Regőczi Gergely. K e r ü l ő ú t. Romantikus-filozofikus novella két fiatal egymásra találásáról. Miskolc-Budapest

Regőczi Gergely

K e r ü l ő ú t Romantikus-filozofikus novella két fiatal egymásra találásáról

Miskolc-Budapest 2000.-2008.





Regőczi Gergely: Kerülőút

Regőczi Gergely: Kerülőút. Romantikus-filozofikus novella két fiatal egymásra találásáról.©

A mű adatai: Ötlet: Miskolc, 2000. 11. 23. Novella írásának kezdete: Miskolc, 2000. 11. 24. Elkészülés időpontja: v1.05 : Miskolc, 2000. 12. 06. v1.09 : Budapest, 2001. 08. 25. v1.10 : Budapest, 2001. 09. 14. v1.12 : Budapest, 2008. 01. 23. Szavak száma: 8.501 Karakterek száma szóközök nélkül: 51.652 Karakterek száma szóközökkel: 60.051

Előszó és köszönetnyilvánítás: Mint minden 2000 körül keletkezett novellámban, most is három fő tényező határozza meg a „művet”. Az érzelmek, szeretet, szerelem; a fennálló kapitalista társadalmi rendszer kritikája; végül pedig a deus ex machina segítségével létrehozott pozitív változás képzelt világomban. Az „isteni” beavatkozásra azért van szükségem, mert megfigyeléseim szerint manapság az emberek maguk nem túlzottan veszik észre az emberiség érzelmi és gazdasági válságának kiváltó okait, vagy ha észreveszik is, nem akarnak, vagy nem tudnak tenni semmit sem ellenük. Én is csak annyit tehetek, hogy szerény alkotásaimmal megpróbálom azoknak az olvasóknak, akik hajlandóak áttanulmányozni írásaimat, ráterelni a figyelmét az általam is elszenvedett gondokra, és talán lesz valaki, akinél az én kis hozzájárulásom is segít kiváltani az igazi világmegváltó tetteket. Talán ráismer magára az, akiről és akinek ezt a novellát írtam… Már azt is köszönöm, ha valaki legalább idáig elolvasta szövegelésemet. További kellemes időtöltést! Regőczi Gergely

1






Máriássy Júlia egy reggelen arra ébredt, hogy behúzott sötétítőfüggönye résein keresztül fénylegyezőként ömlenek szobájába a napsugarak. Bár nyári hónapokat írtak, az időjárás már hetek óta nem adott alkalmat ilyen jelenségek létrejöttéhez. Szombat volt, és már csak az ezt követő hét telik az iskola jegyében, utána a hosszú nyári szünet következik. Mindez azért fontos, mert Júlia tanárnő egy középiskolában, és a tanárok éppen ugyanúgy várják a szünetek kezdetét, mint diákjaik. De Júlia hangulatának komorságát sem a szép idő, sem a közelgő szünet tudata nem volt képes megtörni. A fiatal tanárnő lelkét maga alá teperte a kegyetlen depresszió, fölkelni sem igazán volt kedve, de azért egy idő után csak felküzdötte magát, odatámolygott az ablakhoz, és erőtlenül széthúzta a függönyt. A felkelő Nap épp az ablakkal szemben ontotta sugarait, így Júlia szinte hátratántorodott a hirtelen erős fény hatására. A világosság elvakította, szinte fájdalomként nyilallt szemeibe, ezért megfordult. Miután elmúlt a szemei előtt táncoló káprázat, és újra látta a sötétebb szoba berendezését is, körbenézett. „Iszonyú nagy kupi van itt.” – gondolta, amint a szerteszét heverő ruhákra, könyvekre esett pillantása. – „Mikor takarítottam vajon utoljára?” Majd a falra vetülő napfényfolt közepén az ott függő grafika vonta magára figyelmét. A rajz őt magát ábrázolta; már majdnem tizenegy év eltelt azóta, hogy egyik hajdani főiskolai csoporttársa papírra vetette a portrét. Szomorúság markolt szívébe, ezért inkább kimenekült a szobából. Hogy elterelje gondolatait, reggelizni kezdett, de csak úgy ímmel-ámmal, az utóbbi időben nem igazán volt étvágya. Miután végiggondolta problémáit, a rá váró feladatokat, ezen már nem is csodálkozott. „Rám sóztak egy csomó túlórát, már hetek óta dupla óraszámom van, de a fizetésem mégsem lett több. Azt sem tudom, mi a francnak kellett pont most egy újabb levelező szakra beiratkoznom az Egyetemre. Nemsokára itt vannak a vizsgák, és még egy szót sem tanultam, konzultációkra sem jártam, a végén kirúgnak onnan, és akkor hiába fizettem be a 2010/11 tanév 2. félévére a tandíjat. Miért is iratkoztam be? A fenébe is, a mai világban még egy olyan alulfizetett állásért is, mint a tanároké, keményen meg kell küzdeni. Nagyon nagy a munkanélküliség, de szerencsére legalább ezt elkerültem eddig… Csak tudnám, minek dolgozom halálra magam, ha úgysincs vele semmi célom. Mióta a barátom egy éve elhagyott azért a fiatal és gazdag csitriért, romokban hever a magánéletem. Se időm, se kedvem nincs ismerkedni, annyi csalódás ért már… Szóval mit is kéne ma csinálnom? Át kell néznem azt a rengeteg javítódolgozatot, hogy ne kényszerüljek olyan rossz jegyek osztására, év végi jelentést kell írnom az osztályokkal elért eredményekről az igazgatóságnak, ez is micsoda hülye találmány! Muszáj lenne kitakarítanom… De mikor? Egy hétvége alatt nincs is ennyi mindenre idő! Ráadásul oly levertnek érzem magam! Nincs hangulatom ilyesmihez. Még ha nem lenne ennyire sok a munka, talán bele tudnék kezdeni valamelyikbe. Ha belegondolok, hogy milyen izgő-mozgó, kalandvágyó, tettre kész voltam fiatalabb koromban, hogy sose mondtam volna nemet egy jó bulira, kulturálódási lehetőségre, és ha nem volt ilyen, kerestem magamnak, akkor most alig ismerek magamra. Hiába, aki nem a megfelelő helyen dolgozik, annak nincs ideje, pénze, és a kimerültségtől kedve sem marad semmihez…” Júlia végül dacosan élelmet, italt pakolt be hátizsákjába, majd kibuszozott a Város határán kezdődő erdő széléig, és találomra nekivágott az egyik erdei ösvénynek. Ugyanis régen észrevette már, hogy ha rossz a kedve, egy kiadós, magányosan megtett séta mindig módot ad neki problémái átgondolására, sokszor talált már így megoldást egy-egy gondjára, rájött, hogy nem is mindig olyan súlyos a helyzet, ahogy először gondolta, és a természet türelmes nyugalma, csendje, harmóniája minden esetben helyreállította lelki békéjét is. Ma is ezért döntött úgy Júlia, hogy „elmenekül” az otthoni problémák elől, hogy végre lelki életének, gondolatainak rendezésére szánhasson egy kis időt. Az ember csak ideges, szétszórt lesz, ha nincs módja arra, hogy megfelelő mennyiségű időt tölthessen az átélt események lelki feldolgozásával.

