Regőczi Gergely Allergia Sci-fi novella Budapest - Miskolc 2013

Regőczi Gergely

Allergia Sci-fi novella

Budapest - Miskolc 2013.



Regőczi Gergely: Allergia



Regőczi Gergely: Allergia. Sci-fi novella.© A mű adatai: Ötlet: A 2000-es évek eleje. Novella írásának kezdete: Budapest, 2013. 07. 27. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2013. 08. 10. v1.05 : Budapest, 2013. 08. 14. Szavak száma: 12.334 Karakterek száma szóközök nélkül: 76.987 Karakterek száma szóközökkel: 89.305

Előszó és köszönetnyilvánítás: 2013-ban megismerkedtem egy csodálatos lánnyal, aki ismét kedvet adott, motivált művészeti alkotások elkészítésére. Rajzoltam neki (sok-sok év kihagyás után), és megírtam ezt a novellát is (fél év „tollpihentetés” után), amelyben – burkoltan, megváltoztatott adatokkal – természetesen ő a főszereplő. Köszönöm, Múzsám! Az alapötlet már jóval régebbi, körülbelül egy évtizeddel ezelőtt jutott eszembe először, de úgy látszik, csak most érkezett el az ideje, hogy kibontsam kissé. A nagy kérdés az, hogy mire vezethet a modern tudomány és a pénzéhség összefonódása.

Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1






Valamikor a nem túl távoli jövőben: 1. A kórház allergológiai szakrendelésének helyet adó épület zsúfolásig tömve volt a sorukra várakozó betegekkel. Szipogó, orrot fúvó, folyton könnybe lábadó szemű, csúnya bőrkiütéseket vakargató szerencsétlenekkel. Nyílt a rendelő ajtaja, egy fiatal férfi a frissen felírt receptekkel a kezében elköszönt, majd távozott. A doktornő is kidugta a fejét, hogy szólítsa a soron következő pácienst. A várakozó sokaság azonban döbbenettel töltötte el. „Ma se megyek időben haza… – gondolatban enerváltan sóhajtott. – Bárcsak tudnám, hogy mitől nő ilyen rohamosan a betegek száma! Hiába vesz fel a kórház folyamatosan új allergológus orvosokat, így is egyre leterheltebbek vagyunk, egyre több a várakozási idő. Valami nagyon nem stimmel a világban… – töprengését azonban most sem tudta folytatni, ugyanis következő betege már ott toporgott rendelője közepén. - Jó napot kívánok, mi a panasza? – kérdezte udvariasan, bár a fickó kezében tartott százas csomag zsebkendő alapján nem lett volna nehéz kitalálnia. - Tavasz óta folyamatosan folyik az orrom, könnyezik a szemem, de annyira, hogy ez már a munkahelyemen is gondot okoz. Nem szeretném, ha kirúgnának, kérem, segítsen! – panaszkodott a férfi. Az orvosnő az említett időadat alapján pollenallergiára gyanakodott, de azért lelkiismeretesen elvégzett páciensén egy Prick-tesztnek nevezett bőrpróbát, melynek során gondosan tisztított és szeparált allergén anyagok vizes oldatát a férfi alkarjának különböző pontjaira cseppentette, majd a bőrt enyhén megkarcolta, hogy az allergének a bőrben találkozhassanak az ellenanyagként funkcionáló immunglobulin E molekulákkal. Hamarosan több allergén bejuttatásának helyszínén is kis duzzanat és bőrpír keletkezett. Valóban a növényi eredetű allergének esetében jelentkezett az immunreakció. Az orvosnő inkább csak azon csodálkozott, bár már egyre kevésbé, hogy az utóbbi években egyre gyakrabban váltak allergiássá az emberek olyan növényekre is, amelyeket korábban teljesen ártalmatlanoknak véltek. Persze attól függetlenül, hogy már nem tartotta ezt annyira szokatlannak, magyarázatot adni még nem tudott rá. Még vett némi vért is betegétől, hogy elküldhesse laborvizsgálatra, ahol megmérik az allergénspecifikus immunglobulin E mennyiségeit is. Ezek az ellenanyagok kifejezetten arra az allergénre termelődnek, amelyekre a beteg érzékeny. A kor technikai feltételei mellett már több ezer allergénre való érzékenység is kimutatható a vérből, így egy ilyen vizsgálat alapján részletezettebb tanácsot tud majd adni a páciensnek, hogy pontosan milyen növényeket, illetve egyéb allergéneket érdemes elkerülnie. - Addig is, amíg megjön a vérvizsgálat eredménye, felírok önnek egy gyógyszert – fejezte be magyarázatát a doktornő. Azonban amikor számítógépe monitorára pillantott, összefolytak szemei előtt a betűk. Elővette zsebkendőjét, megtörölte szemeit, de rögtön ezután tüsszentenie is kellett, majd többször is orrot fújnia. Rájött, hogy ő maga se vette be időben az allergiagyógyszerét. Gyorsan elővett egy tablettát, és lenyelte egy korty vízzel. - Én is ezt szedem – mosolygott betegére kissé kesernyésen, amikor átnyújtotta a receptet. – Napi háromszor egy szem, és szinte tünetmentessé lehet válni. - Köszönöm szépen! – hálálkodott a férfi. – Viszontlátásra! – búcsúzott el. - Viszlát jövő héten! És kérem, küldje be a következő várakozót! Az orvosnő még legalább egy tucat bőrpróbát elvégzett, ugyanennyi Allergonon fantázianevű gyógyszert is felírva receptre. Végletesen kimerülve csukta be az ajtót az utolsó páciens után. Kénytelen volt öt percre leülni és lehunyni szemét, mielőtt útnak indult volna hazafelé.

2






2. „Ahhoz képest, hogy ma délután négyig szólt a munkaidőm, már majdnem este nyolc van! – dohogott magában az orvosnő, miközben a buszmegálló felé tartott. – Nem csoda, hogy nincs időm semmire…” Ekkor azonban rég nem látott, ismerős arcra figyelt fel. Oda is sietett hozzá. - Szia Zsuzsa! – köszöntötte. - Ági! Te vagy az? – meredt rá csodálkozva a másik nő. – Ezer éve nem láttalak! - Utoljára még az Egyetemen találkoztunk – erősítette meg az orvosnő, akinek ez a váratlan, de kellemes találkozás régi barátnőjével még a fáradtságát is elűzte. – Nagyon sietsz? - Egyáltalán nem. Akartam is kérdezni, hogy ne üljünk be valahova dumcsizni kicsit, mint a régi szép időkben? - Pont erre gondoltam én is! A két nőnek egy rugóra járt az agya. Kerestek egy közeli cukrászdát, és megjutalmazták magukat egy-egy szelet tortával. Eközben a beszélgetés folytatódott. - Vicces, hogy egyből kiszúrtalak a tömegben – említette meg Ági. – Már amikor együtt jártunk az Egyetemre, akkor is felnéztek rád nem csak a lányok, de szinte az összes fiú is. - Nem tehetek róla, ilyen magasra nőttem – vont vállat mosolyogva Zsuzsa. - Nagyon jól nézel ki. Mivel foglalkozol, van családod? - Köszi! Kérdésedre válaszolva pedig: pillanatnyilag egyedül élek, sokat dolgozom, nem igazán jut időm párkapcsolatra, főleg hogy nem is járok el szinte sehova. Amúgy az Egyetemen maradtam, a Biológiai Intézetben dolgozom, a vadon élő és haszonnövények környezeti változásokhoz való alkalmazkodási képességeit vizsgálom főként. Próbálok olyan fajokat is kinemesíteni, amelyek képesek alkalmazkodni a globális felmelegedés hatásaihoz. Illetve, együttműködésben a nemzeti parkokkal, részt vettem a hazai DNS-megőrző program életre hívásában, hogy ha nem is tudnánk bizonyos életformákat megmenteni a kipusztulástól, legalább a genetikai anyagukat őrizzük meg, hogy később, amikor esetleg újra megfelelőek lesznek a feltételek, ismét elterjeszthessük ezeket a fajokat. - Ezek szerint hű maradtál régi életcélodhoz, miszerint szeretnél az emberiség hasznára lenni a munkáddal. - Igyekeztem, bár tennivaló, feladat még van bőven. És veled mi a helyzet? Bocsáss meg, hogy ezt mondom, de egy kicsit nyúzottnak tűnsz… – állapodott meg Zsuzsa tekintete az orvosnő szeme alatt sötétlő karikákon. - Semmi gond. Igazad van. Tényleg hulla vagyok. Ugyan én is az emberiséget szolgálom, de az orvosi rendelőben folyton tömegével nyüzsögnek a betegek, nagyon fárasztó naponta százszor végigcsinálni ugyanazokat a vizsgálatokat, végigmondani ugyanazt a diagnózist, felírni ugyanazokat a gyógyszereket. A te munkád biztosan kreatívabb, felemelőbb – vélte Ági. - Lehetséges, de a tiéd is legalább ugyanolyan hasznos. Mi bajuk van az embereknek? Mindenesetre remélem, lecseng majd ez a nagy roham, és kipihenheted magad kicsit! - Ezt nem igazán tudom elképzelni – sóhajtott lemondóan Ági. – Jómagamat is beleértve annyi az allergiás beteg, hogy az már elképesztő! - Én is az vagyok… – lepődött meg Zsuzsa, a kutatónő. - Na látod, az allergia népbetegség lett, ha kórokozók terjesztenék, azt is mondhatnám, hogy ez már járvány! A legkülönösebb pedig az, hogy az emberek a növényi allergénekre lesznek egyre érzékenyebbek, a többi anyagra való érzékenység mértéke nem igazán változott, amióta praktizálok. Te, mint növényszakértő, nem tudod, mitől lehet ez?

3






- Ez a kérdés váratlanul ért – vallotta be Zsuzsa. – Ilyen irányú vizsgálatokat még nem végeztem. De ha lesz egy kis időm, megpróbálok utánanézni – ígérte. Az idő gyorsan telt a rég nem látott, jó barát társaságában. A két nő felidézte fiatalságuk számos érdekes sztoriját, kalandját, eseményét, de még bőven lett volna mondanivalójuk egymásnak, amikor elérkezett a záróra ideje. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk! – állt fel búcsúzkodva az asztaltól Ági. - Ez kölcsönös! Szerintem megismételhetnénk még párszor ezt a beszélgetős estét – vélte Zsuzsa. Ebben egyetértettek, és mielőtt ki-ki hazaindult volna, megbeszélték, mikor találkozhatnának legközelebb. 3. Zsuzsa már másnap arra használta fel szabadnapját, hogy kibuszozzon a város határába, ahol a természet még fellelhető maradványai között bolyongva növénymintákat gyűjtött. Természetesen nem kerülte ki az útjába eső szántóföldeket sem, ahol szintén gondosan felcímkézett zacskókba helyezett egy-egy példányt. Alig egy órája volt a szabadban, amikor szemei könnybe lábadtak, tüsszögött, orra pedig kiapadhatatlanul váladékozni kezdett. - Mi a fene? – dünnyögte a kutatónő, miközben zsebkendőjébe temetkezett. – Pedig bevettem reggel a gyógyszerem… – erre határozottan emlékezett. Hamarosan azonban bőrén is kiütések jelentkeztek, jellemzően ott, ahol hozzáért bizonyos növényekhez. Kénytelen volt az adagolási útmutató ellenére idő előtt még egy szem Allergonont bevenni, ez hamarosan csillapította allergiás szimptómáit, bár teljesen nem szüntette meg azokat. - Igaza lehet Áginak, hogy a növényekkel történt valami – morfondírozott a kutatónő. – Itt a városon kívül sokkal erősebbek a tünetek – nézett végig bevörösödött karjain. – A másik lehetőség, hogy az emberiség immunrendszere vált túlérzékennyé jelentős mértékben az utóbbi időkben. Akármelyik is a kettő közül, vajon mi lehet az oka? Hirtelen rádöbbent, hogy önmagán kívül miért nem látott senki mást sem az elhanyagoltelgazosodott erdei-mezei ösvényeken túrázni, és hogy miért nem szokták az emberek ezt a tevékenységet már hobbijaik között emlegetni. „Pedig régen én is mennyit bóklásztam az erdőkben, mennyire szerettem a nyugalmát, csendjét, pláne ha még kellemes társaságom is volt ehhez. Most még az se lenne…” – fanyarul elhúzta száját erre a gondolatra. Mivel egyre kellemetlenebbül érezte magát mind testileg, mind lelkileg, igyekezett még gyorsan begyűjteni néhány növénymintát, aztán sietősen a buszvégállomás felé vette az irányt. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor becsukódott mögötte a Biológiai Intézet ajtaja, hiszen odabenn a jól karbantartott légkondicionálók kiszűrték a kellemetlen polleneket a megtisztított levegőből. Határozott léptekkel a dr. Forgáts Zsuzsanna feliratú ajtóhoz sietett, majd belépett saját szentélyébe. Ez a nagyobbfajta helyiség szolgált irodájául, valamint egyúttal kisebb laboratóriumként, ahol egyszerűbb kísérleteket helyben el tudott végezni. Immár óvatosabb volt, mert mielőtt kinyitotta volna a növénymintákat rejtő csomagokat, maszkot helyezett arcára, és gumikesztyűt is húzott. Nekiállt DNS-szekvenáláshoz előkészíteni a mintákat. Az aprólékos munka hosszú ideig elhúzódott. Ráadásul utána még le kellett mennie a növények archívumaként szolgáló raktárba, hogy a több évtizeddel korábban begyűjtött példányokból is mintákat vehessen összehasonlító vizsgálat céljából. A régi és frissen gyűjtött, azonos fajtájú növénypreparátumokból párokat készített, precízen beszámozta és felcímkézte őket, ezt követően ismét egy másik részlegbe kellett átvonulnia.

