BGF KKFK Elektronikus Könyvtár Az elektronikus könyvtár teljes szövegű dokumentumokat tartalmaz biztosítva a szabad Információ-hozzáférést. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illeti. Az elektronikus könyvtár dokumentumai szabadon felhasználhatók változtatások nélkül a forrásra való megfelelő hivatkozással, de csak saját célra nem kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz.
Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR KÜLGAZDASÁGI SZAK Nappali tagozat Európai üzleti tanulmányok szakirány
A POLITIKAI UNIÓ
Készítette: POZSONY PÉTER Budapest, 2004
TARTALOMJEGYZÉK
ELŐSZÓ HELYETT .................................................................................................................................... 5 BEVEZETÉS ................................................................................................................................................ 6 I. AZ EGYSÉGES EURÓPA ESZMÉJE...................................................................................................... 8 II. A POLITIKAI UNIÓ DEFINÍCIÓJA ...................................................................................................... 11 III. AZ EURÓPAI (UNIÓS) IDENTITÁS.................................................................................................... 15 IV. A POLITIKAI INTEGRÁCIÓ FEJLŐDÉSE A MAASTRICHTI SZERZŐDÉSIG ............................. 21 1. 1950. május 9. A Schuman-terv ......................................................................................... 22 2. 1950. október 24. A Pleven-terv......................................................................................... 23 3. 1954. A Nyugat-Európai Unió............................................................................................ 26 4. 1957. március 25. A Római Szerződés ............................................................................... 26 5. 1961. július 18. A Bonni Nyilatkozat ................................................................................. 27 6. 1961. A Fouchet I. terv....................................................................................................... 28 7. 1962. A Fouchet II. terv...................................................................................................... 28 8. 1970. A Davignon-jelentés ................................................................................................. 29 9. 1974. A Tindemans-jelentés ............................................................................................... 31 10. 1981. A Genscher-Colombo-terv...................................................................................... 32 11. 1984. Spinelli és az Európai Unió Szerződéstervezete ..................................................... 33 12. 1985. A Dooge-bizottság-jelentései.................................................................................. 33 13. 1986. február. Az Egységes Európai Okmány.................................................................. 34 V. A MAASTRICHTI SZERZŐDÉS: A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA LÉTREJÖTTE .... 36 14. 1993. A Maastrichti Szerződés és előzményei ................................................................. 36 VI. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA MAASTRICHTÓL NIZZÁIG .................................... 38 15. 1997. Az Amszterdami Szerződés .................................................................................... 38 16. 1998. december. A Saint Malo-i Nyilatkozat ................................................................... 40 17. 1999. június. A kölni csúcs............................................................................................... 41 18. 1999. december. A helsinki csúcs..................................................................................... 42 19. 2000.június 19-20. A feirai csúcs ..................................................................................... 44 20. 2000. november 20. A brüsszeli konferencia................................................................... 44 21. 2000. december 7-10. A Nizzai Szerződés ....................................................................... 45
3
VII. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA AZ UTÓBBI ÉVEKBEN .......................................... 47 22. 2001. szeptermber 11.Európa az Egyesült Államokat ért terrortámadás után .................. 47 23. 2001. június 11. A göteborgi csúcs................................................................................... 48 24. 2001 december. A laekeni csúcs....................................................................................... 48 25. 2003. Az “eurohaderő” Macedóniában............................................................................. 48 26. 2003. Az “eurohaderő” Kongóban ................................................................................... 49 27. 2003. december 12. Az Európai Biztonsági Stratégia ...................................................... 49 VIII. AZ EURÓPAI UNIÓ ALKOTMÁNYA.............................................................................................. 51 IX. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA ÉRTÉKELÉSE............................................................ 53 X. FÖDERATÍV VAGY KONFÖDERATÍV POLITIKAI UNIÓ? ............................................................. 56 ZÁRÓ GONDOLATOK .............................................................................................................................. 62 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS....................................................................................................................... 64 BIBLIOGRÁFIA ......................................................................................................................................... 65 RÖVIDÍTÉSEK ............................................................................................................................................ 69
4
ELŐSZÓ HELYETT
Egyszer valahol azt olvastam, hogy azok lettek az igazán sikeres emberek, akik a vereségeiket nem kudarcként élték meg, hanem levonták a tanulságot és tanultak belőlük. Úgy hiszem, hogy ez a gondolat az európai integrációra is igaz. Európa az elmúlt másfél századra nem lehet különösebben büszke. Túl sok kudarc volt amiből nem tanult semmit. Most viszont úgy érzem, eljött az idő, hogy levonjuk a tanulságokat és megteremtsünk egy olyan Európát, amire méltán büszke lehet minden európai.
5
BEVEZETÉS Szakdolgozatom témájául a politikai uniót választottam. A téma különlegessége, hogy jóllehet már egy ideje igencsak aktuális, nem áll rendelkezésünkre bőséges szakirodalom. Én nem fogok jóslatokba bocsátkozni a dolgozatomban a tekintetben, hogy mikor jön el a politikai unió kora, vagy hogy megvalósítható-e egyáltalán. Ezeket a döntéseket rábízom az olvasóra. Természetesen az egyes témákkal kapcsolatban kifejtem nézeteimet, amivel nem feltétlenül kell egyetérteni. Dolgozatom első fejezetében szeretnék egy rövid áttekintést adni az egységes európai eszme fejlődéséről. Ezt azért tartom, fontosnak, hogy lássuk az Európai Unió és Európa jövőjével kapcsolatos viták nem újkeletűek. A második fejezetben magával a politikai unióval mint fogalom meghatározásával foglalkozom. Nagy valószínűséggel ez lesz a legvitatottabb része munkámnak, mert e téren igencsak kevés szakirodalmi definíció állt rendelkezésemre. A harmadik fejezetben az európai identitás kérdését járom körbe. Ugyanis megítélésem szerint e nélkül nem jöhet létre a politikai unió Európában. Ezután szeretnék egy visszatekintést adni a politikai integrációról, a kezdetektől egészen a Maastrichti Szerződés létrejöttéig. Megnézni a fontosabb évszámokat, dokumentumokat és bemutatni az előzményeket. Ezt követően az Európai Unió kül-, és biztonságpolitikájával (CFSP) és az európai biztonság és védelempolitikával (ESDP) fogok foglalkozni, aminek a szerepe megítélésem szerint az “újkori nemzetközi terrorizmusban” felértékelődött. A következő fejezetben az Európai Alkotmány által bekövetkezett változásokat mutatom be, de csak a politikai unió szempontjából. Végül pedig a “föderatív berendezkedéseket” veszem nagyító alá. Itt fogok kitérni a föderalizmusra és funkcionalizmusra, mint integrációelméleti iskolákra. 6
A fenti felsorolást elolvasva, úgy tűnhet, hogy túl sok témával akarok foglalkozni. Az egyik külső konzulensem dr. Kós András például azt javasolta, hogy a politikai uniót vagy a kül- és biztonságpolitika vagy az Alkotmánytervezet szemszögéből közelítsem meg. Én viszont úgy érzem - és erre a későbbiekben is kitérek -, hogy jóllehet ezek igen fontos részét képezik a politikai uniónak, de teljesen még sem fedik le azt. Ezért hát több témát megvizsgálok amit fontosnak, idevágónak tartok. Amikor például majd az Unió közös kül-, és biztonságpolitikájával foglalkozom, akkor nem általánosságban fogok “vizsgálódni”, hanem azt fogom megnézni, hogy a politikai unió szempontjából mennyire fontos ez a “közös” politika, hogyan és miért fejlődött és hol tart napjainkban. Az egyes témákat tehát mindig csak a politikai unió “irányából” vizsgálom, nem pedig magát a témát részletezem.
7
I. AZ EGYSÉGES EURÓPA ESZMÉJE1 Amikor dolgozatomban a politikai unió kifejezést használom, akkor általában két fogalmat értek alatta. Az egyik az maga az integráció legmagasabb szintje, amikor egy “államként” működik az integráció. A másik meghatározás alatt viszont azt az egységes Európát értem, amelyet már régóta szeretett volna néhány hódító, filozófus és “európai gondolkodó” megvalósítani. Most tehát a politikai unió vagy másként kifejezve, a Egységes Európa “előfutáraival” foglalkozom, ezzel is tisztelegve az emlékük előtt. Mai értelemben az európai integráció kezdetét általában 1945-re teszik. Nem az én tisztem eldönteni, hogy ez így van-e, de az biztos, hogy 1945 egy fordulópontot jelentet. Véget ért a II. világháború. A “régi Európa” elpusztult. Az európai gazdasági rendszerek romokban hevertek, az emberek megtörtek, a korábbi politikai rendszerek hitelüket vesztették. Eljött tehát az újrakezdés lehetősége. Európában nem voltak a hagyományos értelemben vett nyertesek és vesztesek. Itt csak vesztesek és kevésbé vesztesek voltak. “Európa betegségei” a nacionalizmus és antiszemitizmus nem csak Németország és csatlós tagállamaiban voltak jelen. Európa minden országában találkozhattunk vele. Európa jól tudta ezt, ezért 1945-ben egy olyan föderációt (ezt föderációnak hívták de inkább szövetségre gondoltak, a föderáció szó alatt ugyanis mindenki mást ért) képzelt el, amelyben az európai nemzetek békében és harmóniában élhetnek egymással. Jóllehet a fordulópont az európai integrációban 1945-ben következett be, de az “Egyesült Európa” eszméjét már sokkal korábbra tehetjük. Az európai széttagoltságot jó néhány “nagy hódító” szerette volna megtörni. Itt említhetjük a Habsburgokat vagy akár Napóleont. De az európai egység gondolata - ez akkoriban inkább egyfajta európai megbékélést jelentett - nem csak a katonai hódítókat, hanem a filozófusokat, gondolkodókat és írókat ugyanúgy foglalkoztatta. Az európai egység eszméjének az előfutárai között említhetjük Pierre Duboist – jogász és diplomata -, aki 1305-ben egy hercegekből álló tanács felállítását javasolta, amelynek célja a
1
A fejezetet 4 könyv elemzése alapján állítottam össze: 1. Derek W. Urwin: A közös Európa; 2. J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, 2002; 3.J. Nagy László: Európa-ismeretek,1998; 4. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, 2002
8
béke megteremtése és a keresztény eszmék védelmezése. Maximilien de Béthune, Sully hercege az európai államok törökellenes szövetségét javasolta. Itt az európai hatalmak felosztották volna Európát egymást közt a béke érdekében. A később felmerülő vitákat pedig egy ún. Főtanácsban tárgyalások útján rendezték volna. Ez a terv sugallta először az európai államok konföderációjának a gondolatát . Mindenképpen meg kell említenünk abbé de Saint-Pierret, a “jó abbét”, ahogyan kortársai nevezték. Ő írta az Örök béke-tervezet foglalata c. művet, amelyben egy olyan intézményrendszert vázol fel, ahol a nagyhatalmak tárgyalások útján rendezni tudják az egymást között fellépő vitás kérdéseket. 1814-ben Henri Saint-Simon nyilvánosságra hozta az intézményes egységre vonatkozó részletes tervét. Terveiben egy közös európai uralkodó, kormány és parlament szerepelt. A cél itt is egy egységes Európa, azaz az Európai Egyesült Államok és ezáltal a béke megteremtése volt. Megjegyzendő, hogy az Európai Egyesült Államok fogalmát Victor Hugo használta először az 1849-es Párizsi Békekongresszuson. Ezek a tervek azonban csak egy szűk elit számára voltak ismertek (megemlítendő, hogy manapság nagyjából ugyanez a helyezet). A valóságban nagy volt a széttagoltság és megosztottság, ami végül az I. világháború bekövetkeztéhez vezetett. Az I. világháborút követően súlyos gazdasági és politikai problémákkal küszködtek az európai államok. Ezért ebben az időszakban megnövekedett azon csoportosulások száma, amelyek az integrációban látták a szebb jövőt. Közülük a legkiemelkedőbb a Pán-Európai Unió, amelyet egy osztrák arisztokrata, gróf Richard Coudenhove-Kalergi alapított 1923-ban. Kalergi legfontosabb műve a Páneurópa. Ebben egy európai föderáció szükségessége mellett érvel. Meg kell ugyan jegyezni, hogy jóllehet az Unió fő céljának a béke megőrzését tartotta, de megjelent egy “közös ellenség” is: a bolsevizmus, amelyet a béke ellenségének tartottak. 1927-ben Aristied Briand elfogadta a Pán-Európai Unió tiszteletbeli elnöki posztját. Briand mérsékelten szocialista politikus volt és 1909 és 1931 között többször francia miniszterelnök. Briand 1929-ben a Népszövetség szeptemberi ülésén egy olyan Unió tervezetét vázolta fel, amelynek keretein belül konföderáció létesülne az európai államok között. Az 1930. május 1jén kibocsátott Briand Memorandum az integráció gondolatának első hivatalos formában 9
megjelenő politika megfogalmazása. Briand Európai Unióját három szervezeti egység alkotja. Az első az Európai értekezlet, melynek tagjait a tagországok delegálják, a második a Politikai Intézőbizottság, amely egy korlátozott számú tagból álló végrehajtó szerv és végül egy Titkárság. Az egész szervezet a Népszövetséggel szoros együttműködésben működött volna. Sajnos ezek az eszmék és csoportosulások sem tudták megakadályozni Európát abban, hogy a vesztébe, a II. világháborúba rohanjon. A Népszövetség nem tudta az európai államokat politikailag, gazdaságilag vagy kulturálisan egymáshoz közelebb hozni. Egy olyan szörnyű és értelmetlen háborúnak kellett bekövetkeznie, mint a II. világháború, hogy rádöbbentse Európát a protekcionista gazdaságpolitikát alkalmazó, a nemzetállami érdekeket mindenekelőtt szem előtt tartó, a szuverenitást szent tehénként tisztelő „nemzetállamok” kora megbukott és eljött az integráció ideje. Az európai eszme fejlődését tovább nem részletezem. Az eddigiek bemutatásával az volt a célom, hogy az olvasó megértse, hogy az “Európai Unió gondolata” mindig is létezett, csak éppen nem mindig így hívták. Az európai eszme 1945 utáni fejlődésének bemutatása, részletezése helyett álljon itt inkább egy idézet, amely úgy érzem a legtömörebben összefoglalja ezen időszak lényegét. “Ötven év alatt Európa létrejött” Lionel Jospin, 2001. május 28.2
2
Idézi: Szolcsányi Bálint: Az Európai Unió perspektívái, 2002.
10
II. A POLITIKAI UNIÓ DEFINICIÓJA Ahhoz hogy megértsük mit is jelent a politika unió először az alapfogalmakat kell tisztáznunk. Az első ilyen fogalom az integráció. Meghatározására számos elmélet született. Én J. Nagy László definíciójával értek egyet: “Az a folyamat, amely során több nemzetgazdaság összekapcsolódik, a köztük lévő különbség mindinkább eltűnik, az egymás közti gazdasági (később) egyéb kapcsolatok is mindinkább közelítik az országon belüli kapcsolatok sajátosságait.”3 Másképp megfogalmazva ez egy olyan folyamat, amely a nemzetközi munkamegosztás egy bizonyos fejlettségi fokán jelenthet meg, akkor amikor a termelési tényezők túllépnek az országhatárokon és ezáltal kialakul egy kölcsönös függés és ráutaltság. A célja a hatalom, a mozgástér és az erőforrások bővítése. A szakirodalom több integrációs formát, azaz szintet különböztet meg. Ezek röviden a következők.4 Szabadkereskedelmi övezet: ..... a terület országain belül a külkereskedelem liberalizált, a kívülállókkal szemben azonban minden tagország külön nemzeti vámpolitikát folytat. Vámunió:.................................... a terület országain belül a külkereskedelem liberalizált, de a kívülállókkal szemben már közös külső vámokat alkalmaznak és közös kereskedelem politikát folytatnak. Közös piac: ................................. a vámuniónál annyiban több, hogy az áruk és szolgáltatások mozgásának szabadságán túl a termelési tényezők (tőke és munkaerő) áramlását is liberalizálják Egységes (belső piac) ................. a közös piacnak olyan továbbfejlesztett változata, ahol a vámokon és mennyiségi korlátozásokon túl, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és munkaerő szabad áramlását akadályozó “nem vámjellegű” (fizikai, pénzügyi, technikai) korlátokat is felszámolják. Gazdasági Unió:......................... a közös piacon túl már a gazdaságpolitikák integrációját is megvalósítják, ami a nemzeti gazdaságpolitikák összehangolását, harmonizálását, végcélként pedig azok közösségi szintű egyesítését jelenti: a gazdasági unió fontos eleme a közös valuta. Politikai Unió:............................ a kormányzat és törvényhozás fokozatos átvitele a közösségi szintre; e folyamat fontos eleme e közös külpolitika kialakítása és a bel- és igazságügyek közösségi szintre emelése.
Azért volt fontos ismertetnem az integráció fokozatait, mert a szakirodalom a politikai unió egyik definíciója alatt az integráció utolsó szintjét érti. Ezen elmélet szerint az integrációt különböző szintekre bontják ahol a gazdasági és politikai integrációt megpróbálják szétválasztani. 3
J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, 2002, 127.
