Regőczi Gergely Budapest Pláza Utópisztikus novella Budapest 2011

Regőczi Gergely Budapest Pláza Utópisztikus novella

Budapest 2011.

$

Regőczi Gergely: Budapest Pláza

$

- Gyerekek, most már tényleg keljetek fel! El fogunk késni! – nyitott be anyu ugyanazzal a szöveggel sorra három gyermeke szobáiba. Jó negyedórával később meg is jelentek csemetéi a konyhában. A legkisebb úgy ötéves lehetett, a középső 11, a legnagyobb már fiatal felnőtt, annyi azonban mindegyikükben közös volt, hogy arcuk a kialvatlanságtól gyűrött volt, szemeik körül karikák sötétlettek. - Anyu, miért kezdődik ilyen korán az óvoda? – nyávogott a kis Májkel. - Azért, mert ha nagy leszel, a dolgozóba is ilyen korán kell indulni. - De én nem is akarok nagy lenni – ellenkezett Májki, miközben egy hatkerekű kisautót tologatott az asztalon, amelynek teljes felületét egy markáns „Hat Wheels” embléma díszítette. - Én is minél nagyobb vagyok, annál unalmasabb az iskola – morgolódott a fiatal tinédzser korban lévő Ronáldó, majd bosszúsan a tányérjába öntött egy adag gabonapelyhet a „Kullogg’s” márkajelzéssel borított papírdobozból. - Elég volt már a siránkozásból! Inkább egyetek! – szólt rájuk anyjuk. A hűtőhöz lépett, melynek ajtaján a nagyméretű „Zajnussi” felirat vonta magára a figyelmet. Kivett belőle néhányféle élelmiszert, Roninak a „Milla”, illetve „Lepra Pak” logók mozaikjával felcímkézett flakonból töltött tejet a gabonapelyhére, Májkinak „Butella” márkájú mogyorókrémet kent kenyerére, végül nagylányához fordult. - És te mit kérsz, Britnikém? - Csak egy joghurtot. Tudod, hogy fogyózom! – a húszéves lány irigykedve mérte végig anyját, Szamantát, aki már túl volt a negyvenen, de alig nézett ki többnek 25-nél, karcsú volt, telt keblű, feszes arcbőrű, platinaszőkére festett hajú. – És egy mellnagyobbító műtétre is gyűjtök – tette hozzá. A fiúknak mindeközben arcizmuk se rezzent, nem lépte át ingerküszöbüket a téma egy olyan korszakban, amikor már a rajzfilmek is jórészt a szex-erőszak-reklám hármasából épülnek fel. - Jól teszed – bólintott viszont anyja. – Én is azért csináltattam meg a melleim, mert erre buknak a jóképű macsók – miközben ezt mondta, igyekezett palástolni a tekintetéből sugárzó szánakozást, ahogy lánya meglehetősen lapos mellkasára vetült pillantása. Ahogy azt sem verte nagydobra, hogy lánya legutóbbi udvarlóját is elcsábította mesterséges idomaival, és többször is lefeküdt vele. Csupán letett két pohárka „Jogodella” lájt joghurtot a „Kuka” áruházban vásárolt asztalra. „Hova máshova?” – villant Szamanta agyába a szlogen. Miközben a két nő elfogyasztotta szerény fogyókúrás reggelijét, addig a két fiú alaposan belakmározott a kalória- és cukordús édességekből. Utána felöltöztek, bár a ruházkodásból számtalan összetűzésük származott, mivel az egész család farmermániás volt, csakhogy az egyik fele a „Le Kop-e” márkára esküdött, a másik fele a „Levisz”-re. Természetesen ezek a feliratok, logók is a ruhadarabok teljes külső felületét beborították, hirdetve viselőik márka iránti elkötelezettségét. Hamarosan kiléptek a 10 emeletes tömbházból, amelyben éltek. A városnak nevezett világuk szélén létesített, egyforma, 10 emeletes épületekkel zsúfolt lakótelepen találták magukat. A házfalak hatalmas, homogén homlokzata kiváló síkfelületet nyújtott a rájuk vetített, folyton váltakozó reklámfilmek számára. Az épületek közötti területeket színes márkajelzéseket hordozó burkolóelemekkel kövezték le. Csak néhol emelkedett a magasba egy-egy „reklámfának” nevezett médiahordozó, melynek törzsét körbe plakátok borították, fentről ívesen visszahajló ágaira átlátszó műanyag fóliát rögzítettek, Az egész „lombkorona” körbe pörgött, így szinte nem is lehetett látni az ágakat, fóliákat. A törzsről eközben különböző szlogeneket, termékek képeit vetítették a fóliákra, melyeken megtört a fény, láthatóvá vált a kép, a szemlélő tudatában olyan érzést keltve, mintha a levegőben lebegnének

1

$


$

a betűk, ábrák. Egy őskori találmány feltuningolt változata volt ez. Az ember szinte elszédült a szemét érő számtalan, folytonosan váltakozó szín, forma, kép áradatától. Májkel és Ronáldó sem bírták sokáig nézni ezt a kavalkádot, így szinte egyszerre pillantottak fel az ég felé. A világoskék háttér előtt hatalmas mobiltelefonok úsztak tova hangtalanul. - Szerintem ez a legújabb „Motor óla”! – kiáltott fel Májki. – A legtutibb telómárka. Én is akarok egy olyat! – mutatott az égbolt felé. - Az nem is „Motor óla”, hanem „Sanyi Ericsson”, és az a legkirályabb! – vágott vissza Roni. – Anyu, ugye kapok egy új fónt a szülinapomra? Szamanta csak bólogatott, hiszen tisztában volt gyermekei követelésének jogosságával, csak azt nem tudta még, hogy honnan fog annyi pénzt szerezni, amennyibe a legújabb kütyük kerülnek. Ráléptek a megfelelő irányba vezető mozgójárdára, és hogy ne unatkozzanak útjuk során, a járda fölött szabályos távolságonként hirdetéseket sugárzó plazmakijelzők sorjáztak. Szamanta a kis Májkellel az óvodánál lépett le a járdáról, két másik csemetéje önállóan folytatta útját. Anyu leadta az óvodánál gyermekét, egy darabig mosolyogva nézte, ahogy önfeledten játszik a többiekkel, kívülről fújva a különféle játékokon látható logókhoz tartozó cégneveket. Szamanta is emlékezett rá, mennyire megkönnyítette az olvasás elsajátítását, hogy mire iskolába került volna, már felismerte az összes nagyvállalat jelképeit, így mindössze annyit kellett megtanulnia, hogy megkülönböztesse, elkülönítse az egyes betűket, illetve elvonatkoztassa azokat az addig megismert betűtípusoktól. Szamanta ezután folytatta útját munkahelye felé. Általa ismeretlen okból belvárosnak hívták a különféle boltoknak, shop-oknak, butikoknak azt a jól elkülöníthető csoportját, ahol ő is dolgozott. Már amennyire ilyesmin egyáltalán töprengett, csak arra tudott gondolni, hogy a belvárosban kezdték építeni az első boltokat, így ezek még kevésbé praktikusra sikeredtek, mint a későbbi, fejlettebb külvárosiak. Ugyanis a különféle oszlopokkal, féloszlopokkal, timpanonokkal, boltívekkel, stukkókkal és egyéb elképzelhetetlen célú építészeti elemekkel ellátott homlokzatokra sokkal nehezebb volt megfelelő méretű reklámhordozókat rögzíteni. A nő egy nagy tér közepén magasodó, tornyos-kupolás épület felé tartott, melynek bejárati timpanonja alá egy több tucat négyzetméteres, színesen villogó feliratot erősítettek. „Bazilika Bazár”, hirdette a reklámtábla. Szamanta felkaptatott a lépcsősoron, belépett a hatalmas tereknek helyt adó épületbe, mosolyogva pillantott végig a divatos ruhákba öltöztetett szobrokon, az ékszereket, drága karórákat reklámozó freskókon. Olyan meghitt, otthonos volt itt minden. A fiatalos nő kinyitotta a butikot, ahol alkalmazottként bizsukat árult a gyorsan változó divatot megszállottan követni akaró ifjúság számára. Amíg a fiatal lányok válogattak, addig ő a pasijaikkal szemezett, hátha össze tud hozni egy kellemes éjszakai hancúrozást valamelyikükkel. Főleg a kisportolt testű, vagányul tetovált, izompólós macsókra bukott, nekik kellette magát leginkább. Ronáldó a mozgójárdán állva néha oldalra kapta fejét, amikor nagyritkán elsuhant mellette egy-egy hatkerekű autó. Maga a gépkocsi státuszszimbólum volt, csak néhányan engedhették meg maguknak a városlakók közül. Legtöbben a mozgójárdákat igénybe véve közlekedtek. Roni ezt a következőképpen fogalmazta meg: - Biztos egy reklámtervező vezeti. Én is reklámtervező akarok lenni! – sóhajtott. A nővére, Britni megértette ezt a vágyat, hiszen tudta, hogy a városban fellelhető négyféle munkalehetőség közül annak a legnagyobb a presztízse. Néhány tucat reklámtervező létezhet mindössze, az ő dolguk eladhatóvá tenni a terméktervezők által felvázolt, az eladók által

