Regőczi Gergely Budapest 200 év múlva Utópisztikus novella Budapest 2011

Regőczi Gergely

Budapest 200 év múlva Utópisztikus novella

Budapest 2011.



Regőczi Gergely: Budapest 200 év múlva



- Mégis mi a fenének tanulnék, amikor egyetlen csettintésemre mindent megcsinálnak helyettem a robotok? Miért tömném a fejem a sok használhatatlan adattal, amikor helyette szórakozhatok is? – szegezte a kérdést anyjának a tinédzser suhanc. - Hát… – az anya kifogyott az érvekből, össze kellett szednie gondolatait – azért, mert a tudás önbizalmat ad, tiszteletet ébreszt. Egyébként is, meg akarsz bukni? Rajtad fog röhögni az egész osztály! – próbált más irányból is közelíteni a témához. - Akkor sem érdekel. Az önbizalmammal pedig így sincs gondom. Én vagyok a számítógépes játékokban az ász, nekem ez így pont jó – a srác lezártnak tekintette a vitát, és tüntetőleg bevonult szobájába. A fotocellás ajtó hangtalanul siklott félre előtte, majd zárult össze mögötte. A fiú gondolati úton tudatta a vezérlő automatikával, hogy nem kíván vendéget fogadni, így anyja hiába akart utána menni, a nyílászáró útját állta. - Na de Tiborkám… – torpant meg a nő, hangjából megbántottság, elkeseredettség sugárzott. – Nem elég, hogy nem hallgatsz már rám, még ki is zárod a saját anyád… Válasz nem érkezett, az alig néhány milliméter vastag ajtó hangszigetelő képessége tökéletes volt. Tibor leült foteljébe, mely egyfajta antigravitációs párnaként tartotta meg testét anélkül, hogy bármihez is hozzáért volna. Így a bútordarab maximálisan kényelmes volt, arról nem is beszélve, hogy a pillanatnyi igényekhez szabva szabadon állíthatta alakját, rugalmasságát. A srác néhány percig csak hátradőlve feküdt, ennyi idő bőven elég volt ahhoz, hogy elhessegesse tudatából lelkiismeretének gyenge próbálkozásait. Ezt követően – szintén gondolati úton – bekapcsolta a holovíziót. A készülék a szoba minden egyes faláról térhatású képet sugárzott, így bármerre nézett a fiatal, az aktuálisan közvetített eseménysor kellős közepén érezhette magát. Az extrém sportok csatornájára váltott, éppen egy „aszteroidafutam” volt műsoron. Tibor imádta ezeket. A mindenre elszánt versenyzők egyszemélyes űrhajóikkal felsorakoztak a Mars és Jupiter között húzódó aszteroidaövezet kellős közepén kijelölt startvonalnál azzal a céllal, hogy minél gyorsabban megkerüljék a Napot, mindvégig az övezet határai között maradva. Más szabály nem volt, sőt a műsor rajongótábora igényelte a minél durvább megnyilvánulásokat. Tibi is őrjöngött a gyönyörtől, amikor egy-egy ügyetlenebb pilóta kisodródott az optimális pályavonalról, és nekicsapódott egy lebegő sziklatömbnek. Ilyenkor robbanások felvillanásai vakították el az akciósóvár szemeket. A holovíziót bámuló suhanc csak azt sajnálta, hogy a futamok túl hamar véget értek, a fürge, fúziós erőforrások által hajtott versenyűrhajók néhány óra alatt teljesítették a több milliárd kilométeres távot. Ekkor a nyertes ünneplése következett. Tibor sóvárogva figyelte az aktuális sztárt, amint gyönyörű nők koszorújában átvette a győztesnek járó többmilliós díjat. - Egyszer én is el akarok oda jutni! – sóhajtott a srác vágyakozva, az nem zavarta, hogy mindez teljességgel illegális volt. Kalandorientált agyában meg is fogant egy ötlet, gyorsan utánanézett a világhálón, aztán már indult is. - Hová-hová fiatalember? – vonta kérdőre anyja. – Kész a házid? - Megyek nyomulni a haverokkal – rándította meg vállát a fiú, hosszasabban társalogni egyáltalán nem volt kedve. Tibor előhalászta egyszemélyes városi közlekedőeszközét a lépcsőházi tárolóból, csak azt nem értette soha, hogy miért nevezik a meghajtó-egységgel ellátott, fémrúddal összekötött kormányból és nyeregből álló szerkezetet kerékpárnak, amikor annak egyetlen kereke sincs. Persze nem időzött sokat ilyen filozófiai kérdésekkel, gyorsan megbütykölte a meghajtást a neten látottak szerint, aztán az utcára sietett. A srác lazán eldobta a „kerékpárt”, a gépezet lebegve a levegőben maradt. Tibi a nyeregbe pattant, lábait a tartólapra helyezte, megmarkolta a kormányt, és „gázt adott”, bár arra már senki sem emlékezett, hogy honnan származik ez a kifejezés, hiszen az antigravitációs

1






meghajtása révén lebegő bicaj a város alatt húzódó kábelekből elektromos indukció útján nyerte az energiát. No nem mintha Tibor ez utóbbi mibenlétével tisztában lett volna… A bicikli meglódult, de vezetője még visszafogta magát, csupán 30 kilométerórás sebességre gyorsított, a többi kerékpáros is körülbelül ennyivel suhant az úttest felett. A gyalogosokon és biciklistákon kívül kizárólag a közösségi közlekedés szintén antigravitációs meghajtású, lebegő, áramvonalas buszai rótták az utakat, így mindenki kényelmesen manőverezhetett a fákkal, bokrokkal szegélyezett, tiszta levegőjű, széles sétányokon. A külvárosi, pillekönnyű, papírvékonyságú, de mégis hihetetlenül ellenálló, nanotechnológiás anyagokból épült, napelem-bevonatú felhőkarcolókat lassan felváltották a fiatalok szemében őskori, még kőből, téglából felhúzott belvárosi épületek. Tibi is fejét csóválva szemlélte az abszolút céltalan, felesleges kőfaragványokkal, stukkókkal cicomázott szűk odúkat. Ha rajta múlt volna, minden régebbi építményt lebontatott volna, hogy a legmodernebb technológiával újakat állítson helyükre. De valamiféle elmebeteg hagyománytisztelet miatt Budapest vezetése egyelőre ellenállt az ez irányú kezdeményezéseknek. Tibi kiért a Duna-partra. A folyam méltóságteljesen hömpölygött a régi hidak pillérei között, hullámain napfény csillogott. A naplemente vöröses sugaraiban fürdőztek a Vár palotáinak tetőcserepei is, a túloldalon pedig az Országház ablakai szikráztak a fényben. De a suhancra továbbra is vajmi kevés érzelmi ráhatást gyakorolt ez a panoráma, legfeljebb undort váltott ki belőle a sok giccs… De nem is a látvány kedvéért mozdult ki. A Pesti alsó rakparton eljutott az Astoriaöbölhöz, mely egy 2 kilométer átmérőjű, kör alakú, a Duna vizével feltöltődött képződmény volt, közepén egy kis mesterséges szigeten a nőalakot formázó, zöldes patinával borított Szabadság-szoborral. Az Erzsébet hídról kerékpárral vagy busszal lehajtók pont szemből csodálhatták meg a szobrot, mielőtt az öblöt körülölelő körforgalomra rákanyarodtak volna. Ennek a helynek a történetéről még Tibor is hallott valamit. Állítólag másfél évszázada valami nagy háborúban egy bomba ütötte a hatalmas krátert, ahol most a tó vize hullámzik, de korábban a belváros épületei álltak. Ám végül a magyarok diadalmaskodtak, és úgy döntöttek, hogy Budapestet eredeti formájában építik újjá, kivéve a Duna által elöntött krátert, amit a szoborral kiegészítve mementóként az utókorra hagynak, figyelmeztetendő őket valamire, amire a suhanc már nem emlékezett. A két-három mondatnál hosszabb, iskolában hallott, netán könyvben olvasott eszmefuttatások ugyanis rendszerint unalmassá váltak számára. A fiú ujjai bizseregtek lebegő kerékpárja gázkarján. Az öblöt körülvevő 6 kilométer hosszú, szabályos kör alakú út kiváló versenypályának ígérkezett. Tibi ütközésig húzta a gyorsítókart, járműve másodpercek alatt elérte a 200 kilométerórás sebességet, a srác maga sem számított ekkora teljesítményre, az első pillanatokban majdnem leesett, de aztán jobban megmarkolta a kormányt, és kezdte élvezni a helyzetet. Szinte elmosódott foltként cikázott a többi, szabályosan közlekedő jármű között. A kerékpárosok, a buszok utasai és sofőrjei értetlenül kapkodták fejüket utána. Hamarosan megjelentek Tibor haverjai is, hasonlóan megbuherált cangáikkal, hogy száguldozásukkal még inkább őrületbe kergessék a szabályosan haladókat. Ezt már a rendőrség sem nézhette tétlenül, perceken belül feltűntek szirénázó, lebegő járműveik. - Hat kerékpáros tizenévest üldözünk. Valószínűleg semlegesítették a sebességkorlátozó egységeket – jelentette rádióján keresztül az egyik egyenruhás. Tibor a melléje felzárkózott barátaira vigyorgott, mindannyiuknak bejött a balhé. Csak az erősödő szirénázásra fordultak hátra, kicsit ugyan megszeppentek a nyomukba szegődő rendfenntartóktól, de nem olyan fából faragták őket, hogy egyszerűen megadják magukat. - Irány a Városliget! – ordította társainak Tibi.

