Regőczi Gergely. Nagy Sötét Semmi. Filozofikus-romantikus sci-fi novella 2008

Regőczi Gergely Nagy Sötét Semmi Filozofikus-romantikus sci-fi novella

BUDAPEST 2008.



Regöczi Gergely: Nagy Sötét Semmi



Regőczi Gergely: Nagy Sötét Semmi. Filozofikus-romantikus sci-fi novella.© A mű adatai: Ötlet: Budapest, 2007. 11. 01. Novella írásának kezdete: Budapest, 2007. 11. 05. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2008. 10. 28. v1.10 : Budapest, 2008. 11. 05. Szavak száma: 11.066 Karakterek száma szóközök nélkül: 68.774 Karakterek száma szóközökkel: 79.844 Előszó és köszönetnyilvánítás: Nem is igazán sci-fi ez a novella, hiszen a leírt különös események tudományosan megmagyarázatlanok maradnak. Inkább valamiféle misztikus utópiának jellemezhetném, ahol szokásomhoz híven az emberi érzelmek játsszák a főszerepet, ahol a szeretetnek, önzetlenségnek le kell győznie a gyűlöletet és anyagiasságot. Végül köszönetet mondanék ihletem forrásának, aki nem más, mint egy kedves barátom, akivel 2007 őszén ismerkedtem meg a Magyar Író Akadémia előadás-sorozatán. Ő a neve kiírása nélkül is tudni fogja, hogy róla van szó. A történetemben tartalmilag idézett, némiképp módosított mese is tőle származik. Még egyszer köszönöm!

Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1






Valamikor a közeljövőben: Nem gondolkodott. Nem érzett. Nem foglalkozott vele, hogy élőlény-e vagy élettelen jelenség. Nem nevezte el magát. Nem tudta, honnan érkezik tápláléka. Nem tudta, mire képes. Nem voltak céljai. Nem akart semmit. Egyszerűen csak létezett. Időtlen idők óta. Hol erősebb volt, hol gyengébb. Most minden eddiginél hatalmasabbnak érzékelte magát. De erre az eredményre nem tudatos elemzés útján jutott. Mint ahogy az is csak valamiféle megfoghatatlan sugallat volt, hogy eljött az ő ideje… … Apuuuu! Mesélj nekem! – kérlelte szülőjét az ötéves Michael. Paul felnézett laptopjából, melyen munkahelye, a NASA számára igyekezett egy újfajta érzékelő-berendezést tervezni a következő műholdas Mars-expedícióhoz. Mivel a határidő meglehetősen szorította, nem igazán érzett kedvet a meséléshez. - Mit szólnál, ha holnap mesélnék, Prücsök? – próbálta leszerelni a srácot, abban bízva, hogy fia a következő napra elfelejti igényét. - Az úgy nem jó! Mese nélkül nem tudok aludni! – nyafogott a kisfiú. - De hát nem is jut eszembe semmi… – mentegetőzött apja, azt jótékony homályban hagyva, hogy nem is igen kívánja ilyesmivel terhelni amúgy is túlpörgetett agytekervényeit. - Na de légyszi-légyszi! – könyörgött tovább a lurkó. - Jól van – adta meg magát Paul, belátva, hogy hamarabb szabadul, ha mégis megerőlteti magát egy mese kiötlésével. Odaült fia ágya mellé, azonban továbbra sem jutott eszébe semmi, végül ez adta az ötletet a meglehetősen bugyuta történethez: - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Nagy Sötét Semmi… – rögtön el is akadt. - És hogy nézett ki? – kérdezett közbe Michael. - Fekete volt, alaktalan, és nem lehetett megfogni sem. Pont, mint a semmit… - És mit csinált? - Hát semmit… - Miért nem? - Azért, mert a semmi nem csinál semmit… És mivel a Nagy Sötét Semmi volt a legnagyobb semmi, a semmik királya, ő még annyit sem csinált egész nap, mint a kisebb semmik. Mivel nem történt vele semmi, hosszabb mesét nem is lehet mondani róla. Itt a vége, fuss el véle… – fejezte be a történetet. - Ez így nem ér, ez csalás! – kiabált Michael. – Ez nem is volt igazi mese! - Majd én mesélek neked – lépett be anyu is a szobába, tisztában lévén vele, hogy férje képtelen épkézláb meseötleteket kitalálni, hiszen folyton a műszaki mütyürjei járnak a fejében. - Köszönöm, szívem! – hálálkodott Paul, majd adott egy puszit fiának és feleségének is, aztán visszaült laptopja elé, folytatni a szenzor tervezését. … Csaba, mint minden reggel, most is hullafáradtan ébredt. Még ha este nyolckor feküdt is le, akkor sem volt képes hajnali ötkor összekaparni magát. Csakhogy muszáj volt. Várta a munka. A srác alig múlt húszéves, de máris úgy érezte, teljesen kiégett, élete értelmét vesztette. Irtózatos erőfeszítések árán kikászálódott az ágyból, erőtlen, csoszogó léptekkel beslattyogott a fürdőszobába. Felkapcsolta a villanyt. Az éles fény elvakította, hunyorogva nézett a tükörbe. Arca gyűrött volt, hosszú hullámos haja kócosan, szerteszét állt, szemeit

2






majd’ beragasztották a hatalmas csipák. Megeresztette a hideg vizet, megmosta arcát. A hidegtől megborzongott, de legalább kezdett felébredni. Megtörölte magát, a sok használattól elnyűtt, pókhálószerű törölközőt visszaakasztotta a rozsdás szögre. Gyors pillantást vetett a több helyütt megrepedt, letöredezett csempékre, a levert zománcú kádra, a csöpögő csapra, s megcsóválta fejét. „Az egész lakás ilyen ronda, lelakott – gondolta. – Jó lenne rendbe hozatni, de esélyem sincs rá. Örülök, ha a fizetésemből kijön a rezsi, na meg a kajám. Az is mázli, hogy saját lakásom lehet, örököltem nagyanyám után. A legtöbb ember csak hitelből képes venni… Ha én is erre kényszerülnék, vagy a törlesztést, vagy a rezsit, vagy a kaját nem tudnám fizetni. Jól is néznék ki…” Valóban, a többi helyiségben is az enyészet hasonló jelei fogadták. Az előszobában a nyolcvanas évekből fennmaradt kikopott linóleum, a nappaliban foltos padlószőnyeg, nyikorgó ajtajú beépített szekrény. Felöltözött jóformán egyetlen agyonhasznált farmerébe és pólójába. Újra átszelte a szinte üresen kongó lakást, melyben egyedül vegetálgatott. A konyhában is a szocializmus panel-lakberendezésének emlékei fogadták, az olcsó farostlemez szekrény és munkapult, műanyag mosogatótállal. Egy régi Lehel hűtő zörgött a sarokban. Kinyitotta. Nagyon kellett meresztenie szemét, hogy észrevegyen benne valamit. Egy bödön zsír volt az. Megkent vele néhány szelet száraz kenyeret, majd csapvízzel leöblítve, torz grimaszokat vágva, elmajszolta szegényes reggelijét. Hó vége felé már nem tellett többre. Hatkor indulnia kellett. Csak a város másik végén talált magának munkát, az utazás kereken két órát vett igénybe a hírhedt budapesti dugón keresztül. Az emberek úgy nyomorogtak a régi, zörgő-csattogó Ikarus buszon, akár a heringek. Nyár volt, már kora reggel érződött, hogy kánikula lesz. Az utasok közönyös, kiüresedett arccal meredtek a semmibe, szagolták egymás izzadt testét és a kintről beáradó tömény kipufogófüstöt. A sűrű szmog úgy elhomályosította az eget, hogy a Nap csupán opálos foltként törhetett át rajta. De az üvegházhatású gázok tömkelege miatt így is szinte elviselhetetlen hőt adott le. A városközponton áthaladva az átellenes külváros felé kissé javult a helyzet. Csökkent a szmog és gyorsult a közlekedés. Csaba hamarosan elhagyta a buszt, néhány megálló erejéig még át kellett szállnia villamosra. A hátralévő percek során utastársait tanulmányozta. Sok hozzá hasonló, valószínűleg munkába igyekvő, szegénynek tűnő, elgyötört arcú férfit és nőt látott. Megálltak egy piros lámpánál. Kibámult az ablakon. A villamos mellett vadonatúj, fekete Mercedes fékezett. A sofőr várakozás közben felmarkolta az anyósülésen heverő ’Profit’ című magazint, és elmélyülten tanulmányozta, még bólogatott is olvasás közben. Csak akkor kapott észbe, és adott gázt, amikor már rádudáltak, hogy zöld a lámpa. Csaba megcsóválta fejét. „Annyira anyagias lett a világ! Akinek nincs pénze, azért rohan utána, akinek van, az pedig azért, mert képtelen megelégedni azzal, amit addig összeharácsolt. Olvastam a statisztikákat, hogy manapság már alig tartanak esküvőket, de felesleges is, a házasságok nagy része úgyis válással végződik, a leggyakoribb válóok a pénz körüli vita. Személytelen, egyéjszakás kalandokból állnak az emberi kapcsolatok, a szerelem, szeretet fogalmának én is csak viszonzatlan formáját ismerem… Barátság is alig-alig létezik már, az ismerőseim, akiket a barátaimnak hittem, csak felszínesen voltak azok, mára mind lemorzsolódtak, elkapta őket is a kapitalizmus húsdarálója… Bánt, hogy egyedül maradtam, nincs kivel megosztanom gondolataim. De nem tudok mit tenni, megpróbálok alkalmazkodni, megkeményíteni szívem, hogy ne fájjon annyira az egyedüllét…” Amint gondolatai visszatértek a villamos belsejébe, pillantása az ablakkeretre csúszott. A megszokott figyelmeztetést néhány betű lekaparásával valaki kreatívan átalakította. ’Kihajolni veszélyes’-ből ’Kiha lni es élyes’ lett.