4






Az Intézetnek volt egy saját, automatizált DNS-szekvenáló készüléke, amely képes a megfelelően előkészített mintában meghatározni az örökítőanyag alapvető bázisainak, az adeninnek, guaninnak, citozinnek és a timinnek a sorrendjét, tehát azt az örökletes genetikai információt, ami minden élő szervezet működésének alapprogramját adja. - Miben segíthetek, kedves kolléga? – kérdezte segítőkészen egy fehérköpenyes, szemüveges férfi, amint belépett a számítógépekkel és különféle lenyűgöző csúcstechnológiás készülékekkel telezsúfolt terembe. - Volna néhány mintám, melyekről szeretnék részletes DNS-elemzést készíttetni – adta át a doktornő a kis fiolákat. - Semmi akadálya – vette át és nézegette meg a gyöngybetűs feliratokat a fehérköpenyes férfi. – De miért van mindegyik növényből kettő? - Azért, mert kíváncsi vagyok, hogy a néhány évtizeddel ezelőtt, illetve a frissen gyűjtött növénypárok esetében van-e valamilyen komolyabb eltérés a génszerkezetben. Elkezdtem arra gyanakodni, hogy egy eddig esetleg fel nem fedezett mutáció okozza a mai növények drasztikusan erősebb allergetizáló hatását. Szóval leginkább a mintákban lévő különbségek érdekelnek – magyarázta készségesen Zsuzsa. - Értem – bólintott a férfi, akinek arcán akaratlanul is megrándult egy izom, és mintha a mosolya sem lett volna már annyira őszinte, mint a beszélgetés kezdetén. – Igyekszem mielőbb elkészülni a vizsgálatokkal. Értesíteni fogom – biztosította a nőt. - Köszönöm – mosolygott vissza Zsuzsa, aztán elhagyta a labort. Nem tudta, miért, de furcsa, megmagyarázhatatlan, baljós érzés lett úrrá rajta. 4. Néhány nap elteltével már nem is emlékezett vissza erre a kis közjátékra. Odafigyeléssel, precízen végezte szokásos munkáját, amikor bekopogtak kis laborjába, és egy számítógépes adathordozót adott át a belső postát kézbesítő srác. Zsuzsa megköszönte, egy pillantással felmérve a feliratát, miszerint a DNS-vizsgálatok eredményeit tartja kezében. Beillesztette a számítógépe megfelelő nyílásába az eszközt, és elindította a DNS-adatok feldolgozására, csoportosítására szolgáló alkalmazást, hiszen tudta, hogy a több milliárd bázispár sorrendjét emberi erővel lehetetlen átvizsgálni. Kinyomtatni sem volt szokás, hiszen négy betű látszólag összefüggéstelen ismétlődése megtöltött volna egy kisebb szobányi papírt. Az okos program azonban sokat segített. Többféle „nagyításban” is lehetett vizsgálni az adatokat. A szoftver képes volt az adatok alapján a kromoszómák alakját grafikusan ábrázolni, erősebb „nagyításban” a különböző gének egymáshoz viszonyított elhelyezkedését, alakját, méretét, távolságukat, szükség esetén egészen a bázispárokat jelképező betűk végtelen soráig növelni a részletgazdagságot. És ami a legjobb volt benne, hogy egyszerre több adatsorral is tudott dolgozni, automatikusan kiválasztva a hasonlóságokat, eltéréseket, akár különféle szempontrendszerek alapján is. Amíg a program az adathalmazzal bíbelődött, Zsuzsa elkortyolt egy kávét. „Egyetemista koromig még a szagát is utáltam… – jutott eszébe. – De amikor folyton elaludtam tanulás helyett, muszáj voltam erőt venni magamon, és rászokni. Az egyetemnek már vége, de azóta is kénytelen vagyok kávézni, a sok munka nagyon fárasztó, és fokozott figyelmet követelő. Pedig az ízét még ma sem kedvelem…” A számítógép végre kijelezte a kért információkat. Zsuzsa csalódottan csóválta a fejét. - Hogy lehet az, hogy semmi releváns eltérés nem tapasztalható, csak a faj különböző egyedei között meglévő természetes variancia? – morfondírozott a nő fennhangon. – Persze! Nyilván még nem minden egyed mutáns, csak fokozatosan fogják kiszorítani az eredeti változatot. És én merő véletlenségből pont ez utóbbiakat gyűjtöttem be. Mi a megoldás? Nagyobb mennyiségű mintából kell merítenem!

5






Meg is volt az új kutatási irány. 5. A kutatónő szabadnapjain zsákszámra szedte a különféle növényeket, ezrével készítette elő DNS-szekvenálásra a mintákat, azzal sem törődve, hogy meg kellett háromszoroznia az Allergonon-adagját, hogy egyáltalán ott ne maradjon holtan a mezőkön, illetve kellemetlen vitákat kellett folytatnia az Intézet szekvenáló részlegének vezetőjével – aki már korántsem volt olyan készséges, mint első alkalommal –, hogy miért végeztet ilyen aránytalanul sokat a költséges és időigényes DNS-vizsgálatokból. Már-már rögeszméjévé vált az allergiáért felelős mutáció felkutatása, hiszen egyre jobban idegesítette, hogy ő maga, és szinte minden ismerőse is ebben a betegségben szenved, ami jelentősen felerősödik természetes környezetben. Most sokkal többet kellett várnia az adathordozóra, és nem is csak egyet kapott. Annyi mintát gyűjtött, hogy hetekre lefoglalta az Intézet szekvenáló készülékének üzemidejét. De végre elkészült az eredmény! Neki magának is több napjába telt, mire egyesével összevetette számítógépén az új minták sorát a kontrollként használt évtizedes növények genetikai állományával. Eközben egyre türelmetlenebbé és feszültebbé vált, ugyanis nem találta meg azt, amit keresett. Amint az utolsó adatsor is negatívnak mutatkozott különbségekre nézve, dühösen felugrott székéről, és mérgében ököllel a falba ütött, de úgy, hogy a bőr is lejött az utolsó három bütykéről. Ezt egy cifra káromkodás követte. Ezeket a megnyilvánulásokat még azok is furcsának találták volna, akik jobban ismerték a doktornőt. Zsuzsa felkapta az adathordozókat, és elviharzott ahhoz a laboratóriumhoz, ahol a DNSszekvenálást végzik. Határozott mozdulattal lökte be az ajtót, de ekkor megtorpant, ugyanis odabenn sötét volt, csend, és egy lélek se mozdult. - Mindenki hazament volna? Pont most, amikor beszédem van velük? – dohogott a nő. – Újra kell ellenőrizni az eredményeket! Az kizárt, hogy semmit se találjunk! A kutatónő távol állt attól, hogy lehiggadjon, de egy kicsit összeszedte magát, és gondolkodni kezdett. - Elvégre én is megtanultam annak idején, hogyan működik ez a masina… – sandán elmosolyodott, mint aki rosszban sántikál. Zsuzsa magára zárta az ajtót, aztán beindította a gépeket. A köpenye zsebében még talált egy előkészített mintát, amit legutóbb elfelejtett odaadni. Elhatározta, hogy ezzel fogja kezdeni a vizsgálatot. A készülék megfelelő rekeszébe helyezte, aztán várt. Amint az adatok elkezdtek áramolni a számítógép képernyőjére, a kutatónőnek azonnal feltűnt, hogy valami nem stimmel, hiszen a megelőző napokban legalább ezer adatsort nézett át, így volt mihez viszonyítania. Tudta, hogy megtalálta, amit keresett. Gyorsan kimentette az adatokat hordozható eszközre, és már indult is volna vissza saját irodájába, amikor valami tudatalatti sugallat megállította. Odalépett a szekrényekhez, amelyekben a már megvizsgált mintákat tárolják. Megkereste az általa beküldött tálcákat, és találomra elvett két fiolát. Ezeken is végigfuttatta a vizsgálatot. Nem tudta eldönteni, hogy meglepődött-e, vagy csak egyszerűen megrökönyödött, de ugyanazt az eltérést megtalálta ezekben a mintákban is. Hajnalig ottmaradt, újabb és újabb mintákat elemeztetve. Szinte mindegyikben felfedezte az ominózus, oda nem illő DNSszekvenciát. - Ezek a szemetek vagy el akarták lopni a felfedezésem, vagy valami más okból akartak félrevezetni, de nem jött be! – jelentette ki elégtételt érezve. Válaszként csak a gépek halk zúgása érkezett. A kutatónő mindent visszatett a helyére, a számítógépről letörölte az általa végzett vizsgálatok eredményeit, csak a hordozható

6






adattárolókat vitte magával saját laborjába, ahol a reggelig hátralévő néhány órában, nem kevés kávé társaságában, arra kísérelt meg rájönni, hogy mire szolgálhat az ominózus DNSrendellenesség. 6. Forgáts doktornő arra jutott, hogy leginkább egy egyszerű kísérlettel tudná eldönteni a gyanús DNS-részlet funkcióját. Laboratóriumában gondosan ellenőrzött körülmények között ültetett egy kukoricanövényt, amelyről egyik késő este megállapította a DNS-szekvenáló segítségével, hogy biztosan nem tartalmazza a felfedezett eltérést. Utána ugyanennek a kukorica-egyednek elkészítette a génmódosított változatát, amely az eredeti klónja volt minden tekintetben, kivéve, hogy beleültette az ismeretlen szekvenciát. A művelet sikerességéről szintén titokban győződött meg a szekvenáló segítségével. Ezután a két növényt elkülönítve, elzárva nevelte. Eltelt némi idő, mire mindkét növény megfelelően kifejlődött, de a kutatónő immár türelmes volt, hogy úgy érezte, jó nyomon jár. Zsuzsa saját magán akart kísérletezni. Tudta, hogy fiatal korában még nem okozott neki semmi gondot a kukorica. Az utóbbi években viszont csak gyógyszer szedése mellett tudott meglenni még a közelében is. Szándékosan a tisztított levegőjű laboratóriumában maradt napokig, miközben nem szedte be az Allergonont, hogy megszűnjön gyógyszeres védettsége az allergia ellen. Először azt a lezárt helyiséget nyitotta ki, ahol a hagyományos kukorica nőtt. Bent tartózkodott, belélegezte a növény pollenjeit, megkarcolt bőrébe is belekente ezt az anyagot, és várt, jóval tovább, mint egy allergiateszt esetében. De nem tapasztalt immunreakciót. Utána átment a génmódosított növényt rejtő helyiségbe. Itt elegendő volt néhány percet eltöltenie ahhoz, hogy mindössze a levegőben lebegő pollentől szörnyű orrfolyás és könnyezés törjön rá, és azonnal megduzzadjanak nyálkahártyái. Úgy, hogy napokig nem szedett gyógyszert, majdnem megfulladt a heves immunválasztól. Hörögve botladozott táskájához. Csak az volt a szerencséje, hogy vészhelyzet esetére mindig tartott magánál injekcióval közvetlenül intravénásan beadható, azonnali hatású Allergonont is. Ez mentette meg az életét. Remegve dőlt le a kanapéra, csodálatos élménynek érezte, hogy újra mélyeket lélegezhet. Eltelt némi idő, mire összeszedte magát. Örvénylő gondolatai is kezdtek kikristályosodni. „Nem kétséges, a felfedezett DNS-szakasz célja nem más, mint súlyos allergiás reakciót kiváltani az emberekből, még azokból is, akik amúgy nem voltak hajlamosak rá. Az általam vizsgált növényfajok, amelyekben megtaláltam az idegen örökítőanyag-állományt, természetes úton nem tudnak egymás között szaporodni. Ez csak azt jelentheti, hogy valakik mesterségesen helyezték el DNS-ükben. De istenem, kinek állhatott érdekében ilyen szörnyűséget elkövetni?” Zsuzsa pillantása ekkor a földre hullott Allergonon-injekciós dobozra esett. Felrémlett benne, hogy olvasott is valamit arról, hogy a világ legnagyobb gyógyszeripari társaságának, a Pfützernek az Allergonon a legnagyobb sikerterméke, éves szinten több százmilliárd dollárnyi hasznot hajtva a vállalatnak. Villámcsapásként hasított belé a felismerés. - Nehéz elhinni, hogy ilyesmire vetemedtek volna pusztán a profitnövelés érdekében. De más magyarázat nem nagyon van… – csóválta fejét. Újabb feladatot adott magának, amellyel az emberiség javát szolgálhatta: valamit tennie kellett az üggyel kapcsolatban. 7. A kutatónő másnap reggel a Biológiai Intézet vezetőjénél kezdett. Bekopogott a széles ajtón, amint betessékelték, belépett a tágas, modern eleganciával berendezett, világos irodába.