2






Járműveik ugyan hangtalanul suhantak, de a menetszél erős süvítése elnyomta az egyéb zajokat. A suhancok elhagyták a körforgalmat. Harsány csatakiáltásokat hallatva szlalomoztak a közlekedés többi résztvevője között. - A zsernyákok egyre közelebb vannak! Le kéne rázni őket! – ordította Tibor egyik cimborája. Ezzel mind egyetértettek. Mire néhány szóban megbeszélték a stratégiát, már a Városliget zöld fái, sűrű, virágokkal borított bokrai suhantak el tőlük jobbra. A srácok megvárták, amíg a rendőrök szinte utolérik őket, aztán egyikük jelére váratlanul, hirtelen félrerántották a kormányt, és beszáguldottak a bokrok közé. A lebegve suhanó rendőrjárműveket továbbsodorta a lendület, így a fiatalok nyertek egy kis időt. Tibor is követte haverjait a bokrok közé. De amint letértek az útról, kerékpárjaik azonnal a földre zuhantak, és a gyepet felszántva bukfenceztek tovább, az ülésekből kiesett gazdáikkal egyetemben. Néhány tíz méteren belül gép és ember egyaránt megállapodott. - A rohadt életbe! – tápászkodott fel nehézkesen Tibi, meglehetősen sajogtak térdei, könyökei. – Csak azt szúrtuk el, hogy a parkokban nincsenek energiakábelek a föld alatt… Megvagytok? – kérdezte társaitól. Azok szintén nyögve, káromkodva küzdték magukat lábra, de komolyabban nem sérültek meg. Amennyire gyorsan csak tudtak, elbicegtek a legközelebbi parki ösvényhez, ahol elvegyültek a közeli éjszakai szórakozóhely felé hömpölygő tömegben. Kicsit leporolták ruházatukat, mely nanotechnológiás felépítésének köszönhetően nem szakadt el, sőt öntisztító atomszerkezetének köszönhetően még a rákenődött sár is egy kézmozdulattal eltávolítható volt. Mire a rendőrök szintén behatoltak a bokrok közé, már csak a hátrahagyott kerékpárokat találták meg, a park forgatagában esélyük sem volt kiszúrni a rendbontókat. - Egyre több az ezekhez hasonló semmirekellő huligán – morogta az egyik egyenruhás. - Kezelhetetlen ez a mai fiatalság – értett egyet társa. – Hova jut így a világ? – csóválta fejét. Tiborék egy ideig követték a tömeget. - Álljunk már meg egy kicsit! – nyögte végül egyikük. – Durván fáj a térdem. A többiek sem voltak a csúcson, így egy félreesőbb ösvényt kiszemelve leültek egy padra. - Piát hoztál? – tette fel egyikük a lényegre törő kérdést. - Persze, nesze! – vette elő hátizsákjából a flakont társa. - Én is hoztam valamit – vigyorgott Tibi, miközben apró színes bogyókat bányászott elő zsebeiből. – Ettől elmúlik a térdfájásod… Mind bekaptak néhány pirulát, amit leöblítettek némi töménnyel. A tabletták gyorsan feloldódtak, tartalmuk szétáramlott testükben. Apró nanorobotok milliárdjai kapcsolódtak idegrendszerük szinapszisaihoz, várva a további utasítást. Tibor elővette az űrtechnológiás droghoz tartozó távirányítót. - Mit akartok érezni? – kérdezte. - Ne fájjon semmim, és legyek király csávó! – jött egy tipp. Tibi bólintott, állítgatott néhány értéket, testüket bizsergés járta át, a nanorobotok új jeleket sugároztak idegsejtjeikbe. A fájdalom pillanatok alatt megszűnt, és tökéletes magabiztosság, felsőbbrendűség érzete járta át őket. - Ez az, isten vagyok! – üvöltötte az egyik suhanc, felállt a padra, és addig ugrált rajta, míg ketté nem tört a deszka. Ezután szétrúgták a háttámlát is, kővel szétdobták néhány kandeláber üvegezését, illetve energiatakarékos fényforrását, végezetül kitépték a földből a közeli hulladékgyűjtő edényt, és szétszórták tartalmát. Dolguk végeztével elindultak a közeli diszkó felé. Amint a parkban járőröző, mesterséges intelligenciával felruházott, tökéletesen emberi küllemű robotok észlelték a rongálást, azonnal összesereglettek, szerszámok, pótalkatrészek kerültek elő, hogy gyors és egyben precíz munkavégzéssel mielőbb helyreállíthassák az