2






A fiatal nő egy ideig csak fáradtan vonszolta magát, mereven bámulta a lábai előtti utat, gondolatban azonban máshol járt. A munkahelyi stressz kötötte le figyelmét. Imádott tanítani, de az újabban megfigyelhető, a tanárok közt kiéleződő konkurenciaharcot már nem nézte jó szemmel. Ugyanis sorozatos létszámleépítéseket tervez az állam, emiatt mostanában mindenki erőteljesebben sorban áll az igazgató hátsó felének nyálazása céljából, hogy ő maradhasson. Júlia is ezért vállalta el a rengeteg túlórát, helyettesítést, adminisztratív munkát. Már így is három ember helyett dolgozott, de a jövője mégis bizonytalan volt. „Azóta ilyen rossz a helyzet, hogy az állam engedett a nagy multinacionális cégek pénzügyi nyomásának, és nem szüntette meg a társadalom többi rétegével szemben igazságtalan adókedvezményeiket. Ez az alantas kivételezés a hazai vállalkozásokkal szemben óriási versenyelőnyöket biztosított számukra, így több millió kis-, és középvállalkozás csődbe is jutott. Hiába emelt az állam adókat, a multik – kedvezményeikből adódóan – nem fizettek, a többi bevételi forrás pedig sorra kiesett.” – emlékezett vissza a Leleplező című folyóiratban olvasott tanulmányra. – „A rossz gazdasági rendszer bosszúja nem késett sokáig, hiába termeltek nálunk a külföldi vállalatok, adót nem fizettek. Ráadásul minimálbérért dolgoztatták alkalmazottaikat, sőt tovább növelendő a költséghatékonyságot, ahol lehetett, gépesítettek, racionalizáltak… Így vált a fél ország munkanélkülivé. A növekvő szociális kiadások és a csökkenő adóbevételek pedig az állam által fenntartott szektorok, az egészségügy, oktatás stb. redukálásához vezetnek. Éhezik a lakosság, pedig képesek lennénk sok területen az önellátásra, csakhogy az ország minden megmaradt jövedelme a külföldi adósságok törlesztésére megy el. Hiába lettünk így az Európai Unió tagjai, sose fogjuk utolérni az úgynevezett rendszerváltás idején irigyelt nyugati jólétet, bár most ők is hanyatlanak, ott sem sokkal jobb a helyzet…” Mire Júlia idáig jutott gondolataiban, már teljesen levetkőzte reggeli apatikus állapotát, most őrjöngeni tudott volna a dühtől. Ez úgy fejeződött ki magatartásában, hogy gyors, feszes léptekkel haladt, mérgesen rúgta el az útjába kerülő vétlen köveket, fadarabokat. Indulatait levezetve hamarosan lehiggadt, jó ideig így folytatta útját, továbbra is maga elé bámulva, közönyös tekintettel. Egyszer csak felpillantott, és csodák csodájára nem kezdte ismét az orrát lógatni, hanem szétnézett. Feltűnt neki, hogy milyen magasztos helyen van, ahová nem illik az emberiség gyermeteg, egoista viselkedésén alapuló gondokat magával cipelnie. Az időjárás csodálatos volt, hétágról sütött a nap, de az erdő zöld lombkoronája felfogta az éltető energia nagy részét, csak vékony csíkokban jutott el egy-egy fényfolt a talajig, ezek játékosan kergették egymást a lágy szellőben megremegő falevelek mozgásával összhangban. Az árnyékos lankákon üdén zöldellt a moha a fák, kövek oldalán. A szél által keltett susogásba madárfütty, tücsökciripelés vegyült. Júlia szinte a könnyekig meghatódott ettől a békés magánytól, mely a városi életre mostanában semmiképp sem volt jellemző. Úgy érezte, szinte élete végéig képes lenne itt maradni, a magasztosság boldogsága uralta el. „Le van sajnálva a hülye emberiség! Mit idegesítem magam, ha úgyse tehetek semmit. Erről egy együttes neve jut eszembe, magyarra fordítva „Öngyilkos tendenciák”, egy albumuk címe pedig: „Hogy fogok én holnap nevetni!” Mint én, ha az emberiség megkapja méltó büntetését, jómagam pedig szemrehányóan kijelenthetem, hogy ezt előre megmondtam! Bár, ezzel sem érnék semmit… Mire megyek vele, ha igazam van, de attól még nem lesz jobb nekem? … De nem dühöngeni jöttem ide, hanem a természetben gyönyörködni, hogy felfrissüljön testem és szellemem, már érzem is az emberektől való távolság jótékony hatását.” – ezzel mély lélegzetet vett, utána vidáman dúdolászni, sőt dalolni kezdett. A nő már meg is feledkezett bajairól, virgonc módon fogócskázott a pillangókkal, hempergett az útjába akadó tisztások füvében, olyan volt, mint egy gondtalan kis csitri. Sajnos ez az állapot nem tarthatott sokáig, ugyanis egy önmagában véve igen aranyos látványtól élete másik területének kudarcaira asszociált. Hogy mit látott meg, amitől lelkében ismét a ború kerekedett felül? Két cuki, vöröses bundájú mókust, akik játékosan kergették egymást körbe-

3






körbe egy fa törzsén, mintha így udvarolnának egymásnak. Júliának erről a saját, többékevésbé sikertelen párkapcsolatai jutottak eszébe. „Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Már elmúltam 33, de még nem hozott össze a sors egyetlen olyan férfival sem, aki három évnél tovább kitartott volna mellettem. Ez a leghosszabb kapcsolatom is tizenegy évvel ezelőtt ért véget. Pedig én minden ilyesfajta ismeretséget komoly szándékokkal kezdtem. És az a szörnyű, hogy sose mondták meg, hogy mi bajuk van velem, a kapcsolattal. Most sem tudom, mi az, ami, irritálja a férfiakat bennem. Talán túl ragaszkodó lennék? Vagy az a bajuk, hogy túl izgága, mindig valamit tenni akaró vagyok, voltam? Vagy az, hogy könnyen ideges, aggályoskodó, feldúlt leszek, ha váratlanul felmerül egy probléma, melyet pillanatnyilag megoldhatatlannak tartok? Ilyenkor tényleg nem tudok higgadtan gondolkodni, szinte pánikba esem. Akik ismernek, nagyon igazságosnak, humánusnak, másokkal törődőnek, önzetlennek tartanak, nem hiszem, hogy ez lenne a gond. Az igazi okokat talán még csak nem is sejtem. De hát ki tökéletes? Miért kell tönkremennie mindegyik kapcsolatomnak, amikor már úgy érzem, hogy ez az igazi, és csodálatos az egész? Hiszen én megpróbálok mindent megtenni, amire csak képes vagyok, de mégse jön össze! Lehet, hogy hülyeség, de még én szégyenkezem, hogy így alakultak a dolgok. Pedig tartósan nagyon rossz magányosan élni! Ha nincs senki, akiért tehetek, akiről gondoskodhatok, feleslegesnek érzem magam. A társadalom soha sem ismert el túlzottan, és ha már a magánéletben sem kellek senkinek, mi a fenének vagyok még az élők sorában? Miért van az, hogy ma mindenkinek csak és kizárólag a pénz a fontos, amiből nekem nem sok jutott? Csak a remény éltet… Nincs sok alapja, de még mindig hiszek benne, hogy talán épp holnap következik be valami, ami jó irányba tereli az életem, de a holnapokból rendre mák, majd tegnapok lesznek, és sose történik semmi! Meddig fogom én ezt így kibírni?” És még hosszasan folytatta belső monológját, egyes részeket többször is végiggondolt, de csak annyit ért el – mivel a gondolatok még nem nyújtanak megoldást –, hogy váltakozva dühös majd közönyös lett a többi ember iránt. Egyszer csak megtorpant. Tudatosult benne, hogy már erősen csökken a fénymennyiség, alkonyodik. Órájára pillantott, és megállapította, hogy már elmúlt este nyolc. Visszaemlékezett, hogy amikor legutoljára evett-ivott hátizsákja tartalmából, még csak négy óra volt. Utána látta meg a mókusokat. „Úgy belefeledkeztem volna a meditálásba, hogy fel sem tűnt, ahogy közben eltelt több mint négy óra? Nyilvánvaló, hogy így történt. Ilyenkor már rég otthon akartam lenni, ideje gyorsan visszafordulni.” Hátraarcot csinált, sietve gyalogolt visszafelé a kavicsos ösvényen. Most, hogy pillanatnyi tevékenységére összpontosított, megérezte lábai fáradtságát is, ami eddig – mivel esze máshol járt – fel sem tűnt neki. Néhány perc múltán egy kereszteződéshez érkezett, amelyre épp úgy nem emlékezett, mint az utóbbi 3-4 óra összes többi külső ingerére. „Na most merre menjek?” – töprengett el. – „Még sose fordult velem elő ilyesmi… Annyira lekötöttek a gondolataim, hogy fogalmam sincs, mit csinált közben a testem, a tudatalattim. Kezdek megijedni magamtól. Remélem, nem vagyok skizofréniás!” Akárhogy is erőltette agyát, képtelen volt rájönni, melyik úton jött, ezért találomra vágott neki az egyik iránynak. Közben vészesen sötétedett. - Nem igaz, nem arra készültem, hogy az erdőben töltöm az éjszakát, ráadásul nincs nálam semmiféle világítóeszköz sem! – dohogott Júlia. – „Egyedül a sötét erdőben… iszonyúan félni fogok, és ez enyhe kifejezés.” – tette hozzá gondolatban. Megszaporázta lépteit, de továbbra sem látott egyetlen ismerős pontot sem, mely nyomra vezethette volna. Hűvösebb lett, és erőre kapott a szél is, kísértetiesen recsegtek az elöregedett faágak, kopácsoltak az egymásnak ütődő vastag gallyak, susogtak, zizegtek a levelek. Júlia hiába nyugtatgatta magát, hogy ezek mind természetes zajok, és hogy nincs az erdőben semmi, ami ártani akarna neki, racionális érvekkel mégsem nyomhatta el az emberiség ősi