3






Fanyarul elmosolyodott. Roppant találónak tartotta. Az emberiség vezetői nem hosszú távú túlélésre játszottak, inkább rövid távú profitmaximalizálásra, ez meg is látszott a környezet siralmas állapotán és az emberek hajszolt, stresszes életén, az elidegenedésen, elmagányosodáson. Eszébe jutott a Hétköznapi Csalódások punkegyüttes egyik szintén találó dalszövege: „Az én városom utcáin új próféták járnak, Elszaporodtak a csúszómászók, lám erősek és bátrak. Nem hiszem, hogy túlélem egy ország haldoklását, Mindenhol csak a pénzt imádják, az új isten képmását.” Csaba hamarosan a villamosról is leszállt. A megállótól úgy 10 perc sétányira volt munkahelye. Útja az eszeveszett, minden egyes négyzetmétert betonnal burkoló „városfejlesztés” által véletlenül megkímélt kicsiny, fás ligeten keresztül vezetett. A fák zöld lombkoronája kellemesen hűsítette a Nap sugarait, még némi madárcsicsergés is vegyült a levelek susogásába. Megnyugtató volt. Mélyeket lélegzett. Furcsa szagot érzett. Aztán rájött, hogy ez csak viszonylag tisztább levegő… Ezért szeretett külvárosban élni, dolgozni. Elmosolyodott, néha ilyen kis apróságok is képesek voltak jókedvre deríteni. Egy kicsiny tisztásra ért. Felemelte fejét, a lombok felett aránylag kék volt az ég. Nem tudta, miért, de megmagyarázhatatlan furcsa érzés, szorongás uralkodott el rajta. Meg is torpant. Töprengett, de nem tudott rájönni, mi lehet az. Újra az égre emelte tekintetét, erősebben koncentrált. Észrevett valamit. Északnyugati irányban egy tűhegynyi, mozdulatlan, koromsötét foltot a nappali fényben fürdő égbolton. „Ilyen nem létezhet!” – morfondírozott hosszú bámészkodás után. Órájára nézve azonban úgy megrémült, hogy azonnal elfelejtette az azonosíthatatlan jelenséget. Két percen belül be kellett érnie a munkahelyére. Futólépésre váltott. Három perc elteltével lihegve rontott be a cég irodájának ajtaján. - Késett! – fogadta főnöke mogorván, mellkasa előtt keresztbefont karokkal, miközben rosszallóan a nagy faliórára pillantott, mely 8 óra 1 percet mutatott. – Nem lesz jó vége, ha ilyen lezseren veszi a munkahelyi szabályzatot! – figyelmeztette beosztottját, miközben gondolatai máshol jártak. – „Ha még egyszer elkésik, akkor ki fogom rúgni, és mivel lesz indokom erre, végkielégítést sem kell fizetnem neki. A jelenlegi nehéz gazdasági helyzetben, amikor a kormányzat az állami túlköltekezés, eladósodás ellensúlyozására megszorításokat, adóemeléseket vezet be, ezzel csökkentve a lakosság vásárlóerejét, nem megy úgy az üzlet, hogy ennyi embert tudjak foglalkoztatni. De ha racionalizáció címén bocsátanám el a feleslegessé vált alkalmazottakat, akkor a munka törvénykönyve szerint végkielégítést kellene fizetnem nekik. Viszont ha valami konkrét hibára hivatkozva tudnám megoldani a kirúgásukat, nem terhelne ilyen kötelezettség. Ki kell találnom jó pár hihetőnek hangzó ürügyet…” - Elnézést kérek, főnök úr! Ígérem, többé nem fog ilyen előfordulni! – mentegetőzött Csaba őszinte ábrázattal, miközben néhány baljós gondolat neki is átfutott agyán. – „Nem állíthatnám, hogy szeretek itt dolgozni, ahol folyton éreztetik velem, hogy rabszolga vagyok, de muszáj… Olyan nehéz állást találni, oly rengeteg a munkanélküli, a hajléktalan, naponta több tucat ember hal éhen, kap hőgutát az utcákon… Nem szeretnék erre a sorsra jutni, tűrnöm kell…” Ezzel a srác robogott is tovább munkaállomása irányába, hogy főnöke lássa igyekezetét. A cég különféle elektronikai alkatrészeket gyártott egyéb vállalatok egyik beszállítójaként. Csaba munkája annyiból állt, hogy heti hat napon, napi tíz órán át az előtte futószalagon sorjázó nyomtatott áramköröket tesztelje elektromos mérőműszere segítségével. Naponta több ezer tesztet végzett el, ugyanazokkal az állandóan ismétlődő mozdulatokkal úgy, hogy műszakonként két húszperces szünetet kapott. Nem csoda, hogy a monotónia hatására már az első munkaóra végére erőt vett rajta az unalom, a fáradtság. Tudata időnként ki is kapcsolt,

4






elkerülendő az idegösszeroppanást, így Csaba gyakran arra riadt fel, hogy fogalma sem volt, mit is csinált az elmúlt percekben-órákban. Szerencsére kezei, szemei annyira hozzászoktak már egyhangú munkájukhoz, hogy odafigyelés nélkül is elvégezték, amit el kellett végezniük, csak akkor riasztották agyát, ha valami oda nem illőt tapasztaltak. Így egész jól ment a hibaszűrés, a napi egy-két selejt kirostálása. Még szerencse, hiszen minden garanciálisan visszahozott selejt után fizetéslevonás járt. A főnök természetesen a munka megterhelő volta ellenére sem adta ki rendesen a szabadnapokat, a pihenőidőket, sőt még a túlórákat sem fizette ki. Csaba mégsem panaszkodhatott, hiszen tisztában volt vele, hogy főnöke százával tudna válogatni az utcán tengődő munkanélküliek közül, akik ideig-óráig szíves-örömest elfoglalnák helyét némi pénz reményében. Hiába, nehéz idők jártak az átlagemberekre a kapitalizmus dicsőségének kiteljesedése idején… A rabszolgasrác este hatkor szinte kiejtette kezéből szerszámait, olyannyira közel állt a végkimerüléshez. Kábán vánszorgott a kijárat felé, csak az utcán tért magához lassan a levegő és a napfény hatására. De mielőtt pihenhetett volna, még előtte állt a hazafelé vezető kétórányi út a lepukkant tömegközlekedési eszközökkel. Felszállt a villamosra, egy ideig a kapaszkodón lógva, bambán bámult ki az ablakon, majd lassan körbepillantott, néhány gondolat is formát öltött agyában. „Milyen zsúfoltak még este fél hétkor is a villamosok. Talán azért, mert ahogy engem is, mindenki mást is túldolgoztatnak… És majdnem az összes utas tekintete ugyanolyan kiüresedett, mint amilyen az enyém is lehet. Nem én vagyok egyedül, akit kizsákmányolnak a pénz urai és birtokosai, de ettől még nem leszek boldogabb…” Mélyenszántóbb filozófiai eszmefuttatásokra nem maradtak energiatartalékai, így ismét elhomályosultak az ő szemei is, bambán meredt az ablaküvegen túl elsuhanó színes neonreklámokra. Ahogy hazaért, gépiesen bekapott pár falat zsíros kenyeret, megmosdott, majd úgy dőlt ágyára, mint egy krumpliszsák, feje még el sem érte a párnát, már aludt. … Csaba következő napja az azt megelőzőhöz roppant hasonlatosan indult. Nehéz ébredés, szegényes reggeli, hosszú zötykölődés a közömbös-komor utastársakkal teli buszokon, villamosokon. Csak a fás ligeten keresztülvezető séta során üdült fel kissé. Mélyeket szippantott a belvárosihoz képest meglepően friss levegőből, a napfényben fürösztötte arcát, és az égen tovalebegő bárányfelhők alakjába igyekezett értelmet képzelni. Ilyenkor elfeledkezett a hétköznapok kínkeserves szenvedéseiről, pár pillanat erejéig boldogságot érzett, felfedezte az élet apró örömeit. Hamarosan azonban megmagyarázhatatlan szorongás kerítette hatalmába. Észrevette az északnyugati égbolton a fekete pöttyöt. Mely mintha sokkal nagyobb lett volna, mint előző nap, persze még így is csak egy figyelmes szemlélő vehette észre. Nyugtalanul futásnak eredt. Nemsokára kiért a főútra, ahol autók menetoszlopai araszoltak a lelassult forgalomban szmogfelhőket pöfögtetve, a járdákon gyalogosok igyekeztek érzelemmentes ábrázattal úti céljaik felé. A srác végignézett az emberek tömegén, de sugárzott róluk az egykedvűség, mintha senki sem vett volna észre semmi szokatlant. Csaba már azon volt, hogy megszólít valakit, megmutatja a gyanús objektumot, így szerezve bizonyosságot, hogy nem csak elméje tréfájának áldozata lett. De erre már nem maradt ideje. A fekete folt hirtelen „rákapcsolt”, és szélsebesen szétterjedt. Másodpercről másodpercre érzékelhetően egyre sötétebb lett. Mintha egy teljes napfogyatkozásnak lett volna tanúja. Csakhogy ez a jelenség sokkal gyorsabb volt, és nem csak a Napot takarta ki, hanem mindent… Egy percen belül az egész nyugati égbolt elfeketült. A szórványos madárcsicsergés és tücsökciripelés elhalt, a lenge szellő megállt, a természet minden hangja elnémult, csak ezt a forgalom zaja és a járókelők egyre rémültebb sikoltozása következtében kevesen vették észre. Csaba már tudta, hogy nem képzelődik. Földbe gyökerezett lábakkal bámulta az

5






ismeretlen jelenséget. A feketeség elérte Budapest határát. Több száz, de talán több ezer kilométer/órás sebességgel is terjedt kelet irányába, és egyre gyorsult. A fiú eleinte nyugat felé tekintett, de néhány másodperc elteltével már kelet felé nézett, fejével követve a tünemény peremét. Döbbenetes volt, ahogy a kelet felől még laposan tűző Nap sugarait teljesen elnyeli, leárnyékolja az a valami. A talajt a lába előtt még érte napsütés, de fölötte már sötét volt minden. Egyszer csak árnyékba borult ő maga is, egy szempillantás alatt végigsöpört a feketeség az aszfalton, a környező épületeken, aztán már csak kelet felől szűrődött némi szórt fény a városra. Olyan hirtelen jött a váltás világosból sötétre, hogy némely autós nem is kapcsolt időben, az erős napfényhez szokott szemükkel semmit sem láttak, fékcsikorgás és fémes csattanások, üvegcsörömpölés jelezték a sorjában bekövetkező karambolokat. További két perc elteltével már csak a keleti égbolt legszélső pereme hunyorgott halványan, aztán egészen a horizontig elfeketedett minden. Csaba érezte, hogy bármi, amit eddig koromsötétnek nevezett, semmi volt ehhez a jelenséghez képest. Nemcsak a Nap, de az összes többi égitest is eltűnt az égboltról, még egy árva csillag sem hunyorgott feje felett. Az emberek moccanni sem mertek. Ekkor néhány autós bekapcsolta fényszóróit, hamarosan az utcai közvilágítás is beindult. Végre újra lehetett látni. Az emberek arcán a korábbi közönyt mélységes döbbenet és rémület váltotta fel. Amint a tagjaikat bénító félelem a mesterséges fény hatására kissé csillapodott, azonnal kitört a pánik. Az autósok újraindították a lefulladt motorokat, és a kerekeket csikorgatva igyekeztek biztonságosabbnak vélt helyre menekülni. De mivel ezt minden sofőr más irányban vélte felfedezni, akkora káosz alakult ki, hogy centimétereket sem haladtak. Sokan kiugrottak járműveikből, és visítva a szintén fejvesztve menekülő és sikoltozó gyalogos emberáradatba vetették magukat. Csaba hasonlóan cselekedett, futólépésben indult munkahelye, a legközelebbi zárt, fedett létesítmény felé, ahová bejárása volt. Lihegve rontott be az ajtón. Egyből főnökébe botlott. - Nyolc-tizenhat. Ennyi késést már nem nézek el! Tűrhetetlen a slendrián viselkedése! Ki van rúgva! – vigyorgott önelégülten, hogy végre meg tudott szabadulni egyik feleslegessé vált alkalmazottjától. - Mi van?! – hökkent meg Csaba. – Hogy képes ilyesmivel foglalkozni, amikor valami nagy katasztrófa kezdődött el, és az egész város pánikba esett? - Mit szórakozik velem? – a főnök úgy nézett rá, mint egy elmebetegre. A srác rájött, hogy az üzemcsarnokon nincs ablak, így munkaadója nem vehette észre azt, ami odakint történt. Szótlanul intett, hogy jöjjön ki egy kicsit. A főnök ezt kelletlenül meg is tette, egyetlen pillantást vetett a külvilágra, rendesen el is sápadt, elakadt a szava. De hamar összeszedte magát, sietősen becsörtetett az épületbe, és kizárta a fenyegető sötétséget. Lassan visszatért a szín az arcára. Egyúttal a hangja is: - Akármi is ez, nem indokolja a késését! Szedje össze a holmiját, aztán többet ne is lássam! – vetette oda ex-alkalmazottjának a szerződésbontást tartalmazó dokumentummal együtt, majd bevonult irodájába, és számítógépe mögé ült. – „Végre… Innentől kezdve megtakarítok havi százezret, amit nem kell fizetésként kiadnom, és még ugyanennyit, amit nem kell adóként és járulékként befizetnem a költségvetésbe alkalmazottam után, aki immár nem az… Hehe… Azt pedig, hogy mi a franc az a nagy sötétség odakinn, biztos kiderítik a tudósok az esti híradóig. Addig viszont dolgozzunk, a profit mindenekelőtt!” – vigyorodott el elégedetten. … Csaba letörten kullogott ki egykori munkahelyéről a napfény hiányában lassan hűvösebbé váló utcára. Rajta kívül csak néhányan tartózkodtak az ilyentájt mindig zsúfolt járdákon, azok is igyekeztek sietősen elbújni a fenyegető sötétség elől. A srác szintén megszaporázott