11
Ezzel a meghatározással az a baj, hogy azt feltételezi, a gazdaság és a politika különválasztható. Márpedig ez nem igaz. Nincs tisztán gazdasági és politikai kérdés. Egy közhely szerint “Minden politika”. Ezt pedig mi sem bizonyítja jobban mint az 1950. május 9.-én megjelent Schuman-terv, amely lerakta az Európai Unió alapkövét. Robert Schuman és Jean Monnet célja az volt, hogy létrehozzanak egy francia-német tengely körül szerveződő európai föderációt. Elképzelésük az volt, hogy a szén és acélipar központi ellenőrzése révén lehetetlenné válik az önálló háborús készülődés. Mindenki beláthatja tehát, hogy az egész integráció egy politikai döntés miatt indult el, amely természetesen sok gazdasági előnnyel is járt, de a fő indok mégis politikai volt. Itt említhetjük a 2004-es bővítés kérdését is. Egyértelmű, hogy amikor arról kellett döntenie az Európai Uniónak, hogy hány tagjelölt országot vegyenek fel egyszerre, akkor nem a gazdasági teljesítmény alapján döntöttek, hanem ismét egy politikai döntés született és e döntés érdekében a gazdasági megfontolások háttérbe szorultak. A másik szakirodalmi értelmezés szerint a politikai uniót, annyival tekintik többnek a gazdasági uniónál, hogy itt már megjelenik a közös kül- és biztonságpolitika. J. Nagy László Európai-ismeretek könyvéből idézve ez tisztán kivehető. “Szorosan vett politikai unión az egységes kül- és védelempolitikát értik.” 5 Ha megnézzük, hogy hol találkozunk legtöbbször a politikai integráció fogalommal az Európai Unióban akkor azt mind a közös kül- és biztonságpolitikánál fogjuk megtalálni (Európai Politikai Együttműködés, Politikai Bizottság, stb.). Én ezt a meghatározást sem tartom teljesen helyénvalónak. Az ok egyszerű. A vita még nem fejeződött be arról, hogy milyen formában kell elképzelni a politikai uniót. Ez ugyanis jelenthet föderális államszövetséget (föderáció) vagy egy lazább szövetséget (konföderáció). A probléma pedig ott van, hogy míg föderáció esetén a külpolitika a szövetségi hatáskörbe tartozik, addig a konföderációban nem. Láthatjuk tehát, hogy nem feltétlenül a kül- és
4 5
Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, 2002, 31. J. Nagy László: Európa-ismeretek, 1998, 52.
12
biztonságpolitika jelenti egy az egyben a politikai uniót, bár meg kell jegyezni, hogy ez képezi a legfontosabb és egyben a legvitatottabb részét a politikai uniónak. Mielőtt még meghatároznám, hogy én mit értek a politikai unió fogalma alatt a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány definíciót a hazai és nemzetközi szakirodalomból. “ Az integráció talán legmagasabb szintje. Azt az állapotot takarja, amikor a kormányzat és a törvényhozás jelentős része – beleértve olyan kérdéseket is mint a külpolitika, valamint a belés igazságügyek átkerül a közösségi szintre.”6 Egy másik megfogalmazás szerint: “A politikai uniót a törvényhozó és a végrehajtó hatalom nemzeti szintről közösségi szintre emeli. A politikai unió előfeltétele egy nemzetek feletti hatóság létrehozása és működése, amelynek jogában áll, hogy az egyes tagállamokra nézve kötelező döntéseket hozzon. A politikai unió föderáció vagy konföderáció formáját öltheti. Gyakorlatilag az EU az egyetlen olyan integráció, amely megkísérli a végső cél, a politikai unió elérését.”7 Egy másik értelmezés szerint: “A politikai unió magában foglalja a közös kül- és biztonságpolitikát, s a tagországok már egy országként működnek, létrehozva a föderatív államot.”8 Másképp megfogalmazva: “A politikai unió az elméleti kutatások szerint az integrációs folyamat legmagasabb foka. A politikai unió keretei között már nemcsak a tagállamok gazdasági rendszere, hanem a politikai intézményei is összefonódnak. Egyes vélemények szerint, ekkor már maguk az önálló államok is megszűnnek, és az egyes nemzetállamok helyére az unió egységes politikai szerveződése lép.”9 És végül lássuk az utolsó fogalom meghatározást: “Teljes körű politikai unió csak szövetségi (föderatív) államokban (amilyen például az Egyesült Államok, Németország, Svájc) képzelhető el. Az Európai Uniót megalapító Szerződés a politikai unió elemei közül rögzíti a közös kül- és biztonságpolitika célját, továbbá az együttműködést a bel- és igazságügyi politika egyes területein. A belső piac kiépítése során már integrálták az egészségügy, az állat-
6
Blahó András: Európai Integrációs Alapismeretek, 2002, 685. Európai Uniós fogalomtár, Általános kifejezések, 2001, 289-es fogalom. 8 Balázs Judit, Ian Barnes, Fáyné Péter Emese: Az Európai Unió, 9 Bernák Ágnes-Kondorosí Ferenc-Nemerkényi Antal-Szabó Pál: Az Európai Unió 7
13
és növényegészségügy, a környezetvédelem, a műszaki előírások és számos további szabályozási rendszer lényeges tényezőit.”10 A fenti definíciók alapján megítélésem szerint a következő meghatározás lenne a legtalálóbb a politikai unió megfogalmazására: A politikai unió az integráció legmagasabb szintje. Az integráció úgy működik, mint egy “állam”. Ezt az “államot” egy nemzetek feletti hatóság irányítja a működéséhez szükséges intézményi feltételekkel. A politikai unió létrejöhet föderáció vagy konföderáció formájában. Ez előbbi esetében a kül- és biztonságpolitika közösségi szintre kerül, az utóbbi esetében viszont a külpolitika nem kerül szövetségi hatáskörbe. A tagállamok politikai intézményei egyre jobban közelednek egymáshoz és létrejön egy közös politikai intézményrendszer A hatékony működésre a szubszidiarítás teremt esélyt. Politikai unió nem jöhet létre csak gazdasági és politikai alapon, szükség van egy társadalmi és kulturális “egybeolvadásra” is. Fontos, hogy a politikai unió állampolgáraiban kialakuljon egy “identitás”. Enélkül az identitás nélkül nem jöhet létre politikai unió, vagy ha létre is jön hosszú távon nem lehet sikeres. Dolgozatom következő fejezetében ezzel a bizonyos identitással, azaz az európai identitással foglalkozom.
10
Izikné Hedri Gabriella-Palánkai Tibor: Európa ma és holnap, 1998, 7.
14
III. EURÓPAI (UNIÓS) IDENTITÁS Miért van zárójelben az “uniós” kifejezés? Az ok egyszerű, ahhoz hogy az Európai Unió polgárainak az identitásáról, az európai uniós identitásról beszéljünk, először meg kell határoznunk az európai identitást is. Ezt pedig nehezebb feladat, mint magáról az európai uniós identitásról beszélni. Már csak azért is nehéz és bonyolult ez a kérdéskör mert az is lehet hogy nincs külön európai és európai uniós identitás. A funkcionalista és neofunkcionalista elméletben is megjelenik a “spill over” mint az integráció egyik legalapvetőbb fogalma. A szektorális átcsordulás, mely a “spill over”-nek egyfajta megnyilvánulási formája azt jelenti, hogy az integráció gazdasági úton indul el, és ha valamelyik területen sikeres akkor az “átgyűrűzik” a politika és társadalom egyéb rétegeibe is. Nagy utat tett meg az integráció az 1950-es Schuman-tervtől napjainkig. A “spill over” eredményei közt említhető, hogy “az akkoriban a gazdaság alapjának tekintett nehézipari szektortól (Szén- és Acélközösség) az integráció néhány évtized alatt a kereskedelemre, a vámokra, a békés célú nukleáris kutatásokra is kiterjedt.”11 Az “átcsordulás” eddig sok területen eredményes volt. Azonban a politikai unió megteremtésében már nem lehet csak az “átcsordulástól” várni a végkifejletet. Jóllehet a gazdaság egyes területeiről a sikerek kihatottak a politikai szférára, de magukra az európai polgárokra, az európai (uniós) identitásra már kevésbé. Az EU állampolgárai támogatják az integrációt, ha úgy érzik, hogy az számukra több előnnyel jár, mint hátránnyal. Egy olyan “államban” azonban, ahol számos nemzeti és szuverenitás szempontjából igen érzékeny politikáról (Pl. biztonságpolitika) le kell mondaniuk ezek az előnyök már nem elégségesek ahhoz, hogy az állampolgárok elfogadjanak egy ilyen “államot”. Ahhoz, hogy ez megtörténjen és teljes mértékben legitimálják ezt az “államot”, a politikai és gazdasági előnyökön kívül szükség van egy érzelmi kapcsolatra, egy azonosság tudatra, ami
11
Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, 2003, 26.
15
akkor is összetartja az integrációt, amikor az gazdaságilag nem olyan eredményes, mint amit az állampolgárok elvárnak tőle. Az Európai Unió esetében ez nem más, mint az európai vagy európai uniós identitás. “Amikor európai kulturális identitásról beszélünk, maga a kifejezés utal arra, hogy egy rendkívül komplex problémakörrel van dolgunk. Tekintettel kell lenni arra, hogy az európai identitás az egyik legátfogóbb és legáltalánosabb kollektív- vagy csoportidentitás…, mégpedig egy olyan kulturális identitás, amely feltételezi a háttérben valamiféle közös európai kultúra meglétét és az azzal való azonosulás tudatát.”12 Ha az európai identitásról beszélünk akkor meg kell határoznunk, hogy mit értünk Európa alatt. Abban mindenki egyetért hogy Európa nem csak egy földrajzi terület, hanem egy kulturális, politikai, ideológia fogalom is egyben, amely szimbolizálja a szabadságot, fejlettséget, jogállamiságot, modernséget. Miután azonban Kazahsztán és Izrael is kifejezte az EU-tagsággal kapcsolatos elképzeléseit különösen fontos lett, hogy meghúzzuk Európa határait. Ez pedig korán sem egyszerű. “Korábban a Nyugat-római Birodalommal azonosították Európát, így ebbe a területbe Bulgária, vagy akár Görögország sem tartozik bele.”13 Megjegyzendő, hogy ami az „Európa név eredetét illeti, az egyik legvalószínűbb elmélet szerint a főniciai „ereb” szóból származik. Ez azt a helyet jelenti ahol a nap lenyugszik, vagyis Nyugatot. Tehát Európa elvevezését tekintve is egyenlő a Nyugattal. „Szimbolikus jelentőségű, hogy Európát nem európaiak nevezték el, és azonosították a Nyugattal (a XVIII. Század európai önértelmezése már megteszi ugyanezt), míg „nem Európát” vagyis a Keletet (Orient) maga Európa „hozta létre” saját önazonosságának jobb meghatározása miatt.”14 Később a második világháború után a kommunizmus - mint a közös ellenség megjelenése - soha nem látott módon egymásra utalta a Nyugat államait. A világ tehát sokáig a Nyugattal azonosította Európát. Olyannyira sokáig, hogy ez talán még napjainkra is igaz. A rendszerváltozásokat követően megszűnt Európában a politikai széttagoltság, de ez nem jelenti rögtön Európa egyesülését is.
12
Rostoványi Zsolt: Európaiság, európai identitás és az európai integráció, Európai Szemle, 55. Fazekas Beatrix – Vigh László: Milyen lesz a jövő Európája?, Külpolitika, 1999. V. évf. 3-4 szám, 143. 14 Rostoványi Zsolt: Európaiság, európai identitás és az európai integráció, Európai Szemle, 60. 13
16
A szakadék a Kelet és Nyugat között tehát továbbra is fennáll. Igaz, hogy ez már egy másfajta szakadék. A régi szakadék eltűnt, de keletkeztek újak. Míg “Nyugaton” az integráció elmélyítésével és Európa jövőjével foglalkoznak, addig “Keleten” újra lángra kaptak a nacionalista érzelmek. Fogalmazzunk úgy, hogy Keleten ezek az érzelmek hosszú évtizedekig palackba voltak zárva, a rendszerváltozás pedig kihúzta a palack dugóját. Tovább mélyíti a szakadékot Kelet és Nyugat között a gazdasági lemaradás is. Nem bocsátkoznék jóslásokba, hogy mennyi időbe telhet míg “behozzuk” a lemaradásunkat, de még a legoptimistább jóslások is több évtizedet állapítanak meg. Felteszem tehát a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán valamiféle közös európai identitás egy ennyire megosztott Európában? A válasz igen. Igen létezik, csakhogy ez nem az, amire az Európai Uniónak szüksége van ahhoz, hogy végül politikai unióvá fejlődjön. Létezik valamiféle európai identitás. Meghatározni nem könnyű, ugyanis mindenkinek mást jelent. Valakinek a közös történelmet, a szabadságot, másnak a kereszténységet és modernitást. De hogy ez az európai identitás mennyire “közös” arról már megoszlanak a vélemények. Az Egyesült Államokra azt szokták mondani kulturális és ezáltal az identitás szempontjából, hogy egy olvasztótégely. Rendkívül sok nemzetiség él az Egyesült Államokban, akikben azonban mégis mind megvan egyfajta azonosságtudat. Olyasfajta azonosságtudat, ami az Egyesült Államokban megvan, megítélésem szerint az Európai Unióban soha nem lesz. Ennek okai a közös nyelv, terület, jog, vallás, gazdasági és politikai rendszer, az etnosz, és a közös kultúra hiányosságaiban keresendők. Ha egy “európait” megkérdeznek Amerikában vagy Ázsiában, hogy honnan jött, akkor nagy valószínűséggel nem azt válaszolja, hogy Európából vagy az Európai Unióból, hanem a “saját országa” nevét fogja mondani.
17
“Bizonyos értelemben különbség tehető az “európaiság” (Europeanness) és egy európai nemzethez tartozás között. Az európaiság ugyanis meghatározóan kulturális kategória, amely az európai identitás (avagy “Euro-identitás”) bázisán értelmezhető csupán.”15 Tony Judt történész professzor szerint az európaiság egy “transznacionális elit” sajátossága csupán, akiket összeköt a közös nyelv (eleinte a latin, később a francia, jelenleg pedig az angol) és a teljes mozgási szabadság. Ezek az emberek olyan üzletemberek, politikusok, értelmiségiek, tanárok, akik Európa bármely fővárosában jól érzik magukat. Judt még azt is előrevetíti, hogy ezekben a “kozmopolita európaiakban” több a közös vonás, mint saját kevésbé művelt honfitársaikhoz viszonyítva. Az európai polgárok azon rétegei, akik nem tartoznak bele ebbe az elitbe teljesen más érzelmeket táplálnak az európaiság iránt. Ők sokkal inkább nemzeti kategóriákban gondolkodnak. Judt szerint itt még különbséget lehet tenni Nyugat-, Közép és “külső Európa” között, de ezzel a nézettel már én is foglalkoztam korábban a dolgozatomban ezért most nem is fejtem ki megint. Érdekes még megvizsgálni azon folyamatok kihatását az identitásra -mi esetünkben az európai identitásra-, amelyek a kilencvenes években bekövetkeztek a világban. Ezek a folyamatok az integráció/dezintegráció és a globalizáció/lokalizáció. Ezek kapcsán két különböző elmélet létezik a szakirodalomban. Az egyik elmélet szerint a globalizáció következtében a lokális kulturális identitások szerepe csökken és egy újfajta globális identitás kezd kialakulni. A másik elmélet pedig ezzel szöges ellentétben áll, miszerint éppen a globalizáció következtében kezdtek megerősödni a lokális kulturális identitások, egyszersmind így próbálva kivédeni a globalizáció káros hatásait. Ezek között a lokális identitások között említhetjük a nemzeti és az etnikai identitást. Megítélésem szerint a valóság a kettő között van. A két elmélet egyszerre van jelen és hat Európára, kérdés persze hogy végül felülkerekedik-e az egyik a másik fölött és ha igen , akkor melyik. Bernard Kittel felvet egy másik problémát is az európai identitással kapcsolatban. Szerinte strukturális akadályai vannak a közös identitás kialakulásának.
15
Rostoványi Zsolt: Európaiság, európai identitás és az európai integráció, Európai Szemle, 68.
18
Ennek okai pedig az Európai Unió legitimációs problémájában keresendők. “Az európai szintű demokratizálódáshoz szükség lenne az Európai Parlament további fejlesztésére, ezzel a hatalom tényleges gyakorlóinak kijelölésére. Emellett támogatni kellene a közösségi szintű intermediális érdekcsoportokat, a középszint kialakítására.”16 A lényeg, hogy napjainkban nem érvényesül a “népfelség elve” az Európai Unióban. Márpedig e nélkül nem érzik az EU-polgárok, hogy közvetlenül ők is bele tudnának szólni Európa ügyeibe. Természetesen ettől még nem biztos, hogy az európaiak tömege közelebb érzi majd magát az EU-hoz, de mindenképpen fontos, hogy tovább növeljük a “demokrácia körét” az Európai Unióban, ezáltal is “megkönnyítvén” az utat a politikai unió felé. Természetesen a demokrácia kérdésköre ennél sokkal bonyolultabb és több tényezőt ölel fel, de megítélésem szerint ettől még igen fontos lenne, hogy az EP minél nagyobb hatalommal rendelkezzen. Végezetül pedig fel teszem a kérdést, hogy kell-e, érdemes-e egy közös európai identitást mindenképpen kialakítani, hiszen Európa identitását leginkább a sokszínűség, a „másság” határozza meg. A különböző nyelvek, különböző kultúrák és a különböző szokások azok, amelyek az európai identitást leginkább befolyásolják. A fenti kérdés jó vitatémául szolgálhatna egy másik szakdolgozatban. Azonban én megígértem, hogy dolgozatom témáit csak a politikai unió szemszögéből vizsgálom. Ezért szeretném megválaszolni a fenti kérdést és egyúttal kifejteni a saját véleményemet. Megítélésem szerint, igen, szükség van egy közös európai identitásra. Enélkül ugyanis nem tudom elképzelni az Európai Unió további fejlődését. Szükség van egy európai identitásra, de egy másfajtára mint ami most van a köztudatban. Nem tudok egyetérteni azokkal, akik mindenáron a függetlenséget, a nemzeti érdek mielőbbre valóságát és ezáltal a „másság nem elfogadását” hangoztatják. Úgy érzem, hogy túl sok gondot okozott Európának a nacionalizmus. Túl sokszor, túl sokan csak a saját nemzeti érdeküket tartották szem előtt, ezáltal kioltva mások és saját életüket is.