4






félelmét a veszélyt rejtő sötéttől, melyben a legfontosabb érzékszerv használhatatlanná válik. Hamarosan már az is problémát okozott, hogy az úton tudjon maradni, és a felélénkülő vérszopó szúnyogok is egyre idegesítőbbekké váltak. Megint a kétségbeesés kerülgette a váratlanul felmerült, megoldhatatlannak tűnő problémától. Épp arra gondolt, hogy inkább megáll, és amíg lát valamit is, elkészíti éjszakai fekhelyét, semhogy tovább botladozzon az egyenetlen úton, és még kitörje bokáját egy nagyobb kövön vagy gödörben. Ekkor váratlan reménységként halvány fénysugár tört utat magának a sötét erdő még sötétebb fatörzsei között. Júlia nem tudhatta, minek a fényét látta meg, mindenesetre bízni kezdett benne, hogy nem kell szabad ég alatt éjszakáznia, és óvatos lépteit a fényforrás felé irányította. „Csak nehogy valami perverz szatír vagy kéjgyilkos legyen az! Annyi rosszról hallani mostanság…” – fogta el a kétkedés döntése helyességében, de aztán sikerült félelmét legyőznie (vagy a sötéttől még ennél is jobban tartott…). – „Ugyan, az ilyen fajzatok nem járkálnak az erdőbe, a Városban sokkal több lehetőségük van prédát ejteni.” Immár a megmásíthatatlan döntés határozottságával indult el az emberi jelenlétet sejtető világosság felé. … 2011.06.06. Rónay Gábor - írta egy félig megtelt lap aljára nevét az említett személy. Ezt az ívpapírt egy vastagabb kötegre helyezte. Az asztal tetejéhez ütögetve ennek éleit, egymáshoz igazgatta a lapokat, majd felállt a házikó tornácán található bútordarab mellől, és behurcolkodott. „Pont jókor lettem kész az új novellámmal, már kint is túl sötét lett, tűz fénye mellett pedig nem szeretek írni, a lobogás, a vibráló fény megerőltető a szememnek.” Bent Gábor odalépett az egyetlen helyiségből álló ház egyik sarkában álló polchoz, gondosan egy üres dossziéba helyezte a betöltött lapokat, majd az iratgyűjtőt a polcon sorakozó rengeteg társa mellé állította. Csak eztán fogott hozzá, hogy valami ehetőt és táplálót üssön össze magának vacsora gyanánt. Épp a bográcsban melegedő víz alatt szította a tüzet, amikor egy olyan jelenségre lett figyelmes, amely itt talán még sosem fordult elő vele: kopogtatást hallott az ajtó felöl. „Vajon ki lehet az, és mit akarhat? Főként az a különös, hogy mindezt milyen későn!” – morfondírozott magában Gábor. Azért természetesen odament az ajtóhoz, és kitárta. Az ezt követő meglepetéstől hirtelen szóhoz sem tudott jutni: Egy gyönyörű szép, vele körülbelül egykorú, átlagos magasságú, hosszú hullámos barna hajú, karcsú nő állt vele szemben, aki félénken mosolygott, majd megszólította a férfit: - Jó estét kívánok! Elnézést kérek a zavarásért, de eltévedtem az erdőben, és a sötétben megláttam az ablakából kiszűrődő fényt. Nem tudom, hogy lehetséges lenne-e szállást kapnom az éjszakára? – majd mihelyst a bamba megrökönyödésként értelmezett kifejezést meglátta a nála majd’ 20 centivel magasabb, szakállt-bajuszt viselő, szintén hosszú barna hajú, barna szemű, vékony testalkatú, de izmosnak tűnő házigazda arcán, még hozzátette. – Természetesen fizetnék is a szállásért cserébe. - Ööö, nem… nem fogadok el semmiféle fizetséget, gyere csak beljebb… Júlia! - Tessék? Honnan ismer maga engem? – most a nőn volt a megdöbbenés sora. - Tudom, hogy pillanatnyilag nem hasonlíthatok túlzottan hajdani önmagamra, de hát itt az erdő mélyén nincs fodrász… És már jó pár éve nem is láttuk egymást, de remélem, még emlékezni fogsz rám, Rónay Gáborra. - Gábor! Tényleg! Istenem, de jó újra találkozni veled, csak ez a különös frizura! Bocs, hogy nem ismertelek meg! – szabadkozott.

5






- Nem tesz semmit. Te viszont a legkevésbé sem változtál meg, ugyanolyan elragadó vagy, ugyanolyan kedves a mosolyod, mint tíz éve, amikor legutóbb összefutottunk! - Ó köszönöm! Igazán kedves, hogy még mindig így bókolsz nekem, mint a régi szép időkben… - Ez nem csupán bók, udvariassági gesztus, ez a színtiszta igazság! De gyere, ne állj ott az ajtóban! Csinálok valami vacsorát, közben mesélhetnél, mit hozott neked a 21. század első évtizede? Júlia – mivel sosem volt az a szófukar típus – aprólékosan elmesélte, hogyan telnek napjai tanárnőként, hogy még mindig szeret tanítani, szereti a diákjait, csak a tanárok közötti, kis pluszpénzekért folyó hatalmi harcokat gyűlöli. Elmondta, hogy aggódik az állása miatt, és hogy ez milyen politikai-gazdasági okokra vezethető vissza. Elpanaszolta a városi élet folytonos stresszhelyzeteit, időhiányát, mindazt, amin az erdei sétája során is elmélkedett. Egyedül párkapcsolati problémáit hallgatta el, mivel oly sok kudarc érte eleddig ezen a területen, hogy már – mivel a valós, objektív okokkal nem volt tisztában – nagyrészt saját magát, saját előnytelen tulajdonságait hibáztatta minden félresikerült kapcsolat miatt, magára hárította a felelősséget. Nem akarta, hogy mások is tudomást szerezzenek erről, ugyan ki szereti a saját szégyenfoltjairól lerántani a leplet? Nem tudta, hogy önvádaskodása alaptalan-e vagy sem, de épp a bizonytalanság az, mely nem hagyta tisztázni önmagát a vádak alól. Úgyhogy inkább elkerülte a kínos témát. Néhány éve még minden további nélkül feltárta volna szívét-lelkét, de azóta már túlzottan belekeseredett ebbe a problémakörbe, és tudatalattija inkább megkísérelte elfojtani, elfelejteni az egészet, gátlásokat alakított ki. „Nagyon vágyom társra, de talán még jobban félek attól, hogy őt is elveszteném. Ha egyedül maradok, legalább az újabb válás fájdalma nem fenyeget.” – gondolta Júlia. - „Az én városom utcáin Új próféták járnak, Elszaporodtak a csúszómászók, Lám, erősek és bátrak. Nem hiszem, hogy túlélem Egy ország haldoklását, Mindenhol csak a pénzt imádják, Az új isten képmását!” – idézett Gábor a Hétköznapi Csalódás együttes egyik régebbi, de még mindig aktuális társadalomkritikus dalából vendége gazdaságügyi megállapításaira reagálva. - Sajnos… És mondd, te mit csinálsz itt? - Remeteként élek ebben a kis fakunyhóban. - Mióta? És főleg, mi vett rá erre az elhatározásra? - Hát ez egy hosszú történet, de ha kíváncsi vagy rá, szívesen elmondom. - Igen, légy szíves! - Nos, közel tíz éve találkoztunk utoljára. Érdekes, napra pontosan tizenegy éve volt az államvizsgám, Te egy nappal hamarabb letudtad ezt a megpróbáltatást. Utána még leveleztünk egy ideig, de aztán valahogy szem elöl tévesztettük egymást, sajnos. Hogy addig az időpontig mi minden történt velem, azt te is tudod nagyjából. Az összes problémám önbizalomhiányomból, félénkségemből adódott, amit én nemes egyszerűséggel gyávaságnak bélyegeztem. Elkeserített, hogy nem mertem egyetlen munkát sem elvállalni, mert féltem, hogy nem felelnék meg az elvárásoknak, azért nem lettem tanár sem, mert úgy éreztem – azon kívül, hogy nem sajátítottam el eléggé magukat a megtanítandó tényeket sem –, hogy nem tudok elég jó kapcsolatot teremteni az emberekkel, így tartózkodó, feszélyezett viszony alakulna ki köztem és a diákok között, ezért unalmasnak tartanának. Tanítani túl nagy felelősség, csak az volt a baj, hogy majd’ minden munkában túl nagy a felelősség, és túl fontos a jó kapcsolatteremtő képesség. Úgy érzem, hogy meg kellene felelnem egy, a

