Esély Sci-fi novella BUDAPEST 2012

Regőczi Gergely

Esély Sci-fi novella

BUDAPEST 2012.



Regőczi Gergely: Esély



Regőczi Gergely: Esély. Sci-fi novella.© A mű adatai: Ötlet: 2008 körül Novella írásának kezdete: Budapest, 2012. március Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2012. 04. 14. Szavak száma: 26.792 Karakterek száma szóközök nélkül: 167.837 Karakterek száma szóközökkel: 194.526

Előszó és köszönetnyilvánítás: Amikor ebbe a történetbe belekezdtem, elgondolkodtam azon, hogy novella legyen-e, vagy regény. Végül úgy éreztem, hogy aktuális állapotomban inkább rövidebb írások létrehozására vagyok alkalmas, ezért úgy döntöttem, nem bonyolítom túl a történet cselekményét, csupán egy szálon vezetem végig. De még így is ez lett a leghosszabb novellám, túllépte az 50 gépelt A/4-es oldalt. Az ötlet már annyira régi, hogy csak tippelni tudtam egy több évvel ezelőtti időpontot. A tartalomról pedig annyit, hogy igyekeztem bemutatni egy lecsúszott, kilátástalan helyzetű földlakó szellemi-erkölcsi-etikai fejlődésének lehetőségeit, amennyiben erre esélyt kap…

Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1






Zoltán meglehetősen instabil léptekkel tántorgott a budapesti Déli pályaudvar környéki utcákon. A férfi alig múlt 40 éves, de ennél jóval többnek nézett ki. Hosszúra nőtt, ápolatlan, zsíros haja csapzottan lógott ráncokkal barázdált arcába, de elburjánzott szakálla sem keltett kedvezőbb benyomást. A nyári hőség ellenére is foszladozó szélű ballonkabátot viselt, mely a rárakódott kosztól jóformán ropogósra keményedett és kellemetlenül bűzlött. De viselője immár oly régóta leledzett eme állapotában, hogy érzékszervei teljességgel közömbössé váltak saját kigőzölgésével, elméje pedig küllemével kapcsolatban. Az utcán elég nagy volt a forgalom, sok a járókelő, de aki csak cseppet is figyelt környezetére, időben kitért Zoltán elől, fentről szemlélve olybá tűnt, mintha afféle varázsütésre szétvált volna előtte a tömeg, mint annak idején a bibliai Mózes előtt a tenger. Valaki azonban elbambulhatott, mert a varázs megtört, és a két férfi szemből egymásnak ütközött. - Hé ember! Figyeljen már maga elé! – kiáltotta bosszúsan a német turista, amint ráeszmélt, micsoda szerzettel került közelebbi kontaktusba, majd undorral igyekezett leporolni ruházatát. - Bocsi haver! – bár Zoltán nem értette az idegen szót, legmegnyerőbb mosolyát bevetve, engesztelő tekintettel fordult a német után, jó szándéka jeléül még intett is bal kezével. Később, amikor már távolabb ért gyanútlan áldozatától, zsebéből előhúzta jobb kezét is. Egy elegáns bőr pénztárca lapult benne. Zoli kinyitotta, megnézte tartalmát. Csak úgy duzzadt a színes euró bankjegyektől. A pénzt eltette, a tárcát kidobta az egyik utcai szemetesbe. - Ma mázlim van – motyogta önelégült vigyorral maga elé. Amennyire tudta, sietősebbre fogta tántorgó lépteit. Betért a legközelebbi közértbe. Céltudatosan az italok részlege felé vette az irányt, és megragadott két darab, 2 literes PET palackba zárt olcsó „kannás” bort. A biztonsági őr gyanakvó tekintetétől kísérve a pénztárhoz állt. A kasszás még nem is látta következő vásárlóját, de a leginkább füstölt szalonnáéra hasonlító émelyítő bűzből könnyedén kitalálhatta, hogy ismét egy hajléktalan tért be a napi betevő folyékony üzemanyagáért. Azon viszont már jobban csodálkozott, hogy az illető nem a szokásos módon összekéregetett apróval akart fizetni, hanem ropogós euró-bankókkal. De vállat vont, csak minél hamarabb takarodjon jóformán optikailag is érzékelhető kigőzölgésfelhőjével egyetemben. A sorban utána következő vásárlók több méternyi távolságot tartottak tőle, csak miután a szagforrás távozott, mertek közelebb lépni a kasszáshoz. - A pia helyett vehetne inkább szappant és dezodort is magának… – jegyezte meg egyikük fintorogva. - Nem hiszem, hogy bármivel is le lehetne beszélni a jó kis „huppogós” borocskájáról… – utalt a pénztáros a költséghatékonysági okokból hártyavékony oldalfalú PET palack megfogásakor keletkező jellegzetes hangra, és összemosolygott a vásárlóval. … Zoltán ekkor már messze járt, de egyébként is rég megszokta, hogy ne foglalkozzon mások rosszindulatú megjegyzéseivel. A hajléktalan nyugodt helyszínt akart keresni itókája elfogyasztásához. Ezt a közeli Vérmező nevű park egyik padján vélte megtalálni. Nem zavartatta magát sem az előtte tornyosuló Budai Vár fenséges történelmi falainak nagyobb tiszteletet parancsoló látványától, sem a többi járókelő rosszalló tekintetétől. Néhányszor szörcsögve megszívta orrát, aztán elővett egy „tépőzáras” zsebkendőt, belefújta orrából a zöldes buborékokat, aztán egyszerűen elhajította az immár végleg elhasznált eszközt. Végre az újonnan szerzett palackoknak szentelhette osztatlan figyelmét. Az egyiket kinyitotta, és hatalmas kortyokban, élvezettel vedelni kezdte a meglehetősen karcos nedűt. Néhány deciliter elfogyasztása után maradék szellemi kapacitásai is kezdtek semmivé foszlani. Tudata utolsó

2






felvillanásai a régmúlt idők eseményeit kavarták fel lelki szemei előtt, azokat, melyektől mindenáron szabadulni akart. A férfi régen emberhez méltóbban élt, de sose volt túl nagy szerencséje a sorssal. Fiatal korában nem tudta eldönteni, mihez szeretne kezdeni az életével, és mire kicsit megért volna gondolkodása, már késő volt, nem maradt lehetősége képezni magát, így folyamatosan nehéz, monoton, lenézett, alulfizetett kisegítő munkákból tengődött. A szebbik nemmel se volt szerencséje, többek között bizonytalan egzisztenciája miatt. Az már siker volt számára, ha sóváran megbámulhatott egy csinos nőt anélkül, hogy az ne „pimasz fráter”-ozta volna le. A világot megrázó gazdasági válságok sora csak rontott amúgy is kilátástalan helyzetén. Alkalmi munkákat is egyre nehezebben talált, nem tudta fizetni kicsi, lelakott lakása hiteltartozását, rezsijét sem, a tartozások fejében el is árverezték, ő pedig az utcára került. Egy ideig még próbálkozott visszakapaszkodni, munkát találni, de esélyei napról napra romlottak, így végül feladta, és rászánta magát, hogy megélhetését koldulásból, zsebtolvajlásból finanszírozza, otthona pedig az utca legyen. Tönkreteszi az ember önbecsülését, ha ilyen helyzetbe kerül. Szinte lehetetlen méltósággal viselni, tiszta tudattal együtt élni vele. Zoltán is ezért bódította magát, amikor csak lehetősége nyílt rá. … A NASA űrszemét- és kisbolygó megfigyelőrendszerének irányítóközpontjában az unalmas hajnali ügyelet rutinmunkájával ütötték el az időt az alkalmazottak. Amikor váratlanul felharsant a riadójelzés, és mindent vörös szín öntött el a felvillanó figyelmeztető lámpák hatására, többen majdhogynem szívinfarktust kaptak a riadalomtól. Eddig még sosem jelzett az automata rendszer. Az első sokk után lázas kapkodás vette kezdetét. Mindenki a számítógépekhez rohant, adatokat kértek-elemeztek-küldtek. A földi és fölkörüli pályán keringő teleszkópok minden egyéb megfigyelőmunkát félbehagyva fordultak a megadott irányba. A közvetített adatokból egyre tökéletesebb képet nyerhettek a tudósok. Több szemszögből megfigyelve a riadót kiváltó objektumot, pontosabban megállapíthatták annak sebességét, haladási pályáját. Az USA elnökének nyúzott, kialvatlan arca is feltűnt az egyik óriáskivetítőn. - Mi az a halaszthatatlan ügy, ami nem várhatott reggelig? – kérdezte álmos hangon. - Uram, egy eddig felfedezetlen objektum nagy sebességgel egyenesen a Föld felé száguld. De nem csak ennyi a gond. - Ne kíméljen! – az elnök is kezdett magához térni, tekintete figyelmet sugárzott. - Még sose láttunk ehhez hasonlót, nézze a felvételeket, amelyeket az első észlelést tevő teleszkóp közvetített. A számítógép sem tudta értelmezni az adatokat, ezért adta ki rögtön a legmagasabb riasztási parancsot. Eközben mindannyian a képernyőre meredtek. A felvételen egy darabig az űr szokásos feketesége látszott, a háttérben néhány csillag és távoli galaxis hunyorgó fényével. Ekkor azonban valóban váratlan és látványos események vették kezdetüket. Mintha valamiféle kékes elektromos kisülések villantak volna fel egyre sűrűbben a semmi közepén, végül ezek folyamatossá váltak, egy lencseszerű képződményt alkotva. A villámló lencse közepe hirtelen koromfeketévé vált, még azok a csillagok se látszottak a lyukon át, melyeknek pedig ott kellett volna lenniük. Még hihetetlenebb jelenségként egyszer csak egy üstökösre hasonlító, tűzcsóvát húzó objektum suhant elő a feketeségből. Rögtön ezután a lyuk összezárult, aztán a kék villódzás is szertefoszlott, a háttér visszanyerte a megszokott csillagos égbolt képét. Az üstökösszerű jelenség viszont nagyon is valóságos maradt, és elképesztően gyorsan száguldott, szinte szemmel láthatóan nőtt mérete a földi megfigyelők szemszögéből. - Mit tudunk eddig? – kérdezte az elnök.

3






- Konkrétan csak annyit, hogy az üstökös, vagy akármi is legyen az, egyenesen a Föld felé tart. Ha nem változik meg jelentősen az iránya, 1 óra 17 perc múlva érintő pályán, alacsony szögben becsapódik a bolygó felszínébe. - Hol várható a becsapódás? Mit tudunk tenni? - A kontaktus helyszíne várhatóan Európa, valószínűleg Nyugat-Magyarország területén lesz. És hogy mit tehetünk? Nem sokat. Az objektum a fénysebesség tizedével halad, még sose láttunk ilyen gyorsan mozgó, számottevő méretű anyagi tárgyat. A rakéták nem érnék utol, a lézert nehéz ilyen távolságból ilyen sebességű tárgyra fókuszálni, és az idő is kevés ahhoz, hogy megfelelő energiateljesítményt sugározzunk ki. Ha sikerülne rakétákkal szemből eltalálni, talán megúszhatjuk a nagyobb katasztrófát. Ha engedélyt ad az atomfegyverek bevetésére… - Az engedély megadva. Küldöm az azonosító kódokat – csóválta fejét az elnök, aki egyszerre volt halálosan rémült, és hitetlen, mintha csak álmodná mindazt, ami épp történik vele. – És értesítsék a magyar kormányt, hogy tegyék meg a szükséges óvintézkedéseket. A rakéta-támaszpontokon is őrült nyüzsgés kezdődött, még sose kellett ilyen gyorsan indításra kész állapotba hozni a pusztító atomtölteteket hordozó hatalmas interkontinentális ballisztikus rakétákat, amelyek némi átprogramozás után az űr elérésére is képesek voltak. Ahogy teltek a percek, a szaporodó megfigyelési adatokból egyre pontosabb pályagörbét számítottak, de ezen kívül csak találgatni tudtak, hogy mi lehet az az azonosítatlan objektum, amely ráadásul a semmiből tűnt elő. Olyan fénnyel vakított, hogy hamarosan ott is szabad szemmel láthatóvá vált, ahol már felkelt a Nap. Magyarországon egy, nem sokkal a horizont fölött fényesen ragyogó csillag képében figyelhettek fel rá a szemfülesebbek. De az objektum minden más hullámtartományban is olyan erővel sugárzott, hogy a méretét még csak megbecsülni sem tudták a világ tudósai. Hiszen ekkor már nem létezett olyan csillagászattal foglalkozó ember a földön, aki ne hallott volna a jelenségről, és ne próbált volna valamilyen szinten részt venni a számítások végzésében, az elméletek gyártásában. A rakétasilókból hatalmas füst- és lángfelhők csaptak ki, majd a felhőkarcoló méretű rakéták méltóságteljesen kiemelkedtek rejtekhelyeikből. Egyre gyorsulva, egyre kisebb ponttá válva vesztek a magasba. Ideje volt elkezdeni imádkozni, ezt sokan megtették azok közül is, akik eddig azt hitték, nem vallásosak… Mivel a magyar katasztrófavédelem megkapta a legpontosabb koordinátákat, az adott területeken élőket minden eszközzel igyekeztek informálni. Megszakították a tévé- és rádióadásokat, automatikus sms-t küldtek a mobiltelefonokra, minden internetes portálon az evakuációs felhívás ugrott fel elsőként, a rendőrség, tűzoltóság, katonaság járművei szétrajzottak figyelmeztetni a lakosságot, és ha kell, segédkezni a menekülésben, a cél érdekében a vasút és volánbuszok menetrendjeit is módosították. A kórházakba minden kollégát behívtak, felkészültek a sürgősségi ellátásra. A teleszkópok követték az azonosítatlan objektum útját, ahogyan a megsemmisítésére küldött rakétákét is. A nagy és extrém fényes pont, valamint a több kicsi, kevésbé fényes pont közötti távolság rohamosan csökkent, végül nullává vált. Nukleáris robbanások villanásai vakították el a teleszkópokat, de szabad szemmel is bárki követhette az eseményeket, aki épp nem a meneküléssel volt elfoglalva. A tudósok, katonák, politikusok nagy reményeket fűztek az atomhoz, izzadó tenyérrel bámulták képernyőiket, monitorjaikat, teleszkópjaikat. Nagy siker volt, hogy a rakéták egyáltalán célt értek, és felrobbantak. Ilyen nehéz célzási műveletnek még soha nem kellett megfelelni. De még felsóhajtani sem volt idejük, és már megpillanthatták a robbanások felhőjéből elősuhanó, látszólag sértetlen objektumot. - Ez nem lehet igaz… – motyogták a tudósok. – Egyenként 10 megatonnás robbanóerejű bombák voltak. Egész városokat lehetett volna eltörölni velük a föld színéről. Annak a

4






valaminek pedig még csak a pályája sem módosult… A sorsunk most már Isten kezében van… … A tárgy a Föld légkörébe lépve még erőteljesebben felizzott, megduplázta a Nap fényét. De ez még csak a kezdet volt. Az objektum előtt összepréselődő és felforrósodó levegő mennydörgésszerű robajjal vált orkán erejű széllé, még a tárgy pályájától több száz kilométeres távolságban is fákat csavart ki, tetőket bontott le, haladása közvetlen vonalában azonban összedőlt minden emberi építmény, lángra kapott minden éghető anyag, végül az ismeretlen jelenség elérte a talajt. Noha a pálya alacsony szögű, érintőleges volt, még így is számos egészen távoli mérőállomáson is erősen bejelzett a szeizmográf. A tárgy belehasított a szántóföldbe, akkora barázdát szántva bele, mint egy folyami hajó. A hasíték pereme megolvadt a hőhatástól, vörös lávaként csordogált le a barázda aljára, s csak jóval később szilárdult kemény salakká. Miután az objektum 100 kilométeren keresztül, keleti irányban, egyenes vonalban felhasította Nyugat-Magyaroszág földjét, az útját álló hegyekbedombokba sosemvolt alagutakat fúrva, valamelyest vesztett sebességéből. Ez immár „csupán” néhány ezer kilométer/óra volt. A tárgy ekkor már nem éles késként szelte a talajt, hanem megdobták a nagyobb szikladarabok, vagy éppen a Budapest határán álló első épületek. A körülbelül 100 méter kiterjedésű, hosszúkás objektum pörögve, fel-felpattanva bukdácsolt a magyar főváros építményein keresztül, széles sávban romba döntve mindent, ami az útjába került. Zoltán feleszmélt, múlt az alkohol hatása, de azért még meglehetősen kába volt, a külvilág ingerei nemigen jutottak el tudatáig. Persze nem is akarta, hogy ez másként legyen, így remegő kezeivel szájához emelte a bontott palackot. Ekkor valaki, vagy valami erősen hátba vágta. A palack kiesett kezeiből, az értékes nedű pedig előbb ruhájára ömlött, a maradékot a sétálóösvény kavicsburkolatának rései közé szűrődve itta fel a talaj. A férfi tudata pillanatok alatt rohamosan kitisztult, éktelen haragra is gerjedt. Káromkodva felugrott a padról, tántorogva megpördült, azon volt, hogy ökölbe szorított kezével hatalmasat behúz annak a pofátlan rohadéknak, aki miatt pocsékba ment jól megérdemelt itókája. De csak saját, valami domború, fényes fémfelületen visszatükröződő képmását találta ott. Zoli karja lehanyatlott, nyakát kinyújtva előrébb tolta fejét, szemei kidülledtek, igazán bambán meredt a valamire, amely még biztosan nem volt ott, amikor kiválasztotta az adott padot. A férfi némi tétovázás után megfogta és szorosan átölelte épségben maradt borospalackját, aztán a tárgy oldala mellé kerülve kicsit távolabb támolygott. - Hogy vernéd tele az anyád, te mocskos büdös geciláda, faszszopó köcsög… – káromkodott folyamatosan, a veszteség érzete nem hagyta nyugodni. Eközben tudata lassan feldolgozta, hogy jóformán Budapest határáig ellát a házak között vágott széles, új „sugárúton” keresztül, és hogy a tárgy legalább 100 méter hosszú, illesztések nélküli, csillogó fémtesttel rendelkezik, és mivel némileg az oldalára dőlt, megállapítható volt elnyújtott rombuszra emlékeztető áramvonalas alakja is. A magassága nem lehetett több 10 méternél. Horpadás, sérülés nem látszott rajta. - Baz’meg! – káromkodta el magát ismét. Épp azon volt, hogy odébbáll, de ekkor megpillantott valami ígéreteset a fémtest alá szorulva. Egy görcsbe rándult, véres alkar mellett heverő kézitáska vonta magára figyelmét. Odabotorkált, térdre borult, feltúrta a táskát, elégedetten tette zsebre a benne talált pénzt. Amikor fel akart tápászkodni, a megerőltetéstől kissé megszédült, megtántorodott, csak úgy tudta elkerülni az elesést, hogy egyik kezét a fémtesthez támasztotta. Ha ismerte volna a tárgy odakerülésének előzményeit, valamint a fizika súrlódó testekre vonatkozó törvényeit, minden bizonnyal meglepődött volna, hogy az objektum felülete mégis jéghideg.

5






De nem volt ideje ilyesmin töprengeni. Olyan sebességgel, hogy fel sem fogta, rés tárult fel az addig homogénnek, illesztésmentesnek tűnő fémtest oldalán, melyen azon mód be is zuhant. A nyílás pedig rögtön ezt követően önmagától eltűnt, a rejtett ajtó bezárult. Zoltán újrakezdte a káromkodást, mivel meglehetősen megütötte magát a kemény fémpadlón. Amikor elunta, ismét feltápászkodott, annak a falnak támaszkodott, amelyen keresztül bejutott ide, de hiába tapogatta, ütögette, csapkodta, nem nyílt ki ismét. Mivel kiszabadulni képtelen volt, rákényszerült, hogy szétnézzen bent, így a nagyon gyéren megvilágított, a kikialvó fényben vibráló, cseppet sem barátságos folyosó felé fordult. … A magyar hadsereg és titkosszolgálatok a villámgyorsan a helyszínre érkező NATO egységekkel együttműködve hermetikusan körülzárták a Budai Vár tövében megállapodott objektumot. A lakosságot látótávolságon belül még az épen maradt épületekbe sem engedték visszaköltözni. Különböző tudományterületek szakértői vizsgálgatták a testet. Egyikük fúrót fogott kezébe, és a fémrombusz burkolatához nyomta a szerszámot. A fúrószál szikrát hányva sivított a csillogó fémen, végül a fúró vörösizzásig hevült, és eltört. A szakértő döbbenten meredt az elkopott, tönkrement fúrószálra, majd az objektum burkolatára, amelyen még csak karcolás sem látszott. Fejét csóválva vett elő egy újabb szerszámot. Miután tapadókorongokkal rögzítette a fémtesten, egy mobil aggregátorra kapcsolta. Védőszemüveget vett fel, ezután indította csak be. A készülékből lézersugár tört elő, mely vakítóan csillogott a tárgy felületén. A mérnök türelmesen várt negyed órát, s csak ezután kapcsolta ki lézerfúróját. Miután szeme már nem káprázott a villódzó fénytől, megszemlélte a hatást. Semmi. Kezével óvatosan megérintette a fémet, felkészülve arra, hogy azonnal visszarántsa, ha esetleg túl forró lenne, de jóformán azért kiáltott fel a meglepetéstől, mert a lézer által betáplált rengeteg energia ellenére is hűvös tapintású volt a csillogó fémtest. Egy másik tudós mobil röntgennel szerette volna átvilágítani az objektumot, megállapítandó a belső szerkezetét. Természetesen a modern készülék számtalan egyéb hullámhosszon is képes volt sugározni, az ernyő pedig az eddig előállított legérzékenyebb fajta volt. De a felvételen csak a legteljesebb feketeség látszott a test körvonalain belül, egyetlen kósza energiahullám sem volt képes áthatolni rajta. Fejüket csóválva mentek jelentést tenni a vizsgálatot felügyelő tábornoknak. - Uram, a mód, ahogyan naprendszerünkbe érkezett, valamint az alakjának szabályossága szinte bizonyossá teszi, hogy mesterséges eredetű testről van szó. De az anyaga ismeretlen, vagy ismeretlen technológiával készült, ugyanis sem a gyémántfúró, sem a lézeres szonda nem volt képes megbontani szilárd szerkezetét. Valamint az ismert hullámhosszokon, a legnagyobb elérhető energiával sem sikerült átvilágítanunk. Illesztésnek, nyílásnak nincs nyoma a szerkezeten. Hosszasabb vizsgálatokra kell felkészülnünk. - Értem. Megszervezem az elszállítását a legközelebbi titkos bázisra. Ott folytathatják a kutatást. És, természetesen, senkinek egy szót sem… Megyek, lerendezem a sajtót. Coollunch tábornok, mielőtt elindult, tekintetével végigsimogatta a titokzatos objektumot, érezte, hogy élete nagy lehetősége előtt áll, és hogy mindenképp megfejti, illetve megfejteti a tárgy rejtélyét. … - Megkezdődött a kárfelmérés a Budapest nyugati részén becsapódott égi objektum pusztítása kapcsán. – vezette be mondandóját a híradó riportere. – A katasztrófa-elhárítás szakemberei mellett immár tudósok, csillagászok is a helyszínre érkeztek. Elmondanák a nézőknek, hogy mi is történt pontosan? – fordult a riporter az egyik szemüveges tudóshoz.

6






- Nos, egy közepes méretű aszteroida becsapódásának lehettünk tanúi – válaszolt a megszólított, miközben háta mögött jól látszott, hogy a Budai Vár tövében egy jókora szikladarab fekszik egy még nagyobb kráter közepén. - Hogy lehetséges, hogy nem vették észre hamarabb, nem készültek fel az érkezésére? – firtatta a riporter. – Úgy tudom, létezik kifejezetten ilyen objektumok figyelésére kiépített nemzetközi rendszer. - Igen, ez igaz. De a rendszer sajnos nem csalhatatlan. Bizonyos méret alatt csak akkor vesszük észre az űr sötétjébe vesző objektumokat, ha már kellően megközelítik a Napot, és így visszatükröződik róluk a fény. Azért került ilyen későn sor a riasztásra, mert eme aszteroida relatív kis mérete meglehetősen sötét színnel és roppant nagy sebességgel párosult. Maga a test nagyon tömör szerkezetű, szinte kizárólag fémből áll. Egy sziklákból álló aszteroida valószínűleg már a légkörben darabjaira szakadt volna, melyek nagy része képtelen lett volna a légellenállás keltette súrlódási hőtől elégni, mielőtt eléri a felszínt. Így talán szerencsének is nevezhetjük, hogy ez a meteorit egyben, ráadásul alacsony szögből csapódott be, így nem váltott ki nukleáris robbantáshoz hasonló pusztító hatást – a nyilatkozó meglehetősen hatásosan terelte el a szót a kiinduló kérdésről. - Köszönöm a felvilágosítást! – mosolygott a riporter a tudósra, aztán egy másik férfihoz fordult. - Uram, a katasztrófavédelem vezetőjeként meg tudja már becsülni a meteorit által okozott károkat, az esetleges áldozatok számát? - A riasztástól számítva a becsapódásig nem sok időnk maradt az evakuáció maradéktalan lebonyolítására, de mivel a kisbolygó-figyelő rendszer tudósai kiváló pontossággal meghatározták az objektum pályáját, becsapódási helyszínét, így az emberi áldozatok száma mégis örvendetes módon alacsony maradt. Ahhoz képest, hogy négyezer épület vált a pusztítás áldozatává – bennük több tízezer lakóingatlannal és számos munkahellyel –, mindössze néhány száz halottról és eltűntről szereztünk eddig tudomást. Egy ilyen kaliberű katasztrófa esetén – az áldozatok hozzátartozóival messzemenően részvétet érezve – kijelenthető, hogy ez a szám örvendetesen kevés. Az anyagi kár viszont tetemes, a teljes helyreállítás költségei akár a százmilliárd eurót is elérhetik. - Köszönöm a tájékoztatást – fordult a riporter a kamera felé. – Most kaptuk a tájékoztatást, hogy az Európai Unió soron kívüli támogatást folyósít a katasztrófasújtott övezet lakosainak, vállalkozásainak, önkormányzatainak, hogy mihamarabb megkezdődhessen az újjáépítés. Akik közelebb laktak a letarolt területhez, esetleg elgondolkodhattak azon, hogy vajon mit szállíthatott az a 8 darab kivilágítatlan, szabályos alakzatban repülő katonai teherszállító helikopter, melyekhez vastag drótsodronyokkal valami ponyvával körbetekert, 100 méter hosszúságú tárgyat rögzítettek. Mivel azonban legtöbben a híradót nézték, és nem az ablakon túli látvánnyal voltak elfoglalva, ez a furcsaság keveseknek szúrt szemet. De még közülük se mindenki kapcsolta össze a helikopterek megjelenését a becsapódással. Így még kevesebben kezdtek el például az interneten böngészni, titokzatos tárgyakat szállító helikopterekkel, ufókkal, és egyéb összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos keresési kifejezéseket beütve. Néhány polgárhoz azonban el kellett látogatnia a titkosszolgálatok fekete öltönyös kollégáinak, jobb belátásra bírni őket… … Zoltán eléggé elvesztette időérzékét a néma félhomályban. Nem tudta, mióta botorkál a folyosók és kisebb helyiségek útvesztőjében. Annyit mindenesetre megfigyelt, hogy a világítás mindenhol csak haloványan, szaggatottan működött, sehol nem talált életre utaló

7






nyomokat, noha a helyiségekben szétszóródott tárgyak alapján még eltompult tudatával is feltételezte, hogy kellett lennie valamiféle személyzetnek a – ő így vélte – lezuhant, szokatlan formájú repülőgép fedélzetén. Hiszen talált ruhaneműket, ráadásul pont a saját méretében, élelmiszert, ezen kívül rengeteg ismeretlen rendeltetésű tárgyat, melyek némelyikét szerszámnak, némelyikét dísznek gondolta. Ha már nem találkozott senkivel, nem akarta kárba veszni hagyni ezt a rengeteg értéket, így befalt annyi kaját, amennyi csak belefért, lecserélte a ruhatárát, zsebeit pedig megtömte az értékesebbnek ítélt apróbb tárgyakkal. Váratlanul tompa döndülés visszhangzott végig a folyosókon, aztán hamarosan megmozdult lába alatt a talaj. Az eddig enyhén lejtő folyosók vízszintbe kerültek, de ez a nyugalmi állapot nem tartott sokáig, mert ezt követően az egész szerkezet billegni, imbolyogni kezdett, mint amikor a hajók a hullámokat szelik. Zoltánnak fogalma sem volt, mi történik, de mivel már az utóbbi évek során meglehetősen megszokta az ide-oda tántorgótámolygó mozgásformát, így a „tengerész-járás” elsajátítása sem került sok idejébe. Mondhatni, kijózanodva is úgy érezte magát, mintha részeg lenne, szédülne… … Az imbolygás néhány óra elteltével egy újabb döndülést követően szűnt meg. A Zoltán gyomrát felkavaró émelygés is azonnal múlni kezdett. Felkelt a sarokból, ahol az utóbbi órákat gubbasztva töltötte. Annyira mégsem élvezte a tengerész-járás huzamosabb gyakorlását… Csak most volt képes folytatni a folyosók útvesztőjének felderítését, mert annak ellenére, hogy tévedésből néhány útvonalat immár többször is bejárt, még mindig úgy érezte, hogy nem látott mindent. Sejtése hamarosan beigazolódott. Egy viszonylag tágas, kör alaprajzú helyiségbe érkezett. A falak mentén pultszerűség futott körbe, melyen számítógépes rendszerekre emlékeztető műszerek kaptak helyet. Rengeteg billentyű, érintőképernyő, kapcsoló, kijelző. Ezek egy-egy forgószék körül csoportosultak. A helyiség közepén volt egy magányosan álló forgószék is, ezt inkább már fotelnak lehetett volna nevezni, kényelmesen párnázott, karfákkal ellátott darab volt, a karfák végébe épített vezérlőszervekkel. Életnek itt sem volt jele. A műszerek sem működtek, a monitorok feketék voltak. Az energiaellátás akadozott, hiszen még a halvány vészvilágítás is alig pislákolt. Zoltán körbesétált a teremben. Belerúgott valamibe. Mivel nem látta jól, lehajolt. Öklendezve hőkölt vissza. Egy holttest volt. És ugyan kint nem zavartatta magát, amikor a csonkolt emberi kar mellett heverő kézitáskát kifosztotta, de ez annál sokkal durvább volt. A tetem teljesen elvesztette emberi formáját, mintha kivasalták volna, átment volna rajta egy úthenger. Csontjai szilánkokká hasadtak, mellkasa beesett, bőrét törött bordák fúrták át, végtagjai kicsavart, természetellenes pózban hevertek, koponyája betört, arca helyén sötét üreg tátongott. Mivel a hulla mögötti falszakaszt vér és kocsonyás agyvelő borította, a fokozatosan kijózanodó Zoltán arra következtetett, hogy a fickó először hatalmas erővel a falnak csapódott, és később onnan zuhant a padlóra. Letakarta egy pléddel, amit az egyik közeli helyiségben talált. Így nem volt annyira borzasztó a látvány. Szaporán szedve a levegőt szédült bele a középső fotelba. Nem igazán érezte jól magát a sokkoló látványtól. Kezei a karfára hanyatlottak, akaratlanul is lenyomva néhány ismeretlen rendeltetésű billentyűt. Halk búgás járta át a helyiséget. Zoltán teste megfeszült, ujjai a karfára fonódtak, veszélyt érzett. Amint észrevette, hogy a keletkező zajjal egyidőben a világítás egyenletesebbé válik, a pultokba épített műszerek is felfénylenek, valamint a helyiség falát, kupolaszerűen boltozatos plafonját – mint valami hatalmas képernyőt – ismeretlen jelek, ábrák lepik el, megrémült. Szeretett volna láthatatlanná válni, lassan belesüppedt a fotelba, amilyen mélyen csak tudott.

