Regőczi Gergely. A Világ Ura? Filozofikus-romantikus sci-fi novella BUDAPEST

Regőczi Gergely

A Világ Ura ? Filozofikus-romantikus sci-fi novella

BUDAPEST 2001.-2007.



Regöczi Gergely: A Világ Ura?



Regőczi Gergely: A Világ Ura? Filozofikus-romantikus sci-fi novella.©

A mű adatai: Ötlet: Miskolc, 2001. 05. 19. Novella írásának kezdete: Budapest, 2001. 06. 02. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2001. 06. 04 v1.05 : Budapest, 2001. 07. 26. v1.08 : Budapest, 2001. 08. 16. v1.09 : Budapest, 2001. 09. 11. v1.10 : Budapest, 2007. 11. 12. Szavak száma: 5.760 Karakterek száma szóközök nélkül: 36.900 Karakterek száma szóközökkel: 42.660

Előszó és köszönetnyilvánítás:

6 évnyi pihentetés után újra elővettem ezt a novellát, azzal a szándékkal, hogy átdolgozom, aktualizálom, felújítom. De úgy alakult, hogy lényegi részeket a mai eszemmel sem éreztem módosítandónak. Így csupán egyszerű stilisztikai javítást végeztem, melynek összesen egy-két tucat szó esett áldozatául. A történet mind a mai napig aktuális, és az eltelt évek tükrében is az egyik legjobban sikerült novellámnak tartom. Létrejöttét egy hajdani lánybarát-„múzsámnak” köszönhetem, mivelhogy épp egyik baráti összejövetelünk emocionális hatásainak lelki feldolgozása közben álmodtam meg a fő motívumokat. Ezen kívül köszönet illeti azt az előttem ismeretlen számítógépes grafikus mestert, akinek művét borítóm számára kölcsönöztem! A Világ Ura is hordozza írásaim ama állandó vonását, miszerint valamilyen formában mindig kritizálom az emberi gyarlóságokat. De úgy gondolom, ha már írok valamit, annak legyen némi mondanivalója is. Remélem, jól teszem! Hát erről ennyit, kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz!

Regőczi Gergely

1






Néhányan tudják rólam, hogy igencsak szeretem a természetet. Ezért, mikor időm engedi, és nem nyomaszt túlzottan a hétköznapok tennivalóinak súlya, kisétálok a legközelebb eső erdőbe, gyakran magányosan. Így történt ez akkor is, azon a bizonyos kora őszi napon, még tavaly. A Nap kellemesen meleg sugarai simogatták arcomat, talpam alatt megadóan ropogtak az ösvény kavicsai. Amint az erdő sűrűjébe értem, érezhetően hűvösebb lett, a napsugarak már csak vékony nyalábokban voltak képesek a talajig utat törni maguknak, többségük a fák néhol már sárguló-vörösödő lombkoronáján csillogott. A napfény játéka, a levelek susogása az enyhe szellőben, a zöld félhomály mindig megváltozott, meditatív tudatállapotba hoz, mely különösen kiváló a természet fenségességének befogadásán kívül filozófiai vagy emocionális gondolatok táptalajaként is. Akkor sem volt ez másként. Oly hosszasan és elmélyülten töprengtem el az emberi lélek ambivalenciáin, hogy fel sem tűnt az idő múlása. A jó pár hónap távlatából már csak néhány emlékfoszlányt tudok felidézni terjedelmes gondolatbéli eszmefuttatásomból az emberi lények belső megosztottságáról. Például legtöbben képtelenek vagyunk összeegyeztetni rövidés hosszú távú céljainkat. Mindenki tudja, hogy milyen fontos volna a környezetvédelem, az energiatakarékosság a Föld jövője szempontjából, vagy a javak igazságos elosztása az emberiség általános jólétének szemszögéből, viszont néhány fehér hollón kívül mindenkinek fontosabb az, hogy itt és most minden földi jóval elhalmozva, kényelmesen élhessen, és nem tud kijelölni olyan határt, melynél ne vágyna több pénzre, vagyonra, hatalomra, még akkor sem, ha ezzel megkárosítja embertársait vagy a környezetet. Vagy mondjuk minél nagyobb felelősséget vállal valaki, annál felelőtlenebb. Ez az állítás többféleképpen is megvilágítható: mert annál kevésbé veszi figyelembe saját hiányosságait; - mert annál inkább véli úgy, hogy nincsenek is hiányosságai; - mert annál elbizakodottabb; - mert annál merészebb. Az a személy mindenképp felelősségteljes, aki beismerve saját hiányosságait, nem vállal felelősségteljes munkakört, így megkíméli esetleges tévedései következményeitől embertársait. Felelősségteljesek azok a személyek is, akik tisztában vannak saját képességeikkel, és ennek megfelelő felelősséggel járó munkát vállalnak. Ilyen ember nem biztos, hogy túl sok van. Abból viszont sosem származik jó, legalábbis nem túl sokaknak, ha valaki önelégülten, saját tökéletessége hamis tudatában hatalomra tör. Az emberiség sok-sok vezetője okozott már ezzel hatalmas zűrzavart, pusztulást, miközben ő maga elégedett jólétben éldegélt. Persze el kell ismernem, hogy léteznek olyan súlyú felelősséggel járó problémák, mint például az országok irányítása, melyek felvállalását egyetlen józan gondolkodású embernek sem volna szabad megkockáztatni, de valakinek mégis meg kell tennie, hogy ne ragadjon le az emberiség a fejlődés egy bizonyos szintjén. Az ember hiúságból és önteltségből elvállalja ezeket a feladatokat, sőt egyenesen törekszik erre, de sajnos csak ritkán jobbító szándékkal, önös érdekektől mentesen. De hagyjuk ezt! Nem azért ragadtam most tollat, hogy fiatal elmém saját, talán túl naiv, kezdetleges gondolataival mosolyogtassam meg azokat, akikhez valamilyen módon eljut beszámolóm, mert azon a napon sokkal különlegesebb és érdekesebb dolgoknak is tanúja voltam. Elmélyült gondolataim társaságában igen hosszú utat tehettem meg, mert arra eszméltem, hogy a napkorong már igen közel járt a horizonthoz, mely mögé lebukni készült. A narancsszínben izzó gömb a közeli felhőket is színes ruhába öltöztette. Néhány percig egyhelyben álldogálva csodáltam a természet eme gyönyörű, megkapó, lélegzetelállító jelenségét, majd észhez tértem, és körülnéztem. Igazából nem volt ismerős a környék, korholtam is magam, hogy így elbambulva sétáltam, azt se tudván, merre. Azt mindenesetre könnyűszerrel megállapíthattam, hogy sötétedés előtt már képtelen lennék gyalog hazajutni. „A szabadban kell töltenem az éjszakát.” – vélekedtem, amikor már nem tudtam eligazodni a térképen az egyre sűrűsödő sötétben, viszont – így utólag számomra is meglepő módon – nem éreztem semmiféle aggodalmat, bizalmatlanságot, vagy félelmet kényszerű esti pihenőhelyemmel kapcsolatban.

