, ahogy te parancsoltad nekem! Azzal egy kereszt alakú sebet ejtett a nő homlokán, és sátáni kacajjal eltűnt a törmelék közt. Valamivel később két nő botlott bele az éjszakai rém legújabb áldozatába. Rémületükben sikítani kezdtek, és mint akiket puskából lőttek ki, elinaltak a tett helyszínéről. Ez a nő volt az ötödik áldozat. Az ügy a bűnügyi osztályról felkerült a Gestapóhoz. Paul Bielert Kriminabrat * , Dora néni pártfogója vette át a nyomozás vezetését. Fekete felöltőjében és fehér kesztyűjében némán, tűnődve állt a holttest mellett. A szája sarkából lógó ezüstszipkás cigarettából egy gombostűfejnyi hamudarab a kabát ujjára hullt. „Csinom” Paul megvetően elfricskázta, majd egy illatosított zsebkendőt emelt az orra elé. Az emberei felizgatott tacskókként csaholtak körülötte. Kiabáltak, méricskéltek, fényképfelvételeket készítettek. Egy öreg, rozzant figura állt fel a tetem mellől. Egy tipikus törvényszéki orvos. – Mielőtt megfojtották volna, megerőszakolták. A vágásokat a halál beállta után ejtették. – Ezt maga nélkül is kitaláltam volna. Inkább azt mondja meg, ki a gyilkos! Még fontolóra veszem, nem tenne-e jót magának egy kis kirándulás a keleti frontra. Hátat fordított az orvosnak, és lassan a Neuer Wall felé sétált, ahol a Mercedese várta. Nem látott és nem hallott. Agya teljes gőzerővel dolgozott. A szürkeállomány, mely a titkosrendőrség szolgálatába állítva a legsátánibb kínzási módszereket ötölte ki, most végre értelmes feladatot kapott. Legalább olyan értelmeset, mint amikor néhány évvel a háború előtt akasztófa alá állította a hírhedt Edgar Andrét. A Karl Muck téri rendőr-főkapitányság harmadik emeletén összeállították a legújabb bombázás áldozatainak a névsorát. Soha nem lehetett pontosan meghatározni, hányan haltak meg vagy tűntek el, de néhány száz ide vagy oda igazán nem számított… A végeredmény 3418 halott lett és nagyjából ugyanennyi sebesült. Ehhez adódott még hozzá az * bűnügyi tanácsos (német)
eltűntek hasonlóan magas száma. Sok holttestet és sebesültek a takarításhoz használt lángszórók égettek porrá. Kartonokat dobozoltak és raktároztak el. Elkészültek az előre lepecsételt, stencilezett halotti bizonyítványok is, és ezzel lezárult a hivatalos eljárás. Az apparátus felkészülve várta az újabb bombatámadást. Egy civilizált társadalomban rendnek kell lennie. „Csinom” Paul néhány kollégájával a második emeleti 367-es szobában tanácskozott. A meggyilkolt nők fotóit tanulmányozták. A legfiatalabb tizenhat, a legidősebb harminckét éves volt. Mindegyiknek véres kereszt éktelenkedett a homlokán, mindegyiket harisnyával fojtották meg, és a gyilkos minden esetben magával vitte az áldozat bugyiját. – A férfi katona – jelentette ki határozottan Paul Bielert, és felkelt az asztal mellől. Három kollégája meglepetten felkapta a fejét. Egy SS-katona felsegítette rá a felöltőjét. Bielert kimért mozdulatokkal belecsúsztatta kezét a fehér kesztyűbe. Szája sarkában az ezüstszipkával elhagyta a rendőr-főkapitányság épületét. Négy órán át sétált a füstös utcákon, orra elé tartva az illatosított zsebkendőt. A járókelők közül egyesek félve, mások tisztelettel néztek le rá. Utóbbiak alázatosan, behízelgő hangon köszöntötték a Karl Muck téri „nagy” embert. Bielert meglátogatta Dora néni, elbeszélgetett a lányokkal, ráordított a strici Ewaldra, aztán továbbállt, és benézett még néhány helyre. Szürkülettájban egy föld alatti luxusétteremben bukkant fel. A létesítmény kívülről leginkább egy lerobbant ócskavas-kereskedéshez hasonlított, de ha a látogató lement kétemeletnyit a meredek betonlépcsőn, egy egészen más világban találta magát. Légkondicionált termek tárultak a szeme elé, és bennük hófehér damasztabrosszal, kínai porcelánnal és ezüst étkészlettel terített asztalok, színes, hangulatos világítást adó lámpák, süppedős szőnyegek és krómozott bárszékek. Szmokingruhás főurak és fehér zakós felszolgálók szolgálták ki a nevetgélő, elegáns vendégeket. Ebben a föld alatti luxusétteremben nem volt menü- és itallap. Mindenki azt kérhetett, mi szemének-szájának ingere volt. Az árak, természetesen, ennek megfelelően voltak megszabva. Egy hiányosan öltözött hölgy elvette „Csinom” Paul felöltőjét és kalapját. A férfi hanyagul egy székbe vetette magát a terem közepe táján. Még arra se volt hajlandó, hogy ránézzen a hajbókoló pincérre, miközben gombával
töltött foglyot és pommes frites-t * rendelt. Egy palack Oppenheimert kért melléje. A pincér rezzenéstelen arccal felvette a rendelést. Paul Bielert hátradőlt a székében, és ráérősen szemügyre vette a vendégsereget. Magas rangú tiszteket látott makulátlan szürke és zöld, tengerészek esetén aranycsíkkal díszített sötétkék egyenruhákban. Persze a fekete egyenruhás SS-tisztek sem hiányozhattak, vállukon és gallérjukon a csillogó ezüstjelvényekkel. Az aranysárga uniformisban feszítő párthivatalnokok olyan töméntelen mennyiségű kitüntetést cipeltek magukon, hogy még Ferenc Jóska is megirigyelhette volna őket. A hölgyek kizárólag selymet és prémet viseltek. Tökéletesen gondtalannak tűntek, és vidáman nevettek partnereik elmés megjegyzésein. Egy tengernagy két rendkívül vidám hölgy társaságában vacsorázott. Nyakából Vaskereszt lógott, mellette a Pour le Mérite ** az első világháborúból. Bielert megvetően horkantott, amikor a tengernagy egy leereszkedő pillantással jelezte, hogy tudomást vett a létezéséről. Pedig ha tudta volna, mi jár ebben a pillanatban Bielert SS Standartenführer fejében, minden bizonnyal kiveri a hideg veríték. Várd csak ki a végét, te majom! Ha elértük a végső győzelmet, a bádogjaid a fejeddel együtt fognak a kosárba hullani. „Csinom” Paul gyűlölte a felső osztálybelieket, a tiszteket és a junkereket. Ezt nem is rejtette véka alá a július huszadikai merényletkísérlet *** óta, amikor SS Gruppenführerként közvetlenül a Gestapo Prinz-Albrecht-Strasse-i vezetője, Kaltenbrunner alá került. A pincér felszolgálta a foglyot, és Bielert ádázul nekiesett. A többi vendég megvető mosollyal nézte ezt a „barbárt”, de ő ügyet se vetett rájuk. Madárcsontok ropogtak erős fogai között. Időnként kiköpött egy szilánkot, és a villájával megpiszkálgatta a fogait. Egy halk böffentést is megengedett magának. Egy civil úriember haladt el mellette egy hölgy kíséretében. A férfi tisztelettudóan, szinte alázatosan köszöntötte Bielertet. „Csinom” Paul bólintott, anélkül hogy kivette volna szájából a fogoly lábát. Amikor már biztonságos távolságban voltak tőle, az úriember odasúgta a társaságát adó hölgynek: „Magas rangú Gestapo-tiszt. Csak a jóisten tudhatja, mi szél hozta erre a helyre!” * sült krumpli (francia) **francia érdemkereszt ***a Hitler elleni merényletkísérlet, 1944-ben
Egy ürüléksárga egyenruhát viselő párthivatalnok jelent meg három hölgy és kísérőik társaságában. Fölényes hangon konyakot rendelt, majd rácsapott az egyik hölgy ringó hátsójára. A csattanás hallatán a nő partnere mérgesen felvonta a szemöldökét, de amikor rájött, honnan jött a „pacsi”, elmosolyodott és bólintott. A pártember ugyanazt tette egy légierős őrnagy táncpartnerével is, mint az előző hölggyel. Az őrnagy tiltakozott, és óvatosan megfenyegette az imposztort. A pártember elvigyorodott, és az őrnagy mellén magányosan csillogó érdemrendre mutatott: – Látom, hősként akar meghalni – mondta vidáman. Az őrnagy kerek arcát elöntötte a pír. A táncpartnere, akinek a hátsójára a pártember rácsapott, békítően elmosolyodott. – Akar még mondani valamit? – kérdezte provokatívan a pártember. Az őrnagy feje ellilult. Néhány pillanatig csak tátogni tudott, mint egy szárazra vetett hal. Aztán kihúzta magát, és reszketeg hangon odavetette a párthivatalnoknak. – Még hallani fog rólam, uram. – Maga is rólam – ígérte a pártember. A bárpulthoz vezette a vendégeit, és letelepedett az egyik magas székre. Úgy trónolt ott, mint egy király. „Csinom” Paul beletörölte a száját a patyolatfehér asztalkendőbe, és rendelt egy mokkát. Fent, a közönséges halandók világában megszólaltak a légvédelmi szirénák. Az étterem személyzete a súlyos acélajtókkal légmentesen lezárta a bunkert. A borzalmak világa kint rekedt. A bombák robbanását csupán távoli rengésekként lehetett érzékelni. A pincérek ugyanúgy folytatták a felszolgálást, mint eddig, sietség és félelem nélkül. A vendégeknek pedig eszükbe se jutott a felszínen tartózkodókra gondolni. A lángoló testekre, a saját beleikbe gabalyodva rángatózó emberekre, a foszfor vakító fényében kocsonyává olvadó gyerekekre. A válogatott tagokból álló zenekar szentimentális zenét játszott. Itt a párt áldásával lehetett táncolni. A vendégek Hamburg felső tízezréből kerültek ki. Pazar ékszerek csillogtak a meztelen női nyakakon, vagyonokat érő gyűrűk pompáztak az ápolt ujjakon. Fent, a környező utcákban a hullarablók készen álltak abban a reményben, hogy ez egyszer a bunkert is közvetlen találat éri. Nem egy közülük horogkeresztet viselt a kabátja hajtókáján. Az egyik hölgy a vidám vendégseregre mutatott, és odasúgta a partnerének: – Van ezeknek egyáltalán szívük? Hát nem tudják, hogy a várost lassan
elemésztik a gyújtóbombák? A vacsorapartnere, egy idősebb SS-tiszt, befalt egy darab szaftos húst, és jóízűen ivott egy kortyot a vörösborból. – Manapság az ész sokkal fontosabb, mint a szív, drágám. A szívtelen embernek jóval nagyobb a túlélési esélye. Egy gyönyörű, kék estélyit és magas sarkú körömcipőt viselő nő sétált végig az asztalok között. Paul Bielert asztalánál megállt, és rámosolygott a férfira. – Helló, Paul. Te itt? Bielert hunyorogva ránézett, biccentett neki, majd a szemközti székre mutatott. – Foglalj helyet, Elsebeth. Ülj le, és beszélgessünk egy kicsit. Elsebeth engedelmeskedett. Keresztbe tette lábát, és feljebb húzta a ruhája alját, felfedve formás, átlátszó harisnyába bújtatott lábát. – Privátim vagy hivatalosan? „Csinom” Paul ivott egy kortyot a poharából, és lebiggyesztette az ajkát. Ép szeme baljósan megvillant. – Én mindig hivatalos vagyok, Elsebeth. Tudod, háború van. A nő gúnyosan nevetett. – Ezt én is észrevettem, Paul. Pedig csak egy férjet és három fiútestvért veszítettem el. – Cigarettára gyújtott. – És egy fiamat – tette hozzá merengőn. – Egy kisfiút. Tudod te, mit jelent ez, Paul? – Semmit nem jelent, Elsebeth. Abszolút semmit. Az egyetlen, ami számít, hogy Németország kerüljön ki győztesen ebből a háborúból. Meghalni a Führerért, ez minden német férfi és nő leghőbb vágya. Gyönyörű halál, Elsebeth, és te irigylésre méltó vagy. Nem mindenki dicsekedhet öt elveszített hőssel. A nő hosszú ideig meredten nézte Bielert üvegszemét. – Hősöket mondtál? – Igen, csatában elesett hősöket! – Bielert kihúzta magát. – Akik a Führerért adták életüket! A nő keserűen nevetett. – A fiam, Fritz hétéves volt. Egy zuhanó gerenda eltörte a hátgerincét. Megölte az én kicsikémet, az én drága kis Fritzemet. Hallanod kellett volna, hogy sírt! – Nincs győzelem könnyek nélkül, Elsebeth. Ez az élet törvénye. Ha életben akarunk maradni, szenvednünk kell. A Führernek is megvan a maga keresztje. A nő idegességében játszadozni kezdett egy szalvétatartóval. Az egyik
pincér hozott neki egy pohár bort. Az italtól valamelyest megnyugodott. Amikor kihozta a kávét, a pincér bizalmasan odahajolt Bielerthez. – Nagy felfordulás van Barmbeck és Rothenburg környékén, uram. Azt mondják, már húsz perce folyamatosan bombázzák. Bielert felrántotta szemöldökét a halott szeme fölött. – Miért mondja ezt nekem, pincér? Talán ott volt? A pincér megriadt. – Nem, uram. Hallottam. Mindenki erről beszél. Bielert beleszürcsölt a mokkába. – Tehát szóbeszéd – állapította meg. – Tudja, hogy a szóbeszéd terjesztését a törvény bünteti? – kérdezte fenyegetően. – Fel tudja fogni, hogy ezért népbíróság elé kerülhet? De ha már beszélgetünk, árulja el nekem, miért nincs egyenruhában? Pedig úgy látom, nagyon jó formában van, meg se kottyanna magának egy kis akadályverseny egy MG-42-essel a vállán! A pincér színt váltott. Ápolt keze felkúszott a gallérjához, és meglazította azt. Úgy nézett ki, mint aki meg akar fulladni. Végül sikerült kinyögnie: – Azért mentettek fel, uram, mert gyenge a szívem. – Gyenge a szíve? – Bielert a hasát fogta nevettében. – És kinek nem az? De mi köze van ennek a szívhez? A szemével céloz, és a kezével lő, nem igaz? Hol kerül itt szóba a szív? Elárulom magának, barátom, hogy még a szemére se lesz igazán szükség. Meg se kell majd céloznia az ellenséget, jönni fog az magától, egyenesen maga felé. És hogy megkíméljük azt a beteg szívét, gondoskodni fogok róla, hogy egyenesen a lövészárokba szállítsák. Ott aztán csak egyet kell csinálnia: belekapaszkodni az elsütőbillentyűbe. Bizony, nálunk nem úgy van, mint sok más hadseregnél. A német lövésznek nem kell lúdtalpasra gyalogolnia a lábát. Nálunk menetrend szerinti járat közlekedik a frontra. És még egy ilyen szimulánsnak van mersze a gyenge szívére hivatkozni! – Bielert a szájába biggyesztette az ezüstszipkát, és rosszindulatúan odasziszegte a pincérnek: – Egyébként is, amíg ki nem hozza nekem tányéron a szívét, négy egyenlő darabba vágva, nem fogom bevenni, hogy beteg. Tudja, mi maga? Maga egy szabotőr, ember, aki a hazánk védelmi erejét próbálja demoralizálni. Egy undorító vereségpárti, alantas antiszociális elem! A pincér könyörgő pillantásokat lövellt a bárpultnál ülő pártember felé. A tekintetük végül találkozott. A pártember felállt, megigazította ürüléksárga zubbonyát, és méltóságteljesen Paul Bielert asztalához lépdelt. A pincér hideg verítékben fürödve várta a fejleményeket. – Mi folyik itt? – kérdezte a pártember. Barátságosan a pincér vállára csapott, majd leereszkedően rávigyorgott Paul Bielertre. A kényelmes
karosszékben üldögélő „Csinom” Paul elfészkelte magát, és vigyázva, nehogy kárt tegyen a nadrágja élében, keresztbe tette a lábát. – Ez az úr népbírósággal és keleti frontszolgálattal fenyegetőzik – suttogta a pincér, változatlan rémülettel a hangjában. – Ugyan-ugyan – morogta a pártember, húsos képét és élveteg, vastag ajkait Bielert felé tolva. – Hát nem tudja, hogy ez az ember az én barátom? – Felemelte a kezét, és ahogy egy tanító bácsi fenyíti meg a csintalan nebulót, megintette Bielertet. – Ha valaki a keleti frontra megy itt, az maga lesz. Mutassa a papírjait! Paul Bielert gonoszul elmosolyodott. Vizenyős kék ép szemében rosszat ígérő fény villant. Pontosan olyan volt, mint a kígyó, mely meghipnotizálja áldozatát, mielőtt szőröstül-bőröstül felfalná azt. Lassan, végtelenül lassan a zsebébe süllyesztette a kezét, kivette az azonosítókártyáját, és a pártember orra elé tolta. A férfi elsápadt, de annyi lélekjelenléte még maradt, hogy gyorsan összecsapja a sarkát, és tisztelegjen a vörös Gestapo-kártya, az SS Standartenführer rang és a titkosszolgálati tanácsosi beosztás előtt. Bielert tekintete egy pillanatra a pincérre siklott, majd visszatért a pártemberre. – Uraim – közölte unott hangon –, a keleti utazásukat majd részletesen megbeszéljük holnap reggel 10.15-kor a rendőr-főkapitányság 338-as szobájában. – Azzal elhessentett őket, és folytatta a beszélgetést Elsebethtel, mintha mi sem történt volna. A pincér és a pártember távozóban még hallották, hogy ezt mondja Elsebethnek: – Mindig könyörtelenül lesújtok az ilyen degenerált koponyákra, bárhol is keresztezzék az utamat. – Te már voltál a fronton? – kérdezte óvatosan a nő. – Nem, azon a fronton, amelyikre te gondolsz, nem – felelte harsány hangon Bielert. – Számomra ez a harctér. Adolf Hitlernek – felült és kihúzta magát – itthon is szüksége van megbízható emberekre, olyanokra, akik gondoskodnak róla, hogy a gépezet olajozottan működjön. Olyan emberekre, akik kíméletlenül kiszűrik az árulókat és az antiszociális elemeket, és vigyáznak rá, hogy a pestis, amit a vereségpártiak terjesztenek, ne fertőzhesse meg a hősies német lelket. Ne hidd, hogy a mi munkánk egy leányálom, drágám. De meg kell keményítenünk a szívünket. Olyan keményeknek kell lennünk, mint a Krupp acélja! Nem ismerhetjük a szánalmat, se a gyerekes érzelgősséget. Higgy nekem, még azt se tudjuk, mit jelent a szív szó. A nő Bielert halott szemébe nézett. – Látod, ezt elhiszem – mondta csendesen.
* A pártember a pincéren töltötte ki a mérgét. – Szép kis kalamajkába kevertél, Theo! Egy ilyen fickó előtt az ember vigyázzba vágja magát, te pedig mit teszel, te hülye disznó? Társalogni kezdesz vele! Még egy akkora vadbaromnak is, mint amilyen te vagy, illik már egy kilométerről kiszúrnia egy ’stapóst. Én már a szagukról is megismerem őket. – De Peter, hiszen éppen maga fenyegette meg – védekezett Theo. – Pofa be! – fortyant fel a pártember. Fenyegetően megrázta az öklét. – Ez a hála? Ezt érdemlem én, aki a pöcegödörből emeltelek ki téged? De ne félj… – és itt sokatmondóan lefelé fordította a hüvelykujját –… most már vége a jó világnak. Nem fog beletelni egy hét, és Putlosban vagy Sennelagerben fogsz gyakorlatozni. Ott aztán feldughatod magadnak azt a gyenge szívedet. És ne merészelj többé köszönni nekem. Nem ismerlek téged. Soha nem ismertelek, és soha nem is foglak! – Magához intette az igazgatót. Sutyorogni kezdtek, időnként kurta pillantásokat küldve a büfé előtt álldogáló Theo Huber felé. Az igazgató szolgálatkészen bólogatott. – Örömmel, Herr Ortsgruppenleiter. Hogyne, Herr Ortsgruppenleiter. Éttermünkben csak kedves és tisztelettudó alkalmazottakat tűrünk meg. Efelől nyugodt lehet, Herr Ortsgruppenleiter. Theo Huber állítólagos barátja elégedetten összedörzsölte két tenyerét, és figyelte, miként csap le az igazgató a pincérre. Az étterem derék és alázatos vezetője felöltötte „kemény” arcát, mint mindig, amikor valami különlegesre készült. Ez nála azt jelentette, hogy előretolta alsó állkapcsát, egyetlen sűrű bozonttá vonta össze két szemöldökét, és kitágította orrlyukát. Repesett az örömtől, amikor először látta meg magát így a tükörben, és rájött, milyen brutális látványt nyújt. Megropogtatta tejfehér, finom kezeit, és odapattant The Huber mellé, hogy rázúdítsa a maszkjához illő mondandóját. Tíz perccel később a pincér már összepakolt, és a személyzet számára fenntartott keskeny vaslépcső tetején állva arra várt, hogy kiűzzék a paradicsomból. A hermetikusan záró acélajtó dübörögve bevágódott mögötte. Vakító fény csapott az arcába. Hamburg égett. Lefeküdt egy törmelékkupac mögé. Sírt. Egész testében rázkódott a sós ízű önsajnálattól. Sajgott a szíve, ha arra gondolt, milyen csodálatos világot volt kénytelen maga mögött hagyni. Hat héttel később a tankelhárítós Theo Huber egy orosz paraszt-
kunyhóban üldögélve mahorkát szívott, és kedvetlenül három paraszttal és néhány cimborával társalgott. Vodkát iszogattak és kártyáztak. A legfiatalabb katona, egy tizenhét éves suhanc és az egyik parasztlány vicceket meséltek egymásnak. A combjukat csapkodták és fülsértően hahotáztak. Az egész tankelhárító csapat előző nap érkezett, és előzőleg még egyik tagja se harcolt a fronton. Az éjszaka csendjét morajlás verte fel, amit földöntúlinak ható vonítás követett. A kunyhóban mindenki megmerevedett, és ösztönösen az ablak felé nézett. A koszos kis ablak felé, amit magasra, a mennyezet közelébe vágtak. – Prédszmértnyi csász! * – suttogta az orosz kislány, aki a tizenhét éves katonával múlatta az időt. – Istenem – kiáltott fel az egyik katona. Ugyanebben a pillanatban becsapódott a lövedék. Egy 30 cm-es lövedék száguldott őrjítő sebességgel végig az úton, letarolva a gyümölcsfákat, elseperve a kút káváját, berobbantva az istálló falát. A bentiek mindebből semmit nem láttak. Ők csak a robajt hallották; aztán a mennyezet beomlott, és a falak rájuk dőltek. Gyilkos füst öntötte el a tüdejüket. És ezzel vége volt. A tizenhét éves katonát a légnyomás feldobta a levegőbe. Egy derékban kettéhasított fa törzse nyársalta fel a testét. A lendület ereje néhányszor körbeforgatta, akár egy sikító, hörgő, rémült emberi húsból készült propellert, aztán az energia elfogyott, és vele együtt az élet is elszállt. A hajdan pincér The Huber egy tetőgerendán feküdt, és tompa, üvegesedő tekintettel az éjszaka sötétjébe meredt. Az orosz nehéztüzérség, amely könyörtelen precizitással lőtte ízekre a német utánpótlási vonalakat, pokoli „üzemzajával” elfojtotta üvöltését. Theo mindkét kezét végigcsúsztatta a hasán. Ott, ahol a medencecsontjának kellett volna lennie, egy mély lyukat érzett. Egy pépes, kocsonyás anyaggal megtöltött lyukat, amelybe egy csészealj nagyságú, alaktalan acélrepesz ékelte be magát. A vér dőlt a sebből, de a fájdalom mintha enyhülőben lett volna. Theo elcsendesedett. Félig leszakított lábát közelebb húzta magához, és fejét hagyta hátrahanyatlani a gerendára. Ájulás környékezte. – El fogok vérezni – futott át az agyán. Belenyomta a kezét a sebbe, mintha ez segíthetett volna a vérzés elállításában. * a. m.: Ütött a halál órája. (orosz)
Megint felsikoltott. A még álló faldarabok is beomlottak. Theo odébb rántotta magát, hogy a törmelék ne temethesse maga alá. A lába hátramaradt. Ott lebegett egy vértócsa közepén, néhány húscafat társaságában. Theo keservesen zokogni kezdett. A hideg is rázta. Nem hitte volna, hogy ennyire lehet fázni. A karjából kiment az erő, de az öntudata makacsul tartotta magát. Lassan, a fájdalomtól félőrülten halt meg. Hamburgban, régi munkahelyén a vendégek vidáman tovább ropták a táncot. Néha valamelyikük megkérdezte az igazgatótól: – Mondja, nem volt maguknál egy Theo nevű pincér? Az igazgató ilyenkor eltűnődött, majd azt felelte: – Theo? Nem, nem emlékszem ilyenre. És Theo Hubert mindenki elfelejtette. Csak egy holttest volt, akit egy trágyadombra hajítottak, valahol a Memel folyótól keletre. Senkinek nem hiányzott. Miért is hiányzott volna? Jöttek helyette újabb Theo Huberek. A „hősvadász” gondoskodott róla, hogy így legyen. Mindenhol felbukkant, ahol biztos zsákmányra számíthatott. Kórházakban, őrzászlóaljaknál, rendőrőrsökön és gyárakban. Rokkantak, öregemberek és fiatal suhancok vergődtek a hálójában. – Előre, bajtársak! – énekelték a kiképzőtáborban. Azok a vigyorgó, szadista kiképzők mindig azt énekeltették velük, hogy „Es ist so schön, Soldat zu tein.” * –Éljen a Nagyobb Németország! Éljen Adolf Hitler! És éljen a hősi halál! „Csinom” Paul rendületlenül portyázott. Senki nem tudhatta, hol bukkan fel legközelebb. Egyik nap a 32-es őrszobán üldögélt, és konyakot ivott a bűnügyi osztály vezetőjének a társaságában. Közben a Reeperbahnon zajló életet bámulta az ablakon keresztül. Mivel kezdte unni magát, megparancsolta, hogy hozzanak be motozásra két nőt. A motozás két órán át tartott. Paul Bielert jókedvűen, bár kissé fáradtan hagyta el az épületet. A „megmotozott” nőket szabadon engedték. Valamit valamiért. Három nappal később újabb gyilkosság történt, ezúttal a Hein-Hoyer-Strassén, kőhajításnyira a Reeperbahntól és a kórháztól. Paul Bielert bűnügyi tanácsos úr a haját tépte. Maga elé rendelte az összes kopóját, jól megrugdosta, aztán széteresztette őket. – A szemem elé ne merjenek kerülni eredmények nélkül, tetves lajhárok! – üvöltötte. – Adok nektek öt napot, de egy másodperccel se többet. Mindenkit, aki üres kézzel tér vissza, személyesen fogok feltenni a keleti * Olyan szép, Katonának lenni. (német)
frontra tartó vonatra, hogy az SS Lehrdivision * családias légkörét élvezhesse. Ott aztán ráértek naphosszat henyélni. Feltéve, hogy már belefulladtatok a mocsárba! A nyomozók behúzott farokkal sompolyogtak ki a nyomasztóan hatalmas és szürke Karl Muck téri épület kapuján. A hatodik áldozat az egyik nővér volt a kórházunkból. Egy huszonegy éves lány. Ugyanazzal a módszerrel ölték meg, mint az előző ötöt.
* kiképző hadosztály
10. A sorozatgyilkos
Az anyja, egy miniszter és a náci képmutatás tették gyilkossá. Azért ölt, hogy jót tegyen. Isten felkent szolgájának tartotta magát. Az anyjával elmondott ezer és ezer ima sötét függönyként vette körül agyát. Minden, amit a templomban hallott, mélyen beleégett az agyába, tovább acélozva eltökéltségét. Nem csodálkozott rajta, hogy nem érti meg a világ. Éppen ezért van szükség reá, a gyógyítóra, hogy felnyissa az emberek szemét, és kigyomlálja Isten kertjéből a gazt. Úgy halt meg, mint egy űzött vad. Rendőrök végeztek vele, akik azért ölték meg, hogy megspórolják a papírmunkát. Igaz, hogy Pici is gyilkolt, és a Légiós is, meg mi mindannyian. De mi legalább nem tettünk úgy, mintha az életet és a biztonságot szolgálnánk. A két magatartásforma közt azért van egy kis különbség – bár kétségtelen, hogy ez az áldozat számára teljesen érdektelen. „Még soha nem öltem meg senkit”, mondta egyszer egy híres férfiú, majd hozzátette: „De sok gyászjelentés csalt mosolyt az ajkaimra.”
HEINZ BAUER TALÁLTA MEG A BUGYIT. Eleinte csak röhögtünk rajta, és szakállas megjegyzésekkel szórakoztattuk egymást, de aztán Paul Stein az orrunk alá nyomta az újságot. Kiderült, hogy akárcsak a korábbi gyilkosságok esetén, az ismeretlen gyilkos ezúttal is magával vitte az áldozata bugyiját. – Átkozott legyek! – kiáltott fel Bauer, és döbbenten a hátizsákra meredt, amelyből előhalászta a női alsót. Lázasan átkutattuk a zsákot, és öt másik bugyira bukkantunk. A Légiós jelentőségteljesen füttyentett. – Saperlotte! * Hat bugyi és hat gyilkosság. Ez aztán az egybeesés! Pici a nyakát nyújtogatva bámulta az ágy mellé állított szürke hátizsák tartalmát. A bugyin kívül két csomag rozskekszet és gondosan összehajtogatott, a rendszabálynak megfelelően sassal felfelé elhelyezett légierős alsóruházatot lehetett benne látni. – Hogy bukkantál rájuk? – bökdöste meg Pici a hátizsákot a bakancsa orrával. Heinz Bauer szomorúan ingatta a fejét. – Csak azt tudnám, mi a fenének kellett belemásznom más hátizsákjába? Valami írószert kerestem, és akkor hozzáértem valami puhához, aminek nagyon ismerős volt a szaga. – Te kis malac – hagyta magát felbosszantani Pici. – Ne is tagadd, hogy ezért kezdtél kotorászni George hátizsákjában. Mert megérezted benne a muffszagot. – Jézusom, most mit tegyünk? – nézett ránk kétségbeesetten Bauer. – Mármint hogy neked mit kellene tenned? – helyesbített Stein. – Te találtad meg a bűnjelet, nem mi. Mifelénk nem szokás belemászni a más hátizsákjába. – Te rohadék! – fakadt ki Bauer. – Szóval magamra hagytok, mi? Mintha te még sohase kotorásztál volna más holmijában! Hogy oda ne rohanjak! Még a végén fehér szárnyak fognak kinőni a hátadból! – Előrehajolt, és fenyegetően Stein szemébe nézett. Stein pislogott néhányat, és a válla közé húzta a nyakát, mint aki bajt szimatol. Bauer gonoszul elvigyorodott, és vádlón Stein felé bökött koszos mutatóujjával. – Melyik is kettőnk közül az, aki nem dugja bele az orrát más batyujába? Vagy talán nem te voltál az, aki elcsented Pici snapszát, míg mi a kurvákat hajszoltuk? Erre mit mondasz, te patkány? He? * kb. a. m. „A szentségit!” (francia)
Pici feje akkora lett, mint egy túlérett sütőtök. – Szentséges Mózes, Ábrahám és Jákob! Hova kerültem én? Hát van még egy ilyen rohadék társaság ezen a világon? – Megragadta Stein grabancát, és habzó szájjal a másik képébe ordított: – Te tetves állat, te tényleg elkövetted Pici ellen ezt a szentségtörést? Steinnak csak artikulátlan hörgésre futotta. – Tagadni mered? – üvöltötte Pici, és visszakézből lekent egyet Steinnak. – Tán azt akarod, hogy kiverjem belőled? Én, aki gyűlöli az erőszakot? Stein megrázta a fejét Pici leköpte, majd halkan, de annál fenyegetőbben ezt mondta: – Visszaéltél a bizalmammal. Nagyot csalódtam benned. Mélyen megsértetted az érzéseimet. Stein rongybabaként lógott Pici markában. – Az, hogy egy strici vagy egy elmebeteg kurvákat gyilkol, egy dolog. De hogy valaki meglopja a saját bajtársát! Ez igazi förtelem! – Úgy megrázta Steint, hogy nem lettünk volna meglepve, ha a szerencsétlennek lerepül a feje. – Büntetésképpen lopni fogsz nekem három üveg snapszot. De nem akarok sokáig várni rájuk, te rokkant hős! A türelmem véges, és ha kifogy, akkor a jóisten kegyelmezzen neked, mert én nem fogok! – Felkapott egy bugyit a földről, és dühösen beleszagolt. – Szűnj végre meg! – szólt rá a Légiós; Bauer felé fordult. A fickó elveszetten üldögélt az ágya szélén. – Nos, mit szándékozol tenni? Értesíted a zsarukat? – A zsarukat? – pattant fel Bauer. – Megőrültél? Mégis, kinek nézel? Egy nyálas spiclinek? A Légiós bólintott. – Igen, annak néztelek. Valamit azonban tenni kell. Van javaslatod? Bauer tanácstalanul megrázta a fejét. – Ebben az esetben elmondom én, mit fogsz tenni. – Előkapta hosszú szibériai kését, és odahajította Bauernek. – Használd, hogy minél hamarabb lezárhassuk ezt az ügyet. Bauer döbbenten bámulta a kardnak is beillő kést. – Azt akarod, hogy megöljem Georgét? – kérdezte hosszas merengés után. – Ezt nem várhatod el tőlem! A Légiós morcosan összeráncolta a homlokát. – Miért, ki tegye meg, mon camarade? Én? Vagy Sven? Netán Pici? Te találtad meg a bűnjeleket, tehát tied a felelősség. De mivel minket is beavattál, mi is érintettek vagyunk az ügyben. Ezért ragaszkodunk hozzá, hogy tegyél valamit. Abban igazad van, hogy a zsarukhoz nem fordulhatsz.
Ez világos, mint a nap. Georgét azonban akkor is hatástalanítani kell. Nem hagyhatjuk, hogy tovább folytassa az őrültségeit. Bezárni nem zárhatjuk, mert nem vagyunk zsaruk. Viszont ott van a hat halott nő. Persze, most mondhatnád, hogy mostanáig elég sokan meghaltak, de ez más kategória. Ráadásul a nővérkét mindannyian ismertük, szinte a bajtársunk volt. Azzal, hogy megölte őt, George valami olyant tett, amit nem bocsáthatunk meg neki. Biztos vagyok benne, hogy most már te is belátod, valamit tenni kell. Bauer behunyta a szemét. Halálosan sápadt volt. – Képtelen vagyok megölni Georgét! Végtére is nekem nem ártott. Amit elvártok tőlem, az gyilkosság. Ha elkapnak, kivégeznek. A bakó fog végezni velem. – Megborzongott a gondolattól. A Légiós felállt, odament Bauer ágyához, kitépte a férfi kezéből a kést, és visszatette a bakancsa szárába. – Beszari vagy! – mondta megvetően. Bauer szégyenében görnyedtre húzta magát. Úgy érezte, már nem tartozik a gerincesek közé. Pici nagyvonalúan felajánlotta, hogy elvágja George torkát. A Légiós hosszú ideig szótlanul fürkészte az arcát, aztán visszaült az ágyára, és hol Picit, hol Bauert nézte. – Milles diables! * Csak a hecc kedvéért akarod megtenni, vagy valami másért? Pici elröhögte magát. – Azt a koszos kurvagyilkost előbb-utóbb úgyis kinyiffantja valaki. Gondoltam, miért ne én lennék az? Egyébként meg mit számít? – Szerinted nincs abban semmi rossz, hogy meg kell ölni őt? – kérdezte a Légiós, a szeme sarkából Picit, figyelve, aki a kórterem közepén állva egy pohár vizet próbált egyensúlyozni a homlokán, ahogyan azt egy zsonglőrtől látta. – Mi lenne benne a rossz? – válaszolt Pici a vészesen dülöngélő pohár alól. – George egy nagy rakás szar. Ezt te magad mondtad, Sivatagi Patkány. A Légiós a hasát fogta nevettében. – Allahra, te aztán nagy kópé vagy! – Hahotázva hátrahanyatlott az ágyán. – Csak azért, mert George egy nagy rakás szar, te hidegvérrel elvágod a torkát. – Ülő helyzetbe húzta magát. Az arckifejezése komor volt. – A jövő társadalmának az érdekében remélem, hogy hősi halált fogsz halni. Előhúzott egy üveg méregerős pálinkát a matraca alól, és félig kiitta egyetlen nekifutásra. Körülnézett, mielőtt továbbadta volna nekem, majd * Ezer ördög! (francia)
megkérdezte Picitől: – Bon. Tehát szeretnéd hidegre tenni Georgét? –Már legalább kétszer mondtam – morogta Pici. Megkocogtatta a poharát. A pohár üresen szólt, és ez nagyon nem volt ínyére Picinek. Rámordult Steinra: – Mikor hozod már azt a pálinkát Picinek, te patkány? – Belerúgott egy világoskék bugyiba, és nekiállt Bauernak: – Meddig fognak még ezek a seggtartók itt bűzölögni, kurvázásra ösztökélve a tisztességes férfiakat? Bauer összeszedte a bugyikat, és visszatömködte őket George hátizsákjába. Gondosan bekötötte a zsák száját, és a helyére tolta az ágy alá. Miután végzett, visszarogyott az ágy szélére, és a Légióst nézte, aki három dobókockával játszott. Feldobta őket a levegőbe, majd egyenként elkapta őket, hol a tenyerével, hol a kézfejével. – Az isten szerelmére – suttogta rekedten Bauer. – Add ide azt az átkozott kést, és úgy elvágom George nyakát, hogy varrógéppel se tudják visszavarrni a fejét. A Légiós felnézett. Keskeny, brutális ajkai körül ravasz mosoly játszadozott. Szó nélkül előhúzta a dupla élű szibériai kést, és odaadta Bauernak. A másik remegő kézzel elvette, és a párnája alá rejtette. Nem sokkal ezután George és néhány betegtársunk éktelen lármával és féktelen jókedvvel visszatért a kórterembe. George egy jókora darab piskótát tartott a kezében. Az egyik nővértől kapta. Mindegyik nővér imádta a huszonegy éves légvédelmis közlegényt, aki csak tizenhatnak látszott. – Adna valaki egy kést? – kérdezte tőlünk. Bauer torz vigyorral az arcán előhúzta a párnája alól a kandrát. – Tessék, cimbora. Éles, mint a borotva. Úgy szeli a süteményt és a kurvákat, mint a vajat! George egy pillanatra megmerevedett. Aztán kisfiúsan elnevette magát, elvette a kést, és felszelte a piskótát. – Ki jön velem kurvázni? – kérdezte Erich, a robusztus utász. Elfogadott egy darab piskótát Georgétól. A szájába tömte, aztán ugrabugrálni kezdett az ágyak között, képzeletbeli ellenfeleit pofozva. Pici árgus szemekkel figyelte; amint a Légiós leadta neki a jelet, odalépett Erichhez, és benyomott neki egyet. – Ne pazarold az energiáidat, bajnok! Inkább kapard össze a pfennigjeidet, és hozz sört Picinek, vagy megtanítalak bokszkesztyűbe dudálni! Erich az észak-schleswigi Thomas Jensen ágyában landolt. Thomas felkelt, és morózusan átfeküdt egy másik ágyba. Mindig távol tartotta magát a balhéktól. Azt mesélték róla, hogy ’39-ben önként jelentkezett a seregbe.
Thomas ezt soha nem tagadta, de nem is erősítette meg. Az azonban világos volt, hogy Thomast elemészti a honvágy. Akár önkéntes volt, akár nem, elege lett a háborúból. Egyesek még azt is állították róla, hogy szétlőtte a saját karját, és kis híján hadbíróság elé került emiatt. De mint minden vele kapcsolatban, ez se volt biztos, mert bármit is kérdezett róla az ember, mindig bezárkózott, mint egy tengeri kagyló. A Légiós megparancsolta Picinek, hogy szerezzen információt róla a főnővértől, akinek mindent tudnia kellett Thomasról. Picinek azonban az első húsz másodperc alatt sikerült elbaltáznia a dolgot. – Emma – mondta fontoskodó képpel –, a Sivatagi Patkány azt mondta, kérdezzem meg tőled, mit tudsz Thomas Jensenről, tudod, arról az észak-schleswigi seggfejről. Mert ha önkéntes, akkor nagy zamek vár rá, de ha szétlőtte a karját egy Nagannal, átkozott legyek, ha nem érdemel meg egy üveg konyakot. De óvatosan puhatolózz nála, Emma, nehogy rájöjjön, mire készülünk. A főnővér hosszan, tűnődve nézte Picit, aztán biztatóan bólintott. Pici ezután megkapta a maga konyakját, és ágyba bújtak. Később együtt jöttek le a kórterembe. A Csatahajó odakacsázott a békésen szundikáló Légióshoz, a levegőbe emelte az ingénél fogva, és egy könnyed mozdulattal felkente a falra a Sivatagi Patkányt. – Te marokkói kígyó! Kémkedésre mered buzdítani Picit? Te vadállat! – Dühében még bele is rúgott a Légiósba, aztán sarkom fordult, és kiviharzott, de előtte még megpaskolta Pici arcát. – Ne aggódj, kicsikém! A mama vigyázni fog rád! Pici majdnem elalélt a gyönyörűségtől. Csókokat dobált a Csatahajó után, majd miután becsukódott az ajtó a főnővér mögött, elordította magát: – Szentséges Mózes és nagyságos atyaúristen! Úgy be van gerjedve Pici, hogy mindjárt szétrobban a töke! A Légiós feltápászkodott, és odaállt Pici elé, aki a maga túlméretezett és bamba módján szeretettel nézett le rá. – Te vagy a legnagyobb seggfej kerek e világon – dohogott a Légiós. – Mi a fenét mondtál neki? Pici belerúgott az ágy lábába, és boldogan rámosolygott a Légiósra. – Elismerem, Sivatagi Patkány, hogy rosszul sült el. Egy kissé óvatlanul fogalmaztam az én drága Emmám előtt, de nem tehetek róla, ha muffot látok, teljesen elmegy az eszem. A Légiós tehetetlenül megrázta a fejét. – Allahra, hogy mennyire igazad van!
* – Nem jössz velem a cicaházba, George? Felcsípünk neked egy helyes kis cicamicát! – Bauer a kis légvédelmis felé fordult, és keményen a szemébe nézett. – Mit szólnál egy húszéves numeravirtuózhoz? George szégyellősen nevetett. – Nem, ez nem nekem való. Én dr. Goebbels jelszava szerint élek: tartózkodom az alkoholtól, a dohánytól és a nőktől. Bauer piszkálni kezdte a fogait a szibériai késsel, amit George visszaadott neki. – Igen, a jelszó nagyon találó. A nők csak felbosszantják az embert. Szifiliszt kaphatsz tőlük, meg még a jó ég tudja, mi egyebet. Jobb lenne kinyírni mindet, nem gondolod? – Elröhögte magát, és suhintott néhányat a késsel. – Felszabdalni őket így… – A szavai sátáni kacajba fulladtak. George szájában megállt az étel. – Miért mondod ezt? – kérdezte döbbenten. – Csak mert úgy gondolom, hogy a kurvák szemetek. Te nem így látod? – Nem értelek – felelte George. – Még soha nem láttalak így viselkedni. Letette a félig elfogyasztott piskótaszeletet az asztalra, és nyugtalanul fel-alá kezdett sétálni a kórteremben. Egy idő után lefékezett Bauer előtt. – Nekem semmi bajom a nőkkel. Azok, akiket ismerek, mind jók hozzám. Az anyám is nagyon szeretett engem. Emlékszem, amikor még kisfiú voltam, minden este odajött az ágyamhoz, hogy jó éjszakát kívánjon nekem. Istenem, milyen csodálatos idők voltak azok! Most halott. Szénné égette a foszfor. De majd találkozni fogok vele, odafent a mennyországban. – Csak isten tudja, hol lehet valójában – jegyezte meg durván Bauer. Abbahagyta a vigyorgást, és a Légiósra sandított, aki olyan elmélyülten játszadozott a három zöld kockával, mintha semmi köze nem lett volna az egészhez. – Még soha nem jártál kupiban? Még soha nem malackodtál? – kérdezte Bauer, a másik fölé hajolva az asztal fölött. Stein fütyörészni kezdett. Ideges volt. Akárcsak mi, ő is úgy érezte, Bauer túl messzire ment. – Nem – felelte George sikolynak is beillő hangon. – Gyűlölöm. Hát nem érted? Gyűlölöm. Állatok vagytok, visszataszító állatok, amikor a nőkről van szó. És a nők is ugyanolyan rosszak, amikor azt akarják tőletek. Még nálatok is rosszabbak, mert tudják, hogy kedvük szerint csavarhatják el a fejeteket. A sátán teremtményei! George szemében túlvilági fény gyúlt ki, az őrület összetéveszthetetlen jele. Bauer rémülten hátrahőkölt. A gyerekarcú légvédelmis levetette magát
az ágyára, és a haját tépve keservesen zokogni kezdett. A kórteremben néma csend lett. Azok, akik nem tudták, miről van szó, értetlenül bámulták Georgét. Pici felállt, megigazította a nadrágját, és odalépett a fiúhoz. A Légiós egy párduc ruganyosságával felpattant, és elkapta Pici vállát. – Gyere, Pici, igyunk meg egy sört! Pici rögtön felvidult. – Sört? Te állod? A Légiós igent intett neki, és kirángatta a kórteremből. – Nem kellene előbb kinyírnom? – kérdezte naivan Pici. A hüvelykujjával a háta mögé intett, George felé, aki szerencsére nem vett észre semmit. Stein és én csatlakoztunk hozzájuk. Amikor néhány órával később visszatértünk, George a sarokban ült egy tanuló nővérke társaságában, és kötszert tekercselt. Nagyon jó hangulatban voltak, nevetésüket már messziről hallani lehetett. Bauer az ágyán hevert, és üres tekintettel a mennyezetet bámulta. A szeme sarkából ránk sandított, és ezt motyogta: – Ma este végzek vele. Meg kell tennem. A Légiós bólintott. – Minél hamarabb, annál jobb. Leültünk, és folytattuk az ivást. Nyíltan csináltuk, ügyet sem vetve rá, hogy a szabályzat tiltja. Pici felment a főnővérhez. Nagyon késő volt, és mi már nagyon részegek voltunk, amikor a Csatahajó váratlanul megjelent – egy szál rozsdavörös pongyolában. Azelőtt még sohase tett ilyet. Hangtalanul, mintha tappancsai lettek volna, odaosont Bauerhoz, kinyújtotta a kezét, és rekedt hangon a fickó fülébe súgta: – Azonnal adja ide! Bauer rémülten a főnővér felé fordult. – Miről beszél? – Nagyon jól tudja! Kérem ide! Bauer felült, és bugyután a főnővérre nézett. – Esküszöm, hogy nem tudom, mire gondol! – Nem tudja? Örülhet neki, hogy én vagyok itt, és nem a fejvadászok! – A párna alá nyúlt, kihúzta a kést, és gyorsan a pongyolája alá rejtette. Részéről ezzel el is volt intézve a dolog. Úgy elviharzott, hogy még vissza se nézett. A Légiós bepöccent. – Annak a seggfejnek már megint eljárt a szája! – Most mi a francot csináljunk? – nézett körül idegesen Bauer.