7






Az Intézet középkorú, erősen őszülő-kopaszodó, bajuszos igazgatója udvarias mosollyal fogadta, és hellyel kínálta. - Miben segíthetek, kedves kolléganő? A telefonban meglehetősen feldúltnak éreztem a hangját… - Uram, okkal vagyok feldúlt. Megdöbbentő felfedezést tettem. Az igazgató még nem tudta, mire vélje mindezt, de Forgáts Zsuzsa az egyik, ha nem a legjobb munkaerő volt az Intézetben, így mindenképp felkeltette figyelmét a nő szokatlan viselkedése. Kérdő tekintettel várta a folytatást. - Megvizsgáltam számos vadon élő, illetve haszonnövény DNS-ét, és arra a felfedezésre jutottam, hogy valakik módosították a génállományukat, kiegészítve azt egy speciális szekvenciával, amely nagymértékben fokozza ezen növények allergetizáló hatását – foglalta össze tömören a doktornő. - Van erre valami kézzelfogható bizonyítéka? – kérdezte izgatottá válva az Intézet vezetője. - A lényeget kinyomtattam önnek. De a teljes kutatási anyag megvan a számítógépemen – bólintott Zsuzsa, miközben átnyújtott egy dossziét. Az igazgató belelapozott, egyre gondterheltebben ráncolta homlokát. - Ugye, hogy megdöbbentő? – kérdezett rá a nő. - Hihetetlen! - Mit tehetnénk, hogy felelősségre vonják az elkövetőket, és megtisztítsuk valahogy a növényállományt az idegen génektől? – tért a doktornő a lényegre. - Adjon nekem egy kis időt! – kérte az igazgató. – Ezt a kérdést nem szabad meggondolatlanul kezelni, mert valószínűleg befolyásos csoportok érdekeit sértenénk meg vele, darázsfészekbe csak óvatosan, felkészülten szabad nyúlni. - Ebben igaza lehet – látta be Zsuzsa is. – Kérem, szóljon, ha bármiben segíthetek! - Úgy lesz. Köszönöm, hogy beavatott ebbe a felfedezésbe! Az emberiség még hálás lesz önnek – az igazgató magára erőltetett egy mosolyt. - Én is köszönöm. További szép napot, igazgató úr! – a nő elhagyta az irodát. A Biológiai Intézet vezetője azonnal a telefon után nyúlt. - DNS-szekvenáló részleg, miben segíthetek? – szólt bele egy férfi a vonal túlsó végén. - Megőrült maga?! – ordított a kagylóba az igazgató. – Hogyan adhatta át Forgáts doktornőnek a titkos GMO növények valódi DNS-térképét? - De hát én… én… – hebegett-habogott a férfi – én nem is adtam át. Az összes olyan mintához, amelyben megtaláltam az ominózus génállományt, régi gyűjtésből származó növények adatait adtam oda… - Akkor mégis ki készítette el neki a vizsgálatokat? Itt van előttem fehéren-feketén, kinyomtatva! – háborgott az igazgató. - Nem… nem tudom. Talán… ő maga volt. Reggelente időnként előfordult, hogy néhány apróság mintha máshol, máshogy lett volna, mint ahogy hagytam. Akkor nem tulajdonítottam ennek jelentősséget, szinte fel se tűnt. Csak most, hogy ezt mondja, villant belém a felismerés, hogy talán valaki járt éjjel a laboromban. - Hát ez kurva jó! – káromkodott az igazgató, nem tudta tovább türtőztetni magát. – Mégis, nem azért ültettem magát annak a részlegnek az élére, hogy óvja a kettőnk, valamint befolyásos barátaink érdekeltségeit? Nem jött jól magának az az évente néhány százezer eurónyi pluszjövedelem, amelyért mindössze annyit kellett volna tennie, hogy nem enged illetékteleneket a gép közelébe? - De, uram… - Gondolja át a biztonsági óvintézkedéseket! Nekem beszélnem kell a barátainkkal. Hálát adhatunk az égnek, ha átvészeljük ezt az egészet… – az igazgató köszönés nélkül bontotta a vonalat, majd nagyot sóhajtva egy másik számot tárcsázott.

8






8. Megcsörrent Forgáts Zsuzsa mobilja. A nő nem ismerte a számot, de fogadta a hívást, bemutatkozott. Egy férfi szólt bele. - Jó napot kívánok! Varga István vagyok, a Pfützer magyarországi leányvállalatának igazgatója. Azért kerestem meg önt, mert sokat hallottam a munkásságáról, mellyel meg kívánja őrizni a növényvilág sokszínűségét, illetve javítani ellenálló-képességüket a környezeti feltételek változásával szemben. Cégünk elkötelezett társadalmi felelősségvállalásban, ezért idén többek között az ön projektjének sikeréhez szeretnénk hozzájárulni. Tudnánk esetleg valamikor találkozni személyesen, megbeszélendő a részleteket? Zsuzsa annyira meglepődött ezen a híváson, hogy hirtelen minden másról elfeledkezett, és annyit is alig tudott kinyögni, hogy mikor érne rá… A megbeszélt időpontban megjelent a főváros frekventált pontján csillogó-villogó irodaház recepcióján. De a cég tulajdonában lévő, bekerített terület hatalmas volt, jócskán elfértek még kutatólaboratóriumok is. A nőnek jóformán a nevét se kellett megmondania, máris kísérték fel a legfelső szinten található, minden luxussal felszerelt, körpanorámás igazgatói irodába. Miután személyesen is bemutatkoztak egymásnak, az alapvetően nagyon szerény nő, aki most fölöttébb zavarban volt, igyekezett valamiféle köszönetet mondani a megtisztelő meghívásért. - Igazán hálás vagyok! Nem is gondoltam volna, hogy ilyen magas körökig eljutott a munkásságom híre – mondta félszegen. - Mégis megtörtént – mosolyodott el Varga úr. – De térjünk a tárgyra. Teljesen őszinte leszek magával – ekkor a férfi arcvonásai megkeményedtek. – Igazán mindent elkövettünk annak érdekében, hogy illetéktelenek ne fedezhessék fel azt a bizonyos DNS-szakaszt a műgonddal kifejlesztett GMO-növényeinkben… Úgy tűnik, hiba csúszott a rendszerbe. Valóban nem szeretném, ha egy olyan kiváló elmének, mint magácskának, baja esne. Ezért felajánlom, hogy évi egymillió euró értékben finanszírozzuk a tudományos projektjeit, cserébe ön átadja nekem az összes kutatási eredményét ebben a… kényes témában, és kötelezi magát, hogy erről soha senkinek nem beszél. A hivatalos álláspont mellett kötelezi el magát, miszerint az emberek elkényelmesedett, túlcivilizált életmódja gyengítette le annyira az immunrendszert, hogy az allergiás tüntetek ennyire teret nyerhettek. A mesterséges élelmiszer-adalékok nem veszélyesek, a környezeti szennyezések nem érik el a határértékeket, titkos génmódosításról pedig szó sem eshet. Nos? – a férfi felvont szemöldökkel elhallgatott. Zsuzsa ekkor már rég rájött, hogy nem volt véletlen ez a megkeresés, és nem is korábbi munkáinak szólt a kitüntető figyelem. Sőt abban is biztos volt, hogy senki más, csak az Intézet igazgatója szólhatott a gyógyszergyár vezetőjének. Ezek szerint a saját főnöke is benne van a „buliban”! A nő hatalmasat csalódott az emberekben, különösen a „vezető beosztású egyed”-ként definiálható állatfajban. - Sajnálom, de én ebbe nem megyek bele! El fogom intézni, hogy kiderüljön ez az aljas machináció, és maguk mind rács mögé kerüljenek! – háborgott a nő, akinek idealizmusa semmilyen esetben nem engedett volna elfogadni egy ilyen mocskos alkut, akármilyen szerény és visszahúzódó volt is az élet normál körülményei között. De ez most egyáltalán nem volt normál eset. - Sok sikert – vont vállat Varga úr, de ebben a közönyös mozdulatban jókora adag fenyegetés rejtőzött. – Ha kilép azon az ajtón, már késő lesz meggondolnia magát… - Nem fogom! – vágta rá a kutatónő határozottan, és már fordult is ki az irodából.

9






Dühöngve indult el a hazafelé vezető úton. El sem akarta hinni, hogy ilyesmi nem csak az összeesküvés-elméleteket feldolgozó hollywoodi filmekben létezik. „Ezek felcserélték az okot és az okozatot. Az emberek pont azért járnak el ritkábban otthonról, azért lustábbak, mert a természetben sokkal erősebben előjön az allergiájuk. Így van mire fogni a lustaságot. Beigazolódott a sejtésem. A Pfützer megtámogatta saját gyógyszerének forgalmát ezekkel az allergiafokozó GMO-növényekkel.” Zsuzsa még nem tudta pontosan, hogy mit fog tenni, de azt érezte, hogy korábbi visszafogottsága egy csapásra elpárolgott a haragtól, amit azok iránt érzett, akik ilyen aljas módon csináltak üzletet az emberek egészségéből. 9. Esteledett. A félhomályban egy hajléktalan éppen a szemeteshez csoszogott, és mélyen a tartalmába túrt, amikor a villamos berobogott a megállóba. A szakadt, koszos ballonkabátot viselő, ápolatlan, túlnőtt szakállú férfi már annyira beletörődött sorsába, annyira nem foglalkoztatta mások véleménye, hogy alig pislantott fel tevékenysége végzése közben. Látta, hogy egy magas nő száll le, aki a sínek túloldalán lévő park felé veszi az irányt. Nem sokkal utána három férfi is elhagyta a járművet, és ugyanabba az irányba indult. A csövesnek megdobbant a szíve, amikor keze ügyébe került egy csupán félig elfogyasztott gyorséttermi hamburger. „Megvan a vacsorám” – mosolyodott el elégedetten. Ekkor női kiáltást sodort feléje az esti szellő. Arrafele pillantott. A nő, akit az imént látott leszállni a villamosról, a három férfi gyűrűjében meglehetősen fenyegetett helyzetben leledzett. A hajléktalan egy pillanatra elgondolkodott, hogy mit tegyen, a megszokott, könnyebb utat választva elsomfordáljon, vagy esetleg megpróbáljon segíteni. Legtöbbször az előbbi megoldást választotta volna, de most valami megmagyarázhatatlan belső sugallat hatására mégis az erőszakoskodó férfiak csoportja felé vette az irányt. Zsuzsa alapvetően nem volt gyanakvó típus, és még az aznap tapasztaltak ellenére sem hitte, hogy Varga úr burkolt fenyegetése ellenére is bármi atrocitás érhetné. A megvesztegetési kísérlet után hazaindult, gondolatai meglehetősen kaotikusan cikáztak fejében, nem tudta, mit is kellene tennie, mindenesetre a lehetőségek mérlegelése annyira lefoglalta, hogy a külvilág szinte megszűnt létezni számára, léptei automatikusan vezették hazafelé. Akkor kapta csak fel a fejét, amikor egy fickó határozottan elélépett. A nő megtorpant, végigmérte a kemény, marcona arcvonású férfit. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. Aztán feltűnt neki a két társa is. Kezdeti ijedelmét felváltotta valami baljós előérzet, félelem. Ami nem volt alaptalan. - Most hazakísérjük, és szépen átadja nekünk a DNS-elemzéseket tartalmazó összes adathordozót. Ebben az esetben barátságban válhatunk el egymástól… – vigyorgott inkább grimaszba torzuló pofával a fickó. - Háát… az összes másolat a munkahelyemen van… – nyögött ki egy nem túlzottan hihető hazugságot Zsuzsa. - Azokat már magukhoz vették a kollégáink – sommázta a férfi saját, tettetett, túlerőltetett udvariasságától önelégülten. – Remélem, nem bánja, ha megnézem a táskáját, aztán átkutatjuk a lakását… – a férfi eközben már nyúlt is az említett táska után. - Hagyjanak békén! – kiáltotta Zsuzsa rémülten. Eközben azonban teste automatikusan cselekedett. Egyik kezével eltérítette a férfi karját, ráfogott a csuklójára, a másik kezével pedig könyökből lendületesen kicsapódó ütést mért kézéllel támadója torkára. Mindez olyan váratlanul történt, hogy a fickó két társa csak meredt szemmel, döbbenten bámulta keménykötésűnek megismert főnöküket, aki térdre rogyott, és