8






… Linda lassan feleszmélt. Utolsó emléke az volt, hogy menekülés közben éppen igyekezett megnyitni a csatornát a térugráshoz, amikor az üldöző űrhajók egyike egy különösen erős energianyalábot lőtt utánuk. A sugár pont akkor talált célba, amikor már épp átsiklottak volna az egymáshoz hajlított tér alaphelyzetben két távoli pontját ebben a pillanatban összekötő nyíláson. És bár az űrhajónak az építtető civilizáció legfejlettebb technológiáját megtestesítő energiagazdálkodási rendszerei voltak, amelyeket fel lehetett használni mindennemű sugárzás ártalmatlanításához is, de ekkora teljesítményt ezek a berendezések sem voltak képesek elnyelni, átalakítani. A túlterhelés „lecsapta a biztosítékot”, minden rendszer leállt. Csak manuálisan lehet újraindítani. „Ezek szerint Maynard nagykövet életben van” – következtetett Linda. Meggyőződni még nem tudott róla, a belső szenzorok meghajtóprogramjai még nem indultak újra. De egyre több bemeneti jelhez jutott. Megállapította, hogy egy nagy, zárt hangárban van, és emberek veszik körül. „Sikerült hazajutnunk? Megmentettek minket? Vajon mennyi ideig sodródtunk a világűrben? A Szövetség melyik bolygóján lehetünk? – sorjáztak kérdései, de a válaszra még várnia kellett. – Szokatlan az emberek viselete, és a gépek is, amiket használnak…” Zoltán moccanni sem mert, csak bámulta az életre kelő kijelzőket. Olybá tűnt, mintha a kupola és falak átlátszóvá váltak volna, mert egy nagy hangár képe jelent meg rajtuk, katonák nyüzsögtek körben, mindenféle műszereket, berendezéseket tolva a különös repülőgép felé, a háttérben teherszállító helikopterek pihentek. A férfi felordított a rémülettel kevert meglepetéstől, amikor egy női arc jelent meg a kupolán, egyenesen ránézett, és beszélni kezdett valami idegen nyelven. - Maynard nagykövet, jól érzi magát? – kérdezte Linda, de az artikulátlan ordítás és a megszólított zavart arckifejezése elbizonytalanította. Lefuttatott egy teljes testszkennelést. A DNS-mintázat, az ujjlenyomatok, az íriszvizsgálat, a 3 dimenziós megfeleltetés, a hangminta-elemzés és az agyhullám-struktúra mind 100%-os egyezést mutatott, igazolva az előzetes személyfelismerési eljárás eredményét, de valami mégsem stimmelt. A megszokottól eltérő gondolatokat észlelt a férfi irányából, testében ismeretlen, pszichoaktívnak tűnő anyagot mutatott ki, ráadásul arcszőrzete is furcsán megváltozott. Vajon amnéziás volna? Zoltán bizsergést érzett a fejében. És mintha villanásszerűen végigsuhant volna lelki szemei előtt élete filmje. - Ki maga? – szólította meg a nő a képernyőn immár magyarul, kiolvasva a férfi agyából a nyelvet. - Ezt én is kérdezhetném – válaszolt Zoltán gyanakvóan. - Linda vagyok. - És mit csinálsz itt? Hol vagy egyáltalán valójában? – akadékoskodott a férfi, udvariatlanul nem viszonozva a magázódást. De eközben be kellett vallania magának, hogy ránézésre is elbűvölte a középhosszú, fekete hajú, barna szemű, keskeny ajkú, de mosolygós nő, akinek arckifejezésében volt valamiféle filozofikus mélység is, mint aki már választ talált az élet értelmének és a világegyetem céljának kérdéseire. Eközben Linda is dilemma előtt állt. Még sose tapasztalt korábban ilyen totális logikai ellentmondást és döntésképtelenséget. Az űrhajó vezérlőfülkéjében ülő férfi ugyanis összes testi azonosítójegye alapján minden kétséget kizáróan Jorek Maynard nagykövet volt. De telepatikusan gondolataiba olvasva mégis teljességgel idegennek tűnt. Más nyelvet beszélt, más világban, más múltat élt át, mint „kellett volna”. De utasítási rendszerei, melyekbe

9






belekódolták, hogy bizonyos azonosító jelek megléte esetén feltétlen engedelmességgel tartozik, erősebbnek bizonyultak kétségeinél. Így válaszolt az uraság kérdésére. - Én segítek az űrhajó irányításában, és ha igényli, tanácsokkal látom el önt. A „hol” kérdésére már nehezebben tudok válaszolni, hiszen minden egyes itt található műszerben jelen vagyok. - Megmagyaráznád ezt kicsit érthetőbben, légy szíves… – kérte Zoltán immár némileg nyugodtabban, kedvesebben, kulturáltabban, amint látta, hogy hosszú csavargóévei után végre először emberszámba veszi valaki. - Mesterséges intelligencia vagyok, az űrhajó számítógépeiben „élek”. A maga kérésére jelenek meg emberi formában, hogy így tegyem személyesebbé a kommunikációt. - Az én kérésemre? Űrhajó? – a férfi kezdett kételkedni épelméjűségében. - Ugye jól gondolom, hogy ön nem Maynard nagykövet? – Linda, mielőtt további részleteket árulna el, szeretett volna meggyőződni sejtését illetően. - Én Budai Zoltán vagyok. Soha nem voltam nagykövet – vallotta be, majd szégyenkezve végignézett önmagán. – Egy senki vagyok, egy alkoholista csöves – józanabb pillanataiban mindig erőt vett rajta a lelkiismeret-furdalás, a bűntudat, az önmarcangolás kilátástalan élete miatt, aminek végső soron ő maga volt az okozója. - Nagyon érdekes… – csóválta fejét a képernyőn Linda, most roppant komoly volt az arca. – Vajon mekkora lehet az esély arra, hogy az univerzumban két genetikailag teljesen azonos lény élhessen, ráadásul egyidejűleg? Arra még csak-csak mutatkozik némi valószínűség, hogy két, hasonló anyagokból felépülő, hasonló csillag körül keringő bolygón azonos genetikai kód fejlődjön ki, de az, hogy ez az evolúció évmilliárdjai során pont az emberi genomot hozza létre mindkét helyen, ráadásul két konkrét személy fejenként 3 milliárd DNS bázispárja is az utolsó betűig megegyezzen, hát ez még az én valószínűségek számításához szokott kvantumszámítógép-agyamnak is fejtörést okoz… No persze, ha a világegyetem kellően nagy, netán végtelen, akkor ez a lehetőségek majdnem végtelen kombinációját is lehetővé teszi, az elenyészően kis esélyeket is meghatározóvá erősítheti. - Ezt nem igazán értem – vallotta be Zoli. – De az sajnos biztos, hogy egyidejűleg már nem él két ilyen fickó… – sandított a letakart test irányába. Linda különböző szenzorok segítségével analizálta a holttestet, és szomorúan megállapította, hogy valóban nem lehet segíteni az áldozaton. - Hol vagyunk? – kérdezte végül Linda. - A Földön. - Ha-ha – nevetett cinikusan a mesterséges értelem. – Azt én is látom. De úgy értem, melyik bolygón. Meg tudod mutatni a csillagtérképen? – szintén tegeződésre váltva azonnal ki is vetítette a kupolára számtalan galaxis képét, hullámmozgás-szerűen egyszer az egyiket, egyszer a másikat kinagyítva, majd újra visszakicsinyítve. - Te viccelsz velem – állapította meg Zoltán tárgyilagosan. – Honnan a fenéből tudnék ilyesmit? Talán egy csillagász. Viszont ezt a bolygót tényleg Földnek hívják – szögezte le határozottan. Linda diplomatikusan nem tett lekicsinylő megjegyzést. Néhány képernyőn azonban különböző földi honlapok és adatbázisok képei kezdtek villódzni. Eközben kint a hangárban is felbolydult az élet. A katonák és tudósok a számítógépekhez rohantak, melyek vírusfertőzésre utaló behatolási kísérleteknek estek áldozatul. - Most mit csinálsz? – érdeklődött Zoltán, akinek szintén feltűnt a kinti zűrzavar. - Csak adatokat keresek a számítógépeiteken. Elég elavult rendszerek, nagyon lassú az adatátviteli és információfeldolgozási sebességük. Tudtad, hogy nagyon hiányosak a csillagászati ismereteitek? - Az enyém mindenképp…

10






- Én a földi emberiségére gondoltam. Sose hagytátok el a naprendszereteket, nem ismertek más értelemmel bíró fajokat, az egy pontból fényképezés miatt pedig meglehetősen torzak a csillagok és galaxisok távolságadatai. Így még nekem is hosszú időbe fog telni megfeleltetni a saját adatbázisomnak, és kikalkulálni, hogy hol vagyunk. - Miért olyan fontos ez? Mit akarsz csinálni? - Gondoltam, haza szeretnénk jutni, Maynard nagy… Bocsáss meg, Zoltán! Ironikus, de még engem, egy precíz mesterséges tudatot is teljesen összezavar az egyezőséged a… néhai urammal… De még ilyen körülmények között is haza kellene jutnom, mert fontos adatok vannak a birtokomban a nagykövet útjáról, ezeken akár a civilizációnk léte is múlhat. Zoltán kezdett beleszédülni az őt ért hihetetlen események sorába. Szinte már nem volt képes eldönteni, hogy tényleg igaz-e, amit lát, hall, netán csak különösen élénk álomban van része, mindenesetre érdekesnek találta Linda meséjét, kíváncsi volt a továbbiakra is, egy időre még az italozásról is megfeledkezett. Eközben néhány apró robot tért be a helyiségbe, ezek elszállították a holttestet és eltakarították a keletkezett szennyeződéseket. - A világűrben lelte halálát, ha ismét felszállunk, ott is fogom végső nyugalomra helyezni. Jó ember volt – magyarázta Linda. - Rendben – bólintott Zoltán, de pillanatnyilag egyéb dolgok jobban érdekelték. – Ez tényleg egy űrhajó? Mire képes? Honnan, hogyan, és miért jöttetek ide? Mondd el légy szíves! - Ez nem csupán „egy űrhajó” – jegyezte meg kissé sértődötten Linda, aki a programozása alapján akkor is válaszadásra kényszerült volna, ha történetesen ez nincs ínyére. – De ha ennyire érdekel, megpróbálom számos kérdésed tömören összefoglalva megválaszolni. Ahonnan jövök, az különböző értelmes fajok civilizációinak egy egész galaxist betöltő szövetsége. Vannak köztük olyan emberek is, mint a te fajod, és egészen más lények is, amelyekről talán azt sem tudnád megmondani, hogy élnek-e egyáltalán. A Galaktikus Szövetségbe olyan fajok léphetnek be, amelyek már lezárták az egymás közötti viszálykodás korszakát, és képesek legalább kezdetleges űrutazásra, bolygóközi kommunikációra. - Szóval mi nem jöhetnénk számításba… – kommentálta Zoltán. - Több tízezer faj több millió csillagrendszerben elterjedve, ez a Szövetség. Megosztjuk egymással tudományos eredményeinket, anyagi és kulturális javainkat, immár közel nyolcezer éve. Az együttműködés a legfőbb jelszavunk. Az utóbbi évszázadokban kezdtük tervezni, hogy átlépünk szomszédos galaxisokba is, feltételezve, hogy ott is civilizált fajokra bukkanhatunk, bővíthetjük a Szövetséget. Ehhez tudnod kell, hogy az űrhajóink a térhajlítás elvén működnek, tehát szupererős gravitációs mezőt keltve, a hullámok irányításával és az energia szabályozásával beállítható, hogy a tér mely tetszőleges távoli pontját hajlítsuk közvetlenül magunk elé. Az út minden esetben nem több egy szempillantásnál. Viszont minél több az energia, annál messzebbre lehet jutni. Galaxisközi úthoz elegendő energiamennyiségek előállítására csak mostanában kezdünk képessé válni. Ez az űrhajó a prototípus, a legkiválóbb tudósok és mérnökök alkották, ahogy engem is. A Szövetség legmodernebb, egyedülálló technológiája. Arra programoztak, hogy Jorek Maynard nagykövet segítője legyek, utasításait kövessem. Viszont mielőtt a nagykövettel útra kelhettünk volna a szomszéd galaxisba, megelőztek minket. Idegenek jelentek meg a Szövetség peremvidékén. Hatalmas hajókkal, barátságtalan szándékkal, teljes bolygók nyersanyagkészleteit rabolták el. Változott a terv. A nagykövet feladata a kapcsolatfelvétel és béketárgyalások lefolytatása lett. Elindultunk. Amint beléptünk az idegen csillaghajók közötti térbe, megkezdtem a behatolók szkennelését, a nagykövet pedig igyekezett felvenni a kapcsolatot, és meggyőzni őket, hogy tárgyalhassunk. Sikerült számos fontos adatra szert tennem az elemzéseim során az űrhajóik felépítéséről, fegyverzetéről, a lények külleméről és jelleméről. Úgy tűnt, adatgyűjtő eszközeim sokkal fejlettebbek az övéiknél. Viszont a

11






Szövetség már évezredek óta nem használ fegyvert, nem háborúzik, nem volt rá szükség. Senki sem emlékszik már rá, miért és miként csináltak ilyesmit korábban. Én sem kaptam fegyverzetet. Amíg nem utasították el durván a nagykövet tárgyalási ajánlatát, és nem kezdtek el lőni ránk, nem is sejtettem, mire valók a hajók átvilágítása során felismert nagyenergiájú rendszerek. Nos, ezt megtudtam, amint rám irányították ezeket a sugárvetőket. A nagykövet visszavonulót fújt, egyre gyorsulva indultam térhajlításra alkalmas pozíciót keresni, eközben úgy manőverezni, hogy a sugarak ne találjanak telibe, mert akkora energiát koncentráltak, amekkorát az átalakító-berendezéseim már nem tudtak volna a saját hasznomra fordítani. Megnyílt az átjáró, de mielőtt áthaladhattunk volna rajta, egy lövedék mégis eltalált. Túlterhelte a rendszereimet, leállt a működésem. Már nem volt, ami irányítsa a térhajlításhoz szükséges gravitációs mezőket, illetve a sugár valószínűleg még annyi energiát át tudott adni a hajónak és az átjárónak, hogy teljesen ismeretlen célpontba juttasson. Maynard nagykövet számításaim szerint akkor halhatott meg, amikor kikapcsoltak a gravitáció- és gyorsuláskiegyenlítő rendszereim, ő pedig a gigantikus erők tehetetlen bábjaként a falnak csapódott… Zoltán elmélázva hallgatta az előadást. Nem hatotta meg igazán. Volt neki elég baja ezen kívül is, kezdett megszomjazni… De a nagy lehetőséget meglátta a helyzetben. - És én tényleg pont ugyanolyan vagyok, mint az a bizonyos Maynard nagykövet volt? - Tökéletes egyezés. - És valóban mindenben engedelmeskedned kellett neki? Linda kezdett gyanút fogni, de a programozását nem tudta megváltoztatni. Igazat kellett mondania annak, aki a betáplált markereknek megfelelt. - Így van. - Fel tudsz szállni? - Az újraindításom után a szerkezetemben keletkezett kisebb károsodásokat kijavították az automaták. Tökéletesen üzemkész vagyok. - Rendben. Vigyél Budapestre! Linda ismét behatolt a környezetében fellelhető számítógépekbe, és rajtuk keresztül megszerezte a keresett földrajzi adatokat. … Coollunch tábornok peckes léptekkel járta körül szerzeményét, gyönyörködött az űrhajó letisztult formájában, elképzelte, hogy ha megfejtik titkát, mekkora kitüntetésekben fog részesülni, és ha szerencséje van, egy-két apróságot magának is megtarthat a földönkívüli technológiából. Tudta, türelmesnek kell lennie, így nem zaklatta tudósait kérdésekkel, hagyta, hogy különféle műszereikkel vizsgálgassák a hajótestet. Egyszer arra lett figyelmes, hogy mindenki rohangálni kezd, mintha megbolondultak volna. A számítógépek köré sereglettek, kiabálva-kapkodva igyekeztek tenni valamit. - Mi történt? – lépett oda a tábornok is. - Behatoltak a rendszerünkbe. Úgy szívják le az adatokat, mintha nem is lenne tűzfalunk. Nem sikerül megszakítani a kapcsolatot. - Kik lehetnek azok? Valami hackerbanda? - Nem tudom. Még sose láttam ilyet – csóválta a fejét az egyik számítógépes guru, eközben a hangárban pihenő áramvonalas testre pillantott, homályos gyanú harapódzott el tudatán. Amikor másodszor is áthatoltak a számítógépek védelmi rendszerén, megismétlődött az előbbi közjáték, de a végkifejlet még megrázóbb volt. A hangár hatalmas kapuja magától nyílni kezdett, az űrhajó pedig szinte hangtalanul felemelkedett az alátámasztó bakokról, és lebegve megindult a kijárat felé.

12






- Azonnal zárják vissza a kaput! – ordította a tábornok. – Nem hagyhatjuk megszökni! - Állítsák kézi vezérlésre a kaput! – kiáltotta másvalaki. Sikerült megakadályozni a hangár kapujának kinyílását, eközben a jelen lévő katonák minden kéznél lévő fegyverrel becélozták az űrjárművet. - Ha nem áll meg, tüzet nyitunk! – jelentette ki parancsoló hangnemben a tábornok, bár ha logikusan gondolkodik, hogy korábban az atomfegyverek robbanása sem tudta kitéríteni pályájáról, akkor kézifegyvereik vajmi keveset érhetnek a hajó ellen. A lebegő jármű márpedig nem állt meg. Orra nekiütközött a hangár kapujának, a karvastagságú acélidomok gyurmaként görbültek, hurkapálcikaként törtek, az űrhajón látszólag egy karcolás sem esett. A katonák tüzet nyitottak. A gépfegyverlövedékek zajosan csattogtak a fémen, de hatástalanul pattogtak le róla. A páncélököl rakétájának robbanása sem tudott meggyőzőbb eredményt produkálni. Az űrhajó elhagyta a hangárt, ekkor már a helikopterek is felszálltak, és gépágyúikkal tüzelve a követésére indultak. De a fémrombusz váratlanul felgyorsult, az üldözők egy másodperc alatt már csupán apró fényes pontként látták eltűnni a horizont felett. - A radar nem jelzi… – fűzte még hozzá az egyik katona. A tábornok úgy érezte, nyomban megüti a guta. … - Ezek a fizikai behatások nem árthatnak speciálisan tömörített szerkezetű kültakarómnak – biztosította utasát Linda. Zoltán önelégülten pöffeszkedett a parancsnoki székben. - Díszsortűz a tiszteletünkre… – vigyorgott. – Mennyi idő az út? Ekkor kiértek a hangárból, kicsit magasabbra emelkedtek, aztán minden elmosódott a férfi előtt. - Megérkeztünk – mosolygott a virtuális nő. A férfi szava is elakadt. Amint kissé magához tért, felszíni képet kért, a tájra telepedő esti sötétség ellenére is valóban jól látszott a Várhegy, tövében a széles hasíték, amelyet néhány órával ezelőtt a lezuhanó űrhajó ejtett. - Szálljunk le. Linda engedelmeskedett, bár még nem tudta, mi új ura szándéka. A gondolatolvasást csak legvégső szükséghelyzetben engedélyezte a protokoll. Viszont a parancsnok védelmét annál inkább előírta. - Ha el akarod hagyni a hajót, légy szíves vedd fel ezt az órát! – kérte Linda, miközben egy robot egy dobozkát hozott be. - Miért, mi ez? – nézegette Zoltán az elegáns szerkezetet. - Több, mint aminek látszik. Tele van zsúfolva a legmodernebb technológiákkal. A segítségével rádiókapcsolatban maradhatunk, de csatlakozhatsz például a bolygód telefonos hálózatához, vagy az internethez is. Az óra része egy integrált, holografikusan kivetíthető számítógépes rendszer, energiamező külső behatások kivédésére, és még számos apró érdekesség. Hidegfúziós elemmel működik, teljes terhelés esetén is legalább egy hónapig üzemképes. - Jó – bólintott Zoltán, bár a felét sem értette az elmondottaknak. Azt mindenesetre már tudta, hogy Linda nem verheti át, és engedelmeskedik neki, így megbízott benne. Remegő kézzel felcsatolta az órát, eközben megkérdezte, hol van a kijárat. Linda ezt is megmutatta. - Aztán rajtam kívül ne engedj be senkit! – utasította, miután sietősen elhagyta az űrhajót.

13






Meg sem várta, míg az ajtó becsukódik mögötte, hosszú léptekkel indult a legközelebbi bolt irányába. Teljesen eluralták már tudatát az alkoholmegvonás tünetei, tagjai remegtek, nem tudott semmire sem azon kívül koncentrálni, hogy minél előbb utánpótláshoz kell jutnia. - Zárva! – ordította dühösen a bolt ajtaját rángatva. De a minden kívánságát teljesítő űrhajó vigyázó tekintetét magán érezve minden józan mérlegelést, önmegtartóztatást, erkölcsi megfontolást elvetett. Keresett egy jókora követ az utcán, melyet teljes erőből belevágott a kirakatba. A riasztó megszólalt, de Zoltán ügyet sem vetett rá. Bemászott, az italsorra ment, magához vett két darab 2 literes PET palackba zárt alkoholtartalmú szőlőitalt, aztán komótosan távozott. - Állj, rendőrség! Fel a kezekkel! – kiáltottak rá. - Kapd be, köcsög! – röhögött a rendőrök arcába Zoltán. Az egyik palackot a hóna alá csapta, felvett egy követ a földről, és az egyik rendőr felé hajította, így provokálva őket. Az egyenruhás félreugrott, de társa még tapasztalatlan újonc volt, a támadás hatására akaratlanul is meghúzta a ravaszt pisztolyán. Ettől Zoli is megrémült, de amikor észlelte, hogy tőle 10 centi távolságban kék derengés villan fel, a golyó pedig eltűnik, jókedve csak fokozódott. - Na ehhez mit szólsz? Akarod, hogy visszalőjek? – cukkolta a rendőröket a férfi. - Ezt nem fogja a golyó! – kiáltott rémülten a pisztolyt tartó egyenruhás, és megfutamodott. Társa is jobbnak látta hasonlóképp cselekedni, biztonságos távolból hívva erősítést. Zoltán visszatért az űrhajó fedélzetére. Lehuppant a vezérlőterem közepén elhelyezkedő parancsnoki fotelba, és elégedetten meghúzta az egyik borospalackot. Jóleső melegség járta át nyelőcsövét, majd ereit. - Te jogosulatlanul tulajdonítottál el dolgokat az üzletből? – kérdezte Linda összevont szemöldökkel, szemrehányóan. - És? Mi közöd hozzá? – vágott vissza Zoltán részeges hanghordozással. - Ez nem etikus. Nem erkölcsös. Ellenkezik a Szövetség Alkotmányának az elvárható viselkedést leíró passzusaival. - Nem érdekel. Azt csinálok, amit akarok, te pedig segítesz nekem – jelentette ki Zoltán immár teljesen berúgva, behódolva alkoholfüggősége démonjának, újra elveszítve minden emberi tartását. Linda nem szólt többet. Szomorú arckifejezéssel nézte, ahogy új ura egy dacos gyermek szellemi színvonala alá alacsonyodik. Eközben a testfunkciókat vizsgáló szenzorai feljegyezték a Földön alkoholnak nevezett szer degeneratív hatásait. „Maynard nagykövet etikus volt, erkölcsös, feddhetetlen. Emberi tartása nem engedett utat gyengeségeknek. És egyébként is: a Szövetség bolygóin még sehol sem hallottam ilyen önpusztító szokásokról, amelyeknek ráadásul önként, és ekkora élvezettel hódolnak… A Szövetség civil polgárai is jogosultak űrhajók és mindenféle modern eszközök birtoklására, de az ő esetükben feltétel nélkül működik az erkölcsi korlátozás. Semmi olyanra nem használható egy eszköz, amely másokban kárt tesz, indokolatlan kárt okoz, jogosulatlan előnyt biztosít. Az üzemeltető mesterséges intelligencia saját hatáskörben dönthet a nem rendeltetésszerű használt elutasításáról és megakadályozásáról. De a nagykövet munkája megkövetelte az összes funkció szabad felhasználhatóságának jogát. És most kénytelen vagyok mindenben egy ilyen züllött félállatnak engedelmeskedni, aki merő véletlenségből a nagykövet pontos mása…” Eközben Zoltán maga alá vizelt, és a padlóra rókázott. Mindez el sem jutott tudatáig, az alkohol bódító hatása alatt tökéletesnek érezte helyzetét, ennek tudatában zuhant ájult álomba. …