2






Már azon voltam, hogy egy füves-bokros tisztáson leterítsem a hátizsákomból előkotort plédet, mikor egy halványan reszkető távoli fényforrásra lettem figyelmes. Különböző feltevések kergették egymást agyamban, végül győzött kíváncsiságom és kényelmességem. Újra összecsomagoltam, és elindultam a világos pont irányába, hátha szerencsém lesz, és befogad egy nagyobb turistacsoport. Közvetlenül arra nem vezetett járás, így a fák közötti avarban, szinte légvonalban csörtettem előre új célom felé. Tíz perc múlva kibukkantam egy másik ösvény egyik kanyarulatában, ahonnan az út egyenesen vitt tovább. Engem az egyre erősödő fény ezen az egyenes szakaszon vezetett tovább. Nemsokára halk beszélgetés foszlányai jutottak el fülemhez, de mivel ekkorra a fénysugár már nagyon erőssé vált, és elvakított, nem láthattam a forrása mögötti térség történéseit. Csak mihelyst már szinte odaértem, bontakozott ki előttem két ember kontúrja. Az egyik tartotta kezében elemlámpáját, és sétálva társalogtak. Furcsálltam, de nem igazán lepődtek meg érkezésemen, nem csodálkoztak különösebben, amint elmeséltem, hogyan kerültem ebbe a helyzetbe. Kitalálva gondolataimat megkérdezték, felajánlhatják-e, hogy náluk töltsem az éjszakát. Nem titkolt örömmel fogadtam el az invitálást, majd ezután a pár – egy férfi és egy nő voltak „megmentőim” – visszafordult abba az irányba, amerről érkezett, majd egy helyen az ösvényről letérve komótosan behatolt a fák közé, az erdő sűrűjébe. Én annál inkább meglepetten követtem őket. Nemsokára kiértünk egy tisztásra, melynek közepét egy hatalmas, domború, sötét tömeg foglalta el. Érkeztünkre fények gyúltak. Ekkor figyelhettem csak meg, hogy a talaj fölött egy jó 20 méter átmérőjű fémkorong lebeg hangtalanul, felületéből különféle nyúlványok – minden bizonnyal mérőműszerek – állnak ki, és sok kicsi, de erős fényszórója bevilágítja az egész rétet. Abban, hogy léteznek technikailag is fejlett Földön kívüli civilizációk, addig is biztos voltam, hisz elég nagy hozzá a Világegyetem, hogy ne egyedül legyünk. Arról viszont, hogy a Földet is meglátogatták-e már, egészen addig nem volt közvetlen bizonyítékom, tehát kételkedtem. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy az objektum nem készülhetett bolygónkon, mert egyetlen hadsereg sem fogja önként bevallani, mutogatni legújabb technikai vívmányait, főként nem egy jöttment civilnek. Csak vendéglátóim teljesen emberi külseje ejtett zavarba. Ámulatomat látva kedvesen betessékeltek az időközben lenyílt feljáróra mutatva. Felsétáltam a rámpán. Bent meleg sárgás fénnyel megvilágított folyosók és kisebb helyiségek sora tárult elém, mígnem a kör alakú központi terembe nem jutottunk, ahol már kanapék, asztalok, polcok, szőnyegek, soha nem látott növények tették otthonosabbá a 100 m2 alapterületű helyiséget, a falakat pedig a külső környezetet mutató képernyők mellett embereket, különleges tájakat, bolygókat, városokat ábrázoló festmények díszítették. - Igazán szép, ízléses a lakásotok, azaz a járművetek! – tettem egy elismerő megjegyzést, miután befogadtam a látványt. Ekkor már tegeződtünk. - Ez valóban mindkettő, a tifelétek használatos lakókocsikhoz lehetne hasonlítani. – válaszolt a férfi. – Foglalj helyet! Nem vagy éhes? – kérdezte, miközben mindannyian kerestünk egy-egy ülőalkalmatosságot magunknak. - Nem, köszönöm. Inkább kérdéseim lennének. – vallottam be. - Azt mindjárt gondoltuk. Kérdezz nyugodtan! - Jó. Tehát kik vagytok? Honnan, hogyan és miért jöttetek ide? Honnan tudtok magyarul? És… miért pont nekem engedtétek meg, hogy mindezt láthassam? - Te aztán tényleg kíváncsi vagy! – kacagott fel a nő. – De sebaj, nincs is rosszabb a fásult közönynél. Az utolsó kérdésedre a legegyszerűbb válaszolni. Éreztük, hogy errefelé sétálsz, és hogy érdekes gondolataid vannak, ez… - Tudtok gondolatot olvasni? – csodálkoztam rájuk, és eltöprengtem, hogy talán nem is véletlenül voltam olyan nyugodt a sötétség beálltakor, meglehet, szándékosan csalogattak ide, a gondolataik erejével. Persze ez csak egy futó ötlet volt, semmi bizonyítékom rá.