2

$


$

árusított és a futószalag melletti betanított munkások által összeszerelt árucikkeket. Egyben ez volt a munkák megbecsültségi sorrendje is, mind erkölcsileg, mind anyagilag. Hamarosan Roni is megérkezett a suliba, éppen idejében, noha jóval szívesebben lógott volna a haverjaival valamelyik játékteremben, ahol lehetőség volt hálózatba kapcsolt, virtuálisvalóság-generátoros, 3D kivetítős számítógépeken autóversenyzőset vagy lövöldözőst játszani. A srác belépett az osztályterembe. A többi fiú és lány már a padokban ült. Roni is elfoglalta helyét, és feltette a fülhallgatót, hiszen tisztában volt vele, hogy minden mozdulatát, tettét rögzítik a rejtett kamerák, és az iskolát irányító mesterséges intelligencia magatartásbéli vagy szorgalombéli hiányosságok esetén az anyjának küldött elektronikus levélben zsebpénzmegvonásra tehet javaslatot. A padok kabinszerűen voltak kiképezve, minden gyerek előtt egy monitor kapott helyet, a feladatok megoldását az asztal lapjára vetített billentyűzettel illetve a kézmozdulatokat elemző „egérrel” lehetett bevinni a számítógépbe. - Ma először az olvasást fogjuk gyakorolni – szólalt meg fülében az elektronikus tanár hangja. – Mivel az iskola az életre nevel, gyakorlatias szempontok szerint elegendő annyira megtanulni olvasni, hogy a lehető legegyszerűbben fogalmazott termékismertetőket megérthessük. Ekkor a képernyőn megjelent egy A/4 méretű oldalra írt szöveg. A rövid, informatív tájékoztatót szokásosan csupa félkövér nagybetűvel szedték, közel 2 centis betűmérettel, így egy oldalon alig 20 sor, körülbelül 5 mondat fért el. - A telefont a piros gombbal kapcsolja be. A zöld gomb használatával megjelenítheti az érintőképernyőn a számbillentyűket, melyek segítségével hívást kezdeményezhet. A MENÜ gombbal beléphet a rajzos ikonokkal megjelölt funkciók gyűjteményébe, ahol szintén az érintőképernyő által választhat. Minden funkcióhoz egyszerű szöveges segítség is megjeleníthető a zöld gomb ismételt megnyomásával. A menükből való kilépéshez nyomja meg röviden a piros gombot. A készülék a piros billentyű hosszú lenyomásával kapcsolható ki – olvasta fel hangosan, akadozva, meg-megtorpanva a szöveget Roni. - Egész jó, kisfiam! – dicsérte meg a gép. – Most pedig mutasd meg, hogy megértetted-e, amit olvastál! Ezzel a képernyőn megjelent annak a telefonkészüléknek a rajza, amelyhez a használati utasítás tartozott. A srác játszva használatba vette a virtuális telót. Nem mintha az olvasott szöveg alapján tette volna ezt, sokkal inkább azért volt rá képes, mert a gyerekek már óvodáskorban megtanulják a különböző technikai kütyük egyezményes jeleit felismerni. - Nagyon jó! – szólt ismét a mesterséges tanár. – Át is térhetünk a következő témakörre: a számokról, számolásról szólnék néhány szót. Világunkban két funkciója van a számoknak. Egyik az ismerőseink azonosítása telefonszámuk alapján, a másik a különféle termékek áraival való számolás. Az összeadás szerepe az, hogy több különféle termék vásárlása esetén megbecsülhessük a végösszeget. A szorzás több azonos termék vásárlása esetén segít ugyanebben. A kivonás segítségével állapítható meg a visszajáró összege. Az osztást csak az igazán megátalkodottak használják arra, hogy egy darabra, kilogrammra stb. vonatkozó egységárat számíthassanak ki, netán ellenőrizhessék, hogy az összecsomagolt multipack termékek valóban jobban megérik-e, mint az egyesével árusított ugyanolyan termékek. A tanóra a városban megtelepedett cégek legújabb termékeinek bemutatásával ért véget, egyfajta kedvcsinálóként. Britni munkahelye egy föld alatti összeszerelő üzemben volt. A felszíni előkelőbb telkeket a fogyasztás templomai, a plázák, butikok, boltok, shop-ok számára tartották fenn. A lány magára öltötte világoszöld, overall-szerű munkaruháját, belépett a neonlámpákkal fényesen megvilágított csarnokba, ahol több ezren, férfiak és nők, idősek és fiatalok dolgoztak néma

