SVEN HASSEL. NNCL v1.0. Lánctalpak

NNCL1592-556v1.0

SVEN HASSEL

Lánctalpak

A mű eredeti címe: Wheels of Terror Copyright © Sven Hassel 1959 All rights reserved! A fordítás Corgi Book 1985. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Hungarian translation © Nitkovszki Sztaniszlav, 1998 Borító: © GRAPH ART Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető Felelős szerkesztő: Tótisz András Műszaki vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann Kiadja: Az AQUILA Könyvkiadó ISBN: 963 9073 78 4

Terjeszti: A LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Felelős vezető: Kiss Ernő és Rózsa Csaba ügyvezetők LAP-ICS Kereskedőházak Budapest Debrecen Miskolc Nyíregyháza

Égő poklod tüzében Másként hogy is élhetnél Ha e pokol tüzében égve Könnyes szemmel nem nevetnél? Ajánlom ezt a könyvet a 27. harckocsizó- (büntető-) ezred három legvagányabb tréfamesterének: Joseph Porta Obergefreiternek, “Pici”-nek és a kis “Légiós”-nak.

A légvédelmi sziréna bőg, visít, ordít. Tűz hull az égből. Anyák kiáltanak fel az Istennek, és vetik magukat gyerekeikre, hogy testükkel védjék őket a menny felől lezúduló haláltól. És amikor az ellenséges bombázók elhallgatnak, gyilkolástól és közönytől eltorzult lelkek – a katonák, a nép védelmezői – töltik csőre fegyvereiket, hogy leöldössék a pusztulás borzalmaitól tébolyult túlélőket. A saját honfitársaikat. Azt kérded, mi értelme az egésznek? Semmi, barátom. Ez a diktatúra.

1. AZ ÖRDÖG ÉJSZAKÁJA Az ősz bársony sötétjébe csavart laktanya körleteiben csend honolt, csak az őrök vasalt bakancsainak a csattogását lehetett hallani, valahányszor rátértek a kapu előtti betonútra. A 27-es szobában azonban, a látszat ellenére, zajlott az élet. Természetesen zsugáztunk. – Huszonnégy – közölte Stege. – Rohadt légy – faragot belőle agyoncsapnivaló versikét Porta. Arcán kapcsi vigyor terült szét. – Itt jövök én. – Huszonkilenc – licitált Möller. – Anyádat, te schleswigi földtúró – mordult rá Porta. – Negyven – hallatszott Papa higgadt hangja. – Na, ki mer ennél többet mondani? Mi az, Porta, hova tűnt a mosolyod? – Te csak ne légy olyan átkozottul magabiztos. Hiába játszol hamis kártyákkal, te… te vén… – Porta a Papára vicsorgott –… úgyis én fogok nyerni. Negyvenhat! Bauer felnyihogott. – Mondok neked valamit, Porta. Negyvennyolc! És ha erre rá mersz licitálni… – Túl sokat beszélsz, báránykám. A szófosásba már nem egy ember belehalt. De ha már tapasztalt kártyásokkal akartál játszani, hát megkapod. – Porta vett egy mély lélegzetet. – Negyvenkilenc! Ebben a pillanatban tépett bele a folyosó levegőjébe az ügyeletes tiszt sípja.

– Riadó, riadó! Légitámadás! A szirénák is csatlakoztak hozzá, lüktető, idegeket borzoló vijjogásukkal. Porta folyékonyan szitkozódva lecsapta a kártyáit. – Hogy az isten rohasztaná rá az eget a repülőikre! Ezek az angolok mindig akkor jönnek, amikor a legjobb a lapjárás! Te meg mit kakecolsz, fiam? – ordított rá egy tanácstalan, felszerelésével piszmogó újoncra. – Légiriadó van, ha nem vetted volna észre! Nyomás az óvóhelyre, egykettő! Az újoncok tátott szájjal hallgatták a hajdani berlini utcakölyök szavait. – Tényleg légitámadás van? – kérdezte meg végül egyikük. – Na még jó. Vagy azt hitted, hogy a tommyk utasszállítókat küldenek értünk, hogy a Buckinghambe repítsenek minket a királyi család báljára? De nem is ez a legnagyobb baj, fiam, hanem az, hogy most ugrik a nyereményem! Hej, hogy ez a francos háború mennyire alá tud tenni a békés, becsületes embereknek… Kitört a zűrzavar, az újoncok egymást taposva rohantak a szekrényükhöz. Aztán súlyos bakancsok dübörögtek végig a hosszú folyosókon, le a lépcsőkön a gyülekezési pontok felé. Azok, akik még nem szoktak hozzá új, vasalt bakancsaikhoz, elcsúsztak a folyosó kövén, a mögöttük jövők pedig átgázoltak rajtuk. A repülőgépek még ki se oldották süvítő bombáikat, a laktanya máris tele volt sérült emberekkel. – Negyedik szakasz… ide! – szelte át Papa hangja a sűrű sötétséget. A bombázók most már elég közel voltak ahhoz, hogy hallani lehessen a hajtóműveik zúgását. Egy másodperccel később kórusban felugattak a város légvédelmi ütegei, majd mintegy válaszként fény villant, vakító, fehér fény, mintha valaki egy óriási, kivilágított karácsonyfát akasztott volna fel az égre. Az első célzó fény. Még egy perc, és bombák fogják rengetni a földet. – Hármas az óvóhelyre – hallatszott Edel főtörzsőrmester nagybőgőhangja. A század kétszáz embere szétspriccelt az árkok és földhányások felé. Mi, katonák féltünk a légópincének kinevezett helyektől. Inkább a nyílt árkot választottuk, mint hogy levonuljunk egy patkánycsapdába, ahogy neveztük őket. Hamarosan elszabadult a pokol. Az angolok szőnyegbombázást indítottak, pillanatok alatt lángtengerbe borítva a várost. Remegett és hánykódott körülöttünk a táj, s odalentről, az árkok aljából úgy tűnt, a világ a szemünk láttára összedőlni készül. A halálra ítélt város több kilométeres körzetben lángolt és romokban hevert, szavakkal leírni lehetetlen a

borzalmas látványt. A gyújtóbombák még a levegőben szétvetették magukat, hogy foszforuk minél nagyobb területet égő pokollá változtathasson. Az aszfalt, az épületek, az emberek, a fák, de még az ablaküvegek is lángra lobbantak. Aztán a nagy erejű hagyományos bombák következtek, tovább fokozva a pusztítást. Vérvörös tűznyelvek csaptak az éjszakai égbolt felé. Új, vakító karácsonyfák tűntek fel az égen, jelt adva a pusztításra. Bombák és légi torpedók vetették magukat vérfagyasztó sivítással a városra. Ő pedig mozdulatlanul tűrte ezt, mint a vágóhídra kikötött sertés; aztán jött a perzselés, és a bolhái, a fejvesztetten menekülő emberek, redőket és nyílásokat kerestek a bőrén, hogy elrejtőzhessenek a biztos halál elől. De megégtek, darabokra szakadtak, megfulladtak. És mégis, a többiek kudarca ellenére, annyian próbálták menteni életüket. Nyomorult életüket, melyhez a háború, az éhezés, a hideg, a veszteségek és a politikai terror ellenére annyira ragaszkodtak. A laktanya Firling légvédelmi ütege ádázul ugatta a láthatatlan bombázókat, mert parancsot kapott rá. Sok értelme volt! Mindenki tudta, hogy még ha el is találja a behemót bombázókat, a nevetséges Firling nem sok kárt tehet bennük. – Ég veletek – mormogta Plútó, aki a homlokára húzott sisakkal, hanyatt fekve pihent az árok alján. – Remélem, azért magatokkal vittetek egy-két aranygalléros nácit is. – Hát nem fura, mennyire gyúlékony egy város – kukucskált ki az árok szélén Möller. – Mi tud benne ennyire égni? – A kövér nők, a sovány nők, a sörpocakos férfiak, a keszegek, a rossz gyerekek, a jó gyerekek, a szép lányok, meg sok egyéb minden – felelte verejtékező halántékát törölve Stege. – Nemsokára megtudjátok, gyerekek – szólalt meg Papa. – Ha majd lemegyünk, hogy elvégezzük a nagytakarítást. – Rágyújtott antik, fedéllel ellátott pipájára. – De ha érdekel valakit, én nem vagyok kíváncsi rá. Nem bírom a félig vagy teljesen elszenesedett gyerekek látványát. – Elég baj – jegyezte meg Stege. – Nem sokban fogunk különbözni a vágóhídi segédmunkásoktól, ha kivezényelnek minket a romok közé. – Miért, talán nem azok vagyunk? – kérdezte Porta, és gonoszul felnevetett. – Mi ez az átkozott hadsereg, melyhez szerencsénk van tartozni, ha nem egy óriási, mozgó vágóhíd? De fel a fejjel, fiúk. Legalább lesz egy szakmánk, amihez visszatérhetünk, ha a háború egyszer véget ér. Felállt, és gúnyosan meghajolt előttünk.

– Joseph Porta, Isten kegyelméből káplár, mészáros Adolf hadseregében, megrögzött bűnöző és hullajelölt, halottszállító és gyújtogató. Állok a rendelkezésükre, uraim! Ekkor egy újabb karácsonyfa égőit kapcsolták be a közvetlen közelünkben. Mindannyian az árok aljára lapultunk. Három álló órán át zúdultak alá az égből a bombák, egyetlen perc szünet nélkül. A foszfor kénköves tűzesőként verte az utcákat és az épületeket, tisztára mosva a kövezetet. Alaposabban tisztított, mint az esővíz. A légvédelmi ütegek már régen elhallgattak. Az éjszakai vadászgépeink vették át a szerepüket, de ők se alakították jobban. A behemót bombázók ügyet sem vetettek rájuk. A pusztítás és a halál gőzhengere végigtaposta a várost, északtól délig és kelettő nyugatig. A vasútállomás egyetlen lángoló romhalmaz volt, vörösen izzó, egymásba olvadt kocsikkal és mozdonyokkal – mintha egy óriás szórakozásképpen galacsinná gyűrte volna őket. Kórházak és szanatóriumok omlottak össze kártyavárakként; a rengeteg ágy itt kitűnő táptalajt biztosított az égő foszfor számára. A betegek többsége a pincékben gubbasztott, de még így is sokan fent maradtak a kórtermekben, kitéve a húsukat ízlelgető lángok kényénekkedvének. Amputált végtagú, üvöltő emberek próbáltak felkelni, hogy elvonszolják magukat a függönyöket nyaldosó tűztől. A hosszú, huzatos folyosók pedig beljebb csalogatták a gyilkos lobogást, és az nem kérette magát. Azok, akiknek sikerült feltápászkodniuk betegágyukról, az embertelen hőségben fuldokolva rogytak a padlóra. Perzselt hús és zsírszövet bűze ömlött le ránk az árokba. A detonációk közt sikolyok szaggatták a füstös levegőt. – Gyerekek, gyerekek, ez nagyon csúnyának ígérkezik – kiabált az orrához szorított kabátujja mögül Papa. – Egy ilyen rémálom után aligha fogunk normális embert találni a romok közt. Hogy miért is nem vagyunk inkább a fronton… Ott legalább nem lát szétlapított gyerekeket és nőket az ember. Annak kéne beleverni az orrát, aki kitalálta a légitámadást. – Személyesen fogom szétrúgni Hermann seggét, ha majd győzött a forradalmunk – ígérte Porta. – Azon tűnődöm, vajon hol lehet ebben a pillanatban az a hájas disznó. Úgy tűnt, a bombázás végre-valahára véget ért. A laktanya lángoló épületei felől sípszó hallatszott, majd parancsszavak pattogtak. A teherautónkhoz rohantunk, és felugráltunk a hátuljára. Porta bevágta magát a vezetőfülkébe, és anélkül hogy megvárta volna a parancsot, rátaposott gázpedálra. A masszív Krupp dízelmotorja felbőgött, a jármű nekilódult. Mindenki kapaszkodott, ahogy tudott. Egy tizenéves hadnagy rohant

utánunk ordítva; néhány lapáttenyér elkapta, és a gallérjánál fogva felrántotta a platóra. – Melyik állat ül a volán mögött? – kérdezte ziháló tüdővel, de senki nem válaszolt. Minden figyelmünket lekötötte az, hogy fent maradjunk a szilajul vágtázó és szlalomozó teherautón, melyet Porta bámulatos ügyességgel navigált át az úton tátongó kráterek közt. Végigdübörögtünk az égő utcákon, ahol villamos szerelvények és más járművek hevertek a felismerhetetlenségig trancsírozva a törmelék és a kidőlt lámpaoszlopok társaságában. Porta azonban egyetlen pillanatra sem lassított. Egyszer még a járdára is felhajtott, letarolva a fákat, mintha azok földbe szúrt gyufaszálak lettek volna csupán. Az Erichsstrasse közelében azonban mégiscsak kénytelen volt megállítani a teherautót. Két légitorpedó is becsapódott ugyanarra a helyre, és áldozatuk, egy épület keresztben rádőlt az utcára. Még egy buldózer se tudott volna áthajtani a romjain. Leugráltunk a teherautóról, és csákányokkal, bárdokkal, lapátokkal estünk neki a törmeléknek. Harder hadnagy mindent megtett annak érdekében, hogy a parancsnoksága alá vonjon minket, de ügyet se vetettünk rá. Papa vette át az irányítást. A fiatal hadnagy végül vállat vont, és felkapott egy csákányt. Akárcsak mi, egy olyan eszközre cserélte fegyverét, amit legalább olyan nagy gyakorlattal forgattunk, mint a lángszórót és a géppisztolyt a csatában: gyalogsági ásóra. A sűrű, émelyítő füst mögül koszos rongyokkal kötözött emberek támolyogtak elő. Nők, gyerekek, férfiak, öregek és fiatalok, akiknek az arcát kővé változatta az iszonyat. Téboly fénylett a szemükben. Sokukban leperzselődött a haja, így egyik nemet alig lehetett megkülönböztetni a másiktól. Többen vizes zsákokba és ruhadarabokba csavarták magukat, védekezésül a lángok ellen. Egy zavarodott nő nekünk támadt: – Nem volt még elég? Nem nyújtottátok el épp eléggé ezt a háborút? A gyermekeim halálra égtek. A férjem eltűnt. Égjetek meg ti is, ti átkozott katonák! Egy öregember megfogta a vállát, és elhúzta tőlünk. – Nyugalom, Helga, ne ragadtasd el magad. Nincs így is épp elég bajunk? A nő kitépte magát a kezéből, és tigriskaromként behajtott ujjakkal Plútónak ugrott. A gólem termetű dokkmunkás azonban leseperte magáról, mint egy kisgyermeket. A nő hanyatt esett, és beütötte a fejét, a forróságtól meglágyult aszfalt azonban felfogta az ütést. Alighogy leráztuk a nőt, egy rendőr állt elénk. A sapkáját elhagyta, és az egyenruhája félig leégett róla.

– A nevelőotthon, a nevelőotthon, a nevelőotthon… – ismételgette bambán. – Miről beszél? – rivallt rá Papa, amikor a rendőr elkapta a zubbonyát, és tovább szajkózta: – A nevelőotthon, a nevelőotthon! Porta fürgén odalépett hozzá, és acélkemény öklével háromszor is a férfi arcába ütött. Ez a kezelés gyakran bizonyult eredményesnek a fronton, ha valaki egy nehéztüzérségi támadástól sokkot kapott. Most is hatott. A rendőr szeme szikrát szórt a fájdalomtól. A szájából kibukó szavak azonban immár jóval értelmesebbek voltak. – Mentsék meg a gyerekeket! Bent rekedtek. Az egész épület ég, mint a szalma! – Gyerünk, te koszos Schupo 1 disznó! – rázta meg Porta, akár egy szőnyeget. – Mozgasd meg azt a kövér alvázadat, és vezess minket a nevelőotthonhoz, mégpedig íziben! Előttünk haladj… los, mensch! 2 Mire vársz? Nem vagyok kapitány, csak tizedes Isten kegyelméből, de a hozzád hasonló patkányoktól elvárom, hogy azonnal engedelmeskedjenek! A rendőr zavarodottan rohangászott fel-alá, Harder hadnagy azonban elkapta a grabancát. – Nem hallotta? Induljon! Mutassa az utat, különben lelövöm! – A félőrült rendőr orra alá nyomta a Mausere csövét. A férfi ajkai remegtek, mint a nyárfalevél, arcán kövér könnycseppek csorogtak. Öreg volt, békeidőben nyugdíjas lett volna. Plútó odament hozzá, toronyként föléje magasodott, és rámordult: – Vi-gyázz és előre indulj, papa! A rendőr futva előreindult a romok és a magasba nyúló lángnyelvek közt. Bármerre néztünk, mindenhol nők, gyerekek és férfiak hevertek, kuporogtak. Egyesek halottak voltak, mások moccanni, szólni se tudtak a sokktól, megint mások olyan keservesen sírtak, hogy még az a maradék életkedvünk is elment. Ott, ahol néhány órával korábban még egy utcasarok volt, egy kisfiú szaladt felénk könnyes szemmel, az ijedtségtől remegve. – Mindannyian a pincébe szorultak! Segítsetek kihozni anyát és apát! Ő is katona, mint ti, látogatóba jött haza. Lieschen elvesztette a fél karját. Henrik összeégett. Megálltunk egy pillanatra. Möller megsimogatta a kisfiú fejét. – Mindjárt visszajövünk, kiskomám! 1 2

Schutzpolizist (ném.) – rendőr Nyomás, ember! (ném.)

Egy óriási törmelékhalomhoz értünk. Valóságos hegy volt, lehetetlen volt továbbmenni. A rendőr köré gyűltünk, hogy megkérdezzük, nem lehetne-e másik irányba menni, amikor mérhetetlenül erős robbanások rengették meg a közelből a földet. Mint a villám rohantunk fedezéket keresni. A fronton szerzett tapasztalat a génjeinkbe ivódott. – Mi a fene, visszatértek volna a tommyk? – merengett Porta. Újabb fémes mennydörgések következtek, kődarabkák és föld záporozott ránk. Aztán hirtelen megint csend lett. – Most már vaktában csinálják – állapította meg Papa. Felkelt, és leporolta magát. Folytattuk az előrenyomulást, a menet élén a rendőrrel, aki egy pincébe vezetett minket. Csákányokkal lyukat ütöttünk a falban, hogy elérjük egy néhai, hatalmas kert maradványait. A fák kidőltek és elégtek, az épület romjai még mindig lángokban álltak. A rendőr előremutatott: – A gyerekek ott vannak a romok alatt… – Te jóságos ég, ezt aztán elintézték – mormogta Stege. – És ez a bűz! Nem volt elég, hogy ripityára bombázták, még foszfort is dobtak rájuk. Papa körülvizslatta a terepet, aztán ádázul nekiesett az ásójával valaminek, ami halványan egy pince lépcsőjére emlékeztetett. Lázas aggodalommal csákányoztunk és lapátoltunk, de ahány lapát törmeléket távolítottunk el, ugyanannyi omlott fentről a helyére. A por miatt hamarosan meg kellett állnunk. Míg vártunk, hogy leülepedjen, Möller megjegyezte, hogy szerinte az lenne a legértelmesebb dolog, ha megpróbálnánk felvenni a kapcsolatot a pincébe rekedt túlélőkkel. Már ha vannak. A rendőr mindeközben a földön ült, és réveteg tekintettel előre-hátra himbálta magát. – Ide figyelj, Schupo! Biztosan ez az a hely? – kiabált rá Porta. – Vagy csak hülyítesz minket? És, az isten verjen meg, hagyd már abba ezt a hintalovazást. Inkább segíts. Azért kapod a pénzt, nem? – Hagyja, úgyse érnénk vele semmit – mondta fáradtan Harder hadnagy. – Ez a nevelőotthon. Vagyis volt. Ott van a tábla. Möller tanácsát követve kopogni kezdtünk egy küszöbön, és óráknak tűnő másodperceket követően meg is kaptuk a választ egy halvány kippkopp-kopp formájában. Megismételtük a jelet, és feszülten figyeltünk. Nem férhetett hozzá kétség: a kipp-kopp-kopp visszajött lentről. Mint az őrültek vertük és feszítettük a pince falát. A veríték barázdákat szántott

kormos arcunkra, a bőrünk felszakadt a kezünkön, a körmeink be- és leszakadtak, a tenyerünk véresre hólyagzott, de nem álltunk meg. Plútó a rendőr felé fordult, aki még mindig dülöngélt, és érthetetlen szavakat motyogott. – Gyere ide, te vén lúdtalpas – kiáltott oda neki. – Segíts nekünk kiszabadítani a gyerekeket. Mivel nem kapott választ, az óriás odaballagott Schupóhoz, elkapta a gallérját, és mint egy macskakölyköt, erőlködés nélkül odahozta a gödörhöz, ahol mi eközben megállás nélkül folytattuk a mentést. Lehajította mellénk az öreget. Valaki talpra állította, és egy ásót nyomott a kezébe. – Járjon a kezed, cimbora! Az öreg ásni kezdett, és ahogy a munka lassan magához térítette, már nem volt több bajunk vele. Papa volt az első, akinek sikerült áttörnie. Csak egy apró hasadék volt, de így is látni lehetett, hogy a túloldalon egy gyerekkéz kapargatja kétségbeesetten a cementet. Papa csitító hangon beszólt a sötétbe, de szinte azonnal elnyomta hangját a gyerekek sikolya. Lehetetlen volt megnyugtatni őket. A lyuk most már nagyobb volt, és a kis kéz kibújt rajta; rá kellett ütnünk, hogy a gazdája visszahúzza. De ahogy egyik kéz eltűnt, azonnal másik jelent meg a helyén. Stege hátat fordított nekik, és kifakadt: – Az őrületbe kergetnek. Egy nagyobb ütés, és eltörjük a kezüket. A fal túloldaláról egy női hang kiáltott levegőért, egy másik pedig vízért könyörgött. Papa letérdelt, és megpróbált lelket önteni beléjük. Végtelen türelemmel bírt. Nélküle már mindannyian elhajítottuk volna a szerszámainkat, és bedugva a fülünket az ujjunkkal, hogy ne halljuk a visítozást, elrohantunk volna. A hajnali napfény csak foszlányokban tudott áthatolni az égő város fölött terjengő fojtogató füstfellegen. Gázmaszkban dolgoztunk, de még így is fuldokoltunk. Mintha kilométerekre lettünk volna egymástól, olyan tompán hallottuk egymás hangját. Sikerült egy újabb lyukat vájnunk, melyen át igyekeztünk megnyugtatni a beroskadt pincében szorongó embereket. Azt, hogy milyen lehet a hangulat egy bombázás után, többé-kevésbé bárki el tudja képzelni, azt azonban csak az tudja, aki maga is volt már ilyen helyzetben, hogy nem a bombák hatása a legrosszabb. Az, ahogyan az emberi lélek reagál rájuk, sokkal pusztítóbb tud lenni.

– Mi atyánk, ki vagy a mennyekben – szólalt meg valahonnan egy remegő hang a csákányok és ásók csattogásától kísérve. – Bocsásd meg a mi vétkeinket… – sivítás, bumm, és tűz öntött el mindent. Újabb, fülsiketítő robbanások. Még egy légitámadás? Vagy csak egy elkóborolt légi torpedó? Nem, gyújtóbombák! Nekipréseltük magunkat a néhai gyermekotthon csupaszon meredő alapzatának. – Mert tiéd az ország és a hatalom… – Fenéket, dehogy az övé – kiáltotta bosszúsan Porta. – Az Adolfé… azé a disznóé! – Segíts, ó, istenem, ments meg minket és a gyerekeinket – zokogta egy női hang a pincéből. – Anya, anya, mi történik? Nem akarok meghalni, nem akarok meghalni – hüppögte egy kisgyerek. – Istenem, juttass ki minket innen – üvöltötte hisztérikusan egy másik nő, és egy fehér, ápolt kéz kezdte kaparni a lyuk szélét. Hosszú körmei pillanatok alatt rojtosra szakadtak. – Vedd el a kezed, kislány, vagy soha nem fogsz kijutni – ordított rá Plútó. A hosszú, művészi ujjak azonban elkeseredetten markolászták a cementet. Ahogy Porta rácsapott az öve csatjával, a bőr felhasadt rajtuk, és kiserkent a vér. Egy újabb ütés után aztán elernyedtek, és haldokló hernyókként visszakúsztak az üregbe. Újabb robbanások. Kiáltozás és szitkozódás. Fagerendák, téglák és vakolat hullt alá a szikrázó foszforesővel. Csapdába kerültünk. A rendőr elterült a földön, és mozdulatlanul feküdt. Plútó kíváncsian meglökdöste az arcát a bakancsa orrával, de az öreg nem reagált. – Ez teljesen kivan. Túl sok volt neki, amit a tommyk zúdítottak a nyakába. – A pokolba vele – mondta türelmetlenül Harder hadnagy. – Németország dugig tele van hozzá hasonló “kemény” rendőrökkel. Ki tudja, hány szerencsétlent juttatott börtönbe? Felejtsék el. Folytattuk az ásást. Még egy robbanás következett, erősebb, mint bármelyik eddigi. Táncot járt a lábunk alatt a föld. Aztán még egy és még egy és még egy. Hanyatthomlok rohantunk, ki amerre fedezéket látott. Ezek már nem elkóborolt repülők voltak. Egy második légitámadás vette kezdetét.

A foszfor patakokban folyt az aszfalton, a benzinbombák húsz méter magas tűzoszlopokat emeltek az ég felé. A nagyobb légiaknák szó szerint házakat emeltek a visító, sistergő, kavargó levegőbe. Porta mellettem lapult, bátorítóan pislogott rám a gázmaszk üvegén keresztül. Én úgy éreztem, mintha valaki forró vizet öntött volna a maszk gumija alá. Párafelhők úszkáltak a szemem előtt, a halántékom lüktetett, és a fulladásra ébredő alvó rémülete fogott el. “Még egy perc, és te is sokkot kapsz, mint az a rendőr” – villant át a fejemen. Felültem. El kellett tűnnöm, mindegy, hogy merre, csak el innen, messzire. Porta rám vetette magát. Egy rúgás, és ismét a gödörben feküdtem. Porta ütlegelni kezdett. A szeme könyörtelenül csillogott a kerek üveg mögött. – Hagyjál! – ordítottam. – El akarok menni! Aztán egyszer csak véget ért. Meddig tartott – egy óráig? Egy napig? Nem, legfeljebb egy negyed óráig. És ezalatt százak haltak meg. Én pedig, egy páncélosezred katonája, sokkot kaptam a bombáktól. A barátom véresre vert, még egy fogamat is kitörte. Az egyik szemem feldagadt. Minden idegszálam felháborodottan visított. A város habzó tűzzel égő kemencévé változott, ahol a sikoltozó emberek egyik gázégőtől a másikig rohantak égő gyufaként. Erőtlenül a földre zuhantak, aztán feltápászkodtak, és folytatták a fejveszett rohangálást, még céltalanabbul, még kétségbeesettebben. Rúgtak, üvöltöttek és jajgattak, ahogy csak az ember tud haláltusájában. Egyesek fehér lánggal égtek, mások testét karmazsinvörös tűz emésztette. Voltak, akiket tompa sárgás-kék lángok martak halálra. Egyesek hamar meghaltak, mások sokáig vergődtek, mielőtt apró, szenes bábukká zsugorodtak volna. És még mindig akadtak olyanok, akiket nem akart magával ragadni az enyhülést hozó halál. Ez volt az első alkalom, mikor a mindig nyugodt Papa a szemünk láttára elvesztette a türelmét. – Lője le őket! – vonította vékony, tébolyba hajló hangon. – Az isten szerelmére, lője le őket! Eltakarta a szemét, hogy ne lássa az égő emberi testeket. Harder hadnagy kitépte a pisztolyát a tokból, és Papa ölébe hajította. – Lője le maga! Én nem vagyok képes rá! Anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, Porta és Plútó elővették a pisztolyukat, gondosan céloztak és lőttek. Halálos precizitással kilőtt embereket láttunk lerogyni, rúgni néhányat és mozdulatlanná ernyedni, hagyva, hogy a lángok kedvükre csámcsog-

hassanak immár érzéketlen testükön. Brutálisan hangzik, és az is volt, de inkább a gyors halál egy nagy kaliberű lőfegyvertől, mint a lassú agónia. Ezeken az embereken csak így lehetett segíteni. A szétrombolt gyermekotthon pincéjéből száz és száz gyermek sikolya emelkedett a mennyek felé. Szinte láttam magam előtt a szenvedő, remegő gyermekek arcát; egy gyalázatos háború ártatlan áldozatai voltak, egy olyan háborúé, amilyet ép emberi ész korábban még elképzelni se tudott volna. Plútó, Möller és Stege újra és újra lekúsztak értük a sötétbe, és mire a pince végleg beomlott, sikerült a társaság negyedét kihozniuk. Sokan a kezünk közt haltak meg. Plútó beszorult két gránittömb közé, és hajszálon múlt, hogy nem zúzódott össze. Csákányokkal és feszítővasakkal tudtuk csak kiszabadítani. Kimerülten lefeküdtünk a földre. Letéptük a gázmaszkjainkat, de a bűz elviselhetetlen volt nélkülük. A halál édeskés, mindent átható szaga az elszenesedett hús keserű, fojtogató füstjével és a vér forró gőzével keveredett. Pernye úszott a levegőben – feketén, gyászosan. A szemünk égett, könnyezett. Haragosan lobogó lángnyelvek közt botorkáltunk tovább. Egy helyen egy hatalmas, egyben maradt légiakna, a halál gonosz küldötte meredt sötéten az égbolt felé. A forróság néhol olyan erős huzatot keltet, hogy csak négykézláb lehetett előrehaladni – olyan volt, mint egy hatalmas, gyilkos porszívó. Aztán egy nyúzott emberekből alkotott mocsárban találtuk magunkat; a bakancsaink véres, kocsonyás húsban tocsogtak. Egy barna egyenruhás férfi vonszolta magát felénk. A horogkereszt gúnyosan vigyorgott felénk vörös karszalagjáról. Olyan erősen markoltuk meg a szerszámainkat, hogy az ízületeink belefehéredtek. – Ne! – mondta rekedt hangon Harder hadnagy. – Hagyják… Egy remegő kéz megpróbálta visszafogni Portát, de a mozdulat lagymatag, bizonytalan volt. Egy ékes káromkodással Porta a feje fölé lendítette a csákányt, és belevágta a párttag mellkasába. Bauer ásója is lecsapott, kettéhasítva a férfi koponyáját. – Szavamra, ezt jól csináltuk! – kiáltotta Porta, és pogányul nevetett. Emberek rángatóztak őrült kínok közepette a földön. A villamossín izzó vörös volt, és groteszk formákba csavarodva kibújt a forró aszfaltból. Az égő házakból, azokból az üregekből, amelyek nem is oly rég még lakások voltak, velőtrázó sikolyokkal nők, férfiak és gyerekek ugráltak ki és zuhantak nedves toccsanással az utcára. Sokan megcsonkított lábakat vonszoltak maguk után, és nem kevesen ellökték maguktól asszonyaikat,

gyerekeiket, hogy a saját irhájukat mentsék. Az emberek vadállatokká váltak. El, csak el, el innen. Ez volt az egyetlen, ami számított. Találkoztunk más katonákkal is a laktanyából; ők ugyanúgy azért jöttek, hogy mentsék, aki és ami még menthető. A legtöbb szakaszt rangidős tiszt irányította, de ahogy nálunk is, nem egy csapat esetében egy frontot járt őrmester vagy tizedes vette át a vezetést. Ide tapasztalat és acélidegzet kellett, nem tiszti rang. Ahogy kiástuk és kiemeltük a civileket a beomlott pincékből, borzalmas dolgok tárultak elénk. Egy helyen ötszáz ember zsúfolódott be egy betonnal megerősített óvóhelyre. Egymás mellett ültek, kényelmesen felhúzott térdekkel, vagy a földre görnyedve, fejüket a kézfejükön pihentetve. Egyikük se sérült meg a bombázás alatt szén-monoxid-mérgezés végzett velük. Egy másik pincében több tíz tetem feküdt egymáson, egyetlen tömör, odaégett emberi pecsenyévé sülve. Gyerekek visítottak, sírtak, hüppögtek: – Anya, anya, hol vagy? Anya, úgy fáj a lábam! Reszkető nők keresték gyerekeiket, akiket halálra zúztak a leomló falak vagy tűz perzselt meg – vagy céltalanul ődöngtek az utcákon, az ijedtségtől némán és vizesen. Egyesek megtalálták szeretteiket, sok százan azonban sohase látták viszont egymást. Csak a jóisten tudja, hányat szippantott be a gigantikus porszívó forró lélegzete, vagy sodort magával a menekülők áradata a sötét mezőkre – az ismeretlenbe.

Halottak, halottak, mindenütt csak halottak. Szülők, gyermekek, ellenség, barátok egyetlen hosszú sorba hányva, őskori maradványokká zsugorodva és szenesedve. Nap nap után, reggeltől estig gödröket ásni, halottakat emelni, egymásra dobálni és elkaparni – ez volt a takarító kommandók feladata. A “légiriadó!” hallatán a gyerekek utolsó lépteikkel lerohantak a pincékbe, ahol kiszolgáltatottan, a rémülettől bénultan gubbasztottak, míg a sátán habzó nyála, a foszforeső el nem áztatta őket is, elemésztve az életet apró, rángatózó testükből. Ilyen a háború. Azok, akik elfelejtették, hogyan kell sírni, újra megtanulták volna, ha csak egyszer végig kellett volna nézniük azt, amit a Halottevő Szellemeknek, a harckocsizó katonáknak naponta meg kellett tenniük.

2. TOBZÓDÁS A büntetőszázadok katonáival mindig a legpiszkosabb munkát végeztetik. Alig tértünk vissza a keleti frontról, hogy megtanuljuk használni új tankjainkat, és pótoljuk emberi veszteségeinket. Egy büntetőezred tagjai voltunk. Mindannyian koncentrációs táborokból, börtönökből, átnevelő táborokból vagy a “német ezredév” ideje alatt virágzó intézmények valamely másik fajtájából jöttünk. A szakaszunkból csak Plútó és Bauer voltak köztörvényes bűnözők. Plútó, a hústorony hamburgi dokkmunkás – civil nevén Gustav Eicken – azért került összeütközésbe a törvénnyel, mert meglovasított egy teherautónyi búzalisztet. Megrögzötten állította, hogy valaki más tette, varrta a nyakába, és ő ártatlan, mint az újszülött bárány, de mi biztosak voltunk benne, hogy tényleg ellopta azt a lisztet – nem mintha elítéltük volna ezért. Bauert hatévi kényszermunkára ítélték, mert eladott egy disznót és néhány tojást a feketepiacon. Mindketten nehéz fajsúlyú bűnözők voltak…

Papa, az őrmesterünk volt a legidősebb közöttünk. Nős volt, két gyerek apja, szakmáját tekintve ács. Őt a politikai meggyőződése juttatta koncentrációs táborba. Másfél év után mint PM (politikailag megbízhatatlan) került a 27. harckocsizó- (büntető-) ezredbe. Joseph Porta, magas, sovány és hihetetlenül csúnya tizedesünk sohase mulasztotta el hangoztatni, hogy ő “vörös”. Azért került koncentrációs táborba és onnan a büntetőezredbe, mert kitűzött egy vörös zászlót a berlini Szent-Mihály templom tornyára. Született berlini volt, fantasztikus humorérzékkel és a bakancsunk talpánál is vastagabb arcbőrrel felvértezve. Hugo Stege, egyetlen egyetemista társunk diáktüntetésekbe keveredett. Három évet töltött Oranienburgban és Torgauban, mielőtt a 27. harckocsizó-ezred öngyilkos gépezetének egyik láncszemévé vált volna. Möller nem volt hajlandó megtagadni vallásos hitét, amiért négy évre Grosse Rosenbe zárták. Később kegyesen megengedték neki, hogy a Führerért harcoljon egy büntetőezredben. Ami engem illett, a dán-osztrák származású Ausländer 3 németet, dezertálásért ítéltek el még a háború elején. Lengriesi és fageni tartózkodásom rövid volt, ám annál “tartalmasabb”. Ezután PM-nek bélyegezve én is a büntetőezredbe kerültem. A légiriadó után mentő- és takarítóbrigádokra osztottak minket. Öt napon át egyebet se tettünk, csak emeltük megállás nélkül kifelé a hullákat a romok alól és a bombatölcsérekből. Egy templomkertben helyeztük örök nyugalomra őket, tömegsírokban. Az áldozatokat azonosítani szinte minden esetben lehetetlen volt. A tűz alapos munkát végzett, az igazolványok vagy a lángok, vagy a hullafosztogatók martalékává váltak. Ezek az emberi hiénák, ha elkapták őket, a helyszínen golyót kaptak, de a többieket ez se riasztotta el. Különös módon minden osztály képviseltette magát a soraikban. Egy késő este két nőt fogtunk el; Papa vette észre őket. Mivel biztosra akartunk menni, elrejtőztünk, hogy tetten érhessük őket. Besurrantak a kidőlt falak közé, és a halottak fölé görnyedtek, akiknek a bűze alaposan felkavarhatta a gyomrukat. Mohón és rutinosan kutatták át értékekért a zsebeket és retikülöket. Amikor végül rajtuk ütöttünk, harminc karórát, legalább ötven gyűrűt és más ékszereket találtunk náluk egy vastag köteg pénzzel egyetemben. A kés is előkerült, amivel a halottak ujját levágták, hogy hozzájussanak a gyűrűkhöz. Ennél több bizonyíték még egy békebeli bíróságnak se kellett volna. Egy rövid hisztis jelenetet követően mindketten beismerték tettüket. 3

külhoni (ném.)

Puskatussal egy koromtól fekete falhoz kényszerítettük őket. A csendes Möller volt az, aki tarkón lőtte őket. Amikor a tár kiürült, Bauer meglökdöste őket a bakancsával. Halottak voltak. – Hülye tehenek! – morogta Porta. – Fogadjunk, hogy a párt tagjai voltak. Ezek semmit nem hagynak veszendőbe menni. Nem lepne meg, ha parancsot kapnánk rá, hogy vágjuk le a halottak haját. Már azt, ami megmaradt nekik. Porta és Plútó beálltak a nyitott sírba. Leemeltük a hullákat a kordékról, és leeresztettük őket a gödörbe. Karok és lábak lógtak a taligák oldalán, egy hátrahanyatlott fej ide-oda pattogott az egyik keréken. Tátott szájával, leffegő ajkaival úgy vicsorgott, mint egy félbe hasított disznó. Papa és Harder hadnagy feljegyezték azokat, akiket sikerült azonosítani, a többieket azonban csak megszámoltuk – mint amikor a szatócs segédei számba veszik a zsákokat a raktárban. Gabonapálinkával igyekeztek lelket önteni belénk – vagy inkább kiölni belőlünk a lelket. Percenként meghúztuk az egyik mohos sírkő mellé helyezett üvegkorsót. Végig részegek voltunk. A szesz nélkül estére megőszültünk volna. Egy pedáns porosz kitalálta, hogy az egyazon pincében talált holttesteket egy helyre kell temetni. Ezért volt az, hogy gyakran fekete, dermedt kásával telelapátolt mosóteknőket és fürdőkádakat is le kellett eresztenünk a sírba. Az edény tetejébe belekarcoltuk a tartalmát képező emberek számát. A foszforfürdő után ötvenen alig töltöttek meg egy közönséges fürdőkádat. Egy favágótermetű orosz hadifogoly, akit mellénk rendeltek, egész idő alatt keservesen zokogott. A gyermekkori áldozatok magas száma volt, ami ekkora szívfájdalommal töltötte el. Ahogy végtelen gyengédséggel belefektette őket a sírba, ezt szipogta: “Zsallkij prosztoludina, malenkij prosztoludina!” Ha megpróbáltunk néhány felnőttet is betenni a gyerekek közé, zavarodottá vált, így egy idő után inkább hagytuk, hogy úgy csinálja, ahogy jónak látja. Bár rengeteget ivott, teljesen józannak látszott. Gyengéden kiegyenesítette a kis végtagokat, és ahol volt még haj, azt is megigazította. Kora reggeltől késő estig egymaga látta el ezt a hátborzongató feladatot, és mi hálásak voltunk érte. Papa egyébként meg volt győződve róla, hogy látszólagos józansága a téboly előjele. Az is egy áldás volt, hogy Portát magunk mellett tudhattuk. Vaskos humora nélkül még nehezebb lett volna elviselni nyomorúságunkat. Amikor egy kövér férfi karja levált a testéről, Porta a részegek nyerítésével

hahotázni kezdett, és odakiáltotta Plútónak, aki tátott szájjal bámulta a kezében maradt kart: – Micsoda marok! Áldott szerencséje ennek az úriembernek, hogy már nem rázhat veled kezet. – Húzott egy nagyot a snapszból, és folytatta: – Most pedig tedd szépen melléje, hogy parolázni tudjon Szent Péterrel vagy az ördöggel, attól függően, hova érkezik. Valahányszor elhelyeztünk egy sor tetemet, földet hánytunk rájuk, és jött az újabb emberimaradvány-réteg. Mivel kevés volt a hely a tömegsírokban, le kellett tapodjuk a halottakat. A kiszabaduló gázok olyan tömények voltak, hogy még a sír szélén egyensúlyozó Porta is az orrát fogta. – Micsoda szélvihar! Büdösebb, mint te vagy, Plútó, amikor sárgaborsót eszel. Márpedig az se semmi! Miután lezártunk egy sírt, oszlopot állítottunk föléje, hogy később a hozzátartozók sírköveket vagy emlékművet emelhessenek. Négyszázötven ismeretlen. Hétszáz ismeretlen. Kétszáznyolcvan ismeretlen. Mindig azok a fránya, rideg számok. Rendnek kellett lennie. A porosz bürokrácia ragaszkodott hozzá. Ahogy a napok múltak, egyre nehezebb volt összeszedni a hullákat. A patkányok és a kutyák emberi húst lakmároztak. Szinte folyamatosan hánytunk, a parancsot azonban végre kellett hajtani. Még Porta is magába zárkózott. Állandóan veszekedtünk és szitkozódtunk, és gyakran egymásnak estünk. Egy alkalommal Porta egy félig meztelen nőt próbált eltemetni, akinek a két lába groteszkül fel volt húzva. Porta mindenáron ki akarta egyenesíteni őket. Puskaporos volt a hangulat, így fordulhatott elő, hogy Plútó türelmetlen, de egyébként ártatlan kérdése elszabadította az indulatokat. – Mi a fenének vesztegedet az időt? Nem mindegy? Úgyse ismerted! Porta, aki hozzánk hasonlóan tetőtől talpig zöldes nyák borított, morcosan felnézett: – Azt csinálok, amit akarok, és nem kell hozzá a te engedélyed. – Hangosan csuklott egyet, és felemelte a snapszos üveget. – Egészségedre, sírásók gyöngye! Hátrahajtotta a fejét, és a kezét kinyújtva a magasból a szájába zúdította a pálinkát. Amikor végzett, böfögött egy elképesztőt, majd nagy ívben beleköpött az újonnan kiürített halottas kocsiba. – Elég volt, Porta! – kiáltott rá Harder hadnagy, mérgében ökölbe szorítva az öklét.

– Hogyne, uram. De ha lenne szíves megnézni a lányt, egyetértene velem, hogy ilyen állapotban nem lehet eltemetni. – Essen túl rajta végre! – A lábán, uram? – fixírozta gonosz tekintettel Porta. – Úgy érti, egyenesítsem ki a lábát végre? – Porta, megparancsolom magának, hogy fogja be! – Eszem ágában sincs. Azt hiszi, hogy félek magától, maga tetű, csak azért, mert ezüst csillog a vállán? És magának nem Porta vagyok, hanem Porta tizedes! Harder egyetlen ugrással megkerülte a sír sarkát, és rávetette magát Portára. Mindketten a gödörbe zuhantak, a halottak közé. A hadnagy ütlegelni kezdte Porta arcát. Plútó és Bauer tértek magukhoz elsőként a döbbenetükből. Leütötték a két delikvenst, és a segítségünkkel kihúzták őket a sír mellé. Morgolódva tértek magukhoz, és vigyázó tekintetünk előtt mélyet húztak a pálinkából. Porta pár pillanattal később visszament a hullájához. Harder követte. A vállára tette a bal kezét, a jobbot pedig kézfogásra nyújtotta. – Bocs, pajtás, de tudja, az idegek. Meg kell adni, jól felvágták a nyelvét, de sebaj, tudom, hogy nem gondolta komolyan. Fátylat rá. Porta jóindulatúan megvillantotta egyetlen látható fogát. – Rendben, uram. A jó öreg Porta, Isten kegyelméből a náci hadsereg káplárja, értékelni tudja a jó kis csetepatét. Szép kis ütéseket vitt be, elismerem. Egyetlen tisztet ismertem csak, aki verekedni is tudott, és az a mi mélyen tisztelt Hinka ezredesünk volt. De azzal a túlméretezett disznóval, Plútóval vigyázzon. Akkorát tud ütni, mint egy öklelő bika. Szerencséje, hogy nem magát ütötte le. Egyre részegebbek lettünk. Többször is beestünk a sírokba, és mindannyiszor elnézést kértünk a halottaktól. Az egyik sír kellős közepéből, a temetőkert gyönyörű fűzfái és nyárfái alól Porta röhögve kiáltotta felénk: – He-he-he! Itt van egy rühes ringyó, bárca meg minden, és mindennek tetejébe még ismerem is! Még mindig rázkódva a röhögéstől Papa felé hajított egy sárga kártyát. – Gertrude az! Szavamra, Gertrude a Wilhelmstrasséről! Ez beadta a kulcsot! Nyolc napja sincs, hogy ágyba bújtam vele, most meg itt van! Porta lehajolt, és lelkes érdeklődéssel szemügyre vette a halott Gertrudét.

– Légiakna – állapította meg szakértő képpel. – Ez eléggé nyilvánvaló. Kiégett tüdők. Egyébként ép. Milyen szerencse, nagy kár lett volna érte. Első osztályú szajha volt, kész nyeremény húsz márkáért! Röviddel ezután egy jól szabott öltönyt viselő férfi eresztettünk le Portának és Plutónak. – Igazán finom társaságod lesz, Gertrude! – mondta Porta. – Nem egy olyan koszos frontszolgálatos katona, mint én. Látjátok, fiúk, minden jó, ha a vége jó. Ha megmondtam volna neki nyolc nappal ezelőtt, hogy egy lakkcipős, kamáslis úriemberrel lesz eltemetve, kirúgott volna az ágyából. Harder a vég nélkül érkező taligák hosszú sorára pislantott. – Az istenit, hát sohase fogynak el? – fakadt ki. – Pedig nem mi vagyunk az egyetlen sírásó csapat. – Egyet felrakunk, kettő terem helyette – magyarázta egy főtörzsőrmester az 5. századból. – Több csapat is kidúlt, új embereket kellett hozni helyettük. – Ezekkel a zöldfülűekkel mindig baj van – csattant fel Harder, és visszatért a listáihoz. Valamivel később néhány kidőlt sírkövön üldögéltünk. Porta mesélni kezdett egy epizódot eseménydús életéből, de amikor rátért kedvenc ételére, a füstölt disznóhússal készített babgulyásra, leállítottuk. Még így, részegen se tudtuk elviselni az étel gondolatát. Napokon át temettük az embereket. Alkoholgőzös agyunkkal a legdurvább poénokat ötlöttük ki, hogy megóvjuk magunkat a becsavarodástól. Mert a hatalmas tömeg ellenére minden halottnak megvolt a maga története. A saját élete és tragédiája. Anyák és apák, akik a gyerekeikért aggódtak. Emberek, akiknek anyagi problémái voltak, akik sört vedeltek fedeles korsókból vagy bort ittak karcsú poharakból, akik táncoltak, tréfálkoztak, rabszolgaként dolgoztak gyárakban, irodákban, sétáltak esőben és napsütésben; emberek, akik örömüket lelték egy forró fürdőben vagy egy csendes, meghitt családi estében, amikor a háború végéről és a szebb napokról álmodoztak, amiket majd szeretteik társaságában tölthetnek. Ehelyett függöny. A brutális, kegyetlen halál. Egy pillanatig tartott, egy percig vagy órákig, a vége azonban mindig egy lett: egy büntetőezred ittas katonái temették el őket, szakállas vicceket adva elő gyászbeszédként a sírjuk felett. Ezt kapták azok az emberek, akik álmodozni és reménykedni mertek. Legutolsó feladatként le kellett mennünk azokba a pincékbe, ahonnan nem lehetett kihozni a tetemeket. Mi, a halottevő szellemek, fekete tankos egyenruháinkban, nevető koponyával a gallérunkon, lángszórókkal

semmisítettük meg mindazt, ami egykor érző és gondolkodó emberi lényekből maradt. Ha megjelentek valahol, az élők rémülten futottak szét. Hamuvá omlott össze minden, amit a lángszóró vörös sziszegő nyelve megérintett. Még a föld is beleremegett a detonációkba, melyek nyomán porrá váltak a romos házak még álló falai. Por és hamu… Az újsághírek pedig szűkszavúan csak ennyit mondtak: “Németország északnyugati részében több várost is súlyos bombatámadás ért. Többek között Kölnt és Hannovert támadták az ellenséges repülők. Légelhárítóink és vadászrepülőink több bombázót is lelőttek. A válaszlépés nem fog elmaradni.”

A katona azért kapja a fegyverét, hogy használja is azt. Ez le van fektetve a szabályzatban, aminek pedig gondolkodás nélkül engedelmeskedni kell. Weishagen alezredes imádta a szolgálati szabályzatot. Állandóan ezt hajtogatta: “a szabályzat és a tapasztalat. Ez a kettő a legfontosabb. Ezekből tanulhatnak a legtöbbet.” Aztán megtanulta, hogy szabályzat ide vagy oda, roppant kellemetlen, ha lelövik a kalapot az ember fejéről.

3. LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN Nyolc napig gyakoroltunk az új tankjainkkal. Ehhez a laktanyából át lettünk vezényelve a Paderborn melletti hírhedt Sennelagerbe, a német katonák által legjobban gyűlölt kiképzőtáborba. Sennelagerről azt szokták mondani, hogy Isten a legrosszabb kedvében teremtette ezt a helyet. Hajlok hinni ebben. Még ennyire vad terepet, ahol ilyen sok futóhomok és mocsár, sűrű bozót és áthatolhatatlan tövisrengeteg lenne, nehéz volna találni. Kétségtelenül sokkal sivárabb, nyomasztóbb hely, mint a Góbi sivatag. Átkozták azok az ezrek, akiket a császár idején képeztek itt ki, és akik később elestek az I. világháborúban. A százezres Reichwehr önkéntesei, akik a zsoldosmesterséget választották a munkanélküliség helyett, Sennelager poklából romantikusnak és csábítónak találták az utca civil nyomorát. Mi, a büntetőezred katonái, a Harmadik Birodalom katona-rabszolgái jártunk a legrosszabbul mind közül. Még a császári idők legendás “Unteroffizier” Himmelstossa is eltörpült a mi tisztjeink és kiképzőink rutinos szadizmusa mellett. Ártatlan kisgyermek volt hozzájuk mérve. A Rajna-Vesztfália parancsnokság területéről ide hozták a legtöbb halálraítéltet a végrehajtásra. De ahogy Papa fogalmazta, ha azért szállítottak Sennelagerbe, hogy meghalj, sokkal jobban jártál, mint azok, akiknek élve, ám szétrombolt lélekkel kellett távozniuk innen. Plútót és engem őrségbe állítottak az első éjszakán. Acélsisakkal a fejünkön, puskával a kezünkben kellett állnunk, és irigykedve bámulnunk a

társainkat, akik a városba mentek, hogy sörrel és snapsszal öblítsék le a kiképzés porát. Porta vidáman táncolt el előttünk, fülig érő szájjal – még a három, hátul benne felejtett fogat is meg tudtuk számolni. A seregtől kapott ugyan egy pár fogsort, de ezeket a zsebében hordta, abba az olajos rongydarabba csavarva, amivel a puskáját is szokta tisztogatni. Amikor leült enni, ünnepélyesen kicsomagolta a fogsorokat, és a tányér két oldalára helyezte őket. Miután teletömte magát a saját ételadagjával és a másoktól elcsent falatokkal, kifényesítette a műfogait a ronggyal, majd lelkiismeretesen visszacsomagolta, és a zsebébe süllyesztette őket. – Aztán tárt kapukkal várjátok a fatert – vigyorgott ránk. – Nagyon valószínűnek tartom, hogy részegebb leszek, mint valaha, és az én edzett, méretes hímtagom már előre meg van rémülve attól a rengeteg munkától, amit neki szántam. Csirió, ökörszemek, és jól vigyázzatok a mi hő imádott porosz kiképzőtáborunkra! – Hogy fordulna fel a rohadt vörös ördög! – morgolódott Plútó. – Ő eltolja azt a randa képét csajozni meg piálni, nekünk meg mi marad? Legfeljebb az újoncok, akik még kártyázni se tudnak becsületesen. Orrunkat lógatva üldögéltünk a kantinban, és a csalánlevesünket kanalaztuk – az örökös Eintopfot * , amelytől mindig enyhe hányingerünk támadt. Néhány újonc is lézengett odabent. A felnőttet játszották, mert azt hitték, az egyenruhájuk azzá teszi őket. Ez volt az a magabiztosság, amiből a keleti fronton eltöltött első nap után semmi nem marad. A legtöbb esetben még az önbizalom tárgya sem… Paust főtörzsőrmester is jelent volt néhány másik kiképzőtiszttel együtt. Sört vedelt a maga morgó-csorgós módján. Amikor észrevett minket, hangosan röhögni kezdett, és felénk kiáltotta laktanyaszlengjén: – Na, két rüves disznó, hogy ízlik az őrszolgálat? Csak hogy tudjátok, a fater az, aki elintézte nektek. Gondoltam, szükségetek lesz egy kis pihenésre. Holnap nem győztök majd hálálkodni, amiért nem hagytalak titeket is zülleni a többiekkel. Mivel nem válaszoltunk, felemelkedett, és kérges öklével az asztalra támaszkodva felénk tolta masszív porosz állkapcsát. – Feleljetek! A szabályzat azt mondja, a katona köteles válaszolni a tisztjének! Ez itt nem a front. Mi még tudjuk, mit jelent a törvény és a civilizáltság. Ezt véssétek jól abba a diónyi agyatokba! Kelletlenül felálltunk, és kórusban feleltünk neki: *

egytálétel

– Igen, főtörzsőrmester úr, szeretjük az őrszolgálatot. – Imádtok lustálkodni, mi? Ne féljetek, majd én gondoskodom róla, hogy ne legyen alkalmatok rá. – Részegen felénk legyintett a kezével. – Oszolj! Visszaültünk a helyünkre, s én Plútó fülébe súgtam: – Létezik szerinted a Paust-féléknél alacsonyabb létforma? A rangjával élet-halál ura, a rangja nélkül viszont semmi, maga a nihil, egy nagy nulla. Plútó undorodva félrelökte a levesét. – Gyere, menjünk innen, mielőtt visszaokádom a tányérba. Felkeltünk, és az ajtó felé indultunk, de mielőtt még kimehettünk volna, Paust utánunk üvöltött: – Hé, ti nyugalmazott hősök! Még soha nem hallottatok a szabályzatról, amely kimondja, hogy tisztelegnetek kell a feletteseitek előtt, ha beléptek egy helyiségbe vagy elhagyjátok azt? Ne akarjatok kibújni a szabályok alól, ti mocskos tetvek! A dühtől remegve odamentünk az asztalához, megálltunk előtte, és összecsaptuk a bokánkat. – Gustav Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiter alázatosan engedélyt kérnek a főtörzsőrmester úrtól a távozásra és az őrposztjuk elfoglalására a négyes kapu mellett, ahol parancs szerint tenni fogják a kötelességüket! – kiabálta Plútó torkaszakadtából. Paust leereszkedően bólintott, és közben már emelte is széles, izzadó képéhez óriási söröskorsóját. – Oszolj! Összecsaptuk a bokánkat, hogy visszhangzott bele a kantin, majd zajosan kimasíroztunk a párás, bűzös helyiségből. Odakint Plútó kieresztette magából a mérgét. Obszcénul szitkozódott, felsorolva a főtörzs teljes felmenő ági rokonságát, majd a tiráda végére egy zengő, a kantin irányába kibocsátott szellentéssel tett pontot. – Bárcsak a fronton lennénk, hogy az isten rohasztaná szét azt a barom képét. Ha sokáig itt leszünk még, ki fogom tekerni Paust nyakát, és kinyalatom vele a saját seggét. Kedvetlenül leültünk huszonegyezni az őrszobában, de hamarosan eluntuk a játékot, és elpakoltuk a kártyát. Hátradőltünk az őrszoba magas támlájú székeiben, s álmodozva lapozgatni kezdtük azokat a keményen pornográf magazinokat, melyeket Portától kölcsönöztünk ki. – Micsoda popó, öregem! – vigyorgott rá Plútó egy női hátsóra. – Ha egyszer kezem közé akadna egy ilyen csaj, megmutatnám neki, mire vagyok képes. Szeretem azokat a dolgokat, amiket csak két kézzel tudok

átölelni. Mit szólnál, ha egy ekkora kifeküdne eléd az asztalra egyetlen szál blúzban? – Hát, nem tudom – feleltem bizonytalanul. – Én inkább azokra bukom, akiket te csontosnak nevezel. Nézd csak ezt, nem semmi! Ha a sereg legalább félévente az ölembe ültetne egy ilyen csajt, harminc évig is kibírnám a lövészárokban, zokszó nélkül. Reinhardt őrmester, az őrparancsnok jött be és lesett át a vállunk fölött. – A mindenit! Ezeket meg honnan szerezték? – Mit gondol? – felelte arcátlanul Plútó. – A fiatal keresztények klubjában osztogatják őket szerdánként. Kérdezze meg a recepciós lányt. Egy egész stósszal van neki a bibliák alatt. – Maga csak ne szellemeskedjen, tizedes, ha nem akarja, hogy rászálljak magára – förmedt rá sértődötten Reinhardt a röhögő Plútóra. A következő pillanatban már kidülledt szemmel, kipirult arccal lapozta az újságot. A fantáziadúsan természetellenes erotikus pozíciók láttán még Casanovának is tátva maradt volna a szája. – Az anyjukat – lihegte Reinhardt. – Amint a szolgálat véget ért, kimegyek és kerítek magamnak egy tüzes kis kurvát. Ez aztán kedvet csinál az embernek. Átkozottul jó ez a pozíció, holnap ki is próbálom. – Ja, nem semmi – ismerte el leereszkedően Plútó. – Ezt nézze – mutatott egy minden addiginál őrültebb pozitúrát ábrázoló képre. – Legelőször tizennégy évesen próbáltam ki. Reinhardt a padlón keresgélte szögletes állát. – Tizennégy évesen? N-nem hiszem. És mikor volt az első alkalom? – Nyolc és fél éves koromban. Egy zöldséges feleségével, míg a férje kint árult az üzlet előtt. Ezt kaptam fizetségül, amiért tojásokat hoztam neki a bremerstrassei csemegéstől. – Az istenit, ne gerjesszen már tovább – nyögött fel Reinhardt. – Itt is ismer férjezett asszonyokat? Ne mondja, hogy nem. – Hogyne ismernék, ember, de tíz ópiumos cigit és egy üveg rumot vagy konyakot kérek előlegnek. És ha megkapta a szukát, újabb tíz cigi és még egy üveg konyak. Francia, nem az a vacak német lötty. – Megkapja – mondta mohón Reinhardt. – Ha azonban átver, az isten kegyelmezzen magának. – Ha nem bízik bennem, szerezze meg saját maga a muffot – fordított neki hátat Plútó. Közönyös arccal lapozgatta tovább az újságját, mint akinek nem is olyan nagy ügy húsz ópiumos cigaretta és két üveg konyak. Az őrmester izgatottan fel-alá lépdelt az őrszobában. Felrúgta az egyik újonc szerelvényét, aztán alaposan lehordta a szerencsétlen ördögöt, amiért

az német katona létére a padlóra merte tenni a hóbelevancát. Miután ezzel kiadta magából a feszültségét, odajött hozzánk, és barátian a vállunkra tette a kezét. – Csak semmi harag, barátaim, nem úgy értettem. Tudják, hogy van ez itt, a hátországban. Annyi jellemtelen alak, tróger megfordul itt. Persze, maguk frontszolgálatosok egészen mások. Maguk tudják, mit jelent a barátság szó. – Nem értem, miért vesztegel itt, ha annyira utálja. – Plútó kifújta az orrát a parasztzsebkendőjébe, ügyesen Reinhardt székére csapva a ballaszt egy részét. Reinhardt úgy tett, mint aki nem vette ezt észre. – Ha ismét kivezényelnek minket, jöjjön velünk. Bele a sűrűjébe. – Jó ötlet, még megfontolom – bólogatott komolyan Reinhardt. – Kezd egyre elviselhetetlenebbé válni az élet a városban azok számára, akiknek nem lóg a mellén frontszolgálati medál. Még a vén spinék is lehurrogják az embert. De mi van azzal a muffal, el tudja intézni nekem, vagy nem? – Nem gond, csak előbb kérem az előleget – felelte Plútó, és már nyújtotta is a markát. Reinhardt arca idegesen rángatózni kezdett. – Esküszöm magának, hogy holnap, mire a szolgálat letelik, megkapja a tíz cigarettáját. És a konyak is meglesz, amint ki tudok menni a városba, hogy beszéljek a beszerzőmmel. De azt a dolgot el tudná intézni holnap estére? – Holnap este magáé lesz a kurva – felelte fagyosan Plútó. Az újoncok – legtöbbjük még tizennyolc éves sem volt – az orruk hegyéig elvörösödtek, és a padlót bámulták a két bakancsuk közt. A mi számunkra viszont természetes volt egy ilyen társalgás. Ha valaki azt mondta volna nekünk, hogy erkölcstelen, nagyot néztünk volna, és a háta mögött lehülyézzük. Az üzlet, ami Plútó és Reinhardt közt sikeresen megköttetett, éppoly mindennapi volt, mint egy kivégzés Sennelagerben. A hadseregnek nevezett öngyilkos gépezet új értékrendet nevelt belénk. Leszállt az éj, a hatalmas barakkok és a szétszórtan elhelyezkedő melléképületek fekete takaró alá bújtak. A sötét ablakok mögött nem egy hangtalanul síró kiskatona forgolódott kényelmetlen ágyában. A honvágy, a félelem és sok más egyéb tényező kihozta belőlük a gyermeket – mert még azok voltak, fegyvereik és egyenruhájuk ellenére. Plútó és én kimentünk, hogy leváltsuk a társainkat. A magas fal alatt kellett fel-alá cirkálnunk, amely az egész laktanya területét körülölelte. Nekünk kellett arról is gondoskodni, hogy minden az előírás szerint történjen, az ajtók tízkor zárva legyenek, és a gyakorlótér mögötti

lőszeresládák éjszakai helyükre kerüljenek. Ha valakit megláttunk, igazoltatnunk kellett az illetőt, bárki is volt az. A tisztjeink különös előszeretettel provokáltak minket ezen a téren, és a legkisebb szabálytalanságba is belekötöttek. Von Weisshagen alezredes, az ezredtörzs parancsnoka volt a legbuzgóbb mind között. Igen apró ember volt, óriási monoklival, amit hogy, hogy nem, sikerült belecsavarintania egyik szemgödrébe. Az egyenruhája egy költemény volt, legalábbis a porosz lélek számára: zöld zubbony félig magyar, félig német szabás szerint, rövid, mint a huszároké; világoszöld lovaglónadrág, üleprészén fehér tehénbőrrel; és fekete, irdatlanul hosszú lakkbőr lovaglócsizma. Rejtély volt számunkra, hogyan képes benne behajlítani a térdét. Röhejes uniformisa miatt mindenki csak “Nyakigsegg”-nek nevezte. A sapkája elöl magasított volt, mint a náci nagykutyáknak, és aranypaszomány meg sas díszítette. Hogy eme díszes remekmű a becses fejen maradjon, arról egy iszonyatosan vastag, ezüstzsinórból font állszíj gondoskodott. A nagykabát természetesen a fekete bőrből készült, hosszított fajta volt, csapkodó hajtókával. A derék alezredes nyakáról egy érdemkereszt lógott, amit még az első világháborúban szerzett, a császár lovas őrezredének a “lovagjaként”. A régi lovassági jelvényt most is viselte, szabályellenesen a náci egyenruha váll-lapján. Hogy volt-e egyáltalán ajka vagy sem ennek a próbabábunak, arról rengeteg fogadás született, de az igazság sohasem derült ki. A szája egy vékony vonal volt, amely szó szerint elveszett a ráncos arc redői között. Egy párbajban szerzett heg tette még zavarosabbá a képét, amelyen jeges, világoskék szeme uralkodott. Ha az apró parancsnok elé álltál, a hideg futkározott a hátadon, ahogy bársonyos hangon beszélt hozzád, miközben hideg, kifejezéstelen tekintetével lyukat fúrt a zsigereidbe. Senki nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna nőt a társaságában, ami nem is csoda. A jelenlétében minden nő megdermedt volna, mint a nyúl, amikor a kígyó rászegezi halott tekintetét. A háború végén kirúgták a seregtől, és állítólag olyan intézmény élére került, ahol különlegesen nehezen kezelhető elítélteket őriztek. Még egy érdekes adalék erről az emberről. Mindig kigombolva tartotta a pisztolytáskáját, hogy annál könnyebben előránthassa gonoszul csillogó kékesfekete Mauser 7,65-ösét. A szárnysegédei (kettő is volt belőlük) azt mondták, egy ugyanolyan kaliberű Walther is volt nála, dumdummá csiszolt golyókkal megtöltve. Lovaglóostorának üreges szára egy hosszú, vékony tőrt rejtett. Egy szempillantás alatt ki tudta rántani gyönyörű,

sodrott bőrtokjából. Tudta, hogy gyűlölik és rettegik, ezért képesnek kellett lennie megvédenie magát a szerencsétlen, idegroncs katonák ellen, akiket a kétségbeesés eljuttat odáig, hogy semmivel sem törődve megtámadják őt. Természetesen nem küldték ki a frontra, magas pozíciókban fészkelő kapcsolatai gondoskodtak erről. Korcs kuvasza, “Báró” újabb külön történet volt. A kutyát hivatalosan felvették az ezred katonáinak hivatalos névsorába, és többször is lefokozták az egész zászlóalj szeme láttára. A szárnysegéd, ahogyan azt illik, a napiparanccsal együtt olvasta fel a büntetést. A kutyának sohase sikerült a tizedesi rangnál magasabbra vinnie. Pillanatnyilag őrvezető volt, és a fogdában bűnhődött, mert oda merte potyogtatni az ürülékét a parancsnoka asztala alá. “Kemény legény” főtörzsőrmesterek reszkettek, ha Von Weisshagen selymes hangja a mulasztásaikról suttogott nekik a telefonban. Az ember véletlenül elejtett vagy hanyagul elhajított egy papírfecnit, és öt perc se telt bele, a parancsnok már tudott róla. Olyan jól informált volt, hogy néha az volt az érzésünk, zafírszemével átlát még a falakon is. Mindig a legszigorúbb büntetést választotta a sok ezer közül, amit a Harmadik Birodalom vezetése belezsúfolt a katonai szolgálati szabályzatba. A megértést és a kegyelmet a gyengeség jeleinek tartotta, s meg volt győződve róla, hogy züllést és anarchiát okoznak. Imádott teljesíthetetlen parancsokat adni a beosztottainak, mind a közlegényeknek, mind a tiszteknek. Mondjuk hatalmas mahagóniasztala mögött trónolt, melyet a páncélos hadtest miniatűr, kézigránát-alapzatra forrasztott zászlaja díszített; az előtte vigyázzban álló katonára nézett, és hirtelen elordította magát: – Maga, ugorjon csak ki azon az ablakon! Jaj volt annak a katonának, aki nem rohant tüstént az ablakhoz, hogy kinyissa azt és kilógassa a lábát a három emelet mélységbe. Az utolsó pillanatban a manónyi tiszt hátulról rávakkantott játékszerére: – Jó, jó, jöjjön el attól az ablaktól! Vagy besurrant egy szobába, hangtalanul, mint egy macska (a csizmája gumitalpú volt), és nyájas, mégis ostorcsapásként ható hangon rád parancsolt: – Most pedig kézenállás! Gondosan feljegyezte a bal szivarzsebében lapuló szürke noteszbe mindazoknak a nevét, akik nem tudtak kézen állni. Gyöngybetűkkel írt, a bűnös hátát használva asztalnak. Másnap a szegény ördög megtudta, hogy ügyetlenségéért egyheti büntető gyakorlatozást kapott.

Plútó és én egymással csevegve róttuk az utat a magas falak tövében. Plútónak cigaretta fityegett a szájából – elég rövid ahhoz, hogy egyetlen nyelvmozdulattal beránthassa a szájába, ha hirtelen el kellene rejtenie. Belerúgott egy lőszeresládába, és annak a teteje, Plútó nagy megelégedésére kinyílt. Ez komoly fejfájást okozott a 4. századnak, amikor másnap jelentettük, hogy a zár csütörtököt mondott. A gyakorlótér épületei mögé érve Plútó kiköpte a mikroszkopikus cigarettavéget. A csikk a száraz füvön landolt. Egy darabig álltunk és vártunk, remélve, hogy a fű lángra lobban, némi színt hozva őrjáratunk egyhangúságába. Lassú, kimért léptekkel haladtunk tovább. Bajonettjeink rosszindulatúan csillogtak az éjszakában. Alig tettünk meg néhány métert, valaki elénk ugrott a sötétből. Mindketten tudtuk azonnal, hogy csakis Von Weisshagen alezredes lehet az. Kalapjával és felöltőjével úgy nézett ki, mint egy fekete teababa. Plútó eldübörögte a jelszót, olyan hangosan, hogy az egész laktanya zengett bele: – Gneissenau! – Csend volt egy pillanatig, aztán Plútó folytatta: – Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiter őrszolgálatosok, alezredes úr. Őrjáratot hajtunk végre a laktanya területén, és a szabályzatnak megfelelően kérjük a Herr Oberstleutnant papírjait megtekintésre. Csend. A bőrkabát lebernyege oldalra csapódott, és a következő pillanatban egy pisztoly torkolata meredt felénk. – És ha most lőnék? – kérdezte a jól ismert, nyájas hang. Mintha csak erre várt volna, Plútó elsütötte a puskáját; a golyó levitte a parancsnok kalapját. Mielőtt még a nagy revolverrel járó kicsi emberke magához térhetett volna, a mellkasának szegeztem a bajonettemet. Plútó fenyegetően a próbabábu nyakának szegezte borotvaéles bajonettje hegyét. Elvettük a parancsnok pisztolyát. – A Herr Oberstleutnantnak most kéretik felemelni mindkét kezét vagy lőni fogunk – mondta lágy hangon Plútó. Majdnem elröhögtem magam. Ez kész röhej volt: “A Herr Oberstleutnantnak most kéretik felemelni mindkét kezét”. Csak a hadseregben beszél ilyen hülyén az ember. Megnyomtam a bajonettet, hogy Von Weisshagen érezze, komolyan gondoljuk.

– Ez nonszensz – borította fel a saját játéka szabályait. – Mindketten ismernek engem. Eresszék le a bajonettjeiket, és folytassák az őrjáratot. Reggel pedig írjanak jelentést arról a lövésről. – Mi nem ismerjük önt, Herr Oberstleutnant. Mi csak azt tudjuk, hogy valaki fegyverrel fenyegetett meg minket, miközben őrjáratot tartottunk. Most arra kérjük, Herr Oberstleutnant, hogy fáradjon velünk az őrszobára – válaszolta Plútó udvariasan, ám könyörtelenül. Szuronnyal az őrszobára kísértük a leforrázott, fenyegetőző alezredest. A bevonulásunk kisebb riadalmat keltett a bent lévők között. Reinhardt, akit elnyomott a buzgóság, rugóként pattant fel és simította magát az előírt pozícióba, három lépéssel a parancsnok előtt. – Vigyázz! – kiáltotta remegő hangon. – Reinhardt Unteroffizier, az őrség ügyeletes parancsnoka alázatosan jelenti a Herr Oberstleutnantnak, hogy az őrség létszáma húsz fő. Öten puskával vannak felszerelve, kettő közülük járőrözik. Őrizetben négy személy. Egy Gefreiter a 3. századból háromnapos elzáráson. Egy tankos tüzér és egy Obergefreiter a 7. századból hatnapos elzáráson. Mindhárman azért kapták a büntetésüket, mert engedély nélkül maradtak ki éjszakára. És egy Gefreiter kutya háromnapos elzáráson, amiért összepiszkította a szőnyeget. Alázatosan jelentem a Herr Oberstleutnantnak, hogy semmi különös nem történt! Az Oberstleutnant érdeklődve méregette Reinhardt bíborvörös arcát. – Ki vagyok én? – Ön, uram, a 27. harckocsizóezred ezredtörzsének a parancsnoka, Von Weisshagen alezredes. Plútó vidáman jelentette Reinhardtnak: – Őrparancsnok úr! Eicken Obergefreiter, a két főből álló laktanyai őrjárat parancsnoka alázatosan jelenti, hogy letartóztattuk az Oberstleutnantot a 2. század gyakorlótéri raktára mögött. Mivel nem kaptunk választ a felszólításunkra, és kérésünkre papírok helyett pisztollyal való fenyegetőzés volt a válasz, az előírásoknak megfelelően figyelmeztető lövést adtam le a puskámmal, egy 98-as modellel. A fogoly kalapját elvitte és kilyukasztotta a golyó. Lefegyvereztük a foglyot, és sértetlenül az őrparancsnok úr elé vezettük. Alázatosan várjuk a további parancsot. Hosszú, selymes csend következett. Reinhardt másodpercenként nyeldekelt egy hangosat. Ez túl sok volt neki. A parancsnok türelmetlenül várt. Mindenki várt, de csak a süket csendet lehetett hallani. A vér jött és ment Reinhardt páviánarcán, a szavak azonban nem akartak megérkezni. Az alezredes végül, megelégelve a csendjátékot, fájó hangon így szólt:

– Mindannyian tudjuk, hogy ismer engem. Maga az őrparancsnok, a 27. ezred laktanyáinak az őrzése magára lett bízva. Mi a további parancs, Unteroffizier? Mit szándékozik tenni? Nem állhatunk itt egész éjszaka! Reinhardtnak fogalma sem volt, mit kellene tennie. Kétségbeesetten forgatta a szemét, szinte hallani lehetett, ahogy a rozsdás, hiányos fogazatú kerekek csikorogva forogni próbálnak a fejében. Az asztalról egy párna és egy nagykabát mutogattak rá, kajánul tanúsítva, hogy a szabályzatot megszegve aludni merészelt. Az őrmester felénk pillantott, és mi, rosszul leplezett kajánsággal, viszonoztuk a pillantását. A szeszélyes sors váratlanul és akarata ellenére akkora hatalmat adott a kezébe, ami már elviselhetetlenül sok volt számára. Itt állt előtte egy emberi lény, egy közönséges ember, akinek ugyanúgy két lába, két keze, arca, füle és fogai voltak, mint neki, csakhogy – és ez egy hatalmas, baljós “csakhogy” volt – ez az ember fekete bőrkabátot, lakkbőr csizmát és átlőtt kalapot viselt, a váll-lapján pedig aranycsillagok sziporkáztak. Reinhardt számára ez az ember maga volt az isten, a sátán, a hatalom, az élet és a halál, minden, aminek köze lehet a pusztításhoz, a kínzáshoz, az előléptetéshez, a lefokozáshoz, és végül, de nem utolsósorban, egy harci egységhez. A harci egység pedig a keleti frontot jelentette, véres csatáival, végtelen hómezőivel és állandó nélkülözéseivel. Hogy most sikerül elkerülnie ezt a sorsot vagy sem, az kizárólag azon múlt, sikerül-e úgy megoldania a helyzetet, hogy azzal ne sértse meg előtte álldogáló, gúnyosan mosolygó istenét. Reinhardt agyának, ha sokára is, de végül sikerült kapcsolatot teremtenie a nyelvével. A kínos hallgatás helyét a hetvenkedés foglalta el. – Maguk mindketten megőrültek! – ordított ránk az őrmester. – Azonnal engedjék szabadon a parancsnok urat! Ez zendülés! – Higgadt, kárörvendő kifejezés ült ki az arcára, ahogy folytatta: – Le vannak tartóztatva! Azonnal hívatom az ügyeletes tisztet. Ezért még drágán meg fognak fizetni! Meg kell bocsátania nekik, Herr Oberstleutnant. – Akkurátusan összecsapta a sarkát. – Ez a két ostoba a frontról került ide. Gondoskodni fogok róla, hogy azonnal jelentés készüljön az esetről. Az ügyet természetesen a hadbíróság elé fogjuk… A parancsnok a puszta tekintetével bűvöletben tartotta a szobában tartózkodókat. A helyzet kedvére való volt, tökéletes alkalom arra, hogy megtegye azt, amitől mindenki rettegett: példát statuáljon. – Nos, Unteroffizier, ez a maga véleménye! – Weisshagen ellőtt egy képzeletbeli porszemet a nagykabátja hajtókájáról, majd átvette a pisztolyát a leplezetlenül vigyorgó Plútótól.

A parancsnok szó nélkül odasétált az asztalhoz, Reinhardt alkalmi ágygarnitúrájára mutatott, és negédes hangon csak ennyit mondott: – Tüntessék el! Reinhardt és tíz újonc rohantak kezüket-lábukat törve, hogy teljesítsék a parancsát. A kabát és a párna egy szempillantás alatt kámforrá vált. Az alezredes lassú, ráérős mozdulatokkal kigombolta a kabátját, s a bal szivarzsebéből elővette hírhedt szürke noteszét és ezüstös ceruzáját. A notesz az asztalra került, a szépírásórákon tanult precíz szögben és távolságra. Ahogy írt, Weisshagen hangosan betűzte is a szavakat: – Reinhardt, Hans Unteroffizier, szolgál a 3. században, őrparancsnok háborús körülmények között, nem megfelelően volt öltözve a szolgálata idején. A zubbonyát nem gombolta be. A pisztolytáskája a fegyverével együtt nem volt elérhető távolságban tőle, így vészhelyzet esetén fegyvertelen lett volna. Ez sérti a Katonai Szolgálati Szabályzat 1939. április 22./ 10618-as előírását, mely az őrszolgálatos kötelességeire vonatkozik. Továbbá, ugyanezen év 798-as szabálya kimondja, hogy szigorúan tilos az őrszoba asztalán aludni. Reinhardt, Hans Unteroffizier súlyosan megszegte ezt a szabályt is, mi több, az egyenruhájához tartozó nagykabátot használta takaróként. Ugyanakkor meg lett sértve egy laktanyai rendelet, amit Von Weisshagen Oberstleutnant ezredtörzsparancsnok hozott 1941. június 14-én. Ez a laktanya területén este tíz után elfogott személyek azonosítására vonatkozik. Az őrség parancsnoka ilyen esetekben nem hozhat döntést, hanem köteles értesíteni az ügyeletes tisztet. Egy hirtelen mozdulattal Reinhardt felé fordult: – Nos, Unteroffizier, van valami jelentenivalója? Reinhardt csak tátogni tudott. A parancsnok megigazította az övét, megtisztogatta a monokliját egy hófehér zsebkendővel, majd felcsattant: – Eicken Obergefreiter és Hassel Fahnenjunkergefreiter! Vigyék Reinhardt Unteroffiziert a fogdába. Letartóztatom a szolgálati szabályzat súlyos megsértése miatt. Az ügyét a haditörvényszék elé terjesztem. Holnap átszállítják a 144. gránátosezred börtönébe. A továbbiakban, míg le nem váltják, Eicken Obergefreiter fogja ellátni az őrség parancsnok tennivalóit. Az őrjárat tagjai a szabályzatnak megfelelően, buzgón látták el feladatukat. Macskaléptekkel kisétált az őrszobából. – Jöjjön – vigyorgott Plútó az őrmesterre. – Csak semmi izgés-mozgás, vagy használni fogom a bajonettet. – Azzal zajosan csőre töltötte a puskáját.

