Regőczi Gergely. Hiba a rendszerben. Sci-fi kisregény. Budapest 2013

Regőczi Gergely Hiba a rendszerben Sci-fi kisregény

Budapest 2013.



Regőczi Gergely: Hiba a rendszerben



A nem túl távoli jövőben: 1. Éjszaka volt. A sikátorból – amelyben a szakadozott-koszos ballonkabátos; hosszúra nőtt, ápolatlan hajú; elgyötört, borostás arcú; az éhezéstől véznára fogyott, magas férfi meghúzta magát – egy nagyváros pompásan megvilágított, csillogó üvegborítású felhőkarcolóira nyílt szemet gyönyörködtető kilátás. George azonban már rég elvesztette illúzióit, nem igazán érdekelték a világ olyasféle szépségei, amelyeknek a közelébe férkőznie esélye sincs. Figyelmét sokkal gyakorlatiasabb dolgok kötötték le. Rozsdás, nyikorgó biciklijét tolva kukától kukáig botorkált, egy korábban szermányolt farúddal bele-beletúrt tartalmukba, és ha táplálékként vagy öltözékként hasznosítható objektumra bukkant, azonnal magához vette azt. Orra már rég megszokta a rohadó szemét bűzét, ahogyan önmaga megavasodott füstölt szalonnára emlékeztető szagát is, szinte már fel sem tűnt neki az, amitől szerencsésebb embertársai rég öklendezni kezdtek volna. Ezúttal szerencséje volt, mert talált egy nagy darab kenyeret, amelyet még alig pettyeztek zöld penészfoltok. George eltávolította a romlott részeket, a maradékot pedig élvezettel tömte szájába. Kicsit csillapodott gyomrát mardosó éhsége. Kicsoszogott a fényesebben megvilágított, tisztább főútra, mindössze azért, hogy a szomszédos sikátorba is áttekerhessen szerencsét próbálni, de épphogy csak felült kerékpárjára, amikor rendőrautó fékezett mellette. Két fekete egyenruhás, nagydarab férfi szállt ki belőle, egyáltalán nem sietős mozdulatokkal, sokkal inkább felsőbbrendű hanyagsággal, rágógumit csócsálva közben. - Uram! – szólították meg alig palástolt gúnnyal hangjukban a hajléktalant. – Közúti rutinellenőrzést tartunk – mivel a koszos ballonkabátos csak bambán visszabámult, bővebben is kifejtették. – Tisztában van ön azzal, hogy a KRESZ szabályai a kerékpárosokra is vonatkoznak? Az ön érdekében bízunk benne, hogy nem fogyasztott szeszesitalt az elmúlt néhány órában… „Bárcsak hozzájutottam volna némi piához az utóbbi napokban! Akkor kiüthetném magam, és nem kellene a kurva, elbaszott életemen rágódnom” – gondolta erre George, aki azzal is tisztában volt, hogy a zsernyákok minden bizonnyal unatkoznak, ezért szándékosan szívatják, macerálják. – Nem ittam én egy kortyot sem, biztos urak! – bizonygatta a csöves udvarias alázattal. - Azt majd mi döntjük el, objektíve – vágta rá az egyik rendőr. – Fújjon csak bele a szondába! George eleget tett a felszólításnak, vett egy mély lélegzetet, és teljes erejéből belefújt a készülékbe. A rossz táplálkozástól, az utcai élettől legyengült, beteges szervezete ezt nem igazán vette jó néven. Köhögési roham tört rá, alig bírta abbahagyni. Amint mégis sikerült, hosszan krákogott, és a felköhögött slejmet az utcára köpte. - Fújj, ez undoríítóóó! Mit képzel maga? – játszotta túl felháborodását a rendőr, eközben bosszúsan tanulmányozta az alkoholszonda kijelzőjét, mely valóban a hajléktalannak adott igazat. – „Valamit csak be kellett szednie, különben nem dülöngélne annyira…” – gondolta, az persze nem jutott eszébe, hogy ezt egyszerűen az éhezés okozza. – Sétáljon csak végig a záróvonalon! – jött a mentő ötlet. George erőt vett magán, összpontosított, és ugyan nem túl gyorsan, de nyílegyenesen elindult a felfestett fehér vonalon. A két rendőr mindezt csípőre tett kézzel, bosszúsan szemlélte. Amint a ballonkabátos férfi a távolabb álló rendőr mellé ért, az egyenruhás mintegy véletlenül előrébb csúsztatta lábát, amelyben George meg is botlott, és elhasalt, bele egy pocsolya kellős közepébe. A rendőrök jóízűen hahotáztak, miközben áldozatuk a sáros vízben tapicskolva megkísérelt feltápászkodni.

1






- Még hogy nem ivott?! – röhögtek a közegek. - Két lépést nem tud megtenni eltaknyolás nélkül! De lássa, kikkel van dolga, most nem visszük be. Talán a pocsolya hideg vize is elég volt ahhoz, hogy némileg kijózanodjon. Szóval kap még egy esélyt. Na, hordja el magát, amíg ilyen elnézőek vagyunk! – ajánlotta nagylelkűen egyikük. - Így van! – bólogatott a társa is egyetértőn, elkomolyodva. – A rend őrzőinek nemes feladatához hozzátartozik a könyörületesség, az emberséges mérlegelés, valamint az „elesettek” segítése is… – tromfolt emez. – Menjen csak a dolgára, jóember! A két zsaru összekacsintott, alig bírták visszafogni magukat, hogy ne bukjon elő belőlük újfent a nevetés. George nem merészelt méltatlankodni, megalázkodva elmorgott valami köszönömféleséget, aztán sietősen eltolta a bicaját, be a következő sikátorba, csupán magában füstölgött. Amint látótávolságon kívül került, ismét felharsant a háta mögül a mókás kedvű rendőrök hahotázása. Az éjszaka ugyan meglehetősen enyhe volt, de átázott kabátjában George ezt egyáltalán nem így érezte, még a fogai is kocogtak, egész teste remegett. Immár nem csupán élelem után kutatott a szemetes konténerekben, hanem valami takarónak használhatót is szeretett volna kihalászni, hogy egyáltalán megérje a reggelt. Néhány kartonlap és újságpapír akadt kezei közé. Ezeket terítette le az utcakövekre, hátát a házfalnak támasztva leült, és hozzálátott felülről is beburkolni magát. Keze azonban megállt a levegőben a mozdulat kellős közepén. Egy nagy és vastag betűkkel szedett hirdetés keltette fel figyelmét. „A Nemzeti Űrkutatási Hivatal (NASA) önkénteseket keres az első emberes Marsűrrepüléshez. Előképzettség nem szükséges. Kiemelt díjazás már a felkészítés során is. Jelentkezés miami-i irodánkban…” George meglehetősen meghökkent ezen a szokatlan felhíváson, eddig azt hitte ugyanis, hogy az űrhajósoknak szellemileg és fizikailag is a csúcson kell lenniük összetett és felelősségteljes feladatkörük maximális színvonalú ellátásához. Ehhez képest a hirdetésben semmilyen különösebb követelményt nem támasztottak. Ez ugyan felkeltette gyanakvását, de azért elgondolkodott a lehetőségen. „Nem hiszem, hogy sok esélyem lenne ilyen legyengült állapotban bekerülni a küldetésbe. De mit veszíthetek, ha megpróbálom? Maximum visszajövök csövezni. De ha mégis sikerülne… Vajon mit takarhat a kiemelt díjazás? Talán esélyt kaphatnék még egyszer, hogy emberhez méltó, elismert életet élhessek… Úgyis Miamiban tengődöm évek óta, a toborzóiroda nincs is messze. Holnap belevágok!” – határozta el magát, miközben a város fényesen kivilágított felhőkarcolóira emelte eltompult tekintetét, amelyben most a remény halvány szikrái is felcsillantak. 2. - Jó napot kívánok! Paul Icke vagyok, humánerőforrás-menedzser. Kérem, fáradjon be az irodámba! – mutatott kezével a nyitott ajtó irányába. George követte az öltönyös, szemüveges, középkorú, elegáns férfit. A NASA irodaháza már kívülről is tekintélyt parancsoló volt, de az előtér tágassága, a berendezés eleganciája teljesen lenyűgözte a hajléktalant. Egyúttal el is bizonytalanította. Nem igazán tudta, mit is keres egy ilyen „komoly” helyen. Még szerencse, hogy reggel beugrott a hajléktalanszállóra, lezuhanyozott, megborotválkozott, és amennyire tudta, rendbe szedte frizuráját, ruházatát. Most mély lélegzetet vett, és belépett az irodába. A hatalmas íróasztal mögötti panorámaablakokon keresztül az alacsonyabb környező épületek felett el lehetett látni egészen az óceánig.

2






De a menedzser most nem a tekintélyt kölcsönző asztala mögé ült, hanem egy dohányzóasztal mellé állított fotelba, kezével intve, hogy vendége is kövesse példáját. George elfoglalta a másik fotelt, de nem mert olyan hanyag lazasággal hátradőlni benne, mint tette ezt a HR-es góré. Úgy ült, mint aki nyársat nyelt, megszólalni sem tudott, nagyon zavarban volt, fogalma sem volt, mit kellene most tennie, mondania. Ezt Icke úr is észlelte, és segíteni igyekezett. - Ön minden bizonnyal George Went… – lapozta át a recepción az összes pályázóval kitöltetett adatlapokat. - Igen, uram. - Örvendek, hogy megismerhetem. Először egy kis formalitás. Az adatlapon nem töltötte ki a lakcím rubrikát… - Nos, izé… Nekem nincs lakcímem, ugyanis… ööö… hajléktalan vagyok… – vallotta be George egy nagy sóhajtást követően. - Értem – bólintott Icke úr, és mintha felcsillant volna a szeme. – Akkor ide beírom, hogy munkaerő-piaci szempontból a nagyon is előnyös állandó mobilitás mellett döntött, ahová a munkaadója vezényli, ott telepszik meg. Dicséretes ez a rugalmasság! George nem volt benne teljesen biztos, hogy a felvételiztető jól értette, amit ő mondani szándékozott, de egyelőre nem szólt. - És azt meg tudná fogalmazni, hogy miért pont az űrhajós-kiképzésre jelentkezett? - Hát, őszintén szólva – hebegett-habogott George ismét –, nem könnyű kérdés ez. - Azért mégis kísérelje meg összeszedni a gondolatait! – kérlelte barátságosan Paul. - A mai gazdasági helyzetben olyan nehéz munkát találni, már évek óta hiába keresgélek, egyre kilátástalanabb az életem, bármit elvállalnék, hogy legalább annyit kereshessek, hogy ne a kukákból kelljen ennem… - Ühüm – bólintott megértően a HR-igazgató. – Szóval ön igényes a munkafeltételeire, ezért tartósan csak olyasmit vállal el, ahol kiteljesedhet kreativitásával, proaktív, autonóm munkavégzésével, kezdeményezőkészségével, mindez párosul az elvégzett munkával szemben támasztott precizitásával. Amikor ilyen munkát nem kínálnak önnek, szellemi szabadfoglalkozásúként vállal átmeneti megbízásokat – meditált hangosan, majd bele is írta gondolatait az adatlap megfelelő rovatába. – Ez is az ön rugalmasságát bizonyítja. - Ha ön mondja, biztos így van… – vont vállat George. Ugyan nem értette, hogy mi folyik körülötte, miért fényezik annyira korántsem kimagasló képességeit, de úgy vélte, a csövezésnél bármilyen munka jobb lehet, így belement a játékba, és nem tiltakozott a valótlan, de hízelgő állítások ellen. - Azt hiszem, maga pont megfelelő ember a feladatra. Ha itt aláírja a szerződést, kap egy buszjegyet Merritt Island-re, ahol a Kennedy Űrközpont található. Jövő héten indul, addig előzetes költségtérítésként kiállítok egy 1000 dollárról szóló csekket. A kiképzés két szakaszból fog állni. Elsőként általános fizikai és szellemi állapotfelmérés után ezen képességek, készségek személyre szabott fejlesztése veszi kezdetét. Be kell ismernem, hogy maga a konkrét küldetés csupán 50 űrhajóst igényel, de a kiképzés első fázisára még 1000 jelentkezőt veszünk fel. A második szakaszban már csak a legjobbak vehetnek részt, emelt illetménnyel. De természetesen addig is mindenki megkapja az alapképzés során járó heti 1000 dollárt. Nos? George körülbelül ennyit fogott fel leendő munkaadója mondanivalójából: blabla-blabla 1000 dollárról szóló csekk blabla-blabla heti 1000 dollár. Már alá is írta az orra alá tolt papírokat. - Ezennel munkatársak vagyunk! – rázott kezet Icke úr a megsegített hajléktalannal. – A titkárságon átveheti a buszjegyét és a csekkjét. - Igazán köszönöm! Hihetetlenül hálás vagyok! Köszönöm! Isten áldja meg magát! Viszontlátásra! – George egészen addig hálálkodott, míg be nem zárult mögötte az irodaajtó.

3






Jókedvűen, már-már ujjongva hagyta el az épületet. Azonnal beváltotta csekkjét egy bankban, aztán vásárolni ment. Vett magának egy váltás új ruhát, hogy ne ennyire rongyosan kezdje új munkáját, betárazott egy jókora adag, számára luxuskategóriának számító élelmiszert, de természetesen nem maradhatott el önmaga jutalmazásának eszköze sem, egy üveg finom vodka. És a pénz nagyobb része még meg is maradt. George szinte visszaemlékezni sem tudott, mikor volt utoljára ilyen gazdag, de az biztos, hogy sok-sok évvel korábban, amikor még ő is normális, hétköznapi életet élhetett. Azóta viszont, hogy először önhibáján kívül elveszítette állását, majd lakását, végül családját is, csak egy öröme maradt: ha sikerült koldulás vagy zsebtolvajlás útján az ő szemszögéből nézve kissé komolyabb összeghez jutnia, mindig vett egy üveg italt, és alaposan berúgott. Legalább olyankor nem gondolt az őt sújtó sorscsapásokra. Dolga végeztével letelepedett törzshelyén, az egyik sikátorban kartondobozokból épített odújában, ezt követően jókora kortyokban felhajtotta a vodkát. Élvezte a nyelőcsövéből, gyomrából az egész testébe szétáradó bizsergést, majd azt, ahogy egyre távolabbinak érzékelte a külvilág ingereit, mígnem végül teljesen elbódulva el nem veszítette eszméletét. 3. Kopogtak az ajtón. Paul Icke felsóhajtott. Remélte, nem újabb jelentkező érkezett a hirdetésükre, hiszen egész nap ezzel foglalkozott, és már nagyon kimerültnek érezte magát. De nem vetkőzhette le udvariasságát. - Parancsoljon! – szólt ki. Egy magas, középkorú, de mégis atléta-alkatú, markáns, határozott arcvonásokkal bíró férfi volt, aki leginkább egy távolságtartó nemesemberre emlékeztethette azokat, akik nem ismerték őt személyesen. - Szevasz, Paul! – köszönt a látogató. - Szervusz, Big Ben! – viszonozta viccesen a HR-menedzser a köszönést. Legfelsőbb főnöke, a NASA igazgatója volt ugyanis az, személyesen. A Benjamin keresztnév rövidítéséből, és a magasságára utaló jelzőből alakult ki a London jelképének számító óratorony elnevezésével megegyező beceneve. A „nagy” jelző ezenfelül arra is utalt, hogy ő a nagyfőnök itt. Abból viszont, hogy beosztottai is így szólították, kiderült, hogy a kinézetével ellentétben tud barátságos, közvetlen is lenni. - Miben segíthetek? – kérdezte Paul. - Csak kíváncsi voltam, hogy ment az űrhajósjelöltek szűrése. - Nagyon jól. Rengeteg volt a jelentkező. Kezdem elhinni, hogy tényleg nem a legjobb a gazdasági helyzet, hiszen legtöbbjük el sem olvasta a szerződés apró betűs részeit. Amint meghallották, mekkora összeget kereshetnek meg, azonnal aláírták. - Helyes – bólogatott Ben. - Úgyhogy a kvótát feltöltöttem. Csak az a baj, hogy lelkiismeret-furdalásom van. - Akarsz beszélni róla? – vette fel a pszichológus-pózt a vezérigazgató. - Szinte már alávaló gazembernek éreztem magam, ahogy eltanácsoltam azokat, akiknek volt családjuk, állásuk, de legalábbis minimális boldogulási esélyekkel rendelkeztek, és felvettem mindenkit, akiről úgy gondoltam, nem fognak hiányozni senkinek… - Ne is foglalkozz ezzel! Helyesen cselekedtél. Ez egyben a cég és a nemzet érdeke is. Az elnök megparancsolta, a Képviselőház pedig megszavazta, hogy presztízs-okokból mindenképp a kínaiak előtt kell embert juttatnunk a Marsra. - Nem igazán állunk készen egy ekkora expedíció sikeres lebonyolítására. Nagyon veszélyes lesz, és ezt nem mondhattam el a jelentkezőknek. - Hát ez igaz. Pont ezért nem küldhetjük a saját, az egész ország előtt ismert, népszerű, alaposan kiképzett űrhajósainkat. Ha bármi bajuk történne, nem lenne elég, hogy az egész

4






világ rajtunk röhögne, de a családjaik akkora kártérítési pereket akasztanának a nyakunkba, hogy csődbe menne a cég. De ezeket az embereket, akiket most felvettél, senki sem keresné, hiányolná. És a beígért heti ezer dollár is semmiség ahhoz képest, amennyit egy rendes űrhajósnak kellene fizetni. Ezzel a húzással szerintem milliárdokat fogunk megtakarítani állam bácsinak, amiért bizonyosan ő is hálás lesz – Big Ben önelégülten vigyorgott, és kisvártatva hozzáfűzte. – Azért imádom a kapitalizmust, mert annyira serkenti a kreativitást, hogy egy ilyen nagyszerű terv is az eszembe jutott! - Hát jó… – sóhajtott Paul. Nem igazán érezte jól magát a tudattól, hogy már állami vállalatok is puszta számokban, megtérülésben mérik az emberi életek értékét, és az sem hatott rá nyugtatóan, hogy nagy eséllyel csőbe húzott egy csomó embert. De tudta, ha nem teszi meg, őt is gondolkodás nélkül elbocsátják, és az, aki a helyére kerül, hálából még durvább dolgokat is elkövetne az alatta állókkal szemben. Hiába, így működik a rendszer. 4. Kathleen bekopogott a John Schlosser feliratú iroda ajtaján. Kisvártatva férfihang szűrődött ki, mely beinvitálta a látogatót. A nő benyitott. - Jó napot, uram! – köszönt a bent, íróasztala mögött üldögélő őszülő hajú, szemüveges férfinak, aki a formaságok rabja volt, nem igazán szerette a közvetlen, tegeződő kommunikációt beosztottjaival. - Jó napot, Weisman kisasszony! – viszonozta az üdvözlést a férfi, miközben alig leplezett kéjsóvársággal a tekintetében végigmérte a harmincas évei elején járó fiatal nőt. Tetszett neki karcsú alakja, vállig érő szénfekete haja, huncutkás mosolya. Ezt Kate is észrevette, már jóval korábban, de ő egyáltalán nem találta vonzónak főnökét, akinek nem csak a képe volt sunyi, de többször is hallott már róla, hogy keresztbetett kollégáinak, beosztottjainak, ha érdeke úgy kívánta. Ezt a tulajdonságát szintén ellenszenvesnek találta. De néha mégis kénytelen volt munkaügyben konzultálni vele, mint ahogy most is. - Uram, jelentést tenni jöttem munkám előrehaladásáról, és ezzel kapcsolatban szeretném megkérni, hogy tekintse meg demonstrációs kísérleti eszközeimet is. - Rendben. Máris megyek. És… nem volna kedve ma este velem vacsorázni? – próbálkozott a férfi. - Sajnálom, de már elígérkeztem – lódított Kate. – Talán majd máskor – tette hozzá engesztelően. Elhagyták az irodát, hófehérre festett folyosók és különféle műszerekkel felszerelt laboratóriumi termek labirintusán keresztül vezetett útjuk, mígnem megérkeztek Weisman kutatónő birodalmába. Kate bekapcsolta a számítógépes rendszereket, és amint elindultak a szükséges programok, megközelítőleg déli irányba, és némileg felfelé irányított az ablaktalan helyiségben egy körülbelül akkora és olyan formájú készüléket, mint a régi katódsugárcsöves monitorok. Eközben a képernyőkön is változott a kép, egy nagy fényes folt került a középpontba. A nő tovább mozdította, állított az élességen, ennek következtében megjelentek további kisebb pöttyök, foltok is. Eközben kommentálta az eseményeket. - A gravitációs hullámok kimutatása és űrnavigációs célú felhasználása volt egyetemi doktori disszertációm címe. Ezt az írást önhöz, a NASA Kennedy Űrközpont Fejlett Technológiák Intézetének vezetőjéhez pályázatként benyújtva nyertem el kutatói pozíciómat. Öt év lankadatlan munka, kísérletezés végre eredményre vezetett – adott az előzményekről némi áttekintést a nő. – Ez az eszköz – mutatott a téglatest alakú szerkezetre – képes érzékelni a gravitációs hullámokat, a hozzá szerkesztett szoftverek pedig képi formában is meg tudják

5






jeleníteni ezeket. Egy vasbeton épület belsejében vagyunk, de amikor déli irányba fordítottam a készüléket, megjelent a Nap és az abban a síkban található bolygók, csillagok gravitációs képe. A szoftverem arra is képes, hogy több, eltérő irányba fordított szenzor adatait összevetve háromdimenziós térképet alkosson, folyamatosan meghatározva benne egy mozgó test: Földünk, netán egy leendő űrhajó pillanatnyi helyzetét. A beszámolót hallgatva Schlosser úr, a tudományos vezető is közelebb hajolt a számítógépekhez, és próbálgatta a beállítások finomítását, a fókuszálást, közelítést-távolítást, és más irányokba is átfordította az érzékelőt. Ilyenkor a monitorokon megjelentek a különböző jól ismert csillagképek mintázatai, de bizonyos szempontból mégis szokatlanok voltak. Ugyanis nem a látszólagos fényességük, hanem gravitációs hatásuk erőssége alapján változott monitorokon leképzett fényerejük. - Csodálatos munka! – áradozott Schlosser. – Hány évtizede próbáltuk hiábavalóan érzékelhetővé tenni az elméletben megjósolt gravitációs hullámokat! És most önnek sikerült! Ez akár még egy fizikai Nobel-díjat is megérhet… Kathleen mosolyogva fogadta a dicséretet. Bár igazán nem volt sem egoista, sem önelégült, most nagyon hízelgőnek találta az elismerést, mellkasa dagadt a büszkeségtől. És úgy gondolta, ezt még lehet fokozni. - És ez még nem minden, uram – a főnök kérdő tekintete rá szegeződött, így folytatta. – A munka során rájöttem ugyanis, hogy ez a gép nemcsak érzékeli a gravitációs hullámokat, hanem a szenzorban energia termelődik a hullámok áthaladásakor, az elektromos indukcióhoz hasonló elven. És ez az energia ki is nyerhető. Ekkor a tudósnő egy ceruzaelemet vett elő fiókjából, amit egy elemlámpába helyezett. A szerkezet bekapcsolva világított. Eközben folytatta a kiselőadást. - Szándékosan hagyományos izzó van benne, ami egy normál elemet maximum néhány óra alatt teljesen lemerítene. Ez a gravitációs elem azonban immár több napnyi használaton van túl, és teljesítményéből semmit sem veszített. - Maga feltalálta az örökmozgót? – a férfi, maga is tudós lévén, humorosnak szánt megjegyzésével rátapintott a lényegre. - Azt nem – korrigált Kate. – Ugyanis nincs benne mozgó alkatrész… És nem is a semmiből termel energiát, viszont elméletileg, amíg léteznek tömeggel bíró testek a világegyetemben, ami még jó néhány ezermilliárd év, addig ezek az áramforrások nem apadhatnak ki, mindössze a teljesítményükkel arányosan csökkentik a gravitációs hullámokkal összefűzött testek közötti vonzást, de ez az emberiség teljes energia-igényét figyelembe véve is kimutathatatlanul csekély hatás lenne. - Elkérhetem? – kérdezte Schlosser, miközben idegesítő szokása szerint felváltva simogatta egyik kézfejét a másikkal, a magyarázatra nem is igazán tudván már koncentrálni. - Persze, de vigyázzon rá, mert csak ez az egy prototípus van belőle. - Természetesen. De szükségem lesz szemléltetőeszközre, amikor a Gazdasági Minisztériumban jelentést teszek erről az elképesztő felfedezésről. Ugyanígy a teljes dokumentációra is – jelentette ki Schlosser nagyon elkomolyodva, miközben átvett egy halom papírt és elektronikus adattárolót. – Ja, és egyelőre ne beszéljen senki másnak a felfedezéséről! – kötötte a nő lelkére figyelmeztetően felemelt mutatóujjal, aztán feszülten, köszönés nélkül elrobogott. Kathleen csodálkozva bámult zavarodottan viselkedő főnöke után, de hamar elfeledte ezt a közjátékot, már-már a Nobel-díj várományosának érezve magát vetette bele magát a további kísérletekbe. Jókedve csak akkor hagyott alább, amikor este hazaért, és egy üres, sötét lakás fogadta. „Akár kapok Nobel-díjat, akár nem, ugyanolyan egyedül leszek. De hát egyszerűen nem találok olyan pasit, aki minden szempontból illene hozzám, aki elég okos is, valamint… Ha meg nincs ilyen, félmegoldással minek herdáljam az időm?” – gondolta hatalmasat sóhajtva.

6






Ezt követően befeküdt ágyába, és pikáns fantáziáiba merült… 5. George Went a busz ablaka mögött elsuhanó, a tökéletesen síktól épphogy csak picit lankásabb floridai tájat bámulta. Bőven volt erre ideje, hiszen a 300 kilométeres út Miamiból Merritt Island-re a köztes megállók miatt közel 5 órát vett igénybe. Végül azonban megérkezett a szigorúan őrzött létesítmény kapujához. A szögesdróttal erősített és kamerákkal megfigyelt kerítés mindkét irányban a távolba veszett, már ez is sejteni engedte a terület hatalmas méreteit, ahogyan a messzeségben egész parányinak tűnő, de valójában kisebb felhőkarcoló méretű, kilövésre felkészített hordozórakéta is. George odalépett a kapu mellett álló kisebb portaépülethez. Kérés nélkül átnyújtotta igazolványát, valamint az Icke úrtól Miamiban kapott belépőkártyát. De még így is csak azután engedték belépni, hogy elkészítették biometrikus azonosítóját, és összevetették azt a bűnügyi nyilvántartásban szereplő adatokkal. Szerencséjére annak ellenére, hogy némiképp züllött életet élt ezidáig, priusza nem volt, sose kapták el kisebb súlyú bűncselekményeit követően. De ha lett is volna neki, bizonyos magas rangú illetékesek talán még akkor is elintézték volna, hogy részt vehessen a kiképzésen. Így hát Went bejutott, azzal a 999 további társával együtt, akik szintén buszokkal érkeztek az ország minden városából. Mivel sokan voltak, a biztonsági ellenőrzésekkel igencsak eltelt az idő. Így – immár belső használatú – buszokkal szálláshelyükre juttatták a vállalkozó kedvű csapatot, ahol aznap már csupán egy rövid eligazítás várta őket a nagy előadóteremben. Egy ereje teljében lévő, jó kiállású férfi lépett a pódiumra. - Tisztelt Hölgyeim, Uraim! – köszöntötte a megjelenteket. – Benjamin Griffin vagyok, a NASA igazgatója. Önök azért vannak most itt, mert egyrészt az ország legbátrabb hölgyei és férfiúi, hiszen volt önökben kurázsi, hogy jelentkezzenek erre a nem hétköznapi feladatra. Ezen kívül az összes pályázó közül önök ezren bizonyultak tapasztalt személyzetis kollégáink ítélete alapján személyiségükben is a legmegfelelőbbeknek. Természetesen még számos megpróbáltatás vár önökre, fizikai és szellemi állóképességet mérő-fejlesztő gyakorlatok sokasága, mígnem kikristályosodik, hogy ki lesz önök közül az az ötven fő, aki az expedíciós űrhajó legénységének tagja lehet. Kezdjék holnap azzal a tudattal a kiképzést, hogy akár bekerülnek a kiválasztottak közé, akár nem, mindenképpen hozzájárulnak nemzetünk nagyságának, dicsőségének megőrzéséhez, hírnevünk öregbítéséhez. Önök már most nemzeti hősök! Köszönöm, hogy itt vannak! Az igazgató tapsvihar kíséretében hagyta abba lelkesítő-buzdító beszédét, és távozott az emelvényről. Ezután a csapat bőséges vacsorában részesült, majd mindenkit szálláshelyére kísértek. Volt, aki pont gyors elalvással vezette le az izgalmas nap keltette feszültséget, míg mások összeültek az emeletes ágyakkal berendezett személyzeti hálótermekben, és bemutatkoztak egymásnak, ismerkedtek, megosztották egymással félelmeiket, reményeiket, vágyaikat, elképzeléseiket. 6. Kathleen Weisman időnként kicsit öntevékenyebb volt, mint főnökei szerették volna, illetve amennyit tudtak erről. Részt vett ugyanis a Mars-expedíció készülő űrhajómoduljainak energetikai megtervezésében és kivitelezésében is. Épp a kutatóállomás modulján ügyködött. Ha elkészül, a hordozórakétával fellövik az űrbe a modult, és földkörüli pályán csatlakoztatják a kolonizációs hajó többi részegységéhez. Egyelőre nem létezett olyan erős és olyan nagy rakétamotor a Földön, amivel egyszerre az egész űrjárművet ki lehetett volna

7






szakítani a bolygó gravitációs mezejéből, így marad a jól bevált, puzzle-szerű építkezés a világűrben. Kate már elkészült a huzalozással, és a biztonsági energiaforrás beépítésén ügyködött. Szükség volt ugyanis arra, hogy egy esetleges baleset és a modulok légmentes szeparálása esetén is üzemképesek maradjanak legalább az alapvető létfenntartó és vészjelző rendszerek, így a hiba elhárításáig életben maradhassanak a bent rekedt űrhajósok. Kate azonban a szokásos, radioaktív izotópokat tartalmazó, nukleáris bomlás elvén alapuló cellák helyett saját gravitációs energiaforrását építette be a modulba, mivel ezt sokkal tartósabbnak, megbízhatóbbnak és nagyobb teljesítményűnek ítélte. Amikor elkészül, majd utólag kéri a vezetőség jóváhagyását, gondolta. Abban is biztos volt, hogy le lesznek nyűgözve az újításától, hiszen a beépített energiacella nem csupán ezt a modult lett volna képes elektromossággal ellátni, hanem akár az egész űrhajót, sőt talán a teljes majdani marsi kolóniát is. Késő délután elégedetten, a jól végzett munka tudatával mászott ki a modul szerelőcsatornájából. Főnöke, Schlosser irodája felé irányította lépteit, eközben azonban el kellett haladnia saját laboratóriuma mellett. Itt földbe gyökerezett a lába. Az ajtó ugyanis nyitva volt, bent fekete öltönyös figurák tevékenykedtek, az ajtót is két hasonló szerzet őrizte, meglehetősen marcona arckifejezéssel. A nő tudatát elöntő felháborodással együtt tettrekészsége is visszatért, így határozott léptekkel indult meg műhelye felé. Az öltönyösök útját állták. - Ide nem mehet be! – közölték kurtán. - De hát ez az én laboratóriumom! Mi a fenét művelnek itt? - Ezt nemzetbiztonsági okokra hivatkozva nem közölhetjük. - Engedjék be, kérem! – hallatszott bentről Schlosser hangja. Erre kijött a feketeruhások vezetője, és behívta Kate-et. - Mégis, mi a fenét művelnek itt? – ismételte meg kérdését a nő, köszönni esze ágában sem volt a betolakodóknak. - Mivel ön fedezte fel a gravitációs hullámok detektálásának, és ebből energia kinyerésének a módját, kénytelen vagyok legalább részben beavatni – válaszolt az öltönyös. – A Nemzetbiztonsági Ügynökségtől vagyunk. Amint a főnöke, Schlosser úr beszámolt a felfedezéséről, azonnal egyeztetések indultak meg a legmagasabb szinteken. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a világ még nem érett meg egy ilyen fejlett technológiára, ezért kénytelenek vagyunk a későbbi felhasználás idejéig lefoglalni minden ezzel kapcsolatos feljegyzést, felszerelést, prototípust. Ezzel egyidejűleg természetesen az ön esetében is életbe lép a legszigorúbb titoktartási kötelezettség. Nem örülnénk, ha bárhol viszonthallanánk találmányának hírét, ha érti, mire gondolok… – hanghordozásában volt valami hátborzongatóan fenyegető, és talán véletlenül pont ekkor libbent el zakója a pisztolytáskája elől is. Kate szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől, de meg is rémült, így beletörődően bólogatott. - Helyes – mosolyodott el nem túl bizalomgerjesztőn az ügynökök vezetője. – Megnézné, kérem, hogy mindent becsomagoltunk-e? Kathleen körülnézett laboratóriumában. Az öltönyösök remek munkát végeztek. Elkobozták a gravitációs ernyőt, az összes elem-prototípust, minden iratot, számítógépet, megdöbbentő módon még a sima huzalokat, csavarhúzókat, és egyéb szerszámokat, alkatrészeket is elvették. Csak az üres asztalok, szekrények, polcok maradtak. - Igen, semmi nem maradt ki – bólintott a nő. - Örvendtem a szerencsének – búcsúzott fejbiccentéssel az ügynök. – És ne felejtse el, amiről beszéltünk… Ezzel az ügynökök jókora ládákat cipelve sietősen távoztak. Kate főnökére, John Schlosserra nézett.

8






- Mi volt ez? - Sajnálom, kisasszony. Ahogy mondták, nemzetbiztonsági ügy. Titkos. - De hát miért? Ez egy olyan találmány, ami megoldhatná az emberiség számos problémáját, soha többé nem lenne energiaínség, bármit elérhetnénk… Mégis, mi a baj vele? Könyörgöm, mondjon már valamit! - Hát jó, de maradjon köztünk. Tényleg szigorúan bizalmas – miután Kate bólintott, folytatta. – Amikor megtartottam a beszámolóm a Gazdasági Minisztérium szakértői előtt, azonnal láttam az arckifejezésükön, hogy valami nem stimmel. Már akkor a lelkemre kötötték, hogy tartsam titokban a dolgot, és láthatja, milyen hamar intézkedtek. Hivatalosan én sem tudhatnék erről, de egy magas rangú barátom nagy vonalakban beavatott. Tehát, ha mondjuk egy kicsit javítottad volna a belső égésű motorok vagy erőműturbinák hatásfokát, vagy bármit, ami igényel hagyományos energiahordozókat is, akkor most ünnepelt tudós lennél. Sőt, akkor is, ha „csak” a gravitációs hullámok detektálását oldod meg. De ez a „mellékhatás”, az áramtermelés… Arra, hogy jóformán a semmiből bármennyi energiát nyerjünk, még nem érett meg az emberiség gazdasági rendszere. Túl jelentős felfedezés. Ha a találmányod napvilágra kerülne, az túl heves változásokat okozna, sokkolná a tőzsdéket, csődbe vinne minden más energetikai vállalkozást, belerokkanhatna az egész világgazdaság. Az olajos, szenes, atomos és megújuló energiás lobbi karöltve ágált ellened. És túl befolyásosak. Sajnálom… Kathleen Weisman, aki egész életét arra tette fel, hogy az emberiség fejlődését, jobbá válását segíti, teljesen kiábrándult, elvesztette hitét az emberiség racionális voltában. De legalábbis az emberiség vezetőinek épeszűségében… - Megértem, hogy csalódott – próbált együtt érző lenni Schlosser, miközben saját kezeit simogatta. – Így, hogy a találmánya gyakorlatilag nem is létezik, a Nobel-díjat se kaphatja meg. De megígérem, találunk magának egy új kutatási irányt, amelyben immár nyilvánosan is megcsillogtathatja nagyszerű kvalitásait! - Rendben, köszönöm! – Kate halványan elmosolyodott, de nem főnöke nyugtatónak szánt szavai hatására, hanem mert eszébe jutott, hogy nem került az összes gravitációs erőforrás a fejlődés kerékkötőinek birtokába, és immár nem is mondja el senkinek, hogy mit rejt az űrhajó kutatómodulja. Illetve, hogy ha találna megfelelő támogatókat, fejből is bármikor újra meg tudná építeni eszközeit. Márpedig ő nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, tudta, hogy az egész emberiség érdekét szolgálná a dac kiteljesítése, amelyet érez. Még nem tudta, hogyan és merre induljon, de abban már biztos volt, hogy lépni fog. „Hihetetlen, hogy a kapitalizmus egy olyan rendszer, amely képtelen a gazdaságelméletbe integrálni, szellemileg feldolgozni egy olyan adatot, hogy bizonyos értékes dolgoknak nulla is lehet az áruk…” – elmélkedett. 7. - Went úr, maga következik! – szólította George-ot egy fehérköpenyes technikus. A férfi meglehetősen bizonytalanul lépett közelebb a szerkezethez, melyet éppen szédelegve, hamuszürke arccal hagyott el egyik kollégája. De a busás fizetésre gondolva erőt vett magán, és beült a hosszú fémkar végéhez erősített fotelba. Itt orvosok, szintén fehér köpenyben, különböző érzékelőket, műszereket erősítettek csuklóihoz, mellkasához, homlokához, végül őt magát is biztonsági övekkel rögzítették az ülőalkalmatossághoz. A szerkezet beindult. A fémkar egyik vége egy tengelyhez kapcsolódott, melyet erős elektromos motor hajtott, a kar másik végén George foglalt helyet foteljében. A gépezet egyre gyorsabban pörgött, a férfi először még élvezte is a vidámparki élményhez hasonló érzést, de ez hamar elmúlt, ahogy a sebesség egyre fokozódott, előtte pedig a teljes külvilág elmosódott

9






vonalakká folyt össze. Egyre jobban szédült, émelygett. De a kiképzés folytatódott. Hiszen a szerkezet nem csupán a centrifugális erőt és a sebességet volt hivatott szimulálni, hanem a gyorsulást illetve lassulást is. Így a kínzóeszköz időnként váratlanul és hirtelen lelassult, majd ugyanilyen kiszámíthatatlanul nekilódult. Ilyenkor George vagy azt érezte, hogy teljes emésztőcsatornája, gyomrával egyetemben kijön a száján, netán épp ellenkezőleg, hogy szétlapul gerincoszlopán. Vagy úgy vélte, szemei mindjárt kiugranak helyéről, esetleg fordítva, agya – porcelánként szétpattanó koponyájával egyetemben – szétkenődik az ülés háttámlájához préselődve. Rövid idő alatt teljesen elveszítette időérzékét és tájékozódási képességét. Ekkor mintha már nem is érezte volna annyira szörnyen magát, vagy csupán nem tudatosult benne a dolog. Végre letelt a kiképzés számára előírt időtartam. A centrifuga lassan megállapodott. De George még percekig úgy érezte, hogy a terem továbbra is forog vele. Mire az orvosok leszedték róla műszereiket és az öveket, kissé magához tért, és a saját lábán hagyta el a gép emelvényét. Maga sem értette, hogy bírta ki ezt a borzalmat, főleg úgy, hogy egyszer se hányta el magát. Hiszen az eddigi pályázók közül többen is rosszul lettek, menet közben kellett leállítani a gépet. George pedig elismerő kifejezéseket látott az orvosok arcán, miután papírjaikba, majd rá tekintettek. Ebből arra következtetett, hogy átment az első rostán. No persze nem örülhetett sokáig, mivel „pihenésként” beöltöztették egy légmentesen záró szkafanderbe, majd beemelték egy vízzel teli medencébe, amelynek aljához rögzítették az űrruhát. Így se lesüllyedni, se a víz felszínére emelkedni, se a parthoz úszni nem tudott. Olyan érzés volt, mintha a semmiben lebegne. A feladat irányítói szerint pont ez volt a cél, hogy szokja a súlytalanság állapotát. Levegőt egy csövön át kapott, és a maszkja belsejébe két szívószálat is beépítettek, az egyiken folyadékot, a másikon szilárd táplálékot vehetett magához szükség esetén. Mivel a csarnokban folyamatos neonvilágítás uralkodott, itt a víz alatti homályos egyszínűségben-egyhangúságban is hamar elvesztette időérzékét. Eleinte még azzal próbált tájékozódni, hogy milyen sűrűn lesz éhes-szomjas, illetve tör rá a vizelési inger, amit pelenkába üríthetett, mintha csak egy kisbaba lett volna. De ez sem volt megbízható információforrás, ráadásul idővel összezavarodott a számolásban. Végül már nem is gondolt szinte semmire. Végre mozgást érzékelt maga körül, és egy rántást a testén. Figyelme azonnal visszatért, várakozva pásztázta környezetét. Egy kisebb daruval emelték ki a testét tartalmazó szkafandert a medencéből, majd a partra helyezték. A technikusok azonnal hozzáláttak lefejteni róla az öltözéket. Amint elkészültek, megpróbált felállni, de ez elsőre nem sikerült neki, végtagjai teljesen el voltak gyengülve, mintha időtlen idők óta nem használta volna őket. Ekkor az orvosok beadtak neki néhány stimuláló injekciót és átmasszírozták testét. George egyből jobban érezte magát. - Köszönöm! – hálálkodott. – Nem is értem, hogy gémberedhettem el ennyire pár óra lubickolástól – vetette oda. - Pár óra? – hökkent meg az orvosok vezetője. – Ön három teljes napot töltött egyhuzamban a víz alatt! Csodálkoztunk is, hogy egyszer sem nyomta meg a kiképzés megszakítására szolgáló vészjelzőt. Végül mi magunk döntöttünk a megszakítás mellett, nem szerettük volna, ha maradandó károsodást szenved… - Értem… – hümmögött csodálkozva George. Nem igazán akarta elhinni, hogy nem csak ugratják. 8. - Szia Kate! Rég nem hallottam rólad – hallatszott a telefonból egy női hang. - Szia Susan! – köszönt a tudósnő is. – Bocsáss meg, hogy ennyire elhanyagoltam egy régi jó barátomat. De mostanában nagyon belefeledkeztem a munkába.