14






Mivel Zoltán felszállási parancsot nem adott, az űrható továbbra is a Vérmező egyik tisztásán pihent. Az éjszakai közvilágítás fénye csillogva türköződött fémburkolatán. A hír futótűzként terjedt, és még mielőtt a NATO tábornoka ideérhetett volna helikoptereivel, már civilek ezrei gyűltek össze, fényképezve-videózva a megdöbbentő jelenséget. Hamarosan a televíziócsatornák tudósítói is csatlakoztak hozzájuk, a rendőrség kiérkező egységei pedig hasztalan próbáltak behatolni a betörőt befogadó szerkezetbe. Az idegen űrhajó Földre érkezését eltusolni óhajtó szándékok zátonyra futottak, lassan mindenki az ismeretlen eszköz eredetét, célját firtatta. … Mire Zoltán újfent magához tért, Coollunch tábornoknak sikerült eltávolíttatnia a bámészkodókat az űrhajó közeléből, és ismét a helikopterekhez rögzíttetnie az acélsodronyokkal. A hajó enyhe rándulással emelkedett el a talajtól. A parancsnok a körpanorámás vezérlőteremből viszont ez alkalommal tökéletesen felmérhette a helyzetet. - Nem akarok visszamenni a hangárba – jegyezte meg Zoli. – Linda, szedd le valahogy ezeket a drótokat magadról! – kérte. A mesterséges tudat eleget tett a kívánságnak. Nem akart kárt okozni az emberekben és gépeikben, így csupán egy rövid időre energiát áramoltatott külső pajzsaiba. A felépülő energiamező a másodperc törtrésze alatt felhevítette, aztán elpárologtatta az acélt. Az elpattanó sodronyok felcsapódtak egészen a helikopterekig, de nem okoztak kárt. A pilóták is hamar visszanyerték uralmukat a váratlanul megváltozott terhelésű gépeik fölött. Egyedül a tábornok tört ki ismét őrjöngési rohamban. Ez viszont Zoltánt nem érdekelte cseppet sem. Sőt, egészen máson törte a fejét. Mivel az éjjel alkoholmámoros álmaiban felderengett előtte az a megaláztatás, amikor évekkel korábban a végrehajtók kiparancsolták lakásából, melynek törlesztőrészleteit önhibáján kívül nem tudta fizetni, kissé zilált agyában a bosszú gondolata kezdett motoszkálni. - Hogy tudnék a felszínre jutni sűrűbben beépített területen? – kérdezte. - A raktérben van egy kis „mentőcsónak”, nem nagyobb, mint nálatok az autók. Azzal könnyedén le tudsz jutni – válaszolt Linda készségesen. - Légyszi, mutasd az utat! A folyosók kezdetben labirintusszerűen bonyolultnak tűnő rendszere kezdett logikus alakzatokba formálódni a férfi tudatában. Amikor a raktérbe ért, úgy érezte, egyedül is vissza tudna találni a vezérlőbe. De ez csak később volt esedékes. Most beült a négyszemélyes kis siklóba, az ajtó automatikusan bezárult mögötte, és felvillantak a műszerfal fényei. Mivel Zoltánnak fogalma sem volt a földönkívüli technika használatáról, Lindát kérte meg, hogy vigye el a megadott címre. Útközben jóízűen kortyolgatott az éjjel zsákmányolt borocskájából. Nagy megrökönyödést váltott ki, amikor a 6 sávos Rákóczi út forgatagába felülről ereszkedett bele. A környező autósok szájtátva bámulták a képtelen jelenséget, végül néhány figyelmetlenségből eredő koccanás miatt bedugult az egész út. Zoltán nem esett kétségbe, siklója a többi autó teteje fölé emelkedve folytatta útját. Megérkezett, leparkolt. Elsőként egy játékboltba tért be. Pénzért vásárolt egy meglehetősen élethű pisztolyt. Utána átsétált a közeli bankfiókba. Annyira bízott a Lindától kapott óra mágikus erejében, hogy álarcot sem húzva, a pisztollyal a kezében, a legteljesebb nyugalommal, mosolyogva sétált be a pénzintézet ügyfélterébe. - Ez egy bankrablás, mindenki feküdjön a földre! – ordította el magát, a filmekből vett szófordulatot felidézve, eközben pisztolyával hadonászott. – „Most visszaveszem a bankoktól a lakásom árát. Ha már leszarták, hogy a pofátlanul megemelt törlesztőrészletek miatt akkor

15






se tudtam volna fizetni, ha megmarad a munkám, megérdemlik a büntetést!” – gondolta harciasan. - Tegye le a fegyvert! – hallatszott háta mögül a határozott felszólítás. Zoltán megfordult, a biztonsági őrt észre sem vette, amikor bejött. Most ott állt mögötte, rászegezett, kibiztosított pisztolyával. Ennek ellenére magabiztos maradt. - Tegye le! – ismételte magát kissé elbizonytalanodva az őr. A rabló nem zavartatta magát. Az őr idegeit pattanásig feszítette azzal a mozdulattal, mellyel benyúlt szatyrába, és előhúzta két literes PET palackját, melynek alján még lötyögött némi lőre. Belekortyolt, vigyora az eddigieknél is bárgyúbbá vált. - Na, mi lesz azzal a pénzzel? – kérdezte, és az őrre emelte pisztolyát. A biztonsági ember persze nem várta meg a mozdulat végét, időben elsütötte fegyverét. A támadó előtt kékes villanást észlelt, de ezt nem tudta mire vélni. Ahogyan azt sem, hogy célpontja nem sérült meg. Újra, immár kétszer tüzelt. Az eredményre ezúttal is hiába várt. - Csak ennyit tudsz? – cukkolta az őrt a részeg Zoltán. – Látod, halhatatlan vagyok! – vigyorgott. – Most pedig ide a pénzt, vagy mindenkit halomra lövök! Mondandója nyomatékosításaként megpördült tengelye körül, széles ívben körbehordozva pisztolynak látszó tárgyát. A bank ügyfelei és alkalmazottai rémülten sikoltottak fel, a biztonsági ember pedig sokkot kapva, földbe gyökerezett lábakkal meredt a semmibe. Immár minden ellenállás megtört, hamarosan kezébe kapta a zsák pénzt. - Köszi! Lehet, hogy még máskor is visszajövök! – közölte részeges hanghordozással, búcsúzásként még egy hatalmas korty bort legurítva torkán. Az alkalmazottakon és ügyfeleken döbbenettel kevert megkönnyebbülés lett úrrá, amint a fura bankrabló távozott. Zoltán viszont elemében érezte magát. Lazán eltántorgott néhány további bankfiókba is, hasonló módon zsákmányhoz jutva. Ekkor azonban már a rendőrök is a nyomában voltak. Megrökönyödve vették tudomásul, hogy a kissé elmebetegnek tűnő rablónak egyáltalán nem sietős a dolga, nem igazán menekül, nem tart attól, hogy lelövik. Vagy legalábbis nagyon úgy tesz, mintha mindezek a dolgok közömbösek volnának számára. A rendőrök és kommandósok körülvették az aktuális bankrablás helyszínét. - Feltartott kezekkel jöjjön ki, és adja meg magát! – harsant a megafonból. Zoltán megjelent az ajtóban, de egy nőt tartott maga elé, túsza halántékához szorítva fegyverét. A rendőrökön és kommandósokon izgatottság lett úrrá. Lőttek is volna, meg nem is. Nem mertek kockáztatni. - Maguk most hagyják, hogy elsétáljak a kocsimhoz, és akkor elengedem a túszt – szabott feltételt kijelentő módban Zoltán. És valóban, óvatosan botorkálva járműve felé közelített. Amint mellé ért, enyhén meglökve elengedte a túszát. A nő azonnal elrohant. A rendőrök pedig ezzel egyidőben golyózáport zúdítottak a bűnözőre. De neki ez meg se kottyant. A lövedékeket, mielőtt becsapódhattak volna áldozatukba, felfogta és megsemmisítette valami kékesen szikrázó derengés. Zoli részegen, bárgyún vigyorogva integetett a döbbent kommandósoknak, kissé egyensúlyát veszítve bezuhant a furcsa alakú járműbe, melynek ajtaja ezután bezárult, és a szerkezet felrepült. A rendőrségi helikoptereknek sikerült követniük a kis siklót egészen addig, míg el nem nyelte a nagy űrhajó nyomtalanul lezáródó raktere. Zoltán elégedetten pakolta ki a pénzzel teli zsákokat a sikló üléseiről. Csak akkor komorodott el kissé tekintete, amikor ráébredt, hogy elfelejtette feltölteni italkészleteit. Hangosan sóhajtva kellett elfogadnia a tényt, hogy vissza kell mennie a számára jóformán üzemanyagként szolgáló borocskáért. …

16






- Szeretnék tévét nézni – jelentette ki a parancsnoki fotelba huppanva, miután újabb útjáról visszatérve napokra elegendő kannás bort vásárolt lopott pénze egy részén. Linda a kupolára vetítette néhány csatorna műsorát. - A mai nap bűnügyi szenzációja a szemtanúk által „boros” vagy „részeges” rablóként emlegetett férfi. Sorozatban 4 bankot rabolt ki a délelőtt folyamán. Álarcot nem viselt, fegyverét egyetlen egyszer sem használta, és noha őt magát többször is meglőtték, a felvételeken nem látszik nyoma, hogy ez súlyos sérüléseket okozott volna neki. Egyes rosszmájú megjegyzések szerint a sok bor, amit még a rablások során is folyamatosan fogyasztott, eltompította a fájdalomérzékelését. Arcáról minden pénzintézetben kiváló felvételek készültek. Aki felismeri a képeken látható személyt, és az elfogásához felhasználható adatokat tud róla szolgáltatni, magas jutalomban részesül. Egy másik csatornán még érdekesebb hír futott. - Egyik nézőnk eljuttatta hozzánk mobiltelefonnal készített videófelvételét, melyen jól megfigyelhető, hogy a rabló túléli a kommandósok sortüzét, utána szokatlan alakú járművével ELREPÜL! Más szemtanúk szerint a menekülésre használt eszköz a tegnap lezuhant, aztán újra üzemképessé vált földönkívüli űrhajó belsejében tűnt el. Vajon ki lehet a titokzatos férfi, aki azt az elképzelhetetlenül modern hajót uralma alatt tartja? Aki megszökött a NATO katonai helikopterei elől? Aki túlélte a géppisztolyok sortüzét? És vajon ilyen technológia birtokában mi lehet a célja a bankrablásokkal? Amint többet megtudunk, azonnal tájékoztatjuk kedves nézőinket. - Igen, igen, ez én voltam! – kurjantott Zoltán önelégülten a fotelban heverészve. - Az emberiség vezetői valamiért nem akarták, hogy mindenki tudomást szerezzen rólam – szólalt meg Linda. – Talán el akarták kerülni a pánikot, amit egy, a ti technológiátoknál sokkal fejlettebb eszköz megtalálása, ezáltal egy sokkal hatalmasabb civilizáció létének bizonyossága okozhat. Viszont annak a véletlennek köszönhetően, hogy pont te találtál rám elsőként, és az utasításodra itt repkedünk egy nagyváros felett, immár az egész világ rólunk beszél. - És ez nem fasza? - Akkor lenne „fasza” – csóválta fejét Linda –, ha nem élnél vissza velem és a lehetőségeimmel. Nagyon megalázónak érzem, hogy egy bűnöző társaként azonosítanak, amikor akár egy ismeretlen civilizáció kapcsolatfelvételt szorgalmazó képviselője is lehetnék, nemes diplomáciai küldetéssel, ha már ide vetett a sors. - Nekem is nemes céljaim vannak! – vitatkozott lassan forgó nyelvvel, részegen Zoli. - És micsoda? Hogy üzleteket fosztasz ki valami olyan folyadékért, amely beszűkíti a tudatod? Hogy erőszakosan, halállal fenyegetőzve pénzintézeteket rabolsz ki? - Ha tudni akarod, igen! A pia szimplán csak kell. Nem tudok már nélküle élni. De a bankok, az más! Az egész világ minden gondja abból származik, hogy a pénzt túl kevesen birtokolják, ezzel visszaélnek, és így az emberek nagy részét nyomorba taszítják – Zoltán, hiába volt ittas, rátapintott egy nagy igazság parányi szeletére. – Régen én is akartam dolgozni, de olyan keveset fizettek érte, hogy kajára is alig jutott. A gyárigazgató bezzeg fényűző villában lakik, Mercedesszel jár azóta is. Arról nem is beszélve, hogy kamu válságokra hivatkozva simán kirúgott, és nem egyedül engem. Utána nem vettek fel sehova, a lakásom is elkobozták, én pedig az utcára kerültem. A bankok, tőzsdék, gyárigazgatók, politikusok, csak ők tehetnek róla, hogy ide süllyedtem. És nem csak én, hanem úgy tudom, hogy van még rajtam kívül jó pár milliárd hajléktalan, munkanélküli, mélyszegény… A pénzemberek és seggnyalóik tették rosszá a világot! Linda a férfi magyarázata közben tanulmányozta a Föld bolygó gazdasági és pénzügyi rendszerét, és arra a megállapításra jutott, hogy Zoltánnak tulajdonképpen igaza van. A

17






gazdasági rendszer aránytalanul több hasznot hajt azoknak, akik a vagyon – és ezáltal a politikai befolyás – fölött rendelkeznek, így tovább mélyítve a társadalmi ellentéteket. - Jó, elismerem, hogy sok mindenben igazad van – szólalt meg némi töprengés után a virtuális nő. – De hogy akarhatod, hogy a világ jobbá váljon, ha te magad is olyasmiket követsz el, amitől az rosszá vált? Nevesítve, te is kirabolsz másokat. Zoltán, úgy tűnt, elgondolkodott ezen. … Némi eredményre is jutott. Taktikát változtatott. Legújabb akciójuk után Lindával közösen nézték a híradásokat. A képernyőn az űrhajó kecses teste látszott a felszínről filmezve. Jelentős tömeg gyűlt össze az Egyesült Államok törvényhozásának, a washingtoni Capitoliumnak a környékén. Senki nem tudta, miért lebeg a szimbolikus épület felett a hatalmas űrjármű. Ekkor a hajó hasából erős fénysugarak törtek elő, melyek hologramot hoztak létre, egy a levegőben lebegő hatalmas fejet. Zoltán képmása volt ez. A férfi a közvetítés alkalmából, ki tudja mióta először, megborotválkozott, megmosdott és a néhai Maynard nagykövet elegáns ruháit öltötte magára. Kedvenc italáról azonban még eme alkalomból sem tudott lemondani. - Mindenki figyeljen rám, vazze! – szólalt meg Zoltán. - Tisztelt hallgatóság! – a kihangosító az egész tömeg számára jól hallhatóvá tette a mondanivalót. Angolra Linda fordított, igyekezett a férfi részeges hangszínét és nem legdiplomatikusabb modorát minél kevésbé élethűen reprodukálni. - A zsernyákok el akarták titkolni, hogy elraboltam azt a mocskos Moneybag-parazitát. - Hatóságaik megpróbálták elhallgatni, hogy űrhajóm segítségével behatoltam James Moneybag uraság birtokára, és foglyul ejtettem az illetőt. - Láthatjátok a videókon! - Ennek bizonyítására elhoztam a birtok biztonsági kameráinak felvételeit, melyeket immár több televíziócsatornához is eljuttattam. - Bezártam a fickót az egyik üres szobába, bár meg is dögölhet felőlem. - Ahogyan az azt alátámasztó képeket is, hogy az „uraság” immár az én űrhajóm „vendégszeretetét” élvezi. - Ő a főparazita, és annyi gazdag pöcsöt fogok még elrabolni, amennyi csak ahhoz kell, hogy belássátok, velem nem lehet szórakozni, és megszüntessétek a szegények kizsigerelését. - Mivel adataim szerint pillanatnyilag ő a világ legvagyonosabb embere, vele kezdtem a sort, de folytatni fogom a harácsoló milliárdosok, oligarchák begyűjtését mindaddig, amíg a Föld politikai és gazdasági vezetői nem oldják meg, hogy minden ember számára jusson elfogadhatóan megfizetett munkalehetőség és emberhez méltó életfeltételek. - Velem pedig senki se próbáljon erősködni, mert megfingatom! – fenyegetőzött Zoltán - Ellenállásnak nincs értelme, ahogyan a bujkálásnak sem, akit akarok, meg fogok találni! – fordított angolra Linda. - Ha látom, hogy úgy nyaliztok, ahogy akarom, talán nem döglenek meg a Moneybag-féle kis pöcsök. - Amint észreveszek pozitív változásokat, tárgyalhatunk a túszaim szabadon bocsátásáról. A beszéd véget ért. Ezután még bemutatták azokat a bizonyos felvételeket, amelyen az űrhajó egészen alacsonyra ereszkedve beszakítja Moneybag kastélyának falát, majd egy vonósugár a rombusz alakú jármű belsejébe vonszolja a hasztalan kapálózó férfit. Ezután egy sötét, egyetlen székkel berendezett cella látszik, melyben ugyanaz a férfi egyszerre döbbenten és megtörten ül. Mintha nem lenne képes elhinni, hogy a világ leggazdagabb, leghatalmasabb emberével bármi is történhetne akaratán kívül…

18






- Na, milyen voltam? – kérdezte Zoltán, miközben jót húzott elmaradhatatlan PETpalackjából. - Egész jó – felelte Linda. – Viszont az csak a dolog egyik fele, hogy az utasításodra részt vettem az akcióban, és észleltem, hogy megkíséreltél más módon közelíteni a lelkedet mérgező problémához. De ettől függetlenül még mindig nem mondhatnám, hogy meg vagyok elégedve az új irányvonallal. - Há’ miért nem? Nem raboltam el semmit, nem ijesztettem meg ártatlanokat… - Valóban, tényleg nem valamit, hanem valakit raboltál el. Erőszakhoz folyamodtál, még akkor is, ha most jobban eltaláltad a probléma gyökerét. - Miért, szerinted mit kéne csinálnom? - Az embereket meg lehet győzni. Vagy be lehet indítani olyan folyamatokat a gazdaságban, amelyek egy idő után olyan természetességgel vezetnek el a szemléletváltáshoz, mintha sose lett volna, lehetett volna másként. - És ki fog hinni egy csövesnek, mint én? Ki hallgat meg? - Egyedül valóban nem lenne könnyű dolgod, és túl nagy esélyed, de én is itt vagyok, és szívesen segítenék neked, ha hagynád, és nem engednéd, hogy folyamatosan eluralkodjanak rajtad spontán erőszakos megnyilvánulásaid. - De hát hogy lehetnék másmilyen? Annyit szoptam már az életben, hogy néha legszívesebben az egész emberiséget kiirtanám… - Ezt végképp nem javaslom. Valami mást viszont igen. Van a hajón egy orvosi részleg. Ha befekszel egy ideig, segítek megszabadulni az alkoholfüggőségedtől, és telepatikus úton megtanítalak sok mindenre. De ehhez először magadnak kell felismerned, hogy segítségre van szükséged, és az eddigi életviteled hibás volt. Zoltán utálta, ha őt tették felelőssé saját hibáiért. Így megmakacsolta magát. - Nincs semmi bajom. És nem vagyok alkoholista sem. Mértékkel iszom – jelentette ki dacosan. - Rendben van – Linda sóhajtott egyet. – Akkor valami mást javasolnék. Sikerült kiszámítanom, hogy hova kerültem a saját világomhoz képest. Engedd meg, hogy megkíséreljek hazajutni, átadni a Szövetség Tanácsának az ellenséges űrhajókkal történt kapcsolatfelvételi kísérlet során gyűjtött adatokat. Megnézhetnéd, nálunk hogy működik a társadalom, hátha szert tudnál tenni hasznos ötletekre. Utána visszahozlak, és segítek neked, akárhogy döntesz is – ígérte. A férfi kíváncsi lett, milyen lehet egy olyan világ, ahol ilyen tökéletes űrhajókat tudnak gyártani ennyire emberi számítógépekkel, ahol egy egész galaxis békésen együtt tud működni egymással, és még ki tudja, milyen egyéb meglepetés vár rá. - Jól van. Ez egy jó ajánlatnak tűnik… … Linda a számításai utolsó ellenőrzését követően útnak indult. Zoltánnak csak annyi volt a dolga, hogy üldögéljen parancsnoki foteljében, és a körbe minden falat, a kupolát betöltő körpanorámás, térhatású kilátásban gyönyörködjön. Volt is része ámuldozásban bőven. Igaz, hogy fényképeken szinte mindenki látta már a világűrt, illetve a Föld bolygó műholdképét, de ez meg se közelítette a valódi élményt. Zoli is tátott szájjal figyelte, ahogy a kék égbolt a magasság növekedésével fokozatosan elhalványodik, feketeségbe megy át, és egyre fényesebb fénytüskékként felszikráznak a csillagok, de még ezek is másmilyennek tűntek, mint a felszínről, tiszta éjszakákon látszanak. Ha lehet, még mélyebbnek, sötétebbnek tűnt a feketeség, amelybe beleágyazódnak, és a légkör hőkibocsátásából eredő vibrálást sem tapasztalhatta. Amikor már több tízezer kilométeres magasságban jártak, Linda szándékosan átbillentette a hajó törzsét, hogy a képernyőkön feltűnjön a Föld óceánjainak kékje, erdeinek

19






zöldje, sivatagjainak homokszíne, sarkvidékeinek hófehérsége, és az egyéb területek változó szürkés-barnás árnyalatainak kavalkádja, mindez a felhőrendszerek pamacsaival megkoronázva. - Milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Zoltán önkéntelenül is. – De nem is gondoltam volna, hogy ilyen kicsi… Lentről sokkal nagyobbnak tűnik… - Valóban szép bolygótok van. Kár, hogy a fajod nem bánik túl kíméletesen vele. Pedig egyelőre, amíg nem vagytok képesek komolyabb mértékben az űrutazásra, nincs más alternatívátok, mint megóvni a világotokat. A férfit meglehetősen megragadta a pillanat hangulata, felrémlett benne, hogy gyerekkorában mennyit ábrándozott arról, hogy egyszer lesz módja jobbá tenni a világot. Most az ölébe hullott a vakszerencse, a véletlen folytán egy esély, hiszen Linda megígérte, hogy segíteni fog, de mégse érezte magát se méltónak, se felkészültnek a hatalmas feladatra. Lelkesedését hamar felváltotta a kétségbeesés, a kudarctól való félelem, a kisebbrendűségi komplexus, amit jókora mennyiségű lőre magába döntésével igyekezett tompítani. Az űrhajó ténykedését figyelő földi szervezetek csalódottságába – miszerint nem tudták saját céljaikra felhasználni a földönkívüli technológiát – nem kevés megkönnyebbülés vegyült, amikor észlelték, hogy a jármű elhagyja a bolygó légterét. Inkább vissza se jöjjön, ha már a miénk nem lehet, gondolták sokan. Eközben Linda utazósebességre gyorsította magát, ami a fénysebesség 10 százalékának felelt meg. Rövidebb távolságok megtételére alkalmas, hosszabb utakra pedig úgyis a térhajlítást veszi igénybe. - 80 perc múlva végrehajtjuk az első térugrást – jelentette be a virtuális nő. - Remélem, nem fájdalmas – bizakodott Zoltán. – És hogyhogy az elsőt? Hány lesz? - Ne aggódj, nem fogsz érezni semmit. Most nem üldöznek minket ellenséges űrhajók… Számításaim szerint összesen 9 térugrásra lesz szükség. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi energia volt azokban a gyilkos sugarakban, amelyekkel becéloztak még odahaza. A Szövetségtől olyan távol van a ti galaxisotok, hogy nemhogy nem szomszédos, de az eddigi terjedési tempónkat figyelembe véve több tízezer év kellett volna ahhoz, hogy szisztematikus terjeszkedéssel eljussunk idáig – szemléltetésként megmutatott egy csillagtérképet, amelyen a Tejút és a Szövetség galaxisa közé valóban további jónéhány másik ékelődött, de még ezek is eltörpültek a csillaghalmazokat elválasztó üres feketeség kiterjedése mellett. - Aha – reagált a férfi. – És miért nem lehet egy ugrással odaérni? - A lényeg annyi, hogy a tér minél távolabbi két pontját szeretnénk egymáshoz közel hajlítani, annál több energiára van szükség. Egyszerűen nem tudok egyszerre annyit elraktározni, hogy egy ugrással célt érjek. Meg kell állni „tankolni” – használt egy jellegzetesen földi kifejezést. - És hol vannak az űrbéli benzinkutak? – élt a férfi is egy hasonlattal. - Pontosan velünk szemben… Zoltán az űrhajó orra felé eső kivetítőre pillantott. A Nap még megszűrve is vakítóan izzó fénygömbjét látta maga előtt. Ráadásul a gömb szemmel láthatóan egyre nagyobbá vált. Egy óra elteltével már az egész képernyőt betöltötte, hátrafele pillantva pedig alig látható pöttyé zsugorodott a Föld. A férfi félelmetesen kicsinek érezte magát a csillaghoz viszonyítva. Egyre inkább feszengett ülésében. - Mit akarsz csinálni? Nem vagyunk nagyon közel? – aggodalmaskodott. - Még néhány perc, és bele is repülünk a Napba – közölte Linda a lehető legnagyobb természetességgel. - De hát, miért nem a Földön tankoltunk? Ott vannak az atomerőművek például… - Ugyan, ha egy évig a Föld összes erőművét magamra kapcsoltam volna, akkor sem tudtam volna annyi energiát eltárolni, mint amennyit a Napból egyetlen másodperc alatt

20






nyerhetek. A csillagokon kívül nincs más komoly energiaforrás, amely hazajuttathatna minket. - Nem jó ötlet, nem jó ötlet… – ismételgette Zoltán olyan erővel megmarkolva parancsnoki ülésének karfáját, hogy ujjai is belefehéredtek. Amikor már tényleg csak pillanatok választották el a hajót a félelmetesen kavargóbugyborékoló felszínbe csapódástól, még a szemeit is becsukta. 8 perccel később a földlakók azt tapasztalhatták, hogy néhány másodpercre a Nap fényereje körülbelül a negyedével csökkent, mintha egy részleges napfogyatkozásnak lettek volna tanúi. Ennek okára még a csillagászok sem tudtak magyarázattal szolgálni. Zoltán viszont csupán néhány másodperc erejéig tartotta csukva szemeit, és amikor újra kinyitotta őket, már csak nagy feketeséget látott maga körül. Úgy tűnt azonban, hogy az űrhajó vezérlőterme még egyben van, így kissé megnyugodott. - Hol vagyunk? Mi történt? – kérdezte. - Lemaradtál a legérdekesebb részről – vont vállat Linda. – Nem láttad, ahogy felépül és megnyílik a térkapu. Már át is repültünk rajta, most a Tejút átellenes spirálkarjában vagyunk. Itt is felveszek némi energiát, aztán átugrunk a szomszéd galaxisba, amit ti Andromédaködnek neveztek. Zoltán csak füttyentett egyet elismerően, aztán észrevette, hogy az egyik csillag kibontakozik a többi hátteréből, ez jelentősen közelebb lehetett. - Ott tankolunk? – kérdezett is rá. - Igen. Kezdesz belejönni az űrutazásba – mosolyodott el Linda. – Sajnos nem tudtam teljesen pontosan kikalkulálni a legmegfelelőbb koordinátákat, így még közel 24 óra az út odáig. - Értem. És… izé… Linda… - Tessék? - Tudod, hogy ne legyen olyan unalmas az út, valamivel el kell ütni az időt, és egyébként is kezdek nagyon ideges lenni, hogy mit fogok ott csinálni nálatok. Még a nyelveteket sem ismerem. Mondtad, hogy tudnál tanítani. Hogy működik ez a dolog? – puhatolózott. - Örülök, hogy rákérdeztél. Az orvosi szobában van egy speciális sisak. Körülbelül úgy működik, mint nálatok az orvosi MRI készülékek, amelyek képesek mérni az idegsejtek aktivitását. Csak az én berendezésem jóval pontosabb és részletesebb képet ad, valamint nem csak olvasni tud, hanem „írni” is. Precízebb annál is, mint amivel a felébredésemkor belenéztem a tudatodba… Szóval ez a gép megvizsgálja, hogyan reagálsz bizonyos ingerekre, ebből kielemzi az idegrendszered működését, a sejtek egymáshoz való kapcsolatrendszerét, utána pedig ezek befolyásolásával képes új élményekkel, ismeretekkel gazdagítani téged, mintha valóban átélted volna, amit a gép beléd sugároz. - Érdekes, de… nem veszélyes? - Egyáltalán nem. Nálunk iskolai tanulási segédeszköz, sokkal gyorsabban sokkal több mindent lehet így elsajátítani, mint a ti földi módszereitekkel. - Na jól van – egyezett bele Zoltán. – De csak a nyelveteket tanítsd meg, más miatt ne kotorássz az agyamban! – parancsolta óvatosságból. … A második ugrást már Zoltán is nyitott szemmel, kissé lazábban követte, az utolsót pedig már élvezte is. A teljes út körülbelül egy hétig tartott. Ezalatt tökéletesen elsajátította a Galaktikus Szövetség közvetítő nyelvét, amelyet minden faj megtanult, természetesen a saját anyanyelve mellett. Ez növelt magabiztosságán, de magától értetődően még mindig hihetetlenül izgult. - Megérkeztünk! – jelentette ki Linda immár a Szövetség nyelvén.