3






- Azt azért nem. – folytatta a nő. – Inkább úgy fogalmaznék, hogy időnként képesek vagyunk hangulatokat, kedélyállapotokat megérezni, főként, ha az alany nem is akarja őket elrejteni, ha nem zárja el tudatát mások elől. Nálunk odahaza csak a tudat köré vont mentális páncélt észlelhettük, eléggé bizalmatlanok voltak az emberek. Itt is azok, de az még eszükbe se jut, hogy a gondolataikat is el kellene titkolniuk. Ezért volt itt számunkra teljesen új élmény a feltáruló agyak sokszínűsége, és a te elképzeléseidet meglehetősen érdekesnek tartottuk. Nem annyira önzőnek, mint – sajnos – túl sok emberét. Ahogy megfigyeltük, az embereket nem érdekli a saját egyéni sorsukon, boldogulásukon kívül semmi, és ez zsákutcába vezeti a civilizációtok fejlődését. – lehajtott fejjel hallgattam, mert tudtam, hogy ezen nincs mit szépíteni. A nő biztatóan rám mosolygott, majd folytatta mondandóját. – De láthatod, hogy ezt nem lenézően, elmarasztalóan jelentettem ki, hanem együttérzéssel. A mi népünk is keresztülment ugyanezen, de szerencsére az utolsó percekben sikerült, nem is kevés áldozatot hozva, jobb útra térnünk. Szóval ezért hívtunk meg. - És ha már egyszer megkérdezted azt is, hogy kik vagyunk, mi is bemutatkoznánk. – vette át a szót a férfi. – Amikor idejöttünk, az egyszerűség kedvéért földi neveket választottunk magunknak. Ő a feleségem, Claire, én pedig William vagyok. – a férfi gyengéden megfogta szíve hölgye kezét, majd szenvedélyes szerelemtől lángoló pillantásokat váltottak. Mindketten a negyvenes éveikben járhattak, legalábbis a földi emberekhez viszonyított kinézetük alapján. A férfi körülbelül olyan magas volt, mint én, 180 centi, csak sokkal izmosabb, nem olyan girhes, mint jómagam. Rövid, majdnem fekete haja, bizakodó pillantása volt, és mosolygós, kifogástalanul borotvált arca, melyen ráncok formájában azért nyomot hagytak a korábbi életszakaszok valószínűsíthető aggodalmai, nyugtalanságai, félelmei, frusztrációi. A nő viszonylag alacsony, 160 centi körüli lehetett, karcsú alakjának visszafogottságukban is gyönyörű formáit látni engedte a testéhez simuló, fényes, fekete bársonyoverall. Vékony arcát finommetszésű, keskeny orr és száj, valamint nagy szürkéskék csodálkozó szemek díszítették, és sötétbarna, a fényben játékosan csillogó, leheletnyire hullámos haj koronázta. Egyből elnyerték szimpátiámat. - Nászutasok vagyunk. … Már évek óta. … Utunk eddigi legérdekesebb állomása ez a hely. – folytatta Will ismét felém fordulva. – Nagyon messziről, hozzávetőleg egymilliárd fényév távolságból, az egyik szomszédos galaxisról jöttünk. Találomra választottuk az irányt, civilizációnk első képviselői vagyunk itt, és bizonyára még sokáig azok is leszünk. A ti bolygótokat véletlenül találtuk meg. Úgy 80 fényévnyire szabályos rádiójeleket kezdtünk fogni, és azokat követtük. Elképzelheted, hogy számunkra is milyen megdöbbentő volt a fajaink testfelépítése közötti hasonlóság. Egy egymilliárd fényév sugarú gömbtérfogaton belül még annál is jóval kevesebb esély van ilyesmire, mint nálatok egyetlen szelvénnyel fődíjat nyerni a lottón. Ezért is maradtunk itt hosszabb ideig. Gyönyörű bolygótok van, csak az emberek mentalitása… túlzottan emlékeztet a közelmúltunkra. - Egymilliárd fényév… – tértem vissza egy korábbi gondolatára. – Akkor csodálatosan fejlett technikátok lehet, és biztos rengeteg időt töltöttetek utazással, az energiafogyasztásról nem is beszélve. - Ugyan, nem olyan vészes. Egy másodperc alatt akár 10 fényév távolságot is meg lehet tenni. Csak a ti tudósaitok erre még nem jöttek rá. Tényleg csak technikai kérdés, bár én pont ezért nem tudnám elmagyarázni az elvet. Az energiafogyasztásban is igazad van, ezen a bolygón még összesen nem használtak el annyit, mint amennyit eddigi utunk felemésztett, de szerencsére a Világegyetem végtelen terét és anyagát átjáró, mindenütt jelenlévő, szintén végtelen mennyiségű energia bőven ellát minket. Ti talán csak azért nem bukkantatok még rá ennek az energiafajtának a kinyerési módjára, mert olyan elképesztően egyszerű. Még egy ilyen kis készülék is képes megcsinálni. – mutatott a karórájára Will. – Egyébként magyarul sem tudunk még valami sokat. – jutott eszébe.

4






- Hogyhogy? Hisz minden szavatok a helyén van! - Technikai trükk. A számítógépünk megfejtette az összes földi nyelvet a TV-adások elemzésével, és amikor például magyarul szeretnénk beszélni, mondhatjuk a saját nyelvünkön is, amit akarunk, az óráinkba épített számítógép és hanggenerátor pedig a fejünktől néhány centire semlegesíti a hangunkat, majd a lefordított szöveget saját hangunkon kibocsátja. - Nem rossz, de a 10 fényév/másodperc után már nem csodálkozom semmin… Beszélnétek nekem az eredeti nyelveteken? – ötlött fel bennem. Kikapcsolták a fordítóprogramot, és kedélyes csevegésbe fogtak. A hangjuk tényleg nem változott meg, csak most már egy szót sem értettem abból a dallamos, gördülékeny nyelvből, mely hangzását tekintve leginkább az angol és olasz nyelv keverékére emlékeztetett. Egy idő után szóltam, hogy ennyi már elég lesz. Ezután ismét magyarul folytatódott a társalgás, mely a kezdeti témánkra kanyarodott vissza: a földi emberek elvakult, rövidlátó gondolkodásmódjára. Én is elmondtam, amit tudtam a Földön folyó globális környezetpusztításról; az erőforrások gyors föléléséről; a társadalmi rétegek közötti jóléti szakadék tágulásáról, hogy szinte már csak kevés nagyon gazdag és sok nagyon szegény, nélkülöző ember létezik; a hatalomvágy, az önzés és a féltékenység nevű, embereket egymás ellen uszító agitátorokról; és arról, hogy ezen a bolygón még sose sikerült olyan rendszert megvalósítani, amely tényleg egyenrangúságot, egyenjogúságot, egyenlő esélyeket, és mindenki számára kielégítő, nagyjából egyforma anyagi és szellemi jólétet biztosított volna. Erről nem is akarok hosszasan mesélni, akit érdekel ez a téma, rengeteg jó, szakszerűen megírt könyvet találhat róla, de elég akár csak szétnéznie is saját szűkebb környezetében. Will és Claire csak bólogattak, egyetértésüket fejezték ki. Úgy tűnt számomra, mintha szégyenkeznének is valamiért. Will, miután befejeztem, felállt, és átment egy másik helyiségbe, majd néhány nyomtatott papírlappal a kezében tért vissza. Sejtésem beigazolódott. - Átfordíttattam, és kimásoltattam néhány rövidebb részt a naplómból. – adta át a férfi a lapokat. – A mi civilizációnk technikai fejlettségben több ezer évvel a tietek előtt jár, de szellemi-erkölcsi szinten mégis csak néhány éve sikerült megoldanunk ugyanazokat a problémákat, melyekkel ti most küzdötök. Így utólag csodálkozom is, hogy nem pusztult ki népünk egy végső, nagy, bolygó- és galaxisközi háborúban. Olvasd el! Az írás nem volt túl hosszú, de mégis sok hangulatváltozáson űzött keresztül. Eleinte elszomorított és megrémített, utána a kiútkeresés kockázatos döntési helyzeteinek olvasása emelte vérnyomásom, és tett izgatott-idegessé, végül a nehezen létrejött, de szerencsés megoldás meghatott, elérzékenyített, de nem nyugtatott meg, mert a rövid történetben ott lebegett a Föld egyik lehetséges, korántsem rózsás jövője. Egészen reggelig, pihenés nélkül beszélgettünk élettapasztalatainkról, álmainkról, vágyainkról, céljainkról, és az ezek megvalósulását esetleg előmozdító lehetőségekről. Katartikus élmény volt olyan lelki társakra találni, akik maradéktalanul megértették aggodalmaimat és hibáimat is. Délelőtt elbúcsúztunk egymástól. - Örültünk, hogy megismerhettünk, de most már menj, biztosan aggódnak érted otthon. – köszöntek el. - Köszönök mindent, és remélem, hogy még találkozunk! – vettem búcsút, de a rámpán lefelé menet hirtelen eszembe jutott valami, ezért gyorsan megpördültem. – William, Claire! Hogyha ilyen csodás technológiátok van, és ennyire elkötelezettek vagytok az igazságosság mellett, akkor miért nem segítetek a Földön? - Azért, mert az emberiség még nem érett meg arra, hogy technikai jellegű támogatással pártfogoljuk. Csak egymás ellen fordítanák a technológiát, az új módszerekkel fegyvereket gyártanának. Ha pedig mi parancsolgatunk nekik, utasítgatjuk őket az erő pozíciójából, hogy cselekedjék azt, ami szerintünk jó, akkor azt csak kényszerből tennék meg, és amint egy