3

$


$

csendben a futószalagok fölé görnyedve. Britni is beállt a saját helyére, és munkához látott. Itt szerelték össze a „Panaskodic” cég szórakoztató-elektronikai termékeit. A dolgozók közül senki sem sejtette, hogy a kezeik alá érkező alkatrészek pontosan mire valók, hogyan működnek, de nem is kellett tudniuk. A chip-eket, memóriákat, kijelzőket, burkolatokat, huzalokat és társaikat a mesterséges intelligencia által vezérelt gyártósorok hozták létre teljesen önállóan. A nehezebben gépesíthető, de az emberek által rutinszerűen, könnyedén elvégezhető, meglehetősen monoton feladatok hárultak a csarnokban ügyködőkre. Alkatrészek összekötése, egymásba csúsztatása, burkolatba helyezése, összecsavarozása, becsomagolása. Szellemi energiák igénybe vételéről, magasabb rendű tudás hasznosításáról szó sem volt. Inkább az unalom tompította el a dolgozók agyát. Britni is bőven ráért saját életéről elmélkedni, miközben kezei szinte automatikusan végezték az előírt mozdulatsorokat. „Hogy én mennyire utálok itt dolgozni… Sokkal szívesebben lennék eladó, ahol lehet emberekkel beszélgetni, termékeket ajánlgatni. Minden készségem meg is lenne az eladói munkához, tudok pénztárgépet használni, ismerem a négy alapműveletet, jó kommunikációs képességgel rendelkezem. De amíg nem tudok elég pénzt összekaparni egy plasztikai műtétre, addig semmi esélyem sincs jobb állást találni. Számtalan helyről azzal a kifogással küldtek el, hogy nem vagyok elég dekoratív, és azokat a lányokat vették fel, akiknek a karcsú alakjuk mellett még méretes melleik is voltak, netán az arcuk is divatosra volt alakítva, feltöltött ajkakkal, szempiercinggel, folyamatosan fodrászolt hajkoronával, az olyan alapdolgokról, mint a műköröm, nem is beszélve. De mindez sok-sok pénzbe kerül. Így amíg nem tudok minderre félretenni, és úgymond magamba, a külsőmbe fektetni, addig itt fogok penészedni ezen a borzalmas helyen…” – elmélkedett. Váratlanul kinyílt a csarnok ajtaja, noha még nem érkezett el a műszakváltás időpontja. Két fiatal férfi lépett be, az egyiken fehér köpeny lengedezett, ennek alapján meg lehetett állapítani, hogy egy terméktervezőről van szó. A másik divatos utcai öltözéket viselt, amiről már messziről látszott, hogy csupa felsőkategóriás, méregdrága termék. A dolgozók csak találgathattak, ki lehet a különös látogató. Ez a két férfi beszélgetéséből hamarosan kiderült. - Köszönöm, Kovács úr, hogy személyesen jött el! – így a fehérköpenyes. - Nincs mit! Viszont, kedves Trevisz, úgy emlékszem, hogy múltkor már tegeződtünk – reagált a másik. - Igaz, Kevin… - És mi az a halaszthatatlan ügy, ami miatt idekérettetek? - A márkatulajdonos felhívott, hogy hanyatlanak az új mp9-lejátszó eladási statisztikái, pedig ezt szántuk az idei év legütősebb slágercuccának. - Ez lenne az ominózus árucikk? – állt meg Kevin pontosan Britni munkaállomása előtt. - Igen – válaszolt a terméktervező. - Ti komolyan így neveztétek el ezt a kütyüt? – hökkent meg a drága szerkós férfi. – Panaskodic mp9v2.00msd4096?! - Miért, mi a baj ezzel? Ebben minden adat benne van, hogy mp9-lejátszó, a legújabb 2-es verzió, és 4096 gigabájtos mikro SD memóriakártyával rendelkezik… - Ez mind szép és jó, de ilyen névvel nem lehet eladni egy terméket. Még úgy se, hogy a konkurencia feleekkora memóriával is drágábban árulja hasonló gyártmányait. Meg lehet tartani ezt a megjelölést is, de csak, mint apró betűs árukódot – Kevin néhány másodpercre a termékre meredt, majd a becsomagolását végző lányra. – Nevezhetnénk mondjuk Gigakirály Playernek. Tömör, kellő mértékben fellengzős, és egyúttal biztosít asszociációt a jelentős memória, illetve a termék globálisan nagyszerű volta irányába. Mit szólsz? - Hát ez csodás, mondhatni, gigakirály! – kiáltott fel Trevisz. – Nemhiába vagy te a reklámtervező! Megcsinálnád a reklámfilmeket is? - Persze, a szokásos díjszabásért…

4

$


$

- Már rohanok is átállítani a komputert, hogy az új feliratot nyomtassa, aztán hívom a márkatulajdonost – a terméktervező szavait tettek követték, valóban kirohant a szerelőcsarnokból. Kevin kissé öntelten mosolygott, fel sem figyelve rá, hogy még mindig a munkáslányt bámulja önfeledten. Britnit ez annál inkább feszélyezte. Nem törődve a férfi magas pozíciójával, szóvá is tette kifogását. - Mit nézel rajtam? Te is gúnyolni akarsz, mint majdnem mindenki, hogy még nem volt pénzem megcsináltatni a melleim, az arcom, és olyan lapos vagyok, mint egy deszka? A férfi meghökkent ettől a kirohanástól, kizökkent gondolatmenetéből. Gyorsan körbepillantott a csarnokban, és megállapította, hogy itt ugyan nem követelmény a divatos plasztik-külső, de valóban mégis mindenki igyekezett anyagi lehetőségein belül a legtöbbet kihozni magából. Számos felpuffasztott ajak kellette magát, és még a munkaruhák alatt is jól láthatóan feszültek a legalább 100-as keblek. A férfiaknál ugyanez a trend mutatkozott. Mesterségesen felduzzasztott izmok, tetoválások, piercingek, extravagáns frizurák igyekeztek tenni arról, hogy felkeltsék az ellenkező nem figyelmét. Kevin tekintete újra Britnin állapodott meg. Jobban mondva keskeny, barátságos, mély érzéseket tükröző arcán, vékony, de gyönyörűen ívelt ajkain, hosszú, hullámos barna haján, mindez tökéletes harmónia benyomását keltette. - Nem, nem! Szó sincs róla! – mentegetőzött a férfi, és közelebb hajolva, halkabban folytatta. – Sokkal inkább felüdítő látvány egy olyan gyönyörű ifjú hölgy, aki nem mutatkozik másnak, mint ami, és akiben még megvan mindaz a természetes báj és szépség, amit a legmodernebb emberi technológia sem tud létrehozni. Ez mind Te vagy… – Kevin mosolyából rég eltűnt az önteltség, tekintetéből őszinteség sugárzott. Erre Britni nem tudott mit mondani, teljesen zavarba jött ettől a nyakatekert bóktól, még el is pirult. Viszont ő is rádöbbent, hogy a férfi sem az a kimondott macsó-típus, akihez majdnem minden pasi hasonlatossá akar válni. Nem tűnt különösebben izmosnak, egyetlen látható testékszerrel sem rendelkezett, frizurája egyszerű volt, bár vagyont érő, de mégse feltűnő ruházata alapján megengedhetett volna magának minden elképzelhető testmódosító beavatkozást. - Bocsáss meg, én sem akartalak megbántani! – mentegetőzött immár a lány. - Semmi baj, felejtsük el! Viszont… kérdezhetek valamit? - Persze. - Munka után nem lenne kedved eljönni velem, mondjuk, moziba, vagy koncertre, netán egy buliba? - Hát, ha nem viccelsz, akkor örömmel… – Britni nem akarta elhinni, hogy randira hívják, el nem tudta képzelni, mit akarhat tőle egy ilyen férfi, aki bármit megkaphat, amit csak akar. - Ha majd ott találsz a kijárat előtt, akkor meglátod, hogy nem vicceltem – kacsintott Kevin a lányra, aztán elbúcsúzott, és elhagyta a szerelőcsarnokot. Britnit egy ideig még gyanakvóan méregették munkatársai, de végül minden visszatért a megszokott, monoton kerékvágásba. Délután 5-kor Britni műszakja véget ért. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel, hiszen agya már zsibongott az egyhangú, unalmas tevékenységtől. Átöltözött utcai ruhájába, és a felszínre felvezető lifthez sietett. Amint kilépett a gyárkapun, szinte visszahőkölt a meglepetéstől. Ugyanis Kevin valóban ott várt, ahogy ígérte, amit a lány egészen mostanáig képtelen volt komolyan elhinni. - Szia! Így civilben még annál is sokkal csinosabb vagy, mint ahogy odalenn el tudtalak képzelni – bókolt a férfi őszintén, miközben egy dobozkát nyújtott át. – Hoztam neked egy kis ajándékot. És bocsásd meg a faragatlanságom, de még be se mutatkoztam. Kovács Kevin vagyok.