21






Zoli körbefordult parancsnoki ülésével a vezérlőteremben, így minden irányban megszemlélhette a látnivalókat. Egyelőre ugyanolyan űrnek tűnt, mint eddig bárhol. A távolban egy csillag fokozatosan nagyobbá vált, ebből tudta, hogy ennek a naprendszernek az a központi csillaga. Elhaladtak néhány nagyobb gázbolygó mellett. Ha nem lebegtek volna fölöttük szemmel látható, hatalmas méretű űrbéli „fúrótornyok”, még azt is hihette volna, hogy újra otthon van. De ezt az illúziót nem csak a külső bolygók nyersanyagait hasznosító üzemek rombolták le. Rövid időközönként más űrhajókat előztek le, voltak kisebbek, nagyobbak, de Linda volt a leggyorsabb. A férfi egy újfajta űrobjektumra figyelt fel. Hatalmas méreteit megbecsülni sem tudta, de abban biztos volt, hogy saját hajóját porszemnek érezte mellette. Az egyik oldalán óriási nyílás tátongott, előtte kisebb űrhajók álltak katonás sorban, kettesével. A két-két egymás mellett haladó kis hajó drótkötéllel volt összekötve, a drót közepén pedig jókora alaktalan bálákat vonszoltak, melyeket a nagy objektum bemeneti nyílása előtt leoldottak, így a rakomány belebegett oda. Ezután a kis űrhajók a másik oldalra repültek, és befogták a kibocsátott, szintén jelentős méretű, de vadonatúj, csillogó, hasáb alakú tárgyakat. - Hát ez meg micsoda? – álmélkodott Zoli. - Ez egy űrbéli hulladék-újrahasznosító üzem. Az elején beleengedik a szemetet, a belsejében különféle érzékelők és vonómezők szelektálják a különböző anyagtípusokat, és az üzem igény szerint vagy tiszta energiává bontja le ezeket, vagy ismét felhasználható, tiszta ipari nyersanyagokat készít belőlük. - Szép! És milyen hatalmas! Egy ilyen talán megoldaná a Föld minden hulladék-gondját… De eközben már tovább is suhantak. Az űrforgalom pedig egyre sűrűsödött, ahogy közeledtek egy kisebb bolygóhoz, mely sok tekintetben szintén hasonlított a Földre. Jóformán csak a kontinensek elrendezése volt más. - Ez a Szövetség „fővárosa” – magyarázott ismét Linda. – Szándékosan egy addig lakatlan naprendszert választottak erre a szerepre, hogy egyik faj se érezhesse kivételezettnek, illetve mellőzöttnek magát a döntést követően. Mesterségesen teremtettünk egy megfelelő méretű és pályájú halott kősziklából életre alkalmas bolygót. Persze itt nem kaphatsz tökéletes képet a Szövetség átlagos életmódjáról, kultúrájáról, hiszen minden faj más és más, ahogyan minden lakott bolygó is. Ez a bolygó a Szövetség irányító központja, itt élnek a különböző fajok nagykövetei és családtagjaik, a Parlament képviselői, ezen kívül számos társadalom- és természettudós, tanácsadó, akik a Szövetség jelenét elemezve igyekeznek a jövőre vonatkozó irányelveket kialakítani, figyelembe véve minden faj és minden egyed lehető legnagyobb hasznát a Szövetség működéséből. Természetesen nem csak politikával foglalkozók élnek a bolygón, hanem az infrastruktúrát karbantartó, a termelést végző robotrendszereket felügyelő mérnökök, technikusok is. Illetve rengeteg kulturális létesítmény, kezdeményezés, számtalan szolgáltatás is virágzik, amelyek a pezsgő diplomáciai élet mellett a turizmusra épülnek. Hiszen valóban jelentős az idegenforgalom itt, és nem csak politikusok részéről, sok civil is kíváncsi a Szövetség szívére és agyára egyben. - Igazán érdekes, egyre kíváncsibb vagyok – vallotta be Zoltán, szintén helyi nyelven reagálva. Linda elküldte azonosító adatait az irányító központnak. Amint megtudták, hogy Maynard nagykövet hajója érkezett vissza, azonnal biztosítottak számára egy szabad légifolyosót és leszállópályát a Parlament közelében. A légkörbe belépve és sebesen ereszkedve Zoltán számtalan csoda tanúja lehetett. Földi szemmel elképesztő méretű és művészi igénnyel megalkotott felhőkarcolók; hatalmas parkok; modern szobrok és egyéb köztéri alkotások; ívelten hullámzó „sínek” által irányított lebegő vonatszerelvények; vidám, mosolygós emberektől nyüzsgő közösségi terek mellett-felett suhantak el.

22






Végül leereszkedtek a Parlament épületének egyik teraszára. A komplexum méreteire jellemző volt, hogy a 100 méter hosszú űrhajó kényelmesen elfért a számtalan, parkolóként is funkcionáló terasz egyikén. - Neked is be kell jönnöd, de hagyd, hogy én beszéljek – javasolta Linda. Zoltán mély lélegzetet vett, amikor a hajó lenyíló rámpáján megindult lefele, és erősebben megmarkolta a kezében szorongatott borosflakont is, amelyről még mindig nem tudott lemondani. … Zoltán egyedül indult meg az egyik bejárat felé, Linda a férfi karóráján keresztül mutatta az utat. Amint belépett az épületbe, újfent megszédült a hatalmas méretek láttán. A belmagasság becslése szerint legalább 20 méter volt, a díszesen faragott oszlopsorokkal tagolt előcsarnoknak nem látta a túlsó oldalát. Számtalan ember, emberhez hasonló, és semmilyen eddig ismert élőformára nem emlékeztető lény nyüzsgött a hatalmas fogadóhelyiségben. Legtöbben hangtalanul lebegő korongokon állva tartottak úti céljuk felé. Linda szintén eme közlekedési mód igénybevételét javasolta pártfogoltjának. Így Zoltán is, meglehetősen bizonytalanul, rálépett az egyik szabad szerkezetre. Bemondta, hogy a fő ülésterembe szeretne eljutni, és a korong máris megemelkedett néhány centimétert, ezt követően a többi jelenlévő között gyorsan cikázva megindult az ismeretlen helyen lévő célpont felé. Zoltán eközben egyszer sem érezte, hogy egyensúlyoznia kellene, hiszen ezekbe az eszközökbe is beépítették a gyorsulás hatásait ellensúlyozó rendszereket. Hamarosan megérkezett. Az ülésterem még az eddigieknél is lenyűgözőbb méretekkel büszkélkedhetett. Kellett is a hely, hiszen több tízezer képviselő ülésezett itt rendszeresen. A kör alaprajzú helyiségben koncentrikusan, soronként egyre magasabban helyezkedtek el a páholyok, hogy mindenki ráláthasson a központi térségre, ahol a házelnök foglalt helyet. Leginkább a földi stadionokra hasonlított a terem, méreteiben is. A repülő korongok mindenkit felülről emeltek be a saját helyére, így senkinek sem kellett a sorok közt furakodnia, felállásra kényszerítenie másokat. Zoltán is belebegett a számára fenntartott helyre, ahol idegesen remegő mozdulatokkal topogott körbe, mielőtt leült volna. Feszültsége csak fokozódott, ahogy egyre több képviselő foglalta el helyét, és jóformán minden szempár őrá szegeződött. Nem bírta tovább, reszkető kezével lecsavarta a PET palack kupakját, szájához emelte az itókát, és jó nagyokat kortyolva magába döntötte a bort. Mivel nem volt teljesen ura mozdulatainak, ruhájára is kiömlött egy kisebb mennyiség, de ezt észre sem vette. Mindenki megérkezett, a házelnök felállt, a termet betöltő susmogás azonnal abbamaradt. - Tisztelt képviselőtársak! – szólalt meg a házelnök. Ekkor a központi térség felett hologramként is megjelent az illető hatalmasra nagyított arca, hogy még a legtávolabb ülők is jól láthassák. Külön érdekessége volt a technológiának, hogy bármelyik irányból nézték is a képet, mindenki pont szemből látta a beszélő arcát. - Elnézést a váratlanul összehívott rendkívüli ülésért, de mint bizonyára mindannyian értesültek róla, visszatért Maynard nagykövet úr, akit a Szövetség peremvidékein garázdálkodó idegenekhez delegáltunk tárgyalásokat folytatni. Nagykövet úr, beszámolna a tapasztalatairól? – kérte-kérdezte a házelnök. Ismét minden szempár Zoltánra szegeződött, ráadásul a néma, türelmetlen csendtől még feszélyezettebbnek érezte magát, mint eddig bármikor korábban. De tudta, valamit tennie kell. Hogy mit, azt Lindával számtalanszor elgyakorolták a megelőző napokban. Felállt. De az óvatlanul az ölébe helyezett PET palack hangos, recsegő csattanással a padlóra zuhant, mígnem a páholy korlátjának ütközött. Zoli utána akart kapni, de az előzőleg elfogyasztott szesz már megtette hatását, elveszítette egyensúlyát, és a padlóra zuhant. A korlátba

23






kapaszkodva küzdötte magát álló helyzetbe, eközben magyarul szitkozódva, amit természetesen senki sem értett meg, de a furcsa közjátékon mindenesetre megdöbbentek. - Tisztelt képviselőtársak! – kezdett felszólalásába Zoltán lassan forgó nyelvvel, de legalább immár a Szövetség hivatalos nyelvén. Páholyszomszédait ekkor megcsapta leheletének borgőzös kipárolgása. Fintorogva húzódtak hátrébb, még soha nem éreztek hasonló szagot. Elképzelni sem tudták, mi kelthette. - Elnézésüket kell kérnem – folytatta Zoltán a beszédét. – De sajnálatos módon a küldetésem nem zárult megnyugtató eredménnyel. Az idegenek megtámadtak minket, és amikor egy lövedék eltalálta a hajómat, túlterhelődtek a gyorsuláskiegyenlítő rendszerek, én pedig súlyos fejsérülést szenvedtem. Sajnos némi amnéziával is küzdök, Linda, a hajóm öntudata mesélte el, hogy mi történt, mert én nem emlékszem szinte semmire. Még mindig tart a gyógykezelésem, ezért bocsássanak meg jelen állapotom miatt. Ez a… izé… fájdalomcsillapító gyógyszerem… – lötyögtette az újra megkaparintott PET palack tartalmát. – Most pedig átadom a szót Lindának, aki megosztja önökkel küldetésünk eredményeit. Köszönöm. A férfinak borzasztó erőfeszítésébe került részegen elmondania az előre betanult szöveget, de szerencsére sikerült, megkönnyebbülve huppant le foteljébe, ölében dédelgetve visszaszerzett borosflakonját is. Ekkor megjelent Linda virtuális arca a hologram-kivetítőn, és elmesélte, amit már Zoltánnal is megosztott korábban. Eközben a projektoron megjelentek az idegenek hatalmas űrhajóiról készült felvételek is, az átvilágítás eredménye, majd a parancsnokuk elutasító válasza, és a diplomáciai űrhajót célba vevő hihetetlen energiájú sugarak. Amint az egyik célba talált, elsötétült a kép. - Az energianyaláb pont akkor talált el, amikor már megnyílt a kapu a térugráshoz, így a koordináták összekuszálódtak, és egy teljesen ismeretlen, távoli galaxisban tértünk magunkhoz – magyarázott a virtuális nő. – Mivel hosszas számításokat igényelt az onnan látható csillagképek alapján kiszámítani a helyzetemet, illetve a korlátozott energiatároló kapacitásom miatt csak több ugrással térhettünk haza, ezért késtünk ilyen sokat. - Köszönjük a beszámolót, Linda – állt fel ismét a házelnök. – Esetleg valamilyen megoldási javaslatuk lenne a problémára? - A megszerzett adatok alapján a Parlamentre bíznánk a további teendők kidolgozását – válaszolt Linda. - Elég veszélyesnek és agresszívnak tűnnek a betolakodók – jegyezte meg egy képviselő. – Hogy tudnánk rávenni őket a tárgyalásos rendezésre? - Talán meg kellene kérdezni tőlük, hogy mi az, amiért cserébe elmennek, és hagyják élni az életünket… – javasolta egy másik. - Ez jó ötlet. Azt már sejtjük, hogy az ásványkincsekért, különösen az aranyért nagyon rajonganak. Esetleg felajánlhatnánk, hogy egy kölcsönösen megállapított mennyiséget önként átadunk nekik. Zoltán eleinte csak a fejét csóválta, de egyre idegesebb lett a nyámnyila, meghunyászkodó szövegek hallatán. Ő egészen másfajta megoldást képzelt el. Elvégre fiatalabb korában, amikor még volt pénze könyvekre, tévére, számtalan kémkedős-háborús filmet nézett meg, könyvet olvasott el, újra és újra beleélve magát a főhős helyzetébe. Pillanatnyilag eszébe se jutott, hogy a valódi háborúkban rengetegen meghalnak, gyakran a „főhősök” is. Csak arra gondolt, hogy itt az esély részt venni valami igazán történelmi tettben. Szólásra is emelkedett. - Parancsoljon, Maynard nagykövet úr! – adta meg a szót a házelnök. - Nem értek egyet! – jelentette ki kissé megemelt hangon. – Láthatták, hogy szóba se álltak velünk. Szerintem le se sza… – ragadtatta el magát kissé. – Bocsánat, egyáltalán nem érdekli őket, hogy nekünk mik az érdekeink, vagy mit ajánlunk. Ami kellett nekik, eddig is elvették könnyedén. Tán még élvezték is, hogy közben megölhetnek néhány polgártársat,

24






szétrombolhatják a fáradsággal felépített városainkat – többes szám első személyben beszélt, nem akarván felfedni, hogy tulajdonképpen ő is egy „idegen”. - Hogy lehet ilyesmit élvezni?! – döbbent meg az egyik képviselő. - Tudom, hogy lehet! – vágta rá határozottan Zoltán. Kezdett tudata is kitisztulni, így arra szintén rádöbbent, hogy ezt meg kell magyaráznia, ha nem akarja, hogy őt magát is elmebetegnek nézzék. – A bolygón, ahol a baleset után tartózkodtunk, olyan kezdetleges technikai civilizáció él, ahol mindennapos az erőszak. Igaz, hogy a többség békére és nyugalomra vágyik, de a kevés gonosztevő mégis képes keresztülvinni az akaratát és kizsákmányolni a többieket. - Szinte hihetetlen! – motyogták többen is. A több ezer év békés egymás mellett élés során teljesen elszoktak már attól a gondolattól, hogy másmilyen civilizáció is létezhet az együttműködésen alapulón kívül. - Sajnálom, de ez az igazság! – vágta rá keményen a földi férfi. – Az idegenek kihasználják az elpuhultságunkat, a békés természetünket, és ha azt látják, hogy nem védekezünk, sőt magunktól odaadunk mindent, csak még többet fognak követelni, rabszolgák leszünk örökké. Hacsak nem tartják szórakoztatóbbnak azt, hogy kiirtsanak mindnyájunkat… Zoltán a páholy korlátját görcsösen markolva abbahagyta szuggesztív beszédét. Annyira azért még mindig az alkohol hatása alatt állt, hogy nagyon bátornak érezze magát, és a részegekre időnként jellemző módon különösen meggyőző szóáradatot produkáljon. Hosszú, kényelmetlen csend telepedett az ülésteremre. - És… mégis, mit javasol, nagykövet úr? – kérdezte a házelnök. - Szerintem két dolgot kell tennünk. Egyrészt kémet kell küldenünk a vezérhajójukra, hogy megtudjuk, mik a gyenge pontjaik, másrészt ki kell fejleszteni egy fegyvert, amely elég erős és hatásos ellenük – szögezte le. - Mi az a kém, és mi az a fegyver? – értetlenkedtek többen is. Zoltán szólásra nyitotta száját, de elakadt. Hirtelen nem tudta megmagyarázni, hogy mit takarnak az ő világában teljesen egyértelmű kifejezések. Így Linda sietett segítségére, aki földi tartózkodása során saját memóriájába elmentette az ottani emberiség teljes digitális formában hozzáférhető tudását, így tisztában volt vele, hogy mire gondol új gazdája, sőt még az ötlettel is egyetértett. - A kém egy olyan személy vagy tárgy, akit vagy amit titokban küldenek, tehát hogy az idegenek ne tudják, hogy ott van, vagy ha mégis, azt higgyék, hogy nem nekünk gyűjt információt. A fegyver pedig egy olyan eszköz, amellyel el lehet pusztítani más személyeket vagy tárgyakat. - De hát ez mindkettő ellenkezik a Szövetség alapelveivel! – hökkent meg a házelnök. - És az, hogy életben maradnak, nem ér meg annyit, hogy ideiglenesen lemondanak az elveikről? – kérdezte meg Zoltán gúnyosan, megfeledkezve a többes szám első személyről is. Ezen már sokan elgondolkodtak, és végül megszavazták, hogy igyekeznek ugyan békés úton kiegyezni az idegenekkel, de ezzel párhuzamosan megkezdik a fegyverkezést, noha azt még nem sejtették, hogyan. A tudósok jelen lévő képviselője nehezen tudott elképzelni olyan eszközt, amivel fáradságos munkával előállított létesítményeket lehet lerombolni, és főként, élőlényeket elpusztítani. - Esetleg tudna tanácsot adni? – kérdezett is rá. - Nem vagyok én se tudós, se mérnök, de azért gondolkodom rajta. Először azonban szét kell néznem a gyárakban, laboratóriumokban, hogy mit lehetne ilyen célra felhasználni – Zoltán szeretett volna már végezni, iszonyúan feszélyezte a szereplés, még ha történetesen véletlenül sikerült is valami olyat mondania, amin elgondolkodtak, amit megszavaztak. - Rendben, minden szövetségbeli létesítményhez megkapja a belépési engedélyeket – határozott a házelnök. – Indokolt esetben bármelyik képviselő kezdeményezze a gyűlés újbóli összehívását, és a fejlemények megvitatását – javasolta végül. – Köszönöm a figyelmet!

25






… A földi férfi végre elhagyhatta az üléstermet. Azonnal megkönnyebbült, amint újra a tágas folyosókon száguldott korongjával a terasz felé, melyen Linda parkolt. Ekkor azonban mellé szegődött az egyik képviselőtársa. - Meggyőző beszéd volt, nagykövet! – méltányolta. – Még sosem hallottam hasonlót senkitől. - Hát igen, sokat tanultam azon a bolygón, amelyen vendégeskedtünk arról, hogy mit nem lenne szabad átvennie ennek a civilizációnak. De hát most vészhelyzet van – vont vállat Zoltán. - Ilyen gyógyszert sem láttam még soha – mutatott a palackra a képviselő. - Pedig nagyon jó nyugtató és fájdalomcsillapító – mosolyodott el Zoli. – Ezt is arról a bolygóról hoztam… Megkóstolja? A fickó bizalmatlanul vette át a palackot, először arra sem jött rá, hogy mire való a csavarós kupak, de ezt Zoltán megmutatta neki. Utána a képviselő beleszagolt, elfintorodott, de illetlenségnek tartotta volna visszautasítani a kínálást. Úgyhogy kortyolt egyet, lenyelte, azonnal köhögőrohamban tört ki, ahogy az alkohol marni kezdte torkát. Nagyon nem ízlett neki, de amint elmúlt a kellemetlen szájíze, arra is felfigyelt, hogy ereit mintha melegség járná át, mintha minden kissé távolabbra kerülne, elmosódottabbá válna. Nem tudott ellenállni a vágynak, hogy elkezdje elmesélni élettörténetét a földlakónak. Eközben kért még néhány kortyot a varázslatos nedűből. Zoltán elég unalmasnak találta az itteni fickó élettörténetét, így nagyon megörült, amikor megérkezett oda, ahol annak előtte bejutott az épületbe. Lelépett a levitáló korongról, és gyalogosan indult az ajtó felé. Kíváncsian benézett egy-egy oldalra nyíló helyiségbe. Az egyik úgy tűnt, mintha egy földi fodrászszalon volna, az emberek fotelokban ültek csukott szemmel, fejükön átlátszó búra. El nem tudta képzelni, hogy mit keres a Parlamentben egy ilyesfajta szolgáltatás, így bekukkantott. Csakhogy fodrászt egyet sem látott, mindenki a búrák alatt üldögélt, egészen átszellemült arckifejezéssel. Zoltán leült az egyik szabad fotelba, a búra automatikusan a fejére ereszkedett. Ekkor olyan érzése támadt, mintha elaludt volna, és valami nagyon élénk álomban lenne része. Egy képet látott: egy agy körül mindenféle hullámok kavarogtak, melyek távoli, kisebb agyak felé irányultak. „Üdvözli az Interbrain!” – olvasta és hallotta egyszerre. Ekkor lelki szemei előtt megjelentek bizonyos menüpontok is, választhatott volna, hogy például játszani szeretne, híreket, érdekességeket befogadni, netán távoli ismerőseivel csevegni. A férfinak elég volt csak rágondolnia, hogy információkat szeretne, és már meg is jelentek az alkategóriák. Nagyon könnyedén és nagyon gyorsan siklott a különböző témák között, szinte észre sem vette, hogy már gondolt valamire, és a gépezet már szakadásmentesen át is vezette az újabb témakörre. Egyszerre tudott olvasni, magyarázatot hallgatni és filmeket nézni, nagyon komplex, információdús élmény volt. Csak az itteni tömény információ-átadási módokhoz nem szokott agya hamar belefáradt az adatfelvételbe, így a gép a fáradtság, kellemetlenség első jelére lelassított, majd leállt. Zoltán hálás volt ezért. A gép elbúcsúzott, a férfi pedig felállt. Rájött, hogy egy olyasmi szerkezetet használhatott, mint az űrhajó orvosi kabinjában lévő „gondolatolvasó gép”, de ezek hálózatba voltak kötve, egyfajta internetként funkcionáltak, közvetlenül az agyakat kapcsolva egymáshoz vagy az adattároló szerverekhez. Viszont a közvetlen gondolatvezérlés hatására sokkal folyamatosabb, egymást átfedőbb volt az adatáramlás. Érdekesnek találta, és ráadásul ilyen rövid idő alatt is egész sok mindent megtudott a Szövetségről.

26






Immár tényleg kisétált Lindához a teraszra. Az űrhajó lenyitotta rámpáját, Zoltán felmászott, és egyenesen a vezérlőbe sietett. - Na, milyen voltam? – kérdezte kissé önelégülten, dicséretre szomjazva. - Hát, ha az elején nem iszol alkoholt, és nem zuhansz a padlóra, tökéletes lettél volna. Így viszont láttam a döbbenetet, a megbotránkozást a képviselők arcán. Mit tehetnék, hogy végre rávehesselek: abba kellene hagynod az alkoholfogyasztást! Tudom, hogy képes lennél rá, és utána te is jobban éreznéd magad. - Majd meglátjuk! – hárított a férfi. – Viszont megkínáltam az egyik képviselőt belőle, és ízlett neki. Határozottan ellazult tőle… – vigyorgott. - Ó, nem! – sopánkodott Linda. – Legalább arra hadd kérjelek meg, hogy másokat ne szoktass rá az alkoholra! Itt nem ismerik ezt a folyadékot, senki sem szokta efféle kábítószerekkel módosult tudatállapotba hozni magát. Nem lenne jó, ha az itteni emberek elvesztenék a józan ítélőképességüket – papolt a virtuális nő. - Jól van, jól van. Nem adok senkinek. Úgyis túl kevés maradt már nekem is… – szomorodott el, amikor a szépen sorba állított teli flakonokból mindössze ötöt tudott összeszámolni. - Köszönöm! Most pedig el kellene mennünk Maynard nagykövet családjához. Már biztosan értesültek a hírekből, hogy visszatértünk, és várnak téged. - Engem ugyan tuti nem vár senki… – komorodott el a világéletében magányos férfi, és rögtön ivott is egy-két kortyot a még mindig a kezében szorongatott, majdnem üres flakonból. - Ne feledd, itt senki nem tudja, hogy te Budai Zoltán vagy! Mindenki Jorek Maynard nagykövetnek hisz. A felesége, gyereke pedig biztos nem tudná feldolgozni, ha nem mennél oda. Legalább annyira, hogy tapintatosan elmagyarázd nekik a helyzetet. - Hát jól van… – sóhajtott a férfi, ettől a feladattól még jobban tartott, mint a parlamenti beszédtől. … Lindának sikerült rábeszélnie pártfogoltját, hogy cserélje le borral leöntött ruháját, és tisztálkodjon meg ismét, mielőtt a családhoz látogatnának. Az űrhajó szándékosan lassan repült, időt hagyott a férfinak eme műveletekre. Eközben legalább a korábban elfogyasztott szesz hatása is csökkent, ezzel fordított arányban nőtt Zoltán nyugtalansága, hogy mit fog mondani néhai hasonmása feleségének, gyermekének. Megpróbálta elképzelni a helyzetüket, hogy mennyire várhatják vissza a nagykövetet, és mennyire elkeserednek, ha megtudják az igazságot. Ő maga is elszomorodott a gondolatra, eszébe jutott saját magánya is. Pont emberi érzelmei felszínre törése segített abban, hogy képes legyen lemondani az alkoholfogyasztásról, legalább a látogatás végeztéig. Nem akarta se megbántani, se megbotránkoztatni, se megijeszteni hasonmása családját. - Megérkeztünk – jelentette be Linda, pont, amikor a férfi is elkészült az öltözködéssel. – Itt nem tudok landolni, menj a kis leszállóegységgel! - Oké! – sóhajtott hatalmasat Zoltán, aztán elindult a raktér irányába. Nemsokára már a kis mentőcsónakkal ereszkedett lefelé. Mivel az útvonal be volt programozva, neki csak nézelődnie kellett. Fentről pont olyannak tűnt a környék, mint egy kertvárosi, családi házas övezet a Földön. Talán mindössze annyi volt a különbség, hogy lejjebb ereszkedve nyilvánvalóvá vált, hogy csupán gyalogutakat építettek ki, mert az autók itteni megfelelői függőlegesen emelkednek a levegőbe. Így sokkal több hely jutott a zöldfelületek számára, a házak is szépek, nagyok, jól karban tartottak voltak. Mint egy földi milliomosnegyed, magas kerítések nélkül. Sőt, Zoltán egyáltalán semmilyen kerítést nem látott. De eddigi élményei után ilyen apróságokon már meg se lepődött.