– Mi az, mi történt? – kérdezte valaki a sötétből. – Semmi közöd hozzá – szerelte le a Légiós. Már késő reggel volt, mire Pici, igen emelkedett hangulatban, lejött a kórterembe. A Légiós rögtön rászállt. Egy darabig bent sutyorogtak, aztán kimentek a vécére, és ott folytatták a megbeszélést. Amikor visszatértek, Pici hallgatag volt és nyugtalan. A Légiós levetette magát az ágyára, és rágyújtott egy cigarettára. Nem mondott semmit, és úgy tett, mintha nem hallaná a faggatózásunkat. Szinte hallani lehetett, ahogy a fogaskerekek dolgoznak a fejében. A dr. Mahler által vezetett vizit eseménytelenül telt. A Csatahajó hűvös és méltóságteljes volt, de egyetlen pillantással se utalt arra, hogy még emlékszik az éjszaka történtekre. Az új betegtársunk, egy tüzér, akinek a kezét amputálták, elvigyorodott, amikor dr. Mahler megkérdezte tőle, hogy érzi magát. – Remekül főmészáros úr, igazán remekül. Voltam a kuplerájba’, meg konyakot is ittam. Jelentem, átkozottul jól érzem magam! Leléphet, főmészáros! Feszülten vártuk, hogy dr. Mahler kikeljen magából és visszavágjon neki, de semmi ilyen nem történt. a derék főorvos egy pillanatig tűnődve szemlélte a tüzért, aztán közelebb lépett hozzá, és megveregette a vállát. – Örülök neki, hogy olyan jól érzi magát, Fischer. Bárcsak mindannyian elmondhatnánk ezt magunkról! A Légiós felém fordult, és kezével jelezte, hogy az ürge „vasutas”. A főnővér, aki utolsónak hagyta el a termet, az ajtóban visszafordult, és a Légiósra nézett. A tekintetük összekapcsolódott. Ők ketten szavak nélkül is megértették egymást. A kérges szívű katona és a legalább olyan kemény katonai főnővér. Az ajtó bevágódott a Csatahajó mögött. George a hátizsákjában kotorászott. Felnézett, riadtan körbekémlelt, aztán megint elmerült a hátizsákban. Egy ideig szöszmötölt még, aztán meggondolta magát, és bekötözte a zsákot, majd berúgta az ágy alá. Ezután felállt, és az ajtó meg az ablak közt masírozott fel-alá. Hirtelen megállt, hangosan felordított, és kirohant a kórteremből. – Ezt meg mi lelte? – kérdezte a Légiós Bauertől, aki az ágyán hasalva ecetes uborkát szopogatott. – Fogalmam sincs. Szerintem bedilizett. – Megfordulnak és széttaposnak, mint egy tetvet – kántálta Leo Fischer, a tüzér. Hisztérikusan vihogott néhány percig, aztán folytatta: – Lassan és röhögve széttrancsíroznak. Porrá zúzzák a csontjaidat. Hurrá, bajtársak,
előre! A csatában soha nem vagytok egyedül! Tankelhárítók vagyunk, a világ leghülyébb hülyéi! – Pofa be! – ordította a keletporosz, akinek egy orosz géppisztoly telepumpálta a hasát golyókkal. Leo hamiskásan rávigyorgott, és összecsapta a sarkát. – Értettem, Herr General. Befogjuk a szánkat. Hiszünk a szentháromságban és a győzelemben. Adolf nevében ámen! A keletporosz felkönyökölt, és megcsóválta a fejét. – Ez teljesen begolyózott! A Légiós felkelt, és intett Picinek, hogy kövesse. Egy bolondnál végül is sohase lehet tudni. Méltóságteljesen odalépett a merev vigyázzban álló, immár zokogó Leóhoz, és rádörrent: – Pihenj, tüzér. – Leo, mintha csakugyan a harctéren lett volna, engedelmesen előretette a bal lábát. A szeme a Légióson volt, de mintha nem látott volna. – Menjen aludni – parancsolta a Légiós. Leo az ágyához trappolt, ahol megint vigyázzba szökkent, és elordította magát: – Üteg kész, tűz! Kiszolgáló személyzet fedezékbe! – Egy óriási ugrással az ágyára vetődött. Ezután már csendben maradt, de nem aludt; merev tekintettel a mennyezetet nézte. – A jó szagú úristenit! – füttyentett a keletporosz. – Ez aztán tényleg begolyózott! Nem sokkal azután, hogy behozták az ebédet, egy rőt hajú, tiroli kalapos pasas jelent meg a kórteremben. Nem volt egyedül. Egy nemezkalapot viselő, bikatermetű, durva arcú fickó követte. – Heil! – tisztelgett a vörös. Tizenöt férfi emelte fel tekintetét a csalánlevesről. – Dugd fel magadnak! – válaszolta szerényen a keletporosz. A rőtfejű elvigyorodott. – Tudod mit, te hős? Ugorj be valamikor hozzám, és majd kivesézzük a témát. – A legújabb kalapkollekciót jöttetek bemutatni? – mérte végig gúnyosan a két jövevényt Pici. Rőtfejű hangosan elvigyorodott. – Kalapkollekciót? Ez jó. Nem, kisfiam. Inkább egy kollektívát, amit jobb, ha nem ismersz meg közelebbről. – Jóízűen hahotázott, és a bikatermetű fickó vállát csapkodta. A másiknak egyetlen arcizma se rezdült. A Légiós szeme összeszűkült. – A rendőrségtől vannak?
A rőtfejű bólintott. – Ja. Fején találta a szeget. Kripósok * vagyunk, bizony ám. Eddig még nem láttatok ilyent? Örülhettek neki! De térjünk rá a lényegre! Melyik közületek Freytag? George Freytag légvédelmi tüzér a 76. légvédelmi ezredtől? Mindannyian az asztalnál ülő Georgéra néztünk. A fiú olyan fehér volt, mint a fal. – Nos, angyalkám, te vagy az a bizonyos George Freytag? George kinyitotta és becsukta a száját anélkül, hogy egyetlen hangot is kiadott volna. A rőtfejű odahajolt hozzá, és kedélyesen rávigyorgott. – Elvitte a cica a hangod, kisegér? Vagy inkább a félelemtől rekedt beléd? Lehet, hogy csak azért jöttünk, mert szép summát örököltél egy hölgytől, aki most dobta fel a talpát. Akinek tiszta a lelkiismerete, annak nincs miért félnie a rendőr bácsiktól. George remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Baljós csend telepedett a kórteremre. Aztán a mély hang ismét rádörrent Georgéra: – Tehát nem akarsz csevegni a bácsikkal? Mekkora szégyen! Nagyon megsértenénk, ha belenéznénk a hátizsákodba? Csak azért, hogy megbizonyosodjunk róla, te vagy az igazi örökös. Anélkül hogy megvárta volna a választ, lehajolt és kihúzta az ágy alól George hátizsákját. – Ne! – visította George. – Nem nyúlhat hozzá! Az az enyém! A rőtfejű nevetett, mintha nem is hallotta volna a kétségbeesett tiltakozást. A bikatermetű fickó lecövekelt George háta mögött, készen rá, hogy mosóteknő méretű tenyerével visszanyomja a székre, ha megpróbálna felugrani. A rőtfejű kotorászni kezdett a hátizsákban. Fekete bőrkabátja, szétnyílt, előtárva a hónaljtáskát és a benne dagadó, masszív 38-ast. George hipnotizáltan figyelte, hogy a nyomozó előszedi gondosan összehajtogatott légierős alsóneműjét. Egy dzsemkonzerv gurult tova a padlón, majd egy ősz hajú hölgy fényképe libegett alá. – Mama! – sikította hisztérikusan George. Két tankönyv repült a földre, aztán egy biblia követte őket. Egy tokba bújtatott kés került elő. Az a fajta kés volt, amit a finn katonák az övükbe tűzve hordanak. A rőtfejű teátrális lassúsággal kihúzta a kést a tokból, és végignézett a mély „vércsurgató” barázdával ellátott, fénylő acélpengén. – A tied, nem igaz, kis barátom? – A kés eltűnt a kabátja zsebében. * Kripo – a Kriminalpolizei rövidítése, a. m.: bűnügyi rendőrség (német)
A következő holmi, ami a rendőr hüvelyk- és mutatóujja közé csípve előkerült, egy fehér női alsó volt. A rőtfejű magasra tartotta, hogy mindenki láthassa. Egy kék bugyi következett, aztán megint egy fehér, és sorba a többi. Összesen hat. A rőtfejű felegyenesedett, és George elé lépett. A nyájassága már sehol sem volt; a vért szimatoló kopó ugatott belőle: – A komédiának vége! Te vagy az, aki megölte a lányokat! Ne is tagadd, mert csak rontanál a helyzeteden! Úgyhogy gyerünk! A bikatermetűvel elkapták Georgét a hónaljánál fogva, és az ajtó felé rángatták. – Hagyjanak békén! Én beteg vagyok. Lázam van! – üvöltötte kétségbeesetten George. Megpróbálta elrúgni magától a két férfit. – Nyughass! – szólt rá a bikatermetű. Ezek voltak az első szavak, amelyeket kiejtett. Már a lépcső aljában jártak, de George kisfiús hangját még mindig hallani lehetett: – Hagyjanak békén! Hagyjanak békén! Lázas vagyok! Mielőtt még betuszkolhatták volna az autóba, sikerült kitépnie magát a kopók kezéből. Végigrohant a Glacis sétányon, és átvetette magát a sportpálya kerítésén. A rendőrök a sarkában voltak. – Halt! – üvöltötte egyikük. Háromszor kiáltott „állj”-t, ahogy azt a szabályzat megkövetelte. Aztán lövések dördültek. A golyók feldobták Georgét a levegőbe, majd brutálisan odacsapták a pálya talajához. Görcsbe ránduló ujjakkal markolászta a füvet, és kivehetetlenül motyogott. A rőtfejű hanyatt fordította a cipője orrával. – Ezzel se lesz több gondunk – morogta elégedetten. – Ez beadta a kulcsot. Siessünk Csinom Paulhoz a hullával. A bikatermetűvel a kormánynál a rendőr-főkapitányságra hajtottak. – Piszok szerencsénk volt! – bökte oldalba társát a rőtfejű. – Nem lesz keleti front!
11. A vonat
– Olyan férfi, akit én szeretni tudnék, még nem született – jelentette ki Dora néni. – Egyvalakit kiemelten szeretni barbár dolog – állította a Légiós. Mindezt azonban még azelőtt mondták, hogy megismerték volna egymást. Aztán megtörtént, és ők álmodozó gyerekekké váltak. Dora néni azt akarta, hogy a Légiós dezertáljon, de a Sivatagi Patkány túl öreg és tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja, ennél nagyobb ostobaságot nem is tehetne. A szerelvény kigördült az állomásról. Elváltak, mint olyan sokan. A háború tovább folyt, vadabbul, mint valaha. Újra az események sodrába kerültünk.
A VASÚTÁLLOMÁS ÜGYELETES TISZTJE, egy százados a papírjainkba nézett, és szűkszavúan közölte: – Berlin-Varsó-Lemberg csapatszállító a negyedik vágányon. – Mindennek vége – mondta keserves sóhajjal a Légiós. A százados felnézett, és gúnyosan odaszólt: – Látom, úgy érzi magát, mint Caesar, amikor átkelt a Rubiconon! A Légiós rávigyorgott. – Alea iacta est! * A százados tátott szájjal bámulta az apró termetű, sebhelyes katonát. – Maga talán diák, tizedes? – Nem, én csak egy rühes disznó vagyok az idegenlégió második ezredéből – világosította fel a Légiós. Jólesett neki látni a százados elképedt arckifejezését. Lejjebb, a peronon Pici megkérdezte: – Mi volt az a külföldi izé, amit mondtál annak a seggfejnek? – Hallottad. De ha a jelentése érdekel, nagyjából annyit tesz, hogy ezt jól megszívtuk. Pici megállt, és hevesen bólogatni kezdett. – Ez igen, ez teszik! Meg kell tanítanod nekem. Majd elsütöm Edel őrmester előtt, ha visszatértünk a bandához. Jesszusom, hogy ki lesz akadva, ha ezt meghallja, az a mamlasz állat! – Hátratolta a sapkáját, elégedetten csettintett a nyelvével, és előreviharzott a peronon, mert megpillantotta a Csatahajót, aki mindannyiunk meglepetésére kijött, hogy elbúcsúzzon tőle. Találkozásuk cirkuszi mutatványnak is beillett volna. Két elefánt ölelkezett egymással. Katonák tömegei kapaszkodtak fel a vagonokba, melyek végeláthatatlan sora kielégíthetetlen kígyóként falta magába az embereket. Az állomás hatalmas faliórájára pillantottam. A nagymutató hanyatt-homlok rohangált körbe a számlapon. Feketén és fenyegetően. Egy lépés egy perc. Hamarosan indul a vonat. A keletporosz és Thomas Jensen is átjutottak a peronon felállított ellenőrzési ponton. Súlyos gyalogsági hátizsákokat vonszoltak maguk után. Stein és Bauer jelent meg az egyik fülke ablakában. A zsivajban ordítva közölték velünk, hogy találtak öt szabad helyet. Az ablakon át fellöktük nekik a szerelvényeinket. Egy vöröskeresztes nővér kávéval kínált minket. Közönséges bádogcsészékből hörpintettük fel a forró löttyöt, amely elméletileg kávé lett volna, de * A kocka el van vetve! (latin)
nemhogy ízében, még színében se emlékeztette ilyesmire az embert. – Beszállás! – kiáltotta immár negyedszerre a vonatparancsnok. Ahogy az előző három alkalommal, ezúttal se reagált senki. Két katonát brutálisan feltuszkoltak az egyik vagonba. Pici behúzott egyet az egyik katonai rendőrnek. – Kopj le innen, rohadék fejvadász! – mordult rá a fickóra. A tiszthelyettes visszamorgott és megfenyegette Picit, de végül önként továbbállt. Nem akart balhét egy csapatszállító vonaton. Saját keserű tapasztalataiból tudta, mennyire nem ajánlatos ujjat húzni a frontra visszatérő katonákkal. Ilyenkor mindenki idegei pattanásig feszültek. – Alfred! – kiáltotta egy női hang. A Légiós hátraperdült, és amikor meglátta, kiről van szó, odasietett az egyik kioszkhoz, melynek árnyékában, felhajtott gallérral Dora néni rejtőzködött. Mindannyiunk madámja a Légiós vállára tette a kezét, és könyörgő szemmel a férfi szemébe nézett. – Hoztam magammal civil ruhát. Keress egy üres fülkét a toaletten, és öltözz át. Lépj meg tőlük! A Légiós szomorúan megingatta a fejét. – Dora, te vén szajha, ne akard, hogy őrültséget csináljak. Ugyanolyan jól ismered a fejvadászokat, mint én. Ezerből egy ha megússza, és ha veled kapnak el, akkor te is börtönbe kerülsz. – Én nem félek a börtöneiktől. – Nem, csak a golyóiktól. – A Légiós előhúzott egy újságkivágatot a zsebéből. A Völkischer Beobachter * legújabb híreinek egyike állt rajta. Dora néni ajkai némán mozogtak, miközben a cikket olvasta. „FIGYELEM! A német néphez és különösen a német nőkhöz fordulok azzal a kéréssel, hogy legyenek éberek, és ne hagyják keletről nyugatra szökni az áruló dezertőröket, akik leggyakrabban a menekültek között próbálják meghúzni magukat. Nem kell szánalmat érezni ezek iránt a kutyák iránt. Az a férfi, aki magára hagyja bajtársait, szolgáljanak azok a szárazföldi hadseregben, a légierőnél vagy a tengerészetnél, még arra se méltóak, hogy odavessenek nekik egy darab száraz kenyérhéjat. Önök büszke és erős német nemzetiszocialista nők tehetnek a legtöbbet annak érdekében, hogy ezek az elemek ne * újság, a. m. „Népi Figyelő” (német)
fertőzhessék meg egységünket. Tegyék a kötelességüket, és ne hagyják befolyásolni magukat eme kétszínű, köpönyegforgató hazaárulók által. Jelentsék fel őket könyörtelenül, akár idegenek, akár férjük, fivérük vagy fiuk. Ne leplezzék irántuk érzett megvetésüket. Próbálják rávenni őket, hogy szánják meg bűnüket, és ha a szavak nem hatnak, bízzák őket a katonai rendőrségre, amely tudja, hogyan kell megbüntetni ezeket a nyomorult patkányokat, akik nem ismerik a becsület fogalmát, és akik számára, éppen ezért, nincs hely nemzetiszocialista Nagy-Németországunkban. Heinrich Himmler SS Reichsführer birodalmi rendőrfőnök és belügyminiszter; a tartalékos hadsereg főparancsnoka Dora néni arca vörös lett, mint a paprika. – Disznó gazember, de csak várjon. Egy napon a saját levében fog főni, meglátod! – Akárcsak mi, ha esztelenül cselekszünk – felelte borúlátóan a Légiós. – Az egyetlen esélyünk az, hogy beállunk a sorba, és meghúzzuk magunkat. – Megsimogatta Dora néni állát, majd folytatta: – És vigyázz, ne szaladgálj hamis papírokkal a kézitáskádban. Ne kínáld magad tálcán ezeknek a vadállatoknak. – A közelben álldogáló, víziló alkatú katonai rendőr felé intett a szemével. – Nézd azt a seggfejet, nyakában a kereszttel. Majd megvesz érte, hogy elkapjon egy újabb dezertőrt, és kartontáblával a mellkasán fellógassa. De öreglány… csak nem sírsz? Mit jelentsen ez? Dora nem szokott könnyeket potyogtatni.– Esetlen mozdulatokkal letörölte a könnyeket Dora néni vastagon púderezett arcáról. – Tudod, mi vagy? – Egy ostoba fajankó – mondta zokogva Dora néni, és a Légiós nyakhajlatába fúrta az arcát. – Írni fogok neked, Alfred, írni fogok minden héten. – Gyengéden megcirógatta a vöröslő sebhelyet. A vonatra nézett, a sziszegő, pöfögő mozdonyra, és azt gondolta: olyan, mint egy telhetetlen daráló, amelyet folyamatosan tömni kell hússal, vérrel és csonttal. A Légiós szemébe nézett. – Tudjátok egyáltalán, hová visznek titeket? A Légiós hosszú pillanatokig két közeli targoncát bámult, mintha azokra lett volna írva a válasz. – Papa legutóbbi levele szerint az ezred most Orsa szomszédságban
állomásozik, a középső szektorban. Orsa a Minszk-Tula-Moszkva autóút egyik elágazásánál fekszik. Az elágazás egyébként – tette hozzá – Szibériába vezet, és a Kolimánál ér véget, ahol a Sztálingrádnál fogságba ejtett bajtársaink a bányákban raboskodnak. Orsa, gondolta Dora néni. Egy név. Egy ismeretlen név. Egy pont a térképen. Egy porfészek valahol a távoli Oroszországban. Egy hely, melyen ezer és ezer katona masíroz át. Zöldbe és barnába öltözött férfiak, akik közül a legtöbben soha nem térnek vissza. Megsimogatta a Légiós kezét, amelyet a gonosz sors arra rendelt ki, hogy a géppuska ravaszára feszüljön, és más katonák életét oltsa ki. Pedig ezek a kezek hasznosabb munkát is végezhetnének. Például megtaníthatnának italt mixelni. – Alfred – suttogta. Érzéketlen tekintetét elhomályosították a könnyek, megszépítve a Légiós durva, heges arcát. – Hát nem érted, te mamlasz, hogy szeretlek!? Esküszöm az élő istenre, akár a te istenedre is, te ronda sivatagi sakál, hogy szeretlek! Hogy miért, azt még magam sem tudom. Tizenkét éves voltam, amikor megerőszakolt egy férfi. Tizenöt évesen még élveztem a szexet. Most már nem érdekel. Szeretni fogjuk egymást, mint két ember, akik tudják, hogy mindenkit disznónak kell tekinteni, míg az be nem bizonyította ennek az ellenkezőjét. Mi ketten tudjuk, hogy az élet egyetlen hosszú, rohadt karnevál, ahol az egyetlen elvárás az, hogy jó legyen az álarcod. Alfred, én még akkor is várni fogok rád, ha harminc évig kell tennem! Egy nap csak véget ér ez a rémálom. Akkor majd eladjuk a szalont, és lelépünk valahova, egy tisztességes helyre, ahol nyugodtan, becsülettel árusíthatjuk a lányokat, a snapszot és a sört! A Légiós elnevette magát. – És hol lenne az a hely? Talán Tibetben? Dora néni megrázta a fejét. – Nem, hanem Brazíliában. Él ott egy nővérem, aki egy szabályszerű bordélyt vezet. Az a megfelelő táptalaj a magunkfajta számára. Nincsenek fejvadászok, nincs Stapo. Jogod van úgy venni levegőt, ahogy akarsz. Lotte – a nővérke, aki a Német Hajadonok Ligájának iskolájába járt – táncolt végig a peronon. Az egyik kocsi előtt megállt, és egy fenyőágat tűzött az ajtó mellé. Ezt egy háborús filmben látta. A zsebkendője sarkával megtörölte mindkét szemét. Ezt is valamelyik háborús filmből tanulta. Aztán csókot cuppantott a legközelebbi katona arcára, és fejét hátravetve, méltóságteljesen, mint egy valkűr, rövid himnusszal illette a csodálkozó férfit: – Ó, hősöm, én ismeretlen hősöm! Köszönöm neked, hogy harcolsz a német nőkért, és távol tartod tőlünk azokat a szovjet ördögöket.
A katona, egy rókaképű lövész, válaszképpen elszellentette magát, és odavetette Lotténak: – Menj a pokolba, te kis náci ringyó! Lotte elvörösödött. – Disznó! – sziszegte. – Ezért a keleti frontra fog kerülni! A közelben álló katonák hangosan kinevették. A lövész rácsapott Lotte popsijára. – Siess haza, és készítsd elő magad a győztesek fogadására. Már úton vannak! Lotte fogcsikorgatva visszavonult. Letépte a fenyőágat a kocsiról, de valamivel lejjebb ismét feltűzte egy másik vagonra. Úgy gondolta, ennek az utasai sokkal inkább megérdemlik. Mondott valamit a közelben álldogáló katonai rendőrnek, az azonban vállat vont, és faképnél hagyta. Egy egész család vonult fel, hogy elbúcsúztasson egy tizenhét éves fiút, akit egy lengyelországi kiképzőzászlóaljhoz irányítottak. – Légy büszke és bátor – kiáltotta neki az apja, aki mint kiderült, Regierungsrat * volt. – Ne hozz szégyent a családodra. – És várjuk a levelet, amelyben értesítesz minket, hogy a Führer Vaskeresztre méltónak ítélt téged – nyihogta egy ősz hajú öreg, első világháború előtti ezredesi egyenruhában. – Küldj nekünk egyenruhás fényképet, amint lehet – cincogta az anya, elmorzsolva egy áruló könnyet a szeme sarkában. Az apa helytelenítően meredt rá monoklija mögül. – A német nők nem sírnak, Louise! Mi, németek, fenn hordjuk a fejünket! A hozzájuk tartozó, fehér keménygallért és nevetséges keménykalapot viselő pap átölelte az anya vállát, és kenetteljesen így szólt: – Milyen csodálatos érzés lehet, ha az embernek van egy fia, akit kiküldhet a csatamezőre, hogy elűzze a barbár ellenséget, amely már hőn imádott hazánk határait fenyegeti! A család egyik barna egyenruhás tagja kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mit ért azon, hogy az ellenség a határainkat fenyegeti? Nem fogalmazott elég világosan a Führer, amikor azt mondta, hogy ki kell egyenesíteni erősen kanyargóssá vált arcvonalainkat? A fölöttük lévő ablakban, halkan, hogy a pártember ne hallhassa, egy tiszthelyettes megjegyezte a társainak: – Addig fogjuk egyenesítgetni az arcvonalainkat, míg végül háttal a birodalmi kancellária falai előtt találjuk magunkat. * kormánytanácsos (német)
A pap idegesen pislogott. Keményített gallérja hirtelen szorítani kezdte a nyakát. Ádámcsutkája úgy liftezett fel-alá, mintha egy rejtett inga hajtotta volna. Könyörgő tekintettel a pártemberre nézett. – A körzeti titkár úr félreértett engem. Én arra utaltam, hogy az ellenség Ukrajna határait fenyegeti, amely a Führer szavai szerint ugyanúgy német hazánk része. – Mikor és hol mondta ezt a Führer? A pap végleg elbizonytalanodott. – A Führerünk többször is beszélt erről, és a propagandaminisztérium is többször említette a Völkischer Beobachterben, hogy a Nagy Német Birodalom egészen a Kaukázusig fog terjedni. Az ellenség ugyebár pillanatnyilag ott van. A kerületi pártvezető megvetően végigmérte a papot. – Ebben az esetben nem ártana, ha ön, plébános úr, tenne egy kirándulást keleten. Legalább segíthetne kiűzni az ellenséget a Nagy Német Birodalomból. – A pártember elégedettségtől sugárzó arccal figyelte, mint omlik össze a pap a félelemtől. Egy szürke egyenruhás figura osont végig a vonat mellett. Bauer felnyerített az örömtől, amikor meglátta. Ewald volt az, Dora néni stricije, egyenruhában. Két nappal korábban, mint olyan sokszor azelőtt, megint átlépte a Karl Muck téri Gestapo főhadiszállás kapuját. Alaposan megváratták, aztán egy fekete egyenruhás SS-katona Bielert irodájába kísérte. Bielert az asztal szélén ülve fogadta. Átvette a sűrűn teleírt papírlapokat, amiket Ewald minden alkalommal magával hozott, átlapozta őket, majd szúrós tekintettel a stricire nézett. – Mennyi ebből az igaz, és mennyi a koholmány? – Semennyi, Herr Brigadenführer, minden szó igaz! – A „Herr”-t elhagyhatja. Ha magunk közt vagyunk, szólítson Brigadenführernek. Tartsa ezt észben, maga patkány! Bielert morgolódott, fenyegetőzött és szitkozódott még egy darabig, aztán felvett az asztalról egy papírdarabot, és Ewald orra alá nyomta. – Itt van a behívója egy harctéri büntetőezredhez. Egyszer katona volt kerek hat hétig, nemde? – Igen, Brigadenführer – harsogta Ewald, és összecsapta a sarkát, ahogy azt egykor a grafenwöhri gyakorlótéren tanulta. Már a puszta gondolattól is borsódzott a háta. Inkább a börtön, mint a sereg, mondta akkor. Milyen boldog volt, amikor a mozgósítások kezdetekor nem találták méltónak a katonai szolgálatra számos börtönbüntetése miatt. Ügyintézői tévedés miatt
hívták be sorozásra, és amikor fény derült múltjára, a Wermacht gyorsan leszerelte. Gond nélkül élhetett a hamburgi alvilág életörömeinek forgatagában. Ezúttal azonban nem voltak ilyen finnyásak. Most már mindenki jól jött a fronton, még az olyan fickók is, mint Ewald. Egész hadosztálynyi büntetőezredek várták tárt karokkal a hozzá hasonló csirkefogókat. Bielert előrehajolt, és odasúgta: – De drága barátom, van egy másik lehetőség is! Ewald arca felderült. Máris felmentve érezte magát a legborzalmasabb büntetés alól, amit kiróhattak rá. Egyébként is bármit szívesen vállalt – a börtönből is azért engedték ki idő előtt, mert vállalta, hogy besúgó lesz. Egész oldalakat tölthetett volna meg azoknak a nevével, akik az ő „jóvoltából” találták magukat a Gestapo halálos hálójában. Mi több, Paul Bielert is Ewaldnak köszönhette, hogy Brigadenführerré léptették elő. – Bármit megteszek önnek, Brigadenführer – ígérte alázatos mosollyal Ewald. Bielert kéjesen elvigyorodott. – Semmit nem kérek magától. Mint mondtam, két lehetőség közül választhat: bevonul a büntetőezredhez, vagy rögtönítélő bíróság elé kerül mint antiszociális elem! Ewald elsápadt. – Rögtönítélő bíróság! – nyögte. – De hát miért? Semmit nem tettem. Soha nem politizáltam. – Valóban? – Bielert az asztalra hajított papírokra mutatott. – Akkor ezeknek legfeljebb vaj- és kávékuponokkal elkövetett visszaélésekhez van közük? Nem, barátom, maga nyakig belemerült a politikai fertőbe. – Az ajtó felé fordult. – Geige, Potz! Két markos, fekete egyenruhás férfi jött be a szobába. – Állítsátok rögtönítélő népbíróság elé ezt a szemetet – intett megvetően Ewald felé, aki fogvacogva állt az iroda közepén. A két SS-katona megragadta Ewaldot a könyökénél. – Mozgás, te kis pöcs – förmedt rá egyikük. – Nem, nem – kiáltotta Ewald. – Nem teheti, Brigadenführer. Én mindig is betartottam a játékszabályokat, és pontosan azt tettem, amit parancsolt nekem. Ezentúl is megteszek mindent, ígérem! Bielert felnevetett. – Mondtam már, hogy semmit nem akarok magától. Éppen ellenkezőleg, végtelenül boldog leszek, ha többé nem kell látnom azt a ragyás képét. Ewald visított, mint a disznó heréléskor. Ő, aki soha nem sajnált senkit,
most jobban félt, mint az áldozatai, akiket olyan kíméletlenül ütlegelt. Ostoba fejével megemlítette Dora nénit az előző jelentésében, és Bielertnek, aki Dora néni védőangyala volt, ez nagyon nem volt ínyére. – Jól van, kerítsetek neki egy egyenruhát, és mehet a következő transzporttal. Így került Ewald az állomásra egy jelvények nélküli egyenruhában. Bielert nem elégedett meg azzal, hogy egy büntetőezredhez küldte: a legrosszabbat választotta, a 919-es breszt-litovszki harctéri kiképző büntetőzászlóaljat. Ha Ewald gyanította volna, mi vár rá, talán olajra lép, és örökre alámerül Hamburg alvilágában. Sokkal több esélye lett volna a túlélésre dezertőrként, mint a leghírhedtebb német katonai egység tagjaként. Ennél a zászlóaljnál az újonnan érkezetteket mindig Neuring törzsőrmester fogadta, a következő szavakkal: – Maguk bizonyára abban reménykednek, hogy kihúzhatják a háborút itt, a 919-esben, de tévednek. 11.15-kor mindenkit tarkón fogunk lőni a szabályzatnak megfelelően. Aki ezek ellenére nem próbált megszökni, az talán mégis életben maradt ideig-óráig. Katonai rendőrök loholtak fel-alá a vonat mentén, mellükön a villogó bádogjelvényeikkel. Azokat a katonákat próbálták felrugdosni a vagonokba, akiknek nem akaródzott felszállni. A kis Légiós magához ölelte Dora nénit. – Bon, most már nekem is fel kell szállnom, Dora. Ez a háború soha nem fog „happy end”-del véget érni, ha Alfred Kalb kimarad belőle. Vigyáznom kell, nehogy Hitler győzzön. Az nem tenne jót kettőnknek. – Alfred – suttogta –, gyere vissza hozzám! – Ez nem kérés volt. Ez ima volt. Egy kiáltás, majdhogynem parancs, melynek címzettje maga az Isten volt. A Légiós nem halhat meg, nem eshet el egy ilyen értelmetlen ügyért. A Légiós biztató mosolyt erőltetett magára. – Itt leszek, Dora. Allahra, visszatérek hozzád! Ivánék nem fogják leszedni a Légion Êtrangere tizedesét, de nem ám. Ehhez kabilok kellenek. – Alfred, írnod kell nekem. Minden szabad percedben írnod kell! Meg fogok őrülni, ha nem hallok felőled! – A Légiós nyaka köré csapta a karját, és olyan vadul csókolta meg a férfit, hogy még ő maga is megijedt. Zokogni kezdett. Könnyek csorogtak végig az arcán, mély barázdákat szántva a vastag púdertakaróba. – Felszállás! – ordították a katonai rendőrök. – A vonat indul. Az ajtókat lezárjuk. Menetleveleket és szabadságospapírokat előkészíteni ellenőrzésre.
Mozgás! Szaporán, egy-kettő! A Légiós fellépett a vagon lépcsőjére, de már az első lépcsőfokon megállt, és megfordult. Dora néni végigsimított meggyötört, ösztövér arcán. – Ég veled, kislány – mondta rekedt hangon a Légiós. Dora néni mosolyt erőltetett az ajkaira. – Nem, én marokkói lovagom. Nem ég veled, hanem au revoir! A Légiós halkan nevetett. – Igazad van. Au revoir. Hamarosan találkozunk! Pici behajította a hátizsákját egy nyitott ablakon. – Vigyázat, kákabelűek! – kiáltotta a bent ülőknek. – Itt repül a szarodához való lőszer! – Azzal dédelgetett kartondobozát is bevágta a fülkébe. Ezután visszarohant a Csatahajóhoz, aki felkapta a földről, mint egy kisgyermeket szokás, és megcsókolta. – Vigyázz magadra, kismackóm, hogy egy darabban visszakapjalak – búgta basszushangján. – Akkor majd végre összeházasodhatunk, és lesz huszonhárom gyerekünk, egytől egyig olyan ronda, mint te. – A Krisztusát, az lesz majd életem főműve! – kacagott Pici. – A pokolba is, már alig várom, hogy elveszítsük a háborút! Huszonhárom taknyos orrú kölyök, ez már döfi! Az elsőt egy szénakazalban fogjuk megcsinálni – jelentette ki vidáman. – Mindig is szerettem volna pucér seggel belevetni magam a szénába. Szereted a friss széna illatát? – Disznó – feddte meg férfias hangján a Csatahajó. – Te a barmok eledelében fetrengve akarsz gyereket nemzeni nekünk? Az ilyesmit ágyban szokás csinálni, hófehér lepedőn, nem egy pajtában, kint az isten háta mögött. – Cuppanós csókot nyomott Pici arcára. – Hidd el nekem, kiirtom én belőled a galádságnak még a legapróbb csíráját is, kis csatornatöltelékem! – Attól tartok, agyamra fog menni a… az izé nélküled, gyönyörűségem. Már most izzanak a golyóim, mint a tüzes parázs. Teljesen begerjedek tőled. – Pici pajkosan elvigyorodott. – Te legalább olyan jó vagy, bébi, mint azok a szexgépek Wiener Neustadtban. Pedig azok, tudod, irtó hatékony gépezetek ám, önzsírozó csapágyakkal meg minden! – Felragyogott az arca. – Emma, ha a háborúnak vége, te meg én elmegyünk egy kuplerájba. Akkor majd végre te is meggyőződhetsz róla, hogy ugyanolyan jó vagy, mint azok a kurvák! – Te disznó! – csattant fel a Csatahajó, és behúzott egy akkorát Pici gyomorszájába, hogy a cimbora hosszú másodperceken át csak tátogni tudott. – Hogy merészelsz engem, a mennyasszonyodat azokhoz a szajhákhoz mérni? Én tisztességes nő vagyok, nem bárcás kurva! Ezt jól vésd az eszedbe, vagy szíjat hasítok a hátadból!
Pici oldalra döntötte a fejét, és bűnbánó arcot vágott. – Bocsáss meg, kérlek. Én nem vagyok finom úriember, tudod. – Jól van, jól van kismackóm. Most pedig menj, amíg még nem pityergek. Egy főtörzsőrmesteri rangú katonai rendőr rohant el mellettük. Ráordított Picire. – Nyomás fel a vonatra, lusta disznaja! Pici ügyet se vetett rá; inkább hangos csókot nyomott a Csatahajó szájára. A főtörzs továbbrohant. – Aztán vigyázz, ha tommy kiborítja a ganajszekerét – figyelmeztette Pici a főnővért. – Ne kíváncsiskodj, és ne dugd ki azt a zsíros képed az utcára, míg el nem zúgtak! A Csatahajó elmosolyodott. Szeme eltűnt a hájredők között. – Ugyanezt mondom én is neked! – Áhítattal megcirógatta Pici kormos arcát. – Drága kismackóm – búgta –, Isten a tanúm rá, hogy nagy ökör vagy, de én akkor is imádlak! Vigyázz nekem, nehogy túlzásba vidd a bajtársiasság gyakorlását, mert én vissza akarlak kapni. Az se baj, ha ellövik a fél lábad, csak életben maradj. – Egy pillanatra eltűnődött a kijelentésén. – Igen, talán még jobb is lenne, ha elveszítenéd a fél lábad. Jobban rajtad tudnám tartani a szemem. – Megőrültél, Emma? Akkor hogyan rohannék el, ha iván begőzöl, és lerohan minket? Porta azt szokta mondogatni, hogy neki a legnagyobb az esélye a háború túlélésére, mert ő fut a leggyorsabban mindannyiunk közül. A főtörzs visszajött. Szétvetett lábakkal lecövekelt Pici mögött. – Áruljon el nekem valamit, Nagy Nulla Tizedes! Írásos kérvényt kell benyújtanunk magának, hogy felszálljon erre az átkozott vonatra? – Kérlek, tedd meg, testvér – felelte Pici higgadtan, anélkül hogy megfordult volna. – De lassan írj, és egy olyan levélgyűjtőbe dobd be a kérvényt, amit csak hetente egyszer ürítenek! – Pofa be, maga… maga… – visította az őrmester –, vagy saját kezűleg veszem kezelésbe! Lóduljon a vonatra, mocskos gazember, de rögvest! – Megragadta Picit, és feltuszkolta a vonatra. – Két hét múlva itt vagyok! – kiáltotta le Pici az ablakon át. – Eljegyzési szabadság, esküvői szabadság… kérelmezni fogom az összes létező eltávot! Mire a vonat elindult, Pici fejjel lefelé lógott az ablakban. Szerencsére a fülkében ülő bajtársaknak az utolsó pillanatban sikerült visszarángatniuk őt. – Hagyjatok! – ordította, és kilökte a felsőtestét az ablakon. Egy elsuhanó fémoszlop telibe találta a fejét. Pici arcán felhasadt a bőr, és a sebből a vér. – Hurrá! – kiáltotta lelkesen Pici. – Koponyatörés! Hamarabb együtt leszünk,
Emma, mint hitted volna. Hamarosan jövök! – mutatott a fejére. – Várlak! – kiáltott vissza a vonat mellett loholó Csatahajó. Egyik kezével húsos térde fölé emelte szoknyáját, a másikkal vörös sálját lengette. Hatalmas melle lendkerékként hajtotta előre. – Gyere vissza, kismackóm, hallasz engem? Gyere vissza hozzám! Dora néni a kioszk mellett állt, és csüggedten integetett a Légiósnak, aki az egyik nyitott ajtóban lógott. Egy ötven körüli nő háromévesforma gyereket tartott az ölében. Ahogy a vonat után szaladt vele, elesett, és az apróság sikítva tovagurult az aszfalton. Egy katona, a tengerészek világosszürke egyenruhájában, rémülten felordított. A hosszú vonat egyre gyorsabban és gyorsabban gurult át Hamburg romjai között, vagonjaiban háromezer-nyolcszáz egyenruhás vágómarhával. Egy katonai rendőr csörtetett végig a folyosókon. – Ablakokat bezárni! – bömbölte. – Tüzet nyitunk mindenkire, aki nyitott ablak mellett áll! – Szarlégy – dünnyögte az egyik csomagtartóról egy tüzérségi őrmester. Egy közeli fülkéből énekszó hallatszott: Gyere vissza, várok rád, Várok rád, Mert te vagy számomra A remény, A remény és az élet. A peronról szeretők, szülők, feleségek és gyerekek százai nézték könnyes szemmel a ponttá zsugorodó vonatot. A legtöbben soha nem látták viszont az elbúcsúztatott férfit. Dora néni magányosan, falfehér arccal álldogált a kioszk mellett. – Gyere vissza, Alfred – suttogta távolba révedő tekintettel. – Az isten szerelmére, jöjj vissza! Nem számít milyen állapotban, még az se, ha mankóval, de gyere vissza! A Csatahajó csak a peron végén fékezett le. Még mindig gépiesen integetett vörös sáljával. Hangosan, zihálva kapkodta a levegőt. Nem volt hozzászokva a nyargaláshoz. – Én ostoba, esetlen kismackóm – suttogta. – Ott ne merészeld nekem hagyni a fogad! És a kérges szívű nő ekkor valami olyat tett, amire senki nem hitte volna képesnek. Imádkozott. Összekulcsolta a kezét, és imádkozott. Ott, a peron
végén, a széttört üvegtető alatt. – Drága istenem! Ritkán hallasz Emma Kloters felől, de most itt vagyok, láthatod. Kérlek, hagyd, hogy az én ostoba Picim visszatérjen hozzám. Nem érdekel, ha fasírtot csinálsz belőle, csak hagyd életben! Kérlek, Istenem, tiszta szívemből, hogy küldd haza hozzám az én ormótlan, ügyetlen mackómat! Eleredt az eső. A peron lassan kiürült. Aztán a légvédelmi szirénák felvisítottak, menekülésre késztetve az embereket. A távolban már lehulltak az első bombák. A peron elején egy fiatal lány állt dermedten. A zsebkendőjét harapdálta, apró darabokra tépve az anyagot a fogaival. – Otto – suttogta rekedten. – Ó ne, Otto! – Minden átmenet nélkül őrjöngeni kezdett, és a haját tépkedte: – Otto, ne hagyd, hogy megöljenek! Hitler, te gyilkos! – visította teli torokból. – Egy gyilkos vagy, Hitler! Mintha a földből nőttek volna ki, fiatal bőrkabátos férfiak termettek körülötte. Egyikük kezében ezüstös fényű jelvény villant. – Stapo! A lány vadul tiltakozott és kiabált, miközben elvonszolták. Aztán elnyelte a vasúti rendőrszoba rejtélyes félhomálya, és a hangja hirtelen elhalt. Otto, a lövész őrvezető a távolodó vonaton ült. – Drága Lottém, hamarosan újra látjuk egymást – motyogta magának, majd a cimborája felé fordult. – A feleségem gyereket fog szülni nekem. Lotte azonban nem szülhette meg gyermeküket, mert ki merte mondani az igazságot egy olyan országban, ahol az el volt temetve. A vonat átdübörgött Németországon. Rövid időre megállt egy túlzsúfolt állomáson. Katonák újabb csordáját terelték fel a vagonokba. Bőröndökön, hátizsákokon, tengerészzsákokon, gázmaszkkonténereken, puskákon, géppisztolyokon, sisakokon, felgöngyölt pokrócokon és szürke, zöld, kék, fekete vagy barna egyenruhát viselő katonákon bukdácsoltak keresztül. Minden fegyvernem jelen volt. Tizenhat-húsz éves tengerészek sötétkék szerelésben, kabátujjukon a tengeralattjárósok jelvényével. Fanatikus, szürke egyenruhás SS-katonák üveges teutontekintettel – az úgynevezett „Rendi kastélyokban” neveltek belőlük lelketlen és agyatlan automatákat a diktatúra számára. Öregedő rendőrök méregzöld egyenruhában, úton valamelyik katonai rendőrhadosztályhoz. A partizánok már alig várták, hogy az utolsó szálig lemészárolhassák őket. Aztán voltak még feketébe öltöztetett páncélosok, akik gázolajtól és benzintől bűzölögtek. Széles mellű, parasztos lovasságiak rikító sárga vállszíjjal, és csendes hegyivadászok bádog havasi gyopárral a zubbonyuk
ujján. Tüzérek egy-két jelvénnyel szürkészöld egyenruhájuk mellrészén. Halálosan kimerült műszakiak olyan szomorú arccal, mint amilyen lehangoló fekete váll-lapjuk volt. Izmos, elégedett haditengerészeti ágyúsok, akik boldogok voltak, hogy csak egy partszakaszt kell védeniük, távol a fronttól. Ragyogó arcú hírszerző katonák, akik beszédüket idegen szavakkal tűzdelték tele, hogy mindenki hallhassa, milyen remekül beszélik más népek nyelvét. A többséget azonban a gyalogságiak tették ki, rongyos egyenruháikkal mintegy némán tiltakozva azon állítás ellen, hogy a gyalogság „minden fegyvernemek királya”. A vagonok minden apró szegletében zsugázás vagy ivászat folyt. Néhányan egy tengerészaltiszt köré csoportosulva suttogtak. – A sárgaság szart se ér – mondta az altiszt mohó hallgatóságának. – Nem tart elég sokáig. A szifilisz meg a kankó se jó, de még mennyire nem. Óvakodjatok tőle, különben azon kapjátok magatokat, hogy leamputálták a farkatokat. – Körülnézett, majd látva, hogy nincs gyanús alak a közelben, újra elmerült a csoport közepén. – Tudjátok, mi a nyerő cimborák? A tífusz, az igazi, első osztályú tífusz. Olyan lázad van tőle, hogy szétolvad a segglukad. Ha már félholt vagy, nem tudnak többé ellenállni neked. Beletúrnak a hajadba, és az arcodat simogatják, mintha egy kisfiú lennél. Olyan kedvesek hozzád, hogy azt hiszed, csak álom az egész. Nem kell győzködnöd őket, hogy beteg vagy; ők azok, akik attól tartanak, hogy bármelyik percben elpatkolhatsz. És jó sokáig tart. – Hogy lehet elkapni a tífuszt? – akarta tudni egy alacsony, vézna baka. – Ne cserélj pelenkát egy hétig – felelte vigyorogva egy utász. A kis gyalog felhúzta az orrát. Néhány apró pakk cserélt gazdát. Az altiszt vastag köteg bankókat süllyesztett a zsebébe. Rejtélyesen elmosolyodott, és ismét körülnézett. – Csak fogod a port, és feloldod egy csésze kávéban. Megiszod, aztán leöblíted egy korty vodkával. Két hét múlva már egy szépen vetett ágyban fogsz fingani, és a háborúnak vége lesz számodra, legalábbis egy fél évre. – Meg lehet halni tőle? – kérdezte gyanakvóan egy lovassági. – Értél el már valamit úgy, lóbaszó komám, hogy nem kellett kockáztatnod? – kérdezte egy elegáns szürkéskék egyenruhát viselő pilóta, aki valósággal roskadozott a kitüntetések alatt. Legfeljebb húszéves volt, de a felhők közt vívott harc tíz évvel öregebbé tette. Úgy tűnt, Hermann Göring repülő teutonjainak elegük van a hősies csatázásból. Sötét éjszaka haladtunk át Berlinen. Légiriadó volt. A túlzsúfolt vonaton harc dúlt a toalett használatáért. Szitkok röpködtek a bűzös levegőben.
