NNCL1738-5C9v1.0
SVEN HASSEL
Eltörölni Párizst
A mű eredeti címe: LIQUIDATE PARIS Copyright © Sven Hassel 1971 All rights reserved! A fordítás a Corgi Books 1971. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation © Nitkovszki Sztaniszlav A borítót készítette Gerecz Tibor Borító: © Aquila Első kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2001 ISBN: 963 679 149 X Felelős vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők LAP-ICS Kereskedőházak Budapest Debrecen Miskolc Nyíregyháza Az Aquila Könyvkiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona Az Aquila Könyvkiadó hivatalos honlapja: www.aquila.hu A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2001. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
1. – AZON TŰNŐDÖM – formált a kezéből napellenzőt Pici –, vajon át lehet-e úszni innen Angliáig. – Talán – vont vállat unottan a Légiós. – Ha hal lennél – tette hozzá Papa. – És ha valaki kajával megrakott csónakkal kísérne… – Akárhogy is, azért eltartana egy ideig. – Hm. Pici fejét vakargatva, homlokráncolva pásztázta tovább a vizes láthatárt. – Megtette már valaki? – kérdezte végül. – Biztosan, de nem innen. Innen nem szoktak indulni. – Hová lyukadnék ki, ha innét vágnék neki? – kérdezte csökönyösen Pici, akit tankkal se lehetett elvontatni egy téma mellől, ha egyszer leragadt mellette. – Gebedjek meg, ha tudom – dünnyögte közönyösen a Légiós. – Talán… Doverbe. – Francot – vetette oda Heide. – Pontosan Brighton vonalában vagyunk. Dover szóba se jöhet. – És szerinted mekkora lehet a táv? Ez már megint Pici volt. – Nos… harminc kilométer. Vagy nyolcvan. Épp elég, ha ez érdekel. – Azért megpróbálhatnánk… Papa elmosolyodott. – A feléig se bírnád ki. – Akartok fogadni? – Még szép! Tuti nyerő a tipp! – Meglehet – bólogatott tűnődve Barcelona. – Ugyanakkor… könnyen előfordulhat, hogy egyik tengerdarabkát összetévesztesz egy másikkal, ami ugye éppen olyan, mint amaz… és akkor csak a jó ég tudja, hol kötsz ki. Ha szerencséd van, Írország partjainál kötsz ki, de ha nem, ha olyan peches vagy, hogy elkerülöd, akkor el kell úsznod egészen Grönlandig. – Én akkor is megkockáztatnám – jelentette ki Pici. – Inkább úszkálok életem végéig az óceánokban, semhogy tovább kelljen folytatnom ezt a rühes háborút. Abszurd, mégis tény, hogy edzeni kezdtünk a nagy kalandra. Mindennap
növeltük a leúszott távot, könyörtelenül betartva a szabályt, hogy a leggyengébbnek is ugyanannyit kell teljesítenie, mint a legjobbnak. Az én lelkesedésem is határtalan volt mindaddig, míg egy nap kis híján a tengerbe vesztem lábgörcs miatt. Ha nem lett volna mellettem Gregor, a háború ott és akkor véget ér számomra. Néhány fanatikus bolond azonban ádázul kitartott a tréning mellett. Utolsó edzésükről – ami valamikor éjféltájt ért véget – a végsőkig kimerülten, ám mégis örömmámorban úsztak vissza. Halálosan komolyan állították, hogy látták az angol partokat a láthatár szélén. Éjfélkor… – Még vagy két hét, és készen állunk – állította Pici. Soha nem tudtuk meg, ki nyerte volna meg a fogadást. Másnap, számunkra érthetetlen okból, megkettőzték a parti őrséget. Pici és csatornaátúszó csapata már épp venni készült az újabb akadályt, amikor a történelem végleg pontot tett az ügy végére – a normandiai partraszállás képében. A háború, mint eddig oly sokszor, már megint keresztezte a számításainkat.
Nincs kegyelem
GRÁNÁTOK SÜVÍTETTEK LE RÁNK minden irányból. Bumm. A bunkert telitalálat érte. A tető közepe berogyott, a falak hátborzongató csikorgással oldalra dőltek. Szavamra, a gránát még ocsmányabb jószág, mint a bomba. Sokkal idegölőbb, ha lehet ezt fokozni. Pokoli zajt csap, és mindig oda esik, ahol a legkevésbé várnád. A bombánál legalább sejted, hol fog becsapódni. Újabb robbanás. Már másodjára érte a bunkert közvetlen találat. A tető megadta magát; föld és homok záporozott ránk, vaskos betondarabok vágódtak a padlóra. A fények kialudtak. Aki csak mozdulni tudott, menekült. Hinkát a légnyomás egy romhalmazra vágta. Az őrnagy óvatosan feltápászkodott. Az arca véres volt, egyenruhája ronggyá szakadt, a jobb karjából maradt csonk groteszken előbújt a zubbony széthasadt ujjából. Két évvel ezelőtt vesztette el, de a csonk még mindig nem gyógyult be. A szétvetett betonépület romjai alól visító patkányok hada özönlött elő. Egyikük vad rémületében nekirohant az őrnagynak, és az ölében kötött ki. Belekapaszkodott a szakadt zubbonyba, sárga fogaival dühösen Hinkára vicsorgott. Pici egy gyors és kíméletlen fonákkal leseperte a fenevadat az őrnagyról. A vinnyogó állat jóformán még földet sem ért, felizgatott társai máris cafatokra tépték. A haditengerészet tüzérei fáradhatatlanul folytatták a lövöldözést, porig rombolva a büszke betonfalakat, melyekre az egész védelmet alapoztuk. Aztán jöttek a partra szálló gyalogosegységek, amelyeket végül egy halom kézigránáttal sikerült visszaverni. Pici épp el akarta hajítani a soron következő kézigránátot, amikor észrevette, hogy valaki egy sebesültet igyekszik kirángatni a romok alól. Készségesen odaugrott, hogy segítsen. Rémülten néztem utána: a biztosítószeget félig már kirántotta, és úgy tűnt, erről teljesen megfeledkezett. Ugyanakkor tudtam, hogy ha kézigránátról van szó, Pici tudja, mit csinál. Ő meg én, hogy úgy mondjam, a szakasz bajnokai voltunk. Pici 118 méterre tudott elhajítani egy kézigránátot, én 110 méterre. Mindeddig senki nem tudta túlszárnyalni teljesítményünket. A bál, persze, közben továbbra is állt. Már jó néhány órája tartott, és mi már nagyon untuk. Olyan volt, mintha egy hatalmas dob belsejében ültél volna, amit ezer és ezer őrült püföl a fejed felett. Egy idő után az érzékeid annyira eltompultak, hogy már csak háttérzajként fogtad fel. Porta huszonegyezni akart, de kinek volt most kedve kártyázni? Hiszen
mindannyian tudtuk, hogy ami eddig történt, az gyerekjáték volt ahhoz képest, ami ezután fog következni. Előbb vagy utóbb meg fogják indítani a mindent elsöprő támadást, és akkor nem lesz kegyelem. Ez biztos volt, legfeljebb azért fohászkodhattunk az égiekhez, hogy a szövetségesek ne vessenek be lángszórókat. Ehhez persze semmi köze nem volt annak, hogy felszólítottak minket, adjuk meg magunkat, mert ez az egyetlen esélyünk. Ez csak propaganda volt, a mi oldalunk is mindig ezt szajkózta. Közben mindkét fél tudta, hogy ha eljött az idő – lángszóróval vagy anélkül –, hátunkat a romos falaknak vetve az utolsó töltényig harcolni fogunk, és jól idomított német katonákként szitává lövetjük magunkat, de akkor sem adjuk fel. Papa egyedül és elfeledve egy sarokban kuporgott. Lassan előre-hátra ringatta magát, és a kezében lévő rohamsisakot bámulta homályos tekintettel. Portól és koromtól szutykos arcán könnycseppek gurultak végig, világos barázdát húzva maguk után. Íme, gondoltam, egy ember a végső összeomlás határán. A bombázás folytatódott. Hirtelen, minden várható előjel nélkül, új óvóhelyünk teteje is beomlott. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a pánik. Mint egy távírógép szalagja, rohant át rajtam a gondolat: ilyen lehet az, ilyen érzés, amikor élve eltemetik az embert. Hát ilyen… De a következő pillanatban már Pici mellett álltam, és akárcsak ő, minden erőmmel azon voltam, hogy helyén tartsak egy kidőlni készülő oszlopot, és ezzel elodázzam a tragédiát. Pici nem szólt; csak állt és izzadt és a fogait csikorgatta. Úgy éreztem, még egy pillanat, és az összes csont porrá törik bennem az iszonyatos nyomás alatt. Már azt se bántam volna, ha Pici feladja az egyenlőtlen küzdelmet. Tiszta lelkiismerettel roppanhattam volna össze és „élvezhettem” volna a halál hűs nyugalmát. Pici azonban konokul kitartott, és mielőtt még cserbenhagyhattam volna, Gregor bukkant fel egy pöröllyel és néhány gyámfával. Újabb haladékot kaptunk. Behúzódtunk a bunker még viszonylag ép végébe, és mély hallgatásba burkolóztunk. Egy szál cigaretta és egy üveg calvados keringett néma ajkaink között. Csak a sebesültek jajgatását és a kinti csatazajt lehetett hallani. Az egyik sarokban egy tizenhét-tizennyolc éves kölyök ordított torkaszakadtából; mindkét lábát péppé zúzta egy rázuhanó nehézágyú. Valahogy kiemelték, és telepumpálták morfiummal, de nem sok esélyt adtam neki. Ha túl is éli, járni már sohasem fog. Porta felderítőútra indult a lábaink és az ülepeink között. A kártyáit kereste, amiket szanaszét szórt. A Légiós kifejezéstelen arccal kiterítette apró, zöld matracát, és kockázni kezdett, bal kéz a jobb ellen. A többiek
álltak, ültek vagy egymás mellett kuporogtak a robbanásig feszült légkörben. Ebben a pillanatban elég lett volna egy rossz szó vagy egy provokatív pillantás, hogy ütésre lendüljenek az öklök, elővillanjanak a kések. Jobbkor nem is bukkanhatott volna fel a második patkányhorda… Az órák teltek, ha kíméletlenül lassan is, egy újabb nap vagy éjszaka felé vonszolva minket – kit érdekelt? Ültünk és vártunk. Mást nemigen tehettünk. Volt, aki cigarettázott, néhányan beszélgettek, mások bóbiskoltak, de a legtöbben csak ültünk és révetegen magunk elé bámultunk. A Légiós már régen feltekerte matracát, csak Pici működött még, rendületlenül ugyanazt a fél tucat nótát fújva szájharmonikáján, újra és újra. Néhányan időnként panaszosan rámordultak, de a többség csendben szenvedett. Talán ez az egyetlen erénye a hadseregnek: megtanít türelmesen várni. Ha kilestél a beomlott tetőn át, képtelen voltál megállapítani, hogy mi van odakint, nappal-e vagy éjszaka. Sűrű füst borult palástként ég és föld közé. Mintha a világvége érkezett volna el. Egy percig se reméltük, hogy a kintiek közül bárki is túlélte ezt a mészárlást. Porta egyszer csak fogta magát, és elkezdte szétosztani a negyvenkilenc, kínkeservvel összeszedett kártyalapot a szomszédai között, de még az ő lelkesedése sem tudott magunkhoz téríteni bennünket a tömény letargiából. Különben se láthattuk a lapokat a bunker sötétjében, s ha láttuk volna is, kit érdekelt volna, hogy nyer-e vagy veszít? – Már csalni se érdemes – szontyolodott el Porta is. Felmarkolta a kártyákat, és morgolódva keverni kezdett. Senki nem reagált. Bambán tovább várakoztunk. – Én akkor már inkább eszek, mint hogy itt üljek a rohadt seggemen! Porta haragosan körülnézett a félhomályban. Egyetlen arcizmunk se rándult. Porta erre közönyösen vállat vont, és előszedte a vastartalékját. Ráérősen nekilátott falatozni. Üres tekintettel figyeltük. Még Hinka őrnagy se szólt, noha a vastartalék felnyitása, a bekebelezéséről nem is beszélve, szigorúan tilos volt mindaddig, míg erre a parancsnok engedélyt nem adott. Porta közben közönyösen majszolt, a bajonettjét használva villának. Miután elpusztította a vastartalékját, megitta a géppuskánk hűtéséhez használt vizet. Senki nem tiltakozott. Senkit nem érdekelt. Ki akart géppuskát hűteni, amikor az ellenség bármelyik percben reánk robbanthatta azt a keveset is, ami a mennyezetből még megmaradt? Porta, akit szemmel láthatóan mindez a legkevésbé sem érdekelt, fogta a fegyvertisztító rongyot, és gondosan kifényesítette, kiolajozta vele egyetlen fogát. Amikor ezzel is megvolt, hanyatt vágta magát, és elégedetten elvigyorodott. Mint aki épp most ért egy háromfogásos vacsora és egy palack burgundi végére.
Nagy sokára aztán a bombázás mintha kezdett volna alábbhagyni. Óvatosan eltávolítottuk a páncéllemezeket a lőrésekről, és beállítottuk a géppuskákat. Mintha valaki időközben odébb szállította volna a bunkert: a kinti táj még nyomaiban sem emlékeztetett arra, amit legutóbb láttunk. Mérföldeken át csak roncsok és romok. A Rommel által oly előszeretettel felügyelt szögesdrót akadályoknak híre-hamva sem volt. Hinka őrnagy néhány kétségbeesett próbálkozás után kénytelen volt szembenézni a ténnyel: nemcsak a tábori telefonvonalak szűntek meg létezni, hanem a támaszpont is. Bármerre nézett, ugyanaz a látvány fogadta: a bombázás az összes állást eltörölte a föld színéről. Az ellenség azonban nem pihent. Ezrével özönlöttek kifelé a deszantnaszádokból, vidáman és felszabadultan, mintha piknikezni jöttek volna. Még a legóvatosabbja is biztos volt benne, hogy ez egyszer nem kell ellenállástól tartania. Életük legnagyobb, és egyben legutolsó tévedése volt. Aknavetőink működésbe léptek, könyörtelen tűzáradatot zúdítva a gyanútlan sereg kellős közepébe. A gyalogságiak megtorpantak, majd rémülten visszakozni próbáltak, a tisztjeik azonban útjukat állták. Nem volt más választásuk, mint belerohanni a váratlan tűzbe. A géppuskák tucatjával szedték le őket, és Porta lángszórója elől sem volt menekvés. Kidugtuk a fejünket a fedezék mögül, és gonosz elégedettséggel a látványban gyönyörködtünk. Most ők voltak soron. Úgy hulltak, mint a legyek, egymást taposták a vak rémülettől és a kényszertől hajtva, de nem volt megállás. Egyikük megbotlott egy betondarabban, és felnyársalta magát egy kiálló vasrúdra. A sikolya még az én ujjongó fülemnek is sok volt. Megkönnyebbülés volt látni, hogy egy géppuskasorozat kettészeli a testét. Legalább elhallgatott. Hinka őrnagy váratlanul felpattant, és kirohant a bunkerből. Ordított, hogy kövessük, mire mi is kiözönlöttünk, Picivel és a Légióssal az élen. Én egy géppuskát vonszoltam magammal, a nyakamba akasztva. Szabad kezemmel kitéptem vagy három kézigránátot az övemből, és az ellenség közé vágtam őket. Előttünk mindenütt ordító, jajgató, hörgő, haldokló emberek. A homokban, a romok közt, a szögesdrót tetején. Közvetlenül előttem egy zöldesbarna katona. Valahol elhagyta a sisakját a hirtelen zűrzavarban. Beletérdeltem a gyomrába, leütöttem a géppuska agyával, aztán már rohantam is a többiek után. Barcelona bukkant fel mellettem. Vállvetve gázoltunk tovább, válogatás nélkül beletaposva a véres iszapba sebesülteket és holtakat. Aztán az ellenség mégiscsak meghátrált. Eleinte lassan visszakoztak, aztán egyre jobban begyorsultak, és a végén már úgy száguldottak a tenger felé, mint valami rövidtávfutók, mindent ledobva magukról, ami a futásban
akadályozhatta őket. Fegyverek, gázmaszkok, sisakok repültek hátrafelé. Győztünk. De milyen áron? És kiért? Miért? A hazáért? A Führerért? A dicsőségért, a becsületért, a medálokért és az előléptetésért? Ugyan. Azért harcoltunk, amiért a sarokba szorított állat harap. Hogy megvédjük az életünket, bármi áron. Ösztönből. És ennek az élethalálharcnak minden egyes pillanata maga volt a borzalom. Az egyik percben még egy barátod oldalán harcolsz, a következőben már csak egy halom kocsonyás húscafat és csontszilánk vöröslik melletted. Bármennyire is edzett vagy, ez megtör, és te hosszú percekig bénultan kuporogsz. Fojtogat a sírás, a puskatust ütlegeled a homlokoddal, és érzed, hogy kész, ezt már nem bírod tovább, ebbe bele kell őrülni. Aztán a következő pillanatban már megint a csata sűrűjében vagy, és mint egy ámokfutó, szúrsz és csapkodsz. Mindent és mindenkit gyűlölsz; harcolsz, hogy ölj, és ölsz, mert élvezetet okoz. Amint a csatazaj elült, Porta gondolatai ismét visszaterelődtek az evésre. Azóta se láttam mást, aki annyit és olyan gyakran tudott volna enni, mint ő. S miközben Porta ült és a belét tömte, Pici, régi jó morbid szokásához híven, végigkutatta a halottak száját. Ha aranyfogat talált, gyakorlott kézzel kirángatta, és belepottyantotta az oldalán lógó tarsolyba, amely soha nem hagyta el az oldalát. Papa, valahányszor rajtakapta, haditörvényszékkel és egyéb borzalmakkal fenyegette, Picit azonban nem lehetett megfélemlíteni. Olyan ember még nem született a földön, akitől Pici félt volna. Leheveredtünk a betonfalak fedezékében, és figyeltük Portát, mint nyitja ki sorra egymás után a jó ég tudja honnan zsákmányolt konzerveit. Az elsőben ágyúzsír volt. A másodikban úgyszintén, akárcsak a harmadikban és a negyedikben. Az idióta egy fegyverraktárat fosztott ki, amit velünk ellentétben, egyáltalán nem talált mulatságosnak. Amikor már majd szétvetette a düh, a Légiós előállt egy nagyszerű ötlettel. Azt javasolta, kötözze a dobozokat egy foszforrúdra, tűzze meg a pakkot egy kézigránáttal, és hajítsa át az ellenség sorai közé. Ha Papa határozottan közbe nem lép, Porta habozás nélkül kipróbálta volna az új fegyvert. Újabb támadás. A géppuskák fehéren izzottak, a gránátvetőt kezelő Barcelona acélkesztyűje fecnikben lógott. Nem volt megállás, még egy levegővétel, de még egy röpke gondolat idejére sem. Vagy öltél, vagy meghaltál. Mindkét fél bokáig tocsogott a vérben. A homoksáv, amely elválasztott minket, az egykor selymes, ezüstszürke föveny leginkább egy felkoncolt, tályogos testre emlékeztetett. A távolban árbocerdő nőtt ki a tengerből. A part mentén a deszantnaszádok vég nélkül ontották magukból a zöldesbarna figurákat. Sokan még a partot sem érték el, mások pedig már néhány lépés után sebesülten vagy
holtan rogytak össze, de a roham nem folytatódott. Egy egész hadsereget vetettek be a normandiai partokon. Ha akkor kudarcot vallanak, hosszú évekig képtelenek lettek volna hasonló mértékű offenzívát indítani. Félőrültek voltunk a szomjúságtól, és végül mi is arra vetemedtünk, amit korábban Porta szemrebbenés nélkül megtett: beleittunk a géppuskák hűtésére használt vízbe. Meleg volt, olajos és bűzös, de egy pohár pezsgő sem esett volna jobban. Különben is, mi magunk se voltunk valami haj, de illatosak. Az ellenség egy újfajta gránátot próbált ki rajtunk: foszfort tartalmazott, ami a levegővel való érintkezéskor heves, mindent elemésztő tűzre lobbant. A közelünkben egy ismeretlen német katonát égettek hamuvá a világoskék lángok. Közönyösen végignéztük a haláltusáját. Ellentmondást nem tűrő sípszó lendített ellentámadásba minket. Előrelendültünk, türelmetlenül félretaszítva a holtakat és a lábunkba kapaszkodva rimánkodó sebesülteket. Se időnk, se kedvünk nem volt velük foglalkozni. Csak rohantunk előre, sivító lövedékek és fütyülő repeszdarabok között. Vakon, gondolkodás nélkül, mint valami robotok. Aki megállt gondolkodni, az a halál fia volt. Még több hajó, még több csónak, még több deszantnaszád. Mintha a tenger halai öltöttek volna zöldesbarna egyenruhát. Végeláthatatlan rajokban özönlöttek ki a partra. A legtöbbjük azonban még fiatal, tapasztalatlan kölyök volt. Ez volt nemcsak a tűzkeresztség, de egyben az utolsó kenet is a többség számára. Lassan visszakozni kezdtünk. Az angolok üldözőbe vettek minket. Hagytuk, hogy kövessenek, míg el nem érték azt a pontot, ahol látni akartuk őket: a lángszóróink hatósugarában. Levetették magukat a homokba, a dűnék lejtői közt keresvén menedéket, mi pedig ezalatt befészkeltük magunkat a bunker romjai közé. Kimerültek voltunk, koszosak és bűzösek. Minket kellett volna végigvonultatni Nürnberg főterén, nem a párt díszgárdájának kikent-kifent, jóllakottságtól fénylő arcú, zászlókat lengető és dicsőségteljesen trombitáló talpnyalóit. Minket, a vértől és olajtól maszatos képünkkel, szakadt egyenruhánkkal, zörgő csontjainkkal. Nem kétséges, hogy kik lettek volna nevetségesek. A mellettem kushadó bajtársamra pillantottam, és ő egy mosolynak szánt vicsorgással viszonozta pillantásomat. De hiszen ez nem is ember! – villant át az agyamon. Nem emberi lény, hanem ragadozó, akárcsak én és mindenki más, aki ebben a tetves háborúban harcol. A felismerés hisztérikus dührohamot váltott ki belőlem. Sírtam és üvöltöttem, remegtem minden ízemben a félelemtől és a tehetetlenségtől, és vadul a puskám faagyát ha-
rapdáltam, mintha az tehetett volna mindenről. Azt mondták, az anyámért kiabáltam, ahogyan azt az idegösszeomlás szélén lévők teszik. Mindennapos volt ez a harctéren. Előbb vagy utóbb mindannyiunkat utolért, és ha megtörtént veled, akkor már csak egy gondolat foglalkoztatott: mielőbb eltűnni innen! Felpattanni és rohanni, el, messzire. A pokolba a haditörvényszékkel, a pokolba az elítéltjeikkel és a Torgaukkal*1 , a pokolba az egész szemét bandával… Egy istentelen erejű rúgás térített észhez. Egy hatalmas mancs talpra rántott a hajamnál fogva, egy másik pedig a fejembe nyomta a sisakomat. Hátranéztem. Pici állt mögöttem. – Vegyél szépen egy mély lélegzetet, és szedd össze magad – mondta tőle szokatlan kedvességgel. – Elmúlik, pajtás, hidd el nekem, el fog múlni. Amíg a fejed a nyakadon ül, addig semmi ok a pánikra. Bátorítóan rám vigyorgott, de nem használt: az idegeim felmondták a szolgálatot, és velük együtt az önuralom is elszállt. Másokkal is megtörtént már: még Porta és Pici sem volt kivétel. Papa is közel állt hozzá, a Légiós pedig többször is átesett ezen, noha ő már régi harcos volt, tizennégy év keserű tapasztalatával a háta mögött. Most azonban rajtam volt a sor, és ha Pici vasmarka nem tart meg, remegő térdem összebicsaklik alattam. Leültetett egy félreeső sarokba, megtörölte a homlokomat egy olajos ronggyal, aztán cigarettát dugott a számba. Úgy rémlik, mintha Papát láttam volna felénk kúszni. – Mi az? Nem vagy jól? Végy egy mély lélegzetet, és lazíts. Csak ülj itt, míg el nem múlik. Ne félj, egy darabig most csend lesz. Előszedett a zsebéből egy tekercs ragtapaszt, és befoltozta vele vérző homlokom. Hogyan és mikor szereztem a vágást, fogalmam se volt. A zokogás nem akart elmúlni, de a cigaretta csitítóan hatott, és ami még fontosabb, már nem voltam egyedül. Barátok közt voltam; barátok közt, akik törődtek velem és akik megértettek engem. Ők voltak azok, akikről teljes bizonyossággal tudhattam, hogy az életüket is kockára tennék értem, és az utolsó falat kenyerüket is megosztanák velem. Ez talán az egyetlen vigasz a háborúban: ez a rendkívüli, önzetlen barátság, amely csak azok között szövődhet, akik számára a többiek az életet jelentik. Ha nem lett volna ez az összetartó erő, már régen nem lettünk volna életben. Lassan lehiggadtam. A krízis elmúlt, s kezdtem már magam is elhinni, hogy még nincs minden veszve. Persze az is világos volt, hogy nem ez volt az utolsó rohamom, és hogy a későbbiek is ugyanolyan váratlanul, ilyen 1*Német katonai börtön.
alattomosan fognak rám törni, de nem volt értelme ezen rágódni. Háborúban a gondolkodás az őrület biztos táptalaja. Papa kártyázni hívott. Egybegyűltünk egy viszonylag biztonságos vacokban, és ők hagyták, hogy nyerjek, én pedig tudtam, hogy hagyják, de kit érdekelt ez, hiszen, a pokolba is, barátok voltunk! Minden különösebb ok nélkül nevetni kezdtem, és a többiek csatlakoztak hozzám. Az élet ettől még nem lett rózsásabb, de valahogy mégsem volt olyan elviselhetetlen, mint pár perccel korábban. D-nap plusz 1. A másnap… Megszakadt a kapcsolat az ellenséggel. Mindkét oldalon rettenetes veszteségek. A környező falvakat elsöpörte a háború szele. A legtöbb eltűnt a föld színéről, mintha sose lett volna. Porta változatlanul csak zabált. Szerintem egy egész tehenet is meg tudott volna enni minden látható következmény nélkül. Ez a szikár, beesett arcú alak csak evett és böfögött és szellentett, vég nélkül, akár egy bélpoklos. Pedig makkegészséges volt, csak a háború űzött könyörtelen játékot az emésztőrendszerével. Ez alkalommal ünnepi lakomában volt részünk Porta jóvoltából. Valahol rábukkant egy rejtett argentínai marhakonzervre, és most ennek a tartalma rotyogott a sisakjainkban szeszlámpák tüzénél. Porta kavargatott, Pici rummal locsolgatta a készülőben lévő étket. Még Hinka őrnagy is hagyta meghívatni magát a vacsorára. Régen ettünk ilyen jót. A géppuska mellett teljesítettem őrszolgálatot. Kellemetlen feladat volt már önmagában is, és hogy még inkább az legyen, a tájra sűrű ködfüggöny telepedett, amelyen hasztalanul igyekeztek tartós lyukat ütni a rakéták és a nyomjelző lövedékek. A bajtársaim a földön heverve hortyogtak, kivert kutyaként összegömbölyödve a hideg és a szemerkélő eső ellen. Egyedül voltam, és irgalmatlanul dideregtem szélfútta őrhelyemen. Bebújtam szürke kabátomba, mint csiga a házába, és még mélyebbre nyomtam fejemen a sisakot, de hasztalan, az eső továbbra is utat talált magának, és hideg patakokban csak csordogált és csordogált lefelé lúdbőrös hátamon. Ellenőrizni a géppuskát. Ellenőrizni az elsütő szerkezetet, ellenőrizni a hüvelyvetőt, ellenőrizni a töltényhevedert. Unalmas munka volt, de az életünk múlhatott rajta. Valahonnan, azon a ponton túlról, ahol érzéseim szerint az ellenségnek lennie kellett, halk kattanás hallatszik. Baljós, fényes hang. Mire készülhetnek? Hosszú perceken át mozdulatlanul fülelek, de semmi nem történik. Tőlem jobbra egy pitypang sárgállik, rikítóan és magányosan a pusztaság közepén. Az egyetlen virág kilométeres körzetben. Milyen lehetett ez a vidék a háború előtt? Fák, rétek és tehenek. Boglárkák és margaréták. Zamatos,
smaragdzöld fű, zsíros termőföld, rózsalugasok, vidáman kanyargó ösvények. És mi volt most? Egy véres kráterrengeteg. És az emberek? Ki tudja, hová mentek, életben vannak-e még, és ha igen, visszatérnek-e valaha? Észak felől, a távolból a nehéztüzérség moraja hömpölyög felém. Az ég hirtelen karmazsinvörössé válik – az Omaha-part, ahol az amerikaiak szálltak partra. Dél felé fordulok, tekintetemmel követem a rakéták útját. Undok fenevadak. Porta motyog álmában. Először hallgatom, hátha ezúttal mond valami érdekeset is. De nem. Még véletlenül sem. Éjszakai monológjai mindig ugyanarról szólnak: az ételről. A Légiós nesztelenül kigöngyölődik fekvő pozíciójából, és félresiklik egy sötét zugba. Csobogás hallatszik, aztán a Légiós visszatér, s lehuppan Pici és Gregor közé. Pici rúg egyet álmában, Gregor a hátára fordult és hortyogni kezd. Fél perc múlva már a Légiós is alszik. Az idő kínos lassúsággal telik. Egy idő után azon kapom magam, hogy nyitott szemmel álmodom. Koppenhága nyirkos utcái úsznak a szemem elé. Tizenöt éves vagyok és este van. Igen… ezen az estén kapták el Alexet. Céltalanul őgyelegtünk, mint a többi dologtalan koppenhágai utcagyerek, amikor ránk támadtak; négyen kettőnk ellen. Nem hagytuk magunkat, és sikerült elmenekülnünk. Egészen a Havnegadéig futottunk. Borzasztóan büszke voltam magamra, mert az egyik rendőrt hasba rúgtam. Hogy gyűlöltük őket… Másnap reggel azonban hiába vártam Alexet a vasútállomás melletti Wivel étterem mögött. Előző este abban maradtunk, hogy itt fogunk találkozni, és addig várunk, míg ki nem nyitja valaki a konyha ajtaját, és meg nem szán minket a gazdagok tányérjáról leszedett maradékkal. Alex azonban nem jelentkezett. Soha többé nem láttam. Később megtudtam, hogy egy „nagytakarítás”-on gyűjtötték be, egy ifjú svéddel együtt (mi a fenét keresett Koppenhágában? Kereshetett volna valami jobb helyet is magának), és bevarrták egy jütlandi fogházba. Alexnek sikerült néhányszor megszöknie, de mindig fülön csípték. Egy nap láttam a fényképét az újságban. Egy gőzös, az Odin fedélzetén rejtőzött el, és vízbe fúlt, amikor a hajó elsüllyedt. Nem vagyok benne egészen biztos, de úgy emlékszem, hogy sírtam, amikor elolvastam a cikket. Alex a barátom volt. Az egyetlen barátom. Miután meghalt, magamra maradtam a világban. Végigsimítottam a géppuska csövét. Csak ki kell biztosítanom, és máris kész a pusztításra… Istenem, hogy gyűlöltem a szentbeszédeiket és szüntelen hazudozásukat – az úgynevezett demokráciájukat! Könnyű úgy tanácsokat osztogatni, hogy bent ülsz egy meleg szobában és tele van a
hasad. És a kétszázhetvenötezer koppenhágai munkanélküli? Mi hogy illettünk a képbe? És ez még csak Koppenhága volt! Miért nem géppuskáztak le inkább minket? Akkor nem zavartuk volna a képet, és még prédikálniuk se kellett volna! Az utolsó karácsony Koppenhágában. Felejthetetlen karácsony volt… A hideg utcákon ténferegtem, kaffogó cipővel, kesztyűtlen kezemmel lyukas és üres zsebemben. A Radhuspladsenen megálltam a kivilágított karácsonyfa előtt – a „mindenki fája” előtt –, és gyűlölettel eltelve felnéztem a vidáman égő színes izzókra. Lehet, hogy egyeseknek a szeretet jelképe volt, számomra viszont az önelégültség és a biztonság jelképe volt. Az ő biztonságuké. Odaálltam a tövébe, és rávizeltem, olyan magasan, ahogy csak tudtam, aztán kedvetlenül tovább kullogtam, magam mögött hagyva a gőzölgő jelképet. Ahogy végigvánszorogtam a Vesterbrogadén, minden ablak mögött ugyanazt láttam: karácsonyfát, színes lámpácskákat, csillogó-villogó papírfigurákat. Boldog karácsonyt! Boldog karácsonyt mindenkinek! Milyen üres, elcsépelt mondat! Hiszen semmit nem jelentett. Kopogj csak be valahová egy falat karácsonyi libáért, és kirúgnak, mint egy rühes kutyát. Ez persze nem zavarja őket abban, hogy a békesség és a jóindulat ünnepének nevezzék, és hogy elégedettek legyenek önmagukkal és a világgal. Másnap késő délután megismerkedtem egy Paul nevű fiúval. Mások moziba siettek, mert ez volt a hétnek az a napja, melyen változott a műsor, és új filmek kerültek a vetítővászonra. Emlékszem, hogy több háborús film ment, meg volt egy, amely Al Capone haláláról szólt. Egyszóval mindegyik kitűnően illeszkedett mind témájában, mind látványvilágában a karácsony hangulatához. Paullal beültünk egy kávéházba egy csésze közös kávé meg egy szem töltött kifli mellé. A közelben egy rendőrőrs működött, ezért mindketten a megszokottnál is idegesebbek voltunk. – Mit szólnál egy álláshoz? – kérdezte egy idő után Paul. Hanyagul, mintha állást találni mindennapos dolog lett volna. Felnéztem, és kétkedően összevontam a szemöldökömet. – Egy igazi állást, igazi fizetéssel minden pénteken – tette hozzá Paul, még mindig ugyanolyan egykedvűen. – Ne szórakozz! – mordultam rá. – Komolyan beszélek. Nem válaszoltam. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Nem is hittem el neki, de nem akartam szólni. Hadd beszéljen tovább, előbb-utóbb úgyis elárulja magát. Biztos csak ugrat. – Gondoltam, érdekel – vont vállat. – Kaptam valakitől egy németországi
címet. Azt mondják, munkaerő hiányában vannak arrafelé, ha létezik ilyen… Még a betanítás ideje alatt is fizetnek. Valami gyár lehet. Azt mondják, egész szép kis summát összegyűjthet az ember egy év alatt. Döbbenetes volt ilyet hallani. Munka… rendszeres fizetés… étel a hasadban, cipő a lábadon és egy igazi ágy, amelyben alhatsz… Még mindig nem mertem elhinni, de mielőtt még rákérdezhettem volna, a kávéház tulajdonosa az asztalunkhoz lépett: egy kávé és egy kifli áráért csak ennyi járt. Szedelőzködnünk kellett. Tizenöt nappal később Paul és én megérkeztünk Berlinbe. Természetesen potyautasként, ládák közé rejtőzve. Nem sokkal ezután Paul meghalt egy munkahelyi balesetben a gyárban, én pedig – ennek okán – beléptem a seregbe. Hosszú évek óta először végre naponta háromszor ehettem és tiszta ágyban alhattam. A kiképzés kemény volt, de távolról sem annyira, mint a gyárbeli munka. Az arcom szép lassan kikerekedett, az izmaim gyarapodni kezdtek. Szuvas, törött fogaimat a laktanya orvosa ingyen és bérmentve helyrehozta. Csinos egyenruhát kaptam, és hetente egyszer tiszta ágynemű dukált. Újra emberi lénynek érezhettem magam. Boldog voltam. Aztán jött a háború és vele együtt az újonnan felfedezett életöröm vége. A bajtársaim, akikkel együtt töltöttem ezeket a szép napokat, meghaltak, hadirokkantak lettek vagy átkerültek más egységekhez. A katonák már nem emberi lények voltak, hanem háborús kellékek. Szükség volt ránk ebben a játékban, de legalább ennyire szükség volt az ágyúkra, a tankokra és az aknákra. A friss ágynemű és az ingyenes fogorvosi kezelés kora mintha sohasem létezett volna. Rongyosak, koszosak és tetvesek lettünk. A csinos szürke egyenruha, melyet egykor oly büszkén hordtunk, fakó és olajos lett, mint egy agyonhasznált mosogatórongy. Az ezred elvesztette önérzetét, és névtelenül beleolvadt a hadigépezet egészébe. Örök menetelés vette kezdetét. Meneteltünk esőben, perzselő napsütésben, télben és nyárban, hóban, sárban és ködben. Nyálkás pocsolyák és bűzlő útszéli árkok vizével csillapítottuk szomjunk. Szétfoszlott bakancsunkban kapcát hordtunk, de még ez se volt igazi – ez is csak egy darab koszos, büdös rongy volt. Hogy mi hajtott minket előre? Mi tartott minket életben? Nem tudom. Hiszen még reménykednünk se volt miben. Három lehetőség állt előttünk, és egyik se volt túl kecsegtető: nyomorékká válni, hadifogságba kerülni vagy örökre elaludni egy útszéli fejfa alatt. Íme a szabadulás három módozata! Mélázásomnak egy magasra röppenő, vakító fényű világítórakéta vetett véget. Ösztönösen elhasaltam és fedezékbe kúsztam. Nem kellett figyelmeztetnem a többieket: automatikusan ugyanazt tették, mint én. Mi
történhetett odakint a senki földjén? Kibiztosítottam a géppuskát. Papa kilőtt egy világítórakétát a Very-pisztolyból; bántó, fehér fény öntötte el a tájat. Lélegzet-visszafojtva füleltünk. A távolból motordübörgés és időnként géppuskakattogás hallatszott. – Tankok – suttogta Gregor. – És felénk jönnek – tette hozzá Porta. Papa fellőtt egy újabb rakétát. Csend. Odakint, a fényernyőn túli feketeségben semmi nem mozdult, de érezni lehetett, hogy valami készülőben van. Dermedten figyeltünk. Aztán a fény kialudt, és mintegy végszóra, csikorgó, csattogó lánctalpak vágtattak elő a dűnék fedezékéből. Mintha varázsütés ért volna minket, szempillantás alatt mozgásba lendültünk, hogy előkészítsük a tankelhárító lövegeket. Egy egész tankezred lendült támadásba ellenünk. Remegett, dübörgött alattuk a föld. Vérszomjas, szürke acélszörnyetegek zúdultak ránk a dombok tetejéről. A nehéz géppuskák kereszttüzében kikúsztunk a senki földjére, és felállítottuk a Pak tankelhárítót. Nem telt bele sok idő, és az első lövedékek már célba is találtak. Mennydörgésszerű robaj hallatszott, aztán élénkvörös tűzoszlop csapott a magasba. A formációt vezető Churchill már csak a benne ülők számára jelenthetett veszélyt. Balról egy Cromwell vágtatott felénk. Pici megfordult, higgadt mozdulatokkal vállához emelte a páncélöklét, fél szemét lehunyva gondosan célzott – végtére is a tank még „csak” ötven méterre volt –, és lőtt. A folytatás ugyanaz volt, mint a Churchill esetében. A jelenet, különböző változatokban, újra és újra megismétlődött. Rengeteg tank égett ki, még több ember égett bent, de mindig újabbak és újabbak jöttek a helyükbe. A Pakot kilőtték, az ellenség nehéztüzérei a mi rovásunkra tomboltak. A levegőben roncsok repkedtek – jelentős részük emberi eredetű volt. Keserű füst töltötte meg a levegőt. Köhögtünk, krákogtunk, könnyezett a szemünk, a fülünk már fájt a robbanások zajától. A homokba préselődve hasaltam, és igyekeztem olyan lapossá válni, amennyire csak lehetett. Egy idő óta már tökéletesen értettem, miért nevezik „Föld Anyának”, és miért imádják ekként. Bármennyire is olajos és véres volt ebben a pillanatban, kimondhatatlan vigaszt jelentett a közelsége. Pár méterrel odébb egy angol közlegény hasalt a homokban, ugyanúgy belelapulva, ahogyan én. Egyszerre pillantottuk meg egymást, és meg merem kockáztatni, ugyanazon pillanatban döntöttük el, hogy a másiknak vesznie kell. Nem akartam gyilkolni, de meghalni se volt kedvem. Ugyanígy lehetett vele ő is. A harc törvénye azt mondta, hogy egyikünknek itt kell
hagynia a fogát, és nem volt idő üldögélni, s azon merengeni, vajon igazságos-e ez vagy sem. Ahhoz, hogy élhess, ölnöd kellett. Ez alapszabály volt. Egy kézigránátot szorongattam a kezemben, akárcsak – mint később kiderült – az angol katona is. Kirántottam a fogammal a szeget, és számolni kezdtem… huszonegy, huszonkettő, huszonhárom, huszonnégy… A kézigránát süvítve átszállt az angolhoz. Valahol félúton találkozott az angol kollégával, amely viszont felém tartott. Egyszerre robbantak. Egyikünknek sem esett baja. Egyformán reagáltunk, hiszen valamikor mindketten emberek voltunk: menteni akartuk az irhánkat, ezért oldalra gurultunk. Felpattantam, a géppuska mögé ugrottam, és leadtam néhány sorozatot. Egy második kézigránát robbant. Ez majdnem végzett velem. Vakító tűz villant előttem; ha nincs a rohamsisak, a nyomás szétvetette volna a fejem – legalábbis így éreztem. Egy pillanatra pánikba estem, de a félelmet villámgyorsan félreseperte a düh. Mindeddig nem volt okom személyesen is gyűlölni a fickót, most viszont annál inkább. Az élethalál-küzdelem perverz játékká fajult. Üvöltve egymásnak rontottunk, és vérben forgó szemmel csépelni kezdtük a másikat. Mindent bevettünk, ami csak a kezünkbe került: puskatust, bakancsot, bajonettet. Az angol lábikrán döfött, de a fájdalom nemhogy megbénított volna, hanem még jobban felhergelt. Megújult dühvel estem neki. Ő volt a balszerencsés ezen a napon: leesett a sisakja, és már nem volt, ami útját állja az iszonyatos erejű ütésnek. Akkora léket ütöttem a homlokába, hogy még az öklöm is befért volna rajta. De én magam is túl kimerült voltam ahhoz, hogy tovább folytassam a küzdelmet. Igaz, már nem is volt igazán az: az angol legyőzötten hevert a lábamnál. Ingerülten bámultam, és azt kívántam, bárcsak már elpatkolna, hogy vége legyen az egésznek. Én is átküldhettem volna a másvilágra, de a vérszomjam, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is múlt. A férfi engem nézett mozdulatlan tekintettel. Homlokából és szája széléről vér csordogált a homokba. Gyorsan és erőtlenül szedte a levegőt. Most, hogy már jutott idő a fájdalomra is, kezdtem nemcsak lelkileg, hanem testileg is pocsékul érezni magamat. A lábam kegyetlenül sajgott, ebben az állapotomban könnyű préda lettem volna bárki számára. Hátat fordítottam az angolnak, hogy elvonuljak – valamerre – de a hörgése visszatartott. Türelmetlenül letérdeltem melléje, és ahogy a körülmények engedték, elláttam azt az embert, akit az imént még meg akartam ölni. Aztán elővettem a kulacsomat, és a szájához nyomtam. – Igyál – mondtam kurtán. Továbbra is engem bámult, de nem nyúlt a kulacsért. Mire várt az ostoba?
Hogy odahajoljak, és hagyjam ledöfetni magam? A keze mellé raktam a kulacsot, és visszaszökdécseltem a mieink közé. Repeszek és egyéb kellemes dolgok röpködtek körülöttem, de élve visszajutottam. A Légióst egy kiégett Churchill alatt rejtőzve találtam. A géppisztolyával volt elfoglalva, gyors sorozatokat adott le valahová a hátam mögé. Valamivel odébb Pici tevékenykedett a lángok fényében sátánian csillogó szemmel. Előrángattam a zsebkendőmet, és elszorítottam vele a lábamat. Az ellenséget visszavertük – ideig-óráig. Lélegzetvételnyi időhöz jutottunk, de nem tudhattuk, meddig tart, ezért igyekeztünk minden pillanatát maximálisan kihasználni. Porta zajosan elfogyasztotta ötödik marhakonzervét, Barcelona gint szopogatott – az üveget minden slukk után becsületesen körbekínálta –, Papa pedig kártyázni próbált, jobb híján magával. Mögöttünk Formigny lángokban állt, és a behemót Wellingtonok már Caent bombázták. A föld remegett és rengett alattunk, mintha valami még ennél is rosszabbra számított volna. Porta egy gramofonra és néhány lemezre bukkant egy elhagyott dzsipben. Egyik korongot a másik után játszottuk le. A csata borzalmas, fülsiketítő zaja után szomjasan vedeltük a harmónia hangjait, és képtelenek voltunk betelni szépségével. Már harmadjára hallgattuk végig a gyűjteményt, amikor egy kisebb csapat bukkant elő a félhomályból. Hatalmas kereszttől vöröslő zászlót cipeltek, és a sisakjukról is ugyanez a jel virított. Fegyverteleneknek látszottak. Pici tettre készen felkapta a puskáját, de mielőtt még elsüthette volna, Papa kitépte a kezéből. – Elment az eszed? – Miért csak az övéiket látják el? – kérdezte sértődötten Pici. – A mieinkkel mi bajuk? – Ha valaki rá mer lőni a vöröskeresztesekre, annak én magam repítek golyót a szeme közé – közölte eltökélten Papa. – Világos? Rövid, feszült csend következett, aztán Porta felnevetett. – Te eltévesztetted a házszámot, Papa! Az üdvhadsereghez kellett volna belépned! Azóta már tábornok lennél! Hátat fordított és megvetően maga elé köpött, de ő sem nyúlt a puskáért. Papa bölcsessége, mint mindig, ezúttal is győzedelmeskedett. Az utolsó sebesülteket is begyűjtötték, az utolsó vöröskeresztes is visszatért az ellenséges vonalak mögé. Csend és béke honolt a tájon, míg újra el nem dördült az első lövés, kioltva az első árokvonalban egy fiatal hadnagy életét. Alig telt bele néhány másodperc, és már megint teljes hangerővel dúlt a csata. Hiába vigyázott Papa annyira a vöröskeresztesekre, most elkerülhetetlenül homokba harapott néhány hordágycipelő. A Légiós
felpattant, és ordítva az ellenség felé vágtatott. Ahogyan az orosz sztyeppeken és Monte Cassino lejtőin is, most is biztos volt benne, hogy habozás nélkül követni fogjuk. Az újabb, minden előzőnél hevesebb ütközetben csaknem az összes vöröskeresztes odaveszett, a hordágyon fekvő sebesültekkel együtt. A partot újra emberi testek borították el. Újabb vöröskeresztes egység tipegett elő újabb hordágyakkal az újabb sebesültekért. Támadás és ellentámadás újra meg újra. Ezen a napon a halál volt az egyetlen győztes a 91. szektorban.
2. A RÁDIÓ GOMBJAIVAL TRÜKKÖZÖTT, rutinos mozdulatokkal ide-oda tekergetve őket, hogy kiszűrje a BBC hangját a többi recsegés-ropogás és karattyolás közül.
PORTA
– Te megőrültél – közölte megvetően Heide. – Tudod, mi vár rád, ha elkapnak. Se perc alatt leütik a fejedet… Különben is, mi értelme? Úgysem igaz egyetlen szó se abból, amit mondanak. Porta felemelte a kezét. – Pofa be, az ég szerelmére! Most kezdik! Tompa, fenyegetően hivatalos gongütés hallatszott, aztán egy hűvös, precíz hang darálni kezdett: – Ici Londres, ici Londres. BBC pour la France… Feszülten figyeltünk, akárcsak országszerte a francia ellenállási mozgalom tagjai. – Ici Londres, ici Londres… Kérem, figyeljenek. Személyes üzenetek következnek: „Les sanglots longs des violons de l’automne.” Ismétlem: „Les sanglots longs des violons de l’automne.” (Ősz tépi zokogva a fák húrjait.) Verlaine Le Chanson de l’automne című költeményének első sora. Az üzenet, amire a franciák már hetek óta vártak. Meyer főhadnagy a 15. hadtest főparancsnokságáról – az ő feladata volt a BBC adásainak a figyelése – izgatottan és sietve tájékoztatta Franciaország katonai kormányzóját, valamint a belgiumi főparancsnokságot. A címzettek a tőlük elvárható pökhendiséggel reagáltak. Még hogy fontos üzenet! Egy francia nyafogása az őszről! Ez az ember nyilvánvalóan egy kretén. Mayer főhadnagy kötelességtudóan elszégyellte magát, és ettől fogva csak hallgatott. – Ici Londres, ici Londres. Folytatjuk a személyes üzenetek sugárzását: „Les fleurs son d’un rouge sombre. Les fleurs son d’un rouge sombre.” (A virágok bíborvörösek.) Ez a normandiai ellenállók hálózatának szólt. – „Hélène êpouse Joe. Hélène êpouse Joe.” (Hélène hozzámegy Joe-hoz). A jel a caeni régiónak szólt, és egy szabotázssorozatot indított el: hidak szakadtak le, vasútvonalak robbantak fel, telefonvonalak szakadtak meg. A 15. hadtest parancsnokságán most már kezdték elhinni, hogy valami komoly van készülőben. – Mit tud mondani nekünk, Meyer? – kérdezte idegesen von Salmuth
tábornok. Meyer kihúzta magát, és folytatta a hallgatózást. Három napig csend volt, aztán megint jöttek az üzenetek. – Ici Londres, ici Londres… „Les dés sont jetés.” (A kocka el van vetve.) Ismétlem: „Les dés sont jetés.” Ennek a négy szónak az eredményeképpen gyanútlan német katonák tucatjai végezték francia folyók és mocsarak mélyén, késsel a hátukban. – „Jean pense à Rita.” (Jean Ritára gondol) „Jean pense à Rita.” A műsorvezető lassan, gondosan formált meg minden egyes szót, hosszú szüneteket tartva közöttük. Porta felnyihogott. – Micsoda baromság! Még el is hiszem, hogy ez a Jancsi Ritácskára gondol, amikor annyi bige van odaát. Különben is, kik ezek? Milyen Rita és milyen Jean? Honnét tudják, hogy ki küldi kinek? – Ez egy kód – magyarázta Heide, aki mindig mindent tudott. – Valamikor én is voltam rádióoperatőr. Mi is ilyen virágnyelvű üzeneteket használtunk. – „Le dimanche les enfants s’impatientent.” (Vasárnap a gyerekek türelmetlenek.) „Le dimanche les enfants s’impatientent.” Ez azoknak a normandiai ellenállóknak szólt, aki ejtőernyősök érkezését várták. – Ici Londres. Egy óra múlva újabb üzeneteket sugárzunk.
Az utolsó órában MIELŐTT ELÁSTUK VOLNA A HALOTTAKAT, ponyvába tekertük őket, és mindegyik mellé egy-egy konzervdobozba belegyömöszöltük a személyes papírjait, hogy egyszer majd, ha a háború véget ér, és megtalálják őket, saját sírgödröt kaphassanak névre szóló fejfával. Mindkét fél elengedhetetlenül fontosnak tartotta, hogy minél több temető legyen megtöltve a hősök sírjaival. Különben mit fognak majd mutogatni a jövő fiataljainak? Hiszen valahogy be kell csábítani a friss golyófogókat a toborzóirodákba. Mondjuk, valahogy így: „Nos, fiaim, itt nyugszanak a mi dicső halottjaink, akik életüket adták a hazáért a legutóbbi háborúban… Eme fejfa alatt Paul Schultze alussza örök álmát. Egy kézigránát mindkét lábát letépte, de ez a hős közlegény ennek ellenére a posztján maradt, és utolsó csepp véréig harcolva egy egész ezredet mentett meg az ellenség támadásától. A parancsnoka karjai közt halt meg, hazafias dallal az ajkán.” Olyan sok halottat kellett eltemetni, hogy egy idő után kifogytunk a bádogdobozokból. Miután egész délelőtt sírt ástunk, kaptunk egy félórányi ebédszünetet, aztán mehettünk aknát keresni. Ez még a sírásásnál is rosszabb volt. Sokkal rosszabb. Ha egy egység kiment aknák után kutakodni, a század többi része úgy tekintett rá, mintha máris elveszett volna. Legfeljebb mégis visszatért, és akkor örülni lehette neki, hogy ilyen is van. Az aknák ugyanis egyre rafináltabbakká váltak. A legújabbakra már rá se kellett lépned, hogy felrobbanjanak. Elég volt egy apró fémtárgy a zsebedben, és a közeledtedre akcióba lépett az érzékeny mágneses szerkezet. Ezt elkerülendő minden fémtárgyat hátrahagytunk – még a gombjainkat is letéptük és fadarabokkal helyettesítettük őket. Az aknakeresés volt az egyetlen alkalom, amikor Pici, ha rövid időre is, de megvált aranyfogaktól duzzadó tarsolyától. Gumicsizmát természetesen nem kaptunk, így kénytelenek voltunk a bakancsot is lerúgni, és rongyot tekerni helyette a lábunkra. Még az volt a szerencsénk, hogy Porta, a mi életművészünk, valahonnan szerzett egy pár rikító sárga amerikai gumicsizmát. Aknakeresőnk volt, de nem sokra mentünk vele: a legkisebb fémdarabot is kijelezte, így egy idő után az ember vagy félőrültté vált az állandó félelemtől, vagy teljes közönybe zuhant. Mondanom sem kell, hogy egyik sem volt jó. Ahhoz, hogy legalább hangyányi esélyünk legyen az életben maradásra, folyamatos éberség, kötélidegek és higgadt precizitás szükségeltettek. Sokszor ott leselkedett ránk a legnagyobb veszély, ahonnan a legkevésbé
vártuk. A tragikomikus az volt, hogy nem más, mint Rommel fejlesztette ilyen magas, már-már művészi szintre az álcázás és csapdakészítés technikáját. Például kinyitsz egy ajtót, és bomba robban az arcodba. Vagy egy talicska, amelyet gyanútlanul kikerülsz, és a föld megnyílik alattad. A szekrényajtó, amelyet ha becsuksz, egy egész házsor repül a levegőbe. És persze az elmaradhatatlan dróthuzal, álnokul az avar alá rejtve: elég egyvalakinek beleakadnia, hogy egyetlen pillanat leforgása alatt odavesszen a fél század. Sok mindent megtanultunk a bombákról, és minél többet tudtunk, annál kevésbé szerettük őket. Megismerhettük a P2-est, ezeket sorba lehetett kötni, hogy egyetlenegy aktiválása láncreakciót váltson ki; meg azokat, amelyeket csak robbantással lehetett hatástalanítani; és voltak olyanok – talán ezeket rühelltük mind közül a legjobban –, amelyeket addig kellett hámoznod, míg hozzá nem fértél a leheletvékony üvegből készített gyújtószerkezethez… Ha volt végrendeleted és szeretted a kirakójátékokat, akkor nem volt gond, sőt talán még élvezhetted is a munkát. Egy olyan nyúlszívű és ügyefogyott egyénnel azonban, mint én, kész rémálom volt. Lassan, libasorban haladtunk, ellenőrizve lábunk előtt a talajt minden egyes lépés előtt. Mivel a körülményekből adódóan az élen haladó volt a legnagyobb veszélyben, a sárga gumicsizma tízpercenként gazdát váltott. Hogy valamelyest csökkentsük a kockázatot, biztonságos távolságot tartottunk egymás közt, és mindig az előttünk haladó lábnyomába léptünk. Mindig ugyanaz volt a műsor. Egy darabig, ha gyorsan nem is, de szépen haladtunk előre; a szívverésünk kezdett visszatérni a majdnem normálisra, és mintha már nem verejtékeztünk volna olyan hideget és olyan dús hozammal; ez azonban túl szép volt ahhoz, hogy sokáig tartson. Egy óvatlan pillanatban, amikor a legkevésbé számítottunk rá, sárga lábú vezetőnk elrikoltotta magát, és mi megdermedtünk, mint a ballaszt a beleinkben. Az aknakereső készülék újra munkához látott… Mindannyian lefékezünk. A fickó, aki van olyan peches, és a sárga csizmát viseli, előrenyújtja a detektort, aztán ide-oda toszogatja, hogy bemérje vele a helyet. Amikor megvan, kelletlenül leguggol melléje, és félszegen kapirgálni kezdi a talajt. Eltelik öt perc. Ötpercnyi verejtékezés és rettegés, és a végén előkerül egy repeszdarab. Mindig ugyanaz a történet. Vagyis majdnem mindig. Feszültségünket szitkozódással próbáljuk enyhíteni. Szidjuk a foglyot, aki azt állította, hogy alá van aknázva a terület, és szidjuk a hírszerzést, ahonnan továbbították az értesülést a parancsnokságnak, amely ide rendelt minket. A fogoly hazudott, a hírszerzés pedig nem egyéb hiszékeny idióták
gyülekezeténél. Még idegesebbek és még türelmetlenebbek leszünk. Meggyorsítjuk a lépteinket. Aztán egy robbanás, és a szerencsétlen, aki eddig vezetett minket, levegőbe repül, és ezer darabban hull vissza közénk. A fogoly tehát mégsem hazudott, és a hírszerzők se barmok, hanem szorgos, intelligens emberek, akik nagyszerű munkát végeztek. Csak közben egyikünket felrobbantották… Úgy tűnik, T-akna, amelyet speciálisan tankok ellen terveztek. Ha ez a helyzet, akkor ezt megszívtuk: egy T-aknát nem lehet túlélni. Gyalogsági akna esetén már nem olyan rossz a helyzet: jó esélyed van rá, hogy csak a lábadat veszítsd el. Ezekben a háborús időkben ez nem is olyan nagy tragédia. Kapsz egy pár művégtagot, és ha nem vagy okleveles hülye, beraknak egy tiszthelyettes-képző tanfolyamra. Szép számmal akadnak falábúak a kiképzők között. Aláírhatsz egy harminchat évre szóló szerződést, tizennyolc-húsz év múlva megkaphatod az őrmesteri rangot, és ha kiöregedtél, zsíros nyugdíjjal vonulhatsz vissza. Mindezek okán, ha pont aknakereséssel múlattuk az időt, vegyes érzelmekkel beszéltünk az aknákról. Tagadhatatlanul rossz tulajdonsága volt, hogy kiolthassa az életedet, ugyanakkor azt a lehetőséget is magában tartogatta, hogy csak a lábaidat veszíted el, és ezzel egy életre megszabadulsz a háborútól. Az esetleges félreértések végett: nem volt elég csak egyik kezedet vagy lábadat elveszítened. Sok egylábú ember szolgált a fronton, legalább ennyi egykarú, s mivel az életük múlt rajta, végtaghiányuk ellenére ugyanolyan magabiztosan mozogtak és kezelték a fegyvereket, mint a többi veterán. Hinka őrnagy például két évvel ezelőtt integetett utoljára a jobb kezével, de azóta is folyamatosan az események sűrűjében van. Most én voltam soron. Zörömbölő szívvel lehajoltam, és kiegyenesítettem egy vaskos fűcsomót. Itt lennie kell valaminek… valami fémesnek. Közvetlenül mögöttem Porta és a Légiós megtorpant. Legszívesebben sarkon fordultam volna és elszaladtam volna, de sajnos nem tehettem. Közelebb hajoltam, és a földre tapasztottam a fülemet. Nem hallottam ketyegést. Ez jó volt, de ettől még nem volt kevésbé veszélyes. Egy kobra nem volt ennyire veszélyes. Az ujjaimmal kitapogattam a láthatatlan antenna, a gömbölyded kupola és a vékony üveglap körvonalait. Egy klasszikus T-aknával volt dolgom. Csak nyugalom. Higgadj le, győzd le a félelmet, ha élni akarsz. Gondolj arra, amit tanítottak… Két ujjat a kupola alá, kétszer elforgatni… de lassan, vagy eltörik az üveg, és véged, Sven! És közben imádkozz, hogy ne legyen rejtett drót, amellyel más aknához kötötték. Az átkozottak… Mindig kitalálnak valami új trükköt. Kétszer elfordítva. Ez legalább megvan. Most két
milliméterrel megemelni, aztán háromszor jobbra forgatni… Nem mozdul! Ez a rohadék nem mozdul! Mi a francot jelenthet ez? Egy újfajta akna? Jézusom… csak jussak ki innen élve! Pokolba a hadbírósággal! Én élni akarok! Egy kis szerencsével a háború véget ér, mielőtt még elítélhetnének. Az agyam azt mondja, ugorjak fel és szaladjak el. A testem azonban nem mozdul. Ő engedelmes. Jól van, maradok. De mi legyen a következő lépés? Vegyem ki az aknát, mielőtt még hatástalanítottam volna? De hiszen ez kész öngyilkosság! Leülök és tanácstalanul bámulom az aknát. Az visszanéz rám, és elégedetten vigyorog. Jól érzi magát a vackában. Esze ágában sincs mozdulni onnan. És ekkor egy újabb, rémisztő gondolat villan át rajtam. Mi van, ha késleltetett a rohadék? Még mindig a kupolát markolva a jobb kezemmel, a fémtest alá csúsztatom a balt. A fogaimmal tépkedni kezdem körben a fűcsomókat. Csak azt tudnám, miért nem használnak idomított majmokat… ők a lábukat is munkára foghatnék, és biztosan jobb munkát végezhetnének, mint én, mert nem kellene közben még a félelmükkel is viaskodniuk. Miért nem gondolt még erre senki? A galambokat, kutyákat, lovakat és disznókat már munkára fogták, miért épp a majmok maradtak ki akkor? (Lengyelországban mi is használtunk disznókat. Áthajtottuk őket az aknamezőkön, hogy utat robbantsanak nekünk. A gond csak az volt, hogy egy idő után a disznóhús túl drága lett – drágább, mint az emberélet.) Gyötrően lassú mozdulatokkal magam felé húztam az aknát. Súlyosabb volt, mint amire számítottam, de most már legalább kint volt. A maga teljes, ocsmány valójában. Legszívesebben belerúgtam volna, de szerencsére a lábam ezúttal sem engedelmeskedett. De sebaj, majd ha hatástalanítottuk! Intettem a többieknek. Porta és a Légiós odalibegtek. Porta semmit nem látott abból, amit eddig műveltem, de műszaki zseni lévén elég volt egyetlen pillantást vetnie az aknára, hogy utána nyugodt lelkiismerettel lehülyézhessen. – Te idióta! Rossz irányba forgattad ezt a szart! Még a vak is látja, hogy ez nem normál francia menet. Hozz egy svédkulcsot! – kiáltott hátra Picinek. A kulcs megérkezett. – Most csavard vissza – mondta Porta tudós képpel. Alázatosan eleget tettem az utasításnak. A Légiós homlokából gyöngyöző verejtékcseppek bújtak elő. Porta felkapta a kulcsot. – Jól van, pupákok! Most mindenki húzza be a nyakát, és mondjon el egy imát. Az akna fölé hajolt, és dúdolni kezdett magának:
Mondd, mi vár ránk, kedvesem? Gondolsz rám ezután? Vagy véget ér a mi szerelmünk, És elmúlik a nyár? Vigyorogva a háta mögött ülő két szobormerev alak felé fordult – ezek a Légiós meg én voltunk –, és magasra emelte az aknát. – Tessék! Ártatlan, mint a ma született bárány. Felkelt, és visszament a többiekhez, hóna alatt szorongatva az aknát, mint egy rögbilabdát. Aztán hopp, egy óvatlan pillanatban Gregor felé hajította. – Kapd el! A tied! Nekem már nincs szükségem rá. Gregor egy rémült visítással magához ölelte az aknát, és fenékre huppant. Porta megállt felette, és rosszallóan megcsóválta a fejét. – Mi az fiacskám, megijedtél valamitől? – Seggfej! – rúgott a másik sípcsontja felé Gregor. – Egy rohadék vagy. – Elég! – szólt rájuk Papa. – Most nincs kedvem a civódásotokat hallgatni. Inkább gondoljatok arra, hogy hat embert már elveszítettünk. – Vérzik a szívem – vágta rá gúnyosan Porta. – Gyerünk, Sven, add ide azt a ketyerét. Ideje, hogy én játsszam a hőst. Elfoglalta a helyét az oszlop élén. Alig tett meg néhány métert, máris megállt, és lekuporodott. Rövid vizsgálódás után intett a Légiósnak meg nekem, akik közvetlenül utána következtünk a sorban. Egymásra néztünk. Világos volt, hogy mi történt. Porta sorba kötött aknára bukkant, ezért van szüksége segítségre. De melyikünk menjen? A habozásomat látva a Légiós vállat vont, és előreindult. Ez azt jelentette, hogy legközelebb nekem kell menni. Máris bántam, hogy nem én mentem oda helyette: legalább túl lettem volna rajta. Porta és a Légiós a földön kúszva követték a drótot. Volt idő, amikor egyszerűen elnyisszantották volna, de az ellenség azóta még fifikásabbá vált, és most már vékony rézköpennyel vonta be a drótot. Elég volt megérinteni egy fémtárggyal, és a feszültségingadozás máris működésbe hozta a gyújtószerkezetet. Belekerült néhány emberünkbe, mire rájöttünk a trükkre. Az ellenség, sajnos, nem hagyott használati utasítást az aknái körül. Ez alkalommal a ráadást egy fa tetejére szerelték fel, három 10,5-ös gránát társaságában. Porta ingerülten hátrakiáltott: – Gyerünk, az isten szerelmére! Mire vársz még? Zörömbölő szívvel vettem tudomásul, hogy most már elkerülhetetlenül én következem. Nekem kell odamenni és kiműteni a gyújtószerkezetet a gránátok közül. Nem ígérkezett könnyű feladatnak. Sokan otthagyták már a
fogukat hasonló beavatkozáson, s ráadásul semmi nem garantálta, hogy az ellenség nem vetett be valami újabb trükköt a dolgunk megnehezítésére. Porta felmászott a fára, és elkülönítette az aknából kivezető négy drótot. Melléje oldalaztam az ágon. Egy T-akna volt, már megint. Az egyik gránátra egy mókás kedvű fickó a következőt firkantotta: „Pokolba veletek, hülye fritzek.” Az üzenet alatt az aláírás: „Izsák”. Így már mindjárt érthető volt. Ilyen névvel aligha lett volna oka szeretni minket. Valami csoda folytán a szerencsénk kitartott. Megszabadultunk a T-aknától és a gránátoktól, aztán letelepedtünk fújni egyet a sír szélén. Tömött félkörben üldögéltünk a földön, és cigarettáztunk – ami, a körülményeket tekintve, szigorúan tilos volt. – Mondok nektek valamit – szólalt meg Porta. – Lefogadom, hogyha Adolfnak csak egy félóráig kellene itt lennie, már nem volna olyan hepciáskodó. És nem ragaszkodna annyira ehhez a háborúhoz! A négykézláb rohangáló Adolf képzeletbeli képe felvidította a társaságot. Hasunkat fogva fetrengtünk, míg az akciót vezető Brandt hadnagy át nem jött hozzánk a szakasz többi tagjával együtt. Brandt a kezdetektől velünk volt. Időnként eltűnt ugyan egy-egy továbbképzés idejére, de mindig visszatért, és hiába emelkedett tiszti rangra, mi továbbra is úgy tekintettünk rá, mint közülünk valóra. Ez egészen odáig fajult, hogy a keresztnevén szólítottuk, és ugyanolyan trágárul beszéltünk vele, mint a velünk egyenrangúakkal. Igazi harctéri tiszt volt, és azon kevesek egyike, akiket fukarul osztogatott megbecsülésünkkel kitüntettünk. – Átkozott aknák – morogta. – Még néhány ilyen túra, és mindannyian a zárt osztályon fogjuk végezni. – Még akkor is aknákat fogunk keresni, amikor majd a kertet kapáljuk otthon – fűzte tovább a gondolatot Porta. – És még a krumplit is csak hatástalanítás után fogjuk meghámozni. Porta mindig „amikor”-t használt, soha nem „há”-t – bár ezzel szerintem mindannyian így voltunk, ha nem is mertük hangosan kimondani, mint ő. Valahogy nem tudtad elképzelni, hogy egy nap te is egy gödörben köthetsz ki, konzervdobozzal a fejed mellett. Gyakran gondoltunk a halálra, és az átélt borzalmak ellenére ilyenkor mindig kivert minket a hideg veríték, de a szívünk mélyén nem hittük, hogy egyszer értünk is eljön a kaszás. Nem volt ritka, hogy egy-egy nagyobb támadás előtt előre elkészítettük a tömegsírokat. Kibéleltük őket szalmával, és csinos halomba raktuk a kis fakereszteket. Érdekes módon, bármilyen gyakran tarolt is a halál, soha nem éreztük úgy, hogy a saját sírunkat ássuk. Pedig napjában hányszor hallottuk a repeszek süvítését, a veszett ordítást… és a halálhörgést. Hányszor előfor-
dult, hogy a szakasz felét kiirtották, és te ott álltál, sebesültekkel és holtakkal körbevéve, egyes-egyedül… Tudtad, hogy a szerencse nem tarthat örökké, de az életösztönöd mégis azt súgta, hogy te akkor is kivétel vagy. Porta már megint evett. Ezúttal egy ananászkonzervet, egy elhagyott amerikai terepjáróból zsákmányolta. – Röhejes, de korábban le se szartam az ananászt – elmélkedett fennhangon. – Amikor vége lesz a háborúnak, az első dolgom az lesz, hogy bemegyek egy étterembe, és degeszre tömöm magam. Ez volt az egyik legkedvesebb időtöltésünk: azon mélázni, hogy mi lesz, „amikor a háború véget ér”. Újra és újra kiveséztük a témát, annak ellenére, hogy a társaságból egyedül Heide volt az, aki tudta, mihez fog kezdeni magával. Már most tiszthelyettes volt, és fejébe vette, hogy jelentkezik egy tisztképző továbbképzésre. Ezen magasztos cél érdekében, bárhol is voltunk, bármit is csináltunk, mindennap magáévá tett tíz oldalt a „Hadjáratok könyvé”-ből. Nem volt kegyelem. Kegyetlenül ugrattuk is érte, de szívünk mélyén mindannyian irigyeltük eltökéltségét. Mi ugyanis, vele ellentétben, egy nagy, fehér foltnak láttuk a jövőt. Csak egyvalami volt biztos: túl régóta vagyunk katonák ahhoz, hogy egyszer majd megint civil életet élhessünk. Papa azt mondogatta, csak a farmerek lesznek képesek visszatérni régi életükhöz. Talán igaza volt. Számomra különben is külön emberfajtának számítottak. Mutass nekik egy krumpliföldet vagy egy almafákkal teli kertet, és máris bevadulnak. Nem egy farmerből lett dezertőr azért, mert meglátott egy virágzó almafát. A legtöbbet két-három napon belül elkapták, és haditörvényszék elé állították, ahol a szerencsétlenek aztán hiába hivatkoztak disznókra vagy gyümölcsfákra. Sem a törvényt, sem a bírákat nem érdekelte, hogy ezeknek az embereknek a föld volt az életük, és csak azért távoztak olyan sietősen, hogy otthon a dolgukat tegyék. Hogy végre azt tegyék, amit világéletükben tettek, míg a háború ide nem rángatta őket, egy idegen paraszt aknákat termő földjére. Már tíz órája voltunk kint az aknamezőn. Tíz feszültséggel teli óra; tíz óra szó szerint a halál nyomdokában; tíz óra gyakorlatilag megállás nélkül: mert mi az a húsz perc szünet, amikor tudod, hogy a neheze még hátravan? De azért mégiscsak közeledett az aknamező túlsó széle. Épp a megtisztított útvonalat kijelölő utolsó fehér táblácskát készültem a földbe döngölni, amikor úgy éreztem, mintha megfagyott volna körülöttem a levegő. Leengedtem a kezem, és felnéztem. A többiek dermedten álltak, és tátott szájjal Brandtot bámulták. A hadnagy szétterpesztett lábbal, oldalra kitartott kézzel egyensúlyozott. Éreztem, hogy feláll a szőr a karomon. Túlságosan is jól tudtam, mit jelent ez az esetlen testtartás: Klaus egy akna
tetején állt. A legkisebb mozdulat, és levegőbe repül. A mellette állók lassan visszakozni kezdtek, csak egyvalaki akadt, aki az ellenkezőjét akarta tenni: Pici. Ha nem kapaszkodtunk volna bele hárman, habozás nélkül a hadnagy segítségére siet – ha ugyan az, hogy ketten halnak meg, segítség lett volna. Alig sikerült lecsillapítanunk a hadnagyot, Barcelona is bepöccent, és dühös elszántsággal elkezdett a halálra ítélt Klaus felé kúszni. – Kapjátok el azt a seggfejet! – kiáltotta Porta. A hadnagy arca hamuszürke volt a félelemtől. Kevés olyan bátor tisztet ismertem, mint amilyen ő volt… és az, hogy egy élesített akna tetején állva hogyan viselkedsz, különben sem számít. Nem volt mit tenni, elő kellett készíteni a morfiumos fecskendőt és a kötszereket. Ha valamilyen csoda folytán életben marad, szüksége lesz rájuk. A Légiós elővette a pisztolyát. Nem kellett megmagyaráznia: egyikünk sem hagyta volna, hogy Klaus feleslegesen szenvedjen. Hat éve harcolt az oldalunkon, velünk együtt vészelte át a háború legszörnyűbb epizódjait – ez volt a legkevesebb, amit megérdemelt. Ha annyira szeretsz és tisztelsz valakit, mint mi Klaust, akkor a legkevésbé sem érdekel, mit gondol tettedről a világ, hanem teszed a dolgod. Morbid volt, hogy éppen most kellett megtörténnie ennek, amikor már csaknem végeztünk a munkával, és éppen ezzel az aknával, amely majd kiszúrta a szemünket. Ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy valami ne történjen. Tíz óra aknakeresés után az lett volna a meglepő, ha nem hagy ki időnként a figyelmünk. Márpedig egy aknamezőn a másodperc törtrésze is bőven elég ahhoz, hogy bekövetkezzen a tragédia. – Ugorj! – kiáltotta kétségbeesetten Porta. – Ez az egyetlen esélyed! Klaus habozott – és ki hibáztatta? Az egy dolog volt, hogy valóban ez jelentette számára az egyetlen esélyt; de meg is tenni… Tehát vártunk. A halál is várt – türelmesen, mert biztos volt a dolgában. Egy idő után – tíz perc? fél óra? napok, hetek, hónapok? – Klaus felemelte a kezét, némám búcsút intett nekünk, aztán lassan behajlította a térdét… A fülemre tapasztottam a kezem. Klaus ugrásra kész pozícióban maradt, mint a futó, aki a startpisztoly hangjára vár. Gyötrelmes pillanatok voltak. Aztán Klaus váratlanul felegyenesedett. – Dobjatok ide néhány kabátot! Tíz zakó repült feléje, de csak hármat sikerült elkapnia. Pici megint előrelendült, de Porta villámgyorsan leütötte egy ásóval. Az óriás felhorkant, majd elterült a földön. – Mondjátok meg Picinek, hogy köszönöm – kiáltotta elcsukló hangon
Klaus. Magára csavarta a három zakót, hogy védje a lágy szervek tájékát, aztán még egyszer, utoljára, búcsút intett nekünk. – Ugorj! Az isten szerelmére, ugorj! – suttogtam, de a hangomat elnyelte a közeli falu harangjainak a kongása. Franciaország szabad lesz, hirdette a harangszó. A falusiak megfeledkeztek a háború borzalmairól, a normandiai partraszállás pokláról, a romokról, a fájdalomról, és kitódultak az utcákra, hogy táncoljanak és énekeljenek. Vive la France! Mort aux Allemands! Az akna azonban nem tudta, hogy bevégezte a dolgát, és Brandt hadnagynak ugornia kellett. A robbanás zaja egy pillanatra elnyomta a harangzúgást. Forró lángnyelv csapott a magasba, aztán már megint csak a harangokat lehetett hallani. Nem Klausért szóltak… Egy emberként rohantunk feléje. Mindkét lábát leszakította a robbanás. Az egyik hűségesen a gazdája mellett hevert, a másik azonban isten tudja, hol lehetett. A zubbonyok lefoszlottak, Klaus testét égési sebek borították. És a hadnagy még magánál volt… Papa azonnal beadta neki a morfiumot, Porta és én pedig elszorítottuk és bekötöztük a két csonkot. Klaus fogcsikorgatva tűrt egy darabig, de aztán felülkerekedett benne a fájdalom. Ünneprontó üvöltés fúrta be magát a vidám harangok csengés-bongásába. – Adj még neki morfiumot! – bömbölte Pici, aki az imént tért magához az „altatásból”. – Nincs több – felelte szomorúan Papa. Pici dühösen Papa elé állt. – Hogy érted azt, hogy nincs több? – Úgy értem – mondta csendesen Papa –, hogy nincs több morfium. Mi mást tehettünk volna még? Semmit, azonkívül, hogy ott ültünk a hadnagy mellett, és osztozni próbáltunk a szenvedésében. Valaki cigarettát nyomott lilás ajkai közé. – Minden rendbe jön, meglátod… – Egy szép, tiszta kórházi szobában… – Nem fogsz meghalni, és már vége a háborúnak… Vége volt, ahogyan hamarosan Klausnak is. Vállunkra emeltük, és visszavonultunk vele az aknamezőn át, egy szomorú gyászmenet vidám harangszótól kísérve. Pici ment elöl, Porta zárta a sort. „A vadludak utazásá”-t játszotta a fuvoláján – ez volt Klaus kedvence.