Végigmasíroztunk a cellákhoz vezető folyosón. Plútó lelkesen lóbálta a kulcscsomót, a csörgetéssel felébresztve a 78-as cella lakóját, aki féktelen ugatásba kezdett. Plútó odaállt a cellaajtó elé, és ráüvöltött az állatra: – Pofa be, Gefreiter! Tíz után takarodó! Szükségtelen vehemenciával hátrarántottuk a 13-as cellaajtó reteszét, és kivágtuk az ajtót. Belökdöstük Reinhardtot. – Őrizetes, vetkőzzön le, és tegye minden holmiját az ágyra! – parancsolta Plútó, mély átéléssel játszva a börtönőr szerepét. Néhány perc, és a testes Reinhardt úgy állt előttünk, ahogy az úristen megteremtette. Egyenruhája és rangjelzései nélkül nem volt több egy rakás kiszolgáltatott, remegő hájtömegnél. Plútó eltökélte, hogy precízen tartani fogja magát a könyvben előírtakhoz. – Őrizetes, hajoljon előre – bökött a bajonettel az őrmester hátsója felé. Gondosan, mint egy fontos megfigyelést végző kutató, megvizsgálta Reinhardt feléje ásító hátsóját. – Az őrizetes semmit nem rejteget a farában – közölte fanyar arccal. Ezután a paprikavörös Reinhardt fülét vette szemügyre. Felragyogott az arca. – Őrizetes, ismeri maga a szabályzat tisztálkodásra vonatkozó részét? Paraszt létére nem tudja, hogyan kell kilapátolni a sarat a füléből! Írja: a fogoly letartóztatáskor rendkívül rossz higiéniai állapotban volt. A füle dugig tele van fülsárral. – Úgy írjam, ahogy mondtad? – néztem rá tanácstalanul. – Hát persze! Nem én vagyok az őrség parancsnoka? Felelősséggel tartozom az őrizetes egészségéért, vagy nem? – Jól van, legyen, ahogy akarod, te hülye disznó – feleltem. – De te fogod aláírni! – Mondtam már, hogy én vagyok a parancsnok – füstölgött Plútó. – Most már meg vagy elégedve? Tüzetesen átkutattuk Reinhardt egyenruháját. Átolvastuk a noteszát. Plútó megkülönböztetett érdeklődést tanúsított egy kerek cigarettapakk iránt. Végighúzott néhány szálat az orra alatt. – Az őrizetes ópiumcigarettát tart magánál! Vegyem át őket, maga törvényszegő, vagy inkább írjunk róluk jelentést? Akkor majd megtudhatja, hogy mit ad a haditörvényszék azoknak a tiszthelyetteseknek, akik narkotikumokat tartanak maguknál. Nos, mit akar, mit tegyünk? – Tartsa meg őket, és fogja vissza magát végre – mondta keserűen Reinhardt.

– Csendet, őrizetes, ne pimaszkodjon. És ha megszólít, magának őrparancsnok úr vagyok. Ezt jól vésse az eszébe, ganajtúró! Plútó vigyorogva a zsebébe gyömöszölte a cigarettákat. Aztán fogta a pofára esett hős holmijait, s az egyenruha és az alsónemű kivételével mindent egy zsákba gyűjtött. – Itt írja alá – mutatott Plútó a listára, amit lediktált nekem. – Így aztán nem lesz balhé, amikor a távoli jövőben kiengedik. Így, ni. Reinhardt át akarta nézni a listát, Plútónak azonban ez nem tetszett. – Mi a fenét képzel, nem a közjegyzőnél van! Írja alá, és kész. Aztán lökje ki a rongyosát az ajtó elé, ahogy az kell. Még ekkora arcátlanságot! Reinhardt ellenkezés nélkül tette, amit mondtak neki. – Ha használni akarja a küblit, most szóljon – vetette oda Plútó. – Köszönöm, nem, őrparancsnok úr – felelte kelletlenül az anyaszült meztelen Reinhardt. – Remélem is, a maga érdekében – mordult rá Plútó. – És az isten kegyelmezzen magának, ha csengetni mer éjszaka. Szeretnénk csendben, nyugodtan átgondolni a mai este rendhagyó eseményeit. – Értettem, őrparancsnok úr! Plútó győzedelmesen nézett szét a cellában. – Jól van, őrizetes. Feküdjön le, és maradjon az ágyban ébresztőig. Kivonult a cellából, bevágta az ajtót, kétszer ráfordította a kulcsot az óriási zárra, és végül helyükre pofozta a reteszeket. Plútó annyira imádta a fogda kulcsait, hogy az őrszobában maga előtt tartotta őket, az asztalon. Gyakorta került rács mögé ő maga is, és ez volt az első alkalom, hogy birtokába kerültek egy fogda kulcsai. Nem sokkal azután, hogy Reinhardtot a különszobájába kísértük, Plútó nagy élvezettel nekilátott felcsörgetni a többi ügyeletes tiszthelyettest a századok körletein. Tudni akarta a létszámot a névjegyzékről – ez egy olyan előjog volt, amivel mint őrségparancsnok bátran élhetett. Valahányszor kapcsoltak egy századot, gyanakvó hangon megjegyezte: – Álmosnak tűnik a hangja. Csak nem aludt? – Persze hogy mindenki azt tette. – Még meggondolom, ne jelentsem-e ezt a kis félrelépését az ügyeletes tisztnek. Mi? Hogy Ki beszél? Az őrségparancsnok, természetesen. Miért, mit gondolt? Amikor végzett mind a nyolc századdal, elölről kezdte az egészet. Ezúttal azt akarta megtudni a riadt tiszthelyettesektől, hogy hányan vannak gyengélkedőn. Továbbá kért egy listát a század fegyver- és lőszerkészletéről; a listát pontban reggel nyolckor kellett leadniuk az őrszobán.

Ezzel a szerencsétlen tiszthelyetteseknek egész éjszakára való munkát adott. Mérhetetlenül elégedetten önmagával, Plútó hátradőlt a kényelmes székben, az asztalra vetette atlaszi lábát, és lapozgatni kezdte az egyik pornóújságot. Épp rá készült gyújtani egy ópiumcigarettára, mikor két újonc rontott be lélekszakadva az ajtón. Kettőjük közt egy izgatott figura állt virágos pamutruhában, fején sállal, lábán gyalogsági bakanccsal. – Őrparancsnok úr – lihegte az egyik újonc –, alázatosan jelentem, hogy tetten értük ezt a személyt, amikor át akart mászni a 3. század körlete mögötti falon. A tetten ért személy semmit nem hajlandó elárulni magáról, és tiszta erőből arcul ütötte Reichelt tanktüzért, akinek ettől csúnyán feldagadt a szeme és az állkapcsa. Plútó pislogott egyet-kettőt, de hamar észbe kapott. Porta állt előttünk. Plútó kihúzott egy széket, és mosolyogva hellyel kínálta: – Foglaljon helyet, asszonyom. – Fogd be azt a lepcses bagólesődet, vagy én fogom bevarrni! – válaszolta tiszteletlenül Porta az őrség újonnan kinevezett parancsnokának. Plútó erőszakkal a székbe nyomta Portát. – Bocsásson meg, asszonyom. Netán a férjét keresi nálunk? Én Gustav Eicken Obergefreiter vagyok, az őrség parancsnoka, szenvedélyes férjgyűjtő, akinek a kezében eme igen tekintélyes laktanyának a biztonsága összpontosul. Vagy netán van valami közlendője, drága asszonyom? – Egy hirtelen mozdulattal fellibbentette Porta szoknyáját, felfedve a hosszú katonai alsó szárát. – Ah, a legújabb párizsi divat? Elbűvölő, asszonyom. Manapság nem telik minden hölgynek ilyen nyalánkságokra. Porta egy részeg morgással a vigyorgó dokkmunkás arca felé ütött, de eltévesztette a célt. Aztán váratlanul feladta. – Istenkém, de szomjas vagyok. Hozzon valaki egy sört! Végül az egyik cellában kötött ki – túl részeg volt ahhoz, hogy visszavigyük a körletbe. Mint másnap megtudtuk, végigjárta a város összes kocsmáját, a “Piros Rózsá”-tól a “Vigyorgó Tehén”-ig. Ha hinni lehet neki, olyan sok nővel összefeküdt közben, hogy az egy átlagembernek két évre is elég lett volna. Az utolsó pásztorórája alkalmával lopták el az egyenruháját, csak a jégeralsója és a bakancsa maradt meg. Esküdözött égre-földre, hogy ezeket az ágyban is magán tartotta. Valaki olajfestékkel a csupasz fenekére mázolta, hogy “Vigyorgó Tehén”.

Plútó este tizenegyet írt be érkezése időpontjául – a kimenője éjfélkor járt le. Arról, hogy ekkor még nem volt előléptetve őrparancsnoknak, teljesen megfeledkezett. Az éj hátralevő részében huszonegyest játszottunk az őrmester pénzével. Mint Plútó bölcsen megjegyezte, Reinhardtnak most nem volt szüksége a gubájára. Az ügyeletes tiszt, Wagner hadnagy reggel nyolckor hajtott végre ellenőrzést. Amikor Plútó jelentéséből megtudta, mi történt a laktanya történetének egyik legmozgalmasabb éjszakáján, majdhogynem sírva rogyott a székbe. A legveszélyesebb pont az volt a számára, hogy nem hallotta a lövést. Vagy aludt, vagy engedély nélkül távol volt. A jelentésének már hat órája Weisshagen vagy a szárnysegédje asztalán kellett volna lennie. Ismerve az alezredest, mindannyiunk számára világos volt: Wagner hadnagyot úgy át fogják helyezni egy harci egységhez, mint a pinty. Ahogy jövendő tragikus sorsa körvonalai felsejlettek előtte, Wagner teljesen falfehér arccal feltápászkodott a székből, és remegő térddel elindult, hogy szembenézzen azzal, amit az új nap tartogatott a számára.

Egy verőfényes reggelen összegyűjtöttük, hogy a zötyögős teherautón utolsó útjukra vigyük őket. Amikor elakadtunk, segítettek kitolni az autót a sárból. És amikor a puskáink eldördültek, úgy tűnt, felénk düllesztik a mellkasukat, hogy a golyó biztosan célba érjen. Mi csak eszközök vagyunk, vigasztaltuk magunkat. A fehér kesztyűk az urak kezén…

4. GYILKOSSÁG FEHÉR KESZTYŰBEN Porta mászott fel utolsónak a Krupp dízel monstrumba. A jármű nyikorgott és csikorgott, ahogy sebességbe tették. Kilőttünk a körletből, és átrobogtunk a városon. Útközben jó katonákhoz illően duhajul kiabáltunk és integettünk a lányoknak; a nők látványától megihletett Porta belefogott egy szennyes történetbe, Möller azonban finoman megkérte, hogy fogja be a száját. Rövid, ám annál hevesebb vita robbant ki, amiből akár még verekedés is lehetett volna, ha nem hajtunk be a gyalogsági laktanya udvarára. A börtön őrszobája előtt fékeztünk le. Paust főtörzs kipattant a vezetőfülkéből, és megnyomta a csengőt. A platón kucorgók közül hatan leugrottunk, és követtük Paustot a börtön őrszobájába. Itt néhány sápatag nyúllal kellett farkasszemet néznünk, míg Paust eltűnt egy ajtó mögött, hogy kikérje a papírokat. Porta érdeklődve megkérdezte tőlük: – Áruljátok el, cimborák, mivel szoktátok elütni itt az időt? – Ne akard megtudni – felelte egy öreg káplár. – A munkánk szó szerint kifolyik a kezünk közül. Nap nap után foglalkozunk ezekkel az emberekkel, hónapok óta. Órákon át csevegünk velük, szinte a barátainkká válnak. Ha legalább ők volnának az utolsók… De holnap jön egy újabb társaság, és ez így megy a végtelenségig. Tiszta őrület. – Túl sokat beszélsz, Karl – figyelmeztette a társa, egy középkorú tiszthelyettes. Félretolta a káplárt, és alattomosan szemügyre vett minket. Hogy kerüljük a tekintetét, körbenéztünk az apró őrszobában. Piszkos csuprok és tányérok sorakoztak az asztalon. Az egyik falon iskolai tábla lógott, rajta a rabok nevei és a cellájuk száma. A zöld krétával megjelölt

személyek halálra voltak ítélve – huszonhárom nevet számoltam meg. A vörös jel arra utalt, hogy a név viselője a hadbíróság ítéletére vár. Ezekből rengeteg volt. A kékkel jelöltekre büntetőtábor várt; ezekből mindössze tizennégy akadt. A szemközti falon Hitler és Keitel hatalmas fényképe függött. Mindketten közönyösen bámulták a fekete táblára felfestett zöld pontokat. – Mi a fene tart ilyen sokáig? – idegeskedett Schwartz. – Sárgaborsó lesz ebédre, és ha későn érünk vissza, elszedik előlünk a fejadagjainkat. Majd túrhatjuk a maradékot! – Szép kis társaság, mondhatom – fintorodott el a káplár. – Az ebéden jár az eszetek, amikor ezekre a szerencsétlenekre a kivégzés vár? Én már legalább húszszor voltam a latrinán tegnap óta, annyira feszült vagyok. Ti meg csak arra az átkozott sárgaborsóra tudtok gondolni! Isten bocsásson meg a lelketeknek. – És miért ne, papa? – vigyorodott el Porta. – Fogd vissza magad egy kicsit. Ti, vén trottyosok túl lágy szívűek vagytok. – Fogd be – förmedt rá Möller. – Amióta előléptettek a parolis disznók közé, azt hiszed, hogy csak úgy parancsolgathatsz egy tizedesnek, he? – vonta fel a szemöldökét Porta. – Rohadék állat vagy – vágta rá mély meggyőződéssel Möller. – Ez a te véleményed. Csak várd meg a lőgyakorlat végét, akkor majd mondok én is valamit neked, te korcs. – Porta gonoszul elővillantotta egy szem fogát; Möller csendesen átbaktatott az asztal másik oldalára. A börtönőrök félresiklottak az útjából. Féltek megérinteni minket. Kulcscsörgés hallatszott az irodaajtó mögül; egy nő felsikított. Plútó rágyújtott egy ópiumcigarettára, és mohón szívni kezdte a bódító füstöt. Stege csak álldogált, és állhatatosan ormótlan, ám hihetetlenül fényes bakancsát csodálta. Egy lövész üldögélt az asztalnál, idegesen dúdolgatva magának. A levegő szinte vibrált körülöttünk. Megcsörrent a telefon. A rangidős tiszthelyettes felkapta a kagylót, és vigyázzba merevedett a székében. – Katonai börtön, gyalogsági laktanya. Breit Obergefreiter beszél. Igen, uram, a különítmény itt van. Minden készen áll. Természetesen, uram, a családokat értesíteni fogjuk. Nincs más jelentenivalóm. Helyére tette a kagylót. – Várják magukat a “Senné”-ben – szólt hátra a válla fölött. – Te jó ég, ez olyan, mint házasságkötés előtt az anyakönyvvezetőnél – sóhajtott Plútó. – Mindenki csak vár. Nem bánnám, ha mihamarabb túl lennénk rajta, mielőtt még engem is elővesz az ideg.

Alig fejezte be, kinyílt az ajtó. Egy fiatal lány és egy őszülő férfi jött ki. Mindketten a munkaszolgálathoz előírt, durva pamutvászonból varrt egyenruhát viselték. Mindketten elítéltek voltak. Egy lovassági főtörzsőrmester követte őket, majd Paust bukkant elő, irattartóval a hóna alatt. Igyekezett szenvtelen arcot vágni, kék szeme azonban nedvesen csillogott. A lovassági főtörzs felnézett a kezében lévő listából. – Ha van panaszuk, most szóljanak. Az elítéltek azonban hallgattak, és vadul villogó szemmel a puskáinkat nézték. Szemmel láthatóan anélkül, hogy tudták volna, mit tesznek, aláírták a kijelentkezési lapot. Paust és a főtörzs kezet ráztak, és illedelmesen elköszöntek egymástól. Szinte vártuk, hogy “au revoir”-t és “köszönöm”-öt mondjanak a másiknak. Körülvettük a rabokat, és kiözönlöttünk velük az udvarra, a teherautóhoz. A platón ülők lovagiasan felsegítették a lány, bár inkább az öreg volt az, aki rászorult volna a segítségre. – Indulunk – szólt hátra Paust, és a jármű megrándult alattunk. A laktanya kapujában álló őrök rémült tekintettel néztek a Sennelager felé távolodó teherautó után. Az út első felében csendben maradtunk, időnként szégyellős, de kíváncsi pillantásokat vetve a két rab felé. Plútó lett az, aki végül véget vetett a csendnek. Az elítéltek felé nyújtott egy pakk ópiumcigarettát. – Szívjanak el egyet, segíteni fog. Mindketten kikaptak egy-egy szálat, és mohón szívni kezdték. Porta előrehajolt. – Miért jutottak ide? A lány leejtette a cigarettáját, és zokogni kezdett. – Ne haragudjon, nem akartam felkavarni – vigasztalta Porta. – Csak tudni szerettem volna, hogy állunk. – Te hülye állat – ordított rá Möller. – Mi ütött beléd? Úgyis megtudod, ha ott leszünk. – Átölelte a lány vállát. – Ne vegye fel, kislány. Ez csak egy ostoba fajankó, aki mindig beleüti az orrát abba, amihez semmi köze. A lány letörölte a könnyeit. A teherautó motorja felnyögött. Egy meredek emelkedőn kaptattunk felfelé. Paust hátranézett a vezetőfülke ablakából. Mindannyian cigarettáztunk. Papa az út széle felé mutatott. Néhány hadifogoly és az őreik tébláboltak egy halom kavics mellett. – Végre kijavítják az utat. Legfőbb ideje. Mindig kirázza az emberből a lelket ez az útszakasz. Bauer tudni akarta, hogy Porta ellátogat-e este a “Vörös Macská”-ba.

– Lieschen és Barbara is jön. Inni és játszani fogunk egész éjszaka. – Naná, hogy megyek – nyugtatta meg Porta. – De csak tízig. Utána el kell mennem, hogy részt vegyek egy új kupleráj megnyitóján a Münchener Gassén. Egy mentőautó visított el zötyögő teherautónk mellett. – Te jóságos isten, mi történhetett? – mélázott Papa. – Mindig libabőrös leszek, ha mentőautót hallok szirénázni – mondta nyugtalanul Bauer. – Lehet, hogy egy szülés komplikációkkal – vont vállat Möller. – A feleségemnek belső vérzése volt, amikor a második gyereket szülte. Egy hajszálon múlt mindkettejük élete. Repült velük a mentőautó a kórházba. – Láttátok már az új lányt, aki a 2. század kantinjában dolgozik? – kérdezte Plútó. – Remek kis csaj. Ebben a pillanatban a teherautó belerohant egy mély gödörbe, és mi mind egymásra zuhantunk. – Nem látsz a saját szemedtől, fiam? – ordított előre a sofőrünknek Porta. A sofőr válaszát elnyelte a motor zúgása. A nap előbújt a fenyegetően sötét felhők mögül. – Az idő kitisztul – állapította meg Stege. – Délutánra már egészen kellemes lesz. Randim lesz egy csinibabával, akit tegnap este ismertem meg. Porta felnyihogott. – Mi az istennek viszed mindig csónakázni a szukáidat? Nem félsz, hogy felfázol a nedves evezőpadon? Annak az öreg szarházinak egyetlen normális csónakja sincs. Mindegyikben tocsoghat az ember. Jobban járnál, ha velem jönnél a Münchener Gasséra. Hozd magaddal a lányt is. – Neked mindig csak a nőkön jár az eszed – fakadt ki Möller. – Nos, ide figyelj, tisztelendő atyám – mondta neki fenyegetően Porta. – Újabban túl sokat nyavalyogsz, és én már kezdem nagyon unni. Ha minket nem zavarnak a keresztrejtvényeid és a titkos találkáid a káplánnal, akkor neked mi bajod velünk? Nem baj, hamarosan visszatérünk a frontra, és akkor majd meglátjuk, mit tudsz, te schleswigi misszionárius. Möller felpattant, és ököllel a magas, gyufaszál Porta arca felé vágott. Porta azonban lebukott az ütés elől, és egy takaros, gyakorlott mozdulattal a támadója gégéjére csapott a tenyere belső élével. Möller a teherautó platójára roskadt. Stege arrébb lökte, hogy helyet csináljon a lábunknak.

– Ő kereste magának – bólogatott a Papa. – Még ha elnézőbbnek is kéne lennünk a kora miatt. Apja lehetne bármelyikünknek. Ha visszatértünk a körletbe, beszélek a fejével. – Egy nap péppé verem a képét – vigyorgott vérszomjasan Porta. Plútó azt mondta, olyanokat hallott, hogy át fognak helyezni minket egy nagy tankgyárba, ahol majd kipróbáljuk az új, “Tigriskirály”-nak nevezett Mark VI-os tankokat. – Gondolom, ezt az újdonsült barátod, Nyakigsegg súgta meg neked – gúnyolódott Stege. – Mi az istenért kell folyton piszkálnod miatta? – tolta széles arcát Stege arca elé Plútó. Döbbenetünkre Papa vetett véget a vitának. – Nem lenne kellemesebb, ha mindnyájan csendben maradnának? A teherautó rákanyarodott egy lánctalpak felszaggatta mellékútra. Möller feltápászkodott, és messzire húzódva tőlünk leült. Az arckifejezése keserűbb volt, mint valaha. Ezúttal a lány szólalt meg elsőként. – Tudna adni valaki egy cigarettát vagy egy aszpirint? Egy darabig csak bámultuk őt, ahogy ott ült törékenyen a durva vászonruhában. Stege végül feléje nyújtott egy cigarettát. A keze remegett, amikor a lány elé tartotta az öngyújtót, amit három évvel korábban vásárolt Franciaországban. Átkutattuk a zsebeinket, de bosszúságunkra egyikünknél se akadt aszpirin. Porta előrekiáltott a vezetőfülke felé: – Hé, nincs valakinek egy aszpirinje? Paust félretolta az oldalablakot, és gúnyosan ránk vigyorgott. – Az egyetlen tabletta a 38-asom tárában van. A hatása bombabiztos. Kinek fáj a feje? – A lánynak. Paust elvörösödött. – Ah. Az ablaküveg a helyére csúszott. Paust úgy döntött, elereszti a füle mellett Porta “hülye állat”-ját. – Mindegy – mondta fásultan a lány. – Hamarosan úgyis elmúlik. – Megtennének értem valamit? – kérdezte az öreg. Anélkül hogy megvárta volna a válaszunkat, folytatta: – A 76. tüzérségi ezrednél szolgáltam. Megkeresné valamelyikük Brandt őrmestert a 4. ütegben? Mondják meg neki, hogy juttassa el a feleségemhez a pénzemet. Ő

Dortmundban lakik az idősebbik fiam feleségével. Megtennék nekem? – Stege felé fordult. – I-igen, hogyne – dadogta Stege. – Csak azt… – Bízza csak rám, öreg cimbora – vágott a szavába Plútó. – Van egy ismerősöm a 76. ezrednél, egy bizonyos Paul Groth őrmester. Ismeri őt? – Hogyne, jól ismerem Groth őrmestert. A 2. ütegnél van. BresztLitovszknál elvesztette a fél lábát. Mondja azt neki, hogy a gázleolvasó küldte. A háború előtt az voltam – tette hozzá. A lány felnézett; az élet mintha visszatért volna arcába. – Megtenne értem is valamit? – kérdezte erőtlen hangon Plútótól. – Adjanak egy darab papírt, kérem. Legalább tíz ceruza és notesz lett felajánlva neki. Papa félretolta mindet, és a lány kezébe nyomott egy kincstári levelezőlapot. A lány gyorsan és kapkodva leírta, amit le kellett írnia, átolvasta, aztán leragasztotta és odaadta Plútónak. – Feltenné? – Természetesen – felelte kurtán Plútó, és a nagykabátja zsebébe süllyesztette a levelet. – Ha személyesen adja át, kap érte egy üveg pezsgőt – mérte végig a lány egy ideges pillantással az olajfoltos tankos egyenruhát viselő dokkmunkást. Plútó puskával a kezében, homloka fölé hátratolt sisakkal, szétterpesztett lábbal állt a bukdácsoló teherautón. Rövid zubbonyát, hajtókáján az ezüstös koponyákkal, az álláig felhúzta a hanyagul hátravetett töltényheveder. – Nem kérek érte semmit – közölte remegő hangon a máskor nagyszájú legény. – A címzett meg fogja kapni a levelet. Én vagyok a legjobb postás egész Németországban. – Köszönöm, katona. Soha nem fogom elfelejteni. – Nem nagy ügy – sütötte le a szemét Plútó. Hallgatagon zötykölődtünk tovább. A délelőtti nap korongja teljes egészében előúszott a felhők mögül. Most már érezni lehetett a melegét. Valaki fütyörészni kezdett. “Früh morgens, wenn die Hähne krähen.” 5 Néhányan hümmögni kezdtünk rá. Aztán hirtelen mindenki elhallgatott, és zavartan egymásra néztünk. Olyan volt, mintha szentségtörést követtünk volna el egy imádkozó emberekkel teli templomban. A teherautó megállt. Paust hangját hallottuk: 5

Korán reggel, amikor a kakasok kukorékolnak. (ném.)

– Különleges különítmény az őrszázadtól. Egy Feldwebel, egy Unteroffizier, húsz katona és két rab. Az őr felnézett a platóra; az őrház ablakából egy főtörzsőrmester dugta elő a fejét. – A 9-es területre mennek – ordított ránk. – Hol a fenében voltak ilyen sokáig? Már jó ideje várják magukat. – Igazán vicces – vetette oda Paust. Végighajtottunk a körletek mellett vezető homokos úton. A katonák a tábor területén éltek szolgálatuk ideje alatt. – Remélem, nem fogják elenni előlünk az összes sárgaborsót – nyűglődött Schwartz. – Ritkán kap az ember a fogára való ebédet. Persze hogy épp a mai napon kellett a nyakunkba varrni ezt a megbízatást! Senki nem reagált. – Atyaúristen, egy nyúl – kiáltott fel izgatottan Porta. A bozontos fű irányába mutatott. Nyakunkat nyújtva figyeltük a tovaugráló tapsifülest. – Hogy miket kell megérnem! – nyögött fel Porta. – Igazi étel a szemem előtt, és nem kaphatom el. – Legutóbb Romániában ettünk nyulat, egy Bukarest melletti laktanyában – emlékezett vissza a nem mindennapi eseményre Plútó. – Ja, az még akkor volt, amikor mindent elnyertem attól a román bárótól – vigyorodott el Porta. A teherautó megállt. Paust szitkozódva leugrott. – Hol az istenben lehet a 9-es terület? Ez a félkegyelmű eltévedt. Szerintem a sportpályán vagyunk. Senki nem válaszolt neki. Paust széthajtogatott egy térképet, és addigaddig forgatta, míg nem sikerült betájolnia magát. A teherautó hátratolatott, és beleragadt az útszéli sárba. Mindannyiunknak ki kellett szállni, hogy megtoljuk. – Oroszországba kellene menniük – dünnyögte Plútó. Senki nem értette, mire gondol, míg hozzá nem fűzte: – Ahhoz képest ez a rohadék kiképzőtábor mennyország lenne. – A sárgaborsónak lőttek – duzzogott Schwartz, – Inkább a borsónak lőjenek, mint hogy te lődözz utána nekünk – röhögte el magát Stege. – Senki nem kérdezett, te barom! – kiáltott rá indulatosan Schwartz. Verekedés lett volna belőle, de a teherautó szerencsére kiszabadult a sár fogságából, és nekünk gyorsan fel kellett ugrálni rá. Hamarosan ismét megálltunk. A 9-es területre értünk. – Különítmény, sorakozó! – ordította Paust.

Idegesen lepattogtunk a platóról, és felsorakoztunk Paust előtt. A foglyokat fent felejtettük. Az egyik sarokban ültek, félig elrejtve a vezetőfülke által. Egy katonai rendőr hadnagy jelent meg; szidni kezdte a lányt és az öreget, mint két bokrot. Paust egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán egy akkorát ordított, hogy a távoli lucfenyők visszaverték a hangját: – Elítéltek, sorakozó! Mozgás! A két rab kezét lábát törve az igyekezettől lemászott, és bűnbánó arccal felfejlődött mellénk. A hadnagy elvörösödött a méregtől; szükségtelenül megigazította széles tiszti övét és pisztolytáskáját, majd rárivallt Paustra: – A parancsot! Mire vár még? Paust ettől még idegesebbé vált. – Vi-gyázz! – rikácsolta habzó szájjal. – Tekintetet jobb-ra! Összecsapta a sarkát, és jelentett a kövér, sörszagú tisztnek. A hadnagy egy széles mozdulattal tisztelgett, aztán hátrébb húzódott, átadva a terepet egy ezredesi rangot viselő ügyésznek. Az ezredest egy katonaorvos és más személyek követték. Paust előreugrott, bokázott, és eldarálta a jelentését, közben átnyújtva az ezredesnek a vörös dossziét. – A rabok középen, két ember hátul – parancsolta a hadnagy. Néhány jól begyakorlott lépés, és az óhaja máris teljesítve volt. Félig rejtve néhány bokortól két nyers faláda feküdt a földön. Elfordítottuk róluk a tekintetünket. Gyönyörű napsütés volt. Az aranycsillagosok közül néhányan dohányoztak. A puskák izzóan forrónak tűntek izzadt kezünknek. Stege öntudatlanul játszani kezdett a vállszíjjal. A katonai ügyész átadta a dossziét egy gránátos őrnagynak, aki maga elé emelte a szélben lobogó papírokat, és fejhangon olvasni kezdte: – A Führer és a német nép nevében a 6-os szektor soron kívül összehívott katonai bírósága golyó általi halálra ítélte Irmgard Bartels 1922. április 22-én született telefonkezelőt, aki a 6-os védelmi szektorban szolgált, Bielefeldtben. Az ítélet kiszabására azért került sor, mert bizonyítást nyert, hogy az elítélt kapcsolatban állt egy illegális kommunista szervezettel, és röplapokat osztogatott a munkatársainak, valamint azon laktanya katonáinak, ahol az osztaga el volt szállásolva. Bűneiről írásos vallomást tett, és ennek hitelességét a dr. Jahn vezérőrnagy és Wittman SA Gruppenführer által alkotott bíróság előtt is igazolta. Az elítélt örökre megfosztatik becsületétől és minden ingó, ingatlan vagyonától.

A Führer és a német nép nevében a 6-s szektor soron kívül összehívott bírósága golyó általi halálra ítélte Gerhard Paul Brandt 1889. június 17-én született tiszthelyettest, aki a 76-os tüzérségi ezredben szolgált. Az ítélet kiszabására azért került sor, mert bizonyítást nyert, hogy az elítélt megtagadta az engedelmességet a 6-os számú fogolytáborban teljesített őrszolgálata során. A parancsnoka háromszor is figyelmeztette a parancsmegtagadás következményeire, eredménytelenül. Bűneiről írásos vallomást tett, és ennek hitelességét a dr. Ruttger Obersturmbannführer, dr. Hirsch Obersturmbannführer és Gortz tanácsos által alkotott bíróság előtt is igazolta. Az elítélt örökre megfosztatik becsületétől és minden ingó, ingatlan vagyonától. Az ítéletet a 27. (büntető)ezred ezredtörzsének az őrparancsnoka fogja végrehajtani. Az egyházi szertartást Curt Meyer lelkész végzi. Az ítélet végrehajtásának sikerességét dr. Mettgen ezredorvos fogja ellenőrizni. Dr. Weissmann katonai ügyész, 309-es kiképző zászlóalj, fog gondoskodni arról, hogy minden a szabályzat szerint történjen. A rokonokat a 6/6-os paderborni katonai börtön fogja értesíteni. A temetést az 57-es utászzászlóalj különítménye fogja kivitelezni. Leereszkedően intett a hadnagynak, aki Paust elé lépett, és kiadta a parancsot: – Különítmény, jobbra… át! Előre in-dulj! A homok besüppedt a talpunk alatt. A lány megbotlott, Plútó azonban időben elkapta a karját. A kivégzőosztag egy pillanatra eltévesztette a lépést. Egy kanyar után előbukkantak az oszlopok, amikre már számítottunk: ezekhez kellett kikötözni a két halálraítéltet. Hat volt belőlük, hat közönséges kerítésoszlop. Mindegyikbe egy gyűrű volt csavarva, amiről egy új kötéldarab lógott. – Különítmény, állj! – ordította Paust. – Fegyvert lábhoz! Első sor az elítéltekkel előre in-dulj! Papa nyelt egyet. A miénk volt az első sor. Egy pillanatig habozott, de végül a józan ész győzött. Némán előretrappoltunk az oszlopokhoz, melyek egykoron a szélben hajladozó fák voltak, most pedig ara vártak, hogy a haldoklók átkarolják őket. Eltávolodtunk a többiektől. A finom úriemberek és a különítmény többi része a hátunk mögött várakozott “tisztes” távolságban, mint akinek semmi köze az egészhez. Mi lett volna, ha elfutunk? Vagy ha Papa megfordul, és a géppisztolyából tüzet nyit az aranycsillagosokra? Hogy mi lett volna? Ide csak hat oszlopot ástak le, más táborokban azonban több volt, bőven elég tizenkét ember számára.

– Első sor, állj! – mondta Papa csendesen. Mormogott valamit, amiből csak az “isten” szót lehetett érteni. A többiek elég messze voltak ahhoz, hogy ne hallhassák a szavainkat. A lány megingott, kis híján elájult. – Bátorság, kislány – suttogta Plútó. – Ne lássák azok a disznók, hogy fél. Most azt kiálthat nekik, amit akar. Többé már nem bánthatják. Éljen a kommunizmus! Vagy gondoljon a vörös lobogóra, ha ez segít. Papa Stegére és rám mutatott. – Ti ketten a nagypapával mentek, Plútó és Porta pedig a lánnyal. – Miért éppen mi? – tiltakozott erőtlenül Stege. Mindketten tudtuk, hogy valakinek meg kell tennie. Mozgásba lendültünk. A többiek örültek, hogy Papa nem őket jelölte ki. Elfordították a tekintetüket. Az oszlop mellmagasságban agyon volt gyalulva – emlékeztetőként arra, hányszor elkövették ezt a kitervelt gazemberséget a német nép nevében. Az új, jutaszagú kötéldarab túl rövid volt, az öregnek be kellett húznia a hasát, hogy köréje tudjuk csomózni. Stegének eleredt a könnye. – A fákra fogok célozni – suttogta. – Képtelen vagyok magára lőni, cimbora. A lány sírni kezdett. Nem úgy sírt, ahogy általában a nők szoktak; inkább egy állat vonításához lehetett hasonlítani. Porta elugrott az oszloptól, lába közé szorította a puskáját, az ülepén megtörölte izzadt tenyerét, aztán ismét felkapta a puskát, és visszarohant Papáékhoz. Mi is hanyatt-homlok menekültünk a két kikötözött embertől. Egy tábori lelkész, a szokásos sas helyett kereszttel a gallérján, sietett oda a kipányvázott lányhoz. Irmgard elcsendesedett. Az atya elduruzsolt egy imát, majd mindkét kezét a felhőtlen ég felé emelte, mintha meg akarná győzni az istent arról, hogy ami történik, az helyénvaló és igazságos egy háború sújtotta világban. A katonai ügyész előrébb lépett, és fennhangon közzétette: – Azért kell kivégeznünk ezt a két embert, hogy megvédjük az államot az általuk elkövetett súlyos bűncselekményekkel szemben. A soron kívül összehívott hadbíróságok a büntetőtörvénykönyv 32. bekezdésével hozták meg ítéletüket. Gyorsan visszahátrált a nyájba. Paust elsápadt. Ő következett. Kétségbeesetten végignézett a homokos pusztán, de hiába várta a csodát. – Különítmény, jobbra igazodj! Előre nézz! Fegyvert csőre tölts! A puskák zárszerkezetei baljós összhangban a helyükre csattantak. – Különítmény! Célpontra célozz!

A puskaagyak a vállakhoz préselődtek. A tekintetek végigsiklottak a hosszú, rideg acélcsöveken. Valami fehér tűnt fel a célkeresztben – a mellkasokra tűzött fehér vászondarab. Mindegyik mögött egy szív dobogott és pumpálta a vért a még élő testbe. – Egy faágra célzok – súgta felém Stege. – Különítmény…! A lány szánalmasan visítani kezdett. Előregörnyedtünk. Bakancsaink megnyikordultak. Valaki hátul elájult. –… Tűz! Tizenkét puska dördült el, tizenkét katona válla rándult hátra. Két újabb fehér kesztyűs gyilkosság lett elkövetve a német nép nevében. Tágra nyílt szemmel, hipnotizáltan meredtünk az áldozatainkra. Görcsösen rángatózva lógtak a kötélen. Az öreg csomója megadta magát, a férfi a földre zuhant. Rúgott még néhányat, és belemarkolt a vérfoltos homokba, aztán mozdulatlanná dermedt. A lányban még maradt annyi erő, hogy elrikoltsa magát: – Anyám! – És a feje a mellére hanyatlott. Négy utász odarohant az oszlopokhoz. Az ezredorvos közönyösen lenézett a véres tetemekre, majd hátrébb baktatott, és aláírt néhány papírt. Még mindig transzban voltunk, Paust hangja mintha egy kilométerről kúszott volna el a tudatunkig. – Különítmény, nyomás a teherautóra! Bódultan botorkáltunk vissza és foglaltuk el a helyünket. Stege arca maszatos volt a sírástól. Mindannyian falfehérek voltunk. Elhajtottunk az őr mellett. Senki nem állított meg minket, senki nem kérdezősködött. Mi se szóltunk, csak a motor duruzsolt egykedvűen. Elértük a kavicshalmot, amely mellett a hadifoglyok dolgoztak. – Fél egy. Hogy repül az idő – jegyezte meg csendesen Möller. – A sárgaborsónak lőttek – bukott ki Schwartzból. – Te rohadék – üvöltötte Stege, és nekiesett a gyanútlan Schwartznak. – Kiverem az összes fogadat, és akkor egész életedben mást se fogsz zabálni, csak sárgaborsót! Lerántotta Schwartzot a platóra, ráült, és egyik kezével ütlegelni kezdte, a másikkal pedig fojtogatni próbálta. Schwartz félholt volt, mire Stegét le tudtuk szedni róla. Stegének habzott a szája, Plútó és Bauer együttes erővel alig tudták lefogni. – Az istenért, hagyják már abba! – ordította hátra Paust, de senki nem törődött vele. Mindenki kiabált, lökdösődött, végre megtaláltuk a módját, hogyan vezessük le a feszültségünket.

– A kivégzőosztag kimenőt kap a nap hátralevő részére – mondta Paust, amikor a laktanyába visszaérve zajosan leözönlöttünk a teherautóról. – Ne felejtsék el azonban előbb kitisztítani a puskáikat. Az ebédről visszatérő újoncokkal együtt mentünk vissza a körletbe. Ahogy beléptünk a szobánkba, Bauer bekiáltott Portának: – Viszlát a “Vörös Macská”-ban! – Mit ordítozol? – perdült hátra Porta, és már hajította is Bauer felé a puskáját. Bauer egy gyors oldallépéssel kitért a “lövedék” elől, és berohant a szobájába. – Valakinek az idegei felmondták a szolgálatot – mondta vigyorogva egy őrvezető. Plútó odalépett eléje, és az arcába vágott az öklével. – Másvalakinek pedig fekete karika lesz a szeme körül. Hehe.

“A vasárnapi mise kész röhej – állította Porta. – Nem kell egyebet tenned, mint ájtatos hangon duruzsolni és olyan fejtegetésekbe bocsátkozni, amiket magad se értesz. És minden ötödik szó után beköpöd, hogy »cum spiritu tuo«, majd átváltasz egy vidám »dominus vobiscum«-ra. Ezzel mindig jó benyomást lehet gyakorolni az emberekre. Aztán alaposan meglengeted a szentségtartót, és az egész gyülekezet boldog lesz.”

5. PORTA, A PÓPA A fegyvertárban ültünk, és huszonegyeztünk. Porta előtt tekintélyes pénzhalom hevert – eddig ő volt az egyetlen, akinek kedvezett a szerencse. – Ebből elég – morogta Hauser számvevő tiszthelyettes, aki már kétszáz márkát veszített. – Hozzátok inkább az üveget. Az üveg, mely egy “Benzin” feliratú cédulával volt kidekorálva, konyak és vodka keverékét tartalmazta. Hauser meghúzta, aztán körbejáratta. – Az a kis vékony – mondta Bauer Stegének –, hol cserkészted be? Tisztára úgy nézett ki, mint Schröder főtörzs felesége. – Böfögött egy retteneteset, majd mély meggyőződéssel hozzátette: – Nemcsak úgy nézett ki, hanem ő maga volt! Azt a ringó seggét egy kilométerről megismerem. Ha Schröder rájön, megnézheted magad! Stege hátravetette magát egy halom vadonatúj felmosó rongyon, és rázkódni kezdett a röhögéstől. – Az a kövér disznó most valahol Varsó és Kijev közt zötykölődik egy marhavagonban, úgyhogy eléggé valószínűtlen. És csupán azért, mert Nyakigsegg megbüntette őt, nem kell a feleségének is bűnhődnie. Csütörtökön van a szülinapja, és nagy bulit fog rendezni. Ami azt jelenti, hogy én leszek az est fénypontja. Támadás este kilenckor, de mindenkinek csajt is kell hoznia magával. A kedves szalmaözvegy főtörzsőrmesterné azt ígérte, annyit ihatunk a férje piakészletéből, amennyi csak belénk fér. A férjének szerinte már úgyse lesz rá szüksége, hiszen olyan kövér, hogy még egy vak orosz is eltalálja, ha meghallja a szuszogását. Porta felnyihogott.

– Ja, éppen az ezredirodában voltam, mikor Nyakigsegg közölte Schröderrel az örömhírt. Brandttal majd megszakadtunk a röhögéstől. A 104-es gyalogsági ezredhez helyezték át. Ha nem lövik szét a hájas fejét már rögtön az elején, két hét után úgy fog kinézni, mint egy hurkapálca. – “Úgy látom, Haupfeldwebel – utánozta Plútó Weisshagent –, hiányérzete van. Egyet kell értenem magával. Túl sokáig vesztegette a tehetségét a laktanyán belül, ideje lenne, hogy lehetőséget adjunk önnek a bizonyításra. Hiszen olyan sok kitüntetés elférne azon a széles mellkason. Nem gondolja?” Az a tahó meg ezt feleli erre: “De igen, uram”. Pedig majdnem becsinált a gondolatra, hogy fél ezer kilométernél közelebb kerülhet a fronthoz. “Lám, lám – méregette fényes monokliján át Nyakigsegg –, hát egy véleményen vagyunk. Akkor semmi gond. Szeretem, ha az embereim elégedettek. Ön hamarosan egy Vaskereszttel térhet vissza, és ki tudja, talán még egy hadiérdemrendet is szerezhet nekünk. Szeretné, ha kitüntetett szerepe lenne a harcmezőn?” “Igen, uram”, felelte a nyomorult állat. Az ájulás határán volt. “Nagyszerű, Hauptfeldwebel, bólogatott a parancsnok. Akkor úgy lesz. Sejtettem, hogy ezt fogja mondani, ezért már gondoskodtam róla, hogy a 104. ezredhez kerüljön. Övék a legnagyszerűbb regiment a hadosztályban. Náluk bőven lesz rá alkalma, hogy megcsillogtassa az erényeit; azokat az erényeket, melyeket mi is oly nagyra becsültünk mindaddig, míg legnagyobb sajnálatunkra rá kellett döbbennünk, hogy képtelen különbséget tenni a szolgálat és a kimenő, a kantin és az őrszoba között!” Látnotok kellett volna, amikor kitámolygott a szobából. Olyan volt, mint egy frissen kiherélt mangalica. – Mesélj nekünk valamit, Porta – mondta Papa. – Meséljek, fiam? De mit? Ha kérhetném, egy kicsit pontosabban. – Valami pikánsat – felelte Papa, és kényelmesen nekivetette a hátát a fegyvertartó állványnak. – Szóval valami mocskosat szeretnél hallani, te istentelen – nézett Porta szúrósan Papára. – Nem, ma vasárnap van, úgyhogy valami erkölcsöset fogtok hallani. Elmesélek nektek egy igazán felemelő és tanulságos történetet eseménydús életemnek abból a szakaszából, mikor pap, vagy ahogy ők mondják, pópa voltam ivánéknál. – Akkor volt ez, amikor a Kaukázusban harcoltunk Majkop és Tuapsze közt, s iván olyan remekül elszórakozott velünk meg a fákkal. – Atyám, hogy kitoltak velünk – vigyorgott Stege. – Emlékeztek, hogy ripityára tört még a legnagyobb buldózerünk is, amikor megpróbáltuk kimozdítani azokat a mahagónikat?

– Most én mesélek vagy te? – csattant fel Porta. – Tuapsze után azon a földúton indultunk tovább, amit még a cár idejében vágtak az erdőkön át a grúz parasztok. Olyan gyorsan hajtottunk rajta, ahogy csak lehetett, míg el nem értünk egy kis koszfészket, amit iván illően Proletarszkajának nevezett el. Gyönyörű név. Kleist őexcellenciája azonban, hiába volt gyönyörű piros csík a nadrágján, nem jelentett ellenfelet a kemény iván fiúk számára. El kellett tűznünk Proletarszkajából, de mielőtt ez még megtörtént volna, Ewald azt mondta nekem… – Ki az az Ewald? – kérdezte Papa. – Látszik, hogy őrmester vagy, mert különben nem kérdeznél ilyen hülyeségeket. Ewald a tábornokunk, Herr Kleist tábornagy, te fika. Remélem, a továbbiakban nem leszek félbeszakítva, különben leshetitek, mikor fogok megint mesélni nektek. Tudjátok, hogy mindig hátrahagyunk egy kisebb csapatot, amikor evakuáljuk az erőinket. Azért, hogy iván ne jöjjön rá egyből, mi az ábra. Persze, néhány óra után aztán ez a hátvéd elunja magát, és nekilát felrobbantani mindent, hogy elüsse az időt. Ezt tettük mi is a Kaukázusban, mielőtt búcsút mondtunk volna a vonal túloldalán fészkelő kollégáknak. Ewald tudott róla, milyen remek katona vagyok. “Ide hallgasson, Herr Obergefreiter Porta, mondta nekem bizalmasan. Bizonyára hallott róla, hogy ivánék olyan alaposan a körmünkre koppintottak legutóbb, hogy egyetlen emberemet se nélkülözhetem a visszavonulásnál. De szerencsére itt van nekem maga, aki felér egy fél regiment másikkal, ezért arra kérem, drága Josephem, hogy segítsen nekem kiüríteni a hadtestet.” Összecsaptam a sarkamat, olyan erősen, hogy szikrák röpködtek a füleink mellett, és mennydörgő hangon így feleltem: “Igenis, Herr General. Meg fogom tenni. Én semmitől nem félek.” – Mondd csak, te a főhadiszálláson szolgáltál abban az időben? – kérdezte tőle Stege, és közben ránk kacsintott. – Istenkém, hát persze – mérgelődött Porta. – Bébikém, csak nem képzelted, hogy odalenn rohangáltam a Ralmuk-sztyeppen, mint a közönséges földi halandók? Nem, én egyenesen a rohadék őtábornokságaik közt szolgáltam, így Ewald nem egy alkalommal kaphatott bomba tippeket szerény személyemtől. A saját vezérkari tisztjeit le se tolta, ha én ott voltam. Hozzám, az Isten kegyelméből káplár Joseph Portához képest a hírszerzése büdös túrót se ért. – Milyen érdekes, hogy mégse lett belőled tábornok – jegyezte meg Papa. – Nem hittem volna, hogy Kleist tábornagy ilyen smucig alak. Azok után, amit tettél érte…

Porta megrázta a fejét. – Most mondtál egy pohár vizet. Nagyon jól tudod, te idióta, hogy nekem nem áll jól a tiszti egyenruha, ezért ki nem állhatom. A vörös, amit a tábornokok a gallérjukon viselnek, nem illik az arcbőröm színéhez. De most már pofa be, míg a végére nem értem. Utána majd felteheti mindenki a maga kis hülye kérdéseit. Ott tartottam, hogy hátrahagytak a hadtest állásaiban. Szóval, egyszer eszembe jut, hogy mi van, ha ivánék elkapnak. Gondoltam, nem tenne jót az egészségemnek, és Sztálinnak is sértés lenne, ha egy Joszif hagyná elfogatni magát. Nincs mese, mondtam magamnak, mentened kell a bőröd. Képzelhetitek, mennyire hálás voltam Istennek, amikor egy halott papot találtam az egyik lövészárokban. Hallottam, hogy ivánék még most is ugyanúgy tisztelik a templomokat és a papokat, mint régen, a cár idején. Gondoltam, nem árt, ha lecserélem az egyenruhát reverendára, mert ha netán elkapnának, egy papot mégse mernek bántani. Tudjátok, materializmus ide vagy oda, a legtöbben babonásan tisztelik a szent dolgokat. Nem sokat teketóriáztam. Levetettem az egyenruhámat, és ráadtam a papra, hogy egyetlen arra tévedőnek se sértse az erkölcsi érzékét. Ő azonban közönyösen nézett rám, a tetveim pedig hangosan zokogtak, amikor megkóstolták hideg és keserű vérét. A tükrömbe pillantva elégedetten nyugtáztam, hogy vagyok valaki. Az a püspöklila a galléromon remekül állt, a nyakamban lógó aranykeresztet pedig mintha egyenesen a dagadt Hermanntól kaptam volna kitüntetésképpen. Igen, gyermekeim, nem hittetek volna a szemeteknek, ha láttatok volna engem, mint isten igéjének a hirdetőjét. – Ez kétségtelen – mormogta Papa. – Örök hálával tartozom a mennyei atyának – folytatta átszellemülten Porta. – Ha nem kapok tőle sugallatot, aligha cserélek egyenruhát a halott pappal. Kevéssel ezután ivánék lerohantak, és mielőtt még egyet pisloghattam volna, az ezredesük előtt találtam magam. Drabális állat volt, akkora válllapokkal a zubbonyán, hogy egy hattagú család is kényelmesen megebédelhetett volna rajtuk. Úgy forgatta a szemét, mint egy zabálni készülő kannibál, s amikor megszólalt, nyál csorgott húsos ajkai közül: “A sátán vigyen a pokol legforróbb bugyraiba, fiúk, ha nem egy papnak álcázott ördögöt hoztatok nekem! Hogy ti odaát milyen szentfazekak vagytok! Alig akasztottuk fel a pópánkat nemi erőszak miatt, máris itt van helyette egy másik. Akar a pópánk lenni, atyám, vagy inkább maga is lógni kíván?”

Elővettem a legájtatosabb arcomat, és kenetteljesen így feleltem neki: “Uram, állok rendelkezésükre!” Azzal a feje fölé tartottam a keresztet, és ahogy kell, valami olyasmit motyogtam, hogy: “Cum spiritu tuo, kis varacskos disznóm. Hőn remélem, hogy otthon a feleséged élvezi a szabad életet, míg te barom Sztálin bácsiért harcolsz.” Látnátok kellett volna az átszellemült arcát. Átcseréltem a halott náci atya gönceit az orosz kollégáéra, és mondhatom, remekül néztem ki. Hamar összejöttem a nyájjal, mert tudjátok, fiúk, egy pap számára a legfontosabb az, hogy szeresse a jófajta sört, bort, pálinkát… Porta elhallgatott egy pillanatra, hogy húzzon egyet az új üvegből, amelyet a kiürült benzinespalack helyett hoztunk. Emezen a “Fegyverolaj” felirat állt. Porta böfögött néhányat, aztán folytatta: –… bátran lopjon, tömje a belét, mint a disznó, szeresse a csinos lányokat és végül, de nem utolsósorban, jól keverje a kártyát. Ismertek engem, egyik erényben sem szenvedek hiányt. Megpaskolta a huszonegyesen nyert pénzzel degeszre tömött zsebét, és ártatlanul elvigyorodott. – Sok barátot szereztem, és mindenki derék, hozzáértő pópának tartott. Esténként az ezredessel és három őrnaggyal kártyáztam. Mindhárman olyan szemtelenül csaltunk, hogy még egy karon ülő gyermek is elpirult volna, ha látja. Élénken emlékszem egy esetre, amelytől még ma is ökölbe szorul a kezem. Egész álló nap römiztünk, de egyikünknek se sikerült megszereznie a pikk ászt. A bank meg csak nőttön-nőtt, már több ezer rubelre rúgott, nekünk meg majd kiguvadt a szemünk, úgy bámultuk tehetetlenül. S akkor egyszer csak, ezt kapjátok ki, kiderült, hogy az ezredes, az a varacskos disznó, visszatartotta a pikk ászt. Most, hogy úgy gondolta, ideje bekasszírozni a nyereményt, előrukkolt vele. Istentelen veszekedés támadt, és ha a nyomorult nem kiált ki az őröknek, elvágjuk a torkát. Egyetértetek, nem? Csúnya dolog volt így átejteni az alárendeltjeit, rólam, a papról nem is beszélve. És mit gondoltok, mi lett a vége? Mind a négyünket lecsukatott. Igaz, negyedórával később bejött a kártyapaklival meg néhány üveg vodkával, és ment minden tovább, ahogy tisztességes emberek közt szokás, mikor egy csillagfényes, holdas éjszakán egybegyűlnek. Egy napon aztán a hadtest parancsnoka meglátogatta az ezredet, és nekem istentiszteletet kellett tartanom az ő tiszteletére. Szereztem egy gyönyörű szép tábori oltárt mindenféle szentképekkel a külsején, majd megáldottam egy hordó vodkát, ezáltal hivatalosan előléptetve azt miseborrá. Hogy az úrvacsora teljes legyen, apró kockákra szeltünk egy fél

kenyeret. Láthatjátok, hogy értettem hozzá, hogyan kell egyházi ünnepséget rendezni. Az egyik százados, nagyon részegen, mint egy disznó, odajött az oltárhoz, ivott egy kortyot a miseborból, majd istenkáromló módon kijelentette: “Joszif, átkozottul erős ez a misebor, amit osztogatsz!” Azzal közölte, hogy kér még egy adagot. Ezek után ne csodálkozzatok, hogy arcul legyintettem, és megpirongattam: “Pjotr, a pokol fenekére fogsz jutni!” Miután énekeltem és imádkoztam a társaságnak, eljött az ideje, hogy megáldjam őket. Felemeltem a keresztet, és azt kiáltottam: “Térdeljetek le Isten színe előtt!” Az idióták csak álltak, és bámultak rám, mint borjú az új kapura. Egyik se hajtott térdet. Úgy tűnt, összetévesztették a szentmisét a mozival, ezér’ elordítottam magam, mint Kraus főtörzs, amikor a vasárnapi szemlém észrevette, hogy koszos a bakancsunk: “Térdre, csökönyös szamarak, vagy élve lenyúzom a bőrötöket! A mindenit a fafejű, kapcanyüvő fajtájának!” – A közlegények gyorsan letérdeltek, a tisztek és tiszthelyettesek azonban továbbra is állva maradtak. Még hangosabban ordítottam, olyan hangosan, hogy a gégém belesajdult: “A térdetekre és imádkozzatok, rohadt fekete-tengeri parasztok, vagy kiherélem az egész bandát, és megetetem vele a saját tökeiteket, bunkó mocsárlakó népség!” A tiszthelyettesek térdre ereszkedtek, de a tisztek még mindig csak álltak, és verték hosszú csizmájuk szárát a lovaglópálcájukkal. Na jól van, gondoltam én, ti akartátok. Jól teleszívtam a tüdőm levegővel, és akkorát ordítottam a pulpitus tetejéről, hogy még Moszkvában is hallották: “Térdre, vagy úgy beszakítom a koponyátokat evvel a kereszttel, hogy a diónyi agyatok morzsái a gyomrotokban kötnek ki, és ételmérgezésben hulltok el, esztelen barmok. És gondoskodni fogok róla, hogy a pokol legforróbb üstjébe kerüljetek, ahol a Gonosz leggonoszabb ördöglegényei fognak szöggel kivert fakanalakkal bökdösni titeket, ezer álló éven át! Úgy igaz ez, ahogy én pap vagyok!” Azzal meglengettem a szentségtartót, ők meg egy emberként térdre rogytak. Immár az egész 603. szovjet ágyúsezred fejet lehajtva, összekulcsolt kézzel térdelt előttem. Húztam egy öblöset a vodkából, és megáldottam őket, ahogy az meg van írva a “Nagy Csapatok Áldásáról Rendelkező Szabályzat”-ban. Később a tábornok köszönetet mondott a szép és megható szertartásért, amelyhez foghatóban, ezek az ő szavai, még sohasem volt része. – Mit nem adnék érte, ha én is ott lehettem volna – nevetett Papa.

Porta elővette a fuvoláját, ivott egy nagy korty fegyverolajat, és ezt mondta: – Most, hogy a végére értünk ennek a léleképítő történetnek, mit szólnátok egy kis nótaszóhoz? Legyen mondjuk a “Stricinek lenni oly jó”. A fegyvertár a közkedvelt dal szennyes refrénjeitől visszhangzott. – Te aztán értesz a regéléshez, te rőt fejű szélhámos – mondta Papa a nevetéstől rázkódva. – De mondd csak, hogy csinálod? Hogy töltöd ki a hézagokat? – Először is le kell szögeznem – ordította Porta –, hogy minden, amit hallottatok, az utolsó szóig igaz. Az idióták mindig azt kérdezik, hogyan találom ki a történeteimet, pedig amit én elmondok, az a színtiszta valóság. Egyszerűen nagyszerű az emlékezetem, ennyi az egész. Vagy azt akarod sugallni, hogy én, Joseph Porta, Isten kegyelméből káplár a náci hadseregben, csak kitalált történetekkel etetlek titeket? Ha így van, személyesen foglak megfosztani az őrmesteri rangjelzéseidtől. Hitetleneknek semmi keresnivalójuk közöttünk! Egy darabig csendben cseverésztünk és iddogáltunk. – Képzeljétek csak el… – mondta valamivel később Stege. –… ha egyszer vége lesz a háborúnak, kimegyek egy virágos rétre, leheveredek a selymes fűre, és beszélgetni fogok a madarakkal. Fiúk, ha tudnátok, mennyire vágyom erre! Egy pillanatra mély csend lett, aminek Porta vetett véget; lekapott egy géppisztolyt az állványról, és nagy ívben meglengette maga előtt. – Nekem előtte lesz még egy kis elrendeznivalóm ezzel a kereplővel. Van legalább két tucat SS-legény, akit hűvösre kell tennem. Különösen Herr Himmlernek fogok nagy figyelmet szentelni. Úgy elvágom a torkát, hogy még a sátán se fogja összevarrni neki a pokolban! – Szavak, szavak – szólalt meg Papa. – És mindig csak a bosszúállás meg a forradalom. Egyik se fog segíteni rajtunk. Nem, fiúk, jobb lesz elfelejteni az állatokat, akik ide juttattak minket. Hiszen ezekre még a golyót is kár lenne elpazarolni! És iván vörösei semmivel nem jobbak, mint a mi barnaingeseink. – De azért elégedett voltál, amikor lelőttük Meyer századost! – mondtam én. – Vagy inkább őt is elfelejtetted volna? – Az önvédelem volt – felelte Papa. – De ha Németország elveszti a háborút, meglásd, egyikük se fog pattogni többé. Fülüket-farkukat be fogják húzni, és alázatos ölebekként fogják lesni minden lépésünket. Hadd bajlódjanak velük Németország ellenségei, ha elég ostobák ahhoz. Azt

persze nem mondom, hogy segítenünk kellene nekik. Egyszerűen zárjuk ki őket a társadalmunkból. Ne adjunk nekik munkát! – És ha Németország mégse veszti el a háborút, akkor mi van? – kérdeztem én. – Úgy beszéltek erről, mintha már holnap meg kellene történnie, mi meg szerdán már hazamehetnénk. Úgy bámultak rám, mintha egy másik bolygóról pottyantam volna közéjük. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – szegezte nekem Papa és Stege a kérdést kórusban. – Hogy nem veszítjük el a háborút? Normális vagy? Golyó rakott fészket az agyadban? Porta, mint egy kölykét tetvésző majom megvizsgálta a fejemet. Ingerülten eltoltam magamtól. – Komolyan beszéltem. Hát nem hallottatok a “V” rakétákról? Adolftól minden kitelik. Isten óvjon minket és Németország ellenségeit, ha Hitler vegyészei és technikusai feltalálnak valami újabb szörnyűséget, amivel néhány óra leforgása alatt véget vethetnek a háborúnak. – Ha a gázra gondolsz, az már régen megvan – mondta gúnyosan Bauer. – Adolf és tábornokai azonban nem merték bevetni, mert tudták, hogy a dupláját kapnánk vissza. Nem, Sven, te túlságosan tele vagy komplexusokkal. – Komplexusokkal – vigyorgott Porta. – Kétlem, hogy sok hely maradna számukra, annyira tele van idiotizmussal. – Nem fognád be végre? – vágtam közbe. – Legalább most az egyszer legyél komoly. – Komoly? – köpte ki a szót Porta. – Nem, virágszálam, én még akkor se leszek komoly, ha odaátról golyót löknek a gyomromba. Vidáman fogok a halálba masírozni, miközben te anyuciért kiabálsz. Joseph Portát, aki Isten kegyelméből a náci káplárságig vitte, nem lehet megtörni. – Te tényleg azt hiszed – kérdezte hitetlenül Papa –, hogy Hitlernek van esélye megnyerni a háborút? És hogy ez a sok mendemonda a “V” rakétákról igaz? – Igen, azt hiszem – feleltem dühösen. – Minél reménytelenebb a helyzetünk, annál kétségbeesetten keresik a módját, hogyan pusztíthatnák el tömegesen az ellenségeiket. Mondok neked valamit, amitől egészen más színben fogod látni ezt a háborút. Ez nemcsak Hitler, hanem a német nép nagyobbik részének a háborúja. Ezek az emberek annyira elvakultak, hogy azt hiszik, ha nem ők kerülnek ki győztesen, akkor mindennek vége. A legtöbbjük még mindig egy álomvilágban él, képtelenek felfogni, hogy amivel megetették őket, az nem több demagóg ígérgetésnél és szemfény-

vesztésnél. Legutóbb, amikor kórházban voltam, megismerkedtem egy lánnyal, aki elhívott a szülei házába, hogy megünnepeljük a két fivére tisztté avatását. Hatalmas beszédek hangzottak el ennek a két hősnek a tiszteletére. Egyébről se volt szó, mint hogy milyen dicső dolog a német hadsereg tisztjének lenni, és mennyire kegyes volt ezekhez a fiúkhoz a sors, amikor lehetővé tette számukra, hogy harcoljanak a szent Németrómai Birodalmat fenyegető barbárokkal. Hallanotok kellett volna az apjukat: “Olyan büszke vagyok, hogy a két fiam a német nemzetiszocialisták jelvényét, a sast fogja a mellkasán viselni!” A lelkész, akit nem mulasztottak el meghívni a partira, mindenkivel elhitette, hogy ez a két Vaskereszt-tanonc Isten eszköze egy nagyszerű és nélkülözhetetlen mű felépítésében. – Egy pillanatig ne higgyétek, hogy ők és a hozzájuk hasonlók bele fognak nyugodni a vereség gondolatába. Mindent meg fognak tenni, hogy Hitlert győzelemre segítsék. Ha ő veszítene, nem lenne több sas és horogkereszt, amit hős gyerekeik zubbonyára varrhatnak. Úgyhogy győzniük kell. Mindannyian szentül hiszik, hogy a nácizmus az egyetlen járható út, az összes többi a romlásba vezet. Milyen morbid! Nem mintha nekem nem lenne mindegy, mi lesz a háború végkifejlete. Akár győz Hitler, akár veszít, én azt úgyse fogom megérni. Három év után alig tizenöten maradtunk az eredeti csapatból, az isten szerelmére! Miért éppen mi érnénk meg a háború végét, amit még nem is látni? – Attól félek, igazad van, Sven – mondta csendesen Papa. – Azt tervezgetjük, mit fogunk tenni, ha a háborúnak vége lesz, holott jobb lenne, ha belenyugodnánk a sorsunkba. Golyófogót csináltak belőlünk, és mi ez ellen semmit sem tehetünk. Meg se próbáltuk… Csak totyogunk engedelmesen Hitler harci szekere előtt, és nem szólunk, nem gondolkodunk, mert már rég elfelejtettük, hogyan kell használnunk a fejünket. És ölünk, mert túl gyávák vagyunk ahhoz, hogy ne tegyük. – Beszéljünk inkább valami másról – sóhajtott Stege. – Ámen – helyeselt böfögve Porta. – Hogy volt azokkal a fákkal Tuapszében? – kérdezte kíváncsian Bauer. Papa nem sietett a válasszal. Előbb gondosan kitisztította a pipáját a bajonettjével, majd ráérősen megtömködte Porta bő dohányoserszényéből. – A tuapszei fákról akarsz hallani? Akkoriban Von Kleist hadtestéhez tartoztunk, és heteken át utaztunk a Kaukázusban. Rosztovból indultunk, és végigverekedtük magunkat a Fekete-tenger partja mentén. Perzsiába akartunk eljutni, Tyimosenki úr azonban, Sztálin kardnyelője, gondoskodott róla, hogy ne tehessük meg. A jägereink megmászták az

Elbrusz legmagasabb csúcsait, hogy elhelyezzék zászlóinkat, és gyönyörködjenek a kilátásban, Sztálin bácsi hegyivadászai azonban hamarosan romba döntötték munkájukat. – Amikor a cirkuszi menetünk elérte Tuapszét, kellemetlen meglepetés várt ránk. Iván másfél méter átmérőjű mahagóni- és akácfák ezreivel torlaszolta el az egyetlen utat. Körös-körül mindenhol mocsár és dzsungel. Hetekig dolgoztak rajta, és amikor átverekedtük magunkat egy részén, ránk gyújtották a vízszintesre fektetett erdőt. Az utászaink a 94. és a 74. ezredtől elkeseredetten küzdöttek, de nem volt esélyünk. A legnagyobb buldózerek annyit értek, mintha játékszerek lettek volna. Kevés benzinünk volt, de mi is játszani kezdtünk a tűzzel, hogy utat égessünk magunknak. Nem sokon múlt, hogy nem égettük meg magunkat. Iván meg közben kénye-kedve szerint lődözött ránk a dzsungel rejtekéből. Futásnak eredtünk. Ekkor jött ráadásként egy lavina. Szerencsénkre, iván olyan sok fát vágott ki, hogy ezzel lehetetlenné tette az üldözésünket. Néhány nappal később, miután a csapatainkat sikerült újraszervezni, átvonszoltuk magunkat a Kaszpitengerhez. Benzinre volt szükségünk. Emlékeztek még, hogy dicsekedett Goebbels az új kőolajkészleteinkkel? Pedig akkor még azon az átkozott földúton döcögtünk, és sok száz kilométer választott el minket a legközelebbi kőolajkutaktól. – Istenkém, még rágondolni is rossz – motyogta Plútó. – A grúziai hadiút! Soha nem fogom elfelejteni. Egyetlen összefüggő sártenger volt. Az összes autónk beragadt. Stege felnevetett. – Emlékeztek, hogy csúszkált a 623-asunk? Telefonoszlopokat döntöttünk ki és átgázoltunk néhány oldalkocsis motorbiciklin is. Szétlapultak, mint valami szarbogarak. Az átkozott hadiút! Ha nem lettek volna a tankok, mindenki belefulladt volna a sárba. Sötétség telepedett a fegyvertárra. Az ablak alatt éneklő kopaszok vonultak el. A gyakorlótérről tértek vissza egy újabb végigszenvedett, komisz nap után.

“Akarsz sörben fürödni?” – kiáltotta lelkesen Porta, és a szőke pincérnő fejére öntötte az öblös korsó tartalmát. Lassan, érzékkel csinálta, s amikor végzett, a levegőbe hajította a korsót, amely egy erős koppanással a pulton landolt. A maradék sör kiloccsant, és ránk fröccsent. Felpattantunk, és káromkodni kezdtünk. Porta letörölte a sört a kezéről, majd rácsapott a “taxis szajha”-ként közismert szőkeség fenekére. Minden csupa sör volt. Pici bunyózni akart. Remekül éreztük magunkat.

6. PICI ÉS A LÉGIÓS A 2. századot a gigantikus tank- és motorgyárba küldték, ahol nekünk, más tapasztalt frontszolgálatosokkal együtt, ki kellett próbálnunk a legújabb tankokat és ágyúikat. Szinte urakként éltünk, annak ellenére, hogy gyakran napi tizenöt-tizenhat órát dolgoztunk. Jó volt messze tudni a laktanya egyhangúságát, és szinte civilként mozogni a gyár dolgozói között. Porta lubickolt, mint egy tüzelő jávorszarvas. A gyárnak mintegy kétezer női dolgozója volt, és Porta többé-kevésbé a saját tulajdonának tekintette őket. A munkafelügyelők gyakran kiengedtek minket a drótkerítéssel körülvett területen kívülre. Egyik nap azonban Plútó visszaélt a bizalmukkal. Elkötött egy teherautót, és kocsmáról kocsmára robogott, míg a végén annyira berúgott, hogy alig három méterre a rendőrségtől nekihajtott a falnak. Tizennégy napig ült a rendőrségi fogdában, és még rosszabbul is járhatott volna, ha az egyik munkafelügyelőnk jóindulatúan a segítségére nem siet. A pasas megesküdött rá, hogy ő küldte ki Plútót a teherautóval, és a cimboránk nélkülözhetetlen a gyárban. Von Weisshagen alezredes azért még jól leteremtette a század előtt, és újabb két hetet adott neki. Miközben a “Vaterland” nemes védői jámboran hallgatták, ezeket mondta a merev vigyázzban álló, túlméretezett Plútónak, akinek az uniformisa négy évtized katonai divatját tükrözte:

– Ön egy szégyenfolt a század névjegyzékén; egy bűzlő, rothadó paprikajancsi! Csak a jóisten tudja, ki csempészte ebbe a tiszta, fegyelmezett gyakorlóegységbe! Mivel a katonai fogdák zsúfolásig tele voltak, és a sors mindig oly szeszélyes, Plútónak Reinhardt őrmesterrel kellett megosztania a celláját, az ágyát és a kenyerét. Az őrmesterről ugyanis, úgy tűnt, mindenki megfeledkezett, beleértve Istent és a katonai bírákat is. Állítólag egészen 1945-ig letartóztatás alatt állt, és végül az amerikaiak szabadították ki. Börtönfelügyelőt csináltak belőle. Valakinek el kellett végeznie ezt a munkát, és miért ne Reinhardt lett volna az, hiszen jól ismerte a börtönviszonyokat. Lelkiismeretes és gondos fegyőrként készségesen együttműködött az új rendszerrel – olyannyira, hogy három évvel később ismét a rács túloldalára került. Nagy kár, vallotta meg bizalmasan a cellatársának: olyan jól állt neki az egyenruha! Harder hadnagy, a szakaszvezetőnk eleinte gyakran leteremtett minket, amiért nem viselkedtünk katonákhoz méltóan. Egy idő után aztán feladta, és csendes belenyugvással beült a dolgozók kantinjába, hogy alkoholba fojtsa tizenkilenc éves idealizmusát. A háború alatt sajnos kevés hozzá foghatóan értékes ember akadt, csak a háború után kezdtek előbújni. Ekkor már mindannyian Adolf Hitler esküdt ellenségei voltak, még Himmler legközelebbi munkatársai is… Az életünk öröm és bánat zajos keveréke volt. Élj ma, hiszen holnap már halott lehetsz. Vadul és hevesen éltünk. Ne gondolkozz, hanem felejts – ez volt a jelszó. Zsiványok voltunk, akiknek már a nyakára tekerték a kötelet, csak a hóhérnak kellett előlépnie, hogy kirúgja a széket. Sokan vagányoknak és bűnözőknek tartottak minket. Ne feledjük, “C” osztályú polgárok voltunk. A tapasztalat arra tanított minket, hogy mindenkit gazemberként kell kezelni mindaddig, míg ennek az ellenkezője be nem bizonyosodik. Azokat, akik nem tartoztak szűk körünkhöz, emberszámba se vettük. Megtűrtük őket, de a kisujjunkat se mozdítottuk, ha segítségre szorultak. Hogy élnek vagy halnak, az számunkra teljesen közömbös volt. Mindent megittunk, aminek volt egy kis alkoholtartalma, s nyomorúságunkat ópiumcigarettákkal enyhítettük. Ágyba vittünk minden nőt, akit csak meg tudtunk szerezni. Az “ágy” gyakran egy őrbódé vagy egy árokpart volt. Még a vécé is megtette. Ezrével láttuk meghalni az embereket; a barátainkat a szemünk láttára lőtték le, akasztották fel, mészárolták le. Kivégzőosztagként is működtünk, német férfiak és nők rúgták az utolsókat előttünk a porban, vérükben fetrengve. Számtalan bajtársunk esett el az orosz szteppeken, a Kaukázus

hegyvidékein, fulladt az iszapba Ukrajna mocsaraiban. Néha sírtunk, de csak akkor, ha elég részegek voltunk ahhoz, hogy ne tudjuk, mit teszünk. Magunkon hordtuk a Kaszás bélyegét. Mindannyian halottak voltunk, csak sose beszéltünk róla. Most, a kantinban lógva, a három pincérnővel szórakoztunk. – Hé, te – mondta Porta a szőkének. – Nem lenne kedved részt venni velem egy privát lőgyakorlaton? Nem jött válasz, de a pufók arc sértődött fintorra húzódott. – Próbáld ki apucival, és képtelen leszel lemondani róla. Még a frontra is követni fogsz érte. – A frontra fogtok menni? – érdeklődött a lány. – Ezt senki nem mondta, szivi, de Nyakigseggtől minden kitelik – vigyorgott Porta. – Én csak arra kérlek, hogy gyere el velem egy kis ágytornára. Ne félj, nem fogok pénzt kérni érte. Olyan élményben lehet részed, mint még soha életedben, és mindez grátisz! – Nem érdekel, nagyfiú – mondta a pincérnő az italpolc felé. – Te jó ég – mordult fel Porta. – Csak nem vagy leszbikus, báránykám? Ez nem jelenthet akadályt, a tapasztalataim sokrétűek. Találkozzunk hétkor a “Vigyorgó Tehén” előtt. Addig is adj egy korsóval a Münchener Hofbrauból. A világosból. A pincérlány mérgesen Porta felé csapott. – Jelenteni foglak! – Tedd csak. Imádom a jelentéseket. Gyűjtöm őket. Pici könyökkel utat tört magának, és ordítozni kezdett: – Sört ide, hej! Öt korsóval íziben! Egy sebhelyes kis fickóhoz fordult, aki egyedül iszogatott a pultnál. – Te fogod fizetni, vagy leütlek, mint egy tekebábut! – Torra és Odinra, hozzám szólt, uram? – kérdezte az apróság, és magára mutatott, olyan mulatságos arckifejezéssel, hogy dőltünk a röhögéstől. Pici, aki a katonai körzet legnagyobb zsiványa és verekedője volt, rámeredt a kicsire, és halkan, megnyomva minden szót, ezt sziszegte: – Hozzád, te kis tyúkszaros tökmag. Felkapta az öt méretes korsót, és hanyagul odavetette a pincérnőnek: – Ez a kis pöcs megígérte, hogy az egészet kifizeti. Tökéletes csend lett a kantinban. Az apróság azonban nem siette el a dolgot. Mielőtt válaszolt volna, jóízűen felhajtotta a sörét, majd a kézfejével letörölte a habot a szája sarkából.

– Te vagy az a bizonyos Pici? – kérdezte a két méter tíz magas gorillától, aki még nem érte el az asztalát. – Fizess és fogd be! – mordult rá Pici. – Az enyémet kifizetem, de nem vagyok kondás. Nem az én dolgom moslékról gondoskodni a disznók számára. Nagy szégyen, hogy ilyen ártányokat is beengednek ide – folytatta a kis sebhelyes. – Az ólba vagy való, de gondolom, csak akkor tévedsz be oda is, ha párosodni akarsz. Milyen fura, a legújabb alom éppen úgy nézett ki, mint te. Pici azon helyben megállt. Ujjai elengedték a korsókat, melyek hangos robajjal csapódtak a padlóra. Két hétmérföldes lépés, és ismét a pult előtt állt; a gyomráig érő fickócska csendes érdeklődéssel szemlélte. – Mit mondtál, te kis tetű? – ordította habzó szájjal Pici. – Mondd még egyszer! Az emberke tetőtől talpig végigmérte. – Süket vagy? Nem is tudtam, hogy a disznónak ilyen gyenge a hallása! Pici falfehérré vált. Hátralendítette az öklét. – Csak nyugalom, disznókám. Ha verekedni akarsz, menjünk ki. Kár lenne a szép berendezésért. – Lefegyverzően elmosolyodott. – Nagy kár! Eltolta magától az üres korsót, s az ajtó felé indult. – Széttaposlak, kis takony! – lendült utána Pici. A fickócska felnevetett. – Csak nagyon ki ne fáraszd magad. A kocák az ólban már visítanak érted. Nem akartunk hinni a fülünknek. Az óriást, a gyár kényurát kihívta és gúnyolni merte egy alig százötven centis tökmag emberke. Egyébként az ő vadonatúj, szürke zubbonya karján is a büntetőezred fehér, lábszárcsontoskoponyás karszalagja virított. Alig értek ki azok ketten, a kantin háromszáz vendége is egyik a másik lábát taposta odakint az udvaron. Mindenki látni akarta a kicsi, de nagyszájú krapek halálát. Pici üvöltözött és a levegőt csapkodta. A másik csak ugrált, hol ide, hol oda, és kuncogott. – Nyugalom, disznókám. Teljesen kimeríted magad, és akkor használhatatlan leszel az ólban. Még a malacaid se fognak ráismerni az apjukra! És ekkor megtörtént az, amire senki se számított. A kis fickó hirtelen felpattant, szegeccsel kivert bakancsával Pici arcába rúgott – és ezzel ki is fektette az óriást. Amint Pici földet ért, döngve és port csapva fel, mint egy eldőlt krumpliszsák, az apró ember villámgyorsan odaugrott, arccal a föld

felé fordította, belecsapta Pici homlokát a kövezetbe, rúgott még egyet a veséjébe, megvetően sercintett egyet, aztán közönyösen visszavonult a kantinba. A háromszáz néző tátott szájjal bámulta a legyőzött küklopszot. A nap hőse rendelt magának egy újabb sört, és elégedetten nyalogatni kezdte a habot. Közben mi is visszatértünk az asztalainkhoz, és kíváncsian lestük a magányosan iszogató fickót, aki szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt nehézfiúval. Még mindig nem tudtuk, higgyünk-e a szemünknek vagy sem. Plútó megkínálta egy cigarettával. – Kérsz egy ópiumcigit? Egy rövid “köszönöm”, és a fickócska rágyújtott. A pincérnő eléje tolt egy újabb korsó sört. – Stern tizedes küldi tisztelete jeléül. Az emberke visszatolta a korsót. – Én is tiszteltetem őt, és mondja meg neki, hogy Alfred Kalb, a francia idegenlégió 2. ezredének a káplárja sohasem fogad el italt idegenektől. – Az idegenlégióban szolgáltál? – kérdezte Plútó. – Hallottad, vagy neked is rossz a hallásod? Minden tohonyának rossz? Plútó hátat fordított neki, és úgy tett, mintha nem is létezne. Pici visszajött, és miközben elhelyezkedett a kedvenc vackában, az ablak alatti sarokban, hajmeresztő fenyegetéseket dünnyögött maga elé. Az arca olyan volt, mintha húsdarálóba dugta volna. Felkelt, odabaktatott a mosdókagylóhoz, és a víz alá tolta a képét, hogy leöblítse a vért és a port. Úgy prüszkölt, mint egy spanyolnáthás fóka. Anélkül, hogy megtörölte volna az arcát, vett magának három korsó sört, és begubózott a sarokban. Porta átugrott a pulton, hogy közelebb lehessen a szőke Evához. Burleszkbe illő mozdulattal megpróbálta megcsókolni a lányt, de csak a levegőnek sikerült egy cuppantást adnia. – Mondták már neked, Eva, hogy formás lábikrád van? A combod is ilyen szép? Porta visszamenekült a pult felénk eső oldalára, és az exlégiós felé fordult: – Hallottam a Plútó barátomnak tett megjegyzésedet. Lehet, hogy Marokkó bordélyaiban nyerő ez a modor, de a tősgyökeres berlini Joseph Porta, a Moabitt szülöttje szemében nem szereztél vele tekintélyt. Összefoglalva: felelj rendesen, ha kérdeznek, vagy inkább ne nyisd ki a szád. A Légiós meghajolt, és illedelmesen megemelte a sapkáját.