Az egyik vagon közepe táján lévő fülkében a Légiós jómagam és Pici közé préselődve ült. Az ellenkező oldalon a halálsápadt Ewald merült el a világ szeme elől Bauer és Stein közé ékelődve. A keletporosz a csomagtartón hevert, és vicceket mesélt. – Mi hír a Führertől? – kiáltott fel Bauer az emberkének, aki lenyűgözően tudta utánozni mások hangját. – Igen, halljuk mi a Führer véleménye a jelenlegi helyzetről – csatlakozott hozzá Stein. A keletporosz a szája elé emelte a gázmaszk szűrőjét – mint egy mikrofont –, homlokába seperte a haját, és előrebiggyesztette az alsó ajkát. Olyan volt, mint egy rosszul sikerült Hitler-karikatúra, de amikor megszólalt, mintha maga lett volna a Führer. – Német nők, német férfiak, német gyermekek, drága fajtestvéreim! Még soha nem álltunk olyan közel a végső győzelemhez, mint most. Parancsot adtam a hadseregem vezéreinek, hogy egyenesítsék ki kanyargó arcvonalainkat, hogy a hadműveletek még olajozottabban folyhassanak, és minden a terv szerint folyhasson tovább! Népünk ellenségei és más romboló elemek azt állították, hogy ezek az arcvonal-korrekciók egyet jelentenek a visszavonulással. De én mondom nektek, fajtestvéreim, hogy hősi katonáim ádáz makacssággal tartják állásaikat! A szovjet csapatok tömegesen véreznek el. Sztálin, a főbűnös – a hangja itt olyan tomboló magasságokba hágott, hogy Hitler elsárgult volna az irigységtől – elvesztette minden esélyét az ellenünk vívott háború megnyerésére. Német mérnökeim éjt nappallá téve dolgoznak új, korszakalkotó fegyverek kidolgozásán, melyekkel végleg eltiporhatjuk barbár ellenségeinket. Német férfiak, német nők, bátor hadseregem, hősies légierőm, rettegett haditengerészetem katonái – még egy kis erőfeszítés, és a végső győzelem a miénk! Legyetek nyugodtak, hősi halálotok nem lesz hiábavaló! Ahogy „Heil”-re emelte a kezét, legurult a csomagtartóról, és az alatta ülőkre pottyant. Onnan továbbgurult a padlóra. – Íme, fajtestvéreim, a Führer bukását láthattátok! – kiáltott fel Bauer. Pici sodort magának egy cigarettát. Kínos precizitással csinálta, ügyelve arra, nehogy a legkisebb dohánydarabka is kárba vesszen. Megnyálazta a papírt, ráillesztette a másik szélére, majd a Légiósnak adta a kész cigarettát. Sodort egy másodikat is, amit nekem adott. Csak ezután látott neki elkészíteni a magáét. Mielőtt még ezt befejezte volna, észrevette, hogy az enyémen nem sikerült tökéletesen a papír illesztése. Letette a maga félkész cigarettáját, felkapta az enyémet, végignyalta, és határozott mozdulatokkal megnyomkodta a papírt.
– Így már jobb – jelentette ki elégedetten. A kórházban töltött négy hónap alatt Pici összegyűjtött minden egyes csikket – nem csupán azokat, amelyeket ő szívott el, hanem a másokét is. Lelkiismeretesen kipiszkálta belőlük a dohányt, így most egy egész zacskónyi volt a birtokában. Azokat, amelyeket most szívtunk el, ugyanúgy megint összeszedte, és így tovább, szinte a végtelenségig, gondoskodva róla, hogy minden morzsányi dohány elfüstölődjön. Múltbeli nélkülözései megtanították arra, hogy semmit nem szabad elpazarolni. Minden jó valamire, mindenből lehet valami újat varázsolni. – Szerintetek elengednek szabadságra, ha összeházasodunk Emmával? – kérdezte, miután végignyalta a cigarettapapír ragasztóval átitatott szélét. A Légiós csak nevetni tudott a kérdésen. – Határozottan nem! Ha megkérdezed, Edel főtörzs azt fogja mondani: „Pici, te egy hírhedt bolond vagy. A bolondok nem szoktak megnősülni, és miért kellene hadiözvegyet csinálnod egy édes kislányból?” – Ó, fogd be! – dünnyögte Pici. – Nagyon jól tudod, hogy Emma nem egy édes kislány. Ő egy nőnek álcázott páncélkocsi, aki egyetlen ütésével a másvilágra tudná küldeni Edelt. A Légiós folytatta: – És Edel hozzá fogja tenni még azt is, hogy „Siess, Pici, lövesd le magad minél hamarabb. A hősi halál a te egyetlen esélyed. Mert ha életben maradsz, a háború után úgyis megsemmisítő táborba fognak küldeni, mint a nemzet egészségére veszélyes elemet.” Pofákat vágtunk az ismerős szavak hallatán, melyek hamarosan ismét a nyakunkba fognak zúdulni. – Edel főtörzs megcsókolhatja a seggemet – morogta durcásan Pici. – Ezt határozottan nem fogja megtenni – nevetett a Légiós. Nem sokkal ezután a politika került szóba. A beszélgetés közepén Pici megjegyezte: – Az az igazság, hogy nem sokat értek az egészből. – Látod, ezt készséggel elhisszük neked – vigyorgott rajta Bauer. Pici merengő tekintettel tovább fűzte a gondolatot. – Nem is csoda. Végtére én csak egy senki vagyok egy javítóintézetből. Az anyám le se szart minket, kilenc gyerekét. És az apámra csak úgy emlékszem, hogy részeg. Sohase láttam józanon. A javítóintézetben vertek minket, és ha ők nem tették, akkor mi vertük egymást. Tudja valamelyiktek, milyen az, egy egyházi javítóintézetben élni? Mivel senki nem válaszolt, folytatta, képzeletbeli mintákat rajzolva a padlóra a puskája csövével.
– Na ugye, hogy nem. Ezek az emberek igazi ördögök, ha hatalomhoz jutnak. Igazából nem is volt ez iskola. Az igazgató azt mondta, úgyse lesz szükségünk arra, amit megtanulnánk. Korábban lelkész volt Türingiában. Azt beszélték róla, hogy a kántor feleségével kavart. Emiatt dobták ki a templomából. És igaza volt, egyikünknek se kellett tudnia írni vagy olvasni ahhoz, hogy árkot ásson vagy vasgerendákat cipeljen. Így hát, amikor a mi kis klubunk tagjává váltam – végignézett rajtunk –, azt mondtam magamnak: Ne feledd, hogy a seregben vagy. Azoknak, akik a gyeplőt tartják, mindenben igazat kell adnod. És engedelmesen kimasíroztam, messze a láthatáron túlra. Sokan próbáltak sakk-mattot adni Picinek. De Picit még száz fekvőtámasszal se lehet kikészíteni. Azoknak, akik a parancsokat adták, elment a hangjuk, mielőtt én elfáradtam volna. Azt mondták, lőjek jól. A parancs az parancs: jól lőttem, és kaptam érte egy kitüntetést. Aztán, mivel ettől a háború még nem ért véget, azt mondták nekem: Pici, mindenki, aki a puskád csöve elé kerül, ellenség, és le kell lőni. Jól van! Szorgalmasan pufogtattam a mennydörgő botommal. Azt mondták nekem: a bajonett, Pici, arra való, hogy döfjél vele. Döftem vele minden irányba, elhihetitek nekem. Aztán azt hallottam tőlük: azért háborúzol, hogy megvédd a hazádat. Húsz másodpercen át azt kérdezgettem magamtól, minek kellene megvédenem a hazámat, amikor az semmit nem adott nekem. De végtére is nem miattam folyt a háború, úgyhogy mindegy volt. Védtem a hazát. Egy könyörtelen ellenség, egy alacsonyabb rendű faj ellen harcolsz, állították. Jól van, mondtam magamnak. Az ellenség könyörtelen és alacsonyrendű. Azoknak odafent csak kell tudniuk. Egyikük se élt javítóintézetben, egyikük se ásott árkokat. Előkelő iskolákba jártak, és még azt is megtanították nekik, hogyan kell illedelmesen enni késsel és villával. Ennélfogva, Pici, hallgatnod kell arra, amit mondanak. Te csak egy vágómarha vagy. Levetettem magam a sárba, mikor azt mondták nekem. Lőttem mindenre, amikor megparancsolták. Ha rám ordítottak, hogy „Vigyázz!”, akkor vigyázzba vágtam magam. Ha azt mondták, „Lelépni!”, elhúztam a csíkot. Hat éven át ezt tettem, attól rettegve, hogy egyszer valamit rosszul csinálok. Dacosan felemelte a fejét. – De most történt valami. Kezd elegem lenni a háborúból. Tudjátok, eljegyeztem magam, és lesz huszonhárom gyerekem. Össze fogom kötni az életem a világ legdrágább tenyeres-talpas leányzójával! Megtörölte homlokát a kérges kezével. – Valami nem stimmel. Ha a másik klubba járó fickókra gondolok, a harkovi, kijevi, elbruszi, szevasztopoli muzsikokra, be kell látnom, hogy
ugyanabban a cipőben járnak, mint én. Ha megkérdezném tőlük, hogy „Iván Ivanovics, miért lősz rám?”, ők csak pislognának, és azt válaszolnák: „Fritz elvtárs, fogalmam sincs, de Sztálin bácsi azt mondta nekem, hogy lőjelek le!” És bumm, máris golyót küldene a fejembe. – Pici széttárta a karját. – Őrület, nem igaz? A Légiós idegesen körbenézett, majd bevágta a fülke ajtaját. – Fogd már be, te hülye – dörrent rá Picire –, vagy fellógatnak a legközelebbi állomáson, akár értitek ivánnal, akár nem. – De hát éppen erről beszélek! – kiáltotta kétségbeesetten Pici. – A világ más tájain mindig megmagyarázzák neked, hogy mit miért kell tenned, de itt csak rád ordítanak, hogy „Csináld, te barom, vagy felkötünk a legközelebbi fára!” Ez az, amit nem értek. – Szart se számít, hogy érted-e vagy sem – felelte durván a Légiós. – Csak tedd, amit parancsolnak, ahogy eddig is csináltad. Ez a legegészségesebb mindkettőnk számára. Aki gondolkodik, az előbb-utóbb megőrül, úgyhogy te csak ne használd a fejedet. A te fejed arra való, hogy megtartsa a sisakot. Elégedj meg ezzel, és élj, amíg lehet. Pici csüggedten lehorgasztotta a fejét. – Igazad van. Azt hiszem, nincs más választásom.
12. A futószalag
– Tudjátok, mit jelent ez?– kérdezte a Légiós a szélben himbálózó katonák felé intve. A fejvadászok szorgosan sürögtek-forogtak áldozataik körül. A Führertől új parancs érkezett, és azt kemény kézzel végre kellett hajtani. Eddig rögtönzött haditörvényszéknek nevezték, ami most azonnal végrehajtandó büntetéssé lépett elő, amit a következő bűntények vontak maguk után: Vereségpárti kijelentések Dezertálás Szabotázs A Führer nevének inzultálása Fosztogatás Hullarablás Árulás – Tudjátok, mit jelent ez? – ismételte meg a kérdést a Légiós. – Azt, hogy a hadsereg kezd felbomlani. A legtöbb háborúnak ez vet véget.
TIZENKÉT ÉJSZAKÁN ÉS TIZENKÉT NAPPALON át utaztunk vonaton, s most a Pinsk-Gomel „futószalagon” trappoltunk, valahol David Gorodoktól délnyugatra. A harctéri postahivatal egyik tisztviselőjétől úgy értesültünk, az ezredünk Piotrkówban vagy Skrigalówban állomásozik. A szerencsésebbek, akik még nem láttak ilyent, valószínűleg el se tudják képzelni, miről van szó. Ezek a „futószalagok” negyven-hatvan méter szélesek voltak, és nyílegyenes vonalban délről északra és keletről nyugatra vezettek. Utak voltak, melyek nem utak, hanem ezer és ezer járműkerék, millió és millió láb által kitaposott gigantikus ösvények. Bármilyen igénytelennek is tűnjenek, éppolyan fontosak a hadsereg számára, mint amilyen fontosak az emberi test számára a verőerek: ahhoz, hogy a szervezet éljen, folyamatosan lüktetniük kell. Nappal és éjszaka motorok ezrei dübörögnek a „futószalagon”. Megállás nélkül, vég nélkül. Ha a sor megállna, az arcvonal összeomlana. Egyik irányba gurultak hosszú oszlopokban a lőszerek, az élelem, a fegyverek, a páncélozott járművek, a tartalékos csapatok és a végzetes híreket hozó otthoni levelek. Ezek nélkül a háború nem működhetett volna úgy, ahogyan az elő volt írva. A másik irányba mentek a szétlőtt ágyúk, a széttrancsírozott szállítójárművek, a kiégett tankok, a bádoghalmazzá kunkorodott repülőgépek és az emberi roncsokkal zsúfolásig tömött mentőautók. Ezek is a háború elengedhetetlen kellékei voltak. Ezek a „futószalagok” mindig elviselhetetlen szenvedést okoznak a katonának. Télen gyilkos hófúvás dühöngött rajtuk, nyáron még a sivatagnál is rosszabbak voltak a folyamatosan felvert finom por miatt, az esős hónapokban és olvadáskor pedig egyetlen feneketlen, cuppogó mocsárrá váltak, melyben úgy vergődnek az emberek és a járművek, mint hártyaszárnyú sorstársaik a légypapíron. Köhögve és köpködve ültünk a töltés szélén, s vártuk, hogy valamelyik teherautó felvegyen minket. Pici szája egyetlen pillanatra se állt be, amióta elhagytuk Hamburgot. – Ideje elkezdenem áldásos tevékenységemet – jelentette ki, és eltűnt a bozótban. Az volt a jelszava, hogy a katona, aki nem „intézkedik”, csak egy angyalbőrbe bújtatott civil. Három óráig volt távol. Amikor visszatért, egy élelemmel tömött zsákot vonszolt maga után. – Megőrültél? – kérdezte rémülten a porosz. – Nem tudtad, hogy ez zabrálásnak számít? – A francot az – felelte jókedvűen Pici, és beleharapott egy
vöröshagymába. – Akkor minek nevezed? – kíváncsiskodott Bauer. – Önellátásnak – tudatta vele Pici. Egy jókora falat kolbászt tömött a bagólesőjébe. – Ha elkapnak, ezért lógni fogsz – figyelmeztette Bauer. – Majrés! – legyintett Pici. – Mit gondolsz, mi lesz itt, ha megkezdődik a visszavonulás? Márpedig amint kiegyenesítettük azt az átkozott arcvonalat, el fog kezdődni. Azok a seggfejek fel fogják robbantani az egész kolbászkészletet! – Jelentőségteljesen Bauerre és a keletporoszra nézett. – Azt hiszitek, előtte oda fognak hívni titeket, hogy teletömjétek a beleiteket? – Előkapott a zsákból egy banánt, és mély meggyőződéssel kijelentette: – Fenéket! Őrséget fognak állítani, hogy még egy dohos kétszersültet vagy egy kotlós tojást se tudjatok elvinni. A parancs azt mondja, hogy az egész készletet cakompakk fel kell robbantani. Ez van. Az egekbe repítik a sok finomságot. Emlékeztek még, mit csináltak Kubánban, hogyan semmisítettek meg kétezer tonna kaját? Az utászok végezték el a piszkos munkát. Bumm, és odavolt a sok burkolnivaló. – Megpaskolta degeszre tömött zsákját, és elvigyorodott. – Nekem viszont itt van vagy két hétre való extra fejadag. Vitaminokkal a győzelemért! – Lelkesen felnevetett, aztán beletömött két banánt a szájába, mindkettőt egyszerre. A héjukat a „futószalagra” hajította. – Nem lett volna szabad ezt tenned – mondta a Légiós. – Valaki még elcsúszik rajtuk. – Éppen ezért tettem – bólintott Pici. – Hátha Adolf erre sétál, és kitöri a nyakát az én banánhéjaimon. Akkor történelemmé válok, és a gyerekeim tanulni fognak rólam az iskolában. – Valahányszor újra látom a futószalagot – fricskázta a folyóba a cigarettáját Bauer –, viszketni kezd a seggem, mintha galandférgem lenne. – Lehet, hogy van is – morogta ellenségesen Pici. Kezdett unatkozni, és mint ilyenkor mindig, kötekedni próbált, hogy bunyózhasson egyet. Számára ez jelentette a szórakozást. Bármi megtörténhetett volna, ha nem fékez le egy benzint szállító tartálykocsi. A vezetőfülkéből egy őrmester hajolt ki és ordított le ránk: – Hova mentek, semmirekellők? – Huszonhetedik harckocsizóezred – feleltem. Mivel én voltam a rangidős, vigyázzba vágtam magam. – Ha ilyen iramban haladtok, nem juttok el sehova – ugatta az őrmester. Ordított róla, hogy jó kapcsolatokkal rendelkezik. Méretre készített egyenruha, elegáns sapka, rendszabályba ütköző tiszti pisztoly és
pisztolytáska. Bár a szállítókhoz tartozott, bátorkodott sárga lovassági szalagot feltenni a kék helyett, amit a harcoló egységek által megvetett hadbiztosok hordtak. Én voltam az egyedüli, aki felállt. A többiek ráérősen heverésztek a fűben, és a fontoskodó őrmester figyelték, aki közben leugrott a teherautóról. Terpeszállásba helyezkedett, csípőre tette a kezét, s a többiekre üvöltött: – Felállni, felállni, koszos csavargók, és irány kelet, ahol a hősi halál vár rátok! Dühítően lassan tápászkodtak fel. Pici a vállára vetette a zsákot, mint egy házaló, odébb cammogott anélkül, hogy csak egy pillantást is vetett volna az őrmesterre. – Hé, tizedes! – vakkantott utána az őrmester. – Miféle zsák az? – Jutazsák – felelte Pici. Az őrmester alig kapott levegőt a dühtől. – Ne szellemeskedjél, mert megjárod! Nem az érdekel, miből van, hanem az, hogy mi van benne! – Levelek és némi élelem a parancsnokunk, Hinka alezredes számára – felelte hanyagul Pici. – Hadd nézzem! – Szó se lehet róla – jelentette ki Pici. – Mit képzelsz! – tátogott az őrmester. – Gekados – suttogta Pici, és kacsintott is hozzá. –Bon – bólogatott elismerően a Légiós. – Mi az, hogy Gekados? – bömbölte az őrmester. Pici oldalra döntötte a fejét. – Hinka alezredes azt mondta nekem: „Pici, ne engedj senkit hozzányúlni a zsákhoz! Szigorúan Gekados.” Valamilyen titkos anyag. Ezt mondta a parancsnok, úgy éljek én. És ezt adta hozzá – tolta az őrmester orra alá a bokszerét –, hogy megvédjem vele a zsákot. Az őrmester zavartan ránk pislogott. Csak most tűnt fel neki, hogy szűkülő kört vontunk köréje. Visszapattant a teherautóra, majd lekiáltott nekünk: – Lelépni, menet előre indulj! Fel fogom hívni magukra a katonai rendőrség figyelmét! A tartálykocsit elnyelte a por. Pici elővett két doboz csokit a zsákból, és testvériesen megosztotta velünk a tartalmukat. Ezután útnak indultunk a „futószalagon”, de mintegy tíz kilométer után egyhangúan úgy találtuk, hogy túl fáradtak vagyunk. Levetettük magunkat a fűbe a közelben, és megpróbáltunk aludni.
Az éjszaka közepén minden addiginál erősebb motorzaj vert fel minket. A „futószalag” tömve volt járművekkel, amerre a szem ellátott. Teherautók, személyautók, lövegek, rakétavetők, páncélozott járművek, tankok és egyebek, amelyekkel egy hadsereg jár-kel a világban, ömlöttek szakadatlanul. – Olyan, mintha az egész sereg megindult volna – kiáltott fel Bauer. – Igen, és nyugat felé tartanak, a fronttal ellenkező irányba – állapította meg Stein. – Hé, pajtás, vége van a háborúnak? – kiáltott fel Pici egy vén tizedesnek, aki egy lőszert szállító teherautó kormánya mögött ült. – Nem nyert, tökfej – kiáltott vissza a tizedes, és nyelvet öltött Picire, aki utána rohant volna, ha nem kerül kettőjük közé egy gépesített tüzérségi egység. – Mi az isten folyik itt? – tűnődött Bauer. – Kiegyenesítjük az arcvonalainkat – nevetett Stein. – De jobb lenne elhúzni innen, mielőtt még iván szétlőné a futószalagot! Egy hosszú menetoszlop élén kutyagoló őrnagy kiugrott az út közepére, és hadonászni kezdett a pisztolyával. – Helyet az ezredemnek! – ordította. – Adjanak helyet! Parancsolom, vagy lelövöm magukat, mint holmi rühes kutyákat! Senki sem törődött vele. A végtelen járműsor ugyanolyan rendületlenül vánszorgott tovább, mint azelőtt. Az őrnagy és ezrede kénytelen voltak ott maradni, ahol voltak. Egy nagy, szürke Horch lavírozott a többi autó között. Egy csendőr alezredes vezette különítmény vette körül őket. – Engedjék előre a parancsnokot! – kiabálta az alezredes, de a hosszú sor egy fikarcnyit se mozdult. A Horchban ülő lovassági tábornoknak várnia kellett. A csendőrök közölték, hogy minden járművet, ami útjában áll a tábornoknak, félre kell lökni. Egyik autó a másik után bukfencezett alá a töltésen. – Ez azért durva! – méltatlankodott Bauer. – Összetörni egy egész rakás autót egy ilyen fickóért! Ezt nem értem! A Légiós kinevette: – Voilà, még csak négy éve vagy tagja a klubunknak. Várd csak ki, míg olyan idős tag nem leszel, mint mi. Akkor még ezt is érteni fogod. Bauer megingatta a fejét. – Nekem mindig azt mondták, hogy a tábornokok az első vonalban harcolnak ebben a háborúban. Akkor ez miért siet annyira elhúzni a belét? A Légiós némán vállat vont.
Egy lovak vontatta lövegoszlopot vezető ezredes roppant mód felizgatta magát, és őrjöngeni kezdett, amikor a csendőrök gyakorlatilag az ő ezredét is le akarták gurítani a meredek lejtőn. A csendőr alezredes elkapta a lova kantárszárát, mire az ezredes az arcába csapott az ostorával, és ráordított: – El a kezekkel a lovamról! – Hátrarántotta a kantárszárat. A ló rémülten felágaskodott. Az ezredes megfordította, odavágtatott vele az autóhoz, és farkasszemet nézett az apró tábornokkal. Tiltakozni akart, de a tábornok belefojtotta a szót. – Kinek képzeli magát, Herr Oberst? Hogy merészeli megakadályozni a katonai rendőrséget a parancsom végrehajtásában? Gondolja, hogy ráérek itt téblábolni? – Herr General – felelte jeges hangon az ezredes –, én képtelen vagyok lehúzódni az útról az ütegeimmel. A lovaim kimerültek, és ha a rendőrei legurítják az útról az ágyúkat, képtelenek lesznek visszahúzni őket. –Mit érdekel az engem? – horkantott a tábornok. – Nekem folytatnom kell az utamat, ebben a pillanatban! – Megtagadom az engedelmességet! Az ágyúk az úton maradnak! A tábornok végigmérte hüllőtekintetével. – Ha nem takarodik el azonnal az útról az egész ezredével, akkor én… Az ezredes kihúzta magát. Egy egész fejjel magasabb volt, mint a tábornok. A nyakából Vaskereszt lógott. – Akkor mit fog tenni, Herr General? A tábornok szeme résnyire szűkült. – Akkor élni fogok a hatalmammal, és hadbíróság elé állíttatom parancsmegtagadás miatt! Az ezredes elsápadt. – Ez az utolsó szava, Herr General? A tábornok válasz helyett a háta mögött álló csendőrtiszthez fordult. – Scholl alezredes! Az ezredes a pisztolytáskájához kapott, előkapta a fegyverét és kibiztosította. A tábornok hátrébb ugrott. Az arca fehér volt, mint a táblakréta. A csendőr alezredes bénultan állt. Egy pillanatra mintha megszűnt volna mozogni a „futószalag”. Az ezredes gúnyosan elmosolyodott. – Ne féljen, Herr General. Maga túl nyápic és túl gonosz ahhoz, hogy egy becsületes katonatiszt célba vegye. De én többé nem vagyok hajlandó egy ilyen hadseregben szolgálni! – Fogják el! – sikította a tábornok. Mielőtt még az alezredes és fejvadászai megmozdulhattak volna, az
ezredes a szájába dugta a pisztolya csövét, és meghúzta a ravaszt. Rövid, éles csattanás. A pisztoly a porba hullt. Az ezredes egy másodperci merev vigyázzban állt, aztán megingott, majd összecsuklott és elterült a tábornok lába előtt. A tábornok elégedetten hátat fordított neki, és visszaült az autóba, ahol egy hadsegéd gondosan betakarta a lábát egy vörös gyapjútakaróval. Azok, akik a közelében álltak, hallották, hogy a következőket mondja az első tisztjének, egy ezredesnek: – Mennyi őrült futkos manapság ezeken az utakon! Nekiláttak letaszítani az ezredes ágyúit a lejtőn. Rémülten nyihogó lovak bukfenceztek alá a nehézfegyverekkel együtt; a halott ezredest egy teherautó platójára hajították. A tábornokot és kényelmes Horchját hamarosan elnyelte az út pora. – Szavamra – kiáltott fel a keletporosz –, az ezredes aztán tudja, hogyan kell felmondani! Pici felpattant, és izgatottan kiabálni kezdett: – Ott egy teherautó a mi hadosztályunkból! Valóban, a teherautó elülső sárhányóján és hátsó palánkján a mi jelünk állt: kettős kereszt kék háttérben. – Hé, pajtás – kiáltott fel a sofőrnek Bauer. – Merre mentek? El tudnátok vinni minket? – Kölnbe megyek, seggfej. – Mi? – kérdezte hitetlenül a Légiós. – Mi az, eltömte a fülzsír a hallójárataidat? Azt mondtam, Köln. – Ki is betűzte: K-Ö-L-N. Az út mindkét oldalán felkapták a fejüket a bandukoló katonák. A Köln név kéjgázként hatott mindenkire. – Hallottátok ezt? Ez a barom Kölnbe akar menni! – Akkor ne felejts el átszállni, mert ez a vonat csak Breslauig * megy! Mindenki röhögött a sofőrön. Kajánul vigyorgó tömeg verődött össze a teherautó körül. Egy tüzér felugrott a jármű alsó lépcsőjére, és beszólt az ablakon: – Nesze, adok neked egy menlevelet, hogy lerövidíthesd az utat! – Azzal bedobott a vezetőfülkébe egy röplapot, amit errefelé minden német katona a zsebében hordott, dacára annak, hogy birtoklását szigorúan büntették. A röplapok menlevél formájában voltak nyomtatva, és orosz repülőkből dobták le őket ládaszám. * Wroclaw német neve
– Elvinnél minket Berlinbe? – kérdezte fapofával a Légiós. – Csak tegyetek ki minket valamelyik metróállomásnál. A tizedes, aki egy pillanatra se hagyta kizökkenteni magát derűs nyugalmából, igent intett a fejével. – Szívesen, csak másszatok fel oda hátra. Fellöktük a szerelvényeinket, és felmásztunk a platóra. A keletporosz a törött hátsó üvegen át bedugta a fejét a vezetőfülkébe, és megkérdezte: – Te tényleg Kölnbe tartasz, pajtás? – Átkozott legyek, ha nem. Valamilyen fontos cuccot kell felvennem a parancsnokunknak. Az orrunk elé tolta a menetlevelet, melyen döbbenetünkre tényleg az állt, hogy a WH 381 556-os teherautóval Lembergen, Varsón és Breslaun át Berlinbe, Dortmundba, majd Kölnbe kell mennie. – Szentséges Szűzanyám! Jól látnak szemeim? – kiáltott fel Bauer. – Elküldeni egy özönvíz előtti tragacsot több ezer kilométerre, hogy felvegyen valamit! – Tényleg ennyire fontos lenne? – kérdezte Pici. – Csak nem a mosodába mész tiszta gatyáért? – Majdnem. A parancsnokom otthon felejtette a kedvenc csíkos zokniját. Újabb katonák kapaszkodtak fel a teherautóra. – A háborúnak hamarosan vége – jelentette ki egy koszos tiszthelyettes. Hogy nyomatékot adjon állításának, egy hosszút sercintett a palánkon túlra. – Honnan tudod? – kérdezte egy tankos egyenruhát viselő tizedes. – Tegnap beszéltem Adolffal telefonon – felelte a tiszthelyettes. Óvatosan körülkémlelt, mint aki attól tart, hogy valaki a mozgó teherautón kívülről meghallhatja. – Adolf azt mondta, Gekados, hogy a háborúnak már vége! – Akkor meg minek vagyunk itt mégis? – kérdezte egy fiatal, sápadt őrvezető. – Ha már szóba jött Adolf, tudjátok, miért nem mutatkozik újabban a fronton? – kérdezte a tizedes. – Miért? – Mert attól fél, azt fogjuk kiáltani, hogy „Führerünk, követünk téged!” – De hát eddig is ezt kellett kiabálnunk – mondta Bauer. A tizedes tetőtől talpig végigmérte. – Te biztosan vidéki vagy. – Pofa be, seggfej – morogta sértődötten Bauer. A tizedes azonban nem zavartatta magát, és Bauer fenyegető hangja ellenére is folytatta:
– Adolf attól fél, hogy szófogadóak leszünk, és követjük Berlinbe! Egy tizennyolc éves lövész, vadonatúj egyenruhában, mellén Hitlerjugend jelvénnyel, sértődötten felpattant. Az arca falfehér volt a haragtól. – Megtiltom, hogy így beszélj! Ez vereségpárti beszéd, az ellenségnek kedvez. Követelem, hogy mindenki, aki jelen van, adja meg nekem a nevét és a rangját! Mint nemzetiszocialistának kötelességem jelentést tenni az ilyen áruló megnyilvánulásokról! Stein elkapta a zubbonyát, és a teherautó platójára lökte a fiút. – Befognád, buzikám? Még egy ilyen nyálas alakot! Ne aggódj, mi majd leszoktatunk a buzgólkodásról! A fiú segítségért kiáltott a teherautó mélyéről. Hogy elnyomjuk a hangját, énekelni kezdtünk: Ja, das Temperament, Ja, das Temperament, Das lieght mir so im Blut! * – Istenem, elvesztünk! – kiáltotta a tizedes. – Előttünk az oroszok, a hátunk mögött a párt. Segítség! Körülzártak minket! Pici üvöltve levetette magát a teherautóról, kirohant a mezőre, és hasra vágta magát. – Milles diables! – mondta bosszúsan a Légiós, és ő is távozott. Mindenki menekült, amerre látott. Mindegy volt, hova, csak minél messzebb a járművektől. – Raták! – ordította a keletporosz, és átlendítette magát a palánkon. Három orosz vadászgép csapott le ránk. Végigseperték az utat gyorstüzelő géppuskáikkal. Rémülten behúztuk a nyakunkat, és a porba préseltük magunkat. A gépek olyan alacsonyan szálltak át felettünk, hogy éreztük a légcsavarok és a szárnyak által keltett légvonatot. Vörös csillagok kacsintottak le ránk. Olybá tűnt számunkra, mintha megvetően nevetnének rajtunk. – Az istenit! – szitkozódott mellettünk egy tizedes. – Nyolcezer liter benzin van a tartálykocsimban. Ha a kollégák eltalálják, akkor jó éjt, kedvesem! Tűzijáték kíséretében fogunk átszállni a túlvilágra. * A virtus, Igen, a virtus, Az a véremben Van!
A három repülő megfordult, és újra tüzet nyitott. Robbanólövedékeik emberi testrészeket dobáltak a magasba. Néhány újonc naivan tüzet nyitott a Ratákra puskával és géppisztollyal. – Ez kezd veszélyes lenni – morogta a keletporosz, és megpróbálta még jobban belepasszírozni magát a talajba. A kis Légiós fél térdre emelkedett, hogy szemügyre vegye a szintkülönbség miatt eltakart utat. Lángoló járműveket és segítségért kiabáló sebesülteket láthatott. Mi is hallottuk a kiáltozásukat, de nem jutott el a tudatunkig. Már régen nem volt hatással ránk mások nyomorúsága. A keletporosz berántotta a Légióst egy gödörbe. A következő pillanatban újabb hat vadászgép zúgott alá az égből, egyik a másik után. Zuhanórepülésben közeledtek, egyenesen felénk. Ezek célba vettek minket, villant át az agyamon, ahogy bekúsztam a Légiós mellé. Az úton egy utász hadnagy ordítozott az embereivel. Nem vette észre az újabb repülőket, és azt akarta, hogy az emberei menetoszlopba sorakozzanak. Gonosz kék lángvirágok villantak az egyik vadászgép szárnyain – a géppuskák torkolattüze. Az úton poroszlopok csaptak fel. Az emberi értetlenségen feldühödött hadnagy vadul hadonászni kezdett az alacsonyan szálló gépek felé. Azok, mintha látták volna, kizúgtak a mező fölé, éles kanyarban megfordultak, és megint támadásba lendültek. A hadnagy összebicsaklott. A feje leugrott vérző nyakáról, és tovagurult az úton, mint egy világgá indulni készülő dinnye. Szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A sapkája elárvultan hevert valamivel odébb. Egy tizennyolc éves lövész rohant sikítva a lába csonkjain. Mindkét lábfejét lefűrészelték a lövedékek. Valóságos vérpatakot hagyott maga után. Az úton rekedtek pánikba estek, és elkövették a legnagyobb ostobaságot, amit ilyenkor lehet: felugrottak, és rohangálni kezdtek az úton. A vadászgépek mindenkit lemészároltak, aki csak élt és mozgott az úton. Sortűz sortűz után zúdult a reszkető, vonagló testekre. Egy fekete tankos egyenruhát viselő hadnagy vetette be magát tigrisugrásban a fedezékünkbe. – Ohlsen – lihegte. A tipikus harctéri tiszt volt, vállán géppisztollyal, zubbonyán kitüntetések tömkelegével. A Légiós felnézett. – Bon. Én Kalb vagyok. Földdarabok záporoztak be a gödörbe. Odafent minden lángokban állt. A vadászgépek újra támadásba lendültek. Iszonyatos robbanás hallatszott. Forró léghullámok csaptak át felettünk.
Az út egyetlen lángtengerré olvadt össze. – Az én nyolcezer liter benzinem – nyögte a tizedes. Mintegy a tűzijáték megkoronázásaként az oroszok ledobtak egy bombasorozatot. Járműdarabok szálltak az égre, aztán egyszer csak vége lett. A repülők eltűntek a keleti láthatár mögött. Feltápászkodtunk, és az út szélére merészkedtünk. Bármerre néztünk, mindenütt szénné égett tetemeket lehetett látni. A Kölnbe igyekvő tizedes szomorúan nézte kiégett teherautóját. – Ez őrület – sóhajtotta. – Ráadásul a papírjaim is bennégtek. Azokat, akik nem tartoztak egy meghatározott egységhez, egy gyűjtőzászlóaljba terelték. Pici még mindig magával cipelte a zsákját. Mindannyiunknak adott egy banánt belőle. Egy légvédelmis közlegény megkérdezte tőle, kaphatna-e ő is egyet. „Bajtársnak” szólította Picit. – Nem vagyok bajtársa egyetlen légierős mamlasznak sem – jelentette ki sértődötten Pici. – És ha velem beszélsz, szólíts tizedes úrnak! Erre később még visszatérünk! A zászlóalj a legkülönfélébb egységekhez tartozó katonákat kényszerítette egymás mellé, ami ráadásul a nemzetiségekre is igaz volt. Románok, magyarok, bolgárok, finnek, jugoszlávok baktattak egymás mögött, sőt egy kakastollas sapkát viselő olasz bersagliere is akadt. Pici képtelen volt türtőztetni magát. Egy lengyel katonai rendőr fejére csapott a sisakjával, és provokatívan ráordított a fickóra: – Kifelé a sorból, te áruló! Az eset nagy felháborodást váltott ki a zászlóaljban, melynek negyedét olyan elfoglalt területekről származó önkéntesek tették ki, mint Ukrajna, Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia. Egy tbiliszi kozák kést emelt Picire, és tört németséggel fenyegetőzni kezdett. Pici elröhögte magát, aztán odakiáltott az oszlop elején, Ohlsen mellett menetelő Légiósnak: – Hé, Sivatagi Patkány! Ezek a seggfejek fel akarnak trancsírozni, mert megmondtam nekik az igazat. Megöljem őket? – Inkább viselkedj – kiáltott vissza neki a Légiós. Ohlsen nevetett. Nem akart beleavatkozni a menetoszlop fölé tornyosuló óriás dolgába. A kozák megkísérelt Pici mögé kerülni, a cimboránk azonban elkapta széles nyakkendőjénél, és maga elé rántotta. – Én a te helyedben elraknám, te kis takonyfaló. Vagy azt akarod, hogy feltöröljem veled az út porát? Egy polák, aki a lengyel kisegítő rendőri alakulat egyenruháját viselte, a kozák védelmére sietett.
– Hagyd békén! Ez az ember önkéntes, és ugyanazért harcol, mint te meg én. A nemzetiszocializmusért! Pici nem hitt a fülének. Lehajolt, és a lengyel rendőr képe elé tolta a képét. Alaposan megnézte a fickót, mint aki biztos akar lenni benne, hogy nem képzelődik. – Neked már az agyadat rágják a tetvek, seggfej. Én nem harcolok semmi olyanért, amiről beszéltél, de nem ám! Én csak azért harcolok, hogy megmentsem az irhámat, semmi másért. Hallottál már Kolimáról, tahókám? Ha nem, csak várd ki, míg odakerülsz. Ott majd rothadt halat ehetsz mindennap a nemzetiszocializmusért, miközben Pici bifsztekkel tömi a belét Brémában! – Fogd be a pofád, rohadt strici! – kiáltotta a lengyel, és Picire irányította a géppisztolyát. Pici a tenyere élével a lengyel torkára ütött. Nem volt nagy ütés, de Picitől ennyi is épp elég volt. A lengyel elterült; torkából gurgulázó hangok törtek fel. – Önvédelem, a szabályzatnak megfelelően – vigyorgott Pici. Fenyegető morajlás futott végig a menetoszlopon. Pici kihúzta magát, és végignézett a hevenyészett zászlóaljon. – Ha valaki megunta a szaros életét, csak jöjjön ide. Pici szívesen segít rajta! Egy kődarab találta el a vállán. Épp idejében fordult hátra, hogy láthassa, ki volt a ludas: egy cseh, a szabotázsrendőrség zöld egyenruhájában. Pici vicsorogva odabaktatott hozzá, és a fülébe súgta: – Elment az eszed? Hadbíróság elé akarsz kerülni? Hogy jut eszedbe megdobálni a német fegyvertelen erők hős katonáját? – Hirtelen hangnemet váltott. – Neveletlen alak! – ordította, és elkapta a halálra rémült férfit. A feje fölé emelte, egy laza mozdulattal kihajította a mezőre, majd mint aki jól végezte dolgát, visszajött a helyére a keletporosz és jómagam közt. – Még egy ilyen lökött társaságot – zúgolódott. – Jobb lesz, ha eltűnünk innen, amint besötétedik. Inkább a halál, mint ez a rühes banda! Énekelni kezdett: Tegnap pihe-puha párnák, Ma golyók és tűzhalál, Holnap, ó holnap A nyirkos sír énrám v-á-r. Az utolsó szótagnál hosszan kitartotta a hangját. Aztán leköpte a lengyel rendőrt, és a kulcscsontjára ütött.
Három nappal később elértük Proszkurovot, ahol a gyűjtőzászlóaljat feloszlatták. Innen mindenkinek egyedül, illetve a bajtársaival kellett boldogulnia. Proszkurovban újabb akasztott német katonákat láttunk. Két lövész volt, egy-egy telefonpóznára felkötve. Mellkasukon a szokásos tábla, vörös felirattal: „Gyáva férgek, akik nem védték meg a hazájukat!” Egy pillanatra megálltunk előttük. A piactér közepén végezték ki őket, elrettentésképpen. – Számukra véget ért a háború – jegyezte meg filozofikusan a keletporosz. – Jobb a bandával maradni – döntötte el Stein. – Akkor legalább van egy parányi esélyed. – Voilà – vakargatta meg az orrát a Légiós. – Én tudom, hogy mit jelent ez. Jó jel. Ugyanez történt a Riff-hegységben is, amikor a légió feladni készült a játszmát. Ez a vég biztos jele. Folytattuk utunkat a városon keresztül. Éjszakára egy istállóban húztuk meg magunkat. Amikor beléptünk, rothadt krumpli és penészes szalma bűze csapta meg az orrunkat. – A francba vele! – vont vállat a keletporosz. – Akkor is itt maradunk és hunyunk egyet! – Minden hely foglalt! – hallatszott egy hang a sötétből. – Az a te bajod – mennydörögte Pici. – Mert ha tényleg így van, te leszel az első, aki elhúzza innen a belét. – Pofa be, hájas disznó – felelte a hang láthatatlan gazdája. Pici berontott a sötétbe. Kiabálás és káromkodás hallatszott, aztán két alak repült ki az ajtón. Két perc se telt bele, mind a hetünknek volt helye. Ohlsen elégedetten nevetett. – Szeretem a határozott embereket! A sötétség legmélyéről valaki megkérdezte: – Pici, ez te voltál? A Légiós felkattintotta a zseblámpáját, melynek fénye Ewaldot, Dora néni stricijét varázsolta elénk. Pici felpattant. – Szentséges Mária, Jézus anyja, te itt, éppen ebben a városban? – A
Légiós felé fordult, aki még mindig Ewaldra irányítva tartotta a lámpát. – Nem mintha lusta lennék, Sivatagi Patkány, de elfáradtam azok után, hogy azzal az áruló bandával bóklásztunk. Biztosítlak, hogy amint aludtam egy kicsit, Ewald megkapja a verést, amire már régen rászolgált. A Légiós bólintott, és végigvilágított az alvókon. Pici boldog üvöltéssel levetette magát a nedves szalmára. Lelkes hadonászásával véletlenül kiütötte az elemlámpát a Légiós kezéből, így ismét koromfekete sötétség borult ránk. Nem láttuk, de hallottuk, hogy előbb tapogatózni kezd, majd négykézláb körbemászkál az alvók között. – Micsoda húsos paradicsomok, szűzanyám! – kiáltott fel izgatottan. Egy nő felsikoltott, Picit azonban ennyivel nem lehetett megzavarni. – Ah, micsoda hurkák! – nyögte eksztatikusan. – Gyertek ide, fiúk. Egy utazó kupleráj vert tanyát idebent! Tiltakozó női hangokat hallottunk, aztán valaki felkapcsolt egy elemlámpát. Egy százados volt. Mint kiderült az, amit Pici utazó bordélynak hitt, egy vöröskeresztes nővérekből és telefonoskisasszonyokból álló egység volt. Pici vigasztalan volt, de természetesen nem a fejmosás miatt, amit a századostól kapott. A felbőszült tisztet, aki azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti Picit nemi erőszak kísérlete miatt, Ohlsennek szerencsére sikerült lehűtenie. Nem sokkal éjfél után felvertek minket. Elemlámpák vakító fénye vágott a szemünkbe, és brutális hangok a menetleveleinket követelték tőlünk. Az állig felfegyverzett fejvadászok olyan rendíthetetlenül és szenvtelenül álltak velünk szemben, mintha sziklából lettek volna kifaragva. Kereszt alakú jelvényeik fenyegetően villogtak a lámpák fényében. Egy ellenséges géppuskafészek nem volt olyan veszélyes, mint ezek a jelvények. Rémület uralkodott el a pajta „lakói” között. Egy ivánnal szót lehet érteni, de nem úgy egy német fejvadásszal. Ő maga a megtestesült gonoszság és brutalitás. Nem kellett nekik sok idő, hogy megtalálják első áldozatukat, egy tüzéraltisztet. A férfi kétségbeesetten tiltakozott: – Hagyjatok békén! Engedjetek elmenni! Bajtársak, miért nem hagytok elmenni? Nem fogtok megölni, ugye, nem? – Egy pillanatig csendben volt, majd halk, könyörgő hangon folytatta: – Bajtársak, meg kell értenetek engem! Gyerekeim vannak, három gyerekem. Az anyjuk meghalt egy bombatámadás alatt. Haza kell mennem a gyerekeimhez, de visszajövök, ígérem nektek! – Pofa be, rohadék – förmedt rá egy fejvadász őrmester. Jelvénye
szikrázott és csilingelt. A halált hívta. A tüzér váratlanul bevadult. – Eresszetek el szemét állatok, perverz testvérgyilkosok! Nem akarok meghalni! Három gyerekem van, anya nélkül. Nem akarom árván hagyni őket! – Ütött, rúgott és harapott, de a fejvadászok már hozzászoktak az ilyesmihez. Ez nekik mindennapos volt. Minden további figyelmeztetés nélkül verni kezdték a szerencsétlent. Az egyikük ágyékon rúgta a tüzért, aki ettől kétrét görnyedve a földre rogyott. Egy pillanatig mozdulatlanul hevert, aztán hirtelen felpattant, és nekirontott a legközelebbi fejvadásznak, akit a támadás teljesen váratlanul ért. Hanyatt esett, az őrjöngő tüzér pedig üvöltve rávetette magát, és beleharapott az arcába. A többi fejvadász a bajba jutott segítségére sietett. Géppisztolyaik agyával pillanatok alatt leverték róla a tiszthelyettest. A férfi arca már csak egy véres húsból, könnyekből és nyögésekből gyúrt alaktalan massza volt. A tüzért felhajították az istálló mellett várakozó teherautóra, aztán mintha mi sem történt volna, folytatták az ellenőrzést. A mi papírjainkat egy főtörzsőrmester vizsgálta meg kíméletlen alapossággal. – Páncéloshadosztály, különleges feladatokra bevethető ezred – morogta. A Légiósra pillantott, majd egy gyilkos pillantást vetett Picire. A keletporoszt és engem is alaposan megnézet, aztán Sterint nézte hosszan, tűnődve. – Hm… tehát tettünk egy kis kerülőt, ugye, ti megfáradt hősök! Nekem úgy tűnik, ez illegális távozás egy harcoló egységtől! A hideg futkározott a hátunkon. Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy ha dezertálással vádolnak minket, senki nem lesz kíváncsi a magyarázkodásunkra. Tíz perc papírmunka, és már akasztják is az embert. – Az utolsó egység? – röfögte a főtörzs. – Tizenkilences katonai kórház, Hamburg – vágta rá a Légiós. – Most pedig itt vagytok, hullarablók! Egy kis kiruccanást tettünk az orosz tavakra, mi? Azt hittétek, vége a háborúnak, he? – Odaintette a fejvadászt, aki végig egy csőre töltött géppisztollyal tartott minket sakkban. – Gondoskodj ezekről a disznókról. Dezertálással gyanúsíthatók. Kifelé, egy-kettő! Mindennek vége, gondoltam keserűen. A Légiósra és Picire sandítottam. Mindketten sápadtak voltak, de közönyösen hagyták, hogy a fejvadász kilökdösse őket a géppisztoly csövével. Megparancsolták, hogy szálljunk fel a teherautóra. Abszolút jelentéktelen volt ebben a helyzetben, de talán éppen ezért maradt meg bennem olyan élénken a ponyva friss festékszaga. Aznap festhették újra
rajta a terepmintát. Két telefonoskisasszony botladozott utánunk. – Helyet a hölgyeknek – vigyorgott a fejvadász. Sárga bagólevet köpött az egyikük arcára. Amikor a nő elfordította a fejét, ráordított: – Tartsd egyenesen a fejed, te kurva! Vagy azt akarod, hogy kitekerjem? Négy nővér szaladt ki az istállóból. Egyiküket elgáncsolta egy őrmester, majd egy másik a hátába rúgott. A nő felsikított. A teherautóban fenyegető morgás támadt. – Pofa be, dezertőr állatok – ordított ránk egy hadnagy, nyakában a fejvadászok vidáman csilingelő jelvényével. Dora néni Ewaldja vonított, mint egy hiéna, amikor két behemót katonai rendőr őt is kirángatta a teherautóhoz. A Légiós odasúgta nekünk: – Bon. Úgy tűnik, az egész német hadsereg sátort bontott. Már nem kell sok, és iván itt lesz, hogy összeszedjen minket. Akkor én azonnal átállok az oroszokhoz, hogy végre szétlőhessem az összes utamba kerülő fejvadász fejét. Egy tiszthelyettes a suttogás hallatán benézett a ponyva alá; mivel semmit nem látott a sötét miatt, kénytelen volt beérni azzal, hogy ő is ránk üvöltött: – Fogjátok be a szátokat, hülye buzi stricik! Három teherautó telt meg zsúfolásig a fejvadászok éjszakai fogásával. Amikor a járőrözésnek vége lett, a városközpontba vittek minket, egy néhai GPU-börtönbe. Itt ütések és rúgások fogadtak minket. Minden cella dugig tele volt. Szitkok és imák visszhangzottak a nyirkos falak közt. Egy kölyökkorú taknyos Hitler, Himmler, Sztálin és a háború iránt érzett gyűlöletét ordította világgá. A folyosón álló fejvadásznak kilátásba helyezte, hogy eltöri a nyakát, ha be mer lépni a cellájába. Az egyik telefonoskisasszony letépte magáról a ruháit, és felajánlotta magát ugyanennek a fejvadásznak. – Gyere be, és mindent megcsinálok neked, ha utána szabadon engedsz – suttogta bizalmasan. Egy orosz parasztlány, aki kivégzőosztagra számíthatott, mert két dezertőrt rejtegetett, fanatikusan ugyanazt skandálta: – Éljen Sztálin! Éljen a Szovjetunió! Halál Hitlerre! – Dugulj el, hülye kurva – mordult rá a fejvadász. A túloldalon egy százados térdelt, és csendesen imádkozott. Nem tudom, hány füle van Istennek, de ebben a háborúban mindenhol az
ő nevét kiáltozták. Száz és száz börtönben könyörögtek hozzá kegyelemért a foglyok. Egyszer még egy hadosztályparancsnokot is hallottam az Istenhez fordulni, amikor páncéltörői feladták, és ott állt védtelenül az orosz tankok előtt. Adolf Hitler is Isten nevét kiabálta beszédeiben, és őt kérte, hogy vegye védelmébe a pán-germán birodalmat. Közben SS-egységei papokat akasztottak fel a likvidáló táborokban. Ezek a papok is Istenhez fohászkodtak a tetvektől nyüzsgő barakkokban, míg a kötél beléjük nem fojtotta a szót – és a leheletet. Hány SS-katonát hallottunk Istenhez könyörögni, amikor aranyfogakkal a zsebükben elkapták és halálra ítélték őket. Nekik természetesen arra kellett volna az ő segítsége, hogy újra magukra ölthessék az SS egyenruháját. Isten azonban süket volt. Nem hallotta a GPU-börtön rabjait, nem hallotta a bitófa alá állított papokat, nem segített a tábornokoknak a T-34-esek ellen. És soha nem enyhítette az amputáció borzalmas kínjaiban fetrengők fájdalmát és félelmét. Jókora adag igazság volt abban, amit egyszer a Légiós mondott: „Egy töltött géppisztoly és egy füzér kézigránát sokkal többet segíthet rajtad, mint Isten és az ő összes papja együttvéve.” Egyenként odarángattak mindenkit a rögtönítélő bíróság elé, amely a hajdani GPU-s igazgató szobájában ülésezett. Mindenkire ugyanazok a kérdések záporoztak: neve, kora, egysége. A három bíró összedugta a fejét, aztán papír zizegett. Az egész nem tartott tovább hatvan másodpercnél. Aztán a törpeméretű bíró a vádlottra villantotta a szemüvegét, és ellőtte a következő kérdést: – Fel tud hozni valamit a mentségére? De még mielőtt a szerencsétlen kifejthette volna, a bíró közölte: – Érdektelen, ezt már eddig is tudtuk. Megint összesúgtak, aztán egy bélyegző csapott le néhány papírlapra. Az elnök ezután az összes iratot ellátta gumibélyegzős kézjegyével. – A Führer és a német nép nevében golyó általi halálra ítélem. A következőt! És ez így ment megállás nélkül. A Harmadik Birodalom vezetői azt hitték, így is meg lehet nyerni a háborút. A folyosó másik végéről, ahol a lépcsők voltak, egy rekedt hang felszólt: – Egyes sorba fejlődni, és utánam! A kivégzőosztag megérkezett. Villámgyorsasággal feltépték egy találomra kiválasztott cella ajtaját. Senki nem tudhatta, mikor fog ő sorra kerülni.