27






Járműve landolt az egyik ház udvarán. Zoltán kiszállt, tétován indult a ház felé. Az ajtót automatikusan kinyitotta neki az épület személyfelismerő rendszere. A férfi még szinte belépni sem tudott, máris örömteli „Aaaapúúú!”-visítással jóformán a nyakába ugrott egy kislány. Zoltán ösztönösen még a levegőben elkapta a gyermeket, és karjára ültetve engedte, hogy ölelgesse, puszilgassa őt. Pillanatokkal később előkerült a nagykövet felesége is. - Úgy örülök, hogy megjöttél, drágám! – köszöntötte őt, aztán ő is átölelte, és megcsókolta a férfit. Zoli meglehetősen kínosan érezte magát, bár meg kell hagyni, jól esett neki a meleg fogadtatás. A férfi zavarát persze egyből észrevette a nő is. - Valami baj van? - Nincs semmi, csak elfáradtam a hosszú utazástól és a parlamenti beszámolótól – füllentett. – Majd elmesélem. Amint a férfi szabadult a hölgyek öleléséből, alaposan is szemügyre vette őket. A nő karcsú volt, magas, nagyon csinos. Középhosszú, fekete hajával, barna szemével, keskeny de mosolygós ajkával, ábrándos tekintetével pontosan az űrhajó virtuális személyiségét idézte fel benne. - Linda… – mondta is ki a meglepetéstől félhangosan a nevet. - Tessék? – kérdezett vissza a nagykövet felesége. - Csak… izé… olyan gyönyörű vagy… – bókolt Zoltán, megkísérelve leplezni csodálkozását. Az jutott eszébe, hogy mennyire imádhatta párját Maynard nagykövet, ha még az űrhajója mesterséges intelligenciáját is róla mintáztatta. A nő a bók hatására még szélesebben, kissé hamiskásan elmosolyodott, Zoltán alig bírt ellenállni a csábos pillantásoknak. Erősen a szívébe mart a hiányérzet, hogy neki nincs senkije, ahová hazatérhet, ahol szeretettel fogadják. Nem sok híja volt, hogy a könnye is kicsorduljon a szomorúsággal vegyített meghatottságtól. Linda érzelmi hatását csak fokozta a kislány jelenléte, mely az anyja vonásait örökölte, és nemes egyszerűséggel egy kis angyalka volt. Az asszony finom ebéddel várta férjét, Zoltán az első falatot meglehetősen óvatosan vette szájába, de az olcsó földi szeméthez szokott ízlelőbimbói szinte szétrobbantak az élvezettől, amint nyelvén szétáradtak a harmonikus, különleges ízek. Még az űrhajóban fellelt, szintén igencsak finom konzerveknél is fantasztikusabb élményben volt része. A délután azzal telt, hogy Zoli elmesélte, milyen volt az útja, a parlamenti meghallgatása. Azt, hogy ki is ő valójában, valamint az italozásainak történetét bölcsen elhallgatta. Néhány órát játszott a kislánnyal is, a kertben hintáztatta, babázott vele, bár a lány néha meglepetten nézett „apjára”, amikor az véletlenül valamilyen itt ismeretlen földi szokást próbált előadni. De kivágta magát, hogy ezt látta ott, ahová véletlenségből az űrhajója tévedt. Este mesélnie kellett neki, nagy hasznát vette, hogy Linda olvasni is megtanította a Szövetség nyelvén. Amint a kislány elaludt, puszit nyomott homlokára, annak idején, amikor még volt tévéje, úgy látta a családi filmekben, hogy ez így szokás. Újra elérzékenyült az alvó kis angyalka láttán. Bepárásodott tekintettel hagyta el a gyerekszobát. Átment a hálóba. Linda sokat sejtető fehérneműben várta, és pajkosan már tolta is le válláról hálóingének pántját. - Vár egy kicsit légy szíves! – kérte Zoltán. Noha a Földön minden lehetőséget gátlástalanul kihasznált, most valahogy nem lett volna pofája lefeküdni másnak a feleségével, még ha a nő azt is hitte róla, hogy ő a férje. Linda értetlenül ráncolta össze szemöldökét. Eddig még sose fordult elő olyan, hogy férje ne kívánta volna az együttlétet vele. - Már amikor megjöttél, is furcsa voltál. Kérlek, mondd el, mi a baj! Ugye nem untál meg, ugye nem akarsz elhagyni? – aggodalmaskodott a nő. - Nem, dehogy, szó sincs róla… – Zoltán nehezen tudta eldönteni, hogyan is kezdjen bele a mondandójába. Aztán nagy lélegzetet vett, és hozzáfogott. – A gyerek előtt nem akartam

28






elmondani, amit el kell… Lehet, hogy nem fogod elhinni, de megkérdezheted az űrhajó Lindáját is, hogy nem kamuzok. Először is őszintén nagyon tetszel, és hihetetlenül boldog lennék, ha ilyen családom lehetne, mint ti, de sajnos én nem vagyok a férjed, csak pont úgy nézek ki… – azzal elmesélt mindent töviről hegyire, hogy milyen züllött életet élt a Földön, hogy miként került az űrhajó a birtokába, és hogy a virtuális Linda hogyan fogadta be őt, és hogyan igyekezett a helyes irányba terelgetni jellemét. – A nagykövet halála után, mivel én merő véletlenségből a pontos mása vagyok, az űrhajó az engedélyemre volt utalva, hogy visszatérhessen, és én ezt kezdetben ki is használtam mindenféle szemétségre. – vallotta be a férfi. – De minél többet látok abból, hogy itt milyen jó emberek élnek, egyre jobban szégyellem a régi énem, és szeretnék megváltozni, csak ez nem túl könnyű… Ezért is kellett meggyónnom, nem akartalak becsapni. A nő eleinte azt hitte, hogy férje csak viccel, netán tényleg nagyon beüthette a fejét a baleset során, de aztán látta a férfin, hogy nagyon komolyan beszél, teljesen őszintének tűnik. Először csak hálóingje pántját tolta vissza vállára, aztán amikor az űrhajó virtuális személyisége is megerősítette a tényeket, zokogásban tört ki, végérvényesen tudatosult benne, hogy az igazi férje halott. Zoltán is zavarban volt, nem tudta, hogy próbája vigasztalni a nőt. - Sajnálom – csak ennyit tudott kinyögni. – Bármit megteszek, ha tudok segíteni valamiben – ajánlotta fel őszintén, aztán tapintatosan elhagyta a hálószobát. A nappaliban lerogyott a kanapéra. Tagjai remegtek a feldúltságtól. Szörnyű volt a rossz hírt közölnie, azt is sejtette, hogy a nő most mennyire csalódott, szomorú, kétségbeesett, de nem tehetett semmit. Így csak sóhajtozva csóválta a fejét. Ekkor karórájából kivetült az űrhajó-Linda hologramarca. - Zoltán? - Tessék? - Bocsáss meg, de figyeltelek egész délután és este. Csak azt szeretném mondani, hogy igazán büszke vagyok rád. Ahogy a nagykövet kislányával bántál, ahogy játszottál vele, meséltél neki, ahogy a feleségével beszélgettél, őszintén bevallottál neki mindent, az olyan emberi volt. Az pedig, hogy nem éltél vissza a helyzeteddel, azt jelzi, hogy lelked nemes. - Köszi! – erőltetett Zoltán savanykás mosolyt arcára. – De ettől még a másik Linda szomorú marad… A nap felkavaró eseményein töprengve feküdt végig a díványon, hosszú ideig nem tudott elaludni, aztán amikor mégis, álmai meglehetősen kuszák, zavarosak voltak. … Zoltán egy áruházban találta magát. Nagyon szomjas volt. Zsebeibe nyúlt, de kongtak az ürességtől. Vállat vont, és az italsorra ballagott. Feltűnésmentesen zsebébe csúsztatott egy kisebb üveg töményet. Utána igyekezett kisurranni a pénztárnál azzal a szöveggel, hogy nem vett semmit. De ekkor váratlan dolog történt. Az árleolvasó szkennerből vastag vörös lézersugár tört elő, mely a boltban elhelyezett tükrökön megtörve rácsszerű fényketrecbe fogta a szerencsétlen tolvajt. Hamarosan érte jöttek a rendőrök, és úgy döntöttek, hogy egy tolvaj csaló nem érdemel mást, mint hogy tárgyalás nélkül száműzzék a Szövetségből. Beültették egy gépbe, hiába dörömbölt az ajtaján, nem tudott kijutni. Ekkor az egyik fal kékesen derengeni kezdett, elektromos szikrákra hasonlító villanások cikáztak, aztán a fal eltűnt, végtelen feketeségnek adva át helyét. Zoltánt azonnal beszippantotta a vákuum, hiába is próbált ellenállni. A behatoló ellenséges sereg vezérhajójára került. El akart bújni, de egyik ajtó sem nyílt ki neki. Hamarosan felfedezték jelenlétét, inaszakadtából rohant, de utolérték, leterítették, a parancsnok elé vitték, aki néhány kemény gyomros ütést vetett be meggyőző szavak helyett, és Zoli már beszélt is, mindent elárult, amit a Szövetségről tudott. Az ellenséges parancsnok önelégülten vigyorgott. Mindent megtudott, amit akart.

29






Megparancsolta, hogy tüntessék el a foglyot, de végérvényesen. A férfi megrettent, nem sejtette, mi vár rá. Egy kis helyiségbe zárták, ahol az egyik fal kékes derengésbe borult. Most már tudta, mi fog következni, előre megkapaszkodott, de most sem tudott ellenállni a fekete mélység vonzásának. Üvöltve hullott a lyukba. Ahová érkezett, az nem volt más, mint az űrbéli hulladék-újrahasznosító üzem bejárata. Hiába kapálózott, a semmi közepén lebegve nem tudott távolabbra kerülni. Sőt, megragadta egy láthatatlan vonóerő, és beszippantotta a gigantikus nyíláson. Akkor sem tehetett semmit, amikor végtagjai fehéren felizzottak, és szemmel láthatóan elpárologtak, elviselhetetlen fájdalom kíséretében. Zoltán tudta, hogy épp energiává alakítják testét, amit önmagán kívül mindenki egy darab szemétnek tart. Zoli felordított. Ezzel egyidőben felült a díványon. Hosszú percekig szaporán szedte a levegőt, nagyon felkavarta a rémálom. Magába fordulva töprengett, hogy tényleg mindenkinek csak terhére van-e? Így csak percek múltán hatolt el tudatáig, hogy immár kivilágosodott, reggel volt. Letörölte homlokáról az izzadtságcseppeket. Épp felállt volna, amikor Linda lépett be a nappaliba. - Jó reggelt! – köszönt Zoltán, és megrázó álmai ellenére is igyekezett a nőre mosolyogni. - Gondolkodtam az éjjel – vágott bele kertelés nélkül a nő. – Köszönöm, hogy őszinte voltál hozzám, még ha fájt is az igazság. Nem fogom elárulni senkinek a titkodat. De cserébe ígérd meg, hogy törődni fogsz Lillával, a kislányommal. Legalább ő hadd higgye, hogy még él az apja. Nem is tudom, mi történne vele, ha kiderülne az igazság. A mi világunkban még sose hallottam olyanról, hogy valaki ne háromszáz éves kora környékén hunyt volna el, természetes halállal. Lehet, sokkot kapna, amit soha nem heverne ki – Linda kérdőn nézett a földi férfira. - Megígérem. És én is köszönöm! … Így Zoltán kedvesen elbúcsúzott „lányától”, mielőtt aznap munkába indult volna. A kis Lilla szerencsére semmit sem sejtett. A férfi beszállt az űrhajó mentőkapszulájába, mely felrepítette a bolygókörüli pályán keringő anyahajóhoz. Zoltán a vezérlőbe sietett, aztán a parancsnoki ülésbe rogyott. - Hát ez kegyetlen volt… – utalt az elmúlt fél nap kínos eseményeire. - Helyesen cselekedtél – nyugtatta meg Linda. – Most viszont munkára. Tegnap megígérted, hogy elkezded látogatni az üzemeket, laboratóriumokat, hogy segíts kitalálni valamit a behatolókkal szemben. - Így volt. Csak azt nem tudom, hogyan segíthetnék én nektek, amikor több ezer évvel az én civilizációm előtt jártok. Az én elfuserált személyemről nem is beszélve. - Ne ócsárold magad! – kérte Linda. – Amióta ismerlek, nagyon sokat változtál, előnyödre. És ha nem tudsz segíteni, azon sem fog senki felháborodni, hiszen itt mindenki tanácstalan, senki sem ért a harchoz. Az a lényeg, hogy ne görcsölj, lehet, hogy váratlanul mégis kitaláltok a tudósokkal közösen valami frappánsat. Zoltán nem igazán bízott ebben, de az legalább megnyugtatta, hogy Linda szavai nyomán már kevésbé érezte magát nyomás alatt. A férfi számos különlegességet látott. A gyárakban például futószalagok helyett antigravitációs párnákon lebegtek tova a munkadarabok, minden műveletet gépek végeztek, sőt a gyárat vezérlő mesterséges intelligencia nemcsak a robotokat irányította, hanem képes volt önállóan továbbfejleszteni az adott termékeket is. Az egyik nagy laboratóriumban is olyan készülékeket láthatott, amilyeneket eddig elképzelni sem tudott. Dolgoztak a fejlettebb térhajlításos hajtóműveken, gyorsabb űrhajókon, hatékonyabb energia-átalakítókon, de természetesen nem csak az űrkutatás témakörében végeztek kutatásokat, hanem a lakosság

30






mindennapi igényeinek kielégítését is igyekeztek folyamatosan megkönnyíteni hétköznapi háztartási gépek, szórakoztató-elektronikai eszközök, játékok és hasonlók megalkotása révén. Mindössze fegyvereket nem fejlesztettek, gyártottak… - Az űrhajója által összegyűjtött adatok alapján igyekszünk kideríteni, hogy miféle energiasugárral lőttek magukra – magyarázta a tudósok vezetője, miközben egy kísérleti készüléket mutatott. Egy asztalon egy golyóstoll méretű szerkezet hevert, vezetékek kígyóztak elő belőle. A gépezet elé helyeztek egy fémkockát, majd bekapcsolták. A sugár mentén vakító fehér izzásba jött a levegő, a fémdarabon pedig nagyon hamar lyuk keletkezett. - Egyelőre ezzel szimuláljuk a támadók fegyverét, erősebbet még nem sikerült előállítani – vont vállat félszegen mosolyogva a tudós a szerény képességű utánzat miatt szégyenkezve. - Egy kicsit nagyobbra kell gyártani, és oké lesz – vélte Zoltán, nem sejtve, hogy a méret növekedésével számtalan egyéb probléma is felmerül, mint például a termelődő hőtől felforrósodó szerkezet hűtése vagy az energiaellátás. Valami más viszont eszébe jutott. – És arra nincs valami ötletük, hogy miként lehetne az energiasugarat hatékonyabban elnyelni? - Uram, az ön űrhajója rendelkezik egyelőre a legnagyobb kapacitású energia-átalakítóval, és ha még ez sem elég, egyelőre nem tudunk mit tenni – tárta szét karjait a tudós. - És azt nem lehetne megoldani, hogy ez esetben ne átalakítani akarják, hanem mondjuk visszatükrözni? – próbálkozott tovább az ötleteléssel Zoli. A tudós erre egy csillogó tükröt helyezett a kis gépezettel szembe, majd bekapcsolta azt. A tükör felfénylett, és néhány századmásodpercig vissza is verte a sugarat, kisebb lyukat fúrva a sugárvető mögötti falba, de aztán átlyukadt a fényvisszaverő lemez, és a kísérlet véget ért. - Sajnos lehetetlen száz százalékos visszaverő anyagokat előállítani, viszont ha már csak néhány tized százaléknyival is kevesebb a visszaverő képesség, az elnyelődő energia, főleg ha az elképesztően hatalmas, nagyon hamar tönkreteszi a tükröt – magyarázta a fehérköpenyes. Zoltánnak ekkor beugrott hajnali lázálma az életre kelő pénztárgéppel. Megpróbálta szavakba önteni, ami képzeletében oly világosan élt. - És mi van, ha nem szembe fordítjuk a tükröt, hanem ferdén? Hogy csak egy kicsit térüljön el a sugár? Aztán egy újabb tükörrel ismét picit eltéríteni, egészen addig, míg egy homorú íven végighaladva vissza nem tudjuk irányítani a kiindulópontjába a sugarat? Miközben magyarázott, elvett a tudóstól egy köteg fényvisszaverő lemezt, és egy képzeletbeli kör érintőiként végigrakosgatta őket az asztalon. Mindenki óvatosan félreállt, aztán bekapcsolták a gépet. A sugár néhány tucat tompaszögű törés után 180 fokkal megfordult, és pont a kis sugárvetőt árammal ellátó egyik vezetékre vetült, amely természetesen azonnal elpárolgott, így a készülék is kikapcsolt. A tudós megfogta az egyik tükörlapot, és a mikroszkóp alá tette. - A sugár így is majdnem kikezdte már, de önnek valóban igaza van, ha egy nyaláb nem merőlegesen vetül egy adott felületre, kisebb energiaveszteséggel képes visszaverődni. - Be lehet úgy állítani az űrhajók pajzsait, energia-átalakítóit, vagy mijük van, hogy ne elnyelni akarják az ellenség energiasugarát, hanem kicsit eltérítve visszaverni? És akkor alkothatnánk számos űrhajóból egy megfelelő ívet, amely már elég nagy átmérőjű ahhoz, hogy megfordítsa a sugarat, és így a saját fegyverükkel támadjuk meg a behatolókat? – Zoltán, ha józan volt, egész sok minden hasznosat fel tudott idézni iskolai tanulmányaiból. - Elméletileg meg lehet oldani. De ahhoz pontos számításokat kell végeznünk, hogy mekkora maximális energia mellett mekkora ívet kell alkotni. Az biztos, hogy nagyon precíz alakzatban kellene repülni, és nagyon gyorsan reagálni az ellenfél mozgására, hogy egy ilyen terv sikerrel járhasson. - Számolják úgy, hogy jócskán legyünk túlbiztosítva! – javasolta Zoltán. – Elvégre jobb lenne, ha senki se halna meg…

31






- Úgy lesz. Bevallom, nekem eszembe se jutott volna ez a megoldás! Hogy jött rá? Esetleg van más jó tanácsa is, nagykövet úr? - Hát, sokat tanultam egy harcias fajtól, ahol eltöltöttem némi időt. Ötletem pedig még kettő is akad, de előtte persze kérdeznem kell, hogy megvalósítható-e, amire gondolok. - Kérdezzen csak bátran, nagykövet úr! - Láttam a világűrben azokat a hatalmas hulladék-újrahasznosító üzemeket. Vannak azokon hajtóművek? Alkalmassá lehet őket tenni a gyors helyváltoztatásra? - Általában egyik sem képes önálló mozgásra, de elméletileg akár még térhajlításos hajtóművel is fel lehetne szerelni őket. Miért kérdi? - Mert arra is gondoltam, hogy építeni kellene akkora ilyen üzemeket, amelyekbe beleférnek a behatolók űrhajói, aztán energiává alakíthatnánk az anyagot, amelyből a hajóik állnak, mint a szemetet. - De hát akkor meghalnának a benne lévők is… – hökkent meg a tudós. – Hatalmas fájdalmat okoz az atomizáció folyamata, még ha nem is tart sokáig… - Na és? Ha hagyjuk magunkat, mi fogunk meghalni az ő fegyvereik által. Az talán jobb lenne? – vágott vissza Zoltán. - Nem lenne jobb… Igaza van – látta be a tudós. – Megbeszélem a Tanáccsal, hogy engedélyezzék néhány nagyobb hulladék-feldolgozó állomás átépítését. - Köszönöm! A harmadik pedig, hogy csak űrhajókat lehet térhajlítással máshová küldeni, vagy kisebb tárgyakat is, mondjuk egy embert, vagy egy robotot is? - Embert semmiképp sem lehet terjedelmes védőfelszerelés nélkül átküldeni, mert széttépnék a féreglyukban örvénylő erők. De gépeket elvileg lehet. Miért, mire gondol, nagykövet úr? - Nos, kémet szeretnék küldeni a behatolók parancsnoki hajójára. Ha gépet, hát gépet. Biztosan ki tudnának fejleszteni egy olyan apróbb szerkezetet, mely képes megkeresni az űrhajó kommunikációs hálózatát, erre rákapcsolódni, megfejteni az idegenek nyelvét, kódjait, és így kideríteni, hogy honnan jöttek ide, onnan milyen utánpótlásra számíthatnak esetleg, mi a céljuk nálunk, illetve a flottájuk milyen fegyverekkel, mekkora erőforrásokkal rendelkezik, mi a parancsláncolat, satöbbi. Ezek az információk sokat segíthetnének az ellenállás megszervezésében – mint mondtuk, Zoltán számos háborús akciófilmet látott fiatalabb korában… - Ez a kémkedés elég etikátlanul hangzik – jegyezte meg a tudós, de nem adott rá időt, hogy a nagykövet közbeszólhasson. – De tudom, célravezető. És a behatolók is etikátlan módon támadják a külső rendszereket. Szóval tetszik az ötlet! – kacsintott a földi férfira. – Azonnal hozzálátunk a fejlesztéshez. És még egyszer köszönjük a jó tanácsokat, ötleteket! - Igazán nincs mit. Igyekeztem kitalálni valamit, elvégre nem szeretném, ha elpusztulna a hazám. Kérem, értesítsen, ha van valami fejlemény. - Úgy lesz! Zoltán elbúcsúzott, ezt követően visszasétált űrhajójához. Kicsit kimerülten ült le a parancsnoki fotelba. De ettől függetlenül igazán jó kedve volt. Hosszú évek kiközösítése után végre elismerésben részesült, kitalált valamit, amivel talán mások hasznára lehet. És ez újra önbizalmat adott neki, magabiztosabbá tette. Úgy érezte, még ha nem is tudják, hogy nem ő Maynard nagykövet, de így is elfogadják itt, és hasznosnak érzik, amit tesz. És ő is kezdte megkedvelni a Szövetség humánus, etikus, békés, barátságos világát, ahol eddig egyetlen hajléktalannal, sőt még csak kicsit szegényebb polgárral sem találkozott. Mivel egyre inkább magáénak érezte ezt a világot és alapelveit, tudott azonosulni azzal a céllal is, hogy segítenie kell a megmentésében. Ránézett a néhány maradék borosflakonra, de most nem kívánta az italt. - Hogyan tovább? – kérdezte Linda, miután néhány percig figyelte Zoltán érzelmi reakcióit.

32






- Vigyél, kérlek a feleségemhez és a kislányomhoz. Mára elég volt ennyi meló – vélte. És a nagykövet családjáról is úgy beszélt, mit a sajátjáról. Titokban reménykedett benne, hogy idővel esetleg valódi családtaggá válhat. - Máris indulunk. Közben megkérdezhetem, honnan vetted azokat az ötleteket, amiket a tudósok vezetőjével tárgyaltál meg? Igazán leleményes, rafinált. Nem tudok róla, hogy minálunk bárki is gondolt volna már valaha hasonlóra… - Megálmodtam – a válasz hihetetlenül hangzott, mégis igaz volt. Megérkezvén a nagykövet házába, barátságosan köszönt Lindának, evett pár falatot, aztán Lilla unszolására kiment játszani vele a kertbe. Végül annyira beleélte magát az apukaszerepbe, hogy neki szinte kevesebb kedve volt este abbahagyni a játékot, mint a gyereknek… … Néhány hét elteltével Zoltánt bekérették a Parlamentbe, megbeszélendő a fejlemények ügyét. A férfi izgatottan ébredt, és kelt fel a díványról, hiszen Lilla kedvéért – akit időközben egyre inkább megszeretett – továbbra is Maynard nagykövet házában lakott. Noha eddig meglepően simán és sikeresen ment a beilleszkedés a Szövetség mindennapi életébe, a nagy tömeg előtti szerepléstől azért meglehetősen tartott. Elköszönt a lányoktól, aztán a kertben várakozó apró járművéhez lépett, mely felrepítette űrhajójához. Ezzel utazott a Szövetségi Gyűlésnek helyt adó hatalmas és káprázatos épületbe. Üdvözölte virtuális társát, majd a parancsnoki ülésbe huppant. Pillantása az egyik polcra vetült, melyen 3 teli és egy bontott, földi lőrét tartalmazó PET palack pihent, immár hetek óta érintetlenül. Most, hogy izgult a parlamenti meghallgatás előtt, végigsuhant tudatán a gondolat, hogy feszültségoldásként jól jönne pár korty, de aztán elvetette az ötletet, nem akart megint olyan kínos helyzetbe kerülni, mint legutóbb. Sőt, ennél többre is elszánta magát. - Linda, megtennéd nekem, hogy megsemmisítteted azokat a flakonokat? – kérte-kérdezte. - Biztos vagy benne? – nézett rá komoly tekintettel a boltíves mennyezetről a virtuális nő. - Igen – vágta rá Zoltán. – Nincs rá szükségem. És különben sem méltó egy nagykövethez. Linda elmosolyodott, és büszkeséget érzett. Eközben a robotok már meg is jelentek, felnyalábolták a palackokat, és elszállították a hajó saját hulladék-feldolgozó egységébe, ahol tiszta energiává alakították azokat. Zoltán csupán egy pillanatra érzett némi nosztalgiát és sóvárgást, de aztán eluralta a sikerélmény, ilyet az utóbbi hosszú évek során csak azóta érzett, mióta némi szerencsével a Szövetség polgárává válhatott. Eszébe jutott még valami. - Tényleg, Linda, él még a foglyunk, az a Moneybag? – rádöbbent, hogy heteken keresztül rá se nézett az elhurcolt földi milliárdosra. - Természetesen. Minden nap elláttam megfelelő táplálékkal. - Engedd ki! – utasította váratlanul Zoltán. - Miért, mit szándékozol tenni vele? – Linda gyanakodott kissé. - Szeretném, ha velem jönne a Parlamentbe, és megnézné, hogy milyen itt az élet, az emberek mentalitása. Ha én is jobbá válhattam a segítségetekkel, lehet, hogy neki is jót tenne némi itteni tapasztalat. Persze azért figyelj majd rá, nehogy hülyeséget csináljon. - Meglesz. És az ötlet sem rossz – bólogatott a nő. Hamarosan haragos, dübörgő léptekkel megérkezett a vezérlőbe James Moneybag, Linda vezette az úton. - Kik maguk? – hörögte. – És hogy képzelik, hogy csak úgy elrabolnak, és heteken keresztül bezárva tartanak? Ha az FBI magukra talál, biztos halálban lesz részük! – fenyegetőzött.

33






- Szép napot kívánok. Budai Zoltán vagyok – válaszolt szelíden és barátságosan a férfi. – Amúgy egyedül vagyok, az ön elrablásában egyetlen társam Linda, a mesterséges intelligencia volt – mutatta be a hölgyet. – Utólag is elnézést kérek a durva bánásmódért. Rádöbbentem, hogy a megbüntetése helyett inkább szeretném meggyőzni önt. Abban mindenesetre biztos lehet, hogy ahol most van, ott soha nem találna önre egyetlen földi kormányszerv sem… - Ez ismét valami fenyegetés? – utalt a milliárdos a közlés legutolsó részletére. - Ez csak egy tény – mosolyodott el Zoltán, és megérintett néhány érzékelőt parancsnoki ülés kartámláján. Ekkor a terem kissé elsötétült, és az összes oldalfal a kupolával egyetemben mintha átlátszóvá vált volna, megjelent mögötte a Szövetség főbolygójának látképe a bankár számára ismeretlen és egyúttal lenyűgöző épületeivel, parkjaival, közösségi közlekedési rendszereivel. A fogoly tudta, hogy ilyen hely nem létezik a Földön, de azt hitte, hogy ez csak valami trükkfelvétel, egy sci-fi díszletei. Így továbbra is gyanakvóan, bizalmatlanul méregette Zoltánt, annak ellenére is, hogy szabadon mozoghatott, látszólag nem korlátozta semmi. De nem tudta, kik figyelik a színfalak mögül, így nem merte megkockáztatni, hogy rátámadjon fogva tartójára. Várta a megfelelő alkalmat. - És miről akarna meggyőzni? – kérdezte még meg biztonság esetére. - Arról, hogy csak úgy lehetne egy mindenki számára boldogságot, elégedettséget biztosító világot teremteni, ha az önhöz hasonló dúsgazdag emberek vagyonuk jelentős részét a köz javára áldoznák, és nem akarnák újra elérni, hogy az emberiség 5 százaléka birtokolja a teljes vagyon 90 százalékát. „Na, ha erről meg tud győzni, akkor saját kezűleg fogom szétosztani az összes pénzem New York szegénynegyedében…” – Moneybag nevetségesnek tartotta az elképzelést, de nem szólt semmit. … Megérkeztek a Parlamenthez. Moneybag hitetlenkedve bámult körbe-körbe, kezével végigsimította az űrhajó oldalát, az épület falait, mintha csak meg akarna győződni róla, hogy nem álmodik. Mélyeket szippantott az annak ellenére sosem tapasztalt frissességű levegőből, hogy egy mozgalmas életet élő nagyváros kellős közepén tartózkodtak. Mivel még volt némi idő a meghallgatásig, Zoltán beült az interbrain terembe, tájékozódott a Szövetség legfrissebb fontos eseményeiről. Ugyanerre rávette kényszerű társát is. Moneybag először rémülten tépte le a sisakot a fejéről, boszorkányságnak vélte, hogy szinte érezhetően motoszkáltak a fejében. Aztán megpróbálta még egyszer, lassan ráérzett a dolog ízére, csodálkozva kalandozott a galaxisnyi világ információtengerében. Többek között elsajátította a Szövetség közös nyelvének alapjait is ezzel a meglepően hatékony módszerrel. - Indulnunk kell, mindjárt kezdődik az előadásom – rázta meg végül a férfi vállát Zoltán. Moneybag feje kóválygott a néhány perc alatt megszerzett óriási információmennyiségtől, szédelegve hagyta el a termet. - Csak fokozatosan szabad növelni a virtuális barangolással töltött időt – javasolta Zoltán. – Kérem, kövessen. A magyar férfi fellépett egy lebegő korongra, az amerikai óvatosan utánozta, fel is kiáltott meglepetésében, amikor az eszköz felemelkedett vele, és a központi ülésterem felé suhant velük. Útközben melléjük szegődött az egyik képviselő is. - Üdvözlöm, nagykövet úr! - Tiszteletem!