10






- Örülök, hogy felhívtál! Remélem, azért minden oké veled! - Köszönöm kérdésed! De be kell vallanom, van egy komolyabb problémám, és némi hátsó szándékkal azért is fordultam hozzád, hátha tudsz segíteni. - Megpróbálom. Miről lenne szó? - Még mindig a New York Times-nál dolgozol? - Igen. - Érdekelne egy olyan történet, hogy egy tökéletesen tiszta és majdnem ingyen kinyerhető energiaforrást el akar tusolni a kormány, karöltve az összes energetikai céggel? - Ha vannak konkrét bizonyítékaid is, akkor mindenképp! – harapott rá a lehetőségre az újságírónő. - Persze, hogy vannak. Hiszen én fedeztem fel. - Hű, ez egyre izgalmasabb. Mikor találkozhatnánk? - Akár már holnap is. - Rendben, reggel repülőre ülők, és meg sem állok a lakásodig. - Köszönöm! – hálálkodott Kathleen. – Örülök, hogy számíthatok rád! - Semmiség! Ez nekem is óriási lehetőség. 9. Az újságírónő alig tette le a telefont, máris újra megcsörrent. - Igen, tessék? – vette fel. - Susan Branddal beszélek? – kérdezte meg egy mogorva férfihang. - Igen. És ön kicsoda, miben segíthetek? - Nos, hogy ki vagyok, az nem lényeges. Az viszont annál inkább, hogy tudjuk, megkereste önt egy bizonyos Kathleen Weisman, önnek régi iskolatársa, és egy sztorit kínált fel egy különleges energiahordozóról. - Honnan tudja ezt? – vágott a férfi szavába felháborodva Susan. - Ez szintén nem lényeges. De amennyiben valóban találkozik holnap, vagy bármikor máskor Weisman kutatónővel, és főleg ha publikálná is társalgásuk eredményét, önnek vége. Minden értelemben… A vonal megszakadt, csupán szaggatott búgás jelezte, hogy rejtélyes beszélgetőpartnere letette a telefont. A nő félelemmel vegyített döbbenettel meredt a készülékre. Azt ugyan nem tudhatta, hogy ki fenyegette meg, de azt sejthette, hogy az illető nem amatőr, és komolyan gondolta, amit mondott, hiszen mindent tudott megelőző beszélgetése részleteiről. Elbizonytalanodott, hogy valóban jó ötlet-e másnap elutaznia. 10. - Nos, Carter ügynök! – fordult a csak „Főnökként” ismert titkosszolgálati vezető beosztottja felé. – Mi nyomatékosan figyelmeztettük Kathleen Weisman tudósnőt, hogy tartsa a száját. Ez a telefonbeszélgetés a bizonyíték, hogy nem fogadta meg tanácsunkat. Így mostantól állandó felügyelet alá helyezzük. Ez a maga feladata lesz – mérte végig a magas, szakállas, erős alkatú, de kissé érdektelen, vagy netán érzelemmentes arckifejezésű ügynököt. – Képesnek érzi magát elbánni egy gyenge nővel, ha a szükség úgy hozza? - Természetesen, uram! – vágta rá Carl Carter, hiszen eddigi pályafutása során számos férfit és nőt segített át a túlvilágra, magától értetődőn államérdekből. - Helyes, szeretem az ifjonti lelkesedést – eresztett meg egy halvány, féloldalas mosolyt a Főnök, noha már Carter ügynök sem volt fiatal, csupán kevésbé idős, mint ő maga. – Még ma a nő lakásának környékén megfigyelőállásba helyezkedik. Előkészít mindent. És ha holnap

11






valóban megjelenne az újságírónő, és kényes témákról diskurálnának, mindkettőjüket „jobb belátásra bírja”, ha érti, mire gondolok… - Természetesen, uram! – ismételte önmagát Carl. Amint elhagyta a Főnök félhomályos irodáját, ahol jóformán még az illető arcát se vehette szemügyre, megkönnyebbülten felsóhajtott. Nyomasztónak érezte a vezetője stílusát. De ez nem tántoríthatta el attól, hogy a feladatát lehetőleg maximális igényességgel végrehajtsa. A kellékek raktárába sietett, ahol magához vette a szükséges kémfelszerelést, ezután kocsiba vágta magát, és a Weisman kisasszony lakásával szemközti épületben kibérelt egy szobát. Felállította távcsövét, és amint észlelte, hogy a nő elhagyja a lakását, azonnal átment a szemközti épületbe, behatolt a nő otthonába, és elrejtett jó néhány hang- és képközvetítésre alkalmas miniatűr eszközt, magyarán poloskát. Ezután visszatért megfigyelőállásába, és miután a nő hazaért, már egy pillanatra sem vesztette szem elől. Még akkor sem, amikor este elfelejtette behúzni a függönyt, miközben hálóingbe öltözött… 11. Kathleen izgatottan ébredt. Hiszen rég nem látott barátnőjét várta, ráadásul egy talán sorsdöntő beszélgetés elé néztek. Miközben a nő felöltözött, megreggelizett, előkészített némi nassolnivalót vendége számára, igyekezett rendezni gondolatait, mit s hogyan mondjon el abból a kevésből, amit ő maga is tudott. Megszólalt a kaputelefon. A fiatal nő azonnal odasietett, és beengedte látogatóját. - Szia Susan! – köszöntötte mosolyogva, szélesre tárva előtte az ajtót. - Hello, Kate! – viszonozta az újságírónő, de eközben gyanakvóan körbepillantott a lépcsőházban és a lakásban is. – Nem mehetnénk be? - Dehogynem, gyere csak! Mi a baj? – kérdezett rá Kate. - Bevallom, álmatlan éjszakát okozott nekem eldönteni, hogy végül tényleg eljöjjek-e hozzád. Ugyanis rögtön azután, hogy befejeztem a beszélgetést veled, valaki felhívott, mindent tudott arról, hogy miről volt szó köztünk, és súlyosan megfenyegetett, hogy ne avatkozzam az ügybe. Így a saját biztonságom és a szakmai előrelépési lehetőségem iránti vágyam küzdöttek meg egymással. Végül, hajszállal bár, de győzött a kíváncsiságom. - Ez borzasztó! – szörnyülködött a tudósnő. – Vajon honnan tudhatták meg, hogy felhívtalak? Mondjuk engem is megfenyegettek burkoltan, amikor kirámolták a laboratóriumom. De nem hittem volna, hogy ennyire komolyan veszik. - Biztosan lehallgatták a telefonod – adta meg az egyetlen lehetséges magyarázatot Susan. Ezek a dolgok meglehetősen elbizonytalanították és megrémítették a két nőt. Így egy darabig nem is hozták szóba a kényes témát, leültek, sütiztek, beszélgettek a régi szép időkről, de végül csak diadalmaskodott rajtuk az igazság nyilvánosságra hozatalának vágya. - Rögzíthetem, amit mondasz? – tett az asztalra egy diktafont Susan. - Persze, nyugodtan – egyezett bele Kate. „Igazán kár értük. Mindkettő gyönyörű, csinos, okos nő…” – gondolta eközben Carl a szemközti épületben, ujja mesterlövész-puskájának ravaszán pihent. De tudta, a feladatot végre kell hajtania, különben megteszi más, ráadásul saját magát is veszélybe sodorná habozásával. - Bemutatkozna, és vázolná röviden, hogy milyen felfedezésre jutott, hölgyem? – váltott Susan hivatalosabb hangnemre. - A nevem Kate Weisman, a NASA tudományos munkatársa vagyok. Eredetileg a gravitációs hullámok detektálásának problémáján dolgoztam, és a feladatot néhány év alatt

12






sikeresen meg is oldottam. Ezzel még nem is lett volna gond, de amikor rájöttem, hogy a készülék egyúttal úgymond ingyen energiát is termel… Csattanás és üvegcsörömpölés szakította félbe Kate mondanivalóját. A nő az ablak irányába kapta fejét, amely egy nagyjából egy centi átmérőjű lyuk körül megrepedezett. Rögtön ezután barátnőjére pillantott, mert furcsa hangokat hallott abból az irányból is, mint amikor szétloccsan egy dinnye, majd puffanást. Sikoltva ugrott fel, ugyanis Susan fejének egyik fele a szemközti falra fröccsent, a másik fele – felsőtestével egyetemben – az asztalra zuhanva hevert egyre terebélyesedő vértócsában. Kate jól időzített, vagy inkább szerencséje volt, mert amint váratlanul barátnője irányába lendült, egy másik lyuk is keletkezett az ablaküvegen, majd a lövedék szilánkokra robbantott egy jókora vázát, mely pontosan abban a vonalban volt, ahol a nő néhány tizedmásodperccel korábban még tartózkodott. A nő sikítva kúszott be a dívány mögé, aztán egy alkalmasnak vélt pillanatban ki az előszobába, amit már masszív fal választott el a nappalitól, így ott nagyobb biztonságban érezte magát az orvlövész elől. Miután képes volt abbahagyni a pánikszerű ordítást, halott barátnőjére gondolva azonnal zokogásban tört ki. Tudta, hogy ő hozta rá a végzetes bajt. Megnyugodni természetesen képtelen volt, de egy-egy kitisztultabb pillanata során felrémlett benne, hogy ennyivel biztos nem fogja megúszni, mielőbb el kell tűnnie innen. Így a gardróbba osont, egy sporttáskát megtöltött néhány váltás ruhával, eltette a fogkeféjét, hitelkártyáját, és az összes készpénzt, amit otthon talált, végül távozott veszélyessé vált lakásából. Az épület hátsó kijáratát választotta, onnan sietősen a közeli sétálóutca felé vette az irányt, igyekezett elvegyülni a forgatagban, remélte, ily módon kisebb a felfedezés esélye. Arról persze még fogalma sem volt, hogy merre tovább, mihez fog kezdeni ezután. 12. Carter ügynök cifrát káromkodott, hogy pont abban a pillanatban ugrott el a nő, amikor meghúzta a ravaszt. Utána pedig már hiába pásztázott távcsöves puskájával, a célpont nem került látómezejébe, nyilván elbújt. Carl sietősen összecsomagolta felszerelését, és elhagyta hamis papírokkal bérelt szobáját, mielőtt valaki értesítette volna a rendőrséget, neki pedig magyarázkodnia kellett volna. Mivel végig kesztyűben dolgozott, és nem hagyott hátra szemetet sem, nem tartott attól, hogy valaha is megtalálnák. Legelőször is átment Kate lakásába, gyorsan összegyűjtötte lehallgató-berendezéseit, és magához vette Susan diktafonját is. Körülnézve egyértelműen megállapíthatta volna még a legkezdőbb bűnügyi helyszínelő is, hogy a támadás kívülről érkezett, de Carter ügynök praktikusabb tervet eszelt ki. Miközben már az épület környékén lévő utcákban kutatott tekintetével a célpont után, felhívta a nagyhatalmú „Főnök”-öt. Természetesen speciális titkosító eljárásokat alkalmazó ügynöki okostelefonjáról. - Uram, Carter vagyok. A feladatot egy apró véletlen miatt csak félig sikerült végrehajtanom. Meg tudná oldani, hogy a rendőrség Kate-et gyanúsítsa az újságírónő meggyilkolásával? És átirányíttatná az adatokat telefonomra, ha Weisman neve bárhol felmerül. Bankkártya-használat, közúti ellenőrzés, jegyvásárlás, bármi. - Vegye úgy, hogy el van intézve – sóhajtott a Főnök a telefonba. – De nyomatékosan szeretném megkérni önt, hogy legközelebb már ne hagyjon elvarratlan szálakat… – ez utóbbi inkább hangzott fenyegetésnek, semmint kérésnek. 13.

13






Carl Carter napok óta alig pihent. Nem igazán akarta megtudni, hogy milyen érzés az, amikor a Főnök igazán dühös valakire. Így végigjárta Weisman kisasszony ismerőseit, barátait, rokonait, mindenkit, akiről információja volt az Ügynökségnek, vagy aki saját nyomozása során került képbe. Kérdezősködött, telefonlehallgatást kért, titkos megfigyelést végzett, de mindezt hiábavalóan, egyáltalán nem vezetett ugyanis eredményre. „Gondolom, alaposan bepánikolt a nő a merénylettől, és egy darabig igyekszik minden társas érintkezést kerülni, hátha elveszítjük a nyomát. De az is lehet, hogy azt hiszi, idővel lankadni fog érdeklődésünk iránta. Hát ebben nagyot téved. A Nemzetbiztonsági Ügynökségnél csak egyszer lehet kihúzni a gyufát, utána nincs bocsánat…” – merengett Carl. Belenézett távcsövébe, a nő szüleinek háza tárult szemei elé, de semmi szokatlan mozgást nem észlelt órák óta a környéken. Rég ráesteledett, a monoton várakozástól le-lecsukódtak szemei, végül elnyomta az álom egy idegen ház nem használt padlásán, a porcicák között hason fekve, távcsővel a kezében. Álmában tudta, hol rejtőzködik célpontja. Mielőtt megölné, ki kell derítenie, hogy átadta-e valakinek a titkos információkat. Ehhez azonban a bizalmába kell férkőznie. Bekopog a lepukkant társasház egyik bérlakásába. Női hang érdeklődik, hogy ki az, és mit akar. - Csak a szomszéd vagyok, szeretnék bemutatkozni – hazudik Carl. Az ajtó résnyire nyílik, a nő bizalmatlanul kitekint, de mivel nem lát semmi fenyegetőt a látogató magatartásában, és látszólag fegyver sincs nála, beengedi. - Szép napot! Carl Carter vagyok – mutatkozik be az ügynök. – Már észrevettem pár napja, hogy új lakó költözött a házba, de csak most mertem rászánni magam, hogy egy ilyen bájos hölgy színe elé járuljak… – bókol. - Óh, igazán köszönöm! – pirul el a nő. – Én Kathleen Weisman vagyok, és örülök, hogy megismerhetem. - Hoztam egy üveg bort is, ha nem haragszik… Kate bizalmatlansága lassan elpárolog. Hellyel, süteménnyel kínálja vendégét, csapra verik a bort. Először kicsit zavartan, erőltetetten beszélgetnek általános témákról, aztán egyre közvetlenebbé válnak, egyre többet nevetnek, végül Carl még azt is megtudja, amit akart, hogy a bizalmas információk még nem szivárogtak ki. Nagyot sóhajt, amikor a kötelességtudat érzése eluralkodik elméjében. Váratlanul a nőhöz hajol, megragadja torkát, és fojtogatni kezdi. Kate nem tud sikoltani, csak kapálózik, vergődik, de esélye sincs szabadulni az acélos markok szorításából. Carl utoljára a nő szemeibe néz, és értetlenséget, csalódást, döbbenetet lát benne a halálfélelmen kívül. „Miért csinálod ezt, hiszen olyan kellemesen elbeszélgettünk, olyan szimpatikusnak találtalak” – olvassa ki Kate tekintetéből. Akármennyire is elfacsarodik szíve, ujjait még szorosabbra fonja a nő nyaka körül, mígnem az élettelenül elernyed. - Nem! Ne! – kiáltott fel Carl magához térve. Hevesen zihált, teste remegett, izzadt volt. Néhány pillanatig arra sem jött rá, hol van éppen, csak aztán kezdett neki derengeni, hogy miért tartózkodik egy sötét padláson. Igyekezett úrrá lenni teste pánikreakcióin, lassan, mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon valamelyest. Nem értette, hogy ő, aki annyi embert megölt már a haza szolgálatában, minek izgatja magát egy újabb eset miatt. Hogy segítse zaklatott idegei megnyugvását, jó nagyot kortyolt a szigorúan titokban tartott, de mindig belső zsebében hordott, whiskyt tartalmazó flaskájából. 14. Kathleen még soha nem érezte magát ilyen borzasztóan. Ha akár csak egy pillanatra is lehunyta szemeit, azonnal meggyilkolt barátnője szörnyű látványa sokkolta tudatát, a

14






lelkiismeret-furdalásról és mardosó bűntudatról nem is beszélve. Akármerre is vezetett útja, űzött vadként rohant, pillantása körbe-körbe cikázott, feltételezvén, hogy kiszúrhatja esetleges követőit. Hiába sejtette filmélményeire alapozva, hogy nyugodt viselkedéssel könnyebben elvegyülhetne, képtelen volt visszafogni lépteit, egyenesen előre figyelni, parancsolni remegő végtagjainak. Ráadásul egy kártyákra, csipekre, elektronikus rendszerekre épülő társadalomban alig tartott magánál készpénzt, így amit otthonról hozott el, roppant gyorsan elfogyott. Miután elmenekült hazulról, egy ideig céltalanul loholt, véletlenszerűen fordulva be egyegy utcába. Némi idő elteltével ráébredt, hogy nem maradhat egész nap kint, így elgyalogolt egy helyre, ahol néhányszor járt már ugyan átutazóban, de ismerősei, barátai nem éltek a környéken, így biztonságosnak vélte. A villanyoszlopokat tanulmányozva talált egy hirdetést kiadó szoba témakörben. Felkereste a tulajt, kifizetett neki egy havi lakbért, nem is maradt több készpénze, mint amennyiből néhány napra való élelmét megvetette. A szoba minden luxust nélkülözött, de Kate számára nem is ez volt a lényeg, hanem hogy kijöjjön a rendelkezésre álló pénzből, és minél kevésbé legyen feltűnő. Választásával mindkét cél teljesült. Az ablaka egy koszos utcára, túloldalt egy másik lepukkant társasházra nézett, nem volt se tévé, se rádió, így Kathleen napokon át csak gubbasztott egy fotelban, hol zokogott, hol kiüresedve maga elé meredt. Ezerszer is leperegtek előtte az elmúlt időszak eseményei, de továbbra sem fogta fel, hogyan fajulhattak idáig a dolgok. Idővel azonban éhsége felülkerekedett minden más érzeten. Kate felállt, kinyitotta a több évtizedes, zörgő-csörgő hűtőt, de az üres volt. A nő lemondóan sóhajtott. Tudta, hogy el kell mennie vásárolni, noha ehhez semmi kedvet nem érzett. Végül korgó gyomra parancsának engedelmeskedve csak útnak indult. Mielőtt azonban vásárolhatott volna, készpénzt kellett szereznie. Elég akciófilmet látott ahhoz élete során, hogy tisztában legyen vele, ha figyelik bankkártyás tranzakcióit, tudni fogják, hol és mikor vesz fel pénzt, de egyszer meg kellett kockáztatnia. Elindult hát. Nem a legközelebbi bankautomatát választotta, de nem is ment túl messzire, hogy viszonylag könnyen visszajuthasson átmeneti otthonába. Mielőtt bedugta volna kártyáját a készülékbe, még egyszer körülnézett, de nem tapasztalt semmi gyanúsat. Felvett 1000 dollárt, ennyi volt a napi limit. Amint a gép kiköpte a pénzt, zsebre vágta, és haladéktalanul, sietős léptekkel távozott a helyszínről. Hamar ráébredt, hogy ezt igencsak helyesen tette. Szirénázó rendőrautók kanyarodtak ugyanis csikorgó kerekekkel az utcába, ahonnan épphogy csak kifordult. Minden lelkierejét összeszedve igyekezett közömbös arccal, lassan továbbsétálni, amíg az utolsó zsaru is el nem tűnt látómezejéből. Ekkor azonban futásnak eredt. Néhány keresztutcányi távon bírta a tempót, de utána kifulladt. Kénytelen volt újra sétatempóba váltani, de még így is percekig lihegett, nem volt ekkora fizikai megerőltetéshez szokva. Egy kirakat előtt azonban földbe gyökerezett a lába. A rengeteg óriásképernyős LED-TV mind az ő képét mutatta, miközben a híradó bemondója beszélt. Kate a hangot ugyan nem hallhatta, de a képernyő alján futó feliratokból megtudhatta a lényeget: A rendőrség nagy erőkkel keresi a képen látható Kathleen Weismant, akit Susan Brand újságírónő kegyetlen meggyilkolásával gyanúsítanak. Aki érdemi információval rendelkezik a körözött személy tartózkodási helyét illetően, jelentkezzen a rendőrségnél.” Kathleen tágra nyílt szemekkel olvasta ezt az alávaló hazugságot. Szerencsére hamar észbe kapott, és újra sietősre fogva lépteit, szállása felé indult. „Eddig azt hittem, hogy ilyen csak a filmekben történhet meg – elmélkedett a nő. – Nem elég, hogy el akarják hallgatni a világ talán egyik legfontosabb felfedezését, hogy megfenyegetnek, aztán megölik a barátnőmet, de hogy még a gyilkosságot is rám kenik, hát ez már mindennek a teteje! – fortyogott magában. – Vajon mióta szerepelhetek a TV-ben, mióta körözhetnek?”

15






Mivel legutoljára akkor nézett-hallgatott híreket, amikor még minden rendben volt, nem tudhatta, hogy a merénylet után egy órával már minden adó az ő nevétől volt hangos. Óriási szerencséje a szerencsétlenségben mindössze annyi volt, hogy eddig senki sem jelentette fel. Azt mindenesetre elhatározta a történtek fényében, hogy amennyire lehetséges, el kell változtatnia a külsejét. Így az amúgy is esedékes bevásárlás során beszerzett némi hajfestéket, és egyéb női praktikákhoz való kozmetikumot. Igyekezett még az eddigieknél is óvatosabban közlekedni, minél közelebb ért szálláshelyéhez, annál többször pillantott körbe, de megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy senki se rohan felé pisztolyt lóbálva. Egyedül egy magas, szakállas fickó szúrt szemet neki, akit mintha már két utcával azelőtt is látott volna. De az enyhén táskás szemű, farmert és foltos vászonzakót viselő, pléhpofát vágó fazon egyáltalán nem tűnt valami mindenre elszánt bérgyilkosnak. 15. Carl Carter, ha a szükség úgy hozta, meglehetősen türelmes ember volt. Hetek teltek el azóta, hogy telefonjára üzenet érkezett: célpontja használta bankkártyáját. Még szerencséje is volt, hiszen mindössze néhány utcával arrébb ténfergett abban az időpontban. Így hamarabb odaért, mint a rendőrség, akik természetesen a nő hűlt helyét találták csupán az ATM környékén. „Nem csoda – merengett Carl. – Amekkora szirénázással közeledtek, még a legnaivabb ember is kereket oldott volna, ha olyasmi történik vele, mint Weismannal. De én kiszúrtam őt a tömegben, hiába próbált nyugalmat és érdektelenséget színlelni…” Az ügynök azonban résen volt, követte a nőt pillanatnyi szálláshelyéig, ott pedig szokásos módján megfigyelőállásba helyezkedett. Szerencsére az ügynökség ellátta akciója kivitelezéséhez megfelelő pénzmennyiséggel is, így itt is le tudta fizetni a társasház gondnokát, hogy megtudja, melyik szobában lakik Kate. Ettől fogva már gyerekjáték volt minden. Ő maga szintén bérelt egy szobát a szemközti épületben, ahonnan távcsövével megfelelően rálátott célszemélye ablakára. Amikor a nő bevásárolni ment, szakszerűen, nyomtalanul behatolt hozzá, és mindenfelé elhelyezte lehallgató-berendezéseit. Nem kívánt se hibázni, se különösebb feltűnést kelteni, ami után szükséges lenne a „takarító osztag” kihívása. Ehhez immár csak ki kellett várnia a megfelelő alkalmat. Addig is figyelt, figyelt… Ahogy teltek-múltak a napok, Carl egyre inkább unta a dolgot. A megfigyelt nő vagy hihetetlenül félt, vagy nagyon óvatos volt, netán mindkettő. Mindenesetre az ügynök egyszer sem hallotta a lakásból telefonálni, mobil sem volt nála, látta volna, hiszen mindig követte, amikor elhagyta a szállását. Ilyenkor sem csinált semmi feltűnőt, maximum közeli kisboltokba ment el bevásárolni. „Nem hívja fel sem a rokonait, sem a barátait, sem a kollégáit, személyesen sem próbálja meg felvenni velük a kapcsolatot. Vagy nem akarja őket is veszélybe sodorni, hiszen már láthatta, hogy ez mire vezethet, vagy egyszerűen csak kivár, hátha elcsitul körülötte a vihar, lankad az üldözőik figyelme. Nekem ez így pont jó, mivel nem kell kapkodnom, alaposan előkészíthetem a „törlését”, de ha bárkinek is beszélni akarna a tiltott témáról, természetesen azonnal közbeavatkoznék, improvizálnék” – elemezte a helyzetet. Gondolkodni volt ideje bőven, hiszen a nő szinte alig moccant ki a lakásból, ami nem is csoda azok után, ami történt vele, és hogy viszontláthatta magát a tévé bűnügyi tudósításaiban. Carl, amikor nagyon unatkozott, elővette távcsövét, és a szomszéd épület egy bizonyos ablakát pásztázta vele, gyönyörködött leendő áldozatában, meglehetősen pajzán ábrándképek sejlettek fel tudatában vele kapcsolatban. Tudta, hogy ez teljességgel ellenkezik munkája

16






összes alapelvével, de egyre inkább szerette volna legalább egyszer ágyba vinni a nőt, mielőtt valami balesetnek, netán természetes halálnak látszó módon elteszi őt láb alól. 16. George apró kabinjában feküdt egy függőágyon, a plafon szürke fémborításán figyelt egy alig észrevehető foltot. Ábrázatáról meglehetős unalmat és közönyösséget olvashatott volna le a külső szemlélő, ha éppen lett volna ott más is. Órájára nézett. „Még több mint két órám lenne aludni, de egyszerűen nem megy. Ebben a monoton egyhangúságban, változatlan környezeti feltételek között teljesen felborult a bioritmusom – a NASA kiképzőbázisán bizonyos szakmai ismeretekre, szakszavakra is szert tett. – Bezzeg a műszakom végét már alig bírom ki anélkül, hogy elbóbiskolnék ügyelet közben…” Néma morgolódását vörösen villogó fény és fülhasogatóan vijjogó szirénahang szakította félbe. Az ijedtségtől azonnal felugrott fekhelyéről, és ha már így belelendült, meg sem állt a vezérlőig. Útközben számtalan keskenyebb, fémfalú folyosó keresztezte útját, onnan is emberek érkeztek rohanva, végül mind az ötvenen összegyűltek a központi vezérlő teremben. - Mi történt? – kérdezte lényegre törően George. Az ügyeletes a nagy panorámaablakra mutatott, mely elé lassan leereszkedett egy vastag páncéllap. Ekkor a valós látványt számítógép által alkotott kép váltotta fel. Pontosan velük szemben egy jókora szikladarab lebegett a világűr feketesége előtt. - A földi megfigyelés katalógusaiban nem szereplő, eddig azonosítatlan szikladarab, körülbelül 5 méter átmérőjű, egyenesen felénk tart… – hadarta. George végigpillantott társai arcán. Némi ijedtséget vélt felfedezni, de mivel senki sem szólalt meg, kénytelen volt magához ragadni a kezdeményezést. - Mi van az automatikus ütközés-elkerülő rendszerrel? – kérdezett ismét. A vezérlőpultnál ülő férfi egy pirosan villogó kijelzőre mutatott. - Üzemzavar – fűzte hozzá. – Neki fogunk ütközni – sopánkodott. - Ha nem csinálunk semmit, akkor biztosan! – mordult fel George. – Engedj oda! Ezzel szinte félrelökte az ügyeletest, akinek alapvetően az űrhajó más területeinek a karbantartása a feladata, így a navigációhoz csak keveset értett. Mire George lehuppant az ülésre, ujjai már szorgalmasan jártak az érintőképernyős kezelőfelületen. Az űrhajósok hamarosan változást éreztek, a hajó fémtestén néhány rándulás futott végig, pattanó fémes hangok kíséretében, és mintha megbillent volna a padló. Nem véletlenül, hiszen a férfi beindította a jobb oldali és a felső bal frontális manőverező hajtóművet, így az egész szerkezet balra-lefelé billent. Utána a jobb hátsó hajtóműre is adott némi energiát, így a sebesség is növekedett. Izgatottan figyelték, ahogy a szikladarab lassan a képernyő jobb felső sarka felé kúszik ki a képből. De a kisebb radarképeken jól látszott, hogy még mindig ütköző pályán halad. Elvégre ezt a több mint száz méter hosszú szerkezetet nem hirtelen manőverekre, vagánykodásra tervezték. George megbabonázva meredt a kijelzőkre, közben megérezte saját izgatottságát, hogy tenyerei izzadnak, izmai megfeszülnek. Ekkor gondolt egy merészet. Mivel tudta, hogy az űrhajú laposabb, mint amilyen széles, beindította egyidőben elöl és hátul is az alsó jobb oldali manőverező hajtóműveket, így az egész hajó még inkább elfordult hosszanti tengelye körül az óramutató járásával ellentétes irányban. Az űrjármű ekkor „lapjával” fordult a meteor felé, és már úgy látszott, hogy szorosan bár, de elsuhan mellettük, amikor remegés rázta meg a hajót, és újabb piros lámpák villantak fel. - Eltalált minket! – kiáltott fel George. A hármas raktár levegőt veszít. Azonnal izolálni a szektort! – parancsolta társainak, akik már rohantak is a légmentesen záródó ajtókat a

17






megfelelő helyeken becsukni. – Utána bebújni a szkafanderbe, bemenni, és kijavítani a sérülést, ha lehetséges. Szükségünk van az ott lévő készletekre – fűzte még hozzá. George a veszély elmúltával visszaállította az űrhajót a megfelelő pályára, majd átadta helyét az ügyeletesnek. - Legközelebb lehetőleg szólj hamarabb, ha gáz van – kérte tőle némiképp szemrehányóan. – Meg kell nézni, mi van az automata pályakorrekciós rendszerrel – gondolkodott tovább hangosan. A hajléktalanból lett űrhajós ezt meg is tette, társaival néhány órányi keresgélés, méricskélés után ráakadtak a hibás alkatrészre, melyet kicserélve újra zölden, készenléti állapotban világított az ütközés-elkerülő rendszer jelzőfénye. Utána megnézte a sérült raktárt is. Szerencsére itt sem volt nagy a kár, a keletkezett néhány tenyérnyi rést sikerült behegeszteni, és helyreállítani a légveszteség-mentes tömítést is. Immár rég letelt alvóideje, úgyhogy ment a saját dolgára, az izgalom elmúltával pedig szokásos módon kezdett erőt venni rajta szemhéját ólomnehézzé tévő álmossága. Még mielőtt letelhetett volna munkaideje, a rádióhoz hívták. - Itt George Went, parancsoljon! – szólt bele a készülékbe. - Benjamin Griffin – mutatkozott be a vonal túlsó végéről beszélő férfi. - Igen, igazgató úr? – udvariaskodott George. - Igazán szép volt, amit ma tett – érkeztek az elismerő szavak. – Megmentette az űrhajót és a küldetést. Bár a hirtelen és durva manőverekkel azt is kockáztatta, hogy kettétörik az egész… – keveredett némi feddés is a dicséretbe. - Ez se okozott volna nagyobb kárt, mintha szemből nekimegyünk annak a sziklának – vágta rá a pimasz választ George. - Ez igaz. Még egyszer gratulálok. Ma nagyot lépett előre a listán. Csak így tovább! Viszontlátásra. George is elköszönt, majd gondolataiba mélyedt. „A lista… Az ezer jelentkező mindegyikét az összes kiképzési feladat, a tanultak felidézési képessége, spontán szituációk megoldási módjai alapján pontozzák, végül az 50 legmagasabb pontszámú vehet részt a küldetésen. Vicces, olyan élethű ez a szimulátor, hogy teljesen beleéltem magam a katasztrófahelyzet elhárításába. Még örülök is, hogy kitaláltak nekünk egy váratlan veszélyt, mert egyébként kegyetlenül unom már, hogy lassan három hete be vagyunk zárva a majdani űrhajónk másába, és így gyakoroltatják velünk a karbantartást, a probléma-megoldást és egymás elviselését. Még kilenc nap, és vége a kísérletnek, csak az ezt követő egy hétnyi jutalom eltáv tartja bennem a lelket…” – elmélkedett. Ez persze nem volt teljesen igaz, hiszen George tudat alatt kezdte megkedvelni új munkáját, felébredt benne a versenyösztön, szeretett volna a legjobb ötven közé kerülni, és így lehetőséget kapni rá, hogy eddigi meglehetősen értelmetlen életét egy nagy cél elérésével térítse jobb irányba, hogy valami olyat vihessen véghez, ami az egész emberiség hasznára fog válni. Aznap igazán jól aludt, nem ébredt fel korábban, álmatlanul hánykolódva ágyában. 17. Kathleen-nek idővel gondjai támadtak. Anyagi természetűek. „Kezd elfogyni a pénzem, amit múltkor felvettem. De munkát nem vállalhatok, oda kellene adnom az igazolványom. Nem merem újra használni a hitelkártyám sem. Lehet, hogy nem lenne akkora szerencsém, mint múltkor, és hamarabb odaérnének a zsaruk – merengett. – Akármennyire is koncepciós eljárás folyik ellenem, nem akarok olyasmi miatt börtönbe kerülni, amit nem is követtem el. De ha ennyire vadásznak rám, akkor biztos figyelik a

18






rokonaim, barátaim lakóhelyeit is, nem mehetek oda csak úgy. Nem jut eszembe más, mint hogy valami nyilvános fülkéből telefonáljak.” Kate összeszedett némi aprópénzt, és elindult egy nem is túl közeli, nem is túl távoli fülke felé. Nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy egy magas, szakállas férfi szinte vele egy időben lép ki a szemközti házból, hiszen már többször is látta, most is bevásárlószatyor volt a kezében. A nő sietős gyaloglása közben időnként hátrapillantott, kicsit kezdte zavarni a szatyros férfi, aki még mindig a nyomában volt. De amikor megállt a telefonfülke mellett, a fickó tovább haladt, és betért egy kisboltba, ahol ő maga is szokott időnként vásárolni. Ekkor megnyugodott, hogy senki sem követte. Bedobott néhány érmét a készülékbe, tárcsázott. - William Weisman, üdvözlöm – mutatkozott be az illető a vonal túlsó végén. - Szia apa! Kate vagyok… - Kate! Úr isten! – kiáltott fel meglepetten a férfi. – De hát mi történt veled? A tévében mindenféle durva dolgokat hallani rólad! Mi pedig már halálra aggódtuk magunkat miattad, hogy nem jelentkeztél! - Nem igaz az egészből egy szó sem! – szögezte le a nő határozottan. – Viszont… segítségre lenne szükségem. Nem akarok börtönbe kerülni olyasmi miatt, amit nem követtem el, viszont kellene némi pénz… - Drága kislányom! Én szívesen segítenék, de mégis azt javaslom, hogy add fel magad. Mondd el, ahogy te látod a történteket, és biztosan megállapítják az ártatlanságod! – próbálta győzködni az apja. - Nem hiszem – kételkedett Kate. – Nem fogják hagyni, hogy kiderüljön, nem mondhatom el, hogy megoldottam az emberiség energiagondját. Susan is ezért halt meg, és én is csak a véletlennek köszönhetem, hogy elkerültem a másik golyót – foglalta össze tömören a nő, hiszen apjával még nem is volt módja az eset óta beszélni. – Szóval találkozhatunk valahol? Segítesz? - Igen… – jött a válasz némi gyanút keltő hallgatás után, majd apja a kagylóba kiáltott. – Menekülj! Most is egy ügynök áll a hátam mögött… – ekkor csattanást és fájdalmas sziszegést követően egy másik férfi hangja szűrődött át tompán az éteren keresztül. – Ezt miért kellett? Kate lerakta a telefont, és felhívott még néhány számot, rokonokat, barátokat, sőt végső kétségbeesésében még munkahelyi főnökét is. De egyikükkel sem tudott zöld ágra vergődni. Hallatszott rajtuk a zavarodottság, mintha kényszer hatása alatt állnának. Ez nem is volt másként, mindegyiküket életveszélyesen megfenyegették. A nő végül csalódottan lerakta a kagylót. Elfogyott az aprója is. Ezzel az időzítéssel ismét szerencséje volt, hiszen így, hogy nem beszélt, távoli, de egyre erősödő szirénazajra lett figyelmes. Azonnal sietősen elhagyta a környéket. „Hülye vagyok! – korholta magát a nő. – Attól még, hogy ez egy nyilvános fülke, az ismerőseim telefonjait még lehallgathatják, és így bemérhettek engem is.” – állapította meg. A szakállas férfi is pont ekkor lépett ki a boltból degeszre tömött szatyrával, és indult vissza saját lakása irányába. Körülbelül egyszerre érkeztek meg. Kate hátrapillantva még láthatott elsuhanni néhány villogó rendőrautót pontosan abba az irányba, ahonnan ő érkezett… 18. Carl, amint észlelte távcsövén keresztül, hogy Kate indulni készül, azonnal magára rántott néhány ruhát, álcázásként felkapott egy szatyrot, és már rohant is lefelé. Amint látta a nőt megállni a telefonfülke mellett, azonnal besietett a legközelebbi boltba, és már vette is elő saját mobilját. Felhívott egy bizonyos számot, és kérte, hogy az ő telefonjára is irányítsák át a megadott utcai telefonon folytatott beszélgetést. Így ő is mindent hallhatott. Kissé

19






elkomorodva vette tudomásul, hogy kezdenek elfajulni a dolgok, hiszen a nő kikotyogott némi tiltott információt. Azt is megtudta, hogy nincs pénze, így a mostani kudarc után kénytelen lesz újabb próbálkozást tenni. Carl azt még nem tudta, hogy mi lesz a nő következő lépése, azzal viszont tisztában volt, hogy saját előkészületeit fel kell gyorsítania a célpont kiiktatására. Ettől fogva még jobban figyelt. Nem is telt eseménytelenül a nap további része sem. Távcsövén keresztül megfigyelhette, hogy Weisman meglehetősen zaklatottan, gondterhelten sétál fel-alá szobája közepén, időnként magában beszélt, de ezek többé-kevésbé összefüggéstelen, külső fülelő számára értelmezhetetlen gondolatfoszlányok voltak. Némi idő elteltével azonban a nő újra a kijárat felé vette az irányt. Carter ügynök szintén. Most távolabbról, kapualjakban meg-megbújva követte a nőt, elvégre furcsa lett volna, ha ismét a bevásárlós trükköt alkalmazza, más meg hirtelen nem jutott eszébe. A nő egy másik, kissé távolabbi telefonfülkéhez lépett. Carl már vette is elő mobilját, és kérte a hívás lehallgatását. Egy kínai nő vette fel a telefont, és mutatkozott be. Kate pedig hosszú monológba kezdett, csak ritkán hagyta közbeszólni, közbekérdezni a másik nőt. Carl megtudta, hogy a kínai hölgy, név szerint Leung Xiu, Kate csoporttársa volt a műszaki egyetemen, ők ketten voltak a legjobb, legkreatívabb tanulók, és jó barátnők. Viszont miután ledoktoráltak, Xiu visszament Kínába, hogy hazája javát szolgálhassa tudásával, a távolság pedig nem tett jót kapcsolatuknak, így már évek óta nem beszéltek. Ezután Kathleen elmesélte, hogy mit fedezett fel, és hogy majdnem megölték, amikor nem akarta hagyni, hogy eltusolják találmányát. Beszámolt arról is, hogy senkitől sem tud segítséget kérni, ezért is fordult – feltételezve, hogy a világ túlsó végére, egy Amerikával konkurens országba nem ér el az itteni titkosszolgálatok keze – régi barátnőjéhez. Akit amúgy meglehetősen felizgatott és kíváncsivá tett a hihetetlen felfedezés híre. Végül megállapodtak abban, hogy a kínai nő küld egy Amerikában élő ismerősén keresztül némi pénzt, Kate ebből szerez hamis okmányokat, amikkel Kínába szökik, ahol ketten megépítik a gravitációs energiaforrást. A beszélgetést hallgatva Carl szinte már kezdte megsajnálni Kathleent, együtt érezni vele, de küldetéstudata felülkerekedett. Tudta, hogy alig van pár napja, mire célpontja megkapja a pénzt, és ezzel a lehetőséget hamis személyazonosság vásárlására. Ha pedig ez megtörténik, sokkal nehezebb dolga lenne megtalálni, ha netán szem elől téveszti. Ehhez mérten tervezte meg további lépéseit. Leszólított egy amúgy sem bizalomgerjesztő kinézetű huligánt. - Akarsz keresni egy százast? – kérdezte. - Hát persze, tesókám! – vágta rá kissé meglepetten a suhanc. – Mit kell tennem érte? - Látod azt a fiatal nőt? – mutatott Carl Kate-re. – Odasomfordálsz mögé, kitéped a táskát a kezéből, és elrohansz vele. Én elkaplak, a látszat kedvéért dulakodunk kicsit, elveszem a táskát, te pedig elrohansz. Nos? - Egy kis balhéban mindig benne vagyok – vigyorodott el az ifjonc. – Hol a lé? Carter ügynök átadott egy ropogós százdollárost. A suhanc pedig már indult is. Minden a megbeszéltek szerint történt. Amint a táska a huligán kezébe került, Kate kétségbeesetten felsikoltott, hogy tolvaj, kapják el. Carl ekkor már rohant is a suhanc után, hamarosan utolérte, úgy csináltak, mintha verekednének, végül a srác feladta, elrohant. A táska pedig a titkosügynök kezében maradt. A férfi leporolta, megigazította ruházatát, aztán a rémült nőhöz sietett. - Itt a táskája, hölgyem! – adta vissza udvariasan. – Nem esett baja? - Nem, csak nagyon megijedtem – vallotta be a nő. – Köszönöm szépen, hogy segített. Nagy bajban lennék, ha elvitték volna a pénzem, irataim… – vallotta be.