5






pillanatra is elfordul a figyelmünk, újra visszatérnének régi kisded háborúsdi, vagyonszerzősdi és gazdagosdi játékaikhoz. Ezt a hibát már egyszer elkövettem. Ez a pedagógiai módszer mindenképp visszájára fordulna, és – példánkkal felbuzdítva a hataloméhesebb embereket – csak felgyorsítanánk azt a folyamatot, hogy a Föld is olyan abszolutista, önkényuralmon alapuló birodalommá váljék, mint a miénk is volt. Az emberiség még a jelenlegi technikájához sem elég érett. Ti magatok írjátok le könyvekben, mondjátok be a tévében, miszerint sok ország oly roppant katonai hatalommal rendelkezik, hogy egyetlen gombnyomással elpusztíthatná a Föld teljes élővilágát. Néhányan még dicsekszenek is ezzel. Pedig itt már a példa is eszement. Mi értelme van valakinek saját magát, a népét csak azért feláldozni, hogy mások se éljenek, amikor ennek az „eredménynek” már úgyse képes örülni… Mindegy, hagyjuk ezt a komor témát! A lényeg, hogy az emberiségnek sokat kell még ahhoz saját erőből fejlődnie, főként szellemi síkon, hogy nyugodt lélekkel idejöhessünk, akár csak kapcsolatfelvétel céljából. Le kell vetkőznötök az önzést és a pusztítási vágyat! És ez nem lesz könnyű, nálunk sem stabil még a helyzet. – magyarázta William. - Igazatok van! – sóhajtottam beletörődően és lemondóan. – Minden jót nektek! – ezzel most már végleg búcsút intettem, és elindultam abba az irányba, melyet ők javasoltak leggyorsabb hazavezető útként számomra. Nemsokára megfordultam, és még láttam az űrhajót a tisztás fölé lebegni, majd hihetetlenül felgyorsulva eltűnni a magasban. Minden bizonyítékom a találkozásról pár nyomtatott papírlap maradt, melyekkel természetesen nem akartam visszaélni. Hazamentem, és miután megnyugtattam családomat, hogy nem esett bajom a szabad ég alatt töltött éjszaka során, leültem az asztalomhoz, és még egyszer elolvastam William barátom naplókivonatát. Önmagában is felkavaró-megható történet, akkor pedig főként, ha a Föld egyik lehetséges jövőjét látjuk benne. Pontosan azért osztom most meg olvasmányélményemet a kedves olvasókkal, mert rájöttem, hogy a maga módján mindenkinek hozzá kell(ene) járulnia a jövő jobbá tételéhez, és még akkor is, ha csak mesének hiszik mindazt, amit itt leírok, talán úgy is gondolkodóba ejti néhányukat elbeszélésem az emberiség jelenleg választott útjával kapcsolatban. És ezt már komoly sikerként könyvelhetném el. Íme, a történet (melyben – a könnyebb érthetőség kedvéért – minden mértékegységet, nevet és egyéb megnevezést földi megfelelőire próbált átváltani a fordító számítógép): „Birodalmi egységidő szerint 9177. 10. hó 23-a van. A Föld-főbolygótól legalább 100 ezer fényév távolságban vagyunk a galaxis egyik elhagyatott, élettelen spirálágában. Egy névtelen, csupa szikla bolygó egyik hatalmas barlangjában pihen űrhajónk. A körülöttünk lévő szeméthegyből ítélve nem mi vagyunk az elsők, akik itt húzzák meg magukat. Mindezt csak azért írom le, mert ma van első házassági évfordulónk szeretett feleségemmel, Claire-rel, és sajnos nem a legromantikusabb helyen kényszerülünk eltölteni ezt az ünnepi alkalmat. Ugyanis a birodalom lakott vidékein nem vagyunk szívesen látott vendégek. Az igazat megvallva, főleg én nem. Nehéz leírni is, de a múltban elkövetett bűneim miatt száműztek. Egyedül Claire tartott velem, önként. Ha ő nem lenne, ha nem meríthetnék erőt szeretetéből, az iránta érzett szerelmemből, már rég öngyilkos lettem volna, azt hiszem. Sokszor elképzeltem, hogy miként vethettem volna véget életemnek, ha nem ér ez a kimondhatatlanul nagy szerencse, mely egyetlen emberi lény személyében érkezett. Például kiugorhattam volna védőöltözék nélkül az űrbe, és a testemben, a sejtjeimben uralkodó belső nyomás, mely légkörrel ellátott bolygókon a külső légnyomást hivatott ellensúlyozni, az űr vákuumában egyszerűen szinte atomokká robbantott volna néhány másodperc alatt… Mostanában csak kellemetlen emlékeim közül merülnek fel néha ezek a gondolatok, de már nem foglalkoztatnak komolyan, most is csak érdekességképpen írom le. Első házassági évforduló… már többször megfigyeltem magamon, hogy az évfordulók, a jelentős dátumok mindig arra késztetnek valahogy tudat alatt, hogy eltöprengjek az elmúlt