10






hörögve véve a levegőt fuldoklott. Zsuzsa a munkája miatt ugyan már hosszú ideje nem tudott a régen kedvelt kung-fu edzéseire járni, de úgy tűnt, néhány hatékony technika kellően beléje rögzült ahhoz, hogy vészhelyzetben ösztönösen képes legyen alkalmazni ezeket. Azt is pillanatok alatt felmérte, hogy ezzel a tettével felhasználta a meglepetés erejéből adódó előnyét, és a másik két fickóval már nem lesz ilyen könnyű dolga. Ebben sem tévedett. - Ezt nem kellett volna, te ribanc! – hördült fel az egyik támadó, és már lendítette is ütésre a karját. Zsuzsa még képes volt elhárítani ezt az ütést, és visszacsapni, támadójának fel is repedt a szája széle, de nem szenvedett végzetes károsodást. Eközben azonban a másik férfi hátulról keményen vesén ütötte, és ha ez nem lett volna elég, még térden is rúgta. A nő a fájdalomtól összerándulva a földre zuhant. Tudta, hogy neki most vége van. Szerencsés esetben először megölik, és csak utána erőszakolják meg, nem fordítva… Átsuhant az agyán, hogy talán mégis jobb lett volna elfogadni Varga úr ajánlatát, vagy ha már nem, legalább önként átadni az adathordozókat… Összegömbölyödve készült fel a további várható rúgásokra, taposásokra. - Elég volt! – érkezett ekkor a helyszínre a csöves, aki ennyi futástól is meglehetősen lihegett, el volt szokva a túlzott testi megerőltetéstől. Ahogy a távolból látta a nő szakszerű mozdulatait, majd immár közelről az arcát, rádöbbent, hogy amikor még volt normális élete, ugyanabban a klubban gyakorolták a kungfu művészetét, igaz csupán „műkedvelő” szinten. De pillanatnyilag nem volt ideje az élet menetét gyakorta meghatározó véletlenek szerepéről elmélkedni. Csupán még elszántabbá vált ettől a felismeréstől. Valamint titokban bízott benne, hogy neki is eszébe fog jutni egy-két hatékony harci technika, különben nemcsak a nő, de ő maga is holtan végzi… - Kotródj innen, vagy megdöglesz! – érkezett a cseppet sem barátságos válasz a nő egyik támadójától. - Nem! – a hajléktalan meglepően határozottan válaszolt, miközben két karját maga elé emelte védekező állásba. - Te akartad! – vigyorodott el a támadó. Nem tekintette komoly ellenfélnek a lerobbant fickót. Félrecsapta a csöves elől lévő kezét, a másikkal ütött. A hajléktalan maga is meglepődött, de reflexei még megfelelően működtek. Talán azért, mert az alkoholfogyasztástól lecsúszott élete során is tartózkodott, persze nem is lett volna miből italra költenie… Másik kezét előretolva felfogta az ütést, majd ráfogott ellenfele csuklójára, az elől lévő kezével pedig könyökére, és elkezdte kicsavarni annak karját. Amint a gyógyszercég bérencének már lefele nézett az alkarja, a csöves lépett egyet előre, ennek a lépésnek az erejével tetézve előremozdította ellenfele csuklóját kontrolláló kezét, ökölbe szorítva azt. Meglehetősen nagy erővel találta bordán, egy-kettő talán el is tört. De ennyivel nem elégedett meg. Még mielőtt a verőember felfoghatta volna, mi történt vele, a hajléktalan az ütő kezével megkerülte ellenfele karját, ezzel a kezével véve át annak ellenőrzését, eközben kilépett oldalra, hogy megfelelő távolságba kerüljön egy jól irányzott oldalrúgáshoz, amellyel hátulról is bordán találta a fickót. Valószínűleg ismét elroppant néhány bordacsont. A fickó a földre zuhant, vért köhögve görnyedt össze, valószínűleg nem fog több gondot okozni. Eközben azonban a harmadik bérenc ismét lesből támadt. Kedvelhette vesén ütni áldozatait, mert a csöves is kapott ebből egy jókorát. A fájdalomtól térdre borult, de azért hátranézett, hogy legalább tudja, mi fog történni. Egy öklöt látott suhanni arca felé. Amely szinte azonnal be is csapódott. A szakadt ballonkabátos előtt elsötétült a világ, annak sem volt igazán tudatában, hogy eközben a talajra zuhant, és a másik irányból is alaposan beütötte a fejét az aszfaltba.

11






Zsuzsa fellélegzett, hogy elmaradtak a várt rúgások. Összeszorított fogakkal igyekezett úrrá lenni teste fájdalmán, és kinyitotta szemeit. Látta, hogy egy szakadt ruhás, koszos, ápolatlan férfi sietett segítségére, és egy meglepően ismerős mozdulatsorral valószínűleg hosszú időre harcképtelenné tette egyik támadóját. Ekkor azonban segítője is földre került. A nő érezte, hogy túlélési esélyei nőttek, de tudta, hogy most neki kell összeszednie magát, ha nem akarja elszalasztani az esetleges siker lehetőségét. Amíg a harmadik bérenc a csövessel volt elfoglalva, Zsuzsa feltápászkodott, és amennyire tudott, határozott léptekkel abba az irányba indult. - Na mi van, kérsz még egy kis verést? – a férfi észrevette a közeledő nőt, és így ahelyett, hogy egy jókorát rúgott volna a földön heverő csövesbe, feléje fordult, és magabiztosan elvigyorodott. Ő is megindult abba az irányba. Amint a férfi megfelelő távolságba ért, Zsuzsa egy hosszú egyenes rúgással gyomorszájon rúgta ellenfelét, aki hátratántorodott ettől a váratlan támadástól. A nő arca eltorzult, hiszen ettől a mozdulattól ismét fájdalom nyilallt előzőleg megütött veséjébe, de nem törődött ezzel, előrelépve letette rúgó lábát, és követve a férfit, a másik lábával is precízen gyomorszájon rúgta. Ezután elkapta támadója egyik kezét, és belehúzta az egyszer már bevált, könyökből kicsapódó kézéllel végzett torokütésbe. De most nem elégedett meg ennyivel, miután a fickó a földre zuhant, keményen rátérdelt, és váltott kézzel addig öklözte a férfi fejét, tarkóját, amíg az mozgott. Ezalatt a legelső támadó, a főnök, kissé összeszedte magát, és felkászálódott. Pillangókés pengéje villant kezében. Kissé bizonytalan léptekkel, de elszántan indult meg Zsuzsa felé. Ekkor azonban a csöves is visszatért a ringbe. A bérenc elé toppant, és amikor az szúrni akart, kissé oldalra lépett, egyik karjával elvezetve a támadó mozdulatot, majd ráfogva ellenfele csuklójára. A csöves ekkor másik kezével a férfi könyökét támasztotta meg, és egy határozott, ellentétes irányú mozdulattal megroppantotta a támadó könyökét. A kés azonnal kiesett kezéből, karja pedig a háta mögé csavarodott. Meglehetősen kiszolgáltatott helyzetbe került. Ezt Zsuzsa azonnal kihasználta, és addig ütötte sorozatban a fickó fejét, torkát, gyomorszáját, mígnem az elájult. Ekkor a csöves elengedte, a férfi arccal előre, nagyot puffanva zuhant az aszfaltra, feje körül vértócsa kezdett terebélyesedni. 10. - Jól van, hölgyem? – kérdezte a hajléktalan. - Megvagyok. Lesz pár lila foltom, az biztos… – sántikált körbe a vérre menő küzdelem színhelyén, meggyőződve róla, hogy egyik támadó sem jelent már veszélyt. – És ön? – Zsuzsa elborzadva nézett végig megmentőjén, akinek orrából még mindig szivárgott a vér, és arcát is meglehetősen nagy véraláfutás borította el. Egyébként sem volt bizalomgerjesztő látvány, így meg különösen nem. - Túl fogom élni – válaszolta amaz. - Köszönöm, hogy segített! – hálálkodott őszintén a nő. - Igazán nincs mit – próbált mosolyogva legyinteni a csöves, de nem jött össze, arca eltorzult a fájdalomtól. – Annyi szörnyűség mellett mentem már el életem során, most már tényleg nem hagyhattam, hogy egy ilyen bájos hölgyet bántsanak – udvariaskodott. Zsuzsa elmosolyodott. Nem számított ilyen kulturált megnyilvánulásra egy hajléktalantól. Így igyekezett legyőzni a férfi külsejéből eredő taszítóerőt. - Jöjjön, itt lakom nem messze, ellátom a sérüléseit – ajánlotta fel. - Nagyon köszönöm – úgy tűnt, a férfi meghatódott ezen a gesztuson. A csöves felemelte a földről a nő táskáját, és átadta neki. Aztán egymásba karolva, egymást támogatva sántikáltak a közeli lakás felé, mindkettejük térde károsodást szenvedett a harcok során.

12






A lakásba érve a nő felkapcsolta a villanyt, hellyel kínálta a férfit, aki örömmel elfogadta ezt, valóban nem érezte túl fényesen magát, számolt azzal, hogy akár eszméletét is vesztheti. Amíg vendéglátója visszatért a fertőtlenítő- és kötözőszerekkel, körülnézett. A lakás meglehetősen nagy volt, ízlésesen berendezett, tulajdonosa nyilván jó állással rendelkezett. De amikor megjöttek, senki sem volt ott, fényképeket sem látott, ebből arra következtetett, hogy a nő egyedül él. Sziszegve, összeszorított fogakkal tűrte, ahogy a házigazda lefertőtlenítette, és sebtapaszokkal megfoltozta arcát. - Megkínálhatom egy vacsorával? – kérdezte végül Zsuzsa. Ennyi volt a minimum, amit megtehetett szerencsétlen önfeláldozó hajléktalanért. - Azt igazán megköszönném. Legutóbb télen ettem egy jót, amikor az ingyenkonyhán nem fogyott el addigra az étel, mire kivártam a sorom… A nő elborzadt még a gondolatra is, annál sietősebben melegített vendégének egy-egy jókora adagot az előző nap készített fogásokból. Aztán nézte, ahogy a hajléktalan jóízűen eszik. Ő maga egyáltalán nem volt éhes, sokkal inkább feldúlt, a közvetlen veszély elmúltával most kezdett remegni a sokkoló események utóhatásaként. Mivel senki más nem volt, akivel hirtelen beszélhetett volna, részletesen elmesélte a férfinak, hogy mit fedezett fel, és miért akarták megverni lenn a téren. A csövesen nem különösebben látszott, hogy izgatná ez a téma, lelkesedése sokkal inkább a vacsorának szólt. - Ez fantasztikusan finom volt, köszönöm szépen! – hálálkodott, miután az utolsó morzsáig mindent eltakarított. – Ami pedig ezt a DNS-manipulációs témát illeti, én is tapasztaltam, hogy sokkal rosszabbul érzem magam, ahogy közeledem a külvárosok felé, ahol több a növény. Persze ez nem tudatosult bennem ilyen konkrétan, de azért inkább igyekeztem a belsőbb kerületekben kukázni. Az ön története pedig leginkább egy amerikai akciófilmre emlékeztet. Ezek alapján annyit tudnék tanácsolni, hogy vegyen magához annyi készpénzt, amennyit csak tud, készítsen és rejtsen el minél több másolatot a leleplező adatokból, ne jöjjön többé haza, ne keresse az ismerőseit, családját, ha nem akarja bajba sodorni őket. Azoknak ott kinn a barátai vissza fognak jönni… És persze ki kell találnia valamit, hogy közzé tudja tenni az információkat. Erre nincs ötletem – foglalta össze a hajléktalan. Zsuzsa meglepődött ezen a világos és logikusan hangzó beszéden, de nem szívesen látta be, hogy a férfinak igaza van. - De hát én nem vagyok egy titkosügynök! Sem harcias amazon, még ha odakinn úgy is tűnhetett… Én a békét, nyugalmat szeretem, ha hagyják végezni a munkámat, ennyi. A növényeim nem bántanak senkit… És különben is, hova menjek? Mit csináljak? – a nő most ismét meglehetősen határozatlannak tűnt. - Nem tudom. De próbálja meg sürgősen kitalálni, aztán megtenni, mert nem örülnék, ha az ön képét kellene viszontlátnom a bűnügyi rovatban, amikor a kirakatok előtt álldogálva bámulom a tévét, hogy eltereljem a figyelmem a sivár valóságról… - Jól van… – sóhajtott a kutatónő. – Holnap hozzákezdek. A munkahelyemre nyilván nem mehetek vissza, ha a főnököm is benne van az összeesküvésben… - Nyilván nem. És még ma! Legyen szíves! – kérte a hajléktalan. – Én megyek is, köszönök mindent, de nem akarom tovább feltartani. A férfi az asztal lapjára támaszkodva állt fel, aztán az ajtóhoz sántikált. - Várjon! – ugrott volna fel Zsuzsa is, amiből csupán fájdalmas erőlködés lett. – Ezt megőrizné nekem? – azzal a táskájából elővett egy adatlemezt. - Szívesen. Ha szüksége lenne rá, itt szoktam csövezni a környéken – süllyesztette zsebébe a bizonyítékot a férfi. - És kérem, ezt is tegye el! – nyújtott át a nő némi készpénzt. A férfi vissza akarta utasítani ezt a gesztust, de Zsuzsa hajthatatlan volt, így végül elfogadta a pénzt. Most már tényleg elbúcsúzott, és távozott. Távolról megfigyelte, ahogy a rendőrség a téren három testet körülrajzol, lefényképez, majd fekete zsákokba helyezve