3. A 439.
KELETI ZÁSZLÓALJ HADNAGYA, az orosz Koranyin értékes
zsákmányra bukkant tatár katonáival: egy amerikai deszantnaszádban, három amerikai tiszt holtteste mellett, papírokkal telezsúfolt láda hevert. Koranyin nyomban magához vette a dokumentumokat, és rohant a századparancsnokhoz, aki pillanatok alatt eldöntötte: ezt Marcks tábornoknak, a 84. hadosztály parancsnokának is látnia kell. A két férfi fogta a ládát, és átcipelte a parancsnokságra. A tábornok megdicsérte gyorsaságukat, és továbbküldte a zsákmányt a 8. hadtesthez. Itt azonban, a tábornok döbbenetére, az arcába röhögtek. Az amerikai dokumentumok visszakerültek a 84. hadosztályhoz, ahol most már Marcks tábornok hadsegédje is átlapozhatta őket. Akárcsak a parancsnok, ő is arra a következtetésre jutott, hogy az iratok valós adatokat tartalmaznak. – Gondolja, uram, hogy értesítenünk kellene a titkosszolgálatot? A tábornok ezt gondolta. Az ügy nem tűrhetett halasztást: a dokumentumok a normandiai partraszállással kapcsolatos információkat tartalmaztak, és megerősítették azt, amit eddig csak sejteni lehetett: az eddigi támadások csupán előjátékai voltak egy átfogó inváziónak. Von Rundstedtnek tehát lépnie kellett volna. Marcks még egyszer felhívta a tábornagyot. – Hamisítvány! – sikította von Rundstedt, és lecsapta a telefont. Nem lehetett meggyőzni. A tervrajzokat az ellenség kreálta, azzal a feltett szándékkal, hogy félrevezesse az olyan hiszékeny fajankókat, mint Marcks. Von Rundstedtnek különben is saját elmélete volt a part menti támadásokat illetően. Az nem volt kétséges, hogy a szövetségesek invázióra készülnek, ezt minden idióta tudta, de a normandiai támadások nem ennek az előjátékai voltak. Ezeket csak félrevezetésnek szánták. – Közöljék Marcks tábornokkal, hogy fel van mentve! – üvöltötte ingerülten von Rundstedt. – Az az ember egy álmodozó fajankó, és mint ilyennek, nincs helye egy hadosztály élén! Ki van rúgva!
A koponyák hegyén
ÉJSZAKA VOLT,a főút közelében lévő 112-es magaslat felé tartottunk három oszlopban. Az Északi-tenger felől hideg, ragacsos ködöt sodort a szél. A nedvesség bebújt a ruhánk alá, beette magát a bőrünkbe, és még akkor sem nyugodott, amikor már a csontjainkon is áthatolt. Az egyik oszlop végén battyogtunk; a sor eleje valahol a köd belsejében lehetett. Már jó ideje nem láttuk őket, de bíztunk benne, hogy még ott vannak. Porta ez alkalommal nem az evésről beszélt, hanem másik kedvenc témájáról: a szajhákról. Ezekről is órákon át tudott mesélni, megállás nélkül. A sort Papa zárta. Egykedvűen menetelt, nyakát a válla közé húzva, szája sarkában az elmaradhatatlan pipával. Amióta csak ismertük, Papának hívtuk. Az igazi neve Willi Beier volt. Willi Beier őrmester, a mi szakaszvezetőnk. Két számmal nagyobb bakancsával, bozontos szakállával, toprongyos egyenruhájával aligha volt az a mintakatona, de akkor sem ismertem nála jobb szakaszvezetőt. Lefordultunk a főútról és áttrappoltunk egy nem is oly rég még sűrű erdő maradványain. Ami mostanra maradt belőle, az minden volt, csak erdő nem: a tankok letarolták a fákat és feltépték a talajt; mindenhol kiégett roncsok, elhagyott terepjárók, felborult teherautók, a hullahegyekről nem is beszélve. – Jézusom, ezeket aztán alaposan elpáholták! – motyogta Pici, ez egyszer majdnem sajnálkozva. Még Porta is méltóztatott befogni a száját egy röpke pillanatra. – Nehéztüzérség – állapította meg. – Nem, hanem egy újfajta gránát – villogott legújabb értesüléseivel Heide. – Elpárolog az egyenruhádon és szétéget. – Imádom, imádom! – tapsikolt Porta. – Alig várom, hogy kipróbálhassam! Volt abban valami, amit Heide mondott, mert bokáig gázoltunk az elszenesedett tetemekben. És voltak még ennél is borzalmasabb látnivalók. Például egy meztelen, láb nélküli test nekitámasztva egy fa oldalának. Kóbor végtagok mindenfelé. Pici belebotlott egy sisakot viselő fejbe. Ha már ott volt, Pici meglendítette a lábát, és belerúgott, mint egy futball-labdába. A Légiós, aki soha nem tartozott az émelygősök közé, a szájára tapasztotta a kezét, és elfordult. – Még mindig akadnak dolgok, amiktől felfordul a gyomrom – mentegetőzött. – A labdaként pattogó fejek látványa közéjük tartozik.
– Olyan, mint egy hentesbolt – jegyezte meg Gregor. – Húsok lógnak mindenfelé. – Az ördög konyhája, ha engem kérdezel – mondta Porta. – Van itt annyi sült hús, hogy a fél német hadseregnek elég lenne egy hétig. – Befognátok végre? – csattant fel Papa. Ejtettük a témát. Porta épp meg akarta kérdezni, hogy mesélt-e már nekünk „arról a spinéről, aki”, és ekkor megrázkódott alattunk a föld. Ösztönösen hasra vetettük magunkat. – Cigarettákat eloltani! Szétszóródni! Nem kellett kétszer mondani. Lángnyelv nyalta meg az eget a fejünk felett. Egy Dora üteg volt, egy tizenkét csövű rakétavető. Kétrét görnyedve, libasorban iszkoltunk be a mészkősziklák felé. Az ellenség, hogy még keserűbbé tegye az életünket, folyamatosan változtatta a helyét minden egyes sortűz után, fáradhatatlanul odébb vonszolva az ágyúkat, hogy mindig onnan támadjon minket, ahonnan a legkevésbé vártuk. – Nem megy gyorsabban? – sziszegte Papa. – Egyre közelebbről lőnek. A nyakunkon lehetnek bármelyik pillanatban. Szavait igazolandó, a hátunk mögött becsapódott egy lövedék. A tűz- és füstfüggönyön túlról keserves jajgatás hallatszott. Mi megúsztuk, de voltak, akik nem. A fal tövében rohantunk tovább. A védelem, amit nyújtott, inkább volt lelki, mintsem valós, de akkor szerencsére nem volt időnk ezen meditálni. Váratlanul egy harctéri megfigyelő, egy tüzértiszt bújt elő az egyik közeli bombatölcsérből. Csupa sár és vér volt, a homlokán nyitott seb éktelenkedett. – Mi a fenét keresnek itt? – rivallt ránk. – Ki ennek a csürhének a vezetője? Löwe hadnagy, aki a néhai Brandt helyére lépett, mérgesen horkantott. – Kit nevez maga csürhének? A tüzér hadnagy kétségbeesetten ránk mutatott. – A tetves századára, ha még nem jött volna rá! Lennének szívesek elhúzni innen a belüket? Ránk terelik az ellenség figyelmét. Sértődötten lekuporogtunk a fal mögé. – Úgy látom, hiányzik már neki egy jó seggbe rúgás – mondta hangosan Porta. – Mégis, szerinte miért vagyunk itt? Tanulmányi kiránduláson? Az üteg néhány száz méterrel odébb volt felállítva, az út túloldalán, és folyamatosan ontotta magából a rakétákat. A köd kilométeres körzetben vörösen izzott a lángjuktól. A fal illuzórikus biztonságot nyújtó fedezékében maradtunk, szorosan
egymáshoz bújva, mintha ez bármit is segíthetett volna. Az üteg módszeresen letarolta az út környékét, és már csak percek kérdése volt, mikor helyeződik át a becsapódások pontja az út túloldaláról a mi felünkre, a sziklák tájékára. Pillanatokon belül meg is érkezett az élő „telefonvonalon” Löwe hadnagy parancsa: továbbindulni, fegyelmezett egyes sorban. Megtettük. Nem jártunk messzire a helytől, amikor a tűzgomolyag áthömpölygött az úton, és elnyelte búvóhelyünket. Egy pillanatra látni lehetett, hogy egy alak felemelkedik az izzó fény hátterében; aztán szétvetette a karját, és belezuhant a mindent elemésztő tűzbe. Az arrogáns tüzér hadnagy volt az. Ha nem derogált volna neki követni a példánkat, akkor nem kellett volna meghalnia. Mais, c’est la guerre, állapította meg vidáman Porta. Ilyen a háború. Emlékszem, hogy egyszer, egy hasonló helyzetben, amikor mi megúsztuk a veszélyt, míg másvalaki nem, Porta ugyanezt mondta. Egy erdő fái között kerestünk menedéket néhány műszakissal együtt. Ömlött az eső, s egy idő után már ugyanolyan csuromvizesek voltunk, mintha végig kint lettünk volna a szabad ég alatt. Pici, mint mindig, hamar elunta a tétlenséget. – Elegem van a dekkolásból! – jelentette ki. – Nem indulhatnánk végre? Úgyhogy továbbindultunk, de alig tettünk meg ötven lépést, robbanás hallatszott, és a műszakiak – akik nem tartottak velünk –, az esernyőnek használt fákkal együtt miszlikbe szakadtak. Egy másik alkalommal egy elhagyatott házban telepedtünk meg, valahol egy faluban – hogy pontosan hol, arra már nem emlékszem –, és néhány tankelhárítós fickó társaságában leültünk kártyázni. A puszta szerencsének köszönhető, hogy Porta tekintete megakadt a szoba egyik sarkában, a padlószegély mellett futó huzalokon. – Állj! – emelte fel a kezét. – Mi az ott? Gyanakvó természetűek lévén azonnal lecsaptuk a kártyákat és követtük a drótokat. A tankelhárítós fiúk az asztal mellett maradtak, és szidtak minket, amiért félbehagytuk a játszmát. A drótok kivezettek a ház hátsó ajtaján. Alig léptünk ki a szabadba, a ház a levegőbe repült. De hát ilyen a háború. Végül elértük a 112-es magaslatot, és átvettük a századtól, melynek a leváltására odarendeltek bennünket. SS-katonák voltak, a Hitler Jugend tagjai, és a 12. harckocsi-hadosztályhoz tartoztak. A tisztjeiket leszámítva egyikük sem volt több tizenhét évesnél, de elég volt három nap, és ezek a délceg, nagyképű fiúk hajlott hátú, fénytelen szemű öregemberekként távoztak. A századnak több mint a fele odaveszett a csatában.
Érkezésünkkor szó nélkül pakolni kezdtek, aztán engedelmesen várták a parancsot. Még az elhullott töltényeket is összeszedték. A tökéletesség mintaképei voltak, és nagyon szomorú látványt nyújtottak. Néztük őket, ahogy elvonultak, és a fejünket csóváltuk. Heide, persze, le volt nyűgözve. – Ezt nevezem én fegyelemnek! – mondta sugárzó arccal. – Micsoda katonák ezek a kölykök! Gondolom, ez a tisztjeik érdeme. Láttátok, hogy mindegyik Első Osztályú Vaskeresztet visel? Istenem, mit nem adnék, hogy egy ilyen szakasz parancsnoka lehessek! – Máris szaladhatsz utánuk – vetette oda Porta. – Ami engem illet, lúdbőrözik tőlük a hátam. Ezek nem emberek, hanem gépek. – Pokolba a hősökkel – tette hozzá Pici, hogy ő is mondjon valamit. A kísértetszázad katonáit elnyelte a köd, de Heide még mindig a nyálát csorgatva bámult utánuk. Ilyen makulátlanul tiszta egyenruhákat, ilyen fényes bakancsokat és szerelvényeket nemigen láthatott, ha végignézett a bajtársain. És ezek a fiúk háromnapi csata után voltak! Heide teljesen az élmény hatása alá került, és képtelen volt felfogni, hogyan érzünk mi, többiek. – Eredj, állj a sor végére, ha erre vágysz – sercintett Porta. – Senki nem fog az utadba állni. Heide nem reagált Porta szavaira – talán nem is hallotta őket. Képzeletben már nyalka tiszt volt, egy egész csillogó-villogó ezred parancsnoka. Láttam, hogy kezével a torkát simogatja, mintha már érezné is a Lovagkeresztet, amit egy nap majd odaaggatnak neki. Pici elfintorodott, aztán ingerülten fogott két gallyat, és egy zsineggel összekötözte őket, kereszt formában. – Nesze. Próbáld fel ezt! Heide üres tekintettel ránézett, és bambán elmosolyodott. Pici lemondóan sóhajtott, és hátat fordított neki. Eleredt az eső. Hideg, kövér cseppek csúszdáztak végig a sisakjainkon, hogy aztán fejest ugorjanak a zubbonyaink szövetébe. Köd, eső, szél, sár. Már nagyon elegünk volt ebből a vidékből, de főként a sarat untuk már. Egy lépést sem tehettél anélkül, hogy ne kelljen a ragadós kulimászban cuppognod. Nem sokkal napkelte előtt az ellenség megint támadásba lendült. Nem tudhatták, hogy leváltottuk a kimerült SS-garnitúrát, és egyelőre mi sem igyekeztünk reklámozni magunkat. Majd akkor, ha eljött az ideje. Annál nagyobb lesz a meglepetés. A túloldal magvát egy kanadai ezred alkotta. A kanadaiakat ugyanúgy gyűlöltük, mint annak idején a szibériaiakat, és ezeket is szadista
módszereik miatt. Hallottuk, hogy a szögesdróttal kötözik meg a foglyokat, és tankok után kötik őket; a legjobb, amire számíthattál a kezeik között, az a tarkólövés volt. Egy idő után a Gordon Highlanders is csatlakozott a kanadaiakhoz. A skótokkal már nem volt különösebb bajunk, olyannyira, hogy még ki is mentünk hármukért, amikor belegabalyodtak a szögesdrótjainkba. Szegény ördögök halálra voltak rémülve, és azt hitték, hogy ízekre fogjuk szedni őket. Nyilván ez is a propaganda műve volt, mint annyi minden más. Egész nap folyamatos ágyútűz alatt tartottak minket. A britek Caent bombázták, a levegő tele volt bombázókkal, sistergő rakétákkal és sivító repeszekkel. – Őszintén remélem, hogy nem fognak arrafelé küldeni minket – intett a fejével Caen irányába Porta. – Emlékeztek, milyen volt Kijevben, amikor a ruszkik egész idő alatt a nyakunkba lihegtek? Kész pokol! Ki nem állhatom a városokat. – És Róma? – élénkült fel Pici. – Ott pedig nagyon jól elvoltál, ha nem csal az emlékezetem. Kész csoda, hogy nem neveztek ki bíborossá! – Róma az más – felelte Porta. Egy ellenséges géppuska szántotta fel az orrunk előtt a talajt. Egy lövedék levitte Barcelona sisakját. – Átkozott skótok! – üvöltötte magából kikelve Barcelona. – Gyertek csak ide, majd én megtanítlak kesztyűbe dudálni! Ám a roham helyett átmeneti nyugalom következett. Vízhatlan esőköpenyeket terítettünk az árok aljára, és leültünk kártyázni. Porta apró, fényes szeme reflektorként pásztázott a sűrű szemöldöke alól, alapból lehetetlenné téve a svindlizést. Ennek ellenére Gregoron látni lehetett, hogy egy ötkártyás trükk bevetését fontolgatja. Heide viszont már annak is örült volna, ha Porta nem lát át a lapjain. Szorosan magához ölelte a kártyáit, de Porta röntgenszeme ellen nem sok esélye volt. Pici valamivel távolabb heverészett, látszólag ártatlanul, és a fogait szívogatta. A lába stílusosan egy gázmaszktartályon pihent, és alattomban mérges gázokkal töltötte meg az árokrendszert. Istenem, hogy milyen büdös volt! Hetek óta nem látott vizet, és csak a jó ég a megmondhatója, hogy mikor érte utoljára szappan. Barcelona megnézte a lapjait. – Hombre! Én feladom – jelentette ki, és lecsapta a kártyákat. Barcelona egyre spanyolabbá vált újabban. Mindig is a Spanyolhonban töltött időkről álmodozott, és a polgárháború alatt megismert ország iránti vágy olyan hatalmas méreteket öltött benne, hogy az már-már beteges volt. Még egy aszalt narancsot is magánál hordott szuvenír gyanánt.
– Egyenesen Valenciából – világosított fel minket, valahányszor elővette, hogy megsimogassa. A Légiós felmarkolta a kártyáit, és végigpásztázta őket. Az arca meg sem rezzent, de ez nemcsak akkor volt így, ha kártyázott. A francia idegenlégióban eltöltött évek megkeményítették. Szürkés szeme mindig hideg, kifejezéstelen volt, szája keskeny zord vonal. Nem emlékszem rá, hogy valaha is láttam volna nevetni. Sőt biztos, hogy nem láttam, különben emlékeznék a rendkívüli alkalomra. Papa kedvetlenül ledobta a lapjait, és a pipájához fordult vigaszért. Papa mindig Erich Maria Remarque „Kat”-ját juttatta eszembe. Papa volt az, aki megtanította nekünk, hogyan lehet megismerni a különböző gránátokat a hangjukról. De nemcsak ezt tanultuk tőle, hanem még sok más egyebet – szinte mindent –, amit tudtunk. Ha ő nem lett volna, akkor még ennyien sem üldögélhettünk volna ott, annak a Picitől bűzlő ároknak az alján. Hány és hány veszélyes helyzetből mentette ki a szakaszt! És hány fiatal, zöldfülű tisztet segített át az első háborús élmények borzalmain. Soha nem felejtem el azt az Obersturmführert, akit büntetésből küldtek ki a frontra. Nem telt bele fél óra, és egy egész századot elveszített – az oroszok csendben körbefogták, és a szeme láttára lemészárolták az embereit. Az Obersturmführer egyike volt azon keveseknek, akiknek sikerült kiverekedniük magukat a harapófogóból. Ha Hinka őrnagy nem állt volna ki mellette, hadbíróság előtt végezte volna; így viszont Papa egyik legalázatosabb és legtehetségesebb tanítványává vált. Egyszer akaratlanul végighallgattam egy beszélgetést Papa és egy – a vezérkarnál szolgáló – orvos közt. A doki nagy hanggal állította, hogy mi fogjuk megnyerni a háborút, mert jobbak vagyunk az ellenségnél. – Sajnos – felelte száraz hangon Papa –, nem mindig a jobbik győz. Egyáltalán nem. – Ah, meglehet – vont vállat a doktor. – Maga sokkal jobban ért ezekhez a katonai dolgokhoz… De mondja, mit gondol, mikor fognak megérkezni azok a beígért új szuperfegyverek? – Új fegyverek? – Papa megvakargatta a fülét a pipaszárral, aztán elnézően elmosolyodott. – Én nem bízom ezekben az új mitikus fegyverekben, tudja. Szívesebben harcolok a régiekkel. Azzal felénk fordult, és végigmutatott a díszes társaságon. A hórihorgas, zörgő csontú Portán, a bivalyerejű és -agyú Picin, a képtelenül lúdtalpú Barcelonán, a félorrú Gregoron és a félkarú Hinka őrnagyon. No meg rajtam, akinek már a leggyengébb fényben is könnybe lábadt a szeme. – Szánalmas látványt nyújtanak – ismerte el Papa, amikor az őrnagy már
hallótávolságon kívül volt –, de higgye el nekem, ők minden szuperfegyvernél többet érnek. Ők azok, akik távol tartják az ellenséget, nem a maguk rakétái és repülőbombái. Az orvos felsóhajtott. – Talán igaza van – mondta leplezetlen keserűséggel a hangjában. – Én nem értek ezekhez a katonai dolgokhoz… Két nappal később megtudtuk, hogy golyót röpített a fejébe. Talán túl sok volt neki az, amit Papától hallott. Mélyen megrázhatta, hogy hozzánk hasonlóakon múlik a háború kimenetele. Hát igen, első ránézésre tényleg nem voltunk valami bizalomgerjesztők. A riadót jelző sziréna vijjogó, idegtépő hangja rántott vissza a jelenbe. Már megint támadtak minket. Tarkabarka alakok ugráltak át a drótakadályokon. Előbb odapörköltek nekünk lángszórókkal, aztán megszórtak minket kézigránátokkal, majd előreszegezték villogó szuronyaikat. Mindenáron el akarták foglalni a 112-es magaslatot – pontosabban Montgomery tábornok volt az, aki el akarta foglalni, hogy bejusson Caenba. Még akkor is, ha egy egész skót hadosztályt kellett feláldoznia érte, egy második Golgotává avatva a dombot. A skótok vezették a támadást, két oldalról páncélozott járművekkel támogatva. Utóbbiakat Gregor fogadta 81 mm-es gránátvetőnkkel, amit géppuskaként használt. A sisakját már régen elvesztette, az arca fekete volt a koromtól, csak ott lehetett fehéret látni rajta, ahol a verejték árkot vájt magának. A gyalogságiakat Hinka őrnagy szórta egy nehéz géppuskával. Sem ő, sem a neki segédkező szanitéc nem szólt egyetlen szót sem. Nem is lett volna mit mondani. Pici kettesével élesítette a kézigránátokat. Mindkettő abban a pillanatban robbant, hogy elérte a célpontot. Ha Pici értett valamihez, akkor azok a kézigránátok voltak. Nekem már nem ment ilyen simán. Pechemre a géppuskám egy olyan modell volt, amelyet különösen utáltam: többet kellett piszmognod vele, mint amennyit lőttél. Ez alkalommal, mint máskor is oly sokszor, egy töltény beragadt. Egy dühös ordítással lekaptam a szuronyt a puskámról, és megpróbáltam kipiszkálni a megátalkodott golyót. Nem sikerült, sőt még jobban beleszorult. Szerencsére Porta észrevette, hogy bajban vagyok. – Vigyázz az utamból, te seggfej! Félretaszított, majd néhány másodperccel később visszaintett egy immár tökéletesen működő géppuska mellé. Az őrült skótok kavargó forgatagának ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy – mindannyiunk számára – veszélyesen közel kerüljenek hozzánk. Vörös, zöld, kék, sárga… olyan elegánsak és
olyan átkozottul veszélyesek voltak! Üvöltöttek, mint valami fenevadak, és csak rohantak felénk, mit sem törődve a repeszekkel meg a záporozó géppuskagolyókkal. Ez a Montgomery tényleg nagyon akarta Caent. A skótok százával estek el, de a többiek akkor is csak jöttek és jöttek, mert Caent el kellett foglalniuk. A szomszédos, jobbszárnyat alkotó szakaszt már majdnem elseperték, az árkokban keserves közelharc folyt – szuronnyal, puskatussal, késekkel csépelték-vagdosták egymást. Világos volt, hogy ha ők elesnek, akkor rajtunk lesz a sor. Hinka őrnagy egy pillanatra abbahagyta a géppuskázást, és intett a jobb szélen levő Barcelonának. Valamit mondott is, de a hangját elnyelte a zűrzavar. A parancs azonban így is világos volt, és Barcelonának nem kellett kétszer mondani. Jobbra fordította a géppuskát, és hosszú, kíméletlen sorozatokat eresztett a szomszédos árok felé. Ellenségnek és barátnak egyaránt vesznie kellett. A koponyák hegyén nem volt helye szánalomnak. Egy másik árokból félszeg, szürke zubbonyból hevenyészett „fehér” zászló bújt elő. Egy csapat kanadai máris rámozdult. Körülvették a német katonákat, felsorakoztatták őket és elvették a fegyvereiket. Mindegyiknek meg kellett fordulnia, és hátra kellett tennie a kezét. A kanadaiak őrmestere felemelte a Stenje csövét. A szürke egyenruhás alakok összerogytak. – Szarháziak! – visította a Légiós. Magához intette Portát és Picit. A század három legveszélyesebb katonája rövid kupaktanácsot tartott, aztán Porta lehámozta a zubbonyt a legközelebbi holttestről, a puskájára tűzte, és lassan megindult a diadalittas kanadaiak felé. Pici és a Légiós kúszva követték. Egy lángszórót vonszoltak magukkal. A kanadai őrmester felállt az árokban, és vigyorogva Portára irányította a fegyverét. Mielőtt még elsüthette volna, két esemény zajlott le egyazon pillanatban: a lángszóró működésbe lépett és Porta egy kézigránátot dobott az árokba. A mészárlás nem tartott tovább néhány másodpercnél. – Ez majd jobb belátásra téríti a társaikat – morogta a Légiós. – Egy ideig nem lesz kedvük próbálkozni. Nem volt időm gratulálni nekik: ellenséges tankok csaptak le ránk. Churchillek és Cromwellek tömött alakzatban – ezzel a felállással már többször is áttörték a vonalainkat. Mindent megtettünk, ami csak tőlünk telt, de körülöttünk mindenki fejvesztve menekült. Hinka őrnagy kiadta a parancsot a Góliátok bevetésére. Ezekkel az apró, rádióirányítású minitankokkal száz kilogrammnyi robbanóanyagot lehetett az ellenség orra alá juttatni. Már alig vártuk, hogy bevethessük őket, és most végre itt volt az alkalom. Az első két Góliát hamarosan le is fékezett egy előrenyomulóban lévő század előtt. A szövetségesek megtorpantak. Eleinte bizalmatlanul
méregették a fura, ártalmatlannak tűnő szerkezetet, de egy idő után, mivel semmi sem történt, kezdtek megbátorodni. Az egyikük előszedett a zsákjából egy fényképezőgépet, és lekapta. A következő már meg is érintette. A harmadik még ennél is vakmerőbb volt: belerúgott az egyik Góliátba. Néhányan a bölcsebbek közül rémülten fedezékbe húzódtak, a század bohóca azonban tovább produkálta magát. Vigyorogva rátelepedett a Góliát tetejére, és hangosan kántálni kezdte a „Typperary”-t. Ez volt az a pillanat, amikor Barcelona lenyomta a távirányító gombját. Gigantikus, véres tűzoszlop csapott a magasba. A közelben senki nem maradt egy darabban. – Átkozott barmok – dünnyögte a Légiós. – Mint egy csapat óvodás… Megfognak mindent. Mintha még sose hallották volna, hogy amit nem ismersz, ahhoz nem szabad hozzányúlnod. Pedig ez igazán elemi szabály, nem? Hetven tank repült a levegőbe, és vele együtt hetven tank legénysége égett hamuvá. Caent azonban be kellett venni, és mindig akadtak újabb tankok tartalékban. A harc tovább folyt tizennyolc órán keresztül, hihetetlen veszteségeket okozva mindkét oldalon. Mire véget ért, már azt sem tudtuk, mi lett Caen sorsa. Elesett vagy sikerült megtartani? De nem is érdekelt minket? – Magasról tojok rá – mondta közönyösen Barcelona. – Amúgy is, kinek kell Caen? – vont vállat Porta. – Nekem biztosan nem! Eldőltek, és fél perccel később már hortyogtak. Tényleg, kit érdekel Caen? – gondoltam álmosan. Portát nem. És engem sem. Csak ezt a Montgomeryt. Hát akkor menjen, foglalja el… Nekem fontosabb dolgom volt. Halaszthatatlan aludnivalóm.
4. NEM
SOKKAL AZ INVÁZIÓ ELŐTT udvariasan megkérte a caeni ellenálló
hálózat fejét, egy Meslin nevű mérnököt, hogy legyen már olyan kedves, és lássa el őket részletes információval a partvidék német erődítményeit illetően. Már maga a kérés is képtelenség volt, hát még a megvalósítása… de nem volt mit tenni. Meslin tudomásul vette, hogy ez a felszabadítás ára, és kétségbeesetten törni kezdte a fejét. Kétségbeesetten, mert, amit az angolok kértek, tényleg őrültség volt. Ők is éppen olyan jól tudták, mint a helyiek, hogy a németek a partot hermetikusan lezárták. A megszállók nemhogy az alsórendű utakat, de még az ösvényeket is szigorúan őrizték, és mindenkit lelőttek, aki engedély nélkül odamerészkedett. Minél többet törte a fejét Meslin, annál biztosabb volt benne, hogy bele fog törni a bicskája ebbe a feladatba. Még ha sikerülne is néhány engedélyt szereznie vagy hamisítania, akkor is csak a part egy töredékét tudnák felderíteni: a partvonal százhatvan kilométer hosszan kanyargott – száz és száz, ha nem ezer ellenállóra lett volna szükség, hogy felderítsék az egész területet. Az angolok kérése egyszerűen nevetséges volt. Végső elkeseredésében Meslin már azt fontolgatta, hogy jobb híján ezt közli Londonnal. A német erődöket illetően nem tud információt szolgáltatni, de azt megmondhatja nekik, kihez forduljanak a jövőben őrült ötleteikkel. És ekkor lépett közbe a sors. A csoport egyik tagja, a „Halvérű”-nek becézett, dekoratőr-festő René Duchez a város utcáit rótta, amikor egy hirdetés ragadta meg a figyelmét: „A Todt * szervezet tapasztalt szobafestőt keres.” Mivel bennfentesként őt is ugyanaz a probléma foglalkoztatta, mint Meslint, némi tépelődés után sarkon fordult, és átsétált az említett szervezet székházához. A kapuban álló őrnél azonban egyelőre nem sikerült továbbjutnia: Duchez nem tudott németül, a német pedig nem tudott franciául. Az idők végezetéig – de legalábbis az őrségváltásig – elveszekedtek volna egymással, ha a lárma hallatán le nem jön egy tiszthelyettes, hogy megnézze, mi folyik odalent. Az őrmester minimális franciatudással bírt, de ez is megfelelt a célnak, és Duchez végre bejuthatott az épületbe. Egy „Polgári * A dr. Fritz Todtról, első igazgatójáról elnevezett félkatonai szervezet az utak, hidak stb. építéséért felelt. – A ford.
épületek felügyelete” feliratú irodába kísérték. Az ügyintéző felírta a nevét és a címét, s megígérte, hogy nyolc nap múlva értesíti, hogyan döntöttek az illetékesek. Duchez nagyon jól tudta, mire kell ez a nyolc nap. A Gestapo ez alatt a nyolc nap alatt még a csecsemőkorában elkövetett baklövéseit is fel fogja térképezni, és ha bármelyik az ellenállásra való kapcsolatra enged következtetni, akkor neki befellegzett. Akkor nemcsak az állásnak lőttek, hanem neki is. Szó szerint. A dolgok azonban meglepően jól alakultak. A nyolcadik napon Duchez jelentkezett a kért tapétamintákkal; egy Oberbauführer irodájába vezették be. Alig volt ott néhány másodperce, amikor nyílt az ajtó, és egy mérnök sétált be. A férfi üdvözölte őket egy barátságos „Heil Hitler”-rel, aztán az Oberbauführer asztalára hajított egy tekercs tervrajzot. – Ne most az ég szerelmére! – nyögött fel az Oberbauführer. – Jöjjön vissza később. Most nem érek rá. – Ahogy gondolja. Nekem aztán ráér. A mérnök közönyösen vállat vont, és elhagyta a szobát. A tervrajzok az asztalon maradtak. Az Oberbauführer morgolódva széthajtogatta őket, és Duchez, aki igyekezett olyan bamba képet vágni, amilyet csak tudott, nem akart hinni a szemének; a tervrajzok nem mást tartalmaztak, mint az angolok és az ellenállás által annyira áhított adatokat, a német erődítmények vonalát az Atlanti faltól egészen Cherbourgig. Az Oberbauführert már jóval kevésbé érdekelték az erődök. Feltekerte a papírokat, hanyagul a sarokba lökte őket, aztán visszatért Duchezhez és a tapéta mintájának égető kérdéséhez. Néhány másodperccel később ismét megzavarták őket. Ezúttal egy magasabb rangú tiszt rontott be, és ellentmondást nem tűrően a szomszédos irodába rendelte az Oberbauführert, hogy „bizalmas kérdésekről” beszéljen vele. A magára hagyott Duchez ösztönösen lecsapott a tervrajzokra. Csak amikor már a markában voltak, jutott eszébe, hogy valamit tennie is kellene a tekerccsel. A ruhája alá nem rejthette, a tapétaminták közé sem tehette, mert mi van, ha a német megint elkéri őket… de akkor mit kezdjen velük. Kétségbeesett tekintete az Oberbauführer asztala mögött pöffeszkedő Hitler-portrén állapodott meg. Lázasan begyömöszölte a rajzokat a fal és a kép közé. Biztos volt benne, hogy ha valahol, hát ott aztán senki nem fogja keresni őket. Alig lépett el a képtől, az Oberbauführer tért vissza az irodába. – Idióták! Idióta mind, az utolsó szálig! Egyetlen valamirevaló sincs közöttük! – szúrósan Duchezre nézett, mintha azt akarta volna érzékeltetni a franciával, hogy ő is az említettek közé tartozik. – Valamelyik hülye bekevert
egy zsák cukrot a cement közé. És akkor? Mit csináljak? Kaparjam ki szemenként a betonból? – Megvetően legyintett. – Eh, hagyjuk őket. Inkább nézzük meg még egyszer azokat a tapétákat. Végül sikerült kiválasztaniuk a megfelelő anyagot, és Duchez parancsba kapta, hogy hétfőn reggel nyolckor jelentkezzen a székházban, és kezdje el a helyiségek felújítását. Duchez készségesen tisztelgett, cinkosan a Führerre mosolygott, és távozott. Az örömmámor azonban hamar elmúlt. Duchez az egész hétvégét azzal töltötte, hogy várta, mikor csap le rá a Gestapo. Most már bánta, hogy olyan forrófejűen cselekedett. Később is lefényképezhette volna a tervrajzokat, nem kellett volna így elkapkodni a dolgot. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb valaki keresni fogja a rajzokat, és az is nyilvánvaló volt, hogy ő lesz az első számú gyanúsított, hiszen több percig is magára volt hagyva az irodában a felbecsülhetetlen értékű dokumentumokkal. Halott ember volt. A pénteket a hétfőtől elválasztó éjszakák álmatlanságban teltek. Duchez a körmét rágcsálva fel-alá járkált a lakásában, miközben felesége boldog tudatlanságban horkolt a hitvesi ágyban. A „Halvérű” az idegösszeomlás szélén volt. Átkozta magát és átkozta az angolokat, akik odaátról képtelenebbnél képtelenebb feladatokat ötlöttek ki az ellenállás számára. Bakancsos léptek zaja verte fel az éjszakai utca csendjét. Duchez mozdulatlanná dermedt a félelemtől. Elemlámpa fénye világította be a sötét szobát, aztán a fény és a trappolás továbbhaladt, és újra csend lett. Ez már túl sok volt. Még egy ilyet nem bírt volna ki. Duchez fogott egy üveg italt, és hullarészegre itta magát. Ha lehet, még rosszabb volt. Most már semmi nem szabhatott gátat felkorbácsolt fantáziájának. A Gestapo azonban nem jött. Hétfő reggel Duchez fogta az ecsetjeit, a festékesdobozait, és beballagott az új munkahelyére. A kapu elé érve rá kellett döbbennie, hogy már nem érez félelmet. Már annyira hozzászokott az érzéshez, hogy egyáltalán nem érdekelte. Felmutatta az engedélyét, hagyta, hogy az őr megmotozza, aztán jelentkezett a megbeszélt helyen. Az Oberbauführer azonban nem volt sehol – a hétvégén áthelyezték és új munkakört kapott –, a többieknek pedig fogalmuk sem volt az egészről. Végül valahonnan sikerült előkeríteni egy Stabsbauführert, akinek úgy rémlett, mintha hallott volna a tatarozásról. A Stabsbauführer azonban pillanatnyilag nehéztüzérséggel és óvóhelyekkel volt elfoglalva, s mindkettő sokkal jobban érdekelte, mint az irodák kifestése-kitapétázása. – Csak menjen, és tegye, amit mondtak – küldte el Duchezt. – És kérem, a továbbiakban ne zavarjon. Nincs időm ilyen piti dolgokra. Duchez két napon át keményen dolgozott. Az emberek kezdtek
hozzászokni a jelenlétéhez, a legtöbben már ügyet sem vetettek rá. A harmadik nap délutánjára aztán Duchez összeszedte a kellő kurázsit, és félrebillentette a Führer-portrét. A tervrajzok még ott voltak. Nem számított rá, hogy ott találja őket, és a látványuk megújult rémülettel töltötte el. Először hozzájuk se mert nyúlni, mintha attól félt volna, hogy megperzselik az ujját; aztán mégis előkapta a rajzokat a kép mögül, és gyorsan belecsúsztatta őket egy tekercs tapétába. Amikor elhagyta az épületet, az őr megállította. Egy új fickó volt, valaki, aki nem ismerte őt és nem bízott benne. Jeges félelem markolta meg Duchez szívét. A német megpaskolta a zsebeit, belenézett a ponyvazsákjába. – Rendben, mehet. Ducheznek nem kellett kétszer mondani. Ám alig lépett kettőt, az őr utánaszólt. – Várjon! Mi van azokban a vödrökben? – Ragasztó! – mekegte Duchez. – Ragasztó? – A tapétának – intett fejével Duchez a hóna alá szorított tekercs felé. – Valóban? – az őr gyanakvóan megkavargatta a ragasztót a szuronya hegyével. – Jól van. Csak biztos akartam lenni benne. Sajnos, nem minden francia olyan tisztességes, mint maga. Duchez felnevetett – körülbelül annyira felszabadultan, ahogy a fogorvosi székben szokott az ember –, aztán fogta a cókmókját, és elvonszolta a belét (ez nem trágárság, tényleg így érezte). Amint alkalom adódott rá, jelentkezett a Café des Touristes-ben, a környék ellenállási hálózatának a központi találkahelyén, és átadta a tapétát. Örült, hogy végre megszabadulhatott tőle, és még inkább örült annak, hogy vele együtt a rajzoknak is búcsút mondhatott. Az oly sok fejtörést okozó papirosok Caenből Párizsba kerültek, a Champs-Élysées-re, bizonyos Toumy őrnagyhoz. Amikor az őrnagy meglátta, hogy mi került a kezébe, majdnem szívrohamot kapott. Nem akart hinni a szemének. – Ez fantasztikus! Briliáns! – lelkesedett, miután magához tért. – És akkor még nem mondtam sokat. Ez az ember… mi is a neve? Duchez? Ez az ember felbecsülhetetlen értékű fegyvert adott a kezünkbe. És ezúttal sem mondtam sokat…
Kvártélyozás A
KIS KÉTÉLTŰ VW fülsértő csikorgással berobogott a faluba, fülsértő
csikorgással lefékezett az első ház előtt. Csőre töltöttük a géppisztolyainkat és kilestünk a látszólag néptelen utcára. Elég lett volna egy gyanúsan meglendülő függöny, egy túl lassan vagy túl gyorsan kinyíló ajtó, és gondolkodás nélkül lövünk. Portyázó vadak voltunk. Nem kockáztathattunk. Túl sokszor előfordult már, hogy pillanatok leforgása alatt megváltozott a felállás, és vadászokból üldözött vadakká váltunk. Vaskos, hátborzongató csend telepedett a házakra. Porta hagyta el elsőnek a járművet, utána Papa meg én következtünk. Gregor a kormány mögött maradt, lövésre készen tartva a géppisztolyát. A kátyús, göröngyös út szomorú, szürke házak, letarolt kertek közt kanyargott, átszelt egy rétet, majd eltűnt egy távoli erdő mélyén. A falu maga olyan jelentéktelen volt, hogy csak a legkisebb léptékű térképeken lehetett felfedezni a néhány parasztházat jelképező pöttyöt. Harminc kilométerrel odébb még a létezéséről sem tudtak. Elindultunk a legközelebbi ház felé. Tapasztalatból tudtuk, hogy az emberek tiltakozni fognak – néha igen hevesen tették –, és együtt is éreztünk velük, hiszen melyikünk örült volna, ha idegen katonák telepednek be az életébe, de nem volt mit tenni. A nyomunkban közeledő századnak szállást kellett biztosítani, nem volt mese. Házról házra bejártuk a falut, ellenőriztük a szobákat, felbecsültük, hol hány embert lehet elszállásolni. Mindent egybevetve a falu eddig viszonylag jól megúszta: az utat feltépték a lánctalpak és a kertek is össze voltak taposva, de nagyobb baj senkit nem ért: egyetlen gránát se csapódott a házak közé. Épp elhagytuk az egyik portát, amikor egy apró, hét-nyolc éves forma kislány odarohant hozzánk, és átölelte Papa derekát. – Apa! Hazajöttél! Tudtam, hogy hazajössz! Én mondtam nekik! Szorosan Papához bújt, a mi derék Willi Beierünk pedig csak állt kővé dermedve, és könnyek csillogtak a szemében. – Hélène! – hallatszott egy nyers női hang az egyik ház ajtajából. – Mit csinálsz? Nem szégyelled magad? – Ez apa! Visszajött! Gyere, nagymama, nézd meg te is! Ő az! Egy idős, beesett arcú, kontyos asszony viharzott át a ház udvarán. Papát még csak egy pillantásra sem méltatta. – Nem ő az, Hélène. Gyere be a házba!
– De igen, nagymama! Ezúttal tényleg ő az! Az asszony megragadta a kislány karját, durván elrángatta Papától, aztán anélkül hogy felnézett volna, tárgyilagos hangon közölte: – A kislány zavart elméjű. Az apja ’40-ben elesett Liège-nél, az anyját pedig lelőtte egy Stuka. Bocsássanak meg neki. Nem tudja, mit csinál. – Persze, persze – motyogta Papa a fekete gyászruhás viselő asszonynak. Félszegen felemelte a krétát, amit a házak megjelölésére használtunk. – Szét kell osztanom a szálláshelyeket… Megengedi? Felírom az ajtóra, hogy első szakasz, harmadik raj. – Tegye, amit akar – mondta keserűen az asszony. – Úgyis mindig azt teszik, nem? A szomszéd házban borral kínáltak minket. A háziasszony hosszú selyemruhát öltött a tiszteletünkre – a fazon legalább fél évszázada kiment a divatból. A szoba naftalinszagtól bűzlött. A házigazda szolgálatkészen röpdösött körülöttünk. Fáradhatatlanul teletöltötte a poharainkat minden korty után, és egyetlen percet se mulasztott el, hogy közölje, mennyire szívesen lát minket, mennyire örül a jelenlétünknek, de igazán. És közben mindvégig eszelősen csillogó szemmel méregette az egyenruhánkat. A tankosok szokások fekete gönce volt rajtunk, az elmaradhatatlan halálfejes jelvénnyel a gallérunkon. – Látom, maguk a Gestapótól vannak – nyögte ki végül. – Tudnék mesélni erről a faluról… Fura dolgok történnek errefelé. Először is, nyüzsögnek itt a kommunisták, az ellenállókról nem is beszélve. Akármit is mondjanak nekem, egy tőről fakad mindkettő. – Bizalmasan odahajolt hozzám, megveregette a hátamat, majd az ablakon át a szemközti házra mutatott. – Odaát… látja azt a házat odaát? Nos, ott ölték meg öt gestapós kollégájukat. Érti? Hidegvérrel meggyilkolták őket! – Felegyenesedett. – Gondoltam, jobb lesz, ha elmondom. Egy munkásruhát viselő férfi csordogált lefelé az utcán biciklijével. A kormányra akasztva egy döglött csirke himbálózott. A házigazdánk izgatottan a falubelijére mutatott. – Látják azt az embert? Ő Jacques. Az öccse a helyi rendőrségnél szolgál, ő maga pedig ellenálló. Ez olyan biztos, mint az, hogy én itt állok. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy ő áll minden disznóság hátterében. De még mennyire nem! Mi több, mérget mernék venni rá, hogy az öccse is nyakig benne van. – Megint megtöltötte a poharainkat. – Gondoltam, kíváncsiak ezekre a dolgokra. Én csak segíteni akarok. A felesége hevesen bólogatott. Apró, rózsaszín disznószem elégedettségtől és kárörömtől levedzett. Felálltunk az agyontöltött poharak mellől, és
elhagytuk a házat. „1. szakasz, 4. raj”, véstük fel az ajtóra. – Nyálas seggfejek – morogta Porta. – Mindenre képesek, csak hogy mentsék a naftalinos bőrüket. – Mindegy, úgysem ránk tartozik – szögezte le Papa. – Nem a Gestapo miatt vagyunk itt. Felőlem akár egy tucatot is kinyírhattak volna! Néhány házzal odébb Pierre-be, a szörnyen gyanús Jacques fivérébe botlottunk. Amikor meglátott minket, elzöldült a félelemtől, és ijedten a porba pottyantotta az üveg calvadost, amivel eddig kúrálgatta magát. Fürgén lehajolt érte – most már zsírtól fénylő barettje is leesett –, felkapta, és gyorsan körbekínált minket. Ő maga is ivott, jó házigazdához illően a mi egészségünkre, elkurjantott néhány „Heil Hitler”-t, és közben megállás nélkül magyarázott. Sikerült is hetet-havat összehordania. – A német katonák a legjobbak a világon, hadd töltsek újra, uraim. Mindig ezt mondom, és emellett bizonyítást is nyert, mindenki tudja, ahogyan azt is, hogy maguk fogják megnyerni a háborút. – Idegesen felvihogott, aztán óvatosan Papa vállára csapott, és elrikkantott néhány „Heil Hitler”-t, hogy lássuk, mennyire komolyan gondolja, amit mondott. – Igyanak még, uraim! Egészségükre! Maguk fogják megnyerni a háborút. Ezt a háborút a zsidók szították. Tessék… – Elővett a zsebéből egy papírt, és Papa kezébe nyomta. – Itt a névsora mindazoknak, akiket letartóztattam. Ha rajtam múlt volna, az összes zsidót kitakarítom az országból. Csak bajt hoznak ránk! Mint az a Dreyfus is például! – Dreyfus ártatlan volt – tiltakozott Papa. – Az egy koncepciós per volt. – Lehet, de ez mit sem változtat a tényen, hogy mocskos zsidó volt! – Hogy zsidó volt – motyogtam. Porta felkapta a géppisztolya csövét; olyan hirtelen, heves mozdulattal, hogy még én is megijedtem. Pierre szeme elkerekedett a rémülettől. – Azt mondják magáról, hogy az ellenállásnak dolgozik – szegezte neki a vádat Porta. – És hogy fura dolgok történnek ebben a faluban. Mit tud mondani erről? – Hogy? Mi? – makogott Pierre. – Mit mondhatnék? Szemenszedett hazugság! Németpárti voltam az elejétől fogva, és ezt mindenki tudja. – Azok ott nem tudják – mutatott a selyemruhás hölgyemény háza felé Porta. – A maga helyében én rajtuk tartanám a szemem. Úgy vettem észre, nincsenek oda magáért. – De hát a nő az unokanővérem! – Manapság ez semmit nem jelent, cimbora. Magára hagytuk Pierre-t a félelmeivel, és feljegyeztük az ajtóra, hogy „2. szakasz, 1. raj”. Kárörvendően vigyorogva arra gondoltam, vajon Pierre
még azok után is fogja szeretni a németeket, hogy megismerte Picit. A vigyorom láttán Pierre odakúszott hozzám, és ünnepélyesen megígérte, hogy a nála elszállásoltakat a legfinomabb ételekkel és italokkal fogja ellátni. Mire az utcáról visszanéztünk, a fél üveg calvados már sehol sem volt. – Majdnem beszart – mondta megvetően Porta. – Az anyjukat is eladnák, hogy mentsék az irhájukat. – Nem lehet könnyű egy megszállt ország polgárának lenni – dünnyögte Papa. A következő házban egy öreg, Lovagkeresztet viselő paraszt fogadott minket. Egy szót sem szólt, míg végignéztük a házát, de nem is kellett. Fagyos, szúrós tekintete mindent elárult. – Azta’! – kiáltott fel Porta. – Egy fürdőkád! Porta, dobhártyát nem kímélve, a szoba közepére vonszolta a bádogalkalmatosságot. Régi volt, elég kicsi és meglehetősen ütött-kopott, de mindazonáltal fürdőkád. Az efféle luxus ritkaságszámba ment a kisebb falvakban. – Jobb lesz, ha valamelyik fejesnek írjuk fel – mondta Porta. – Ők jobban bírják a vizet. A polgármester háza következett. A köpcös, tekintélyes bajuszt viselő férfi rendkívül szívélyesen fogadott minket, és már rögtön a bemutatkozáskor közölte velünk, hogy ő bizony a párt tagja. – Nagyszerű – morogta Porta. – Akkor adjuk neki Hoffmann főtörzsöt. Ő majd elveszi a kedvét a párttól. Az utca végében egy domb tetején, távol a falu többi részétől, egy apró, első látásra elhagyatott ház állt. Óvatosan megközelítettük és bedörömböltünk az ajtaján, de senki nem jött ki. Végül, mivel úgysem voltunk szűkében a szálláshelynek, továbbálltunk. Késő délután megérkezett a zászlóalj a szokásos zaj és por kíséretében. Sikerült mindenkit elhelyezni, de persze senkit sem úgy, hogy az jó lett volna. Mivel ez eddig sem volt másképp, ügyet se vetettünk a panaszokra. Egyetlen ember volt elégedett a szállásával: Pici, akit egy ugrásra kész Pierre és egy jól felszerelt pince látványa fogadott. A többieket magukra hagyva visszaosontam a dombtetőn álló házhoz. Magam se tudtam, miből gondolom, de volt benne valami… Ezúttal nem a kapu felől, hanem hátulról közelítettem meg, készen rá, hogy leleplezzem a titkát. Átbújtam a sűrű élő sövény hasadékán, és egy elvarázsolt kertben találtam magam. Virágok pompáztak hihetetlen mennyiségben, a szivárvány minden színében; a fű selymes volt és smaragdfényű ott, ahol a nap rásütött, haragoszöld a gyümölcsfák alatt roskadozó almafák árnyékában. Odébb egy mohával és borostyánnal benőtt kút. A veder felfordítva, a rozsdás lánc
szakadtan. Hosszú másodpercekig csak álltam és bámultam tátott szájjal. – Mit akar? A kert virágos mélyéből felém szálló kérdés hallatán ösztönösen előrántottam a pisztolyomat, és fedezékbe húzódtam egy vaskos fatörzs mögé. Pedig nem volt mitől tartanom. A hang barátságos volt és egy fiatal, huszonöt év körüli nőhöz tartozott, aki egy függőágyról kandikált felém mandulavágású szemével. – Mit keres itt? – Semmit – feleltem. A nő felé indultam, de még nem raktam el a pisztolyomat. – Azt hittem, nincs itt senki. Bekopogtunk ma ide, de senki nem válaszolt. Szálláshelyet kerestünk a csapatainknak a faluban. – Értem. A nő átvetette a lábát a függőágy szélén. Selyemköntöse alól formás comb villant elő. – Épp kávézni készültem. Nem tart velem? – Itt lakik? – kérdeztem. Ostoba kérdés volt, de ennyi és ilyen láb láttán nem jutott semmi okosabb az eszembe. A nő, mintha megérezte volna zavaromat, megértően rám mosolygott. – Néha igen. Máskor meg Párizsban. Járt már Párizsban? – Még nem, de remélem, hamarosan eljutok oda is! – feleltem nevetve, aztán gyorsan elhallgattam, mert rájöttem, hogy tapintatlan voltam. – Férjnél van? – kérdeztem. Már megint tolakodó voltam, de tudnom kellett. – Bizonyos értelemben. A férjem egy japán hadifogolytáborban raboskodik, valahol Indokínában. Legutóbb három évvel ezelőtt hallottam felőle. – Sajnálom – motyogtam. Vállat vont. – Miért? Hol másutt lehetne manapság egy férfi? Vagy szögesdrót vagy géppuska mögött. Nem sok választást hagynak maguknak, nem igaz? Nem feleltem. Amit mondott, az annyira igaz volt, hogy még bólogatni se láttam értelmét. – Maga is úgy gondolja – kérdezte váratlanul –, hogy a háború hamarosan véget fog érni? Most rajtam volt a sor, hogy vállat vonjak. Persze, hogy ezt gondoltam. Ez tartotta bennem a lelket hosszú évek óta. – Olyan csodaszép itt – sóhajtott. – Az ember szinte elfelejti, hogy mi folyik odakint a világban. De talán éppen ezért kicsit ijesztő is. Úgy el van szigetelve az emberektől. A valóságtól… Holnap visszamegyek Párizsba. Ott sokkal jobb. A körülmények rosszabbak, de legalább nem leszek egye-
dül. Gondolja, hogy Párizsból is nyílt várost csinálnak, ahogyan Rómából? Fogalmam se volt. Még arról se tudtam, hogy Róma nyílt város lett. Nekünk soha nem mondtak semmit. Minek? Úgyis csak katonák voltunk – gépek, amelyek parancsoknak engedelmeskednek. Miért is kellett volna tudnunk arról, hogy mi folyik? Közelebb húzódott hozzám. Az egyik keze hozzáért az enyémhez. Puha volt és meleg. Megborzongtam az izgalomtól. A másik kezével levette a szemüvegemet, majd látva, hogy a fény bántja a szememet, gyorsan vissza is rakta. – Sajnálom – mosolygott rám elbizonytalanodva. – Nem tudtam… Azt hittem, csak a hatás kedvéért viseli. Hogy érdekesebbnek látsszon. – Bárcsak úgy lenne – feleltem keserűen. – Három hónapig nyomtam az ágyat, vakon, mint egy denevér. Már azt hittem, örökre úgy maradok. – Hogy történt? – Egy foszforgránát robbant fel a közelemben, amikor kiugrottam egy égő tankból. Szerencsém volt, hogy nem vakultam meg teljesen. Vagy talán mégis jobb lett volna? Akkor most otthon ülhetnék… De nem vakultam meg, csak nem bírom a fényt. – Felháborító, hogy ezek után visszaküldték a frontra – méltatlankodott. – Fél kar, fél láb, fél szem… szerintük ennyi is bőven elég egy német katonának. Tanácstalanul nézett rám egy darabig. – Meddig maradnak? – Ha én azt tudnám! Néhány óráig, napokig… még akkor sem tudnék válaszolni erre, ha tiszt volnék. – Persze, hiszen maga nem tiszt, ugye? – tett úgy, mintha eddig nem vette volna észre. – Nem értek ezekhez a dolgokhoz. Honnan jött? – A paderborni laktanyából. Igazából dán vagyok. – Ah, tehát nem is német? – Most már az vagyok. Ha még mindig dán állampolgár lennék, akkor a Waffen SS-ben szolgálnék. Ez afféle idegenlégió. Nekitámaszkodott egy fának, és tűnődve végigmért. – Miért lépett be, az isten szerelmére? – Azért, hogy ne haljak éhen és legyen tető a fejem felett. Akkoriban úgy tűnt, másképpen nem tudom elérni ezt. Emellett a Nyugaton a helyzet változatlan volt a kedvenc olvasmányom gyerekkoromban. Azt hittem, német katonának lenni a világ legromantikusabb dolga. – Valóban? De hát az a könyv nem éppen az ellenkezőjéről szól? – Meglehet, de próbálja ezt elmagyarázni egy kisfiúnak. Úgysem fogja
elhinni, hogy a béke sokkal izgalmasabb, mint a háború, és hogy egy civil éppen úgy lehet hős, mint egy puskát és rohamsisakot viselő katona. Aztán ott van a bajtársiasság. Érti, ugye? Jóban és rosszban osztozni, békében és háborúban egyaránt. Úgy érezni, hogy tartozol valahová, hogy része vagy valaminek. – De miért éppen a német hadsereg? Miért nem a dán? Ezen nevetnem kellett. – Mert az gyakorlatilag nem létezett. A katonák nem voltak valami népszerűek Dániában. Az emberek utánuk köptek az utcán. Még a tiszteket se becsülték. – Ezért esett el olyan hamar Dánia ’40-ben? – Különben se lett volna esélyük. Németország Európa legerősebb hadseregével rendelkezett. Még Franciaország sem bírta sokáig. A mandulavágású szempár összeszűkült. – Franciaország még nem adta fel a harcot! Míg Anglia mellettünk áll, addig mi is kitartunk. – Tudja, kiért harcolnak az angolok? – kérdeztem nevetve. – Önmagukért és a királynőjükért. Távolról sem Franciaországért. Egyszer már cserbenhagyták magukat. Emlékszik Dunkerque-re? Emlékszik, mi történt ott? Nem… – ráztam meg a fejem – egyetlen nemzet sem tesz semmit önös érdek nélkül. Mindegyik a maga boldogulását keresi. – Lehet – adta meg magát. – De ettől még Németország el fogja veszteni a háborút. Miért nem lép ki, amíg még megteheti? – A dezertálásra gondol? – Miért ne? Mások is megtették. Az ellenállók gondoskodnának magáról, ha nekik dolgozna. – Nem tehetem. Lehet, hogy a vesztes oldalon harcolok, de ez még nem jogosít fel arra, hogy cserbenhagyjam a bajtársaimat. Ők számítanak rám, ahogyan én is számíthatok rájuk. Egyikünk sem hagyná a többieket. Túl régóta vagyunk együtt. A prédikáció hevében közelebb léptem hozzá, és nekitámasztottam a fának – úgy, hogy közben mindkét oldalról „észrevétlenül” átöleltem a derekát. – Mi öten megjártuk a poklot. Lövészárkokban, tankokban, hóban és sárban… Ha ennyi mindent túléltél valakivel, nem hagyhatod ott csak úgy. – De hiszen a háborút elvesztették! – Igen. Ezt már régóta tudjuk. Kezdettől fogva. – Akkor miért nem dezertálnak mindannyian? Milyen egyszerűnek hangzott! Vállat vontam.