3






eredeti állapotokat. Nekik köszönhetően nyújtott a park, a város folyamatosan tökéletesen ápolt, gondozott összhatást. Koszt, eldobált szemetet, bármilyen hibát nagyítóval keresve sem lehetett volna találni. Tiborék megérkeztek a diszkóhoz, egy kupolával lefedett, több ezer négyzetméteres szórakozóhelyhez. A biztonsági őrök védvonalán is átjutottak, mivel a mesterséges stimulációnak köszönhetően nem látszott rajtuk, hogy előzőleg mennyire berúgtak. Azonnal a több ezres tömeg forgatagában találták magukat, az üvöltő zene ritmusára rezonáltak a falak, az emberi testek. A bulizók fölé színes hologram-videoklipeket vetítettek, és bár a 18 éven aluliak legálisan nem kaphattak volna tudatmódosító szereket, például alkoholt, ez senkinek sem jelentett akadályt, a mulatozók között elvegyülve ugyanis mindenféle dílerek kínálták portékáikat. A hattagú banda tagjai táncoltak, még jobban berúgtak, bedrogozták magukat, és egyre jobban élvezték a bulit. Ahogy a csarnokban hullámzott a tömeg, egyszer csak egy hozzájuk hasonló korú fiatal lányokból álló társaság mellett találták magukat. Azonnal elkezdtek nyomulni rájuk, nem sok kellett, és már egymáshoz bújva vonaglottak a zenére, közben a ruháik alatt taperolva egymást. - Kértek sapkát? – vetődött melléjük egy újabb üzér. - Ja, kettőt – vetett oda Tibor némi pénzt, eközben újdonsült „barátnőjére” kacsintva. A lány szemében is izgalom, kéjsóvár vágy izzott. Elvonultak a mosdóba, bezárkóztak egy kabinba, letépték egymásról a ruhát, csupán a korábban beszerzett sapkát (eléggé megtévesztő név arra a technológiai csodára, amit valójában takart) húzták fejükre. Szinkronizálták a két eszközt, aztán egymásnak estek. A sapkák is tették dolgukat, mely nem volt más, mint összekapcsolni a két személy tudatát. Így mindketten pontosan érzeték azt, amit a másik, képessé váltak úgy összehangolni mozdulataikat, hogy mindkettőjüknek a lehető legjobb legyen, s befejezésként a végső kéj pillanatait is duplán élvezhették ki, hiszen a sajátjukén kívül a másik orgazmusát is átélték. Végül csak eltelt az este, Tibi jócskán elfáradt, a stimulánsok sem voltak már képesek maradéktalanul kompenzálni elszökő erejét, a hajnali órákban tántorgott haza, ruhástól zuhant kényelmes antigravitátiós foteljába. Úgy érezte, alig pár percet aludt, amikor teste szörnyű zaj kíséretében megrázkódott. Ahogy tudata lassan tisztult, ráeszmélt, hogy anyja próbálja felébreszteni. - Fiam, hogy nézel ki már megint! Kelj fel, mosdjál meg, indulni kell az iskolába! Tibor leginkább lógni szeretett volna a suliból, de ha már olyan óvatlan volt, hogy elalvás előtt nem zárta magára az ajtót, kénytelen volt feltápászkodni, és eltántorogni a gimnáziumba, ahol csak próbálkoztak a tanításával, kétes eredménnyel. Kicsit elkésett, a folyosókon csupán néhány robot dolgozott, karbantartási munkálatokat végeztek az épületen. Tibi belépett az osztályterembe. - Jó reggelt, fiatalúr! Remélem, kipihented magad – üdvözölte a történelemtanár némi gúnnyal a hangjában. - Császtok! – köszönt a srác osztálytársainak, és leült a helyére. A tanárnak válaszolni sértette volna a méltóságát. A pedagógust ez már meg sem lepte, sokkal durvább dolgokat is elkövettek mihaszna diákjai. Így hát ott folytatta mondandóját, ahol Tibor érkezésekor félbeszakította. - Így alakult ki a XXII. század második felére a garantált jövedelem rendszere. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy rengeteg hazánkfia sok évtizedes önfeláldozó munkájára, tudományos-technológiai fejlesztések hosszú sorára volt szükség ahhoz, hogy a gazdaság elérje azt a termelési hatékonyságot, amikor minden ember alanyi jogon alsó középosztálybeli színvonalú megélhetéshez elegendő rendszeres anyagi juttatásban részesülhet, anélkül hogy ezért cserébe bármiféle munkát kelljen végeznie. Az automatizáció, robotizáció térhódítása, valamint a pénzrendszer átszervezése nélkül mindez nem lenne lehetséges. De természetesen

4






van lehetőség arra is, hogy aki szeretne dolgozni, alkotni, az megtehesse, ezért extra juttatásokban részesülve… Tibor néhány másodpercre elgondolkodott mindezen. A garantált jövedelem kiskorúaknak szintén járt, így neki is, és ezt természetesnek vette. Az összeg jól is jött ahhoz, hogy folyamatosan megvehesse a legújabb számítógépes rendszereket és egyéb technikai kütyüket, melyek nélkül el sem tudta volna képzelni életét. De amint mindezt nyugtázta, érdeklődése rohamosan lanyhult, elunta magát. Oldalra pislantva ugyanezt vélte felfedezni haverjai arcvonásain is. Rájuk kacsintott, egyre gondoltak. Feltűrte bal ingujját, egy modern karóra vált láthatóvá. Néhány helyen megérintette a kijelzőjét, ekkor a készülék holografikusan viselője elé vetített egy képernyőt és billentyűzetet. Sőt a látványt úgy is be lehetett állítani, hogy csak a karóra viselője észlelhesse, más szögből láthatatlan legyen a vetített kép. Mivel Tibor iskolában volt, és sutyiban akart számítógépezni, magától értetődő módon igénybe is vette ezt a funkciót, ahogyan barátai is. A fülhallgatók elrejtése se okozott gondot, a gombostűfejnyi méretű, vezeték nélküli eszközök tökéletes hangélményt nyújtottak. Az óra apró tokjába komoly teljesítményű komputert zsúfoltak, a legújabb játékok is futottak rajta. Attól sem kellett tartani, hogy az energiaforrása lemerül, mert ez a fúziós mikroelemeknek köszönhetően gyakorlatilag lehetetlen volt. A hat jó barát vezeték nélküli hálózatba kötötte az órákat, majd játszani kezdtek. Éppen egy izgalmas illegális gyorsulási versenyen próbálták leküzdeni egymást a tökéletesen kidolgozott virtuális Budapest területén, amikor a tanár megemelte hangját. - Figyeltek rám egyáltalán? Mi a frászt csináltok? – lépett Tibi mögé, és ebből a szögből ő is meglátta a számítógép vetített képernyőjét. – Szóval játszol az órámon… – állapította meg száraz hangon, mely éppen ettől vált fenyegetővé. – Na, fiam, ezt most azonnal kikapcsolod, és kijössz felelni! A srác gondolatban dühöngött, hiszen éppen nyerésre állt. De nyíltan szembeszállni tanárával mégsem merészelt. - Mesélj valamit 2048-ról, talán ragadt rád valami múlt óráról – választott témát a töritanár. Tibor megkísérelt visszaemlékezni. Hamar eszébe jutott, hogy akkor is a haverjaival játszott űrhajóversenyest. A kérdezett témáról viszont halvány sejtelme sem volt. Csak állt némán, és a padlót bámulta. A tanár várt kicsit, de aztán megunta. - Jól van, fiacskám, kapsz még egy egyest. Közeleg az évvége, és idén még nem is volt más jegyed. Ha nem változtatsz sürgősen a hozzáállásodon, megbuktatlak – fenyegetőzött. „Ha megbuktatnak, akkor más osztályba fogok járni, mint a haverok – gondolkodott el Tibi. – És ez szívás lenne. Ráadásul a bukottaknak csökkentik a garantált jövedelmét – ennyit még ő is megjegyzett a témáról. – Mi a francból fogom akkor megvenni a legújabb cuccokat?” – rémült meg a borús kilátásoktól. - Nos? – topogott lábával az oktató. - Hát, izé, mit kéne csinálnom? - Ez már mindjárt jobban hangzik, mint az eddigi megnyilvánulásaid – bólintott a tanár. – Legyen mondjuk… Igen. Írj egy összefoglaló fogalmazást Magyarország történetéről a XXI. század elejétől napjainkig. De tényleg te írd, mert szóban is ki fogom kérdezni! – emelte fel mutatóujját. – Ha elégedett leszek, nem buktatlak meg – ígérte. - Anyu, ez a szemét töritanár folyton velem packázik, biztos pikkel rám – háborgott Tibor. - Őszinte legyek? Nem csodálkozom. Sőt egyet is értek vele. Ha néha figyelnél az órákon, tanulnál, biztos nem történt volna ilyesmi. - De mégis, mit csináljak? Hogy tudnék én történelmi esszét írni? – a kérdéssel bevallotta, hogy abszolút nem konyít a témához.