5

$


$

- Balla Britni. Örülök, hogy megismerhettelek. És köszönöm az ajándékot! Mi az? – bontotta ki a csomagot. – Ó, bonbon! Imádom! – mosolygott szélesen a lány. - Ez igazán boldoggá tesz! Mit szólnál, ha elmennénk vacsizni, utána pedig kitalálnánk valami szórakoztató progit? – vetette fel Kevin. - Tökéletes lesz. Csak dobok egy sms-t haza, hogy ne várjanak – jutott eszébe. Eközben el is indultak. Britni azt hitte, a közeli mozgójárda felé veszik az irányt, de a férfi megállt egy autó mellett. Sportos, áramvonalas kialakítása erőt és hatalmat sugallt, metálkék színe viszont eleganciát kölcsönzött neki. Elől két kormányozható kereke volt, hátul pedig két tengelyen összesen 4 kereke, aminek gyakorlati haszna nem igazán volt, csupán a kor divathóbortját tükrözte. Az biztos, hogy összeszerelői fizetésből legalább 10 évig kellett volna egy ilyenért úgy dolgozni, hogy semmi másra nem költ az illető. Reklámtervezői jövedelem mellett ez az idő minden bizonnyal jóval rövidebbre zsugorodott. Britni mindenesetre le volt nyűgözve. Egyrészt soha nem ült még autóban, másrészt még az ajtót is kinyitották előtte… Hihetetlenül élvezte az út minden pillanatát, a halkan duruzsoló motor hangját, az ablakok mögött sebesen elsuhanó emberek, épületek látványát, és persze azt a magabiztosságot, ahogy Kevin a járművet uralma alatt tartotta. - Na, a nővéretek ma nem vacsorázik velünk, lehet, hogy haza se jön – közölte Szamanta a fiaival, miközben épp estebédhez terített. Mindhárman bőségesen belakmároztak, utána mindenki ment saját maga számára szórakoztató elfoglaltságot találni. Májkel leült a 3 dimenziós látványhatást gerjesztő, óriásképernyős tévékészülék elé, és rajzfilmet nézett. Először a Hupikék Törpöcskék és Kókuszpók új házimozi-rendszere című animációt nézte végig, utána a kedvence, a már évszázadok óta töretlen sikernek örvendő South Part sorozat következett, melynek figurái bőszen káromkodva népszerűsítették a műsor szponzorainak bizonyos termékeit, de nem volt elhanyagolható a cselekmény szexuális töltete sem. Hiába szánták eredetileg felnőtteknek ezt a rajzfilmet, mégis nézték még az óvodások is, a szülők hallgatólagos beleegyezésével, hiszen utóbbiak úgy vélték, mindez vagányságra, s így az életre neveli csemetéiket. Ronáldó elvonult saját szobájába, ahol kedvenc időtöltésének, a számítógépes játékoknak hódolt. A technika immár olyan fejletté vált, hogy a szoba falaira körbe felszerelt kivetítők élethű hologram-hatást keltettek, a srác úgy érezhette, mintha valóban az aktuális játék világának szerves részévé vált volna. Az internetes hálózat segítségével barátai gyűrűjében találta magát, céljuk pedig egy vírusfertőzés során zombivá vált lakosságú város megtisztítása lett. Az illúzió tökéletes volt, Roni szinte a nyakában érezte a zombik lihegését, szemei előtt fröccsent szét agyuk, ahogy kétcsövű puskájával fejen lőtte őket. Mindeközben jókat röhögött és diadalittasan üvöltött. Szamanta egyszerűen csak szexre vágyott, így gyerekeit hagyta szórakozni, ő maga pedig leugrott a közeli diszkóba, ahol hamarosan felszedett egy nála 20 évvel fiatalabb, kigyúrt pasit, és már ott a mosdóban egymáséi lettek… Kevin a város egyik legnagyobb és legrégebbi épületében található szórakoztató komplexum előtt parkolt le. Ahogy kiszálltak a kocsiból, egy 268 méter hosszú, 123 méter széles, és 96 méter magas, középen kupolával borított, számtalan oszloppal, csipkés támpillérrel, tornyocskával, szoborral díszített épület tárult szemeik elé. Ugyan eléggé elavult konstrukció volt, hiszen a sok kiugró épületelem miatt nem igazán voltak megfelelő reklámfelületei a homlokzatnak, de a Parlament Pláza üzemeltetői elmés megoldást találtak a problémára. Ugyanis az épület körül elhelyezett oszlopokra lézerkivetítőket ültettek, melyek annyira azért nem voltak erősek, hogy károsíthassák a pláza szerkezetét, de még nappal is jól

6

$


$

látható mintázatokat, feliratokat voltak képesek a homlokzatra vetíteni. Éjszaka pedig egyenesen káprázatos fényárban úszott a bevásárló- és szórakozóhely. A férfi karját nyújtotta az ifjú hölgynek, aki ezt elfogadta, így sétáltak fel a lépcsősorokon. Bent csillogás-villogás, emberek forgataga fogadta őket. Elsőként betértek egy elegáns étterembe, ahol Britni olyan fenséges falatokat kóstolhatott meg, amilyeneket még sosem ízlelhetett élete korábbi napjaiban. Kevin busás borravalóval fejezte ki elégedettségét a pincérnek. Ezután megnéztek a 3D-s multiplex moziban egy romantikus vígjátékot, melyben az volt a konfliktusok fő kiváltó oka, hogy a két fél nem ugyanazon cég termékeit istenítette, az optimális kompromisszum elérése pedig nem is tűnt oly egyszerűnek. A film végére Kevin óvatosan megérintette, majd megfogta Britni kezét, ő pedig nem húzta el… Kéz a kézben hagyták el a Parlament Plázát. Immár teljesen besötétedett, az égbolt fekete volt, melyen hatalmas, fehéren ragyogó, szikrázó mobiltelefon-sziluettek úsztak tova. - Pont olyanok, mint a legújabb „Motor óla” – jegyezte meg ártatlanul Kevin. - Szerintem inkább egy „Nokihány”-ra hasonlít – vágott vissza Britni. Egymásra néztek, eszükbe jutott az imént látott vígjáték, egyből elnevették magukat. A szórakoztató központ előtt elterülő hatalmas Duna Reklámpark felé vették az irányt. A név nem mondott nekik semmit, eredete ismeretlen volt. Mindenesetre egy hatalmas, beépítetlen síkság kapcsolta össze a Parlament Pláza és a Vár Vásárcsarnok épületegyütteseit. A szabadtéri időtöltésre vágyók általában ide jöttek, ahol óriáskivetítőkön megcsodálhatták az elmúlt évszázadok – a korabeli életvitel megértéséhez szükséges alapvető információkkal kibővített – legjobb reklámfilmjeit. A két fiatal hosszú ideig andalgott az éj sötétjét hangulatos, színes derengésbe borító képernyők között. - Hazavihetlek? – ajánlotta fel Kevin, amikor észrevette a lányon, hogy már kezd fáradni, kevesebbet beszél, mosolyog. - Köszönöm, az jó volna! – derült fel a lány arca. – Holnap, azaz ma korán kell kelnem, vár a meló. Ezután a férfi autójához sétáltak, Kevin ismét udvariasan kinyitotta az ajtót az ifjú hölgy előtt, utána maga is beszállt, és a megadott címre hajtott. Ahogy közeledtek az úti cél felé, a férfi felfigyelt rá, hogy a navigációs berendezés képernyőjének egyre nagyobb részét valami tökéletesen üres, fekete semmi foglalta el az utcák szövedéke helyett. - Ennyire a város szélén laktok? – nézett Britnire. – Még sosem jártam errefelé – ismerte el. - Annyira, hogy a legszélső ház a miénk. Rögtön mellette tátong a Világvége Szakadék. Nyomasztó érzés, szerencsére még ablakokat sem építettek arra az oldalra. - Jól emlékszem még, amikor a suliban földrajzot tanultunk – bólintott Kevin. – A világunk egy nagyjából 30 kilométer átmérőjű, kör alakú földdarab, melyet immár teljesen benépesített az emberiség, mintegy kétmillió fő, és melynek peremét egy végtelen mélységű szakadék határolja. - Ha kilépek a házunk ajtaján, egy két méter magas betonfalat látok mindkét irányba a végtelenbe veszni, a védőkorlátot, nehogy bárki belezuhanjon a szakadékba. - Én csak egyetlen dolgot szeretnék tudni – merengett a férfi. – Azt elhiszem, hogy a Föld véges, és pereme van, de vajon milyen vastag lehet? Sok épületet a talajszint alá helyeztek, és sose hallottam még róla, hogy valaha is átlyukasztották volna a Földet. Vajon mi van az alján? - Nekem sose jutott eszembe ilyesmiről gondolkodni – vallotta be a lány. - Én kiskoromban azt terveztem, hogy szerzek egy hosszú kötelet, és lemászom megnézni a Föld alját – mosolygott gyerekes ötletén Kevin. - Nem csoda, hogy reklámtervező lettél, ilyen fura gondolatokkal… - Mégis eljöttél velem randizni – vigyorgott a férfi. – Lemásznál velem a Föld aljára is?