– Miért nem dezertáltak a katonák az első világháborúban? Azt hiszem, a valahová tartozás érzése akadályozta meg őket benne. Ha megszöksz, akkor magadra maradsz. Olyan se bent, se kint állapotban leszel. Nem tudom jobban megmagyarázni. Remarque sokkal szebben leírja ezt a könyvében. Olvassa el még egyszer, és akkor már talán sejteni fogja, miről beszélek. Bár ezt csak az tudja megérteni igazán, aki volt már úgy, hogy senkire az égvilágon nem számíthatott. Rajtuk kívül senkim sincs. Felcsúsztatta kezét a hátamon, és átölelte a nyakamat. – Nekem sincs – suttogta. – Tudom, hogy érzel. – Kétlem – mormogtam. Magamhoz húztam, és hosszú perceken át vadul, mohón csókoltuk egymást, mint két kiéhezett fiatal. De hiszen azok voltunk! Még én is, annak ellenére, hogy már majdnem elfelejtettem ezt. Olyan régen volt már, hogy egy hozzá fogható nő akarjon engem, sőt hogy egyáltalán valaki akarjon engem. A közeledése olyan bódítóan hatott rám, mintha az istenek nektárját csepegtették volna ajkaim közé. Dübörgés és fojtogató dízelfüst hullámai csaptak át az élősövényen. De kit érdekelt a faluba bevonuló század most, amikor kéz a kézben a ház felé andalogtunk, hogy megigyuk a beígért kávét. Valódi kávét! Már az illatára sem emlékeztem. Lassan kortyolgattam, alaposan kiízlelve minden egyes cseppjét ennek a drága nedűnek. – Miféle vagy? – kérdezte. – Úgy értem, valójában. – Csak egy átlagos katona vagyok, semmi több – feleltem. – De mit számít ez? Nevetve megrázta a fejét, aztán felállt, és egy elegáns mozdulattal lerázta magáról a köntösét. Karcsú, bájos teste úgy bújt elő a selyemből, mint lepke a széthasadt gubóból. – Nézz rám – mondtam szomorúan. – Nézd az egyenruhámat… csupa sár- és olajfolt. Láthatod, tényleg nem vagyok több, mint egy közönséges katona. Csak az öléshez értek, semmi máshoz. Néha még én is undorodom magamtól. – Ha választhatnál, mi szeretnél lenni? Vállat vontam. Még sohasem fordult elő velem, hogy választhattam volna. És nem is fog, gondoltam keserűen. – Nehéz megmondani. Túl régóta vagyok katona ahhoz, hogy képes legyek egymagam dönteni. Már annyira megszoktam, hogy mindig mások mondják meg, mit kell tennem, hogy talán már nem is tudnék másként élni. – Én biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá – húzott az ágy felé. Így is volt ez egy darabig. A háború tovább folyt nélkülem, és egyikünk
sem hiányolta a másikat. Tankok csörömpöltek el az ablak alatt, de még csak észre sem vettem őket. Odalent a faluban a cimborák ittak és zsugáztak és káromkodtak, de én még csak nem is gondoltam reájuk. Hány órát csenhettünk el magunknak a halál és a pusztítás démonaitól, nem tudom. Egyet, talán kettőt. Többet biztosan nem. De ennyi is épp elég volt ahhoz, hogy belekóstoljak egy másik életformába; egy olyanba, amelyben nekem soha nem adatott meg élnem. Épp elég ahhoz, hogy fájjon, amikor fel kellett ébrednünk az édes félálomból, mert kintről durva katonai bakancsok rugdosták az ajtót. Csak most tűnt fel, hogy lent a falu ismét megtelt zajjal. Visító fékek és csikorgó lánctalpak, trappoló bakancsok, harsogó parancsszavak ütötték meg a fülemet. Mindketten felültünk; én felkaptam egy inget, ő pedig állig magára húzta a lepedőt. Bárki volt is odakint, elege lett a dörömbölésből. Egy hatalmas reccsenés hallatszott, aztán léptek robaja a folyosóról, majd Porta haragtól vörös arca jelent meg az ajtóban. – Hát itt vagy! Mi az istent csinálsz? Már mindenhol kerestelek, te szerencsétlen! – Pofa be – morogtam rá. – Ki innen, tűnés, húzzál el! Nincs szükségünk rád. Menj, keress valaki mást, ha kártyázni akarsz. Porta berontott a szobába, felkapta a padlóról az egyenruhámat, és hozzám vágta. – Bújj bele, gyerünk, egykettőre! Nem zsugázni jöttem, pajtás… és a jenkik sem azért jönnek! – Merről jönnek? – kérdeztem két gomb között. – Honnét tudjam? Különben is, nem mindegy? Jönnek, és kész! Ők jönnek, mi meg megyünk. Feléje fordult, és „elővillantotta” félfogú vámpírmosolyát. – Kérem, bocsásson meg, drága hölgyem. Nem szokásom elrontani mások mulatságát, de mint mondtam, közelednek a jenkik. Mindazonáltal ne keseredjen el. Ha jól keveri a lapjait, nem sokáig lesz egyedül. Mint aki jól végezte dolgát, fogta a kávékiöntőt az asztalon, és beleszippantott. Az orrlyukai megremegtek az izgatottságtól. – Kávé! – állapította meg elcsukló hangon, és a következő pillanatban már le is öntötte az egészet, úgy, ahogy volt, hidegen, cukor nélkül. Aztán ismét rám nézett, és csettintett az ujjával. – Gyerünk, fiú, igyekezz, különben még dezertőrnek fognak hinni. Már majdnem mindenki útra készen áll. Igaz, Pici részeg, mint a seggem, és fel-alá randalíroz a faluban, Schmidt hadnagyot pedig úgy kellett kirángatni a halálos ágyából – aszonták neki, hogy rögtönítélő hadbíróság elé állítják, ha nem gyógyul meg azonnal… Ja, és
Mann őrmester… tudod, ki az? Sz’al ennek a Mann-nak, miután elfoglalta a szálláshelyét, az volt az első dolga, hogy bezárkózott a budiba, és főbe lőtte magát. Na, és majdnem elfelejtettem Gert őrvezetőt. Az a hülye, mert mindig is az volt, meglógott. Már keresik, és néhány órán belül meglesz. Vagy még annyi se kell… Míg Portából csak úgy dőlt a mondanivaló, én szorgalmasan öltöztem. Épp az utolsó ruhadarabokat kapkodtam magamra, amikor ő, Gert dezertálása hallatán, felugrott az ágyból és a nyakamba vetette magát. – Sven! Ne menj el! Őrültség tovább folytatni a harcot. Mindannyian tudjuk, hogy elvesztettétek a háborút. Maradj itt, és én elrejtlek. Kérlek, Sven! – Nem lehet – feleltem rendíthetetlenül. – Egyszer már elmagyaráztam neked. Nem árt néha álmodozni, de ne éld bele magad túlságosan, mert annál fájdalmasabb lesz a valóság. – A valóság? Mi a valóság? – kérdezte könnyes szemmel. – A vér, a piszok és a könyörtelenség? Az, hogy meghalsz egy ügyért, amelyben még csak nem is hiszel? – Talán. Porta, aki ezalatt a fülzsírt próbálta kikanalazni a fejéből, elhajította a kanalat, és leplezetlen undorral ránk nézett. – Mit nyavalyog ez itt összevissza? Még egy darabban van a háza, és kajája is van annyi, hogy megtömje a belét. Na és pénze, hogy valódi kávét vegyen magának a feketepiacon. – Megvetően maga elé köpött. – Hányingerem van tőle. Mit gondolsz, veled meddig érné be? – Pofa be és tűnés innen! – ordítottam rá. Feléje fordultam, de ő nem volt hajlandó búcsúzkodni. Úgy mentem el, hogy még csak hátra sem néztem. Magamban azt kívántam, bárcsak az álmok néha szebb véget érnének, de ennek ellenére eszem ágában sem volt könnyeket hullatni érte. A század már felsorakozott a falu főterén, így Mercedes vezérőrnagy rögtön kiszúrt, amikor a helyemre próbáltam osonni. – Maga meg hol a pokolban járt? Gondolja, hogy a jenkik gálánsan várni fognak ránk, míg mi magát várjuk? – Ne legyen olyan szigorú hozzá – könyörgött Porta. – Ha maga ment volna át mindazon, amin ő… Hangos, trágár éljenzés fogadta szavait. Ahogy ilyenkor ezt elvárták az embertől, magamra öltöttem Don Juan mosolyát, és meghajoltam az ünneplő közönség előtt. A vezérőrnagy dühösen végigmérte a társaságot. – Mi az, mit képzelnek, bábszínházban vannak? Maga pedig… – fordult
felém –… maga le van tartóztatva! Álljon vissza a sorba, és ne merje mutatni azt a bamba képét, míg nem szólok! Főhadnagy! Vigye őket innen, de máris! A vezérőrnagy bevágta magát az autójába, és elporzott. Löwe főhadnagy hátratolta a sisakját, és intett nekem. – Álljon be a sorba, maga anyaszomorító kurvapecér! Század… vi-gyázz! Jobbra… át! Egy pillanatig bíráló tekintettel pásztázta a sorainkat; aztán örülhetett, hogy meg tud állni a lábán, amikor mind a száznyolcvan embere egyszerre lendült a tankok felé. Nekünk a java még hátravolt: a tökrészeg Picit, azt az elefántot bele kellett gyömöszölni a tankba. Túlméretezett cimboránk ugyan még önjáró volt, de ahelyett, hogy engedelmesen becsúszott volna a torony nyílásán, felmászott a tank tetejére, és négykézláb körbe-körbe kezdett rohangálni. Végül hármunknak együttes erővel sikerült a nyílás felé terelnünk, ahol aztán kíméletlenül megtoltuk a hátsóját. Amint fejjel bezuhant, szerencsés módon elvesztette az öntudatát, így félrerugdoshattuk egy sarokba, és egy időre megfeledkezhettünk róla. A huszonöt Tigris bömbölve, döngő léptekkel elhagyta a falut. – Egyenesen előre – parancsolta Papa. – Míg el nem érjük a főutat. Töltsétek meg az ágyúkat és ellenőrizzétek a rendszereket. Váratlanul, egyik pillanatról a másikra, sajgó nosztalgia fogott el a tündérkerti álomvilág után, melyből olyan hirtelen, olyan könyörtelenül elrángattak. Kedvetlenül nekifogtam teljesíteni Papa parancsait. Engedelmesen nyomkodtam a gombokat, ellenőriztem a műszereket, de az eszem közben egészen másutt járt. Nőkön, házakon, forró fürdővízen és kávén. Vetett ágyakon, virágos kerteken, fürdősón és cukron. Bársonyos, rózsás bőrön és bódító rózsaillaton… – Ez a szemem, te hülye állat! – Bocs – mondtam. Kivettem az ujjam Porta szeméből, és megnyomtam a keresett gombot. Végignéztem a tank sötét belsején. Olajtól, forró fém szagától, verejtéktől és ápolatlan szájak szagától bűzlött. Ez volt a valóság. Akár tetszett, akár nem. El kellett fogadnom, vagy beleőrülök. Pici felnyitotta feldagadt szemét. Pislogva rám nézett, aztán bizalmasan közelebb hajolt. Böfögött, erjedt alkohol gőze csapta meg az orromat. – Hé, Sven! – Kajánul vigyorogva az ágyékomba bökött. – Hallottam, mit műveltél! Na, milyen volt a spiné? Dühösen a szeme közé néztem. – Pofa be! Amikor elértük a domb alját, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek ki a
tank kémlelőnyílásán. Örültem neki, hogy megtettem. Jaqueline ott állt, a sövény előtt, és integetett. A falu még nem tűnt el a láthatár mögött, amikor jelentést kaptunk: tőlünk hétszáz méterre, két óra irányában ellenséges tankot láttak. Akcióba lendültünk. Pillanatok alatt a helyszínre értünk, de csak egy kiégett roncsot és két elszenesedett holttestet találtunk. Téves riadó volt, de legalább segített megfeledkezni a lelki bajaimról. Hamarosan beesteledett, kísértetiesen sápadt hold foglalta el a nap helyét. A tankoszlop továbbdübörgött ismeretlen úti célja felé, felriasztva az útjába eső falvak lakóit. Aggódva reménykedő tekintetek lestek ki az elfüggönyzött ablakok mögül. A halovány holdfényben nehéz volt megállapítani, kik érkeztek meg: a németek vagy az amerikaiak. A felszabadítók vagy az ellenség… Három zászlóaljnyi nehéztank fúrta át magát az éj sötétjén. Olyanok voltak, mint holmi őskori szörnyek: hatalmasak, vérszomjasak és könyörtelenek. Ahol tömött csordájuk eldübörgött, ablakok robbantak be, útban álló házak dőltek össze. Nem volt kegyelem: ami az útjukban állt, azt könyörtelenül eltiporták ezek a méteres kipufogólángokat okádó szörnyetegek. – Jöjj, mámorító halál – kántálta a periszkópja mögül Porta. Pici megrázkódott. – Add ide a féleleműzőt. Van még belőle? Porta engedelmesen kezébe nyomta a legfinomabb snapszot tartalmazó üveget, amelyet egy hadtápraktárból csent el néhány nappal korábban. A snapszot eredetileg a hadosztály parancsnokának tették félre, de az illető pechjére és a mi szerencsénkre Porta ért oda előbb. Porta, mint állította, már kilométerekről megérezte az alkohol illatát, és nem tett egyebet, mint követte azt egészen a forrásáig. Pici jóízűen nekiesett a snapsznak – étvágyban és szomjban sosem szenvedett hiányt –, s egyetlen hajtással eltüntette az üveg felét. Aztán böfögött, kiharákolt a kémlelőnyíláson a szél ellenében, és visszakapta az egészet a képébe. Erre dühösen káromkodni kezdett, s megtörölte az arcát egy olajos ronggyal. Ilyen és efféle apró örömök tették elviselhetővé a halál útjain tett kirándulásainkat. Már órák óta gurultunk az ellenséges vonalak felé. Ahogy az idő telt, úgy lett egyre több a kerülgetni való roncs is. Kiégett teherautók és tankok, angolok és németek egyaránt, elszenesedett tetemek mindenfelé szétszórva. Az út szélén egy egész kiirtott gyalogososzlop groteszk földi maradványai. – Jabók – állapította meg rezzenéstelen arccal Porta. Vadászbombázók. A látvány egyikünket sem kavarta fel túlságosan: már épp elégszer
láttunk ehhez hasonlót. – Emlékeztek még arra a régi tankos nótára, amelyet egy időben a rádióban adtak? – kérdezte minden apropó nélkül Barcelona. Felénk fordult, és dúdolni kezdett egy dalt, amelyet annak idején, 1940-ben, olyan sokszor hallottunk. Ennyi év elteltével a sorok eléggé idétlenül hangzottak. Messze túl a Maason, a Scheldén és a Rajnán, Egy tankhadosztály tör előre népünk hajnalán. Ők azok, a mi Führerünk fekete huszárjai, Nekik fog Franciaország még ma térdet hajtani! Száz lüktető motor mint száz lüktető szív, Tör előre rendületlenül, ha a haza harcba hív! Annak idején elcsépelt volt, most már nevetséges és abszurd. Gurgulázó nevetés követte. Nemcsak mi röhögtünk, hanem az egész tankoszlop: a rádió bekapcsolva maradt, és az első sor után a század összes jómadara is csatlakozott a nosztalgiázó Barcelonához. – Pofa be! – ugatta Heide a rádióból. – Mi a fenét képzeltek, ti hülyék! Ez már mindennek a teteje! Szegény Heide! Nagyon komolyan vette ezt a háborút, meg minden egyebet, amit mi rühelltünk. De már megszoktuk, így ügyet sem vetettünk rá. Akkorát hahotáztunk, hogy még a könny is kicsordult a szemünkből… A saját számlánkra nevettünk. Egy különös, az út szélén rohangáló csoport felbukkanása vetett véget morbid jókedvünknek. Kik ezek? – meresztettem a szememet a sötétbe. Talán hadifoglyok? Nem, azokat nem apácák kísérték volna… Most már láttam, hogy az úton ide-oda szaladgáló, denevérszerű alakok egy apácarend tagjai, akik kétségbeesetten, ám hasztalanul igyekeznek rendet teremteni a többiek között. De kik a többiek: a szemem majd kiguvad a sötét szemüveg mögött, de még mindig nem lettem okosabb. – Bolondok! – kiabált a fülembe Pici. – Hülye legyek, ha ezeket nem egy gyogyóból szalasztották! Igaza volt: egy Caen melletti elmegyógyintézetet kiürítettek, és a tankjaink felbukkanása most totális káoszt keltett menekülő lakói között. Az ápoltak szétszaladtak, ahányan voltak, annyiféle irányba. Egyesek tapsoltak és vigyorogtak, mások őrjöngtek és üvöltöttek, mint valami kergült vadállatok, megint mások csak álltak bambán az úton, és üres tekintettel a semmibe révedtek. Az egyik idióta egy tank elé vetette magát és
szörnyethalt. Az apácák mindent megtettek, de az őrült horda már elkötelezte magát az önpusztítás mellett. Hirtelen, mintha a semmiből öltött volna alakot, egy fehér köpenyes, orvosforma alak bukkant fel előttünk. – Állj! – ordította Papa. – Álljatok meg, az isten szerelmére! A rádió még mindig be volt kapcsolva. Három zászlóaljnyi tank fékezett le csikorogva. Egy fél perc se telt bele, Mercedes vezérőrnagy már vágtatott is előre autójával a sor mentén, nővérek és ápoltak tucatjait küldve az útszéli árokba. – Melyik idióta adta ki a parancsot? – üvöltött bele a rádióba. – Bárki volt is az, számítson rá, hogy hadbíróság előtt fog számot adni agyatlanságáért! Gyerünk, továbbindulni! Senki nem állhat az utunkba! A hatalmas tankok nyögdécselve mozgásba lendültek. Az egyik egyenesen belerohant egy csapat holdkórosba. A vezetője pánikba eshetett, mert a tank leállt, másodszorra is megtorpanásra késztetve az oszlopot. Széttiport holttestek hevertek a harckocsi mindkét oldalán. Egy öreg apáca dühében puszta ököllel kezdte püfölni a tank oldalát. – Gyilkosok! Azok vagytok az utolsó szálig! Gyilkos latrok! Senki nem törődött vele. A parancsnoki autó visító gumikkal lefékezett a tank mellett, és a vezérőrnagy haragtól eltorzult arca bukkant elő az ablakból. A fekete bőrfolt gonoszul csillogott jobb szemén. – Egy ekkora idiótának még játék autót sem lenne szabad vezetnie, nemhogy tankot! Vegye át valaki tőle a vezetést, az ég szerelmére! Maga pedig… – mordult rá egy hadnagyra, aki ebben a pillanatban bújt elő a toronyból –… magára majd később lesz gondom! Hogy valaki ennyire idétlen és… – lemondóan legyintett, aztán felénk fordult. – Nyomás, mozgásba lendülni! Nem állnak meg, csak ha tőlem kapnak parancsot rá, megértették? Még akkor sem, ha maga Krisztus sétál át maguk előtt az úton! Világos? Ha valaki az utunkba áll, az az ő baja. Legközelebb legalább nem lesz olyan óvatlan. Ebben a pillanatban egy vöröskeresztes autókból álló karaván tűnt fel mögöttünk. Megpróbáltak megelőzni minket, de mi egy tapodtat sem mozdultunk: a Tigrisek nem álltak meg senkinek és nem adtak utat senkinek. Egy lövészhadnagy viharzott el mellettünk, nyomában a Feldgendarmerie * egy tisztjével, aki félig már elő is húzta a pisztolyát, és látszott rajta, bármire hajlandó, csak civilizáltan kommunikálni nem. A nyakában villogó rideg, fényes félhold is mintha keménységét hivatott volna fémjelezni. Még oda sem ért Mercedes vezérőrnagyhoz, máris kinyitotta a száját. * Katonai rendészet, csendőrség. (német)
– Ez szabotázs! Valaki ezért felelni fog! Ki ennek a debilis bandának a parancsnoka? Nagyon biztos volt magában. A Feldgendarmerie tagjai különben nem ismertek se istent, se embert; talán még magától a Führertől sem féltek. Egy közönséges vezérőrnagy nokedli volt nekik. Csakhogy Mercedes nem volt közönséges vezérőrnagy. Ő sem tartozott azok közé, akik megijednek a saját árnyékuktól, ami pedig a Führert illeti, vérbeli katonaként alighanem szembeköpte volna az öreget, ha a szeme elé kerül. – Tigrisek! – bömbölte az oszlopnak. – Hallották a parancsot, nem? Indulás! Ami pedig magát illeti, uram – lökte félre a csendőrt, szavait a hadnagyhoz intézve –, azt tanácsolom, hogy tolasson vissza a játék autóival, hacsak nem akar újat kapni helyettük. Ég áldja! Folytattuk utunkat, de nem jutottunk messzire, megint belerohantunk egy embercsoportba, mely legalább annyira bizarr volt, mint a caeni holdkórosok gyülekezete. Először is, a társaságban, noha tagjai német egyenruhát viseltek, fél Európa lakossága képviseltette magát. Voltak köztük oroszok, ukránok és kozákok; boszniaiak a muszlim hadosztályból; bajorok és elzásziak; magyarok, lengyelek, olaszok. De eme sokféleség ellenére mindannyiuknak egyazon dolog járt az eszében: menekülni, eltűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet. fejvesztve rohantak velünk szembe, rémülettel és elszántsággal vegyes arckifejezéssel a képükön. Ahogy az „előőrs” elhúzott mellettünk, üdvrivalgásban törtünk ki. – A német hadsereg! – kiáltotta lelkendezve Porta. – Isten áldja őket! Bárcsak Adolf is itt lenne, hogy lássa őket… – Egy ejtőernyősezred katonáiból álló csoport felé bökött. – Na és Hermann * . Hogy gyönyörködne a látványban. – Lehetséges lenne – szólalt meg ünnepélyes hangon Barcelona –, hogy elveszítjük a háborút? – Soha! – süvöltötte magasztosan Porta. Röhögésünk majd szétvetette a tank oldalát. – Nézzétek! – mutatott ki a kémlelőnyíláson Papa. – Ezek meg mit akarnak? Egy lovascsapat tűnt fel. Dühös galoppban közeledtek, előbb kíméletlenül szétütve szablyáikkal a menekülők közt, majd egy gyors formációváltással bekerítve őket. A vörös gallérjukról rögtön felismertük őket: Vlasszov tábornok kozákjai voltak, szakértői az efféle mocskos munkának. Néhányan leszálltak alacsony, habzó szájú lovukról, és * Göring. – A ford.
begázoltak a tömeg belsejébe, válogatás nélkül kaszabolva a „gyávákat”. A sötétség és a távolság ellenére is látni lehetett, hogy spriccel körülöttük a vér. Senki nem mert szembeszállni velük. Talán a rémület bénította meg őket, talán a nagy sietségre való tekintettel elhajították fegyvereiket. Lehetetlenség volt továbbmenni, így megint leálltunk, és gyűlölettel eltelve figyeltük a jelenetet. A kozákok szokásos formájukat adták: az övéiket és a mieinket páholták leplezetlen lelkesedéssel. És tették ezt a Führer áldásával. Mintha éppen ezt akarta volna szemléltetni, egy csendőrtiszt odalépett a kozákok kapitányához, és elismerően megveregette a vállát. Legszívesebben megfojtottam volna őket. Miután leverték a „zendülést”, a kozákok közül néhányan az út mellett csordogáló patakhoz vezették lovaikat, és az állatokkal együtt letérdeltek, hogy lefetyeljenek a vízből. A látványban nem volt semmi meglepő: a kozákoknál ló és ember egyenrangúak voltak. Vlasszov emberei, maguk előtt terelgetve a dezertőröket, elindultak a tankjaink között. Egyikük, egy köpcös, vodkaszagú őrmester megállt a Tigrisünk mellett, és felnézett ránk ostoba fanatizmustól csillogó szemével. – Szalut, goszpodin! – szólított meg minket gúnyosan. Ez már több volt a soknál. Porta kibújt a toronyból, és a kozák felé hajolt. – Hé, továris! Jósolták már meg a jövendődet? – Nem. Miért kérded? – Mert én felfedhetem előtted, azért! Akarod, hogy megmondjam, mit tartogat számodra az élet? – Aztán miért? Porta vállat vont. – Érdekes lehet. – Miért? – kérdezte megint az őrmester a kozákokra oly jellemző és oly idegesítő egykedvűséggel. – Csak nem félsz? – hergelte Porta. – Nem lepne meg. A legtöbben félnek a jövőtől. Nincs merszük szembenézni vele, mert attól rettegnek, hogy valami kellemetlent tartogat számukra. A kozák büszkén kihúzta magát, és Porta elé tolta vaskos tenyerét. – Én semmitől nem félek, de néha jobb, ha nem tudjuk a jövendőt. – Próbáld ki, és majd meglátod. Porta elkapta a kezét, mielőtt még meggondolhatta volna magát, megvizsgálta a tenyerét, majd jelezve, hogy most éppen az idő hömpölygő folyamából próbál ihletet meríteni, valami hihetetlenül bamba tekintettel a messzeségbe révedt. Az őrmester nyelni sem mert. – Hm… ah… nahát… Igen! Már látom. – Porta tűnődve megszívta
egyetlen fogát. – Tizedes voltál Sztálin bácsinál, nem igaz? Vöröskeresztes sapkát viseltél… És egy laktanyában szolgáltál… megvan! Majkofban! A kozák tátott szájjal bólogatott. Bárki, aki szolgált a keleti fronton és ismerte a kozákokat, jó eséllyel ugyanezt tippelte volna, de a telitalálat ettől még telitalálat volt, és megtette hatását. Az őrmester társai közelebb húzódtak, és aggodalmasan pislogva várták Porta beígért jövendölését. – Úgy, tehát igazam van! – állapította meg diadalittasan Porta. A kozák keresztet vetett és megpróbálta elhúzni a kezét, de Porta nem engedte. – Várj! Megmondom, mit látok a jövőben… Egy hosszú, poros utat látok, amely sehová nem vezet és örökké tart… Nincs mahorka, nincs pia, nincs ennivaló… csak férfiak végtelen sora… mind ugyanolyan egyenruhát hord, mint te… Mindannyian Vlasszov tábornok ezredéhez tartoznak. De várj csak, mert beúszott egy másik kép! Elég erős vagy, hogy ezt is meghallgasd? – nézett le a férfira, de mielőtt még az válaszolhatott volna, már folytatta is: – Amerikai tábornokokat látok egy asztalnál ülni orosz tábornokokkal. Whiskyt isznak… meg vodkát… és vastag szivarokat pöfékelnek… Most aláírnak valami papírokat, és kezet ráznak egymással. – Porta behunyta a szemét, és elfintorodott, mint akit mérhetetlen fájdalom járt át. – Valami mást is látok még! Adolf elbukott, és a kozákokat az utolsó emberig visszavitték a szülőföldjükre. Látom… látom… – Porta rémülten felkiáltott. – Továris! Hallottál Dalsztrojról * , ugye? Nos… – Szomorúan megingatta a fejét. – Azt látom, továris. Nem túl jó, mi? A kozák elkapta a kezét, és céklavörös fejjel elkáromkodta magát oroszul, de olyan folyékonyan, hogy egy szót sem értettem belőle. Nem így Pici, aki abban a pillanatban kipattant a tankból, megmarkolta a vörös gallért, és jó istenesen megrázta viselőjét. – Te szutykos ruszki paraszt! Válogasd meg a szavaidat, vagy én foglak Dalsztrojig elrugdosni. Újabb orosz szitokáradat, a hangzásából ítélve durva és obszcén. Ha káromkodásról van szó, nincs az oroszhoz fogható nyelv. Ha másért nem, hát ezért megéri elsajátítani… Pici a képébe vicsorgott, majd megvetően ellökte magától. A kozák, akit a „Dalsztroj” szó hallatán társai villámgyorsan magára hagytak, kénytelen volt belátni, hogy veszített. Szó nélkül megsarkantyúzta a lovát, és a többiek után vágtatott. Csak amikor már biztonságos távolságban érezte magát, fordult hátra, hogy fenyegetően megrázza a kardját és elhadarjon még * Szibériai fogolytábor.
néhány disznó megjegyzést. – Fulladj meg, hülye paraszt! – ordította utána Pici. A kozákok és szerencsétlen foglyaikat lassan elnyelte a sötétség, de máris ott volt helyettük Löwe hadnagy, hogy hangot adjon méltatlankodásának. – Porta Obergefreiter * , nem engedhetem, hogy a beosztottaim sértegessék a szövetségeseinket. Különösen ha azok önkéntesek! Az egyik átkozott tiszthelyettesük panaszt tett nálam. – Már megbocsásson, uram, de én nem tehetek róla – mondta halál komolyan Porta. – Az az ember hallani akarta a jövőjét, és én elmondtam neki, ez minden. – Ó! Nem is tudtam, hogy ilyen mágikus képességekkel rendelkezik! És mit mondott neki? – Az igazat és csakis az igazat – felelte sértődötten Porta. – Mármint? – Megmondtam neki, hogy odahaza fogja végezni, Dalsztrojban. Nem kell ehhez nagy jóstehetség. – De ahhoz sem, hogy figyelmeztessem: ha nem vigyáz a lepcses szájára, a végén még maga is ott köt ki! – vágta rá ingerülten Löwe. – Hát igen, ez felettébb valószínű – sóhajtott Porta. A hadnagy morcosan eltűnt, az oszlop pedig mozgásba lendült. Az éj leple lassan szétfoszlott, ködös pirkadat vette át a helyét. A tank belsejében reggelihez készülődtünk. A szeszfőző felett pótkávé duruzsolt vidáman – mit sem törődve azzal, hogy az őt melegítő láng bármelyik pillanatban a levegőbe repítheti a Tigrist az összes üzemanyagunkkal és lőszerünkkel együtt –, és előkerült a gumiszerű tömb is, amelyet a seregben kenyérnek neveztek. Gondos precizitással lefaragtunk mindenkinek egy-egy egyforma darabot aztán, hogy mégis fogyasztható legyen, vastagon bekentük a répagyökérből főzött lekvárral, amit Porta emelt el onnan, ahonnét a snapszot is szerezte. Borús, ellenszenves nap köszöntött ránk. Az oszlopot valaki már megint leállította, aztán egy gránátosezred érkezett morcos, szitkozódó katonákkal, akik a közelben Flak ** -ütegeket állítottak fel. Porta a szükségesnél is tovább rontotta a helyzetet azzal, hogy epésen megjegyezte, még akkor sem lennének képesek eltalálni egy bombázóosztagot, ha az öt méterre az orruk előtt repülne el. Szerencsére, mielőtt még a szóváltás verekedéssé fajult volna, parancsot kaptunk az indulásra. * Tizedes. (német) **Fliegerabwherkanone – légelhárító ágyú. (német)
A Tigrisek nyögdécselve útra keltek. Éppen jókor, mert nem sokkal később már felettünk voltak a légelhárító ütegek által várt ellenséges repülők. Találomra megszórtak minket néhány bombával, aztán gyorsan el is húztak. A Flak-ütegek szorgalmasan lőtték őket, de egyet sem sikerült leszedniük. Portának már megint igaza volt… Végül elértük a rendeltetési helyünket, ahol alig foglaltuk el állásainkat, máris bevetettek minket. A Tigrisek gyilkolásra készen mozgásba lendültek. Az előttünk elterülő táj minden egyes köve, minden bokra és fája, minden talpalatnyi földdarabja alól, mögül a halál lesett valakire tankok és páncélöklök, ágyúk, mágneses aknák és lángszórók képében. A periszkópon át már ki lehetett venni az ellenség állásait. A gyalogság számára egy tanktámadás egyszerűen és tömören megfogalmazva kész atrocitás – nem is szerettünk volna a helyükben lenni. Amikor egy egész zászlóaljnyi tank rohan feléd óránként negyven kilométeres sebességgel, akkor még az egérlyukba is bebújnál. – Nyílásokat lezárni – parancsolta Papa, amikor a szövetségesek tankelhárító ütegei lőni kezdtek minket. – Tornyot két órára. Távolság hétszáz. Álcázott tankelhárító löveg. Elmosódott vonalak és négyzetek táncoltak a szemem előtt. Papa a vállamra csapott. – Megvan? – Még nincs. Csak néhány bokrot látok meg egy romhalmazt. – Az lesz az – mondta komoran Papa. Egy ágyúlövés végül felfedte az ügyesen elrejtett löveget. A lövedék centiméterekre a tanktól süvített el. Sietve munkához láttam; a számjegyek peregni kezdtek, majd megálltak. 650. A vonalak találkoztak, a lencse kitisztult. – Nyomás – sürgetett Papa. Lőttem. A légnyomás ökölbe szorított mancsként mellbe vágott minket, az izzó vörös töltényhüvely csörömpölve a padlóra hullt. Egy kattanás, és az ágyú megint lövésre készen állt. De nem volt rá szükség. A becélzott romhalmaz a levegőbe emelkedett, és a tankelhárító ágyú elhallgatott. A többit egy perccel később a lánctalpaink intézték el. – Tornyot két órára! Távolság ötszáz. A motor berregett, a torony fordult, és máris feltűnt a célpont: Churchillek, amelyeket mindig könnyű volt azonosítani hosszú testük és alacsony tornyaik miatt. Hat volt belőlük, és mind a hat állt. Lefékeztünk. Csak a zöldfülűek lőnek mozgás közben. Ugyanakkor az álló tank olyan könnyű célpont, mint a vízen ringó vadkacsa. Az előny
azonban ezúttal nálunk volt. Mi vettük észre előbb a másikat. Pici kicsapta az egyik kémlelőnyílás fedőlemezét, és kényelmesen elhelyezkedett, várva, hogy elkezdődjön a móka. – Azonnal zárd be! – ordított rá Papa. – Csak semmi pánik – dünnyögte Pici. – És ne felejtsd el, hogy én Obergefreiter vagyok, a német hadsereg gerince. Papa feladta. Jól ismerte Picit. – Szedd le az utolsót, aztán próbáld meg a vezért – mondta nekem. – Rendben? Akkor tűz! A tank megrázkódott, hosszú lángnyelv csapott ki az ágyú csövéből. Láttam, hogy a Chrchill meginog a robbanástól, de aztán már fordult is a tornyunk, hogy bemérjem a vezért és lőjek. Ezúttal már kárörvendően végignézhettem, hogy a torony felrobban, és ezer darabra szakadva szétszóródik a csatatér felett. – Odébbállni! Porta hátratolatott egy aprócska völgybe, én pedig bemértem a következő Churchillt, és amint Porta lefékezett, lőttem. Ezúttal nem voltam olyan szerencsés, mint az előző két alkalommal: a lövedék lepattant a toronyról. Odabent lehetett egy-két pokoli pillanatuk, de aztán már nyíltak is az aknafedelek, és a legénység tagjai kiugráltak. Heide akcióba lépett a géppuskával, mi pedig közben kaptunk egy sortüzet a másik három Churchilltől. Egyik sem talált, de a légnyomás épp elég volt ahhoz, hogy bevágja a tank belsejébe Picit. Ezalatt én a negyedik Churchillre összpontosítottam. A hosszúkás ágyúlövedék fürgén és magabiztosan találta el célpontját, a tank azonban meg sem rezdült. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán egy vékony spirálisan felfelé kígyózó füstcsík jelent meg a tank felett. Még egy pillanat, és a Churchill egyetlen hatalmas, mindent elemésztő tűzgomollyá vetette szét magát. – Odébbállni! Át a romokon. Tornyot két órára! Távolság háromszáz… Tűz! Az utolsó két Churchill könnyű préda volt. Pici elhatározta, hogy ott és akkor ráfesti a tornyunk oldalára a hat győzelmi karikát, és nem is nyugodott, míg készen nem volt vele. Papa ki volt kelve magából, de hiába fenyegetőzött, csak a száját koptatta: Picit senki és semmi nem volt képes megzabolázni. Ha lett volna fegyelmezetlenségi és pimaszsági vetélkedő az olimpián, akkor Pici és Porta minden versenyszámot megnyertek volna. Mögöttük működésbe lépett a nehéztüzérség, módszeresen végigbombázva a 109-es partot. A kanadai gyalogság makacsul kitartott, a katonák az
utolsó csepp vérükig, az utolsó töltényig fanatikusan küzdöttek. Egy őrmester, amikor már mindenét ellőtte, vak dühében kövekkel kezdett dobálni minket. Szokás szerint ezúttal is elvesztettük az időérzékünket. Lehet, hogy csak egy óráig tartott a harc, de az is lehet, hogy tizenkettőig, de nekünk mindenképpen egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán egyszer mégis vége lett. A Tigrisek megálltak, hátborzongató csend telepedett a tájra. Csak a lángok pattogását, ropogását lehetett hallani. Kikászálódtunk a tankból, és mohón beszívtuk a friss levegőt: odabent nem sok részünk volt benne. Porta szinte azonnal kiszúrt egy ígéretesnek látszó romot. Aznap reggel még valószínűleg lakott ház volt; mostanra nem volt több egy rakás téglánál és elszenesedett gerendánál. Porta ennek ellenére olyan lelkesen száguldott feléje, mintha a Moulin Rouge lett volna. Az ösztönei ezúttal sem csapták be. Soha nem tévedett, ha ételről vagy innivalóról volt szó. Most is úgy tért vissza, hogy az öle tele volt konzervsörrel. Ledobta őket a lábunk elé, aztán már nyargalt is vissza. – Egy egész ládával van! – kiáltott hátra. – Victory márkájú. Átkozottul finom, nekem elhihetitek. Már megittam belőle egy litert! Pici lelkesen felüvöltött, és Porta után iramodott. Örömtől sugárzó arccal tért vissza: Portával az egész ládát elhozták. Valami őrültnek éppen ekkor jutott eszébe tűz alá venni minket a géppisztolyával. – Te rohadék állat! – Pici lecsapta a ládát, és fedezékbe rohant. Heide kirántotta a biztosítószeget egy kézigránátból, és a láthatatlan támadó felé hajította. Egy robbanás, aztán egy zöldesbarna alak jelent meg a közeli domb tetején; egy pillanatra megállt, majd lángoló egyenruhában legurult közénk. Mire a lábunk elé ért, már halott volt. Nem voltak társai, így a csetepaté ezzel véget is ért, de sajnos mi sem úsztuk meg veszteségek nélkül: a golyók kilyukasztották a sörkonzerveket, a drága nedűt a szemünk láttára habzsolta fel a föld. Porta odament a ládához, és teljes erőből belerúgott. – Nesze neked, háború!
5. A
CAENI ELLENÁLLÁS AKTIVISTÁI parancsba kapták, hogy likvidálni kell
Lucien Brière-t. A helyi milícia parancsnoka ugyanis nem elég, hogy együttműködött a Gestapóval, de volt olyan pimasz is, hogy annak körzeti parancsnokával, Helmuth Bernharddal szoros baráti kapcsolatot tartson fenn. Emellett számos francia kivégzéséért is felelős volt. Egy Arsène nevű férfi vállalta a merénylet végrehajtását. Három segítőtársával sikerült ugyan bejutnia a rue des Fossés-du-Château-n lévő irodaépületbe, és kézigránátokat behajítania Brière lakosztályába, de az akció nem járt sikerrel, sőt Arsène örülhetett, hogy neki és társainak egyáltalán sikerült ép bőrrel megúszniuk a kalandot. Ettől a perctől kezdve a Waffen-SS szigorúan őrizte az épületet. Ezen a helyszínen tehát őrültség lett volna újabb merényletet megkísérelni. Az ellenállás illetékesei sokat törték a fejüket, de egyiküknek sem sikerült semmi okosat kitalálnia. Végül Arsène megelégelte a dolgot, és közölte, hogy inkább elintézi ő egyedül. Amikor megkérdezték, mégis hogyan, vállat vont. Majd a szerencséjére bízza magát, felelte nekik. Végül a lehető legegyszerűbb módon végzett Brière-rel: odament hozzá az utcán, és kétszer fejbe lőtte. Brière megérezhette a veszélyt, amikor meglátta a feléje tartó férfit, de Arsène-nek nem állt szándékában másodszor is kudarcot vallani. Csak akkor hagyta el a helyszínt, amikor már biztos volt benne, hogy a célszemély halott. Nem kellett elkapkodnia: a közelben tartózkodó két járókelő a fegyver láttán azonnal elinalt, azok pedig, akik a lakóházak függönyei mögül láthatták az eseményeket, nagy többségükben megérdemeltnek tartották a parancsnok sorsát. Arsène-nek így még arra is maradt ideje, hogy lefényképezze a halottat, mielőtt ráérősen bandukolva elhagyta volna a helyszínt. Három nappal később Brière-t mártíroknak kijáró pompával temették el gestapós barátai. Caen többi lakója ezalatt ujjongott és a Marseillaise-t énekelte. Arsène, bár kilétét homály fedte, a város első számú kedvencévé lépett elő ezen a napon.
Hemingway kollégája NEM
VOLT FOLYAMATOS HARCVONAL Normandiában. Kimehettél felderítő
körútra anélkül, hogy egész idő alatt egyetlen ellenséges katonát is láttál volna a környéken, és még most, a háborúnak ebben a kései szakaszában is találhattál olyan falut, melynek lakói kétkedve néztek rád, ha elmondtad nekik, hogy alig néhány kilométerrel odébb egy egész közösség és egy fél hadsereg tűnt el a föld színéről a heves harcokban. Éjszaka volt, mire beértünk Montaudinbe. Óvatosan hajtottunk, mert sosem tudhatta az ember, mikor rohan bele egy ellenséges őrjáratba, de a főutca sötét volt és kihalt, sehol senki. Végül nagy sokára, az út menti fák mögül egy kivilágított épület bontakozott ki. – Hé, oda nézzetek! – kiáltott fel izgatottan Porta. – Egy kocsma! Álljunk meg, és keressünk valami harapnivalót. Olyan éhes vagyok, hogy egy egész sült ökröt meg tudnék enni! Porta nagyon meggyőző tudott lenni, ha ételről volt szó, s emellett túl fáradtak voltunk, hogy vitatkozni kezdjünk vele. Leparkoltuk a Pumát a főtér közepén, mint holmi békebeli turisták, kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat, aztán hihetetlenül koszosan és morcosan kitántorogtunk a friss levegőre. Már második napja voltunk felderítőúton, és ez meg is látszott rajtunk. – Kész vagyok – nyögte Heide. Ásított egy hatalmasat, majd egy még ennél is nagyobbat rúgott a Puma kerekébe. – Az agyamra megy ez a hülye járgány. – Hol lehetünk? – tűnődtem. – A vonalak mögött? – Milyen vonalak mögött? – kérdezte gúnyosan Porta. – Az övé vagy a miénk? – Szerintem mindkettő – vontam vállat. Papa megvakargatta a tarkóját, aztán töprengőn az orrát kezdte dörgölni. – Könnyen lehet, hogy igazad van, éppen ezért azt mondom, hagyjuk a sapkáinkat a Pumában. Ez az egyetlen, amiről azonosíthatnak minket. – Én magammal viszem a naganomat – ölelte magához még az orosz pusztákról származó kedvenc revolverét Pici. – Szomorú, de manapság már nem olyan barátságosak az emberek, mint régen. – Szerintem pakoljuk fel mi is magunkat – javasoltam. Teletömtük a zsebeinket kézigránátokkal, aztán a Légiós, fegyverrel a kézben, berúgta a kocsma ajtaját. Odabent egy halvány égő szórta magából a félhomályt a kihalt helyiségre.
– Salut, patron! – kiáltotta a Légiós. – Y a des clinets! * Heide rémülten belemarkolt a karomba, és remegő ujjal a bárpult árnyékba borult sarka felé mutatott. Követtem a tekintetét, és éreztem, hogy ereimben megfagy a vér. A pultra bukva feje alatt egy felborult whiskysüveggel, egy testes fickó ült. Egy amerikai. Részeg, mint egy disznó, de ettől még amerikai. – Húzzunk innen – mondta reszkető hangon Heide. – Francot! – felelte Porta olyan hangosan, hogy csak úgy visszhangzottak bele a kocsma falai. – De ez egy jenki… – Az sem érdekel, ha maga Eisenhower! Én egy tapodtat sem teszek mindaddig, míg tele nem tömtem a hasamat! – De ellenséges vonalak mögött vagyunk! – Honnan tudod? – kérdezte ingerülten Porta. – Honnan tudod, hogy nem ez a hájas segg van a mi vonalaink mögött? – Megrázta Heidét, és úgy megrázta, hogy a másiknak csak úgy zörögtek a csontjai. Ha veszélyben érezte a vacsoráját, Porta nagyon agresszív tudott lenni. – Ő is ugyanúgy áttévedhetett, mint mi. Az amerikait bámultuk. A civódásunk megzavarta, de nem ébredt fel. Jóízűen csámcsogott néhányat, aztán hangosan hortyogni kezdett. – Enni fogok – jelentette ki eltökélten Porta. A Légiós egyetértően bólintott, és megint kiáltott a tulajnak. Panaszos lépcsőnyikorgás jelezte, hogy a kocsmáros végre kikászálódott ágyából. Egy zömök, középkorú férfi jelent meg. Magára tekerte zsírfoltos háziköntösét, és ásítozva végigmérte a társaságot. – Még több amerikai! Uram, irgalmazz! – Patron – szólalt meg kenetteljesen a Légiós –, excusez le dérangement, mais est-ce qu-on pourrait avoir une soupe genre bouillabaisse? Si vous manquez de personnel, on est là pour le coup de main. (Bocsásson meg a zavarásért, de nagyon megfájdult a fogunk egy kis hamisítatlan bouillabaisse-ra. Ha nincs személyzet, szívesen besegítünk.) A kocsmárosnak tátva maradt a szája. – Maguk franciák? Azt hittem, már megint egy újabb csapat átkozott jenki. – Én vagyok francia – hazudta a Légiós. – A barátaim németek, mindannyian az idegenlégió tagjai. Párizs felé tartunk. A tulaj belebújtatta a lábát egy pár elrongyolódott papucsba, aztán * Vendégek érkeztek! (francia)
leereszkedett hozzánk. – Vlà des Français! – kiáltott fel sugárzó arccal az emeleten lévőknek. – Vive la France! Gyerünk le, mindenki! Egy sor márkás, porlepte üveget varázsolt elő a pult mélyéről. Az amerikai ösztönösen kinyitotta fél szemét, és körülnézett egy kis pia reményében. A bajszáról whisky csepegett; elég lett volna egyetlen szál gyufa, és a fickó hamarabb belobbant volna, mint egy csurig töltött benzintartály. – Helló, fiúk – lendítette üdvözlésre ernyedt kezét, amikor megpillantott minket. – Nem dobnátok meg egy kis whiskyvel? Meg sem várta a válaszunkat; bambán ránk vigyorgott, és visszabukott a whiskytócsájába. – Teljesen elázott – magyarázta a tulaj. – Egész nap ivott két cimborájával. Tegnap reggel érkeztek, és azóta folyamatosan vedeltek. – Undorító – csóválta meg a fejét a Légiós. – És… khm… mi történt a barátaival? – Elmentek. Bevágták magukat egy dzsipbe és itt hagyták. Ez meg azóta is itt fekszik kinyúlva. Felháborodott pillantásokat lövelltünk a szóban forgó személy felé. A fickó egy darabig békésen röfögött és szuszogott, de rosszallásunk csakhamar olyan zajos méreteket öltött, hogy kénytelen volt kinyitni vérben úszó szemét. Előbb pislogott néhányat, majd lassan, méltóságteljesen felállt és püfölni kezdet a bárpultot. – Kocsmáros! Hol az az átkozott scotch, amit rendeltem? A francia legyintett. – Mit mondtam maguknak! Szerintem minden amerikai alkoholista. – Ez undorító – szajkózta a Légiós. Képmutatóan bólogattunk. Az amerikai rogyadozó léptekkel Barcelona felé indult. – Tudod mit, Mac? Átkozottul randa képed van… csúnya vagy, mint egy fritz. Tudod mit? Pontosan olyan vagy, mint egy tetves fritz! Felnyerített, böfögött egy hatalmasat, aztán elterült a padlón, ahol a hátára hengeredett, és vonítani kezdte a „My Old Kentucky Home” című dalt. A tulaj közelebb intett minket. – Klinikai eset, de nem csodálkozom rajta. Haditudósító. A legrosszabb fajta. Bár ami azt illeti – nevetett –, egy darabig nem fog tudósítani. Az első két üveg whisky után összetörte az írógépét. Azt mondta, nem tud helyesen írni. Mármint az írógép! Pedig nem kis pénz ám egy ilyen masina! Megpróbáltam összerakni, de nagy állat az amerikai, alapos munkát végzett. Tényleg nagy állat volt. Majdnem akkora, mint Pici. Nem szerettem
volna az útjába kerülni; bűbájosan rávigyorogtam, amikor felült, és felénk csapott a mancsával. – Igyatok, cimborák! Igyatok mingyá’ egy tucatot! Az én számlámra… Hé, Mac, tudod, ki vagyok én? – fordult Papa felé. – Nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy fontos személy vagyok… piszok fontos, amilyen fontos az is, hogy eljussak Párizsba, mielőtt még ez a tetves háború véget ér… Hé, kérdezte már valaki tőled, pajtás, hogy nehéz dolog-e meghalni? – irányította rám püffedt szemét. Mivel hallgatni arany, némán megráztam a fejem. – No, akkor én elmondom neked, mer hogy sokat törtem rajta a fejem, és asszem, megtaláltam a választ. – Bizalmasan közelebb hajolt. – A válasz egyszerű: nem. Nem, és kész. Na, mit szólsz hozzá, he? Élni nehezebb komám, nem meghalni. Ha még nem jutott volna eszedbe… Ami igen valószínű, mivelhogy úgy látom, én vagyok az egyetlen gondolkodó lény ebben a bagázsban… Hé, te ott! Nagyfiú! – intett türelmetlenül Picinek. Pici nem mozdult, de láttam, hogy a keze a nagan agyával játszadozik. Őt ismerve biztos voltam benne, ebben a pillanatban azt fontolgatja, nem lenne-e tanácsosabb lecsapni vele ezt a fárasztó jenkit. – Gyere ide, és elmondok neked egy titkot… C’mon, komolyan gondolom! Egy kilométerről megismerem az alabamaiakat, úgyhogy ne is próbáld azt állítani, hogy te nem vagy az, mer’ egy szavadat se fogom hinni. Gyere ide, és bizalmamba avatlak. – Pici közelebb araszolt, de a keze még mindig a zsebében matatott. – Ettél már niggert vacsorára? – kérdezte az amerikai. – Lefogadom, hogy igen, te kis huncut négergyűlölő! Most pedig figyelj rám, és elmondom neked, hol találod a lényeget… – suttogva folytatta: – A bár mögött, harmadik polc a tükörtől balra. Pici megugrott, mint akit bolha csípett, átvetette magát a pulton, és magához ölelte a harmadik polc üvegeit. – Whisky! – ordította eksztázisban, mintha kőolajra bukkant volna. – Egy egész vagonnal! – Majd később – mordult rá Porta. – Előbb együnk. Két zsémbes nő jelent meg a lépcső aljában. A tulaj magához intette őket, aztán a konyha felé mutatott. – Menjünk át oda, és mondja el, mit szeretne. Porta kilőtt a konyhába, és némi habozás után én is követtem. Már régóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogyan készülhet a híres bouillabaisse, amiről Porta annyit regélt. – Lássuk, mink van – tért rá a lényegre Porta. – Homár – mondta sugárzó arccal a tulaj. – Az amerikaiaktól kaptam – intett kifelé kövér kezével. – A háború eleje óta vártuk őket, és most, hogy
megérkeztek, mi van? Hülyére isszák magukat az utolsó emberig. És ez megy Caentól Párizsig, minden egyes városban, minden faluban. Maga ezt háborúnak nevezi? Én… Hogy ő minek nevezte, azt soha nem tudtuk meg. Kintről vad üvöltés hallatszott, aztán egy széttört üveg csörömpölése. – Mille diables! – A tulaj felkapott egy gumibotot a konyhaasztalról, és megsuhogtatta a feje fölött. – Maguk katonák mind egyformák! Csak inni tudnak meg verekedni! Visszarobogtunk az ivóba, Portát hátrahagyva a homárkonzervekkel. Szokás szerint már megint Pici és Heide ölelgették egymást a padlón hengergőzve. A többieknek eszük ágában se volt közbeavatkozni. Papa az egyik sarokban üldögélt, és csendesen whiskyt kortyolgatott. Barcelona és az amerikai a küzdőtér széléről biztatták az egymást csépelő feleket. A Légiós, mint mindig, most is magába zárva gubbasztott. A tulaj két precíz, homlokra irányított ütéssel kifektette a kakaskodó fiatalokat. Pici és Heide aléltan elnyúltak, a közönség lelkesen tapsolt. – Ez szép volt – mondtam elismerően. – De azt tanácsolom, ezek után kerülje Picit, ha magához tér. – Merde! – felelte a tulaj, és peckesen visszament a konyhába. Én utána. Porta szakácsfityulában és henteskötényben fogadott minket. Tetőtől talpig lisztes volt, de ez cseppet sem zavarta. – Mi volt az odakint? A tulaj hadart valamit mérgesen. Se Porta, se én nem értettünk belőle egy kukkot sem. – Gondolom, nem beszél németül – jegyezte meg csevegő hangon Porta. – Sajnos, az én franciám sem a legjobb. – Az hogy lehet? – nézett rá gyanakvóan a tulaj. – Mióta szolgálnak az idegenlégióban? – Két éve, de ilyen rossz nyelvérzék mellett, mint a miénk, ez nem sok. Ráadásul ahány ember, annyiféleképpen beszél. – Nos, az igaz, hogy idegenlégiónak hívják – vakargatta meg izzadt hónalját a tulaj. – Ugyanakkor mégis különös… – Nagyon különös – ismerte el készségesen Porta –, de most van ennél fontosabb dolgunk is. Például ez a bouillabaise. Kérem a zöldséget! A tulaj szórakozottan adogatni kezdte nekem őket. Paradicsomot, sárgarépát, vöröshagymát, krumplit. Én továbbadtam a főszakács szerepében tetszelgő Portának. – Kakukkfűre és babérra is szükségem lesz. Meg citromra és petrezselyemre, ha van.
Míg a tulaj, én meg a két morcos nő körbe-körbe rohangáltunk a konyhában, hoztunk és vittünk, mostunk, kapirgáltunk és szeleteltünk, Porta vidáman kavargatta a keveréket egy hatalmas lábasban, és valamilyen idegen nyelven vonított egy ismeretlen dalt. – Magyar matrózok szokták énekelni – magyarázta, mintha ez mentséget jelentett volna borzalmas zenei teljesítményére. – A magyarok megőrülnek a bouillabaise-ért. Náluk szedtem össze ezt a receptet is, még évekkel ezelőtt. – És vonyítás nélkül nem lehet megfőzni? – kérdeztem kétségbeesve. Előbb lereszeltem a fél ujjam, majd a maradékot is levágtam egy szeletelőkéssel. Már kezdtem megbánni, hogy ilyen könnyelműen beálltam Portához kézilánynak. Öt perccel később már a tulajnak kellett szétválasztania minket a gumibotjával. – Uraim, kérem! Nem foglalkoznának inkább a levessel? – Igaza van – bólintott Porta. – A boullabaisse most mindennél fontosabb. Csendre, nyugalomra van szükség az elkészítéséhez… no és rengeteg tapasztalatra. Vagy befogod a szád, Sven, vagy menj vissza a többiekhez, és igyad te is hülyére magad. Gazduram, most egy kis fehérbor kellene. Legalább két üveg. Nemcsak a bor kellett neki, meg a homár és a garnélarák, a zöldségek és a fűszerek meg a citrom, hanem mindezek tetejébe még sáfrányt, fahéjat, halat és rumot is követelt a tulajtól. És ami még meglepőbb, hogy mind meg is kapta őket. Negyedórával később Porta elkészültté nyilvánította a fortyogó, bűzlő kotyvalékot. Ünnepélyesen fogtam, és kivittem az ivóba, ahol a többiek már fegyelmezett sorban, csillogó szemmel ültek a pultnál. Mint bentlakásos kisdiákok a kantinban… Még a mi részeg amerikaink is feltornázta magát egy bárszékre, és minden erejével azon volt, hogy meg is maradjon rajta. Az orrlyukai mohón megremegtek, amikor Porta nekilátott kimérni a porciókat. – Átkozott legyek, ha nem ez a legjobb dolog, ami történik velem, amióta betettem a lábam ebbe az országba. – Végignézett rajtunk, és alattomosan elvigyorodott. – De el kell mondanom nektek valamit, fiúk. Már egy ideje figyellek titeket, és most már tudom, hányadán állunk… Idegenlégiósok vagytok, ne is tagadjátok! Hangosan vihogni kezdett, nem is sejtve, milyen közel állt az általa oly nagyra értékelt meghaláshoz. Pici keze eltűnt a zsebe mélyén, és Barcelona félig felemelkedett a székéről. – Ezt meg hogy értsük? – kérdezte fagyosan a Légiós.
Az amerikai megfordult a bárszéken, és mintendudóan bólintott. – Tudom, hányadán állunk… Mac. Feszült csend következett, aztán Porta hanyagul elővette P.38-asát, és beledurrantott vele kettőt a mennyezetbe. A tulaj felsikított, majd dühösen püfölni kezdte a pultot. – Semmi vész – csitította Porta, és beleszürcsölt a bouillabaiise-be. – Csak miheztartás végett. – Rajtatok tartom a szemem – mondta az amerikai a részegek bárgyú makacsságával. – Nyughass! – förmedt rá Heide. – Tintás vagy! – Lehet, hogy tintás vagyok vagy piás, seggrészeg, de akkor is figyeltelek titeket, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy rakás buzi vagytok… Ezé’ nem bírjátok az italt. A Légiós szemöldöke összerándult, Pici pedig bömbölve felállt. A társaság többi része, belátva, hogy az amerikai túl részeg ahhoz, hogy értelmesen gondolkodni tudjon, visszatért a leveséhez. – Buzinak mertél nevezni engem? – rontott üvöltve az amerikaira Pici. – Na ne, már megint! – nyögött fel Porta. Azzal felkapott egy üres üveget, és rutinszerűen lecsapta vele Picit. Miután Pici másodjára is kifeküdt, egy darabig békésen szürcsölgettük a bűzös főzetet, gyakran és bőségesen leöblítve szörnyű ízét a kocsmáros whiskyjével. Papa csendben kihányt az ablakon, Barcelona és az amerikai egymásnak dőlve feküdtek – vagy ültek, nehéz volt eldönteni, hogy a pozíció melyikhez áll közelebb. A Légiós üveges tekintettel bámult maga elé. Míg mi a levest főztük, a többiek szorgalmasan ittak, így bőven volt mit behoznom. Porta még nálam is ügyesebben iparkodott, míg fel nem tűnt a két zsémbes asszony közül a kevésbé középkorú. Porta a térdére ültette, és kísérletező kedvvel benyúlt a szoknyája alá. Amit ott talált, pontosabban az, ahogyan ott találta, jobban meglepte, mintha egérfogóba dugta volna az ujját. – Hé, ezen nincs bugyi! – kiáltott fel izgatottan. Az amerikai felállt, és megemelt egy üres poharat. – Azokra a nőkre, akik nem hordanak bugyit! És Amerikára! Ezt meg a háborúra! Éljenek a halott fritzek! Igyunk a… Nem tudta befejezni, mert Pici már megint magához tért, és ordítani kezdett, mint egy sebzett oroszlán. – Ki volt az a segg, aki le mert ütni engem? – Igyunk a békazabáló franciákra! Igyunk a britekre! Porta hevesen ölelgetni kezdte „friss” szerzeményét. Barcelona lehányta a tulaj hátát, de az túl részeg volt ahhoz, hogy zokon vegye. Heide belefejelt
a levesesedénybe, és félig megfulladt, mire a Légiós kiemelte belőle. Az amerikai reménykedve rám nézett. – Mondd csak, Mac, nem mentek véletlenül Párizsba? – Hallott már olyan utazásról, amelyik nem Párizsban ért véget? – próbáltam kitárni a válasz elől. – Oda kell jutnom, mielőtt még véget ér ez a tetves háború – mondta két böfögés közt. – Látnom kell, hogy azok az átkozott fritzek nem robbantották fel a Ritz bárját. Nagyra értékelném, ha magatokkal vinnétek, fiúk. Szerencsére Pici éppen akkor látott neki rumot, whiskyt és konyakot keverni a levesbe, ami pillanatnyilag sokkal érdekesebb volt, mint a párizsi út. Megkóstolni már kevésbé volt az: miután az első kortyok utat égettek maguknak a gyomrunkba, hogy ott aztán tovább sisteregjenek, mint valami izzó széndarabok, néhány percig még az is kétséges volt, hogy egyáltalán megérjük a reggelt. Pici szódával próbálta oltani a belsejét mardosó tüzet, a tulaj csak hörgött és zokogott a pult alatt. Egyedül az amerikai nem látszott meghatottnak. – Ha lenne egy dzsipetek, amit eladnátok nekem… – tért vissza az utazásra. – Van egy páncélkocsink – vágott a szavába Porta, aki megunva a női társaságot, egyszerűen lelökte magáról a társaságát. – Odakint parkol, a téren. – Micsoda? – Az amerikai, meglepően fürgén, felpattant és az ajtóhoz rohant. – Jézusom, remélem, még ott van. A helyi csendőr halálosan allergiás a szabálytalanul parkoló járművekre. Fogadjunk, hogy már elvontatta. Utána tódultunk az utcára. A Puma még mindig ott volt; az amerikai elbűvölve bámulta. Beletelt némi időbe, mire leesett neki az, amitől én már az első pillanatban frászt kaptam. – Hé, minek ott az a randa fritz kereszt? Minden szempár a kompromittáló keresztre szegeződött. – Valami ostoba tréfa – felelte keserűen Porta. – Biztos jenkinek néztek minket. Nem fogod elhinni, pajtás, de vannak, akik nem repesnek az örömtől, hogy ti fogjátok felszabadítani őket. – A pokolba velük! Inkább kerítsünk egy kis fehér festéket, és meszeljük le. Nem járkálhatok így vele, mint egy átkozott fritz! Elővakartuk a tulajt a pult alól, és megparancsoltuk neki, hogy kerítsen fehér festéket. Ha kell, a föld alól is. Hogy honnan, azt nem tudom, de került festék. Porta és az amerikai ünnepélyesen eltüntették a szemet sértő keresztet, aztán leültek egymás mellé a csatorna szélére, és elégedetten cigarettára gyújtottak. – Ezzel megvolnánk – bólintott az amerikai. – Akkor megállapodtunk:
magatokkal visztek Párizsba. Amint odaértünk, küldök egy táviratot a kiadónak. Tudjátok, mi lesz a holnapi főcím: „A háborús tudósító és harckocsizó felszabadította Párizst. Egymillió fritz tette le a fegyvert” – rótt méter magas betűket a levegőbe a kezével. – Na, mit szóltok hozzá? Tudsz fényképezni, testvér? – Persze – düllesztette ki a mellét Porta. – Remek. Akkor szépen sorba állítjuk a fritz tábornokokat a Ritzben, a fritzeket a Ritzben, he-he, és lekapjuk a díszes társaságot, mielőtt egyenként kirugdosnánk őket az utcára. C’mon, gyerekek, máris indulhatunk! Felugrott, tett két lépést a Puma felé, aztán összerogyott a tér közepén. Az amerikaiak szeszbefogadó képessége minden tiszteletet megérdemelt, de úgy tűnt, még ennek is megvannak a maga határai. Otthagytuk, és bemásztunk a páncélkocsiba. Porta egy bonyolult cikcakkal megfordította a Pumát, és elindultunk a faluból kivezető úton. Hogy az út volt-e olyan kanyargós vagy én dülöngéltem, nem tudom; ahogyan azt sem, hogy a szemem előtt táncoló színes karikákat én vetítettem-e magam elé, vagy valamilyen újfajta fegyver. Barcelona hortyogott, a fejével a Légiós ölében; Papa a halántékát masszírozta, Pici pedig felválta böfögött és szellentett, sőt ami még rosszabb volt, időnként egyszerre is. Heidéről először azt hittem, hogy énekelni próbál – bár nem volt egy zenei beállítottságú alkat –, és nem is fogtam gyanút mindaddig, míg valahol a falu határán túl kétrét nem görnyedt a nagy igyekezettől. – Mi van vele? – kérdezte ingerülten Porta. Heide nyögött még néhányat, aztán zajosan kipakolta az este tartalmát a Puma padlójára. – Az az átkozott amerikai whisky az oka – motyogta. A bűz olyan iszonyatos volt, hogy az együttérzés szóba sem jöhetett. Nekiestünk – szóbelileg –, de Heide csak jajgatott és üvöltözött, s esze ágában sem volt jobb belátásra térni. – Hagyjátok békén – javasolta Pici. Ezt is megpróbáltuk, de elég nehéz figyelmen kívül hagyni valakit, aki másodpercenként beleordít a bal füledbe. – Nem lehet, hogy tényleg beteg? – kockáztattam meg végül. Mindenki hátrafordult, hogy szemügyre vegye a labdává zsugorodott Heidét. – Álljunk meg – parancsolta Papa –, és vizsgáljuk meg. Porta lehajtott az útról, és lefékezett néhány fa fedezékében. Kirángattuk a vágómalacként visítozó Heidét a páncélkocsiból, és lefektettük a fűre. – Szerintem lőjük agyon – javasolta Pici. – Legalább véget vetünk a
szenvedésének, arról nem is beszélve, hogy sokkal egyszerűbb, mint vacakolni vele. – Pofa be – förmedt rá Papa. – Segítsetek levetni a ruháit. Kigomboltuk a zubbonyát és lerángattuk a nadrágját. Papa óvatosan bökdöste imitt meg amott, míg Heide fel nem visított és folyékonyan káromkodni nem kezdett. – Vakbélgyulladás – állapította meg Papa. – Azonnal meg kell műteni, különben kifakad. A gond csak az, hogy a legközelebbi kórház az amerikaiak kezén van. Szerintetek mit csináljunk? – Lövessük főbe magunkat egy ilyen seggfej miatt? – kérdezte rémülten Porta. – Soha! Én tojok a vakbelére! A Légiós rosszallóan megingatta a fejét. – Nem lehetsz ennyire naiv! Azt hiszed, megműtenének egy német katonát? Fenét! Túlságosan el vannak foglalva a háborúval, se emberük, se idejük nincs jótékonykodásra. Egyszerűen főbe lőnének minket, hogy ennyivel is kevesebb gondjuk legyen. – Ezért mondom, hogy lőjük le – sürgetett minket Pici. Tanácstalanul bámultuk a földön rángatózó Heidét. Porta talált egy marihuanás cigarettát az egyik zsebében; Heide szederjes ajkai közé dugta. Pici a naganját simogatta, Barcelona kínosan a lábát váltogatta. Papa az orrát dörzsölte, ami az aggodalom biztos jele volt nála. Heide lázasan motyogni kezdett; kétszer is elkaptuk az „isten” szót. – Ezzel egy kissé elkéstél – jegyezte meg epésen Porta. Papa döntésre jutott. – Megpróbáljuk felvenni a kapcsolatot valamelyik egységünkkel. Valahol csak lenniük kell a közelben, bár a jó ég tudja, hol. Próbálgassátok, míg nem válaszol valaki. A Légiós vállat vont. – Ahogy akarod. – Feltette a fejhallgatót, és módszeresen csavargatni kezdte a rádió gombjait. Egy sor recsegés és füttyögés hallatszott, aztán egy ezt mondta: – Halló, halló. Itt Betty Grable. – Anyád – felelte neki a Légiós. Tovább próbálkozott. Egy újabb hang: – Itt Hella 27. Itt Hella 27. Sürgősen orvosi segítségre van szükségünk. Hella 27. Hella 27. Valaki más is bajban volt, de ez aligha jelentett vigaszt Heidének. – Tovább! – parancsolta Papa. Beletelt vagy öt percbe, de végül sikerült kapcsolatba lépni a saját oldalunkkal.
– Vadmacska 133. Hallgatjuk magukat. – Sebészre van szükségünk – közölte a Légiós. – Egy vakbélgyulladásos esetünk van. – Rendben, maradjanak rajtunk. Hol vannak? A Légiós elkáromkodta magát. – Minek néz? Tegye a dolgát, és kerítsen egy sebészt! A láthatatlan rádiós felnevetett. – Jól van, csak kitartás. Máris itt lesz a doki. Sok szerencsét, pajtás! Rövid szünet következett, aztán egy új hang szólt bele a rádióba: – Itt Eicken alezredes. Honnan tudják, hogy vakbélgyulladás? A Légiós elsorolta a tüneteket. – Igen, valószínűleg igazuk van. Nem tudom, hol lehetnek, de az biztos, hogy úgysem érnék oda időben. Magukra lesznek utalva. Lépésről lépésre szépen el fogok mondani mindent. Nem kell egyebet tenniük, mint követni az utasításaimat… és csakis azt, különben egy hulla fog kikerülni a kezük alól. Megértették? Tehettünk mást? – Igen. Készen állunk. – Helyes. Akkor először is mosson kezet alkohollal. Utána kenje be a beteg hasát jóddal, majd kötözzék le jó erősen. Mivel jódot nem találtunk az elsősegély-ládikában, Porta jófajta whiskyvel fürösztötte le Heidét. Láttam Picin, hogy elmorzsol a szeme sarkában egy könnycseppet. No, nem Heide, hanem a whisky miatt. – Ha megvannak, akkor sterilizálják a műszereket alkoholban. Lennie kell egy liternek. – Van! – állapította meg döbbenten Barcelona. – Ha én ezt tudtam volna, akkor most nem lenne ott! – Készítsék elő a vér felitatásához a vattát. Vegye kézbe a szikét. Könnyed, magabiztos mozdulatokat kérek… Ejtsen egy átlós vágást, körülbelül tíz centiméter hosszan. A hang higgadtan, precízen közölte, hol kell vágni. Papa hűen követte az utasításokat. A mozdulatai meglepően nyugodtak voltak, a homloka azonban gyöngyözött a verejtéktől. Mivel nem tudtuk elaltatni, Heide úgy üvöltött, mint egy megbolygatott kísértet. A gázmaszkjának szíjaival volt lekötözve, jó alaposan, de még így is négyfelől kellett tartani, hogy ne ugorjon ki a kés alól. – Rengeteg a vér – jelentette a Légiós, aki a rádió mellől figyelte a műtétet. – A vér miatt ne aggódjanak. Itassák fel vattával, és tartsák tisztán a
műtendő területet. Húzzák félre a bőrt a rendelkezésre álló kampókkal. Most ejtsen egy mélyebb vágást, de vigyázzon, nehogy átvágja a beleket. Milyen a beteg légzése? – Elég stabil, hogy visítani tudjon – felelte a Légiós. – Nos, a gumimaszk és az oxigéntartály legyen kéznél. Látja már a vakbelet? Akkora, mint a kisujja, és enyhén görbe. Papa igent intett a fejével. Heide még mindig ordított; Pici behunyta a szemét, hogy ne lássa a felbuggyanó vért. Papa megtörölte a homlokát, majd megrázta a fejét. – Hallgattassátok már el valahogy az istenit, mert nem bírom tovább. Pici kinyitotta a szemét, és felemelte hatalmas öklét. – Bocs, Julius. A te érdekedben teszem, de tényleg. Semmi személyeskedés. Két ütés elég volt. Az idegtépő visítás elhalt. Rátettük az oxigénmaszkot Heide képére. – Érzéstelenítettük a beteget – közölte a Légiós. – Hogyan? – Kiütöttük. Csend. – Lélegzik? Milyen a pulzusa? – Elég gyors. – Rendben. Figyeljék, és ha valami változást észlelnek, azonnal szóljanak. Megtalálta a vakbelet? – Igen, megvan. – Hogy néz ki? Undor ide vagy oda, mindannyian Heide fölé hajoltunk, és belenéztünk a hasába. – Nagy és gyulladt – állapította meg Papa. – Nagy és gyulladt – közvetítette a Légiós. – Nagyon jó. Vegye ki azt a hosszú, görbe műszert az orvosi táskából. Nyomja félre a beleket, és vágja le a vakbelet az alsó végénél. Csak nyugodtan, semmi kapkodás. Arra ügyeljen, hogy ne sértse meg a beleket. Ha eltávolította a vakbele, törölje át alkohollal a csonkot. Később Papa azt mondta, hogy számára Heide vakbélműtétje volt a háború legszörnyűbb élménye. Tökéletesen megértettük. Ha azelőtt még senkit se láttál belülről, elég nehéz kiigazodnod odabent; máig sem vagyok biztos benne, hogy ott, akkor Papa valóban Heide vakbelét vette ki. De valamit kivett, és bevarrta a sebet, úgy, ahogy a sebész mondta, hat meglehetősen ronda, de stabil, megfelelően elhurkolt öltéssel. Utána
beszórtuk a sebet szulfonamidporral, majd alaposan bekötöztük a beteget. Heide, csodák csodája, még mindig életben volt. – A következő két órában ott kell maradniuk, ahol vannak, a beteg nem szállítható. Ha valami történne, bármi szokatlan, akkor azonnal értesítsenek. Itt leszek még egy darabig, de most inkább kapcsolják ki a rádiót, nehogy az ellenség bemérje magukat. Ha letelt a két óra, igyekezzenek visszatérni a támaszpontjukra, és szállítsák kórházba a társukat, amilyen gyorsan csak lehet. Minden jót! És az ég szerelmére, nehogy még egyszer megpróbálják érzésteleníteni! A Légiós kikapcsolta a rádiót. Most, hogy már csak a mumifikált Heide látványa volt velünk, egészen elárvultnak éreztük magunkat. Felpolcoltuk Heide fejét, ráterítettük az álcázó hálót a Pumára, és csőre töltött fegyverekkel, feszülten vártunk. Heide egy idő után magához tért, az arca falfehér volt és beesett, a pupilla alig tapintható. – Meghalok? – motyogta. – Nincs akkora szerencsénk – felelte kedvesen Porta. – Ha ezt a mészárlást túlélted, akkor mindent túl fogsz élni. Nézd, mit vettünk ki belőled! Heide megnézte, és elájult a látottaktól. Barcelona osont vissza az út felől. – Ellenséges konvoj közeledik. Fél perccel később csurig töltött, páncélozott amerikai „nyuszibuszok” robogtak el előttünk, tőlünk alig néhány méterre. Ugyanebben a pillanatban három vadászbombázó csapott le az égből. Olyan alacsonyan szálltak el felettünk, hogy láttuk a hasukra függesztett bombákat. – Ha ezek meglátnak minket, akkor hiába tököltünk a műtéttel – morogta Porta. Az oszlop elhúzott, ugyanígy a jabók is. Egy óráig nyugalom volt, aztán újabb járművek tűntek fel, ezúttal egy dzsipekből és páncélautókból álló konvoj, élén két Shermannel. Ez utóbbiak legénysége a torony tetején ülve énekelt és bohóckodott, nem is sejtve, hogy a közelből egy Puma leselkedik rájuk. – Miért nem durrantjuk le őket? – kérdezte Pici. – Lefogadom, hogy a pofájuk tele van aranyfogakkal. – Nem érné meg – felelte Porta. – Túl sokan vannak. Pici dühösen bámult a távolban eltűnő zsákmánya után. A két óránk letelt, ideje volt mentőautóvá alakítani a Pumát a fekvőbeteg számára. Kihajítottuk az első ülést, aztán nagy nehezen legyömöszöltük a folyamatosan jajgató Heidét a tornyon át. – Fogd már be! – szólt rá Porta. – Már nem vagy beteg, kivettük belőled
az elrohadt alkatrészt. Túl nagy feneket kerítesz a nyavalyádnak, úgyhogy pofa be! Mivel a főutat az amerikaiak használták, kénytelenek voltunk zötyögős mellékutakon visszatérni a bázisra. Mire megérkeztünk, beesteledett. Heidét azonnal kórházba szállították, mi pedig alapos fejmosást kaptunk az egészségügyi ládikából hiányzó felszerelések miatt. Mint kiderült, nemcsak a jódos üveg hiányzott, hanem egy tekercs ragtapasz és két kampó is eltűnt. – Hacsak bele nem varrtuk őket Heide pocakjába – tűnődve Barcelona. Hát igen. Ez is benne volt a pakliban.
6. VOLT
AZ ELLENÁLLÁS PORT-EN BESSIN-t álózatának egy tagja, akit egy
nap – elkerülhetetlenül – utolért az ellenállók végzete: a német tábori csendőrség beszállította, és „vendégül látta”. Sajnos a Feldgendarmerie táján meglehetősen különös módját alkalmazták a vendégek kényeztetésének. Robineau-t összeverték, megégették, félig megfojtották, több helyen eltörték a karját, majd megtanították neki, hogyan kell felnyalnia a saját hányadékát. A francia végül bevallotta, hogy az utasításokat egy dr. Sustendaltól kapja, és az illető Lue-sur-Merben lakik. A doktort beidézték, úgymond „kikérdezés”-re. Sustendal eleinte mindent letagadott, kimondhatatlan örömöt szerezve ezzel kínzójának. Mert minél inkább tagadott a gyanúsított, annál nagyobb mókát ígért a kihallgatás. Sustendal ugyanazt a kezelést kapta, mint Robineau, de nem tört meg. Ekkor egy másik, szintén jól bevált módszerhez folyamodtak: bevezették a szinte fölismerhetetlenné vert Robineau-t. A doktor igyekezett közönyös maradni. Ez a szánalmas alak, sajtgurigává dagadt képével, fogatlan szájával, széttört állkapcsával, élettelenül lógó két karjával, kopogós keményre száradt, véres ruhájával idegen volt számára. Az a Robineau, akit ő ismert, egy büszke fiatalember volt, egy egyenes hátú, széles vállú, önérzetes férfi, aki soha senki előtt nem hajtott térdet. A nyomorult Robineau azonban felismerte a doktort. Térdre rogyott Sustendal előtt, és bűnbánóan zokogva, mint egy csintalan kisgyermek, bocsánatot kért az összekötőjétől. És ez volt az a pillanat, amikor a doktor is megtört. A testi kínokat kiállta, de a felismerés, hogy az előtte álló emberi roncs nem más, mint a néhány héttel korábban még virágjában lévő, dacos Robineau, már túl sok volt neki. Bevallott mindent, és ezek alapján halálra ítélték. Másnap Robineau összeszedte maradék önérzetét, és sikeresen felakasztotta magát a cellájában.