16
Fazekas Beatrix – Vigh László: Milyen lesz a jövő Európája?, Külpolitika, 1999. V. évf. 3-4 szám, 145.
19
Itt az ideje végre, hogy a nemzeti érdek mielőbbre helyezését felváltsa egy közös európai gondolkodás, amiből kifejlődhet az európai uniós identitás és ezáltal megnyílhat az út egy újfajta Európába, a politikai unióba.
20
IV. A POLITIKAI INTEGRÁCIÓ FEJLŐDÉSE A MAASTRICHTI SZERZŐDÉSIG Dolgozatom most következő fejezete “szárazabb” lesz a többi fejezetnél, de fontosnak tartom bemutatni, hogy 50 év alatt milyen ütemben fejlődött a politikai integráció. Különösen a főbb évszámokat, dokumentumokat szeretném kiemelni, és ezek előzményeit, hogy pontosan lássuk milyen események vezettek a politikai integráció “mérföldköveihez”. Ha végig tekintünk ezeken a mérföldköveken, akkor arra lehetünk figyelmesek, hogy mindig valamilyen válságnak, problémának, krízisnek kellett bekövetkezni ahhoz, hogy kialakuljon egy szorosabb integrációs együttműködés, a politikai integráció. Ezt a gondolatmenetet Jean Monnet sokkal szebben fogalmazta meg. “Mindig is azt gondoltam, hogy Európa kríziseken keresztül formálódik, és azoknak a válaszoknak az összegzése lesz, amelyeket ezekre a válságokra adnak.”17 Meghatározni, hogy mit is értünk politikai integráció alatt, megint igencsak nehéz lenne, hiszen magában az integrációban is számos politikai tényező fellelhető. Másik oldalról viszont azt lehet mondani, hogy ha van integráció és van politikai integráció akkor kell, hogy legyen valami különbség közöttük. Egyesek szerint nem is lehet különválasztani az integrációt és a politikai integrációt. Én is inkább ezzel a megállapítással értek egyet, de mivel a szakirodalom nagy része külön kezeli a két fogalmat, ezért ebből a szemszögből is megvizsgálom. A két fogalom közti különbség megítélésem szerint a szuverenitásban keresendő. A politikai integráció esetén több olyan terület van érintve, amelyek a nemzetállami szuverenitás szempontjából érzékenyek. A fontosabb évszámokat és dokumentumokat most csak politikai (integrációs) oldalról szeretném bemutatni, tehát a gazdasági eredményekkel és sikerekkel most nem foglalkozom.
17
Idézi J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, 2001, Maxim Könyvkiadó, Szeged, 7.
21
1950. május 9. A Schuman-terv Robert Schuman francia külügyminiszter nevéhez fűződik a méltán európai föderáció alapkövének is nevezett terv. Ennek lényege: “A francia kormány azt javasolja, helyezzék a teljes francia és német szén- és acélipari termelést közös főhatóság alá, s ez a szervezet legyen nyitott más európai államok csatlakozása előtt is.”18 A tervnek két politikai vonatkozása is volt. Az egyik a francia-német megbékélés. Franciaország megelégedettséggel figyelte Németország megosztottságát, ugyanakkor aggodalommal töltötte el, hogy új szomszédja a Német Szövetségi Köztársaság egyre nagyobb mértékben fejlődik. Féltek, hogy esetleg a jövőben az NSZK gazdaságilag és katonailag újra ütőképes lesz, ezért a Schuman-terv kiváló ellenszernek bizonyult. Az alapötlet, amely Jean Monnettól származott az volt, hogy minden háborús készülődés előfeltételei az energiakészletek, a vas- és acélipar. Ha ezeket a területeket közös irányítás alá vonják, akkor elejét vehetik a későbbi ellenségeskedéseknek. A terv másik politikai vonatkozásának a lényege abban állt, hogy megteremtette az európai föderáció kiinduló pontját. Németország részéről Adenauer támogatta a javaslatot, mivel az egybeesett célkitűzéseivel, miszerint Németországot minél előbb egyenrangú félként kell integrálni Európába. Olaszország számára különösen fontos volt az iparfejlesztés biztos alapokra helyezése, ezért ők is támogatták a javaslatot. A Benelux-államok is rögtön felsorakoztak a támogatók oldalán, mert gazdasági és politikai szempontból is kedvező volt számukra az integráció. Egyedül Nagy-Britannia “zárkózott” el az együttműködéstől. A terv tartalmazta, hogy “Európát föderális alapon kell újjászervezni”. Márpedig Nagy-Britannia számára csak a kormányközi együttműködés volt elfogadható. Hallani sem akart egy olyan szervezetről, amely beleszólhat a saját nehéziparába.
18
Idézi: Blahó András: Európai integrációs ismeretek, 2002, 72.
22
Végezetül Franciaország, Hollandia, Belgium, Luxemburg, az NSZK és Olaszország 1951. április 18-án aláírták az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó Párizsi szerződést, melynek tartamát 50 évben határozták meg. 1950. október 24. A Pleven-terv A montánuniós tárgyalások során megváltozott a nemzetközi helyzet: 1950 júniusában kitört a koreai háború. Ez természetesen nagyban befolyásolta a nyugat-európai politikát és ennek főleg a katonai területét érintette. A koreai események csak jobban fokozták a hidegháborús hangulatot. Ezért a kialakult helyzet még jobban megterhelte az Egyesült Államok forrásait. Úgy érezte, hogy az a támogatás, amit a most kialakuló NATO-nak ad nem lenne elégséges egy esetleges szovjet - nyugat-európai háború esetén, ezért felkérte a szövetségeseit, hogy pótolják ezeket a kiadásokat. Az európai válasz elutasító volt. Az Egyesült Államok reagálva közölte, ha nem támogatják a szövetségesek akkor szükségesnek látja Németország újbóli felfegyverzését. A nyugatnémet kormánynak nem volt ellenére az újbóli felfegyverzés „Konrad Adenauer már korábban kifejtette, hogy az ország számára olyan eszközöket kell biztosítani, amelyekkel megvédheti önmagát, és hogy a legkönnyebben úgy lehetne megnyerni a lakosságot a demokrácia eszméjének, ha Nyugat-Európa védelmével kapcsolatban felelőséget ruháznának rá. Máskülönben lehetséges – mondta Adenauer-, hogy inkább a semleges, de egységes Németország eszméje mellé állnak, ami teret engedne a szovjet befolyásnak.”19 Európa többi országában azonban, különösen Franciaországban nagy vihart váltott ki az elképzelés. Újra feléledtek a régi francia-német félelmek. De mivel az európai országok nem akartak nyíltan szembeszegülni az amerikai javaslattal, ezért egy kompromisszumos megoldást kerestek. Újra felvetődött az ötlet, hogy felállítsanak egy európai hadsereget. Ezt először Konrad Adenauer 1949-ben vetette fel. Később Franciaország is előállt ezzel a javaslattal 1950-ben, de ezt Nagy-Britannia hevesen ellenezte. Most mégis ezt a javaslatot vették elő, amely 19
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 63.
23
Pleven-tervként híresült el a történelemben. René Plevenről – a francia miniszterelnökről kapta a nevét, aki 1950. október 24.-én terjesztette elő a tervet a francia parlamentben. A Pleven-terv célja egy “európai hadügyminiszter” vezetése alatt álló “európai hadsereg” felállítása volt. A javaslatból született az Európai Védelmi Közösség (European Defence Community, továbbiakban EDC) terve, amely igencsak megosztotta a közvéleményt. Az Egyesült Államok kezdetben hűvösen fogadta, majd később a javaslat egyik fő támogatója lett. Nagy-Britannia teljes mértékben ellenezte és bejelentette, hogy nem kíván csatlakozni az EDC-hez. 1952. május 27-ére a hat állam képviselői Párizsban aláírták az alapokmányt és ezzel létrehozták az EDC-t, melynek alapító szerződését azonban még ratifikálniuk kellett a tagállamoknak. Az EDC egy katonai szervezet volt, de tovább ment a Montánuniót létrehozó megállapodásnál, mert olasz nyomásra belekerült a 38. cikkely, “amely megköveteli a Közgyűléstől,
hogy
tanulmányozza,
milyen
módon
lehetne
különböző
föderális
intézményeket létrehozni, beleértve egy közvetlenül választott törvényhozó szervet is.”20 Így ránézésre úgy tűnhet, mintha az EDC szorosabb együttműködésre kényszerítette volna a tagállamokat és előlépést jelentett volna a politikai integrációban, de ez így nem teljesen igaz. Ennek két oka is van. „Először is, nemzetek feletti végrehajtó szervének, a Biztosok Tanácsának (Board of Commissioners) lényegesen kevesebb hatalma volt a Miniszterek Tanácsában ülő nemzeti képviselők felett, mint a Főhatóságnak. Szemben a Montánunióval, itt úgy határozták meg a testület jogkörét, hogy adott esetben Nagy-Britannia is részt vehessen benne, ami nagyjából egyet jelentett a nemzetekfeletti elem felhígításával. Másodszor pedig, szintén a Montánuniós elvekkel ellentétesen, ezt a szövetséget nem egyenlők társulásának szánták. Az EDC-t azért javasolták és úgy tervezték meg, hogy megakadályozza az NSZK katonai egyenlőségét.”21
20
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 65. 21 Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 65.
24
1952. szeptember 10-én felhívták a Montánunió Közgyűlését – amelyet kibővítettek, hogy megfeleljen a az EDC Közgyűlésre vonatkozó előírásoknak - ,hogy készítsen egy tervezetet az európai politikai unió lehetőségeiről. A Közgyűlés ezt meg is tette és elkészítette az Európai Politikai Közösség (European Political Community) tervezetét. “Az Európai Politikai Közösséget nem csupán harmadik közösségnek szánták, hanem egy átfogó föderáció kezdetének is, amelyhez képest az EDC és a Montánunió alárendelt helyzetbe került volna.”22 Az Európai Politikai Közösség mégsem olyan föderációnak ígérkezett, mint amilyet a föderalisták szerettek volna. A nemzeti érdekek képviseletére továbbra is fenntartottak egy testületet. „Inkább konföderatívnak tűnt a tervezet, mint föderatívnak."23 A gyakorlatba átültetni ezeket az elképzeléseket már koránt sem volt ilyen egyszerű. Mégsem emiatt fulladt kudarcba a terv, hanem az EDC-vel kapcsolatos viták miatt. Jóllehet az EDC-t mind a hat tagállam aláírta, de még egyikük sem ratifikálta. Később az NSZK és a Benelux államok ezt bepótolták, de Franciaországban – ahol a legfontosabb lett volna a ratifikáció – mind a nemzeti haderőt féltő gaulleisták, mind a kommunisták az európai hadsereg ellen léptek fel, így Franciaország mégsem fogadta el a szerződést. Ez nem csak az Európai Védelmi Közösség, hanem az Európai Politikai Együttműködés végét is jelentette. A baj az volt, hogy a politikai integráció elkötelezettjei túl nagy lépést akartak megtenni, de Európa erre még nem készült fel. Jól jellemzi a problémát a következő eset. “Az integrációs haladás üteme olyan gyorsnak tűnt, hogy 1952 decemberében a holland külügyminiszter kifejtette kollégáinak: a tervbe vett politikai és katonai integrációt hasonlóan nagy mértékű gazdasági integrációnak kellene kísérnie – röviden szólva, meg kellene valósítani a közös piacot.”24 A fenti idézet is jól szemlélteti, hogy hiba volt a végső célt a politikai uniót rögtön politikai oldalról megvalósítani. Európának először a gazdasági integráció sikereire volt szüksége ahhoz, hogy továbbmerészkedjen a politikai integráció ösvényén.
22
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 67. 23 Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig. szerk: Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 67.
25
1954. A Nyugat-Európai Unió Az Európai Védelmi Közösség és az Európai Politikai Közösség kudarca súlyos csapást mért a politikai integrációra. De a kezdeti probléma – az NSZK felfegyverzése – még mindig napirenden volt. Az Egyesült Államok továbbra is szorgalmazta a “német állam” felfegyverkezését. Kellett tehát találni egy újabb megoldást, amit mindenki elfogad. A megoldást végül – angol kezdeményezésre – az 1954. október 23-án aláírt Párizsi Szerződések jelentették. A szerződések eredményeként módosították a Brüsszeli Szerződést25, csatlakozott hozzá Olaszország és az NSZK, így pedig létrejött a Nyugat-Európai Unió (NYEU). A NYEU nem vált önálló nyugat-európai véderővé vagy katonai szövetéggé, “csupán a jogi előkészítése volt, annak, hogy az NSZK visszanyerje szuverenitását és a tényleges nyugati védelmi szövetség, a NATO tagja lehessen.”26 Leszámítva az NSZK egyenlőségéért kivívott érdemet, különösebb eredményt nem ért el a NYEU és az integrációban sem játszott fontos szerepet. 1957. március 25. A Római Szerződés A Római Szerződés preambulumába belevettek egy olyan utalást is, amit tulajdonképpen a politikai unióra is lehet érteni. “AZZAL AZ ELTÖKÉLT SZÁNDÉKKAL, hogy az Európai népek egyre szorosabb összefogásának alapjait lerakják,…”27 Bár kétségkívül az utalás nem egyértelmű, de politikai integráció szempontjából mindenképpen említésre méltó.
