Regőczi Gergely. Expedíció. Budapest 2010

Regőczi Gergely Expedíció Sci-fi novella

Budapest 2010.



Regőczi Gergely – Expedíció

Regőczi Gergely: Expedíció – sci-fi novella.©

A mű adatai: Ötlet: Budapest, 2010. 09. Novella írásának kezdete: Budapest, 2010. 11. 28. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2010. 11. 29. Szavak száma: 2.973 Karakterek száma szóközök nélkül: 18.872 Karakterek száma szóközökkel: 21.853

Előszó és köszönetnyilvánítás: Vajon milyen lehet az élet egy fekete lyuk belsejében?

Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1








- Végre a kedvencem, a tudományóra! Kíváncsi vagyok, ma milyen érdekességekről fog mesélni a tanár úr! – lelkendezett a középiskolás Radnum. - Én is! Siessünk, nehogy elkéssünk, mindjárt vége a szünetnek! – helyeselt barátja, Toril. A gyerekek beözönlöttek a terembe, és elfoglalták helyeiket a tanári emelvénnyel szemben. Hamarosan belépett a közkedvelt tanár úr, Kadmor. Három pár lábán elegáns hővisszaverő fólianadrág feszült, lapos, elnyújtott testét is hasonló anyagból készült köpeny borította. Az idős korúaknak már ügyelniük kellett magukra, mert a felszínt érő sugárzás erőteljesebben károsította szervezetüket, mint a fiatalokét. Kadmor a fejéből előrenyúló két csápjában adatkristályokat cipelt, melyeket az asztalán álló számítógép megfelelő nyílásába helyezett. Ekkor már egy pisszenést sem lehetett hallani, a nebulók áhítattal várták a nagyapó kinézetű tanár sci-fi történetekre emlékeztető tudományos okfejtéseit. - Sziasztok, fiatalság! – köszönt Kadmor. – Ma a csillagászat és űrkutatás fejlődéséről fogok nektek beszélni. De, mint már oly sokszor említettem, minden tudományág összekapcsolódik egymással több ponton is. Ki emlékszik például még arra, hogy miért ilyen az ember testfelépítése? – mutatott végig önmagán. Toril felnyújtotta egyik csápját, majd válaszolt a kérdésre. - Az ember azért lapos, és azért támaszkodik hat lábon, mert bolygónk erős gravitációjához ez a testforma illik leginkább. Kísérletekkel bizonyították, hogy a magas, karcsú testek jóval instabilabbak, törékenyebbek, csak az óceánokban lebegve élhette túl néhány ilyen lény az evolúció eme zsákutcáját. - Helyes – bólogatott a tanár. – Így függ össze a csillagászat a