6






idők történésein, hogy értékeljem az eseményeket. Most is ilyen elmélkedős hangulatban vagyok, ilyenkor mindig annyi minden eszembe jut, lehet, hogy egész nap csak írni fogok. Claire… igen, ez a kapcsolat mentett meg a teljes erkölcsi bukástól. Kényszerű távollétünket otthonainktól, a száműzetést magunk között eufemisztikus módon „hosszú nászútnak” hívjuk, és tény, hogy jól érezzük magunkat, sokat beszélgetünk, szórakozunk kettesben, utazgatunk, már rengeteg különleges – bár lakatlan – helyen is jártunk. Miért, hogyan is jutottam ide? … Megint egy évforduló. … Jó két évtizede, amikor a 200. születésnapomat „ünnepeltem”. Talán érdemes lenne attól a naptól indítani a történetet, ha majd megírom az önéletrajzomat. Délelőtt sütött a nap. Kint álltam a Parlament erkélyén, mely a galaxis hasznosítható részeit magában foglaló Föld-Birodalom fő bolygójának, a Földnek, leghatalmasabb és legdíszesebb épületéből nyúlt ki, és a leggyönyörűbb, legápoltabb parkra tekintett. Amerre csak elláttam, vigyázban álló katonák sorfala szegélyezte az utakat. Egy szónok mikrofonokkal kierősített hangja a következőket harsogta: „A mai napon azért gyűltünk össze, hogy hősies, dicsőséges elnökünk születésnapján tisztelegjünk előtte, hogy méltassuk erőfeszítéseit, mellyel egységbe kovácsolta birodalmunkat, minden eddiginél nagyobb hatalmat koncentrálva ezzel. Neki köszönhetjük biztonságunkat, legyőzhetetlenségünket, ezért adta népünk – hálája jeléül – a Birodalom vezetésének minden jogát mindenható elnökünk kezébe. Ezért is készíttettük el örök tiszteletünk jeléül erre a nevezetes évfordulóra csekély ajándékunkat. Fogadja szeretettel, Elnök Úr!” Az ajándék a parkban állt, egy kilométer magas lehetett, és hófehér lepel takarta. A szónok, miután végzett beszédével, jelt adott a park fölött kötelékben lebegő harci levitátoroknak, melyek kötelek segítségével felemelték a leplet. Egy óriási szobor volt alatta, mely természetesen engem ábrázolt fúziós puskával a kezemben, amint épp legyőzött ellenségem koponyájára taposok. A műalkotás szikrázóan csillogott-villogott a napon, mivelhogy színaranyból készült. Egy kis hatásszünet beiktatása után a katonaság tagjai szinte vezényszóra az égre emelték puskáikat, és sortüzet adtak le. Meg kell mondjam, szokatlan volt az a hatalmas fegyverropogás, lárma, hisz a különleges alkalom tiszteletére az őskori szilárd lövedékes, kémiai égéssel működtetett, igen zajos flintákat szedték elő a múzeumokból. A percekig tartó sortűz után az eget elsötétítette több százezer köbkilométer térfogatú zászlóshajóm, és a mesterséges napfogyatkozás adta lehetőséget kihasználva, óriási, színpompás, több órás tűzijáték zárta az ünnepséget. A katonaság, a nép végig néma csöndben, fegyelmezetten figyelt. Természetesen a látogatók, nézelődők is egyenes sorokban, haptákban álltak, majd ütemesen menetelve vonultak el. Az egyetlen fegyelmezetlen mozgást a Parlament – saját személyes rezidenciám – oldalára függesztett négyzetkilométeres nagyságú családi címeres zászlók szellőben lobogása jelentette, de az ő esetükben ez megbocsátható… Elégedetten, inkább önelégülten vonultam be az erkélyről, és foglaltam helyet tróntermemben. Ekkor már több évtizede egyeduralkodó voltam. A terem legalább 100 méter élhosszúságú, szabályos nyolcszög alapterületű volt, és olyan húsz méter magas. Középen, egy aranyból készült, ékkövekkel kirakott piedesztálon állt forgatható trónszékem. A nyolc falból három egymás mellettit szinte teljes egészében ablakok törtek át, melyeket súlyos bársonyfüggönyök és –drapériák kereteztek. A maradék öt fal közül a középsőt egyetlen hatalmas hologram-kivetítő ernyő foglalta el, melyet fel lehetett bontani úgy is, hogy több kisebb képet mutasson egyszerre. Ezen a készüléken tekinthettem meg a birodalmam különböző területeiről beérkező képeket, jelentéseket, statisztikákat. A többi falat szoborfülkék, festmények, oszlopok és értékes műtárgyakat tartalmazó vitrinek ékesítették. A kivetítő távkapcsolója után nyúltam. A levegőben kristálytiszta kép jelent meg, mely kívánságomnak megfelelően váltogatta az adatállományokat. Elolvastam a birodalmi jelentést, melyből nagy megelégedésemre megtudtam, hogy abban az évben is nőtt a teljesen állami tulajdonban lévő gazdaság, gyarapodtak az adóbevételek, és egyetlen felderítetlen