Egy ötvenen felüli nővért úgy kellett kicipelni az udvarra. Levetette magát a földre, és nem volt hajlandó egyetlen lépést sem tenni, akármit csináltak is vele. Kint feltartott kézzel odakötözték egy oszlophoz. Három rövid parancs, tizenkét lövés. Jöhetett a következő. Ugyanaz a sablon, rövid szünetekkel, egész nap és egész álló éjszaka. Az egyetlen változást csak az jelentette, hogy a kivégzőosztagot óránként leváltották. A századost a lábánál fogva vonszolták ki. A férfi belekapaszkodott minden kiszögellésbe és vasrácsba, amit csak el tudott érni, és ők minden egyes alkalommal rátapostak a kezére, míg az végül nem volt egyéb két véres húscafatnál. Úgy bömbölt, mint egy sebzett bika. Nem tudták kikötözni, fekve lőtték agyon. Ewald eszét vesztve visítozott, amikor érte jöttek. Valahogyan sikerült kicsúsznia a kezükből, és rohangálni kezdett az emeleteken. Végül átugrott a korláton, és a negyedik emeletről a földszintig zuhant. Mindkét lába eltört, de azért odaállították az oszlophoz és agyonlőtték. A teherautó sofőrje, aki Kölnbe tartott, de elveszítette a papírjait a tűzben, sorsába beletörődve ballagott ki a tizenkét puskacső elé. Két nappal később az ezrede jelentette eltűnését, de ekkor már késő volt. Ötünk szerencséjére Ohlsen hadnagynak sikerült idejében megszereznie az ezredtől a papírokat, melyekkel bizonyíthatta, hogy a parancsnoksága alá tartozunk, és nem vagyunk dezertőrök. A fejvadászoknak, nagy bánatukra, el kellett engedniük minket, mielőtt még bemutathattak volna a három fásult bírónak. A hadnagy Drubnij felé terelt minket, ahol az ezredünk állomásozott.
13. A halál sűrűjében
Az őrmester célzás nélkül leadott egy sorozatot az erdőben rejtőzködő, láthatatlan ellenségre. Válaszképpen golyózápor zúdult a nyakunkba. A tiszthelyettes megint meghúzta a ravaszt, beleürítve a tárat a bozótba. – Seggfej – morogta a Légiós, és kitépte a géppisztolyt a kezéből. – Ezt nem így kell csinálni!. Kikúszott a fedezékből, és a földhöz lapulva alaposan beledurrogtatott minden egyes bokorba. Néhány alak felállt, és megpróbált elrohanni, de a Légiós jól irányzott lövedékei mindegyiket leterítették.
AZ 5. SZÁZADNÁL BARTH FŐTÖRZS FOGADOTT MINKET, akit a háta mögött „Pufi”-nak gúnyoltak. Pici ezt „Dagadt”-ra módosította. A főtörzs apró, rosszindulatú szemével alaposan szemügyre vett minket a lehetetlenül nagy lovassági tiszti sapka alól, amit természetesen szabályellenesen viselt. Az eléje táruló látvány szemmel láthatóan nyugtalansággal töltötte el. Kerek malacarcán ellenséges ráncok jelentek meg. Egy elkényeztetett gyermekre hasonlított, aki épp üvölteni készül, mert már megint zabkását kapott reggelire. Előrebiggyesztette húsos alsó ajkát, és játszadozni kezdett egy notesz sarkával, amely a zubbonya harmadik és negyedik gombja közül kandikált elő. Bólintott, mint aki biztos benne, hogy a legrosszabb félelmei váltak valóra, aztán odalépett a keletporosz elé, és mogorván megkérdezte: – A neve? – Otto Bülow. – Ah, tényleg? Ne adj’ isten tengernagy a lichtensteini tengeralattjáró-flottánál? – Nem – felelte jámboran a keletporosz. – Én csak egy tizedes vagyok. – Na ne mondja! – csóválta meg a fejét Pufi főtörzs. – Ezek szerint én, nagyra becsült tizedes uram, csak egy vödör föld vagyok, amit a lövészárokból kapartak ki? – Nem, maga egy főtörzsőrmester. – Akkor miért nem szólít főtörzsőrmester úrnak, maga agyatlan ősember! Mi maga? Mi a neve? – ordította a keletporosz arcába. – Főtörzsőrmester úr, jelentem, Otto Bülow tizedes vagyok, akinek a parancs szerint a 27. ezred 5. századánál kell jelentkeznie, minekutána a 19-es számú, hamburgi katonai kórházban gyógyultnak nyilvánították. – Földre! – ordított rá Pufi főtörzs. A keletporosz villámgyorsan levetette magát a sárba. A főtörzs körbejárta, és elégedetlenül megrázta a fejét. – Nem jó. Menjen le mélyebben, maga patkány! – azzal segítőkészen ráállt a tizedes hátsójára. Amikor úgy látta, a keletporosz már elég mélyre süllyedt a sárban, méltóságteljesen leszállt róla, és a Légiós elé lépett. De mielőtt még bármit is szólhatott volna, a Légiós összecsapta a sarkát, és a veteránok károgó hangján közölte: – Főtörzsőrmester úr, Alfred Kalb tizedes, akit a 19-es számú hamburgi katonai kórházban gyógyultnak nyilvánították, jelentkezik! Barth végigmérte, kétszer körüljárta, aztán megállt mellette, és várta, hogy a Légiós meginogjon, még ha csak egy hajszálnyit is. Azt ugyan
várhatta. A Légiós olyan szobormereven állt, ahogy csak egy vén katona tud, sokévi szolgálat után. A főtörzs lekapta a Légiós sapkáját. – Túl hosszú a haja, sérti a szabályzatot. A földre, maga afrikai strici! – És mink van itt? – bökte meg a vállamat a mutatóujjával. – Főtörzsőrmester úr, Sven Hassel zászlós, akit a 19-es számú hamburgi katonai kórházban gyógyultnak nyilvánították, jelentkezik! Megrángatta az övemet, hogy megállapíthassa: – Túl laza. Nincs a szabályzatnak megfelelően öltözködve. A földre! Ugyanez történt Steinnal is. Végül Pici került sorra, aki ugyanolyan magas és széles volt, mint Barth. De ahol a főtörzsőrmesteren háj volt, ott Picin acélos izmok dagadtak. A legkisebb mozdulatára izomkötegek hullámoztak a bőre alatt. Domború mellkasát és lapos hasát Herkules is megirigyelhette volna, az arca azonban, groteszk ellentétet alkotva testével, egy élő karikatúra volt. Sűrű, alacsony szemöldök, szüntelenül vizslató, apró szemek, karfiollá klopfolt orr és egy lehetetlenül görbülő száj, amely az anatómia egyetlen szabályának se volt hajlandó alávetni magát. A Dagadt úgy bámulta, mintha még sose látott volna eleven embert. – Te jóságos ég, hát ez meg mi? Látott valaki ennél undorítóbb pofát? Erősen kétlem. – Engem is lenyűgöz – felelte Pici, és oldalra döntve a fejét vidáman rávigyorgott a főtörzsre. – Egyébként engem Picinek hívnak, de nem ez az igazi nevem. Az anyám, az a koca úgy határozott, hogy legyek Wolfgang, mint az a zongorapüfölő Mozart, hátha zenei pályára lépek. Aztán még Leónak is nevezett egy orosz tintanyaló után, arra az esetre, ha a körmöléshez lenne eszem. Aztán, mivel minden jel arra mutatott, hogy csak egy léhűtő lesz belőlem, az anyám, hogy az ördög vinné el, úgy döntött, hogy legyek inkább Helmuth, mint Von Hindenburg tábornagy. Végül, mivel senki nem tudta megjegyezni ezeket a neveket, egyszerűen Pici lett belőlem. Különben az apám, az a részeg állat után Creutzfeldt lennék, amit „C”-vel kell írni, mint a cicit. Ami a többit illeti, aranyerem van, a lábam izzad, és néha rossz a leheletem. Maga pedig Barth főtörzs, akinek én most le fogok feküdni, akárcsak a többiek, úgyhogy ne is fárassza magát a parancsolgatással. Még a végén bereked attól a sok kiabálástól. Ez történt az egyik őrrel is Fuhlsbüttelben, ahol három hónapot töltöttem, mert jóhiszeműen betörtem egy zöldségeshez. Amikor kiszabadultam, úgy megtapostam azt a szemetet, hogy eladhatta volna magát paradicsompürének. Pici komótosan leheveredett közénk.
Csak az isten tudhatta, mit gondolt Barth főtörzs ebben a pillanatban. Valószínűleg semmit, mert nagyon úgy nézett ki, mint akinek a kerekei teljesen kiakadtak a hallottaktól. Hosszú szolgálatideje alatt még soha nem tapasztalt effélét. Pedig sok konok alakot megtört, többet, mint amennyit számon tudott volna tartani. Hány nagyképű, diplomás seggfejnek tiporta sárba az önérzetét szemüveges képével együtt! Messze földön híres volt kegyetlenségéről, még azok is ismerték a nevét, akik más hadosztályokban szolgáltak. Barth főtörzsőrmesternek senki nem merészelt ilyen hangnemben válaszolni, még álmában sem. A Dagadt vérig sértődve horkantott egyet. – Mi a fene! Izzadó láb, aranyér és rossz lehelet! Ez hülye! – Tanácstalanul megrázta a fejét. Erre nem volt felkészülve. Aztán ordítozni és szitkozódni kezdett, ami teljesen normális egy kiképző esetén, amikor a felgyülemlett düh gutaütéssel fenyeget. Kiabálás közben csak támad valami épkézláb gondolata az embernek. A Dagadt sokáig kiabált és szitkozódott. Pici érdeklődéssel figyelte. Vélhetően arra volt kíváncsi, meddig fogja bírni az őrmester torokkal. Közben azért akadt tennivalója is. A főtörzs végighajszolta a falun. – Le a sárba, te rohadék! Felállni, díszlépésben előre indulj! Lábakat magasra, talpat a földhöz csapni! Helyben ugrás, egy-kettő, egy-kettő. A mennydörgős atyaúristenit, vinnyogni fogsz, nyomorult patkány! Mire végzek veled, még a füled is izzadni fog. Földre! Kúszás! Helyben ugrás páros lábbal! Díszlépés! A földre! Ötven fekvőtámasz! Gyorsabban, lusta disznó! – Az egész falu Dagadt ordítozásától visszhangzott. Pici vigyorgott. Hasra vágta magát és vigyorgott. Rohant és vigyorgott. Vigyázzban állt és még inkább vigyorgott. Még a víz alatt is fülig ért a szája, amikor át kellett kúsznia egy patakon. A Dagadt kifulladt, mielőtt a vigyor eltűnt volna Pici arcáról. – Ha látom a rangjelzését – lihegte Dagadt főtörzs –, a hideg futkároz a hátamon. Egyetlen ilyen semmirekellő állatnak se lenne szabad megérne a napot, amikor tizedessé avatják. Megvetően Pici lába elé köpött, aztán hangosan kérődzve várta, hogy a tetőtől talpig sáros Pici reagáljon. Egy hosszú pillanatig némán meredtek egymásra. Nem volt nehéz elképzelni, miféléket gondolhatnak egymásról. Végül Pici törte meg a csendet. – Pi-... – gyorsan kijavította magát –... Wolfgang Creutzfeldt tizedes eltávozásért folyamodik főtörzsőrmester úr. – A Dagadtra mosolygott, majd folytatta: – Háromheti esküvői szabadságot szeretnék igényelni. Össze fogok házasodni egy talpraesett, Emma nevű lánnyal. Ő a mennyasszonyom,
főtörzsőrmester úr. Nagyon tüzes a drága. A Dagadt levegőért kapkodott. Az álla szó szerint leesett, mint egy zabolátlan redőny. – Mit kérelmez? – dadogta. – Eltávozást – felelte mosolyogva Pici. – Meg fogok nősülni, főtörzsőrmester úr. A Dagadt arca elfehéredett. A rettegett őrmester összeroppanni látszott. Csak bámult, tátogott és a sapkáját tologatta. Ez rosszabb volt, mintha eljött volna a világvége. Egyszerűen nem lehet igaz, hogy egy katona, akit kerek fél órán át kergetett olyan irgalmatlanul, nemhogy meg tud állni előtte, de még vigyorog is, mint egy fakutya, és mindennek tetejébe eltávozást kér. Egy barom, aki az elmúlt négy hónapot egy kórházban lézengve töltötte. Egy tökkelütött, aki alig úszta meg a rögtönítélő hadbíróságot. Nem, biztosan csak álmodik. Ilyen nem történhet meg vele. Ez nem fordulhat elő egy főtörzsőrmesterrel. Ez ellentmond minden szabálynak. Vagy ha mégis, akkor akár tűzbe is lehetne vetni a szabályzatot, mert semmire se jó. Pedig igaz volt, mert a fickó ott állt előtte, teljes életnagyságban. És még mindig vigyorgott, olyan ostobán, ahogy csak egy ilyen bunkó vigyoroghat. Ráadásul vette magának a bátorságot, és merőben szabályellenes pózban állt őelőtte, Herbert Barth főtörzsőrmester előtt, akit a berlini tiszthelyettesképzőben „Vas Herbert”-nek becéztek. Nem véletlenül, mert ő volt a legkeményebb kiképző őrmester az egész 4. páncéloshadosztályban. A Dagadt bőszen szétvetette a lábát. Úgy állt ott, Pici előtt, mint egy betonból öntött tankakadály, amit csak nagy hatóerejű robbanószerrel lehet kimozdítani a helyéből. Torka mélyéről elnyújtott, vadállati üvöltés tört fel. Barbár ősei üvölthettek így, amikor a Dunán átgázolva betörtek Noricum tartományába, hogy raboljanak, gyújtogassanak és nőket erőszakoljanak meg. De ami ezután következett, az bizton csalódást okozott volna a marcona ősöknek. Őrjöngése közepette a Dagadtnak feltűnt, hogy Pici még mindig ugyanolyan bárgyún vigyorog. Mint minden veterán főtörzsőrmester, ő is tudta, hogy egy vén káplárt a végtelenségig lehet gyakorlatoztatni, de bármennyire szívós legyen is az illető, mosolyra már nem lesz ereje. A mosoly tehát veszélyt jelentett; a kezdődő őrület jele volt, a habzó, gyilkoló ámokfutásé, amelynek már csak egy jól irányzott géppisztolysorozattal lehet véget vetni. A Dagadt azonban tisztában volt vele, hogy mielőtt még megtehetné ezt, Pici ízekre szedné, és szétszórná a csontjait a szélrózsa minden irányába. – Tűnjenek innen, ahányan vannak! – mondta meglepően csendesen. –
Remélem, hamarosan az elesettek listáján látom viszont a nevüket. – Picire mutatott. – Te pedig imádkozz, hogy ne kerülj többé a szemem elé! Hátraarcot csinált, és szinte bemenekült az irodába. A szállítókkal mentünk ki az állásainkba, ahol az 1. és a 3. zászlóalj gyalogságként harcolt. Mint mindig, az ezred most is szűkében volt a tankoknak. Joseph Porta hisztérikus nevetésben tört ki, amikor megpillantotta Picit. – Ó, hát visszatértél a legelőre, te kerge birka! – köszöntötte vidáman. Pici mormogott valamit egy jobbegyenesről és egyesek ványadt mellkasáról, Portát azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni. – Újra itt látni téged! Ez a legjobb dolog, ami hosszú idő óta történt velem. Lehet, hogy nem figyeltél rám legutóbb, de én mondtam neked: ha meg akarsz szabadulni tőlünk, akkor nem a seggedet kell szétlövetned, hanem a fejedet! Majd meglátod, egy nap én is felveszem a vasárnapi egyenruhámat, és kilövetem magam. Pici fenyegetően hátralendítette a karját, Porta azonban hátrébb táncolt. – Picire zsugorodott a segged a műtét után? – kérdezte kaján vigyorral. – Azt hallottam, a felét lenyisszantották. Igaz ez? – Ha én egyszer rád teszem a kezem – morogta Pici –, akkor neked egyáltalán nem lesz segged! – Felkapott egy üres gránáthüvelyt, és Porta felé hajította, aki vigyorogva elhajolt a súlyos acéltömeg elől. Papa jött oda hozzánk, imbolyogva, mint egy partra kényszerített matróz. – Újra a dagonyában – üdvözölt minket a maga szűkszavú, de kedves módján. Megszívta a pipáját, majd közölte: – Müller halott. Ivánék elkapták egy támadás során. Három nappal később találtuk meg. Tudjátok, mit jelent. A keletporosz felhúzta a szemöldökét. – Két nyírfa közé kifeszítve? – Természetesen – bólintott Papa. – Hugo Stege eltávozáson van. Berlinben tartózkodik, bár eredetileg Dortmundba készült. A levele tanúsága szerint valami lány van az ügyben. – Miféle kurva lehet az, akibe úgy belezúgott? – kérdezte Pici. Az ujjai közt kifújta az orrát, majd a nadrágja ülepébe törölte a kezét. Senki nem válaszolt neki. Balgaság lett volna nőkről beszélgetni Picivel. Behúztuk a fejünket, és a kommunikációs árkon át az egyes szakasz bunkerébe kullogtunk. Egy golyó sivított el mellettünk; egy tiszthelyettes felordított és összerogyott. A lövedék bemeneti pontja közvetlenül a sisak pereme alatt volt, a két szeme közt. – Szibériai mesterlövészek – jegyezte meg Porta. A Légiós meglökdöste a halottat a lábával.
– Ez se szenvedett sokáig. Egyesült erővel felemeltük a hullát az árok tetejére, és legurítottuk a lejtőn. – Ámen – mondta Porta. Folytattuk utunkat a bunkerbe. Késő este épp blackjacket játszottunk, amikor Ohlsen hadnagy bejött a bunkerünkbe. Ő vette át a század irányítását Harder hadnagytól, aki néhány nappal korábban elesett. Ohlsen leült egy gázmaszktartályra, és egyenként végignézett rajtunk. Porta megkínálta konyakkal. A hadnagy körbetörölte a kulacs nyakát a hüvelykujjával, és meghúzta, ugyanúgy, mint mi. Aztán krákogott egyet, és megtörölte a száját a kézfejével. – Beier – fordult Papa felé –, az egyes osztagának egy kis kirándulást kell tennie ma éjszaka. Nem kell feltétlenül magának is mennie, ha akarja, kijelölhet mást a különítmény parancsnokának. Azt a parancsot kaptuk az ezredtől, hogy foglyokat kell ejteni. – A kazani szent szűzre! – csapta le mérgesen a lapjait Pici. – Alig csendesedik el egy kicsit a front, azok a seggfejek odafent rögvest megpiszkálják. Ohlsen hangosan nevetett a megjegyzésen. – Ki mondta magának, Pici, hogy mennie kell? – A pokolba is, hadnagy, nem tehetek mást. Valakinek csak kell vigyáznia a megfáradt hősökre. Vegyük például Julius Heidét. Annyi esze sincs, mint egy ökörnek, és mindent elbarmol, ha Pici nincs mellette, hogy magához térítse egy nyaklevessel. Papa már csatolta is az övét. A kis Légiós felállt. – Maradj csak itt, Papa. Majd vezetem én a különítményt. Neked feleséged és gyerekeid vannak, és ha egyszer ez a háború véget ér, akkor olyan emberekre lesz szükség, mint te. – Felénk intett. – Pici, Porta, én meg a többiek úgyse vagyunk jók másra. Senkit se fog érdekelni, ha otthagyjuk a fogunkat. Papa konokul megrázta a fejét. – Tévedsz, Sivatagi Patkány. Én is megyek, és nem az első osztaggal, ahogy azt Ohlsen hadnagy kérte, hanem a másodikkal. A távollétemben Paust zászlós fog helyettesíteni. – Szentséges Mózes – nyögött fel a keletporosz. – Mi ez itt? A hősök klubja? – Fogd be azt a szennyes königsbergi szádat, vagy beverem az összes fogadat – fenyegette meg Porta. Tizenegykor az árokban álltunk, indulásra készen. Az ezredparancsnok,
Hinka alezredes személyesen jött ki, hogy sok szerencsét kívánjon nekünk. Pici szokása szerint füstölgött. – Dr. Mahler azt mondta, vigyázni kell rám, mert kissé visszamaradott vagyok, de úgy látom, itt ez senkit se érdekel. Kinek kell állnia a sarat, ha baj van? Picinek! Imádságos kazani szűzanyám, hogy mennyire ki nem állhatom ezt a háborút! – Fogja be, Pici – nevetgélt Hinka ezredes. – Egy napon még a bitófa alá kerül a folytonos fecsegése miatt. Összehangoltuk az óráinkat. – Pontosan tizenegy óra van – állította be Hinka is az óráját. A tőlünk jobbra levő szektor felől erőtlen tüzérségi támadás zaja hallatszott. – Ez a 104. lövészezred szektora – állapította meg a Légiós, egy üstökösként izzó rakéta útját követve a tekintetével. Pici felült az árok szélére, és kétszersülttel meg véres hurkával tömte magát. A Dagadt, aki a szállítókkal jött ki, észrevette. Egy ideig szótlanul figyelte a zabálást, aztán kirobbant belőle: – Az isten irgalmazzon magának, ha kiderül, hogy csak egyetlen darab kétszersült is eltűnt valamelyik raktárból! – Sóhajtott egyet. – Az lesz életem legszebb napja, amikor egy olyan rögtönítélő hadbíróság elé vezethetem, amelyik csak halálos ítéleteket osztogat. – Hogyne, főtörzsőrmester úr – vigyorgott tele szájjal Pici. Összecsapta a sarkát, anélkül hogy felállt volna. A Dagadt egy darabig csak hápogott, aztán kinyögte: – Honnan szerezte a kétszersültet? Pici megint összecsapta a sarkát, és megint anélkül, hogy felkelt volna kényelmes helyéről az árok szélén. – Egy dubrasznai kurvától kaptam, főtörzsőrmester úr. Egy kozákkal küldte, aki egy öreg kanca hátán lovagolt. – Arcátlan gazember! – horkantott a Dagadt. Még mondani szeretett volna valamit, de kényelmetlenül érezte magát Hinka ezredes előtt, akinek a tekintete mintha azt kérdezte volna: „Nem lenne jó ötlet magának is az embereinkkel tartania? Bizonyára hasznát vennék a tapasztalatának!” A Dagadtat már a puszta gondolattól is kiverte a hideg veríték. Mi a fenének hívatta ide ez a majom? Mintha bármi keresnivalója is lenne itt egy kiképző főtörzsőrmesternek! Ezek a zöldfülű majmok azt hiszik, hogy valakik. Francokat! A vén tiszthelyettesek azok, akik a sereg gerincét alkotják. Nem egyszerű tiszthelyettes maga a Führer is? Se több, se kevesebb! Mégis jobban érti a dolgát, mint az összes aranygalléros együttvéve. A Dagadt
hangosan elvigyorodott a gondolaton, hogy a tábornokoknak egy tiszthelyettes előtt kell „szolgálniuk”. Hinka ezredes kíváncsian ránézett, és megkérdezte, mit talált olyan viccesnek. A Dagadt elsápadt. – Valami mulatságos jutott az eszembe, Herr Kommandant. – Valóban? – vonta össze a szemöldökét Hinka. – Véletlenül nem egy teljes harci felszerelést viselő főtörzsőrmester képe? – Talán a főtörzsőrmester is a második osztaggal szeretne tartani? – kérdezte vigyorogva Ohlsen. Pici felvihogott. – Akkor szarszag fogja belengeni a harcmezőt! Hinka mérgesen Picire nézett. – Legyen olyan kedves, és kíméljen meg bennünket a hülye megjegyzéseitől. A főtörzsőrmester a felettese. Ezt ne felejtse el! Pici harmadszorra is összecsapta a sarkát. – Hogyne, ezredparancsnok úr. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Bárcsak megtehetném! Hinka alig bírta magába fojtani a röhögést, de azért sikerült kinyögnie: – Vigyázzon a szájára! – Készen állnak, Beier? – tette a kezét Papa vállára Ohlsen. Pici elhelyezkedett Papa oldalán. A géppisztolyát a csövénél fogva tartotta, mint egy bunkót. Hinka ezredes lemondóan megcsóválta a fejét. A szabályzatról beszélni Picinek merőben felesleges időtöltés lett volna. – Vegyétek az ásót a kezetekbe, hogy ne zörögjön – mondta Papa –, és tartsátok egymáson a szemeteket. Átgurultunk az árok szélén, és a senki földjén átkúszva megközelítettük az orosz állásokat. Papa araszolt az élen, mögötte a Légiós és én. Pici és Porta képezte a hátvédet. A kézigránátfüzérekkel teli tarisznyát Stein cipelte. Zajosan szedte a levegőt, mint mindig, amikor félt. Baljós csend ölelt körül minket. A földből és a környező lápokból gőzölgő pára emelkedett fel. Égett fa szagát lehetett érezni. Borzasztóan egyedül éreztük magunkat. Halál leselkedett ránk minden oldalról. Papa nesztelenül megigazította súlyos felszerelését, majd ellenőrizte, nem ragadt-e be a hosszú géppisztolytár. Heide megtapogatta a bakancsa szárába tűzött kézigránátokat. Nem hagyott el egyet sem. A keletporosz az arca elé emelte a gyalogsági ásóját. Pici rá akart gyújtani egy cigarettára.
– Te retardált! – suttogta a Légiós. – A túlvilágra akarsz küldeni minket, en masse? – Patkány – súgta vissza Pici. – Pofa be, fiúk – szólt rájuk idegesen Papa. Bauer belekukkantott a kézigránátos tarisznyába. – Ennek nem lesz jó vége – állapította meg a robbanószer mennyisége láttán. Pici felállította a géppuskát, és kérdőn Papára nézett. – Hogy akarsz átjutni az aknamezőn? A Légiós az alsó ajkára harapott. – A felhők közt leszünk, mielőtt még azt mondhatnánk, hogy… – Hirtelen elhallgatott. Valamit hallott. Egy halk zörejt. Testünk minden izma pattanásig feszült. – A francba! – suttogta Porta. Oldalba bökte Picit. – Tőled balra! Megint egy zörgés és egy elfojtott káromkodás: – Job tvoj maty! * – Iván személyesen – állapította meg vidáman Pici. Papa vadul belerúgott. Nem szólt, de éreztük, mondani akar valamit. A földre hajtottuk a fejünket, és visszafogtuk a lélegzetünket. Pici a hang irányába lendítette a géppuska csövét. Porta előkapta a kését, Stein pedig kibiztosított egy kézigránátot. A porcelángyűrű hozzákoccant a gránát fémrészéhez, de szerencsénkre a közelben nevetés harsant fel, elnyomva a neszt. – Milles diables! – suttogta a Légiós. – Hamarosan az ajkára fagy a vigyor. Négy alak bukkant elő néhány méterre tőlünk. Úgy tűnt, nem kell egyebet tennünk, mint kinyújtani a kezünket, és elkapni őket. Olyan egyszerűnek ígérkezett. – Kapjátok el őket! – adta ki a parancsot Papa. Hangtalanul megközelítettük a négy gyanútlan alakot. Már épp rájuk készültünk vetni magunkat, amikor robaj hallatszott, és valaki halkan felkiáltott. Heide zuhant bele egy lyukba. Ebben a pillanatban minden megmozdulni látszott. A négy orosz felpattant, és hanyatt-homlok átbukdácsolt az orosz állások felé, torkaszakadtából ordítva: – Germánszki, germánszki! Picinek az utolsó pillanatban sikerült leütnie az egyiket az ásójával. * Anyád… (orosz káromkodás)
Orosz oldalról világítórakéták suhantak fel az égre, kegyetlen fehér fénybe vonva az egész vidéket. Heide, aki közben kievickélt a lyukból, a géppuskához ugrott, és koncentrált tüzet zúdított a pozíciókra. Valaki rám vetette magát. Egy mongoloid arcot láttam elsuhanni az arcom mellett, aztán egy gyerekhang a fülembe üvöltötte: – Pjosz! Kutya! Rémülten az arcába küldtem három lövedéket a 38-asomból. Rám bukott, aztán a földre csúszott. Az oroszok eszeveszett lövöldözésbe kezdtek. Géppisztolyok és aknavetők lövedékei sivítottak körülöttünk. Brandtot eltalálta egy orosz gyalogsági ásó. Láttuk, hogy elterül, és vér ömlik a nyakából. Pánikba estünk. Vadul csapkodtunk magunk körül, tökéletesen megfeledkezve a küldetésünk céljáról: hogy foglyokat kell ejtenünk. – Pomoscs! Pomoscs! * – kiabálta egy sebesült orosz. – Van már foglyunk? – kérdezte Papa, amikor már egy lyukban kuporogtunk lógó nyelvvel. – Nem mehetünk vissza foglyok nélkül. – A jajgató orosz felé intett. – Mit szóltok ehhez? Pici közönyösen vállat vont. – Túl gyenge. Szarrá vertem. Addig ütöttem, hogy elgörbült az ásóm. – Az istenedet! – kiáltott rá dühösen Papa. – Muszáj neked mindent elrontani? Sikerült elkapnod egy oroszt, de te persze rögtön kinyiffantod. Átkozom a napot, amikor a nyakunkba sóztak! – Kapd be! – ordította Pici, mit se törődve azzal, hogy az oroszok meghallhatják. – Mindig letolsz! Ha egy szép napon bevonszolok a bunkerbe egy ruszki marsallt, tuti, hogy te rám fogod vetni magad, és porig alázol, mert nem Sztálint vagy Molotovot kaptam el. És ha eljön a forradalmunk ideje, és én felakasztom Himmlert, te ostoba fajankónak fogsz nevezni, mert nem Hitler nyakára hurkoltam kötelet. – Indulatosan püfölni kezdte a földet mindkét öklével, aztán felegyenesedett és bömbölni kezdett: – De nem kell sírni, minden rendben lesz! Most átmegyek ivánhoz, és elkapom az ezredesüket! Akkor talán elégedett leszel Picivel! – Pici! – ordította rémülten Papa. – Húzódj le! Nyomjelző lövedékek suhantak el Pici mellett, de ő nem törődött a veszéllyel. Meglóbálta feje fölött a géppisztolyát, és rohanni kezdett az aknák közti ösvényen, ahol az oroszokat láttuk közlekedni. Pillanatok alatt elnyelte a sötétség, az üvöltését azonban tisztán hallottuk. – Te jóságos ég, ez teljesen bevadult! – nyögte Papa. – El kell kapnunk, * Segítség! Segítség! (orosz)
mielőtt még iván teszi meg. – Ez a német fegyvertelen erők legbunkóbb társasága, és a sorsnak épp ide kellett vetnie engem – siránkozott Heide. – Túl sokat pofázol – jegyezte meg Porta, és Pici után rohant. Egy bombatölcsérben találtunk rá. Épp bunkerkoktélt készített egy rakás kézigránátból. Olyan dulakodást rendeztünk, és úgy lehordtuk a sárga földig, hogy azt még kilométeres távolságból is hallhatták. Pici, félőrülten a sértődöttségtől, ivánért kiabált. A lövöldözés abbamaradt mindkét oldalon. Nyilván azt hitték, Pici megtébolyodott. Egy órával később visszatértünk az állásunkba, ahol Hinka alezredes fogadott minket. Őrjöngött, és mindennek elmondta Papát, mert foglyok nélkül tértünk vissza. – Az egész század nem egyéb egy rakás szerencsétlen marhánál. A legrosszabb az egész seregben – dühöngött. – De erre majd még visszatérünk! – Hátraarcot csinált, és elviharzott anélkül, hogy kezet adott volna Ohlsen hadnagynak. A következő éjjel a század azt a parancsot kapta, hogy küldjön ki két szakaszt az ellenséges vonalak mögé. Valaki arra volt kíváncsi, mire készülnek az oroszok. Amikor Ohlsen felhívta a figyelmét, hogy a küldetés a többség életébe fog kerülni, az alezredes teljesen bevadult. – Ki maga, hogy ezt mondja nekem, hadnagy úr? – kiabálta a telefonba. – A háború az háború, és a katonának nem az a kötelessége, hogy mentse az életét, hanem az, hogy harcoljon. A hadosztálytól az a parancs érkezett, hogy fel kell deríteni az ellenséges vonalak mögötti területet. Márpedig a parancsot teljesítenünk kell, bármibe kerüljön is! Az egyetlen, ami számít, hogy a huszonöt emberből legalább egy visszatérjen és beszámoljon a látottakról. Ezrek élete múlhat ezen. Ohlsen mondani akart valamit, de Hinka durván félbeszakította: – Túl sokat gondolkodik, hadnagy úr. Becsületről és más efféle, üres fogalmakról álmodozik. Javaslom, mindig engedelmeskedjen a parancsnak, különben egykettőre Torgauban találhatja magát, és akkor még jól járt. Amíg sisak van a fején, addig ne akarjon filozofálni. Mi vagyunk az utolsó szakadt maradéka a 27-esnek. Próbálja felfogni ezt! Hat óra múlva várom a jelentését. Vége! Ohlsen úgy állt ott kezében a telefonkagylóval, mintha attól tartott volna, hogy Hinka a kezébe harap, ha megpróbálja letenni. A hadosztályparancsnok kíváncsiságának a hátterében az állt, hogy orosz oldalról már napok óta motorzajt lehetett hallani, ugyanakkor a német
felderítő repülők semmit nem láttak. Mint mindig, az oroszok most is nagy szakértelemmel álcázták azt, amit álcázniuk kellett. Olyan aprólékos gonddal dolgoztak, hogy még a lánctalpak nyomát is eltüntették. Ilyen körülmények közt nem maradt más hátra, mint előszedni a jó öreg bakákat, és beküldeni őket az oroszlán barlangjába. Egyébként a zsigereink legmélyén mindannyian éreztük, hogy valami készülőben van. – Nem tetszik nekem ez a csend – mondta Papa. – Vihar előtt szokott ilyen lenni, nagy viharok előtt. Iván nagy mennyiségű felszerelést mozgatott meg odaát. A keletporosz gúnyosan legyintett. – Szabályosan le fognak vadászni minket, mint holmi vadnyulakat. – Miért épp nekünk kell kimenni? – zúgolódott Heide. – Ha piszkos melóról van szó, biztos, hogy az 5. század első vagy második szakaszát küldik. – Azért, mert egy hülye segg vagy – felelte Porta –, és ennélfogva egy olyan ezrednél szolgálsz, melynek minden egyes katonáját azért küldték ide, hogy szétlövesse az agyát. Mondjuk, a te esetedben elég nehéz lesz eltalálniuk a ruszkiknak azt a parányi szürkeállományt, de azért nem kell aggódnod. – Jobban jársz, ha befogod a szádat, te barom – fenyegette meg Heide a késével. – Egy napon még neked megyek vele. Ezt vedd ígéretnek! Porta máris nekiment volna, Papa azonban visszatartotta. – Nem unjátok még ezt a folytonos pattogást? Tartalékoljátok inkább az erőtöket ivánnak! – És váljunk a Nagy-Németország hőseivé! – gúnyolódott Porta. – Azt várhatod! Én nem akarok a saját ostoba bátorságom áldozatává válni! – Pici tényleg bátor – jelentette ki sértődötten óriás csecsemő barátunk. – Bennem sokkal több a mersz, mint mindenkiben együttvéve ebben a háborúban! – kiáltotta, és ripityára tört egy puskatust egyetlen ütéssel. – Ezt fogom csinálni az ellenségeimmel, akik közül te vagy az egyik, zsidógyűlölő Julius. Ebben a pillanatban Ohlsen hadnagy jött be a bunkerbe. – Néhány levelet hoztam – közölte, és az asztalra hajította őket. – Az egyik neked jött, Pici. Pici szólni se tudott a csodálkozástól. Ilyen még nem fordult vele elő. – Levél? Nekem? – dadogta, kétkedően méregetve a piszkosszürke borítékot, melyen ceruzával rótt, gyerekes betűkkel az állt, hogy „Wolfgang Creutzfeldt harckocsizó tizedes, 11. tartalékos harckocsizóegység, Paderborn”. A feladó már régen nem találkozhatott a címzettel, hiszen már negyedik éve volt annak, hogy Pici elhagyta a paderborni laktanyát. A
paderborniak írták a cím alá a tábori posták számát: 23745. – A kazani szent szűzre! – motyogta Pici. – Ez az első levél, amit életemben kaptam. Még azt se tudom, hogyan kell kinyitni. – Ugyan – mosolyodott el Ohlsen. – Ez nem jelenthet magának akadályt. Pici ügyetlen mozdulatokkal feltépte a borítékot, és kicibálta belőle a szálkás betűkkel teleírt szürke csomagolópapírt. Végigbetűzte a levelet, és döbbenetünkre elsápadt. Julius Heide óvatosan megkérdezte: – Rossz hírek, pajtás? Pici nem válaszolt. Még mindig a levelet bámulta hipnotizáltan. Heide oldalba bökte a könyökével. – Mi történt, hékás? Mitől szaladt ki a vér abból a tepsi képedből? Mondd már el. Feldobta valaki a talpát? – Mi közöd hozzá? – fortyant fel Pici. – Szoktalak én faggatni, ha valami nyomorod van? – Gyerünk már – csitította Heide. – Mi kavart fel ennyire, te bunkó paraszt? Én csak segíteni akarok! Pici felordított. Elkapta Heide torkát, és úgy a falhoz vágta a fickót, hogy csak nyekkent. Aztán előkapta a kését és nekirontott. – Most meghalsz, rohadék! A Légiós egy fürge tánclépéssel elgáncsolta. Pici a rémülettől bénult Heide lába előtt landolt. – Ezért a fejedet veszem, te arab strici! – nézett fel a Légiósra. A Légiós nem érezte sértve magát. Hanyagul rágyújtott egy papiroszira. – Soha nem lesz belőle úriember – motyogta Heide. – Nincs meg hozzá a szókincse. – Nem is akarok az lenni – üvöltötte Pici. Felkelt, felkapta az elhajított levelet, és a bunker legtávolabbi sarkába kullogott vele. Ott leült, kisimította a térdén a papírt, s nekilátott újra kibetűzni a levelet. Papa leült melléje. Sodort két cigarettát egy öreg újságpapír maradványaiból; egyiket Picinek adta, a másikra ő maga gyújtott rá. – Segíthetek valamiben, barátom? – Igen – morogta Pici. – Azzal, hogy magamra hagysz, míg iván vagy az SS szét nem lövi a fejemet. – Felállt, félrelökte Papát, a levelet pedig összegyűrte és a földre hajította. Aztán a kijárat felé indult. Menet közben a bunker másik végébe rúgott egy kézigránátokkal teli tarisznyát, és egyetlen ökölcsapással kifektetett egy tiszthelyettest, aki balszerencséjére az útjában állt. Még jól bele is rúgott az alélt férfiba, majd felénk fordult, és megrázta az öklét. – Még egy szó, kákabelűek, és egyenként megfojtalak titeket!