6






léptekkel indult a villamosmegálló felé. Már meglehetősen bosszús volt, amikor háromnegyed óra elteltével végre arra döcögött az első villamos, noha menetrend szerint 10 percenként kellett volna járniuk. A sofőr láthatta arcán a negatív érzelmeket, így elébe ment a várható panaszáradatnak: - Elnézést kérek, de több kollégám is pánikba esett, és hazarohant. A vezetőség köreiben is fejetlenség uralkodik, de igyekszünk a minimális szolgáltatási szintet fenntartani – mosolygott kényszeredetten az új felszállóra, majd miközben mozgásba hozta a járművet, hozzáfűzte. – Én is beszartam, de nem tehetem meg, hogy ne dolgozzam, nincs félretett pénzem, hogy átvészelhessem azt ott – mutatott az égbolt feketeségére. – Ki tudja, meddig fog tartani, és mi a fene az egyáltalán?! - Fogalmam sincs. És elvileg én sem tehetném meg, hogy ne melózzak, de a főnököm kapva kapott az alkalmon, hogy az elsötétedés miatt késtem pár percet, és kirúgott… – morogta Csaba. - Sajnálom – pillantott együttérzőn utasára a sofőr, majd újfent a vezetésre koncentrált. - Köszi – bólintott a srác, azután keresett magának egy szabad ülést. Amíg meg nem érkezett célállomásához, sanyarú helyzetén meditált. Nem is a furcsa, ismeretlen természeti jelenség zavarta, hanem azon töprengett, hogy meddig húzhatja ki éhhalál nélkül a rendelkezésére álló minimális összegből… Gyanította, hogy nem túlzottan sokáig. Este – bár pillanatnyilag ez a szó értelmét vesztette – bekéredzkedett egyik szomszédjához, neki magának ugyanis már rég nem volt tévé-előfizetése, sőt már a készüléken is túl kellett adnia. Nyomott hangulatban, szótlanul várták a híradót, hátha megtudnak valami fontos adatot, új információt, hogy mi okozta, és meddig fog tartani a kényszersötétség. - Jó estét kívánunk kedves nézőinknek! – jelent meg a főcím után a bemondónő arca a képernyőn. – A mai nap legfontosabb eseménye a rejtélyes elsötétedés. A világ vezető tudományos műhelyeiben megfeszített munka folyik az okok és mikéntek kiderítése érdekében. Ugyanis globális jelenségről van szó, az időadatok összevetése alapján megállapították, hogy a jelenség Közép-Európa fölött bontakozott ki, majd koncentrikusan terjedve nem egészen tíz óra leforgása alatt a teljes földgolyót sötétségbe borította. Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA nemrég adta ki első hivatalos közleményét az esettel kapcsolatban. A kép váltott, egy fehérköpenyes férfi jelent meg, a felirat tanulsága szerint a NASA szóvivője, halkra vett angol szövegét magyarul tolmácsolták: - Meteorológus, asztrofizikus és kozmológus kollégáink a jelenség szétterjedése óta megfeszített tempóban igyekeznek magyarázatot találni a tüneményre. Az eddigi vizsgálatok alapján egyetlen tény vált bizonyossá: a „záróréteg” valahol a műholdak pályája és a Hold között helyezkedik el, ugyanis a földkörüli pályán keringő űrobszervatóriumok sem érzékelnek semmiféle beérkező sugárzást, egyetlen foton, egyetlen kósza hullám, de még a kozmikus háttérsugárzás sem hatol át rajta, az égboltra tekintve az az érzésünk támad, mintha megvakultunk volna… Külön érdekesség, hogy ez a bizonyos „záróréteg” majdnem az összes hullámhossz-tartományt vagy elnyeli, vagy kifelé átengedi, így a Földről felszűrődő mesterséges fény, illetve a pásztázó radarhullámok sem verődnek vissza. Emiatt látszik olyannyira feketének. Azaz pont nem látszik… Éppen ezért egyik kollégánk, jobb híján, Nagy Sötét Semminek nevezte el az ismeretlen jelenséget. Egyetlen hullámtartományt ver csupán vissza az NSS, méghozzá az infravöröset, bár a kísérletek tanulsága szerint annak is csak egy részét. Ennek köszönhetjük, hogy napfény hiányában nem vált bolygónk egyetlen nap alatt mínusz tíz-húsz fokos jégvilággá. A Föld saját melegét és a rajta élő emberiség által kibocsátott hőenergiát részlegesen visszatükrözi az NSS. Ezáltal lassú lehűlést feltételezhetünk. Ha a záróréteg huzamosan fennmarad, illetve tulajdonságai állandósulnak,

7






akkor számításaink szerint egy hónap leforgása alatt mínusz húsz fokra csökken a Föld átlaghőmérséklete, befagynak az óceánok, tengerek, tavak, folyók, valamint a hideg és sötét együttes hatására kipusztul a teljes növényzet és állatvilág… Egy éven belül pedig az abszolút nulla közelébe, mínusz kettőszázhetven Celsius-fokra csökken a hőmérséklet – nagyot sóhajtott, nem volt könnyű kimondania ezeket a lesújtó és félelemkeltő adatokat. – De egyet megígérhetünk! Folyamatosan dolgozunk a probléma megoldásán, kísérletezünk, milyen módszerekkel lehetne megszüntetni, áttörni a Nagy Sötét Semmit… A kép váltott, ismét a magyar stúdió jelent meg a csinos, de feszült bemondónővel. - Bízzunk benne, hogy a világ tudósainak sikerül időben megoldást találniuk! Most pedig következzen a miniszterelnök beszéde, melyet a teljes lakossághoz intézett negyed órával ezelőtt – a televízió ekkor már az Országház előtti parkos teret közvetítette, ahol a reflektorok fényében fürdő emelvényen a mikrofonok mögé lépett az elnök. - Tisztelt polgártársak! – szólat fel. – A világ legnagyszerűbb elméi dolgoznak vállvetve azon, hogy magyarázatot találjanak erre a meglehetősen rendkívüli jelenségre, illetve megoldást az eltávolítására. Amíg ez meg nem történik, az Európai Unió és a magyar kormány közös állásfoglalására hivatkozva szeretnék megkérni minden honfitársamat, hogy őrizze meg nyugalmát, és a megszokott rend szerint végezze munkáját, ez az egyetlen garancia arra nézve, hogy egy esetleg tartósan elhúzódó válságállapot esetén is biztosítani tudjuk a lakosság túléléséhez szükséges termékeket. Minden azon múlik, hogy képesek vagyunk-e elkerülni a pánikot, és össztársadalmi együttműködéssel, tervszerűen felkészülni akár a legrosszabb eshetőségre is. Bízom önökben! – hallgatott el, és nézett komoly tekintettel a kamerába. - Pont ő beszél összefogásról, amikor soha nem volt még annyira megosztott a társadalom, mint az ő regnálása alatt… – morogta Csaba. – Soha nem volt még ennyi szegény, kiszolgáltatott ember, mint manapság. Miniszterelnökünk megkoronázta az elődei által megkezdett munkát, melynek célja a magyarság teljes rabszolgasorba taszítása, kiszolgáltatása egy szűk vezetői rétegnek… - Mondasz valamit – bólintott a szomszéd. – De a mostani helyzet tényleg nem alkalmas az ellenségeskedésre – adott igazat a kormányfőnek is. - Az mindenesetre biztos, hogy nekem már nincs munkám, amivel hozzájárulhatnék a nemes cél eléréséhez… – vont vállat. … 1 hét múlva: Csaba nagyot sóhajtva meredt pénztárcájába, majd a nyitott ajtajú hűtőbe. Mindkettő kongott az ürességtől. Ráadásul semmiféle munkalehetőséggel sem találkozott az utóbbi napokban, noha sorra kereste fel a cégeket, munkaügyi központokat. A bizonytalan gazdasági helyzet ellen a vállalatok inkább elbocsátásokkal védekeztek. A srác gyomra hatalmasat korgott. Keserű ábrázattal hozta meg addigi élete legsúlyosabb döntését. Bement a legközelebbi bankfiókba, ahol jelzáloggal terhelte meg lakását, hogy ingatlanfedezetű, szabad felhasználású személyi kölcsönhöz juthasson. A bank persze kihasználta ügyfele kiszolgáltatott helyzetét, és a reális forgalmi értéknél jóval alacsonyabb összeget állapított meg, majd utalt ki. „Hogy ezek a pénzeszsákok milyen gátlástalanul hasznot húznak más bajából! – dohogott. – De nem volt más választásom. Ebből a néhány millióból kihúzhatom egy jó darabig. Aztán ha addig se találnék munkát, úgyis éhen halnék, akkor már úgyse lenne szükségem lakásra…” – vélte. Ahogy télikabátjában a hipermarket felé sétált az éjsötét nappalon, a közvilágítás villanyoszlopai által kibocsátott fénytócsákat követve, orrából minden kilégzéssel

8






párafelhőket lövellve, még dermesztőbb jelenségre lett figyelmes. Noha naptár szerint nyár volt, az utca díszfái minden egyes kis szellőfuvallatra záporszerűen hullatták megfagyott leveleiket, mintha csak késő ősz volna. Csabát kirázta a hideg, pedig jól fel volt öltözve. Megszaporázta lépteit, gyorsan bevásárolt, majd hazasietett az egyelőre még saját lakásába. A szatyrok füleire fagyott kezeit a beindított távfűtéstől kellemesen meleg radiátoron olvasztotta fel, s csak ezután fogott a bekészletezett élelmiszermennyiség elhelyezéséhez. Betette szekrényébe a szintén frissen vásárolt, petróleummal működő viharlámpát és a több liternyi lámpaolajat. Amikor a boltban meglátta a szerkezetet, úgy gondolta, egyszer talán még hasznát veheti. Estefelé ismét elérte, hogy tévéügyben szomszédja vendégszeretetét élvezhesse. A Nagy Sötét Semmi felbukkanása óta szertartásszerűen nézték a híradót, össze is barátkoztak eközben. Hamarosan megjelent a csinos bemondónő alakja a képernyőn. - Békés estét kívánok kedves nézőinknek! – mosolygott erőltetetten a kamerába. – Jöjjenek a mai nap fő hírei: A NASA kutatói szokatlan kísérletet hajtottak végre, nagyteljesítményű katonai lézerágyút irányítottak a világűr felé, megcélozva vele a Földünket leárnyékoló Nagy Sötét Semmit. Sajnos az eredmény is nagy semmi. A záróréteg a teljes energiamennyiséget elnyelte, semmiféle visszaverődést nem észleltek a kutatók. Végső lehetőségként az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséghez fordultak engedélyért, hogy hidrogénbombát vethessenek be az NSS ellen. A kísérlet célja az lenne, hogy megállapítsák egy 10 megatonnás robbanás gigantikus energiafelszabadulásának hatását a zárórétegre. A kérés elbírálás alatt van. Világszerte megkezdték a mezőgazdasági haszonnövények idő előtti betakarítását – érkezett a hölgy a következő hírhez. – Bolygónk átlaghőmérsékletének fagypont alá süllyedése, valamint napfény hiányában a fotoszintézis lehetetlenné válása a növényvilág gyors pusztulásához vezetett. Mezőgazdasági szakemberek így a „menteni a menthetőt” elve alapján a még éretlen vetemény betakarítása mellett döntöttek. Mindeközben a tavalyi aszályok folyományaként a Föld gabonatartalékai 25 napnyira csökkentek, ami történelmi mélypont. Ha tudósaink nem találnak sürgősen megoldást a Nagy Sötét Semmi problémájára, nem kizárt, hogy globális éhínség üti fel a fejét – ismét újabb téma következett. – Tegnapelőtt már beszámoltunk róla, hogy Oroszország leállította az Európának szánt kőolaj- és földgázszállítmányait, a hazai ellátás biztonságának szavatolására hivatkozva. A magyar tartalékok erőteljesen fogyófélben vannak, így holnaptól benzint már csak a rendőrség, a tűzoltóság és a mentők járműveinek szolgálhatnak ki a kutaknál. További hazai hír, hogy Budapest főpolgármestere a rendkívüli állapotra való tekintettel elrendelte a csak telente üzemelő hajléktalan-melegedők megnyitását a városban élő, ötvenezer feletti számú rászorulónak. A kapacitásokat szinte azonnal feltöltötték a didergő fedél nélküliek. Némaság telepedett a helyiségre, Csaba szomszédja ugyanis kikapcsolta a televíziót, eleget hallott. - Eltelt egy hét, és még mindig halvány lila gőzük sincs, hogy mi történhetett, és mit lehetne tenni ellene – szólalt meg némi töprengés után Zoli, a szomszéd. – Kezdek igazán berezelni… - Én is. Még az a szerencse, hogy legalább bajban összefog az ország, a világ népe, és segítik hátrányosabb helyzetű társaikat. - A hajléktalan-melegedők megnyitására gondolsz? Csaba bólintott. Zoltán folytatta: - Mert én még egyéb jótéteményről nem hallottam. Sőt ellenkezőleg, sok embert rúgtak ki ugyanúgy, mint téged… Szerintem ez is csak valami kampányfogás a főpolgármester részéről, így próbálja feledtetni korrupciós ügyeit.

