Regőczi Gergely. Az Álomvizsga. Filozofikus horror-novella MISKOLC - BUDAPEST

Regőczi Gergely

Az Álomvizsga Filozofikus horror-novella

MISKOLC - BUDAPEST 2000.-2008.



Regőczi Gergely: Az Álomvizsga



Regőczi Gergely: Az Álomvizsga. Filozofikus horror-novella.© „Szellemes” történet egy álom-államvizsgáról… A mű adatai: Ötlet: Miskolc, 2000. 05. 29. Államvizsgák: Miskolc, 2000. 06. 05-06. Novella írásának kezdete: Miskolc, 2000. 06. 12. Elkészülés időpontja: v1.15 : Miskolc, 2000. 07. 20. v1.17 : Miskolc, 2000. 07. 21. v1.26 : Budapest, 2001. 08. 29. v1.28 : Budapest, 2001. 09. 13. v1.40 : Budapest, 2008. 01. 11. Szavak száma: 24.535 Karakterek száma szóközök nélkül: 149.892 Karakterek száma szóközökkel: 174.207 Előszó és köszönetnyilvánítás: Köszönöm édesanyámnak, Belley Laurának, és testvéremnek, Slezák Attilának, hogy támogattak a mű elkészítésében, különösen a hosszú évek során folytatott összes beszélgetéssel, melyek döntő módon meghatározták gondolkodásmódomat, ezáltal a mű jellemzőit is. Köszönöm a novellában is keresztnévvel említett három ifjú hölgynek – főiskolai évfolyamtársaimnak – M. Juditnak, M. Csillának és P. Gabriellának (vezetéknevük elhallgatása inkognitójuk védelmét szolgálja, de ők úgyis magukra ismernének…), hogy személyük rám gyakorolt hatása révén egyáltalán belekezdtem az írásba, és a sorsnak, hogy megismerhettem őket! Remélem, nem fogják ellenezni személyeik szerepeltetését! Hálával tartozom a borítón szereplő számítógépes grafika elkészítőjének is, akit sajnos nem tudok név szerint megnevezni. A mű egyes részleteit különböző írások, filmek, és létesítmények ihlették. Köszönöm ezek létrehozóinak fáradozásaikat, melyek szintén nagyban hozzájárultak szemlélet- és gondolkodásmódom differenciálódásához, fejlődéséhez. Ezen művek közül felsorolnék néhányat, melyeket nyugodt szívvel ajánlhatok bárkinek tanulmányozás céljából: Írások: Laczkó Géza: Holdbéli Dávid csodálatos tapasztalatai a Földön Síklaky István: A fennmaradás társadalmi programja David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma (A társadalmi rendszert kritizáló művek) Szathmári Sándor: Adalékok a kompofon történetéhez (A „Gépvilág, és más fantasztikus elbeszélések” c. gyűjteményből) Friedrich Schiller: Filozófiai és esztétikai írások (Művészet kérdésköre) Filmek: Ghost Csillagok Háborúja Mátrix Szellemirtók Helyek: Miskolc városa Az Euro Disneyland vidámpark szellemkastélya Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1






Nem szeretem, ha sötét színű öltönyt kell felvennem. Ez mindig arra emlékeztet, hogy vizsgáznom kell valamiből, tudományosabban megfogalmazva, az öltöny viselése egyből a „vizsga” asszociációt hívja elő tudatomból, s ez fordítva is érvényes. Tehát már bármelyik a kettő közül stresszt okoz. Ezt most csupán azért mondom el, mert ismét a fentebb említett elegáns öltözék van rajtam… Igen, ma van az államvizsga, egy hónapja csak erre tanulok éjt nappallá téve, de még mindig bizonytalannak érzem tudásom. Sok mindent elsajátítottam (ez nem szerénytelenség, mindjárt megmagyarázom), de képtelen lennék összefüggően, tételekhez rendezve összefogni mondanivalómat. Sokkal inkább szeparált tények ugranak be, melyek természetesen mindig más-más témakörhöz kapcsolódnak, így tudásom inkább általános műveltségnek tekinthető, mintsem rendszerezett ismeretnek. Ezért is van az, hogy még akkor is izzadnék, ha történetesen nem lenne 35 °C-os meleg; logikus, hogy nyáron az Egyetemnek abba az épületbe szervezik az államvizsgánkat, amelynek szinte minden felülete üvegből van, ebből adódóan itt is „üvegházhatás” érvényesül. Már ájuldoztam a hőségtől, amikor kinyílt ama terem ajtaja, melyben az a bizonyos vizsga folyt. A tikkasztó forróság ellenére is kirázott a hideg a hirtelen rám törő félelemtől, amint megláttam, hogy milyen állapotban hagyta el az egyik kedves, mellesleg mindig alaposan felkészült csoporttársnőm azt az ominózus helyiséget, amelyben a számonkérés folyt. Még illedelmesen becsukta maga mögött az ajtót, de ekkor már nem bírta elfojtani a rátörő sírást. Mihelyst odaértem mellé – merthogy természetesen odamentem megtudakolni, hogy mi is történt, és mivel épp senki más sem tartózkodott a közelben – a lány az én vállamra borult, és nekifogott eláztatni a zakóm. A ruházatom egyáltalán nem sajnáltam, a csinos, középhosszú, hullámos sötétszőke hajú, kerek, ábrándos arcú lányt viszont annál inkább. Szomorú együttérzésembe azonban vegyült egy kevés katartikus, meghitt öröm is, hogy végre van valaki, aki becsül annyira, hogy nálam sírja ki magát, és esetleg megosztja velem elkeseredettségének okait. Ez a boldogság természetesen nem lehetett túlzottan erős, mert inkább ezerszer mondanék le a segítés öröméről, mint hogy akár csak egyetlenegyszer is szomorú legyen valaki, akit kedvelek. Vártam néhány percet. Tudom, és érzem is, hogy a sírástól megkönnyebbül az ember, de sajnos olyan ritkán van alkalmam az érzéseim kifejezésére, hogy már teljesen magamba fojtottam őket, és ha nagyon-nagyon mélyen bele is süllyedek a szomorúság szürke tavába, sírni nem tudok, csak a szívem facsarodik csöndben, szótlanul. Amint kicsit megnyugodott a lány, elhatároztam, hogy megkérdezem, mi történt, hisz a nyomasztó élmények megosztása másokkal ugyanúgy enyhítheti a kellemetlenség, fájdalom érzését, mint a sírás. - Gyere, üljünk le, és ha gondolod, mondd el, mi bánt! - Annyi bajom van … és … – kezdett bele még mindig szipogva, akadozva a lány. – És még ráadásul ezzel a k…, jó, megnyugszom, államvizsgával is tetézik gondjaimat! Képzeld el, nem is azt kérdezték, amit megadtak a tételsoron! Sőt, minden mást kérdeztek, csak azt nem, ami tétel volt! És amikor látták, hogy nem tudok válaszolni, nyíltan kiröhögtek, aztán elkezdtek pénzt adni egymásnak. - Pénzt egymásnak? – hökkentem meg. - Igen, még el is mondták, hogy előre megfogalmazták a kérdéseket, és fogadtak egymással, hogy ki melyikre lesz képes válaszolni, és éppen ezért tesznek fel ilyen „érdekes” kérd… – ekkor a sírástól ismét elcsuklott a lány hangja, egy picit megint csöndben vártunk. - És aztán mi volt? Adtak jó kérdéseket is? - Mi a német nyelvtanári szakra járunk, nem? - Dehogynem. – vágtam rá a választ a váratlan kérdésre. - És a kérdéseknek mégis egyre kevesebb közük volt a német nyelvhez. Végül a vizsgabizottság elnöke azt mondta a többi vizsgáztatónak, hogy szeretne még egy utolsó „mentő” kérdést feltenni. Megkértek, hogy addig menjek át a szomszédos szobába. Azt még

2






hallottam, hogy az elnök százezret tesz arra, miszerint nem fogom tudni. Néhányan bíztak az általános műveltségemben, ezért ők a tudásomra szavaztak. De nem értettem minden szót, a konkrét feladványt sem. Ezután visszahívtak, és nagy lazán csak ennyit nyögtek be: BoyleMariotte? A múlt homályos mélységeiből felrémlett, hogy hallhattam már a dologról, de semmi konkrétum se jutott a szavak csengésének ismerősségén kívül eszembe. Néhány perc feszült várakozás után azok a tanárok, akik jó általános tájékozottságomra fogadtak, szúrós tekintettel rám néztek, iszonyúan erősen tükröződött szemükben az irántam érzett harag és megvetés, amiért miattam vesztetek fejenként százezret. Az elnök röhögve vette át nyereményét, és csúfondárosan megjegyezte, hogy biztos volt benne, semmire sem vagyok jó, úgyse tudok semmit, de azért jövőre „örömmel” – ezt a szót különösen maró gúnnyal ejtette ki – vár a visszavágón. Alig bírtam megállni, hogy ne ott sírjam el magam! - Én is hallottam a nevetést, de azt hittem, olyan jól megy az anyag, hogy még viccelődni is van időtök. - Az anyag lehet, hogy tényleg jól ment volna, de most már nem érdekel az egész, már látom, milyen aljasok az emberek… Az ajtó újra kinyílt, ez félbeszakította a beszélgetést. A bizottság elnöke jött ki, és szólt nekem, hogy én következem, legyek szíves befáradni. Még gyorsan megkérdeztem a lányt, hogy megvár-e, majd amint igent mondott, elindultam a végzetes terem felé. Néhány másodperc erejéig elgondolkodtam azon, hogy miért is találom olyan kedvesnek, érdekesnek ezt a lányt, Gabit. Talán azért, mert idealista. Ha kiábrándítják is, újra és újra kiheveri az emberekben való csalódását, és nem tágít attól a szilárd meggyőződésétől, hogy mindenki egymás javát akarja. Éppen ezért könnyű felvidítani, örömet okozni neki. (Még egy, a maihoz hasonlóan elkeserítő élmény után is.) Ilyenkor szinte gyermeki ártatlanság és fiatalos lendület tükröződik mosolyán és mozgásán, mely tényleg hasonlít az aranyos kisgyermekek naiv, gondtalan viselkedésére. Ez azonban semmiképp sem tévesztendő össze az infantilis magatartással, mellyel a logikátlan, értelmetlen és gyakran destruktív tevékenységet jellemzik. Gabira nagyon illik Schiller jellemzése a naiv emberről, melyet saját fordításban idéznék: „A gondolkodásmód naivsága sosem lehet erkölcsileg romlott személyek tulajdonsága, hanem csak gyermekeké vagy gyermeki érzületű felnőtteké. Ez utóbbiak gyakran a nagyvilág mesterkélt viszonyai között is naivan cselekszenek és gondolkodnak, saját tiszta emberiességük elfeledteti velük, hogy egy romlott világban élnek…” Mindez, a kedvessége és aranyossága juttatta eszembe róla a valahol már hallott „Cukorfalat” becenevet. Lehet, hogy mostantól így kellene neveznem? Sajnos a vizsgaterem ajtaján belépve elnyomta kellemes baráti gondolataimat a stressz és félelem gyomrot görcsbe rándító érzése. Nem sok jót vártam már én sem, miután körülnéztem. Nem tudom, honnan szerezhették be azt a nagyjából két méter magas ormótlan emelvényt, melynek fennsíkjáról lenéztek rám, s amely elé engem is leültettek egy kemény faszékre. Olyan volt az egész, mint egy bírósági kihallgatás, vagy tán még frusztrálóbb, megalázóbb, mert még ügyvédem sem lehetett. Az első hozzám intézett kérdés szintén a Boyle-Mariotte volt. Miközben feltették, vigyorogva egymásra kacsintottak. Úgy láttam, hogy nálam ez az egyszer már felhasznált, ezért értéktelenné vált kérdés csupán a beugró. Belső szemeim előtt hirtelen újra élesen láttam leperegni, ahogy Gabi elpanaszolja megaláztatásait. A bizottság lelki terror módszerei iránti érzelmeimet leginkább a harag szóval foglalhatnám össze. Ökölbe szorult a kezem, és elmém valahonnan tudat alól megsegített a visszavágás eszközével: - A Boyle-Mariotte-törvény egy viszonylag egyszerű fizikai szabály a gáztan területéről, mely kimondja, hogy egy adott tömegű gázmennyiség nyomása és térfogata változatlan hőmérsékleten fordítottan arányos. Ezt a törvényt Boyle angol és Mariotte francia fizikus 1650 táján fedezte fel. Az elnöknek egyből az arcára fagyott a mosoly, és remegő kézzel osztotta vissza a korábban bekasszírozott százezreket. Akik most nyertek, egyből jókedvre derültek:

3






- Remek, még egy-két ilyen válasz, és megvan az ötös diploma! - Nem hiszem, hogy a többi aljas kérdésükre is meg tudnék felelni, melyeknek még a legtávolabbi vonatkozásokban sincs közük a német nyelvtanári szak követelményeihez, arról nem is beszélve, hogy olyasmit nem illő vizsgán kérdezni, amit nem tanítottak meg. De még ha képes volnék is rá, akkor se válaszolnék, mert hiába tudnak többet nálunk, mégis lenézem magukat. Mások szenvedését használják fel, hogy kielégítsék szadista hajlamaikat és játékszenvedélyüket, miközben pedig az előadásaikon álszenteskedő módon a humanizmus eszményeiről prédikálnak. Nem kívánok durva kifejezéseket használni, olyanokat, amelyekkel megközelítőleg is ki lehetne fejezni az önök alávalóságát. Szegény előző lányt is szörnyen romba döntötték lelkileg. Legalább már egy kicsit visszafognák magukat, feltennék a kérdéseket, kirúgnák az embereket, és csak utána kezdenének röhögni, és a pénzen osztozkodni! Inkább lennék emberséges utcaseprő, mintsem hogy néhány ilyen tanárról rám ragadjon ez a mocskos viselkedésforma, és én is egy másokat eltaposó érzéketlen állattá aljasodjam! - Na takarodj kifelé, te szemtelen taknyos kis seggfej! – üvöltötték kórusban a vizsgabizottság tagjai, még magázódni is elfelejtettek. Eleget tettem „kérésüknek”, felálltam, kihúztam magam, és nyugodt léptekkel elhagytam a helyiséget. Gabi még tényleg várt rám odakinn, középhosszú sötétszőke haja kissé zilált volt, gondoltam, ez korábbi megrázkódtatásainak még ki nem javított emléke. Ahogy rám pillantott, egy röpke mosoly futott át inkább kerek arcán, aztán aggodalmassá váltak vonásai. Barna szemeivel kérdőn tekintett rám: - Nagyon hamar kijöttél, és hallottam az üvöltözést, mondd már, mi történt! - Semmi, csak megmondtam nekik a véleményemet a Boyle-Mariotte-törvényről, és a vizsgáztatási módszereikről, úgyhogy lehetséges, hogy jövőre ismét összefutunk itt. Szerintem menjünk valami kellemesebb helyre, mi lenne, ha meghívnálak egy fagyira? Közben majd mesélek. - Ó, köszi, ez igazán rendes tőled! - Én köszönöm, hogy megvártál! Lassan összepakoltunk, és elindultunk a hosszú folyosó végén lévő kijárat felé. Úgy félúton meghallottunk egy ismerős üvöltést: - Hé, maga! – bömbölt habzó szájjal az elnök. - Gondolom, hozzám beszél, ne nézz hátra! – súgtam oda Gabinak, és fülünk botját se mozdítva folytattuk utunkat. A tanár ezt – mint ahogy el is vártam – sértésnek vette, és még inkább erőteljesen ordítozni kezdett. - Legalább akkor figyelj rám, amikor közlöm, hogy kirúglak, jövőre ne is fáraszd magad ide, te szemét kis arrogáns pöcsmag! – ezzel utánam vágta az indexkönyvet, amely darabokra szakadt az épület egyik oszlopán. Még biztosan volt mondanivalója, de mi csak valami torz hörgésszerű szöveget észleltünk, majd egy újabb csattanást hallottunk. Nem tudtuk megállni, hogy ne forduljunk meg. Láttuk, ahogy a tanár a szívét markolászva fetreng a földön. - Szerintem szívinfarktus. – jegyeztem meg. - Úgy látom, hogy legkevésbé a szadista, egocentrikus emberek bírják a kritikát. – tette hozzá Gabi. - Főleg módszereik teljes csődjét, amikor valaki egyszerűen már figyelemre se méltatja őket. Ezután még egy jót röhögtünk, és végleg elhagytuk az épületet. …

4






Csurgott rólam a víz, amikor felültem az ágyban. Teljesen életszerű volt minden, bár a valóságban még sose láttam ennyire szadista tanárokat. Álmomban végig teljesen nyugodt voltam, és elégedett a fejleményekkel, de úgy látszik – testem reakcióiból, az izzadásból, a szapora légzésből, szívdobogásból kiindulva –, hogy kontrolláló tudatom nem kapcsolt ki teljesen álmom idejére, és testemre kivetítette, hogy a való világban azért nem venném ilyen könnyedén, ha több évi tanulás eredménye így kárba veszne. Ránéztem az órámra: 2000. június 5-e, 6:21. Én csak holnap államvizsgázom, de rémálmaim világosan mutatják, hogy már igencsak szeretnék túllenni ezen a kihíváson. A mai napon mindössze az évfolyam felének kell a végső megmérettetésen részt vennie, viszont azért akartam aznap is korán kelni, hogy elmehessek szurkolni nekik, és felmérni a helyzetet, megtudni, másnap mire számíthatok. Mivel a vizsga csak nyolc után kezdődik, még visszafeküdtem néhány percre, hogy magamhoz térjek álmom hatása alól és megnyugodjak. Közben azért rájöttem, hogy ez volt életem egyik legmeghatóbb álma. De jó is lenne, ha a valóságban is képes lennék kiállni az igazságért, képes lennék feláldozni magam másokért, nem csak álmodnék, utána meg vágyakoznék ilyesmikről. Igen, pont azért álmodom ilyeneket, mert a valóságban sose merném megtenni, pedig szeretném, és az elfojtott vágyak, érzelmek valamilyen módon mindig kifejezésre jutnak az alvás közben látott fantáziaképekben. … Hamarosan kénytelen voltam felkelni, és abbahagyni álombéli hősiességem idealizálását, hogy nyolcra kiérhessek az Egyetemre. Nem részletezem, hogy mennyire jó volt újra találkozni sorstársaimmal, hiszen már majdnem két hónapja tart a vizsgaszünet, azóta legtöbbjükkel nem sikerült összefutnom. Itt volt Gabi is, gondolkodtam, hogy elmeséljem-e, milyen szerepe volt álmomban, de úgy véltem, jobb, ha nem nyugtalanítom most ilyesmivel, így is izgult szegény, az elsők között kell számot adnia tudásáról. Az első „pályázók” hamarosan be is léptek – érdekes módon egyikük sem boldogságtól sugárzó arccal – a Kihívások Csarnokába. Rövidesen megérkezett Judit is, akit nemes egyszerűséggel Múzsának szoktam szólítani. Hogy honnan ered ez a kitüntető elnevezés? Annak, aki nem csak befogadó, hanem alkotó módon is kedveli a művészetek bizonyos ágait, akármilyen csekély szinten álljanak is képességei, egyszer óhatatlanul el kell töprengenie rajta, hogy mi is az a cél, értelem, ok, hogy bármibe is belefogjon, aminek nincs különösebb gyakorlati haszna, és rengeteg időt, energiát öljön ebbe a vállalkozásba. Ugyanis az ember semmit sem tesz indíték nélkül, legfeljebb nem ismeri fel azt. Vizsgálódásaim során három olyan okot találtam, melyek előmozdíthatják egy mű keletkezését. Az első, mely alaposan devalválja a művészet eszményét, ha valaki csupán földi gyarlóságok – itt főként pénzre, vagy azzal ekvivalens juttatásokra gondolok – ösztönzésére alkot. Ilyenkor a művészet igazi eszmények nélküli mesterséggé válhat, főleg, ha a „művész” már nem is saját ízlésének megfelelő témákat választ, hanem önmagát megtagadva igazodik a divathoz. Mert pont a divat az, amelynek csak a pénzhez van köze, a divat egy stílusárnyalat, melyet azért propagálnak, hogy az idetartozó termékek minél tömegesebb mennyiségben fogyjanak, így hozva a lehető legtetemesebb mértékű hasznot előállítóiknak. És a divathoz a legtöbb ember alkalmazkodni kényszerül, mert akik a divatot diktálják, elérik, hogy az annak ellentmondók (bár az ellenszegülés is egyfajta ellen-divat követése, az igazi a bensőnkből fakadó igények követése lenne, de ez jelenleg megvalósíthatatlan) már-már alacsonyabb rendűnek számítsanak, megvetettnek, lenézettnek érezzék magukat (nincs rá pénze, csóró!). Mi más magyarázná a divatáramlatok gyors egymás utáni váltakozásait, mint az, hogy így lehet a legtöbb pénzt kisajtolni a szegény tudatlan néprétegekből, hisz sosem örülhet senki

5






sokáig, hogy „divatos” cuccai vannak, mert ezt a jelzőt akár néhány hét/hónap leforgása alatt is az „elavult” cserélheti föl. És a divat csupán a kapitalizmus egyik jellemzője, mely gyorsítja a Föld erőforrásainak elherdálását. Bár tény, hogy eddig minden korra jellemző volt valamiféle divat követésének mániája, de olyan gyors trendváltásokat, mint manapság, sosem produkáltak. A kapitalizmus – főleg a totális, állami korlátozás nélküli formájában – feloldhatatlan ellentmondásba keveredik önmagával. Ugyanis miközben szavakban individualizmusra buzdít, (fellazítandó a hagyományos társadalmi kötődéseket, hogy az egyes magányos individuumoknak több idejük legyen pénz után rohanni) megpróbálja erőteljesen elnyomni az emberek egyéniségét. A sorozatgyártmányok ugyanis olcsóbbak, így nagyobb a profit. Hülyén hangzik, de a lényeg mindössze annyi, hogy divatosnak titulált sorozatgyártmányokat vásárolva legyünk egyéniségek. Az embert robotnak tekintik a tőkések, céljuk velük, hogy minél többet tanuljanak, dolgozzanak, termeljenek alacsony bérekért, majd sokat fogyasszanak az általuk olcsón előállított, de drágán megszerezhető javakból. Így hozzák a legtöbb hasznot. Mind a tanulás, mind a munka kényszeralapon működik ma, a cél minél teljesebben kihasználtatni az időt a produktivitás növelésére, mely a társadalmi hasznosság mértékegysége. De az ember utál mindenféle kényszert, így ellenszenves lesz a tanulás és a munka is. És mivel egyre kevesebb idő van saját kedvteléseinkre, nem tudjuk kiegyenlíteni a munkakényszerből eredő életuntságot, ami agresszióhoz vezet vagy mások, vagy önmagunk ellen. Az ember csak akkor érzi jól magát, ha szórakozhat (szórakozáson minden olyan tevékenységet értek, melyet szabad akaratunkból, önként és örömmel végzünk), ha magát adhatja. Magunkat adni annyi, mint művészkedni (bármilyen szinten és téren). A művészet: szórakozás; még a munka is művészet, tehát szórakozás addig a fokig, amíg önként és lelkesen csináljuk. A kapitalizmus megpróbálja kiszorítani a művészetet, mert az nem illik bele sokoldalúságával, mindenki egyediségével a divat uniformizáló célkitűzéseibe. Azonkívül időt vesz el a termeléstől is. Ugyanúgy, mint az evés, alvás is. Ezért dicsőítik a kávét, mint élénkítőt, ezért fejlesztik a tablettákba sűrített táplálékot, melynek előzetes állomása a gyorsétterem, ahol már elég egységes, egyhangú a kínálat. Az ember tehát addig szabad, boldog, amíg önszántából tevékenykedhet, amíg szükségletei akár minden saját hozzájárulás nélkül kielégülnek. Ez, hogy bármikor megkaphatja ingyen mások munkájának termékeit, fogja később belsőleg ösztönözni, hogy ő maga is segítsen mások igényeinek kielégítésében, immár önzetlenül. Persze senki sem akarna annyit dolgozni, mint most, de azért vannak a gépek, hogy átvállalják a pluszmunkát, sőt, rengeteg felesleges tevékenységre fecsérlik el manapság az emberi erőt, ezek közül csupán az egyik a politika, de itt van a katonásdi és országosdi játékunk is. De ez messzire vezetne, erről majd máskor, máshol. Tehát a munka kényszere (nem pedig a lehetősége), valamint a divat korlátozzák a szabadságot. Ebből kifolyólag a művész, aki divatot követ, önmagát tagadja meg (ha ő ezt nem így érzi, az azt jelenti, hogy a világ uniformizáló törekvései nála már sikert értek el, és maradéktalanul elfogad minden kész eszmét). Ő csak annyi örömet fog találni alkotásaiban, amennyit az értük kapott pénz okoz, és maximum kézműbeli ügyességére, nem pedig eszmei magasztosságára lehet büszke. (Azt azonban el kell ismernem, hogy a mai társadalom rákényszeríti a legtöbb művészt, hogy áruba bocsássa alkotásait megélhetése fedezésére, de ha ezt tényleg kényszerből, és egyénisége viszonylagos megőrzése mellett teszi, az bocsánatos bűn.) A művészet második oka, ha valaki növelni kívánja megbecsültségét társai, közvetlen környezete körében, és ezért a műveit nem pénzért, hanem elismerésért cserébe adja. Itt is benne van a pakliban, hogy annál nagyobb elismerést vívhat ki, minél több ember igényeit elégíti ki egyszerre műveivel. Tehát itt is alkalmazkodni kell egyfajta divathoz. Ez az önbizalom-hiányosok művészete. A harmadik ok, ha a művészet a szeretetből, törődésből táplálkozik. Míg az első két ok esetében az egoizmus eszménye dominált, itt kialakul az egészséges egyensúly az adni és

