A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Farmosi Zoltán versei ............................................................................................................... Major Zoltán: Bernát István (1854-1942) útja az agrárius és a szövetkezeti mozgalomig (esszé) .................................................................................. Filip Tamás versei ..................................................................................................................... Szász István Tas: A közösen gondolkodó Helikon és a Hitel (esszé) .................................. EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA VIII. RÉSZ (a magyarországi szerb nemzetiségiek irodalmából) Konrad Sutarski: Magyarországi szerbek – Régi keletű kapcsolatok (Sutarski Szabolcs fordítása)..................................................................................................... Lásztity Péró: A magyarországi szerb irodalomról (tanulmány).......................................... Vujicsics Sztoján naplójegyzetei és versei (Vujicsics Marietta, Weöres Sándor és Dudás Kálmán fordítása) ............................................ Predrag Stepanović: Őskrimi (novellarészlet) (Sády Erzsébet fordítása) ................................ Dragomir Dujmov novellája és verse (Radnics Magdolna és Radoszáv Miklós fordítása) .. Milosevits Péter versei és novellája ...................................................................................... Radoszáv Miklós versei ........................................................................................................... Milán Sztepanov: Tito-laktanya (regényrészlet) (Stepanović Predrág fordítása) ................... Jakovljev Dragan novellái (Szomora János és Vujicsics Marietta fordítása) .......................... Danica Brczán versei ................................................................................................................ A magyarországi szerb szerzők életrajzai ............................................................................ WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXV. RÉSZ Deák-Sárosi László: „Csaba”, Wass Albert és mi (tanulmány).............................................
2 3 8 10
17 17 22 26 32 35 39 40 43 44 45 47
VILÁGBESZÉD Toni Morrison (USA): Recitativo (novella) (M. Nagy Miklós fordítása) ................................ 55
MERÍTETT SZAVAK Simek Valéria versei ................................................................................................................. Barcsa Dániel: Brüniszkáld (beszély, 6. folytatás) .................................................................... Csepcsányi Éva versei ............................................................................................................... Bak Rita versei ............................................................................................................................ Bene Zoltán: Családfa (novella) ................................................................................................. P. Papp Zoltán: Érzékkövek (vers) ........................................................................................... Merényi Krisztián versei .......................................................................................................... Major János versei...................................................................................................................... Gombár Endre: Vesztegzár a Bálna Hotelben (novella) .........................................................
70 72 75 76 77 79 80 81 81
TÁJOLÓ Madarász Imre: Sztálinizmus, rákosizmus: új monográfiák a vörös zsarnokságról (kritika).................................................................. 87 Bágyoni Szabó István: Toronygombi feljegyzések (emlékirat 2. rész).................................. 89 Bisztray György: A kanadai Kazinczy közéleti írásai (kritika Miska János: Magyar tavasz Kanadában c. kötetéről) ............................................. 91 Pósa Zoltán: A klasszikus és a modern magyar művészet bulgáriai nagykövete (riport Doncsev Tosóval) ................................................................... 92 Soltész Márton: A szó megtörténése a képben (kritika Orgoványi Anikó: Lopózz mellém c. verseskötetéről) .............................................. 94 KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN Az egyik legismertebb kortárs szerb grafikusművész ....................................................... 96 E lapszámunkat Velimir Velja Mihajlović és Borsódy Eszter alkotásaival illusztráltuk. A borítókon Gálity Vijislav: Ódon tér című verse, ill. Turcsány Péter: Asszonylíra a Zeniten – Forrai Eszter költészetéről című jegyzete olvasható.
PoLíSz
Farmosi László
Fehér…fehér Fehér a tél a hó az ég a sörhab apám korsóján fehér Fehér a csönd-dunna az ág kedvesem blúza a porcelán Fehér álom a hóvirág menyasszony fátyol fehér a gyász Fehér az út a szikla az ének a harang fészke a nevetések Fehér a lap amire írok a mese-buckás belepett sírok Fehér a csont a folyók szegélye ódon zsoltárok menedéke Fehér édesanyám hullámos haja február bozontja felhőfala Fehér az abrosz a függöny az ablak menedék melyben angyalok laknak Fehér a zászlónk legközepe mennybéli idők üzenete Fehér a tej a kenyér a szappan egészség jóság tiszta alakban Fehér a pikkelyes kandallócsempe szelídségben az ember lelke Fehér a zúzmara a nagykendő a hókorallos vén Óesztendő Fehér a tóban úszó hattyúk hasa messze költözöttek suttogó szava Fehér az eresz kúp oltalma felégetett malmok ezeréves halma Fehér a szív várakozása gyermekszobák áldott szuszogása Fehér arany szegélyben a láng a lélegzet pára egyaránt Fehér egy tenger messzi vitorla mintha egy lepke szárnya volna Fehér a csodákra rácsodálkozás pitypang ernyőin suhanás Fehér a kutyám busa bundája hókahomlokú ló csillag-járma Fehér a bőröm színe fehér Jézus lépte ha partra ér Fehér a felejthetetlen ima gyógyír mindnyájunk átkaira Fehér a Himalája-gyapjas hó óriás ég ölű Mindenható Fehér a forrás taraja fénybóbitás nyarak Nap szaga Fehér fehér a megismerhetetlen a titok az Isten az emberben
Őrszem
2
Kőből a katonaköpeny Nem fú be alá a szél Fehér dolomit szikla Bajonett-markoló tenyér
Kicsi kápolna-timpanon Etruszk napindája Óarany őrzi nevüket Mindhiába mindhiába
Övön három kőtokban Kovakő gránit-gránát Kőpuskatus a talapzaton Kútágas kapu hiába várják
Rozsdaette roncs sehonnai A tarack bömbölő ágyú De az arcél Alpok-homlok Magasztos hős bátorságú
A történelem faggatása Elveszett otthon Ereszalj béke csönd lugas Stájer szakadék vér-avar Ócska rézfillér mind lyukas
Valaha virtus vitt kereszt Immár mennybéli kenyér Két háború poklait Gyászoló sárba hullt levél
Hegyek harangja Himnusz Szelíd földanya ölébe szánt S a kő pórusa lélegzik Megfutamítja a halált
Major Zoltán
Bernát István (1854-1942) útja az agrárius és a szövetkezeti mozgalomig „… a társadalom beteges elfajulásainak végső forrása mindig az ember erőszakos elválasztása a földtől…”* Az 1854-ben a felföldi Rimaszombat városában született és 88 évet élt Bernát Istvánt egy rövid írás keretében bemutatni hálátlan feladat. Gondoljunk bele: gyermekkorában, a szabadságharc után még látta a történelemkönyveinkben emlegetett Bach huszárokat, nem sokkal halála előtt még értesülhetett a német páncélosok Moszkva előtti sárba-fagyba ragadásáról. Annak a XIX. századnak a gyermeke volt, amelyet az új evilági szent háromság – a szabadság, ipar és kereskedelem, valamint a tudomány – uralt. A világnak ezen a táján azonban a szabadságküzdelemért bitó járt, ipar és kereskedelem csupán csíráiban létezett, a tudomány szintén. David Riesmann** amerikai szociológus szerint kétféle ember létezik: kívülről és belülről irányított. Bernát István belülről irányított ember volt. Életét és jellemét meghatározta a család és szülővárosa, a magyar-szlovák nyelvhatáron fekvő akkor mindössze 4200 lakosú többségében magyar nemzetiségű kis város, Rimaszombat, a hajdani Gömör-Kishont vármegye központja. A város még a céhes időkből híres volt kisiparáról, ez a körülmény jótékony hatást tett a polgári szellem kialakulására. A XVIII. századra jellemző felekezeti villongások a XIX. század első felére lecsillapodtak. Későbbi visszaemlékezéseiben joggal írja Bernát: „A kis város levegője tele volt a kálvinizmus vezető gondolataival, amelyek egyrészt az egyszerűbb életre, másrészt komoly elhatározásokra serkentettek ben* Wilhelm Röpke A harmadik út, Korunk társadalmi válsága, Budapest l943. ** David Riesman A magányos tömeg Bp. 1973. Közg. és Jogi K. 400 o.
3
PoLíSz nünket. Így lettek eszményeimmé a spártaiak erkölcsei és maradtak azok egész életemen át.”*
Gyermekkora óta soha nem osztotta azt a nézetet, miszerint a haladás az igények szaporításában áll. Őt ugyanis az ellenkezőjére nevelték. A svájci eredetű Bernát család a város törekvő polgárai között már a XVIII. század második felében tekintélynek örvendett, nagyapja és apja hosszú éveken át együtt voltak tagjai a református egyház presbitériumának. Részben a korabeli egészségügyi viszonyoknak tudhatók be családi tragédiák: a hat testvér közül csak kettő élte túl szüleit. A föld iránti korai szeretete is családi örökség. A gyógyszerész apa összegyűjtött tőkéjét mintegy 10 ezer váltóforintot a városhoz közeli Korlát község határában fekvő 200 holdas főként erdőkből álló birtok megvételére fordította. A kis István élményei közé tartoztak a 2-3 órai szekerezéssel elérhető „pusztára” tett kirándulások, később városi emberként sem szakadt el soha a természettől. Az ifjú Bernát István lelke úgy látszik, fázott a gyógyszerészettől, a számoktól úgy tűnik, mégsem idegenkedett, mert jogi tanulmányai mellett (Budapest, Pozsony, Bécs) érdeklődése a közgazdaság felé fordult. Bécsben ismerkedett meg Roscher, List és Lorenz Stein tanaival és jutott arra a meggyőződésre, hogy nem az ember van a gazdaságért, hanem a gazdaság az emberért. Alig 24 éves fiatalemberként meggyőződéssel vallja, hogy a nemzet jövőjét nem a sokszor terméketlen közjogi viták és a szabadság eszméjének puszta emlegetése útján biztosíthatjuk, hanem egy átgondolt gazdaságpolitikával és ez az, ami a pártok programjából hiányzik. Már ekkor megfogalmazódik benne, hogy az egyoldalú államközpontú gondolkodással szemben a hangsúlyt a társadalom önszerveződésére, a polgári erények kimunkálására teszi. A nemzetközi jog biztosítékai (1877) című doktori disszertációjában** a morál és a haladás fogalmainak lehető és szükséges összekapcsolásáról értekezik. Első figyelemreméltó rendszeres tudományos igénnyel készült írása a György Endre által szerkesztett Nemzetgazdasági Szemle 1883. februári számában jelent meg Rodbertus Jagetzow és a német agrárius mozgalmak címmel. A kornak jellegzetes sok vitát kiváltó kérdései mind terítékre kerülnek ebben az írásban úgymint a mezőgazdasági védővámok kérdése, az amerikai verseny ügye, a földbirtok tehermentesítése, a földbirtok felszabadítása következtében előállott eladósodás kérdése, a földbirtok függetlenítése a börze vagy tőzsde, a kamatláb sokszor hektikus hullámzásaitól, a hitel szervezésének ügye, a szövetkezés szükségessége. A 29 éves fiatal éles szemét dicséri, hogy ugyanazokat a lényegi mozzanatokat tárgyalja, amelyeket egy szélesebb indukciós bázisról kiindulva egy nála fiatalabb gazdaságtörténész egy későbbi időpontban, a XX. század 30-as éveiben Angliában A nagy átalakulás című művében*** dolgozott fel. * Bernát István Küzdelmek és eredmények Bp. 1936. 14.o. ** Bernát Gyula Bernát István és kora (1854-1942) Bp. 1980. Kézirat 30.o. Az életrajzi vonatkozású elemeket jórészt innen vettük. *** Polányi Károly A nagy átalakulás Korunk gazdasági és politikai gyökerei Bp. 2004 Napvilág K. 397 o.
4
A történelem faggatása Ez a gazdaságtörténész a Galilei kör első elnöke Polányi Károly. Az aktuálpolitikailag és bizonyára más kérdésekben is szinte kibékíthetetlen ellentétben álló két gondolkodó mégis nagyon hasonló következtetésre jut: mindketten a tőkés termelés 3 fő tényezőjének a földet, a munkaerőt és a tőkét tartják. A tőkés gazdálkodást pedig egy olyan zárt rendszernek, amelyben mindhárom tényező áruvá válik. A gond csak ott van, hogy Bernát István is érezte, tudta, hogy sem a föld, sem a tőke, sem a munkaerő nem lehet pusztán áru, mert következményei Polányi szavával „borzalmasak”. Valójában Bernát egész életműve felfogható úgy, mint küzdelem azért, hogy a föld ne váljon puszta áruvá, hanem lehessen otthon is, gondoskodásunk kitüntetett tárgya, amelyhez lelki kapcsolat fűz. A munkaerő mögött pedig mindig látta az embert és a tőkével, a pénzzel való kapcsolatában hangsúlyozta, hogy a termelés célja nem a profit, hanem az ember, az emberi személyiség sokoldalú kiművelése. Az élet célja sem lehet a minél több pénzszerzés, akiknek az életét ez a törekvés irányította, nevezte plutokratáknak, hanem a pénz csak eszköz magasabb célok érdekében. El kell érni, mondta, hogy ne a pénz uraljon minket, hanem mi a pénzt. 1884-ben bejárja Nyugat-Európát és Észak-Amerikát. Utóbbi élményeit hasonlóan Bölöni Sándorhoz és Tocquevillehoz az MTA által kiadott könyvben foglalja össze.* Látja a polgárháború utáni Egyesült Államok fény- és árnyoldalait, még csak csírájában létező jelenségek későbbi fejlődését szerepét megsejti: kartell tröszt. Nála jobban senki sem ismerte és szerette Angliát, Skóciát, ezért hiteles a bírálat is, amit gyakorol az angol közgazdasági gondolkodás fölött. Szeretettel beszél Adam Smithről, későbbi írásaiban többször utal rá, hogy írásait nem egyszer félreértették, félremagyarázták. Bernát egész életében küzdött a Manchester városához köthető, a Dickens regényekben is oly sokszor leírt sötét, szociálisan érzéketlen korlátlan szabad versenyes felfogás ellen, amit másképp laissez faire-nek is hívtak. Hasonlóan éles bírálatban részesítette a Cobden nevéhez köthető a mezőgazdaság érdekeit semmibe vevő, csak az ipar és a kereskedelem érdekeire figyelő irányzatot.** Nagymértékben a cobdenizmus számlájára írható, hogy egyre több földet vontak ki a mezőgazdasági művelésből, helyüket vadász- és erdőterületek foglalták el/le, ennek eredményeként megszaporodtak az erdőőrök, mint David Herbert Lawrence regényéből is tudjuk. Szeretettel szól viszont Bernát a Manchester melletti kis Rochdaleről, az „első szövetkezeti magvetés megszentelt barázdájáról”. A rochdale-i takácsok és más iparosok szövetkezetének meglátogatása egész életére mély benyomást gyakorolt. Megilletődve szemléli a rochdale-i szellemű üzletek feliratát: „A közjó előmozdítására törekszünk, új cipőket készítünk és a régieket kijavítjuk”. Az érzelmi hatás mélységét mutatja, hogy 73 évesen visszatért ifjúkora színterére, hogy megnézze a vendégkönyvben az indulás előtt álló fiatal akkori keze vonását. Egy másik nevezetes látogatást is tett 1884-ben, nem sokkal Karl Marx után ő is bevette magát a British Museum könyvei közé. Anglia nagyságának titkán tűnődve kiemeli az angol jellem makacsságát, amellyel meggyőződéséhez ragaszkodik. * Bernát István Észak-Amerika. Közgazdasági és társadalmi vázlatok Bp. 1886 MTA kiadása 254 o. ** A cobdenizmusról ld. még Bernát István A cobdenizmus bukása = Magyar Gazdák Szemléje 1937. febr. 42. évf. 2. sz. 49-59.o.