7

$


$

Britni minden furcsasága ellenére néhány óra alatt is rendkívül megkedvelte Kevint, így nevetve igent mondott, viccnek, lehetetlenségnek gondolva az egész felvetést. Ekkor már rég elhagyták a járművet, és gyalog tartottak a lány lakását rejtő tömbház felé. Beszélgetésük is megszakadt, amikor Britni észrevette anyját, aki szintén hazafelé botorkált. - Szia anyu! Hát te hol voltál ilyen sokáig? – vonta már-már felelősségre Szamantát lánya. - Csak ráztam egy jót a dizsiben – vigyorgott a még mindig illuminált állapotban lévő nő. – Ő az új barátod? Igazán bemutathatnád! – fordult Kevin felé. - Egy reklámtervező! Nem semmi! – füttyentett Szamanta, miután ez megtörtént, és gondolatban máris irigyelni kezdte lányától a hihetetlen szerencsét. – Gyere be egy italra! – invitálta a férfit. Kevin látta Britnin, hogy nem örül ennek a találkozásnak, meghívásnak, de nem akart udvariatlan lenni, így bekísérte a két hölgyet a lakásba. Valóban előkerültek a poharak, italok, Szamanta hevesen érdeklődött a férfi életkörülményeiről, aki továbbra sem akart rossz benyomást tenni, így muszáj volt válaszolnia, az idősebb nő tekintete egyre sóvárabbá is vált a feleletek hallatán. Britni egy idő után kénytelen volt kimenni egy pillanatra a mosdóba, anyja ki is használta ezeket az értékes perceket. Kihúzta magát, kidomborította szilikonnal kitömött melleit, feltöltött ajkait csücsörítette, műszempilláit sűrűn rezegtette, és ahogy ült, keresztbe tett lábain mintegy véletlenül egészen felcsúszott az amúgy is meglehetősen rövid szoknya. - Édes Kevin! – váltott Szamanta erőteljesen bizalmaskodó hangnembe. – Én szívesen mutatnék neked olyan dolgokat, amiről Britninek fogalma sem lehet. Mit szólsz? – búgta a vágytól teljesen begerjedve. A férfi eddig is gyanúsnak találta a nő megnyilvánulásait, de ekkor már kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Nem tetszett neki sem a rámenős stílus, sem az, hogy valaki a saját lánya elől akarja elhalászni a pasikat. Noha anyagias világban éltek, ahol a tárgyak birtoklása és istenítése mellett szinte minden más eltörpült, de Szamanta ajánlata még így is igencsak önzőnek tűnt. Megkönnyebbülten fel is sóhajtott, amikor Britni végre újra megjelent a nappali ajtajában. - Köszönöm a vendéglátást! – ugrott fel, és indult a kijárat felé. – De most már tényleg mennem kell, rengeteg munka vár rám ma – mentegetőzött. Amint bezáródott mögötte az ajtó, Britni szikrázó tekintettel meredt anyjára. - Mit mondtál neki, amivel ilyen gyorsan elüldözted? - Én? Semmit az égvilágon – nézett vissza ártatlan szemekkel Szamanta. Britni teljesen letörten ment munkahelyére. Akármit is mondott vagy csinált az anyja, biztos volt benne, hogy többé nem fogja látni álmai pasiját. Már nem ábrándozott plasztikai beavatkozásról, inkább az élet értelméről, vagyis sokkal inkább értelmetlenségéről morfondírozott. Ahogy letelt a műszakja, kedvetlenül slattyogott ki a gyárépületből. Annál jobban meglepődött, amikor meglátta Kevint a kocsijának dőlve várni. Amint a férfi észrevette őt, egyből szélesen elmosolyodott, és a gyárkapuhoz sietett. - Szia, kedves! – köszönt Kevin. - Szia! Hát még van kedved találkozni velem? - Persze, hogy van! – vágta rá a férfi azonnal. – És bocsáss meg, hogy úgy elmenekültem tőletek, de anyád… - Mit csinált? Elmondta, hogy milyen béna és szerencsétlen vagyok? - Nem éppen… Inkább megpróbált elcsábítani… Nagyon kínos volt. De ezt ne mondd el neki. Nekem úgyis te tetszel, senki mással nem akarok járni – ez felért egy szerelmi vallomással.