6






kapni viszonylatban. Hisz a szeretet azt jelenti: minél többet adni. A szeretet érzését növeli, ha viszonozzák azt valamivel, tehát, ha látom, hogy valakinek sikerült örömet okoznom, az megerősíti pozitív érzelmeimet. Így keletkezhetnek az egyre tökéletesebb műalkotások, mert a szeretet általában (egy humánus társadalomban pedig ennek mindig így kellene lennie) jobban motivál, mint a pénz. Mondják, hogy a pénz nem boldogít, és ez így is van. Önmagában nem elég, viszont a mai társadalomban szükség van némi tőkére a boldogsághoz (az éhhalál küszöbén nem könnyű felhőtlenül élvezni az életet). A pénz ma komponense a boldogságnak, éppen ezért áll a boldogság útjába, mert legtöbbünknek nincs elég belőle. De most nem ezt a témát akarom kifejteni. Mivel a szeretetnek általában sokkal konkrétabb tárgya – bizonyos személyek, jelenségek – van, mint az egoizmus kielégítésének forrásai (ez utóbbi bárki lehet), ezért a művészet a harmadik esetben nem válhat divattá, épp mert konkrét címzettje(i) van(nak). A művészet első két csoportjánál a „művész” célja minél nagyobb beáramlást koncentrálni egyetlen kis pontba: a saját énjébe. A harmadik típusba tartozó művész pedig magán kívülre helyezi a súlypontot, és a kiáramlás a meghatározó. Nála a felé irányuló elismerés a szeretet motivációjának fenntartásában játszik szerepet. A művészet itt a szeretet és az egyes emberek egyediségének, különlegességének kifejezője. Az is elképzelhető, hogy a művész szeretetének tárgya az egész világ, és aggodalmait, észrevételeit, jó szándékú figyelmeztetéseit szövi műveibe, vagy az emberek szórakoztatására, gyönyörködtetésére törekszik, anélkül, hogy fáradozásaiért cserébe bármi ellenszolgáltatást is várna. Tulajdonképpen minden, ami egyedi, bizonyos fokig művészetnek tekinthető, a szeretet művészetet szül (főleg, ha más módon nem tud kifejezésre jutni), ami az egyediség kifejezője. A művészet, szeretet és egyediség ezért szorosan összefüggenek egymással és a szabadsággal. Ezért ellenzem az uniformizálásra, a művészet és az individualizmus elnyomására irányuló társadalmi kísérleteket. A szeretet, az egymással való törődés igénye is művészet, ezért ha teljesen megszűnne a szabadságunk, akkor a szeretet és a művészet is megszűnne, és az ember léte elvesztené célját: a boldogság lehetőségét. Dolgozni a gépek is tudnak. A művészet első oka teljesen külső motiváltság (pénz) alatt áll, a másodiknál már belső motiváció (elismerés) hajtja az embert, de még öncélú az alkotás, kapni akart, ezért alkotott a művész. A harmadik esetben megfordul ez a viszony. Először adni akarunk, ezért alkotunk, és a cserébe járó hála csak megnöveli a szeretet erejébe vetett hitet. Én magam sokáig a második kategória rabja voltam, és máig sem tudtam lemondani az önbecsülést a művekért kapott elismerésekkel megtámasztó lehetőségről. Azonban kezdek ráérezni a harmadik kategória jelentősségére emberi szempontból. Ez a hosszú eszmefuttatás is azt szolgálta, hogy megvilágíthassam, miért neveztem Juditot Múzsának. Ő az, aki ez idáig legerőteljesebben motivált harmadik kategóriás művészeti alkotásra. Különösen azért, mert olyan kellemesen lehet vele beszélgetni, világra nyitott, érdeklődő, őszinte, általában vidám, és szentimentális, ami elég fontos ahhoz, hogy a művészetet értékelni tudja. Most is ezért vártam már érkezésére. Igazán lenyűgöző az a nemes egyszerűség, mely külső megjelenését jellemzi. Pontosan az, hogy a mesterséges figyelemfelkeltő-eszközöket (mint például feltűnően a legújabb divatot követő ruházatot, hivalkodó ékszereket és sminket) mellőzi, adja megjelenésének azt a természetes fényességet, amely rabul ejti a szemlélőt. Ahhoz, hogy valaki ilyen hatást tehessen az emberre, az kell, hogy meglegyen benne az igazi szépség mindkét komponense. A puszta szépség egy majdhogynem objektívan definiálható fogalom lenne, mely meghatározott külső jegyek összejátszása alapján jellemző valakire. Ez az a szépség, melyet akkor jellemez valaki, ha megkérik, írja le a számára ideális nő/férfi kinézetét. (Zárójelesen jegyzem meg, hogy még az úgynevezett objektív jegyeken bizonyos határain belül is mindenkinek más a szép, talán az, amit korábbi kellemes tapasztalataihoz, emlékeihez társítani tud.) Judit ebből a szempontból egy nem túl magas, karcsú testalkatú ifjú hölgy hosszú, hullámos barna hajjal, barna szemekkel és bíztató, de erélyes mosollyal. De a leírható külső önmagában még nem eredményezhet tartós vonzódást valakihez. Ha

7






megpillantunk valakit, akire illenek az ilyen általános szépség-jellemvonások, tudat alatt a szépség második fajtájának jegyei után kezdünk kutatni. Ha ezek hiányoznak, az teljesen semmissé teheti az egyébként hibátlan külső vonzó hatását. Ez a második szépség az ember mozgásában nyilvánul meg, a tekintetében, mosolyában és egyéb mozdulatainak minőségében, melyekben érzéseinek, érzelmeinek tükröződését véljük felfedezni, tehát valakinek a lelkivilágára következtetünk teljesen ösztönösen annak mozgásából. Ezt a szépséget nem tudnánk definiálni, ez egyszerűen megragadja az embert, ha felfedezi valakin. Itt az interpretáció szubjektív. Ezért nem tehet akkora hatást egy fénykép, mint az eredetije, mivel a képen nem figyelhetjük meg a mozdulatokat, melyek ugyanúgy jellemzőek az emberre, mint a kinézete. Esetleg idealizálva a fényképet, hibás következtetésekre jutunk. Juditban pedig szerencsésen egyesül mindkét alkotóelem. Mindezek után már csak a lelki alkat, a szemléletmód hasonlósága szükséges a szimpátia kialakulásához, és a Múzsám ezt a feltételt is teljesíti. Szeretném megmagyarázni még azt is, hogy – bár már megemlítettem, miszerint sose tudom, vagy inkább merem megfelelően kifejezni az érzéseimet – Juditnak miért vagyok képes olyasmiket mondani, úgy bókolni, amiket és ahogy senki másnak sem. Ez pontosan abból fakad, hogy viszonylag sokat beszélgettem már vele, és eközben sok mindent megtudtam róla, megismertem és megkedveltem gondolkodásmódját. Így már nem egy bizonytalan tényezővel kell szembenéznem, amikor megpróbálok bókolni neki, mert előre sejtem a várható reakciót, hogy az nem harag vagy megvetés lesz, hanem valamiféle játékos elutasítás, mely burkolt örömöt takarhat. Csak ha már elég jól ismerek valakit, akkor vagyok képes fesztelenül társalogni vele. - Szia, Judit! Ismét elragadóan tündökölsz a szépség hegységének legmagasabb csúcsairól, bevilágítva a hozzám hasonló gyarló földi halandók szűk és sötét völgyeibe, felcsillantva előttünk a tökéletesség eszményét, éltető fényed reményt ad, utat mutat, amikor a kilátástalanság óráiban tétován bolyongunk a borús hangulat szürke ködében. … Tudom már, mi hiányzott hetek óta az életemből. Egy fénysugár… - … Ez igazán hízelgő, nem is tudom, hogy köszönjem meg kedvességed! – a lány hirtelen nem is jutott szóhoz. - Elég köszönet nekem az a reakció, melyet ilyenkor arcodon láthatok. – Ezzel arra a röpke mosolyra utaltam, melyet gyorsan elnyomott a szerénység, mely képtelen volt a számára nem megérdemeltnek tűnő bókokat fenntartás nélkül elfogadni. - Én is örülök, hogy újra láthatlak titeket. Mesélj valamit, hisz már oly régen nem találkoztunk. – terelte Judit más irányba a társalgást. - Nincs túl sok elbeszélnivalóm, sose történik velem semmi érdekes, főleg olyankor nem, amikor egyfolytában tanulok heteken keresztül. - És jól haladtál a művelődéssel? - Fogjuk rá! De úgy nagyon nehéz volt, hogy nem motivált legkedvesebb Múzsám bíztató mosolya. - Ó, ne hozz már megint zavarba! – mondta Judit egy kissé erőltetetten hangzó szemrehányó hangsúllyal, de hirtelen és szaggatott mozdulatai arra utaltak, hogy tényleg zaklatott. Ez valóban lehet annak a jele is, hogy zavarban van, de én inkább a vizsga előtti idegesség feszélyező hatásának tudtam be állapotát. Erről megbizonyosodtam, amint Judit többször is kifejtette, hogy sokkal jobb lenne már bent lenni, mint itt kint szobrozni, mert amint kész helyzet elé állítják a tétel kihúzásával, sokkal nyugodtabbá válik, mint amikor várakozik, és bizonytalan fordulatok lehetőségei kavarognak fejében. Az ember könnyebben szembenéz egy adott veszéllyel, mint a bizonytalansággal. Az egyetlen dolog, amitől félünk, az az ismeretlen, minden más legfeljebb aggodalommal tölt el minket. Újra eszembe jutott az álom, de nem akartam a bizonyosság

8






ennyire kellemetlen eshetőségével háborgatni. Inkább hallgattam, ahogy beszél néhány őt zavaró apróságról, nem kezdtem el vitatkozni, pont azért, hogy megnyugodhasson. Egyszer csak nyílt a vizsgaterem ajtaja, és Juditot szólították, aki kissé vonakodva állt fel, de aztán elszánta magát, és nyugodt, magabiztos léptekkel besietett a helyiségbe. Még láttam, ahogy hátrafordul, és vet egy utolsó pillantást kint várakozó társaira, de az ajtó meglepetésszerűen becsapódott, egy pillanatra figyelhettem csak meg a Judit arcán tükröződő döbbenetet. A feszült várakozás ideje következett. Senki sem volt nyugodt, időnként ideges rángások futottak végig az arcokon. Gondoltam, ha parafenomén lennék, azaz bizonyos „természetfeletti” (Azért tettem ezt a szót idézőjelbe, mert olyan jelenség, hogy természetfeletti, nincs, csak olyan van, amelyre a mai tudomány még nem képes magyarázatot adni.) képességekkel bírnék, mint mondjuk a telepátia, akkor – akármennyi fárasztó koncentrálásba is kerülne – meghallgatnám a barátaimnak, a Múzsámnak feltett kérdéseket, és az előttem heverő iratcsomókból kikeresve a megfelelő fejezeteket, a választ gondolati úton sugallnám nekik. Ez lenne a minimum. Váratlanul bevillant egy zavaró gondolat az agyamba. Felálltam, odamentem a vizsgaterem ajtajához, melyen a belépők sorrendje volt feltüntetve. Judit a közepe felé, nyolcadikként következett. De az előző hét közül még senkit sem láttam kijönni, pedig mindenki úgy tudta, hogy egyszerre maximum hárman lehetnek bent. A többieket is megkérdeztem az „ügyről”, de ők is tanácstalanul álltak a probléma előtt. Nem tetszett nekem ez az egész. Itt valami bűzlik, vélekedtem. Egy ötletszerű elhatározással benyitottam a terembe… vagyis csak benyitottam volna, mivel a kilincset megérintve hihetetlen forróság kezdte égetni kezemet, arról nem is beszélve, hogy nem bírtam lenyomni a kallantyút. Úgy egy másodperc után elrántottam a kezem, mert már füstölt, és megéreztem az égett szerves szövetek szagát. A fájdalom csak később hatolt el tudatomig, de akkor aztán annál intenzívebben. Lüktetett a tenyerem, még ordítani sem bírtam, inkább másik kezemmel a csuklómat szorongatva, hogy így zsibbasztással érzéstelenítsem sérült testrészem, elindultam a mosdó felé. A többiek csodálkozva figyelték valószínűleg elkínzott, fájdalomtól eltorzult arcomat. Valószínűleg, nem tudták mire vélni az esetet, ami nem is csoda, hisz a kilincseket általában nem fűtőszálként hasznosítják. Még jó, hogy nem áram volt belevezetve. Néhány percig az egyetemi viszonylatban hidegnek számító langyos vízzel hűsítettem kezem. Most tekintettem meg először a sérülést. Ahol nem szenesedett el, ott hólyagossá vált. Nem volt valami szép látvány. És az érzés sem volt kellemes. Eszembe jutott az a módszer, hogy ha nem veszek tudomást egy zavaró körülményről, akkor az kevésbé fog irritálni. Kisebb fájdalmat, viszketést lehet így jól kiküszöbölni, azt viszont nem tudom, hogy egy ilyen harmadfokú égési sérülésnél mennyire válik majd be ez a technika. Mindenesetre kerestem egy nyugodt sarkot, leültem egy kényelmesnek mondható székre, lehunytam szemeimet, megpróbáltam légzésemet szabályosan lassú ritmusba terelni, és minél kevésbé eseménydús dolgokra gondolni. És valóban, egyre kisebb mértékben hatolt el tudatomig a fogószervemnek okozott kellemetlenség. … Aztán hirtelen már álló helyzetben voltam, és láttam, hogy a többi, vizsgára készülő évfolyamtársam hogyan ténykedik. Ez csak azért volt furcsa, mert nem emlékeztem rá, hogy felkeltem volna, és kinyitottam a szemem. Ekkor egy idegen lépett oda hozzám. Miután mélyen meghajolt, közben maga előtt meglendítve fejéről leemelt széles karimájú, díszes kalapját, megszólított. Annak nem is tudtam figyelmet szentelni, hogy mit mond, annyira meglepett váratlan megjelenése, de főleg szokatlan ruházata. Leírni sem tudom, hisz hiányoznak a megfelelő fogalmaim hozzá. Lényegében azonban régies, bő szabású ruha volt

9






rajta, legfeltűnőbb a cifra, hosszú, palástszerű kabátja volt. Mintha valami történelmi film szereplője lett volna. Minden bizonnyal feltűnt neki, hogy mondanivalója értelmét aligha recipiáltam, ezért udvariasan újra elismételte megszólító szavait: - Távoli jövő idők nemes képviselője, halld a Küldetés részleteit, melyeket én, az ügy szempontjából teljesen mellékes személy, aki éppen ezen okból szólíttassék egyszerűen Közvetítőnek, vagyok hivatott Ön elé terjeszteni. - Öö … hm … én is üdvözlöm Önt. – mondtam kissé bizonytalanul, mivel hirtelen meglepetésemben még ezt a dadogó köszöntést is nagy szellemi teljesítménynek éreztem. Aztán vettem egy mély lélegzetet, és kissé összeszedtem magam, hogy kellő tisztelettel reagálhassak az idegen, vagy ahogy ő nevezte magát, a Közvetítő szavaira. – Igazán megtisztelő ez a cím, melyben így ismeretlenül részesített, azonban igényt tartanék annak terjedelmesebb explikálására, hogy a „Küldetés” magasztos fogalmával, és a „jövő idők képviselőjével” mit is … intendált közölni. - Ez természetes. Előbb azonban engedtessék meg egy kis apróság. Perceptáltam ugyanis, hogy a jelen kor embereinek szókészletéből a latin eredetű lexémák nagyrészt hiányoznak, így Önnek is gondot, de legalábbis fáradságot okoz az ilyen elemek használata a beszédben. Már hosszú ideje behatóan tanulmányozom a helyi nyelvhasználatot, így akár el is tekinthetnénk az ilyen cikornyás, fellengzős, intellektuális társalgási módtól. - Rendben van. De ha lehet, ne önözzön, mert az kissé feszélyez. - Jó, de akkor te is tegezz engem! - Ezt megbeszéltük, akkor térjünk a tárgyra! - Helyes. Már öltözékemen is észrevehetted, hogy kissé … régies. Ez is azért van, mert én most nem fizikai, csupán szellemi valóságomban vagyok jelen. - Akkor én hogyan láthatlak? - Ez egyszerű, bár nem volt könnyű elérni. Téged is át kellett helyeznem a szellemi létsíkba, mely a fizikai világból nem érzékelhető, de innen a fizikai igen. Még nem is néztél hátra! Kicsit elbizonytalanodva hátrapillantottam, és megláttam csukott szemmel ülni – önmagam! Még sose tapasztaltam ilyet, de nem estem pánikba, mivel már rengeteget olvastam az efféle jelenségek állítólagos létezéséről. Viszont most már bizonyosságot is szereztem. Egy halvány mosollyal szellem-arcomon visszafordultam a Közvetítő felé: - Tehát ezek szerint én exteriorizálódtam, azaz „lelkem” elhagyta a testemet? És ha visszatérve belé olyasmikről számolnék be, amiket nem is láthattam, akkor az ESP, extraszenzoros percepció, a fizikai-testi érzékszervektől független észlelés vitatott kategóriájával próbálhatnám értesüléseim eredetét magyarázni? - Ahogy mondod, igazán gyorsan felismerted új helyzeted. – dicsért meg az idegen. - És te helyeztél át a szellemi valóságba? - Igen, csökkent tudatosságú állapotod – közben a hátam mögé mutatott „alvó” testemre. – kifejezetten kedvez az exteriorizáció műveletének, amikor is az agy elektromos tevékenységére 8-10 hertzes periódusszámú úgynevezett alfa-hullámok jellemzőek. - De mi végett tetted ezt? - Azért vagyok itt, hogy elmondjam ezt is. Hallgass figyelmesen, mert hamarosan döntened kell, és nem csekélységekről, hanem saját magad és mások sorsa felöl! Én pontosan 250 éve, 1750. június 5-én vesztettem el életem pont ezen a helyen. Diák voltam egy egyetem itteni fakultásán, melyről – jelentéktelensége miatt – az utókornak nincs is tudomása. Akkor ugyanabba a helyzetbe kerültem, mint most te, de nem voltam ilyen jól tájékozott spirituális ügyekben, ezért sokkal inkább meglepődtem. Végül elvállaltam a Küldetést, de kudarcot vallottam. Ezért is kellett 250 évet várnom, míg újra eljött az idő. És amíg nem találok valakit, aki levált, tehát elvállalja a Megbízatást, addig szellemként, de tehetetlenül a Földhöz kötve kell tengetnem napjaimat. Ez a büntetés a Küldetés kudarcáért. De elkezdem az elején a

10






történetet. Időszámításunk előtt 2500-ban, pontosan ezen a napon vette kezdetét a gonosz átok, mely ezt a területet sújtja. Egy nomád embercsoportnak volt itt a Szent Helye, melyet az emberi egyenlőség tiszteletére állítottak. Viszont a csoport egyik önelégült tagja felrúgta a szent szokást, testi erejére támaszkodva a népcsoport vezetője lett, és azokat, akik visszakövetelték a régi, egyenlőségre épülő rendszert, itt, a Szent Helyen kényszeríttette a legkegyetlenebb gyötrelmek elviselésére. Azóta elhagyta ezt a vidéket a Magasabb Rendű Szellemi Lény áldása, és a gonosz démonok otthonává vált. Minden 250. évben ezen a napon maga a Gonosz használja fel eme területet játszótereként. Nem tudni, hogy véletlen-e, de már a 15. ciklus óta oktatási intézmények állnak e helyen, így mindig a diákságot sújtja a Gonosz játéka. Az, aki az emberi egyenlőségért 4500 éve a legelszántabban küzdött, akit éppen ezért a legaljasabb kínzásoknak vetettek alá, önként vállalta szelleme földi rabságát, hogy megfelelő idő elteltével kiválaszthasson valakit, aki megküzdhet a gonosz szellemekkel. Ha talál ilyen személyt, akkor távozhat a Földről. A Küldetés eredménytelensége esetén az új szellem kényszerül 250 évnyi várakozásra, és ha ezután egyetlen újabb önkéntest sem talál, további 250 évnyire. Ezt vedd figyelembe, mielőtt döntesz! Ugyanis eddig sosem a Jó erői győzedelmeskedtek. A feladat: Megakadályozni a Gonosz újabb vérengzését, de legalábbis azt, hogy a későbbiek során visszatérjen. Ha sikerrel jársz, te is visszaköltözhetsz testedbe, és többé nem lesz okod kételkedni erkölcsi értékeidben. Nos? - És mi van, ha nemet mondok? - Akkor visszakerülsz a testedbe, az előbbiekre csak homályos, álomszerű képekben fogsz emlékezni, de életed végéig kínozni fog az a tudat alatti érzés, hogy miattad vesztette életét akár több száz is az itt látható diákok közül. - Azt hiszem, hogy akkor mindenképpen kockáztatnom kell. Ha elszúrom, akkor én is várhatok egy negyed évezredet, az itteniek pedig azt hiszik majd, hogy mondjuk szívinfarktust kaptam, és kész, ennyi. - Úgy, ahogy mondod. Sajnos abban nem segíthetek, hogy ott bent az ajtó mögött mi fog rád várni, és mit kell majd tenned, mivel én a „múltkor” kudarcot vallottam, és ezért törölték szellememből az erre vonatkozó adatokat. - … – ez itt egy káromkodás lett volna, de magamba fojtottam. –, bent van egy csomó jó barátom, be kell mennem! – hangomban elszántság csendült. - A magam, és 16 szintén elbukott elődöm nevében is sok sikert kívánok! Többet nem tehetek… Készülj fel a legszörnyűbbekre, és arra is, hogy a magunkfajtákat mindig is szórakoztató pancseroknak tartották, akik semmiben sem akadályozhatják őket, és ez idáig igazuk is volt. Mivel sose tudhatjuk, hogy mi is az, amivel legyőzhetjük őket, ezért újra és újra kell próbálkozni. - Kösz az elbizonytalanítást! Akkor indulok. Ha fizikai testemben lettem volna, most azt mondanám, hogy egy mély lélegzetet vettem, és felkerekedtem. Így azonban csak elszántam magam, mivel asztráltestemnek nem volt sem szüksége, sem módja légzésre. Valószínű, hogy a szellemeknek csak azért van egyáltalán emberi formájuk, mert így könnyebben belenyugszanak abba, hogy megszűntek biológiai lényként létezni, de a megszokás nagy úr, ezért legalább a formához ragaszkodnak. Be kellett vallanom magamnak – mivel másnak úgyse tudtam volna –, hogy ilyen elvont eszmefuttatásokkal próbáltam csökkenteni szorongásomat az ismeretlen veszélyekkel teli jövendő miatt. Mindig is az ismeretlen, vagy bizonytalan tényezők aggasztották az embereket; ha tudom, mire számíthatok – még ha rossz is az – könnyebben elviselem, mert előre fölkészülhetek rá. Minél több a kétes, bizonytalan tényező, annál nagyobb az ismeretlentől való félelem is. Igaza volt Juditnak, amikor erről beszélt. Judit … ő is bent van! Most már tényleg ideje indulni! Néha jó lenne azoknak a helyében lenni, akik teljes higgadtsággal képesek a legváratlanabb helyzetekkel is szembenézni. De nem állhatok tovább az ajtó előtt, be kell nyitnom…

11






… Amint aztán átsiklott kezem a kilincsen, felfogtam, hogy a fizikai valóság korlátjai megszűntek számomra, így egyszerűen átléptem az ajtón, láttam belülről a farostok nagyjából párhuzamos szövevényét, mihelyst szellem-szemem épp áthatolt a fán. Ez a könnyed mozdulat viszont ráirányította figyelmem arra a nem elhanyagolható gondra, hogy a szellemvilágba való átkerülés által eddigi tapasztalataim értéke finoman szólva is kétségessé vált. Magyarul, nem tudtam, mit tehetek meg, és mit nem, illetve milyen hatásokat okozhatok cselekedeteimmel. Mindenesetre a felhevített kilincs már nem okozhatott problémát, bent voltam a teremben, mely – üres volt. Nem akartam hinni az érzékszerveimnek, hisz eddig már jó néhányan bejöttek ide, és más kijárata nem volt a helyiségnek. Körbejártam a falak mentén, de semmi szokatlanra sem lettem figyelmes. Csak arra, hogy a hátam mögött megnyikordul az ajtó. Megpördültem, és megláttam egyik ellenfelem. Kilökte az ajtót, és kikiáltott a következő vizsgázóért. Az egyik tanárunk volt az, szépen kiöltözve. A vizsgázó el is indult, belépett, ekkor a tanár hirtelen berántotta és bekulcsolta a nyílászárót. A számon kérendő leány egy ijedt fejmozdulattal hátrapillantott, de csak ekkor rémült meg igazán. Többször is kérdő hangsúllyal szólította az oktatót: - Tanár úr? Tanár úr? Hol van? Először csodálkoztam, mert pont ott állt az orra előtt, és diadalmasan röhögött. Aztán rájöttem, hogy csak azért látom a „pedagógust”, mert én is szellem vagyok, és ő is az. A lány pedig pont azért nem veheti észre, mert nem szellem. … De a tanár kinyitotta az ajtót, és először az emberek számára is látható, és hallható volt! Ezek szerint képes manifesztálódni, illetve materializálódni (a szakirodalom mindkét fogalmat azonos jelentésben alkalmazza), azaz a fizikai valóságban is észlelhető testet ölteni. Valószínűleg számomra is hasznos lenne ez a képesség, de most csupán a padok közé bújva figyeltem, nehogy a tanár-kísértet idő előtt felém fordítsa érdeklődését. A lány elindult körbe a szobában, a tanerő a lány lábai elé helyezte saját végtagját, ettől a fiatal hölgy megbotlott, majdnem elesett. Lenézett lábai elé, de semmit se vett észre. Még nem tudtam, honnan lehet megállapítani, hogy szellemszemszögből nézve egy másik szellem mikor látható és/vagy érzékelhető a földi halandók számára. Az öltönyös – ezt a kísértet-tanárt kezdtem így nevezni magamban – magas, öreg kinézetű, ősz hajú, szemüveges férfi volt szürke öltönyben. Miután kimulatta magát a lány tanácstalanságán, belemerült a padlóba és eltűnt. Ekkor vette kezdetét az első igazán különleges effektus: A kinti verőfény ellenére egyre sötétebb lett, az ablakok elfeketedtek, felcsendült valami földöntúli zene, női ének síri hangon, mennydörgéssel, sátáni kacagással és az ablaküvegen felfénylő villámokkal aláfestve. A falak áttetszővé váltak, és röhögő csontvázak, illetve oszladozó hullák képe jelent meg rajtuk. Olyan volt, mint egy komoly vidámpark szellemkastélyában. Fejem a falba dugva meggyőződtem róla, hogy ezek „csak” vetített képek, még ha igen élethűek is. A lány, aki minden bizonnyal nem ilyesmire készült, amikor reggel felkelve az államvizsga fogalma tudatosult benne, azonban egyáltalán nem olyan derűsen, kedélyesen fogadta ezeket a kísérteteffektusokat, mint jómagam. Elkezdett sikoltozni, a bejárathoz rohant, és megragadta a kilincset, de az lejött az ajtóról, majd hosszanti irányban befűződve vékony gilisztákká vált, melyek igyekeztek jellegzetes féregmozgásukkal a lány karján felfelé kúszni. Már én sem csodálkoztam a nő sikítozásán, ettől még „kívülállóként” is majdnem elhánytam magam, csak az tartott vissza, hogy nem volt mit eltávolítani szellem-gyomromból. Amint a lány lesöpörte magáról a férgeket, azok a levegőben felfénylettek, majd egy lobbanással semmivé foszlottak. A villámlás, dörgés és röhögés is váratlanul félbeszakadt, és a csontvázak mozgása is állóképpé dermedt.