13






elszállítja azokat. Nem sokkal később látta a kutatónő magas, karcsú alakjának sziluettjét egy hátizsákkal kisurranni a lépcsőház ajtaján. Most már megnyugodva sántikált az egyik bokorban leterített kartonpapír, éjszakai alvóhelye irányába. A nőről álmodott, és a régi közös kung-fu edzésekről. 11. - Jó napot kívánok, miben segíthetek? – szólt bele a telefonba egy férfihang. – A titkárnőm szerint fontos információk vannak a birtokában. - Így van, uram – válaszolt Zsuzsa az egyik nagy tévétársaság igazgatójának, akit több órányi nyomozás és telefonálgatás után végre sikerült elérnie. – Birtokomba jutott több dokumentum, amely szerint egy ismert gyógyszeripari vállalat azért hozott létre genetikailag módosított növényfajokat, hogy fokozza allergetizáló hatásukat, így növelhessék allergiaellenes gyógyszerük eladási statisztikáit. - Ugye tudja, hogy ez meglehetősen hihetetlenül hangzik. - Tudom, de attól még igaz! – győzködte a nő. – Nyilvánosságra kell hozni az adatokat, hogy felfigyeljen rá mind a lakosság, mint a hivatalos szervek, hogy hatékonyan lehessen fellépni az összeesküvés ellen. - Tudja mit, köszönöm szépen, de azt javaslom, hogy forduljon inkább a bulvársajtóhoz. Az ilyen összeesküvés-elméletek nagyon szépen hangzanak, de mindig kiderül róluk, hogy csupán jól manipulálták az alátámasztásukra szolgáló adatokat. Mindez sokat ártana a csatornánk hírnevének. Bocsásson meg, de rengeteg munkám van. További sok sikert. Viszonthallásra. - Ez is letette! – dühöngött a kutatónő, miközben kihúzta listájáról az utolsó tételt is. – Miért nem hisz nekem senki? Eközben a tévétársaság igazgatója féloldalasan mosolyogva gyönyörködött a Pfützer által kiállított csekken szereplő sok-sok számjegyen. Forgáts Zsuzsa persze nem akarta ilyen könnyen feladni. Megcímzett számos borítékot is, mindegyikbe elhelyezte a bizonyítékot tartalmazó adatlemez egy-egy másolatát. Ezeket elküldte ugyanazoknak a sajtóorgánumoknak, amelyek vezetőivel telefonon is megkísérelt beszélni. Azt gondolta, hogy talán valaki az alsóbb szinteken megnézi a levél tartalmát, és engedve becsvágyának, főnökei tudta nélkül nyilvánosságra hozza a dokumentumokat. A tévétársaságok és újságkiadók vezetői – felsőbb sugallatra – azonban meglehetősen rutinosan kezelték a kérdést, számítottak hasonlóra, így szigorú kontrollt rendeltek el a bejövő posta fölött, a nő minden egyes küldeménye az iratmegsemmisítőben végezte. Megkísérelte az internetre, ingyenes tárhelyekre is feltölteni az adatokat, de meglepetésére néhány percen belül rendre nyomtalanul eltávolították az állományokat. A rendőr-főkapitányságra is érkezett egy példány. Nem is váratott sokáig magára az eredmény. Országos körözést rendeltek el a nő ellen. 12. Zsuzsa minderről persze mit sem tudott. Az igaz, hogy korábbi otthonát nem közelítette meg néhány száz méternél jobban, amit jól is tett, hiszen mindig látott gyanús alakokat a környéken lebzselni, de ettől függetlenül teljes nyugalommal furikázott autójával a készpénzért, papírok nélkül bérelt búvóhelye és a nyilvános telefonfülkék, postahivatalok, valamint az üres adatlemezeket árusító üzletek között. Nem tántorította el, hogy hiába figyelte a híreket, egyelőre sehol sem tettek említést mindenfelé szétküldözgetett dokumentumairól. Annyit azért tudott a valószínűségek elméletéről, hogy minél nagyobb a próbálkozások

14






száma, annál nagyobb az esély arra, hogy valahol hiba csúszik a rendszerbe. Ennek szellemében tevékenykedett. Éppen a posta felé tartott, amikor villogó kék fényre és szirénahangra lett figyelmes a háta mögül. A visszapillantó tükörbe nézve egy rendőrautót látott, amint rávillogott, jelezve, hogy húzódjon félre. A kutatónő nem gondolt semmi rosszra, máskor is előfordult már vele, hogy megállították igazoltatni. Az első alkalmas helyen leállt, kiszállt kocsijából, előzékenyen még köszönt is a járőröknek. - Jó napot! Forgalmi ellenőrzés. Kérem, megmutatná a papírjait, és kinyitná a csomagtartót? – szólította fel szintén udvariasan az egyik rendőr. Zsuzsa kénytelen-kelletlen megtette, amit kértek. Amíg az egyik rendőr átnézte a papírokat, és kézi számítógépébe bevitte az adatokat, a másik bepillantott az utastérbe, de ott nem látott semmit, aztán ellenőrizte a csomagtartót. Kinyitotta a benne található terjedelmes táskát. A rengeteg adatlemez és különböző hivatalos szerveknek megcímzett boríték azonnal szemet szúrt neki. Eközben társa is megkapta számítógépére a visszajelzést. A két zsaru sokat sejtetően egymásra pillantott. - Hölgyem, önt letartóztatjuk terrorcselekmény előkészítésének alapos gyanúja miatt – jelentette ki hivatalos hangnemben az egyik közeg, és már nyúlt is az övéhez csatolt bilincs után. A doktornő átlagon felüli intelligenciával rendelkezett, így már a mondat harmadik szavát követően rájött, hogy ebből semmi jó sem fog kisülni, és hogy az összeesküvés, amelynek leleplezésén dolgozik, sokkal kiterjedtebb, mint azt valaha is feltételezni merte. További egy pillanat alatt felmérte, hogy két lehetősége van. Vagy hagyja magát, és valószínűleg élete végéig egy sötét cellában fog a világtól elfeledve raboskodni, vagy megpróbál meglépni. Ez vagy összejön, vagy szintén az előző opció lép életbe. Azt a lehetőséget választotta, amelyik felvillantott némi reményt a sikerre. Zsuzsa soha nem gondolta volna, hogy szolid, visszafogott nőként valaha életében ilyesmire fogja elszánni magát, de egy kung-fu mozdulattal félrelökte a feléje közeledő rendőrt. Amíg az visszanyerte egyensúlyát, valamint felocsúdott meglepetéséből, a nő bevágta magát kocsija volánja mögé, és padlógázzal, csikorgó kerekekkel kilőtt a forgalomba. A hirtelen lendület ereje csapta le a csomagtartó fedelét, illetve zárta be a vezetőoldali ajtót. A két zsaru szinte egyszerre kapta elő fegyverét, és kezdett tüzelni. Zsuzsa látta a visszapillantó tükörből az izgatottan hadonászó közegeket, aztán jókora durranással beszakadt a hátsó ablak. A nő összerándult az ijedelemtől, igyekezett olyan kicsire összehúzni magát, amennyire magas termete csak engedte. A tükörből látta, hogy a hekusok is kocsijukhoz rohannak, és szirénázva utána indulnak. Tudta, hogy ha nem talál ki valami trükkös dolgot, hamarosan utolérik, hiszen a megkülönböztető jelzést használó rendőrjármű előtt megnyílt a többi autós által alkotott menetoszlop, mígnem ilyen előzékenység nem jellemezte a Zsuzsa előtt haladókat. Egyelőre még volt több száz méter előnye, illetve annyi, hogy jól ismerte a környéket, hiszen arrafele nőtt fel. Bekanyarodott egy kis utcába, ahol üldözői egyelőre nem láthatták. A fékre taposott, még meg sem állt a kocsi, már kiugrott belőle, és berohant egy, a lakóházak között keresztülvezető, csak gyalogosan járható szűk utcácskába. A másik oldalon nagyobb forgalmú tér helyezkedett el, ahol számos busznak volt megállója. Nem nézte, hogy hányas számú, amelyik épp a megállóba ért, felugrott rá, és hagyta magát elvinni. Hátrafelé pillantva megfigyelhette, hogy hamarosan a rendőrök is előbukkannak gyalogosan a kis utcácskából, és tanácstalanul nézelődnek körbe-körbe, mindenfele csak induló és érkező buszokat, embertömeget látva. Néhány megálló elteltével Zsuzsa elhagyta a tömegközlekedési eszközt, mert számított rá, hogy hamarosan minden buszt ellenőrizni fognak. Gyalogosan, minden sarok mögül először

15






óvatosan kisandítva, eljutott búvóhelyére. Kulcsra zárta maga mögött az ajtót, háttal a falnak dőlt, zokogásban tört ki, eközben lassan addig csúszott lefele, mígnem a földön gubbasztva ült, remegve a sokktól, nem ment ki a fejéből a lövés dörrenése és a bezúzódó üveg csörömpölése. Tudta, hogy akár könnyedén meg is halhatott volna. Egyre jobban eldurvultak a dolgok. Most ismét teljesen elbizonytalanodott, hogy jó ötlet volt-e szembeszállni a befolyásos és semmitől vissza nem riadó üzletemberek csoportjával. Ráadásul a rendőröknél maradt a bizonyítékként szolgáló adatsor összes példánya is. 13. A kutatónő teljesen magába roskadt. Napokig az orrát se merte elődugni rejtekhelyéről. Énjének két fele eközben folyamatosan viaskodott. Ha már idáig elmerészkedett, sokkal nagyobb baj akkor se érheti, ha folyatja, vagy szálljon ki, és próbáljon meg köddé válva valahol új életet kezdeni, távol tartva magát mindenféle biológiai kutatástól. Gondolatait elterelendő szétnézett a kis, lepukkant lakásban, és felfedezett egy dossziét, amelyben kinyomtatott novellák voltak. Ezeket olvasgatva talált egyet, amelyben a főhős úgy szabadítja ki a börtönből koholt vádak alapján lecsukott szerelmét, hogy szövetséget köt bűnözői körökkel, amelyeknek szintén vannak társaik, vezetőik ugyanabban a fegyintézetben. Noha Zsuzsa tisztában volt vele, hogy a való életben mindez bizonyosan nem ilyen egyszerű, de arra már rég rájött, hogy egyedül nem tud szembeszállni a gyógyszerérdekeltséggel, így még ezt az ötletet is használhatóbbnak tartotta a semminél. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy mit tud felkínálni az alvilágnak segítségükért cserébe, illetve hogyan szervezhetné meg az egész küldetést. 14. Zsuzsa némi kérdezősködés és nagy címletű euró bankjegyek szétosztása után megtudta, hogy nagy valószínűség szerint melyik szórakozóhely az, ahol az ország legbefolyásosabb alvilági személyiségei szoktak megbeszéléseket tartani. Egyik este odament. Egy sarokkal arrébb megtorpant. Elképzelni olyan könnyű volt, hogy mit fog csinálni, de most, hogy tényleg ott volt, inába szállt a bátorsága. Semmi tapasztalata nem volt ezzel a világgal, és könnyen előfordulhatott volna, hogy még nagyobb bajba kerül, mint addig volt. Pedig azt már nehéz lett volna fokozni. „Ha már ennyit kockáztattam, akkor ne most adjam fel!” – próbált lelket önteni magába, és megindult a bár bejárata felé. Nyilván zártkörű klub lehetett, mert egy kétajtós szekrény méretű kidobóember állta el az útját. - Mit akarsz itt? – kérdezte udvariasan. – Itt csak a főnök alkalmazásában álló prostik melózhatnak – világosította fel a nőt. - Nem vagyok prosti – tiltakozott Zsuzsa. – A főnökkel, Dimitrijjel akarok beszélni. - Áh, szóval az akarsz lenni – csillant meg a felismerés szikrája a gorilla szemében. – Na jó, ha ennyire lelkes vagy, akkor gyere be. A nagydarab fickót követve eljutottak egy elegánsan berendezett különterembe, ahol több középkorú férfi kártyázott, közben szivaroztak és ipari mennyiségben fogyasztották az alkoholos italokat. A kidobóember odalépett az egyikhez, és a fülébe súgott valamit, aztán visszament a posztjára. - Jó estét, kisasszony! – köszöntötte vigyorogva, erős orosz akcentussal beszélve ez a férfi, nyilvánvalóan nem volt már teljesen józan. – Dimitrij vagyok. Hűséges de kevéssé okos emberem szerint prosti szeretnél lenni. Ha okos lenne, nem hozott volna ide, hanem ő közli

16






veled, hogy nem igazán megfelelőek az adottságaid ehhez a munkához – eközben két kezét mellkasa előtt elvezetve mutatta, hogy jó pár mérettel nagyobb kebleket tartana ideálisnak. - Ha okos lenne az embered, nem hitte volna, hogy prosti akarok lenni – Zsuzsa mindezt oroszul mondta, hiszen fiatal kora óta érdekesnek találta ezt a nyelvet, így hobbiból folyamatosan csiszolgatta tudását. – Egyébként így is voltak, akiknek tetszettem – a nő nem állhatta meg, hogy ne vágjon vissza az önérzetét sértő megjegyzésre. – De tényleg nem ezért jöttem. - Hanem? – Dimitrij hirtelen nem is tudott többet kinyögni, úgy meglepte, hogy van, aki feleselni mer vele, ráadásul oroszul. - Szeretnék üzletet kötni önnel. Általános hahotázás volt a válasz. A kutatónő eddig sem érezte magát túlzottan kellemesen, de egyre kényelmetlenebbé vált, hogy így lenézik. Várt egy darabig, és amikor már kezdett csillapodni a jókedv, megkérdezte. - Meghallgatnának legalább? - Magácska igazán szórakoztató. Megérdemel ennyit – vigyorgott rá az orosz maffiózó. Zsuzsa belekezdett mondandójába. A társaság egyre komolyabbá válva figyelt, csak néhanéha csóválták meg hitetlenkedve fejüket. 15. „Kemény volt az elmúlt hónap…” – gondolta Zsuzsa. Eközben végignézett kis csapatán. Éjszaka volt. A furgonban, amelyben várakoztak, szintén sötét volt, csak az utcai világítás fényei rajzoltak világosabb sávokat a fekete kommandósruhát és ugyanilyen színű maszkot viselő társaira. Csupán a szemük látszott ki, elszántság és kalandvágy tükröződött bennük. A nő is hasonló öltözéket viselt. Mielőtt a bevetésre indultak, belenézett a tükörbe, meglehetősen szokatlan, megmosolyogtató látványt nyújtott önmaga számára. Vékony alkata nem igazán utalt markáns kommandós kvalitásokra, még úgy sem, hogy az eltelt egy hónap során minden nap órákat edzett, és igyekezett felfrissíteni kung-fu tudását is. „Nem volt könnyű meggyőzni az alvilág urait – emlékezett vissza. – Elég sokáig izzadtam, amíg elegendő érvet sikerült felsorakoztatnom, hogy végre komolyan vegyenek, vagy legalábbis elmúljon annyira az alkohol hatása náluk, hogy tudjanak figyelni… De sikerült. Elkezdtek fantáziát látni a Pfützer cég regionális központjának kifosztásában. Remélem, tényleg lesz páncélszekrény részvényekkel és készpénzzel, mert ha kiderül, hogy csak kamuztam, akkor biztos felkoncolnak… – ettől a cseppet sem kellemes gondolattól megborzongott. – De ez úgyis csak az egyik fele a küldetésnek. Megkértem őket, hogy szerezzenek egy számítógépes szakembert, egy jó hackert.” Zsuzsa ekkor a rajta kívüli egyetlen vékony testalkatú csapattagra nézett, és a maszk alatt elmosolyodott. A többiek mind marcona, harcedzett, volt katonákból, rendőrökből álló férfiak, akik jövedelmezőbbnek találták a törvényen kívüli üzelmeket. „Amikor bemutatták Farkas Tamást, és közölték, hogy az a vézna, hosszú szőke hajú, rockerfrizurás srác lenne a hacker, kibukott belőlem a megrökönyödött felkiáltás: de hisz ez még egy gyerek! De ő azonnal visszavágott: Lehet, hogy még alig vagyok 20 éves, de már feltörtem a Honvédelmi Minisztérium és az OTP bank számítógépes rendszereit. Többek között, tette hozzá szerénytelenül. És amikor elmondtam neki, hogy mi az én személyes célom az akcióval, részletekbe menően ecsetelte, hogy miként fogja megoldani amellett, hogy eközben megcsapolja a Pfützer elektronikusan elérhető számláit is. Ettől fogva már maximálisan megbíztam a képességeiben” – idézte fel. A kutatónő egy gyors pillantással végigmérte a ládákban, hátizsákokban magukkal cipelt felszerelést is. Mindent rendben talált.