5






- Tudod mit? Látogasd meg a dédnagyapád. Ő segíthet. - Azt a kriptaszökevényt a múzeumában? Már a helyszíntől is viszolygok – borzongott meg a srác. - Vegyél erőt magadon – vont vállat anyja. Tibor hamarosan a Hősök tere északi oldalán pompázó Szépművészeti Múzeum bejárata előtt álldogált. Megborzongott a giccses, archaikus épületre meredve, de végül sóhajtott egyet, és belépett. Útbaigazították az igazgató irodájához. Benyitva újfent visszataszító látvány fogadta. Sehol nem volt hologram-kivetítő, sőt a helyiséget körbe elavult, faragott fa polcokkal bútorozták, melyek régi könyvek alatt roskadoztak. Az igazgató íróasztala is hasonlóan ósdi darab volt. - Szia, fiam – üdvözölte őt dédnagyapja, egy 90 éves, koránál jóval fiatalosabb úr. – Rég nem láttalak. Sose voltál otthon, amikor a szüleidet meglátogattam. - Hát, izé… – Tibi nem akarta bevallani, hogy szándékosan ment el olyankor, mert nem volt kíváncsi a dédi meséire a régi időkről. – Majd legközelebb… - Jól van, semmi baj. És minek köszönhetem, hogy idejöttél? – az öregen látszott az öröm. - Nos, egy kis segítségre lenne szükségem, Vilmos bácsi – őszintén elmesélte az előzményeket, aztán kibökte a lényeget. – Esszét kellene írnom a XXI. és XXII. század történelméről, de fogalmam sincs, hogy kezdjek bele. Van itt valami a múzeumban, ami segíthet? - Nem nagyon – csóválta fejét az öreg. – Csak festmények, szobrok. De ha tényleg érdekel, mutatok neked valamit – állt fel karosszékéből. A fiú követte idős rokonát, akármennyire is nem volt kedve jópofizni, hülye történeteket hallgatni. Vilmos bácsi fiatalos, ruganyos léptekkel indult lefelé a széles márvány lépcsősorokon, meg sem állt a pincéig. Belépett egy üres helyiségbe, ahol megérintette a fal egy bizonyos pontját. A burkolat egyik kőlapja félrecsúszott, egy apró adatbeviteli konzol vált láthatóvá, az öreg beütötte a kódot. Ekkor egy eddig láthatatlan rejtett ajtó nyílt ki a falon, a belső kőburkolat vastag páncéllapra volt erősítve. Vilmos bá’ belépett a félhomályos nyílásba, Tibi megszeppenve követte. A páncélajtó önműködően bezárult mögöttük. További lépcsősorok vezettek a mélybe. Egy széles, földalatti folyosóra érkeztek, mely mindkét irányban sötétségbe veszett. Összesen 5 lámpa nyújtott némi világosságot. - Van kedved biciklizni? – kacsintott Tibire az öreg. - Persze! – vágta rá a suhanc. - Akkor ragadj meg egyet! – mutatott a falhoz támasztott eszközökre Vilmos, és maga is elvett egyet, a nyeregbe pattant. - Ez meg mi a fene? – értetlenkedett a fiatal. – Nem áll meg magától a levegőben, és valamiért két kereke is van?! Dédnagyapja jóízűen elnevette magát, eltelt némi idő, mire újra meg tudott szólalni. - Amikor ez a hely épült, még nem létezett antigravitációs bicaj. Csak ez. Ha valaha is elgondolkodtál azon, hogy miért nevezik azokat a lebegő szörnyűségeket kerékpároknak, hát itt a válasz. - Régen ezeken gurultak az emberek? – hibázott rá Tibor, miközben megkísérelt úgy ráülni a biciklire, hogy az ne boruljon fel alatta. – És hogy kell elindítani? – érkezett a következő kérdés. - Tekerd a lábaddal a pedált! – jött a válasz némi hahotázás után. – Egyensúlyozni ugyanúgy kell, mint a mai gépeken. Kövess! Az idős úr meglepő fürgeséggel kezdett tekerni, Tibornak is sikerült úgy elindulnia, hogy nem bukott fel, de egyre inkább lihegve követte dédnagyapját. Eközben megfigyelte, hogy a világítás automatikusan felkapcsolódik néhány tíz méterre előre abban az irányban, amerre

6






haladnak, mögöttük pedig elalszik. Ezt sem tudta mire vélni. Több kilométernyi utat tehettek meg, rendszeres távolságonként keresztbe is folyosók nyíltak, ebből arra következtetett, hogy meglehetősen kiterjedt lehet ez a föld alatti rendszer, melyről eddig még csak nem is hallott. Végre lassított, megállt az öreg. Fiatal leszármazottja szinte ledőlt a kerékpárról, zihálva fújtatott, lábai remegtek a megerőltetéstől, ilymérvű fizikai munkavégzéshez egyáltalán nem volt hozzászokva. Vilmos bácsi eközben mosolygott, még csak nem is szuszogott. - Az emberek nagy része, főleg a fiatalok, nagyon elkényelmesedtek, mindent elvégeznek helyettük a gépek. Nem tanulnak, nem ismerik a nagy elődök tetteit, természetesnek veszik mindazt a számtalan technikai csodát, ami nem is jöhetett volna létre a megfeszített munkájuk nélkül. Mert bizony, a XXI. században még dolgozni is kellett, ha valamit el akartak érni – magyarázta az öreg némileg korholó hanghordozással. Vilmos egy enyhén lejtő, ívesen kanyarodó utat szegélyező korláthoz lépett. Tibor melléállt, és lenézett. Meg is szédült. Az út spirálisan tekergett lefelé a földbe ásott, henger alakú mélyedés oldalfalaihoz rögzítve. A spirál közepén egy 25 méter átmérőjű nyílás tátongott, a srác nem látott le az aljáig. - Mi ez a hely? Még Budapesten vagyunk? – kérdezte elképedve-hitetlenkedve. - Nem lep meg, hogy még nem hallottál róla, már több mint száz éve csak a hozzám hasonló, nosztalgiázgató csodabogarak látogatnak le ide néhanapján. Legyalogoltak egy emeletnyit a spirálon körbehaladva, és egy jókora kapu előtt álltak meg. Vilmos itt is beírta a kódot, mire a nyílászáró hangtalanul a falba siklott. A zaj hiánya akkor vált meglepővé, amikor a fiatal észlelte, hogy egy körülbelül fél méter széles, tömör acéltömbről van szó. Kérdőn meredt dédapjára. - Szerencsére én már nem éltem át egyetlen háborút sem, de ismertem olyanokat, akik még igen. Ők építették ezt a helyet. - Én is szoktam a számítógépen háborús játékokkal játszani, olyan vicces, amikor szétloccsantom az ellenséges katonák agyát… – ecsetelte vigyorogva Tibor. - Egy valódi háború nem ennyire mókás – mordult rá az öreg. – Ha ott lelőnek, akkor az tényleg fáj, tényleg meghalsz, nem töltheted be újra a küldetést. A srác megszeppenve elhallgatott. - Jobban is teszed, ha gondolkodsz kicsit, mielőtt mondasz valami hülyeséget – jegyezte meg Vilmos bá’. – Ha jól emlékszem, azért jöttél hozzám, hogy megismerj valamit az elmúlt kétszáz év történelméből. Ahol most vagyunk, az a Mentsvár. Ez egyfajta szójáték is, hiszen egyrészt most éppen a Budai Vár alatt tartózkodunk, másrészt voltak idők, amikor az egész magyarság léte múlt ezen a helyen, szóval ahol vagyunk, az maga a történelem. A létesítmény hatalmas, 1 kilométer hosszan, 200 méter szélességben, és 700 méter mélységben terül el a Várhegy alatt, ezen kívül az egész várost behálózza a hozzá kapcsolódó titkos földalatti folyosók és lejáratok rendszere. Mindmáig ez a magyarság történetének legnagyobb építménye. Tibor immár nem szólt közbe, de kíváncsisága kezdett éledezni, hogy vajon mi történhetett, amihez egy ekkora óvóhelyre volt szükség. Elképzelte az említett méreteket a földfelszínre helyezve, és rádöbbent, hogy a város összes felhőkarcolója egymás mellé tömörítve sem érhetne fel a Mentsvárral. Ami már legalább 100 éves. Megkockáztatható, hogy némi tisztelet ébredt benne az elődök teljesítménye iránt. Az idős muzeológus eközben már a bunker legfelső szintjének folyosóit járta, fiatal leszármazottja követte, és mindent jól megfigyelt. Egyfajta lakószint lehetett, ugyanis étkezők, mosdók, közösségi helyiségek és egyszerűen berendezett, szűkös szobák sorjáztak szabályos rendben az egy kilométer hosszú folyosó, és a belőle nyíló oldalfolyosók két oldalán. Itt is önműködően kapcsolódott fel a világítás, de csak ott, ahol épp jártak. - Észbontó, mennyi szoba! – hüledezett Tibi. – Csak az a kár, hogy mind kicsi, egyforma, és egyikben sem láttam holovíziót vagy virtuális valósággenerátoros számítógép-konzolt.