6






társadalom követelményeit figyelembe véve általam felállított minőségi mércének ahhoz, hogy méltó legyek egy munkára, kapcsolatra, de képtelen vagyok elérni még a minimális elvárásokat is. Lehet, hogy túl tökéletes szeretnék lenni, azért tartom magam pancsernak? – lemondóan vállat vont. – Tehát egy ideig tulajdonképpen munkanélküli maradtam, és otthon ütöttem el az időt apróbb besegítések formájában. Mivel szinte semmit sem mutathattam fel, lányokkal sem mertem ismerkedni, így eléggé magányos is voltam. „Ráadásul az olyanoknak, akik megtetszettek, szimpatikussá váltak, rendszerint voltak már barátaik, és azt nem tartom etikusnak, hogy ilyen lányoknak udvarolni próbáljak, és ezáltal kétségekbe taszítsam őket. Akiknek meg nem voltak barátaik, azoknak én nem feleltem meg…” – gondolkodott el Gábor. - És mi történt, miután – sajnos – megszakadt kapcsolatunk? - Ja, bocs, kissé elkalandoztak a gondolataim. – szabadkozott Gábor. – Egészen hihetetlen fordulatot vett ezután az életem. Sokan tökéletesen megelégedtek volna azzal, ami nekem jutott ekkor, de számomra nem volt teljesen kielégítő a gazdagság… - Miért, milliomos lettél? – lepődött meg Júlia. – És hogy csináltad? - Én tulajdonképpen nem is tettem semmit. Hogy egy közkeletű szófordulattal éljek, minden pénzzé vált a kezeim között. Az egész úgy kezdődött, hogy vettem egy lottót, és az azt követő héten már több százmillióm volt. Úgy éreztem, itt az idő, hogy mások hasznára legyek, ezért a pénz felét szétosztottam a családban, a maradékból több mindenre is fordítottam. Vettem lakásokat, és ingyen kiadtam egyetemistáknak, fiatal pároknak; ismeretlen művészek alkotásait vásároltam fel az általuk kért összegek tízszereséért, hogy ezzel támogassam őket; földet vettem, és szegény parasztcsaládoknak szintén ingyen bérbe adtam, azért cserébe, hogy műveljék, valamint rendben tartsák, és hasonlók… Azért valamennyi pénzt magamnak is megtartottam, és csak úgy találomra egy cég részvényeibe fektettem. Ezután jöttek csak az igazi furcsaságok, a részvényeim értéke megtöbbszöröződött, a fiatal művészek közül többnek az én támogatásom elég volt a „befutáshoz”, a pincében porosodó képek, rajzok hirtelen milliókat értek, családtagjaim egy része a kapott tőkével stabilizálta vállalkozását, sokuké egészen fellendült, innen is a szétosztott ajándékok többszörösét kaptam vissza hálából, az egyetemet elvégző fiatalok, hogy tanulmányaikat lakáslehetőséggel támogattam, szintén hálásnak mutatkoztak, és így tovább… Minél inkább próbáltam megszabadulni a felesleges pénztől, annál több folyt be. De a nagyobb gond az volt, hogy megszaporodtak irigyeim is, ezek főként a kevésbé szerencsés milliomosok közül kerültek ki. Ahol csak tudtak, keresztbe akartak tenni nekem, de végül én mindig jól jártam, viszont ezzel csak jobban magam ellen hergeltem őket, még megöletni is megpróbáltak néhányszor. De még ennél is jobban bántott, hogy hirtelen rengetegen kezdték magukat a barátaimnak tartani, holott csak azért nyaliztak, hogy pénzt kunyeráljanak. Az összes nő is, akivel csak összejöttem, egyre drágább ajándékokat követelt. Meguntam, hogy legtöbben csak a pénzemért „szeretnek”, ezért összes vagyonomból felvásároltam néhány üzemet, melyeket a bezárás fenyegetett, a tulajdonjogot a dolgozókra ruháztam, ezután titokban, álnéven vettem itt az erdő közepén egy kis földet, idehoztam a szükséges szerszámokat, vetőmagvakat, élelmiszert, és kivontam magam az emberi társadalomból. Azóta, úgy hat éve, nem hagytam el ezt a helyet. - Nem volt nehéz megválni az emberek világától? - Dehogynem, eleinte sokat szenvedtem a magánytól, de egy idő alatt beletörődtem, hisz amíg szegény voltam, nem volt semmim, de ezáltal önbizalmam sem, magányos voltam; amint vagyonos lettem, akkor sem önmagamért „szerettek”, tulajdonképpen nem vesztettem semmit… Aztán nehéz volt felépíteni az itteni, önellátó életvitelem is. Magam termesztem a növényeket, tenyésztem az állatokat, melyekből például most ez a vacsora is készül, én építettem a házat, egy közeli patakból hordom a vizet, fával tüzelek, világítok, olyan mint a középkorban.

7






Júlia körbehordozta tekintetét az aszketikus, puritán berendezésű „házon”, berendezésén, és csodálta a férfit, hogy volt bátorsága faképnél hagyni a világot. „Sose tartanám méltónak magam egy ilyen önzetlen, segítőkész, szeretetteljes, őszinte, szerény emberhez. Csak kiábrándítanám magamból, hisz engem még senki sem tudott túl sokáig elfogadni.” – gondolta Júlia. - Mi az a sok csillogó edény, ékszer azon a polcon? – fennhangon viszont ezt kérdezte, nehogy leleplezze érzelmeit. - Ó, ez is hozzátartozik az én „szerencsetörténetemhez”. Amikor először felszántottam ló vontatta ekémmel a megvásárolt gazos tisztást, egy helyen beomlott a föld, kapásból egy sziklaüregre bukkantam, tele volt arany ékszerekkel, dísztárgyakkal, talán a római korból származhatnak. Csak azóta még nem jártam a Városban, hogy a Múzeumnak adományozzam a leletet. - Szinte hihetetlen! És mivel töltöd el magányos napjaidat? - A téli időszak kivételével szinte mindig jó sok munka van a földeken, ezen kívül el kell látni az állatokat, javítgatni a házat, szabadidőmben pedig sétálgatni szoktam, és még mindig irkálok történeteket. Papírt azt jó sokat hoztam még anno magammal. Azt azonban már nem részletezte, hogy miről szól történeteinek javarésze, nem mert túlságosan kitárulkozni Júlia előtt. „Hiszen én gyáva vagyok, és pancser, nem tudtam megfelelni a világ kihívásainak, ezért egyszerűen elmenekültem ide a vadon magányába, és még ezt a lehetőséget is csak a vak szerencsének köszönhetem.” – vélte Gábor. Időközben elkészült a vacsora, egy finom gulyásleves helyi sütésű kenyérrel, desszertként a Júlia hátizsákjában talált városi édességek szolgáltak. Gábor úgyis rég nem evett már ilyesmit. Immár kevésbé kínos témákra terelődött beszélgetésük, felelevenítették a hajdani egyetemi csoporttársaikhoz fűződő történeteket, a közös bulik emlékeit. A nosztalgiázás felélénkítette őket, szinte egymás szavába vágva mesélték az eszükbe jutó eseményeket. - Júlia, tudom, hogy szereted a pezsgőt. – jelentette ki Gábor, miután végleg befejezték az evést. – Még amikor ideköltöztem, hoztam magammal egy üveggel, különleges alkalom esetére. Ez az alkalom most érkezett el! – ezzel elővette a palackot, melyet a lány érkeztekor tett titokban egy vödör hideg vízbe hűlni. Amint Gábor két poharat teletöltött az aranylóan gyöngyöző itallal, Júlia megszólalt: - Igyunk véletlen találkozásunk, és barátságunk újjáéledésének örömére! Magas hangon csendültek az összekoccanó poharak. Gábor hamarosan észrevette, hogy „barátnője” hatalmas ásításokat nyom el, majd’ leragad a szeme, és a tőle megszokottól kevesebbet beszél. - Már nem bírod úgy az éjszakázást, mint hajdan, a diszkózós korszakunkban! – állapította meg Gábor. – Sebaj, feküdj le nyugodtan, átengedem neked az ágyam, én majd a lócán alszom. - Még mindig ugyanolyan lovagias vagy, mint régen! – köszönte meg Júlia kivételezett helyzetét. - Hm, jól esik ezt hallani! Amíg elkészülsz, megmosdasz, meg ilyesmi, én elmegyek sétálgatni. - Ezt a tapintatot! Kifelé menet Gábor észrevette, hogy bent már alig van tüzelőfa, ezért elhatározta, hogy egyúttal azt is hoz. Hideg persze nem lett volna a nyári éjjelen, de a fény miatt érdemes volt őrizni a tüzet, merthogy más világítóeszköz nem akadt a házban. Biztosan volt már éjfél, ha a sarló alakú hold nem adott volna egy kevés fényt, valódi koromsötét éjszaka lett volna. Gábort inkább csak ösztönei, a megszokás vezette a távolabb, a favágóhelyhez közel álló fáskamra felé, mintsem a látvány. Eddig már elég sokszor megtette ezt az utat. A kamrának ajtaja nem volt, itt nem kellett senki elől sem megvédeni semmit, és Gábor legalább nem

8






ütközött bele a nyílászáróba, ha ilyenkor, későn volt itt dolga. Bent tapogatózva megtalálta a kosarat, megrakta fahasábokkal, és elindult visszafelé. Már a házból kiszűrődő fény vezette, de nem sietett, jól esett neki az éjszakában fújdogáló hűvös szellő, és hát Júliának is kell időt hagyni. Úgy félúton azonban egy, az eget függőlegesen átszelő fénypontot vett észre a fák lombkoronái felett. „Mi ez, hullócsillag? Nem, az gyorsabb szokott lenni, ez meg úgy tűnik, mintha lassan lefelé ereszkedne. Egyre nagyobb lesz. Közeledik?” – töprengett. A fényes jelenség átmérője egyre csak nőtt, az összefüggő folt hamarosan elkülönülő fényforrásokra szakadt szét, melyek azonban együtt mozogtak, tehát valószínűleg egy nagyobb, sötét test fényszóróiról lehetett szó. A közeledés megállt, majd az objektum beereszkedett a fák mögé, a fényszórók sugaraiban határozottan kirajzolódtak az előtte lévő fák kontúrjai, majd a fény kialudt. Hangokat a megfigyelés egész ideje alatt nem lehetett észlelni. Gábor csak ekkor konstatálta, hogy félúton megtorpant, szinte ledermedt a látványtól, azt sem tudta, mennyi ideig tarthatott a látomás. Most gyorsan felkapta az elejtett kosarat, és a házhoz rohant. Bekopogott, és mivel nem kapott választ, óvatosan benyitott. Júlia már békésen szunyókált az ágyban. Gábor finoman felrázta szendergéséből az álmában is gyönyörű nőt: - Bocsáss meg, hogy máris ébresztő van, de azt hiszem, ufót láttam, leszállt nem messze a fák közé. Eljössz velem közelebbről is megnézni? Júlia először úgy nézett Gáborra, mintha azt várná, hogy kiderüljön, mi ebben a poén, de amint meggyőződött róla, hogy a fiú komolyan beszél, arcára rémület ült ki, végül nyugalmat erőltetve magára elmosolyodott. - Ambivalens módon érzek. Ha van, ha nincs ott földön kívüli jármű, már most reszketek a félelemtől, másrészt én is, mint minden ember, szeretnék meggyőződni saját szememmel arról, hogy nem pletyka az a sok ufóbeszámoló… Menjünk! Gábor megkönnyebbülten sóhajtott. - Egyedül soha nem mernék odamenni, és hiába tudom, hogy valószínűleg egy egész hadsereg is ki lenne szolgáltatva nekik, erőt ad a tudat, hogy van valaki mellettem… Ha nemet mondasz, jól leégek előtted, hogy mégse veszem szemügyre a tárgyat… – vallotta be őszintén a fiú. … A lehető legcsendesebb léptekkel osontak a fák között immár csak mélyvörösen parázsló, derengő fények felé. Amikor az ember megpróbál halkan lopódzni, akkor biztos, hogy a legkisebb, a láb által keltett nesz is fülsiketítő zajként hat. A száraz avar zizegését, néhány korhadó gallyacska megroppanását, saját lélegzetvételüket most hangosabbnak ítélték, mint a diszkóklubok átlagos zenehangerejét. Az objektum egy közeli tisztás földjén pihent. A két kíváncsiskodó a rét szélét övező elég sűrű bokorgyűrű oltalmát igénybe véve helyezkedett megfigyelőállásba. A diszkosz alakú tárgy az aljából kinyúló lábakon állt, az ufó úgy 20 méter átmérőjű, és lábaival együtt 10 méter magas lehetett. A felülete teljesen simának tűnt, csupán különböző fényerővel izzott egyes pontjain. Az emberek egy különleges technikai csodát is megfigyelhettek: Az ufóból egy fénysugár vetült a fűre, ezen a ponton először áttetszően, majd tömörré válva materializálódott egy humanoid, emberszabású lény. Mindkét földi meredten nézett az űrhajó felé, Gábornak hevesen dobogott szíve, gyorsan kiszáradt a torka a félelemmel vegyített izgalomtól. Júlia is hasonlóan érezhetett, hiszen kezeik egymás után kutattak, majd összefonódtak.