Felkapott egy géppuskát, és hozzánk vágta. Utána eltűnt az árokban. Papa szomorúan megingatta a fejét. – Durva dolgokat írhatta neki, ha ennyire felkavarta ez a levél. – Azzal felemelte a földről a levelet, és széthajtogatta. – Csak egy hülye vadbarom – morgolódott Heide a nyakát masszírozva. – Akárcsak te – vigyorodott el Porta. – Ha akarjátok, feljelenthetjük, és kérhetjük az áthelyezését – szólalt meg az egyik újonc, egy bizonyos Trepka tizedes, akinek az apja ezredes volt a lövészeknél. – Akkor miért nem teszed? – kérdezte Heide. – Nos, miért is ne? – vont vállat Trepka. Leült az asztalhoz. – Ez egy gyilkos állat. Már régen falhoz kellett volna állítani. A Légiós eleresztett egy francia káromkodást, s kérdőn Papára nézett. – Fel akarod jelenteni Picit? – lépett közelebb hozzá Heide. – Ha akarod – bólintott készségesen Trepka. Kerített egy papírdarabot, és írni kezdett. Heide a válla fölött figyelte. – Nagyszerű jelentés – jegyezte meg gúnyosan egy idő múlva. – Magának az ezredparancsnoknak add át! Biztos vagyok benne, hogy kiguvad a szeme, ha elolvassa. – Nem – rázta meg a fejét Trepka. – Nem a parancsnoknak adom, hanem a politikai biztosnak. Majd akkor kapja meg, ha felváltottak minket. A zsebébe süllyesztette a papírt, ami Pici halálos ítéletét jelenthette. Papa odaintette magához a Légióst és engem. Együtt olvastuk el a levelet, amely így szólt: „Drága Wolfgang fiam! Reumás a lábam, és lehet, hogy egy napon még szükségem lenne rád, de akkor is azt írom neked, hogy már nem vagy a fiam, még ha én is hordtalak ki. Átkozom azt a napot! Az apád, az a gazember, idült alkoholista volt, de te még annál is rosszabb vagy. Te bűnöző vagy, és szegény anyádnak kell fizetnie a tetteidért! Tegnap kaptam egy pár harisnyát Beckernétől. Biztosan emlékszel még Beckernére, ő segített nekem elhelyezni téged abban az intézetben, a sok kisfiú és kislány közé. Ő csak jót akart neked, ahogy mindenkinek. De te hálátlan voltál, és megszöktél egy kis verés miatt, amire pedig biztosan alaposan rászolgáltál. Mindig is csirkefogó voltál. Hány finom úriember és úrhölgy akart segíteni neked azok közül, akiknél takarítottam. Annyira szégyelltem magam, amikor
elloptad azt az egy márkát Müllerhaus zöldségkereskedő úr frakkjának a zsebéből. Jobb lett volna, ha alaposabb munkát végeznek a rendőrök, amikor megvertek, mert megittad Grüner rendőr őrmester úr tejét. Azzal védekeztél, hogy szomjas voltál, te anyaszomorító, mintha a víz nem lenne elég jó egy olyan semmirekellőnek, mint te. Pedig én, szegény anyád, annyi mindent megtettem érted. Azon a napon, amikor a javítóintézetbe mentél, kaptál tőlem egy pár vadonatúj facipőt és két pár zoknit, és hiába volt reumás már akkor is a vállam, nem mulasztottalak el mindennap elnadrágolni. Azok a halvány foltok a papíron mind a te anyád könnyei. A munkakönyvembe belevezették, hogy megrögzött bűnöző vagy, és Apel ügyintéző úr azt mondja, hogy csak akkor kaphatok megint munkát, ha te meghaltál, mert egy antiszociális elem vagy és egy kolonc a te reumás anyád nyakán, de ha meghalsz, akkor felül fogják vizsgálni az ügyemet. Van egy új kabátom, Wolfgang, szép szürke bundával a gallérján. Igazán jól áll nekem. Breining úr is, akitől ajándékba kaptam, ezt mondja. Most pedig légy jó fiú, kicsi Wolfgang, és legalább egyszer az életben okozz az anyádnak egy kis örömöt. Ölesd meg magad mielőbb. Nem lehet olyan nehéz megtenni ezt odaát, Oroszországban. Mindenki azt mondja, hogy könnyen otthagyhatja a fogát az ember. De te, te csirkefogó, persze hogy nem teszed, csak hogy bosszantsd az anyádat. Wolfgang, már nincs egy szem kávénk se. Ez is a te hibád, nekem ezt mondták az elosztóirodában. Másnap Schneider úr, tudod, a postáshivatalnok a harmadik ablaknál, ahol a tartozást kell fizetni, azt mondta nekem, amikor odamentem, hogy befizessek négy márkát valamiért, amihez neked semmi közöd, hogy: ’Még mindig életben van az az ocsmány fia, drága Creutzfeldtné?’ Mint sok más finom úri nép, ő is azt szokta mondogatni, nem érdemlem meg, hogy egy ilyen semmirevaló fiam legyen. Náthás vagyok, Wolfgang. Nagyon hideg van itt, és a reumám egyre jobban kínoz. Ráadásul minden este bombáznak minket az angolok, és bár sok érdekes hírt hall az ember a pincében, mégis elegem van már belőle. Tegnap sikerült kávéjegyre cserélnem egy vajkupont. Kirsénével, az első emeletről. De most már tényleg, légy jó fiú, Wolfgang, és ölesd meg magad az oroszokkal, hogy jelentkezhessek az elosztási részlegen, és azt mondhassam: a fiam, Wolfgang Helmuth Leo Creutzfeldt elesett a Führerért és a hazáért. Mindig elsírom magam, ha eszembe jut, milyen jól élhetnénk, ha rendes fiú lettél volna, és te is beléptél volna a pártba, mint Schulzné Karlja a második emeletről. Tudod, ők azok a szomszédok, akiknek volt egy fehér farkú szürke macskájuk, amit te az Elbába dobtál. Karlból finom úriember lett. Gyakran hazajön
eltávozásra. SS Unterscharführer, és sok kitüntetése van. Schulzéné azt mondja, látta a Führert, és egyszer Himmler SS ráüvöltött. Nagy ember lesz belőle, ha továbbra is ilyen magas körökben mozog. Kirséné is így gondolja. Az anyja roppant büszke rá. Legutóbb, amikor hazajött, egy színtiszta arany nyakláncot kapott tőle vörös drágakővel, meg tíz vajkupont és egy adag disznóhúst. Az ékszert egy antiszociális elemtől kapta, cserébe annak életéért. Jól tette, hogy elvette tőle, mert ezek a mi verejtékünkből gazdagodtak meg. De ne aggódj, az SS tudja, hogyan kell elbánni ezekkel az emberekkel. Karl sokat mesélt nekünk erről. Wolfgang, úgy hallom, hogy Schulzéné kiáltott nekem. Felmegyek hozzá egy kávéra. Légy jó fiú, te részeges disznó, és halj meg végre, hogy az anyád emberhez méltóan élhessen. Nem mondom, hogy szeretlek. Már a szüléskor is annyi szenvedést okoztál nekem. Louise Creutzfeldt szül. Weidner Bremer sétány 65. u.i.: Kérd meg a bajtársaidat, hogy küldjenek egy fényképet a sírodról, ha meghaltál, hogy megmutathassam Apel ügyintéző úrnak. – Allahra! Hogy lehet egy ilyen utolsó ribanc szuka ez a nő anya létére? – kiáltott fel a Légiós. Papa összepréselte a fogait, úgy sziszegte: – Kapjuk el Picit, mielőtt még valami hülyeséget csinál! Heide tudni szerette volna, mi volt a levélben. – Miért nem kérded meg inkább Picitől? – mondta neki válaszképpen Papa, és zsebre dugta a zsíros levelet. Egy alaposan megviselt géppuskabunkerben találtunk rá Picire. Amikor meglátott minket, felmordult. – Elolvastam a leveledet, Pici – tájékoztatta Papa. – Az anyád egy lelketlen szajha! Pici abbahagyta a papiroszi pöfékelését, és újfent elmordult, mint egy támadni készülő medve. – Az anyám egy büdös kurva. Egyszer feljelentett a Kripónak, mert kipucoltam egy cigarettaautomatát. Még ő is kapott tőlem három pakkot, de neki a fele kellett volna, és mivel nem kapta meg, hát feljelentett. Amikor egy alkalommal a Stapo szétnézett a lakásunkban, és megtalált néhány magazint, amit az egyik finom úriembere felejtett nálunk, rezzenéstelen arccal
azt hazudta, hogy az enyémek. Pedig bárki megmondhatta volna, aki akkor ismert engem, hogy soha nem foglalkoztam szennylapokkal. És minden alkalommal ugyanaz a történet. Megeszem a sisakomat, ha nem fog hamarosan átbaktatni a Gestapóra, hogy megint rám húzza a vizes lepedőt. Mint a levélből is láthatod, rögeszméjévé vált, hogy nekem meg kell halnom. – Szemében, bozontos szemöldöke alatt veszélyes láng lobogott. – Látod, Papa! Úgy szültek meg, mint egy patkányt, úgy neveltek fel és üldöztek egész életemben, mint egy patkányt, és most úgy is akarnak megölni, mint egy patkányt! Papa megveregette a vállát. – Ne vedd a szívedre, Pici. Igaz, hogy amikor csatlakoztál hozzánk, nem mutattad meg a jó oldaladat, és sok bajt is hoztál a nyakunkra. De apránként megszerettünk téged. És bár Hinka és Von Barring százados gyakran lehordtak téged, azért ők is kedvelnek, és ki fognak állni melletted, ha az SS megpróbálna elkapni. A Légiós barátságosan Pici hasába öklözött. – Ha egyszer vége lesz ennek az átkozott háborúnak, akkor velem jöhetsz, ha nem lesz hova menned. – Tehát te nem hiszed, hogy Emma komolyan mondta, amit gondolt? Csak azért mondta nekem, hogy felvidítson? – Nem, nem, Pici, persze hogy komolyan gondolta, de te is jól tudod, hogy annyi minden történhet. – Istenem, olyan boldog voltam, amikor Ohlsen ideadta nekem azt a levelet. Ez volt az első levél, amit kaptam, és azt mondtam magamnak: az áldóját, Pici, most már te is úriember vagy. Egy igazi levelet kaptál, pecséttel meg minden. Leültem, és megpróbáltam kitalálni, ki lehetett az, aki vette magának a fáradságot, hogy levelet írjon nekem. És erre kiderül, hogy az egész egy nagy rakás szar! – Nem lenne szabad ennyire komolyan venned – szólalt meg Heide. – Rengetegen írnak olyan levelet, amit sose lenne szabad feladniuk. Lefogadom, hogy az anyád már megbánta. – Gondolod, Julius – kérdezte kétkedve Pici. – Átkozottul jó volna, ha tényleg így lenne. És ekkor bekövetkezett az, amit soha nem hittünk volna el, ha valaki mástól halljuk: Pici sírva fakadt. Az az ember, akinek még akkor se mosolygott a szeme, ha egész testét rázta a nevetés, keservesen zokogott. A könnyek világos csíkokat mostak koszos arcára. Julius Heide átölelte a vállát. – Az isten szerelmére, Pici, hagyd abba! Még a végén én is elsírom
magam. Az anyám süti a legfinomabb krumplis palacsintát a világon… Ha a háborúnak vége lesz, eljössz hozzánk, és annyit ehetsz belőle, amennyi csak beléd fér. És alhatsz az ágyamban. Majd felváltva fogunk a szénában aludni. Hagyd a pokolba az anyádat, azt a kurvát. Nem érdemli meg, hogy könnyeket ejts miatta, és ha valaki más bántani merészelne, csak szólj Julius Heidénak. Ha mi ketten összefogunk, akkor egy egész páncéloshadosztályt is meg tudunk állítani. Picinek azonban csak úgy záporoztak a könnyei. Hogy vigasztaljuk, pálinkát és cigarettát adtunk neki, meg meztelen lányokat ábrázoló kártyákat, amiket gyűjteni szokott. Egész ajándékhalom gyűlt össze az árok szélén, már csak egy karácsonyfa hiányzott. A keletporosz eléje tolta a bicskáját, és gombóccal a torkában közölte: – Ha akarod, neked adom! Pici azonban vigasztalhatatlan volt. Sok-sok hosszú év elfojtott fájdalma és keserűsége tört utat magának a felszaggatott sebeken át. Senki nem mondott neki jó éjt, senki nem simogatta meg a haját, amikor kisfiú volt. Egy patkánynak nem szokás efféléket mondani. Ohlsen odajött hozzánk, hogy megkérdezze, mi a baj. Értetlenül bámulta Picit. Papa válasz helyett a kezébe nyomta a levelet. A hadnagy elolvasta, majd megcsóválta a fejét. – Az emberi gonoszságnak nincs határa – mondta csendes hangon. Megpaskolta Pici vállát. – Fel a fejjel, fiam! Itt vagyunk magának mi, a barátai. Ezt a levelet pedig át fogom adni a parancsnoknak.
14. Ellenséges vonalak mögött
A hadosztály parancsnokságán partit rendeztek, és mint ilyenkor lenni szokott, a bor megoldotta a nyelveket. Senki nem leplezte megvetését a kormány iránt: a szemükben csupa olyan emberből állt, akik nem voltak méltóak az ő díszes társaságukhoz. – Mire menne a párt nélkülünk? – tette fel a költői kérdést a tüzérezred parancsnoka, és jelentőségteljesen végignézett a harctéri kitüntetések alatt roskadozó tiszttársain. Mint a legtöbb magas rangú tiszt, ellenálló magatartást tanúsítottak, ha maguk közt voltak. Már-már a jó modor része volt kritikus megjegyzéseket tenni a pártra; csakhogy a kijelentések többségét nem az elvi meggyőződés ihlette, hanem az önös érdek. Mert valójában jól megvoltak a párttal. Csak azt nehezményezték, hogy az nem ismeri el a fegyveres erők szuverenitását. Hitlerrel és a háborújával se volt bajuk, bár érthetően nem örültek neki, hogy egy hajdani tizedes hozza a stratégiai fontosságú döntéseket. Az arisztokrata vezérkar meg akarta nyerni a háborút, annak ellenére, hogy tudták, Hitler és az ő pártja lennének az igazi győztesek.
NEM MONDHATNÁM, HOGY SZÍVREPESVE VÁRTUK A NULLA ÓRÁT. – Extra porció snapsz és szabad délután – mormogta Porta. – Ez nem sok jót jelent. A tripla adag snapsz ugyanazt jelenti, mintha azt mondanák neked, hogy „a vágóhídra mész, fiam”. A hadosztály parancsnoksága megváltoztatta a délben hozott döntését, minek értelmében most már nemcsak két szakasznak, hanem az egész 5. századnak előre kellett nyomulnia, mélységi felderítésre. A századot két, egymástól függetlenül működő egységre osztották. – Egy se fog visszatérni – ingatta meg búsan a fejét Ohlsen. A Légiós lázasan pucolta a géppuskáját, egy új gyorstüzelő MG-42-est. – Mindazonáltal mindjárt másképpen érzi magát az ember egy ilyen golyószóróval – jegyezte meg, lefricskázva egy porszemet a závárzatról. – Sok mindent lehet mondani a ránk váró erdei kirándulásra, de azt nem, hogy védtelenek leszünk. Ezzel a mennydörgő bottal még akkor is lesz esélyünk, ha a környék nyüzsögni fog az oroszoktól. – Ugyan, térj már vissza a földre – zsörtölődött a keletporosz. – Javaslom, folytassuk ezt a beszélgetést hat vagy hét óra múlva, ha még életben leszünk! Tetőtől talpig álcázva voltunk. Úgy néztünk ki, mint holmi mohos, állig felfegyverzett marslakók. – Még harminc másodperc – közölte rekedt hangon Ohlsen. A Légiós és Pici között állt, vállán géppisztollyal, kezében stopperrel. – Előre! – adta ki a parancsot. Villámgyorsan felkapaszkodtunk az árok szélén. – Örülök, hogy nekem nem kell mennem – jegyezte meg vészjóslóan egy gránátos főhadnagy. – Rossz előérzetem van. – Hol hagyta az optimizmusát? – vigyorodott el Porta, és a Légiós után iramodott. Elnyelt minket a sötétség. Hogy az oroszok figyelmét eltereljék, a szomszédos szektorban rövid, ám annál hevesebb tüzérségi támadásba kezdtek. – Vigyázzatok, hova lógatjátok az orrotokat! – figyelmeztetett minket Pici. – Aknák vannak mindenfelé. De semmi gáz, tíz méterről is megérzem a szagukat. – Előrekúszott, és átvezetett minket a sűrűn teleültetett aknamezőn. – Előre, hősök! Kövessétek Picit! – Az isten szerelmére, fogd be a szád – könyörgött Papa. – Olyan hangos vagy, hogy kilométerekről hallani lehet a hangodat! – Ne gúnyolódj, vagy megint begurulok, és akkor biztos, hogy iván hallani fogja a hangomat! – fenyegetőzött Pici. Szerencsésen átjutottunk az orosz vonalakon, és elértünk egy falut, úgy
hét-nyolc kilométerre a senki földjétől. Porta vette észre a nagy szakértelemmel álcázott tankokat. – A kazani szent szűzre! – kiáltott fel Pici. – Egy egész hadseregnyi T-34-es! – Ha ezek megindulnak, arra se lesz időnk, hogy összehúzzuk a segglyukunkat! – csatlakozott hozzá a keletporosz. – Pofa be – mordult rájuk Papa. Idegesen körülkémlelt. – Csak semmi pánik – vigyorgott Porta. – Hamarosan az angyalok karában fogunk kánont énekelni. Vágyhat valaki ennél többre? – Jesszusom, még a tenyeremen is feláll a szőr, ha ezekre a tankokra nézek – mondta megbabonázva Stein. – Van belőlük vagy száz! – Adhatok egy tanácsot? – kérdezte Pici. – Kapaszkodjunk fel az első vonatra, amelyik visszavisz minket a német vonalak mögé! Halálszagot érzek, bármerre szimatolok. Tarkólövéseket. – Igazad van – helyeselt a Légiós. – Húzzunk el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Mindent láttunk, amire kíváncsiak voltunk. – Jól van – bólintott Papa. – Tűnjünk el innen. – Felhúzom a nyúlcipőt, és már mehetünk is – vigyorgott Pici. – csak kövessetek, és hamarosan otthon leszünk, erre mérget vehettek! – Te vagy a legnagyobb csirke, akit valaha is láttam – gúnyolódott Trepka tizedes. – Elmenekülni azok elől az alacsonyrendű oroszok elől! Ez az egyenruhánk megszégyenítése! Pici alaposan feltérképezte magának Trepka arrogáns junkerképét, aztán közölte: – Jól van, maradj csak itt, és beszélgess el azokkal az alacsonyrendűekkel. Hátha sikerül meggyőznöd őket. Ami engem illet, én nem óhajtok hősként meghalni. – Pofa be, Pici – szólt rá szigorúan a Légiós. – Inkább vezess minket. Picivel és Portával az élen hanyatt-homlok átrohantunk az erdőn. Hátborzongató és ösztönös érzékkel navigáltak végig minket a keskeny, gyakran lombok vagy víz által rejtett ösvényeken. Alig értünk ki a nyílt terepre, négy zöld csillag röppent fel, pokollá változtatva az éjszakát. Halottsápadt arccal a földre vetettük magunkat, és fedezéket kerestünk. A környék egyetlen szemvillantás alatt életre kelt körülöttünk, mintha egy láthatatlan kéz megnyomott volna egy hatalmas gombot. Pattogó parancsszavak és metsző sípszó hallatszott a sötétből. A levegő száz és száz hajtómű dübörgésétől remegett. Súlyos lánctalpak csikorogtak. Még a föld is rengett alattunk, ahogy a T-34-esek és a gépesített tüzérség csataformában előrelendült.
– Szent Brigitta, most segíts! – kiáltott fel Pici. – Van egy olyan érzésem, hogy éppen el fognak taposni, mint egy cigarettacsikket. Ez is annak az átkozott fekete macskának a hibája, amelyik ma reggel szaladt át előttem. Csak kapjam el az átkozott dögöt! – Te hülye vagy – állapította meg Trepka. – Nem értem, hogy mertek normális emberek közé engedni. Pici az orra alá tolta az öklét. – Tényleg? Akkor ideje, hogy elbeszélgessünk erről. Majd szólj, ha visszatértünk! – Mit tegyünk? – nyüszítette a gránátos Scmidt. A nyakát nyújtogatva vizslatta az éjszakát, de semmit nem látott. – Csak feküdj nyugodtan, és számold a csillagokat – felelte neki a Légiós. – És ha lelépünk, kövess minket. – Hogy mikor akartok eltűnni innen, az a ti dolgotok, én viszont már most lelécelek, mert hamarosan feltűnik iván gyalogsága, és akkor sok jóra nem számíthatok. Nem maradhatok veletek, mert megígértem Emmának, hogy épségben hazatérek. – Honnan tudod, hogy jön a gyalogság? – kérdezte tamáskodó hangon Trepka. – Még egy ilyen zöldfülűt! – horkantott fel Heide. – Még sokat kell tanulnod, fiam. A tankokat általában gyalogság követi, és ha megtalálnak itt minket, akkor egy szempillantás alatt el fogod felejteni, hogy hős akarsz lenni. – Ha megtalálnak minket, akkor az ég irgalmazzon nekünk – tett rá egy lapáttal Bauer. – Ott vannak – mutatott az erdő széle felé Porta. Sötét figurák hosszú sora kígyózott elő az erdőből. Egy pillanattal később a tankokat is megpillantottuk. Egyenesen a német vonalak felé gurultak. – Viszlát, hősök. Pici visszavonul. – Azzal már el is tűnt. Papa és Porta követték. A Légiós és én ugyanezt tettük. Trepka megpróbálta visszatartani Heidét, de Julius géppisztolyának az agya végül jobb belátásra térítette. Röppentyűk hágtak a magasba. – Ura, Sztálin – kiabálták mögöttünk az orosz katonák, és vadul lőni kezdtek minden irányba. Az orosz lövészárkokból barna egyenruhás alakok ugráltak elő, egymást érő hullámokban. Az egész szektor életre kelt. Aknavetők és ágyúk tépték fel a földet, kavargó földtengerré változtatva a tájat. Az orosz és a német tüzérség egymással vetélkedve igyekezett tökéletessé tenni a földi poklot.
A Légiós és én bevetettük magunkat egy még meleg bombatölcsérbe. A gödör alján emberi maradványok hevertek, de nem érdekelt minket. Most csak az számított, hogy fedezékben legyünk. Valaki a hátamra esett. Felsikítottam rémületemben. – Fogd be, te hülye! – hallottam Pici hangját. Csupa vér volt a ruhája: kézitusát vívott egy orosszal. Lánctalpak csikorgó hangja rohant felénk. – Egy T-34-es – suttogta Pici. – Biztosan észrevettek minket. Maradjatok fekve, míg a tölcsér széléhez nem ér, aztán rohanás utánam! A gyűlölt hang egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. A halálfélelem émelyítő érzése kerített hatalmába, de tudtam, ha csak egyetlen másodperccel is korábban ugrom ki, a tank géppuskái leszednek. A Légiós fogai vacogni kezdtek, pedig isten a tanúnk rá, épp eléggé melegünk volt. Ujjai görcsösen a földet markolászták. Pici viszont úgy viselkedett, mintha valaki garantálta volna neki, élve fogja megúszni ezt a jelenetet. Hirtelen felkiáltott: – Most! – A T-34-es kidugta orrát a gödör fölé. Hogy hogyan jutottunk ki élve, azt máig se tudom. A lábaink vittek minket maguktól. A tank átverekedte magát a gödrön, összezúzva mindent, ami benne volt. Aztán továbbrobogott. Egy másik bombatölcsérben landoltunk. Pici sebtében egymáshoz kötözött hat kézigránátot. – Ellátom a bajukat ezeknek a rohadékoknak! – lihegte lógó nyelvvel. – Majd megmutatom én ezeknek a Sztálin-ivadékoknak, mit kap az, aki el akarja választani Picit az ő Emmájától! Megint az a csikorgás. – Én ezt nem bírom tovább! – üvöltöttem. – Akkor miért nem táviratozol Zsukovnak, hogy tartson szünetet, míg visszavonulsz? – gúnyolódott a Légiós. Kidugta a fejét a gödörből, hogy megnézze magának a tankot, amit közeledni hallottunk. A tank lefékezett. A motor üresben járt. A torony, hosszú ágyújával, a terepet pásztázta. Aztán az erőteljes dízelmotor megint felbőgött. Megint az a csikorgás. Robaj hallatszott, és egy lövedék zúgott ki a tank ágyújából. A célba vett német géppuskafészek pillanatok alatt a lángok martalékává vált. Pici győzedelmes mosollyal az arcán hátralendítette a karját. – Adj nekik, az anyjuk úristenit! – kiáltotta a Légiós, delejezetten bámulva Pici kezét.
Pici őrjítően hosszú ideig tartotta feje fölött a köteget, mielőtt eldobta volna. Amint ez végre megtörtént, visszabukott a gödörbe. Belenyomtuk az arcunkat a sárba. Fülsiketítő robbanás, és máris egy lángtenger közepén találtuk magunkat. – Most már odébbállhatunk, fiúk – jelentette ki Pici, kárörömmel szemlélve az égő tankot, melynek lövegtornyán egy fáklyaként lángoló orosz vonaglott. A Légiós beleeresztett egy sorozatot a géppuskájával. – A legújabb érzéstelenítő – nyögte kéjesen. Ohlsen hadnagy rohant elő az erdőből. Nem messze tőle tizenöt újonc egyetlen rémült nyájba tömörülve. Az egyik T-34-es legénysége kiszúrta őket. Vakító reflektorfény ömlött végig sápadt arcukon. – Futás! – ordította Ohlsen, de egyikük se hallotta. A mélyedésből, ahol meghúztuk magunkat, tisztán lehetett látni, ahogy a vöröseskék és zöld nyomjelző lövedékek lekaszálják az újoncokat. Schneider őrmester rohant eszét vesztve a német állások felé. Egy tizenöt centis gránát csapódott be a lába elé. Vakító villanás, és az őrmestert háromfelé tépte a légnyomás. Grunert tiszthelyettes és Hauber tanktüzér belekerült egy T-34-es célkeresztjébe. Haubert eltalálta egy nyomjelző lövedék. Szinte akadálytalanul hatolt át a mellkasán. Hauber megtorpant, arcra bukott, és hosszan, velőtrázóan sikítozni kezdett. A T-34-es hallgattatta el hideg, érzéketlen lánctalpaival. Vér és csontszilánkok fröccsentek szét. Mint a víz, amikor egy autó áthajt a pocsolyán. Grunert kővé meredve állt az acélszörny előtt. Előrenyújtotta a kezét, mintha puszta kézzel akarná megállítani. A T-34-es kecsesen ringott előre-hátra, tovább nyújtva a pillanat kínjait. A bal lánctalp egyik illesztéséből Hauber fél keze lógott. Úgy tűnt, mintha integetne. Az elülső görgőkről vér csepegett. Grunert rémülettel és borzadállyal eltelve bámulta. Aztán a hajtóművek felbömböltek, és a tank mozgásba lendült. Grunert felvisított és rohanni kezdett. Elesett. Ötvenöt tonnányi acél hajtott át a két lábán, péppé őrölve őket. Grunert tovább bukdácsolt a csonkjain, kásává lapított lábait maga után vonszolva a porban. Egy orosz gyalogos észrevette. Elkáromkodta magát, és beleeresztett vagy tíz golyót. Grunert elterült. Hördült néhányat, aztán elcsendesült. Még nem halt meg. Az orosz a vállát lőtte ronccsá. Burgstadt hadnagy, a század helyettes parancsnoka, pánikba esett, és rálépett egy aknára, amely a levegőbe repítette. A hasürege szétnyílt, jobb
lábszára néhány izomrostnál fogva lógott a térdéről. Amikor két orosz baka rátalált, összekucorodva feküdt, és a hasát markolta, megpróbálván egybetartani a belső szerveit. A vér sugárban ömlött az ujjai közül. A szája tátva volt, de hangot nem lehetett hallani. – Pjosz! – mordult rá az egyik orosz, és egy golyót eresztett az orrába. – Csort germanszki! * – mondta a másik, belemélyesztve háromszögű bajonettjét a tizenkilenc éves hadnagy mellkasába. Lassan, élvezettel csinálta. A nővérét felakasztotta az SS Harkovban. A fiatalember azóta Ilja Ehrenburg jelszavát követte: „Öljetek, Oroszország bolsevik katonái! Gyűlölködjetek, Vörös Hadsereg lövészei! Fojtsátok bosszúvágyatokat német vérbe!” A bajtársára vigyorgott, és intett neki: – Davaj! A harmadik szakasz katonái elbitangolt juhokként rohangáltak a senki földjén. Három T-34-es vette tűz alá őket. Egy bombatölcsérben kerestek fedezéket, egymás nyakába ugrálva. Orosz katonák özönlöttek feléjük az erdő irányából. Dorn főtörzsőrmester, a parancsnokuk elvakkantotta magát. Tüzet nyitottak az oroszokra három MG-42-esükből. A T-34-esek erre gránátokkal szórták meg a gödör környékét. Többen felálltak, és feltartották a kezüket. Dorn ugyan azzal fenyegette meg őket, hogy mindannyiukat feljelenti gyávaságért, de szavainak, érthetően, szikrányi visszatartó ereje sem volt. Az oroszok, akik szintén fedezéket kerestek, ugyanígy felálltak. Csakhogy ők nem azért tették ezt, mert baráti jobbot akartak nyújtani, hanem azért, hogy céltáblának használják a harmadik szakasz rémült katonáit. Nem is hagyták abba a lövöldözést, míg az utolsó ember is össze nem rogyott. – Most legalább tudjuk, mire számíthatunk – mondta Papa. – De ha ők így, mi is úgy. Lőjetek fiúk, mindenre és mindenkire, aki az utunkba áll! Vissza kell jutnunk a vonalaink mögé, amíg még lehet.
* Sátánfajzat németek! (orosz)
15. Partizánok
Joseph Porta a lövészárok szélén ült, kezében egy vagdaltkonzervvel. A marhahús és a potencia közötti összefüggésről tartott előadást Picinek. Hogy nehéz felfogású barátunk megértse, mit jelent a potencia szó, Porta beintett neki. akár pórul is járhatott volna, ha nem szól közbe a nehéztüzérség. A száz és száz ágyú lövedékei által keltett légnyomás olyan hatalmas volt, hogy Porta és a konzerve berepültek az árokba, egyenesen Pici fejére. Nem telt el több néhány percnél, és az árokrendszer összeomlott. Aztán megérkeztek a zuhanóbombázók is a napalmmal. Tűzszekéren száguldottak felénk a halál seregei. Nem volt égbolt, és nem volt föld, se fű, se nap. A világ robbanások, kiáltások, üvöltések, nyögések és sikolyok hányingerkeltő egyvelegévé redukálódott. Azok, akik már meghaltak, újra és újra a levegőbe lettek hajítva. De mindig visszaestek, mintha odafent már nem maradt volna számukra hely. A hadosztály megszűnt létezni.
AZ 5. SZÁZAD MARADÉKA EGY ERDŐ SZÉLÉN SERTEPERTÉLT. Huszonnyolc kilométerre lehettünk a néhai német arcvonaltól, orosz területen. Az egész századot meg tudtam volna számolni az ujjaimon. Tizenketten voltunk: Ohlsen hadnagy, a Dagadt, Papa, Porta, Pici, a Légiós, Bauer, a keletporosz, Stein, Heide, Trepka és jómagam. Pici egy zsenge gallyat rágcsált, hogy valamelyest csillapítsa őrjítő szomjúságát. Ohlsen hadnagy tíz évet öregedett egyetlen éjszaka alatt. – Tizenkét ember – nyögte. – Ennyi maradt kétszázhuszonötből! Mi az istenhez kezdjünk most? – nézett ránk kétségbeesetten. – Hadnagy úr! – kiáltott fel a Dagadt. – Hadd tegyek egy javaslatot! Ohlsen fáradtan intett neki. – Ki vele, főtörzs. – Én azt mondom, menjünk át mindannyian az oroszokhoz! Pici vihogott. – A főtörzsnek kétoldali háborúundora van! – kiáltotta a Légiósnak, aki egy farönkön ült. – Át akar menni ivánhoz, hogy kikúráltassa magát! A Dagadt felkapta a vizet. – Legyen szíves, és fogja be a száját, tizedes. Pici a képébe vigyorgott. – Te hájas disznó, hát nem tudod, hogy az iménti javaslatoddal elvesztetted minden jogodat, hogy bárkinek is parancsolgass? A Dagadt nyelt egyet, aztán mégis Ohlsenhez fordult. – Hadnagy úr, követelem, hogy ezt az embert azonnal állítsa rögtönítélő hadbíróság elé zendülés miatt! – Szállj már le a földre – szólalt meg Julius Heide. – Te tényleg nem látod tisztán a helyzeted, Dagi. Ha úgy lenne kedvünk, Pici meg én se perc alatt megalakíthatnánk azt a rögtönítélő bíróságot, és felköthetnénk téged a legközelebbi fára. – Hadnagy úr, ez nyílt lázadás! – vakkantotta a Dagadt. – Nem, főtörzsőrmester – vágta rá éles hangon Ohlsen. – A fiúknak igazuk van. A javaslatával, hogy adjuk fel magunkat az ellenségnek, három bűncselekményt is elkövetett, melyekért egy, a csapatunk tagjából megalakított bíróság valóban bitófa alá állíthatná. A Dagadt alig kapott levegőt a felháborodástól. Pici röhögve megcsiklandozta a főtörzs nyakát. – Alig várom, hogy az a zsíros tested a kötél végén himbálózzon – búgta a fülébe. – Hagyd békén – szólt rá Papa. – Mindig is seggfej volt, de most ráadásul
egy gyáva seggfej. Majd elintézzük, ha hazatértünk. Ha egyáltalán hazatérünk valaha. A „futószalag” irányába nézett, melyen az oroszok nyugat felé özönlöttek, Lvov, Breszt-Litovszk és Tolocsino irányába. Számunkra, kívülállók számára olyan volt, mint egy baljóslatú vihar. Dübörgő tankok, bömbölő motorok, csikorgó lánctalpak, nyerítő lovak, mögöttük pedig a tüzérség, amely állandó mennydörgésével megtisztította számukra az utat. Porta és Pici rábukkantak egy hadtápos raktárra, de bánatunkra mindössze tizennégy marhakonzervet, kilenc csomag kétszersültet, néhány átázott kekszet és egy macskát találtak benne. Picit és Portát leszámítva senki se örült a macskának. Pici azonban hátratolta keménykalapját, és bölcs képpel azt mondta nekünk: – Még eljöhet a nap, amikor másképp fogjátok gondolni, finnyások. – Az erdő felé intett. – Az a dzsungel legalább száz kilométer mély, és dugig tele van partizánokkal. Két nap múlva olyan éhesek lesztek, hogy egymás szemét is kiszívnátok. Akkora lesz a szájatok, mint egy zsák, és a fél karotokat fogjátok ígérni egy falat macskahúsért! – Te perverz vadállat! – kiáltott rá Trepka, úri arcán az undor minden jelével. – Még mindig rejtély számomra, hogyan lehet megengedni egy magadfajta alaknak, hogy egyenruhát öltsön. Pici feléje perdült. – Még egy szót, kisfiam, és eltöröm a gerinced. Panyimaju * , te szaros seggnyaló? Trepka elsápadt. Látszott rajta, legszívesebben megölné Picit; meg is tette volna, ha Heide fenyegető pillantása nem állítja meg a pisztolytáska felé kúszó kezét. – Hadnagy úr – lökte Ohlsen elé az élelmiszeres zsákot Pici. A levadászott macskát továbbra is a kezében szorongatta, akár egy vadnyulat. – Szétosztaná az ételt? A hadnagy bólintott. Tizenkét egyenlő részre osztotta a zsákmányt, olyan precízen, hogy a végén mindenki pontosan egy negyed kekszhez jutott. Amikor ez megtörtént, Pici végignézett rajtunk, és meglóbálta a macskát. – Tehát egyikőtök se kér a macskából? Nem kapott választ. – Jól van, csak aztán később nehogy megbánjátok. – Elővette a dohányzacskóját. – Itt a dohányom. Minden reggel sodorni fogok tizenkét cigarettát, és mindenki kaphat belőle, ha akar. De nem ajándékba adom. Kölcsön lesz, * Értem? (orosz)
amit majd vissza is akarok kapni. A kamat egynegyed cigaretta minden egész után! – Figyelmeztetően megrázta az öklét. – És csak hogy tudjátok, ez az öklöm lesz az ügyvéd, a másik pedig a végrehajtó, és lefogadhatjátok, hogy minden tartozást keményen be fogok hajtani. Panyimaju? – Mennyi lőszerünk maradt? – kérdezte Ohlsen. – Átkozottul kevés, hadnagy úr – felelte Porta, és a közeli kis tóba hajított egy kavicsot. A lapos kődarab átszőtte a sima víztükröt, ötször-hatszor is felbukkant, mielőtt végleg elmerült volna. – De azt hiszem, annyi azért van, hogy mindannyiunknak jusson egy. – Hagyja abba ezt az értelmetlen locsogást – szólt rá Ohlsen. Papa elé tett három lőszeresdobozt. – Ezek tele vannak. Milyen állapotban van a géppuska? – Működik – bólintott Papa, és rugdosni kezdte az egyik bakancsa orrát, mint aki nagyon unatkozik. – Ez már igen! – kiáltott fel Porta. – Három doboz lőpor és egy igazi géppuska! Ha ezekkel nem nyerjük meg a háborút, akkor ne nevezzenek minket teutonoknak, a Nibelungok fiainak! Ohlsen hadnagy úgy tett, mintha nem hallotta volna Porta gúnyolódását. Papára nézett. – Mink van még a géppuskán kívül? Papa egy hangyabolyt piszkált egy faág végével. – Három géppisztoly – felelte fásultan. – Az egyik orosz gyártmány. Tizenhét kézigránát. Egy lángszóró és egy lőszer nélküli kályhacső. – Sankt Pauli szent szűz anyja! – vigadozott Porta. Kétrét görnyedt a nevetéstől. – Átkozott legyek, ha ez nem elég ahhoz, hogy feltartóztassunk egy egész hadtestet. Reménykedjünk benne, hogy nem jut a kollégáink fülébe, milyen veszélyes társaság vagyunk, mert még elmenekülnek, és akkor lőttek a dicsőséges csatának! – Befogná végre? – csattant fel Ohlsen hadnagy. – A szüntelen fecsegésével aztán biztos, hogy nem segít rajtunk. Miért nem töri inkább azon a fejét, hogyan szivároghatnánk át a partizánok területén? Valahol csak kell lennie egy új német arcvonalnak. – Bocsánat, hogy közbeszólok – mondta szerényen Pici –, de szerintem az új frontvonal valahol Berlin szomszédságában lesz meghúzva. – Ez áruló beszéd! – csapott le rá Trepka. – Követelem, hogy azonnal tartsunk tárgyalást a Führer nyolcas számú rendeletének megfelelően! – Magának tényleg elment az esze, Trepka? Gondolja, hogy van időnk ilyen baromságokra itt, az orosz vonalak mögött? Trepka összecsapta a sarkát, és fanatikusan csillogó tekintettel Ohlsen
hadnagy szemébe nézett. – Hadnagy úr – rikácsolta egy bantamkakas hangján –, minden német katona, rangjától függetlenül, követelheti rögtönítélő bíróság összehívását vereségpártiak és árulók ügyében! – Átnyújtotta Ohlsennek a Pici ellen korábban megírt feljelentését. Ohlsen elolvasta, aztán határozott mozdulatokkal darabokra tépte. – A maga helyében – mondta haragosan a cövekegyenesen, magabiztosan álló Trepkának –, én elfelejteném ezt a feljelentést. Amit Portának mondtam, az magára is vonatkozik. Ideje lenne hasznosabb dolgokon törnie a fejét. Pici, aki a farönkön üldögélt Porta és a Légiós közt, akkorát kiáltott, hogy még az erdő is zengett bele. – Te mamlasz! Adj hálát a hadnagy úrnak, hogy összetépte a jelentésedet. Ha iván megtalálta volna nálad, keresztre feszített volna! Zsidógyűlölő Julius elmondta nekem, miket írtál bele! – Csend legyen! – szólt rá Ohlsen. – Vagy úton leszünk Kolimába, mielőtt egyet pislantanánk. – Merde! – morogta a Légiós. – Inkább a Szahara, mint Szibéria. –Én inkább a Bornholmerstrasse mellett voksolok – álmodozott Porta. – Berlin! Moabbit! – És hogyan kíván eljutni oda Joseph Porta? – kíváncsiskodott Ohlsen hadnagy. – Elemelünk egy teherautót ivánéktól – felelte nemes egyszerűséggel Porta. – Autón jobb, mint gyalog. Ohlsen kérdőn Papára nézett. – Őrült ötlet – motyogta kedvetlenül Papa. Porta felállt, vállára vetette a géppuskáját, és az erdő felé indult. Pici, akár egy hűséges eb, a nyomában loholt a lőszeresládákkal. Ohlsen hadnagy megcsóválta a fejét, majd sóhajtott. – Egyes sorba fejlődni és utánam! – adta ki a parancsot. Napokon át botorkáltunk a buja, örökzöld erdőkön és gyilkos mocsarakon át. Sírtunk és szitkozódtunk a fáradtságtól, de az élni akarás és az oroszoktól való félelem mozgásban tartott minket. A negyedik napon, erőnk vége felé, tábortűz lángját pillantottuk meg a sötétben. Úgy megijedtünk, hogy földbe gyökerezett a lábunk. Portát és Picit leszámítva mindannyian egyetértettünk benne, hogy messze el kell kerülnünk az efféle tüzeket, de a végén Ohlsen mégis megadta magát két cimboránk győzködésének. – Ahol tűz van – érvelt Porta –, ott iván is van, és ahol iván van, ott
teherautók is akadnak, melyek közül az egyiket mi szépen kölcsönvesszük. Gyere, Pici, látogassuk meg a kollégákat! Belevetették magukat a sötétségbe. Papa és Ohlsen elfojtott hangon káromkodtak. Két órával később tértek vissza. Pici hátratolta a keménykalapját, és halkan elröhögte magát. – Már előbb találkoznunk kellett volna, Joseph Porta! Gondolj csak bele, mi mindent vihettünk volna véghez a Reeperbahnon! Te átverted volna a palimadarakat, Pici meg elagyabugyálta volna őket. – Egy kincs az a teherautó – mormogta Porta. – Mi? – kérdezte türelmetlenül Ohlsen. – Egy páncélozott, lánctalpas teherautó, tömve benzinkannákkal, épp eléggel ahhoz, hogy elvigyen minket a Bornholmerstrasséra. – És a legénység? – kérdezte Ohlsen a sötét lombkoronákat fürkészve. – Említésre se érdemes – legyintett Pici, egyúttal elűzve maga elől néhány szúnyogot. – Csak nyolc sárga majom. Seggrészegek. Panyimaju? – Van vagy három liter pálinkájuk – tette hozzá Porta. – Lefogadom, hogy a hadtápos tisztjüktől csórták. – És most ott ülnek – mondta röhincsélve Pici –, vedelik, és azt gondolják elégedetten, hogy „visszaűztük a németeket, azt a náci csőcseléket egészen Lengyelországig”. – Mire mi elkötjük a járgányukat! – vihogott Porta. – Ha észreveszik reggel, hisztérikus rohamot kapnak. Csendben vártunk egy darabig. Mindenkinek a teherautó járt az eszében. Porta sodort magának egy papiroszit. – Jól van, akkor szedjük el tőlük – állt fel végül Ohlsen. És ezután következett az, ami számtalanszor előfordul az ellenséges vonalak mögött, de amiről sose számolnak be a haditudósítások. Az efféle incidensek egyetlen következménye az, hogy néhány embert törölni kell a névsorból. Vaszilij Rosztov tizedes és Iván Szkolenszkij ágyús, a 34-es páncélosdandár katonái átbaktattak csodálatos, vadonatúj teherautójukhoz, hogy némi füstölt bárányhúst vigyenek a cimboráiknak. Soha nem tértek vissza. Lassan elfeketedett előttük minden. Az új teherautó az égen látszott lebegni. Vaszilijnak még sikerült felemelnie a kezét, és megérintenie a torkát szorongató gyilkos ujjakat, mielőtt meghalt volna. Iván a két gyermekét látta maga előtt, de csak egy szétfoszló pillanatra. Kiáltani akart nekik, a hangja azonban cserbenhagyta. A lába rándult néhányat. A Légiós erősített a szorításon, és aztán Iván is halott volt. Porta és Pici gyorsan magára öltötte a halottak zubbonyát, és feltette az
orosz sisakokat. Rövid tanácskozás következett, aztán mindannyian a tűz közelébe kúsztunk, ahol a többi orosz üldögélt. – Job tvoj maty! – káromkodott hangosan Porta. Az oroszok elröhögték magukat. Egyikük odakiáltott: – Siessetek! Meddig szarakodtok még? – Máris, édes fiam, máris – suttogta a Légiós. – Hamarosan Allah kertjében fogsz bóklászni! A füst felőli oldalról közelítettük meg őket, zajtalanul és alattomosan, ahogy a mérges kígyó cserkészi be áldozatát. Julius Heide előkészítette az acéldrótját. A Légiós megmasszírozta a csuklóját, és szorosabbra markolta mór tőrjét. Papa ide-oda forgatta a gyalogsági ásója nyelét a tenyerében, hogy érezze a gyilkos szerszám súlyát. Mindenki próbált eggyé válni az orv öléshez használt kedvenc fegyverével. Ásók és kések villogtak a tábortűz fényében. Heide rávetette magát egy őrmesterre. A tűzbe nyomta a férfi arcát, és addig tartotta ott, míg a lángokkal együtt a fény is ki nem aludt az orosz sistergő szeméből. Ohlsen hadnagy öklendezni kezdett. Az egész olyan gyorsan történt, csendben, minden hősködés nélkül, hogy mire felocsúdtunk, már csak hullák voltak körülöttünk. Egyikük egy darab kenyeret tartott a kezében. Egy másik mellett felborult csajka hevert. A kapuszta a mellkasára ömlött. – Szem nem marad szárazon, ha a hősök halálhíre eljut a faluba – jegyezte meg vigyorogva Stein, és hogy biztos legyen ebben, megrugdosta az őrmester testét a bakancsa orrával. Papa egy szikladarabon ült, tenyerébe temetve arcát. Halottsápadt volt. A véres ásót undorodva ellökte magától. Ohlsen hadnagy epét hányt. Ezek ketten soha nem tudták megszokni az ölést. Pici és Porta már meg is feledkeztek a halottakról. Felpattantak a vadonatúj teherautóra, Porta a kormány, Pici a géppuska mögé. Julius és Stein fegyverekre bukkantak a jármű rakterületén. Egyik örömittas kiáltásuk a másikat követte. A teherautó tömve volt lőszerrel, sőt akadt két géppuska és egy kiváló aknavető is, hogy legyen mivel elpufogtatni őket. Porta felsikított a boldogságtól. Felpörgette a motort, és addig bőgette, míg már a fák levelei is rezegtek bele. – Ez aztán a szekér, mi? – áradozott. – Ehhez foghatót nem találsz az egész német hadseregben! Ohlsen hadnagy és Papa is felugrottak a platóra. – Teljesen elment az esze? – ordított rá Portára a hadnagy. – Akkora zajt csap, hogy egészen a futószalagig elhallatszik. Vegye halkabbra.