Az elveszett géppuska A SZAKASZUNKAT, Löwe hadnaggyal együtt, egy hatalmas faluszéli házban szállásolták el. A ház tulajdonosa egy idő házaspár volt; az öregek annyira elszigetelve éltek a maguk kis világában, hogy szinte fel sem fogták, körülöttük háború zajlik. Ráadásul a megszállás ideje alatt végig egyetlen német tiszt lakott náluk – egy vén trotty a régi porosz iskolából, aki azt hitte, hogy még mindig a császárt szolgálja. Mielőtt távozott volna, fényűző lakomát rendezett, melyre a falu minden jelentős személyiségét meghívta. Az estély középpontja természetesen maga a nemes lelkületű von Holzendorf volt, ellenpontja pedig nem más, mint Hitler, akit a derék porosz tiszt megvetően csak „a kis bohémiai káplár”-ként emlegetett. M és Mme Chaumont eddigi tapasztalatai szerint tehát a német tiszt egy mérhetetlenül fess, elegáns, kiváló ízlésű, jó kapcsolatokkal rendelkező szuperember volt. Öröm volt látni a megrökönyödésüket, amikor Löwe hadnaggyal megjelentünk a házuk ajtajában. Lehetséges lett volna, hogy ez a durva arcú, koszos egyenruhát és poros csizmát viselő alak porosz tiszt legyen? Az arckifejezésükből ítélve nem tartották annak. Löwe kurtán tisztelgett, majd közölte velük, hogy kisajátítjuk a házat. – Parancsol, uram? – kérdezte megrökönyödve az öreg. Löwe szemöldöke türelmetlenül megrándult. – Azt mondtam, hogy birtokba veszem a házukat a német hadsereg számára. Sajnálom, hogy ezt kell tennem, de mint tudják, háború van. Monsieur Chaumont méltóságteljesen kihúzta magát, és testével eltorlaszolta az ajtót. – Ajánlom, uram, hogy mutasson nekem erről egy írásos dokumentumot! Löwe elképedve bámult az öregre. A hátam mögött valaki felvihogott, Monsieur Chaumont felesége pedig rémült döbbenettel a szája elé kapta a kezét az egyfogú Porta betörőképe láttán. – Ez felháborító! – sikította. Aztán meglátta Picit, aki telefonokkal és dróttal felpakolva épp átvágott az udvaron, és kis híján gutaütést kapott. – Ez meg ki? – mutatott Picire. Löwe hátrapillantott. – Az egyik emberem parancsteljesítés közben – felelte idegesen. – Megismétlem, madame, hogy sajnálom, amiért ezt kell tennem, de higgye el, nekünk sem könnyebb. Pici békésen hátrabattyogott a ház mögé. Mögötte a műtét óta ismét friss és fitt Heide ugrált, szorgalmasan kábelt csévélve lefelé egy dobról. A
parancs értelmében telefonközpontot kellett felállítaniuk a konyhában. – Kénytelen vagyok tiltakozni, uram – mondta Monsieur Charmont minden ízében remegve. – A legutóbbi vendégünk egy finom úriember volt, aki sohasem viselkedett volna így. Figyelmeztetem, ha nem tér jobb belátásra, akkor akár a legfelsőbb hatóságokig is elmegyek a panaszommal! – Tegye csak! – javasolta Löwe. – Forduljon mindjárt von Rundstedthez, vagy ha ő sem elég jó, biztos vagyok benne, hogy Eisenhower tábornok szívesen segíteni fog. Az öreg erre befogta a száját, és félreállt. Nem is szólt, míg neki nem láttunk géppuskaállást létesíteni a padláson. Ezt azonban már nem hagyhatta szó nélkül. – Ön tisztnek nevezi magát, uram? Meg vagyok rökönyödve! A gróf úr soha nem viselkedett volna ilyen faragatlanul. Ő tökéletes úriember volt minden tekintetben, öröm volt vendégül látni. Igen, ő egy szívesen látott vendég volt, ő… Ebben a pillanatban Pici hangosan elszellentette magát. Löwe, aki addigra már a maradék türelmét is elvesztette, dühösen hátraperdült, de mielőtt még megszólalhatott volna, Gregor Martin robbant be az útról, sáros egyenruhájában a kanapéra vetve magát. – Ellenséges csapatok – lihegte. – Néhány oszlop… közeledik a falu… felé. Löwe felkapta a látcsövét, és az ablakhoz rohant. – Azonnal értesítenünk kell az ezredet… Hol van Holzer? Az az idióta soha nincs kéznél, amikor kellene! – Én tudom, hol van – állította Pici. – Máris hozom. Öt perc múlva visszatért, Holzer nélkül, viszont néhány üveg calvadosszal gazdagabban. – Túl késő – mondta vidáman. – Elment… úgyhogy elhoztam helyette a piát. – Értem – sóhajtotta fáradtan Löwe. Magához intette Papát. – Beier Feldwebel * , magára bízom a századot. Maguk ketten – nézett Barcelonára, majd rám –, velem jönnek. Át kell jutnunk az ezredhez. Kimentünk a házból, végigügettünk a főutcán, aztán neki egyenesen a nyílt mezőnek. Az ellenséges csapatok megtámadták a falut, úgy kellett cikcakkban rohangálva kerülgetnünk a nyomjelző lövedékeket és a záporozó gránátokat. A kastélyban, ahol a vezérkar berendezkedett, egy térképész századost * Őrmester. (német)
találtunk a térképszobában. Egy elegáns karosszékben üldögélt, és pezsgőt szopogatott. – Löwe hadnagy! – kiáltott fel jókedvűen. – Milyen jó, hogy jön! Nincs magánál véletlenül egy kis jég? Ez a pezsgő melegebb, mint a frissen főtt tea… Ettől eltekintve nem lehet panaszom. Látta például a függönyt? Exkluzív, nemde? Meg kell adni, ezeknek a franciáknak jó ízlésük van. – A francba a franciák ízlésével! – morogta Löwe. – Hol a parancsnok? A mondat közepén Hinka őrnagy lépett a szobába. Ingujjra volt vetkőzve, és ő is egy üveg pezsgőt dédelgetett. – Nicsak, Löwe! Mi szél hozta ide? Csak nincs valami baj? – De még mennyire, hogy van! – Löwe elővett a zsebéből egy gyűrött térképet, és kiterítette az asztalra. – Az ellenség megközelítette a falut. Az állások: mi itt, az angolok ott. Koncentráltan támadnak. Ha nem kapok segítséget, uram, akkor kénytelenek leszünk visszavonulni. A százados végzett az üveggel, de nem vesztegette az idejét, máris nekilátott egy másiknak. Közben valami sikamlós dalt dudorászott. Löwe gyilkos pillantásokat lövellt feléje. Hinka letette az üvegét, rágyújtott egy cigarettára, és tűnődve a térkép fölé hajolt. – Rendben, hadnagy. Csak semmi pánik. Ássák be magukat itt, a domb mögött, és tartsák az állásaikat. Végtére is mi maguknak néhány angol katona. Örüljenek neki, hogy nem orosz vadállatok! Elkuncogta magát, és kipöffentett egy füstkarikát. A százados oldalra csúszott a székben, és a karfára tette a lábát. Láttam, hogy Löwe hadnagyban felment a pumpa, és én is hasonlóan éreztem. Tényleg, mit számított nekik néhány angol katona, amikor itt ücsöröghettek egy fényűző kastélyban, biztonságos távolságban az ellenségtől, pezsgőben és cigarettában dúskálva? Löwe kihúzta magát. – Azért örülnék neki, uram, ha mellénk rendelnének egy tankszázadot. Ez a minimum. – Drága hadnagyom – felelte gúnyosan Hinka –, nagyra értékelem a bölcsességét, és hajlok elhinni, hogy tapasztalat tekintetében messze fölöttem áll. Higgye el, szívesen előléptetném ezredparancsnokká, ha hatalmamban állna. Legalább visszavonulhatnék, úgyis már régen áhítozom Köln és a szabad élet után. Bizonyára mindketten jobban járnánk. De sajnos nem áll hatalmamban megtenni ezt, és mindkettőnknek meg kell hajolnunk a felsőbb akarat előtt, mely más szerepeket osztott ránk. Ennélfogva javasolom, szorítkozzon az ötödik század irányítására, és engedelmeskedjen a parancsaimnak. A többit csak bízza rám.
– Ahogy óhajtja, uram – Löwe kelletlenül tisztelgett. – Jól van, Löwe, jól van, csak ne vegye annyira a szívére. Az a helyzet, hogy mindketten kimerültek vagyunk. Összeesküdtek ellenünk a körülmények, és nemigen tudunk mit tenni ellene. – De még mindig a miénk a világ legjobban képzett hadserege! – próbálkozott Löwe. – Ezt nem vonom kétségbe. De mihez kezdjenek a tapasztalatukkal, amikor fegyver- és lőszerhiánnyal küszködünk? Csupasz ököllel és botokkal essenek az ellenségnek? – Hinka szomorúan megingatta a fejét. – Pokoli helyzetbe kerültünk. Az igazság az, hogy már csak a legfelsőbb vezetés hisz ebben a „legjobb hadsereg” dumában. Csend következet. Úgy tűnt, még a századosnak is odalett az a fene nagy jókedve. Az őrnagy sóhajtott egy fájdalmasat. – Tartsák fel az angolokat, amíg tudják, hadnagy. Huszonegy tizenötkor kivonulunk innen, és tizenöt kilométerrel hátrébb újraszervezzük az arcvonalat. – Visszalépett a térképhez, és rábökött. – Itt. Nincs más választásunk… Huszonkettő harminckor maguk is visszavonulnak. Hagyjon hátra egy szakaszt, hogy fedezze magukat. A legjobbat. – Az Beier Feldwebel szakasza, uram. – Magára bízom. Gondoskodjanak róla, hogy a híd ne kerüljön az ellenség kezére. Ha mégis megtörténne, azt valaki nagyon megbánja. – Értettem, uram – felelte lehangoltan Löwe. Világos volt, hogy mi bántja: a századnak Papa szakaszának a kárára kell visszavonulnia. Hinka őrnagy vigasztalóan a vállára tette a kezét. – Nem tehet mást, hadnagy. Nem a saját bőrét menti, ne feledje, hanem az egész ezredét, egy hadosztályét, vagy ki tudja, egy egész szektorét. Tudom, hogy nehéz, de ez van… Háború van. Nem kockáztathatja egy egész század biztonságát egyetlen szakasz miatt, ahogyan én sem fogom feláldozni az ezredemet a maga századáért. Nagyobb léptékben kell gondolkodni… A százados elvihogta magát. – Örülnie kellene, hadnagy! A haza hálásan a lába elé fog borulni… Hiszen a Führer megígérte! – Ezt majd magyarázza el Picinek is! – vetette oda dühösen Löwe. – Egyeztessük az óráinkat – lépett közbe Hinka, mielőtt még a dolgok elfajulhattak volna. – Rendben… Nos, akkor sok szerencsét, hadnagy. És ne feledje, hogy a hadosztály sorsa a maga kezében van. Ahogy elhagytuk a kastélyt és elhaladtunk a térképszoba ablaka alatt, hallottam, hogy a százados, idegesítő kappanhangján, megjegyzi az őrnagynak.
– Remek fickók ezek az ötödik századosok. Azon tűnődöm, vajon sejtik-e, hogy odavetettük őket koncnak. Lefékeztem, és intettem Barcelonának, hogy fogja be a száját. – Tudja, kezd az agyamra menni – felelte ingerülten Hinka. – A szüntelen cinizmusa… – Ez egyfajta önvédelem, uram. A családom már tizenöt fiút és lányt áldozott fel a haza oltárán. Én leszek az utolsó. Ha én is fűbe harapok, akkor egyszerűen kihal a család. És miért, kérdem én? Merthogy ebben a „Gott mit uns” * maszlagban nem hiszek, az biztos. A mai napig még egyetlenegyszer sem láttam tanújelét annak, hogy Isten… – Százados – szakította félbe Hinka –, nem akarom megbántani, de most nem érek rá erre. Majd később megvitatjuk a lelki életét, de most kérem, bocsásson meg. A többiek után rohantam. A hallottak nem döbbentettek meg túlságosan. Nem ez volt az első eset, hogy magunkra hagytak minket, és valahogy mindig sikerült túlélnünk. Reménykedtem benne, hogy ezúttal is így lesz. Hideg, szitáló normandiai eső társaságában ástuk be magunkat a domb mögé. Mire besötétedett, teljesen átáztunk. Kimerülten, rosszkedvűen gubbasztottunk az árokban. A dombon túlról csapatmozgás zaja hallatszott. – Hadd jöjjenek! – bömbölte Pici. – Készen állok a fogadásukra! – Befészkelte magát a géppuskám mögé, és oldalba bökött a könyökével. – Jobban jársz, ha te is összeszeded magad, pajtás. Bármelyik percben rajtunk lehetnek. Rosszkedvűen ellökdöstem a géppuska mellől. Ez az én fegyverem volt, én feleltem érte. Picire csak a töltényheveder betáplálásának a feladata hárult. Én voltam a legjobb géppuskás a században, nem volt olyan, amit ne tudtam volna ezekről a fegyverekről. Újból ellenőriztem a betöltőmechanizmust és az elsütő szerkezetet. Már kétszer megtettem az előző fél órában, de a géppuska átkozottul fifikás műszer, nem árt résen lenni vele. Az ellenség hajnalban rohant le minket – mintha megérezték volna Porta kávéjának – valódi kávé volt! – az illatát, és mindenki attól félt volna, hogy a többiek elszürcsölik előle az aranyat érő főzetet. Elképzelni sem tudtam, honnan szerezte Porta a kávét, de akaratlanul is Jaqueline jutott eszembe róla, innen pedig már csak egy-két gondolatnyi távolságra volt a gyanú, hogy a cimboránk tőle csente az őrleményt. Mindenesetre a kávé pompásan illatozott, az ellenség támadott, Pici pedig szentül meg volt győződve róla, hogy a kávénkat akarják. * Velünk az Isten. (német)
Bármilyen komiszak voltak is a skótok, csodálatra méltó koreográfiával hajtották végre a rohamot. Rohantak tíz métert, és a földre vetették magukat; megint tíz méter, megint hasalás, újra és újra. Mintha gyakorlaton lettek volna. Gyönyörű látvány volt, de abszolút idióta tett az adott helyzetben. Pici hangosan éljenezni kezdett, Gregor pedig tudós képpel megjegyezte az ágyú mögül. – Újoncok. Nem lesz velük gond. – Soha ne becsüld alá az ellenséget – intette meg Heide, aki odáig volt az efféle bölcsességekért. – Nem olyan hülyék, hogy egy csapat zöldfülűt küldjenek ránk. Lefogadom, hogy valami piszkos trükkre készülnek. A jobb hüvelykujjammal kibiztosítottam a géppuskát, jó erősen megmarkoltam az agyat, és nekivetettem a hátam az árok falának. Ez mindennél fontosabb, ha MG–42-est használsz: a fegyver nagyobbakat rúg, mint egy felhergelt vadló. A skótok már csak kétszáz méterre voltak, és az éjszaka aláaknázott sávhoz közeledtek. Feszülten vártunk. A levegő hamarosan sebesültek ordításától lett hangos; az első hullám megtorpant. Meglehetősen ijesztő tud lenni, ha a társaid végtagok nélkül, kiontott belekkel hevernek körülötted. Az ostoba tisztjeik durva kiabálással igyekeztek továbbterelni őket. Egyikük, egy kockás szoknyás tiszt éppen felém rohant. Festői látványt nyújtott, de ez még nem elég az életben maradáshoz. A fickó szemmel láthatóan az a vakon hősies fajta volt, aki bőkezűen eldobja az életét – más épeszű, de kiszolgáltatott szerencsétlenekével együtt – csak azért, mert a hazafias érzelmek annyira lázba hozták. Vártam, hogy közelebb érjen. Amikor körülbelül százötven méterre volt, a ravaszra csúsztattam az ujjam, és lőni akartam. Nem ment. Nem, ezúttal nem a géppuskával volt gond. Velem volt baj. Az ujjam nem akart engedelmeskedni. Megmakacsolta magát, mintha bizonyosságként tudta volna azt, amitől rettegett: hogy nem fogom eltalálni a célpontot. A félelem leblokkolt, és én képtelen voltam úrrá lenni rajta. Pici dühösen meglökött. – Lőj, seggfej! Lőttem. A golyók jóval a skót lába előtt tépték fel a talajt, ahogy arra számítottam. A nehezén már túl voltam, a sokk elmúlt. Löwe hadnagy azonban gyorsabb volt nálam. – Mi a fenét szórakozik? – rivallt rám. – Kapja össze magát, vagy nagyon megbánja! Átjutottak az aknamezőn, az elsők már alig száz méterre voltak. Most már bármelyik pillanatban nyakunkba szakadhatott a kézigránáteső. A jobb szemem – ezt még inkább tönkretette a foszforgránát, mint a balt – csípett és
könnyezett, de nem volt mese, célozni kellett. A felénk robogó lábtengerre céloztam. Az izmaim megfeszültek. A géppuska, szinte önálló életre kelve, okádni kezdte magából a lövedékeket. Az emberek hulltak, mint a legyek. A gyengeség elmúlt, újra a régi, megbízható gyilkológép voltam. Pici fáradhatatlanul, egyik a másik után táplálta a töltényhevedereket a brutálisan felforrósodott fegyverbe. Most már a lőporfüst is csípte a szememet, a félelem viszont sehol sem volt. Gondolkodás nélkül, rutinból dolgoztam, teljesen belefeledkezve az öldöklésbe. Az eső megint eleredt, de ezúttal jól jött, mert legalább lehűtötte a 42-esem csövét, és a maró füstöt is megkötötte. Az első rohamot visszavertük. Nem értettem, hogy lehettek ennyire ostobák. Nem létezett, hogy legalább a tisztek ne tudták volna: egy géppuskafészek ellen puskákkal és kézigránátokkal semmire nem mész. Ilyenkor csak a tüzérség segíthet. Ezek a skótok még az oroszoknál is konokabbak voltak. – Csak azt tudnám, miért nem küldenek ránk bombázókat ezek a barmok – merengett Pici. – Most megfogtál – feleltem. – Lehet, hogy a Viktória-keresztre utaznak. Maguknak akarják a dicsőséget… – Kit érdekel a dicsőség? – vont vállat Pici. A megbeszélt időpontban észrevétlenül visszavonultunk. Szerencsénkre a skótok éppen a sebeiket nyalogatták, így mit sem sejtettek az egészről. Az utászok már türelmetlenül vártak minket a híd túloldalán. – Maguk az utolsók? – kérdezte egy Oberfeldwebel * . – Szokás szerint – erősítette meg Pici. A fickó csak erre várt – hogy végre felrobbanthassa a hidat, és elpucolhasson innen az embereivel. Mi fedezéket kerestünk egy közeli facsoport mögött, a törzsőrmester pedig körülnézett, majd intett a katonáinak: – Rendben, vigyétek! Az utászok bevágták magukat a híd mellett álló autóba, és biztonságos távolságba gurultak vele. A törzsőrmester is fedezékbe húzódott, és lenyomta a távgyújtó dugattyúját. Fülrepesztő robbanás hallatszott, és a híd az alatta hömpölygő folyóba rogyott. A főtörzs az autóhoz ügetett, bepattant, és már csak a kavargó porfelhőt láttuk. – Várjunk egy kicsit – mondta a Légiós. – Ez biztosan felkeltette a figyelmüket. Nem adok nekik két percet, és itt lesznek. A skótok szinte másodpercre pontosan érkeztek. Még fel sem állítottuk a * A Feldwebelnél egy fokkal magasabb őrmesteri rang. – A ford.
géppuskát, amikor az első katonák már feltűntek a folyó túlpartján. A vakmerőbbek a vízbe vetették magukat, hogy átússzanak. Pici türelmesen megvárta, hogy közel érjenek, aztán behajított közéjük jó pár kézigránátot. – Jól van, ennyi elég! – kiáltotta Papa. – Húzzunk innen! Visszamentünk az útra, épp idejében ahhoz, hogy lássuk eltűnni a teherautóinkat egy távoli porfelhőben. – Rohadékok! – visította Porta. Dühében utánuk hajított egy követ, de a következő pillanatban már nem bánta, hogy ott hagytak minket. Az ellenség emlegetett vadászbombázói, mulasztásukat pótlandó, előzúgtak a semmiből és rávetették magukat a menekülő oszlopra. Mire utolértük a századot, a járművek java lángokban állt s az út tele volt halottakkal és sebesültekkel. – Haladéktalanul kivonulni! Mindent itt hagyunk! – adta ki a parancsot Löwe, amikor a jabók másodszor is támadásba lendültek. Ez azt jelentette, hogy a sebesülteket is a sorsukra hagyjuk. – Majd a tommyk gondoskodnak róluk! – tette hozzá kérdő tekintetünk láttán. – Most sokkal fontosabb, hogy elérjük a megbeszélt pontot. Ha sokat szarakodunk, ezek az egész századot kiirtják! Néhány kilométerrel odébb, egy szétbombázott faluban fészkeltük be magunkat. Bárki is pusztított a környéken, britek, amerikaiak vagy németek – vagy ami még valószínűbb, mindegyik –, alapos munkát végzett. Az utcák eltűntek, csak tátongó, esővízzel telt krátereket és romhalmazokat látott a szem. Egyetlen épület sem maradt egyben. Romok és roncsok mindenütt. Tégla és elszenesedett gerendahegyek, bűzlő szemétkupacok, kiégett járművek. A pusztítás nyomai mindenütt. Mindent elpusztítottak, ami elpusztítható volt; mindent felégettek, ami égethető volt. És e kísérteties táj minden négyzetmétere felett ott lebegett a halál édeskés szaga. Az egyetlen zaj, amit nem mi keltettünk, a döglegyek zümmögése volt. Ennek a háborúnak ők egyértelmű – és minden bizonnyal egyedüli – győztesei voltak. A szakaszunk az egykori iskola maradványai között vert tanyát. Kétoldalt két faltorzó meredezett, elöl és hátul romhegyek: gerendák, vaskorlátok, üvegcserepek, elfeketedett ablakok, téglák, vakolat és cementdarabok. És halottak. A legtöbbjüket, kimondhatatlan megkönnyebbülésünkre, elfedték a romok, de a szag elárulta a jelenlétüket. Egy kislány szánalmasan apró, félig elrothadt teteme azonban a maga teljes, szörnyű valójában hevert a lábaink előtt. Porta volt az egyetlen, akiben volt elég lelkierő ahhoz, hogy megfogja és kilökje az utcára. Önkéntelenül elfordultam és öklendezni kezdtem, amikor a földnek csapódó kis testről levált az egyik láb. Mintha csak erre várt volna, egy koszos, zsemleszínű kutya rohant elő egy kupac
árnyékából. Felkapta a lábat, és elrohant vele. A legjobban Papát viselték meg a történtek. Visszavonult a bombatölcsérjébe, és az elkövetkező negyven percben senkihez nem szólt. A háborúban majdnem mindenhez hozzá lehetett szokni, de mindannyiunknak volt legalább egy olyan érzékeny pontja, amit lehetetlen volt „megedzeni”. Papa esetében a gyerekek jelentették ezt. Isten tudja, hányat láttunk meghalni, megnyomorodni a háború évei alatt; a legtöbben egy idő után megtanultuk érzelmileg elfüggetleníteni magunkat tőlük, de Papának nem ment. Vagy tán nem is akarta… Déltájban kellemes meglepetés ért minket: posta érkezett. A levelek már hosszú hetek óta keringtek a fronton, de az emberek annyira ki voltak éhezve az otthoni hírekre, hogy ez senkit nem érdekelt. Barcelona is kapott egy nagy, ocsmány barna borítékot – a válási végzést tartalmazta. A dokumentum közölte, hogy a gyerekeit a feleségénél helyezték el. – Hűtlenség – olvasta hangosan Heide a címzett háta mögül. – Alkoholizmus… Ki gondolta volna ezt rólad? Porta megvetően sercintett. – Mindenki alkoholista ebben a kurva háborúban, ahogyan mindenki hűtlen is. Nem lenne szabad válóoknak elfogadni őket háború idején. Ilyen alapon minden katona felesége beadhatná a válókeresetet. – A frigyből született gyermekek a feleségnél helyeztetnek el – folytatta Heide –, mivel a férj alkalmatlannak találtatott a felnevelésükre. – Jézusom, ez már sok! – csattant fel Porta. – Hát emberek ezek, kérdem én?! – fordult a papírt révetegen bámuló Barcelona felé. – Végigharcolod Európát a kibaszott Ebrótól a kibaszott Sztálingrádig, és mit kapsz érte? Egy jó nagy rúgást a valagadba, azt! – Meg egy golyót a fejedbe! – tette hozzá segítőkészen Pici. – Meg egy golyót a fejedbe – bólintott egyetértően Porta, visszaemlékezve az alkalomra, amikor Barcelona majdnem feldobta a bakancsát. – Még a sebhely is megvan, hogy igazolja, de azt hiszitek, ezeket érdekli? Nem képes felnevelni a saját kölykeit! És ki mondja ezt? Megmondom én, hogy ki! Valami baromarcú vén trotty, aki azt hiszi, hogy a tojásgránátot tyúk tojja. Ünnepélyesen vártuk, hogy az érintett is reagáljon. Barcelona törődötten vállat vont. – Mit tehetnék? – dünnyögte. – Nem hibáztathatom az asszonyt. A helyzet az, hogy hazamész arra a nyavalyás tizenöt napra, és teljesen kicsúszik a lábad alól a talaj. Mielőtt még észbe kapnál, a kocsmában vagy, és vedelsz boldog-boldogtalannal. Az öreglányt otthon hagyod a kölykökkel… „Csak
egy órára megyek, hogy üdvözöljem a fiúkat”, mondod neki, és komolyan gondolod, tényleg komolyan! Csakhogy hat órával később még mindig ott vagy, seggrészegen, és be nem álló pofával magyarázod a cimboráknak, hogyan nyerted meg a háborút. Ők pedig – mondta panaszosan Barcelona –, rátesznek egy lapáttal. Piát fizetnek neked, hősként kezelnek, te pedig teljesen elérzékenyülsz ennyi szeretettől, meg különben is, ciki az asszonnyal foglalkozni, amikor ott van az a sok spiné, és alig várják, hogy a szoknyájuk alá nyúlj. Te ki vagy éhezve, ők meg már az egyenruha látványától is begerjednek… A háború előtt nem volt ilyen könnyű. Akkor még pénzért sem kaptad volna meg őket. Hallani sem akartak róla… Most viszont elég végigmenned az egyenruhádban az utcán, és úgy tapadnak rád, mint a piócák. Te meg, persze, képtelen vagy ellenállni nekik. Ki lenne képes? Egyikünk sem lett volna. Megértően bólintottunk. Mélységesen átéreztük Barcelona helyzetét. – És ezek a bigék – folytatta Barcelona – fiatalok és magányosak, tesznek rá, hogy neked családod van. Te meg kurva jól érzed magad velük, és teljesen megfeledkezel az öreglányról, aki otthon hajcsavarókkal a fején vár, és rád szól, hogy fogd be a pofád, mert felébreszted a kölyköket, meg letol, mert már megint hullarészeg vagy, és nem hajlandó szétrakni neked a lábát, mert bűzlesz vagy azért, mert meg van győződve róla, hogy egy idegen spinével lógtál valahol. – Mélyet, fájdalmasat sóhajtott. – És te nem hibáztathatod érte… még akkor sem, ha csak egy elnyűtt, kivénhedt tehén. De higgyétek el, mire végez veled, mire lejár a szabadságod, örülsz, hogy visszamehetsz a tetves háborúba! Ehhez nemigen lehetett mit hozzáfűzni. Bölcsen hallgattunk. – A helyzet az – szólalt meg egy idő után Pici –, hogy odahaza képtelenek megérteni minket. Gondolom, az a baj, hogy túl sokáig voltunk távol. A Légiós is mondani akart valamit, de mielőtt még megtehette volna, nyakunkon voltak a britek. Robbanássorozatok hallatszottak gyors egymásutánban, és alig vetettük magunkat a fedezékeinkbe, a kétoldalt még álldogáló falmaradványok is porrá omlottak. Előttünk is becsapódott néhány gránát, sűrű iszapgejzírt lőve az ég felé. Bemértek minket. A zárótűz két órán át tartott megállás nélkül, de nyilvánvaló volt, hogy csak előjáték. Amint véget ért, lázasan összeszedtük a kézigránátjainkat, és felállítottuk a géppuskákat: bármelyik pillanatban megrohanhattak minket. És jöttek is, nem kellett sokáig várnunk. Nyolc Churchill bukkant elő a romok közül, nyomukban gyalogosok seregei. Gregor és Barcelona habozás nélkül kirohantak az útra páncélökleikkel. Barcelona higgadtan letérdelt egy
téglakupac mögött, és célzott. Egy pillanat, és a legközelebbi Churchill már csak egy izzó tűzgomolyag volt. Gregor a következő tornyát találta el. A tank ép maradt, de kétlem, hogy a legénységből bárki is túlélte volna a robbanást. Valamivel távolabb az egyik Churchill lefékezett. Heide észrevétlenül megközelítette, és egy mágneses aknát tapasztott a tornyára. Géppuskákkal fedeztük a visszavonulását. Az utolsó másodpercben sikerült bevetnie magát egy bombatölcsérbe. Még mindig maradt öt tank, de valahol valaki úgy döntött, hogy ez már túl kevés. A Churchillek sarkon fordultak, és visszaindultak oda, ahonnan jöttek. Pici üvöltve utánuk vetette magát, kézigránátokat hajigálva alájuk rohantában. Az egyik Churchill a levegőbe repült. Ez volt a huszonhetedik tank, amit Pici kézigránáttal vagy Molotov-koktéllal küldött a harckocsik túlvilágára – elképesztő szám. A legtöbb katona örülhetett neki, ha egyet sikerült felrobbantania – és még túl is élte –, a három pedig már egyenesen sok volt. Ekkora mázlival csak Pici dicsekedhetett, bár ő maga ezt nem a szerencsének, hanem a talizmánjának tulajdonította. Ez a nyakában hordott, varázserejű holmi annak a macskának a bőréből készült, amelyből még annak idején, Varsóban készített fejedelmi lakomát. Annyira hitt benne, hogy ha elveszti, képes lett volna a legelső tank elé feküdni, mondván, hogy neki már úgyis befellegzett. Lélegzetvételnyi szünet következett, aztán már jött is a bokorugrók újabb hulláma. A britek nagyon akarták a falut, de hogy minek kellett nekik ez a romhalmaz, azt szerintem még ők sem tudták volna megmondani. – Várjatok – mormogta a Légiós. – Hadd jöjjenek közelebb. – Halkan dúdolni kezdte magának a francia idegenlégiósok kedvenc dalát: „Jöjj, mámorító halál…” És az ellenség jött, egyre közelebb és közelebb, mígnem már olyan közel voltak, hogy azonosítani tudtuk őket: Montgomery tábornok híres-hírhedt 9. gránátosezredébe tartoztak. – Még ne – fogta meg a karomat a Légiós. – Mindent a maga idejében. Várj, míg egészen közel nem érnek. Vártunk, és hallgattuk, mint ócsárolnak minket. – Tele van a hely döglött fritzekkel – mondta az egyikük. – Figyeled, milyen csend van? Gondolom, azok, akik még járni tudtak, elhúzták a belüket. – Majd mindjárt meglátjuk – dünnyögtem. Az ujjam megfeszült a ravaszon, de a Légiós még mindig nem engedte el a kezemet. Mellettem Pici kettesével összekötözött kézigránátokat készített elő. Az ellenség első sora már alig harminc méterre volt. – Tűz! – sziszegte a Légiós.
Egy pillanat alatt elszabadult a pokol. Azok, akik túlélték az első sortüzet, rémülten szétszóródtak, bombatölcsérekből és romhalmazok fedezékéből viszonozva a tüzet. A géppuska folyamatos kelepelését hallgatva önkéntelenül arra gondoltam, mi lenne, ha egyszer csak elhallgatna. Még elképzelni is rossz volt. Az utcán már halomban álltak a hullák. A legtöbbjük fiatal, zöldfülű újonc volt. Egyszerűen esélytelenek voltak velünk, vén rókákkal szemben. Az, aki nem tanult meg egyszerre több érzékével is figyelni és automatikusan reagálni, aki nem érezte meg a veszélyt, mielőtt az még megnyilvánult volna, aki nem tudott olvasni az ellenség gondolataiban, az csak vesztes lehetett ebben a brutális játékban. A szívem szakadt meg értük, de nem tehettem mást, le kellett kaszabolnom őket. A géppuska rázkódása véresre sebezte a vállamat. Az ingem alá gyűrtem a sapkámat, de nem sokat csillapított az ütéseken. A szemem égett és könnyezett, a torkom viszont taplószáraz volt, és minden nyelésnél ketté akart szakadni. De még ennél is kellemetlenebb volt, hogy vészesen megfogyatkozott a lőszerem. Szünet következett. Előbb csak egy perc, aztán még egy és még egy, míg el nem telt egy óra. Aztán, mire lazítani mertünk volna, megint jöttek, ezúttal még nagyobb erőkkel. Napalmot szóró vadászbombázókkal kezdték, aztán a tüzérség következett, majd újabb tankok. Pici felkapott egy T-aknát, és kirohant vele egy közeledő Churchill elé. Az akna nem tett kárt a tankban, Picit viszont fellökte a légnyomás. A barátunk mérgesen feltápászkodott, és körülnézett. A Churchill rendületlenül tovább taposta az utcán szétszórt hullákat. Pici utánarohant, felkapaszkodott a toronyra, és beleürített egy egész géppisztolytárat a tank belsejébe a nyitott lappancson át. A biztonság kedvéért bedobott még két kézigránátot is, aztán leugrott, és begurult a legközelebbi bombatölcsérbe. A Churchill leírt egy piruettet, majd egy váratlan ugrással szétlapított néhány – eddig mögötte rejtőzködő – katonát. Ezután gyors hátramenetbe kapcsolt, kidöntött két vaskos útszéli tölgyet, és végül, záróakkordként gomolygó tűzlabdává vetette szét magát. Löwe hadnagy, vértől maszatos arccal, visszavonulót fújt. A szakaszok egyenként elhagyták a harcteret. Amikor mi kerültünk sorra, hátrálni kezdtem, de csípőből tovább tüzeltem – teljesen megfeledkezve róla, hogy ezt nem egy 42-essel kellene megtennem. Hajszálon múlt, hogy Barcelonát és Portát le nem lőttem, én pedig fenékre ültem a fegyver rúgásaitól. A géppuska kirepült a kezemből, és a földön forogva-pörögve tovább ontotta magából izzó lövedékeit. Abba a képtelen helyzetbe kerültem, hogy a saját fegyverem elől kellett fedezékbe húzódnom. Egy golyó oldalról átfúrta Pici
lábikráját – éppen az övét mind közül! Pici pedig, tudvalevően, nem tartozott azok közé, akik csak úgy lenyelik az ilyesmit. Dühösen megfordult, és belerúgott a géppuskába. Most már a lábujja is fájt, amitől teljesen bevadult. – Te hülye állat, ezért megnyúzlak! – ordította. Sajnos, nem a géppuskának, hanem nekem. Megértése jeléül máris felém hajította utolsó kézigránátját, aztán a nagannal kezdett lövöldözni rám. Világos volt, hogy az észérvek itt nem segítenek; egyetlen megoldás maradt: elrohanni, menteni a bőrömet, amíg még lehet. Neki is láttam, de néhány lépés után megcsúsztam egy olajfolton, és elterültem. Pici azonnal rám vetette magát, és fojtogatni kezdett. Nem voltam ellenfél számára, sem erőben, sem méretekben, a rémület azonban hihetetlen dolgokat képes művelni az emberrel. Lerúgtam magamról Picit, és továbbnyargaltam. Közben kis híján kificamítottam a bokámat egy bombatölcsérben, elterültem egy téglakupac tetején, legurultam egy lejtőn, majd szemberohantam egy Churchill-lel. Előttem egy tank, a hátam mögött Pici. Nem volt kérdés, melyiktől félek jobban. Kétségbeesésemben hátrafordultam, és leadtam két lövést a pisztolyommal Pici irányába. Egyik sem talált célba. Átrohantam az úton, bele vakon a vízzel teli árokba. Mielőtt elmerültem volna benne, Löwe hangját hallottam valahonnan a közelből. Úgy tűnt, nekem ordítozik, de ebben a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelt. Még egy tábornagy sem tudott volna most megállítani. Csuromvizesen kitámolyogtam az árokból, átloholtam az úton, kirohantam a nyílt mezőre, és elbújtam egy bozótosban. Alig húztam meg magam, ellenséges katonák tűntek fel a semmiből. Ott rohantak el az orrom előtt, de nem vettek észre. Különben sem érdekeltek: Pici mellett ártatlan kisbabák voltak. Az már annál inkább aggasztott, hogy nem láttam Picit. Nem mintha a testi épségéért aggódtam volna; éppen ellenkezőleg, igencsak hálás lettem volna a briteknek, ha mondjuk egy kézigránáttal letépik a fejét. De hiába reménykedtem. Pici hamarosan feltűnt, és egy lángszóróval irtani kezdte a bozótot. Nem aprózta el, az egyszer biztos. Egy ijedt sikoltással kipattantam a bokor tövéből, és bevetettem magam a bozót mögött futó patakmederbe. Szaladtam az alján vagy egy fél kilométert, míg el nem értem megint az utat. Itt kipattantam belőle, átvágtattam az úton, és mielőtt még visszabújhattam volna a mederbe, teljes svunggal berohantam Löwe hadnagy és a többiek közé. Nem állíthatom, hogy szívélyes fogadtatásban részesültem. – Ezért hadbíróság elé fog állni, isten engem úgy segéljen! – bömbölte Löwe. A többiek ellenséges tekintettel, kárörvendően figyelték, mint foszt meg
a rangjelzésemtől. Hiába próbáltam mentegetni magam, senkit nem sikerült meghatnom. – Megérdemli, ha elkapja magát! – vágta rá Löwe, Picire utalva. Heide megvetően végigmért, aztán gúnyosan elvigyorodott. – Hol a géppuska? – Igen, hol van a negyvenkettes? – kérdezte Löwe. – Izé… én… hát elvesztettem – feleltem. – Elvesztette? Hogy érti azt, hogy elvesztette? Senki nem veszíthet el egy géppuskát, az isten verje meg! Tűnjön el a szemem elől, és elő ne kerüljön, míg vissza nem szerezte! – De az ellenség… – Ne nyavalyogjon nekem, ember! Visszahozza azt a tetves géppuskát, még akkor is, ha magától Montgomerytől kell visszakérnie! – Hülye állat! – vetette oda Heide. – Csaknem kiirtottad a fél századot! Porta undorodva a lábam elé harákolt. Mintha csak erre várt volna, a brit tüzérség újból rázendített. A többiek fedezékbe vetették magukat, és ösztönösen én is ezt tettem, de nem velük együtt. Egyelőre nem volt helyem köztük. Hasra vetettem magam, és begurultam a patakmederbe. Mire újra ki mertem dugni a fejem, a szakasz eltűnt. A sorsomra hagytak. Léptek dobbanását hallottam, aztán angol beszéd ütötte meg a fülemet. Megint kétrét görnyedtem, és visszafojtottam a lélegzetemet. Olyan közel haladtak el, hogy éreztem bőrszíjaik vadonatúj szagát. Újabb tíz perc telt bele, mire megint ki mertem nézni. Hamarosan visszatértem arra a helyre, ahol a Churchill és Pici közé kerültem. A tank helyett ezúttal két skótba botlottam. Az egyikük halott volt, a másik engem nézett fénytelen tekintettel. Túl gyengének látszott ahhoz, hogy veszélyt jelentsen rám, de azért óvatosan körbejártam, készen rá, hogy beledöfjem a késemet az első gyanús mozdulatra. – Vizet! – motyogta elgyötörten. Továbbra is gyanakvóan néztem le rá, de tényleg ártalmatlannak látszott. A hasát kiontotta egy kézigránát, és vér csordogált a szája sarkából. Feléje nyújtottam a kezemet, megfeledkezve a késről, mire ő szánalmasan odébb vonszolta magát – nyilván azt hitte, el akarom vágni a torkát. Visszadugtam a kést az övembe, letöröltem a vért az arcáról, aztán az orra alá dugtam egyetlen megmaradt gézpólyagurigámat, jelezve, hogy nem akarom bántani. Óvatosan kihuzigáltam a zubbonyát a tátongó sebből, majd szétgomboltam. Világos volt, hogy nem sokat tehetek érte. Bekötöztem, amennyire tudtam, az ingemből szakított tépéssel egészítve ki a gézpólyát, aztán megitattam. Nem lett volna szabad vizet kapnia a belső sérülései miatt, de nyilvánvaló
volt, hogy úgysincs sok ideje hátra. Cigarettám nem volt, csak egy darab csokoládét találtam a zsebemben. A szájába gyömöszöltem egy morzsányit, amit a skót hálásan elmajszolt; még mosolyogni is próbált közben. Ha biztos lehettem volna benne, hogy a következő néhány percben meghal, mellette maradtam volna, de semmi nem garantálta, hogy nem húzza ki egy újabb félóráig – nekem pedig meg kellett találnom azt az átkozott géppuskát. Anélkül is tudtam, hogy mondták volna: a 42-es sokkal fontosabb, mint én. Az életemet elveszthettem volna becsülettel, de a géppuskámat nem. A földbe szúrtam a skót puskáját, és rátettem a sisakját, hogy a szanitécek, ha majd jönnek feltakarítani a mészárlás után, még véletlenül se felejtsék ott. Mást nemigen tehettem. Kezébe nyomtam a maradék csokoládét és a feleségét meg a gyermekét ábrázoló fényképet, amelyet a zsebében találtam. Így legalább, gondoltam, nem fog olyan magányosan meghalni. Három vadászbombázó zúgott el a közelben, súrolva a fák tetejét. Megvártam, míg eltávolodnak, aztán beóvakodtam a szétlőtt faluba. Csodák csodája a géppuska ott volt, ahol hagytam. Örömömben teljesen elfelejtette, hogy mielőtt odarohannék érte, nem ártana felderíteni a terepet. Kis híján fel is döntöttem két skót katonát. A beidegződéseim, szerencsére, nem hagytak cserben. Az egyiket gondolkodás nélkül, lendületből ágyékon rúgtam, a másikat pedig, mielőtt még felfoghatta volna, mi történt vele, gégén ütöttem. Hála az égnek, zöldfülűek voltak, teljesen felkészületlenül érte őket a támadás. Nem is vesztegettem tovább az időmet. Felkaptam a géppuskát, és rohantam vele vissza, arra, amerről jöttem. A sebesült skót mellett szaladtam el. Elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudja, halott. Megállás nélkül továbbfutottam, ki a mező felé. A hátam mögül fegyverropogás hallatszott: egy egész raj eredt a nyomomba. Levágtam magam, egy őrült igyekezetével, felállítottam a géppuskát, és visszalőttem. A skótokat vezető őrmester elesett, a többiek rémülten szétfutottak. A helyzetem nem volt valami rózsás: már csak két töltényhevederem és három kézigránátom maradt. Fogtam a géppuskát, és kétrét görnyedve – részben a kimerültségtől, részben azért, hogy minél kisebb célpontot nyújtsak – a patakmeder felé vettem az irányt. A skótok nekibátorodtak, és megint üldözőbe vettek. Közben persze folyamatosan lőttek. Egy golyó eltalálta a bakancsomat és letépte a talpát. Néhány lépés után, ahogy ez várható volt, hasra estem. Zihálva és a félelemtől remegve kitéptem a biztosítószeget az egyik kézigránátból, és a vészesen közeledő skótok közé dobtam. Egyikük felkapta, de mielőtt még visszadobhatta volna, az arcába robbant. A maradék két kézigránátot is elhajítottam, aztán folytattam a menekülést. Most már fogalmam se volt, hová, merre rohanok.
Csak futottam vakon, el az egyik veszélytől, bele egyenest a másikba. Egy útkanyarulat mellett megint szembekerültem az ellenséggel. Egy alacsony, sötét bőrű emberkével, aki zöld turbánt viselt a fején. Rögtön tudtam, hogy gurkha – akikről az a hír járja, hogy félelmetes késükkel lenyisszantják a füledet, mielőtt még azt mondhatnád, hogy „bakk”. Nem is tudom, melyikünk volt rémültebb, ő vagy én. Kétségbeesetten egymásnak estünk. Torkon ütöttem, amitől ő elszállt, de a következő pillanatban fürgébben, mint egy keljfeljancsi, már talpon is volt. Kezében egy iszonyú nagy kés… Meglendítette a karját, én pedig nekiugrottam. Elestünk, és vadul rúgni, harapni, karmolni kezdtük egymást, mint két marakodó kutya. A gurkha fejbe kólintott a kés nyelével, aztán felhúzta a lábát, és egy erőteljes rúgással lelökött magáról. Mindketten felpattantunk. Ő nekem rontott, én pedig behajoltam, és gyomron fejeltem, mint egy megvadult bakkecske. Hátrazuhant, én meg rá, kiszorítva belőle a maradék levegőt is. Ezzel végzetes előnyre tettem szert. Megragadtam a két fülét, és eszelősen csapkodni kezdtem a fejét egy földből kiálló sziklához. Csak akkor engedtem el, amikor már nem volt egyéb egy véres, csontszilánkokkal teli húsgombócnál. De még ekkor is túl rémült voltam ahhoz, hogy hagyjam békében meghalni: felkaptam a kését, és a mellkasába döftem. A biztonság kedvéért… Kifújtam magam, aztán fogtam a géppuskát, és tovább botorkáltam vele. Pokoli utazás volt. Réteken és erdőkön vágtam át, patakokon gázoltam keresztül, útszéli vizesárkokban rejtőzködtem. Késő éjszaka lett, mire végre belebotlottam egy német utászszakaszba. Nem ismertem őket, de azért reméltem, kihúzhatom náluk az éjszakát. Csalódnom kellett. A parancsnokuktól azt kaptam, amit kétségkívül megérdemeltem. – Ne mondja! Ne is mondja! Elvesztette az egységét, és most nem találja őket. Nos, erre csak azt mondhatom, hogy egyetlen valamirevaló katona sem süllyedhet ilyen alacsonyra! Ha rajtam múlna, hadbíróság elé állíttatnám dezertálásért! – Többször is végigmért, mintha még sose látott volna ilyen ocsmány teremtményt. – Jól van, halljuk csak! Melyik ezred? – Huszonhetedik harckocsizó büntetőezred, ötödik század, uram. Egy kis faluban szálltak meg, négy kilométerrel odébb. Az érkezésem általános derűt keltett, füttyszó és gúnyos megjegyzések „díszkíséretében” vonultam be, de ekkor már annyira elcsigázott voltam, hogy ez a legkevésbé sem érdekelt. Az első utam Löwe hadnagyhoz vezetett. – Hassel Fahnenjunker jelentkezik az elveszett MG–42-essel, uram – jelentettem. – Legfőbb ideje volt – felelte, és azzal faképnél hagyott. Visszakullogtam a szakaszhoz, ahol – mérhetetlen megkönnyebbülé-
semre – Picit a legnagyobb jókedvben találtam. – Piszok szerencséd, hogy nem kaptalak el! Ha olyan hangulatban látsz, juttasd eszembe, hogy még le kell nyeletnem veled a fogsorodat. – Csak azt tudnám, hol a pokolban voltál ilyen sokáig – csóválta meg a fejét Papa. Szótlanul vállat vontam. Már beszélni sem volt erőm. Lerogytam a földre, és gépiesen tisztogatni kezdtem a géppuskát, minden nyomorúságom okát. Porta egyszer leült mellém, vidáman oldalba bökött, és megkérdezte: – Nos? Milyen volt a kicsike? Miért nem hoztad magaddal, hogy mi is felpróbálhassuk? – Ne fárassz – kértem. – Békén hagynál? Pár másodperccel később sípszó hasított a levegőbe, aztán Löwe vakkantott ránk, hogy szedelőzködjünk, mert továbbállunk. Hinka őrnagy is megjelent, szemügyre venni a társaságot. Löwe tisztelgett neki – csak most vettem észre, hogy a hadnagynak be van kötözve a feje. – Az ötödik század menetkész, uram. Jelentem, hogy elvesztettünk egy tisztet, három tiszthelyettest és hatvan közlegényt. Egy tiszthelyettes és tizennégy közlegény kórházba szállítva. Négy közlegény eltűnt. Ó, és igen! Egy géppuska elveszett és megkerült. – Köszönöm, hadnagy. Hinka elsétált előttünk, egyenként, alaposan szemügyre véve minden embert. Mindent a legnagyobb rendben talált, mindaddig, míg sorra nem kerültem én. Amikor meglátott, kis híján gutaütést kapott. – Löwe hadnagy, miért van ilyen förtelmes állapotban ez az ember? Gombolja be a zakóját és dugja be az ingét! Hadd lássam azt a géppuskát. Szerencsémre legalább a géppuska makulátlanul tiszta volt. Az őrnagy morgott valamit, majd egy legyintéssel visszaküldött a sorba. – Írja fel ennek az embernek a nevét, hadnagy. Egyszer s mindenkorra jegyezzék meg, hogy nem tűröm a trehányságot! Löwe törődötten bólintott, és intett Hoffman főtörzsnek, aki azonnal elővarázsolta a noteszét, és hivatalos képpel felrótta a nevemet egy üres lapra. A század útra kelt, bakancsok dobbanásától visszhangzottak a falu utcái. Valaki rágyújtott egy dalra, és hamarosan a többiek is bekapcsolódtak: Weit ist der Weg zurück ins Heimatland So weit, so weit! Die Wolken ziehen dahin daher Sie ziehen wohl übers Meer
Der Mensch lebt nur einmal Und dann nicht mehr… – Énekelj! – dörrent rám a bal oldalamon trappoló Pici. – Kivagyok… – feleltem ingerülten. – Énekelj te, és hagyj engem békén! Se énekelni, se menetelni nem volt már erőm. Meghalni talán még igen… A szemhéjam ólomból volt, akárcsak a lábam. Éreztem, bármelyik pillanatban összerogyhatok. – Énekelj, a fene essen beléd! – sziszegte Pici. – Nyisd ki a szájadat és énekelj, vagy beverem azokat a büdös fogaidat! Messzire van az én hazám, oly messzire, oly messzire. Az élet elsodort tőle, oly messzire, oly messzire. Elsodort engem, Mint a felhőket a szél, Elsodort, pedig az ember csak egyszer, ó, csak egyszer él… Először erőtlenül és halkan, aztán ahogy a lelkem új erőre kapott, egyre hangosabban, én is énekelni kezdtem a többiekkel.
7. ÉSZAKON,
DÉLEN, KELETEN ÉS NYUGATON émet katonák haltak hősi halált
a harcmezőkön; odahaza német anyák rebegtek hálát könnyes szemmel az Istennek, és büszke mosollyal, felemelt fővel gyászolták fiaikat… legalábbis a Völkischer Beobachter ezt állította. A történelem megismételte önmagát. Olybá tűnt, e század német fiataljai arra születtek, hogy vérüket ontsák valamilyen magasztos eszméért, ajkukon hazafias szólamokkal menetelve át a túlvilágra. Éljen a Császár, éljen a Haza, vagy egyszerűen csak Heil Hitler. A férfiak hulltak, mint a legyek a világnak mind a négy fertályán, és hogy ezt minél komfortosabban, olajozottabban tehessék, dobszó és harsonák segítették őket eme dicső tevékenység végrehajtásában. Az anyák, feleségek, nővérek és mennyasszonyok pedig, megértve tettük fontosságát, a világért sem alacsonyodtak volna le odáig, hogy sírva fakadjanak hősük elvesztése miatt. Németország asszonyai büszkék voltak, hogy a szükség órájában feláldozhatják fiaikat a haza oltárán. Így nézett ki a háború díszruhája. A nehézségekről soha senki nem beszélt. Németország asszonyainak nem volt szabad hallaniuk a háború árnyoldalairól; arról, hogy a fiuk őutánuk ordítozott, amikor letépte a lábát egy ágyúgolyó, vagy hogy vakon, nyitott koponyával, négykézláb rohangált körbe a harcmezőn, míg egy tank szét nem taposta – talán éppen egy német tank, melynek legénysége jó eséllyel pályázott rá, hogy úgy végezze, mint a sütőben felejtett csirke. Efféléket csak az árulók és az őrültek állíthattak. A német katonák méltósággal haltak meg, egy hős különben sem eshetett el ilyen alávaló módon, emberi mivoltától megfosztva. A német történelemkönyvek német katonák fess, kitüntetésektől roskadozó, széles vállú férfiak voltak, akik vidáman énekelve, dob- és harsonaszó kíséretében meneteltek a halálba; és a millió német anya ugyanilyen boldogan, színes zászlócskákat lengetve integetett utánuk. A hősök nem feküdtek nyakig sárban a lövészárkok mélyén; a hősök soha nem beszéltek vereségről, soha nem átkozták a hon és a háború irányítóit; a hősök soha nem haltak meg kisgyerekként az anyjuk után zokogva, miközben kiontott belüket hasztalan igyekeztek visszagyömöszölni feltépett hasukba… Azt azonban senki nem tagadhatta, hogy háború van. És már ez is épp elég volt nekünk.
A raktár
AZ ÚT MENTÉN, legalább egy kilométer hosszan, a tömeg rémült tolongással fröccsent ketté és gurult lefelé a kétoldalt húzódó árokba. Mintha egy láthatatlan óriás húzta volna végig a mutatóujját rendezetlen soraik között, folyosót nyitva a zajosan hömpölygő áradatban. Az egészben az volt a legironikusabb, hogy németek mentették az életüket németektől. Az út közepén teher- és luxusautók száguldottak tova irdatlan sebességgel. Türelmetlenül tülkölő dudáik félreérthetetlenül jelezték: nem hajlandók lassítani se barát, se ellenség kedvéért. – De sürgős nekik! – huppant le mellém az árokba Porta. – A fejesek húzzák a belüket. Ők megtehetik – jegyeztem meg keserűen. Két Mercedes limuzin tűnt fel, motoros tábori csendőröktől kísérve. Az autók ablakaiból hosszú orrú, vékony ajkú aranygallérosok bámultak minket leereszkedő undorral. Mellettük a szeretőik vagy a szajháik – ahogy tetszik – pöffeszkedtek bögyösen, elegánsan. Egyikük volt olyan ostoba, és felénk pislantott. Porta rögtön beintett neki, mire a nő, fülig vörösen, elkapta a tekintetét. Diadalittasan felvihogtunk, a gyűlölt felsőbb osztály elleni győzelemként könyvelve el az esetet. Néhány másodperc múlva még köpni is alig bírtunk a portól, amit két tovarobogó teherautó vágott a képünkbe. Mindkettő sárhányóján büszke aranyzászlók lobogtak. – Rohadt árulók – vicsorgott utánuk a porszemcséktől félvakon Heide. – A veszély első jelére elhúznak, mi meg elmehetünk a francba, mert szarnak ránk! – És te még csak most jöttél rá erre? – kérdezte gúnyosan Porta. Kimásztunk az árokból, és kelletlenül továbbcammogtunk a tovatűnő konvoj nyomában. Elcsigázottak voltunk, de egy idő után mégis beértük a tömeg elejét. Most már világos volt, miért haladtunk ilyen lassan: rokkantak és vakok vezették a kilométer hosszú sort. Mintha egy egész mentőállomás személyzete elpucolt volna, sorsukra hagyva a segítségre szorulókat. A szerencsétlen ördögök céltalanul, teljes apátiába zuhanva kullogtak az út szélén. Két férfi, mindkettő kötéssel a szemén, egy harmadikat cipelt, aki látott, de nem tudott járni: odébb hat vak „vonatozott” a mankóval bicegő mozdony mögött. Három világtalan és egy félkarú egy hordágyat cipelt, melyen egy mozdulatlan, tetőtől talpig bepólyált alak feküdt. Fogalmuk se volt, mennyit jöttek. Egyikük úgy vélte, alig néhány kilométert – ami, szánalmas állapotukból ítélve, még soknak is tűnt. Tucatnyi luxusautó
VÉGIG
suhant el mellettük, de egyik sem állt meg, hogy legalább egyet felvegyen a sebesültek közül. Egyszerűen ügyet sem vetettek rájuk. Ez volt az a pont, ahol Löwe teljesen bepöccent. Nem először láttuk dühösnek, de ennyire még sohasem. A hadnagy kirohant az út közepére, és lecövekelt egy közeledő konvoj előtt. Már attól tartottam, szétlapítják, de ekkor hihetetlen dolog történt. A menetet vezető autó csikorgó kerekekkel megállt. Egy tüskés hajú ezredes dugta ki paprikavörös fejét az ablakon. – Mi az ördög folyik itt? Menjen az utamból, vagy nagyon megbánja! Az autót kísérő motorbiciklik egyikéről mérgesen lepattant egy csendőr őrnagy, és pisztolyát előrántva Löwe elé lépett. – Félre az útból, koszos bitang! Sietünk! Meglendítette a karját, jelezve az autó vezetőjének, hogy indulhat. A konvoj újra mozgásba lendült, Löwe pedig kénytelen volt beugrani az árokba. Az egyik sebesült túl későn reagált; a koponyája iszonyatosat reccsent egy teherautó karosszériáján. Mire összerogyott, már halott volt. Löwénél végképp betelt a pohár. – Beier Feldwebel, állítsa fel az embereit az út két oldalán. A nehéz géppuskát valamivel lejjebb szereljék fel. Kalb őrmester, maga felel a páncélöklökért. Blom Feldwebel, intse le az első autót, ami erre jön. Ha nem hajlandók megállni – mondta villogó tekintettel –, akkor maguk fogják megállítani. Porta boldogan felkiáltott, és már kavart is, hogy megtegye a szükséges előkészületeket. Mi sem kérettük magunkat. Elfoglaltuk a helyünket, a sebesültek pedig behúzódtak az árokba. Barcelona kiállt az út közepére. A Légiós lelkiismeretesen eltakarította a holttestet. Alig néhány percig kellett várnunk, és máris feltűnt egy szürke Horsch a távolban. Olyan észvesztő sebességgel közeledett, mintha az egész brit hadsereg a nyomában lett volna. Barcelona meglengette a karját. A Horsch az utolsó pillanatban lefékezett, és egy alezredes robbant ki belőle az útra. – Mit szórakozik itt, Feldwebel? Nincs jobb dolga, mint szemafort játszani az út közepén? Löwe hadnagy felkaptatott az útra, és odalépett az alezredeshez, a géppisztolya csövét szándékoltan a kitüntetésekkel telezsúfolt mellkasnak szegezve. – Parancsot kaptam rá, hogy foglaljam le a sebesültek kórházba szállításához szükséges járműveket. Mint láthatja, nincs semmilyen szállítóeszközünk, amit igénybe vehetnénk. Ezért arra kérem, adja át az autóját. Az ezredes felfújta magát, mint egy pulyka, és a mellkasáról lógó
szalagokra bökött. – Látja, hogy ki vagyok, hadnagy? – Látom, uram, de azt kell mondanom, hogy ebben a helyzetben akkor is a sebesülteket illeti meg az elsőbbség. – Löwe az ezredes autójára pillantott. – Ha lenne olyan szíves megkérni a három hölgyet, hogy szálljanak ki… Ők gyalog is folytathatják az útjukat, elég erősnek és fiatalnak látszanak. Jobb lenne, ha magukkal vinnék a holmijukat is, mert szükségünk van minden helyre. Néhány emberemet csak fekve lehet szállítani. – Maga megőrült! – bődült el az ezredes. – Nekem sürgős találkozóm van! – Tekintettel a rangjára, uram, nem várom el öntől, hogy gyalog folytassa útját – mondta fapofával Löwe. – Feltételezem, el tudja vezetni a járművet. Ha igen, akkor megkérném, vegye át a sofőr helyét. Így én biztos lehetek benne, hogy az embereim jó kézben vannak, ön pedig elérhet arra a fontos találkozóra. Löwe magához intette Portát és Picit, tudva, hogy náluk jobban senki nem gyűlöli a tiszteket. – Szállítsanak ki mindenkit, és nézzék meg, hány sebesült fér el benne. Pici és Porta vidáman munkához láttak. A sofőr és a három nő, savanyú arccal, de elhagyta a kocsit. Egyikük sem próbált ellenkezni. Helyükre tíz sebesült került az autó belsejébe. – Ezért még felelni fog, hadnagy! – kiabált felháborodva az alezredes. – Ezt nem fogja megúszni, nehogy azt higgye! A pisztolyáért nyúlt, Barcelona azonban villámgyorsan ott termett mellette, és kitépte a kezéből. Löwe sajnálkozóan megcsóválta a fejét. – Elég szomorú, hogy így reagál, uram. Nem hittem volna, hogy a hadsereg morálja ennyire leromlott. Persze… – mosolygott megértően az alezredesre –… a folyamatos frontszolgálat meglehetősen ingerültté teszi az embert. De vannak dolgok, amik nem változnak. Hadd emlékeztessem arra, mit mondott a Führer; minden harci egység parancsnoka a saját szektorának teljhatalmú ura. Ez még ma is érvényes, vagyis jogomban állna lelövetni önt, amiért fenyegetni próbált. – Erre majd még visszatérünk, uram! – jelentette ki az alezredes. Dölyfösen beült a kormány mögé. – Még valamit, pusztán a rend kedvéért – szólt utána Löwe. – Jelentést fogok tenni a felettesemnek, és elmagyarázom neki a helyzetet. Továbbá felírtam a rendszámát, és személyesen fogom ellenőrizni, hogy épségben megérkezte-e az embereim. A Horsch mozgásba lendült. A benne utazó sebesültek hálás kiabálása
még a fülünkben csengett, amikor egy újabb préda tűnt fel az úton. Egy Mercedes a szokásos fenyegetően ordítozó, szabad utat követelő motoros fejvadászokkal. – Állítsák meg! – kiáltotta Löwe. Barcelona ünnepélyesen kiállt az útra, de az autó nem lassított. Barcelona kénytelen volt félreugrani az útjából. – Állítsák meg! – ordította magából kikelve Löwe. A nehéz géppuska köhintett néhányat. A Mercedes megcsúszott, leírt egy félkört, aztán megállt. Győzedelmesen vigyorogtunk a hátsó ülésen terpeszkedő utasra: egy aranypaszományos, vörös rojtot, ezüstgombokat és a szivárvány egyéb színeit viselő vezérőrnagyra. – Szép nagy halat fogtunk – suttogta a fülembe Porta. A vezérőrnagy nagyon lassan, nagyon méltóságteljesen kiszállt az autóból. A két csendőr őrmester ugrásra készen leste minden előkelő mozdulatát. Nyikorgó, tükörfényes, méretre szabott csizmájában arrogánsan Löwe felé lépdelt, és – zajos derültséget váltva ki belőlünk – monoklit tett a bal szemére. – Nos, hadnagy? – A hangja halk volt és megtévesztően kedves. – Az ön érdekében feltételezem, hogy amikor elkövette ezt a felháborító gaztettet, még nem sejtette, hogy kivel áll szemben. Löwe közelebb lépett, és két ujját a homlokához lendítve szalutált. – Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztunk önnek, uram. Természetesen, ha az ön sofőrje megállt volna, akkor nem került volna sor erre a kellemetlen lövöldözésre. – Remélem, jó oka volt rá, hogy megállítson. – Igen, uram. Biztos vagyok benne, ön is át fogja látni a helyzet súlyosságát, amint elmagyarázom. Rengeteg sebesültünk van, és egyetlenegy szállítóeszköz sem áll rendelkezésünkre, hogy kórházba szállíthassuk őket. A legtöbbjük nagyon rossz állapotban van, gyalog nem folytathatják tovább az útjukat. Néhányan pedig egyenesen meg fognak halni, ha nem kerülnek mielőbb kórházba. – Ez aligha az én felelősségem, hadnagy! – Megbocsásson, uram, de az ön autója elég tágas ahhoz, hogy jó néhány sebesült kényelmesen elférhessen benne. A vezérőrnagy megigazította a monokliját. – Magának szemmel láthatóan elment az esze, hadnagy. Mivel jó kedvemben talált, fogjuk a feszült idegállapotára a történteket. De ha már erről van szó, meg kell jegyeznem, hogy nekem úgy tűnik, önnek van szüksége sürgős orvosi segítségre.
Megfordult, hogy visszainduljon az autóhoz, de Löwe eléje lépett. – Uram! Ismétlem, több katonám is meg fog halni, ha hamarosan nem kap szakszerű orvosi ellátást. – Háború van, hadnagy. Naponta több ezren halnak meg. Igazán nem várhatja el tőle, hogy véres sebesülteket ültessek az autómba. Hogy fog kinézni az ülés? Különben is, nem az én tisztem szállítóeszközt biztosítani az ön számára. Nekem most ennél sokkal fontosabb dolgom van: a hadosztályom vár, csatlakoznom kell hozzájuk. Nem érek rá holmi jelentéktelen közlegényeket ide-oda furikázni. – Megköszörülte a torkát. – Úgy értem, az összkép szempontjából jelentéktelen közlegényeket. – Megkérdezhetem, hol állomásozik a hadosztálya, uram? – Nem, nem kérdezheti meg! Most pedig legyen szíves félreállni az útból, míg tűzparancsot nem adok az embereimnek! Látta, hogy Löwe elsápad, és magamban azért imádkoztam, nehogy visszalépjen. Bár ha megtette volna, biztos vagyok benne, hogy Pici és Porta saját kezükbe vették volna az irányítást. Löwe azonban nem lépett vissza. Nagyon meg tudta makacsolni magát, ha elvi kérdésekről volt szó. – Akkor hát hajlandó elvinni az embereimet vagy nem? – kérdezte olyan hangon, amit még egy vezérőrnagy sem mert volna használni a vezérőrnaggyal szemben. Feszült csend lett. A két csendőr őrmester sokatmondó pillantásokat váltott egymással. Ösztönösen megfeszültem, készen rá, hogy reagáljak az első gyanús mozdulatukra, de mielőtt még az elkerülhetetlennek látszó konfliktus kirobbanhatott volna, egy újabb jármű jelent meg a helyszínen. Egy csapatszállító teherautó. Az út szélére húzott, és egy SS dandártábornok száll ki a vezetőfülkéjéből. Hanyag léptekkel Löwe felé indult. Magas, széles vállú, markáns férfi volt, poros, kopott egyenruhában. Feltűnő volt, hogy nem visel semmilyen megkülönböztető jelvényt a gallérján. Ennek ellenére rögtön felismertük: „Panzer” Meyer volt, a 12. hadosztály parancsnoka, a német hadsereg legfiatalabb tábornoka. – Mi történt, hadnagy? Löwe röviden felvázolta neki a helyzetet. A tábornok szürke szeme összeszűkült, szája haragos vonallá préselődött. – Nem hajlandó felvenni a sebesülteket? – kérdezte. – Nem – erősítette meg Löwe. Még mindig fehér volt az arca, mint a fal. – A szavait idézve: nem hajlandó összevérezni az ülést. „Panzer” Mayer jeges tekintete a most már kényelmetlenül fészkelődő vezérőrnagyra siklott. – Útban vagyok a hadosztályomhoz – sietett közölni vele a vezérőrnagy.