biológiával. Ezért van az is, hogy kizárólag fémalapú élet képzelhető el, minden más anyag túl törékeny és kis sűrűségű ahhoz, hogy magasabb evolúciós szinten álló, összetett testet hordozzon. De ezt már tanultuk. Most azt szeretném elmagyarázni, hogy miként alakult ilyenné életterünk, az Enriyu bolygó. A diákok apró hatszögekből felépülő összetett szemei érdeklődően Kadmorra szegeződtek. - Már a technikai civilizáció hajnalán is feltették az akkori tudósok a kérdést, hogy miért ragyog folyamatosan fehér fényben a teljes égbolt. Megmérték a fény tulajdonságait, kiszámolták a sebességét is, és arra jutottak, hogy nem létezhet ennél gyorsabb mozgás, anyagi test pedig csak irtózatos energia-befektetéssel közelíthetné meg a fénysebességet. Végeztek egy érdekes kísérletet is. Nagyenergiájú, párhuzamos fénynyalábokba, azaz lézersugarakba információt kódoltak, és az égbolt felé lőtték. Azt tapasztalták, hogy a sugár hamarosan visszatér a felszínre. Tehát bolygónk gravitációja meggörbíti, majd visszafordítja a fénysugarat. Ebből arra következtettek, hogy az Enriyu közelében elhaladó összes fénysugár és egyéb sugárzás meggörbül, hogy aztán néhány, egyre kisebb sugarú kör megtétele után a felszínbe csapódjon. Mivel bolygónk néhány száz fényévnyi körzetében számos csillag található, így a beérkező fény, valamint sugárzás mennyisége is jelentős és állandó. Ezért fehér az égbolt. De egyúttal ez biztosít civilizációnk számára bőséges energiaforrást is. A gravitáció természetesen nem csak a fényt, hanem az anyagdarabkákat is idevonzza, ezért vált szükségessé a meteorelhárító energiapajzs megtervezése és felépítése, addig mindennaposak voltak a becsapódások, ezért létesítették őseink az összes épületet a felszín alatt. Mára szerencsére már nem jelentenek veszélyt az űrből származó idegen testek. Miközben az idős tanár magyarázott, a hologram-kivetítő szemléletes animációkat mutatott az említett jelenségekről. - Tanár úr! – jelentkezett Radnum. – Jól értem, hogy ha a fény sem tudta elhagyni a bolygót, akkor semmilyen tárgy sem küzdhetné le a gravitációt? - Igen, így van. - De akkor hogy fog kijutni az ember az űrbe? – kérdezett közbe Toril is, aki az űrutazásos, idegen lényekkel kapcsolatfelvevős sci-fi regények megszállottja volt.