17






„Amikor Dimitrij elfogadta a tervem, megkérdeztem, hogy el tudnának-e rejteni a felkészülés idejére, mert nem csak a gyógyszercég emberei, de már a rendőrök is keresnek. Rendes volt, mert megtette. Egy isten háta mögötti tanyára vittek, ahol egy hónapon keresztül kemény kiképzést kaptam a harcedzettebb csapattagoktól. Minden nap órákon keresztül edzettem, kondiztam, futottam, tanítottak verekedni, a fegyvereket kezelni, célozni, lőni, a műszaki felszerelést használni. Nagy hátrányban voltam a többiekkel szemben, de egész jól belejöttem. És mivel nem szeretném, ha bárki komolyabban megsérülne az akció során, még azt is el tudtam érni, hogy kábítólövedékes pisztolyokkal, puskákkal szerelkezzünk fel, éles lőszert pedig csak végszükség esetén használjunk. Így utólag csak azon csodálkozom, hogy miután felvázoltam a vezetőségnek a célokat, lehetőségeket, egyáltalán minek vettek be a csapatba. Esélyes, hogy csak kolonc leszek a nyakukon. Talán azért, mert én vagyok az egyetlen, aki legalább már egyszer járt az épületben, illetve biológus lévén azért valamennyit konyítok a gyógyszerkutatáshoz is, ha más nem, tudom figyelmeztetni a többieket, hogy mihez ne nyúljanak, ha nem akarják megmérgezni, vagy valami savval leönteni magukat…” Mire Forgáts doktornő, újabban illegális behatolásra kiképzett bűnöző, mindezt végiggondolta, este 10-re ugrott órája mutatója. Ez volt a megbeszélt időpont, ilyenkor már alig néhány megszállott dolgozó tartózkodott a vállalat területén. - Induljunk! – adta ki az utasítást. 16. Elsőként bekapcsoltak egy bőrönd méretű készüléket. Aki ettől fogva mobiltelefont szeretett volna használni, az több száz méteres körzetben nem talált volna megfelelő térerőt ehhez. Egy hasonló készülék a rádiófrekvenciákat zavarta, mígnem néhány társuk a felszín alatti szerelőaknákban és kanálisokban bontotta szét a cég telephelyére futó vezetékes internet és telefonszolgáltatás hálózatát. Minden kommunikációs lehetőségtől megfosztva a vállalat őrsége magára maradt a várható csatában. Zsuzsa meglepő könnyedséggel lendült át a kerítésen, és huppant le a díszgyepre. Kábítópuskáját szakszerűen emelte maga elé, és pásztázott esetleges célpontot keresve. Megvárta, amíg a többiek is bejutnak, aztán hármas csoportokat alkotva hozzáfogtak a terület átfésüléséhez. Arra számítottak, hogy a főbejáratnál nyilván vannak őrök, így Zsuzsa csapata egy nyitva felejtett mosdóablakon keresztül mászott be az épületbe. A folyosókra kiérve félhomály, inkább majdnem sötét fogadta őket, csupán nagyobb távolságokban világított egy-egy irányfény. Takarékoskodtak az energiával. Mozgás se nagyon volt. A nő igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy tanították neki tapasztaltabb „kollégái”. Halkan lépdelt, kihasználta a sötétebb árnyékok nyújtotta fedezéket, ajtóról ajtóra lopakodtak, és csak akkor haladtak tovább, ha „tisztának” bizonyultak a helyiségek, és nem kellett onnan meglepetésre, hátbatámadásra számítaniuk. A kutatónő hirtelen megtorpant, figyelmeztetően felemelte mutatóujját. Mintha valami zajt hallott volna. Valóban, az egyik keresztfolyosó irányából elemlámpa fénycsóvája vetült remegve a padlóra, egyre kivehetőbbé vált a lépések zaja is. Csapata mindhárom tagja célra tartotta fegyverét. Amint az éjjeliőr kiért a sarok mögül, három halk szisszenés hallatszott, a kábítópuskák nyugtató injekciót tartalmazó lövedékei pontosan célba találtak. Az őr meglepetten nézett végig magán, amint három apró szúrást érzett. Elhomályosuló tudattal konstatálta, hogy apró tüskék álltak testébe. Egy sóhajtás-szerű hang hagyta el torkát. Utána elemlámpája koppant tompán a padlószőnyegen. Végül ő maga dőlt el puffanva, valamivel hangosabban. A behatolók néma csendben megkötözték az elkábított őrt, bevonszolták az egyik üres irodába, ahol magára hagyták. Tovább folytatták az épület megtisztítását. Túlzott ellenállásba

18






nem ütköztek. Mintha a cég vezetése egyáltalán nem számított volna olyan eshetőségre, hogy bárki is meg merészelné támadni az épületegyüttest. „Alábecsültetek – vigyorodott el elégedetten a maszk alatt Zsuzsa. – Eddig minden jól megy” – konstatálta. Az épület hatalmas volt, de szerencsére elég átlátható elrendezésű, és szinte teljesen üres is, így jól haladtak. Útközben találkoztak egy másik hármas csapattal is. Halkan sugdolózva, tőmondatokban megosztották egymással tapasztalataikat, és elhatározták, hogy ideje a recepció környékén lévő biztonsági központot is kiiktatni. - Egyes, hármas, hatos, hetes! Jelentkezzetek! – a biztonsági főnök egyre türelmetlenebbül követelőzött kézi adóvevőjébe kiabálva. Válasz két okból sem érkezhetett. Egyrészt zavarták a rádiókommunikációt, másrészt az említett őr kollégák már rég megkötözve, öntudatlan állapotban hevertek egy-egy elhagyatott helyiségben. - Hol a picsában vagytok? – ezt már nem a rádióba üvöltötte, hanem a visszhangzó, sötéten ásítozó folyosók irányába. – Itt valami nem stimmel – érezte meg. Hitetlenkedve csóválta a fejét, de azért kinyitotta a páncélszekrényt, melyben vészhelyzet esetére éles lőfegyvereket tartottak, amennyiben a gumibot és gázspray nem lett volna elegendő. Egyetlen kollégája volt még mellette, neki is átnyújtott egy pisztolyt. - Ha bárkit látsz, akit nem ismersz, lődd le! – adott mellé használati utasítást is. – Most pedig egy kis meglepetés… Ekkor a biztonsági állomás kezelőfelületén átállított néhány billentyűt. Zavaró vibrálással sorra gyulladtak ki a folyosók neonfényei. - Basszus! – morgott el egy káromkodást Zsuzsa, miközben szemei elé kapta kezét, elvakította a hirtelen világosság. – „Rájöttek, hogy itt vagyunk, lelepleződtünk…” – gondolta hozzá. Hunyorogva próbált behúzódni egy ajtónyílásba, amíg legalább részben hozzászokik szeme a fényhez. Ekkor lövés dörrent. Csak hallotta, hogy nagyon a közelben csapódott be a lövedék, arcán érezte a falból kirobbanó betonszilánkok karmolását. A következő lövés zaját nyilalló fájdalom kísérte, felsikoltott. Zsuzsa kiejtette kezéből a puskát, és vállához kapott, keze nedves lett valamitől, amiről hunyorogva megállapította, hogy a saját vöröslő, meleg vére. - Mi lesz már, tűnj el onnan! – kiáltotta egyik társa, aki nem bírta nézni, hogy kolléganőjét lassan kivégzik, ha nem csinál semmit. – „Látszik, hogy még nincs rutinja az életre-halálra menő harcban. Leblokkolt” – gondolta. A férfi elhajította kábítólövedékes puskáját, és a hátáról leakasztott valami komolyabbat, egy AK-47-es Kalasnyikov gépkarabélyt, az orosz maffiózókon kívül a világ terroristáinak is méltán kedvenc fegyverét. Előugrott fedezéke mögül, találomra leadott a recepció felé egy sorozatot, majd termetes testének lendületével magával sodorta a kutatónőt, az egész küldetés vezetőjét, beszakítva egyúttal a Zsuzsa háta mögött lévő ajtót is. Így mindketten fedezékbe kerültek. Amint a nőt biztonságba helyezte, az ajtónyílás mögül kidugta fegyverét, és újabb sorozatokat adott le a biztonsági őrök irányába. Sorra megérkező társai is tüzet nyitottak a biztonságiak fedezékére, akik így már csak elvétve tudtak előbukkanni, és lőni. A túlerő azonban lassan felőrölte őket. Egy-egy sorozat szétloccsantotta a fejüket. A lövöldözés elcsitult, abbamaradt. Elfogytak a célpontok. Zsuzsán kívül csak egyvalaki sérült meg. Őt combon találták. Társaik igyekeztek ideiglenes, de szakszerű kötést elhelyezni a sérülteken.

19






A kutatónő még nem tudott felocsúdni a rémületből, megrázkódtatásból, meredten nézte saját vállát, ahogy a kötés is lassan átitatódik vörös vérével. Megcsapta a halál fuvallata. Tudat alatt ismét azon merengett, hogy olyan veszélyeknek tette ki magát, és persze társait is, amilyeneket nem is sokkal korábban még egyszerűen elképzelni sem tudott volna. Bűntudata volt, még akkor is, ha mindezt jó cél érdekében cselekedte. Ekkor megmentője mellé lépett, és ép vállánál fogva határozottan megrázta. - Térj magadhoz! Mennünk kell! Lehet, hogy ezt a lövöldözést meghallották odakinn is, és szólnak a rendőrségnek. Nincs sok időnk. Zsuzsa összerezzent, de felfogta, amit hallott. Fájdalmasan nyögve feltápászkodott, és a lift felé indult. Jól emlékezett, merre vezet az út az igazgatói irodába. Közben persze elborzadt a fasírthússá lőtt két szerencsétlen biztonsági őrön. Nem örült, hogy elfajultak a dolgok. Tamás, a számítógépes zseni, mielőtt beszállt volna a liftbe, letörölte a biztonsági rendszer felvételeit, majd óvatosságból szét is verte a számítógépeket, adatrögzítő eszközöket. - Keressétek meg a páncélszekrényt! – blöffölt a nő, amint felértek a hatalmas, elegáns irodába. – Tamás, légy szíves vedd kezelésbe az igazgató számítógépét! Amíg a többiek dolgoztak, a kutatónő ernyedten lerogyott egy székre. Sejtette, hogy elég sok vért veszíthetett, azért egyensúlyoz az ájulás határán. Még ha borzalmasan is érezte magát, ez utóbbit azért igyekezett elkerülni, mélyeket lélegzett, próbálta figyelmét elterelni fájdalmáról. - Megvan a mackó! – kiáltott fel diadalittasan az egyik gengszter, amint rájött, hogy az egyik polcot görgőkön ki lehet fordítani, mögötte pedig egy hatalmas páncélszekrény áll. Az összes maffiózó odasereglett, elérzékenyülve meredtek a szerkezetre. Kezdték beleélni magukat, hogy valóban gazdagon fognak távozni. A páncélszekrény-feltörés szakértője egyből neki is látott a munkának. Zsuzsa megnyugodott, hogy legalább emiatt nem fogják felelősségre vonni. Biztos volt benne, hogy kinyírják, ha nincs széf… Tamás eközben az ő profiljába vágó kihívással szállt szembe. Az ő munkaeszköze a saját laptopja volt, melyen hemzsegtek a különböző kódfeltörő programok, és számítógépes vírusokhoz hasonló szoftverek, melyek segítettek eltüntetni a behatolások nyomait, vagy összezavarni például az indított átutalások nyomonkövethetőségét. - Bejutottam a rendszerbe – jelentette ki a srác hamarosan, nem sokkal ezután pedig csodálkozva füttyentett is egyet. – Egymilliárd euró van a számlájukon! Nem semmi! Átutalom a saját kajmán-szigeteki számlánkra… – vigyorodott el. – Legyen szíves, szóljon valaki a kintieknek, hogy állítsák vissza a netet! Szükségem lesz rá. Az egyik fickó elrohant, hogy mielőbb visszatérhessen a számára izgalmasabb tevékenységhez, a páncélszekrény felfeszegetéséhez. - És a titkos génmódosításokról találtál valamit? – Zsuzsa eléggé nehezen tudta formálni a szavakat, de ezt muszáj volt megkérdeznie. - Még nem, de keresem – válaszolt Tomi, aki kissé megrettent, amikor a falfehérré sápadt arcú nőre pillantott. – Eléggé szarul nézel ki – ez teljesen őszinte volt. A doktornő lehunyta szemeit, arra koncentrált, hogy továbbra se ájuljon el, és várt az eredményre. Idővel ez is megérkezett. - A telephely saját szerverén minden kódot feltörtem, de csak pénzügyi, könyvelési és gyógyszerkutatási adatokat találtam. A génmanipulációról nincs semmi. - Ez nem lehet… – suttogta Zsuzsa elhaló hangon. Átfutott agyán, hogy társai gazdagon fognak távozni, ő pedig, aki az egészet kitalálta, kudarcot vall, ha itt, egy fontos regionális központban nem tárolják a keresett titkos adatokat. Ezen keseregve hallgatta, ahogy a kasszafúrók csapata lassan szétbarkácsolja a páncélszekrényt. - Ez az! Kinyílt! – kiáltott fel egyikük.