7






bűneset sem volt. Ezután a különböző térfigyelő kamerák képeit kapcsoltam be. Végiglapoztam több ezer, a palota és a főbolygó tereinek életképét rögzítő kameraálláson. Mindenhol ugyanaz a látvány tárult szemeim elé. Sehol egy civil, mindenhol vigyázzállásban feszítő, őrködő katonák. Hangként is maximum a szél susogását érzékelhettem. Hatalmas letargia, apátia, depresszió kerített hatalmába, de akkor még nem sejtettem, miért. Egyszerűen rosszul éreztem magam, unottan forogtam a trónszékben, és az ablakok előtt elvonuló felhőket bámultam. Azóta már sok minden világossá vált előttem. Megfosztottam az embereket az önfeledt szórakozás, az önállóság, a szabad választás lehetőségétől. Annyira gőgösen hittem mindenhatóságomban, hogy az alattvalóim életét részletekbe menően szabályoztam. Az évek során azt tényleg elértem, hogy rajtam kívül mindenki egyenlő jólétben élhessen, megszűntek a társadalmi, politikai, gazdasági különbségek, viszont az emberek féltek tőlem. Annyira, hogy lemondtak saját akaratukról. Csak akkor lehettek volna boldogok a mesterséges egyenlőségben, ha én magam is részt vettem volna benne, de így titokban gyűlöltek, és irigyeltek a kiváltságaim miatt. Viszont ezt még maguknak sem merték bevallani, nemhogy másoknak, mert a többiekről azt hitték, hogy hűséges, elégedett alattvalóim, hiszen soha senkitől nem láttak olyat, hogy szembeszálltak volna velem. Ők rettegtek, de – bár ezt akkor még gondolatban sem mertem bevallani magamnak – én is féltem, reszkettem attól, hogy elveszthetem a megszerzett befolyást. Minél inkább kiteljesedett hatalmam, annál jobban rászoktam az uralom kábítószerére, annál jobban féltem elvesztésétől, az „elvonási tünetektől”, ezért lettek egyre szigorúbbak, aprólékosabbak a törvények, melyeknek az „ellenem állásnak” még a gondolatát is el kellet fojtaniuk. Így korábbi barátaimat is elvesztettem, mert – bár vágytam társaságukra – tudat alatt féltettem tőlük a megkaparintott pozíciómat. Nem volt egy idő után se barátom, se barátnőm; habár minden kívánságom teljesült, senki sem merte velem őszintén megosztani az érzéseit. Hogy is merték volna, ha még önmaguk előtt is titkolózniuk kellett, nehogy a rendőrség kezére kerüljenek. Iszonyú magány tört rám mindig, mihelyst kicsit is kiszállt fejemből a hatalom részegítő mámora. Ezért hajszoltam egyfolytában a gazdagság újabb és újabb jelképeit, hogy a szerzemények eltereljék figyelmem a problémám valódi okáról. Az évek során így gyűlt össze a Birodalom összes igazán értékes műkincse a saját páncéltermemben, boldogabb mégse lettem, de azokban az időkben még nem tudtam, hogy miért nem. Az álmaim is meggyötörtek. Volt, amikor az uralomra kerülésem előtti időkről álmodtam. Mindig ugyanazok a jelenetek, ahogy néhány barátommal elhatározzuk, hogy összefogunk, és mindent megteszünk a Birodalomban dúló pártharcok, polgárháborúk megfékezéséért, melyek a nagy vagyoni, társadalmi és politikai egyenlőtlenségek miatt robbantak ki. Beálltunk a legigazságosabbnak tűnő programot hirdető pártba, és lassan vezetőivé nőttük ki magunkat. Személyesen is részt vettünk a harcokban, segítettünk egymásnak, bajtársiasak voltunk. Jó vezetői és stratégiai képességeim révén a párt fő embere lettem, és a pártot is a többi fölé emeltem. Örömmel töltöttek el zseniális képességeim. Ezek voltak a kellemes álmaim, mindig elszorult tőlük a szívem. Visszakívánkoztam azokba a régi szép időkbe, amikor még elevenen éltek az emberek közötti baráti kapcsolatok. És nem jöttem rá, hogy minden baj ott kezdődött, amikor én is, pártom is túlságosan kezdett kiemelkedni a többi közül. Ebből a helyzetből már nem lehetett veszíteni, nem is vesztettem, s ez túlontúl elbizakodottá tett. Istennek képzeltem magam, és ennek szellemében cselekedtem. Tényleg sikerült megvalósítanom korai célomat, az emberek egyenlőségét, egyedül saját magamra nem vonatkoztak a törvényeim. Pontosan ezért utáltak meg. Ha olyan rendeleteket hozok, melyek rám is vonatkoznak, és én is hajlandó vagyok szívesen betartani őket, akkor nem diktatúrát, hanem demokráciát alkothattam volna. De hát utólag könnyen okos az ember! Ott, akkor megrészegített a hatalom lehetősége, hogy

8






korlátlanul minden és mindenki az enyém lehet. Még nem tudatosítottam magamban, hogy amit nem önként és örömmel adnak, az nem sokáig boldogíthat… Voltak azonban a jövőre vonatkozó rémálmaim is. Tudat alatt érezhettem hatalmam erőltetettségét, ingatagságát, mert sokszor olyan képek rémisztgettek, hogy alattvalóim már nem engedelmeskednek, gúnyos vigyorral arcukon közelednek felém, majd kínozni kezdenek. Erre mindig felriadtam. Szívem hevesen dobogott, csurom víz voltam az izzadtságtól. Mégsem eszméltem rá időben, hogy miért is álmodom ilyesmiket, és ugyanúgy folytattam a Mindenható szerepében való tetszelgést, mint addig. Esetleg elővigyázatosságból még tovább szigorítottam a biztonsági óvintézkedéseken. Annyira elvakult voltam, hogy nem hittem, esetleg a valóságban is megtörténhet az, amivel álmaim fenyegettek. Hiszen a jelentések folyamatosan megerősítették, hogy a Birodalom lojális, a bűncselekmények ritkák, és mind felderítettek. Oly sokáig voltam már egyeduralkodó, oly sokáig nem kerültünk kapcsolatba semmilyen idegen, és ezért óvatosságra intő civilizációval, és végül olyannyira beletörődőnek tűnt a Birodalom, hogy igazán mérhetetlenné válhatott öntelt elbizakodottságom és az önkény. Csak jóval később tudtam meg, hogy a lázadóknak egész bolygórendszereket sikerült ígéreteikkel maguk mellé állítani, és mivel teljes volt az egyetértés, hogy el kell távolítani engem, nagyon jól konspiráltak, semmi sem szivárgott ki, továbbra is küldözgették immár hamis, de számomra megnyugtató jelentéseiket. A felkelők vezére volt Claire… Már elmúltam 210 éves, amikor a lázadók nyíltan színt vallottak, és támadásba lendültek. Mindkét oldal vezetői hatalmasat csalódhattak. Én azért, mert hirtelen ellenem fordult stabilnak vélt Birodalmam körülbelül egynegyede, Claire-ék pedig azért, mert ők abban a hitben voltak, hogy a Birodalom nagyobbik fele az ő oldalukon áll, de sok bizonytalankodó bolygó végül mégsem merte a nyílt harcot vállalni, féltek hatalmamtól, és inkább az én pártomon maradtak. Persze így is hatalmas, hosszan elhúzódó összecsapásokra került sor, erőink körülbelül egyensúlyba kerültek egymással, és ez csupán annyit eredményezett, hogy naponta ezerszámra változtattuk űrhulladékká költséges, nehezen előállított hadiflottánk űrhajóit. A háború kezdetekor egyből eltűnt depresszióm, már nem egy rég lezajlott, megnyert játszma unatkozó győztese voltam, újra kihívások tornyosultak előttem. Elfelejtettem rémálmaimat is, és csak egyetlen cél vezérelt: mindenáron visszaállítani a rendet az Én birodalmamban. Évek teltek el, nem bírtunk egymással, állóháborúvá merevedett a mindkét fél által gyors győzelemmel végződőre tervezett hadművelet. Megszoktuk a nap mint nap érkező veszteséglistákat. Aztán egyszer valami váratlan történt. Egy kisebb csetepaté tört ki valahol a galaxisunk szélén, a szokásos hévvel öltük egymást, saját igazunkat védve, mígnem egyszer csak megjelent egy idegen flotta, és mielőtt még felfigyeltünk volna rájuk, megsemmisítették osztagainkat. Az idegenek nem tagadták, hogy igényt tartanak galaxisunkra, de nélkülünk. Az emberek közt dúló, tulajdonképpen belviszály hevében képtelen voltam felmérni a minket fenyegető külső veszély nagyságát. Valahogy nem tűnt fel, hogy mi, emberek, egyetlen galaxison marakodunk, közben pedig kívülről, valamelyik szomszédos galaxisból, ahová még csak felderítőket sem küldtünk soha, (merthogy abban a hitben éltünk, hogy az ember az egyetlen értelmes faj az Univerzumban, mivel addig még sose bukkantunk ellenpéldára) ránk tört egy idegen, nálunk talán sokkal nagyobb területet birtokló, fejlett faj. Nem is gondolkodtam el azon, hogy ez milyen kockázatokat rejt, a lázadók iránt érzett kifejezhetetlen dühömben az új ellenfelet is lebecsültem, jelentéktelen zavaró körülménynek tekintettem. Tehát tovább folytattam a háborút mind a lázadók, mind a betolakodók ellen. Még így, az idegenek felbukkanása után is hittem benne, hogy engem illet a Világegyetem fölötti uralom. Egyszer – nagy meglepetésemre – Claire-t vezették elém testőreim. Magabiztosan rávigyorogtam.