7






Eléggé unalmas lehetett itt az élet – jegyezte meg, de mire a mondat végére ért, már rájött, hogy megtarthatta volna magának a véleményét. Szerencsére Vilmos bá’ is igyekezett türelmes lenni ritkán látott dédunokájához, így nyugodtan folytatta magyarázatát. - Amikor ezeket a szobákat használták, még nem létezett az említett készülékek egyike sem, bár itt kezdték kifejleszteni őket. A lakók pedig nem értek rá unatkozni. Ugyanis mindenkinek akadt feladata ennek a nagy rendszernek a működtetésében, továbbfejlesztésében. A felnőttek napi 8 órában dolgoztak, a fiatalok tanultak, 8 óra jutott szabadidős tevékenységekre, játékra, végül maradt a napból 8 óra alvásidő. Megkérdezhetnéd, hogy miért e szigorú beosztás? Nos, azért, mert a bázis 25 lakószintjét félmillió ember befogadására tervezték, de másfélmilliónak kellett összezsúfolódnia, így egy-egy szobán három közösség osztozott. Amikor az egyik műszak munkaideje letelt, elfoglalták a társasági helyiségeket; akik addig szórakoztak, beszélgettek, olvasgattak, felkeltették az alvókat, hogy ők feküdhessenek le; a frissen ébredtek pedig indultak dolgozni. Nem lehetett kellemes ezt a ciklust követni, de kénytelenek voltak, a túlélésük múlott rajta. - És miért nincs rendes világítás? - Akkoriban még nem volt korlátlan energiaellátás, így takarékoskodtak. Ekkor már beszálltak egy liftbe, és a legalsó szintre vitették magukat. Kilépve egy gyárcsarnokhoz hasonlatos helyen találták magukat, mindenütt hatalmas gépek dolgoztak, csövek tekeregtek, számítógép-monitorok villództak. - A 25 lakószint alá további 25 közösségi és ipari szint került. Kórház, iskola, laboratórium, könyvtár, színház, algatenyészetek az élelmezéshez, génbank, park néhány növény- és állatfaj megőrzéséhez, raktárak, egész gyártósorok és újrahasznosító rendszerek, erőműtelepek, minden, ami egy nagy létszámú embercsoport hosszú távú fennmaradásához szükséges. Mindent úgy terveztek meg, hogy a külvilágtól évtizedekre elvágva is önfenntartó lehessen. És nagyon jól tették… Most az erőművek szintjén vagyunk, itt néhány geotermikus energiatermelő egység látható. Igaz, hogy mind nagyon idős, közel 170 éves, a vezérlő számítógépek se korszerűek, de annak idején gondot fordítottak a tartósságra, ugyanis idelenn minden üzemképes, bármikor be lehetne költözni veszély esetén. A beláthatatlan méretű csarnok egyik sarkából a lefelé mélyített folyosó újabb hangárba nyílt, melyben egy sokemeletnyi magasságú gömb nyugodott emberméretű légrugókon. A gömb felületéből szabályos elrendezésben különféle berendezések, csövek türemkedtek ki. Lépcső is vezetett felfelé a gömb középvonaláig. Megmászták, a vezérlőterembe jutottak, melynek üvegfalán keresztül egy vakítóan fényes pontra láttak rá az üregesnek bizonyuló gömb közepén. A helyiségben számítógépek tömkelege szabályozta a fény enyhe pulzálását. - Hát ez meg micsoda? - Tudod, hogy mennyit fogyaszt a karórád, ha minden funkció működik? – kérdezett vissza az öreg. A srác ránézett az említett eszközre. Mindenféle mobilkommunikációs eszköz, hologramkivetítős számítógép és rengeteg kiegészítő funkció volt beleépítve. De a működése rejtély volt számára, így vállat vont. - Ahhoz, hogy fotonokat erőterekkel bizonyos helyzetekbe kényszerítsünk, tehát hologramot hozzunk létre, több ezer kilowatt energia szükséges óránként. Ennyivel ki lehetne világítani a fél várost. Semmi más nem képes ennyi energiát ilyen kis helyen termelni, mint egy fúziós mikroelem. És ma már mindenkinek lehet belőle. Ez pedig – mutatott az üvegfalon túlra – az elődje, a világ első működőképes fúziós erőműve, közel 150 éve látja el a Mentsvárat, illetve Budapestet energiával. Ahogy említettem, annyira gondosan tervezték meg, hogy… - … tudom, azóta is működik, sőt, embernek hozzá sem kell nyúlnia – vágta rá Tibi.