8

$


$

Britni először megdöbbent, aztán leesett neki, hogy miért tűnhettek el olyan gyorsan az eddigi barátai rögtön azután, hogy anyja megismerkedett velük. De felháborodásának mégsem adott hangot, hiszen amit a férfi mondott, megmelengette szívét. - Indulhatunk? – kérdezte eközben Kevin. - Hová? - Tegnap megígérted, hogy megnézed velem a Föld alját. Hoztam jó hosszú kötelet – jelentette ki magától értetődően a férfi. - Hát… én azt hittem, hogy csak viccelsz – a lány megijedt, hiszen soha nem hallott még senkiről, aki át akart volna mászni a Világvége Szakadék védőkorlátján. - Nem vicceltem, de ne félj, nem lesz semmi baj! Ha nem érünk le az aljára, visszajövünk, és legalább már tudni fogjuk, hogy a Föld is valószínűleg végtelenül vastag. De mindenképp szeretném megpróbálni kielégíteni gyermeki énem kíváncsiságát. Britni ugyan továbbra sem tartotta jó ötletnek ezt a vállalkozást, de aztán úgy döntött, hogy ennyit be kell vállalnia egy olyan emberért, akiben érzése szerint megtalálta élete párját. Hamarosan megérkeztek a falhoz. Kevin egy reklámfa törzséhez rögzítette a kötéllétrát, melyet áthajított a falon. Némi erőlködés eredményeként felmászott a betonkorlát tetejére, és felhúzta a lányt is. Óvatosan ereszkedni kezdtek. Lefele nézve csak sötét feketeség tátongott alattuk, így inkább felfelé pislongtak, nehogy a tériszonytól leszédüljenek az ingatag kötéllétráról. Persze így se volt sokkal jobb, a fenti fal pereme egyre nyomasztóbb magasságba került. Egyszer azonban Kevin lába szilárdba ütközött. Elengedte a létrát, stabilan állt valami fekete alapszínű, kavicsokkal borított talapzaton. Másodperceken belül Britni is leért. - Mi ez? – kérdezte a lány tömören. - Nem tudom. A Föld alja mindenesetre nem lehet. Menjünk távolabb a faltól, hátha lépcsőzetes a szakadék – találgatott a férfi, akinek kalandvágyó énje egyre izgatottabbá vált a rejtélyes felfedezés lehetőségétől. El is indultak abba az irányba, ahol a talajból látszottak előbújni az égboltra felkúszó mobiltelefon-reklámok. A telefonok látszólag egyre nagyobbakká váltak, mígnem falba ütköztek, amelyen hatszög alakban elrendezett fénypontok világítottak, váltogatták színeiket. A férfi értetlenkedve tapogatta a sima, szilárd felületet. - Ez pont olyan… mint egy hatalmas óriás-kivetítő, nagyobb minden eddiginél, amit csak valaha is láttam! – villant a felismerés Kevin agyába. – De ha ez itt van, akkor itt még nem lehet vége a világnak! Nincs rajta valami nyílás? – tette fel magának a kérdést. El is indult az enyhén görbülő kivetítő-fal mentén, Britni megszeppenten követte, még nem volt ideje feldolgozni a meghökkentő tapasztalatokat. Kevin hamarosan talált valamit, ami egy kilinccsel ellátott zárra emlékeztette. Nyomogatta-húzogatta a szerkezetet, végül feltárult egy emberméretű nyílás. Odabent félelmetes félhomály uralkodott. Kevin is elgondolkodott, hogy tovább menjen-e, vagy inkább visszaforduljon, de egyre inkább úgy érezte, hogy valami döbbenetes titok felfedezésének küszöbén áll, és nem szállhat pont most inába a bátorsága. - Gyere! – fordult hátra a lány felé, és bátorítólag a kezét nyújtotta. Britni megfogta a férfi kezét, és óvatosan, bizalmatlanul belépett az ajtón. Egy keskeny járat vezetett előre, a vége nem látszott. Útközben embervastagságú acélidomokat láttak a magasba törni, ezek tartották a kijelzőket, melyekből kábelkötegek távoztak, megfejthetetlen rend szerint kígyózva különféle irányokba, mindent por, pókhálók borítottak. A magasfeszültségű berendezésekre jellemző tompa zúgás átjárta a kísértetkastélyra emlékeztető létesítményt. Meg sem szólaltak, néma csendben, halk léptekkel szinte osontak a folyosón, lábnyomaik mégis ottmaradtak az évszázados porrétegben. Néhány – óráknak tűnő – perc múltán egy újabb ajtóhoz értek. Itt vaskos, nyikorgó reteszeket kellett félrehúzni ahhoz, hogy a nyílászáró feltáruljon.

9

$


$

Vakító fény vágott arcukba, kezüket szemük elé kellett emelniük ellenző gyanánt. Amint hozzászoktak az erős fényhez, néhány lépésnyit eltávolodtak az ajtótól, és körülnéztek. A nyílás körül, amelyen át érkeztek, mind oldalirányban, mind felfelé beláthatatlan kiterjedésű fal tornyosult, melyet vörösesbarna négyzetrácsok borítottak, ezek bántóan csillogtak. További megfigyeléseket végezve észrevették, hogy körülöttük barna oszlopok emelkednek, melyek felfelé pillantva szétágaznak, és enyhén mozgó, susogó zöld lapocskákban végződnek. Ezek mögül, föntről valami végtelen kékség kacsintgatott be, amelyen fehér, alaktalan csomagolóhabra emlékeztető valamik úszkáltak lassan. A kékség egy pontja különösen fényes volt, abból az irányból melegség is áradt. Rájöttek, hogy ennek az óriás hősugárzónak a fénye csillog a fal négyzetrácsain. - Mi ez az egész? Ez nem létezhet! – suttogott Britni, tudatában meghatározhatatlan gondolatok kergetőztek, értetlenség, félelem és kíváncsiság keveréke. Kevin sem tudott megszólalni a döbbenettől. Elővette helymeghatározó funkcióval rendelkező mobilját, de nem volt térerő. Ötlete sem volt, hol lehetnek. - Ne mozduljatok! – harsant fel egy kiáltás. A két fiatal összerezzent, egymáshoz húzódva néztek körül. A barna oszlopok mögül furcsa küllemű emberek ugráltak elő. Ruháik szürkék voltak, koszosnak tűntek, ők maguk is ápolatlanok voltak, hajuk, szakálluk hosszúra nőtt, némelyiknek még az arca is ráncos volt. - Igazán vehetnétek valami divatosabb szerkót. És egy arcfelvarrás sem ártana nektek – csúszott ki Britni száján a legmodernebb trendeknek megfelelő kijelentés. - Bentről jöttetek? – a gyűrűbe rendeződő férfiak vezetője az ajtó felé intett, tudomást sem véve a lány bugyuta kijelentéséről. - Őő, igen… – válaszolt Kevin hosszúra nyúló bizonytalankodás után, nem tudván összekapcsolni a „bent” fogalmát egy olyan hellyel, melyet néhány perccel azelőttig még a világmindenségnek hitt. - Ti nem vagytok márkatulajdonosok – érkezett a következő, félig kérdés, félig kijelentés az egyik szakadt ruhás, szakállas fickó irányából. – Még sose láttunk beavatatlan civileket kijönni a kupolából… – simogatta szakállát. - A miből??? – értetlenkedett Kevin. – Magyarázza már el végre valaki, hogy mi ez a hely, és kik maguk! - Gyertek velünk. Hamarosan választ kaptok a kérdéseitekre. De semmi trükközés, ha jót akartok – harsantak a kurta mondatokban adott parancsok. Az ígért hamarosan meglehetősen hosszúra nyúlt, órákon át gyalogoltak erőltetett menetben, folyamatosan felfelé egy dombra, melyet megszakítás nélkül azok a furcsa barna oszlopok fedtek el szétterülő zöld fényellenző sátrukkal. Kevin és Britni nem voltak hozzászokva a rendszeres testmozgáshoz, így hamar kifulladtak, lihegve, erőlködve követték a szakadtruhás férfiakat, akiknek ez a kis séta látszólag meg se kottyant. - Megérkeztünk – jelentette ki a csapat vezetője. - Végre! – sóhajtott Britni és körülnézett. A barna oszlopok közötti nyíladékon furcsa viskók düledeztek, a lány sose látott még ilyesmit. Egyrészt az anyaguk is szokatlan volt, mintha az út során látott barna oszlopokat fektették volna egymásra vízszintesen. Egyetlen ismert anyagra sem emlékeztette a saját környezetében megfigyelhetők közül. Se nem fém, se nem kő, se nem üveg, se nem műanyag. Ráadásul picik voltak, egyszintesek, sehol nem fedezte fel rajtuk a megszokott reklámokat, cégemblémákat. A szegényes házikók mögött emberek dolgoztak, ismeretlen, nyeles kézi szerszámokkal valami szintén furcsa dolgot vagdostak ki: vékony szálak tetején, tömött sorokban, elnyújtott, aranyló szemcsék lengedeztek. Még nem is volt idejük mindent alaposan megszemlélni, amikor egy ősz hajú, ráncos, de legalább borotvált arcú férfi lépett csoportjukhoz, aki szemüveget viselt. Britni elképzelni