– Köszönöm a tippet. Alfred Kalb, az Idegenlégió káplárja emlékezni fog a berlini Moabitt szülöttjének, Herr Joseph Portának a tanácsára. Az én bölcsőm is ott ringott. Nem akarok verekedni, de ha kell, meg tudom védeni magam. Ez nem fenyegetés, hanem közlés. – Melyik ezrednél szolgálsz, pajtás? – kérdezte békésen Papa. – A 27. ezred 1. zászlóaljának 3. századában. Ma tizenegy óta. – Mi a fene, hiszen azok mi vagyunk! – kiáltott fel Porta. – Hány évet kaptál? – Húszat – felelte Kalb. – Három évig voltam bezárva, mivel úgymond “politikailag instabil” vagyok, és illegálisan egy idegen ország hadseregében szolgáltam. A legutóbbi üdülőhelyem a brémai Fagen büntetőtábor volt. Pici odajött a pulthoz, és rácsapott egy egymárkást. – Egy világos Dortmundert. A pultnál itta meg a sörét. Amikor végzett vele, odajött a kis Légióshoz, és kezet nyújtott neki. – Fátylat rá, cimbora. Az én hibám volt. A Légiós megszorongatta a kezét. – Jól van, jól van. Felejtsük el. Alig fejezte be, az óriás magához rántotta, mint egy hatalmas mágnes, és az arcába rúgott a térdével. Aztán gyilkos erővel ütlegelni kezdte a meglepett légiós nyakát, s amikor áldozata összerogyott, még egyet rúgott bele, egyenesen az orrába, amit sikerült is eltörnie. Amint ezzel megvolt, összeporolta a tenyerét, és győzedelmesen végignézett a kantin népén. Plútó kortyolt egyet a söréből, majd csendesen megjegyezte: – Ezt a piszkos trükköt nem ismerték az idegenlégió 2. ezredénél, de vigyázz, Pici, egy nap vissza fogsz térni a keleti frontra, és legalább háromezer van, akinek fülig érne a szája, ha egy eltévedt golyó széttrancsírozná a képedet! – Majd meglátjuk, ki kap golyót a képébe! – mordult fel Pici. – S ha én leszek az, ígérem, hogy a pokolból is visszatérek, és megölöm a tettest. Szidalmainktól kísérve elhagyta a kantint. – Ez az alak egy napon szörnyű halált fog halni – jegyezte meg Papa. – És senki se fogja meggyászolni. Egy héttel később a kis Légióssal – akinek az orrából ki kellett műteni a porc egy részét – egy hatalmas fémhengert szegecseltünk. A cső egyik vége a fal felé volt fordítva. Pici véletlenül épp arra járt, és a Légiós odakiáltott neki:

– Te izmos vagy, gyere és tartsd a szegecseket, mert folyton kiugranak. Mi nem vagyunk elég erősek hozzá. Pici, mint minden nehézfiú, ostoba és hiú volt. Büszkén kidüllesztette a mellkasát, és vigyorogva bebújt a csőbe. – Nyápicok! Majd én megmutatom nektek, hogy kell szegecselni. Amint eltűnt, a cső nyitott végéhez toltunk egy cementtel teli szekeret, és a kerekei alá ékeket tettünk. Pici sarokba lett szorítva, mint egy patkány. Elszabadult a pokol. Tíz-tizenöt kalapács esett neki a csőnek, sátáni koncertet adva a bent rekedt Picinek. A Légiós ezután bedugta egy gőzvezeték végét az egyik szegecslyukba, és beengedte a forró, sziszegő gőzt. Ezt senki nem élte volna túl, kivéve Picit. Három hetet töltött kórházban, és miután visszatért, lábujjától a feje búbjáig bekötözve, még komiszabb lett, mint valaha volt. Egy nap Kalb porrá zúzott üveget tett Pici levesébe. Kajánul figyeltük, és vártuk, hogy Pici belei szétpukkanjanak, de a leves után a melák mintha még nagyobb életkedvet kapott volna. Pici se tétlenkedett. Ha Porta nem veszi észre, hogy Pici éppen tiszta nikotint önt bele a Légiós sörébe, örök búcsút vehettünk volna új barátunktól. Bizony, egészen megkedveltük a kispofát.

Véletlenül kezdődött, hétköznapi kávézgatással és aprósüteményekkel – és egy légitámadás meg a behívóparancs vetett véget neki. A háború az háború. Az erkölcs ilyenkor háttérbe szorul, a szerelem rövid és bizonytalan. Mint az élet, mely nélküle fabatkát sem ér.

7. IDILL Magas sarkú női cipők kopogtak elszántan a nedves aszfalton. A rozsdás fali tartóról lógó elsötétítési lámpa kék fényében nem sokat lehetett látni, én mégis biztos voltam benne, hogy ő az: a barátnőm, Ilse. Az árnyékban maradtam, hogy ne vehessen észre. Tetszett, hogy én láthatom Ilsét, ő viszont nem láthatott engem. Ilse megállt, fel-alá lépkedett, megint megállt, végignézett a nyárfák szegélyezte sétány felé vezető utcán. Aztán a karórájára pillantott, majd megigazította zöld sálját. Egy lövész baktatott el előttünk. Lelassított, odalépett Ilséhez, és megszólította: – Gyere velem, majd én kárpótollak. Ilse hátat fordított a szerelemre éhes katonának, és odébb ment néhány lépéssel. A férfi nevetgélve továbbállt. Ilse visszajött a lámpa alá. Dúdolni kezdtem: “Unsere beiden Schatten sahen wir einer aus, dass wir so lieb uns hatten, dass sah man gleich daraus, Und alle Leute sollen es sehen, Wenn wir bei der Lanterne stehen…” 6 Hátraperdült, belepislogott a sötétségbe, én pedig teátrális lassúsággal előléptem. Amikor megpillantott, rosszallóan összeugrott a két szemöldöke, de végül csengő kacagásban tört ki. 6

Árnyékunk eggyé olvad, és mi is eggyé válunk, Hogy szeretjük egymást, az nem titok minálunk. Ha tudnád kedvesem, mily büszke vagyok. Hogy a lámpa alatt melletted állok. (ném.)

Kart karba öltve – ami a katonai szabályzat súlyos áthágását jelentette – sétáltunk a romok között. A háború és a várakozás bosszúsága ebben a pillanatban nem léteztek számunkra. – Hova menjünk, Ilse? – Nem tudom, Sven. Valahova, ahol nincsenek katonák és nincs sörszag. – Akkor menjünk hozzád, Ilse. Szeretném látni, hol laksz. Öt hete ismerjük egymást, de eddig még csak kocsmákban, füstös kávézókban és nyirkos romok közt találkoztunk. Sétáltunk néhány háznyit, mire válaszolt. – Jól van, menjünk hozzám. De csendben kell lenned, nehogy valaki meghallja, hogy ott vagy. Egy zötyögő, nyikorgó villamossal mentünk tovább. Szürke, szomorú emberek voltak az útitársaink. Az egyik külvárosi negyedben szálltunk le. Megcsókoltam Ilsét, és megsimogattam bársonyos arcát. Ő megszorította a karomat, és halkan nevetett. Lassan ballagtunk tovább. Itt már nem lehetett romokat látni; csak teraszos magánházakat, melyekben a gazdagok éltek. Itt nem érte meg bombákat szórni: túl kevesen haltak volna meg. Megszólaltak a légvédelmi szirénák. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk a vonításukat. – Éjjeli kimenőt kaptál, Sven? – Igen, reggel nyolcig. Plútó intézte el. Papa Berlinbe ment háromnapos eltávra. – Mindenki kimenőt kapott? – Igen. Ilse megtorpant. Az arca halottfehér volt, szeme nedvesen csillogott a kék lámpa fényében. – Sven, ó, Sven, ez azt jelenti, hogy kiküldenek titeket? Nem feleltem neki, hanem idegesen vonszolni kezdtem magam után. – Akkor hát vége lesz – suttogta, mintha kiolvasta volna a választ konok hallgatásomból. – Elmentek. Még ha vissza is tér a férjem egy napon, te valami olyant adtál nekem, amit tőle soha nem fogok megkapni. Sven, nem tudom, hogy fogok meglenni nélküled. Ígérd meg, hogy visszajössz. – Hogy tehetném, amikor nem vagyok a saját sorsom ura? Az életem az oroszok és a fejesek kezében van. Nem kérdezte senki, akarok-e menni. Szeretlek. Pedig csak kalandnak indult az egész. Olyan izgalmas volt, hogy te férjnél vagy… De most már sokkal többről van szó ennél. Talán jobb is, hogy egy parancs véget vet neki.

Megint hallgattunk egy nagyot. Ilse megállt egy kertkapunál, és intett, hogy lábujjhegyen kövessem. Távol, a keleti égbolton nyomjelző lövedékek csíkjai szabdalták széjjel az estét. Ilse óvatosan kinyitotta az ajtót, és csak azután kapcsolta fel a lámpát, hogy meggyőződött róla, minden ablak gondosan elszigeteli a fényt. Apró, sárga ernyős asztali lámpa volt csupán, hihetetlen volt, hogy ennyi melegséget árasztott. Átöleltem Ilsét, és hevesen, majdhogynem erőszakosan megcsókoltam. Benne is fellobbant a szenvedély lángja. Vadul válaszolt a csókjaimra, és szinte belefúrta karcsú testét az enyémbe. A kanapéra zuhantunk, anélkül hogy ajkaink egyetlen pillanatra is szétváltak volna. Az ujjaim végigsiklottak a harisnya csíkja mentén; kecses testét kutatták. A bőre sima volt, puha és mámorítóan asszonyillatú. A laktanya, a sötét fegyvertár, a benzin, a sör és a nedves egyenruhák szaga, a veríték és az agyonhasznált zoknik bűze… a város, romjaival, bordélyaival, hullákkal teli tömegsírjaival mind-mind elhalványultak, eltávolodtak. Csak a nő létezett, az ő lénye töltötte be egész univerzumomat ebben a pillanatban. Egy jól öltözött, francia parfümtől illatozó nő, harisnyába bújtatott, karcsú lábakkal – egyiken elegáns, antilopbőr cipő, a másikról lerúgva –, szűk szoknyába szorított, telt combokkal… És a padlón egy bunda, perzsa bárány, vagy borjú, netán hód. Egy nő rögtön tudta volna, hogy perzsa báránybunda, fekete, mint az éjszaka, a gazdagság és a fényűzés jelképe. Rózsaszín blúz gombjai pattantak ki helyükről a katona erőtől ügyetlen ujjai alatt. Egy kebel esett fogságba és lett szemlére előállítva, de nem a nyers katona, hanem a szerető végtelenül gyengéd ujjai által. A mellbimbó egy kék szempárba mosolygott bele, mely sírt és nevetett, kémlelte az orosz sztyeppek havas horizontjait, egy anyát, egy nőt, egy szeretőt keresve. Gyengéden kibontakozott az ölelésemből. – Elmondhatom, mire gondolok most? – kérdeztem. Rágyújtott egy cigarettára, majd az én ajkaim közé is biggyesztett egyet. – Tudom, mire gondolsz. Azt kívánod, bárcsak egy távoli országban lehetnél, egy kék hegyeken túli Shangri-Lában, ahol nincsenek laktanyák és ordítozó őrmesterek, tintanyaló hivatalnokok. Ahol csak bor van, nők és örökkön zöld fák. – Erre gondoltam. Elvette tőlem a fotót, gondosan a kanapé mögötti polcra helyezte, és egy forró csókkal véget vetett a kérdezősködésnek. Az ajkaim tovább siklottak,

megcsókolták lüktető halántékát, átsuhantak telt keblein, megcirógatták gödröcskés állát. Aztán marokra fogtam sötétbarna haját, és hátrafeszítettem a fejét. Felnyögött a vágytól. – Ó, Sven, találjuk meg a mi Shangri-Lánkat! A falról egy nő festménye nézett le ránk rosszallóan. Blúzt viselt, magas csipkegallérral. Szürke szeme soha nem álmodott Shangri-Láról, de hát ő nem is látott romokban heverő városokat és visító bombák által szétszaggatott gyerekeket. Pokolba az elvekkel. Holnap már halott leszel. Félig nyitott szájaink összeolvadtak, nyelveink egymásba fonódtak, miként a táncoló kígyók. Minden gátlás megszűnt, csak a pillanat és a beteljesülés utáni vágy létezett. A türkizkék melltartó és bugyi lerepült, a domborulatok minden pompájukkal és ígéretükkel előbukkantak. Lenyűgöző és őrjítő volt, ahogy felöltözve és mégis meztelenül feküdt az ágyon. Az egyik gombbal meggyűlt a bajom. Ilse felemelte a kezét, hogy segítsen, de gyengéd és simogató, ugyanakkor vadul követelőző ujjai elkalandoztak a hátamon. A szirénák bőgtek, mi azonban messze jártunk a háborútól. A felhők fölött jártunk, a mennyben, magasan a bombázók fölött, s a kéj felhőin hancúrozva mohón egymás testét s a benne rejtező, megfélemlített lelket habzsoltuk. Ketten újra egy egésszé váltunk, boldog, ép emberekké. Elaludtunk, a szőnyegen, mert a kanapé túl keskeny volt számunkra. Amikor felébredtünk, még mindig fáradtak voltunk, de mélységes elégedettséget éreztünk. Ilse felöltözött és megcsókolt, úgy, ahogyan csak egy szerelmes nő képes csókolni. – Maradj, Sven, maradj nálam. Itt senki nem fog keresni. Ó, kérlek. Könnyekben tört ki. – A háborúnak hamarosan vége, őrültség visszamenni! Kiszabadítottam magam ragaszkodó öleléséből. – Nem lehet. Ez a ház egy másik férfi otthona. A férjedé. Egyszer ő is haza fog térni, és akkor én hova megyek? Torgauba? Fagenbe? Buchenwaldba? Gross Rosenbe? Vagy Lemgriesbe? Nem, nevezz gyávának, de nem lehet. – Sven, ha itt maradsz, elválok tőle. Szerzek neked hamis papírokat! Megráztam a fejem, és leírtam neki a postai számomat egy darab papírra: 23645. A szívéhez szorította a papírt, és zokogni kezdett. Könnyes

tekintetét még akkor is a hátamon éreztem, amikor elnyelt a gomolygó reggeli köd. Sok állomáson megálltunk. Órákon át álltunk sorba, hogy hozzájussunk egy tányér csalánból készített semmi leveshez. És ha a szervezetünk tiltakozott a gyatra “táplálék” miatt, lekuporodtunk a sínek mellé – esőben, hóesésben –, hogy enyhítsünk a hascsikaráson. Kétségbeejtően lassan haladtunk. Huszonhat napig döcögtünk, és mélyen bent jártunk Oroszország belsejében, mikor végleg elhagytuk a marhavagonokat.

8. VISSZATÉRÉS A KELETI FRONTRA Tizennégy napig utaztunk ugyanazon a csapatszállító vonaton, mely harminc-egynéhány marhavagonból és két régimódi, harmadosztályú vasúti kocsiból állt. Utóbbiakban a tisztek kaptak helyet. A mozdonyunk egy nyitott, homokkal töltött tehervagont tolt maga előtt – ez volt a mi aknaszedőnk. Utunkat a sínek mentén hátrahagyott ürülék jelezte. A “jelzések” az ukrajnai Roszlavl düledező állomásánál fogytak el, ahol kiszállítottak minket a vonatból. Poros, homokkal leszórt utakon meneteltünk, pontosabban botladoztunk ezernyi nehézgépjármű lánctalpnyomaiban, míg végre elértük a 27. harckocsizóezred branovaszkajai állásait, ahol régen látott barátokként üdvözölt minket Von Barring százados. Holtsápadt volt, és halálosan kimerültnek látszott; azt rebesgették róla, gyógyíthatatlan gyomorbajban szenved. Rövid időt kórházban töltött, de hamarosan gyógyultnak nyilvánították, és visszaküldték a harctérre, ahol ezután még sárgaságot is kapott, hogy cifrább legyen a helyzet. Piszok rossz érzés volt ilyen rossz bőrben látni imádott századparancsnokunkat. Ha nem lett volna Porta, Plútó és a Légiós, még mindig a laktanya biztonságát élveztük volna. Ez a három fickó azonban kitűnően értett hozzá, hogyan lehet öt kilométeres körzetben lehetetlenné tenni mindenki életét. A Pici és a Légiós közti verekedéssel kezdődött. Picit a mi századunkba helyezték át, ami nem volt ínyére, és további feszültségekhez vezetett. A

legtöbbet azonban Portának köszönhettük, aki engedély nélkül civil ruhát öltött, és kiszökött a városba. Természetesen berúgott, és “megerőszakolt” egy lányt, akibe a “Vörös Macska” különtermébe botlott bele. Kintről hallottuk, hogy rákiált a szintén ittas teremtésre: – Most pedig, kecses kis hölgy, megmutatom neked, mit tudok én! A lány részeg hangon kiabálni kezdett. Mire berohantunk, Porta már letépte róla a ruhái nagy részét, és a lány az asztalon feküdt, igen csábító pozícióban. Porta egy szál ingben állt a lába közt. Plútó megáldotta őket: – Szaporodjatok és sokasodjatok, hogy benépesítsétek ezt a földet! – Azzal rájuk locsolt egy üveg sört. Mint akik jól végezték dolgukat, visszavonultunk, de az ügy ezzel még nem ért véget. Másnap, miután kijózanodott, a lány átgondolta az előző nap történteket, és mivel úgy emlékezett, hogy néhány katona is jelen volt a szeretkezésnél, arra a következtetésre jutott, hogy őt megerőszakolták. Elmesélte a saját verzióját az apjának, aki tartalékos volt, és hogy a helyzet még rosszabb legyen, szállásmester egy tartalékos zászlóaljnál. Az apa panaszt tett Von Weisshagen alezredesnél, aki bár ki nem állhatta a tartalékos szállásmestereket, elindította a gépezetet. A felsorakoztatott század előtt ártatlanul végigsétáló lány azonosította Plútót és Portát. A kalitka hívogató vasajtaja ismét kitárult a két jómadár előtt. Később aztán Plútó még Portán is túltett. Egy nap sétakocsikázásra hívott minket egy gyakorlótankban, ami olyan, mint egy lánctalpakon gördülő fürdőkád, nyitott toronnyal a tetején. Óránként negyven kilométeres sebességgel száguldoztunk a garázs környékén, holott a megengedett sebesség felső határa óránként tizenöt kilométer volt minden jármű számára. Miután tettünk négy vagy öt kört bőgő motorral és zörgő lánctalpakkal, Plútó elengedte a botkormányt, és felénk fordult a fürdőkádban: – Most megmutatom nektek, hogy ez a tragacs még ennél többre is képes. A tank porfelhőbe burkolva, bőgve kiugrott az útra, ahol ebben a pillanatban, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent egy Opel személyautó. Ami ezek után történt, egyetlen villanás volt csupán. Fémes kongással nekiütköztünk az autónak, amely átrepült az árkon, és a gyakorlótéren landolt. Fordult még hármat a tengelye körül, s közben két kiszakadt kereke pattogva nekirohant az étkezde falának. – Köszönöm, Plútó – mondta elismerően Porta. – A kutyafáját, te aztán adtál neki! Micsoda csók!

– Most pedig lássuk, ki fogja megnyerni a káromkodó-versenyt; én, a mestersofőr, vagy az a tuskó, aki az Opelt vezette – mondta higgadtan Plútó. Balszerencsénkre az alezredes szárnysegédje mászott ki cafatokban lógó egyenruhában a széttört autóból. A sétakocsikázás Plútónak tizennégy napjába került egy sötétzárkában, a társaság egésze pedig az oroszországi üdüléssel fizetett. Volt egy olyan érzésünk, hogy túl olcsón számították meg nekünk ezt az utat… Amint megérkeztünk a kunyhóba, amelyben elszállásoltak minket, Porta dühösen levágta a szerelvényét a döngölt padlóra, és ráordított a kemencepadkán kuporgó, békésen tetves hátát vakargató orosz öregemberre: – Joseph Porta megérkezett! Sok tetve és bolhája van, igen tisztelt szovjet állampolgár? Az orosz csak vigyorgott, mert egy kukkot sem értett az egészből. Porta oroszul folytatta: – Mint láthatja, Joseph Porta és kísérete visszatért a keleti frontra. Bár átkozottul jó katonák vagyunk, főleg én, az egész germánszki hadsereg hamarosan nyugatnak fog fordulni, Berlin kies városa ellen. A vörös barátaitok hamarosan itt lesznek, hogy felszabadítsák magukat, és számtalan dialektusaik valamelyikén közöljék, hogy fellógatják, mert németeknek adott otthont. Az öreg szeme elkerekedett. – Germánszkik elmennek? Bolsevik katonák jönnek? – Ez van, pajtás – vigyorgott rá Porta. Porta próféciái nem maradtak hatás nélkül. A kunyhóban lakó kilenc civil izgatott sutyorgásba kezdett a bűzlő szobában. Egyikük aztán elillant, feltehetően azért, hogy szétterjessze a hírt a szomorú, szürke faluban. Néhányan titokban nekiláttak összepakolni szegényes holmijaikat. Ijedten összerezzentek, mikor Porta rájuk kiáltott: – A győzelmi zászlókat se felejtsétek! Plútó a padlón térdelt, és a derékalját igazgatta. Porta megjegyzését hallva azonban abbahagyta a tevékenységét, és fetrengeni kezdett a röhögéstől. Miután magához tért, fogta a géppisztolyát, jelentőségteljesen megpaskolta, és tört oroszsággal közölte: – Amikor népbiztos elvtárs jön, ti gyorsan holtak lesztek, mert nem vagytok partizánok. Sietni, és álljatok be partizánnak! Az öreg orosz megállt előtte, és sértett méltósággal megjegyezte:

– Egyáltalán nem lenni mulatságos, Herr katona. Gázmaszktartályainkat használva párnának, nagykabátjainkat pedig takarónak, leheveredtünk, hogy hunyjunk egyet, mielőtt kivezényelnének minket a harci állásainkba. Az a hír járta, hogy nyulakként fogunk működni. Azt is hallottuk, hogy a 19. páncélosezredet letörölték a föld színéről orosz kollégáink. A mi tankjaink is elvesztek. – Ezt jól kifogtuk – panaszkodott Stege. – És még azt mondják, hogy mi vagyunk Hitler hadseregének a méregfogai! – Egyetértek – bólogatott Möller. – Egy fickó az ezred vezérkarából azt mondta nekem, hogy az egész 52. hadtest úgy rohant iván elől, mintha ricinusolajat tettek volna a levesükbe. – Isten óvjon minket – fakadt ki Plútó. – Ha tényleg így áll a helyzet, akkor alaposabban fel kell kötnünk a gatyánkat. Azok a virágszálak az 52esben egyébként mindig is jó futók voltak. – Ja, mert a nagyobbik részük hegyi majom – adott neki igazat Stege. – Sohase állhattam őket azokkal a nyálas, havasi gyopáros kalapjaikkal. Úgy néznek ki, mint egy rakás idióta, amikor felsorakoznak azokban a röhejes cuccaikban. Idővel elcsendesültünk. Az utolsó szavakat a Légiós ejtette, amikor németül, arabul és franciául szidta a bőrünket harapdáló tetveket. Aztán már csak Plútó horkolását lehetett hallani. Még sötét volt, mikor valaki felrugdosott minket, a fülünkbe súgta: – Riadó! – Mi a fenének sugdolózol? – motyogta félálomban Porta. – Gondolod, hogy iván kint van, és a kulcslyukon át hallgatózik? Tűnj innen, vagy beverem a képedet! Ráérősen összeszedelőzködtünk, és káromkodva, botladozva kivonultunk a gyülekezőhelyre, ahol csatlakoztunk az 5. század többi részéhez. Piszkosak voltunk, és áporodottak az alvástól. Elemlámpák villantak térképeken és sürgönyökön, halk hangon kiadott parancsok hangzottak el, vasalt sarkak csattogtak szikrázva az éjszakában. Pici ingerülten kijelentette, hogy ha valaki a közelébe mer jönni, letépi a fejét. Felesleges volt fenyegetőznie, olyan állati bűz lengte körül, hogy még egy öngyilkosjelölt se merészkedett volna a közelébe. Von Barring rangjelzések és váll-lap nélküli nagykabátban közeledett, fején azzal a típusú csuklyával, amit a közkatonák szoktak viselni őrségben. – Jó reggelt, század! – szakította félbe az Edel főtörzs és a szakaszvezetők közt folyó beszélgetést. – Készen állnak a menetelésre? –

Anélkül, hogy válaszra várt volna, elordította magát: – Század, vigyázz! Puskákat vállra. Az automata fegyvereket mindenki úgy viselheti, ahogy a legkényelmesebb neki. 5. század, jobbra át. In-dulj! Porta és a Légiós zavartalanul dohányoztak, és ettől a többiek közül is néhányan bátorságot kaptak. A sor felbomlott, a baráti társaságok egy csomóba gyűltek, védelmet remélve egymástól a félelem és a sötétség ellen. Porta a kezembe nyomott egy tojásgránátot. – Nincs hova tegyem, hozd te. Szó nélkül zsebre vágtam. A felszerelésünk zörgött és csörömpölt. Idegesek voltunk. Az eső a sisakjainkról a nyakunkba csorgott. Átkeltünk egy kisebb erdőn, aztán egy letaposott napraforgómezőn meneteltünk tovább. Pici egész idő alatt veszekedett a többiekkel; az összetűzés elkerülhetetlen volt. Von Barring félreállt, és hagyta a századot elvonulni maga előtt. A bőrszíjánál fogva géppisztolyát lóbáló Harder hadnagy egyedül maradt az élen. Amikor Pici a százados elé ért, hallottuk, hogy Von Barring ezt mondja neki barátságos, de határozott hangján: – Láttam a papírjait, és hallottam magáról, fiam. Figyelmeztetem magát, hogy mi nem tűrünk el semmiféle provokációt. Ez egy olyan század, ahol mindenkivel emberként bánunk, de azért ne higgye, hogy nincsenek meg a módszereink a hitványokkal és a gazemberekkel szemben! Von Barring visszatért Harder hadnagy mellé. Elhaladtában rácsapott Porta vállára. – Üdv, maga veres szőrű majom! – Viszont kívánom, uram – kacsintott rá Porta. Papa és jómagam felé fordult, s hangosan kijelentette: – Barring azon kevés tiszt egyike, akiket nem tartok százszázalékos disznónak. – Fogja be, Porta – hallottuk Von Barring hangját a sötétből. – Vagy extra menetelések lesznek, ha visszatérünk. – Jelentenem kell, uram, hogy Joseph Porta tizedesnek tyúkszeme és lúdtalpa van. Az orvos eltiltotta minden felesleges meneteléstől. Csendes nevetés gurult felénk a menet éléről. A tüzérség felületes munkát végzett ezen az éjszakán, mindkét szárny felől szétszórtan, rendszertelenül érkeztek a lövések. Időnként a géppuskák is megszólaltak. Könnyű volt megkülönböztetni az oroszokat a mieinktől. Da-da-da mondták az orosz géppuskák, és tik-tik, kelepeltek a mi MG-38asaink. Az új, gyorstüzelő MG42-eseink hangja ezzel szemben egyetlen, folyamatos gonosz morgás volt.

Nyomjelző lövedékek vontak fehér csíkokat és túrták fel körülöttünk a földet. Stege hisztérikusan nevetni kezdett. – Ezt olvastam egyszer egy könyvben egy katonáról: “Katona volt, és nem félt semmitől. Erős volt és bátor. A halál volt barátja és segítőtársa. Fürgén és magabiztosan mozgott, ahogy csak a hősök képesek.” Most kellene látnia minket annak az állatnak, aki ezt írta. Ahogy a félelemtől remegve botorkálunk a sztyeppen. – Fogd be, Stege – szólt rá Papa. Kissé görnyedten lépegetett, ősrégi pipáját szívogatva. A kézigránátjait bakancsa hosszú szárába tűzte, kezét mélyen a nagykabátja zsebébe süllyesztette. Nem messze a menet elejétől gránát csapódott a földbe. – Tizenöt egész öt – mormogta Papa, és még jobban behúzta a nyakát. Néhányan az újoncok közül fedezékbe rohantak. Porta gúnyolni kezdte őket: – A laktanya ördögei imádják az orosz föld szagát! – Rám értetted? – tápászkodott fel a földről Pici. – Úgy érzed, rád is illik? – kérdezte Plútó. Pici átgázolt az előtte lévőkön, és elkapta Plútó gallérját. Porta egyetlen gyors mozdulattal az arcába vágott a puskatussal. – Tűnés innen, te hájas disznó – sziszegte fenyegetően. Pici kábultan kivalcerozott a sorból, és térdre rogyott. Az orrából spriccelt a vér. Papa csendesen odalépett hozzá, ráirányította a pisztolyát a térdelő óriásra, és higgadtan közölte: – Kelj fel és állj vissza a sorba, vagy lelőlek. Ha nem vagy a helyeden tíz másodpercen belül, kilyukasztom a fejed! Pici bizonytalanul és morgolódva felállt. Papa egy jól irányzott döféssel azonban elhallgattatta. – Oszoljanak szét, és oltsák ki a cigarettákat – szólt Von Barring a sötétből. Vííí! Bumm! – csapódott be egy újabb 15,5-ös. Da-da-da dadogta egy nehézgéppuska. Porta kuncogott egyet. – Mintha hazatértem volna. Jó reggelt, köcsögök – üdvözölt két gránátost, akik egy fa tövében kuporogtak. – Joseph Porta káplár, szakképzett hóhér, alázatosan jelenti, hogy visszatért a “Keleti front” vágóhídra. – Vigyázzatok, ha odaértek ahhoz a romhoz – mondta mechanikusan, minden neheztelés nélkül az egyik gránátos. – Iván ott látni fog titeket. Ha

eléritek azt a helyet, ahol egy halott orosz fekszik, hasaljatok le. Iván ráállított egy gépfegyvert. Tegnap kilenc embert veszítettünk ott el, úgyhogy ti is számíthattok a létszámcsökkentésre! – Szavamra, te aztán vidám fickó vagy – mondta hűvösen Porta. Plútó és a kis Légiós egymásra néztek. – Érzed a hullák szagát, pajtás? – kérdezte a Légiós. – Mint Marokkóban, a régi szép időkben. Csak ott a meleg miatt még nagyobb volt a bűz. Plútó sértődött arcot vágott. – Ha-ha. Várd csak meg, míg felrobban valaki a közeledben. Akkor majd megtudhatod, hogy mutatnál kifordítva. Ne félj, vissza fogod még kívánni a napfényes Marokkó édeskés szagát. – Nem fogok megijedni néhány orosztól. Megkaptam a négypálmás keresztet, amiért harcoltam Indokínában és a Riff-hegységben – tudatta Plútóval Kalb. – Hah – fintorodott el Porta. – Még ha egy egész erdőnyi pálmafát kaptál volna is jutalmul a sivatagi kirándulásaidért, a keleti fronton akkor is okod lenne a félelemre. Majd meglátod, ha jelentkeznek a szibériaiak, hogy kivágják az ádámcsutkádat és pingpongmeccset játszanak vele! – Meglátjuk, meglátjuk – mormogta a kis légiós. – Allah bölcs. Átkozottul jó lövész vagyok, és a kést is jól forgatom. Végtére is, a bölcsőm Moabittban ringott! – Még a végén fél kézzel nyered meg a háborút – mondta kétértelmű iróniával Papa. A század csúszkálva, tocsogva haladt tovább egy szétlőtt tanya romjai mellett húzódó lövészárokban. Amikor megközelítettük a szétlőtt, alacsony dombot, melyen egy halott orosz feküdt, elhasaltunk, mintha kirántották volna alólunk a sárba fulladt gyepszőnyeget. – Gyorsan, kússzanak át egyesével – suttogta Von Barring. – Használják fedezéknek a hullát. Egy orosz nehézgéppuska van ráállítva. Ha észrevesznek valakit, annak biztos, hogy annyi. A szerelvényeink csörgése elhalt. Olyanok voltunk, mint a vadállatok: ugrásra készek és csendesek, mint a halál. Porta maga elé helyezte az orvlövészpuskáját, és türelmetlenül rágcsálni kezdte a szája sarkából lógó, kialudt cigaretta végét. Az egyik oldalán a Légiós guggolt, aki kiolthatatlan rajongással vette körül a rőt utcagyereket. Csőre töltött géppisztollyal várta, hogy történjen valami. Néhányunk már átkelt a veszélyes pontos, amikor világítórakéta lobbant szét az égen, vakító fehér fényével bevilágítva a tájat. Az utánunk

következők kétségbeesetten a földhöz préselték magukat a halott orosz mögött. – Mindjárt elkezdődik a tűzijáték. Ivánék megszimatolták, hogy itt vagyunk. El se hallgatott, már kattogott is a nehézgéppuska. A halott ugrálni kezdett a hátán, mintha hirtelen visszatért volna belé az élet. Süvít, bumm, süvít, bumm – csapódtak be körülöttünk a gránátok, sárral terítve be minket. Néhány további géppuska is csatlakozott a hajnali koncerthez. – Maradjanak csendben, senki se lőjön – mondta bátorító hangon Von Barring. Végigkúszott az egész század mentén, hogy mindenkibe lelket öntsön. Egy óráig tartott, vagy három percig – ki tudja? A lényeg az, hogy egyszer csak csend lett, és a század többi része is elkúszhatott a barna egyenruhás orosz mellett. Papa megütögette a vállamat. Én következtem. Hányhatnékom támadt, ahogy egy pillanatra megálltam a tetem mellett. Puffadt volt és borzalmasan szétszaggatták a golyók; füléből, orrából, undorító, sűrű zöld folyadék szivárgott. Porta és a Légiós kúsztak mögöttem. Egy újabb gránát a sárba nyomta az arcunkat. Mögöttünk valaki ordítozni kezdett. További gránátok csapódtak be a közelben. Fuldokolni kezdtem a sártól. – Az anyjukat, hogy már az első nap iszapkúrára kellett hozniuk minket – nyögött fel Stege. A Légiós vett egy mély lélegzetet. – Biztosan ez az, amit orosz fürdőnek hívnak. – A 2. szakasz itt fogja felvenni állásait – közölte Harder hadnagy. A hangja remegett kissé. Most először volt a harctéren. Plútó letette a géppuskáját, és nekilátott elrendezni a homokzsákokat. Egy golyó eltalálta az egyiket, alig néhány centiméterrel a feje fölött. – Átkozott orosz ganajtúrók! – üvöltötte a jól megtermett dokkmunkás. – Még szerencse, hogy tudom, merre keresselek titeket. Ne féljetek, ezt visszakapjátok! Dühösen elhajított egy kézigránátot, csak hogy nyomatékot adjon a fenyegetésének. – Vigyázzatok, fiúk – figyelmeztette Papa a zöldfülűeket. – Azok a fiúk odaát jó céllövők, és nem vaktöltényeket használnak! Újabb golyó fütyült el közöttünk, és csapódott be az egyik tanktüzér bajtársunk homlokába. Véres csontszilánkok és agyvelődarabkák

záporoztak a Légiós arcára; az “arab” fintorogva levakarta őket magáról a bajonettjével. A 104. tüzérségi ezred katonái, akiknek a leváltására jöttünk, ezek után tudatták velünk, hogy sűrű levesben kötöttünk ki. – Főleg reggel hétkor és délután ötkor kell vigyázni. Ezek azok az időpontok, amikor Iván igazán duhajkodni kezd. Egyébként csak a géppuskatűz, a gránátok és az orvlövészek jelenthetnek veszélyt. A fedezékbe húzódva meggyújtottuk Hindenburg-gyertyáinkat, és letelepedtünk, hogy kipihenjük a hajnali menetelés fáradalmait. Porta előhúzta zsíros kártyapakliját, majd fejére csapta a cilindert, amit bukaresti állomásozásunk óta magával hurcolt. Volt rajta néhány horpadás, és a selyem elnyűtt volt, ezért Porta egy kék és vörös sávot festett rá, amitől pontosan úgy nézett ki, mint egy gőzhajó kéménye. Feltette a monoklit is, amit a cilinderrel együtt nyert el a román bárótól. Ezen is volt néhány karcolás, a teljes szélességében végighúzódó, a teljes szélességében végighúzódó repedés pedig idióta külsőt kölcsönzött Portának. A monokli fekete szarukerete egy ugyanolyan színű selyemzsinórral volt a válllapjához kötözve – a zsinór valaha egy lány alsóneműjének a részét képezte. Akár egy monte-carlói krupié, elegáns és gyakorlott mozdulatokkal megkeverte a kártyát, majd rikácsoló hangon bekiabálta: – Fetvozső, urak, de hitel nincs. Elvesztettem a tőkét, ivánnak hála, aki kilőtte a kuncsaftot, mielőtt az még visszafizethette volna nekem a tartozását. Micsoda szemét világot élünk! A legkisebb tét tíz Hitler-márka vagy száz Sztálin-rubel. Letett tizenkét lapot, majd a tizenharmadikat felfordította. A zöld ász volt. Szó nélkül beseperte a bankot, és biztonságba helyezte a nyakában lógó gázmaszkkonténerben. Nyolcszor nyert egymás után. Kilencedjére már sokkal óvatosabban fogadtunk. Az újakat leszámítva mindannyian tudtuk, hogy Porta csal, de egyikünk se tartotta ajánlatosnak szót emelni emiatt, tekintve hogy Porta mindkét oldalán egy-egy kibiztosított géppisztoly hevert a földön, a háttérben pedig a kis Légiós játszadozott egy csőre töltött P 38-assal. Papa azt a könyvet olvasta, amit a feleségétől kapott. Időnként kivette kopott levéltárcáját, amelyben a nő és a gyerekek fényképeit tartotta. Embertelenül szenvedett a honvágytól; gyakran láttuk őt könnyezni a családi fényképek fölött. Von Barring százados és Harder hadnagy jöttek be a fedezékünkbe. Leültek Papa mellett, és csendesen beszélgettek.

– A hírszerzés szerint délután háromkor várhatjuk ivánékat – közölte bizalmasan a százados. – Gondoskodjon róla, hogy minden rendben legyen itt maguknál. A helyzet ugyanis az, hogy a parancs értelmében tilos kiüríteni a 268.9-es magaslatot. Ha sikerül itt maradunk, ellenőrzésünk alatt tarthatjuk az egész területet. Ellenkező esetben az egész hadosztálynak vissza kell vonulnia vagy meg kell adnia magát. – Ez azt jelenti, hogy iván minden tűzerejét be fogja vetni ellenünk – tűnődött hangosan Papa. – Gondolja, százados úr, hogy tankokat is küldenek? – Addig nem, míg be nem áll a fagy. De csak addig. Reméljük, addigra a mi tankjaink is itt lesznek. – Barring körülnézett a rosszul megvilágított fedezékben. A tekintete megakadt Porta színpompás cilinderén. Minden keserűsége ellenére elnevette magát. – Még mindig megvan az a röhejes kalapja? Tegye fel a sapkáját gyorsan, és hagyja abba a bohóckodást – fordította komolyra a szót. – Igenis, uram – felelte Porta, miközben beseperte az újabb nyereményt a gázmaszk tartójába. Amint a bádogdobozt lezárta, fogta a sapkáját, és feltette a cilinder tetejére. Von Barring megcsóválta a fejét, és nevetve visszafordult Papa és Harder felé. – Ez a csirkefogó sose fog megjavulni. Ha egyszer belerohan a zászlóaljparancsnokunkba ezzel a hajókéménnyel a fején, megnézheti magát! Ebben a pillanatban parázs veszekedés tört ki a játékosok közt. Pici felfedezte, hogy Porta két zöld ásszal dolgozik. Felüvöltött, és Portára akarta vetni magát, de a 38-as csöve és egy géppisztoly még idejében megállították. – Akarsz még néhány lyukat a testedre a szájadat és a seggedet leszámítva? – kérdezte a Légiós. Pici vélhetően nem akart, ezért a Légiós gyomorszájon rúgta. Az óriás felhördült, és kétrét görnyedve hátrazuhant. Von Baring és Harder úgy tettek, mint akik semmit nem láttak. Nem sokkal később távoztak, a játék pedig folytatódott. Porta továbbra is szemérmetlenül csalt, mi pedig hagytuk. Pici is beszállt, és Porta kegyesen hagyta, hogy nyerjen néhányszor. Picinek ettől mindjárt jobb kedve támadt. Lelkesen megveregette Porta vállát, és alázatosan elnézést kért tőle, amiért azt merte feltételezni, hogy csalt. Még azt is elfelejtette, hogy két zöld ászt látott nála. Hamarosan azonban megint veszíteni kezdett, és hiába könyörgött hitelért, Porta hajthatatlan volt.

A játékszenvedély olyannyira úrrá lett Picin, hogy az óriás hosszas, kínnal teli vívódás után lecsatolta a karóráját, és odalökte Porta elé. Háromszáz márkát kért érte. A kis Légiós lustán az óra fölé hajolt, szemügyre vette, majd kijelentette: – Kétszáz márka! Porta megtörölgette repedt monokliját, oldalra döntötte a fejét – csak annyira, hogy a cilinder ne essen le róla –, s egy órásmester tudálékos képével megvizsgálta az órát. Megvetően visszalökte Picinek a szerkezetet. – Lopott holmi, százötvennél egyetlen márkával se ér többet. Döntsd el gyorsan, mit akarsz, mert nem érek rá egész nap várni! Pici szokása szerint balhézni akart, de végül csak tátogott néhányat, aztán kelletlenül igent intett a fejével. Két perccel később az óra a bank többi részével együtt a gázmaszk mellett kötött ki. Pici bénultan leste Portát, de az közönyösen és rendíthetetlenül folytatta a kártyakeverést. Amikor Portát leszámítva már senkinek nem volt feltennivalója, Porta rácsapta a degeszre tömött tartályra a fedelét, cinkosan Plútóra és a Légiósra vigyorgott, majd elővette a gramofonját, és lejátszotta a számot, amely a lányról szólt, akire százhúsz voltot kötöttek egy kábelgyárban, hogy örömet szerezzenek neki. Az óriás Plútó és a törpe Légiós rekedt hangjukkal csatlakoztak a hihetetlenül szennyes dalhoz. A csalódott Pici megpróbált galibát okozni, de nem jött össze neki. Senkinek nem volt kedve verekedni. A hadosztály parancsnoka a dicsőséges Harmadik Birodalom idealizált katonája volt, vagyis egy komplett őrült. Különös módon mélyen vallásos ember hírében állt: birtokában volt annak az igen szomorú porosz képességnek, amely lehetővé teszi a keresztény hit és a sovinizmus lelkiismeret-furdalás nélküli ötvözését. Von Trauss altábornagy minden reggel imára borult hordozható tábori oltárán a hadosztály lelkipásztorával, Von Leithával együtt. A német erők mindent elsöprő győzelméért imádkoztak.

A hadosztályparancsnok gyakran tartott hosszú, értelmetlen beszédeket arról az elkövetkezendő német hegemóniáról, amikor minden alacsonyrendű nemzet el lesz törölve a Föld színéről. Mindenki, aki nem hordozott apró horogkeresztet az agyában, alacsonyrendű volt számára. Porta természetesen javasolt egy sokkal megfelelőbb helyet a szvasztika számára.

9. A DOMB Papa ébresztett fel nyugtalan álmomból. – Te és Porta átmentek fülelni egy kicsit. Vigyetek még magatokkal egy embert, de ne Plútót vagy Stegét, mert nélkülük tehetetlenek leszünk, ha iván támadna. – Most már értem, hogy miért csináltak belőled őrmestert – csattant fel Porta. – Kitűnően értesz hozzá, hogyan kell kellemetlen parancsokat az ember képébe vágni reggeli előtt. – Pofa be, Porta. Nos, ki legyen a harmadik? Ha lehet, valaki értelmeset mondjatok, mert féleszűeket mégse küldhetek át! – Ezt vegyük bóknak? Megtisztelő azok után, hogy Dahlemben egy triciklis idiótának neveztél. – Elég a szócséplésből, Porta. Kit visztek magatokkal? – Nyugalom, Papa. Ne hagyd, hogy agyadra menjen az a kis ezüstdarab, amit a poroszok a válladra biggyesztettek. Neked, az olcsó ácsmesternek. A franciát visszük. Rázogatni kezdte a gombóccá gömbölyödve alvó Légióst. – Mi az istennyila ütött beléd, te vörös hajú ördög?! – Mit gondolsz, testvér? Kirándulni indulunk a szteppre, és nem szeretném, ha lemaradnál. – Ne hadoválj itt nekem összevissza! Hova megyünk? – ült fel a földre szórt szalmában a Légiós. Morcosan megvakargatta tetvek harapdálta mellkasát. – Majd meglátod, testvér – vigyorodott el Porta. – Mondjuk, azért megyünk, hogy megszámoljuk a pattanásokat iván képén.

Felszíjaztuk a felszerelésünket, és elraktuk rendkívüli fejadagjainkat. Aztán követtük Papát a nehézgéppuska-álláshoz, ahol elmagyarázta, mit kell tennünk. – Attól a bokortól háromujjnyira balra fogtok elrejtőzni. Sötétedés után tértek vissza. Addig semmi mozgás, értitek? Hinka ezredes meg van győződve róla, hogy iván valami piszkos dologra készül. Ezért kell kihallgatnotok őket. – Te szívtelen! Képes vagy oda küldeni a legjobb cimboráidat? Nincs épp elég Vaskereszt-jelölt, aki erre a feladatra született? – zsörtölődött Porta. Von Barring százados és Harder hadnagy tűntek elő a sötétből. Von Barringnak is volt néhány szava hozzánk. – Vigyázzanak, fiúk, nehogy felhívják magukra a figyelmet. Csak akkor lőjenek, ha az életük múlik rajta. A bakancsunk szárába dugtuk a késünket, teletömtük a zsebünket tojásgránátokkal, és övünkbe tűztük a géppisztolyunkat. Von Barring a Porta fején magasodó cilinderre mutatott. – A fején szándékozik tartani azt átkelés közben? – Ez a kabalám, uram – felelte nemes egyszerűséggel Porta, és azzal a Légiós után kúszott. Hason kúsztunk a sárban, át a szögesdrót alatt, ki a zavartalan csendbe. Álnok sötétség vett körül minket, melyet csak egy-egy pillanatra kergetett el a hold, mikor a rohanó felhők éppen nem takarták. Én értem el utolsóként a bokrot. A Légiós emlékeztetőként a szája elé tette a mutatóujját. Mégis, amikor megláttam, milyen közel vagyunk az oroszokhoz, kis híján felkiáltottam az ijedtségtől. Tíz méterre tőlünk két orosz posztolt egy hatalmas géppuska mögött. Nagy gonddal magunk elé, a földre helyeztük a géppisztolyainkat, majd betakartuk magunkat az álcázó hálóval. Néhány orosz olyan hangosan veszekedett és káromkodott, hogy az ember azt hihette volna, Pici van köztük. Nem telt bele sok, véres dulakodásba kezdtek. Két órán át mozdulatlanul feküdtünk, mintha halottak lettünk volna. Aztán Porta nesztelenül elővette a kulacsát. A vodka felmelegítette a testünket. Egymásra mosolyogtunk. A Légiós egy pontra mutatott, ahol egy orosz vezérkari ezredes és két vezérkari tiszt a jelek szerint szemlét tartott. A közelünkben is megálltak, hogy elbeszélgessenek néhány lövész tiszttel. Ösztönösen megmarkoltuk a fegyvereinket.

Az ezredes odajött a nehézgéppuskához, és megparancsolta, hogy adjanak le néhány sorozatot a német vonalakra. A mieink nem késlekedtek a válasszal. Az ezredes erre elvigyorodott, és valami olyasmit mondott, hogy “ideje megfizetni a náci kutyáknak”. Már leszállt az est, és mi vissza készültünk térni a századunkhoz, amikor érdekes beszélgetés ütötte meg a fülünket: – Nem tudunk kapcsolatot teremteni a zászlóaljjal. A kommunikációs árkot elöntötte a víz. A folyó kilépett a medréből. Fritzék odafent biztonságban vannak, minket azonban hamarosan elönt a víz. Hacsak… A hang eltávolodott, mi pedig visszatértünk a német vonalak mögé. Négy napon keresztül csináltuk ezt, hallgatóztunk anélkül, hogy bármi érdemlegeset megtudtunk volna. Végül Von Barring úgy döntött, jobb lesz, ha szerzünk egy nyelvet. Aztán azt hallottuk, hogy az egyik őrjáratunk belebotlott egy orosz telefonvezetékbe. Két perccel később már rajta voltunk a vonalukon, és lehallgattuk a beszélgetéseiket. Két nap múlva a türelmünk meghozta gyümölcsét. Porta felébresztett, és az ölembe lökte a fejhallgatót. – Hogy ityeg a fityeg, Georgij? – Semmi jót nem mondhatok. Már azt is bánom, hogy megszülettem. Néhány orosz káromkodás következett. Az első hang rekedten nevetett. – Van vodkád? – Van hát. Egy nagyobb szállítmány érkezett. Ha néhány luvnya is volna mellé, mindjárt jobban érezném magam. Küldjek néhány üveggel, Aleksz? – Ne, kösz. Este meglátogatunk titeket. – Az meg hogy lehet? – kérdezte meglepetten Georgij. – Holnap tizenegy harminckor darabokra fogjuk szedni a németeket. Az egész domb a levegőbe fog repülni. Szemet gyönyörködtető tűzijáték lesz, elhiheted. A Légiós azon nyomban rohant Von Barringhoz, aki máris jelentette a hallottakat a főhadiszállásnak. Minden nélkülözhető erőt a segítségünkre küldtek. Jött egy század a 104. tüzérségi ezredtől, kaptunk egy 8,8 cm-es légelhárító ágyút, két 7,5 cm-es talpas ágyút, és egy egész századnyi használhatatlan, ötven év feletti tartalékos csapatot. A seregletet rohamzászlóaljjá szervezték Von Barring vezetése alatt. Míg a reggeli köd védelmező fátyolba vont minket, a százados kiadta a parancsot a lövészárkok elhagyására – hogy ne repüljünk mi is a levegőbe a dombbal együtt. Arra készültünk, hogy meleg fogadtatásban részesítjük ivánékat, ha a robbanás után előrenyomulnak.

Mérhetetlen örömünkre egy század műszaki is érkezett lángszórókkal felszerelkezve. Ismertük őket, tudtuk, hogy rájuk lehet számítani. Tapasztalt, harcedzett katonák voltak, mint mi. Egyikük se ért rá megtisztítani a körmét 1939 óta. A tartalék árkokban vártunk, izgatottságtól kalapáló szívvel. A karórák mutatói idegtépő lassúsággal vánszorogtak. Pici Plútó mellé feküdt. Nem mondott semmit, de nyilvánvaló volt, hogy jobban érzi magát, ha maga mellett tudhatja a behemót dokkmunkást. Stege és én Porta mellett hevertünk, a barátunk túloldalán pedig a Légiós kuporgott, levakarhatatlanul, akár egy tengeri csiga. Tőlünk balra Möller, Bauer és a többiek várták, mi fog következni. A kézigránátok sikamlóssá váltak izzadt tenyerünkben. Egyik cigarettát a másik után szívtuk, de az idő múlását ez sem siettette. Mélyen a föld alatt orosz utászok szorgoskodtak a robbanóanyagokkal, melyeknek szét kellett vetniük a sírunkul szánt dombot. Mi azonban megszöktünk a saját temetésünk elől, csupáncsak azért, mert egy őrjárat egyik tagja belebotlott egy telefonzsinórba. Az órák negyed tizenegyet mutattak. Még tizenöt perc, és elszabadul a pokol. Feszülten figyeltük a még mindig ködbe burkolózó dombot. Egyelőre semmi. Eltelt a tizenöt perc. Még mindig semmi. Ekkor végre eszébe jutott valakinek, hogy az oroszok órái egy órával hátrébb vannak állítva, mint a mieink. – Ez rosszabb, mint a berlini metróra várni – morogta Porta. – Szerintem meg olyan, mint egy tízfős afrikai kupleráj előtt állni, száz másik pasassal előtted a sorban – jegyezte meg a Légiós. – Hogy jön most ide a kupleráj? – méltatlankodott Pici. – Átneveltek, mi? Téged aztán teljesen használhatatlanná tettek Fagenben. – Ismételd meg – mondta fenyegetően a Légiós –, és beleürítem a pisztolyom a koponyádba. – Csendet! – szólt rájuk ingerülten Von Barring. Várni, várni, tétlenül várni. Rosszabb volt, mint a halál. Délután egy volt, és még mindig semmi. A tartalék árkokba zsúfolt emberek kezdtek türelmetlenné válni. Egyre többen mozdultak el a helyükről, civakodtak és szitkozódtak. A tartalékosok az árok alján gubbasztottak magukba roskadtan; ők már most halottak voltak. A műszakiak közénk vegyülve cigarettáztak. Ők és mi tudtuk, mire számítsunk. Várható volt, hogy iván koncentrált gyalogsági erőt is be fog vetni ellenünk.

Plútó kiengedte a vállszíjat, hogy rohanás közben is csípőmagasságban tudjon tüzelni. Meglepetésünkre Pici, akinek az ágyútalpat kellett volna mozgatnia, valahonnan szerzett egy géppuskát és néhány töltényhevedert, melyek a nyakában és a vállán lógtak. Egyikünk se kérdezte, honnan van a fegyver. Az övébe dugva egy kiélesített gyalogsági ásó villogott. Pici nemcsak lélekben készült a közelharcra. Porta ölében egy lángszóró hevert, aminek a benzintartálya a Légiós hátára volt szíjazva. Porta teljesen elmebetegnek nézett ki a lángszóróval és a cilinderrel. A tüzérségi csapatok a pozícióink mögött állították fel ágyúikat, a hosszas várakozás miatt azonban néhány arra a meggyőződésre jutottak, hogy téves riadóról van szó, és el akarták vontatnia a fegyvereiket. Von Barring csúnyán összeveszett a parancsnokukkal, és a vége az lett, hogy a századosunk halálbüntetést helyezett kilátásba mindenkinek, aki megpróbál bármit is elmozdítani. Vigyorogva oldalba böktük a műszakiakat. Von Barring öreg róka, érti a dolgát. És van orra a bűzhöz. Tudja, mit csinál. Rá számíthatunk. Újabb fél óra telt el. Néhányan azt javasolták, lógjunk el ebédelni. Von Barring ezt is megtiltotta. Az öreg tartalékosok sértődötten zajongni kezdtek. 14.05-kor aztán mindenki elhallgatott, és tátott szájjal bámulta, miként emelkedik a levegőbe a domb. Egy pillanatra tökéletes, halálos csend lett, aztán föld, kő és fatörzsek tonnái kezdtek záporozni a fejünkre. Ugyanakkor az orosz tüzérség is rázendített. Gránátok hulltak minden elképzelhető méretben a helyre, ahol korábban az állásaink voltak. Noha a tüzérségi támadás rövid ideig tartott, az összes telefonvonalunk megszakadt, és minden antenna használhatatlanná vált. Az embereink közül azonban, szerencsére, kevesen sérültek vagy haltak meg. A mindent elöntő, sűrű és fojtogató füstön keresztül láttuk, hogy az orosz gyalogság a néhai domb felé özönlik: el akarták foglalni a 268.9-es “magaslatot”, mielőtt még a németek a szárnyakon észreveszik, mi történt. – Rohamzászlóalj, kövess! – mennydörögte Von Barring, és kiugrott az árokból, ádázul lövöldözve a géppisztolyával. A lábaink utána vittek minket. Mint a kiéhezett kannibálok, rohantuk le a kolosszális krátert. Tíz méterrel előbb értük el a szélét, mint az oroszok, akik nem akartak hinni a szemüknek, amikor megláttak minket. Egy géppisztolyokkal és harminc lángszóróval vívott közelharc láttán még a sátán is a homlokát ráncolná. Az oroszok égő szalmabábukká váltak. A tömött sorokban kitört a pánik. A katonák elhajították fegyvereiket, és

fejvesztve menekültek vissza a vonalaik mögé. Néhányuknak még így is sikerült elérnie a kráter felénk eső szélét, ami alig húsz-huszonöt méterre volt a tartalék árkainktól. Az orosz tüzérség csak most kezdett igazán belemelegedni a munkába. Kerek huszonnégy órán át bombázták a zsebkendőnyi területet, amely számunkra nem jelentette többet egy számnál a katonai térképen. A foglyul ejtett néhány orosztól megtudtuk, hogy a 21. műszaki őrezred, egy elit egység harcol ellenünk. A harc vad volt és kétségbeesett. Pici úgy lóbálta fél kézzel a géppuskáját, mint egy futurisztikus kaszát; a másik keze a kiélesített ásóval dolgozott. Tetőtől talpig véres volt. Porta dühöngött, mint egy veszett vadállat. Miután a benzin kifogyott, cséphadarónak használta a lángszóróját. Cilinderrel a fején a sekély árokban állt, és hol jobb-, hol baloldalt, hol maga előtt oltott ki egy emberéletet. Mellette a kis Légiós hadakozott egy zsákmányolt gépkarabéllyal. Órákig tartó küzdelem után aztán kénytelenek voltunk a sebesültjeinket és a halottainkat hátrahagyva visszavonulni a tartalék árokig. Az oroszok mindjárt betöltötték a szabaddá vált terepet, a tüzérségünk azonban kereszttűz alá vette, és ezzel pillanatnyi megtorpanásra késztette őket. Kimerülten hevertünk a sárral telített árokban. Bauernak leszelték a fél arcát. Möller orrát bezúzták. Pici középső ujja eltűnt. Különös, de nem akart visszamenni a kötöző-állomásra. Hagyta, hogy úgy-ahogy ellássák a csonkot helyben, és szitkozódva visszautasította az ajánlatot. – Tűnés, méregkeverők! Itt maradok ezekkel a gazemberekkel. Pici itt fog meghalni, nem egy rühes kórházi ágyon! – Ellökte magától a felcsert, felugrott az árok szélére, és vad golyózuhatagot zúdított iván állásaira. – Nesze, Sztálin-fattyúk! Itt a gyógyszer Pici bácsitól, a 27. kivégző és gyújtogató osztag katonájától! Kiheréllek titeket, ti mocsári vaddisznók, csak várjatok! Az oroszok folyamatos tűzzel válaszoltak a kitűnő célpontot nyújtó Picinek. Ő azonban fittyet hányt a veszélyre, csak kaszált őrülten a géppuskájával, és közben gurgulázó hangon nevetett. Bauer megpróbálta lerántani az árokba a bekattant, kakaskodó hőst, Pici azonban olyan sziklaszilárdan állt, hogy minden igyekezett hiábavaló volt. Az őrültség tovább terjedt. Plútó felpattant Pici mellé, és tüzet nyitott. Porta a cilinderével és a lángszórójával követte, és természetesen a Légiós se maradhatott el. Csatlakoztak Picihez, és nevettek, mint valami buggyantak.

– Barom állatok, úgyse tudtok lelőni – ordította Porta. – Nesze, rohadékok, ezt kapjátok ki! – és narancssárga halál lövellt ki a lángszórójából. – En avant, vive la legion! 7 – kiáltotta a Légiós, és kézigránátokat dobálva előreindult. Porta feldobta a levegőbe a cilinderét, elkapta, visszacsapta a fejére, majd elüvöltötte magát: – Nyomás a sivatagi patkány után! A Légiós után indult. Pici és Plútó elszántan követték. A zászlóalj további részén is úrrá lett a kórság, és vonítva, mint az éhező sakál, mindenki a négy amigó után rohant. Az oroszok tehetetlenek voltak ennyi félkegyelművel szemben. Kisepertük őket az állásainkból. Haraptunk, rúgtunk, ütöttünk-vágtunk az ádáz közelharc alatt, és visszaszereztük eredeti pozíciónkat. Három hétre ez a hely lett az otthonunk. Van, akinek ez nem sok idő, a folyamatos tüzérségi bombázás azonban elviselhetetlenné tette ezt az időszakot. Vegyes rohamzászlóaljunk lassan szétzüllött. Sokan megbolondultak az állandó veszélytől, és szétverték a saját fejüket az árok falán, vagy golyót röpítettek a fejükbe. Mások belerohantak a tüzérségi tűz sűrűjébe, amely pépes halmokká változtatta őket. Porta ezalatt csak ült a vackában, és a gramofonját hallgatta. A Légiós szájharmonikázással ütötte el az időt. Harder hadnagy kétszer is megzavarodott a bombasokktól. Pici bokszzsákot készített magának egy homokzsákból. Egyszer a visszalendülő zsák keményen orrba vágta, amitől úgy begurult, hogy cafatokra szabdalta a késével, és örök haragot esküdött neki. Ennivalónk alig volt, bár Porta felfedezett egy régi raktárat, ahol találtunk néhány konzervet. Az életünket kockáztatva mentünk a zsákmányért és tértünk vissza vele az állásainkba. Nagy sokára aztán segítséget kaptunk a hadosztálytól. Két gránátosezredet és nehéztüzérséget rendeltek mellénk. Két napig még mi védtük velük együtt a 268.9-es magaslatot, aztán felváltott minket a 104. tüzérségi ezred. Eltemettük a halottainkat azok mellé, akik még a ’41-es előrenyomulás idején estek el ezért a jelentéktelen földdarabért. Ha valaki ma elhaladt Orel felé menet a domb mellett, talán észre sem veszi. Pedig tízezer orosz és német katona nyugszik a tövében – elfeledve, jelzés nélküli sírokban. 7

Előre, éljen a légió! (francia)

Olyan volt, mint a mozi: fizetned kellett, hogy beléphess. Háromféle jegyet árultak. A pirossal negyed órára kaptál meg egy lányt; a sárga két lányt és két órát jelentett; a zöld szabad utat adott egy egész éjszakára öt lánnyal.

10. A TÁBORI BORDÉLY Mosnijban állomásoztunk, Cserkaszitól északra. Ez egy orosz falu volt düledező, agyaggal betapasztott kunyhókkal, melyek egy hihetetlenül széles, nyílegyenes utat szegélyeztek. Lassan kipihentük a csaták fáradalmait. Új csapatok érkeztek a kiképzőzászlóaljtól, a létszámunk újra elérte az előírás szerinti kétszáz főt. Az ütőképesség azonban nem növekedett szükségszerűen együtt a létszámmal. A zöldfülűek szinte semmihez nem értettek, további kegyetlen kiképzésekre volt szükség, hogy használhatóvá váljanak a heves harcokban, melyek Cserkaszitól délre dúltak. Ezt a helyet kevesen felejtették el azok közül, akik életben maradtak. Ekkor azonban még boldog tudatlanságban tengődtünk, még csak nem is sejtettük, hogy a második világháború Verdunje vár ránk. Hideg volt, a fűtést már csak emlékből ismertük, ezért Porta azt javasolta, játsszunk “seggre pacsit”. Mint a neve is mutatja, ennek az volt a lényege, hogy valaki lehajolt, feszessé téve a nadrágja üleprészét, a mögötte félkörben állók pedig egy játékos a hátsójára csapott brutális erővel. A görnyedőnek ezután ki kellett találnia, ki volt, aki energiáit, és ezzel hőt közölt az ülőgumójával. Ha eltalálta, a delikvens lépett a helyére. Még ha össze is szedte az ember minden erejét, akkor is lehetetlen volt úgy megütni Pici hátsó fertályát, hogy észre vegye a “seggre pacsit”. Úgy tett, mintha semmit nem érzett volna. – Mi az, pillangók repültek a seggemnek? – nézett rám vigyorogva. – Miért nem képes végre valaki összeszedni azt a kevéske erejét? Ha nem ő volt a célpont, mindig ütni akart, aminek az lett az eredménye, hogy balszerencsés áldozata előrébb szállt néhány méterrel. Megint Pici következett. Gúnyosan ránk kacsintott, aztán bedöntötte magát. A Légiós lépett mögéje, kezében egy deszkával, aminek szeg állt ki

a végéből. Egy baseballjátékos gondosságával célzott, és tiszta erejéből rásózott Pici fenekére. Mintha ágyú dördült volna el, mikor a széles deszka telibe találta Pici zsírpárnás hátsóját. Pici üvöltve felpattant; a szeg tövig bement, a deszka ingaként lengedezve lógott a duplaszéles faron. Pici vérben forgó szemmel felénk fordult, de nem tudhatta, kinek rontson neki. Tehetetlen dühében a falnak vágta a vérfoltos deszkát. – Tetves állatok, hát így kell bánni egy cimborával? – Senki nem hatódott meg, ezért taktikát változtatott. Gyilkosan mosolyogva, kedveskedő hangon megkérdezte: – Ki tette? Úgyis tudom, csak látni akarom, van-e benne elég mersz, hogy vállalja a következményeket. Ha hajlandó vagy beismerni, fátylat borítunk rá, de ha nem, kitépem a beledet, és azzal fojtalak meg, te disznó! Válaszként a hasunkat fogva röhögtünk. Pici erre feladta a diplomatikus taktikázást, és ránk ordított: – Te náci patkány! Add fel magad, vagy megöllek! – Aki megütött, nem párttag – közölte gurgulázó hangon Plútó. – Te voltál az, te pederaszta? – lépett fenyegetően eléje Pici. Plútó még mindig hasát fogta a röhögéstől. – Nem, szavamra, nem én voltam. Nekem sajnos ez nem jutott eszembe – felelte két görcsös rángatózás közt. – Ha úgyis tudod, hogy ki volt, akkor miért kérdezed? – vetette fel Papa. – Kretének és korcsok gyülekezete, nem tudom! De ha egyszer rájövök, hogy ki volt képes így bánni hűséges és szerető bajtársával, be fogom nyújtani neki a számlát, ezt ígérem! – “Hűséges és szerető”? Csak nem magadra gondoltál? – nyerítette Stege. – Miért ne, te tintanyaló diák! Azt hiszed, gúnyolódhatsz velem, amiért tudod, hogyan mondják latinul a segget? – Szívesen megtanítlak latinul – ajánlotta Stege. – Menj a pokolba! Ha tíz percen belül nem jelentkezik az a kurafi, aki rám sózott a deszkával, ezt kapja tőlem! – A fűbe csapott az öklével, de pechjére egy kő bújt meg a fűszálak közt. A fájdalomtól üvöltve lerúgott egy képzeletbeli ellenséget, aztán iszonyatosan káromkodva otthagyott minket. – Nagyon fájt, Pici? – kiáltotta utána nyerítve Porta. – Még szerencse, hogy nem legelni akartál! Pici felordított, és futni kezdett a falu felé.

– Rohadt egy társaság – hallottuk távolodó hangját. – Egyetlen belevaló cimbora se akad köztetek. De csak várj, te álnok, később úgyis elkaplak! Később behúzódtunk az egyik kunyhóba, és előkerült a vodka meg a mahorka. – Azt hallottam, van egy jó kis tábori bordély Bjel Zerkovban – mondta álmodozva Bauer. Porta a hír hallatán akkorát szívott a mahorkából, hogy utána egy negyed óráig köhögött. – És te csak most mondod ezt nekünk! Ilyen értékes információt visszatartani hazaárulás! Az a hely való nekem. Porta a szajhák kedvence, tizennégy évestől a hetvenesig! Plútó tudni akarta, honnan értesült Bauer a bordélyról. – Egy szanitéctől, akit elég jól ismerek. A Bjel Zerkov-i tábori kórházban szolgál. Azt mondja, pompás kis istálló, tele francia és német kancákkal. – Istenkém, milyen jól hangzik – sóhajtott Porta. – Végre valami, amit érezni és hallani lehet. Már teljesen kivagyok attól a kurva rádiótól. Folyton a “Lilli Marlene”-t csaholja egy spiné. Papa, szerezz nekünk kimenőt. Papa csendesen nevetett. – Jól van, de nem fogok veletek tartani. Szerelem futószalagon, ez nem az én világom. – Senki nem kényszerít – mondta kedélyesen Porta. – A te közreműködésed nélkül is lesz épp elég bevételük. Egy fél napig abba sem hagyom. Legalább. – Te viszont jössz, ugye? – fordult Porta a Légiós felé. Aztán hirtelen zavarba jött, és hozzátette: – Bocs, pajtás. A kis Légiós csak nevetett: – Tanulmányozni azért még lehet. Az álmom az, hogy egyszer majd nyitok egy kuplerájt Marokkóban. Német kupit még sose láttam, úgyhogy nem árt, ha szétnézek. Zavarna, ha néznélek, miközben csinálod? – A legkevésbé sem – rázta meg a fejét Porta. – De állnod kell a költségek tíz százalékát. – Jöhetek én is? – kérdezte Pici. – Jöhetsz – felelte nagylelkűen Porta és a Légiós. Papa átment az irodába, hogy megnézze, mit tehet az ügy érdekében. Egy órával később már úton voltunk egy teherautóval. Porta magával hozott vagy húsz-harminc pornóújságot, és buzgón tanulmányozta őket, hogy felkészült legyen.

Egy tábori rendőr irányított be minket a bordély elé. Nyakában a fejvadászok keresztje fityegett egy láncon. Odabent, az előtérben egy másik rendőr megnézte a papírjainkat, aztán átadott minket egy orvosőrmesternek, aki a nemi betegeket volt hivatva kiszűrni. Porta kukkra ugrott örömében, amikor átengedték. – Apuci működőképes! Remek, egyszerűen remek! Isten tudja, mikor lesz megint alkalmunk rá. Pici sugárzott az örömtől. – Matrac-polka után egy golyó a szájon át, s boldog emberként halsz meg, kispofám – énekelte. Porta két liter pálinkát is hozott magával. – Fertőtlenítőszernek – magyarázta. – Nem tudhatod, ki volt bent előtted. A láncos rendőr kihajított egy katonát, és egy tanító bácsi feddő hangján utána kiáltott: – Tűnés, kisfiú, amíg még módodban áll. Ez a hely nem taknyos kölyköknek való! Tragikomikus, de a tizennyolc év alatti katonáknak tilos volt nőzniük, alkoholt fogyasztaniuk és dohányozniuk. Aki mégis megtette, azt szigorúan megbüntették. Embert ölni és megöletni magukat viszont szabad volt. Persze, ezt is csak megfelelő körülmények közt, csata közben az úgynevezett “ellenséges” katonákkal szemben. Hiába, a porosz hadsereg vigyázott a német anyáktól kölcsönvett fiaira. Plútó és Pici beszabadultak a váróterembe, ahol pillanatok alatt maguk mögé sorolták a már várakozókat. Egy tüzér őrmester zúgolódni merészelt. Pici szó nélkül, egy jól irányzott ütéssel leterítette. – Utat a 27. kivégző és gyújtogató ezrednek! – kiabálta Porta. – Adjátok át a lányokat. Hadd nézzük, miféle áru kapható itt! – Csendet, vagy kihajítom magukat! – szólt rá egy tábori rendőr, de Picinek elég volt ránéznie, hogy behúzza fülét-farkát, és elvonuljon a szoba másik végébe. A nappali, vagy ahogy a madámok nevezni szokták, a recepciós szalon kétszárnyú ajtaja döngve kivágódott, elénk tárva tucat húsz és ötven közötti, igen provokatívan öltözött hölgy látványát. Volt, aki mélyen kivágott estélyi ruhát viselt, mások áttetsző bugyiban és melltartóban reklámozták bájaikat. Egyvalamiben azonban nem különböztek: mindannyian készek voltak állni a zajos katonák offenzíváját.