9






„Olyanok vagyunk, mint két kisgyermek, akik félnek a sötétben.” – gondolta Júlia, miközben megszorította Gábor kezét. – „Tényleg bátorságot ad, hogy nem egyedül kell itt lennem.” Így figyelték, ahogy az alacsony lények különböző kézi műszereket irányítanak a talajra, a növényekre, feltehetően a helyi flórát és faunát elemzik. Mindenesetre a két ember egyike sem kételkedett már abban, hogy létezik az emberiségen kívül is magasan fejlett intelligenciával bíró faj. Váratlan reccsenés a hátuk mögül, mindketten megpördültek. Még a lélegzetük is elakadt, mihelyst megpillantották a nem messze mászkáló ufonautát. Persze hogy ő is észrevette őket, és szintén megtorpant. - Most mi lesz? – kérdezte suttogva Júlia. - Nem tudom, de ha szerencsénk van, nem esik bántódásunk. Azt javaslom, hogy próbálj meg minden félelmet és ellenségeskedő, agresszív érzelmet száműzni tudatodból, hogy ne legyen okuk lebénítani minket… – ezzel Gábor nagyot sóhajtott, majd lassan felállt, és mozdulatlanul várakozott. Júlia követte példáját, és békésen álldogált barátja mellett, de azért nem volt képes teljesen elfojtani aggodalmát, félelmét, ahogy senki más se lehetne kellően felkészülve erre. Az ismeretlentől mindenki tart többé-kevésbé. Gábor érezte, hogy minden jó szándéka ellenére is görcsbe rándul gyomra, még hevesebben ver a szíve, izzad, de mégis kirázza a hideg. Mélyeket lélegzett, hogy ezzel nyugtassa magát, és közben az ufonauta vékony, felfelé szélesedő arcát fürkészte, melyen nem tükröződött semmiféle érzelem, nagy fekete mandulaszemei közönyösen csillogtak az űrhajó fényeiben. Végül egy idegen gondolat-hang szólalt meg fejében: - Ne higgyétek, hogy nekünk nincsenek érzelmeink, habár az tény, hogy nem olyan sokszínűek és extrémek, mint az emberi affektusok. Júlia és Gábor egymásra néztek. „Telepátia.” – gondolták. - Igen, az. Pontosan tudom, mire gondoltok, és méltányolom, hogy nem kíséreltetek meg ellenségesen fellépni velünk szemben. Nem kell félnetek, most nem az a célunk, hogy emberi egyedeket vessünk alá orvosi vizsgálatoknak, de ha már így összefutottunk, följöhetnétek egy kis beszélgetésre a hajónkra. Közben már a többi földön kívüli is odasereglett köréjük. A földiek megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy még ők uralják mind szellemüket, mind testüket, ugyanis saját döntésükből indultak el az űrhajó felé. Amint úgy öt méterre megközelítették az objektumot, egy-egy fénynyaláb vetődött rájuk, furcsa bizsergést okozva ezzel bőrükön. A következő pillanatban már egy erős, homogén fehér fénnyel megvilágított helyiségben találták magukat. Világítótesteket nem láttak, olyan volt, mintha maga a fal burkolata fénylett volna. A világosság annyira egyenletesen oszlott el, hogy nem látták sehol saját árnyékaikat vagy a falsíkok törésvonalait. Hamarosan vendéglátóik is bent termettek. - Megkérhetnénk titeket, hogy külön-külön, egymástól elválasztva beszélgethessünk veletek? - Miért? – vonta össze szemöldökét enyhén bizalmatlanul Júlia. - Mert nagy érdeklődést mutatunk aziránt, hogy miként vélekedtek hasonló témákról úgy, hogy közben nincs módotok összebeszélni. - Ha ezzel segíthetünk, akkor beleegyezünk. – válaszolt némi töprengés után. „Segítettek is, csak nem rajtunk, hanem magatokon…” – gondolták az ufonauták. Júliát udvariasan az egyik fal felé tessékelték, amely, mihelyst már kellően a közelébe értek, egy folyosót feltárva szétnyílt előttük. Júlia és az őt kísérő néhány lény áthaladtak a résen, ekkor az újra összezárult. Gábor egészen eddig utánuk bámult, tartott a magára

10






hagyatottságtól. Csak egy pillanatra hunyta le szemeit, és a szoba megváltozott. Eddig üres volt, most asztal és székek álltak középen. - Ezt hogyan csinálták? – kérdezte meghökkenve. - Mit? A bútorokat? Egyszerű, energiával feltöltött hologramok, teljesen szilárdak, és praktikusak, mert az egész berendezés a pillanatnyi igényekhez alakítható. Demonstrációképpen megjelent még néhány polc, lefüggönyözött ablak a falakon. - Ez igazán lenyűgöző! – méltányolta Gábor ezt a technikai bravúrt. - Örülök, hogy tetszik, de most már beszéljünk lényegesebb témákról! Foglalj helyet! Miután leültek a tényleg szilárd hologramokra, az ufonauta folytatta: - Mit csináltok ilyenkor itt az erdő mélyén? - Én itt lakom. - Igen? Hogyhogy? Azt hittem, hogy az emberek kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve élnek. - Ez általában így is van, de én elmenekültem a világ elől. - Mi nem tetszett benne? - Az, hogy az emberek nem képesek felebarátaikat önmagukért szeretni, csak a pénzükért, és a pénzhajszolás szociális, gazdasági és környezeti válságba sodorta a bolygót. - A munkanélküliségre, szegénységre gondolsz? Netán az egyesek mérhetetlenül pazarló életmódjára illetve a bioszféra toxifikálására a szerves energiahordozók elégetése által, valamint az újabban kialakult nyersanyaghiányra? - Igen. Ti mindenről tudtok? - Majdnem. De ha te is tudsz róla, miért nem teszel valamit? - Mert egyedül kevés vagyok… Akiknek hasznot hoz a konzumerizmus, a fogyasztói-, tehát pazarló társadalom, és akiké ezáltal a hatalom, úgysem hallgatnának rám, az elnyomott rétegeket meg hihetetlenül félretájékoztatja a hatalmasok kezében lévő sajtó, csak nevetségessé tenném magam. Azon kívül pedig… gyáva is vagyok én ahhoz, hogy „hittérítőt” játsszak… - Gyáva… Hm… És az a lány a barátnőd, együtt jártok? - … Nem, csak barátok vagyunk. - Érdekes, pedig erős affektív impulzusokat éreztünk bennetek egymás felé áramlani… Nos, már a ti bolygótokon is létezik technológia arra, hogy leküzdhesd az elméd által eléd állított akadályokat. De az hosszadalmas. Alá akarod vetni magad a miénknek? Csak néhány óra az egész. - Igen, szívesen kipróbálnám, de mi is ez pontosan? - Az ember azért futamodik meg bizonyos dolgok elől, mert korábban egy valamilyen szempontból hasonló helyzetben kudarcot vallott, és ez lelki vagy testi traumát okozott neki. Lehet, hogy tudatosan nem is emlékszik már erre az eseményre, vagy nem tartja fontosnak, de a tudatalatti, az ösztönök, vagy akárhogy nevezzük is, meg fogja akadályozni, hogy legközelebb újra egy ilyen „veszélyes” helyzet közelébe merészkedjünk, ahol egyszer már pórul jártunk. Te azért vagy „gyáva”, mert valamikor régebben nem sikerült valami, esetleg ki is gúnyoltak ezért, és a következő hasonló esetben már jóval nehezebb lehetett rávenned magad a próbálkozásra. Minél több kudarc ér, annál kisebb lesz az önbizalmad, annál kevésbé mersz kezdeményezni. Ez egy ördögi kör, mert minél gyatrább a kezdeményezőkészséged, annál jobban csökken tovább az önbizalmad is. És még a látszólagos sikert is értékelheti az ember kudarcként. Az már elég súlyos eset, hogy kimenekültél az emberek világából, hogy ne kelljen kapcsolatba lépned velük, és befolyásolnod őket… Egy gép végig fogja pásztázni minden memóriaegységedet, azaz idegsejtedet, és tudatosítja benned, hogy mely események okoztak olyan traumát, melyek csökkentették önbecsülésed. Ha felelős módon elismered magadban, hogy azokat hajdan te követted el, azoknak részese voltál, feldolgozod őket,