5
PoLíSz Reflexiói tükrözik elmélyült töprengését olyan kérdések fölött, mint gazdaság és szabadság, vagyonosodás és erkölcs, amit fiatalon megfogalmaz, ahhoz egész életében hű marad, legfeljebb mélyebben és részletesebben fejti ki a témát: „Az angol elv, hogy szegény nép szabad nem lehet – melyet mi minden tartalék nélkül fogadunk el – veszélyes lehet ránk nagyon. Mert mi belőle azt következtetjük, hogy a gazdagság nem csupán kulcsa a szabadságnak, hanem a műveltségnek, civilizációnak is. Pedig, dehogy! Vagyon nélkül talán nem lehetünk szabadok sem erkölcsileg, sem politikai tekintetben, de a gazdagság mellett lehetünk rabszolgák és morális nyomorékok. Anglia gazdagságával látja felnőni politikai szabadságát, nála a kettő együtt jár, de mi a vagyon és csak a vagyon után futkosva elveszíthetjük azt, ami bennünk ér valamit, anélkül, hogy elérnénk céljainkat.”*
Párizs és Pusztaszenttornya között egy tragikusan korán elhunyt istenáldotta tehetség Justh Zsigmond hasonló gondolatokat fogalmaz meg A kiválás genezise című regénytrilógiájának A pénz legendája című darabjában: „A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása, hagyjuk ezt azoknak, kik mással nem hivalkodhatnak. Nekünk ellenkezőleg azt kell bebizonyítanunk, hogy dacára vagyonunknak, nemesek maradunk. Hisz a pénz… igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát.”**
Az 1849-1867 utáni korszak uralkodó csillaga egyre inkább a Janus arcú: szétfolyó és összegyűlő, ragyogó és rejtőzködő pénz lett, az a pénz, amiből Magyarországon történelmi okokból mindig kevés volt. Deák Ferenc is úgy látta 1848 előtt, hogy alig van már hazánk földjén adóssággal nem terhelt jelentékeny család. A még Széchenyi alapította OMGE-ben (Országos Magyar Gazdasági Egyesületben) már régóta folytak különféle tanácskozások a mezőgazdaság helyzetéről. Ezekben a diskurzusokban a franciás műveltségű, Le Play tanítványnak, gróf Károlyi Sándornak jutott mindnagyobb szerep. Csengery Antal útmutatásai nyomán az 1848-ban született György Endre volt az, aki tanulmányozva a külföldi szövetkezeteket végleg megnyerte a szövetkezeti ügy számára a fóti grófot. Az egyéb szellemi hatásokat mutatja, hogy Károlyi Sándort hamarosan Magyarország Raiffeisen apójának kezdték nevezni. Ekkor már a minisztériumi tisztviselő Bernát is egyre sűrűbben ontja cikkeit többek közt a budapesti szemlében a vagyonmegoszlás egyenlőtlenségeiről. Gyulai Pál ajánlására gr. Károlyi Sándor hívja meg 1890-ben az első magyar szövetkezeti szakfolyóirat a Szövetkezés szerkesztésére. A gondolat kikristályosodása a 24. órában érkezett. Az ipar- és a kereskedelem érdekeit szem előtt tartó, a mezőgazdaság, és az ország lakosságának ¾-ét kitevő földből élők érdekeit az önszabályozó piac bűvöletében elvakult szabadelvű kormánykörök nemcsak teljes mértékben elhanya* Ld. Bernát Gyula id. mű 54-55.o. ** Justh Zsigmond A pénz legendája Bp. 1969. Szépirodalmi Kiadó 123.o.
6
A történelem faggatása golták, hanem elsősorban a kisegzisztenciák a parasztok helyzetét az igazságtalan adórendszerrel még külön is sújtották. Adókedvezmények csak a nagyiparnak jártak. A tőkés világgazdaság ciklikus válságainak következtében az 1880-as évek végére akut módon erősödnek fel olyan jelenségek, mint eladósodás, uzsora, kivándorlás. Bernát és mások adatai alapján megállapítható, hogy a magyar föld értékének kb. több mint fele – ¾-ig volt eladósodva. A konkrét elemzéseket megtaláljuk Bernát műveiben: Változások küszöbén, Zálogba tett Magyarország. A Márai által nagyra tartott Salvador de Madariaga jeles spanyol gondolkodó írja Elysiumi mezők című sajátos színpadi művében Goethe szájába adva az eszmefuttatást: „Az olyan nép, amelynek parasztsága nincs, sosem foghatja fel a szerves élet mélységét. Mert a parasztság a nép bölcsességének tárháza. És szellemi elevenségének talaja. A paraszt nagy szótlanságából született Bach és Mozart. A paraszt hosszú nézelődéséből támadt Tintoretto és Michelangelo. A paraszt sokezeréves tapasztalásából Richelieu és Bismarck. Már pedig az Uniónak alig van parasztsága, igaz-e? Szerintem ezért hisznek ott olyan szertelenül a demokráciában.”*
A mezőgazdaság válsága a nagy és középbirtokot is sújtotta. Fennállt azonban a veszély, hogy a kisbirtok teljesen szétporlik, a 90-es évekre már milliós nagyságrendű volt az agrárproletariátus száma. Nem lehetett az államra várni. Szükség volt a demokratikus – a részvénytársasággal szemben a szövetkezetek az egy ember egy szavazat elvén álltak – társadalmi önszerveződésre, nemcsak azért, hogy a kisegzisztenciák pénzének szétfolyását megállítsák, hanem elsősorban azért, hogy az eladósodás – elszegényedés tömeges társadalmi következményeit fokozatosan mérsékeljék. A 90-es évek a szövetkezeti és agrárius mozgalom megszerveződésének kora**), ebben Bernát Istvánnak kitüntetett a szerepe, ő viszi a mozgalomba a szellemi vérkeringést a témánkba vágó sajtó: Szövetkezés, Hazánk – utóbbi alapítása körül Kvassay Jenő is bábáskodott –, Magyar Gazdák Szemléje stb. megteremtésével, a gondolat jó értelemben vett propagálásával. Ez már egy újabb történet. Végezetül egy Bernát István tevékenységét értékelő – összegző beszédből szeretnénk idézni, amit Ravasz László mondott 1935-ben***: „… az országnak legnagyobb gazdasági értéke a föld, a föld azonban nem tőke, hanem a föld ország, a föld haza. Ha tőkének nézik, máról-holnapra lehet nagyobb a profitja, de személytelenné válik, nemzetközivé lesz, s nem lehet tudni soha, hogy kinek a kezébe kerül. Ha pedig a föld anyaöl és életforrás, lehet, hogy néha kevés az, amit ad, azonban szenthellyé válik, amelyen felépül s amelyből táplálkozik mindaz, amiért érdemes embernek lenni. Nemcsak örömet ad, többet ad ez: otthont ad, az * Salvador de Madariaga Elysiumi mezők Bp. [1938] Századunk Kiadása 112 o. 61.o. ** A szövetkezés rendkívül gazdag irodalmából – egyebek közt – ld.: Horváth János Gr. Károlyi Sándor és vezérkara. A magyar szövetkezeti intézmény megalapozásának története Bp. 1916. és Kovalovszky Miklós és Solt Andor Gróf Károlyi Sándor élete és alkotásai Bp. 1942. *** Ravasz László Bernát István In: Ravasz László Legyen világosság Beszédek írások 3. köt. Bp. 1938. Franklin-Társulat k. 271. o.
7
PoLíSz otthonban munkát, szenvedést, életcélt; talapzat a család számára, lehetővé teszi azt, hogy a mult éljen. A föld teremti az összefüggést az előrement nemzedékek és az utána következők között. Egyébként minden ország olyan volna, mint egy váróterem, tőzsdecsarnok, vagy vásártér, ahol tömegek mennek át és az egyik nemzedék lábnyomát máról-holnapra eltapossa a másik nemzedék lábnyoma. De ha a föld anyaöl, akkor történelem szövődik rajta, akkor van szokás, van hagyomány, a halottak élnek, a mult beleszövődik a jövendőbe; s azok, akik előttünk mentek, örök útitársaink maradnak s az a remény éltet, hogy gyermekeinknek és unokáinknak lelkünkkel mi is kísérői és útitársai lehetünk.”)
Filip Tamás
Életem vendégei Hajszol az agyamba épített óra, ébreszt akkor is, ha épp nem alszom, rohanni kell megint, ha célját nem is tudom ennek a rohanásnak. Persze mindig elromlik a rajtgép, leszakítja a lábam, amely már annyiszor újranőtt, vértelen seb tátong a helyén, ráismerek, miközben a belső vegykonyha séfje diktálni kezdi önkívületi parancsait.
Amúgy szeretne mindennel elkészülni, mire összegyűlnek életem vendégei, akiknek névsorát gyorsan össze kéne raknom, de a könyvtárban egészen elveszek. Az első kódex azonnal szíven üt: a kezdő iniciálé olyan gyönyörű és titokzatos. Az emlékezetnél is nagyobb.
[Ájulás] Beszélgetek a képzeletemben élő nővel, azt mondja: lassan megfullad tőlem, dolgaimmal túlságosan körülveszem. Jó, akkor utazz Berlinbe angyalom, katapultálj a fejemből, a multikulti ott szépen virul, minden nap annyi kiállítás nyílik, annyi a koncert, a filmklub, költői est, hogy nehéz lesz választanod, a mosdóban ott világzenével moshatsz kezet. S ha kiülsz egy kávéház teraszára, láthatsz megelevenedni egy interjút: Nyáron Berlin egy nagy nyilvános wellness vidék. De mit is beszélek én: ez egy szauna, ahol az ember jól érezheti magát. Ám, hiszed vagy nem, a sok szín, szerintem nem alkot szivárványt, inkább piszkosfehér, s a nyitott város minden ablaka egy irányba néz. 8
A történelem faggatása Attól ne félj, hogy utánad megyek, engem itthon tartanak a gyökerek. De mikor este kibontom a szögesdrótpostát, behunyt szemmel sírok azon, ahogy a fal mögött élnek. Mióta tart már az írástudók ájulása, az igazak harminchat ágyúlövésre se kelnek, a szeretethajó megtorpedózva, azóta dokkban vesztegel. Ha egyszer megint elindulna, én is fölszállok rá, hamuszín arccal, vérem fojtott susogásában fulladozva.
Jegyzet, baráti tűzben Így nem tudsz elindulni, pedig lenne hova, csak előbb ki kéne szórnod a cipődből a kavicsokat. Az énsebészetet pedig még tanulnod kell, mint jeges úton a téli féket, meg azt, hogyan kell bekötni
egy palack Emoterápiát, hogy elég lassan csöpögjön beléd a lelki fröccs, hogy végül ne ismerj magadra, és mások se ismerjenek rád, hogyan legyél szilárd, hogy kiálld a hit fejszecsapásait.
Hogy koldustól ne fogadj el semmilyen alamizsnát, s ne félj, ha tábornokod szalaszt, hogy ellenséges ágyúk torkából hozz tüzet neki, mert rá akar gyújtani. Hozz neki akkorát, hogy ne merje elfogadni, de ne legyen bátorsága visszautasítani se!
Gyújtópont Fagyott parázson lépdelek, forró talpammal melegítem. Fejemben tüzes gombostű lüktet, és ahogy elmozdul minduntalan, a horizont füstölni kezd.
A műhold nem kérdez semmit, tudja, hogy mekkora krátert ütött a mindenki-földjére, ami föntről rázuhant, és akik megmaradtak, mind oda tartanak.
Hová mész, kérdi az erdő, de nem értem. Hová mész, kérdi a folyó is, fogalmam sincs, mit akar tőlem.
Lehetne még lombosítani ezt, de most, hogy írom, tél van, és úgy hiszem, ha lesznek valaha olvasói, nekik is mindig csak télen fog eszükbe jutni, hogy elővegyék. 9
PoLíSz
Szász István Tas
A közösen gondolkodó Helikon és a Hitel (Átfedéseik, spontán munkamegosztásuk, és néhány mának szóló üzenetük) Pomázon – az éppen a Kráter által szervezett – Wass Albert centenáriumi előadássorozat alkalmával beszélhettem először a honi irodalomtörténész elit előtt a második világháború után feledésre ítélt kolozsvári Hitelről. Az előadást követő beszélgetés során hangzott el egyik jeles képviselőjüktől a megállapítás, hogy eddig túlzottan Helikon centrikus lett volna a szemléletük. A megállapítás igazságát érezve, de a félreérthetőséget is megérezve hangsúlyoztam, hogy esetünkben nem vagy-vagy, sőt talán nem is-is helyzetről beszélhetünk. A Helikon és a Hitel, úgy is, mint szellemi csoportosulás, úgy is, mint folyóirat, egymást egészítették ki. Ennek a kérdésnek néhány részletével majd pedig a közös szellemet igazolandó néhány idézettel foglalkoznék az alábbiakban. A szülőházamban szerkesztett és szüleim támogatását élvező kolozsvári Hitel folyóirat 1935 és 1944 közötti három korszakának egyik alapvető jellegzetessége volt, hogy egy hasonló névvel illetett szellemi csoportosulásról beszélhettünk, melynek a folyóirat csak egyik fóruma volt. A kezdeti – szinte mindet felölelő – spektrum rövidesen és teljesen érthetően megoszlott, és a nemzetpolitikai szemle körül csoportosult írók és költők szépírásai a Helikonban és a Pásztortűzben jelentek meg. A Hitelnek három korszakáról beszélhetünk. 1935 első félévében jelent meg a Makkai László és Venczel József fémjelezte – utólag – Kis Hitelnek nevezett újságformátumú lap hat száma, majd az 1935-1940-ig megjelenő és Albrecht Dezső, Kéki Béla, Venczel József és Vita Sándor szerkesztette oktáv formátumú és negyedévente kiadott folyóirat az un. Nagy Hitel következett. Ennek szerves folytatása volt a magyar négy év alatt már havonta és országos terjesztésben megjelenő Kéki Béla és Kiss Jenő által szerkesztett Harmadik Hitel, melyet önkényesen neveztem el így, mert csak a korszak sajátosságai miatt tanulmányoztam a Nagy Hiteltől külön választva. A Hitel szellemi körének házunkban zajló napi munkája és a sűrű munkaülések illetve ünnepi együttlétek során töretlen és folyamatos közös gondolkodásban azonban a három korszak 220 résztvevője közt a Helikon 55 tagjának pontosan egy harmada is aktívan jelenvolt. Vagy mint a szellemi kör tagja, vagy mint írásaival is jelentkező munkatárs. Kiemelném közülük a Makkaik (apa és fia) mellett elsősorban Kemény Jánost, Kós Károlyt és Tamási Áront, de Kiss Jenő is érdekes módon fedte át a két csoport munkáját. Kemény János, mint együttgondolkodó, a kör legaktívabbjai közé tartozott és jelenléte állandónak volt mondható, Kós Károly a társaság nagytekintélyű szeniorjaként lehetett hangadó minden megbeszélés során, Tamási Áron pedig – elsősorban a Vásárhelyi Találkozó szervezése közben –, amint annak idején a túlélők elmond10
A történelem faggatása
Szentendre – Vándorlások / A Preobrazsenszka templom (részlet)
ták, szinte magához ragadta a vezetést és irányította a munkát, de a háború végével kapcsolatos cselekmények során is jelentős szerepet vállalt. Kiss Jenő, aki a Helikon helyettes szerkesztője volt, a Hitel két szerkesztőjének (Vita Sándor, Albrecht Dezső) képviselőházba történt behívása után a Hitelnek is segédszerkesztője lett, de annak már a kezdeteknél alapító tagjaként tartjuk számon. Azt is meg kell jegyeznem, hogy a Helikon évi egyszer megrendezett találkozója mellett annak több tagja a folyamatos kapcsolatot éppen a Hitel rendszeres – napi, heti, havi – kisebb és nagyobb együttlétein tartotta egymással. Szubjektív, de sokatmondó bizonyítéka annak, hogy Kemény és Tamási menynyire nagy szeretetnek örvendtek a Hitel társaságában, miszerint őket – kettejüket – becézték csak Jánoskának és Áronkának. Ezt szüleim elbeszélése mellett több más korabeli társuk is elmondta nekem. A Hitelben munkálkodó Helikonisták névsora a következő volt: az első 28-ból Hunyadi Sándor, Kemény János, Kós Károly, Makkai Sándor, Reményik Sándor és Tamási Áron, a Helikonhoz ezután társult 27 közül pedig Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Makkai László, Szabédi László, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Tavaszi Sándor, Vásárhelyi Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert. Ez a két névsor a Helikonistáknak éppen egyharmadát jelenti, azonban más módon a Hitel csoporttal kapcsolatba kerültek még többen. Elég, ha Kacsó Sándor vagy Ligeti Ernő nevét említem, vagy a Hitel konkrét politikai akcióiban történt együttműködés szereplőit, mint pl. Kolozsvár nyílt várossá nyilvánításában Bánffy Miklós, a Horthy kormányzótól a fegyverszünet azonnali bejelentését követelő erdélyi negyvenek aláírói között pedig Bokor Péter dokumentumértékű könyve (Végjáték a Duna mentén) és Vita Sándor emlékezései alapján többen is.