Porta szó szerint belezuhant egy halványkék alsóneműt viselő, fekete hajú szépség ölébe. A lány ajkai közé erőltette a vodkásüveg száját, és búgó hangon megkérdezte: – Van kedved felmelegedni velem, kincseském? Két perccel később már nem láttam őket. Plútó lelkesen rávetette magát egy testsúlyfelesleggel küszködő lányra. Az álmai nője volt, mint később magyarázta. Pici a szalon közepén állt, és a lányokat mustrálta. Képtelen volt választani közülük. A vége az lett, hogy hoppon maradt. Erre elüvöltötte magát: – Tolvajok, betörők, banditák! Nőt akarok! Olyat, aki bajnok a díványsportban! A lányokat felügyelő gardedám megpróbálta lehűteni a hangoskodó óriást. Pici magához rántotta a csacsogó hölgyet. – Te is kurva vagy? Akkor mozgás, Pici megérkezett. Mi ez itt, imaház vagy kupleráj? A gardedám segítségért kiáltott, mivel Pici nekilátott letépkedni róla a ruháját. Egy másik kísérő érkezett, de Picivel szemben még ketten is tehetetlenek voltak. Miután félmeztelenre vetkőztette az elsőt, Pici egy-egy hóna alá vette őket, és az ajtó felé indult, ahol a többiek eltűntek. A két kísérő kétségbeesetten sikongatott és rúgkapált, Picit azonban nem lehetett meghatni. – Ne akarjatok csalódást okozni Picinek. Én csak azt kérem, amiért fizettem! Feltrappolt a lépcsőn a két visítozó nővel. – Csitt, lányok! Én csak élni akarok a jogaimmal! Berúgta az első útjába kerülő ajtót, de a szoba foglalt volt: Porta feküdt az ágyon a fekete hajú szépséggel. A következő szobában Plútó és Stege hancúrozott két nagy hangú lánnyal. Pici szitkozódva folytatta útját. Végigpróbálta az összes ajtót a folyosón, de minden szoba foglalt volt! Felcsörtetett a második emeletre. Az első szobát, ahova berobbant, egy légvédelmi tüzér használta. – Kifelé, te kis pöcs – dörrent rá Pici. – Az ilyen papírmasé katonáknak, mint te, a laktanyában a helyük, ha a tisztességes ember bejön szórakozni a városba! A légvédelmis tiltakozott, de nem sokat ért el vele. Pici a széles ágyra hajította a két rúgkapáló nőt, majd elkapta a tüzért, és kirepítette az ajtón. A harmadik, anyaszült meztelen nő felült, végignézett a betévedt társaságon, aztán visszahanyatlott az ágyra, és hahotázni kezdett. Már az is

mulatságos volt, hogy az aktus közepén kitépték az ágyból a vendégét, de még mulatságosabb volt látni a két rúgkapáló gardedámot. – Le a rongyokkal – parancsolta jókedvűen Pici, s már tolta is le a nadrágját. – Mit képzel? – mondta felháborodva az egyik nő. – Jelenteni fogom a… A mondta további része ijedt sikolyba fulladt. Pici lerángatta a nő ruháját és kombinéját, letépte róla a bugyit, szétfeszítette a lábát, és rávetette magát a gyönyörök kertjére. Közben a másikat is magához láncolta benzintől bűzlő vasmarkával. A szerelem azonban elvonta Pici figyelmét, így a kihajított tüzér nőjének sikerült lelépnie. Nem jutott messzire, egy félmeztelen katona elkapta a folyosón, és diadalittasan berángatta a szobájába. Egy emelettel lejjebb Porta és Plútó épp partnert cseréltek. Amikor egymás nőivel is beteltek, kockajátékot kezdtek játszani. A tét természetesen a két nő volt. A szalonból eközben mindvégig pokoli lárma hallatszott fel a szobákba. Legalább száz katona várta, hogy a tizenkét nő közül valaki végre az ő “igényeit” is kielégítse. Estére aztán elszabadult a pokol. A legrosszabbul a részeg Picinek kiszolgáltatott két gardedám járt. Pici bömbölt és rikkantgatott az élvezettől. Mikor megunta mindkettőt, betört egy másik szobába, ahol egy lövész szórakozott két lánnyal. Pici minden bevezető nélkül azt követelte tőle, hogy cseréljen vele partnereket. A többiek tiltakoztak, de végül minden Pici akarata szerint történt. A vad bujálkodás szüneteiben vodkát vedelt. Porta és Plútó hallották a zajt, és a két lánnyal együtt felmentek hozzá. A perverzió versenyszámai következtek. Porta pornóújságjai messze alulmaradtak a versenyben. Porta magára öltött egy kebelrésszel hátrafelé fordított melltartót. Ezt leszámítva csak a bakancsa és a cilindere volt rajta. Pici szerényen megelégedett azzal, hogy csak a nadrágját vette le. Még a pisztolytáskáját sem csatolta le. Plútó ádámkosztümben ficánkolt, csak a fekete tankos kendő volt a nyaka köré csomózva. Az összes lány anyaszült meztelen volt. Néhányan megpróbáltak megszökni, Pici azonban elkapta és röhögve az ágyra hajította őket. Porta elcsípett egy tetűt vörös szőrzetű tyúkmellén. Büszkén körbemutogatta, majd egy sikoltozó lány hasára ejtette. Bakancsok trappoltak fel a lépcsőn. Három acélsisakos tábori rendőr rontott be a szobába. Az őrmesterük, az a rendőr, akinek fejvadász

nyaklánc villogott a zubbonya fölött, ordítva követelte, hagyják el a létesítményt. – Mármint mi? – kérdezte vigyorogva Porta. Az őrmester a gutaütés határán volt. – Kifelé! – üvöltötte pulykavörös arccal. – Azonnal, vagy letartóztatom magukat vandalizmusért! Plútó kinyitotta az ablakot, és nagy ívben könnyített magán. Meztelen hátsója a merev porosz tábori rendőrökre mosolygott. Ezek a pöfetegek túl komolyan vették magukat és a kötelességeiket. Az őrmester a revolvere után markolászott, ami jellemzően úgy hátra volt csúsztatva, hogy egészen ki kellett csavarnia a felsőtestét. A kis Légiós, aki még idejében megszimatolta a veszélyt, és ezért a rendőrök mögé került, elrikkantotta magát: – Allah-akbar! Vive la legion! 8 A következő pillanatban már a fejvadász hátán volt, és a földre teperte a férfit. A másik kettőt a többiek fegyverezték le és hajították le a lépcsőn. Porta ezek után úgy vélte, ideje lenne lelépni. A lányok készségesen összekapkodták a széthajított egyenruhákat, Pici azonban nem volt hajlandó felöltözni. Porta, Plútó és a Légiós kimásztak az ablakon, és a lányok útmutatását követve eltűntek a szomszédos házak tetői közt. Pici kidüllesztette a mellkasát: – Tőlem jöhet az egész náci hadsereg – kiáltotta, és a padlóra köpött. – Elbírok én minddel! Azért vagyok itt, hogy igénybe vegyem a hölgyek szolgálatait, és én meg is fogom tenni, ahányszor csak bírom. Csendben, tisztességgel! Boldog morgással az egyik lányra vetette magát. A rendőr őrmester visszatért egy ötfős létszámra növelt csapat élén. Becsörtettek a szobába, és nekiestek az ágyban piszmogó Picinek. Heves harc vette kezdetét, melyet még a lányok se úsztak meg verés nélkül. Egyikük akkora monoklit kapott a szeme alá, hogy feledve nemes gardedámi hivatását, dühében felkapott egy széket, és a legközelebbi rendőr arcába csapott vele. A férfi azonnal megadta magát. A lányokkal az oldalán Pici úgy küzdött, mint egy felhergelt oroszlán. A láncos kutyák lerepültek a lépcsőn, melynek aljában a lelkes nézősereg üdvrivalgással fogadta őket. Ez eddig rendben is lett volna, csakhogy Pici agyát annyira elborította az üldözési mánia, hogy immár a meztelen lányokat is ellenségnek tekintette. Ezért őket is a rendőrök után hajította. 8

Allah nagy! Éljen a légió! (arab, francia)

Miután magára maradt, nekilátott elbarikádozni az ajtót a szétvert bútorzattal. Egy rendőrtiszt megkérdezte, mi folyik. – Herr Wachtmeister – felelte zokogva az egyik gardedám –, ez nyílt lealacsonyítása az intézményünknek! Mi tiszteletreméltó hölgyek vagyunk, akik a végső győzelem érdekében tevékenykedünk, és most ilyen bánásmódban részesülünk. – Mit fogna gondolni a többiek, ha ennek híre megy? – szipogta a társa a lépcső aljából. – Ez az erkölcstelen este mélyen megrendített. A barátom, aki Stabszahlmeister, a Führer jó ismerőse. Gondoskodni fogok, hogy ez a szeretett vezetőnk fülébe is eljusson. Így bánni egy párttaggal! Arra kérem önt, hogy leckéztesse meg ezeket a gazfickókat, Herr Wachtmeister. – Ki van odafent? – kérdezte a Wachtmeister türelmetlenül. Fontoskodóan megigazította állán az acélsisakja szíját. – A fenevad János Jelenéseiből – mormogta egy rendkívül zaklatott lány. Az alsó lépcsőfokon ült, és előre-hátra ringatta magát, miközben egy katonai alsóval próbálta leplezni meztelenségét. – Hozzák le azt a vadállatot – parancsolta a Wachtmeister a vérebeinek. Félrehúzódott, hogy az emberei megrohamozhassák Pici erődjét. Három tagbaszakadt rendőr vetette neki a vállát az ajtónak, de az meg se moccant. Vad morgás hallatszott az ajtó mögül. Az egyik rendőr megkérdezte: – Emberi lény van odabent? – Nem tudom – felelte a kollégája –, de átkozom a napot, amikor elszegődtem rendőrnek! A három újabb rohamot intézett a várkapu ellen. Ezúttal sokkal elszántabbak voltak, és az eredmény nem maradt el. Ők beestek, Pici pedig nekik esett. – Mi a fenét képzelnek? – üvöltötte. – Kopogás nélkül bejönni? Megtámadni engem, mikor a gatyám le van tolva? Na most megkapjátok, tetves disznók! Iszonyatos csattanások és reccsenések következtek. Mintha egy megvadult elefánt szabadult volna be a bordélyházba. Az egyik gardedám hisztérikusan sikoltozni kezdett: – Dobják ki az ablakon! Lőjék le! A jó hírünk! A hírnevünk! A túlerő végül a rendőröknek kedvezett. Picit gumibottal leütötték, majd lerugdosták a lépcsőn. A Wachtmeister precízen a veséjébe rúgott. Három hét múlva láttuk viszont Picit. Többször is megverték és megkínozták, de ő ennek ellenére nem árulta el a többiek nevét. Csak annyit tudtak róluk, hogy a 27. harckocsizóezred katonái, ennek okán az

egész ezrednek megtiltották, hogy tábori bordélyt látogasson kerek fél évig. Pici büntetésképpen három hónapig aknát szedett a senki földjén, utána pedig öt napig a “mennybemenők osztagában” harcolt. A zászlóaljparancsnokunk Hinka ezredes jobban tudta, mint bármelyik hadbíró, hogyan lehet megszelídíteni a Pici-féle vadembereket. Az 5. század konokul eltökélte, hogy embert farag Piciből, ebből az óriás gyermekből, aki minden ügyetlen mozdulatával döntött és rombolt, de ahhoz nem volt elég romlott, hogy elárulja a bajtársait.

A katona a háborúban olyan, mint a homokszem a tengerparton. A hullámok átcsapnak fölötte, magukkal sodorják, aztán visszadobják, hogy megint legyen, akit magukkal sodorjanak – és így tovább mindaddig, míg a mélység végleg el nem nyeli.

11. KŐZELHARC TANKKAL Havazni kezdett, nehéz hópelyhek vágódtak a földnek. A környék jéghideg sárban úszott. Még néhány perc éjfélig. A tankjainkban gubbasztunk a fáradtságtól kábult félálomban; már öt napja nem volt egyetlen percnyi nyugtunk sem. Az ezred harckocsijainak a java szétlőve, kiégve hever szanaszét a hatalmas területen, ahol a csata folyt. Az új emberek és felszerelések azonban folyamatosan érkeznek, ami meglepő ennyi veszteség után. Hihetetlenül piszkosak vagyunk a lőportól, a gépzsírtól és a sártól. A szemünk vérben úszik a kialvatlanságtól. Vizet nem láttunk a sárlét leszámítva, amit az árkokból gyűjtöttünk össze. Az élelemtartalékaink kiürültek, és már az abszurd porosz találmánynak, a vastartaléknak is a nyakára hágtunk. Porta belebetegedett az éhezésbe. A kis Légiós többször is elment portyázni, de mindannyiszor üres kézzel tért vissza. Ahol megjelenünk, onnan mintha kiporszívóztak volna minden ehetőt. A vonalaink mögül pedig csak emberek, tankok és lőszer érkezik. Ennivaló soha. Ahogy Papa megfogalmazta: – A korrupció odáig fajult, hogy már a fronton harcoló katonák fejadagjait is ellopják és eladják. Valahonnan a városból, nem messze attól a helytől, ahol az orrunkat lógattuk, lánctalpak csikorgása hallatszik. – Reméljük, nem ivánék – mondja Plútó, és a nyakát nyújtogatva kikukkant a mindent körülölelő sötétségbe. Sokan nyugtalankodni kezdenek. Minden fül feszülten hallgatózik és azonosítani próbálja a néma épületek mögül átszűrődő idegtépő csikorgást. A motorok felpörögnek, a sebességváltók csikorognak, a dinamók zümmögnek.

Az idegesség mindenkire átterjed. Képtelenek vagyunk rájönni, kinek a tankjai lehetnek odaát. Porta, a tankzajok specialistája félig kilógatja magát a vezetőnyíláson. Mozdulatlanul fülel. Hirtelen visszarántja magát a helyére, és közli velünk: – Jobb lesz eltűzni innen. Iván tankjai vannak odaát. T-34-esek. – Francot – hallom Plútót. – A mi Mark Vi-osaink azok. Olyn hangja van, mintha egy regiment holland menetelne fapapucsban. Ideje lenne fület mosnod. – Akkor meg mi az istenért olyan óvatosak? – veti fel Porta. – De mindegy, hamarosan úgyis kiderül. – Hátrahajol, és felnéz hozzám. – Azért csak készítsd elő az ágyút. – Ha ez iván, akkor én Adolf vagyok – mondja Plútó. – Vagy Mark VIosok, vagy a nehéztüzérség. Hinka ezredes jelenik meg a hosszú tankoszlop elején. A századparancsnokkal tárgyal. Valamivel később Barring eléri a mi tankunkat is, és azt mondja a toronyban ülő Papának: – Beier Unteroffizier, készüljön fel egy felderítő őrjáratra. Ki kell derítenünk, ki van előttünk. Ha iván az, akkor nagy csetepatéra számíthatnak. Olyan szerencsétlen pozícióban vagyunk, hogy könnyedén bekeríthetnek minket. – Értettem, uram. A 2. szakasz készen áll az őrjáratra. – Papa maga elé teríti a térképet, és folytatja: – A szakasz először… Néhány ágyúlövedék csapódik be és vet széjjel egy házat. – Iván… iván… – kiabálja mindenki. Pánik tör ki a soraink közt. Géppisztolysorozatok és puskalövések hasítanak bele a levegőbe. A pánik elhatalmasodik a századon. Néhányan kiugranak a tankjukból. Mindenki attól retteg, hogy egyszer bent fog égni a tankban – ahogy az olyan sok bajtársunkkal megtörtént. Rettegett T–34-esek közelednek falkában az utcán. Minden létező fegyverük halált okád. Két lángszóró vérvörös nyelve nyalja végig a házak falainak tapadó páncéltörősöket. Egy tankunk a levegőbe repül – az üzemanyagtartályát érte találat. Káosz mindenütt. Menekülni igyekvő tankok ütköznek egymásnak. Senki nem tudja, ki az ellenség, ki a barát. Két orosz tank rohan egymásnak. Szikraeső sziporkázik az éjszakában. Egyszerre sütik el ágyúikat, s egy pillanattal később már mindkettő lángokban áll. Az egyiknek felcsapódik a teteje, valaki kibújik. Egy géppuskasorozattal leterítik, megsütik.

Négy 10,5 cm-es tábori löveg zúdít sortüzet a T–34-esekre. Vörös és fehér tűzgomolyagok szállnak az ég felé. Az oroszok támadása lendületét veszti. Vezető nélkül maradtak, az összhangot felváltja a kapkodás. Néhány tankunk tüzet nyit az összes fegyverével, és közben kihátrál menedéket keresve. Pici, aki az ágyúnkat eteti, lőszerrel a hóna alatt elordítja magát: – Lőj, te barom, lőj! Odaszólok neki, hogy fogja be, és törődjön a maga dolgával. – Seggfej – morogja Pici. A kormányrúdnál ülő Porta elvigyorogja magát. – Csak nem féltek, fiúk? Nos, így van ez, amikor nem hallgattok Portára. Imádnivalók ezek a T–34-esek, nem igaz? Nekihátrál a tankkal egy falnak, amely leomlik és porfelhőbe burkol minket. Porta gyorsan előrementbe kapcsol, teljes gázt ad, és duhajul nekiront egy T–34-esnek. Sikerül becéloznom a tornyát, és lövök. A lövés döreje és a lövedék robbanása egybeolvad a jelentéktelen távolság miatt. A löveg visszaüt, egy izzó gránáthüvely zuhan a tank aljára. Pici belök egy nagy robbanóerejű Sgránátot. Papa ordít: – Hátra! A pokolba, te idióta, hátra! Egy másik közeledik tizenegy óra felől. Megvan? Lőj, az isten áldjon meg! Belebámulok a periszkópba, de füstön és nyomjelző lövedékek csíkjain kívül semmit nem látok. – Te lüke, a torony kilenc órán áll, nem tizenegyen. Fordulj hét mínusz harminchatra. Megvan? Lőj, ember! Egy ágyúlövedék süvít el a torony mellett. Aztán egy másik. Porta hátramenetbe kapcsol, hatvantonnás Tigerünk felágaskodik. Szűk tíz centiméterre az alvázunktól egy T–34-es dübörög el. Megfordul, vizet és sarat csapva a magasba, csúszik vagy húsz métert; ez a veszte. Lenyomom a pedált, a torony forgásba lendül. A háromszögek találkoznak a célzószerkezetben. Két lövedék távozik gyors egymásutánban a hosszú csőből. Iszonyú csengés-bongás, csikorgás, de nem a célba vett T–34-es az, hanem a mi tankunk. A Tiger féloldalt megemelkedik, kis híján felborul. Plútó kis híján kirepül a nyíláson; egy T–34-es rohant nekünk, állapítja meg kényszeredetten. A T–34-es egy pillanatra hátraugrik, aztán a vezetője gázt ad, és a tank nekünk ront, mint egy faltörő kos. Oldalról találja el a tank elejét. Megperdülünk, mint a szép lány a táncparketten.

Porta kirepül az üléséből, és Plútóra zuhan. Estében kitépi a rádiónk összes vezetékét. Én éppen az ő helyén landolok, a vezetőülésben. Szerencsére a fejemen a sisak, ami szédítő kongással a kormányrudaknak csapódik. Papa beüti a fejét egy kiszögellésbe, és aléltan elterül. A fejéből dől a vér. Csak Pici marad állva, mintha a talpa oda lenne szegezve a padlóhoz. Pici dühösen feltépi a csapóajtót, és kiordít: – Szemetek, átkozott Sztálin-ivadékok! Néhány eltévedt gránátlövedék sivít el a torony mellett; Pici gyorsan visszahúzódik, magára zárja az ajtót. Kidobálja az egyik lőszeresládából a töltényeket, mit sem törődve azzal, hogy a súlyos, 8 cm-es gránátok a lábára zuhannak, aztán az inge egy darabjával beköti Papa sebét, és az üres ládába emeli őt. – Én vagyok a legnagyobb és a legerősebb – bömböli ezután. – Én veszem át a parancsnokságot! – Rám bök az ujjával. – Te pedig, te kis nyomorék strici, lőni fogsz, mint a kisangyal. Ezért vagy Oroszországban, vagy nem? Megbotlik Papa lábában, és előreesik; kész csoda, hogy a hátracsapódó ágyú nem veri szét a fejét. Fenyegetően rám néz, de ami történt, az már neki is sok. – Te szarvatlan ördögfiókba, képes lennél megölni a parancsnokodat? Mi a fészkes fekete fenét akarsz azzal az ágyúval? Kész, nem vagyok hajlandó átvenni az irányítást. Nem fogom lelövetni magam! Porta és Plútó a padlón fetrengenek a röhögéstől. Egy pillanatra elfeledjük a veszélyt. Odakint eközben dúl a harc, izzó géppuskalövedékek szövik át az utca levegőjét. Két 8,8 cm-es légvédelmi ágyú lép működésbe nem messze tőlünk, de a torkolattüzük elárulja őket, és hamarosan maga alá gyűri őket egy T–34-es. Ez az éjszaka olyan, mintha a végítélet napja jött volna el. Mindent elemészt a tűz. Sebesült német és orosz katonák százai jajgatnak és kiabálnak orvosért. A mi tankunkat is találat éri; egy másodperc múlva már lángokban áll. Pici kidobja Papát az oldalajtón, aztán maga is utána ugrik egy szikraeső kíséretében. Hengergőzik néhányat a sárban, hogy kioltsa fáklyaként égő olajos egyenruháját. Zihálva, köhögve fekszünk egymás mellett. Porta magához húzza vörös macskáját, aki ilyenkor a zubbonyában lakik, és rákiált: – Ezt is mindketten megúsztuk, pajtás! Csak néhány szőrszál perzselődött meg a hátadon.

Pánik minden irányban. Gránátosok, utászok, tankosok, lövészek, tüzérek, tisztek, tiszthelyettesek és közlegények rohangálnak, kúsznak, ordítoznak fejüket vesztve. Ideálisak a körülmények az orvlövészek számára. Fütyülnek is a fejünk körül a golyók. Porta talál egy mágneses aknát. Kígyóként kúszik a legközelebbi T–43-es felé. Látom, hogy felugrik és rátapasztja az aknát, pontosan oda, ahova kell. Robbanás, éles lángnyelvek ölelik körül a lövegtornyot. Pici közben egy másik tank felé kúszik. Gondosan elhelyezi az aknát a torony alatt, kihúzza a biztosítószeget, és hagyja, hogy a kanyarodó tank levesse magáról. Mennydörgés erejű bumm, és egy újabb T–34-es borul lángba. Pici bevadul. – Kicsináltam egyet. A kutyafáját, a túlvilágra küldtem egy egész tankot! Kész csoda, hogy nem találják el ezt az ugrándozó fajankót. Vagy golyóálló lenne? Nálam is van egy akna. Kibiztosítom, de nem sikerül felhelyeznem a mellettem elcsikorgó tankra. Mögötte robban fel, s a légnyomás jó néhány méterrel odébb vet a rommá lőtt utcán. Az újkori szörnyek úgy csúszkálnak és pörögnek fékezés közben, mint a jeges sztyeppen a motoros szánok. Csak ne ágyúznának folyamatosan… A földre lapítjuk magunkat, úgy teszünk, mintha halottak lennénk. A földnek édeskés szaga van. A barátunk, aki menedéket kínál nekünk. Szeretetre méltó, piszkos, felszaggatott föld! Még sohase voltál ilyen ízletes, pedig sárléd kitölti szájunkat, behatol orrunkba és szemünkbe. Sáros egyenruháinkban és felszerelésünkkel olyanok vagyunk, mint valami mozgó sárgöröngyök. Reggel nyolcig tart ez a rémvalóság, de még ezután is heves harcok zaja hallatszik Cserkaszi déli része felől. Még évekkel a háború után is gyakran riadok fel éjszaka, mert álmomban a halál hírnökeinek, a borzalmas orosz T–34-eseknek a csikorgását hallottam. Lassan feltápászkodunk a sárból. Porta, hála istennek még élsz! És Papa? Hol van Papa? Megkönnyebbülten fellélegzünk. Ott van, ő is él. Stege, Bauer és a kis Légiós, a mindig keserű és ünneprontó Möller – átöleljük egymást, az életet ünnepeljük. Pici örömittasan felkiált: – Néhány rozsdás T–34-es nem olthatja ki Pici életének a lángját! – Megrugdossa a kiégett orosz tankot – azt, amit az ő aknája repített a levegőbe. – Gyerünk, vörös ördögök, elbánok veletek is! – kiabál a távoli lánctalpcsikorgás irányába.

Plútó kinyújtott lábbal ül a sárban. Az utcát bámulja, melyet az orosz tankok támadása kiégett tankok, ágyúk, autók és tehergépkocsik temetőjévé tett. Hinka ezredes és Von Barring százados közelednek. Szédelegnek, mint két részeg. Von Barring feje fedetlen, Hinka orosz bundasapkát visel. A nagykabátja megpörkölődött. Szétoszt köztünk egy marék cigarettát. – Hát még életben vannak – mondja fáradt hangon. Vér szivárog a homlokából, végigcsorog az arcán. Le akarja törölni a kézfejével, de csak még jobban szétmaszatolja. A vér és a sár keveréke groteszk, szinte sátáni megjelenést kölcsönöz neki. Negyed órával később elmenetelünk. Az ezred súlyos veszteségeket szenvedett. Hétszáz halott, nyolcszázhatvanhárom sebesült. Minden tankunk odaveszett. A többi ezred se járt jobban. Elesettek hevernek mindenütt, amerre nézek. A sár és a vér ellenére a váll-lapok alapján meg tudom különböztetni az egyes egységeket. Ott egy tucat panzer-jäger, kásává lapítva. Egy ágyúcső mered az ég felé, mint egy vádló mutatóujj. Körülötte üres hüvelyek. Valamivel odébb, a kiégett házak tövében egy egész ütegnyi 8,8 cm-es ágyú. Kezelőikkel együtt kartonfigura vékonyságúra lapították őket az orosz tankok. Csak nézünk és nézünk. Hihetetlen, mennyi embert el lehet pusztítani néhány óra leforgása alatt.

Eljött a tél minden borzalmával, a fagyokkal és hóviharokkal, melyek több embert öltek meg, mint az orosz fegyverek. Közönyössé és kegyetlenné tette az embereket. Megvadult, vérszomjas vadállatokká váltunk. Már a halált se tiszteltük: ha elhaladtunk egy véres, fagyott péppé taposott tetem mellett, csak röhögtünk a látványon.

12. KÉSEK, BAJONETTEK ÉS ÁSÓK Körülvettek minket. Egyetlen tankunk se maradt, ismét gyalogsággá váltunk. A természet is ellenünk fordult, üvöltő, jeges szelekkel, kavargó hóförgetegekkel támadt ellenünk, jéggel vonta be ágyúinkat, géppuskáinkat és kézifegyvereinket. A hideg olyan elviselhetetlen volt, hogy az ember folyamatosan legfeljebb egy negyed óráig őrködhetett a szabadban; ha nem váltották le idejében, kopogóssá fagyott. Az orrunk befagyott, jégcsapok lógtak a szakállunkról. Minden egyes lélegzetvétel felért egy késszúrással. Elég volt kesztyű nélkül, óvatlanul megérinteni egy fémtárgyat, és az ujjbegyeid bőrének máris búcsút mondhattál. A fagyástól elüszkösödött, bűzlő, rothadó végtagok látványa mindennapivá vált. A koszos, műtőként funkcionáló kunyhókból vödörszám kerültek ki az amputált lábfejek, kezek, egész lábak, karok. A sajtótermékek méregdrága feketepiaci árukká ritkultak. Egy újság ötven cigarettába került. Nem, nem a tartalma miatt. Azért, mert megmenthették az embert az üszkösödéstől. A “műtő” ajtaja mellé kitett vedrekbe gyömöszölt végtagok még így, mélyhűtött állapotban, befagyott orrunk ellenére is erős szagot árasztottak. Az orvosok tették, ami tőlük telt. A műtőlámpákat általában néhány Hindenburg-gyertya helyettesítette. Ha egy beteg elhalálozott műtét közben, kihajították a hóba, és már csukták is vissza az ajtót, hogy kint tartsák a fagyot. Az ezred Petruskijban állomásozott, pillanatnyilag “cserepadon”. Az a hír járta, hogy ejtőernyővel új csapatokat fognak ledobni hozzánk, sőt egyesek még azt is tudni vélték, hogy különleges egységeket is kapunk a

legjobb német kiképzőtáborokból. Mi, vén obsitosok persze ezt egy percig se hittük. Olyan szép, olyan reménykeltő volt papíron. A Goebbels-propaganda által finanszírozott magazinok hatalmas, olajozottan működő, jól felszerelt és jól táplált katonáktól duzzadó hadseregnek állítottak be minket. Az igazság viszont épp az ellenkezője volt. A tartalékosaink rosszul kiképzettek voltak, és silány fegyverekkel látták el őket. Az újoncok, akiket hozzánk küldtek, kitűnően tudtak díszlépésben járni, és feszesen tisztelegtek. Sok órát elvesztegettek arra is, hogy megtanítsák nekik a tisztek és tiszthelyettesek rangjelzéseit. Ez roppant lényeges volt. Végtére is, mit érne egy porosz laktanya, ha nem csattognának a bakancsok, amikor egy aranycsillagos-aranyeres tiszt áthalad az udvaron? Egy Petruskij melletti faluban kushadtunk tehát, és vártuk, hogy új fegyvereket és golyófogókat küldjenek. Unalmunkban kártyáztunk, tetvészkedtünk és kötekedtünk fűvel-fával. Papa a pipáját tömködte nehéz szagú mahorkával. Borzasztóan megnyugtatóan bírta csinálni ezt. Az ember csak nézte, és máris egy csendes karibi halászfaluban képzelte magát, ahol az öreg halászok a holdfényes fövenyen üldögélve pipát színak, és a napi fogásról beszélgetnek. Mi is csevegni kezdtünk egymással, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik sokat megéltek már együtt. Gondosan megválogattuk minden szavunkat. Hosszú köteteket lehetett volna például teleírni mindazokkal a gondolatokkal, amelyek Papa csendes szavai mögött rejtőztek: – Gyerekek, gyerekek. Még a kimoshatatlanul mocskos szájú Porta is elhallgatott. Percnyi szünet után Papa folytatta. – Meglátjátok, iván be fogja vetni az egész 42. hadtestet. – Kifújt egy sűrű füstfelleget a szoba levegőjébe, majd a zsíros edényekkel, térképekkel, kézigránátokkal, géppisztolyokkal és egy félig elrágcsált kenyérszelettel telezsúfolt asztalra tette bakancsos lábát. – Véleményem szerint iván már alig várja, hogy megérkezzen az erősítés. A tábornokaik már dörzsölgetik a tenyerüket, és egy újabb Sztálingrádban reménykednek. Jól véssétek az agyatokba a szavaimat: az egész 4. hadtest pokolra fog jutni Cserkaszi miatt. Porta csak nevetett. – És akkor? Előbb vagy utóbb úgyis a pokolra kerülünk mindannyian. Csak aztán el ne feledjétek, hogy az ördögöt is a szabályzatnak megfelelően kell üdvözölni. Heil Hitler! Keleti front!

– Igen, és ha egy T–34-es hátulról eltalálja a seggedet, pont a sátán karjában fogsz kikötni! Porta és Pici a nadrágjukat csapkodva dőltek a röhögéstől. – Csak ne kelljen előtte ólmot bányásznunk a Kolimában – mormogta Möller. – Ja – bólogatott Bauer. – Sztálin pokla után megváltás lesz ott lenni. Ami engem illet, nem szeretnék közelebbi ismeretséget kötni a Gyezsnyevfok környéki vidékkel. – Senki nem fogja megkérdezni, mit szeretnél – nyugtatta meg Porta. – Minden azon múlik, milyen hangulatban lesznek vörös kollégáink. Ha durrogtatni van kedvük, szétloccsantják az agyadat egy Nagannal. Csak győzd aztán összeszedni a szétszóródott koponyadarabkáidat. Fél fejjel elvégre mégse illik bejelentkezni a sátánnál. Persze, az sem lehetetlen, hogy lassúbb halódást fognak kívánni neked. Akkor majd szépen elküldenek egy hideg, piszkos helyre valahová az Urálon túlra, mondjuk Vojenno Plennijbe, és hagynak gürcölni néhány évig, mielőtt darabokra törnék a csontjaidat egy puskatussal vagy egy nagajkával. Ha szerencsés leszel, még idejében a fejedre esik egy szikla odalent, az ólombányában. Papa komoly arccal megszívta a pipáját. – Ha túl is éljük ezt a katlant, hamarosan jön egy másik, ami még rosszabb lesz. És ha ez az egész szar egyszer véget ér, minket keletre küldenek. Szörnyen kellemetlen, hogy épp egy olyan korszakban kellett világra jönnünk, amikor az a lenyalt képű Adolf úgy döntött, Napóleont fog játszani. Ha legalább biztosak lehetnénk benne, hogy az otthoniak jól vannak… Stege utánozhatatlan, de ragadó gurgulázása hallatszott. – Nos, egyvalamit azért tudunk: Adolf elvesztette a háborút. Ha a vörös nácikat is el tudnánk pusztítani a mi barnaingeseinkkel együtt, akkor ez lenne az első háború, amelyről elmondhatnánk, hogy legalább értelmesen ért véget. Egy tisztiszolga szakította félbe a beszélgetést. Papának azonnal jelentkeznie kellett Von Barringnál. – Rosszat sejtek, barátaim – mondta bölcs képpel Porta. – Én, Joseph Porta, aki Isten kegyelméből káplár vagyok a fagyoskodó náci seregben, alázatosan jelentem, Papának azért kell a századoshoz mennie, hogy ott a fülébe súgják: rövid pihenőnk véget ért. Újra nyakig benne leszünk. A 27. kivégző és gyújtogató ezred ismét szaladgáló zászlócska lesz a nagykutyák terepasztalán. A pokolba velük!

Dideregve vékony szürke kabátjában Papa áttrappolt a havon Von Barring szállására, amely a falu másik végén, tőlünk jó másfél kilométerre volt található. A szél viharossá erősödött, vonítva kergette maga előtt a keményre fagyott hópelyheket a vérrel öntözött orosz földeken. A mínusz negyvenöt fokos hidegben a hópelyhekkel való ütközés irtózatos fájdalmat tudott okozni a feszesre hűlt bőrnek. A hideg rosszabb volt mindennél, kivéve a kialvatlanságot. Porta nem tévedett. Egy órával később Papa visszatért, és közölte, a századunk a 3. és 8. századdal együtt éket fog formálni az ezred előtt, hogy az ki tudjon törni ebből a harapófogóból. Egészen pontosan Terasáig kellett előrenyomulnunk, hogy ott harcba bocsátkozva átszakítsuk az orosz vonalat. Mindezt tüzérségi támogatás nélkül, minimális kézifegyvertűzzel. Meg kell lepni az oroszokat, ajánlották fentről, és akkor nem lesz gond. Milyen egyszerűen hangzott! Hinka ezredes jött át, hogy búcsút vegyen tőlünk. Kezet fogott a három fiatal századparancsnokkal. Mindannyian igazi katonák voltak, olyan tisztek, akik nem az akadémiáról kerültek ki, hanem a közkatonák sorából emelkedtek ki. Nem voltak illúzióink. Tudtuk, mi vár ránk. Ölni és meghalni, csak ehhez értettünk, de ezt jól megtanították nekünk. – Ismerik a dörgést – mondta nekünk Hinka ezredes. – Az oroszok sokkal többen lesznek, mint maguk. Az egyetlen esélyük az, hogy csendben végeznek velük. Ezért szeretném, ha egyetlen lövés se dördülne el. Használják a bajonettet. Sok szerencsét! Rossz előérzettől gyötörve indultunk útnak. Pedig akkor még nem tudhattok, hogy a művelet napokig fog tartani, és a három századból csupán maroknyi ember marad életben. Szürkületkor Von Barring vezetésével megtámadtuk Teresa déli csücskét. Az éjszaka sötét volt, felhők takarták el a holdat, a hó azonban még így is szinte világított. A hideg azonban a mi oldalunkon állt. Álcázott felderítőink egész nap közvetlenül az orosz állások közelében feküdtek. A vezetőjük jelentése szerint minimális ellenséges erővel kellett számolnunk a falunak ebben a részében. Mielőtt csúszómászók módjára megindítottuk volna a támadást – a harci különítmény jobbszárnyaként –, Stege odasúgta nekünk: – Az egyetlen vigaszom az, hogy legalább úton vagyunk a szabadság felé.

Senki nem válaszolt neki. Létezik egyáltalán valahol a nagybetűs szabadság? Hiszen mindkét oldalon szögesdrót és elnyomás várt a tisztességesen élni akaró emberre. Megmarkoltuk a fegyvereinket, és belenéztünk a fenyegető éjszakába. Mindkét oldalon nyomjelző lövedékek szőtték át az ég fekete kárpitját. A hurok egyre szorosabbá vált a német csapatok körül. Világos volt számunkra, hogy iván hamarosan szét fog morzsolni minket. Ez a kitörési kísérlet is csak egy újabb kétségbeesett, sikertelen próbálkozás, mondogattuk egymásnak keserűen. Aztán megkaptuk a szájról szájra átadott parancsot. – Bajonettet felhelyezni! Előre! Szinte láthatatlanok voltunk hosszú, fehér hóköpenyeinkben. Az oroszok csak akkor vettek észre minket, amikor már csupán szűk néhány méterre voltunk tőlük. Elkéstek. Lecsaptunk rájuk, és szinte percek alatt felszámoltuk ezeket az állásokat. Tovább folytattuk az előrenyomulást, mit sem törődve a közeli erdőből ránk zúduló tűzzel. A szerencse teljesen elvakított minket. Porta közvetlen közelről égette ki a következő állásokat. A szerencse ezúttal se hagyott el minket, alig voltak halottjaink. Alig értük el kifulladva és kimerülten a Szuhnij-Szenderovka utat, motorok dübörgését hallottuk Szuhnij felől. Lázasan beástuk magunkat a hóba az út mentén, néhány tankelhárító ágyú mögé, és vártunk. Nem telt bele sok, a hófedte úton feltűnt egy teherautósor eleje. Meglapultunk, mint az ölni készülő vadállat, és csendben figyeltük az előttünk eldübörgő járműveket. Elég lett volna egyetlen parancsszó, hogy felpattanjunk és lemészároljuk ezeket a katonákat, akik csak annyiban különböztek tőlünk, hogy más nyelvet beszéltek. Még a gyásztáviratban is, amit az aggódó anyák és apák könnybe lábadó szemmel, remegő kézzel vettek át a kézbesítőtől, szinte ugyanaz a rideg, semmitmondó szöveg állt. Egyik oldalon: “A fia elesett a náci banditák elleni harcban. Hősként védte hőn szeretett proletár hazánkat…” A másik oldalon pedig: “Elesett a Führerért és a hazáért…” Mintha egy ilyen elcsépelt frázissal meg lehetett volna vigasztalni egy anyát, aki a fiát még mindig gyermeknek tekintette, bármilyen egyenruhát is viselt. Hány anya fogja megkapni a táviratot, mire a harcok Cserkaszi körül véget érnek? – tűnődtem. Az újságok és a hadijelentések, persze, csak “helyi defenzív műveletek”-ként fogják megemlíteni a Cserkaszi környéki mészárlásokat.

Úgy tűnt, a teherautók éppen arra tartanak, ahol mi áttörtünk. Ebből arra következtettünk, hogy az orosz parancsnokság még nem értesült a történtekről. Érthető tehát, hogy igencsak meglepődtek, amikor tízméteres távolságból tüzet nyitottunk rájuk. Az első néhány teherautó felborult, három másik, aknavetőket szállító jármű pedig a levegőbe repült. Egyik utasainak sikerült kilőniük ránk néhány gránátot, de a lövedékek messze mögöttünk, ártalmatlanul csapódtak a fagyott hóba. A túlélőket kíméletlenül lekaszáltuk az automatáinkkal. A konvoj megszűnt létezni. Hajnali háromkor újra támadtunk, ezúttal Novo-Budánál. Von Barring úgy döntött, olló-formációban fogunk támadni, északról és délről, ezúttal is kizárólag átkozott bajonettjeinket használva. Fehér köpenyeinkben ártó szellemekként suhantunk a falu szélén posztoló őrök mögé. Láttam, hogy Porta és a Légiós elvágják az egyik őr nyakát. Pici és Bauer egy másikról gondoskodtak. Az őrök meg se nyikkantak; csak rúgtak néhányat, és fültől fülig átmetszett torkukból habos, gőzölgő vér spriccelt a hóra. Az első házak egyikében, melyekbe Porta vezetésével betörtünk, néhány alvó oroszt találtunk. A döngölt agyagpadlón hevertek kabátjukba burkolózva. Egy szempillantás alatt rajtuk voltunk, és testükbe mártottuk hosszú késeinket. Az enyém is belesiklott egy recsegő mellkasba. Az orosz felkiáltott, és tágra nyílt szemmel rám nézett. Kétségbeesésemben rémült, falfehér arcára tapostam, és addig rugdostam szegekkel kivert bakancsommal, míg már mindenre emlékeztetett, csak arcra nem. A többiek is ugyanilyen buzgalommal öltek. Porta ágyékon döfött a késével egy óriás őrmestert, akinek több késszúrás ellenére majdnem sikerült felkelnie. A forró vér a szétfolyt zsigerek szaga félelmetes volt. Hányni kezdtem. Egyik emberünk sírva fakadt; Porta leütötte, mielőtt még őrjöngeni kezdhetett volna. Már csak az hiányzott, hogy a kiabálásával felverje a környéket. Kiözönlöttünk a házból, és elindultunk felfelé a hosszú utcán. A közeli kunyhókból közelharc elfojtott zaja hallatszott: csattanások, nyögések, halálhörgések. Ez lett az egyik legnagyobb tömegmészárlás, amit elkövettünk. Pici szerzett valahonnan egy kozák szablyát. Láttam, hogy egyetlen suhintással lefejez egy orosz hadnagyot. Félreugrottam a fej útjából, amely végiggurult a padlón, és nekiütődött a Légiós lábának. Kalb odébb rúgta.

Egyik kunyhóból a másikba rohantunk, és ahonnan kijöttünk, ott élő nem maradt. Reggel hatra a falu a mi kezünkön volt. Lázas igyekezettel nekiláttunk beásni magunkat a hóba. Várható volt, hogy amint az oroszok tudomást szereznek a történtekről, megpróbálják visszafoglalni a falut. Akárcsak ők, mi se számíthattunk kegyelemre. Az egyetlen különbség közünk az volt, hogy míg az oroszok a hazájukért harcoltak, addig minket se a Vaterland 9 , se Hitler őrült céljai nem érdekeltek. Az életünkért vívtuk mindennapos küzdelmeinket. A szakaszunk egy nagy, “kommunális” hóüregben telepedett le. Papa derékaljat vetett magának egy orosz nagykabátból és a gázmaszkkonténeréből, s leheveredett. Porta törökülésben ült zsákmányolt orosz hátizsákjai közt. Egy fél üveg vodkát tartott a kezében, a száját nyalogatta, és nagyokat böfögött. – Az istenfáját ennek a képtelen háborúnak. Előbb az ellenség menekül előlünk, most meg mi menekülünk előlük. Pedig az orvos megtiltotta nekem, hogy szaladjak. Rátok bízom magam, barátaim. Gyenge a szívem, kerülnöm kell mindennemű megerőltetést. Sajnos az orvos, akitől ezt tudom, nem volt párttag, ezért küldtek börtönbe, onnan meg ebbe a tetves náci hadseregbe. Persze, itt senki nem kérdezte meg tőlem, hogy van a szívem, és hogy bírom-e ezt az oda-vissza utazgatást Oroszországban. Márpedig ha az ember nem veszi nyaka köré a lábát, iván megpiszkálja a seggét a bajonettjével, ami a tapasztalatok szerint igencsak fájdalmas. Ha sikerülne megegyezni azokkal a vadállatokkal odaát, kicsit talán lelassíthatnánk a dolgot. Szerintem azért rohannak ennyire, mert Sztálin azt ígérte nekik, disznópörköltöt és vajas krumplipürét fognak kapni, ha elérik Kurfürstendammot. Valamit az orruk elé kellett lógatnia, hogy szedjék a lábukat. Iszonyatosat húzott az üvegből; hegyes, túlméretezett ádámcsutkája alig győzte leszállítani a vodkát, pedig olyan szorgalmasan liftezett fel-alá, hogy az szinte fájt a szemnek. Porta átadta az üveget a Légiósnak, majd Papa felé fordult: – Mivel ezüstcsillagos vagy, várnod kell, míg a tisztességes emberek megkóstolják gyümölcskertem nedűjét. Addig inkább gyújts rá egy pipára. – Kitépte az üveget a Légiós kezéből. – Te átkozott sivatagi patkány! – rivallt rá színlelt dühvel. – Így kell inni? Te jó ég, neked inkább tevének kellett volna születned! 9

a haza (ném.)

Megint meghúzta az üveget, mielőtt továbbadta volna. És ez így ment minden ember után. Mire az üveg Papához ért, már majdnem üres volt. Papa elkáromkodta magát! Porta felhúzta fél szemöldökét, becsavarta a monokliját, és megigazította cilinderét. – Drága Papa, te alávaló ezüstcsillagos, ne feledd, hogy jól nevelt, nemes lelkű férfiúk társaságában vagy. És állj vigyázzba, tetves őrmester, ha egy káplár beszél hozzád. Nem ártana, ha megtanulnál viselkedni, vagy magam fogom kézbe venni a nevelésedet. Előrehajolt, hogy egy szédítő durrantással pontot tegyen a monológja végére. – Kész csoda, hogy nem fúlsz meg a saját bélgázaidtól és a fröcskölő nyáladtól, te vörös majom! – mondta szelíden Papa. – majd meglátjuk, akkor is ilyen nagy lesz a szájad, ha megérkeznek ivánék. Valami azt súgja, alig várják már, hogy elnyisszanthassák már a torkunkat. – Milyen figyelemre méltó éles elméjű vagy – vigyorgott megvetően Porta. – Pedig én már azt hittem, iván diadalívet fog emelni, hogy peckesen, libasorban átvonuljunk alatta. És ha kiértünk, a Vörös Hadsereg népbiztos elvtársai fagylalttal és tejszínes eperrel fognak várni minket. Csak nem erre számítottál, te agyalágyult? Tán nem tudod, hogy azért vagyunk itt, mert nagyobb Lebenstraumot kell kreálnunk az árják számára? Csak azt tudnám, hogyan fogják használni az életterüket, ha a hulláktól majd lépni se tudnak… Igaz, ott lesztek ti, Vaskereszt-hajszoló ezüstcsillagosok, hogy elkaparjátok őket, aztán a saját sírotokat is kiássátok. Szép kilátások, nem igaz, Papa őrmester? Kinyitott egy másik hátizsákot, előkereste belőle a vodkásüveget, és kitekerte a nyakát. – Nosza, melegítsük fel magunkat egy kissé. Átkozottul huzatos ez a modern álomház. Még jó, hogy itt van ez a hordozható kályha. A vodka csodálatosan felmelegített minket. Olyan hangosan röhögtünk és kiabáltunk, hogy még egy süket orosz is meghallotta volna. Köhler hadnagy ugrott le az üregünkbe, nyomában Harder hadnaggyal. Köhler leporolta magáról a havat, majd nekilátott cigarettát sodorni mahorkából és újságpapírból. – Brr, de istentelen hideg van. Odaadta a kész cigarettát Portának, és már készítette is a másikat. Porta a szemébe vigyorgott. – Nem szokásom bármit is elfogadni tisztektől. Köhler rendületlenül folytatta a cigarettagyártást.

– Tedd magad takarékra, vörös majom – mondta közönyösen. – Ezeknek a nagykutyáknak nincs modoruk – intett a fejével a hadnagy felé Porta. – Azt hiszem, be fogom nyújtani a lemondásomat, és hazamegyek. Mióta a legjobb ismerőseim kardnyelők lettek, lehetetlenné vált itt az élet. Egyetlen jól nevelt ember se maradt. Ügyet sem vetve a részeg Portára, Köhler közölte: – Az oroszok csapatösszevonást tartanak. Várhatóan az erdő északi csücske felől fognak támadni. Ez azt jelenti, hogy maguk kapják a sűrűjét. Porta közben talált valahol egy hordozható rádiót, és befogott vele egy német adót, mely könnyűzenét sugárzott. Egy émelyítően szirupos hangú férfi az egyik unalomig ismert slágert mekegte minden átélés nélkül. Egymásra néztünk, aztán kirobbant belőlünk a nevetés. – Tiszta röhej – nyerítette Köhler két röhögésroham közt. – Egy üregben dekkolunk, mínusz negyvenöt fokos hidegben, az oroszok bármelyik pillanatban itt lehetnek, hogy széttrancsírozzanak minket, ezek meg odahaza a nagy szerelemről, lenge ruhás lányokról és ezüstös holdfényről énekelnek. Dobja el azt az átkozott vacakot! Valaki kikapcsolta a rádiót. Porta elővette a fuvoláját, és egy olyan dalt kezdett játszani, amit mindnyájan értékelni tudtunk: “Es geht alles vorüber, Es geht alles vorbei. Den Schnapps vom Dezember Kriegen wir im Mai. Zuerst fällt der Führer Und dann die Partei.” 10 A többi üregből is felharsant a dal, s az utolsó két sort olyan hangerővel és lelkesedéssel üvöltöttük át a hómezők felett, hogy az említett úriemberek egész nap heves csuklási rohamokkal küszködtek.

10

Minden véget ér egyszer, Egyszer minden véget ér. A karácsonyi csomag Tán májusban utolér. Előbb a Führer bukik meg. Utána a párt. (ném.)

Sebesültek voltak. Nem képzelőerőre, hanem tapasztalatokra van szükséged, hogy megértsd ezt. Csak az tudja igazán, mit jelent a szó, aki látott tábori kórházat háború idején. Fejsebek, gerincsérülések, paralízis, kétszeres amputáltak, négyszeres amputáltak – az emberből csak egy fej és a csonka törzs maradt –, kilőtt szemek, átlőtt tüdők, vesék és gyomrok, nyílt, szilánkos csonttörések, hiányzó orrok és szájak, ízületi sérülések – a pasas egész életén át vonszolni és dobálni fogja a lábát, mint egy rosszul mozgatott fabábu. És mindnek életben kell maradnia, mert az orvosnak az a kötelessége, hogy életeket mentsen. Akár tetszik ez az arctalan és világtalan szörnynek, akár nem. Mert a katona véleményét sohase kérik ki.

A

13. HÓMEZŐK FARKASAI

A hold hideg. Ferdén függ az égbolton, és zúzmara hull belőle a fákra és a bokrokra. Minden recseg és ropog. Most már a vodka ellenére is fázunk. Tizenkét órája várakozunk a fagyott hóba ásott lyukakban. Az orosz telet lehetetlen megszokni. Még a bundasapkák is kopogósra fagynak a hidegtől. A merev, jégtől szúrós kabáthajtókák kidörzsölik az arcunkat, amely már így is csupa seb és fagydaganat. Az ajkunk merev és duzzadt, bíborszín varasodások tarkítják. Ha mindehhez még éhezés, szó szerinti, brutális éhség is társul, az élet elviselhetetlenné válik. A mindenható német hadvezetés állítólagos precizitásával megfeledkezett róla, hogy felszerelésekkel lásson el minket a legnagyobb ellenségünk, a tél ellen. Több katona halt meg fagyás és betegségek miatt, mint ahánnyal az ellenség fegyverei végeztek. Az oroszok legfőbb szövetségese a természet volt, az orosz tél. De közülük is csak a hozzáedződött szibériai katonák bírták elviselni. Olybá tűnt, mintha ezeket az alacsony termetű, kiugró arccsontú katonákat még elégedettebbé és még vérszomjasabbá tette volna a tél.

Porta vette észre elsőként, hogy megmozdult előttünk a táj. Oldalba bökött, és némán maga elé mutatott. Belemeresztettem a szemem a sötétbe, de semmit nem láttam. A következő pillanatban már rajtunk voltak. Hóköpenyes alakok ugráltak elő a semmiből, és vetették magukat az állásainkra. Rémülten lőni kezdtem a csípőmhöz szorított géppisztollyal – mindenre és mindenkire, aki mozgott. Az üreg megtelt ferde szemű, bundasapkás szibériai lövészekkel. Közelharcban a rettegett “kandrá”-t használták, ezt a kétélű kést, mely éppolyan, mint egy hosszú henteskés, csak annál sokkal masszívabb. Egy kandrával elég egy jól irányzott csapás, és az ellenség feje a hóba repül. Hátat hátnak vetve harcoltunk; bunkósbotként használjuk a lőfegyvereinket. Iván olyan közel van, hogy nincs idő a tárazásra. Néhány percnyi tusa után kiugrunk az üregeinkből, és visszarohanunk a kunyhókhoz. A falak mögött keresünk menedéket. Sikerül újratölteni a fegyvereket. Géppisztolyok kattognak. Nyomjelző lövedékek festik át a kiáltozással és sikolyokkal telített levegőt. Lehetetlen megkülönböztetni a barátot az ellenségtől a sötétség miatt. Az ösztöneinkre bízzuk magunkat, és persze a mieink közül is sokat eltalálunk. Az oroszoknál ugyanez a helyzet. A harci különítményünket szétverték. Az egyes csapatok közt megszűnt a kommunikáció. Von Barring századosnak és Harder hadnagynak sikerült összeterelnie a századunk egy részét. A kunyhókat és a hótorlaszokat használva fedezéknek menekülünk. Egyik tizenhét éves újoncunkat eltalálják egy gránát repeszdarabjai. Hangosan, vádlón felordít, megpördül a teste hossztengelye körül, akár egy búgócsiga, aztán összecsuklik. Egy nehézgéppuska támad nekünk balról. A golyók a halott fiú mellett csapódnak a hóba, kisebb hóvihart kavarnak körülötte. Feltépjük egy kunyhó ajtaját, és hasra vágjuk magunkat a padlón. Alig terülünk el, az ajtó megint kivágódik, és két bundasapkás szibériai alakja rajzolódik ki a hó hátterében. Sorozatok pásztázzák végig a sötét kunyhó belsejét; a visszhang majd szétveti a dobhártyáinkat. Tizennyolcan lapulunk az agyagpadlónak, mozdulatlanul, mintha halottak lennénk. Szinte már magunk is elhisszük, hogy azok vagyunk. Aztán vége. A két orosz elrohan az éjszakába. Megpróbáljuk elkapni őket, de sokkal jobban mozognak a hóban, mint mi. Egy pillanattal később két figura ugrik elénk. Papa és a Légiós gépiesen tüzet nyitnak rájuk. Elszabadul a pokol. Nyomjelző lövedékek záporoznak minden irányból.

Látom, hogy Pici elhajít egy kézigránátot, és annyira eltátom a szám, hogy elfelejtem hasra vetni magam. A légnyomás vág földre, s ahogy belekaparok a fagyott hóba, leszakadnak a körmeim. Papa elkapja a lábam, és maga után vonszol. Fejetlenség mindenütt. Egy orosz mellett rohanok; ő is éppolyan rémült, mint én. Szerencsémre én veszem észre elsőnek. Meglendítem a karom, és gyilkos erővel az arcába vágom a géppisztolyomat. Csont reccsen, a férfi a hóba zuhan. Papa ordít valamit, és előremutat. Lefékezünk, és bénultan a szürke égboltra meredünk; százméteres lángot okádó, süvöltő tárgyak száguldanak felénk. Mintha ugyanannak a parancsnak engedelmeskednének, az oroszok és mi is fedezékbe rohanunk. Az, ami az égből közeledik felénk, nem tud különbséget tenni ellenség és barát közt: nem mások ezek, mint a hírhedt “Sztálin-orgonák”. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a németek is lőni kezdik rakétáikat az elátkozott falura. Mintha földrengéshullám seperne végig a térségen, valahányszor egy rakétasorozat becsapódik. Az egész nem tart tovább pár percnél. A házak eltűnnek, mint a szétrugdosott hangyaboly. Semmi nem marad a faluból. Lángok nyaldosnak körül minket és a néhány életben maradt lakost. A hideg már nem kínoz bennünket; most a lángtengerrel kell megküzdenünk. Az állatok megbokrosodnak a fájdalomtól és a félelemtől. Mezítlábas gyerekek rohangálnak elveszetten zokogó nők között. Az automata fegyverek közben megállás nélkül kattognak. Haldokló emberek zuhannak a hóra egy utolsó káromkodással az ajkukon. Istent, a sátánt, a diktátort, a hazájukat hibáztatják és szidják kínjaikért. Hogy miként került ez a Novo-Budának nevezett romhalmaz a kezünkre, azt senki nem tudta megmondani közülünk. A főhadiszállásnak küldött jelentés rövid volt és velős: “Novo-Buda megtisztítva az ellenséges erőktől. Tartjuk a pozíciónkat. Parancsra várunk. Barring százados harci különítménye.” Orosz oldalról egész nap nehézgépjárművek zúgása hallatszott. Porta meg volt győződve róla, hogy iván a mi likvidálásunkra készül. Ha ez igaz, akkor nekünk végünk, néztünk szembe a lehetőséggel. Szét fognak taposni minket. Portának és egy Rudi Schutz nevű rádiósnak sikerült “ráhangolódniuk” az oroszok hullámhosszára. Végighallgattuk minden beszélgetésüket.

Odaát, úgy tűnt, ugyanaz a helyzet a vezérkari tisztekkel, mint nálunk: csak a fenyegetőzéshez értenek. Visszabújtunk az üregeinkbe, és kitágítottuk a lyukat, hogy minél nagyobb területet le tudjunk fedni a fegyvereinkkel. Eleredt a hó, a hőmérséklet mínusz negyvenhét fokra süllyedt. Nem értettük, miért, de iván aznap békén hagyott minket. Abban azonban egyetlen percig se kételkedhettünk, hogy valamire készülnek. Nem tehettünk mást, szorgalmasan hallgattuk Schutz rádióját, mígnem kora reggel a következő beszélgetés keltette fel a figyelmünket: – Be tudjuk venni N-t? – Igen, ezredes elvtárs, de nem lesz könnyű. Az a gyanúnk, hogy jelentős ellenséges erő van koncentrálva N-nél. Néhány perc szünet következett, majd ismét a parancsnok hangját hallottuk: – A zászlóaljak közötti kommunikáció helyreállítva. 13.45-kor támadnak. – Értettem. 13.45-kor támadunk. Ez a különös párbeszéd volt egy hihetetlenül kemény és keserves csata kezdete. Az oroszok pontban a megbeszélt időpontban támadtak. T–34-es és T– 60-as tankokkal jöttek. Lassan, esetlenül mozogtak a több méter magas hóban, kitűnő célpontot nyújtva számunkra. Valami oknál fogva az orosz gyalogság hátramaradt, mintha azt várta volna, mi lesz a tanktámadás kimenetele. Az est folyamán aztán ők is támadás lendültek, és sikerült elfoglalniuk a falu felét. Súlyos veszteségeink miatt Von Barring visszavonulót fújt; a sebesülteket kénytelenek voltunk sorsukra hagyni. Megint beástuk magunkat a hóba, és igyekeztünk védeni magunkat a dühödten támadó oroszok ellen. Négy órán át dúlt a harc, aztán az oroszok fogták magukat, és visszavonultak. A reggel folyamán utánpótlást kaptunk, de ahogy mondani szokták, a hajunkra kenhettük őket. Amint megpillantottak egy oroszt, elinaltak, mint akiket puskából lőttek ki. Este ismét rádióhallgatás következett. Egy kétségbeesett orosz zászlóaljparancsnok jelentette: – A gyalogság nem tud előretörni. A tankjaink elakadtak a hóban. A legénységüket vagy foglyul ejtették. A teherautók is egyre gyakrabban akadnak el a hótorlaszok miatt. Szuhnij felől heves tüzérségi tűzzel és aknavetőkkel lőnek minket. Az északnyugatról hallható motorzaj ellenére nem láttunk se tankokat, se szállítójárműveket. A gyanúnk az, hogy fritz

délről fog támadni. Ott van koncentrálva az erőik nagyobbik része. Négy tisztet kivégeztünk gyávaság miatt. A parancsnok káromkodni kezdett, lefokozással, hadbírósággal és átnevelő táborral fenyegette alárendeltjét, végül rátért a lényegre: – El kell foglalniuk N-t. Bármi áron. Támadjanak két oldalról, mondjuk egy óra múlva. Pontosan 15.00-kor. Ne merészeljenek kudarcot vallani. Tüzérségi támogatást nem kapnak, hogy ne keltsék fel a német kutyák figyelmét. Végeztem. Azonnal jelentettük Von Barringnak, aki máris intézkedett róla, hogy kollégáink meleg fogadtatásban részesüljenek. A percek fagyott lábakon vonszolták magukat, mindegyik teljes órának tűnt. Egyedül Porta nem izgett-mozgott. A hátán feküdt, és egy darab kenyeret rágcsált, amit az egyik orosz hátizsákban talált. A lángszóró a keze ügyében hevert. Különös vonzalom fűzte ehhez a gonosz fegyverhez. Kiváló mesterlövész volt, isten tudja, miért kellett épp lángszóróst csinálni belőle. Úgy rémlett, azután történt, hogy összebarátkozunk az oroszokkal Sztálinónál. Arra azonban már egyikünk sem emlékezett, honnan került hozzá a lángszóró, és hogyan maradt ilyen hosszú idő után is nála a távcsöves orvlövészpuska. Amikor eljött az ideje, az oroszok olyan lendülettel és indulattal támadtak, hogy még levegőt venni se volt időnk. Ennek dacára sikerült visszavernünk őket, és ezzel elkerülnünk a hadbíróságot, akárcsak a kollégáinknak. Néhány órával később ugyanis ezt hallottuk rádión: – Hogy boldogultak N-nél? – Visszaverték a legutóbbi támadásunkat is. A lövészeink kimerültek. Bleze ezredes főbe lőtte magát. – Helyes! Ez volt a kötelessége. Nincs szükségünk alkalmatlan vezetőkre. Krasennyikov őrnagy a 3. zászlóaljból fogja átvenni az ezredet. – Némi töprengés után a parancsnok megkérdezte: – Milyenek voltak a németek? – Nagyon kegyetlenek. Néhányan még gúnyos megjegyzéseket is kiabáltak ránk. Lennie kell köztük néhány franciának, és talán mohamedánnak is. – Mit kiáltottak? – “Je m’enfous” 11 és “Allah-akbar”. – El fogjuk látni a bajukat, de addig is szerezzenek néhány foglyot, hogy kiderítsük, csakugyan vannak-e francia önkénteseik. Ha igen, mindet 11

Fütyülök rá. (francia)

likvidálni kell. Két órán át bombázni fogjuk őket, aztán maguk következnek. N-t el kell törölni a föld színéről! Az orosz tüzérség egész nap lőtt minket. A levegő sivított és mennydörgött, a föld rengett a talpunk alatt. Éjszaka a “nyugdíjas réce” – a régi egymotoros U–2-es orosz bombázó – szórt minket halálos ballasztjával. Egyetlen éjszaka leforgása alatt nyolcszáz bombát dobtak le egy alig ötszáz négyzetméteres területre. A házak romjai közé ástuk be magunkat, ahol a tűz meglazította a fagyott havat és földet. Itt ültünk napokon át, és hallgattuk az ágyúk, aknavetők és Sztálin-orgonák “kis éji zené”-jét. A sebesültjeinket az egyik kunyhó alatt kialakított bunkerben helyeztük el. A szerencsétlenek a hideg földön feküdtek kőkeményre fagyott véres kötésekkel a sebeiken. Belépni ebbe az odúba olyan volt, mintha az ember a pokolba ereszkedett volna alá. Fagyott krumplit rágcsálunk, hogy elűzzük a mardosó éhséget. Vékony nagykabát van rajtunk, fölötte a koszos hóköpeny. A szerencsésebbeknek, mint Porta és Pici, sikerült egy-egy orosz bundasapkára és nemezcsizmára szert tenniük, de mi, többiek, akiknek a feje egy vékony sállal van körbetekerve, védtelenek vagyunk a faggyal szemben. Január 26-án megszűnik minden kapcsolatunk a főhadiszállással. Teljesen magunkra maradtunk. Köhler hadnagy, aki Von Barringgal és Harderrel együtt a mi odúnkban fészkel, közönyösen legyint, amikor tudtunkra adják a hírt. – Egyszóval a hadosztály leírt minket. Tiszta röhej. Most már csak egyetlen út marad számunkra, fiúk. Előre. Egyenesen neki iván pofájának. Porta, a kis Légiós és Plútó az előttük lévő üregben fekszenek. Valóságos kis erődöt alakítottak ki maguknak. Lőszerük nemigen van, viszont szert tettek egy láda orosz kézigránátra. Immár a Légiósnak is van orvlövészpuskája. Plútó pedig még egy orosz könnyűgéppuskával büszkélkedik. Ezt úgy állította be, hogy egyszerre csak egy golyót lőjön ki. Mindhárman rendkívül jó céllövők. Időnként hangosan felnevetnek, és halljuk, hogy Plútó tapsol. – Bingó, Porta bácsi. Megint eggyel kevesebb. – Allah bölcs. Ő irányítja a kezemet és a szememet – mondja véresen komolyan a Légiós, és meghúzza a ravaszt. Egy orosz elbukik. – Baromi pech, hogy nincsenek náci párttagok is a láthatáron – sóhajt Plútó. Eldördül egy lövés. – Na, te Sztálin-disznó, most aztán alapos fejfájást okoztam neked, mi? – Visszahúzza a fegyver csövét, és folytatja: – Ha folyton csak vörösöket küldünk a pokolba, az ördög előbb-utóbb be fog pöccenni a küldeményeink egyhangúsága miatt, és feljön értünk.

– Hányat lőttél le? – kérdezi tőle Porta. – Én harminchetet jegyeztem fel magamnak. Plútó ránéz a papírdarabra, amire egy kézigránátot helyezett nehezék gyanánt. Egy keresztet rajzol, valahányszor biztosan megölt valakit, és egy gondolatjelet, ha bizonytalan az eredményben. – Huszonhét hulla és kilenc kórházi eset. – Ha továbbra is ilyen rossz hatásfokkal fogsz dolgozni, kénytelen leszek feljelenteni téged lőszerpazarlásért – kacsintott rá a Légiós. – Nézz csak meg engem! Az enyéim garantáltan feldobják a talpukat. Negyvenkettőt lőttem ki, és közülük hét tiszt volt. A vörös csillag, amit a sapkájukon hordanak, átkozottul jó célponttá teszi őket. – Szép munkát végeztünk, fiúk – mondta elégedetten Porta. – Túlszárnyaltuk a saját rekordunkat tizenkilenc hullával! Ez nagyszerű! Hé, te bokorugró! – kiáltotta, és már lőtt is. – Most már húsz. Láttátok, hogy leszakadt az egész feje? Ennek se kell többé fület mosnia! A kis Légiós tölcsért formált a kezéből, és átkiáltott az oroszoknak: – Monte la-dessus, tu verra Montmartre! 12 – s azzal meghúzta az elsütőbillentyűt. Az oroszok válasza hangos és közérthető volt. A három orvlövész egy emberként vetette magát a fedezék aljára. Ott röhögni kezdtek. – Énekeljünk nekik valamit – javasolta Plútó. Hangosan kornyikálni kezdtek: “Wir haben noch nicht, Wir haben noch nicht, Wir haben noch nicht, Die schnauze voll!” 13 Harder hadnagy és Papa lehordták őket önkényes lövöldözésükért, amellyel csak még jobban felbőszítik az oroszokat, és kétségbeesett akciókra sarkallják őket. Harder azonban még kisiskolás volt a harcedzett Portához képest, Papa őrmesteri rangja pedig egyiküket se hatotta meg, így a feddésnek nem sok eredménye volt. Anélkül, hogy levette volna a szemét az orosz állásokról, Porta gúnyosan így válaszolt: 12

Szállj fel, és megcsodálhatod a Montmartre-t! (francia) Még nincs, Még nincs, Még nincs Tele a hócipőnk!

13

– Ide süssetek, Vaskereszt-hiányos sápatag leánykák! Plútó, a sivatagi patkány és én most nem érünk rá gyermekded vitákba bocsátkozni veletek, a magunk totális háborúja ugyanis teljesen lefoglal minket. Amikor tegnap láttuk, hogy iván keresztre feszíti azt a két ágyúst a 104. ezredből, eltökéltük, hogy alaposan a tökére lépünk azoknak a vörös gazembereknek odaát. És mivel imádunk lövöldözni, jobb lesz, ha vigyáztok, mert még titeket is eltalál egy kóbor dumdum. Heil Hitler, és csókoljátok meg a seggem, galambocskáim! Felemelte távcsöves puskáját, meghúzta a ravaszt, majd széles vigyorral közölte: – Egy újabb szibériai váltott jegyet a pokolba. Az egyik géppuskánkat a lerombolt falu déli szélén, egy kifejezetten jól sikerült föld és jég bunkerben állítottuk fel. Sikeresen visszavert több támadást is, egy kora reggelen azonban az oroszoknak mégis sikerült elfoglalniuk ezt az állást. Mindenkit foglyul ejtettek, kivéve az idős szakaszvezetőt, akit a helyszínen kivégeztek. Letérdeltették a hóba, mindannyiunk szeme láttára, és pisztolyt nyomtak a tarkójához. Görcsbe rándult, ahogy a fegyver eldördült, aztán véres húslabdaként legurult a domboldalon. A nyolc foglyot két vörös katonának kellett átkísérnie a túloldalra. Egy szakaszon nyílt terepen kellett áthaladniuk; Portáék üregéből remek célpontot nyújtottak. A három “orvlövés” el is dördült, ahogyan az várható volt, s a lövedékek telibe találták célpontjukat, nevezetesen a két hátul bukdácsoló orosz fejét. Nyolc társunk rögtön megértette, hogy most jött el az ő idejük. Mint akik parancsszónak engedelmeskednek, fedezékbe vetették magukat. Plútó kiugrott az üregből, átrohant a bunkerhez, berúgta az ajtót, és a géppuskájával aratni kezdte a szűk helyiségben szorongó oroszokat. Óriás teste rázkódott a lövések visszarúgó erejétől, de a kárörvendő nevetés is rázta a sikoltozó oroszok láttán. Úgy dőltek el, mint a gabonaszálak a jól karbantartott kombájn előtt. Két orosz felemelt kézzel kitámolygott. Plútó hátrált egy lépést, aztán két hirtelen rúgással a földre küldte őket, és cafattá lőtte rángatózó testüket. – Nyomás kifelé – ordított be a bunkerba. – Most megtanulhatjátok, milyen érzés a fogságotokba esni! Nyöszörgés hallatszott a bunker belsejéből, de senki nem jött elő. Plútó leakasztott két kézigránátot az övéről, és behajította őket a bunkerbe. Tompa dübbenéssel robbantak fel a hullahegy alatt.

Az utolsó támadások egyike alatt Köhlernek kiszúrták a fél szemét. A hadnagy félőrült volt a fájdalomtól, de Von Barring minden rábeszélése ellenére sem volt hajlandó átmenni a gyengélkedőként szolgáló bunkerbe. Nem kétséges, attól tartott, hogy ott fogják tartani a sebesültek közt. Mindannyian rettegtünk attól, hogy az oroszok foglyul ejtenek minket. Túl sok hátrahagyott halottat láttunk ahhoz, hogy illúzióink legyenek. Tarkólövés, kereszthalál, összezúzott karok és lábak, kiszúrt, kikapart szemgolyók, üres töltényhüvelyekkel kivert koponyák. Ez várt ránk, hacsak nem a szibériai hadifogolytáborokba szánták az embert. Ez se volt jobb, mint a kínhalál. A február 27-ei nap reggelén iván fura, szórványos lövöldözésbe kezdett. Először ránk irányult, aztán Wenck hadnagy 8. századára, majd Köhler 3. századára. Egy órán át záporoztak a golyók, majd hirtelen csend lett, olyan sűrű csend, hogy az már szinte fájt a fülnek. Gyanakvóan az oroszokon tartottuk a szemünket, de nem észleltünk mozgást. Három-négy óra telt el így, és ezalatt Von Barring egyetlen percre se tette le a látcsövét. – Valami nagyon csúnya fog történni – suttogta a mellette hasaló Papának. – Érzem a zsigereimben. A következő pillanatban már parancsokat ordított. Ekkor már mi is láttuk: a harmadik század állásai körül hemzsegtek az oroszok. – Köhler, az isten szerelmére, nyiss tüzet – kiáltotta Von Barring. Dermedten bámultuk őket. Az oroszok ott voltak mindenütt abban a szektorban. Néhány felrobbanó kézigránát törte meg a nyomasztó csendet. Őrjítő volt tétlenül feküdni és nézni, hogyan végeznek a társainkkal. Az oroszok csendben a 3. század mögé kerültek, és három oldalról támadtak. Az éberebbek közül néhányan megpróbáltak védekezni, többnyire ásókkal és puskatussal, de a kandrák gyorsan végeztek velük. Plútó és Pici át akartak rohanni, Von Barring azonban visszatartotta őket. – Túl késő – mondta zokogva. – Nem segíthetünk rajtuk. Láttuk, hogy Köhlerbe belecsimpaszkodik két orosz, egy harmadik pedig szétveri a fejét egy géppisztoly csövével. Az egész nem tartott tovább tíz percnél. A tizenegyedikben a 3. század már nem létezett. Az oroszok ezután ellenünk indultak, de Portának és a kis Légiósnak hála, sikerült távol tartanunk őket. Ők ketten, anélkül, hogy megvárták volna Von Barring parancsát, a faluszéli bunkerek felé rohantak. Von Barring összegyűjtötte a századot, és Papával az oldalán ő is a dombtető

felé vágtatott. Ez volt az egyetlen esélyünk: hamarabb odaérni, mint iván gyalogsága. – Ordítsanak, amennyire a tüdejükből telik – üvöltötte Von Barring. – Ordítsanak, mint a veszett sakálok! Ordítva rohantunk előre. Az oroszok egy pillanatra megtorpantak. Ekkor lépett működésbe Porta lángszórója. A kis Légiós mellette guggolt, és elszántan lőtte a hullámokban közeledő oroszokat. Egy gigantikus százados Ilja Ehrenburg munkásságából idézett ihlető szavakat az embereinek. Tisztán hallottuk a szavait, melyek a feje fölött pörölyként forgó géppisztoly alól áradtak szét a “nagyérdemű” felé. Plútó letérdelt, és gondosan célba vette. A százados megállt, elejtette a géppisztolyt, a fejéhez kapott mindkét kezével, aztán lassan térdre ereszkedett. – Most majd magának a sátánnak nyomhatja az Ehremburg-szarját – mondta gonosz mosollyal Plútó. Harder hadnagy egészen bepörgött. Maga elé szegezte a karabélyát, és torkaszakadtából kurjongatott. Bauer úgy vonított, mint egy kutya teliholdkor. A géppisztolyát a vállára vetette, és mindkét markában egyegy kézigránátot szorongatott. Egyiket a dombot megrohanó oroszok közé hajította. Ahogy felrobbant, egy emberi kar szállt felénk a levegőben. A következő pillanatban Bauer a második kézigránátot is a sebesült oroszok közé dobta. Lihegve, lógó nyelvvel elértük a domb tetejét. Az oroszoknak is majdnem sikerült, de a dombtetőn működésbe lépett három géppuska. A támadás lendületét vesztette. Az oroszok visszavonulót fújtak, mi azonban teljesen meg voltunk vadulva. – Harci különítmény, bajonettel fel és nyomás utánam – ordította Von Barring. Nekirontottunk az oroszoknak, akik a váratlan ellentámadás okozta sokkjukban eldobták fegyvereiket, és hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Néhány tiszt megpróbálta visszaterelni őket; egyik épp az én utamban állt. A hátába döftem a bajonettem, és miután összerogyott, fejbe lőttem, aztán rohantam tovább, mint egy ámokfutó. Az orosz állásokat hamar felszámolták a kézigránátok és a bajonettek. Von Barring ezután parancsot adott a visszavonulásra. Magunkkal vittünk néhány aknavetőt és gránáttal teli ládát. Porta talált némi amerikai konzervet egy tiszt bunkerében. Magához vette, és felrobbantotta a vackot egy orosz aknával.

Miután visszatértünk a saját állásainkhoz, Von Barring két szakaszt szervezett a harci egység különböző szakaszaiból. Ezeknek kellett átvenniük a lemészárolt 3. század helyét Harder hadnagy vezetése alatt. Leszállt az est, körülölelt minket a sötétség. Lassan szállingózni kezdett a hó. Papa összehúzta magán a kabátot, de ettől még ugyanúgy fázott. Porta hanyatt vágta magát, és hetet-havat összehordott türelmesen mosakodó macskájának. – Mit gondolsz, öregfiú? Nem kellene beadnunk a felmondásunkat? Szerintem egészen ésszerű lenne. Möller keserűen felnevetett. – Bárcsak ilyen egyszerűen menne. – Jól van, fiúk, de csak egyetlen esetben fogadom el a felmondásukat: golyó legyen a fejükben – figyelmeztette Portát és a macskát Von Barring. – Hát, akkor én inkább maradok – jegyezte meg Pici. – Borzasztóan sértené a hiúságomat, ha ezek a takonyorrú banditák töltenék meg ólommal a fejemet. – Megemelkedett, és átkiáltott ivánéknak: – Hé, elvtársak! Hé, ruszkik! – Mit akarsz, te német disznó? – felelte az orosz vonalak mögül egy hang. – Gyere át, és kiherélünk, te fasiszta kutya! – Gyere te, te ótvaros cigány, és megsütlek a saját zsírodban! – üvöltötte vissza Pici. Fél órán át a legszennyesebb trágárságokat vágták egymás fejéhez; végül Von Barring százados vetett végett a “párbeszédnek”. Csend telepedett a fehér pusztaságra. Aztán egyszer csak kísérteties suhogást hallottunk az állásainktól jobbra. Ijedten lebuktunk az üregeinkbe. – Ez meg mi az isten volt? – kérdezte Bauer a lángra lobbanó erdőt bámulva. – Gránátvető – vigyorodott el Porta. – A mieink azok. Újabb robbanások hallatszottak, és izzó lövedékek nyesték át a levegőt. – Iván most megkapja, amire vágyott – örvendezett Stege. – Le merem fogadni, hogy néhány óra múlva már nem lesz ekkora pofájuk. Egész éjszaka tartott a bombázás, ébren tartva minket. Nem bántuk, úgyis veszélyes lett volna elaludni. Hajnalban Porta és a Légiós kézigránátokat kezdtek hajigálni egy számunkra láthatatlan célpontra, aztán két géppuska ugatott fel. Idegesen füleltünk. – Mi az, iván már megint áttört? – kérdezte Papa, de nem kapott választ. Megragadtuk a fegyvereinket. Készen álltunk iván fogadására, de egy negyedóra után a lövöldözés elhalt.

Papa átkiabált Portáéknak: – Mi az ördög folyik nálatok? – Megígéred, hogy nem mondod el senkinek? – kiabált vissza Porta. – Hogyne – felelte vissza értetlenül Papa. – Háborúzunk, drágaságom – kapta meg a választ. Az ezred újra felvette velünk a kapcsolatot. Parancsot kaptunk a pozíciónk megtartására. Megígérték, hogy hamarosan segítséget kapunk. Három nap telt el, mire lett is belőle valami, de megérte várni. Március 8-ának reggelén utoljára hallottuk az oroszokat a rádióvevőnkön. – Mi a helyzet N-nél? – kérdezte a jól ismert hang az ezredparancsnoktól. – A fedezékeinkbe vagyunk kényszerítve. Folyamatosan géppuskáznak minket, és gránátvetőket is bevetettek. Ma reggel óta ráadásul repülőgépekkel is támadják az állásainkat. – Mit sikerült eddig elérniük? – Az ezredünk N nyugati széléig nyomult. Az utolsó tankjaink elakadtak a hóban. A legénységüket likvidálták a fritzek. – Ez lehetetlen! Képtelenek elfoglalni egy rommá lőtt falut, amit néhány száz német véd? Azonnal támadják meg őket! Vessenek be mindent, de szó szerint mindent! Gondoskodjon róla, hogy N. a miénk legyen. Ha elfoglalták a falut, hozassa elém az ellenséges parancsnokot. Ha ezúttal sem sikerül elfoglalnia N-t, az életével fog fizetni. Végeztem. Ez volt az oroszok ötvenharmadik támadása novo-budai tartózkodásunk óta. Kimondhatatlan örömünkre egy egész repülőrajt küldtek a támogatásunkra. Géppuskákkal kergették meg az oroszokat, akik fejvesztetten menekültek a levegőből záporozó halál elől. Amint a repülők eltűntek, ellentámadásba lendültünk. Rekedt kiáltásokkal vetettük magunkat az ellenségre. Lerohantuk őket az állásaikban, és tébolyultan ütöttünk-vágtunk, mialatt a repülőink a tüzérséget bombázták a háttérben. Porta a lángszórójával tisztogatta a bunkereket, mások kézigránátokkal és lőfegyverekkel dolgoztak. Néhány orosz oldalról próbált nekünk támadni, de a fickók végül jobb belátásra tértek, és kereket oldottak. Egy népbiztos olyan hangosan ostorozta az embereit az elkerülhetetlen Ilja Ehrenburg-szlogenekkel, hogy azt még a csatazajon túl is hallani lehetett. Nemsokára meg is indult az ellen-ellentámadás, de nem volt benne lendület – a géppuskáink percek alatt visszaverték. Stege oroszlánként bömbölve rávetette magát egy orosz népbiztosra. Élve akarta elkapni a pasast, de az apró volt és fürge, ügyesen kibújt a keze

közül. A hajsza folytatódott egy darabig, de végül Stege elunta a dolgot. Felemelte a géppisztolyát, szétlőtte a népbiztos fejét, aztán odaszaladt a férfihoz, és letépte a karjáról az aranykarikával szegélyezett vörös csillagot. Akár egy indián a frissen szerzett skalppal, büszkén rohant a jelvénnyel Von Barringhoz. Harder géppisztolya épp akkor mondott csütörtököt, amikor egy egész falkányi orosszal hadakozott. Egyikük nyakon lőtte, de sikerült élve kimentenünk a hadnagyot. Végül mégis ott kötött ki, ahova annyira nem akart bekerülni: a “gyengélkedőben”. Éjszaka visszavontak és egy csendesebb szektorba küldtek minket, hogy kipihenjük a félszáznál is több ütközet fáradalmait. Ránk fért.

Ilyenek voltak a beszélgetéseik. Ilyenek voltak nagy és apró bánataik. Ilyen volt a barátságuk, amit a félelem szült. Mintha a kőkorszak brutális vadembereit termelte volna újra a történelem. Pedig nem ilyenek voltak kezdetben. Az idő, a zsarnokság és a háború mérgezte meg a lelküket.