24
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 67. 25 A brüsszeli szerződés: 1948: A szerződő öt állam egyfelől kifejezte a közös értékeken nyugvó szándékát a háború utáni újjáépítés és az európai gazdaság helyreállítására, másfelől viszont kötelezték magukat, hogy közösen teszik meg a szükséges intézkedéseket egy német agressziós politika felújításának illetve egy őket érő fegyveres támadás esetére. 26 Blahó András: Európai Integrációs Alapismeretek, Aula Kiadó, 2002, 74. 27 Forrás: Az Európai Közösség Alapító Szerződése, http://www.euvonal.hu/kulugy/upload/M_26/rek5/3.doc?PHPSESSID=61190d5c685eaf30ce15be7a95e18040
26
1961. július 18. A Bonni Nyilatkozat. De Gaulle igen meghatározó szereplője volt a politikai integrációnak. Nézetei nem voltak Európa-ellenesek, jóllehet sokan így gondolják. Neki inkább saját kiforrott nézetei voltak Európával szemben, melynek lényege az volt, hogy Franciaország nagyhatalmi szerepét mindenképpen vissza kell állítani. Elkezdte tehát az EGK-t a saját képére formálni. 1959-ben javasolta, hogy a külügyminiszterek rendszeresen találkozzanak. Ezt a Hatok el is fogadták. De Gaulle-nak köszönhetően jött létre a Hatok első csúcstalálkozója, amelyet Párizsban tartottak 1961 februárjában. A politikai unióra való egyértelmű célzás a párizsi csúcsértekezleten történt. Itt arra vállalkoztak a Hatok, hogy “keresik a szorosabb politikai együttműködés eszközeit”28 Ekkor három különböző álláspont kristályosodott ki. Az egyiket Jean Monnet képviselte, aki az európai integráció minél gyorsabb fejlesztését javasolta. Három konkrét javaslatot is megfogalmaztak. Hozzanak létre egy egységes európai végrehajtó szervet, közvetlenül válasszák az Európai Parlamenti képviselőket és létesítsenek egy Európai Egyetemet. A másik álláspontot Hollandia képviselte, aki szerint csak Nagy-Britanniával együtt képzelhető el az integráció továbbfejlesztése. A harmadik álláspont a franciáké volt, akik a “Államok Európája” koncepciót támogatták, ami teljesen megegyezett De Gaulle “konföderációs” elképzeléseivel.29 Bonnban a kormányfők megállapodtak arról, hogy behatóan foglalkoznak De Gaulle azon javaslatával, hogy feltárják a nagyobb politikai együttműködés lehetőségeit. Ezt a Bonni Nyilatkozatban is rögzítették, amely leszögezte, hogy “formába öntik a politikai unió megteremtésének szándékát, amelyet implicite már tartalmaznak az Európai Közösséget megteremtő szerződések.”30
28
Idézi: J. Nagy László: Európa-ismeretek, JGYF kiadó 1998, Szeged, 52. J. Nagy László: Európa-ismeretek, JGYF kiadó 1998, Szeged, 52-53 30 Idézi: J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 59. 29
27
1961. A Fouchet I. terv Létrehoztak egy bizottságot a dániai francia nagykövet, Christian Fouchet vezetésével, azzal a céllal, hogy dolgozzák ki a leendő politikai unió tervét. Ez a terv nyilvánvalóan a francia érdekeket volt hivatott elsőbbségben részesíteni. A terv a politikai uniónak az “Államok Európája” elnevezést adta. Koncepciója szerint az unióban közös külpolitika, közös védelemés katonapolitika valósulna meg, továbbá szoros kulturális és tudományos együttműködés a tagállamok között, de szigorúan csak kormányközi alapon. A tervet három probléma szempontjából bírálták. Az első probléma a szupranacionalitással volt kapcsolatban. Az “Államok Uniója” helyett javasolták a “Népek Uniója” elnevezést, amely már nagyobb fokú szupranacionalitást sugall. A második probléma a védelempolitikát érintette. A hollandok, németek és olaszok úgy gondolták, hogy ezt inkább a NATO hatáskörébe kellene utalni. Az utolsó probléma a brit részvétel miatt keletkezett. Hollandia és Belgium is ragaszkodott ahhoz, hogy Nagy-Britanniát is “bevonják” a vitába. Ez az utolsó probléma végül “megoldódott”, mert London benyújtotta a hivatalos csatlakozási kérelmét a EGK-hoz. Ezután Belgium és Hollandia két alternatíva formájában fogalmazta meg a politikai unió problémáját: vagy egy nemzetek feletti rendszer legyen, vagy egy lazább, de Nagy-Britannia részvételével. A Benelux Államoknak különösen nem tetszett, ahogyan a franciák mindenképpen keresztül akarták vinni a Fouchet-tervet. A többi tagállam is úgy vélte, hogy amíg Nagy-Britannia nem tagja az integrációnak addig el kell halasztani a kérdést. Így hát a Fouchet I. terv körüli viták lezáródtak. 1962. Fouchet II. terv A francia delegáció ezután a korábbi vitákból leszűrve a tanulságot, megpróbált egy kompromisszumos javaslattal előállni, a Fouchet II. tervvel. Koncepciója az volt, hogy “közelítse, koordinálja és egységesítse a tagállamok politikáját a közös érdekű területeken:
28
külpolitika, gazdaság, kultúra, védelem”31. Ezenkívül szerepel még a tervben “a tagállamok biztonságának megerősítése - együttműködve más szabad nemzetekkel - egy közös védelmi politika
kialakítása
révén.”32
Ezzel
tulajdonképpen
elfogadja
a
NATO-val
való
együttműködést. A terv továbbra is nagy vitákat váltott ki. A tagállamok úgy gondolták, hogy Franciaország azért “csempészte be” a gazdaságot is a célok közé, mert meg akarja őket fosztani a szupranacionalitástól. A másik nagy gond még mindig Nagy-Britannia volt, aki jelezte, hogy szeretne részt venni a politikai unióról folyó vitában. A belgák és hollandok örültek ennek, de annak már kevésbé, hogy a brit álláspont is hasonló volt a franciához, miszerint nem kell úgy siettetni a politikai uniót. Ráadásul Nagy-Britanniát továbbra is szoros kapcsolatok fűzték az Egyesült Államokhoz, ezért a védelempolitikát csak a NATO-val való szoros együttműködésben tudta elképzelni. Ezeken túlmenően a belgák és hollandok továbbra is ragaszkodtak Nagy-Britannia csatlakozásához.33 A sok eltérő álláspont miatt a Fouchet-terveket teljesen elvetették. A tervek bukása káros hatással volt a következő években az integrációra, de egy eredményét mindenképpen ki kell emelnünk. Mégpedig azt, hogy felszínre hozta a tagállamok között megbúvó nézet- és érdekkülönbségeket, és megkezdődött a vita a politikai unióról, ezenkívül megmutatta, hogy a tagállamok valamilyen szinten elkötelezettek a szupranacionalizmus elve iránt. 1970. Davignon-jelentés A Fouchet-tervek elvetése után nem történt semmilyen előrelépés a politikai integráció terén, egészen az 1960 évek végéig, amíg az elvi és gyakorlati akadályok el nem hárultak NagyBritannia csatlakozása elől. 1969 decemberében a hágai csúcsértekezleten viszont újra napirendre került a politikai unió kérdése. A zárónyilatkozatban a Hatok kifejezték elkötelezettségüket a politikai integráció és a politikai unió iránt, amely “értelmet és jelentőséget ad a Közösségnek, és lehetővé teszi, hogy Európa szerepet játsszon a nemzetközi enyhülésben, az erőegyensúly fenntartásában és a béke
31
Idézi: J. Nagy László: Európa-ismeretek, JGYF kiadó 1998, Szeged c. 53. J. Nagy László: Európa-ismeretek, JGYF kiadó 1998, Szeged, 53. 33 J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 2002, 60.. 32
29
megőrzésében.”34 Ezután megbízták a külügyminisztereket, hogy vizsgálják meg a “politikai egység megvalósítása terén való előrehaladás lehetőségeit a bővítések fényében.”35 A vizsgálattal és a javaslatok elkészítésével a belga külügyminisztérium egyik vezető munkatársát, Étienne Davignont bízták meg. A jelentés koncepciója az volt, hogy olyan téren kezdődjön meg a politikai együttműködés, ahol a tagállamok érdekei már most is egybeesnek. Az 1970-es Davignon-jelentés ezért arra tett utalást, hogy külpolitikai téren “kellene az első konkrét lépéseket megtenni, mert így a világ megtudná, Európának megvannak a szilárd politikai célkitűzései.”36 Ezt különösen azért volt fontos kihangsúlyozni, hogy mindenki lássa Nyugat-Európa érdekei nem mindig esnek egybe az Egyesült Államokéval. A Davignon-jelentés javaslatai meglehetősen konkrétak voltak. A jelentésben felvázoltak egy információs és konzultációs eljárást a tagállamok között külpolitikai terén, azzal a céllal, hogy a különböző álláspontokat összehangolják és esetenként közös akciók létrehozásáról döntsenek. Javasolták a külügyminiszterek rendszeres konzultációját. Munkájukat egy havonta ülésező testület a Politikai Bizottság hivatott segíteni,
amely a nemzeti
külügyminisztériumok államtitkári rangú tisztviselőiből állna. A külpolitika képviselőinek javasolt találkozói 1970-től váltak rendszeressé és az Európai Politikai Együttműködés (European Political Cooperation-EPC) elnevezést kapta. Az EPC keretében tartott első külügyminiszteri találkozót 1970 novemberében Münchenben rendezték meg. Az első közös politikai nyilatkozatot pedig 1971 májusában a Közel-Kelettel kapcsolatban tették. 1972-ben rendezték meg a második csúcstalálkozót Párizsban, melynek legfontosabb vitatémája a politikai unió kérdése volt. A vita végezetéül a tagállamok a következő határozatra szánták el magukat: “Az európai ház létrehozása – politikai céljainak megfelelően – lehetővé teszi majd Európa számára, hogy kialakítsa saját arculatát a hagyományos barátságok és a tagállamok szövetségesei iránti hűség keretében. Lehetővé fogja tenni továbbá, hogy Európa elkülönült egységként megtalálja helyét a világ dolgainak 34 35
Idézi: J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 2002, 64. Idézi: Gazdag Ferenc: Az Európai Unió kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 104.
30
intézésében… Annak a közösségnek a tagállamai, amely a kialakítandó európai ház motorja, leszögezik szándékukat a jelen évtized előtt kapcsolatai egész rendszerét úgy alakítják, hogy abból egy európai unió alakuljon ki.”37 Ez egy elég határozott állásfoglalás volt, amit az eddig elért gazdasági és politikai eredmények támasztottak alá. Mivel az együttműködés továbbra is igen sikeresnek bizonyult 1973-ban a Koppenhágai csúcstalálkozón beterjesztették a jelentés folytatását. A II. Davignon-jelentés az együttműködés kötetlen jellegét hangsúlyozta. Koncepciója szerint a tagállamok csak akkor alakítják ki álláspontjaikat egy-egy külpolitikai kérdésben, ha előtte a partnerekkel már egyeztették az álláspontjaikat. Ezenkívül külön kiemelendő, hogy a Koppenhágai csúcstalálkozón dokumentumot fogadtak el az európai identitásról. Az európai integráció történetében először fordult elő az európai identitás kifejezés. A Közösség tagjai célként tűzték ki, hogy megőrizzék “az európai identitás alapelveit, amelyek egyenlőek a képviseleti demokráciával, a törvény uralmával, a társadalmi igazságossággal és az emberi jogok tiszteletben tartásával.”38 1976. A Tindemans-jelentés Az 1973-as arab-izraeli háború ráébresztette a tagállamokat a politikai együttműködés fontosságára. Az 1974-es Párizsi csúcstalálkozón ezért arról döntöttek, hogy rendszeresítik a csúcstalálkozókat és az Európai Parlamentbe általános választások útján jelölik a képviselőket. Erről azonban továbbra is nagy vita folyt, míg végül a Tanács 1975-ben és 76ban megerősítette a korábbi 74-es döntést és 1978-ra tűzték ki az első választás időpontját (megjegyzendő, hogy végül csak 1979-ben került sor az első választásra39) Felkérték Tindemans belga miniszterelnököt, hogy készítsen jelentést a Közösség jelenlegi helyzetéről. Tindemans 1976-ban tette közzé jelentését. A tanulmány szerint a közös külpolitikának lennének olyan területei, amelyek közös álláspont kialakítását igénylik. Ilyen 36
Idézi: Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 143. 37 Idézi: J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 2002 65. 38 Idézi: J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 66.
31
lenne pl.: Európa és az Egyesült Államok kapcsolata. A jelentés továbbá kifejti, hogy később csatlakozni kívánó országoknak nem kell rögtön minden “fázist” teljesíteniük. El kell fogadniuk a Közösség céljait, a Közösségnek pedig segíteni kell őket a felzárkózásban. Ez az elmélet ún. kétsebességes koncepció néven vált ismerté. Tindemans reálisan érzékelte az európai integráció helyzetét ezért nem készített elnagyolt terveket Európa egységesítéséről. Javaslatai azonban semmi konkrét változást nem eredményeztek a Közösség életében. Eredményei között megemlíthetjük viszont, hogy a jelentés és a ’73-as válság ráébresztette a tagállamokat, hogy krízis esetén nem az elzárkózás politikáját kell követni, hanem az európai integráció előrelépésében kell a megoldást keresni.
1981. A Genscher-Colombo-terv Hosszú ideig nem történt semmi érdemleges előrelépés a politikai integráció területén, bár azt meg kell jegyeznünk, hogy 1975-ben elindult az ERDF40 és 1979-ben EP választások is voltak. Az első jelentős lökést egy egyéni kezdeményezés indította el, amely a nyugatnémet és olasz külügyminiszter nevéhez fűződik. A köztudatba Genscher-Colombo-tervként híresült el. Valójában ez nem is terv volt, hanem egy kísérlet arra, hogy az EK-t cselekvésre ösztönözzék. A tervek nem voltak újak, több közös politikát (különösen a külügyek terén) és nagyobb fokú kulturális és jogi együttműködést ajánlottak. A tervet sehol sem fogadták kitörő lelkesedéssel, ezért aztán elődeihez hasonlóan a süllyesztőben végezte. Egy előnye viszont ennek is volt, segítette napirenden tartani a politikai integráció és a szorosabb politikai együttműködés kérdését. Ennek következtében a tagállamok 1982-ben újra tárgyalásokat kezdtek a politikai unióról. Így a tervezet már el tudott jutni az Európai Tanács (ET) elé. 1983-ban a stuttgarti ülésen az ET jóllehet elutasította a javaslatokat, ám kibocsátottak egy általános nyilatkozatot, amelyet az Európai Unióról Szóló Ünnepélyes Nyilatkozatnak (The Solemn Declaration on European Union) neveztek el. A nyilatkozatból kiderült, hogy a Tanács felelősnek érzi magát, “az 39
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 162. 40 ERDF: Európai Regionális Fejlesztési Alap: A Strukturális Alapok legjelentősebb összetevője. Először 1972ben a Párizsi csúcstalálkozón merült fel az Európai Területfejlesztési Alap létrehozásának terve, melyből három évvel később, 1975-ben megszületett az ERDF. Ez egy valódi közös politika, melynek célja a elmaradott, hátrányos régiók felzárkoztatása, ezáltal is elősegítve az egységet az unióban.
32
Európai Közösség és az Európai Politikai Együttműködés tevékenységét elősegítő alapelvek”41 kibocsátásáért. A politikai unió részleteiről azonban továbbra sem esik szó.
1984. Spinelli és az Európai Unió Szerződéstervezete A korábbi Genscher-Colombo-terven felbuzdulva az Európai Parlament képviselőinek egy csoportja Altiero Spinelli vezetésével átfogó vizsgálatot kezdeményeztett az Európai Közösséggel kapcsolatban. Koncepciójuk az volt, hogy a Tanács szerepét tovább kell csökkenteni és ezzel egyidejűleg a Parlament szerepét növelni. Tovább akarták növelni a Közösség
szupranacionális
szerepét.
Vizsgálatuk
eredményét
az
Európai
Unió
Szerződéstervezetében (Draft Treaty on European Union) foglalták össze, melyet 1984-ben a Parlament nagy többséggel jóvá is hagyott. A nemzeti kormányok “természetesen” nem fogadták el a “kezdeményezést”, azonban nem volt teljesen hiábavaló a vizsgálódás. A szerződéstervezet legalább nyilvánvalóvá tette, hogy a jövőben milyen alternatívák között lehet majd választani. Ezenkívül mindenkiben megerősödött az a benyomás, hogy a Közösség szellemét a Parlament tartja életben. 1985. A Dooge-bizottság-jelentései A Parlament nyomására a Tanács újból elkezdett foglalkozni a politikai unió kérdésével. Az 1984-es fontainebeau-i csúcsértekezleten az Európai Tanács két bizottság felállítását javasolta. Az egyik a Polgárok Európájáért Bizottság, melyet azzal bíztak meg, hogy vizsgálja meg az európai identitás kérdését. A másik bizottság feladata pedig “az európai együttműködés javításának ösztönzése kommunikációs, politikai vagy bármely más téren”42. A bizottságot az ír James Dooge vezette. Tagja pedig az állam- és kormányfők, valamint a Bizottság elnökének személyes képviselői voltak. A Dooge-bizottság elsődleges célja az volt, hogy
feltárják
a
kormányok
álláspontjait
és
megvizsgálják,
ezek
mennyire
összeegyeztethetőek. Ezután pedig megoldási lehetőségeket javasoltak. Célul tűzték ki, hogy a Közösséget egy politikai egységbe kovácsolják. Négy “hagyományos” reformjavaslattal álltak elő: meg kell erősíteni a Bizottság és a Parlament szerepét; a
41
Idézi: Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 214.
42
Idézi: J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, Maxim Könyvkiadó-Szeged, 2002, 69.
33
Bizottságnak országonként csak egy tagja legyen; a Parlament kapjon nagyobb döntési jogkört; egyszerűsíteni kell a Tanács döntéshozatali eljárását és ne foglalkozzanak a mindennapi problémákkal, hanem a külügyi és diplomáciai kérdésekre összpontosítsanak Általános Ügyek és Külkapcsolatok Tanácsa (ÁKÜT) -. 1985-ben Milánóban tartott csúcsértekezleten megvitatták a Dooge-bizottság javaslatait. A vitákon újra előtérbe kerültek a nemzeti érdekek. Azonban a Dooge bizottság leglényegesebb javaslatai túlélték a csúcstalálkozót. Ezután az Európai Tanács arról döntött, hogy összehívnak egy kormányközi konferenciát a reformcsomag megvitatására. Mindenki meglepetésére ezt követően elfogadták a Közösség eddig történetének szerintem legnagyobb jelentőségű reformját. 1986. február. Az Egységes Európai Okmány A kormányközi konferencia eredményeként az Európai Tanács 1985. decemberében a luxemburgi ülésen elfogadta azt a dokumentumot, amelyet Európai Egységes Okmánynak (Single European Act – SEA) neveztek el. Azért kapta ezt az elnevezést, mert az összes eddig alapító szerződést és reformjukat magában foglalta. A SEA három fő területet fedett le: az egységes piacot, az EPC-t és az intézményi reformot. Ebből számunkra az első kettő a fontosabb. A szerződés preambulumában kifejezték az Európai Unió megteremtésére irányuló szándékukat: “ATTÓL A SZÁNDÉKTÓL VEZÉRELVE, hogy folytassák azt a munkát, amely az Európai Közösségeket létrehozó szerződések alapján kezdődött meg, és hogy az államaik közötti kapcsolatok egészét az 1983. június 19-i stuttgarti ünnepélyes nyilatkozatnak megfelelően Európai Unióvá alakítsák át,”.43 A politikai együttműködéssel a III. fejezetben foglalkoznak. Ebben az összes eddigi EPC-re vonatkozó rendelkezést, határozatot egybevonták. Az eddig hagyományosan “tabu” témának számító külpolitikával is a III. fejezet foglalkoznak. Gyakorlatilag ez a szerződés teremtette meg az EPC működésének jogalapját. A tagállamok rögzítették, hogy közös európai külpolitika kialakítására és megvalósítására törekszenek. A valóságban azonban az egységes
43
Az Egységes Európai Okmány preambuluma
34
piac, amelyet 1992 végéig kívántak megvalósítani többet használt a politikai uniónak, mint maga a törekvés a közös külpolitikára. Az Európai Unió hívei számára viszont az volt a legnagyobb csalódás, hogy a Egységes Európai Okmány vajmi keveset valósított meg a Parlament “Szerződéstervezetéből”. Az okmány legnagyobb érdeme viszont kétségtelenül az, hogy a tagállamok bizonyították elkötelezettségüket egy egységes Európa megteremtése iránt. A továbbiakban a politikai integrációt és a politikai unióra történő utalásokat a CFSP-vel (Közös Kül- és Biztonságpolitka –CFSP-) közösen tekintem át.
35
V. A MAASTRICHTI SZERZŐDÉS: A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA LÉTREJÖTTE 1993. A Maastrichti Szerződés és előzményei 1988-ban a hannoveri ülésen az Európai Tanács egy bizottságot hozott létre, azzal a céllal, hogy készítsék elő a pénzügyi és monetáris unió konkrét tervét. A testület vezetője Jacques Delors lett, a jelentést 1989-ben tették közzé. Közben Európa keleti felében 1989-90-ben megtörtént a rendszerváltás. Németország egyesítése is rendkívül rövid idő – 1 év – alatt ment végbe. Kohl kancellár tovább akarta mélyíteni az integrációt, ezzel is elejét véve az esetlegesen újjászülető német nacionalizmusnak, ezáltal is eloszlatva a francia félelmeket egy túl erős német gazdaságtól. A cél az volt, hogy Németországot minél jobban beágyazzák a Közösségbe. 1990. április 20-án Mitterand köztársasági elnök és Kohl kancellár közös kéréssel fordult az Európai Tanács elnökéhez. A politikai unió létrehozásának szükségességét hangsúlyozva kérték, hozzanak létre egy a kérdést tárgyaló konferenciát, amely párhuzamosan ülésezne a pénzügyi unióról tárgyalóval. A két politikus külön kiemelte a kül- és biztonságpolitika témakörét, mint az egyik legfőbb megvitatandó kérdéskört. “A politikai unió tekintetében azt kellett átgondolni, miképpen teremthető meg az EK demokratikus legitimációja. Ehhez többek között az Európai Parlament megerősítésére, közös biztonsági
és
külpolitika
bevezetésére,
az
európai
állampolgárság
intézményének
megteremtésére és az ezzel összefüggő állampolgári jogok meghatározására volt szükség.” 44 A két kormányközi konferencia tárgyalásainak eredményeként született meg az a dokumentum, amelyet 1991. december 10-11-én Maastrichtban tartott Európai Tanács ülésén véglegesítettek és 1992. február 7-én írták alá. (1993. november 1.-jén lépett hatályba) A szerződés ’A’ cikkelye kimondja, hogy a szerződő felek Európai Uniót hoznak létre.