12






Azt hiszem, helyénvaló a „kísérteties csönd” kifejezés a bekövetkezett állapot jellemzésére. Nem sokáig örvendezhettünk azonban a nyugalomnak, mert a padló liftszerűen megindult lefelé, így a falfelületeken folyamatosan új festészeti remekművek váltak láthatóvá, a süllyedéssel összhangban immár a talajszint alatti helyzetet ábrázolták egy temetőnek tűnő vidéken. Igazán impozáns volt a félbevágott koporsók tartalmát belülről látni, ahogy a csontokról foszlanak le a rothadó húscafatok, melyeken férgek garmadája lakmározik. Ezeknek a gonosz szellemeknek igazán van érzékük a naturalista festészethez! Az „utazás” alatt megpróbáltam verbális kontaktust teremteni a lánnyal, többször is elismételtem a „Nyugodj meg, nem akarok ártani neked…” kezdetű mondatot, de akárhogy koncentráltam, erőlködtem, üvöltöztem, mindez semmilyen hatást sem gyakorolt rá. Egyre inkább fontosnak tartottam volna, hogy én is képes legyek manifesztálódni, hisz másként nem léphetek az élő emberekkel kapcsolatba, és nem tudom őket a rájuk leselkedő veszélyekre figyelmeztetni. Szellemújoncként túl sokat kívántam. Egyszer csak abbamaradt a padló süllyedése, és a terem rövidebb oldalán elhúzódott a fal. Egy gyéren megvilágított folyosó tűnt elő, melynek vége a távolba veszett. Egyszer-kétszer már korábban is lemerészkedtem az Egyetem pincerendszerébe, az akkori látványnak a mostanival való hasonlatossága azt sejtette, hogy ismét ott lehetünk. Diáktársnőm tanácstalanul pillantott körbe, de nem volt sok ideje gondolkodni, mert a terem hosszabb párhuzamos falai egymás irányába mozdultak el, így összepréseléssel fenyegetve az ott tartózkodókat. Menekülő viselkedésre motivált továbbá – nagyon hatásosan –, hogy a falakon ábrázolt csendélet háromdimenziós formát öltött, azaz a koporsók, rothadó hullák kiestek a falból és gusztustalan reccsenésekkel, cuppanásokkal a földre hullottak. A sok élősködő féreg és ízeltlábú elárasztotta az egész helyiség padlóját, amint megzavarta nyugalmas lakmározásukat a lezuhanó testek által keltett rezgés, mely ijedt menekülésre késztette őket is. Ettől a látványtól a lány szintén igen gyors döntéshozatalra és cselekvésre vált képessé, ugyanis fürge és hosszú lépéseivel szinte már rohanva hagyta el a szobát. Én ottmaradtam néhány röpke pillanat erejéig. Mihelyst a lány kijutott, a falak visszatértek eredeti helyzetükbe, a tárgyak és élőlények eltűntek a padlóról. Igen élethű hologramok vagy kísértetek voltak. A lift is megindult fölfelé. Gyorsan kiugrottam a folyosóra a falon keresztül, hogy immár már komolyan felderíthessem a helyzetet, és tegyek is valamit. A lány még nem járt messze, néhány métert haladt csupán bizonytalan léptekkel a folyosó hunyorgó fényében. Hirtelen rossz előérzetem támadt. Valami megmagyarázhatatlan szorongás kerített hatalmába. Bizonyára nem voltam még képes szellem-mivoltom összes lehetőségét tudatosan felhasználni, de ködös balsejtelmem mégis beigazolódott. Néhány szellem lépett ki a falból. Az egyik előrement, a többiek követték. Minden bizonnyal ő lehetett a vezetőjük. Külsejét tekintve egy harmincöt-negyven év közötti férfi volt hosszabb barna hajjal, aki szemüveget is viselt. Feltűnt görnyedt, kissé gorillaszerű járása, és mások jelenlétét ignoráló merev tartása. A többiek alázatosan, szemmel látható tisztelettel követték. Amint a főnök meglátta a reszkető lábakkal, félénken haladó lányt, széles vigyor terült szét arcán, boldogságában felugrott, és összecsapta kezeit. Hátrapillantva szólt társainak, hogy kövessék, és sokat sejtetően megemlítette legújabb agyszüleményét. Egy szempillantás alatt a lány előtt termettek. Azt, hogy materializálódtak is, az áldozat hirtelen hátrahőkölése tette nyilvánvalóvá. Ekkor a vezető megszólalt: - Nyilván mindannyian hallottatok már a pattogatott kukorica nevű élelmiszerről. Mihelyst a nyers magvakat elkezdik hevíteni, a belsejében található fehérjealapú szövet szerkezete a hő hatására megváltozik, ez térfogat-növekedéssel jár együtt. Amint a mag burka már nem bírja a belülről nekifeszülő terhelést, hirtelen megreped, és a belseje ekkor veszi fel az eredeti térfogatánál jóval terjedelmesebb, szivacsszerű állagot. Megvizsgáljuk, hogy húzható-e párhuzam a kukoricamagvak és az élő emberi agy között. Koncentráljunk hát hőt…

13






A csönd beállta után néhány másodperccel jelentős lehűlést regisztráltam. Ezt nem úgy kell érteni, hogy fáztam, mivel szellemként a fizikai ingerek teljességgel hatástalanok rám, mindössze megállapítottam, hogy legalább 10 °C-ot esett a hőmérséklet. Viszont azt is észleltem, ahogyan a lány fájdalmas sikoltozásba kezd. A pillanat töredéke alatt megszületett bennem az elhatározás, hogy itt az idő a közbeavatkozásra. Odasiettem, és terveim alapján elrántottam volna a diáklányt a szellemek gyűrűjéből. Csak annyi hiba csúszott számításaimba, hogy a kétségbeesett sietség pillanatában megfeledkeztem saját szellemi mivoltomról. Nekem nem sikerült materializálódni, ezért egyszerűen átzuhantam a lányon. Gyorsan rájöttem a gond okára, ezért célpontot váltottam. Ha én is szellem vagyok, és a kínzók is azok, akkor elvileg velük szembeszállhatok. Ettől a megfontolástól vezérelve megpróbáltam egy erőteljes jobbkezes ütéssel gyomorszájon vágni a démonok főnökét. De most is kudarcot vallottam. Kezem úgy siklott át rajta, mintha puszta levegőt ütöttem volna. A meglepetés nagyobb része akkor ért, amint ő egy laza karmozdulattal visszarepített a folyosó végére. Először éreztem szellemként valami fájdalomhoz foghatót. Alig térhettem magamhoz, amikor az elém táruló szörnyű látvány újra elvette az erőmet. A lány már rég nem adott ki hangokat, de most már párolgott a feje, gőz tört elő orr- és szájnyílásából. Váratlan hirtelenséggel kiugrottak szemgolyói, a bennük végződő látóidegek, mint valami gumiszalagok, visszarántották azokat, majd amint visszaérve a koponyacsontoknak csapódtak, lassan, kocsonyaszerűen szétfolytak. Már ez is bőven elég lett volna ahhoz, hogy normális esetben ismét elhányjam magam, de ami ezután következett… Valószínű, hogy a kukoricamaghoz hasonlóan a lány koponyacsontjai sem bírták tovább a kicsapódó fehérjék térfogatnövelő átalakulását, egyszerre szélesebbé vált a fej, majd a bőr elkezdett nyúlni és szakadni rajta, végül egy utolsó lökéssel a fej két oldala kétfelé repült. Ami maradt, az a gerincoszlophoz sült félméteres átmérőjű pattogatott agy volt… A Vezér hahotázása visszhangzott a hosszú folyosókon. Ennek a röhögésnek a jellemzésére csak egy igazán adekvát jelző jutott eszembe: sátáni. Aztán elkezdett beszélni is: - Ez zseniális, még néhányszor ki kell próbálni, hehehe… És legalább a további erre haladó diákoknak lesz mit enniük, hihi… Te meg, kis pancser – szólt nyilvánvalóan hozzám. –, tanuld meg, hogy nem húzhatsz ujjat velünk! Úgy látom, annak a senkiházi Közvetítőnek sikerült egy palimadarat találnia, aki helyette fog újabb negyed évezredet várni. Arról biztosan nem mesélt, hogy az első tíz perc szellemi létezés után kikészítettük, vesztett. De most jó kedvem van. Még egy kicsit élhetsz, hogy ezzel a számodra is fölfogható emberi fogalommal operáljak, de ha már eleget röhögtünk gyámoltalan tehetetlenségeden, és miután elég barátod halálát nézted végig, elintézünk téged is, ne félj! - Nem félek! – üvöltöttem feléjük, bár ez nem volt teljesen igaz, mert különben nem felejtettem volna le a „seggfej” megszólítást sem a mondat végéről. Minden bizonnyal túl korai lett volna magam ellen fordítani haragjukat. Ők talán meg sem hallották dacos válaszomat, mert nevetve besétáltak a falba és eltűntek. Én meg itt maradtam egy kipattogatott agyú lány holttestének társaságában. Nem tudom, hogy az ő szelleme hova került halála után, csak egy pillanatig láttam rémült-értetlen tekintettel a padlóba süllyedni. Nehéz volt még a látható bizonyíték ellenére is elhinni, hogy létezhet ekkora gonoszság. … Ekkor rám tört a felismerés, hogy nem ülhetek itt tétlenül, hisz a többiek is veszélyben forognak. Meg kell keresnem őket, közben pedig ki kell találnom, hogyan tudnék hatékonyan segíteni. Pillanatnyilag semmilyen használható ötletem sem támadt. Mindenesetre felálltam, és elindultam a folyosón. A szellemek igazán jól választottak, amikor az Egyetem pincerendszere mellett döntöttek; a gyenge világítás, a málladozó falak, az itt-ott cikázó egerek és patkányok, a sziszegő-csöpögő, ismeretlen rendeltetésű csövek a plafonon, valamint

14






a folyosók útvesztő jellege már önmagában félelmet ébreszt, alig volna szükség extra effektusokra. Legalább egy órányit mászkáltam, de azt hiszem, hogy a folyosóknak még a 10%-át sem sikerült bejárnom. És a barátaimat sem ebbe az irányba terelhették. Hullákat láttam ugyan, de ezek még az előző alkalomról maradhattak itt, mert a csontvázaikon kívül maximum néhány foszladozó-rothadó bőr-, és ruhacafat maradt belőlük. Mivel kétségbeesetten kutattam a többiek után, most nem is vetettem ügyet ezekre a szerencsétlen porladó testekre. Az egyik forduló után azonban váratlan látványban volt részem. A folyosó közepe felé egy csontváz lógott a falról két kezénél fogva odaláncolva. Az elhunyt minden bizonnyal nőnemű lehetett, erről tanúskodtak legalábbis hosszú, egyenes szálú, barna hajának és hosszú, bő, fehér ruhájának oszladozó maradványai. Ebben még nem is lett volna semmi különös, de egyszer csak kilépett a falból egy gyönyörű szellem-hölgy, akinek szépségét csak az arcáról leolvasható végtelen szomorúság homályosította el. Magas volt, karcsú, járása méltóságteljes. Leült a földre, hátát a falnak vetette, és maga elé bámulva búslakodott. Nem tűnt kegyetlen démonnak, ezért közelebb léptem hozzá. Csak ekkor vett észre, nagy, sötétbarna szemeinek bánatos tekintetét rám emelte, majd megszólított: - Üdvözöllek! Gondolom, új lehetsz itt, hisz még sose volt módom találkozni veled. - Igen, bájos ifjú hölgy. Bár még nem tudom, hogy kit tisztelhetek személyedben, ettől függetlenül nem tűnsz valami vérengző sátáni démonnak. Én egyébként még nem tartozom szorosan ide, a mai új Kísértés Napján engem választott ki a Közvetítő, hogy megküzdjek a Gonosszal. - Akkor azt kell mondanom, hogy Te vagy az egyetlen reménységünk, különben újabb negyed évezredig rostokolhatunk itt, ebbe a bűzös pincerendszerbe zárva. - Hogy érted ezt? - Addig kell az eddigi összes itt meggyilkolt emberi lény szellemének ezen a helyen raboskodnia, amíg fel nem oldozzák az átkot, mely a Gonosz birodalmává tette ezt a területet. Találkoztam már olyanokkal is, akik a kezdetek, tehát 4500 év óta vannak itt. És egyre jobban kínozza őket szabadságuk elvesztése, nem használhatjuk szellemünk hatalmát, és nem hagyhatjuk el eme helyet, hol megöltek minket. - Veled mit tettek? - Őszintén szólva, nem szívesen emlékszem rá vissza. Azt biztosan láttad, hogy miként csalják le ide az embereket. Ezután megjelent előttem egy görnyedt, szemüveges, fiatal férfinak kinéző szellem, akiről később tudtam meg, hogy a Vezér, és egyszerűen ideláncoltatott – ekkor a háta mögött lévő női csontvázra mutatott. –, és hagyta, hogy a patkányok megegyenek. Napokig szenvedtem, sírtam, üvöltöttem, a végén már csak nyöszörögtem, tényleg megváltás volt a halál… De hagyjuk ezt! - Nagyon sajnálom! Nem akartalak ilyen fájó emlékekkel felzaklatni! – mentegetőztem. – Akkor mesélj inkább valamit magadról, ha az könnyebb. - Nincs semmi baj, de ha magamról beszélek, és nem utolsó napjaimról, az se lesz egyszerűbb számomra, hisz akkor is elszomorít a veszteség, melyet az okozott, hogy nem élőként folytathattam létem. De mégis elmondom, mert jó érzés, hogy végre érdeklődik valaki irántam. Még csak 21 éves voltam, amikor ide kerültem. Az apám gróf volt, és itt taníttatott. Szerettem az idegen nyelveket és a sportot, ami akkoriban szokatlan volt a nőktől, nem tudom, hogy most másként van-e ez, hiszen azóta még nem hagyhattam el a pincéket. Fogalmam sincs, mit is említhetnék még meg, legszívesebben arra emlékszem, és egyben annak az elvesztése érint a legfájóbban, amikor a vőlegényem bókolt nekem. Olyanokat mondott, hogy sudár termetem szépsége Aphrodité istennő mellé helyez, hajamon szebben csillan a napfény, mintha ezer és ezer finom mívű aranylánc lenne helyén, a szem a lélek tükre, és az én szelídséget sugárzó mogyoróbarna szemeimben a legmagasztosabb emberszeretet és békesség fénye ragyog, mosolyom a legszomorúbb emberrel is feledtetné

15






gondjait, mozgásom kecses, mint egy gazelláé, tudásszomjamat pedig bármely bölcs férfiú megirigyelhetné, és … Bocsáss meg, de ez most biztosan úgy hangzott, mint valami öntömjénezés, pedig nem vagyok én különlegesebb másoknál. - A vőlegényednek volt érzéke a találó fogalmazáshoz, és nem hiszem, hogy túlzásokba esett volna, sőt! - Óh, köszönöm! – mondta zavartan elmosolyodva. – Kedves tőled, hogy dicsérsz, és jól esik, hogy beszélgetsz velem, pedig veszélyben vagy! A többi fogoly szellem mind depressziós, csak a panaszkodásukat lehet hallani, vagy még azt se, totális apátiába süllyedtek. Míg nem találkoztunk, én is így éreztem, de most már reménykedem! Légy szíves, szabadíts meg minket! Már a 250 év börtönbüntetés is sok volt nekem, hát még a többieknek a több ezer év! - Ó, Istenem! Bármit megtennék, hogy segíthessek, de fogalmam sincs, hogy miként kezdjek bele! A gonoszok csak kiröhögtek, amikor megpróbáltam szembeszállni velük. Nem tudok beszélni az élőkkel, és a szellemeken is áthaladt öklöm, ők viszont simán félrelöktek az útból. Nem tudok mihez kezdeni, csak nézek, és szenvedek a tehetetlenségtől, amint barátaim kínzását látom… – ekkor elcsuklott a hangom a megrendüléstől, mivel eszembe jutott a „pattogatott agy”. Ezzel be is fejeztem kifakadásomat. Aztán még halkan hozzátettem: – Órák óta mászkálok körbe, de képtelen vagyok megtalálni a többieket. - Túlságosan emberi fogalmakkal és cselekedetekkel dolgozol. Nem mászkálni kell, hanem helyet változtatni! Ez a szellem-módszer sokkal gyorsabb és hatékonyabb. Ekkor hirtelen eltűnt szemem elől beszélgetőtársam. Körülnéztem, és észrevettem a folyosó végén. Elindultam felé. - Ezt hogy csináltad? – kérdeztem meglepetten. - Állj meg! Ne a lábaidra hagyatkozz, ha helyet akarsz változtatni! Most nincs tested, az, amit magadon, rajtam, és a többi szellemen látsz, csak idealizált önképünk gondolati kivetítése. A szellem alakja változtatható, és a mostani látható szerveinknek semmiféle funkció sem tulajdonítható ebben a dimenzióban. Itt csak a gondolataid, az akaratod számítanak! Megtorpantam, majd elgondolkodtam a hallottakon. Tehát valamiféle koncentráció, szellemi erőfeszítés az, ami lehetővé teszi ezeket a túlvilági hókuszpókuszokat. Szemem a kívánt irányba fordítottam, majd akaratom megfeszítve, megpróbáltam erre az egy gondolatra összpontosítani: A folyosó végén akarok lenni. Ezt többször is elismételtem magamban, de semmi sem történt. Nem ment. Még egyszer. Görcsösen koncentráltam. Semmi. Aztán hirtelen átkerültem egyik helyről a másikra. A lány mosolyogva nézett rám: - Látod, nem is olyan nehéz! - Nem tudom, hogyan csináltam. – mondtam kétellyel a hangomban – Pont arra nem emlékszem, hogy mire és hogyan gondoltam akkor, mikor megtörtént. - Ez nem baj, először mindenki így van vele. Az a lényeg, hogy sikerült! Most már láthatod, hogy te is képes vagy rá, és annál jobban fog menni, minél ösztönösebbé válik ez irányú akaratod, és minél kevésbé veszed nehéz kihívásnak a szellemi hatalom használatát. Majd rá fogsz jönni a dolog nyitjára. Sajnos azonban ennél többre én sem vagyok képes, mert a Gonosz blokkolja szellemi hatalmam nagy részét, úgyhogy magadnak kell kiismerned az erőd használatának módját. Még egyszer, amit biztosan tudok, hogy nem a test számít, hanem a gondolat. Most menj, keresd meg a barátaidat, és szabadítsd fel ezt a helyet a Gonoszság uralma alól! Neked sikerülni fog! - … Jó … megyek. Aztán ha mégsem jön össze a dolog, legalább lesz társaságod az elkövetkező két és fél hosszú évszázad idejére. - Ilyet ne is mondj, légyszi! – borzongott meg. Szétnéztem a négy irányba ágazó folyosókereszteződésben, és bizonytalanul elindultam az egyik úton. Néhány lépés után azonban visszafordultam:

16






- És hogy szólítsalak gondolatban, ha szükségem lesz a segítségedre? - Engem Csillának hívnak. És téged? Én is megmondtam a nevem, és feszült lelkiállapotomra hivatkozva elnézést kértem, hogy nem mutatkoztam be már korábban. Ezután búcsút vettünk egymástól, és most már tényleg felkerekedtem a még élők felkutatására. … Nemsokára megálltam, mert úgy véltem, hogy gyorsabb lenne, ha közvetlenül jutnék egyik helyről a másikra. Ez a közlekedési lehetőség a teleportáció fogalmát jutatta eszembe. Szóval elkezdtem koncentrálni, hogy a többiek közé teleportáljam magam, de akárhogy erőlködtem, nem történt semmi. Pedig muszáj lenne rájönni a módjára. Egy kissé elkomorodva indultam tovább, gyalogszerrel. Közben az élő társaimra leselkedő veszély eszembe juttatta Juditot, vele kapcsolatban is azt a jelenetet, amikor szinte pontosan egy fél éve portréképet rajzoltam róla, hogy milyen aprólékos és fárasztó munka is egy ilyen grafikát létrehozni. Már megfigyeltem, hogy egy rajz csak akkor fog jól sikerülni, ha örömmel készítem, de csak akkor dolgozom rajta boldogan, ha az, akiről, vagy akinek készül, sokat jelent számomra. Ebben a pillanatban erőteljesen belém hasított a felismerés, hogy Gabit és Juditot már LÁTTAM bejönni ide, a Halál felvételi osztályának vizsgatermeibe. Kirázott a hideg a gondolattól, hogy esetleg már az ő fejükből is készül a „pattogatott agy”. Becsuktam a szemem, majd mire kinyitottam, és elmúlt borzongásom, már egy nagy teremben voltam, ahol először hangokra – egy beszélgetésre – lettem figyelmes: - Jó, hogy találkoztunk, így már nem félek annyira, mint egyedül. - Igen, borzalmas volt a liftben az a sok csontváz, meg bogár. - És itt a folyosókon a patkányok, vértócsákban úszkáló hullák. - Csak tudnám, mit tegyünk! Ki kellene jutni ebből a rémisztő labirintusból, órák óta itt vagyunk, és kétszer ugyanott még nem jártunk. Ez a terem is … Milyen ember lehet az, aki így rendezte be? Csak ekkor pillantottam én is körbe, jobban megszemlélve az ominózus enteriőrt, mivel eddig teljesen lekötötte figyelmem Judit és Gabi párbeszéde. Örültem, hogy jól vannak, másrészt viszont aggódtam a többiek miatt, hiszen folyosókon fekvő hullákról volt szó. A csarnok hatalmas volt, hossza száz méter, szélessége húsz méter körül lehetett. A falakról több sorban egymás fölött csontvázak, a plafonról koponyák lógtak, szemüregeik halvány izzása szolgáltatta a termet betöltő sejtelmes fényt, a padló pedig hosszú lábszárcsontokkal volt kirakva, cikkcakkosan, mint ahogy a parkettát fektetik. A szörnyű helyiség elborzasztó látványának hatását enyhítette az afelett érzett örömöm, hogy sikerült a teleportáció. És már megértettem az elvet is. Önmagában nem elég görcsösen összpontosítani a célra, ennél több kell. Első fontos dolog, hogy valamilyen érzelmi kötődést fejlesszünk ki magunkban a céllal kapcsolatban, tehát legyen fontos elérni azt. Másodszor: nem mereven, erőltetetten kell koncentrálni, hanem inkább elmélyülni az érzésekben. Harmadsorban pedig egyáltalán fel sem merülhet bennünk a sikertelenség, kétely gondolata, tehát a feltétlen hit akaratunk erősségében ez a komponens. Persze mindezt könnyebb volt megfogalmazni, mint alkalmazni. Szerettem volna egy fizikailag is létező tárgyon kipróbálni, hogy képes vagyok-e befolyásolni azt. Ugyanis ezt véltem a materializáció felé vezető út első szakaszának. Éppen ezért mentem oda a falhoz, és most már viszonylag lazán megkíséreltem gondolataimmal megmozdítani az egyik csontvázat. Nem sikerült. Gondolom, nem volt számomra igazi jelentőssége, pedig jó lenne, ha bármit irányítani tudnék puszta akaratom segítségével. Ekkor államvizsgázni szándékozó diákok újabb csoportja lépett be a hatalmas helyiségbe. Úgy húszan lehettek. Mivel nem ismertem őket, feltételeztem, hogy az egész Egyetem