20






- Azt a kurva…! – csodálkozott egy másik. - Mennyi pénz lehet ez? - Még sose láttam ennyit egy rakáson! Úgy tűnt, a maffiózók elégedettek lehetnek. Elkezdték hátizsákjaikba pakolni a ropogós 500 eurósokból álló kötegeket, összesen több tízmilliónyi értékben. - Legalább nem marad annyi pénzük a külsős cinkosaik megvesztegetésére, és talán valaki elkezd beszélni – igyekezett Zsuzsa a jót is meglátni a helyzetben. - Van itt még valami – az egyik kasszafúró egy fekete műanyagdobozt lóbált kezében, láthatóan fogalma sem volt, hogy mi az. – Több is van belőle. A kutatónőnek eléggé meg kellett erőltetnie magát, hogy felnyissa szemeit, és homályosan szemügyre vehesse a leletet. Szinte azt is elfelejtette, hogy félig elvérzett. - Tomi! Külső meghajtók! Kérlek, nézd meg őket! A srác már fel is pattant, és elvette a készülékeket, mielőtt még valami bajuk esik az avatatlan kezekben. Sorra rákötötte őket a laptopjára, megnézni, mit tartalmaznak. Pelyhedző szakállát vakargatva bámulta az adatokat. - Ez lesz az! Itt van minden titkos anyag! Eközben a betörőcsapat teljesen kirámolta a mackót. Dolguk végeztével odacsoportosultak Zsuzsa köré. - Köszönjük a jó tippet! Egész könnyű meló volt ahhoz képest, hogy mennyi lóvét tartottak itt – áradoztak. – Szedd össze magad, kiszámoljuk a te részed is – próbálták elterelni figyelmét ramaty állapotáról. - Köszi, de én csak azokért jöttem – pillantott halványan elmosolyodva a külső merevlemezek irányába. – Tartsátok meg a pénzt, cserébe vigyetek majd ki innen valahogy – kérte. - Amúgy se hagytunk volna itt – szabadkoztak a többiek – De azért köszi! Meglehetősen furcsán méregették a nőt, hogy nem érdeklik az eurómilliók, csak holmi adathordozók. Fejüket csóválva elkönyvelték idealista különcnek. Ebben amúgy egyáltalán nem is tévedtek. Még eltelt némi idő, mire Tamás kijelentette, hogy ő is elkészült. Az előzetes tervek szerint átmásolta a vállalat szerverére a titkos merevlemezek tartalmát, majd a spamküldő programokhoz hasonló szoftverével elérte, hogy az adatok jóformán vírusként terjedjenek szét a világ minden, nem megfelelő védelemmel ellátott számítógépére. És ezekből jóval több létezett. A kutatóállomás szervere ráadásul kellően nagy kapacitású és jól védett volt ahhoz, hogy azok, akik esetleg figyelik ezeknek az adatoknak a terjedését, ne tudják törléssel megakadályozni, hogy mindenkihez eljussanak, maximum lassítani a folyamatot. Mindemellett azok a számítógépek, amelyekre eljutottak a titkos adatok, egy kiegészítő vírus segítségével új kibocsátási forrássá is váltak, tehát az adatok elterjedtsége exponenciálisan nőtt. Zsuzsa csak mosolygott saját korábbi – Tamás szakértelmével összehasonlítva – amatőr próbálkozásain. - Ez biztos hatásos lesz – vélte a nő. – Nehogy itt felejtsd a winchiket! – figyelmeztette Tamást. – Szeretném eltenni őket emlékbe – a siker tudata visszahozta kissé erejét, futotta egy további mosolyra is. - Nem felejtem. De most már húzzunk innen a francba. Ha eddig nem is vették észre, hogy betörtünk ide, mostanra már biztos lenyomozták, hogy itt van a jelek elsődleges forrása. A szavakat tettek követték, a csapat a sérülteket támogatva levonult a földszintre, most a főbejáratot kinyitva távoztak. Kint őrködő társaik is csatlakoztak hozzájuk, beszálltak a furgonokba, kikapcsolták a mobiltelefon- és rádiózavaró készülékeket, végül feltűnésmentesen elhajtottak. 17.

21






Varga István felriadt mobiltelefonja csörgésére. Az órára pillantott, hajnali 3 volt. Ismeretlen számról hívták. Elnyomott magában egy káromkodást, majd fogadta a hívást. - Ki az és mit akar ilyenkor? – kérdezte cseppet sem lelkesen vagy udvariasan. - A rendőrségtől keresem. Szeretném megkérni, hogy azonnal jöjjön a cégközpontba. - Miért, valami gond van? – az igazgató egyből felébredt, és figyelmesebbé vált. - Úgy is lehetne fogalmazni. Úgy tűnik, betörtek az irodaházba, meg kellene néznie, mit vittek el pontosan. - Máris megyek. Varga István találomra magára kapott pár drága, márkás göncöt, bevágta magát luxuskivitelű Audijába, és padlógázzal, csikorgó kerekekkel kilőtt villájához tartozó garázsából. Hamarosan megérkezett a Pfützer-irodaházba. Döbbenten meredt a mindenhová kihúzott, rendőrségi lezárást jelző szalagokra, a kéken villogó járőrautók sorára, a mentőkre, akiknek már csak annyi dolguk maradt, hogy lezárt fekete zsákokat toljanak be autóikba. - Varga úr? – lépett oda hozzá az egyik tiszt. - Én vagyok. Maga hívott. Megismerem a hangját. - Így van. Kérem, jöjjön velem. A rendőrtiszt bevezette az épületbe, közben megmutatta a harcok nyomait a recepciónál, beszélt az elkábított őrökről, valószínűsítve, hogy az utolsó kettőt sem ölték volna meg, ha nem kezdenek éles lőszerrel tüzelni. Ezután felmentek az igazgatói irodába. - Úgy tűnik, leginkább a páncélszekrény érdekelte az elkövetőket. A nyomozás sikeressége érdekében elmondaná, hogy mi volt benne. - Körülbelül húszmillió euró – mormolta Varga úr, de az üres értéktárolóba pillantva meghűlt a vér az ereiben, mert a titkos információkat tartalmazó adathordozók sem voltak ott, pedig úgy gondolta volna, hogy az nyilván nem képvisel semmilyen értéket egy szimpla bűnözői csoportnak, akik csak a pénzre utaznak. - Más egyéb nem tűnt el? - Nem – rázta fejét az igazgató. Nem akarta a nyomozó orrára kötni, amit csak bizonyos, magas rangú személyek tudhattak, akik folyamatosan részesültek a kenőpénzből. - Akkor köszönöm. Ha mégis eszébe jutna bármi, értesítsen – nyújtotta át névjegyét. - Úgy lesz. Köszönöm a segítségét. A nyomozó elment. Ekkor Varga úr leült az íróasztalához, arcát tenyerébe temette. Egy darabig nem gondolt semmire, csak próbált lehiggadni. Ekkor tűnt fel neki a halk zúgás számítógépe felöl. Biztos volt benne, hogy nem hagyta bekapcsolva. Az egér után nyúlt, ahogy megmozdította, bejött a kép a monitoron. Egy kalózzászlóra emlékeztető ábra jelent meg, azzal a felirattal, hogy „semmilyen bűn nem maradhat örökké büntetlenül”. Semmi mást nem tudott csinálni, a hacker nyilván letiltott minden egyéb hozzáférést. Ha eddig nem lett volna kellően feldúlt, most már elkezdett valóban aggódni. Tudta, hogy aki képes ilyesmit művelni egy számítógéppel, az nyilván értékelni fogja azt is, amit azokon a bizonyos eltűnt adathordozókon talál. Ismét megcsörrent a telefonja. Ezúttal túlzottan is ismerős volt a szám. Amerikából hívták, a vállalat központjából. Rossz előérzete támadt, nem igazán akaródzott felvennie a telefont, de tudta, meg kell tennie. - Mit parancsol, uram? – kérdezte alázatosan. - Magyarázatot! Mi a fenét csinálnak maguk ott, hogy a vállalat szervereiről agresszív vírustámadások indulnak ki, szétterjesztve a megfertőzött gépeken a titkos GMO-projektünket leleplező összes bizonyítékot. - Hogy mi? – Varga István nem akarta elhinni, amit hallott.

22






- Én megpróbálom csökkenteni a károkat, hazugságnak, hamisítványnak bélyegezve a dokumentumokat. Lehet, hogy máris késő. Nem tudom. De azt igen, hogy magának vége… – a másik férfi köszönés nélkül bontotta a vonalat. A magyar központ vezetője összeomlott. Enerváltan kihúzta íróasztala egyik fiókját, úgy tűnt, a pisztolyát nem vitték el. Kibiztosította, csövét a szájába dugta, majd meghúzta a ravaszt. A dörrenésre rendőrök sereglettek oda, de már csak a falról komótosan lefelé csordogáló kocsonyás agyvelőt vehették szemügyre. 18. A precízen felépített rendszert alkotó dominók kezdtek sorra ledőlni. Az emberek, akik elolvasták a mindenhonnan özönlő dokumentumokat, gondolkodni, gyanakodni, kérdezősködni kezdtek. Ráébredtek, hogy tényleg nincs más magyarázat arra, hogy olyan hirtelen és erőteljesen átvegye az uralmat az allergia az emberek élete fölött, mint ami a dokumentumokból kisejlett, méghozzá a szándékos emberi beavatkozás, ráadásul pusztán az egyéni haszonszerzés céljából. A népharag fokozódott, helyenként tüntetésekbe, máshol erőszakba torkolló megmozdulásokba csapott át. A követelések egyértelműek voltak, az igazságot akarták tudni. Forgáts doktornő telefonja is egyre gyakrabban csengett. Sorra hívták fel a tévéigazgatók, újság-főszerkesztők, hogy most már hisznek neki, és nagyobbnál nagyobb összegeket ajánlottak, hogy az ő csatornájuknál, újságjukban adjon interjút. Próbálták időben elhagyni a süllyedő hajót, és átpártolni a másik oldalra. 19. - Jó estét kívánok, kedves nézőink – jelentkezett be élő adásban a riporter-műsorvezető, az egyik legnézettebb ilyen jellegű műsor házigazdája. – Mai vendégem Forgáts Zsuzsa, a biológiatudományok doktora – mutatta be a csinos, magas, vékony, mogyoróbarna hajú, mosolygós nőt. - Én köszönöm, hogy itt lehetek. - El tudná magyarázni a kedves közönségnek és a tévénézőknek, hogy pontosan mit is jelent az, hogy genetikailag módosított organizmus, és hogyan használta fel ezt a technológiát a Pfützer? - Igen. Szóval a génmódosítás során az történik, hogy jelen esetünkben az eredeti növény génállományába beültetnek egy idegen szakaszt, ami származhat más, létező élőlényekből, vagy lehet teljes egészében mesterségesen tervezett. Mivel a mai tudomány már nagyon sokat tud a gének, a DNS életműködéseket szabályzó szerepéről, meg merem kockáztatni, hogy az ominózus örökítőanyag-szakaszt teljes egészében mesterségesen, konkrétan abból a célból tervezték, hogy a megfelelő kezelés mellőzése esetén szinte halálos mértékűvé fokozza a rá adott allergiás reakciókat. Ilyen kutatómunkához rengeteg kísérletezés, komoly laboratóriumi háttér és persze nagyon sok pénz szükséges. Az említett gyógyszeripari vállalatnak mindez rendelkezésére állt. - Gondolom, a kedves nézők is egyetértenek velem, hogy egyáltalán nem tűnik etikusnak a Pfützer részéről egy ilyen alattomos módszerrel növelnie allergiagyógyszerének forgalmát – a nézőtér felől egyetértő morajlás hallatszott. – És doktornő, hogyan lehetne leküzdeni az immár valószínűleg a világ minden táján, több növényfajban is elszaporodott „allergiagént”? - Arra nyilván nincs lehetőség, hogy minden növényt egyesével DNS-elemzésnek vessünk alá. Ez logisztikailag kivitelezhetetlen lenne. Ezt a problémát sajnos csak olyan módszerrel lehet megoldani, ahogyan létrehozták. - Pontosan mire gondol ezzel?