9






- Ááh, a hírhedt Claire, a lázadók vezére! Úgy tűnik, elérkezett az elkerülhetetlen, elfogtunk végre, és ezzel lefejeztük a lázadást. Így már csak napok kérdése lehet végleges győzelmem! – hencegtem. - Önként jöttem. – megvárta, míg arcomról lehervad a mosoly, majd értetlenkedő kifejezést ölt. – És az embereim nélkülem is képesek folytatni a harcot, mert nekik van akaratuk, személyiségük, nem úgy, mint a maga agymosáson átesett, idomított bábjainak. – kezdtem dühös lenni, de ő folytatta. – Azért jöttem, hogy tárgyaljunk. Össze kell fognunk az idegenek ellen! Úgy semmi esélyünk, ha erőink nagy részét lefoglalja az egymás ellen vívott küzdelmünk! – jelentette ki keményen. - Sajnálom, – bújtam az önhittség magabiztosságot sugárzó, elutasító álarca mögé. – de egyedül is képesek vagyunk megbirkózni a problémával. Mint már mondottam, csak idő kérdése a győzelem. És egyébként sem tárgyalok lázadókkal. Börtönbe vele! – fordultam a testőrparancsnokhoz. - Azt hittem, hogy maradt még önben némi szolidaritás az emberiség iránt. De tévedtem. Maga a két lábon járó Érzéketlenség, Gőg és Hatalomvágy! – ezek voltak utolsó szavai, mielőtt az őrök kihurcolták a helyiségből. - Én törődöm az emberiség sorsával! Nem én kezdtem a lázadást! – üvöltöttem utána, mivel roppantmód felbőszített. A válaszát már nem hallottam. Sajnos – vagy szerencsére – igaza volt. Az idegenek bolygóról bolygóra foglalták el területünket, vesztes csaták sora jelölte útjukat. És én mégis tovább folytattam a harcot saját fajtársaim ellen is. Ismét eltelt néhány év, az ellenséges faj már a galaxis magja környékén elhelyezkedő Földet fenyegette, de én még mindig kétfrontos háborút vívtam, bár lázadókkal egyre ritkábban találkoztam, ugyanis az idegenek kettévágták a birodalmat. Egy napon nagyon kellemetlen ébresztésben volt részem: - Uram! Ébredjen azonnal! Evakuálnunk kell a Földet! – rontott be hálószobámba kopogás nélkül a testőrparancsnokom. Riadtan ültem fel, és egyre inkább magamba roskadva olvastam el a kezembe nyomott jelentést. Gyorsan magamra kaptam némi ruhaneműt, majd a lifthez rohantam. Szinte automatikusan nyomtam volna a tetőszint gombját, de valami hirtelen a tudatomba hasított, és a pinceszintre vitettem magam. Megkerestem Claire zárkáját, és bementem. Néhány patkány futott el lábaim közt, mindenhol bogarak, pókok hemzsegtek. Ezeket az állatokat még én rendeltem ide, hogy a börtönök berendezésére vonatkozó középkori hagyományokat ápolhassam, foglyaim remélhető „örömére”. Mikor felépítésük után először megláttam ezeket az anakronisztikus cellákat, jót röhögtem az elítéltek várható szenvedésein, most szégyelltem magam, undorodtam magamtól. Claire rám nézett. Mióta nem láttam, lefogyott, a sötéttől bőre sápadt, szeme beesett, közönyt sugárzó volt. Nem szólt hozzám. - Sajnálom, bocsásson meg! – törtem meg a csendet rövid, kínos hallgatás után. – Önnek mindenben igaza volt. Tényleg nem sikerült se a lázadókat, se az idegeneket legyőznöm. - És most mit akarsz tőlem? - Tudom, hogy eléggé elkésve tértem helyesebb belátásra, de talán jobb későn, mint soha. Felajánlom minden megmaradt hatalmam, fogjunk össze az emberiség megmentésére! Üzenjen az embereinek! – tehetetlenül fürkésztem töprengő arcát. – Kérem, segítsen! Evakuálni kell a Földet! – kétségbeesettségemben nem sok választott el tőle, hogy térdre boruljak, és elsírjam magam. Ezt ő is észrevehette. - Rendben. Csak meg akartam várni, míg önmagadtól beismered, hogy senki sem lehet annyira beképzelt, hogy mindenhatónak vélje önmagát, ráadásul még ennek szellemében cselekedjen is.