2






- Hagyományos módszerekkel sehogy – jelentette ki Kadmor. – De a tudósok folyamatosan fejlesztenek, és az első kísérletek óta már nagyon sok idő eltelt. Nemrég igazán érdekes technológiát próbáltak ki. - És mi volt az? Sikerrel jártak? – kérdezte Radnum csillogó szemekkel. - Félig-meddig – bólogatott a tanár. – Sikerült kifejleszteni egy energiamezőt, amely képes semlegesíteni a gravitációs hatások egy részét. Ezt a gépet beleszerelték egy ember nélküli rakétába, és kilőtték. Ez volt az első eset, hogy a rakéta nem zuhant vissza igencsak gyorsan. Sőt, kijutott a világűrbe is – mosolygott a férfi érdeklődő diákjaira. - És akkor hogyhogy csak fél sikert értek el? - Hát, ezt még vizsgálják, de az űrben a rakéta mintha megduzzadt volna, többszörös méretűre nőtt, de mivel minden anyag más mértékben tágult, az egész gépezet darabjaira robbant. Vélhetően az Enriyu erős gravitációja okozza ezt is. A felszínen megszokott atomszerkezet a világűr gravitációmentes térségeiben valószínűleg instabilan sűrűnek számít. De most már kicsöngettek, legközelebb folytatjuk. Sziasztok! – búcsúzott el az idős tanár. - Mégiscsak el lehet hagyni a bolygót… Én leszek az első ember az űrben – jelentette ki elszántan Radnum. - Én pedig veled tartok – vágta rá azonnal Toril. - Rad, Tor! Gyertek az utolsó eligazításra! – kiáltott be a közösségi helyiségbe a kiképzésért felelős vezető. A két férfi abbahagyta az ásványolaj szürcsölgetését és az alkálielemek rágcsálgatását, hogy azonnal az Űrközpont előadótermébe siethessenek. Számos tudós, mérnök, űrhajós tartózkodott ott rajtuk kívül. Az emelvényre fellépett egy idős professzor, adatkristályokat helyezve a vetítőgépbe. - Pont úgy néz ki, mint Kadmor tanár úr a gimiben – nosztalgiázott kicsit Toril. - Tényleg. És ahogy akkor megfogadtuk, mi leszünk az első emberek az űrben! – válaszolt Radnum. - Tisztelt Hölgyeim és Uraim! – kezdte meg az eligazítást a professzor. – Elérkezett a nagy nap. Tizenöt éve sikerült először ember által alkotott eszközt juttatnunk a világűrbe. De ez csak részsiker volt, mivel a súlytalanság állapotában fellazult a rakéta atomszerkezete, így az eszköz megsemmisült. Azóta hosszú kutatómunka és számtalan kísérlet eredményeként elkészült a továbbfejlesztett gravitációs hajtómű. Ez már nem csak arra képes, hogy a világűrbe jutás idejéig semlegesítse bolygónk tömegvonzását, hanem arra is, hogy a súlytalanság állapotába érve mesterséges belső gravitációt gerjesszen, hasonló erősségűt a felszínen megszokotthoz, így egyben tartva a rakéta atomszerkezetét is. Az ember nélküli repülés sikeres volt. Eljött az ideje, hogy saját szemünkkel nézzünk szét odakinn. Bemutatom a két bátor önkéntest, Radnumot és Torilt. Minden összetett szem a két hősjelölt űrhajósra szegeződött, szűnni nem akaró csápcsattogtatással jutalmazták bátor elhatározásukat. - Még annyit tennék mindehhez hozzá – folytatta a professzor –, hogy nemrég egy másik különleges felfedezést is tettünk. Mesterségesen modulált rádiósugárzást fogtunk a világűr egy távoli pontjáról. Úgyhogy az első utunk célja a sugárzás forrásának felderítése is egyben. Ha szerencsénk van, rátalálhatunk intelligens kozmikus testvéreinkre. Radnum és Toril az űrhajó irányítófülkéjében ültek székeikbe szíjazva. A visszaszámlálás elkezdődött. A hajtóművek feldübörögtek, a gravitációmódosítás beindult, így a hajó szinte minimális tolóerő hatására is könnyedén felemelkedett a kilövőállásról. Hamarosan már csupán a világűr feketesége tárult eléjük. Meg is dörzsölgették szemeiket, hiszen az állandó fényhez szokott szervek erőteljesen kápráztak a sötétben. - Sikeresen elhagytuk az Enriyu gravitációs mezejét – mondta az adóvevőbe Tor.