11






jobban fogod érezni magad. Ráadásként az összes sikerélményed és elért eredményed jótékony, motiváló hatását is serkenti ez a készülék. Felszabadító, bátorságot adó érzés. … A felkelő Nap a kialudt tűzhelyben lévő hamura vetette első sugarait az ablakon keresztül. Gábor felébredt az erős fényre, ugyanis rendszerint be szokta húzni a sötétítőfüggönyt, el sem tudta képzelni, hogy múlt éjszaka miért nem hajtotta végre ezt a már-már beidegződött cselekvéssort. De mérges azért nem lett, mint egyesek, ha idő előtt felébresztik őket, nem állt távol tőle a korai kelés. „Milyen különös álmom volt…” – emlékezett vissza. – „Bárcsak valóság lett volna!” Felkelt a keskeny és kemény padról, amin aludt, megmozgatta elgémberedett tagjait. Közben pillantása a békésen alvó Júliára esett. „Milyen festőien gyönyörű így, szétzilálódott hajjal, ahogy fázósan összekuporodik a takaró alatt, kezével egészen az álláig húzva azt. Ahogy álmában is mosolygós arca a párnába süpped, ahogy alig hallhatóan szuszog…” Mint egy vulkán, előtört lelke legmélyéről egy elfojtott érzés, mely teljesen hatalmába kerítette. Engednie kellett a késztetésnek. Csendben kiosont a házból, de amint becsukta maga mögött az ajtót, a lelkesedéstől ugrálhatnékja támadt, és szökdelve rohant egy közeli rétre, melyen dúsan, színpompásan virágzó bokrok és fácskák növekedtek. Itt kifújta magát, majd dúdolászva sétálgatni kezdett az említett növények között, szemügyre véve azokat. Júlia is visszatérőben volt az álom birodalmából, elsőként elhatolt tudatáig, hogy fekvő helyzetben van, majd a lehunyt szemén keresztül is erős fény vonta magára figyelmét. „Reggel van, ideje felkelni.” – vonta le a következtetést. Még az ágyban fekve kinyújtózkodott, majd felült. Észrevette, hogy Gábor már nincs itt, de nem tudta, hová mehetett és miért. Nem aludt olyan sokat, de mégis nagyon jól érezte magát, feldobott volt, tettre kész, energikus. Már rég nem élt át ilyen könnyedséget, jókedvűséget. Úgy tűnt neki, hogy bármilyen szituációval képes lenne gond nélkül szembenézni. Azon azért mégis nagyon meglepődött, hogy Gábor egy hatalmas virágcsokorral a kezében tért vissza, és egészen furcsán viselkedett. Ugyanis térdre borult a lány előtt, felé nyújtotta a virágokat, és szabályos vallomásba kezdett. - Júlia! Lehet, hogy meg fogsz lepődni azon, amit most mondani szándékozom, de már nem fojthatom tovább magamba… – Gábor érezte, amint újra átjárja az az erő, lelkesedés, amely már régóta nem vendégeskedett nála, amely a kockázatvállalás, az esetleges kudarccal való szembenézés bátorságából táplálkozik; a félelem legyőzése nyújtotta sikerélmény volt ez. – Nem kerülgetem a forró kását, van most barátod? Mert ha épp nem lenne, szeretném bevallani Neked, hogy már tizenkét év óta folyton csak arra vágytam, hogy veled lehessek, rólad álmodoztam hosszú, magányos remeteéveim során, amikor dolgoztam, amikor pihentem, de még akkor is, mikor aludtam. Szeretlek! Mondd, Júlia, el tudnál fogadni társadként? A lány szóhoz sem jutott ettől a hirtelen, lehengerlő vallomástól, és a váratlanul nekiszegezett kérdéstől. Gábor ezt a pillanatnyi habozást saját elégtelen szóbeli kifejezőereje számlájára írta, és megpróbált javítani a helyzeten. Odalépett a könyvespolchoz, leemelt jó pár dossziét, és szíve hölgye mellé helyezte az ágyra. - Tudom, nem lehettem valami meggyőző, romantikus, és még azt hiheted, hogy csak szalmalángszerű fellángolás az egész, annak eredménye, hogy újra találkoztunk… De ez nem így van! Egy évtized alatt írtam ezt a huszonkét hosszabb-rövidebb történetet, melyek csak arról szólnak, hogy mit is éreztem, érzek irántad; mind egy-egy szerelmi vallomás! Most jött el az ideje, hogy Veled is megosszam szívem titkait! Ugye nem utasítasz vissza?

12






Gábor elhallgatott, és kérdő-vágyakozó tekintettel térdelt Júlia előtt. „Tegnap még biztos, hogy nemet mondtam volna egy ilyen ajánlatra, mivel semmi kedvem sem lett volna egy új kapcsolatba bonyolódni, melynek lehet, hogy ugyanaz lenne a vége, mint az eddigi összesnek. Nem is értem, hogy miként lehet ez, de ma máshogy érzek, mintha megvalósulna az, amiről álmodtam. Meggyőződésem lett, hogy érdemes kockáztatni, különben még csak esélyem sem lenne társra találni, és életem alkonyán szomorúan, önváddal telítve emlékeznék vissza az elszalasztott lehetőségekre…” – töprengett Júlia, majd döntését lágy, elérzékenyültségétől enyhén remegő hangon közölte Gáborral is. – Annyira kedves vagy, és – akármit is hiszel – romantikus is. Hízelgő, hogy ilyen hosszú ideig türelmesen vártál rám, és ha már a vallomásoknál tartunk, én is nagyon kedveltelek már a kezdetektől fogva, és szívesen járnék veled! - Ó, talán az egész életem másképp alakul, ha ezt korábban mondtad volna! - Háát, az érdekes emberek érdekes dolgokról tudnak hallgatni! – kommentálta a lány saját, önmaga előtt is megmagyarázhatatlannak tartott gyors életszemlélet-változását. Gábor arcáról szinte leolvasható volt a feszült várakozást felváltó megkönnyebbülés és öröm; Júlia bíztatóan két tenyere közé fogta újdonsült barátja kezét, és simogatni kezdte. Legalább egy óráig csak ültek egymás mellett, egymáshoz bújva, egymást cirógatvadédelgetve, élvezték a meghitt együttlét csendes perceit. Mire megreggeliztek, már magasan állt a nap, de nem siettek különösebben. Összecsomagoltak, Gábor ellátta az állatait, hogy egy napot kibírjanak távollétében, ugyanis vissza akarta kísérni barátnőjét a városba, hiszen neki másnap órái voltak az iskolában. Azért még délelőtt útra keltek, és Júlia számára sokáig teljesen ismeretlen utakon haladtak. Gábor útközben bemutatta kedvenc helyeit az erdőben, a békésen csobogó patakot, melynek vizén játékosan csillogtak a napsugarak; egy sziklaormot, melyről szép kilátás nyílt a szomszédos völgyekre, dombokra; virágos a réteket; megismertette Júliával aranyos, megszelídített mókusbarátait, kiknek most is hozott magával saját termesztésű rágcsálnivaló mogyorót. Ezek az aranyos vörösesbarna bundás állatkák már annyira megbíztak a fiúban, hogy meg is simogathatta, sőt tenyerén felemelhette, és a vállára ültethette őket, hogy ott folytassák az evést. Júlia is gyengédséget, szeretetet sugalló aurával bírhatott, hiszen a Gábor által feléje nyújtott mókus az ő tenyerére is átugrott, és hagyta magát szeretgetni. „Ilyen gyönyörű gyalogtúrán még sosem vettem részt, főleg nem ilyen figyelmes és kedves kísérővel!” – állapította meg elérzékenyülten a fiatal nő, amikor a domboldalban vezető útról a fák között már néha fel-felbukkantak a Város ember alkotta épületei. … A városszéli első buszmegállóban várakozásba fogtak. - Hazakísérhetlek, kedvesem? – érdeklődött Gábor. – Akkor ezt a nehéz hátizsákot sem kell innentől neked cipelned, és persze minden perc, amit Veled tölthetek, újabb és újabb drága ajándék számomra! A buszon is tovább beszélgettek, Júlia az ablakból megmutatta az utóbbi években a Városban végbement változásokat, az új épületeket, majd leszálltak. A tanárnő már nem lakott messze ettől a megállótól. Egy kicsi, de szépen rendben tartott házba mentek be, a hozzá tartozó kert is rendezett volt, gyönyörűen pompázott benne a virágok sokfélesége. - Szép helyen laksz! – dicsérte meg Gábor. - Köszi, de bent inkább ne nézz szét, iszonyú, milyen rendetlenség van, de hát sok munkám volt az utóbbi időben. Gábor az előtérben levetette a hátizsákot, majd egy kicsit körülnézett, bekukkantott a többi helyiségbe is. - Ó, Júlia! Még megvan ez a rajz? – csodálkozott el a falat díszítő portré láttán.