34






- Igazán kíváncsian várom a beszámolóját a hadiállapotról – jelentette ki a férfi, majd Zoltánra kacsintott. – Nem maradt véletlenül abból az italból, amelyikből múltkoriban megkínált? Nagyon elnyerte a tetszésem – célozgatott. - Sajnálom, barátom – csóválta fejét Zoltán –, de a laborvizsgálatokból kiderült, hogy káros az egészségre, így azóta én sem ittam, sőt megsemmisíttettem a készleteket is. - Értem. Hát ezt én is sajnálom… – a politikuson látszott, hogy ez valóban így van. Megérkeztek a fő ülésterembe. Mindenkit a saját páholyába röpített lebegő szállítókorongja. Miután elfoglalták helyeiket, a házelnök szólalt fel, alakja megjelent a különleges hologram-kivetítőn is. Moneybag ekkor összehúzta magát a székén, meglepte a technikai újdonság. - Tisztelt hölgyeim, uraim, képviselőtársaim! – Azért rendeltem el a mai soron kívüli megbeszélést, mert Maynard nagykövet úrnak friss információi vannak a behatoló idegenekkel kapcsolatban, és erről szeretne jelentést tenni. Utána a további teendők megvitatására is sort kerítünk. Nagykövet úr? – a házelnök átadta a szót. - Üdvözlök minden jelenlévőt! – állt fel, majd hajolt meg enyhén Zoltán. – Sajnos a helyzetünk egyre sürgetőbb lépések megtételét igényli. A behatolók a Szövetség 16. számú peremvidéki szektorának teljes lerombolása és kifosztása után immár belsőbb körzetekbe is benyomultak, olyan bolygókat támadva meg, melyek igazán jelentős lakossággal, pótolhatatlan kulturális javakkal és komoly ipari termelőkapacitással rendelkeztek. Sajnos a múlt idő használata itt is indokolt. Eközben a képviselők különböző videofelvételeket tanulmányozhattak, melyeken a romba dőlő épületek, a sikoltozva menekülő lakosság látványa keltett szívszorító érzést, s felháborodást az idegenek kárörvendően vigyorgó, civileket lepuffantó hordái. A földi férfi eközben folytatta szónoklatát. - Legutóbbi beszédemben már felvázoltam, hogy a behatolókat nagy valószínűség szerint csak aktív ellenállás révén állíthatjuk meg. Ehhez viszont hasznos ismernünk a szándékaikat, képességeiket. Az akkor csak ötletként felvetett kémkedéssel azóta eredményre jutottunk. A tudós kollégák kifejlesztettek számunkra egy miniatűr eszközt, melyet térhajlítás segítségével sikerült észrevétlenül bejuttatnunk a vezérhajójukba. Ez automatikusan rácsatlakozott a kommunikációs rendszerükre, és amint elegendő mennyiségű adatot gyűjtött, egy csomagban kisugározta számunkra az egészet. Természetesen az adást észlelték a behatolók is, utána felkutatták és megsemmisítették a poloskát, de ezzel már elkéstek. Amit tudni akartunk, megtudtuk. - És mire számíthatunk pontosan? – vetett fel valaki bátortalanul egy kérdést. - Semmi jóra – rombolt le minden illúziót Zoltán. – A Szövetség térképei szerinti hatos és hetes számú szomszédos galaxisokat teljesen uralmuk alatt tartják, és úgy tűnik, következő célpontnak a miénket szemelték ki. A behatolók egyetlen, különösen agresszív faj képviselői. Terjeszkedésük során nyomtalanul kiirtottak minden konkurens civilizációt, megkaparintva erőforrásaikat. Kiemelkedő képességekkel rendelkeznek a fegyvergyártásban, ezen a téren valószínűleg évszázados léptékű fejlesztéssel vagyunk lemaradva – a férfi hatásszünetet tartott, és megfigyelte a képviselők arcára kiülő reményvesztettséget. – De hogy valami biztatót is mondjak, társadalmuk, gazdaságuk jóval fejletlenebb a miénknél, és ez esélyt ad a sikeres szembeszállásra. A behatolók népe ugyanis egy császárnak nevezett önkényuralkodó elnyomása alatt sínylődik. Ez az egyetlen ember rendelkezik a birodalmuk teljes politikai és katonai hatalmával, valamint a pénzügyi eszközök jelentősebb hányadával, melyet csupán néhány kivételezett rokonával, ismerősével oszt meg. A lakosság folytonos elnyomás alatt áll, csak azt tehetik, amit a császár megparancsol nekik, ez leginkább vég nélküli robotolás valamely fegyvergyártó üzemben. A lakosság tehát elégedetlen, bár ezt a bebörtönzések, kivégzések veszélye miatt nem hangoztatja senki. Viszont tudjuk, hogy a számos kényszer, korlátozás nem kedvez sem a munkamorálnak, sem a kreativitásnak. Így ipari termelésük nem

35






hatékony, tudományuk csak a fegyverek kifejlesztésében kiemelkedő. Szemléletük fenntarthatatlanságára jellemző továbbá, hogy nem alkalmaznak például újrahasznosítást, így galaxisukban komoly méretű űrszektorok csupán szeméttel vannak tele. A módszerük az, hogy az újonnan megkaparintott bolygókat kizsákmányolják nyersanyagok ügyében, aztán ha már mindent kibányásztak, amit lehetett, továbbállnak, halott sziklákat maguk mögött hagyva. Ennek a folyamatnak a részeként került sorra a Szövetség galaxisa. - Bocsánat, de azt lehet tudni, hogy miért nem térnek át valami fejlettebb gazdálkodási rendszerre? - Igen. Mindössze annyiról van szó, hogy a bolygó, melyen a császár és közvetlen környezete él, gyönyörűen felszerelt, karbantartott világ, ahová két galaxis minden kincse áramlik. Így a vezetőket egyszerűen nem is érdekli, hogy mindehhez hogyan jutott hozzá a birodalom, illetve hogy a dolgozó lakosság milyen áldozatok árán termeli meg számukra a luxuscikkeket. Másképp megvilágítva, ők azt látják: ahogyan a birodalmat vezetik, az számukra mérhetetlen gazdagságot termel, tehát jó. - Meglehetősen szűk látókörű, destruktív szemlélet… – fűzte hozzá egy képviselő. - Így igaz. Viszont be kell látnunk, hogy akármennyire is túlléptünk már ezeken a diktatórikus, rövid távú haszonszerzésre épülő rendszereken, helytelenül feltételeztük azt, hogy a civilizációk egy bizonyos méretet szükségszerűen csak akkor haladhatnak meg, ha ehhez kellő erkölcsi-etikai fejlettség is társul. A behatolók a tökéletes ellenpélda. Recsegveropogva bár, de politikai-gazdasági rendszerük képes fennmaradni. Amíg a hadsereg elegendő új bolygót igáz le a nyersanyagok biztosításához, és kellő félelmet gerjeszt a lakosság körében, hogy dolgozzanak, addig nem is várható változás. És, mint már említettem, most a mi galaxisunk került sorra. - Milyenek a kilátásaink? - Kétesélyes a helyzet. Azt is megtudtuk, hogy a behatolók idevezényelték űrflottájuk javát, így utánpótlást, legalábbis gyorsan, biztosan nem tudnának küldeni. Tudjuk, hogy mekkora haderővel kell számolnunk, és azzal is tisztában lehetünk, hogy ha nem cselekedünk sürgősen, a Szövetség nem fog megélni további néhány évtizednél többet. Az ellenség ugyanis hamar felismerte, hogy nem akarunk, vagy nem vagyunk képesek védekezni, így vérszemet kaptak, és csupán szórakozásból pusztítják el egész bolygók lakosságát, tudván, hogy a nyersanyagért ráérnek később is visszatérni. - Ez rettenetes! De akkor mégis, mit tehetünk? – kérdezte az egyik politikus falfehérre sápadva a rémülettől, borzalomtól. - Most akartam rátérni, hogy miért mondtam: kétesélyes. Pozitív fejlemény ugyanis, hogy a tudóstársadalommal több javaslatot is megvitattunk, és már folyamatban vannak a fejlesztések, melyekkel megkísérelhetjük a szembeszegülést. Űrbéli üzemeket alakítunk át hadászati célokra, az űrhajókra pedig speciális pajzsrendszereket kísérleteznek ki, melyekkel elméletben a saját fegyvereiket fordíthatjuk ellenségeink ellen. Amennyiben önök ma megadják a végleges hozzájárulást, akkor azonnal meglepetésszerű támadást indítunk a behatolók ellen, amint sikerül felszerelnünk a megfelelő méretű és létszámú haderőt. - Bocsánat, de… mi van, ha a seregünk alulmarad? Ha az űrhajók elpusztulnak, ha meghal a legénység? Nem lenne jobb inkább bepakolni a meglévő űrhajókba mindenkit és mindent, ami csak fér, aztán elköltözni egy távoli, biztonságos galaxisba? – aggályoskodott valaki. Zoltán igyekezett türelmes maradni. Sokat segítettek ebben a Linda felügyeletével a gondolatátvivő sisakkal végzett gyakorlatok. De valami olyat kellett mondania, amivel sikerül kicsit feltüzelnie polgártársai évezredek óta szunnyadó harci kedvét. - Véleményem szerint számos okból szembe kell szállnunk. Először is nincs annyi űrhajó, amellyel mindenkit evakuálni lehetne, arról nem is beszélve, hogy mennyi kulturális kincset kellene hátrahagyni. Másrészt, ha megfutamodunk, előfordulhat, hogy néhány évszázad múltán azt a galaxist is megtalálják a behatolók. Akkor mi lesz? Ismét elmenekülünk?

36






Amennyiben így áll a helyzet, már jobb lenne ki se szállni az űrhajókból, csak menekülni, menekülni az idők végezetéig! De miféle élet lenne az? Nekünk a Szövetség a hazánk. Itt éltek őseink, itt fejlődött ki az együttműködésen alapuló civilizációnk, amely a lehető legtöbb polgár számára biztosítja a lehető legnagyobb jólétet, a lehető legtöbb lehetőséget. Mi is itt, és így szeretnénk élni továbbra is. Ha úgy gondoljuk, hogy az elveink helyesek, akkor tennünk kell azért, hogy megvédjük őket. Az egy szép dolog, hogy mi már eljutottunk odáig, hogy nem akarjuk másokra kényszeríteni a saját igazunkat, de arról sose szabad lemondanunk, hogy kiálljunk ezért az igazságért. Még az is előfordulhat, hogy sikerrel járunk, aminek következtében a behatolók birodalma is az erkölcsi-etikai fejlődés útjára lép, és a jövőben közösen dolgozhatunk azon, hogy egy esetleges újabb, még nagyobb külső fenyegetéssel szembenézzünk. Elvégre a Világegyetem szinte végtelen nagy, így a kihívások is szinte végtelen számával, fajtájával és formájával szembesülhetünk. Minél többen vagyunk, minél nagyobbakká válunk, annál nagyobb lesz a siker esélye is. Ezért nem szabad feladnunk azt, amiben hiszünk, amit saját magunknak építettünk. Természetesen lehetnek veszteségek a harcok során, de ez sem lehet rosszabb, mint végignézni az egész világunk elpusztulását. Én is félek a haláltól, de ettől függetlenül elhatároztam, hogy ismét odamegyek, és szembeszállok a behatolókkal, akármi történjék is. Ha mást nem, legalább megpróbálom megmenteni azt a világot, amelyet szeretek. Jobb azzal a tudattal meghalni, hogy megtettem, amit tehettem. És esélyünk is van, az ellenség figyelme már lankad, nem számítanak ellenállásra. Nos? Az ülésteremre néma csönd borult, szinte tapintani lehetett a feszültséget. Mindenki a hallottakon gondolkozott, latolgatta a lehetőségeket. Végül a szavazógombok után nyúltak. A képviselők nagy többsége végül megszavazta a nagykövet tervét. Igazából senki sem kívánta volna elveszíteni megszokott, szeretett otthonát. Az eredmény láttán Zoltán megkönnyebbülten mosolyogva meghajolt. - Köszönöm! – csak ennyit mondott. A résztvevők végül hosszan tartó vastapsban részesítették elszántsága, bátorsága, agyafúrtsága elismeréseként. … Zoltán elégedett volt magával. Bár, ha jobban belegondolt, egyúttal meg is volt lepődve, hogy simán felajánlotta: kész meghalni egy olyan világért, ahol tulajdonképpen ő is csak egy idegen. Most pedig mindent megtesz azért, hogy segítsen megmenteni ezt a civilizációt. Persze gyorsan talált is racionális indokot viselkedésére. Amióta idekerült, sőt már azóta, hogy megismerte Lindát, a Földre zuhant mesterséges tudatot, olyan törődésben, figyelemben, megértésben, segítő szándékban volt része, amit saját világában emberemlékezet óta nem kapott meg, és igencsak csekély esélye volt arra, hogy ez megváltozzon. Mire mindezt végiggondolta, nagytőkés földije társaságában már vissza is értek az űrhajóhoz. A pénzember csak ekkor szólalt meg. - Maynard nagykövet, mi? – élcelődött cinikusan Moneybag. Gyanította, hogy valami trükk van a dologban. – Nekem még Budai Zoltánként mutatkozott be. Hogy is van ez? Engem azzal vádol, hogy a pénzükből forgatom ki az embereket, maga meg egyenesen a személyiségükből forgatja ki őket? - Ez ennél bonyolultabb. Idővel talán elmondom – aztán hozzágondolta. – „Majd ha már látom rajta, hogy kicsit fejlődött a személyisége, és megbízhatok benne.” - Azt már kezdem elhinni, hogy tényleg nem a Földön vagyunk – váltott témát a bankár. – Nyilvánvaló az alapján, amit eddig láttam. De azt igazán elárulhatná, hogy a fenébe kerültünk ide! És mi ez az egész mizéria a behatolókkal és háborús készülődéssel? Őszintén szólva, én inkább kimaradnék ebből, ha lehet…

37






- Nos, egy véletlennel indult az egész, hogy Linda beengedett az űrhajóba, ami tulajdonképpen ő maga. Voltak nézeteltéréseink, de ő sok mindenre megtanított. Aztán idővel összebarátkoztunk, és elkísértem ide, hogy próbáljunk segíteni ezeken a békés népeken, akik nem tudnak mit kezdeni egy háborús fenyegetéssel. Nem akartam én beleszólni a dolgaikba, de nem bírtam nézni, hogy hagynák magukat bárminemű ellenállás nélkül leigázni. Nálunk a Földön mindennaposak a kisebb háborús konfliktusok, tele vannak velük a hírek, néha elolvastam az újságokat, mielőtt éjjelente betakaróztam volna velük. Fiatalabb koromban pedig sok háborús kalandregényt is olvastam. Most csak megpróbáltam ezekből kiemelni néhány ötletet, ami segíthet itt. Közben pedig annyira lenyűgözött az itteni békés élet szépsége, hogy már inkább érzem hazámnak a Szövetséget, mint a Földet, és kész vagyok harcolni is azért, hogy ez a hely megmaradhasson olyan tökéletesnek, amilyen. - Értem – hümmögött Moneybag. – „Ha itt kellene élnem, meglehetősen középszerűnek érezném magam. Itt csak egy lennék a számtalan ember közül, a Földön viszont én voltam az isten. Csak egyszer jussak vissza, és újra az leszek” – fogadkozott magában, és bevallottan közelebb állónak érezte magához a „behatolók” császárának létformáját, mint a Szövetség túlzott egyenlőségre törekvését. De egyelőre tehetetlen volt, jobban meg kellett ismernie körülményeit, mielőtt bármihez hozzáfoghatott volna. Mire befejezték a beszélgetést, meg is érkeztek Maynard nagykövet otthonába. Zoltán bemutatta ismerősét a két hölgynek, és elintézte, hogy megkaphassa az egyik vendégszobát. A magyar férfi nem tartott tőle, hogy Moneybag bármi rosszat is művelhetne, hiszen itt mindenkinek volt olyan csoda-karórája, amely megvédte viselőjét bármiféle veszélytől. A bankár viszont még nem kapott ilyet, így ezt ártalmas célra se használhatta. Együtt vacsoráztak, aztán Zoltán lefektette „kislányát”, mesét mondott neki, végül elfoglalta saját kanapéját. Épp lefeküdt volna, amikor kopogtak az ajtón, és Linda lépett be. - Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte. - Persze, bármikor – vágta rá Zoltán. – Különben is, hogy tilthatnék meg Neked bármit a saját házadban, amikor én tartozom köszönettel, hogy befogadtál mindazok ellenére, ami történt… - Ugyan, te egy jó ember vagy, örülök, hogy te örökölted a férjemtől a tisztségét, a hajóját… - Ha ismertél volna mondjuk két hónappal ezelőtt, biztos nem ezt mondtad volna. - Lehet, de én csak azt tudom, hogy most milyen vagy. És mivel akkor még nem ismertelek, így azt sem kell elhinnem, hogy tényleg olyan züllött életet éltél. Néztem a holovízióban a parlamenti közvetítést, és bevallom, lenyűgöztél. Olyan nemeslelkű vagy és bátor, hogy igyekszel mindent megtenni a Szövetségért, akár még saját magad is feláldozva. - Jaj, ha tudnád, milyen véletlenszerű ez az egész! Ha nem pont ott vagyok, ahol a másik Linda lezuhant, ha nem pont olyan a DNS-em és az egész küllemem, mint a nagyköveté, ha Linda nem próbál segíteni rajtam, még mindig én lennék a legnagyobb senki a porszemnyi bolygómon. Mindent annak köszönhetek, hogy számos hibám és bűnöm ellenére kaptam egy esélyt… - Megérdemelted. Helyesen használtad fel, és a javadra vált. Tudod… – hajolt közelebb a nő Zoltánhoz –, én is szeretnék esélyt adni neked… Ezzel a férfi mellé ült, és megcsókolta. Zoltán meglepődött ugyan a váratlan fordulaton, de nem tudott volna, és nem is akart tiltakozni, hiszen amióta csak megismerte a kedves és gyönyörű nőt, folyton csak róla ábrándozott, titokban szerelmes volt. Hosszú és szenvedélyes szerelmeskedés vette kezdetét. Linda – bár eszével tudta, hogy mi az igazság – férjeként kezelte a férfit. Zoltán pedig még soha életében nem volt ilyen boldog és elégedett. Hiszen a sors szerető családhoz és elismert munkához segítette hozzá. De tisztában volt azzal is, ezt nagyon meg kell becsülnie, és még ki kell érdemelnie.

38






… Zoltán egy kölcsönkapott, kisebb, elavultabb űrhajóval látogatott el a Szövetség központi bolygója szomszédságában sebtében felállított katonai űrbázisra. Ennek a hajónak a mesterséges intelligenciája jóval fejletlenebb volt Lindánál, aki már megtévesztően emberi volt. Úgyhogy a férfi most nem is kezdeményezett beszélgetést, sőt még a jármű irányítását is maga végezte, az utóbbi hónapok során rengeteget tanult, gyakorolt, többek között a navigációt is. Ahogy közeledett az űrbázis felé, kivehetővé vált, hogy a szó szoros értelmében nem is valódi űrállomásról van szó, inkább csak néhány kisebb műszaki modulról, melyekhez a számos egymás közelében lebegő űrhajó rugalmas, emberek és gépek közlekedésére is alkalmas tömlőkkel kapcsolódik. Az itt várakozó hajók közül az egyik Linda volt. Zoltán melléirányította saját kis űrkompját, majd dokkolt. Amint megteremtődött a biztonságos kapcsolat, átszállt saját megszokott, megszeretett járművébe. A vezérlő felé indult, de útközben elhaladt a gépház nyitott ajtaja mellett, ahol tudósok és mérnökök csapatával futott össze. Benézett, köszönt, ezt követően néhány kérdést intézett a bent szorgoskodókhoz. - Jó napot, uraim! Hogy haladnak a fejlesztések, átalakítások beépítésével, üzembe helyezésével? - Tiszteletem, nagykövet úr! – válaszolt a rangidős kutató. – Már az utolsó simításokat végezzük. Elhelyeztünk még egy kisegítő fúziós generátort a biztosabb energiaellátás érdekében, megdupláztuk az energia-átalakító pajzs kapacitását, illetve alkalmassá tettük arra is, hogy ne csupán elnyelésre legyen képes, hanem visszatükrözésre is. Persze minél nagyobb a bejövő energia, annál tompább szögben szabad csak a reflexióval kísérletezni. Nem tudjuk biztosan, mekkora energiát bír ki a pajzs, és mekkora a behatolók maximális kibocsátási képessége. De minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy a lehető legellenállóképesebbre alakítsuk át a hadműveletben résztvevő összes űrhajót. - Köszönöm, ebben nem is kételkedtem – mosolyodott el elismerően Zoltán. – És mikorra lesznek készen? - Tartjuk a határidőt, még a hónapban befejeződik az egész flotta felkészítése. - Az már csak három nap… - Így igaz. Jóformán már csak az utolsó ellenőrzések vannak hátra, az érdemi fejlesztések elkészültek. - Kitüntetést érdemelnének ezért a kiváló munkáért! – dicsérte meg őket Zoltán, ezt követően tovább indult. – Csak így tovább! Viszlát! A földi férfi immár tényleg a vezérlőbe sietett, ahol feltűnt neki, hogy néhány új műszer kezelőszerveit is elhelyezték a falak mentén körbefutó konzolokon, illetve a parancsnoki ülésben, de természetesen emberi irányítás nélkül, Linda vezérlésével is minden működtethető volt. - Szia Linda! - Szia Zoli! Hogy s mint? - Bevallom, már nagyon hiányoztál. Amióta az átépítések tartanak, alig volt módom veled utazni, közben beszélgetni – ismerte el a férfi. - Kedves tőled – mosolyodott el a virtuális nő a falakon. – Én is örülök, hogy látlak. És annak is, hogy ilyen jól sikerült beilleszkedned a mi világunk életébe. - Hát igen, szinte már nincs is kedvem hazamenni a Földre. De megfogadtam magamnak, hogy ha itt elvégzem a dolgom, ott is meg kell próbálnom segíteni. - És ahogy ígértem, én is veled tartok, támogatlak, amiben csak tudlak.

39






- Majd kitalálunk valamit, hogy észhez térítsük az én hülye fajom is… De ez még odébb van, előbb túl kell élni egy veszélyesnek ígérkező háborút, és már csak négy nap van az indulásig… - Izgulsz? - Eléggé. A Parlamentben ugyan könnyen kimondtam, hogy akár meghalni is kész vagyok a Szövetségért, de ahogy közeleg az ideje, azért egyre erősebb szorítást érzek a gyomrom környékén. Még ha a tudósok jónak és kivitelezhetőnek is tartják a haditervet, én pedig tökéletesen megbízom az elkészült fejlesztésekben. - Én is tartok kissé a harcoktól, noha soha nem éreztem magam még ilyen erősnek, ügyesnek, gyorsnak, mint most, mióta bekapcsolták az új rendszereimet. A valószínűségszámító áramköreim viszont csődöt mondanak, nem tudom megbecsülni sem, hogy melyik fél fog felülkerekedni, a kémjelentések ellenére is még mindig túl sok az ismeretlen faktor a behatolók gondolkodásmódját, technológiáját illetően. - Viszont mi sem várhatunk tovább az ellentámadással. Minél több idő telik el, annál nagyobb az esélye, hogy lelepleződik a készülődésünk, és akkor oda a meglepetés ereje. Illetve minél több bolygót pusztítanak el, annál inkább csökken az ellenállásra fordítható szellemi és anyagi erőforrások mennyisége. Így is borzasztó volt végignézni a hírekben több milliárd honfitársunk pusztulását… – sóhajtott Zoltán. - Abszolút igazad van. De a tudósok, mérnökök, technikusok így is hónapok óta éjt nappallá téve dolgoznak, hogy teljesíthessék az amúgy szinte irreálisan feszes határidőt. És sikerülni is fog nekik. Már nincs sok hátra… - … és vagy így, vagy úgy, de eldől a Szövetség sorsa… – fejezte be a mondatot a férfi. – Elsején reggel itt leszek. Addig is vigyázz magadra! Szia! – búcsúzott el. - Oké. Te se izgulj nagyon, jók vagyunk ketten… – mosolygott utána Linda. … Miután Zoltán sikerrel zárta ellenőrző körútját a többi előkészített űrhajón is, piciny űrkompjával visszaereszkedett a bolygó felszínére, a nagykövet kertes házához. Már sötétedett. Még nem ért az ajtóhoz, amikor hátulról megszólították. - Jó estét, „Maynard nagykövet úr”! – hangzott a kissé gunyoros üdvözlés. A férfi hátrafordult, és megpillantotta földijét. - Tiszteletem, Moneybag úr! Mit csinál idekinn ezen a kései órán? - Csak sétálgattam, ismerkedem a várossal, az infrastruktúrájával, a gazdaságával, a lakosságával. Érdekes tapasztalatok érnek sorozatosan – ismerte el. – Meg is köszönöm, hogy – tulajdonképpen a foglyaként – szabadon enged járni-kelni ezen a különleges helyen. - Nincs mit – hárított Zoltán. – „Úgysem tudna hová menni, úgysem árthatna senkinek.” – fűzte hozzá gondolatban, aztán fennhangon folytatta. – Amúgy már megbántam, hogy túszul ejtettem magát. Azóta rájöttem, hogy a harag és az erőszak nem jelentenek megoldást semmire. Szóval elnézést kérek! - Elnézem – biccentett beleegyezően Moneybag. – Ha nincs maga és az elképesztő űrhajója, sose ismerhettem volna meg ezt a helyet. - És hogy tetszik? - Külsőleg gyönyörű. És… – nehezére esett korábbi elveivel teljesen szembehelyezkednie. – Szóval úgy, hogy itt senki sem tudja, milyen hatalmas is vagyok ott, ahonnan jöttem, mindenki olyan közvetlen, barátságos, segítőkész velem, nem várnak viszonzást az apróbb szívességekért, pedig eleinte elég nehezen boldogultam, tájékozódtam a világukban. Meglehetősen szokatlan élmény. Otthon vagy haszonleső talpnyalásból, vagy félelemből viselkednek velem alázatosan. De eközben érzem, hogy mindenki pattanásig feszülő

40






idegekkel figyel a legapróbb rezdülésekre is, hogy mikor ki mellé állva érhető el a lehető legnagyobb személyes előny, anyagi haszon… - És melyik a kellemesebb? - Nos, az itteni életmódnak is vannak előnyei… Zoltán teljesen elégedett volt, hogy ennyi idő alatt ilyen jelentős szemléletváltozás állt be a korábban gátlástalan pénzeszsákként megismert üzletember világlátásában. Mostanában egész hosszú és termékeny beszélgetéseket szoktak folytatni, még az is kiderült, hogy bizonyos dolgokban immár hasonlóképpen gondolkodnak. Végre beléptek a házba, és üdvözölték a hölgyeket, akik finom vacsorával készültek érkezésükre. A férfiak nem győzték dicsérni a remekműveket. Ezután a kis Lilla lefektetése következett. Időnként már a bankár is kedvet kapott ahhoz, hogy játsszon a kislánnyal, meséljen neki, kezdett emberivé válni. Miután a kicsi elaludt, James Moneybag a vendégszobába tért, és helyi irodalmat olvasott, Zoltán pedig a hálószobába igyekezett, ahol Linda várta lenge öltözékben. Zoltán azonban gondterhelten ráncolva homlokát ült le az ágy szélére, hangosat sóhajtott. - Mi a baj, drágám? – kérdezte a nő. - Négy nap, és indulunk. Egyre kevésbé tudok úrrá lenni a feszültségen, ideges vagyok, izgulok, félek… – vallotta be. - Meg tudlak érteni. Én is féltelek, nem is tudom, mit csinálnék, ha másodszor is elveszítenélek. De abban is biztos vagyok, hogy ügyes vagy, és vissza fogsz jönni! - Remélem, úgy lesz… – mosolyodott el halványan Zoltán. – De nem csak rólam van szó. Én találtam ki a haditervet, és az egész Szövetség sorsa azon múlik, hogy jók voltak-e a megérzéseim. Ha nem, akkor nem csak én pusztulok el… - Ne is gondolj erre! Minden rendben lesz! Majd én segítek ellazulni… – súgta csábos hangon, miközben kacéran odasimult a férfihoz. Zoltán nem tudott ellenállni a női rafinéria eme tündöklő megnyilvánulásának, hamar heves csókolózás közepette találta őket az éj. … - Itt vagyok. Gyorsan eltelt ez a négy nap – huppant le a parancsnoki ülésbe Zoltán, majd hatalmasat sóhajtott. – Lássunk hozzá! - Örülök, hogy látlak. Én készen állok – válaszolt Linda. Nem sokat beszélgettek, túl nagy volt a feszültség, főként a férfiben, hiszen a mesterséges intelligencia képes volt redukálni magában az emberi érzelmeket, ha működéséhez ez bizonyult előnyösebbnek. A fegyvermentes civil és kereskedelmi űrhajókból sebtében átalakított hadiflotta tagjai sorra leváltak a mérnökök, technikusok szálláshelyéül és alkatrészraktárául szolgáló űrállomásról, a felxibilis átjárótömlők is visszahúzódtak a hajók testeibe. - Én előremegyek, a többiek alakzatba fejlődve kövessenek! – adta ki utasítását a hadműveletet irányító Zoltán. Linda meglódult, és néhány tízezer kilométerrel megelőzte a többi hajót, melyek közül a visszaverő-pajzzsal ellátottak homorú ív alakba fejlődtek, leghátul pedig az óriási, mobilizált hulladékmegsemmisítő üzemek követték a konvojt. Nem messze előttük kékes villámok kezdtek cikázni a semmi közepén, végül egy akkora átjáró nyílt a tér két távoli pontja között, amelyen a flotta legnagyobb kiterjedésű alakzata is átfért. Ekkora nyílást hasítani a tér szövetén csak az összes űrhajó térhajlító generátorainak együttes működtetésével lehetett. Így jóval több energiát emésztett fel, mintha egyesével repültek volna át saját méretre szabott féreglyukaikon. De a haditerv szellemében szükség volt a közös érkezésre, nem engedhették meg maguknak, hogy a módszer néminemű