20






- Igazán szívesen segítettem, főleg egy ilyen csinos hölgynek… – villantott egy huncut mosolyt Carl. – Egyszerűen hihetetlen, hová züllik ez a világ, fényes nappal kirabolják az embert. Kate nem reagált a bókra, de látszott rajta, hogy kissé elpirul, és zavarba jön. - Elkísérhetem hazáig? – ajánlotta fel Carl. – Nehogy véletlenül ismét bántódása essék. - Köszönöm, elfogadom – mosolyodott el végül Kate is. Elsétáltak a nő szálláshelyéül szolgáló épület kapujához. - Jé, én is itt lakom pont szemben! – játszotta meg a meglepetést a férfi. - Tényleg érdekes véletlen – bólintott a nő. – Emlékszem, láttam is önt már néhányszor. - Akkor ideje bemutatkoznom. Carl Carter vagyok. - Kate Weisman. - Örvendek a szerencsének. Bár jobb lett volna kellemesebb körülmények között megismerkedni – vélte a férfi. – De ezen talán még utólag is lehet segíteni. Nem találkozhatnánk valamikor? Szívesen meghívnám vacsorázni. - Nem is tudom, mit mondjak… – Kate zavarban volt eme udvarló váratlan felbukkanásától. - Mondjon igent – vetette be Carl legcsábosabb mosolyát. Így esett meg, hogy már aznap este ellátogattak egy közeli, jó hírű étterembe, sokat beszélgettek, nevettek, nagyon jó volt a hangulat, kellemesen telt az este. Viszonzásképp Kate is meghívta magához a férfit vacsorára, következő estére. Carl sínen volt. 19. Carter ügynök éppen nem a távcsövével volt elfoglalva, hanem saját magával. A tükör előtt állt, és igyekezett minél előnyösebbé varázsolni külsejét. Vágott a szakállából, beállította a frizuráját, illatos arcszesszel paskolta be magát, felpróbált néhány inget és nadrágot, hogy melyik kombináció illik legjobban egymáshoz, illetve viselőjéhez. Ez a művelet eltartott egy darabig, és hogy ne teljen olyan unalmasan az idő, Carl a háttérből a tévéműsort hallgatta. Éppen véget ért egy talk-show, egymást megcsaló párok, haragban lévő rokonok tettlegességtől nem mindig mentes főszereplésével. A kora esti hírműsor kezdődött. - A rendőrség még mindig nagy erőkkel keresi a Susan Brand meggyilkolásával gyanúsított Kathleen Weismant. Aki a kép alapján felismerné, és tartózkodási helyéről információval tud szolgálni, nyomravezetői jutalom ellenében kérjük, jelentkezzen a legközelebbi rendőrállomáson – másik hír következett. – A legfejlettebb gazdaságú országokat tömörítő G-20 csoport képviselői ma ültek össze a németországi Frankfurtban, soron következő gazdasági helyzetelemző konferenciájuk lebonyolítása alkalmából. A találkozót ismét szélsőséges antikapitalista és anarchista csoportok erőszakba hajló demonstrációja próbálta sikertelenül megakadályozni. A rohamrendőrök ezerötszáz tüntetőt vettek őrizetbe a körülbelül százezresre becsült tömeg hangadói közül. A demonstrálók a szélsőséges társadalmi egyenlőtlenségek, a munkanélküliség, a környezetszennyezés és az eladósodottság ellen emelik fel hangjukat. A G-20 konferencia témái között szintén szerepelnek az eladósodott országok fizetési nehézségei miatt fenyegető recesszió mérséklésének lehetőségei és a növekvő energiaigénnyel szemben álló folyamatosan csökkenő olajtartalékok és kitermelési szintek problematikája. A keménynek ígérkező tárgyalások… Carl egy gombnyomással elnémította a tévét. Nem igazán érdekelték az állítólagos gazdasági problémákról szóló nyavalygások. Mivel az ügynökség bőkezűen fizetett a piszkos munkák elvégzéséért, őt magát egyáltalán nem nyomasztották anyagi gondok, és nem tudta, vagy nem akarta beleélni magát mások helyzetébe sem. A csupa fura fazonnal tele lévő talk-

21






show-t sokkal érdekesebbnek, viccesebbnek találta, csak hát sajnos véget ért. De végül is mindegy volt, hiszen úgyis indulnia kellett eleget tenni a vacsorameghívásnak. Felmarkolta az üveg bort és a csokor virágot, majd átballagott a szemközti házba, fel a megfelelő emeletre. Bekopogott. Kathleen rögvest ajtót nyitott. Végigmérte a most különösen sármos férfit, és elmosolyodva köszöntötte őt. Carl is átsiklott tekintetével a karcsú, csodás alakú, testhez simuló fekete ruhát viselő nőn, végül pillantása gyönyörű barna szemein, huncutkás mosolyán és szőke haján állapodott meg. „Fekete hajjal jobban tetszett, de érthető oka volt, hogy átfestette, és persze így is csodaszép” – állapította meg Carl, majd fennhangon is megszólalt. – Szia Kate! Igazán csinos vagy ma este – bókolt. - Szia Carl. Te is nagyon jól nézel ki! Gyere beljebb! – az előző napi vacsora során már tegeződni kezdtek. A nő terített asztallal várta vendégét. A férfi átadta a virágcsokrot, és amíg a Kate vízbe állította, kibontotta a bort. Mindkettejüknek töltött, az egyik poharat vendéglátójának adta. - Igyunk kettőnkre, és egy szép estére! – emelte poharát Carl. - Egészségünkre! – fűzte hozzá Kate, majd koccintottak. Az este valóban kellemesen telt. A nő pénze maradékának javarészét feláldozta a vacsora érdekében, de nem bánta, hiszen sokkal jobban izgult amiatt, hogy sikerül-e jó benyomást tennie a szimpatikus férfira, aki a nőt már levette lábáról hősies viselkedésével, udvariasságával, kedvességével. Carl tökéletesen érezte magát, az étkek fenségesek voltak, a társaság még annál is csodálatosabb. Rengeteget beszélgettek, sztorizgattak, viccelődtek. A férfinek csak azért volt némi bűntudata, mert míg Kate a néhány legdurvább részlet kivételével elmesélte életének fontosabb állomásait, addig Carlnak hazudnia kellett, legalábbis ami a munkáját illeti. Teltek-múltak az órák, fogyott a bor, kissé spiccesek lettek mindketten. - Bocsi, mindjárt jövök – mentette ki magát Kate, és a mosdó felé indult. - Semmi gond – mosolygott rá Carl. De amint a nő eltűnt, egy kis zacskót vett elő zsebéből, amelynek por állagú tartalmát beleszórta Kathleen borospoharába. Az anyag gyorsan, nyomtalanul feloldódott. Néhány perc elteltével a fiatal nő is visszatért, és Carl nem tudta, hogy ezt mi tette, de talán még csinosabb és kívánatosabb volt, mint eddig. Gondolatban sóhajtott egy hatalmasat, de eközben mosolyogva Kate felé nyújtotta a poharat. A nő megfogta, szája felé emelte, közben mélyen a férfi szemébe nézett, és valami erős várakozásfélét, feszültséget vélt felfedezni benne. Kate ezt szexuális vágyként interpretálta, hisz ő is hasonlót érzett. - Köszi, de nem iszom többet – gondolta meg magát. – Szeretnék tökéletes tudatában lenni, hogy mi történik az éjjel – jelentette ki határozottan, miközben a poharat az asztalra tette, és csábosan a férfira pillantott. – Mire vársz még? – kérdezett rá értetlenül, miután a férfi nem kapcsolt. Kate, erősítendő a hatást, átvéve a kezdeményezést, közel hajolt Carlhoz, és megcsókolta. Innen már nem volt visszaút, a férfi tudatát is elhomályosította a vágy. Átölelte a nőt, szorosan magához húzta, egyre vadabbul csókolóztak, ölelkeztek, simogatták egymást. Szinte észre sem vették, és lekerültek róluk a ruhák, az ágyban kötöttek ki. Eltelt némi idő. Mindketten kielégülten, jóleső fáradtsággal tagjaikban pihegtek egymás karjaiban. - Azt hiszem, szeretlek – jelentette ki a nő váratlanul. - Csak hiszed? – kérdezett rá szemrehányóan a férfi. – Én biztos vagyok benne, hogy szeretlek téged. Ezt a vallomást is csókolózás követte. Végül Kate felkelt, és megfogta borospoharát. - Ismét van mire innunk! – emelte mosolyogva ajkaihoz.

22






Carl olyan gyorsan ugrott fel az ágyból, hogy a nő szinte ledermedt a döbbenettől. A férfi elvette a poharat, és kiöntötte a mosogatóba tartalmát. - Ez meg mire volt jó? – kérdezte megrökönyödve a nő. – Mi bajod van? - Az a bor… – Carl valami mentő ötleten törte a fejét – már nagyon megmelegedhetett. Nem méltó a te fennkölt csodálatosságodhoz. – vágta ki magát, miközben elővette a hűtőből a palackot, és abból töltött mindkettőjüknek. - Igazán figyelmes vagy! – mosolyodott el a nő. – Ezt is imádom benned. De azért nem haltam volna bele, ha megiszok egy pohár meleg bort… – vélte. „Dehogynem… – gondolta Carl. – Az a méreg percek alatt szívrohamot okoz, utána gyorsan lebomlik, soha se lehetett volna bebizonyítani, hogy nem természetes úton halt meg.” A férfi az előzmények tudatában már képtelen lett volna ártani a szépséges és imádnivaló Kathleen-nek. Ő maga is a szerelem csapdájába esett, a feladata értelmét vesztette számára. Viszont tisztában volt vele, hogy azzal, amibe most belebonyolódott, a saját életét is a titkosszolgálat bérgyilkosai elé vetette, mindent feláldozott, amit eddig elért, és nem volt benne biztos, hogy akár legjobb tudását is bevetve képes lesz-e megvédeni saját magát, és a nőt, akit szeret, azoktól, akik érzelemmentesen, akár teljesen igazságtalan ügyeket szolgálva is képesek ölni államérdekből. Carl néhány napja még közéjük tartozott, most már viszont teljesen másképp látta a dolgokat. Azt viszont még mindig nem merte elmondani a nőnek, hogy mi is volt megismerkedésük valódi oka… 20. Másnap reggel Carl úgy ébredt, hogy Kate feje a vállán pihent, édesen szuszogva aludt. A férfi végigsimította a nő selymes haját, majd hátán a bársonyos bőrt. A boldogságnak, élvezetnek, szerelemnek olyan erős hulláma söpört át rajta, hogy beleborzongott. Amikor viszont eszébe jutott el nem végzett feladata és a várható következmények, összeszorult gyomra. Idegesen kelt fel és kezdett öltözködni. Kate is kinyitotta szemeit, álmosan a férfire pillantott. - Hova készülsz, drágám? – kérdezte. – Nem bújsz még mellém egy kicsit? – kacsintott sokat sejtetően. - Nagyon szívesen megtenném – mosolygott rá Carl. – De néhány fontos üzleti ügyet el kell intéznem. Remélem, néhány órán belül visszaérek hozzád! – bizakodott őszintén. Búcsúcsókot adott szerelmének, aztán sietősen elviharzott, a szemközti házban bérelt szobája felé. Összepakolta minden felszerelését, kitakarított maga után, gondosan ügyelve rá, hogy ne hagyjon se ujjlenyomatot, se szőrszálakat, se semmit, ami alapján beazonosíthatnák. Ezután bevágta csomagjait szolgálati kocsija hátsó ülésére, és saját házához furikázott. Itt néhány sporttáskát vett elő, és sietősen beletömte a legszükségesebbnek ítélet ruhaneműit, tisztálkodási szereit, illetve egy külön kistáskába elhelyezte hamis útleveleit, melyeket korábbi megbízásai során használt, készpénzt különféle valutanemekben, kedvenc pisztolyát egy hangtompító és jelentős mennyiségű tartalék tár kíséretében. A garázsba sietett, ahol saját kocsija állt, egy Németországból importált, idősebb, de kitűnő műszaki állapotban lévő BMW. Mivel maga tartotta rendszeresen karban, biztos lehetett benne, hogy nyomkövető sincs benne, nem úgy, mint szolgálati gépjárművében. Rendelkezett néhány hamis rendszámtáblával is, táskái mellé ezeket is a csomagtartóba dobta. Szinte biztos volt benne, hogy soha többé nem térhet haza, így utolsó pillantásaival elbúcsúzott házától, mely jó néhány vad bulinak és csinos női látogatónak szemtanúja volt, de ez már amúgy is régen volt. És egyikükkel sem volt annyira jó, mint amilyenre a megelőző estéről visszaemlékezett…

23






Beült kocsijába, és visszahajtott arra a környékre, ahol a tudósnő húzta meg magát, de szándékosan nem parkolt közvetlenül a ház elé. Felment a lakáshoz, bekopogott. Kate kinyitotta, elmosolyodott, átölelte a férfit. - Hamar visszaértél, örülök neki – suttogta a fülébe. Carl válaszul megcsókolta a nőt. De igyekezett úrrá lenni gerjedelmén, hiszen nem akarta kockáztatni szerelme életét egyetlen további másodpercre sem. - Figyelj, Kate! – szólalt meg komolyan. – Lehet, hogy furcsán hangzik, hiszen még csak pár napja ismerlek, de hihetetlenül beléd szerettem – vallotta be, és ez igaz is volt. – És megdöbbentett, amit meséltél arról, hogy ellehetetlenítettek, üldöznek. Viszont én hiszek az ártatlanságodban – azt nem mondta, hogy helyette üldözik a nőt gyilkosság vádjával. – Elhatároztam, hogy amennyire tudok, segítek neked. Elkísérlek Kínába – jelentette ki határozottan. Kathleen egy darabig szóhoz se jutott. Végül összeszedte magát és gondolatait. - De hát… ezt nem kívánhatom el tőled. Hisz még tényleg alig ismersz, és csak bajba fogod sodorni magad miattam. „Én már így is bajban vagyok” – gondolta Carl, majd fennhangon hozzáfűzte. – Azt hiszem, amit irántad érzek, az valóban szerelem az első látásra. Nem tudnám elképzelni, hogy kibírjam az elvesztésed. Akkor már inkább veled együtt vesszek el én is… – ez is őszintén jött. – Szerintem pakolj most azonnal, nem szabad sokáig egy helyen maradnod, annál nagyobb az esélye, hogy valaki felismer és beköp a zsaruknak. Carlnak néhány percig még győzködnie kellett a nőt, de végül nekiállt pakolni. Túl sok cucca nem volt, de a férfi ezt a néhány percet is egy örökkévalóságnak érezte. Főleg, amikor megcsörrent szolgálati mobilja, és a titokzatos „Főnök” volt a hívó fél. - Igen, uram? – vette fel Carl kelletlenül, valamint megszeppenve. - Úgy vélem, elegendő időt kapott a problémánk megoldására. Elintézte már végre? - Igen, uram – válaszolt Carl, eközben bekukkantott a fürdőszobába, ahol Kate valami kozmetikumos tégelyekkel zörgött, így talán nem hallotta, amit mond, de azért visszafogott hangerővel folytatta a beszélgetést. – Tegnap este randevút imitáltam vele, majd megmérgeztem. Már csak a hamis nyomok elhelyezésén dolgozom. - Értem. Fiam, csalódtam magában – ezzel a vonalat bontották. Carl rosszat sejtett, a telefont elejtve ösztönösen a földre vetette magát, majd a fal fedezékébe húzódott. Ezt igencsak jól tette, ugyanis már zuhanás közben hallotta az ablaküveg csörömpölését, ezzel szinte egyidőben a háta mögötti falba csapódó lövedék csattanását. - Kate, maradj a fürdőben! – ordította Carl. Eközben mindvégig fedezékben tartózkodva az ablak alá kúszott, és csupán egyik kezét felemelve behúzta a függönyt. Ezzel talán nyert néhány percnyi időt. Beugrott a mosdóba, megragadta a nő kezét, és ellentmondást nem tűrően maga után rántva rohanni kezdett. - Megtaláltak minket – magyarázta kurtán az ügynök. Erre természetesen Kate is rájött a hallható zajokból, a lejátszódó eseményekből, így nem is tiltakozott, szaladt a férfi után. A szintén nyomkövetővel felszerelt telefon a helyszínen maradt. Carl agya eközben már lázasan dolgozott. Szinte rögtön rájött, hogy őt magát is figyeltették, ezidáig nem hitte volna, hogy ennyire kényes ügyön dolgozik, ami többszörös túlbiztosítást igényel. Most már tudta. A helyzetük sokkal rosszabb volt, mint ahogy eddig vélte. Reggel azt hitte még ugyanis, hogy nyerhetnek pár órányi egérutat, mielőtt felfigyelne rá az ügynökség, hogy nem teljesítette a megbízást, és nem teszi meg rendszeres jelentéseit. Így viszont üldözőik a sarkukban lihegtek.

24






A férfi a bérház hátsó kijárata felé rángatta a nőt, bár nem lehetett biztos benne, hogy ott nem áll-e őrt valaki. Azt viszont 100 százalékosra vette, hogy ha elöl mennek ki, megpróbálják lelőni őket. Így a valamivel kisebb kockázatot rejtő megoldást választotta. Kilökte az ajtót, és a falhoz lapulva néhány gyors pillantással felmérte a terepet. Nem látott semmi gyanúsat, így kocsija irányába rohant, átvéve Kathleentől annak csomagjait. Amint kinyitotta az autót, a pakkokat bedobta hátra, és már indítózott is. Alighogy a nő beszállt, már csikorgó kerekekkel ki is lőtt a parkolóból. Igyekezett tempósan vezetni, de annyira azért nem, hogy ezzel átlépje a rendőrök ingerküszöbét. Ezen csupán akkor változtatott, amikor a visszapillantó tükörben feltűnt egy ugyanolyan típusú jármű, mint a saját szolgálatija volt, és gyanúsan a nyomukba szegődött. - Társaságunk van – jegyezte meg Carl. – Légy szíves kösd be magad! – kérte, és ő is így tett. A gázra taposott, az agresszív motorral felszerelt BMW kilőtt az úton. Carl igyekezett előzni, de ahol ez nem ment, nem átallott rövid időre átvágni a szembejövő sávba sem. Dudálás, fékcsikorgás kísérte útjukat. Carl csikorgó kerekekkel farolt be kisebb utcákba, piros lámpákon hajtott át, mígnem úgy látta, sikerült lerázni az üldözőt. Ekkor normális tempóra váltott, felhajtott az autópályára, és elhagyta a várost, meg sem állt az első lepukkantabb, motellal kombinált benzinkútig. Tankolt, beállt a parkolóba, olyan helyet választva, amelyre nem lehet rálátni sem az autópályáról, sem a benzinkút üzlethelyiségéből. Itt azonnal felhelyezett egy másik rendszámtáblát és övébe tűzte pisztolyát. Csak ezután foglalták el szobájukat. Kate ezidáig meg sem szólat az ijedelemtől, sokktól. Csak most, a viszonylagos nyugalomban eredt meg nyelve, de a pisztolyt még mindig rémülettel szemlélte. - Hogy találtak meg minket? Kik lehettek azok? Téged miért akartak lelőni? Hogy vetted észre, hogy követnek minket? Honnan tudsz ilyen vadul és mégis ilyen jól vezetni? Mit akarsz a pisztollyal? – sorjáztak a kérdések. Carter ügynök érezte, hogy itt a megfelelő alkalom őszintén bevallani a dolgokat. Ezzel is kockáztatott, hiszen nem tudhatta, hogy a nő iránta érzett szerelme, hálája erősebb-e, netán a csalódás, hogy hazudott neki. De azt is sejtette, hogy minél később kerül sor erre a beszélgetésre, annál nagyobb súllyal fog latba esni hazugsága. Nagyot sóhajtott, majd belekezdett a történetbe. - Drága Kate! Lehet, hogy nagyon meg fogsz haragudni rám, lehet, többé nem is akarsz látni, de nem tudok tovább hazudni. Egészen tegnapig a Nemzetbiztonsági Ügynökségnek dolgoztam. A főnököm bízott meg azzal, hogy keresselek meg, és fogjalak el – ennyit már elfogadható szépítésnek vélt Carl. – Sokat nem mondtak rólad, csak hogy veszélyt jelentesz a nemzetbiztonságra. Így lehallgattattam a te és a rokonaid, ismerőseid telefonjait, figyeltük a bankkártyáid, akkor szúrtalak ki véletlenül a tömegben, amikor pénzt vettél fel. Követtelek, szobát béreltem a szemközti házban, ahonnan megfigyeltelek, vártam az alkalmas pillanatot – a férfi látta a nő arcán, hogy mindjárt felháborodottan kifakad és valószínűleg szitkozódni fog, ezt meg akarta előzni. – Hadd mondjam végig, légy szíves! Utána azt teszel, amit jónak látsz – kérte. – Ahogy néztelek, ahogy telefonbeszélgetéseidbe belehallgatva megismertem a te nézőpontod, az igazságot, egyre inkább rosszul éreztem magam, és azt is bevallom, egyre jobban tetszettél. Végül én intéztem a táskád elrablását és visszaszerzését is, hogy közel kerülhessek hozzád. Az első vacsoránk további kellemes benyomásokkal gazdagított téged illetően. Egyre nehezebb volt arra gondolnom, hogy végrehajtsam a feladatom. Amikor meghívtál másnap este, soha nem éreztem magam még olyan jól senkivel, mint veled. Végleg eldőlt, hogy hozzád leszek hűséges, nem a korrupt, gátlástalan államhoz és annak kiszolgáló szervezeteihez. Altatót raktam a borodba, amikor még a kötelességtudat egy picit kínzott, de utána kiöntöttem, nem akartam már neked rosszat. Minden bizonnyal annyira fontos célpont vagy, hogy engem is figyeltettek, jól végzem-e el a munkám, és amikor látták, hogy elárultam

25






a céget, és melléd álltam, engem is és valószínűleg téged is meg akartak ölni. Ezek után biztos azt is kitalálhatod, hogy hol tanítottak meg autót vezetni és honnan a fegyverem… Carl kifogyott a szuszból. Kathleenre meredt, aki szintén csak maga elé bámult. Enyhén csóválta fejét, arcán döbbenet és hitetlenkedés tükröződött egyszerre. Még maga sem tudta, hogy mit gondoljon minderről. A férfi tudat alatt is igyekezett a maga javára billenteni a nő érzelmeinek serpenyőjét, így önmaga előtt is váratlanul, hevesen kifakadt. - Drága Kate! Tudom, hogy megérdemelném, hogy kidobj, mert átvertelek. De az, hogy szeretlek, és soha nem találkoztam még olyan csodálatos nővel, mint te, igaz! Érted mindent kockára tettem, és megígérem, hogy amíg élek, neked nem eshet bántódásod! Könyörgöm, bocsáss meg! – esedezett Carl. Kate meg volt zavarodva. Elhitte, amit a férfi mondott, mert minden egybevágott. Azt is, hogy tényleg szereti őt, hiszen nem hagyta magára. De az mégis megrázta, hogy pont ilyen úton kellett megismernie álmai férfiját, akit az ő levadászásával bíztak meg. Végül döntött. - Elég bizarr és félelmetes, amit elmondtál. De azt is be kell ismernem, hogy ha nem kezdek el hadakozni titoktartás ellen, ha nem bíznak meg azzal, hogy elkapj, talán soha nem találkozunk, és elmulasztjuk azt a sok csodát, ami már két napba is belefért. Carl nem szólt semmit, csak a nő mellé ült, átkarolta derekát, magához húzta, és megcsókolta. Kate sem ellenkezett. De nem is tudta magát felhőtlenül átadni a szenvedélynek. - Mi lesz most velünk? – kérdezte meg. - Nagyon óvatosnak kell lennünk, folyton bujkálni, meghúzni magunkat. Közben kell szereznünk neked is hamis útlevelet. Megpróbálunk eljutni a kínai barátnődhöz. Hátha oda tényleg nem ér el a kapitalista titkosszolgálatok keze. Ennyiben maradtak. Lefeküdtek egymás mellé, összeölelkeztek, de ahhoz túlzottan feszültek voltak a nap eseményeit követően, hogy most máshoz is legyen hangulatuk. 21. George belépett a „Benjamin Griffin igazgató” feliratú réztáblával díszített irodaajtón. - Jó napot kívánok, uram! – köszönt a hajléktalanból lett űrhajósjelölt. – Hívatott. - Igen. Üdvözlöm, Went úr! Azért kérettem magát, mert az összes jelölttel személyesen szeretném tudatni, hogy mi lett az előzetes kiképzés kiértékelésének eredménye. - Igazán kíváncsi vagyok! – George-on valóban látszott a várakozásteljes feszültség. - Nos, az utóbbi kemény hetek-hónapok során szigorúan vizsgáltuk mind szellemi adottságaikat, mind fizikai állóképességüket. Bizonyára ön is tudja, hogy ez ideig százhúszan már önként feladták a harcot, és elhagyták az Űrközpont területét. Az, hogy ön és társai kitartottak az első fázis lezárultáig, már önmagában szép teljesítmény – az igazgató mintha élvezte volna, hogy húzza az időt, és nem tért azonnal a lényegre. – Nem volt könnyű kiválasztani azt az ötven főt, aki tovább léphet a második fázisba, ahol a kiképzés részeként már valódi űrutazást fognak tenni a jelöltek, igaz hogy még csupán a földkörüli pályán keringő nemzetközi űrállomásra, ahol részt vehetnek az épülő expedíciós űrhajó moduljainak összeszerelésében. - Igen, erről már hallottam. És azt lehet már tudni, hogy kiket választottak ki a feladatra? – George közbeszólt, idáig bírta cérnával. - Mint már említettem, nem volt könnyű döntés – Griffin nem zavartatta magát és némi hatásszünetet tartott –, de ön közéjük került. Gratulálok! – mosolyodott el végül. George először szinte el sem akarta hinni, hogy sikerült, de amikor látta, hogy főnöke nem viccel, boldogan felugrott székéből, megragadta és megrázta Griffin kezét. - Köszönöm, uram! Köszönöm! Meglátja, nem fog csalódni bennem! – ígérte.

26






- Ebben biztos vagyok – bólintott az igazgató. – Most menjen, pihenjen egy nagyot, mára és holnapra kiadok önnek egy eltávozási engedélyt. Használja ki ezt a kis szabadidőt, hiszen már készítik elő a rakétát, holnapután kilövés… George boldogan lépett ki az irodából. Büszke volt magára, hogy sikerült 1000 ember közül az 50 legjobba bekerülnie. A kiképzési feladatok teljesítése közben rájött, hogy egész jól bírja az extrém helyzeteket, a vége felé már szinte azon csodálkozott, hogy mitől lesznek rosszul társai olyan szimulátorokban, mint például a centrifuga, ami neki már meg se kottyant. Ráadásul, amikor szellemi teljesítményét, rátermettségét tesztelték, ott külön meg is dicsérték, pedig erre aztán végképp nem gondolt volna, miután legalább egy évtizedig néhány eldobott újságon kívül nem olvasott mást, és egyéb módokon sem pallérozta elméjét. Megfogadta viszont az igazgató tanácsát, civilbe öltözött, zsebre tett néhány százdollárost, és a közeli Orlando városába tartó buszra szállt. Mivel a bázison minden szükségessel ellátták, eddig szinte semmit se költött fizetéséből, életében összesen nem volt még annyi pénze, mint amennyit az utóbbi hetek során félretett. Megérkezett az amerikai viszonylatban kisebb városba. Leszállt a buszról, és jóformán találomra elindult az egyik utcán. Nem igazán ismerte a települést, gondolta, majd most felfedezi. Útközben látott néhány kellemesnek tűnő bárt is, eszébe jutott, hogy amikor még hajléktalan volt, mennyire vágyott volna némi jobb minőségű italra, de ilyenhez nem jutott hozzá, mert a boltokban a biztonsági őrök ezekre jobban vigyáztak, a koldulásból szerzett pénzből pedig csak kannás borra telt. Érzett némi kísértést, de végül egyikbe se tért be, pedig pénze most igazán lett volna rá. Viszont a kiképzőtisztek a lelkére kötötték, hogy semmiképp se fogyasszon alkoholt, vagy bármilyen egyéb tudatmódosító szert, ha részt akar venni a két nap múlva esedékes fellövésen, illetve egyébként is nagyon vigyázzon magára. Így George beérte azzal, hogy beült egy olasz étterembe, és élvezettel elfogyasztott egy pikánsan fűszerezett tésztatálat, desszertként süteménnyel. Eközben körülnézett, és azt látta, hogy az asztalok mellett leginkább párok ücsörögnek, vidáman beszélgetve, borral koccintva étkezés közben. Ettől a férfi kissé elszontyolodott. Nem is emlékezett rá, mikor volt utoljára barátnője. Tán húszéves korában, amikor még kissé reménytelibbnek ígérkezett élete. Tisztes borravalót hagyva fizetett, az étellel, felszolgálással nagyon meg volt elégedve, de mégis borongós hangulatban hagyta el az éttermet, és bandukolt tovább az ismeretlen város utcáin. - Helló szívi! Nincs kedved szórakozni egyet? – szólították meg váratlanul. George felemelte tekintetét az utcakövekről. Egy meglehetősen kihívó öltözéket viselő fiatal hölgyeményt pillantott meg. Végigmérte a nőt. Csinos alakja volt, és szerencsére nem tűnt műnőnek, nem voltak felfújva sem keblei, sem ajkai, nem volt agyonszoláriumozva és a műkörme sem hasonlított inkább boszorkánykarmokra. A férfinak megtetszett. - Rendben, hol a kéglid? – kérdezett vissza. A szextől nem tiltották el a kiképzőtisztek… – Amúgy George-nak hívnak. - Vanessa vagyok – mutatkozott be „művésznevén” az örömlány. - Örvendek a szerencsének! – mosolygott rá a férfi, és karját nyújtotta. A nő belekarolt, és elsétáltak a lakásáig, közben beszélgettek kicsit. George-nak közlési kényszere támadt, mert elmesélte szerencsétlen életének legfőbb mozzanatait, odáig bezáróan, hogy akkora megtiszteltetés érte, hogy két nap múlva a világűrbe juthat. Vanessa hozzá volt már szokva a magányos férfiak mindenféle megnyilvánulásához, így megértően hallgatta, és pár dolgot ő is elárult magáról. Megérkeztek, a nő ajtót nyitott, itallal kínálta vendégét, aki csak alkoholmenteset fogadott el. - Mit szeretnél csinálni? – kérdezte végül provokatív mosollyal Vanessa, miközben blúzának egyik pántját félrehajtotta. - Hát… volna egy-két ötletem – dörmögte az izgalomtól berekedve a férfi. – Előbb egy kérdés. Maradhatok esetleg holnapig?

27






- Egész éjszakára 500 dolcsi a tiszteletdíjam – bólintott a nő. George is bólintott, és leszámolt az asztalra 10 darab százast. Látta a nő arcán a meglepetést, így megmagyarázta. - A többi a borravaló, mert ilyen kedves vagy hozzám. Többet már nem nagyon beszéltek, a férfi ugyanis nem bírt tovább gerjedelmével, Vanessához lépett, megcsókolta, simogatta, lehámozta ruháit, majd az ágyba fektette. Az éjszaka során többször, többféle pózban is jól érezték magukat és egymást… 22. George kielégülten érkezett vissza az Űrközpontba. Testileg és lelkileg is kiválóan érezte magát, feltöltődött a Vanessánál töltött idő során, hiszen az „akciózáson” kívül sokat beszélgettek is, az pedig nagyon jó érzés volt, hogy végre mindent, ami nyomasztotta, ami kétséggel töltötte el, őszintén elmondhatott valakinek. A lány pedig figyelmes, érdeklődő hallgatóság volt, vagy legalábbis a férfi nem vette észre, hogy csak tettette volna mindezt. Még egy fényképet is sikerült kérnie tőle. George el is határozta, hogy a fotót elviszi magával a világűrbe, Vanessánál közelebbi hozzátartozója úgysincs. Ha pedig visszatér, újra meglátogatja őt. De amint belépett az Űrközpont területére, azonnal nyüzsgő forgatagba csöppent, ahol nem maradt ideje az elmúlt órák kellemes élményeiről ábrándoznia. Orvosok hada vette körül, mindenféle szerkentyűket tapasztottak testére, ellenőrizendő egészségi állapotát. Szkafandert adtak rá, társaival együtt fellifteztek a hatalmas hordozórakéta oldalához erősített űrsiklóhoz, majd elhelyezkedtek a gyorsulási erő elnyelése végett alaposan párnázott üléseikben. Beszíjazták őket, bezárták a sikló ajtaját, több órányi idegőrlő, tétlen várakozás vette kezdetét, amíg befejeződött a rakéta minden rendszerének utolsó ellenőrzése. - 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… zéró – hallatszott a visszaszámlálás a rádióból. Az utolsó számnál erős remegés futott végig a rakétán és a hozzá erősített űrsiklón. A kabinban ülők is láthatták számítógépeik képernyőin a külső kamerák közvetítette felvételeket, ahogy a felhőkarcoló méretű rakéta fúvókáiból hatalmas lángcsóvák csapnak ki, a daruhoz hasonlító támasztópillérek elfordulnak a rakétától, végül az egész hatalmas tömeg előbb szinte észrevehetetlenül lassan elszakad a talajtól, majd egyre gyorsulva, egyre halványuló fénypontként beleveszik az égbolt kékségébe. George-ot nem különösebben zavarta a testét a székbe préselő gyorsulási erő, volt már ideje megszokni a szimulátorokban. Inkább amiatt izgult kissé, hogy tudta, ez most nem játék, ez élesbe megy. Ha bármi probléma adódik, bármin, amit tesz, életek tucatjai múlnak, és ha valami rosszul sül el, nem lehet leállítani a szimulációt, viselni kell a következményeket, ami akár a halál is lehet. Igyekezett mélyeket lélegezve elhessegetni baljóslatú gondolatait. A pilótafülke ablakán keresztül jól látszott, ahogy előbb a felhőrétegbe fúrják magukat, ezen áthatolva vakító kékség öleli körül őket, alant hófehér habtengerrel. De mindezt gyorsan maguk mögött hagyták. A kékség halványult, feketébe hajlott, végül a szikrákként tündöklő csillagokon kívül minden a létező legtökéletesebb sötétségbe borult. Csak a távolban felbukkanó, a Föld és a Hold fényeit fehéren visszaverő Nemzetközi Űrállomás vált egyre nagyobb világító folttá. Ahogy közeledtek, egyre inkább kibontakozott szabálytalan, különféle modulokból, napelemtáblákból összelegózott alakja. A dokkolást az automatika irányította, emberi beavatkozásra, kézi irányításra nem volt szükség. Amint a légzárás tökéletesen létrejött, az 50 főnyi legénység elhagyhatta az űrsiklót. Az űrállomáson az ügyeletes tiszt fogadta őket, köszöntötte az érkezetteket, körbevezette őket. Jobban mondva a súlytalanság állapotában végiglebegtek a fontosabb szektorokon, kezeikkel a praktikus távolságokban elhelyezett fogantyúkkal lendítgetve magukat előre.

28






- Amióta tervezik a Mars-expedíciót, kibővítették az űrállomást, így egyszerre akár 100 asztronauta is tartózkodhat rajta. Önökkel be is telt a létszám. A tervek szerint hamarosan elkezdik fellőni a Földről az expedíciós hajó moduljait, önök ezeknek az összeszerelésében, beüzemelésében fognak segédkezni, ezáltal elsajátítva azoknak a szerkezeteknek, berendezéseknek működési elvét, karbantartásuk módját, amelyeket több hónapig tartó útjuk során használniuk kell. Addig is ismerkedjenek az állomáson folyó munkával. De előbb természetesen pihenjék ki útjuk fáradalmait, megmutatom a szálláshelyeiket – magyaráztamondta az ügyeletes. 23. - Köszönöm, öreg barátom! – adott át Carl exügynök egy 20 darab százdollárosból álló köteget. - Igazán nincs mit, neked bármikor örömmel segítek – nyújtott át cserébe egy, a valódira megtévesztésig hasonlító útlevelet a kövérkés, szemüveges számítógép-guru és hamisító. Carl belelapozott az okmányba, Kathleen fényképe tündökölt benne, de teljesen más személyes adatokkal. - Szép munka! – jelentette ki elismeréssel hangjában Carl. - És ha azt is tudnád, hogy meghekkeltem a Központi Nyilvántartó rendszerét, és az adatokat oda is becsempésztem, hogy egy alaposabb ellenőrzés se buktathassa le a hölgyet, akkor mit szólnál? – vigyorgott már-már önelégülten a barát. - Azt, hogy isten vagy! – vágta rá habozás nélkül az exügynök. – De most már indulnunk kell, nem szeretnénk a nyakadra hozni a hatóságokat. - Ugyan, ha még csak ennyi lenne a rovásomon… – legyintett a szemüveges. - Még egyszer örök hálám! Viszlát, haver! – búcsúzott Carl. Csak amikor már beültek a BMW-be, adta át Carl az útlevelet barátnőjének. Kate is belelapozott, csodálkozva nézegette a tökéletes hamisítványt, ismerkedett új személyes adataival. - Rebecca Stilwell – ízlelgette álneve csengését. – Egész jól hangzik, köszi, hogy még erre is figyeltél! – mosolygott a férfire. - Ez a legkevesebb – pillantott szerelemtől csillogó szemekkel Kathleenre. – Jegyezd meg jól az összes adatot, nehogy belezavarjanak egy ellenőrzésen, és ezen bukjunk meg. - Úgy lesz! – bólintott a nő. – És most merre tovább? - Immár kereshetünk egy repülőteret, lehetőleg olyat, ami elég messze van Floridától ahhoz, hogy ne gondolják, sikerült odáig észrevétlenül eljutnunk. De először tankolni kell… – pislantott a piros sáv felé billenő mutatóra. Miután elhagyták hamisító barátjuk városát, egy útszéli, elhagyatottabbnak tűnő benzinkútnál álltak meg. Amíg Carl teletankolta a kocsit, sőt még egy kannát is megtöltött tartalék benzinnel, Kate bement az üzletbe vásárolni némi enni- és innivalót. Kifizették a számlát, és már indultak is tovább. Amikor ráfordultak az országútra, Carl még egyszer az üzlet felé pillantott, az üveg ugyan tükröződött, de annyira nem, hogy a férfi ne vette volna észre, hogy a kutas telefonál. Rossz előérzete támadt. - Lehet, hogy felismert minket – morogta, és a gázba taposott, hogy minél előbb eltávolodhassanak a helyszíntől. Megérzése helyesnek bizonyult. Feltűnt mögöttük a távolban egy szirénázó rendőrautókból álló konvoj. Ugyan lassan, de fokozatosan közeledtek. A nagyobb gond az volt, hogy egy útkanyarulat után is eléjük tárult jó pár rendőrjármű, keresztbe álltak, eltorlaszolva az utat.