– Nem lehet, hadnagy úr – kiabált vissza Porta. – Iván nem tudja, hogyan kell zajtalan motort építeni. Ezeknek csikorogniuk és pufogniuk kell. – Megfordította a teherautót. A lánctalp csikorogva-recsegve hajtott át a kialudt tűzhelyen és a körülötte heverő holttesteken. – Iván Bűzvan, ezennel Joseph Porta, aki isten kegyelméből a legyőzött német hadsereg káplárja, átveszi a kormányt! Lefékezett. A lánctalpak felvisítottak, és rögök szálltak el a fejünk mellett. Porta felkapcsolta a fényszórót, amitől a hadnagy megint begorombult. – Kapcsolja ki a fényt, ember, és megparancsolom magának, hogy fogja be a száját! – De hadnagy úr, ha megteszem, amit mond, akkor nem jutunk messzire. Mi ugyanis már nem rémült német katonák vagyunk, hanem diadalittas ivánok. Megnyertük a háborút, és egészen Lengyelország belsejéig kergettük a nácikat. Hamarosan Berlinben leszünk, ahol a vécék igazi kínai porcelánból vannak. Úgyhogy minek suttyomban hajtani a sötétben, goszpodin lejtenant? Mindenütt fények vannak, tengernyi fény! Orosz anyácskánk sikongat és tapsikol örömében! A győzelem a miénk! A munkásosztály legyőzhetetlen! Éljen, éljen Sztálin bácsi! Job tvoj maty! Ohlsen megkocogtatta a halántékát az ujjával, és aggódva Papára nézett. Attól félt, hogy Porta megbolondult. Porta úgy robogott át az éjszakán a teherautóval, mint egy megszállott. Ő és a mellette ülő Pici is orosz egyenruhát és acélsisakot viseltek. Többször is elhajtottunk partizántáborok mellett. Porta ilyenkor gyorsított, és jobb öklét üdvözlésre emelte, ahogy azt a Vörös Front harcosaitól látta. Szakállas, vad kinézetű, félegyenruhás férfiak integettek a fegyvereikkel és kiabáltak nekünk. – Ura, Sztálin! Éljen a Vörös Hadsereg! – ordították az orosznak hitt jármű után a győzelemtől részeg partizánok. – Hová, hová? –Varsóba és Breszt-Litovszkba! – rikoltotta Porta. – Le a németekkel! Hamarosan Berlinben leszünk, és porcelánedényekben fogunk mosakodni meg szarni! – Tegyél el nekünk is egy porcelánbilit, goszpodin testvér! – kiáltották búcsúképpen a partizánok. Lopott teherautónk lánctalpa az egész erdő csendjét felverte. Amikor másnap megálltunk, az autót betakartuk ágakkal. Olyan lelkiismeretesen álcáztuk, hogy ha elbóklásztunk volna mellőle, még magunk se találjuk meg. A társaság fele a géppuskák és az aknavető mellett őrködött, míg a többiek aludtak. Valahol az erdő mélyén egy vörös hadnagy vezette partizánegység népbí-
rósági tárgyalást tartott. Egy fiatal, Volga körzetbeli orosz nő esett a fogságukba. Hogy szálláshoz és élelemhez jusson, a lány beállt hivatalsegédnek egy német ezredirodába. Aztán jött az ellentámadás, és vele a káosz, a pánik. A németek „megfeledkeztek” róla. Minek is cipelték volna magukkal, amikor annyi fiatal lány akadt mindenhol, ahová mentek. A tüzértisztek vörös paszománya mindig is vonzotta a lányokat. Mire észbe kapott, már csak a távozó ezred nyoma volt a falu határában. Gyorsan bepakolta kevéske holmiját két táskába, átvetette őket a vállán, és nekiindult a „futószalagnak”. Elcsigázott német katonák, szitkozódó, brutális katonai rendőrök közt vonszolta magát nappal és éjszaka. Elesett. Felkelt. Szédült a kimerültségtől és az éhségtől. A könnyei elapadtak a sok sírástól. Egy lovas megengedte, hogy néhány kilométeren át a kengyelbe kapaszkodjon. Az illető kozák volt – a honfitársa. Végül a kozák gyorsított a tempón. A lány már nem tudta követni. Megbotlott és elesett. A ló felágaskodott. A kozák rácsapott a lányra a nagajkával, megvetően leköpte, és azzal elvágtatott a lóval. A nap megcsillant sapkája vörös ellenzőjén. A lány egy darabon egy gyalogsági konyha szekerén utazott tovább, aztán innen is elűzte egy hadnagy. Mielőtt még felocsúdhatott volna, a saját hazája katonái özönlötték el az utat. Berohant az erdőbe, hogy elrejtőzzön előlük, és ezzel akaratlanul még nagyobb veszélynek tette ki magát. Mert az erdőben sokkal több ellensége volt, mint az úton, a reguláris hadsereg katonái közt. Órákon át egy sűrű csalitosban kuporgott, a félelemtől félájultan. Egyik reggel belerohant két bozontos szakállú partizán karjaiba. Turjetza gárdista hadnagy, a partizánegység parancsnoka elé vezették. Turjetza magas, szikár ember volt, aki annak idején kitűnő eredménnyel végezte az omszki katonai akadémiát. Tizennégy évesen feljelentette az anyját ellenforradalmi eszmék terjesztése miatt. Egy lezuhanó kőszikla végzett a megtört szívű hölggyel, valahol Novoszibirszk mellett. Amikor Pjotr Turjetza tudomást szerzett az anyja haláláról, közönyösen vállat vont, és csak ennyit mondott: – Azt kapta, amit megérdemelt. Intelligens, fanatikus férfi volt, és mint ilyen, imádott mások felett ítélkezni. Amikor meglátta Mariát, rögtön feltűnt neki a Wermacht-zokni, a zöld szegélyű pulóver és a jellegzetesen zöld nyakkendő. Vérszomjas mosoly terült szét az arcán. – Áruló! – vicsorogta. A nő arcába köpött, és a fejére csapott bundasapkájával. A homlokrészre tűzött vörös csillag feltépte a bőrt Maria
homlokán. – Mi a neved? Honnan jöttél? Mit keresel itt? Az arcára csorgó vér melege felkeltette Mariában megbúvó dacos fiatalt. Szeme résnyire szűkült, torkából vad kiáltás tört fel. – Az anyám méhéből jöttem, te fajankó! És a németek elől menekülök! Ti, akik az erdőben rejtőzködtök és lesből lőtök, talán nem tudjátok, mi folyik odakint az országutakon és a falvakban? – Szóval ezt akarod megetetni velem, te cafka! – A hadnagy odahívta a helyettesét, Igor Poltonek törzsőrmestert, egy apró kalmüköt, aki a tipikus tiszthelyettes volt: ha fenéken billentették, akkor továbbadta az alatta lévőknek, de ha nem billentették fenéken, ő akkor is megrugdosott valakit. Poltonek fürgén összecsapta a sarkát a hadnagy előtt. – Szolgálatára, goszpodin lejtenant! – Vegye kezelésbe ezt a szajhát – morogta a hadnagy. A karikalábú törzsőrmester boldog vigyorral elvonszolta a lányt. Megverték Mariát. Eltörték két ujját. Aztán szelídre vették a hangot. – Marisha – suttogta Turjetza hadnagy. – Tehát azért jöttél, hogy kémkedj nálunk a német barátaidnak! – Nyet * – nyöszörögte a lány. – Információkat akartál átadni rólunk? – búgta a hadnagy, és közben maga felé, hátracsavarta a lány fejét, egészen addig, míg a csigolyák roppanásig nem feszültek. Ezután megmarkolta Maria mindkét mellét, és addig szorította őket, míg a lány fel nem sikoltott a fájdalomtól. – Egy áruló vagy. A németekkel bujálkodtál! – Belerúgott a lányba. Letépték az összes ruháját. Egy faágra lógatták a kezénél fogva, aztán apró vágásokat ejtettek a bőrén, és az eleven húsra sót szórtak. Utána leszedték. Maria „bevallotta”, hogy áruló. Hogy hátba döfte a Vörös Hadsereget, kigúnyolta Sztálint és Vlaszov kutyái közé tartozik. Arra kényszerítették, hogy vodkát igyon. Egyenesen a torkába öntötték az üvegből. A hadnagy végül elunta magát. – Tegyen vele, amit akar – legyintett, és otthagyta Mariát a kalmükkel. Igor Poltonek törzsőrmester rávetette magát a meztelen lányra. – Marisha! – nyögte a fülébe. Miután kielégült, horogkeresztet rajzolt a lány homlokára egy vörösen izzó szeggel. Aztán kopaszra vágta a haját, és a tűzbe dobta a fürtöket. Innen már ő is kezdte unni a dolgot, ezért leköpte a lányt, és mint aki jól végezte dolgát, elsétált. Amikor hajnalban felszedelőzködtek, hogy továbbálljanak, Maria még * nem (orosz)
mindig ott hevert, ahol előző nap hagyták. Turjetza hadnagy megkérdezte Igortól, hogy halott-e a fogoly, a kalmük pedig azt hazudta, hogy igen. Remélte, hogy a lány lassú kínhalállal fog meghalni az ellenséges erdőben. Maria azonban nem halt meg. A Volga környékéről származott, és a volgaiak nehezen halnak meg. Mikor magához tért, első gondolata az volt: meg kell ölnie a kalmüköt, mielőtt meghalna. Zokogva, bizonytalan léptekkel elindult valamerre. Tudtán kívül nyugat felé tartott. Három nappal később egy farönkön ült, és azt kívánta, bárcsak meghalt volna. A fájdalom ugyan javarészt elmúlt és a homloka se sajgott már, a testén és a lelkén eluralkodó gyilkos fáradtság azonban kezdett elviselhetetlenné válni. Gallyakat rágcsált, hogy csillapítsa a szomját, de a rágás fájdalmat okozott. Az ütésektől több foga is kimozdult a helyéről, és az ajkai csúnyán feldagadtak. Váratlanul morgást hallott a háta mögül, s a következő pillanatban két kéz fonódott a torkára. A rémülettől bénultan nézett fel a föléje hajoló, orosz sisakot viselő férfi csúnya arcába. – Egy kurva! – ordította Pici. – Úgy éljek, egy kurva, horogkereszttel a homlokán! – Seggfej! – sziszegte Papa, előkúszva a bokorból. – Miért nem engeded el ezt a szegény lányt? Még a végén megfojtod! Pici felállt, és Mariát is talpra segítette, de közben nem mulasztotta el végigcsúsztatni a tenyerét a formás testen, amit csak félig takartak el a széttépett ruhadarabok. – A kazani szent szűzre! – kiáltott fel. – Micsoda cukorfalat! – Papára és a mögötte hasaló Légiósra kacsintott. – Vessünk kockát, és aki a nagyobbat dobja, az kapja meg elsőnek! – Disznó vagy – tolta le Papa. – Nem lesz semmiféle kockázás. Ohlsen hadnagy elé fogjuk vinni. – Jó, legyen ő az első – ajánlotta fel nagylelkűen Pici. – Lefogadom, hogy örülne neki, ha végigmennénk rajta. – Pofa be! – mordult rá Papa. – Ha hozzá mersz nyúlni, lelőlek – közölte fenyegetően, és megkocogtatta a géppisztolyát. Pici a hóna alá csapta a lányt, pontosan úgy, ahogy a tyúkot szokás, amikor a vásárba vagy rosszabb esetben a konyhakés alá viszik. – Jézuskám, csak úgy tüzel az egész elülső páncélzatom – nyögte izgatottan. – Komolyan, Papa, légy jó hozzám, és hagyd Picit, hogy elnyerje jól megérdemelt jutalmát. Mindenki olyan szigorú hozzám. Emlékezz csak az
anyámnak, annak a kurvának a levelére – tette hozzá végső érvként. – Békén hagyod – szögezte le Papa. – Ohlsen hadnagyhoz visszük, hogy kikérdezze. – Remek – derült fel Pici arca. – Akkor tartsunk előzetes vizsgálatot. Puhítsuk meg a kicsikét! Úgy, ahogy a zsaruk szokták csinálni, mielőtt kihallgatásra vinnék a gyanúsította. – Csak semmi trükk, Pici! Induljunk! Félúton Pici megtorpant és felkiáltott: – Job tvoj maty! Maria hisztérikusan sikítani kezdett. Papa rémülten hátraperdült. – A kurvának nincs bugyija! – világosította fel Pici. – Most ellenőriztem. – Nevetve megkérdezte a lánytól: – Akarsz játszadozni egy kicsit, moj ljubimec? Akarsz csintalankodni Picivel? – Befejeznéd ezt végre? – szólt rá Papa. – Lehet, hogy a partizánok, akik ezt művelték vele, valahol itt vannak a közelben, és neked csak az etyepetyén jár az eszed! Porta hosszan, sokatmondóan füttyentett, amikor meglátta Mariát a szakadt ruháival és Picit a kéjtől szétolvadni készülő képével. De mielőtt még elmondhatta volna, mi jár a fejében, Pici áradozni kezdett: – Jó kis bútordarab, mi? Széthajtogatható meg minden. És nincs rajta bugyi! Úgy vigyorog a pucér segge a rongyok alól, mint a tüzelő koca búgatás előtt. Igazi tüzes darab. Éppen az én méretem. Ohlsen hadnagy felpattant, és Papa elé állt. – Mit tettek vele? Papa kék szeme rezzenetlenül állta a tekintetét. Ohlsen zavarba jött. – Bocsásson meg, Beier. Természetesen semmi nem történhetett, hiszen maga is ott volt. – Bátortalanul kezet nyújtott Papának, aki elfogadta, és savanyú mosollyal megszorongatta. A lányt kihallgatták. Elsőször megfenyegették, de a homlokára égetett horogkereszt végül mindenkit meggyőzött. Vontatottan, el-elcsukló hangon adta elő a történetét. Másfél órába telt, mire a végére ért. – Hol vannak most a partizánok? – kérdezte tőle Ohlsen. Maria kelet felé mutatott. – Vljeszu. – Sokan vannak? – akarta tudni Papa. – Da – bólintott Maria. – Eltűntök innét gyorsan. Davaj, davaj! Nix nemma! Nincs alvás! – Jól van – mondta Ohlsen. – Tűnjünk el innen! A lányt Porta és Pici közé ültették a vezetőfülkébe. A fejére egy mélyen a
szemébe húzott bundasapka került. Ferde vágású szemével pontosan úgy nézett ki, mint egy fiatal kaukázusi katona. Julius Heidétől kapott egy géppisztolyt. Amint megérezte kezében az acél hűvösét, gonosz vigyor terült szét meggyötört arcán. – Bosszút állok. Halálra lövöm kalmük Igort – mondta tört némettel. Porta megcsóválta a fejét. – Ő legyen az utolsó, aki az utadba kerül, kislány. Különösen most, hogy velünk vagy. Lassú halál lenne a büntetésed, ha velünk kapnának el. Legalább két hétig haldokolnál. Ohlsen alig hagyott nekünk pihenőt. Olyan kíméletlenül hajszolt minket, mint egy rabszolgahajcsár. Egészen más ember lett belőle, mióta az ellentámadás átgördült felettünk. – Viszket a nyaka egy kitüntetésért – morogta Porta. Pedig ez nem volt igaz. Ohlsen hadnagy nem akart hős lenni. – Az őrületbe kerget a türelmetlenségével – panaszkodott Heide. – Az egyetlen magyarázat a viselkedésére az, hogy bádogot szeretne kapni a nyaka köré. Ohlsen odajött és leheveredett közénk. Nem hallotta, mit mondtunk, szavaiból azonban kitűnt, sejti, hogy miket gondolunk róla. – Maguk bizonyára azt hiszik, hogy hős akarok lenni, hogy kitüntetésre vágyom. Ez nem igaz. Én csak ki szeretnék jutni ebből az elátkozott erdőből. Két dolog hajt előre: az élni akarás és a honvágy. – Kivette a tárcáját a mellényzsebéből, és egy fényképet tartott elénk. – Ez Inge és Gunni. A feleségem és a fiam. Gunni most hétéves. Már három éve nem láttam. – A földre köpött. – Láthatják, a puszta önzés az, ami miatt ilyen kíméletlenül hajszolom magukat. A helyzet az, hogy magukra vagyok utalva. Egyedül ugyanis semmire se mennék, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Csendben üldögéltünk egy darabig. Mindannyian éreztük, hogy Ohlsen valamiféle reakciót vár tőlünk, de nem tudtuk, mit mondhatnánk. Heide végül dúdolni kezdett: Hosszú út visz hazafelé, Oly hosszú, oly hosszú, oly hosszú… – Ha összefogunk, lesz némi esélyünk rá, hogy túléljük a háborút – folytatta Ohlsen. – Választhatnak: rabszolgákként fogunk dolgozni az örökkévalóságig a tajgában vagy hazajutunk. Szó sincs itt arról, hogy harcolni kell a Führerért és a Nagy-Németországért. Mi csak haza akarunk jutni. A fenének van kedve megrohadni ebben az erdőben!
Porta felnézett. – Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy mindannyian élni akarunk. Mindenki élni akar, az ellenfeleink is a túloldalon… de átkozottul kevésnek fog teljesülni a kívánsága. – Azért, mert disznók vagyunk, akiket disznó szült, egyenesen azért, hogy a mészárszékre kerüljünk – tette hozzá bölcs képpel a Légiós. – Nem sokkal vagyunk okosabbak, mint konnektororrú rokonaink. Olyanok vagyunk, mint a kecske, amelyik nekiugrik a hentes késének. – Igazad van – bólogatott Julius Heide. – Egy elbitangolt marhacsorda vagyunk. Túl gyávák vagyunk ahhoz, hogy feladjuk. – Nem! – kiáltotta Ohlsen hadnagy. – Éppen ez az, amit el kell kerülnünk. Olyan elszántaknak kell lennünk, mint amilyenek az SS és az NKVD fanatikusai, sőt még annál is inkább. Mert mi nem légből csinált ügyekért küzdünk, hanem az életünkért! Vasakarattal kell átverekednünk magunkat hegyeken és erdőkön, hogy elérjük az otthonainkat! – Letörölte a verejtéket a homlokáról, és indulatosan belerúgott a sisakjába. Papa vett egy mély levegőt. – Nem akarom elkeseríteni, hadnagy úr, de kétlem, hogy bármelyikünk is haza fog térni. Rám egy feleség, három gyermek és egy asztalosműhely vár, de tudom, hogy soha nem fogom viszontlátni őket. Ohlsen megragadta Papát a zubbonyánál fogva, és magához rántotta. – Nem szabad így gondolkodnia, Papa – suttogta szinte könyörögve. – A lelke legmélyén hinnie kell, hogy egyszer hazatérünk. A háborúnak már majdnem vége. Most már véget kell hogy érjen. Az oroszok úgy üldöznek minket, mint az agarak a vadnyulakat. Az újoncaink, az utánpótlás semmire se jó. Nincsenek fegyvereink, a lőszerből és az üzemanyagból is kifogytunk. Lopnunk, fosztogatnunk kell, ha enni akarunk. A rendőreink és a fejvadászaink úgy üldöznek minket, mintha nem is emberek lennénk, hanem patkányok. Odahaza meg közben romhalmazzá bombázzák a városainkat. Hetek, legfeljebb hónapok kérdése, és az egész disznóól összeomlik. – Igen, és akkor a hentesek munkához látnak – jegyezte meg ironikusan Porta. – A győztesek bosszút fognak állni rajtunk, katonákon. Ne higgye, hogy életben fogunk maradni, ha véget is ér a háború. Szögesdrót kerítés mögé fognak zárni mindannyiunkat, és addig éheztetnek minket, míg fel nem faljuk egymást. – Nem, ez soha nem történhet meg! – kiáltotta Ohlsen. – Nem fogják megtenni! – És ki fogja megakadályozni őket ebben? – kérdezte Heide. – A hasznukra lehetünk – jött a kétségbeesett válasz a hadnagytól.
– Nem – mondta kíméletlenül a Légiós. – Mit kezdjenek egy rakás kiéhezett, elnyűtt, félőrült bérgyilkossal? Felesleges anyag vagyunk. Minél hamarabb feldobjuk a talpunkat, annál jobb. Mert még dolgozni is elfelejtettünk. – Ez nem igaz! – kiabált Ohlsen hadnagy. – Nem lehet igaz. Én már holnap kezdeni tudnék az irodában. Meghalok érte, ahogy Papa is meghal érte, hogy visszatérhessen a műbútorasztalos-műhelyébe. A Légiós vállat vont, és lefújt némi port a géppisztolya závárzatáról. – Maradjon a seregben, ahogy én is tettem. Szállást, élelmet és ruhát kap, meg még némi pénzt is, hogy leihassa magát a szabadidejében. És mindenekelőtt: a lehetőséget, hogy otthagyja a fogát, ezzel örökre véget vetve az egésznek. – A sereg, huh! Nem nekem való – borzongott meg Porta. – Nekem aztán nem lesz szükségem az átkozott sereg segítségére, hogy a felszínen tudjam tartani a seggem. – Csettintett a nyelvével, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, és körülnézett, mint aki nagy titkot akar megosztani velünk. Lehalkította a hangját. – Tudjátok, mit fogok én csinálni? Befogok néhány kurvát, pontosan úgy, ahogy a fejvadászok is begyűjtik a dezertőröket, és nyitok egy elsőrangú kuplerájt, aminek természetesen én leszek az igazgatója. Van fogalmatok róla, mi pénzt lehet keresni néhány kurvával? – Beletörölte a száját koszos kézfejébe, és hátratolta a cilinderét. – Az lesz a gyöngyélet, fiúk! Már érzem is a gatyámban az előszelét. – Disznó – mondta megvetően Ohlsen. A földre köpött. – Miért, hadnagy úr? – kérdezte ártatlan képpel Porta. – A lányoknak nem lesz ellene kifogásuk. Akkor én miért ne csinálhatnék üzletet a gyönyörből? Kevés nő van, aki ne lenne hajlandó legalább kipróbálni ezt a szakmát. Legfeljebb nincs alkalmuk rá vagy nincs meg hozzá a bátorságuk. – Jézusom! – nyalta meg a szája szélét Pici. – Megengeded, hogy én legyek a kidobó embered, Porta? Nem fogok sokat kérni tőled. Inkább természetbeni javakban fogom kérni a járandóságomat! – Akkor nálad mindennap fizetésnap lenne, mi? – vigyorgott Heide. – Még szép – bólintott Pici. – Kurvákkal engem bárhová el lehetne csalni, akár még Szibériába is. Porta halálosan komoly arccal állásokat osztogatott nekünk jövőbeni vállalkozásában. Csak Ohlsen hadnagy és Papa maradt munka nélkül. Két nappal később katonai rendőrökbe botlottunk. Heide látta meg őket. Bement az erdőbe Picivel és Mariával. Vadászni indultak – az ösztöneink azt súgták, valaki van a közelben, aminthogy így is volt. Pici vérszomjas vigyorral előkészítette az acéldrótját, Heide azonban intett neki, hogy várjon,
és odahívta Ohlsent. A három katona először meglepődött, amikor megpillantott minket. Aztán megnőtt a pofájuk. Kiderült, valóban fejvadászok, és csak azért öltöttek bakaruhát, hogy ne ismerjék fel őket. Tényleg úgy néztek ki, mintha közönséges, becsületes lövészek lettek volna. Egyikük, egy ötven-hatvan éves, testes főhadnagy a menetleveleinket követelte Ohlsen hadnagytól. Rövid csend következett – a hadnagyunk csak tátogni tudott a képtelen kérés hallatán –, aztán a tiszt ráförmedt Ohlsenre: – Elvesztette a hangját, hadnagy? Vagy ilyen lassú a felfogása? Látni akarom a papírjaikat, hogy tudjam, joguk van-e itt csatangolni ebben az erdőben. – Jézusom, magát megharapta egy veszett kutya? – fakadt ki Heide. – Fogd be, te kis szaros! – ordított rá a főhadnagy, baljósan előretolva az alsó állkapcsát. A géppisztoly csöve Ohlsen mellkasára irányult. A következő pillanatban velőtrázó üvöltés hallatszott a bokrok mögül. – Le azokkal a gitárokkal! A fejvadászok úgy elhajították a fegyvereiket, mintha azok megégették volna a kezüket. – Fel a mancsokkal, de gyorsan, míg meg nem gondolom magam – folytatta a bokorbeli hang. Három pár kéz lendült fürgén a magasba. Porta és a Légiós csak ezután jött elő. Porta a nehézgéppuskánkat cipelte a nyakába akasztva. A Légiós fenéken billentette a főhadnagyot. – Térdre, strici. A kövér főhadnagy pufogva térdre zuhant. A két tiszthelyettest Pici képelte fel. – Ti is letérdeltek! – Hagyják békén őket! – parancsolta Ohlsen. – Ezért fizetni fognak – fenyegetőzött a főhadnagy, meg se próbálva leplezni dühét. – Majd a saját bőrükön tapasztalhatják, hogy a 987-es bekezdés értelmében halállal kell büntetni azt, aki kezet mer emelni egy kötelességét teljesítő katonai rendőrre. – Amennyire én tudom, a dezertálást is halállal büntetik – jegyezte meg közönyösen Ohlsen. A fejvadászok nem tudták, hogy Maria is velünk van, még kevésbé azt, hogy mit mondott nekünk. Ismerte őket, és hallotta, amikor arról beszéltek, hogy közönséges katonáknak öltözve át kellene szökniük az oroszokhoz. Úgy tervezték, hogy megvárják, míg átvonul felettük a front és csend lesz a hátországban, aztán nemes egyszerűséggel kommunistáknak adják ki
magukat. Arról is szó volt, hogy a hegyeken átkelve lemennek a Balkánra. Maria tudta, hogy a zsebeik tele vannak hamis papírokkal, melyeken egy tábornok odahamisított aláírása áll. A főhadnagynak ráadásul volt egy speciális menetlevele, amely a legtöbb ajtót megnyitotta volna előttük. – Hát megpattantunk a ganés szekérről, mi? – kérdezte Porta, és szórakozottan bökdösni kezdte a főhadnagyot a rohamkésével. A tiszt tokái mögül gurgulázó hörgés tört fel. – Ezért fizetni fog! – Valóban? Huh, most megijesztettél! – vigyorgott Porta. – Talán a túlvilágról akarsz kísérteni, kisfiam? Merthogy Pici már alig várja, hogy kötelet hurkolhasson a nyakadba. – Fogja be a száját, Porta – vesztette el a türelmét Ohlsen. – Motozzák meg őket! – Tiltakozom! – kiáltotta a főhadnagy. – Ilyet tenni egy tiszttel egyenlő a becsületsértéssel! – Pedig nem az – világosította fel Pici. – Ez nem becsületsértés, hanem előkészület az akasztáshoz. Porta kárörvendően nevetett. – El tudom képzelni, milyen kellemetlen lehet, hogy ezúttal ti vagytok az áldozatok. De biztosak lehettek benne, hogy a szabályok szerint fogunk eljárni. Meg lesz engedve, hogy felálljatok, amikor Pici megfojt titeket. Az acéldrótját fogja használni, és legalább tíz centivel a talaj felett fogja tartani a lábatokat, míg az utolsót nem rúgjátok. – Azt mondtam, fogja be a száját! – förmedt rá Ohlsen. Papa odaadta neki a papírokat, amelyeket a fejvadászok zsebében találtunk – köztük a három különleges menetlevelet a tábornoki aláírással. – Azt hiszem, ez mindent elárul – lobogtatta meg Ohlsen a papírokat. A hangjában nyoma se volt kárörömnek. – Akkor hát megfojthatom őket, hadnagy úr? – kérdezte lelkesen Pici, és már húzta is ki a zsebéből az acéldrótot, melynek két végén egy-egy fogantyúként szolgáló fadarab biztosította az ölés kényelmét. – Semmit nem fog tenni – morogta Ohlsen. – Ezt a három embert visszavisszük magunkkal. Amíg én vagyok a parancsnok, addig itt nem lesznek rögtönzött kivégzések! Ezt mindenki jól vésse az agyába! – mondta fenyegetően. Heide és a Dagadt a teherautóhoz kísérték a foglyokat, és alaposan megkötözték őket. Amint megpillantották Mariát, a fejvadászok elsápadtak. A lány odament hozzájuk, megállt a kövér főhadnagy előtt, a szemébe köpött, és tömören közölte a véleményét:
– Csort! * Maria egy elhagyatott kunyhóban ismerte meg a „szerelmét”, a futószalag mellett. Amikor ellen próbált állni, a főhadnagy kis híján megfojtotta. Aztán brutálisan benyúlt a ruhája alá, és durván megerőszakolta. Úgy beleharapott a lány keblébe, mintha az valóban egy érett alma lett volna. Pedig nem is volt perverz. Csak egy egyenruhába bújtatott ostoba paraszt volt, akiben túltengett az önimádat és a nemi vágy. Egyszerűen buta volt és tapasztalatlan. Miután kielégült, megengedte a törzsőrmesternek, hogy ő is használja a lányt. Maria kénytelen volt hagyni, hogy a másik férfi is rámásszon, és magáévá tegye, miközben közönséges szerelmi frázisokat suttogott a fülébe húsos ajkaival. A törzsőrmester azt hitte, ez is hozzátartozik a nemi erőszakhoz. Maria úgy feküdt alatta, mint egy hideg sírkő. Aztán hányt. Sokkal rosszabb volt, mint a főhadnagy alatt. A tiszt vad volt és kegyetlen, a törzsőrmester viszont visszataszító és puhány. Egy igazi emberi patkány. Egy kődarab vágódott a törzsőrmester tarkójának. Maria felvihogott, mint egy hiéna. Pici a kezébe nyomott egy másik követ. – Dobjad egyenesen a képébe! Maria zokogni kezdett, és maga mellé ejtette a követ. Pici értetlenül nézte. Nem értette, miért nem akarja megölni Maria a törzsőrmestert. Vállat vont, majd belerúgott a férfiba, amitől az előrebukott. Pici egy darabig tűnődve szemlélte a földön heverő húshalmot, aztán gondosan célzott, és tiszta erőből belerúgott a fejvadász ágyékába. Hosszú, fájdalmas üvöltés hasította át a sötét erdő lombtengerét. A kövér test megfeszült, mint a felajzott íj. Ohlsen hadnagy loholt a helyszínre. Őrjöngött. Pici vigyázzba vágta magát, és hagyta, hogy a szitkok a fejére záporozzanak. A főhadnagy, akit úgy megkötöztek, hogy moccanni se tudott, sértődötten tiltakozott a teherautó mellől. – Ez kínzás. Perverz szadizmus. De gondoskodni fogok róla, hogy a felelős meglakoljon! Bántalmazta a törzsőrmesteremet, egy aktív tiszthelyettest. Ezért halálbüntetés jár. Senki nem törődött vele. Tudtuk, ha visszatérünk az ezredhez, ő és két alárendeltje nem sokáig lesznek életben: a dezertálás, az okmányhamisítás és a gyávaság egyenként is főbenjáró bűnnek számítottak. Papa vette észre, hogy eltűntek. Hajnalban történt. Döbbenten bámultuk a * ördög (orosz)
hűlt helyüket. A Dagadt volt őrségben, és most öntudatlanul hevert a fa mellett, amihez a foglyokat hozzákötöztük. Ohlsen kikelt magából. Kikérdezte a Dagadtat, de az csak annyit tudott mondani, hogy valaki leütötte. Amikor Ohlsen hadbírósággal vádolta, mert el mert aludni szolgálat közben, a Dagadt sírva fakadt. Könnyes arccal esküdözött, hogy nem aludt. Malacteste minden ízében remegett. – Biztosan megléptek – vigyorgott Pici, és Porta felé kacsintott, aki a Légiós és Maria társaságában gallyakat rágcsált. Papa alaposan megnézte magának mind a négyüket, aztán szó nélkül a vállára vetette a géppisztolyát, és az erdő mélye felé indult. – A bajtársunk vagy, nem? – kiáltott utána Porta. Papa hátrafordult, némán ránk nézett, majd folytatta útját. Már indulásra készen álltunk, mire visszatért. – Látott valamit? – kérdezte mohó Ohlsen. – Igen – felelte kurtán Papa. Porta és Pici felé nézett, akik a teherautó mellett üldögéltek, és jókedvűen kockáztak. – Mi történt? – követte a tekintetét Ohlsen. – Ez az, amit én se tudok – vont vállat Papa. A Légiós jött oda hozzájuk. A körmeit pucolta hosszú mór rohamkésével. – Valami baj van? – kérdezte. Keskeny ajkai közül cigaretta közül. – Fent voltál ma éjszaka? – vonta kérdőre Papa. – Természetesen – válaszolta gúnyosan a Légiós. – Minden éjjel fent vagyok, hogy kópéságokat kövessek el. – Nem vettél észre semmit? – Nem, semmi különöset. Álmos voltam – nevetett a Légiós. – Maria melletted volt? – Igen, Porta és énköztem feküdt. – A hangja fenyegetővé vált. – De mi a fenét jelent ez? Úgy kérdezel, mint a Gestapo! – Megtaláltam a foglyokat – világosította fel Papa. – Mit mond? – tátotta el a száját Ohlsen. – De hiszen ez nagyszerű – vigyorodott el a Légiós, és hogy örömét jelezze, feldobta és elkapta a kését. – Jobb lenne, ha máris felakasztanánk őket, nehogy megint megszökjenek. – Nem lehet – mormogta Papa. – Már felakasztották őket. Ohlsen feje paprikavörössé vált. – Vezessen oda! Az ég irgalmazzon azoknak, akik ezt tették! A Dagadt kivételével mindannyian bevonultunk a fák közé. Jó mélyen be kellett nyomulnunk az erdőbe, hogy megpillanthassuk őket. A hangyák már ellepték sötétkék arcukat, és a főhadnagy egyik üveges szemén egy jókora
dongó terpeszkedett. Mindhárom holttest borzalmas látványt nyújtott. Porta megvizsgálta főhadnagy beszakított hasát. – Szerintem a partizánok voltak – állapította meg. Papa bólintott. – Igen, először én is azt hittem, de aztán észrevettem, mi van kettőjük szájában, és egyből eszembe jutott az, amit Mariával tettek. – A Légiós szemébe nézett, és megnyomva minden egyes szót, megkérdezte: – Nem pontosan ezt tették a riffbeli nők is? A Légiós szája széles mosolyra húzódott. – De, és úgy tűnik, az orosz partizánok eltanulták tőlük. Ohlsen sóhajtott egy mélyet. – Vegyük úgy, hogy a partizánok csinálták. A három jómadárnak sikerült megszöknie, de balszerencséjükre egyenesen a partizánok karjaiba rohantak. Papa komoran bólogatni kezdett. – Az emberek olyan állatok tudnak lenni – suttogta. – A partizánok állatok! – rikoltotta Pici torkaszakadtából. Papa odaugrott hozzá, és elkapta a gallérját. – Ha még egyszer ordítozni merészelsz, helyben agyonlőlek! Pici nem értette a dolgot, de azért szót fogadott. A Légiós a kését dobálta, és közben hol Papát, hol Picit nézte. – Ezek hárman nem érdemeltek jobbat – mondta ki végül. Papa feléje fordult, és ránézett kék gyermekszemével. – Gondolod? A Légiós határozott igent intett a fejével. – És azt is gondolom, hogy fel kellene keresned egy ideggyógyászt, ha visszatértünk a vonalaink mögé. Papa egy fáradt nevetést hallatott, aztán a mellette álló hadnagyhoz fordult. – Egészen jó ötlet! A normális embereknek gumiszobában a helyük, míg a szadisták boldogan gyilkolhatnak! A Légiós kése pengve beleállt a Papa és a hadnagy mögött lévő fa törzsébe. – Egy mókust véltem látni a fán – jegyezte meg hideg mosollyal a Sivatagi Patkány. – Még jó, hogy nem egy kígyót – mondta szomorúan Papa. Visszaballagtunk a teherautóhoz, és továbbálltunk. Amikor később megálltunk, Pici eldobta az acéldrótját. Egy patak vizébe hajította. Porta úgy vélte, ez a leghelyesebb, amit tehet.
Papa egyetértően bólintott, de nem mondott semmit. A Légiós heherészett egy sort, majd megnyugtatásként közölte Picivel, hogy nemsokára úgyis lesz helyette másik. A Dagadt leült egy kidőlt fára. Fájt a feje, és mivel gyógyszere nem volt, szitkozódással igyekezett csillapítani a lüktetést. Még mindig kába volt, és még mindig nem értette, hogyan tudták leütni a gúzsba kötött foglyok. – Egyszerűen nem bírom felfogni – motyogta. – Csak ülök ott, sarkig nyitott szemmel, és egyszer csak érzem, hogy a koponyám majd szétrobban. – Biztosan egy partizán volt – sugallta Pici, megtapogatva a tojás nagyságú púpot. Másnap reggel elértük a folyót. Úgy döntöttünk, várunk az átkeléssel éjjelig. Elbújtunk, a teherautót letakartuk ágakkal. Az egész társaságból csak ketten nem tudtak úszni: a Dagadt és Trepka. – Maradj mellettem – ajánlotta fel Pici Trepkának. – Majd én áthúzlak. – És nekem ki fog segíteni? – kérdezte gombóccal a torkában a Dagadt. Mindenki vigyorgott, amikor Porta közölte vele, hogy maradhat itt, ahol van. Röviddel sötétedés előtt egy lövést hallottunk. Egy 98-as karabély kurta durranása volt. Valamivel beljebb, az erdőben megtaláltuk Mariát. A feje szétroncsolódott. A szájába dugta a puska csövét, és a lábujjával rálépett a ravaszra. – Ezt a szemétséget! – kiáltotta mérgesen Pici. – Ha már úgyis végezni akart magával, akkor legalább megengedhette volna, hogy előtte megkettyintsük! – Fogd be a szád, te disznó! – mordult rá Papa. Visszamentünk a táborba, és magunkkal vittük Maria holttestét is. Amikor letettük, Pici felemelte a ruháját, és elfintorodott. – Pfuj, ez is beszart. Mindegyik ezt teszi, amikor beadja a kulcsot. Szerinted miért? Gondolod, hogy félnek? Porta a szemére tolta a cilinderét, és megvakargatta a tarkóját. – Nem, Pici, nem a félelemtől van, hanem tudod azért, mert amikor elterülnek, elengedik a gázt. Valahogy úgy, mint amikor sárgaborsót eszel, és utána el akarsz engedni egy madarat. Olyankor más is elrepülhet. Ohlsen elkapta a beszélgetés végét, és természetesen megint lehordta őket. Szarházinak és vadállatnak nevezte mindkettőjüket. Porta és Pici sértődötten hallgattak. Éjféltájban átúsztuk a folyót. A sodrás közepén Trepka pánikba esett, Pici azonban épségben kirángatta a partra. A jelentés el volt felejtve. Trepka felnőtt. Heide és Porta a Dagadt két oldalán úsztak. A főtörzs akkorákat
horkantott a félelemtől és a kimerültségtől, mint egy fóka. A teherautót még a túloldalon beletaszítottuk egy mocsárba. Ez volt Maria koporsója.
16. Viszontlátás
Az egész banda kikísérte az állomásra. A kis nyitott, négyüléses VW majdnem leszakadt tízünk alatt. Pici és Heide a motorháztetőn feküdt. Picit kétszer is elhagytuk. A nem mindennapi alkalom tiszteletére mindannyian tegeztük Ohlsen hadnagyot. Aztán a vonat elment, és mi ott álltunk, s addig integettünk, míg ki nem állt a kezünk, és a füstöt el nem nyelte a láthatár. Ohlsen az ablaknál ült tűnődve. Nem látta a tájat korhadt fáival, romjaival, kiégett járműroncsaival és kiöregedett mozdonyaival, amiket csak úgy leborítottak a töltés mellé. Csak Ingét és Gunnit látta. A gyomra görcsbe rándult az izgalomtól. Inge, Gunni, Inge, Gunni, zakatolták a kerekek. Látta Inge meleg mosolyát és nevető szemét. Hallotta Gunni hangját, a fiáét, aki egy szétfoszló felhőt nézett csodálkozó tekintettel. – A felhő elmegy, apa. Hova megy? Haza, Istenhez?
OHLSEN ELTÁVOZÁST KAPOTT. Az elsőt három év óta. Ordítani tudott volna az örömtől, amikor búcsút vett tőlünk. A vonat megállt Breslauban, és egy régen látott barátja lépett be a fülkébe. Egymás nyakába borultak, de aztán előkerültek a jelen dolgai, s a hangulat kezdett fagyossá válni. – Ha Berlinbe értünk, gyere ki velem Darlembe. Egy színjátszó csoportot vezetek ott. Egy katonai csoportot – tette hozzá nevetve. – Remekül el szoktuk múlatni az időt. Rengeteg lány, tengernyi pia. – Csettintett a nyelvével. – Ja és kaviár lapátszám, meg pezsgő. Minden, ami csak szemednek-szádnak ingere. A főnök egy SS Obersturmführer. – Hangosan nevetett, mintha egy jó viccet mondott volna. Ohlsen udvariasan vele kuncogott. – Én csak egyvalamire vágyom, Heinrich: hogy minél hamarabb otthon legyek, és végre magamhoz ölelhessem Ingét és a kisfiamat. – Könnybe lábadt a szeme a család és az otthon gondolatára. – Legszívesebben leugranék a vonatról és előrerohannék! – Megértelek – mosolygott Heinrich. – De azért egy nap benézhetsz hozzánk. Van egy fekete hajú boszorkányunk, aki harmincháromféle módon tudja csinálni. Utána úgy érzed magad, mint egy kiherélt mén. És látnod kellene a fiúkat, még ha az SS-nél szolgálnak is. Bármire kaphatók. Ha valaki morogni mer, csiribí-csiribá, már el is tüntették. Aztán megy minden tovább, mintha az ünneprontó ott se lett volna. Ohlsen elkomorodott. – Nem is tudtam, hogy az SS-nél szolgálsz. – Aminthogy nem is, Bernt. De ettől függetlenül cseppet sem zavar a társaságuk. Inkább együttműködök azokkal, akik odafent vannak a hídon, mint hogy egy lövészárokban rohadjak. Gondolod, hogy számítana bármit is az én ellenállásom? – Nem a te fivéredet akasztották fel Buchenwaldban? – kérdezte meglepetten a hadnagy. – Igen, és az apámat is – felelte jókedvűen Heinrich. – De nekem ahhoz semmi közöm. Ők tehetnek róla. Hősök akartak lenni, és tessék. Megkapták. Korom lett belőlük egy kémény falán, mert nem volt bennük elég előrelátás, hogy leugorjanak a vakvágányon robogó vonatról. Liselotte és én bölcsebbek voltunk. Megláttuk Adolfban a jövő emberét, és még időben jó állampolgárokká váltunk. – Azért ne felejts majd el leugrani, mielőtt Adolf vagonja is holtvágányra szaladna – figyelmeztette Ohlsen.
– Ne aggódj – nevetett Heinrich. – Ma az SS, holnap az NKVD vagy az FBI. Amíg az első osztályon utazhatom, nem érdekel, hogy hívják őket. Nem voltam és nem is leszek olyan bolond, hogy szembeússzak az árral. Ha azt várják el tőlem, hogy „Heil”-t kiáltsak, akkor azt kiáltom. És ha holnap egy disznót kell megforgatnom a fejem fölött, és azt kell kiabálnom, hogy „Éljen a zöld front”, akkor azt fogom tenni. Ha megfogadod a tanácsomat, Bernt, és velem jössz, akkor soha többé nem kell visszamenned a frontra! Ohlsen megrázta a fejét. – Attól tartok, én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy tudjam, mikor kell hátat fordítanom. Este értek be a berlini Schlesischer Bahnhofra * . Heinrich megadta a címét Ohlsennek, aztán elköszönt, és nevetve elrohant. Ohlsen villamossal ment le a Friedrichstrasséig. Amikor leszállt az ismerős megállóban, valami megmagyarázhatatlan rémület lett úrrá rajta, és olyan remegés fogta el, hogy még levegőt is alig bírt venni. Egy öreg nemzetőr tisztelgett neki, de Ohlsen nem érzett magában elég erőt, hogy meglendítse a karját. Szórakozottan bólintott, és szinte rá se nézett a férfira. Aztán egy lovassági kapitány jött oda hozzá. Barátságosan szalutált. A kapitány szája mosolygott, a tekintete azonban perzselt. – Herr Kamerad ** – mondta selypen. –, hadd figyelmeztessem, hogy egy tisztnek minden körülmények közt katonás fegyelemmel kell üdvözölnie az alárendeltjeit. Az, aki pajtáskodni próbál a katonáival, a rendet veszélyezteti. Az, ahogyan ön az imént viselkedett, már-már a szabotázs határait súrolta. – Tisztelgett és biccentett Ohlsennek. – Töltse kellemesen a szabadságát, hadnagy úr! És üdvözletem a lövészárkokban harcoló hősöknek. – Azzal hátraarcot csinált, és csengő-bongó sarkantyúival végigtáncolt a peronon, szalutálva boldog-boldogtalannak. Ő így vette ki részét a háborúból. Ohlsen letörölte az izzadságot a sapkája belső bőrszegélyéről. A kapitány közben megállított egy őrmestert a peron végén. Ohlsen megcsóválta a fejét, aztán felkapta a csomagjait, és ment a dolgára. Fáradt volt, borzasztóan fáradt. És valami azt mondta neki, hogy már nem illik ide. Rég járt itthon, és az eltelt három év alatt ő is gyilkológéppé alacsonyodott. A legjobban attól rettegett, hogy talán a kis Légiósnak mégiscsak igaza volt. Végignézett poros, kifakult fekete egyenruháján, elnyűtt bakancsán és egyszerű, közlegényi pisztolytáskáján – amelyben nem * pályaudvar (német) **bajtárs úr (német)
a hátországi tisztek mauserét tartotta, hanem egy fekete 38-ast. Igen, a tiszt és a közlegény különös keveréke volt. Se ez, se az. Voltaképpen csak az ezüstcsíkok különböztették meg a közkatonától. Sóhajtott egy mélyet, aztán megrázta magát, hogy elhessentse a kellemetlen gondolatokat. – Berlin az én Berlinem – suttogta, mintha csak most ébredt volna rá igazán, hogy itthon van. De nem ment ilyen könnyen. Hirtelen Pici brutális arca jelent meg előtte. Látta, ahogy belerúg a fejvadászba. Látta a Légiós hosszú kését beleállni a fába, amikor túl kíváncsi volt. Megborzongott, mintha érezte volna a három megcsonkított holttest hidegét. Látta Mariát a saját vérében és agyvelejében feküdni. Most pedig romokat látott maga körül. A sötétben minden olyan reménytelennek látszott. Minden lépésnél üvegcserepek csikorogtak a lába alatt. A még álló falakon krétával firkantott üzenetek: „Anya Bergenwaldéban van Anna néninél.” „Müllerék a harmadik emeletről élnek. Érdeklődj Theo bácsinál.” Sietősre vette a lépteit, mint aki nem akar egyetlen újabb percet se elvesztegetni a három hétből, amit talán végre emberhez méltóan tölthet. Egy hét a fronton eltöltött minden egyes évért. Lelki szeme előtt baljós krétaüzenet jelent meg: „Gunni halott. Érdeklődj apáéknál.” Zokogni kezdett a félelemtől. Futásnak eredt. Senki nem fordult meg, hogy utána nézzen. Berlinben hétköznapi látványnak számítottak a sírva rohangáló emberek. Itt még a falak és az utca kövei is zokogtak. Nem volt üzenet. Ohlsen megdermedt. A ház eltűnt. Eltörölték a föld színéről. Egy bomba egyszerűen leborotválta a talajról. Lerogyott az egyik táskájára, és az arcába temette a kezét. Jajgatott, zokogott, szitkozódott. Azt kívánta, bárcsak itt lenne vele a banda. Az ő bandája. Az óriás, nagyszájú Pici. Az atyáskodó Papa. Az örökké fecsegő Porta. A kötekedő Julius Heide. A kérges szívű Légiós. Mindannyiuk. Az egész halálbanda. Egy kéz nehezedett a vállára. Egy munkás erős, kérges tenyere. Ohlsen felemelte a fejét, és belenézett az elnyűtt, borostás arcba. – Herr Graup! – kiáltott fel, és megszorongatta az öreg kezét. – Visszatértél, Bernt – mormogta a férfi. – És hadnagy lett belőled. A feleséged és a fiad jól vannak, bár három napig tartott, mire kiástuk őket. Tizenkilencet mentettünk meg. Két héttel ezelőtt, szombaton szőnyegbombázás volt. Szinte az egész utcát letarolták. A feleséged nem írta meg?