14. MERENGÉS – Nos, fiúk – mondta ünnepélyes arccal Porta –, míves kis céhünk ezúttal is megmenekült az orosz lövészektől. Tudjátok, mit bizonyít ez? Pici ránézett, és pislogott néhányat. – Azt, hogy szerencsések vagyunk – nyögte ki végül. – Isten óvja a lépteidet, te oktondi szoknyapecér – mondta fitymálóan Porta. – Ennél értelmesebb mondatot nem is vártam tőled. – Mi van, betintáztál? – kérdezte morcosan Pici. – Lehet, de még így is több eszem maradt, mint amennyi neked valaha is volt. – Porta lemondóan legyintett. – Nem, barátocskám, ez azt bizonyítja, hogy ravasz és bátor harcos vagyok. Ti tetves porosz kutyák! Tényleg azt hittétek, hogy az én segítségem nélkül is elbírtatok volna ivánnal? Nem, bűzlő kis görényeim, ez a háború akkor fog véget érni, ha én, Joseph Porta, Isten kegyelméből káplár, nyugdíjba vonulok. Vagy hogy is nevezik? A háborús érdemek elismerése? – Ha a háborús érdemek elismeréséről van szó – nevetett Papa –, én tíz évet vártam rá, de még sehol semmi. Tudod, mit fogsz te kapni, ha ez a háború véget ér? Egy jó nagy seggbe rúgást! És ha nagyon peches vagy, viszontláthatod a koncentrációs tábort is, ahonnan azért cibáltak ki, hogy ravaszul és bátran harcolj Herr Hitlerért. – Csak a jóisten tudja, mi fog történni, ha ez a háború véget ér – mondta álmodozón Bauer. – Szerintetek képesek leszünk megint normális életet élni? – Te aztán nem – vágta rá Porta. – Te sohase voltál normális. Te már az anyatejjel nemzetiszocialista eszméket szoptál. Nálam más a helyzet. Én vörös vagyok, és ezt papírokkal is alá tudom támasztani. Eléd rakom őket, mielőtt még kitúrhatnád az orrodat. Egyikőtök se volt normális

világéletében, ti félkegyelműek. Barmok voltatok és azok is maradtok. Tudjátok, mit? Tegyetek meg magatoknak és a világnak egy nagy szívességet: essetek el a szabályzatnak megfelelően imádott Führerünkért és a Harmadik Birodalomért. Így legalább nem kell majd azon törni a fejüket a győzteseknek, hogyan büntessenek meg titeket. – Nem fognád be végre, te pojáca? – zúgolódott Plútó. – Én egy becsületes, kötelességtudó hamburgi tolvaj vagyok, ami éppolyan nemes erény, mint berlini vörösnek lenni. De azért… – Hallottad Plútót! – mennydörögte Pici. – Én is egy kedves és udvarias tolvaj vagyok, akire égető szükség lesz, ha a háború véget ér. Plútó előrehajolt nedvességtől és penésztől bűzlő matracán, s közben néhányszor elhúzta szénfekete, meztelen lábujjait Porta feje mellett. – Tudod, Porta, veled az a baj, hogy nem tudod, mi az a közösségi szellem. De majd én elmagyarázom neked, te vörös ördög. Ha ez a harmincéves háború véget ér, és az egész világ romokban fog heverni a tábornokok kimondhatatlan örömére, akkor a közösségnek majd újra kell építenie mindent. Ez azt jelenti, hogy lapátra kell tenniük azokat, akik most a karosszékekben kucorognak, és gombás körmüket rágcsálják, hogy legyen hely az új garnitúra számára. Ezek majd szépen elfoglalják a helyüket a puha bársonyszékekben, megváltoztatják a tapétát, hogy minél otthonosabban érezzék magukat, és még véletlenül se legyen munkahelyszaga az irodának, aztán hoznak néhány új törvényt. Olyanokat, persze, amelyek az ő érdekeiket szolgálják. Elvégre ezért lettek üzletemberből politikusok. Úgyhogy, kispofám, égető szükségük lesz a Picihez és hozzám hasonló szakemberekre. Te pedig elmehetsz a sunyiba a vörös elvtársaiddal, mert senkit se fogsz érdekelni. – Hogy dugulnál el, te tohonya állat! – kiáltotta Porta, és egy üres ágyúgolyóhüvelyt hajított Plútó felé, aki gyorsan lebukott. Pici gyermekien ártatlan arccal megkérdezte: – Igaz az, Porta, hogy neked is volt néhány lopási eseted? – Nem, szavamra mondom, nem. – Ó, dehogynem – kuncogott Plútó. – Az árut dézsmáltad, amikor bolti kifutófiú voltál a Bornholmerstrasén. – Fogd be a vodkabűzös pofád, vagy szólok a gyermekvédőknek, te pederaszta. Mi ez a mérhetetlen bűz? Stege fuldoklott a röhögéstől. Porta az ágya szélén ült, monoklival és cilinderben, s tudós képpel a levegőt szimatolta. Porta belemarkolt a macskája bundájába, s egy csésze vodkába nyomta az állat orrát.

– Nesze, igyál, te vörös macska-disznó! Plútó közelebb tolta fekete lábujjait, és jóindulatúan figyelmeztette Portát: – Ha tudni akarod, honnan származik ez a csodálatos illat, nézz magad alá. Porta lenézett a lába közt, és felfedezte Plútó lábujjait. – Micsoda szégyen, te koszos vadember! Hát nem tanítottak meg otthon lábat mosni? Fogadni mernék, hogy még a kaukázusi sár is rajta van, hogy a kecskeszarról ne is beszéljek. Pici közelebb hajolt, hogy alaposan szemügyre vehesse Plútó lábát. – Nos, kissé poros, azt meg kell adni. Így nem látogathatod meg a kurvádat. – Na és miért ne? Legfeljebb nem húzom le a bakancsomat, ahogy te se sem – tiltakozott Plútó. Papa indulatosan a pipáját szívogatta. – Gyerekek, gyerekek, mindig a háború végéről beszélgettek, de hát ki hibáztathatna benneteket? Szerte a világon másról se beszélnek az emberek. A gyerekek új ruhákról, játékokról és édességről álmodnak. Azokon a helyeken, ahol a háború nem pusztított, az emberek azt mondják egymásnak: elmegyünk, és megnézzük, mivé tették azokat a szép városokat a bombák és az ágyúk. Mások: ha vége lesz a háborúnak, akkor a sorban állásnak is végre vége lesz. A fronton szolgáló katona pedig egyszerűen csak ennyit mond: ha a háború véget ér, hazamegyek, degeszre eszem magam, és aludni fogok egy hétig! – Igen, és forradalmat csinálok – tette hozzá vigyorogva Porta. – Én pedig hagyni fogom, hogy szétszedjenek a nők – közölte sugárzó arccal Pici. – Nem kaptál eleget, amikor legutóbb megszorongattad azt a szajhát? – kérdezte tőle a Légiós. – Eleget? Picinek sose elég. Egy egész háremmel nem tudnék betelni. – Nos, ha tényleg azt hiszed, hogy olyan jó vagy, akkor ezennel örökös tagságot ajándékozok neked Marokkó összes bordélyában, amit meg szándékozok nyitni – mondta nagylelkűen a Légiós. Porta megtörölgette a monokliját, majd megkérdezte: – Áruld el nekem, sivatagi vándor, tényleg annyira jók azok a marokkói madárkák? – Nem bánnám, Porta, ha elhallgatnál legalább néhány percre – mondta fáradtan Papa, mielőtt még a Légiós válaszolhatott volna. Porta a szája elé emelte a mutatóujját.

– Pszt. Egyszerre csak egy kérdést, barátaim. Nos, sivatagi vándor, milyenek a marokkói cuncimókusok? A Légiós halkan nevetett. – Elég, ha azt mondom, hogy ha megrázzák a popsijukat, elveszted minden józan eszed? – Egészen izgalmasan hangzik – nyalta meg a szája szélét Porta. – Mondd csak, mikor indul legközelebb vonat Marokkóba? Pici vonítva röhögni kezdett. – Engem is vigyél. Ha a marokkói szajhák is úgy akarják, hét évre belépek az idegenlégióba. – Nem bírnátok végre befogni? – fakadt ki Papa. – Ez most parancs, Papa bácsi? – kérdezte Porta. – Ha már őrmester vagy, miért nem csinálod úgy, ahogy azt a szabályzat előírja: “Megparancsolom magának, Joseph Porta Obergefreiter, hogy fogja be a száját!” – Az isten szerelmére, akkor hát legyen parancs! Fogd be! – Ejnye-bejnye, azért szemtelenkedni még nem kellene, őrmester úr. Ha megszólít, kérem tegye azt harmadik személyben, ahogy azt a katonai szabályzat megkívánja. – Jól van. Én, Willy Beier, a 27. büntető harckocsizóezred őrmestere megparancsolom Joseph Porta Obergefreiternek, hogy fogja be a száját! – Én pedig, Joseph Porta, Isten kegyelméből Obergefreiter a náci hadseregben, aki megdöntötte az akadályfutás világrekordját, magasról teszek a Herr Unteroffizier parancsaira. Ámen. – Mit akartál mondani nekünk, Papa? – kíváncsiskodott Stege. – Ó, én csak a háború végéről folytatott örökös locsogásainkról akartam szólni. Először is, messze van még a háború vége. Másodszor, erősen kétlem, hogy meg fogom élni a végét. Nem lehetne inkább mellőzni ezt a témát? A jövő úgyis csak borzalmakat tartogat a számunkra, minek hát beszélni róla? Mikor fogjátok már megérteni végre, hogy nekünk már csak a jelen számít? Igen, sok fájdalomban, nyomorúságban és bosszúságban van részünk. Nácik, kommunisták, hó, fagy és szél gyötörnek minket. A tél elviselhetetlen, a nyár is elviselhetetlen a hőség és a szúnyogok miatt. A sáros ősz és a tavasz úgyszintén. Átkozunk mindent és mindenkit. Pedig ez az életünk, gyerekek. Bele kell törődnünk, mert nem hiszem, hogy csak egy is lesz közöttünk, aki élve haza fog jutni. A 27. ezred szürke és ismeretlen volt, amikor a háború elkezdődött. Ugyanolyan szürke hamuvá fog porladni, mire a háború véget ér. Gondoljatok csak az ezrekre, akiket elvesztettünk. Sztálingrádnál ötezer bajtársunk jutott a pokolra. A kubaneri

hídfőnél újabb háromezer-ötszáz. Kercsnél kétezer-nyolcszáz. Itt, Cserkaszinál eddig kétezer-ötszázan haltak meg. ’41-ben a Földközitengernél négyezren estek el. Ehhez még adjátok hozzá a kisebb csatákat és ütközeteket. Mennyit ér egy emberi élet? Tényleg azt hiszitek, hogy bárki is megúszhatja közülünk? Éppen ezért kell élnünk, addig és úgy, ahogy lehet. Fedezzük fel a jót a mindennapokban. Örüljünk minden apróságnak. A kórházi ágynak, mert pihenhetünk; annak, hogy az orvos újra hadviselésre alkalmasnak nyilvánít bennünket; a lopott ételnek, amellyel teletömhetjük a hasunkat; a szalmának, amelyen álomra hajthatjuk a fejünket. Igen, még a puskatisztogatás is jelenthet örömöt. Lassan, gondos mozdulatokkal kell végezni, és közben kerülni kell a gondoskodást. Rendkívül pihentető lehet. Mindennek megvan a maga jó oldala is a természetben, és mivel mi a természet gyermekei vagyunk, szüntelenül kutatnunk kell utána, különben… Heves zokogás rázta meg a testét. Aztán előrebukott az asztalra, és mozdulatlanná merevedett, mint aki belehalt a lelki fájdalomba. Elképedve bámultuk; ilyennek még sohase láttuk őt. – Mi az isten ütött beléd? – bukott elő Portából. Stege odament Papához, és megveregette a vállát. – Ne vedd annyira a szívedre, Papa. Ideje volt, hogy te is összetörj. De szedd össze magad, barátom. Minden rendbe jön majd egyszer, meglátod. Papa felegyenesedett, a két kezével megtörölte az arcát, aztán csendesen ezt mondta: – Bocs, az idegeim. Én csak próbálom elfelejteni, hogy van egy Berlin nevű város, amelyre minden éjszaka bombák hullnak, és ahol egy nő lakik, aki a gyerekeim anyja. De nem sikerül. – Az asztalra csapott, olyan erővel, hogy az öreg alkotmány panaszosan megnyikordult. – A pokolba az egésszel – ordította Papa magánkívül. – Meg fogok szökni. Nem érdekelnek a haditörvényszékeik és fejvadászaik. Sikerülni fog. Nem akarok Oroszországban meghalni két olyan idióta miatt, mint Hitler és Goebbels! Sokáig kiabált még, de végül lecsendesedett. Mi is csendben üldögéltünk, a gondolatainkba merülve. Legalább ezt megtanultuk végre: hallgatni és elmerengeni anélkül, hogy obszcén szavakat vágnánk egymás fejéhez a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban. Hideg van. Didergünk, pedig a kemence be van fűtve; nem, nem testileg fázunk. A lelkünkben van hideg. Gyilkosok vagyunk, nézünk szembe a ténnyel. Szemrebbenés nélkül ölünk és ölünk. Mivé tettek minket? De

azért csak maradt még valami emberi, vigasztalom magam. Még tudunk aggódni az otthoniakért. Milyen nagy erény… Zajosan iszunk. Nem ordítozunk és nem bohóckodunk, csak vedelünk elszántan. Annyit iszunk egyetlen húzásra, amennyit csak tudunk, egyetlen húzásra. Ehhez mesterien értünk. Aztán megint elcsendesedünk, és figyeljük, hogyan tekeri a kapcát koszos lába köré egyik társunk. Vagy tetveket fogdosunk, és a Hindenburg-gyertya lángjába hajítjuk őket, ahol szétdurrannak. Halk, tapintatos hangon beszélgetünk, mintha attól félnénk, hogy lehallgatnak minket. Később vita robban ki. Ordítunk egymásra, szitkozódunk, fenyegetőzünk. Késeket, géppisztolyokat szorongatunk, mint akik készek rá, hogy lemészárolják legjobb barátaikat. De amilyen gyorsan kirobban a vita, olyan gyorsan ki is hűl a lángja. Kintről, a sötétségből robbanás hallatszik. Stege ösztönösen lebukik. Plútó hangosan röhög. – Sohase fogsz leszokni erről? – Vagyunk jó néhányan, akik sose fognak leszokni róla – válaszolta Stege. – Te talán már hozzászoktál ahhoz a gondolathoz, hogy egy nap szétszedi a koponyádat egy repeszdarab? – El fogja téveszteni, aranyom! – állítja meggyőződéssel Plútó. Kivesz egy golyót a zsebéből, és két ujja közé szorítva a magasba tartja. – Ezt a mulatságos kis fémdarabot Franciaországban lőtték ki rám. Ha ott maradtam volna, ahol feküdtem, egyébként piszok kényelemben, akkor pontosan a két szemem közt talált volna el. De én felálltam és bang, a kis undok a hátsó fertályomba fúrta magát. Ezt a golyót a halál küldte nekem, de nem ért célba. Most már láthatjátok, hogy ha el is patkolok, nem fejsérülés fog végezni velem. Kint újabb ágyúlövedékek rengetik meg a földet. – Már megint elkezdték – mormogja Papa. – Akkor bizony nem kell sokáig várnunk, hogy újra tűzoltósdit játszhassunk – jegyzi meg Möller. – Ez a várakozás az őrületbe kerget! – panaszkodik Bauer. – Várni, mindig csak várni! Tényleg tragikomikus, milyen sok időt pazarol el a katona várakozással. A laktanyában arra vársz, hogy kiküldjenek a frontra. A fronton arra vársz, hogy bevessenek, és ha már bevettek, arra vársz, hogy a körülmények alkalmassá váljanak a támadásra. Ha megsérülsz, műtétre vársz, arra vársz, hogy begyógyuljanak a sebeid, a testi sebeid, mert a lelked már régen kimúlt. A halált is

türelmesen várod. És várod a békét, hogy láthasd a vonuló madarakat, a játszadozó gyerekeket – és közben ne gondolj arra, hogy a sok várakozás miatt már alig maradt időd élni. A háború ellenére zajos társaságunk azért néha vidám is tud lenni. Nem csupán barátok vagyunk, hanem testvérek is: tizenegy fiatal férfi, akiknek a halál a közös keresztapjuk. Szeszélyesek vagyunk. Egyik percben az egekig hág a jókedvünk, a következőben már lógatjuk az orrunkat. Kívánságaink a jövőt illetően néha meglehetősen furcsák. Stege például egyszer ezt mondta: – Azt a napot várom, amikor képes leszek úgy megvakargatni egy disznó fülét, hogy közben ne csorogjon a nyál a számból, és ne gondoljak arra, milyen íze van egy ilyen nemes állatnak megdarálva és a saját belébe töltve. A leggyakrabban azonban a nőkről beszélünk. Nem azokról, akikkel a bordélyházakban találkozunk, és nem is a túl könnyen megszerezhető orosz lányokról, vagy az ápolónőkről és telefonoskisasszonyokról, akik a vonalak mögött szolgálnak. Az ideális nőről álmodozunk, aki olyan légies és törékeny a mi szemünkben, mint egy virágszál. Valaki, aki barátságosan ránk mosolygott, de semmi több; vagy megnyugtatott minket egy szóval és talán egy bátortalan simogatással, ami olyan sokat jelentett nekünk – ezek azok a nők, akik a vágyaink netovábbját képezik. Akiket feleségül vennénk, ha a béke eljön, és azt mis, ők is megérjük. Papa egészen más volt. Akárcsak most, amikor sírva fakadt. Gyakran megtörtént vele, ha levelet kapott otthonról. Valójában Papa volt az, aki a századot irányította, nem Von Barring. Papa döntött a legtöbb kérdésben helyettünk. Az ő szava törvény volt. Amit Papa mondott, annak értelme volt. Az apánknak tekintettük mindannyian, még ha gyakran szemtelenkedtünk is vele. Ha valami gondunk volt, őt kerestük meg tanácsot és vigaszt remélve. Mielőtt válaszolt volna, hosszan elmerengett félig lehunyt kék szemével, s közben komoran szívogatta a pipáját. Ha alaposan feladtuk neki a leckét, akkor kivette a szájából a pipát, gondosan megtörölgette, és csak ezután válaszolt. Hosszú, kimerítő meneteléseink alatt mindig Papa döntötte el, mikor jött el a pihenő ideje. Von Barring soha nem mulasztotta el kikérni a véleményét. Arról is Papa gondoskodott, hogy újonnan kinevezett szakasz- és tankparancsnokaink tapasztalt tiszthelyettesek legyenek. Nem hagyhatta, hogy az oda nem illők tapasztalatlanságukkal bajba sodorják a gyermekeit. Ha valakit Papa Portával karon fogott, és elvitt a század orvosához, mérget vehettünk rá, hogy az illető másnap már a kórházban fog

nyugovóra térni. Hogy hogyan csinálták, azt senki nem értette. Persze, az egész ezred tudta, hogy Porta maga is egy külön intézmény. Senki nem állította, hogy a megtestesült tisztesség, de bízvást állíthatom, nem élt még a földön olyan püspök vagy pápa, aki nála becsületesebb lett volna. Ahogy ott ül, koszosan, cilinderben és monoklival, vodkát vedelve és nagyokat böffentve, azt sugallja, hogy a megbízhatóság tökéletes ellenpéldája. Katona, tökéletesen képzett gyilkos, aki habozás nélkül döfi ellensége mellkasába hosszú kését, melyről utána vigyorogva törli a zubbonya ujjába a vért. Dumdumot reszel a töltényeiből, és nyíltan abban reménykedik, hogy egyikük valamelyik gyűlölt tisztet fogja eltalálni, például Meier századost. Hidegvérrel képes ölni egy falat kenyérért. És ha parancsot kap rá, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül a levegőbe röpít egy egész bunkernyi embert. Ki csinált belőle ilyen emberi vadállatot? Az anyja? A barátai? Az iskola? Nem. A totalitárius rendszer, a laktanya húsdarálója, a fanatikus hadvezérek, akik hatalmasra duzzasztott eszméket hangoztatva ölnek és öletnek a haza nevében. Porta szorgosan megtanulta az alapelvet: “Tégy, amit akarsz, de úgy, hogy soha ne kapjanak el. Mert ha mégis, akkor véged. Légy cinikus és kemény, vagy halálra taposnak. Ezrek várnak a pillanatra, hogy gyengének mutasd magad. Egyetlen módja van annak, hogy megvédd magad: támadj. Ha átadod magad a humanista eszméknek, elveszett ember vagy.” Így alakították át Portát. Persze, ez nem csupán a náci porosz katonai rendszer krédója. Ezt tanítják mindenütt, ahol diktatúra uralkodik. Bizony, barátom. Még a diktatúrának is szüksége van indokokra és álmagyarázatokra. Mert nélküled és nélkülem tehetetlen lenne.

Kiöltek belőlünk minden emberit. Csak a pusztításhoz értettünk, de ahhoz nagyon. Jobban ismertük az emberi testet, mint egy orvos. Behunyt szemmel is el tudtuk találni azokat a testtájékokat, ahol a lövés vagy a késszúrás maximális fájdalmat okozott. Ha az anyánk látott volna minket munka közben, a föld alá süllyed szégyenében. De nem volt ott, csak a sátán, az pedig csak ült egy szikla mögött, és hahotázva hallgatta ordítozásunkat.

15. A LOPAKODÓ HALÁL A sebesültjeinket repülővel elszállították. Harder hadnagy és a többiek kórházakban feküdtek, mérföldekre a hófehér pokoltól. Ismét harci különítmény szerveztek belőlünk. Harder helyét Weber főhadnagy vette át. Ő vezette az 5. századot, míg Von Barring az egész különítményt irányította. Magától értetődő volt, hogy mindig a különítmény harcol az élvonalban minden támadásnál. Most is a célterület felé meneteltünk, rogyadozva a nehéz fegyverektől és lőszerektől. – “Mennybemenők” vagyunk, mint mindig – morogta Plútó. – Úgy érted, pokolra menők, nem? – mondta gúnyosan Porta. – Azt hiszitek, kell bármelyiktek is a mennybélieknek? – Miért, te talán igen? – kérdezte a Légiós. – Természetesen. Vagy talán kételkedsz benne, te boldogtalan sivatagi nomád? – Porta keresztet vetett, és beleolvadt a sötétségbe. – A házigazdát csak beengedi ez a derék portás – hallottuk a hangját. – Hogy is hívják? – Szent Péter – villogtatta meg hittudományi műveltségét Pici. Hangosan elröhögte magát. Weber rohant hátra a menetoszlop elejéről. – Maradjanak csendben – suttogta kétségbeesetten. – Nyakunkra akarják hozni az oroszokat? – Isten őrizz, semmiképpen sem – jött a sötétből. – Valósággal rettegünk tőlük. – Ez meg ki volt? – kiáltotta rekedten Weber. – A portás és a három főbérlő!

Mindenki röhögni kezdett, kivéve Webert, aki nem ismerte meg Porta hangját. – Lépjen előre, maga nagyokos! – üvöltötte iménti figyelmeztetéséről megfeledkezve Weber. – Nem merek – válaszolta Porta. – Félek, hogy el talál fenekelni. – Elég! – őrjöngött Weber. – Igen, ezzel én is egyetértek – adta meg magát Porta. A hadnagy közénk rohant, és elkapta az első útjába kerülő gallérját. – Ki merészel gúnyt űzni egy tisztből? – sziszegte. – Parancsolom, hogy adja meg a nevét, vagy az egész század fizetni fog. Bennem aztán emberükre találtak! Majd én megtanítom magukat kesztyűbe dudálni, mocskos társaság! Unott morgás volt a válasz. A sötétségből fenyegető megjegyzések érkeztek: – Hallottátok, fiúk? Valaki kézigránátot szeretne a segge alá. – Itt más hangnemet kell használni, kardnyelő! Nem ehhez vagyunk hozzászokva! – Ez Pici hangja volt. – Szarházi bokorugrók! – ordította Weber, és előrerohant Von Barringhoz. Hallottuk, hogy zendülésről és engedetlenségről hadovál. Von Barring nem volt meghatva. – Hagyja abba ezt a sületlenséget. Itt nincs helye az efféle fontoskodó pattogásnak. Ennél sokkal fontosabb dolgokra kell koncentrálnunk. A parancs úgy szólt, hogy csendben el kell foglalni az orosz állásokat. Tüzelni csak végszükség esetén, önvédelemből lehetett. Porta előhúzta a rohamkését, megcsókolta a pengéjét, majd vigyorogva ezt mondta neki: – Hamarosan dolgod akad, drágaságom. Orosz gyomrokat fogsz nyaldosni és olyan gyönyörűen fogod kimetszeni az ádámcsutkáikat, ahogyan azt a gyárban lányok elképzelték, miközben hűvös nyeledet simogatták. A Légiós és Pici a gyalogsági ásóra esküdtek. Már elő is vették őket, és a súlyukat próbálgatták. A többiek is hasonlóképpen készülődtek a ránk váró feladatra. – Allah-akbar – suttogta a Légiós, és kámforrá vált. Nesztelenül siklottunk előre, ahogyan azt a finnektől tanultuk a kiképzés során. Virtuóz módon értettünk a közelharcban használatos fegyverek forgatásához, de ezzel a túloldali kollégák is így voltak, különösen az előcsatározó szibériaiak. Ők egyenesen imádták a hadviselésnek ezt a módját.

Úgy értük el Komarovkát, hogy közben egyetlen lövés se dördült. Tetőtől talpig véresek voltunk, és mivel a vér gyorsan fagy, az öltözékünk hamarosan kopogósra merevedett. Porta kése elveszett a küzdelem során, pontosabban beszorult egy orosz oldalbordái közé. A barátunk azonban nem maradt fegyvertelen: egy orosz kandrával hadakozott tovább. A cilinderét egy zsineggel rögzítette az álla alatt. Vörös vérfoltok pettyezték. Komarovka peremén egy 15 centis üteget kellett megsemmisítenünk. Itt már vártak minket, és tüzet nyitottak ránk. Néhány gránát telibe találta a 7. századot. Végtagok és törzsek repültek a levegőbe. Bőszen üvöltve lerohantuk az üteget. Néhányan megpróbáltak elmenekülni, de automatáink nem ismerték ezt a szót. Azt a néhányat, aki megadta magát, agyonlőttük. Képtelenek lettünk volna gondoskodni róluk. Mindkét oldalon agyonlőtték a foglyokat. Hogy ki kezdte, azt már senki nem tudta. Több oka is volt annak, miért kellett meghalniuk. Ha az ellenséges vonalak mögött működtünk, akkor eleve lehetetlen volt ide-oda hurcolgatni őket. Máskor azért lettek legéppuskázva, mert megkínzott német katonák tetemeire bukkantunk, és a bosszúvágy elborította az agyunkat. Akkor is lakolniuk kellett, ha szökni próbáltak. Egyszóval, fogyóeszközök voltak, akárcsak mi. Tartottuk a pozíciót, hogy az ezrednek legyen ideje felzárkózni mögénk. Porta, mint mindig, ha volt egy kis ideje, álmodozni kezdett. – Ha kijutok innen, hatalmas lakomát csapok. Lopok egy vagon krumplit, elkötök valahonnan egy disznócsordát, és az egész századot megvendégelem krumplipürével és tokánnyal. Mind az akárhány ujjatokat meg fogjátok nyalni utána! – Szaftot vagy petrezselyemzöldet szoktál tenni a püré tetejére? – érdeklődött Pici. – A szaft sokkal jobb. A petrezselyem se kutya, de a jó zsíros szafttal sokkal jobban csúszik. Ami azt jelenti, hogy hamarabb magadba tudod tömni és ki tudod szarni, hogy aztán elölről kezdhesd. – Erre nem is gondoltam – mondta véresen komolyan Pici. – Kösz a tippet! – Istenem, étel! – nyögött fel a kis Légiós. – Bárcsak lenne valami, amivel degeszre tömhetnénk magunkat. – Nos, azt hiszem, nem elég csak a kajáról beszélni. Legfőbb ideje, komolyan átgondolni a helyzetünket – folytatta Porta. – Ez a háború, mint tapasztalhattátok, nem egy hétvégi kiruccanás. Amióta csak itt vagyunk, egyvégtében éhezünk, és közben kiszarjuk még a belünket is. Az ember

könnyen belefárad egy efféle háborúba. Az akadályfutásra emlékeztet, amivel a gyakorlótéren örvendeztettek meg minket. Ha sorra kerültél, a kezedbe nyomtak egy bajonettet, és neked meg kellett bökdösni vele minden szerencsétlen balfácán nyakát, aki nem futott elég gyorsan. Pusztán azért, hogy a saját bőrünkön érezzük, milyen komoly a dolog a háború. A francba, ha nem lenne komoly dolog, hát írtak volna róla a Bibliában? – Isten az égben, segíts nekünk – forgatta a szemét Pici. Kikukucskált az orosz állások felé. – Ha legalább lenne egy olyan marsallbotunk, mint annak a zsidó tábornagynak, aki átkelt a Vörös-tengeren. Az lenne az igazi csodafegyver. Sztálin szeme kiguvadna a csodálkozástól. – Tényleg átkelt egy egész hadosztállyal? – kérdezte kétkedően Plútó. – Tényleg – felelte Porta. – És amikor az egyiptomi Sztálin utána loholt, az öreg tábornagy csapott egyet a botjával, s a fáraó összes ló vontatta T– 34-ese a Vörös-tenger seggén kötött ki. – Istenkém, hogy tátaná a száját iván, ha Portának is lenne egy ilyen botja! – Vigyázz! – kiáltotta Möller, és felkapta a karabélyát. Porta célba vette a géppuskával a maroknyi oroszt, akik mindeddig a közvetlen közelünkben rejtőztek, és most megpróbáltak visszajutni a saját vonalaik mögé. Nem sikerült nekik. Porta precíz sorozatai szó szerint darabokra tépték őket. Weber rohant át hozzánk szitkozódva. – Mit képzel maga, őrmester? – rivallt Papára. – Miért nem ad parancsot a tűz beszüntetésére? Szigorú parancsot kaptunk, hogy ne használjunk lőfegyvereket. Ha még egyszer megtörténik, lefokoztatom. Ha innen kijutunk, ígérem magának, hogy el fogunk még beszélgetni! – Igen, Herr Oberleutnant. Porta és Plútó felvihogtak. Weber hátraperdült. – Ki merészel kinevetni engem, egy német katonatisztet?! – kiabálta hisztérikusan. – Iván! – hallatszott a sötétből. – Lépjen előre, ember! Senkinek nem ajánlom, hogy játszadozni merjen velem! A hadtápos Bender hadnagy öltött alakot előttünk. – A parancs az, hogy tökéletes csendben kell lennünk – torkolta le Webert. Weber szeme villámokat szórt. – Maga ki merészel oktatni engem, hadnagy?

– Idekint a kollégák általában tegezni szokták egymást – mondta csendesen Bender. – Majd meglátjuk, Herr Leutnant! Vagyunk azért még néhányan a német hadseregben, akik mindent meg fogunk tenni azért, hogy a fegyelem és a felettesek iránti tisztelet érvényesüljön. – Jó, de felejtsük el ezt addig, míg túl nem éltük ezt a csatát – mosolygott Bender. Porta hangja csendült fel az éjszakában: – Akkor majd megcsókolhatod a hátsómat, Weber! Heil! Weber majdnem gutaütést kapott. Újabb hadbíróság elé citálásokkal fenyegetőzött, ezúttal az egész századot fel akarta jelenteni. Ha majd kijutunk innen… Porta gúnyosan felnevetett. – Ó, te kis naiv. Mondd csak, hány éves vagy, hogy még mindig hiszel a csodákban? Hallottátok ezt, fiúk? “Ha kijutunk!” – Miért nem áll ki inkább velem egy villámgyors késpárbajra, Herr Oberleutnant? – kérdezte vihogva Pici. – Gondoskodnék róla, hogy többé ne fájjon az ágyéka, ha a lába közé rúgnak! Weber közel állt ahhoz, hogy habzó szájjal ámokfutást rendezzen. – Ez lázadás! Lázadás, disznók csürhéje! Életveszélyesen megfenyegettek?! – sikította sípoló hangon. – Ez a század nem méltó a Führer egyenruhájára. Gondoskodni fogok róla, hogy a történtek magának Adolf Hitlernek, isteni német vezérünknek a fülébe jussanak! Az egész 5. század kiröhögte. – Örömmel eldobnám Adolf rongyait itt és most, de sajnos annyira rám fagytak a vértől, hogy képtelen vagyok lecibálni őket – rikoltotta Porta. – Az enyémnek a fele nem is Adolfé, hanem iváné – köpte be Pici. – Maga a fültanúm rá – kiáltotta Bender hadnagynak Weber. – Mire? – tárta szét a karját Bender. – Hallotta, mit mondott ez az ember, és azt is hallotta, hogyan inzultáltak és fenyegettek engem, a nemzetiszocialista német tisztet. – Nem tudom, miről beszél, Herr Oberleutnant. Ön bizonyára sokkot kapott a legutóbbi bombatámadástól. Von Barring százados igencsak meg fog lepődni, ha megtudja, hogyan vélekedik a századáról. Herr Oberstleutnant Hinkáról nem is szólva. Ő mindig is az 5. századot tartotta az ezred nyolc százada közül a legjobbnak. Azzal Bender közönyösen a vállára vetette a géppisztolyát, és magára hagyta az őrjöngő Webert.

Az előrenyomulás Podapinszki felé, a következő néhány napban, kész rémálom volt. A katonáink egyik a másik után terültek el a hóban, és tagadták meg a továbbmenetelést. Csak puskatussal és brutális rúgásokkal lehetett előre terelni a kimerült katonákat. Az oroszok, akikkel megütköztünk, fanatikusok voltak. Olyan vadul és bátran harcoltak, ahogy annak előtte még senki sem. Még a többiektől elszakadt kisebb csapatok is az utolsó emberig küzdöttek. Éjszaka rendszeresen rajtunk ütöttek, és megölték az őreinket. A foglyoktól megtudtuk, hogy a vlagyivosztoki 32. szibériai lövészhadosztállyal és az őket támogató 82. szovjet gyalogsági ezreddel, valamint két harckocsizózászlóaljjal kerültünk szembe. Mi is kaptunk segítséget a 72. gyalogsági hadosztálytól, de ennek ellenére egész idő alatt úgy éreztük, összezárulni készül körülöttünk az orosz harapófogó. Egy éjszaka elkaptak két tiszthelyettest a 3. századból. Másnap reggel hátborzongató sikoltozásra lettünk figyelmesek. Alig akartunk hinni a szemünknek, amikor orosz kollégáink felállították a két keresztet, melyre a tiszthelyetteseket felszegezték. Mindkettőjük fejére szögesdrótot tekertek töviskorona gyanánt. Valahányszor elájultak, az oroszok addig döfködték a talpukat bajonettel, míg megint ordítani nem kezdtek. Amikor már nem bírtuk elviselni az ordítozásukat, Porta és a Légiós kikúsztak egy bombatölcsérhez, és lelőtték a két szerencsétlent. Az oroszok bosszúból aknavetőkkel kezdték lőni az állásainkat. Nyolc halottunk volt. Podapinszkinél az ellenségnek sikerült egy egész szakaszt fogságba ejtenie. Egy népbiztos megafonon átszólt nekünk: – 27. ezred katonái, most megmutatjuk maguknak, hogy járnak azok, akik nem hajlandók önként letenni a fegyvert és átállni hozzánk, a szovjetorosz munkások és parasztok néphadseregébe. Egy artikulálatlan hang üvöltött bele a megafonba. Miután elhalt, a népbiztos folytatta: – Hallották? Nem gondolják, hogy Holger Gefreiter szépen dalolt? Most Paul Buncke Gefreitert fogják hallani, aki egy áriát ad elő nekünk, miközben megszabadítjuk néhány felesleges testrészétől. Hallgassák, 27. ezred katonái! Ismét borzalmas sikolyok és gurgulázó üvöltések hallatszottak. Ezúttal egy negyedóráig tartott. – Te jóságos isten, mit művelhetnek ezek velük odaát? – suttogta Papa könnyes szemmel.

– Várjatok csak, kommunista disznók – sziszegte Pici. – Hamarosan ti is visítani fogtok, csak menjek át hozzátok! A népbiztos hangját hallottuk ismét. Nevetve közölte: – Kemény fickó volt ez a Paul Buncke, de még ő se bírta elviselni, hogy üres töltényhüvelyt kalapálnak a térdébe. De következzenek az újabb műsorszámok! Most megtudhatják, méltó-e Kurt Meincke Feldwebel a közelharcban szerzett plecsnijeire és a Vaskeresztjére. Bizonyára belevaló Hitler-katona. Gondoltuk, kivághatnánk a köldökét, de előbb talán meg kellene puhítanunk őt egy kicsit, ezért szépen levágjuk a lábujjait egy szögesdrótvágóval. Hallgassák csak, fiúk! Újabb elviselhetetlen bömbölések és sikolyok, de Porta stoppere szerint ezúttal “csak” nyolc percen át. – Átmegyek – jelentette ki falfehéren Porta. – Ki tart velem? Az egész 5. század vele akart menni, de ő megrázta a fejét, és némán kiválasztott magának huszonöt embert. A teljes rajunk és a 2. szakasz nagyobbik része köztünk volt. Egytől egyig tapasztalt, harcedzett öreg katonák voltunk. Lázasan készülődtünk. Néhány T- és S-aknából sátáni robbanószerkezeteket eszkábáltunk. Porta lángszórója mellé még kaptunk hármat. Miközben dédelgetett fegyverét ellenőrizte, Porta faarccal figyelmeztetett minket: – Ne feledjétek, a népbiztos és néhány tisztjük élve kell. A többieket lemészároljuk. Weber hadnagy tiltakozni akart, de elég volt egy pillantást vetnünk rá, hogy elsápadjon és remegni kezdjen, mint a nyárfalevél. Egy békésnek látszó erdőn át kerültünk az oroszok mögé. A bokrok és az aljnövényzet fedezékében kúszva közelítettük meg őket. Pici és a Légiós mindvégig Porta közelében maradt. Papa egyetlen szót se szólt egész idő alatt. Az arca kővé keményedett. Egyetlen gondolat motoszkált mindannyiunk fejében: bosszút állni mindenáron. Alig kétszáz méterre tőlünk két szovjet katona ült egy kidőlt fatörzsön. A fának támasztott puskáikból ítélve őrök voltak. Porta és Pici a két gyanútlan fickó mögé siklott. Lélegzet-visszafojtva figyeltük őket. Az egyik orosz váratlanul felállt, és az erdő felé nézett. Portáék belesimultak a hóba. A Légiós keze ráfeszült a könnyűgéppuskája elsütőjére. Mindkét orosz halott lett volna abban a pillanatban, hogy észrevett minket. A katona azonban határtalan megkönnyebbülésünkre visszaállította puskáját a fa mellé, majd elővett a zsebéből egy darab kenyeret, és rágcsálni kezdte.

A másik megtömködte a pipáját, és mondott valamit a társának. Halkan nevettek. Porta és Pici araszról araszra egyre közelebb került hozzájuk. Amikor már csak szűk másfél méter választotta el őket, felpattantak és az oroszokra vetették magukat. A pipás előrebukott, fejét kettéhasította Porta ásója. A másiknak Pici elmetszette a gégéjét. Közönyösen félrelökték a hullákat. Az egyik még mindig a kenyérdarabkáját szorongatta. Pici felvette a kiesett pipát, és a hóköpenye zsebébe süllyesztette. Papa előszedte a térképet és az iránytűt. – Tovább kell mennünk dél felé, különben túl mélyen kerülünk az arcvonal mögé. Porta lihegve a vállára vetette a lángszóróját. – Gyerünk – mondta türelmetlenül. – És még egyszer: ne feledjétek, hogy a nagykutyák közül néhány élve kell. – Elvigyorodott, és megpaskolta a kandráját. – Allah jó – suttogta a kis Légiós. – Ma este sokan el fogják hagyni ezt a siralomvölgyet. Díszes páholyt fogok jutalmul kapni Allah kertjében, ha megérkezem! – Szájához emelte a kését, és megcsókolta. A féltve őrzött csendet két elnyújtott robbanás szakította meg. Tűzgörgeteg festette be az égboltot. Olyan volt, mintha a felkelő nap sugarainak hirtelen utat engedtek volna egy felhúzott redőnnyel. Riadtan a hóba préseltük arcunkat. Még négy robbanás következett, aztán megint csend lett. – Katyusák – suttogta Papa. – Közel lehetnek. Folytatták a kúszást. Nem kellett messzire mennünk, hogy a gyérülő fákon túl megpillantsuk a rettegett 30 cm-es M–13-as rakétakilövőkből, közismert nevükön katyusákból álló üteget. Kétszáz méterrel odébb, egy erdei úton két magára hagyott dízel teherautó állt. Bauer megközelítette őket, és egy-egy pokolgépet szerelt a motorjukra. A szerkezetek úgy voltak bekötve, hogy akkor robbanjanak, ha a motort beindítják. – Átkozottul biztosak lehetnek magukban, ha így itt merik hagyni a teherautóikat, őrizet nélkül – jegyezte meg Stege. – Csendet – szólt rá Papa. Az orosz tüzérek az egyenként tízcsövű rakétakilövők megtöltésével voltak elfoglalva, ami még egy olajozottan működő csapat esetében is állásonként legalább tizenöt percet jelentett. Papa szétosztotta köztünk a katyusákat. Lényeges volt, hogy egyszerre érjük el a célpontjainkat, és egyazon időben támadjunk.

Épp le akartuk rohanni őket, amikor a fák közül fény villant a szemünkbe. Valaki kinyitotta egy számukra eddig rejtett bunker ajtaját, kiadott néhány parancsot, aztán visszavonult. – Porta és Pici, gondoskodjatok róluk – parancsolta Papa. – De nehogy lőjetek, mert akkor végünk. Előkerültek a kések és az ásók. Az egész alig néhány percig tartott, és közben egyetlen lövés se dördült. Az oroszok holtan feküdtek a hóban, saját gőzölgő vérükben. Leültünk szusszanni egyet a rövid, ám annál kimerítőbb csata után. Möller előre-hátra ringva, lehunyt szemmel egy imát mormolt. Porta kérdőn ránézett. – Mit motyogsz, testvér? Möller riadtan felnézett. – Imádkoztam. Hozzá, mindannyiunk urához. – Hm, ez biztosan segíteni fog. Miért nem kéred meg Őt, hogy vessen véget a háborúnak? – Ne merészeld káromolni őt – mondta a fanatikus Möller. Dühös tekintettel Portára meredt. – Mert ha mégis megteszem, akkor mi lesz? – provokálta Porta. – Túl elbizakodott vagy – morogta Möller. – Ne hidd, hogy bármit megtehetsz. Ha bemocskolod Isten nevét, velem fog meggyűlni a bajod. Porta előrehajolt, és Möller elé tolta az arcát. – Vigyázz a szádra, ájtatos manó. Gondolom, Ő se örülne neki, ha eggyel több embert veszítenénk ezen a kiruccanáson. Papa lépett közbe a maga higgadt módján. – Hagyd a szent embert, Porta. Nem ártott senkinek. Porta gőgösen bólintott, majd átköpött Möller feje felett. – Jól van, imádkozó sáska. Papának igaza van. De a saját érdekedben jobb lesz, ha messze ívben elkerülöd Joseph Portát. És mondd meg az istenkédnek, hogy ő is tartsa a távolságot. Közvetlenül azelőtt, hogy elértük volna az első orosz állásokat, egy halott német tiszthelyettest találtunk. Mindkét keze hiányzott, és egy szögesdrót állt ki a végbeléből. A szemgolyóit is kivájták. – A rohadt állatok! – fakadt ki a Légiós. – Ezek még a Riff vadembereit is felülmúlják, pedig őket se kellett félteni. Csak kerüljetek a kezem közé, gazemberek! Borsódzott a hátunk a gondolatra, hogy mi is bármikor ugyanerre a sorsra juthatunk… Az aljnövényzetbe olvadva vártuk, hogy Porta és a Légiós, akik előrekúsztak, kiderítsék, hol lenne a legjobb támadni. Fél óra múlva tértek

vissza. Alaposan körülnéztek, és Porta azt állította, gyerekjáték lesz felszámolni az orosz állásokat. A hóba lerajzolta a szektor vázlatát, és bejelölte, hol posztolnak az őrök. – Itt balra, ha leereszkedünk az árokba, egy bunkerfélét találunk. Legalább négy tiszt lesz benne. Próbáljuk meg élve elkapni őket. Néhány száz méterrel lejjebb egy éles kanyar mögött egy másik bunker van. Az a telefonközpont. Nem lennék meglepve, ha a népbiztos elvtárs is ott ücsörögne. – Jobban örülnék neki, ha biztos lennél benne – jegyezte meg Papa. Porta ezen annyira felhúzta magát, hogy minden elővigyázatosságról megfeledkezve kiabálni kezdett: – Nagyon okos! Talán be kellett volna kopognom az ajtón, és meg kellett volna kérdeznem, hogy “bocsánat, iván, maga talán a népbiztos? Mert ha igen, hamarosan foglyul ejtjük”!? – Pofa be, Porta. Nem kritizálni akartalak. Percekkel később már úton voltunk. Mindannyian orosz bundasapkát viseltünk, amit a halott rakétatüzérektől szedtünk el. Elfojtott halálhörgés törte meg a csendet. Pici megfojtott egy őrt kedvenc drótdarabjával. Rögtön ezután elszabadult a pokol. Egy géppuska torkolattüze lobbant előttünk. Három társunk a helyszínen meghalt. Papa egy aknát hajított az első látható alakok közé; az aknát kézigránátok követték. A robbanások közt rémült kiáltásokat lehetett hallani: “germánszki, germánszki!” Porta őrült kacajjal végigrohant az árkon, és mindenkit felgyújtott, aki az útjába került. A háta mögül Pici és a Légiós géppuskával irtotta a fejvesztetten összevissza rohangáló oroszokat. Papa és én berúgtuk egy bunker ajtaját; orosz kollégáink kipattantak az ágyaikból, de mielőtt még felfoghatták volna, mi történt, a géppisztolyaink végeztek velük. Egy jól megtermett tiszt vágtatott velünk szemben az árokban. Ahogy rávetettük magunkat, zöld keresztes sapkája leesett a fejéről. Az ágyéka döftem a késem, és gyorsan felrántottam a pengét. Vér spriccelt a szemembe a kigombolt kabát alól. A géppisztolyomat elvesztettem, de egyik kezemben ásóval, a másikban 7,65-ös pisztolyommal rendületlenül folytattam ámokfutásomat. Egy ütés egy feltápászkodni próbáló katona fejére. Egy lövés a pisztolyból. Tovább és tovább. A lábam gépiesen vitt a következő áldozat felé. Aztán egyszer csak vége volt.

Levegőbe röpítettük a bunkereket, majd Papa fellőtte a vörös és zöld rakétákat. Győztünk. Öt foglyot lökdösve magunk előtt visszaindultunk a századhoz. Weber hadnagy ezúttal is adta a formáját. Amint meglátta az oroszokat, rögtön közölte velünk, hogy kötelességünk átkísérni őket az ezred főhadiszállására, ahol majd kiszedik belőlük a német hadsereg számára értékes információkat. Porta a képébe nevetett: – Nem, Herr Oberleutnant, az oroszok itt maradnak. Ők a mieink. Információt azonban fog kapni, Herr Leutnant. Annyit, amennyit csak akar. Weber megint ordítozni kezdett, lázadást és rögtönítélő haditörvényszéket emlegetve, de senki nem törődött vele. Ebben a pillanatban a foglyok sokkal jobban érdekeltek minket. Porta maga elé rántotta a legközelebbit, két hüvelykujját a férfi két orrlyukába dugta, és egy gyors mozdulattal széthasította őket. Az orosz felüvöltött: Porta odahajolt hozzá, és beleüvöltött a fülébe: – Ki adott parancsot arra a kis közjátékra ma este? A fogoly, egy karján népbiztosi aranyjelvényt viselő százados, kétségbeesetten megpróbált kiszabadulni a sátáni fogásból. – Felelj, te rohadék! Ki feszítette keresztre a cimboránkat? És ki csinálta a többit? Szitkozódva ellökte magától a férfit, aki a bunker padlójára esett, egyenesen Pici rúgásra kész bakancsa elé. – A következőt! – morogta Porta. Pici és a Légiós eléje rángattak egy őrnagyot. Porta a fájdalomtól még mindig ordítozó népbiztosra mutatott. – Nézz rá, te disznó, hogy lásd, hogyan nem fogsz járni. Ha nem válaszolsz azonnal, kikaparom a szemed. A fogoly hátraugrott, és ordítozni kezdett. – Ne, ne, mindent elmondok! Porta gúnyosan nevetett. – Szóval ismered a módszert, elvtárs. És én naiv azt hittem, csak a mi SS hóhéraink alkalmazzák. Ki feszítette keresztre a barátainkat? – Branikov őrnagy, első szakasz. – Hm. Szerencsés, már megöltük. És ki adott rá parancsot? De ezúttal nem egy halott nevét akarom, te disznó! – Top-… Topolzniza népbiztos.

– Az ki, te gennyláda? Az őrnagy válasz helyett az egyik fogolyra mutatott. Porta lassan odasétált a szóban forgó tökmag tiszthez, egy pillanatig mereven bámulta, majd az arcába köpött, és leverte zöld keresztes sapkáját. – Szóval te vagy az, aki a sátánt játssza? – mondta a falhoz lapuló férfinak. – Élve foglak megnyúzni, te állat, de először beszélni fogsz. – Ártatlan vagyok – kiáltotta folyékony német nyelven a népbiztos. – Hogyne – vigyorgott Porta. – De csak a düsseldorfi gyilkosságokban. Megfordult, és visszament a sápadt őrnagyhoz, aki a bunker közepén állt, ott, ahol Porta magára hagyta. – Gyerünk, károgj, te szovjet dögkeselyű, vagy lelőlek. Ki dugta fel a szögesdrótot a barátunknak, és ki vágta le a mancsát? Beszélsz, vagy inkább levágjam a füledet? – Nem tudom, mire gondol, Herr Obergefreiter. – Muris, hirtelen mennyire udvariasak lettetek, tetves kutyák. Le merném fogadni, ez az első alkalom, hogy ilyen szépen beszélsz egy vacak kis tizedessel. Nos, ösztökéljük meg egy kicsit a memóriádat? Előkapta a pisztolyát, és betörte vele az őrnagy orrát. Pici suhant melléje, ördögi vigyorral az arcán. – Bízd rám, kérlek. Emlékszem mind az ötvenöt trükkre, amit rajtunk, zebrákon alkalmaztak Fagenben. Az ördögbe, Porta, hadd kezeljem én ezt a szovjet nácit. Esküszöm neked, hogy egy perc, és dalolni fog. – Hallod, te szipogó majom? – üvöltött rá Porta. – Pici kezelésbe akar venni téged. Mi történt a cimboránkkal? Ki tette bele a drótot? Ki vágta le a kezét? Beszélj, görény! Szinte láthatatlanul bólintott Picinek, aki örömteli kiáltással az őrnagynak rohant, elkapta a nadrágja üleprészénél, és akár egy rongybabát, a feje fölé emelte, majd a bunker falának hajította. De ez csak a bemelegítés volt. Pici az oroszra vetette magát, mint egy vacsorázni készülő tigris. Apró, pattogó reccsenéseket hallottunk, valami olyasmit, mint amikor valaki száraz gallyakat tördel ketté. Az őrnagy akkorát vonított, hogy a hátunkon felállt a szőr. Papa felnyögött: – Én ezt nem bírom nézni. Nem érdekel, hogy mit csináltak. Engedjetek ki. Elhagyta a bunkert. Néhányan követték, többek közt a krétafehér Weber is. Pici alapos és hatásos munkát végzett. Sok év elfojtott gyűlölete és bosszúvágya nyert utat ezen az estén, melyen társunk nem sokban

különbözött barna inges elnyomóitól. Amikor Porta megállította, az őrnagy már a felismerhetetlenségig össze volt verve. Az egyenruhája cafatokban lógott, és úgy nézett ki, mintha helyben ugrálást végzett volna rajta egy feldühödött gorilla. Szánalmas látvány volt, és mi azzal csitítgattuk a lelkiismeretünket, hogy bizonyára ő is ugyanezt csinálta a bajtársainkkal. Egyik foglyunk ájultan rogyott össze a társa láttán. A Légiós belerúgott. Nem használt; a férfi félholt volt a rémülettől. A vérző szájú és immár fogatlan őrnagytól tudtuk meg, hogy az ájult orosz volt az, aki kiadta a parancsot a társaink megkínzására. A szögesdrót is az ő ötlete volt. Amikor a férfi magához tért, a Légiós megkérdezte tőle: – Mi a neved? – Bruno Tsarstein, százados. – Ez németnek hangzik, igazam van? – nézett rá szigorúan a kis Légiós. Nem kapott választ. – Német vagy? Csend, rémült csend. – Mi a franc – mordult el Pici. – Nem hallottad, mit kérdezett a sivatagi patkány? Azt akarod, hogy Pici téged is bucira verjen? – Hallottad? – nevetett kajánul a Légiós. – Német vagy, te népbiztos disznó? – Nem, én szovjet állampolgár vagyok. – Ez érdekfeszítő. A fiúk azonban nem érik be ennyivel – vigyorgott a Légiós. – Én francia állampolgár vagyok, és egyben német is. Azért lehetett belőlem francia, mert tudtam, hogyan kell megölni Franciaország ellenségeit. Te pedig azért lettél szovjet állampolgár, mert értesz a szovjetek ellenségeinek a likvidálásához. – Szelíden a százados cigarettazsebébe nyúlt, és kirántotta belőle a zsoldkönyvet. Odahajította Portának, de az hiába lapozta, egyetlen szóval se lett okosabb tőle. Az orosz őrnagy alig várta, hogy egy orosz-német fordítással jó pontot szerezzen magának. A dokumentum tanúsága szerint Bruno Tsarstein százados 1901. április 7-én született Németországban, és 1931 óta élt a Szovjetunióban. Elvégezte az előírt pártfőiskolát, majd egy zászlóalj népbiztosaként a 32. szibériai lövészhadosztályhoz került. – Hohó, te kis szarházi – vigyorodott el megint a Légiós. – A Btk. 2. részének 968. bekezdése értelmében ezért súlyos büntetést kell kirónom rád. A törvény azt mondja, hogy mindenkit, aki a főügyészi hivatal engedélye nélkül külföldre távozik és ott állampolgárságot vesz fel, keményen meg kell büntetni. És te nem kértél tőlük engedélyt, ugye, te tífuszos tetű?

– Ez aztán a mulasztás! – csóválta meg a fejét Porta. – Sivatagi vándor, te fogod kihirdetni az ítéletet! Azt tégy, amit jónak látsz. – Áruld el nekem – mondta kellemes hangon a Légiós –, tudod te, mit műveltek velem, amikor hazatértem a Legion Etrangere-ből? Úgyse fogod kitalálni, népbiztos elvtárs. Egy ujjnyi vastag vaslánccal verték a vesémet. Pisiltél te már vért? – Felelj, a krisztusát, vagy kivájom a szemgolyóidat, és a szájadba tömöm őket! – üvöltötte Porta a német-orosz népbiztos fülébe. Pici a bajonettjével bökdöste Tsarsteint. A férfi előreugrott, Bauer puskatusa azonban vissza kényszerítette a helyére. – Felelj, kutya! Nem halottad, mit kérdezett ez az úriember? Pisiltél már vért? – Nem, nem – suttogta rekedten a népbiztos. – És ki szeretnéd próbálni? – kérdezte atyai mosollyal a Légiós. – Nem, Herr Soldat. – Én se akartam, pajtás, de a fageni kollégáid kényszerítettek rá. Hallottál Fagenről? – Nem, Herr Soldat. – Gondolod, hogy valaha is fogsz? – Válaszolj, szaros birka – mordult rá Porta. Tsarstein kínlódva nyelt egyet. Látszott rajta, hogy taplószáraz a torka. – Nem, nem hiszem – préselte ki magából a szavakat. – Én sem. Egy ütést kaptam a vesémre a lánccal minden egyes negyedévért, amit az idegenlégióban töltöttem. Mérhették volna hónapokban, hetekben, vagy akár napokban is. De akkor belehaltam volna, és nem találkozhattunk volna, te meg én. Képzeld csak el, milyen szomorú lennék. Willy Weinbrand Unterscharführer úgy vélte, rendkívül mulatságos látványt nyújtok, amikor mások köpetét nyalom a földről. Próbáltad már valaha, Herr Komissar? Nem? De azt bezzeg kipróbáltad, hogyan kell embereket keresztre feszíteni! Nem gondolod, hogy fáj, amikor az embereket keresztre feszítik? Tsarstein megpróbált embrióméretűre zsugorodni, a Légiós kobratekintete elől azonban nem bújhatott el. – Nem feleltél. Próbáltad? – Nem, Herr Soldat. Pici a földre köpött. – Nyald fel.

Bruno Tsarstein hipnotizáltan bámulta a bunker padlóján csillogó habos foltot. Mindannyian kipróbáltuk már a köpetnyalást; tudtuk, mi játszódik le ebben a pillanatban Tsarstein testében és lelkében. Pici négykézlábra kényszerítette a férfit. – Egyed meg, népi hóhér elvtárs! A Légiós a nyakának szegezte a bajonettjét. – Keress és találni fogsz – mormogta. – Allah nagy! Insallah! 14 Tsarstein öklendezni kezdett. Olybá tűnt, mintha a gyomra ki akarna fordulni a belsőjéből. – Uram, irgalmazz – mondta csendesen a Légiós. – Az efféle magatartást keményen büntették Fagenben! – Belerúgott az NKVD-sbe. – Az SS-kollégáid kasztráltak engem egy konyhakéssel. Láttál már ilyet? – Nem, Herr Soldat. – Isten bocsássa meg nekünk, hogy egy ilyen ártatlant kínozunk! – A hangja metsző volt, mint az említett kés,; még ma is tisztán hallom, ha visszagondolok rá. – Hány embert kasztráltál a fogolytáboraitokban? – Egyetlen németet se, Herr Soldat. Csak antiszociális elemeket. Baljós csend követte szavait. A népbiztos visszakúszott a társai közé, de azok iszonyodva elhúzódtak tőle. – Úgy, tehát csak antiszociális elemeket –ízlelte meg a szót a Légiós. A hangja rikoltássá vékonyult a felfortyanó dühtől. – Kelj fel, te kurvaivadék, vagy élve megnyúzlak! – Rugdosni kezdte a népbiztost, aki a karjával próbálta védeni magát. – Antiszociálist mondtál, te szarláda? Mi, akiket itt látsz, mindannyian antiszociálisak vagyunk az SS-haverjaid szemében. Azt hiszed, ettől még jogod van arra, hogy félembereket csináljatok belőlünk? Húzzátok le a nadrágját! – ordította. Pici és Plútó szó szerint letépték a nyüszítő századosról az egyenruhát. A Légiós kihúzta a tokjából a rohamkését, és a hüvelykujjával ellenőrizte, elég éles-e. Ebben a pillanatban harsány parancsszó hangzott fel a hátunk mögül: – Szakasz, vi-gyázz! Riadtan vigyázzállásba vágtuk magunkat. Von Barring százados állt a bunker ajtajában. Mögötte Bender és Papa sejlettek a sötétben. Von Barring ráérősen leverte a kabátjáról a havat, majd bejött a bunkerbe. Kissé közönyösen végignézett a foglyokon, a félmeztelen népbiztoson, és felénk fordult. – Hagyják abba, fiúk. A foglyokat az ezred főhadiszállására kell küldeni. Vagy már elfelejtették? 14

Ha isten is úgy akarja. (arab)

Porta magyarázkodni kezdett, Von Barring azonban félbeszakította. – Rendben, Porta. Tudom, mit akar mondani. – A foglyok felé intett a fejével. – Ezek a fickók meg fogják kapni a magukét, ebben biztosak lehetnek, de nem tőlünk. Mi nem vagyunk hóhérok. Ezt jól jegyezzék meg, és többé ilyen ne forduljon elő. Most az egyszer elnézem maguknak. – Nem büntethetjük meg őket? – makacskodott Porta. – Nem, bízzék ezt a főhadiszállásra. – Von Barring intett Papának, aki behívott néhány lövészt a 67. ezredtől. – Kísérjék át a foglyokat – parancsolta Von Barring az őrmesterüknek. – Az életükkel felelnek a biztonságukért. Ahogy a foglyokat elvezették mellettünk, Pici a népbiztos combjába szúrt a bajonettjével. A férfi felordított. – Mi volt ez? – kérdezte fenyegetően Von Barring. – Az egyik fogoly belelépett egy szegbe – felelte ártatlan képpel Porta. Von Barring kétkedőn felvonta a szemöldökét, majd szó nélkül elhagyta a bunkert. – A francba – mérgelődött a Légiós. – Épp kezdtem belelendülni. Mi az istenért kell Von Barringnak mindig elrontania a szórakozásunkat? – Ez nem volt szép tőled – mondta Porta haragosan Papának. – A te műved, ugye? Te szóltál Von Barringnak, mi? – Igen, én – felelte eltökélten Papa. – Te is ezt tetted volna, ha nem veszted el a józan eszedet. – Legközelebb, ha elkapok valakit, a helyszínen fogom kivégezni – jelentette be Pici, és meglóbálta a pisztolyát. – Hátha visszapasszolják nekünk őket, miután Hinka elcsevegett velük – reménykedett a Légiós. Különítményünk kínnal-keservvel haladt tovább a hó miatt járhatatlanná vált terepen. A gyengébbeket most is csak puskatussal lehetett talpon tartani és tovább ösztökélni – ha nem vertük volna őket, fekve maradnak, és néhány óra alatt kopogóssá fagynak. Madártávlatból nézve olyanok lehettünk, mint egy hatalmas, fehér rajzlapon menetelő hangyahad. Ádáz harcot vívtunk minden egyes kolhozért és faluért. Amikor már azt hittük, sikerült megtisztítani a területet az ellenségtől, megint ott voltak, még többen és még dühösebben. Az 5. századot egy Dzsurzsenzitől délkeletre lévő kolhozban szállásolták el. A végkimerülés határán voltunk. Ledobtuk magunkról a szerelvényt, és elterültünk a szalmában. Alig nyújtóztunk ki, lövések dördültek. Orosz géppuskák nyitottak ránk tüzet.

– Iván, iván, riadó, riadó! – kiabálták az őreink. Fedezéket kerestünk, és visszalőttünk a minden irányból özönlő szibériaiakra. – Kifelé – kiáltja Papa. Felkapja a géppisztolyát, felmarkol néhány kézigránátot. Kiviharzik a sapkája és a nagykabátja nélkül. Utána rohanunk a sötétbe. Plútó, aki épp tetűvadászattal volt elfoglalva, gatyában és bakancsban szalad a ház mögé, ahol nekiütközik három orosznak. Piócaként tapadnak rá, bele akarják döfni a késüket. Pici bömbölve rúg és lövöldözik a géppisztolyával. Az egyik orosz szánként csúszik a hasán néhány métert; a másik kettőt Pici megragadja a torkánál, és eldobja őket. Az egyiknek a mellkasát telepumpálom golyókkal. A másik térdre rogy, Plútó kése áll ki a bordái közül. Porta és a Légiós furkósbotnak használják az automatáikat. Szitkozódva csapkodnak maguk körül. – Tessék, vörös komám! – ordítja Porta, és egy orosz bundasapka alatt behasad a koponyatető. – Allah-akbar! – rikoltozza a Légiós. Pici ront át a szibériaiak közt, kozák szablyájával vadul kaszálja az ellenség sorait. A penge mindkét éle vág, mint a beretva – Pici a tökély híve, ha fegyverekről van szó. A század több mint egyharmada halott, mire a szibériaiakat visszaverjük. Tovább botladozunk a fehér pokol jeges bugyraiban. A különítményünk lassan elapad. Nem morzsákat vagy kavicsot szórunk magunk mögé, hanem torz pózba fagyott tetemeket. Gyilkosuk hófehér kebelébe ágyazza őket. Dzsurzsenzi magányos, isten által elfeledett hely. Egy kolhozt és az északi peremén végigfutó vasútállomást leszámítva csak düledező kunyhókból áll. Minden egyes házért, minden dombért meg kell harcolnunk. A 32. szibériai lövészezred katonái az utolsó leheletükig küzdenek. Egyetlen tapodtat se hátrálnak, mindegyikük közelharcban hull el. Itt veszítjük el Möllert, a szent emberünket. Pici és Porta karjai közt hal meg, egy halom vasúti talpfa mögött. Milyen ironikus, hogy éppen Porta az, aki elmondja felette az utolsó miatyánkot. Havat lapátolunk rá, mielőtt tovább menetelnénk a halálba. Olyan fásultak vagyunk, hogy már hagyjuk a hóban feküdni azokat, akik belefáradtak az életbe. Félvakon az arcunkat döfködő hópelyhektől,

könnyezve a kimerültségtől és a fagydaganatoktól, egy vasútvonalhoz érünk. Legalábbis a távíróoszlopok végtelen sorából ítélve annak kell lennie. És ekkor egy, kettő, három, négy… istenem, öt… nem, még több tankot pillantunk meg a hóviharban. A parancsnokaik a nyitott lövegtoronyban ülnek, és szemüket meresztve próbálnak tájékozódni a sűrű hóesésben. Lerogyunk a hóba, és letaglózva bámuljuk a fehérre mázolt szörnyeket. Csikorogva haladnak tova, hosszú ágyúcsöveik vádló mutatóujjakként merednek előre. Kraus őrmester a 104. tüzérezredtől felkel, és oda akar szaladni. Papa visszarántja a hóba. – Szerintem ez iván. Azok a tankok biztosan nem Tigerek és nem is Pantherek. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, KW–2-esek. A hópelyhek kíméletlenül szurkálják a szemgolyónkat, miközben a közelünkben eldübörgő tankokat lessük. – A sérvkötőmre! – szólal meg Porta. – Ezek Sztálin bácsi vaskoporsói! Csillag van mindegyiken, márpedig Adolf ki nem állhatja a csillagokat. Most, hogy már biztosak vagyunk benne, lázasan úszni kezdünk. Ásóval és körömmel kaparjuk el magunkat az ellenséges tekintetek elől. Tizenöt T–34-est és két nagyobb KW–2-est számolunk meg, de lehetnek többen is. A hó bizonytalanná tesz minket. Csak akkor kapunk a fejünkhöz, amikor a tankokat már elnyelte a hózivatar. Hiszen ezek Liszenyka felé tartanak! Éppen arra, amerről a teljes 1. páncéloshadosztály támadni készül, hogy kiszabadítson minket. Von Barring tervet változtat: azonnal Liszenykába kell sietnünk, hogy figyelmeztessük az 1. hadosztályt a halálos veszélyre. Nyugat felé fordulunk, éppen szembe a hófúvással. Tizenhárom kilométert kell gyalogolnunk teljes menetfelszereléssel, nehéz gyalogsági fegyvereket cipelve. Az oroszok tankokkal teszik meg ugyanezt az utat, és őket a hideg se gyötri annyira. Nincs sok esélyünk. A vihar két méterre csökkenti a látótávolságot. Váratlanul géppuskák ugatnak meg minket. Tankok fordulnak meg csikorgó, visító lánctalpakkal. Néhány másodperc, és előbukkannak a hóból. Pánik tör ki. Sokan eldobják fegyvereiket, és rohannának, de a hó gáncsot vet nekik, s a hernyótalpak kíméletlenül szétlapítják őket. Vannak, akik megállnak és feltartják a kezüket, a megadás jeleként. A következő pillanatban letarolja őket egy géppuska. A vörös csillagok megállíthatatlanul közelednek.

Stege és én bevetjük magunkat néhány bokor mögé, és megpróbálunk eggyé fagyni az ágakra telepedett hóval. Néhány méterre tőlünk egy T–34es robog el, sűrű hófelhőt csapva maga után. A kipufogó forró füstje megcsapja az arcunkat, mi mégis didergünk. A különítmény felbomlik, mindenki rohan arra, amerre lát. Hátborzongató precizitással leszedik őket, egyiket a másik után. Negyedóra múlva már csak néhány távoli lövést lehet hallani. Folytatjuk a botorkálást nyugat felé. Nemsokára megint tankokba rohanunk. A 72. ezred valamelyik századának a katonáit üldözik. Mi is újra üldözöttekké válunk. Egy helyen le kell vetnünk magunkat a hóba, hagyva, hogy a tank átguruljon felettünk, ahogy azt a kiképzésen tanították. A rémülettől tébolyultan a hóba préseljük magunkat. Nyikorgó, csattogó, morajló tonnák tízei vágtatnak át felettünk. A hideg acélpotroh a hátunkat súrolja, a lánctalpak közönyösen a fülünkbe susogják: ha most nem, akkor legközelebb. Soha többé nem leszel normális egy ilyen élmény után. Kezed-lábad remeg, a nyelved akadozik, a tekinteted réveteg. Nem akarod elhinni, hogy még élsz. Néhány kilométernyi bolyongás után megtaláljuk a különítmény megmaradt részét. Az ötszáz katonából alig százan maradtunk életben. Határtalan örömünkre a legjobb cimboráink is élve megúszták. Plútónak leszakadt a fél füle. Egy kisebb ágyúlövedék vitte el. Porta szinte anyai gyengédséggel kötözte be a sebét. – Minő szerencse, hogy nem a hátsódat találta el, barátom. Úgyse használtad azt a fület. Ha másként lett volna, akkor bizony hallgatsz a nálad értelmesebb emberek tanácsaira. Nem mondta neked az apád, hogy a háború kellemetlen dolog? Neked persze, te mamlasz, ki kellett jönnöd ide, hogy némi “Lebensraumot”-ot csinálj. Látod, mi lett az eredménye? Von Barringnak sikerült újra felvennie a kapcsolatot a hadtest főhadiszállásával. Miután közölte velük, hogy súlyos veszteségeket szenvedtünk, elképedésünkre a következő szűkszavúparancsot kapta válaszként: “A Von Barring harci különítmény Dzsurzsenzinél, a 108-as ponton csatlakozni fog a 72. gyalogsági ezredhez. Amennyiben a hely orosz kézen van, foglalják vissza.”

– Idióták! – kiáltotta Porta. – Ezeknek az egész csak egy nagy, izgalmas társasjáték. Csak azt tudnám, ki nevet a végén! Apatikusan sarkon fordultunk, és elindultunk visszafelé. Porta megesküdött rá, ha megint futnia kell, meg se áll Berlinig. Reggelre a hőmérséklet mínusz harminc fokra csökken. Az éjszaka folyamán többen is megfagynak. Mielőtt átlöknénk őket a hóból épített mellvéden, megnézzük, milyen állapotban van a lábbelijük. Az egyik halottnak vadonatúj nemezcsizmája van; gyönyörűen passzol a kis Légiós lábára. A barátunk sugárzó arccal trappol benne fel-alá. – Egyik ember halála, másik ember csizmája – vigyorog elégedetten. Megpróbáltunk mélyebb árkot ásni, de még a csákányok se fogják a keményre fagyott földet. Délután az orosz gyalogság megint megtámad minket. Vastag sorokban, vad hurrázással özönlenek felénk. Az összes automatánkkal és aknavetőnkkel lőjük őket. Nem akarjuk elhinni, de az oroszok visszavonulnak. Negyvennyolc óra alatt nyolc támadást hárítunk el. De a támadásoknál, a hidegnél, az éhségnél és a bombáknál is jobban kínoz minket a tudat, hogy egy olyan helyet védünk, amelyről a hadvezetés már lemondott. Az ezredparancsnokság nem válaszol a segélykéréseinkre. Teljesen magunkra maradtunk. A tizennegyedik napon Von Barring jelenti a hadtest főhadiszállásának: “A Von Barring harci különítmény végveszélyben. Csak két tisztünk, hat tiszthelyettesünk és 219 közkatonánk maradt. Küldjenek lőszert, kötszert és élelmet, különben feladjuk. Parancsra várunk.” A válasz ennyi: “Nem tudunk segíteni. Harcoljanak az utolsó emberig. A hadtestparancsnok.” Az oroszok most bombákkal próbálnak kifüstölni minket. Tizenkét Martin bombázó szórja ránk a halált. A következő éjszaka, vállalva a parancsmegtagadás következményeit, Von Barring kivon minket a faluból. Az aknavetőket és a nehézfegyvereket hátrahagyjuk. A halottakat – vannak “szép” számmal – a mellvédhez állítjuk, a saját posztjainkra. A 104. ezred halott tüzérei, a 27. ezred

tankelhárítói és a 72. ezred öreg, szürke tüzérei üveges tekintettel bámulnak az orosz állások felé. Az embereink hullanak, mint a falevelek az őszi szélben, de már nem érdekel minket, kit visz el a fagyhalál. Annál jobb neki. Mi közeledik? Tankok? Hisztérikusan és reszketegen a fáradtságtól bevetjük magunkat a hóbuckák mögé. Könnyezik a szemünk a hidegtől és a keserűségtől. Már csak kézigránátjaink maradtak az acélóriások ellen. A motorok gúnyos vijjogással hajtják őket felénk. Az elégiánkat éneklik. A 27. harckocsizóezred elégiáját. Összepréseljük az ajkunkat, és kötegekbe fűzzük a kézigránátokat. Ha meg kell halnunk, hát nem fogjuk olcsón adni az életünket. Őrültség megállás és vég nélkül harcolni. A vég úgyis mindig ugyanaz. – Ímhol, itt van a háború vége – mondja cinikusan Porta. – Szűk háromezer-kétszáz kilométerre Berlintől. Ez van, fiúk. Porta várni fog rátok a pokolban. Elegem van ebből a rohangálásból. – Nem kell sokáig várnod – ígéri Pici. – Én is hamarosan jövök, csak előbb még szerzek néhány vörös útitársnak. – Allah nagy, de ezek még nagyobbak – mutat a Légiós a közeledő fehér szörnyekre. – Vigyázzanak! – ordítja Von Barring. – Ott jönnek. Stege el akar menekülni. Papa és én azonban elkapjuk a karját. Géppuskák szórják a halált. Egy tizedes a 104. ezredből felül, a fejéhez kap, aztán összecsuklik, mint egy bicska. A hadtápos hadnagy előreszalad, és a legközelebbi tank felé dob egy kézigránátfüzért. Elesik, a lánctalpak szétlapítják. A kézigránátok nem értek célba. Néhányan felpattannak, el akarnak futni. Von Barring kétségbeesetten rájuk ordít: – Feküdjenek le, hagyják átgurulni őket maguk felett! Majd hátulról elintézzük őket! Nincs mögöttük gyalogság. A pánik azonban sokkal nagyobb úr, mint a józan ész. Akik felállnak és futásnak erednek, azokkal egytől egyig végeznek az orosz géppuskák. Porta befejezi saját, házi készítésű bombáját; megcsókolja és elhajítja. Az egyik tank alatt landol. A tank nyikordul egyet, és megáll. Ugyanekkor Pici is eldobja a saját bombáját, amely szintén eltalálja a célpontját. Pici büszkén megveregeti Porta vállát. – Most már nyugodtan halhatunk meg. Elnyertük az ördög megbecsülését. Papa felénk kiált.

– Állj, állj, ezek német tankok! Nézzétek a horogkeresztet! Tátott szájjal bámuljuk őket. Papának igaza van. Vad öröm lesz úrrá rajtunk. Meglengetjük a hóköpenyeinket és a rohamsisakjainkat. A tankok megfordulnak, kinyílnak a tetők. A bajtársaink integetnek nekünk. Sírva egymás karjába omlunk. Az egész harci különítményből harmincnégy “más rangú” és egy tiszt, Von Barring százados maradt életben. Bäke vezérőrnagy pattan le egy tankról, és siet az üdvözlésünkre. Apró, zömök ember. Kezet szorít mindenkivel, aztán int, és az 1. páncéloshadosztály útjára indul, hogy Cserkaszinál kitágítsa a lyukat, amit mi vágtunk a harapófogón. A fogó belsejében még mindig kilenc hadosztály vívja elkeseredett harcát. Weber Oberleutnant elesett. Egy német Tiger roncsolta szét a testét. Többé senkit nem fog haditörvényszékkel fenyegetni.

“Akarjátok tudni a receptet, csórikáim?” – kérdezte fellengzősen Porta. “Először is, miheztartás végett, ez maga az Olümposz nektárja. Az istenek is ilyent esznek.” Faragatlan orosz kollégáinknak, persze, éppen akkor kell megjelenniük, amikor már szájunkban éreztük a képzeletbeli finomságok ízét.

16. KRUMPLIPÜRÉ DISZNÓPÖRKÖLTTEL A 27. ezred egy Popeljna melletti erdő szélén tanyázott, viszonylagos békében, amit csak időnként zavart meg egy-egy jelentéktelen tüzérségi támadás. A rajunkat felderítő útra küldték az erdőbe. Hanyagul vállunkra vetettük a géppisztolyunkat, cigarettát biggyesztettünk a szánkba, és bevetettük magunkat a fák közé. Porta hamarosan pihenőt rendelt el. – Ez az átkozott háború nem fog elszaladni, ha megállunk szusszanni egyet. Pici és a Légiós élénken helyeseltek. Papa vállat vont. – Nekem aztán mindegy. Itt biztosan nincsenek oroszok, különben már régen észrevettük volna őket. Leültünk ugyanarra a kidőlt fatörzsre mind a tizenketten. Olyanok voltunk, mint a fecskék a telefonvezetéken. Porta nekilátott elmagyarázni, hogy kell elkészíteni kedvenc ételét, a krumplipürét disznópörkölttel. – A legfontosabb az, hogy ezt a mennyei étket mély beleéléssel készítsük el – árulta el élénk gesztikulálás közepette. – Különben fabatkát sem ér. Pici félbeszakította. – Várj egy percet, Porta, le akarom írni a receptet. Papírt és ceruzát kért Stegétől, aki vigyorogva odanyújtotta neki őket. Pici letérdelt a farönk elé, megnyálazta a ceruzát, és közölte Portával, hogy most már folytathatja. – Első lépésként kiválasztasz néhány szem gyönyörű, rózsaszín krumplit. Ezeket a mezőről lopod vagy a pincéből hozod fel. Ha már

megvannak, leülsz egy kényelmes székre. Ha fáj az üleped, alája teszel egy puha párnát. Ezután meghámozod őket. A beteg részeket, ha van ilyen, szépen körülvágod és eltávolítod. – Hogy lehet beteg egy krumpli? – kérdezte Pici. – Nem láttál még szifiliszes krumplit? – Nem, nem is tudtam, hogy a krumplik is szoktak kurvázni. – Nos, sok minden van, amiről te még nem tudsz – mondta leereszkedően Porta –, ezért tegyed csak, amit mondok. Vágd ki a szifiliszes részeket, majd dobd be a meghámozott krumplit egy hideg vízzel teli fazékba, de úgy, hogy csobbanjon, mint az erdei patakban pancsikáló szűz lány popsija, amikor lehuppan megmosni magát. – Istenem, hogy te milyen költői vagy – nevetett Papa. Porta kérdőn felvonta a szemöldökét. – Mit jelent az, hogy költő valaki? Van bármi köze is a kurvázáshoz? – Nagyon valószínű, hogy a költők közt is akad szép számmal, aki szereti a rosszlányokat – bólogatott mosolyogva Papa. – De ne térjünk el a tárgytól, folytasd csak a főzést. – Ha meghámoztad az összes krumplit, főzd fel. Aztán törd meg szépen, ahogy az elő van írva, hogy legyen kása belőle. Most pedig figyeljetek, mert a legfontosabb rész következik. Menj ki a mezőre vagy keress egy istállót, ahol tehénszagot érzel. Válaszd ki a legkövérebb tehenet. Gondolom, meg tudsz különböztetni egy tehenet egy bikától. Ha nem, emeld fel a kallantyút, de közben tartsd távol az orrod! Tudod, a kipufogó éppen a tövében van. Amikor megvan a megfelelő állat, eressz le belőle egy fél liter tejet. Ezt a hasán tartja, egy felfújt gumikesztyűhöz hasonló tartályban. Öntsd a tejet a megtört krumplira, de Szent Erzsébetre, vigyázza, nehogy kecske- vagy szamártej legyen. Tragédia lenne egy női szamár tejét a krumplira tölteni, abban ugyanis fürödni szoktak. – Jóságos ég – szörnyedt el Pici. – Épp elég kín rendes vízben fürdeni, nemhogy tejben. Az borzasztó lehet. Én inkább magamon hurcolnám a koszt, míg a temetkezési vállalkozó le nem vakarja rólam. De szerintem ez hazugság, Porta. Honnan szedted ezt a hülyeséget? – Olvastam, fiacskám. Volt egyszer, hol nem volt, élt egy Poppaea Sabina nevű kurva. Egy itáliai szépség. Egyszer fogta magát, és elcsábította a császár komát, Nérót a feleségétől, egy Octavia névre hallgató öreg tyúktól. Ezt a Poppaeát egy piros lámpás házból emelte ki a császár. Persze, a szukának rögtön nagyzási hóbortja lett, és ettől fogva

szamártejben fürdött. Most már értitek: nem szabad szamártejet önteni a krumplira, mert az nem szennyvíztisztító állomás. Amikor a kóser tehéntej rá lett locsolva a krumplira, elegánsan, de alaposan meg kell kevergetni. Aztán fogsz egy csipet sót, és megszórod vele a krumplit, de az isten szerelmére, érzéssel, és Szent Gertrúd szerelmére, végig fakanállal kavargass! Ha nincs fakanalad, használd a bajonettet. A vért és az olajat ne felejtsd el letörölni előtte. Utána törj fel tíz tojást, és olyan gyengéden, mintha kisbabát ringatnál, keverd el őket cukorral. A cukrot megtalálod a szállásmesternél, de a Szent Mózes kék szeméért, lassan kavarj, drága barátom, nagyon lassan! – Miért olyan lassan? – akarta tudni Pici. – Mi az istennyila ütött beléd, te ostoba, lúdtalpas varjú? Öntsd rá lassan a krumplira, de ne szakíts félbe. Muszáj neked mindenbe beleütnöd az orrod? Főzd fel az egészet lassú tűzön. Soha ne használj tüzelőnek trágyát. Rettenetes szaga van! Porta elhallgatott, és haragosan Picire nézett, aki a levegőbe emelte a kezét, mint egy jelentkező iskolás fiú. – Mi van már megint? – kérdezte tőle mérgesen. – Alázatosan kérdem, Porta mesterszakács úr, hogy használhatok-e tüzelőnek olyan nyírfát, amit a Hitler gépparkjából lopott benzinnel itattam át? – Hát persze, kisfiam! Használj csak bátran. Van még kérdés? Mert ha igen, akkor most nyögd ki. Pici megrázta a fejét. Mi, akik mellette ültünk, láttuk, hogy nagy, kackiás betűkkel feljegyzi: “Nyírfát és lopott benzint lehet használni.” – A disznóhúst nyírfából rakott tűz felett kell szép pirosra pörkölni – folytatta Porta. Picire sandított, akinek még a nyelve is lógott a nagy igyekezettől és a fárasztó összpontosítástól, amit ez a bonyolult irodai munka igényelt. – Lelkiismeretesen kockákra vágod a disznóhúst, és hagyod a vágódeszkáról a pürébe csúszni. Ezt is gyengéden, érzéssel csináld. A legfontosabb azonban az, hogy egész katolikus lelked belevidd a munkába. Pici kezében megállt a plajbász. – Katolikusnak kell lenned, hogy krumplipürét készíthess? – Természetesen – horkant fel Porta. – Ez a harmincéves háború óta leszögezett alapkövetelmény. – Jól van – nyugodott bele Pici. – Majd keresek egy katolikust, aki az irányításom alatt elkészíti a pürét.