29






- Hogy az a… – fojtott el egy káromkodást Carl, fejét ide-oda kapkodva, menekülési lehetőséget keresve. – Kösd be magad és kapaszkodj! – szólt át barátnőjének az anyósülés irányába. Az országutat jobbról erdő szegélyezte, Carl pedig észrevett egy nem túl számottevő földutat eltűnni a fák között. Alig lassítva, csikorgó gumikkal fordult rá az ösvényre, azonnal gázt is adott, a kipörgő kerekek csak úgy lőtték ki maguk alól a porral kevert kavicsokat. Az üldözők se voltak restek, beszáguldottak az erdei útra. Ugyanígy az úttorlaszt létrehozó egyenruhások is járműveikbe pattantak, és szintén a menekülők nyomába eredtek. Kegyetlen rallye vette kezdetét. A hepehupás, kanyargós földutat nem igazán száguldozó személyautók számára tervezték. Az út egyenetlenségei folyamatosan dobálták Carl BMW-jét, a kanyarokban külön óvatosnak kellett lennie, de még így is nem egyszer kifarolt a kocsi hátulja, előfordult, hogy egy-egy fának is nekicsapódott, és csupán ez akadályozta meg abban, hogy teljesen irányíthatatlanná válva kipördüljön az útról. Ahogy Carl a visszapillantó tükörbe pillantott, szirénázó üldözőin kívül saját izzadtságcseppektől gyöngyöző homlokát is szemügyre vehette. Mindössze az tölthette el némi reménnyel, hogy a kevésbé gyakorlott vagy kevésbé szerencsés zsernyákok által vezetett járművek a bokrok közé farolva, a fáknak csapódva lassan lemorzsolódtak. De sajnos akadtak olyanok is, amelyek egyre közelebb furakodtak. Amint lőtávolságba értek, ablakok nyíltak, pisztolycsövek tűntek fel, eldördültek az első lövések is. - Bukj le! – kiabálta túl a motor dübörgését Carl, amint meghallotta az első dörrenést. Kate azonnal engedelmeskedett, és a férfi ölébe hajtotta fejét. Carl agyán még szorult helyzetükben is átfutott egy pillanatra, hogy alkalmasabb körülmények között egy ilyen mozdulat valami egészen kellemesnek a kezdete is lehetne, de amint lankadó figyelme okaként majdnem kisodródott az útról, gyorsan elterelte gondolait a pajzán témáról. A rázós úton nem volt könnyű jól célozni, így legtöbb golyó az útszéli fákba, vagy a talajba csapódott. De a találat esélye adott volt. Hamarosan be is robbant a BMW hátsó üvege, a golyó a szélvédőn keresztül távozott, csinos lyukat ütve középtájt. - Basszák meg az anyjukat! – káromkodott Carter, és biztonság esetére ő is behúzta nyakát, amennyire lehetett. A lövedékek kopogtak Carl régi, hűséges kocsiján, de a jármű egyelőre állta a sarat. Viszont eközben az egyik rendőr-terepjáró egészen közel került, nekik ment hátulról. Az erős lökés majdnem ahhoz vezetett, hogy az egyik bukkanón felpattanó autó nekirepül egy fának. Carl épphogy csak vissza tudta nyerni uralmát a jármű felett. Ráadásul a helyzet egyre veszélyesebbé vált, ugyanis baloldalt völgy kezdett mélyülni, meglehetősen meredek oldalfallal. Sajnos ezt a rendőrök is észrevették. A terepjáróval igyekeztek jobbról melléjük kerülni. Carl akárhogy is igyekezett, az ő autója sokkal kevésbé volt alkalmas ilyen mostoha útviszonyokra, így az egyik kanyar után, ahol ő majdnem kisodródott balra, a terepjáró melléjük került. Sofőrje balra rántotta a kormányt. Zajos fémes csattanás kísérte a keletkező szikrazáport. Az exügynök hiába próbált ellenkormányozni, a jóval súlyosabb terepjáró ellen nem sok esélye volt. Lerepült az útról, be a bokrok közé, a meredeken lejtő domboldalra, völgynek lefelé. Még káromkodni sem jutott eszébe, csupán felordított, és a fékbe taposott, de ezzel gyorsan fel is hagyott, mert a megcsúszó kerekek azonnal irányíthatatlanná tették a kocsit. Elengedte a féket, és amennyire az avaron meg-megcsúszó kerekek engedték, igyekezett legalább a nagyobb fákat kikerülni. Jó néhány bokrot, kisebb fát letarolt, betört a szélvédő, üvegszilánk ömlött az ölébe. Már majdnem a völgy alján jártak, amikor olyan helyre értek, ahol sűrűn nőtt egymás mellett több fa, hiába kormányzott, a kocsi eleje elfordult jobbra, de a hátulja kicsúszott, így az autó oldala vágódott neki a fáknak. Betört az oldalsó ablak is, Carl és Kate bőrét újabb

30






üvegszilánk-zuhatag sértette fel, az ajtó is alaposan behorpadt. Carl ráadásul nekicsapódott az ajtónak, lefejelte a fa törzsét is az ablakon keresztül, nem bírt ellentartani a tehetetlenségi erőnek. A férfi megrázta a fejét, kóválygott, elszédült. - Nem esett bajod? – kérdezte végül az ölében fekvő nőre pillantva. - Azt hiszem, egyben vagyok – nyögte Kate, miközben felült, és lesöpörte magáról az üvegszilánkokat. - Indulnunk kell, szállj ki! – sürgette Carl. Kate oldalán még ép volt az ajtó, így sikerült kinyitnia és előbújni a roncsból. Amikor Carl át akart mászni a két ülés között, és bal karjára támaszkodott volna, fájdalmasan felszisszent, nem jött össze. Így csupán jobb karjára bízva magát vonszolta át testét az anyósülésre, ahol ő is ki tudott szállni. - Valami van a bal karommal. Lehet, hogy eltört – morogta Carl fájdalmas ábrázattal. - Mutasd, megnézem! – ajánlotta azonnal Kate. - Várj, most nem lehet! – hárította el határozottan a férfi, miközben felnézett a domboldalra, ahonnan lezuhantak. – A rendőrök most gondban vannak, nem lesz könnyű lejutniuk ide. De biztos lehetsz benne, hogy már el is indultak. Minél gyorsabban minél messzebbre kell jutnunk! Ha összejön, új kocsi is kell – sorolta a teendőket. Beszéd közben azzal is diktálta az ütemet, hogy előkaparta a csomagtartóból sporttáskáját, amelyben néhány fegyvert, lőszert, pénzt, hamis útleveleket tartott némi ruhaneműn kívül. Ez volt az ő túlélő-felszerelése, melyet ép, jobb vállán vetett át. Eközben Kate egy másik táskába élelmet és italt pakolt. Egy percen belül már indultak is. Carl használhatatlanul fityegő bal karjába minden lépésnél erős fájdalom hasított, olyannyira, hogy a gyaloglás tempója által indokoltnál jóval szaporábban lélegzett, de rövidebb időszakokra még így is elsötétült előtte a világ. Abban reménykedett, hogy nem fog elájulni. Csak az tartotta benne a lelket, hogy mindenáron meg akarta menteni a legcsodálatosabb nőt, akivel valaha is találkozott. Kate látta szerelme arcán a szenvedést, de a férfi minden segítő felajánlást elhárított. A nő csendesen baktatott mellette, eközben önmagát marcangolta, hogy saját makacssága miatt kerültek mindketten ilyen kilátástalan, életveszélyes helyzetbe. - Miért kellett annyira erőltetnem, hogy ne titkolják el a találmányom? Miattam ölték meg a barátnőm, és minket is majdnem… – fakadt ki egyszer csak, önmagát ostorozva. - Nem tudhattad előre – válaszolt Carl. – Egyetlen épeszű ember sem számított volna ilyen durva reakcióra. De most már, ennyi áldozat után, mindenképp sikerrel kell járnod. Az emberiség megérdemli, hogy a korlátlan energia birtokába jusson, te pedig, hogy ezért méltó elismerésben részesülj. Most viszont gázoljunk bele a patakba! Carl nem zavartatta magát, cipőstül, nadrágostul belecaplatott az útjukat keresztező patakba, majd a vízben, a meder vonalát követve folytatták útjukat. - Így talán sikerül valamelyest összezavarni a nyomkereső kutyákat – magyarázta. Jókora távot megtéve másztak csak ki a patakból, és ültek le pihenni kicsit. Ekkor már Carl is hagyta, hogy a nő megnézze törött karját, és amennyire lehetséges, rögzítse azt. Hamarosan azonban újra erőltetett menetre kényszerítették magukat. 24. Carl és Kate siettek, ahogy bírtak. Nemsokára országút keresztezte az ösvényt, melyen haladtak. Az ügynök kihajolt a bokrok közül, minden irányba végigmérte a messzeséget, rendőrautót és egyéb gyanús mozgolódást pillanatnyilag nem észlelt. Egyetlen öreg furgont látott közeledni a meglehetősen kihalt úton.

31






- Gyalog nem fogunk kellően messzire jutni – jelentette ki a férfi. – Biztos, hogy hamarosan az egész erdőt körbeveszik, tán még helikopterek is jönnek. Ezt nem várhatjuk meg. Szerencsét kell próbálnunk, stoppoljunk! – javasolta. Ki is álltak az út szélére, és ujjukkal az egyezményes jelet mutatták. A furgon megállt, sofőrje, egy idősödő férfi, odaintette őket. - Merre mennek? – kérdezte barátságosan. Nem tűnt gyanakvó természetűnek. - Köszönjük, hogy megállt! – hálálkodott lefegyverző mosolyát bevetve Kate. – Igazából bármelyik közeli település tökéletes lenne, ahol van orvos. Ugyanis túráztunk az erdőben, a párom megcsúszott, és pár métert zuhant, eltört a karja. A mese teljesen hihetőnek tűnt, ahogy a férfi arcán tükröződő szenvedés is valódinak látszott, mivelhogy az is volt. A sofőr újfent intett, hogy szálljanak be, majd gázt adott, a jármű meglódult. Az öregúr kitalálta a gondolataikat, eléggé gyorsan hajtott, hogy mielőbb kórházba kerülhessen a sérült. Több kilométerrel arrébb jártak már, amikor feltűnt a visszapillantó tükörben néhány rendőrautó villogó szirénákkal. De ezek szerencsére megálltak, és a járművekből kipattanó egyenruhások becsörtettek az erdőbe. „De jól tettük, hogy Carl megérzéseire hagyatkozva loholtunk. Ha csak pár percet késünk, lemaradunk a fuvarról, és egyúttal el is kapnak minket…” – gondolta kissé megkönnyebbülve, de még így is roppant izgatottan-feldúltan Kate. A legközelebbi település, egy kisváros, amiről még sose hallottak, valóban nem volt messze, fél óra alatt be is értek. Útközben igyekeztek kedélyesen elcseverészni megmentőjükkel, még inkább elaltatva éberségét. Amikor a kis kórház előtt megálltak, mármár jó barátokként váltak el egymástól. Integetve tartottak a kapu felé mindaddig, míg az öregúr tovább nem hajtott saját ügyeit intézni. Ekkor Carl ép kezével megragadta Kathleent, és határozottan elhúzta, keresve egy kissé kevésbé forgalmas helyet. - Hova mész? Mi lesz a karoddal? – kérdezte értetlenül a nő. - Nem mehetünk be, még felismer minket valaki – válaszolt a férfi. – Ennyire közel a legutolsó ismert tartózkodási helyünkhöz meg pláne nem. - Akkor mégis mit akarsz csinálni? - Mindjárt kitalálom… – vont vállat Carl, de ezt a mozdulatot azonnal meg is bánta, éles fájdalom hasított bal karjába. – Picsába! – káromkodott eltorzult arccal. Vett néhány mély lélegzetet, eközben szétnézett a kórház parkolójában. Elővett táskájából egy hegyes, hosszú szerszámot, aztán elindult egy idősebb autó felé, melyről úgy sejtette, még nincsenek benne spéci biztonsági rendszerek. Belenyomta a szerszámot a kulcslyukba, és finoman mozgatni kezdte. - Mit csinálsz? – suttogta Kate, ösztönösen is megpróbálva minél feltűnésmentesebbé válni. - Kocsit lopok – suttogott vissza Carl. – Gondolom, erre magadtól is rájöttél… De vezetned neked kell, én most nem bírok – vallotta be gyengeségét. Kate bólintott, az ajtó zárja is felpattant, mindketten beültek. A férfi megkérte barátnőjét, hogy rángassa elő a műszerfal alól az elektromos huzalokat, majd azt is megmutatta neki, hogy melyeket kell összeérinteni ahhoz, hogy a motor beinduljon. A nő álmélkodva figyelte, hogy mennyi mindenhez ért barátja, de amint a motor járt, nem teketóriázott tovább, elindult, és amint elhagyta a parkolót, sietősebbre fogta a tempót. - És most merre? – kérdezte Kate. - Nincs egy térkép valahol? – kérdezett vissza Carl, miközben átkutatta a kesztyűtartót. Szerencséje volt, talált egyet. Megkereste a várost, ahová hozták őket, elég kis pont volt a térképen. Ezután néhány más település távolságát mérte fel, végül az egyik mellett döntött. - Ide – mutatott egy pontra. – 300 kilométer, nincs se túl közel, se túl messze, talán kitart addig a benzin is. Van ott egy orvos ismerősöm, ő segíteni fog.

32






- Honnan tudod, hogy nem fog elárulni, vagy ránk hívni a zsarukat? Jókora nyomravezetői díjat tűztek ki a fejünkre… - Tudom. De amikor még a tanúvédelmi programnál dolgoztam, kétszer is megmentettem a fickó életét. Tudom, hogy számíthatok rá. - Akkor megnyugodtam. De most már próbálj pihenni kicsit. Nagyon sápadt vagy. Nem szeretném, ha elájulnál! – aggodalmaskodott a nő. - Nem jó ötlet, mi van, ha… - Odatalálok. És szólok, ha bármi gyanúsat látnék – ígérte. Carl beletörődött, lehunyta szemeit, próbálta tudatát minél inkább eltávolítani a hasogató fájdalomtól. Három óra múlva majdnem elérték a kiszemelt város határát. Kate ekkor ébresztette fel a nyugtalanul alvó, verejtékező homlokú férfit. - Megjöttünk. Viszont nem nézel ki túl jól. - Nem is érzem jól magam – vallotta be Carl. – Most már tényleg jó lenne orvoshoz jutni… Hajts be légy szíves a bokrok közé! – váltott váratlanul témát. - De még 3 kilométer a város – ellenkezett Kate. - Jobb lenne innentől gyalog menni. El kell rejteni a kocsit, a lopott autókat elég hamar ki szokták szúrni. Nehogy összekapcsolják az autólopást, minket, és ezt a helyet. Akkor innen is azonnal tovább kellene állnunk. - Értem – bólintott Kate. – Még szoknom kell ezt a titkosügynökös gondolkodásmódot, pedig nagyon logikus. Eközben már be is parkolt a legsűrűbb bokrok közé, a közelben gyűjtött további ágakat, gallyakat, melyeket a járműre és köré rendezett. Amint elkészültek az álcázással, gyalogszerrel folytatták útjukat. További egy órán belül az orvos rendelője előtt voltak. A férfi egyből megismerte Carlt, és sérülései mibenlétét is felmérte. - Gyertek beljebb gyorsan! – invitálta a párt. – Mi történt veled, Carl? Láttalak titeket a tévében… - Koholt vádak, semmi nem igaz az egészből. De jobb, ha azt se mondjuk el, mi a tényleges helyzet, nehogy te is bajba kerülj – magyarázta az ügynök. – Tudnál segíteni? Azt hiszem, eltört a bal karom valahol… - Mindjárt megröntgenezem. Ez haladéktalanul meg is történt. - Be kell gipszelni – méregette a doki maga elé tartva az előhívott filmet. – Amúgy mik a további terveitek? - Nem tudsz valami helyet, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg rendbe jövök? Külföldre kell utaznunk, valószínűleg nem lesz sima ügy, fél kézzel pedig sokkal rosszabbul tudok harcolni, csökkentené az esélyeinket. - Van egy kis telkem egy faházzal a város szélén. Szívesen kölcsönadom. - Köszönöm szépen! Tudtam, hogy rád számíthatok! – hálálkodott Carl. – Természetesen a bérleti díjat és az egyéb felmerülő költségeket fizetem. - Szó se lehet róla! Annyi mindent tettél már értem. A vendégeim vagytok. És mivel, gondolom, nem célszerű az utcán mutatkoznotok, majd este munka után viszek nektek ennivalót és hasonlókat. Miután a gipszelés megtörtént, és az orvos elmagyarázta, hogy hol találják a házikót, haladéktalanul útnak is indultak, igyekezvén kevésbé forgalmas útvonalakat választva, minél feltűnésmentesebben közlekedni. Simán bejutottak a nem túl nagy, de barátságos kunyhóba. Carl levetkőzött, amennyire tudott, megmosakodott, aztán ledőlt az ágyba.

33






- Kemény napunk volt – fújta ki hangosan a levegőt. – Meg is halhattunk volna. Szerencsénk volt, hogy el tudtunk menekülni az erdőből. - Még nagyobb szerencse lett volna, ha nem szúr ki minket az a benzinkutas. Lehet, hogy már a repülőn lehetnénk. - Egy pár héttel el kell halasztanunk a kínai utat – pillantott Carl begipszelt karjára. – Így nem tudok verekedni, vezetni, és a repülőtéren is azonnal szemet szúrnék. De ne aggódj, mindenképp kijuttatlak az országból. - Tudom. De most pihenned kell. És nekem is… – ezzel Kate szintén vetkőzni kezdett. Carl meredten bámulta a gyönyörű nőt, és nem csak a tekintete meredt… Kate huncutul elmosolyodva felhúzta bal szemöldökét, kérdőn nézett a férfira. - A doki belém nyomott valami fájdalomcsillapítót és stimulánst, elég jól érzem magam… – vigyorodott el Carl. – De mozogni sajnos nem nagyon tudok… - Gond egy szál se, bízd csak rám magad! Kate a férfi mellé feküdt az ágyba, csókolóztak, simogatták egymást, majd a nő határozottan átvette a kezdeményezést. Eléggé hangosak voltak, még szerencse, hogy a szomszédos házak távolabb álltak… 25. George szkafanderben lebegett a világűrben. Egy drótkötél kapcsolta össze a kolonizációs űrhajóval, melynek külső burkolatán az utolsó ellenőrzéseket végezte éppen. Nem csupán szemére hagyatkozhatott, hanem egy kézi vonalkód-leolvasó pisztolyra emlékeztető lézeres szkennerre is, mely a burkolat legapróbb repedéseit, összekapcsolási hibáit is kimutatta volna. Mivel az űrhajó felülete meglehetősen hatalmas volt, a gyártás és összeszerelés során elkövetett hibák száma pedig csekély, így ez meglehetősen monoton, unalmas és hosszadalmas munkának bizonyult, noha ezen dolgozott az expedíció mind az 50 kiválasztottja, valamint a Nemzetközi Űrállomáson tartózkodó összes asztronauta is. A sietség érthető volt, hiszen szabad szemmel ugyan csupán egy távolban csillogó pontként látszott, de teleszkóppal jól kivehető volt a Kínai Népköztársaság saját fejlesztésűépítésű, szintén Mars-expedícióra szánt hajója, mely készültségi fokban nem sokkal maradt le amerikai társától. George-ot az unalmas ellenőrzési munka során nem tudta átjárni a versenyszellem heve, így gondolatai el-elkalandoztak. Időnként egy-egy percre felváltva az alant úszó Föld színpompás nappali sarlójában és mesterséges fényekkel pöttyözött éjszakai felében gyönyörködött. Az elmúlt hónapok nagy részét idefenn töltötte földkörüli pályán, az űrhajón dolgozva, és csupán egy-két alkalommal kapott lehetőséget, hogy az egyik űrsiklóval lejuthasson a felszínre, és ott kicsit lazíthasson. Szemeivel megkereste Orlando városát, ahová minden egyes ilyen alkalommal ellátogatott, hogy Vanessával találkozhasson. A szexi örömlány mindig alaposan ki is tett magáért, George pedig igazán nem volt fukar, bőven volt pénze, mióta felvették a NASA-hoz. A férfi visszaemlékezett néhány fülledt éjszakára, azonnal meg is érezte, hogy szíve hevesebben kezd dobogni, ágyéka pedig lüktet az izgalomtól, vágytól. Mivel tudta, hogy az indulásig több alkalma már nem lesz lemenni és a lánnyal találkozni, igyekezett elterelni figyelmét pajzán gondolatairól, mérsékelt sikerrel. Végigpillantott a kolonizációs űrhajó modulok százaiból álló, közel 1 kilométer hosszú, hatalmas testén, a hajtóművektől kezdve a felszerelés és üzemanyag raktárain, kutató- és gyártóegységein, lakó- és rekreációs terein, napelem-panelein át egészen a jármű orrában elhelyezett vezérlőközpontig. A szimulátorhoz képest, melyben annak idején gyakoroltak, annyi eltérést tapasztalt csupán, hogy a végleges változaton a lakó és edzőrészleget a hajó törzse körül forgó gyűrűben helyezték el, így a centrifugális erő biztosítja majd a hónapokig tartó út során valamiféle gyenge gravitáció illúzióját, megakadályozandó az emberi test

34






súlytalanság állapotában óhatatlanul bekövetkező degenerálódását, leépülését. Ez a forgó rendszer megdrágította ugyan az űrhajó építését, és már a szimulátor elkészítése után változtatták meg az eredeti terveket, de a tudósok és mérnökök mégis úgy gondolták, hogy megéri a módosításokkal járó munka- és kiadásnövekedés, hiszen a Marsra érkező űrhajósoknak így kevesebb időre lesz szükségük a bolygó gravitációjához való alkalmazkodásra, jóformán azonnal munkához láthatnak. A kínaiakkal folytatott ádáz versenyben pedig minden perc számított. Legalábbis George-nak ezt mondták felettesei. A férfi és 49 társa is nemcsak azért vett részt az űrhajó összeszerelésében, hogy alaposabban megismerkedjenek szerkezetével az esetleges javítási igények esetére, hanem azért is, hogy hamarabb indulásra készen álljon az eszköz. Csodálatos technikai műalkotás volt, ezt az űrhajós is elismerte. És valószínűleg abban sem tévedett nagyot, hogy azt gondolta, ez lehet az emberiség eddigi legköltségesebb és legnagyobb építménye. George egyszerre volt telve fennkölt-magasztos érzésekkel, hogy ő is a küldetés részese lehet, valamint a honvágy is lelkébe mart a tudattól, hogy már csak napokig lehet imádott Földje és Vanessája viszonylagos közelségében. Eddig annak ellenére sem érzett ilyet, hogy hónapokig alig mozdult ki az űrállomásról, de mégis tudta, hogy a bolygó mindössze karnyújtásnyira van, és előre ki volt jelölve „eltáv”-jának időpontja. Most viszont végleg bele kellett törődnie, hogy a Marsról legjobb esetben is csupán évek elmúltával térhet vissza. Sóhajtott egy nagyot, majd újfent munkájára összpontosított, és elmosolyodott a gondolatra, hogy jó néhány fotót is magával hozott a lányról, aki kezdett számára sokkal többet jelenteni, mint puszta szórakozást, kielégülést. 26. Carl és Kate kiszálltak a kocsiból, elbúcsúztak az őket a titkosügynök lassú gyógyulása idejére vendégül látó orvostól, hálásan megköszönték a segítséget és a reptéri fuvart, majd az óriási csarnok bejárata felé fordultak. Carl megszorította barátnője kezét. - Minden oké? Mehetünk? Megjegyezted az új személyazonosságod? – kérdezte kissé izgatott-aggodalmaskodó hangon a férfi. - Persze. Nem lesz semmi baj! – mosolygott a nő barátjára, nem akarta bevallani, hogy ő is nagyon izgul. - Akkor jó – bólintott Carl. – Viszont, ha megérkezünk, légy szíves növeszd meg újra a hajad, és fesd vissza feketére! – kérlelte a rövidre nyírt, platinaszőke hajú, szemüveges nőt, akit maga sem ismert volna fel a körözési képei alapján, ha nem veszi nagyon alaposan szemügyre. – Persze így is gyönyörű vagy, de úgy még jobban tetszettél! – nem akarta megbántani a nőt, így bókba csomagolta kívánságát. - Ne aggódj, nekem se jön be ez a plázacicás-szőke nős imázs. Amint lehet, megszabadulok tőle! Amúgy neked sem áll ám jól ez a festett szőke, zselézett frizura. Olyan vagy, mint egy homokos… – nevetett jóízűen, csilingelően a nő, megkönnyebbült, hogy végre elterelte valami a figyelmét a félelmetes útlevél-vizsgálatról. Carl is nevetett, bementek, még mindig mosolyogva adták át ellenőrzésre útleveleiket is, jókedvük a fémdetektoron áthaladva sem csillapodott, csak akkor vették észre, hogy kettejük fényképei vannak kiragasztva a vámtisztek munkapultjai oldalára, amikor már maguk mögött hagyták az egészet. Elkomolyodtak, de igyekeztek nyugodtak maradni, és komótosan továbbsétálni repülőgépük irányába. Őrületesen hosszúnak tűntek a percek is, mire végre mindenki elfoglalta helyét, becsatolta magát, a gép pedig a kifutópálya végébe gurult, ott nekiiramodott, végül elszakadt a talajtól. Csak ekkor sóhajtottak fel mindketten megkönnyebbülve. Nem beszéltek titkukról, nehogy valaki kihallgassa őket, pezsgőt viszont rendeltek, koccintottak, majd hosszú csókban egyesültek. Többen mosolyogva nézték őket, nászutasoknak képzelve a fiatalos párt.

35






A vége felé azért már lassabban múltak az órák. Nem volt kevés az a több mint tízezer kilométer Pekingig. Ráadásul számítaniuk kellett rá, hogy akármennyire is vetélytársa Kína az USÁ-nak, a nemzetközi körözés kérésének minden bizonnyal ott is eleget tesznek, hiszen nem tudhatják, hogy ők valójában nem elvetemült gyilkosok. Csak leszállt a gép. Az utasok elözönlötték a repülőtér folyosóit, Carlék is beálltak az egyik sorba, ahol egy kis kínai ellenőrizte annál nagyobb alapossággal az útleveleket, vízumokat. - Üdvözlöm önöket! – szólalt meg angolul a vámtiszt. – Elkérhetném az útlevelüket? - Természetesen. Hogy s mint van? – érdeklődött Kathleen kínaiul. A hivatalnok úgy meglepődött, hogy hirtelen válaszolni sem tudott. Nem sok amerikait hallott eddig az ő nyelvén megszólalni. Végül nagy nehezen kinyögte, hogy köszönöm, és sokkal rövidebb vizsgálódás után visszaadta útleveleiket, mint a többi utasnak. - Kellemes tartózkodást kívánok a Kínai Népköztársaságban! – búcsúzott még el a vámtiszt, immár kínaiul. - Köszönjük! További szép napot önnek! – mosolygott rá Kate. Amint elhagyták a terminált, Carl szándékosan túljátszottan döbbent fejet vágott. - Mi a fene volt ez a karattyolás? Azt ne mondd, hogy te még kínaiul is tudsz? - A barátnőm, akihez jövünk, megtanított pár alapdologra még az egyetemi évek alatt – vont vállat hanyagul a nő, mintha kínaiul tudni a világ legtermészetesebb dolga volna. - Nem semmi agyad lehet! – füttyentett Carl. – Persze azért egy, számomra előnyös hibája csak van… – sejtelmesen elmosolyodott. - És mi lenne az? – kérdezte meg orrát kissé felhúzva Kate. - Az, hogy hajlandó vagy egy olyan lúzerral járni, mint én… - Te hülye vagy! – vágta rá a nő olyan hangsúllyal, mint amikor nem értenek egyet valamivel. - Na látod, te is így gondolod… – bólogatott szomorkásan Carl, aztán elmosolyodott, és hozzáfűzte. – Viszont tényleg egy szerencsés fickó vagyok, mert mióta együtt vagyunk, nem éreztem szükségét a töménynek… Jó hatással vagy rám. De elhiheted, korábban tényleg nem voltam egy irigylésre méltó valaki. - Elhiszem. És hízelgő is, hogy nekem tulajdonítod a fejlődésed. De egyáltalán nem tartalak lúzernak, te is profi vagy a szakmádban, nélküled már valószínűleg nem is élnék… - Ne is mondj ilyet! Annyira imádlak, soha nem szeretnélek elveszíteni! – vallott szerelmet Carl. - Én is szeretlek! – Kate közel hajolt a férfihoz, és megcsókolta. - És most merre tovább? – kérdezte a volt ügynök, amint kibontakoztak egymás öleléséből. - Gyere utánam! – vágta rá a nő, és előreindult, tökéletesen eligazodva a kínai írásjelek beavatatlanok számára megfejthetetlennek tűnő kavalkádjában. Sétáltak egy darabig, eközben Kate magyarázott. - Én is tanultam tőled. Abból, hogy engem is megtaláltatok a telefonhívásaim alapján, arra következtettem, hogy őt is figyeltetni fogja a volt munkaadód, az ügynökség, még ha itt Kínában talán nincs is annyi emberük, mint Amerikában. Ezért értesítettem, nem közvetlen csatornán keresztül, hogy ne a repülőtéren várjon ránk, ahol sok a kamera, és ő is legyen óvatos az esetleges kíséretét illetően. - Ügyes – bólogatott elismerősen Carl. Kate hamarosan meglátta, akit keresett. Odalépett a parkocska padján üldögélő nőhöz, és helyet foglalt mellette. Carl ugyanígy tett. - Szia Xiu! – köszönt a kínaira. - Kate? – kérdezett vissza meglepetten a nő. – Meg se ismertelek ezzel az új frizuráddal. - Muszáj volt a vámellenőrzések miatt – magyarázkodott Kate. – Te viszont semmit se változtál, nagyon csinos vagy, és nem tudom, mit csinálsz, de semmivel se nézel ki

36






idősebbnek, mint főiskolás korodban… – Kate tisztában volt vele, hogy ő maga is jól tartja magát, de úgy érezte, régi barátnőjével mégse kelhetne versenyre. - Ugyan, te se változtál sokat! – hárított Xiu, miközben felállt, és előreindult, mutatni az utat. – Gyertek, van a közelben egy tűrhető szálloda, ahol nem nagyon kérdezősködnek, ha megfizetik ennek az árát. Ott lakhattok, nálam sajnos nem annyira biztonságos. Amikor figyelmeztettél, és elkezdtem éberebben szemlélni a környezetem, kiszúrtam egy fickót, aki folyton a lakásom körül őgyeleg. Gyanús. De azt majd valahogy mindenképp megoldjuk, hogy bejussatok a kutatóállomásra. Eszméletlenül kíváncsi vagyok a találmányodra! – vallotta be a kínai nő. – De most már mesélj, légy szíves, hogy pontosan mi történt! A rövid leveleid és hívásaid csak arra voltak elegek, hogy borzasztó kíváncsivá tegyenek! Kate elkezdett beszélni, szerencsére ez alkalommal angolul, de hamarosan a gravitációs hullámok kimutatására terelődött a szó, Carl itt szinte rögtön elveszítette a fonalat a matematikai és fizikai szakkifejezések, egyenletek erdejében. A férfi így jobb híján alaposan szemügyre vette vendéglátójukat. Xiu a kínaiak körében biztosan nem számított az átlagostól túlzottan eltérőnek, fekete, egyenes szálú, vállig érő haja volt, barna szeme, szemüveget viselt, de Carl úgy értékelte, hogy nagyon alacsony, és rendkívül vékony, mint egy kislány. Ámbár így, ahogy az egyenletekről beszélt elkomolyodott arccal, azt is tökéletesen el lehetett hinni, hogy valami tudósféle. Elmélkedés közben rájött arra is, hogy Kathleen külsejében is az tetszik neki leginkább, hogy olyan kislányos. Jobban megfigyelve, egész sok hasonlóságot látott meg a két tudósnőben. De természetesen – felkeltett érdeklődése ellenére – semmiképp sem akarta volna megcsalni épphogy csak megtalált szerelmét. 27. Xiu megmutatta a hazájába menekült párocskának a hotelt, melyet kiválasztott számukra. Nem volt feltűnő jelenség, egy egyszerű, nem hivalkodó, kispénzű turistáknak szánt szálloda, ahol az alkalmazottak motiválatlanságából eredő enyhe nemtörődömség pontosan a bujkálni szándékozó amerikaiak malmára hajtotta a vizet. Carl az ágyra helyezte nem túlzottan számottevő poggyászukat. Kicsit aggódott is, hogy semmiféle fegyver átcsempészését nem merte megkockáztatni a repülőtéri ellenőrzéseken, így most különösen védtelennek érezte magát. Szerencsére legalább pénzben nem szűkölködtek, így arra gondolt, hogy alkalomadtán a helyi alvilágtól beszerzi a szükséges kellékeket. A szűkebb környezet felderítésével nem is kívánt várni, tudni akarta, hogy vészhelyzetben merre, hova menekülhetnek tovább. Így a fürdőszobában megmosta arcát, hogy felfrissüljön a hosszú repülőút után, aztán az ajtó felé indult. - Kedves Xiu, nagyon köszönjük a segítséget! Most viszont elbúcsúznék, szeretnék szétnézni a környéken, felmérni a terepet. De biztos fogunk még találkozni. Sziasztok! – fordult vissza Carl a nők irányába. - Szia! Örülök, hogy találkoztunk! – búcsúzott el a kínai nő. - Aztán vigyázz magadra! – kérte Kate aggodalmas arckifejezéssel. - Meglesz! – mosolygott vissza rájuk Carl, és immár tényleg kilépett az ajtón. Komótosan sétált az utcákon, vásárolt a kis büfék kínálatából, ezt majszolva mindent figyelmesen megnézett, nagyjából úgy viselkedett, mint az átlagos turisták, de ő nem annyira az építészeit látványosságokra és egyéb helyi érdekességekre koncentrált, sokkal inkább az egymást keresztező utcák hálózatát igyekezett agyába vésni, ezen kívül felmérte, hogy mely épületekbe lehet bejutni, melyeknek van hátsó kijáratuk, milyen jó búvóhelyek adódnak a parkokban és hasonlók. Valamint az embereket is szemügyre vette: mekkora a külföldiek aránya, hogy viszonyulnak hozzájuk a helyiek, mik a viselkedési szokások, milyen gyakran tűnnek fel járőröző rendőrök, nem figyeli, követi-e valaki őt magát. Pillanatnyilag mindent

37






megnyugtatóan rendben lévőnek talált. Persze azt is tudta, hogy kell még majd néhány felderítő sétát tennie, mire alaposan feltérképezi és megjegyzi az utcák, épületek rendszerét. 28. George nem tudott elaludni. Össze-vissza ficergett, csak azért nem lebegett neki semminek a súlytalanság állapotában, mert az űrállomás kabinjaiban egy hálószerű, függőlegesen kifeszített alvóalkalmatossághoz rögzítették magukat. Ez kellően rugalmas volt, de nem engedte az öntudatlan testeket túlságosan elmozdulni. A férfinak egyrészt hiányzott a gravitációs térben történő pihenés is, de sokkal inkább az volt a baja, hogy rettentően izgult a floridai földi idő szerinti másnap reggeli indulás miatt. A kolonizációs űrhajót a lehető legalaposabban ellenőrizték, így elvileg nem adódhat műszaki gond, de azt még egyetlen ember sem tudhatta valós tapasztalat alapján, hogy milyen pszichés hatást vált ki a Föld anyabolygótól és az emberiségtől való éveken át tartó elzártság, valamint az 50 űrhajós szoros egymásra utaltsága. Egyetlen kísérlet, szimuláció sem pótolhatja a valóságot ebben a tekintetben. Hiszen akármennyi ideig is voltak akár egyedül is bezárva egy földi szimulátorba, ott mégiscsak mindenki tudta, hogy ez csupán egy kísérlet, és akármilyen nehéz is kibírni, egyszer úgyis vége lesz, és az ajtó mögött karnyújtásnyira a kollégák, barátok, a bolygó várja őket. „Fura dolog az élet… – töprengett George. – Mióta megkaptam az űrhajós állást, újra emberhez méltóan élhetek, amit élvezek is, és nem szívesen megyek egy ilyen hosszú, magányos útra, távol a Földtől, és azoktól, akiket megszerettem. Másrészt, ha hihetetlen szerencsével nem kapom meg ezt az állást, valószínűleg még mindig hajléktalan csöves lennék, aki a kukákból eszik, utál mindent és mindenkit, valamint legszívesebben meghalna, de még ahhoz sincs bátorsága, hogy öngyilkos legyen… No mindegy, egyszer úgyis véget ér majd ez a küldetés, és akkor elismert emberként, boldogan élhetem le az életem…” – bizakodott. Megszólalt a jelzés, mely felkelésre, készülődésre ösztökélte az űrhajósokat. Egy utolsót tornáztak, mosdottak, reggeliztek az űrállomáson, majd mind az ötvenen átlebegtek a kolonizációs űrhajóba, és elfoglalták posztjaikat. George kapta meg a kitüntető kapitányi címet. A hajó irányítására, vezérlésére, hibaelhárításra képezték ki a felkészítés utolsó időszakában, míg másokat egyéb feladatokra, például egyszerűbb orvosi problémák megoldása, az élelmet szolgáltató algatenyészetek gondozása, különböző berendezések ellenőrzése, karbantartása, kutatási feladatok végrehajtása, de olyan hétköznapi munkák ellátására is szükség volt, mint a főzés, mosás, takarítás, melyek a világűrben mind egészen máshogy néztek ki, mint a Földön. George beült a hajó orrában lévő irányító központ parancsnoki székébe, mellette két helyettese, egyben segédje foglalt helyet. Rádión visszajelzést kért mindenkitől, hogy elfoglalták-e helyüket, becsatolták-e magukat. Amint mindenki rendben jelzést adott, George engedélyt kért a földi irányító központtól is az indulásra. Ez is megérkezett. Először egy kisebb rándulás futott végig a hajó testén, ahogy lekapcsolódtak az űrállomás zsiliprendszereiről, ezt követően George beindította a manőverező segédhajtóműveket, hogy lassan, óvatosan kerülhessen biztonságos távolságra az űrplatformtól. Miután elérte a kellő távolságot, utasítást adott a főhajtóművek beindítására. Ekkor sokkal erősebb lökés futott végig a gigászi űreszközön, ettől kezdve folyamatosan hallható volt a hajtóművek fojtott dübörgése, valamint a megjelenő gyorsulási erő is érezhetően az ülésekhez szorította az utasokat. Természetesen most nem volt olyan nagy erőkre szükség, mint a Föld felszínétől való elszakadásra, de így is többször meg kellett kerülni a bolygót, egyre gyorsulva, egyre nagyobb átmérőjű köríveket leírva, mígnem a hajó kellő sebességet gyűjtött útja tényleges megkezdéséhez. George végigkövette tekintetével a látszólag folyamatosan kisebbé váló

38






Földet, aztán az utolsó körív után a hajót a Mars felé vezető pályára állította. Az irányítóterem ablakai ekkor már a Világűr végtelenére néztek, a hátrafelé vizsgálódó kamerák képein is egyre kisebbé vált az emberiség ezidáig meghódított egyetlen bolygója. Néhány napig üzemeltek a hajtóművek, aztán amint elérték a tervezett sebességet, leálltak, innentől a hajó a lendületnek, a tehetetlenségi erőnek engedelmeskedve suhant célja felé, csupán néha vált szükségessé a manőverező hajtóművek beindítása apróbb pályakorrekciók elvégzése céljából. Ekkor nagyítás nélkül már nem lehetett kivenni a Földet sem a kamerák képein. George sóhajtott egyet, aztán ki is kapcsolta ezeket a képernyőket. Abba az irányba nézett, ahol egy még kevésbé kivehető pont várta őket: a Mars. - No, akkor ellenőrizzük a rendszereket, aztán megtervezzük az ügyelet rendjét, utána mindenki mehet a dolgára, kezdődhet a munka, az előkészített kutatási feladatok – adott tömör utasítást a kapitány, és maga is felállt, indult segíteni a többieknek. 29. - Uram, szeretném bemutatni a két amerikai ismerősöm, akiket már említettem önnek. Kathleen Weisman és Carl Carter. - Üdvözlöm önöket! – hajolt meg enyhén a kínai férfi a két vendég irányába. – Leung kisasszony valóban sokat mesélt önökről, főleg önről, hölgyem. Igazán kíváncsian várjuk, amit mutatni kíván nekünk. Igyekszünk minden szükséges segítséget és felszerelést megadni munkájához! – készségeskedett a kutatóintézet vezetője. – Leung kisasszony megmutatja a laboratóriumot, illetve beosztottam ön mellé munkatársnak. - Köszönöm! – mondta mindkét nő egyszerre, láthatóan hálásan. Hamarosan el is búcsúztak a vezetőtől, megígérve neki, hogy folyamatosan tájékoztatják a részeredményekről. Ezután megtekintették a labort. A kínaiak igazán kitettek magukért, a helyiség tágas, világos volt, az asztalokon a kutatóintézet szuperszámítógépéhez kapcsolt terminálok segítették a tervezési-számítási folyamatokat, a polcok roskadoztak az odakészített szerszámoktól, alapanyagoktól, alkatrészektől, még saját 3D-s nyomtatót és pásztázó elektronmikroszkópot is kaptak, mellyel akár atomonként is felépíthetők a készen nem beszerezhető alkatrészek. - Ejha! – füttyentett Carl, aki ugyan nem tudta, mi mire való, de még így is lenyűgözte, amit látott. - Ilyen jól felszerelt laborom otthon sem volt – Kate elismerő dicséretnek szánta ezt a kijelentést. - Örülök neki! – mosolygott rá Xiu. – Amikor említettem a főnöknek, hogy mit fedeztél fel, és hogy milyen akadályokba ütköztél, azonnal felhívta a Párt legfelsőbb vezetését, akik habozás nélkül támogatásukról biztosították a projektet, külön kiemelve, hogy egy ilyen találmánynak mindenképp az egész emberiség javát kell szolgálnia. - Jó ezt hallani. Amerikában másként mennek a dolgok. Gondolom, amíg a befolyásuk alatt állnak az olajban leggazdagabb közel-keleti országok, és ebből milliárdokat profitálnak, addig nem érdekük bevetni a szinte ingyen, szinte korlátlan energia kinyerésének technológiáját – vélte Kate. - Lehetséges. Örülök neki, hogy hiába becsmérlik Kínát kommunista diktatúrának, azért meglátja a technikai fejlődésben rejlő lehetőségeket, nem akarja önös érdekből visszafogni az emberiség haladását – fűzte hozzá Xiu. - Én is pozitívan csalódtam – így Kate. – De most már kezdjünk hozzá a melóhoz, olyan izgatott vagyok! Ennek szellemében oda is telepedett az egyik számítógéphez, és egy erre alkalmas program segítségével elkezdte készíteni a szükséges speciális alkatrészek tervrajzait.