3






Választ nem várt, hiszen tisztában volt vele, hogy a bolygó gravitációja nem engedi kiszökni a rádióadásokat, viszont a fentről beküldött üzeneteket foghatják az otthon maradottak. - Kívülről úgy fest az otthonunk, mint egy tökéletesen láthatatlan pont, amely körül derengő anyagcsomók örvénylenek. Igazán érdekes – diktálta a hajónaplóba Rad. – A gravitációgenerátor megfelelően működik, a szenzorok csak minimális anyagszerkezettágulást mérnek. Felkészülünk a térugrásra. Kissé izgultak, mivel ez a technológia csak elméletben került kipróbálásra. Létre kellett hozniuk és a téridő-kontinuum meggörbítésére fel kellett használniuk egy hasonló gravitációs lyukat, mint amilyet a bolygójuk is kialakított maga körül, de ezt a felszínen nem tehették meg, mert az a veszély fenyegetett, hogy az összeadódó hatások megbontják az anyagszerkezeti egyensúlyt, és összeroskad a bolygó. Végül elszánták magukat, és lenyomták a megfelelő billentyűket. A hajtóművek magasabb fordulatra kapcsoltak, egy pillanatra eltűntek a csillagok fényei, hogy aztán újra megjelenjenek, csak más konstellációban. Ebből tudhatták, hogy térben sikeresen áthelyeződött az űrhajó. Belerepült a mesterséges fekete lyukba, hogy a túloldalán a tér egy más pontját megnyitva lépjen ki. - Ez lenne a mesterséges rádiójelek forrása. Nézzünk szét kicsit – javasolta Toril, lepillantva a kékesen derengő égitestre. - Hatalmas ez a bolygó. Térfogatban több trilliószorosa a miénknek, az egyenlítő hossza is 4 milliárd kilométer, körülbelül százezerszerese az Enriyu-énak, de a gravitációs mezeje alapján igencsak szellős anyagból épül fel, az egész alig nehezebb, mint a mi egy kilométeres anyahajónk – állapította meg Radnum. - Ha nem üzemelne a gravitációs hajtómű, ami a hajón belül biztosítja az összetartó erőt, de a védőburkokon kívül ellentétes irányú semlegesítő mezőt hoz létre, akkor minden bizonnyal darabokra szakítanánk, és törmelékként magunkra rántanánk az egész bolygót. - Igen, igen. De vajon milyen értelmes lény képes ilyen ellenséges kozmikus környezetben életben maradni? – tűnődött Rad. - Odanézz, milyen hatalmas szerkezet! – mutatott oldalra Tor. – Nagyobb, mint a legnagyobb városaink, legalább 100 kilométer hosszú! Társa is megcsodálta, de csápjai eközben már a számítógép klaviatúráján táncoltak, a különböző szenzorokat és analizátorokat ráállította az objektumra. - Keringési pályán halad a bolygó körül. Hasonló rádiójeleket sugároz, mint amiket a tudósaink befogtak. Fémes jellegű anyagból van, de nagyon kicsi a sűrűsége. Lehet, hogy ez egy intelligens lény? – töprengett Rad. - Próbáljuk meg visszasugározni neki a saját adását. Vajon hogyan reagál? Amíg ezt megtették, tovább lebegtek az objektum körül. Egy hatalmas tükröződő felületben meglátták saját űrhajójuk elegánsan tömzsi, lapított formáját. - Ez lehet a lény szeme? – tették fel szinte egyszerre a kérdést. - Nem hiszem el, hogy pont a hadműveleti terület megfigyelése közben kell valami űrkavicsnak a kamera elé lebegnie! – dühöngött a tábornok. - Ráadásul valami tömör, mágneses fémből állhat, mivel részben visszaveri a jeleinket, zavarja az adást. - Leállítom a jelek visszasugárzását – csóválta fejét Toril. – A lény nem reagál. Valószínűleg túl kicsik vagyunk ahhoz, hogy észrevegyen minket, vagy az agya túl fejletlen még. - Nézzünk le a bolygóra – javasolta társa.