– Miközben egy orosz ősi dalt énekelsz – tért vissza a főzőcskéhez Porta –, felkockázol néhány snidlinget, és győzedelmes mosollyal szétszóród a pürén. Egy csipet pirospaprika is mehet, ha van. Egy fél töltényhüvely bors se megvetendő. De a szent Jordán szerelmére, nehogy túl sokáig hagyd a tűzön. Nos, fiúk, ez az étek az, amit “Égő szerelem”-nek hívnak. – Szigorú tekintettel Picire nézett. – Mielőtt leülnél, hogy elfogyaszd, jól öblítsd le a kanaladat forró vízben. Halálos bűn lenne piszkos kanállal megenni a pürét. És ne feledd, fiam – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját –, hogy csak fehér disznó húsát szabad használni. Ha minden kötél szakad, használhatsz feketét, de soha ne pirosat. Az szentségtörés lenne. Megemelte hátsóját, és hatásosan pontot tett a lecke végére. Még a fák ágai is belerezdültek. Valamivel később Papa eldobja a cigarettacsikkjét, és felcihelődik. Folytatjuk a gyaloglást. Az erdei út szűk ösvénnyé vékonyodik, óriás fenyők közt kanyarog tovább. Éles kanyarhoz érünk. Amint befarolnánk, egy orosz őrjárattal találjuk magunkat szembe. Az arcukról lerí, hogy őket is ugyanúgy meglepi a váratlan találkozás, mint minket. Másodperceken át csak állunk és bámuljuk egymást. A cigarettáink lefittyednek, a fegyvereink érintetlenül lógnak a vállunkon. Senkinek nem jut eszébe tüzet nyitni. A meglepetés ereje mindannyiunkat letaglózta. Mindkét csapat sarkon fordul, és rohanni kezd. Mi erre, az oroszok arra. Porta szalad legelöl. Pici visít a félelemtől; úgy jár a lába, mint egy bicikliversenyzőé a “túr dö francon”. Ijedtében még a géppisztolyát is elhagyta. Kifutottunk volna a világból, ha Porta nem botlik meg egy gyökérben, és nem gurul le egy meredek lejtőn. Úgy visít az öt méter mély szakadék aljáról, mint egy fehér kismalac, akit kockákra akar tépni a kopasz farkas. Hosszas kínlódás után felhúzzuk. Heves vita kerekedik, melyben a fő kérdés az, hányan lehettek az oroszok, akikkel találkoztunk. Papa és Stege állítják, hogy egy század volt. – Egy század! – sikítja Porta. – Mi az, tán szemen szart titeket egy erdei gerlepár? Egy zászlóalj volt, alsó hangon. – Alsó hangon – visszhangozza Pici. – Nyüzsögtek az ösvényen. – Ma foi 15 – mondja bölcs képpel a Légiós. – Ha akartok, maradhattok, de én inkább eltűzök. A század főhadiszállásán szemrebbenés nélkül jelentettük, hogy egy ellenséges zászlóaljjal találkoztunk. A hírt azonnal továbbították az 15

Hitemre! (francia)

ezredhez, ahonnan riasztották a hadosztályt. Három rohamzászlóaljat küldtek a támogatásunkra, a 76. tüzérezred és a 109. gránátosezred pedig azonnal bombázni kezdte a területet. Két könnyű tüzérségi ezred is a helyszínre érkezett. Rakéták, ágyúlövedékek és gránátok záporoztak arra a pontra, ahol az ellenséges “zászlóaljat” láttuk. Az oroszok is szorgalmasan lőttek. Hozzánk hasonlóan bizonyára a kollégáink is eltúlozták az ellenség erejét. Közben a lövészárkaikban kuporogtak, és akárcsak mi, a tüzérség energikus munkáját csodálták. Porta szerényen meg is jegyezte: – Büszke vagyok rá, hogy ez a fesztivál a mi áldozatos munkánk gyümölcse. – És felkapta a fejét, hogy álmodozó tekintettel kövesse egy izzó ágyúgolyó útját a fekete égbolton.

Karcsú volt és imádnivaló, akár egy istennő. Nála tüzesebb szeretőt nem is kívánhatott magának egy gyengédségre éhes férfi. Amit még nem tudtam a nőkről, azt ő tanította meg nekem. Olyan ragaszkodással tapadtunk egymáshoz, csüggtünk egymás ajkán minden alkalommal, mintha az lett volna az utolsó. Amikor rádöbbentem, hogy akár el is ítélhetnének “fajtalankodás” miatt, kicsordult szememből a könny. A nevetéstől…

17. BERLINI KIMENŐ Hét órát kellett várnom Lvovban egy fűtetlen váróteremben. Dideregtem a fáradságtól és a hidegtől, mely a monotonon kopogó eső nedvességével karöltve alattomosan a kabátom alá kúszott. Oroszország az esőfelhők hűvös csókjával fogadott négynapi eltávozás – négy csodálatos, felejthetetlen nap után. Sajnos, mint mindennek, az eltávozásnak is megvan a maga szépséghibája: pillanatok alatt véget ér. Emlékezned kell mindenre, amit csináltál. Egyetlen apró mozzanatot se felejthetsz el. Mindent hallani akarnak tőled a többiek, ők, akik üres lapot húztak, amikor a századnál kisorsolták az egyetlen eltávozási engedélyt. Von Barring egy rohamsisakba tett kétszáz papírcetlit. Százkilencvenkilenc közülük üres volt. A kétszázadikat éppen én húztam ki. A vesztesek gratuláltak nekem, de látszott rajtuk, hogy gombóc van a torkukban. A csalódottságot és az irigységet nehéz elleplezni. Azt fontolgattam, hogy Papának ajándékozom az engedélyt, ő azonban, mintha olvasott volna a gondolataimban, ezt mondta: – Kész szerencse, hogy nem n húztam ki. Akkor újra el kellene felejtenem, milyen jó is otthon lenni. Nem mondta komolyan, és tudta, hogy én tudom. Pici őszinte volt és gátlástalan. Először veréssel fenyegetett, majd amikor a többiek a védelmemre keltek, felajánlotta, hogy fizet. Porta rálicitált, de én nem akartam eladni az engedélyt. Ezt persze ők is tudták, de meg kellett próbálniuk. Porta, Plútó és Pici ezután az alkohollal tettek egy kísérletet, de nem sikerült leitatniuk. Pici még akkor se adta fel, amikor már felléptem a

teherautóra, amely a vasútállomásra szállított. Felajánlotta az elkövetkező tíz eltávozását ezért az egyért cserébe. Megráztam a fejem, és ők végre belenyugodtak. Már nem mit tenni. Ahogy a teherautó elhajtott velem, hallottam, hogy énekelni kezdik: “In der Heimat, in der Heimat, da gibt’s ein Wiedersehen!” 16 Meglepően könnyen és gyorsan értem Berlinbe. Zsitomirnál felszálltam a kórházvonatra, majd Bresztnél átszálltam egy kimondottan eltávozáson lévők számára összeállított szerelvényre. A gyors csatlakozásnak köszönhetően egy teljes napot nyertem. Besötétedett, mire a Minszk felé tartó vonat bepöfögött az állomásra. Az összes vagon tele volt katonákkal. Mindenütt ott feküdtek. A csomagtartókon, az ülések alatt, a folyosókon, a mellékhelyiségekben. Hajnalban Bresztnél átléptük a határt, és továbbgurultunk Minszk felé. Késő este érkeztünk meg. A kényelmetlen utazástól úgy elgémberedtek a tagjaim, hogy lépni is alig tudtam. Az állomáson jelentkeznem kellett a vasúti katonai rendészetnél. Az irodában egy őrmester fogadott. Átböngészett néhány listát, lepecsételte a papírjaimat, majd közölte: – Vjaszmába fog menni. Ott ismét jelentkezik a VKR-nél, és megkapja az új útvonalat. Negyvenhetedik vágány, de siessen, mert a vonat hamarosan indul. Másnap délután három körül értem Vjaszmába. Éhesen, fáradtan, átázva bebotorkáltam a VKR-irodába. Egy tiszthelyettes tűnt el egy ajtó mögött a papírjaimmal. Egy idő múlva visszatért, egy zömök, korosodó századost tessékelve maga előtt. A százados szétterpesztett lábbal, csípőre tett kesztyűs kézzel megállt előttem, csúnyán végigmért, majd egy rekedt holló károgásával megkérdezte: – Mi a fenét képzel? Körbe akarja utazni egész Oroszországot? Mit keres itt? Eltávozást kaptunk, és most nincs kedve visszamenni? Merev vigyázzba vágtam magam, és üveges tekintettel a szoba levegőjét bámultam. A kályhában vidám tűz pattogott. Nyírfaillata volt. 16

Otthon, majd otthon Viszontlátjuk egymást. (ném.)

– Mi az, elvitte a cica a nyelvünket? – gúnyolódott két köhögésroham közt a százados. – Halljam azt a választ, egy-kettő! Jól gondold meg, mit válaszolsz, Sven. Amit most mondasz, azon a további sorsod múlhat. Hogy ez a százados mennyire bűzlik a verejtékszagtól! – Igenis, Herr Hauptmann! – Ez meg mi az ördögöt akar jelenteni? – dühöngött a hájpacni. A vasajtó mögött barátságos narancssárga lángok táncoltak. Kellemes, meghitt hangulatot árasztottak. Ha ezek sokáig kekeckednek, nem fogsz idejében visszaérni. – Herr Hauptmann, alázatosan jelentem, hogy körbeutaztam fél Oroszországot. – Ah, maga patkány, tehát beismeri. Bölcsen teszi. Fogja azt a széket, és végezzen húsz békaugrást! Frissen és üdén, harctéri állat! Behajtottam merev térdemet, megmarkoltam a súlyos irodai széket, és kinyújtott karral magam előtt tartva ugrálni kezdtem. A százados elégedetten elvigyorodott. – Gyorsabban, gyorsabban! – Kopogni kezdte a ritmust egy vonalzóval. – Egy-kettő, egy-kettő, nagyot ugrik, egy-kettő, nagyot ugrik! A húsz békaugrást nem találta kielégítőnek. Harminc után megfordulhattam, hogy bebújjak asz asztal alá, onnan pedig átkússzak az egymás mögé rakott székek alatt. Amint kidugtam a fejem, valaki tarkón dobott egy gázmaszktartállyal. Az őrmester tapsolt. Elsötétült előttem a világ. – Gyorsabban, tetves kutya! – hallottam kilométeres távolságból a holló károgását. Ki kiáltotta, hogy “szoba, vigyázz”? Gépiesen felpattantam, a combomhoz préseltem a tenyerem, és faarccal egy Hitler-fényképre meredtem. Mozogna a kép? Vagy én mozgok? Sajgott a fejem, vörös karikák táncoltak a szemem előtt. A fénykép jött és ment. Pengeéles hang hasított bele a megszeppent csendbe. – Mi folyik itt? Csend. A tűz még vidámabban duruzsolt. Nyírfák ontották magukból a nyári nap melegét. Erdő és szabadság illata áradt a vasajtó mögül. A nyírfák a barátaink. Barátaink a nyírfák. Bah, mekkora badarság! – Mi az, urak, mindenki megnémult? – hallottam ismét a fagyos hangot.

– Herr Oberst, Von Weissgeibel százados, az állomás parancsnoka, alázatosan jelentem, hogy megbüntettünk egy tüzért, mert elcsatangolt a vonalak mögött. A büntetés végrehajtva! – Hol van az a tüzér, Herr Hauptmann Von Weissgeibel? A hang nyers volt, de civilizált. A százados felém bökött zsíros kolbászujjával. Hűvös szempár nézett rám egy fehér bundasapka alól. – Pihenj! A bal lábam magától oldalra csúszik. A karom is elernyed, de minden izom és ínszalag készen áll rá, hogy megint vigyázzba vágjon, ha az apró száj azt parancsolja. Egy ezredes szája. Egy ezredesé, aki alig látszik ki a fehér, fekete, vörös és kék keresztek alól. – Tüzér? Jöjjön ide, Herr Hauptmann! A százados odagurul hozzá, haragosan rám néz, idegesen fészkelődni kezd derékig érő csizmájában. – Alázatosan jelentem, Herr Oberst, hogy ez a katona egy tanktüzér. – Biztos benne? – kérdi halvány, veszélyes mosollyal az ezredes. – Netán elfelejtette a német hadsereg rangjelzéseit? Fekete bőrbe bújtatott kéz érinti meg az övcsatomat. – Jelentsen, katona! – Herr Oberst, Fahnenjunker Hassel, 27. harckocsizóezred, 5. század, alázatosan jelentem, hogy Berlinből utaztam Breszten át Minszkbe, miután az eltávozásom lejárt. A minszki VKR-től Vjaszmába küldtek. Alázatosan jelentem, hogy 15.07-kor érkeztem meg a 874-es számú vonattal. – Pihenj, Fahnenjunker! – A bőrkesztyűs kéz parancsolón előrenyúl. – A papírjait! Csizma kopog a fapadlón. Két sarok verődik egymásnak. Egy hang alázatosan jelent. Az ezredes hallgat. Elolvassa a zöld és vörös jelzésű papírokat, megvizsgálja a jegyeket, felcsavar egy monoklit, szemügyre veszi a pecséteket. A monokli eltűnik egy zsebben a harmadik és negyedik gomb között. Az ezredes gondolkodóba esik, majd villámgyorsan parancsokat lődöz szét. A tiszthelyettesek elsápadnak, az asztalaik mellett vigyázzban álló irodisták nagyot nyelnek. Csak a harctéri “állat” kívánja, bárcsak itt lehetnének a cimborái, és látnák ezt. A heccet félbeszakította egy frontszolgálatos tiszt, aki akárcsak ő, a harctéri főhadiszállásra tart vissza. Egy apró ezredes, fél karral és nemes, de könyörtelen arccal. Egy ezredes, aki belül halott. Egy ezredes, aki mindenkit gyűlöl, mert őt is gyűlöli mindenki.

Egy irodista leül az írógépe mögé. Az ezredes fürgén fel-alá lépdel előtte, és diktál neki. Üres kabátujja ernyedten lóg. Az ezredes kézbe veszi a gépből kihúzott papírt. Két ujjal magához inti a századost. – Írja alá. Nincs kifogása, ugye? – Nincs, Herr Oberst – dadogja sírásra görbülő szájjal a százados. Az ezredes helyeslően bólint. – Olvassa fel, Herr Hauptmann! Rövid és velős áthelyezési kérelem. Amikor a százados ahhoz a részhez ér, ahol köszönetet mond Von Tolksdorf ezredesnek, amiért az lehetővé tette, hogy ő és személyzete haladéktalanul megkezdhessék a harctéri szolgálatot, kidülled a szeme. Közönyösen, szinte személytelenül, az ezredes zsebre vágja a papírost. Az állomás katona személyzetének a sorsa meg van pecsételve. Néhány perccel később már a vonaton ülök, útban Mogyilev felé. A mozdony előtt egy homokkal teli nyitott kocsit tolunk. Az aknák ellen. Hogy mennyire hatékony, azt csak isten és a német vasútbiztonsági szolgálat tudja. Az ablakon a jégvirágok arcokká válnak. Egyik a másikat váltja. Berlin… Haus Vaterland… Zigeunerkeller… és a többi hely, ahol jártunk, ő meg én. Látta, hogy tanácstalanul álldogálok a berlini Schlesischer állomás előtt, és odalépett hozzám. – Eltávozáson? – kérdezte. Végigmért, hűvösen, de határozottan. Szürke szempár, vastagon sminkelt arc némi kékesszürkével a szemhéjon. Ő volt a nő, a nő, akire minden eltávozáson lévő katonának szüksége van. Kötelességem volt, hogy egy nőt szerezzek magamnak. Gondolatban máris levetkőztettem. Ki tudja, talán neki is van egy olyan piros szalag a combján, mint annak a lánynak Porta újságjában. A bensőm megremegett. És ha az alsója is éppolyan fekete csipke… Ha Porta állt volna ott helyettem, örömében biztosan táncra perdül. – Igen, négynapi eltávozáson vagyok. – Gyere velem, és megmutatom neked Berlint. Az örök háború imádott Berlinjét. Párttag vagy? Válaszképpen a karszalagomra mutattam: BÜNTETŐEZRED, hirdette a felirat két halálfej közt. Ő halkan nevetett, és előreindult az utcán. A lépteim elfojtották magas sarkú cipője elegáns kopogását.

Kurfürstendamm – csodás! Friedrichstrase – sötét, de csodás! Fasanenstrasse – maga a csoda! Leipziger Platz és végül, de nem utolsósorban Unter den Linden. Imádnivaló, örökifjú Berlin! Az arca nyugodt volt, gyönyörű, kissé kemény, de festményre illő. Állát előkelően és dacosan felszegte bundagallérja felett. Hosszú ujjával megcirógatta a kezemet. – Hova, kedves uram? Dadogva kinyögtem, hogy nem tudom. Honnan is tudhatná egy harctéri katona, hova vigyen egy elegáns hölgyet? Egy gyilkológép, oldalán pisztolytáskával, gázmaszkkal, fején rohamsisakkal, lábán ormótlan gyalogsági bakanccsal. Kérdőn felnézett rám. Mosolyt gyanítottam hűvös tekintetében. – Egy tiszt nem tudja, hová vigyen egy hölgyet? – Sajnálom, de nem vagyok tiszt. Ezen nevetett. – Nem vagy tiszt? Oly sok furcsaság történik ebben a háborúban. Közlegények tisztekké válnak, tisztekből közlegények lesznek vagy kötélen himbálózó holttestek. Nagy és fegyelmezett nemzet vagyunk. Mindenki szorgosan teszi, amit megparancsolnak neki. Mi volt ez? A vonat hevesen megrándult. Majdnem megállt. Hosszú füttyszó, és ismét robog tovább. Rakataka-rakataka. A jégvirágos ablak ismét fényképalbummá válik… Zigeunerkeller lágy muzsikaszóval. Hegedűk sírtak a cigány őshaza után. Sok embert ismert. Egy biccentés, egy megértő mosoly, néhány elsuttogott szó, és ritka italok jelentek meg az asztalunkon. A szalagja piros volt, az alsóneműje átlátszó. Kielégíthetetlenül vad volt. Gyűjtötte a férfiakat. Szexőrült volt, súlyos szexőrült. A férfiak jelentették számára azt, ami másnak a kábítószer. Sok elmesélnivalóm volt a fiúknak. Ki hitte volna, hogy ennyi mindent át lehet élni négy rövid nap alatt? Egy új világ tárult elém. Az utolsó éjszakán a Vaskeresztemet akarta. Megkapta. Egy fiókba hullt, a többi kitüntetés és rangjelzés mellé, amit előző látogatóitól vett el emlékül. Helene Strassernek nevezte magát. Nevetett, amikor először kimondta a nevét. Egy selyembe csomagolt sárga csillagot mutatott nekem. Hátravetette a fejét, és kacagott.

– Ez az én kitüntetésem. Várta, hogyan reagálok. Közömbös maradtam. Egyszer egy SS-katona meg akarta tiltani Portának, hogy leüljön egy padra, amin az a felirat állt, hogy “CSAK ZSIDÓKNAK”. A pasas meghalt. – Nem érted? Enyém a sárga zsidócsillag! – Igen, és? – Börtönbe fogsz kerülni, mert lefeküdtél velem. – Kacéran a szemembe nézett. – Megérte? – Megérte. De hogy élhetsz te ilyen szabadon? Éppen itt? – Kapcsolatok, kapcsolatok. – Egy pártigazolványt mutatott, az ő fényképével. A vonat elfeledett falvak mellett zötyögött el. Álmos magyar őrök néztek hosszan hihetetlenül piszkos és ősrégi vagonjai után. Egyik barátom, egy ezredes fia azért kellett hogy elhagyja Németországot, mert a felesége dédnagyapja zsidó volt. Papíron elváltak. Ennél többet a rendszer nem tehetett a szerelmük ellen. Egy SS-lobogóval és -rendszámmal felvértezett Mercedesszel a svájci határhoz vittük őket. Ketten mentek tovább, és épségben át is értek. A fiú anyját és a szimmetria kedvéért a lány apját azonban letartóztatták. Később elengedték őket, de visszavonták az élelmiszerjegyeiket. 1941-ben a barátom apját lelőtték. Azt állították, öngyilkosság történt. Gyönyörű koszorút kapott a seregtől. Tisztek ballagtak az ezredes koporsója mögött. Hangzatos búcsúbeszédek hangzottak el. Mogyilevben másik vonatra szálltam át. A peronon összefutottam az állomás parancsnokával, aki megállított, és megkérdezte, hogy vagyok. Cigarettával kínált, és “Herr Fahnenjunker”-nek szólított. Megdöbbentem és megijedtem eme váratlan udvariasságot tapasztalva. A parancsnok a lovasságiak sárga zsinóros egyenruháját viselte. Hosszú, fényes csizmáján a sarkantyúk csengettyűként csilingeltek. Jóindulatúan fürkészett monoklija alól. – És merre tart, kedves Herr Fahnenjunker? Összecsaptam a sarkam, és a szabályzat minden betűjét hűen betartva feleltem neki: – Herr Rittmeister, Fahnenjunker Hassel alázatosan jelenti, hogy az ezredéhez tart Mogyileven és Brobruszkon át. – Tudja, hogy mikor indul a vonat Brobruszkba, drága barátom? – Nem tudom, Herr Rittmeister. – Én se. Akkor próbáljuk meg kitalálni.

Felnézett a szürke, rohanó felhőkre – mintha arra számított volna, hogy az égből alá fog ereszkedni egy menetrend. Amikor ez hosszas várakozás után sem történt meg, feladta. – Nahát, nahát, lássuk csak. Hogy is mondta? Brobruszkba akar menni, drága Fahnenjunkerem? Magánál van az ezred lobogója? Nem akartam hinni a fülemnek. Ez szórakozik velem? Vagy megbolondult? Kétségbeesetten körülnéztem, de nem állt röhögni vágyó tömeg a hátam mögött. Két vasúti szolgálatot teljesítő katonát leszámítva a peron üres volt. A parancsnok elmosolyodott, majd elővette a monokliját, és energikusan megtörölgette. – Hol van a lobogója, barátom? Az ezred imádott lobogója? Rilkét idézni támadt kedve: “Meine gute Mutter, Seid stolz: Ich trage die Fahne, Seid ohne Sorge: Ich trage die Fahne, Habt mich lieb: Ich trage die Fahne…” 17 A vállamra tette a kezét: – Drága Rainer Maria Rilke. Maga egy hős, a lovasság büszkesége. Őfelsége meg fogja jutalmazni. Fel-alá sétált, sercintett egyet a talpfák közé, aztán a vágányokra emelte mutatóujját, és groteszk fejhangján tudtomra adta: – Amit ott lát, az vasút. Azért hívják így, mert két párhuzamos acélrúdból áll, ami régebben vasból volt. Az alattuk látható ágyazatot kavicsból és zúzott kőből készítik. Tudományos vizsgálatok megállapították, hogy az a legjobb, ha a talpfákat egymástól hetven centiméterre fektetik le. Ezekre a csodálatos, precízen kivágott talpfákra fektetik és csavarozzák a síneket. Erre a célra különleges csavarokat használnak. A sínek közti távolságot a vasutasok kézikönyve nyomtávnak nevezi. Az oroszoknak külön nyomtávuk van, mert nem eléggé kulturáltak. A nemzetiszocialista német katonaállam azonban a teljes orosz vasúthálózatot a mi kulturális nyomtávunkhoz igazítja minden olyan 17

Légy büszke, Édes jó anyám; a zászlót én viszem, Ne emészd magad; a zászlót én viszem, Te csak szeress, a zászlót én viszem. (ném.) Szentgyörgyi József ford.

területen, amit felszabadító hadseregünk már elfoglalt, fényt nyújtva a sötétségben. Egy ünnepélyes mozdulattal megigazította az övét, és előre-hátra kezdte ringatni magát a csizmája sarkán. – 1825. szeptember 27-én z angolok voltak olyan hallatlanul szemtelenek, hogy át merték adni az első vasútvonalat. A hírszerzésünk által szerzett információk szerint a vonat harmincnégy kocsiból állt, melyek mindegyike tizenkilenc tonnát nyomott. A távolságot hatvanöt perc alatt tette meg. Vettem magamnak a bátorságot, és megkérdeztem, mekkora volt az említett távolság. Megbirizgálta a fogát egy ezüst fogpiszkálóval, aztán egy kicsit szívogatta a fogait. Miután végzett a fogápolással, bizalmasan megsúgta nekem: – Tizenkét és fél kilométer. De biztosra veszem, hogy mostanra Herr Luftmarschall Hermann Göring bombázói megsemmisítették ezt a Szent Német-római Birodalomra oly veszélyes objektumot. – Mélyen teleszívta a tüdejét levegővel, és folytatta. – A hadsereg bambergi arzenáljában található különleges robbanószer segítségével bármely létező vasútvonalat fel lehet robbantani. A természet törvényei folytán azonban ezt csakis német katonáknak szabad megtenniük ebben a háborúban, és csakis akkor, ha kultúránkat fenyegeti veszély. Megérti mindezt, Herr Fahnenjunker Rilke? Bambán bólintottam. Ezek után pályaellenőrnek is elmehetnél, gondoltam magamban. – Maga tehát Brobruszkba megy. Hogy megszerezze a lobogót, feltételezem. Hirtelen bedühödött, és szidni kezdett, amiért Brobruszkban felejtettem a zászlót, de hamarosan elcsendesedett, és ismét a jól nevelt úriember volt. – Tehát Brobruszkba akar menni. Akkor tudnia kell a pontos indulási időt. Bizonyára szeretné igénybe venni kitűnő nemzetiszocialista vonatjáratainkat. Lássuk csak… Brobruszk, Brobruszk. Megint rájött a bolondóra. – Mi a fenét akar itt maga? – rikácsolt rám. Körbejárt. – Hah, mindjárt gondoltam! Azért van itt, hogy a levegőbe repítse az egész vasutat! Pofa be, Herr Fahnenjunker, maga azért van itt, hogy a zászlót vigye, a vérrel átitatott, jó öreg zászlót. Maradjon távol Brobruszktól. Maradjon itt nálam. A “Horst Wesselt”-t fütyülte volna, de nem ment neki, ezért inkább hümmögni kezdte:

“Muss i denn, muss i denn zum Städeke naus Und du, mein Schatz, bleibst hier. Táncra perdült a peronon, aztán egyszer csak megállt, és boldogan felnyerített: – Nocsak, egy fekete huszár. Fahnenjunker Rainer Maria Rilke a lobogója nélkül. A disznó! A börtönben a helye, de előbb megvárjuk, hogy ez a jó kis háború véget érjen, és a győzelemtől mámoros lovassági csapatok átvágtassanak a brandenburgi kapu alatt, szépséges német nőink spontán ünneplésétől övezve. Rövid szünet után szívvel és meggyőződéssel hozzátette: – És persze tetves népünk üdvrivalgásától kísérve. Nos, Fahnenjunker, maga tehát Brobruszkba fog utazni. A vonat 14.21-kor indul a 37. vágányról. A 156-os vonat lesz az, de isten irgalmazzon a lelkének, ha az ezredlobogó nélkül tér vissza. Egy ezred zászló nélkül annyit ér, mint egy vasút vonatok nélkül. Összecsaptam a sarkam, és a részeg vagy őrült – talán részeg és őrült – tisztre emeltem komolyságtól csillogó tekintetem. – Herr Rittmeister, Fahnenjunker Hassel jelenti: az idő most 19.14. Alázatosan kérem megerősíteni, hogy a vonat a harminchetedik vágányon fog megállni. A parancsnok hintázott néhányat recsegő csizmája sarkán, majd rágyújtott egy cigarettára, és sűrű füstfelhőbe burkolta magát. – Ez tehát a kérdése? Látja rajtam ezt a keresztet? Nem hisz nekem? Azt jelentse ez, hogy hazugsággal akar vádolni egy lovassági tisztet? – Nem, Herr Rittmeister. – Pofa be, és figyeljen, zászlótlan Fahnenjunker. – Megvetően a sínek közé sercintett. – Maga… maga egy rongy ember. Az nem az én dolgom, hogy mennyi az idő. Megértette? – Igenis, Herr Rittmesiter. – Herr Fahnenjunker, az összes óra elmehet a pokolba. A 156-os vonat 14.21-kor fogja elhagyni a 37-es vágányt Brobruszk irányába. Világos? Délután két óra huszonegy perckor. És hogy ez ma lesz vagy egy év múlva, az teljesen mellékes. A lényeg az, hogy ne késsen. Elkezdett hátrafelé táncolni a peronon, és közben számolt: – Egy, kettő, három, négy, öt… Hatnál megállt, végignézett a vágányokon, és felkiáltott:

– Alles, einstegen. Zug fahrt ab! 18 Berlin-Varsó-Breszt-MogyilevPokol! – Körözött egyet a nyelvével, aztán elkuncogta magát. – Tudja, egyszer megvicceltem őexellenciáját, a tábornagyot. Az a Paradicsom felé tartó vonat volt. Bizony, bizony, Herr Fahnenjunker, okosnak kell lennie ezeken az orosz császári vasutakon. Múlt héten is sikerült a Paradicsomba küldenem egy másik tábornokot. Most remélhetőleg Szent Péternél vendégeskedik, és dámát játszik a derék úriemberrel. Ha megérkezett Brobruszkba, kérem, ne felejtsen el megemlíteni Őfelségének, Katalin cárnőnek. Sztálin-csokoládét árul a brobruszki piacon. De ne szólítsa fenségnek, mert nem tudja magáról, hogy ő ki valójában. Ezek után igencsak meglepődtem, amikor a vonat valóban a 37. vágányon állt meg. Teherszállító vonat volt, lőszert vitt Brobruszkba. Az utazás hátralevő része eseménytelenül telt el, bonyodalmak nélkül értem vissza a 27. harckocsizóezredhez. Ismét egy orosz kunyhóban álltam. Egy apró, piszkos, büdös szobában. Kimerülten levetettem magam az agyagpadlóra szórt szalmára, és mély álomba zuhantam. Másnap reggel a század visszatért. Állásokat voltak építeni valamerre. Pici már messziről harsányan üdvözölt, és türelmetlenül megkérdezte: – Nem hoztál nekem néhány divatos bugyit? Megőrülök értük, főleg a világoskékért. Elég látnom egyet, és máris felágaskodom, mint egy csődör! Papa csomagot kapott a feleségétől. Visszahúzódott egy sarokba, megszűntünk létezni számára. Órákon át meséltem nekik az élményeimről. Egyetlen gombról, egyetlen apró csatról se feledkezhettem meg. – Rojtos bugyija volt? – akarta tudni Porta. – Mi? – Úgy értem, volt rajta olyan izé, amivel be szokták szegélyezni a bugyijukat a lányok? – Megpróbálta körülírni, mire gondol. – Ja, értem – derült fel az arcom. – Csipkés bugyija volt – Ezt akartam mondani, csak nem jutott az eszembe. – Porta végigpörgette a fényképeit, hogy megmutasson nekem egy különösen merész pózt. – Így csináltátok? – kérdezte szégyenlősen. – Nem, te perverz vadállat, nem a kuplerájban voltam. Egy igazi lánnyal csináltam. Egy zsidó lánnyal. – Egy kivel? – kiáltották kórusban. Még Papa is előbújt feleségével és gyerekeivel benépesített álmából. – Létezik még olyan? 18

Beszállás. Indul a vonat! (ném.)

Megismerhették Helene történetét is. Az éjszaka közepén Porta és Pici felébresztett. – Áruld el nekünk – suttogta Porta –, tényleg élénkpiros szalag és hosszú harisnya volt a combján? Olyan, ami csak a combja tövénél hagyja fedetlenül selymes bőrét? – Igen, élénkpiros és hosszú harisnya – feleltem álomittasan. – A pokolba! Egy igazi, élénkpiros szalag – nyögte Porta. – És combtövig érő harisnya – sóhajtott Pici. Visszazuhantak a szalmába. – Még egy aprócska tetve sem volt? – kukacoskodott Porta. – Nem! Hogy képzeled – vetettem oda sértődötten. – És még egy kicsikét se bűzlött a kosztól? – kérdezte Stege a kemence melletti vackából. – Illatos volt a teste, mint a harmatos rózsaszál – motyogtam áporodott szájjal. A többiek csendben maradtak, csak a sóhajtozásukat lehetett hallani. Ezen az éjszakán senki nem hortyogott.

Egy hivatalnok ült az irodában. Erősnek és mindenhatónak érezte magát a sok törvény és rendelet birtokában. Fogta a tollát, és egy affektáló mozdulattal aláírta az asztalon heverő jelentést. Tudta, hogy ez egy ember halálát jelenti. Azt is tudta, hogy két gyermek el fogja veszíteni az apját. Nem zavartatta magát. Háború volt, egy emberélet ide vagy oda nem számított. Neki semmiképpen nem.

A

18. PARTIZÁN

Azután egy nappal történt, hogy a fejvadászok elvittek egy orosz “mezőgazdasági munkást”. Eredetileg azért dugták az ezrediroda cellájába, mert egy italozást követően összeverekedett a 2. század egyik őrmesterével. Az őrmester a szomszéd cellába került, őt azonban kiengedték, miután kijózanodott. A továbbiakban – már ami őt illeti – minden a szabályzatnak megfelelően történt. Az orosz azonban rossz csillagzat alatt született. Az iroda buzgó őrmestere ugyanis, egy Heide nevű párttag és polgárőr, úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje. A lehetőség érett szilvaként pottyant az ölébe. Fürgén jelentést írt a feletteseinek, akik rábólintottak az esetre, és rányomták a bélyegzőt a papírra. A lavina megindult, az orosz sorsa ettől kezdve mindkét értelemben meg volt pecsételve. No és, persze, Heide őrmester is bízvást számíthatott rá, hogy hamarosan megkapja az Első Osztályú Vaskeresztet, és hazautazhat egy jutalompihenésre. Zsitomirban majd megőrültek a rögtönítélő bíróságokért és a különleges esetekért. Mindenre képesek voltak egy újabb csemegéért. Nyilvánvaló, hogy ezt az ügyet is akkorára fújták, amekkorára lehetett. A börtön parancsnoka, Hase vezérőrnagy koros ember volt. Jóval túl járt a hetvenen. Volt neki egy bársonnyal bélelt doboza, amiben furcsa módon nem szivart és még csak nem is ékszereket tartogatott, hanem valami egészen különöset: egy-egy hajtincset minden kivégzett elítélt hajából. Úgy gyűjtötte a halottakat, mint más a lepkéket. De hát mit is tehetett volna egy hatalommal bíró úriember Zsitomirban, ha nem embereket végeztet ki? Ha a háború egyszer véget ér, úgyis visszakerül egy álmos

kisváros iskolaigazgatói székébe, és akkor többé nem lesz módja rá, hogy szép hajtincseket gyűjtsön halott emberek fejéről. A paraszt egy szegény, szerencsétlen orosz földműves volt, aki berúgott a vodkától. Papíron rettegett partizánná vált, aki a Harmadik Birodalmat akarta romba dönteni. A fejvadászok megragadták Vlagyimir Ivanovics Vjacsiszlavot, és kirángatták a teherautóhoz. Fellökték a platóra, istenhozzádot intettek nekünk, és vígan eldöcögtek Zsitomir irányába. Az egyik fejvadász puskatussal az orosz arcába csapott. Vlagyimir csak egy orosz paraszt volt a szemében, az emberi nem lehető legalacsonyabb létformája egy porosz fejvadász számára. Mi is hamar elfelejtettük volna, ha nincs a zöld fejkendős lánya. Az ember sok mindenhez hozzá tud szokni, még a partizánnak kikiáltott parasztok akasztásához is, akik a haláluk után szovjet hősökké váltak. Ha nem haltak volna meg, szovjet-strafnyik 19 lett volna belőlük az uhtapetyorai büntetőtáborban, mert nem lógatták fel magukat mint partizánok, hanem a földet művelték, miközben Hitler katonái a falujukat bitorolták. A zöld kendős lány bejött a kantinba, ami egy átalakított kunyhó volt. A szállásmester ötlete volt, hogy legyen egy kantinunk. Született üzletember volt, az a fajta, aki még a semmiből is pénzt csinál. A lány némi tétovázás után megközelítette az asztalunkat. Nagyon elszántnak kellett lennie, ha még Porta és Pici látványa se riasztotta el. – Hol van az apám? Már három napja, hogy idehozták. Anasztáziának és nekem nincs mit ennünk. – Ki az apád, kislányom? – kérdezte barátságosan Papa. Porta kéjesen csettintett egyet a nyelvével. A lány visszacsettintett neki. Dőltünk a nevetéstől. – Az apám az a földműves, aki a sárga házban lakik a folyó mellett. Vlagyimir Ivanovics Vjacsiszlav. Egy pillanatra komor csend lett. Papa kétségbeesetten megvakargatta a tarkóját, és közben segélykérő pillantásokat lövellt felénk, de mi lesütöttük a szemünket. Mit is mondhattunk volna? Hogy Zsitomirban a biztos halált jelenti a bíróság elé kerülni? Hogy az apja nyakába kötél fog kerülni? – A katonai rendőrség elszállította őt, kislány. Valami félreértés történt. Egy hivatalnok néhány szóval többet írt, mint amennyit kellett volna. – Hova vitték apámat? 19

munkaszolgálatos (orosz)

Papa széttárta a karját. Porta zavarában a fülét kezdte tisztítani egy fogpiszkálóval. – Nos, ezt sajnos nem tudom. Nyugat felé mentek a főúton. A lány – tizennégy éves lehetett – rémült tekintettel nézett végig a piszkos, borostás arcokon, a vodkától és mahorkától kába szempárokon. Idegenek voltunk számára, gonosz katonák, akik letartóztatják a szegény parasztokat, és felakasztják vagy nyugatra küldjük őket, oda, ahonnan még senki nem tért vissza. – Egyedül laksz a folyó mellett? – kérdezte Stege, hogy mondjon valamit. – Nem, Anasztáziával, de ő otthon maradt, mert beteg. – Ki neked Anasztázia? – A húgom. Még csak hároméves. A katonák köhécselni kezdtek, volt, aki az orrát fújta. Pici a padlóra köpött. – A pokolba az egész világgal, és mindenekelőtt a fejvadászokkal! – Ki főz rátok? – faggatta a lányt Papa. – Én, ki más? – csodálkozott el a kérdésen a lány. – Értem. De nincs miből. Hol van az édesanyád? – Elvitte az NKVD, még a háború előtt. Pici felkelt, és odament a szállásmesterhez. Rövid, de annál hevesebb vitatkozás után egy cipóval egy fél tasak sóval jött vissza. – Tessék, fogadd el Picitől. – Ingerülten belerúgott az asztal lábába. – Vedd el, mielőtt meggondolom magam. A lány bólintott, és eltette az ételt a szoknyája alá, egy rejtett zsebbe. – Ülj le, kislány – parancsolta Porta. A katonák közelebb húzódtak egymáshoz, hogy helyet csináljanak neki. A lány leült. Porta átkanalazta Pici, Stege és a saját ételét egy üres csajkafedőbe, és odatolta a lány elé. – Egyél. Biztosan éhes vagy. – Lehet, hogy az apám azóta már otthon van. Haza kellene szaladnom. Kérdőn ránk emelte a tekintetét. Nem mertünk a szemébe nézni. Csendben pöfékeltünk, és a vodkát kortyolgattuk az üvegből. Papa meghúzogatta az orrát. – Ne, inkább maradj ülve és egyél. Az apád nem ment haza. Legalábbis még nem – tette hozzá biztató hangon. A lány szégyellősen hátratolta a kendőjét, és mohón enni kezdett. Jól teletömte a száját, nehogy valaki elvehesse előle az ételt, és rágott, nyelt,

ivott, aztán megint lapátolt. A kanalat, amit Papa nyomott a kezébe, félretette, és puszta kézzel esett neki az ételnek. – Nekem is van egy ekkorka lányom – magyarázta Papa, és elmorzsolt egy könnycseppet. A szállásmester állt meg az asztalunknál. Szó nélkül a lány elé tett egy bögre forralt tejet. Pici felsandított rá, és pimaszul fütyörészni kezdett. – Mi van? – förmedt rá a szállásmester. Iszonyatosan szégyellte, hogy volt olyan botor, és ennyi szemtanú előtt érző ember módjára viselkedett. – Te fogsz fizetni ezért, te dagadt disznó! – Megfenyegette a ceruzájával. – Fel fogom írni ezzel a ceruzával egy hivatalos papírra, hogy még akkor se úszd meg fizetés nélkül, ha feldobnám a talpam. Pici az 5. századból. Ne hidd, hogy kamat nélkül kapsz tőlem hitelt. Nem, nem, ezért is szépen meg fogod fizetni a hatvanszázalékos kamatot. Ha-ha! Erre nem számítottál, mi? Pici Portára kacsintott. – Hallottad, mit mondott ez az uzsorás? – Felpattant, és a távolodó szállásmester után dobta a kését. A kés elsuhant a férfi válla felett, és beleállt egy fagerendába. – Hozd vissza a késemet, disznó! – bömbölte Pici. – Hozd vissza. Hozd vissza! A szállásmester kicibálta a falból a kést, és tisztelettudóan Pici elé helyezte. El akart fordulni, hogy visszavonuljon a pultja mögé, Pici azonban elkapta a zubbonyánál, felemelte, és kegyetlenül megrázta. – Szemét állat és pofátlan tolvaj vagy. Elismered? Ismételd el, te… – Tarka csíkos vaddisznó – segítette ki Porta. – Igen – ordította Pici. – Tarka csíkos vaddisznó. – Kék csíkos vaddisznó. A szentségit, mondd utánam! A saját gallérja által fojtogatott szállásmester bíborvörös arccal megismételte a sértéseket. Pici háromszor akarta hallani. Miután a szállásmester még kétszer elhörögte a hallani óhajtott szavakat, Pici elhajította magától, mint egy megunt játékot. A szállásmester négykézláb beiszkolt a pult mögé. Pici odahajolt a lányhoz, aki az ijedtségtől gombóccá húzta össze magát. – Ne félj, kis angyalom. Pici istenfélő ember, megvédi a gyengéket. Ámen! – Keresztet vetett, ahogy az egy istenfélőhöz illett. Stege kivett egy marék rubelt a zsebéből, és a lány ölébe tette. A többiek követték a példáját. Még Porta is, aki a pénzt inkább elvenni szerette, mint adni, elővett egy köteg bankjegyet, gondosan megszámolta, majd összegumizta, és a lány elé tette.

Pici csettintett az ujjával a szállásmesternek, aki azonnal az asztalunkhoz rohant. – Egy élelmiszercsomagot a lánynak, és némi rubelt – parancsolta Pici. A szállásmester szó nélkül elkészítette a csomagot, és a pénzről se feledkezett meg. A lány haza akart menni. Egy határozott mozdulattal megcsomózta álla alatt a zöld fejkendőt, és egy zsinegdarabbal összekötözte magán katonai nagykabátját. Stege és a Légiós felajánlották, hogy hazakísérik. Felcsatolták a pisztolyukat, magukra öltötték a hóköpenyt, és a lányt közrefogva kiléptek a sötét utcára. A Hindenburg-gyertya pislákolni kezdett. Valaki egy darab faggyút vetett a tartályba. A láng új életre kelt. – Szerintetek ki fogják végezni? – kérdezte Bauer a mindentudó Papától. – Hát, ami azt illeti… egyre nagyobb divat embereket ölni. Sok gyerek fog még végigmenni azon, amivel most a zöld kendős kislánynak kell megbirkóznia. – Még jó, hogy nem tudunk minden kivégzésről – mormogta Plútó. – Gondoljátok, hogy annak a fickónak is voltak gyerekei, akit tegnap lefejeztek Karaliban? – Ki tudhatja? – felelte merengőn Papa. – De jobb is, ha nem tudjuk. Az is csak fájna. Egyre nehezebb ez a rongyos élet. Porta arca hirtelen felderült. – Mi lenne, ha megszöktetnénk a lány apját? – vetette fel. – És hogyan? – kérdezte gúnyosan Papa. – Gondolod, hogy az őrzéséről megfeledkeztek? – Miért ne tudnánk megcsinálni? – kiáltotta mérgesen Porta. – Ha ivánhoz át tudunk osonni és túl is éljük, gondoljátok, hogy néhány nagy mellényű fejvadász gondot jelenthet nekünk? Plútó egyetértően bólintott. – Igazad van, Porta. Négyen vagy öten kicsutkázhatnánk a torkukat, és illa berek, máris kereket oldanánk az éjszakában, az orosz atyuskával a zsákunkban. – Lehet, de mihez kezdenénk utána? – vetette fel Papa. – Utána? – vonta össze a szemöldökét Porta. – Igen, utána. Gondolod, hogy a többiek visszafeküdnének a pihe-puha ágyikójukba, és hagynák, hogy büntetés nélkül megússzuk ezt az éjszakai “csutkázást”?

– Badarság – legyintett Porta. – Mire észbe kapnának, bottal üthetik a nyomunkat. Sose tudnák meg, hogy mi tettük. – Nem, ebben igazad van. Sose tudnák meg, és sose hinnék el, hogy mi voltunk, még akkor se, ha mi magunk mondanánk nekik. Csakhogy ez nagy baj lenne. Eddig még ők maguk sem hitték, hogy partizánt fogtak, nagyon is jól tudják, hogy egy ártatlan paraszttal van dolguk. De ha megszöktetjük, akkor egykettőre változni fog a helyzet, és már nem egy kreált partizánt fognak keresni, hanem egy egész falkányi igazit. Mire te észbe kapnál, SS-különítmények lepnék el az egész körzetet, és bosszúhadjáratot indítanának. Ezernyi nő és gyermek, köztük a mi zöldkendősünk is, géppuskák elé vagy koncentrációs táborba kerülne, megtorlásul azért, mert egy valódivá és veszélyessé vált partizán társai SSkatonákat öltek meg. Ha viszont kimaradunk belőle, Vlagyimir Ivanovics Vjacsiszlav lesz az egyetlen halott. A tábornok elégedetten fogja álomra hajtani a fejét, a fejvadászok megkapják kitüntetéseiket. És nyugalom lesz mindaddig, míg a tábornok megint unatkozni nem kezd. Egy szónak is száz a vége: Vlagyimir Ivanovics Vjacsiszlav a békének és a nyugalomnak az ára ebben a körzetben. – Tegyem csak rá a kezem azokra a szarháziakra, ha a háború véget ért – sziszegte Porta. – Forró ólmot foguk a torkukba önteni. Stege és a Légiós visszatért. Dühösen szitkozódtak, különösen a fejvadászokat és a zsitomiri rendőrállomást szidták. A Légiós halálosan komoly arccal azt javasolta, raboljunk el néhány tisztet, és toloncoljuk át őket ivánhoz. – Te kötözni való bolond vagy! – mondta felháborodva Papa. – Nem hiszed, hogy meg tudnánk csinálni? – kiáltotta a Légiós. – Nyugalom – csitította őket Porta. – A sivatagi patkány, Pici és én a rendőrállomás teljes tiszti gárdáját el tudnánk rabolni, sőt még a Hase őméltóságára is futná a kapacitásunkból. – Egy pillanatig se kétlem – oszlatta el a félreértést Papa –, de idióták vagytok, ha megpróbáljátok. Vagy azt akarjátok elérni, hogy pokollá váljon a körzet összes földművesének az élete? Még nektek, őrült vadembereknek is látnotok kell, hogy ez történne, ha megcsinálnátok ezt a balhét! – Nos, akkor… – Porta elhallgatott, és a nyíló ajtó felé nézett. Egy férfi állt az ajtókeretben, a havat porolta a kabátjáról. Pici pislogott néhányat, bólintott Portának, aztán füttyentett egyet. A pultnál álló szállásmester egy pillanatra abbahagyta a zsonglőrködést egy üres üvegpalackkal, és egy biccentéssel jelezte Picinek, hogy vette a lapot.

A következő másodpercben egy kés süvített az ajtó irányába és állt bele a padlóba a belépni készülő tiszthelyettes lába előtt. A kis Légiós felállt, bravúros gyorsasággal az ajtóhoz siklott, kirántotta a kést a padlóból, és megcsókolta a pengéjét. – Allah hatalmas és bölcs – mormogta. Gonosz csend ült a helyiségre. Heide őrmester, a hivatalnok elmosolyodott. – Valaki nagyon pimasz ma este. Azt hiszitek, szórakozni fogtok Heidével? – Masszív Nagan géppisztolyt tartott a kezében. Kibiztosította a fegyvert. – Fasírtot csinálok abból a korcs agyatokból. Csak mondjátok meg, mikor és hol. Csend. Fenyegető csend. Halál lopakodott az árnyékban. – Barmok! – döntötte el Heide, és egy korsó sört rendelt magának. – Elfogyott – vágta rá hanyagul a szállásmester. – Egy kis adag vodkát. – Nem szolgálhatok vele – mosolygott gunyorosan a derék uzsorás. – Akkor mi van? – tolta eléje a képét Heide. – Semmi, te rohadék gazember! – üvöltötte a szállásmester, és a pult sarkához csapta az üveget. – Tehát nem hajlandó kiszolgálni engem, Julius Heide Unteroffiziert, egy hájas szatócs? – Ez minden, ami van – morogta a szállásmester, és Heide orra alá nyomta az üvegpalack szilánkos nyakát. Pici vihogni kezdett. – Gyere ide, szopós malackám, van nekünk bőven. Heide hátraperdült, és értetlenül Picire bámult. Pici belevágta a kését az asztalba, és elordította magát: – Ezt kapod, te kis nyálas tetű, ha nem tűnsz innen két másodperc alatt. – Mi az isten ütött belétek ma este? – dadogta meglepetten Heide. – Semmi különös, csak hányingerünk van, ha téged látunk – világosította fel Bauer. Heide előhúzta a géppisztolyt, és Picire irányította a csövét. A Légiós eléje lépett. – Még egy lépés, és vért fogsz köpni, kis marokkói takony – fenyegette meg Heide a feléje araszoló emberkét. Vártuk, hogy a Nagan kelepelni kezdjen, de egyikük se moccant. Gyorsabban, mint a villám, a kis Légiós meglendítette a lábát, és kirúgta Heide kezéből a Nagant. Heide feljajdult a fájdalomtól, és ösztönösen hátrébb szökkent. A Légiós utána vetette magát, s gyomorszájon ütötte.

Heide elterült a padlón. A Légiós gonoszul csillogó zöld szemmel odalépett hozzá, berúgta a fogait, és széttaposta az orrát. – Szóval lőni akartál, te kis patkány? Ahhoz előbb meg kellene tanulnod. Az írás sokkal jobban megy, mi? Heide összekaparta magát; felült a padlón, kábultan letörölte arcáról a vért. – Miről beszélsz? – gügyögte. – Megőrültél? Bejövök, hogy megigyak egy sört, és békésen elbeszélgessek valakivel, ti meg a legcsekélyebb ok nélkül nekem estek. A Légiós visszajött az asztalunkhoz, és leült közénk. – Édes pofa. Maga a megtestesült ártatlanság. Kelj fel, taknyos kuvasz, vagy elnyisszantom a gigádat! Heide keservesen feltápászkodott, és elterült egy padon. Porta eléje lökött egy korsó sört. – Nesze, most már ihatsz! Megfizettél érte. Heide a szájához emeli a korsót, és kortyolni akar belőle, mikor Porta vad vigyorral a képén kiüti a kezéből. A sör kiömlik, a korsó a padlón köt ki. Pici vidáman felkiált: – A hülye elvesztette a sörét! A hülye elvesztette a sörét! Heide felpattan, és dühösen Picire mered. Át akar mászni az asztalon, hogy elkapja Picit. Pici elszalad előle, és rémülten kiabál, mint egy kisgyerek, aki a szigorú atyai verés elől menekül: – Nem én voltam, hanem Porta! Nem én voltam, hanem Porta! Hirtelen megáll és hátrarúg. Heide összecsuklik, és háttal a falnak repül. Pici ordítva ráront, a két karja úgy csapkod, mint a cséphadaró. Mire kifárad, az elfúló hangon nyüszítő Heide egy lemészárolt disznóra hasonlít. A Légiós leönti két veder hideg vízzel. Heide nagy nehezen feláll, de megbotlik, és öntudatát vesztve elterül az asztalon. Plútó az egyik sarokba löki. A szállásmester előmerészkedik a pult mögül, és vodkával ízesített sörrel kínál minket. Plútó megvetően az ájult Heidére köp. – Besúgó!

Könnyebb volt egy tevének átmenni a tű fokán, mint Picinek bejutni Allah kertjébe. Pedig mindent megtett, miután közölték vele, hogy az életvonala rövid. Fenyegetőzött, könyörgött, sírt, és imádkozott, de a gyónás elől nem menekülhetett. Legszívesebben keblére ölelte volna az ellenségeit, amikor azok megszakították a Légiós által vezetett gyóntatást.

19. PICI FELOLDOZÁST NYER – Huszonegy – jelentette be Porta, és a lőszeresláda tetejére csapta a kártyákat. Kétkedően néztük a zsíros lapokat. Pici számolni kezdett a vastag ujjain, de hiába, az eredmény valóban huszonegy volt. Porta egy széles mozdulattal a rohamsisakjába seperte a nyereményét. – Akarjátok, hogy folytassuk, fiúk? Porta harminchetedjére nyert. Pici, aki mindenét elvesztette, nem akarta folytatni, bár Porta neki is, mint mindannyiunknak, nagylelkűen felajánlotta, hogy százszázalékos kamatért “hitelt bocsát a rendelkezésére”. – Hülyék lennénk, ha elfogadnánk – mondta Stege. – Más, tisztességes emberektől hatvan százalékért is kaphatnánk hitelt, de minek? Hogy az is a te zsebedbe vándoroljon? Pici csendben elmerengett egy darabig, aztán hirtelen odahajolt Portához, és bizalmasan a fülébe súgta: – Pici ellen nem csalnál, ugye? Porta meglibegtette színtelen szempilláit, megtörölgette a monokliját, bal disznószemére csavarta, majd nemes egyszerűséggel így felelt: – Nem. Joseph Porta nem csalna Pici ellen. – Én is így gondoltam – bólogatott megkönnyebbültem Pici. Szinte hallani lehetett, ahogy egy hatalmas kő legördül a szívéről. Papa jött le a bunkerbe. – Eladtak minket. A 2. szakasz hátvéd lesz a 104. tüzérségi ezred mögött. Mi fogjuk fedezni őket, ha kivonják őket az arcvonalból. Már készülődnek. Egyikünk se fogja élve megúszni.

Porta nevetve magára mutatott. – Tévedsz, Papa. Ez az úriember egyetlen karcolás nélkül fog kikeveredni innen. – Honnan tudod? – kíváncsiskodott Pici. – Egy jósnő megsúgta nekem. Először megvizsgálta a tenyeremet. Fél órával később kávédarát szórt szét az asztalon, és ugyanazt olvasta ki abból is. Pici közelebb csúszott Portához. – És mit látott? – Nos, a francia hölgy azt mondta nekem, hogy túl fogom élni ezt a csúnya háborút, feleségül fogok venni egy gazdag szépséget, és hosszú, boldog éveket fogok leélni mellette mint több virágzó bordélyház főrészvényese. – A kutyafáját! – csapott a combjára Pici. – De biztos, hogy nem vert át? – tette hozzá gyanakodva. – Egészen biztos – jelentette ki határozottan Porta. Pici szemügyre vette a saját tenyerét. – Mi ez a vonal? – kérdezte Portától. – Az ott? Az életvonalad, barátom. És átkozottul rövid. A Légiós felnézett, és figyelmeztetően Pici felé bökött a mutatóujjával. – Fordítsd az arcodat Mekka felé. Allah hatalmas és bölcs. Pici idegesen nyelt egyet. – Ki lenne képes kifektetni Picit? – Iván – felelte szűkszavúan Porta. Sok új ember érkezett a 2. szakaszba, köztük egy hajdani SS Unterscharführer, aki két évet töltött Torgauban. – Tartsa rajta a szemét – figyelmeztette Papát Von Barring. – Nem bízom meg benne. Stege szerint az új SS-fickó, Heide és még néhányan megfogadták egymásnak, hogy likvidálni fogják a csapatunkat, ha alkalom adódik rá. Az egyik új bajtársunk, Peters tizedes leült mellénk, és a maga hallgatag módján, minden bevezető nélkül közölte velünk: – Huszonöt dühös fickó elhatározta, hogy kicsinál titeket. Pici reagálni akart, Porta tekintete azonban megállította. Pici rövid és hosszú életvonalakról motyogva visszaült a helyére. – Honnan származik az információ? – kérdezte tűnődve a Légiós. – Ó, csak tudom – felelte kifejezéstelen tekintettel Peters. – És most már ti is tudjátok.

El akart menni, de Papa visszatartotta. – Hol akarják megcsinálni? Peters vállat vont. – Kraus, az SS úgy gondolja, hogy iván bekerített minket. Azt tervezik, hogy végeznek veletek, aztán olajra lépnek. A Légiós kiköpte a cigarettáját. – Nem tartasz velük? Vagy meguntad az életed? Peters résnyire nyitott szemmel az apró harcosra nézett. – Nem tartom sokra az életet, de nem vagyok gyilkos. – Akkor nem ide kellett volna jönnöd, hanem egy kolostorba – mondta Porta. – Mi, a Keleti Front nevű téli sportklub tagjai ugyanis kizárólag gyilkolással foglalkozunk. Mint például most! – kiáltotta, és a szakasz távolabb álló tagjának a lába elé ürített egy géppisztolytárat. Az érintett szitkozódva felugrottak, az SS-fickó pedig a géppisztolya után kapott, de rögtön el is engedte, mintha az megégette volna a kezét. Négy géppisztoly és egy páncélököl csöve nézett vele farkasszemet. – Csak nem ijedtetek meg, amatőrök? – hajított vigyorogva egy üres ágyúgolyóhüvelyt az arcába Porta. Az SS mordult egyet, és hátrazuhant. Porta rámutatott néhány cimborájára. – Hozzátok ide a disznót. Sátáni mosollyal elővett egy fehér rongyot a kenyeres tarisznyájából, és megparancsolta, hogy varrják az öntudatlan fickó hátára. Amikor az SS-fickó magához tért, Porta vidáman közölte vele: – Egy fehér folt van a hátadon. Hogy tudjam, hova célozzak… Ha túlságosan eltávolodnál tőlem, meg fogom kérni a ketyegődet, hogy hagyja el a testedet ennek a katapultnak a segítségével. – Megpaskolta a géppisztolyát. – Ha ne adj’ isten elhagynád a foltot, kénytelen leszek a fejedet szétlőni. – Remek kis fegyver, nem igaz? – kérdezte csevegő hangon a Légiós. Pici, aki eddig a tenyerét tanulmányozta, felugrott, és elkapta Krosnika tizedest, a Kraus-csapat egyik tagját. Lelkiismeretesen megszorongatta a torkát, majd beleütögette a fejét a mennyezetet tartó faoszlopba. – Te buzi kecske, le akarod lőni Picit? Kettőbe szelted az életvonalamat! – Sebesült medveként bömbölve a kése után nyúlt. – Miattad legyek ilyen rövid életű? Nem! Krosnika rúgott és csapkodott, de hiába. Az arca pillanatról pillanatra egyre bíborabbá vált, az ütései erejüket vesztették. Ha Papa nem lépett volna közbe, megfullad.

Pici egy irtózatos káromkodással elengedte az áldozatát, aki félholtan Heide lába elé zuhant. Porta felvihogott. – Egy kis figyelmeztetés, barátaim. A többieknek is legyen tanulság. Csak semmi áskálódás, vagy ti is így jártok. Peters a földön ült, hátát a bunker falának vetve, és közönyösen cigarettázott. Az ölében egy orosz géppisztoly hevert. Amikor eljött az ideje, hogy az őröket leváltsák, az SS-fickó és Krosnika újabb vitát robbantott ki. Nem óhajtottak őrt állni, ezért megpróbálták két másik társukat kiküldeni maguk helyett. Papa lecsapta a kártyáit, felkelt, és a pipájával rámutatott az SS-fickóra. – Maga és Krosnika nem mennek. Heide és Francke fognak őrt állni maguk helyett. Az SS tekintete fölényesen felcsillant, de rögtön el is halványult, amint Papa hozzátette: – Maga és Krosnika átmennek ivánhoz, és pontos információkat hoznak arról, mi folyik odaát. Azzal leült, és folytatta a félbehagyott játékot. Az SS és Krosnika motyogni kezdtek. Papa kijátszott egy zöld ászt, begyűjtötte a nyereményt, majd veszélyesen higgadt tekintettel felnézett rájuk: – Nem hallották a parancsot? – Ez zaklatás – kiáltotta az SS. – Tudja, hogy be vagyunk kerítve. Azt akarják, hogy ott hagyjuk a fogunkat! Tiltakozunk a parancs ellen! Papa nekidőlt a falnak, és játszadozni kezdett a P38-asával. – Tehát tiltakozik. Inkább használja egy kicsit a fejét. Maga önkéntes és ráadásul párttag. Mit gondol, mit szólna ehhez a Führere, ha látná? Az SS-fickó fenyegetően Papa fölé hajolt. – Hogy érti ezt? A Führerem. A magáé is, vagy nem? – Maga egy kissé lassú felfogású, barátom. Pici mondani akart valamit, Papa azonban nem hagyta szóhoz jutni: – Maga önként választotta a Führert, nekem viszont a nyakamba varrták, méghozzá igen erőszakosan. De most nem erről van szó. Hallott már a rögtönítélő bíróságokról? – Ne akarjon ezzel fenyegetni – húzta el gúnyosan a száját az SS-fickó. – Legalább századparancsnoknak kellene lennie, hogy összehívhasson egyet. – Biztos benne? Az imént éppen maga mondta, hogy el vagyunk vágva a többiektől. Ez pedig azt jelenti, hogy mint egy különítmény

parancsnokának jogom van rögtönítélő bíróságot összehívni, ha úgy látom, hogy veszély fenyegeti az egységemet árulás vagy parancsmegtagadás formájában. Bárhol, bármikor felállíthatok magának egy bíróságot. – Papa a lőszeresládára csapott az öklével. – Tűnjenek innen, vagy Picivel dobatom ki magukat! A két delikvens szó nélkül fogta a fegyverét, és elhagyta a bunkert. Pici körbeadott egy vodkásüveget. Amikor az elérte Portát, Pici reménykedve megkérdezte: – Soha nem fordult még elő, hogy az életvonal tévedett? – Soha, ez holtbiztos – felelte szánakozó hangon Porta. Annál nagyobb volt Pici öröme, mikor felfedezte, hogy a Légiós életvonala is rövid. Mint egy gyors összehasonlítás után kiderült, még a Piciénél is kurtább volt. – Amíg téged látlak, addig nem lehet baj! – kiáltotta boldogan. A Légiós tekintete hosszan, kutakodóan végigpásztázta Pici arcát. Óriás cimboránkat egészen izgatottá tette a felfedezés, ami abban nyilvánult meg, hogy egyre sűrűbben csókolgatta a vodkásüveg száját. – Allah útjai kifürkészhetetlenek – mormogta a Légiós. – Én Allah kertjébe jutok, de te, hitetlen gyaur, a kénköves pokolban fogsz sínylődni. – Atyáskodóan megpaskolta Pici nyakát. – Imádkozni fogunk érted, hitetlen, hogy Allah csillapítsa kínjaidat, amikor valaki a hátadba döfi a kését. Pici kerekre tágult szemmel, elborzadva meredt a baljósan jóindulatú Légiósra. – Ez komoly? Te tényleg elhiszed, hogy van menny és pokol? A kis Légiós kenetteljesen bólintott. – Egyetlen igaz isten van, a magasságos Allah. Ő az, aki szétválasztja a tiszta szemeket az ocsútól. Pici rémületében turkálni kezdte az orrát. – Áruld el cimbora, hogyan lehet bejutni Allah kertjébe? – Nehéz lesz, barátom – mosolygott a bölcsek szomorúságával a kis Légiós. – Sok mindent kell véghezvinned, és sok mindenről le kell mondanod ahhoz, hogy Allah beengedjen. Óh, Allah hatalmas! – Bármit megteszek! – ígérte Pici. – Csak áruld el, mit kell tennie Picinek, hogy bebocsátást nyerjen a Paradicsomba. Okos ember a kisebbik rosszat választja, nem? – nézett Portára. Porta ünnepélyesen bólintott. Pici gondolkodóba esett: – Te szent vagy? Allah kertjében fogsz kikötni?

– Persze – felelte Porta. – Már régen gondoskodtam róla. Nem vagyok hülye. Katona vagyok, bármikor megölhetnek. Nem bírnám elviselni a pokol kínjait. Pici mindannyiunktól megkérdezte, hogy szentek vagyunk-e. Kivétel nélkül biztosítottuk, hogy igen. Pici ezek után sírva fordult a Légióshoz. – Ez borzasztó! Pici egyedül fog a pokolra kerülni, amiről annyit meséltél. Ha legalább egyvalaki közületek velem jönne, talán el tudnám viselni. De egyedül nem fogom kibírni! Nincs igazság a földön! Segítened kell rajtam, cimbora. Pici mindent megtesz, amit mondasz, csak Allah megbékéljen vele. A kis Légiós szigorúan a szemébe nézett. – Jól meggondoltad? Csakugyan képes leszel megtenni érte mindent? – Igen, igen – bólogatott kétségbeesetten Pici. – Jól van. Először is meg kell bocsátanod minden ellenségednek. Meg tudod ezt tenni? – Gyerekjáték lesz – kiáltotta Pici, és magához rántotta a Légióst. – Megbocsátok neked minden gonoszságot, amit ellenem vétettél. – Én? – nyögte meglepetten a Légiós. – Te, te – mondta sugárzó arccal Pici. – Két perccel ezelőtt még te voltál az első számú ellenségem. – Átkutatta a zsebeit, és átadott a Légiósnak egy zsákocska fehér port. – Ez patkányirtó. A sörödbe akartam tenni a győzelem napján, mert ellenségem voltál. Fejbe rúgtál és betörted az orromat. – Mi a fene! – motyogta a Légiós. – Tudod, mit? Pici mindent szépen kitervelt. Előtte még hagytam volna, hogy megkukkold a tommykat, amint átmasíroznak a Brandenburgi kapu alatt. – A tommykat? – kérdezte döbbenten Stege. – Igen, ki mást? Hiszen ők fogják megnyerni a háborút! Pici ismét a Légiós felé fordult. – Aztán elmentünk volna a kocsmába, hogy megünnepeljük a tommyk győzelmét. Te a söröd előtt üldögéltél volna, a marokkói kuplerájaidról álmodozva, míg beléd nem állt volna a görcs, és fel nem ugrottál volna, mint akit bolha csípett meg. A méreg tíz perc alatt végzett volna veled, te sivatagi patkány. De most már nem kell aggódnod. Pici megbocsátott neked! A Légiós megkönnyebbülten bólogatott. – Helyes. Elfogadtam a vallomásodat. De mivel nincs sok időd hátra, büntetést kell fizetned a gonoszságodért.

– Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte gyanakvóan Pici. – Az összes italodat és cigarettádat át kell adnod nekem, ezzel bizonyítva Allahnak, hogy valóban megbántad hűséges bajtársad ellen táplált rosszindulatodat. Pici tiltakozni akart, de a Légiós figyelmeztette: – Emlékezz a pokol elviselhetetlen kínjaira, és vezekelj… Van egyéb is, amit be kell vallanod? Mindent el kell mondanod, ha teljes feloldozást akarsz. Pici konokul megrázta a fejét. – Micsoda? Nem követtél el atrocitásokat? – kiáltotta Porta. – Nem, soha – állította Pici. – Mindig békés, csendes életet éltem, és szorgosan tettem a dolgomat. – A mindenit! Ha tényleg így van, akkor én tökéletes vagyok, és legalább kétszer olyan jámbor, mint Szent Antal. – Most gondold meg jól – mondta jóakarattal a Légiós. – Roppant szomorú lennék, ha egy fél óra múlva az ördög a térdén lovagoltatna, és bűzös leheletével a rád váró rémségeket suttogná puhára főzött füledbe. Pici bosszúsan felugrott, és belerúgott egy rohamsisakba, ami Freytag tizedes feje fölött átzúgott a bunker másik végébe. Freytag ijedtében felugrott. – Ülj le, vagy átvágom a torkod, hogy te is velem gyere a pokolba – üvöltött rá Pici. – Legalább nem leszek egyedül… – Rémülten elhallgatott, és bűnbánóan a Légiósra nézett. – Mit akarsz tudni, cimbora? – Én? Én semmit. Allah az, aki hallgatni akarja a mondandódat. – A Légiós Mekka irányába fordult, és leborult az asztalra. – Allah-akbar! – Most pedig meséld el nekünk szép sorjában, mi mindent követtél el életed harminc esztendeje alatt – szólt rá Picire szigorú hangon Bauer. Pici hűteni próbálta magát, de a keze önkéntelenül a kése felé siklott. Porta megmarkolt egy kézigránátot, készen rá, hogy leüsse vele Picit. Végül mégis a félelem kerekedett felül. – A kutyafáját, de nehéz szentté válni! – Hideg verítékcseppek ültek ki a homlokára. – Nos, lássuk csak. Egyszer hasba rúgtam egy rohadék állatot, és ő elpatkolt. De ez már nagyon régen történt, és ő egy igazi kretén volt, egy koszos disznó, egy trágyadomb. – Miért rúgtad meg őt? – kérdezte a Légiós. – Hiszen általában olyan nyugodt vagy. – Már nem emlékszem pontosan – kísérelt meg kitérni a kérdés elől Pici, a Légiós azonban könyörtelen volt. – Rögtön meghalt, miután megrúgtad, vagy hosszú ideig szenvedett?

Pici egy olajtól szutykos fegyvertisztító ronggyal megtörölgette a homlokát. – Az a francia egy gazember volt. Úgyis felakasztották volna előbbutóbb. – Pici, mintha a homlokára kent olaj hatni kezdett volna, komorrá és ünnepélyessé vált. – Istenem, de hát én csak szívességet tettem a társadalomnak azzal, hogy felrúgtam azt a szemetet! Ő volt az első számú közellenség. Elszedte a szajháktól a pénzüket. – Ez egy kissé megnyugtatta. – Igen, ezért rúgtam fel őt. Istenem, igen! Milyen dolog kirabolni egy keményen gürcölő kurvát?! Kötelességem volt tenni valamit, ugye, értitek? Pici összedörzsölte a két tenyerét, és boldogan körbenézett. – Pici, te hazudsz – rombolta le az örömét a Légiós. – A pokolra akarsz jutni, egyes-egyedül? Örökké szomjazni a mohó lángok perzselő melegében? Éjjel-nappal fürödni egy fortyogó vízzel teli dézsában? Pici remegő kézzel a vodkásüvege felé nyúlt, de még idejében eszébe jutott, hogy az immár a Légiósé. Hangos nyögdécselések közepette tördelni kezdte a kezét. – Ha arra gondolok, hogy az a szemét juttatott ebbe a helyzetbe! Pedig az ő hibája volt, hogy a dolgok úgy alakultak. Becsapott. Azt mondta, annyi sört ihatok a számlájára, amennyi csak belém fért, és amikor mondtam neki, hogy most már fizessen, csak röhögött, és megütött itt. – A bal fülére mutatott. – Fájt, ebből is láthatjátok, hogy önvédelemből rúgtam. – Azt akarod mondani, hogy nem akart sört fizetni neked, amikor te erre kényszerítetted? – szegezte neki kíméletlenül a kérdést a Légiós. – Egy kicsit erősen fogalmazol – tiltakozott Pici. – Ez így túl brutálisnak hangzik. – Miért, nem volt az? Allah úgyis mindent lát. Allah mindent hall. – Jól van, ha ezt akarod hallani, egy rohadt strici volt, egy herélt ártány, aki semmire se volt jó. A Légiós feltartotta a kezét. – Amit most mondtál, azt személyes sértésnek veszem, Pici, hajdani főellenségem és újdonsült barátom. Hajlandó lennél egy üveg vodkát fizetni büntetésként? Pici némám bólintott. – Kettőt kell fizetned. És folytasd, kérlek. Pici nyelt egy fájdalmasat. – Franz az övemet se volt hajlandó megtisztítani. Koszos övvel kellett parádéznom, és az a szemét vadállat, Paust őrmester ettől kezdve még jobban pikkelt rám. De különben is felakasztották volna, ha életben marad.

Nem tehetek róla, hogy kiesett az ablakon, és a virágágyásban egy karó átszúrta a testét. A Légiós megcsóválta a fejét. – Ez egy nagyon szomorú történet. Pici rémülten felkapta a fejét. – Csak nem gondolod azt, hogy Allah egy ilyen jelentéktelen kis epizód miatt a pokol tüzére fog vetni? Becsületszavamat adom, hogy… Porta nyihogni kezdett azon, hogy Pici egyáltalán ismeri a becsület szót. – Nem kellene nevetned, Porta. Tudnod kell, hogy a becsületszavam szent dolog számomra, és én becsszavamra mondom, hogy Franz egy csirkefogó volt, akiről Allah undorodva elfordította volna a tekintetét. A Légiós vádlón Picire mutatott az ujjával. – Meg fogod kapni a feloldozásodat, de kilenc liter vodkába vagy jó német likőrbe fog kerülni neked. – És honnan az ördögből szerezzem meg, azt nem árulnád el? – gurult be Pici. – Ez már a te dolgod, csak ne sokat késlekedj. Gondolj a rövid életvonaladra. – Ahogy akarod. Megszerzem. – Pici a tenyerébe köpött, és végignézett a szakasz többi tagján. – Átkozott csúszómászók, Pici mindjárt végigjárja a társaságot, és megadóztat titeket! Adok én nektek életvonal-nyirbálást! Pici lelki életének a kibontakozását az SS-fickó és Krosnika zavarták meg. A két alak lihegve berobbant a bunkerbe. – Iván eltűnt! Egyetlen élő lélek sincs a lövészárkokban! Motorzúgást és lánctalpcsörgést hallottunk. T–34-esek, és mögöttünk vannak! Az SS-fickó tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, majd folytatni akarta, de Papa nyugalomra intette. – Arra számítottak, hogy értesíteni fognak minket, ha az egységeink üldözésére indulnak? – Fogja már be, nem vagyok idióta – mérgelődött az SS. – Menekülnünk kell, különben végünk! – Menekülni? Már másodjára hallom, hogy ezt fontolgatják – torkolta le Papa. – Odahaza bezzeg sokkal bátrabbak, amikor a “Heil Hitler”-t kell kiabálni. Remélem, világos, hogy a parancsokat itt én osztogatom. Mi van, ha úgy döntöttem, követni fogom az őrült Führerük utasítását, és az utolsó golyóig, az utolsó emberig harcolni fogok? Az SS-fickót az agyvérzés kerülgette. – Őrültnek nevezte a Führert? Ezt megjegyzem!

– Remélem is – mondta csúfondárosan Papa. – De válaszoljon: akarja, hogy az utolsó golyóig, az utolsó emberig harcoljunk? Annyira akarta, hát tessék! Döntse el maga, hogy kövessük-e a Führer parancsát vagy ne. Haljunk meg csatában, vagy mentsük az irhánkat! Az SS-fickó tanácstalanul topogott. Hol kinyitotta a száját, hol becsukta, de egyetlen hang se jött ki a torkán. – A hallgatásukat beleegyezésnek veszem. Harcolni fognak. Követni fogják a Führerüket. Nos, menjenek ki az útra Plútó páncélöklével. A lőszert Krosnika és Heide cipeli. Lőni fogják a T–34-eseket, egészen addig, míg valamelyik halálra nem tapossa magukat. – Ez nonszensz – fakadt ki az SS. – Maga mondja ezt? Adolf SS-ének a néhai tagja? Nos, ez esetben egyetért velem abban, hogy Adolf egy őrült, egy vérszomjas mániákus! – Lássam a kezed, te barom – dörrent rá Pici az SS-re. Mielőtt az felfogta volna, miről van szó, Pici elkapta a kezét, és tenyérrel felfelé fordította. – Hm-hm. Rövid az életvonalad, seggfej. Nyomás ki az útra, vagy még rövidebb lesz! Papa elkuncogta magát. – Jól van, akkor egyetértünk abban, hogy mentenünk kell a bőrünket a Führer parancsára ellenére? Sokkal könnyebb az utolsó leheletedig harcolni, ha nem látod és nem hallod iván T–34-eseit. – Plútóra és rám bökött. – Ti ketten és Heide menjetek fel az útra, nézzétek meg, át tudunk-e még kelni. Ez az egyetlen esélyünk. Széthajtogatta a térképet a lőszeresládán, és piszkos ujjával megmutatta, merre menjünk. – Jó nagy ott az a zöld – jegyezte meg Stege. – Erdő lenne? – Az – bólintott Papa. – Meg mocsár. Nagyobbrészt. Szitkozódva nekiindultunk az erdőnek. Heide cipelte a páncélöklöt. Az eső patakokban ömlött alá a hátunkra a rohamsisakjainkról. Dideregtünk a nedves egyenruhákban. A lábunk térdig süppedt a sárba, a víz elöntötte bakancsainkat. Minden lépés kínt jelentett. Plútó hangosan, folyékonyan káromkodott. – Jobb lesz, ha befogod – suttogta Heide. – Még a nyakunkra hozod ivánt azzal a lepcses szájaddal. Plútó megfenyegette a géppisztolyával. – Pofa be, patkány. Ne feledd, hogy elszámolnivalónk van. Ha iván elénk toppanna, majd elmondjuk neki, milyen csúnya fiú is vagy te valójában.