8






- Így van. Időnként lejön pár mérnök néhány apróbb karbantartási munkát elvégezni, de eddig még egyetlen komolyabb meghibásodás sem volt. - Hát, most már kezdem belátni, hogy a régi technológiákkal is lehetett igazán nagyszerű dolgokat alkotni. Hatalmas ez a bunker, és ha tényleg igaz, hogy másfél évszázada magától, önellátóan üzemel, akkor az egyenesen hihetetlen. Elképzelni sem tudok ilyen sok időt… De valamit még mindig nagyon nem értek. - Igen? - Miért volt szükség minderre? Mi történt kétszáz éve, ami miatt ezt meg kellett építeni? - Már vártam a kérdést – mosolyodott el Vilmos bácsi. – Gyere! A felvonóhoz sétáltak. Kilépve belőle újfent hatalmas helyiségben találták magukat, melyet több emelet magasan körbegalériáztak, mindenhol polcok sorakoztak, könyvekkel tömve, de számos számítógépasztal is helyet kapott a sorok között. - Ez itt a könyvtár – mondta meghatottan az öreg, imádta a régiségeket. – Mivel manapság már minden adatot elektronikusan tárolnak, ezt a szót vélhetően csak a számítógéped fájlkezelő programjából ismered. De amíg nyomtattak könyveket, igyekeztek mindből legalább egy példányt ide összegyűjteni. A digitális adathordozók biztonságos elraktározása jelenleg is folyamatos. Leültek az egyik asztalhoz. - Tehát, mi történt kétszáz éve? – ismételte meg kérdését Tibor. - Megpróbálom tömören összefoglalni – simogatta eltöprengve állát az idős férfi. – A kétezres évek elején szinte még minden másként volt, mint ahogy jelenleg ismerheted. Óriási volt ember és ember között a különbség. Az egész bolygón néhány tízezren akkora kastélyokban éltek, mint az Országház, több pénz volt a számlájukon, mint egymillió másik embernek együttvéve, egyszóval eszméletlenül gazdagok voltak. A másik végletet a borzasztóan szegény emberek csoportja alkotta, ők már jóval többen voltak, a Föld lakosságának közel a fele, hárommilliárd ember. El tudod képzelni, hogy annak is örülhetsz, ha naponta egyszer ehetsz egy szelet üres kenyeret? Vagy hogy télen nincs fűtés, áram a szobádban? - Nem igazán… – borzongott meg a gondolattól Tibor. - A szegények márpedig így éltek. Sőt, a legrosszabb helyzetűek az utcákon, aluljárókban laktak, és azt ették, amit mások már kidobtak a kukába. Ezeknek a nagy vagyoni különbségeknek az lett az eredménye, hogy a szegények irigykedtek a gazdagabbakra, különböző módon lázadoztak, néha még raboltak, gyilkoltak is a pénzért. A gazdagok pedig féltek attól, hogy elszegényednek, ezért sose tudtak megálljt parancsolni gyarapodási vágyuknak, így még több pénzt szipkáztak el az amúgy is kiszolgáltatott szegényektől, tovább mélyítve az ellentéteket. Az emberi élet jóformán egyetlen célja a vagyon felhalmozása volt, ez nagyban hátráltatta az egyének alkotóképességének kibontakoztatását. Akinek ilyesmire ideje, ereje maradt, már szerencsésnek mondhatta magát. Nem volt túl szívderítő az akkori világ – az öreg igyekezett egyszerűen magyarázni, eközben a számítógépből előhívott képekkel, videókkal illusztrálta mondanivalóját. – Nemhogy garantált jövedelem nem létezett akkor, de mindenkinek, aki nem tartozott a gazdagok közé, dolgoznia kellett. Volt, akinek a nap nagyobb felét kemény munkával kellett eltöltenie ahhoz, hogy annyit keressen, amiből épp nem hal éhen. Akkoriban bankból sem csupán egy volt, hanem számtalan magánbank, amely abból tett szert nyereségre, hogy olyan pénzeket adott kölcsön magas kamatra, amellyel tulajdonképpen nem is rendelkezett. Ehhez képest manapság az egyetlen Állami Bank önköltségi áron végzi el a pénzműveleteket, és megfelelő fedezet vagy üzleti terv megléte esetén úgy ad kölcsönt, hogy végül nem kell többet visszaadni, mint amennyit kapunk. Ezt régebben kamatmentes hitelnek hívták, és nagyon ritka volt. Ma már nem is használjuk ezt a kifejezést, mert minden kölcsön kamatmentes. Akkoriban azonban az emberek és maga az ország is akkora pénzekkel tartozott a bankoknak, amit egyszerűen képtelenség lett volna

9






megadni, és a kamatok révén ez az összeg folyamatosan duzzadt. Ezt nevezték adósságcsapdának. Találó kifejezés, ugyanis szinte lehetetlen volt kiszabadulni belőle. - Hát, a pénzügyi dolgokhoz nem nagyon értek, de ezek szerint régebben nem nagyon lett volna módom folyamatosan a legújabb cuccokat megvennem – vélte a fiú. - Így van – bólogatott az öreg. – Ha érdekel, egyszer majd részletesebben is mesélek az akkori, kamatkapitalizmusnak nevezett pénzrendszerről. De szerencsére az már a múlté – sóhajtott megkönnyebbülten Vilmos. - Hogy sikerült elérni, hogy mára mindenki nagyjából egyformán jól él, és akár munka nélkül is kellemes járadékot kap? - Azonnal rátérek erre is. De előtte hadd jegyezzem meg, ugyan jónak tartom, hogy ha már a technika képes rá, akkor minden embert megfelelően ellássanak anyagi javakkal, de én személy szerint fontosnak tartanám, hogy ma is mindenki végezzen valamiféle munkát. - Ezt nem igazán értem… – csodálkozott Tibor. – Minek dolgozni, ha nem muszáj? - Azért, mert manapság a munka már mást jelent, mint kétszáz éve. Pontosan a garantált jövedelemnek köszönhetően már nem kényszert, hanem lehetőséget jellemünk, képességeink fejlesztésére, szellemünk csiszolására. Az is nagy különbség, hogy míg régen számtalan monoton, fárasztó, robotszerű munkát végeztettek az emberekkel, addig ma mindenki olyan elfoglaltságot választhatna, amit szívesen csinálna. Igazából ebben a modern világban az ember már csak a tudományban és a művészetben kelhet versenyre a gépekkel, ez az a két terület, ahol igazán szükség van leleményességre, kreativitásra, kísérletező kedvre, ami kizárólag az ember sajátja, egyben ez a két út viszi előre az emberiség fejlődését is, miközben az egyének önkiteljesedésének, értelmes önmegvalósításának eddig kitalált legmegfelelőbb módjai. De természetesen mindkét terület színvonalas műveléséhez rengeteg tudás szükséges, ezért lenne fontos, hogy mindenki addig és annyit tanuljon, amennyit csak lehetséges. Sose szabad felhagyni civilizációnk fejlesztésével, mert nem tudhatjuk, mikor történik valami előreláthatatlan katasztrófa, melyen csak az új tudás birtokában lehet úrrá lenni. - Dédapus, nem is tudtam, hogy ekkora filozófus vagy… - Igyekszik az ember – mosolyodott el szerényen, féloldalasan az idős férfi. – De térjünk vissza arra a kérdésre, hogy miként jutottunk el a mai fejlettségi szintünkre. Nem sok híján két évszázaddal ezelőtt színre lépett egy tőled alig idősebb fiatalember, aki szeretett olvasni, tanulni, és ezáltal rádöbbent, hogy mennyire igazságtalan, kizsákmányoló módon működik a világ. Azt is felismerte, hogy a legtöbb gond a vagyon igazságtalan elosztásából származik, és hogy ráadásul a bankok hatalmas pénzügyi befolyásuk révén a politikai rendszert is manipulálják, így olyan törvények születnek, amelyek a bankoknak kedveznek. Csak egy példa: elegendő volt a kikölcsönzött pénz mindössze 5 százalékával ténylegesen rendelkezniük. Mivel már akkoriban is elektronikus úton zajlott a pénzforgalom java része, szinte senkinek sem tűnt fel, hogy a bankok nem létező pénzzel gazdálkodnak. Aki pedig szót emelt, elhallgattatták. Ezt a fiatalembert is megkísérelték megvesztegetni, majd megfenyegetni, de ő nem adta fel, kiállt az elveiért. Ugyan bujkálnia kellett, a rendőrség is kereste, de vagy nagyon ügyes, vagy nagyon szerencsés volt, ezt ma már senki sem tudja, de sikerült maga köré gyűjtenie egyre több hasonló gondolkodású embert. Csapatát Nonkonform Kommandónak nevezte el. - Mit jelent az, hogy nonkonform? - Olyasvalamit, hogy a fennálló renddel szembehelyezkedő. Ezt a szót legtöbbször negatív értelemben használták azokra, akik inkább értékeket pusztítani akartak, de helyette nem kínáltak igazi alternatívát. A csupán Nonkonform Attilának becézett fiatalember azonban úgy határozta meg eszméit, hogy azok számottevően javíthassanak az emberek jólétén, amennyiben sikerül megvalósítani azokat. Mivel céljai egybeestek a kisemberek álmaival egy igazságosabb világról, így valóban egyre több híve lett, akik segítettek elrejteni őt, vagy véghezvinni néhány nagyszabású küldetést.