11
PoLíSz A „magyar négy év” alatt a Hitel társasága kibővül és bár a kemény mag továbbra is a Szász villában találkozik, a kétszáz fős társaságnak nagyobb térre van szüksége. Az új otthonteremtésben tevékenyen részt vesz apám és anyám – a Hitel háziasszonya – rendezi be az Erdélyi Kör helyiségeit. Ezután a tömegesebb találkozások itt zajlanak. A helyiség egyben az Erdélyi Pártnak is találkozóhelyévé válik. Mint ismeretes e párt szerveződését Teleki Pál támogatta és általa azt remélte (és nem is csalódott), hogy így a német orientáció elleni politikájához nyer szövetségeseket. A párt szimpatizánsai közt Hitelesek és Helikonisták egyaránt előfordultak s így együttműködésük további személyekkel és találkozási felülettel gazdagodott. A kapcsolat legkönnyebben kimutatható gyökerei természetesen az őshelikonisták közé tartozó Makkai Sándorhoz és közben felnövekedett fiához Makkai Lászlóhoz vezetnek vissza. Előbbi a Magunk revíziója megírásával a Hitel egyik szellemi fő gyökerét alkotta meg, fia pedig az első „Kis Hitel” szülőatyjának mondható, s mindketten munkatársként is ott voltak és maradtak a későbbi Hitel mellett is, Makkai László éppenséggel, mint a negyedik legtöbbet publikáló szerző, de nyomós érvekkel járul hozzá az összetartozáshoz Tamási Áron egész tevékenysége is. A továbbiakban ezt a véleményt szeretném igazolni néhány korabeli együttgondolkodótól, köztük a fent említett személyiségektől származó hosszabb-rövidebb idézetekkel – úgy hogy egyúttal szellemüket is közelebb hozzam az olvasóhoz – s egyben törekedvén azok aktualizálására is. Ha pedig aktualitásról beszéltem, kezdjük az idézeteket éppen az aktualitás rendkívüliségét is kiemelve egy hosszabbal. A Makkai László alapította lap első számának Makkai Sándor által írott vezércikkéből idéznék. Makkai írásának címe Mi lesz velünk? És 1935. január elsején jelent meg a Kis Hitel első számában. Ebben a kétségbeesetten éleslátó elemzésben ezeket olvashatjuk: „Akik különböző testrészeiben az országokban széttagolt magyar nemzetnek, ugyanazzal az éjjel-nappali gonddal tépelődünk a magyarság sorsa, jövője felett, két érzés feszítő ellentétében szenvedünk és reménykedünk. Az egyik érzésünk gyötrelmes sötét. A nagy világesemények és az emberi lelkek megfigyelése magunk körül egyformán azzal kínoznak, hogy a történelem őrlőmalmába vetett nemzetünk, az ész minden érve szerint halálra van ítélve, nincs kiútja a rettenetes felmorzsoló élek közül. Idő kérdése az egész, rövidebb vagy hosszabb időé, de az eredmény ugyanaz. Nincs segítség! Lehetnek, akik közülünk a külső erőviszonyok mérlegelése alapján jutnak erre a sivár következtetésre és ezeknek még aránylag könnyebb azzal vigasztalniuk magukat, hogy a történelemnek mindig voltak és vannak váratlan fordulatai, amelyek megcáfolják az emberi értelem merev logikai sémáit. De vannak olyanok is, akik mélyebbre néznek fájó szemükkel s a bajnak keserű gyökerét pillantják meg: az életcél végzetes elhomályosulását, az élet értelmébe vetett hit megrendülését. A halálosan szorongatott magyar lélek szomorú álmélkodással kérdi: mit akar az ember? Tudniillik a világ szerint győztes, uralkodó, szabadjára engedett nemzetek embere?”(…)
12
A történelem faggatása „Béke, igazság és szeretet miért váltak velünk szembe üres frázisokká, amiket már nem is nagyon hangoztatnak többé és ha még hangoztatnak Európa népei, akkor azt csak a mi kizárásunkkal ismerik el az emberközösség életének szabályozó elvéül, melynek érvénye alól ki kell rekeszteni a halálraítélteket? Akik ilyen mélyre néznek azok nemzetük szeretetétől is mélyebben vannak áthatva és ezért gyötrődésük is feneketlen, visszhangtalan sötétbe kiáltja jajszavait. A minden idők legjobb magyarjainak szenvedései fakadnak ebből a tragikus érzésből. És akit még soha nem igézett meg e végzetre meredő döbbenet az nem értheti meg a legkülönb magyar szellemek bús magányát és annak szeretete nemzete iránt még nem vált olthatatlan tűzzé, mely csontjaiba rekesztve, emészti. Pedig a mai napon ilyen fájdalmas szeretet kell ahhoz, hogy életadó reménység fakadhasson bennünk a jövő iránt. Csak ha szemtől-szembe láttuk a halált, fogunk elvetni magunkból minden könnyű optimizmust, felületes önáltatást, véletlenben való bizakodást, kézlegyintő megnyugvást a maguktól jövő külső megoldásokban. A lét és nemlét örvénye felet fordul egyedül a szemünk önmagunkba).” (…) „És ezért ebben a visszahajlásban a másik érzésünk ezekben a sötét napokban mégis vigasztaló, felemelő. A keserű tapasztalatok, az ész sivár meggondolásai mögött van és megragadható egy másik valóság is, a lelki nemzet elpusztíthatatlan képe és örökkévaló értéke. Az Európában halálraítélt magyar nemzet csakis akkor fellebbezheti meg és nyerheti meg pörét a jövendő ítélőszéke előtt, ha ő maga hű marad azokhoz az evangéliumi igazságokhoz, melyekhez Európa hűtlen lett és ő maga képviseli azokat mind a saját belső életének vezetésében, mind mindazokkal szemben kifelé, akik létjogát kétségbe vonták, támadják és megsemmisítéssel fenyegetik. Ez pedig azt jelenti, hogy ha a magyar nemzet mindenütt, ahol tagjai élnek a tiszta evangélium mértéke alá állítja egyéni, családi, közösségi életét, intézményit, kultúráját egyaránt: akkor olyan megdönthetetlen európai mértéket állíthat önmagában a világ elé, mely intő jel, lelkiismerethez szóló bizonyságtétel és végre megismert és tiszta érték lesz a világ szemében is. Ezt a magasabb célú nemzetpolitikát kell képviselnie a magyarságnak, s éppen mert ez nagyon nehéz és hősies feladat, minden erejét megfeszítve nagy elszántsággal kell rálépnie az evangéliumi életútra. Ez legyen kritikájának és építésének mértéke és akkor, amilyen mértékben komolyan veszi és teszi ezt, olyan mértékben élete, jövője is lesz. A kicsi a gyönge, a szétszaggatott csak akkor remélhet, ha a legnagyobbat, a leghősiesebbet, az egyedül egyesítőt, a naggyá tevőt van bátorsága vállalni.”
Igen kedves olvasó. Makkai látomása ma is sokatmondó látomás. Azon kívül, hogy túléltünk háromnegyed évszázadot annak gyökeres változásaival, sem kívül, sem pedig belül nem módosult a helyzet. „A világesemények és az emberi lelkek megfigyelése” ugyanarra az eredményre vezet. A „halálraítélt” érzet sem változott. Vagy, ha igen, csak rossz irányba. A „külső erőviszonyokat alakító erőket” ma még jobban átláthatjuk és hatalmuk még nyomasztóbb, befolyásuknak gyakorlásában még gátlástalanabbak. Az ébredéshez szükséges „döbbenet”, mely esetleg képes felemelni morális süllyedésünkből, ma is nélkülözhetetlen, s ehhez elegendő lehetne, ha „a világ szerint 13
PoLíSz győztes, uralkodó, szabadjára engedett nemzetek embere” a liberális ember és az őt vezérlő szellem céljait világosan látnánk. És vajon Európa – közben valóban létrehozott (?) – közösségének „életét szabályozó elveket” nem nélkülünk akarják-e „elismerni”? Ugyanakkor a „könnyű optimizmus” (mai szóval hurrá optimizmus) az önáltatás és csodavárás nem fenyeget ma még nagyobb erővel? S végül mindezt „magasabb célú nemzetpolitikának” nevezi. Igen, nemzetpolitikának. De az elején említett másik érzés és benne a reményt keltő kiutat jelentő „evangéliumi igazság” és „evangéliumi értékek” szerinti élet nem jelenti-e az azóta még fontosabbá vált racionalitást, mértéktartást, más szóval a fogyasztói társadalom csábításait is kiküszöbölő életformát? Természetesen a mélyülő morális válságból való kiútkeresés mellett s azzal elválaszthatatlan egységben. Ez a magasabb célú nemzetpolitika olyan, amely igencsak nehezen egyeztethető össze bármiféle pártpolitikákkal, legyen szó hatalmon levő, vagy arra váró pártokról. Amikor viszont arról beszél, hogy a kicsinek, a gyöngének, a szétszaggatottnak a naggyá tevőt kell bátran felvállalnia, nem esztelenségekre, hanem a szellem, a lélek, a hit, a munka és a teljesítmény terén elvárható „nagyságra” gondol. A gondolat ma annyit vitatott értelmezése dolgában éppen egy másik a Helikont és a Hitelt összekapcsoló személyiség, Tamási Áron szavaira figyelmeztetnék a Cselekvő erdélyi ifjúság című nagyfontosságú öt részes cikksorozatának a Hitel fiataljairól írott cikkéből, annak záró sorait idézve: „Pedig bármilyen vakmerőnek látszik, az erdélyi magyar szellem hivatástudását én elsősorban abban látom, hogy a magyar műveltség új formáit Erdély alakítsa ki. Igen – »merjünk nagyok lenni«.”
Világos, hogy Tamási itt milyen „nagyságra” gondol. De a Hitel és Helikon körén kívülről is kaphatunk támpontot annak megértéshez, hogy Makkai és követői a nagyságnak milyen útjaira céloztak akkor. Itt Németh László segítségére gondolok, aki mindkét csoportosulást jól ismerte. Ő is leírta, hogy a magyarság megmaradásának remélt útja egy egész Európát megmenteni képes cselekvés irányában keresendő. Azt, hogy Makkai „evangéliumi” útmutatása nem egy pusztán transzcendensnek hihető reménységösvény s mennyire nem képzelgés, azt éppen a lap ugyanebben és következő számában megjelent Szenczei László írás magyarázza el, amikor a Metafizikus és szociológus című eszmefuttatásában ezeket írja: „Az emberi lényt kettősség emészti, mert lényegének egyik felével gazdasági és társadalmi, másik felével pedig misztikus és egyéni (…) a gazdasági és társadalmi kétségtelenül alépítmény, s a misztikus és egyéni pedig felépítmény, de ez nem jelentheti azt, hogy komoly értékviták merülhessenek fel közöttük”. Szenczei a két oldalt egyenlő fontosságúnak mondja, majd így folytatja: „Az igazi létező nem ők, hanem a belső ellentétektől szaggatott egységes emberi egyén és egyének.” (…)
14
A történelem faggatása „Szembetűnő, hogy a mindenkor adott gazdasági társadalmi és misztikus-egyéni viszonyok egymásnak mennyire kerékkötői.”
Szerinte a tiszta gazdasági észérvekre építő társadalmak tagadják a lelki egyéniséget és kényszerzubbonyba kötik. Később ezt mondja „A természet nem ismer politikai viszonyokat” A paleolit ember rendezetlen gazdasági viszonyai között még nem lehetett transzcendens, de a neolit már igen s egy idő után az egész megfordul, és a transzcendens köti gúzsba a racionálist. Szerinte korunkban a monista gondolkodás, hol ezt, hol azt a végletet súrolja, aztán így ír: „A metafizikus alárendeli a gazdaságitársadalmit a misztikának, a szociológus megtagad minden transzcendenst.” Pedig „minél tárgyilagosabb rendszerbe foglaljuk azt, ami az emberiség gazdasági-társadalmi részéhez tartozik, annál határtalanabb lesz az ember transzcendens szabadsága.” A relativitáselmélet hatásait boncolgatva arra a következtetésre jut, hogy: „A világ abszolút tárgyilagossága megingott és visszakanyarodott a metafizika felé. Ámde ez az új indeterminizmus ill. relativitás tökéletesen feloldja magában az előző determinista és objektív szellem gyakorlati részét, s amit felold magában azt végképen szentesíti is. (…) Az elméletben megerősödik egy bizonyos metafizikus idealizmus, míg a gyakorlatban megerősödik a szorosan vett materializmus.” Végül ezt mondja: „Ha az emberi akarat, technika és tudomány egyszerre olyan objektív rendszerbe kényszerítette az emberiség gazdaságtársadalmi anarchiáját, hogy egyéni szeszély, érzelmesség, hagyomány és szellemi merevség abból egyszersmindenkorra kiküszöböltessék, az isteni és emberi erkölcs olyan döntő csatát nyert, amilyent csak keveset ismer a genézis.”
Makkai „evangéliumi” létről szóló üzenete valami ilyent is jelenthet manapság. Nem mellékes itt idéznem a Hitelt alapító Makkai Lászlónak, a Helikon későbbi tagjának szavait a Hitel álláspontjáról, melyet a lap második számába jelentetett meg 1935. január 15-én. Az Álláspont című írás alcíme: Bevezetés a Hitel világnézeti cikkeihez. A szerző így ír: „Bevallom, hogy amikor „világnézeti” cikkem megírására gondoltam, szorongás fogott el: Vajon meg lehet-e birkózni a világnézet szó összes visszhangjával, melyeket kiejtése ma felver; vajon nem mosolyogtatja e meg vagy nem bosszantja-e fel a világnézeti vesszőfutásokban kifáradt embereket? (…) ízléses ember a mai konjunktúrában, ha van világnézete, belül hordja, nehogy összetévesszék az „eszmék” vigéceivel.” (Tagadhatatlan aktualitású szavak) (…) eklekticizmust akarunk, de nemes gyűjtőszenvedélyből indulót s nem a vakon hódoló epigonokét. Kérdéseink négy egymásbahelyezkedő közösség, négy koncentrikus kör problémái. Európai emberiség eszméi, közép-európai gátlások és lehetőségek, magyar hagyományok és kötelességek, erdélyi valóságok (…) A négy közösség hagyományai közt minden megvan, amiből egyéniségünk és a kor hozzáadásával új világot teremthetünk. (…) nem a megvolt vagy meglevő valóságok
15
PoLíSz követésére szólítjuk fel a mieinket. Európa története céltalan kalandokkal és gaztettekkel van tele. Közép-Európa soha sem vált valósággá, a magyarság nem fejtette ki soha képességeit, Erdély és erdélyiség nemesebb értelemben mindig csak jámbor óhaj maradt. (…)Erdély az a föld s környezet, amelyben ki kell alakítanunk az új embert.(…) Nem kell már veszekedni: melyik volt előbb a tyúk vagy a tojás, a szellem vagy az anyag, hanem gazdasági szervezetet kell teremtenünk, hogy szellemileg élhessünk. (…) többet igénylünk a tudományosság mindennapi jelentőségénél. Tudósok kellenek, de új egyetemes érdeklődésű tudósok, akik a lényeget keresik s nem csupán a gondolat logikai hibátlanságában lelik gyönyörűségüket, hanem magatartásbeli nemességét tekintik irányadónak. Ide kapcsolódik vallásosságunk. A metafizikai kiélésnek minden formáját el lehet ismerni, egyedül egyet nem tudhatunk építőnek: ha a butaság menekül a misztikába. Aztán Babitsot idézi: „Hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a valaminek, amit el nem ér.”