10

$


$

nem tudta, hogy ha már nem divat itten a plasztikai beavatkozás, legalább a szemeit miért nem csináltatta meg a mesterséges intelligencia által vezérelt automata kórházban. A férfi csak várt, némán végigmérte a jövevényeket. Végül Kevin vette a bátorságot, és megszólalt. - Jó napot, Kovács Kevin vagyok, ő pedig a barátnőm, Balla Britni – mutatta be magukat. – Megkérdezhetném, hogy önök kicsodák, és mi ez a hely? - Jó napot! – válaszolt az öreg. – Durbák János vagyok, a falu polgármestere. Az önöket idekísérő csapat vezetője pedig Kalocsai László. - János, László… Miféle furcsa nevek ezek? – hökkent meg Britni. - Nos, ez nézőpont kérdése – reagált Durbák úr elnézően mosolyogva a fiatal lány udvariatlan elszólására. – Szívesen elmondom azt is, hogy hol vannak jelenleg, de előbb árulják el önök, hogy miként éltek ezidáig! Kevin meglehetősen hosszas beszámolóba fogott, a világuk méreteit, alakját, lakosságát említve, mesélve a város jellegzetes reklámfényeiről és a négyféle munkáról, amelyeket emberek végeznek. Azt is megemlítette, hogy minden másról, az élelemről, energiáról, orvoslásról, oktatásról gépek gondoskodnak. - Ez roppant érdekes… – simogatta állát János. – És önök szerint honnan származnak azok a gépek, amelyek majdnem minden munkát elvégeznek az emberek helyett? - Nem tudjuk – vont vállat tanácstalanul Kevin. – Az iskolában csupán annyit tanítottak, hogy mi, a homo consumericusok vagyunk az emberi civilizáció csúcsai, és a végtelen hatalmú márkatulajdonosok azért teremtettek minket, hogy minél nagyobb mennyiségben előállítsuk, majd elfogyasszuk a termékeiket. - Eléggé szegényes, bálványimádatra jellemző vallást kaptak mindössze konkrét tények helyett. Tudják egyáltalán, hogy kik azok a márkatulajdonosok? - Még senki sem látta őket, de aki elég magasan áll a ranglétrán, mint például a terméktervezők vagy reklámtervezők, mint jómagam, telefonon néha egyeztethetünk a legyártandó-eladandó újdonságokról. - Maguk nem is tudják, hogy mennyire becsapták önöket, hogy mennyire beszűkítették a világképüket! – sóhajtott döbbenten Durbák úr. – Jöjjenek! Az egyetlen olyan viskóhoz vezette őket, amelynek volt emelete. Megmászták a baljósan nyikorgó lépcsőket, melyek Britni legnagyobb bánatára nem voltak hajlandóak maguktól felszállítani őket az emeletre. Kiléptek a teraszra. Olyan látvány tárult szemeik elé, amelybe egyenesen beleszédültek. Végeláthatatlan dimbes-dombos táj, az útközben megfigyelt zöld valamikkel borítva. A zöld tengert mindössze egy távolban csillogó kupola, és az azt gyöngyként felfűző szikrázó szalag szelte ketté. Mindezek felett végtelen kékség, melyen csak néha takarta el a bántóan fényes és forró fehérséget valami úszó habszerűség. - Önök szerint mekkora területet láthatunk be innen? – kérdezte sejtelmesen idegenvezetőjük. - Megbecsülni sem tudom – csóválta fejét Kevin. – Még a világunk 30 kilométerét sem láttam soha egyben, az épületek nem engedtek ekkora szabad kilátást. - Nos, az a csillogó kupola odalenn a maguk világa, elfoglal 30 kilométert az innen belátható minimum 100 kilométer sugarú körből, a valóban egész Föld körüljárása 40 ezer kilométer út megtételébe kerülne. És mivel gömbölyű, a sugara nagyjából 6 ezer kilométer. - Hát, ha ez igaz, akkor jó mélyre kellett volna ásnunk, hogy átjussunk a Föld aljára… – nézett meglepetten barátnőjére Kevin, de képtelen volt elképzelni a bolygó valós méreteit, még a belátható távolság is túl sok volt számára. – De… miért zártak be minket oda, miért nem akarták, hogy megtudjuk, a falnál nincs is vége a világnak? – tett fel végre egy igazán lényeges kérdést. - Előbb nézzen bele ebbe! – adott János egy ütött-kopott távcsövet a férfi kezébe, és beállította az irányt.

11

$


$

A látogató meglepetten észlelte, hogy minden közelebbinek látszik. Észrevette a kupola oldalán azt az ajtót is, amelyen keresztül néhány órával ezelőtt kijutottak. János picit arrébb mozdította a távcsövet. Kevin szemei előtt elsuhant a táj. Ahol megállapodott, néhány jókora épületet látott, mindegyik előtt úszómedence, gyönyörű, fürdőruhás nők gyűrűjében sötét szemüveges fickók pöffeszkedtek nyugágyaikon. Az emberek méretéhez viszonyítva házaik megközelíthették az ő világából ismert plázák némelyikének térfogatát. A régi belvárosi eladóhelyekhez hasonlóan csipkézettek voltak, csupán a minden falon megszokott reklámtáblák hiányoztak róluk. - Kik azok az emberek? Ők miért nem ráncosak? - Ők a márkatulajdonosok. Nem alacsonyodnak le odáig, hogy összeköltözzenek Budapest Pláza pórnépével – intett fejével a kupola, a fiatalok otthona irányába. – Megkapnak minden terméket és szolgáltatást, amiket önök állítanak elő, sőt még annál is többet, de inkább itt kint éldegélnek, olyan luxuskörülmények között, amelyekről még ön sem álmodhatott soha. Maga felsorolta nekem városa foglalkozásait. Összeszerelő, eladó, terméktervező, reklámtervező. Nos, a csúcson valójában a márkatulajdonosok állnak, és elmondható, hogy az elvégzett munka mennyisége fordítottan arányos az érte kapott fizetséggel. - Ezt nem igazán értem – vallotta be Britni. - Magyarul annyi, hogy minél többet és rosszabb körülmények között dolgozik valaki, annál kevesebbet keres. - Ez igaz lehet. Én néhány hülye szlogennel megkeresem egy lakás árát, de csak most gondoltam bele, hogy például te… – nézett kedvesére – ugyanennyi pénzért évekig gürcölhetnél. Mekkora igazságtalanság! Szégyellem magam! – hajtotta le fejét. - Ne tedd! – ellenkezett János, tegezésre váltva. – Nem tehettek róla, hogy egész életetekben azt láttátok, tanultátok, amit. És ahhoz képest, hogy a márkatulajdonosok semmit nem csinálnak, csak dőzsölnek egész nap, eközben másodpercenként megkeresik számos lakás árát, te még meg is dolgozol a pénzedért. Az pedig, hogy ilyen gyorsan rátaláltál az igazságtalanság szóra, azt jelzi, hogy jó ember vagy. - Miért épült a kupola? – tért vissza Kevin korábbi kérdésére, miközben egyre dühösebb lett. - Nem könnyű egyszerűen megfogalmazni – gondolkodott el Durbák úr. – Úgy 300 éve feltaláltak egy gazdasági rendszert, amit kapitalizmusnak neveztek el. De nem is ez a lényege, hanem ahogy működött, illetve működik. Akik valamilyen oknál fogva nagy vagyonra tettek szert, megjegyzem, ez legtöbbször mások kifosztása árán sikerült nekik, azok ezt a vagyont arra fordították, hogy még többet szerezzenek belőle, még több ember kizsákmányolása révén. Például azokat az… izéket, amiket összeraksz… – nézett Britnire – valószínűleg legalább tízszer annyiért árulják a boltokban, mint amennyibe az alapanyagok, a felhasznált energia és az egy darabra vetítve kifizetett munkabérek összesen kerülnek. A különbözet, a haszon a márkatulajdonosoké. Ezért élnek ők olyan jól, és ezért kell neked annyit dolgoznod, hogy bármit megvehess. Ez a rendszer lényege. A kupolák építéséről pedig még nagyapám mesélt. Merthogy világszerte talán ezer is van. Ehhez itt úgy másfél évszázada kezdtek hozzá, azzal a céllal, hogy az összes környékbeli embert egy helyre gyűjtsék, így a márkatulajdonosok mindenkit egyszerűen megfigyelhetnek és irányíthatnak, nem kell szökési kísérletektől, lázadásoktól tartaniuk. Azért taníthatták nektek is egészen kicsi korotoktól azt, hogy a világ egy pár kilométeres kör, hogy meg se forduljon a fejetekben a kérdezősködés gondolata. Merő véletlen, hogy eszetekbe jutott ez a szokatlan ötlet, hogy megnézzétek, mi van a szakadék alján. Ugyanis soha senkiről nem hallottam még, aki kijött volna onnan. Mármint a márkatulajdonosokon kívül. - Hihetetlen… – csóválta fejét Britni. – És… voltak, akik lázadni akartak? - Régebben igen. Nyolcmilliárd ember élt a Földön. Ebből néhány tízezer márkatulajdnos, viszont övék volt a pénz, a vagyon 99 százaléka. Létezett pár millió további ember, aki