4






Hamarosan leszálltak egy erdő közepén, a hatalmas, több kilométer magas zöld törzsek hajladoztak a szélben. Mindketten beültek egy-egy mentőkapszulába, amely egyben a rövid távú közlekedést segítő eszközként is szolgált, hogy ne kelljen mindenhová a jóval méretesebb anyahajóval menniük. De természetesen ezek a kis gépek is rendelkeztek az elviselhető gravitációt fenntartó berendezéssel. A két kis repülőgép hamarosan kiemelkedett az erdő fái közül, és a leszállóhelytől körkörösen távolodva fedeztek fel egyre többet és többet a célbolygó felszínéből. Egyszer csak egy hatalmas függőleges test állta útjukat, amely még mozgott is. - Csakis az alacsony gravitáció teszi lehetővé, hogy ezen a bolygón ilyen magas szerkezetek működhessenek – tudatosította Radnum. - De mégis, mi lehet ez? – mutatott Toril előre, ahol két oszlopon egy összekapcsoló elem nyugodott, két oldalából két vaskos rúd nyúlt ki, tetejéből pedig egy kerek berendezés emelkedett ki. – 170 kilométer magas… – ámuldozott a szenzorok adataira pillantva. – Élőlény biztos nem, hiszen főleg szénből, hidrogénből, oxigénből, nitrogénből és némi kalciumból áll, fémes anyagokat csak nyomokban tartalmaz. Márpedig a fém minden élet alapja, az iskolában is ezt tanultuk. - Biztosan robot – vélte Rad. – Elvégre egy ekkora bolygón a munkavégzéshez is nagyobb szerkezetek kellenek, mint amilyeneket mi megszokhattunk. És a felső gömbjéből elektromágneses sugárzás szűrődik ki, tehát valamiféle számítógépet rejt. - Akkor vizsgáljuk meg alaposabban azt a robotot. Hátha a benne tárolt adatok alapján megtaláljuk a készítőit, intelligens testvéreinket az univerzumban… - Úgy látom, a teteje felé van két szellőzőnyílás, ott berepülhetünk. Így is tettek, de ismét elámultak, ahogy a bolygójuk jelentős szakadékaihoz mérhető, közel 2 kilométer átmérőjű sötét nyílásba behatoltak. 15 méteres apró gépeik szinte elvesztek a hatalmas, idegen eredetű robot belsejében. - Vigyázz, nehogy beleakadj a levegőszűrő rostjaiba! – figyelmeztette társát Tor, aki elsőként haladt, és a sűrűn álló, méteres vastagságú, hajladozó oszlopok között lavírozott. A két felfedező hosszú órákat töltött a robot belsejében, mire hozzávetőleg feltérképezték a működését. Minden adatot számítógépre rögzítettek, hogy hazatérve tudósaik rendelkezésére bocsáthassák azokat további kutatás céljából. - Elég érdekes a felépítésük, energiatermelésük ezeknek a gépeknek – csóválta fejét Rad. – Önállóan is működőképes, körülbelül ember nagyságú energia-átalakító illetve adatfeldolgozó cellákból hozzávetőleg ötbilliárdot illesztettek egymáshoz, amelyek képesek egymás között megosztani a felmerülő feladatokat. Központilag veszik fel környezetükből a testük alkotóelemeivel megegyező anyagokat tartalmazó energiahordozókat, ezt némi sűrítés után szétválasztják, végül az energiahordozók eljutnak a gépet alkotó összes cellához, ahol mindegyik külön-külön alakítja át ezeket a számára szükséges energiává. Eléggé körülményes módszer. - Igen, de előnye is van, hiszen még viszonylag sok cella meghibásodása esetén is működőképes marad az egész robot. - Ez igaz. De ettől függetlenül elég primitív szerkezet. Elég csupán annyit megemlítenem, hogy a vezérlő chip-je 15 kilométer átmérőjű, és méteres vastagságú huzalok alkotják. A robot teljes tömegének alig két százalékát teszi ki, energiafogyasztásának mégis egyötödét elnyeli. Még ha szükségünk is lenne ekkora gépekre, az irányítását meg tudnánk oldani egy akkora chip-el, ami a tenyeremben elfér. Ha más nem, legalább anyagtakarékosabb lenne megépíteni és energiatakarékosabb üzemeltetni… - Sikerült az összes huzalra rákapcsolni egy-egy feszültségszabályozó modult – jelentette lelkesen Tor. – Az áthaladó impulzusok bemérésével idővel megfejthetjük a számítógép működési elvét, és irányíthatjuk is a munkáját.