A két szellemi csoport nyitottságában is hasonlatos volt egymáshoz és azonos céljaik is összefonták őket. Ha valakinek efelől kétsége lenne, semmi sem igazolja jobban ezt az állítást, mint a vészterhes időkben történt kiútkereső és a tragikus napok eseményeibe történő sok esetben együttes beavatkozásaik, illetve az ilyen felelős értelmiségi magatartást tanúsító személyek örvendetes és tagadhatatlanul hasznos és logikus kétlakisága a két társaságban. A fentiekben a Hitel és a Helikon négy közös szerzőjétől idéztem gondolatokat – néhány más idézettel megtoldva – s próbáltam azokat olykor a mába is átemelni. Ők a két társaságnak nem csupán tagjai, de olykor meghatározó alakjai voltak és személyükben egyszerre lehettek „Helikonisták” és „Hitelesek”. Azzal, hogy a két összetartozó és egymást sok szempontból átfedő csoportosulás e jeles alakjainak gondolataiból is beemeltem a dolgozat oldalaira néhányat, egyszerre szerettem volna közelebb hozni az olvasót mindkettőhöz, ezzel is segítve összetartozásuk megértését. (Leányfalu. 2012. január 10.) Irodalom Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Kriterion 1991. Beszédes hallgatás. Kriterion 2007. Szász István Tas Hitel Bethlen Gábor 1991. Záhony Éva Végjáték a Duna mentén RTL Minerva Kossuth 1982. Bokor Péter Hitel 1935/1: Makkai Sándor: Mi lesz velünk Hitel 1935 1 és 2. Szenczei László: Metafizikus és szociológus I-II Hitel 1935. 2. Makkai László: Álláspont Brassói Lapok 1936. április Tamási Áron: Cselekvő erdélyi ifjúság
16
A történelem faggatása
EGYÜTT JOBB! MAGYARORSZÁGI NEMZETISÉGEK ETNOKULTURÁLIS ROVATA VIII. RÉSZ
Magyarországi szerbek Régi keletű kapcsolatok Magyarországon köztudott, hogy a szerbek, a törökök elől tömegesen észak felé menekülve, és itt védelmet találva – több évszada telepedtek le az ország területén. Ettől függetlenül meglepetést jelenthet a tény, hogy a XV. században keletkező szerb irodalom fő árama Magyarországhoz köthető: itt fejlődött ki, itt szilárdult meg és innen sugárzott ki délre, egészen a XIX. század második feléig, a független szerb állam születéséig. Ezért a mai szerb nemzetiségi irodalom magyar földhöz kötődő hagyományai az itt meghonosodott nemzetiségi irodalmak közül a legrégebbiek, függetlenül attól, hogy a jelenleg itt élő szerb nemzetiségű írók nem hivatkoznak erre az örökségre. Műveik jellemző sajátossága, hogy (a németekhez vagy a szlovákokhoz hasonlóan) elsősorban szerb nyelven íródtak, ugyanakkor – némileg meglepő módon – e művek igen csekély hányadát fordították le magyarra. Ez nagy kár, mert érett irodalomról van szó, amely egyébként intenzív kapcsolatokat ápol Belgráddal, a szerb anyaországgal. Konrad Sutarski (Sutarski Szabolcs fordítása)
Lásztity Péró
A magyarországi szerb irodalomról A szerb irodalom Magyarországon sok évszázados múltra tekint vissza, így amikor a kortárs magyarországi szerb irodalomról beszélünk, akkor nem egy ezen a tájon gyökértelen vagy csak a globalizált diaszpórára jellemző jelenségről kell szót ejtenünk. A legrégebbi, feltehetően a történelmi Magyarország területén keletkezett szerb nyelvű irodalmi alkotás a XV. századból való, mely Batu Kán és Szent László legendáját dolgozta fel. A török elől Magyarországra menekült szerb főurak udvartartásában megtaláljuk az írástudó szerb ortodox szerzeteseket, papokat. Ugyanitt szolgáltak a szerb regösök is. A középkori szerb állam megsemmisülését és a török rabság évszázadait követően a szerb műköltészet újjászületése is a történelmi Magyarország területéhez kapcsolódott és központja egészen a XIX. század ’60-as éveiig itt is maradt. Az egyik első ismert szerző ebből a korból Magyarország területéről a szerzetes pap és vándorprédikátor Gavril Stefanović Venclović volt, aki az 1720–30-as években járta Szentendre és Komárom között a Duna menti városok 17
PoLíSz szerb közösségeit. A török hódoltság miatt a szerb irodalmat elkerülték a reneszánsz és reformáció korának stílusirányzatai, azonban Venclović prédikációiban, példabeszédeiben, népi szentenciáiban, modernül ható verseiben és vallásos párbeszédes műveiben (vallásos témájú verses drámáiban) már felfedezhetjük az európai barokk nyomait. A rokokó korának tipikus XVIII. századi alakja, a szerencsétlen sorsú, polihisztor Zaharije Orfelin volt, aki a történelmi Magyarország déli részén élt és természettudományos (fűvész és borász könyvek), valamint történelmi témájú művek (Nagy Péter cár első ismert életrajza) mellett számos verset is hagyott az utókorra, köztük képverseket is. Miután 1796-ban Budára, az Egyetemi Nyomdába került a Habsburg Birodalom egyetlen engedélyezett szerb nyomdai felszerelése, Buda és Pest vált, egészen a XIX. század közepéig, a szerb irodalom központjává. A romantikát megelőző irodalmi irányzatoknak (klasszicizmus, szentimentalizmus) már számos szerb képviselője élt és alkotott Magyarországon a XIX. század első évtizedeiben. A kor egyik legismertebb szerb közéleti személyisége, az első magyar irodalmi szalon létrehozója, Kazinczyék barátja, az MTA alapításában részt vevő Vitkovits Mihály / Mihajlo Vitković volt, aki egyaránt írt klasszicista verseket magyar és szerb nyelven, illetve fordított szerbről magyarra. Az irodalom felvirágzásához és tömegesedéséhez nem volt elég a nyomda, hanem szükség volt intézményi háttérre, valamint a nyelv, mint közeg és eszköz modernizálására is. Itt Vuk Stefanović Karadžićnak (1787-1864) a nyelvészeti munkássága volt meghatározó, aki a német romantika és a bécsi körök elvárásának megfelelően véghezvitte a nagy fordulatot: az egyházi szláv és az oroszos szlaveno-szerb nyelv helyett a népköltészet tiszta forrására támaszkodva a beszélt népi nyelvet tette meg az irodalmi szerb nyelvnek. Az irodalom fejlődésének másik fontos feltétele, a megfelelő intézményi háttér az 1826-ban Pesten alapított Matica srpska irodalmi és tudományos társaság képében jelent meg. A Szerb Matica (matica – méhkirálynő, amely maga köré gyűjti a méhrajt) azóta is az egyik legfontosabb szerb nemzeti intzéményként folymatosan működik, 1864-től kezdve újvidéki székhellyel. Az 1824-ben útnak indított „Serbske letopisi“ (Szerb Krónika) című magyarországi szerb folyóirat azóta is rendszeresen napvilágot lát, Európa legrégebben folyamatosan megjelenő ilyen időszaki kiadványaként „Letopis Matice srpske“ címmel, Újvidéken. 1847-ben, a forradalmat megelőző évben, Budán jelent meg a korabeli szerb ifjúsági mozgalom irodalmi és politikai manifesztuma, a „Slavjanka” című gyűjteményes kötet. A Bach-korszakot követően a NyugatEurópát fáziskéséssel követő és a századfordulóig elnyúló, a népköltészetből merítő és erősen népies szerb romantika uralta. A szerb romantika első és a mai napig emblematikus alakja, a Byront példaképének tekintő, fiatalon elhunyt zseni Branko Radičević is Dél-Magyarországon született, akárcsak a Petőfi hatása alatt fejlődő legtipikusabb szerb romantikus költő és festő Đura Jakšić is. Laza Kostić a szerb romantika megkésve jelentkező, de a népiességgel szakító, a modernizmus felé nyitó korszakot csúcsra juttató és egyben le is záró alakja volt. Ugyan kétségtelen, hogy a XIX. századi szerb irodalom erősebb oldala a költészet, de a fejlődésnek induló próza első fontos alakjai is Magyarországhoz köthetőek. A szerb realizmus megteremtőjének a hanyatló szentendrei szerb polgárság társadalomrajzát adó regényírót, 18
A történelem faggatása az 1848-as magyar forradalom támogatóját, Jakov Ignjatovićot (1822–1889) tekintik, akit az irodalomtörténészek egyébként Jókai Mórral állítottak párhuzamba. Míg a romantika és a realizmus kezdetei a szerb irodalomban a történelmi Magyarország térségéhez köthetők, addig a modernizmus (parnasszizmus, impresszionizmus, szimbolizmus) forrásai már kifejezetten az önállóságát visszanyert és modernizálódó anyaországhoz, Szerbiához kapcsolódnak. A XIX–XX. század fordulója, a XX. század eleje Magyarországon azonban ad még néhány igen jelentős alakot a szerb irodalom számára. A nagybecskereki (ma: Zrenjanin) Todor Manojlović (1883–1968), aki Ady nagyváradi köréhez tartozott, a XX. századi szerbiai modern líra, drámairodalom és egyáltalán művészet egyik úttörője, jelentős alakja. A világhírű szerb író (és költő) Miloš Crnjanski (1893–1977) életútja és munkássága pedig egyenesen szimbolikusnak tekinthető. Csongrádon született, Temesvárott nőtt fel. Művei témaválasztásában és szimbolikájában kötődik a magyarországi szerbséghez. Crnjanski a királyi Jugoszlávia diplomatája volt a két világháború között, s Belgrádban halt meg két évtizedes londoni emigrációjából visszatérve. Az I. világháborút követően, miután a trianoni Magyarországról az itteni szerbség közel háromnegyede 1921–1931 között optált (áttelepült) az újonnan alakult délszláv államba, amikor a magyarországi szerbség akkori főbb intézményei és a tömbben élő népesség a Szerbek, Horvátok és Szlovénok Királyságához (1929-től: Jugoszlávia) került, s itt csak mintegy hétezer lélek maradt, elhagyott templomokkal, iskolákkal, temetőkkel, úgy tűnt, hogy két évszázados élénk élet és több virágzó időszak után végleg elhal a magyarországi szerb irodalom. Az 1918–1945 közötti időszak mégsem maga a vég volt, hanem csak egy szünet, mely után az 1970-es évekre fokozatosan újjáéledt a magyarországi szerb irodalom, igaz, teljesen új alapokon és a folytonosság jelei nélkül. Mégis, a kortárs magyarországi szerb irodalom újjászületése, pontosabban létrejötte nem biztos, hogy ilyen sikeresen megtörtént volna, ha nem lett volna a több évszázados helyi hagyomány tudata az új alkotókban és a magyarországi szerbség közgondolkodásában. Az újjászületés társadalmi feltételei gyökeresen újak voltak. Először is, nagyrészt jugoszláv hatásra, és baloldali, illetve kommunista vezetéssel 1945 után létrejött a délszláv politikai és kulturális közösség, amely összefogta a magyarországi szerbeket, horvátokat, katolikus délszláv népcsoportokat és szlovénokat. Ez egy, a szerbnél sokkal nagyobb létszámú potenciális kulturális fogyasztói és alkotókat kitermelő közösség volt. Nyelvi homogenitása ugyan kisebb volt, mint a korábbi szerb közösségé, azonban eléggé homogén ahhoz, hogy működni tudjon. Az irodalom kialakulásának fontos feltétele volt a publikálási lehetőségek létrejötte. Rögtön 1945-től megindult a közös magyarországi szerb-horvát kiadói tevékenység. Az első irodalmi célzatú művek, versek, rövidebb prózai alkotások 1945-1956 között az újságokban és kalendáriumokban jelentek meg elszórva. Ezek alapvetően az amatőr alkalmi verselés kategóriájába sorolhatók, praktikus, elkötelezett politikai mozgósítási célzattal. A II. világháború után az első szerb-horvát verseskötet, amelyben az 1960-as évek végének korosztálya mutatkozott be, csak 1969-ben alkalmi módon jelent meg U kolo (Körtánc, vagy pontosabban, szó szerint: Fogódzkodjunk 19
PoLíSz körtáncba!) címmel. Ekkorra már jelentős számú a Budapesten és Pécsett tanuló, alapvetően bölcsész tanulmányokat folytató szerb és horvát ifjúság. Stílusában még mindig a népies romantikához kapcsolható a megjelentetett alkotók nagy részének költészete volt ez. A mai értelemben vett kortárs magyarországi szerb irodalom kezdete a budapesti irodalom- és művelődéstörténész, műfordító Vujicsics D. Sztoján (Pomáz, 1933 – Róma, 2002) nevéhez, pontosabban a neves belgrádi kiadónál a NOLIT-nál 1972-ben (?) megjelent Rastočenje (Széthullás) című verseskötetéhez fűződik. A benne szereplő melankolikus versek az elmúlásról, a szétforgácsolódásról, a magyarországi szerbség elmúlásáról szóltak. A költemények nemcsak témaválasztásukban újak, hanem stiláris eszközeikben is forradalmiak voltak az akkori „délszláv verseléshez” képest. Ezek modern, szabad versek. Vujicsics témaválasztásával, stílusával is szervesen kapcsolódott a kortárs szerb költészet akkori fő irányzatához, mely előszeretettel fordult historizáló történelmi, középkori szerb témákhoz. Egy csapásra nemcsak az integráns szerb irodalom részévé tette a magyarországi szerbek költészetét, hanem egyben – amennyire lehetett – összevarrta a kortárs és az 1918. előtti magyarországi szerb irodalom elszakadt szálait is. Vujicsics „szentendrei ágától“ függetlenül, szinte magányosan indult az 1918 utáni első szerb prózairó pályája. A mohácsi szerb lelkészi családban született Predrag Stepanović (1942) jelentette meg 1918. után az első magyarországi szerb regényt a Prepolovljenit (Meghasonlottak, 1979). Stepanović azonban nem valódi regényíró, hanem vérbeli elbeszélő. Hagyja, hogy története, meséje és mondatainak finom szövete észrevétlenül mélyebb régiókba kalauzolja az olvasót. Mindebben segítségre van az a rendkívüli nyelvi gazdagság, hitelesség és virtuozitás. Az 1975-1995 közötti időszakot mindenféleképpen a kortárs szerb (és horvát) irodalom fénykorának tekinthetjük, amikor a legtöbb új szerző és a legtöbb kötet jelent meg a legnagyobb érdeklődés közepette. Milosevits Péter / Petar Milošević (1952) kitűnő irodalomelméleti szakember, egyben eme irodalmak teoretikusa. Ő hívja életre, szerkeszti a magyarországi szerb és horvát fiatal költők antológiáját Gde nestaje glas? címmel (Hol tűnik el a hang?, Budapest, 1984), illetve a magyarországi szerb és horvát költészetet Szerbiában bemutató antológiát a Na drugoj obali-t (A túlparton, Valjevo, 1984), továbbá a Másszóval című (Pécs, 1992) szerény kivitelű antológiát, amely azóta is egyedülálló kísérletként magyar fordításban mutatja be a magyarországi szerb és horvát költészetet. Maga Milosevits csak 1990-től jelentkezik költőként, íróként, de a mai napig folyó alkotói tevékenysége annál értékesebb gyümölcsöket terem. Első könyve az első és egyben utolsó verseskötete volt, 1991ben Szerbiában jelent meg. A későbbiekben Milosevits szinte kizárólag prózát ír, leszámítva vers-műfordításait (Vasko Popa, Miodrag Pavlović): 1992-ben a Naći ću drugog (Találok mást) elbeszéléskötetet, mely szintén korosztálya filosz élményeit dolgozza fel, majd következtek máig legjelentősebb művei, egy regénytrilógia tagjai, a London – Pomaz (London – Pomáz), a Mi že Sentandrejci (Mi, szentendreiek) és a Bitka za Sulejmanovac (A szulejmánováci csata). A Mi že Sentnadrejci-t a legrangosabb szerb regénydíjra (NIN-ova nagrada) is jelöltek. E regények összetett cselekményei a posztmodern stílusjegyeire is utalnak. Fontos témájuk a Szentendre, Pomáz, Budakalász 20