12

$


$

viszonylag tűrhetően élt, körülbelül olyan munkájuk volt, mint neked, Kevin. A többiek viszont elképesztően szegények voltak, nemritkán még enni sem tudtak. Az embereknek elegük lett ebből a hihetetlen igazságtalanságból, kizsákmányolásból, és fellázadtak a márkatulajdonosok rendszere ellen. De a kevés gazdag a hatalma révén mégis erősebbnek bizonyult, hadseregeket fogadtak fel, és megölettek minden lázadót, aki nem adta meg magát. A túlélőket rákényszerítették, hogy felépítsék saját börtöneiket, a kupolákat. Innentől már jóformán semmit sem tudunk arról, hogy mi történt odabenn. Gondolom, vannak eszközök az agymosásra, amitől az emberek beletörődően végzik a megszabott feladatukat. - A reklámok… – döbbent rá Kevin. – Mindenki azért dolgozik, hogy megszerezhesse a legújabb kütyüket, más alig érdekel minket. - Elképzelhető. - Ti hogyhogy kint maradtatok? – kérdezett ismét Britni. - Az őseink lázadók voltak, akiknek sikerült elbújniuk, évekig rettegtek, hogy mikor találják meg őket a régi városok romjai között a márkatulajdonosok katonái. De amint minden elfogottat bezártak a kupolába, már senki sem kereste őket. Megpróbáltak mindenféle technika nélkül életben maradni. Később, amikor már én is éltem, ismét megkíséreltünk fellépni a márkatulajdonosok ellen, de a birtokaikat megrohamozva sokan meghaltak közülünk. Nagyon jó fegyvereik, testőreik vannak, nekünk jóformán csak botjaink, és néhány hulladékfémből összetákolt szerszám. A kupola falát sem tudtuk áttörni. - Mi viszont kinyitottuk belülről – döbbent rá Kevin. - Ha meggyőzhetnénk a kupolalakókat, hogy a márkatulajdonosok kihasználják őket, akkor egészen más világban élhetnénk mindannyian – ábrándozott Durbák úr. - Nem hiszem, hogy a benti emberek hajlandóak lennének feláldozni eddigi életüket, viszonylagos kényelmüket ezért – mutatott körbe Britni. – Még ha magamból indulok is ki, egyszerű összeszerelőként is van hol laknom, van mit ennem, időnként megengedhetek magamnak némi szórakozást, néhány kütyüt. Egyáltalán, van itt áram? - Nincs – vallotta be János. – A kupola csillogó napelemei termelik nektek és a márkatulajdonosoknak. - Igazad van, Britni – bólogatott Kevin is elszontyolodva, pedig már hajlott volna az igazságosságon esett óriási csorba kiköszörülésére. – Nem fogják feladni megszokott életüket. De talán joguk van megtudni az igazságot. - Azt mindenképpen – helyeselt a falu vezetője. – Ha megkísérlitek fokozatosan felismertetni polgártársaitokkal a valóságot, talán ki lehet dolgozni egy lassú átmenetet egy új rendszerbe, ahol mindenki egyenlőbben részesedhet az elvégzett munka gyümölcseiből. Egy olyan összeesküvést kell szőnünk, ahol mindezek mellett lehetővé válna a kupola technikájának kicsempészése is, így a márkatulajdonosokon kívül mindenki elégedett lehetne. Még hosszú ideig beszélgettek, a világító égitest, melyről megtudták, hogy Napnak hívják, kezdett a horizont felé hanyatlani. A két kupolalakó idejét érezte hazamenni. A falusiak sem tartóztatták őket, barátságban váltak el. Sőt, Durbák úr egészen a kupola bejáratáig kísérte őket, útközben magyarázva a régi világ történelmét. - Tessék, ezt nektek adom. Még a nagyapámé volt – adott át egy téglatest alakú tárgyat Kevinnek. - Ez mi? – fogta meg a férfi az ismeretlen objektumot. - Egy könyv. A „Márkatulajdonosok világuralma” 2048-as kiadása, ez volt az utolsó év, amikor még megjelenhettek rendszerkritikus irományok. Kevinnek semmit sem mondott a „könyv” szó, de az „iromány”-ról eszébe jutott, hogy írásjelekről lehet szó, így megtapogatta minden oldalát, és rájött, hogy szétnyílik. Ilyen apró betűket még sosem látott, hunyorgott is rendesen, miközben megkísérelt néhány mondatot kisilabizálni.

13

$


$

- Köszönöm! Örülök, hogy találkoztunk, de már tényleg mennünk kell! – búcsúzott Kevin. – De még látjuk egymást! – biztosította új barátait. Visszafelé már egyáltalán nem tűnt hosszúnak a kupola falán keresztül vezető út, sőt a Világvége Szakadék sem látszott már olyan magasnak. Szerencsére a létrát tartó kötelékeket senki sem távolította el, így gond nélkül feljutottak a városba. Kevin hazakísérte barátnőjét, másnapra is kért randi-lehetőséget, Britni váratlan csókkal búcsúzott udvarlójától. Kevin is útnak indult saját lakása felé, de közben eszébe jutott valami. Telefonja után nyúlt, itt már újra volt térerő. Hamarosan egy bárba érkezett. Egy ismerős férfi ült az egyik asztalnál. - Szia Kevin! – üdvözölte. – Mi volt ez a hirtelen felindulásból sörözni meghívás? - Szia Trevisz – viszonozta a köszöntést Kevin. – Ma valami olyat csináltam, amiről muszáj beszélnem! - Lefektetted a kiscsajt a gyárból? – vigyorgott Trev. - Hát… még nem… – Kevin rövid időre zavarba jött, de aztán úgy folytatta, ahogy előre eltervezte. – Mit szólnál, ha azt mondanám, a világ sokkal nagyobb, mint ahogy azt eddig hittünk?

Regőczi Gergely

v1.00 : Budapest, 2011. 07. 05.

14

Regőczi Gergely Budapest Pláza Utópisztikus novella Budapest 2011

Recommend Documents