10






- Kezd izgalmassá válni a sztori – jegyezte meg a srác a küldetés szó hallatán, ami a számítógépes játékaira emlékeztette. - Valóban. Attila a kezdetek kezdetén csupán a szép szó erejére kívánt hagyatkozni, de amikor megfenyegették, és üldözni kezdték, rá kellett ébrednie, hogy egy bűnös világban kénytelen ő is néhány törvénytelen dolgot elkövetni. Csapatával így bankárokat raboltak el, váltságdíjat követelve értük, sőt később képessé váltak kifosztani a Pénzjegynyomdát és az ország legnagyobb bankjának központi fiókját is. Mentségükre szolgáljon, hogy a megszerzett pénzt az egyéb bűnbandákkal ellentétben nem saját luxusigényeik kielégítésére használták fel, hanem igyekeztek vele segíteni az elnyomott, kihasznált embercsoportokon. A legszegényebbeknek például élelmiszert vásároltak belőle, de sokkal fontosabb volt, hogy elkezdtek egy hosszú távú megoldáson is dolgozni. Alapítottak egy céget, amely nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy hazai munkaerőt alkalmazva, hazai alapanyagokból, hazai technológiák révén a hazai piacra termeljen, így a rendszerben forgó pénz ne szökjön ki az országból a külföldi cégek révén, melyek akkoriban totálisan uralták a magyar gazdaságot. Igyekeztek a lehető legtöbbet fordítani kutatás-fejlesztésre is, számtalan ma is használt technológia és módszer alapjait akkoriban fejlesztették ki. A rendszer pedig bevált, a cég egyre nőtt, egyre több honfitársuknak tudtak emberhez méltó megélhetést biztosítani. Sajnos azonban a konkurencia nem nézte jó szemmel ezt a gyarapodást. - Van ennek köze ehhez a bunkerhez? - Igen, meglehetősen sok. A Nonkonform Kommandó már a kezdetekben épített titokban földalatti folyosókat, helyiségeket a belváros alatt, hogy legyen hová elrejtőzniük a korrupt hatalmat kiszolgáló rendőrség elől. Ahol végigbicikliztünk, az is egy közülük. De akkor a Mentsvár még nem létezett. A Kommandó igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy cég, a Magyarok a Magyarokért Zrt, teljesen független, nehogy bűnszövetkezetek pénzmosodájaként azonosítsák, és az államhatalom lecsapjon rá. De ettől függetlenül titokban természetesen együttműködtek, és hozzáfogtak egy politikai szervezet támogatásához is. Ez volt a Magyar Újjászületés Pártja, amelynek célja volt, hogy az országos politika szintjén is a Kommandó és a Cég által képviselt értékeket érvényesítsék. Nem csoda, hogy a párt roppant népszerűvé vált a lakosság túlnyomó többsége körében. Ha a fennálló hatalom nem követ el több ízben is választási csalást, azonnal kormányra kerültek volna. 2030-ra azonban már akkora lett a MÚP fölénye, hogy már semmilyen csalással nem lehetett elvitatni elsőségüket. Ez lett a Valódi Rendszerváltás éve. Törvénybe iktatták, hogy nem lehet fedezet nélkül kölcsönözni, újra az Országgyűlés felügyelete alá vonták a Nemzeti Bankot, mely önköltségi kamaton kezdett hitelezni, nem kis bosszúságot okozva ezzel a főként külföldi tulajdonú magánbankoknak, melyek a magas kamatokból éltek. Ezen kívül kétségbe vonták az államadósság jelentős részének jogszerűségét is, amivel szintén sikerült kihúzni a gyufát az idegen érdekeltségek tulajdonosainál. Magyarán, népünk nem hagyta, hogy továbbra is éves szinten forintok ezermilliárdjai folyjanak el az országból, hanem ezt a pénzt itthon forgatták vissza a gazdaságba, amitől a fejlődés még inkább felgyorsult. Olyannyira, hogy, képzeld el, Magyarországon épült ki a világon elsőként a mágneses levitáción alapuló szupergyors vonatok rendszere a nagyvárosok között, vagy mi váltunk elsőként úgy energetikailag önellátóvá, hogy kizárólag megújuló forrásokat használtunk fel, mint a szél-, nap-, és geotermikus erőműveket. A biogazdálkodás révén pedig egészséges élelemmel sikerült ellátni az országot. Itthon megszüntették a munkanélküliséget is. Igaz, hogy mindenkinek dolgoznia kellett, de majdhogynem elérték a ma megszokott jólétet. - Nem semmi! – füttyentett elismerően Tibor. A nagy elődök iránt kibontakozó tisztelete tovább fokozódott. - Valóban hihetetlen eredmény volt mindez ahhoz képest, hogy szinte az egész világ az adósságcsapda mocsarában kapálózva próbált felszínen maradni, egyre kevesebb sikerrel. A legnagyobb bankárok és cégtulajdonosok szűk csoportja a vagyon 95 százalékát birtokolta