A történelem faggatása (a szerző szülőfaluja), Csobánka lokálpatriotizmus által átitatott, szeretetteljes ábrázolása, az itteni szerb közösségek várható közeli elmúlásának árnyékában. Mindez egy jó adag öniróniával, humorral, sőt szarkazmussal leöntve a nemzetiségi közélet és ügyködés iránt. Alkotói tevékenységében Milosevits továbblép, és minden újat kipróbál, így jött létre hiper-regénye (internet-regénye), az interneten olvasható Vebsajt story is. Mindemellett a Magyarországi Szerb Színház egyfajta házi-szerzője is. Nevéhez fűződnek színpadi írások és rendezések, mindeközben szabadon vág össze egyfajta kollázsként különböző stílusú és korszakú zenéket, szövegeket. A „szentendrei ág” pár évvel fiatalabb képviselője a hercegszántói szerb lelkészi családból származó, maga is szentendrei lelkész Gálity Vojiszláv / Vojislav Galić (1956), aki mindössze egy, de annál értékesebb verseskötetet jelentetett meg Vertograd na Dunavu (Isten dunai kertje, 1993) címmel, mely szentendrei témájú, visszafogott hangvételű, szemlélődő, finom stílusban énekli meg a magyarországi szerb hagyományok e történelmi központját, tereit, templomtornyait. A Gde nestaje glas? ifjúsági antológia szerb szerzői közül két nevet tartunk fontosnak megemlíteni. Az egyik Radoszáv Miklósé (Nikola Radosav), a másik pedig Dujmov Dragomiré (Dragomir Dujmov). Radoszáv (1959) a magyarországi szerb alkotók között egyedülálló módon kétnyelvű költő, egyaránt jelentetett meg szerb és magyar nyelvű verseket. Költészetét a minimalista kifejezésmód jellemzi, ugyanakkor gyakran használ vizuális szimbólumokat, ír képformára tördelt verseket. Dragomir Dujmov (1963) talán a legtermékenyebb kortárs magyarországi szerb író, költő. Mint sokan mások, ő is verseléssel kezdett, három önálló verseskötete jelent meg 1992 és 2000 között. Költészetében fokozatos átmenetet valósított meg a hagyományos értékek és stílusjegyek felől a modern életérzés és az összetettebb és szabadabb kifejezésmód felé. Első regénye a Beli putevi (Fehér utak) 2000-ben jelent meg, s a szerző azóta csak prózában – nyolc regénnyel, illetőleg elbeszéléskötettel - járul az olvasóközönség elé. Dujmov első prózai művei képzelt, általános világban játszódnak. Későbbi témaválasztásaival a magyarországi szerbek kevéssé kutatott, 20. század elejei története felé fordul, itt találja meg saját hangját. Dujmov mindemellett több színdarabot is írt, fordított és alkalmazott színpadra a Magyarországi Szerb Színház számára. A rendszerváltás évét (1990) követő időszakban színre lépő újabb generáció tagjai közül Sztepanov Milánt (Milan Stepanov, 1967), Dragan Jakovljevicet (Dragan Jakovljević, 1965) és Brczan Danicát (Danica Brcan, 1985) emeljük ki. A budapesti Sztepanov Milán egyaránt ír verseket, regényt, rövid prózát, esszét és gyerek-darabot. Jakovljevic Dragan az első a magyarországi kortárs szerb irodalmárok közül, aki Szerbiában született, s az 1990-es évek közepén települt Magyarországra. Regényei minden szempontból modern alkotások, melyekre felfigyelt a külföldi kritika is. A szerző legutóbbi műve egy multimediális versgyűjtemény (2011). Majdnem negyed évszázaddal az első fiatal költő antológiát követően Milosevits Péter újra lehetőséget és támogatást nyújtott a magyarországi szerb költők legújabb generációja számára, amikor összeállította Pesma budilnika című (Az ébresztők dala, 2007) antológiát, melyben többek között Danica Brcan kapott helyet. Brczán szerbül és magyar nyelven is versel. Akárcsak másik két generációs társa, a szabad vers a kiábrándult, pesszimista életérzés tömör és játékos kifejezésének híve. 21
PoLíSz
Vujicsics Sztoján
Az idő pora Tevere-parti jegyzetek Róma, Trastevere, 2000. május 25. Majdnem mindennap – az ódon, szűk Via Giuliából, át a Teverén – ellátogatok a Trasteverére (amint a rómaiak nevezték az elővárost a folyó jobb oldalán: Trans Tiberim), Róma láthatóan elhagyatottabb részébe, amely féltékenyen őrzi gondtalan, konvencióktól mentes, ám szűkös életének szuverenitását. A Ponte Sisto átíveli a folyót, amelyben most a dús lombozatú platánok tükröződnek, mögöttük felmagaslik Michelangelo kupolája. A nem nagy folyó, amely emberemlékezet óta átszeli a várost, most sötétzöldnek tetszik. Olykor barnás vagy zavarosszürke – valójában sohasem kristálytiszta. A napfény megcsillogtatja, ahogy folyik a medrében. A híd megtört íve négy félkörös pillérre támaszkodik, az erős talapzatok összeérnek a mederben. A két part felé erősen lejt a híd, a feljárást mindkét oldalról láncok zárják le, a vasból készült átjárók a hidat a gyalogosok részére tartják fenn. Emlékeztet az orientális hidakra, melyeket egykor a legnehezebb időkben építettek a Drinán, a Neretván, és amelyek évszázadokig ellenálltak a történelem és a sors viszontagságainak, hogy azután most dőljenek romba mohó kíváncsiságunk éber és figyelő tévékamerái előtt. De ez a Tevere-híd még náluk is régebbi: 1475 óta áll itt, IV. Sixtus pápa rendelte el az építtetését még pápasága legelején, hogy megkönnyítse az utat a Szent Péter sírjához igyekvő zarándokoknak, akik az Örök Városba jöttek. Az idő tájt, amikor a mai vatikáni épületegyüttes helyén még az ősbazilika állott, melyet a IV. században emelt Flavius Valerius Constantinus római császár (306−337), az a Nagy Konstantin, aki majd maga is megkeresztelkedik. Itt járok át szinte naponta egy pékségbe, amely mindig friss kenyeret kínál: pane cotto a legna – búzalisztből dagasztják, hozzá a lisztet ódon malomban őrlik talán malomköveken, majd ke- Szentendre – Vándorlások / Görög (Blagovestenszka) templom mencében izzó fahasábokon sütik. 22
A történelem faggatása A pékséggel csaknem szemközt azonban megbújik egy picinyke bolt, voltaképpen műhely, amely magára vonja a figyelmemet: a kiállított tárgyakat az elülső részében adják el, s hátul készítik. A bejáratot benőtte a borostyán, fölötte a felirat: Polvere di tempo − az idő pora. A szűk bejárattól jobbra és balra, a kirakatüveg mögött kissé különös és ma már szokatlan tárgyak sorakoznak. Rendeltetése szerint mindegyik az időt méri és számolja valamilyen módon. A legkülönbözőbb alakú gyertyák viaszból, méhviaszból, oldalukon bizonyos távolságban elhelyezett vonalkák, amelyeken mérhető és követhető az égő gyertya fogyása, és ezzel az idő múlása. Vagy az a vas alkalmatosság, amely különös, szellemesen és találékonyan megszerkesztett gyertyatartó: hengerére vékony, hosszú, szinte végtelen gyertyaszál tekeredik, fenn át van bujtatva egy kerek, kifúrt lapocskán, s ha fölötte elfogyott, és kihúzzák a szálat, a henger elfordulása mutatja az eltelt időt. Ez a készülék már régen feledésbe merült, eltűnt a mindennapi használati tárgyak közül, pedig alig száz évvel ezelőtt még a háztartások elmaradhatatlan darabja volt. Aztán mécsesek, lámpák lámpabéllel, lámpások kanóccal, melyekben az olaj fogyása figyelmeztet az idő múlására. Majd a klepszidrák minden lehető változatban, üvegből fújt homokórák, melyekben a gravitációnak engedve szűk lyukon pereg le a homok a felső edényből az alsóba, s ha lepergett, megfordítják, hogy a homok folytassa és ismételje végtelen útját a szűkületen át, bezárva a középütt áttetsző edénybe, mint valami örök időkre légmentesen lezárt urnába; fából készült tartóban vagy fémtalapzatra rögzítve, fordulataival imígyen osztva és összeadva az idő folyását. Következnek azután az iránytűk, a mágnestűk, mindenféle szerkezetbe illesztve, bennük örökké mozog a nyilacska, folyvást az egyik lehetséges irány, észak felé törekedve. Az iránytűt elmés szerkezetekbe építették be, melyek találékonyan követik és mutatják még a napok, hónapok múlását is. Szellemesen, nagy tudással megépített eszközök, koncentrikus rézgyűrűk, melyekkel a délköröket mérik, követvén a földgolyó keringését a Nap körül, egész kis miniatűr planetáriumok. Végül látszólag egyszerű kőlapok, csupán egy átlósan beállított toldalékkal a felületükön, vagy megfelelő szögben beékelt mutatóval, amelynek árnyéka a Föld forgásától, azaz a Nap járásától függően rávetül a felszín síkjára, amelybe nem vésték be mind a tizenkét órát. Mert ezek a napórák az idő múlását noha csalhatatlanul és híven, de csak korlátozottan mutatják, pirkadattól alkonyig, napfelkeltétől napnyugtáig, és csakis napsütéses időben, amikor eléri őket az izzó égitest sugárzása. Itáliában ezért vésik a napórákra az ősi latin mondást: NON NUMERO NISI HORAS SERENAS. Csak a derűs órákat számolom. Róma, 2000 tavaszán Nincs nagyobb megaláztatás annál, mint „kötelezően szeretni”. ----------A gondolat abban a pillanatban igaz, amikor meggondolva kimondatik… és leginkább akkor is csupán egy villanásig. ----------Nincsenek „nagy költők”. Csak jó versek vannak. (Márai, New York, 1958)
23
PoLíSz Róma, 2000. április Jézus, a galileai Názáretből, a zsidó húsvét előtt győzedelmesen bevonult Jeruzsálembe – kissé groteszk módon: szamárháton. Bármerre haladt, az elragadtatott tömeg az úton a lába elé terítette köntöseit, ágakat vágott a fákról, pálmákról, datolyapálmákról, a patakok mentén a fűzfákról, így ünnepelvén őt: „Hozsánna Dávid fiának! Áldott, ki az Úr nevében jő! Hozsánna a magasságban!” Jöttére az egész város felbolydult. Mi történt azonban, hogy amikor Jézust – egyik legközelebbi (megvesztegetett, korrumpált) tanítványának árulás folytán – hamis váddal halálra ítélték, ugyanazon nép alig öt nap múlva, mint felbőszült gyülevészhad, szidalmazta és gyalázta: „Feszíttessék meg”? Pilátus (akit felesége, miután furcsa álmot látott, figyelmeztetett: legyen tartózkodó az ítélkezésben), látván, hogy (Jézus érdekében) feltett kérdései nem segítenek, és hiába mutatja ki világosan a nyilvánosságnak, hogy nem találja őt bűnösnek, csak még nagyobb felzúdulás támad a tömegben, „vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől: ti lássátok!” Az elvakult tömeg így felel: „Az ő vére mi rajtunk és a mi magzatunkon.” Mi történt, hogy ilyen gyökeres változás állt be csupán néhány nap leforgása alatt, mi zajlott le, hogy ugyanazon lelkes rajongó és ujjongó tömeg Jézus ellen lázad és nekivadultan, mintegy transzban, egyszerre csak a fejét követeli?! (Nem az igaz bűnös fejét, amellyel a korabeli szokásjog szerint még ki is válthatná!) Döntő szerepet játszik-e ebben Jézus válasza Pilátushoz: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyosságot tegyek az igazságról. Mindaz, ki az Igazságból való, hallgat az én szómra.” Vajon az emberek nem akarták meghallgatni az igazságot, és nem akartak tanúi lenni?! Mennyi kétely van Pilátus kérdésében Jézushoz: „Mi az igazság?” És mennyi cinizmus vagy irónia, amikor kivezetteti a meggyötört Jézust a tömeg elé (talán ama szándékkal is, hogy hatást gyakoroljon a néphangulatra), s e szavakkal mutat rá: „Íme az ember!” Róma, 2000 júniusa Utólagos felismerés: művészet és diktatúra nem zárja ki egymást. Róma, 2000 szeptembere „Saját lelkiismerete előtt” óhajtván igazolni a díjat, amelyet Nizzában egy nemzetközi fesztiválon vett át, Danilo Kiš mondotta valamikor 1980 tavaszán: „Az irodalom mégiscsak jó valamire. Az emberi lelkiismeret felébresztésére.” Róma, 2000 szeptember 5. Talán (vagy valószínűleg) az évtizedeket, valójában alkotói korszakunk legaktívabb részét átfogó szellemi diktatúrának – amelyet az intellektuális öncenzúra deprimáló rabságában, a vasfüggöny és betonfal mögötti szorongásban éltünk meg – a következménye a radikális idealizmus? Róma, 2000 őszén Múlik az idő. A gyűlölet lankad. Csillapodnak az elszenvedett sértések. Lassanként már elfeledem azokat, akiknek (talán) sohasem akartam megbocsátani. (Vujicsics Marietta fordítása) 24
A történelem faggatása
Harsonás angyal Rubljov freskója alatt 1968 telén meghatott véletlen zarándok jóságod oltalmában bús angyal alázatosan illetem ajkammal makulátlan inged szegélyét ne vond meg örök sosem múló örömöd elhalt az életadó harsona hangja mint elfalazott szembogarad néma csodálkozása göndör tincseid szűzi koszorújának boltozata mélyén (Weöres Sándor fordítása)
Átváltozás Testvérbátyámnak elmerültél holdvilágban tejút gubancán megbotoltál nemléttel farkasszemet néztél nagysötéttől elbődültél suhanvást üstöklő szivárvány bűvöletedben felragyogtál örök útféli kopjafa s robajlottál feneketlen bugyráig a boltozatnak most csillagokon függeszkedve pajzán tilinkón incselegsz a zengő égi kristályokkal vigyázz a nyomodon vagyok már (Dudás Kálmán fordítása)
25
PoLíSz
Predrag Stepanović
Őskrimi (részlet) A mohácsi piacon – ahol rendszerint tréfás, mókás, vidám esetek és esetlenségek történtek, ahol egy ízben így mesélik, egy kafaaszony oly módon mentette meg egy férfi életét, akiben kigyulladt a pálinka, hogy föléje guggolt és a szájába vizelt, amiért az egy életre hálás maradt neki – az Úr 1964 . évének nyarán olyan tragédia játszódott le, amely nemcsak a kisvárost rázta meg, hanem országos visszhangot keltett. Árpaérlelő nyárelő volt, amikor egy középkorú asszony, fényes nappal, a piac kellős közepén, a nép szeme láttára elővett karkosarából egy kézre álló kis fejszét, s egyetlen ütéssel agyonverte az anyósát, aki nem sejtve, hogy ütött az utolsó órája, békésen árulta a zamatos Pamukalmát, mely talán sehol nem terem olyan bőségben, mint a Mohácsi-szigetben. Maga a tett s az azt követő zűrzavar önmagunkban sajnos nem anynyira ritka és egyedülálló esemény, hogy ekkora port verjen fel. Máskor és másutt is előfordultak már gyilkosságok, s nem csináltak belőle országos ügyet, ezzel viszont hetekig foglalkozott a sajtó. Egy újságíró az ítélethirdetés után, a bírósági jegyzőkönyv alapján még rádiódrámát is írt az esetről, melyben elsősorban a bűntény okait igyekezett föltárni. Mert éppen az indíték, amely arra késztette ezt az egyébként minden tekintetben egyszerű, átlagos és valószínűleg békeszerető aszszonyt, hogy elkövesse a gyilkosságot, váltotta ki a közlemény oly heves reagálását. Már az első kihallgatás során kiderültek a következők. Az asszonynak egyet26