– Ez az ostoba főhadnagy nem elég, hogy belelövetett az autómba, ráadásul még fel is tart már vagy egy negyedórája. – Melyik hadosztályhoz igyekszik, vezérőrnagy úr? – A huszonegyedik harckocsihadosztályhoz. – Valóban? – kérdezte megvetően „Panzer” Meyer. – Ez roppant különös. Alig néhány perce váltam el Bayerling tábornoktól, aki, mint azt ön is nyilvánvalóan tudja, a huszonegyedik harckocsihadosztály parancsnoka. Csak annyit mondhatok, vezérőrnagy, hogy rossz irányba tart. A vezérőrnagy idegesen megigazította a monokliját. – Dezertálással vádol, uram? – Igen, azt hiszem – mormogta tűnődve Meyer, mintha ez eddig eszébe sem jutott volna. – Gondoskodjon róla – intett a fejével Löwének. – Tudja, mi ilyenkor a tennivaló. Löwe továbbadta a parancsot Picinek, aki még sohasem engedelmeskedett ilyen boldogan egy tisztnek. A két döbbenten figyelő csendőr őrmester szeme láttára a vezérőrnagyot egy telefonoszlophoz vezették, és kikötötték a saját fénylő, vadonatúj derékszíjával. Löwe kérdőn Meyerre nézett, aki hanyagul vállat vont, és visszaindult a teherautójához. A vezérőrnagy csúnyán halt meg. Még akkor is kegyelemért sikított, amikor a Pici naganjából kilőtt golyó már átjárta a szívét. A két csendőr őrmester az első alkalmas pillanatban lelépett, de hagytuk őket, hadd öregbítsék rossz hírünket. Beszuszakoltuk a sebesülteket a Mercedesbe – sikerült mindet –, és útjukra indítottuk őket. Meyer is elporzott, és mi utánuk eredtünk – gyalogszerrel. Kezdeti lelkesedésünk hamar alábbhagyott, és még jobban elszontyolodtunk, amikor Werner Krum, az egyik futárunk tűnt fel a motorbiciklijén, hogy közölje: ellenséges tankokat láttak a környéken, és a legújabb parancs szerint nekünk az utolsó emberig, az utolsó töltényig védenünk kell az utat. Löwe megigazította a fején a kötést, és motyogott valamit a bajsza alatt. – Egyes sorba fejlődni mögöttem – vetette a vállára a géppuskáját Papa. Hamarosan egy apró faluba értünk, ahol a szétszórt házak közötti téren egy fiatal fiú rothadó holtteste fogadott minket. Az egyenruhája még új volt és viszonylag ép, a hús azonban már bomlásnak indult a csontjain. – Temessük el – javasolta Papa. – Képtelen vagyok úgy létezni itt, hogy ez a kölyök közben bámul engem. Nem volt nehéz gödröt ásni a puha, zsíros talajban. A közelben takarmányrépa és karfiol nőtt, és a békebeli időkre emlékeztető látvány annyira magával ragadott, hogy még sokáig ott álldogáltam, miután
befedtük a sírt. Amikor végül én is csatlakoztam a többiekhez, euforikus hangulatban találtam őket. Két SS-katona, akiket hozzánk osztottak be, valamit főzött egy hatalmas üstben, de hogy mit, az rejtély volt számomra. Az üst légmentesen le volt zárva, és meglehetősen ingerült táncot járt a tűz felett; ahogy közelebb értem, feltűnt, hogy Heide egy szekér mögé rejtőzve kukucskálja a kezüket dörzsölő cimborákat. – Beléd meg mi ütött? – kérdeztem tőle. – Semmi. Csak több eszem van, mint egyeseknek – felelte morcosan. – Miért? Mit főznek ezek? Dinamitot? Heide lekezelően elvigyorodott. – Ha az az izé a levegőbe repül, nem fogod olyan mulatságosnak találni! Az üst közelébe sertepertélő Barcelonához fordultam. – Mi van benne? – Bor! – felelte kurtán. – Bor? Minek van üstben? – Most erjed, te barom! Bodzavirágból és cukorból. – Hé! – kiáltott fel Pici. – Minek van ott az a hőmérő a tetején? – Ha a hőmérséklet a piros csík fölé ér – magyarázta lelkesen az egyik SS-katona –, akkor az üst felrobbanhat. – Ti megőrültetek! – sikította Pici, és fedezékbe vetette magát. Mi utána. – A csík felett van már vagy tíz perce! A fickó vállat vont. – Mit tehetnék? Sietnünk kell. Vagy nem akarsz inni belőle, mielőtt még a jenkik ideérnek? Akartunk, de nem szerettünk volna a fejünkkel fizetni érte. Elővigyázatosan a szekér mögött maradtunk, míg a veszély el nem múlt. Gyávaságunk ellenére a két SS-katona nagylelkűen odainvitált minket az üsthöz, hogy segítsünk nekik elszürcsölgetni a párlatot. Mire végeztünk vele, még Heide is kész lett volna az életét kockázatni egy újabb főzetért. Neki is láttunk volna, ha a háború megint közbe nem szól. – Ott jönnek a felszabadítók – mutatott Pici vidáman a répaföldön túlra. – Ezeknek a jenkiknek aztán van orruk a piához! Ijedten felugrottunk, de csak ketten voltak. Gondtalanul caplattak át a földeken, nem is gyanítva, hogy egyenesen a karjainkba rohannak. – El kell kapnunk őket – mondta Papa. – Viccelsz? – tiltakozott Porta. – Kinek van kedve dolgozni egy ilyen fenséges vedelés után? Senkinek nem volt, valamit mégiscsak tenni kellett. Műbortól lötyögő hassal, ingatag lábakon bevetettük magunkat a közelben tenyésző bokrok
közé, és vártuk, hogy az amerikaiak közelebb érjenek. Egyikük tizedes volt, a másik közlegény. Jókedvűen eltrappoltak előttünk, és beleugrottak a lövészárokba, amelynek pillanatnyilag mi voltunk a birtokosai. Sértődötten elővánszorogtunk a rejtekhelyünkről. – Le vagytok tartóztatva! – kiáltott rájuk Heide. A két amerikai felpattant, mint akit darázs csípett meg. – Mi a fenét csináltok itt? – kérdezte a tizedes. – Levegőzünk – felelte Porta. – Van ellenvetésed? – Még szép! Azt mondták, nincs egyetlen átkozott fritz se a környéken. – Nem kell mindent elhinni a fejeseknek. – Üljetek le, érezzétek otthon magatokat – kínálta őket hellyel Barcelona. – Épp bort főzünk. A két SS-katona, elunván a beszélgetést, időközben már oda is rakta az üstöt. Mohón figyeltük a hőmérőt, hangos éljenzésben törve ki valahányszor feljebb vánszorgott egy fokkal. – A barátaitok messzire vannak innen? – kérdezte reménykedve Heide. – Barátok? – fakadt ki a tizedes. – Ne is emlegesd azt a rohadék bandát! Mint megtudtuk, a tizedes és embere georgiaiak voltak, míg a többiek – az exbarátok – New Yorkból származtak. Ez robbantotta ki a konfliktust, de hogy még mi egyéb játszott közre, azt nem sikerült kiszednünk a két jenkiből. – Az biztos, hogy a fritzek sokkal rendesebb fickók, mint a New York-iak! – jelentette ki a közlegény. Ezt megköszöntük neki, és nyomban a szívünkbe is zártuk. – Azok a hülye New York-iak átkozottul hülyék! – tette hozzá a georgiai. Mire a bodzabor elkészült, már puszipajtások voltunk, két órával később meg már édesszesztestvérként ölelgettük egymást. – Merre… mentetek… hukk… amikor… rátok… hukk… ijesztettünk? – kérdezte az italtól és a beszéd okozta megerőltetéstől vörösen Porta. A tizedes tanácstalanul az emberére nézett. – Hová mentünk, he? A közlegény vállat vont. – Nem t’om. Nem is tudtam, hogy megyünk valahova. – Igazad van, te. Nem is mentünk sehova. – Porta felé fordult. – Hallod, nem mentünk sehová. Szerintem eltévedtünk. Porta együtt érzően böfögött egyet. – Könnyen eltéved az ember ebben az országban. Olyan egyformára csináltak minden átkozott utat, hogy az kész röhej. – Engem azok a hülye sövények borítanak ki, pajtás. Hogy az istenbe
tudnám megkülönböztetni egyik sövényt a másiktól, mi? Me’ nem t’om. – Hé! – csapott a homlokára a közlegény. – Hogy van az, hogy te meg én nem haltunk meg? A tizedes széttárta a kezét. – Há’ nem tu’om. Nekem mindig aszonták, hogy a fritzek nem ejtenek foglyokat. – Nekünk meg a jenkikről mondták ugyanezt – világosította fel Barcelona. – Ez egy nagy hazugság! – Tudod, mit láttunk valamelyik nap? – kérdezte tőle Barcelona. – Egy Churchillt, aminek a tornyára szögesdróttal egy német katona volt odakötözve. Szerinted így kell bánni a hadifoglyokkal? – Mondok neked valamit – dünnyögte botladozó nyelvvel a tizedes. – Akármennyibe fogadni mernék veled, hogy azt a tankot tetves New York-iak vezették! Lépteket hallottam: Löwe hadnagy közeledett. Leadtam a vészjelet Portának, aki erre minden teketória nélkül a lövészárok aljára lökte a két amerikait. Papa feltápászkodott, és némi imbolygás után beállt egy függőlegesnek aligha nevezhető pozícióba. – Nincs jelentenivalóm, uram. – Vigye be az embereit a faluba – parancsolta Löwe. – Ma éjszakára elég lesz egyetlen géppuskás őrnek. A többieknek pedig javasolom, igyekezzenek bepótolni a kiesett al… – Löwe megdermedt. – Beier Feldwebel! Alkoholszagot érzek! Az egyik SS, kétségkívül jót akarván, Löwe elé tolt egy löttyel teli konzervdobozt. – Megkóstolja, uram? Bodzabor. – Bodzabor? – nézett gyanakvóan a sűrű, fekete löttyre a hadnagy. – Én inkább gépolajnak nézem. – Az íze tökéletes, uram. Löwe szigorú tekintettel végigmérte a fickót. – Maga részeg! – Végignézett a társaságon. – Mind részegek! Talpra, azonnal! Második szakasz, vi-gyázz! Mondanom sem kell, a feladat meghaladta az erőnket. Egymást használva kapaszkodónak felkeltünk, és kígyózó, dülöngélő sorba fejlődtünk. Gregor olyan részeg volt, hogy még a szemét se bírta nyitva tartani. Löwe hadnagy őrjöngött, és joggal. – Szerencsétlen, nyomorult társaság! Nézzenek végig magukon! Olyan részegek, hogy még állni is alig bírnak! Csak két óráig voltam távol, de
maguknak ez is bőven elég volt, hogy egy alkoholtól bűzlő disznócsordává degradálják a szakaszukat! Jézusom, maguknak elmegyógyintézetben lenne a helyük! Az egész társaságnak, úgy, ahogy van! Odament Gregorhoz, és mellkason fricskázta. Gregor elterült, mint egy zsák, és úgy is maradt. Mereven, mozdulatlanul, mint egy hulla. – Látták ezt? Elég volt ránéznem! Mihez kezdtek volna, ha az ellenség váratlanul megtámadja magukat? – Lelőttük volna őket – felelte ártatlanul Pici. – Pofa be, Creutzfeld! Ami még súlyosabb, mihez kezdtek volna akkor, ha Hinka őrnagy váratlanul szemlét tart? – Őt is leitattuk volna – vágta rá nagylelkűen Pici. Löwe azonban ezt nem találta se meghatónak, se viccesnek. Elbődült, mint egy felajzott oroszlán, és dühösen Picinek rontott. Pici, aki borgőzös elmeállapotában nem sokat értett a körülötte zajló eseményekből, ijedten fenékre huppant. – Te jó ég! – nyögött fel Löwe. Picivel már nemigen tudott mit kezdeni, ezért most Papa felé perdült. – Beier Feldwebel, ez a legrendetlenebb, legfegyelmezetlenebb szakasz az egész században! Azonnal józanítsa ki az embereit! Nem érdekel, hogy csinálja, de ha csak egy ember is részeg lesz, mire visszatérek, akkor az egész szakasz bűnhődni fog! Azzal faképnél hagyott minket. Pici sóhajtott egy fájdalmasat. – Azt hiszem, már nem szeret minket. – És ki hibáztatja érte? – fintorodott el Papa. Gregor fölé hajolt, és hatalmas, atyai pofonokkal ébresztgetni kezdte. Porta, aki tőle szokatlanul csendesen végighallgatta a hadnagy dühöngését, majd eltűnt egy közeli ház udvarán, most egy bendzsóval és egy harmonikával a kezében tért vissza. – Egy egész zenekarra bukkantam! – újságolta diadalittasan. – Akár máris visszafordulhatsz velük – törte le a lelkesedését Papa. – Ha most zenélni kezdesz, ötven kilométerről is hallani fogják, hogy itt vagyunk. És figyelmeztetlek, hogy amennyiben további galibát okozunk, háromnapi magánzárkára számíthatunk, ha visszatértünk. – Ha visszatértünk – mutatott rá Porta. Az amerikaiak előremerészkedtek az árok aljából, és a távolodó hadnagy után néztek. – Öcsém ezek aztán nem tutujgatnak titeket – jegyezte meg együtt érzően a tizedes. Elvette a bendzsót Portától, és elpengetett rajta néhány akkordot. Barcelona némi habozás után ölébe kapta a harmonikát, Porta pedig elővette a fuvoláját. Pici a szájharmonikájával csatlakozott a zenekarhoz.
– Jesszusom! – motyogta Papa. – Ti aztán soha nem tanultok! – Túl öregek vagyunk, már nem fog a fejünk – felelte szemtelenül Porta. – Próbáljuk el a Három liliomot. Készen álltok? Egy, kettő, három… drei Lilien, drei Lilien, Die pflanzt’ ich auf mein Grab… énekeltük. Három liliom, fehér liliom Fog illatozni az én síromon… A távolból ágyúdörgés válaszolt a dalunkra, aztán ragyogó, fényes csíkok tűntek fel az égen. Olyan volt, mint egy tűzijáték, és örültünk is neki, míg ki nem derült, hogy nem csupán Caennak jut a bombákból, hanem nekünk is. Egyedül Portát nem zavarta a bombázás. Csak fuvolázott és ugrabugrált a lövészárok körül, mint egy megkergült pán, csúfot űzve a repkedő repeszekből. A társaság többi része rémülten fedezékbe vonult. Az amerikai közlegény hasra vágta magát, Barcelona fejest ugrott egy trágyadombba, Winther – az egyik SS – pedig egy tyúkólban próbált menedéket találni. Az ajtót azonban nem neki méretezték, és ha Pici nem segít rajta, szégyenszemre egy tyúkól ajtajába szorulva érte volna meg a háború végét – így vagy úgy. Pici azonban belekapaszkodott Winther lábába, és akkorát rántott rajta, hogy az egész alkotmány szétesett. Hisztérikusan káráló tyúkok repültek szerteszét, még a bombázásnál is nagyobb hangzavart okozva. – Mi az ördög folyik itt már megint? Löwe volt az. Remegve meghúztam magam egy halom üres zsák alatt, és vártam, mi fog történni. Porta még mindig fuvolázott és ugrált, s időközben az amerikai tizedes és Pici is csatlakozott hozzá. Iszonyatos zajt csaptak a bendzsóval és a szájharmonikával. – Mit keres itt ez a jenki? – kérdezte döbbenten Löwe. Átverekedte magát egy csapat félőrült tyúk között, de mielőtt még valamit is tehetett volna, géppuskákkal kezdtek lőni minket valahonnan. Egy sorozat levitte rólam a zsákokat, mire rémülten átkavartam a csirkeól romjai közé. Miközben ezt tettem, az amerikai tizedes felordított, körbeperdült, és elterült az árok aljában. A fénylő égbolt ellenében rohanó figurák tűntek fel. Megállt bennem az ütő: olyan közel voltak, hogy látni lehetett a bajonettjeik villogását. Kezek lendültek az ég felé, és a következő pillanatban kézigránátok záporoztak ránk.
Se időnk, se alkalmunk nem volt rá, hogy elfoglaljuk a helyünket. Mindenki azzal védte magát, amivel tudta: késsel, vasvillával, ásóval, puszta ököllel. Hogy miként, magam sem értettem, de sikerült elverekednem magam ágakkal letakart 42-esünkig. Pici is megérkezett, és együtt villámgyorsan felállítottuk a géppuskát. Néhány lépéssel előttünk Winthert láttuk lehajolni egy kézigránátért. A kezében robbant fel. Egy másodperccel később már nem a tojásgránát, hanem Winther feje gurult felénk. Barcelona a jobb tüdejével állított meg egy golyót. Gregor, zihálva és vérezve, mint a böllér késéről elszabadult disznó, a géppuska mögötti, viszonylag védett területre vonszolta. Bármennyire is aggódtunk Barcelona miatt, nem állhattunk le, hogy megkérdezzük, hogy szolgál az egészsége. Az élete, akárcsak a miénk és az egész szakaszé most rajtunk és a géppuskánkon múlt. Amint minden előkészület megtörtént, lőni kezdtem, mint az állat. Az ellenség fölényben volt, de a gyors géppuskatűz időlegesen visszaszorította, így sikerült annyi időt nyernünk, hogy vissza tudjunk vonulni. Az amerikai által lehülyézett sövények fedezékében húzódtunk vissza néhány kilométert, a század többi részével együtt. Egy tanyaház romjai közé fészkeltük be magunkat. Barcelona még élt, de rossz állapotban volt. Nyilvánvaló volt, hogy sürgős orvosi segítségre van szüksége, különben elpatkol. Míg arra vártunk, hogy elszállítsák, kiürítettük a zsebeinket, nagylelkűségi rohamunkban neki adományozva az összes cigarettánkat és minden pénzünket. Barcelona nyafogott, mint egy kisgyermek – a vérveszteségtől már becsületesen sírni sem volt ereje –, és könyörgött, hogy ne küldjük el. – Minek néztek? – motyogta. – Nem vagyok magatehetetlen csecsemő! – Pedig úgy viselkedik – jegyezte meg komoran Löwe. Barcelona vállára tette a kezét. – Maga is tökéletesen tisztában van vele, hogy kórházban a helye. Miért nem ad hálát a csillagainak, hogy még életben van, és végre jól kipihenheti magát? Higgye el, szívesen cserélnék magával. – A háború véget ér, mire visszatérek – panaszkodott Barcelona. – Nem lesz olyan szerencséd – vigasztalta Pici. Löwe elmosolyodott. – Ne legyen nevetséges! A háború nem érhet véget maga nélkül. Nem adok magának egy hónapot, és megint köztünk lesz. Tessék… – átkutatta a zsebeit, de csak egy üres cigarettásdobozt és egy aranyozott öngyújtót talált. Hősiesen leplezve vonakodását, Barcelona kezébe nyomta az öngyújtót. – Vigye magával. Szerencsét hoz. Ez majd segíteni fog, hogy mihamarabb visszatérhessen. Az egyetlen rendelkezésre álló jármű egy oldalkocsis motorbicikli volt. Gondosan takarókba bugyoláltuk Barcelonát, bepasszíroztuk az oldalkocsi-
ba, egy géppisztolyt tettünk az ölébe, hogy az is legyen, ha szükség lenne rá, aztán szomorúan integettünk, míg el nem nyelte a sötétség. – Jól van – mondta fáradtan Löwe. – Sorakozzanak fel, és nézzük meg, hogy állunk. Minden szakaszvezető számba vette az embereit, és jelentette a halottak, a sebesültek és az eltűntek számát. Löwe elküldött egy futárt az ezredhez. Öt perccel később az ellenség megint rajtunk ütött. Ellenséges csapatok özönlöttek felénk egyszerre két irányból is. Újabb visszavonulás következett. A kimerültségtől botladozva ügettem a többiek után, nyakamban a 42-essel. Most nem bántam volna, ha valaki más lett volna a század legjobb géppuskása… akkor legalább nem nekem kellett volna magammal vonszolnom ezt az irdatlan fémtömeget. Egy töltés mögött ütköztem bele a többiekbe. Löwe már megint ordítozott velük, valami újabb disznóság miatt. Egy héten belül már legalább ezredszer helyezett kilátásba kollektív elzárást az egész társaságnak. Mint megtudtam, Pici eltűnt, és mivel senki nem látta, hogy feldobta volna a talpát, Löwe biztosra vette, hogy a cimboránk megmakacsolta magát, és nem vonult vissza. – Az előbb még láttam – vette védelmébe Papa. – Teszek rá, hogy az előbb még látta! Én most akarom látni! Magának semmi befolyása nincs az embereire, Beier? – De igen, néhányukra – felelte papa. Morcosan Portára nézett. – De nem mindre. – Komolyan fontolgatom, hogy lecsukatom magukat! A Légiós vállat vont. – Ha ez magának örömet okoz. – Mit mondott? – visított Löwe. – Így merészel beszélni egy tiszttel? Maga… maga francia patkány! A Légiós pimaszul elvigyorodott. – Bocsásson meg, uram – mekegtem ártatlan képpel. Löwe felém perdült. – Mi van, Hassel? – Csak szólni akartam, hogy még megvan a géppuskám… – Jaj, ne… – Löwe, belátva, hogy magából csinál hülyét, ha tovább veszekedik velünk, mérgesen elhúzott. Az éjszaka hátralevő része nyugalomban telt, sem az ellenség, sem a tisztjeink nem háborgattak minket. Hajnaltájban előkerült Pici is. Gondtalanul fütyörészve kaptatott fel a töltésen, mindkét hóna alatt egy-egy hatalmas lekvárkonzervvel. Tátott szájjal bámultunk.
– Miért pucoltatok el olyan sietve? – kiabálta. – Maradhattatok volna még egy kicsit. De mindegy, így legalább enyém lett mind a harmincegy aranyfog. Volt egy őrmester, akinek az egyik fogsora végig aranyból volt. Látnotok kellett volna! – Felezünk? – kérdezte Porta, kiguvadt szemmel méregetve a Pici oldaláról lógó két tarsolyt. – Hülyének nézel? – mordult rá Pici. Letette a konzerveket, és elővigyázatosan begombolta a zubbonyát. Még be sem fejeztük kávéból és dzsemes kenyérből álló reggelinket, máris jött az újabb parancs: a második szakasznak felderítőútra kell mennie északnyugatra, a Ceris környéki erdőbe. Az ezred tudni akarta, hogy ellenséges kézen van-e vagy sem. Ez egyszer nem esett. Ragyogó, perzselő napsütés volt. Egyórányi gyaloglás után jobban örültem volna, ha szakad. Az izzadságtól rád tapadó egyenruha sokkal kellemetlenebb, mint a hűvös, eső áztatta változata. Papa, Löwe intései nyomán igyekezvén rövidre fogni a pórázt, egyetlen perc pihenőt sem engedélyezett. Behatoltunk az erdőbe. Fától fáig lopakodva haladtunk tovább, készen rá, hogy az első gyanús mozgásra lőjünk. Amikor a legkevésbé vártuk volna, emberi hangok ütötték meg a fülünket. Valahonnan jobbról jöttek. Irányt változtattunk, és óvatosan megközelítettük a hang forrását. Döbbenetünkre egy egész, hullámlemezből épített falu tárult a szemünk elé. A bódék körül fél tucat jenki egyenruhás katona tett-vett. A tisztás szélén négy teherautó állt, rakterében benzineshordókkal és lőszeresládákkal. – Atyaúristen! – suttogta Porta. – Ez egy fegyverraktár! – Most mi lesz? – néztem papára. – Egyelőre várunk. Nem tudhatjuk, hányan vannak. – Ha csak ezek hatan, akkor szerintem jobb lesz máris rajtuk ütni – türelmetlenkedett Porta. – Engem az sem érdekel, ha hatvanhatan vannak – jelentette ki vérszomjasan Pici. – Csak türelem – intette le őket a Légiós. Az egyik amerikai, magukra hagyva a többieket, gyanútlanul felénk indult. A Légiós előhúzta a kését, és nesztelenül a háta mögé került. Mire az amerikai felfogta, hogy mi történt, a Légiós már betapasztotta a száját, és a bordái közé merítette a kését. A másik öt fáradhatatlanul tovább rakodta a benzineshordókat. Papa jelt adott nekünk. Csendben, úgy, ahogyan azt a Légiós tanította nekünk, mögéjük lopakodtunk. Az egyik az utolsó pillanatban észrevett minket, de
már késő volt. A közelharcnak ezt a módját még Oroszországban sajátítottuk el, keserves tapasztalatok árán. Papa körülnézett, aztán egy hosszú, alacsony, előre gyártott barakk felé intett. A középső ablaka alá osontunk, és kíváncsian belestünk. Odabent két hatalmas asztalnál katonák reggeliztek. A bejárata erről az oldalról nem látszott, de biztosak voltunk benne, hogy őrzik. A Légiós és Pici két irányból a bejárat felé indultak, hogy elintézzék az őröket. Mi addig előszedtünk néhány kézigránátot, és áthajítottuk őket az ablaküvegen. A zárt tér megsokszorozta a robbanószer erejét. Az asztalnál ülők közül senki nem maradt életben. Amint a robbanás visszhangja elült, Pici és a Légiós rontott be az ajtón át. A másik irányból, a zuhanyozók felől riadt, csuromvizes alakok ugrottak elő egy szál törülközőben. A Légiós letarolta őket egy sorozattal. Papa intett, hogy mi is mehetünk. Beugráltunk az ablakon át. – Ide nézzetek! – kiáltotta gyermeki örömmel Pici. Egy szekrény előtt állt, és tátott szájjal bámulta az élelmiszerektől roskadozó polcokat. – Kaja! – vetette be magát a szekrénybe Porta. Papa megpróbálta visszatartani, de elkésett. Pici már megbontott egy üveg whiskyt, Porta pedig beledöfte a bajonettjét egy ananászkonzervbe. – Ne nyúljatok semmihez! – próbálkozott reményvesztetten Papa. – Legyen szíved – könyörgött Gregor. – Már arra sem emlékszem, mikor láttam ennyi kaját együtt. – Odarohant a másik kettőhöz, és örömittasan felkiáltott: – Pezsgő! Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Befurakodtam a többiek közé, és én is felkaptam egy üveget. Dugók pukkantak, és hamarosan pezsgőben úszott a szekrény környéke. Míg ittunk, Porta fogott egy fazekat, és lázasan nekiállt főzni. Minden belezsúfolt, ami csak a keze ügyébe esett: marhavagdaltat, húsgombóc-konzervet, paradicsomot, krumplit, szalonnát, tojást, vajat, sajtot. – Hogy én miért nem születtem jenkinek… – sóhajtotta, és bánatában megkavarta az elegyet egy fakanállal. Pici is kedvet kaphatott az amerikai életformához, mert Papa minden rosszallása ellenére fogott egy gazdátlanul maradt amerikai zubbonyt, és magára erőltette. Mondanom sem kell, minden létező varrás szétrepedt a ruhadarabon. Egy pezsgősdugó tarkón találta Picit. – Meghaltál, meghaltál! – vihogott Heide. Pici válaszképpen a képébe hajított egy üres pezsgősüveget. A levegő pillanatok alatt megtelt röpködő palackokkal.
– Hagyjátok abba a baromkodást, és gyertek enni! – harsogta túl a zsivajt Porta. Olyan volt, mint egy csodás bacchanália, egy álom, amely, hogy még csodásabb legyen, valósággá vált. – Milyen kár, hogy az a lüke kimarad belőle – dünnyögtem Barcelonára gondolva. Magamba öntöttem egy újabb adag pezsgőt, de valami oknál fogva nem a szájamon, hanem a fülemen át. – Figyelmeztetlek titeket – mondta kétségbeesetten Papa –, nekem ettől kezdve semmi közöm az egészhez! Ti szegültetek ellen nekem, fegyverrel a kezetekben. – Böffentett egyet, de igyekezett úgy tenni, mintha nem is ő lett volna. – Figyelmeztetlek titeket – ismételte. – Mindent leírtam a noteszomba. – Ezen könnyen segíthetünk – derült fel Porta arca. Fogta a noteszt, és beleáztatta a fazékba. – Igyál még egy pohár pezsgőt, a többit meg bízd rám. Pici boldog volt, mint egy jóllakott csecsemő. Az arca zsírtól és jóindulattól fénylett. – Adolf még soha nem rendezett ilyen lakomát a tiszteletünkre. Írni fogok Mr. Eisenhowernak, és megkérem, hogy vegyen fel engem is a seregébe. A dáridó folytatódott, és egy idő után még Papa is beadta a derekát. Heide felfedezett egy hordó konyakot. Tele volt, de nem sokáig. Miután a hordóval végeztünk, kitódultunk az udvarra, és ökörködni kezdtünk. Én felmásztam egy fára, és úgy tettem, mintha majom volnék – talán el is hittem, hogy az vagyok. Mivel az egyetlen hozzáférhető, kókuszdióra emlékeztető tárgy a kézigránát volt, ezt kezdtem dobálni a fáról a többieknek. Kész csoda, hogy senki nem halt meg. Pici és Porta kör alakban benzint lötyköltek egy hordóból, belobbantották, és ugrálni kezdtek a lángokon át. Egy idő után Pici elfáradt, és leült a tűzkör közepén. Hajszálon múlt, hogy szénné nem égett. Megrohamoztuk tűzoltó készülékekkel, és bőségesen megszórtuk. Mire eluntuk a dolgot, Pici úgy nézett ki, mint egy gigantikus hóember. A Légiós, mint mindig, ezúttal is félrevonult, és halál komolyan koktélt kevergetett magának: rumból, konyakból és whiskyből, brandyből, vodkából és mentalikőrből. Gregor négykézlábra ereszkedett, és körbe-körbe rohangált a lábaink között, feldöntve a társaság nagy részét. Váratlanul egy túlságosan is jól ismert hang reccsent ránk a tisztás széle felől, ha lehet, minden eddiginél dühösebben. – Ezúttal túl messzire mentek! Gyerünk, hol van Beier Feldwebel? Tátott szájjal bámultuk a hadnagyot, aki olyan fenséges lendülettel viharzott be közénk – nyomában a szintén száját tátó századdal –, mint
valami háborús istenség. – Hol van? – kérdezte bőszen. Hosszas keresgélés után egy hordó mögött találtunk rá Papára. Úgy hortyogott, mint egy disznó, és mindkét kezében egy-egy kézigránátot szorongatott. – Megpróbált megállítani minket – keltem a védelmére –, de mi nyíltan szembeszálltunk vele. Fegyverrel a kezünkben – tettem hozzá bambán. – Mindent beleírt a noteszába – bólogatott Heide. – A notesz pedig a fazékban van! Gregor felnyihogott, aztán megint átment kutyába. Löwe bömbölt, mint egy oroszlán. Mintha az erdő állatai gyűltek volna össze a tisztáson. – Pszt! – nyitotta ki a fél szemét Papa. – Ránk hozzátok az ellenséget! – Kóstolja meg az idegenlégió specialitását – nyújtotta Pici a hadnagy felé a Légiós által kikevert kotyvalékot. Löwe kiütötte a kezéből, de az edény olyan szerencsétlenül borult, hogy a méregnek is beillő folyadék végigömlött az egyenruháján. – Látja, mit tett? – csóválta meg a fejét Pici. Előhúzott egy koszos rongydarabot a zsebéből, és előrehajolt, hogy letörölgesse vele a hadnagy egyenruháját. A mozdulattól azonban elvesztette az egyensúlyát, és nekiesett Löwének. Mindketten a földre zuhantak. Löwe undorodva lelökte magáról az italtól és egyéb szagoktól bűzlő katonát, és felállt. Pici a hadnagy lábába kapaszkodva igyekezett ugyanezt tenni, Löwe azonban egy elegáns rúgással odébb küldte. – Úgy látom, a hadnagy ma megint bal lábbal kelt – állapította meg két csuklás közt Gregor. – Nagyon, de nagyon rossz hangulatban van. – Pocsék hangulatban – bólogattam részegen. Pici négykézláb a hadnagy mögé mászott, és megint belekapaszkodott a lábába, amitől Löwe megint hanyatt esett. Hosszas, szerelmesnek egyáltalán nem nevezhető ölelkezés kezdődött. – Pfuj, de undorító – fintorodott el Heide. – Hogy egy tiszt így lealacsonyodjon, a közlegényei szintjére! Kíváncsi vagyok, mit szólna ehhez a hadbíróság. Míg a Pici és a hadnagy a fűben hengergőztek, a század többi része lelkes ordítással rávetette magát a lakománk maradékaira. Pezsgősüvegek durrantak, evőeszközök csörömpöltek – jó volt ezt hallani annyi fegyverropogás után. A hadnagyot leszámítva senki nem akart kimaradni a hetedhét országra szóló evés-ivásból. Üres üvegek és marhakonzervek szálltak kifelé a törött ablakon; a harmadik szakasz tojásokkal bombázta a negyediket. Szinte sajnáltam a hadnagyot, ahogy ott állt elárvultan az ablak alatt, és
tehetetlenül bámulta, mi folyik a barakkban. Tökéletesen érthető volt, hogy teljesen kivan tőlünk. – Nem hibáztatom, uram – próbáltam kedves lenni vele. – Mármint azért, hogy annyira bepöccent ránk. Tényleg elég szörnyű társaság vagyunk. Megvetően végigmért, de nem szólt. Egy kicsit rosszulesett, hogy így reagált, mindazonáltal nem adtam fel. – Ha ön is inna egy kicsit, uram, mindjárt másképp látná a helyzetet. Löwe megrázta az öklét a társaság felé. – Ezért lógni fognak! – kiáltotta. – Lógni fog az egész átkozott század! Gregor már rohant is a legközelebbi fához, de kötél híján – vagy tán mert annyi esze még volt, hogy ne kösse fel magát – csak a kezével tudott lógni a legvastagabb ágról. Az „önfelkötésből” végül majomkodás lett, de bármennyire igyekezett is a derék Gregor; nem sikerült vele jobb kedvre derítenie a hadnagyot. Pici unalmában kavicsokkal kezdte dobálni Gregort, én pedig elkaptam a lábát, és féltékenyen lerángattam a fáról – végtére is én voltam, aki a majomdolgot kitalálta! A civódásból verekedés lett, és hamarosan már csak egy forgó, hatlábú porfelhőt lehetett látni ott, ahol még az imént mi voltunk. Löwe hadnagynak még a létezéséről is megfeledkeztünk. A ramazúrinak végül nem a hadnagy, hanem Porta vetett véget. Felpattant egy buldózerre, és gondosan letarolta a barakkot. Löwe visított, mint egy megveszekedett, és számomra érthetetlen okokból „vandál fosztogatók”-nak nevezett minket. Porta csak nyihogott és dózerolt, meg ordítva magyarázott közben, valami olyasmit, hogy ő most már az amerikai hadsereg tagja, és minden oka megvan azt hinni, hogy Krautok garázdálkodnak a táborban. Nem sokkal ezután az arcom egy rohanó bakancs útjába került, és kinyúltam. Egy eget rengető robbanás térített magamhoz; az egész tábor lángokban állt körülöttem. Figyelembe véve, hogy a század legalább kilencvenkilenc százaléka hullarészeg volt, egészen szép eredmény, hogy egyetlen embert sem veszítettünk, sőt még sebesültjeink sem voltak. Monoklik és kitörött fogak persze akadtak szép számmal, de ezek elkerülhetetlen járulékai egy kiadós züllésnek. – Hát ez marhajó volt – mondta lelkesen Pici. – Egy nap megismételhetnénk!
8. A GESTAPO
AVENUE
FOCHON
LÉVŐ IRODAHÁZÁBAN Bernhard úr, a IV/2A
részleg felügyelője, Pierre Brossolette újságírót vallatta. A franciát a normann partok közelében fogták el, és azzal vádolták, hogy a párizsi német védelmi rendszert leíró terveket akart átadni az angoloknak. Helmuth Bernhard a sokadik volt a vallatók hosszú sorában. A Gestapo abban most már biztos volt, hogy Brossolette kapcsolatba akart lépni az angolokkal. Már csak a kollaboránsok nevét akarták tudni, és hogy ezt elérjék, a szokásos brutalitással léptek fel. Bernhard módszerei azonban jóval kifinomultabbak voltak, mint a többieké. Különben is, mire Brossolette az ő kezébe került, nyilvánvaló volt, hogy a további testi kínzások csak a fogoly halálát okoznák. Bernhard szakértelemmel végigmérte az agyongyötört franciát, és úgy döntött, legfőbb ideje rátérni a meggyőzés rafináltabb módszereire. Ha a megfelelő kezelést kapja, a pasas hamarosan meg fog törni. Csakhogy ezzel Brossolette is tisztában volt, és egy óvatlan pillanatban kivetette magát az ablakból. Félúton egy erkélynek csapódott, majd arról lepattanva a járdára zuhant. Mire a gestapósok leértek, már halott volt. Azon az éjszakán „megtorlásként” agyonlőttek nyolc foglyot.
Von Choltitz tábornok meglátogatja Himmlert
HEINRICH HIMMLER SS Reichsführer * és személyzete egy Salburg közeli kastélyba fészkelte be magát. A környéket az SS keménykötésű, marcona emberei őrizték éjjel-nappal. Himmler saját SS-hadosztályának, a rettegett Totenkopf hadosztálynak a katonái voltak, egytől egyig kemény, fanatikus harcosok. A hadosztály immár tíz éve létezett, s ez idő alatt négy parancsnoka tűnt el nyom nélkül – talán nem véletlen, hogy éppen ennyien estek ki Himmler kegyeiből. A „T” hadosztály minden parancsot közvetlenül Himmlertől kapott, és csakis tőle. Másnak nem is tartoztak engedelmességgel. Hitler éppen ezért gyűlölte őket annyira. A kastély bejárata előtt három vezérkari luxusautó parkolt. Egy gyalogoshadosztály parancsnoka ballagott felfelé méltóságteljesen a lépcsőn, melynek tetején egy SS Sturmbannführer ** várta, hogy megfossza aktatáskájától. – Sajnálom, uram – mondta szemrebbenés nélkül a Sturmbannführer. – Új rendszer, július 20-án lépett életbe. Még akkor sem tehetnék másként, ha ön lenne a Reichsführer! – Talán a pisztolyomat is elveszi? – kérdezte savanyú arccal a tábornok. – Nem, uram, azt megtarthatja. De kérem, kövessen. A látogatót beterelték a Reichsführer fejedelmien berendezett irodájába. – Dietrich von Choltitz tábornok, uram – jelentette be a Sturmbannführer. – Ah, igen! – Himmler felemelkedett a székéről, és kezet nyújtott. – Érezze magát otthon, tábornok. Örülök, hogy végre személyesen is megismerhetem. Engedje meg, hogy gratuláljak az előléptetéséhez. Alezredesből tábornokká válni alig három év alatt! Nem rossz! Egyáltalán nem rossz! Von Choltitz elégedett somolygással nyugtázta a dicséretet. Himmler bizalmasan a karjára tette a kezét. – Nos, meséljen, hogy mennek a dolgok Párizsban? Sikerül egyben tartani Franciaországot, ugye? – Eddig még sikerült – komorodott el Von Choltitz. – Nehéz feladat, elismerem – bólogatott Himmler. – Rotterdami emlék? – * A Waffen-SS legmagasabb rangja, kb. a tábornaggyal egyenértékű. – A ford. **Az őrnagyi rang megfelelője a Waffen-SS-nél. – A ford.
mutatott a tábornok nyakában lógó keresztre. – Rotterdami emlék… igen. Himmler felnevetett. – Ezerkilencszáz május tizennyolcadika! – Kiváló emlékezőtehetsége van, Reichsführer. – Valóban. Szükség van rá a beosztásomban. – Himmler elengedte a tábornok karját, és visszament dossziéoszlopokkal borított asztalához. – Mint látja, fejtörőkben nincs hiány. Sose akar elfogyni ez a halom, és így van ez, mióta a Belügy dolgaival kezdtem foglalkozni. Ellenségek és árulók vesznek körül minket, tábornok! Ellenségek és árulók! Mit szól például ehhez? Von Choltitz elé tolt egy aktát, az pedig felvette és beleolvasott. Egyetlen arcizma sem rezdült. „A német nép nevében Mme Elfriede Scholtzot a következőkkel vádolom: Hónapokon át vereségpárti nézeteket terjesztett, és a Führer eltávolítását követelte, azzal érvelve, hogy a katonáink már nem egyebek ágyútölteléknél stb. Azzal vádolom, hogy fanatikus propagandát folytatott a Harmadik Birodalom ellen. Feljelentője, aki történetesen az egykori házvezetőnője, hozzáteszi, hogy Mme Scholtz soha nem hitt a győzelemben, és ezt több alkalommal hangoztatta is. Úgy tűnik, Madame Scholtz a fivére, ErichMaria Remarque által írt regény, a Nyugaton a helyzet változatlan hatása alatt áll. Ezt azonban aligha lehetne enyhítő körülménynek felfogni, hiszen fivérét immár több mint tizenhárom éve nem látta.” Von Choltitz becsukta a dossziét, és szó nélkül visszaadta a Reichsführernek. Himmler dühösen levágta az asztalra. – Az ilyeneknek még a halálbüntetés is túl kevés lenne! – dühöngött. Újabb példa után kutatott a dokumentumai között, de közben a szeme megakadt egy aktán, amelynek a tetején a „Szigorúan titkos” felirat állt. Felkapta, és homlokát ráncolgatva olvasni kezdte. A karórák, karkötők, töltőtollak, szemüvegek, gyűrűk, fülbevalók és egyéb, a deportáltaktól „begyűjtött” tárgyak hosszú listája volt. Ezt az aktát nem szívesen mutatta volna meg von Choltitznak, bármilyen magasra ívelt is annak pályája az elmúlt három év alatt. – Tábornok – fordult hirtelen a vendége felé –, mint a Führer már mondotta volt önnek Wolfsschanzéban, Párizst a föld színével kell egyenlővé tenni. Ez az ő személyes óhaja. Azért hívattam ide, hogy
megkérdezzem, miért nem látott még neki a feladat végrehajtásának. Az ügynökeim jelentése szerint Párizsban az élet a megszokott mederben folyik, eltekintve attól a néhány elhanyagolható apróságtól, ami az úgynevezett ellenállási mozgalom számlájára írható. – Azzal, Reichsführer – nézett a szemébe von Choltitz –, hogy nincs se elegendő emberem, se elegendő fegyverem. A beígért nehézágyúk nem érkeztek meg, ahogyan az új egységek sem, amelyekre szintén ígéreteket kaptam. És hogy még bosszantóbb legyen a helyzet, még indokot sem mondott senki. – Megkap mindent, amire csak szüksége lesz – ígérte nagylelkűen Himmler. – Már nekiláttam két rakétaüteges ezred felállításának, a Tor és a Gamma en route, továbbá parancsot adtam Modelnek, hogy küldjön önnek egy ezred z.b.V. * tankost. Tökéletes gyilkológépek, majd meglátja… Számítok magára, Choltitz, száz százalékig, és tudnia kell, hogy kevés tiszt van, akiről ugyanezt elmondhatom. Remélem, hamarosan SS Obergruppenführeri ** egyenruhában fogom látni. Aznap este a vacsoraasztalnál von Choltitzot Himmler jobbjára ültették. A pazar ezüst étkészlet egyenesen a román királyi udvarból érkezett, a vacsora viszont meglehetősen spártai volt, az asztal körül ülő tisztek arca pedig, ennek megfelelően, meglehetősen savanyú. Repetát csak az kaphatott, akit Himmler arra érdemesnek tartott. Egy testes lovassági tábornok, akinek csak egyetlen szűkös adag jutott, diszkréten meg is jegyezte, hogy ugyan megtiszteltetés Himmlerrel vacsorázni, de élvezetnek aligha nevezhető. Egy másik vendég, egy őrnagy, elővett egy szivart, és imádattal végighúzta az orra alatt, mélyen beszippantva a friss dohány utolérhetetlen illatát. De csak eddig tartott az öröme: a házigazda gyilkos pillantásaitól kísérve kénytelen volt zsebre vágni a vaskos koporsószöget. Himmler gyűlölte a dohányt. A vendégek átvonultak a szomszéd szobába (pót)kávézni. Mindenki szigorúan egy csészével ihatott, és csak a kiváltságosok kaphattak egy-egy pohárka konyakot is. Miután ily módon letudta a vendéglátást, a Reichsführer jelezte az egyik tábornoknak, hogy beszélni óhajt vele a jugoszláviai földalatti mozgalmakat illetően. – Strauch Oberführer, arról értesültem, hogy nemrégen kegyelmet adott egy ellenálló csoport tagjainak. Ez már a második eset, mióta kinevezték önt erre a posztra. Már másodjára tanúsított megbocsáthatatlan gyengeséget az * Z.b.V. (zur besonderen Verwendung, német) – a. m. különleges rendeltetésű; itt büntetőegység értelemben. **A tábornoki rang megfelelője a Waffen-SS-nél.
ellenséggel szemben. Mivel magyarázza ezt? – Reichsführer, a szóban forgó csoport hat nőből és két tizenkét éves fiúból állt… – De drága Strauchom, ön elképeszt engem! Hat nő és két tizenkét éves fiú! Vagy tán a nők és a kamaszok nem képesek szabotázsakciókat elkövetni érett férfiak ellen? Különösen akkor, ha tudják, hogy büntetlenül megúszhatják? Kérem, haladéktalanul szokjon le erről az abszurd szokásról! Háborúban nem érzékenykedünk! Engem nem érdekel, hogy kiről van szó, ha kezet mert emelni egy katonánkra. Legyen férfi vagy nő, gyermek vagy csecsemő, apáca vagy papa, vesznie kell! Kitekerni a nyakukat, megértett engem? A tábornok nem felelt. – Hány foglyuk van Belgrádban? – kérdezte Himmler. Strauch a padlóra szegezte a tekintetét. – Kettőezer-kilencszáz, Reichsführer. – Önt félretájékoztatták – közölte Himmler. – Úgy tűnik, többet tudok az ügyeiről, mint ön… Egészen pontosan háromezer-kettőszáztizennyolc embert tartanak fogva Belgrádban. Az ön bíróságai csupán ötven esetet tárgyalnak naponta. Ez nem elég. Legalább kétszeresére kell növelni a számokat. Strauch tiltakozni akart, de Himmler nem engedte szóhoz jutni. – Ha nincs elég bírája, akkor kerítsen újakat! Rángassa be őket az utcákról, ha szükséges. Nem kell szakképzetteknek lenniük, az ég szerelmére! Ne feledje, drága Strauchom, hogy kemény kézzel kell fognunk a gyeplőt, ha meg akarjuk nyerni ezt a háborút. Márpedig meg fogjuk, mert más választásunk nincs. A szövetségesek nyíltan kijelentették, hogy nem számíthatunk kegyelemre. Gondoljon erre, ha lelkiismeret-furdalása támad, amiért nőket és gyerekeket kellett a vádlottak padjára ültetnie. Mire von Choltitz és Himmler visszatértek az irodába, Párizs kis léptékű térképe már elő volt készítve. A két tiszt a térkép fölé hajolt. – A szakértőim szerint az egész várost meg lehetne bénítani, ha felrobbantanánk az összes hidat – mondta Himmler. – A kezünkbe került egy régi jelentés, amely említést tesz több, már régen elfeledett francia lőszerraktárról. Sikerült felkutatnunk néhányat, de mielőtt még hasznosíthatnánk őket, el kell tipornunk az ellenállási mozgalmat. Ez létfontosságú, ért engem? A zsidók után a franciák a legádázabb ellenségeink. Évszázadok óta azok. Himmler felegyenesedett, és jelentőségteljesen von Choltitzra nézett. – Mint ismeretes, Párizsban két ellenállási mozgalom működik. Az egyik a kommunistáké, és egy álmodozó vezeti, aki egyenruhában és
kitüntetésekben parádézik, noha semmi joga nincs ezeket viselni. A kommunisták különben sokkal rosszabbak, mint a másik csoport. Ez utóbbit egy értelmiségi csoport irányítja. Ők állításuk szerint De Gaulle-nak dolgoznak. A mi célunk az, hogy ezt a két szervezetet egymás ellen fordítsuk. Hadd marják egymást, és ha már kellőképpen meggyengültek, szétcsapunk köztük. Érthető, nem? – Tökéletesen. – Helyes… Nos, a kommunisták voltaképpen már neki is láttak, hogy végrehajtsák ezt. Ki nem állhatják az értelmiségieket, és nem kell sok, a torkuknak ugranak. Kihasználjuk őket, aztán megszabadulunk tőlük. – Milyen egységek fognak támogatni engem? – kérdezte komolyan von Choltitz. – Ah, igen, az egységei… Odaadom önnek a 19., lettországi SS harckocsihadosztályt, valamint a 20., észtországi hadosztályt. Pillanatnyilag mindkettő Dániában állomásozik. Továbbá kap két tábori csendőrezredet Lengyelországból, és átirányítjuk a 35. SS rendőr-gránátos hadosztályt. A szakértőim úgy becsülik, durván tizenkét napra van szükség a város aláaknázásához. Ezt a munkát a 912. utász- és a 27. harckocsiezred fogja elvégezni. Hogy hangzik? – Ígéretesen, Reichsführer… csak valóban meg is kapjam mindezt. Mert ha mégsem, akkor sajnálattal azt kell mondanom, hogy lehetetlen teljesíteni a parancsot. – De von Choltitz! Éppen önnek lenne lehetetlen? Már kétszer is bebizonyította ebben a háborúban, hogy nem ismer lehetetlent – Rotterdamban és Szevasztopolban. Ha akkor képes volt rá, miért ne lenne most is? Ne feledje, hogy száz százalékig számítok önre. Von Choltitz félrefordult, és diszkréten bekapott egy nyugtatót. Korábbi teljesítménye koloncként lógott a nyakában. Már előre látta, hogy ha valaki emberhiányban fog szenvedni, akkor az ő lesz. Minek is halmoznák el emberi és gépi erőforrásokkal, amikor már úgyis bebizonyította, hogy csodákra képes? Nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen miatta. 1940 májusában von Choltitz – még alezredesként – a 16. gyalogsági ezred 3., Junker–52-es szállítórepülőkkel támogatott zászlóalját vezette a mocsaras holland hátországban vívott harcokban. Később, a 2. Luftland hadosztály különböző harci egységeinek élén, átkerült a Woolhaven-Rotterdam régióba. A Rotterdamba vezető utak és hidak rövidesen német kézre kerültek; az ár azonban, amit ezért fizetnie kellett, keserves volt: a harcokban a tisztek hatvan-hetven százaléka elesett. Mire öt nappal később az ádáz küzdelem véget ért, a hadosztály eredeti létszámának
a negyedére csökkent. A hollandok hasonló arányú veszteségeket szenvedtek, de Lehmann tábornok továbbra sem volt hajlandó megadni magát. Von Choltitz három óra gondolkodási időt adott neki, majd amikor ennek letelte után sem kapott választ, kénytelen-kelletlen bombázni kezdte a várost. Nem volt más választása. Kétezer-négyszáz bomba hullt Rotterdam városára. Harmincezer civil vesztette életét. Amikor a bombázás véget ért, a holland seregek feldühödött maradéka, szuronyt szegezve, megrohamozta von Choltitz seregeit. A németek nem számítottak ekkora hősiességre, ezért teljesen meglepte őket a támadás. Egy sebesült fiatal holland hadnagynak sikerült egy egész harci egységet kiirtania, mielőtt meghalt volna, egy tizennyolc éves fiú pedig ámokfutást rendezett lángszórójával, nála kétszer idősebb veteránokat futamítva meg. A házak romjai mögül vaskos holland tankok gördültek elő. A németek rémülten hátrálni kezdtek. Ekkor történt, hogy von Choltitz alezredes katonái döbbenetére előrejött, és a harc sűrűjébe vetette magát. Voltak, akiket ő terelt vissza a csatába, mások pedig attól nyerték vissza a bátorságukat, hogy egyáltalán még német tisztet láthattak. Von Choltitz saját kezűleg segített felállítani egy géppuskát, megvárta, hogy minden rendben megy-e, aztán odébbállt, hogy valahol máshol segíthessen. Méterről méterre tört előre, magával vonzva az embereit. Állítólag egy géppuskafészket is kiirtott kézigránátokkal. A katonák pedig, látva parancsnokuk hősiességét, szégyelltek hátat fordítani az ellenségnek. Pontosan két órával a bombázás után Lehmann tábornok megadta magát „a további, felesleges véráldozatot elkerülendő”. Amikor a tábornok küldötte, Scharroo ezredes jelentkezett a Willemsbruckén felállított ideiglenes főhadiszállásán, von Choltitz nem volt hajlandó kezet adni legyőzött holland ellenlábasának – árulóknak nem járt ki ez a megtiszteltetés. Von Choltitz bevonult Rotterdamba diadalittas csapatai élén, és átvette a város felett a hatalmat. Ő volt Rotterdam első német kormányzója, és talán a legkegyetlenebb mind közül. Május 18-án a Führer személyesen adta át neki a Vaskeresztet. A legyőzhetetlen tisztre azonban további sürgős feladatok vártak, és ő mindegyiket megoldotta a maga hűvös, rendíthetetlen módján. A Krímen a 2. gyalogoshadosztály harcvonalában, régi oldenburgi ezrede élén lendült harcba, és meg sem állt, míg Szevasztopol félelmetes ágyúi megtorpanásra nem késztették. A Führer azonban jól ismerte emberét. Rotterdam meghódítójának most kezébe adták a lehetőséget, hogy Szevasztopol urává váljon: a 60 cm-es és 120 tonnás „Thor”, a 43 cm-es, 140 tonnát nyomó „Gamma” és egy egész ütegnyi, 80 cm kaliberű, 55 tonnás Dora képében.
A csata még el sem kezdődött, de Hitler máris eltávolította a térképéről a világ legmasszívabb erődítményét jelképező vörös zászlócskát. És von Choltitz kötelességtudóan bevette Szevasztopolt. Mind a város, mind az erőd elesett a kegyetlen bombázást követően, melyhez foghatót nem ismert a történelem. Von Choltitz fáradozásait a Führer személyesen köszönte meg, csakúgy, mint Rotterdam bevétele után. A rádióban napokig nem is lehetett mást hallani, mint hogy mennyire hálás a német nép a hős hódítónak. Himmler magas rangot és pozíciót ajánlott neki az SS-ben, de von Choltitz porosz volt, és jobban kedvelte a hadsereget. Himmler elbűvölő mosoly mögé rejtette sértődöttségét, von Choltitz pedig úgy ívelt felfelé, mint egy rakéta, még Rommelt is maga mögé utasítva a dicsőségért folytatott hajszában… Himmler felemelte a poharát, és élvezettel beszívta a konyak illatát. Remek hangulatban volt: a fiókjában már kitöltve, aláírva hevert az okmány, amely a Waffen-SS Obergruppenführerévé nyilvánította a tábornokot. Ezzel szándékozta megjutalmazni von Choltitzot Párizs eltörlését követően, és ezúttal nem volt kérdéses, hogy a tábornok az SS-t fogja választani a Wehrmacht helyett. – Von Choltitz – emelte fel a tekintetét a pohárról Himmler –, bízom benne, hogy nincsenek kétségei a végső győzelmet illetően. Mert ha mégis, biztosíthatom, hogy megalapozatlanok. Még két év; csupán ennyire van szükségünk. Tartsunk ki még egy kicsit, és esküszöm, a miénk lesz a győzelem. A szövetségesek legutóbbi trükkje, ez a normandiai partraszállás… – Megvetően legyintett. – Egy halálraítélt utolsó rúgása. Higgyen nekem, von Choltitz… ezek az utolsó tartalékaikat emésztették fel ehhez a húzáshoz. Egyszerűen ki kell tartanunk még egy darabig, és kimerülnek. Minden erőforrásukat felemésztették. Egy lapra tettek fel mindent abban a reményben, hogy a Birodalom össze fog omlani. Csakhogy ez, természetesen, nem fog megtörténni. De addig, tábornokom, addig könyörteleneknek kell lennünk. Brutálisaknak. Ha kell, emberteleneknek… Párizs földig rombolásával fogjuk demonstrálni, hogy igenis maradt még erőnk, és egyben olyan hatalmas lelki csapást mérünk vele az ellenségre, hogy az képtelen lesz összeszedni magát. Tud követni? Von Choltitz vett egy mély lélegzetet, aztán válaszolt: – Hadd jegyezzem meg, Reichsführer, hogy Párizs nem Rotterdam. És nem Szevasztopol. Az egész világ ellenünk fog fordulni, ha elpusztítjuk… és az ég óvjon minket, ha elvesztjük a háborút! Álnok, elégedett mosoly suhant át Himmler arcán. – Néró lanton játszott, miközben Róma égett, és ez kétezer év alatt sem
merült feledésbe. Egy napon, drága tábornokom, majd rólunk fognak beszélni. Még évezredek múlva is rólunk fognak beszélni. Caesar és Attila eltörpülnek mellettünk! De ha a várakozásaimmal ellentétben mégis elvesztenénk a háborút, legalább méltóképpen vennénk búcsút e világtól. – Hátravetette a fejét, és hangosan, vidáman felnyihogott. – A világ remegni fog a nevünk puszta említésére is! Himmler és von Choltitz! Az asszonyok és a gyerekek sírni fognak, és még a legderekabb férfiak is elsápadnak! Himmler prédikáló hangja hisztérikus hangmagasságokba hágott. Von Choltitz lenyelt egy újabb pirulát, majd idegesen megigazgatta magas porosz gallérját. – És mi lesz, ha Patton páncélosai elfoglalják Párizst, mielőtt még felrobbanthatnánk? – vetett véget a tirádának. – Aha! A családja miatt aggódik! Tudtam, hogy valami nyomasztja! – Himmler odalépett hozzá, és megmarkolta a könyökét. – Ne aggódjon a biztonságukért. Személyesen garantálom, hogy a hajuk szála se fog görbülni. Modellel és Hauserrel tartsa a kapcsolatot. Von Rundstedttel ne foglalkozzon, nyugodtan felejtse el azt a vén trottyot. Ami pedig Speidelt illeti, ő már fél lábbal a Gemersheimben * van. – Speidel tábornok? – vonta össze a szemöldökét von Choltitz. Himmler titokzatosan elmosolyodott. – Az ügynökeim nem vesztegetik az idejüket. Majd lecsapunk, ha eljött az idő… – De Speidel… Himmler önelégülten elvigyorodott. Von Choltitz szórakozottan elővett egy cigarettát, és rágyújtott. A gyűlölt dohányfüst Himmler orrába kúszott. – Természetesen számíthat rám – gondolta meg magát von Choltitz. – Párizs le lesz rombolva, amint megkaptam az ígért csapatokat és fegyvereket. Pillanatnyilag azonban még annyi emberem sincs, hogy őriztetni tudjam az Hôtel Meurice-t. Azt mondták, kapok egy egész nehéztank-ezredet. Ez így szép is lenne, ha nem egy tank jutna egy századra. A pontos szám, ha jól emlékszem, hét használhatatlan állapotban lévő Panther és két Tigris. Az sem mellékes, hogy legfeljebb húszpercnyi harcra elegendő lőszerrel rendelkeznek. A szomorú helyzet az, hogy a harckocsiezredek tankosainak nagy része pillanatnyilag a határt rója, puskával a vállán… Nem szeretném a Gemersheimben vagy Plötzenseebne végezni, kötéllel a nyakamban, mint egy közönséges bűnöző, de azt kell mondanom, Reichsführer, hogy amennyiben nem kapom meg a szükséges * Katonai börtön Koblenzben.
segítséget, képtelen leszek teljesíteni a parancsot. Himmler komoran bólintott a füstfelhő túloldaláról. – Mindent megkap, amire szüksége van – ígérte. – Akkor nézzük meg, pontosan mit is kell lerombolni – menekült vissza a térképhez. A Harmadik Birodalom egész területén izzottak a telefonvonalak. A Jütland félszigeten állomásozó „Lettország” SS harckocsihadosztály mozgósítási parancsot kapott. Nehéz járművek százai hagyták el a borisi katonai tábort. Felnsborg és Neumünster között hatszáz harckocsi gyűlt egybe. Elkerülhetetlen volt egy gigantikus méretű, minden további mozgást megbénító forgalmi dugó kialakulása. Közben a 20. SS harckocsihadosztály, az „Észtország” is megkapta a legújabb parancsot, amely homlokegyenest ellentmondott az előzőnek: eddig éppen a Jütland félszigetre tartottak, most viszont vissza kellett fordulniuk dél felé. Wengler Obergruppenführer rögtön elő is adott egy briliáns magánprodukciót az epilepsziás görccsel viaskodó betegről. Az emberei érdeklődve figyelték, és már előre várták a következő, „úgy káromkodik, mint egy kocsis” alcímű felvonást. – Ki volt az a húgyagyú kretén, aki ezt a baromságot kitalálta? – ordított bele az esős éjszakába. – Hogy az ördög valagába forduljak meg ekkora dagonyában, elárulná valaki? – Azt nem tudom, hogyan, de azt igen, hogy ki volt az a húgyagyú kretén – vihogta el magát az összekötő tiszt. – Nem más, mint a Reichführer. Wengler dühösen a lába elé köpött, majd káromkodott egy sort, aztán megint harákolt egyet, amikor az összekötő elhúzott a motorján. – Jól van! Minden parancsnoknak: visszafordulni Neumünster felé. A pontos úti cél egyelőre ismeretlen. És mindenki csipkedje magát! A tisztek szétrebbentek, hogy teljesítsék a parancsot. Wengler komoran figyelte a képtelen manővert. Az egyik legkeményebb német harckocsihadosztály-parancsnok volt; a harc volt a lételeme, minden más helyzetben hisztérikusan türelmetlenül viselkedett. A hadosztály a szeme láttára, pillanatok alatt vált jól szervezett katonai egységből kaotikus járműhalmazzá. A járművek egymásba tolattak, árokba, fának, kerítésnek rohantak, és néhány elkerülhetetlenül lerobbant, az út kellős közepén, végképp megbénítva a forgalmat. Mindenfelől kiabálást, szitkozódást lehetett hallani. Valaki indulatában elordította a „szabotázs” szót, és fél perc múlva már az egész hadosztály meg volt győződve róla, hogy valóban az történt. Hosszas manőverezgetés, sakkozás után végül sikerült útnak indítani az istentelen méretű hadoszlopot. Az élen haladó járművek a Haderslev-Tënder kereszteződésnél jártak, amikor újabb baj történt. egy Oberstabszahlmeister
gyanútlanul a tengerpart felé tartott nehézágyúknak való lőszert szállító konvojával, amikor autója kis híján összeütközött az egyik tankkal. Az ütközést sikerült elkerülni, a következő tank azonban belerohant az előtte haladóba. Fülsértő csikorgás-csattanás, és mindkét harckocsi leállt. A „szabotázs” kiáltások, melyek jóformán még el sem haltak, új erőre kaptak, és hogy milyen komolyan gondolták őket, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a szerencsétlen szállásmestert kirángatták az autójából, egy fa elé állították, és a helyszínen agyonlőtték. A lőszer soha nem jutott el a parti nehézágyúkhoz. A konvojt átirányították, és a szállítmány valahol egy tartalékos gyalogoshadosztálynál kötött ki. Néhány héttel később, amikor szükség lett volna rá, kiderült, hogy a 21 cm-es gránátokat lehetetlen belegyömöszölni a 10,5 cm-es tábori ágyúkba. – Szabotázs! – visították a vezérkar tisztjei. – Már megint az ellenállók! – kacérkodott a gutaütéssel egy lila fejű ezredes. És a forma kedvéért kivégeztek néhány nyomorult foglyot. Végtére is valakinek fizetnie kellett. Hajnal lett, mire a 20. harckocsihadosztály begurult Neumünsterbe. Itt megtudták, hogy az úti céljuk Párizs, és a feladat maximális prioritású. Annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy az egész hadosztálynak mindössze tizenkét, igencsak elaggott vasúti kocsin kellene eljutnia a rendeltetési helyére. A hátuk mögött pedig már ott tolongtak a 19. hadosztály tankjai, és a 233. harckocsihadosztály is vészesen közeledett kelet felől. Az utak megteltek tankokkal, katonákkal és páncélautókkal. Mindenki Párizsba tartott, mindenkinek sürgős volt, és az egész bagázsnak ugyanazon a tizenkét vasúti kocsin kellett volna odajutnia. – Szabotázs! – őrjöngött immár a Reichsführer is. Még több foglyot végeztek ki, és Neumünster állomásfőnökségének is vesznie kellett. A Reichsführer vérszomja időlegesen csillapodott, a problémát azonban továbbra sem sikerült megoldani. Tizennégyezer jármű és teljes személyzete vesztegelt az utakon, várva, hogy feljuthasson a tizenkét francia pőre kocsi valamelyikére!
9. EGY
TIZENKÉT ÉVES FIÚT HALÁLRA ÍTÉLTEK, ellopta egy – a boulevard
Saint-Michel és a place de la Sorbonne sarkán – posztoló német katona pisztolyát. A tettét gyerekes csínytevésnek is fel lehetett volna fogni, de a német illetékeseknek jobban tetszett az „egy német katona veszélyeztetése szolgálat közben” változat. A fiú már három hete a fresnes-i börtönben sínylődött, a kivégzését várva. Az anyja mindent megtett, hogy gyermekének kegyelmet eszközöljön. Így jutott el végig a legmagasabb szintig: von Choltitz tábornokhoz. Természetesen nem személyesen: a tábornokot ilyen apróságokkal nem lehetett megzavarni. Az ügyet dr. Schwartz, a civil kapcsolattartással foglalkozó összekötő tiszt tárta von Choltitz elé. A tábornok reakciója az előre várható volt. – Miért zavar ilyen csekélységekkel? – csattant fel Rotterdam és Szevasztopol meghódítója. Mérgesen visszalökte a dokumentumokat Schwartz elé. – Megvannak a megfelelő csatornák az effajta ügyek számára! Használja őket! Különben is, gondolom, ha azt a kölyköt halálra ítélték, akkor alapos okuk volt rá. Mindenesetre engem ne zaklasson a továbbiakban effajta ügyekkel. Fogja az aktáit, és viszontlátásra! Másnap reggel a suhancot kivitték a Vincennes-i erdőbe, és agyonlőtték – mert von Choltitz nem ért rá aláírni egy papírt. Miért is foglalkozott volna egy ilyen formátumú hős egy gyermek ügyével? Hiszen nem ez volt a dicsőség felé vezető út. Az utókor úgysem emlékezett volna rá, hogy megmentette egy gyermek életét. Hadd emlékezzenek inkább arra, hogy porig rombolta a világ egyik legszebb nagyvárosát…
Meg lehet menteni Párizst?
EGY REGGEL két harctéri tapasztalatokkal rendelkező tiszt jelentkezett von Choltitznál. Egyikük, fekete kötéssel a fél szemén, vezérőrnagy volt és a tankosok fekete egyenruháját viselte; a másik – a fiatalabbik –, százados az utászoknál, az aknafektetés elismert szakértője. Mindketten ugyanahhoz értettek a legjobban: a pusztításhoz. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a szárnysegéd egy táblát akasztott a kilincsre: BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS. Az ajtó mögött Párizs sorsát készültek eldönteni. Ugyanebben az időpontban egy másik, még titkosabb találkozó zajlott le egy avenue Victor Hugo-i lakásban Canaris tengernagy egy tisztje – bizonyos Bauer Hauptmann – és egy „Farin” álnevet használó diplomata között. Bauer százados megdöbbentő információt készült közölni a diplomatával. – Monsieur Farin – tért rá kertelés nélkül a lényegre a százados –, ez az egész város el fog tűnni a föld színéről, hacsak valaki még időben közbe nem lép. Életbe vágóan fontos, hogy beszéljen von Choltitzcal. Mielőtt még túl késő lenne… A diplomata homlokára verejtékcseppek ültek ki. A férfi hosszú ideig nem válaszolt. Két konyakot is felhajtott, mire sikerült elegendő lelkierőt gyűjtenie. – Voltaképpen ki ez a von Choltitz? Honnan jött? Miért nem hallottam még róla? – Biztosan hallott róla, legfeljebb nem emlékszik a nevére. Hallott Rotterdamról, ugye? És Szevasztopolról. – Nos – Bauer százados komoran bólogatni kezdett –, ez von Choltitz tábornok! – Úgy érti… – Úgy értem, hogy az az ember a pusztítás démona! Mit gondol, miért éppen őt jelölték ki erre a feladatra? Ugyannak az iskolának a neveltje, mint Model Generalfeldmarschall: vak engedelmesség, bármilyen körülmények között. Adjon a kezébe egy fejszét, és parancsolja meg neki, hogy vágja le a saját jobb kezét. Habozás nélkül megteszi, feltéve, hogy az ön rangja magasabb, mint az övé. A diplomata megköszörülte a torkát. – Mit szólnak ehhez az egészhez a Bendlerstrassén? – Lényegében semmit. – Akkor miért… ön miért…
A százados indulatosan megvillant sötét szemüvege mögött. – Túl kevesen vannak, és nekik is egyre fogy a bátorságuk. A többiek… elmentek. – Elmentek? Hová? – Oda, ahová ön és én is kerülni fogunk, ha nem leszünk kellően óvatosak. Plötzenseebe. A diplomata eltátotta a száját. – Felakasztották őket? – kérdezte rekedten. – Eltalálta! És még valami, Monsieur Farin: egy új tankezred érkezett Párizsba. A Prinz Eugen laktanyában állomásoznak Versailles-ban. Mind a parancsnokuk, egy kétszer lefokozott vezérőrnagy, mind a katonái brutális emberek. És ezt értse szó szerint. – Miért mondja ezt nekem? Mit keres itt ez a harckocsiezred? Bauer sóhajtott. – Mi végezhet nagyobb pusztítást, mint egy tank? Különösen, ha az a 27. büntetőezred tankja… Hadd meséljek egy kicsit róluk. Az ezred, melynek parancsnoka a már említett Mercedes vezérőrnagy, hat zászlóaljból áll. Mint említettem, őt magát is már kétszer fokozták le katonai pályafutása során. Az emberei egytől egyig büntetett előéletűek. Ki nemi erőszakért, ki lopásért, betörésért ült. Nem tud olyan bűncselekményt mondani, amit valamelyikük ne követett volna el. Finoman megfogalmazva egy egész hadseregnyi jól felfegyverzett bűnöző érkezett Párizsba. Gondolom, ön is el tudja képzelni, mi fog történni, ha szabad kezet adnak nekik… – Igen. – Tömegmészárlás… – Igen. Farin, kezében egy harmadik pohár konyakkal, az ablakhoz sétált. Hosszú ideig a lenti utcát nézte szótlanul, lelki szemeivel már látva a vérfürdőt. – Igaza van – szólalt meg végül. – Valamit tennünk kell. – Örülök, hogy így látja. – Mi lenne, ha… – Farin elhallgatott. Nem akart ostobaságokat mondani, de végül is, miért lett volna az. Hiszen tényleg tenniük kellett valamit. – Mi lenne, ha a rendőrség elbarikádozná az utcákat? Nézzen le oda, Bauer százados! – mutatott az utcán járőröző rendőrre. – Ha az ellenállást is bevonnánk, meg lehetne csinálni. – Biztos vagyok benne, Monsieur Frain, de attól tartok, ezzel is csak Hitler malmára hajtanánk a vizet. Történetesen tudom, hogy a Dirlewanger Brigade egyik zászlóalját is elindították Párizsba. Annak az egységnek
minden egyes tagja felmentett elítélt. És nem azért vannak felmentve, mert a bíróság utólag ártatlannak találta őket, hanem azért, mert a Führer tudja, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr. Információim szerint kifejezetten azért hozzák őket ide, hogy olyan és ahhoz hasonló akciókat provokáljanak ki, mint amiről ön is beszélt. – Bauer sajnálkozóan megingatta a fejét. – A rendőrség és az ellenállás. Csábító ötlet, de meddig tudnának kitartani a német hadsereg ellen? Attól tartok, nem sokáig. – Akkor hát mit javasol, százados úr? – Véleményem szerint két dolgot tehetünk: egyrészt megpróbáljuk feltartóztatni a katonákat és a járműveket, amelyekre von Choltitz vár, ameddig csak lehet; másrészt segíteni az amerikaiaknak, hogy minél hamarabb elérjék Párizst. – Bárcsak Londonban lennék! – sóhajtott Farin. – Megértem – mosolyodott el Bauer. – Párizs nem a legkellemesebb hely mostanság. De ne aggódjon, Németország sem az édenkert. A tengernagy már elégette a dokumentumokat. Ah, és tudja, kit neveztek ki a Nyugat Oberbefehlshaberévé * ? Nem mást, mint Walter Model Generalfeldmarschallt! Az a fickó száz kilométerről megszimatolja a veszélyt. Szerintem még Hitler is tart tőle. – Model egy civilizálatlan vadbarom – mondta komoran Farin. – Bizonyára hallotta von Rundstedt pezsgőjének a történetét. Model megtudta, hogy hatvan rekesz pezsgőt rejteget a pincéjében. Szemrebbenés nélkül szétverette az egész készletet. Micsoda pazarlás! Milyen értelmetlen, sőt esztelen lojalitás! – Azt mondják, hogy a párnája alatt a Mein Kampffal alszik. Róla aztán tényleg el tudom hinni! A két összeesküvő csendben merengett még egy darabig, aztán Farin felhajtotta a maradék konyakját, és elszántan szedelőzködni kezdett. – Meg fogok tenni mindent, ami csak tőlem telik. Párizst meg kell menteni, bármi áron! Jelentkezni fogok von Choltitznál, és megpróbálom kideríteni, hogy állunk. Hátha találok valamit, amivel kompromittálni tudom Model előtt. – Kétlem. Von Choltitz maga a megtestesült tökély. Mindazonáltal sok szerencsét kívánok önnek, barátom. – Bauer kezet nyújtott a diplomatának. – Továbbra is tartani fogom önnel a kapcsolatot a megszokott csatornákon keresztül. Feltéve, hogy még leszek. – Bízom benne, hogy igen. * Főparancsnok. (német)
Frain néhány másodpercig hallgatózott az ajtónál, mielőtt kinyitotta volna. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha külön távozunk. A falnak is füle van manapság. Au revoir * , Hauptmann! – Au ’voir.