39






30. A kutatóintézet vezetője saját irodájába sietett, ahol íróasztalához ült, számítógépén pedig beütött egy titkos jelszót. A képernyőn azonnal megjelent kicsi ablakokban számos kamera képe, melyek közül bármelyiket kinagyíthatta, sőt ha úgy tartotta kedve, hangközvetítést is bekapcsolhatott. Most ezt is megtette. Elégedetten nyugtázta, hogy az amerikai kutatónő pozitívan nyilatkozott a rá váró munkakörülményekről, és gyanútlanul dolgozni kezdett. Az intézet vezetője természetesen saját asztala mögött ülve is megnézhette, hogy mit csinál Kate a számítógépen, nyomon követhette minden egyes áramkör megszületésének folyamatát, eközben igyekezett megfejteni ezek rendeltetését, és ha ez sikerült, elgondolkodott azon, hogy vajon miért nem neki jutottak eszébe ezek az elegáns megoldások. Hosszas intellektuális gyönyörködés után nyúlt csak a telefon után. - Igen? – vette fel valaki a telefont. - Uram! – az intézet vezetője alázatosan ejtette ki ezt a szót, és azzal is tisztában volt, hogy nem szabad utalnia beszélgetőpartnere nevére. – Megérkezett az amerikai kutatónő. Ahogy utasított, minden szükséges eszközt megadtam neki a munkájához. Már hozzá is kezdett. - Mi a véleménye, használható technológiát kapunk? Mikorra lesz kész? - Uram, ezt egyelőre nem tudom megmondani – vallotta be. – Hiszen még csak néhány órája van itt. Amit eddig láttam, csupán tervrajzok apró részletei, de igazán ígéretes, eredeti megoldásokról van szó. Már ennyi alapján is elhiszem, hogy működni fog, de azt a kutatónő maga is említette, hogy számos apró, bonyolult, egyedileg gyártott alkatrészre van szükség, így akár néhány hónapba is beletelhet, mire elkészül a prototípus. Én mindenesetre bizakodó vagyok. - Jól is teszi, hiszen magáé a felelősség, hogy mielőbb a rendelkezésünkre álljon a technológia. Kövessen el mindent, hogy Weisman doktornő jól érezze magát nálunk, lelkesen dolgozzon, és semmiképp se fogjon gyanút, hogy minden mozdulatát megfigyeljük. - Igenis, uram! Viszonthallásra! – az intézet vezetője alázatosan hajbókolt, udvariasan elköszönt. Ilyesmire beszélgetőpartnere már nem méltatta, egyszerűen letette a telefont. Ezután a vörös bársonydrapériákkal és függönyökkel gazdagon díszített, elegánsan bútorozott irodájában tartózkodó többi férfi felé fordult. - Elvtársak! Még ma határozatot kell hoznunk a közeljövő külpolitikai irányvonalait illetően. Amit én mondhatok, hogy megérkezett hazánkba az amerikaiak által méltánytalanul mellőzött tudósnő, és már hozzá is fogott egy beláthatatlan kihatású találmány megvalósításához. A működési elvét természetesen nem ismerem, de a lényege az, hogy miközben kimutatja az égitesteket összefűző titokzatos gravitációs hullámokat, képes ezeket egyúttal elektromossággá alakítani, így tulajdonképpen a semmiből áramot állít elő. A szűk körű bizottság tagjain izgatott morajlás futott végig. - De vajon miért nem kellett az amerikaiaknak egy ilyen találmány? – kérdezte egyikük. - Talán azért, mert egyelőre ők ellenőrzik az olajhoz való hozzáférést, és úgy gondolták, még néhány évtizedig profitálni is akarnak ebből. A találmányt pedig elsüllyesztik addig. - Nekünk viszont pontosan az a fő gondunk, hogy nem jutunk kellő mennyiségű energiahordozóhoz, így lassul a gazdasági növekedés, és ez visszaveti a hadsereg fejlesztését is. - Pedig a Kínai Kommunista Párt, és általa mi is, csak úgy őrizheti meg a hatalmát, ha képes kibővíteni a fennhatóságát. A kínaiak sokan vannak, nagyobb területre, élettérre van szükségük. - Viszont az USA is tudja, hogy mi vagyunk az egyetlen konkurenciája, így igyekszik ezt megakadályozni. Amíg az utunkban áll jelentős haderejével és azzal, hogy a befolyása alatt

40






álló olajtermelő országokat ráveszi, hogy csak szűkösen importálhassunk tőlük ebből az értékes energiahordozóból, addig nincs esély territóriumunk kibővítésére. - Stratégáink már régóta tervezik egy Amerika elleni hadművelet lehetőségeit. A távolból bevethető biológiai fegyvereink már készen állnak, de a hadseregünk nem eléggé mobilis ahhoz, hogy a „kitakarított” területeken maradó esetleges túlélőket hatékonyan megsemmisítse, illetve a nyilván védettebb és a világban szétszórtan elhelyezkedő csapataikkal felvegye a harcot. Hogy miért? Azért, mert az USA még civil lakossága megsemmisülése esetén is képes lenne elérni, hogy beszüntessenek minden Kínába irányuló energiahordozó-exportot. Ebben az esetben hadseregünk hamar üzemanyag nélkül maradna. - Ha a gravitációs generátor valóban működni fog, és beváltja a hozzá fűzött reményeket, ez a probléma is megoldódik. Hadseregünk elözönli az egész világot, és ettől kezdve senki sem kérdőjelezheti meg a KKP és a kommunizmus fennhatóságát az emberiség felett. - Mindenki támogatja a terv kivitelezését? Egyhangú igen volt a válasz. 31. Kate és Xiu úgy érezték, rohannak a napok, hetek, hiszen reggeltől estig szorgoskodtak a gravitációs áramforrás létrehozásán. Kate, miközben igyekezett emlékezetből felidézni a szükséges alkatrészek képét, és ez alapján tervrajzokat készített, élvezettel magyarázta barátnőjének, miként jött rá annak idején lépésről lépésre a gravitációs hullámok kimutatásának elvére. A kínai nő is gyors felfogású volt, nem sok idő eltelte után már ő is aktívan közreműködött a tervezésben-kivitelezésben. Carl, más dolga nem lévén, eközben elüldögélt a laboratórium egyik félreeső szegletében, néha segített a lányoknak megkeresni egy-egy szerszámot, egy-egy kinyomatatott tervrajzot, ládákat cipelni, de ennyiben ki is merültek lehetőségei. Az atomfizikához, matematikához és egyéb szükséges tudományágakhoz továbbra sem konyított. Így legtöbbször csupán elbambulva bámulta a lányokat. „Megszállottak – gondolta. – Viszont gyönyörűek!” - Mit szóltok a legújabb hírekhez? – kérdezte némi idő elteltével Xiu. - A tőzsdekrachra gondolsz? – kérdezett vissza Carl kevés érdeklődéssel hangjában. – Volt már ilyen számtalanszor – legyintett. - Ez tény – vette át a szót Kate, akit kicsit jobban érdekelt a téma. – Például 2008-tól kezdve is hosszú éveken át nyögte a gazdaság az akkori ingatlanbuborék kipukkanásából származó bankcsődöket, recessziót, bizonytalanságot, hitelszűkét. Világszerte több millió embert lakoltattak ki, mert megugrottak a törlesztőrészleteik, és nem tudták kigazdálkodni ingatlanhiteleiket. Többször is azt hitték a gazdaságot irányítók némi fellendülés láttán, hogy sikerült kimászni a válságból, de ez mindig csupán átmeneti javulásnak, illúziónak bizonyult, melyet újabb visszaesés követett. Több mint egy évtized kellett hozzá, mire úgy-ahogy magához tért a világgazdaság minden régiója. Biztos most is valami hasonló történt, csak jelenleg nem az ingatlanok ára volt felfújva, hanem az értékpapíroké. - Elképzelhető. De én nem tartom kizártnak, hogy ez most mégis más lesz, rosszabb, mint az eddigiek – merengett Xiu. – Olvastam egy könyvet, melynek szerzőjét simán összeesküvési elméletek kiagyalójának, terjesztőjének, rémhírkeltőnek bélyegeztek, komolytalanná nyilvánítottak. Arról írt, hogy a világ pénzrendszere nagyrészt fedezet nélküli pénzek „levegőből” előállítására épül. Például a bankoknak elegendő a kikölcsönzött hitelek körülbelül öt százalékával rendelkezniük tartalékként, így alapvetően húszszor annyi hitelt nyújthatnak, mint amennyi pénzzel valójában rendelkeznek. Illetve, hogy a kamat, amit ezért kérnek, mindig magasabb, mint az aktuális gazdasági növekedés, tehát összességében lehetetlen a reálgazdaságból kitermelni a kamatok fedezetét, így a hitelek visszafizetése

41






általánosságban csak újabb hitelek felvételével, növekvő eladósodással lehetséges. Valamint, hogy a kamatmechanizmus átszivattyúzza a pénzt azoktól, akiknek kevés van, azokhoz, akiknek már amúgy is rengeteg. Ezért tágul folyamatosan a társadalmi szakadék gazdagok és szegények között. Ez a szerző azt is megjósolta, hogy mindezek a folyamatok idővel elodázhatatlanul a rendszer összeomlásához és gazdasági válsághoz fognak vezetni. Amikor a termelőgazdaság már végképp nem fog kellő fedezetet jelenteni az oligarchák által felhalmozott virtuális pénztengernek, amikor a növekvő eladósodás folytán a kiszolgáltatottabb társadalmi rétegek végképp nem fogják tudni megvásárolni a vállalatok termékeik, miközben ezen cégeknek égető szükségük volna a növekedésre, hogy szintén fizetni tudják a kamatok folytán állandóan növekvő adósságterheiket. Lehet, hogy immár bekövetkezett ez az időpont – vont vállat. - Nagyon járatos vagy a témában! – méltatta Kate elismerően barátnőjét. – Mindenesetre remélem, hogy ennyire azért nem lesz nagy a baj. Épp fordult volna vissza munkájához, amikor néhány másodpercre minden elsötétült, minden gép kikapcsolt, kivéve a szünetmentes tápon lévő számítógépeket. De az áram hamar visszatért, minden újra működni kezdett. - Ez meg mi volt? – kérdezte meglepetten Xiu. – Mióta itt dolgozom, még egyszer sem volt áramkimaradás, hiszen ez egy kiemelt létesítmény számos prioritással… 32. - Elvtársak! Nagy bajban vagyunk, ezért hívtam össze önöket ilyen váratlanul, sürgősen. A titokzatos férfiak, a Kínai Kommunista Párt, ezáltal a hatalmas ország valódi irányítói ismét abban a dolgozószobában gyűltek össze, melyben a vörös szín dominált. - Olyasmi történt a világban, amelyre számítottunk, de még nem most – folytatta a férfi mondanivalóját. – Eljött a pillanat, amikor végzetesen összeomlott az USA által dominált pénzrendszer, egy darabig vége a fedezet nélküli pénz világának. Ez nagyon egyszerűen hangzik, mintha csupán annyi lenne a teendő, hogy új pénzt nyomtatunk, és újraindítjuk a gyárakat. Ha nem emberek lennénk, eltérő motivációkkal, hanem gépek, ez minden bizonnyal így is működne. Viszont a gazdasági és pénzügyi elit ragaszkodik eddig megszerzett hatalmához, ahogyan mi is – fűzte hozzá kaján mosollyal arcán. – Így aki teheti, az elkövetkező zűrzavaros időszakot arra fogja kihasználni, hogy minél több kézzelfogható, valódi értéket képviselő tulajdonra tegyen szert: gyárakra, termőföldre, nemesfémre. Amíg azonban letisztulnak ennek a folyamatnak az eredményei, káoszra kell számítanunk. Ugyan Kínában elég erős a gazdaság központi kontrollja, de sajnos most ez is kevés lesz. Az USA több ezermilliárd dollárral tartozik nekünk, de a pénzügyi válsággal egyidejűleg a dollár is értéktelen papírfecnivé vált, és ez magával rántotta az összes valutát. Mivel a külkereskedelem fő közvetítő eszköze a dollár volt, ez nagyjából azt jelenti, hogy bizonytalan ideig nem tudunk semmilyen import nyersanyaghoz és energiahordozóhoz jutni, legalábbis békés úton. A termelés le fog állni, az embereket elbocsátják. Ha nem teszünk valamit, rövid időn belül anarchiába zuhanhat az ország, ahol az emberek a puszta túlélésért harcolnak egymás ellen. Persze a világ többi táján is ugyanez lesz a helyzet… - Van valakinek valami javaslata? - Bárcsak néhány évvel később jött volna mindez! Még nem áll készen a hadseregünk a múltkoriban megvitatott terv végrehajtására. Sőt így, hogy leáll az import, üzemanyaghiányra is számítanunk kell, a sereg mozgékonysága, bevethetősége végzetesen csökkenhet. - Mi van a gravitációs erőművel? Az sokat segíthetne. - A jelentések szerint jól haladnak a prototípus elkészítésével, de még igényel némi időt.

42






- Mindenképp biztosítanunk kell a kutatóintézet zavartalan működését. Ez az új technológia az egyetlen esélyünk, hogy mi kerüljünk ki győztesen a káoszból, és a világ új vezető hatalmává válhassunk. - Így igaz! De addig se maradhatunk védtelenek, amíg elkészül ez a szerkezet. Minden szükséges felszerelést, élelmet, üzemanyagot a hadsereg alakulatai számára kell zárolnunk. - A lakosság részére bevezetjük a jegyrendszert, a katonaság pedig féken tartja az elégedetlenkedő tömegeket, amíg meg nem oldjuk a problémákat. Ennyiben maradtak. 33. A világ túlsó felén, New York legmagasabb felhőkarcolójának legfelső emeleti körpanorámás irodájában egy kisebb, de szintén annál befolyásosabb csoport tartózkodott. Mindegyikük méregdrága öltönyökben, elegáns és költséges kiegészítőket viselve feszített. A kilátásban gyönyörködtek, pezsgőt ittak, kaviárt falatozgattak, kedélyesen cseverésztek. Az összeesküvési elméletek gúny tárgyává tett leírói őket nevezték „titkos háttérhatalomnak”, „oligarchiának”, „plutokráciának”, a gazdaságot és pénzügyeket irányító „láthatatlan kéznek” és hasonlók. - Eljött az idő, hogy a nagy halak végleg felfalják a kis halakat – csapta össze tenyerét elégedetten egyikük. – Uraim, szabad a pálya. Az összes iparvállalat, bank, pénzügyi szolgáltató, a legeslegnagyobbak kivételével, melyek ugyebár a mi tulajdonunkat képezik, fillérekért felvásárolható. A szakszervezetek szétestek, ahogy az igazságügyi rendszer és az egész politikai berendezkedés is. Bármiféle kötöttség nélkül, a legköltséghatékonyabban szervezhetjük újjá a gazdaságot, egyúttal létrehozhatjuk a régóta áhított Világállamot, ahol minden döntés az alapján fog megszületni, hogy nekünk, vezetőknek, mi a legjobb. A lakosság pedig megtapasztalhatja a totális uralmat, olyat, amilyet még az egykori kommunista blokk országaiban sem élhettek át azok, akik elég idősek ehhez. Dologra fel! Az Új Világrend, a Novus Ordo Seclorum, melynek megvalósításán már évszázadok óta dolgoztak családjaink, immár karnyújtásnyi távolságra került. Ragadjuk meg a lehetőséget! A jelenlévők meghatottan tapsolták meg a nagyszerű tósztot, pezsgőspoharak csilingelése zárta a magasztos aktust. 34. Miután a válság kezdett bedurvulni, és Peking utcái folyvást tömve voltak békésebben, valamint kevésbé békésen tüntető, elégedetlen munkanélküliek tömegeivel, Carl, Kate és Xiu úgy gondolták, jobban teszik, ha az éjszakákat is az intézetben töltik, ahol nyugalmukról, sértetlenségükről fegyveres katonák gondoskodnak. Ráadásul a városban áramkorlátozást is bevezettek, a hatóságok igyekeztek úgy beosztani az idősávokat, hogy az országban található széntüzelésű erőművek kapacitását sose haladja meg a hálózathoz visszakapcsolt települések, gyárak energiaigénye. Az emberek nem csak amiatt zúgolódtak, hogy átlagosan a nap felében nem volt áram, de ráadásul olaj híján leállt a teljes személyautó-forgalom is, aki utazni akart, kénytelen volt igénybe venni a kegyetlenül zsúfolttá vált tömegközlekedést, mely az állami tartalékokból egyelőre még részesült üzemanyagban. De aki nézett tévét, már amikor lehetett, értesülhetett róla, hogy az egész világon hasonló a helyzet. A két kutatónő mindenképp szerette volna a lehető leggyorsabban elkészíteni a gravitációs erőművet, naivan azt gondolták, hogy ha megajándékozzák az emberiséget korlátlan mennyiségű ingyen árammal, akkor sikerül lecsillapítaniuk a kedélyeket, az országok letesznek háborús szándékaikról, a gyárak újra termelni kezdhetnek, az emberek munkát

43






kapnak, és hasonló szép eszmények. De a sors – vagy sokkal inkább bizonyos személyek csoportja – nem így akarta. A kutatóintézetben folyamatosan volt áram, kaptak az országos hálózatból, de szükség esetére rendelkezésre állt egy nagyteljesítményű dízelgenerátor is, hetekre elegendő üzemanyaggal. Így Kate és Xiu éjt nappallá téve dolgoztak, az intézmény igazgatójának legnagyobb örömére. Nem szerette volna ugyanis megtudni, milyen a KKP vezetőinek haragja. Kate éppen egy érzékeny alkatrészt próbált a helyére bűvészkedni, amikor dörrenésre kapta fel a fejét. - Mi volt ez? – kérdezte. - Puskalövésnek hangzik – vágta rá Carl, aki ilyesmiben volt szakértő. – Megyek, megnézem. Nem késlekedett, futólépésben tette meg az utat az intézet legközelebbi teraszáig. - A kurva életbe… – morogta maga elé döbbenten, amint szeme elé tárult a borzasztó látvány. A telepet védő körülbelül 50 katona felsorakozott a kerítéseken belül, és az ezen átmászni igyekvő csőcselékre tüzelt. De valamilyen tömeges pszichózis miatt az eszét vesztett tömegre ez egyáltalán nem hatott gátlólag. A kerítést hamarosan kidöntötték, ekkor már özönlöttek befelé az emberek. Koszosak voltak, elgyötörtek, de szemükben mégis valami földöntúli tűz lobogott. - Mi éhezünk, fázunk, az állami cégeknél bezzeg mindig van villany, és gondolom, kaja is! – körülbelül így hangzott a tömeg méltatlankodó csatakiáltásaiból kihámozható lényeg. A katonák egy ideig még farkasszemet néztek a behatolókkal, tüzeltek rájuk, de ahogy a támadók egyre közelebb kerültek hozzájuk, úgy szállt inukba a bátorságuk. Hátat fordítottak, és menekülni kezdtek. Többen még géppuskáikat is eldobták. Carl ugyan nem értette, mit ordibálnak, de ő is azonnal visszarohant a laborba. - Na, mi a helyzet? – érdeklődött Kate. - Azonnal gyertek, elözönlötte a lázongó tömeg a bázist, mindenkit fel fognak koncolni, menekülnünk kell! – hadarta Carl, miközben magához vette az egyik polcra helyezett táskáját a túlélő-felszerelésével. Csak azt sajnálta, hogy kedvenc fegyverei Amerikában maradtak… Amikor látta, hogy a lányok a majdnem kész gépre pillantgatva haboznak, határozottan megragadta a kezüket, és ellentmondást nem tűrve maga után vonszolta őket. Éppen időben. Még el sem érték a jókora csarnok egyik ajtaját, a másikon már be is nyomult a roppant dühös csőcselék. Nem nézték meg, mi az, mielőtt leborították a polcokat, majd feldöntötték a labor közepén álló szerkezetet, földhöz vágták a számítógépek képernyőit, billentyűzeteit. A kutatóintézet vezetője épp a rejtett kamerák képeit tanulmányozta, amikor meglátta a behatolókat monitorán. Meghűlt ereiben a vér, ahogy a gravitációs erőmű darabjaira zúzódott. Hát még akkor, amikor kivágódott irodájának ajtaja, és személyesen is megjelentek a képernyőn látható kétes elemek. Egy utolsó sikoly hagyta el torkát, utána beléfojtották a szót… Kate utolsó pillantásával még elkapta, ahogy gépének belsejéből apró alkatrészek törmelékei záporoznak szerteszéjjel. Még a menekülési ösztön is lelohadt benne, akkora bánat hasított szívébe, hogy a könny is kicsordult szemeiből. Carlnak úgy kellett maga után rángatnia. „Ezt nem hiszem el! Ezek itt egy laza mozdulattal elpusztították azt, amit én hónapok során építettem, lelkesen, szeretettel, hogy végre jobb legyen az emberiségnek. Fogalmuk sem lehetett róla, mit tesznek tönkre! És… ezek után vajon hol fogok még egy helyet találni a világon, ahol megfelelőek a feltételek, és befogadó légkör uralkodik? Mi haszna volt így az életemnek?” – a tudósnő mélyen letargikus hangulatba zuhant. - Légy szíves, gyere már! – kiáltott rá párja aggodalmasan.

44






Kate ettől kicsit magához tért, újra látta a mögöttük özönlő embertömeget, mely minden helyiségbe benyitott, és meglehetős pusztítást hátrahagyva eltulajdonított mindent, amit használhatónak vélt. Egyre közelebb kerültek a menekülőkhöz. Mígnem Carlék elrohantak a konyha mellett. Itt az éhes lázongók megtorpantak, betömörültek a finomságokkal tömött helyiségbe, és lakmározásba fogtak. - Nyertünk egy kis egérutat, de nem nyugodtam meg. Bármikor újra a nyomunkba eredhetnek. Vagy találkozhatunk más fosztogatókkal – kommentálta Carl. Ekkor kiértek az épületből. A pázsiton halott katonák feküdtek kicsavart végtagokkal, a kerítést több helyen bedöntötték, a kutatóintézet ablakait betörték, távolabbra nézve pedig hatalmas füstfelhők törtek az ég felé Peking házai közül, mintha tűzvész pusztítana. Ezt a benyomást megerősítette a tájon rendszertelenül, de folyamatosan végiggördülő távoli detonációk, robbanások morajlása, szirénák vijjogásával vegyülve. - Úr isten! Mi történt itt? – meredt le döbbenten Xiu. Nem hitte volna, hogy az emberek képesek ilyen váratlanul gyorsan alantas pusztító ösztöneik hatalma alá kerülni. - Vannak vidéki rokonaid, barátaid, ismerőseid? – fordult felé a volt titkosügynök. - Vannak. Miért? - Amikor eszkalálódnak a dolgok, biztonságosabb olyan helyen lenni, ahol kevesebb ember él. Ezeket általában jobban elkerülik a pusztítás fő csapásirányai. Ráadásul a helyben termeszthető élelmiszer lehetősége is előnyös, ha netán elhúzódna a válság. Xiu bólintott, megértette az okfejtést. - Azt ugyan nem tudom, hogy fogunk odáig eljutni ilyen körülmények között, de menjünk, mutatom az utat… – fűzte hozzá. Carl és Kate utána indultak – gyalogszerrel. A férfi meglátott valamit, megtorpant, még felvette az egyik halott katona fegyverét, a hozzá való lőszerekkel, így sokkal jobban érezte magát. Miközben a hulla mellé hajolt, azt is észrevette, hogy egy fém italosflaska kandikál ki az egyik zsebéből. Túl ideges volt ahhoz, hogy ne használja ki a lehetőséget, és a palackot eltulajdonítva ne húzza meg alaposan, így még jobban érezte magát… 35. A Mars-expedíció űrhajója közeledett úti céljához. Aki a vezérlőterem nagy panorámaablaka előtt ült, már szabad szemmel is jelentős méretűnek láthatta a vörös bolygót. Persze az űrhajó orrában sosem tartózkodtak túl sokan, mivel itt súlytalanság uralkodott, aki tehette, a centrifuga-szerűen forgó, így gravitáció illúzióját keltő külső gyűrűben töltötte szabadidejét. És pillanatnyilag még azok sem az ablakon túl elterülő kozmoszt szemlélték, akik ügyeletben voltak, sokkal inkább lekötötte figyelmüket a Földről érkező televíziós közvetítés. Döbbenettel vegyített borzongással figyelték, hogy bármely csatornán, melynek adása eljutott hozzájuk, nagyon hasonló képsorokat láthattak. Kordonok, vízágyúk és rendőrök sorfala által védett kormányhivatalok, bankok; botokkal, kövekkel, Molotov-koktélokkal felfegyverkezett harcias demonstrálók, akik leggyakrabban nem féltek összecsapni a rendfenntartókkal. Máshol az éhező-munkanélküli tömegek boltokat fosztogattak. A tévénézők megtudhatták a kommentárokból azt is, hogy a tömeges elbocsátásokkal párhuzamosan ugrásszerűen megnőtt a vagyon elleni bűncselekmények, a rablógyilkosságok, valamint öngyilkosságok száma is, és hogy néhány gyengébb központi hatalommal rendelkező országban már össze is omlott a kormányzat, eluralkodott a teljes anarchia, és az erőszak lett a puszta túlélés egyetlen lehetősége, eszköze. Gazdasági szakértők pedig beismerték, hogy immár az 1929-es gazdasági világválságot sem fogják többé „nagy”-ként aposztrofálni, hiszen a jelenlegi minden eddigi negatív csúcsot felülmúlt, noha a kiváltó okok nagyon hasonlóak voltak az eddigi válságokéhoz (részvények túlárazása, túltermelés,

45






társadalmi olló extrém nagyra tágulása…), de most sokkal súlyosabbak a következmények, ahogyan a kormányok tehetetlensége is kiemelkedő. Fényt az alagút végén még a legoptimistább nyilatkozók sem látnak. George Went is a tévét bámulók sorát gyarapította. Nem igazán értett a gazdasági dolgokhoz, de abban biztos volt, hogy akiknél a gazdasági-pénzügyi kormányrúd van, valamit nagyon elrontottak, a képsorok önmagukért beszéltek. - Lehet, hogy ha néhány héttel hamarabb tör ki ez a válság, vagy az űrhajónk készül el ugyanennyivel később, a mi küldetésünk is félbeszakad, mi pedig ott ragadunk a lenti káoszban. Amerika kormányának legkisebb gondja is nagyobb lehet most, mint egy másik bolygóra küldött expedíció. Ha eddig úgy érzetem, hogy hosszú lesz ez az út, és honvággyal gondoltam vissza a Földre, immár meggondoltam magam. Örülök, hogy nem kell azt ott személyesen átélnem – osztotta meg gondolatait egyik űrhajóstársával, mindössze egyvalakiért aggódott, a szépséges és kedves Vanessáért, reménykedett benne, hogy a lánynak nem lesz semmi baja, és átvészeli a válságot. Eszmefuttatását félbeszakította a felharsanó riadójelzés. - Mi a picsa?! – fordult káromkodva a kijelzők, képernyők tömkelegét tartalmazó műszerpult felé. - Meteorraj, ütközőpályán – jelentette villámgyorsan felmérve a helyzetet helyettese. – A radar csak most vette észre, nagyon apró, tán kavicsméretű darabokból állhat, viszont rengeteg van belőlük, és sebesen közelednek… - Talán egy szétesett üstökös darabjai… – vélekedett George, de tudta, most nincs idő filozofálni. A belső kommunikációs rendszer mikrofonjába szólt. – A riasztás nem gyakorlat, mindenki vegye magához a biztonsági előírások szerinti védőfelszerelést, és rögzítse magát! Megpróbálunk kikerülni egy meteorrajt, reméljük, sikerül – bizakodott. George hitetlenül csóválta fejét, hogy a szimulátorban is egy hasonló vészhelyzettel kellett megküzdenie, de legalább már volt benne némi gyakorlata. Közben persze ujjai fürgén jártak a hajtóművek vezérlőbillentyűin. Igyekezett úgy pályát módosítani, hogy a legrövidebb úton kikerüljenek a kozmikus lövedékek hatóköréből, vagy ha ez mégsem sikerül, az űrhajó minél kisebb felületét érje károsodás. A hajó keskenyebb oldalát billentette a meteorraj irányába, ezen kívül oldalra is kormányzott, amennyit a hajtóművek bírtak. Sajnos ez nem lehetett túl sok, azt az egyenesen előre irányuló jelentős mozgási energiát, lendületet, amit a Föld körzetét elhagyva többnapnyi folyamatos gyorsulás során vettek fel a hajó hatalmas tömegével párosuló nagy sebesség képében, nem lehetett percek alatt néhány foknál nagyobb mértékben eltéríteni. Mindennek a következményeit is hamarosan megérezték. Az űrhajón dobpergés-szerű zaj futott végig némi remegés kíséretében, mintha gépfegyver-sortűz érte volna a hatalmas járművet. Ezzel egy időben sorra kezdtek a különböző szenzorok kijelzői vörös fénnyel villogni, jelezve a károsodások helyét, mértékét. Egy kavics ugyan nem túl nagy tömegű, de ha rakétasebességgel közeledik, képes komoly sérülést okozni az űrhajó fémburkolatában. Arról nem is beszélve, hogy mekkora károkat tud tenni a kiálló alkatrészekben. A megfelelő külső kamerák közvetítésén jól látszott, ahogy a napelemtáblák a napfényben csillogó szilánkfelhővé válnak, ahogy az antennák tartószerkezetét, tányérjait, a radarokat szinte lesöpri a hajó felületéről az apró meteorok zápora. A pályamódosításban részt vevő egyik első manőverező hajtómű felrobbant, ekkor jóval erősebb rengés rázta meg a járművet. Aztán sorra eltűnt maguknak a kameráknak a képe is, valószínűleg találat érte azokat is. Egy kavics hatalmas durranással nekipattant a vezérlőterem nagy panorámaablakának, a vastag biztonsági üveg megrepedt. Ekkor George észbe kapott, és leengedte a védőlemezt az ablak elé.

46






A meteorzápor, és az ezt kísérő folyamatos kopácsolás a hajó fémburkolatán nem egészen tíz percig tartott, utána minden elcsöndesült. George egy mozdulattal kikapcsolta az összes hajtóművet. Eközben a vörösen villogó kijelzők tengerére pillantott, nem sok jót sejtett. - Jelentést kérek! – szólt a kommunikátorba. - A bal alsó-első manőverező hajtóműnek annyi. A biztonsági rendszer lezárta a szektort, a tüzet sikerült megfékezni. Egy halottunk van. - A közeli és a távolsági radarok is megsemmisültek. Képtelenek vagyunk tájékozódni. - A rádióállomás antennái odavesztek. Se fogadni, se küldeni nem tudunk adást. A segélykérő jelzés sem ment el. - A hajó alján és bal oldalán lévő külső kamerák 80%-a kilőve. - Burkolati károsodások számos raktárban és karbantartó folyosón az érintett oldalon. A légvesztés megakadályozására le kellett zárnunk huszonhárom helyiséget és tizennyolc folyosószakaszt. - Több találat érte a lakórészleg gyűrűjének csapágyazását és küllőrendszerét, a szerkezet beragadt, a mozgása leállt, a küllők meggörbültek, a forgómozgás energiája átadódott az űrhajónak, így most az egész lassan forog a hossztengelye körül. Ráadásul szerkezeti sérülések, repedések is keletkeztek a burkolaton mindennek következtében. George nem is akarta tovább hallgatni a felsorolást, már ennyi is bőven kétségbeejtő volt. Felnyitotta a vezérlő ablaka előtti páncéllapot, hogyha már a radarok és kamerák nem működnek, legalább lássa, merrefelé tartanak. Mintha szándékosan a Marsot célozták volna meg, tökéletesen a bolygó felé mutatott az űrhajó orra, körülötte a csillagok szabályos körívekben keringeni látszottak. „Ez így nem lesz jó – gondolta a kapitány. – Nekünk a következő három napban folyamatosan lassulva keringési pályára kellett volna állnunk, de most még az irány se jó. Meg kell próbálni korrigálni, mert így egyenesen a felszínbe csapódnánk. Könnyű nem lesz, radar és sebességmérés nélkül…” Kiadta az utasítást, hogy milyen sorrendben kíséreljék meg a hibák kijavítását, ő maga pedig igyekezett a megfelelő irányba terelni az űrhajót. Figyelmeztette társait, majd beindította a fékezőrakétákat, melyek elméletileg 3 nap alatt annyira lelassítják a száguldó monstrumot, hogy a Mars gravitációja képes legyen befogni, és ne suhanjanak el a bolygó mellett. Amint ezzel megvolt, apró korrekciókat végzett a megmaradt manőverező hajtóművekkel, hogy legalább már ne egyenesen a bolygó felé rohanjanak. Az elkövetkező napok megfeszített munkával teltek. Igyekeztek a burkolat és a műszerek hibáit kijavítani, de ezekből olyan sok volt, hogy a negyedével se végeztek. George is úgy irányította a hajót, hogy az orra már a Mars fél látóteret betöltő horizontja fölé mutasson, de műszerek nélkül nem volt biztos benne, hogy sikerülni fog a pályára állás. Amint a bolygó mellé kerültek, meg is érezték annak gravitációját, mely fokozatosan maga felé görbítette az űreszköz pályáját. De a bolygó eltűnt alattuk, a megmaradt kamerák tanulsága szerint se megfelelő helyen volt ahhoz képest, amit körpálya esetén látniuk kellene. - Túl gyorsan megyünk még mindig – elemezte a helyzetet George. – Ha most elsuhanunk a bolygó mellett, már nem lesz elég üzemanyagunk visszafordulni, és újra idemanőverezni. Elvégre egy útra tervezték a küldetést… Kénytelen volt a fékezőrakétákat erősebb fokozatba kapcsolni. A lassulás erőhatásai az ablak felé lendítették a férfit. Ekkor újabb robbanás rázta meg a hajótestet, és a fékezőrakéta kijelzője is vörös villogásba fogott az eddigi megnyugtató zöld hunyorgás helyett. „Biztos ott is megsérült valami a meteorzáporban, de ez csak teljes terhelés esetén mutatkozott meg” – futott át George agyán, de amit ezek után látott, úgy megrázta, hogy már gondolni sem tudott semmire, csak lemerevedve, tátott szájjal bámulta a történéseket. A robbanás óriási erejű lehetett, mert visszalökte az űrhajót a bolygó felé, viszont túlzottan hirtelen történt mindez, így az egész szerkezet meggörbült középen, és mint valami

47






bicska, a hátulja lassan visszahajolt az eleje mellé. George hamarosan maga mellett látta oldalt a hátsó főhajtóművek fúvókáit, és nem akart hinni a szemének. Az űrhajó eztán kettétört, és egyre nagyobb sebességgel zuhant a Mars felszíne felé. George összerázkódott, és újra a műszerfalra nézett, nem szeretett volna meghalni, de nem sok olyan visszajelző volt, amely bármiféle eszközt üzemkész állapotban mutatott volna. - A kurva életbe! – ordított fel, ez zajos elegyet alkotott segédpilótái ordításával és az űrhajó recsegő-ropogó-széttöredező fémszerkezetének hangjával. „Ezt az űrhajót nem leszállásra tervezték, még ha működne minden hajtómű, akkor is csak lassítani lehetne a zuhanást, ráadásul hőpajzsaink sincsenek. A cél az volt, hogy bolygókörüli pályára állva az űrlift elvén erős nanoszál kábelre függesztve lassan a felszín közelébe engedjük a felszíni modulokat, ahol már kellő sűrűségű a légkör ahhoz, hogy ejtőernyőikkel és kis segédhajtóműveikkel talajt érhessenek. De semmiképp se kontrollálatlan zuhanásról volt szó…” – George mindezt egyetlen másodperc alatt átgondolta. Sok mindent nem tehetett. Nézte, ahogy forogva egyre közelebb „jön” a felszín, közben teljes erővel beindította azokat a manőverező hajtóműveket, amelyek fölött még volt irányítása, és éppen a felszín felé néztek, így próbálván meg legalább minimálisan csökkenteni a zuhanás sebességét. Amikor már kintről meghallotta a nem túl sűrű, de mégiscsak légkör zúgását, előbb beindította az összes leszállómodul fékezőrakétáit, majd kioldotta az ejtőernyőket. Mivel az űrhajó gyorsabban zuhant a kelleténél, és a roncsok súlya is jóval több volt, mint amennyi elviselésére a leszállóegységek fékezőrendszerét méretezték, nem sok jóra számított. Sorra szakadtak is el az ejtőernyők, vagy azok tartókötelei, a hirtelen rándulásoktól további darabok törtek le a hajóról, a felszín pedig egyre közelebb került. George látta, hogy itt már nem tud mit tenni, felállt, és a billegő-pörgő fedélzeten keresztül, kapaszkodva, amibe tudott, a legközelebbi vészhelyzeti helyiség felé támolygott. Itt gyorsan magára kapott egy szkafandert, aztán becsatolta magát az ülésbe. Várt. Itt már nem látott ki a hajóból, fogalma sem volt, milyen messze van még a felszín, hogy bírják az ejtőernyők és hasonlók. Egyszer csak hatalmas dörej és csattanás kíséretében az egész helyiség eldeformálódott, az ülés is kiszakadt a padlóból, és utasával együtt a szemközti falnak csapódott. George azonnal elvesztette az eszméletét. 36. Ezidőtájt Benjamin Griffin, a NASA igazgatója is gyakran tartózkodott a floridai Kennedy űrközpont irányítótermében, izgatottan nyomon követve a Mars-expedíció útját. Történtek persze aggasztó dolgok, a gazdasági válság váratlanul gyors elmélyülése miatt a kormány zárolta a NASA teljes maradék költségvetési támogatását, így a munkatársak nagy részét kényszerszabadságra kellett küldeni, a legtöbb projektet leállítani, az energiaigényes rendszereket lekapcsolni… A gyéren megvilágított, ürességtől kongó vezérlőközpontban a Big Ben-nek becézett igazgató sem tűnt annyira nagynak, nemesnek, felsőbbrendűnek, mint ahogy beosztottai addig megszokhatták. Megtörten nézett végig néhány emberén, akik pusztán az expedíció iránti megszállott lelkesedésük következtében voltak itt. Mivel fizetést már nem kaptak, mondhatni társadalmi munkában követték a küldetés útját, tartották a kapcsolatot az űrhajóval. Azt persze nem merték megüzenni a legénységnek, hogy ennyire rossz a helyzet idelenn, nehogy elbizonytalanodjanak, és vissza akarjanak fordulni. Hiszen a kínaiak a válság ellenére is folytatták saját űrhajójuk építését, igaz, az alkatrészek és modulok fellövése jelentősen megritkult, őket ugyanúgy nem kímélte a pénzügyi krízis, a különbség csupán annyi volt, hogy tekintélyuralmi rendszerükben több irányítási, ráhatási lehetőség maradt a kormány kezében.

48






Alig néhány nap választotta el az űrhajót a célba érkezéstől, amikor meteorbecsapódásokról érkezett aggodalmas hangvételű rádióüzenet, a fénysebesség korlátai miatt körülbelül 5 perces késéssel ahhoz képest, mint ahogy az esemény kezdetét vette. Ezt követően az adás elnémult. A rádiós számtalan kérdést indított a Mars irányába, de hiába telt el 10 perc, a rádiójelek oda-vissza útjához szükséges idő, nem érkezett válasz. Sem 20, sem 30 perc múlva. - Mi történt? – kérdezte feszülten Griffin. - Valószínűleg megsérült a rádiótorony a hajón – vélekedett valaki. – És ez a legjobb eset… - Arra gondol, hogy talán az egész űrhajó meg… semmisülhetett? – kérdezett vissza az igazgató. A komoran lehajtott fejekből, és a teremre telepedő némaságból maga is kitalálhatta a választ. - Próbálják meg helyreállítani a kapcsolatot! – kérte nyomatékosan Big Ben. – Rendszeresen kérjenek helyzetjelentést, hátha sikerül megjavítaniuk a rádiót. Válasz azonban még egy nap múltán sem érkezett. Eközben a feszültség cseppet sem csökkent, az önfeláldozó NASA-dolgozók legfeljebb a mosdót felkeresni, és az automatából némi kekszet, csokit szerezni hagyták el a vezérlőt. Azonban váratlanul kialudtak a fények, kikapcsoltak a számítógépek, még nagyobb némaság telepedett a teremre. Senki sem figyelt arra, hogy időközben megszűnt az egész környéken a villamosenergia-ellátás, így bekapcsolt az Űrközpont tartalékgenerátora. Amelyben mindössze egy napra elegendő üzemanyag volt, amit karbantartó személyzet híján senki nem töltött után. Nem is nagyon tudták volna, mivel a hadsereg stratégiai vésztartalék címén elkobozta az országban található összes benzinkút, olajfinomító és hasonló létesítmény készleteit. Amint minderre ráébredt Big Ben és kis csapata, ha lehet, még komorabb ábrázattal, letörten hagyták el az ily módon teljesen kihalttá váló Kennedy Űrközpont területét, immár valóban semmit nem tehettek a Mars-expedíció érdekében. „Akármi történt velük, magukra vannak utalva” – ez volt Benjamin Griffin utolsó gondolata, mielőtt kisétált a kapun. Amint pedig képbe került az „odakinn”, a városban eluralkodott farkastörvényeket illetően, többé már nem is jutott eszébe a Földtől talán végleg elszakított 50 űrhajós sorsa. Elvégre, egy hasonló helyzetre is gondolva választották annak idején pont őket… Ennél sokkalta fontosabb volt, hogy önmagának és családjának élelmet szerezzen, így beállt az üzleteket fosztogatók sorába. 37. Carl és Kate már napok óta gyalogoltak Xiu vezetésével. De Kína hatalmas, a távolságok óriásiak, ha nem áll rendelkezésre modern közlekedési eszköz. Nem ritkán előfordult, hogy az út menti bokrokról szedték le a bogyókat, netán mások tulajdonát képező gyümölcsfákról lopták le a termést, ezzel csillapítva mardosó éhségüket. Egyszer a férfi sikeresen elejtett egy nyulat is, amit tábortűzön sütöttek meg. Fenséges lakoma volt még sótlanul, köret nélkül is. Éppen egy kisebb városba érkeztek, a gyaloglástól holtfáradtan. - Annyira remélem, hogy itt sikerül némi kaját, pár ruhadarabot és egy-két vándorléthez hasznos felszerelést szereznünk! – imádkozott szinte Carl. – Nagyon hirtelen kellett elmenekülnünk a laborból, semmit se tudtunk magunkkal hozni – fűzte hozzá, bár mindenki értette volna magyarázat nélkül is a szituációt. A volt titkosügynök meglepetésére megpillantott egy pénzváltóst, aki még dolgozott. Igaz, golyóálló üveggel felszerelt kuckója biztonságából ezt megtehette. Beváltott 300 dollárt, amit

49






kis túlélőtáskájából halászott elő. Az árfolyam is jó volt, annyi, mint amikor Kínába érkeztek, egyáltalán nem tükröződött az átváltási arányokon, hogy közben kitört a válság. Carl a kapott jüanokat ropogtatva szeretett volna vásárolni. Na, ekkor már hamar szembesült a válság következményeivel. Eleve üzemelő boltot sem volt könnyű találnia. A legtöbb vagy erősen berácsozva zárva tartott, vagy már rég feltörték és lecsupaszították a polcokat a fosztogatók. Végül mégiscsak leltek egyet, ami nyitva tartott, de itt is erős, felfegyverzett biztonsági őrség tartotta távol a csőcseléket. - Ha ennyi őrt kell fizetnie a tulajnak, az biztos meg fog látszani az árakon is – vélte Xiu. Miután a kis csapat bemutatta, hogy van pénze, és leadta megőrzésre fegyvereit, az őrség beengedte őket. Nem volt túl sok vásárló, így a bolt tulajdonosa egyből melléjük szegődött, udvariasan kínálgatva portékáit. - Üdvözlöm önöket! Elnézést kérek a szerény árukészletért, de csak olyasmit tudok a polcokra tenni, amit a környékbeli termelőktől még be lehet szerezni – magyarázkodott. – Remélem, így is tudnak majd kedvükre valót választani. Ekkor a vásárlók jobban körülnéztek, és megállapították, hogy az eladó igazat mondott, a korábban megszokott színes árukavalkád helyét mindössze néhány fajta termék vette át, abból sem nagy mennyiség, de legalább volt. A kézzel firkált árcédulákon már sokkal jobban megdöbbentek. Carl gyanakvóan méregetett egy löncshúskonzervet. Az imént beváltott 300 dollárnyi jüanból mindössze 6 darab jött volna ki. - Ez nem valami tévedés? – kérdezte nehezteléssel hangjában a tulajtól. – Ennyibe csak nem kerülhet az őrség! – vélte. - Az őrség, ugyan… – legyintett a boltos. – Azok az élelmezésért cserébe, amit én biztosítok nekik, akár meg is halnának. - De akkor mégis, mi történt? - Nem követték nyomon az eseményeket? – húzta fel hitetlenül-rosszallóan szemöldökét a fickó. – Amint beköszöntött a válság, zuhanórepülésben értéktelenedett el a világ összes valutája. Hiperinfláció. Volt már ilyen korábban is, igaz csak egyes országok viszonylatában, nem globálisan. Most az egymáshoz viszonyított árfolyamok alig változtak, de a valós értéket képviselő árucikkekhez képest töredéküket érik csupán. Nem sokkal többet, mintha egy papírfecnire ráfirkálná, hogy száz dollár, és azzal próbálna meg fizetni. - Aha… Jut eszembe, dollárt elfogad? A jüanunk, úgy tűnik, nem lesz elegendő… – Carl meglehetősen hangos sóhajtással tudatta a külvilággal beletörődését. A boltos bólintott. A trió összeszedte, amit hasznosnak gondolt, Carl pedig otthagyta szinte az összes pénzét két hátizsáknyi élelemért, ruháért, szerszámért. Kifele menet visszakapta a géppuskáját is, így folytatták útjukat. - Pár hónappal ezelőtt ennyi pénzből talán még egy kisebb lakást is vehettem volna, egy egész vagyon volt, amiért évekig gürcöltem! – morgolódott a férfi, miközben előszedte belső zsebéből a halott katonától szerzett italos flaskát, és az alján lötyögő néhány kortyot magába döntötte. Mostanában túl feszült volt ahhoz, hogy ellenálljon az ivásnak, a korábbi hónapok sikeres önmegtartóztatását követően. - Hányszor kérjelek még, hogy ne igyál! – kezdett zsörtölődni Kate. – Nem szeretem. Ilyenkor olyan durva, mogorva vagy! - Nem az ivástól vagyok durva! – vágott vissza Carl. – Hanem ettől itt! – mutatott körbe a lezüllött város utcáin. – És emiatt is iszom… – ekkor a férfi észrevette barátnője szemeiben, arcán a csalódottságot, és neki is összeszorult a szíve, magába szállt. – Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. Többé nem fordul elő. Téged mindennél jobban szeretlek! Magához ölelte a nőt, és megcsókolta. Abban pedig csak reménykedni tudott, hogy képes lesz betartani ígéretét. Ez a polgárháborús helyzet nem kedvezett lelki nyugalmának. - Ne most! – szólt bele a békülésbe Xiu. – El kéne tűnnünk mielőbb!