10






Ez a burkolt megbocsátásféle olyan jól esett, mintha legalábbis feloldoztak volna összes bűneim alól, pedig már akkor tudtam, hogy sok-sok vétkemért kell még majd felelősséget vállalnom az emberiség törvényszéke előtt, ha egyáltalán megmarad az emberiség. Hamarosan elhagytuk a Földet. A néhány ezer naprendszerből álló elnöki birtokra menekültünk. Ez a terület a galaxis legvédettebb, leggazdagabb, legfejlettebb vidéke volt. Claire meg is feddett érte, hogy miként lehettem annyira önző, hogy kisajátítottam magamnak egy, az érdemeimhez mérten ilyen aránytalanul nagy szektort, és nem osztottam meg a galaxis összes bolygója között az ide összevont javakat. Igaza volt, de most jól jött ez a külön kis birodalom, melyet teljes egészében erős energiapajzs ölelt körül, ahol a Birodalmi Hadsereg tartalékegységei állomásoztak, ahol rengeteg energia, nyersanyag és ipari létesítmény koncentrálódott. Rövidesen megérkezett a lázadók, azaz immár Szövetségesek főserege is. A védőpajzs viszonylagos biztonságában kiegészítettük csapatainkat, és hosszú viták során egységes haditervet készítettünk. Fajunk végre egy emberként szállhatott szembe a fenyegető külső veszéllyel. Még egyesült erővel is évekig tartott kiszorítani az idegeneket a galaxisból, a háború hatalmas áldozatokat követelt, bolygóink nagy része romokban állt, sőt néhány egyenesen lakhatatlanná vált, rengeteg volt a halott, a sebesült. 9176. Még a folyó évszázadban megkötöttük a békeszerződést, az idegenek letették a fegyvert. 22 év telt el 200. születésnapom óta, és majdnem fél évszázadig éltem a hatalom csillogásától elvakítva. Most felelősséget kellett vállalnom tetteimért. Még, mint hivatalos elnök, hoztam néhány törvényt: Soha többé ne vezethesse egyetlen ember a Birodalmat. A nép válasszon magának kellő számú képviselőből álló Birodalomgyűlést, melyet szavazással rendszeresen meg kell erősíteni, vagy elégedetlenség esetén újraválasztani. Ezen kívül visszaállítottam a személyes szabadságjogok teljes listáját, hogy megszűnhessen a lakosság szigorúan fegyelmezett hadseregjellege, hogy mindenki szabadon lélegezhessen, szabadon járkálhasson az utcákon, és egyáltalán, dönthessen az élete felől. Utolsó rendelkezésem saját lemondásom volt. Persze a nép – teljesen jogosan – szigorúbb büntetést kívánt érvényesíteni velem szemben. A frissen választott Birodalomgyűlés megszavazta örökös száműzetésem. Az átlagos várható élettartam alapján még legalább 150 évig nem tehetem a lábam emberek által benépesített bolygókra. Utána pedig már nem fogom tudni tenni sehová… Örülhettem, hogy viszonylag enyhe büntetést kaptam, hisz egyáltalán nem lepődtem volna meg, ha életfogytiglani börtönbüntetésre vagy kivégzésre ítélnek. Amennyi hibát elvakultságomban elkövettem, azt még több kivégzéssel sem lehetne levezekelni. Mondom, örülhettem volna, mégis szinte összeroskadtam a szomorúságtól, ugyanis már tudtam, hogy milyen rossz a magány, az egyedüllét, volt benne kellő részem uralkodásom ideje alatt. És akkoriban ráadásul „csak” lelkileg voltam izolálva, így még fizikailag is elszigeteltté lettem! Természetesen nem szegülhettem az ítélet ellen, búskomorságom messze leríhatott rólam, ahogy elindultam a kijelölt kis űrhajó felé, mely segítségével végre kellett hajtanom magamon a törvényszék döntését. Ismét a Földön voltam, ahol 22 éve legnagyobb dicsőségem korszakát éltem. Végignéztem a Parlament, egykori palotám szétlőtt romjain, a talpazatából kiszakított szobrom helyén, a letarolt parkon, és már tudtam, hogy az nem az én, hanem a bennem lakó gonosz dicsőséges korszaka volt. Az összecsődült tömeg halkan morajlott, ahogy szétváltak előttem, ki egyetértett büntetésemmel, ki ellenezte azt, de senki sem bántott, valahogy érezhették, hogy az utóbbi években megváltoztam, és őszinte a lelkiismeret-furdalásom. Amint a hajó rámpájára léptem, egy kiáltás megállított. - Várj! Megfordultam, és meghökkenéssel vegyített örömömre hajdani legfőbb ellenségemet, későbbi legfőbb szövetségesemet, Claire-t láttam kiválni a tömegből, és felém szaladni. Megvártam, míg odaér, és ő is rálép a hajó feljárójára.

11






- Ha szeretnéd, veled megyek. – ajánlotta fel. - De… miért? Egyszer már börtönbe vetettelek, és most önként vállalnál egy újabb fogságot miattam? - Azóta már megváltoztál, és… megszerettelek! Tétován megfogtam a kezét, és felkísértem a rámpán, ő nem ellenkezett. Kifejezhetetlenül megható élmény volt, hogy több évtized óta először hajlandó valaki önként, szeretetből, és nem kényszerből velem tartani. A tömeg elnémult a csodálkozástól, majd bezárult az ajtónyílás. A hajó automatikusan fölemelkedett, és elindult a galaxis pereme felé, úgy programozták, hogy csak a Birodalom területén kívül használhassam szabadon. De erre már nem is gondoltam, csak mélyen a velem szemben álló nő szemeibe néztem, melyekben a megértés és szeretet fényeit láttam megcsillanni. Nem bírtam tovább játszani az erős, kemény férfit, elsírtam magam. - Én is szeretlek! És köszönöm, hogy újra emberré tettél! – szipogtam könnyeimet törölgetve. Egymás karjaiba borulva zokogtunk hosszú-hosszú perceken, talán órákon át is. Annyira bensőséges pillanatok voltak ezek, hogy soha többé nem leszek képes elfelejteni őket… Az előbb bejött Claire, átfutotta naplóm legutolsó sorait, vigasztalón végigsimított hajamon, és lágyan megcsókolt. Rögtön feltűnt neki, hogy megint a múlt megmásíthatatlan tényei előtt görnyedek, és azt mondta, hogy ne szomorkodjam, már nem ugyanaz az ember vagyok, aki ezeket a hibákat elkövette, inkább a jövőre ügyeljek, hogy soha többé ne térjek le a helyes útról. Kérte, hogy mára fejezzem be az írást, és induljunk végre útnak a kiszemelt távoli galaxis felé, hogy egy kicsit elszakadhassunk a lelkünkben kísértő múlttól. Helyes út… önzetlenül szeretetet adni, és önzetlen szeretetet kapni, segíteni egymásnak… Claire! Nyomtatva 9180. 12. 08-án, egy új Földön, az itteni, hozzánk nagyon hasonló, intelligens lények remélhető okulására. William, a szeretet diadalának hírnöke”

Regőczi Gergely v1.00 : Budapest, 2001. 06. 04. v1.05 : Budapest, 2001. 07. 26. v1.08 : Budapest, 2001. 08. 16. v1.09 : Budapest, 2001. 09. 11. v1.10 : Budapest, 2007. 11. 12.

12

Regőczi Gergely. A Világ Ura? Filozofikus-romantikus sci-fi novella BUDAPEST

Recommend Documents