len leánygyermeke volt, aki úgy látszik, születésétől fogva hormonzavarban szenvedett, s évről évre kövérebb és betegebb lett. Ez idő tájt tizenkilenc éves lehetett, s a teste már embertelen méreteket öltött. A szerencsétlen anya egyre inkább egyetlen és boldogtalan gyermeke rabjává vált, de minden igyekezete meddő maradt. Hasztalanul hurcolta a szegény, gátlásokkal teli, s ettől teljesen önállótlan lányt orvostól orvosig, korháztól klinikáig, semmi sem segített. Akkor szerencsétlenségére, valaki Marica nénét ajánlotta neki. Marica néne egyes-egyedül és végső nyomorban éle egy rozzant kis nádfedeles házban az egyik kisközben, amelyek egymást követték a Ledinka környékén. Közismert volt, hogy gyanús praktikákkal foglalkozik, azt beszélik, hogy vajákos, de nem akadt senki emberfia, aki nyíltan elismerte volna, hogy valaha is hozzáfordult tanácsért. A nyomorból ítélve, melyben élt, vagy kevés látogatója akadt, vagy pedig ügyfeleitől nem fogadott el pénzt, talán csak némi aprót. Amikor Janja Tarabusa (ez volt a kereszt- és ragadványneve a baltás asszonyoknak) megjelent nála, az öregasszony meghallgatta mondókáját, s mivel amúgy is tudott a keservéről, belegyezett, hogy segítsen rajta. Amennyiben ez nem haladja meg az ő hatalmát, tette hozzá. Először meghagyta Janjának, hogy hozzon neki egy darabkát a lány fehérneműjéből, s amikor megkapta, egy gyertya lángjánál meggyújtotta. Mielőtt a vászondarabka teljesen elégett volna, az öregasszony bedobta egy pohár vízbe és hosszasan vizs-
A történelem faggatása gálta. Miután ily módon meggyőződött, hogy valóban rontásról van szó – amit mellesleg régóta sejtett, ismervén Janját és betegesen kövér lányát is -, közölte a felfedezést, s újabb utasításokat adott. Feltétlenül meg kell tudni, ki a megrontó. Menjen el ezért Janja a püspöktemplom harangozójához, s kérjen tőle egy darabka faszenet, amely már égett a füstölőben, de nem égett el teljesen. Amikor másnap azt is megkapta, parazsat készített belőle, s amikor fölízott, beledobta egy előre odakészített vizes edénybe, miközben serényen mormolt valamit, ami ritmusát tekintve imádsághoz hasonlított, de abból a két-három szóból ítélve, amit Janja időnként elkapott belőle, inkább egy hosszú, végtelenül hosszú átok lehetett. Amikor a faszén kialudt, s megállapodott a felszínen, Marica néne odébb toltaa vízzel teli edényt, Janja felé fordult és közölte vele, hogy most már teljes bizonysággal tudja, hogy lányára asszonyi személy hozta a rontást, és pedig az, aki elsőként pillantott rá születésekor. Lehet, hogy a bábaasszony volt, lehet, hogy valaki más, azt ő már nem tudhatja, de amíg az illető él, a lányán nem lehet segíteni. Meg kell várni, míg meghal… Ez utóbbit békítőleg tette hozzá, bár nyílván sejtette, hogy ezzel valakinek a halálos ítéletét mondta ki. Janjának nem kellett megerőltetnie magát, hogy emlékezetében fölidézze az eseményeket. Háború volt. Az oroszok viharos sebességgel közeledtek a Dunához. Azt azonban mindenki tudta, hogy nem fognak egykönnyen átkelni rajta, s az átkelésért folyó harcokat valószínűleg a város is megszenvedi. Ezért ők ketten a férjével még idejében átkeltek a másik partra, s apósa tanyáján húzták meg magukat, Felső Kandában, a Szigeten. A katyusák alig néhány kilométerre dörögtek a tanyától, amikor megszült. Bábaasz-
szony? Ugyan honnan? Egyedül az anyósa volt mellette… A döntés megszületett. Ekkor vagy valamivel később, egyre megy. A többit meg már tudjuk. Kendővel letakarta a kosár balta kosár alján… Mindenki tudja, a vizsgálóbíró, az írnok, az újságírók, mindenki. Janja, az első pillanattól fogva mindent beismert. Ezt a borzalmas tettet, úgymond, a gyermekért követte el, de most, hogy annyi tanult és egy okos ember meggyőzően elmagyarázta neki, mennyire értelmetlen dolog hinni a babonában és a rontásban, most már bánja, de hiába. Késő. A városka a vizsgálat ideje alatt két táborra szakadt. A felvilágosult kisebbség és sok egyszerű, de józan gondolkodású ember szörnyűködött, s őszintén szánta az anyóst is, meg a menyet is, mint a babonaság, elmaradottság és bigottság áldozatait. Janja határtalan anyai szeretete csupán enyhítő körülmény lehetett a szemünkben, de semmi esetre sem elegendő ok arra, hogy fölmentsék a vád alól. Nem volt azonban kisszámú a másik csoport sem, azok, akik kétértelműen csóválták a fejüket, s határozatlanul dünnyögtek, hogy ki tudja, ugyebár, sohase lehessen tudni. Furcsamód a tanultabbak között is akadt, aki nem zárta ki annak lehetőségét, ahogy létezhetnek úgynevezett rontó szemek, s mindezt a hipnózis témakörben tett legújabb tudományos fölfedezésekre hivatkozva igyekeztek alátámasztani, miszerint létezik öntudatlan hipnózis is. A nép egy kisebb része pedig nyíltan vallotta, hogy a rontás bizony nem kitalált dolog, bármit mondjanak is a tanult urak, s akadnak biza olyan egyének, főleg az asszonynép között, akik egyetlen ránézéssel képesek megrontani állatot és embert egyaránt, legfőképpen pedig gyereket, védtelen újszülöttet. S következtek 27
PoLíSz a végesincs történetek: tehenekről, melyeknek elapadt a tejük, lovakról, melyek máról holnapra minden ok nélkül lesántultak vagy meggebedtek, fölfújódott birkákról meg hajdanvolt tündérszép lányokról, akik egyszer csak elkezdtek hervadni, míg végül teljesen elsorvadtak és meghaltak. Elfogott valami bűnös kíváncsiság, s kétségeimmel jó öreg mesefámhoz fordultam, legjáratosabb értője az efféle kérdéseknek, ami ebben a kisvárossá terebélyesedett faluban száz évre visszamenőleg megesett. S amit tőle hallottam, több mint érdekesség; teljesen kielégítő volt, és sok titokzatos dologról lerántotta a leplet. Régen kezdődött nagyon régen. A dédanyjáról még most is beszélnek… A Varga Mári, az volt aztán a fehércseléd, azt mondják. Fölugrik az asztal tetejére, úgy táncol, az a kurta szoknya, amit a szigeti magyar lányok manapság is hordanak, csak úgy pörög rajta, fölemelkedik, hogy minden kilátszik. A legények meg majd megbolondulnak. Akkor lettek híresek. Előtte, a Mári előtt, azt se tudta senki, kik azok a Vargáék. Se gazdagok, se szegények, hanem csak úgy, megvoltak. A városba ritkán jártak át, leginkább a tanyájukon éltek, túl a Szigetben, a Sárháton, vagy Papráten, nem is tudom. Ott voltak a magyar tanyák, középen, fönt Kandában meg a sokácok, lent meg a Ljeskovacban meg a Sirinán a szerbek. Így volt ez valamikor. De volt ezeknek a Vargáéknak egy kis szőlejük is, az meg ezen az oldalon, a Cserben. Na mármost, ezt a szőlőt meg kellett művelni. Nem volt az nagy, elboldogult vele egy ember is, ezért aztán általában valamelyik fiatalasszonyt küldték át, a mennyüket, mondjuk. Az akkor 28
ott marad egy álló hétig is, amíg megkapálta, lekacsolta, megkötözte, aztán viszszament a Szigetbe. Vitt magával, ugye szalonnát meg kenyeret, meg ami akadt, egy hétre valót a présházban volt egy ágy, azon megaludt, csak úgy, egymagában, mert az emberek nem hagyhatták ott az aratást meg a többi munkát, hogy azzal a kevéske szőlővel bajlódjanak. Hát, el is fáradt, ugye, az a menyecske, egész nap a hőségben kapálni, kötözni, hajolgatni, de ezért amikor eljött az este, és egyedül kellett lefeküdnie a présházban, bizony nem volt mindegy neki. A fiatal vér csak megköveteli a magáét, az ember meg túl a Szigetben arat. Mit van mit tenni, lefekszik egymagában, és a falhoz simul. Öleli a hideg falat. De ölné már a fekete ördögöt is, csak valami férfiforma legyen. Másrészt meg fél is, rátörhet valaki. De nem, nem volt ez errefelé szokás, s parasztembereknél, hogy más asszonyával erőszakoskodtak volna. Hacsak maga az asszony nem akarta. Az meg előfordult, azt mondják. Eh, azelőtt is megestek mindenfélék. Valahogy így eshettek a Mári anyjával is. Hozzáment a fiatal Vargához, alighogy betöltötte a tizenhetedik évét, ahogy az már szokás. Ismerték egymást gyerekkoruktól, szomszédok voltak a tanyán, hát össze is házasodtak. Minden rendben is volt, de jött az első nyár és őt, mint a legfiatalabbat, átküldték a Cserbe, aztán maradjon is egyedül. Akkor néhány napot megint a Szigetben töltött az urával, aztán megint kellett kötözni a szőlőt vagy valami mást csinálni, és ez így ment egész nyáron. Egy este már jócskán besötétedett, látja ám, lent a forrásnál mintha tűz égne, máskor meg csak pislákol. És mozog. Megáll, aztán újra elindul, mintha valaki körbe-körbe vinné a forrás körül. Megijed a boldogtalan, gyerünk
A történelem faggatása gyorsan a présházba, és magára zárja az ajtót. Mindjárt az eszébe jutott, mi lehet az. Beszéltek erről a népek, épp elégszer hallotta, hát hogyne jött volna rá. Forró nyári éjjeleken sárkányok szoktak gyülekezni a forrásnál. Persze, nem olyan sárkányok voltak ezek, mint a mesében, hogy hétfejűek, meg mit tudom én. Az csak mese. Ezek inkább amolyan repülő kígyókra hasonlítottak, s át tudtak szállni a hegyen is, mint a tündérek. De amikor el akartak csábítani egy szép fiatal menyecskét, akkor emberi alakot öltöttek. Minden sárkánynak csak egyszer egy évben adatott meg, hogy emberré változzon és asszonynyal háljon. Ezért aztán mindegyik azon igyekezett, hogy minél szebb, minél derekabb férfiként jelenjen meg, hogy az az asszony, akire szemet vetett, mindjárt odaadja magát, ha megtalálja. Ha meg így se sikerült, ha az asszony nem hagyta magát, akkor besurrant a szobájába, vagy ahol épen aludt, bebújt a kulcslyukon vagy a kéményen keresztül, s álmában tette magáévá. Ha aztán valamelyik aszszony az ilyen elhálásból, a sárkánytól áldott állapotban maradt és gyermeket szült tőle, annak a gyermeknek később, amikor felnőtt, csodálatos képességei voltak. Valamilyen erőt hordozott magában, anélkül, hogy ő maga tudott volna róla. Ha egy ilyen illető erősebben ránézett, mondjuk egy almafára, a fa rögtön elszáradt, ha tehénre nézett, elapadt a teje, ha lóra, lesántult vagy megdöglött. Ha meg véletlenül egy szép fiatal lány volta az illető, az a szemével megigézte a legényeket, ahogy azok bolondultak utána. Nem akarattal csinálta, nem is tudott róla, de ilyen tehetséges volt. Így járhatott, azt beszélik, én magam nem emlékszem rá, ez a fiatal Vargáné is, a Mári anyja. Bezárkózott a présház-
ba és lefeküdt, de a félelemtől nem tudott aludni. Forgolódik, reszket, imádkozik, egyszer csak érzik, hogy szemére telepszik az álom. Először azt álmodta, hogy lidérc nehezedik a mellére és szorítja, mintha meg akarna fulladni. De ez aztán elmúlt, s valamilyen forróság öntötte el. Álmában most már az urával volt, az meg ölelte, csókolta, mígnem egész testében boldogságot érzett. Reggel későn ébredt, a nap jócskán sütött, ő meg egész testében könnyű, lecsillapodott, nyújtózkodik, nincs már benne a tegnapi nyugtalanság. Fölkel, megmosakszik és nekilát a munkának, de csak lassan, valami lustaság vett erőt rajta, legszívesebben visszabújna az ágyba… El is felejtette, mi történt vele az este. Tél vége felé megszülte a lányát, a Márit. Nem volt ebben semmi furcsa, elmúlt egy éve is, hogy megesküdtek, hát ha nem meddő, éppen ideje, hogy szüljön. De amikor ez a Mári kezdett felnőni, mintha valami nyugtalanság költözött volna a házukba. Már tizennyolc éves volt, a az Istennek se akart férjhez menni. Nem, mintha nem akadt volna kérő, sok is akadt, mind szép szál, gazdag legény, de ő megmakacsolta magát: nem és nem. Már mindenki reszketett tőle, a szülei is, mit akar ez a lány, mit vett a fejébe, mire vár, de olyan vad természetet volt, hogy nem merték kényszeríteni. Másrészt meg féltek, nehogy valami szégyen essék, mert olyan szilaj vére volt, hogy három ember se bírt volna vele. De ő csak hallgat és vár. A többi lény meg majd belesárgult. Nem tudtak férjhez menni miatta, mert minden legény a Márira vár. És még ha mit tudom én milyen szépség lett volna, de se nem szebb, se nem jobb, se nem gazdagabb a többinél. De tényleg, azt beszélik, hogy csak a szeme volt egészen különlegesen szép, egyébként olyan volt, amint 29
PoLíSz a legtöbb lány. Ezeknek a szemeknek azonban gyorsan híre ment. Elég volt, ha csak egyszer rávetette egy legényre, az többé le nem felejtette. Mintha megbabonázta volna. Akkor aztán lábra kelt a mendemonda. Először csak pusmogtak róla, később már egyre nyíltabban beszélték, míg végre eljutott a Mári fülébe is. Ez azt jelenti, hogy már az egész város tudta. Hirtelenjében mintha a legények is kevesebbet legyeskedtek volna körülötte. El-elmaradoztak. De azért mindig akadta néhány bátrabb, akinek nem számított, hogy mit beszélnek a népek. A Mári ezt se bánta. Most legalább kiderül, ki a legény a talpán, kinek van kurázsija. A többi meg csak konkoly meg pelyva. Hogy mit beszéltek? Hát, tudnivaló. Valaki kiszámította, hogy a Mári anyja abban az időben, amikor másállapotban maradt, leginkább a Cserben tartózkodott, az urát csak nagyritkán látta. Akkor már nem sok kellett, hogy valakinek eszébe jusson, hogy a Mári apja talán nem is az apja, de nem is valamelyik másik ember, hanem egy sárkány csinálhatta a Márit. Ő eleinte csak vonogatta vállát, s dacosan nézett szembe a világgal. Még féktelenebb lett, vad, mint a fiatal kanca. Akkortájt történt az is, hogy egyszer az asztal tetején táncolt, a legények meg összekeveredtek miatta, előkerültek a bicskák is, a végén a csendőröknek kellett közbelépni. De ő még mindig mintha nem akarná megérteni, mi minden sülhet ki ebből. Az anyja, meg a boldogtalan, elkezdett fonnyadni. Majd belebolondult a szóbeszédbe. Még hogy ő nem az urától szülte a gyereket? De akarva, akaratlan, nem tudott nem visszagondolni arra a rendkívüli éjszakára, amikor a Cserben azt a lángot látta a forrásnál, meg arra a furcsa 30
lidérces álomra utána. De mindez annyira régen történt, hogy már el is felejtette, s biztos volt benne, hogy csak álmodta az egészet. Nem, az nem eshetett meg, amit beszélnek, már régen elemésztette volna magát szégyenében, ha igaz lenne. De azért néha maga is kételkedni kezdett… Ez a lány meg még mindig válogat. Sírba fogja kergetni időnek előtte. Amikor az apja meg az anyja már elvesztették az utolsó reményt is, hogy a lányuk valaha férjhez megy, a Mári egyszer csak kijelenti, hogy vagy hozzámegy a Matic Ivánhoz, akinek a családját Poparáéknak hívtak, vagy senkihez. Derült égből villám. Szóval ezért várta ki ez a szerencsétlen lány, míg az összes hozzá való kálomista legény megnősül, mert erre a sokácra vetette a szemét. Ilyen még nem volt, amióta a város fönnáll, s benne négy vallás: a református, a katolikus, a pravoszláv meg a zsidó. A vallások soha nem keveredtek. Senki nem hallott még olyat, hogy egy kálomista magyar egy katolikus magyar lányt vett volna feleségül, vagy fordítva. Nehezen megy ez el manapság is, hát még akkoriban. Szerb ne nősült sokác lánnyal, sokác se szerbbel. Még a pravoszláv cigányok se keveredtek a katolikus cigányokkal. A város is úgy volt elrendezve, hogy mindenkinek megvolt a maga negyede. Mind tisztelték egymást és jól megfértek, de hogy keveredjenek, azt ugyan nem! Ez a lány meg most a fejébe vette, hogy katolikushoz megy, a tetejébe még sokáchoz. De nem fog ebbe beleegyezni az Iva apja sem, gondolták, neki se kell kálomista meny a házába. Nem is egyezett bele, hanem a végén nekik kellett engedniük. A Mári könyörgött, fenyegetőzött, nekik meg éppen elegük volt már mindenből, amit ettől a lánytól el kellett viselniük. Így esett aztán, hogy Iva Popara a kálomista