44
Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 243.
36
Az unió három pilléren nyugszik. Az Unió magját az Európai Közösségek képezik (1. pillér). A közös kül-, és biztonságpolitika (2. pillér); valamint az igazságszolgáltatás és belügyek (3. pillér) nem tartoznak a közösségi politikák közé. A kül- és biztonságpolitikai együttműködésről szóló végső szöveg csak annyit mondott ki, hogy a Közösségnek meg kell határozni egy közös védelmi politikát, „amely idővel egy közös védelemhez vezethet”. 45 Felállították a Politikai Bizottságot, melynek feladatául tűzték ki, hogy kísérje figyelemmel azokat a helyzeteket, amelyekben ilyen közös politikai kidolgozására van szükség. A kül- és biztonságpolitika végrehajtásának intézményeként a Nyugat-európai Uniót jelölték meg. A NYEU feladata lett, hogy figyelje az európai kontinens biztonságával kapcsolatos fejleményeket, és dolgozza ki a rá adott lehetséges válaszokat. A CFSP kérdéseket végig nagy vita és zűrzavar övezte. Ezért volt fontos az EMU létrehozása, amely egy simább utat kínált az integráció mélyítése szempontjából, bár ez sem ígérkezett egy sétagaloppnak. A Szerződés ugyanakkor csak a legnagyobb közös nevező szintjén képviselte egyöntetűen a tagállamokat. Nagy-Britanniának sikerült kívül maradnia a Szociális Chartán, elérte, hogy töröljenek mindenféle utalást a föderalizmusról, mentességet harcolt ki az EMU feltételeinek maradéktalan teljesítése alól és elutasított minden olyan javaslatot, amely az Európai Parlamentet erősebbé tette volna. Viszont Maastrichtban vezették be az együttdöntési eljárást. A Szerződéssel senki nem volt maradéktalanul elégedett. Nem váltotta be a korábban hozzáfűzött reményeket, de sokan még abban sem hittek, hogy idáig eljut az integráció és ahogy Helmuth Kohl nyilatkozta “Maastricht a Rubikon átlépése, nincs visszaút.”46
45
Idézi: Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 c. 174. 46 Idézi: Derek W. Urwin: A közös Európa: az európai integráció 1945-től napjainkig, szerk. Palánkai Tibor, Bp, 1998, Corvina, 244.
37
VI. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA MAASTRICHTÓL NIZZÁIG 1997. Az Amszterdami Szerződés Az Európai Uniós Szerződés felülvizsgálatára és a reformok kidolgozására kormányközi konferenciát tartottak, amely 1996. március 29.-én kezdődött Torinóban és 1997 június 17.-én ért végett Amszterdamban. A konferenciának a következő problémakörökkel kellett foglalkoznia: egy polgárközelibb Európai Unió kialakításával, a demokratikus legitimáció növelésével, az Unió hatékonyabbá és demokratikusabbá tételével és az Unió külpolitikai mozgásterének és képességeinek fejlesztésével. Ezek közül számunkra most a kül- és biztonságpolitikát ért változások a fontosak. Nézzük meg tehát, hogy miben történt előre-, illetve hátralépés. Mind a Maastrichti, mind az Amszterdem Szerződésben(ASZ) az áll, hogy a CFSP lefedi a kül- és biztonságpolitika minden területét. Itt tehát nincs változás A Maastrichti Szerződés (MSZ) tartalmazza azt is, hogy “az unió és a tagállamok határozzák meg és működtetik a CFSP-t. Az amszterdami változat szerint “az Unió határozza meg és működteti a CFSP-t”47. Ezen a téren tehát előrelépés történt, hiszen csökkent a tagállamok “beleszólása”, a valóságban azonban igazi érdemi változás nem történt. Új elemként megjelenik a CFSP-eszközei között a közös stratégia, így egészítve ki a korábban már meglévő közös álláspont és közös akciókat. Az egyhangú döntéshozatal mellé, bevezették a konstruktív tartózkodás intézményét és elméletileg minősített többséggel lehet majd dönteni a közös akciókról és közös álláspontokról. Ám fontos megjegyeznünk, hogy nemzeti érdekére való hivatkozással bármely tagállam kérheti az ügynek az Európai Tanács elé utalását, melynek már egyhangú határozattal kell döntenie.
47
Idézi: Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 c. 173.
38
Létrehozták a kül- és biztonságpolitikai főmegbízott (Mr. CFSP) posztot, melyet a Tanács főtitkára tölt be. Ezáltal tovább erősödött a CFSP kormányközi jellege, hisz jelentősen növekedett ez által a Tanács Főtitkárságának a szerepköre. Itt tehát paradox módon visszalépést tapasztalhatunk, ugyanis nem történt előrelépés. A szervezeti változások közül még ki kell emelni a Tanács Főtitkárságán belül elhelyezkedő, új tervező, elemző részleg felállítását, amely nem szerepelt az Amszterdami Szerződés V. fejezetében, hanem csak a konferencia után kiadott nyilatkozatban tették közzé. Az egység a tagállamok, a Bizottság, a Főtitkárság és a Nyugat-Európai Unió szakértőiből áll össze és a Tanács főtitkára alá van rendelve. A NYEU beolvasztását az EU-ba nagy vita előzte meg. A britek, dánok, írek, svédek, finnek és osztrákok ellenezték –ők ugyanis a NATO-ban látták a jövőt- ezt, ezért végül csak a két szervezet szorosabb együttműködése mellett foglaltak állást. A szerződésekben ez úgy jelenik meg, hogy míg az MSZ-ben csak azt rögzítették, mint “egy közös védelmi politika definiálása, amely idővel egy közös védelemhez vezethet”48, addig az ASZ-ben ez már úgy jelenik meg, mint “a közös védelmi politika fokozatos meghatározása, amely ha a Tanács úgy dönt, közös védelemhez vezethet.”49. Tehát az idővel kifejezést felváltja a fokozatos meghatározása kifejezés, amely egyértelműen egy szorosabb együttműködésre utal. Ezenkívül megjelenik a szerződésben, hogy az EU igénybe veheti a NYEU operatív kapacitásait az ún. petersbergi feladatok megoldására (humanitárius feladatok, mentő- és kutatóakciók, békefenntartás és válságkezelés) Végeredményben azt lehet mondani, hogy nem sikerült integrálni a Nyugat-európai Uniót az Európai Unióba, ezért a transzatlanti együttműködés (USA-EU-NATO) kereteinek kidolgozása is tovább halasztódott. Nem fogalmaztak meg az Amszterdami Szerződésben a haderőre vonatkozó döntéseket, nem lett európai hadsereg. Más kényes kérdésekkel együtt a kül- és biztonságpolitika is a következő kormányközi konferencia témája lesz.
48-49
Idézi: Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003, 174.
39
1998. december. A Saint Malo-i nyilatkozat Az Amszterdami Szerződés után továbbra is napirenden maradt a közös kül- és biztonságpolitika. Továbbra is éles vita övezte a Maastrichti Szerződésben előirányzott közös védelem politika megteremtését, amelyet leginkább a franciák szorgalmaztak. Egyes tagállamok és legfőképpen Nagy-Britannia nem akarta, hogy a NYEU50-t beolvasszák az Unióba. Ezek a tagállamok a közös védelmet a NATO-n belül és az Egyesül Államokkal együtt látták biztosítva és nem akarták hogy a NYEU és a NATO párhuzamos tevékenységet folytassanak. A NYEU problémáját tovább nehezítette, hogy valójában nem rendelkezett önálló katonai és fegyverzeti potenciállal (ám igaz, hogy bizonyos csapattestek elvileg mozgósíthatóak voltak a NYEU céljaira). A franciák szerették volna leginkább, hogy legyen egy önálló közös védelmi politika, ezáltal is csökkentve az Egyesült Államoktól való függést, és ezáltal is növelve az Európai Unió világpolitikai súlyát. Közvetlenül Amszterdam után tehát úgy tűnt, hogy a NYEU a NATO-val fogja inkább a kapcsolatait szorosabbra fűzni, de 1998-ban a brit munkáspárt módosította korábbi álláspontját és elkezdték szorgalmazni a NYEU EU-ba történő olvasztását. A fordulat mögött az a felismerés állt, hogy a NYEU intézményi gyengeség miatt nem jelentett igazán veszélyt a közös védelem terén megszerzett NATO elsőbbségére, de ugyanakkor mégis erősítheti a EU világpolitikai súlyát. A másik ok az volt, hogy a NYEU EU-ba való beolvasztásával tisztázódnának a viszonyok az EU és a NATO között. A britek tehát egyértelműen szorgalmazták, hogy legyen egy egységesebb biztonságpolitika Európában, de a közös védelmet továbbra is a NATO-n belül képzelték el. Úgy gondolták, hogy az Unió negyedik pilléreként kellene kialakítani egy önálló európai védelmi politikát. Ugyanakkor kijelentették, hogy a védelempolitikával kapcsolatos döntéseket továbbra is a tagállamok kormányainak kell meghozniuk és nem lehet szó egy állandó európai hadsereg létrehozásáról.
50
A NYEU tagok: Belgium, Franciaország, Görögország, Hollandia, Luxemburg, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország. Társult tagok Izland, Norvégia, Törökország. Megfigyelők: Ausztria,
40
A franciák azonban azt nem akarták, hogy a NYEU EU-ba való beolvasztása csak a NYEU felszámolásával járjon. Ők mindenképpen meg akarták “tölteni” az EU-t védelmi tartalommal is. A francia és brit nézeteltérések tisztázására 1998. december 3-4.-én került sor Saint Maloban. Ennek eredményeként kiadtak egy közös nyilatkozatot, melyben kihangsúlyozták, hogy minél hamarabb meg kell valósítani az Amszterdami Szerződésben lefektetett közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó rendelkezéseket és létre kell hozni egy hiteles katonai erőre támaszkodó önálló hadműveleti kapacitást. Ezenkívül fel kell építeni a katonai feladatok ellátásához szükséges struktúrát, amelyet a már meglévő NYEU eszközeire kell alapozni. Végül pedig kijelentették, hogy minden olyan esetben, amikor az Egyesült Államok nem kíván beavatkozni egy konfliktus rendezésébe, ott az EU-nak kell fellépnie. 1999. június. A kölni csúcs A Saint Maloban elkezdett folyamat dinamikusan fejlődött. A német elnökség és a tagállamok egyetértettek a Saint maloi nyilatkozattal, ezért amellett foglaltak állást, hogy a NYEU-t olvasszák be az EU-ba. Viszont ellentétben a brit állásponttal, nem akartak még egy pillért, inkább a második pillér részeként képzelték el a NYEU beolvasztását. A kölni csúcs előzményei között az egyik legmeghatározóbb a koszóvói válság volt. Ez rámutatott arra, hogy az EU az Egyesült Államok segítsége nélkül igencsak “korlátozott” módon tud fellépni, ha válság van. “Egyre világosabbá vált, hogy a válságok kezeléséhez szükséges képesség képezi a világpolitikai tekintély alapját.”51 Tehát már nem a kollektív védelem a fő probléma az ezredfordulón, hanem a válságok hatékony kezelése. Ezen a téren viszont egyértelmű kudarcot vallott az EU a kilencvenes években (gondoljunk csak a délszláv háborúra). Miután a britek már egyetértettek a CFSP továbbfejlesztésével, már csak a semleges államokat kellett meggyőzni. 1999. június 3-4.én a kölni ülésen a Tanács elfogadott egy olyan
Dánia, Finnország, Írország, Svédország. Társult partnerek: Bulgária, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Románia, Szlovákia, Szlovénia. 51 Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Ötödik átdolgozott kiadás, Magyar Országgyűlés, 2002, 372.
41
nyilatkozatot, amely lehetővé teszi az EU számára, hogy a közös biztonságpolitika terén megfogalmazott feladatainak eleget tudjon tenni. Döntöttek arról, hogy a NYEU-t mint szervezet megszüntetik. Ezzel is mintegy véget vetve a korábbi találgatásoknak arról, hogy mikor fog lejárni a NYEU-szerződés. Emlékeztetőül: mind az 1948-as brüsszeli szerződést, mind az 1954-es párizsi egyezményekkel módosított változatát 50 évre kötötték. Így vita volt arról, hogy mikor fog lejárni. Végül is úgy döntöttek, hogy a NYEU közös védelmi elvét elvetik, de a petersbergi nyilatkozat elveit beolvasztják az EU-ba. “A Kölni Nyilatkozat így az EU-t a biztonságpolitika területén mindenekelőtt konfliktusmegelőző, válságkezelői, békefenntartási és humanitárius feladatokkal ruházza fel, és továbbra sem teremti meg a közös védelempolitikát.”52 A nyilatkozatban továbbá szerepel az is, hogy az EU-nak olyan katonai erővel kell rendelkeznie, amely nincs rászorulva a NATO-ra. A Tanács szorgalmazta a megfelelő intézményi háttér kiépítését, beleértve a speciális haderők felállítását. Az EU állam- és kormányfői támogatták az európai védelem ipari, technológiai hátterének összehangoltabb fejlesztését is. Végeredményül az lehet mondani, hogy Köln legnagyobb érdeme, hogy sikerült lefektetnie azokat a kereteket, amelyek meghatározzák az európai biztonság- és védelempolitikának (ESDP) nevezett együttműködést. 1999. december. A helsinki csúcs Ez a csúcstalálkozó minden jel szerint mérföldkőnek tekinthető a CFSP történelmében. Fontos megemlítenünk elsőként a névváltoztatást. A csúcstalálkozó dokumentuma ugyanis egy új elnevezést használ: Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika (Common European Security and Defence Policy- CESDP). Az ESDP természetesen a CFSP-nek csak egy része. Ezután a kölni csúcstalálkozón lefektetett elvi kereteket, megpróbálják konkrét feladatok formájában meghatározni. A dokumentum előírja, hogy “2003 végére az EU-nak képesnek
52
Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Ötödik átdolgozott kiadás, Magyar Országgyűlés, 2002, 373.
42
kell lennie egy 50-60 ezer főig terjedő katonai erő két hónapon belül történő telepítésére, s ezen erő legalább egy éven át történő fenntartására.”53 Ez az ún. “fő célkitűzés” (Headline Goals). A tagállamok kinyilvánították, ez nem egy “európai hadsereg” hanem, egy válságkezelésre alkalmas, szükség esetén bevethető és működőképes többnemzetiségű haderő. Döntöttek arról is, hogy kifejlesztenek bizonyos alapvető katonai képességeket. Ezért nagy figyelmet szenteltek “a telepíthetőség, a fenntarthatóság, az interoperabilitás, a rugalmasság, a mozgékonyság, a túlélési képesség és a vezetési irányítás képességének növeléséhez.”54 A csúcstalálkozón felvázoltak a közös biztonság- és védelempolitika intézményi struktúráját is. Ezenkívül a Tanácson belül új és átalakított katonai és politikai szerveket állítottak fel. Ilyen a Politikai és Biztonsági Bizottság, a Katonai Bizottság és a Katonai Törzs. Az szervek 2000-ben kezdték meg a működésüket. Az Egyesült Államokat aggodalommal töltötte, hogy az EU “félre akarja állítani” a NATO-t, ezért a dokumentum azt is “kimondja”, hogy az EU elismeri a NATO elsődleges illetőségét a válságkezelés területén is és csak akkor folyamodik önálló akciókhoz, ha a NATO nem akar beavatkozni. Ezzel akarták eloszlatni az USA aggodalmait és azon európai országokét, akik a NATO-ban látták a jövőt. Végezetül értékelve a Helsinki csúcstalálkozót, érdemként meg kell említeni, hogy tisztázta végre, hogy a kollektív védelem alapja a NATO marad és a válságkezelés terén is elismerte annak elsőbbségét. Ezenkívül világossá vált, hogy nem kívánják sem a NATO döntéshozatali mechanizmusát, sem a katonai struktúráját lemásolni. Azonban a várakozásokkal ellentétben nem született döntés az EU és NATO együttműködéséről. Összességében a Saint Malotól Helsinkiig tartó “fejlődésről” azt lehet elmondani, hogy nem történt semmilyen radikális fordulat. A koszovói válság ráébresztette a tagállamokat arra, hogy összehangoltabb közös kül- és biztonságpolitikát kell folytatniuk, de a tagállamok véleménye valójában semmit sem változott (kivétel Nagy-Britannia, aki tett egy apró lépést a franciák által képviselt álláspont felé). Franciaország továbbra is kölcsönös garanciákat 53 54
Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 191. Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 191.