5






Ez hamarosan meg is történt. - Bejött a két kamera képe! A két felfedező ettől fogva a kis repülőgépek fedélzeti kijelzőin figyelhette meg, mit lát az óriás robot. Tanulmányozták, hogy a szerkezet a két alsó tartóoszlopa felcserélésével képes helyváltoztatásra, de hamarosan elhelyezkedett egy még nagyobb eszközben, ami gigantikus kerekeken gurult, és több robotot is szállított egyidejűleg. Nemsokára a robot elhagyta a szállítóeszközt, és egy egyértelműen mesterségesen épített csarnokba tért be, ahol az egyik felső nyílásába energiahordozót töltött. Ezután újra közlekedés, végül, amikor a bolygóra sötétség borult (ez is szokatlan volt a látogatók számára), a robot egyik társával vízszintes helyzetbe hozta magát, és csatlakoztak egymáshoz. - Ezek meg mi a fenét csinálnak? – kérdezte Toril megrökönyödve - Mindjárt megmondom – intette türelemre Radnum. – Épp most sikerült megfejteni a számítógép jelrendszerét, így már nem csak a képeket láthatjuk, hanem a közben elvégzett számítási műveletek eredményét is. Hoppá! Akárkik is építették ezeket a robotokat, képesek voltak beléjük programozni az önreprodukció képességét. A két űrhajós egyre inkább tisztelte azoknak a lényeknek az intelligenciáját, amelyekről még semmit sem tudtak, de amelyek mégis képesek voltak ilyen viszonylag bonyolult óriásrobotok létrehozására. - A sötét időszak alatt a megfigyelt szerkezet nyugalmi állapotban volt. Ez idő alatt letapogattam a memóriáját, de továbbra sem találtam semmi utalást a megalkotóira. Egy pillanatra elgondolkodtam azon a kissé abszurd felvetésen, hogy mi van, ha ezek nem is robotok, hanem maguk az itteni környezethez alkalmazkodott élőlények – vetette fel Tor. - Ezt az ötletet szerintem nyugodtan el is felejtheted. Az, hogy nem programozták beléjük az építőik kilétét, még nem jelenti azt, hogy ne lennének valahol fellelhetőek. Te is beláthatod, hogy ezek a robotok nem képesek magasabb tudati funkciókra, így nem lehetnek intelligens élőlények – érvelt Rad. – Gondolj bele, a vizsgálati példányunk összes áramkörében négyféle program szerepel: energiabevitel, önreprodukció, nyugalmi állapotra törekvés, és időnként némi munkavégzés. De ami a legérdekesebb, hogy esetenként valami képernyőt bámulva, vagy folyadékot fogyasztva még ezek a minimális programok is kikapcsolnak. Semmi nem utal magasabb kultúrára, logikára, tudományos ismeretekre… - Igazad van – vont vállat lemondóan barátja. – Lehet, hogy a tervezőik nem is ezen a bolygón élnek, innen csak valamilyen nyersanyagot termeltetnek ki… De akkor hogyan tovább? - Szerintem kíséreljük meg irányítani a robotunkat. Már nagyjából tudjuk, milyen kombinációban kell a számítógép huzalait feszültség alá helyezni ahhoz, hogy a megfelelő reakciót elérjük. Hagyjunk valami jelet, amit megtalálhatnak a létrehozóik, ha netán előkerülnek. - És mi legyen ez a jel? - Arra gondoltam, hogy itt hagyhatnánk annak a speciális kommunikátornak a tervrajzát, amit még nálunk sem építettek meg, de elméletben képes lenne a térszerkezet meggörbítésével időveszteség nélkül egy kijelölt koordinátára eljuttatni az üzenetet. Ha kellően intelligens lény találja meg a rajzot, tudni fogja, hogy mire használja. És persze megadnánk a bolygónk helyét, ahová az üzenetet küldhetnék. - Rendben. Akkor kezdjük. A robot megremegett, rendszertelen mozgásba fogott, végül összeesett. Az első kísérlet nem volt sikeres. Viszont ekkor a robottársai elszállították valami vizsgáló- és javítóműhelybe, ahol energiasugarakkal világították át a központi számítógépét. Amikor újraindultak a robot rendszerei, Radnumék újra próbálkoztak. Ekkor sikerült is telerajzoltatniuk a falat a kommunikátor tervrajzával. Szerencsére épp elkészültek, amikor a