50






Carl erre körülnézett, rossz előérzet kerítette hatalmába, amikor meglátott egy suhancokból álló bandát, amelynek tagjai a nemrég vásárolt tömött hátizsákokat méregették. - Add ide a cuccot, fater! – szólt be az egyik srác angolul, kipattintva rugós bicskája pengéjét. Látta leendő áldozatain, hogy külföldiek. - Tedd el azt! – szólt rá Carl egyelőre békítő hangnemben. – Egyikünknek se lenne jó balhét csinálni. - Az csak neked nem lesz jó, ha tovább szívózol! – lépett közelebb, kését fenyegetően előretartva. Carl ismét sóhajtott, majd egy váratlan, hirtelen és gyors mozdulattal kirúgta a kést a csávó kezéből. Az csuklóját fájdalmasan szorongatva lépett hátrébb, de nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. - Ezért meghalsz, geci! – ordította. Ekkor már összes társa előreindult, késeiket Carlra szegezve. - Én tényleg nem akartam balhét – mondta az amerikai szinte már gyengéd hanglejtéssel, miközben előkapta kabátja alól a géppisztolyt. – De most már húzzatok innen, amíg szépen mondom! – emelte fel hangját. A suhancok hátrahőköltek, aztán eltakarodtak a házsarkok fedezékébe. - Ezt megúsztuk! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a két nő. - Igen. De szerintem hamarosan visszajönnek, méghozzá lőfegyverrel. Úgyhogy tényleg menjünk mi is, valahol távolabb üljünk le piknikezni! – javasolta a férfi. – Xiu, remélem, hogy a vidéki rokonaidnál nem ennyire durva a helyzet, valamint hogy kitart addig a kajánk, mert már nincs több pénzem… – bizakodott Carl, miközben sietős léptekkel előreindult a városból kivezető úton. 38. George borzalmasat álmodott. Műszerek nélkül kellett volna Mars körüli pályára állnia, de ez nem akart sikerülni, aztán felrobbant az egyik fékezőrakéta, végül a leszállómodulok kontrollált landolása helyett az egész hatalmas kolonizációs űrhajó a felszínbe csapódott, és ő nem tudta ezt megakadályozni. A férfi hirtelen felült, érezte, hogy szaporán lélegzik, és tocsog a saját verejtékében. Homlokához emelte karját, hogy megtörölje, de valami üveges hangon koppanó dolog ezt megakadályozta. Ekkor hatolt el tudatáig, hogy szinte minden tagja sajog, hasogat, fáj. Lassan rádöbbent arra is, hogy a borzalmakat nem csupán álmodta, valószínű, hogy mindaz maga volt a realitás. Feje ugyan még kóválygott, de elméje gyorsan tisztult. Hátát a falnak vetette, így csökkent az altestébe hasogató fájdalom. Igyekezett lassan, mélyeket lélegezni, megnyugodni kissé. Eközben körülnézett. A vezérlőhöz kapcsolódó kisebb helyiség, melyben vészhelyzet esetére tároltak szkafandereket és oxigénpalackokat, a felismerhetetlenségig deformálódott. A fémből készült falak meggyűrődtek, és már nem derékszöget zártak be egymással, mint korábban, a felszerelés pedig szanaszét szóródott. George nemsokára azt is tudatosította magában, hogy a világítás csődöt mondott, mivel a fénycsövek egyike sem üzemelt, de ő mégis tudott tájékozódni, nem volt sötét, inkább félhomály. Némileg forgolódva megpillantott egy legalább félméteres rést a mennyezeten, az egyik sarok közelében, melyen a Földhöz megszokotthoz képest jóval halványabb, bágyadtabb Nap világított be, meglehetősen éles árnyékokat vetve. A férfi immár azt is tudta, hogy ebből a helyiségből bizonyosan elszökött az összes levegő. Megnézte a szkafander karóraszerű kijelzőjét. Az oxigénszint-mérő 4%-ot mutatott, ami már alig több mint fél órára volt elegendő.

51






„Ezek szerint több mint fél napot voltam eszméletlen állapotban – döbbent rá George. – Ha nem ébredek fel, örökre elalszom a fokozódó oxigénhiánytól.” Azt is tudta, hogy cselekednie kell. Mivel a Mars légköre meglehetősen ritka volt, továbbá nem is emberi légzésre alkalmas összetételű, nem vehette le szkafanderét, hogy kicserélje az oxigéntartályt. Persze erre a helyzetre is volt megoldás, a legjobban deformálódott fal mellé szóródott nagy oxigénpalackok egyikéhez csatlakoztatta az erre a célra rendszeresített gumitömlőt, melynek másik végét saját tartálya bemeneti szelepéhez kötötte. A csapot megnyitva megindult az éltető gáz áramlása. A csuklóján lévő kijelzőn nyomon követhette a százalékérték feljebb és feljebb kúszását. Amint a szkafander saját tartálya megtelt, lekapcsolta a tömlőt. Tudta, fél napja van hátra az újabb utántöltésig. Egy gond megoldva. Azonban számtalan további kérdés nyitva állt. „Mindenképp kell találnom egy olyan helyiséget, amelyik légzáró maradt, ahol le tudom venni a szkafandert. Enni-inni, és ezek ellenkezőjét csinálni másképp nem nagyon lehetne. Van ugyan két szívószál a sisakban, az egyikből szomjoltó folyadék jön, a másikból kicsit sűrűbb tápoldat, valamint ki van pelenkázva az öltözék megfelelő része, de ez mind csak átmeneti megoldás… Meg kell keresni a többieket. Ha én megúsztam, mások is túlélhették… Fel kell mérni a károkat, illetve, hogy mi maradt használható, netán javítható, és hogy ezekkel mire megyünk. Minimum 3-4 hónapot ki kell bírnunk, ennél hamarabb esélyünk sincs rá, hogy mentőexpedíció érkezzen értünk…” Fájt ugyan minden mozdulat, alaposan beüthette magát, de mégis körbejárt a helyiségben, sorra próbálta kinyitni az ajtókat, rángatta, rugdosta őket, de nem engedtek. Akkor sem, amikor egy masszív oxigénpalackot faltörő kosként használva kalapálta a nyílászárókat. A legszokatlanabb azonban a csend volt. A földi körülmények között fülsértő dördülések itt alig hallható morajlásként enyésztek el a híg atmoszférában. George egy óra megfeszített munka után feladta. Az ajtók, a tokok, a vezetősínek túlzottan eldeformálódtak ahhoz, hogy kézi erővel akár csak megmoccanthassa őket. Figyelme a lék felé fordult, melyen még mindig besütött a Nap. A nyílás kissé szűknek tűnt, de a Földön megszokotthoz képes egyharmadnyi gravitáció hatása alatt a faltörő kosként hasznosított palack meglepően könnyűnek tűnt, még felfelé is kellően erősen meg tudta lendíteni ahhoz, hogy a lék cakkos fémperemét apránként kifelé hajlítsa, ezáltal tágítva a nyílást. Amint elkészült, felhúzta magát, és kimászott a roncs tetejére. A marsi panorámában mégse gyönyörködhetett, ugyanis körbefordulva minden irányban az űrhajó roncsai hevertek kusza összevisszaságban. Törött fémidomok, megrepedt lemezek, szétszóródott alkatrészek, törmelék mindenhol. A napsugarak tompán csillogtak a lezuhant szerkezeten, a becsapódás során felvert finom marsi por ugyanis az eltelt körülbelül fél nap során már jelentős részben leülepedett, belepve a nagyrészt fémes roncskupacot. „És most merre tovább? – töprengett a pusztulás látványának hatása alatt szomorúan a fejét csóválva. – Csak azon csodálkozom, hogy egyáltalán túléltem egy ekkora erejű becsapódást, vagy hogy nem tört össze a szkafanderem sisakablaka… Vajon másnak is lehetett ekkora mázlija?” – ebben immár némiképp kételkedett. Egyik irány sem tűnt különösebben kecsegtetőnek. Meglehetősen borús hangulatba került. Azzal természetesen tisztában volt, hogy az idő itt – ha nem is pénz – szintén fontos tényező. Például, ha beszorult a roncsok közé valamelyik társa, és amennyiben nem szabadítja ki, vagy nem tölti fel az oxigéntartályát, akkor már mostanra sem sok esélye maradt a túlélésre. És a pusztulás látványa alapján akármilyen csekély esélyt is adott arra, hogy mások is életben maradhattak, amíg nem győződött meg az ellenkezőjéről, senkiről se mondhatott le. Főleg, mint kapitány. George azonban azt is villámgyorsan belátta, hogy az űrhajó alakja, elrendezése jóformán a felismerhetetlenségig megváltozott, könnyen eltévedhetne. Valamilyen módon meg kell

52






jelölnie azokat a helyeket, ahol járni fog, illetve ahol talál hasznosítható felszerelést, és érdemes visszamennie is. És ez még csupán a dolgok egy része volt. A férfi visszamászott a kis vészhelyzeti kabinba. Nagy szerencséje volt azzal is, hogy itt érte a katasztrófa, hiszen ide szánt szándékkal, hasonló helyzetekre gondolva, elhelyeztek számos hasznos felszerelést. Egy táskába bepakolt elemlámpákat tartalék telepekkel; jelölőfestéket; néhány szerszámot, amikkel reményei szerint a kevésbé deformálódott ajtókat talán kinyithatja; vékony, de erős kötelet; tápanyag-pasztás tubusokat; vizespalackokat; elsősegély-dobozkát. Ezt a túlélő-felszerelést feldobta a léken keresztül a hajó tetejére. Utána hajított egy teli oxigénpalackot is, majd maga is kimászott. Vállára akasztotta a táskát, megmarkolta a palackhoz erősített kötél végét, és találomra elindult valamerre. Meglehetősen körülményes volt a nagy palackot maga mögött vonszolva előrejutnia, de semmit sem bízhatott a véletlenre, nem akart kétségbe esni, ha útközben lenne rá szükség. 39. George leült pihenni. Erre a célra az űrhajóroncs egyik magasabbra kiemelkedő pontját választotta. Szkafandere sisaklemezén megcsillant a lenyugodni készülő marsi Nap aranyszínű fénye. Itt nem létezett kellően vastag légkör ahhoz, hogy kiszűrje a kéket a napsugarak színképéből, mint a Föld esetén, ahol csodálatos, a vörös minden árnyalatában pompázó napnyugtákban lehetett gyönyörködni. Valamint eleve jóval távolabb is volt a csillag, így sokkal kisebbnek, gyengébbnek, erőtlenebbnek látszott az otthon megszokottnál. A férfi hatalmasat sóhajtott, ettől egy pillanatra belülről pára rakódott le sisakja üvegére, de ezt a szkafander saját fűtőrendszere szinte azonnal felszárította. A kezében tartott papírlapra pillantott, melyen sematikusan felvázolta a roncsok elhelyezkedését, bejelölve a viszonylag épségben maradt modulokat, illetve a jól hasznosítható eszközöket tartalmazó helyiségeket. Ezután ismét a maradványokat szemlélte meg, a térképen kiemelt részeket piros festékkel bemázolt fémrudak jelezték. „Már hetek óta a roncsok átkutatásán dolgozom – mélyedt gondolataiba az űrhajós. – Viszont egyáltalán nem haladok gyorsan. A legtöbb szektor a felismerhetetlenségig roncsolódott, és hatalmas erőfeszítésekbe kerül egyáltalán bejutni, kinyitni a meggörbült ajtókat. De mégse adom fel, sose tudhatom, hol milyen hasznos alkalmatosságokra bukkanhatok. Ha szerencsém van, felállítok egy körbefestett rudat, hogy legközelebb könnyebben odataláljak, és a térképembe is berajzolom a helyet. Az „aranybányák” szépen szaporodnak, évtizedekre elegendő az oxigén, élelem és víz, felfedeztem néhány kisebb légmentesen záródó helyiséget is, leginkább zsilipkamrákat, működő nyomáskiegyenlítő rendszerekkel, ahol kicsit levethetem az űrruhát, és akadozva bár, de még áram is van, viszont a túlélők száma sajnos egyáltalán nem gyarapodott…” George ekkor oldalra fordult, ebben az irányban már a Mars homokos felszíne feküdt a hajó mellett. Szabályos rendben 34 apró halom, és a beléjük szúrt hevenyészett kereszt törte meg a kavicsos síkság egyhangúságát. A férfi lehajtotta fejét, és ismét sóhajtott. „Harmincnégy bajtárs… Akikre eddig sikerült rátalálnom, mind halottak voltak. Még tizenöt esélyem van, hogy valaki esetleg túlélte a becsapódást, és ha eddig nem jött elő, talán olyan helyre szorult be, ahol volt tartalék levegő, víz, élelem… – folytatta a férfi a töprengést. – Nem hagyhatom abba a keresést addig, amíg meg nem bizonyosodtam mindenki sorsáról!” – döntött, és állt fel határozottan. Persze lelkében egyre kisebb volt a remény. Amikor magához tért a zuhanás után, és először megpillantotta a roncsokat, még mázlinak tartotta, hogy túlélte. Most, ahogy társai kétharmadát csupán holtan láthatja viszont, és a túlélőkre találás esélye minden egyes holttest felfedezésével gyorsan csökken, már eszébe jutott az is, hogy talán jobb lett volna, ha ő maga is meghal. Nem szeretett volna magányos Robinson Crusoe-ként egy olyan „lakatlan

53






szigeten” tengődni élete hátralévő részében, amely bármely földi tájnál távolabbi és idegenebb volt az otthonától. „A rádió ugyan nem működik, de néhány hónap múlva biztosan megérkezik a mentőexpedíció. Akármilyen gazdasági válság is van odalenn, Amerika kormánya nem engedheti meg magának, hogy egy ekkora projektet nyilvánosan a sorsára hagyjon” – igyekezett lelket önteni magába a férfi, és valamivel energikusabban indult tovább. A felderítést, a roncsok között kutatást szisztematikusan végezte. Csak akkor hagyott ott egy szektort, modult, ha minden olyan részébe benézett, ahová lehetségesnek látta bejutni, a talált erőforrásokat felvezette térképére, valamint messziről is jól láthatóan megjelölte az arra érdemes helyszínt. Most egy nagyobb fémkupac tetejére kaptatott fel. Mivel már erősen sötétedett, egy elemlámpát irányított a roncsokra, illetve sisaklámpáját is bekapcsolta. Első ránézésre nem tűnt egy aranybányának a helyszín, eltelt egy óra is, rengeteg törmeléket arrébb hordott, mozdulatai egyre lassabbakká váltak, kezdett kifáradni. Ekkor egy fémfalba ütközött. Lelkesedése azonnal visszatért. Újult erővel dobálta félre a falra dőlt roncsokat, mígnem végre megtalálta a modul bejáratát, egy légzsilipet. Megkönnyebbülésére a zárszerkezet egész könnyen mozgott. Bemászott a zsilipbe, és magára csukta a vastag fémajtót. Ekkor újabb meglepetésben lehetett része, ugyanis – amint a rendszer érzékelte, hogy egy kívülről érkező ember tartózkodik bent – a zsilip automatikusan feltöltődött levegővel, majd a belső ajtó is kinyílt. Az eddig fellelt légzáró helyiségekben ugyanis mindezt kézi vezérléssel kellett véghezvinnie. Amint az ajtó feltárult, fényözön vakította el. Ösztönösen becsukta szemeit, és védekezésképpen kezét is a szkafander sisakja elé emelte. Amint szemei hozzászoktak a fényhez, körülnézett. Egy jókora helyiségbe érkezett, ahol nagy, különféle műszerekkel telepakolt szekrények és számítógépek tömkelege hívták fel magukra a figyelmet. Néhány tárgy ugyan felborult, összetört, de az eddig átkutatott részekhez képest meglepő épségben volt a berendezés. „Mennyi fény! – álmélkodott George. – Eddig legtöbbször szükségem volt elemlámpára, és az már nagyon jó esetnek számított, ha a halovány kisegítő világítás működött valahol. A zuhanás során a vész-áramforrások is nagyrészt tönkre mentek. Hogy lehet, hogy itt nem?” – töprengett. Odalépett az egyik számítógéphez, és adatokat keresett ki. Megtudta, hogy amikor az egész űrállomás elkezdett zuhanni, ő pedig bekapcsolta a modulok fékezőrakétáit, illetve kioldotta az ejtőernyőket, a kutatómodult a hajó többi részéhez rögzítő tartóelemek nem bírták a hirtelen megterhelést, és eltörtek. Így a laboratóriumokat tartalmazó egység kiszabadult, és mondhatni a tervek szerint automatikusan landolt a többi roncs tetején, némiképp belesüppedve abba. - Mekkora mák! – kiáltott fel diadalittasan George. – Ha máshol nem, itt biztos túlélhették a zuhanást! A földihez képest egyharmad erősségű gravitációban örömittasan szökellve rohant, hogy átkutassa az épségben maradt modult. Sorra nyitotta ki az ajtókat, nézett be a felszerelésekkel, alapanyagokkal, műszerekkel, számítógépekkel telezsúfolt helyiségekbe. Mindenhol vakító fényár és meglehetős rend fogadta. De sehol senki. George benézett az összes kifelé vezető zsilipkamrába is, de azok is üresek voltak. - Nem hiszem el, hogy pont abban a modulban nem volt senki, amelyik épségben földet, azaz Marsot ért! – morogta maga elé. Két dolgot azonban immár biztosan tudott: Egyrészt megtalálta azt a helyet, ahol tartósan berendezkedhet, ahová felhalmozhatja az eddig fellelt készleteket, másrészt ha volt egy olyan modul, ami nem zúzódott szét a becsapódás során, lehetett több is. Reményei, hogy találhat túlélőket, megerősödtek.

54






De a további kutatást már a következő napra hagyta, nagyon kimerült az egész napi megfeszített munkában. Jóleső érzés volt levetni szkafanderét, kinyújtózkodni, megmosdani a labor folyamatosan újrahasznosított vízkészletében, enni, inni, aztán ledőlni aludni. Amellett, hogy életben maradt, ez az ép modul volt a legjobb dolog, ami eddig a Marson történt vele. 40. A Kínában ragadt két amerikai és helyi segítőtársuk rendületlenül, bár egyre elcsigázottabban folytatták útjukat a biztonságosabbnak vélt vidéki kistelepülés, Xiu szülőfaluja felé. Carl arra ébredt, hogy szemébe tűz a Nap. Így először tenyerét szemellenzőként maga elé emelte, csak ezután nyitotta ki szemeit. Rövid ideig még így is elvakította az erős fény. Látása azonban hamarosan kitisztult. Jól megfigyelhette, ahogy kilégzésnél párafelhő tör elő orrnyílásaiból. Az is tudatosodott benne, hogy meglehetősen átfagytak végtagjai, pedig a takaróként használt vékony kabát még rajta volt. Felült, derekába fájdalom nyilallt, nem tett jót neki a meglehetősen kemény és göröngyös talajon alvás. Sziszegve elfojtott egy káromkodást, feltápászkodott, leporolta dzsekijét, aztán magára vette. Az országnak ezen a táján, ebben az évszakban meglehetősen hűvösek a hajnalok, állapította meg. A két lányra esett pillantása, fázósan összebújva aludtak egy másik kabáttal takarózva. Carl elmosolyodott. Hátizsákjából előszedett fejenként egy-egy konzervet, kinyitotta őket, elsétált a közeli tiszta vizű patakhoz megtölteni a kiürült italos palackokat, aztán gyengéden belesimítva a fiatal nők hajába, felébresztette őket. - Álomszuszékok, gyertek reggelizni, aztán induljunk tovább! Ha Xiu jól becsülte meg, már csupán 20-30 kilométerre vagyunk a célunktól. Jó lenne ma már teljesíteni a távot, hogy végre fedél alatt, talán puhább ágyon, kellemesebb hőmérsékleti viszonyok között aludhassunk. Kate és Xiu egyetértően bólogattak, miközben kidörzsölték szemükből a csipát, aztán Carl mellé telepedtek, és a konzervek után nyúltak. - Mennyi kajánk van még? – kérdezte falatozás közben a kínai nő. - Nem sok – csóválta fejét a férfi. – Ebédre még kitart. Viszont amennyire leértékelődött a pénz, egy zsemlénél többre már biztos nem futná a maradékból. Úgyhogy ez a körülmény még sürgetőbbé teszi, hogy odaérjünk a rokonaidhoz. - Akkor ne is húzzuk az időt! – javasolta Xiu, és gyorsabban kezdett enni. Amint végeztek, magukra akasztgatták csomagjaikat, táskáikat, Carl a keze ügyébe helyezte a géppisztolyt is, nem szerette volna, ha váratlanul kellemetlen meglepetés éri. Ezután amennyire bírtak, sietős léptekkel nekiindultak. Rég elfogyasztották ebédre elemózsiájuk utolsó morzsáit, sőt már alkonyodott, és még mindig gyalogoltak. Carl ugyan csak becsülni tudta a megtett távolságot, de többnek érezte 30 kilométernél. Ezt szóvá is tette. - Bocsáss meg, Xiu, de a lábaim azt mondják, hogy megvolt a 30 kilométer. Mennyi lehet még hátra? - Sajnálom, egy kicsit alábecsültem – mentegetőzött a nő. – De ne aggódjatok, ez a vidék már nagyon ismerős, gyerekkoromban gyakran kijöttünk ide a barátnőimmel játszani – mutatott egy, a szántóföldek közé ékelődő kisebb erdős-ligetes foltra. Xiu kissé még jobban megszaporázta lépteit, és valóban hamarosan felbukkantak néhány fa takarása mögül a falu szélső házai. Ekkor lövés dörrenése nyomta el a természet sokkal lágyabb, barátságosabb zajait. Carl megtorpant, a földre vetette magát, példáját a nők is követték. A dördülést a falu irányából sodorta feléjük az enyhe szellő, de a férfi nem látott senkit, úgy ítélte meg, hogy nem ők

55






voltak a célpont. Így felugrott, megmarkolta a géppisztolyt, és futólépésben, de cikázó tekintettel, kiélezett érzékekkel indult meg a falu felé. Odaérve a szélső ház takarásából pillantott beljebb. Annyira még nem volt sötét, hogy ne tárulhatott volna részletgazdagon szemei elé a nyugtalanító látvány. Négy huligán külsejű fiatal férfi tartotta pisztolyokkal sakkban a falu lakosságát. Az egyik helyi már a földön feküdt, vértócsa terebélyesedett teste körül. - Vagy előadjátok a kaját, piát, vagy mind megdöglötök, utána magunk vesszük el! – fenyegetőzött az egyik fosztogató. - Kegyelem, uram! – borult előtte térdre egy idősebb kínai. – Tegnap is kifosztottak minket, semmink sem maradt! Carl természetesen nem értette a kínai szöveget, a szörnyen feldúlttá és kétségbeesetté váló Xiu fordította suttogva a fülébe. A nő aggódott a falubeliekért, akik közül számosan távolabbi-közelebbi rokonai voltak. - Leadok egy figyelmeztető lövést, te pedig szólítsd fel őket jó hangosan, hogy tegyék le a fegyvereiket és tűnjenek el, különben annyi nekik – suttogott vissza a férfi. Xiu bólintott, ekkor Carl kilépett a fedezék mögül. Látta, hogy az a huligán, aki beszélt, épp a térdeplő, kiszolgáltatott, védekezésre képtelen bácsira emeli fegyverét, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy példát statuáljon. A volt titkosügynök nem várta meg a végkifejletet. Célzott, lőtt. A fosztogatót a fegyvert tartó karján találta el. A fickó felordított a fájdalomtól, a pisztolyt elejtette. Ekkor felharsant Xiu határozott felszólítása a fal takarásából. Egy pillanat alatt mind a négy huligán abba az irányba fordult. Ez az idő elég volt arra, hogy a térdeplő kínai is felvegye az elejtett pisztolyt, és ő is a fosztogatókra fogja azt. A rablóbanda tagjai hamar felmérték, hogy így jelentősen csökkentek az esélyeik, meghalni pedig nem akartak volna. Lassú mozdulatokkal letették pisztolyaikat, majd beszálltak volna a mögöttük parkoló rozzant autóba. - A kocsi is marad! – kiáltotta el magát Carl, bár arra csak utána jött rá, hogy a suhancok talán nem is értik, mit mond. Xiu azonban kitalálta gondolatait, villámgyorsan fordított, így a huligánok megtorpantak. Látszott arcukon a megrökönyödés és a tehetetlen düh, hogy végül még őket fosztották ki, alázták porig. De nem tehettek semmit, megszégyenülten, gyalogosan kullogtak el, egyikük ráadásul fájdalmasan eltorzult arccal szorongatta vérző csuklóját is. - Aztán vissza ne gyertek, mert legközelebb már nem leszünk ilyen barátságosak! – kiáltott még utánuk Xiu. Carl bólintott, miután angolul is hallotta a figyelmeztetést. Xiu ekkor odarohant a falusiakhoz, akik közül sokan azonnal felismerték, és boldogan üdvözölték. - Másnak nem esett baja? – kérdezte a kínai nő, miközben a lelőtt férfi nyaki artériáját próbálta kitapintani, de hamar be kellett látnia, hogy neki már késő. - Nem, csak őt lőtték le a szemetek! – mondta elkomorodva az idős férfi. – Viszont köszönjük, hogy megmentettetek minket. Ha nem avatkoztok közbe, ki tudja, mi jöhetett volna még… Eközben Carl is odaért, bólintással, mosolyogva nyugtázta, ahogy a kínaiak hálás arckifejezéssel köré gyűlnek, és valamit motyognak a saját nyelvükön. Gondolta, hogy köszönetféléről lehet szó. De mielőtt cseverészni kezdett volna, fontosabb dolga volt. Felvette a pisztolyokat a földről, megnézte, hogy mennyi lőszer van a tárakban, aztán átkutatta a fosztogatók autóját is, és szerencséje volt, a kesztyűtartóban is talált egy további pisztolyt, valamint elég jelentős mennyiségű tartalék lőszert. A csomagtartóban pedig a lopott áru volt, elég sok élelmiszer, ezen kívül ékszerek, szerszámok, mind jól hasznosítható dolog olyan időkben, amikor a pénz nem ér semmit. - Segítsetek, lányok! – kérte Carl. - Mondjad! – mosolygott rá Kate.

56






- A kaját és szerszámokat szétoszthatnánk a falusiak között, biztos jó helyük lesz náluk – morfondírozott a férfi. – Az autót el kéne rejteni, valamikor még jól jöhet. Aztán el kellene magyarázni a falusiaknak, hogy mi miért jöttünk, valamint azt is, hogy fel kell készülnünk arra, hogy vagy ezek, vagy más fosztogató banda meg fog még jelenni itt, így állandó őrséget kell tartanunk, lehetőleg olyanokra bízva ezt a posztot, és persze a pisztolyokat, akik valamennyire értenek hozzá. Természetesen én is részt veszek a védelemben, segítek kiképezni az őröket, de ehhez a lehető leghamarabb hozzá kellene kezdeni. A nők azonnal belátták, hogy Carlnak igaza van, így mindezt elmagyarázták a falu lakosságának, akik szintén gyorsan felfogták a rájuk leselkedő veszélyt, megértették a teendők szükségszerűségét, bár érthető módon nem örültek felhőtlenül, hogy mostantól fogva állandó készültségben kell élniük. Ettől függetlenül nagyon hálásak és együttműködők voltak, hiszen az életüket köszönhették Carlnak. A falusiak tiszteletteljesen elvitték és eltemették halott társukat, aztán elrejtették a kocsit, és kiválasztották maguk közül a 15 legkeményebb kötésű férfit, akik hármas váltásokban fogják birtokolni a rendelkezésre álló 5 pisztolyt. Carl megtartotta nekik az eligazítást, amit Xiu tolmácsolt, megmutatta, hogyan kell a pisztolyt kibiztosítani, célozni, lőni, újratölteni, és amikor mindezzel megvoltak, az első csapat elfoglalta a kijelölt őrhelyeket. Ekkor már teljesen besötétedett. A falusiak hálájuk jeléül az egyik üresen álló házat a trió rendelkezésére bocsátották, ellátták őket tűzifával és élelemmel, ez utóbbiról kiderült, hogy bőséges készletek vannak még a faluban elrejtve, de ezt nem akarták a fosztogatók tudomására hozni, hiszen ha elviszik az összes élelmet, az még tán rosszabb, mintha lelövik őket, mert az éhhalál elég lassan, hosszú szenvedések árán öl. A helyiek nagylelkűen felajánlották Carlnak, hogy az első éjszakán nem kell őrségbe állnia, hiszen biztos elfáradt a hosszú út során. A férfi ezt hálás örömmel fogadta, mint ahogy a kellemes meleget és a finom házi kosztot is a konzervek után. Miután mindhárman jóllaktak, megmosdottak, majd nyugovóra tértek a nehéz nap után. 41. George Went az expedíciós űrhajó roncsai körül mászkált. Már annyi ideje számított hajótöröttnek, hogy kézzel rajzolt térképére sem volt szüksége ahhoz, hogy pontosan tudja, milyen maradványokat, milyen tartalékkészleteket hol talál. Most sem azért mászkált, mert bármi konkrét célja – felderítés, készletek feltöltése – lett volna, csupán unalomból. Nem igazán tudta mivel elfoglalni magát. Ekkor ahhoz a részhez ért, ahol a roncsok mellett 49 emberméretű földhalom bontotta meg a Mars felszínét borító kavicsos sivatag egyhangúságát. George, mint mindig, amikor itt járt, lehajtott fejét lassan ide-oda ingatva sóhajtott. „Még mindig nem hiszem el, hogy rajtam kívül mindenki meghalt, én pedig jóformán egy karcolás nélkül megúsztam a meglehetősen rázós zuhanást. Nem is tudom, hány hétig kutattam folyamatosan a többiek után, reménykedve, hogy nem egyedül kell kivárnom a mentőexpedíció megérkezését, ami legjobb esetben is több hónap, ha számításba veszem, hogy kell építeni egy megfelelő hajót, legénységet toborozni, aztán maga az út… Minden egyes holttest felfedezése után megroppant a lelkemben valami, az utolsónál pedig minden addiginál súlyosabban tört rám a végérvényesség tudata. Amíg csöves voltam a Földön, szintén magányos voltam, de ha más nem, kéregetés, zsebtolvajlás közben mégiscsak találkoztam emberekkel, nem volt ez a hermetikus elzártság… Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni itt, minden nap kész pokol… Csúfos iróniája ez a sorsnak, hogy ennyi maradt a dicsőséges Mars-expedícióból, hogy ilyen módon kellett az első embernek, azaz nekem a bolygó felszínére lépnem. Lehetett volna ünnepélyesebb is az alkalom…”

57






George idővel megunta a sírok bámulását is, így céltalan, erőtlen léptekkel visszaindult a kutatómodulba, pillanatnyi szállására. Amint bezárta maga mögött a zsilip külső ajtaját, az automatika precízen működésbe lépett, a kamra feltöltődött levegővel, majd a belső ajtó is feltárult. A férfi gyorsan körbepillantott, de minden pontosan ott és úgy volt, ahol és ahogyan hagyta. A falak mentén oxigénpalackok, konzervekkel telepakolt dobozok, víztároló edények, szerszámok sorakoztak, mindaz, amit George a baleset óta képes volt áthordani ide. Egy személynek évekre elegendő készlet. Egyszóval a férfinak semmire se volt gondja, pont ezért unatkozott annyira halálosan. Egyetlen dolog jutott eszébe. Levetette szkafanderét, leült egy székre, kitette maga elé Vanessa búcsúfotóját, merengve-vágyakozva bámulta, gondolatban nála járt a Földön. Hamarosan még annál is jobban elkeseredett, mint ahogy a temetőben érezte magát. „Szánalmas vagyok – gondolta. – Múló illúzió azt képzelni, hogy vele vagyok. Utána csak még jobban kínoz a hiánya…” George dühösen felállt, aztán belerúgott a székbe, rögtön ezután felordított, nagyot káromkodott, hiszen az ülőalkalmatosság biztonsági okokból a padlóhoz volt csavarozva, így ez egy meglehetősen átgondolatlan és fájdalmas mozdulat volt. Sziszegve és bicegve botladozott el egy másik székhez, lehuppant, aztán az asztalon heverő egér és billentyűzet után nyúlt. A monitor kivilágosodott, George pedig nekilátott az adatok böngészésének, ahogyan azt már számtalanszor tette, amióta felfedezte az épségben maradt kutatómodult. Nem lett sokkal jobb kedve, hiszen csak tudományosan csengő dokumentumcímek ugrottak szemei elé. Azt is tudta persze, hogy ez miért van így. „Az űrhajón több szerver is volt, de csak a legfontosabb adatok voltak meg mindegyiken, a játékok pedig vélhetően megsemmisültek a lakó-rekreációs modulokkal egyetemben. Nem kellene csodálkoznom, hogy a laboratóriumi gépeken szakkönyvek és eltervezett kísérletek adatait találom csak. Ezekről viszont fingom sincs” – ismerte be gondolatban morgolódva, valami véres, lövöldözős játék jobban a kedvére való lett volna. Jobb híján megnyitott egy kémia témájú elektronikus szakkönyvet, belelapozott. „Az alkoholok szintetikus előállítása” – akadt meg szeme az egyik fejezetcímen. - Végre valami hasznos! Ezt ki kell próbálnom! – kiáltott fel George fennhangon. – Amennyi vegyület, oldat, alapanyag és gép van itt, csak sikerül idővel… – vélekedett. Ez a gondolat fellelkesítette, felébresztette tettrekészségét, a férfi szorgalmasan jegyzetelt, hogy mire lesz szüksége, majd nekilátott átkutatni a laboratóriumokat a megfelelő felszerelés után. Észre sem vette, hogy fütyörészni kezdett eközben. 42. Carl Carter kapát fogott kezében, és meztelen felsőtesttel dolgozott a kis kínai falu határában lévő gyümölcsösben. Ahogy körbepillantott, számos helybeli is ugyanazt a munkát végezte, mint ő. Meglazították, aztán megtrágyázták a talajt a fák és gyümölcsbokrok körül a jobb termés reményében. Mások metszőollókkal távolították el a felesleges hajtásokat. Minden nagyon szép zöld volt, virágok illatát sodorta az enyhe szellő. Már-már idillikus benyomást keltett a kép, ahogy ember és természet végre újra harmóniába került egymással. A volt titkosügynök persze tudta, hogy mindez csupán a felszín, amely alatt nehézségek sora rejtőzködik. „Átvészeltük a múlt évet… – foglalta össze gondolatban az elmúlt hónapok legfontosabb eseményeit a férfi. – Már őszült, amikor ideértünk Xiuval és Kathleen-nel, és miután megmentettük a falusiakat a fosztogató bandától, hálával és szeretettel fogadtak be minket. Megszerveztük az állandó őrséget, ami igencsak hasznosnak bizonyult, hiszen ahogy hallottuk, a városokban csak fokozódott a zűrzavar, ezzel párhuzamosan fogytak az élelmiszer-készletek. És ahogy közeledett a tél, már a városok körüli erdőkben, földeken sem találtak elegendő

58






táplálékot az emberek, így pont télen volt a legerősebb a fosztogatási hullám. Jól jöttek a tapasztalataim, hiszen a legtöbb banda amatőrökből állt, még a faluba se jutottak be, már elfogtuk és lefegyvereztük őket. Aztán következett a kitoloncolásuk. Most már rengeteg fegyverünk van, szinte minden falusinak jut egy pisztoly, néhányunknak komolyabb eszközök is, a védelem erőssége miatt már egyáltalán nem aggódom. Viszont még ősszel felmértük az élelmiszer-készleteket a faluban, és az derült ki, hogy jó beosztással is épphogy csak ki fog tartani az első idei betakarításokig. Ezért is dolgozunk most ilyen szorgalmasan a földeken, hogy minél nagyobb területet sikerüljön megművelni, és a következő télnek már bőségesebb tartalékokkal vághassunk neki. Nem tudom, mi az oka, de szerencsére idén már csak elvétve bukkantak fel fosztogatók is, nyugodtan lehet a termelőmunkára koncentrálni. Amíg nem próbáltam, nem is hittem volna, hogy ilyen kemény meló a földművelés, jóformán napkeltétől napnyugtáig itt gályázunk, és még így is vannak halasztgatott feladatok. Ha elég lenne napi 8 órában nyomni, még tetszene is a vidéki élet. Így inkább csak belátom, hogy szükséges, és erőt veszek magamon… Viszont, ha jó lesz a termés, azt tervezzük, hogy befogadunk pár normálisabbat az idevetődők közül, hogy jövőre még nagyobb területeket művelhessünk meg. Mióta itt vagyok, alapszinten megtanultam kínaiul is, már nincs szükségem folytonosan a lányokra, hogy megértsem, mit mondanak a falusiak. Ők maguk is el tudják magyarázni, hogy milyen munkát miért kell elvégezni, mit szeretnének, és ez kölcsönös. Viszont a technikai civilizáció teljes hiányát nehéz volt megszokni. Nincs villany, helyben készített gyertyákkal, olajmécsesekkel világítunk, fa eltüzelésével fűtünk, főleg helyileg összeeszkábált szerszámokkal dolgozunk, és legjobb esetben is állati erővel tudunk csak szántani. Mivel a malomipari cégek is eltűntek, még megőrölni sem tudtuk volna a terményeinket, így Kate és Xiu terveztek egy szélmalmot, amit azóta meg is építettünk, ez is hatalmas segítség. De még így is a középkorban érezhetem magam. No persze, nem panaszkodhatok, mert van mit ennünk, van fedél a fejünk fölött, és még élünk. Ki tudja, mi lenne most velünk, ha a városban maradunk?” Elérkezett az ebédidő. Ez mindössze annyiból állt, hogy a szorgos földművesek leültek egy-egy fa, bokor árnyékába, és csendesen elmajszolták a magukkal hozott elemózsiát. Nem tett másként Carl sem. Amint végeztek, mindenki fáradtan bár, de kötelességtudóan folytatta a munkát. Csak akkor tették le a szerszámokat, amikor már kezdett alkonyodni, sötétben nem nagyon tudtak volna dolgozni. Így leváltotta őket néhány őr, aki éjjel fog vigyázni az ültetvényre, a többiek pedig nagy csoportot alkotva hazaballagtak a faluba. Útközben áthaladtak a település szélén csobogó patak felett átívelő hidacskán, ahonnan jó rálátás nyílt Kate és Xiu legújabb projektjére. Néhány falubéli férfi segítségével épp egy vízkereket rögzítettek a parton felállított pillérekbe, a forgó tengely közvetítette erőt pedig bevezették egy közelben épített kis házikóba. A két nő még Carlnak sem árulta el, hogy miben mesterkednek, azt mondták, meglepetés. A férfi kíváncsi volt, most úgy látta, talán már nem kell sok, hogy végre elkészüljenek. Ebben igaza is lett, mert mire hazaért, és mindhármuk számára összekészítette a vacsorát, a nők is megérkeztek. - Sziasztok, lányok! – köszöntötte őket Carl. – Na, hogy haladtatok a titkos szervezkedésetekkel? – mosolygott rájuk. - Kész lettünk végre – válaszolt Kate, miután ő is üdvözölte barátját. – És neked hogy ment a földműveskedés? - Nekem is jól, de nálam nincs semmi újdonság, még az is megszokott, hogy nagyon elfáradtam. De az jó lenne, ha nem csigáznátok tovább a kíváncsiságom, hogy min dolgoztok már hetek, vagy tán hónapok óta is… - Rendben. Csukd be a szemed. Carl úgy érezte magát, mintha még gyerek lenne, de belement a játékba. Némi mozgolódás hangját hallotta, néhány kattanást, aztán mintha elfújt gyertya füstjének az illatát

59






érezte volna. Végül szóltak neki, hogy már kinyithatja szemeit. Elég hamar ráébredt, hogy valami szokatlan történt, hiszen a gyertya, amit az asztal közepére állított, nem égett, viszont legalább annyira világos volt, mint azelőtt. Kereste a fény forrását, és amikor a plafon felé tekintett, meglepetésében felkiáltott. - Van villany!? Ezt hogy csináltátok? - Semmi különös – szerénykedett Xiu. – Még tavaly a készletek felmérésénél találtunk elég sok semmire nem használt vastárgyat és drótot, sikerült belőle összehuzaloznunk egy nagyobbfajta dinamót. A patak vize hajtja, és talán annyi áramot képes termelni, hogy házanként egy lámpa ilyen halvány vörös derengéssel működhessen. Sajnos a feszültség nem elég magas, és ingadozik is, így a neonok, fénycsövek nem fognak működni, de a hagyományos izzók, vagy a LED-ek, halogének igen, bár közel sem teljes fényerőn. - Szerintem ez így is csodálatos! – Carl elismerése őszinte volt. – Visszahoztátok az életünkbe a civilizáció egy újabb darabját! Ünnepeljük meg egy finom vacsival! – ajánlotta a férfi, miközben tálalta a saját készítésű menüt. Evés közben a nők részletesebben is elmesélték, hogyan jutott eszükbe vízerőművet építeniük, és miként sikerült a tervet véghezvinniük. - Ahogy ötleteltünk, idővel elég sok hasznos dolgot tudnánk még építeni, de az a baj, hogy nincs már több megfelelő alkatrész, alapanyag. Ez a falu eleve visszamaradott volt elektronikai eszközök ügyében, aztán a megérkezésünk előtt a fosztogatók is sok mindent elvittek, jó lenne szerezni fémet, vezetékeket, drótokat, akár elromlott elektromos készülékeket is, hiszen szinte mindenből ki lehetne venni néhány alkatrészt, amit valami máshoz fel lehetne használni. Talán még egy rádió-adóvevőt is össze tudnánk dobni, amivel bele lehetne hallgatni a világ rádiós kommunikációjába, megtudhatnánk, hogy távolabbi vidékeken mi a helyzet, csillapodik-e már a válság. - Ez tényleg nem lenne rossz ötlet – simogatta hosszúra nőtt szakállát Carl. – Valami olyasmire gondoltatok, hogy expedíciót kellene szervezni egy közeli városba, és elhozni cuccokat, amiket tudnátok használni. - Pontosan. Viszont örülnénk, ha te is velünk tartanál. Nélküled félnénk. - Egyedül nem is engednélek el titeket! – vágta rá azonnal Carl. – Így, hogy a falusiak újra tanúi lehetnek az elektromos világítás csodájának, biztos adnak nekem is egy-két nap szabit. Viszont jó lenne hármunkon kívül még néhány fegyverest is magunkkal vinni. Nehogy kellemetlen meglepetésben legyen részünk. 43. New Yorkban tanácskozást tartottak a világ urai. A helyszín egy minden luxussal felszerelt, atombiztos, föld alatti bunkerrendszer volt. A díszes, fa berakásos asztal fölött kristálycsillár függött, az átlátszó, metszett kristályokon vakítóan szikrázott az elektromos fény. Az asztal pedig roskadozott a legfinomabb – igaz, konzerv – ételektől. - Jó ötlet volt egy közös óvóhelyet építtetni – dicsérte önnön előrelátását a milliárdosok csoportjának vezetője. – Ugyan azt hittem, hogy nem lesz rá szükség, de a világgazdaság olymérvű szándékos megbolygatása, ahogyan azt mi tettük, néha a prognosztizáltnál erőteljesebb kilengéseket eredményez. - Én sem gondoltam volna, hogy a világon ennyire el fog uralkodni a káosz – kapcsolódott a beszélgetésbe egy másik oligarcha. – Persze ezt a kis kellemetlenséget, hogy pár hónapig, netán egy évig itt kell lennünk, igazán ellensúlyozza a hibátlan ellátás, és hogy immár a Föld területének minden négyzetcentimétere, illetve ami ez alatt és fölött található, a mi jogos tulajdonunkat képezi.