* Viszontlátásra. (francia)
10. NORMANDIA második Sztálingráddá vált. Ötvenezer ember esett fogságba, negyvenezren vesztették életüket. A 27. harckocsizó ezred eredeti létszáma ötödére zsugorodott. Ezt a megmaradt egyötödöt küldték Párizsba, egyelőre nem közölt indokkal. Von Rundstedt a „nehézségek” egyértelmű okaként a szövetségesek létszámbeli fölényét jelölte meg. Míg ők 1,8 millióan szálltak partra Normandiában, addig a németek mindössze 200 ezren voltak. Egyetlen hadosztálynak sem volt tíznél több tankja; soknak még ennyi sem. Az ezredek századméretűre zsugorodtak. A helyzet kétségbeejtő volt, mint arra von Rundstedt már egy ideje panaszkodott a kollégáinak. Ahogy a helyzet romlott, úgy vált egyre ingerültebbé a tábornagy. – Mit hívnak naponta negyvenszer? – üvöltötte a telefonba. – Nem tudom, mit csináljanak! Nem tudok csapatokat elővarázsolni a sapkámból, és nem tudok tankokat előállítani kartonpapírból! Értelmes ember csak egyvalamit tehet: megadja magát. Százszor elmondtam már ezt, de azok a kretén berliniek hallani sem akarnak róla! Gumiszobába kellene csukni őket, az egész társaságot! Én mondom, egy rakás szellemi fogyatékos irányít minket! Lecsapta a kagylót. A készülék megcsúszott az asztalon, és panaszos csengő-bongással a padlóra esett. Von Rundstedt belerúgott, aztán felkapta a zubbonyát, és kiviharzott az irodájából. A zubbonyán egyetlen kitüntetést se lehetett látni; a tábornagy, hacsak nem kapott rá felsőbb utasítást, soha nem viselte a kitüntetéseit. Fejére csapta a sapkáját, kimasírozott az előszobába, és parádésan tisztelgett. – Ég önökkel, uraim. Van egy olyan érzésem, hogy holnap ilyenkor már új parancsnokuk lesz. Azért becsüljék meg magukat. Minden jót!
Az Hôtel Meurice őrszobája
BŐRKABÁTOS civil üldögélt az Hôtel Meurice őrszobáján. Semmi keresnivalójuk nem volt ott, de azért szemmel láthatóan otthon érezték magukat. Az egyik zsebre vágott kézzel, elnyúlva ült egy széken. A másik az asztallapon pihentette koszos cipőbe bújtatott lábát, és árgus szemmel a szoba berendezési tárgyait vizslatta. A másik lomhán oldalra billentette a fejét, és a társára pislogott. – Hé, Heinrich! – Mi van? – kérdezte lustán az árgus szemű. – Ki van a tököm ettől a helytől. Ez a város halálra untat. – Ja. – De komolyan. Unom már. Lembergben sokkal jobban elvoltunk, nem? Lengyelországban legalább zajlott az élet. – Aha. – Emlékszel arra a bigére Bresztlitovszkban? Tamarának hívták, vagy mi. Micsa nő volt, öregem! – Az őrszolgálatot vezető őrmester felé fordult, és leereszkedően közölte: – A csaj egy egész partizánzászlóaljat irányított. Saját kezűleg ölte meg két tábornokunkat. Most már el tudod képzelni, milyen buksza volt, he? – Elfintorodott. – Szinte kár, hogy le kellett lőni. – Moszkvában – eredt meg az árgus szemű nyelve –, agymosást csinálnak veled. Új személyiséget ültetnek beléd, és gyógyultnak nyilvánítanak. Az sokkal rosszabb, mint a golyó. – Tudod mit? – mondta a másik. – Ha elvesztjük ezt a tetves háborút, lehet, hogy beállok a vörösökhöz. Komolyan fontolgatom. Ha az alapokat nézed, a programjuk alig különbözik a miénktől. Szerintem jó kommunista lenne belőlem. Van érzékem az effajta dolgokhoz. Ha nem így lenne, akkor a fejem már régen nem ülne a nyakamon. Amikor még a Dirlewanger brigádban… – Nem érdekel, hol voltál azelőtt. Most Párizsban vagy, úgyhogy fogd be, és próbálj boldogulni. – Heinrich levette a lábát az asztalról, és szúrós tekintettel az őrszolgálatos tüzér őrmesterre nézett. – Feltételezem, tisztában van vele, hogy amit az imént hallott, az szigorúan titkos! Az őrmester vállat vont. Soha nem hallotta a japán közmondást, miszerint „ne láss, ne hallj, ne szólj”, mindazonáltal ösztönösen ő is ezt vallotta, na és persze azt, hogy „ne gondolkozz”. A biztonság kedvéért. Ha az ember a hadseregben szolgál, akkor jobb, ha nem gondolkodik. A túlzott agyi
KÉT
tevékenység csak bajba sodor. Különösen akkor, ha önhibádon kívül két rohadék gestapóssal vagy egy szobába zárva. Az őrmester idegesen a faliórára pillantott. Még néhány perc, és őrségváltás. Lázasan nekilátott megírni a jelentését. Hogy az istenbe lehetett ilyen peches, hogy éppen Németországban született és épp időben, hogy sorköteles legyen? Mit érdekelte a Lebensraum meg az efféle marhaságok… Amennyire ő tudta, odahaza, Dortmundban mindenkinek épp elég élettér jutott. Igaz, eléggé unalmas volt a háború előtt az élet, de inkább az unalom, mint ez. Hogy az istenbe lehetett ilyen balszerencsés… De jobb, ha nem töri ilyen dolgokon a fejét. Gondolkodni veszélyes elfoglaltság. A tökfejek sokkal tovább élnek. Az ajtó váratlanul kivágódott. Az őrmester és a két gestapós riadtan felnézett, de csak a váltás érkezett meg. Tizenkét, meglehetősen koszos és ápolatlan „fekete huszár”. – Halihó-halihó! – kiáltotta Porta olyan hangosan, hogy még a falak is beleremegtek. – Nocsak, vendégeink vannak? – bökött ujjával a két gestapós felé. A Porta mögött tornyosuló Pici jóleső szuszogással elhelyezkedett az asztal tetején. – Itt vagyunk – jelentette ki vidáman. – Most már nyugodtan leléphettek. – Hogy merészeli? – fújta fel magát az őrmester. Lehet, hogy nem gondolkodott túl sokat, de a fegyelemben hitt. – Álljon fel, tisztelegjenek, és jelentkezzenek az őrségváltásra! Mit képzelnek, hol vannak? Egy sörkertben? Ez egy őrszoba, ha nem emlékeznének rá! – Jól van, de most már húzzál innen – legyintett unottan Porta. – Ha azért jöttek, hogy leváltsák az őrséget, akkor miért nem teszik már meg végre? Mindenki a gestapós felé fordult. Peter, a jövendőbeli kommunista szólt. – Kik ezek? – kérdezte Porta. – Fogalmam sincs – felelte sértődötten az őrmester. – Ez esetben jobban járnak, ha ők is elhúznak innen. Civileknek semmi keresnivalójuk az őrszobán. Hacsak – vigyorodott el – nincsenek letartóztatva. – Obergefreiter! – pattant fel paprikavörösen Peter. – Én Untersturmführer * vagyok! – Tényleg? – bámult rá Porta. – És miért mondod ezt nekem? Tudom, hogy nagyon nehéz neked, pajtás, és nagyon sajnállak is érte, de mit * A hadnagyi rang megfelelője a Waffen-SS-nél. – A ford.
tehetnék? Én Obergefreiter vagyok, mint ezt te is megjegyezted, és azért jöttem, hogy az elkövetkező huszonnégy órában távol tartsam a mumusokat a tábornok fészkétől. Na és a civileket. Heinrich ásított egyet, aztán egy hanyag mozdulattal előhúzott egy kártyát a zsebéből, és felmutatta. – Titkosrendőrség – közölte flegmán. Porta nem tűnt meghatottnak. – Felőlem akár titkos utcaseprők is lehetnek – közölte Heinrichhel –, de akkor sem maradhatnak az őrszobán. A szabályzat az szabályzat, még a Gestapónak is. – Az még eszébe sem jutott – mondta fenyegetően Heinrich –, hogy esetleg éppen maga miatt jöttünk? Azért, hogy letartóztassuk? – Hogy őszinte legyek, nem – vigyorgott Porta. – Nagyon valószínűtlennek tartom. – A zsebébe nyúlt, hogy ő is felmutasson valamit. Egy fehér karszalagot, rajta a z.b.V. betűkkel. – Hallott már rólunk? – kérdezte búgó hangon. A két gestapós egymásra nézett. – Mi az ördögöt keresnek Párizsban? – bukott ki Peterből. Porta megvakargatta hatalmas orrát, és nem szólt. Az ajtó megint kivágódott. Ezúttal Barcelona volt az. Odament az őrmesterhez, és akkurátusan összecsapta a bokáját. – Blom Feldwebel, 27. harckocsizóezred, 5. hadosztály, őrszolgálatra jelentkezem. Az őrmester, megkönnyebbülten, hogy végre normális emberrel van dolga, viszonttisztelgett. – Steinmache Oberfeldwebel, 109. tüzérezred. Ezennel átadom az őrséget. Barcelona átment pihenőállásba. – Kik ezek? – intett Peter és Heinrich felé. – Mi jogon tartózkodnak civilek az őrszobán? Mit keresnek itt? Az őrmesternek most már végleg elfogyott a türelme. – Kérdezze őket, ember, ne engem! Ha nem tetszik a képük, rúgja ki őket! Most már maga itt a főnök, hál’ istennek, nem én. – Értem – bólogatott tűnődve Barcelona. Helyet foglalt a széken, amelyen eddig az őrmester ült, és körülnézett a szobában. A tekintete végül a nyugtalanul fészkelődő Peteren állapodott meg. Mióta megjelent, mintha kicserélték volna a nagyszájú gestapóst. – Menjünk – javasolta Peter a társának. Szemére húzta a kalapot, és állig begombolta a kabátját. – Minek maradjunk, ha nem látnak szívesen minket?
Heinrich morcosan összeráncolta a homlokát. – Mi ez a nagy sietség? Majd akkor megyünk, amikor kedvünk lesz hozzá. – Felőlem máris mehetünk. Peter az ajtó felé indult. – Várjunk csak egy percet! – szólt utána Barcelona. Egy darabig tűnődve a fogát kocogtatta a mutatóujja körmével, aztán hirtelen az asztalra csapott. – Hát persze! Señor Gomez! Milyen csodás, hogy újra látjuk egymást ennyi idő múltán! Hiába, kicsi a világ… Vagy valaki már mondta ezt? Nem baj, én is ezt mondom. – Elismerően füttyentett. – Nem mondom, jól áll az egyenruhája, elvtárs! Peter nyúlt volna a kilincsért, de Porta és Pici egy szempillantás alatt az útjába álltak. Pár másodpercig mindhárman dermedten álltak, mint egy élőkép szereplői, aztán Heinrich, megérezve a veszélyt, a társa mellé lépett. – Ha csak egy ujjal is bántani merik, velem és az egész Gestapóval gyűlik meg a bajuk! – Engedjenek ki! – követelte hisztériába hajló hangon Peter. Porta megragadta Peter vállát, és Barcelona felé fordította a férfit. – Ha esetleg nem vetted volna észre, az az úriember – mutatott Barcelonára –, hozzád beszél. Vagy akarod, hogy megismételje, amit mondott? – Követelem, hogy engedjenek ki! – visította Peter. – Te nem követelsz semmit – jelentette ki Porta széles mosollyal a képén. – Te most szépen kussolni fogsz, és azt teszed, amit mondanak neked. – Hacsak… Pici nem fejezte be a mondatot; további magyarázkodás helyett előhúzott egy kardnak is beillő kést, és szórakozottan játszani kezdett vele. – Harmincnyolc június huszonkettedike – mormogta merengőn Barcelona. – Rambla de la Flores, Barcelona… Emlékszem, itallal kínáltál minket a Ritzben lévő lakosztályodban. Igen, tisztán emlékeszem rá. Csakhogy – Barcelona szeme összeszűkült – akkoriban még a kommunistákat szolgáltad. Mi történt a vörös csillaggal, elvtárs? – Maga megőrült! – próbálkozott Peter. – Magának teljesen elment az esze! Nem látja, hogy Untersturmführer vagyok a titkosrendőrségnél? Nem látott még gestapóst? – Még túl sokat is – ismerte el szelíden Barcelona. – De tudod, nem könnyű egyik percről a másikra Untersturmführernek szólítani valakit, akit azelőtt Gomez elvtársnak hívtál. Mi is volt a rangod akkor? Százados? Vagy őrnagy? Hombre! Még mindig a fülemben csengenek a szavaid. Rettentő szép beszédet tartottál nekünk akkor a Ritzben, hallod-e! Emlékszel rá,
Gomez? Igazán megindító volt! Barcelona az asztallapra lendítette a lábát, és hátradőlve a székben, a mennyezetre – mint valami vetítővászonra – meredt. – Elvtársak, a szavak ideje lejárt! Most a tettek korát éljük! Cselekednünk kell, elvtársak, a közös jólét érdekében! Ezért vagyok itt: hogy tanácsot adjak nektek, hogy bátorítsalak titeket, hogy megadjak minden segítséget, ami csak tőlem telik… Tudnotok kell, hogy mögöttetek állunk, most és mindörökké! Kínos csend telepedett a szobára. Peter idegesen a szája szélét rágcsálta, Heinrich tágra nyílt szemmel bámulta a kollégáját. Barcelona ülő helyzetbe lendült, és elröhögte magát. – A történelem legnagyobb köpönyegforgatását mondhatod magadénak! Vagy ennyire megváltozott volna a világról alkotott felfogásod? – Felénk fordult. – Miután rávett minket, hogy dugjuk a fejünket a hurokba, ez a szemétláda fogta magát, és elhúzott. Még aznap. Annyi becsület se volt benne, hogy legalább egy napot várjon. És hova ment? Mint aki jól végezte dolgát, felült egy hajóra egy rakás komcsi szemétládával együtt. Előtte persze még alaposan kikurvázta és telezabálta magát… olyan kajákkal, amiket mi évek óta még csak nem is szagoltunk! Mi is volt a neve annak az orosz tábornoknak? Annak, aki a murit rendezte nektek, amiért ti elintéztétek, hogy megvívjuk helyettetek a párt csatáit? Malinovszkij? Vagy inkább Manolito? Akkoriban valahogy így hívtátok, nem igaz? Milyen bájos! Manolito! Vagy már erre sem emlékszel? Peter levetette a kalapját, megtörölte gyöngyöző homlokát, és lerogyott a legközelebbi székre. – Igen, igen – bólogatott lehorgasztott fejjel. – Emlékszem… Ismerősnek tűntél, amikor bejöttél, de nem voltam biztos benne. – De most már biztos vagy… – Igen. – Peter felnézett, és mosolyogni próbált. – Most már emlékszem. Remek céllövő voltál. Még most is ugyanolyan jól bánsz a revolverrel? Barcelona nem viszonozta a reménykedő vicsorgást. Porta szoborként posztolt Peter mellett, Pici pedig még mindig elzárta a kifelé vezető utat. Mi kényelmesen elfészkeltük magunkat, és érdeklődve bámultuk ezt a gestapóst, aki korábban spanyol kommunista volt. – Remélem – felelte kis idő múltán Barcelona. – Volt időm és alkalmam gyakorolni, elvtárs. Szívesen megmutatnám neked, mit tudok, de attól tartok, a tábornok nem örülne neki. – Semmi baj – sietett biztosítani őt Peter. – Így is elhiszem neked. – Jól teszed.
– Ami azt a spanyolországi dolgot illeti… remélem, már régen el van felejtve. Amikor találkoztunk, én már túl voltam jó néhány véres csatán. Sérülékenyebb voltam, mint hinnéd. Tudod, mi történt volna velem, ha a falangisták elkapnak… – Tizenkét golyó a tarkódba – mondta Barcelona. – És azt hiszem, még mindig sokan vannak, akik beléd pumpálnák őket. Például én! Peter rémülten felugrott, de Porta azonnal vissza is nyomta. Barcelona legyintett. – De egyelőre hagyjuk ezt. Majd később még visszatérhetünk rá. Addig is árulj el nekem valamit: ki ölte meg Conchitát? A csatornában találtunk rá egy sikátorban, a Ronda de San Pedro mögött. Átvágták a torkát… Paco majdnem megőrült a fájdalomtól. Meg volt győződve róla, hogy te tetted. Peter az ajkába harapott. – Conchita egy kurva volt. Megérdemelte, hogy elvágják a torkát. – Csak azért, mert kurva volt? – Kettős ügynök volt. Rájöttünk, hogy már hónapok óta a másik oldalnak is dolgozik. – És ezért elvágtad a torkát. – Barcelona felállt, és a falfehér Peter elé lépett. – Úgyis csak egy kurva volt, mi? – Kettős ügynök volt, mondom… – Mondod! És ki fogja megerősíteni a szavaidat? Ha valóban az volt, akkor miért nem állítottátok népbíróság elé? Miért kellett lenyiszálni a fejét és a csatornába lökni őt? Tátott szájjal hallgattuk Barcelonát. Ha Spanyolországról volt szó, általában szentimentális volt. Még akkor is, ha a polgárháborúról volt szó. Mindig napsütötte földekről, narancsültetvényekről, édes sziesztákról és gyönyörű nőkről mesélt. Ritkán láttuk ilyen keserűnek. – Ha Paco valaha elkap – tájékoztatta Petert –, ugyanúgy fog végezni veled, mint te Conchitával. Erre megesküdött. – Az a nő kettős ügynök volt – tiltakozott Peter. – Különben is, parancsot teljesítettem. – Badarság! Azért ölted meg Conchitát, mert Pacót szerette, és nem téged. Mert nem akart lefeküdni veled. Peter kétségbeesetten maga elé emelte mindkét kezét. – Elég ebből, Blom! Hagyjuk a múltat. Ami megtörtént, megtörtént. Mindannyian követtünk el olyat, amit azóta is bánunk… még te is, barátom! Jól emlékszem egy-két ügyedre, amit te legszívesebben elfelejtenél… Különben sem egészséges a múlttal vesződni. A lényeg az, hogy most egy oldalon állunk. Úgyhogy spongyát rá!
Barcelona kétkedően felvonta a fél szemöldökét. Peter felállt és a karjára tette a kezét. – Ide hallgass, Blom. Bergers Obergruppenführer jó barátom, sok mindenen keresztülmentünk együtt Lengyelországban és Ukrajnában. Többet erről nem mondhatok, mert szigorúan titkos, de hidd el nekem… – Elég a rizsából! Hová akarsz kilyukadni? – Azt gondoltam, neked is éppolyan jól állna egy bőrkabát, mint nekem. Mit szólsz hozzá? – Úgy érted, csatlakozzak a bandádhoz? – Miért ne? Barcelona gúnyosan felnevetett. – Nem, köszönöm! Egyszer már megfogadtam a tanácsodat, és azóta is bánom. Nem fogom másodszor is elkövetni ugyanazt a hibát. Amúgy meg sohasem rajongtam a bőrcuccokért. Pici egy balerina bájos lendületével elszökkent az ajtó mellől. – Vigyázz, valaki jön! Feszes vigyázzba vágtuk magunkat. Egy utász százados jött be a szobába. Apró, szúrós szemű férfi volt, tökéletesen szabott egyenruhában, tükörként csillogó csizmában. Alacsony termete ellenére több tekintély és elegancia sugárzott belőle, mint tucatnyi tábornokból. Még a gestapósok is meg voltak illetődve. A százados mogorván körbepásztázta az őrszobát, aztán kérdőn Barcelonára nézett. – Uram! – Barcelona olyan hévvel tisztelgett, hogy olybá tűnt, mintha a karja rugóra járna. – Blom Feldwebel, uram. Az Hôtel Meurice őrségét vezetem három tiszthelyettessel és tizenkét közlegénnyel. – Egy pillanatra elhallgatott. – Az őrszobán két kihallgatásra behozott civil személy is tartózkodik – tette hozzá. A szemem sarkából láttam, hogy Peter ádámcsutkája liftezik egyet, de sem az elvtárs, sem Heinrich nem szólt egyetlen szót sem. A százados kurtán bólintott. – Van egyéb jelentenivalója? – Nincs, uram. Vártuk a „pihenj” parancsot, de az nem akart megérkezni. A százados tetőtől talpig végigmérte a két gestapóst. – Kihallgatták már a civileket? – Igen, uram. – Vádolják őket valamivel? – Nem, uram. Szabadon elmehetnek.
– Akkor mi a fenét keresnek még itt? Gyerünk, ki innen, míg valaki magukba nem köt! A két „civil” elkavart, mielőtt még a százados becsukhatta volna a száját. Jólesett látni, hogy egy ilyen kaliberű katonatiszt jelenlétében pisszenni sem mertek, nemhogy a gestapós jogaikat hangoztatták volna. A százados jeges tekintete most Barcelonára irányult. – Mi történt az egyenruhájával, őrmester? Barcelona végignézett magán, majd sietve a helyére bújtatott két gombot a zubbonyán. A százados helyeslően bólintott. – Ne lássam még egyszer ilyen állapotban. Ha valaki hanyag az öltözködésben, előbb-utóbb másban is az lesz. Kérem, jelentsen be. – Igenis, uram. Kit jelenthetek be, uram? – Ebersach százados. Már várnak. Barcelona eltűnt. Vigyázzban álltunk, míg vissza nem tért, nyomában egy aggodalmasan loholó fiatal hadnaggyal. – Ebersach százados! A tábornok úr várja önt, uram. Ha lenne szíves követni… Volt szíves, hála az égnek, így végre lazíthattunk. Fél perccel később már megint megzavartak minket. Peter és Heinrich dugta be a fejét az ajtón. – Elment az ólomkatona? Egy kis ajándékot hoztunk nektek. Lent voltunk a konyhában, és egy szekrényben ezt találtuk. Gondoltuk, örülni fogtok neki. – Gondoltuk, megosztozunk rajta veletek – húzta be maga után az ajtót Heinrich. Az ajándék, amit a szekrényben „találtak”, egy üveg konyak volt. – Tisztában vagytok vele, hogy öt év Torgau jár érte, ha az őrszobán piázáson kapnak? – tiltakozott Barcelona. A kezét azonban ez a legkevésbé sem érdekelte. Felbontotta az üveget, és mohón a szájához emelte. – Én is megkockáztatom – ajánlkozott Pici. Szükségtelen mondanom, hogy mindannyian megkockáztattuk. A konyak ott volt előttünk, míg Torgau és az öt év pokol egyelőre csak lehetőségként létezett. Lehetett másként dönteni? Az üveg körbejárt, szájról szájra, mint a népköltés, miközben egyikünk fél fülét a kulcslyukra tapasztotta, hogy Torgau tényleg csak lehetőség maradjon. – Hülye legyek, ha tudom, miért küldtek minket ide – panaszkodott Porta. – Egész nap mást sem tesznek, csak robbanószerekről beszélnek. – És akkor? – Peter feltépett egy csomag amerikai rágógumit, és mindent megtett, hogy jenkinek látsszék. – Attól még őrizni kell őket, nem? – Igen, csakhogy egyik sem a mi asztalunk – világosította fel Porta. –
Mármint se a robbantás, se az objektumvédelem. Ha arra készülnek, hogy levegőbe röpítsék a várost, akkor tegyék csak nélkülünk. Az aknáktól lúdbőrözik a hátam. – Nem fogják felrobbantani Párizst – vélte Pici. – Párizst biztosan nem. – És miért nem? – kérdezte kihívóan Peter. Hátradőlt a széken, és két hüvelykujját a hónaljába akasztva nyújtózott egyet. Mielőtt még Pici kiötölhetett volna valami meggyőző érvet Párizs megmentésére, Porta előrehajolt, és kikapta a pisztolyt Peter egyik hónaljtokjából. – Nem fogják – motyogta bizonytalanul Pici. – Hát… ez elég gyenge érv. Nos, amikor én Kajtában voltam… Heinrich felüvöltött. – Na ne! Csak Kajtát ne már megint! Ki nem állhatom, ha Kajtáról beszélsz! Rosszabb vagy, mint egy piaci kofa! – De ők még nem hallották! – Én viszont igen! – Miért, mi történt Kajtában? – kérdezte bárgyún Pici. Szerencsére, mielőtt még Peter belefoghatott volna egy hosszú és a jelek szerint rendkívül unalmas történetbe, Porta témát váltott. – Hé, elvtárs! – lóbálta meg a pisztolyt. – Nem akarod elcserélni egy Glicentire? – Előfordulhat – felelte óvatosan Peter. – De előbb látni szeretném. A Glicenti előkerült, megvizsgáltatott és megfelelőnek találtatott. A csere megtörtént. Porta azt természetesen nem közölte Peterrel, hogy a Glicenti, noha az egyik legkiválóbb pisztoly a világon, gyakorlatilag használhatatlan, mert nem lehet lőszert szerezni hozzá. Épp azon voltam, hogy pótoljam ezt, amikor eszembe jutott, hogy talán mégsem kellene. Porta aligha díjazta volna a közbenjárásomat. – Még mindig semmit nem tudok Kajtáról – panaszkodott Pici. – Majd máskor – mondta Heinrich. – Most mennünk kell. – Nem, még nem megyünk – jelentette ki Peter. Megint megmentettek minket; ezúttal Julius Heide, aki mint mindig, most is a legapróbb részletig kifogástalan egyenruhában, frissen borotválva, hőstettekre készen robbant be a helyszínre. – Ki ez a szörnyű alak? – kérdezte megvetően Peter. – Ő a mi két lábon járó rendszabályzatunk – tájékoztatta Barcelona. – A katonák védőszentjének a pozíciójára pályázik. Minden egyes hajszálát külön megtanította, hogyan kell szabályszerűen vigyázzba állni. Heide dühösen Barcelonára villantotta a tekintetét, aztán gúnyosan vé-
gigmérte Petert és Heinrichet. A bőrkabátjukból és pökhendi viselkedésükből nyilván ő is rájött, kikkel van dolga, de a leghalványabb jelét sem adta, hogy meg lenne hatódva tőle. Annál mélyebb hatást gyakorolt rá a félig üres konyakosüveg látványa. – Tökéletesen tudod, hogy tilos alkoholt fogyasztani az őrszobán! – nézett lesújtóan Barcelonára. – Miért nem húzol el inkább a jó büdösbe? – mondta neki barátságosan Barcelona. – Hamarabb Torgauban fogod találni magad, mint gondolnád! – figyelmeztette Heide. – Igen? És ki fog odajuttatni? Heide mellkasa kidülledt, mint egy felfújt gumicsónak. – Ha érdekel, az új parancsnok személyes jó barátom. Együtt harcoltunk Rotterdamban. Amilyen részeg barmok vagytok, nyilván már elfelejtettétek, hogy én tizedesként kezdtem katonai pályafutásomat egy ejtőernyősezredben. Sok befolyásos ismerősöm van. – Hogy oda ne rohanjak – gúnyolódott Porta. – Mindig is tudtam, hogy egy szemétláda vagy! Heide szabályos hátraarcot csinált, és mélyen Porta szemébe fúrta jeges tekintetét. Azt eddig is sejtettem, hogy Julius sorsának a könyvében magasra ívelő katonai pálya van megírva, de hogy ez a magas mennyire is az, csak most vált világossá számomra. Ahogy őt néztem, lelki szemeim előtt egy alezredesi egyenruhát viselő tiszt képe jelent meg, és tudtam, teljes bizonyossággal, hogy ez nem egyszerű hallucináció, hanem a jövő előrevetülése. – Obergefreiter – dörrent rá Portára tekintélyt követelő hangon –, lehet, hogy pillanatnyilag bajtársak vagyunk, de ígérem, már nem fog sokáig tartani. Hamarabb Torgauban fogja találni magát, mint gondolná. – Ez mintha már ismerős lenne – üvöltötte a fülébe hátulról Pici. Heide hátraperdült, és az óriás ütésre lendített öklével találta magát szembe. – Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, nagyon megbánod! – húzta elő a pisztolyát Heide. – Csak egy ujjal nyúlj hozzám, és megnézheted magad… Kezet emelni egy tiszthelyettesre büntetendő cselekmény, és nekem jogom van megvédeni magam! Ez a különbség kettőnk között: én túl fogom élni a háborút, te nem. Pici felvihogott. Egy jól irányzott rúgással kiütötte a pisztolyt Heide kezéből, majd mindkét mancsával belekapaszkodott a másik torkába. – Bajtársak! – gúnyolódott Heinrich. – Milyen megindító látvány! Pici jó alaposan megrázta Heidét.
– Na, mi van, kis ember? Most mit szándékozol tenni? – Eressz el! – hörögte Heide. Sípcsonton akarta rúgni Picit, de mellétrafált. – Meg akarsz fojtani engem, te őrült? Te is Torgauban akarod végezni Barcelonával együtt? – Miért ne? – vigyorgott a képébe Pici. – Kész öröm lenne meghalni egy ilyen ügyért. Heide feje kezdett ellilulni. – Engedd már el azt a patkányt – mondta megvetően Porta. – Nem fogja elkerülni a sorsát, ne aggódj. És akkor majd szépen, a szabályzat szerint fogunk végrehajtani mindent, ahogy ő is szeretné. Pici a padlóra lökte Heidét, mint egy kiporolt rongyszőnyeget. Heinrich udvariasan megtapsolta őket. Kintről, a folyosó felől léptek zaja hallatszott. Már megint jött valaki. Egy perc nyugta sem lehetett az embernek.
11. A
VÉRZŐ SEBESÜLT Pipert a német tábori csendőrség rue Saint-Amand-n
lévő épületébe vitték. – Tizenkét órát kap, hogy beszéljen – tájékoztatta az ejtőernyőst Brühner Oberleutnant. Hogy mi fog történni a tizenkét óra leteltével, ha mégsem beszélne, azt nem közölték vele. Talán még maguk a fogva tartói sem tudták. Talán meg sem fordult a fejükben, hogy valaki tizenkét óra elteltével még nem beszél. Végtére is, tizenkét óra alatt bárkit rá lehet venni, hogy valljon. Steinbauer SS Untersturmführer várakozóan összedörzsölte két lapáttenyerét. Tizenkét óra! Gyerekjáték lesz. Megvetően végigmérte a szánalmasan összetört ejtőernyőst. Ez még harminc percet sem fog kibírni, állapította meg. A legtöbben már az első húsz percben megtörtek, vagy ha mégsem, akkor az ezt követő jeges fürdő térítette őket jobb belátásra, szinte maradéktalanul. Persze, mindig akadtak ostobák, akik azt hitték, van értelmes a hősiességnek. Ilyenkor előkerült a jól bevált korbács, vagy ha valaki jobban szerette a közvetlen kapcsolatot a gyanúsítottal, egy kis rugdosás következhetett: a herébe és a gyomorba. Ezt a módszert azonban csak igazi szakértőnek volt ajánlatos alkalmazni, különben a kezelés alatt álló személy feldobhatta a talpát, mielőtt még átadhatta volna az óhajtott információt. Éppen ezért felhőtlenebb és mókásabb szórakozás volt a teljes nyomással spriccelő tűzoltó tömlő. Ez mindig bevált. Tizenkét óra! Hol lesz tizenkét óra múlva! Az Untersturmführer a tenyerébe köpött, aztán nekilátott a feladatnak. Lelkesen végezte a dolgát, mint mindig. Huszonhét perc múlva az ejtőernyős megtört. Harmincegy nevet és címet adott meg, és még aznap este letartóztattak harmincnyolc személyt. Von Choltitz tábornok a legnagyobb lelki nyugalommal hagyta jóvá mind a harmincnyolc ember halálos ítéletét.
Fogolyszöktetés a fresnes-i börtönből
A KÍVÜLÁLLÓ SZÁMÁRA ÚGY TŰNHETETT, mintha a Prinz Eugen laktanyában állandó zűrzavar uralkodna. Kiabálás, ordítozás, szitkozódás töltötte meg a levegőt; katonák futkostak körbe-körbe, tisztek recsegtek könyörtelen és egymásnak ellentmondó parancsokat. A látszólagos zűrzavar azonban szigorú fegyelmet leplezett. Itt mindenki tudta a helyét, a feladatát és maradéktalanul végrehajtotta is hajtotta azt, ha tetszett, ha nem. Még a napsütésben strázsáló őrök is, akik bágyadt ábrázatuk ellenére nagyon is figyeltek, készen rá, hogy a legapróbb incidens esetén azonnal közbelépjenek. Az udvaron most is zajlott az élet, még ha ezúttal nem is olyan nagy zajjal, mint általában. Az egyik sarokban, a falak árnyékába húzódva a nap heve elől, az ezred zenekara kornyikált; távolabb, az ellenkező oldalon, egy csapat verejtékező újoncot kínozott egy szadista ábrázatú kiképzőőrmester. Általában ő is a „minél jobban ordítasz, annál valószínűbb, hogy eredményeket érsz el” elvet követte, de a mai forróság még neki is túl forró volt, így meglehetősen visszafogottan kommandírozta az emberkéket. A laktanya, a sereggel járó kellemetlenségek ellenére, viszonylag kellemes hely volt. Az őrszolgálatok nem voltak túl hosszúak, ami pedig a kivégzéseket illeti – amelyeken háromnaponta kellett részt vennünk –, nos, egy idő után ezt is meg lehetett szokni. Objektívan szemlélve a dolgokat, nem sok különbség volt a két felállás között: hogy egy kivégzőosztag tagjaként vagy egy tank tüzéreként húzom meg a ravaszt. Így is, úgy is kioltottam valakinek az életét. – C’est la guerre – vigasztalta magát a Légiós, valahányszor túl voltunk egy kivégzésen. Ezen a délutánon a bíróságon teljesítettünk szolgálatot. Azok a szerencsétlenek, akiket tárgyalásra hoztak be, sorba kellett álljanak a tárgyalóterem ajtaja előtt. Talán ez volt az egyetlen sor, amelyben nem előrefelé tolongtak az emberek. A várakozás idegességet szült, az idegesség pedig cigarettát kívánt, és mivel mi voltunk az egyedüliek, akiktől kérhettek, a vádlottak hozzánk fordultak. – Nesze, pajtás – nyomott egy fiatal suhanc kezébe egy fél pakli cigarettát Porta. Egy SD-s, látva ezt, haragosan Portára szólt: – Ne adjon neki! Megölte az egyik emberünket! Ő maga sem volt, sokkal idősebb, mint a francia. Porta, akut süketséget
színlelve, tüzet adott és barátságosan elvigyorodott. Az SD-s elvörösödött, mint egy pulyka. – Csak szívjad – sziszegte. – Úgyis most teszed utoljára. A fiú közönyösen vállat vont. – Mire vagy olyan büszke? – csóválta meg a fejét Gregor. – Lehet, hogy most nagy hősnek érzed magad, de holnap reggel már nem leszel az, erre mérget vehetsz. – Gondolod, hogy érdekel? Elmehettek a francba, ahányan vagytok! – Miért éppen mi? – vigyorgott Porta. – Miért nem a ti kedves moszkvai testvéreitek? Komolyan mondom, képtelen vagyok felfogni, mit csíptek annyira bennük. – Történetesen én is kommunista vagyok – közölte a fiú. – Szabadságot a munkásosztálynak, ez az egyetlen, ami érdekel engem. – Hogyne – bólogatott Porta. – Csakhogy holnap már halott leszel, és akkor mire mentél az egésszel? Hiába költöztél le hat láb mélyre, attól még tovább fogják buzerálni a munkásokat… Te tényleg elhiszed, hogy Moszkvában jobb nekik? – Porta megvetően sercintett. – Ne röhögtess! Menj oda, és próbáld ki, pajtás! Egy hét múlva sírva jönnél haza! – Úgy? Tehát a náci Németországban jobb? – Mondtam én ilyet valaha? – Nos? – Persze, hogy nem! De itt Franciaországban igen. Ha tartanátok egy kis szünetet a hülye elveitek szajkózásában, és inkább körülnéznétek helyette, akkor ti is meggyőződhetnétek róla. Itt legalább szabadon elmondhattad, mi bajod. Próbáltad volna meg ezt Moszkvában! Nem adtam volna egy lyukas kopejkát az életedért. – Ez most lényegtelen. Pillanatnyilag a fasizmus ellen harcolunk. – Ugyan, ne akard becsapni magad! Még hogy a fasizmus ellen! Tudod, mit tettél? Megölted egy elvtársadat! Lehet, hogy német volt, de ettől még ő is munkás. A háború előtt az volt. Te meg kinyírtad. Miért? – Franciaországért! A szabadságért harcolok, mint minden becsületes francia! – Most akkor miért harcolsz? A kommunizmusért vagy a szabadságért? – Mindkettőért! A kettő egy és ugyanaz! – Francot! – mondta a Légiós. – De mondok neked valamit! Kérjed, hogy küldjenek az orosz vonalak mögé mint német kémet. Ezzel két legyet ütnél egy csapásra: megmenekülnél a kivégzőosztagtól, és megismerhetnéd az ottaniak életét. A fiú durcásan elfordult. A sor elejéről egy panaszos hang megkérdezte:
– Mivel vádolnak engem? – Egy papírvékony emberke volt, a francia vasutasok kezeslábasában. – Én semmit nem csináltam! – Az ég szerelmére, csak ezt ne mondd nekik – figyelmeztette jóindulatúan Gregor. – Úgysem fogják elhinni neked. Mindegy, hogy mit mondasz, csak azt ne, hogy ártatlan vagy! – De én tényleg nem csináltam semmit! – Lehet, de az senkit nem fog érdekelni. Valld be nekik, amit hallani akarnak. Mondj nekik valami piti dolgot, és akkor elkerülheted a kivégzőosztagot. – De mit mondjak nekik? Én nem csináltam semmit! Én tévedésből vagyok itt! – Találj ki valami apróságot, de valami olyat, hogy hihető legyen – tanácsolta az egyik SD-s őr. – Csak vigyázz, nehogy olyat mondj, ami halálbüntetést von maga után. Fegyverekről például egy szót se. Ha meghallják ezt a szót, egyből bevadulnak. Elég megemlítened, és máris halottnak tekintheted magad. – De hát akkor mit tettem? – kérdezte kétségbeesetten a papírember. – Mondjuk, fejbe vágtál egy katonát egy vasrúddal – vont vállat az őr. – De minek? – kérdezte rémülten a francia. – Jesszusom, honnan tudjam én azt? Mondjuk… mert úgy érezted, meg kell tenned. – Sose tennék ilyet – mondta szomorúan a gyanúsított. – Nem lennék képes rá… Egy másik gyanúsítottnak már konkrét ötlete is volt. – Az én bandám ellopott egy teherautót. Ha akarod, beveszünk a csapatba, bár nem tudom, mennyire biztonságos. Az a gond, hogy mindenkit egyenként hallgatnak ki, és egykettőre lebukhatsz, ha nem tudod mindazt, amit a többiek. Ez a baj velük! Átkozottul alaposak. – Mit szólsz a feketepiachoz? Az mindig beválik – javasolta Porta. – De én nem ismerek senkit. Senkit, aki effélét… – Hát persze, hogy nem ismersz senkit! – bólogatott az SD-s. – Éppen ez a lényeg ebben a játékban. Nem ismersz senkit, különben addig fognak kínozni, míg az öreganyádat is fel nem dobod nekik. Az emberke reménytelenül felsóhajtott. Nem sokkal később eltűnt a tárgyalóteremben. Nem sok jövőt jósoltunk neki. Tíz perccel később már kint is volt, és döbbenetünkre fülig ért a szája. – Megcsináltam! Elhitték nekem! – Mit? – kérdezte Gregor. – Mivel etetted meg őket? – akarta tudni Porta is.
– Azzal, hogy feketepiacos vagyok – felelte boldogan az emberke. – Három hónap fegyházat kaptam! És ment, hogy letöltse a büntetést, hálás könnyeket morzsolva szét a szeme sarkában. A kis vasutas volt a téma még egy darabig, míg a fiatalabbik SD-es megint bele nem kötött a kommunista suhancba. Durván meglökte a fiút, és cukkolni kezdte: – Ha rajtam múlna, fellógatnálak! Az egész rohadt bandát! Átkozott vörösök! Ti öltétek meg az apámat harmincháromban! Ne is mondd, hogy te akkor még pelenkás voltál, mert úgysem érdekel! Ugyanúgy hibás vagy, mint ők! Ha te lettél volna ott, akkor te ölted volna meg őt! – Hagyd békén! – mordult rá Porta. – Már alig néhány órája van hátra! Miért nem szállsz le róla végre? – Ez egy zsidó – makacsolta meg magát az SD-s. – Egy kilométerről megérzem a szagukat. Zsidó vagy, te vörös szarházi? A fiú igent intett a fejével. – Az vagyok. – Látjátok! Én megmondtam! Nem baj, holnap ilyenkor már a hollók fogják vájkálni a szemedet, és én nézni fogom, hogy lakmároznak belőle! Hamarosan a fiút is elnyelte a tárgyalóterem. Fél órával később került csak elő, és amikor kijött, semmi oka nem volt a mosolygásra: halálra ítélték, mint az várható volt. Ráadásul még a fellebbezés jogát is megvonták tőle. – Látod? – mondta szomorúan Porta, amikor visszaindultunk vele a fresnes-i fegyházba. – Nem éri meg olyan fene nagy büszkének lenni. Különben sem értem, minek kellett belekeveredned ebbe a kommunistás dologba. Én elhiszem, hogy jót akarsz, de akkor sincs annak értelme annak, amit csinálsz. Csak annyit értek el ezekkel a szabotázsakciókkal, hogy még több franciát végeznek ki. Kinek éri meg ez? – Hány éves vagy fiam? – kérdezte nyájasan Papa. – Holnap leszek tizennyolc. Vagyis lennék – javította ki magát. – Vagy talán mégis leszek. Nem tudom. Attól függ, mikor fognak kivégezni. – Túl fiatal vagy, hogy meghalj – morogta Porta. – Nem volt, aki a térdére fektessen és elporolja a fenekedet, amíg még nem lett volna késő? – Tizennyolc – mormogta Papa. Heidére sandított. – Nem te leszel őrszolgálatos, Julius? – De igen – dünnyögte szórakozottan Heide. – Huszonnégy óra tömény unalom vár rám… – Hirtelen felkapta a fejét, és gyanakvóan Papára nézett. – Miért? Miért érdekel téged, hogy ki lesz őrségben? Na ide hallgass… ne akarj engem belekeverni valami disznóságba. Én nem akarok bajt, világos? Papa nem válaszolt. Csak üldögélt és hallgatott.
Hat órakor leváltottuk a 4-es blokk őrségét. A börtönben éppen ebben az időpontban volt a legnagyobb a nyüzsgés – vacsora, mosogatás, foglyok kísérgetése ebédlőből cellába, cellából mellékhelyiségekbe stb. Kész őrültekháza volt. Ezt a nyüzsgést használta ki Porta, hogy Pici segítségével beosonjon a blokkparancsnok szobájába. Én a folyosó végéről, egy rácsos ajtó mögül tartottam szemmel a terepet. Porta kényelmesen leült a főtörzs asztala mögé, előkereste a szükséges formanyomtatványt, tollat kerített, és akkurátusan kiállította a kijárási engedélyt az ifjú, halálra ítélt zsidó számára. Indokként a „további kihallgatás a Gestapón 19.00-kor” koholmányt hozta fel. – Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte Picitől. – Fantasztikus – bólogatott Pici. Meg kell jegyeznem, hogy a német hadseregben nem volt még egy olyan tehetséges betörő-okmányhamisító páros, mint az övéké. Nem létezett olyan zár, amelyet Pici ne tudott volna feltörni, és ugyanígy nem létezett olyan aláírás, amit Porta nem lett volna képes a legkisebb részletig hűen reprodukálni. Az engedély alján pöffeszkedő aláírást később a főtörzs a sajátjaként ismerte el, annak ellenére, hogy maga is tisztában volt vele: nem ő írta alá a nyomtatványt. Közben Barcelona is megérkezett, hogy megnézze, minden a terv szerint halad-e. Porta büszkén lökte eléje a papírt, aztán kényelmesen elhelyezkedett, és a tükörfényes asztallapra tette bakancsos lábát. – Soha nem hittem volna, hogy ilyen pazar dolog főtörzsnek lenni… Ki gondolná, hogy ilyen jó dolguk van ezeknek a szarháziaknak! Nézd ezt… Megbökdöste a forgószék puha szivacsozását, de senki nem figyelt rá. Picit sokkal jobban érdekelte a kanapé, Barcelona pedig az ajtót leste, és ömlött az arcáról a verejték. – Az isten szerelmére! Annyi agyatok sincs, mint két ökörnek! Emeljétek fel a seggeteket, és tűnjünk innen! – Minek ez a nagy sietség? – tiltakozott Pici. – Mi csak parancsot teljesítünk, ha már elfelejtetted volna. – Ilyenek ezek az őrmesterek… – Porta kihúzta az egyik fiókot, és kíváncsian belekukucskált. – Ahhoz értenek, hogy parancsolgassanak, de ha azt érzik, hogy gáz van, akkor fosnak. – Én azt mondtam, hogy szerezzétek meg ezt a vacak papírt, nem azt, hogy a kanapén heverésszetek és fiókokban kotorásszatok! – fakadt ki Barcelona. Lassan, őrjítő alapossággal végigtöröltek minden egyes tárgyat a szobában, eltüntetve az összes létező, régi és új ujjlenyomatot. Barcelona
eközben az ajtónál szobrozott, és legalább tíz évet öregedett. Szerencsére éppen az ajtóra tapasztotta a fülét, amikor Pici zsebre vágott egy marék szivart, mert felettébb valószínű, hogy a látvány – és a gutaütés – abban a minutumban elvitte volna. – Gyerünk, az istenit, most már hagyjátok! Barcelona egy elszánt mozdulattal szélesre tárta az ajtót, és kilépett a folyosóra. Nem volt mit tenni, Portának és Picinek követnie kellett őt. Pici visszazárta az ajtót, aztán gondosan bepöckölt egy darab gyufaszálat a kulcslyukba. – Mi az istent művelsz? – sziszegte Barcelona. – Megmentem a seggeteket a szétrúgástól! – vágott vissza Pici. – Soha ne nyiss ki egy ajtót úgy, hogy előtte nem vizsgáltad meg jó alaposan. Csak egyszer követtem el ezt a hibát, és kilenc hónapomba került. Az a rohadék, akié az ajtó volt, egy faforgácsot illesztett a kulcslyukba, és én hülye nem vettem észre. El tudjátok képzelni, mekkora ribillió lenne itt, ha a főtörzs visszatérve nem találná a kulcslyukban kedvenc gyufaszálát? Barcelona öregedett még egy fél évet. – Jól van, meggyőztél! Érted a dolgod, ezt el kell ismernem. Itt szétváltak, és ki-ki ment a maga dolgát végezni. Porta odajött hozzám, és ketten felkerestük a fiút a cellájában. – Nesze – lökött neki oda egy kabátot Porta. – Kapd fel, és gyerünk. – Hová? – sápadt el a fiú. – Azt hittem, holnap lesz a nap. – Minek a napja? – A kivégzésé. – Végleg elhalasztották – feleltem. – Nem tudnál inkább mozogni? – vesztette el a türelmét Porta. – Azért jöttünk, hogy kivigyünk innen, nem azért, hogy csevegjünk. Igazán megtehetnéd, hogy befogod a szájad. – De… – Semmi de! Pofa be és figyelj! Csak egyszer mondom el, úgyhogy hegyezd a füled. Amint kimentünk, húzz ki innen, és eredj a lépcsőház felé. Ha valaki megállítana, mondd neki, hogy szarni mész. Ha nem látsz senkit, ment le szépen a földszintre. De csendben, hogy ne csődüljön nekem oda mindenki. Ha lent vagy, menj ki a bal oldali ajtón. A latrina mögött fogod találni magad. Maradj ott, míg a reflektor ki nem alszik. Amint rád borult a sötétség, iramodj az udvar másik vége felé. Világos? – Igen, de… – Hacsak időközben ki nem tör a béke – folytatta Porta, ügyet sem vetve a közbeszólásra –, két percig sötétben leszel. Az embereink már várni fognak
téged. Beállsz szépen melléjük, egy vonalban velük, és együtt trappoltok tovább. Vili? Csak csináld, amit mondanak, és nem lesz semmi gond. – Menni fog, mint a karikacsapás – mondtam bátorítóan én, aki mindannyiunk közül a legkevésbé hitt az akció sikerében. – Persze, ha valami balul ütne ki, akkor… – Porta megvakarta a feje búbját –… akkor lőnünk kell. Érted, ugye? Így is egy rakás ember viszi vásárra a bőrét miattad. – Erre azért remélhetően nem fog sor kerülni – biztattam. Visszatértünk az őrszobára, és vártuk, hogy a fiú mozgásba lendüljön. Porta pökhendien kijelentette, hogy innen már tojik az egészre, meg különben is, csak egy kommunistáról van szó, úgyhogy az sem érdekli, ha szétlövik a fiú hátsóját. Én persze rögtön rámutattam, hogy ez nem egészen igaz, hiszen senki nem kötelezte, hogy részt vegyen az akcióban. A beszélgetés további része már a megszokott módon alakult: Porta közölte, hogy vagy befogom, vagy lenyeleti velem a fogsorom, és én inkább az előbbit választotta. Máig biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem. A fiú elhagyta a cellát, rögtön azután, hogy lépteink zaja elhalt. Csendben behúzta maga után az ajtót, kiosont a lépcsőházba, megállt, fülelt. Amikor már biztos volt benne, hogy tiszta a levegő, lerohant a földszintre, és megkereste a latrinához vezető kijáratot. Az ajtó úgy nyikorgott, mint egy tüzelő cicalány. Barcelona a fülére tapasztotta a kezét, és az égre emelte tekintetét. – Jesszusom! Ha valaki ezt meghallja, akkor nekünk végünk! – Nekünk mindenképpen végünk – nyugtattam meg. Papa bekukkantott az udvarról, és közölte: – A fiú kint van. Indulhattok. Portával felmentünk, és gyorsan bezártuk a nyitva hagyott ajtók sorát. Mire visszaértünk az őrszobába, a Gregor által kezelt reflektor már körbepásztázta az udvart, és kialudt. Két perc erejéig sötétség borult az udvarra, aztán a reflektor újra bekapcsolt, és megint végigseperte az udvart, saroktól sarokig. A szökevény, hála az égnek, már nem volt a latrina mögött. A két percet kihasználva átnyargalt az udvaron, és most hason fekve arra várt, hogy az őrjárat odaérjen. Léptek ütemes dobogása hallatszott. A fiú bízott benne, hogy azok lesznek, akiket várt. A reflektor vakító fénye elhúzott felette. Az őrjárat, élén a Légióssal és Günther Soesttel már egészen közel volt. A katonák sisakja, a gyűlölt német rohamsisak, amely még egy szent arcát is sátáni maszkká tudta volna torzítani, vészjóslóan csillogott a nyers fényben. A fiú már nem is tudta, mit gondoljon.
Ahogy a megbeszélt ponthoz közeledtek, Günther idegességében elkáromkodta magát. Ez már a második alkalom volt, hogy fogolyszöktetésben vett részt – pedig az első után megfogadta, hogy soha többé. – Nem éri meg – motyogta. – Egyszerűen nem éri meg. Semmi nem ér meg semmit ebben a kibaszott háborúban. Hogy lehetek ennyire hülye? Márpedig ha valaki, akkor Günther tudta. Nyolc évig vezetett tankot, és ez alatt a nyolc év alatt harminchét bajtársát látta szénné égni, kilenc alkalommal pedig ő maga is kis híján ugyanerre a sorsra jutott. A tizedik esetnél azonban nagyon megégette magát. Szó szerint: az égő olaj lemarta az ajkait és az orrát. Életben maradt, de az arca oda volt. Hét hónapot töltött kórházban egy vízágyban. A halál, melynek karmai közül visszarántották, rajta hagyta a bélyegét. A keze két aszott, pergamennel borított csontkéz lett, az arca egy duzzadt, bíborvörös húsgolyó. Ez volt az a férfi, akitől a mennyasszonya visítva menekült el; és ez volt az a férfi, aki másodjára tette kockára az életét, hogy megmentsen egy halálraítéltet. Egy franciát, aki ráadásul zsidó és kommunista is volt egyben. Ki tudja, lehet, hogy egy napon ugyanez a zsidó kommunista szembe fog jönni vele az után, és szánalommal vegyes undorral elfordítja a tekintetét. Miért ne, ha még a honfitársai is képtelenek leplezni az undorukat? Miért reagálna akkor másként egy idegen? És mi lesz a magafajtákkal a háború után? Egy otthonba fogják dugni, hasonló nyomorultak közé? Vagy mutogatni fogják őket a cirkuszban? Vagy egész hátralevő életét egy sötét szobában kell leélnie, nehogy valaki meglássa az arcát? Valószínűtlen volt, hogy az egészséges emberek valaha is el tudják fogadni. Pedig milyen jóképű volt valamikor… A lányok csak úgy omlottak a karjába; egymás szemét is képesek lett volna kikaparni érte. És most? Még a nővérei sem bírják elviselni a jelenlétét. A legutóbbi eltávozáskor alig két napja volt otthon, amikor az anyja idegösszeomlást kapott. Az orvos szerint ennek is ő volt az oka. Günther ekkor összepakolt, és elment otthonról. A szabadsága hátralevő részét egy katonai szanatóriumban töltötte Tolsban. Ott legalább hozzá hasonlók közt lehetett; egy sereg frankensteini szörnyeteg között, akiket a háború hozott létre. A szanatóriumban jól ment a soruk, de a házirend szigorúan megtiltotta, hogy lemenjenek a közeli faluba. Mankóval, tolókocsival mehettél. Az nem volt baj, hogy nincs lábad vagy kezed, de arc nélkül nem jelenhettél meg az emberek között. Rosszat tesz a hátországban lévők moráljának, magyarázták a „hozzáértők”. Egy hősnek heroikus sérüléseket kell szereznie; márpedig élve torzzá égni egy tankban nem éppen heroikus dolog. Igaz, az arctalan szörnyek nem is igen kívánkoztak a
faluba. Még mindig nem tudták feldolgozni, a velük történteket, és még mindig képtelenek voltak felfogni, hogy soha többé nem illethetik ajkukkal egy lány ajkát. A legtöbbjüknek nem is volt ajka: csak egy formátlan, fényes, redős bőrrel szegélyezett lyuk tátongott a helyén. Voltak, akik azért még reménykedtek benne, hogy a háború után átplasztikázzák az arcukat. Günther is csak ezért maradt meg a seregben. Már csak ez éltette: a remény, hogy a háború után a sereg hálából átoperáltatja az arcát. Feltéve, persze, hogy Németország nyeri meg a háborút. Arra, hogy mi lesz akkor, ha mégsem, Günther gondolni sem mert. Az őrjárat a fiú mellé ért. A szökevény felugrott, beállt Günther mellé, és menetelni kezdett. Bal-jobb, bal-jobb. A következő saroknál, ahol a fal éles szögben balra kanyarodott, az őrjárat megállt. A Légiós, anélkül hogy elfordította volna a fejét, hadarni kezdett: – Találni fogsz egy kötelet a falról lelógatva. Ha szólok, rohanj oda. Két perced lesz, hogy felmássz és átlendülj a túloldalra, úgyhogy légy ügyes… Fogd ezt, de csak akkor használd, ha feltétlenül szükséges. Ez egy személyigazolvány, de sebtében készült, úgyhogy vigyázz vele. A reflektor kévéje elsuhant felettük, de a járőrök tömött sorai tökéletesen eltakarták a fiút. – Ha kint vagy, menj a Montmartre-ra, a Sacré-Coeur-templomba, és várd meg a hajnalt a harmadik gyóntatófülkében. Ha bemegy a pap, mondd neki, hogy virágot loptál a temetőből. Ha a pap megkérdezi, hogy milyen virágot, feleld azt, hogy nefelejcset. A többit majd megtudod tőle. – Egy paptól? – kérdezte döbbenten a fiú. A Légiós két szemöldöke egymásnak ugrott. – A Gestapónak jobban örülnél? – Dehogy! – A fiú elpirult. – El sem tudom, mennyire hálás vagyok azért… – Majd elmondod, ha túl leszünk ezen az egészen. Most pedig figyelj, mindjárt elhalad felettünk a fény. Amint elment, rohanj! A fénypászma tovasiklott. A fiú berohant a kiszögellésbe, és mászni kezdett a kötélen. A Légiós kibiztosította a géppisztolyát, és oldalba bökte Günthert, hogy tegye ő is ugyanezt. Ha a reflektor fénye a kötélen találja a fiút, meg kell ölniük. Nem volt más választásuk: nem hagyhatták, hogy bemártsa az egész szakaszt. A két perc egy szempillantás alatt elillant, a fénykör átsuhant felettük, és elérte azt a helyet, ahol az imént még a kötél lógott. A kötél már nem volt ott, és a fiú fejebúbja éppen ebben a pillanatban tűnt el a fal túloldalán. Hajszálon múlt, de megcsinálta.
A Légiós helyére pöccintette a biztosítókallantyút, és vállára lendítette a fegyvert. Az őrjárat háborítatlanul folytatta körútját. – Nos, Papa most már elégedett lehet – jegyezte meg néhány lépés után a Légiós. – Az ő holdkóros ötlete volt. – Igen, holdkóros. Ez a megfelelő szó – morogta Günther. – Különben miért csinálta? – Fogalmam sincs. Szerintem még ő maga se tudja. – És akkor mi miért csináltuk? – Gőzöm sincs – felelte mosolyogva a Légiós. – Nos, nekem se – morogta Günther. – De esküszöm az élő Istenre, hogy utoljára adtam be a derekam! Fél órával később leváltották az őrséget. – Nincs jelentenivalónk – harsogtuk szemrebbenés nélkül.
12. A 103.
LOVASSÁGI EZRED PARANCSNOKA, ezredes az utóbbi hónapokban
sikert sikerre halmozott; és most ezt a szerencsesorozatot karrierje talán legnagyobb győzelme tetézte: Toumy ezredesnek, a francia ellenállás vezetőjének és Yeo-Thomasnak, egy brit titkos ügynöknek a kettős letartóztatása. E rendkívüli fogásnak köszönhetően a németek letartóztatások lavináját indíthatták el Franciaország-szerte. Toumy helyére egy Jussieu nevű tábornok lépett. Nehéz lett volna eldönteni, hogy melyikük volt kegyetlenebb, brutálisabb és embertelenebb a másiknál: a francia tábornok vagy a német ezredes. Terrorhullám söpört végig az országon. Embereket késeltek meg, lőttek le, fojtottak meg, gyilkoltak le minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon. Adminisztrációs irodák repültek a levegőbe, ellátmányoszlopokat mészároltak le, őrökkel végeztek tucatszám; a hidak és a vonatok olyan gyakori célpontok voltak, hogy lassan már megszokottá vált a felrobbantásuk. Francia tisztek vezetésével egy jól képzett csoport támadást intézett a Gestapo bourg-en-bresse-i központja ellen, ahol mindenkit tarkón lőttek, aki az útjukba került. Elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után ne csapódjanak bűnözők is a mozgalomhoz, rablások, nemi erőszakok és gyilkosságok sorozatait követve el az ellenállás égisze alatt. Hamarosan már nemcsak a németek, hanem a franciák is vadásztak rájuk. Később azt állították, hogy a bűncselekmények java részét német és olasz dezertőrök, illetve spanyol kommunisták és egyéb külföldi „agitátorok” követték el. Bármi legyen is az igazság, akárkik is voltak ők, bírósági tárgyalás nélkül agyonlőttek minden tetten ért személyt, és a testüket jelöletlen sírokba vetették.
A Montmartre – KINNT VAN A MALAKOFF MELLET – magyarázta lelkesen a Dragonyos. – Megtalálni és megszerezni nem lesz nehéz, inkább a szállítás okozhat problémát. Finoman szólva. De valahogyan csak meg lehet ezt is oldani. – Miért nem szerzünk egy teherautót, és hozzuk el azzal? – vetette fel Barcelona. – Nem olyan nagy ügy szállítólevelet hamisítani. Heide határozottan megrázta a fejét. – Túl kockázatos. Nem jutnánk messzire vele. – Nem kell annyira túlbonyolítani – mondta Porta. – Egyszerűen idetereljük. – Te megőrültél! – tátogott Heide. – És ha valami buzgómócsing meglát minket és megkérdezi, mit csinálunk? Akkor mit mondasz neki? Papa tűnődve megvakarta a füle tövét a pipája szárával. – Juliusnak igaza van. Ez így túl veszélyes lenne. – Szerintem is baromság – adta meg a kegyelemdöfést az ötletnek Pici. A Dragonyos magunkra hagyott minket, hogy kiszolgáljon néhány újonnan érkezettet. Ahogy fehér kötényében, uszályként lobogó fejszőrzetével átlibbent a termen, maga volt a megtestesült báj. Két rövid pipaszárláb, rajtuk bravúrosan egyensúlyozó, zömök, hordó alakú törzs, még feljebb zsírtól és víg kedélytől ragyogó, pirospozsgás holdvilágkép. Na és a bozontos szakáll meg a folytonosan lobogó hajfürtök. Ez volt a Dragonyos. A bisztró, kopott asztalaival és székeivel, füstös falaival és foltos terítőivel, az eszmék olvasztótégelye volt: forradalmárok, dezertőrök, spiclik és feketepiacosok gyűltek itt egybe estéről estére. Porta, aki először idehozott minket, odáig volt érte. A Dragonyos leültette a vendégeket, aztán visszasietett hozzánk, odaégett étel szagát sodorva magával a konyha felől. – Mondok én neked valamit! – fogadta Pici. – Ez az egész sok hűhó semmiért. Ide figyelj – kapott fel egy sótartót. – Egyszerűen fejbe kólintjuk, így ni… – csapta le a sótartót, ripityára törve azt –… és elhozzuk. Ilyen egyszerű. Nem értem, mit kell annyit vacakolni miatta. Porta összeráncolta a homlokát. – Fel vannak fegyverezve? – kérdezte. – Ha nincsenek, akkor hülyébbek, mint gondoltam – felelte a Dragonyos. – És akkor? – vont vállat Pici. – Hozzánk képest úgy is csak amatőrök. Legfeljebb őket is fejbe kólintjuk. – Miért nem dugulsz végre el? – mordult rá Heide. – Annyi agyad sincs,
mint egy bolhának! Már így is épp elég felfordulást okoztunk azzal a kurva szöktetéssel, az hiányzik még, hogy egy újabb botrányt is kirobbantsunk! Én mondom nektek, még megüthetjük a bokánkat a kommunistátok miatt. A Gestapo nem nyugszik mindaddig, míg meg nem találja a felelősöket. Előbb vagy utóbb rá fognak jönni, hogy mi történt, és akkor nekünk befellegzett. Porta felnyihogott. – A főtörzs még mindig nem bírta megemészteni. Még most is esküszik, hogy az ő aláírása van az engedélyen, annak ellenére, hogy nem emlékszik rá, mikor állította ki. Aztán ott van az a lüke őrmester, aki szentül meg van győződve róla, hogy látta elmenni az elítéltet a délutáni transzporttal! Miközben én kockáztam vele a latrinán, he-he! Azok a hülyék azt hiszik, hogy valahol a börtön és a Gestapo között lépett meg. – Röhögj csak! – mondta dühösen Heide. – Nehogy azt hidd, hogy olyan ostobák, mint te képzeled. Azt a kölyköt bűnösnek találták és halálra ítélték. Még a fellebbezési jogot is megvonták tőle. Fél napja sem volt a kivégzésig. Úgyhogy számítsatok rá, hogy valaki elkerülhetetlenül fel fogja tenni a kérdést: mi a fenét akarhatott akkor még tőle a Gestapo! – Csakhogy addigra már a háború véget ér – jelentette ki megingathatatlanul Porta. – Amúgy mit csináltál a kölyökkel? – A konyhában van – felelte a Dragonyos. – A konyhában? – bömbölte Heide. – Itt? – Hol másutt? – vont vállat a Dragonyos. – Istenem… nem bírom. Nekem ez már túl sok! – Kétségbeesetten püfölni kezdte az asztalt, és meg kell vallanom, együtt éreztem vele. Én sem örültem az egésznek. – Ennek meg mi baja? – kérdezte aggódva Pici. – Megmondom, hogy mi a bajom! – fröcsögte a szemébe Heide. – Az a bajom, hogy a Gestapo ráállított vagy kilencmillió ügynököt arra a görényre! Márpedig ha a Gestapo keres valakit, akkor azt meg is találja. És ha megtalálja, akkor órák kérdése, és az a fattyú köpni fog. Egek ura! – Hevesen megrázta a fejét. – Nem, én nem akarok kötelet a nyakamba. Lehet, hogy nektek ez is csak egy jó móka, de nekem nem! A Dragonyos kedélyesen Heidére mosolygott. – Aggodalomra semmi ok. Még a saját anyja sem ismerné fel. Várjatok egy percet, és mindjárt meglátjátok. Az átalakulás lenyűgöző volt. Ez a kétbalkezes, tésztaképű konyhai kisegítő és az intelligens, művelt zsidó fiú mintha két különböző személy lett volna. Amaz fekete hajú volt és jóképű; ez ocsmányul vörös, bozontos bajszú és szemüveges, ormótlan bakancsban és bumfordi bokalegyezőben.
– Na, mit szóltok hozzá? – kérdezte büszkén a Dragonyos. – Odáig vagyok – morogta Heide. – Már régen ki kellett volna juttatni Párizsból. – Könnyű mondani, barátom. – Nocsak! – tolta ki a zubbonyából szőrös alkarját Porta. – Már ennyi az idő? Hol lehetnek a többiek? – Ki tudja? – csapott le a témára a vészmadár Heide. – El se kellett volna menniük. Lehet, hogy éppen ebben a pillanatban kísérik be őket a Gestapo épületébe. Vagy már neki is láttak a kihallgatásuknak… – Ne gyerekeskedj – intette le Barcelona. – A Légiós úgy ismeri Párizst, mint a tenyerét, ráadásul Günther is velük van. Az ő arca már önmagában egy útlevél. Még egy gestapósnak se lenne gyomra megállítani Günthert. – Most nagyon megnyugtattál – mondta keserű gúnnyal Heide. Más vendégek is magukénak óhajtották a Dragonyos figyelmét, a hangosabbja pedig egyenesen azt követelte, hogy énekeljen nekik. A Dragonyos pedig kiállt a terem közepére, színpadiasan meghajtotta magát a „köz” előtt, aztán teleszívta méretes tüdejét, és bús tenorhangon Párizsról, az éj királynőjéről kezdett énekelni. Porta hegedűn, egy lány pedig harmonikán kísérte. A dal hangulata hamarosan minket is magával sodort, még Heidét is, aki megfeledkezve aggodalmairól, lelkesen velünk együtt kántálta a refréneket. A bisztró megtelt élettel. Még a kövér fekete szakácsnő, Jeanette is (akiről tudtuk, hogy az ellenállás aktív tagja) kiállt a konyha ajtajába, és tapsolni kezdett a zene ütemére. Mások lábdobogással, pohárcsapkodással, dobverőként használt evőeszközökkel kapcsolódtak az általános zsivajba. Annál nagyobb sokk ért minket, amikor percekkel később kivágódott az ajtó, és fejvadászok csörtettek be a terembe csőre töltött géppisztolyokkal. A levegő egy szempillantás alatt megfagyott körülöttünk. Jeanette bemenekült a konyhába, és lázasan mosogatni, csörömpölni kezdett. Mi, akik nem rohanhattunk ki, elhallgattunk, és fejünket lehajtva a poharunk alját, a körmünket vagy a padló mintázatát kezdtük tanulmányozni. A lesütött tekintetek azonban parázsként izzottak a gyűlölettől. A harmonikás lány a legtávolabbi sarokba kotródott, szürke arccal és rémülten, mint egy kisegér. Egyedül Porta maradt a helyén, makacsul a hegedűjét szorongatva. Az őrjárat vezetője, egy Stabsfeldwebel * , megállt az ajtó előtt, és megvetően végigmérte a társaságot. A tekintete végül Portán állapodott meg. – Maga! Obergefreiter! Porta felé indult, de az úgy tett, mintha észre sem venné. * A legmagasabb tiszthelyettesi rang. (német)
– Mit csinál itt? – dörrent rá Portára. – Van engedélye, hogy kint lógjon éjszaka? Porta kelletlenül előkerítette az engedélyét, és odaadta a csendőrnek. Nagy akaraterőről tett tanúbizonyságot e tett. Mindnyájan jól ismertük Portát: az ilyenekkel szemben, mint a Stabsfeldwebel, kötelességszerűen pimaszul viselkedett. Most azonban tudta, hogy a helyzete, akárcsak a miénk, távolról sem biztonságos. Most jobb volt kerülni a feltűnést, és Porta nem volt ostoba. Emellett a Stabsfeldwebel sem volt egy közönséges tábori csendőr. Mind látásból, mind hírből jól ismertük őt. A négy év alatt, amit ő és kommandója Párizsban töltöttek, az összes fellelhető szórakozóhelyet, bordélyt és szállodát átfésülték, és nem múlt el éjszaka anélkül, hogy ne vittek volna be valakit. Márpedig ha valakit Malinowski vitt be, az gyakorlatilag halott volt. Buzgóságát a legfelsőbb vezetés Lovagkereszttel jutalmazta. – Kivel van itt? – lökte vissza az engedélyt Portának. Porta felénk intett. Mi kihúztuk magunkat, és mindent megtettünk, hogy a porosz mintakatona benyomását keltsük a csendőrben. Malinowski megvetően ránk pillantott, aztán továbblépett. Fenekestül felforgatták a bisztrót – pincétől a padlásig. Még a vécé ajtaját is rátörték egy gyanútlan hölgyvendégre, és igazolványokat követeltek tőle. A konyhát teljesen feldúlták. Minden dobozt és minden egyes konzervet felnyitottak, átkutattak. A tűzhelyet különösen gyanúsnak találták, ezért az összes hamut kikotorták a konyha kövére. Ha mi tettünk volna ilyet, Jeanette puszta kézzel a földbe döngölt volna minket. Most moccanni sem mert. Csak állt karba tett kézzel, és nézte, miként csinálnak disznóólat a birodalmából. De a lényeg az volt, hogy a fiút emberszámba sem vették. A felső szintet is átrendezték. A ruhákat kidobálták a szekrényekből és a fiókokból, az ágyneműt lerántották az ágyakról, a párnákat és paplanokat megszurkálták. Még a ki-, be- és átfolyók csöveibe is belenyúltak. Egy órával az érkezésük után kénytelenek voltak véget vetni a randalírozásnak, de világos volt, hogy nem fognak üres kézzel távozni. Malinowski megállt a pultnál, és egyenként szemügyre vett minden arcot. Az emberei ugrásra készen várták, hogy az istenük kinyissa a száját. Csendben ültünk, és vártuk, hol fog lesújtani Damoklesz kardja. A Stabsfeldwebel a zsebébe nyúlt, és idegölő lassúsággal előhúzott egy pakk fényképet. Komótosan átnézte őket, kiválasztott egyet, aztán döngő léptekkel az egyik asztaltársaság mellé lépett.