9






- Azt hiszem, neked van igazad – bólintott némi töprengés után Csaba. – Legtöbben tényleg inkább csupán igyekeznek kihasználni a helyzetet, rengetegen felcsaptak uzsorásnak is… – jutottak eszébe a bankban tapasztaltak. Ekkor zaj támadt az utca irányából. Leginkább ordibálás és dübörgés keverékére emlékeztette a két fiatal férfit. Mindketten az ablakhoz ugrottak. Még a lélegzetük is elállt a látványtól. A kinézetük alapján nagyrészt relatív jólöltözött, alsó-középosztálybeli férfiak és nők tömörültek a zárva tartó kisbolt körül, nekiestek az ajtóknak, rángatták, de a masszív fém nem engedett. A gyakorlatiasabb gondolkodásúak ekkor kiráncigáltak néhányat a járdákat az úttesttől elválasztó kövekből, és a bolt üvegtáblái felé hajították azokat. Az ablakok fülsértő csörömpölés kíséretében szakadtak be és hullottak szilánkokra. Az összecsődült tömeg csak erre várt, az üvöltő-villogó riasztót figyelemre se méltatva berontottak az üzletbe, és egymást lökdösve igyekeztek minél több tartós élelmiszert megkaparintani. - Mi a fene ez? – kérdezte döbbenten Zoli. – Többüket ismerem is, a házban laknak, és eddig becsületes, törvénytisztelő polgároknak tűntek… Csaba hirtelen megvilágosodott. - Huszonöt napra elegendő gabonakészletek… Ezt az adatot talán nem kellett volna nyilvánosságra hozni… – vélekedett. – Nem csoda, hogy az emberek pánikba estek, hiszen a Nagy Sötét Semmi ügyében eddig semmi biztató hírrel nem szolgáltak nekünk. Senki sem szeretne éhen halni, az emberek fel akarnak készülni a maximális túlélésre… A hajléktalanok a szállásokon vannak, nem néznek tévét, ezért nem ők támadták meg a boltokat. A gazdagokat valószínűleg nem fenyegeti élelemhiány, így maradtak a tévénéző alsó-középosztálybéli magunkfajták fosztogatóknak. Eddig tartott a minimális szolidaritás az emberek közt… - Ne most filozofálj! – vágott közbe a szomszéd, gondolatban azért teljesen igazat adva haverjának. – Inkább menjünk le mi is „bevásárolni”, mert ha így folytatódik, holnapra már pénzért sem kapunk semmit, mindent ki fognak rámolni… Felugrottak, és néhány szatyrot, hátizsákot felkapva már rohantak is a lépcsőház irányába. Mivel a lift épp foglalt volt, lerobogtak a lépcsőn, ki az utcára. Igyekeztek a bolt közelébe férkőzni. Már majdnem odaértek, amikor szirénázó rendőrautó fékezett csikorgó kerekekkel a kiskereskedelmi egység mellett. Négy rendőr pattant ki a kocsiból, pisztolyaikkal hadonászva üvöltöztek: - Azonnal abbahagyni! Felemelt kézzel jöjjenek ki az üzletből! A fosztogatók a fegyverek látványától megszeppentek, így félbehagyva tevékenységüket, kisomfordáltak. A rendőrök ekkor akcióba léptek. Ketten fegyvereikkel sakkban tartották a tömeget, a másik kettő pedig több fordulót téve megtöltötte a járőrautó csomagtartóját konzervekkel, tésztafélékkel, liszttel, cukorral, minden olyasmivel, ami ehető és hosszú ideig eláll. Amint végeztek, beszálltak járművükbe, és csikorgó kerekekkel kilőttek, elszáguldottak. Jól is tették, mert a felbőszült tömeg így is köveket dobált a kocsi után, az egyik be is zúzta a hátsó szélvédőt. Csaba és szomszédja kihasználták ezt a rövid időt, hogy megpakolják táskáikat konzervekkel és egyéb hasznos árucikkekkel. Mielőtt az őrjöngő tömeg visszaért volna a rendőrautó üldözéséből, már gyorsan vissza is húzódtak lépcsőházukba. Csak amint magukra zárták az ajtót, merték kifújni magukat. - Hihetetlen – csóválta fejét Zoltán, miközben elkezdte a konyhaasztalon sorba rendezni a szerzeményeket, hogy igazságosan megosztozhasson barátjával. – Mintha valami háború tört volna ki… - Nem kizárt, hogy ki fognak… – vetette közbe Csaba, majd ő is az asztalra helyezte szatyrainak tartalmát. – Ha sokáig tart ez az állapot, még fellángolhatnak háborúk az utolsó megmaradó kenyérmorzsákért is… - Jaj, csak azt ne! – sóhajtott szomszédja, bár ő is tartott tőle, hogy még ez is bekövetkezhet.

10






Miután elosztották a szerzeményeket, Csaba jó éjszakát kívánva elbúcsúzott, és hazament a szomszéd lakásba, hiszen már későre járt. Aludni persze egész éjjel képtelen volt, az utcáról felszűrődő zajoktól nem jött álom szemére, és ahogy az emberiség várható keserves jövőjén merengett, még jobban felhúzta magát. Néhány óra elteltével karikás szemekkel kelt ki az ágyból, egy percnyit sem aludt, végig csak forgolódott. Számba vette élelmiszer-készleteit. „Ha mindig csak annyit eszem, hogy épp ne haljak éhen, akár két-három hónapra is elég lehet az, amit tegnap délután vettem és este zsákmányoltam – állapította meg. – De ha jól is akarok lakni, legjobb esetben is csak feleennyi időm marad. Jó lenne még több ennivalót szerezni.” Kinézett az ablakon. Ugyanolyan sötét volt, mint egy hét óta folyamatosan. Csupán az utcai közvilágítás nyújtott némi derengést. Így csak az órájára nézve állapította meg, hogy a szemben lévő ABC-nek éppen nyitnia kellett volna. De az alkalmazottak, akiket látásból ismert is, nem jelentek meg. Még órák múltán sem. „Reggel” még egészen sok ember járt az utcákon, majdnem mindegyik bemászott a betört ablakú boltba, de csalódott ábrázattal ott is hagyták. Az éjjel minden ehetőt kiemeltek belőle. Erre az utcákon botorkálók is hamar ráébredtek, és felhagytak a keresgéléssel, behúzódtak a fűtött lakások melegébe. Olyan kihalttá vált a törmelékkel, üvegszilánkkal, nyitott ajtajú, benzin híján használhatatlanná vált autókkal borított utca, hogy az már kísérteties volt. Csaba egész nap megbabonázva nézte a mozdulatlan semmit, hallgatta a némaságot. Rossz előérzete támadt. Amint az óra alapján este lett, átkopogott a szomszédhoz híradóügyben. Zoltán szívélyesen fogadta, meg is említette, hogy az eseménytelen és zajtalan órákat alig bírta idegekkel. De ezzel Csaba sem volt másként. Leültek a tévé elé. A várt műsor pontosan kezdődött. Miután a riporter köszöntötte a nézőket, a tegnap este személyesen átélthez nagyon hasonlító fosztogatós képsorok vették kezdetüket. Eközben a műsorvezető elmondta a hozzájuk kapcsolódó tudnivalókat: - Szociálpszichológus szakértőink megállapították, hogy a tegnap esti adásunkban elhangzott 25 napnyi gabona-világkészlet és az esetleges éhínség említése váltotta ki a pánikreakciót a lakosságból – Csaba és szomszédja sokat sejtetően egymásra néztek, a híradó pedig folytatódott. – Pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre, hogy hány üzletet fosztottak ki országszerte, mivel az üzletvezetőket nem lehetett elérni, a rendőrség széthullott, csak helyszíni közvetítőink tapasztalataira támaszkodhatunk, akik nem találtak olyan élelmiszert forgalmazó kereskedelmi egységet, melyet ne törtek volna fel. Élelmiszer-utánpótlás érkezéséről egyelőre nincsenek híreink – a bemondónő rövid szünetet tartott a következő témakör bevezetése előtt. – A munkaadók szövetsége szerint ma a munkavállalók 95 százaléka nem jelent meg munkahelyén. Tegnap este az eddig hatalmas erőfeszítések árán fenntartott termelés és munkamorál egy csapásra összeomlott, ha nem jelentkeznek azonnal munkahelyükön az alkalmazottak, veszélybe kerülhetnek még az alapvető közműszolgáltatások is, figyelmeztetnek a munkaadók. Ennek első jeleiről máris érkeztek hírek. A Mátrai Hőerőmű saját külszíni lignitbányáiból eltűntek munkások, az erőmű szabadtéri tüzelőraktáraiban összefagyott a már kitermelt szén, és még a kazánfűtők sem vették fel a munkát. Folyamatosan csökken az erőműblokkok hőmérséklete. Más erőművekben is hasonlóan válságos a helyzet. A miniszterelnök beszédében nyomatékosan megkért minden munkaképes polgártársat, hogy jelentkezzen munkahelyén, vagy a munkaügyi központok valamelyikén. A NASA kutatói… A tévékészülék váratlanul elsötétült, a csillárral egy időben. - Mi a picsa? – káromkodott Zoli. - Áramszünet – állapította meg Csaba, majd a koromsötét szobában felállt, és kezeivel tapogatózva abba az irányba botorkált, amerre az ablakot sejtette. Miután kitapintotta az üveget, ismét megszólalt. – Az utcai világítás is megszűnt.