Ohlsen nemet intett a fejével. – Inge ritkán ír. Soha nem ér rá. – Meghiszem azt – bólintott az öreg. Ohlsen keserűséget érzett a hangjából. – Hol vannak? – dadogta elcsukló hangon. – Az apjánál, pontosabban az apja házában. Az apósodat besorozták. Telefonálj, mielőtt odamész. Hidd el, jobb lesz – kiáltotta Ohlsen után, de a fiatalember nem hallotta. Már egy néhai háztömbbel odébb járt. – Inge, Inge – suttogta belülről egy hang. – Életben vagytok, hála az istennek! Életben vagytok! Az öregember kiköpte a cigarettája végéről levált bagót. – Milyen kár, hogy tegnapelőtt nem mondhattam ugyanezt a főhadnagynak is – mondta a lábához dörgölődő macskának. – Elvesztette a feleségét és öt gyerekét, most pedig a Plötzensseben raboskodik, mert becsmérlően beszélt a Birodalomról. – Megvakargatta a macska fülét. – Te szerencsés vagy. Téged csak a kutyák üldöznek! Ohlsen visszarohant a villamosmegállóba, és felkapaszkodott a Hallensee felé tartó kocsira. Kis híján bajba került, mert sietségében nem vett észre egy tábornokot a Kurfürstendammon. Amikor az rászólt, merev vigyázzba vágta magát, és hagyta, hogy a szitkok a fejére zúduljanak. Közben láthatatlanul mozgó ajkakkal maga elé motyogott: – Életben vannak, Gunni és Inge él. Ezt te nem értheted, seggfej. Élnek! – Úgy van, Herr General, nincs fegyelem a fronton. – Az apósánál vannak. – Természetesen, Herr General, a kötelező tisztelgés az alapja a sikeres hadműveleteknek és a végső győzelemnek. – Mennyei atyám, köszönöm neked, hogy életben hagytad őket. – Úgy van, Herr General, egy tiszt alkalmatlansága abban mutatkozik meg, hogy elmulaszt a sereg szabályzatának megfelelően tisztelegni. – Te vörös csíkos szarkupac, kívánom neked, hogy a brandenburgi kapu tetejére vessen egy brit bomba. – Természetesen, Herr General, többé nem fog megtörténni. Köszönöm, Herr General, hogy a Herr General ezúttal elnézi. – Te hülye szklerózisos állat, bárcsak elvesztenéd már a háborút, hogy iván végre megkergethessen egy kicsit. – Nem, Herr General, nem szeretném, ha a szabadságomat visszavonnák. Úgy van, Herr General, nem vagyok méltó rá, hogy tiszti egyenruhát viseljek. A tábornok a sapkája csúcsához érintette szarvasbőr kesztyűbe bújtatott ujjait, aztán elkacsázott reszketeg, öreg lábaival. Még távoztában is füstölgött a vén kecske. Ohlsen összecsapta a sarkát, és már rohant is tovább. Elhaladtában épphogy sikerült az előírásnak megfelelően üdvözölnie egy őrnagyot, aki a
vezérkariak vörös csíkos nadrágját viselte. Berlin, te imádott, bűzös Berlin, te romlott, parázna város! Bárcsak elérkezne már a forradalom ideje, hogy a messzire száműzött bandák visszatérhessenek és tisztára seperjenek. Milyen imádni való látvány is lenne: Porta és Pici egy géppuska mögött a brandenburgi kapu tetején. Látni, ahogy a sok szájhős fejvesztetten rohangál. Hála istennek, Inge és Gunni életben vannak! Ahogy befordult egy utcasarkon, az egyik táska lecsúszott a válláról. Megállt, felkapta, a vállára vetette, és már ügetett is tovább. Egy lány utána kiáltott, de nem hallotta meg. – Hülye disznó – nevetett a lány. Biztos volt benne, hogy Ohlsent látta, de az a disznó nem vette észre. Talán a harctéri kimerültség tette. Ohlsen végre ott állt az apósa háza előtt. Impozáns épület volt, csiszolt gránitlépcsővel és díszes kapuval. A benti lépcső márványból készült, és arannyal szegélyezett tükör állt minden lépcsőfordulóban, a korlátot pedig trombitáló angyalok őrizték. Amikor először látta őket, rájuk vigyorgott. Az egész ház egy hatalmas giccsgyűjtemény volt. Az első emeleti tölgyfa ajtón fényes réztábla hirdette cikornyás gót betűkkel: „Von Lander”. Alatta pedig, valamivel kisebb betűkkel, a dédelgetett cím: „kormánytanácsos”. Ohlsen morcosan bámulta a nevet. Maga előtt látta arrogáns anyósát és pletykafészek sógornőjét. Vett néhány mély lélegzetet, majd megnyomta a csengőgombot. Messze bent megszólalt a csengő. Megint rátenyerelt. Nem mozdult senki. Kopogott, először illedelmesen, aztán sokkal hangosabban. Csend. Senki nincs itthon? Fura. Idegesen dobolni kezdett az ujjaival a tölgyfa deszkán. Aztán lerogyott az egyik lépcsőfokra, és kétségbeesetten az ajtót bámulta. Bent a lakásban óra kondult. Éjfél volt. Ingének csak otthon kellene lennie. Gunni mindig is félt egyedül a sötétben. Fülelt. Mi volt ez? Valami megmozdult. Csak egy halk nesz volt, olyan, mint a selyem suhogása. Megesküdött volna rá, hogy nem képzelődött. Valaki ott állt az ajtó mögött. Valaki odasettenkedett, mert nem akarta, hogy meghallják. Ohlsen felugrott, és dörömbölni kezdett az ajtón. Semmi. Megpróbált belesni a levélnyíláson, de valami lógott előtte, így csak egy darabka vörös futószőnyeget látott. Nyisd ki, a fenébe, gondolta mérgesen. Mindkét öklével nekiesett az ajtónak, de bent továbbra is csend volt. Aztán mégis mintha egy férfi suttogó
hangját hallotta volna. Tudta, hogy valaki van bent. Az ő Ingéjével? Lehetetlen. Minden alkalommal azt írta, hogy várni fog rá. Akkor is ezt ígérte, amikor legutóbb elváltak az Anhalter pályaudvaron. Zajos léptekkel lement a földszintre, és jól becsapta az ajtót, hogy fent is hallják. Aztán csendben visszalopakodott az első lépcsőfordulóra, ahonnan szemmel tarthatta az apósa lakását. Fújtatott a cipekedéstől és az idegességtől. Keze ökölbe szorult a két táska fülén. Felnézett az angyalokra. Úgy tűnt, mintha vigyorognának rajta. Leköpte őket. Eszébe jutott, mit mondott a kis Légiós: „Disznók vagyunk, felesleges disznók. Allah bölcs. Ő tudja, miért kell ennek így lennie. Jöjjön az idegenlégióba, és haljon meg egy igazhitű kése által. Allah megjutalmazza érte!” Elfintorodott. Egy elegáns pár, egy hölgy és egy úriember lépett be a lépcsőházba. Megálltak. Csókolóztak. Nevettek. A hölgy ráütött a partnere kutakodó kezére. – Ne itt, Otto! Várj, míg felérünk – suttogta. Csend és lihegés. A nő egy apró sikolyt hallatott. – Ne, ne itt. Megőrültél? Mi lesz, ha valaki meglát minket? Elindultak felfelé a lépcsőn. Észrevették Ohlsent, és zavarba jöttek, sőt még talán meg is ijedtek. A páncélosok fekete ruháját még a német ember is gyakran SS-uniformisnak nézte. A zubbony hajtókáján vicsorgó halálfejek éjszakai házkutatások és verések hangulatát idézték. Elsiettek mellette, csak a harmadik emeletről mertek lenézni. Összesúgtak. Ohlsen csak két szót értett meg belőle, de azok is mindent elárultak: Razzia. Gestapo. Ajtózár kattant. Tönkretetted az éjszakájukat, gondolta Ohlsen, rágyújtva a negyvenharmadik cigarettájára. A karórájára pillantott. Már majdnem három óra! Végül hallotta, hogy az ajtó kinyílik. Egy tagbaszakadt, elegáns férfi jött ki. Hallotta, hogy csókolóznak. – Viszlát, édes – suttogta a férfi. – Viszlát – mondta a nő. – Igen, csütörtökön – ígérte a férfi. – Majd küldök egy csomagot a gyerkőcnek. Azzal lerohant a lépcsőn. Olyan magabiztos volt, hogy észre se vette a falmélyedésbe lapuló Ohlsent. A hadnagy előtt vörös foltok táncoltak. A feje zúgott, mintha harangot kondítottak volna meg felette. Kétségbeesetten öklözni kezdte a falat. Testét
zokogás rázta. – Most mit csináljak? – motyogott. – Inge? Miért? – Hirtelen szörnyű gondolata támadt. – Gunni! Mi van Gunnival? Róla beszélt volna az idegen, amikor „gyerkőcöt” mondott? Gunni az övé! El fog menni a Gestapóhoz. Vagy az SS-hez. Nem fog visszariadni semmitől, hogy megtarthassa a fiát. Tudta, hogy a bajtársai meg fogják vetni, ha elmegy a Gestapóra. A banda, az ő bandája hátat fog fordítani neki. Még az is lehet, hogy a Légiós megöli. De nem érdekelte. Inkább a bajtársak megvetése, mint elveszítse a fiát. Lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra felment az emeletre. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a nevetséges tölgyfa ajtó előtt. Aztán csengetett és kopogott. A harmadik emeleten kinyílt egy ajtó. Suttogást hallott. – Von Landeréknél vannak – hallotta egy nő hangját. A zárt ajtó mögül egy női hang megkérdezte: – Ki az? Beletelt némi időbe, mire Ohlsen össze tudta szedni magát annyira, hogy kinyögje a választ. – Bernt vagyok, Inge. – Alig ismerte meg a hangját. Az ajtó mögött álló nőnek időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Aztán ott állt a nyitott ajtóban. Karcsún, ápoltan. Barna szeme nevetett. Ajkai mosolyogtak. – Bernt – suttogta. – Ó, te! – A nyakába vetette magát. Ohlsen magához ölelte. Egy pillanat erejéig elhitte, hogy az a másik férfi csak egy rossz álom volt. Csókolóztak. Vadul, szenvedélyesen. A hadnagy belökte az ajtót a lábával. Bementek a szobába. Végigtaposta a bakancsával a pazar szőnyeget, amire első látogatásakor alig mert rálépni. Hogy szórakozott akkor rajta Inge! A felesége csacsogni kezdett: bombák. Mindent elveszítettek. Megmenekültek. Apát besorozták. Hadtápos tiszt Lipcsében. Anya kúrán Karlsbadban. Anni elutazott Ingeborg nénihez. Csak beszélt, beszélt és beszélt. Ohlsen a felét se hallotta. Egy borosüveg parafadugója sikított. Karcsú poharak jelentek meg az asztalon. Inge testhez simuló japán kimonót viselt. Patinazöld és fekete mintával. Keresztbe tette a lábát. Ohlsen észrevette, hogy meztelen a selyemköntös alatt. Inge elmosolyodott. A szeme csillogott.
Te szajha! – gondolta Ohlsen. Te utolsó, undorító szuka! Hanyagul keresztbe tette bakancsos lábát. A talpáról por szállt a szőnyegre. Oroszországi por. Megint maga előtt látta a Légiós gúnyos arcát. Csak mosolygott rajtuk, amikor a háború utáni életükről álmodoztak. Ingének csak most jutott el a tudatáig, hogy a férje eddig egyetlen szót sem szólt. Megint teletöltötte a poharaikat. A hadnagy egyetlen hajtással kiürítette az övét. Inge felvonta gondozott, íves szemöldökét, halovány mosolyra görbítette a száját, és újratöltötte a poharat. – Nem akarsz megfürödni? Ohlsen megrázta a fejét. – Nem vagy éhes? Van hideg pulykasült. Apa küldött egyet. Hogy éhes-e? Talán az volt, de nemet intett. – Fáradt vagy? Le akarsz feküdni? Halálosan kimerült volt, de most is csak megrázta a fejét. Inge közelebb hajolt hozzá, és ingerülten megkérdezte: – Akkor mi bajod? Ohlsen mosolyt erőltetett az arcára. – Csak az, hogy háború van. Az otthonunkat porig rombolták. Elveszítettünk mindent! – A „minden” szót a nyelvén tartotta, az ízét kóstolgatva, aztán megismételte: – Mindent! Inge megkönnyebbülten nevetett. – Ennyi? Ezt ugyan nem kellene a szívedre venned. Apa meg fog szerezni nekünk mindent, ami kell. Jó kapcsolatai vannak a pártban és az SS-nél. – Hol van Gunni? – kérdezte Ohlsen. A felesége felnézett a terebélyes kristálycsillárra, majd ráérősen rágyújtott egy cigarettára. Csak ezután válaszolt. – A nemzetiszocialista otthonban van Bergenben, Lüneburg mellett. Ohlsen lecsapta a poharát, és szikrázó tekintettel a feleségére nézett. – Miért, ha szabad kérdeznem? – kérdezte fenyegető hangon. Inge füstkarikákat fújt a csillár felé. – Azért – felelte a kristályokat fixírozva –, mert úgy gondoltam, ez a legjobb, amit tehetek. Apa és anya is így gondolták. – Szóval ezt gondoltátok! Úgy látom, te és a családod megfeledkeztetek róla, hogy én vagyok Gunni apja. Engem miért nem kérdeztetek meg? Fel tudod fogni, mit jelent az, hogy egy náci otthonba küldted? Hidegvérrel eladtad a pártnak a saját fiadat! Inge lehajtotta a fejét. – Tudom.
– Mit tudsz te? – dörrent rá a hadnagy. Üvölteni tudott volna a dühtől. A halántéka lüktetett. Kinyitotta és összeszorította az öklét, s közben azt mondogatta magának: „Nyugalom, nyugalom, az isten szerelmére. Nehogy valami őrültséget csinálj.” – Tudtam, hogy nem fogod megérteni – kapta fel a fejét Inge. – Ugyanolyan makacs és öntelt vagy, mint mindig. Ordít rólad, hogy honnan jöttél. Ohlsen rekedt hangon felnevetett. – Igen, ordít rólam, Inge. Hiszen én csak egy nyamvadt kis tintanyaló vagyok, akit a csatornából emeltetek ki, hogy a port nyalogassam az előkelő Landerek, a von Landerek lába előtt. Felpattant, és idegesen fel-alá kezdett járkálni. Mérgesen belerúgott a kanapé lábába. – Még mindig nem árultad el, miért küldted Gunnit egy náci otthonba. – Az a kölyök egy lehetetlen alak – kiabálta önuralmát vesztve Inge. – Éppen olyan, mint te. Undok természete van. Makacs és barátságtalan. Ha valami sérelem éri, rögtön azzal fenyegetőzik, hogy elmond neked mindent. Hazudós taknyos. Ohlsen megtorpant. – Elmond nekem mindent? Miért, mit mondana el nekem? Mi az, amiről nem tudhatok? Hogy a családod minden erejével azon van, hogy lejárasson előttetek, az világos. A te drágalátos hugicád szereti beleütni az orrát mindenbe, amihez semmi köze. Az a kis hülye kurva – tette hozzá. – Légy szíves, és válogasd meg a szavaidat az én házamban – figyelmeztette Inge, és méltóságteljesen kihúzta magát. Ohlsen hahotázni kezdett. Olyan görcsösen nevetett, hogy a végén már a hasát markolászta. – Mi az, megőrültél? – tátotta el a száját Inge. A hisztérikus hahotát mintha elvágták volna. Ohlsen felegyenesedett, és a felesége szemébe nézett. A tekintete kemény volt. Cigarettafüst dőlt az orrlyukaiból. – A kurva nem megfelelő? Mit szólnál akkor a „cafkához”, a „ribanchoz” vagy a „heverőhöz”? Inge felállt, és a férje elé lépett. A hangja hűvös volt, mint a selyem, amibe beburkolta frissen használt testét. – Ebből elég, Bernt! Menj! Kifelé! – Az ujján, amivel az ajtó felé mutatott, gyémántgyűrű csillogott. – Ez az apám háza, nem a tied. Neked itt semmi keresnivalód. Én kaptam itt menedéket, nem te. Ohlsen a falhoz csapta a poharát. Ezernyi apró szilánk pattant a méregdrága szőnyegre. Mindketten elvörösödtek a méregtől.
– Miért nem nyitottad ki az ajtót, amikor éjféltájban csengettem és kopogtam? – kérdezte szemrehányóan Ohlsen. Inge alaposan végigmérte a férjét, és Ohlsen rádöbbent, hogy az asszony megveti őt, azt, ahogyan ott áll előtte abban a koszos, csúnya egyenruhában. – Nos, gondolom, azért, mert okom volt rá. Erre magadtól is rájöhettél volna. A hadnagy levegőért kapkodott. Összeszorult a gyomra a félelemtől. Nem engedett be engem, gondolta a lelki fájdalomtól eltorzult arccal. Az ő Ingéje, akit úgy imádott, úgy istenített, flegmán a szemébe mondja, hogy nem akarta beengedni. Még csak meg se próbált bocsánatot kérni vagy legalább magyarázkodni. Mindent meg lehet bocsátani, még a hűtlenséget is, de hogyan tegye, ha még csak nem is kérik rá? Vége lenne? Ó, isten vagy Allah, ne engedd, hogy megtörténjen! A háborút ki fogja bírni, még ha évtizedekig is tart. Elvisel bármit, de ha Inge elhagyja… nem, azt nem tudná elviselni. És a fiuk? Legyűrte a torkát fojtogató gombócot, és Inge szédítő, sötétbarna szemébe nézett. Inge állta a tekintetét. Meg se rebbent a szeme. Egyetlen reakciója az volt, hogy ápolt kezével végigsimított dús, fekete haján. – De miért nem akartál beengedni, Inge? – A dühe elpárolgott. Csak a szomorúság, az elviselhetetlen bánat maradt. – Háromheti eltávozást kaptam. Inge megvetően lebiggyesztette az ajkát. Odasétált a fonográfhoz, és feltett egy lemezt. – Azért, mert társaságom volt. – Társaságod? – Igen, mint ahogyan azt, ebben biztos vagyok, te is nagyon jól tudod. Feltételezem, hogy valahol a közelben bujkáltál, és láttad Willyt elmenni. – Elmosolyodott. Ohlsen bólintott. – Igen, igazad van. Lent álltam a lépcsőfordulóban. – Visszazuhant a székre. – Válni akarsz? Inge megringatta a csípőjét, lépett egyet előre, egyet hátra, és dúdolni kezdte Zarah Leander slágerét: „Davon geht die Welt nicht unter.” * – Válni? – kérdezte, és töltött magának egy pohár konyakot. – Ez eszembe se jutott, míg fel nem hoztad. Lehet, hogy nem is olyan rossz ötlet. – Beleszürcsölt a konyakba, aztán rágyújtott egy másik cigarettára. Egy hosszú aranyszipkán át szívta a füstöt. A szipka oldalát öt apró gyémánt * Ettől még nem dől össze a világ. (német)
ékesítette. – Beleuntam a várakozásba, az igaz, és szerelmes vagyok Willybe. De hogyan is várhatnám el, hogy egy katona megértse, leveleken keresztül nem lehet házaséletet élni. A kettőnk kapcsolata különben is fatális tévedés volt a kezdet kezdete óta. – De te azt mondtad nekem, hogy szeretsz. És aztán jött Gunni. Inge lázasan cigarettázott. Kiürítette a konyakospoharát. Homlokán pattanásig duzzadt egy ér. – Az ember annyi mindent mond. Mit gondolsz, hány pár szereti egymást igazán? A szerelemből lassan megszokás lesz. Ha nagyvonalú lettél volna, ha nem ellenkeztél volna mindenben, akkor szépen eléldegélhettünk volna, és erre az ostoba jelenetre se kerül soha sor. – A hangja gúnyossá vált. – Ágyba bújhattam volna bárkivel, akivel kedvem lett volna, és te is ugyanezt tehetted volna. Barátok lehettünk volna. Barátok, akik egymás jegygyűrűjét viselik. – De az lehetetlen, Inge! – Lehetetlen? – nevetett károgó hangon Inge. – Mintha neked a leghalványabb fogalmad is lenne arról, hogy mi minden lehetséges! A hadnagy megint a torkában érezte a gombócot. Mi történt? Az ő Ingéje nem beszélhet így! Zavarában megigazította az övét, és ekkor a keze a pisztolytáskára tévedt. Nem vette le róla. Inge észrevette. A szája savanyú mosolyra görbült. – Az isten szerelmére, ne akarj a beszélgetésünkből klasszikus drámát csinálni, melyben a férj lelövi a hűtlen asszonyt. Nevetséges látványt nyújtanánk. Ohlsen leengedte a kezét, és csüggedten vállat vont. – Azt akarod, hogy elmenjek, Inge? A nő bólintott. – Ez a legjobb, amit tehetsz. Túl régimódi vagy ahhoz, hogy úgy élhessünk, ahogy én szeretném. Ha válni akarsz, Bernt, csak írj. A kimonója szétnyílt. Ohlsen megpillantotta a lábát. A hosszú, formás combot, amit olyan sokszor simogatott, csókolt végig. Képtelen volt elhinni, hogy most mindennek vége. Túl abszurd volt ahhoz, hogy igaz legyen. Lehetetlen volt. Már-már nevetséges. Inge pedig csak ott állt előtte, és mosolygott győzedelmesen. Milyen életvidám volt, és mégis, mintha halott lett volna. Számára mindenképpen. A keze önkéntelenül a pisztolyra tévedt. Kinyitotta a táskát, és végighúzta ujjait a hűvös acélon. Aztán eszébe jutott a fia. Leejtette a kezét. – Nem iszol valamit, mielőtt elmennél? – kérdezte Inge. De, intette a fejével. Ez még a keleti pokolnál is rosszabb, gondolta. A
feleségem megkérdi tőlem, iszom-e valamit, mielőtt kidobna! Szótlanul ittak. Már idegenek voltak egymásnak. Inge mondott valamit koszos egyenruhájáról és poros bakancsáról, aztán egy szállodát említett, ahol Ohlsen megalhat. A hadnagyból váratlanul kitört: – Szerelmes vagy Willybe? – Már mondtam, nem? Szeretem őt. – Lefeküdtetek? Inge hátravetette a fejét és nevetett. Olyan provokatívan viselkedett, hogy Ohlsennek viszketni kezdett a tenyere. Megint a pisztolyra siklott a keze, és megint eszébe jutott Gunni. Holnap elmegy a náci táborba, és meglátogatja a fiát. Amikor a félemeletről felnézett, Inge integetett neki az ajtóból. A karkötőt viselte, amit tőle kapott, évszázadokkal ezelőtt. A kék kövest, amit Romániában vett neki. Inge akkor szenvedélyesen megcsókolta, aztán egész éjjel vadul és szomjasan szeretkezett vele. Ez öt évvel ezelőtt volt. Amikor az ajtó bezárult, Ohlsen legszívesebben sírva fakadt volna. De nem tette. A szíve megkeményedett. Az éjszakát Potsdamban töltötte, a helyőrségi laktanyában. Másnap lement Bergenbe, hogy megnézze a fiát. A tábor, egy házikórengeteg, a város szélén állt, távol a kíváncsi tekintetektől. A rendszer nem akarta, hogy az emberek lássák, hogyan mossák ki a gyerekek agyát, hogy perverz vadállatokká változtassák őket. Egy SS Obersturmführer vitte ki az autóján. Valahányszor a félkarú, halálfejes sapkát viselő férfi „Herr Kollege”-nek nevezte, Ohlsen megborzongott. Még pocsékabban érezte magát, amikor megtudta tőle, hogy ő a felelős a fiúk katonai(!) kiképzéséért. Ohlsen a tábori életről faggatta. – Amikor idekerülnek, lusta, szemtelen fiúk – üvöltötte túl a Kübel motorzúgását az Obersturmführer: – De nem telik bele sok, és igazi démonokká válnak – mondta félig üres zubbonyujjával hadonászva. – Még a saját anyjuk torkát is elvágnák. A tábortól két kilométerre megálltak. Az SS-tiszt egy csapat barna egyenruhás fiúra mutatott. A gyerekek a porban kúsztak. – Ez a szabotázskülönítményünk, Herr Kollege. Az ő idomításukból már csak az utolsó ecsetvonások hiányoznak. – Nevetett, amikor az „idomítás” szót mondta. – Időnként közéjük lökünk egy zsidót, hogy eljátszanak vele. Nézni, ahogy ezek a fiúk kinyírnak egy zsidót sokkal jobb mulatság, mint a legvéresebb kutyaviadal. Innen már csak egy lépés az, hogyan kell igazi emberekkel csinálni.
Igazi emberekkel! Ohlsen érezte, hogy felfordul a gyomra. A tábor parancsnoka, Grau Hitlerjugend Bannerführer meglepetést tartogatott számára. Mosolyogva tájékoztatta, hogy többé már nincs fia. Gunni immár a Führer gyermeke. Szó se lehet róla, hogy találkozzon vagy akár csak beszéljen Gunnival. Küldhet neki csomagot, de azt is úgy fogják átadni neki, mintha a Mozgalomtól kapta volna. – Végtére is a Mozgalom és mi mindannyian egyek vagyunk – mosolygott Grau. Ezek mindig mosolyogtak. Még akkor is, amikor közölték valakivel a halálos ítéletét. Ohlsen tiltakozott, amiért az állam adoptálta a fiát. Hiszen ő nem írta alá a papírokat. – Lényegtelen – mondta mosolyogva a Bannerführer. – A felesége és az apósa beleegyezése bőven elég. Különben se lehet kifogása ellene, hogy a fia a Mozgalom eszméinek megfelelő nevelést kapja. A szülői ház nem a legmegfelelőbb hely egy ifjú számára. Nálunk viszont megedződnek, olyan edzetté válnak, mint a Krupp-acél. Visszavitték Bergenbe, de nem szívességből: azért, hogy még véletlenül se jusson eszébe beszökni hétéves kisfiához.
17. Bankett SS-módra
A villa előtt egy láb és kar nélküli férfi ült egy babakocsi alvázán. Civilben volt, de a zakójáról első osztályú Vaskereszt lógott. Berger SS Obergruppenführer kiszállt a Horchjából, és csaknem belebotlott. Összeráncolt homlokkal, megvetően nézett le az emberi roncsra. – Vigyék innen ezt az izét – parancsolta a hadsegédjének. A férfi megpróbált ellenállni. Hangosan tiltakozott és harapott, ahogy felkapták, és behajították egy autóba. A babakocsi egy élelmes kisfiúhoz került – a gazdája pedig egy kemencébe, néhány zsidóval és cigánnyal együtt. A kellemetlen látvány többé nem zavarta a villa vendégeit.
EGY ESTE OHLSEN ELLÁTOGATOTTA WANNSEEI VILLÁBA A BARÁTJÁVAL, Heinrichhal és egy SS Obersturmführrel. A rúnákkal díszített kapu előtt egyenruhás SS-őrök álltak, bent azonban, a zsúfolásig megtelt hallban már fehér zakós, buzgó SS-szolgák lesték a vendégek óhaját. A hallból tágas ebédlő nyílt, mely kristálycsilláraival és tükörfalaival egy mesebeli kastély báltermének is beillett volna. Az ebédlő közepén damasztabrosszal és sévres-i porcelánnal terített, patkó alakú asztal várta a vendégeket. A kecsesen, diszkréten mozgó inasok tizenkét ágú arany gyertyatartókat helyeztek az asztalra. Minden terítékhez több kristálypohár és tömör ezüstből készült antik evőeszköz tartozott. A terem távoli végében tucatnyi SS-tiszt álldogált. Mohó tekintettel figyelték az ajtón bebillegő, merészen dekoltált ruhákban parádézó hölgyeket. Heinrich odarángatta Ohlsent ehhez a csoporthoz, és bemutatta egy tagbaszakadt férfinak, aki a párt barna egyenruháját viselte. Ohlsen a férfi szemébe nézett, de az mintha nem is emberi szem lett volna. A szivárványhártya mögül kiáradó nyirkos hideg mintha egyenesen a Gestapo pincéiből süvített volna elő. Az arc se tükrözte emberi érzések jeleit. Nem is illett volna a pártegyenruhához. A férfi kezet nyújtott neki. Ohlsen mintha egy kígyót szorongatott volna. A párthivatalnok motyogott valami olyasfélét, hogy megtiszteltetés számára egy harctéri tisztet üdvözölni, majd azt tanácsolta a hadnagynak, hogy ne legyen kíméletes az ételhez. Aztán odasétált egy lila, testhez simuló estélyit viselő hölgyhöz. Ohlsen hadnagy, a hős harctéri tiszt el volt felejtve. A társaság leült vacsorázni. Fehér zakós SS-szolgák hosszú sora vonult fel az ínycsiklandó fogásokkal és italokkal. Ezen a vacsorán száműzött fogalom volt a fejadag. A választék még a legkényesebb haspókot is tökéletesen kielégítette volna. – Ezt nevezem menünek – vigyorgott az Ohlsennel szemben ülő vendég, a bizonyos Rudolf Busch SS Obersturmführer. Már meglehetősen kapatos volt az úriember. – Ez igen – csettintett, és beleharapott a fácáncombba, amit két kézzel markolt, mert meg volt győződve róla, hogy ettől úgy néz ki, mint egy hős teuton lovag. Heinrich bizalmasan közölte Ohlsennel, hogy Busch két évvel korábban, Gross Rosenben felakasztotta a saját nővérét. Ohlsen egy percig se kételkedett benne, hogy igazat mond. – Nemzetközi menü – morogta elégedetten Busch. Körbeintett a combbal, aztán áthajította a válla felett. Az egyik lesben álló SS-szolga azonnal
felkapta. Tettén senki nem rökönyödött meg – itt teutonok duhajkodtak a Valhalla szelleméhez méltóan. – Jugoszláv articsóka – kiabálta megdicsőülten Busch. – Belga szarvasgomba, francia csiperke, orosz kaviár, dán vaj és sonka, norvég lazac, finn nyírfajd, holland rák, bolgár fácán, magyar bárány, román gyümölcsök, olasz csirke, osztrák őz és homokos talajban termesztett lengyel krumpli! Az egyetlen, ami még hiányzik, a lédús angol bifsztek. – Megint áthajított a válla felett egy félig lerágott csontot. – De ami késik, nem múlik. Várja csak ki, hadnagy, míg átugrunk a patakon! Már alig várom, hogy koncentrációs táborokat állítsunk fel Skóciában, és gázkamrába tereljük a finnyás angol lordokat. Istenem, gondolta Ohlsen, ezeknek itt fogalmuk sincs róla, hogy elveszítjük a háborút. Ezek még mindig a gyors győzelmek mámorában élnek. – Mit gondol, mi lesz Németországból, Herr Kollege? – morogta egy darab őzhúst marcangolva Busch. Egy elegánsan öltöztetett kannibálra emlékeztette Ohlsent. Ohlsen vállat vont, és sajnálattal közölte, hogy fogalma sincs róla. Nem ezt várták tőle, de még mindig jobb volt, mintha azt mondta volna: az oroszok le fognak mészárolni minket, mint egy disznócsordát. Maga előtt látta a Légiós gúnyos arcát. – Németország a történelem legerősebb, leghatalmasabb birodalmává fog válni – állította az SS-tiszt. – Az étvágyunk már így is egyedivé tesz minket – tette hozzá némi tűnődés után. – Kielégíthetetlen. Csak nézzen végig a ma esti vendégeken! – Megvetően elvigyorodott. – Manapság az evés sokkal fontosabb ezeknek az úriembereknek, mint a kultúra vagy a harc. Nézze, hogy nekiugrottak a vályúnak. A férfiakról beszélek. – Értem – bólintott Ohlsen. Nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze: – És a hölgyek? – Csak várjon, Herr Leutnant, és meglátja! – nevetett mindentudóan Busch. – Itt minden az SS szabályai szerint történik. Az önök klubjával ellentétben mi nem csupán meghalni, de élni is tudunk. Ha megtömtük a potrohainkat, jöhet a második felvonás. – Beleharapott egy őszibarackba. A zamatos lé végigcsorgott az állán, és lecsepegett a világosszürke egyenruhára. Szórakozottan letörölte a kezével. – A második felvonás: bemutatkozás alkohol kíséretében. – Böfögött, majd bocsánatkérően bólintott az asztaltársának. – Aztán következik a furioso grandioso. – Összecsücsörítette a száját, és csettintett a nyelvével, akár egy jóllakott koca. – És végül, Herr Leutnant, a pastorale amoroso. Mi, az SS-nél szigorúan ragaszkodunk az
etiketthez! A helyzet az, Herr Leutnant, hogy mi, az SS katonái vagyunk az igazi úriemberek, és nem azok a kehes angol lordok. Elhallgatott, és elmélyülten szopogatni kezdte a mutatóujját, amelyre némi tormás mártás tapadt. – A torma – sandított Ohlsenre, még mindig az ujját cuppogtatva –, mindig a szajhákat juttatja eszembe. De az első osztályú szajhákat! – tette hozzá, összerántva a szemöldökét. Alaposan megnézte magának Ohlsen hadnagyot, majd úgy döntött, ideje kimondania azt, amit már régóta szeretett volna a szemébe vágni egy katonatisztnek. – Maguknak a seregben a legcsekélyebb érzékük sincs az öltözködéshez. Maguk közönséges parasztok, egytől egyig. – Elvigyorodott, és mohón várta, hogy a hadnagy tiltakozzon. Ohlsen azonban nem figyelt. Csak ült magába roskadva, és azon merengett, mi mindent is lenne képes tenni Ingével és az apósával. – Az apósom egy hülye barom – közölte bizalmasan Buschsal. – Adja meg a nevét, és én továbbítom a barátomnak a Prinz-Albrecht-Strasséra – ajánlotta fel Busch. – A barmokat likvidálni kell. Lebensraum * , ez a lényeg – adta meg az indokot. Valamivel odébb egy SS Obersturmbannführer elrikoltotta magát: – Pofa be, Busch, te részeg disznó, vagy lecsukatlak! – Igenis, Obersturm – vihogott Busch, és leöblítette a torkát a konyakkal. – Ki kell végezni őket – morogta. – A medvék elé kell lökni őket. – Jelentőségteljesen Ohlsenre nézett. – Az ember gondoskodjon az állatokról, nem? Ohlsen őt nézte, de nem látta. Ingét látta, a feleségét a japán kimonóban, amely olyan közönyösen kiemelte feszes combja tökéletes formáját. – Az itt látható hölgyek előkelőek és gazdagok. Ők nem a pénzért vannak itt, hanem azért, mert viszket nekik és unják magukat. – Busch bölcs képpel hümmögött néhányat, aztán folytatta sajátos monológját. – Herr Kollege, az élet furcsa. Maga egy igazi huszár, egy harcoló ezred katonatisztje, de mi vagyok én? Egy tetves börtönőr egy isten háta mögötti táborban. – Aggodalmasan összeráncolta a homlokát, és lesepert egy halom lerágott csontot a tányérjáról. Aztán észrevette az üres tányért, és azt is a csontok után küldte. – Én egy boldogtalan ember vagyok. Egy mélységesen boldogtalan ember. – Kétségbeesetten körülnézett, mint a mentőövet kereső hajótörött, majd közelebb hajolt Ohlsenhez, és megosztotta vele a nagy titkot: – Az * élettér – az árják számára (német)
életem csupa csalódás, Herr Kollege, gondolja, hogy hinne nekem bárki is, ha azt mondanám, hogy lelkipásztor szerettem volna lenni? – Határozottan nem – felelte mély meggyőződéssel Ohlsen. – Pedig ha tudná, milyen szívesen kiállnék a szószékre, hogy meggyakorlatoztassam a gyülekezetet! Hogy ugrálnának a padsorok közt! És ehelyett mivé lettem? – Megvetően a padlóra köpött. Egy centiméteren múlt, hogy nem találta el a társaságában lévő hölgy lábát. – Börtönőr! De van egy ötletem, Herr Kollege. Ha a háborúnak vége lesz, beiratkozom egy gyorstalpaló tanfolyamra a teológiára, aztán meg se állok a kölni érseki palotáig. Ideje már megreformálni ez egyházat. Egy kis életet vinni a szertartásokba. Ha a jelen lévő tisztelt hölgyek elegendő buborékot fogyasztottak – folytatta bárgyú vigyorral –, kiterjesztjük a frontot az emeletre. Következhet a francia pásztoróra. – Elhallgatott, és erősen törni kezdte a fejét. Miután ezt megunta, végignézett az asztalnál ülőkön, és egy karcsú, ezüsttel átszőtt estélyit viselő barna nőre mutatott. – Az ott, Herr Kollege, az arany ékszerekkel, tele van dohánnyal, és ráadásul még a lábát is szereti szétrakni. Ohlsen követte a tekintetét. A nő ismerős volt számára, és már azt is tudta, honnan. UFA-filmekben játszott, és meglehetősen népszerű volt. – Minden hölgy részt fog venni a pásztorórán? – kérdezte kétkedve, miközben a színésznőt figyelte, aki egy rendőr tábornokkal flörtölt. – Nem – ismerte el Busch. – A szemérmesebbek távozni fognak, bármilyen fájó is, hogy meg kell válnunk tőlük. De az a kis színésznőcske – csettintett a nyelvével –, az a fajta, aki mindenben benne van. A filmjeiben olyan szégyellős, mint egy élemedett korú apáca, de itt… Itt teljesen kivetkezik magából, mint Klümésztra vagy hogy is hívták azt a görög kancát. – Klütaimnesztrára gondolt? – kérdezte mosolyogva Ohlsen. Remélte, sikerül felbosszantania a részeg SS-tisztet. – Csak ne legyen olyan nagypofájú, maga bohóc! – csattant fel Busch. Ohlsen csak nevetett rajta. Sikerült elérnie, amit akart. Busch morgott és dörmögött valamit arról, hogy likvidálni kellene az egész hadsereget. Hirtelen felderült az arca. – Tudja, mit jelentenek a hadsereg rendszámtábláin lévő betűk? A WH? – Wermacht Herr – vágta rá Ohlsen. – Nem nyert! – kiáltotta kárörvendően Busch. – Azt jelentik, hogy Weg nach Hinten. Akik ezekben az autókban ülnek, nem az orruk, hanem a seggük után mennek. – Röhögött a saját jópofaságán, és jó erősen oldalba bökte könyökével a mellette ülő hölgyet. Ohlsen kényelmesen hátradőlt a székében. – Tudja, minek nevezzük mi a seregben az SS-katonákat? – kérdezte
Buschtól. Busch nem tudta, de látszott rajta, ég a kíváncsiságtól. – Arsch – felelte Ohlsen. – Segg. Döbbent csend lett Ohlsen körül. A hadnagy nevetve megemelte a poharát. – A hadseregre! – kiáltotta, majd látva, hogy a poharakat emelő kezek lassan mozdulnak, gonoszul csillogó szemmel finomított rajta: – Adolf Hitler hadseregére! A vendégeknek most már nem volt választásuk. Kelletlenül ugyan, de ittak a hadseregre, aztán eltörték a poharaikat, mert Adolf Hitlert nem lehetett kétszer köszönteni ugyanabból a pohárból. A padlót elborító kristálycserepek láttán Ohlsen megígérte magának, hogy mielőtt távozna, még mond néhány köszöntőt az öreg tiszteletére. Vacsora után a vendégek szétszéledtek a villában. – Milyen pillanatnyilag a hangulat a fronton? – kérdezte Ohlsentől egy rendőrtiszt. – Eltávozáson vagyok, úgyhogy fogalmam sincs a pillanatnyi hangulatról – felelte hetykén Ohlsen. – Eltávozáson? – kiáltott fel Busch. – Mit jelent az? Mi, az SS-nél nem ismerjük ezt a szót. Eh, maguk a fronton jól el vannak eresztve. Így könnyű! Ne csodálkozzon rajta, hogy azt kell mondanom, a hányinger kerülget, valahányszor a Wermacht nevét hallom. – A szeme már vérben forgott a töméntelen mennyiségű italtól. – Ott vannak például azok a nyegle tábornokok, akik egész nap fűzős csizmában rohangálnak azokkal a büdös, nyeszlett lábaikkal. Tetvek, én mondom magának! Ha én lennék a Führer helyében… – szúrósan Ohlsen szemébe nézett –… karóba húzatnám őket. Istenemre mondom, hogy azt tenném! – Néhány, a közelben álldogáló SS-tiszt felé fordult. – Nem igaz, fiúk? Vén bakkecskék, akik a mekegésen és egymás felöklelésén kívül semmi máshoz nem értenek! A többiek egyetértően bólintottak. Egyikük valamit mormogott a „gyáva bandá”-ról. – És még elénk mernek állni a vörös csíkos gatyájukban! Elénk, a Führer testőrei elé! Mi több, úgy tesznek, mintha észre se vennének minket! – Megvetően a perzsaszőnyegre köpött. – Azok a gecik elfelejtették, hogy általunk lettek valakik. Hol lennének most nélkülünk? Ohlsen egykedvűen vállat vont. Egy hölgyre pillantott, aki egy pamlagon ült öléig felhúzott ruhával, és hagyta, hogy egy SS-tiszt a combját méricskélje egy zsinórral. – Mik voltak a kutyák azelőtt? – hajtotta a magáét Busch. – Kis szarok,
bűzlő kupacok vörös csíkos nadrág nélkül. – Megint a szőnyegre köpött, majd lelkiismeretesen szétkente a nyálát a talpával. – Maguk, wermachtosok zsákszámra kapják a kitüntetéseket azért, hogy egész nap az árokban ülnek és lógatják a lábukat! Valaki megpróbálta lecsillapítani Buscht, de a férfi annyira felzaklatta saját magát, hogy nem lehetett leállítani. – És mi van velünk? Na, miért nem válaszol? Azt kérdem magától, hősarcú hadnagy: mi van velünk? – Igazán, Rudi, szűnj meg végre – mondta valaki. – Nem a páncélos hadnagy úr hibája, hogy neked nincs harctéri kitüntetésed. – Hadd fejezzem be, amit mondani akartam – mordult rá Busch. Megragadta Ohlsen zubbonyát. – A mi háborúnk sokkal keményebb, mint a tiétek! Nézd csak meg a kezem, hogy remeg! – Megrázta a kezét Ohlsen arca előtt. – Kivégzések százával, Herr Kollege! Tömeges kivégzések! Próbálj csak meg kivégzőosztagokat vezényelni nap nap után, óráról órára! Igaz, hogy azok, akiket hidegre teszünk, alacsonyrendűek, de attól még visítanak, mert ők is félnek a haláltól. Megnyalta vaskos ajkait. – Néha még meg se haltak, és mi már eltemetjük őket. Nem azért, mert embertelenek vagyunk. Emlékezz csak rá, lelkipásztor akartam lenni. – Kiürítette a poharát, töltött magának, aztán ezt is fenékig hajtotta. – Azért, mert nincs időnk, Herr Kollege. Be vagyunk táblázva az utolsó percig. Mire a háborúnak vége, minden zsidót likvidálni kell, hogy aztán következhessenek a lengyelek és az oroszok. Elképzelheted, Herr Leutnant, hogy mennyire nyakig vagyunk a szarban. Gázosítjuk őket, lőjük őket, akasztjuk őket, nyakazzuk őket. Mindent megteszünk annak érdekében, hogy ti meg a többiek tiszta levegőt szívhassatok. Ohlsen úgy döntött, eleget hallott; fogta magát, és faképnél hagyta Buscht. A hangulat a tetőpontra hágott. Egyesek a lépcsőn ültek, és a hölgyek cipőjéből pezsgőt vedeltek. Odébb, egy kisebb szobában üveget forgattak és vetkőztek. Egy alkóvban két magas rangú tiszt hámozta a bugyit egy sikongató hölgyről. Egy kék ruhás lány táncolt az asztalon. Le-, pontosabban felrúgta a cipőjét, egészen a mennyezetig. Eltalálta a kristálycsillárt, szétpukkantva egy izzót. Egy SS Hauptstrumführer előkapta a pisztolyát, és kilőtt két másik villanykörtét. – Szükségszerű volt – magyarázta. – Egy szilánk eltalált, márpedig a Führer azt parancsolta, hogy: egyért kettőt. – Betöltött két új töltényt a mauserébe, és visszatette a fegyvert a zsebébe. Elégedetten vette tudomásul,
hogy a jelen levő hölgyek többsége látta a pisztolyát. Meggyőződése volt, hogy a nőket felizgatja a pisztoly látványa. Ohlsen egy Pazar festményt nézegetett. Egy SS Standartenführer állt meg mellette. A festményre mutatott. – Gyönyörű, nem? Ohlsen bólintott. – Ez egy abszurd ház, nem gondolja, hadnagy? – Anélkül hogy megvárta volna a választ, folytatta: – A ház és benne minden korábban néhány zsidóé volt. – Körbemutatott. – Azok a Talmud-bogarászó birkák undorító orgiákat rendeztek itt. – Eltorzult az arca a gondolattól, hogy milyen erkölcstelen tivornyák folyhattak az általa „abszurd”-nak nevezett házban. – Ideje volt kitakarítanunk ezt az augiász istállót. – Felnevetett, és rácsapott Ohlsen vállára fehér kesztyűjével. – Magam is részt vettem benne. – Felemelte az állát. – Dicső tett volt, Herr Kollege! – Mi lett a tulajdonossal? – érdeklődött Ohlsen. Az SS-tiszt alig kapott levegőt eme naiv kérdés hallatán. Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy egy egyenruhát viselő személy ilyen hülyeséget kérdezhet. – Táborban van, természetesen. Hol lenne? – Vállat vont, és odalibbent egy hölgyhöz. Nevetve felcsúsztatta a kezét a két combja hátsó részén, és kettétépte a ruháját. Aztán a két selyemdarabból masnit kötött a nő hátsóján. A lemeztelenített, ikszes láb és a masni komikus kompozíciót alkottak. – Mikor bújunk végre ágyba? – kiáltotta egy SS Sturmbannführer a KZ-gárdától, azaz a kivégző hadosztálytól. – Ő a parancsnokhelyettes Oranienburgban – magyarázta egy rendőr hadnagy. Megkínálta Ohlsent egy pohár borral. – Igazi Veuve Cliquot, csak nekünk van az egész birodalomban. – Kicibálta a zubbonya zsebéből a palackot, és csordultig teletöltötte a poharaikat. – Sikerült már találnia magának egy üszőt, Herr Leutnant? – Egy mit? – kérdezte meglepetten Ohlsen. A rendőr nevetett a tájékozatlanságán. – Az üsző, tudja, az első osztályú husi. A tehén az átlagnő. A kancák pedig az akrobaták, akik szeretik előadni magukat. – Akkor ilyenformán a férfiak bikák és csődörök? – bukott ki Ohlsenből. A rendőr harsányan felnevetett, aztán elrohant, és bevette magát két hölgy közé. Ohlsen megint Busch mellé keveredett, aki egy magas, civil ruhás úriembernek taglalta, milyen keményen dolgozik az SS, miközben mások az életet élvezik a fronton.