13






- Hát persze! Ez az egyik legkedvesebb emlékem tőled! – válaszolt, majd odalépett Gáborhoz, és csókot ajándékozott neki. Nyílt az ajtó, Gábor lépett ki rajta. - Holnap délután érted jövök, ahogy megbeszéltük. Szia! Még egy búcsúcsók, és Gábor boldogságtól eltelve hagyta el szíve hölgyének kertjét is. … Már a város sétálóutcáján kóborolt, csodálkozva nézte, hogy mennyire megváltozott minden, amikor egy jólöltözött, öltönyös férfi, aki már hosszú ideje bámulta, végül megszólította. - Elnézést, de nem ön Rónay Gábor igazgató úr? - A név az stimmel, de nem vagyok semminek sem az igazgatója. És ön kicsoda? Ne! … Várjon csak, ne mondja meg! Beregszászi Tibor, akit a dolgozóknak átadott üzem ügyvezetőjévé választottak! - Eltalálta, uram! Hat éve úgy eltűnt, mint a kámfor, hiába próbáltuk megtalálni jótevőnket, nem sikerült. Pedig idén már nagy szükségünk lett volna az ön tanácsaira. - Miért, mi történt, bajba jutottak? - Nem, épp ellenkezőleg, egy hatalmas siker következtében nagyon felelősségteljes döntéseket kellene meghoznunk, és az üzemi tanács egyhangúlag úgy határozott, hogy ezt az ön közreműködése nélkül nem tehetjük meg. - Ez igazán rendes önöktől, de miről lehet szó, hogy ennyire aggódnak? - Ha összehívnék ma estére egy rendkívüli gyűlést, el tudna jönni? Ott majd elmondunk mindent. - Igen. Csak találnom kell valakit, aki gondoskodik az erdei tanyámról, az állatokról, amíg itt vagyok… - Ez nem lehet gond, sokan vállalnák örömmel ezt a kis áldozatot önért! Gábor busszal utazott a cég telepéhez, meglepődött, hogy a vállalatot róla nevezték el távollétében, így nem kis büszkeséggel lépett be a Rónay Művek kapuin. Úgy vette észre, hogy itt még mindig az ő életszemléletét tükröző viselkedésmód az elfogadott: semmi hivalkodás. Ugyanis még a délután viszontlátott Tibor barátja is busszal érkezett, ugyanígy a többi dolgozó is. Elcsodálkozott, hogy milyen hatalmas fejlődés ment végbe az elmúlt hét évben. Amikor felvásárolta, lepusztult, omladozó, sötét gyárépületek, sáros, kátyús utak, szemétdombok jellemezték ezt a helyet. Most minden tiszta, rendezett, az utak mellett padok, növényzet, modern, emberközeli, de mégsem hivalkodó épületek. Majdnem mindenki, akit csak látott, ismerős volt neki. „Vajon senki sem talált magának jobb állást az évek során?” A különleges alkalom kedvéért még délután elment fodrászhoz, hogy rendeztesse frizuráját, valamint öltönyt húzott. Meglehetősen hasonlíthatott még régi önmagára, mivel a portás már messziről felismerte és üdvözölte. Azt is megmutatta neki, hogy merre van az új konferenciaterem. Gábor megkereste, és helyet foglalt az egyik széken. Amint a terem megtelt, a világítás elhalványult, csak a csarnok közepén lévő üres emelvényre irányult egy külön reflektor: ez a szónok helye. Tibor lépett fel elsőként a pulpitusra. - Jó estét kívánok minden megjelent munkatársnak! Szeretném bejelenteni azt az örömteli hírt, hogy újra körünkben üdvözölhetjük cégünk megmentőjét, Rónay Gábort!

14






Erre erős tapsviharral reagált a nézőközönség, mindenki forgolódni kezdett, hogy meglássák a nevezetes személyt. Gábor ezért fölállt, és szintén köszöntötte az egybegyűlteket. Miután leült, Tibor folytatta beszédét. - A napirendi pontjaink maradjanak titokban, hogy a hírek – remélhetőleg kellemes – meglepetésként érjék szeretett Rónay urunkat. Most hallgassuk meg cégünk elmúlt hét évének eredményeiről egy tömör összefoglalót! Tibor helyet cserélt egy másik munkatárssal, aki fellépve az emelvényre üdvözölte kollégáit, majd felolvasta jelentését. - Gondolom, meg fogják nekem bocsátani, hogy nem száraz számokkal, pénzügyi mérlegekkel fogom untatni önöket, hanem az igazi eredményeinket mutatom be. Amikor cégünket átvette Rónay úr, a csőd szélén álltunk, állásainkat féltettük. A támogatása lehetővé tette, hogy korszerű technológiával helyettesítsük elavult berendezéseinket, és újra esélyünk legyen eladható, versenyképes termékek kifejlesztésére, előállítására. De a legjobb ötletnek az bizonyult, hogy a vállalat tulajdonjogát minden egyes dolgozó közt – a takarítónőtől kezdve a kutatókon át a vezetőkig – egyenlő arányban, másra átruházhatatlanul szét kell osztani. Így azon kívül, hogy elismerjük, mindenki egyformán nélkülözhetetlen munkát végez, mindenki részt vehet a cégvezetés döntéseiben, és bepillantást nyerhet pénzügyi helyzetünkbe. Az összes munkatárs megértette így, hogy munkájával az önmaga és a közössége érdekeit egyformán szolgálja, és ezzel mindnyájan motiválttá váltunk jól dolgozni. További serkentő tényező volt az is, hogy az általunk megtermelt nyereség nem tűnt el egy távoli, ismeretlen tulajdonos zsebében, aki nem törődik igazán a cég érdekeivel, csak a saját hasznával, hanem mi dönthettünk a profit sorsáról, hogy abból mennyit fordítunk fejlesztésekre, fizetésekre. Tudomásul vettük, és elfogadtuk, hogy ha épp kevés a pénz, beérjük szerény fizetéssel, hogy inkább a későbbi jobb időkre való készülődésre áldozhassunk. Ez a módszer sikeres volt, nem szűnt meg munkahelyünk, és sok kitartással fejlődésre is képessé váltunk, a közös tulajdonközös sors tudata pedig szilárd baráti viszonyba hozta a munkatársakat. Ennek a gyümölcsöző együttműködésnek az első gigantikus eredménye idén született meg. Erről majd a következő felszólaló fog beszélni, az én tisztségem már csak annyi, hogy felkérjem Rónay urat, hogy jöjjön vissza a céghez, és segítsen minket munkájával! Ezt a beszédet is tapsvihar fogadta, a hozzászóló elhagyta a szószéket, mely üresen maradt. Gábor sejtette, hogy az ő reakciójára várnak, ezért az emelvényhez ment, és útközben megpróbált valami elfogadható szöveget kigondolni. - Örülök, hogy az általam megálmodott irányvonal mellett maradtak, és gratulálok kitartásukhoz, mellyel sikerre vitték azt! Ma több mindent is láttam, hallottam itt, ami egészen meghatott, köszönöm, hogy még mindig megbíznak bennem! Akármi is legyen az a gigantikus eredmény, nagyon szívesen visszajönnék a céghez dolgozni, és természetesen továbbra is támogatom a jól bevált egyenlő beleszólás-egyenlő jövedelem elvét, melynek én is alávetem magam. Remélem, a továbbiakban is átsegít bennünket az összefogás ereje a ránk leselkedő kihívásokon! Ezzel meghajolt, és taps kíséretében visszament helyére. A pódiumot egy újabb felszólaló foglalta el. - Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy bejelenthetem közös vállalatunk nagy sikerét. Hosszas kutatómunka és hatalmas anyagi ráfordítások árán nemrég világelsőként megalkottuk a hidrogénfúziós erőmű első működőképes prototípusát, amely az egész üzemünk energiaellátását biztosítja, a reaktor kapacitását ezzel alig igénybe véve. Egy hónap alatt nem fogyasztottunk el még egy liter víznyi alapanyagot sem. Úgyhogy – a Föld vízkészletét figyelembe véve – megoldódott az energiaválság is… A kutatás történetéből annyit emelnék ki, hogy korábbi, gyakorlatban alkalmazható részeredményeinket szabadalmaztattuk, és ezeket bérbe adva szereztünk pénzt a kísérletek folytatásához. Egyelőre a cég dolgozóin kívül senki sem szerezhetett tudomást felfedezésünkről. Azért vártunk nagyon Rónay úr