17






területéről kényszeríttettek ma ebbe a labirintusba tanulókat. Újabb és újabb diákok érkeztek. Először – általános reakcióként – elborzadtak a terem „berendezésétől”, de aztán mindegyikük feszültsége oldódni látszott. A sok kolléga látványa, a tömeg vélt biztonsága megnyugtatta őket. De nem sokáig örülhettek. Mihelyst az élő emberek létszáma már úgy százra rúgott, a csarnok bejáratát képező óriási fémpántos szárnyas ajtó hatalmas dübörgéssel és csikorgással becsapódott mögöttük. Ekkor halálos csend támadt, mindenki döbbenten fordult az ajtó irányába. Többen is odasiettek, és erőfeszítéseket tettek kinyitására – sikertelenül. Ekkortájt megszűnt a világítás, minden és mindenki teljes sötétségbe borult. Majd valahonnan felülről vörös és méregzöld lézernyalábok törtek elő, melyek halványan derengtek az enyhe füstben és porban, a sugarak végeit jelző fénypontok először csak rendszertelenül mozogtak a padlón, majd az egyik fal felé vették az irányt. Itt az emberi szem számára követhetetlenül gyorsan kezdtek el cikázni az apró fénypontok, így alkotva összefüggő ábrát. Egy felirat keletkezett ilymódon, mely vörös, zölden füstölgő, imbolygó betűkből állt: „Az Ördög hozott titeket! Ez itt a Döglő Disco, exkluzív élmények várnak rátok, a buli hamarosan kezdetét veszi!” A szöveg rövidesen eltűnt, helyette a mennyezetre függesztett koponyák lendültek forgásba, szemüregeikből színes fénynyalábok, szájüregeikből pedig mesterséges diszkófüst tört elő. Felcsendült egy brutális, elektromosgitár-húrszaggató heavy metal dallam is; a hangulat már-már kedélyessé változott, amikor valami mégis elrontotta a kialakult jó benyomást, és újra a rettegés állapotába vetette vissza a diákokat. A falakat díszítő csontvázak ugyanis leugráltak az őket tartó hatalmas kampókról, legalább kétszázas szögekről, és csontjaikat csikorgatva elkaptak egy-egy diákot, majd táncra perdültek velük. Az egyetemisták persze nem önként mentek bele a buliba, tiltakoztak is, de a csontvázak valamiféle földöntúli erővel szorították őket magukhoz, és ugráltak velük a zene ritmusára. Ezt látták az emberek. Én azonban szellemként bepillanthattam a kulisszák mögé is. A szkeletonok természetesen nem maguktól mozogtak, hanem a gonosz kísértetek úgymond „beléjük bújtak”, mint valami ruhába. Mintha a saját csontvázaik lennének, úgy követték azok a szellemek akaratának mozgató parancsait. Egy fontosat megtudtam ebből a jelenetből. Gondolom, azért eresztettek be pont 100 diákot egyszerre a bálterembe, mert ők, a kegyetlen szellemek is százan lehetnek, és így jut mindegyiküknek emberi táncpartner. Itt volt a Vezér is személyesen. Egy csinos, magas lányt – aki félelmében érthető módon nem volt képes tiltakozni – szorított magához és tapizott szemérmetlenül. Ez az egész buli zseniális ötlet az ijesztgetésre, de nem tudtam még, hogy mire akarnak kilyukadni vele. Mindenesetre ennél élethűebb danse macabre-t, haláltáncot, nem hiszem, hogy bárki is láthatott ez idáig. A sötét erők néhány tagja még tovább fokozta a rémületet az élők körében. Egyikük lekapta csontvázának koponyáját, és partnernőjének kezébe nyomta. A kreatív megjegyzése mindehhez: „Olyan szétszórt vagyok mostanában, kérem, vigyázna a fejemre, amíg kimegyek a mosdóba?” Azzal elindult, és hogy jobban alátámassza állítását, elkezdte pergetni a csontváz darabkáit, hogy tényleg „szétszórt” legyen. Ha ezt egy vígjátékban látom, lehet, hogy tényleg halálra kacagtam volna magam, de így „élesben” mindjobban kétségbeestem, nem is csak azért, mert hamarosan szembe kell szállnom száz démonnal, hanem inkább azért, mert nem tudtam, hogyan. Túl erősnek és hatalmasnak tűntek. Úgy egy óra múltán unták meg a kísértetek a mulatozásnak ezt a szelíd formáját. Ketten egymásra kacsintottak, elkaptak egy srácot, két kezénél fogva kétfelé húzták, közben odakiáltottak egy harmadiknak, aki eddig fel sem tűnt nekem, annak, aki az ajtót őrizte csontváz testével. Egy nagy kasza volt nála. Az örömteli röhögéstől kiakadt az állkapcsa, mely leesett a földre, majd saját léptének súlyától szilánkokká zúzódott. Ekkorra már oda is ért a kifeszített fiúhoz, majd meglendítette aratásra szolgáló eszközét. Ösztönösen szerettem volna megakadályozni a vérengzést. Éppen ezért fel sem tűnt, hogy máris odateleportáltam magam a srác elé, és a kasza lendületének ívét oldalra irányítottam. Most először sikerült

18






fizikailag létező tárgyat megmozdítanom. Amint kellően megváltoztattam a szerszám irányát, a pengéje átsiklott rajtam. Ekkoriban értettem meg azt is, hogy asztráltestemben nem tehetnek kárt anyagi tárgyak, csakis más szellemek. De ez mindössze egy röpke gondolat volt, mivel ezután már elégedetten figyelhettem meg a gonosz kísértetek kialakuló vitáját. Merthogy a suhanó kasza célt tévesztve a srácot tartó egyik csontváz kezeit metszette le. Ez az amputált csontkollekció ráüvöltött a másikra, hogy tönkretette a kedvenc ijesztgetős csontvázát. Majdhogynem összeverekedtek emiatt. Elégedettségem azonban gyorsan higgadt tettrekészséggé változott, hisz sok szellem kíván gyilkolni, és én még csak egy kísérletet, és azt is csak ideiglenesen hárítottam el. A sikertől mindenesetre megnőtt az önbizalmam. Első célként azt tűztem ki, hogy minél több diák kijusson ebből a teremből, és folytathassa útját. Ugyanis még a legelvetemültebb lelkek is adnak esélyt, ha mégoly keveset is, áldozataiknak. Ezért reméltem, hogy a labirintusnak van kijárata, ahová már nem terjed a Gonosz hatalma. Ezt kellene barátaimnak elérniük. Haladéktalanul cselekednem kellett. Eközben megpillantottam Juditot a közelben, ahogy épp sikertelenül próbált egy táncos csontváztól szabadulni. Nem messze tőlem még voltak „szabad” csontvázak a falon, én is felvettem egyet, mint valami ruhát, leugrottam a kampóról, és Juditékhoz lépkedtem. Csak úgy csikorgott talpaim alatt a lábszárcsont-parketta. Mihelyst odaértem, lakonikusan csupán ennyit mondtam: „Lekérhetném a hölgyet?” A választ meg sem várva félrelöktem vetélytársamat, és én táncoltam tovább néhány keringőlépés erejéig a Múzsával. Persze Judit arcán minden kétséget kizáróan tükröződött, hogy ettől a cserétől még nem érzi jobban magát, hisz engem is ugyanolyan csontváznak látott, mint a többieket. Nem is akartam, hogy felismerjen, nehogy aggodalmaskodni kezdjen miattam, vagy a meglepődéstől elbizonytalanodjon, ezért elváltoztatott hangon szólítottam meg. Igen, végre sikerült kapcsolatba lépnem élőkkel is! - Ne félj tőlem, segíteni akarok. Minél hamarabb menjetek tovább, meg kell találnotok a labirintus kijáratát, akkor megmenekültetek. - De zárva vannak az ajtók, és nem tudtuk kinyitni őket! - Ezt majd elintézem, csak menjetek minél többen, különben még itt kinyírnak mindannyitokat, és akkor még ez a csekély esélyetek sem lesz meg a menekülésre. Gyere, induljunk, menjetek Gabival együtt! – hadartam, miközben Juditot magam után húzva nekivágtam a terem bejáratával ellentétes oldalon lévő zárt ajtó felé vezető métereknek. Judit csodálkozhatott, nem is kicsit, hogy honnan ismerem őt és Gabit, de nem volt idő kérdezősködésre. Amint a Gabi-csontváz pároshoz értünk, könyökömmel teljes erőmből az ördögi szellem arcába sújtottam. A fizikai világban az eseményekből annyit figyelhettek meg, hogy az egyik csontváz pofán vágja a másikat, akinek ettől beszakadnak arccsontjai, szilánkok röppennek szanaszét a szélrózsa minden irányába, majd a csontváz hátraesik, és a földön, medencecsontját erőteljesen beütve, kettétörik. A támadó sérülése annyiból állt, hogy könyökénél letört a karja. A szellemlét dimenziójában azonban jelentős fájdalmat okoztam vetélytársamnak, melyet itt az energiaviszonyok változásában mutathatunk ki. Ha szellemként én kerülök ki győztesen, az azt jelenti, hogy ellenfelem veszít spirituális energiájából, ezt érzékeli fájdalomként, én pedig ugyanezt az energiamennyiséget saját erőm gyarapodásaként élem át. Most már azonban kezdtek felfigyelni rám a gonosz démonok, abbahagyták a bulizást, és távolabb csoportosultak, úgyhogy sietve ki kellett juttatnom minél több embert az ajtó kinyitása által. Judit és Gabi csak tanácstalanul állt mellettem, még mindig nem hitték el igazán, hogy tényleg segíteni akar nekik egy szellem, ezért figyelmeztetnem kellett őket a rendelkezésünkre álló idő szűkös voltára:

19






- Nem hozná valaki a karom? – mutattam a földön heverő végtagomra, de meglátva a lányok arckifejezését, elszégyelltem magam ezen a tapintatlan viccen. – Bocsássatok meg, csak poénkodtam, induljunk gyorsan! Az ajtóhoz hamar odaértünk. Egyébként csupán a nyílászáró monumentális méretei akadályozták az embereket a kinyitásában, ugyanis a retesz megközelítőleg négy méter magasan volt. Én azonban fellebeghettem oda, és elhúztam a tolózárat. Viszont megint figyelmetlen voltam, mert a csontvázamat nem akartam levitáltatni, ezért az egyszerűen egy rakás csonttá csuklott össze, ahogy kiszálltam belőle. Ez elég ijesztően hatott a lányokra, nem tudták hirtelen, mi történhetett velem. Aztán kilöktem az ajtó egyik szárnyát. Olyan súlyos volt, hogy alig bírtam elég energiát összekoncentrálni kinyitásához. Testetlen hangként még felszólítottam az idesereglett embereket: - Siessetek minél hamarabb megtalálni a kiutat, és vigyázzatok magatokra! Nem tudom mi vár rátok odakinn, én pedig még nem mehetek veletek, mert sokan vagytok még itt is, aztán fel kell tartóztatni a démonokat is… Még találkozunk, sok szerencsét! – itt megpróbáltam bizakodó hangsúlyt kölcsönözni hangomnak, hogy bátorságot öntsek a társaságomban lévő két ifjú hölgybe, és a többi diákba. - Köszönjük, hogy segítettél, idegen! – búcsúzott el Judit, majd az egész társaság futólépésben az ajtó mögött induló folyosó vége felé vette az irányt. Egy pár másodpercig még utánuk bámultam sikerüket remélve, aztán megfordultam. … A szemem elé táruló látvány azonban nem sok örömet okozott. Ott állt ugyanis felsorakozva majdnem az összes gonosz kísértet, az orrom előtt pedig a Vezér, egy igazi démon, sőt a Démon, mely szónak pontos jelentése: rossz szándékú, ártó szellem. Szúrós tekintettel nézett rám, szeme vörösen parázslott, közben haragosan topogott jobb lábfejével a padlón. Fejének alig észrevehető biccentésével jelzett társainak, akik lefogtak, oly erővel, hogy moccanni sem tudtam. Ekkora túlerő ellen tehetetlen voltam. Se időm, se lélekjelenlétem nem maradt a cselekvésre. A Vezér valamiféle bosszún töprenghetett. Hamarosan megtudhattam, mi jutott eszébe. Kinyújtotta jobb karját a menekülő diákok irányába, a leghátul rohanó srác megrándult, és hasztalan kapálózott, kapart lábaival, nem jutott tovább előre. A Vezér maga felé húzta karját, s ettől a mentális hálóba gabalyodott diák is visszacsúszott a Döglő Disco-ba, menet közben több kiló port és patkányürüléket összeszedve ruhájával. Miközben a szellem-társaság a tehetetlenül vergődő srácon gúnyolódott, a fődémon engem szólított meg: - Nehogy azt hidd, hogy ezzel megmenekültek az úgymond barátaid! – sziszegte. – Mindnyájan meg fognak halni… – jelentette ki a lehető legtermészetesebb hanghordozással. S hogy ezt alátámassza, újfent kezelésbe vette a visszaráncigált diákot. Először lehajolt, és a földről felvett egy húsz centi hosszú rozsdás szöget, mely valahogy kiszakadhatott a falból a buli során. A cseppet sem bizalomgerjesztő eszközt egy hirtelen mozdulattal a srác bal szemgolyójába döfte, aki velőtrázóan felüvöltött. A Vezér alaposan megforgatta a szöget, majd kipattintotta a szemgolyót. Kitépte a szemüregből, majd a szög végére húzta oly módon, hogy a szög feje a pupilla elé került. Ekkor a szög végét fogva felém lóbálta a felnyársalt szemgolyót, és újfent hozzám szólt: - Az én szemszögemből nézve… – pillantott a kezében tartott eszközre a durva szóviccet nyomatékosítva. – … a birodalmam törvényeinek durva megsértése mindaz, amit műveltél! Megzavartad a játékunkat. Hatékonyabbnak bizonyultál, mint az utóbbi pályázó, a te Közvetítőd. És ez bosszantó, nem tűrjük, hogy a mi hatalmunkat utánozva beleavatkozz az élőknek szánt sorsba. Pontosan ezért fogsz megbűnhődni. – közölte immár higgadt

20






hanghordozással. – De nem készítünk ki azonnal, előbb kiteszünk néhány válogatott lelki szenvedésnek, hogy legyen min marcangolnod magad az elkövetkező 250 évben! Hahahaha… Úgy tűnt, hogy a Vezér ötlete megnyerte a többiek tetszését, mert egyetértő éljenzések és röhögés követték szavait. A kiszúrt szemű sráccal már nem is foglalkoztak, hagyták az egyre terebélyesedő vértócsában elpusztulni. - Kíváncsi vagyok, hogy ehhez mit fogsz szólni, te kis pancser. – folytatta gúnyos hangnemben a főellenségem. Erősen összpontosíthatott valamire, s hogy mire, azt is rögvest megtudtam. Ugyanis egyre jobban ledermedtem, végül teljességgel képtelenné váltam hely- és helyzetváltoztató mozgásra. A Vezér látva a kétségbeesett meglepődést arcomon, minden eddiginél hangosabban felnevetett, majd mihelyt lecsillapodott, magyarázni kezdett, eléggé leereszkedő stílusban: - Most csak nézel, mi? Az igaz, hogy a fizikai valóság eszközei nem árthatnak neked, de a szellemi fegyvereink igen. Közösen köréd koncentráltunk egy afféle szellemi kényszerzubbonyt. Nyugodtan próbálkozhatsz szétfeszítésével – vigyorgott rám, ahogy feltűnt neki erőlködésem. –, úgysem fog menni. Ha ezzel az erővel emberi eszközöket akarnánk fogva tartani, még száz egymás után kapcsolt mozdony sem bírna szabadulni, sőt, lehet, hogy még túl kicsinyes is voltam a számokkal… Elhittem, hogy igazat beszél, hiába küszködtem, semmi hatása sem volt, a szorítás nem enyhült. Egyelőre belenyugodtam helyzetembe, megadóan ellazítottam szellemem, amíg ki nem találok valamit. Az igazat megvallva, egyáltalán nem voltam kíváncsi arra, ami következni fog, mivel már eléggé megismertem a démonok ízlését, így okkal támadhattak baljós sejtelmeim. - És miért pont azt a két hölgyet segítetted oly különös gonddal kijutni innen? – váltott hirtelen már-már kedvesnek tűnő társalgási hangnembe a Vezér. - Öö… csak azért, mert ők voltak legközelebb a kijárathoz. – szántam rá magam egy majdnem elfogadható hazugságra, mivel tényleg elég közel álltak az ajtóhoz, és a Vezér kérdése sem lehetett minden hátsó szándék nélkül megfogalmazva, hiszen akkor nem ő lett volna a Gonosz helyi képviselője. Úgy tűnik, hogy a szellemek energia-kisugárzásában beálló görcsös rezdülésekből éppúgy lehet következtetni az őszintétlenségre, mint emberek esetében az úgynevezett testbeszédből, a test apró mozdulat-reakcióiból. Ezt nem volt nehéz kiokoskodnom a Vezér válaszából: - Hazudsz! Most már egészen biztos vagyok benne, hogy ők ketten különleges jelentősséggel bírnak számodra. Még azt is megkockáztatnám, hogy szereted őket. Nevetséges! Mi sokkal jobban szórakozunk azon, hogy titeket ölünk, mint ahogy azon mulatnánk, ha szeretnénk titeket. – ezt harsány kacaj követte, melybe kórusként bekapcsolódott az egész démonsereglet is. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Úgy, mint amikor mindenki csak annak az ellenkezőjéről akarna meggyőzni, amit én igaznak fogadok el. Azt, hogy a gonoszság nagyobb erény a szeretetnél, száz szájból hallani, és egyedül maradni véleményemmel olyan volt, mint Galileinek lehetett, amikor meg kellett tagadnia, hogy a Föld gömbölyű, és a Nap körül kering. - És most, csak a te szórakoztatásodra – folytatta a Vezér. –, rendezünk neked egy kis előadást. Remélem, élvezni fogod! – mondanivalóját a szinte már megszokott röhögéssel kísérte. Intésére az alattvalói követték őt. Én meg tehetetlenül hagytam magam általuk hurcoltatni. Elindultunk azon a folyosón, melyen át nemrég távozott Gabi és Judit, illetve őket követve a legtöbb további diák is. A folyosó néhány kanyar és porladozó tetem elhagyása után ismét egy nagy terembe torkollott. Miután a legutolsó errefelé tartó tanuló is bement, az ajtót a szellemek szokásos, élők számára láthatatlan módjukon berántották, majd bereteszelték.

21






Kicsit kuncogtak a diákok kétségbeesett dörömbölésén, akik jól sejtették, hogy ismét kelepcébe kerültek. Átsétáltunk a falon. Szembeötlően megmutatkozott, hogy a foglyok közül kiket fűz szorosabb barátság egymáshoz, hisz ezek alkottak egy-egy kisebb csoportot. - Jól figyelj! – fogott magyarázatba a Vezér. – Ezek önként felfedték legsebezhetőbb pontjukat, az egymás iránti bizalmukat. Egy kicsit megtréfáljuk őket, és meglátjuk, kiben milyen erős az a bizonyos szeretet, bizalom egymás iránt. Ekkor pontosan a kis társaságok tagjai között üvegfal emelkedett ki a padlóból, ezáltal elválasztva őket egymástól. A falon át a valóságos helyzet látszott, ahogy mindkét oldalon odaugrottak az emberek, és ütögették a térelválasztót, hogy jelezzenek társuknak. Engem odavittek a Juditot és Gabit szétválasztó falhoz. - Tessék, megnézheted, hogyan boldogulnak a kedvenceid. Először olyasmiket kiabáltak át a falon, hogy miként lehetne kijutni a csapdából. Aztán – épp Judit oldalán álltam – Gabihoz odament egy, a semmiből materializálódott kísértet. Judit hiába kiabált, Gabi már nem vette figyelembe, hanem a démonnal fogott társalgásba: - Üdvözöllek, kisasszony! – szólította meg a szellem Gabit. - Mit akar tőlem? – válaszolt a lány nyersen, minden bizalom nélkül egy kérdéssel. - Nyugodtan beszélhetünk, az üvegfal hang- és fényszigetelése üzembe lépett, a barátnőd már nem hallhat, és nem is láthat. Hallgasd meg ajánlatom! Ha elintézed, hogy belesétáljon egy előre felállított csapdánkba, akkor, hozott áldozatod viszonzásaképpen, téged becsületszavunkra életben hagyunk, és azonnal elengedünk innen. - És honnan tudhatom, hogy megbízhatok magukban? - Nincs más választásod, vagy mindketten meghaltok, vagy feláldozod őt a magad érdekében. - Sajnos igaza van! – sóhajtott fel Gabi. – Meg kell tennem, a saját életem mindennél fontosabb. - Helyes, ez a beszéd! A részleteket majd később megbeszéljük. – ezzel a szellem újra szétfoszlott a levegőben. Judit végighallgatta a beszélgetést, és most a döbbenettől ledermedve, szótlanul állt a fal előtt. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy még sose csalódott ekkorát senkiben. Ezután átvittek a fal másik oldalára, ahol Gabi állt tanácstalanul az üveg előtt, mivel nem értette, hogy Judit miért távolodott el a túloldalon, és miért néz olyan döbbenten. Ekkor Judithoz odament egy, a semmiből materializálódott kísértet. Gabi hiába kiabált, Judit nem vette figyelembe, hanem a démonnal fogott társalogásba: - Üdvözöllek, kisasszony! – szólította meg a szellem Juditot. - Mit akar tőlem? – válaszolt a lány nyersen, minden bizalom nélkül egy kérdéssel. - Nyugodtan beszélhetünk, az üvegfal hang- és fényszigetelése üzembe lépett, a barátnőd már nem hallhat, és nem is láthat. Hallgasd meg ajánlatom! Ha elintézed, hogy belesétáljon egy előre felállított csapdánkba, akkor, hozott áldozatod viszonzásaképpen, téged becsületszavunkra életben hagyunk, és azonnal elengedünk innen. - És honnan tudhatom, hogy megbízhatok magukban? - Nincs más választásod, vagy mindketten meghaltok, vagy feláldozod őt a magad érdekében. - Sajnos igaza van! – sóhajtott fel Judit. – Meg kell tennem, a saját életem mindennél fontosabb. - Helyes, ez a beszéd! A részleteket majd később megbeszéljük. – ezzel a szellem újra szétfoszlott a levegőben. Gabi végighallgatta a beszélgetést, és most a döbbenettől ledermedve, szótlanul állt a fal előtt. A tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy még sose csalódott ekkorát senkiben.

22






- Na, érted már a lényeget? – kacsintott rám széles vigyorral az arcán a Vezér. – Mindenki a teremben ugyanezt élte át. Divide et impera, oszd meg és uralkodj. Egymásra uszítjuk a diákokat, így nekünk semmi dolgunk se lesz, csak a röhögés… Sajnos a napnál is világosabb volt minden. Így a csoport megmaradt morálját is alaposan meggyengítették. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha rázna a hideg és szédülnék. Ez lehet a többiek miatti aggodalomtól is, de… - Végre megjelentek rajtad is a szimptómák, hehe. – nevetett fel a démonok főnöke. – Rosszul érzed magad, mi? - I…igen. – ismertem be, és már beszélni is alig bírtam. – Mi történik velem? - Minthogy már nagyon közel állsz a teljes vereséghez, felvilágosítalak a szellemvilág néhány alaptörvényéről, melyekről eddig még nem hallhattál. A te erőd, melyet lassan megtanulhattál volna használni, az alaptermészetedből adódóan a Jóság, Szeretet stb. undorító eszméi szolgálatában áll. Ebből majdhogynem logikusan következik, hogy ez az erő nem származhat csak a Jóságból, Szeretetből. Az Egyetem jelen esetben egy zárt rendszer, és mivel sikerült drasztikusan lecsökkenteni a rokonszenv, bizalom szintjét társaidban, akiknek pozitív kisugárzásából töltődik a te energiád is, most nincs több utánpótlás, ezért is érzed úgy magad, mint egy tál híg kocsonya. Ebből arra is rájöhettél, hogy minket – veled ellentétben – az emberek negatív érzelmi kisugárzása tölt fel erővel. Az a félelem, bizalmatlanság, amit keltettünk, most jóleső bizsergéssel melengeti szellemeinket. És ha tudni akarod, miért nem sikerült még soha senkinek sem legyőznie minket, azt is elmondom. Ennek csupán az emberiség társadalmi berendezkedése az oka. Mióta először kitalálták, hogy az emberi csoportok élén jelentős hatalommal felruházott személyek álljanak, a Gonoszság erői folyamatosan izmosodnak, fejlődnek. Gondolkodj csak el saját kapitalista világodon. Sikerült elérnetek, hogy békés szándékkal már nem lehet olyan foglalatosságot találni, melyből fedezni tudnátok alapvető létszükségleteiteket. A pénz lett az úr, mely nélkül nincs boldogság, ugyanis a boldogság feltétele, hogy legyen a világnak egy kis zuga, mely az egyes egyéné, valamint hogy ne kelljen annak a bizonyos egyénnek attól félnie, hogy nem fog neki élelemre telni. Ehhez kell a tőke, és azért nem létezik folyamatos boldogság, mert senkinek sincs elég fizetőeszköze. Ugyanis a kapitalizmus rendszere is arra épül – mint eddig minden egyes emberi társadalmi berendezkedés –, hogy ki tudja a másik felet kiforgatni vagyonából, kipenderíteni jól jövedelmező állásából. Így még a leggazdagabbak sem érezhetik magukat biztonságban. Mivel valaki csak azáltal élhet jól, hogy ezzel mást hátrébb szorít a sorban, ő sem képes soha megelégedni azzal, amit már megszerzett, mert sose tudhatja, hogy – ugyanúgy, ahogy ő a saját elődjét – mikor és ki akarja majd őt hátrébb tuszkolni. Az emberek között konkurenciaszellem uralkodik, nem partnerszellem. Tény, amit mondotok, hogy az élet küzdelmes. De ti a mi javunkra fordítjátok ezt a küzdelmet, mert ez az egymás eltiprására épülő rendszer rengeteg bizalmatlanságot, bizonytalanságot, jövőtől és egymástól való félelmet gerjeszt, ezáltal egyre hatalmasabbá téve a Gonosz erőit. Azt mondanom sem kell, hogy itt-ott mi is támogatjuk ezt, a mi javunkra az emberiség pusztulásához vezető folyamatot. A fajtársaid egymás ellen küzdenek, így nem veszik észre saját igen rövid távú céljaikon (amíg élek, mindenem meglegyen, dőzsölhessek a javakban stb.) túl, vagy épp ellenében az emberiség hosszú távú céljait. Itt van például az olajproblémátok. A földi készlet még harminc évig elegendő. A mai igazi hatalmasságok (nem az országok, hanem a nagyvállalatok vezetői azok) nyugodtan alszanak, mert míg élnek, nekik lesz energiájuk, de az egy cseppet sem érdekli őket, hogy majdan valamivel helyettesíteni kell a fosszilis energiahordozókat, az már nem az ő ügyük. És nemhogy csak ignorálják a problémát, de még a megoldási törekvéseket is elfojtják, nehogy csökkenjen az egyre dráguló olajból származó hasznuk. Vagy ott van további jó példának a környezetpusztítás. Ti emberek mindannyian a természet bőkezű adományaiból éltek, de ezt nem becsülitek meg, és agyonszennyezitek a környezeteteket. De mindegy, nem részletezem tovább. Tény, hogy amíg az emberiség nem