60






- Sikerült jól spekulálnunk, szinte ingyen jutottunk a tulajdonjogokhoz így, hogy nagyobb lett a válság a vártnál. Most már akár neki is láthatnánk újra működésbe lendíteni a világgazdaságot, és élvezni, hogy az egész emberiség a mi rabszolgánk. - Rendben. Vegyük fel a kapcsolatot a külső végrehajtóinkkal, intézkedjünk. Szép új világ vár ránk! – dörzsölte elégedetten tenyereit a csoport vezetője. 44. George szkafandere kémlelőnyílásán keresztül figyelte, ahogy két tőle alacsonyabb alak nehézkesen cipel egy hatalmas hajtómű-alkatrészt. A férfi azért koncentrált annyira, mert ő volt a harmadik, aki még a fémszerkezetet tartotta, és ügyelni kellett lépéseik ritmusára, nehogy elejtsék a még a marsi csekélyebb gravitáció mellett is borzalmasan nehéz eszközt. - Messze vagyunk még, apu? – kérdezte az egyik kisebb figura, aki az alkatrész takarásából nem láthatott előre. - Már csak úgy 20 méter lehet – válaszolt George készségesen, bár hangja erőltetetten hangzott, ő sem nagyon bírta már a terhet. Végül csak odaértek, megkönnyebbülve tették le a szerkezetet. - Ez volt az utolsó. Végre – sóhajtott fel George. – Odahegesztjük a labormodul negyedik oldalára, bekötjük a vezérlést, és készen állunk. - És akkor tényleg elindulhatunk a Földre? Olyan kíváncsi vagyok rá, hogy milyen is a valóságban az emberek világa, apu! - Sokkal érdekesebb és szebb annál, mint amennyire el tudtam mesélni – mosolygott George, a honvágy és emlékezete együttesen megszépítették a valóságot. Felpillantott a fekete égboltra, tekintetét egy távoli fényes pontra irányította, melyről úgy sejtette: a Föld. Ekkor valami másra lett figyelmes. Halványan felizzott a Mars híg légkörében valami, ami mintha egyre csak nőtt, közeledett volna. A végkifejlet szemmel követhetetlenül gyors volt. Egy fénypont villámsebesen belecsapódott a labormodulba, mely a benne tárolt hatalmas mennyiségű oxigén hatására hatalmas lángcsóvává válva felrobbant. George-ot a földre sodorta a detonáció, melynek most hangja is volt a felszabaduló és szétáramló gázok következtében. - Neeee! – üvöltött fel George. – Már megint meteoritok! George úszott a verejtékben, szíve hevesen vert, ahogy felült ágyában. Percekbe telt, mire kissé lenyugodott. Felkelt, a mosdó felé indult. Ramatyul érezte magát. Éles fájdalom hasogatott fejébe, a gyomra is émelygett, azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban okádni fog. A férfi tudta, mindez a szintetikus alkohol mértéktelen fogyasztását követő másnaposság eredménye. Igyekezett nyugodt, lassú mozdulatokkal közlekedni, mélyeket lélegezni, hátha jobban lesz. Nem kívánt se ételt, se italt, és rosszulléte se igazán szándékozott csillapodni. Leült egy székbe, lehunyta szemeit, nem kellett hozzá sok fantázia, hogy ringlispílben pörögve képzelhesse el magát. Rosszabb volt, mint a kiképzés során a centrifuga, pedig most semmi sem mozgott, csak ő érezte úgy. Eltöltött néhány órát így szenvedve, mígnem kissé jobban érezte magát. Eközben igyekezett felidézni álma részleteit, mert úgy emlékezett, a végkifejleten kívül egész érdekes, inspiráló volt. „Kurva rég itt vagyok már, tök egyedül, teljesen be fogok csavarodni – gondolta George. – Mentőexpedíció érkezésének semmi jele, hiába pásztázok a legerősebb épségben maradt teleszkóppal a Föld irányába. Vajon azt hiszik, hogy mindenki meghalt? Persze ezt se csodálom, azt sokkal inkább, hogy én túléltem. Kár volt… De azért… csak ideküldenek egy másik űrhajót, ha másért nem, hogy megvizsgálják a maradványokat, hogy mi volt a baleset oka. Persze ezzel nem kell annyira sietniük, ez a roncskupac háborítatlanul megvárja őket.

61






Akár tíz, húsz, ötven év múlva is… – sejthető, ez a gondolat nem vidította fel a férfit. – De én nem szeretnék annyit várni!” George felpattant székéből, és a számítógép-terminálhoz lépett. - De én nem szeretnék annyit várni! – ismételte meg fennhangon is. – Vajon meg lehetne csinálni, amit álmomban láttam? – töprengett. Szerencsére a labormodulban lévő szervereken elég sok űrhajózással kapcsolatos szoftver és kézikönyv is megmaradt, így a férfi nekiült ezeknek. Elvégeztetett a géppel néhány szimulációt is. Újabb órák teltek el, de végül George elégedetten hátradőlhetett, a monitoron megjelenített űreszköz képét csodálva. „A számítások szerint egy akkora súlyú és méretű űreszköz, mint a labormodul, képes lenne elszakadni a Mars felszínén számított gravitációs mezőtől, mindössze a régi űrhajó manőverező hajtóműveinek felhasználásával. Ezekből szerintem használható állapotban is maradt annyi, amennyire szükség lenne. A gond csak az, hogy egyedül szinte esélytelen idecipelnem azokat az óriási gépeket, még ha alkatrészeire bontva szállítanám is. Arról nem is beszélve, hogy hány évig, esetleg évtizedig tartana szétbontani, majd újra összerakni őket úgy, hogy nem vagyok se mérnök, se technikus. De hát ki segíthetne nekem itt, a semmi közepén? – töprengett a férfi, majd újra eszébe jutott álma. – Volt két nagyfiam… De hogyan, honnan?” George újra a számítógép fölé hajolt. Immár biológiai adatokat keresett. Rádöbbent, hogy férfinak is lehetséges magzatot kihordani, ha kívülről a bélfalára tapasztja a megtermékenyített petesejteket, illetve némi hormonkészítmény segítségével nőnek álcázza szervezetét. Azt is megtudta, hogy különböző kísérletek számára rendelkezésre álltak lefagyasztott petesejtek a laboratóriumban. A csekély tömegvonzás, illetve a felszíni kozmikus sugárzás fejlődő szervezetekre gyakorolt hatását akarták a földi tudósok tesztelni. - Hát majd én letesztelem, saját magamon – jelentette ki határozottan George. Rögtön ezt követően nekiveselkedett összegyűjteni minden szükséges tudást, hogy a műveletet sikeresen végrehajthassa. Olvasva nem tűnt annyira bonyolultnak, de sejtette, hogy rengeteget kell tanulnia, gyakorolnia, mire esetleg sikerülni fog, amit tervez. Lelki szemei előtt már ott lebegtek saját gyermekei, akikkel közösen alkalmassá teszik az űrhajót, hogy visszatérhessenek a Földre. „Amíg kicsik lesznek, egyedül dolgozom a hajón, aztán ha már nagyobbacskák, ők is fokozatosan beállhatnak segíteni. Talán 20 év elég lesz. Még megláthatom a Földet. Ha addig jön mentőexpedíció, annál jobb, de ha nem, akkor sem szabad tétlenkednem. Minden elvesztegetett percért kár!” George az utóbbi számos hónap során folyamatosan részeg volt, most azonban egyáltalán nem érezte szükségét az italnak. Lelkes, tettre kész volt, álmának végkifejletét pedig igyekezett száműzni tudatából. 45. Kis csoport vonult a távolban körvonalazódó felhőkarcolók által sejtetett kínai város felé. - Még legalább 10 kilométer – vélekedett Carl Carter. - Hiába indultunk hajnalban, lassan dél lesz, és még mindig nem vagyunk ott – fűzte hozzá Leung Xiu. - Ráadásul nagyon meleg is van, sehol egy árnyékos folt ezen az útvonalon – panaszkodott Kathleen Weisman is. - Ha már elhatároztuk, hogy szétnézünk a városban, ki kell tartanunk. Az út nagyját már legyűrtük – igyekezett Carl bíztatni társait. – „Az, amit a városban találhatunk, amúgy is sokkal jobban aggaszt, mint a hőmérséklet vagy távolság” – tette hozzá gondolatban. A férfi végigmérte kis csoportjukat. Hármukon kívül további három falubéli férfi tartott velük. A feltűnést kerülendő, mindannyian szakadt, rongyos öltözéket viseltek, fegyvereiket

62






ruhájuk alá rejtették. Élelemből sem biztosították túl magukat, a kétnaposra tervezett küldetésre fejenként három napra beosztható mennyiséget hoztak magukkal. Ezen kívül minden, ami náluk volt, az néhány üres vászonzsák. Egyáltalán nem állt szándékukban úgy kinézni, mint akiket érdemes kifosztani. Egy útszéli fa lombjának árnyékában szótlanul elfogyasztották ebédjüket, pihentek kicsit, és már indultak is tovább. Kora délutánra érték el a város határát. Minél inkább megközelítették a városmagot, annál jobban nyomasztotta őket a látvány. A megelőző évben elhatalmasodott gazdasági válságot követő, már-már polgárháborúnak nevezhető lázongások elborzasztó hatással jártak. Lépteik alatt üvegszilánkok ropogtak, a szellő papírt és könnyebb műanyaghulladékot sodort. Az épületek ablaküregei sokhelyütt kitörve tátongtak, a falak tűzesetekre utalva kormosak voltak, a kirakatokat bezúzták, az üzleteket kifosztották. Az utcákon a kiégett autóroncsok, robbanásokban szétszóródott törmelékdarabok és üvegszilánkok között a bomlás különböző fázisaiban lévő holttestek hevertek, melyek eltemetésével nyilvánvalóan senki sem kívánt bajlódni. Nem egyszer még Carl is beleborzongott a durván megcsonkított, erőszakos halált halt testek látványába, pedig ő aztán jó sok hullát látott már élete folyamán. - Istenem, mi történhetett itt? – sóhajtott elborzadva az egyik falubéli. Carl és két barátnője sejtette a választ, hiszen épp egy nagyvárosban tartózkodtak, amikor eluralkodott a káosz. - Egymást ölték meg az utolsó kenyérmorzsákért, mielőtt éhen haltak volna… – vélte Kate. – Vajon vannak még itt túlélők? A volt titkosügynök vállat vont. Egyrészt remélte, hogy nem halt meg mindenki, mert az már tényleg hihetetlen katasztrófa, tragédia lett volna, másrészt mégiscsak biztonságosabbnak vélte volna, ha útjuk során nem találkoznak senkivel. Munkához láttak. Benéztek az útjukba kerülő üzletekbe, épületekbe, és ahol valami könnyen elszállítható, hasznosíthatónak tűnő szerszámra, elektronikus alkatrészre, drótra bukkantak, elcsomagolták szerzeményeiket a zsákokba. Nem is volt annyira könnyű ez a munka, hiszen ahogy alaposabban is szétnéztek, rá kellett döbbenniük, hogy számtalan eszköz – amit előzőleg nem loptak még el – használhatatlanná deformálódott, megsemmisült a tüzekben, robbanásokban, netán a fegyverként való felhasználás során. Így a zsákok lassabban teltek, mint amire előzetesen számítottak. Bolyongásaik során rábukkantak egy barkács-áruház félig összeomlott épületére. Egymásra néztek, felcsillant szemük. Csak nem hordtak el innen mindent, amikor áram, üzemanyag nélkül úgysem tudták volna használni a legtöbb készüléket, gondolták. Bemásztak az épület hullámlemez borítása alá, néhány résen keresztül napfény vetült a ledőlt polcokra, szétszóródott árukészletre. Itt is látszottak ugyan emberi tevékenység nyomai, például tűzrakó-helyek, eldobált élelmiszer-csomagolások, néhány holttest látványa is kibontakozott a félhomályhoz lassan hozzászokó szemeik előtt. De mindezek ellenére még mindig úgy tűnt, hogy rengeteg hasznos tárgy maradt viszonylagos épségben. Mire megtöltötték zsákjaikat az apró szögektől és csavaroktól kezdve a drótokon, vezetékeken, fényforrásokon, kéziszerszámokon át a kisebb munkagépekig mindennel, amit hasznosnak ítéltek, észrevették, hogy erősen besötétedett, már alig látnak az orrukig a sűrűsödő homályban. Kint ugyan még jobbak voltak a fényviszonyok, de tisztában voltak vele, hogy a falujukba úgysem érhetnének haza a teljes sötétség előtt, így – ahogy eleve tervezték is – nekiláttak felkészülni az éjszaka itteni eltöltésére. Kartondobozokból és egyéb csomagolóanyagokból nem volt hiány a barkács-áruház maradványai között, ezekből viszonylag kényelmes fekhelyeket építettek maguknak. Megbeszélték az őrség rendjét, ketten ébren maradtak figyelni, négyen ledőltek aludni, kétóránként váltva egymást.

63






Carl az ágyékára mért ütést követő hasító fájdalomra riadt fel. Azonnal kiment az álom a szeméből, hunyorogva igyekezett tájékozódni a sötétben, melyet csupán az épület hullámlemez-borításán lévő réseken beszűrődő holdfény enyhített. Hamarosan felmérte a helyzetet. Xiu pont mellette aludt el egy ládán ülve, őrség közben, a kezéből kieső pisztoly ébresztette fel a férfit. A másik őr Kate volt, ő egy távolabbi oszlopnak dőlve aludt, de legalább neki az ölében feküdt a pisztolya. „Nem lehetett valami ingergazdag az éjszaka, ha ennyire nem bírtak ébren maradni” – gondolta Carl, és megszánva a lányokat, elővette saját pisztolyát, felkelt, és komótos léptekkel elindult a polcok közé járőrözni. Fémes csörrenést hallott, azonnal megtorpant. Szinte biztos volt benne, hogy nem ő rúgott bele valamibe, azonban biztonság esetére saját lábai elé meredt, de ott valóban nem látott semmit. Lélegzetvisszafojtva figyelt. Hamarosan újabb neszelést hallott, ami pont felé közeledett. Végül kínai suttogásra lett figyelmes, amit immár nagyrészt meg is értett. - Kíváncsi vagyok, mit akarhatnak itt azok az idegenek, akik egész nap a városban kolbászoltak. - Nem beszélgetni fogunk velük, kinyuvasztjuk őket, az értéküket úgyis az adja, ami náluk van… – folyt a kedélyes sugdolózás. Carl egy pillanatra elgondolkozott. Jó lett volna figyelmeztetni társait, de nem tudott volna időben visszaosonni a fekhelyekhez, nagy zajt csapni sem akart, mert akkor lehet, hogy csak feleslegesen megijeszti, összezavarja felriadó barátait. Végül elhatározásra jutott. Óvatosan az épület átkutatásán fáradozó behatolók közelébe settenkedett, négy sötét körvonalat tudott összeszámolni, amennyire látta, lőfegyverük nem volt, csak balták, vascsövek és hasonlók. A férfi bízott abban, hogy elég lesz annyi harcművészeti jártasság, amennyit az ügynöki kiképzése során kapott, illetve amennyit a falusiak megosztottak vele a helyi kung-fu tudományából. Az amerikainak a kihallgatott beszélgetések alapján semmi kétsége nem lehetett a behatolók alantas szándékait illetően, így lelkiismeret-furdalás nélkül lendült akcióba. A támadók két polc között haladtak el, Carl kinyúlt az árnyékból, és megragadta a leghátsónak a vascsövet tartó karját, és maga felé rántotta őt. Eközben a másik karjával már vízszintesen torkon is suhintotta a fickót, aztán a nyakánál fogva hátrarántotta, miközben az egyik felemelt térdével gerincen rúgta, majd ahogy a lábát visszatette a földre, menet közben még a földre taposta ellenfele térdét, eközben elengedte áldozata csuklóját, s ezen kezével felülről még jól mellkason könyökölte őt. Az egész mozdulatsor nem tartott tovább 2-3 másodpercnél, és egy behatoló némi hörgés-nyögés, reccsenések kíséretében máris harcképtelenné vált. A vascső tompán puffant egy kartondobozon. Erre a három másik nyomban megfordult, fenyegetően megindulva Carl felé. Az amerikai behúzódott két polcsor közé, itt nem volt annyi hely, hogy hárman egyszerre rohanhassanak rá, így egyesével kellett próbálkozniuk. Aki elsőnek odaért, feje fölé emelte dorongját, és lesújtott vele. Carl megfelelő időzítéssel jóval közelebb lépett ellenfeléhez, így kikerült a vascső hatósugarából, az ezt tartó kezet saját karjával már el tudta téríteni, utána ráfogott, eközben másik karját behajlította, és ráfordulásból, könyökkel állkapcson vágta támadóját. A fickó csontja jókorát reccsent, a fájdalomtól el is ejtette fegyverét, és hátratántorodott. De még nem adta fel. Közelebb lépett, és ököllel, egy egyenes ütéssel próbálkozott. De ezt Carl az egyik kezével egyszerűen félrecsapta, a másikkal ütött. De ellenfele is figyelt, félrehajolt az ütés elől. Carl karja a feje mellett suhant el. De nem esett kétségbe. Könyökben behajlítva saját karját, hátulról tarkón csapta támadóját, eközben másik könyökével előröl is odasózott, fejre célozva. A behatoló feje beszorult Carl két párhuzamos alkarja közé. Az amerikai ekkor határozottan oldalra fordult, miközben térdeit kissé berogyasztva a súlypontját is csökkentette. A támadó teste megpróbálta követni elrántott-megcsavart fejét, de eközben kipördült, a

64






polcnak csapódott. Carl nem akarta megölni egyiküket sem, de most nem volt biztos benne, hogy nem törte-e ki második áldozata nyakát. Ezzel azonban nem ért rá tovább foglalkozni, mert a harmadik behatoló is rárontott. Carl észlelte a felülről lesújtó rudat, kicsit oldalra-előre lépett, egyik kezét kinyújtva felemelte, elvezetve az ütés erejét, majd megragadta a csövet tartó kart, másik kezével pedig egyetlen erős, határozott ütéssel ellenfele oldalát támadta. A fickónak valószínűleg több bordája is eltört, fájdalmasan nyüszítve borult térdre. Már elég volt neki annyi, hogy Carl felülről alaposan gerincen könyökölje. A negyedik behatoló számára nyilvánvalóvá vált, hogy profi harcossal van dolga, így nem akarta kockáztatni saját testi épségét, hátat fordított, és futásnak eredt. Carl sem kívánta szökni hagyni, nehogy értesítse az esetleges haverjait, és erősítést hívjon reggelig, amikor is útnak indulhatnak vissza a saját falujukba. Ezért az amerikai felemelte az egyik támadó elejtett vascsövét, és a menekülő után hajította. Pont a térdénél találta el a fickót, aki összecsuklott, estében lefejelve az egyik polcot, végül elájulva. Carl keresett valami zsineget, amivel stabilabb betonoszlopokhoz kötözte legyőzött ellenfeleit. Kezeit elégedetten leporolgatva sétált vissza társaihoz. Kate pisztolyt fogott rá, de amikor látta, hogy Carl az, leeresztette. - Kicsit elbóbiskoltam – vallotta be a nő. – Valami zajra riadtam fel, és téged sem láttalak. Minden rendben? - Igen – lépett közelebb a férfi, és csókolta meg szerelmét. – Pár suhanc bejött, azt beszélték, hogy ki akarnak rabolni minket, de elintéztem őket. Amint elkezd világosodni, el kell indulnunk haza. Nem biztonságos itt. Ha van négy túlélő a városban, lehet több is, akik ránk, azaz inkább az ingóságainkra fenik a fogukat. Immár sokkal éberebben őrködtek tovább, de szerencsére nem került sor újabb incidensre pirkadatig. Ekkor mind a hatan szemügyre vették a négy megkötözött, félig agyonvert suhancot. - Te intézted el őket ennyire? – kérdezte Xiu megborzongva. - Kénytelen voltam. De ők érkeztek ártó szándékkal. És a te faludban tanítottak meg úgyahogy a kung-fu tudományára – magyarázkodott. – Ez utóbbi mindenesetre most jól jött – fűzte hozzá. – De most már tényleg induljunk. Mielőtt esetleg keresni kezdik őket. Nem is késlekedtek tovább, hátukra vették szerszámokkal, műszaki szerelvényekkel megtömött zsákjaikat, és igyekeztek a lehető leggyorsabban és legkevesebb feltűnést keltve elhagyni a város romjait. Csak akkor lélegeztek fel, amikor már kilométerekkel maguk mögött hagyták a pokoli helyszínt. Annak viszont örültek, hogy nem kellett lőfegyverhez nyúlniuk, és végül is senkit sem öltek meg. Útközben a két tudósnő már el is feledkezett az egész incidensről, és lelkesen tervezgették, hogy amint hazaérnek, mit fognak építeni az új alapanyagokból. 46. George Went betolt egy üveglemezkét a mikroszkóp alá. - Ez az, végre! – kiáltott fel diadalittasan, amint belenézett a kémlelőnyílásba. Amit látott, egy osztódásnak indult petesejt volt, amely immár 8 sejtből álló rendszerré fejlődött. A férfi ugyanis az elmúlt hónapok során rengeteg biológiatudománnyal foglalkozó anyagot tanulmányozott át alaposan, eközben igyekezett a gyakorlatban is kipróbálni, amit olvasott. Időnként kivett egy-egy adag lefagyasztott petesejtet a folyékony nitrogénnel hűtött tárolóból, megkísérelte felolvasztani, tápoldatba helyezni, végül saját hímivarsejtjeivel megtermékenyíteni azokat. Eleinte nem igazán járt sikerrel, a legtöbb petesejt még az

65






olvasztási eljárást sem élte túl, vagy ha igen, a táplálással akadtak gondok, netán nem jött össze a megtermékenyítés, végül a petesejtek elpusztultak. George mindebből logikusan kikövetkeztette, hogy valamit nem megfelelően csinál. Elkezdte pontosan feljegyezni, hogy milyen sebességgel, milyen hőfokokat alkalmazva végzi az olvasztást, hogy utána milyen hőmérsékleten, milyen tápanyagokkal próbálja életben tartani a sejtet, és hogy a megtermékenyítési kísérletek előtt a tápoldat milyen kémiai tulajdonságait változtatja meg a nagyobb siker reményében. A kutatóállomáson így rengeteg, a falhoz vágva összetört laboratóriumi eszköz hevert már szerteszét, George néha elvesztette türelmét, és nem tudta türtőztetni magát. A sikertelen beállításokat megörökítő feljegyzések is szerteszét hánykolódtak az asztalokon. De végül a férfi rendre újra és újra hozzáfogott, próbálva megvalósítani a tudományos leírásokban szereplő ideális körülményeket. Mást nem tehetett, ez volt az egyetlen esélye segítőtársakra szert tenni. Ráadásul emlékezett rá, hogy valami híres feltalálónak volt egy olyasmi mondása, miszerint egy sikertelen próbálkozás nem számít kudarcnak, csupán annak egy módját deríti fel, ahogyan az adott dolog nem fog működni. George ehhez tartotta magát, és végre meglett az eredmény. Egy osztódó petesejt. Azonban azt is tudta, hogy a legutolsó paraméterek csak akkor számítanak ténylegesen optimálisnak, ha a kísérletet sikeresen meg tudja ismételni, egyéb esetben puszta véletlenről, szerencséről lehet csupán szó. Immár egyszerre több petesejtet készített elő felolvasztásra és a további beavatkozásokra, gondosan figyelve arra, hogy minden paraméter tökéletesen megegyezzék a sikeres kísérlet értékeivel. Nem kapkodott el semmit. Türelmesen várakozott. „Amíg nem tudok semmit csinálni, ki kellene próbálnom, hogy miként fogom egyáltalán beültetni magamba a sejteket” – George az osztódás beindításának lehetőségét keresve majdnem megfeledkezett erről a legalább olyan fontos kérdésről. Abba a helyiségbe vonult, ahol egy műtőasztal és számos fejlett orvosi berendezés várta hasznosítását. Úgy vélte, fekve nem fogja tudni végrehajtani a beavatkozást, így inkább a szintén itt található fogorvosi székben foglalt helyet, kényelmesen beállítva azt. A műszerek képernyőit maga felé fordította, majd kezébe vett egy jókora tűt, azt tervezve, hogy hason szúrja magát. Eddig ugyanis csupán orvosi könyvekben látott rajzokat arról, hogy milyen is az ember bélrendszere, ami természetesen eléggé sablonos leképezése a valóságnak. Mielőtt élesben próbálkozik, meg kellett néznie, hogy hova is akarja beültetni a megtermékenyített petesejteket. Óvatosan közelítette a tűt hasfalához. Eközben egyre inkább elbizonytalanodott, keze meg-megremegett. De végül a vastag tű bőréhez ért. Kicsit megnyomta, az első pár milliméteren még nem fájt, de utána egyre inkább. Ráadásul némi vér is kicsordult az önmagának okozott sebből. George sziszegve rántotta ki magából a tűt. A vért látva még meg is szédült kicsit, úgy érezte, tagjai zsibbadnak, a külvilág ingerei pedig mintha eltávolodtak volna tőle. Konkrétan közel állt ahhoz, hogy elájuljon. Hátrahajtotta fejét, mélyeket lélegzett, eközben igyekezett tudatából száműzni a hasfalba szúródó tű gondolatát. Néhány perc múlva jobban érezte magát. „Nem is tudtam, hogy ennyire nem bírom az orvosi dolgok látványát. Vagy a tű, vagy a vér, vagy az, hogy mindez velem történik, netán mind együttesen eléggé kikészített. Pedig valahogy muszáj lesz megcsinálni…” – morfondírozott. A férfi arra jutott, hogy egy kis fájdalomcsillapító nem árthat, úgyhogy felállt, egy fecskendőbe felszívott néhány köbcenti megfelelő vegyületet. Visszaült a székbe, és a tűt az előző seb melletti terület felé közelítette, de keze félúton megremegett, a mozdulat abbamaradt. George a fejét csóválva ismét felugrott, és bekortyolt némi szintetikus alkoholt,

66






hónapok óta először. Csak így, valamelyest bódultan tudta megszúrni, aztán telenyomni magát helyi érzéstelenítővel. „Ez a kis tű sokkal barátságosabb” – gondolta immár alkoholos befolyásoltság alatt. De erőt vett magán, és újra megfogta a nagy tűt, és hasfalába mélyesztette. Most nem fájt, de a vér ismét kibuggyant, és vékony csíkban George ágyéka felé folyt. A férfi igyekezett nem tudomást venni a horrorisztikus látványról. Ehelyett a száloptikás kameráért nyúlt, melyet a nagy tűvel készített lyukon bevezetett saját hasüregébe. Továbbra sem érzett fájdalmat, inkább csak valami csiklandozás-féleséget. Az egyik képernyőre pillantva megfigyelhette saját testét belülről, a vékony vezeték végére szerelt kamera saját fényforrással rendelkezett, kristálytisztán látszottak a rózsaszín, élénkpiros hajszálerekkel átszőtt nyálkahártyák, ahogy a belek tekeregtek. George a saját hasára nézett, ahogy a száloptikás kamera drótja hol bemélyítette, hogy kifelé húzta a bőrt, az izmokat, aztán a képernyőre, az undorítóan mozgó belsőségekre. Öklendezni kezdett. A rándulások hatására a kamera vezetéke beleakadt valamelyik bélszakaszába, ez a bódító szerek ellenére is éles fájdalomként hasított a férfi tudatába. Nem bírta tovább, előre-oldalra hajolt, és végigrókázta a fogorvosi szék melletti padlót, majd falfehérré vált arccal, hideg verítéktől gyöngyöző homlokkal, hidegrázástól remegve hátradőlt, hogy aztán jótékonyan elájulhasson. George magához tért. Amint kinyitotta szemeit, a beleit mutató képernyőre vetült pillantása. Ezután hasára nézett, a drót még mindig kilógott belőle. A férfi nem tudta, mennyi ideig volt öntudatlan. Abban azonban biztosnak érezte magát, hogy elmúlt mind az alkoholnak, mind a helyi érzéstelenítőnek a hatása. Szörnyen irritálta, ahogy óvatosan, milliméterről milliméterre húzta ki magából a kamera véressé-nyálkássá vált vezetékét. Nem sok híja volt, hogy újra elájuljon. De végre sikerült, kijött az eszköz. George lefertőtlenítette, majd gézzel leragasztotta a sebet. A véres hentesmunka után kénytelen volt hátradőlni, és mélyeket lélegezve elérni, hogy a béka segge alatt lévő vérnyomása normalizálódjék valamelyest. Csak ezután állt neki feltakarítani testnedveit az orvosi szék környékéről. - Nyámnyila kis pöcs vagyok – morogta eközben. – Mit csinálnék, ha komolyan meg kellene műtenem magam? – tette fel a költői kérdést. Bele is borzongott, ahogy elképzelte, hogy mondjuk egy baleset után össze kell varrnia saját magát. – Muszáj még gyakorolnom magamon. A petesejtek hamarosan beültethető állapotba kerülnek… – nagyot sóhajtott erre a gondolatra, de némi pihenés után újra beült az orvosi székbe, és kezébe fogta a műszereket. 47. - Gyere, drágám, szeretnénk mutatni neked valamit! – kiáltott a falu szélső házai közül a földeken dolgozó Carl felé párja, Kate. - Tartok egy kis ebédszünetet – mosolygott kínai társaira az amerikai férfi, majd letette a kapát, és nem túl sietősen, de azért nem is komótosan, elindult szerelme felé. Mialatt a néhány száz métert megtette, pillantásával felmérte a falu határában zöldellőaranyló termőföldeket, gyümölcsösöket, a település ugyan csupán középkori technológiával, de mégis szépen rendben tartott házait, és a köztük magasodó, fából ácsolt tornyot. Ez utóbbit a faluőrség használja, mielőbb felfedezendő a közeledő idegeneket. Az utóbbi hónapokban azonban tovább fogyatkozott a fegyveres erők munkája, mind a fosztogató szándékú behatolók, mind a menekültek száma minimálisra csökkent. Amilyen állapotokat találtak felderítő útjaik során a közeli településeken, Carl ezen nem is csodálkozott túlzottan, hiszen mindenfelé rengeteg volt a halott. Ami viszont sokkal mélyebben lenyűgözte, az a tudósnők kreativitása, tettrekészsége, hatalmas ismeretanyaga volt. A városokban begyűjtött alkatrészekből, jórészt elektronikai hulladékokból rengeteg hasznos dolgot barkácsoltak a falu számára, mindezt a szintén helyben összeeszkábált vízerőművel előállított villamossággal táplálták. Fényűzőnek, luxus-

67






színvonalúnak persze semmiképp se lehetett volna nevezni a technikai színvonalat, de azért érezhetőbben kényelmesebbé tette a falusiak életét. A lányok most az őrtornyot állították a tudomány szolgálatába. A tetőszerkezetére különféle méretű, alakú, szintén házilag barkácsolt antennákat szereltek, melyek minden égtáj irányába meredeztek. Lefelé pedig kábelkötegek futottak, melyek az egyik szomszédos épületben tűntek el. Carl eközben odaért szerelméhez, szenvedélyesen megcsókolta Kathleent, majd derekát átkarolva éppen annak a bizonyos épületnek az irányában indultak tovább. Útközben a férfi másik kezét óvatosan a nő immár szemmel láthatóan dudorodó pocakjára helyezte. - És hogy van a mi kis picurkánk? – érdeklődött mosolyogva-elérzékenyülve. Nem tudta ugyan, mennyire lesz jó apa, a titkosügynöki múltjában nem sok helye akadt az érzelmeknek, a törődésnek, de azóta sokat változott, talán jó irányban. - Úgy gondolom, jól, bár ahhoz még nem elég nagy, hogy látványosan a tudtunkra adhassa azt, hogy ő is ott van ám. Persze már ez sem sok idő… - Nagyon várom már, hogy megszülessen! Biztos ugyanolyan szép és okos lesz, mint az anyukája, és remélhetőleg nem rám fog hasonlítani… - Ne becsméreld már magad! – vált szigorúbbá Kate hangja. – Te is egy nagyszerű ember vagy! - Igenis! – szalutált Carl viccelődve. – Köszönöm. És szeretlek is! – ekkor ismét megcsókolta a nőt, aki már rég a felesége lett volna, ha bármiféle hivatalos szerv is működésben marad száz kilométeres körzetben. Persze papírok nélkül is házastársaknak tartották magukat. Eközben beléptek az ominózus épületbe, ahol a kábelköteg egy méretes asztalra tekergett fel, és különféle gombokkal, billentyűkkel, csúszkákkal felszerelt idomtalan műszerek belsejében tűnt el. Ezekre nem lehetett volna ráfogni, hogy az ipari formatervezés csúcsát képviselték, persze nem is ez volt a cél, hiszen jóformán egymáshoz forrasztott, bontott alkatrészek halmazáról volt csupán szó. Az asztalnál Xiu ült egy széken, és a gombokkal babrált. Amint észrevette, hogy ki érkezett, ő is mosolyogva felállt, Carlhoz lépett, és jó barátként megpuszilta. A férfi viszonozta ezt. - Mit ügyködtök itt benn a sötétben? – kérdezte végül Carl kíváncsian. - Elkészült a rádió – jelentette ki Xiu. – De még nem kapcsoltuk be, gondoltuk, te is kíváncsi leszel a főpróbára. - Ez abszolút így is van – erősítette meg a férfi. – Jó lenne befogni valami bizalomgerjesztő adást. - Nos, mindjárt meglátjuk. A kínai nő átbillentett néhány kapcsolót, a készülékeken fények gyúltak ki, a hangszórókból pedig statikus zörej tört elő. Xiu bizonyos gombokat óvatosan tekergetve változtatgatta a hullámhosszokat, illetve, hogy melyik antennára érkező jeleket akarja éppen hallhatóvá alakítva vizsgálni. Elég sokáig kísérletezgetett, de csak annyit ért el, hogy a sistergés jellege változott folytonosan. - Nem értem – vonta meg végül vállát Xiu. – Pedig a készülék biztosan jó, százszor is leellenőriztünk minden egyes alkatrészt! - Lehet, hogy a környéken nincsenek működő rádióadók – vetette fel Carl. - Na de több ezer kilométeres körzetben egyetlen egy sem? – hördült fel Xiu. – Hiszen az antennáink képesek fogni az összes szokásos hullámtartományt, még a régimódi hosszúhullámokat is, amelyek messzire terjednek, sőt még az ionoszféráról is visszaverődnek, így jóformán kontinensek közötti kapcsolattartást is lehetővé tesznek! A rádióamatőrök által használt sávok is üresek voltak.