– Deutsche Feldgendarmerie. Ausweis, bitte! * Egy jelentéktelen külsejű, gyűrött öltönyt viselő fiúhoz szólt. A fiú odaadta neki az igazolványát. A Stabsfeldwebel alaposan szemügyre vette az okmányt, aztán kijelentette: – Hamisítvány! Már több hónapja keressük magát. Igazán nagyszerű! Legalább lesz, akin demonstráljuk, hogy járnak a dezertőrök! De gondolom, voltak segítői is. Nevezze meg őket! Egyikünk sem hitte, hogy tényleg választ várt. Döbbenetünkre azonban az asztalnál ülő lányok egyike felugrott, és büszkén közölte, hogy ő volt az. – Ez megőrült? – suttogta Pici kilométer messziről hallható hangerővel. Barcelona teljes erőből sípcsonton rúgta, Heide pedig mérgesen rászisszent. Talán jobb lett volna, ha nem teszik, mert Malinowski az ösztönök embere volt, és az ösztönei most azt súgták neki, hogy valami nincs rendben körülöttünk. A nyomorult dezertőrt és barátnőjét az ember az embereire bízta, és új fogást szimatolva felénk indult. Gondolom, Pici megjegyzése és a többiek rémült reakciója volt az, ami kiváltotta megújult érdeklődését – amely a legjobb esetben is egész éjszaka eltarthatott volna. Köztudott volt, mennyire gyűlöli a frontszolgálatos katonákat, és az a hír járta, hogy éppen előző nap tartóztatott le egy Vaskereszttel kitüntetett főhadnagyot. – Erről beszéltem – motyogta Heide. – Tudtam, hogy bekövetkezik. És mindez egy hülye zsidóért! – Újra át akarom nézni a konyhát – kanyarodott az ajtó felé Malinowski. A Dragonyos aggodalmasan utána loholt, és kétségbeesett magyarázkodásba fogott odaégett levesekről és kieső bevételekről, de Malinowski rendíthetetlen volt. – Ez sokkal fontosabb, mint a maga levesei – lökte félre az útból a tulajt. – De a vendégeim… Ebben a pillanatban újabb vendégek érkeztek. Mindenki gépiesen az ajtó felé fordult. Az elsőként belépő férfi mintha harisnyából készített maszkot viselt volna, amely eltorzította a vonásait, de amint közelebb ért, világossá vált, hogy nincsenek eltorzítani való vonásai. A szeme két keskeny rés volt, az orra nem több két apró bemélyedésnél, a szája rojtos, tátongó nyílás. Egyáltalán nem volt szemöldöke, a bőrszíne pedig csupa márványos, bíborrózsaszínű heg volt. Merev bőrgallérral erősített nyakáról Lovagkereszt lógott. – Nos? – kérdezte gúnyosan Günther. – Elfelejtett tisztelegni, * Német tábori csendőrség. Az igazolványát kérem!
Stabsfeldwebel? Malinowski összecsapta a bokáját, és a homlokához érintette a mutatóujját. Mást nemigen tehetett. Hiába volt Stabsfeldwebel és hiába volt meg neki is a maga Lovagkeresztje, egy ilyen szörny felett neki sem volt hatalma. Ha Günthernek úgy tartotta volna kedve, és egyszerűen lepuffantja őt – utólag azzal indokolva tettét, hogy a Stabsfeldwebel sértegette őt –, senki nem kételkedett volna tette jogszerűségében. – Fahnenjunker * ! – igyekezett tisztelettudó hangot megütni Malinowski. – A napi parancs értelmében a kerületben járőrözünk, és épp az imént fogtunk el egy két hónapja körözött dezertőrt az őt segítő nővel együtt. – Nagyszerű – mondta bátorítóan Günther. – Köszönöm, Stabsfeldwebel. Feltételezem, ezzel véget ért itt a feladata. Malinowski habozott. Günther elfordult, jelezve, hogy befejezettnek tekinti a társalgást. Térdtől lefelé mindkét lába bádogból volt, de ez alig látszott meg a mozgásán. Több hónapjába és emberfeletti akaraterőbe telt, mire újra megtanult járni, és mire megtanulta használni a bal kezét, amely négy acéldarabból állt. Eleinte meg akart halni, és örök rejtély maradt, hogy végül honnan merítette a továbbéléshez nélkülözhetetlen erőt. Tiszt lehetett volna belőle a Waffen-SS-nél – felajánlották neki, miután elhagyta a kórházat –, de ő inkább velünk akart maradni. Mindig a „fekete huszár”-ként szolgált, és talán mi voltunk az egyedüliek akik továbbra teljes értékű emberként kezeltük. Feszült csend telepedett a bisztróra. Minden tekintet Güntherre szegeződött. Günther ráérősen elővette a cigarettatárcáját, kiválasztott magának egy cigarettát, és ajaktalan szájába dugta. Malinowski már nem Günthert, hanem a cigarettatárcát bámulta. Színaranyból készült, vörös sarló és kalapács díszítette. Günther a csendőr elé tolta. – Szép kis darab, nem? Szuvenír Sztálingrádból. – Lecsapta a fedelét, és a zsebébe süllyesztette. – Járt valaha Sztálingrád lövészárkaiban, Stabsfeldwebel? Háromszázezer német katona eset ott el, tudta? Azoknak, akik túlélték azt a poklot, joguk van egy kis szuvenírhez, ugye egyetért? Malinowski nyelt egyet, de nem szólt. Günther váratlanul hangot váltott. – Ha már nincs több dolga itt, akkor nagyon örülnék neki, ha a hátát láthatnám! A Stabsfeldwebelnek nem volt más választása, mint elhagyni a bisztrót. Amint ő és a többi „láncos kutya” elhagyták a bisztrót, a vendégek egy * A. m. zászlós. (német)
emberként felsóhajtottak. – Úgy látom, épp a legjobbkor értünk vissza – jegyezte meg a Légiós. – Ez nevetséges – morgolódott Heide. – Kész cirkusz. Annak a kölyöknek már régen túl kellene lennie hetedhét határon. Senki nem törődött vele. Günthert magasztalta és itatta mindenki, nem értünk rá Heide nyavalygásával foglalkozni. – Ah, ugyan – szerénykedett Günther. – Ez csak természetes. Az embernek ki kell használnia a testi fogyatékosságait, különben mi értelmük? A harmonikás lány előmerészkedett a sarokból, és játszani kezdett. Porta felkapta a hegedűt, és a Dragonyos is újra mosolygott. Heide hullarészegre itta magát, és beesett az asztal alá. Legalább nem morgott többet. Pici kezdett a táncolók között, és megcsipkedte minden lány fenekét. Günther, csordultig tele jó erős francia borral, elrabolt Barcelona orra elől egy sárga ruhás leányzót, és táncba vitte. – Vive le France! – ordította teli torokból Porta. A Légiós állhatatosan ivott, és a tünetekből ítélve már nem sok hiányzott neki, hogy Heide után guruljon. Günther is mindent megtett, hogy pótolja lemaradását, s a sárga ruhás leányzónak is sikerült feloldódnia. Már nem tartotta csukva a szemét, ha Günther felé fordult: az ünnepelt ölében ült és vihogott. Kintről néha lövések, robbanások zaja hallatszott, vagy éppen repülők húztak el a házak felett, de nem foglalkoztunk vele. Már olyan régóta háború volt, hogy ezek a hangok a mindennapi élet részei voltak. Barcelona váratlanul oldalba bökött. – Vigyázz. Jön valaki. Az egész társaság megdermedt. Azt hittük, Malinowski tért vissza, de nem ő volt, hanem Jacqueline, a lány, akit a normandiai virágoskertben ismertem meg, és aki valódi kávéval kínált engem. Más dolgok is történtek persze, de nekem valahogy mindig a virágok és a friss kávé illata jutott eszembe róla. Elég gyakran találkoztunk, mióta Párizsba vezényeltek minket. Az utóbbi hetekben szinte naponta összejöttünk titokban, de ez volt az első nap, hogy nyilvános randevúra mertem hívni. Amint belépett az ajtón, már meg is bántam. Porta természetesen egyből felismerte. – Úgy… tehát még mindig ezzel a normandiai libával hetyegsz – mérte végig rosszindulatúan Porta. A lány gyönyörű volt és törékeny smaragdzöld muszlinból kreált ruhájában, de tudtam, Porta ezúttal nem ezért bámulja. Most már biztos voltam benne, hogy hibát követtem el, amikor idehívtam. – Mióta folyik az etyepetye, he? Úgy látom, már jó ideje. Azt tanácsolom, szabadulj meg tőle, amíg magához nem láncol. Ez a tyúk szerelmes,
márpedig a szerelmes tyúkok nagyon, de nagyon veszélyesek tudnak lenni. – Nem tudod, mit beszélsz – torkoltam le. – Csakugyan? – fintorgott gúnyosan Porta. – Már elfelejtetted, hogy kiverte a dilit, amikor legelőször hanyatt vágtad? – És? Mi közöd hozzá? – Nagyon is sok közöm van hozzá! – Igen! – mászott elő az asztal alól Heide. Sandán a lányra pillantott, aztán megragadta a galléromat, és alkoholbűzös leheletével a képembe fröcsögte: – Nagyon is sok közünk van hozzá! Hozzád meg a te kis francia lotyódhoz! Felőlem annyit és annyiszor döngeted, ahányszor csak akarod, de ne hozd ide! – Magához húzott, és elővette a pisztolyát. – Portának igaza van: ezek a tyúkok veszélyesek. Féltékennyé, érzelgőssé válhatnak, beleüthetik az orrukat mindenbe. És ami a legrosszabb: köphetnek. – Mi folyik ott? – kérdezte az asztal túloldaláról Günther. Barcelona a fülébe súgott valamit. Láttam, hogy Günther Jacqueline felé fordul, és tetőtől talpig végigméri. Barcelona rám nézett, és rosszallóan megcsóválta a fejét. A Légiós hátradőlt a székében, és szórakozottan tisztogatni kezdte a körmét a bajonettje hegyével. Jacqueline rám mosolygott. – Mi a baj, drágám? – kérdezte gyanútlanul. – Olyan furcsa vagy ma! Visszakísértem az ajtóhoz, és elmagyaráztam neki a helyzetet. Az én hibám volt, tudhattam volna, hogy ez lesz. Párizs veszélyes hely volt, hemzsegett a spicliktől. Elég volt egy apró ballépés, és az embernek befellegzett. Jacqueline tökéletesen megértett. Nem tett fel további kérdéseket, nem tiltakozott. Megegyeztünk, hogy másnap találkozunk a megszokott találkahelyen, aztán csendben kisiklott a sötét utcára. Örültem, hogy elment. A bisztró lassan kiürült, már csak mi maradtunk. A Dragonyos bezárta a boltot, aztán előszedett egy Párizs-térképet, és az asztalunkra terítette. – Az áru nagy valószínűséggel súlyos lesz – bölcselkedett Porta. – Remélem is – bólogatott a Dragonyos. – Ha nem volna az, nagyon csalódott lennék. – Hogy fogjuk áthozni a hídon? – A hónunk alá csapjuk – mondta vidáman Pici. – Megkérjük, hogy ússzon át a folyón. – Szerintem nem tud úszni… – Persze, hogy tud, ne beszélj! – Ne gyerekeskedjetek! – szólalt meg komoly arccal a Légiós. – Ez lesz az akció legkockázatosabb része. Minden hidat szigorúan őriznek. – És ha nappal mennétek? – javasolta a Dragonyos. – Olyankor nagy a
forgalom. Észrevétlenül átsurranhatnátok. Barcelona nemet intett a fejével. – Nem fog menni. Nappalra nem tudok kimenőt szerezni. Porta az asztalra csapott. – Világos! Akkor elmegyünk érte most! – És hogy hozzuk át a hídon? – Fogalmam sincs. Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. Nem kell folyton mindent előre kitervelni. Azok a tetű poroszok is állandóan csak terveket szőnek, és látjátok, hová jutottunk! Alig ért véget az egyik háború, máris összedugták a fejüket, és kiterveltek egy másikat. Nem szabad ilyesmikre fecsérelni az időt. Én mindig is azt vallottam, hogy a legbölcsebb az, aki nem száll szembe az árral. Hadd sodorjon minket. Majd improvizálunk. – Én azt mondom, mégiscsak kéne egy terv – erősködött csak azért is Heide. – Nem kell terv. Van két bélyegző a zsebemben „Szigorúan titkos” felirattal. – És mi az isten akarsz kezdeni velük? – Meg fogsz lepődni, ha meglátod – felelte Porta. – Csodákra vagyok képes egy bélyegzővel. – Hányingerem van tőle – panaszkodott Heide. – Hányingerem van mindenkitől. Ez az egész egy nagy baromság. Mé’nem tudtok megülni a seggeteken. Ha nem zsidókat szöktettek, akkor… – Mi lesz, ha ránk lőnek? – vetette fel Papa, aki eddig csendesen üldögélt és a homlokát ráncolgatta. – Ha mondjuk belerohanunk egy őrjáratba? – Miféle őrjáratba? – Malinowski kollégáiba például! – recsegte Heide. – A bélyegzőkkel nem sokra fogunk menni ellenük, bármilyen titkosak is legyenek! – Ez gond lenne? – vont vállat Porta. – Szerintem nem lesz az, ha mi lövünk először. – Hogyne! Hogy aztán valamelyikük elvonszolja magát a legközelebbi őrsre, és… – Ki mondta, hogy hagyjuk? – kiáltotta vérszomjasan Pici. – Páncélöklöt is viszünk magunkkal. Ha azzal pörkölünk oda, senki nem fog sehová mászni. – Páncélököllel a válladon akarsz csatangolni Párizs utcáin? – kérdezte megrökönyödve Heide. – Azt fogják hinni, hogy rohadék komcsik vagyunk. A Légiós felállt. – Elég a mellébeszélésből. Rögtönözni fogunk. – Én is ezt mondtam – húzta ki magát Porta.
– Akkor hát mikor indulunk? – kérdezte reménykedve Pici. – Máris? A Légiós szigorúan felvonta fél szemöldökét. – Szó sem lehet róla. Majd holnap.
13. AZ
ELSŐ KIMÁSZOTT AZ ABLAKON, és araszolni próbált az alant elhúzódó
kőpárkányon. Úgy tűnt, egyensúlyát veszti, de az utolsó pillanatban sikerült belekapaszkodnia egy kiszögellésbe. Aztán eldördült egy lövés, és a férfi fejest zuhant a mélybe. Egy második is előbújt az ablakból. Ő gyorsabb és ügyesebb volt, mint az első, pillanatok alatt elérte az ereszcsatornát, és mászni kezdett lefelé. Újabb lövés dördült. A férfi a társa után zuhant az aszfaltozott udvarra. A harmadik nem várta meg, hogy lelőjék. Kiállt a párkányra, tétován egyensúlyozott a másodperc töredékéig, aztán alávetette magát, hogy osztozzon a bajtársai sorsában. A gyújtóbomba kifogástalanul elvégezte a dolgát. Lángok ömlöttek minden ablakból, kivéve a két legkisebbiket a felső szinten, az épület jobb szárnyán. Az ablakokban olyan nagy volt a tolongás, hogy groteszk módon a két újabb alak, akiket még estében kivégeztek a géppisztolygolyók, örülhetett, hogy ki tudta vetni magát. Ez volt az a pont, ahol elhagytuk páholyunkat, és továbbálltunk. Épp eleget láttunk. A Gestapo egy ellenállófészken ütött rajta, hogy bosszút álljon tizennégy német titkosrendőr haláláért. Ez azonban jóval több volt bosszúnál: ez kéjes tobzódás volt vérben és halálban. Miután mindenkit lemészároltak, a gestapósok visszatértek a teherautójukhoz, ahol a sofőrt és a mellette hagyott őrt vérbe fagyva találták. Mindkettőjük torkára fülig érő, vérfagyasztó mosolyt nyisszantott valaki. Ez volt Párizs, 1944 egyik augusztusi éjszakáján.
Éjszakai séta
AZ ÉJSZAKA SZUROKFEKETE VOLT. Lennie kellett ugyan valahol egy darabka sápadt holdnak, de a felhők még ezt is eltakarták, úgyhogy maradt a feketeség. A Malakoff környékén csend és mozdulatlanság uralkodott volna, ha az ennivalóért marakodó macskák nem pofozkodnak olyan eszeveszettül hangosan. Ezek az elvadult állatok olyan pofátlanokká edződtek a háború viszontagságos éveiben, hogy még akkor sem voltak hajlandók odébbállni az utunkból, ha megrugdostuk őket. Csak bámultak ránk megvető tekintettel, aztán tovább folytatták a mindennapok harcát. Nem is bajlódtunk tovább velük, inkább kikerültük őket. Váratlanul két bicikliző tábori csendőr tűnt fel. Ahogy elhúztak mellettünk, gyanakvóan hátranéztek; Pici már emelte is az öklét, hogy megrázza nekik. – Most ne! – állította le Papa. – Most ennél sokkal fontosabb dolgunk van. Pici vágyakozóan a két biciklis után nézett. – Pedig elég lett volna egy pisszenés tőlük, és lenyelettem volna mindkettőjük fogsorát! – Az ég szerelmére! – fakadt ki Barcelona. – Most jöttök vagy nem? A rue Bérenger és a rue du Nord sarkán értük utol Portát. – Biztosan meg fogjuk találni? – kérdezte Günther. – Nekem itt mindegyik ház egyforma. Nincs kedvem egész éjszaka itt keringeni. – Tudom, hol van – állította Porta. – Innen már nincs messze. Emlékszem, legutóbb arról az utcáról kanyarodtunk be ide. Odaát, a bisztró előtt, lelőttek valakit. Ha megtaláljuk a golyónyomokat a bisztró falán, akkor helyben vagyunk. – Tucatnyi van belőlük – tért vissza pár perc múlva Günther. – Biztos vagy benne? Portának is át kellett mennie, hogy saját szemével lássa. – Elindulhatnánk végre? – kérdezte türelmetlenül Papa, amikor Porta is visszatért. – Ki tart vissza? – vont vállat Porta. – És egyáltalán, ki hívott? Várjatok még egy percet. Egy közeli kapualjhoz osont, és eltűnt a sötétben. Az egy perc már régen letelt, de Porta még sehol sem volt.
– Jézusom, hol lehet ez az állat? – húzta fel magát Barcelona. – Hogy lehettem ekkora hülye, hogy belementem ebbe? Miért nem tudunk mi is normálisak lenni, mint mindenki más? Miért kell mindig nyakig szarban lennünk? – Ezt ne tőlem kérdezd – morogta Papa. – Miért nem megy valaki érte és rángatja ki? – javasoltam a többieknek, mert nekem eszem ágában se volt megtenni ezt. Porta előbukkant. Úgy vigyorgott, mint aki megütötte a főnyereményt. – Csak szemügyre vettem a környék lányait. – Picire kacsintott. – Holnap este, Clichy tér, a mozi előtt. Majd rátok gondolok közben! – Egy rohadék vagy! – húzta fel az orrát Pici. – Azért megkérdezhetted volna, hogy van-e barátnője. – Mehetnénk végre? – kérdeztem. – Úgy tűnik, igen, már csak az a kérdés, hogy hova – dünnyögte Papa. – Ide – indult vissza a kapualj felé Porta. – Kövessetek, fiúk, és tartsátok a csőrötöket. Körbeszaglásztam a terepet, és tudjátok, a jó öreg Porta bácsi érti a dolgát. Csipkedd magad, Sven, és maradj a többiek mellett. Libasorban utánatipegtünk, át a fejünk búbját súroló, alacsony kapualjon, majd végig egy kanyargós, sáros ösvényen, míg egy rozoga pajta elé nem értünk. – Ott van? – suttogta Barcelona. – Aha – felelte Porta. Elővette az elemlámpáját, és intett nekünk. – Gyertek, kukkantsátok meg! Nekinyomtuk az orrunkat a piszkos üvegnek. Gregor halkan elfüttyentette magát. – Nem gondoltam volna, hogy ekkorára is megnőhetnek! Ez akkora, mint egy légvédelmi lufi! Pici egy hatalmas kalapácsot ráncigált elő a nadrágjából. – Pontosan a szeme közé – simogatta meg a nyelét. – Ki fog feküdni, mint egy fürdőskurva. – Csak finoman – figyelmeztette Papa. – Nagyon nem örülnék neki, ha az egész környéket felvernéd. – Hogy lehet bejutni ide? – kérdezte Barcelona. – Amott. Porta hátravitt minket a viharvert, évszázadok óta olajat szomjazó ajtóhoz. Az ódon szerkezet akkorát nyikordult, hogy a közelben ólálkodó kandúr kis híján szívrohamot kapott. A macska eliszkolt, mi pedig az árnyékba olvadtunk, és mozdulatlanná dermedtünk. Így vártunk egy darabig, de úgy tűnt, senkit nem sikerült felébresztenünk.
– Menjünk! Pici, kezében a kalapáccsal, belépett a pajtába. Óvatosan követtük. Alig léptünk vagy kettőt, bentről iszonyatos csörömpölés és káromkodás hallatszott. Porta a hang irányába világított. A zaj forrása nem volt más, mint a mi Picink, nyakig beborítva valami gyanúsan csillogó kulimásszal. – Mi történt? – kérdeztem ártatlanul. Pici dühösen felém perdült. – Nem látod, te barom? Valami hülye direkt az utamba tett egy vödör szart! Mérgesen belerúgott az immár üres bádogvederbe. A veder a falnak vágódott, és visszapattant. Pici megint belerúgott. Kórusban Picire ordítottunk, de már késő volt. Az utca felől rohanó léptek közeledtek. A Légiós előrántotta a pisztolyát, és kisurrant. – Wer da? Wer da? – hallatszott a szászok jellegzetes tájszólásával. – A francba! – pörgött be Pici. – Egy átkozott szász! Kirohant mellettünk, félrelökte a Légióst az útból, és mint egy felbőszített bika, vakon nekirohant a két, puskával felfegyverzett járőrnek. Pici lendülete és a bűzfelhő, amelyet óhatatlanul magával sodort, egy szempillantás alatt kiütötte a két katonát. A Légiós eltette a pisztolyát. Már nem volt szükség rá. Porta vidám nyihogásától kísérve Pici meghengergette a két katonát a sárban, aztán fenéken billentette őket, és hagyta, hadd meneküljenek. Két rohamsisak és egy leszakadt gallér maradt utánuk. – És most? – kérdezte törődötten Papa. Pici felkapta a kalapácsát, és visszament a pajtába. Az ablakon át láttuk, hogy megvillan a kalapács… aztán velőtrázó visítás hallatszott. Rémülten szétszóródtunk. Én a földre vetettem magam a pajta sarkánál, Barcelona és Heide egymást taposva kiszaladt az utcára, a Légiós felpattant egy alacsony fal tetejére, de még ugrás közben csőre töltötte a géppisztolyát. A visításba most már Pici ordítása is belevegyült, aztán megint lábdobogást és kiabálást lehetett hallani. Kilestem a sarok mögül. Két utász robbant be a pajta ajtaján, puskával a kézben, majd egy elemlámpával hadonászó, szabotőrökről és tolvaj bandákról hadováló tizedes követte őket. Pici megint káromkodott, aztán az elemlámpa kialudt. Ordítozás, puffanások, lövöldözés hallatszott. Valaki segítségért kiáltott. Felkattintottam az elemlámpámat, és óvatosan felálltam. A tizedes eltűnt az ajtóból, és helyette az egyik közlegény szállt ki az udvarra. Valahonnan a sötétből egy puskatus bukkant elő, és tarkón vágta. Porta lépett elő vihogva a fal tövéből. Beszaladtunk a pajtába, de már nem volt harcolnivaló. – Micsoda rohadék állatok! – méltatlankodott Pici. – Nem értem, miért
kell egyeseknek folyton beleütniük az orrukat abba, amihez semmi közük. – Egy ménkű nagy koca hasán üldögélt. Az állat a tünetekből ítélve döglött volt. Pici gyengéden megvakargatta az állat füle tövét. – Bátor kislány – mondta elismerően. – Derekasan küzdöttél Picivel. Nem kevés erőfeszítés és még több bosszúság árán kivonszoltuk a kocát az utcára. – Sokkal könnyebb lenne, ha csülöknél fognátok – tanácsolta Porta. – Fogd már be! – morogtam. Legszívesebben belerúgtam volna a dögbe, de már ahhoz sem volt erőm. – Miért nem szeleteljük fel és visszük el darabokban? – vetettem fel. – Úgy tényleg könnyebb lenne. – Ahhoz szakember kell! – háborodott fel Porta. – Nem fogom hagyni, hogy feltrancsírozzátok, világos? – Bárcsak látná ezt a régi tábornokom – vigyorgott Gregor. – Megszakadna a röhögéstől. Meséltem már nektek azt, amikor… – Igen, mesélted – szólt közbe türelmetlenül Pici. – Tényleg? Biztos vagy benne? De még azt sem tudod, hogy mit… – Cseszd meg a tábornokodat! – csattantam fel. – Koncentráljuk végre erre a rohadt dögre, vagy itt vénülünk meg! Végül sikerült valahogyan a vállunkra emelnünk a zsákmányunkat. Így indultunk el vele, ünnepélyes menetben, mint akik koporsót szállítanak. Egy darabig háborítatlanul bandukoltunk, de ahogy közeledtünk a Porte-de Vanves-hoz, egyre forgalmasabbá váltak az utcák. A disznó percről percre egyre nehezebb lett, kezünk-nyakunk kiállt, így elég volt egy apró botlás Barcelona részéről, és az állat kicsúszott a markunkból. Az aszfaltra zuhant, pattant egyet, és kigurult az út közepére. – Hülyék! – visította Porta, aki vizuális alkat lévén, lelki szemei előtt már látta, hogy a következő hat hét vacsoráját szétlapítja egy tovaszáguldó teherautó. – Hozzuk vissza! Kitáncolt a forgalomba, és hősiesen lecövekelt a disznó előtt. Egy Kübel, az utolsó pillanatban, lefékezett előtte. A lökhárítója fél centire volt Porta lábától. A terepjáró ajtaja kivágódott, és egy százados pattant ki az útra. – Mi a fene ez? – lökte meg csizmája orrával a disznónkat. Ezúttal is Günther mentette meg a helyzetet. Előlépett, szolgálatkészen összecsapta a bokáját, és tisztelgett. A százados, mint az emberek többsége, ha Güntherrel találta magát szembe, döbbenten hátrahőkölt. – Járőrőzünk, uram. A mi feladatunk tisztán tartani az utakat, hogy semmi ne akadályozza a forgalmat. Ezt a tetemet – mutatott megvetően a mi véres verejtékkel szerzett disznónkra – francia partizánok vetették az út közepére. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy zűrzavart okozzanak a
forgalomban, és megnehezítsék a munkánkat. – Értem – bólogatott a százados. Tűnődve a disznóra nézett. – És… khm… hová akarják szállítani a tetemet? – kérdezte, közönyt színlelve. – A laktanyába, uram. Ez már nem volt valami meggyőző. Porta, megérezve, hogy veszélyben van a zsákmányunk, sietve hozzátette, hogy már jelentettük az ügyeletes tisztnek az esetet. Vagyis nincs mese, vinni kell a dögöt. – Hogyne. – A kapitány kihúzta magát. – Természetesen… Nos, takarítsák el az útból. Siessenek! Feltartják a forgalmat! Megújult erővel a járda mellé vonszoltuk a disznót, és a vállunkra vettük. Egy darabig elég jól bírtuk, de aztán megint kénytelenek voltunk megállapítani, hogy nincs kényelmetlenebb úti poggyász egy döglött disznónál. Mire elértük a boulevard de Saint-Michelt, rogyadozott a lábunk, lucskosak voltunk a verejtéktől és disznószagtól bűzlöttünk. Papa ötpercenként elismételte, hogy nem cipelhetsz át Párizson egy disznót, hogy előbb vagy utóbb valaki gyanút ne fogna, Heide pedig megállás nélkül fújta a magáét, ami lényegét tekintve arról szólt, hogy a „legjobb lett volna bele se fogni az egészbe”. Mivel egyiküknek se kellett a disznót cipelnie, senki nem törődött velük. – Két francia zsaru előttünk – jelentette ki a disznó tokája alól Barcelona. Megpróbáltam kikandikálni, de Barcelona és a disznó elzárta előlem a kilátást. – Mit csinálnak? – kérdeztem aggódó hangon. – Szerintem ránk várnak. Igen… Az egyik most kigombolta a pisztolytáskáját. Még nem vette el elő a fegyvert, de úgy tűnik, nagyon viszket az ujja. Ez volt az első alkalom az este folyamán, hogy örültem a disznónak. Fedezéknek tökéletes lett volna! De nem kellett bevetni. A Légiós, szájában cigarettával, odalépett az egyik rendőrhöz, és barátságosan köszöntötte: – Bonsoir, monsieur l’agent! * A rendőrt meglepte, hogy francia szót hall, és még inkább meglepte, hogy Croix de Guerre-t ** lát lógni egy német katona nyakában. – Qu’est-ce que c’est? *** – kérdezte gyanakvóan, és a disznóra mutatott. – Marché noir confisqué * – felelte a Légiós. * Jó estét, biztos úr! (francia) **Hadikereszt (francia katonai kitüntetés). ***Mi az? (francia) * Elkobozott feketepiaci áru. (francia)
A másik rendőr még mindig a pisztolyával babrált. A Légiós elővett egy doboz cigarettát. – Kér egyet? A rendőr némi habozás után közelebb lépett. A Légiós elkapta a karját, és biciklistül földre rántotta. A másik rendőr ettől annyira megrémült, hogy csapot-papot és pisztolyt hagyva felpattant a biciklijére, és elszelelt. Vagyis csak akart, mert nem jutott messzire. A nagy sietségben elcsúszott egy olajfolton, nekiütközött egy „Figyelem, útjavítás!” táblának, és a kormányon átszállva fejjel belezuhant az út közepén tátongó gödörbe. A társát is melléje hajítottuk, aztán letakartuk őket néhány táblával, és mint akik jól végezték dolgukat, visszamentünk a disznónkhoz. – Ha már így alakult – szólaltam meg –, nem vehetnénk hasznát a két biciklinek? Az elmaradhatatlan veszekedés és marakodás után arra a következtetésre jutottunk, hogy mégiscsak jobb lenne, ha biciklin vinnénk tovább a disznót. Átfektettünk két karabélyt a csővázakon, és feltornáztuk a disznót a hevenyészett keretre. Így már viszonylag kényelmes volt szállítani a dögöt: két ember felült a biciklire, és egyik kézzel a kormányt, másikkal a „poggyászt” fogták. A többiek meg loholtak mögöttük, ha nem akartak lemaradni… Rue des Écoles. Egy tábori csendőrökkel színültig töltött teherautó közeledett. Papát az infarktus kerülgette. – No, ez már sok! – nyögte. – Uram, irgalmazz. Többet már nem bírok elviselni! Az árnyékba olvadtunk a házak tövében. A teherautó valamivel lejjebb lefékezett. Hogy miért álltak meg ott, hogy észrevettek-e minket, azt nem tudhattuk. Nem volt mit tenni, ki kellett várni, mi következik ezután. – Kereste valamit – dünnyögte Porta. – Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy minket – mondta Pici. – Azok a hülye zsaruk biztos kimásztak a gödörből, és riadóztatták őket. Hagynotok kellett volna, hogy kinyiffantsam őket. A közelből géppisztoly kelepelése hallatszott. Néhány csendőr leugrott a teherautóról és bevetette magát a környező sötétségbe. Néhány perccel később két megbilincselt fiatalemberrel tértek vissza. Fellökték őket a teherautóra, és továbbhajtottak. Az effajta jelenetek mindennaposak voltak Párizsban. Az éjszakánként vívott gerillaháború részét képezték, mely rettegésben tartotta a lakosságot. Bűnös és ártatlan polgárokat rángattak ki az ágyukból és rugdostak be kihallgatásra, kínvallatásra; német katonákat találtak a sikátorokban átvágott torokkal; kisgyermekeket vertek össze és
lőttek agyon. Elrejtettük a dögöt egy sötét kapualjban, és átvágtunk egy mellékutcán, hogy megnézzük, mi a helyzet a hídon. – Két óra múlva kivirrad – tájékoztatott minket a mindentudó Heide. – Remélem, nem akarjátok fényes nappal is ezen a biciklin hurcolni a nyamvadt disznótokat. – Miért ne? – kapta fel a vizet Porta. – Ha engem kérdezel, sokkal gyanúsabb éjszaka rohangálni vele, mint nappal! – Hát nem érted, te barom? – kedveskedett Heide. – Ha valaki meglát minket ezzel a hústoronnyal, öt perc múlva fél Párizs a sarkunkban fog lihegni. Egy szelet szalonnáért is leszúrnak manapság, nemhogy egy egész disznóért! A hidat, amennyire látni lehetett ebben a sötétségben, nem őrizték. Visszamentünk a disznóért, és egy öregasszonyt találtunk mellette. Csillogó szemmel, tátott szájjal, hasát markolászva bámulta a mi kincsünket. – Jézus Mária Szent József! – kiáltott fel, amikor meglátott minket. – Messieurs… monsieur… – ragadta meg Porta kezét –, kérem, szánjon meg egy szerencsétlen öregasszonyt! Soha nem volt egyetlen rossz szavam se a németekre! Soha! A férjem dezertált az első háborúban, és azóta még csak rá sem nézett egy pisztolyra! Csak az egyik sonkát adja nekem! Megelégszem vele, esküszöm! – Azt elhiszem! – felelte gúnyosan Porta. – Csakhogy ez a disznó a barátom. Ha valaki bántani meri, azt tak-tak-tak, lelövöm – magyarázta egy képzeletbeli géppisztollyal tüzelve. Az öregasszony megvetően Porta lába elé köpött, majd félrevonult, de nem ment el. Ott ólálkodott a közelben, és rosszindulatúan a disznónkat méregette. – Ez derék volt – mondta komoran a Légiós. – Te aztán tudsz bánni a helybeliekkel. – Mint a fővárosukat uraló hadsereg tagja, köteles vagyok jóban lenni velük – düllesztette ki a mellét Porta. Az utcáról sziszegés hallatszott. Gregor volt az. – Vigyázzatok! Valaki jön! Porta máris előszedte a pisztolyát, Pici pedig megmarkolta kedvenc acélhuzalját, amelyet mindig magánál tartott. A „valaki” két huszonéves fiatalember volt. Egymás mellett bandukoltak, kezüket mélyen a zsebükbe süllyesztve – ez kortünet volt. A Légiós elébük toppant.
– Bonsoir, messieurs. Où allez-vous? * – Prendre l’air. C’est défendu? ** – Prendant le couvre-feu, oui *** . A két fiatal tanácstalanul méregetett minket – nyilván azt fontolgatták, mi legyen a következő lépésük. Porta kibiztosította a pisztolyát. – Nos? – kérdezte a Légiós. Menetelő léptek zaja verte fel az éjszaka csendjét. Német vezényszavak hallatszottak. – Őrjárat! – mondta ki Barcelona azt, amire mindannyian gondoltunk. Behúzódtunk a kapualjba. Ha egy őrjárat rajtakapott volna minket a zsákmányunkkal, végünk lett volna. Vagy mi végeztünk volna velük – de egyiket sem akartuk. A két ifjonc is ott tolongott mellettünk a kapu alatt, akárcsak a vénasszony Pici hatalmas mancsával a száján. A Légiós vállához emelte a géppisztolyát, és célba vette az utca végét, készen rá, hogy lőjön, ha kell. Az őrjárat befordult a sarkon. Nyolcan voltak. Fejükön az unalomig ismert rohamsisakkal, nyakukban a gyűlölt láncos félholddal. Egy Oberfeldwebel vezette őket. Nyers ábrázatából ítélve az a fajta volt, aki képtelen nyugodtan álomra hajtani a fejét, ha az éjszakai műszak nem termelt legalább két hullát. Az őrjárat gyanútlanul eltrappolt mellettünk. Porta szeretetteljesen megcirógatta a disznó fülét. – Látod? – mondta a dögnek. – Mindenki téged akar, drága kövér barátnőm! A Légiós érdeklődése ismét a két fiatalra irányult. A fiúk az izgalom hatására pisztolyt rántottak, amin nem lepődtünk meg, mivel tudtuk, hogy azt szorongatják a zsebükben. Annál érdekesebb volt viszont az, hogy P.38-asok voltak, vagyis a német hadseregben rendszeresített maroklőfegyverek. – Szép kis játékszerek – jegyezte meg a Légiós. – Honnan szereztétek őket? Egy játékboltból? – Találtuk őket. – Na ne mondd! – A Légiós homloka ráncba szaladt. – Csak nem a karácsonyfa alatt? * Jó estét, uraim. Hová mennek (francia) **Csak levegőzünk. Talán tilos? (francia) ***Az elsötétítés idején igen. (francia)
– Mit érdekel, honnan szereztük? – kérdezte dacosan a fiú. – Mit akarsz tenni? Szaladsz a Gestapóra? – Felnevetett. – Aligha! Különben minek bújtatok volna el az őrjárat elől? A Légiós megragadta az ingénél fogva, és magához rántotta. – Még egy ilyen megjegyzés, kispajtás, és halott vagy! – Miért nem szabadulunk meg mindkettőtől? – feszítette meg az acélhuzalt Pici. A másik fiatalember, aki eddig egyetlen szót sem szólt, most közelebb lépett, és békülékenyen széttárta a kezét. – Mi szükség erre az ellenségeskedésre? – kérdezte. Németül, hamburgi tájszólással. Látva, hogy az állunkat keresgéljük, elvigyorodott. – Igen, közületek való vagyok. Éppen ezért miért kellene egymás torkának ugranunk? Amit itt csináltok – pillantott a disznóra –, az főbenjáró bűn és az életetekbe kerülhet. És akkor? Én is hasonló cipőben járok. Nekem is az életembe kerül, ha elkapnak. Miért ne válhatnánk el békességben, úgy, ahogy sorstársakhoz illik? Különben – tette hozzá – a nevem Karl. Ő pedig Fernand. – Aha – hümmögte a Légiós. – Tehát dezertőr vagy. – Dezertőr és szabotőr! – kelt ki magából Heide. – Tudod, mit művelünk a te fajtáddal? Azt, amit ti is csináltatok négy társunkkal a minap! Hát persze… – kapott a fejéhez. – Hiszen őket is 38-assal lőtték le! – Az lehet, de nem mi voltunk – sietett megjegyezni Karl. – Erre az egyre nem lennék képes, ezt elhiheted! – El is várod tőle, hogy higgyek egy dezertőrnek? – Pofa be! – A Légiós félrelökte Heidét, és megint Karl felé fordult. – Mit kerestek itt kint éjnek idején? Karl vállat vont. – Üzleti ügyek… Tudod, hogy van ez. – Hm. És persze azt javasolod, hogy engedjünk titeket az utatokra békében és szeretetben. És ki garantálja, hogy nem fogtok odarohanni az első őrjárathoz, amelyik az utatokba kerül? Karl elnevette magát. – Viccelsz? Te tényleg azt hiszed, hogy képesek lennénk a nyakunkat kockáztatni egy rühes disznóért? Engem az sem érdekel, ha egy egész kondát fújtál volna meg. Nem, barátom. Ha valakitől tartanotok kell, akkor az ő – mutatott az öregasszonyra. – Ha ő reggel pletykálkodni kezd a barátnőinek, délutánra fél Párizs tudni fog rólatok és a disznótokról. Én megölném a helyetekben. Az élet olcsó manapság, senki nem fogja hiányolni.
Az öregasszony, érezve, hogy bajban van, a falnak lapult, és hangosan abajgatni kezdett. – Csend legyen! – rivallt rá a Légiós. – Mi bújt magába? Bántotta valaki? – A szemközti ház gondnoka – vette át a szót Fernand. – Semmi keresnivalója idekint az éjszaka közepén. Egyszer már mi is majdnem kinyírtuk, de akkor még megúszta. Az öregasszony zokogva térdre borult Porta előtt, és átkarolta a bokáját. A Légiós megfogta a karját, és felállította. – Ide figyeljen, öreganyám! Ha élni akar még egy kicsit, akkor tartani fogja a nyelvét! Senkinek egy szót se, világos? Úgyis a fülembe jut, ha eljárt a szája… Ne feledje: mától fogva magán tartom a szememet. Megértettük egymást? Az öregasszony visszamenekült a gondjaira bízott házba, mi pedig, Karl és Fernand kíséretében, kimerészkedtünk a sarokig. – Hogy az istenbe akartok átjutni ezzel a döggel? – kérdezte Fernand. – Nem gondoljátok, hogy kissé feltűnőek vagytok? A Szajnán soha nem fogjátok átvinni. Párizs minden hídját szigorúan őrzik. Mi azért reménykedtünk benne, hogy még mindig nem lesz senki a hídon, de elkéstünk. – Fél órával ezelőtt tök üres volt! – kesergett Papa. Fernand kétkedően megrázta a fejét. – Rosszul láttad vagy csapda volt. Hogy mit láttunk, azt már magunk sem tudtuk, az ellenben biztos volt, hogy ezúttal két rendőr strázsált a híd elejénél. Az utca másik vége felől közeledő Kübel surrogása hallatszott. – Lökjétek le a disznót! – sziszegte Günther. Barcelona és én egy fürge mozdulattal oldalra billentettük a biciklit, és hagytuk, hogy a disznó átszálljon az alacsony sövényen, amely a Saint-Julien-le-Pauvre teret szegélyezte. A sövény túloldaláról rémült ordítás volt a válasz. A disznó két alvó csavargón landolt, akik már nem is aludtak, hanem menekültek, ahogy a rongyaik engedték. Kétségkívül ez volt az első alkalom nyomorúságos életükben, hogy a manna valóban az égből pottyant a fejükre, és ettől annyira megrémültek, hogy eszükbe sem jutott élni a lehetőséggel. Majdnem egy órája szobroztunk már a híd közelében, de egyikünknek se jutott eszébe egyetlen épkézláb ötlet sem. Heide megrögzötten ismételgette, hogy jobb lett volna, ha bele se fogunk az egészbe, Papa sóhajtozott, mint egy vajúdó kismama, Fernand pedig már legalább századszor fejtette ki nekünk, hogy Párizs minden hídját őrzik, és sosem fogunk átjutni a
disznóval. – És ha átússzuk? – állt elő az ötlettel Porta. – Na és a disznó? Majd vontatjuk? – A disznó marad – morogta Papa. – Nem ér annyit az egész. A megjegyzése óriási felháborodást váltott ki Portából. – Valaki leüthetné az őröket – javasoltam. A Légiósra sandítottam, aki mestere volt az effajta dolgoknak. – Már csak ez hiányzik! – nyögött fel Heide. – Hogy megöljük az őröket. Akkor aztán tényleg végünk! – Akkor mit csináljunk? – Hagyjuk itt a disznót. – Hagyjuk itt a disznót? – ismételte meg fenyegetően Porta. – Igen, pontosan ezt mondtam. Hagyjuk itt. Én már a legelején megmondtam, hogy előbb alaposan el kellene terveznünk az egészet, de ti szokás szerint leszavaztatok. Nem kell terv, majd improvizálunk. Minek terv? Most láthatjátok, hova vezetett a kapkodás! Én előre megmondtam. Itt vagyunk ezzel a szörnyeteggel Párizs kellős közepén… – Hé, látta valaki Picit? – próbált témát váltani Barcelona. – Nem láttam és nem is érdekel – jelentette ki Papa. – Jobb lett volna, ha bele se kezdünk. – Én is pontosan ezt mondom már este óta, de senki nem hallgat rám. Ha néha egy kicsit figyelnétek arra, amit mondok… – Nyilvánvaló – szólt közbe tudós képpel Fernand, mintha valami újat akarna közölni –, hogy nem fognak őrizetlenül hagyni egyetlen hidat sem. Azért annyira nem agyalágyultak. Ha csak egyet őrizetlenül hagysz, az annyi, mintha az összest úgy hagynád. Logikus, hogy… És ez így ment már egy órája, anélkül hogy bármire is jutottunk volna. Mindenki a maga gondolataival és a maga keserűségével volt elfoglalva. Azt hiszem, egyikünk sem vette észre, hogy Pici visszatért, míg a fickó egy elégedett „Na ezt nézzétek!” kíséretében be nem hajított közénk valamit. – Mi ez? – kérdezte fásultan Papa. – Szerinted minek néz ki? Porta közönyösen vállat vont. – Koporsónak. – Talált! Ez egy koporsó. Döglött disznók számára való koporsó. El kellett ismernünk, hogy ragyogó ötlet. Picinek nem sok agya volt, de ennek ellenére néha meglepően hasznos tudott lenni. – Honnan az istenből szerezted? – kérdezte elismerően a Légiós. – Hát csak úgy elemeltem. Valami használható után kajtattam, amikor
megláttam egy temetkezési vállalkozó udvarában. Gondoltam, jó lesz még valamire. – Szerintetek bele fog férni a disznó? – néztem hihetetlenül kövér „halottunk” felé. A disznó tökéletesen belepasszolt a koporsóba. Lecsavaroztuk a láda fedelét, búcsút intettünk Karlnak és Fernand-nak, s mélabúsan bandukolva a híd felé vettük az irányt. A rendőrök tisztelettudóan vigyázzba vágták magukat a koporsó láttán. Porta előtérbe helyezte egy szál fogát, és szívszaggatóan zokogott, míg át nem értünk a túlpartra. Közben kivirradt, Párizs már ébredezett. Együtt érző tekintetektől kísérve jutottunk el a bisztróig, ahonnan a Dragonyos és Jeanette egész éjszaka ki sem mozdultak. A koporsó láttán Jeanette rémülten kiszaladt a konyhába, de még a Dragonyos is megszeppent. – Baleset? – kérdezte. Számba vett minket, aztán megvakargatta a szakállát, és újból megszámolt minket. – Senki nem hiányzik… – Gondoltuk, jó lesz, ha kéznél van… Bementünk a konyhába, és lehajítottuk a koporsót a tűzhely elé. – Figyelj csak… – fordult Porta mindannyiunk Papája felé. – Hogy is hívták azt a disznót, amely a régieknek volt? – Kiknek? – kérdezte türelmetlenül Papa. – Az isteneknek, Odinnak, Thornak meg a többinek. – Fogalmam sincs. – Odinnak – állította Barcelona. – Neki volt disznaja. De hogy hívták? – Éppen erre vagyok kíváncsi! Hogy hívták? Senki nem tudta, de az éjszakai kaland után annyira csípte a csőrünket a kérdés, hogy nem hagyhattuk annyiban. Pici nem is bírta sokáig: fogta magát, és kiment az utcára, hogy a járókelőktől szerezze meg a nélkülözhetetlen információt. Alig telt bele néhány perc, és már mindenki ezt tárgyalta az utcán. A választ azonban senki nem tudta. – Valakinek csak kell tudnia – reménykedett Porta. – A rendőrségnek! – kiáltottam fel. – Hívjuk fel a rendőrséget! A Légiós már fel is kapta a kagylót. Nagyon udvariasan, szinte mentegetőzve tette fel a kérdést, a vonal másik végéről mégis anyázás volt a válasz. – Nem akartam felbosszantani önöket – mondta szelíden a Légiós. – Valami hülye tudni akarja, hogy hívtak egy híres disznót! – kiáltotta a diszpécser a társának.
– Az egyetlen híres disznót, akit ismerek, Adolfnak hívják! – hallatszott a kagylóból a félreérthetetlen válasz. Ezután a tábori csendőrséggel próbálkoztunk. Újabb szitkok zúdultak a Légiósra, de még mindig nem voltunk okosabbak. Egy órával később sem voltunk azok, miután a disznónkat Jeanette gondjaira bízva elhagytuk a bisztrót. A place Clichy közelében megállított minket egy őrjárat. Gépiesen átadtuk nekik az igazolványainkat, de nyilvánvaló volt, hogy – amire még soha nem volt példa – magasról tojnak rájuk. – Kérdezni akarok maguktól valamit – hajolt bizalmasan közelebb az őrjárat parancsnoka. – Ismerik azt az Odin nevű fickót? Tudják, volt egy disznója? Egy emberként bólintottunk. – Nos… azt nem tudják véletlenül, hogyan hívták? Sajnálattal közöltük, hogy nem. Fél óra késéssel értünk vissza a laktanyába, de ez egyszer – ami szintén példátlan volt – senki nem tolt le minket. Mindenki a disznóval volt elfoglalva. – Hé, maguk! – intett magához minket egy tiszt. – Nem tudják véletlenül, hogy hívták Thor sertését? Fogadást kötöttünk rá, és valakinek végre el kellene döntenie a vitát. Csakhogy Párizsban senki nem ismerte a választ. Én sem – mind a mai napig.
14. EGY NAP SURESNES-BEN tábori csendőrség letartóztatott két suhancot tiltott fegyverbirtoklás miatt. Az idősebb fiú tizenöt éves volt, a kisebbik csak tizenhárom. Mindkettő halálra ítélték, de Schneider őrnagy – talán hirtelen felebaráti felbuzdulásból, talán a közelgő felszabadítóktól való félelmében – habozott végrehajtani a kivégzést. Néhány napi vajúdás után von Choltitz tábornok elé járult, hogy tőle kérjen tanácsot. – Miért jött hozzám? – kérdezte ridegen von Choltitz. – Miért zavar ilyen jelentéktelen üggyel? – De ezek még gyerekek, uram! – Elég nagyok ahhoz, hogy megértsék a törvényt, nem? Schneider őrnagy ezt nem tagadhatta. Másnap a két fiút kivégezték a Mont Valérienen.
Tíz zsák kávé
A HÍR HANGSEBESSÉGGEL terjedt szét a laktanyában: megérkezett a Gestapo. Kint voltak az udvaron, mindenki – akinek volt gyomra, hogy rájuk nézzen – láthatta őket. Egy nagy, fekete Mercedes parkolt a bejáratnál, két asztmás teherautó között. Épp reggeliztünk, amikor meghallottuk a hírt. Pici gyorsan teletömte a pofazacskóját a reggelije maradék felével, és eliramodott, hogy Hoffmann Hauptfeldwebel * rózsabokra alá rejtse három, aranyfogakkal teli tarsolyát. De nemcsak neki, hanem szinte mindenkinek akadt valami sürgős elintéznivalója. Az étvágyunknak is lőttek, egyedül Porta falatozott tovább rendületlenül. Kint a konyhán lázas igyekezettel visszaállították a skálákat. A francia kisegítők eltűntek, és néhány napig nem is jelentkeztek. Hinka őrnagy, igen bölcsen, távol tartotta magát a laktanyától. Az orvosunk is, aki öt perccel korábban még a laktanyában tartózkodott, hirtelen köddé vált. Úgy látszott, nemcsak mi, „közönséges” katonák rühelltük a Gestapót. Parancs érkezett, hogy fel kell sorakozni az udvaron. – Látjátok? – kezdte rögtön Heide. – Én megmondtam! Gregor arcáról patakokban ömlött a verejték. – Szerinted mit keresnek a rohadékok? – kérdezte tőlem. – Honnan a fenéből tudhatnám? – mordultam rá ingerülten. A Gestapo a kiürített étkezdében rendezkedett be. Nyolc férfi az egyenruhává előléptetett, gyűlölt bőrkabátban és széles karimájú kalapban. A terem egyik végében foglaltak helyet, egy emelvény tetején – amitől roppant fontosnak érezhették magukat. Fejük felett még vidáman, mit sem sejtve tarkállottak a három nappal korábbi, „Kraft durch Freude” ** ünnepségre felaggatott lampionok és krepp-papír szalagok. Behívattak minket a kantinba, ahol megint fel kellett sorakoznunk. A gestapósok hosszú ideig szótlanul méregettek minket, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy még jobban ránk hozzák a frászt. Középen, valamivel előrébb a többieknél, egy alacsony, tokás ember ült; ellenszenves, dülledt szemű fickó volt, hosszú, földig lógó karral. Köztünk és az emelvény között * Kb. főtörzsőrmester. – A ford. **Német, háborús célzatú sportszervezet. – A ford.
egy széksor volt felállítva. Egyelőre mindegyik szék üres volt, de ahogy a Gestapót ismertük, már nem sokáig. A majomkezű felemelt egy vizeskancsót, és ivott néhány kortyot. A feszült csendben hallani lehetett, mint nyeldekli lefelé a vizet. Miután imigyen enyhítette szomját előrehajolt, és fals mosollyal az arcán bemutatkozott. – Schluckbebier Kriminalobersekretär. Gestapo. Rövid szünetet tartott, hogy a tökfej katonák megemészthessék a hallottakat. – Barátként érkeztem – mondta még mindig töklámpásként vigyorogva a főtanácsos. – Mi, gestapósok, éppolyan németek vagyunk, mint önök. Bízniuk kell bennünk, és a bizalmukba kell avatniuk minket. – A mosolya eltűnt, helyét haragtól torz arckifejezés vette át. – Csak a bűnösöknek kell rettegniük tőlünk! – kiáltotta. – Csak az árulóknak és a törvényszegőknek, azoknak, akik cserbenhagyták a Führerüket kell kocsonyaként remegniük, ha meglátnak minket! Újabb szünet. Közönyösek maradtunk, legalábbis látszólag. A merészebbje közül egy-kettő unottan elásította magát. Schluckbebier hagyta, hogy a harag maszkja leolvadjon az arcáról, most megint jóindulatú volt és kedélyes, a nép egyszerű gyermeke. – Ugyan! – mondta bátorítóan. – Értsük meg egymást. Legyünk őszinték. Azoknak, akiknek tiszta a lelkiismeretük, nincs félnivalójuk. Mi, a Gestapo katonái üdvözöljük önöket, a német hadsereg tartóoszlopait! Hogy egy kicsit oldódjon a hangulat, talán énekeljük el a himnuszt! A majomember felállt, és vidáman döngetni kezdte a taktust a vizeskancsó aljával. A gestapósai lelkesen énekeltek, és a sorainkból is hallani lehetett némi mekegést. Amikor a himnusz végére értek, Schluckbebier elégedetten bólintott, aztán letette a vizeskancsót, és csípőre tette a kezét. – Azt kívánom, bárcsak egyszerű, formai látogatáson lennénk itt. Sajnos azonban van néhány kellemetlen, vagy inkább visszataszító ügy, amiről beszélnünk kell. – Előrelépett, és öklét rázva visítani kezdett. – Mert zsidó szabotőrök tépázták meg az önök becsületét! Mindenki tudja, hogy a feketepiaci kereskedést a törvény szigorúan bünteti! – Előkapta a zsebéből a büntető törvénykönyvet, és meglengette, mint egy győzelmi zászlót. – Hallállal bünteti! A feketepiac Európa új rákfenéje! Számoljuk fel a feketepiacot, és akkor végleg megszabadulunk a zsidóktól! Szétütünk közöttük – csapkodott hisztérikusan a könyvvel –, és végleg kiseperjük őket Európából! Vesszen a feketepiac, és vesszenek a zsidók!
A főtanácsos szigorúan végigmérte az első sort. Sajnálatos módon, valamiféle szörnyűséges félreszervezés folytán mi álltunk az első sorban. – Maguk, emberek, ide! – Mutatott ránk, majd az üres székekre. Reménykedve vártuk, hátha engedelmeskedik valaki más a parancsnak, valaki, akinek tiszta a lelkiismerete, de úgy tűnt, mindannyian elárultuk a hazánkat és cserbenhagytuk a Führert, mert senkinek nem akaródzott előremenni. Nem volt mit tenni, előre kellett mennünk és le kellett ülnünk a félkörben elhelyezett székekre. Azzal biztosan magam, hogy a majomembernek csak azért esett ránk a választása, mert mi álltunk elöl, és valaki kellett neki azokba az átkozott székekbe, hogy előadhassa a műsorát. – Nos, uraim – állt meg előttünk szétterpesztett lábbal Schluckbebier. – Mint már mondtam önöknek, mi, gestapósok, a barátaik vagyunk. Azért jöttünk ide, hogy megvédjük önöket a feketepiac ordasaitól. Leküldte a vizeskancsó tartalmát, és böffentett egy hatalmasat. – Tíz zsák kávénak nyoma veszett! – kiáltotta. – Ezt a kávét a zsidók eladták a feketepiacon! Mi, a Gestapo katonái ezt történetesen tudjuk. A Gestapo előtt semmi nem maradhat titokban! A kérdés az, hol van a kávé! A kérdés mindenkihez szólt, de a többiek mégis ránk szegezték a tekintetüket, mintha azért ültünk volna előre, hogy magunkra vállaljunk minden disznóságot. A szemem sarkából láttam, hogy Papa idegességében laskákra tépi a noteszát; Heide elnyomott egy félig elszívott cigarettát, aztán máris rágyújtott egy másikra. Günther hirtelen feltámadt érdeklődéssel a mennyezetet tanulmányozta, Barcelona egy szomorúan lógó gombot igyekezett jobb kedvre deríteni. Pici a bakancsa sarkán talált valami érdekes néznivalót, Gregor pedig nem létező ételmaradékokat igyekezett kipiszkálni a fogai közül a körme segítségével. Egyedül Portán nem látszott a feszültségnek még a leghalványabb jele sem. Schluckbebier nevetséges fejét bámulta rezzenetlen arccal. A főtanácsos óhatatlanul észrevette ezt, és a két tekintet egymásba fúródott. Hosszú csend következett. Schluckbebier mintha arra várt volna, hogy Porta kinyissa a száját és vallomást tegyen, csakhogy Portának esze ágában sem volt ilyet tenni. – Ahogy óhajtják! – siklott ránk Schluckbebier tekintete. – Térjünk rá egyelőre a második tételre. Három nappal ezelőtt egy őrizetlenül hagyott teherautó tűnt el a második század szálláshelye elől, egy egész rakomány ágyneművel. Hol vannak az ágyneműk? Várom a választ! Mi is vártuk, de hiába. Eltelt tíz perc, és egy hangot se lehetett hallani. Senki nem köhögött, senki nem fújta az orrát, senki nem váltogatta a lábát. Még levegőt is alig mertünk venni, nehogy fütyülésnek vagy huhogásnak
higgyék. – Ostobák! – ordította magából kikelve Schluckbebier. – Nehogy azt higgyék, hogy megússzák! Előlünk, a Gestapo katonái elől senki nem menekülhet! Lehet, hogy a lövészárokban azt csinálnak, amit akarnak, de nem itt! Mi fegyelmet tartunk! Azok, akik elárulták a Führert, ne számítsanak kegyelemre! A háta mögül hét társa egyetértően bólintott. Schluckbebier akkorát csapot az asztalra, hogy a kancsó ijedtében a padlóra vetette magát. – Főtanácsos úr! Őszinte rémületemre Porta volt az, aki megszólalt. Felállt, és elővéve legbájosabb egyfogú mosolyát, megkérdezte: – Ugye azt mondta, főtanácsos úr, hogy segíteni jöttek? Izgatott mormogás futott végig a termen. – És? – vetetette oda Schluckbebier. – Akkor én tiszteletteljes alázattal panaszt szeretnék emelni. Sajnos, azt kell mondanom, hogy itt nagyon rosszul bánnak velünk. Porta mérhetetlenül szomorú ábrázattal lehajolt, és felemelt egy vaskos dokumentumot a székéről. – Az utóbbi négy hónapban – folytatta –, nem kaptuk meg a cukoradagunkat. – Lapozott egyet, és a papírra bökött az ujjával. – Itt az áll, hogy a katonának naponta negyvenöt gramm cukor jár. – Lépjen előre szállásmester! – A szerencsétlen flótás előrebotorkált. – Jól hallom, hogy a katonák immár negyedik hónapja nem kapják meg a cukorfejadagjukat? – reccsent rá Schluckbebier. A szállásmester tehetetlenül széttárta a karját. – Nem tehetek róla. Az ezred nem kapott cukrot, amit kioszthattam volna. – Értem. Köszönöm. – Schluckbebier diadalittasan Portára nézett. – Ezekben a nehéz, háborús időkben csak egy bolond vagy egy áruló siránkozik nyomorult negyvenöt gramm cukor miatt! Mindannyiunknak részt kell vállalni az áldozathozatalból. A panasza visszautasítva. – Akkor mondok egy másikat – lapozott Porta. – Az elmúlt két hónapban nem kaptam meg a bakancspénzt, ami pedig járt volna nekem. Már többször is panaszt emeltem emiatt, és a legutóbbi alkalommal, amikor ezt tettem, csúnyán megfenyegettek. Úgy érzem, ez nem helyénvaló, és biztos vagyok benne, hogy a Gestapo is így fogja gondolni, ha tényleg annyira szívén viseli a sorsunkat, mint azt ön említette. A Führerért harcoló katonáknak lehetővé kell tenni, hogy szabadon éljenek a jogaikkal. Mit szólna a Führer, ha megtudná, hogy így bánnak a katonáival? Nézze a bakancsomat! – Porta
felemelte az egyik tappancsát, és a majomember elé tolta. – A saját pénzemből vásároltam! Schluckbebier borzadállyal vegyes kíváncsisággal méregette a bakancsot. A lábbeli nemhogy nem tartozott a német hadseregnél rendszeresített bakancsok közé, de még csak nem is a Harmadik Birodalomban készült. A terem végében Hoffmann Hauptfeldwebel kárörvendően elvigyorodott. Úgy tűnt, Porta ezúttal túl messzire ment. Végtére is ki hallott bakancspénzről? – Ki hallott bakancspénzről? – húzta ki magát Schluckbebier. – De hát itt van, feketén-fehéren! – Porta egy újabb könyvet varázsolt elő a zsebéből. – 12356. szakasz, IV/A bekezdés, 8. sor. „Minden katonának, tiszthelyettesnek és tisztnek, aki saját maga gondoskodik a lábbelije megfelelő állapotáról, naponta 12 pfenniget kell juttatni erre a célra.” Porta barátságosan az emelvényen ülők felé mosolygott. Nem állíthatom, hogy bárki is viszonozta volna. Persze érthető volt, hogy neheztelnek: ők rettentő fontos kávéügyben érkeztek a laktanyába, de ahelyett, hogy a tettek mezejére léphettek volna, Porta jelentéktelen panaszaival kellett bajlódniuk. És nem volt mentség, a panaszt meg kellett hallgatni. – Mennyi ideje? – kérdezte gépiesen Schluckbebier. – Mióta nem kapta meg a pénzét? – Nagyon hosszú ideje! Még szerencse, hogy mindenről feljegyzést vezetek. Ebben a pillanatban tizenhét birodalmi márkával és huszonnégy pfenniggel tartoznak nekem. És egy óra múlva ez az összeg tizenkét pfenniggel több lesz. Hoffmann átfúrta magát a tömegen, és a terem közepébe vágtatott. – Ez nevetséges! Még soha életemben nem hallottam ekkora ostobaságot! Bakancspénzt, az isten szerelmére! Háború van, és maga a bakancspénze miatt aggódik! Kíváncsi lennék, mit szólna ehhez von Choltitz tábornok! – Én is kíváncsi vagyok rá, uram – állította komoly arccal Porta. – De sajnos, a mi apró-cseprő gondjainkat soha nem viszik felsőbb fórum elé. Lehet, hogy ön nevetségesnek találja, uram, de nekünk sokat jelentenek ezek a dolgok. – Porta Obergefreiter, itt és most megparancsolom önnek, hogy ne rabolja tovább senkinek az idejét! Még egy szó, és olyat teszek, amit mindketten megbánunk… de főleg maga! És ezúttal nem a Gestapo beszél, hanem a hadsereg! Schluckbebier elfordult, és mohón ivott valaki másnak a kancsójából. Még hogy a hadsereg beszél! Mégis mit gondolnak ezek, mi a hadsereg? Szép kis anarchiába süllyedt volna már régen a Harmadik Birodalom, ha a hadseregre lettek volna bízva a dolgok. Kiürítette a kancsót, és másik után
nézett. – Most már igazán elmehetne brunyálni egyet – motyogta Pici. – Megbocsásson, uram – mondta alázatosan Porta –, de tudta, hogy egy felsőbb rangú katonának szigorúan tilos megfenyegetni vagy megfélemlíteni egy alárendeltjét, miközben az a sérelmeinek igyekszik hangot adni? Rendkívül komoly következményekhez vezethet, uram. Épp tegnap olvastam. Le is jegyeztem, valahová ide… A szabályzat 42. oldala, 3. sor… Egy alezredes ellenjegyezte Reibert tábornok vezérkarából. Gondoltam, jobb lesz, ha ön is tudja, uram. Hoffmant a gutaütés kerülgette. Láttam, hogy a háta mögött szorosan ökölbe szorítja a kezét, majd kiengedi, és szinte sajnáltam. Én is a legszívesebben kivertem volna Porta maradék fogát, amikor ilyen nagyokos volt. Schluckbebier őrlődött. Nem tűrhette, hogy egy ilyen koszos féreg, mint Porta efféle jelentéktelen hülyeségekkel vesztegesse az ő drága idejét, ugyanakkor tagadhatatlan volt, hogy ez az ember betéve ismerte a szabályzatot, s így a jogait. Márpedig nem maga Adolf mondta, hogy „ugyanazokat a jogokat a közkatonának, mint a legmagasabb rangúaknak”? A terem végében Löwe hadnagy remekül szórakozott. Ő maga is már számtalanszor céltáblája volt Porta pimaszságának, és most határtalanul jólesett látni, hogy nemcsak ő tud annyira kiborulni tőle. – Obergefreiter – szólalt meg nyájasan Schluckbebier –, benyújtotta a kérelmet az önnek járó összeg kifizetésére? – Természetesen! – felelte sértődötten Porta. Hoffmann hátraperdült. – Ez hazugság! Ez egy abszurd hazugság! Ez a barom még arra sem képes, hogy rendesen leírja a nevét, nemhogy megírjon egy kérelmet! Ami pedig a bakancsát illeti, megmondhatom én magának, hogy honnan szerezte! Lopta, mint annyi minden mást! És most mindezt még ki is akarja fizettetni a hadsereggel! Ez már mindennek a teteje! – Hoffmann idegesen fel-alá kezdett járkálni a széksor és az emelvény között. – Már három éve rajta tartom a szemem. Ez egy pszichopata! Egy svindler! Egy szélhámos csirkefogó! Mérget vehet rá, hogy ő volt az, aki ellopta a kávét! Haladéktalanul le kell tartóztatni ezt a gazembert! Ez… ez szégyent hoz az egész német hadseregre! Löwe hadnagyból kirobbant a nevetés, és Gickel százados, az első század parancsnoka sem tudta tovább türtőztetni a jókedvét. A derű átragadt a többiekre is, és hamarosan már az egész terem nyihogástól és füttyögéstől visszhangzott. Porta kackiásan vigyázzba vágta magát.