23






egymásért, hanem egymás ellen harcol, addig mi továbbra is erősödni fogunk, az ilyen elszórtan feltűnő reménytelen álmodozók, mint te, pedig egyre kevesebbet tehetnek majd. Statisztikáink szerint ezeken a 250 évenkénti „szeánszainkon” is egyre nehezebb találnia az épp aktuális Közvetítőnek valakit, aki hajlandó kockára tenni az életét. Pedig a mérlegen egyetlen élet áll szemben több százzal, a serpenyő mégis egyre gyakrabban a saját érdek felé billen. Eleinte a Közvetítő útjába kerülő első ember vállalta a Küldetést, most pedig te az 57. próbálkozás voltál a mai napon. Persze ez minket egyáltalán nem zavar, csak azért mondtam el, hogy tisztába jöjj vele, az emberiség emberiességének utolsó maradványait is elsodorja saját, önzésre épülő társadalmi rendszerének árhulláma. Befejeztem. Akkor most megnézzük, mit is csinálnak ezek a kis patkány diákok. Nem volt kellemes érzés belátni, hogy a Vezér minden egyes szava igaz volt, illetve lehetett. De nem volt sok időm a hallottakról elmélkedni, mivel az egyes emberek üvegcelláinak egyik oldala visszahúzódott a padlóba, így mindenki bejutott egy külön kacskaringós folyosóba, majd mindannyian máshol jelentek meg egy-egy kijáratban a terem különböző falai mentén. Ez is azt a célt szolgálta, hogy növekedjék a feszültség. Mihelyst egymást szem elöl vesztve végül újra egy helyiségben volt az összes diák, gyanakvó pillantások ugráltak egyikükről másikukra. Mindenki az eddigi jó barátját kereste. Legelőször két srác fedezte fel egymást, ezek azonnal üvöltve egymásnak rontottak, majd verekedni kezdtek. Közben még verbális veszekedésre is jutott idejük: - Te szemét! Szerencse, hogy nem működött a hangszigetelés a falakon, így mindent hallhattam, de nem fogsz csapdába csalni, mert először én taposom ki a beled, áruló! - Ééén? Csak azért fogsz rám ilyesmit, hogy eltérítsd figyelmed a saját lelkiismeretedet terhelő bűntudatról. Te kis álszent, szétverem a pofád! Ekkorra azonban a kölcsönös ütlegek elvették erejüket az ordibálástól. Csattogtak a pofonok, ökölcsapások, vér fröccsent a betört orrokból. Csak azért fejeződött be viszonylag hamar a dulakodás, mert az egyik srác elvesztette egyensúlyát, és ezt a pillanatnyi bizonytalanságot a másik arra használta föl, hogy volt barátja fejét teljes erejéből a betonfalnak csapja. Ettől az intenzív fizikai behatástól hatalmas területen loccsantak szét a falon és a padlón az agy kocsonyás-véres darabkái, maradványai. - Tessék, most már nem fogsz ártani többé senkinek, te, aki a legjobb barátom voltál! – mondta gőgösen a győztes, miután leküzdte a rátörő hányingert. Az egész démonsereglet odagyűlt a nyertes köré. Ekkor tényleg átlátszatlan fal emelkedett körülöttük. A Vezér materializálódott a diák előtt: - Remekül bebizonyítottad az igazadat ennek a mócsingnak. Mi betartjuk az ígéretünket, és bár neki tettük, de mivel te diadalmaskodtál fölötte, hamarosan szabadon engedünk. - Ez nagyszerű, maga igazán rendes! – felelt megkönnyebbülten a diák. Erre a Vezér lekapott a falról egyet a kaszák közül, mely tárgyak ezekben a helyiségekben mindenhol egységes díszítőelemekként funkcionáltak, és egyetlen erőteljes suhintással tőből lemetszette a diák lábait, kinek felsőteste egy nagy puffanás, és tulajdonosa fájdalmas üvöltése kíséretében ért földet. - Nekem senki se merje azt mondani, hogy rendes vagyok, a rosszullét kerülget az ilyen, gonoszságtól mentes kifejezésektől! – miközben a falon egy felfelé vezető folyosóra nyíló ajtó tárult fel, a diákra tekintett. – Mindenesetre mi tartjuk a szavunkat, szabad vagy! – majd amikor még egy perc után is ottmaradt a terjengő vértócsában reszkető srác, hozzáfűzte. – Mit lábatlankodsz még itt? Ezzel átsétáltunk a nagy teremtől elválasztó falon, hogy megnézzük a többiek reakcióit is. Rettenetes volt látni, ahogy mind többen heves szóváltásba kezdtek, vagy rosszabb esetben tettlegességhez folyamodtak. Engem odavittek a közben orientációs értelemben ismét egymásra talált Gabihoz és Judithoz. Egymást méregető, gyanakvó pillantásaik nem sok jót ígértek. Szellemi hatalmam töredékével még képes voltam annak észlelésére, hogy Gabiban

24






egyre emelkedik a bizonytalan feszültség szintje, majd a hirtelen gyors ellazulásából, és az akaraterő megacélozódásából arra a következtetésre jutottam, hogy döntés született. Ez hamarosan szóban is kifejezésre jutott: - Judit, ugye eddig mindig őszinték voltunk egymáshoz? - Öö… igen, legalábbis a fontosabb dolgokban. - Jó, akkor beszéljünk most is őszintén! Láttam, ahogy megegyeztél egy szellemmel arról, hogy a szabadságod érdekében feláldozol engem. Kényszeríttettek valahogy, hogy ezt tedd, vagy miért csináltad? - Ez furcsa, ugyanis én semmilyen szellemmel sem találkoztam, viszont én is láttalak téged megegyezni eggyel, és ez annyira rosszul esett. – méltatlankodott szomorúan Judit. - Várj, most mindketten azzal vádoljuk egymást, hogy láttuk a másikunkat alkuba bocsátkozni, viszont magunkról ennek ellenkezőjét állítjuk! - Igen, és rajtad egyáltalán nem látszik, hogy hazudnál, vagy hazudni akarnál. Ismerlek annyira. De akkor most hogy van ez az egész? - Szerintem … meg akartak minket téveszteni, kiábrándítani minket egymásból, hogy akár egy ujjuk megmozdítása nélkül szórakozhassanak civakodásunkon. Nézd, mindenki hogy verekszik! Azt úgyse hinném el, hogy mindnyájan eladták volna a barátaikat. Gondolj bele, még ha az én közreműködésem által meg is ölnének téged, és én kijutnék, vajon hogyan tudnék ilyen lelkiismerettel továbbélni? Hamar az öngyilkosságba menekülnék. Igen, így akartak egy jót mulatni rajtunk. Hagyjátok abba a veszekedést, hadd mondjuk el, mire jöttünk rá! – ezt az utolsó mondatot Gabi már akkora hangerővel kiáltotta, hogy mindenki meghallja még a veszekedés-verekedés közepette is. Ezután igen gyorsan meggyőzték összes diáktársukat, hogy csakis az egymás elleni uszításra mehetett ki a játék, ezt támasztja alá az utalás is arra a hangszigetelésre, mely mégsem működött és így tovább. Szerencsére kibékült a társaság. Szoros csoportot alkotva indultak tovább a terem túlsó kijárata felé. Én is kezdtem újra jobban érezni magam, a pozitív szeretet-energia fölpislákolása után. A Vezér, számomra megfejthetetlen módon, mégis derűsen mosolygott. Látva értetlenkedésem, előzékenyen magyarázatba fogott: - Undorító ez a nagy őszinteség és egyetértés, ami itt kialakult, az tény. De becsülöm az olyan ellenfelet, amelynek vannak elvei, akármilyenek is legyenek azok, van kitartása, és nem mondja föl a szolgálatot már az első „pályán”. Sokkal izgalmasabb, ha a vége felé, rengeteg szenvedés és hiábavaló reménykedés után távoznak az élők sorából. Ez jobban növeli a mi energiaszintünket is. Úgyhogy kövessük is őket, még vár rájuk néhány apró meglepetés. Ehe… ehe… ehe. – röhögött fel. … További késlekedés nélkül utánuk indultunk. Egy újabb, gyér fényű, csupasz villanykörték által „megvilágított”, pókhálókkal beszőtt, hosszú folyosó közepe felé értük utol az egy tömbben közlekedő vizsgázócsoportot. A majdnem éjszakai sötétség hatására a csótányok hadserege is előmerészkedett – talán soha nem is kényszerült elbújni mindeddig –, hogy élelmet gyűjtsön az itt-ott fehérlő csontvázakon még fellelhető szerves maradványokból. A diákok közül senki se nézett le a talpa alá, hogy mi ropog annyira. Jobban is tették, hisz nem ropi, hivatalos nevén sós pálcika volt, annyi bizonyos. Úgy vettem észre, hogy az előbbi vita békés megoldása érdekében tett szolgálataik elismeréseként Gabi és Judit lettek a csoport vezetői. Ezt már az is jelezte, hogy ők ketten haladtak legelöl. Lassú óvatossággal közelítettek a járat végén tátongó nyitott szárnyas ajtó felé. Előtte megálltak, és bekukkantottak. Ez egy teljesen üres, csupasz betonfalakkal határolt terem volt.

25






A látvány azonban mégse hozott nekik maradéktalan megnyugvást, mert korábbi tapasztalataik alapján biztosra vehették, hogy itt még történni fog valami. Mivel azonban nem volt más út előre, be kellett lépniük. Gabi, még mindig elől, egy határozott lépéssel megindult, Judit pedig követte. Illetve követte volna, de meghallott fölülről egy surrogócsikorgó hangkeveréket. Mielőtt fölnézett volna, egy ösztönös mozdulattal belökte Gabit a terembe. A fizika törvényei szerint, ha valakit meglökünk, akkor az ránk nézve ugyanakkora taszítóerőt jelent. Judit azonban nem is akart erősen megtámaszkodva az ajtóban állva maradni; miután végzett Gabi sebességének növelésével, hátraugrott. Pont az orra előtt látott valami csillogó szürkeséget elsuhanni, majd egy csattanást hallott. Miután a veszély elmúlt, felmérte a helyzetet. Egy fél méter magas fémlap töltötte be az ajtó teljes szélességét. A küszöböt lazán kettészelte a guillotine. Egy percig néma csöndben meredt mindenki a gyilkos eszközre. Történhetett volna másként is a dolog, ha Juditnak nincsenek ilyen jó reflexei, vagy ha egyazon időben többen lépik át a küszöböt; egyszerre akár 3-4 emberből is készülhetett volna felvágott. Gabi odajött, és az izgalomtól még remegő hangon megköszönte Juditnak élete megmentését. Ez a kis közjáték még inkább megerősítette bennük a hitet, hogy a „barátok árulása” tényleg csak a Gonosz csapdája volt. Egyesével óvatosan átmászva a nyaktilón, mindenki épségben bejutott az újabb csarnokba. Nem sokat kellett várniuk a szellemek leleményességének következő bizonyítékaira. Az előző teremben lévő csapdához egészen hasonlóan indult itt is az attrakció. Tükörfalak emelkedtek ki a padlóból, és kis csoportokra bontották a társaságot. Mindannyian azt gondolhatták megnyugodva, hogy most akármilyen összeesküvés-jellegű helyzetben figyelhetik is meg társaikat, nem fogják többé elveszteni a beléjük vetett bizalmat. Csakhogy most egészen más történt. A falak rendes tükrök voltak, melyek nem is zárt cellákat, hanem kanyargós labirintusrendszert alkottak, így saját képmásaikat láthatták viszont a diákok. Mivel sokféle szögben törtek, görbültek egymáshoz képest a tükrök síkjai, szinte a végtelenségig sokszorozódtak a visszaverődő képek. Mindenki megpróbált előrehaladni, de nem volt könnyű megtalálni a kanyarokat a saját tükörképek kusza összevisszaságában, biztosabb volt kézzel tapogatni a falakat, mint a szemre hagyatkozni. Néhány percig néztük a diákok útkeresését felülről, ezt azért tehettük meg, mivel a labirintust fedő tükörlap úgymond „félvezető” volt. A diákok a plafonra tekintve is saját képmásukkal találkozhattak, kívülről azonban akadálytalanul beláthattunk. Amint egyesek már kezdték úgy érezni magukat, mint egy vidámparkban, és élvezték a keresgélést az útvesztőben, a Vezér megelégelte a dolgot. Csettintett egyet az ujjaival, majd újra mosolyra húzódott arca. Az egyes személyek a következőket tapasztalhatták ekkor: Valaki magára vigyorog a tükörben, viszont az emberek szükségszerűen pislognak látószerveik felületének nedvesen tartása érdekében. Mikor Valaki újra kinyitja szemeit, már nem saját tükörképét pillantja meg, hanem egy csontvázat. Eszébe jut a Döglő Disco, és hogy ezek biztos üldözték, és most utol is érték őket. A reakciók azonban egyénenként jelentős eltérést mutattak. Közben a Vezér ismét önelégült magyarázatba fogott: - Látod, hogy beszartak? Pedig én tényleg egy tükörpalotába csaltam őket, csakhogy ez egy röntgentükör-palota. És személyre szabott érzékelők pont abban a pillanatban kapcsolják be a berendezést, amikor az áldozat épp nem figyel. Ezt a rendszert is csak azért terveztük, hogy a diákok saját maguk ellen forduljanak, és mi ismét külső szemlélőként, úgymond a fotelból nézve élvezhessük a bemutatót. Figyelj csak oda! A mutatóujja által kijelölt irányba tekintettem. Egy számomra ismeretlen srác épp abban a pillanatban vette észre a vele szemben álló csontvázat. Rémületében el is feledkezett róla, hogy eddig tükrök vették körül. Arra gondolhatott, hogy „legjobb védekezés a támadás”, mivel teljes erejéből a tükör felé kezdett rohanni, majd miután odaért, erélyes csatakiáltások közepette ököllel fejbe csapta saját tükörképét. A fal azonban nem biztonsági üvegből készült,

26






így igen könnyen átszakadt, és a srác keze eltűnt benne. Mihelyt rájött tévedésére, a fiú visszarántotta végtagját, de a cakkosra tört üveg mélyen felhasította karján a bőrt és az izmokat. De komolyabb sérülés is történt, a cserepek átvághatták egy-két helyen az alkar artériáit. Ez abban mutatkozott meg, hogy a sebből a szívműködéssel egyidejűleg, lüktető jelleggel fröcsögött a világospiros, oxigéndús vér. A csávó hiába szorongatta karját, a vérzés nem csillapodott. Gabi és Judit pont a másik oldalon álltak. A tükröt átszakító kéz számukra időben világossá tette, hogy ezek a csontvázak csak tükörképek, de mivel ők is valamiféle cselekvésre kívánták elszánni magukat, valószínűleg a menekülésre, meg tudták érteni, hogy mások az ellentámadással próbálkoztak. Átnéztek az ütött résen, de a tükör annyira szétrepedezett, hogy Judit véletlen érintésétől az egész szilánkesőként széthullott. Hátra is kellett ugraniuk, hogy a földről felpattanó cserepek ne vágják meg őket. Ekkortájt tűnt fel nekik az immár a padlón, egy jelentős méretű vértócsában fetrengő fiú. Gabiék egymásra vetettek egy tanácskozó jellegű pillantást, majd odamentek a fiúhoz, mert a segítségnyújtás mellett döntöttek. Gépjárművezetői tanfolyamaik során szerzett elsősegély-nyújtási ismereteiket gyorsan felfrissítették az egymástól való kérdezősködés útján végzett bizonytalanság-elimináció segédletével, majd munkához láttak. Gabi egy-egy erélyes mozdulattal leszakította blúzának hosszú és bő ujjait; az egyik ily módon nyert kötszer két végét egymáshoz csomózta a srác könyöke felett, de úgy, hogy a testrész kerületének legalább kétszeresét tette ki a kötés hossza. Ezután a táskájából elővett egy masszív fémtollat – a vizsgához szükséges felszerelések még mindig náluk voltak –, átdugta az ingujjhurkon, és tekerni kezdte körbe-körbe, hogy felcsavarodjon, így lassan, de erőteljesen elszorítva az ereket. Kész volt a szorító körülkötés. Ezt követően rögzítette a szorítóeszközt. Miután a vérzés megszűnt, Judit a sérülésre helyezett néhány réteg, a saját ruhájából nyert textíliát, majd Gabi másik ingujjával a sebre erősítette őket. Közben a srác néhány ismerőse is arra tévedt, és szörnyülködve kérdezték, hogy mi történt társukkal. Gabiék elmondták, amit tudtak, majd megkérték a fiúkat, hogy vigyék magukkal sérült barátjukat, hisz jószerével mozgásképtelenné vált. A fiúk ezt természetesnek vették, köszönettel tartoztak haverjuk életének megmentéséért, és azt egy pillanatig sem várták el a lányoktól, hogy ők vállalják a hordárok szerepét. Hamarosan elindultak, hogy a labirintus végét megkeressék. Egész gyorsan megszokták saját röntgenképeik látványát, még azon is elkezdtek viccelődni, hogy kinek van szebb csontváza. Csak az komorította el őket, amikor a távolból időnként bezúzódó üvegtáblák csörömpölését hallották, mert tudták, hogy az az egyén valószínűleg elhamarkodottan cselekedett, és meg is sérülhetett. Úgy tűnt, hogy nem mindenkinél egyszerre kapcsolták be a röntgenkészüléket. Hosszú bolyongás után egy nyílegyenes folyosó tárult eléjük, melynek végén nappali fény tündökölt. A falak még itt is tükrökkel voltak borítva, de ezek már nem röntgenképeket mutattak. Az egyik srác úgy megörült a szabadságot sugalló látványnak, hogy sebesen futni kezdett a korridor vége felé. Úgy tíz méterrel arrébb azonban egy aprólékos gonddal feltűnésmentesre álcázott küszöbben elbotlott, és elesett. Azaz elesett volna, mert kiderült, hogy a távolban a szabadba vezető folyosó képe csak vetítve volt egy üvegajtóra. A fiú pedig fejjel előre pont ezeknek az üvegtábláknak zuhant. Kobakjával átszakította a vastag üveget, de kezével sikerült megtámaszkodnia az üveg még sértetlen részein, így kicsit behajlított térddel, az ajtón átlógó fejjel pózolt. Nem merte visszahúzni fejét, mert már így is rengeteg szilánk állt ki bőréből, sok-sok csikart-vágott sebből vérzett, és félt, hogy ha óvatlanul próbálná mozgatni központi idegrendszerét rejtő testrészét, esetleg elvághat egy nyaki ütőeret, ami igazán súlyos következményekkel járna. Amikor a többiek meglátták, hogyan járt társuk, megszaporázták lépteiket, hogy segíthessenek. De mielőtt még odaértek volna, kiderült, hogy egy tolóajtóról van szó, mely elkezdett a falba siklani. A fiú a falhoz kényszerült, és amint az üvegen lévő lyuk pereme is a falba süllyedt, minden egyes centiméter további haladással egyre mélyebben a fiú nyakába

27






vágott az éles üveg. Egyszer aztán a fej elvált törzsétől, mindkét rész a padlóra zuhant vért fröcskölve. A vörös testnedv szinte az egész falat beterítette, hogy aztán lassan, komótosan csuroghasson a talaj felé, a gravitáció törvényének engedelmeskedve. A valaha tudattal megáldott biomassza még néhányat vonaglott, majd elernyedt. A jelenlevők közül többen is rosszul lettek a látványtól, volt, aki elhányta magát. Közben felhangzott egy, az egész teret betöltő röhögés, melyet a Vezér öblös hangja váltott fel: - Látjátok, a hirtelen, érzelmektől vezérelt, meggondolatlan cselekedetek sosem vezetnek jóra. A barátotok is elvesztette a fejét. Hahaha. – hangzott a kommentár. … Egyébként az ajtón túl is egy hasonló tükörlabirintusos terem volt, mint ahonnan épp távoztunk. A Vezér és követsége ekkor úgy döntött, hogy ők is be akarnak szállni a játékba, ezért engem a csarnok közepén lévő üvegkockába helyeztek el, melyből kitekinthettem minden irányba, de be senki sem láthatott, még a szellemek sem, csak ha bejöttek. Itt nem zavarhatom őket, viszont „élvezhetem” az előadást, mondták. De persze az engem fogva tartó szellemi kényszerzubbonyt távolról is fenn tudják tartani, ezért ne is próbálkozzam semmivel, fűzték még hozzá, aztán elmentek. Tanácstalanul nézelődtem, nem tudtam mit tenni. Azt kívántam, bárcsak itt lehetne a szellemhölgy, Csilla, hátha ő képes lenne útmutatást adni. Visszaemlékeztem, hogy milyen kedvesen beszélt hozzám, és hogy milyen megértő, és segítőkész volt. Ekkor egy ismerős hang csendült fel, mely az ábrándozás mezejéről visszatérített a valóságba: - Éreztem, hogy rám gondolsz, ezért idejöttem megnézni, hogy mi történt veled azóta. – szólított meg Csilla. - Ne is akard tudni! – sóhajtottam fel. – elintéztek a gonosz szellemek, nem vagyok képes elhagyni ezt a helyet, fogva tartanak mentális erejükkel. - Ezek szerint még mindig nem tanultad meg a leckét, pedig amikor a diszkóban láttalak küzdeni, azt hittem, hogy már semmi sem akadályozhat meg a sikerben. - De hát százan vannak ellenem! Hatalmas a túlerő! - Nem a mennyiségük és nem is a mentális hatalmuk számít, hanem az, hogy neked mekkora a te saját erődbe vetett hited, és szerető elkötelezettséged erőd hatóirányának objektuma felé, illetve érdekében. – magyarázta kissé tudományosan. – Amíg nem tudod ezt teljesen elfogadni, átitatni vele lelked a legmélyebb szintekig, addig senki sem lesz képes segíteni rajtad. - Értem, igazad lehet. De akkor valami más nem világos. Hogy lehet az, hogy te, vagy valaki az eddig megölt emberek szellemei közül nem fejlesztette ki ezt a hitet magában, ha az elv ismert előttetek? - Elmondom, bár most nem az elméletekkel kellene törődnöd. Mikor megölnek valakit, a szelleme még tudatlan, tapasztalatlan a túlvilági ügymenetekben. Abban a pillanatban a leggyengébb gonosz démon is szinte végtelenül hatalmasabb nálunk. A szellemek nem szeghetik meg adott szavukat, hogy komoly-e a szándékuk, azt egy bizonyos fajta kisugárzás jelzi. Halálunk pillanatában felkínálták a teljes megsemmisülés vagy a bizonytalan hosszúságú rabság közötti választás lehetőségét. Így tulajdonképpen – mivel senki sem volt eddig képes azonnal a halála után a Gonosznak ellenállni – önként lemondtunk erőhasználatunk bizonyos fajtáiról, és esküt tettünk ígéretünk betartására. Amíg föl nem szabadítanak minket, köt az adott szó törvénye. Téged nem köteleztek semmire. - Rendben. Akkor most megpróbálok tenni valamit. Itt nem csak azért ért véget a beszélgetés, mert megvilágították előttem, hogy minden, ami velem kapcsolatos, rajtam múlik, hanem azért is, mert láttam, hogy az üvegfal túlsó oldalán a démonok felkészültek egy épp feléjük tartó diákcsoport fogadására. Az élők között volt Judit

28






és Gabi is. Szomorúak voltak, mert hiába látták el annyira lelkiismeretesen az artériás vérzéses fiút, az azóta eltelt hosszú idő alatt orvosi segítség nélkül nem maradhatott életben. És a sok hulla is, melyekkel útjuk során találkozhattak… Nemsokára a kísértetek közelébe értek, akik abban a pillanatban meglepetésszerűen manifesztálódtak a csoport előtt. Az egyetemisták ijedten megtorpantak. A Vezér azonban biztató mosollyal, nyájasan szólította meg őket. Ezért nem fordultak sarkon, és rohantak el. - Kedves vizsgázni szándékozó diákok! – kezdte a Vezér. – Önök az összes pályán sikeresen átjutottak, a többieket pedig végtelenül sajnáljuk. Maguknak viszont gratulálni szeretnék. Győztek! Hadd nyújtsak először mondjuk Önnek kezet! – fordult egy nagydarab, izmos srác felé. - Ez azt jelenti, hogy szabadok vagyunk? – lendítette kezét a megszólított boldogan a Vezér felé. - Majdhogynem, de először még véghezvisszük azt, amire Ön felhatalmazott minket. Ezzel a Vezér elkapta a fiú kezét, és erősen szorította, hogy az nehogy visszaránthassa végtagját. A többi szellem pedig lefogta. Ekkor a Vezér elkezdett távolodni a többiektől. A srác mind hangosabban üvöltözött a fájdalomtól, ahogy egyre távolabb került kézfeje a felsőtestétől. Recsegtek a csontok, pattogtak a porcok, az izmok a nagy megterheléstől. A végső pillanatban a csuklónál elszakadtak az izmok; a bőr, rugalmasságánál fogva, egyre elvékonyodva még nyúlt vagy fél métert, majd az is megadta magát. A Vezérnél lévő idegen kézfejből alig csöpögött a vér, a srác karjából viszont erőteljesen lüktetve, szökőkútként tört elő a hemoglobintartalmú folyadék. Pillanatok alatt elfogyott testéből az öt liter vér, és csak addig maradt függőleges helyzetben, amíg a démonok tartották. Mihelyst elengedték, úgy rogyott össze, mint egy halom rongy. A Vezér röhögve kommentálta a döbbent emberi nézőseregnek az eseményeket: - Miért, tényleg csak kezet nyújtottunk neki, de nem volt elég rugalmas, ehe ehe ehe. - Maguk mindig ilyen viccesek, és kiforgatják a szavak jelentését? Velem akkor inkább csak rázzanak kezet, aztán engedjenek el! – közölte dacosan a szellemekkel egy másik fiú a csoportból, aki már nagyon szeretett volna kijutni innen. - Kezet rázni legjobban az áram tud! Ezzel a démonparancsnok a falon található nyitott elektromos kapcsolószekrény felé lökte. A srác, hogy ne arcát és felsőtestét érje az ütés, kinyújtotta karjait, és azzal támaszkodott meg. De az erős lendületet közvetítő kezek széttörtek néhány berendezést, és a bennük található csupasz huzalokból a nagyfeszültségű áram az emberi testen át távozott a padlóba. A srác rázkódott (a keze is), szikrák csaptak szerteszét, rövid idő után a test füstölni és pirulni kezdett, néhány perc alatt teljes nedvességtartalma elpárolgott, és csak egy csontváz maradt fekete pernyekupacok társaságában. Ezt azonban az élők már nem láthatták, ugyanis immár az elején érezve második társuk vesztét, egy gyors hátraarcot csináltak, és több kisebb csoportra szakadva, futólépésben különböző irányokba távoztak a tetthelyről. Azt már szinte kár is említeni, hogy a szellemek szokásos sátáni módjukon röhögtek. Ha nem lettek volna már régóta halottak, akkor ennyi nevetés – ha ezt lehet annak nevezni – tényleg átsegítette volna őket abba a bizonyos állapotba. … Hihetetlen, hogy még ennyi szörnyű tapasztalat után is voltak, akik megbíztak a Gonoszban! … Amint a démonok abba bírták hagyni a hahotázást, felszedtek néhány hullát a földről, és a labirintus egy másik pontjára vitték azokat, ahol társaik már elkészültek egy stand felállításával. Itt a padlóra dobálták a holttesteket, majd az elmaradhatatlan kaszával, a halál jelképével, lefejezték őket. A fejeket egy hűtőpultba helyezték.