– Nem értem, mit érdekel téged annyira egy fekete-tengeri paraszt! Hogy lehetsz ennyire nyámnyila? Ha tudtam volna, hogy ekkora balhét csaptok miatta… Nos, elismerem, hogy hiba volt részemről… Plútó megtorpant. – Hiba? – kiáltotta. A hangja mennydörgésként visszhangzott az erdő fái közt. – Te gyáva féreg, te segg- és tintanyaló állat, kinyesem a hangszórót a gigádból! Akkor aztán mesélhetsz a hibáidról, ha a torkodból spriccelő vér szóhoz hagy jutni! – Tedd magad takarékra, Plútó! – próbáltam csillapítani a kedélyeket. – Ne foglalkozz ezzel az idiótával. Lődd le, vagy hagyd, hogy tűnjön a pokolba. – Semmi közöd hozzá, Fahnenjunker fiam. Ne akarj ujjat húzni Plútóval. Azt hiszed, félek? – Feje felett körbelendítette a géppisztolyát, és beleordította a sötétbe: – Hé, iván! Rühes kutyák, Sztálin-ivadékok, gyertek és kapjátok el a besúgót, Heide Unteroffiziert! Hé, ivááán! Heide ledobta a páncélöklöt, és szaladt, mint aki hashajtót reggelizett. – Vigyázz, nehogy eless és beverd a fejed! – kiáltotta utána Plútó. Felvettem a “kályhacsövet”, és csendesen morgolódva Plútó után baktattam vele a sötétben. Nedves faágak csaptak az arcomba. – Még egy ilyen elcseszett háborút! – zúgolódott Plútó. – Harckocsizó katonák a sarat dagonyázzák, mintha nyulak lennének. Atyám, ez aztán egy rengeteg! Még az orrom hegyét se látom. – Kérlek, fogd be végre. Ha panaszkodni akarsz, írj levelet Adolfnak vagy Sztálinnak. – Ó, milyen vicces! – csattant fel Plútó. Váratlanul felbukkant előttünk az út. Tömött sorokban menetelő lövészek haladtak el előttünk. Óriási teherautók és ágyúk dübörögtek nyugat felé. Imitt-amott Aldis-lámpák hunyorogtak, jeleket sugározva. – Itt soha nem fogunk átkelni – suttogta Plútó. – Tűnjünk el, mielőtt még észrevesz minket valaki. Nesztelenül felszívódtunk. Amint beléptünk a bunkerbe, Heide megpróbált elmenekülni, Plútó azonban utolérte, és egy rúgással Pici és Porta elé repítette. – Már azt hittük, úton vagy Berlinbe – morogta Plútó. – Futni aztán tudsz, azt meg kell adni! Ezt az adottságot, ha az ellenség közelében gyakorolják, a katonai szabályzat gyávaságnak nevezi. Ejnye-bejnye, csúnya fiú!

Heide arca fehér volt, mint egy papírlap. A fickó remegve ült Pici és Porta közt. A két cimbora azt tárgyalta, hogyan lehet a leggyorsabban darabjaira szedni egy disznót. Papa csendesen végighallgatta a jelentésünket, majd Heidére mutatott. – Veled majd később foglalkozom. Szedelőzködjünk. Át kell jutnunk azon az úton még napkelte előtt. Heide ölébe hajítottam a páncélöklöt. – Nesze, vigyázz rá! Libasorban haladtunk. Tüskék és kúszónövények kapaszkodtak ránk, mintha vissza akartak volna tartani minket. Az esőből igazi felhőszakadás lett. Papa és Stege lementek az út mellé. A szakasz többi része valamivel beljebb, az aljnövényzet rejtekében várt. Porta elterült a földön, és az arcára húzta kürtőkalapját. A macska bevackolta magát a kabátjába. Látszott rajta, hogy borzasztóan sajnálja magát ázott bundája miatt, de nem nyávogott. – Komisz élet a katonaélet, nem igaz, pajtás? – motyogta Porta a macskájának. Pici törökülésben ült a Légiós mellett, és a mennybejutás feltételei iránt érdeklődött. Plútó leterítette a sátorfeneket, és pasziánszot játszott. Ketten egy cigarettacsikken veszekedtek. Úgy tűnt, Bauer és Krosnika az. Stege osont vissza hozzánk. – Készen álltok, fiúk? Akkor nyomás! Felmegyünk az útra, és ivánnal menetelünk mindaddig, míg alkalmunk nem nyílik lelépni az út másik oldalán. Papa reméli, nem fogják észrevenni a turpisságot. – Nem fog sikerülni – mondta lemondóan Bauer. – Kéz a kézben menetelni ivánnal! Az isten szerelméért, húzzunk el innen. Papa bukkant elő a sötétből, hogy jelt adjon az indulásra. Levettük a sisakjainkat, és leereszkedtünk az útra. Alig egy méterre tőlünk egy század lövész masírozott el. Nem mertünk rájuk nézni – attól tartottunk, kiolvassák a rémületet fehéren villogó tekintetünkből. Porta szemtelenül fütyülni kezdett egy orosz dalt. Beálltunk a század mögé. Papa vezetésével lassan az út közepéig oldalaztunk. Át is értünk volna, ha nem ordítja egy hang: – Húzódjanak jobbra! Húzódjanak jobbra! Mint a szöcskék szökkentünk jobbra, ahogy megpillantottuk a felénk dübörgő tank- és páncélautó-oszlopot. Valaki kihajolt egy autó ablakából,

és mérgesen ránk üvöltött, amiért az út közepén bóklásztunk. A távozó jármű kerekei búcsúképpen sarat vágtak az arcunkba. Papa megint oldalazni kezdett, és hamarosan az út másik szélén burjánzó bokrok közt találtuk magunkat. Porta elégedetten a combjára csapott. – Ez aztán ment, mint a karikacsapás. Hogy lehordott minket a ruszki ezredes, amiért nem meneteltünk szép civilizáltan az út jobb oldalán! Ha tudná, kiknek fröcsögött a képébe, összevizelné az autója ülését. – Ne igyál előre a medve bőrére – figyelmeztette Bauer. – Még nincs vége. – Milyen messze van Orcsa? – kérdezte Stege. – Százhúsz kilométer – felelte Papa. – Erdőn és mocsáron át. Úton több mint háromszáz kilométer. Reggelre elértük a mocsarat. Kimerülten levetettük magunkat a sárba. Fél füllel Plútó és az SS-fickó veszekedését hallgattam. – Tetű állat! – kiáltotta Plútó. – Önkéntes hülye. Ízlik az öldöklés? Pucold meg a bakancsom, náci hímringyó! – Az ellensége orra alá tolta a bakancsát. – Nyald le róla a sarat, vagy megfojtlak. – Hájas víziló – kiáltotta az SS-fickó, és nekiesett Plútónak. Veszettül rúgott és harapott. A hatalmas heg Plútó levágott fülének a helyén felhasadt, dőlt belőle a vér a barátunk nyakára és vállára. Pici vetett véget a harcnak a géppisztolyával; kíméletlenül rásózott vele az SS-pacák fejére, mire az hördült egyet és elterült. Plútó levegőért kapkodott. Pici az SS ágyékát rugdosta. Egy rúgás, egy káromkodás. Közönyösen néztük. Papa parancsot adott az indulásra. Valaki megkérdezte, mi legyen az öntudatlan SS-fickóval. – Rúgd be a képét – javasolta Porta. – Vagy hagyd megrohadni. Egész nap a mocsárban tocsogtunk, néha állig érő vízben, máskor fűcsomóról fűcsomóra ugrálva. Egy tizennyolc éves újonc eltévesztette a talpalatnyi szilárd területet, és a folyékony iszapban landolt. Csak buborékok maradtak utána. Késő délutánra végre stabil talajra léphettünk. Porta megbotlott, a lángszóró kirepült a kezéből. Valamivel később Papa pihenőt rendelt el. Alig tettem le a fejem, elnyomott az álom. Néhány órája alhattunk, amikor hallottuk, hogy Plútó felpattan, és csőre tölti a géppisztolyát. Azonnal éber állapotba kerültünk. Egyetlen felesleges szó vagy mozdulat nélkül felállítottuk a kályhacsövet, és betöltöttünk egy gránátot.

Két alak bukkant elő a fák közül. Az SS-fickó és Krosnika volt az. Visszahanyatlottunk a földre. Stege hangja törte meg a sötét erdő csendjét. – Nem volt nálatok az aknavető? Riadtan felültünk. Bajt szimatoltunk. Krosnika hangosan zihált. – Nem hallottátok a kérdést? – rivallt rájuk Porta. – Hol az aknavető? – Mi ütött beléd? – kérdezte a torgaui tizedes. – Nem te vagy a szakaszvezető. – Hol az istenben jártatok? – kiáltotta Plútó. – Kapd be! – vetette oda a tizedes. Hörgés hallatszott a sötétből. – Maradj nyugton, Plútó – kiáltotta dühösen Papa. – Nem akarok több verekedést. Krosnika, menjen az aknavetőért, és vissza ne merjen jönni nélküle! Krosnika eltűnt a fák között. Csendben feküdtünk és füleltünk. Nem hallottuk a közeledő léptek zaját. – Ezt se látjuk többé – suttogta Bauer. Három órával később továbbindultunk. A bakancs törte a lábunkat, a hátizsákok szíja dörzsölt és vágott. Elhajítottuk a rohamsisakokat; valamivel később a gázmaszkok és a tartályok jutottak ugyanerre a sorsra. Egy magaslatról végtelen haragoszöld táj képe tárult elénk. Olyan volt, mintha egy levélóceán közepén álltunk volna. Papa engedélyezett egy félórás pihenőt. Utána folytattuk a vándorlást, késekkel és ásókkal vágva utat magunknak a sűrű növényzetben. Szűkös élelemkészletünk hamarosan kimerült. Éhesen és szomjasan haladtunk valamerre. A viták és az összetűzések egymást érték. A legkisebb megjegyzést is durva sértésnek fogtuk fel. Egyedül Papa maradt higgadt. Pipázgatott, sétált a géppisztolyával a vállán, és időnként megnézte a térképet meg az iránytűt. Portának sikerült lőnie egy rókát és egy nyulat. Mindkettőt nyersen ettük meg. Nem mertünk tüzet rakni, nehogy a füst eláruljon minket. A rókahúst hagymával dörzsöltük be, hogy elnyomja émelyítő szagát. Szag ide vagy oda, az utolsó falatig elfogyott a róka. Többen is lemaradtak. Nekünk kellett volna tovább hajtanunk őket, de mi is fogytán voltunk az erőforrásainknak. Azért megpróbáltuk, majd látva, hogy úgyse tehetünk semmi, magukra hagytuk a csak egy percnyi pihenőért esedező barátainkat. A szerencsésebbek utolértek minket valamelyik pihenőhelyen.

A torgaui tizedes teljesen bevadult, amikor megálltunk egy kiszáradt patakmedernél. Minden előzmény nélkül rávetette magát Portára, és a késével megvágta a barátunk arcát és karját. Pici és Plútó választotta szét őket. Pici leütötte a tizedest. Porta előrántotta a kését, és meg akarta lékelni a támadót, Papa azonban megfogta a karját. – Hagyd. Menjünk. Plútó egyetértően bólintott. Az öntudatlan férfi fölé hajolt, elvette a fegyvereit, leköpte, és utánunk rohant. Stege ötszáz méterenként megjelölte a fákat, hogy azok, akik lemaradtak, követni tudjanak minket. A negyedik napon végre elérkeztünk egy keskeny erdei úthoz. Egy fának támaszkodva álltak. Két alacsony ember, barna egyenruhában, oldalán géppisztollyal. A szél mahorka illatát sodorta felénk. Egy pillanat alatt átvedlettünk embervadászokká, huszadik századi ősemberekké. Lehasaltunk a fűbe, és egy patakmeder fedezékében mögéjük kúsztunk. Porta intett Picinek, aki készenlétbe helyezte magát egy fűcsomó mögött. Oldalra hajtotta a fűszálakat, hogy kényelmesen tudjon célozni. A nap előretört a felhők mögül, aranyló fénybe vonva a két férfit. Egyikük hátratolta zöld keresztes sapkáját. Egy korbács – egy nagajka – lógott a kezéből. Csak most kaptunk észbe, a nagajkát és a zöld keresztet látva. Ezek NKVD-sek voltak. Három géppisztoly kattogása erőszakolja meg a csendet. A fülrepesztő zaj csupán néhány másodpercig tart. Két barna egyenruhás, zöld keresztes és nagajkás férfi csuklik össze és bukik előre. Habzó vér szivárog szájukból és fülükből. Fém kattan fémen, ahogy új tárak kerülnek a német géppisztolyokba. Az erdőre visszatelepszik a csend. Porta madárfüttyöt hallat. A madarak válaszolnak, először félénken, majd nekibátorodva. A madarak dalolnak és csipognak, mintha mi sem történt volna. Fekszünk és várunk. Az idegeink pattanásig feszültek. Papa jelez, hogy legyezőszerűen oszoljunk szét. A négy könnyűgéppuskát felállítjuk; jókora területet tudunk befedni velük. A Légiós előrekúszik, és a bozótba közé telepszik Heidével. Náluk a “kályhacső”.

– Job tvoj maty 20 – suttogja valaki a bozót mögül. Csak a felsőtestüket láttuk, a többit eltakarták a bokrok. Araszolva haladtak előre, körülbelül harminc katona egy hadnagy vezetésével. Egy hangos kiáltás. Megtalálták a bajtársaikat. – Mjortvij 21 – állapította meg egyikük. Körülnézett. – Ubity 22 – mondta egy másik. Papa jelt adott. Hosszú, és ijesztően éles hang hasította át a levegőt: – Allah… Allah-akbar! Egy kés suhant át a bokrok felett és vágta be magát a hadnagy mellkasába. Géppuskák és géppisztolyok okádták a tüzet a tömött csoportban álló, rémülettől bénult oroszokra. Hirtelen csend lett. Rájuk vetettük magunkat, és ütöttünk, vágtunk, csépeltünk. Kifulladva letérdeltünk a patak mellé, és lemostuk magunkról a vért, majd teleittuk magunkat. Heide és két másik nekiláttak begyűjteni a halott oroszok zsoldkönyveit. Egyik orosz csak színlelte, hogy halott; elég volt a combjába döfni egy bajonettet, engedelmesen feltápászkodott, és a tarkója mögé kulcsolta a kezét. Dadogva közölte velünk, hogy egy foglyokat kísérő különítmény részét képezték. A foglyokat valahol odébb egy őrmester és tizenkét katona őrzi. Porta a nyaka köré hurkolt egy vékony acéldrótot, és megértette vele, hogy a halál fia lesz, ha megpróbál átverni, ne adj’ isten egy nagyobb csapat karmai közé vezet minket. Plútó pillantotta meg elsőként az ellenséges állást. Egy közeli fa lombjai közt három katona rejtőzött. Plútó egy géppisztolysorozattal leszedte őket. Papa irányítása alatt szétszóródtunk és felállítottuk a géppuskáinkat. Porta, aki mint mindig, most is az élen haladt, hirtelen leguggolt és elordította magát: – Sztoj! Kto kidaty gjearp! 23 Intett, hogy kövessük. Csatlakoztunk hozzá egy fa fedezékében. Előttünk egy tisztáson tíz barna egyenruhás orosz állt, égnek emelt kézzel. Stege és én a fa mögött maradtunk, ahonnan géppuskával fedeztük a többieket. Porta a testes őrmester torkának nyomta a kését. – Hol vannak a foglyok? 20

Anyád… (orosz káromkodás) halott (orosz) 22 megölték (orosz) 23 kb.: Ne mozdulj! Fegyvert eldobni! 21

Az őrmester egy számunkra ismeretlen nyelven válaszolt. Az egyik orosz tolmácsolt. – A foglyok a teherautók mögött vannak, a fák mögött. Pici és a Légiós eltűntek, s hamarosan tucatnyi német katonával és néhány civil orosz férfival és nővel tértek vissza. Papa parancsot adott az orosz katonák megmotozására, aztán Porta felé fordult, és vállat vont. – Tudod, mit kell tenni. Nem hurcolhatjuk őket magunkkal, és nem is hagyhatjuk őket itt, hogy figyelmeztessék a zászlóaljukat. Porta arcára kiült a ragadozóvigyor. – Örömet okoz, ha NKVD-seket ölhetek. – Magához intette Bauert és Picit. – Vigyük őket a fák közé. Géppisztolyokkal lökdösve őket maguk előtt, a tisztás széle felé terelték az orosz katonákat. A karmaikból kiszabadított foglyok közül egy német tizedes utánunk kiáltott: – Adjatok nekem egy géppisztolyt, hadd lőjem le én a disznókat. Az elmúlt éjszaka százötven embert végeztek ki a századunkból. Odaát. – Észak felé mutatott. – A századparancsnokunknak, Hube ezredesnek egy üres töltényhüvelyt kalapáltak a homlokába, miután egy fához kötözték. És még ennél is több orosz civillel végeztek öt nappal ezelőtt. Plútó odahajított neki egy orosz géppisztolyt. – Intézzük el őket. Sortüzek hallatszottak az erdőből. Néhány kiáltás, aztán csend lett. Porta orosz egyenruhát öltött magára. A Légiós eléje tartott egy tükröt, hogy megcsodálhassa magát. – Miért nem a hadnagy egyenruháját vetted fel inkább? – kérdezte Pici. – Szent Péterre, milyen igazad van! Itt a nagyszerű lehetőség, hogy előlépjek tisztté. Elrohant, és rövid idő múlva NKVD-s hadnagynak öltözve tért vissza. Felénk csapott a nagajkával, és ránk ordított: – Félre az utamból, piszkos csirkefogók. Húzzátok meg magatokat, ha Jozefszki Portáska szupernépbiztos hadnagyot látjátok! – Ne bomolj! – szólt rá Papa. Az orosz civilek alázatosan kitértek a kiabáló, csapkodó Porta útjából. A barátunk szemügyre vette magát a patak vizében. – Átkozottul kár, hogy nincs egy fényképezőgépünk – mérgelődött. – A weddingeniek szívinfarktust kapnának, ha meglátnák Herr Joseph Portát mint a legújabb Sztálin-SS Stormführert.

Pici is fel akart venni egy orosz egyenruhát, de nem talált magára valót. Be kellett érnie egy zöld keresztes sapkával. Jókedvében megpróbált kozák táncot járni egy-egy nagajkával mindkét kezében, aminek az eredménye az lett, hogy teljesen belecsavarodott a hosszú bőrszíjakba, és belegurult a patakba. Egyes sorba fejlődtünk, és folytattuk végtelen menetelésünket. Másfél kilométerrel arrébb megtaláltuk a százötven kivégzett katona holttestét. Mindannyiukat Nagannal lőtték tarkón. Legyek rajzottak, hangyák nyüzsögtek kicsavarodott testükön. Valamivel később egyik zokogó női útitársunk a földre ült, és kijelentette, hogy nem képes továbbmenni. Amikor megkérdeztük, miért, szó nélkül felénk fordította szétnyűtt, véres nemezcsizmája talpát. Közömbösen vállat vontunk, és sorsukra hagytuk. Sokáig lehetett hallani kétségbeesett nyüszítését. Az erdő körülölelt minket, az árnyak meghosszabbodtak. Az éjszaka rátelepedett élőre és holtra, elfeledettre és magára hagyottra. A sötétség mélyén egy betört koponyájú orosz térdre rogyott, és négykézláb próbált meg lépést tartani velünk. Nem sokáig bírta az iramot. Istent és hazáját átkozva elterült a földön, és reményvesztetten a barátai után kiáltozott. Egy másik, zokogó férfi a zsebeit kutatta vég nélkül. Egy harmadik, haldokló ember felmarkolt egy darab puha mohát, és csendesen anyja után sírt, aki valahol a grúz hegyeken túl lakott. Egy ukrán parasztlány annyira rettegett az éjszakától, hogy körbe-körbe szaladgált körülöttünk, de az ép eszét lassan felzabáló félelmét sehogyan se sikerült leráznia. Huszonnyolc német katona és feleannyi orosz férfi és nő taposta a sötét erdő fogyni nem akaró ösvényeit. Kora reggel elértük az új arcvonal térségét. Egész nap nem mozdultunk. Fáradtan és elnyűtten befeküdtünk a bozótba, és egyik szemünkkel feszülten figyeltünk, a másikkal aludni próbáltunk. Porta levetette a bakancsát. A lába véres volt, a bőr szó szerint elrongyolódott a talpán. Porta a késével óvatosan levagdosta a lógó bőrdarabokat. Kíváncsian megszagolta az elsőt, elégedetten bólintott, majd folytatta a vagdosást. – Nem fáj? – kérdezte Pici. Kinyújtott lábbal ült mellette, és jobb híján egy fadarabot rágcsált. A Légiós a hátán feküdt, a tarkója mögött összekulcsolt kézzel, és mélyen aludt. Stege és az SS-fickó egy fa tetején gubbasztott. Csak a géppuska csövét lehetett látni, amint fenyegetően előkandikált a levelek közül.

Miután beesteledett, “tábort” bontottunk, és elindultunk egy keskeny ösvényen. Az orosz hadnagynak öltözött Porta ment elöl. Hosszú nagykabátja köpönyegként lógott inas testén. A cilinderét bundasapkára cserélte. A géppisztolyát csőre töltve tartotta. Mögötte szárnysegédként a kis Légiós és Plútó baktatott. Közeli köhögés hangja fagyasztotta meg ereinkben a vért. Most is Porta volt az, aki nem vesztette el a lélekjelenlétét. Maga elé tolta Stegét, és előrekiáltott: – Iziso dar? Egy testes orosz tűnt elő. Lehordta Portát, amiért az kiabált, de rögtön barátságosabbá vált, amikor Porta ékes orosz nyelven közölte vele, hogy németet fogott. Az őr azt javasolta, lőjék agyon a helyszínen Stegét. Kibiztosította a géppisztolyát, és a csövével térdre kényszerített Stegét. A barátunk már a fejét is lehajtotta, mire Porta észrevétlenül az orosz nyakába vetette a dróthurkot. Két másodperc, és a férfi halott volt. Stege felállt, és dühösen meglökte Portát. – Meg ne próbáld még egyszer, te hülye állat! Porta csak nevetett. Az éjszaka egyre mozgalmasabbá és zajosabbá vált, ahogy a harctérhez közeledtünk. Világítórakéták emelkedtek a magasba, géppuskák ugattak mindkét oldalon, bombázók dübörögtek nyugat felé. Fényes nyomjelző lövedékek iramodtak és halványultak el a hosszú száguldás alatt. Porta felemelte a kezét. Mozdulatlanná dermedtünk; lombtalan fatörzsekként álltunk a fák között. Közvetlenül előttünk egy orosz lövészárok futott végig. Tisztán lehetett látni a fedezékeket. Egy árnyalak kanyarodott be egy keresztjáratba. Porta intett, hogy mehetünk. Átugráltunk az árkon, átbukdácsoltunk néhány földhányáson, elestünk, felkeltünk, megint elestünk, megcsúsztunk a síkos talajon, és legurultunk egy lejtőn. Egy géppuska tüzet nyitott ránk. Golyók vijjogtak, automata fegyverek ürítették ránk táraikat. Néhány aknavető is működésbe lépett. A repeszdarabok gyilkos méhekként zümmögtek körülöttünk. Hasra vetettük magunkat egy bombatölcsér alján. Egy német géppuska küldött át hosszú sorozatokat a gödör felett. Az egyik orosz nő pánikba esett, és mielőtt még megállíthattuk volna, sikítva felrohant a tölcsér szélére. Hátraesett, mintha egy láthatatlan kéz meglökte volna, és artikulálatlan, elhaló hangon üvölteni kezdett. A hasát szitává lőtték a géppuskalövedékek. Papa káromkodott.

– Most már mindenki tudni fogja, hogy valami történik. Nem leszek meglepve, ha a nehéztüzérség is lőni fog minket. Alig fejezte be, gránátok és ágyúgolyók rengették meg körülöttünk a földet. Újabb világítórakéták röppentek az égre, aztán az orosz tüzérség is rázendített. Az egyik fogoly arcát elvitte egy repeszdarab. Három másik akkor vesztette életét, amikor ki akart mászni a gödörből. Hajnalra a lövöldözés abbamaradt, de nem mozdulhattunk. Meg kellett várnunk az estét. Pici a halottakat bámulta. Egy sebesült férfi nyöszörgött hangosan. Pici a férfi szétszaggatott arcára mutatott. – Ki hinné, hogy ennyi takony elfér az ember arcában! Az a szürke ott mi? Stege közelebb hajolt. – Agyvelő, a többi meg szétmorzsolódott csont. Nézd, a szemgolyó egészen a néhai szájáig lóg. Milyen nagynak tűnnek a fogak, ha az egész állkapocs elszállt! A kutyafáját, de kellemetlen látvány! – Pici felé fordult. – Mi az istennek kell bámulnod, te perverz vadállat? – Pofa be, Stege – szólt rá Porta. – Hagyd békén Picit. Mindig cukkolod. Pici elszontyolodott. – Ez igaz. Folyton piszkáljátok szegény Picit. Pedig én senkit se bántok. A kis Légiós megveregette a vállát. – Ne búsulj, pajtás, mert én is szomorú leszek. Ezentúl kedvesek leszünk hozzád, és ha a mumus ijesztgetni merne, hát majd elkergetjük. A kiszabadított német katonák közül egy főtörzsőrmester ingerülten rájuk rivallt: – Muszáj mindenből viccet csinálni? Vagy hiányzik néhány kerekük? Porta félig megemelkedett. – Vedd lejjebb a hangerődet, pajtás. Te itt csak vendég vagy. Ha nem tetszik valami, húzz el innen. Senki nem tart vissza. Ha nem lettünk volna mi, most úton lennél Kolimába. Márpedig ahogy elnézlek, két évnél többet nem bírnál ki Dalsztrojban. – Mi a fenét képzelnek magukról? – pattogott a főtörzs. – Mióta beszélhet így egy tizedes egy főtörzsőrmesterrel? Porta megcsóválta a fejét. – Hát te hol élsz, kisfiam? Komolyan azt hiszed, hogy még mindig a régi időket éljük, amikor elég volt elfinganod magad, hogy az alárendeltjeid máris a bakancsodat nyalják?

– Erre majd még visszatérünk, csak jussunk ki innen – ígérte a tiszthelyettes. – Szavamra, ez tisztára olyan, mintha megfenyegettek volna minket – mondta gúnyosan Bauer. – Haditörvényszék, börtön, tizenkét fős osztag különleges megbízatással. Bátor fickó ez a nyúlpofa. Nagy hős. Mi is a neve? – Magával is el fogok társalogni, arra mérget vehet – kiáltotta lila fejjel a főtörzs. Plútó föléje tornyosult, és szemügyre vette a váll-lapját. – A fehér szalagból ítélve tényleg nyúl vagy, kispofám. – Csendet! – dühöngött a főtörzs. – Ezért lakolni fognak! – Azt majd meglátjuk de addig is pofa be! – szólt rá unott hangon Papa. – Itt egyelőre én parancsolok. A főtörzs Papára irányította eszelős tekintetét. Papa a gödör alján feküdt behunyt szemmel. – Negyven méter ivánig, hetven a mieinkig. Nagyon bátor ez a tapsifüles – gúnyolódott Bauer. Néhány órával sötétedés után a Légiós átkúszott a német állások mögé, hogy szabad bejutást biztosítson nekünk. További három óráig kellett várnunk, mire a jelzőrakéták jelt adtak. Egyesével átkúsztunk a legközelebbi német árokba. Porta érkezett utolsónak. A főtörzs hiányzott. Senki nem tudta, mi történt vele.

Vacsorára a legvadabb álmaink beteljesülését ígérték. Eluralkodott rajtunk a nagyzási hóbort, Porta még a bakancsát is kifényesítette Stegével. A félig elszívott cigarettákat elhajítottuk – Pici váltig állította, hogy ő mindig is ezt szokta tenni. Papa asztalkendőt is rendelt a kávéja mellé. Mindannyian kifinomult ízlésű úriembereknek éreztük magunkat. Plútó is ínycsiklandó vacsorát rendelt magának, de nem tömhette tele a bendőjét.

20. LUKULLUSZI LAKOMA Az állásunk az erdőben volt, egy szép, csendes helyen. Igaz, hogy ötpercenként becsapódott egy gránát, de mindig megnyugtató távolságban tőlünk. A tavaszinak beillő, szikrázó napsütés kellemesen felmelegítette csontjainkat. Plútó az árok mellett ült egy fatörzsön, és békésen a zokniját stoppolta. A zubbonyt és az inget ledobta magáról. Időről időre lekiabált nekünk, hogy ő is kivegye a részét a csevegésből. Most kaptuk meg a fejadagjainkat, dupla adagot mindenből. Még pipadohány és fejenként tíz szál Juno is érkezett. Porta az orrához emelte a cigarettapakkját, és boldogan elkiáltotta magát: – Berliner raucht Juno! 24 Szinte érzem Weddingen bűzét. Hej, a jó öreg Friedrichstrasse a tízmárkás utcalányaival! – Igen, a kurvák – sóhajtott Pici. – Azon tűnődöm, vajon lesz-e alkalmunk mostanság egy kis altesti munkára. – Nagyon remélem – mondta fentről Plútó. – Nagyon csúnya lenne, ha teli puttonnyal harapnánk fűbe. Pici a tenyerére pillantott. – Ne ijesztgess. Lássam a te életvonaladat. Plútó lehajolt, és kinyújtotta a kezét.

24

A berliniek Junót szívnak! (ném.)

– A tied sokkal rövidebb, mint az enyém. Nagyon helyes. Amíg te itt téblábolsz körülöttem, addig tudni fogom, hogy még nem jött el az én időm. Mulatságosak azok a vonalak a mancsodon. A szállásmester halálosan komoly arccal megkérdezte, mit szeretnénk vacsorázni a következő este. – Úgy érted, bármit kérhetünk, amit csak akarunk? – kérdezte gyanakvóan Porta. – Igen, rendeljetek bármit, és megkapjátok. Most jó kedvemben vagyok. Megkaptok bármit, amit csak akartok. – Jó, akkor legyen kacsasült hikorival, aszalt szilvával és vörösborral. A háttérzenét a török állami hangversenyzenekar szolgáltassa – rendelt Porta, és eleresztett egy madarat. – Ezt szagoljátok! A teljes vitaminskála ott táncol előttetek a levegőben! A szállásmester pedánsan felírta a rendelést. Csak bámultunk kifelé a fejünkből. Stege nekibátorodott. – Én disznósajtot kérek mustárral. – Értem – bólintott a szállásmester. – Szent ég! Te megőrültél? – csodálkozott Papa. – Vagy kiraboltad a legfelsőbb hadvezetés élelmiszer raktárát? A szállásmester sértődött képet vágott. – Ezt meg se hallottam. Te mivel szeretnéd megtömni magad holnap este? – Én egy egész sült malacot kérek édesburgonyával – közölte kaján vigyorral Papa. Biztos volt benne, hogy ettől a szállásmester lelkileg össze fog roppanni. Derék főpincérünk ezt is lekörmölte. Higgadtan, közönyösen. “Egész sült malacot édesburgonyával”. – Hajlandó vagy megesküdni rá, hogy meg is kapom? – Ha akarod. Papa bambán igent intett a fejével. – Jól van. Akkor esküszöm. Erre már Plútó is leugrott közénk. – Két sült foglyot, mindennel, ami egy királynak dukál – közölte méltóságteljesen. – Természetesen – felelte a szállásmester, és Plútó óhaját is feljegyezte magának. – Istenkém – suttogta Pici. – Engem még senki nem kérdezett meg. Mi folyik itt? Holnap talán kivégeznek titeket, fiúk?

– Pofa be, és ki vele, mit akarsz holnap estére – szakította félbe türelmetlenül a szállásmester. – Sertésmájat burgonyapürével, és desszertnek langyos madártejet. Próba szerencse. Ki tudja, hallom-e még ezt a kérdést valaha. – Poussin zöldbabbal és pommes frites – adta le a rendelést a kis Légiós. A szállásmester értetlen képpel bámulta. – Ezt az ételt nem ismerem. Beszélj németül, te kis pöcs. A Légiós erre leírta neki az óhajait. – Keresd ki a szakácskönyvből, de Allah irgalmazzon a lelkednek, ha nem azt kapom, amit kértem. – Ökörfarkleves és spagetti póréhagymával. Tizenöt tükörtojás hagymával, mindkét oldalán átsütve – mondta sugárzó arccal Bauer. – Jó – vont vállat a szállásmester. – Gondoskodni fogok róla, hogy még a hagymát is mindkét oldalán átsüssék, te hülye disznó. Miután mindenki elnyögte az óhaját, a szállásmester becsukta a noteszét, és gondosan a sapkája alá helyezte. – Mindent meg fogtok kapni, amit csak akartok, barom állatok. Von Barring parancsa, hogy teljesítsek minden kérést. A zászlóalj némi extra ellátmányra tett szert. – Te mit fogsz kérni magadnak? – érdeklődött Porta. – Disznócsülköt párolt zöldséggel és savanyú káposztával, sült galambot szegfűszeggel. Ha még belém fér, akkor jöhet egy puding is. Tátott szájjal bámultunk utána, ahogy elkacsázott. Amint összeszedte az állát, Plútó visszamászott a fatörzsre, és folytatta a stoppolást. Papa Peters felé fordult, aki szokásához híven egymagában üldögélt, és a pipáját szívta. – Mit követtél el, hogy a 27. ezredben kötöttél ki? Peters csendben Papára nézett, kiütögette a pipájából a hamut, aztán nyugodt mozdulatokkal megtömte dohánnyal. – Tudni akarjátok, mit keresek itt? – nézett végig a kíváncsi arcokon. – Akkor elmondom. 1933-ban az apósomat előléptették Ortsgruppenleiterré. Kínossá váltam számára mint vej. Közölte velem, hogy vagy összepakolok és eltűnök, vagy szemtanúkkal bizonyítani fogja, hogy bűnöző vagyok. Balszerencsémre voltam olyan naiv, és nemet mondtam neki. Másodszor is megfenyegettek, de ismét nemet mondtam. Ezután néhány évig békében hagytak. Aztán következett a harmadik és egyben utolsó fenyegetés. Reggel történt, és estére már jöttek is értem a rendőrök. Nyolc hétig tartottak előzetes letartóztatásban. Ezután egy aprócska bíró elé állítottak. Maga volt a megtestesült tökély. Nyakkendő, zsebkendő, zokni és cipő

tökéletes összhangban egymással. Korrekt volt, a végtelenségig korrekt. Olyan jól borotvált és gondosan nyírt, mint egy élő sövény. Minden szavamat precízen lejegyeztette egy gyorsírónővel, aki egész idő alatt vigyorogva bámult engem. – Levittek a pincébe, de még mindig nem tudtam, mivel vádolnak. Az SS-fickó, aki lekísért, vidáman közölte a cimborájával, hogy a moabitti húsdarálóba fognak dugni. Én ostoba, ahelyett hogy tartottam volna a számat, közöltem velük, hogy ártatlan vagyok. Erre ütlegelni kezdtek a gumibotjaikkal, és azt kiabálták: “Hogyne, ártatlan vagy a Reichstag felgyújtásában!” – Éjszakánként háromszor-négyszer is kivittek a zárkából, és a szokásos bevezető rúgások és fülesek után arra kényszerítettek, hogy fel-alá ugráljak a folyosón néhány sorstársunkkal együtt. Üvöltenünk kellett, mint a farkasok, és kárognunk kellett, mint a hollók. – Egy hetvenéves öregembernek kézenállásba kellett lendítenie magát a fal mellett. Valahányszor sikerült neki, az ágyékára ütöttek egy gumibottal. – Meddig bírta? – érdeklődött Stege. – Nem sokáig – felelte Peters. – Minden ütést pontosan ugyanarra a helyre kapott. Három ütés, és az öreg kinyúlt. Kénsavval és más kifinomult módszerekkel azonban ötször-hatszor is magához lehet téríteni egy ájultat. Hajnali kettőkor a bíróság elé citáltak egy újabb vizsgálat miatt. A feleségem volt az első tanú. Rám mutatott, és azt ordította: – Vigyék el a gazembert, azt a liliomtiprót! – Le is köpött. Két rendőrnek kellett visszatartania, mert ki akarta kaparni a szememet. Szóhoz se jutottam a döbbenettől, képzelhetitek. – Az apósom egyenesen a szemembe nézett, és megkérdezte: “Hogy voltál képes megerőszakolni a saját lányodat?” A többi tanú a szokásos csürhe volt, az első világháborús vaskeresztes pap se hiányzott közülük. – Különös, milyen sok munka nélküli tiszt ment el papnak – jegyezte meg Papa. – Hogy lehet ez? – Egyszerű – válaszolta Porta. – Békeidőben katonatisztnek lenni egyenlő a semmittevéssel. Miután ezeket a naplopókat elbocsátották a seregtől, ők ugyanolyan henye életre vágytak, mint aminek tisztkorukban örülhettek. És kik azok, akik még náluk is lustábbak? A papok, drága barátaim. Nincs még egy hivatás, mely ilyen fokozott mértékben lehetővé tenné a semmittevés buzgó gyakorlását, és ugyanakkor olyan kevés sütnivalót kívánna. És még valami: az egyszerű lelkek áhítattal és félelemmel tekintenek a reverendára. Ezek a szemetek úgy nyomhatják a

sódert az emelvényről, hogy közben senki nem mer visszaszólni nekik. Ez pedig óhatatlanul a laktanya hangulatát idézi fel bennük. Porta rövid és sok igazsággal teli filozófialeckéje után Peters háborítatlanul mesélhette tovább tragikus történetét: – Lassan körvonalazódni kezdett előttem a cselszövés lényege. Azzal vádoltak, hogy molesztáltam a lányomat. Szegényke három hónappal azelőtt halt meg torokgyíkban. Nos, ismeritek a dörgést. Négy nap a pincében, és vallottam. Aláírtam, hogy nem kényszer hatása alatt vallottam be a bűnömet, és megfelelő bánásmódban részesültem. A tárgyalás tíz percig tartott. Nem értek rá sokat szöszmötölni velem. Hét embert ítéltek halára azon a reggelen. Én öt évet kaptam. “Jelentéktelen büntetés, szinte nevetséges”, mondta egy visszaeső bűnöző, aki húsz évet kapott. Ismeritek a Moabittot? Nem? Boye, a fősmasszer egy igazi mumus volt. A frászt hozta az emberre, amikor gumitalpú csizmájával odalopakodott a cellaajtó elé, és hangtalanul kinyitotta az ajtót. Ő volt az ajtónyitás világbajnoka. Mint a villám, illesztette bele a kulcsot a zárba. Egy kattanás, és az ajtó már nyitva is állt, az ajtókeretben pedig egy sor fényes gomb villogott egy tengerkék egyenruhán. A hatalmas sapka alól apró, gonosz arc bámult az emberre. Jaj volt neked, ha nem pattantál fel abban a pillanatban, hogy ő megjelent. Imádta széttaposni az ember lábujjait. – Balszerencsémre egy napon megtalálta a cellám ablakából kilógatott irónomat. Szerencsére a levelet, amit az ablakon dobtam ki, nem találta meg. Röntgenszemnek hívtuk. Illett rá a név. A ceruza miatt húsz korbácsütést kaptam. Moabitt mégis egy cserkésztábor volt Schernberghez képest. Peters meggyújtotta a pipáját, ránk nézett és vállat vont. – Felesleges részletekbe bocsátkoznom. Hallomásból vagy saját tapasztalatból is ismeritek Torgaut, Lengriest, Dachaut, Gross Rosent meg a többi koncentrációs tábort. Schernbergben a kályhához kötözték az embert, és addig tartották ott, míg a háta pirosra nem sült. Hetvenöt korbácsütés nem is számított soknak. A kivégzések nagymesterei voltak. Gyakran hallottuk a guillotine lecsapó pengéjének a süvítését. Egy alkalommal az akasztásnál többször is elszakadt valakinek a kötele. Végül megelégelték, és megparancsolták az egyik rabnak, hogy taglózza le az elítéltet, ahogyan a mészáros szokta a vágásra ítélt borjút. Az egyik őr régi kétélű lovagi karddal végezte ki az embereket. Ezt a parancsnok végül megtiltotta, mert bosszantotta, hogy nem neki jutott eszébe hamarabb az ötlet. Az ő találmánya volt viszont a

savfürdő. Savba nyomták az “árulókat”, akiknek csak a fejük látszott ki a testüket marcangoló vegyszerből. Porta az SS-fickóra nézett. – Mit szólsz ehhez, patkány? – Velük kellene ugyanezeket végigcsinálni – suttogta rekedten az SS. – Tudom, hogy senki nem hiszi el rólam, de már nem hiszek Adolfnak és a bandájának. Mutassatok nekem egy aktív SS-katonát, és tálcán hozom elétek a fejét. Porta elvigyorodott, és hevesen bólogatni kezdett. – Ez már beszéd, pajtás. Még visszatérünk rá. Egy napon talán együtt vadászhatsz Joseph Portával. Addig figyeld a kürt hívó szavát. – Egy nap orvoshoz vitték – folytatta Peters. – Sterilizáltak. A 175. bekezdés miatt, tudjátok. Néhány hónappal később a büntető kiképzőzászlóaljban találtam magam. Hogy ott miken mentem át, azt ti is sejtitek. Most itt vagyok. Évek óta végre szabadnak érzem magam. Milyen különös, nem? Egyáltalán nem érzek honvágyat. – Könnycseppek gördültek végig az arcán. – Ha a bátorságom elhagyna, kérlek titeket, könyörüljetek meg rajtam. Nem akarok újra börtönbe kerülni, se itt, se az oroszoknál. Inkább a halál! – Ne félj, nem fogod Oroszországban hagyni a fogadat. Haza fogsz jönni velem, és forradalmat csinálunk – biztatta Porta. – Hát bizony – sóhajtott Papa –, sok rendeznivaló lenne. A baj csak az, hogy senki nem fog hinni nekünk. Csak csóválják majd a fejüket, ha elmondjuk nekik, miken mentünk keresztül, majd megpróbálnak meggyőzni minket, hogy csak képzeltük mindezt, de ha mégis történt valami, és mi pórul jártunk, azt csakis magunknak köszönhetjük. Hiszen a német átnevelő intézetek rendszere olajozottan működik, és minden értünk, német emberekért történik. Tényleg azt hiszitek, hogy majd bosszút állhattok? Ennyire naivak nem lehettek! – Úgy érted, szerinted tartanunk kell majd a szánkat, ha a háború véget ért? – kérdezte Porta. – Nem, nem hiszem. Biztos vagyok benne. – Nos, akkor kénytelen leszek taktikát változtatni – mondta Porta. – Ezentúl minden utamat keresztező SS-őrült és párttag fel fogja dobni a talpát. – Máris felkapta orvlövészpuskáját, hogy ellenőrizze, van-e benne lőszer. – Nyughass – figyelmeztette Papa. – Megint vissza akarsz kerülni Torgauba?

– Nyilvánvaló, hogy te nem ismered elég jól Joseph Portát. De majd jól rágd meg a szavaidat, ha meghallod a vadászkürt hívó szavát. – Fütyülni kezdte: “Ein Jäger aus Kurpfalz, der reitet durch den grünen Wald.” 25 Papa megcsóválta a fejét. – Te őrült vagy! Ha nem hallgatsz rám, legalább maradj csendben! – Eszem ágában sincs, vén pisis – gúnyolódott a javíthatatlan Porta. Időnként kimásztunk a lövészárok rabságából, és háttal az ellenségnek belógattuk a lábunkat többiek orra elé. Az ellenség ugyanilyen fesztelenül viselkedett. Nem volt rá okunk, hogy ártsunk egymásnak, hát miért tettük volna? Egyetlen lövés se dördült, csak az ágyúlövedékek ötpercenként, a rend kedvéért. Porta a fuvoláján játszott. A macskája az ölébe telepedett és dorombolt. Pici felkiáltott Plútónak: – Ha erre látnál jönni egy ágyúgolyót, figyelmeztess minket. – Úgy lesz – kiáltott le Plútó olyan hangosan, hogy az oroszok meglepetten felénk néztek. Látva, hogy nem készül támadás ellenük, integettek és nevettek. Egyikük átkiáltott Plútónak. – Vigyázz, huzatos odafenn! – És egy felrobbanó lövedék csapta porfelhőre mutatott. – Kösz, hogy aggódtok értem – kiáltott vissza Plútó. – Majd sapkát és sálat teszek. – Van vodkátok? – kiáltotta iván. – Nincs – ordította Plútó. – És nektek? – Nem láttunk egy cseppet se múlt hét óta. Ez a tetves háború! Már vodkát se kapunk. Száraz a bunkeretek? Van egy jó kályhánk. Elég jól megvagyunk itt. – Mi is. Néhány csaj kellene inkább. Nincsenek nőitek véletlenül? – Á, honnan? Nem láttunk muffot már legalább hat hónapja. Az orosz integetett Plútónak, majd eltűnt. Plútó felénk fordult. – Hallottatok róla, hogy az a pacák, aki azt írta, hogy “Es ist so schön soldat zu sein” 26 öngyilkos lett? – Miért? – kérdezte Porta. – Nos, az úgy történt, hogy amikor őt is behívták, rádöbbent mekkora marha volt, hogy megírta ezt a dalt – magyarázta vigyorogva Plútó. – Annyira bántotta a dolog, hogy végül a nadrágtartójával felakasztotta magát az ezredese ajtajára. 25 26

Zöld erdőn át lovagol a kurpfalzi vadász. (ném.) Katonának lenni oly jó. (ném.)

Plútó elröhögte magát. Egy gránát robbant a közvetlen közelében. Levetettük magunkat az árok aljára; repeszdarabok és föld záporozott át a fejünk felett. Hangos dübbenéssel valami a hátamra esett. Megtapogattam a hátam, és a kezem merő vér lett. Forró, ragadós vért, maszatolta össze az ujjaimat. Döbbenten felültem, de csak ezután ijedtem meg igazán. Plútó feje hevert velem szemben a földön, szeme üveges tekintettel meredt rám. Ajkai hátra voltak húzódva, mintha még mindig nevetett volna. Hosszú, véres inak lógtak a nyitott nyakból, s az elszakított erekből vér csorgott a száraz földre. Egy pillanatig dermedten ültem, aztán úrrá lett rajtam a pánik. Sikítva felugrottam, és ha Papa nem kapaszkodik bele a lábamba, kirohanok a biztos halálba. Egy fenyőfa tövébe temettük Plútót. Porta egy régi keresztet vésett a fatörzsbe, és alája rótta a bajtársunk nevét. – Még egy elment a ’39-esek közül – mondta komoran Papa. – Lassan már senki nem maradt közülünk. Pici mélyen meg volt rendülve. – Én leszek a következő – motyogta. – Plútó életvonala csak egy hajszálnyival rövidebb, mint az enyém. Hallgattunk. Stege leltárba vette Plútó holmiját. Egy ócska pénztárca, benne néhány márka és rubel. Egy biciklis lány elhalványult fényképe. Egy zsebkés, három kulcs, egy csontból faragott gyűrű és két világoskék tábori postabélyeg. Egy befejezetlen levél, egy hamburgi lánynak címezve. Ezek voltak Gustav Eicken tizedes földi javai. Egy jó barátunk megszűnt létezni. Ő már nem fogja élvezni a lakoma örömeit, és nem ülhet mellénk, ha majd letelepedünk az Elba rakpartján, hogy versenyt köpködjünk a vízbe. Hosszú, hosszú ideig egyikünk se szólt.

“Sajnálattal közlöm önnel, hogy fia elesett, de ugyanakkor örömmel tölt el, hogy azt írhatom, bátor katonaként harcolt és adta életét Adolf Hitlerért és a dicsőséges Nagy Németországért. Férfiként halt meg, holtáig megtartva katonai esküjét. Heil Hitler! A Führer üdvözli önt, és köszöni áldozatvállalását. Isten jutalmazza meg hű hazaszeretetét!” Egyedül a mi ezredünktől húszezer ilyen levelet küldtek az aggódó szülőknek, feleségeknek.

21. KÖRFORGÁS Porta izgatott volt, mint egy kisgyerek. Körülugrándozta az új Tigereket, és boldogan belerugdosott a lánctalpakba, mintha azt akarta volna ellenőrizni, tényleg valódiak-e a tankok, vagy csak álmodik. Pici teletöltötte benzinnel a tartályokat. A lőszeresládákat pedig színig töltöttük ágyúgolyókkal és géppuskalőszerrel. A kis Légiós egy hatalmas S-gránátot csókolgatott. – Találd telibe ivánt, kicsikém – mondta az acélnak, és Papának meg nekem hajította. Az öblös 8,8 cm-es ágyúcső belsejét fényesre pucoltuk, a két géppuskát alaposan átnéztük. Kipróbáltuk a célzórendszert. Porta úgy feltúráztatta a motorokat, hogy még a föld is rengett belé. Besötétedett, mire elindultunk, dübörgő motorokkal. Széles lánctalpak tapostak maguknak utat a sárban és az aljnövényzetben. Az apró parasztházak megremegtek, amikor ezek a szárazföldi csatahajók elgurultak mellettük vijjogó hűtőturbinákkal. – Mire készülünk voltaképpen? – kiáltotta Porta a botkormány mellől. – Azt parancsolták, vezessek, és én vezetek, de hova az istenbe megyünk? Nagyon hálás lennék, ha valaki végre elárulná nekem. – Azért vezetsz, mert háború van – magyarázta Pici. – És ha meglátsz néhány oroszt a koporsónk közt rohangálni, megállsz, és udvariasan megkérded: “Drága Pici, lennél oly szíves lerázni a hívatlan vendégeinket?” Erre én behajlítom az ujjam, és nyugtatót lövök a seggükbe.

– Kuss! – förmedt rá Porta. – Ha nem tudsz valami értelmeset mondani, inkább hallgass. Olovszktól északnyugatra megálltunk. A századparancsnokokat összehívták, hogy közöljék velük, mi lesz az egyes századok feladata. Szürke emberi alakok öltöttek testet a sötétben. A mi tankelhárítóink voltak azok. Feltelepedtünk a tankjaink tetejére, és beszédbe elegyedtünk velük. Egy őrmester a 104. századból mély meggyőződéssel állította, hogy valami nagy dolog van készülőben. – Nyüzsögnek a katonáink, és minden elképzelhető egység képviselteti magát. Nézzétek csak, ott jönnek a lángszórós utászok! Hátrafordultunk, és valóban, részünk lehetett a nem mindennapi látványban. Alacsony, mokány férfiak közeledtek felénk, hátukon az összetéveszthetetlen tartállyal. Hallgatag, konok emberek voltak, akik rövid tőmondatokkal válaszoltak, ha lehangoló munkájukról kérdeztük őket. Az egyik őrmestert annyira felbosszantotta Pici kérdése, hogy a barátunknak hajított egy matt benzintartályt, és ráüvöltött: – Hogy nehéz-e lángszórós utásznak lenni, te barom? Próbálj meg szaladni és ugrálni azzal a szarral a hátadon, miközben az összes orosz azon verseng, hogy melyikük fog hamarabb tűzgomolyagot csinálni belőled! Pici csúnyán megnézte az őrmestert, de az már elfordult tőle, az embereivel volt elfoglalva. – Bocs, hogy megkérdeztem. – Mi a franc! – visította az őrmester. – Ha jól értem, ez a tohonya állat át szeretné rendeztetni a képét. Pici vidáman a combjára csapott. – Ha-ha. Kicsi ember nagy bottal jár. Az őrmester, mint a villám, Pici elé ugrott, és bevitt neki egy jobbegyenest az állára. Pici meg se rezdült. Az őrmester ezután Pici gyomorszájával tett egy kísérletet, ugyanazzal a negatív eredménnyel. A harmadik ütés egy pöröly erejével csattant Pici bordáin; a barátunk erre már elkapta az emberkét, és maga elé emelte a levegőbe. – Légy jó, vagy Pici dühös lesz és darabokra tép – figyelmeztette jóindulatúan. Azzal elhajította magától az őrmestert, és elégedetten visszamászott mellénk a lövegtorony tetejére. Búcsúképpen még ráköpött az utászokra, majd elmélyült társalgásba elegyedett Portával és a Légióssal.

Előbb azt tárgyalták meg, milyen arányokkal és adalékokkal kell dolgozni, ha az ember a pálinkából kíván koktélt előállítani. Miután ezt a témát, arról indítottak vitát, hogyan kell kinéznie egy lánynak ahhoz, hogy a legnagyobb élvezetet nyújtsa az emberfia számára. – Ellenséges tankok! – kiáltja valaki. Mindenki a helyére siklik. A motorok felüvöltenek, a lánctalpak megcsikordulnak, a tankok mozgásba lendülnek. A századok átdübörögnek egy falun, felkaptatnak egy dombra, legurulnak róla, majd hat kilométerrel odébb átkelnek egy széles úton. Ez nagy valószínűséggel a Zsitomir-Lvov út. Aztán egy újabb magaslat következik. A teljes 27. ezred fog támadni széles ék alakzatban, az élen az 5. és a 7. század tankjaival. Pici egy S-gáránátot tart a kezében. A piros lámpa pislog, jelezve, hogy az ágyú csőre van töltve. A halálgépezet gyilkolásra kész. Porta közömbösen fütyörészik a botkormány mellett. A szeme a szűk kémlelőnyílásra tapad. Egy pillanatra se veszi le onnan. A kis Légiós belefúj a telefonjába, hogy ellenőrizze a rádiót. Néhány fürge, ösztönös mozdulattal csőre tölti a géppuskáját. Ő is készen áll. Stegét halljuk a rádión keresztül. Ő a 2. tank parancsnoka. Azt kérdezi a Légióstól, ő szellentett-e bele a telefonkagylóba. A célzókészüléken át a tájat fürkészem. A domb tetejéről a táj olyan lenne, mint egy képeslap – ha nem hemzsegnének az úton az orosz tankok és nehézágyúk. Az egyik szárnyon, nyolc-tíz kilométerre tőlünk, T–34esek és SU–85-ösök tartják tűz alatt Luginyt. Dél körül felfedezzük, hogy alig egy kilométerre tőlünk egy egész századnyi tank parkol gyakorlótéri formációban. Tank tank mögött. A látcsőben cigarettázó, csevegő legénységet látunk. Minden tank fehérre van festve, mint a mieink; a lövegtornyokon fekete számjegyek. Feszült hangok recsegnek a rádióban. Von Barringot halljuk. – Kihez tartoznak ezek a tankok? – kérdezi Hinkától. – Nem tudom – feleli az ezredes. – Óvatosan közelítsék meg őket. Azonosítanunk kell őket. Lehet, hogy a 17. páncéloshadosztályhoz tartoznak. Ők fognak támogatni minket a balszárnyon. Felnyitjuk a csapóajtókat, és félénken kidugjuk a fejünket, hogy jobban lássunk. – A mieink – suttogja a Légiós. – Látjátok a hosszú ágyúcsövet és a rövid motorházat? Ezek Pantherek.

– Azt hiszem, igazad van – mondja hosszas szemlélődés után Papa. Ezek nem lehetnek T–34-esek. Mi az istennek kellett a Panthert éppen a T– 34-esről lenyalniuk? Lassan, Porta, lassan! Ha túl közel megyünk, és iván az, szétlőnek minket, mielőtt még pisloghatnánk egyet. – A francba, nem lehet iván. Azokat a lánctalpakat nem lehet összetéveszteni. Az egy Panther. Látjátok, röhögnek rajtunk, mert látják, hogy betojtunk. Már csak hatszáz méterre vagyunk, de még semmi nem történt. Az idegességtől verejtékezünk, nekem vad táncot jár a lábam. Bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak ránk. Lassan, sűrű fékezgetéssel közeledünk. Olybá tűnik, mintha a tankjaink is meg lennének rémülve. Hirtelen mozgolódás támad odaát. A legénység a tankokba ugrik. Négy tank felénk fordul, és egyenesen nekünk ront. Ugyanekkor sátáni üvöltés hallatszik a rádióból. Csak ennyit értek belőle: – Nyissanak tüzet! Oroszok! Támadás! Lőjenek! Mielőtt még a mienk közül bárki is lőhetne, mennydörgésszerű robajjal elsülnek az orosz ágyúk. De hiába vannak közel, mellétrafálnak. Tíz másodperccel később a felénk dübörgő orosz tankok atomjaikra hullnak szét. Számtalan lövedék találta el őket, nem valószínűtlen, hogy minden tankunk reájuk célzott. A 27. ezred összes tankja, mind a nyolc század, sortüzet zúdít az oroszokra. Ilyen közelről még egy 7,5 cm-es ágyú is halálos veszélyt jelent a T–34-esekre. Dühösen vágtatunk előre, földdarabokat és sarat csapva fel magunk után. Közben megállás nélkül lövünk. A lángoló ellenséges tankok füstje feketére festi a levegőt. A legénység menekülni próbál, de letarolják őket a géppuskák és a lángszórók. Másokat a lánctalpak taposnak szét. Tucatnyi tank próbál menekülni; üldözőbe vesszük őket. Egy szűk völgyben elakadnak, nincs menekvés számukra. Egyenként leszedjük őket. Vége. Néhány másodperccel később felröppen a “tüzet szüntess” jel. Bármerre nézünk, mindenütt kiégett T–34-esek. Nyolcvanötöt számolunk meg belőlük. Pedig a csata egy röpke fél óráig tartott. – Istenem – nevet Papa. – Ez jobb, mint Goebbels legmerészebb álma. Mit képzeltek ezek a nyomorultak, hogy így kiültek ide céltáblának? Nem szeretnék a parancsnokuk helyében lenni. Egy fabatkát nem adnék az életéért. A győzelemtől mámorosan gurulunk tovább. Norinszknál sikerül meglepnünk egy lovassági ezredet. Rövid és véres csata következik,

mindenkit lekaszabolunk. A gazdátlanul maradt lovak rémülten rohangálnak körbe a tankok között. Vérszomjasan legéppuskázzuk őket. Ahogy sebesülten eldőlnek, szívszaggató gyerekhangon zokognak. Egy Panther IV-es átvágtat az egyiken. Vér és szétdarált belső szervek spriccelnek ki sugárban a tank két oldalán. A folyó tele van halottakkal. Egyetlen orosz se menekült meg. Mielőtt elhagynánk a falut, minden házat és istállót felgyújtunk. Égett hús szaga lengi be a síkságot. A szakaszunkat jelölik ki felderítőcsapatnak. Négy tankkal elszáguldunk Veledniki mellett, Juborty irányába. A harmadik tankunk hátrabukik, amikor felhajtunk egy meredek lejtőn. Ketten meghalnak, Peters súlyosan megsérül. Mindkét lába összeroncsolódott. Üvölt, ahogy berakjuk egy oldalkocsis motorba, hogy elküldjük a legközelebbi kórházba. Megpróbáljuk elállítani a vérzést egy-egy szorosra húzott szíjjal, de mintha egy vízcsapba akarnánk ujjal visszaszorítani a vizet. Papa megcsóválja a fejét. – Reménytelen. Mi az istent tehetnénk, hogy elállítsuk a vérzést? Peters kínnal-keservvel rámosolyog Picire. – Most már megnyugodhatsz, te bolhás elefánt. Az én életvonalam sokkal hosszabb, mint a tied. – Túl fogod élni, pajtás. Fel a fejjel. Kapsz két szép bőrbevonatú fémlábat ezüst sarokvassal. Manapság már nem használnak falábakat. – Pici bátorítóan Petersre vigyorog, akinek az arca már magára öltötte a halál sárga jegyét. – Rengeteget fogsz mókázni azokkal a lábakkal. A paderborni laktanyában volt egy ilyen fickó. Az egyik közkedvelt trükkje az volt, hogy csak úgy fogta magát, és belevágta a kést a lábába. A lányok felsikítottak a rémülettől, és a karjainkba omlottak. Bizony, sokkal érdekesebb műlábbal élni. Piszokul irigyeltem. Pici beletöm egy pakk mahorkát Peters cigarettazsebébe. Papa int a motorbicikli vezetőjének, és megszorongatja Peters kezét. – Üdvözletem Németországnak, és készülj a forradalomra. Peters három órával később meghalt. Egy falusi iskola lépcsőjén. A konyhakertben temették el. A helyet egy rohamsisakkal jelölték meg, amit valaki futball-labdának használt, így még egy keresztet se tudtunk a sírja fölé dugni, miután visszatértünk. A felderítőcsapat három tankkal haladt tovább. Vízmosásokkal teli terepen kellett átkelnünk. Kész csoda volt, hogy nem történt újabb tragédia. Miután kiértünk a sztyeppre, ötven-hatvan nyugat felé vonuló T–

34-est pillantottunk meg. Leadtuk a jelentést az ezrednek, ahonnan azt a parancsot kaptuk, hogy tartsuk őket szem előtt. Az ellenséges tankokból hamarosan észrevettek minket, és kínos érdeklődést kezdtek tanúsítani irántunk. Porta kénytelen volt megmutatni magát. Integetett az orosz kollégáknak, akik visszaintegettek neki. Azt hitték, az övéik közé tartozunk. Megnyugodva visszafordultak az eredeti irányba, és folytatják útjukat. Pici meglepetten felkiáltott: – Szent Szűz! Látjátok, amit én? Most már mi is láttuk. Olovszk felől egy újabb ellenséges egység közeledett, még nagyobb, mint az előző. A T–34-eseken kívül KW–1-esek és KW–2-esek is voltak közük. – Nem gondolod, hogy el kellene tűznünk? – kérdezte Papától Porta. – Nem addig maradunk, amíg parancsot nem kapunk a visszavonulásra. – És meg nem kapod a Vaskeresztet, mi? – kiáltotta paprikavörösen Porta. – Kíváncsi leszek, akkor is kelleni fog-e még az a nyomorult kereszt, ha a kollégák lőni kezdenek minket a 12,5 centiméter kaliberű ágyúikkal. Azok majd észre térítenek. –12,5 cm-esek? – tátotta el a száját Papa. Belenézett a látcsövébe. – Igen, pontosan – dühöngött Porta. – Nem látod, miféle koporsókkal van dolgunk? KW–1-esek és KW–2-esek, gyöngyvirágom! Ha ezek alánk pörkölnek, egészen a berlini kancelláriáig fogunk szállni. Azt akarod, hogy fellógassanak minket, mert Hitler beszart miattunk? Papa gondolkodóba esett. – Jól van, tűnjünk el – adta be végül a derekát. – Helyes – bólogatott sugárzó arccal Porta. Megfordította a tankokat. – Ha van egy csepp eszetek, becsatoljátok a biztonsági öveket. Egy olyan utazás fogja kezdetét venni, amit soha nem fogtok elfelejteni. A tank előreugrott, ahogy Porta maximális sebességre kapcsolt. Papa beverte a fejét a lövegtorony aljába. – Nem tudsz kulturáltan vezetni, te vadbarom? – kiáltott Portára, véres homlokát törölgetve. – Joseph Porta, Isten kegyelméből tizedes, alázatosan jelenti, hogy olyan stílusban vezeti ezt a tankot, ahogyan azt vezetni kell jelen körülmények között, akár engedély ad rá, Herr Unteroffizier, akár nem. Ha nem tetszik, kéretik kiszállni. Egy hang hallatszott a rádióból. A Légiós válaszolt: – Itt Aranyeső. Vétel.

– Virágoskert beszél – felelték az ezredtől. – Aranyeső térjen vissza. Vége. – Aranyeső vette. Merre? Vétel. – Hinka és Löve túlerővel szemben harcol. Nagyok a veszteségek. Huszonhét tövet kitéptek az oroszok. Aranyeső kiindulási pontja megtorpant. Vége. – A rádió elnémult. Egy falun száguldottunk keresztül ész nélkül. Sehol nem láttunk egyetlen élő embert vagy állatot. Néhány ház még lángokban állt, és itt-ott halott civilek hevertek az úton. Porta megpróbálta kikerülni őket, de egyszer nem sikerült. Érezni véltük, hogy áthajtunk a szétrobbanó testen. A faluból kiérve észrevettük, hogy néhány teherautó észak felé menekül. Hagytuk őket. Valamivel odébb, ahogy átkeltünk egy vízmosáson, heves géppuskatűz fogadott minket. A géppuskáink válaszoltak, az ellenség elcsendesedett. Amikor kiszálltunk, hogy lefegyverezzük őket, egy főhadnagyi egyenruhát viselő nőt találtunk közöttük. A mellkasán sérült meg. Megtudtuk, hogy egy T–34-es parancsnoka volt, és Velednikinél lőtték szét a tankjukat. Otthagytuk őket, és tovább nyargaltunk nyugat felé. Egy kiserdő közeléből egy T–34-es falka vetette magát utánunk. A hátsó tankunk több találatot is kapott; pillanatok alatt elborította a lángtenger. Az ötfős legénység egyetlen tagja se élte túl. Láttuk, hogy a parancsnok feláll a toronyban, aztán visszazuhan a vérvörös lángok közé. Stege tankja volt a következő. Négyen kimenekültek. Megfordultunk, hogy fedezzük őket, és ők felkapaszkodtak a tankunk hátuljára. Egy tizedesnek beszorult a lába a lánctalp és a talaj közé; a menekülés zűrzavarában elkerülhetetlenül halálra tapostuk. Stege befogta a fülét, hogy ne kelljen az ordítását hallania. Nem jutottunk messzire, öt orosz tank tűnt fel előttünk. Tüzet nyitottunk egymásra. Az egyiket sikerült kilőnünk, a másik négynek azonban esze ágában se volt meghátrálni emiatt. Papa parancsot adott a tank elhagyására. Ez volt az egyetlen esélyünk: elrohanni és amikor lőnek ránk, egyenként elesni, mintha meghaltunk volna. Kalapáló szívvel, mozdulatlanul feküdtünk az idegen föld keblén. Száz méterre tőlünk a tankok megálltak. Nem mertünk rájuk nézni. Feküdtünk és vártunk. Eltelt néhány perc. Egy motor felbőgött, lánctalpak indultak csikorogva felénk. Az első tank tőlünk három-négy méterre gurult el. A második és a harmadik követte. A negyedik tőlünk karnyújtásnyira haladt el. Alig gurult el mellettünk, Porta felpattant, és fedezéket keresett mögötte. Intett nekünk, hogy kövessük a példáját, de mi bénultak voltunk a

félelemtől. Egy gránát süvített el a fejünk felett és csapódott a közelben a földbe. Az orosz tank ágyúcsöve a lövés irányába fordult, hogy válaszoljon a tűzre. Német Pantherek vágtattak felénk a mezőn át. A T–34-esek leadtak rájuk egy ágyúsortüzet, aztán jobbnak látták elmenekülni. A Pantherek utánuk eredtek. Amikor az utolsó elcsörtetett mellettünk, felkapaszkodtunk rá, és ily módon visszatértünk az ezredhez. Másnap már új tankokban utaztunk kelet felé, ahol a hírek szerint az oroszok bekerítették a 3. páncéloshadosztály tankjait. A feladatunk az volt, hogy átvágjuk a hurkot, amit az oroszok egyre szorosabbra vontak körülöttünk. Három hadosztály négyszáz tankja dübörgött a célterületre, információnk szerint, Meskin altábornagy 6. orosz lovashadteste, a 149. páncéloshadosztály és a 18. lovassági hadosztály ellen. Ez az út végtelennek tűnt számomra. Fényes hold világított felettünk, kísérteties fénybe vonva a sztyeppet. Ha azonban egy felhő eltakarta rövid időre, olyan sötét lett, hogy félő volt, egymásba rohanunk. Többször is eltévedtünk, és a tankjainknak a legképtelenebb helyeken kellett megfordulniuk. A folyók közelében nem egy tankunk a mély vízbe csúszott. Tűzhaláltól rettegő legénységeik a vízben lelték halálukat. Azt a parancsot kaptuk, hogy semmiképp ne nyissunk tüzet. Senki nem lőhetett, bármi történjék is. Egy helyen öt T–34-est láttunk tőlünk alig ötven méterre észak felé elgurulni. Eltűntek anélkül, hogy tudomást szereztek volna rólunk. Földvárakat is láttunk az út két oldalán. Papa megesküdött rá, hogy ezeket oroszok tartják kézben. Az éjszaka közepén a tankoszlop megállt. Senki nem tudta, miért. Csend uralta a tájat, baljós csend, és mi több kilométer hosszú sorban álltunk a közepén, tank tank hátán. Papa kidugta a fejét a lövegtoronyból, de mindjárt vissza a húzódott ijedten. – Mi az? – sápadt el Pici. – Ezt meg kell nézned – felelte rejtélyesen Papa. Pici előmerészkedett a toronyból, majd ugyanolyan rémülten, mint Papa, ő is lebukott, és visszazárta a csapóajtót. – Istenkém, most aztán nyakig vagyunk a szarban! Ez iván! – Iván? – kérdezte Porta. – Hol? – Ott – suttogta Pici, és a megfelelő irányba mutatott.

Ebben a pillanatban valaki kopogott a tank oldalán, majd egy orosz hang cigarettát kért. Megint Porta volt az, aki összekaparta a lélekjelenlétét. Felnyitotta a csapóajtaját, és szó nélkül kiadott egy cigarettát a sötétbe. Gyufa lángja lobbant és világította meg egy orosz katona csontos arcát. Az orosz szívott egy mély slukkot a parázsló cigarettából, és boldogan sóhajtott. – Szpasziba! 27 Oroszok nyüzsögtek a tankok között. Egyre többen és többen bukkantak elő a sötétből. Azt hitték, mi is oroszok vagyunk. Vártuk, mikor változik ez meg és tör ki a csetepaté, de az oroszok egyelőre nekidőltek a tankjainknak, és csevegni, viccelődni próbáltak velünk. Mi, kevés kivételtől eltekintve, bölcsen hallgattunk. Egyikük megelégelte az egyoldalú társalgást. – Fárasztó banda vagytok, ti koporsólakók! Mellettetek aztán halálra unhatja magát az ember! A többiek zajosan egyetértésükről biztosították. Papának erővel kellett visszatartania Picit, mikor valaki azt ígérte neki, hogy megbokszolja a fülét, ha nem válaszol. – Még egyetlen kihívást se utasítottam vissza – suttogta Papának. – Gondolod, hogy megijedek egy rakás tetves ivántól? – Milyen ruhát vegyek fel a temetésedre? – nevetett Papa. – Ha kimész, szétszednek. Legalább egymillió iván van odakint. Pici kilesett. A frász kerülgetett minket – attól féltünk, rájuk ordít. – A francba, előbb-utóbb valamelyikük észre fogja venni, hogy nem vörös csillag, hanem horogkereszt díszeleg a koporsóinkon – motyogta a Légiós. Porta oroszul csevegni kezdett vele. A Légiós egy szótagos szavakkal felelgetett neki. Csendben magunkhoz vettük a géppisztolyokat és a kézigránátokat, arra az esetre, ha elfogyna a szerencsénk. – Mi a fenét fogunk csinálni? – sutyorgott Papa. – Bármelyik percben rájöhetnek. – Óvatosan kilesett a toronyból. – Iván ott van mindenütt. A kutyafáját, egy gyalogsági hadosztály kellős közepén álltunk meg! Persze, könnyen lelőhettük volna őket, ahogy ott álltak a tankjaink körül. De egyrészt szigorúan tilos volt lőni – száztíz kilométerre nyomultunk be a frontvonal mögé, nem lett volna egészséges felhívni magunkra a figyelmet –, másrészt kétlem, hogy bármelyikünknek is lett 27

Köszönöm. (orosz)

volna szíve leöldösni a zajos kollégákat, akik jókedvűen tréfálkozni és heccelődni próbáltak velünk. Eltelt egy óra, aztán egyszer csak iszonyatos kiabálás és szitkozódás hallatszott az oszlop eleje felől. Lövések dördültek el, és néhány géppuska is felköhögött. Eltűntünk a tankjainkban, és gyorsan lezártunk minden kijáratot. A kollégáink döbbentek álltak az események előtt. Egy tank vágtatott el az oszlop mellett, lövegtornyában egy bőr egyenruhát és tekintélyt parancsoló sisakot viselő férfival. Egy orosz tiszttel! Ráordított az emberekre, akik erre szétspricceltek, és talán keresztet is vetettek, de ezt már nem láthattuk. Most döbbentek rá, kik is vagyunk mi valójában. Tüzet nyitottak ránk minden oldalról. Szétszóródtunk, és pillanatok alatt lángtengerré változtattuk a területet. Ezt megúsztuk, de nem jutottunk messzire, orosz tankegységek állták utunkat. Gyilkos csata vette kezdetét. Az oroszok repülőgépeket is bevetettek ellenünk, amelyek géppuskáikkal minden élő lelket lesöpörtek a színről. A Jakok, MIG-ek és Laggok rajai a legutolsó tankelhárító egységünket is felszámolták. Hatórányi ádáz küzdelem után kénytelenek voltunk visszafordulni. Az oroszoknak majdnem sikerült elvágni az utunkat, önállóan harcoló egységeink azonban alaposan feladták nekik a leckét. Sem az oroszok, sem a mi vezetőink nem tudták, pontosan mi is történik. Mire átláthatták a helyzetet, már túl késő volt ahhoz, hogy bárki is előnyt kovácsolhasson magának belőle. Lánctalpak által felszaggatott utakon menekültünk nyugat felé. Az utakat elárasztó menekülők miatt lelassult a haladás. Orosz parasztok, városlakók, fiatalok és öregek, nők és gyerekek, fegyvertelen német katonák és orosz foglyok vegyes tömegei vonszolták magukat a csupán képzeletükben létező szabadság felé. Utóbbiak, a fogságba esett orosz katonák könnyűszerrel megléphettek volna, de nem mertek, mert sokkal jobban féltek a népbiztosok büntetésétől, mint a németektől. Ahol megjelentünk, egyvalamit lehetett csak hallani: – Vigyenek magukkal, vigyenek magukkal! Könyörgő kezek nyúltak felénk. Pénzt, ételt és ékszereket ajánlottak fel cserébe egy tenyérnyi helyért a tankon. Anyák kisgyermekeket emeltek a magasba, és esedezve kérték, hogy vegyük fel őket. Elfordítottuk az arcunkat, hogy ne kelljen a vádló tekinteteket látnunk, és rendíthetetlenül tovább gurultunk.

Orosz repülők – magunk közt csak “henteseknek” hívtuk őket – szálltak át alacsonyan az út felett, szétrebbentve a menekülők hordáit. Könyörtelenül lőttek mindenre és mindenkire, aki és ami mozgott… Káosz mindenütt. A nyugat kozmikus méretű mágnesként vonzotta az egyre kétségbeesettebb embereket. Szülők dobták fel gyermekeiket a mellettük eldübörgő katonai járművekre. Voltak, akik visszadobták őket, mások megpróbáltak helyet szorítani nekik. Pici és a Légiós ült a mi tankunk elején. Nekik is feldobtak egy gyereket. Két- vagy hároméves kislány lehetett. A Légiósnak nem sikerült elkapnia a kisdedet, aki így a tank elé esett, és halálra zúzódott az egyik lánctalp alatt. Az anyja egy eszelős sikollyal a következő tank hernyótalpa alá vetette magát. Pici hosszan, hátborzongatóan felvonított. Attól tartottunk, ő is megőrült. – Mi a baj, tahókám? – kiáltott fel Papa. – Az istenit! A kurva istenit! – Felállt a zötykölődő tankon és előrehajolt. Határozottan úgy nézett ki, mint aki le akar ugrani. – Ide hallgassatok, náci kutyák! Pici megőrült! Picinek kihullt egy kereke! – Megint hosszú vonításba fogott, és a jó ég tudja, mi sült volna ki belőle, ha a visítva támadó Jabók fel nem szántják előttünk az utat gyűlölt géppuskáikkal. Porta ösztönösen lekanyarította a tankot az útról, és belemanőverezte egy bokrokkal körülnőtt vízmosásba. Innen, a bokrok fedezékéből nézhettük végig a háború egyik legborzalmasabb jelenetét. Alacsonyan, szinte súrolva az útszéli fák tetejét, ötven Jabo zúgott végig az út felett. A géppuskáik válogatás nélkül szórták a halált orosz civilekre és német katonákra egyaránt. Aztán egy újabb kör, és tompa robbanások rázták meg a levegőt. Valamilyen fekete, gyúlékony anyag öntött el mindent és mindenkit. Egy perc, és az egész út lángokban állt. Élő emberi fáklyák szaladgáltak körbe sikoltozva. Azon kevesek, akik megúszták ezt a támadást is, a közeli kunyhókban kerestek menedéket. A Jabók üldözőbe vették őket. Tompa dübörgések, és a házakat sárgás lángtenger öntötte el. A bombákból szétspriccelő folyadéktól égő emberek kirohantak az épületekből, és a bőséges levegővel érintkezve pillanatok alatt összeaszott múmiákká váltak. Ez volt az első találkozásunk ezzel a legújabb haditechnikai “csodával”. Pici látszólag lehiggadt. A tank orra előtt ült, és kockajátékot játszott Portával és a kis Légióssal. Szélesen elvigyorodott, amikor hat egyest

dobott, és miután a következő dobásával három hatost sikerült dobnia, fetrengeni kezdett a röhögéstől. Porta irigyen bámulta. – Láttál te hozzá foghatóan agyatlan sakált, sivatagi patkány? – kérdezte a Légióstól. – Szerinted mit élvez annyira ez a vadbarom? – Azt – mutatott Pici a hat kockára –, hogy a következő dobásom meg hat hatos lesz. Porta kétkedve, de azért érdeklődve figyelte, hogy Pici felmarkolja a kockákat, megcsókolja őket, majd a bal vállára csap a jobb öklével, és átköp a jobb válla felett. – Szűzanyám, micsoda hókuszpókusz – harákolt egy fejetlen hulla felé. – Gondolj, amit akarsz – nevetett Pici, és ledobta a kockákat. Nem akartunk hinni a szemünknek. Hatszor hat pötty vigyorgott felénk a kockák felső lapjáról. Hogy Pici ezek után még mire lett volna képes, azt már nem tudhattuk meg, mert valaki vagy valami nyüszíteni, aztán hátborzongatóan vonítani kezdett a bokrok között. Rémülten a fegyvereink után kaptunk, és farkasszemet néztünk a bozóttal. – Mi a fene volt az? – biztosította ki a géppisztolyát Porta. – Gyertek ki, pokolfajzatok, vagy kilyuggatom a bőrötöket! Papa félretolta a fegyver csövét. – Csillapodj, moabitti tróger. Aki ilyen hangokat ad, az nagyon távol áll attól, hogy veszélyes legyen. Felkúszott a bokrok közé. Fogvacogva követtük. Pici lövésre kész pisztollyal, a Légiós és én kézigránáttal verejtéktől síkos tenyerünkben. Papa hangját hallottuk. Közölte, hogy nincs veszély. Felkeltünk, és odarohantunk hozzá. Egy nő feküdt előtte, íjként megfeszült testtel. Sápadt arcából véreres szempár nézett ránk ködösen. – Gyomorlövést kapott? – kérdezte Porta a mellette térdelő Papától. – Persze, hogy nem, te hülye. – Hol találták el? – Lövés érte? – kukucskált át Porta válla felett Pici. A kis Légiós sokatmondóan füttyentett. – Nocsak, nocsak, úgy látom, bábák leszünk. – De hát ez nem szülőszoba – méltatlankodott Pici. – Azt hallottam, hogy az ilyesmit férfiaknak nem szabad látniuk. – Pokolba azzal, hogy mit hallottál – morogta Papa. – Szükségünk lesz a te segítségedre is, akár tetszik a te együgyű lelkednek, akár nem. Pici rémülten nézett Papára.