11






Zoltán keresett egy gyertyát, meggyújtotta, és a halványan pislákoló fényben üldögéltek egy órát, szinte szótlanul. Várták, hogy mikor jön vissza az áram. De nem történt semmi. Csaba egyszer csak azt vette észre, hogy didereg. Ismét az ablakhoz lépett, megtapogatta az alatta elhelyezkedő radiátort. - Hideg – jelentette ki. Szomszédja idegesen ugrott fel foteléből, ő is meggyőződött róla, hogy barátja nem viccel. Kirohant a konyhába, a fűtőtest ott is hideg volt. Begyújtotta a gázsütőt, hogy abból csiholjon ki némi meleget. Mosolyogva nézte a kéken lobogó lángokat, mígnem hirtelen egy nagyobb lobbanással kialudt a sütő. Utána már hiába próbálta újra begyújtani, nem érkezett több gáz a vezetéken. Viszont az egyik gyufával megégette ujját, szitkozódva dobta el a tűzszerszámot, majd a csaphoz lépett. Kinyitotta a hideg vizet, hogy hűsítse égési sérülését. Fél percen belül a csap is hörögni kezdett, rángatózott, ahogy a légbuborékok felköpték a víz maradékát, majd a zaj szuszogássá szelídült, és a továbbiakban a csapból sem folyt már semmi. - Mi a fasz folyik itt? – kérdezte bosszúsan a fiatal férfi. - Úgy tűnik, hogy tényleg bekövetkezett az, amiről a tévében beszéltek. Dolgozók híján leálltak az erőművek, és az egy dolog, hogy így nincs világítás, de áram hajtja az összes szivattyút, pumpát, és egyéb elosztó-irányító berendezést, ami a vizet, gázt, távhőt eljuttatja a lakásokba… Csak reménykedhetünk, hogy valahogy megoldják a kialakult válságot! Zoltán vállat vont. - Meglátjuk. Várjunk egy kicsit, hátha történik valami. - Jól van. Addig hunyok egyet. Jó éjt! – indult Csaba a lépcsőház felé, saját lakása irányába. … Másnap reggel Csaba kopogásra ébredt. Az időpontot onnan tudta, hogy egy apró zseblámpával karórájára világított. Feltápászkodott, egy röpke pillantás erejéig kinézett az ablakon. A helyzet változatlan volt, tök sötét, a közvilágítás sem üzemelt. Próbaképpen felkattintotta szobájában a villanyt, de nem történt semmi. Enerváltan legyintett, majd a bejárati ajtóhoz botorkált, kinyitotta. A szomszédban lakó barátja állt a folyosón. Köszönés nélkül a tárgyra tért: - Lehet, hogy jelentkeznünk kellene a munkaügyi központban? Nagyon durva ez a sötét és hideg… Valamit tenni kellene… - Megpróbálhatjuk – vont vállat Csaba. – Adj pár percet! – kérte szomszédját, majd a mosdó felé vette az irányt. Kínozta a szükség, belevizelt a WC-be, majd le akarta húzni, de természetesen nem volt már víz a tartályban. Megcsóválta fejét, elhagyta a fürdőszobát, becsukta az ajtaját. „Hamar durva illatok fognak terjengeni a házban, ha minden így megy tovább” – vélte. Víz híján kezével kidörzsölte a csipát szemeiből, bekapott pár falatot, melegen felöltözött, majd visszatért az előszobába, ahol szomszédja már türelmetlenül várta. - Induljunk – bólintott Csaba. – A semmittevésnél bármi jobb. Ebben a pillanatban megélénkült a szél, hangosan süvítve csapódott a panelháznak, megremegtette a több évtizede korhadó keretek által határolt ablaktáblákat. A két férfiban csak most tudatosult, hogy a Nagy Sötét Semmi uralmának kezdete óta ezidáig viszonylagos szélcsend uralkodott, és hogy ez valószínűleg óriási előny volt a nagy bajban. Amint kiléptek az utcára, már biztosak is lehettek ebben. Nagyjából nyugati irányból érkezett a dühöngő orkán. Keményen a szélnek kellett feszülni, hogy ne sodorja le őket lábukról, szinte 45 fokos szögben dőltek előre a szél ellenében. Ha netán hirtelen elcsitult volna a vihar, minden bizonnyal orra esnek… A normál esetben 10 perces út a munkaügyi központig legalább

12






félórát vett igénybe, külön nehezítette dolgukat, hogy a koromsötét utcákon egyetlen szál halovány fényű elemlámpa segítette tájékozódásukat. De végül odaértek. Amint lenyomták a kilincset, a szél kivágta az ajtót. Besiettek, majd háttal a nyílászárónak feszülve becsukták azt. Fázósan dörzsölgették a jeges szélben elfagyott kezeiket, csak miután visszatért az élet tagjaikba, tudatosították magukban, hogy itt is teljesen sötét van, csupán elemlámpájuk nyújt némi derengést. Körbepillantottak. Meglepődve tapasztalták, hogy rajtuk kívül egyetlen álláskereső sincs a folyosókon. Felderítették az épületet. Egyetlen hivatalnok volt a helyén egy gyertyákkal megvilágított irodácskában. - Jó reggelt kívánunk! – köszönt udvariasan a két álláskereső. - Jó reggelt, miben segíthetek? – kérdezte a tisztviselő. - A tévében mondták, hogy aki teheti, jelentkezzen munkaügyben, hogy ne omoljon össze teljesen a termelés. - Azt hiszem, ezzel elkéstek – biggyesztette le ajkait a munkaügyi központos. - De hát miért? – hökkent meg Zoltán. - Már összeomlott… A társadalom, a gazdaság, minden… A saját kollégáim is elmenekültek, beálltak a fosztogatók közé. Minden kommunikációs vonalam használhatatlan. Az hagyján, hogy nem működnek a számítógépek és az internet, de még a hagyományos vezetékes telefon is süket. Senkitől sem tudom megkérdezni, hogy milyen munkahelyeket ajánlhatnék önöknek. És egyébként is, ha máshol is ekkora a „tolongás”, mint itt, akkor semmi értelme az egésznek. Az esti híradóban közzétett felhívás óta önök az elsők, akik ellátogattak ide. Egy-két ember pedig nem képes megváltani a világot, de még egy erőműkazánt sem felfűteni… Ne értsenek félre, én becsülöm az elszántságukat és segítőkészségüket, de nincs értelme. Menjenek haza, és igyekezzenek túlélni ezt az egészet! – javasolta a barátságos hivatalnok. – Én is csak azért maradtam itt, mert több tüzelő van, mint otthon – mutatott az „Irattár” feliratú helyiségre. - Ahogy gondolja – tárta szét karjait tehetetlenül Csaba. – Mindenesetre köszönjük a felvilágosítást. Minden jót! – búcsúzott el, majd indult a kijárat felé. Szomszédja követte. Komoly lelki felkészülés után szánták csak rá magukat, hogy kilépjenek a jeges szélbe. Most legalább annyi előnyük volt, hogy hátszélben haladhattak, így gyorsan hazaértek, kevésbé fagytak át, mint korábban az ellenkező irányban. - Mást kell kitalálnunk – jelentette ki Csaba, amint végre a lépcsőházuk viszonylagos biztonságában tudta magát. - És mi legyen az? - Még nem tudom. Gondolkodjunk, hátha eszünkbe jut valami használható – javasolta, miközben gyalog felkaptattak a saját emeletükre. - Oké, majd átkopogok. Szevasz! – búcsúzott el Zoli, majd belépett saját lakásába. Csaba szintén bezárkózott egyre hidegebb és barátságtalanabb otthonába, és gondolataiba mélyedt. Igazából semmi használható nem jutott eszébe, majd a szél monoton zúgása elálmosította, és a nagy sötétben egyszerűen elnyomta az álom. … A srác reggel különös érzésekkel telve ébredt. Ahogy megpróbálta felidézni magában ezek előzményeit, egy álom halovány emlékképei derengtek fel tudatában. Az összes részletet képtelen volt újraélni, de a maradékból így is egy érdekes történet, mese bontakozott ki. Sok-sok évvel, talán évszázaddal korábban élt egy fiatal lány, aki folyton szomorú és magányos volt, hiszen abban az anyagias és mindenkivel szemben ellenséges világban, melyben mindennapjait töltötte, kevés hely maradt az afféle ábrándos ideáknak, melyek lelkében honoltak. Szerény sorban élő családjában gyakoriak voltak a veszekedések, és akármennyire is szerette volna, nem tudta elérni, hogy szülei békében és szeretetben éljenek.

13






Nem kívánt továbbá az anyagi javakért folytatott öldöklő küzdelembe se beszállni, pusztán szerette volna megtalálni saját „hercegét”, akivel egy nyugalmas, a világ zajától távoli erdő közepére, egy apró házikóba visszahúzódva élhették volna le boldog egyetértésben életüket, természetesen gyermekeik vidám ricsajától övezve. Mivel mindennek a megvalósulására igen csekély esély mutatkozott, így a lány állandóan lehangolt volt. Gyakran megmászta a lakóhelyéhez közeli kisebb sziklát, itt legalább egyedül maradhatott gondolataival, ábrándozhatott. De ahogy teltek-múltak az évek, lassan már fantáziálni is képtelen volt, annyira belefásult kilátástalan helyzetébe, az élet értelmetlenségéről merengett. Ekkor azonban valami egészen hihetetlen történt. A lány váratlanul felsőbb hatalmak játékszerévé vált. A Sötét Angyal erőt merített a lány lelkében honoló reményvesztettségből, majd szürke kőszoborrá változtatta áldozatát, aki ezek után többé már nem tudott megmozdulni, noha gondolkodásra való képességét nem vesztette el. Ekkor érkezett meg a következő, jó szándékú angyal, aki megérezte a lány lelkében rejlő végtelen szerénységet, jóindulatot, önzetlenséget, szeretetet, így segíteni akart neki. Hatalmából azonban csak annyira futotta, hogy kő helyett csillogó jéghercegnővé változtatta a lányt, és megígérte, egy álomban felhívja a világ lakóinak figyelmét őrá, a megfelelő ember pedig megtalálhatja a helyes módszert megmentésére, jégtestének-jégszívének felolvasztására. Csaba tudta, hogy az álomnak volt folytatása is, de azt már végképp képtelen volt felidézni. De még így is érdekesnek találta, hogy ilyen színes, egybefüggő, logikus álma volt a megszokott zagyva töredékek helyett. Egyelőre azonban nem tudta hova illeszteni ezt az információt. Nemsokára el is felejtette az egészet, mert egy különös esemény magára vonta figyelmét. Az ablak túloldalán süvítő szélbe más zajok is vegyültek, és mintha halvány fényfoltok ugráltak volna szobájának falán. Felpattant, és kinézett az ablakon. Emberek csoportját látta közeledni az utcán. Vastag öltözékekben, megrakott hátizsákokkal, elem-, vagy petróleumlámpákat lóbálva vonultak. Csaba kíváncsivá vált, így gyorsan magára kapta melegebb ruháit, fogott egy elemlámpát, kettesével szedve a lépcsőfokokat leszaladt a földszintre, majd kilépett a kapun át a metsző hidegbe. Ahogy arcába süvített a jeges szél, érezte, hogy szinte azonnal elkezd dermedni-fagyni bőre. Tudta, hogy sietnie kell vissza, de előtte még megszólította az egyik menetelőt, akinek csak szemei látszottak ki az arca köré csavart vastag sálból. - Elnézést, de kik maguk, és hová mennek ennyien? – kérdezte. Az illető dermedt arcizmai alig akartak engedelmeskedni akaratának, így csak nehezen érthető választ tudott adni: - Menekültek vagyunk. Keletnek tartunk, mert ahonnan jövünk, még ennél is hidegebb van. Miután elfogyott az összes tüzelőnk, kénytelenek voltunk eljönni – adott tömör magyarázatot, majd tekintete ismét üvegessé vált, és monoton léptekkel folytatta útját keleti irányban. Csaba nem lett sokkal okosabb ezektől az információktól. Visszatért a lépcsőházba, ahol szintén hideg volt, de legalább a jeges szél nem fújt. A némileg kellemesebb környezetben agya is felpörgött. Az idegen beszámolója megérintett egy tudat alatti emléket. Amint felért lakásába, egyből előkotorta régi gimnáziumi tankönyveit az egyik beépített szekrény aljából. Mihelyst megtalálta a földrajzkönyvet, a többit félrelökte, emezt kinyitotta, elemlámpájának fényköre izgatottan cikázott a lapokon. A srác hamarosan megtalálta, amit keresett. A Föld légköri jelenségeit bemutató fejezetnél állapodott meg. Felelevenítette, miszerint a szelek úgy keletkeznek, hogy a melegebb, ezáltal ritkább, könnyebb levegő felszáll, ezt az üresedést a hidegebb helyekről érkező felszíni szelek töltik ki. A hideg levegő ugyanis sűrűbb, ezért száll lefelé a magas légnyomású övezetekben, ott körkörös irányban szétterülve, légmozgást keltve a felszínen. Csaba mindezt összekapcsolta a menetelőtől hallottakkal:

14






„A szél nyugat felől fúj, a menekülők is abból az irányból érkeztek. Ezek szerint a hőmérsékleti megfigyeléseik helyesek voltak. Csak azt nem értem, hogy miért arrafele van a leghidegebb, hiszen elvileg az egész Föld sötétbe borult, és a nyugatra fekvő, jó hőtartó képességű tengereknek-óceánoknak lassabban kellene hűlniük, mint a keletre lévő hatalmas orosz pusztáknak…” – tovább nem jutott töprengésében, hiszen nem túlzottan értett a meteorológiához. Mindenesetre a kelet felé tartó konvojok látványa elgondolkodtatta: „Nekem is el kellene indulnom. Ha tényleg egyre hidegebb lesz, fűtés nélkül úgyis megfagyok előbb-utóbb. Útközben viszont találhatok olyan helyet, ahol átvészelhetem ezt az egésze borzalmat.” Csomagolni kezdett. Hátizsákjába pakolta az összes maradék élelmét, ezen kívül elemlámpákat, a petróleumlámpáját az összes lámpaolajjal egyetemben, valamint néhány egyszerűbb szerszámot. Amint mindezzel megvolt, magára húzott annyi ruhát, amennyit csak tudott, az alapvetően vékony srác végül úgy nézett ki, mint egy erősen túlsúlyos egyén, testének kerülete látszólag megduplázódott. Szomorú szívvel zárta be maga után az ajtót. Elvégre több évet élt le ebben a kis lakásban, lepusztultsága ellenére is megkedvelte. De érezte, nem maradhat tovább. Átkopogott Zoltán szomszédjához is, megkérdezni, ő nem jöne, de mivel a férfi egyelőre nem érzett kedvet kilépni a jégveremre emlékeztető utcára, csak elbúcsúztak egymástól. - Sok sikert! – visszhangzott a lépcsőházban Zoltán jókívánsága. - Köszi! – fordult még egyszer hátra Csaba, majd megindult lefelé. Mielőtt kilépett volna a lépcsőházból, a menekültektől látott módon arca köré csavart egy sálat, elszánta magát, és kinyitotta a kaput. A besüvítő hideg hatására az első pillanatokban csaknem meggondolta a dolgot, de aztán erőt vett magán, és az utcára lépett. Egy megmagyarázhatatlan belső sugallat hatására azonban nem kelet felé fordult, hanem a széllel szembefeszülve nyugati irányba indult el. Mondhatni, kíváncsivá vált, hogy mi van ott, ahonnan a leghidegebb szél fúj. … Csaba már több napja gyalogolt. Ereje legvégén járt, de útjának végét még nem látta. A vastag ruhák ellenére is didergett, az arca elé csavart sál külső oldalán jégkristályok jelentek meg orra és szája környékén, a tüdejéből távozó vízpára azonnal ráfagyott a sálra a körülbelül mínusz tíz fokos hőmérsékletben. Időnként az útjába kerülő kisebb városokban és falvakban keresett magának szélvédett menedéket, hogy alhasson, ehessen egy keveset, aztán folytatta útját a csontkeménnyé fagyott talajon, a kórókként meredező, leveleiket vesztett fák között nyugat felé. Még volt annyi lelkiereje, hogy egyelőre ne adja fel. Mivel az elemlámpák hamar lemerültek volna, petróleumlámpájával világított, de azt is a legtakarékosabb fokozatra állította, épp hogy csak pislákolt annyira, hogy egy-két méternyi területet halványan bevilágított maga körül. Egyszer egy emberi alak került fénykörébe. A földön hevert. Elkékült szájából, élettelen tekintetéből Csaba már tudta, hogy halálra fagyott szegény. Sajnálta, de segíteni nem tudott volna már rajta. Éppen indult volna tovább, amikor a szél zúgásába vegyülő emberi beszédre lett figyelmes. Ahogy körbepillantott, észre is vette néhány elemlámpa fénycsóváját. A hangok tulajdonosai is felfedezték Csaba petróleumlámpájának fényét, így villámgyorsan köréje csoportosultak. Gépfegyveres katonák voltak. - Mit keresel errefelé? – kérdezte egyikük, majd a srác hátizsákjára vetült pillantása. – Szerintem eltévedtél, öcskös. A menekültek kelet felé indulnak… - Tudom. Azt viszont magam sem sejtem, hogy miért jöttem mégis errefelé – Csaba nyelve alig forgott.

15






A katonák parancsnoka megszánhatta a kimerült srácot, mert így szólt: - Gyere, maradj nálunk egy darabig melegedni – ajánlotta fel. Miközben Csaba megköszönte a nagylelkűséget, megfigyelhette, hogy a parancsnok emberei felemelik a jéggé fagyott holttestet a talajról, és egy közelben várakozó terepjáróra helyezik. A test úgy koppant a fémen, mintha legalábbis kőből volna… Bizarr élmény volt. Mindenesetre Csaba is felszállt a kocsira, és boldog volt, hogy végre pihentetheti kicsit a lábait. Menetelés közben nem mert leülni sem, mivel félt, hogy utána esetleg nem bírna már többé felállni. A jármű nem ment messzire, egy szögesdróttal körbevett, de immár őrizetlen területre hajtottak, mely katonai támaszpont lehetett. Az egyik ablaktalan raktárépület előtt megálltak, dudáltak néhányat, ekkor a vaskos fémkaput bentről félrehúzták, a terepjáró beállt a csarnokba, a kaput visszahúzták, és beláncolták. Csabát a többnapnyi fagyoskodás után szinte elöntötte a forróság, hiszen a raktárban meglepetésére fűtöttek, és elektromos világítás is volt. Kezeit dörzsölgetve ugrott le a kocsiról. A kinti csapat vezetője elmondta a többi katonának is, hogy miként találtak Csabára, és hogy meghívta egy kis melegedőre. A srác erre bemutatkozott, és megtudta, hogy vendéglátóját, a küllemre marcona, izmos szakaszparancsnokot Károlynak hívják. - Itt még van áram és fűtés? – álmélkodott Csaba. - Az éppen még van. A generátorainkat hajtó dízelolaj-készletünk még hónapokig kitart – válaszolt a szakaszparancsnok készségesen. Eközben a magzattartásban jégkockává fagyott fickót is leemelték a járműről. A katonák elsőként a hulla hátizsákját és zsebeit vizsgálták át, mindent, ami ehetőnek tűnt, mohón, elégedett vigyorral elvették-eltették. A vendég furcsán méregető, megbotránkozott pillantásait látva Károly magyarázkodásba fogott: - Tudod, hiába van elegendő olajunk, mellyel fűthetünk, világíthatunk, ha az élelemkészleteink vészesen fogyóban vannak. Csak azért járunk felderítő utakra is, hogy az ilyen szerencsétlenek készleteit hasznosíthassuk… – írta körül kevésbé drasztikusan a hullarablást. – Nekik már úgysincs szükségük ennivalóra… - Értem – Csaba nem akarta megsérteni vendéglátóit, így nem mondta ki, hogy mit gondol minderről. Inkább mást kérdezett. – És mi ez a hely? - Igazából nem lenne szabad elmondanom, hogy egy titkos katonai kutatóállomás, de azt hiszem, jelen esetben úgyis mindegy. … Csaba a kutatóállomás vendégeként több napot is eltöltött a titkos bázis földalatti helyiségeiben. A melegben egészen helyrejött kiszipolyozott szervezete, volt folyóvíz is, így több mint egy hét után végre le is zuhanyozhatott, ami külön jól esett neki. A katonákkal is megismerkedett, némelyikükkel össze is haverkodott, így hallgatólagosan engedélyezve volt neki, hogy bárhova bemehessen szétnézni a bázison belül. A srác ki is használta a lehetőséget, és kíváncsian szemügyre vett mindent. A legérdekesebb élmények az orvosi részlegben érték. Tibor, az idős, joviális főorvos szeretett mesélni a munkájáról. Így Csaba ismét őt látogatta meg. - Jó napot, doktor úr! Előrébbjutott már a vizsgálatokkal? – kérdezte. - Jó napot, fiatalúr! Épp az imént hoztak be egy jéggé fagyott, mínusz tizenöt fokos testhőmérsékletű alanyt. Most tesszük be az MR-be. Megnézi? Csaba követte az idős dokit, és beléptek a mágneses rezonanciás diagnosztizáló készülék helyiségébe. A merevvé fagyott, elkékült fickó meztelenül feküdt a gép tálcáján, nem volt valami felemelő látvány. A tálca becsúszott a gépbe, mely végigpásztázta a test egészét. Az eredmény ismét meglehetősen sokkoló volt.

16






- Ez akkor is orvosi képtelenség! – hördült fel Tibor, és noha már többször is kifejtette véleményét Csabának, feldúltságában ismét megtette ezt. – Hiába láttam már legalább féltucatszor ugyanezeket az eredményeket, mégsem hiszem el, hogy létezhet ilyen! A vizsgálatok szerint a fickó minden egyes tagja jéggé van fagyva, egyetlen csepp folyékony vér nincs benne, az izmai olyan merevek, mint a márvány, nem lélegzik, el van kékülve, kétségtelenül halott. Viszont az MR, és az azt megelőző EEG mégis gyenge agyi aktivitást mutatott ki nála! Ugyanúgy, mint a többi megfagyott esetében! Elképzelésem sincs, hogy mi táplálja, tartja életben az idegsejteket egy napok óta fagyott testben! - Sajnos ehhez én nem értek – vont vállat Csaba. – Mindenesetre tényleg nagyon érdekes és megdöbbentő a dolog. Olyan, mint egyfajta hibernáció. Megpróbálta már kiolvasztani őket? - Nem… – hökkent meg a lehetetlen ötlettől. – Mind a fagyasztókamrában vannak. De végül is, mit veszíthetünk, ha megkíséreljük? A szavakat tettek követték. A doktor berendezett egy külön helyiséget, melyben elhelyezte a legújabb alanyt. A termosztátot úgy állították be, hogy nagyon lassan, óránként háromtized fokot melegítsen a kórterem hőmérsékletén. Ezen kívül mindenféle érzékelőket kötöttek a látszólag élettelen testre. Utána már csak várni kellett. Mivel a kommunikációs központból érdekes hírek érkeztek, magára is hagyták a jéggé fagyott embert. A bázis minden alkalmazottja a hatalmas monitorokkal és számítógépek tömkelegével telezsúfolt terembe gyűlt. Nem voltak sokan, talán harmincan, a létszám nagyobb része már a Nagy Sötét Semmi uralmának első napjaiban elmenekült. A hangulat ezután vált meglehetősen családiassá, lazává. - Mi történt? – kérdezte Károly szakaszparancsnok. - Hírek érkeztek az Egyesült Államokból. - Hogyan? – kérdezett rá Csaba. - Mivel van áramunk és parabolaantennáink, fogni tudjuk a műholdak adásait. NATO tagokként pedig a jelek megfejtéséhez szükséges kódok is rendelkezésre állnak – magyarázta magától értetődően a távközlési tiszt. Miután Csaba választ kapott kérdésére, Károly folytatta az érdeklődést: - És miféle hírek? - A NASA és az amerikai hadsereg engedélyt kapott egy hidrogénbomba bevetésére az NSS ellen. Mostanában fog megtörténni a dolog. Nézzétek! – mutatott az egyik monitorra. Élő tévéközvetítésről volt szó. Először a silóból lassan, méltóságteljesen kiemelkedő, a mobil reflektorok fénykévéiben fürdő rakétát mutatták, mely egyre gyorsulva halvány fényponttá vált az égbolton. Miután a fegyver elhagyta a Föld légkörét, már az űrteleszkópok követték pályáját. A rakéta csak repült, repült, mígnem egyszer egy láthatatlan falba ütközött, és felrobbant. A hidrogénbomba felvillanása egy pillanatra elvakította a kamerákat, a közvetítés földi helyszínre váltott. A másodperc törtrésze alatt megérkező fénysugarak egy ideig szinte nappali világosságba borították a fagyott, kihalt, mozdulatlan tájat, mely nem nyújtott valami vidám látványt. A fény lassan elhalványult, fél percen belül minden ugyanolyan sötétté vált, mint a robbanást megelőzően. A kamerák az égboltot pásztázták a becsapódás helyén, de semmilyen változást nem lehetett észlelni. Talán annyit, hogy az eddig átlagosan napi 1 fokot csökkenő hőmérséklet hirtelen 10 fokkal esett vissza… Az amerikai tudósok és katonák csalódottan ismerték be a kudarcot. A kép megremegett, az utolsó, amiről a kamera tudósított, hogy a forgatás helyszínén összegyűlt reménykedő lakosok egymásnak estek, igyekeztek elszedni egymástól az élelmiszerkészleteket, meleg ruhákat, eközben a mobil állványokra helyezett reflektorokat ledöntötték, a fényforrások összetörtek, a kép teljesen elsötétült. A magyar katona is csalódottan kapcsolta ki a képernyőket. Senki sem szólalt meg, magukba fordulva siratták az elveszett lehetőséget.