29






Még nem sejtettem, hogy mire megy ki ez a játék, de nem is töprenghettem sokat, mert az egyre újabb és újabb borzalmak elterelték figyelmem minden másról. Bármerre is pillantottam, a leleményes kegyetlenség, brutalitás, szadizmus, gonoszság, kíméletlenség mementóit láttam. Iszonyú érzés volt tehetetlenül arra kényszerülni, hogy végignézzem társaim halálát. Néha már inkább azt kívántam, bárcsak örökre megsemmisülnék, csakhogy ne kelljen tovább elviselnem a céltalan agresszió eme abszolútumát. Csak néhány példa: Két srác álldogált az egyik homályos sarokban. Arcukon ideges rángások futottak végig, tekintetük bizalmatlanul cikázott ide-oda. Egyikük remegő kézzel előszedett egy fémtárcát, kinyitotta, és barátja felé nyújtotta. - Kérsz füves cigit? - Persze, köszi. Az mindig megnyugtat. Van tüzed? - A fene vigye el! Elhagyhattam a gyufát. – mérgelődött a zsebében kotorászva. Közben megfigyeltem, ahogy a Vezér távolabb materializálódik, felveszi az egyik korábban meggyilkolt fiú küllemét, majd félénkséget tükröző mozgással odasompolyog a bűzrudas társasághoz. - Szívesen odaadom az öntgyújtóm, ha kaphatok cserébe egy cigit. – remegő hangján tökéletesen megjátszotta az ártatlant. - Nesze! – nyomta az új csávó orra alá tárcáját a diák, majd elvette a felkínált tűzszerszámot. A fiú a szájában lógó cigarettához emelte az öngyújtót, majd üzembe helyezte azt. Ekkor olyannyira hatalmas tűzcsóvák csaptak ki a kis eszközből, mintha az lángszóró volna, egy pillanat alatt lángra kapott a srác ruházata, haja, arcbőre. Üvöltve dobta el a gyilkos szerszámot, és rohangált, míg eszméletét vesztve el nem terült a padlón. - A dohányzás súlyosan károsítja az egészséget! – jegyezte meg a Vezér sztoikusan, miközben lassú metamorfózis során visszatért eredeti külalakjához, odaballagott a még mindig lángokban álló elszenesedő tetemhez, amely felett meggyújtotta a kapott cigarettát, és jó mélyet szívott belőle. - Ezt … miért … csinálta? – kérdezte el-elcsukló hangon a másik fickó, amikor a Vezér újból felé fordította érdeklődését. A főgonosznak még nem lehetett elege a vérengzésből, mert egy hirtelen mozdulattal átszakította a kíváncsiskodó mellkasát, és kirántotta még dobogó szívét, majd egy erős szorító mozdulattal kipréselte belőle az életet. - Rajtam senki sem kérhet számon semmit! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. - A mi Vezérünk olyan de olyan szívbemarkolóan tud érvelni, még senki sem volt képes ellenállni meggyőzőerejének! – nézett meghatódva egy másik démon vértől csöpögő főnökére. Az ördögi kísértetek ismét nagyobb csoportba gyűltek, és manifesztálódtak néhány szerencsétlen emberi egyed előtt, akik rémületükben a hátuk mögött lévő falnak préselték magukat. - Most már ti is találjatok ki valami cukit! – utasította alattvalóit a Vezér. Rövid tanácskozás után az egyik démon eltűnt, és két kaszával tért vissza. Az egyiket a legügyesebbnek látszó diák felé hajította. - En Garde, védd magad! – kiáltotta a szellem, miközben a megrettent egyetemista reszkető kezeivel még elkapni is nehezen tudta a neki szánt fegyvert. Hamarosan összecsattantak a pengék. A démon direkt nem vetette latba minden ügyességét, de még így is kurtára sikeredett a csörte. A diák mind a négy végtagjától megfosztva hevert a kövezeten, a vérveszteségtől már nyögni is alig bírt. - Nagyúr, eme földi halandót itten immár törzsvendégünkké avattuk. – vigyorgott a vértől vörös kaszáját félredobó kísértet.

30






- Remek előadás volt. – tapsolt a Vezér. – A srác is jól szerepelt, megérdemli, hogy megkíméljük az életét. Állítsátok el a vérzést, hadd „élvezhesse” a mozgáskorlátozottak életét még legalább hatvan évig! Hehehe… Van még valakinek hasonlóan aranyos ötlete? – nézett ismét démontársai felé. - Nekem! – ajánlkozott az egyik gonosz szellem, majd villámgyorsan eltűnt, és máris visszatért egy hosszú, és vastag, erős kötéllel, melynek pontosan a középpontjába egy hurkot csomózott. – Kérek egy önként jelentkezőt! – fordult az egyik falhoz szorult, rettegő diákokhoz. Mivel senki sem élt magától a kétes kimenetelű lehetőséggel, a Vezér találomra odalökött társának egy félelmében vonyító srácot. A játékot tervező démon a fiú fején át a nyakára illesztette a hurkot. - Gyertek, barátaim! – szólította kísértet-társait. – Egyszerű kötélhúzásról van szó, egy kis extrával megspékelve! – vigyorgott kajánul. A démonok azonnal átlátták a játékban rejlő újdonságot, és két csoportra bomolva megragadták a kötél két végét. A Vezér vállalta a bíró szerepét. Füttyentésére a kísértetek teljes erejükből a kötélnek feszültek, ezzel megszorítva a srác nyakán a hurkot. A diák feje elvörösödött, fuldoklott. Megkísérelte két oldalra kinyújtott kezeivel maga felé visszahúzni a kötelet, enyhítendő a szorítást, de hiába volt izmos, a démonsereglet sokszorosan felülmúlta. Így tehetetlenül vergődött, mígnem egy erősebb rántástól eltört nyakcsigolyája. Ettől kezdve már egyáltalán nem foglalkoztatta a verseny kimenetele, élettelen rongycsomóként lötyögött a feszes kötélen. Ellentmondásos módon a kísértetek nem fáradtak el az erőlködésben, sőt inkább még nőtt is energiaszintjük. Ez is annak volt betudható, hogy egyre fogyott a még élők lelkiereje, mely azonmód átáramlott a démonokba, és a gonoszság szolgálatába állt. - Hát ez fasza volt! – lelkesült fel a szürke öltönyös kísértet. – Egészen megkedveltem a sportot. És nekem is volna egy ötletem. Ki segít? Több önkéntes is akadt. Összesugdolóztak, szétrebbentek, majd visszatértek a szükséges kellékekkel. Némelyek tornaórákon használatos ruganyos szivacsokat terítettek le, mások az így kijelölt pálya közepén úgy 1 méter magasságban a mai napon frissen megölt diákokból kicsontozott, egymáshoz kötött gerincoszlopokat feszítették ki. A csigolyasor, és a belőle lecsüngő bordák alkották a hálót, melyből még csöpögött a friss vér. Két démon állt be a szemközti térfelekbe. Kezeikben teniszütőt tartottak. Egyikük szervált. Lazán a levegőbe lendített egy levágott emberi fejet, majd erősen megsuhintotta ütőjével. Vérpermet szitált a levegőben, az ellenfél térfelén a fej véres lenyomatot hagyva visszapattant a gumimatracról, pontosan a másik kísértet ütője felé. Az hatalmas erővel visszaütötte a labdát, a háta mögött lévő falat beterítette a fejből kiszivárgó vérpermet és a kifolyó szemek kocsonyás anyaga. Be kell vallanom, szörnyen rosszul éreztem magam, főleg hogy mentális kényszerzubbonyomban teljesen tehetetlenül kellett szemlélnem ezt az embertelen mészárlást. Láttam, hogy a Vezér elgondolkodik. - Még egyvalaki produkcióját megnézzük, aztán indulunk tovább. Néhány kis mócsing már túl messzire szökött, még a végén megmenekülnek… Nos, ki lesz az utolsó? – nézett barátságosan démontársaira. Egy a megszólítottak közül az egyik ember felé lebegett, erőteljesen hasba ütötte, majd elgáncsolta kiszemeltjét, végül a földre zuhant test fejrészére ugrott úgy, hogy a koponya és benne az agy hatalmas területet beterítve szétloccsanjon, ezáltal mindent ellepjen a vér, és a kocsonyásan remegő, csillogó velő. Nagyon visszataszító volt, de a démon elégedetten mosolygott, továbbra is a hulla valahai fején tiporva. - És… mi volt ebben olyan különleges? – érdeklődött a közönyösen a Vezér. - Hát, ez a fejenállás, uram! – magyarázkodott az elkövető. - Aha. Kissé erőltetett poén, jobb, ha tényleg tovább lépünk! – vélte a gonoszok parancsnoka, majd körbepillantott, hogy mi lehetne a következő húzása.

31






Hamarosan odasiettek a hűtőpultnál foglalatoskodó társaikhoz, és besegítettek a készülődésbe, hogy minden a lehető legtökéletesebben sikerüljön. Mire elkészültek a munkálatokkal, Gabi és Judit csoportja is épp megérkezett az új helyszínre. Egy lány szétnézett, a padlón meglátott egy leesett „f” betűt, a falon pedig az „agylalt” feliratot olvashatta. - Akármennyi veszéllyel is kellett eddig szembenéznünk, én farkaséhes vagyok, és ha már itt van ez a fagyizó, akkor nem hagyom ki! – jelentette ki a kis torkos, aki még ilyen gusztustalan környezetben is képes volt táplálkozásra gondolni. Néhányan még csatlakoztak hozzá, és beálltak a sorba. Gabi azonban a távolban maradt, és elővigyázatosságra intette Juditot, illetve a körülötte állókat is. Messzebb materializálódott a kiszolgáló szellem, odasétált a pulthoz, és megkérdezte a sorakozóktól: - Kérnek valamit a hölgyek és az urak? - Miből lehet választani? - Igen vagy nem. – mivel senki sem nevetett poénján, megszégyenülten folytatta. – Jó, ez csak egy hülye vicc volt. Itt az Egyetemen minden termékünknek speciális fantázianeve van. Pillanatnyilag a „Jogász”, „Gépész”, „Bölcsész”, és „Közgazdász” készítményekből tudunk adni. Igazán stílszerű egy egyetemen ilyen neveket adni a fagylaltfajtáknak, gondolta az éhes lány, és mind a négyből kért egy-egy gombócot. Amint megkapta, elcsodálkozott, hogy nem lát különbséget a négy fajta között, mind szürke és fehér, kocsonyás állagú anyagból készült. Ekkorra már mindegyik vásárolni szándékozó megkapta tölcsérét, benne egyforma szürkefehér gömbökkel. Bizalmatlanul kezdték nyaldosni a fagylaltként kapott valamit. Az íze és az állaga is jobban hasonlított a takonyhoz, mint az általuk megszokott fagyihoz. Pont ezért mentek oda az árushoz: - Uram, elárulná, hogy miért ilyen osztályon aluli minőségű ez a fagylalt? - Elismerem, hogy fagylaltként ez tényleg nem állja meg a helyét, de mi nem is állítottuk, hogy maguk azt fognak kapni. - Hogyhogy, hát az volt kiírva, nem? - Az volt, de ha jobban megnézi a feliratot… Sokkal könnyebb és szórakoztatóbb a terméket megváltoztatni, mint a feliratot rendbe hozni. – magyarázta az árus szellem, miközben letépte a hűtőpult üvegére ragasztott csomagolópapírt. A diákok ekkor halott társaik üveges tekinteteivel nézhettek szembe. A koponyatetőket eltávolították, mindegyikük agyából hiányzott néhány gombócnyi. A még élők is majdnem meghaltak az undortól és a megrázkódtatástól. Falfehérre sápadtak, jó messzire eldobálták az elhunyt társaik agyával töltött tölcséreket, majd egyikük váratlanul és hirtelen elhányta magát. Ez a többiekben is a végsőkig fokozta a rosszullétet, sorra kezdtek el okádni, egymás ruhájára, a padlóra borulva, ahogy épp alakult. Amint újra képesek voltak remegő térdekkel felkelni az őket körülvevő bűzös, darabos folyadéktócsákból, reszketve támolyogtak vissza abba az irányba, ahonnan jöttek. Ők ezt persze szédületes tempójú menekülésnek érezték, melyet a démonok szánakozó kacaja kísért. - Micsoda fejetlenség uralkodik itt! – jelentette ki ártatlan meglepődést kifejező gyermekien szelíd hangon az egyik tükörfal mögül előlépő Vezér, miután a hűtőpult mögötti sarokban kékülő, nyaktól fölfele hiányos holttestekre esett pillantása. Ezután az életben maradottakra nézett, komoly arcán sejtelmes mosoly villant, és csak a legvégén röhögte el magát valami infernális módon. Jó színész lenne ebből a démonból, megint sikerült neki és társainak az élőket megalázniuk. A végig hátul maradottakat is egyre inkább kerülgette a hányinger a látottaktól, de sikerült gyomortartalmuk visszatartása mellett segíteni erőtlenül visszaérkező társaiknak. A pórul jártakat átkarolva, támogatva hátat fordítottak a kísérteteknek, és nehézkesen elhagyták a meggyalázott halottakkal borított folyosószakaszt.

32






Lassan haladtak, s egy díszes, faragott és aranyozott fából készült, kazettázott szárnyas ajtó elé értek, ahol újfent megtorpantak. Egy fényezett sárgaréztáblán a következő, elegánsan ívelt, lendületesen cirádás betűkből álló feliratot olvashatták: „A Végső Próba Csarnoka.” Alatta kisebb betűkkel a következő szöveg állt: „Figyelmeztetés: Ez az ajtó tépőzárral van ellátva!” A diákok ismét csodálkozó-értetlenkedő arckifejezései azt sugallták, hogy el nem bírják képzelni, mire véljék ezt az intelmet, mire szolgálhat az egyszerű textilipari eszköz egy nyílászárón. Végül a leginkább kockázatvállaló egyetemista, egy lezserül öltözött nagydarab srác, elszántan lenyomta a kilincset „lesz, ami lesz” alapon. Az ajtó erre elképzelhetetlen sebességgel és lendülettel kivágódott, és olyan hirtelenséggel, hogy a diáknak nem volt ideje – vagy nem tudta – elengedni a kilincset. A gyors és intenzív erőhatás tőből kiszakította a fiú jobb karját, aki üvöltve bámult a kilincsen fityegő testrészére, aztán a vállánál lévő vért ontó csonkra. Hamarosan elájult, majd még néhányat rándulva elvérzett. Társai elszörnyedve nézték végig kínszenvedését, életerejének elszivárgását. Tenni nem tehettek semmit, csupán azt, hogy bizalmatlanul bevonultak a csarnokba. Az ajtó a már megszokott módon bezárult mögöttük. Ekkor már nem láthattam őket. … Csilla, látva együtt érző lelki szenvedéseimet és sikertelen próbálkozásaimat a mentális kényszerzubbonyból való kitörésre, majd a kudarcomat követő lemondó beletörődésemet, kétségbeesett arckifejezéssel, kérlelően fordult hozzám: - Tudod, mi az a terem? Az az utolsó állomás a halál előtt. Több ezer éves története során már sokan bejutottak oda, de élve még senki se jött ki, pedig tényleg az a befejező „pálya”, ahogy a démonok neveznék. A túlsó oldalán nyíló ajtó már a szabadba vezet, de még sosem fogta meg élő ember keze a kilincsét. Ekkor egy egész érzelmi vihar vonult át lelkemen. Az apatikus tehetetlenségérzetet felváltotta mélységes szomorúságérzetem, amikor belegondoltam, hogy oda emberek, köztük a legjobb barátaim mentek be, csak azért, hogy meghaljanak. Olyan érzés volt, mintha kifacsarnák a szívemet, mint egy citromot. Aggódtam értük, és magamért is. Ha már eleget szenvedtem társaim halálának végignézésétől, én következem. Hirtelen haragba csapott át bánatom és félelmem. Hihetetlenül felháborodtam a szellemek kegyetlenségén, hogy ilyen lassan kínozzák az élőket, hogy az átvészelt megpróbáltatások ellenére se juthasson senki a továbbélés lehetőségéhez. Legszívesebben szétvertem volna a pofájukat, ha képes lettem volna mozogni. Néhány perc után lenyugodtam. Rádöbbentem, hogy gyűlölettel nem jutok semmire, az pont ellenfeleim felségterülete. Viszont egyre erősebb vágy lángolt fel bennem aziránt, hogy segítsek kijutni innen a barátaimnak, még akkor is, ha végül vesztek, és itt kell maradnom szellemként 250 évig bezárva. Ha akár egyvalakinek is kisebbíthetem gondjátbaját, és ő ennek örülni fog, már az kárpótol minden lelki és testi tortúráért. Szerettem volna hasznos lenni. Fel sem tűnt, hogy már körbe sétálok, egyre határozottabb és feszesebb léptekkel, csak akkor döbbentem erre rá, amint észrevettem Csilla arcán az egyre boldogabb mosolyt. - Sikerült felszabadítanom magam! – kiáltottam. – Már értem a tanításod lényegét, mindenben igazad volt! Csilla, Te számomra Csillag vagy, az én vezérlő szerencsecsillagom, akinek csak követnem kell tanácsait! Remélem, ezt még meghálálhatom valamivel! De most sietek, vár rám a csatamező! Egy röpke gondolat erejével áthelyeztem magam az „utolsó pályára”, Csillag pedig megerősödött bizakodással készült az elkövetkező pár perc várakozásra, mely alatt szellemek és élők ezreinek sorsát befolyásoló jelentőségű események zajlanak majd le. …

33






Egy hatalmas terembe kerültem. Hirtelen megszédültem a méretektől és a fényűzéstől. A falakat gigantikus freskók borították, melyek itt a pincében először – kivételesen – nem hullákat ábrázoltak, hanem tájakat, híres személyeket, vallási eseményeket, de a képek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a témák ne üssenek el túlságosan egymástól, hanem fokozatos átmenetet képezzenek. A falakat aranyozott oszlopok és stukkók is díszítették, a gótikus boltozatokból álló mennyezetről hatalmas kristálycsillárok függtek, melyek halványnarancs izzása sejtelmes homályba burkolta a csarnokot. Biztos voltam benne, hogy ez a békés pompa csupán a diákok éberségének elaltatására szolgál, hogy úgy érezzék, itt már semmi rossz sem történhet. Éppen ezért gyorsan, de a legkevésbé feltűnő helyeken osonva, az élők nyomába eredtem. Azért lopakodtam, mert nem tudhattam, hogy a szellemeknek feltűnte, hogy kiszabadítottam magam, valamint hogy a mentális kényszerzubbony igényel-e állandó figyelmet és koncentrációt a démonok részéről, vagy csupán egy tudattalan, akarat nélküli akadályozó energiaburába zártak, melyet észrevétlenül sikerült megszüntetnem. A második lehetőségben reménykedtem, mert így meglepetésszerű lehetne a megjelenésem. A terem közepére érve egy sokszög alakú üvegvitrin emelkedett ki a padlóból, melyet erős fénykévék világítottak meg. A pincerendszerbe kényszerített százon felüli létszámú diáksereglet mind az 54 megmaradt tagja csodálkozva észrevételezte a vitrinben saját nevére címzett diplomáját, mögötte a feketébe köttetett diplomamunkával. Már kezdtek megörülni, hogy vége a megpróbáltatásoknak, és most tényleg diplomaosztó ünnepség fog következni, de azért annyira nem bíztak a szellemekben, hogy az elhelyezett 54 darab széken helyet foglaltak volna. Ekkor a falakon eddig rejtett ajtók nyíltak meg. A démonok vonultak be ízlésüknek megfelelő külső megjelenéssel. Volt, aki eredeti alakjában materializálódott, így tett a Vezér is példának okáért. Volt, aki „felvett” valamiféle fizikai testet, újra jöttek csontvázalakban, a legkegyetlenebb humorúak viszont az eddig meggyilkolt diákok megcsonkított testeit öltötték magukra. Igen morbid látványt nyújtott az a srác, akinek lecsapta a tolóajtó a beszorult fejét. A test az egyik kezében egy kaszát szorongatott, a másikban saját fejét. Minden lépésnél vér fröccsent a nyaki ütőerekből. A vérellátást a hátizsákjában lévő húszliteres tartályból biztosította. Aztán voltak szellemek, akiket az élők nem láthattak, jelenlétük a levegőben feléjük lebegő kaszákból vált nyilvánvalóvá. És valóban, mindegyiküknél volt egy az aratáshoz használt kéziszerszámból, és vigyorukból könnyű volt levonni a következtetést, hogy rendeltetésszerűen vetik majd be az eszközöket, csupán búza helyett embert kívánnak aratni. Még semmit sem tehettem, a kísértetek máris körbevették a vitrin éleihez szorult diákcsoportot. Megálltak, és utat engedtek a Vezér beszédének: - Hadd gratuláljak Önöknek! Remek csapatot alkotnak, eddig Önök az első olyan évjárat, melynek ide, a Végső Eseményre, több mint 41 %-a eljutott. Ugyanis az eddigi rekord 23 % volt. De nem untatom Önöket a statisztikával. Gondolom, látták, hogy milyen ünnepélyes alkalom következik most. Itt pihennek névsorrendben a jól megérdemelt diplomáik. Sajnos azonban, ismerve az Önök gondolkodásmódját, okom van feltételezni, hogy egy apró, de nem jelentéktelen mozzanat erejéig félremagyarázzák a helyzetet. Mielőtt a ceremónia elkezdődne, szeretném felvilágosítani Önöket ama bizonyos tévedés mibenlétét illetően. Egyetlen betűnyi csupán az eltérés. Önök nyilván valamiféle diplomaosztó ünnepségre vágynak, csakhogy ez egy … - Diplomafosztó! – sikoltott fel Judit rémülten a Vezér szavaiba vágva. - Gyorsak az asszociációs képességei, kedvesem! A rejtvény megoldásával meg is adta a jelet az ünnepély megkezdésére. – hízelgett majd magyarázott Juditnak a Vezér. Aztán a társaihoz szólt. – Ez a csaj az enyém! Induljon a buli!