11






már, a világ lakosságának fele pedig nyomorgott, de a többiek is egyik napról a másikra éltek. A magyarok kezdték segélyezni a korábban gazdagsága miatt irigyelt Nyugat-Európát. Ezt a világ bankár-urai már nem nézhették tétlenül. Először megfenyegették az országot, de nem voltunk hajlandók sarcot fizetni, feladni az elveinket, így katonailag is megtámadtak minket. Kezdetét vette a 2048-as Szabadságharc. Még szerencse, hogy elődeink már a Valódi Rendszerváltás évében rádöbbentek, hogy ha ennyire szembefordulnak a világot uraló rablókapitalizmussal, az veszélyekkel is járhat, így megépítették a Mentsvárat Budapesten, valamint a vidéki városokban is létesültek hasonló, csak kisebb bunkerek. Ezek 2048-ra már nagyrészt elkészültek, így a megtámadásunk napján megindult a lakosság, a műkincsek, a nyersanyag-, és élelmiszertartalékok, gyártókapacitások felszín alá költöztetése. A hadseregünk gyenge volt a világgal szemben, így hamar elfoglalták az egész országot, de a bunkereket olyannyira titokban tartották, hogy a támadók egyszerűen fel sem fedezték őket. Arról már meséltem, hogy milyen szűkösen kellett idelenn élniük az embereknek, és hogy milyen keményen kellett dolgozniuk a puszta túlélésért. - De ha mi most itt lehetünk, az tutira azt jelenti, hogy végül mi győztünk – vélte a srác. - Tulajdonképpen igen, de ez azért nem volt ennyire egyszerű. Tudósaink kifejlesztettek modern fegyvereket, a vezetés pedig 2049 nyarán elérkezettnek látta az időt a visszavágásra. Ez olyan jól sikerült, hogy a betolakodók nem tudták mire vélni a szó szoros értelmében a föld alól előbukkanó katonáinkat. Egyetlen nap alatt visszafoglaltuk az országot, aztán újra elveszítettük. - De hát ez hogyan volt lehetséges? – hökkent meg Tibi. - Úgy, hogy kisebb partizáncsapatok a nagy felszabadító csata előtt is folyamatosan borsot törtek a megszállók orra alá, valószínűleg ezért hozatott a tábornokuk atombombákat az ország tíz pontjára, afféle végső megoldásként arra az esetre, ha nem bírnák hagyományos fegyverekkel legyőzni a gerillaharcosokat. De erről mi nem tudtunk. Így 2049 augusztusában tíz atombomba robbanása rázta meg ezt a sokat szenvedett földet. Ekkor keletkezett az Astoria-öböl 2 kilométer átmérőjű medencéje is. - Tényleg, miért így hívják? - Mert a robbanás középpontjában pont az Astoriának hívott szálloda, és közlekedési csomópont volt. - Sokan meghaltak? - Eléggé. Már a megelőző háborúban is. Ekkorra a 10 millió magyarból alig öt millióan maradtak, a bunkerrendszerek néhol beomlottak, sugárfertőzöttekké váltak. De akit lehetett, megmentettek, és a túlélők nem adták fel. Amúgy a megszálló tábornokot hadbíróság elé állították, és kivégezték, mivel senki nem adott rá engedélyt, hogy nukleáris fegyvereket vessen be, és ezzel elfertőzze a szomszédos országokat is. Minimális elégtétel. Eltelt jó 15 év mire csökkent a felszíni sugárzás, illetve kifejlesztették a sugárzásmentesítő bulldózereket, melyek átforgatták a talajt, és kiszűrték a veszélyes anyagokat. A túlélők újra kimerészkedhettek a felszínre, és hozzáfogtak az ország újjáépítéséhez, mindent elölről kellett kezdeni, de elhatározták, hogy mindazt, ami esztétikailag értékes volt a régi városokban, eredeti formájában építik újjá. Ezért néz ki úgy Budapest magja ma is, mint 300 évvel ezelőtt. Jól is haladtak, bár egy idő után furcsává vált, hogy egyetlen szomszédos nép sem próbált kapcsolatba lépni velünk. Így néhány felfedező kedvű egyén a frissen kifejlesztett antigravitációs csészealjakkal végigpásztázta Európát. Kiderült, hogy amíg a magyarság a föld alatt dekkolt, lezajlott a III. világháború, a kiváltó okok közt volt az atombomba bevetése Magyarországon, de a nyersanyag-lelőhelyek ellenőrzése körüli vita, és a gazdasági ellentétek azért többet nyomtak a latban. Nem volt hosszú háború, de annál borzasztóbb. A túlélőktől megtudtuk, hogy biológiai fegyvereket is bevetettek, megfékezhetetlen járványok pusztították a lakosságot, alig maradt néhány százmillió ember a világon. De ők is nyomorogtak, nem

12






tudták fenntartani a technikai civilizációt, őskori hordákként ölték egymást a városokban a maradék élelemért. - Hú, vazze… – fűzte hozzá velősen a fiatal suhanc. - Nos, még mindig emlékszem, hogy amikor iskolába jártam, szó szerint meg kellett tanulnunk, mit mondott a nagykövetünk erről a szituációról: „Ma Magyarország a legfejlettebb civilizáció az egész világon. Társadalmunk, technikánk, kultúránk, gazdaságunk felülemelkedett minden nehézségen, nagyhatalom lettünk, és először a világtörténelemben mi jelölhetjük ki a bolygó további útját. Nagy felelősség, ehhez mérten legjobb tudásunk szerint dolgozzunk, ne okozzunk csalódást se magunknak, se a világ segítségre váró népeinek!” Így is lett. Magyarhon lett a világ központja, Budapest a fővárosa. Sikerült elterjesztenünk az egész világon azt a fajta humánus életszemléletet, amit már Nonkonform Attila is hirdetett: nem a pénz, a vagyon felhalmozása az élet célja, értelme, hiszen ha képesek vagyunk mindenkinek jólétet biztosítani, akkor már nem marad más hátra, mint tudásunk gyarapítása, és az emberiségé… A magasztos eszmefuttatást néhány másodpercnyi néma csend követte, mindketten magukba szálltak. De aztán Vilmos bácsi elkomoruló tekintettel hozzáfűzte: - Ez hosszú ideig működött is. Láthatod, hogy milyen gazdag, szép és modern a városunk, a bolygónk. De manapság egyre kevesebben követik azokat az eszméket, amik naggyá tettek minket. Az emberek elfelejtették a küzdelmes múltat, csak a szórakozásnak élnek, újra előtérbe kerülnek az anyagi javak, lassul a tudományos fejlődés, és ezt én rossz előjelnek érzem. Remélem, tévedek, de úgy tűnik, hogy az emberiség az etika, erkölcsösség és önzetlenség ily magas szintjeihez csak végső veszélyben képes felemelkedni. Ha nem vigyázunk, a bukásunkat okozhatja, hogy most nincs ilyen külső veszély… De már későre jár, gondolom, eleged van az unalmas mondókámból. Remélem, valamennyit azért segítettem a fogalmazásod ügyében. - Persze, dédapus! És… meglátogathatlak néha? Szeretnék többet megtudni a dolgok miértjéről… Tibor a felszínre érve teljesen más szemmel nézett a régi korok emlékét idéző belvárosi épületekre, elgondolkodva lebegett haza az antigravitációs buszon. Néhány nap múlva csillagos ötöst kapott a történelmi esszéjére, amit szóban is meg tudott védeni. Szerzett magának egy pedálos kerékpárt, és azzal közlekedett a városban. Családja és tanárai is meglepődtek rajta, hogy mennyire megváltozott. Elkezdett tanulni, elhatározta, hogy ő is kutató lesz. Természetesen nem mondott le minden szórakozásról, hiszen a kikapcsolódás is ugyanolyan fontos eleme a teljes emberi életnek, mint az alkotás, de a két területet egyensúlyba hozta. Szakított az átlagos fiatalság kicsapongó, szabályszegő, züllött életmódjával, de mivel ő maga is mindent átélt, kipróbált már ebből, így hitelesen tudta meggyőzni a kortársait a szemléletváltás előnyeiről, életcélt adott nekik. Segített olyan játékprogramokat fejleszteni, amelyek kihívásai csak összefogva, együttműködve, komoly tudással felvértezve leküzdhetők, a fiatalság által szívesen használt modern berendezéseket felhasználva a szemléletformálásra. Elismert történelemtudós vált belőle, aki olyan érdekfeszítő előadásokat tartott, hogy sikerült felkeltenie és fenntartania diákjai érdeklődését. Rendszeresen vezetett csoportokat a Mentsvár falai közé is, így élettel megtöltve a múlt emlékét. Hozzájárult, hogy ne álljon le az emberi civilizáció fejlődése.

Regőczi Gergely v1.00 : Budapest, 2011. 01. 16. v1.05 : Budapest, 2011. 01. 18.

13

Regőczi Gergely Budapest 200 év múlva Utópisztikus novella Budapest 2011

Recommend Documents