43
tartalmazó európai védelmi rendszert szeretne. Néhány ország ezt azért nem akarja, mert a NATO-t tekinti a biztonság tényleges garanciájának (Németország, Dánia, Hollandia). Más országok pedig katonailag semlegesek (Ausztria, Svédország). Végeredményben tehát az EU második pillére nem a kollektív védelem szervezetévé való átalakulás útján halad. 2000. június 19-20. A feirai csúcs. A helsinki csúcs után az EU folytatta az ESDP kiépítését. A feirai csúcson néhány a helsinki csúcsot kiegészítő döntés született. A tagállamok úgy határoztak, hogy önkéntes felajánlásaik révén 2003-ra egy 5000 fős rendőri erőt is fel fognak állítani, melyeket válságok megelőzésénél és kezelésénél fognak bevetni. 1000 rendőrt a tagállamoknak 30 napon belül képesnek kell lenniük telepíteni. 2000. november 20. A brüsszeli konferencia A brüsszeli konferencia előzményei között meg kell említenünk, hogy a NYEU 2000. november 13.-ai marseille-i ülésén “olyan döntést hoztak a NYEU-val kapcsolatban, amely nem a NYEU egyenes beemelését, hanem tevékenységének felszámolását, és párhuzamosan az EU-ban a korábbi NYEU funkciók magasabb szintű kiépítését fektette le.”55 Erről azért határoztak így, mert Köln után az EU-ban elkezdtek kiépülni azok a képességek (vezetési, szállítási, irányítási stb.) és intézmények, amelyek már megvoltak a NYEU-ban is. A folyamat tehát inkább a NYEU megszüntetése, mintsem integrálása felé haladt. Sokan azonban ellenezték a NYEU megszüntetését, ugyanis 10 NYEU-tagállam számára ez jelentette a kollektív védelmet. Jóllehet ez a kollektív védelem a NATO-ban is biztosítva volt, a szervezet felszámolása egy “káros” üzenet lett volna, hiszen egy már meglévő “európai eredmény” felszámolását jelentette volna. A NYEU-tagok ezért úgy döntöttek, hogy 2001. július 1-ével a szervezet érdemi működése megszűnik, de névlegesen nem számolják fel, tehát a kollektív védelemről szóló rendelkezés továbbra is érvényben marad.
55
Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Ötödik átdolgozott kiadás, Magyar Országgyűlés, 2002, 377.
44
Hét nappal később az EU tagállamok Brüsszelben üléseztek, ahol ún. képesség-felajánlási konferenciát tartottak. Itt az egyes tagállamok meghatározták, azon katonai alakulataikat, eszközeiket, amelyekkel a gyorsreagálású katonai haderőhöz hozzájárulnak. Végeredményben a tagállamok önkéntes felajánlásai 100.000 katonát, 400 harcoló repülőgépet és 100 hadihajót tett ki. Megjegyzendő, hogy a számok tükrében úgy tűnhet a tagállamok igencsak „bőkezűek” voltak a felajánláskor. Ez részben igaz is, mert mennyiségileg felülmúlták az eredetileg kitűzött célokat, azonban minőségileg igencsak alulmaradtak. A „fő célkitűzés” mellett ugyanis olyan katonai képességeket is ki kellett volna fejleszteni, mint a telepíthetőség, fenntarthatóság, az interoperabilitás, a rugalmasság, a mozgékonyság, a túlélési és vezetési irányítás képességek. Ezeket azonban nem sikerült „maradéktalanul” teljesíteni. 2000. december 7-10. A Nizzai Szerződés A Nizzai Szerződésbe több a CFSP-t, ESDP-t érintő változás is bekerült. Az EU Szerződés szövegéből kikerültek a NYEU integráns szerepére vonatkozó részek. Az intézményi reformok közül meg kell említeni, hogy a Politikai Bizottság helyett Politikai és Biztonsági Bizottságot hoz létre, és felruházza a válságkezelési műveletek politikai ellenőrzésének és stratégiai irányításának feladatával. Újításként bevezeti a megerősített együttműködést a második pillérben is, de nem teszi általánossá. A megerősített együttműködés lényege, hogy egyes tagállamok adott területen szorosabban együttműködhetnek, vagyis mélyíthetik az integrációjukat, míg más államok a kimaradás mellett dönthetnek, ugyanakkor később ha akarnak csatlakozhatnak a “maghoz”. Megerősített együttműködés kizárólag közös akciók és közös állásfoglalások estén alkalmazhatóak, közös stratégiák esetében már nem. Emellett a védelemmel és katonai ügyekkel kapcsolatban is kizárt a megerősített együttműködés. A második pillér esetén létezik a vétójog is, amellyel bármely tagállam megakadályozhatja a megerősített együttműködés elindítását a kül- és biztonságpolitika területén. A nizzai csúcson az ESDP megvalósításáról elfogadott jelentésben az EU kinyilvánította, hogy a petersbergi feladatok végrehajtásában számít a nem EU-tag NATO-tagok és a többi tagjelölt ország hozzájárulására is. Ezenkívül az EU támaszkodni kíván a NATO-eszközökre, 45
ehhez viszont szükség van egy stratégiai partnerségre az EU és a NATO között. A NATO eszközökhöz való hozzáférésről szóló NATO-EU megállapodást azonban nem sikerült tető alá hozni 2001 végéig, a laekeni csúcsig, így a tárgyalások tovább folytatódtak. Összességében a nizzai csúcsról elmondható, hogy a korábban megindult folyamatokon (melyet a helsinki csúcs öntött konkrét formába) bizonyos mértékig erősített, “lefektetett egy új alapokon nyugvó európai biztonsági és védelmi politika kereteit, amely elsősorban válságkezelési feladatok megoldására és nem a közös védelem biztosítására hivatott.”56
56
Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Ötödik átdolgozott kiadás, Magyar Országgyűlés, 2002, 380.
46
VII. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA AZ UTÓBBI ÉVEKBEN 2001. szeptember 11. Európa az Egyesült Államokat ért terrortámadás után 2001 szeptember 11. után megváltozott az a biztonságpolitikai erőtér, amelyben az Európai Unió elsősorban érdekelt és cselekvőképes. A cselekvőképességet csak átvitt értelemben használom, hiszen még csak most indultak el azok a folyamatok, amelyek majd lehetővé teszik, hogy az EU a későbbiekben a valóságban is cselekvőképes legyen. Az Unió szomszédságában zajló balkáni válság a terrorizmus legújabb fenyegetéséhez képest mellékhadszíntérré
fokozódott
le.
“Ezzel
egyidejűleg
viszont
kitágult
az
unió
biztonságpolitikai mozgástere, és célrendszere is átértékelődött.”57 Az USA-t ért terrortámadás nem tekinthető kizárólagosan egy államot ért csapásként, ezért a támadásra adott válasz a nemzetközi közösség ügye. A probléma abban áll, hogy nem csak Európa és az Egyesült Államok között vannak nézeteltérések, hanem az Unión belül is eltérőek az álláspontok. Ezeket az eltérő álláspontokat az iraki háború csak felszínre hozta. A gond mindig is az volt, hogy kül- és biztonságpolitika a nemzeti szuverenitás egyik legfontosabb területe. Bármilyen döntés is születik e téren, annak komoly belpolitikai kihatásai is vannak. A három “fő irányt” az Unióban jól szemlélteti Franciaország, Németország és NagyBritannia magatartása. Mindhárom ország egyetértett abban, hogy szükség van egy közös európai biztonsági és védelmi politikára, “de a megvalósítást a történelmi gyökerek, a nemzeti érdekek és az Egyesült Államokhoz fűződő viszonyuk miatt másként képzelték el.”58 Németország sokáig az európai stabilitás zálogát az USA európai jelenlétével multilaterális keretek között érezte biztosítottnak. Franciaország és Németország között a legnagyobb különbség az, hogy míg Franciaország a nemzeti érdekeit szem előtt tartva akar vezető szerepet kiharcolni az európai biztonsági és védelmi rendszerben, addig Németország a történelmi múltjából szerzett keserű tapasztalatok alapján időnként hajlandó ésszerű 57
Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése, Budapest, 2002, Közgazdasági és jogi kiadványok, 244.
47
kompromisszumokra, akár még azon az áron is, hogy időnként nemzeti érdekeit a Közösségnek alárendelje. Franciaország sürgeti leginkább az önálló európai védelmi rendszer kiépítését. Ennek három oka van. Meg akarja akadályozni a túlzott amerikai befolyást; szorosabb együttműködést akar az integráción belül (legfőképpen Németországgal) és meg akarja őrizni a hagyományos francia védelmi identitást. Az eltérő álláspontok továbbra is fennmaradtak és folytatódtak a viták. 2001 június 11. A göteborgi csúcs Az ESDP korábban létrehozott szervei: a Politikai és Biztonsági Bizottság, a Katonai Bizottság és a Katonai Törzs, melyek eddig csak ideiglenes jelleggel működtek, most állandóan funkcionáló intézményekké alakultak át. Ezenkívül Göteborgban kiadtak egy dokumentumot az Európai Biztonság- és Védelempolitikáról, amely áttekinthetőbbé teszi az eddig meghozott döntéseket és politikákat.59 2001 december. A laekeni csúcs A laekeni csúcson megszületett, az európai biztonsági- és védelempolitika képességéről szóló nyilatkozat, amely az Európai Unió műveleti képességét már tényként kezelte, de még korlátozottnak tartotta. Ezt azt jelentette, hogy bizonyos egyszerűbb feladatok elvégzésére alkalmasnak tartotta, míg bonyolultabb, összetettebb feladatok elvégzésre nem tartotta képesnek az “EU haderejét”. 2003. Az “eurohaderő” Macedóniában 2003. március 14-én írták alá Athénban az EU-NATO szerződést, amely szerint az “eurohaderő” átveszi a macedóniai békefenntartás, a NATO eszközeivel és egy atlanti
58
Ocskóné Dókus Tünde, Az Egyesült Államok és az Európai Unió biztonságpolitikája egy változó világban, Európa 2002, 2003, 2. kiadás, 6. 59 A dokumentum forrása: www.cesd.org/eu/gothenborg.htm
48
tábornok vezetésével. A megállapodást hosszas tárgyalások előzték meg mind az EU-NATO, mind pedig a tagállamok részéről. Ugyanekkor az Európa Bizottság azt javasolta, hogy legyen egységes piac a fegyvergyártás területén. Javaslatuk szerint fel kell állítani egy uniós testületet, amely összehangolná a fegyverfejlesztési terveket. Felmérnék az igényeket, majd megosztanák a hadi eszközök kutatás-fejlesztési végül gyártási feladatait. A későbbiekben pedig ez az intézmény hatósággá alakulna és döntene a fegyverzetek fejlesztéséről, hadiipari közbeszerzésekről, és szabályozná a védelmi eszközök egységes piacát. 2003. Az “eurohaderő” Kongóban Artemis hadműveletnek hívták az Európai Unió első önálló vezetésű békefenntartó akcióját Kongóban. Ezt tartották az EU 2005-re tervezett ötvenezerfős gyors reagálású erőinek előfutárának. Kongóban 1100 fős EU-s haderő volt, melynek nagy részét francia idegenlégiósok alkották, de tizennégy ország – köztük Nagy-Britannia és Belgium, is – képviseltette magát. A csatlakozott államok közül egyedül Magyarország vett részt az akcióban (a vezérkarba delegáltunk egy tisztet). 2003. december 12. Az Európai Biztonsági Stratégia: “Egy biztonságos Európa egy jobb világban” A tagállamok el akarták kerülni, hogy hasonló konfliktus robbanjon ki az Unióban, mint ami az iraki háború kapcsán kialakult. Ezért a külügyminiszterek megbízást adtak Javier Solananak, hogy dolgozza ki az első közös európai biztonsági stratégiát. A tervezetet többször átdolgozták, de még a véső formájában is markáns, határozott dokumentum lett. A dokumentum szentesíti a “megelőző fellépés" intézményét, és olyan jelenségeket helyez az Európai Unióra leselkedő fenyegetések listájára, mint a tömegpusztító fegyverek elterjedése vagy a nemzetközi terrorizmus. Kiemelik, hogy elmozdulás történt egy koherensebb külpolitika kialakítása és hatékonyabb válságkezelési mechanizmusok kialakítása felé. “Amennyiben az EU meg akar felelni
49
potenciáljának, akkor legyen: aktívabb, …, rendelkezzék jobb képességekkel, …, legyen koherensebb.”60 A korábbi változathoz képest a tervezet hangsúlyozottabban, "európai prioritásként" szól arról, hogy az ENSZ Alapokmánya nyújt alapvető keretet a cselekvésre. “Európa biztonsága és prosperitása egy hatékony multilaterális rendszertől függ. A cél a jog alapján nyugvó nemzetközi rend fejlesztése. A nemzetközi kapcsolatok alapvető keretéül az ENSZ Alapokmánya szolgál. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa felelős elsődlegesen a nemzetközi béke és biztonság fenntartásáért, az ENSZ megerősítése európai prioritás.”61 Nagy-Britannia és Lengyelország nyomására belekerült egy bekezdés, amely arról szól, hogy az Európai Unió válsághelyzetekben végrehajtandó akcióit a NATO-val való szoros együttműködéshez köti. “Az EU és a NATO között létrejött Berlin Plusz megállapodás növeli az Unió operatív képességét és a két szervezet közötti, válságkezelési műveletekhez kapcsolódó stratégiai partnerség keretéül szolgál.”62 Végeredményben elmondható, hogy a dokumentum nagy előrelépést jelentett a kül- és biztonságpolitika területén, de a nézeteltérések továbbra is fennállnak a tagállamok között.
60
Az idézet a dokumentum magyar tartalmi összefoglalójából származik. (készítette: A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma). Forrás: http://www.kum.hu/ Az eredeti dokumentum forrása: http://www.kulugyminiszterium.hu/NR/rdonlyres/E997CDBD-ACC9-4091-AFAAE4491006CC40/0/Secure_Europe.pdf 61 62 / Az idézet a dokumentum magyar tartalmi összefoglalójából származik. (készítette: A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma). Forrás: http://www.kum.hu/ Az eredeti dokumentum forrása: http://www.kulugyminiszterium.hu/NR/rdonlyres/E997CDBD-ACC9-4091-AFAAE4491006CC40/0/Secure_Europe.pdf
50
VIII. AZ EURÓPAI UNIÓ ALKOTMÁNYA63 2001. december 15-én Laekenben határoztak úgy a 15 tagállam állam- és kormányfői, hogy megalakítják az Európai Konventet, amelynek feladata egy olyan okmány kidolgozása, amely megoldhatja az Unió alapszerződéseinek problémáit ("Laekeni Nyilatkozat"). Az Európai Konvent 2002. február 28-án kezdte meg munkáját Valéry Giscard d'Estaing (korábbi francia köztársasági elnök) vezetésével. Az Alkotmány négy részből áll. Az első rész tartalmazza az Uniót meghatározó rendelkezéseket, célkitűzéseit, hatásköreit, döntéshozatali eljárásait és intézményeit. Az Alapjogi Charta lett az Európai Alkotmány második része. Az Alkotmány harmadik része az uniós politikákat és tevékenységeket tárgyalja, átvéve a jelenleg érvényben levő szerződések számos rendelkezését. A negyedik rész tartalmazza a záró rendelkezéseket, köztük az Alkotmány átdolgozásának eljárásait és az Alkotmány módosítását. Nem volt egyszerű feladata a Konventnek, hiszen egy olyan alkotmánytervezetet kellett letenniük az asztalra, melyet minden tagország elfogad, vagyis a legnagyobb közös nevezőt kellett megtalálni. Ha 24 ország egyetért mindenben, de egy ország nem, akkor már nem lehet elfogadni az alkotmányt. Emlékezzünk csak Lengyelország esetére aki végül már csak egyedül harcolt a kereszténység megemlítése miatt. Az Alkotmány számos változást vezetett be, de én most csak azokat fogom áttekinteni, amelyek szorosan érintik a politikai unió témakörét. A tagállamok megállapodtak, hogy létrehozzák az EU külügyminiszteri posztot. A külügyminiszter fogja majd egyesíteni a jelenlegi külpolitikai főmegbízotti és a külkapcsolatokért felelős biztosi posztokat. A miniszter mandátumát a Kül- és Biztonságpolitikai Tanácstól kapja, ezenkívül tagja az Európai Bizottságnak és egyben betölti a Külkapcsolatok Tanácsának elnökének tisztét is. Feladatai a következők: irányítja az Unió közös kül- és biztonságpolitikáját, valamint a közös 63
Az Európai Alkotmány forrása: http://ue.eu.int/cms3_fo/showPage.asp?lang=HU&id=748&mode=g&name=
51
biztonság- és védelempolitikáját. Javaslataival hozzájárul e politikák kialakításához, és azt a Tanácstól kapott felhatalmazásban foglaltak szerint végrehajtja. Ezenkívül biztosítania kell az unió külügyi tevékenységének összhangját.64 Mivel az uniós külügyminiszter feladatait igencsak szűkszavúan határozták meg, ezért igencsak sok múlik majd az e posztot betöltött személy habitusán. Az egyhangú szavazást továbbra is fenntartják az adópolitikai, a kül- és biztonságpolitikai, illetve védelmi kérdésekben, továbbá az Alkotmány későbbi módosításaival kapcsolatban. Tehát még igencsak messze vagyunk attól, hogy ellehessen mondani az unióról, hogy nem csak névlegesen, de a valóságban is közös kül- és biztonságpolitikája van. Említést érdemel még, hogy a szolidarítási klauzula, mely kimondja, hogy terrorista támadás esetén a tagországok egymás segítségére sietnek. Az Európai Alkotmány nem helyettesíti a tagállamok alkotmányait, hanem azokkal együtt érvényes. Az Európai Alkotmány egyetlen dokumentumként lép a legfontosabb (már létező) uniós szerződések helyébe. Természetesen az alkotmány még nem jelent garanciát semmire. Nem elég alkotmánnyal rendelkezni, alkotmányosan is kell működni. Az idő fogja majd eldönteni, hogy beváltja-e az alkotmány a hozzáfűzött reményeket.