68






- Ez így valóban sokkal furcsább – bólintott a férfi. – És mi van, ha nem mindenhol élnek olyan ezermester tudósok, mint ti, akik képesek erőművet építeni néhány fadarabból és drótból? Márpedig áram nélkül senki sem tud rádiózni… - Ebben igazad lehet. - De azért szerintem ne adjátok fel a keresést. Rendszeresen meg kell kísérelni, különböző napszakokban, hátha vannak olyan adók, amelyek csak időszakosan képesek üzemelni. - Rendben, nem adjuk fel – Xiu sóhajtott, arcán nem tükröződött túlzott lelkesedés. Titokban azt remélte, hogy elsőre sikerülni fog valami adást befogni, mindegy, hogy mit, csak valamit. - És valami mással is megpróbálkozhatnánk. Ugyanis a rádiónk nem csak fogadni, hanem sugározni is tud jeleket. Igaz, ehhez több energia kell, és olyankor le kellene kapcsolnunk minden más fogyasztót a faluban, de elvileg üzenhetnénk a világnak – fejtegette Kate. - Mit akartok mondani? – kérdezte Carl. - Nem is tudom, lelkesíteni azokat, akik esetleg hallják az adást, hogy nincsenek egyedül. Vagy felszólítani őket, hogy ha válaszolni nem is tudnak, jöjjenek el hozzánk, és együtt folytassuk a civilizáció visszaállítását. Xiu már nyúlt is egyik kezével a mikrofon, a másikkal egy kapcsoló felé. - Várjatok egy kicsit! – kiáltott fel a férfi talán túlzottan is határozottan. Aztán észbe kapott. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni titeket. Csak hát az ügynök-múltam… Egyszerűen nem szabad megadni a pontos helyünket, mert honnan tudhatjátok, hogy mindenki jószándékú-e, akinek a birtokában van esetleg egy működőképes elemes rádió, és véletlenül pont akkor kapcsolja be, amikor mi sugárzunk. - Ez igaz… De akkor mit csináljunk? - A legjobb, ami eszembe jut, ha valamelyik közeli, de még csak nem is szomszédos települést adjuk meg, és odaküldünk valakit, aki biztos rejtekhelyről figyelné, hogy milyen fazonok jelennek meg a megjelölt helyen, időben. Így valamennyire meg lehetne szűrni őket. - Akkor egyelőre halasszuk el az adást – ismerte el a férfi igazát Kate. – Ki kell néznünk egy megfelelő helyszínt, amit utána bemondhatunk a rádióban. - Addig is időnként végigpásztázom a hullámhosszokat, hátha… – fűzte hozzá Xiu. - Rendben. Imádlak titeket! – mosolygott a nőkre Carl, majd párját, Kate-et meg is csókolta. – De most már mennem kell vissza a földekre, nehogy a társaim szóvá tegyék, hogy meglógok a munka elől… Este találkozunk! 48. A fényűzően felszerelt, és minden földi jóval teletömött raktárakkal rendelkező földalatti atombunkerban nyomott volt a hangulat a kristálycsillár alatti hatalmas, kerek asztal körül. Senkinek sem akaródzott elkezdeni a beszámolót. Hosszúra nyúlt a kínos, feszélyező csend. A milliárdos oligarchák tányérjaikat fixírozták, csak időnként, lopva pillantottak társaikra. Végül egyikük hangosan felsóhajtott, és szavakkal is megtörte a csendet. - Nos, nem sikerült elérnem egyetlen felszíni összekötőmet sem – vallotta be. – Igazából még a telefonvonalak sem üzemelnek. El nem tudom képzelni, mi történhetett. - Én is eljutottam a süket telefonok problematikájáig – legyintett kezével egy másik. – De nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Megbíztam az egyik testőröm, hogy menjen fel a felszínre, és nézzen körül, próbálja személyesen megkeresni az összekötőt. - És mi történt? – kérdezte valaki kíváncsian. - Az emberem fel is ment, én pedig vártam. Egyre türelmetlenebbül. Végül meguntam, és olyasmire ragadtattam magam, amire már rég nem. Elhatároztam, hogy magam intézem el az ügyet. Úgyhogy felmentem a lifttel, de amikor kinyílt az ajtó, azt hittem, egy rossz álomba csöppentem. A felhőkarcolónk hallját a felismerhetetlenségig megrongálták, minden

69






mozdíthatót elloptak, az üvegek betörve, a padlón eldobált szemét, és ha jól gondolom, mi volt az, akkor emberi ürülék és vizelet. Gondolhatják, majd’ felfordult a gyomrom. De erőt vettem magamon, és elhagytam az épületet – végignézett a többieken, szemükben kíváncsiság, izgalom csillogott, várták a folytatást. – Hát, odakinn már végképp nem hittem el, amit látok. A környező toronyházak ablakai betörve, némelyik teljesen kiégve meredt az ég felé. A mindig forgalmas út kihalt volt, kiégett, kiberhelt autóroncsok hevertek csak szerteszét, valamint holttestek, holttestek tucatszám. Egyikükben felismertem a felderítésre küldött testőröm. Rendőrségnek, katonaságnak nyoma sem volt, de még sima járókelőknek sem. Meglehetősen nyomasztani kezdett egy kellemetlen érzés, miszerint figyelnek. Az utcasarok mögül elő is rontott egy suhancokból álló banda, vascsövekkel hadonászva rohantak felém, és valami olyasmit kiabáltak, hogy vagy odaadom mindenem, vagy megdöglök. Hát, nem vártam tovább, sarkon fordultam, és rohantam én is vissza a lift felé, ahogy bírtam. Épphogy csak bezárult mögöttem a páncélajtó, már hallottam is a vascsövek dörömbölését kívülről. Hajszál híján úsztam csak meg, hogy azok a nyálas kis ficsúrok lemészároljanak. Engem, több nemzetközi bank főrészvényesét! – háborgott. - Ez valóban borzasztó! – érzett együtt egy újabb felszólaló. – Ezek szerint, azok alapján, ami láttál, lehetséges, hogy a tőzsdék és bankok sem működnek? Ilyen nem fordult elő az utóbbi legalább 2000 évben… – hitetlenkedett. - Nem tartom valószínűnek, hogy bármi is működne, ha New York előkelő belvárosi negyede is úgy néz ki, mint egy háborús övezet vegyi támadás után… – bólintott az előző szóló. - De akkor mi lesz velünk, és a vagyonunkkal? – adott hangot rettenetes gondolatának egyikük. - A körülmények ismeretében elképzelhető, hogy senki sem maradt odafönn, aki érvényt tudna szerezni tulajdonjogunknak a világ minden ingó és ingatlan vagyona, erőforrása fölött – aki ezt mondta, nem éppen örömmel öntötte szavakba borús gondolatait. – Lehetséges, hogy ezt az utolsó gazdasági válságot eltúloztuk. És rögtön, miután minden a miénk lett, el is vesztettünk mindent. - Azért ne szaladjon ennyire előre, kolléga! – figyelmeztette őt a társaság vezetője. – Egyelőre csak azt tudjuk, hogy az óvóhelyünk egyutcányi körzetében történt valami megmagyarázhatatlan katasztrófa. De ez nem jelenti azt, hogy ne szabadíthatna fel minket mondjuk az Egyesült Államok valamelyik vidéken állomásozó hadteste. Várjunk még egy kicsit. Aztán, majd ha normalizálódik odafönn a helyzet, bemutatjuk a dokumentumokat, melyek tanúsítják, hogy minden a miénk. Ebben maradtak. Igyekeztek bizakodni. Egyből jobb étvággyal láttak neki a kaviáros szendvicseknek. Persze attól még, hogy nem beszéltek tovább róla, borúsabb gondolataik ott kísértettek tudatuk hátsó fertályaiban. 49. George Went ismét az önműtétekhez használt, praktikusan állítható fogorvosi székben feküdt. Testét kamerák pásztázták, melyek képei a szék köré rögzített monitorokon megjelenve segítették a férfit munkájában. Mellette egy tálcán orvosi eszközök sora feküdt szabályos rendben. Az űrhajós roppant feszültséget érzett, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz sikeresen végigcsinálni, amit korábban nem esett nehezére elképzelni, és elbizakodott módon belefogni a megvalósításba. De egy bizonyos ponton túlról már nem volt visszatérés. Végigfutott tekintetével a monitorokon, meglehetősen szokatlan látványt nyújtott a viszonylag vékony férfitest az abnormálisan hatalmasra nőtt hassal. Amiből már szemmel

70






láthatóan ki akartak szabadulni a pici babák, hiszen ahogy rúgkapáltak, talpaik lenyomata rendszeresen kidudorodott George hasfalán. A férfi a császármetszéshez használandó szikékre pillantott, bele is borzongott a gondolatba, hogy hamarosan saját magát kell felszabdalnia, félrekapta tekintetét, és igyekezett másfelé terelni figyelmét. Visszaemlékezett, hogy amikor eszébe jutott, hogy saját magán mesterséges megtermékenyítést alkalmazva tehetne szert utódokra, segítőtársakra, mennyire naivan egyszerűnek képzelte az egész folyamat megvalósíthatóságát. De már akkor óriási nehézségekbe ütközött, amikor pusztán egy vékony száloptikás kamerával próbálta meg felderíteni saját hasüregét belülről. Mindig megszédült, elfogta az émelygés, amikor vér, belső szervek látványával szembesült. Már ekkor eltöprengett rajta, hogy tényleg belevágjone a projektbe, de végül a társaság utáni vágya erősebbnek bizonyult. Újra és újra saját magába vezette a kamera kábelét, mígnem kezdte megszokni a látványt, érzést. Orvosi szakirodalma segítségével megkereste, kiválasztotta a megfelelő helyszínt a beültetéshez, és amíg a kémcsövekben megtermékenyített néhány felolvasztott petesejtet megtette osztódásának, differenciálódásának néhány kezdeti lépését, ő szorgalmasan gyakorolt, többször is elpróbálva a teljes folyamatot. Végül megtörtént a petesejtek bélfalakra történő beültetése. Ezután még néhányszor bevezette a kamerát, meggyőződni róla, hogy megtapadtak-e a petesejtek, kettő rendben lévőnek is tűnt. Innentől kezdve már nem bolygatta hasüregét, nehogy véletlenül is megsértse valamelyik embriót. Csupán ultrahanggal ellenőrizte időnként, hogy minden rendben van-e. Ez legalább nem járt se vérrel, se egyéb kellemetlenséggel, és szerencsére rendellenességet sem tapasztalt, már amennyire laikus szemmel meg tudta állapítani. Szorgalmasan szedte a megfelelő női hormonokat, és látogatta hányingerrel küszködve a mosdót, jó néhányszor tele is rókázva a WC-csészét. Persze ezzel nem volt sok gondja, elvégre még alkoholista hajléktalan korából meglehetősen ismerős volt neki a gyomortartalom ürülésével végződő émelygés. Azonban ahogy múltak a napok, hetek, hónapok, úgy vált egyre feszültebbé a rá váró műtét gondolatától. Számítógépes szimulációk segítségével, elméletben mindenre felkészült, de sejtette, hogy a valóság korántsem lesz annyira egyszerű, zökkenőmentes. George gondolataiban visszaérkezett a jelenbe, tekintete újra a szikéket pásztázta, fejét csóválva nagyot sóhajtott, majd steril gumikesztyűt húzott, és egy érzéstelenítő folyadékkal teli fecskendő után nyúlt. Hasfalát már korábban bekente fertőtlenítővel, és alkoholos filctollal rárajzolta a tervezett bemetszés vonalát is. Most eme vonal két oldalán körbe, egyenletes távolságokban a bőre alá szúrta a tűt, és befecskendezett az orvosi könyvekből előre kinézett mennyiségű fájdalomcsillapítót. Várt egy kicsit, aztán megcsipkedte a bőrt, nem érzett semmit. Újfent sóhajtott, és egy szikét vett kezébe. Amikor a hegyes, éles fémeszközt bőréhez nyomta, azonnal apró vérpötty serkedt a szúrás helyén. George kezében már ettől megremegett a szerszám, de természetesen tisztában volt vele, hogy ha nem veszi ki kifejlődött magzatait hasüregéből, nem csak azok, hanem idővel ő maga is bele fog halni. Ez fokozta elszántságát, hogy a szikét enyhén megnyomva végighúzza a tollal rajzolt vonalon. Igyekezett nem túl mélyre vágni, hogy a szakirodalom utasításainak megfelelően először csak a kötőszöveteket nyissa fel. Ekkor már bőségesen szivárgott vér a sebből. De ez még mindig csupán a kezdet volt. George ujjaival benyúlt a vágásba, és óvatosan félrehúzta a bőrt, valamint az alatta lévő szöveteket. Feltárultak a hasizmai, melyek néhány apróbb bevágástól eltekintve nagyrészt sértetlennek tűntek. A férfi ebből megállapíthatta, hogy sikerült megfelelő mélységben felvágnia saját magát. Távolról ollóra emlékeztető, szorító lapocskákban végződő eszközzel több helyen megfogta a kötőszövetet, aztán oldalt húzva rögzítette a szerszámokat, így szabaddá téve a helyet a további műveletek számára. Az érzéstelenítővel alaposan beinjekciózta hasizmait is, mielőtt az izomkötegek között benyúlva mélyebbre hatolt volna. Természetesen a belei és a magzatburkok között dolgozva

71






is masszív adag fájdalomcsillapító beadásával kezdte. Elővigyázatosságának köszönhetően túlzott fájdalma nem volt, inkább csak tompa nyomásra, csiklandozásra emlékeztető érzést keltett benne kezének mozgatása. Ettől függetlenül a horrorisztikus látvány megtette hatását, George homlokát kiverte a hideg veríték, szaporán, kapkodva lélegzett, szemei előtt időnként elhomályosult a világ, és folyton azon küszködött, hogy csak bírja ki rókázás nélkül, mivel vélhetően nem volna túl steril dolog belehányni a saját felnyitott hasüregébe… És a java még mindig hátra volt. Fel kellett nyitnia a magzatburkokat, kiemelni a babákat, meggyőződni róla, hogy kapnak-e levegőt, felsírnak-e, elvágni-elkötni a köldökzsinórt, utána melegen bepólyálni, és a fogorvosi szék mellé készített ágyacskákba helyezni őket. Aztán saját magát ellátni. Eltávolítani a visszamaradt felesleges szöveteket, összevarrni a keletkezett sebeket, még egyszer lefertőtleníteni mindent. Elképesztően nehéz, kemény, idegőrlő, hosszantartó meló volt, George maga is csodálkozott, hogy képes volt végigcsinálni. Amikor az utolsó öltéssel végzett a hasfalán, erőtlenül ejtette maga mellé karjait, a cérna elvágásához használt olló hangosan koppant a műtő fémpadlóján. A férfi körbepillantott, a széken, a padlón, az orvosi eszközös tálcán tocsogott a magzatvízzel keveredő vér, ezekben köldökzsinór-darabok, mindenféle hártyák és egyéb émelyítő dolgok úszkáltak, eszméletlenül fertelmes látványt nyújtott az egész. George végül felpillantott a monitorokra, ezeken jól látszott a hasát éktelenítő vastag vörös vágásnyom, vértől iszamós kezei, valamint halottsápadt arca. Immár semmi sem tartotta vissza, hogy elhányja magát, tovább gazdagítva a padlót borító horrorisztikus kotyvalékot. Megkönnyebbülten ájult el. Azt nem tudta, mennyi idő után tért magához, de a hasán végzett műtét helye kegyetlenül sajgott, bizonyosságot szolgáltatva róla, hogy mindaz, amire halványan emlékezett, nem csupán rossz álom volt. Viszont a két baba is ott volt, a körülmények ellenére egészen békésen gőgicséltek kiságyukban. George tudta, hogy meg kell mosdatnia őket, és bizonyosan az anyatejet utánzó tápoldatra is szükségük lenne már, így gyorsan beszurkálta hasát némi fájdalomcsillapító injekcióval, szájon keresztül is bevett néhány ilyen hatású tablettát, majd nehézkesen vonszolva magát a dolgára csoszogott. Az adott neki erőt, hogy tudta, a nehezén már túlvan, és a babákra pillantva még elmosolyodnia is sikerült, azt gondolván: megérte. 50. Carl letette a kapát, mellyel egészen késő délutánig – egy rövid ebédszünet kivételével – folyamatosan a falu gyümölcsösének gyomlálásában segédkezett. Már kezdett alkonyodni, így mindenki útnak indult hazafelé. A férfi épphogy csak elérte a falu szélső házait, amikor szembetalálta magát két fiával, amint vidáman fogócskáztak az utcákon. Carl végignézett a tíz- és nyolcéves srácon. Felismerte bennük mind saját, mind Kate vonásait. Természetesen mindketten nagyon aranyosak, virgoncak, és ha a szükség úgy hozta, okosak voltak. Így a férfi magától értetődően mindkettőt ugyanannyira is szerette. - Apu! Légyszi bújócskázz velünk! – kérték. - Nincs ehhez túl későn? Már mindjárt besötétedik – vetette ellen Carl. - Éppen ettől lesz izgalmasabb! – vágták rá azonnal a megcáfolhatatlan ellenvetést. Carl visszaemlékezett rá, hogy gyerekkorában ő is akkor tartotta a legélvezetesebbnek a bújócskázást, amikor a félhomály, vagy egyenesen a sötétség segítette rejtőzködését. Így végül beleegyezett a mókába. A gyerekek a házak, kertek, kerítések, fák, bokrok nyújtotta rejtőzködési lehetőségeket maradéktalanul kihasználva tették próbára apjuk titkosügynöki képességeit. Carl bevallottan hasznát is vette ezirányú tapasztalatainak, a srácok nem könnyítették meg dolgát kreatív búvóhely-választásukkal.

72






Ahogy fokozatosan sötétedett, sorra gyúltak halvány fények a házak ablakaiban, de ezek nagy része gyertya- vagy olajmécses-láng volt, elektromos világítás csak kevés helyen üzemelt, az utcák pedig kivilágítatlanok voltak. Így Carl feladata, hogy rátaláljon rejtőzködő gyerekeire, egyre nehezebbé vált. Miközben kutakodott, ezen is elgondolkodott. „Amikor jó tíz éve Kate és Xiu kis vízerőművet építettek a falu határában, abban reménykedtem, hogy van esélyünk újra használatba venni a civilizáció korábban oly természetesnek vett vívmányait. Több kiruccanást is tettünk a környező városokba, hogy elektromos készülékeket, vagy legalább azok hasznosítható alkatrészeit összegyűjtsük, hogy azokból a lányok különfélek kütyüket építhessenek. Eleinte voltak is előrelépések, de aztán egyre nehézkesebbé vált a dolog. A városokban elektromosság híján semmire sem tudták használni ezeket a készülékeket, így a huligánok lassan de biztosan tönkretettek mindent, ami hozzáértő kezekben még kincset érhetett volna. Mivel a faluban semmilyen modernebbnek nevezhető gyártási technológia nem állt rendelkezésre, így a kis vízerőműben termelt áramot is egyre kevésbé tudtuk felhasználni. Ahogy kiégtek a házakban a régi izzók, úgy kellett fokozatosan ismét a gyertyák és mécsesek használatára átállni. Hiszen helyileg még egy ósdinak számító wolframszálas villanykörtét sem tudnánk összebarkácsolni.” Kate és Xiu a rádióállomás vezérlőtermében tartózkodtak. Miközben Kate lassan tekergette a hullámhossz-szabályzót, mindketten megfeszített figyelemmel meredtek az asztalra állított hangszóróra, amelyből szabálytalan, folytonosan váltakozó sistergés és sípolás tört elő. Amint a befogható hullámhossz-tartomány végére értek, az amerikai nő kikapcsolta a készüléket. Arckifejezésén a beletörődésbe már alig-alig vegyült némi csalódottság. - Megint semmi – öntötte tömören szavakba Xiu. - Évek óta semmi – bólintott egyetértően Kate. - Pedig miután megépítettük a rádiót, történt néhány bizakodásra okot adó eset. Fogni ugyan nem sikerült semmit, de amikor mi sugároztunk üzenetet, többször is megjelent néhány fő a szomszédos városokban kijelölt találkozóhelyeken. A legtöbbjük falunk lakójává vált, azóta is segítenek, amiben tudnak. - Nem mintha olyan változatosan sokféle tennivaló akadna itt. Csak ami a földműveléssel, állattenyésztéssel, erdőgazdálkodással, élelmiszerek és egyszerűbb használati tárgyak, munkaeszközök előállításával foglalkozik. Puszta létfenntartás. Szinte minden elveszett, amit korábban civilizációnak, kultúrának neveztünk. És a felhívásainkra sem reagál már senki évek óta – panaszkodott Kate. - Nézd a dolgok jó oldalát! – próbálta felvidítani Xiu. – Nemcsak hogy élünk, van hol laknunk, van mit ennünk, hanem még barátaink, családunk is van. - Ez igaz – mosolyodott el Kate is. – Menjünk is, nézzük meg, mit csinálnak. Amint Carl észrevette a fiai keresgélése közben, hogy kinyílik a rádióállomás épületének ajtaja, és megjelenik benne szerelme és annak barátnője, azonnal odament, eközben kiáltásaival előcsalogatta gyermekeit, hogy most már vége a mókának mára, jöjjenek köszönni anyunak. A férfi megcsókolta élettársát-feleségét, aztán boldog családként vonultak saját házukba. 51. A New York alá épített titkos luxusbunkerban sötétség uralkodott. Ha lett volna bárki is, aki be tudott volna jutni oda, és netán még valamilyen fényforrást is visz magával, kísérteties látványban lehetett volna része. A hatalmas kristálycsillárt por és pókháló lepte el, alatta a kézzel faragott fából készült asztalt szintén. Körülötte a kényelmes, díszes székekben körülbelül kéttucatnyi csontváz

73






fehérlett elegáns öltözékben. A csontujjakon aranygyűrűk, a nyakcsigolyákon vastag aranyláncok csüngtek. Miután kifogyott a bunker energiatermelő egységeiből az üzemanyag, bent pedig sötét, hideg és nyirkos lett, kijutni viszont továbbra sem tudtak, a milliárdosok ráeszméltek, hogy hiába volt megtömve nemesfémekkel és drágakövekkel az óvóhely számos páncélterme, mindezzel semmire se mentek egy olyan világban, ahol nincs senki és semmi, akit és amit megvehetnének ebből a hatalmas vagyonból. Szinte sokkolta őket a felismerés, hogy mégsem mindenhatóak. Így arra az elhatározásra jutottak, hogy legjobb lesz kollektív öngyilkosságot elkövetniük. Ezt véghez is vitték. Helyes döntés volt, csupáncsak elkéstek vele néhány évetévtizedet. Ha akkor teszik meg, amikor még nem döntötték romba a világgazdaságot, nagy szolgálatot tettek volna az emberiségnek… 52. - Már csak néhány méter! – nyögte az erőlködéstől elfúló hangon George. Ahogy a két másik űrruhás alakra pillantott, sisakjaik üvegén keresztül is jól kivehető volt, hogy ők is alig bírják már a súlyos terhet, amit cipelnek. A férfi összeszorította fogait, és szaporán lélegezve megtett pár lépést az eredeti expedíciós űrhajó egyik segédhajtóművének „apró”, a földinél jóval csekélyebb marsi gravitációs mezőben mindössze egy mázsát nyomó alkatrészével. Két munkatársa szintén utolsó erejét összeszedve lépkedett utána. Végre odaértek az egykori űrhajó kutatómoduljához, és letehették terhüket. Nehézkesen kinyújtózkodva ropogtatták csontjaikat, és próbálták normális üteműre csökkenteni légzésük sebességét. Eközben végignéztek a modulon. Eredeti alakját talán már a tervezője sem tudta volna kihámozni a külsejéhez hegesztett számtalan toldalék alatt. A baleset óta eltelt évek során George – később két gyermeke segítségével – szabályos hatszög alakban tartóelemeket rögzített a modul oldalára, ezekre függesztették fel a nagy űrhajóról még éppen kezelhető méretű darabokban leszerelt segédhajtóműveket. Ezeket vastag csövek kötötték össze a szintén a modul falaira rögzített üzemanyag-tartályokkal. - Tényleg ez az utolsó alkatrész, és készen vagyunk? – kérdezte már-már hitetlenkedve Mary. - Igen, csillagocskám – becézte lányát gyengéden George. – Ha ezt beszereljük, akkor minden átalakítással kész vagyunk, amit a számítógépes tervezőprogram szükségesnek ítélt. - Akkor mire várunk még? – sürgette két családtagját Vicky. – Csináljuk meg, és induljunk azonnal! - Hova ez a nagy sietség? – kérdezte másik lányától George. – Elvégre már közel húsz éve itt vagyunk. Egy nap ide vagy oda, mit számít? - Nagyon is sokat! – akadékoskodott Victoria. – Ha nem a Föld szépségeiről meséltél volna folyamatosan, mióta az eszemet tudom, akkor talán nem vágynék el annyira erről a sivár helyről – vágta ki magát frappánsan a lány. - Igazad van, megértelek – bólintott a férfi. – De hát mi másról mesélhettem volna, ha ehhez a helyhez csak rossz emlékek fűznek? No persze rajtatok kívül… Váratlanul beugrott neki, hogy mennyire nehéz volt elmagyarázni a lányoknak, amikor már kicsit nagyobbak lettek, hogy hogyan kerülhettek ide, ha soha semmit se hallottak az anyukájukról. George átélt néhány kínos percet, mire sikerült gyerekek számára is emészthető formában előadnia a történetet. Eközben még bűntudatot is érzett, hogy mennyire önző dolog volt olyan életre ítélni őket, ahol nem hagyhatják el egy roncstelep közvetlen körzetét, és meg vannak fosztva az emberi társadalommal való érintkezés minden lehetőségétől. Ha már így alakult, igyekezett annyira jó szülő lenni, amennyire csak erejéből, tehetségéből telt. Tényleg imádta a lányait, de ennél többet nem tudott nyújtani, így megértette őket, hogy mielőbb szeretnék látni a Földet, a többi embert. Nem volt ezzel ő maga sem másként.

74






- Akkor folytathatjuk? – kérdezte végül George némi merengés után. A lányok bólintottak, és már akasztották is az emelőcsiga drótköteleit az utolsó alkatrészre. A férfi rácsimpaszkodott a kábel másik végére, és lassú, egyenletes mozdulatokkal a magasba emelte a szerkezetet. A lányok eközben felmásztak a kutatómodul oldalfalára, és irányították a hajtómű-darab útját. Amikor a megfelelő helyre került, rutinos mozdulatokkal odacsavarozták. Amint a rögzítés megvolt, mindhárman a vezérlést biztosító vezetékek megfelelő bekötéséhez láttak hozzá. A tudattól, hogy az utolsó darabon dolgoznak, olyannyira belelkesültek, hogy észre sem vették, hány óra telt el ezzel a munkával. Amint elkészültek, nem szóltak semmit, csak egymásra mosolyogva lemásztak a modul faláról, majd a zsilipen keresztül a belsejébe bújtak. Bent George azonnal odalépett a központi számítógéphez, és lenyomta a „teljes rendszerellenőrzés” ikonját a virtuális vezérlőpulton. A gép dolgozni kezdett, a teljes művelet idejét 3 órára becsülte. - Addig vacsorázzunk meg, és pihenjünk kicsit – javasolta a férfi, még a sisakmikrofonba beszélve, de már azon volt, hogy leoldozza magáról a külső munkálatokhoz nélkülözhetetlen védőfelszerelést. Lányai is hasonlóan cselekedtek. Amint lekerült róluk a szkafander, George mosolyogva gyönyörködött a két ifjú felnőtt hölgyben, akik – talán a gyengébb marsi gravitáció miatt – még karcsúbbak és nyurgábbak lettek, mint a földi lányok, de ettől függetlenül, vagy éppen emiatt, nagyon csinosak és szépek voltak. Az meg egyenesen őrjítő volt, ahogy a sisakjukat levéve előomlott hosszú, selymesen fénylő barna hajzuhataguk. Ha nem a saját lányai lettek volna, ő maga pedig fiatalabb lett volna, George biztos, hogy szerelmes lett volna. A lányok annak ellenére, hogy kétpetéjű ikrek voltak, meglehetősen hasonlítottak egymásra. A férfi büszke volt gyermekeire. Már csak annyit kívánhatott magának, hogy épségben visszajuttathassa kis családját a Földre, ahol ők is rátalálhatnak a boldogságra. A számítógép diszkrét szaggatott sípolással jelezte, amint elkészült a rendszerellenőrzéssel. A gép mindent rendben talált. A legénység 3 tagja egymásra nézett, szemeikben ugyan némi feszült izgalom tükröződött, de elszántak voltak. Egymásra tették tenyereiket, és így együtt nyomták meg az indítógombot, innentől a számítógépekre és a robotpilótára voltak bízva. A visszaszámlálás megindult. George reménykedett benne, hogy nem lesz gond, hiszen még az idefelé vezető úton megsemmisült a legtöbb helyzetmeghatározásra alkalmas eszköz, így jóformán csak egy rövid hatósugarú radar állt rendelkezésükre. Ki tudja, hány év (vagy talán évtized?) után eszébe jutott rémálma is, amikor az épp elkészült mentőcsónakot is meteortalálat éri, és mind meghalnak. De a férfi nem akart ünneprontó lenni, nem szólt semmit. Leültek, és székeikbe szíjazták magukat. A visszaszámlálás hamarosan nullához ért. Dübörgő zaj töltött be mindent, a modul vad remegésbe fogott, a hajtóművek rögzítései időnként bántóan hangosat pattantak-reccsentek, de az összeeszkábált űrhajó végül csak elszakadt a talajtól. A külső kamerák képein egyre kisebbé váltak a régi expedíciós hajó roncsai, aztán beleolvadtak a környező domborzati elemekbe. Amikor a monitorokon már látszott a bolygó gömb alakja, érezhetően csökkent a gravitációs terhelés is, a hajtóművek alacsonyabb fokozatra álltak át. Hamarosan elérkezett a pillanat, amikor végleg elszakadtak a Mars gravitációs mezejétől. A hajtóművek még néhány napon keresztül gyorsították az űrhajót, aztán kikapcsoltak, a lendületre bízva a Földig hátralévő távolság megtételét. Takarékoskodni kellett az üzemanyaggal, hiszen a számítások szerint a fékezés, a földkörüli pályára állás, végül a leszállás még roppant mennyiségeket fog igénybe venni. A sikeres start örömére a trió hatalmas bulit csapott, ami a kis űreszköz viszonylatában azt jelentette, hogy a legfinomabb konzerveket verték csapra, földi filmeket néztek, földi zenét hallgattak, énekeltek, nevettek, nagyon vidám volt a hangulat, amit immár az sem tudott beárnyékolni, hogy a Föld még néhány hónapnyi útra volt tőlük.

75






És a felszállást megelőző meteor-becsapódások is elmaradtak, George ezügyben is megkönnyebbülhetett. 53. A napok-hetek-hónapok lassan vánszorogtak a kis űreszköz belsejében, a Világegyetem feketesége változatlannak tűnt. A főképernyő középpontját egy kis fehér pötty foglalta el, a Föld. Kínosan lassan növekedett látszólagos mérete. Csak akkor kezdett el látványosabban terebélyesedni, amikor már mindössze egy hét volt hátra az út megtételére számított időből. Mivel a nagyteljesítményű radarok, rádióadók már az odaút során megsemmisültek, most csupán kis hatótávolságú berendezések álltak az asztronauták rendelkezésére. George bekapcsolta a rádiót, és a hullámhosszak közt keresgélve próbált valami adást elcsípni. Erőfeszítését nem koronázta siker. Így kikapcsolta a készüléket, úgy vélte, még bizonyosan túl távol vannak a bolygótól ahhoz, hogy az eszköz befoghassa a gyenge jeleket. De a férfi és két lánya nem igazán bírtak magukkal, nem tudtak úrrá lenni fokozódó izgatottságukon, így szinte folyton az irányító helyiségben tébláboltak, figyelték a kijelzők adatait, újra és újra bekapcsolták a rádiót, hogy végigpásztázzák a hullámhosszakat. Aludni is csak akkor vonultak el rövidebb időkre, amikor már nagyon erejük végét járták. Mivel más dolguk nem akadt, jobb híján a nagy kijelzőre vetített Föld képét csodálták. George honvággyal telve, a lányok pedig kíváncsi érdeklődéssel, hiszen ők saját tapasztalatból még nem tudhatták, mire számíthatnak odalenn. Amikor már csupán egynapnyira voltak úti céljuktól, George maga is leadott rádióüzeneteket, szerette volna elérni a NASA irányító-központját, vagy bármilyen más szervezetet, ami segítséget tud nyújtani a várhatóan nem problémamentes landolásban. Tanácstalansága egyre csak fokozódott, amikor semmilyen választ nem kapott. 54. Kate unott ábrázattal, mindenféle reménytől mentesen, rutinszerűen csavargatta saját tervezésű és építésű rádióállomásának hullámhossz-keresőjét. Szinte meghűlt a vér az ereiben, ledermedt a meglepetéstől, amikor emberi hangot hallott. Azonnal a hangrögzítő gombjára csapott, majd megbabonázva meredt a hangszóróra. Nem csupán az döbbentette meg, hogy adás érkezett, hanem az is, hogy miféle. Amint az üzenet véget ért, Kate izgatottan kirohant az épületből, és kiáltozva magához hívott mindenkit. Carl értetlenkedve sietett közelebb, rég nem látta már ilyen feldúltnak feleségét. De amikor a nő mindannyiukat beterelte a rádióadó épületébe, már sejtette, hogy valami fontos felfedezést tett. Így az izgatottság rá is átragadt. Végre Kate elindította a felvétel visszajátszását. - Itt George Went, a NASA Marskutató Kolonizációs Űrhajójának parancsnoka. A hajónk súlyosan sérült, csak részben irányított landolásra alkalmas. Segítséget kérek a kényszerleszálláshoz. Kérem, jelentkezzen valaki! Bárki! – sóhajtott végül a férfihang a mikrofonba. Ebből a hallgatóság helyesen azt a következtetést vonta le, hogy nyilván nem először ismétli meg mondandóját. - Mit akartok csinálni? – kérdezett rá Carl. - Az az én űrhajóm! – ragadtatta el magát Kate. – Vagyis, jobban mondva, én terveztem egészen sok berendezést, alkatrészt hozzá. Ha már a világ valószínűleg őskori szintre süllyedt vissza, és úgysem válaszol nekik senki, jó lenne hozzájutnunk ehhez a hajóhoz. Biztos tudnánk olyan modern technológiákat kinyerni belőle, ami hasznunkra lehetne, és talán lendületet kaphatna a civilizáció-újjáépítő munkásságunk is.

76






- Tehát válaszolunk? – kérdezte Xiu. - Szerintem először szavazzunk erről… 55. George lemondóan a pultra helyezte rövid hatósugarú rádió-adóvevőjének mikrofonját. Tanácstalanul megvonta vállát, amikor lányaira nézett. - Mi történhetett a Földön? – töprengett, majd eszébe jutott, hogy az odaútjuk során hallott még híreket valamiféle gazdasági válságról, de úgy volt vele, hogy számos válságon túllépet már az emberiség, miért ez lenne a kivétel. Most már elkezdett gyanakodni. A férfi ijedten összerezdült, amikor némi idő elteltével emberi hangok törtek elő a rádióhoz kapcsolt hangszóróból. - Marskutató Űrhajó, jelentkezz! - Itt vagyok! – kapta fel a mikrofont George. – Kihez van szerencsém? - Ez egy közösségi rádióállomás Kína északi részén. Én Kathleen Weisman vagyok, részt vettem az űrhajója tervezésében, építésében. Azóta azonban sok minden történt idelenn, nem feltétlenül pozitív értelemben. Én is jó messzire vetődtem a NASA-tól. - Gyanúsnak is találtam a rádiócsendet. Mégis, mi történt? - Erről majd akkor mesélnék, ha sikeresen földet ért. Most erre a műveletre kell koncentrálnia, azt a hajót nem ilyesmire tervezték… - Nem tudom, mit szólna, ha azt is látná, mi maradt abból a bizonyos hajóból… - Azt hiszem, jobb, ha én se kérdezem meg, mi történt, amíg nem landolnak… Nos, amennyiben ezidáig nem kapott jobb ajánlatot, megkísérelheti a leszállást a mellékelt koordinátákon, ebben a körzetben tudunk némi támogatást, segítséget nyújtani. George nem kíváncsiskodott tovább, de az eddigieknél is rosszabb előérzetek kerítették hatalmukba az emberiség sorsát illetően. Mivel nemhogy jobb, de semmilyen ajánlatot nem kapott ezen az egyen kívül, megbeszélték a tudósnővel az űrhajó legmegfelelőbb pályáját, hogy körülbelül a célzónában érhessenek földet. A férfi nem tudta garantálni az abszolút pontosságot, mivel alig voltak működőképes távérzékelő műszerek a hajón. De ha mást nem, igyekezni fog kézi vezérléssel betájolni Kínát. Már csupán néhány órányi út volt hátra a légkör felső határáig. George egyre izgatottabbá vált, végül beszíjazta magát a pilótaülésbe, és megmarkolta a kezelőszerveket. Felfokozott idegi állapotában fel sem tűnt neki, hogy izzadó tenyere szinte odatapadt a botkormányhoz. Az űrhajót úgy pozícionálta már napokkal korábban, a fékezés megkezdésekor, hogy a jármű hasa forduljon a Föld felé, így a fő hajtóművekkel tudott manőverezni. Amint megérezte, hogy a hajó megremeg az egyre sűrűsödő légkörben, és a levegő egyre hangosabban beszűrődő süvítését is tudomásul vette, erősebb fokozatra állította a hajtóműveket. George igyekezett olyan sok üzemanyagot tartalékolni a leszálláshoz, amennyit csak lehetett. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy sem az űrhajót, sőt annak moduljait sem a földihez hasonló erősségű gravitációs térben történő leszállásra tervezték, a nomád körülmények között elvégzett módosításokról nem is beszélve. Amennyire a hajtóművek bírták, igyekezett lassítani a zuhanáson, nehogy a légellenállás egyszerűen darabokra tépje a nem kifejezetten áramvonalas konstrukciót. Ez egyenlőre segített, a módszer működött, bár a hajótest borzasztóan remegett, recsegett-ropogott. A férfi – minden aggodalma ellenére – megkísérelt megnyugtatóan lányaira mosolyogni, hiszen látta arcukon a halálfélelmet. 56.

77






A faluban is lázas készülődés vette kezdetét. A tudósnők utasítására az összes rendelkezésre álló szekér elé befogták a lovakat, a középkori szállítóeszközökre vízzel töltött hordókat és néhány békebeli kézi szivattyút pakoltak, ha esetlegesen tűzoltás válna szükségessé. Ezen kívül némi szerszámot, orvosi felszerelést készítettek össze, valamint rengeteg fegyvert, hiszen nem tudhatták, pontosan hol fog leszállni az űrhajó, és lesz-e szükség az esetleges huligánok, csőcselék megregulázására. Már menetkészek voltak, amikor Xiu az égbolt egy pontjára mutatott. Egy apró, fénylő pont szemmel látható sebességgel zuhant, aztán a ragyogás még erősebbé vált, és látszólag lángcsóvát kezdett húzni, a jelenség üstökösre hasonlított. Kate szeme elé emelte az öreg távcsövet, megnyugodva győződött meg róla, hogy a leszállóegység még egy darabban van. Ráadásul még a megbeszélt pályát is követi nagyjából. A nő egy bizonyos irányba mutatott, hogy arra induljon a konvoj. Menet közben sem vette le szemét az űrhajóról. A légkör és a hajtóművek együttesen képesek voltak kellően lelassítani a zuhanást. Csakhogy George a műszerekre sandítva azt vette észre, hogy vészesen fogy az üzemanyag mennyisége, semmiképp se fog kitartani a felszínre érkezésig. Ahhoz viszont még túl gyorsan süllyedtek, hogy az ejtőernyőket is kinyithassa, valószínűleg egyszerűen letépte volna azokat a légáramlás. Kockáztatnia kellett. Újfent lányaira mosolygott, eközben maximális teljesítményre kapcsolta a fúvókákat. A hajótest hatalmasat rándult, egy pillanatra mintha még a zuhanás is abbamaradt volna. George ekkor nyomta meg az ejtőernyőket kioldó billentyűt. Mindez az utolsó pillanatban történt, ugyanis a hirtelen megterheléstől két hajtómű tartószerkezete is leszakadt, de végül is már mindegy volt, hiszen másodperceken belül az üzemanyag is kifogyott, és a többi motor is leállt. Kathleen-nek még a lélegzete is elakadt a rémülettől, amikor látta a távcsőben, hogy az űrhajó megrándul, egy pillanatra szinte megakad a levegőben, aztán lerobbannak a hajtóművek. De rögtön utána kinyílt több száz ejtőernyő, amelyek képesek voltak hordozni a hatalmas terhet. Innentől ugyan irányíthatatlanul, de békésen, szelíden billegve ereszkedett tovább a fémtest, amiről a nő hamar megállapította, hogy az eredeti űrhajónak mindössze egy nagyobb modulja, némileg átalakítva. A szél irányát és erősségét figyelembe véve a földiek is korrigálták konvojuk haladásának irányát, és arrafelé tartottak, amerre az ejtőernyőket ereszkedni látták. Az izgalom percről percre fokozódott, lent és odafönn is. A modul egy füves puszta kellős közepén ért földet, jókora döndüléssel, recsegve állapodott meg. A fémtest a hajtóművek leállása után kellően lehűlt a levegőben, így az odaérkező szekérkonvoj legénységének mindössze a két sérült hajtóműből kicsapó lángokat kellett megfékeznie. Kezdetleges eszközeikkel ez nem is bizonyult annyira egyszerű feladatnak, de a kitartó munka meghozta eredményét, a tüzet elfojtották. A modul rámpája lenyílt, három alak jelent meg a nyílásban, egy idősebb férfi és két fiatal lány. A jövevények döbbenten bámulták a szekerek körül sürgölődő, középkori szerszámokkal hadonászó, kezdetleges, saját készítésűnek tűnő ruhákba öltözött embereket. Kate felszaladt hozzájuk, bemutatkozott, és barátságosan üdvözölte őket. - Benézhetek? – kérdezte izgatottan a modul belseje felé mutatva. – Ha nem tévedek, ez a kutatóállomás. Én terveztem – mosolygott szerényen, de mégis büszkén. - Jöjjön csak – invitálta beljebb George. – Ha nem lett volna ez a modul, biztos nem éljük túl ott a Marson az utóbbi 20 évet a hajótörés után… Kate kérdő tekintetét látva a férfi kicsit részletesebben is beszámolt az odaút során történt balesetről, az azt követő nehézségekről, saját mesterséges megtermékenyítéséről, a hosszú évek munkájáról a modul felkészítését illetően, végül a visszaútról. Eközben a nő tekintetében, arckifejezésén a döbbenettel párhuzamosan egyre nagyobb elismerés tükröződött.

78






- Maga aztán igazán kitartó, talpraesett volt, hogy ilyen kilátástalan helyzetben is feltalálta magát – méltányolta Kate. - Nem volt azért mindig egyszerű, sokat gondolkodtam, hogy véget vessek-e az életemnek, de miután önző módon gyereket vállaltam, és megszülettek a lányaim, már nem tehettem. Amúgy, a kiképzésen a NASA-nál azt mondták, hogy vészhelyzetben jók a reakcióim, a problémamegoldó képességem… – George is igyekezett szerényen mosolyogva ezt az utolsó mondatot előadni. Ezt követően – cserébe – Kathleen is összefoglalta tömören, hogy miként akarták megölni találmánya miatt, hogyan menekültek, hogyan fulladt kudarcba a berendezés újjáépítésének kísérlete a kirobbanó lázongások, polgárháború miatt, és végül mi alapján sejtik úgy, hogy az emberiség nagy része elpusztult, de legalábbis őskori szintre süllyedt vissza. Most George-on volt a sor, hogy hitetlenkedve csóválja fejét. - Nem hittem volna, hogy az emberiség egyszer tényleg eljut oda, amivel néhány kiközösített társadalomtudós riogatott, hogy saját magunkat irtjuk ki… - Az egész emberiség talán nem hibás ebben – vélte Kate. – Azt olvastam még régen valahol, hogy a gazdasági-pénzügyi rendszert úgy tervezték meg, hogy a vagyonosok számára hajtson további hasznot. És hogy nem egyszer azért idéztek elő szándékosan gazdasági válságot, hogy a hatalmasok ebből még inkább megerősödve, meggazdagodva kerüljenek ki. Lehetséges, hogy most is valami hasonlót terveztek, csak „kicsit” túllőttek a célon… - Lehetséges… A hiba a rendszerben volt… – sommázta George. Eközben odaértek, ahová Kate vezette a többieket. A modul gépházában a nő szinte elérzékenyült, amint megpillantott, majd végigsimított egy nagyobb fémdobozt, melyet sértetlennek talált. - Ez micsoda? – kérdezte a férfi. - A találmányom egyetlen fennmaradt prototípusa, a gravitációs erőmű. Szinte a végtelenségig képes ingyen energiát szolgáltatni, a bolygó vezetői mégsem engedték, hogy az emberiség szolgálatába állíthassam. Pedig talán minden másként alakulhatott volna. - Ezek szerint én és a lányaim is az ön találmányának köszönhetjük az életünket. A hajótörés után ugyanis ebben az egyetlen modulban maradtak működőképesek az elektromos rendszerek. Ezek nélkül a puszta túlélésem is lehetetlenné vált volna, arról nem is beszélve, hogy a visszajutásra alkalmas eszközt építhessünk… - Én pedig önnek köszönöm, hogy visszahozta nekem. Idelenn annyira tönkretettek minden tudományos és ipari létesítményt a lázongások idején, hogy már hiányzik a technikai háttér egy ilyen fejlett berendezés újbóli létrehozásához. De most itt van, és a modulban az egyéb legmodernebb laboratóriumi felszerelések is rendelkezésre állnak. Ha az emberiség valaha is visszatér a technikai civilizáció korába, azt valószínűleg magának fogja köszönni, ezek a berendezések egy új korszak hajnalát jelenthetik. - Ismétlem, ha ön nem találja fel, nem jöhettem volna vissza. Szóval egyezzünk ki döntetlenben… – mosolyodott el még szélesebben George, eközben arra gondolt, bár nem arra számított, hogy egy félig kihalt, középkori szintre süllyedt világba fog hazatérni lányaival, de még így is sokkal több életlehetőség áll előttük, mintha örökké a Marson ragadtak volna. 57. A modult erős, állandó őrséggel vették körül a falusiak. Kate és Xiu vezetésével, a labor berendezéseit alkatrészek előállítására használva, lassan, fokozatosan építettek fel ipari létesítményeket, melyek már nagyobb mennyiségben tudták kielégíteni a szükségleteket. De mivel a Föld óriási, és nagyon kevés ember maradt a gigantikus romvárosok omladozó falai között, akiket be lehetett volna szervezni a munkába, így előreláthatólag évszázadokra lesz szükség, mire az emberiség képes lesz eltüntetni legutóbbi katasztrofális baklövése mementóit.

79




Regőczi Gergely

v1.00 : Budapest, 2013. 01. 06. v1.10 : Budapest, 2013. 01. 10.

80



Regőczi Gergely. Hiba a rendszerben. Sci-fi kisregény. Budapest 2013

Recommend Documents