6






többi robot észlelte az üzemzavart, és mechanikusan korlátozták az önálló irányításától megfosztott gépet. - Sajnos túlterheltük a processzorát – vallotta be Rad. – Úgy tűnik, nem tervezték ennyire megfeszített munkára ezeket a szerkezeteket. Mindegy, csak egy robot volt… A két űrutazó elhagyta a robotot a szellőzőnyílásán keresztül, kirepültek a csarnokból, ahol tartózkodtak, megkeresték az anyahajót, csatlakoztatták hozzá a kis mentőkapszuláikat, végül felszálltak. - Annak ellenére, hogy az intelligens élet nyomait nem találtuk meg, nem volt haszontalan az utunk. Ennyire kiterjedt, önszabályozó robotrendszert, mint amit itt felleltünk, még nálunk se nagyon alkottak. Rögzítettük a robot felépítését, működési mechanizmusát, kinyertük a bolygót behálózó telekommunikációs rendszer adatait, feltérképeztük az égitest felszínét a rajta található mesterséges létesítményekkel egyetemben. Mindez évtizedekre elegendő munkát fog adni tudósainknak. Alapja lehet egy új, nagyobb, komolyabb expedíciónak – foglalta össze Toril, majd lenyomta a megfelelő billentyűket, és az űrhajó visszaugrott szülőbolygójuk közelébe, ahol barátságosan örvénylettek a gázfelhők a gravitációs mező kényszerítő erejének engedelmeskedve. – Az idegen világ számítógépeiből azt is megtudtuk, hogy náluk az ilyen űrbéli objektumokat fekete lyukaknak hívják. Egész találó. Jack a tévézéssel, ivászattal, végül szexszel töltött éjszaka után kellemesen ébredt. Csak az szomorította el kissé, hogy megint dolgozni kell mennie. De összeszedte magát, és elindult. Amint odaért, váratlanul görcsbe rándult a teste, gondolatai még a szokásosnál is jobban szétfolytak. Innentől nem emlékezett semmire, csak arra, hogy egy kórház elmeosztályán tért magához, az ágyhoz szíjazva. A falon vékony vonalak kusza halmazát látta. Bejött az orvos egy egyenruhás katona kíséretében. Egy beszélgetést folytattak, amit Jack már nem érthetett. - Azzal hozták be, hogy először megette a szemétkosár tartalmát, aztán levizelte saját magát, végül a körmeivel kaparni kezdte a falat. Először szimplán arra gyanakodtunk, hogy megőrült, de a röntgenes, komputertomográfos, mágneses rezonanciás és egyéb vizsgálatok során az derült ki, hogy minden egyes idegsejtjén valami mikroszkópikus méretű, merőben szokatlan kitüremkedés nőtt, amitől lehetetlenné vált az idegsejtek normális működése – magyarázott az orvos. - Tudnak mintát adni belőle? – kérdezte a tábornok. – „Talán ki lehet belőle kísérletezni valami biológiai fegyvert” – fűzte hozzá gondolatban. - Persze, megkaphatják akár az egész agyát is – vont vállat a doktor. – Ez a fickó már jóformán úgyis agyhalott, csak a vegetatív funkciói maradtak épségben. - És az ott mi a falon? - Nem tudjuk. Amíg felügyelet nélkül volt a beteg, addig firkálta, utána összeesett, és elvesztette minden kapcsolatát a külvilággal. A katona ugyan nem értett meg semmit az ábrából, de mintha látott volna benne némi szabályszerűséget, a műszaki cikkek technikai leírásában található áramkörök sematikus ábrázolására emlékeztette. Biztonság esetére lefényképezte a rajzot. „Hátha valami őrült tudós volt a fickó, és ebből is kisülhet valami jó kis fegyver” – merengett a tábornok, végül parancsba adta. – Tüntessék el a firkálmányt. Állambiztonsági kockázatot jelent. Ha tudta volna, hogy Jack egy részeges, tompa agyú, munkaundorral küzdő naplopó volt, biztosan jobban csodálkozott volna. Ha a látogatók tudták volna ezt, talán nagyobb sikerrel jár kapcsolat-felvételi kísérletük. Regőczi Gergely v1.00 : Budapest, 2010. 11. 29.

7

Regőczi Gergely. Expedíció. Budapest 2010

Recommend Documents