A történelem faggatása végbe ment vőnek. Később, mikor meghalt az apja, visszaköltözött a feleségével meg a gyerekekkel a Hosszú utcába, az apai házba. Ettől fogva senki nem beszélt többet a Méri szemeiről. Férjes asszony nem szokta megigézni a legényeket, meg aztán valahogy hirtelen le is csillapodott, amióta ez a tagbaszakadt sokác maga alá vette. De azért még sokáig emlegette a nép, hogyan esett meg az, amikor egy református lány katolikus templomban esküdött, egy sokác meg elment vőnek a kálomisták közé. Mármost, később, hogy az igazat megvalljam, nem is tudom, hogyan volt. Ki kit vett el, kihez ment hozzá, nem emlékszem. De ez a szerencsétlen Ilka, akit a menye, ugye, agyonvert, megölte a piac közepén, valamelyik ágon unokája, akarom mondani dédunokája volt ennek a Márinak. Ezt megtudakoltam. Hát hallottam már ilyet, az ördög vinné el. Lehetséges, hogy az a bizonyos képesség, hogy valaki szemmel tud verni, a harmadik, negyedik lemenőkön üssön ki? Én igazán nem tudom, de van, aki azt mondja, hogy lehet. Hanem van itt még egy dolog, ami téged érdekelni fog. Én is csak a minap hallottam. Tudod, ez mostanság, hogy úgy mondjam, napirenden van és a nép összevissza beszél mindent. Egyszerre mindenki mindent tud. Hát hallgasd meg még ezt is. Ez a Marica néne, akiről azt beszélik, hogy javasszony, fiatal korában se volt valami szépség, meg nem is volt gazdag házból való, hát nem is ment férjhez. Nem akadt, aki elvegye. Mikor meghalt az apja, már vénlánynak számított, de megörökölte a házacskát meg egy kis földet is hozzá, hát elhatározta, hogy bármi áron férjhez megy. Akárkihez, csak hogy
ne legyen egyedül. Talált es egy legényt, fiatalabbat magánál, aki ráállt, hogy elvegye. Szegény volt, cseléd valamelyik gazdánál, gondolta, elveszi, csak hogy végre saját födele legyen a feje fölött. Megunta, hogy mindig mások istállójában aludjon. Már meg is egyeztek, amikor valahonnan előkerült az Ilka. Szebb is volt, fiatalabb is, hát a Joka Taraba, mert ő volt az a legény, akit a Marica néne kinézett magának, őt vette el, a Maricának meg füstbe ment az utolsó reménysége is, hogy valaha férjhez megy. Így házasodott meg Joka, az Ilka meg megkapta az ő csúfnevét, s lett belőle Tarabusa. Így hívták később a menyüket is, Janját, amikor hozzáment a fiukhoz. Az igaz rendes nevüket meg ne írd le, nem kell azt tudni senkinek. Elég nekik a maguk baja anélkül is. Na mármost, egyesek úgy vélik, hogy a Marica néne nem is látott semmit abban a kuruzslásban, abban az izzó faszénben, amit a vízbe dobott, hanem csak kitalálta az egészet, hogy így álljon bosszút egykori vetélytársnőjén, aki miatt pártában maradt. Tudta ő nagyon jól, hogy nem volt ott se bábasszony, se senki más, amikor Janja szült, hanem csak az anyósa volt mellette. Lehet, hogy így van, de én azt hiszem, hogy a valódi igazság soha nem fog kiderülni. Azt a Marica néne magával fogja vinni a sírba. Eddig a történet, amely önmagában is épp elég megrázó. Mégis érdemes megtoldani egy rövid, de igaz epilógussal. Amikor az anyát, Janját elítélték – s mint várni lehetett, több évet kapott -, a lánya hirtelen fogyásnak indult. Alig egy év leforgása alatt testsúlya a felére csökkent, s egészen normális emberi alakot öltött. Úgy hírlik, később férjhez is ment, s elköltözött a városunkból. (Sády Erzsébet fordítása) 31
PoLíSz
Dragomir Dujmov
Karácsonyi vonat A pecsét hirtelen lecsapott és otthagyta nyomát a menetjegyen. A szétkenődött felirat miatt, csak sejteni lehetett a kiinduló állomást, a dátum ciszotn teljesen olvashatatlan volt, és ez már így is maradt. Azon az estén a vasútállomás szokatlanul kihalt volt. Talán túlzás lett volna azt állítani, hogy az egy közönséges vasúttállomás lett volna. Túlságosan is távol volt a falutól, hogy az embereket megóvja attól a kihívástól, amit az utazás lehetősége rejt magában. A vasutas egy személyben volt az állomásfőnök, a váltókezelő és a menetjegyet kiadó tisztviselő, de a sorompót is ő emlegette. Ő tartotta fenn a rendet az állomáson, gondoskodott attól, hogy a váltók jól működjenek, s egyben ő volt a vasúti pályaőr is. Amióta csak az eszét tudta, mindig csak ő fogadta, és útjára engedte a szerelvényeket, bár ő maga soha sehova sem utazott. Kezdetben még elégedetten figyelte, hogyan jönnek-mennek a vonatok. Boldog volt, mert azt hitte, hogy nagyrészt az ő munkájától függ a szerelvények további zavartalan útja. Az idő múlásával azonban, szemében a fontoskodást, mellyel a vonatok útját kísérte, egyre inkább a sóvárgás váltotta fel. Elképzelte, ahogyan utazik, hegyen-völgyön át, de legjobban a folyókon átívelő magas hidak vonzották, melyeket még éppen csak sejteni lehetett a távolból, a folyók völgyében. Ugyanakkor azzal vigasztalta magát, hogy ezt úgy sem lehetne magvalósítani, hiszen nélküle a vonatok zavartalan közlekedése elképzelhetetlen. Az egyik téli estén az állomás épületében megjelent egy leány, egy idősebb férfi kíséretében. Mivel a kályha mellett ültek összeölelkezve, a vasutas azonnal megjegyzést tett rájuk magában: „Nézd csak az öreget, belezavarodott a kicsikébe! Szégyengyalázat! Micsoda világot élünk?!” A jegykiadó ablakon keresztül egy darabig még méregette őket, de nem bírta sokáig, hogy oda ne menjen hozzájuk. „Hova mennek, az isten szerelmére, ebben az ítéletidőben?” Csak némán meredtek rá, de nem válaszoltak. „Maguk nem idevalósiak. Hát nem lett volna okosabb megszállni valakinél, és csak reggel elidulni? Most hat óra van és a következő, s egyben utolsó vonat csak tizenegy óra tízkor indul. Lesz mit várniuk? Aztán hóvihart is jósoltak!” A pár azonban továbbra is csak ült átölelve, és némán hallgatta a tűz pattogását. A vasutas rövid időre feladta és visszatért mindennapi tevékenységeihez, de ahogyan telt az idő, egyre többet pislogott rájuk a kis ablakon át, s tett fel nekik különféle kérdéseket. Később megint odament hozzájuk, és csak akkor vette észre, hogy a leány áldott állapotban van. „Nem szégyellik magukat? Milyen fiatal még ez a leány, te meg egy vén bolond vagy! Biztos nem volt nehéz elcsábítanod őt! Micsoda emberek vannak! Mit meg nem értünk?” A leány ráemelte tekintetét és szelíd hangon így szólt: „Isten akarata.” Hangja és válasza úgy meglepték a vasutast, hogy megjegyzés nélkül hagyta. Még egyszer rájuk nézett, aztán visszatért ablaka mögé. Aztán maga sem tudta miért, hársfateát főzött, melyet mézzel ízesített. Némán odanyújtotta nekik a csészéket és egy darab szederlekváros kenyeret, de már nem állta meg szó nélkül. „Talán jobb volna egy kis pálinka vagy forralt bor, de tudják, én nem kockáztathatok. Mi lenne itt nélkülem? 32
A történelem faggatása Képzeljék csak el, mi lenne, ha én kidőlnék? A vonatok önkényesen indulnának el, és elképzelhetetlen zűrzavart okoznának nemcsak a mi országunkban, hanem az egész földbolygón. Mert minden vonat függ a többitől. Kész káosz lenne! Nem beszélve a szerencsétlenségekről, a vétlen áldozatokról és a megnyomorodottakról…” „A világon senki sem pótolhatatlan” – suttogta a férfi. A vasutasnak mintha megint földbe gyökerezett volna a lába, miközben arra gondolt, hogy ezek ketten tényleg hálátlanok. Míg ő nekik kenyeret és teát ad, azzal viszonozzák, hogy a munkáját lényegtelennek, őt, magát pedig jelentéktelennek tartják! Dühében egy pillanatra, arra gondolt, hogy kizavarja őket a váróteremből, de aztán csak szó nélkül, haragosan az asztalához ült. A leánynak láthatóan erős szülési fájdalmai voltak, de uralkodott magán. A vasutas, amikor észtevette izzadt arcát felugrott és odanyújtott neki egy megnedvesített rongyot, hogy egy kicsit felfrissítse magát. „Milyen ember maga, ha egy ilyen állapotban lévő nővel útnak indul? Hát nem tudtak volna megszállni valakinél a faluban? A férfi ránézett és azt mondta: „Megpróbáltuk, de senki sem fogadott be minket. Tudja, ma Szenteste van. Az emberek ilyenkor szeretnek szűk családi körben lenni, és nem veszik jó néven, ha valaki hívatlanul beállít, megzavarva a bensőséges hangulatot.” „Hát persze, ma Szenteste van. Látják, én rengeteg és nagyon fontos munka közepette egyszerűen elfelejtettem, hogy holnap karácsony lesz. Tudják a vasútnál nincs ünnep. Itt mindennek stimmelnie kell, legyen bár újév, karácsony vagy húsvét. Ez tudják egy nagyon komoly és fontos hivatás” –mondta a vasutas, de ezúttal nem sikerült neki belelendülnie a saját személye és munkája felülmúlhatatlan fontosságáról szóló dicshimnuszba. „Téved, uram. Azt hiszem, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben” – szólt a férfi. „Mint például?” – kérdezte a vasutas. „Például ennek a gyermeknek a születése” – felelte a férfi. „Nagy dolog…” - jegyezte meg a váltókezelő és hozzátette: „Milyen apa maga, amikor nem tud tisztességes helyet biztosítani a feleségének a szüléshez? Ha egyáltalán meg vannak esküdve…” „Ő a férjem, de nem ő a gyermekem apja.”-suttogta a leány. Az állomásfőnök döbbenten nézett rájuk, de mielőtt még fullánkjait szavak formájában beléjük döfte volna, a férfi elmosolyodott és befejezte a leány mondatát: „Mi, mindannyian az Úr gyermekei vagyunk.” A váróteremben a nő már majdhogynem megszült, és a vasúti pályaőr idegesen szaladgált fel s alá, nem tudva, hogy mit csináljon. Zavarodottságában azt sem vette észre, hogy egyedül csak ő izgatott. Ők ketten boldogok és nyugodtak voltak. Végre, az utolsó pillanatban megérkezett a vonat. Egyszer csak a vasutas, a terhes asszony és a férje zsúfolt vonaton találták magukat. Olyan fülkét kerestek, ahol nincs akkora tömeg – nem dohányoznak, nem isznak, nem üvöltenek, és nem kártyáznak, de nemigen volt szerencséjük. Senki sem sietett a segítségükre. Amikor a dagadt kalauz kérte a menetjegyüket, a vasutasnak eszébe jutott, hogy a nagy sietségben a pénztárablaknál hagyta. Akkor megkérdezte magától: „Egyedül mit keresek itt?” Majd e kérdésfeltevés után mégiscsak sikerült valahogy megvédenie utasait, akik az ő hibájából szálltak fel jegy nélkül a vonatra. A kalauz azonnal meg akarta állítani a vonatot, hogy lezavarja őket. Szerencsére azonban, tekintettel a terhes nő állapotára megengedte, hogy a következő állomásig a vonaton maradjanak. Akkor a váltókezelő az elhagyott állomása miatt esett pánikba, de a szülés megindulása ebből kizökkentette. A leány a postakocsiban szült, ahol volt némi szalma, 33
PoLíSz néhány bárány és egy napos szamár. „Hát már állatokat is lehet postán küldeni?” – csodálkozott a vasutas. A postás, aki a küldeményekre vigyázott örvendve emelte a magasba az újszülöttet és végigszaladt a vonaton, hogy tudtára adja az embereknek az éjszaka legszebb hírét. Erre az örömhírre azonban sokan megvonták a vállukat, mások pedig csak legyintettek s folytatták a tréfálkozást és a kártyázást. A vasutas zavartalan vette észre, hogy egyedül csak ő segítkezett a szülésnél, bár eddig erről semmit sem tudott. Még mindig nem volt azonban világos számára, hogy mit is keres tulajdonképpen ezen a vonaton, amely egyáltalán meg sem állt az állomásokon. Megállíthatatlanul rohant valamilyen fény felé, amely egészen más volt, mint a hajnalé vagy a felkelő napé. Ismét eszébe jutott az állomása, és felindulva követelte, hogy azonnal állítsák meg a vonatot. Haladéktalanul vissza kell térnie pénztárablaka mögé, hogy eladja a menetjegyeket, és hogy emelgesse a sorompót… Ellenkező esetben… Hisztérikus rohama azonban hirtelen abbamaradt. Először a földműves, a pásztor és a kézműves jött megnézni a gyermeket. A földműves szó nélkül nyújtott át egy darab kenyeret és egy üveg vörösbort, a pásztor adott egy darab sajtot és a saját botját, a kézműves pedig egy pár cipőt és meleg palástot. Őket követte a tudós, a pap és az orvos, de amikor meglátták a földművest, a pásztor és a kézművest, sértetten visszafordultak. Semmiképpen sem szerettek volna velük egy kocsiban szorongani. „ Először minket kellett volna hívniuk, nem pedig beengedni ilyen írástudatlan csőcseléket” – mondta megbántva az orvos, majd folytatta. „Ha nem kellett nekik orvos a döntő pillanatban, a szüléskor, akkor most sem fontos, hogy bemenjünk ide, uraim”. „Igaza van, drága uram, egyébként sem tudunk mit adni a gyermeknek. Ugyanakkor megállapítom, hogy nem lépett fel semmiféle komplikáció. Tudják, uraim, ezek a koldusok olyan ellenállóak. Nekik nincsen szükségük a modern tudomány eredményeire, ott szülnek ahol éppen vannak” – jegyezte meg a tudós. „Maga mit gondol erről, atyám?” – kérdezte az orvos a papot. „Azt gondolom, hogy nem rendjén való az, ha mi a földműves után megyünk be ebbe a vagonba. Hiszen látják, itt még állatok is vannak” – felelte megrökönyödve a pap. „Imádságot egyébként sem illik mondani az istállóban, nem igaz, atyám?” – jutott hirtelen a tudós eszébe. Aztán sarkon fordultak és sértődötten luxus-fülkéikbe mentek, ahol biliárd és hideg pezsgő várta őket. A vonat sehogy sem akart megállni. A kalauz ideges kiabált a „potyautasokra”. „Eddig csak ketten lopták az utat, de most már hárman vannak. A következő állomáson szedjétek a sátorfátokat, világos?” „Ne bántsd őket, kérem, hiszen az én hibám…” – próbálta menteni a helyzetet a vasutas. A kalauz ezt méltósága elleni támadásnak vette, és hirtelen megállította a vonatot. Mikor leszálltak, a vonat előtt termett egy szamár, amely az anyára és a gyermekére várt. A férfi elmosolyodott és megköszönte a vasutas segítségét. Az anya megáldotta őt, és akkor hirtelen elállt a hóesés. Az ég kiderült, és ők hárman lassan eltűntek a téli éjszaka fényében. A vasutast már nem nyugtalanította az elhagyott állomás, sem a magára hagyott jegykiadó ablak. Míg nézett utánuk, boldogabb volt, mint valaha eddigi – már bemerte vallani magának – eseménytelen életében. Végül ennek a gyermeknek a születésével megtalálta lelki békéjét és nyugalmát. „Még a nevét sem fogom tudni…”- volt a utolsó előtti befejezetlen mondata ébredés előtt.