23






- A módosított növények eredeti kártevőit fogjuk génmanipulációval rávenni, hogy csak azokat az egyedeket támadják meg, amelyek tartalmazzák az „allergiagént”, ahogy ön nevezte. Ezt körülbelül úgy kell elképzelni, hogy a GMO-kártevők csak azokat a növényeket fogják kívánatosnak, jóízűnek, egyáltalán emészthetőnek, táplálónak találni, amelyekben érzik az „allergiagén” csábító illatát, ízét. Eközben a DNS- és magraktárakból tovább kell szaporítani a még garantáltan beavatkozás-mentes, régi fajtákat, és ezeket ültetni, nehogy élelmezésügyi katasztrófához vezessen a GMO-fajták tömeges pusztulása az új kártevők hatására. - És mi fog történni ezekkel a génmódosított kártevőkkel, ha elfogy a táplálékuk. - Egyszerűen éhen pusztulnak, és így mind a mesterségesen allergénné tett növények, mind az ellenük létrehozott kártevőfajok eltűnnek bolygónk felszínéről, és visszaáll a megelőző állapot. - Ez eléggé komplex feladatnak tűnik. Mennyibe fog mindez kerülni, és ki fogja finanszírozni a kutatásokat, illetve a többi említett munkát? - Nos, amióta végre komolyan veszik, amit kiderítettem az ügyről, több ország társadalombiztosítási intézménye is megkeresett. Megosztották velem, hogy megdöbbentő összegeket, évente dollár- és eurószázmilliárdokat költöttek az Allergonon támogatására, azaz a mi adónkból finanszírozták a Pfützer vezetőinek elképesztő profitját. Ezeknek a társadalombiztosítási szervezeteknek megérné ugyanezt az összeget a probléma okának megszüntetésére fordítani, a valódi megoldásra koncentrálni, hiszen így már középtávon is jelentősen mérséklődhetnének kiadásaik. A tárgyalások már előrehaladott állapotban vannak. - Ezt örömmel halljuk – bólintott a műsorvezető, a nézők nevében is. – Igazán jó lenne végre úgy kimerészkedni a lakásból, ne adj isten a városból, hogy nem kell előtte gyógyszerekkel teletömnünk magunkat. - Néhány évig sajnos ez még biztos nem valósulhat meg, de keményen fogunk dolgozni rajta! – ígérte Zsuzsa. - Köszönjük! És igaz az a híresztelés, miszerint ön személyesen is részt vett a bizonyítékok megszerzésére és elterjesztésére szervezett akcióban, amit a rendőrség a napfényre került dokumentumok tükrében utólag átminősített terroristatámadásról az alapvető emberi jogok védelmében elkövetett, tulajdonképpeni hőstetté. A kutatónő önkéntelenül is bekötött vállára pillantott. - Ha már rákérdezett, bevallom, hogy így volt. Nem így terveztem az elején, amikor véletlenül, egy orvos barátom sugallatára rájöttem az eltitkolt igazságra. De amíg egyedül, békésen próbálkoztam, senki sem figyelt rám. Azt pedig semmiképp sem hagyhattam, hogy minden változatlanul folyjék tovább. - Az ön döntése bizonyosan az egész emberiség nagy szerencséje, még ha sok áldozatot követelt is öntől. - Megérte – mosolygott a nő. - Megenged még egy utolsó kérdést? Jól értesültem, miszerint önt nevezték ki a nemzetközi kutatócsoport vezetőjének? - Ön mindent tud? – kérdezte kicsit zavarba jőve a doktornő. – Nem szerettem volna ezzel dicsekedni – mosolyodott el félszegen. - Pedig igazán büszkék lehetünk, hogy egy honfitársunkat választották ennek a nagyszerű projektnek az élére! Tapsoljuk meg mai vendégünket, Forgáts Zsuzsát, aki meg fog menteni minket attól a folyamatos kínlódástól, amit a felfokozott allergia okozott életünkben. A közönség valóban szorgalmasan tapsolt, még az ilyen műsorokban megszokott, tapsra utasító jelzőfények használatára sem volt szükség. A műsor rekordnézettséget produkált, és a téma felvállalásával az igazgató is sikeresen tisztára mosta magát a bűnpártolás vádja alól. 20.

24






A dominók tovább dőltek. Azok közül, akik haszonélvezői voltak a Pfützer machinációinak, kik félelmükben, kik csalódottságukban, számosan követték Varga István példáját. A politikai vezetés számára is kínossá vált a korábban gyümölcsöző kapcsolat a gyógyszercéggel, így – mentve a menthetőt – utasították a rendőrséget a valódi bűnösök felkutatására, elfogására. Ezek a tudósok, politikusok, gazdasági hatalmasságok, akik tudtak az ügyről, részt vettek benne, vagy falaztak neki – mielőtt utolérte volna őket a törvény kenőpénz-kábulatából immár magához tért vasökle – öngyilkosok lettek, vagy egyszerűen csak magukhoz vették addig összeharácsolt vagyonukat, és igyekeztek a Föld olyan távoli szegletébe elmenekülni, ahol reményeik szerint egyetlen kiadatási egyezmény sincs életben korábbi hazájukkal. 21. Zsuzsa immár megtehette, hogy saját lakásába tér haza. A rendőrség elfogta a Pfützer bérenceit, így már nem volt mitől tartania. Amikor kilépett a liftajtón, mégis meglepetés érte. Egy jólöltözött férfi mosolygott rá, aki valahonnan a régmúltból nagyon ismerős volt számára. - Gábor, a kung-fu edzésekről! – érkezett a felismerés hamarosan. – De hogyan találtál meg? És miért? - Csövesként nyilván nem ismertél fel… – a férfi zavarban volt. - Az is te voltál? Miért nem mondtad el? Pedig ahogy harcoltál a támadóimmal, olyan ismerős volt! De te, szakállal, szakadt ruhában, bocsáss meg, de nem igazán… - Nem is szerettem volna, hogy felismerj abban az állapotomban. Nagyon szégyelltem magam. De sikerült változtatnom a sorsomon. - Ennek nagyon örülök! Elmeséled, hogyan? - Szívesen. Ha meghívhatlak vacsorára! – Gábor hamiskásan mosolygott. - Elfogadom. Köszönöm! – Zsuzsa is visszamosolygott azon a módon, ami a férfinak már akkor is hihetetlenül tetszett, amikor sok-sok évvel azelőtt néha találkoztak edzésen. - Akkor este érted jövök. Most csak gratulálni szerettem volna a tévés szereplésedhez. Nagyon jól sikerült. És büszke vagyok rád, hogy mindezt megtetted az emberiségért! - Ezt is köszi! Gábor most már tényleg elbúcsúzott, és elment, felkészülni gondolatban a vacsorára, ahol nem szeretett volna semmit sem elrontani. Zsuzsa pedig lepihent lakásában, és elgondolkodott az élet furcsaságain, például ezen a meglepő találkozáson régi ismerősével. Kíváncsi volt, mi fog kisülni ebből a vacsorameghívásból. 22. Gábor udvariasan kinyitotta a hölgy előtt az étterem ajtaját, az asztalukhoz kísérte, lesegítette kabátját, leülésnél odaigazította a széket, csak eztán foglalt maga is helyet. Rendeltek, majd egymásra pillantottak. Mindketten tudták, hogy mondani kellene valamit, de zavarban is voltak a furcsa helyzet kapcsán. A férfi megcsodálta partnernője gyönyörűségét, nagyon jól mutatott kecses, magas alakján az elegáns estélyi ruha, nyakát szolid lánc ékesítette, amely nem próbálta elnyomni viselője szépségét, csupán kihangsúlyozni azt. Arcán, mogyoróbarna szemeiben ugyanaz a báj, kedvesség, érzelmesség tükröződött, mint ami sok-sok évvel korábban megtetszett neki benne. Amikor a nő rámosolygott, sóhajtott egyet. - Hihetetlenül elbűvölő vagy! – jelentette ki Gábor.

25






Zsuzsa meglehetősen szerény volt önmagát illetően, így zavarba jött, lesütött szemekkel oldalra pillantott, fejét is picit elfordítva. - Amikor így csinálsz, az is elragadó! – folytatta a bókolást a férfi, és érezte, hogy szíve hevesebben kezd dobogni. A nő természetesen örült a kedves szavaknak, de tényleg nem szerette, ha róla beszélnek, ha túl sok figyelem szegeződik rá, így próbálta másfelé terelni a szót. - Nagyon kedves vagy, de szerintem ennyi egyelőre elég lesz, még túlzottan elbízom magam… – ekkor témát váltott. – Megígérted, hogy elmondod, mi történt veled az utóbbi években. Tényleg nagyon furdal a kíváncsiság – vallotta be őszintén, miközben a férfira nézett, aki közel olyan magas volt, mint ő maga, rövid barna hajába már meglehetősen sok ősz szál vegyült, de most újra olyan mosolygós volt, mint régen, amikor még a kung-fu edzéseken találkoztak. Talán azért sem ismerte fel hajléktalanként, mert akkor nem mosolygott. - Hát rendben. Történt velem néhány elég kellemetlen sorscsapás mind a magánéletemben, mind munkaügyben, amikkel nem szeretnélek terhelni, és nem láttam semmi olyan célt, motivációs erőt magam előtt, ami arra sarkallt volna, hogy küzdeni kellene. Mindenbe beletörődtem, nem foglalkoztam semmivel, nem csoda, hogy hamarosan hajléktalanná is váltam. Nem is tudod, mennyire beszűkül az ember tudata ebben az állapotban. Tényleg csak alapfunkciókat lát el. Jobb nem is belemenni ebbe mélyebben, mert így utólag nagyon szégyellem magam, hogy ennyire elhagytam magam, gyáva voltam, és nem küzdöttem azért, amit szerettem volna elérni. Hiszen láthattad, milyen állapotban voltam, amikor azon az estén verekedtünk a támadóiddal… - Valóban elég nyomasztó látványt nyújtottál, ha még fel is ismerlek, akkor az egyenesen sokkoló lett volna. De mégis jobb lett volna, ha szólsz, hogy te vagy az. Szerettem volna segíteni! - Így is segítettél, méghozzá rengeteget! Elláttad a sebeim, enni adtál, beszélgettél velem, pénzt adtál, emberszámba vettél. Teljesen megváltoztatta a hozzáállásom ez a találkozás, a kedvességed. Ahogy régen is, most is te motiváltál, hogy tegyek valamit. A pénzből vettem magamnak néhány új ruhát, rendbe hoztam a külsőmet, és elhatároztam, hogy állást kell találnom, akármi is legyen az, és újrakezdenem az életem. Persze még csak a kezdeti lépéseket tettem meg, és még nehéz út áll előttem, de azt csakis neked köszönhetem, hogy újra embernek érzem magam. És az, hogy veled vacsorázhatok, hát, szavakkal ki nem fejezhető boldogság! – Gábor bátran a nő szemébe nézett, és elmosolyodott. - Bókolni, zavarba ejtő dolgokat mondani még mindig valóban jól tudsz! - De csakis neked. Sose ismertem még egy olyan nőt, aki ennyire eszemet vette… Zsuzsa is felidézte azokat a régi időket, amikor megismerkedett Gáborral, hogy mennyi mindenről és milyen kellemesen elbeszélgettek az edzéseken, valamint néha azon kívül is, és ráébredt, semmi oka sincs arra, hogy miért ne adhatna a férfinak egy esélyt, ha már ennyire rajong érte. - Atropa belladonna – jegyezte meg sandán-hamiskásan mosolyogva Zsuzsa. - Te még emlékszel erre? – hökkent meg Gábor, hiszen annak idején mindig ő emlegette ennek a kifejezetten nem romantikus, mérgező növénynek a latin nevét, amely onnan nyerte fontosságát számára, hogy ez volt az első, amelyet a nő biológia szakos hallgatóként megismertetett vele. A férfi pedig hamarosan ezt kezdte alkalmazni kódolt, virágnyelvi kifejezésként olyan szituációkban, amikor nem volt lehetősége nyíltan bókolni Zsuzsának, akibe hamarosan szerelmes lett. A férfi jó jelnek tartotta, hogy ezt hallhatta fiatalkori szerelme szájából. Ezúttal rámosolygott a szerencse, az este jól sikerült, kellemes beszélgetéssel, mókázással telt, melyet több hasonló követett. Innen már ment minden a maga útján.

26






A szakmai sikerek sem maradtak el. Zsuzsa a nemzetközi kutatócsoport élén eredményesen vette fel a harcot a génmódosított allergén növényekkel szemben, és minél kevesebb gyógyszert kellett az embereknek fogyasztaniuk, annál jobban tisztelték és becsülték Forgáts doktornőt. Gábor, írói vénáját bevetve, megírta a Pfützer cég elleni harc igaz történetét, első kézből szerezve az információkat. Nemzetközi bestseller lett, bár ez inkább szólt a főszereplő doktornő személyének, semmint az író tehetségének…

Regőczi Gergely v1.00 : Budapest-Miskolc, 2013. 08. 10. v1.05 : Budapest, 2013. 08. 14.

27

Regőczi Gergely Allergia Sci-fi novella Budapest - Miskolc 2013

Recommend Documents