17






… Egy hét elteltével Csaba ismét Tibor doktornál volt. - Hogy s mint mennek a dolgok? – érdeklődött. - Ma érte el a páciens testhőmérséklete a harmincöt fokot – jelentette be az orvos. - És mi történt? - Ismét megdöbbentem – mondta, majd bővebben is kifejtette. – Soha nem láttam még hasonlót. Egy átlagos fagyhalál esetén a sejtekben lévő víz jégkristályokká alakul, melyek térfogata nagyobb, mint vízformában volt, így szétfeszítik a sejthártyákat, szétroncsolják a sejteket. De az ő esetében nem így történt, a sejtek épségben maradtak. A beteg ugyan nem tért magához, de életfunkciói beindultak, kétségtelenül él, egyfajta kómában van. Még ha mindez orvosilag lehetetlen is – tette hozzá fejcsóválva. Csaba rengeteg érdekességet tapasztalt a katonák bázisán, de mivel egyáltalán nem jutottak közelebb a megoldáshoz, viszont az élelem fogytával egyre nőtt a feszültség a csapat tagjai között, úgy határozott, hogy inkább továbbáll, folytatva útját nyugati irányban, széllel szemben. Megköszönt mindent, elbúcsúzott, majd elhagyta a földalatti bunkert, egy rámpán felsétálva abban a raktárban találta magát, ahová először hozták. Itt kinyitották előtte a kaput, sok szerencsét kívántak, bár nem értették, hogy mit is keres nyugaton. Ezt mondjuk Csaba sem tudta, csak homályos sejtései voltak. Összekapcsolta korábbi furcsa álmát a megtalált, jéggé fagyott, de részlegesen mégis élő emberekkel, ez hajtotta tovább. A katonák biztosak voltak benne, hogy hamarosan a srácot is jégkockaként látják viszont egyik felderítőútjuk során, de ezt a megérzést inkább nem közölték vele. Pár percnyi barátságos integetést követően döngve bezárult Csaba mögött a vastag fémkapu. A fiú újra dermesztő hidegben, félelmetes sötétségben találta magát, csak petróleumlámpája nyújtott némi derengést. De ő akarta így. Nekifeszült a szélnek, és tovább indult ismeretlen úticélja felé. … Csaba napok óta gyalogolt a jéggé fagyott, kietlen, koromsötét tájon át, kisebb-nagyobb dombokon és az azokat egymástól elválasztó völgyeken keresztül vezetett útja, folyamatosan a szembeszélnek feszülve. Semmi változást nem vett észre útja során, csak a megszokott napi egy fokos hőmérsékletcsökkenést. A magával cipelt hőmérő higanyszála -35 fokot mutatott. Kegyetlen hideg volt, egy légmentesen záródó búvárszemüveg védte szemét a jéggé fagyástól, a szája-orra elé csavart sálra vastag rétegben kiváltak a jégkristályok. A srác annak ellenére is didergett, hogy nagyjából 5 réteg vastag ruhába burkolózott. Csaba a testi kellemetlenségek enyhítésére nem talált más módot, mint hogy igyekezett figyelmét elterelni ezekről. Így rengeteget elmélkedett önmaga és a világ helyzetén. Rájött többek között, hogy hiba volt a hidrogénbomba bevetése, hiszen akkor csökkent hirtelen 10 fokot a hőmérséklet a szokásos napi egy fok helyett. Ennek nem lehetett más oka, mint hogy – akármi is légyen az – a Nagy Sötét Semmi annál erősebbé válik, minél inkább el akarják pusztítani az emberek. Ezt az elgondolást azonban Csaba – társaság híján – nem tudta kivel megosztani, megvitatni, netán hasznosítani. Minden igyekezete ellenére egyre kevésbé volt képes gondolatait eltéríteni testi szükségleteiről. Fázott, kimerült volt és éhes. De nem ehetett sokat, hiszen készletei már csupán napokra voltak elegendők. Tisztában volt vele, hogy ha elfogynak, neki vége. Az is eszébe jutott, hogy akár azonnal is feladhatná, hiszen ha ennyi gyaloglás és szenvedés után se jutott semmire, akkor minek küzdjön tovább. Le is feküdhetne a földre, és szép lassan jéggé fagyna, nem lenne több gondja életében. Szinte már csak ezen járt az esze. Azonban váratlanul furcsa érzés térítette vissza a valóságba. Az egyensúlyszervei jeleztek. Jóformán

18






minden lépés után egyre kevésbé kellett előredőlnie, folyamatosan csökkent a szembeszél ereje, végül teljes szélcsöndben találta magát. Szinte melege lett. Elővette hőmérőjét. -39 fokot mutatott, még hidegebb is volt, mint addig, de a jeges szél elülte mégis rengeteget jelentett komfortérzete szempontjából. Visszatért ereje, elszántsága. Sejtette, valami fontos felfedezés küszöbén áll. Nem is tétovázott tovább. Bal kezében szorongatott petróleumlámpája mellé elővette hátizsákjából erős fényű elemlámpáját is, hogy nagyobb távolságokat beláthasson, és körbejárta a szélcsend által övezett vidéket. A néhány száz méter sugarú terület közepén egy sziklás magaslatot talált, de elemlámpája fénye elégtelen volt ahhoz, hogy az egykori panorámáról fogalmat alkothasson. Bármely irányba fordult, a fénykéve elveszett a szuroksötétbe fúródva. A domb tövében néhány termetes, jéggé fagyott fa-csontváz között egy befagyott patakocska fölött átívelő rozzant fahidat fedezett fel, mely egy omladozó rönkházikóhoz vezette. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha már látta volna valaha ezt a helyet, igaz, akkor még élettel teli volt. Hirtelen rádöbbent, honnan az ismerősség érzése. Az álom. Abban szerepelt egy jólelkű férfi, aki, miután tudomást szerzett róla, mindent megtett a jéghercegnő felolvasztása érdekében. Ellátogatott hozzá, várakozott-virrasztott mellette, töprengett, beszélt a fagyott nőhöz. Még azt is megtette, hogy a lányt fogságban tartó kopár szikla köré saját erőből erdőt ültetett, kis házikót épített tulipános kerttel, ahová nap mint nap betévedtek az erdőcskébe költöző aranyos és játékos, vörös bundájú mókuskák is. Áldozatkészsége, szeretete az álmában látott nő iránt elvezetett odáig, hogy lassan ráérzett annak titkos álmaira, és kitartóan meg is valósította azokat. Így szűnt meg lassan a Sötét Angyal hatalma a lány fölött. Legalábbis Csaba elméjében valami hasonló történet derengett fel. A bökkenő csak az volt, hogy még ha valaha valóban meg is történt egy ilyen, vagy ehhez hasonló hihetetlen esemény, most se élő, se hibernált személyt nem talált sehol a szélcsendes övezet határain belül, akárhányszor is járta be azt. A srác csodálkozva csóválta fejét az álmában látott és az itt megfigyelt táj közötti meglepő hasonlóságon, de nem tudta, mit tehetne még. Újra hatalmába kerítette a csüggedés. Ezzel együtt ismét érezni kezdte a kegyetlen hideget, fogai összekoccantak. Behúzódott a belülről teljesen üres, kifosztott rönkházba, és az egyik sarokban a falnak vetve hátát, lábai előtt összekulcsolva kezeit, összekuporodott. Lehunyta szemeit, igyekezett kizárni tudatából a hideget. Hamarosan sikerült is neki. Megszűnt izmainak remegése, nem fázott, úgy érezte magát, mintha teste egy lassú örvénybe került volna, ahol fölfelé lebeg a végtelen feketeségbe. Tudata kiürült, kirekesztette az összes külső ingert, Csaba határtalan békét és nyugalmat érzett. Szíve eközben egyre lassabban, gyengébben vert, teste kékült-lilult, a közelgő fagyhalál biztos tüneteit mutatta. … Erzsébet több hete egyetlen emberként élt kis falujában, ahonnan mindenki elmenekült már a jeges szél és az egyre erősebb fagy elől. Az elvándorlók mindent használhatót magukkal vittek, amit csak elbírtak, de mivel az emberek nem málháslovak voltak, sok, az adott szituációban értékes apróságot a falu utolsó lakójának, a fiatal, különc, álmodozó Erzsinek ajándékoztak. Így még néhány hétre elegendő élelme és tüzelője volt a kamrában. Azt nem hitte, hogy bárhol máshol jobb lehetne, ezért is maradt otthon, de abban azért reménykedett, hogy valami csoda folytán egyszer még láthatja újra felragyogni a Napot. Így amikor nem aludt, folyton a nappali nagy ablaka előtt ült karosszékében egy vastag pokrócba burkolózva, és a kint honoló sötétséget bámulta. Várta a fényt. Számos hosszú napon át semmi sem történt, de egyszer csak halvány felvillanások szúrtak neki szemet. Felugrott foteljából, az ablak elé állt, és megdörzsölte szemeit, meg akart győződni róla, hogy nem csak káprázat-e a fénytünemény. De a villanások néhány percen át rendszeresen érkeztek a falu

19






határában magasodó szikladomb irányából. Ugyan nem napkeltéről volt szó, de mégiscsak mozgott ott valami. Így Erzsébet elhatározta, hogy megnézi, ki vagy mi az. Lehetőség szerint melegen beöltözött, majd kilépett a bejárati ajtón. Egyből könnybe lábadt szeme és megdermedt arcbőre a jeges hidegtől. Orrából párafelhők csaptak ki minden kilégzésnél. Mióta legutóbb kint járt, rengeteget esett a hőmérséklet, konstatálta. Megfordult a fejében, hogy jobban tenné, ha otthon maradna, de végül kíváncsisága győzedelmeskedett. A lány összeszorította vacogó fogait, és határozott léptekkel megindult a domb irányába, petróleumlámpája halvány fénye világította meg az utat. Negyed óra alatt meg is érkezett a lombját vesztett, fagyott erdőbe, ahol a régi, használaton kívül helyezett, pusztuló erdészház ablakából világosság derengett. Még inkább megszaporázta lépteit, és benyitott a kunyhóba. Megdermedt a szörnyű látványtól. Egy elkékült ajkú, hozzá hasonló korú, élettelennek tűnő srácot látott a sarokban gubbasztani. A szoba közepén még égő lámpásból arra a következtetésre jutott, hogy nemrég érkezhetett. Felemelte a földről az egyik kitörött ablak nagyobb darabját, majd a szilánkot az idegen fiú orra alá tartotta. Az üvegdarab szinte észrevehetetlenül enyhén bepárásodott. Erzsi ebből tudta, hogy a srácban még pislákol némi élet. Arról viszont fogalma sem volt, hogy mit is kellene tennie. Tekintete a srác méretes hátizsákjára vetült. Mellé guggolt, és kinyitotta, előpakolva tartalmát. A zsák tetején talált néhány konzervet és több liternyi lámpaolajat gyorsan, de rendszerető módon a fal mellé állítgatta, meg sem fordult a fejében olyasmi, mint ami általánossá vált az elsötétedett, jéggé fagyott világban, hogy a halottakat meggyalázva, vagy a haldoklókat sorsukra hagyva a többiek elveszik a még használható értékeiket, élelmüket. A lány azon gondolkodott, hogy mi lenne jobb ötlet, ha a lámpaolajat a padlóra locsolva tüzet gyújtana, és annak melegével mentené meg a srácot, vagy ha a hátizsák alján talált pokrócba bugyolálná, és hazavinné magához. Végül az utóbbi megoldás mellett döntött, mert félt, hogy még magukra gyújtja a korhadt erdészházat. Így óvatosan belecsavarta a srácot a plédbe, majd a földön húzva a nehéz testet, fél óra alatt, emberfeletti erőfeszítéseket követően, hazajutott saját házába, ahol takarékosságból egyedül a nappalit fűtötte. Így oda vonszolta a majdnem fagyhalott srácot. A kályha közelébe fektette az ismeretlent, jól megrakta a tüzet, majd dörzsöléses masszázzsal is igyekezett újra életet lehelni a fiúba. Fáradozásait hamarosan siker koronázta. Csaba légzése szabályosabbá, mélyebbé vált, szempillái megremegtek, résnyire nyíltak. A kályhában lobogó lángok halványan remegő fényében egy aggódó mogyoróbarna szempárt pillantott meg, melyet szelíd, finom, nemesi arcvonások és hosszú hullámos barna hajkorona öveztek. - Te angyal vagy? – kérdezte a srác rekedt, halk hangon. Tényleg azt hitte, hogy álmodik, netán meghalt. - Ugyan! – nevette el magát csilingelő hangon Erzsi. Immár megkönnyebbült, hogy pártfogoltja jobban van, magához tért. – Majdnem megfagytál az erdészházban. - Igen, a kunyhó… – emlékezett vissza Csaba, majd apró mozdulatokkal körbenézett a szobában. – Hol vagyok, és ki az én kedves megmentőm? – próbált immár burkoltabban bókolgatni is a srác. A lány mosolyogva mutatkozott be, és mesélte el, hogyan maradt egyedül a falujában. Csaba is egyre jobban érezte magát a kellemesen fűtött szobában, ráadásul vendéglátójamegmentője forró levest is készített neki a házban fellelhető szerény hozzávalókból, hogy még inkább erőre kaphasson. Ő is elmesélte életét a fővárosban, majd a Nagy Sötét Semmi hatalomátvétele utáni időket, a furcsa álmát, melynek hatására elindult megkeresni a szél és hideg központját, valamint kalandjait a katonai támaszponton, végül természetesen nem felejtette el hálásan megköszönni az életmentést sem. Erzsébetet leginkább a különös álom részletei ragadták meg. Leemelt egy réges-régi könyvet a polcról, és odaadta a fiúnak. - A nagymamám írta ezt a meséskönyvet – fűzte hozzá.