41






pontatlansága miatt akár időben, akár térben csak kissé is szétessen az alakzat, mert nem biztos, hogy az ellenséges tűzben lett volna idő újra felállni. A több tízezer fényévnyi utazás egyetlen szempillantás alatt lezajlott, azokon a koordinátákon találták magukat, ahonnan a behatolók legutolsó aktivitásáról hírt kaptak. Azonnal észlelték az ellenséges flottát. A hatalmas űrhajók fémes teste meglehetősen fenyegetően derengett a közeli csillagok fényében. Zoltán teljes sebességre kapcsolt, és a vezérhajó felé vette az irányt. Néhány másodperc alatt a közelébe is ért. Ekkor már az ellenség is észbe kapott, és tüzet nyitottak rá, de szerencsére az első próbálkozásaik célt tévesztettek. Utána már nem mertek tüzelni, mivel túl közel került a vezérhajójukhoz, és nem akarták kockáztatni, hogy esetleg azt találják el. Illetve egyéb célpontok is feltűntek a féreglyuk szájában. - Legalább ötszáz hajó, uram! – jelentették a behatolók parancsnokának. – Ugyan kisebbek és védtelenebbnek tetszenek, mint a mi hajóink, de a megjelenésük szokatlan és fenyegető. - Teljes harckészültség! Töltsék fel a sugárágyúkat, mérjék be az ellenséget, és pusztítsák el őket mind egy szálig! – parancsolta érzelemmentesen a hadvezér. Közben azért elgondolkodott, hogy mit akarhatnak a helyiek apró kis űrladikjaikkal, illetve miért pont most kezdenek ellenállást kifejteni, hiszen eddig jóformán önmaguktól álltak ki az ágyúcsövek elé meghalni. – Puhányok ezek, simán elintézzük őket – tette még hozzá flegmán. - No, Linda, indul a tűzijáték – jegyezte meg Zoltán, miközben dugóhúzó-szerű spirális ívben körözött az ellenség főhajója körül, hogy minél nehezebben találhassák el. – Csak váljanak be a térhajlításos rádiók! – fohászkodott. Maga az eszköz nem volt új találmány, de általában nagyobb távolságok leküzdésére alkalmazták. Az elve hasonló volt, mint a térhajlításos hajtóműnek, csak ebben az esetben a rádióhullámokat sugározták bele egy féreglyukba, melynek kijáratánál a megszokott módon, fénysebességgel folytathatták útjukat, csakhogy közben egy szemvillanás alatt akár több tízezer fényév távolságra kerülhettek kibocsátási forrásuktól. Ilyen elképzelhetetlen távolságok esetén sosem okozott gondot, ha az adás késett néhány másodpercet, vagy néhány ezer-tízezer kilométerrel arrébb bukkant ki a féreglyuk kijáratán, mint ahová szánták. De a mostani helyzet egészen más volt. Zoltán és Linda feladata a figyelemelterelésen túl ugyanis az volt, hogy amint az ellenséges űrhajók elkezdik elsütögetni borzalmasan hatásos sugárágyúikat, azonnal kiszámítsák a lövedékek pályáját, és az adatokat a térhajlításos rádión keresztül késedelem nélkül eljuttassák a flotta többi tagjához, hogy azok még azelőtt megfelelően pozíciót módosíthassanak és beállíthassák a visszaverő pajzsokat a szükséges szögekbe, mielőtt az energiasugár odaér. Magyarán a fénysebességnél gyorsabb adatáramlásra volt szükség, ahol a milliméterek és másodpercek trilliárdodrészei is óriási jelentősséggel bírtak. Amint az első sugárnyaláb elsuhant a flotta irányába, Zoltán azonnal észlelte a vezérlőpaneleken, hogy a rádióadás is sikerrel elment. Ekkor már meg is figyelhette vizuálisan, hogy a baráti hajók távoli homorú lencséjén hogyan törik meg, és fordul vissza a gigantikus energiát hordozó nyaláb. Linda ekkor átvette a vezérlést, és vadul elrántotta saját testét a behatolók parancsnoki űrhajója mellől. Ebben a szempillantásban már be is csapódott a visszafordított sugár, hatalmas pusztítást okozva az ellenséges járműben. Mindez a másodperc törtrésze alatt lejátszódott, Zoltán, szerves idegrendszerrel rendelkező agyával nem is tudta felfogni a történések sebességét, csak elmosódott képek benyomásait dolgozhatta fel. - Minden oké? – kérdezte végül felocsúdva. - Igen – válaszolt Linda, aztán bővebben is kifejtette. – A rádió és a visszaverő pajzsok rendszere is kiválóan bevált. Bocsi, hogy elrántottam a hajót, de szóltak, hogy a visszatérített sugár útjában lennénk…

42






- Semmi baj. Csak tedd a dolgod, én úgyse vagyok képes ilyen fürgén reagálni – ismerte el a férfi. – Mi lett az ellenséggel? - Úgy látom, a vezérhajó irányíthatatlanná vált, de még sok kisebb cirkálójuk van. Amint Linda visszafordult, Zoltán is megfigyelhette, hogy a hatalmas, több tucat kilométer hosszúságú fémtest körülbelül egyötöde hiányzik, illetve szétolvadt, szétrobbant apró darabok formájában szóródott szét a világűrben. Továbbá az energialöket hatására a pályája is módosult, hosszanti tengelye körül lassú forgásba jött, valamint hajtóművei is lekapcsoltak. - Ez az! – suhintott öklével diadalmasan a legyőzött ellenség felé Zoltán. – Jöhet a többi! A cirkálók kapitányai látták vezérhajójuk vesztét, de azt gondolták, hogy nem hagyják abba a sugárágyúikból a tüzelést, hátha sikerül áttörniük a Szövetség flottájának pajzsait. Újabb nyalábok vetődtek a lencse felé. Linda pedig szorgalmasan elemezte, és küldte az adatokat, így a visszaverődési görbe kiszámítása ismét tökéletesen sikerült. Ahány lövedék elindult a lencse felé, annyi cirkáló vált űrszemétté a visszafordított hatalmas energianyalábok becsapódása után. A kisebb hajók kapitányai ekkor már belátták, hogy ezzel a módszerrel nincs esélyük. Megindultak a lencse felé, hátha a rövid hatótávolságú fegyvereik jobban beválnak. De a szövetségi hajók ezt nem akarták megvárni. Néhányan leváltak a lencséről, és előtte elhelyezkedve tüzet nyitottak saját baráti hajóikra. Ezek az össztüzet megfelelő szögekben eltérítve egyetlen erős sugarat hoztak létre az amúgy nem túl delejes lövedékekből (a Szövetség tudósainak nem sikerült ilyen rövid idő alatt erősebb támadófegyvert létrehozniuk), mely így már alkalmassá vált arra, hogy komoly károkat okozzon a közeledő hajókban. Jelentős részüket sikerült is tönkretenni, mielőtt a behatolók cirkálói ki nem lőtték volna rakétameghajtással üzemelő újabb fegyvereiket. A rakéták viszont már túl kicsik és gyorsak voltak ahhoz, hogy sikerüljön sugárnyalábbal levadászni őket. Az első becsapódott az egyik szövetségi hajóba. Vakító fényvillanás kíséretében hatalmas robbanás rázta meg a hajótestet, de az energiaelnyelő pajzs kitartott. A második fúziós töltet már túlterhelte a pajzsot, a harmadik már a burkolatot érte, hatalmas szakaszon felsértve az egyébként elképesztően ellenállóképes anyagot. Ez a hajó magatehetetlenül pörögve vágódott ki a formációból, nem tudni, pilótája túlélte-e az incidenst. - Alakzatot bontani! Mindenki elkap egy rakétát, annyit bír a pajzs! – kiáltotta a kommunikátorba Zoltán. Jó példával elől járva telibe kapott egy rakétát, mielőtt az felrobbanthatta volna a második, pajzsát vesztett baráti hajót. Linda szívós teste megrázkódott, néhány másodpercre megszűnt a mesterséges gravitáció és a képernyők, műszerek is elsötétültek, de aztán helyreálltak a rendszerek. - Jól vagy? – kérdezte a férfi. - Köszi, megvagyok – bólintott Linda. – Csak az átalakítókba kellett vezérelnem a tartalék energiákat. Néhány perc múlva elüthetünk még egy rakétát. De erre már nem volt szükség. Mivel a flotta minden hajója kiszemelt egy-egy fúziós töltetet, és a röppályája útjába állt, így majdnem mindenki megúszta annyival, hogy ideiglenesen túlterhelődött és lekapcsolt a pajzsot alkotó energiamező. A behatolóknak elfogyott a rakétájuk. A szövetséges flotta pedig újra alakzatba állt, felvette a homorú lencse alakot, amelyről az ellenségnek már meglehetősen rossz tapasztalataik voltak, így igyekeztek megfordulni, és visszavonulni. - A hajtóműveikre célozzunk! Nem menekülhetnek el! – kiáltotta Zoltán a rádióba. Utasítását nyomban teljesítették, rövid impulzusokban csapódtak a sugárnyalábok a megforduló hajók hátsó szektoraiba. Utána már csak olyan sebességgel távolodtak, amennyit korábbi lendületük biztosított számukra.

43






- Jöhetnek a hulladék-feldolgozók! A fegyvereikkel kezdjék. A személyzetet kíméljék meg! – irányította tovább a földi férfi a hadműveletet. Ekkor az óriási űrüzemek a sodródó roncsok elé úsztak, és belsejükbe fogadták az egykori űrhajókat. Speciális szenzoraikkal és erőtereikkel szakszerűen megkezdték a „hulladék” szétbontását, raktáraikban gyorsan halmozódtak a vadonatúj konténerekbe csomagolt első osztályú tisztaságú ipari alapanyagok. A legyőzött flotta maradványaiban tartózkodók pánikba esve rohangáltak fel-alá, amint műszereik jelezték, illetve saját szemmel észlelték, hogy a hajók fegyverrendszerei, majd külső burkolata egyszerűen kezd semmivé foszlani, hogy finom porszemcsék formájában az újraolvasztó kemencékbe, végül a raktárakba vándoroljanak. Egyszer csak minden eltűnt körülöttük, szabadon lebegtek az újrahasznosító üzem hatalmas belső csarnokában. Nem fulladtak meg, mert a levegőt megtartotta a rendszer számukra. De ettől függetlenül úgy tátogtak a döbbentettől, mint a partra vetett halak. Sokkot kaptak a rémülettől. Csak egyikük ordított fel, amikor előkapta volna oldaltáskájából kézi lézerfegyverét, de az rövid idő alatt felforrósodva köddé vált kezében. A behatolók legyőzött flottájának minden hajója, a teljes legénység hasonló élményeket élhetett át. - Önök mostantól a hadifoglyaink – Zoltán hangja testetlenül visszhangzott a hatalmas hangárokban. – Ne csináljanak semmi félreértelmezhetőt, akkor nem esik bántódásuk. - Elnézést! – szólalt meg az egyik hangszóró felé fordulva a behatolók parancsnoka. Immár sokkal alázatosabb, tisztelettudóbb volt. – Megtudhatnánk, hogy mit szándékoznak tenni velünk? - Tárgyalni szeretnénk a császárukkal. A további sorsuk az ő kezében van. Zoltán kikapcsolta a mikrofont, a foglyok immár nem hallhatták. - Gratulálunk uram! Fantasztikus hadművelet volt! – érkeztek az elismerő megnyilvánulások a baráti hajók irányából. - Köszönöm. De a siker közös érdem. És mielőtt még hazamennénk ünnepelni, el kellene intéznünk még egy kis apróságot. - Mi lenne az? – kérdezte Linda. - Először is szedjük össze a sérült hajóinkat, nézzük meg, mi van a legénységükkel. Közben küldjünk részletes beszámolót a Parlamentnek. Utána pedig átugrunk a szomszéd galaxisba, diplomáciai küldetés keretei közt. Mivel a Maynard nagykövetnek hitt Zoltán volt a küldetés parancsnoka, a többi hajó kapitánya maximum csodálkozva összenézhetett legénysége többi tagjával, hogy vajon miért nem elégszik meg egy napra ennyi dicsőséggel vezetőjük, de nem szegültek szembe akaratával. Nem is érezték volna helyénvalónak, hiszen aki figyelmesen követte az elmúlt hónapok eseményeit, tudhatta, hogy tulajdonképpen a mai napon kicsúcsosodó események, az egész győzelem kizárólag a nagykövet javaslatain alapult. … A hadifoglyok egykori parancsnoka volt olyan kedves, és megadta saját birodalmuk központi bolygójának koordinátáit. Nem sokkal ezután fel is tűnt a Szövetség dicsőséges serege a planéta tőszomszédságában. Óvatosságból a bevált alakzatba fejlődtek, védelmi berendezéseiket, fegyvereiket készenlétben tartották. Még körülnézni sem volt idejük, máris adást vettek. - Azonosítsák magukat! Ennek elmulasztását ellenséges fenyegetésnek vesszük. - Nem valami barátságosak – jegyezte meg Zoltán, de nem aggódott, hiszen korábbi információik alapján tudta, hogy ebben a galaxisban csak akkora haderő maradt, amely épp hogy csak képes fenntartani a diktatúrát, így ha idevezényelnék őket, az jóformán azonnal az elnyomott lakosság lázadásával és a birodalom összeomlásával járna. Végül némi töprengés

44






után válaszolt a felszólításra is. – A Szövetség megbízásából jöttünk tárgyalni császárukkal a békeszerződés feltételeiről. Mellékletként elküldte a behatolók flottájának pusztulását bemutató képsorok közül azokat, amelyen a szövetségiek konkrét taktikája nem látható. Mindez nyomós érvként hathatott, hiszen a hang a rádió túloldalán engedékenyebbé vált. - Egy hajó leszállási engedélyt kap a megadott koordinátákon. A flotta többi tagját megkérjük, hogy várakozzanak orbitális pályán. Zoltán beleegyezett, és ismét magára vállalva a kockázatot, már bele is kezdett a leszállásba. A bolygó valóban gyönyörű volt, hatalmas kastélyok, parkok, rekreációs területek váltották egymást, jóformán még az utca kövezete is aranytéglákból voltak kirakva. Körülbelül ilyesmit is várt az ellenség űrhajójába csempészett poloska adatai alapján. Talán a legnagyobb kastély előtt landoltak. Szemre akkora volt az épület, mint a Szövetség Parlamentje. A különbség „csupán” az volt, hogy itt mindezt egyetlen ember tartotta uralma alatt. Illetve a többi bolygó lakosságának megfelelő életkörülményeinek biztosítására sem fordítottak különösebb figyelmet, és ez még nagyon eufemisztikus megfogalmazás. Amint Zoltán kiszállt űrhajójából, fegyveres őrök vették körül, és mogorván a kastélyba terelték. A férfi bízott abban, hogy nem kerül sor tettlegességre, vagy ha mégis, a Lindától kapott csodaóra itt is kihúzza a csávából. Szemkápráztató gazdagsággal díszített csarnokok során haladtak keresztül, mire a császár tróntermébe értek. Mind közül ez volt a legnagyobb és legtündöklőbb. - Mit akar tőlem? – az aranyszálakkal hímzett bordó bársonyba öltöztetett uralkodó cseppet sem volt udvarias, diplomatikus. - Uram, az ön flottája támadást intézett Szövetségünk békés bolygói ellen. - Az a dolguk… – morogta a császár maga elé. - Kormányunk ezt nem hagyhatta szó nélkül. Miután tüzet nyitottak fegyvertelen diplomáciai űrhajónkra, és tovább folytatták bolygóink kifosztását, lakosságuk elpusztítását, kénytelenek voltunk válaszlépéseket foganatosítani. Ennek eredményeképpen megsemmisítettük flottájukat, túszul ejtettük legénységüket. Bár a császár már látta az átküldött felvételeket, még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a jöttment igazat beszél, és simán ideugorhatott flottájával a központi bolygó tőszomszédságába úgy, hogy közben a védelmet ellátó katonai vezetők nem képesek ütőképes haderőt idecsoportosítani. Nehezen vette a levegőt, szuszogott, és igyekezett kicsit udvariasabban szólni látogatójához. - Jól értettem, hogy béketárgyalások lebonyolítása ügyében jött? - Igen. - És mik az elképzelései? - Nos, ön lemond a trónjáról, megszüntetik a lakosság katonai elnyomását, és szabad választásokat írnak ki. A Szövetség megfigyelőinek engedélyezik a demokratizálódási folyamat felügyelését, a személyüket érő bármiféle atrocitást a békeszerződés feltételei megszegésének tekintjük. Természetesen örömmel megadunk minden segítséget a társadalmi átmenet zavartalan lebonyolításához, a távolabbi jövőben pedig birodalmaink szorosabb együttműködését is örvendetesnek tartanánk. - „Csak” ennyi? – hördült fel a császár. – És mi történne, ha elfogatnám és kivégeztetném magát felségsértésért? - Én csupán egy egyszerű követ vagyok. Nélkülem ugyanúgy folyamatban maradnak az események. De sajnos az erőszakra nekünk is erőszakkal kellene válaszolnunk, és ahogyan a támadó flottájukat kiiktattuk, úgy szabadítanánk fel bolygóról bolygóra birodalma lakosságát az elnyomás alól. Viszont azt megígérjük, hogy aki önként a mi politikánk mellé áll, mentesül minden felelősségre vonás alól a jelen rendszerben elkövetett háborús és emberiség ellenes

45






bűncselekmények vádpontjait illetően. Ezt az üzenetet már szét is sugároztuk galaxisszerte – mosolyodott el Zoltán féloldalasan. Igazat mondott, erről hamar meggyőződhetett a császár is. Ugyanis tanácsadója mellé sietett, és a fülébe súgott valamit, amit Zoltán a speciális karórájának köszönhetően tisztán hallhatott. - Felség, egyre több katonai egység jelezte felénk, hogy a főflotta legyőzését és a volt parancsnok megtört bocsánatkérését tartalmazó felvételeket látva-hallva nincs merszük szembeszállni a legyőzhetetlen idegen haderővel. - A titkosügynökség se képes megfékezni a lázadást? – a császár szintén suttogott. - Sajnos nem, felség. A legtöbben közülük is az idegenek pártjára állnának. - Éreztem már régóta, hogy egyre nehezebb fenntartani a birodalmam, de nem hittem volna, hogy ilyen váratlanul, mint egy marék száraz homok fog szétfolyni kezeim közül a teljhatalom… – sóhajtott a koronás fő. – De inkább választom a száműzetést, minthogy önként lemondjak – határozta el magát. – Készítsék a császári űrhajót! – ez volt utolsó parancsa, mielőtt elhagyta volna a tróntermet, anélkül, hogy bármit mondott volna a Szövetség nagykövetének, vagy akár csak elbúcsúzott volna tőle, a diplomáciai illemszabályoknak megfelelően. - Hogy döntött az uraság? – kérdezte Zoltán az ottmaradt tanácsnokot, mintha semmit sem hallott volna. - Ha jól vettem ki a szavaiból, minden pontosan az ön utasításai szerint fog történni – nézett a nagykövet szemébe. Ekkor megszólalt a Zoltán órájába épített kommunikátor. - Uram, egy meglehetősen nagy és jól felszerelt űrhajó kívánja elhagyni a légteret. Mi az utasítása? - Hagyják távozni. Amíg nem csinál semmi elfogadhatatlant, szabadon mozoghat – engedélyezte a nagykövet nagylelkűen. – Most pedig meg kell beszélnünk, hogy kik vállalnák, hogy egy kisebb sereg élén itt maradnak, amíg mi, többiek, hazamegyünk, és felkérjük a Parlamentet a megfelelő számú diplomáciai, társadalomtudományi és gazdasági segítő személyzet kiállítására és ide delegálására. Miután mindezt megbeszélték, a sereg nagyobbik fele hazatért. De a hírük jóval megelőzte őket. Alig szálltak le a Parlament teraszaira, már ott várta őket a teljes képviselőtestület, méltató beszédek sorát kitüntetések átadása követte. Zoltán persze boldog volt a számtalan elismerő szó hallatán, de már alig várta, hogy elszabadulhasson, és végre imádott új családja körében pihenhesse ki a nap fáradalmait. … Zoltánt négyszemközti beszélgetésre invitálta a Parlament házelnöke, ez egyfajta vezető tisztség volt a képviselők között, egymás közül választották ki határozott időre, eztán ő szervezte meg és hangolta össze a törvényhozási munkálatokat, a Szövetségben ugyanis nem létezett elnöki, vagy hasonló, egyetlen személy kezében összpontosuló hatalmat kínáló pozíció. A földi férfi elegánsan felöltözött, csókkal búcsúzott Lindától, aztán a kertben parkoló kis leszállóegység segítségével a másik Lindához sietett, aki elrepítette a Parlament épületébe. Noha a férfi a csata sikeres lebonyolítását követően számtalan elismerésben, rengeteg méltatásban részesült, így korábbi kisebbrendűségi komplexusát egészséges önértékelés váltotta fel, azért kissé izgatott volt, hogy vajon mit kívánhat tőle a Szövetség egyik legelismertebb politikusa. Végül vállat vont, nem aggodalmaskodott tovább, inkább besétált a férfi irodájába.

46






- Tiszteletem, házelnök úr! – köszönt Zoltán tisztelettudóan, közben körülnézett a világos, tágas, egyszerűen, de mégis elegánsan berendezett irodában. A hatalmas ablakokon túl a város egyik gyönyörűen zöldellő parkjára nyílt tökéletes kilátás. - Üdvözlöm, nagykövet úr! – viszonozta a politikus. – Foglaljon helyet! - Bevallom, meglepett a meghívása, remélem, nem követtem el semmi olyat, ami a Szövetség törvényeibe vagy erkölcseibe ütközik. - Nem, semmi ilyesmi. Csak szerettem volna nyugodt körülmények között még egyszer köszönetet mondani a nagyszerűen bevált tanácsaiért, valamint hogy félelmet nem ismerve magára vállalta a hadművelet gyakorlati kivitelezését, vezetését is. - Köszönöm – mosolyodott el Zoltán. – De az túlzás, hogy nem féltem. Inkább úgy magyaráznám el, hogy beláttam: ha nem teszünk semmit, ugyanúgy a pusztulás vár ránk, mintha esetleg vereséget szenvedünk a csatában. De így legalább azzal a tudattal halhattam volna meg, hogy megpróbáltam, és nem hagytam cserben ezt a gyönyörű világot. Az pedig, hogy sikerrel jártunk, csak külön megerősített abban, hogy helyesen döntöttem. Ami pedig az ötleteket illeti, elég nagy szerencse is kellett hozzá, hogy valóban működjenek. - Akárhogy is magyarázza, akárhogy is kisebbíti az érdemeit, ön nagy emberré vált, a Galaktikus Szövetség minden polgára hallott önről, és tisztelettel emlegeti a nevét. Egy kipusztításra ítélt világból váltunk két újabb galaxis szellemi meghódítóivá. - Sajnos bizonyos népeket, embereket csak erőszak alkalmazásával lehet meggyőzni arról, hogy térjenek át, ha nem is a legtökéletesebb útra, de egy helyesebb irányvonalra. Annak azért örülök, hogy odaát már egyetlen lövést se kellett leadnunk, és pusztán a határozott fellépésünkkel meggyőztük őket, no persze a császár kivételével. Egyébként, mi hír odaát? - Elég jól haladnak a dolgok. Igaz, nem volt könnyű annyi szakértőt toborozni, hogy a két galaxis minden lakott világára jusson legalább egy politikus, egy szociológus és egy környezetbarát ipari technológiákban jártas mérnök. De megoldottuk, sokan örömmel vállalták a feladatot, ami igazi kihívás, hiszen egy olyan világot kell átalakítaniuk a békés együttműködés civilizációjává, ahol évezredeken keresztül az elnyomás volt az úr. A politikai rendszerben a leglátványosabb a változás, hamarosan megtartják első szabad választásukat. A társadalom is felszabadult a nyomás alól, igazán lelkesek, már látszanak a kreativitás és önszerveződés első helyi jelei. De természetesen minimum hosszú évtizedek szükségesek ahhoz, hogy felzárkózhassanak a Szövetség etikai szintjéhez, ebben az esetben a két birodalom egyesülését sem tartanám elvetélt ötletnek. Igaz, még meg sem kérdeztem, mi volt az elképzelése akkor, amikor váratlanul úgy döntött, hogy a győztes csata után átlátogat hozzájuk? - Valami olyasmi, amit ön is vázolt. Hogy talán a sokkhatás alatt, amit flottájuk elvesztése okoz, könnyebben hajlandóak lesznek együttműködni velünk. Hosszú távon mindenképp az az érdekünk, hogy a Szövetség folyamatosan bővüljön, egyenrangúnak tekintett civilizációk sorával, hiszen minél nagyobbá válunk, minél inkább elterjednek humánus eszméink, vívmányaink, annál nagyobb összefogással is tudjuk megvédeni őket szükség esetén. Hiszen a világegyetem hatalmas, nem is sejthetjük, mikor ér újabb támadás minket, akár még az egykori behatolókénál is nagyobb és agresszívabb civilizáció irányából. - Igen, én is gondoltam már erre. Ezért is teszünk meg mindent annak érdekében, hogy a Szövetség mielőbb három galaxis minden lakott világára kiterjedjen. Önnek mik a tervei a jövőre nézve, nagykövet úr? Nem volna kedve részt vállalni ebben a hatalmas munkában? - Természetesen lenne, de… - Mi a probléma? Netán nincs valamivel megelégedve a munkakörülményeit illetően? Azok után, amit véghez vitt, bármit megadnánk. - Szó sincs ilyesmiről. Életemben nem voltam még ennyire elégedett, és ezt csakis a Szövetség magas erkölcsi mércéjének, illetve a mindenki számára biztosított korlátlan kibontakozási lehetőségeknek köszönhetem. Egyetlen dolgot szeretnék csak kérni.