15






visszatértére, hogy közösen dönthessünk a találmány sorsáról, nehogy visszaélhessen valaki ezzel az eredménnyel, mely meghatározhatja az emberiség jövőjét. Ez a felszólaló is visszatért helyére. Rövid taps és éljenzés után azonban csend támadt, minden tekintet Gáborra szegeződött. Ismét rajta volt a beszéd sora. - Nos, nehéz szavakat találnom, már az is megdöbbentő újság számomra, hogy végre sikerült kifejleszteni ezt az erőműtípust, és pláne itt… Ez hihetetlenül boldoggá tesz, de igazuk van, hogy csínján kell bánni az alkalmazással. Nekünk a kapitalizmus törvényei szerint kell eljárnunk nem kapitalista célok érdekében. Természetesen szabadalmaztatnunk kell a találmányt, és ragaszkodni kell feltalálói-szabadalmi jogainkhoz, hogy ne használhassák fel destruktív célokra, például háborúkra, hadseregeknél a szabályozott magfúziót. Azzal a gazdasági hatalommal, amit megszerezhetünk, a mi cégünk majdnem ideál-szocialista életszemléletét kell elterjesztenünk, tehát meg kell próbálnunk az energiaválság megszűntével újra fellendülő ipart úgy befolyásolni, hogy csökkenjenek a Földön kialakult vagyoni különbségek, társadalmi ellentétek, feszültségek. A környezetvédő kezdeményezéseket támogatni kell, és ami a legfontosabb, nem szabad abba a hibába esnünk, hogy a felfedezésből befolyó hasznot elbizakodottan csak magunknak követeljük, és utána multimilliárdosokként dőzsölve ugyanúgy kezdünk viselkedni, mint a vérbeli kapitalisták, akiknek az életszemlélete néhány rövid mondatban összefoglalható: Mindenki az ellenséged, barátok nincsenek, csak öncélú hízelgők. Akit nem te használsz ki, az kihasznál téged. Amíg nem a tiéd minden és mindenki, addig nem érsz célba. Egy úr és 7 milliárd rabszolga. Satöbbi. Az ilyen szemlélet háborúkhoz, gyűlölethez, halálhoz vezet, ezért elkerülendő! Én saját tapasztalatból tudom, hogy boldogabb vagyok, mióta másokkal közösen vagyok valaminek a tulajdonosa, mint akkor voltam, amikor egymagam döntöttem forintmilliárdnyi vagyonok és emberseregek sorsa felöl. Csalóka illúzió a személyes hatalom érzete, csak hiszi az ilyen ember, hogy ő uralja pénzével az emberiség jókora részét, de közben a pénz uralja őt, mert állandóan az elvesztésétől retteg, hisz a kizsákmányolt emberektől nem várható el megértés a túlságosan gazdagok irányában… Így azt javaslom, hogy cégünk jövőbeni hasznát tisztes, de nem pazarló fizetésekre, új munkahelyek teremtésére, az emberiség túlélését, jólétét segítő technológiák kifejlesztésére, és a szerencsétlenebb helyzetű, de jó szándékú emberek, cégek, államok megsegítésére kell fordítanunk, nem pedig tékozló luxusra, vagy mások eltaposására. Szeretném, ha most vitába szállnának velem, ha valamiben nem értenek egyet, vagy szavaznának, ahogy gondolják! Nem akarom magukra erőltetni a véleményem. Mindenesetre köszönöm a megtiszteltetést, hogy jelen lehettem egy ilyen történelmi jelentőségű eseményen, és hogy meghallgatták az álláspontomat! Ezzel meghajolt, majd ismét visszatért székéhez. Még az eddigieknél is hevesebb taps- és ovációvihar követte szavait. Miután lecsillapodtak a kedélyek, Tibor ügyvezető igazgató vette át a szót. Megköszönte a hozzászólásokat, majd szavazásra bocsátotta a tulajdonképpeni eredeti cégalapítónak az ötletét. Az eredmény lenyűgözte Gábort: senki sem szavazott javaslata ellen, és csupán néhányan tartózkodtak a több száz résztvevő közül. Gábor ismét megdöbbent saját sikerén, de egyúttal meg is hatódott munkatársainak lelkesedésétől, a tőlük kapott elismerésektől. Valakivel meg kellett osztania élményeit, ezzel kapcsolatos érzelmeit, így késő este Júlia háza előtt állt meg, és bekopogott. A lány is észrevette, hogy barátja pozitív értelemben véve izgatott, feldobott, és rákérdezett ennek okára. Gábor részletesen elmesélte az üzemi közgyűlésen elhangzottakat, beszélt ennek jelentősségéről az emberiség sorsára nézve, végül hozzátette: - Látod, ez az a szerencse, amiről beszéltem neked. Bármibe fogok is egy ideje, csak úgy találomra, az jól végződik. Pedig én soha sem csináltam semmi különöset. - Ez nem szerencse. Ez a te önzetlen jóságod eredménye!

16






- … Ilyen szépet még soha nem mondott nekem senki! – vallotta be Gábor, majd karcsú derekánál fogva gyengéden magához húzta szerelmét, és lágyan megcsókolta. … Néhány nap múlva sajtótájékoztatót adtak az energiaipart forradalmasító új találmány kapcsán. A riporter bevezetőként elmondta a tévénézőknek: - Hamarosan Rónay Gábor, a Rónay Művek alapítója, akit a bulvársajtó máris a Tiszta Energia Urának nevez, tájékoztatni fog minket cége szándékait illetően. De már jön is, hallgassuk őt magát! Gábor elegáns öltönyben lépett a mikrofonokkal megtűzdelt szószék mögé. Látszott rajta, hogy izgul, még sosem szerepelt ennyi ember előtt. Vett egy mély lélegzetet, majd beszélni kezdett. - Üdvözlöm önöket, kedves közönség, kedves tévénézők! Hálás vagyok a sajtónak azért, hogy széles nyilvánosságot kaphat bejelentésünk, de fontosnak tartom, hogy még rögtön az elején tisztázzak néhány, a köztudatban rólunk élő tévedést. A legtöbben azt képzelik, hogy a Rónay Művek az én tulajdonom, és hogy én egyedül fogok hasznot húzni egyedül meghozott döntéseimből. Ez nem így van! Én ugyanolyan társtulajdonos vagyok csak, mint a cég összes többi dolgozója, és éppen ezért minden döntést közösen hozunk. Következésképpen nem helyes engem a tiszta energia urának sem szólítani. Igaz, hogy igen hízelgő és megtisztelő rám nézve ez a megnevezés, de nem engem illet, legfeljebb kis részben, hiszen rengeteg ember hozzájárulása kellett eme nagyszerű találmány, a fúziós erőmű, létrejöttéhez. Röviden azt tanácsolnám, hogy senki se tartson az új energiafajtától, mert tényleg ez az a tiszta energia, mely az emberiség fejlődésének új perspektívákat adhat, mely hihetetlen hosszú ideig megoldja energiagondjainkat! És még egy jó hír: nem fogunk visszaélni monopolhelyzetünkkel, bárki megkaphatja a technológia használatának jogát, aki bizonyos feltételeket teljesít. De ezek a kikötések mostantól nem pénzügyi természetűek lesznek. Csak az kaphat engedélyt az olcsó fúziós energia ipari méretű felhasználására, előállítására, aki elfogadja szigorú környezetvédelmi és szociális igazságossági normáinkat. Ettől az intézkedéstől a légszennyeződés ütemének gyors mérséklődését, a munkanélküliség csökkenését, és a munka- illetve életkörülmények javulását várjuk. A terv már életbe lépett. Használják ki a lehetőséget! Köszönöm figyelmüket! Gábor ezután kisétált a kamera látószögéből. Júlia, aki szintén a sajtótájékoztató meghívott vendégei között volt, könnyes szemmel ölelte át barátját, meghatotta ez az önzetlen, szívhez szóló, lelkesítő beszéd. A tévések összepakoltak, és a nyilatkozattételen megjelent újságírókkal együtt lassan kiszállingóztak a teremből. Hamarosan már csak Gábor munkatársai és barátai maradtak, akik sorra gratuláltak az elegáns és meggyőző erejű nyilatkozathoz. Gábor, Júliát kézen fogva vezetve, odalépett a mikrofonhoz, és ujjával megpöcögtette a készüléket. Még be volt kapcsolva. - Kedves barátaim! Köszönöm azt a hűséget, bizalmat, mellyel kitüntettek, nagyon jól esik. Kívánom, hogy sose szűnjön meg az emberiesség köztünk szövődött összetartó ereje, és továbbra is ilyen sikeres legyen közösen végzett munkánk! - Úgy legyen! – kiáltották közbe a többiek. - Szeretnék még egy bejelentést tenni. – mihelyst már mindenki kíváncsian figyelt, hogy mi lehet ez a titokzatoskodás, Gábor folytatta. – Én és Júlia úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Ezennel mindenkit szeretettel meghívunk az esküvőnkre! Most ebből következik egy kis előzetes… Gábor szorosan összefonta karjait szerelme háta mögött, aki viszonozta az ölelést. Ami ezután következett, az egy rekordhosszúságú csók volt. A barátok serege pedig éljenezve tapsolta meg az előadást.

17






Regőczi Gergely

v1.05 : Miskolc, 2000. 12. 06. v1.09 : Budapest, 2001. 08. 25. v1.10 : Budapest, 2001. 09. 14. v1.12 : Budapest, 2008. 01. 23.

18

Regőczi Gergely. K e r ü l ő ú t. Romantikus-filozofikus novella két fiatal egymásra találásáról. Miskolc-Budapest

Recommend Documents