34






A Vezér, szavait nyomatékosítandó, egy sebes mozdulattal előkapott a vitrinből egy diplomát, feldobta a levegőbe, majd amint az elérte a repülési ív legmagasabb pontját, és visszafelé kezdett zuhanni, kaszájával röptében kettészelte az okmányt, és karja lendületének erejével a diploma várományosának, egyelőre még nem Juditnak, a fejét is. Az éles szerszám úgy siklott át a kemény koponyacsontokon, mintha vajat vágott volna. Az áldozat egy hangot sem tudott kiadni, s a Vezér mozdulata oly gyors volt, hogy a vízszintesen kettévágott fej részei egymáson maradtak. Csak akkor pattant messzebbre kocsonyás agyvelőt spriccelve a fejtető, amikor a hulla a padlóra zuhant. Esés közben jókora mennyiségű vér fröccsent szét mindenfelé. - Ez az igazi diplomafosztó! – kacagott fel a Vezér. Az eddigi megfigyeléseim alapján most tűntek a legelégedettebbnek, legboldogabbnak a démonok. Még erőteljesebbé és tettre készebbé változtatta őket a diákokból szinte árhullámként kicsapó félelem. Belőlem viszont mindez kellemetlen érzéseket váltott ki. Most már a kísértetek mindegyike szinkronban emelte aratószerszámját, meglendítették őket, majd lesújtottak velük. A gondolat sebességével megragadtam egy, a földön heverő kaszát, majd a Vezér elé helyeztem magam, aki nem elégedett meg egyetlen áldozattal. A szemem sarkából láttam, ahogy Gabi ügyesen és gyorsan pördülve eltáncol saját merénylőjének kaszacsapása elől, így az csak a vitrin üvegét zúzza be. Hiába, Gabi már diszkóbeli táncgyakorlatai során oly tökéletesre fejlesztette mozgását, hogy nehéz dolga lesz annak, aki el akarja őt találni. Judit, a Vezér kiválasztottja, is lebukott a hátam mögött annyira, hogy a támadó gyilkolóeszköze célt tévesztett volna, de mihelyst felnézett, azt láthatta, hogy a Vezér fegyverének lendületét megtörte egy, a levegőben lebegő kasza. A főgonosz tényleg meglepődhetett jövetelemen, mert megrökönyödve kiáltott fel: - Hát te meg hogy a faszba kerülsz ide? És főleg, hogy mered megzavarni a mulatozásunkat? Gyors pillantást vetettem a csatatérre, és megállapítottam, hogy sajnos egy diáknak, de szerencsére csak egy újabbnak vált el feje a törzsétől. A többiek vagy Gabi példáját követve kicselezték a szellemeket, vagy pedig maguk a démonok akarták, szadizmusuktól vezérelve, a lehető legkisebb vágásokkal megölni az áldozatot. Igazán gonosz szórakozás, de most örültem a statisztikailag csekély (viszont emberileg igen súlyos) veszteségnek, mert így még viszonylag nagyszámú élő sorsáról próbálhattam meg tárgyalni: - Szólj az alattvalóidnak, hogy álljanak le! Szeretnék egy ajánlatot tenni. - Oké, szünetet tartunk! – vigyorodott el fölényesen a Vezér. – Kíváncsi vagyok, hogy mivel fog minket kellemesen megnevettetni ez a kis mitugrász. - Mielőtt még megöletnéd őket – mutattam diáktársaimra. –, küzdj meg velem szemtől szembe. Ha most is diadalmaskodsz felettem, akkor tényleg a te szabályaid szerint fog végbemenni a megkezdett folyamat. És senki sem lesz, aki az utadba állhatna. De ha netán én győznék, akkor természetesen átveszem a hatalmat. - Beleegyezem, élvezet lesz a szellemi öntudatodat is meggyilkolni, de előbb még engedtessék meg nekem, hogy kérdezzek valamit. Miért nem mutatod meg magad az embereknek? Miután legyőztelek, ők is mind meghalnak, és képtelenek lesznek felfedni a személyazonosságod. Talán félsz, hogy meggyűlölnek azért, mert néhány perccel meghosszabbítod félelmük és szenvedésük idejét, és ezért szellem-rabokként évszázadokig átkozni fognak? - Arra nem is gondolsz, hogy én is lehetek az, aki felülkerekedik? És az csak az önző emberek érdeke, hogy minél többen lássák, amikor nagy ritkán valami mások számára is hasznosat visznek véghez. Mivel én nem vagyok túlzottan egocentrikus, de szeretnék fontosat és hasznosat tenni, nem akarom, hogy ha lesz számunkra utána, akkor azt higgyék rólam, hogy csak a hírnévért csináltam az egészet, és mindenkitől örök hálát és köszönetet várok.

35






- Úr Ördög! Ilyen gusztustalanul önzetlen megfontolás sosem fordult volna meg a tudatomban. De jó, ha így akarod, hát legyen. Biztos jobb lesz neked kellemes gondolatokkal a fejedben elveszteni még a szellemi lét lehetőségét is. Mert azt ugye tudod, hogy ezzel a párbajjal nem csak a jelen fizikai léted teszed kockára, hanem – eddig szokatlan módon – feláldozod azt a lehetőséget is, hogy 250 év múlva felszabaduljon szellemed, ha találsz magad helyett egy élő balekot. Élet és végső megsemmisülés közt dönthetsz most. - Ne is próbálj elbizonytalanítani! Már határoztam. Ezzel mindketten a padlóra dobtuk fizikai valóságbeli fegyvereinket, és olymódon kezdtünk küzdeni, mintha volna anyagi testünk, és verekednénk. Minden engem érő ütés a fájdalomnak azzal a formájával járt, hogy gyengült akaratom, és a küzdelem számomra előnyös kimenetelébe vetett hitem, így lassan lelkesedésem is. A Vezér is ugyanezt érezhette. Másrészről a nekem okozott fájdalom erősítette a Vezért, mert ő a gonoszságból, a negatív emóciókból (ilyen a fájdalom is) merítette hatalmát; ha én okoztam szenvedést neki, az közvetve erősített engem az emberi lényeken keresztül, akik a Vezér gyengülésének látványát feléledő reménnyel és bizakodással nyugtázták. A pozitív érzelmek pedig nekem adtak hatalmat. A küzdelem akkora erőket szabadított fel mindkettőnk szellemi testében, hogy a levegő molekuláit ionizálva megjelent halványan derengő képmásom, a Vezér szintén fényleni kezdett. A korábban már említett okokból kifolyólag reméltem, hogy arcvonásaim nem öltenek túlzottan határozott kontúrokat ahhoz, hogy felismerhetővé váljak. Viszont így az emberek is nyomon tudták követni harcunkat. Már jó pár ütést elszenvedtünk egymástól, amikor is a Vezér megunván a kézitusát – úgy látszik, hogy ezzel a módszerrel túl lassúnak vélte legyőzésemet – spirituális hatalmának új fortélyait vetette be. A terem hőmérséklete egyik pillanatról a másikra fagypont alá süllyedt. Hallatszott a dilatációt jellemző, szabályos időközökben megszólaló, a hűlő testek térfogatcsökkenését jelző pattogó-percegő hangeffektus a falak és a bútorok több pontja felöl. Az élők is megborzongtak a hirtelen jeges fuvallattól. A Vezér tenyérrel előre kinyújtotta kezeit, és egy fényes sugarat lőtt felém. Ezt a terem hőenergiájából koncentrálta erős nyalábbá. Meglepődésem majdnem végzetessé vált számomra. Az, hogy ekkora hatalom lehetőségét nem társítottam a szellemi létformával, néhány pikoszekundum idejére elbizonytalanított, nem tudtam, mitévő legyek. Ezalatt a végzetes sugár már majdnem elért. De a lelki szemeim előtt megjelenő kép, ahogy lemészárolják barátaimat, gyors döntést sürgetett, ezért megadta a szükséges ihletet is. Nekem is energia kell a védekezéshez! A terem elektromos világítása megszűnt, csak kettőnk halványan derengő spirituális képmása látszott az egyébként koromfekete sötétségben. Illetve a sugárnyaláb, és a most már az útját álló enyhén domború, kör alakú energiapajzs. A pajzs egyre fényesebben izzott, ahogy a sugár fokozatosan elnyelődött benne, de az átmérője is csökkent. Minden azon múlt, hogy ki tudott több energiát elvonni környezetétől. A Vezéren látszott, hogy már nagyon erőlködik, és mégis egyre halványabb, tehát erőtlenebb a sugárfegyvere. De ekkor elfogyott a pajzsom, a Vezér energiájának utolsó foszlányai védtelenül értek, és még elég intenzívek voltak, hogy több méternyire sodorjanak, majd a földre terítsenek. Négykézlábra állni is alig bírtam. A Vezér hamar összeszedte magát, és odalépett mellém: - Nagyon ügyes… Voltál… Búcsúzz el a barátaidtól, aztán készülj a végre! - Nem! … A szeretet… hatalmát… nem győzheted le ilyen könnyen… – nyögtem ki ernyedten. - Mit ugrálsz, te mitugrász? Képtelen vagy felállni is, sokkal könnyebb halálod lesz, ha hagyod magad. - Soha! Annak, aki a szeretet ereje által képviseli mások érdekeit, nem szabad feladnia. Akárhányszor gáncsolják is el a gonosz erők képviselői, legyenek azok akár szellemek, akár a

36






társadalom ártó szándékú tagjai, mindannyiszor fel kell állnia, újra és újra, akármilyen távoli és megközelíthetetlen is a cél. Ebben a pillanatban képes voltam teljesen beleélni magam az elmondottakba, tiszta szívemből hittem a szeretet erejében. Talpra szökkentem, és merészen intettem kezemmel, hogy jöjjön, mi lesz már. A Vezér eközben sok energiát gyűjthetett, mivel kezében egy olyan, kb. egy méter hosszú energiarúd jelent meg, mint amilyet a Csillagok Háborújában használnak fénykard néven. Minden erőm össze kellett szednem, hogy egy hasonló teljesítményű szablyát realizálhassak kezeimbe. Ő lazán vívott, gyorsakat és keményeket ütött, én viszont arra kényszerültem erőm majdnem egészét felhasználni, hogy egyáltalán fenntartsam kardom energiaszintjét. A vívásra már alig tudtam koncentrálni, így csak védekezve hátráltam, egészen addig, míg egy falnak nem nyomtak. Most először tapasztaltam, hogy szellemként nem tudok a falba húzódni. Ez azért lehet, mert a fizikai valóság elemeit manipulálva materializálódtam, és így rám is érvényesek ennek a realitásnak a törvényszerűségei. Tehát sarokba szorítottak. A Vezér felém sújtott, bár kivédtem ütését, alig bírtam megtartani kardom, melyet övével a nyakam felé szorított. Látva erőlködésem, a Vezér vidáman gúnyolni kezdett: - Belátod már, hogy milyen keveset ér a te híres szeretetednek az ereje? A gonoszság hatalma mindenekfelett áll, és ezt be is fogom bizonyítani a te megsemmisítéseddel! - Ha ha! Engem ugyan megölhetsz, de ha néha vennéd a fáradságot, hogy a gyilkolászáson kívül máson is elmélkedj, rájöhetnél, hogy bár mára a szeretetet erősen háttérbe szorítottátok, a hatalma mégis határtalanabb, mint a gonoszságé, mert övé az alkotás szabadsága. A gonoszság viszont korlátozott: bizonyos helyekre és a rombolás tevékenységére. Különben miért csak az Egyetem pincéjében, és miért csak 250 évenként egy napon kísérthetnétek? Gonoszság nem is létezhet Szeretet nélkül, mert először létre kell hozni azt, amit a hozzátok hasonlóak tönkretehetnek. – dacoltam vele. Éreztem, hogy a szorítás gyengül. Eddig ez volt az egyetlen érv, amely megingatta a Vezérnek a gonoszságba vetett hitét. Nem is válaszolt, és a gondolkodás annyira elvonta a figyelmét, hogy elérkezett számomra az első és egyben utolsó alkalom. Minden erőmmel a kitűzött célra, diáktársaim és a fogva tartott szellemek felszabadítására összpontosítottam, hirtelen teljes nekifeszüléssel ellöktem főellenségem kardját, és sajátomat asztráltestébe döftem. A Vezér felordított, de egyáltalán nem szűnt meg oly gyorsan létezni, mint ahogy elvártam volna. Karjaival csapkodva megpróbált elérni, és annyi energia volt testében, hogy kardom fénye majdnem kihunyt a töltésveszteségtől. Nem tudtam már a külvilágra ügyelni, elhomályosult a látásom, összes érzékem eltompult, olyan érzés volt, mintha azonnal elesnék, mint amikor elszédül, vagy elájul valaki. Egy gondolat ismétlődött bennem monoton folyamatossággal: Nem hagyhatom kialudni a kardom, mert az az én örök, és a diáktársaim jelenlegi testi halálát és szellemi rabságát jelentené. Halványan felderengett előttem a kép, ahogy Gabi és Judit az emberi életért aggódva, szeretetteljesen bekötözik az artériás vérzéses fiút. Ilyen önfeláldozó lényekért nem kár meghalni. Ekkor minden elsötétült… … Nem tudom, mennyi ideig lehetem öntudatlan állapotban, és amint kinyitottam szemem, sem tudtam behatárolni helyzetem. Miért van ilyen távol a plafon? Egy kicsit összeszedtem magam, és megkíséreltem felülni. Oldalra pillantva észrevettem, hogy szellemtestem elvesztette konzisztenciáját, állagát. A padló úgy tíz négyzetméternyi területén folyt szét laposan asztráltestem anyaga, az úgynevezett ektoplazma. Távolabbra is eltekintve azt láttam, hogy Csilla vezetésével a korábban itt kivégzett emberek szellemeinek ezrei harcolnak a gonosz démonok ellen; ez utóbbiak sorra szüntették be létezésüket. Ezek szerint sikerült

37






végeznem a Vezérrel. A küzdelem hamar befejeződött, amint az utolsó pokolfajzat is eltűnt, egyszerre világosabb és melegebb lett a teremben. Csilla is észrevett, és odajött hozzám. - Sikerült, legyőzted a Vezért! Mihelyst ez megtörtént, egyből megéreztük, hogy visszatér belénk az erő, és mivel kifejezetten az ő szellemének rabjai voltunk, a szolgáinak önmagukban nem volt hatalmuk felettünk, ezért idejöttünk segíteni. Megszűnt a gonosz átok ezen a helyen, és ezt neked köszönhetjük! - Örülök az örömötöknek, és köszönöm a köszöneteteket, de a sikerben legalább ugyanekkora részetek volt nektek és az élőknek is. Mi is lett volna velem nélküled? … Egyébként velem mi történt? Ramatyul nézek ki, és ugyanúgy is érzem magam… - Nem tudom, biztosan nagyon kimerültél a harcban. Adok egy kis energiát, és megkeressük a Közvetítőt. Ő biztosan többet tud segíteni, mint mi. Nehezen egy csomóba húztam ektoplazmám, és lassan, Csillára támaszkodva, elindultam a kijárat felé. Arra, hogy most teleportálásra pazaroljam energiám, nem is gondoltam. Útközben láttam az élő diákokat, akik jó ideig tanácstalanul nézelődtek, és csak nehezen bírták elhinni, hogy már senki sem akarja megölni őket. Aztán lassan felvidultak, kiszedték diplomáikat a vitrinből, és ők is útra keltek a kijárat felé. Persze túlzott jókedvről szó sem lehetett, hiszen még vissza kell térniük ide, hogy megadhassák a végső tiszteletet számtalan elhunyt társuknak. Az Utolsó Ajtó kilincsét először érintette élő ember keze, és az 52 fős csoport minden további incidens nélkül kijutott arra a folyosóra, ahol Gabi és Judit is beléptek a haláltúrára. Itt egy újabb meglepetés érte őket. Néhány rohammentős orvos próbált egy fiút defibrillátorral reanimálni. Ez számomra is meghökkentő volt, ugyanis én feküdtem az orvosok gyűrűjében egy hordágyon, az én testem rándult össze az áramütéseket követve, de az EKG, elektrokardiogramm, továbbra is csak a szívműködés szünetelésére utaló vízszintes vonalat rajzolta ki. Két kérdés merült fel bennem: A rengeteg megsebesített, majd megölt diákhoz miért nem jöttek orvosok, hogy ellássák őket? A válaszra magamtól is rájöttem. Senki sem tudta értesíteni őket, mert aki bement „vizsgázni”, az ott is ragadt. A második kérdésem az volt, hogy mitől halt meg a testem, amikor csak mély álomba kellett volna merülnie? Ekkor vettem észre a Közvetítőt, aki nem messze állt, így neki is föltehettem ezt a kérdést. - Nos, remélem nem haragszol – kezdte válaszát. –, hogy távolról nyomon követtem gondolati hullámaidat, és így majdnem mindent tudok, amit láttál, éreztél. - Háát… megbocsátom. – mondtam, és zavarba jöttem, hogy leleplezhetik a tettetett érzéketlenségem mögött meghúzódó szentimentalizmust, túlzott érzékenységet. – De térj a tárgyra! - Tehát itt, melletted ülve, figyeltem tested reakcióit a távolban lévő szellemed által végzett cselekvésekre. A Vezérrel való küzdelemig szabályos alfa agyhullámok, nyugodt légzés, normál vérnyomás és szívműködés jellemzett, csak apró kilengéseket észleltem. De amikor a Vezér energiasugara eltalált, minden szervműködés a stresszállapot felfokozott aktivitási szintjére ugrott, hogy az energiaveszteséged pótolja. Ugyanis amíg a szellemnek van élő teste, addig kölcsönösen segítik egymást energiával. Alig lazult el újra tested, kardozni kezdtetek. Ez is rengeteg energiát vett el szervezetedtől, annak ellenére, hogy a környezetedtől is vontál el. És amikor akaratod végső megfeszítésével ájulásig fenntartottad a Vezér erejét végül megtörő fénykardot, a környezetből már nem tudtad fedezni a szükségletet, és tested is felélte tartalékainak utolsó morzsáit is. Szegény dokik itt küzdenek, csakhogy a földi orvostudománynak még nincs eszköze ekkora energiaveszteség pótlására. Ennyi. - Sajnos… – mondtam lehangolva, a saját magam elvesztése felett érzett gyászon keseregve. – Hagytam, hogy ma is meghaljon jóval több, mint ötven diák, a gonosz kísértetek közül is csak egyet tudtam legyőzni, nem volt valami fényes eredmény.

38






- Ne becsüld le tetted értékét ennyire. Gondolkodj pozitívan! Megmentettél 52 élő emberi lényt, megfosztottad lététől a Vezért, és így a többi démon is annyit vesztett hatalmából, hogy majdnem szétfoszlott ektoplazmájuk. Valamint megadtad a fogoly szellemeknek is a sikerélményt a segítségnyújtás lehetőségével. Felszabadítottad őket. Zseniális ötlet volt magával a Vezérrel kiállni. Ez egy teljesen új taktika volt, és hatékony, nem tudtuk, hogy övé volt a Gonoszság hatalmának legnagyobb része. - Igazad van, nem haltak meg a barátaim, ti pedig szabad szellemek lehettek, és többé nem fog itt kísérteni a Gonosz negyed évezredenként. Igazán csekély fizetség ennyi jóért az én jelentéktelen életem. – kezdtem belenyugodni új létformámba. - Várj, ne mondj még le a létezésről. Van még egy kis esélyed, bár most már a feltételek teljesülése csak közvetve múlik rajtad. - Miért, mit kell tennem? - Már semmit. Az eddigi életed cselekedeteinek az itt jelenlévő ismerőseid általi szubjektív összegzése fog sorsod felöl dönteni. - Akkor maradok. Soha semmi fontosat se tettem, se magamért, se másokért. Ekkorra már odagyűlt holttestem köré a legtöbb megmenekült diák. Egyeseknek már nagyon jó kedvük volt, miután eltűnt a halál árnyéka fejük felöl: - Nézd má’, de zsenge ez a csávó. Mi odabenn megküzdöttünk a Kaszással, és legyőztük, ez meg itt kinn csak úgy, egy gyenge légáramlattó’ megijedhetett, oszt szívinfraktust vagy mit kapott. De nem mindenki így gondolkodott. Ismét egy új jelenséget tapasztaltam meg. Még az idegenek többségéből is valamiféle fényhíd indult el testem felé, és derengő aurába vonta azt. - Ez egyfajta részvétet jelez, csekély energiát közvetít. – magyarázta a Közvetítő. Aztán, már egy jóval kisebb csoportból, kis fényes aranyszikrácskák kezdtek áramlani egyénenként változó mennyiségben a fényhídon át porhüvelyem felé. Olyan volt látni ezeket a csillogó pontokat, mint amikor napfényes időben egy tó tükrét enyhén felborzolja a szél, és így ezer és ezer rendszertelen fényvillanás játékában gyönyörködhetünk. - Ezek a szikrák az irántad megnyilvánuló szeretetük mértékét jelzik. Ez egy sokkal őszintébb emóció, mint az ezt megelőző részvét. Aki részvétet érez, az csak azért szeretne minket megkímélni az adott helyzettől, mert általunk rá kellett döbbennie, hogy ugyanez vele is megeshet, és ez félelemmel tölti el. Inkább senki, mint hogy akár ő is. A szeretet több ennél. Még ismeretlenül is lehet szeretetet érezni valaki iránt, ha olyanok a megelőző élettapasztalataink, hogy számunkra minden egyes ember, mint pótolhatatlanul egyedi lény, rendkívüli jelentősséggel bír. Ha ráadásul ismerünk is valakit, a szeretetet erősítheti az illető egész személyiségének, vagy bizonyos tulajdonságainak ránk gyakorolt kedvező hatása. Persze ez nem matematikai modell, itt minden tényező bizonytalan. Sose lehet tudni, hogy ki kit fog megkedvelni. – fejezte be következő eszmefuttatását a Közvetítő. Gabi és Judit leghátul jöttek ki a „Diplomafosztó”-teremből, boldogok voltak, mert egy további túlélőt sikerült kihozniuk, akit ramaty állapota miatt kezelésbe is vettek az orvosok. Látva a nagy tömeget, a két lány is odajött. Döbbenten vették észre a padlón heverő élettelen testemet. Látszott rajtuk a hitetlenkedés, el sem bírták képzelni, hogy mi történhetett velem. Az viszont engem lepett meg, hogy hirtelen és teljesen váratlanul olyan erős érzelemsugár tört elő belőlük, hogy az több volt, mint elkápráztató, el kellett fordítanom tekintetem a szeretet eme fényforrásairól. - Hogy lehet ez? – fordultam kétkedve érzékeim épségében a Közvetítőhöz. – Mi okuk lehetett rá, hogy ilyen intenzív szeretetet mutassanak irántam? Soha semmit sem tettem, amivel ezt kiérdemelhettem volna. - Gondolj arra, hogy a szeretetet nem feltétlenül a nagy tettek váltják ki. Elég lehet egyetlen jó szó is, vagy egy apró gesztus, vagy akár személyiséged egyedi különlegessége is. És ha tényleg úgy érzed, hogy nem szolgáltál rá szeretetükre, tégy érte, hogy utólag

39






kiérdemeld! Ugyanis nekik köszönheted fizikai léted. Menj, hív a tested, feltöltődött energiával! És ami a mai nap eredményeinek fényességét illeti, majd nézz szét a városban, hogy mire volt képes a szeretet egyesült ereje, melynek te is fontos része voltál! - Örülök, hogy találkoztunk, és köszi a rengeteg segítséget! – kiáltottam a lassan távozó szellem felé. Búcsúzóul rámosolyogtam Csillára is, majd odaléptem testemhez, és óvatosan belefeküdtem. Úgy próbáltam elhelyezkedni, hogy szellemi és fizikai testrészeim minél pontosabban fedjék egymást. Még hallottam, ahogy az orvosok arról beszéltek, hogy még egy utolsó próbálkozást végrehajtanak a defibrillátorral, tovább nincs értelme kísérletezgetni, hisz már az ötpercnyi klinikai halál állapota során is maradandóan károsodhatott agyam az oxigénhiány miatt. Csak öt perc volt? Nekem legalább egy órának tűnt a Vezérrel való küzdelem óta eltelt idő. … Aztán egyszer csak görcsbe rándult testem. Először nem tudtam, mi az a furcsa érzés, mely ismerős volt ugyan, de már időtlen idők óta nem tapasztaltam. Lassan ráeszméltem, hogy szívem dobogását és légzésem érzem, mely funkciókra szellemállapotomban nem volt szükségem. Hallottam az orvosok megkönnyebbült hangját is, ahogy a formális „Sikerült, visszahoztuk!” mondatocskát ejtették. Megmozdulni, megszólalni viszont nem voltam képes. Teljesen merev és hideg volt a testem. Ezután ahhoz hasonlót éltem át, mint amikor elfekszem a kezem, és miután újra szabaddá válik a vér útja, elkezd lüktetni, bizseregni, zsibbadni, ami a fájdalomig fokozódik, mintha apró tűk ezreivel szurkálnák bőröm. Csakhogy most sokkal rosszabb volt, mert az összes végtagomban ugyanezt éreztem, és még mozogni sem tudtam. Nem is sejtem, mennyi idő telhetett el szemem kinyitásáig, de nem lehetett sok, különben már elvittek volna a kórházba. Az orvosok tiltakozása ellenére is, nehézkesen bár, de felültem. Szerettem volna kikerülni a tömeg koncentrált figyelméből, ezért jókedvet tettettem, megkíséreltem erősnek mutatni magam, a doktorokat sikerült is lerázni. A csoportnak elmeséltem, hogy milyen volt a halálközeli élmény, hogy szemügyre vehettem magam kívülről, ahogy körülálltak a többiek, és az orvosok újraélesztésemmel próbálkoztak. Persze arról, hogy miket láttam és csináltam még, nem beszéltem, többek között azért sem, mert bár a jelenlévők közül senki sem kételkedhetett már a szellemek létében, nem akartam feltűnési viszketegség nevű negatív tulajdonságom ösztönzésének engedni. Szép lassan elment mindenki a saját dolgára. Csak Gabi és Judit maradtak, még megkérnem sem kellett volna őket. - Először is szeretném megköszönni nektek, hogy megmentettétek az életem! - Hogy mit? – néztek rám csodálkozva. - Köszönöm nektek az életem! Nem tudhatjátok, mekkora jelentőssége volt annak, hogy szeretettel gondoltatok rám. Hogy egy kicsit költői legyek, valósággal fürödtem szeretetetek szívemet kellemesen melengető napsugaraiban. Ti adtátok az erőt, hogy folytathassam a földi létet. Örökké hálás leszek, és nem az életért, mert abból mindenkinek van egy, hanem az érdekmentes szeretetért, melynek apró morzsái annál inkább ritkaságszámba mennek. Csak szóljatok, ha tehetek értetek valamit, sőt, még szólnotok sem kell! De meséljetek ti is, hogy ment az államvizsga? - Háát… elég sokunkat meg… ööö… buktattak, de azért ki lehetett bírni. - Ezt most csak azért mondjátok, hogy holnap nyugodtabban menjek a vizsgámra, vagy tényleg nem volt szörnyű? Nem kell kímélnetek, már jól vagyok! A lányok váltottak néhány sokat sejtető pillantást, majd rám néztek, és úgy határoztak, hogy közlékenyek lesznek. Láttam rajtuk, hogy jól esik nekik kibeszélni magukból az átélt borzalmakat. Az persze túlzás, hogy vidámak lettek, mert ekkora veszteséget nem lehet csak