64
Európai információs pont: Információk az EU alkotmányáról. Forrás: http://www.eu2004.hu/index.php?op=kerdesvalasz_reszletes&kerdes_valasz_id=998
52
IX. A KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA ÉRTÉKELÉSE Nehéz a kül- és biztonságpolitika sikerességét értékelni. Az egyik álláspont szerint hatalmas fejlődésen ment keresztül, hogy eljusson oda, ahol most van. Óriási áldozatokat követelt meg a tagállamok részéről. Bármilyen döntés is született e téren, a tagországok szuverenitása mindig csökkent egy kicsit. Nagyon nehéz volt egyhangú döntések hozni. Ebből a nézőpontból tehát azt mondhatjuk, hogy amit “elértünk” az igenis nagy eredmény egy ilyen “sokszínű” Európában. A másik álláspont viszont nem az eddig elért eredményekből indul ki, hanem a végeredményből. Végeredményben ugyanis azt mondhatjuk, hogy az Európai Uniónak nincsen “közös” kül- és biztonságpolitikája. Akármilyen “nagy eredmények” születtek is, azok még igencsak távol vannak a végeredménytől: a közös biztonságpolitikától, a közös külpolitikától és a közös védelempolitikától. Megítélésem szerint senki nem gondolja, hogy egy ilyen fontos politika egyik napról a másikra közös politika lesz és a tagállamok mindenben egyet fognak érteni. Ez ugyanis képtelenség. De mi van akkor, ha az események úgy hozzák, hogy mégis egyet kell értenie a tagállamoknak egyik napról a másikra. Mi van akkor, ha hirtelen olyan problémával találjuk szemben magunkat, amelyet csak együttes erővel lehet megoldani. Természetesen nem szeretném az ördögöt a falra festeni, de úgy érzem, hogy 2001. szeptember 11. után már semmi sem kizárt, bármi megtörténhet és a “bármi” az, amire fel kell készülni Véleményem szerint egy ilyen esetleges katasztrófát az Unió nem tudna kellő hatékonysággal kezelni és egységesen fellépni ellene, mégpedig azért nem mert az ehhez szükséges képességek még nem épültek ki. A legalapvetőbb probléma, ami az Egyesült Államokban bekövetkezett szeptember 11-ei terrorcselekményt is „lehetővé tette” az volt, hogy a hírszerző és titkos szolgálatok nem működtek „megfelelően” együtt. Márpedig egy esetleges európai terrorcselekményt megakadályozásának előfeltétele, hogy a nemzeti hírszerzési és titkosszolgálatok megosszanak egymással minden e tekintetben fontos információt.
53
Sok mindenért lehet bírálni az Egyesült Államokat, de azt nem lehet elmondani róluk, hogy ha kell, ha baj van akkor ne cselekednének (persze egy-két kivétel azért akad). Lehet, hogy Amerika túl sok mindent akar katonai úton megoldani, amit Európában sokan bírálnak – ebben az esetben azonban Európát is pellengérre kell állítani, mivel számos dolgot nem akar (vagy nem tud) katonailag megoldani, és mindig a “könnyebb”, diplomatikus utat választja. Hiába ért el az európai integráció oly sokat, hiába volt a sok vita, ha a biztonság-, a kül- és a védelempolitika terén nem lesz egy közös álláspont. Amerikával ugyanis nem vehetjük fel a versenyt e nélkül. A közös álláspont természetesen csak az első lépés, ezután már a közös cselekvésre kell a hangsúlyt helyezni. Ha továbbra is a gazdaságilag óriás, politikailag törpe szindróma marad fenn, akkor az Egyesült Államoknak nem lesz versenytársa és azt csinálhat, amit akar (mint most). Bírálhatjuk Amerikát az iraki politikája miatt, de mást nem tehetünk. Ki tudna ugyanis „szembeszállni” az Egyesült Államokkal egyedül? Csak egy erős “közös” kül- és biztonságpolitikával rendelkező Európai Unió (akinek katonái is vannak). Hogy ez jó lesz a világnak, ha két “szuperhatalom” akárhogy is, de valamilyen szempontból szemben áll egymással, azt nem tudom. De persze az is lehetséges, hogy nem “mi” vagy nem csak “mi” leszünk az a bizonyos versenytárs. Ki tudná megmondani, hogy mi lesz Kínával vagy Indiával 20 év múlva. Habsburg Ottó nyilatkozta egy műsorban, ahol az angol nyelv dominanciájáról kérdezték, hogy ő az unokáit már kínaira tanítja. Ha megfigyeljük az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának a történelmét, akkor észrevehetjük, hogy mindig valamilyen katasztrófa, krízis vagy probléma után indult meg az együttműködés és a fejlődés. Nagy valószínűséggel ez továbbra is így lesz. A tagállamok addig nem hajlandóak többet feláldozni a szuverenitásukból, amíg nem muszáj azt megtenniük és ez az európai egységesedés egészére is igaz. Balázs Péter Az Európai Unió külpolitikája c. könyvében azt írja, hogy “… az aktuális kihívások tükrében, beleértve a bővülést is, az Európai Unió biztonságpolitikai dimenziója a következő időszakban “sikerágazattá” léphet elő.” Ezalatt azt kell érteni, hogy ez a terület dinamikusabban fog fejlődni, mint más területek. De eszmefuttatását végül úgy fejezi be, hogy “…bizonyos, kormányközi szinten induló együttműködési szegmensek “átcsúszhatnak” az integráció első “pillérébe” és ott a “közösségi módszer” szerint kezdenek működni. Erre 54
azonban továbbra is nagyobb esély látszik a belső biztonsággal összefüggő “harmadik pilléres” témák, mint a klasszikus külpolitika területén.” Véleményem szerint a külpolitika, biztonságpolitika és védelempolitika lesznek az utolsó politikák, melyek közösségi hatáskörbe fognak kerülni.
55
X. FÖDARATÍV VAGY KONFÖDERATÍV POLITIKAI UNIÓ? "Kell lennie egy olyan különös fajtájú szövetségnek, amelyet békeszövetségnek (foedus pacificum) nevezhetünk. Ez a békeszerződéstől (pactum pacis) abban lenne különböző, hogy ennek rendeltetése csak egy háborút, amazé azonban minden háborút egyszer s mindenkorra befejezni. Ez a szövetség nem célozza semminemű hatalomnak az állam részére való megszerzését, hanem kizárólag valamely állam szabadságának megnyerését és biztosítását önmaga részére és egyúttal más szövetséges államokéét is, anélkül hogy ezeknek azért – mint a természeti állapotban élő embereknek – magukat nyilvános törvények és kényszerek alá kellene vetniök. A föderalitás ezen eszméjének lassankint minden államra ki kell terjednie. S ez az út elvezet az örök békéhez."65 Azért választottam ezt az idézetet, mert talán ez fejezi ki legjobban a föderáció alapgondolatát, – jóllehet itt Kant nem a föderáció kifejezést használja – amely nem más, mint a biztonság és a béke megteremtése. Sok más érvet is fel lehet hozni a föderáció mellett, de mindenképpen a béke az elsődleges. De mit is jelent tulajdonképpen a föderáció? Proudhon szerint a “[...] A FÖDERÁCIÓ, amely a latin foedus (genitivusa foederis) szóból ered, s egyezményt, szerződést, megegyezést, megállapodást, társulást jelent, olyan megállapodás, aminek keretében egy vagy több családfő, község, községcsoport, illetve állam kölcsönösen és az egyenlőség alapján elkötelezi magát egymásnak egy vagy több meghatározott cél érdekében, s annak végrehajtása kizárólagosan a szövetség képviselőire hárul.”66 Azóta természetesen “nagy fejlődésen” ment keresztül a fogalom. Az 50-es években alakult ki az “euroföderalizmus”, amely E. Haas, J. Pinder és G. Montani nevéhez fűződik.67 Szerinte az USA mintájára létre kell hozni az Európai Egyesült Államokat. Egy nemzetek feletti szervezet létrehozását tűzte ki célul, amelyre a szuverén jogokat és kötelezettségeket át lehet ruházni. Az intézmények működését pedig egy alkotmányozó szerződés határozná meg, amely optimálisan elosztaná a feladatokat a közösségi és nemzeti intézmények között. Többszintű 65
Kant, 1795, Örök béke, fordította: Babits Mihály (1918). Idézi: Palánkai Tibor: Európai Integráció c. előadása, Mindentudás Egyeteme, Forrás: www.mindentudasegyeteme.hu 66 P. J. Proudhon: Du Principe Fédératif. In: Oeuvres Complètes de P. J. Proudhon. Paris, 1959, (318.oldal). Ford: Farkas Mária, Forrás. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/politika/theory/anarchia/html/nter1812.htm 67 Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 24.
56
kormányzatot akarnak létrehozni, amelyben a hatalommegosztás jogilag szabályozva van. Ennek lényege, hogy az alacsonyabb szintek némileg függetlenek legyenek a központtól, valamilyen szinten tartsák meg az önállóságukat. A föderalisták szerint a hagyományos nemzetállam “megszűnik”, mert helyébe lép a szövetségi szint. A föderalizmus alapvetően négy fő kritériumot vázolt fel a jövő föderatív Európájával kapcsolatban.68: 1. Szubszidiaritás elve: a tagállamoknak autonómoknak kell maradniuk, kivételt képez azok ügyek intézése, amely más tagállamokat vagy az unió egészét is érintik. A lényeg, hogy a döntéseket mindig a lehető legalacsonyabb szinten, az érintettekhez a lehető legközelebb kell meghozni. 2. Joguralom elve: A tagállamok együttes vagy egyéni cselekedetei kizárólag egy közös törvényhozási és igazságszolgáltatási hatósági rendszernek vannak alávetve. 3. Többség elve: az unió, amely a joguralom elve szerint működik, a többség alapján cselekedhet 4. A polgári jogok elve: az unió elismeri és biztosítja a közös állampolgársággal járó elidegenítetlen és egyetemes jogokat, beleértve a kormányzat minden szintjén megvalósuló közvetlen politikai képviseletet. A föderáció és a föderatív “berendezkedés” nem jelenti minden esetben ugyanazt. A másik fő integráció elmélet, amelyik az európai integrációra a legnagyobb hatással volt: a funkcionalizmus. A funkcionalizmus és föderalizmus kiindulási pontja és végcélja azonos.69 Mindkét elmélet rájött arra, hogy a II. világháború bebizonyította, a nemzetállamok kora leáldozott. A végcél is azonos, mindkét elmélet a föderális berendezkedést tartja a békés világ zálogának. A különbség abban rejlik, hogy míg a föderalisták a föderáció alkotmányjogipolitikai vonzatait hangsúlyozzák, addig a funkcionalisták a jogi szemlélet helyett a szociális és gazdasági tényezőket veszik előtérbe. A funkcionalisták arra törekszenek a jövőbeni politikai uniót nem-politikai eszközökkel teremtsék meg. Megítélésük szerint először azokra a 68
A 4 kritériumot Navracsics Tibor: Európai Belpolitika: az Európai Unió politikatudományi elemzése Budapest, Korona Kiadó, 1998 c könyvének a 12. oldalának alapján határozom meg. Navracsics Tibor a 4 kritériumot Coombes D. 1994, Problems of Governance in the Union (161-162) c. könyvéből vette át. 69 Navracsics Tibor: Európai Belpolitika: az Európai Unió politikatudományi elemzése Budapest, Korona Kiadó, 1998, 12-13.
57
területekre kell “koncentrálni”, amelyek a politikailag “kevésbé érzékenyek”. A föderalizmus úgy csökkenti a nemzetállamok szuverenitását, hogy a hatalmat az integráció kezében akarja összpontosítani. A funkcionalizmus ezzel szemben az államok hatalmát, tevékenységét egy magasabb nemzetközi szinten próbálja egyesíteni. A föderalizmus nyíltan támadja az állami szuverenitást, a funkcionalizmus pedig “nem vesz tudomást a nemzetközi tevékenység útjában álló szuverenitási korlátokról, hanem egyszerűen átlépi azokat”.70 A föderalizmus különösen fontosnak tartja a jogi szabályozást, a funkcionalisták azonban a jogalkotást csupán az integráció egyik eszközének tekintik. “Szokás a föderalizmust “maximalistának”, a funkcionalizmust pedig “minimalistának” nevezni. Más szavakkal az előbbit gyakran minősítik “utópistának”, az utóbbit pedig “realistának”.”71 A valóságban az európai integráció történelme során ez a két elmélet mindig különböző arányban, vegyítve volt jelen. Az integrációt “elindító” Európai Szén- és Acélközösségben is megfigyelhető mindkét elmélet hatása. Míg Schuman a szén- és acélipar integrálására vonatkozóan a funkcionalista elméletet képviselte, addig Monnet ragaszkodott hozzá, hogy ezt
a
szervezetet
egy
föderalista
intézményrendszer
irányítsa.
A
két
elmélet
“kompromisszumaként” született meg az európai integráció “alapszerződése”. A későbbiekben is megfigyelhető volt a két felfogás küzdelme az európai integrációban. Igazi vitát leginkább a Maastrichti Szerződés előkészítése során váltott ismét ki. Ekkor kerültek ugyanis felszínre “újból” az unió jövőjével kapcsolatos eltérő álláspontok. A két elmélet harca a mai napig tart. A legnagyobb vitát Joschka Fischer – a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere – 2000-ben a Humboldt Egyetemen elhangzott beszéde váltotta ki.72 Fischer leszögezte, hogy a konföderációtól el kell jutni az Európai Föderációig. Ez azt jelenti, hogy törvényhozó és végrehajtó parlamentet és kormányt kell létrehozni, ezenkívül az egész
70
Balázs Péter: Európai egyesülés és modernizáció, Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2003, 259. Balázs Péter: Európai egyesülés és modernizáció, Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2003, 260. 72 Forrás: http://www.provincia.ro/cikk_magyar/c000025.html Fordította: Török Dalma 71
58
föderáció egy alkotmányon alapulna, amely világosan elhatárolná a közösségi és nemzeti kompetenciákat. Véleménye szerint a föderáció nem történhet a nemzetállamok “rovására”, olyan föderációt képzelt el, ahol a szuverenitás meg van osztva a nemzetállamok és Európa között. Beszédében azt is kifejtette, milyen intézményi reformokat tart szükségesnek. Kétkamarás parlamentet szándékozik létrehozni, ahol az egyikben a nemzeti parlamentek képviselői foglalnak helyet, míg a másikban az “állampolgárok Európáját” képviselnék. Ebbe a második kamarába kétféle módon lehetne bekerülni. Vagy közvetlen választások útján az amerikai Szenátus mintájára, vagy a tagállamok delegálása alapján a német Bundesrat példáját követve. A végrehajtó hatalmat illetően is két lehetőséget vázol fel. Vagy az Európai Tanács alakul át a föderáció kormányává, vagy a Bizottság, melynek élén egy széleskörű hatalommal rendelkező elnök állna. Végül Fischer kifejti azokat a szinteket, amelyek során el lehetne jutni az Európai Föderációig. Az első szint a megerősített együttműködés lenne – tulajdonképpen ez már most is működik (lásd Schengeni egyezmény, eurózóna). A következő szint a “gravitációs mag”. Ennek lényege, hogy azok az országok amelyek már több mindenben egyetértenek “tovább fejlesztenék” az integrációt, majd pedig ez a mag együttesen képviselné magát az EU-ban. Fischer figyelmeztet, hogy ennek a magnak nyitottnak kell lennie a többi tagállam számára is, nem lehet egy “exkluzív klub”. Az utolsó szint pedig maga a föderáció. A tagállamok igen vegyesen fogadták Fischer javaslatait a “jövő Európájára” nézve. A Benelux-államok és Olaszország kedvezően fogadták Fischer elképzeléseit. Svédország, Finnország, Görögország, Spanyolország és Ausztria kezdetben ódzkodtak a tervtől, de kategorikusan nem utasították el. Egyesek azt mondták, hogy túlságosan “német”. Mások pedig XXI. századi utópiának minősítették. Francia részről a 2000. június 27-én elhangzott Jacques Chirac beszéd tekinthető hivatalos reagálásnak. Chirac kifejtette, korainak tartja még a föderáció gondolatának a felvetését. Ezt az álláspontjukat azóta is tartják a franciák. Az eltérő német-francia álláspont a történelmi múltban, és az államberendezkedésben keresendő. Németország úgy érzi, hogy az “ő föderatív” példájuk megfelelő az egész unió számára.