– Főtanácsos úr, engedélyt kérek, hogy megvédhessem magam eme rosszindulatú rágalmak ellen! Schluckbebier tehetetlen volt. – Tessék, jogában áll. Úgy látom, szemtanú is fog akadni bőven. – Hadd kezdjem el én! – Hoffman hátraperdült, és Pici felé döfött az ujjával. – Creutzfeld! Maga most eskü alatt vall, úgyhogy ne is próbáljon hazudni nekem – igyekezett hatást gyakorolni Picire, gondolván, hogy vele könnyebb dolga lesz, mint volt Portával. – Lopta-e vagy sem a bakancsát ez az idióta egy halott amerikai katonától? Megjegyzem, hogy a halottak kifosztása főbenjáró bűncselekmény! – Biztos vagyok benne, hogy Porta Obergefreiter soha nem tenne ilyet – felelte döbbenten Pici. – Én mindenesetre soha nem láttam, hogy kirabolt volna egy hullát. Ami pedig a bakancsot illeti, biztosan tudom, hogy a 177. gyalogosezred egyik főtörzsőrmesterétől vette azon a napon, amikor felgyújtottak egy amerikai raktárt. Pici, bárgyún jóindulatú kifejezéssel a képén, leült. Hoffmannt az idegösszeomlás kerülgette. – Hazugság! Az egész szemenszedett hazugság, és maguk ezt mind tudják! Porta fapofával belenyúlt a zsebébe, elővett egy paksaméta iratot, és kiválasztott belőle egyet, amelynek az alján a 177. gyalogosezredhez tartozó Bauser szállásmester aláírása díszelgett. Schluckbebier az asztalt döngetve újabb kancsó vizet követelt. – Porta Obergefreiter… úgy látom, tizenhét márkával és huszonnégy pfenniggel tartozik magának a hadsereg. – Majdnem harminchat – javította ki Porta. – Ez elvi kérdés – tette hozzá kenetteljesen. – Ami jár, az jár. – Hogyne. – A főtanácsos Hoffmannra nézett. – Gondoskodjon róla, hogy azonnal kifizessék ezt az embert! Rendezzük el inkább belsőleg az ügyet. Minek felsőbb hatóság elé vinni, ha nem muszáj? – Magam fogom kifizetni! – csattant fel Hoffmann, és egy marék érmét nyomott Porta kezébe. Schluckbebier mosolyogva előrehajolt. – Van még panasza, Obergefreiter? – Igen – felelte őszinte arccal Porta. – De nem akarom tovább rabolni az idejét, főtanácsos úr. Tudom, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok miatt jött ide, és végtére is, háború van. Mindannyiunknak áldozatot kell hozni! – Álszent gazember! – motyogta Hoffman. Schluckbebier hosszan eltűnődött. Sejthetően azon törte a fejét, hogyan is
kellene tovább lépni a kávéügyben. Hogyan szoríthatná sarokba Portát – hiszen most már biztos volt benne, hogy ő tüntette el a kávét –, és hogyan juthatna feltűnés nélkül egyezségre vele a zsákmány feléért. Tíz zsák kávé! Ez egy kisebb vagyon volt, és még a fele is elviselhetővé tett volna egy ötödik háborús évet. Porta azonban nem volt olyan ostoba, mint amilyennek mutatta magát. Rendkívül óvatosan kellett tehát eljárnia, ha nem akarta megégetni magát a feketével… – Visszatérve a kávéra… – szólalt meg végül –… emlékeztetem, hogy néhány perccel korábban önt vádolták a lopással, Obergefreiter. – Valóban, és nagyon rosszul esik – bólogatott Porta. – Bárcsak segíthetnék önnek, főtanácsos úr, de sajnos, semmit nem tudok a kávéról. Soha nem iszom feketét, tudja. Ez már aztán pofátlanság volt a javából, de Portának a szeme sem rebbent. Hoffmann, miután felkaparta az állát, megint szólni akart, de ekkor kivágódott az ajtó, és Winkelmann őrmester, a raktárfelelős vágtatott be izgatottan. – Főfelügyelő úr! – állt meg lihegve Schluckbebier előtt. – Jó hírem van, főfelügyelő úr! Most ellenőrizem újra a zsákokat, és megtaláltam mind a tíz kávésat, hiánytalanul! – Parancsol? – tátogta Schluckbebier. – Mind megvan, hiánytalanul! – ismételte meg üdvözült arccal az őrmester. – A hiányzó zsákok az árpa mögé voltak téve. Természetesen nem ott lett volna a helyük, ezért nem találtuk őket. A helyzet az, hogy kevés emberem van, főfelügyelő úr, ezért fordulhatnak elő ilyen tévedések. Nem győzzük a munkát. Ha többen lennénk, akkor biztos vagyok, hogy ez nem fordulhatott volna elő. Schluckbebier csalódottan lebiggyesztette az ajkát. Már magának érezte az öt zsák kávét, és most tessék! – Ez nevetséges! – kiáltott fel Hoffman. – Maga hazudik, Winkelmann! Nagyon jól tudja, hogy együtt számoltuk meg a zsákokat, és négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre vizsgáltuk át a raktárt. Lehetetlen, hogy azt a tíz zsákot ne vettük volna észre! Schluckbebier, Hoffmann, két bőrkabátos és az őrmester elvonultak, hogy megvizsgálják a helyszínt. A raktárban tizenhét zsák brazil kávé sorakozott, mindegyik zsáknak az előírás szerinti katonai pecsét az oldalán. Mohón beleszagoltak mind a tizenhétbe. Hamisítatlan babkávé illata cirógatta meg remegő orrcimpáikat mind a tizenhét alkalommal. Hoffmann biztos volt benne, hogy valami disznóság áll a háttérben, de hogy honnan szerzett ilyen hamar tíz zsák kávét az őrmester, az rejtély volt számára. Egy
pillanatra az is felvetődött benne, hogy a raktáros összejátszik Portával, de rögtön el is vetette az ötletet. Porta túl nagy szélhámos volt ahhoz, hogy szüksége legyen egy Winkelmann-féle amatőr segítségére. – Úgy tűnik, tévedtünk a kávét illetően – állapította meg kelletlenül Hoffmann. – Vagy úgy! – kiáltotta Schluckbebier. – Hát így állunk! Hamis jelentések, hanyag munka, a Gestapo drága idejének vesztegetése. Ez kimeríti a 309. bekezdést, Hauptfeldwebel. Aligha nevezném apró vétségnek! Komoly bajba keverheti magát. Nagyon komoly bajba! Az egyik vérebe már csörgette is a bilincset a kabátzsebében. A társaság, Winkelmant leszámítva, visszament az étkezdébe. Hoffmann a gondolataiba mélyülve bandukolt, de nem látszott túlságosan ijedtnek. Mit nem adtam volna, ha beleláthattam volna sötét fejébe… – Főtanácsos úr – szólalt meg váratlanul –, ha már eljött, ne térjen vissza dolgavégezetlenül. Szeretném, ha fény derítene egy incidensre, amely három évvel ezelőtt történt a 27. ezred 5. százada 2. szakaszának 1. számú rajában. Hazaárulással vádolom őket, továbbá azzal, hogy megtagadták a parancsot és gyáván viselkedtek az ellenséggel. Hogy csak a legsúlyosabbakat említsem… Schluckbebier szemöldöke a feje búbjáig emelkedett. – Bizonyítani is tudja a vádat? – Hogyne! – bólintott Hoffmann. Mindannyian emlékeztünk az esetre. Két Tigris lerobbant közvetlenül az ellenséges vonalak előtt. A legénységük elhagyta őket, de valami barom ezredes a főhadiszállásról parancsba adta, hogy mindenáron vissza kell szerezni őket. Löwe hadnagy, tudva, hogy mekkora emberáldozatot követelne a tankok visszaszerzése, kerek perec megtagadta a parancsot. A két tiszt között heves veszekedés robbant ki, aminek egy kóbor kézigránát felrobbanása vetett véget. Porta volt olyan érzéketlen, hogy röhögni kezdett a halott ezredes láttán; Löwe, aki már enélkül is épp eléggé ingerült volt, erre képen teremtette Portát. Löwe és Porta persze hamar túltették magukat a történteken – utóbbi különben is tisztában volt vele, hogy megérdemelte –, de az eset híre valahogyan Hoffmann fülébe jutott, és mint most kiderült, ez a buzgómócsing azóta is csak arra várt, hogy végre profitálhasson belőle. A Löwe elleni vád igen komoly volt: parancsmegtagadás és egy alárendelt ellen elkövetett testi sértés. Schluckbebier érdeklődve hallgatta a történetet. Ő is azon gestapósok közé tartozott, akik nem szívelték a tiszteket, különösen azokat nem, akik aktív harctéri szolgálatot teljesítettek. Az ügy Hoffmann számára is nagy
lehetőségeket rejtegetett. A vádak elég komolyak voltak ahhoz, hogy ha bizonyítást nyernek, a feljelentő előléptetésre számíthasson. Az ügy ugyan nem tartozott Schluckbebier hatáskörébe, de elég jó kapcsolatokkal rendelkezett a tábori csendőrségnél, hogy el tudja intézni a dolgot. A főtanácsos kérdőn a hadnagyra nézett. – Igaz ez, hadnagy? Hosszú szünet következett. Aggódva vártuk Löwe válaszát. Annak ellenére, hogy tiszt volt, kedveltük a fickót. – Igaz ez? – ismételte meg a kérdést Schluckbebier. – Valóban megütötte Porta Obergefreitert? – Igen – felelte alig hallhatóan Löwe. Schluckbebier összecsapta a kezét, mintha ő maga sosem tett volna ilyet. – Megütött egy önnek alárendelt személyt? Ön, egy tiszt? Kezet emelt a saját emberére? Van képe itt állni előttem és elismerni ezt? A prédikáció mintegy tíz percen át tartott és az ártatlan csodálkozástól a dühöngésen át a hisztériáig minden hitleri retorikai elem megtalálható volt benne. Valamikor a fele táján Porta felállt, és szólni kívánt, de Schluckbebier annyira bele volt melegedve a tisztek és különösen Löwe hadnagy pocskondiázásába, hogy beletelt még néhány percbe, mire le tudta fékezni magát. – Főtanácsos úr – mondta Porta tenyérbe mászóan sima hangon –, mindaz, amit elmondott, szent igaz! Egyet kell értenem önnel! Minden tiszt disznó, és mindet fel kellene lógatni! Schluckbebier megszeppent. Valóban ezt mondta volna? Igen, csakugyan… pedig nem lett volna szabad ilyen messzire mennie! Ez veszélyes lehetett. Porta egy színpadias mozdulattal a derékszíjára csapott, amelynek csatján a „Gott mit uns” felirat pöffeszkedett. – Szomorú, de egyedül az Úristen vigyáz a közönséges katonára – mondta kenetteljesen. – A tisztek bármit megtehetnek és büntetés nélkül megússzák. Ez nyílt titok. Bárcsak a Führer is tudná ezt! De biztos vagyok benne, hogy ön, főtanácsos úr, meg tudja súgni neki, hogyan állnak errefelé a dolgok. Elég lenne néhány szót ejtenie az érdekünkben, főtanácsos úr. A Führer bizonyára hallgat önre. Szegény Löwe nem akart hinni a fülének. Hogy éppen Porta legyen az, aki ilyen nyíltan kikel ellene! Soha nem voltak barátok, de mindig is jól megértették egymást, sőt alkalmanként még tisztelni is tudták a másikat. – Amióta beléptem a seregbe, rengeteg pofont kaptam. Az élettől is, de főként a tisztektől – folytatta Porta. – Éppen ezért hozzászoktam. Úgy
voltam vele, hogy ez is hozzátartozik a katonasághoz. De amikor a Hoffmann Hauptfeldwebel által mesélt eset megtörtént… nos, akkor végleg betelt a pohár. Hogy őszinte legyek, teljesen begőzöltem, olyannyira, hogy bepanaszoltam a hadnagyot néhány GGSA * -s barátomnál. Ők intézkedtek, és már régen túl vagyunk rajta. – Várjon egy percet, Obergefreiter! – Schluckbebier remegő kézzel az üres vizeskancsó után nyúlt. – A GGSA elé vitte az ügyet? – Úgy van! – bólintott lelkesen Porta. Schluckbebier elfehéredett. Nem csodáltuk. Mindannyian jól ismertük a GGSA-t – bár szerencsére csak hírből. Ha egy katona vagy egy munkás ezen fórum elé járult a panaszával, bármilyen jelentéktelen volt is az, méltán számíthatott rá, hogy lépni fognak az ügyében. Félelmetes hatalommal bíró szervezet volt, és talán az egyetlen, amelytől még a Gestapo is rettegett. Schluckbebier, pechjére, nem tudhatta, hogy Porta igazat mond-e vagy sem. Ha igen, akkor már így is jóval többet prédikált, mint amennyit ajánlatos lett volna. Ha pedig mégsem, akkor azt sosem fogja megtudni, mert nem bolond, hogy beleavatkozzon a Geheimes Gericht ügyeibe. Jobb kerülni őket, amíg az ember még teheti… Schluckbebier felnyalábolta a papírjait, és belelökte őket az aktatáskájába. – Nos, akkor hát ennyi – közölte mogorván. – Most megyek, és megírom a jelentésemet. – Fenyegetően Hoffmannra nézett. – Maga pedig egyszer s mindenkorra tanulja meg, hogy ha feljelent valakit, akkor bizonyítékot is kell szolgáltatnia, különben komoly bajban találhatja magát. Most az egyszer szerencséje van. Ezúttal még elnéző leszek. De nehogy még egyszer előforduljon, mert ez volt az utolsó alkalom. A neve benne lesz a jelentésemben, és magán fogjuk tartani a szemünket. Most pedig ürítsék ki a termet! – intett a kezével. – Küldjék ki az embereiket. Maga, Obergefreiter, maradjon itt! Váltanék magával néhány szót. A terem nagyságrendekkel hamarabb kiürült, mint ahogy megtelt. Schluckbebier jóindulatúan Porta vállára tette a kezét. – Árulja el nekem, kit ismer a Geheimes Gerichtnél – mondta mézédes hangon. – Szigorúan titkos – vigyorgott Porta. – Ha elárulom a nevüket, az életemmel fizetek. – Ugyan, gyerünk! – Schluckbebier egy felszabadult kacajt imitált. – * Geheimes Gericht der Soldaten und Arbeitern – Katonák és Munkások Titkos Igazságszolgáltató Szervezete. (német)
Kettőnk közt marad. – Elhiszem, de akkor sem mondhatom el. – Hm. Pedig tudja, nekem is vannak barátaim a Geheimes Gerichtnél – hazudta szemrebbenés nélkül. – Lehet, hogy ismeri is valamelyiküket. – Meglehet – bólintott Porta. – Gyakran meglátogatja őket? Nem lepne meg, ha egyszer összefutnánk. – Engem sem – állította Schluckbebier. Rövid szünet következett. Porta bambán maga elé bámult, Schluckbebier pedig verejtékező homlokkal a fejét törte. Hogy az ördögbe közelítse meg a témát? – ez volt a nagy kérdés. – Kér egy kávét? – kérdezte csak úgy, mellékesen. – Miért ne? – felelte Porta. – Ha már annyi szó esett róla! – Nem azt mondta, hogy sohasem kávézik? – Gondoltam, itt az ideje kipróbálni, miről maradtam le. Schluckbebier leültette az asztalához, de nem szólt, míg meg nem érkezett a gőzölgő fekete. – Árulja el, mint férfi a férfinak, bajtárs! Hová rejtette a cuccot? – Miféle cuccot? – csodálkozott Porta. – Tudja, hogy mire gondolok. A kávét! – Ah… igen. Most már értem. – Porta bambán bólogatni kezdett. – Hát persze! A kávé! – Van néhány igen jó barátom, aki szép summát fizetne érte – tért rá a lényegre Schluckbebier. – Bárcsak lenne mit felajánlanom nekik, de nincs – szabadkozott Porta. – De ha mégis kerülne, kik ezek a barátok? – A nevük úgysem mondana magának semmit… de higgye el, jól fizetnek. Fele-fele, ha nyélbe ütjük az üzletet! Mit szól hozzá? – Maga viccel! Kilencven százalékot kapok, és akkor talán meggondolom. – Legyen nyolcvan. A barátaim roppant befolyásos emberek. Ne csak pénzben gondolkodjon. Porta elmélázott egy darabig. – Legyen nyolcvanhárom. – Nyolcvanhárom? – Schluckbebier előbújt a gestapós. – Ne legyen ostoba, barátom! Úgy látom, nem érti. A befolyásos emberek hatalma bármelyik irányban működhet: a maga javát vagy annak ellenkezőjét szolgálva. Az egész azon múlik, hogy milyen szolgálatot tesz nekik. Gondolom, maga sem akarja felbőszíteni őket. Porta szó nélkül felállt. Felhörpintette a kávéját, megigazította a
derékszíját, és megfordult, hogy lelépjen. Schluckbebier felpattant. – De drága barátom, csak nem értett félre? Talán a hangom tévesztette meg? De hát én csak viccnek szántam! – Én is kedvelem a humort, mint mindenki más – mondta méltóságteljesen Porta. – A nagyapám ünnepelt bohóc volt, ráadásul igen nagy hazafi! A legkedveltebb műsorszámában egy nemzetiszín tányért forgatott a fenekébe dugott pálcán. A nézősereg dőlt a röhögéstől. Szóval láthatja, van humorérzékem. Csak a maga tréfás megjegyzése nem tetszett. Nekem inkább tűnt fenyegetésnek, mint viccnek. – De ugyan! – Schluckbebier közelebb lépett és a fülébe súgta: – Történetesen tudom, hogy von Choltitz tábornok egyik térképésztisztje kávé után kajtat. És nem magának akarja! A tábornok bízta meg! – Csak nem azt akarja javasolni, hogy sétáljak fel von Choltitzhoz egy zsák kávéval a hátamon? – Nem, nem, dehogyis! A szállítást majd én megoldom. Se maga, se én nem fogunk a tábornok közelében mutatkozni. Nyüzsögnek körülötte a zsidó kémek, nagyon kockázatos a közelébe férkőzni. Olyan emberre van szükség, aki jól kiismeri magát. – És ismer olyat? – kérdezte kíváncsian Porta. – Mi, gestapósok nem ismerünk lehetetlent… – Schluckbebier belekarolt Portába. – Nos, akkor azt hiszem, megegyeztünk. Enyém tizenhét százalék, a többi a magáé. A tranzakciót még aznap este le is bonyolították. Porta az üzlet örömére mindannyiunkat megívott egy kis vedelésre az Hôtel Meurice konyhájára. Gáláns üzletember lévén természetesen Schluckbebierről sem feledkezett meg. – Mondja csak – fordult néhány pohár után a főtanácsoshoz –, kultúrembernek tartja magát? – Kultúrembernek? Hát persze! Csak nem gondolja, hogy eljuthattam volna idáig megfelelő neveltetés és iskolázottság nélkül? – Nem tudhattam – mentegetőzött Porta. – De ha tényleg az, akkor segíthetne nekünk. – Bármiben – jelentette ki nagylelkűen a kapatos Schluckbebier. – Miről lenne szó? – Nos – vakargatta meg a feje búbját Porta –, azt szeretnénk kideríteni, hogy mi volt Odin malacának a neve. – Odin malacának? Már megint egy disznó? Ki érti ezt – csodálkozott Schluckbebier. – Maga a negyedik, aki ma egy disznó után érdeklődött nálam.
– Ez most lényegtelen – legyintett Porta. – A lényeg az, hogy mi volt a röfi neve. Lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy a Gestapo nagy embere, a kultúrember előrukkoljon a válasszal. Olyan sokáig vártunk, hogy elfogyott belőlünk a szusz, és minek? Schluckbebier szomorúan megingatta a fejét. – Különös – motyogta. – Roppant különös, de minden pallérozottságom ellenére képtelen vagyok megmondani, hogy hívták azt a disznót!
15. A BEAUNE
MELLETTI, Rolande néven ismert tranzittábor őrei érző szívű
embereknek tartották magukat. Különösen Kurt Reimling Unterscharführer * , aki azt állította, hogy túlságosan is átérzi a foglyok lelki kínjait. Olyannyira, hogy velük együtt ő is átéli azokat. – Együtt öljenek meg minket! – könyörgött neki egy nap az egyik zsidó asszony. Három kisgyermekkel volt, és a likvidálás előtt az őrök szét akarták választani őket. Reimling megmásította a parancsot. Anya és gyermekei együtt maradhattak az utolsó pillanatig, és előbb a gyermekekkel végzett, gyorsan és „kíméletesen”, hogy az anya láthassa, nem szenvednek. Reimling értett a pisztolyokhoz. Több SS-katona is állította, hogy az áldozataik gyakran megköszönték emberszeretetüket. A drancyi táborban szolgáló Karl Neubourg Oberscahrführer ** is ezek közé tartozott. Emberszeretete és jósága arra indította, hogy engedélyezze egy zsidó család számára a kaddis (halottért mondott ima) megtartását, mielőtt arra kényszerítette volna őket, hogy sorban felakasszák magukat. Pedig drágán megfizethetett volna érte. Ha a felsőbb hatóságoknak a tudomására jut, háromnapi magánzárkát kap érte, és hat hónapig előléptetést sem remélhet. De a börtönőrök vállalták ezeket a „mártíromságokat”. Nem csoda, hogy az áldozataik hálától csillogó szemmel mentek a halálba…
* A legalacsonyabb tiszthelyettesi rang a Waffen SS-nél. – A ford. **Az őrmesteri rang megfelelője a Waffen SS-nél. – A ford.
Egy este Párizsban AZ
ÜZLETET EGY „PATKÁNY” NEVŰ kettős ügynök ajánlotta, aki elvileg a
briteknek dolgozott, és az ellenállóknak ledobott készletek begyűjtésével volt megbízva. A raktár kint volt az Északi pályaudvar mellett, egy elhagyatott gyárban. Patkány a helyszínen várt minket. Bevezette a társaságot a terembe, és három, fegyverekkel teli polcra mutatott. – A legjobb minőség, az utolsó darabig – biztosított minket. – Magától Churchilltől. Közelebb léptünk, hogy megvizsgáljuk őket. Mialatt az árut tanulmányoztuk, kinyílt az ajtó, és három férfi lépett be a helyiségbe. Mindhárom, eléggé egyértelműen, a felöltője zsebében tartotta a kezét. Megálltak az ajtó előtt, és a fegyverektől roskadozó polcokra szegezték a tekintetüket. – Ejtőernyővel dobták le őket? – kérdezte az egyikük a Patkánytól. – Egy jó tanács – szólalt meg helyette Porta. – Ha szeretitek az életet és továbbra is élvezni akarjátok, akkor vegyétek ki a kezeteket a zsebetekből. Értitek, mire gondolok! A három férfi tekintete Portára siklott. – Ez most fenyegetés volt? – kérdezte az egyikük. – Nem szükségszerűen – hallatszott egy hang az ajtóból. Ez Günther volt, akit éppen ilyen eshetőségekre hagytunk odakint. A három francia mögött állt, orosz gépkarabéllyal a kezében. – Attól függ, hogy viselkedtek. – Ezt bizony elég ügyetlenül csináltátok – gyűjtötte be a pisztolyaikat a Légiós. – Gondolom, amatőrök vagytok. Bár ez most lényegtelen. – A fegyverek felé intett a fejével. – Ajánlatot akartok tenni rájuk? – Igen, fegyverekre van szükségünk – felelte lefőzötten a legfiatalabb. – Vásárolni akarunk tőletek, de annyira amatőrök azért nem vagyunk, hogy magunkkal hurcoljuk a pénzt. Küldjétek el velünk az egyik embereteket, és megegyezünk vele. – Az egyikünket? – nevetett a Légiós. – Miért ne menjünk inkább mind? – Veszélyes lehet. – Kinek? – Ha túl sokan vagyunk, felfigyelnek ránk – tiltakozott az ifjú. – Igen, de a nagy létszám ugyanakkor biztonságot is jelent! – érvelt a Légiós. – De ne raboljuk egymás idejét, fiatal barátom. Nekünk van árunk, ti meg árut akartok. Akkor hát egyezkedjünk! – De ezek nem is a tieitek! A Légiós szemöldöke magas ívbe rándult.
– Ki állítja? – Ejtőernyővel dobták le az angolok. – Igen? És kinél vannak? Nálatok vagy nálunk? Nálunk. Úgyhogy halljuk az ajánlatot. A három francia egy pillanatig nagyon gonoszul nézett ránk, de a Légiós ezen is csak mosolygott. – Ne is próbálkozzatok. Nem éri meg. Ne feledjétek, hogy most a német hadsereggel van dolgotok. Ha akarnánk, golyót röpíthetnénk a fejetekbe, és senki nem kérdezné, miért. Nem mintha szándékunkban állna – tette hozzá nagylelkűen. – Feltéve persze, hogy értelmesen viselkedtek. A fiatalember vállat vont. – Jól van, úgysincs más választásunk. Azt hittük, sima feketepiaci ügylet lesz. Ha tudtuk volna, hogy ez lesz belőle, dehogy jövünk! Mennyit akartok a szajréért? Porta rögtön megnevezett egy összeget, amit még én is túlzónak találtam. A fiatal francia elfintorodott. – Nézd, lehet, hogy ti az átkozott német hadsereg vagytok, de mi párizsi árakon akarunk fegyvereket venni! – Igen? Akkor miért jöttetek hozzánk? Különben sem érdekel, más mennyit kér. Itt én viszem vásárra a bőrömet, úgyhogy én mondom meg, nekem mennyit ér. Ezzel egyet kellett értenem. Porta ajánlata már nem is tűnt olyan irreálisnak. – Rá se ránts! – mondta unottan a Légiós. – Ne is vesztegessük tovább az időnket. Majd eladjuk valahol máshol, valaki másnak. – És mi legyen ezzel a hárommal? – kérdezte Pici. – Zárjuk be őket a retyóba – javasolta Barcelona. – Hadd rohadjanak ott a háború végéig. Az egyik francia feltartotta a kezét. – Várjatok egy percet. Kemény árat szabtatok, de nem vagyunk abban a helyzetben, hogy alkudozzunk. Meglesz a pénz. Tíz Stenre, tízezer töltényre és tíz pisztolyra való. Rendben? – Hogyne – bólintott a Légiós. – Akkor egyikőtök most szépen elmegy a pénzért, mi pedig vigyázunk a két társára, míg vissza nem tér. – Te – mutatott a gépkarabéllyal az egyikükre Günther. – Te mégy. És csipkedd magad! Nem szeretnék reggelig itt dekkolni. – Mennyi időre van szükséged? – kérdezte Barcelona. – Tizenöt perc elég lesz. Egy kis szerencsével tíz is. De legfeljebb tizenkettő.
– Jól van, akkor kapsz öt percet – szögezte le Günther. – Aztán semmi hősködés, vagy a társaidnak végük! – Értem. Engem sem ejtettek a fejemre. Günther hagyta elmenni. Pici közben már előkészített két acélhurkot, Barcelona pedig átvonszolt két széket a sarokba. A két túszt a székhez kötöztük, a hurkot a nyakukba vetettük, és rögzítettük a csuklójukhoz. Elég lett volna a legkisebb ficánkolás, és a drót megfojtja őket. Vártunk. Nem egészen tíz perc múlva a harmadik férfi beesett az ajtón. Két aktatáskát szorongatott a hóna alatt, tele pénzzel. Pici mohón kikapta őket a kezéből. – Tessék, itt van – mondta keserűen a francia. – Akkor kérjük a cuccot. Kioldoztuk a két túszt, és hagytuk, hogy mint egy önkiszolgálóban, leemeljék az árut a polcokról. A tranzakció minden további incidens nélkül lezajlott, a franciák kicsempészték a fegyvereket és a lőszereket, és elrejtették egy vén tricikli csomagtartójában. Ketten elkarikáztak friss szerzeményükkel, a harmadik pedig átjött velünk a legközelebbi bisztróba, hogy megtárgyaljuk a kézigránátok ügyét. Úgy tűnt, mindennél jobban szeretnének jó pár kézigránátot is. Patkány úgy gondolta, tud egy helyet, ahonnan szerezhetnénk valamennyit, így fél órával később felpattantunk rozoga, WL * jelzésű teherautójára, és továbbálltunk. Géppisztollyal az ölünkben kuporogtunk a platón, készen rá, hogy szitává lőjünk bárkit, aki belénk merne kötni. Ez háború volt, a mi saját háborúnk egy nagyobb háborún belül, és nem voltunk hajlandók elveszteni egyetlen csatát sem. Egy kétéltű jármű követett minket egy darabig, de utasai – négy csendőr – végül úgy döntöttek, nem vagyunk nekik elég zsíros falat, és lekanyarodtak. Porta egy ódon lakótömb előtt parkolta le a teherautót. Kiugráltunk, biztosítottuk a terepet, aztán a csapat nagyobbik része behatolt az épületbe. Porta vezetésével felrohantunk a lépcsőn, és megálltunk egy ajtó előtt. Porta megdöngette az ajtót. – Ki az? – Adolf és a titkosrendőrség! Nyissa ki, vagy betörjük az ajtót! Egy időre csend, aztán lassan mégiscsak kinyílt az ajtó. Porta azonnal a nyílásba helyezte a lábát. Az ajtó mögül egy német csendőr őrmester nézett ránk morcos képpel. – Aha! – mondta magabiztos gúnnyal. – A titkosrendőrség, mi? Maga ezt viccesnek találja? * Wehrmacht Luftwaffe – a német légierő.
– De még mennyire! – értett vele egyet Porta. – És ezt még viccesebbnek. – Az őrmester mellkasának nyomta a géppisztoly csövét. – Gyerünk, fel a kezekkel, nem érünk rá egész nap. A férfi kelletlenül felemelte a kezét. – Sokba fog kerülni ez magának, Obergefreiter! Tisztában van vele? – Ne aggódjon emiatt. Tojok rá. Porta belökdöste a szobába. Mi is betódultunk utána, csordultig töltve az apró nappalit. Porta gyomorszájon vágta az őrmester a géppisztollyal, és egy székre lökte. A gyéren, egyetlen csupasz égővel megvilágított helyiség közepén egy hatalmas láda állt, tele lőszerrel, körülötte hanyagul egymásra dobált puskák. Mellettük egy férfi, a gestapósok szürke bőrkabátjában és puhakalapjában. A szoba másik végében négy férfi állt, arccal a falnak fordulva, hátuk mögött egy strázsáló fejvadásszal. Egy másik őrmester egy fotelben üldögélt, és sört nyakalt. A jöttünkre felállt, de a többivel már elkésett. – Fel a kezekkel! – vakkantotta Porta. A bőrkabátos azonnal engedelmeskedett. A strázsáló csendőr habozott, de amikor a Légiós kése elsuhant a füle mellett, és beleállt a vakolatba, ő is jobb belátásra tért. – Nagyszerű – bólintott Porta. – Most pedig játsszunk! Először is, cseréljetek helyet azzal a néggyel. Fürgébben – adott egy kezdőlökést a sörözésben megzavart őrmesternek. – Pofát a falhoz nyomni és nem mozdulni, különben lövök! A helycsere megtörtént. A négy civil tanácstalanul bámult minket: nem tudták eldönteni, örüljenek-e vagy sem – kiszabadítottuk őket vagy csak cseberből vederbe kerültek. – Van még ezekből a szemetekből? – intett az ablak felé Porta. – Biztos vagyok benne – mondta Gregor. – Kimegyek és megnézem. – Mit keresnek itt? – kérdezte a csendőröktől Porta. Nem kapott választ. – Gondolom, azért jöttek, hogy letartóztassanak minket… – oldódott fel az egyik francia, egy vékony bőrű, élénk tekintetű emberke. – Még egy másodperc, és nem lettünk volna egyebek néhány csúnya foltnál a tapétáján. Pici rögvest előkapta a dróthuzalját. – Akarjátok, hogy kinyírjam őket? – Hogyne, de előbb talán kérdezzük meg, ki küldte ide őket – javasolta a francia. – Valaki köpött, mert már vártak minket, amikor jöttünk. – Értem. – Günther a gestapós mögé lépett, és a férfi veséjébe nyomta a gépkarabély csövét. – Mindjárt kiderítjük. Mi a neved, te csótány?
– Breuer. Max Breuer Kriminalobersekretär. – Akkor kösd fel a gatyád, Breuer. Most rajtad a sor. Lássuk, meddig bírod. – Hű, ez jó móka lesz – örvendezett Pici. Kiment a konyhába, és teletöltött egy vedret vízzel. – Először a vizes játékot játsszuk! Megragadta a férfit a nyakánál, térdre kényszerítette, és belenyomta a fejét a vízbe. Amikor már nem rugdalózott, Pici elhajította, mint egy rongybabát. A Kriminalobersekretär négykézlábra emelkedett, és öklendezni kezdett. Amikor abbahagyta, a kis francia odaugrott hozzá, ráordított: – Honnan tudta, hová kell jönnie? Nem kapott választ. Megismételte a kérdést, de semmi. A gestapós behunyta a szemét, és konokul hallgatott. – Honnan tudta? A francia gyomorszájon rúgta a fickót, de elszámította magát. A Kriminalobersekretär kinyúlt a rúgás erejétől. – Nincs még meg hozzá a megfelelő technikád – mondta türelmetlenül a Légiós. – Még egy ilyen, és megdöglik, mielőtt megtudtad volna, ami érdekel. A Légiós fogta a vedret, és nyakon öntötte vele a Kriminalobersekretärt. A férfi végre kinyitotta a szemét. – Ügyes! Akkor folytassuk ott, ahol az előbb abbahagytuk – javasolta a Légiós. – Hall engem? A férfi erőtlenül igent intett a fejével. – Ki adta meg magának ezt a címet? Ajánlom, hogy válaszoljon, mert kezd elfogyni a türelmem. Már negyedszer tesszük fel ezt a kérdést, és begurulok, ha még egyszer meg kell ismételnem. Még mindig semmi. Morcosan körülálltuk a férfit. A Légiós felsóhajtott. – Jól van. Gondolom, érdekes élmény lesz ez egyszer páciensnek lenni. Pici, tartsd meg jó erősen a fejét. A Légiós kivette a szájából elmaradhatatlan cigarettáját, és a férfi orrlyukába nyomta izzó végét. Fájdalmas üvöltés hallatszott, és perzselt hús bűze csapta meg az orrunkat. A Légiós elmosolyodott. – Ez még csak az egyik volt. Egy perc múlva megpirítjuk a másikat is. – Van aranyfoga? – akarta tudni Porta. – És ha igen? – fortyant fel Pici. – Nekem is éppen úgy jogom van hozzá, mint neked! – Pofa be! Ezt majd ráértek megbeszélni később. A Légiós félrelökte őket, és egy váratlan mozdulattal megragadta és
eltörte a férfi egyik ujját. Végigfutott a hátamon a hideg a reccsenés hallatán. A Kriminalobersekretär megint felüvöltött, és görcsösen összerándult a padlón. – Nos? – kérdezte szelíd hangon a Légiós. Ugyanaz. A Légiós előrelépett, és rátaposott a férfi kezére. Lassan, fokozatosan növelte a nyomást, de azon kívül, hogy a gestapós kiordította a tüdejét, semmit nem ért el vele. A Légiós türelmetlenül intett neki, Pici pedig tisztelettudóan átadta a terepet. – Nos, Herr Bauer? – vette ki a szájából a cigarettát a Légiós. A Kriminalobersekretär végre megtört. Halkan, de azért érthetően elnyögdécselte egy lány nevét és címét. – Ismerős? – kérdezte a franciáktól a Légiós. Hárman hevesen bólogatni kezdtek, a negyedik leszegte a fejét. – Hogyne! Az a lány, akivel Jacques lógni szokott mostanában. Hányszor elmondtuk neki, hogy nem megbízható! És tessék… Az egyik csendőr gúnyosan felnevetett. Pici dühödten rávetette magát, és csapkodni kezdte a férfi fejét a falba. Papa, aki eddig komor hallgatásba burkolózva figyelte az eseményeket, most odaugrott, és elrángatta Picit. – Az isten szerelmére, elég! Nem unod még a gyilkolást? – Mert ha igen? – kérdezte pökhendien Porta. – Akkor hagyjuk visszasétálni őket a központba? – A pokolba az egésszel – fakadt ki Papa. – Hát mik vagyunk mi, közönséges gyilkosok? – Nem, de szentek se vagyunk, az istenit! – vesztette el a türelmét Porta is. – Nem fogom a hurokba dugni a nyakam ezekért a rohadék állatokért! Papa sarkon fordult, és kiment a szobából. Bevágta maga mögött az ajtót, és döngő léptekkel lerohant a lépcsőn. Egy ideig tanácstalanul álltunk, és bámultuk egymást, aztán a Légiós is elindult az ajtó felé. Mindannyian kitódultunk, Güntherre és a franciákra bízva a foglyokat. Alig tettük ki a lábunkat az utcára, lövések dördültek. Sokkal jobban éreztem most, hogy túl voltunk rajta, de azért örültem, hogy Günther húzta meg a ravaszt és nem én. Valamivel később a boulevard Saint-Michelen egy bárban gyűltünk egybe, hogy nyélbe üssük az est második üzletét. Porta földöntúli vigyorral zsebre vágott egy vaskos bankjegyköteget, aztán megkérdezte: – Mit csináltatok a foglyokkal? Günther vállat vont. – Begyömöszöltük őket egy szekrénybe. Reméljük, ott fognak megrohadni. – Ami engem illet – szólalt meg Papa –, én végeztem. Többé ne
számítsatok rám effélékben. – Rám se – csatlakozott Heide. Papát persze a dolog erkölcsi része zavarta, míg Heide a karrierje miatt aggódott. Porta vállat vont. – Ahogy akarjátok. Senki nem kényszerít titeket. Különben is, minél kevesebben vagyunk, annál több jut. Úgyhogy ha valaki más is ki akar szállni, csak tessék. Nem fogok sírni utána. Elbúcsúztunk a franciáktól, és a többiek visszamentek a laktanyába. Én nem tartottam velük, mert találkám volt Jacqueline-nal az avenue Kléberen lévő lakásában. Már várt rám. Pocsék hangulatban volt, és láttam rajta, hogy fél. – Őrület, hogy mi folyik ebben a városban – bújt hozzám. – Napról napra egyre rosszabb a helyzet. Már senkiben nem bízhatsz. Bármerre mész, csak azt hallod, hogy valakit lelőttek a nyílt utcán, vagy megkéselték, megfojtották. És minden látható ok nélkül. – Már nem tart sokáig – próbáltam lelket önteni belé. – A háború hamarosan véget ér. A csapataink visszavonulóban vannak Európa-szerte. Már itt, Párizsban is vesztüket érzik az aranygallérosok. Elmeséltem neki az éjszaka történteket, az üzletet, a foglyok kivégzését. Nem kellett volna. – Látod, éppen erről beszéltem! Az egész világ megőrült. Még te is. Fegyvereket árulsz a saját ellenségeidnek! Lehet, hogy valamelyikkel éppen téged fognak lelőni, erre még nem gondoltál? Mi értelme ennek? Embereket ölni a pénzért, embereket ölni azért, hogy ne beszélhessenek… Mintha már nem is lenne értéke az emberi életnek. Töltött nekem egy nagy pohár whiskyt, aztán eltűnt egy időre a fürdőszobában. Amikor visszatért, egy japán kimonó volt rajta. Leült mellém a kanapéra. – Tudod, mit láttam tegnap? Néhány katonátok egy nyomorékot használt céltáblának. Puszta szórakozásból, a nyílt utcán! Tehetetlenül sóhajtottam. Mit mondhattam volna neki? Azt, hogy az emberi élet már valóban nem érték számunkra? Hogy már senkit sem érdekel, hányan haltak meg és hányan élnek még? Hogy már képtelenek vagyunk érezni? – A barátaid nem kedvelnek engem – folytatta. – Gondolod, hogy meg fognak ölni? – Te jó ég! – mondtam döbbenten. – Miért tennének ilyet? Szomorúan elmosolyodott. – Ez ostoba kérdés volt, Sven! Az embereknek már nem kell ok azért,
hogy öljenek. Akkor ölnek, amikor csak kedvük tartja. És a barátaidnak talán még okuk is van rá: szerelmesek vagyunk, és a szerelmesek bármire képesek. Tűnődve néztem az arcát. A szeme félig csukva volt, mintha nehezére esett volna nyitva tartania. Becsiccsentett, állapítottam meg. Felnevetett, és a hátam mögé lendítve hosszú, formás lábát, elnyúlt a kanapén. – Igyuk le magunkat – mondta kacagva. – Igyuk hülyére magunkat, és felejtsük el ezt a világot! Mást úgysem tehetünk! Felült, és az orromnak nyomta az orrát. – Szeretlek, Sven. Ugye tudod? Szeretlek… – Mintegy mellékesen hozzátette: – Megfenyegettek érte. – Ki fenyegetett meg? – kérdeztem rémülten. – Portáék? – Dehogy! – Akkor ki? – Ó… – az ajkaimra tette a mutatóujját –… hát senki. Mindegy. Csak egy ostoba tréfa volt. Felejtsd el. – De én tudni akarom… – Felejtsd el, Sven. Istenem, de ostoba vagyok. Nem hittem neki. Ki kellett volna szednem belőle, ott és akkor, de hozzám simult, és a kimonó lassan lecsúszott a válláról. Elvette az eszemet… – Ó, Sven, bárcsak francia lennél. Gyűlölöm a németeket. Nem tehetek róla, gyűlölöm őket! – De én nem németnek születtem – emlékezettem. – Mindegy. Az ő oldalukon harcolsz. Gondolom, te is gyűlölöd a franciákat. – Miért tenném? – Ellenünk harcolsz, az ég szerelmére! – Én nem gyűlölök senkit – feleltem. Már alkonyodott, mire magunkhoz tértünk. Jaqueline cigarettáért nyúlt, de a doboz üres volt. – Nekem sincs – mondtam én. – Gyorsan felöltözöm, és kimegyek. Mindig találni a feketepiacon, csak tudnod kell, hol keresd. – Jól van, de vigyázz magadra. – Feltápászkodott, és anyaszült meztelenül kitámolygott a konyhába. – Addig főzök egy kis kávét. Ne gyere soká, rendben? Nem voltam kint sokáig. Tudtam, nagyjából merre kell keresnem az árusokat, és egy negyedóra alatt meg is jártam. A lépcsőházban két fiatal jött velem szemben a lépcsőn. Fekete egyenruhám láttán megriadtak, és sietősre
fogták lépteiket. Furcsának találtam a viselkedésüket, de nem szokatlannak. Különben is, kit érdekeltek, mikor fent Jacqueline várt rám, hogy újra ágyba bújjunk, s kávéval és cigarettával tetézzük az élvezeteket? Kettesével szedtem a lépcsőket, hogy minél hamarabb felérjek. Az ajtót résnyire nyitva találtam. Gondoltam, biztosan azért hagyta így, hogy ne kelljen kimásznia az ágyból, ha megjövök. Negyvennyolc órás eltávozáson voltam, egy egész, gyönyörűséges éjszakát együtt tölthettünk, és tudtam, hogy holnap, vagy azután a háború véget ér. Boldog voltam. – Itt vagyok! – kiáltottam be neki. – Sikerült vennem öt pakkot egy fiatal fickótól a sarkon túl. Nem érkezett válasz. – Hé, visszajöttem! – kiáltottam. Még mindig semmi. Égett szag csapta meg az orromat. Aggódva kirohantam a konyhába. A kávé elfőtt, a gáz még mindig égett. Jacqueline széttárt lábbal a konyha kövén feküdt. Első pillantásra tudtam, hogy halott. Egy hosszú, borzalmas másodpercig dermedten álltam, és gépiesen a nevét suttogtam. Nem mertem az arcára nézni. Aztán sikerült összeszednem magam annyira, hogy hagyjam a tekintetemet lejjebb siklani. A torkát brutálisan elvágták. Kecses nyaka helyén, amit annyiszor csókolgattam, csak egy hatalmas, vörös lyuk tátongott. Még mindig vér bugyogott belőle. Az arca hideg volt, a szeme beesett, üveges. A mellére egy cédulát tűztek gombostűvel. KOLLABORÁNS, állították a gyűlölettel megformált betűk. Fél órával később, beleimben egy fél üveg whiskyvel, elnyomtam a tizedik cigarettát, és behúztam magam mögött a lakás ajtaját. Ellenőriztem két mordályomat, aztán leballagtam, és előrángattam a gondnokot a házmesteri lakásból. – Ki volt az a két fiatal fiú, akit negyven perccel ezelőtt láttam kimenni a házból? – Senki, monsieur le soldat * ! – Hogyhogy senki? – ragadtam meg a torkát. – Beszéljen értelmesen! Láttam őket! – Nem tudom… nem láttam őket… nem állhatok az ajtóban egész nap. Az arca hamuszürke volt a rémülettől. Kénytelen voltam belátni, hogy igazat mond. Dühösen ellöktem, és kirohantam az utcára. Ölni akartam, ütni és vágni az ölés puszta kedvéért. Most már értettem, mit mondott Jacqueline. Tényleg gyűlöltem a franciákat. * Katona úr. (francia)
Még ugyanaznap megkezdődött Párizs felszabadítása. Egy gyerek tért haza a moziból. Futva igyekezett haza, mert már késő volt, és nem akarta, hogy az apja aggódjon. De nevetve nyargalt, mert a film olyan mulatságos volt, hogy még mindig sajgott az oldala a sok röhögéstől. – Apa! – rontott be a nappaliba az apjához. – Tudom, hogy elkéstem, de annyira vicces volt, hogy az elejét még egyszer megnéztem. Az apja mosolyogva elrakta a könyvet, amelyet eddig olvasott, és nekilátott elkészíteni a vacsorát. A gyermek közben végig fecsegett, mint egy kis papagáj, és annyira belemelegedett a film részleteibe, hogy még asztalt teríteni is elfelejtett. – Két tojás és egy kis tej – mondta az apja, amikor végre ő is szóhoz jutott. – Különleges lakoma. És van még két szelet német kenyér, meg egy kis puding. Elég lesz, gondolod? – Elhiheted! – felelte büszkén a gyermek. – Feleannyira sem vagyok éhes, mint máskor. Ismered Jeant, azt, akinek az apja ellenálló? Ő mondta nekem, hogy ha éhes vagy, akkor sok vizet kell innod és papírt kell rágcsálnod, és hamarosan elmúlik az éhség. Kipróbáltam ma délután, és működik, a gyomrom már nem korog. Az apa csendben nézte, hogy eszik a gyermeke. Ő maga már két napja nem evett semmit, de sokkal fontosabb volt, hogy a gyereknek jusson, és egyébként is, már csak napok kérdése volt, mikor érkeznek meg a felszabadítók. Az a hír járta, hogy két hadosztály már úton volt Párizsba. A gyerek tovább csacsogott. – Tegnap megöltek egy besúgót a boul’Michen. Hallottál róla? Raoultól tudom. Ketten elhajtottak mellette biciklivel, és lelőtték a járókelők szeme láttára. Raoul azt mondja, ők is iskolások voltak, akkorák, mint mi. Jean azt akarta, hogy ma este is menjünk ki, és tegyük ugyanezt, de az egyik tanárunk ma egy egész órán át arról beszélt, hogy nem szabad ilyet tennünk. Hogy haza kell jönnünk este, és nem szabad belebonyolódnunk semmibe. Az iskolában minden tanár fél a fritzektől. Tudtad? Félretolta az üresre kapart tojáshéjakat, és a tejet kezdte kortyolgatni. A kenyér is eltűnt már, de a gyomra félig még mindig üres volt. – Tudod-e, hogy én vagyok az egyetlen tanuló az iskolában, akinek az apja Hadikeresztet kapott? Irigyelnek is érte a többiek… Hallottad, hogy jönnek az amerikaiak, apa? A fritzeknek annyi lesz! Tegnap felrobbantottak egy bisztrót. Tele volt velük. Raoul azt mondja, hogy utána patakokban ömlött ki a vér az utcára. A fritzek vére. Kár, hogy nem láttam. Holnap kikefélem az egyenruhádat, apa. Fel kell venned, ha megjönnek az amerikaiak. Tudtad, hogy van vagy ezer tankjuk? Szerinted egész Párizst be tudják
keríteni vele? Szerinted… Az apja felállt. – Ideje ágyba bújni… Igen, igen, tudom, hogy jönnek az amerikaiak, de még egy darabig nem lesznek itt. Régóta várunk már rájuk, egy kicsit még várhatunk, nem gondolod? – Mikor érnek ide? Szerinted lehetséges, hogy már ma éjszaka itt lesznek? – Minden lehetséges. Majd holnap meglátjuk. Fülledt augusztusi éjszaka volt, a gyermek sokáig álmatlanul forgolódott az ágyában. Még akkor is ébren volt, amikor az apja lekapcsolta a lámpát a nappaliban, és visszavonult a szobájába. A gyermek hallotta, hogy becsukódik a nappali ajtaja… Aztán már jött is a robbanás. A gyermek kirepült az ágyából, és nekicsapódott a szemközti falnak. Vakolat- és üvegdarabok záporoztak rá. Füstszagot érzett, és látta, hogy az ajtó alját kívülről lángok nyaldossák. Elsőnek a gyermeket mentették ki. Tele volt zúzódásokkal és nagyon megijedt, de komolyabb baja nem esett. Eltartott egy ideig, mire az apját is megtalálták. Törmeléket, téglákat és elszenesedett gerendákat kellett megmozgatniuk. A férfit óvatosan a járdára fektették, de még a gyermek számára is nyilvánvaló volt, hogy már nem lehet segíteni rajta. A feje helyén csak egy hihetetlenül lapos, véres palacsinta vöröslött. A zokogó gyermeket a közeli zárda nővérei vették magukhoz. Beadtak neki egy nyugtatót, és ágyba dugták, de mielőtt még elaludt volna, férfiak jöttek, hogy megkérdezzék, látott-e, hallott-e valamit a robbanást megelőzően. Semmit nem tudott. Egy szomszéd azt állította, hogy látott egy autót lelassítani a ház előtt, abból dobott be valaki valamit a ház ablakán. Valaki más szerint két férfi rohant ki az árnyékból. Egyesek azt állították, hogy egyenruhásokat láttak, mások azt, hogy civileket. A gyermek egyedül maradt a világban. A várva várt amerikaiak megérkeztek, de túl későn ahhoz, hogy megelőzzék személyes tragédiáját. Soha nem derült ki, hogy ki ölte meg az apját, hogy németek voltak-e vagy franciák, hogy miért tette, aki ezt tette. Áruló volt, akivel a saját honfitársai végeztek? Vagy ő is, mint annyian mások, ártatlanul vált terroristák áldozatává? Senki nem tudta. És ez csak egy eset volt a sok száz közül.
16. BRUNO WITTNEK barátja volt Párizsban. Körülrajongták, a kívánságait lesték, legtöbbjük egy percre sem tágított mellőle. Ezen az augusztusi napon azonban valahogy megcsappantak. Sőt… teljesen eltűntek. Hiába nézett Witt jobbra, hiába nézett balra, sehol nem látta egyiküket sem. Csak a hisztérikusan őrjöngő tömeg volt, mely elől most a Faubourg-du-Temple utcába kanyarodott be kifulladva. A lincshangulatban lévő népet egy fiatal lány, Yvonne Dubois vezette, aki huszonnégy órája az ellenállás hűséges tagja volt. Azelőtt azon válogatott hölgyek közé tartozott, akiknek bejárásuk volt a Hôtel Majestic legelegánsabb lakosztályaiba. Ezen a napon azonban gondolt egy nagyot, és – igen bölcsen – lemondott eddigi előjogairól. Új kötelessége napnál is világosabban rajzolódott ki előtte: minden energiát az ellenállás ügyének szentelni. Bruno Witt megbotlott és előrezuhant. A következő pillanatban a tömeg vad üvöltéssel rávetette magát. Dühösen szétszaggatták világosszürke zubbonyát, két matróna pedig versenyt marakodott a sapkájáért. Yvonne Dubois egy hatalmas szabóollóval esett neki áldozatának. Néhány vérszomjas döféssel szétroncsolta a férfi torkát, aztán győzedelmesen belemártotta a tenyerét a forró, lüktető vérbe, és felkiáltott: – Megöltem egy Gestapo-ügynököt! – És felmutatta véres kezét a tömegnek, hogy mindenki láthassa. – Megöltem egy Gestapo-ügynököt. A többiek azonban már mással voltak elfoglalva. Valakik két meztelen lányt tereltek ki az utcára. Mindkettőnek horogkereszt volt a mellére mázolva. A tömeg körülvette őket, és egy készséges polgár széket tolt csupasz ülepük alá. Még készségesebb kezek lenyomták őket a székekre, és a még ennél is készségesebbek kitépték az ollót Yvonne kezéből, s a közönség vidám beszólásaitól kísérve kopaszra nyírták a lányok fejét. Mindenkit kirángattak az utcára most, hogy a felszabadítók már megérkeztek. Kisgyermekes anyákat, akik azért fogadták el egy-egy német katona szerelmét, hogy megmentsék gyermekeiket az éhhaláltól; ártatlan képű bolttulajdonosokat, akik francia hazafiakat adtak fel a Gestapónak; nyomorult, vén házmestereket, akik kotnyelességükkel ellenállók tucatjait küldték a halálba. Most mindannyiukat előcibálták a rejtekhelyükről, és pellengérre állították az ünneplő tömeg hisztérikus megelégedésére. Valahol odébb egy talicskába ültetett meztelen férfit toltak végig az utcán.
„KOLLABORÁNS” – hirdette a férfi nyakából lógó tábla. Egy asszony kihajolt emeleti lakásának az ablakából, és a meztelen férfira ürítette az éjjeliedénye tartalmát. Sajnos, rosszul célzott. A meztelen férfira alig néhány csepp fröccsent, míg az áldás java a francia hon egyik újonnan felemelkedett hősének a vállán loccsant. – Liberté! – üvöltötte a csőcselék. Minden férfi és minden nő hirtelen és ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy hazafiságát bizonyítsa, hogy túltegyen szomszédján és ismerősein. Mindenki megölt legalább egy németet, de volt, aki azt állította, hogy többet is. Ha minden egyes állítás igaz lett volna, akkor Párizs utcáin hegyekben álltak volna a hulláink. Harmonikaszó hallatszott minden egyes utcasarokról. Néha bendzsók és szájharmonikák is bekapcsolódtak a hangzavarkeltésbe. Mindenki boldog volt. Tombolt a demokrácia Franciaország-szerte. – Személyesen gondoskodtam Párizs biztonságáról – közölte a kihallgatását vezető amerikai tábornokkal von Choltitz. – Azt a parancsot kaptam, hogy taroljam le a várost, de amint rájöttem, hogy a Führer megtébolyodott, mindent megtettem, hogy elodázzam a végrehajtást. – Három zsidót is megmentettem a gázkamrától – állította a Gestapo egyik tisztje. – Én magam mentettem ki őket. Szemtanúim is vannak! – Ismertem az egyik ezredest, aki részt vett a július huszadiki Hitler-ellenes merényletben – hazudta Schmaltz hadnagy az NSFK-tól * . – Tudtam, mi készül, mégsem jelentettem a hatóságoknak. Pedig megtehettem volna. Meg kellett volna tennem! Kötelességem lett volna. De én hallgattam. Pedig tudtam, hogy az életemmel játszom… Hirtelen minden franciából hazafi lett, és minden németet erőszakkal kényszerítettek, hogy elveivel ellentétes ocsmányságokat hajtsanak végre. De akármi is volt az igazság, egyvalamit nem lehetett kétségbe vonni: Párizs szabad volt.
* Nationalsozialistisches Fliegerkorps – Nemzetiszocialista Repülőhadtest.
Parancsmegtagadás ÉJFÉL
MÚLT. Mercedes tábornok szobájában a tisztek megbeszélést
tartottak. Mindannyian harctéri egyenruhában voltak, és mindegyiknek géppisztoly lógott a válláról. Mercedes a térkép fölé hajolt. Aznap kellett elhagynunk Párizst. Úgy volt, hogy Strasbourgnál lépjük át a határt, a második zászlóaljjal az élen. – Számíthatunk rá, hogy az ellenállók támadások sorozatát fogják intézni ellenünk – figyelmeztette tisztjeit Mercedes. – Most, hogy nyeregben érzik magukat, vérszomjasabbak, mint valaha. A parancs úgy szól, hogy mielőbb ki kell vonnunk az erőinket. Semmi, ismétlem, semmi nem állíthat meg minket. Védekezzenek, uraim, de ne álljanak meg, ne bonyolódjanak harcba! A cél az, hogy átjussunk, mégpedig mielőbb! Világos? A tisztek komoran bólintottak. Mercedes felegyenesedett, és megigazította a fekete foltot, amely üres jobb szemüregét takarta. Ekkor csörrent meg a telefon. A hadsegéd vette fel. Feszülten figyelt, aztán Mercedes felé nyújtotta a kagylót. – Von Choltitz tábornok, uram. Önnel akar beszélni. Úgy tűnik, sürgős. Mercedes elfintorodott. – Halló? Itt Mercedes vezérőrnagy. – Ah, Mercedes! Itt Choltitz. Mi az ördögöt csinál, ember? Azt rebesgetik, hogy pakol és távozni készül. Remélem, egy szó sem igaz belőle. – Attól tartok igaz, uram. Két órán belül el kell hagynunk Párizst. Strasbourgba irányítottak minket. Robbanás hangja hallatszott a vonal túloldaláról. Mercedes eltartotta a fülétől a kagylót; a tisztek vigyorogva figyelték. – Megtiltom, hogy ezt tegye! Még mindig a felettese vagyok! Azt parancsolom, hogy maradjon itt mindaddig, míg én azt nem mondom, hogy visszavonulhat. – Sajnálom, uram, de már nem állok az ön parancsnoksága alatt. Maga Model tábornagy utasított, hogy vonjam ki a csapataimat. A parancs úgy szól, hogy két órán belül induljak útnak, és vigyek magammal minden felszerelést. Az egész szobában hallani lehetett a tábornok dühös fújtatását. – A felszerelést? Hogy érti ezt? A fegyvereket, a lőszert, a tankokat? – Igen, uram. az összes fegyvert, az összes lőszert és mind a kilenc tankomat. Bizonyára emlékszik, uram, hogy egy gyakorlatilag tankok nélküli tankhadosztály parancsnoka vagyok – tette hozzá keserű humorral
Mercedes. – És mi értelme ennek a manővernek, ha szabad tudnom? – kérdezte gúnyosan von Choltitz. – Miután átkeltünk a határon, újraszervezzük az erőinket, és birtokba vesszük azt a négyszáz vadonatúj tankot, amelyet a tábornagy ígért. Ha minden jól megy, a hónap végére újra Párizsban leszünk. – Mercedes vezérőrnagy, ezennel megtiltom önnek, hogy elhagyja Franciaországot! Visszavonom Model tábornagy parancsát, megértette? Vegye úgy, mintha el sem hangzott volna. Vállalom a felelősséget. Máris felveszem a kapcsolatot a főhadiszállással, és értesítem őket a döntésemről. Maga és a katonái tehát maradnak, világos? – Sajnálom – sóhajtott Mercedes. – Hacsak Model altábornagy másként nem dönt, két órán belül elhagyjuk Párizst. – Úgy látom, elfelejtette, vezérőrnagy, hogy nem Model a parancsnoka. Himmler nekem rendelte alá magát és a hadosztályát! Ha ellen mer szegülni a parancsaimnak, hadbíróság elé állíttatom, isten engem úgy segéljen! Mercedes nem válaszolt. Egy darabig mindketten hallgattak, csak von Choltitz ideges szuszogását lehetett hallani. – Ott van még, Mercedes? – Igen, uram. – Remélem, elég érthető voltam. – Hogyne, uram. – Ha ki mer vonulni, mielőtt én engedélyt adnék rá, esküszöm, hogy megbánja! – Hiszek önnek, uram – biztosította Mercedes. Szünet. Von Choltitz rájött, hogy ez így nem lesz nyerő, ezért taktikát változtatott. – A helyzet az, ember, hogy a csapatai nélkül egyetlen napig sem fogjuk bírni. Ezek az átkozott ellenállók kifüstölnek minket. Fényes nappal öldöklik a katonáimat az utcákon! Még az egyik térképésztisztemet is lelőtték! Értse meg, Mercedes, hogy a helyzet kétségbeejtő. – Értem, tábornok úr, de nincs más választásom. Ha tetszik, ha nem, teljesítenem kell Model tábornagy parancsát. – Ezért kivégzőosztag elé fog kerülni, Mercedes! Elküldöm a jelentésemet, ne féljen! Magának Heitz tábornoknak! – Tegye azt, amit jónak lát, uram. És ha most megbocsát, dolgom van. Mercedes letette a telefont. – Akkor hát megyünk? – kérdezte aggódva az egyik tiszt. – Hát persze. – Mercedes elmosolyodott. – Azt hiszem, mindent elmond-
tam, amit akartam. A többit magukra bízom. Ne is vesztegessük tovább az időnket. És ne felejtsék – szólt utánuk –, senki nem állíthat meg minket! A laktanya felbolydult méhkasra hasonlított. Ruhákat, fegyvereket, dossziékat cipelő emberek rohangáltak összevissza. Folyamatos motorberregés, -köhögés, gumicsikorgás hallatszott. Kiküldtek egy felderítőegységet, hogy kerítse elő a kilenc tankot. Porta és Pici, kihasználva a zűrzavart, meglátogatták a raktárt. Nem volt szerencséjük, a szállásmester egyből kiszúrta őket. – Mi az ördögöt keresnek itt? – rivall rájuk. – Uram – vágta vigyázzba magát Porta –, Porta Obergefreiter és Creutzfeld Obergefreiter az ötödik századtól… – Tudom, hogy kik maguk, az isten szerelmére! Mit keresnek itt? Már megint miben sántikálnak? – Azért jöttünk, hogy segítsünk, uram – blöffölt Porta. – Árulják el nekem, ki az a hülye, aki igényt tart a segítségükre! – Az újraélelmezési csoport, uram. A főtörzs szitkozódni kezdett, hogy csak úgy zengett belé a raktár. Még a cigaretta is kipottyant a szájából. – Isten őrizz! Bolondnak néznek? Hogy két ilyen csirkefogót az élelem közelébe engedjek? Soha, értik? Soha! – Ha ezt gondolja rólunk… – mondta sértődötten Porta. – Még szép, hogy ezt gondolom. Csak egy agyalágyult bízna magukra bármit is. Ha rajtam múlna, mindkettőjüket Párizsban felejteném, hadd tanítsák magukat móresre a franciák. Még két ilyen megbízhatatlan, haszontalan… Porta nem hallgatta tovább. Hátat fordított a szállásmesternek, és méltóságteljesen távozott. Pici utánaloholt. Jobb híján átkullogtak Porta barátjához, a szanitéc Ludwighoz, aki az elkülönítő pazar magányában töltötte a napjait, édes semmittevésben. Megálltak az ablakban, és sóváran bámulták a többieket, a szerencséseket, akik az élelmet szállító teherautó körül süröghettek-foroghattak. – Nézzétek azt a rengeteg szajrét! – suttogta áhítattal Pici. – Húskonzerv, szalonna, csokoládé… – Kávé! – tette hozzá gonoszul Ludwig. – Konyak! – nyelt egy nagyot Pici. – Nézzétek azt a dagadt idiótát – mutatott Ludwig egy katonára, aki egy hatalmas láda súlya alatt botladozott. – Szerintetek mi lehet benne? – Nem tudom, de átkozottul kíváncsi vagyok rá! – Porta tűnődve megvakargatta a farpofái közt húzódó szakadék mélyét. – Bármi legyen is az,
arra mérget vehetsz, hogy ehető! És minden, ami ehető, az a legjobb helyen Porta gyomrában van! – Ha lopáson kapnak, a fejedbe kerülhet – figyelmeztette Ludwig. – A múlt héten is kivégzőosztag elé állítottak két tüzért, mert elloptak egy láda dohányt. – Ahogy én csinálom, azt sosem fogják észrevenni – dicsekedett Porta. – Ez a nagy baj a mai katonákkal: nem tudják, hogy kell következmények nélkül megúszni egy balhét. A régi szép időkben, amikor én beléptem a seregbe, a katonának nem volt becsülete a többiek előtt, ha időnként nem sumákolt egy kicsit. Az ember gyorsan beletanul, ha kellőképpen érdekli a téma. A maiakkal az a baj, hogy túlságosan majrésak. Egyszerűen élhetetlenek. Bezárhatod őket egy hétre a raktárba, de még egy szál cigi sem fog hiányozni. – Az azért más – tiltakozott Ludwig. – Egy szál cigi és egy láda isten tudja mi között azért van egy kis különbség. – Tudni akarod, én hogyan csinálom? – kérdezte Porta. – Akarsz tanulni egy-két trükköt? Kivett a zsebéből egy kézigránátot, és kisétált az udvarra. Tétován sertepertélt egy darabig, majd amikor senki nem figyelt, gyorsan besurrant egy halom láda mögé. Az udvar túloldalán szállításra váró benzineshordók sorakoztak. Tökéletes célpontot nyújtottak Porta kézigránátja számára. A készlet hatalmas robajjal lángokba borult, az udvaron dolgozók rémülten fedezéket kerestek. Porta csak erre várt. Fürgén felpattant a teherautóra, és már adta is le a ládákat Picinek és Ludwignak, akik, legyőzve félelmüket és hallgatva a kapzsiságukra, kirohantak segíteni neki. Öt ládát sikerült bemenekíteniük a gyengélkedőbe. Többet nem mertek, mert féltek, hogy – szó szerint – megégetik magukat. Bezárkóztak a zsákmánnyal az elkülönítőbe, és a bezárt ablak mögül, hogy még füst se érje őket, a kinti fejetlenségben gyönyörködtek. Látnivaló pedig bőven akadt. Az emberek pánikba estek, mindenki azt hitte, hogy a szövetségesek ütöttek rajtunk. A füstben sokan ellenségnek hitték a többieket, és lövöldözni kezdtek. Az egyik őr géppuskával szórta meg az udvar egy részét. Az eredmény: négy halott és tizenhét sebesült, köztük néhány súlyos. A felfordulás közepette Portáék átszállítottak négy ládát az 5. század szállására. – Jézus Mária! – kapcsolt rögtön Papa. – Nem vagytok egyebek közönséges bűnözőknél! Az egy dolog, hogy néha elemeltek ezt-azt, de hogy kézigránátot dobáltok szét az udvaron, és kifosztjátok a saját
teherautóinkat, az már sok. Hányingerem van tőletek. – Az a baj veled, hogy túlságosan becsületes vagy – mondta szánakozóan Porta. – Szerintem nem mi vagyunk a tolvajok, hanem az állam. És tudod, mit lopott el tőlünk? A fiatalságunka! Ehhez képest mit számít néhány láda zabálnivaló? Tudod jól, hogy barátoktól soha nem lopok, de az állam az más. Tőle illik lopni, és kész! – De ettől még nem kell kézigránátokat robbantani a laktanya udvarán – morogta Papa. – Másképp nem tudtam volna megszerezni a szajrét – közölte vidáman Porta. Pici már fel is nyitott egy doboz szardíniát. Beleszúrta a zsebkését egy darab halba, és odanyújtotta Papának. – Nesze, kóstold meg. Meglátod, nem keserű. Tömött oszlopban vonultunk át a városon a Porte d’Orléans felé. A városban forró volt a hangulat. Most, hogy visszavonulóban voltunk, mindenki fenéken akart billenteni minket, és az orvlövészek is ránk gyűltek. Egy padlásablakból leadott lövés súlyosan megsebesítette az egyik tiszthelyettesünket. Egy különítmény azonnal megrohamozta a házat. A padláson két fiút találtak, az egyiket első világháborús német puskával a kezében. A kocsonyaként reszkető kölyköket Mercedes elé citálták, aki habozás nélkül közölte: a fiúkat ki kell végezni, de nem itt, mindenki szeme láttára, mert abból csak még nagyobb baj lesz. Mivel a sebesült tiszthelyettes is a mi teherautónkon utazott, hozzánk lökték fel a két merénylőt. Fél órával később a sebesült a két fiú szeme láttára meghalt. – Látjátok? – igyekezett tudatosítani bennük Porta a tettük visszavonhatatlanságát. – Ezt az embert soha nem láttátok volna, ha hagyjátok elmenni. Nem mindegy volt? Úgyis kivonulunk. Így viszont ti is mehettek utána. Mire viszonylag biztonságos távolságba értünk Párizstól, besötétedett. Tábort vertünk éjszakára, a kivégzés el lett napolva reggelre. Hinka majdnem gutaütést kapott, amikor hajnaltájban kiderült, hogy a két fiú megszökött. Magától értetődően ezúttal is Porta volt az, akit elsőnek elővettek. Heide azt állította, hogy éjszaka látta Portát egyedül visszatérni az erdőbe, ahol táboroztunk. Szinte biztos volt, hogy csakugyan ő vitte ki a fiúkat és engedte szabadon őket, de Günther és Gregor égre-földre esküdöztek, hogy amikor Porta visszajött, a foglyok még megvoltak. Az ügyet idő és bizonyíték híján ejtették, de azt hiszem, senki nem kételkedett benne, hogy Heide volt az, aki igazat mondott. Barcelona valahonnan szerzett egy rádiót. Némi tekergetés után sikerült befognia egy angolul beszélő személy hangját. Szorgalmasan lejegyeztük a
hullámhosszt, hogy majd később is hallgatni tudjuk, aztán Barcelona tovább tekert. Fáradhatatlan ténykedésének köszönhetően hamarosan az Egyesült Államok 3. harckocsihadosztályának a parancsnokságát vettük. – Halló, jenkik! – üdvözölte őket izgatottan Porta. – Hallotok engem? Hogy ityeg a fityeg? – Halló, fritz! Jól vagyunk, és ti? – felelte egy hang elég tűrhető német kiejtéssel. – Elmegy – tájékoztatta Barcelona. – Mondd csak, jenki, van valaki odaát, aki válaszolni tudna egy égetően fontos kérdésre? – Mi lenne az, fritz? – A háború kezdete óta tökölünk vele, de még mindig nem sikerült kiderítenünk, hogy hívják Odin disznóját. – Odin disznóját? – Úgy van. Szünet következett. – Azt mondtad, Odin disznója? – Igen – erősítette meg Barcelona. Újabb szünet. – Hé, ez valami trükk? – kérdezte gyanakvóan az amerikai-német. – Francot! A puszta tudásszomj vezérel minket. – Várj egy kicsit, megkérdezek valaki mást. Nem kellett sokáig várnunk, a jenki megint jelentkezett. – Hé, ott vagytok még, fritz? Szerencsétek van, öregem. Az egyik bajtársunk történetesen norvég. – Úgy érted, hogy tudod a választ? – Persze, fritz, de lenne egy feltételem. – Mi az, jenki? – Máris mondom: én elárulom nektek a disznó nevét, ti meg azonnal megadjátok magatokat és véget vettek ennek a tetves háborúnak. Rendben? – Részemről igen – ment bele Barcelona. – Úgyis épp úton vagyunk Adolfhoz, hogy egy kis értelmet verjünk abba a hülye fejébe. Nos, akkor halljuk, mi a disznó neve? – Aranysörtének hívták, és Freya disznója volt, nem az Odiné. Legalábbis a mi szakértőnk ezt állítja. Úgy örültünk, mint még soha. Máris kapcsolatba léptünk a többi egységgel, hogy velük is megosszuk az örömhírt. – Halló, Dietrich! Megvan Odin disznajának a neve! – Halló, Heinz! Tudod, az a disznó, amelyikről a múltkor szó volt… – Halló, Wolf! Kiderítettük, hogy hívták Odin malacát. Csakhogy nem is
az Odiné, hanem a Freyáé, és Aranysörte a neve. – Túrót! – válaszolt Wolf. – Azóta már nekem is beugrott, és azt kell mondanom, hogy nem Aranysörte, hanem Saerimner. És nem a Freyáé, hanem az Odiné. Szenvedélyes vita alakult ki. Az Államok 3. harckocsihadosztálya konokul kitartott az Aranysörte mellett. A Saerimnerről hallani sem akartak, azt mondták, náci hangzása van. Wolf ugyanakkor azzal vádolta őket, hogy az Aranysörtét csak kitalálták, és át akarnak verni minket. A kérdést soha nem sikerült tisztázni. Az oszlop ettől függetlenül átkelt a Rajnán. Pocsék utazás volt. Végig szakadt az eső, és bármerre jártunk, csak leégett, szétbombázott városokat és falvakat láttunk. Sok helyen egyetlen lakható épület sem maradt: az emberek földbe ásott üregekben éltek, mint valami patkányok. Naponta többször is éhező, pálcavékony gyerekek vettek körül minket, némi ételmaradék reményében. Még a vak is láthatta, hogy ez itt már a vég. Augusztus 25-én ráhangolódtunk egy ellenséges adóra, és a következőket hallottuk. „A Leclerc tábornok vezette 28. harckocsihadosztály ma reggel bevonult Párizsba. Városszerte harangzúgással fogadták őket, és az emberek ugráltak, zokogtak örömükben. A fresnes-i börtön őreit lemészárolták a foglyok. Azokat a nőket, akiket azzal gyanúsítottak, hogy viszonyt folytattak a megszállókkal, kikergették az utcára, megfosztották őket ruháiktól, hajukat lenyírták, s meztelen testükre horogkeresztet festettek. Von Choltitz tábornokot letartóztatták az amerikaiak. Éjszaka az egész város fényárban úszott. Vive la France!” Lekapcsoltuk a rádiót, és egy darabig némán bámultuk egymást. – Tudjátok, mi jutott eszembe? – szólalt meg végül Porta. – Ez a Choltitz ugyebár nem kapott elég anyagot, hogy felrobbantsa Párizst. Mi következik ebből most, hogy elkapták az amik? Világos! Ahogy ezeket az aranygallérosokat ismerem, a végén még Párizs megmentőjének fogja kinevezni magát. – Soha nem hinnék el neki – állította Barcelona. Porta vállat vont. – Ezek a nagykutyák mindig kimossák magukat. – Ezúttal nem fogja. – Akarsz fogadni? – csillant fel Porta szeme. Vége