– Papa, nem lehetne abbahagyni ezt a játékot. Nekem… A nő megint nyüszíteni kezdett, és a fájdalomtól labdává zsugorodott. – Sivatagi patkány, te itt maradsz velem – vette kézbe a dolgokat Papa. – Porta, szerezz szappant és egy vödör vizet. Sven, te rakj tüzet. Egy jó nagy tüzet. Pici, egy sátorlapot, valami fehér rongyot és egy vékony zsineget. De nehogy olajos legyen az a rongy! – Istenem, ennek is épp most kell történnie, amikor nyerésre állok! És ez is Adolf meg az ő átkozott háborúja miatt van, hogy rohadna meg ott, ahol van. – Pofa be, Pici és mozogj – üvöltött rá Papa. Lehajolt, hogy letörölje a verejtéket a nő homlokáról. Pici visszafordult. – Lennél szíves… – A nő fájdalomkiáltása belefojtotta a szót. – Istenem, segíts – kiáltotta Pici, és átcsörtetett a bokrok közt, hogy teljesítse a rábízott feladatot. A nőt a sátorlapra helyeztük. Az általam rakott tűzön felfőztük Porta vizét. Pici legnagyobb rémületére Papa közölte, hogy mindannyian kezet fogunk mosni. A szülési fájdalmak egyre gyakoribbakká váltak. Sápadtan és ugyanakkor izgatottan vártuk a dráma fejleményeit. Pici a távol lévő apát átkozta. – Micsoda egy szemét alak! Így magára hagyni egy kislányt! Erkölcstelen alak! – kiabálta dühösen, és közben a nő haját simogatta. Megígérte, hogy a születendő gyermek apja súlyosan meg fog lakolni orcátlanságáért. – Az a szoknyapecér! Az a büdös vadállat! – rázta öklét az út felé, ahonnan teherautók dübörgését hallottuk. A tűz miatt nem aggódtunk, a bombázás után úgyis égett minden. Papa a ronggyal és a zsineggel együtt a kését is a fortyogó vízbe dobta. – Mi a csudának főzöd meg a kést? – kíváncsiskodott Pici. – Találd ki! – felelte ingerülten Papa. Remegett az idegességtől. A nőhöz fordult. – Hamarosan túl leszünk rajta – mondta a nőnek, és öléshez szokott, durván ügyetlen kezével lemosta a nőt. Megindult a szülés. Amikor megpillantottuk a baba fejét, felnyögtünk, mintha mi lettünk volna azok, akiknek tolniuk kell. – Csinálj valamit! – kiáltotta Pici és Porta a Papának. A Légiós leguggolt, és megszorította a nő kezét. – Csinálj valamit – kérte ő is zokogva Papát. – Még a végén meghal itt nekünk, és akkor mi lesz a csecsemővel? Mivel fogjuk táplálni?

– Hülye állatok, ostoba, hülye állatok! – zsörtölődött Papa. – Kurvázni, azt tustok, de ha világra kell segíteni egy gyereket, akkor mind csődöt mondotok! Remegő kézzel megfogta a baba fejét, és óvatosan húzni kezdte. A kis Légiós letelepedett a nő mellé. Az olyan erősen szorította a barátunk kezét, hogy a körmei belemélyedtek az ujjaiba, és erőtlenül fújtatott a kitolás legkritikusabb szakaszában. – Nyúzd meg az ujjaimat, ha ez segít – szipogta a marcona Légiós. – Csak kerüljön a kezem közé a disznó, aki ezt művelte veled! Miféle dolog ilyen szenvedéseknek kitenni egy nőt! A baba Papa tenyerébe pottyant. Papa falfehéren, verejtékben úszó arccal felállt, a mutatóujjával eltávolított némi nyálkát a gyerek szájából, majd a lábánál fogva lelógatta a bébit, és a fenekére csapott. Pici erre egy olyan isteneset behúzott neki, hogy Papa hátrarepült. – Te szadista vadállat! – ordította Pici a földön kábultan ülő Papának. – Bántani merészelsz egy ekkora cseppséget? Ártott az neked? – Istenkém – nyögte Papa. – Én csak azért csináltam, hogy sírjon, te barom! Hallod? – Hogy sírjon? – üvöltött fel Pici. – Mindjárt te fogsz sírni, te szadista vadállat! – Meglendítette az öklét, Porta és a Légiós azonban leteperték. Papa felkelt, elvágta a köldökzsinórt, és elkötötte egy zsinegdarabbal. Megtörölte a homlokát, majd nekilátott lemosni az újszülöttet. Miután ezzel megvolt, egy letépett ingujjal megtörölte, majd belecsavarta az ing többi részébe. Pici ezalatt a nő mellett térdelt, és megnyugtatásképpen megígérte neki, hogy mind Papa, mind az apa drágán meg fognak fizetni érzéketlenségükért. Porta és a Légiós felbontottak egy üveg vodkát. Épp nekiláttunk volna ünnepelni, amikor Pici felvisított: – Egy újabb gyermek jön! Segítség! Papa, gyere ide és segíts! Te már szakértő vagy ebben! – Csendet! – szólt rá Papa, és megint kiadta az ukázt: – Vizet, zsineget, kést, tüzet! Szétrebbentünk, mint az ijedt verebek. – Jaj nekünk, egy egész óvoda van úton! – rémüldözött Porta. Fél órával később, mikor már ezen is túl voltunk, holtfáradtan letelepedtünk, hogy megünnepeljük immár az ikerpárt. Pici akart nevet adni nekik. Ragaszkodott hozzá, hogy az egyik legyen Oszkár. Élénken tiltakoztunk, majd eszünkbe jutott, hogy még meg se néztük, fiúk-e vagy lányok.

Papa majdnem megint kikapott, mert túl pimaszul merte közszemlére tenni az ifjú hölgyek szemérmét, hogy mi is láthassuk, nem csalás, nem ámítás, két lányunk született. – Ezer ördög és pokol, nem lehet így bánni két hölggyel! – morogta Pici. Még őt magát is meglepte, mennyire prűddé vált hirtelenjében. Géppuskaropogás juttatta eszünkbe, hol is vagyunk tulajdonképpen. Gyorsan összeszedtük a holmijainkat. Porta a tankhoz vitte a két kicsit, és beadta őket a Légiósnak, aki ágyat rögtönzött nekik a vezetőülés mögött. Itt a tank oldalában volt egy nyílás, ami lehetővé tette, hogy szükség esetén gyorsan kimenekíthessük az anyát és két gyermekét. Papa közölte, hogy még nem indulhatunk. – Megvárjuk, hogy a lepény is megszülessen – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Gyengéden masszírozgatni kezdte a nő hasát. Amikor a lepény is a világra jött, Pici ijedten felkiáltott. Azt hitte, egy harmadik gyermek bújt ki az anyja hasából. Papa szakértő tekintettel megvizsgálta a lepényt, majd elégedetten bólintott. Parancsot adott az indulásra. A tankhoz vittük a nőt, és betettük a gyerekek mellé. Az ajtó bezárult. Ellenséges járművektől körülvéve nyugat felé indultunk a sötétben. – Elegem van már Oroszországból! – fakadt ki a Légiós. – Bárcsak megint a sivatagban lehetnék! Az gyerekjáték volt ehhez az elcseszett háborúhoz képest. Porta kinevette. – Eleged van, sivatagi patkány? Nem elég, hogy sivatagi patkány vagy, hanem ráadásul fasiszta kutya, hülye disznó és most már bába is. – Allah nagy. Senki se nagyobb Allahnál – motyogta a Légiós, és megvakargatta himlőhelyes arcát. Egy menetoszlop tűnt fel előttünk. Orosz lövészek voltak. A Légiós kibiztosította a géppisztolyát. – Ideges vagy, sivatagi patkány? – vigyorgott Porta, és gyorsított. – Nem, egyáltalán nem. Élvezem – felelte gúnyosan a Légiós. Porta dúdolni kezdett. “Wer soll das bezahlen? Wer hat das bestellt?” 28 A mögött fekvő nőre mosolygott. 28

Ki fog ezért fizetni? Ki kérte ezt? (ném.)

– Ki gondolta volna, hogy egyszer még csecsemőosztály lesz ebből a vaskoporsóból! Hű, de fogják irigyelni az ikreket az iskolatáraik, ha szóba kerül majd, ki hol született! – Nem fognád be? – kérdezte udvariasan a Légiós. – Te fogd be, sivatagi patkány, vagy újabb díszeket szerezhetsz a képedre. – És ki tenné oda őket? – kérdezte a Légiós, mély beleéléssel egy lyukas fogát szívogatva. – Ő – nyomta az orra alá a kését Porta. A Légiós felvonta fél szalmaszőke szemöldökét, komótosan rágyújtott egy cigarettára, majd elővillantotta gonosz mosolyát. – Nagy férfiú! Te lenni nagy és bátor férfiú! Olyan bátor, mint egy koszos, hájas disznó… Nem fejezhette be. Pici, aki már félálomban volt, előrehajolt, és a bajonettje végével a fejére koppintott. A Légiós ájultan eldőlt. – Mosdatlan szájú arab! Majd én adok neked, csak beszélj csúnyán Piciről, amikor alszik! Szét akarta rúgni a Légiós fejét a bakancsával, Papa és én azonban sikeresen megakadályoztuk benne. Porta csak nevetett az egészen. – Ennek a parányi sivatagi patkánynak van még mit tanulnia. Gyengus kis vasárnapi iskola lehetett, ahová eljárt a datolyapálmák alatt. Egyetlen valamirevaló trükköt se ismer. Még jó, hogy Pici nem szakította be a fejét a bajonettel. Allah nagy, ez igaz, csak sajnos nincs szeme a tarkóján. Az ikrek bömbölni kezdtek. Az anyjuk nyugtalan volt, és ezt ők is megérezhették. Porta a nő felé nyújtotta a vodkásüveget. A nő undorodva eltolta magától, és valamit motyogott. Porta vállat vont. – Isten őrizz, hogy erőszakoskodjak magával, hölgyem. A nevem Joseph Porta, Isten kegyelméből tizedes és bába! A Légiós felült és megtapogatta a fejét. – Most nagyfiúnak érzed magad, mi? – nézett haragosan Picire. – Ezek után ne merj magad mögé engedni, ha jót akarsz! – Hű, de megijedtem! – gúnyolódott Pici. – Kussolj, vagy úgy szétverem a képed, hogy még az arab kurváid se fognak rád ismerni! Papa lecsúszott közénk a toronyból. – Elég legyen ebből – szólt rájuk. – Ha verekedni akartok, ugorjatok ki a tankból, és intézzétek el gyorsan. Százával gyalogolnak mellettünk a kollégák, akik alig várják már, hogy betölthessék a helyeteket.

– Mi az isten! – húzta fel az orrát Pici. – Így nem beszélhetsz velünk! Kinek képzeled magad? – Előrehajolt, és megrázta Papa orra alatt az öklét. Papa leintette. – Higgadj, fiam. Ne félj, senki nem akar bántani. – Bántani? Picit bántani? Halljam, ki az a seggfej, akinek bátorsága lenne bántani engem! – Kicsavarta magát, hogy hátulról a Légiós szemébe nézhessen. – Te bántani mernéd Picit? – Nem – nevetett a Légiós. – Hacsak nem lennél megláncolva. Akkor elvágnám a torkodat! A “lánc” hallatán Pici valamennyire megnyugodott, de azért mindannyiunkat végigkérdezte. Porta elkáromkodta magát, és olyan hirtelen gyorsított, hogy jajgatva a fejünket tapogattuk. Gépágyúk és ágyúk lőttek minket. Egy lövedék eltalálta a tank hátulját. Úttorlasszal próbáltak megállásra késztetni minket, és néhány S-gránát robbant alattunk. Egyik se okozott kárt. Egy orosz katona fel akarta húzni magát a tankra, de megcsúszott, és a lánctalp alá zuhant. Kézigránátok repültek felénk. A Légiós rövid géppuskasorozatokkal igyekezett javítani a helyzeten. A célzóberendezésben fejvesztetten rohanó orosz lövészeket láttam. Az út közepén egy tank állt, 2 cm-es gépágyújával minket lőtt. A torony motorja felberregett. Emberi alakok suhantak át a célkereszten. A háromszögek eltakarták egymást. Dörrenés. A 8,8 cm-es lövedék darabokra szedte az ellenséges tankot. A lángszóróval megtisztítottuk az utat, és villámgyorsan eltűntünk az éjszakában, emlékeztetőként egy égő orosz tankot hagyva magunk mögött.

Kétheti pihenő helyett fejenként két uncia vizes sajtot kaptunk a szállásmestertől, s melléje a parancsot, hogy menjünk vissza az arcvonalba. A sajt mellé egy-egy színes fotó is dukált, természetesen hőn imádott Hitlerünk ábrázatával. Miután a sajtot elmajszoltuk, máris mehettünk az állásainkba – immár csak egy értéktelen papírdarabbal a zsebünkben. Azaz mégse volt annyira értéktelen. A nagydolga végeztével Porta vigyorogva állította, hogy ilyen selymes vécépapír még sose zizegett a hátsója alatt.

22. FÖLDÖNFUTÓK A reggel kísértetiesen szürke fénye hömpölygött felénk a láthatár felől. Porta megfordította a tankot egy keskeny erdei úton. Félálomban ültem a vackomban. A nő sírt. A gyerekek is sírtak, és cérnavékony hangon köhögtek a fegyvereinkből áradó csípős szagtól. Porta lefékezte a tankot. Ijedten lestünk ki a kémlelőnyílásokon. Elmosódott emberi alakok rohangáltak előttünk, egy teherautó torlaszolta el az utat. A Légiós káromkodva kibiztosította a géppuskáját. – Nyugalom – csitította Papa. A távolban lövések dördültek. Valaki ránk irányított egy páncélöklöt. Rémület fogott el. a szemembe csorgó veríték elhomályosította a célzóberendezésben álló alakokat. – Az ágyú tüzelésre előkészítve – jelentette gépiesen Pici. Egy kattanás. A piros lámpa gonoszul villogni kezdett. A 8,8 cm-es robbanólövedék hűvös nyugalommal várta, hogy elvégezhesse feladatát, de egyelőre hoppon maradt. A géppuskák dördültek el helyette. Sikolyok és ordítások visszhangzottak az erdő fái közt. Néhányan az erdőben próbáltak fedezéket keresni. – Ne hagyd őket bemenekülni! – figyelmeztetett Papa. – Ha szétszóródnak a fák mögött, semmi esélyünk ellenük. Ízekre szednek minket, mielőtt egyet pisloghatnánk! A torony zümmögve elfordult. Az ágyúcső és a periszkóp vonala eggyé forrtak.

– Rummmm…! – dördült el az ágyú. Tűz, föld és embercafatok véres egyvelege szállt az ég felé. Két Mark–42-es géppuska pumpálta a golyókat a bokrok közé. A motor felbőgött, és sebesen az úttorlasz felé lendített minket. Elszörnyedtünk, amikor az igazság a maga minden borzalmával felsejlett előttünk? Nem, nem hiszem. Inkább megkönnyebbültünk… Az “úttorlasz” egy törött tengelyű szekér volt, az ellenséges katonák pedig menekülő nők, gyerekek és öregek. Beteg, kimerült civilek. Amit “kályhacsőnek” véltünk, az a szekér rúdja volt. Felnyitottuk a csapóajtókat. Véreres, beesett szempárok mérték fel a pusztítást. Halálhörgés és kordit maró bűze töltötte meg az erdőt. Visszaroskadtunk a helyünkre, és folytattuk eszeveszett vágtázásunkat. Nem szóltunk egymáshoz. Nem mertünk egymás szemébe nézni. A távolból most már tisztán lehetett hallani a nehéztüzérség zárótüzének a morajlását. Megálltunk, és bekentük sárral a horogkeresztet a torony mindkét oldalán. A kismamánknak magas láza volt. Félrebeszélt, verejtékben úszva forgolódott a fémpadlóra vetett “gyermekágyán”. Papa szomorúan megcsóválta a fejét. – Attól félek, meg fog halni. – Mi a fenét csináljunk? – kérdezte a Légiós. Kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. Papa hosszan elnézte, mielőtt válaszolt volna. – Milyen mulatságos egy csürhe vagytok. Istenem, de még milyen mulatságosak! Szemrebbenés nélkül lőtök mindenre, ami csak mozog, és mégis féltitek egy vadidegen nő életét. Csupáncsak azért, mert mellettetek fekszik, és ugyanazt az áporodott levegőt szívja, mint ti. Csüggedten hallgattunk. Már majdnem besötétedett, mire megálltunk. A távolban tüzet láttunk. – Olyan, mintha egy nagyobb város égne – jegyezte meg Porta. – Talán Osa? – Magadnál vagy? – nézett rá furcsállóan Papa. – Osa az ellenkező irányban van, messze mögöttünk. Nem, inkább Brodnij vagy Lvov. – Tökmindegy, melyik – döntötte el a Légiós. – Ha egyszer ég! A lényeg az, hogy nem vagyunk ott!

Pici vette észre a két dízel teherautót. A német légierő járművei voltak. Tucatnyi légierős katona hevert a közelükben. Valamivel odébb, a bokrok fedezékében körülbelül száz nő és gyermek aludt. Előbújtunk a tankból. Riadtan pattantak fel, ahogy hangtalanul megközelítettük őket fekete egyenruháinkban, és értetlenül bámulták Porta mázolt cilinderét. Volt köztük két német ápolónő is. A kórházat, amelyben dolgoztak, meglepték és elfoglalták az oroszok. Egyedül ők maradtak életben. Az oroszok az összes beteget kivégezték. A két ápolónő egy faluban talált menedéket, de ezt is megrohanta az orosz gyalogság. Ők már barátságosabbak voltak, és jóindulatúan azt javasolták nekik, hogy tűnjenek el, amíg még lehet, mert akik utánuk fognak jönni, azok nem ismernek kegyelmet. Az egész falu elmenekült, néhány öreg kivételével. Napok óta vándoroltak. Más menekültek is csatlakoztak hozzájuk: oroszok, lengyelek, lettek, litvánok, észtek és minden egyéb elképzelhető nemzet szülöttei. Közös félelmük legyőzte a nemzeti és vallási ellentéteket; egyetlen közös céljuk volt: megmenekülni az orosz tankok lánctalpaitól. A légierő emberei hozták el őket idáig. Többször is lőttek rájuk; a halottakat kidobták, és új menekülőket vettek fel a helyükre. Miután elhagyták az erdőt, megint megtámadták őket. A pilóták ide vágtattak a teherautókkal, és azóta itt vesztegeltek. A légierő emberei nem voltak hajlandók továbbmenni. Egész egyszerűen feladták: lefeküdtek, és várták az elkerülhetetlen halált. Közönyösen néztek minket, hónunk alatt a géppisztolyokkal. Aztán a közöny átcsapott iróniába. Az egyik őrmester gúnyosan ránk vigyorgott: – Mi van, hősök, még mindig a győzelmi lobogó után futtok? Miért nem hívjátok ide ivánt, hogy használhassátok a bodzapuskátokat? Bah, fasiszta szemetek! – Fasiszta az anyád! – füstölgött Pici. – Viszket a segged, pajtás? Megbúbolhatom, Papa? – Nyughass, Pici – intette le Papa. Résnyire szűkült szemmel méregette az őrmestert. – Mit akarnak tenni? Az őrmester vállat vont. – Megvárjuk a kollégákat, és kezet fogunk velük. – És a nők? – mutatott a bokrok felé Papa. – Meg a gyerekek? – Megkaphatják őket ivánék. Hacsak ti magatokkal nem viszitek őket, hogy együtt vadásszatok a dicsőségre. Nekem elegem van az egészből.

Teszek rá, mi történik azzal a csürhével. Nem érdekelnek. Fel tudod ezt fogni, fekete pajtás? Parázs veszekedés tört ki Papa és az apatikus őrmester között. – Gondolod, hogy kedvem van szaladni ivánék elől csak azért, hogy a saját fejvadászaink akaszthassanak fel? – ordította az őrmester. A Légiós állt eléje csőre töltött géppisztolyával. Az őrmesterre és embereire irányította a fegyver csövét. – Gyáva kutyák! Nyakkendős pilóta urak! Az egész háborút valami átkozott hátországbeli repülőtéren töltötték, és most betojtak, mert néhány lövést hallottak. Én foglak lelőni, mint egy kutyát, ha nem viszed tovább azokat a nőket! Egy pillanatra halálos csend lett, aztán az egyik légierős elvigyorodott: – Nos, akkor lőj! Na, miért nem teszed, te gnóm? Vagy te is csak ígérgetsz, mint Goebbels? Elegünk van az örökös várakozásból! Néhány társa is csatlakozott hozzá, együtt gúnyolták a Légióst. – Legyetek résen – suttogta Papa. – Ebből nem fog jó kisülni. Hátrébb húzódtunk, és észrevétlenül kibiztosítottuk a fegyvereinket. – Hajlandó valaki vezetni? – kérdezte faarccal a Légiós. A szájából lógó cigaretta narancssárga szikrákat szórt a zubbonyára. – Utoljára kérdem. Továbbviszitek a nőket? – Te hős! – nevetett az egyik dezertőr. – Ukrajna sztyeppjeinek Herkulese! Nők megmentője! Meglátjátok, ezért még szobrot fognak neki emelni. A kertben, ahova való ez a törpe! A társaival együtt hahotázni kezdett. Gyilkos lángok csaptak ki a géppisztolyból. A Légiós teste megrázkódott a lövések rúgásaitól. A nevetést halálhörgés váltotta fel. Szürke egyenruhás katonák vonaglottak a földön. Egyikük négykézláb odavonszolta magát elénk, és felvonított a halálfélelemtől. A géppisztoly megint felugatott. Halott testek fetrengtek a beléjük fúródó acéllövedékek alatt. Csupán hárman maradtak életben. Őket feltuszkoltuk a teherautók vezetőfülkéjébe. A menekülők kábán és engedelmesen felkapaszkodtak a teherautókra. A tankokkal magunk előtt terelve őket északnyugat felé indultunk. Hogy itt is jártunk, azt egy rakás szürke egyenruhás hulla jelezte. Kilenc hallgatag férfi, akinek azért kellett meghalnia, mert feladta a reményt. A háború tovább hömpölygött. Katonák vánszorogtak kisebb csoportokban az utak mentén. Egyikük fakó hangon felkiáltott nekünk, a kiváltságosoknak:

– Pajtások, vigyetek magatokkal! Elrobogtunk mellette, fojtogató benzinfüstöt okádva arcába. Később az egyik teherautónk lerobbant. Utasai gyalog folytatták bizonytalan bolyongásukat. Velenkszkiben, egy ezrek számára hirtelen jelentőssé vált falucskában tengernyi ember vert tábort egy rövid pihenő erejéig. – Siessenek! – hangzott el a figyelmeztetés számtalanszor, és mindenki komolyan vette. A 3. páncéloshadtest összeomlása és a gyorsan guruló, mindenen és mindenkin átgázoló orosz tankok több mint elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a végkimerültségig tartsák az utakon az eseményekkel sodródó civileket. Német tankelhárítók és orosz foglyok is akadtak köztük szép számmal. A tankunk után loholtak, és ugyanazt kérdezték mindannyian: – Meddig jutott a Vörös Hadsereg? Napokig tartott, mire a végtelennek tetsző menekültoszlop átvonult Velenszkin. Hajtotta őket a kétségbeesés és a bizonytalanság, hajtották őket a T–34-esek és a Jabók, ezek a kíméletlen vörös szörnyek melyek pillanatok alatt kásásra tudtak taposni egy utat, múmiává tudtak perzselni egy egész falu népét. És hajtotta őket a szél, a hideg és az eső. Menedéket és élelmet kerestek – míg a fáradtság és az éhség le nem taglózta őket. Imák szálltak az ég felé tucatnyi nyelven, de mindegyik süket fülekre talált. A tankok lánctalpai büntetlenül és akadálytalanul szánthatták fel Ukrajna és Lengyelország földjét. Az egyik nővérnél volt némi morfium, amit beadattunk vele az ikrek anyjának. Tejet is sikerült szereznünk, nem volt miért tovább vesztegelnünk. Látva, hogy indulni készülünk, körülvettek minket. Remegő kezek százai nyúltak felénk. – Vigyetek engem is. Ne hagyjatok itt meghalni! A leghihetetlenebb dolgokat ajánlották fel a tank egy apró zugáért. Feltelepedtek a toronyra, még az ágyúcsövön is lovagoltak, tömött sorban, és voltak, akik a géppuskák csövébe csimpaszkodtak. Képtelenek voltunk levakarni őket, bárhogyan szidtuk és fenyegettük is őket. Tőlünk féltek a legkevésbé. Papa kétségbeesetten megrázta a fejét. – Ha harcba keverednénk valahol, ezeknek végük. Beengedtünk néhány gyereket magunk mellé a tankba, aztán lezártuk a nyílásokat. Kezdetét vette egy újabb rémálom.

Néhány kilométerrel odébb utolértünk négy német tankot. A 2. harckocsizóezredhez tartoztak, és akárcsak mi, elvesztették a kapcsolatot a főhadiszállással. Egy tizennyolc éves hadnagy lett a parancsnokunk. Megparancsolta a menekülőknek, hogy szálljanak le a tankról, de senki nem engedelmeskedett. Éppen ellenkezőleg, még több civil és katona kapaszkodott fel a járműveinkre. A hadnagy négykézláb, szitkozódva mászott be a tankba az alsó nyíláson át. A torony felől nem lehetett bejutni a potyautasok miatt. Nem sokkal később rádión közölte velünk, hogy át fogunk menni a vasúti sín alatt, amivel eddig párhuzamos volt az út. Az alagút olyan passzosan keskeny volt, mintha a tankunkról lett volna levéve a mérete. Megpróbáltuk elmagyarázni hívatlan utasainknak, hogy amennyiben fent maradnak a tankon, össze fogják zúzni magukat. Még azt is megígértük nekik, hogy a túloldalra átérve újra felvesszük őket, de így se mozdult senki. Nem merték feladni a tenyérnyi helyet, amit sikerült kivívniuk maguknak. Még azok az anyák se mozdultak, akik korábban elvesztették gyermekeiket. Az első tank megindult a meredek lejtőn. Olyan hevesen rázkódott, hogy néhány utas már itt leesett. Ez még nem lett volna tragédia, ha nem gurultunk volna mögöttük mi is lefelé a nyálkás, negyvenöt fokban lejtő úton. Porta kétségbeesetten fékezett, majd hátramenetbe kapcsolt, de a hatvanöt tonnás Tigert már nem lehetett megállítani. Közben az első tank elérte az átjárót, amely szó szerint levakart róla azokat, akik kilógtak a tank oldaláról, az ágyú és a torony tetején ülőket pedig rápasszírozta a csikorgó, szikrázó acélra. Miután látták, hogy mi történ az előző tank utasaival, a mienkről sokan leugrottak – ők a mögöttünk csúszkáló tank lánctalpai alatt lelték halálukat. A többiek üvöltve suhantak át a rémségek alagútján. Volt, aki átért a túloldalra, volt, aki szürkésvörös kásaként felkenődött a betonfalra. Egy kisfiú szökkent elénk, vézna testével védte anyját, aki lezuhant az első tankról, és aléltan feküdt előttünk az úton. Apró, rémült arca eltűnt a mindenevő lánctalpak alatt. A túloldalra érve megálltunk. Fiatal hadnagyunk kimászott a tankjából, és eszét vesztve körbe-körbe rohangált, mint egy lefejezett csirke. Letépte magáról a rangjelzéseit, feldobálta őket a levegőbe, majd minden átmenet nélkül ránk irányította a géppisztolyát, és lőni kezdett. Porta némán fogta az orvlövészpuskáját, becélozta a hadnagyot, és meghúzta a ravaszt.

A fiatalember hátrazuhant, de nem halt meg. Öklével és sarkával az aszfaltot csapkodta görcsösen, míg egy újabb golyó nem végzett vele. Az életben maradt menekülők bosszúszomjasan kitépték az egyik katonát a tankból, és puszta kézzel megfojtották. Mivel a többieknek sikerült bezárkózniuk, átkozódva és öklüket rázva felénk indultak. Az élelmesebbek felszedték a kivégzett katona és a hadnagy fegyvereit. Papa gyorsan visszahúzódott, de mielőtt még becsukhatta volna a csapóajtót, valaki a tank tetejére dobott egy kézigránátot. Egy repeszdarab felhasította Papa arcát. Egy másik tank legénysége ennél sokkal rosszabbul járt. A megvadult potyautasok valahogy kézigránátokat dobáltak a belsejébe, és miután mindenkit megöltek, bemásztak, hogy kidobálják a halottakat, és átvegyék a tank irányítását. Papa magába roskadt. – Istenem, segíts! Most mit csináljak? Porta hátrafordult, és Papára nézett. – Amit jónak látsz, Papa, csak gyorsan dönts. Most már te vagy a különítmény parancsnoka. – Tegyetek, amit akartok – zokogott Papa, és a tenyerébe temette az arcát. – Jól van – mondta Porta. – Értelek. Akkor hát hunyd be a szemed, te vén házasember, hogy ne lásd, ami most jön. A Légiósra pillantott. – Közöld a többiekkel, hogy meg fogjuk tisztítani a terepet. Lőjék szét az elvesztett tankokat, és öljenek meg mindenkit, akinél tűzfegyvert látnak. A menekülők és a végsőkig elszánt német dezertőrök minden jel szerint hatalmukba akarták keríteni az összes tankot. Újabb kézigránátok repültek a tankunk felé. Gépiesen becéloztam az elfoglalt tankot. A periszkóp optikájában tisztán ki lehetett venni a toronyra festett számjegyeket. – Ágyú lövésre kész – jelentette Pici. A vörös lámpa pislogni kezdett. Méteres lángnyelv csapott ki a torkolatból, és egy robbanólövedék fúrta át a levegőt. A következő pillanatban a másik tank tornya már sehol sem volt. Helyén lángok csaptak fel és nyaldosták körül mohón a csonka holttesteket. A civilek felől dühös morajlás hallatszott. Egy páncélökölből kilőtt gránát csapódott be az aszfaltba közvetlenül előttünk. Egy másik letépte a lánctalpat egy tankról, amely rögtön viszonozta a tüzet.

A félelemtől és az idegfeszültségtől mi is félőrültekké váltunk. Nyolc 8,8 cm-es ágyú, négy lángszóró és nyolc géppuska okádta az acélt és a tüzet védtelen célpontjaira. Az egész nem tartott tovább tíz percnél. A sérült tank lánctalpát megjavítottuk, és folytattuk utunkat északnyugat felé. Egy haldokló anyát, két újszülöttet és öt nagyobb gyermeket vittünk magunkkal. Utóbbiak szüleit nagy valószínűséggel lemészároltuk. Porta haragtól eltorzult arccal egy fára mutatott, melynek ágairól három német lövész teteme lógott. Mind a négy tank lefékezett; közelebbről is látni akartuk őket. – Anyátok! – fakadt ki a Légiós, miután elolvasta az akasztottak mellére tűzött cédulát: “Dezertőrök vagyunk és árulók, akik megérdemelték a halált!” Lábaik ide-oda lengtek a szélben, mint valami óriás falióra ingái. A nyakuk hihetetlenül hosszúra nyúlt. Attól tartott az ember, bármelyik pillanatban elszakadhatnak, és akkor csak a fejük marad a kötélen. Továbbálltunk. Mielőtt elértük volna a következő falu határát, néhány újabb akasztottat pillantottunk meg. Egy vezérőrnagy is volt köztük. “Megtagadtam az engedelmességet a Führernek” – hirdette a címkéje. Egy árokban halott lövészek és tüzérek feküdtek. Valahonnan egy fekete váll-lapos műszaki is közéjük keveredett. Géppuskával végezték ki őket. Ezek mellett nem találtunk figyelmeztetést. – A fejvadászok tevékenykedtek itt is – mondta Porta. – Csak kerüljön a lángszórónk elé valamelyik szarházi! – Allah máris teljesítette a kívánságod! – mutatott előre a Légiós. Öt katonai rendőr állt az út közepén. Állig fel voltak fegyverezve; brutális, szögletes arcukkal fenyegetően méregettek minket. Egyikük meglengette a stoptábláját. – Fel fognak akasztani minket, ha megtudják, milyen messze elkerültünk az ezredünktől – motyogta Papa. Porta lassított, és a csendőrök közelébe érve megállt. A mögöttünk gurulók is lefékeztek. Arcok bukkantak elő a nyílásokból, és lesték ideges kíváncsisággal, mi fog történni velünk. Egy főtörzsőrmester és egy bütykös tenyerű, nyakbavaló kötelek csomózására született őrmester lépett elénk. A Légiós felnyitotta az elülső nyílás fedelét. Az őrmester arrogánsan megkérdezte: – Miféle katonák maguk? – Tankos katonák – vigyorodott el a Légiós.

– Ebben nincs mulatságos! – ripakodott rá a főtörzsőrmester. – A papírjaikat! Siessen, vagy lógni fog, barátom! – 11. harckocsizóezred – füllentette a Légiós. – Mi? Tizenegyedik? – ordította az őrmester. – Ezt megcsináltad! Lógni fogsz! Porta berántotta a Légióst, és mielőtt még a csendőrök felfoghatták volna, mi történik, lecsapta az ajtót. A tank előreugrott, és fellökte a két férfit. Mindketten a lánctalpak alá kerültek. Közben a két géppuskánkból tüzet nyitottunk a másik három, valamivel távolabb álló csendőrre. Egyikük elterült, a másik kettő sarkon fordult, és futni kezdett a mezőn át. Rádión közöltük a többi tankkal, hogy ezek az emberek partizánok voltak, akik katonai rendőrnek álcázták magukat. Porta nevetve a mezőre kormányozta a tankot, gyorsított, és üldözőbe vette a két menekülő csendőrt. A halálfélelemtől üvöltve szedték a lábukat előttünk, még a szolgálati fegyverüket is elhajították, hogy megkönnyítsék lépteiket. Egyikük megbotlott. A következő pillanatban már csak egy palacsinta volt a helyén. A társa a csontjai reccsenését hallva lecövekelt, és bénultan a feléje robogó acélóriás felé fordult. A tank maga elé teperte, majd Portának engedelmeskedve lefékezett, és előre-hátra mozogva belevasalta a mezőbe a férfit. Pici felkiáltott. Két másik csendőrt vett észre. Az árokban hasaltak egy nehézgéppuska mögött. Nekik kellett volna fedezniük a másik ötöt. Porta megfordította a tankot, de az egyik tank legénysége még náluk is hamarabb észlelte őket. A Tiger átcsikorgott a géppuskán és a két csendőrön, megállt felettük, és farát rázva, mint egy túltáplált hastáncosnő, felismerhetetlen kocsonyává taposta őket. Később csatlakoztunk egy gyalogsági zászlóalj maradványaihoz, és velük együtt meghúztuk magunkat néhány üres útszéli kunyhóban. A tankokat fűvel és ágakkal takarta be. A négy tank legénysége ugyanabban a kunyhóban lett elszállásolva. Az ikreket és beteg anyjukat lefektettük egy sarokba. A nő egyre gyakrabban vesztette el az öntudatát, de ha magánál is volt, félrebeszélt a magas láz miatt. A zászlóalj fiatal orvosa megvizsgálta, és adott nekünk néhány pirulát, hogy diktáljuk bele, de Porta felhúzta magát, és elhajította őket. Egy ápolót végül sikerült rávennünk, hogy adjon be egy lázcsillapító injekciót a kismamának. Felváltva őriztük. Papa megint kijelentette, hogy meg fog halni. Az ikreket a zászlóalj szállásmesterétől csent tejjel etettük meg.

A másik öt gyermek is még mindig velünk volt. Egyikük, egy kisfiú, egyetlen szót se szólt hozzánk egész idő alatt. Nem volt hajlandó válaszolni a kérdéseinkre, a szemében gyűlölet izzott. Papa nyugtalan volt miatta. – Vigyázzatok, nehogy fegyver kerüljön a kezébe – figyelmeztetett minket. – Ez a kis fickó mindenre képes. A gyűlölet felemésztette a lelkét. Pici játszani próbált a fiúval, mire az szembe köpte. Tettének komoly következményei lettek volna, ha Porta és a Légiós nem lép közbe idejében. A zászlóalj parancsnoka, egy öreg őrnagy, úgy nézett négy vaskoporsónkra, mintha még sose látott volna tankokat. Kirendelt minket elővédnek a falu déli végére, és bizakodóan pislogott néhányat. Meg volt győződve róla, hogy most már minden támadást vissza tud verni. Egymás után érkeztek a faluba a legkülönbözőbb egységekből megmaradt vagy az ezredüktől elszakadt csapatok. A zászlóalj, mely lassan egy ezred méretére duzzadt, ezeket is magába olvasztotta. Az őrnagy, látva ezt az örvendetes növekedést, kezdte hadvezérnek képzelni magát. Peckesen járkált fel-alá, és a győzedelmes csatákról áradozott, amiket az ő vezetése alatt fogunk megvívni. Vezénylete alatt a civilek rafinált védelmi rendszert építettek ki a falu körül. Az álcázott nehézágyúk miatt a végeredmény impozáns volt, de látszott, hogy nem hozzáértő kezek emelték. Egy vén gyalogsági őrmester, egy tankelhárító üteg parancsnoka, meggyőződéssel állította, hogy két szánalmas ágyúja láttán az orosz tankok ki fognak menekülni a világból. – Csak nehogy fordítva legyen – nevetett egy tankos őrmester. – Lefogadom, hogy még nem látott T–34-eseket. Úgy fognak át gyalogolni a földhányásaikon, mint a vásott kölykök a nála kisebbek homokvárán. Ha feltűnik egy T–34-es, egyvalamit tehet: fusson, ahogy csak bír. Az őrmester fitymálóan elmosolyodott, majd az emberei felé fordult, és hangosan, hogy mindannyian halljuk, közölte velük az óhaját: – A Herr Kommandant azt parancsolta, hogy az utolsó golyóig és az utolsó emberig védjük az állást. Ha bárki visszavonulna az őrnagy úr engedélye nélkül, azt lelövöm parancsmegtagadás és árulás miatt! – Magabiztosan megpaskolta egyik 7,5 cm-es ágyúja csövét. Porta gúnyosan átkiáltott a legközelebbi tank legénységének: – Ezek a vén kujonok azt hiszik, osztálytalálkozón vannak! Egykettőre elfelejtettük az őrmestert és öreges naivitását – Porta mesélni kezdett. Részletesen leírt egy lányt, akivel egyszer randevúzott.

– Látnotok kellett volna – mondta lelkesen hadonászva. – A két tőgye a legédesebb, legbujább gyönyörgömb volt, ami közé valaha is bedughattam a képem. A lába formás és izmos volt, mint egy tüzes kancának! Egy kicsit talán túl magas volt, de legalább nem kellett ágaskodnom, ha állva csináltuk. Tapasztalt volt a kicsike, de még mennyire! Négyszer kapta be a legyet, de egy orvosnak sikerült mindahányszor kirántania a bajból. – Elég! – nyögött fel Pici. – Az őrületbe kergetsz! – Tehetek én róla, hogy mindig tettre kész az ivargerendád? – mordult rá Porta. – Ha nem bírod tovább hallgatni, akkor rohanj be a legközelebbi bokorba, és dobd el a nyulat. Pici azonban maradt, és hősiesen szenvedett. Porta szokásához híven a bőrdudájával tett pontot a történet végére. – Hú, de jólesett, gyerekek. Hát ez volt. – Mi az isten! – pattant fel Papa, de ezúttal nem az elviselhetetlen bűz miatt. Riadtan körbenéztünk, és mi is észrevettük az oroszokat. Először csak egypárat szétszóródva, aztán egyre többet. Óvatosan körülkémleltek. Egy tiszt intett a géppisztolyával. Még többen bukkantak elő, legalább egy század. Becsusszantunk a tankokba, célba vettük őket az ágyúinkkal, és odapörköltünk nekik. Erre eltűntek, legalábbis egyelőre. Porta beindította a motort, hogy szükség esetén azonnal elinalhassunk. Vad lövöldözés támadt mögöttünk. – A pokolba, iván bekerített minket – kiáltott fel Papa. – Porta, gyerünk be a faluba. Megnézzük, milyen ott a helyzet. A Légiós rádión átszólt a másik három tanknak, és együtt elhagytuk az állásunkat. Az őrmester szitkokat és fenyegetéseket szórt utánunk, de mit árthattak ezek négy tanknak? A faluban állt a bál. Oroszok nyüzsögtek mindenütt. Begurultunk a főutcára, egyenesen egy menetelő orosz gyalogsági század mögé. Négy géppuska nyitott rájuk tüzet. Az oroszok dőltek, mint a lekaszált rendek. Senki se menekült meg. Egy kisebb, T–60 típusú tank gurult elénk egy kunyhó mögül. Elég volt neki egy lövés öblös ágyúnkból. Pici kidugta a fejét a lövegtorony tetején, és bőszen elordította magát: – Gyertek csak, vörös ördögök! Gyertek, ha meguntátok tyúkszaros életeteket! Egy golyó találta el a torony szélét és pattant tova éles süvítéssel. Pici gyorsan magára csapta a fedelet.

A következő negyed óra alatt megtisztítottuk a falut az oroszoktól. Nem voltak megfelelően felfegyverezve ahhoz, hogy a Tigerjeinkkel szembeszállhassanak. Papa azonban biztos volt benne, hogy ez hamarosan változni fog, és megérkeznek a T–34-esek meg a tankelhárító ágyúk. Beesteledett, és mivel egyelőre csend volt, visszavonultunk a kunyhóinkba. Éjféltájban az ikrek édesanyja meghalt. Becsavartuk egy takaróba, de nem vittük ki. Úgy döntöttünk, nappal fogjuk eltemetni. Papa letelepedett melléje a földre, kezében a két csecsemővel; Porta és a Légiós egy-egy improvizált cumisüveget nyomtak a kisdedek szájába. – Mi a csudát fogunk kezdeni ezzel a két poronttyal? – tűnődött Papa. – Mellettünk semmi esélyük, ha pedig itt hagyjuk őket az oroszoknak… Motoszkálást hallottunk kintről. Azt hittük, menekülők egy újabb csoportja érkezett, de tévedtünk. Egy óriási, kucsmás alak feltépte az ajtót, és géppisztolyt szegezett nekünk. A Légiós, aki történetesen épp a pisztolyát tisztogatta, kapásból lelőtte. Az orosz egyetlen hang nélkül eldőlt. Porta a géppisztolya után vetette magát, Pici pedig a Hindenburggyertyára csapott a mancsával, elsötétítve a kunyhót. Kirohantunk, a tankjainkat azonban már körülvették az oroszok. Átszaladtunk az úton, és bevetettük magunkat egy másik kunyhó mögé. Az őrnagy ebben az időpontban borotválkozott a kunyhójában. Kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, ki merte megzavarni rendetlenkedésével a nyugalmát. Egy pillanatra talán azt hitte, ismét a göttingeni egyetemen van, ahol hosszú évtizedeken át előadó volt. Soha nem tudhatta meg, mi történt. Elesett, kezében a borotvapamaccsal, amely hosszú, fehér csíkot húzott az ajtófélfára. Sáros arcú katonák gyalogoltak át a testén. Két pizsamás(!) tisztfelült az ágyában. Egy géppisztolysorozat, és máris visszafeküdtek. Géppuskák és kézigránátok csatlakoztak a hangzavarkeltéshez. Álmukból felvert nők és gyerekek sikítottak. Szibériai lövészek hahotáztak. Hideg, hosszú karmokban végződő ujjak markolták meg a fehér kebleket. Az út közepén, esőben és sárban erőszakolták meg a nőket a részeg mongol katonák. Fenyegetések és szitkok, sikoltozás és kéjes ordítás versengtek a fegyverek zajával. Mintha a pokol előretolt helyőrsége lett volna ez a Verbe nevű falucska. Az egyik kunyhóba, ahol ötven civil földönfutó húzta meg magát, egy őrmester és tíz katona tört be. Egyenként rángatták ki az embereket az ajtó elé. A férfiakat és a serdülő fiúkat falhoz állították és lelőtték, a nőket megerőszakolták.

Egy másik helyen egy lövész hadnagyot és néhány emberét a padlóra térdeltették a szibériai katonák. Egy tizedes a hajuknál fogva hátrafeszítette a fejüket, és lassú, precíz mozdulatokkal átvágta a torkukat. Egy ukrán paraszt menteni próbálta tizenkét éves lányát két szibériaitól. Puskatussal leütötték, majd neki is elvágták a torkát. A lányt az apja véres teteme mellett erőszakolták meg. Egy meztelen nő szaladt hosszú, lobogó hajával az utcán. Mögötte egy vadul ordítozó katona. Egy cimborája gáncsot vetett a nőnek. Mindketten a nőre vetették magukat. Porta térdre ereszkedett, megcélozta az aktívabbat, és lőtt. A katona felugrott, de már hanyatlott is vissza a nőre. Vér szivárgott a halántékából. A másik, aki a nő lábát fogta, ijedten körülnézett, aztán ő is elesett, egy lyukkal a homloka közepén. – A harmadik szem – mondta rókavigyorával Porta. Pici vadállatként morogva a kézigránátos erszényében markolászott. Papa intett néhány tüzérnek, akik a szomszéd ház mellett lapultak. – Gyertek, kapjuk el őket! – ordította bevadultan. Felpattantunk, és korgó gyomrú farkasokként üvöltve az ellenségre vetettük magunkat. Őrjöngésünk átragadt a többiekre is. Menetirányt változtattak, és csatlakoztak hozzánk. Az oroszok megdermedtek a váratlan támadástól – azt hitték, már régen túl vagyunk árkon-bokron. – Mentsétek a gyerekeinket! – kiáltotta Papa Portának. Porta és Pici a kunyhónk felé iramodtak. Mielőtt még elérhették volna, az oroszok ellentámadásba lendültek. Kézigránátok röpködtek a levegőben, dühös géppisztolysorozatok szaggatták fel a földet, fúrták magukat a vályogfalakba. Egy bombatölcsérben kerestünk menedéket. Négy halott oroszt találtunk benne; felgurítottuk őket a tölcsér szélére, hogy mellvédként szolgáljanak, és felállítottunk egy géppuskát. Porta szert tett egy orosz “kályhacsőre”. Letérdelt az út közepén, és komótosan célba vette a felénk rohanó oroszokat. Barna egyenruhás katonák újabb serege jelent meg. Valaki belülről kinyitotta a kunyhónk ajtaját: a kisfiú volt, aki annyira gyűlölt minket. Egy fehér rongyot lóbált a levegőben. Papa intett, hogy ne lőjünk. A fiú kilépett az utcára, és az oroszok felé akart szaladni, de két lépést se tett, testét szétmarcangolták a golyók.

Pici felordított, és ki akart ugrani a gödörből, Papa azonban visszatartotta. – Megőrültél? Telepumpálnak golyókkal, mielőtt még azt mondhatnád, hogy “bű”! Egy kézigránát repült át az út felett és robbant fel közvetlenül a gyerekek kunyhója előtt. A géppuskát kezelő Légiós vaktában lőni kezdett a géppuskával. Egy újabb kézigránát találta el a házat. Hallani lehetett a gyerekek sikítozását és ijedt kiabálását. Egy kislány arca tűnt fel az ablakban. Egy barna ruhás katona bukkant fel a ház mellett. A karja előrelendült, és egy sötét tárgy vágódott be az ablaküvegen át. Fülsiketítő robaj és lángnyelvek. Az ajtó leszakadt a zsanérjairól. A sírás és a kiabálás elhalt. Papa eltakarta a szemét. – Menjünk innen! Most már nincs miért itt maradnunk. Loholni kezdtünk valamerre. Üldözőbe vettek minket; nem lőttek, de hallottuk a rohanó léptek zaját. Egy szűk völgyben megálltunk, és kétoldalt nekilapultunk a domboldalnak. Üldözött vadakból hirtelen lesben álló vadászokká váltunk. – Kössétek fel a gatyátokat, gyerekgyilkosok – morogta Porta. Olyan magabiztosak voltak magukban, hogy eszükbe se jutott szétszóródni. Amikor elérték a völgy közepét, egyszerre tüzet nyitottunk rájuk. Megtorpantak, meginogtak és elzuhantak. Néhányan feltápászkodtak és el akartak menekülni, de nem volt esélyük. Egyikük négykézláb igyekezett a völgy kijárata felé. Pici utána dobta a kését. A penge a férfi két lapockája közé siklott. A szibériai a földre ereszkedett, és kúszva vonszolta tovább magát, aztán néhány méter után mozdulatlanná dermedt. A halottak közé hajítottunk még néhány kézigránátot, és rohantunk tovább. Lövések dördültek mögöttünk. Balszerencsénkre más menekülők is ugyanabba az irányba tartottak, mint mi. Papa egy tövises bozót felé irányított minket. – Erre! Ide nem lesz kedvük utánunk jönni. Egyet kellett értenünk vele. A tövises ágak olyan sűrűn és kuszán nőttek, hogy kezünkből és arcunkból már az első néhány méter után ömlött a vér. Itt is felmerült azonban egy probléma. Már majdnem kiértünk a bozótból, amikor Porta lefékezett, és csendre intett minket. – Mi van? – kérdezte Papa. – Odanézz! – mutatott előre Porta. – Vagy otthon hagytad a szemüveged?

Nem messze tőlünk, a bokrokon túl katonák kuporogtak sebtében kiásott, sekély árkokban. – Megkerüljük őket – döntötte el gyorsan Papa. – Nyugat felől. – Helyes – vigyorodott el Porta. – Egyetlen irány van csupán, amely felé az orrom hegye hajlandó betájolni magát ebben a pillanatban: nyugat. Majd megvesz az orrom Berlin bűze után! Alig tettünk néhány lépést, a sötétből egy izgatott hang ránk kiáltott: – Halt! Wer da? 29 Porta belefújta az orrát parasztzsebkendőjébe, a kabátba törölte az ujját, majd vidáman felkiáltott: – Ölelj át, pajtás! Megcsináltuk! – Ezek csak a mieink lehetnek – hallottuk. Most már sokkal nyugodtabb volt. – Mér’, ki lenne? – sértődött meg Porta. – Tán másvalakire számítottatok? – Maradjatok az ösvény bal oldalán, és óvatosan lépkedjetek. Aknákat fektettünk le! – Istenkém, tényleg? – kérdezte vaskos humorral Pici. – Azt hittük, húsvéti tojásokat rejtettetek el. Aknák? Mik azok? – kérdezte Portától. – Füstölt far-hát készítéséhez szokták használni őket? – vigyorgott Porta. Egy kéz nyúlt felénk és segített be minket az árokba. Ezüst csillant meg a hozzá tartozó váll lapkáján. Papa vigyázzba vágta magát, és jelentette, hogy a 867. gyalogsági zászlóaljtól szakadtunk el. Néhány fiatal lovassági katona bukkant elő a föld alól. Döbbenten mértek végig minket. Egyikük motyogott valamit Verbéről és a német katona kötelességéről. – Hm – felelte egy társa. – Azt hittem, ha egy német katona megveti valahol a lábát, akkor ott is marad! Porta eléje állt, és gúnyosan csókra csücsörítette a száját. – Te még hiszel a tündérmesékben? Gyere, csókolj meg, hátha királylánnyá változom!

29

Állj! Ki vagy? (ném.)

“Amikor Marokkóban csatába indultunk, mondta a légiós, Mekka felé fordítottuk arcunkat, és ezt kiáltottuk:» Legyen Allah akarata szerint!«. Aztán jöhetett a mészárlás. Mást nemigen tehettünk, ahogyan most se. Úgyhogy… előre bajtársak! Vágassuk le magunkat!” Ágyúk – géppuskák – géppisztolyok – lángszórók – Haubitzerek 30 – Sztálin-orgonák – aknák – kézigránátok – bombák. Szavak, szavak, szavak! De mekkora pusztítást végeztek! Elvtársak, jövünk! Holnap halottak leszünk. Mi: a sátán kutyái. A gazdánk vár reánk.

23. ÉLJEN A HALÁL! – Tessék, már megint nyakig benne vagyunk! – zsörtölődött Porta. – Alig keveredtünk vissza ide, már megint különítményt csináltak a bandából! – Ha csendben maradsz, akkor nem lesz belőle különösebb baj – csitította Papa. Porta levette cilinderét, ráköpött, kifényesítette egy olajos rongydarabbal, és közölte, hogy szívesen huszonegyezne velünk. Stege megrázta a fejét. – Bármelyik pillanatban itt lehet iván. Inkább hunyni kellene egyet, amíg még lehet. De amikor Porta, Pici, az SS-fickó és Heide nekiültek kártyázni, nem tudta megállni, hogy ne csatlakozzon hozzájuk ő is. A lövészárok alján ültek, a lapokat csapkodták és persze vitatkoztak. Pici valahol talált egy lyukas keménykalapot, és most Porta tanácsára a fejére tette. Amikor Von Barring ártatlanul megkérdezte, miféle fejviseletet próbál meg rendszeresíteni a harckocsizóknál Pici, a Légiós faarccal ezt felelte: – Ez kabalaféle. Egy elefántpesszárium. Pici egy öreg paraszt házában találta, Brodnijban. 30

tarackok (ném.)

– Hej, fiúk – sóhajtotta Von Barring – nem bánnám, ha nem csinálnának magukból bohócot. A parancsnok nem fogja értékelni. – De Herr Kommandant! – méltatlankodott Porta. – Azok az átkozott sapkák, amikkel elláttak minket, nem egészségesek a hajhagymák számára. A sisakok pedig túl melegek tavasszal. Ezért vezette be Pici ezt az újfajta, légkondicionált tökfedőt. Von Barring felcsóválva elindult lefelé az árokban. Pici megérintette a kalapja karimáját, és fenyegetően kijelentette: – Senki ne merje gúnyolni Pici kalapját! Von Barring hátrafordult, és szigorúan ránézett, majd szó nélkül folytatta körútját. Napokon át feküdtünk zavartalanul a lövészárok mélyén. Az oroszok beásták magukat a másik oldalon, és ők is csendben maradtak – már ha épp nem folyt társalgás köztünk. Egy németül is beszélő orosz különösen szószátyár volt. Hihetetlen jutalmakat ígért nekünk, csak dobjuk el a fegyvereinket, és sétáljunk át hozzájuk. – Moszkvában elegáns kurvák ezrei várnak rátok – kiabálta, természetesen egyből felkeltve Pici érdeklődését. – Szerintetek igazat mond? – kérdezte tőlünk. – Miért nem mész át és kérdezed meg tőle? – javasolta Porta. Pici felhúzta magát az árok szélére, előretolta homlokán a keménykalapot, hogy ne sértse a szemét a napsütés, aztán tölcsért formált a kezéből, és átkiáltott: – Hé te, főstrici! Itt Pici beszél. Mi ez az egész, amit itt összehordasz Moszkváról? Ha bizonyítani is tudod, hogy igaz, tárgyalhatunk. Rövid gondolkodás után az orosz így válaszolt: – Gyere csak át, Pici és adunk neked egy jegyet a moszkvai expresszre. Én meg majd elmagyarázom neked, merre található a legszebb és legnagyobb kupleráj. Pici megforgatta szűk fejében a hallottakat, és gondterhelten összevonta a szemöldökét. – Jól hangzik, amit ez a krapek mond, csak túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Megint felnyomta magát az árokszélre, és megvető hangon közölte: – Hazug szemétládák vagytok, ti vörös szarok! A nyugalom azonban nem tartott sokáig. Éjjel-nappal érkeztek az újabb és újabb tüzérségi egységek mindkét oldalra. Valami készült.

Egy kora reggel ezüstösen csillogó, apró, molylepkére emlékeztető repülőgépet pillantottunk meg az égen. – Tüzérségi felderítőgép – állapította meg Heide. – Mit tudod te! – gúnyolódott Porta. Heide haragosan rávillantotta a tekintetét, de nem szólt. Pontosan kilenc órakor elkezdődött. Ágyúk és aknavetők, minden elképzelhető kaliberben, okádták földrengető dübörgéssel és morajlással bombáikat a frontszakasz egész hosszán. Összegömbölyödtünk a fedezékeinkbe, mint a sündisznók. Ha felnéztünk az égre, csak egy összefüggő, izzó acélfüggönyt láttunk a fejünk felett. Kereken két óráig tartott, aztán baljós csend telepedett a tájra. Alig akartuk elhinni, hogy senkit nem ért még egy karcolás se, és egyetlen fegyverünket se lőtték ripityára. Olyan volt, mint egy tündérmesében. Felszabadultan nevetni kezdtünk, és ritka szerencsénket áldottuk. De ez se tartott sokáig. Repülőgépek, zümmögő repülőgépfelhők takarták el a napot, foszfor- és benzinbomba záport zúdítva az állásainkra. Aki nem került idejében fedezékbe, az menthetetlenül porrá égett. Egy egész óráig szórták ránk a kénköves esőt a gyűlölt “hentesek”. Rövid szünet után a tüzérség vette át tőlük a stafétabotot. – Micsoda vendéglátás! – morogta Porta. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosak vagyunk nekik. Még mondani akart valamit, de egy orgonasípszerű süvöltés és egy robbanás belefojtotta a szót. Föld, acél és kő záporozott ránk. Picinek lett volna egy megjegyzése, a Légiós azonban, aki a rádiót hallgatta volna fejhallgatójával, felemelte a kezét. – A zászlóalj parancsnoka hív, de egy szavát se értem. – Próbálja meg újra – parancsolta Von Lüders hadnagy, a századparancsnok. A Légiós megtette. Feszült arccal figyelt, majd Von Lüdersre vigyorgott. – Lehet, hogy bolondnak fog nézni, Herr Leutnant, de a parancsnok valami olyasmit motyogott, hogy a hadtest parancsnoka óhajt kifáradni ide, hozzánk. A parancsnok már el is indult a ritka állattal. Von Lüders úgy bámult a Légiósra, mint borjú az új kapura. – Komolyan mondja? – Úgy nézek ki, mint aki viccel, uram? – ráncolta össze a homlokát a Légiós. – A parancs értelmében a dombok által fedezett úton kell

találkoznia előkelő látogatóinkkal, akik arra kíváncsiak, kellőképpen lelkesen és odaadóan szolgáljuk-e a Führert és a nagy német népet. Von Lüders minket kért meg rá, hogy kíséretet biztosítsunk neki az útig. – Már megint futhatunk – jegyezte meg Porta. – Így sose fogok meghízni. – Akkor nyomás – nevetett Von Lüders, és szaladni kezdett a szomszédos lövészárkot a miénktől elválasztó sík terepen. – Csak ne légnyomás legyen – kiáltott utána Papa. Az oroszok rögtön kiszúrtak minket. A velünk szemközt felállított géppuska működésbe lépett, de mielőtt még a lővonala megnyalinthatta volna a talpunkat, szerencsésen bevetettük magunkat az útszéli árokba. Innen már bokrok fedeztek minket – ha védelmet nem is nyújtottak, legalább megnehezítették a célzást. Kifulladva, nyakig porosan értük el a dombok védte találkozási pontot. Pici felnyújtotta a kezét. – Tanár bácsi – kérdezte a hadnagytól –, mennyire jó fiúknak kell lennünk, hogy megint részt vehessünk egy ilyen kiránduláson? Nem kapott választ; a tábornagy és vezérkari tisztjei tűntek fel a közeli kanyarban. Nem mindennapi látványt nyújtottak. Vérvörös tábornoki csíkok, aranypaszományok és csillogó lovagkeresztek vonták giccses fénybe a tájat. Az altábornaggyal és kíséretével tartott Hinka ezredes és Von Barring százados is. Mindketten egyszerre voltak izgatottak és idegesek is. Von Lüders hadnagy összecsapta a csizmája sarkát, tisztelgett, és jelentette: – Herr Generaloberst, Lüders hadnagy, az 5. század parancsnoka parancs szerint jelentkezik. A védőkíséretet Beier őrmester osztaga fogja ellátni. Az altábornagy hűvös tekintettel vgigmérte Von Lüderst, majd anélkül, hogy viszonozta volna a tisztelgést, Hinka ezredes felé fordult. – Ezredes, már megint egy szedett-vedett banda a maga ezredéből. Nincs fegyelem, nincs rend. Sokkal inkább néznek ki egy vásott utcakölykökből álló galerinek, mint katonai alakulatnak. És hogy állhat egy hadnagy ilyen koszosan, vaddisznóként fújtatva a hadtestparancsnoka elé?! Disznók! Egy rakás rühes disznó! – Lüdersre mutatott, aki olyan rezzenetlen arccal állt előtte, mint egy kőszobor. – Hol a gázmaszkja? Hol a sisakja? Nem tudja, hogy mindig a fején kell lennie a sisakjának, amikor aktív szolgálatot teljesít? Gyakorlósapkát hord a fronton! – Az altábornagy feje ellilult. – És mit keres a fejükön az a

keménykalap… meg az a cilinder? – kérdezte szinte sírva. – Az ég szerelmére, hát mit hordanak a fejükön? Porta kihúzta magát. – Kürtőkalapot, Herr Generaloberst! – Igen? Vegye le azonnal! – visította. – Dobja el! Büntesse meg ezt az embert! – ordította Hinkának. Pici felé fordult, aki hátratolt keménykalappal, füvet rágcsálva állt Porta mellett. – És mi ez a fejfedő, amit a hadnagy viselni engedett magának? Pici ijedtében elejtette a géppisztolyát. – Herr Generaloberst! – próbálta a lábával közelebb húzni magához a fegyvert –, alázatosan jelentem, hogy ez egy elefántpesszárium! (Meg kell jegyeznem, hogy Pici nem tudta, mi az a pesszárium. Ő tényleg azt hitte, hogy ez a szakszerű neve ennek a fajta keménykalapnak.) Az altábornagy szája habzott, szemében és halántékán kidagadtak az erek. Hinka felé perdült. – Ezt a gazembert haditörvényszék elé fogják állítani, amint visszatértek a frontról. Majd megmutatom maguknak, kivel mertek szemtelenkedni! – Drága iván – mormogta Papa –, kérlek, küldj egy rakétát. Csak egy icipici rakétát egy katyusából. Iván azonban nem állt közvetlen telepatikus összeköttetésben Papával. Semmi nem történt. Az altábornagy szitkozódva közölte, hogy látni óhajtja az állásokat. Az úton egy 7,5 cm-es bomba robbant. A parancsnok kíséretéből egy hadnagy ösztönösen hasra vágta magát. – Elejtett valami, Herr Leutnant? – kérdezte tőle gúnyosan az altábornagy. A hadnagy a füle hegyéig elvörösödve felállt, leporolta az egyenruháját, és a nagyfőnök után totyogott. Miután látta az állásainkat, amiket természetesen szigorúan megkritizált, az altábornagy elindult a nyitott területen át, ahol az oroszok megkergettek minket a géppuskával. Most is tüzet nyitottak rögvest, és három tisztet el is találtak, a parancsnok azonban peckesen és sértetlenül tovább lépdelt anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a sebesültekre. Az útszéli területen egymás után több ágyúlövedék is becsapódott. Egyik kitépte Von Lüders gyomrát. A derék hadnagy néhány perc múlva halott volt. Egy másik tiszt elveszette fél lábát. Ennyi haszna volt az altábornagy látogatásának.

***

Néhány nappal később visszavontak minket a frontról, és nagy örömünkre Harder hadnagyot nevezték ki új századparancsnokunknak. A hadnagy alig tért vissza a kórházból. Elvileg két hétig pihenhettünk volna, de már az első éjszakán megint bevetettek minket. Egy apró faluban kötöttünk ki, amelyet előbb az orosz népbiztosok használtak üdülőként, később pedig a német légierő személyzete pihenőközpontként. Tucatnyi gyönyörű villába fészkeltük be magunkat gyalogsági nehézfegyvereinkkel. Az egyik emeleti szobában, melyet nők lakhattak előttünk, mert még éreztük az illatokat. Stege és én felállítottuk a géppuskát az ablakban, ahonnan jól be lehetett látni a vasút jelentős részét. A padláson Porta, a kis Légiós és Pici állítottak fel egy másik géppuskát. Harder hadnagy a különítmény többi tagjával a földszinten üldögélt. Pici jött le a padlásról két üveg vodkával és néhány heringkonzervvel. Levetette magát az ágyra, és az orrával megszagolgatta a lepedőt. – Istenkém – sóhajtozott –, ez bűzlik a punciszagtól! Lehajolt, hogy az ágy mellé tegye az üvegeket, és akkorát kiáltott, hogy riadtan megugrottunk. Pici eltűnt az ágy alatt. Döbbenetünkre női hangokat hallottunk, majd Pici dulakodni kezdett valakikkel. – Fogtam két kurvát! – közölte távoli hangon Pici, miután a zaj egy pillanatra elült. A nők élénken tiltakoztak. A következő másodpercben két női láb tűnt elő az ágy alól. Stege lehajolt, és kihúzott egy vadul rugdalózó lányt. A másikat Pici rángatta elő. – Hülye disznó! – kiáltotta dühösen a lány a zsákmányát büszkén mutogató Picinek. Mindketten nagyobbrészt civil ruhákba voltak öltözve, de azt nem tudták leplezni, hogy Blitzmädelek 31 a légierőtől. Stege érdeklődve tanulmányozta őket. – Megszöktetek az egységetektől? – kérdezte végül. – Nem, dehogy – rázta meg a fejét a szőke. – Nem? – vonta fel a szemöldökét Stege. – Akkor ugye nem bánjátok, ha szólunk a parancsnoknak? Pici, hívd ide Hardert! Picinek esze ágában se volt. – Megőrültél? Előbb játszadozzunk el velük egy kicsikét! A szőke lekevert neki egyet. 31

Szó szerint: Villámlánykák. Kedves, vidám lányzók (kifejezés, ném.)

– Nem azok vagyunk, akiknek képzeltek minket! Mi tisztességes lányok vagyunk. – Dezertőrök vagytok – javította ki Stege. – És ha szólunk Hardernek, akkor nagyon hosszú nyakú dezertőrök lesztek! – Feladnátok minket? – kérdezte bánatos tekintettel a fiatalabb, barna hajú lány. – Tehát mégis otthagytátok őket – vigyorodott el Stege. – Igen, hátramaradtunk, amikor a többiek elmentek – igyekezett szépíteni a dolgot a lány. – Hátramaradtatok? Ez jó! – nevetett Stege. – Így mindjárt más. És mivel szándékoztatok továbbmenni? Vonattal? – intett a fejével a közeli állomás felé. – Azt hiszem, nem ez a megfelelő alkalom a viccelődésre – mondta a szőke. Stege vállat vont. – Mi a nevetek? – Az enyém Grethe. A barátnőmet Trudénak hívják – felelte a szőke. Pici nem bírta tovább türtőztetni magát. Grethére vetette magát, de az ügyesen kitért előle. – Jó bőr vagy, szivi – kiáltotta Pici, és utána ugrott. – Éppen Pici mérete. Ha akarod, nem adlak oda másnak! Csak az enyém leszel. Stege elkapta Pici karját. – Hagyd békén, Pici! Hallottad, ő nem afféle lány. – Istenem, dehogynem! – rikkantotta Pici, és elkapta a lány szoknyáját. Majdnem sikerült letépnie róla. A lány ijedtében sikoltozni kezdett. Bakancsok dübörgése hallatszott az ajtó felől. – Bújjatok el! – hessentette el a lányokat Stege. Grethe és Trude gyorsan visszabújtak az ágy alá. Az ajtó kinyílt. Porta és a Légiós álltak az ajtókeretben, a szobát vizslatva. Pici az ágy szélén ült, és a mennyezetet bámulta fütyörészve. Még a vak is látta volna első ránézésre, hogy valamit titkol. Porta rosszallóan megcsóválta a fejét. Odament Picihez, és a kezébe fogta az állát. – Légy jó kisfiú, és mondd meg Joseph bácsinak, hova rejtetted a lányt. – Nem tudom, miről beszélsz – vágott ártatlan képet Pici. Porta nevetve felkapott egy női cipőt, és Porta orra alá tolta. – Tudod, mi ez?

– Igen, egy kurvás szandál – felelte türelmesen Pici. – Ez egy elhagyott kupleráj. Kurvák dolgoztak benne. – Hol van? – kiáltott rá Porta olyan hirtelen, hogy Pici ijedtében hátrahanyatlott az ágyon. – Alattam. Az ágy alatt! A lányok megint előkerültek az ágy alól. Közben Pici is összeszedte magát, és dühöngve Porta tudtára adta, hogy Grethe az ő tulajdona. Hogy miként végződhetett volna, azt nehéz megmondani. Ebben a forró pillanatban ugyanis lőni kezdett ránk egy ellenséges géppuska, nyakunkba verve a vakolatot a mennyezetről. A géppuskánkhoz ugrottunk, és láttuk, hogy az oroszok át készülnek kelni a síneken. – A nehézaknavetőt! – kiáltotta Harder hadnagy a fürdőszoba ablakából. Hárman felállították a robusztus aknavetőt; mi ezalatt megpróbáltuk sakkban tartani az oroszokat a géppuskáinkkal, de egyre többen és többen bukkantak fel a töltés mögül. Egy szovjet tábori üteg kezdte lőni a villákat és az állomást. Harder felhívta a zászlóaljat, és engedélyt kért a visszavonulásra, de azt a parancsot kapta, hogy maradjon veszteg. – Körül fognak venni minket! – kiáltotta bele a készülékbe Harder. – Az semmin nem változtat – felelte Von Barring. – A hadtestparancsnok megparancsolta, hogy tartsuk a pozíciónkat. Egyébként a többi század sincs jobb helyzetben. A 3. századot már szétverték. Vége. Egy tizedes futott felénk az állomás felől. Egy ágyúgolyó éppen mellette robbant fel; a férfi rongybabaként a levegőbe repült. A következő lövedék a mi házunk elé csapódott be. a fal mögé buktunk, de a levert vakolat pora még le se ülepedett, már megint a géppuska mögött álltunk, és a sínek táját lőttük. Felettünk, a padláson Porta rikkantott egyet, és a következő pillanatban már lefelé siklott az ablak melletti ereszcsatornán. Átügetett az állomás épületéhez, felkapott egy gazdátlan “kályhacsövet”, egy fal fedezékében letérdelt, és átküldött egy rakétát a támadó oroszoknak. A hatás ilyen rövid távolságból fantasztikus volt. Emberi testrészek és fegyverek szálltak a levegőbe. A támadás lendületét vesztette, az orosz tisztek azonban pisztolyaikkal és jó öreg Ilja Ehrenburg-idézeteikkel újra harci kedvet csiholtak katonáikba. A következő rakéta egy tömött lövészcsapat közepébe fúródott. A katonák szétszóródtak. Porta vigyorogva felnézett ránk, meglengette kürtőkalapját, majd visszarohant a házhoz.

– Elfogyott a nyalánkság – kiáltotta, miközben egy majom ügyességével felmászott a bádogcsövön. Iván visszavonult a töltés mögé. Betöltöttünk a következő töltényhevedert, és vártunk. A falu másik vége felől heves lövöldözést lehetett hallani – az oroszok ezek szerint több oldalról támadtak. Mindkét lány az ágy alá menekült, amikor a lövöldözés elkezdődött. Most előmerészkedtek, és Grethe megkérdezte: – Mi lesz, ha az oroszok bejönnek? Stege jóízűen felnevetett. – Erre előbb kellett volna gondolnod. Akkor, amikor megszöktél az egységedtől. – Jól van, de most mit fogunk csinálni? – aggodalmaskodott Grethe. – Húzd le a bugyidat, és feküdj az ágyba – javasolta Porta. – Szemtelen fráter! Te rosszabb vagy, mint az oroszok – kiáltotta a lány. – Hogyne, kiscicám – nevetett Porta. – Hamarosan meg is lesz az összehasonlítási alapod. Iván bátyus mindent elsöprő támadásra készül. Pici törökülésben a padlón ült, és vodkát vedelt. Köpött egyet, megtörölte a száját, és a lányok felé fordult. – Melyikőtök akar vadállatot játszani Picivel? Természetesen fizetni fogok érte – tette hozzá, és az ágyra lökött egy százmárkást. – Vegyetek belőle magatoknak harisnyát vagy rózsaolajat. A lányok gyilkos pillantásokat lövelltek Pici felé. Porta elnyihogta magát. – Látom, kezdesz begerjedni, Pici. – Még jó – bólintott Pici. – Az ember nem mindennap háborúzik szerelmi fészekben. Készen álltok Picire, lányok? Te lehetsz a következő – mondta Portának. Grethe fölé hajolt, hogy megcsókolja. A lány ellökte magától. – Éppen olyanok vagytok, mint az oroszok! – Nem egészen – mosolygott cinikusan Stege. – De majd meglátod. – Inkább az oroszok, mint ez a szemét vadállat! – fakadt sírva Grethe. – Az óhajod hamarosan teljesül! – kiáltotta Stege, és kidobott egy kézigránátot az ablakon. – Már jönnek is. Féktelen lövöldözés tört ki. Az oroszok már majdnem elérték a házat. – Tankok! – hallottuk az út felől, és a töltés mögül már fel is bukkant egy T–34-es széles orra. – Gyerünk, nyomás fel a sziklára – kiáltott fel a földszintről Harder. – Majd ott létesítünk egy újabb állást. Hozzák a sebesülteket.

– Nos, lányok – mondta Grethének és Trudénak Porta –, lemehettek a hallba, hogy forró csókkal várjátok ivánt, vagy felköthetitek a nyúlcipőt. De jól gondoljátok ám meg, mert nagyon gyorsan fogunk nyargalni! A Légiós géppuskája által fedezve kiürítettük a házat a fürdőszoba ablakán át. Már a sebesülteket is leadogatták nekünk, csak a két lány állt tanácstalanul a házban. – Nos, mit fogtok tenni? – Veletek tartunk – felelték kórusban. Ők is leereszkedtek a hátsó udvarba, ahol Papa és Heide kapták el őket. – Mi a fene, ti lányokat rejtegettetek? – csodálkozott Papa. – Mint láthatod – bólintott Stege. – A hölgyek bújócskát játszottak a fejvadászokkal. Porta és Pici belefutottak három oroszba. Rövid dulakodás után az oroszok jobbnak látták megadni magukat. Egyikük, egy főtörzsőrmester búbánatosan megjegyezte: – Vajna nix haraso! 32 – És erre csak most jöttél rá? – felelte Porta. – Mi már régóta tudjuk. – Nom du’ chien 33 – mondta a Légiós, és kétrét görnyedve szaladni kezdett nehézgéppuskájával. Golyók fütyültek a feje körül. Grethe felkiáltott. Vér buggyant ki a torkán. Pici hátrafordult. – Biztosan valami rosszat evett. – Elkapta Trudét, a vállához lendítette, és méret nélküli bakancsaival porfelhőt csapva maga mögött rohanni kezdett a hegyoldalon. – Quel malheur! 34 – mérgelődött a Légiós, és ő is nekiveselkedett a hegynek, amely szinte függőlegesen meredt az üdülő fölé. Az oroszok vad hurrázással mindkét oldalról lerohanták a villánkat. Porta félúton járt; az SS-fickóval közösen egy sebesültet támogattak. Az oroszok masszív támadása arra késztette őket, hogy megszabaduljanak tőle. A szerencsétlen egy hangos puffanással elterült az úton. Stege és én könnyűgéppuskáinkkal folyamatosan tűz alatt tartottuk az oroszokat, míg a Légiós fel nem állította a nehézgéppuskát a szikla tetején. Úgy tűnt, egy örökkévalóságig kell várni, hogy fejünk felett elkezdődjön a mérges kattogás. Stege elindult felfelé, de én is ezt tettem volna, ha valami olyan erővel gyomorszájon nem üt, hogy minden 32

A háború nem jó dolog. (orosz-ném.) A kutyafáját! (francia) 34 Minő balszerencse! (francia) 33

elsötétült a szemem előtt. Még annyit láttam, hogy Pici átadja Trudét Portának, aztán elfeketedett a kép. Amikor magamhoz tértem, iszonyatos görcsök marcangolták a zsigereimet. Azt hiszem, ordítottam. Kézigránátok robbantak, lövések dördültek, egy lángszóró sziszegett vörös nyelvével. Kiáltások és sírás ostromolták a dobhártyámat. Papa hajolt fölém. Maszatos volt a vértől és a portól. Felkapott, mint egy zsák lisztet, és Pici támogatásával elindult felfelé a hegyoldalon. Újabb golyó fúródott belém. “Tüdőlövés”, villant át az agyamon. Úgy éreztem, megfulladok.

vége

TARTALOMJEGYZÉK 1. AZ ÖRDÖG ÉJSZAKÁJA ................................................. 7 2. TOBZÓDÁS ..................................................................... 25 3. LÖVÉS AZ ÉJSZAKÁBAN ............................................ 35 4. GYILKOSSÁG FEHÉR KESZTYŰBEN........................ 57 5. PORTA, A PÓPA ............................................................. 75 6. PICI ÉS A LÉGIÓS ......................................................... 89 7. IDILL ................................................................................ 99 8. VISSZATÉRÉS A KELETI FRONTRA........................ 105 9. A DOMB......................................................................... 121 10. A TÁBORI BORDÉLY .................................................. 131 11. KÖZELHARC TANKKAL............................................ 143 12. KÉSEK, BAJONETTEK ÉS ÁSÓK .............................. 151 13. A HÓMEZŐK FARKASAI............................................ 165 14. MERENGÉS................................................................... 183 15. A LOPAKODÓ HALÁL ................................................ 195 16. KRUMPLIPÜRÉ DISZNÓPÖRKÖLTTEL................... 225 17. BERLINI KIMENŐ........................................................ 233 18. A PARTIZÁN ................................................................. 249 19. PICI FELOLDOZÁST NYER........................................ 261 20. LUKULLUSZI LAKOMA ............................................. 291 21. KÖRFORGÁS ................................................................ 303 22. FÖLDÖNFUTÓK........................................................... 327 23. ÉLJEN A HALÁL!......................................................... 349