59
Az ellenvélemény ezzel szemben, hogy ez túlságosan “bürokratikus”, túlságosan technokrata. A franciák sokkal inkább egy “lazább föderációt” – egy ún. konföderációt szeretnének megvalósítani. A különbség az, hogy a konföderáció nem kifejezetten “egy állam”. Inkább úgy határozhatjuk meg, mint szuverén és független államok tömörülése, amelyek egy kölcsönös garanciát nyújtó szövetséget alkotnak. A szövetségi alkotmány sem lenne kifejezetten az, amit hagyományos értelemben értünk alkotmány alatt. Az egyezmény inkább a szövetségbe tartozás feltételeit, vagyis az államok jogait és kölcsönös kötelezettségeit tartalmazza. Végül a konföderáció kormánya sem hasonló a nemzeti kormány fogalmához. Ez egyfajta “ügynökség”, amely azokat a funkciókat látja el, amelyekről a tagállamok lemondtak. A fenti leírás alapján is látszik, nincs éles választóvonal a föderáció és konföderáció között. A legnagyobb különbség inkább a szuverenitásban keresendő. Ez egy sokkal lazább szövetség, ahol a tagállamoknak nagyobb a szuverenitásuk, mint egy föderációban. Nagy-Britannia felemásan áll hozza az unió jövőjéről szóló vitához. Egyrészt mondhatjuk, hogy Nagy-Britannia mindig is szkeptikus volt az integrációval kapcsolatban. Azonban, ha az integráció mélyítéséről van szó, akkor az a terület, ahol Nagy-Britannia a leginkább késznek mutatkozik az együttműködésre és elmélyítésre az a közös védelempolitika - feltéve persze, hogy nem okoz törést a transzatlanti viszonyban -, ugyanis tudják, hogy csak ez növelheti jelentősen az EU világpolitikai súlyát. Másrészt viszont a föderalizmustól – ami nekik egyet jelent a szupranacionalitással – ódzkodnak és sokkal inkább egy kormányközi együttműködést szeretnének megvalósítani. Végeredményben elmondható tehát, hogy a vita az Európai Unió jövőjéről megkezdődött és ez jó. A vita szükségességét a tagállamok is felismerték. 2001 decemberében elfogadták a laekeni nyilatkozatot, amelyben megállapítják, hogy jóllehet az európai integráció kezdetben kizárólag gazdasági együttműködés volt, most elérkeztek egy fordulóponthoz és elindultak a politikai unió irányába. A nyilatkozat után létrehoztak egy konventet, melynek feladatául az unió jövőjével kapcsolatos problémák megvitatását tűzték ki célul. A konvent feladata volt az is, hogy a 2004-es kormányközi csúcsra, “előkészítse” a terepet. A konvent által előkészített anyagot tekintik majd a kormányközi csúcs kiinduló pontjának.
60
A föderációról szóló vita, mondhatni mit sem változott. Egyes tagállamok ragaszkodnak a föderációs elképzeléseikhez (Németország, Benelux-államok), míg mások ezt kategorikusan elutasítják (Franciaország, Nagy-Britannia). Ezek az országok egy olyan konföderációt képzelnek el, amelyik sokkal kevesebb “kötöttséggel” és több szuverenitással jár, mint amit egy föderáció nyújthatna számukra. A két “szélsőséges” nézet között elhelyezkedik egy harmadik is. Ezt legjobban Habsburg Ottó szavaival lehetne körülírni: “A föderáció történelmileg csak akkor lehetséges és kerül rá sor, ha a konföderáció sikeres. Lépésről lépésre kell haladni.”73 Gyakorlatilag lehet vitatkozni azon, hogy szükséges-e a föderáció Európa számára vagy sem, de a valóságban csak akkor történnek majd lépések ez irányban, ha a konföderáció hosszabb távon sikeres. Ugyanakkor az is megjegyzendő, hogy ha a tagállamok egyetértenek abban, – márpedig egyetértenek – hogy az Európai Unió “politikailag törpe” és ezen változtatni szeretnének, akkor azért tenni is kell valamit. A kérdés az, mekkora szuverenitást kell feláldozni a tagállamoknak, és ki mennyit hajlandó feláldozni azért, hogy a “politikailag törpe” Európai Unióból egy “politikailag óriás” Európai Uniót teremtsenek meg. A másik fontos kérdés, hogy a 10 csatlakozó tagállam, hogyan áll hozzá az Európai Unióról szóló vitához. A csatlakozás előtt a vártnál nagyobb érdeklődéssel fogadták a vitát és mindegyik tagállam igencsak elkötelezett volt az unió további elmélyítése iránt. Megérzésem szerint azonban ez csak afféle “kezdeti lelkesedés” volt, a csatlakozással járó előnyök miatt és mert nem akarták, hogy úgy tűnjön csatlakozásukkal hátráltatni fogják az integráció fejlődését. A csatlakozás után bekövetkező kezdeti nehézségek és problémák úgy érzem gyökeresen meg fogják változtatni ezeket a véleményeket. És ha gyökeresen nem is, de időben mindenképpen kitolják a vita gyakorlati részét: a megvalósítást.
73
Interjú Habsburg Ottóval: “A magyar delegációnak nem a krumplipiacról kell tárgyalnia”, Európai Tükör,
2000. 5. szám
61
ZÁRÓ GONDOLATOK Dolgozatom egy jelentős részét a politikai integráció fejlődésének szenteltem. Ebből kitűnhettek azok az állomások, amelyek igencsak fontosak voltak a politikai unió szempontjából. Megemlíthetném a Pleven-tervet, a Davignon-jelentést vagy akár a Tindenmanns jelentést is stb. A valóságban azonban ezek eltörpülnek az olyan események mellett, mint az euró bevezetése vagy az alkotmány elfogadása. Az euró jóllehet főleg a gazdaság számára fontos, igen jelentős politikai üzeneteket is hordoz magában. Ez volt az első igazi kézzelfogható dolog, ami közelebb hozta az Uniót az egyszerű átlag EU-polgárhoz. Többet ér bármilyen jelentésnél, nyilatkozatnál vagy határozatnál az, hogy van egy pénz amit a másik országban ugyanúgy elfogadnak, mint a sajátomban, ez jelképezi ugyanis az Unió egységét a gyakorlatban. Az Európai Unió elérte azt az integrációs szintet, amit csak úgy lehet tovább “fejleszteni”, ha minél több szuverén területről, politikáról mondanak le a tagállamok. Ehhez viszont szükség van az egyszerű átlagpolgárok részéről történő legitimációra is. A cél tehát az, hogy közelebb hozzuk az Európai Unió bürokratikus, technokrata szervezetét az emberekhez, akikben ha nem alakul ki egy bizonyos elhivatottság Európa iránt, akkor nem tud majd az integráció továbblépni. Természetesen ez nem könnyű feladat és egyenlőre nem is látok megoldást erre a problémára. Meg kell találni azt az közös célt, ami mögé egész Európa fel tud majd sorakozni és gazdaságilag óriás és politikailag törpe jelszót többet majd nem használják az EU-ra. A legtöbb európai polgár csak azért támogatja az integráció mert gazdaságilag előnyt vár tőle vagy mert nem lát más alternatívát. Az egységes Európa eszméje azonban vajmi kevesüket foglalkoztatja. Ez pedig azért van, mert itt Európában nem “érzik” magukat európainak. Ha azonban valaki elutazik Amerikában akkor rögtön látni fogja, hogy őt nem magyarnak, németnek vagy olasznak stb tartják, hanem európainak. Ha majd az európai emberek itt Európában is átérzik azt mit jelent európainak lenni, akkor hosszút távú és sikeres integrációt jósolhatunk.
62
Ez természetesen nem lesz egyszerű elérni, ha egyáltalán lehetséges. A legfőbb probléma abban rejlik, hogy az Európai Uniónak nincs tiszta végcélja. Senki nem nevezte meg, hogy miért kell küzdeni, vagy hogy mi lesz az integrációs út végén. Az Európai Unió most 25 tagot foglal magában, de a további lehetséges bővítésekkel akár még 37 tagú is lehet. Senki nem tudja, hogy egy ekkora szervezet hogyan tud majd hatékonyan és dinamikusan működni. Nagy vita van a többsebességes Európa gondolat körül is. Ha ugyanis néhány ország egy “magot” alkot és “előreszalad” akkor félő, hogy szakadék fog keletkezni a tagállamok között és az egység megbomlik. Ha viszont a van néhány ország aki már készen álla továbblépésre és ezt nem teheti meg, akkor többi ország csak visszahúzza őket, ami szintén nem tesz jót az Uniónak. Nem lesz könnyű rávenni a tagállamokat arra sem, hogy felsorakozzanak egy közös biztonságpolitika, külpolitika és védelempolitika mögé. Márpedig ezek teljesítése mindenképpen előfeltétele a továbblépésnek. És napjainkban a nemzetközi terrorizmus idején igencsak aktuálisak. A bevándorlás (főként a muzulmán) nagyban megváltoztatja majd Európa etnikai és kulturális arcát. Az elöregedő társadalmak miatt át kell mindenhol alakítani a jóléti rendszereket. Tony Judt, a New York Egyetem Remarque Intézetének kutatója szerint: “Viszályok és civilizációs összecsapások kora jön, ezek sokkal inkább az államokon belül, semmint az államok között fognak kirobbanni"74 Véleménye szerint erre a mostani időszakra mint aranykorra fogunk emlékezni.
74
Newsweek: Az egyesülés Európa halála, Forrás: http://index.hu/eu/newsweek2709/ 2004. május 3.
63
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Szeretnék köszönetet mondani azoknak az embereknek, akik segítségemre voltak abban, hogy ez a munka létrejöjjön. Elsőnek a három konzulensemet: Szolcsányi Bálintot, Vándor Jánost és dr. Kós Andrást szeretném megemlíteni, akik munkám során folyamatosan tanácsokkal láttak el. Szeretném megköszönni barátnőm, Csatlós Veronika áldozatos munkáját is aki, sokat segített a nyelvtani hibák kijavításában. Végül pedig szeretném megköszönni, azoknak a politológusoknak a segítségét is, akik kiváló tanácsokkal láttak el, - még a szakdolgozat megírása előtt – hogy hogyan kezdjem el a gyűjtőmunkát: Arató Krisztina, Baneth András, Bayer József , Gallai Sándor, Lánczi András, Lévai
Imre,
Marik
Sándor,
Nagy
Boldizsár,
64
Török
Gábor
és
Tuka
Ágnes.
BIBLIOGRÁFIA Könyvek: 1. Balázs Péter: Európai egyesülés és modernizáció, Osiris Könyvkiadó, Budapest, 2003 2. Balázs Péter: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése, Budapest, 2002, Közgazdasági és jogi kiadványok 3. Európai integrációs alapismeretek, Szerkesztette: Blahó András, Aula Kiadó, 2002. 4. Európaiság: Politikai és morális kultúra, Szerkesztette: Karikó Sándor, 2001, Áron Kiadó, Budapest. 5. Az Európai integráció alapszerződései 1 és 2., Szerkesztette: Fazekas Judit, KJKKERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest 2000. 6. Derek W. Urwin: A közös Európa: Az európai integráció 1945-től napjainkig., Szerkesztette: Palánkai Tibor, Corvina, Budapest, 1998. 7. Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003 8. Gorka Sebestyén: Az új terrorizmus: előzetes tipológia, Az Európai Unió évkönyve 2001, Osiris kiadó, Budapest, 2002 9. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról, Ötödik átdolgozott kiadás, Magyar Országgyűlés, 2002. 10. J. Nagy László: Az európai integráció politikai története, 2001,Maxim Könyvkiadó, Szeged 11. J. Nagy László: Európa – ismeretek, JGYF Kiadó, 1998. Szeged. 12. Kiss J. László: A tizenötök Európái: közösségi politikák – nemzeti politikák, Osiris Kiadó, Budapest, 2000 13. Lothar Späth: 1992 Európa Álma, 1991, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 14. Navracsics Tibor: Európai Belpolitika: az Európai Unió politikatudományi elemzése Budapest, Korona Kiadó, 1998 15. Ocskóné Dókus Tünde, Az Egyesült Államok és az Európai Unió biztonságpolitikája egy változó világban, Európa 2002, 2003, 2. kiadás 16. Pataki Gábor Zsolt: Az európai közös biztonság- és védelmi politika, Az Európai Unió évkönyve 2001, Osiris kiadó, Budapest, 2002 17. Vadai Ágnes: Terrorizmus és Európa, Az Európai Unió évkönyve 2001, Osiris kiadó, Budapest, 2002 65
Folyóiratok: 18. Rostoványi Zsolt: Európaiság, európai identitás és az európai integráció, Európai Szemle 19. Becsky Róbert: Uniós közvélemény, Külgazdaság, XLVII. évf., 2003. június 20. Dérer Miklós: Az amerikai-európai viszony Irak után, Európa 2002, 2003, 1. kiadás 21. Dunai Péter: Szövetségi Európa - Nemzetek Európája, Európai Tükör, 2002. 5. szám 22. Fazekas Beatrix - Vigh László: Közös kül- és biztonságpolitika, európai identitás, Külpolitika, 1999 3-4. szám, V. évfolyam 23. Gerald Hinterreger: Az új Európa (nehéz) születése, Európai Szemle, 2003/1-2, XIV. évfolyam 24. Günther Nonnenmacher: Az út a cél, avagy milyen jövő vár az Európai Unióra?, Európai Szemle 25. Havasi Éva: Az európai integráció az Egyesült Államokat ért terrortámadás után, Külgazdaság, XLVI. évf., 2002.január 26. Interjú Habsburg Ottóval: “A magyar delegációnak nem a krumplipiacról kell tárgyalnia”, Európai Tükör, 2000. 5. szám 27. Joschka Fischer: Az államszövetségtől a föderációig, Európai Szemle 28. Kádár Béla: Miért Európa?, Európai Tükör , 2003. 2. szám 29. Lux Ágnes: Európa állam – európai álom, Európa 2002, III. évf. 2. szám 30. Panelbeszélgetés, vitavezető: Aczél Endre, Európa 2002, Különszám, 2002. július 31. Vándor János és Szolcsányi Bálint: Az Európai Konvent (Az EU újszerű tárgyalási fóruma):
EU
Working
Papers
2002,
12-23
oldal.
Forrás.
http://elib.kkf.hu/2002_302_SZOLCSANYI.pdf 32. Vándor János: Gondolatok az Európai Unió jövőjéről folyó viták kapcsán, EU Working Papers 2001. Forrás: http://elib.kkf.hu/vandor.pdf 33. Vándor János: Hogyan tovább Európai Unió? Cégvezetés, 2000/3, 103-106. oldal. 34. Vida Krisztina: Az Európai Konvent Alkotmánytervezete, MTA Világgazdasági Kutatóintézet, Kihívások, 168. sz, 2003. szeptember. Forrás: www.vki.hu
66
Újságcikkek:
35. Dési András, Népszabadság, Kongóban az eurohaderő előfutára, 2003. június 28. 36. Füzes Oszkár, Népszabadság, Európai Unió-NATO: sisakcsere, átöltözés, 2004. július 14. 37. Füzes Oszkár, Népszabadság, Magzat mundérban, 2003. december 1. 38. Füzes Oszkár, Népszabadság, A rendíthetetlen bonbonkatona, 2003. június 10. 39. Füzes Oszkár, Népszabadság, Aláírják az EU-NATO szerződést, 2003. március 14. 40. Füzes Oszkár, Népszabadság, Eurohaderő vigyázna a balkáni békére, 2003. február 26 41. Füzes Oszkár, Népszabadság, Az eurosereg átvenné Macedóniát, 2002. március 29 42. Gergely Márton, Népszabadság, EU: "a közös védelemmel kell kezdenünk", 2003. november 14. 43. Newsweek: Az egyesülés Európa halála, Forrás: http://index.hu/eu/newsweek2709/ 2004. május 3. 44. Népszabadság, Hírösszefoglaló, EU: közös biztonsági stratégia, 2003. május 5. 45. Sós B. Péter, Népszabadság, Az EU 2007-ig több nemzetiségű alakulatokat hoz létre, 2004. április 5.
Internetes források: a) www.europa.eu.int 1. Az Európai Unió hivatalos honlapja. b) www.eu.lap.hu 1. Katalogizálja az EU-s oldalakat. c) www.kum.hu 1. A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának a honlapja. d) www.eu2004.hu 1. Dokumentumok és aktuális hírek találhatóak itt. e) http://www.europa.eu.int/comm/ 1. Az Európai Unió Bizottságának a honlapja f) http://ue.eu.int/cms3_fo/index.htm 1. Az Európai Unió Tanácsának a honlapja 67
g) http://europa.eu.int/comm/external_relations/cfsp/intro/index.htm 1. A CFSP hivatalos honlapja h) http://www.nato.int/ 1. A NATO hivatalos honlapja i) http://www.weu.int/ 1. A NYEU hivatalos honlapja j) http://europa.eu.int/comm/eurostat/newcronos/queen/display.do?screen=welcome&op en=/&product=YES&depth=2&language=en 1. Az EUROSTAT (AZ Európai Unió Statisztikai Hivatala) honlapja k) http://europa.eu.int/futurum/ 1. Az EU jövőjéről szóló vita honlapja l) http://ue.eu.int/cms3_fo/showPage.asp?lang=HU&id=748&mode=g&name= 1. Az Európai Unió Alkotmányának teljes szövege
68
RÖVIDÍTÉSEK
ASZ – Amszterdami Szerződés CESDP - (Common European Security and Defence Policy) Közös Európai Biztonság- és Védelempolitika CFSP - (Common Foreign and Security Policy)- Közös Kül- és Biztonságpolitika EC - (European Community) - Európai Közösség, EK ECSC - (European Coal and Steel Community) - Európai Szén- és Acélközösség, Montánunió, ESZAK EDC - (European Defence Community) - Európai Védelmi Közösség EEA - (European Economic Area) - Európai Gazdasági Térség, EGT EEC -(European Economic Community) - Európai Gazdasági Közösség, EGK EFTA - (European Free Trade Association) - Európai Szabadkereskedelmi Társulás EGK - lásd EEC EK - lásd EC EMU - (Economic and Monetary Union) - Gazdasági és Pénzügyi Unió EP - (European Parliament) - Európai Parlament EPC - (European Political Co-operation)- Európai Politikai Együttműködés, EPE ESDI - (European Security and Defense Indentity) - Európai Biztonsági és Védelmi Identitás ESZAK - lásd ECSC ET - (Council of Europe) - Európa Tanács EU - (European Union) - Európai Unió IGC - (Intergovernmental Conference) -Kormányközi konferencia JHA - (Justice and home affairs)- bel- és igazságügyek MSZ – Maastrichti Szerződés NATO - (North Atlantic Treaty Organization) - Észak-atlanti Szerződés Szervezete NSZ – Nizzai Szerződés NYEU - (WEU - Western European Union) - Nyugat-európai Unió RSZ – Római Szerződés(ek)
69
SEA - (Single European Act) - Egységes Európai Okmány WEU - (Western European Union) - Nyugat-európai Unió (NYEU)
70