20






Csaba belelapozott, és döbbenten vette tudomásul, hogy csodálatos álmát látja viszont nyomtatásban, rögtön a könyv első történetében. - Lehet, hogy kiskoromban nekem is olvastak ebből a könyvből, csak már elfelejtettem… – merengett hangosan. – Végül is, nem kizárt, hogy az agyam újraálmodtatta velem a tudatalattim mélyén rejlő történetet. Ez még nem is lenne annyira különös. Az viszont már sokkal inkább, hogy sikerült a valóságban is megtalálnom a mesében szereplő helyszínt, főleg úgy, hogy nem is azt kerestem, hanem a Nagy Sötét Semmi kiindulási pontját. Hihetetlen, hogy a mesében is fagyott jéghercegnő szerepel, és most a világban is tarol a fagyhalál… - Úgy tűnik, minden mesének, álomnak van valóságalapja, de legalábbis tanulsága – vetette közbe a lány. A fiú egyetértően bólogatott, majd megkísérelte szavakba önteni kusza gondolatait: - Mi történik, ha a mesét afféle példabeszédként, allegóriaként fogjuk fel, és összevetjük a valósággal? – morfondírozott. - A történetben arról is szó van, hogy a lány környezetében mindenki elanyagiasodott, elidegenedett egymástól, csak negatív érzelmek maradtak, mint a gyűlölet, harag, irigység, szomorúság – folytatta az eszmefuttatást Erzsébet. – Ezek erősítik meg annyira a Sötét Angyalt, hogy képes jéggé dermeszteni a lányt. A homályban hagyott végkifejlet mindenesetre azt sejtette, hogy az odaadás, törődés, kitartás, szeretet, önzetlenség voltak azok az erők, melyek képesek voltak megtörni az átkot. - A valóságban az egész emberiség gyűlölködve, irigységgel telve viseltetett egymás iránt – vette át a szót Csaba. – Lehetséges volna, hogy létezik egy olyan lény, vagy természeti jelenség, mely a negatív érzelmi töltésekből képes erőt meríteni, csak eddig sose süllyedt még olyan mélyre a világ, hogy ez a lény, vagy jelenség láthatóan megmutatkozott volna? - Ki tudja, semmi sem lehetetlen… - És hogy lehetne rávenni az embereket, hogy próbaképpen legalább egy kis ideig kedvesek legyenek egymáshoz, amikor lépten-nyomon azt láttam, hogy egymás testi épségét, sőt életét sem kímélve igyekeznek az utolsó élelemmorzsákat és tüzelőanyag-készleteket elorozni egymástól? - Nem tudom. Ketten túl kevesek vagyunk, és úgyse hinne nekünk senki. Őrültségnek tartanák a hipotézisünket… – csüggedt el Erzsi. Csabi nagyot sóhajtott, de nem tudott mit válaszolni. … Eltelt egy újabb hét a totális sötétség jegyében. Csaba megmentője házikójában maradt, Erzsivel sokat töprengtek, hogy mit tehetnének, de igazából nem jutottak semmire. Eközben a külső hőmérséklet egyre csak csökkent, de mivel mínusz 39 foknál megfagyott a higany a hőmérőben, így nem tudták már nyomon követni a pontos értékeket, persze érezhetően egyre hidegebb lett. A srác igyekezett hasznossá tenni magát. Így elvállalta többek között a tűz őrzésének feladatát, ami egyre inkább nyomasztotta. - Az utolsó hasábot tettem a tűzre – mutatott egyszer a kiürült fáskosárra. – Már tegnap behoztam az utolsó darabokat a kamrából – sóhajtott. – A lámpaolaj is elfogyott. - Én is csapra vertem az utolsó konzervet az ebédkészítéshez… – mondta Erzsi, arcáról a kilátástalanság érzetét lehetett leolvasni. Többet nem beszéltek, mindketten jól tudták, hogy mindez mit jelent. Elfogyasztották szegényes ebédjüket, majd leültek a kanapéra, a kályhával szemben, és figyelték, ahogy a kályhaajtó mögött egyre erőtlenebbül lobognak a lángok, végül csak némi parázs marad, majd az is hamuvá enyészik. Az utolsó fényszikra ellobbanásával tökéletes sötétség borult a szobára. A hőmérséklet is gyorsan zuhanni kezdett. A két fiatal ösztönösen is közelebb húzódott egymáshoz, vállaik összeértek.

21






- Tudod… – törte meg a csendet Csaba. – Örülök, hogy a sors megengedte nekem, hogy mielőtt itt kell hagynom ezt az árnyékvilágot, megismerhettelek. Így eltölthettem egy hetet egy olyan kedves, önzetlen emberrel, akivel normális körülmények között akár egy egész emberöltőn, hosszú évtizedeken át is boldogan együtt éltem volna… - Én is szeretlek… – szorította meg gyengéden a srác kezét Erzsébet. Ezek az egyszerű szavak, vallomások igazi katartikus érzelemhullámzást indítottak be mindkettőjükben. A jeges hideg és koromsötét ellenére is boldogan mosolyodtak el. Ekkor váratlan dolog történt. A kályha mellett a falon halvány fénypont tűnt fel. A két fiatal először nem is szentelt különösebb figyelmet a jelenségnek, azt hitték, csak káprázik szemük. Inkább magasztos érzelmeiknek adták át magukat, beletörődve sorsukba. Viszont a fényfolt egyre határozottabbá, erőteljesebbé vált. Nem lehetett nem észrevenni. - Te is látod? – kérdezte meg a lány bizonytalanul a fal felé mutatva. - Igen. Erre mindketten felugrottak a kanapéról, és a hátuk mögött lévő ablak irányába pördültek. A külvilág feketeségét egy vékony, laposan érkező fénysugár törte meg. Nem törődve a hideggel, kirohantak a házból a jéggé fagyott kertbe. Jobban megfigyelve a jelenséget, rádöbbentek, hogy olyan szögből és irányból érkezik, ahol az éppen felkelő Napnak kellene lennie… Hitetlenkedve, gyermeki örömmel ugrottak egymás nyakába, nem váratott magára tovább első csókjuk sem. … Miközben hosszasan ölelkeztek, a fényerő nőttön-nőtt. Néhány ember is megjelent a környéken, a sötét égboltra világos csíkot rajzoló sugár vezette őket. Döbbenten meredtek a talaj egy bizonyos pontjára vetülő ovális fényfoltra, melynek közepén egy fiatal pár csókolózott. A megfigyelők a hónapnyi vakoskodás után annyira megörültek ennek a látványnak, hogy elejtették kezeikben szorongatott, mások kifosztására használt fegyvereiket, és egymás nyakába borulva ujjongtak. A megindultság meglágyította szívüket. Minél többen tettek ugyanígy, annál gyorsabban nőtt a fénykör átmérője. És persze fordítva is. Minél nagyobb lett a napsugarak tócsája, annál többen hagytak fel az egymásra való vadászattal, hogy átadhassák magukat a gyönyörködés és a remény örömteli érzéseinek. Újra felcsillantak az emberiesség, az odafigyelés, a testvériesség szikrái. Az öngerjesztő folyamat feltartóztathatatlanul nekilódult. A sötét égbolton egyre nagyobbá vált a világosságot átengedő lyuk, a talajon először percenként néhány métert kúszott előre a fénnyel reflektorszerűen megvilágított terület határa, de ez a sebesség hamarosan elérte a több száz, majd több ezer kilométert óránként. Egy napba se telt, és a Nagy Sötét Semmi ugyanolyan gyorsan felszívódott, mint ahogy annak idején teret nyert. A Nap sugarai kellemesen melengették a Föld nevű jégbolygót, lassan felengedett a fagyott talaj, néhány hét elteltével előbújtak az ellenállóbb növények magjainak hajtásai is, az emberek gyermeki örömmel figyelték az élet újjászületésének eme apró, de annál lenyűgözőbb, csodálatosabb jelenségeit, a fény és meleg visszatértével senki sem tudott a korábban megszokott ellenségeskedésre gondolni. Az emberiség lassan magához tért, a szétszéledt emberek hazaköltöztek, munkába álltak, újraindult az ipari és mezőgazdasági termelés, és a hosszú sötétség után mindenki boldog volt, hogy láthatja a többieket. A hibernálódottak is magukhoz tértek a kórházakban, az ámulatból már nehezebben ocsúdtak fel, amikor megtudták, hogy milyen furcsa állapotban élték túl a megpróbáltatásokat. Nyilatkozataik szerint végig tudatuknál voltak, a rettegés uralma alatt állva. Olyan volt számukra a hibernáció, mintha a mozgás és érzékelés legapróbb lehetőségeitől is megfosztva kellett volna létezniük, egyikük találó hasonlata szerint, mintha kivették volna az agyukat, és azt a testük nélkül életben tartották volna.

22






Egyébiránt sose találtak rá tudományos magyarázatot, hogy mi okozta, és mi űzte el hirtelen a Nagy Sötét Semmit, csupán legendák, mesének tűnő történetek keringtek egy fénykör közepén táncoló szerelmespárról. A Nagy Sötét Semmi ettől függetlenül természetesen nem szűnt meg létezni, csak újra kisebb lett, olyan, mint amikor még csupán egyetlen lány kővé dermesztésére volt képes. Erejét elvesztette ugyan, de végtelen türelmét nem. A kopár sziklákba húzódva, nem gondolva semmire, várta a következő lehetőséget…

Regőczi Gergely

v1.00 : Budapest, 2008. 10. 28. v1.10 : Budapest, 2008. 11. 05.

23

Regőczi Gergely. Nagy Sötét Semmi. Filozofikus-romantikus sci-fi novella 2008

Recommend Documents