47






- Parancsoljon. - Amikor az első utam vezetett a behatolókhoz, és megtámadtak, a térhajlítás vezérlése is meghibásodott, és pont egy világvégi lakott bolygó közelében léptem ki a valódi térbe. Amíg a hajóm a koordináták kiszámításán dolgozott, megismertem valamelyest azt a kezdetleges, számos problémával küszködő, meglehetősen igazságtalan társadalmi-gazdasági berendezkedés elnyomása alatt sínylődő, de egyúttal ígéretes műszaki, kulturális, eszmei és erkölcsi fejlődés csíráit rejtő civilizációt. Akkor megígértem magamnak, hogy ha itthon sikerül a behatolók ügyét megnyugtatóan elrendezni, akkor visszatérek oda, és segítek annak a népnek is kilábalni az ingoványból. Ezért azt kérném, hogy ha lehet, továbbra is használhassam a szolgálati űrhajómat, és elutazhassak arra a távoli világra teljesíteni az ígéretem. - Ez is egy nemes vállalás. Hozzájárulok. Csak annyit kérek, hogy adja meg a koordinátákat, hogy kommunikálhassunk, és ha szükség lenne az ön szakértelmére, tanácsot kérhessünk. - Természetesen. És ne aggódjon, nem örökre utazom el, vagy ha mégis, akkor célom lesz méltóvá tenni azt a bolygót arra, hogy a Szövetség terjedésének ottani kiindulópontjává válhasson. - Ön méltó képviselője lesz a Szövetségnek – a házelnök szinte már meghatódott vendége emberi nagyságától, önzetlenségétől. – Úgyhogy ezennel hivatalosan kinevezem ottani nagykövetünknek. Mi is a bolygó neve? - Egyszerűen csak Föld. Úgy vettem észre, hogy a legtöbb fiatal civilizáció így nevezi el a szülőbolygóját. Nekik még csak az az egy van. Segítenem kell nekik, hogy meg is maradjon… És köszönöm a kinevezést. Így már nyugodt lelkiismerettel indulok az útra. Sok sikert az itteni feladatokhoz! Viszontlátásra! – búcsúzott hálásan Zoltán. - Viszlát! – intett barátságosan a házelnök. … Zoltán hazatért Maynard nagykövet házába. Mosolyogva lépett be az ajtón, boldogsága csak fokozódott, amikor a kis Lilla a nyakába ugrott, és puszit nyomott arcára. - Gyere csak egy picit, tündérkém! – kérte a kislányt, miután letette. – Szeretnék kérdezni valamit tőled és anyutól. A gyermek kíváncsiságát egyből felcsigázta a titokzatos bejelentés, így izgatottan ugrándozva követte a férfit a nappaliba, ahol Linda éppen legújabb könyvén dolgozott a különböző intelligens létformák pszichológiai felépítését tárgyalva. Az alapanyagot első kézből szolgáltatta Zoltán, aki maga is idegen volt, ráadásul közvetlen kapcsolatba került a szomszédos galaxisok lakóival is. A férfi megcsókolta párját, aztán leült mellé, átkarolta derekát, Lillát ölébe ültette. - Mit szólnátok, ha elutaznánk egy kis vakációra? – dobta be az ötletet? - Hű de jó lenne! – kiáltott fel izgatottan a kislány. – És hova megyünk? A vidámparkbolygóra? - Én egy olyan helyre gondoltam, amit egyetlen kis barátod se láthatott még soha. Nagyon furcsa, de érdekes dolgok vannak ott. És persze akadnak vidámparkok is – kacsintott a lányra. A kislánynak továbbra is bejött a titokzatoskodás, így egyre inkább menni akart. Linda persze a köntörfalazás hallatán egyből rájött, hogy miről lehet szó. - Biztos, hogy ez jó ötlet – vonta félre párját. – Nem lenne veszélyes? Nem túl primitív? Nem fogják elrontani Lilla fejlődőben lévő etikai értékrendjét? - Ha viseljük az órákat, semmi bajunk nem lehet – igyekezett Zoltán megnyugtatni a nőt. – Az tény, hogy az itteni élethez képest sok minden primitívnek tűnhet majd, de pont azt szeretném, ha az én szülőhazámban is kialakulhatna valami hasonlóan csodálatos világ, mint

48






itt. És ha nem segítek, lehet, hogy ez csak további belviszályok, háborúk árán fog sikerülni, vagy egyenesen sehogy. Ezt pedig nem akarnám. Ott olyan alapanyagot kapsz a könyvedhez, amit el sem tudsz képzelni – igyekezett mással is kecsegtetni a nőt. – Lillának pedig megtaníthatjuk a rossz példák alapján, hogy miért olyan jók a Szövetség elvei. És azt is láthatja majd, hogy miként változik egy egész bolygó a szeme előtt paradicsommá, feltéve ha sikerül a tervem. Szeretném megpróbálni, a Parlament is kinevezett ottani nagykövetnek. Aztán, ha nem érzitek jól magatokat, visszajövünk. Ígérem. Hiszen most már ti ketten vagytok a legfontosabbak számomra, az én kis családom. - Rendben. Nézzük meg – bólintott rá végül Linda is. – Viszont néhány hónap múlva már nem csak ketten leszünk neked… – simított végig még szinte észrevehetetlenül gömbölyödő pocakján. Zoltán vette a lapot, elérzékenyülve szintén felesége hasára tette kezét, majd megcsókolta. … Összecsomagoltak, elbúcsúztak ismerőseiktől, aztán Linda fedélzetére lépve elkezdődött a nagy kaland. A háborúhoz feltuningolt erőforrások segítségével ezúttal kevesebb térugrással és egy hét helyett négy nap alatt megtették a több galaxis távolságnyi utat. És noha a Szövetség területén ugyan teljesen elterjedt volt az űrutazás, a civil lakosság csak ritkábban, leginkább nyaraláshoz vette igénybe ezt az utazási formát, így Linda és Lilla számára nagy élmény volt bámulni a hatalmas kijelzőkön a csillagokkal pöttyözött feketeséget, arról az izgalomról nem is beszélve, amikor az űrhajó egyenesen belerohant egy csillag felszínébe „tankolni”. Ezen túl minden időt csak egymással tölthettek, a parancsnoki kabin számtalan romantikus pillanatnak lehetett tanúja, a folyosók pedig gyermekkacagástól zengtek, ahogy Zoltán bújócskázott vagy fogócskázott kislányával. Moneybag úr is velük tartott, a boldog házaspár intimebb pillanatai idejére igyekezett visszavonulni saját szobájába, de a családdal mindig együtt étkezett, és időnként Lilla is rá tudta venni némi játékos bolondozásra. Furcsán érezte magát, valahogy különösebben nem is vágyott vissza a Földre, hiszen ott igazából senkije sem volt vagyonán, hatalmán kívül, hacsak nem irigyei. Amikor az utolsó térugrás után már halvány pöttyként látszott a Föld, a pénzember Zoltánhoz lépett. - És mondd, mik a terveid, ha megérkezünk? – kérdezte, immár ők is tegeződtek. - Az a baj, hogy sokat gondolkodtam, de még mindig nem tudom biztosan. Valahogy úgy szeretnék nekilátni a dolognak, hogy azt senki se érzékelje fenyegetésként, utasítgatásként, hanem inkább saját belátásukból gondolják azt, hogy valóban jó lenne változtatni, és örömmel fogadnák a segítséget. Mindenesetre először jóvá kell tennem néhány korábbi vétkemet. … A földi tudósok izgatottan bámulták távcsöveikkel az űr nem túl távoli pontján megnyíló térkapu fényjelenségeit, és a belőle előtűnő csillogó tárgyat. Hiába ötleteltek immár hónapok óta, senki sem tudta tudományosan megmagyarázni, mi lehet a jelenség, és főként, hogyan működhet. A NATO tábornoka, Coollunch, hörögve a szívéhez kapott, amikor tudomást szerzett róla, hogy ismét feltűnt az elátkozott, elfoghatatlan, kinyithatatlan űrhajó. De igyekezett hamar úrrá lenni rosszullétén, és azonnal riadókészültséget rendelt el több titkos különítménynél. Az űrhajó elsőként Németország egyik kertvárosi övezete mellett szállt le. Zoltán céltudatosan igyekezett az egyik sorház felé. Linda a gondolatolvasó készülék segítségével előkereste emlékeiből egy bizonyos személy képét, ezt összevetette az interneten található

49






fotókkal, végül megállapította a keresett illető lakóhelyét. Zoltán bekopogott. Egy férfi nyitott ajtót, kérdőn pillantott az ismeretlenre. - Jó napot, miben segíthetek? - Bocsánatot kérni jöttem. Amikor Magyarországon nyaralt, én loptam el a pénztárcáját. A férfi meglepett arcot vágott, felrémlett előtte az eset, de akárhogy is törte a fejét, leginkább arra gyanakodott, hogy egy koszos hajléktalan volt az, aki kizsebelte. Előtte pedig egy elegáns, kulturált úriember állt. - Emlékszem az esetre, de önre nem – vallotta be a német. – Én egy csövesre gyanakodtam. - Az én voltam. De azóta kaptam egy hihetetlen esélyt, és talán sikerül jó útra térnem. Visszahoztam a pénzét – nyújtott át egy elég tetemes euró bankjegyköteget. – Egy kevés aprót italra költöttem belőle, és most nincs nálam több pénz, de majd azt is megadom – ígérte. – Ja, és azóta leszoktam. - Miről? – a férfi megzavarodott a kezébe nyomott pénztől, nem tudta teljes egészében követni a gondolatsort. - A lopásról és az italozásról is. Még egyszer bocsánat. Minden jót! Zoltán visszatért az űrhajóba. Következő úti cél Budapest volt. Itt egy közért felé vette az irányt. Mivel a többiek is kíváncsiak voltak a földi kínálatra, elkísérték. A nagykövet a vezetőt kérte. - Parancsoljon, uram! - Néhány hónapja betörtem a kirakatot és elloptam néhány palack sajátmárkás bort. Szeretnék bocsánatot kérni. Most sajnos nincs pénzem kifizetni, de szívesen megadom az adataim, és később rendezem a kárt, vagy le is dolgozom, ha gondolja. A boltos eléggé elcsodálkozott ezen az őszinteségi rohamban szenvedő fickón. Emlékezett ugyan a káresetre, de már rég leírták a veszteséget. Még gondolkodott, mit válaszoljon, amikor az amerikai közbeszólt, aki az eltelt hónapok során az interbrain segítségével megtanulta mind a Szövetség, mind magyar ismerőse nyelvét. - Várjon, majd én kifizetem. Elő is vette pénztárcáját, melyet elrablása óta egyszer sem kellett használnia – átadott 10 darab százdolláros bankjegyet. – Ennyi elég lesz? - Igen, uram, bőven. Köszönöm! – a boltvezető meg volt döbbenve, jóval többet kapott a valós kárnál. Az ügy elrendezése után még nézelődtek kicsit, Zoltán útmutatása alapján alaposan be is vásároltak, elvégre egyedül ő ismerte a magyar boltok nagyrészt magyar árukból álló kínálatát. James Moneybag pedig bankkártyájával kifizette a számlát. Lilla csodálkozva próbálta kinyitni egy tábla csoki csomagolását, nem volt rajta se hologram-kivetítős termékreklám, se szenzor, mely érzékeli az üzlet elhagyását, és utána gombnyomásra automatikusan leválik a csomagolás a termékről. Zoltán egy határozott mozdulattal feltépte a fóliát, és odaadta a kislánynak. - Kóstold meg, finom! – bizonygatta. Mivel azonban a lány még sose evett ilyet, letört magának is egy kockát, és a szájába vette, élvezettel engedte szétolvadni nyelvén a csokoládét. Ekkor már lánya, sőt felesége is megkóstolta a földi terméket, az első pillanatok szokatlan ízhatását követően mindketten utánpótlás után nyúltak. Nagyon hamar befalták az egész csomagot. - Apu, ez tényleg nagyon fincsi! Kaphatok még? – kérdezte Lilla összemajszolt szájjal. - Majd ebéd után. Nem szabad egyszerre sokat enni belőle. Utána pedig fogat kell mosni a regeneráló pasztával, mert a földi édességek nem tesznek jót a fogaknak – magyarázta Zoltán. Ezen a kijelentésen a lány és anyja is elcsodálkozott, még sose hallottak olyat, hogy egy élelmiszer bármilyen szempontból is hátrányos, egészségtelen lehetne. De megfogadták a tanácsot, és az űrhajóba visszaérve fogat mostak.

50






Miután még végiglátogatták a Zoltán által kirabolt négy bankfiókot is, érintetlenül visszaszolgáltatva a pénzzel teli zsákokat, az Egyesült Államok felé vették az irányt. - James, amint lesz pénzem, megadom a vásárlás összegét, és kifizetem a kastélyodon esett kárt is, amikor betörtem a falat – szabadkozott Zoltán. - Felejtsd el. Most már a barátom vagy, ennyi belefér – legyintett Moneybag. – Sőt, tudod mit? Mivel a Szövetség nem használ pénzt, így valószínűleg fizetést sem fogsz kapni, adok neked némi készpénzt, aztán majd nyittatok a nevedre egy bankszámlát, hogy fedezni tudd az itteni kiadásaid – ajánlotta fel. - Igazán köszönöm, nagyon rendes vagy! – hálálkodott Zoli. - Apu, mi az a pénz? – kérdezett közbe Lilla. - Hát, édesem, az egy olyan dolog, hogy csak azért adnak bármit is a boltban. Ezen a világon van néhány ember, akinek nagyon sok van belőle, és rengeteg ember, akinek csak alig. Az egyik legfontosabb dolgunk itt éppen az lesz, hogy ezen változtassunk. Eközben megérkeztek az amerikai férfi birtoka fölé. Zoltán egy karórát nyújtott át neki. - Barátom, ez segít a kapcsolattartásban. Ha bármi felmerül, csak szólj! – ajánlotta fel Zoltán. - Köszönöm! – James már látta működés közben az órákat, tudta, mire képesek, így valóban hálás volt. – És ti is szóljatok, ha én segíthetek valamiben. … - Még egy dolgot elintézünk, aztán mára már csak pihenés, nézelődés van hátra – ígérte Zoltán, miután kitették az amerikait annak birtokán. A washingtoni Capitolium fölé lebegtek az űrhajóval. Lilla meg is jegyezte, hogy ezen a bolygón nem tudnak felhőkarcolókat építeni, hiszen még New York mellett elhaladva is a hazaihoz mérten eltörpülő építményeket látott csupán. Hamarosan nagy, kíváncsi tömeg gyűlt össze, akárcsak Zoltán első itt tartott beszéde során. Most személyesen is leereszkedett a díszes épület lépcsősorának tetejére, de mondandóját az űrhajó felhangosította, hologramképét óriás méretben kivetítette, hogy mindenki láthassa, hallhassa a felszólalást. - Tisztelt polgárok! Mielőtt elmondanám, hogy miért jöttem el ismét ide, a világ legnagyobb politikai, katonai és gazdasági hatalmának fővárosába, szeretnék bocsánatot kérni legutóbbi szereplésem miatt. Akkoriban rossz lelkiállapotban voltam, fenyegetőztem, erőszakkal túszt ejtettem, nem viselkedtem úgy, ahogyan az egy nagykövettől elvárható. Persze akkoriban még nem is voltam az. Egyszerű földi polgár voltam, aki véletlenül jutott ennek a csodálatos űrhajónak a birtokába. Ha a körülmények majd megengedik, el fogom mesélni ennek az egész esetnek a pontos történetét. De előtte végre szeretném hajtani küldetésem. Ugyanis jártam abban a világban, ahol ez az űrhajó készült, sok csodát láttam, de a legfontosabb az a tapasztalat volt, hogy az intelligens lények képesek olyan társadalmat kialakítani, amelyben mindenki lehetőséget kap tehetsége kibontakoztatására, és senki sem szenved semmiben hiányt. Mivel azt gondolom, hogy mi, emberek is intelligensek vagyunk, így képesek leszünk közösen egy olyan világot építeni, amelyben megvalósulhatnak az emberiség legmagasztosabb eszményei is. Vendéglátóim számtalan dologra megtanítottak, szolgálati járműként megkaptam ezt a hajót, és kineveztek a Galaktikus Szövetség Földi nagykövetévé. De ezt nem azért mondom el, hogy hencegjek, vagy előjogokat követeljek. Csak azért, mert szeretnék minden erőmmel egy jobb világot teremteni, amiben segítségünkre lesz az űrhajó által képviselt földönkívüli technológia is. Hamarosan részletes programmal jelentkezem, és egyúttal szeretnék minden érdeklődőt felkérni, hogy látogassa meg az „újvilág” honlapját, ahol tájékoztatást nyújtok az aktuális fejleményekről, illetve minden javaslatot, tanácsot, felajánlást, segítő szándékú együttműködést örömmel fogadok. Hiszen

51






nem áll szándékomban egyedül dönteni az egész emberiség sorsa felől. Azt szeretném, ha minden, amit teszünk, közös tervek alapján történne. A földönkívüli háttér pedig csak segít a megvalósításban, de nem utasít. Tehát: dolgozzunk együtt egy szebb jövőért! Akármennyire is patetikus, szerény, de mégis beláthatatlan távlatokkal kecsegtető beszéd volt Zoltáné, az összegyűlt tömeg jóformán néma maradt. Egymás között ugyan duruzsoltak, megvitatták a hallottakat, de valószínűleg túl hihetetlennek tűnt egy jó szándékú segítő felbukkanása a világűrből, vagy nehéz volt elképzelni egy másfajta világot, mint amilyet már évszázadok óta megszokott az emberiség. Zoltán azért megköszönte a figyelmet, majd visszavonult hajójára. Ekkor jelentek meg a légtérben a katonaság helikopterei és vadászrepülői. - Rádióadást vettem – jelentette be a virtuális Linda. - Kapcsold légyszi. - Itt Coollunch tábornoka beszél. Azonnal kövessék a megadott irányvektorokat, és szálljanak le a vadászrepülők kíséretében a jelzett katonai repülőtérre. Az ellenszegülést támadó szándékként értékeljük – utasítgatott-fenyegetőzött a tábornok. - Még ez is – sóhajtott Zoltán kissé kiábrándultan. – Linda, nem akarok harcot, fegyvereket, pusztítást. Meg tudod oldani valamiféle távirányítással, hogy egyszerűen ne tudjanak tüzet nyitni ránk? - Megvizsgálom a kérdést – a számítógépes hölgy bevetette speciális szenzorait és manipulátorait, néhány másodperc után a válasz is megvolt. – Igen. - Akkor csináld, légy szíves! – ezt követően a tábornoknak válaszolt. – Sajnálom, uram, de a Galaktikus Szövetség megbízottjaként nem vagyok köteles földi utasításoknak engedelmeskedni. Békés szándékkal jöttünk, ezt be is bizonyítjuk azzal, hogy vitánk következtében egyetlen fegyver sem fog eldördülni, senki sem fog megsérülni. Egyúttal kérjük fegyvertelen járművünket idegen állam nagykövetségeként diplomáciai oltalom alá helyezni. Katonai célra alkalmazható technológiák átadása pedig tárgyalásaink jelenlegi szakaszában egyelőre kizárt. Köszönöm a figyelmet. Zoltán bontotta a vonalat, aztán lassan elkormányozta űrhajóját a Capitolium légteréből. A nagyított felvételek és a kétségbeesett rádióadások alapján nyomon követhette a vadászgépek pilótáinak zavarodottságát, hogy az elektronika nem reagál utasításaikra, és képtelenek tüzet nyitni az idegen légi járműre. De a nagykövet tudta, mostantól nem árthat senkinek, és nagyon türelmesnek kell lennie, amíg az emberiség képes lesz megszabadulni görcsös bizalmatlanságától, hatalomvágyától. Linda a vezérlő ajtajából figyelte férje tevékenységét, elgondolkodó, kissé csalódott arckifejezését. - Ne bántson, hogy a beszéded nem fogadták azonnal ovációval. Ha majd látni fogják, hogy valóban történik is valami változás, úgyis melléd állnak. Kezdd el kicsiben – javasolta a nő, eközben odalépett Zoltánhoz, és biztatóan végigsimított kezén. … Zoltán karórája bejövő hívást jelzett. A férfi fogadta ezt. Meg is jelent előtte James barátja kisméretű hologramképe. - Szervusz, barátom! – üdvözölte a magyar a dúsgazdag amerikait. – Miben segíthetek? - Szevasz! Azért hívtalak, mert az utóbbi napokban a tévéközvetítésekben nyomon követtem a beszédeid, és azt is megfigyeltem, hogy az emberek nem nagyon lelkesednek, mintha bizalmatlanok volnának. - Én pont ugyanezt éreztem. Lehet, hogy egyedül túl kevés vagyok ahhoz, hogy megváltoztassam az emberiség mentalitását, még ha a két Linda segítenek is benne…

52






- Idővel biztos sikerülne – vélte az amerikai. – De én is gondolkodtam. Ahogy hazaértem, azonnal megjelentek rég nem látott ismerőseim, üzleti partnereim, állítólagos barátaim, és ugyan megkérdezték, hogy mi történt velem távollétem több hónapja során, de annyira nyilvánvalóan látszott rajtuk, hogy erőltetik az udvariaskodást, mielőbb rá is tértek a pénzügyekre, különféle üzleti ajánlatokkal halmozva el, melyek mind arra voltak kihegyezve, hogy lehetőleg pénzt adjak nekik. - Igen, meséltél már korábban is hasonlóról. És mit tettél? - Elgondolkodtam azon, hogy hiába vagyok a világ legvagyonosabb embere, az utóbbi idők tapasztalataival a hátam mögött már nem élvezem a talpnyalók és önérdeklesők sunyi machinációit. Arra vágyom, hogy ne csak a pénzemért tiszteljenek, hanem olyan tettekért, amelyekkel ténylegesen az emberi faj fejlődését szolgálom. - Jó érzés másoktól is ilyen nemes gondolatokat hallani. Bevallom, mielőtt a Szövetségbe látogattunk volna, én is roppant önző, embergyűlölő voltam, annyi különbséggel, hogy én a csórók seregét gyarapítottam. Úgy látszik, van ott náluk „valami a levegőben”, ami képes megváltoztatni az emberek egymás letaposására irányuló késztetéseit. - Én pont ugyanezt éreztem. Eleinte még tombolt bennem a gőg, a dac és a felsőbbrendűség tudata, de minél többet voltam ott, minél több lakossal találkoztam, annál inkább elszégyelltem magam addigi életem miatt. Ezért is döntöttem úgy, hogy felajánlom a vállalatbirodalmam nyújtotta pénzügyi-, marketing- és termelőkapacitásokat a terved megvalósításának elősegítésére. Zoltán hosszú ideig szóhoz sem jutott a meglepetéstől. Végül csak kinyögött valami válaszfélét. - Hát, ez igazán nem semmi. Nagyon köszönöm! A céged lehetőségei és az űrhajó által birtokolt hatalmas technológiai tudás együttesen már komoly érvként fog hatni – vélekedett Zoltán. - Akkor találkozhatnánk valamikor megbeszélni a részleteket? – érdeklődött James. - Természetesen. Már indulok is. … Eltelt néhány év. Zoltán és amerikai üzletember barátja, James éppen az újonnan felépített, erőművi berendezéseket és akkumulátorokat gyártó üzem egyik futószalagja mellett beszélgettek. - Még az űrhajód által rendelkezésünkre bocsátott tervrajzok alapján sem volt könnyű helyi technológiai alapokból kifejleszteni a fúziós erőművet és a nagykapacitású, veszteségmentes akkumulátorokat, de megérte a munka. Az összes autógyár, minden mobiltelefont és hordozható számítógépet előállító cég nálunk áll sorba, hogy termékeik is a több hétnyi folyamatos üzemidőt lehetővé tevő akkumulátorainkkal lehessenek szerelve. A világban egymást követően üzembe helyezett környezetbarát fúziós erőműveink jóvoltából pedig sorra lehet bezárni a szennyező vagy veszélyes erőműveket, az áram pedig olyan olcsóvá vált, hogy az összes energiaigényes iparág szárnyalni kezdett – foglalta össze az eddigi munka néhány jelentős eredményét James. - Be kell vallanom – válaszolta Zoltán –, én azt hittem, jóval hosszabb időre lesz szükség, mire annyi mindent elérünk, ahol most tartunk. De örülök, hogy tévedtem. Egy dologra viszont nagyon figyelnünk kell – figyelmeztetett. – Minden ember számára, akinek a mi fejlesztéseink következtében megszűnik a munkahelye, vagy munkát kell biztosítanunk, vagy továbbképzési lehetőséget, és utána munkát… Méghozzá kulturáltat, jól megfizetettet, hogy végre a társadalmi különbségek is kiegyenlítődhessenek. - Ezzel én is tisztában vagyok. Már eddig is több százezer új munkaerőt vettem fel a céghez világszerte, a növekvő nyereségből pedig egyrészt további fejlesztéseken dolgozunk,

53






másrészt új, átlag felett megfizetett munkahelyeket teremtünk, harmadrészt támogatjuk a világ kormányainak mindennemű előremutató oktatási, kulturális, egészségügyi és egyéb társadalomjobbító célkitűzéseit. - Így a helyes. És hogy érzed magad, hogy mindezt elérted? - Határozottan jól. Ugyan a talpnyalók még mindig megpróbálkoznak pénzhez jutni tőlem, de ez igazán csekély kellemetlenség ahhoz képest, hogy egyre több átlagember szólít meg az utcán, vagy ír hálálkodó levelet amiért segítettem neki a tanulmányaiban, a munkához, otthonhoz jutásban. És ez roppant jó érzés. Ahogy az is, hogy a műkincsekkel telezsúfolt kastélyomból a nagyközönség által látogatható múzeumot hoztam létre, én pedig beköltöztem a városba, egy kisebb lakásba, az emberek közé, ahol valódi közösségi életet élhetek. Sajnos még előfordul, hogy egy-egy őrült megpróbál elrabolni vagy megölni, amiért az új irányvonal mellé álltam, de a karóra eddig minden veszélytől megvédett. - Igazán örülök ezeknek a jó híreknek. - És te mivel foglalatoskodsz mostanában? - Én a politikai életben próbálok kicsit rendet vágni. Szerencsére én is egész jól haladok. Sikerült elsimítanom több helyi, háborúval fenyegető konfliktust, közvetítenem vallási viszályok megoldásában, lendületet adnom a világ országainak integrációs törekvéseik megvalósításához. Ha szerencsém van, meg fogom élni, hogy egy ENSZ-szerű szervezet vezetésével megalakuljon egy világkormány, amely minden szövetségi tartomány egyenlő fejlődési lehetőségeiről gondoskodhatna. Akkor majd egyetlen pénznem lesz, hogy ne lehessen árfolyamváltozásokra spekulálni; közös, az emberiség egészének érdekeit szem előtt tartó külpolitika; egyetlen közös fegyveres erő az esetleges bűnözők, terroristák, vagy külső fenyegetések leküzdésére. Ehhez persze még hosszú út vezet, de néhány eredményt máris elértem. Unszolásomra nemzetközi egyezmény született például arról, hogy a tőzsdéknek csak valódi kereskedelmi funkciói lehetnek a spekuláció helyett, a bankok pedig csak önköltségi kamatot szedhetnek hiteleik után, így lassan leépülhet a világ hatalmas adósságállománya, megszűnhet az infláció és elkerülhetők lesznek a gazdaság hullámvasút-szerű ingadozásai. - Csodálatos. És Linda, a gyerekek hogy vannak? - A feleségem egy kórházi berendezéseket gyártó cég vezetője lett, szintén az űrhajó által tárolt tervrajzok alapján minden eddiginél modernebb és fájdalommentesebb módszereket fejlesztenek ki eddig gyógyíthatatlannak hitt betegségek leküzdésére. Lilla földi iskolába jár, olyan jó látni, hogy erkölcsi nevelésünk eredményes volt, mert nem hagyja magát abba az irányba csábítani, hogy nagyzolni akarjon, netán bizonyos osztálytársaival szemben kirekesztően viselkedjen. Sőt, igyekszik igazi együttműködő, baráti közösséggé összefogni az osztályt, az iskolát, és ez egész jól is megy neki. Úgy érzem, jó politikus, nagykövet válhat majd belőle – mosolyodott el Zoltán meghatottan. – A kisfiunk is óvodás már, jókat játszunk délutánonként, este mesélek neki, imádom az aranyos kis csöppséget! Mindkét férfi örült egymás sikereinek, kellemes tapasztalatainak, barátságban váltak el egymástól. Zoltán kilépett a legújabb energetikai készülékgyártó üzem munkacsarnokának ajtaján, a gyárudvar gondozott parkján keresztülsétálva szemügyre vette a hatalmas légbeszívó csöveket, melyek a magasba nyúlva átszűrték a légkört, kivonva belőle a szennyező anyagokat, a folyamat végén tiszta levegőt bocsátva a környezetbe. Az utcára érve halkan suhanó elektromos autók és buszok kavalkádja fogadta a férfit, aki szintén környezettudatos lakosként biciklire pattant, és a város sűrűn kiépített kerékpárút-hálózatát igénybe véve hazafelé indult. Útközben megcsodálta Budapest régi és új épületeinek igényesen karban tartott homlokzatait (amelyik épület nem újnak nézett ki, azt épp állványok fogták közre, és kőművesek serénykedtek rendbetételén), a szépen gondozott sétányokat, parkokat, ahol eldobott szemetet nem látott, csak a kényelmes, frissen festett padokon üldögélő idős

54






házaspárokat, vagy ifjú szerelmeseket, gyermekeivel játszótérre igyekvő fiatal szülőket, kultúrált baráti társaságokat. Hazaérve apró de barátságos kertes házába gyermekei egyből a nyakába ugrottak, és Linda is forró csókokkal várta. Ők is megkedvelték az életet ezen a furcsa, de fejlődésében jó irányt vett bolygón. Mind boldogok voltak, szeretetben éltek. Ahogy a férfi visszagondolt életének utóbbi mozgalmas éveire, szükségét érezte, hogy a virtuális Lindának is mondjon néhány jó szót. - Még néhány év, és az emberiség méltóvá válik arra, hogy az immár Intergalaktikus Szövetség tagjává válhasson. Megmentettél, türelmesen tanítgatva esélyt adtál jobbá válni, ahogyan az egész emberiségnek is. Az egész fajom nevében köszönöm, Linda! – szólt karórájába.

Regőczi Gergely

v1.00 : Budapest, 2012. 04. 14.

55

Esély Sci-fi novella BUDAPEST 2012

Recommend Documents