– Az ország szemetesei vagyunk – panaszolta a figyelmes úrnak, akinek a hajtókáján egy mikroszkopikus arany pártembléma ragyogott. A pártember lassú mozdulatokkal rágyújtott egy szivarra. Szemmel láthatóan hozzáértő volt, egyike azon rejtélyes németeknek, akik Dél-Amerikában is éltek a két háború közt. Egy időben még a bolíviai titkosrendőrségnél is dolgozott tanácsadóként. Később a Krupp fegyvereit árulta Paraguaynak, Bolívia ellenségének a két állam közti elhúzódó háborúban. Pillanatnyilag az államapparátus egyik legfontosabb fogaskereke volt, és mint ilyen a Prinz-Albrecht-Strasse-i épület legfelső emeletén „székelt”. – Mindenkit likvidálunk – kiáltotta érdes hangon, veszélyesen inogva Busch. A konyakja az egyenruhájára ömlött. – Először kiirtjuk a zsidókat, az utolsó írmagjukig. – A szivaros férfi némán bólintott. – Aztán jönnek a cigányok. – A szivaros úr ezzel is egyetértett. Busch meghúzta az üveget, amit egy kollégája félig vodkával, félig dán akvavittel töltött meg. Böffentett. – Utánuk következhetnek a polákok. Tudják, fiúk, mi életteret hozunk létre, életteret a győzedelmes német nép számára. Tátva fog maradni a szájuk, ha a mi különleges akciócsoportjaink mozgásba lendülnek. Egész nemzetek fognak eltűnni a föld színéről. Csak nekünk, németeknek van hely ezen a planétán. Előre, bajtársak, éljen az SS! – Összecsapta a sarkát, előrelendítette a karját, és elordította magát: „Sieg Heil!” A jelenlévők lelkes üvöltéssel követték a példáját. Valaki énekelni kezdte a zsidós dalt. Mások is csatlakoztak a „Zsidó vér fog folyni” sornál. Egy SS Haupsturmführer Eicke kivégző hadosztályából felugrott egy székre, és fanatikusan elvisította magát: – Az utolsó zsidót a brandenburgi kapura fogjuk felakasztani! – Mi vagyunk a leghatalmasabb nemzet a világon – bömbölte Busch. – Mindenki mást likvidálni fogunk. Egy sikoltozó lány szakította félbe az eszmefuttatást. Zilált hajjal, meztelenül rohant be a szobába, nyomában egy szétnyílt ingben lihegő tiszttel. – Vigyázz, kész, irány az ágy! – adta ki a várva várt parancsot egy fekete tábornoki jelzést viselő SS-tiszt. A férfi vendégek örömujjongásban törtek ki. Kezdődhetett a partnervadászat. Egy ellenszegülni igyekvő hölgyet erőszakkal egy ablakmélyedésbe vonszoltak. Egy másik kézen állt, közszemlére téve fekete csipkebugyiját, amely többet sejtetett, mint amennyit elrejtett. Az egyik tiszt Rajna-völgyi vörösbort öntött végig rajta egy üvegből. Ennyivel tartozik az ember a jó bornak, gondolta Stenthal SS Obersturmführer. Korábban borpincéje volt Bonnban. Most a kihallgatásokat vezető egység parancsnoka volt
Buchenwaldban. Lehúzta a bugyit az akrobata lányról, és tovább folytatta a mókát. Senki nem tiltakozott az ellen, amit csinál. Három bajtársa eközben dalra gyújtott: Röslein, Röslein, Röslein, rot Röslein auf der Heide. * Aztán váltottak, és egyik a másikat üvöltötték túl erotikus nyögésekkel. Úgy zengett a torkuk, mint az üzekedni készülő szarvasoknak bőgéskor. Ohlsen berúgott. Szétterpesztett lábbal ült egy széken, mintha lovagolna. Előtte, a padlón egy meztelen nő feküdt. Csak a harisnyája volt rajta. Hosszú harisnya volt, fekete tartóval, amit piros rózsák díszítettek. Egy másik széken egy SS-tiszt hasalt lógó fejjel. Csak zubbonya és alsónadrág volt rajta. Az alsóján jókora, ügyetlenül felvarrt folt virított. Ohlsen rávigyorgott a foltra. – Szuperteutonok foltos alsógatyában. – Összegyűjtötte a nyálát, és sikeresen leköpte a foltot az SS-tiszt alsóján. – Nyálasok – dünnyögte mély meggyőződéssel. – Holnap bemegyek a Prinz-Albrecht-Strasséra, és megkeresem Heinrichnak az ismerősét a negyedik emeleten. Elmondok annak a kutyának néhány dolgot a kurváról, akit feleségül vettem. Egy platinaszőke jött hozzá, és letelepedett az ölébe. Megsimogatta Ohlsen haját. – Szólíts Ilsének – búgta a hadnagy fülébe. – Ilse – tett eleget a kérésnek Ohlsen, majd megint leköpte az SS kötelékébe tartozó alsógatyát. Ilse kétrét görnyedt a nevetéstől. Egy pillanatig csendben ültek, és a nyálfoltos foltot bámulták. Egy másik nő jött oda. Arannyal átszőtt estélyi volt rajta, hátul a farcsontjáig érő kivágással. – Morcosnak látszol – mondta Ohlsennek. – Miért nem mókázol velünk? Nem szereted a lányokat? – Te kurva vagy? – kérdezte tőle Ohlsen. – Részeg vagy – húzta fel az orrát a lány. – Ez igaz – ismerte el vigyorogva Ohlsen. – De te akkor is kurva vagy. – A lány felé rúgott. A mozdulattól elvesztette az egyensúlyát. Leesett volna, ha nincs a földön az üvege, hogy rátámaszkodjon a szájára. Másfél literes sörösüveg volt, amit vodkával és konyakkal töltöttek tele. Egy rendőr hadnagy azt mondta Ohlsennek, hogy ez elűzi a bánatot. Ezért vedelte olyan * Rózsa, rózsa, piros rózsa / Liget szép virága. (német)
szorgalmasan. Egy SS Hauptsturmführer tántorgott feléjük. Egy széket vonszolt maga után. Csak fél szeme volt, a másik szemgödrét fekete monokli takarta, amit folyton elvesztett. A zsebei azonban tele voltak tartalék monoklikkal. A fekete üveg mögött vörös, nyálkás lyuk tátongott. A Hauptsturmführer imádta mutogatni. Élvezte, hogy elmegy tőle az emberek étvágya. Lehuppant Ohlsen mellé, és körülnézett az ép szemével, amely szurokfekete volt és kutakodó. Végigmérte vele a katonatisztet. – Nincs kedve kijönni holnap a táborba? Vívóleckét adhat az árulóknak! – Megbökte Ilsét a mutatóujjával. – Leszünk barátok? Ha akarod, megkettyintelek! – Nem akarom – fintorodott el Ilse. – Undorodom tőled. Az SS-tiszt elvigyorodott. A monoklija megint leesett. Végiggurult a padlón. Szemgödre vörösen világított a csillár fényében. Ilse megborzongott. Ohlsen egy szipkát szopogatott, és közönyösen a másik eleven húsát szemlélte. – Úgy látom, te egy zabolátlan kis vadmacska vagy – mondta bárgyú vigyorral az SS-tiszt. – Egy kis párduc, akit korbáccsal kell megszelídíteni. – Ki kapta ki a szemét? – kérdezte Ohlsen, miután alaposan meghúzta a sörösüvegét. – Ez egy őrült – felelte a platinaszőke. – Azt mondják, teológushallgatókat feszített keresztre a táborában. Ohlsen a bambán vigyorgó SS-tisztre sandított. A férfi fél szeméből csak úgy sugárzott az elmebaj. Az SS Hauptsturmführer bólintott. – Amit a kis párduc mond, az igaz. Négy szeg, akár reverendás legyen, akár talmudista disznó. – Egy pillanatra eltűnődött. – Azok a talmudos fickók a szívósabbak, a reverendások viszont hangosabban vonyítanak. Nem akar kijönni velem, hadnagy, és megnézni, hogyan szegezek fel egyet a gerendákra? Maga is felfeszíthet egyet. Épp ma érkezett egy új szállítmány. Az irodámban van két narancs nagyságú fej. Az egyik egy talmudista lány nyakán ült. A másik lengyel. Van egy francia lány is a táborban. Az én részlegemen. Az ő feje is jól mutatna az asztalomon. Felvidítják az embert, ahogy ott állnak az íróasztalon és vigyorognak. Ha egy nap vége lesz a háborúnak, biztos vagyok benne, hogy jó pénzt fogok kapni értük. Sokkal könnyebb Berlinben összeszedni a zsugorított fejeket, mint kimenni érte Dél-Amerikába, és nincs a rizikó se. Ohlsen megnedvesítette a torkát.
– Mi van benne? – érdeklődött a félszemű. Ohlsen szótlanul bámulta. Eldöntötte, hogy nem fog tovább beszélgetni a fejgyűjtővel. – Hadnagy, kóstolta már, milyen a női vér konyakba keverve? Fantasztikus, egyszerűen fantasztikus! – Egy áldozatára lecsapó kígyó fürgeségével megragadta Ilse karját, a körmével felhasította rajta a bőrt, és belepréselt némi vért a poharába. Idiótán elvigyorodott, és kiitta a poharát. Ilse még visítani is alig tudott a sokktól. Nagy kavarodás támadt körülötte. A magas, sötét öltönyös úriember is odajött néhány fehér zakós SS-legény kíséretében. Meghallgatta, mi történt, aztán vállat vont. – Csak egy apró tréfa, az isten szerelmére. Semmiség – legyintett, aztán odafordult az egyik mackós termetű „inashoz”, és a fülébe súgta: – Tartóztassák le ezt a kis szukát, és vigyék a táborba az SS inzultálása vádjával. De ne most. Később. – Rágyújtott egy újabb szivarra, és elégedetten egy párra nézett, melynek tagjai igencsak elmélyültek egymásban. – Milyen gyönyörű is az élet – hümmögte az ajtó felé menet. – Milyen istenien gyönyörű! A fejgyűjtő, aki a nők vérét itta, felállt. Megfogdosta a földön fekvő meztelen nőt, aztán eltűnt. Amikor megint felbukkant, egy világosszürke köpeny volt a vállán. Díszegyenruhája és fehér inge vérfoltos volt. A monokliját zsebre vágta, hagyva, hogy a hús vörösen elővilágítson szemgödréből. Szája egyik sarkából nyál csorgott. Meglökdöste Ohlsent a lovaglóostora aranynyelével. – Kijön velem a táborba, maga katonatiszt, hogy felszegezzünk két talmudista disznót? Ohlsen ráirányította a tekintetét. Sok mindent szeretett volna mondani a pasasnak, ahogyan másoknak is. Mindent, amit egy regény szereplője elmondhat. Csakhogy ez nem regény volt, így Ohlsen hallgatott. Inkább megcsókolta az üveget, amelyet valaki gondosan újratöltött a keverékkel, és felejteni próbált. Az SS Hauptsturmführer megvetően legyintett, és elfordult tőle. Botorkálva megindult, aztán lefékezett, és vigyorogva hátranézett a válla felett. – Most elmegyek, hadnagy, de ha meggondolná magát, csak szóljon Schenk Oberscharführernek. Ő majd kihozza magát autóval. És ha kijön, szétválasztjuk a talmudista disznókat a reverendásoktól, s megnézzük, ki ordít jobban. – Kikacsázott a szobából. Aranysarkantyúi vidáman csilingeltek rövid szárú csizmáján. Az SS lovas hadosztályához tartozott. A barna lány megkérte Ohlsent, hogy csatolja ki a melltartóját. Túl szoros, magyarázta.
– Szabadságon vagy? – kérdezte Ilse. – Igen, szabadságon vagyok – felelte Ohlsen. – Nincs családod? – kérdezte a barna. A szeme félig csukva volt, miként a tűzhely mellett doromboló macskáé. Ohlsen nem adott választ. – Alhatsz velem – ajánlotta fel Ilse, a platinaszőke. – Még meggondolom – morogta Ohlsen, és megint ivott az üvegből. Most már nagyon részeg volt, de nem volt egyedül vele. Letette az üveget, és a platinaszőkére nézett: – A helyedben eltűnnék innen. – Miért? – kérdezte a lány, és megrázta a fejét. Dús, selymes haja a vállára omlott. Ohlsen elmosolyodott. – Mert én mondom neked. Lopakodj ki észrevétlenül az ajtón. – Istenem, te aztán reménytelen eset vagy – sóhajtott a lány, és odalépett egy SS Untersturmführerhez, aki az SD jelvényét viselte a gallérján. Nem telt bele egy perc, és a férfi keze már a szoknyája alatt matatott. Felmentek az emeletre. Ohlsen többé nem látta a lányt. Röviddel azután, hogy az SD-s férfi kiélvezte magát vele, letartóztatták. Éppen ő volt az, aki elvezette, a hátsó kijáraton át, ahonnan egy kis sikátorba lehetett jutni. Másnap egy út szélén találtak rá. Az újságok azt írták róla, hogy valaki elütötte és cserbenhagyta. Mellesleg megjegyezték, hogy Berlin „antiszociális” női közé tartozott. Az emberek közönyösen vállat vontak. – Csak egy kis kurva volt. Az Abendblatt fényképet is közölt. A holttest az úttesten hevert, összeszakadt ruhában. A fejét pokróc takarta. – Gondolom, szétloccsant a feje – jegyezte meg egy fuvaros az egyik kocsma söntése mellett állva. A pultnak dőlve állt, és sört vedelt, miközben a falról gúnyosan rámeredő feliratot bámulta: „A BERLINIEK JUNÓT SZÍVNAK”. Valaki Ohlsen vállára csapott. Egy SS Sturmbannführer volt, első osztályú Vaskereszttel a nyakán. Rendkívül fiatal volt. Egyik karján keskeny fekete szalagot viselt, míves gót betűkkel: Leibstandarte SS Adolf Hitler. A Führer személyes testőre. A mellkasát valósággal elborították a kitüntetések. – Iszol egy gyömbérsört, barátom? – kérdezte a fiatal őrnagy. Ez volt az első alkalom, hogy valaki „barátom”-nak szólította Ohlsent.
Meglepetten mérte végig a férfit. – Gyömbérsört? Attól hányingerem szokott lenni. – Felemelte az üvegét, és ivott. Lassan ivott, de még így is rájött a köhögés. Az SS őrnagy nevetett. Beleszagolt Ohlsen üvegébe. – Hű, ez aztán a tüzes víz! – Igen, erős – ismerte el Ohlsen. – Mint minden ebben a házban – tette hozzá. Hitler testőre bólintott, majd körülnézett a szobában. – Ez egy disznóól. Ohlsen nem szólt, csak bólogatott, és közben azt gondolta: még annál is rosszabb. – Ha a háború véget ér, egy szép, hosszú számlát fogunk kapni mindazért, amit ezek a disznók elpazaroltak – mondta fintorogva. – Ezek embereket feszítenek keresztre – bukott ki Ohlsenből. – Tudom – vallotta be az SS őrnagy. – Nagyon erős és kemény fiúknak érzik most magukat. – Lehajolt Ohlsenhez, és suttogva folytatta: – Tudod, mit akarok tenni, barátom? Főbe akarom lőni magam. De nemcsak úgy… – Megint körülnézett. Szája sarkában ironikus mosoly játszadozott. – Itt fogom csinálni, mindenki szeme láttára. – Nem gondolod, hogy őrültség? – kérdezte aggodalmasan Ohlsen. – Lehet, barátom, de legalább tátogni fognak. – Részeg vagy? – Cseppet sem – állította az őrnagy. Nem lehetett több huszonötnél, de legalább egy méter nyolcvan volt, szőke és nagyon jóképű. Kihúzta magát teljes testmagasságában. – Ezt nézd, barátom. – Odalépdelt az első világháborús kitüntetések alatt roskadozó, pártjelvényes SS tábornokhoz, megrántotta a zubbonya ujját, és fennhangon közölte: – SS Gruppenführer; jól figyeljen, mert most valami roppant mulatságos fog következni. Minden idők legjobb vicce! Az idős tábornok bosszúsan nézett a szemtelenül közvetlen tisztre. A sötét öltönyös úriember és három hölgy társaságában álldogált. A hölgyek, az UFA színésznői, várakozóan nevetgéltek. – Nos, halljuk azt a viccet! Az ifjú tiszt elnevette magát. A nevetése átterjedt másokra is. Ohlsen megnyalintotta az italát, aztán kényelmesen elhelyezkedett a székén. Úgy érezte magát, mint egy díszvendég, egy különleges meghívott a várva várt premier kezdése előtti percekben. Az őrnagy az SS tábornokra mutatott. – SS Gruppenführer; maga egy disznó, egy megvadult náci disznó!
A tábornok hátrahőkölt. Puffadt arcából kiszaladt a vér. Ahogy az őrnagy jósolta, csak tátogni tudott. A fiatalember elmosolyodott. – De nemcsak ő az, hanem ti is azok vagytok mindannyian, a fronttól biztonságos távolban mellüket veregető szájhősök! Rohadék gazemberek és perverz gyilkosok vagytok! Éppen ezért rendkívüli örömömre szolgál, hogy bejelenthetem nektek: elvesztettük a háborút. A kollégák a túloldalról már úton vannak Berlinbe, és alig várják, hogy szétrúgják a seggeteket! Valaki elkapta a karját. Az őrnagy leseperte magáról a kezet, és ráordított a gazdájára: – El a kezekkel rólam, te seggnyaló! Az SS Untersturmführer elkapta a kezét. A testőri karszalag és a villogó Vaskereszt óvatosságra intették. Az SS őrnagy elővette a pisztolyát és kibiztosította. Halálos csend lett. A tábornok és a szivaros úriember hipnotizáltan bámulták a fekete, olajos csövet. – Csúszómászónak érzem magam az egyenruha miatt, amelyet viselek – mondta komor arccal az őrnagy. – Szégyellem, hogy német anyától születtem. Szégyellem magam a hazám miatt, amelyben élnem kellett. Őszintén remélem, hogy az ellenfeleink az utolsó szálig le fognak lőni titeket, ahogyan az ilyen veszett kutyákat szokás. Igen, és azt is remélem, hogy a saját táboraitokban és börtöneitekben fogják megtenni, hogy ott rohadjatok meg a rácsaitok mögött. – A hasához nyomta a pisztoly csövét, és meghúzta a ravaszt. Elejtette a fegyvert, és megingott, de nem bukott fel. Kihúzta a hosszú, éles pengéjű díszkardot, amit az oldalán hordott, magába döfte, és sátáni mosollyal az arcán keresztirányban felnyitotta a hasát. Vér és belső szervek buggyantak ki a vágás nyomán. Az őrnagy megingott, mint egy vihar tépte fa, majd térdre rogyott. – Erre nem számítottatok, disznók – akarta volt mondani, de most nem szólt. Hősies erőfeszítéssel felegyenesedett, aztán összeesett. A földről a székén lovagló Ohlsenre nézett. Véres kezét tisztelgésre emelte. – Hát nem remek volt, barátom? – A tekintete elhalványult, de a szeme még mosolygott. A lovagkereszt csilingelve nekikoccant egy gombnak a zubbonyán. Az őrnagy megpróbált felállni. Vért köhögött. Felemelték és egy asztal lapjára helyezték. Levágták róla az egyenruháját. Belenézett a föléje hajoló személy arcába, amely acélkék volt a borostától. – Le vagytok szarva mindannyian – suttogta. – Én visszaadtam a tagsági kártyámat. Sajnálom, hogy nem látlak téged a celládban kuporogni. – Bólintott. Fájdalmai voltak. Istenem, de még mekkora fájdalmai! – Lehet, bará-
tom, hogy mégiscsak őrültség volt. Térdelj le, és imádkozz az Úrjézushoz, ahogy az anyám is szokta mondani. Nagyapa lelkész volt. Tisztán emlékszem rá. Fehér, keményített gallérja mindig sárga volt a verejtéktől. Nagyapa mindig úgy prédikált, mintha sírt volna, mégis mindig csalt a kártyában. A kocsma hátsó szobájában játszott, ahol nem láthatták a gyülekezet tagjai. A Prágából lopott kristálycsillár fénye sértette a szemét. Hallotta, hogy valaki fel-alá járkál mellette súlyos léptekkel. – Nem halhat meg – mondta valaki. Nevetni akart, de csak egy vicsorgásra telt az erejéből. Tévedsz, én már feladtam. Nem bánta volna, ha már eljön érte a halál, de azért mulatságos volt elidőzni még egy kicsit és bosszantani őket. Csak ne fájt volna olyan átkozottul. Mi a fenének kellett a hasába döfnie azt a kardot? A japánok bűne. Olyan jól mutatott, amikor egy sárga majom harakirit követett el, de azt sose hitte volna, hogy ennyire tud fájni. És így! Még a torka is lüktetett. Bárcsak ne lenne Isten. Mert nem tartozott a jó fiúk közé. Ezt egy pillanatig se tagadta. A fájdalom, amit érez, talán ki fogja engesztelni Istent. És hátha nagyapa, a sárga gallérjával, szólni fog egy-két jó szót az érdekében… A tábornok, még mindig sápadtan, föléje hajolt. Nagyon öregnek látszott ebben a pillanatban. Hihetetlen akaraterővel a fiatal SS őrnagy felült, és dühösen a tábornokra nézett. Vér tört fel a torkából. Édeskés íze volt, és elzárta a levegő útját. Az őrnagy görcsösen köhögni kezdett. Szitkozódások hallatszottak minden irányból. A tábornok világos színű nadrágját vérfoltok pettyezték. Az öreg dühösen káromkodni kezdett. Egy lány hangosan zokogott. Az őrnagy visszazuhant az asztalra. Most már nem fájt annyira. Mi több, egészen kellemesen érezte magát. De ez már egy másik világ mezsgyéjén történt.
18. Elégia
Maga se tudta, hogy került a hatalmas, szürke Prinz-Albrecht-Strasse-i épület elé. Csak állt és nézte mereven az ovális táblát a fekete sassal és a felirattal: GEHEIME STAATSPOLIZEI. Titkos Államrendőrség. Gépiesen felment a lépcsőn, és kinyitotta a súlyos faajtót. A kilincset olyan magasra helyezték, hogy az ember kisgyermeknek érezhette magát. Az SS-őrök még egy pillantásra se méltatták, tiszti egyenruhája dacára. A negyedik emeleten megállt egy szürke ajtó előtt, melyen túl, egy sárgaréz tábla tanúsága szerint a STAPO B. 2. részleg működött. Ohlsen megborzongott. Valamivel lejjebb kinyílt egy ajtó. Fekete, csillogó SS-sisakok tűntek elő. Egy nőt vonszoltak át a lifthez, mely zümmögve levitte őket a pincébe. Egy magas, karcsú úriember, lenszőke hajjal és impozáns sasorral – a tökéletes árja mintaképe volt, láttán Himmler tapsikolt volna az örömtől –, megkérdezte Ohlsen hadnagytól, miben lehetne a segítségére. – Bocsásson meg, eltévesztettem az emeletet – motyogta Ohlsen, és lemenekült a lépcsőn, hanyatt-homlok, hogy mihamarabb maga mögött tudhassa a sátánnak ezt az előretolt állását. Mikor már kint volt, megkönnyebbülten fellélegzett. Most már képes lesz Papa és a Légiós szemébe nézni. Anélkül hogy szégyellnie kellene magát.
ESETT, AMIKOR OHLSEN ELHAGYTA A VILLÁT. Kabát nélkül volt, és a sapkáját is levette, hogy érezze az arcán végigcsorgó esőt. Mozdulatlanul állt, arcát az ég felé fordítva. Élvezte, ahogy az esőcseppek lehűtik lüktető agyát. A Leibstandarte-tiszt remek kis előadást produkált. Istenem, milyen gyönyörű volt! Sikerült alaposan tönkretennie a mulatozásukat. Ohlsen kárörvendően nevetett. Továbbindult az eső mosta utcán. Miért is nem volt neki is annyi bátorsága! Eltöprengett a gondolaton. Gyönyörű gondolat volt: hazamenni, csengetni. Egy igazán hosszút, őrjítőt csengetni. Hanyagul besétálni arrogáns apósa és anyósa elé. Megvetően végigmérni az após urat, amint ott terpeszkedik a nagy seggével a karosszékében. Megmondani neki precízen, szépítés nélkül, hogy mit gondol róla. Közölni velük, hogy tohonya barmok, lopott gyémántgyűrűkkel hájas, puffadt ujjaikon. Milyen csodálatos is lenne látni a kidülledő szemüket, miközben magába tolja a bajonettjét. Egészen felvillanyozódott a gondolattól. Egy rendőrségi rendszámmal felvértezett fekete Mercedes húzott el mellette. Tisztek és hölgyek ültek benne. Az egyik nő hangosan nevetett. Hiányzott a bandája. Úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta, hogy elvált tőlük. Lehet, hogy már nincsenek is életben. Félelem kúszott végig a gerincén. Látta a kis Légióst. A brutálisarc mintha ott lebegett volna a mögött az orgonabokor mögött. Egy test nélküli arc. – Helló, Alfred – köszönt neki Ohlsen. A Légiós szája halott mosolyra görbült. Csak a szája mosolygott, a szeme sohasem. Már réges-régen elfelejtette, hogyan kell szívből mosolyogni. – Neked volt igazad, Alfred – bólintott Ohlsen. – Istenkém, de még mennyire hogy neked. Disznók vagyunk. Disznóknak születtünk, és egy trágyadombon fogunk meghalni, disznókként. Vive la Légion Êtrangére! – Csak utólag jött rá, hogy hangosan kiabálta. Idegesen körülnézett. Egy Schupo jött feléje. Gyanakvóan méregette a kétszeresen is elázott hadnagyot. A sas haragosan megvillantotta szárnyait a sisakján. Ohlsen gyorsított a lépteit. A Schupo némán, mozdulatlanul követte a tekintetével. Az eső ellenére jó hangulatban volt. Ezen az estén nem volt légiriadó. Továbbsétált. Ohlsen befordult az utcasarkon. A hűsítő esőről az Elbrusz völgye jutott eszébe. Állásokat létesítettek a völgyben. Perzselő meleg volt, és sehol egy fa, egy árnyék. Milyen régen volt! Rengeteg fejsérülésük volt ott, a völgyben. Arcok hosszú sorát látta maga előtt. Azokét, akiknek fejsérülésük volt.
Schöler tiszthelyettest, Burg közlegényt, Schulze tanktüzért, a tűzoltócsapat vezetőjét, Mallt és Blom őrmestert, aki azt tervezte, hogy a háború után Spanyolországba költözik, és narancsot fog termeszteni. Állandóan a narancsültetvényéről beszélt. Bár még sohasem járt Spanyolországban, megtanult néhány spanyol szót. Volt egy özönvíz előtti szótárja, melyből a lapok fele hiányzott. „Dos cervezas” mondta mindig, amikor sört rendelt, független attól, hogy valóban kettőt akart-e vagy esetleg tízet. Azt is tudta, hogyan kell kiejteni a „manana” és az „hermana” szavakat. Az öregeknek azt mondta: „abuelos”. Mielőtt meghalt volna – egy szibériai orvlövész találta el, de nem pontosan ott, ahol kellett volna, az orrgyöke felett, így még volt három perce –, azt mondta a körülötte állóknak: „Yo no meg figuraba.” A Légiós, aki tudott spanyolul, bólintott és spanyol nyelven válaszolt. Blom határtalanul boldog volt. Még halálában is a narancsültetvényére gondolt, amit sose láthatott. A görbe kaktusz tövében temették el, a nagy kőszikla árnyékában. A Légiós egy apró, kiaszott narancsot préselt a markába. Utána jól ledöngölték fölötte a földet. Addig ugráltak a hanton, míg elég kemény nem lett ahhoz, hogy biztosak lehessenek benne, a kutyák nem tudják kikaparni. De csak azért tették ezt, mert ő Barcelona-Blom volt. Másokkal nem így jártak el. Olyan sokan haltak meg, és a kutyáknak is élnie kellett valamiből. Barcelona azonban külön eset volt. Annyit mesélt a narancsültetvényéről, hogy már mindannyian ugyanolyan jól ismerték, mint ő. Másnap Von Herling alezredest is kilőtte egy szibériai. Az ő sírján nem taposták le a földet. Ő még új volt. Másnap megtalálták néhány testrészét. A kutyák kiásták és szétcincálták. A parancsnok tajtékzott a dühtől, hadbírósággal fenyegette meg őket. Az Elbrusz völgyében azonban olyan irdatlan volt a hőség, hogy a parancsnok estére már nem is emlékezett a szavaira. Ő Von Lindenau ezredes volt, aki később elesett Kijevnél. Halálra égett. Mire odarohantak a tankjához, már késő volt. A torony tetejéről lógott, szénné égve. Porta szerint úgy nézett ki, mint a tűzhelyen felejtett marhasült. Porta mindig sokat fecsegett. Durva megjegyzéseivel mindig sikerült felvidítania a társaságot. Von Lindenau már régóta az ezrednél szolgált, mégse hiányzott senkinek. Otthagyták a tankjával együtt, hadd bajlódjon vele iván. Az orosz takarítóbrigád egyik embere egy vasvillával kiemelte az ezredes elszenesedett tetemét, egy lyukba hajította, és némi földet hányt rá. Senki nem tudta, hol nyugszik Von Lindenau, az ezredes, földbirtokos és gróf. Ohlsen megrázta vizes haját. Micsoda szemét egy háború. Legyalogolt
egészen Havelig * , aztán lerogyott egy nedves padra. Bőrig ázott, de ez cseppet sem zavarta. Csak most vette észre, hogy éppen a Prinz-Albrecht-Strasse szomszédságában van. Egy lány közeledett feléje. Piros bőrkabát és víztől duzzadt kalap volt rajta. Ohlsenre mosolygott. A hadnagy visszamosolygott, és letörölte az esőcseppeket az arcáról. A lány megállt, és leült melléje a padra. Ohlsen cigarettával kínálta. Csendben pöfékeltek egy darabig. A nedves cigaretták füstje maróan csípős volt. – Nyirkos a levegő – jegyezte meg a lány. Vastag lába van, figyelte meg Ohlsen. Bólintott. – Igen, nagyon nyirkos. – Szeretsz az esőben sétálni? – Nem – felelte Ohlsen. – Ki nem állhatom az esőt. A lány kifújt egy füstpamacsot. – Én se. Mindketten nevettek. Megint csendben ültek egy darabig, a gondolataikba mélyedve. A lány törte meg a csendet. – A frontról jöttél – mondta anélkül, hogy Ohlsenre nézett volna. – Igen, a keleti frontról. Hamarosan visszamegyek. – Nincs kedved elsétálni velem az utca végéig? – kérdezte a lány, és felállt. Együtt sétáltak végig a Havel partjával párhuzamos utcán. – A kedvesem is itthon volt – mondta a lány. Lépést váltott, igazodva Ohlsen trappolásához. – Itthon maradt. Ohlsen a lányra sandított. Nem volt csinos. Az orra turcsi volt, mint egy kismalacé. – Dezertált? A lány megtörölte az arcát. – Igen, nem akart megint kimenni abba a pokolba. Kilőtték belőle. – Kilőtték belőle? – kérdezte tompán Ohlsen. A lány kért tőle még egy cigarettát. – Igen, de előtte még megfosztották a férfiasságától. Ohlsen nem tudta, mit is mondhatna erre. Fromm századost is kasztrálták. Az oroszok tették. Amikor rátaláltak egy parasztkunyhóban, az asztalra kötözve feküdt. Már halott volt. Az egész hasa kék volt a bevérzéstől. Hét foglyot végeztek ki tarkólövéssel, azért, ami Fromm-mal történt. Nem * az Elba mellékfolyója
mintha a foglyoknak bármi közük is lett volna a dologhoz, de akkor ők úgy érezték, hogy ezzel elégtételt vettek. Úgyhogy lelőtték azt a hét foglyot. Letérdeltették őket a földre, és valamelyik SS-tiszt egyenként tarkón lőtte őket a 38-asával. Úgy buktak előre, mint a mohamedánok ima idején. Mind a heten grúzok voltak a 68. gránátos ezredtől, egy határvadász egységtől, és mindannyian Tbilisziből származtak. – Hogy történt? – kérdezte a lánytól. Az, ami a kedvesével történt, egyfajta szálat szőtt kettejük között. Bizonyos értelemben most már a lány is harctéri katona volt. Rossz lehet, ha az embernek olyan kedvese van, akivel többé már soha nem szerelmeskedhet. Mit tehet ilyenkor egy lány? A kis Légióst is kasztrálták. A KZ-táborban történt. – Elkapták – felelte a lány. Levette a kalapját, és leseperte róla a vizet. – Az baj – mormogta Ohlsen. – Morellenschluchtban lőtték le. Egy légierős tábornokkal együtt. A hadbíróságtól hoztam el a hamvait. A francba, gondolta Ohlsen. Nem elég nekem a magam nyomorúsága? Mi közöm a te kiherélt szeretődhöz? – Egy cipősdobozban adták ide – folytatta a lány. – Alá kellett írnom egy átvételi elismervényt, mintha nem is emberről, hanem egy postai küldeményről lett volna szó. – Mit csináltál a dobozzal? A lány mosolyogva a folyóra nézett. – Beleszórtam a hamvait a Havelbe. – Az alant hömpölygő sáros vízre mutatott. – Azóta idejövök minden reggel, és köszönök neki: szia, Robert. Mindig bedobok neki valamit. Ma egy almát hoztam. Aztán elbúcsúzom tőle: viszlát, Robert. A háborúnak még nincs vége. – Megértlek – mondta Ohlsen, és maga is megdöbbent rajta, hogy tényleg megérti. Felmentek a lány lakására. A lány lelökte piros kabátját egy székre, majd közölte, hogy feketét fog főzni, de aztán rá kellett jönnie, hogy már nincs egy szem kávéja se. Végül talált néhány üveg sört és két liter vodkát. Ezeket még Robert szerezte. Vodkát ittak fedeles söröskorsókból. A lány lefeküdt a kanapéra. Ohlsen megcsókolta. A lány viszonozta, és gyengéden megharapdálta az ajkait. Ohlsen mesélt neki Ingéről és Gunniról. Azt is elárulta a lánynak, hogy bosszúra készül. – Nem fog segíteni – suttogta a lány hozzákucorodva. – Nem fogja visszahozni őket.
Érezte a harisnyakötője csatjait a szoknyáján át. A lány rövid és nagyon feszes szoknyát viselt. A térdére tette a kezét. A lány beletúrt a hajába. – Csodás hajad van. Robertnek is éppen ilyen volt. Hollófekete. A hadnagy keze feljebb csúszott a lábán. A szoknya feszes volt… Nem tudta megállni, hogy ne nyúljon be alája. A lány önkéntelenül széttárta a lábát. Felnyögött, és átölelte Ohlsen nyakát. – Nem szabad – suttogta. Ohlsen nem válaszolt. Az ujjai tovább osontak. Már érezte a harisnya felső csipkerészét. Aztán a bőrt. Egy vastag heg került az útjába. Játszadozni kezdett vele. – Mi ez? A lány hálásan megcsókolta. – Egy bombarepesz. Két évvel ezelőtt történt. Ohlsen határozottan megtapogatta a bombaszilánk okozta heget. A lány feljebb húzta a szoknyáját, hogy a hadnagy kényelmesebben meg tudja vizsgálni a sebhelyet. Vérzett azon az éjszakán. Egy szabadságos matróz – egy aknaszedő alakulattól – állította el a vérzést a sapkájáról letépett szalaggal. A lábán így a „Kriegsmarine” * felirat díszelgett. Ha nem fájt volna annyira a seb, még mulatságos is lett volna. A repesz mélyen behatolt, egészen a combcsontjáig. Még egy milliméter, mondta a sebész, és amputálni kellett volna a lábát. Felemelte, hogy megnézze. – Nincs szép lábam – jegyezte meg. Ohlsen megnézte a lábát, aztán átölelte a lányt, és megcsókolta. A lány a nyelvével válaszolt. Elvesztek a forró csókokban. A lány zihálni kezdett. Ohlsen felhúzta a szoknyáját. A lány segített neki. – Nem szabad – suttogta. – Még alig ismerjük egymást. A hadnagy gyakorlatból kiesett ujjakkal kutakodott. A lány hirtelen rávetette magát, és hosszan, hevesen megcsókolta. Hallani lehetett a légzéséből, hogy fél attól, ami következni fog, de egyben izgatott is. A nyelve játékosan megvívott a férfi nyelvével. Apró sikolyok törtek fel a torkából. – Azt ne! – kiáltott fel, és ugyanakkor segített a férfinak. A szoknyája a kanapé mellé repült. A lány megfogta a férfi kezét, és a derekára tette. Csókolóztak. Vad szavakat suttogtak egymás fülébe. A férfi végigharapdálta a lány nyakát, fülét. A lány háton feküdt, kéjesen nyitott * Haditengerészet (német)
ajkakkal, behunyt szemmel. A keble meztelen volt. A férfi szája eljátszadozott az ágaskodó mellbimbókkal, majd felsiklott az egyik vállra, és onnan le a karon az ujjakra. Aztán eljött a perc, amikor minden egyébről megfeledkeztek. Átadták magukat a pillanatnak, görcsösen igyekezve, hogy a legapróbb mozzanatát is lényük egészével megéljék. Most élj, sugallja a tudatalattijuk. Lehet, hogy holnap már halott leszel. A lány sírt, de hogy miért, azt maga se tudta. Robertért, aki porrá lett és a folyó alján pihent? Vagy magát siratta? Légvédelmi sziréna visított fel remegő szopránhangon. Felültek, és egymást nézve a pokoli koncertet hallgatták. Aztán visszazuhantak egymás karjaiba. – Az angolok – állította a lány. – Mindig nappal jönnek. – Tényleg? – kérdezte szórakozottan a férfi, és megcsókolta. A repülők nagyjából felettük lehettek. – Hogy tudják megtalálni Berlint ilyen időben? – tűnődött a lány. – Nem tudom, de megtalálják. A lány bólintott. Tényleg megtalálták. Hallani lehetett a robbanásokat. Az ablaküvegek folyamatosan remegtek. – Akarod, hogy lemenjünk a pincébe? – kérdezte Ohlsen. – Nem, undorító hely. Nedves és piszkos. Maradjunk itt. Megint szeretkeztek, aztán elaludtak, szorosan egymást ölelve. Mire felébredtek, beesteledett. Még mindig esett. Ittak, ettek, aztán újból szerelmeskedtek. Újra fiatalnak érezték magukat. Másnap reggel megjelent a lány nővére. Az SD-nél dolgozott egy irodában. Mindenre azt mondta: „de szar” és „baromság”. Olyan gyakran tette ezt, hogy Ohlsent már a gutaütés kerülgette. – Gondolom, papás-mamást játszottatok a sötétítés alatt – nevetett. – Baromság. Mi lett volna, ha teherbe esel? Atyám, de szar ez az élet. – Kiment a konyhába, és csörömpölni kezdett az edényekkel. – Új bűnvádi eljárásra készülődnek – kiáltott be a szobába. Bedugta a fejét az ajtón. – Titok. Baromság. Az utolsó talmudistákat is felszegezik. Egy egész ezrednyi SS-fiú érkezett Lengyelországból és a Szudétákból. Egyik, egy SD-Unterscharführer elkapott a toaletten. Ezek azt hiszik, hogy a Központi Biztonság egy nagy bordély. Nos, ami azt illeti, tényleg az – ismerte el. Elejtett egy tojást. – De szar egy tojás – füstölgött, és belerúgott a tojáshéjba. – Alice eléggé mocskos szájú, de azért kedves – mondta a lány Ohlsennek. – Bármit elmondhatsz neki, nem fogja továbbadni. Egyszer egy zsidót rejtegetett, később meg egy ezredest. Robertnek azonban nem volt hajlandó
segíteni. Ki nem állhatja a dezertőröket. Azt mondja, gyáva férgek. Ohlsen vállat vont. Tapasztalatból tudta, hiába is mondaná Alice-nak, hogy inkább azok a gyávák, akik nem dezertálnak. Ha mindannyian hazajönnének, nem lenne háború. – Te képes lennél dezertálni? – kérdezte a lány. – Ki dezertált? – kérdezte Alice a konyhából. Nem várta meg a választ. – Hol az a barom törölgető? Ja, megvan. De szar. – Azt hiszem, én nem mernék – felelte hosszas merengés után Ohlsen. – Nagyon rossz lehet odakint a keleti fronton. Nem szoktál félni? – simogatta meg az arcát a lány. – De, mindig félek. Veszélyes, de legalább van esélyem. Ha dezertálnék, biztosan elkapnának, és akkor mindennek vége lenne. Az a kis esélyem is elúszna. Egy oszlopnak kötöznének Sennében vagy Morellenschluchtban és bumm! – Sokakat végeznek ki? – A lány az arcát fürkészte. – Hihetetlenül sokat. – Mikor kell visszamenned? – Holnap. A lány felsóhajtott, majd megcsókolta. Az ajkai teltek és pirosak voltak, mint a júniusi cseresznye. Alice behozta nekik az ételt. Szeretettel nézte, ahogy esznek. – Hátha tudok segíteni. Heinz idejön ma este, és akkor megnézzük, mit lehet tenni. Az étel mellé konyakot és sört ittak. Az ételt és a konyakot Alice lopta. Nem is tagadta, mert tudta, hogy a többiek is lopnak, és azok is tudták, hogy ő tudja és ő is lop. Úgyhogy mindenki nyíltan csinálta. – Alice, te totálisan gátlástalan vagy – korholta a húga. – Nem ülhetsz itt, a barátom előtt, egy szál alsóneműben! – Pedig itt ülök – felelte sértődötten Alice. – Gátlások, pfuj! De baromság! Heinz csörtetett fel határtalan magabiztossággal a lépcsőn. – Szevasztok, lányok. Hoztam egy kis torokfertőtlenítőt meg kávét. – Zajosan nevetett. SS Unterscharführer volt. Látszott rajta, már alaposan felöntött a garatra. Tudomást se véve Ohlsen rangjáról, egyszerűen Fritznek szólította a hadnagyot. Ohlsen nem törődött vele. Ittak és mulattak. Aztán ágyba mentek. Alice lelkesen sikoltozott. Heinz röhögött. Tökéletes párost alkottak. Másnap reggel Ohlsen otthagyta őket. Kora hajnalban kelt fel, és vigyázva, nehogy felkeltse a többieket, kiosont. Úgy lépett ki az életükből,
ahogy berobbant közéjük. A friedrichstrassei pályaudvarra ment. A peron tele volt a szabadságról visszainduló katonákkal. Egyesek a rokonaikkal voltak, de a többség magányosan téblábolt. Az emberek nem szerettek kijárni a csapatszállító vonatokhoz. Olyan volt, mintha a temetőbe kísérték volna ki a fiút, a férjet, a testvért. Ohlsen fel-alá járkált a peronon. Szamár vagy, mondta magának. Visszamenni, mielőtt a szabadságod lejárt volna! – Az ég szerelmére, miért nem mennek inkább fel a Charlottenburgba? – kérdezte egy csapat katonától az egyik vasutas. – Ott sokkal könnyebb szabad helyet találni. Onnan indul a vonat! Egy öreg tiszthelyettes, aki a csomagján ülve hallgatta, gúnyosan felnevetett. – Fenét, az embernek éppen az ellenkezőjét kell tennie. Le kell menni a Schlesischer pályaudvarra. – Ezt nem értem – vont vállat a vasutas. – Az az utolsó állomás Berlinben. A vonat csordultig tele, mire odaér. – Éppen ezért – nevetett egy tizedes. A nedves betonon feküdt elnyúlva, feje alatt egy gázmaszkkonténerrel. – A Schlesischeren nem tudsz felszállni a vonatra. Nem marad más hátra, mint odamenni az állomásparancsnokhoz, és lepecsételtetni a papírodat. Máris nyertél egy napot! Egy metrószerelvény dübörgött be. Zsúfolásig tele volt katonákkal, de szinte senki nem szállt le róla. Az öreg tiszthelyettes feléjük bökött az ujjával. – Lefogadom, hogy mind a Schlesischerre igyekszik. Nekünk azonban mindenképp vissza kell mennünk. Tegnap már előadtuk a trükköt, és a fejvadászok csak arra várnak, hogy hátha ma megint megpróbáljuk. Tucatnyi katona rohant fel az aluljáró lépcsőjén. Ők is a metrószerelvényhez igyekeztek. – Nem áll meg a Schlesischer pályaudvar előtt – figyelmeztette őket egy vonatkísérő. A katonák elvigyorodtak. – Az a jó. Annál hamarabb otthon lehetünk. A vasutas, aki a Charlottenburgot ajánlotta, tátott szájjal bámulta a tömött szerelvényt. – A Führer így soha nem fogja megnyerni a háborút – mormogta, és fejcsóválva a dolgára sietett.
* Egy páncélosvadász főhadnagy fékezett le Ohlsen mellett. Régi barátként üdvözölte a hadnagyot. – Te már próbáltad a schlesischeres trükköt? – Nem – felelte kedvetlenül Ohlsen. – Akkor tedd meg, drága barátom. Kerek egy napot nyerhetsz vele! – Nem vállalhatom a rizikót – mosolygott Ohlsen. A főhadnagy gyorsan visszahúzódott. Ez vagy náci, vagy seggfej, gondolta. Valószínűleg mindkettő. Két lövész hadnagyhoz lépett. Fél perccel később egyiküket elnyelte a metrószerelvény egyik kocsija. – Már nem kell sokáig várni, és földalattival fogunk kijárni a frontra – jegyezte meg gúnyosan egy vén főtörzsőrmester. Megvetően leköpte a közeli plakátot és a rajta virító, hencegő feliratot: „Räder rollen für den Sieg” * Egy tüzér őrmester halkan füttyentett. – Vigyázat, az ellenség fülel. Három fejvadász közeledett. Csillogó sisakjaik alól gyanakvó, rosszindulatú tekintettel méregették a katonákat. A csapatszállító vonat berobogott. A vagonok rémülten felvisítottak az őket megrohamozni készülő tömeg láttán. A katonák felpasszírozták egymást a kocsikba. – Zurücktreten. Zug fährt ab! ** A vonat lassan átkígyózott Berlinen, és átkelt a Spreen. Látni lehetett az Alexanderplatzot és a rendőrség épületét, ahol előzetes letartóztatásban lévő foglyok százai várták, hogy meghozzák ügyeikben a vadabbnál vadabb ítéleteket. A Schlesischer pályaudvaron őrült tolongás támadt. Csak néhánynak sikerült felkapaszkodni a vonatra. Az állomásparancsnok irodája előtti sor folyamatosan nőtt. Csupa boldog arc volt. Egyesek annyira „szemtelenek” voltak, hogy a kordonon kívülre beszéltek meg találkozót a rokonaikkal, barátnőjükkel. Hosszú, éles sípszó. A hangosbemondó elrecsegte szövegét. A vonat továbbindult. Keletre. Minden egyes fülke rogyásig tele volt lemészárolandó emberekkel. A két otthon eltöltött hét hangulata energiával töltötte fel őket, de mindannyian tudták, hogy minden egyes kilométerrel egyre közelebb és közelebb * a. m.: Zakatoló kerekekkel a győzelembe. (német) **a. m.: Vágány mellett vigyázzanak! A vonat indul! (német)
kerülnek a fegyverropogáshoz, az orosz tankokhoz, a kézitusához. A vérhez, a sárhoz, a fájdalomhoz és a halálhoz. Ezek csak szavak, de mennyi, milyen felfoghatatlan borzalmakat rejtenek! Ohlsen egy sarokba húzódva ült. Beburkolózott a kabátjába, és aludni próbált, de a többiek kártyáztak, ittak és disznó történeteket meséltek. A hadnagy sírt. Csendben, magának. Megsiratta elveszett fiát, és megsiratta önmagát. Egyedül maradt… De mégsem! Nem volt egyedül. A banda, az ő bandája várt rá, valahol keleten. Maga elé képzelte őket: Papát, a kis Légióst, Portát és az ostoba, behemót Picit. Meg a többieket. Míg a vonat átzakatolt Németországon, az oroszok folytatták a csapatösszevonásokat a vonalak mögött. Készen álltak a legnagyobb offenzíva megindítására, amit a világ valaha is látott. Porta, Pici és egy orosz gyalogos egy mély bombatölcsér alján kuporogtak, és kockajátékot játszottak. A géppisztolyaikat odébb hajították. Őrjáratozás közben botlottak egymásba. Pici már elvesztett egy üveg vodkát – az orosz javára –, amikor a front életre kelt, és legnagyobb bosszúságukra abba kellett hagyniuk a játékot. Kétszázhatvanhárom gyalogsági és nyolcvanöt páncéloshadosztály lendült mindent elsöprő támadásba. Még az anyaföld is reszketett a talpaik alatt. Vége