40






úgy, egy kézlegyintéssel, egy elmeséléssel feldolgozni, de azért nyugodtabbá váltak, főleg, hogy ki-ki saját nézőpontjából beszélte el a történteket, így jobban megérthették egymás korábbi reakcióit is. Én viszont rosszul éreztem magam. Nem azért, mert őket hallgattam, ez a része kifejezetten csodálatos volt. Jó, ha megbíznak az emberben annyira, hogy megosztják vele gondolataikat, emócióikat a többiek. Az volt a baj, hogy egyoldalú volt a kommunikáció, úgy éreztem, hogy ha ők szinte mindig mindent elmondanak nekem, akkor az nem illendő, hogy én ennyire hallgatag vagyok. Nem tudom felidézni, mi válthatta ezt ki, de amióta csak az eszemet tudom, mindig is tartózkodtam attól, hogy személyes élményeimről meséljek. Minél inkább szubjektív volt egy ilyen esemény, tehát minél inkább kötődött saját személyemhez, minél inkább aktív részese voltam, annál nehezebben beszéltem róluk. Ha egy számomra jó, kellemes tettről volt szó, akkor sokszor azért nem meséltem róla, mert tartottam tőle, hogy mások kinevetnek érte, mert szerintük ez ostobaság. Ez egyfajta bizonytalanság, nem tudom, hogy mi az általánosan elfogadott „helyes” tett. Ez sokszor vissza is tartott már jó cselekedetek végrehajtásától. Ha pedig valamit rosszul csináltam, azt pláne nem vertem nagydobra. Minden egyes el nem mondott tettel, eseménnyel erősödött bennem a közlési vágy, a gátlások viszont még ennél is nagyobb ütemben, mivel egyre kevésbé voltam, lehettem tisztában az interakció hiánya miatt az épp aktuális normákkal, és egyre jobban feszélyezett, hogy mások szerint talán hülyeséget teszek. Még egy ok a művészet kialakulására és fejlődésére: a művészet lehetőség a burkolt önkifejezésre. Morálisan most is helytelennek éreztem, hogy nem kölcsönös az önfeltárás. Mondjuk az sem lett volna illő, ha elkezdtem volna nagymenőzni, ezáltal lekicsinyítve az ő érdemeiket, holott ugyanolyan jól helytálltak, mint én. Sőt, még jobban is, mivel ők semmit sem tudhattak az ügy hátteréről, engem pedig felkészítettek. Úgyhogy ismét csöndben maradtam, és figyelmesen hallgattam a hátborzongató elbeszélést. Most egészen biztos lehettem benne, hogy semmiféle túlzások sem tarkítják azt. … Szép nyugodtan bandukoltunk végig a folyosókon, lépcsőkön, míg végül kiértünk a kapu elé. Érdekes volt, hogy mindenhol egyenletes szürkeségű felhőréteg takarta az égboltot, minden irányban, egészen a horizontig, pedig reggel, amikor megérkeztünk az Egyetemre, még hétágról sütött a Nap. De aztán meg is feledkeztem az időjárás eme szeszélyeiről. Gondolatban felidéztem azokat az eseményeket, melyekről a lányok meséltek épp, saját szemszögükből előadva azokat. Az riasztott fel elmélyült meditációmból, hogy megszakadt az elbeszélés fonala, és egy figyelemfelhívó felkiáltás hagyta el Judit ajkait: - Figyeljétek csak a felhőt! Láttatok már valaha is ilyen különös természeti jelenséget? Követtük szemünkkel a karja és mutatóujja által meghatározott irányt, és valóban lenyűgöző látvány tárult elénk. Egy ponton, tőlünk délnyugati irányban lyuk keletkezett a felhőn, éppen a Nap előtt. Így az első sugarak az Egyetem főépületeit érték egy néhányszor tíz méter sugarú körben. Mivel mi pont a főbejárat előtt tartózkodtunk, úgy érezhettük magunkat, mintha rivaldafényben állnánk, egy pár pillanatig csak néhányunknak, az Egyetem előtt sétálgató diákoknak sütött a Nap. Aztán a felhőn lévő nyílás koncentrikusan tágulni kezdett, a földön is megfigyelhettük, ahogy az árnyékok szélei távolodnak tőlünk. Néhány másodperc múlva a távolban álló panelházak is sorra napfénybe borultak tőlünk mérhető távolságuk sorrendjében. Egy-két perc elteltével a teljes égbolt kiderült, egyetlen felhőfoszlány sem maradt rajta, csak a makulátlan mélykék ég látszott. A Nap ugyan sütött, de nem égetett. A lehető legkellemesebb meleg, de nem forró idő volt enyhe, játékos szellőfuvallatokkal tarkítva. Ez a tünemény olyan szabályos volt, és pont az Egyetemről indult ki, mint középpontból. Ennek köze lehet a nap fényes eredményeihez, melyekről a Közvetítő beszélt.

41






Időközben megérkezett a busz, mely a város határán fekvő Campusból hivatott a belváros felé szállítani az Egyetemet látogató diákok seregét. A járműre felszállva megjegyeztük, hogy ez a sofőr mennyire eltér az átlagtól. Ugyanis furcsamód megvárta, amíg az utolsó, a busz felé szaladó diák is elérte a gépjárművet. És az utasok közül sem idegesítette magát senki a néhány perces késés miatt. Az utazás alatt már megszokottá vált a látvány, hogy az időseknek nem kellett követelőzniük a helyek átadásáért, mert a fiatalok az időseknek, az urak a hölgyeknek azonnal, udvariasan átadták ülőhelyeiket. És mindenki jókedvű volt, mosolygott. Hogy a belvárosban milyen benyomások értek minket, azt szegényes szókincsemmel és gyarló elbeszélői képességeimmel szinte már a Múzsát sértő arcátlanságnak számít leírni. De a lényegét tekintve a következőkről volt szó: Meglepő nyugalom áradt mindenhonnan. Egyetlen ideges, ingerült, embert sem láttunk. Senki sem rohant, kedélyes beszélgetések zajlottak. A Központi Áruház előtti téren, melynek közelében elhagytuk a tömegközlekedési eszközt, egy rendezvényre készültek. Emelvényt, kihangosító berendezést állítottak be. Megtudtuk, hogy a polgármester fog beszédet mondani. Látva meglepődésünket, a rendezők előzékenyen megosztották velünk, hogy csak néhány órája jött az ötlet, így a szervezés is rohamszerűen folyik. A felszólalás hírét élő lánc közvetíti. Mindenki, aki értesül róla, tudatja barátaival, ismerőseivel, és egyáltalán mindenkivel, akivel csak találkozik. És senki sem haragszik meg azért, ha már ezredszer szólnak neki a rendezvényről, inkább kellemesen elbeszélgetnek, új ismeretségek alakulnak ki. Most három óra volt. Egykor jöttünk ki a „vizsgateremből”, kettő körül hagytuk el az Egyetemet, és fél négyre tették a polgármesteri proklamáció kezdetének időpontját. Igen kíváncsiak lettünk, ezért egyöntetűen a várakozás mellett döntöttünk. Gabi felvetette, hogy nem fagyizunk-e egyet addig, én pedig csöndben átkoztam figyelmetlenségemet, hogy nem nekem jutott eszembe ez a ragyogó ötlet. Azzal békítettem meg lelkiismeretem, hogy a finanszírozást magamra vállaltam. Szinte észre sem vettük, úgy elszállt ez a röpke félóra. Közben minden egyes perccel emberek százaival nőtt a várakozók száma. Órámra pillantottam. Fél négy volt. Az emelvényen feltűnt, majd a mikrofonhoz lépett a polgármester. Boldogságtól sugárzó arcáról leolvasható volt, hogy még sose beszélhetett ennyi ember előtt úgy, hogy azok nem valami önös érdek, pl. egy tűzijáték megtekintése végett jöttek volna, és ezért csupán kényszerűségből viselik el a város vezetőjének szövegelését. Most pedig egyszerűen ideözönlött a lakosság, mert érdekelte őket a város sorsa. Először hosszú évek után. A polgármester még egyszer körbehordozta tekintetét a megjelent tömegen, megköszörülte torkát, majd elkezdte szónoklatát: - Kedves Polgártársaim! Szavakkal ki nem fejezhető örömmel tölti el szívem, hogy a megjelentek számából a közügyek iránti érdeklődés ily magas fokára következtethetek. De szeretném elkerülni, hogy idejük rablásának érezzék az elkövetkező perceket, ezért nem szaporítom feleslegesen a szót, hanem rögtön, in medias res, a lényegre térek. Azért bocsátottuk ki ezt a sürgős gyülekezési felhívást, mert ma két rendkívül szokatlan bejelentés is érkezett a polgármesteri hivatalba. Az első: A város néhány, eddig – hangsúlyozom – eddig nem éppen köztiszteletben álló, igen vagyonos polgára közös szóvivőt választott. Ez a megbízott szándéknyilatkozatot terjesztett elém, melynek értelmében a csoport tagjai felajánlást tettek. Döbbenten ismerték fel, hogy nekik nincs semmi kézzelfogható hasznuk személyes életvitelük területén a tíz- és százmilliárdos vagyonukból, ezért feleslegüket a város közérdekű ügyeinek szolgálatába kívánják állítani. Ezzel azonos időben érkezett a Munkaügyi Hivatalt ért roham híre is irodámba. Több ezer munkanélküli jelent meg, és közölték az alkalmazottakkal, hogy megváltozott szemléletmódjuk. Eddig kényelmesebbnek ítélték elutasítani az álláslehetőségeket, és felvenni a munkanélküli-segélyt és a szociális támogatást, de most már tenni is akarnak valamit cserébe. Szeretnének a társadalom hasznos tagjaivá lenni. Ennek a két eseménynek a szerencsés időbeli találkozása, – mivel a szabad munkaerő, mely akár mindössze élelemellátásért cserébe is kész lenne dolgozni, és a tőkések

42






csoportja által mindenféle kamat vagy egyéb kötelezettség nélkül, egyetlen feltétellel, hogy a pénz a város, és a benne élők javát fogja szolgálni, felajánlott hatalmas vagyon együtt, egyszerre jelent meg – sok-sok fejlesztés megvalósítását teszi lehetővé. Egyik korábbi polgármesterünk kidolgozott kedvtelésből egy, akkor megvalósíthatatlannak tűnő utópiát a város felvirágoztatására. A terv legfőbb követelménye az eddig a történelem során még soha és sehol sem megvalósult összlakossági összefogás volt. Elérkezett az idő! Röviden szeretném összefoglalni a terv lényegét: Első lépésben meg kell szüntetnünk a munkanélküliséget és a nélkülözés minden formáját, ez a ma bekövetkezett mentalitásváltozás után nem hiszem, hogy gondot fog okozni. Ezután iparilag és mezőgazdaságilag a város közigazgatási határain belül a lehető legnagyobb mértékben önellátóvá kell válnunk. Ez azért szükséges, hogy amíg csak itt áll fenn a társadalmi összefogás jelensége, más vidékek ne legyenek képesek irigységből, gazdasági befolyásuk által megakadályozni a most induló fejlődésünket. Természetesen, ha már saját pozíciónkat megszilárdítottuk, akkor teljes erőnkkel az emberiség mielőbbi kibékítése és felvirágoztatása érdekében fogunk segítőkészen tevékenykedni. A terv erre is kitér, de ezt a fázist a kezdeti időponttól számítva csak évtizedek elteltével tartja reálisnak. Addig még van idő finomítani a dolgokon, és konkrét megvalósítási ötleteket kidolgozni. Gazdaságunk rendbetétele után városrendezés következik. Ez már nem ökonómiai, hanem ökológiai és humán érdekek alapján fog végbemenni. Ez azt jelenti, hogy az elavult, emberhez méltatlan épületeket lebontjuk, majd új, esztétikus, kielégítő méretű lakóházak és lakások felhúzásába kezdünk. Nem célunk azonban minden négyzetméter gazdaságilag is rentábilis kihasználása, ezért rengeteg park és szabadidő-létesítmény építése várható újabb hipermarketek helyett. Célunk továbbá erőteljesen fejleszteni a tömegközlekedést, és a föld alá telepíteni a közúthálózatot, hogy a felszín teljes egészében emberközpontúan, környezetbarát értékek alapján hasznosulhasson. Mindenből optimálisan, ez a jelszó. Most szeretném szavazásra bocsátani a javaslatot. Aki támogatná anyagilag, eszmeileg vagy munkával, az, kérem, tartsa fel a kezét! A nép mindeddig csendben figyelt a város elöljárójának szavaira, és most szinte vezényszóra a magasba emelkedett minden kéz, ovációvihar söpört végig a téren, és a belőle szétágazó utcákon, mivel ez idáig már majd’ százezres tömeg gyűlt össze. A polgármesternek könny csillant szemében a meghatottságtól, amikor ismét az emberekhez szólt: - Köszönöm! Ez az alkalom volt az, mely életemben először eltöltött azzal az érzéssel, hogy volt valami haszna, értelme létemnek. Ennyi embert egy akaratként, összefogva látni, higgyék el, kimondhatatlanul csodálatos! Haladéktalanul megkezdjük a terv végrehajtását! Folyamatosan tájékoztatunk mindenkit a helyzet alakulásáról, és örömmel fogadunk minden segítséget. Gondoljanak bele, egy egész város, később talán az egész világ sorsát megváltoztató eseményláncolat mindössze három röpke óra alatt ily csúcsokat ért el! Azt hiszem, városunk életében új időszámítás kezdődik, és a 2000. évtől június 5-e településünk újjászületésének ünnepe lesz! Végül egy újdonságot szeretnék bejelenteni, melyet már most bevezetünk. Aki úgy érzi, hogy a város vezetésével kapcsolatban hasznos ötleteket, tanácsokat tud adni, szabadon bejöhet megvitatásukra a közgyűlés üléseire. Hogy ez a polgári részvétel eredményes lehessen, ingyenes hetilapokban tájékoztatjuk a közvéleményt a szűkebb hazánk életét érintő legapróbb fejleményekről is. Isten adja, hogy városunk örökké a szeretet és együttműködés otthona legyen! Köszönöm figyelmüket! Ezzel a polgármester szűnni nem akaró tapsvihar kíséretében elhagyta az emelvényt, és a polgárok ünneplő soraiba vegyült, hogy osztozzon örömükben. Úgy éreztem, hogy szinte kicsattanok a lelkesedéstől és a mások iránti szeretettől. Gabin és Juditon is ezt az érzést tükröző őszinte mosolyt és vidámságot láttam. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a lányok mit gondolnak erről az egészről, ezért nem állhattam meg, hogy fel ne tegyek egy erre vonatkozó kérdést:

43






- Szerintetek hogy lehetséges ez az egész? Csak ámulok és bámulok! Még sose láttam jóval kevesebb embert sem ennyire egyetérteni. - Tulajdonképpen – kezdte Judit. –, olyan hirtelen jött minden, hogy még nem is tudom, mit gondoljak. Mindenesetre, ha igaz, amit mondtak, akkor mostantól mindenki önzetlenül segíteni fog a többieknek, és mindenkit az fog sarkallni képességeinek legteljesebb kihasználására, hogy minél hasznosabban élhessen mások és saját maga javára. És elmúlik a csak magunkra gondolás ideje. Ha mindez megvalósul, többet ki se teszem a lábam a városból. Szeretnék részt venni ebben a magasztos tervben! - Nem lehet – reagált Gabi. –, hogy ez a hirtelen változás összefügg az egyetemi eseményekkel? - Milyen értelemben? – kérdeztem. - Úgy, hogy minden, amit ott tapasztaltam, arra ment ki, hogy a gonosz szellemek ellen kiállt a jó oldal, és nehezen bár, de legyőzte azt. Nem tudom, hogy milyen filozófiai, spirituális, és történelmi alapokon folyt a küzdelem, de folyt, és a Jó diadalmaskodott. Az Egyetemre sütött először a felhőkön áttörő napsugár, oda, ahol a harc eldőlt, utána az egész várost beborította a fény. Az udvariasság a buszon, a polgárok megváltozott mentalitása, a polgármester beszéde, ezek mind az egymás iránti felelősség, szeretet felerősödésére utalnak. Itt Gabi egy kicsit megakadt, és Judit vette át a szót, akin látszott, hogy barátnője szavai valami fontosat juttattak az eszébe: - Ezzel ugye azt akarod mondani, hogy a gonosz szellemek és az emberek gonoszsága – mivel a kapzsiság, irigység, önzés, agresszivitás az mind gonoszság – összefüggenek egymással? - Igen, így gondolom, kölcsönhatásban állnak egymással! - A démonok és az emberi gonoszság, valamint az egyéb negatív érzelmek, mint a félelem is, kölcsönösen táplálják egymást. Bármelyik komponenst, a Gonoszt, mint spirituális hatalmat, vagy az emberek lelkében uralkodó aljasságot irtják ki, azzal megszűnik a másik is. Az egyetemi gonosz kísértetek legyőzésével megszűnt az emberek lelkében a Rosszat tápláló erő, így válhatott a környék, majd az egész város a szeretet, adakozás, nyugalom és segítőkészség városává. - Igaz, de ha más vidékekről nem jelezték ezt a segítőkészséget, az azt jelenti, hogy az itteni gonosz szellemek csak csekély hányadát képezték a világ gonoszságának. Két út lehetséges: Vagy mindenütt az ittenihez hasonló módon legyőzni a démonokat, de ezt az élő emberek nem hiszem, hogy képesek elérni; vagy pedig a többi ember meggyőzésével, a szeretet eszményének interiorizálásával kigyomlálva belőlük a rosszat, a Gonoszság szelleme tápanyag hiányában magától elpusztul. Persze ez utóbbi sem lenne könnyű vállalkozás… Miután Gabi is elmondta véleményét, rájöttem, hogy én is pont ugyanezt éreztem a küzdelem után, csak nem fogalmazódott meg bennem ilyen konkrétan. A lelkes öröm érzelmi hangoltságának szintjén indult ki-ki a dolgára. Azzal búcsúztunk el egymástól, hogy ha mindenkinek meglesz az államvizsgája, akkor együtt jelentkezünk mi is közhasznú munkára. … - Te még mindig alszol? – riasztott fel édesanyám már-már felháborodást tükröző kérdése. Kinyitva szemem, elvakított a kintről beáradó napfény. Órámra pillantottam: 2000. május 29., 12 óra 22 perc. Ezt nem hiszem el! Reggel fél hét óta nem alhatok! De várjunk csak! Ma még nem is június ötödike van! Ez nem lehet igaz! Életemben egyszer történik valami nagyon jó, és az is csak álom! Tegnap nagyon kifáraszthattam magam a tanulással! Lassan felöltöztem, majd komótos léptekkel, álmodozó tekintettel elkezdtem a szobában körbe mászkálni. Ma két álom is becsapott. Álombéli álmomból ébredtem fel először. Két

44






álom, melyek, ha a valóságban is megtörténtek volna, adhattak volna annyi önbizalmat, hogy ne egy szerencsétlen pancsernak érezzem magam, akinek semmi keresnivalója ezen a világon. De mégse! Ez nem lehetett puszta képzelődés! Túl hosszú, túl részletes, túl logikus volt ahhoz, és túl jól emlékszem rá, máskor pedig örülhetek, ha rövid töredékeket fel tudok idézni. Kirohantam a lakásból, le az utcára, de itt végképp elszállt minden reménységem. A szokásos tülekedés, a stressztől görcsbe ránduló, mogorva arcok, kosz, kolduló hajléktalanok, kukázók… „Áh, akkor ma megint egy egyhangú nap következik.” – legyintettem lemondóan. – „Egész nap tanulni, tanulni, még egy hét van az államvizsgáig. De nem! Ez az álom, még ha csak káprázat volt is, nem érdemli meg, hogy veszendőbe menjen, hogy tudatom mélyére süllyedjen, le kell írnom! Mert mi is az álom? A tudat egyfajta tapasztalatrendező funkciója, mely a nappali benyomásokat a saját ötletekkel, érzelmekkel, gondolatokkal társítja. Az is gyakori, hogy elfojtott vágyainkat éljük át alvás közben. Ez az agy önvédelmi mechanizmusa, hogy a sok kudarc, tehetetlenségérzés ne ölje ki belőlünk a lelkesedést, hogy ne süllyedjünk apátiába, mert az álom, bár csak a fantáziánk szüleménye, addig, amíg tart, számunkra mégiscsak valóság. Megmentem az új világ álmát, és legalább annyi elégtételem lesz, hogy néhányan jól szórakozhatnak majd, bár lehet, hogy csak az én hülyeségemen. De ezzel, ettől függetlenül, én másokat szolgálok, mert a szórakozás, nevetés – akármin is – felszabadít, serkent. Még talán így is jelenthet nyereséget, hogy végeredményben ez egy szomorú történet.” – öltöttek bennem egyre határozottabb kontúrokat terveim. Bekapcsoltam a számítógépet, betöltöttem a szövegszerkesztőt, és még azzal sem törődtem, hogy nem reggeliztem semmit, az írás elsődleges prioritást kapott. Napokig gépeltem, most az sem tudott zavarni, hogy nem tanulok semmit a vizsgára. Már majdnem készen voltam, amikor meghallottam a rádióban egy zeneszámot, egy rég nem hallott dalt az álomról. Gyorsan odapattantam, és elindítottam a felvételt, szerencsére volt kazetta a magnóban. Amint visszafordultam a komputer felé – egy régies szófordulattal élve – a földbe gyökerezett a lábam. A gép előtt a karosszékemben egy hosszú fehér ruhás, barna hajú szellemlány ült, és a billentyűzettel babrált. Megérezhette, hogy észrevettem, mivel felém fordította fejét, egy bájos, lendületes fejmozdulattal ellebbentette arca elöl a haját, majd bíztatóan elmosolyodott. Eztán a látomás fokozatosan elhalványult, majd a semmibe foszlott. Odaléptem a számítógéphez. A monitoron egy új bekezdésben ez az egy szó állt: Bízzál! Teljesen összezavarodtam. Nem emlékeztem, hogy ezt a szót én írtam-e be, de abban sem voltam biztos, hogy nem én voltam, hanem Csilla szellem az álomból. Ez lehetetlen! Ha nem történt meg, amit leírtam, akkor nem létezhet a szellem sem. Biztos hallucinálok már a fáradtságtól, majd egy hete alig alszom, hogy még a vizsgára készen legyen a történet, és megoszthassam a többiekkel. Vártam még, de semmi különös sem történt. Csak a komputer ventillátorai duruzsoltak halkan, és a rádió szólt a háttérből. Csak képzelődtem… Biztosan… Talán… Akárhogy is, arra jó volt, hogy ösztönzést adjon az írásra. Már akkor is megérné, ha egyetlen ember elismerően olvasná, és valami hasznosat is leszűrhetne magának belőle. Aztán az álom kicsit új megközelítése villant agyamba. Logikus, hogy a gonosz szellemek és az emberi gonoszság, eltorzult gondolkodásmód, eltűnő humanitás kölcsönösek, hisz azonosak. A kettő egy és ugyanaz. Az álom egy allegória volt, ahol a gonosz szellemek testesítették meg saját gyarlóságunkat. Saját ferde gondolkodásunkat kell legyőzni a jobb világ érdekében! Ha megszűnne az egymás elnyomása, kihasználása, átverése iránti hajlamunk, akkor mindenki egyenlővé válhatna lehetőségeiben, megszűnne a kényszer. Egy kénytelenségek nélküli világban pedig mindenki boldog lenne. A szükséges munkákat pont azért végeznék szívesen, és főleg önként, mert az nem kényszer, hanem lehetőség lenne, melynek igénybe vételét, fölvállalását a társadalom őszinte elismeréssel nyugtázná. Az ember külső motiváció, azaz ráerőszakolás hatására sok mindent megtesz, de utálattal, minden

45






lelkesedés, meggyőződés nélkül. Belső motiváció, azaz önszántából, kedvből végzett tevékenység esetén valószínű, hogy nem lesz olyan nagy az elvégzett munka mennyisége időegységenként (Mivel az embereknek sokkal több idő kell a manapság rendelkezésre állónál saját lelki életükre, meditációra, pihenésre illetve a személyes kapcsolataiknak a fenntartására.), de tartós és egyenletes lesz a munkafolyamat, és az egyed legjobb képességeit fogja visszatükrözni, nem pedig ímmel-ámmal végzik majd, mint manapság. Csakhogy a mai gazdasági rendszerben túl nagy bevételkiesést okozna a munkaadóknak, amíg megvárnák, hogy a nép kipihenje az egész élete során felhalmozott elnyomás demotiváló hatásait… Egy kattanás felriasztott töprengésemből, és már nem voltam képes visszahelyezkedni a filozófiai gondolkodás folyamába. A magnó adta ki a zajt, lejárt a szalag. Már el is feledkeztem róla, hogy elindítottam. Visszatekertem ahhoz a dalhoz, mely miatt a felvételt készítettem, és meghallgattam: „Ha elragad az álom, Könnyű lepkeszárnyon Felrepül a képzeletünk, És mindennapi vágyunk Valóságként jön felénk. Pillanatnyi helyzet, Átéljük a percet, Reggel csak emlék marad, Mert álmaink világát A hajnal tépi szét. Álmodunk egy arcot, Másnap újra várjuk, De többé talán sosem jön el. Hiába is hívnánk, A szavunk hozzá nem jut el. Ki nem mondott hangok, El nem játszott titkok, Örökre a miénk marad, Mert álmaink világát Nem veheti senki el. Ez csak így lehet szép, Ez csak így lehet szép, Így szép!”

Regőczi Gergely

v1.15 : Miskolc, 2000. 07. 20. v1.17 : Miskolc, 2000. 07. 21. v1.26 : Budapest, 2001. 08. 29. v1.28 : Budapest, 2001. 09. 13. v1.40 : Budapest, 2008. 01. 11.

46

Regőczi Gergely. Az Álomvizsga. Filozofikus horror-novella MISKOLC - BUDAPEST

Recommend Documents