34
A történelem faggatása A vasutast a telefon ébresztette fel, amelybe még szinte félálomba szólt bele: „ A vonat ottmaradt a hóban, ők pedig eltűntek a fényben!” Csak ekkor ébredt tudatára, hogy mindez, még a telefoncsörgés is álom volt. A hársfa úgy illatozott, mint még soha. „De hát itt nincs is hársfa” – kapott észbe a vasutas. „Neked van hársfavirág illatod. Azt mondják, hogy olyan az illatod, amilyen a lelked” – mondta a kisfiú és egy tarisznyát meg egy pár szandált nyújtott át neki. Nem tudta eldönteni, hogy vajon ez még az álom folytatása, vagy már a valóság. A vonat megérkezett és a kisfiú, akit ezelőtt sohasem látott átnyújtotta neki a botot és jó utat kívánt. A vasutas maga sem tudta, hogy miért kiáltott oda az ismeretlen gyermeknek a „Viszontlátásra!” Helyett azt, hogy: „Krisztus megszületett!” Radnics Magdolna fordítása
Az ikonfestő lelkiismerete Lopva belopódzva kuksolt a tömjén a kereszt határai közt észrevétlen a gyanakvásnak is önmagát festette annak mására akit csak ikonról látott
felismerte ez nem az akinek lennie kellene önmagát formázta mozdulatai íve és elborzadt látva imádkoznak az emberek előtte de semmit sem látnak benne csalóka színeken kívül Radoszáv Miklós fordítása
Milosevits Péter
Én vagyok az Ha már bezártátok az ajtót de valaki mégis bejött ne féljetek én vagyok az Ha már alkonyba hajolt a nap örvendjetek a közelgő éjnek mert veletek vagyok én
Ha már kétségbeesetten ringtok a csónakban nyugodjatok meg Felétek tartok sietős léptekkel a vízen S rá se rántsatok hogy nem tudok úszni
35
PoLíSz
Forrás a szentendrei erdőben (Staravoda) Itt az Öreg kegyes volt s botját földbe döfte A kőből víz fakadt az ajkakról ének zendült mert a vándorok negyvennapi útjuk során nem feledték el a dalokat Itt húzták nyársra a bárányt itt perdült táncra a hólyagos láb Itt vonszolta útvégi mámorában bokorba szemérmes ükapám ifjú ükanyámat
Lúdbőrözött ükapám mikor ükanyám görcsösen megragadta és sültagyag-kérgű tenyerével végigsimított a hátán Ükanyám mellbimbói megduzzadtak mint a környező dombok s ott ahol mindenki harmatos rajta is bozontban nőtt a fű Elvoltak jó darabig Az állatok tapintatosan bundájukba sunyták a fejüket Csak a madarak repültek el s csőrükben agyagot és szalmát hoztak fészket rakni a szeretőknek és nekem
Földalatti felhőkarcolók Hegyen temetkezünk A lejtőn mely elibénk mered s a fennsíkon amelyre kaptatunk Megboldogultjaink fölöttünk lebegnek Körkörösen emelkednek az öröklétbe
A mélyalvók felhőkarcolói közt nincsen rangsor Lejtőn és fennsíkon körbekerengnek az agyagcellák Az első utolsó az utolsó első Örökké nyitott a kör (A szerző saját fordításai)
36
A történelem faggatása
A kihalás perspektívái Amikor a demokrácia hullámai elérték a kisebbségi jogvizeket, a gazdasági hajlamú és jogászi érzékkel megáldott utolsó szentendrei szerbek a kihalás perspektíváit kezdték vizsgálni politikai és pénzügyi szempontból. Elképzelhetőnek tartották, hogy abban az esetben, ha Szentendre végérvényesen szerbek nélkül marad, az utolsó szentendrei szerbért valamiféle kárpótlást lehet kicsikarni. Kiderült azonban, hogy a nemzetiségi törvény autonómiarendelete szerint Szentendre hivatalosan csak akkor maradhat szerbek nélkül, ha ezt a szentendrei szerb önkormányzat megszavazza. Tudniillik a nemzetiségi törvény a demokrácia olyan magas fokát garantálja a nemzetiségeknek, hogy náluk nélkül semmilyen rájuk vonatkozó dologról nem lehet hatályos nemzetiségi döntést hozni, tehát nélkülük a nemlétüket sem lehet megállapítani. A szentendrei szerbek kihalását csak a szentendrei szerb önkormányzat állapíthatja meg, de ezt nem teheti meg mindaddig, amíg az önkormányzatot alkotó szentendrei szerbek élnek. Viszont ha kihalnak, nem lesz, aki önkormányzatot alkosson, amely megállapíthatná, hogy már nincsenek. E jogi csávából a szentendrei szerbek a szervezeti és működési szabályzat módosításával próbáltak kibújni, indítványozván, hogy az önkormányzat tagjainak mandátuma a halállal ne szűnjék meg. Soron kívüli választásokat kell kiírni, melyeken a békében porladó jelöltekre is szavazni lehetne, miáltal tekintélyes 17. és 18. századi tagok kerülnének az önkormányzatba, például Csárnojevity pátriárka és Venclovity, vagy Jakov Ignyátovity, akinek a szobra ott áll a fűzfa alatt; sőt akár Dodola Pista is. Máris fogalmazódtak a taktikai lemondólevelek, s beindult a halott jelöltek választási kampánya. A temetőben röpgyűléseket, szavalóversenyeket, tréfás vetélkedőket és néptánc-fesztiválokat rendeztek, az ellenjelöltek kísértetjelmezben járták a várost, szerzetesi göncben riogatták a turistákat az Aranysárkány előtt, a gyerekek fejveszetten menekültek a Lola cukrászdába, Waszlavik Gazember sámándalokat adott elő a Dalmát pincében, Adamis Béla verseinek szerb fordítása (üres) unicumos üvegek leáztatott címkéinek hátoldalára nyomtatva jelent meg, a Bizottság együttes tagjai póparuhába öltözve diszkókólót roptak a Barlangban (sokak szerint egyszerű Szörényi-paródiák voltak), Györe Zsófi kétnyelvű jelszavakat ordibálva furikázott kisteherautóvá alakított villanyzongorán a Szamár-hegytől a Pecsoráig, Míle kocsmájában Greges Marica búgta a Milkano… kezdetű vranjei kesergőt, a Vujicsics együttes a Száborna-templom udvarában Vujicsics Tihamér sírtáblájánál játszotta a Nizámi búcsúdal című török elégiát, s a választási bizottság már éppen ki akarta tűzni a szavazás napját, amikor a pénzügyi osztály beleköpött a levesbe: – A szerb önkormányzatba beválaszthatják az egész temetőt, de az utolsó szentendrei szerb után járó kárpótlási jegyeket a halottak nem vehetik fel! – Még Csárnojevity pátriárka sem? – méltatlankodtak a szentendrei szerbek.
37
PoLíSz Fiskálisaik tanácsára még egy kísérletet tettek a jognak asztalánál. Megszavazták az önkormányzati dualizmusról szóló határozatot, mely szerint a testület két frakcióból áll: a kihalásmegállapító osztályból, melynek tagjai mentesek az életben levés kötelmétől, és a pénzfelvételi osztályból, amelybe csak élők kerülhetnek be. Jó, de amíg a pénzfelvételi osztály tagjai élnek, addig nincs kihalás, tehát a kárpótlás sem dukál, mondták a pénzügyesek. – Nem baj, kérünk előleget – kontráztak a szerbügyesek. A pénz átvételekor aláírnak egy szerződést, melyben kötelezik magukat, hogy a lefektetett határidőig ki fognak halni. Szentendre – Vándorlások / Ez ellen már a legagyafúrtabb állaGörög (Blagovestenszka) templom, nyugati bejárat mi és pénzügyi rókák sem tudtak mit felhozni, ám a kis létszámú közösségekre jellemző acsarkodó közmentalitás váratlanul mégis az államkassza javára billentette a mérleget. A kihalás dátumának kitűzésére összehívott ülésen az élő szerbek nem tudtak megegyezni a halottakkal, mivel kölcsönösen nem bíztak egymásban. Titokban hivatalokba rohangáltak a földön és az égen, fúrták egymást és az ügyet, amelyért harcoltak. Igyekezetüket siker koronázta, a kárpótlást senki sem kapta meg, kihalásuk mindenféle rendszer és szerződés nélkül folyt le, ki tudja, hogyan és mikor.
Utóirat Fenti írásom eredetileg „A szulejmanovaci csata” című regényem részeként látott napvilágot (Bitka za Sulejmanovac, Novi Sad – Budapest, 2000. 7–10. oldal). A könyv megjelenése óta özönlenek hozzám a fenyegető levelek a túlvilágról („jössz te még a mi utcánkba”, stb.), az önkormányzattól pedig az alábbi levelet* kaptam. A kihalás-előkészítő bizottság levele: T. Szerző, bizottságunk tagjai felháborodva olvasták A kihalás perspektívái című irományát „A szulejmanovaci csata” című regényének elején. Eltekintünk most az esztétikai értékeléstől, ellenben felhívjuk a figyelmét arra, hogy írásában elmulasztotta közölni, hogy a kihalás kinek a nevéhez fog fűződni, vagyis ki lesz az utolsó szentendrei szerb. Márpedig ennek a státusznak a jelentőségét még az Önhöz hasonló korlátolt szellemű emberek is beláthatják. * A levélben csak néhány olyan szakkifejezés olvasható, mint a „mocskos pofája”, a „rohadt klaviatúrája”.
38
A történelem faggatása Ugyanis nyilvánvaló, hogy az utolsó szentendrei szerb nem lehet akárki. Ezt a funkciót csakis egy nemzetiségi celeb töltheti be. Bizottságunk ezért pályázatot írt ki a nemzetiségi celeb státuszára, ám kiderült, hogy a kis létszámú szerb nemzetiség soraiban úgyszólván mindenki celebnek számít. Kénytelenek leszünk vetélkedőt rendezni annak eldöntésére, hogy ki legyen a főceleb, aki majd kihal. 1. A szentendrei Megasztár keretében terveztük a szerb „Hattyúdalnok-versenyt”. Sajnos az éktelen gágogás miatt a városi zajvédők betiltották a rendezvényt. 2. Így merült fel „A szerbeknek való világ” című valóságshow gondolata: úgy véltük, elég, ha kibérelünk Szentendrén egy villát vagy bármilyen más zárt osztályt, ahová becsukjuk a szerbeket, aztán tévén nézzük és sorra kiszavazzuk őket, ám rájöttünk, hogy a zárt osztály túlfűtött atmoszférájában várható látványos fajfenntartási vágygerjedés az áldatlan gyermekáldás veszélyébe sodorná a kihalási projektet, tehát ezt a tervet is lefújtuk. 3. Marad hát a nemzetiségi „Túlélő show”. Ennek keretében a szentendrei Szúnyog-szigetre deportálnánk a nemzetiségi celebeket, és várnánk, ki bírja tovább. Ám itt jogi problémák merülnek fel. A kisebbségi törvény mindenkinek garantálja a megfelelő nemzetiségű szúnyog csípéséhez való jogot, ezért magyar szúnyog csípése a nemzetiségi túlélőversenyen nem számít. Csakhogy igen nehéz megállapítani a szúnyogok nemzeti és etnikai hovatartozását (globális ellenségkép!), hiszen a világ összes szúnyogjának önrendelkezési nyilatkozatában ugyanaz a monoton zümmögés hallható. Maradna a vérvétel, ám ezen a téren semmi esélyünk a szúnyogokkal szemben. Mindezek fényében felkérjük Önt, hogy a jelentősebb világlapok hasábjain eszközölje ki azon közleményünk kibocsátását, miszerint a kihalás technikai okokból késik, de lázasan dolgozunk rajta. (A szerző saját fordítása)
Radoszáv Miklós
szerelmes vallomás holdfényű keretben
nem mered lezárni szemhéjad hátha spirál ujjai köré csavar a félholdszemű éjszaka 39
PoLíSz
szerelmes vallomás holdfényű keretben 2.
csendítenek, csendítenek, de a harangok lustán pihegnek
megismersz-e álruhában? látod kedves a vak lantos még mindig ott ül az Égei-tenger partján széke fehér teknős páncélja földszagú tenyerét fülére tapasztja hogy Posszeidon lányainak dala ne zavarja mezítelen lába a habzó sziklákhoz ér ujjaival méri az eposz ütemét Kisázsia felől komor sasok kiáltása kél A kopár csúcsokon átbillen az esti fény S fáradtan hull a néma költő elé
Milán Sztepanov
Tito-laktanya (részletek) 148. Már órák óta ülünk az autóbuszokban, és csak várunk és várunk. Egy óvatlan pillanatban kiejtettem a kezemből ezeket a följegyzéseket, amelyeket már hónapok óta gondosan rakosgatok. A papírlapok szanaszéjjel szálltak, alig tudtam ebben a tolongásban összeszedni őket. Beletömtem mindet a hátizsákomba úgy, ahogy voltak: piszkosan, gyűröttem, összevissza keveredve. Meg sem próbáltam újra sorrendbe rakni őket. Majd ha hazaérünk, elrendezem ezt az egész papírhalmazt az eredeti, 40
A történelem faggatása kronológiai sorrendben, mert most teljesen összekeveredtek a lapok és a rajtuk megörökített szereplők és események. Összekeveredett a háború és a béke. 48. Az utóbbi néhány napban tömegesen szerelnek le az emberek. Elsősorban a muzulmánok hagynak el bennünket. A horvátok, makedónok és az egyetlen szlovén kollégánk már sokkal régebben leléceltek. A folyosón, szigorúan nemzeti hovatartozás szerint, kisebb csoportokba verődnek a tisztiiskolások, és egymás közt sugdolóznak. Vule időnként elsétál mellettük, és provokálja őket, mindig ugyanazzal a kérdéssel: – Hé, növendékek! Kinek a növendékei vagytok? Ez a kérdés tényleg időszerű lett. A tuzlai származású Jasmin az elsők között szerelt le. Nagyon jó fiú volt. Megkérdeztük, miért szerel le, de ő csak a vállát vonogatta: –- Nincs kedvem elmenni, ba’meg, de maradni még annyira sincs. – Tipikus válasz egy buta bosnyáktól – ugratta Rade. Jasmin után a többiek is sorban leszereltek. Szépen búcsút vettünk tőlük, egyikkel- másikkal még címet meg telefonszámot is cseréltük. Sokan azt mondták, hogy külföldre mennek, elegük van ebből a szarságból, de akadtak olyanok is, akik nyíltan közölték, hogy a muzulmán hadseregbe akarnak beállni. – Természetesen – mondták – ha szembetalálkozunk, nem fogunk lőni egymásra. Végtére is barátok vagyunk. Élcelődtünk aztán erről a témáról búcsúzáskor. – Találkozunk még! – kiabáltuk utánuk az ablakból, és majd meghaltunk a röhögéstől. 49. Két-három nap alatt a kaszárnya megtisztult a muzulmánoktól. Csak néhányan maradtak. Medo, például, maradt. Vule tegnap megkérdezte: – Ba’meg, Medo, mikor akarsz te végre leszerelni? Te is muzulmán vagy. Medo az ágyán ült, a tőle megszokott sajátos nőies pózban, megvetően végigmérte Vulet és csak ennyit mondott: – Én szerb vagyok. Többé nem kérdeztünk tőle semmit. Elfogadtuk a válaszát. Végtére is mindenkinek joga van, hogy az legyen, ami akar. Föltéve ha időben eldönti. 75. Ma éjjel lőttem először. Szívesen ideírnám a dátumot, de már rég nem számoljuk a napokat. Elvesztettük az időérzékünket, azt sem tudjuk, hogy milyen nap van, meg hogy hány óra. Az idő múlását egyedül a világosság meg a sötétség, az alkonyat meg a virradat jelzi. Éjfél után lehetett. Koromsötét éjszaka. Egyszerre csak a környező épületekből tűz alá vették a laktanyát, a mieink meg minden objektumból viszonozták a tüzet. Egye41
PoLíSz dül mi nem kaptunk parancsot, hogy visszalőjünk. Ez az idióta Malić, aki ezen az éjjelen velünk volt az emeleten, csak várt és várt, semmilyen parancsot nem adott, nekünk meg már majd szétpattantak az idegeink. Azok odakintről egyfolytában lőnek, mi meg csak ülünk és hallgatjuk a golyók süvítését, meg ahogy a falba fúródnak, meg ahogy a szétlőtt ablaküvegek csörömpölnek. Végül néhányan háborogni kezdtek: – Mire vársz még, te idióta, ad már ki a parancsot, hadd viszonozzuk a tüzet. Malić teljesen összezavarodott, szemmel láthatóan, még sohasem volt ilyen helyzetben. Kétségbeesésében üvölteni kezdett velünk: – Hogy viszonozzátok a tüzet!? Megőrültetek!? Azok ott, azok is emberek, az istenért! Ők is valakinek a gyerekei! Hallgattuk – és nem hittünk a fülünknek. Ők is valakinek a gyerekei!? Ezek a kretének, akik mindjárt szitává lőnek bennünket? Ez volt az utolsó csöpp a pohárban. Talán mi is valakinek a gyerekei vagyunk, vagy nem!? Abban a másodpercben valamennyien elkezdtünk tüzelni. Azt a dörejt, robajt, harsogást… Ilyet még nem éltem… Visszhangzott az egész folyosó. Malić négykézláb kúszott körülöttünk, és tehetetlenül hadonászott: – Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! – üvöltötte. Mi a fenét csináltok!? Katonák vagytok ti!? Szégyen, gyalázat, amit műveltek! Gyalázat!!! Ettől még jobban bevadultunk: ontottuk a tüzet, mint senki a kaszárnyában. Megállás nélkül lőttünk, dühösen, ezekre a valakik gyerekeire, bele a sötét éjszakába. Nem lett semmilyen következménye. Sőt, később odajött hozzánk Petrović őrnagy és megdícsért bennünket. – Ez volt a ti tűzkeresztségetek – mondta. – Mától kezdve nem vagytok gyerekek, hanem felnőtt férfiak. Katonák. Legyetek továbbra is bátrak! 76. Mindannyian megkönnyebbültünk az éjszakai lövöldözéstől. Most legalább tudjuk, hányadán állunk. A háború kezdetéig az élet ebben a kaszárnyában egy szépen elrendezett értelmetlenség volt, most viszont a túlélésért folytatott harc lett. A legalapvetőbb dologért harcolunk, ami csak létezik a világon: a puszta életünkért. Nincs az az emberi ügy, amelynek nagyobb létjogosultsága lenne a földön. Tudom, hogy hülyén hangzik, de hidd el – annak, aki kaszárnyában éli az életét, a háború, érthető okokból, értelmesebbnek tűnik, mint a béke. 73. A háború észrevétlenül lopódzott be az életünkbe. Tulajdonképpen nem is tudom megmondani mikor kezdődött. A háború és a béke olyanok, mint a nappal meg az éj – lehetetlen pontosan érzékelni, mikor adja át a helyét a világosság a sötétségnek. Mindennap egy kicsivel többet lőttek, és egyszer csak itt volt a háború. Egy emésztő gondolat nem hagy nyugodni: előfordulhat netán, hogy a béke is ugyanolyan észrevétlenül jön el, mint a háború? Egyszer csak megjelenik, és mi észre se vesszük, hogy itt van? És vajon ez az eljövendő béke nem fog-e időről időre háborúra hasonlítani, ahogy ez a mostani háború időnként békére emlékeztet? (Stepanović Predrág fordítása) 42
A történelem faggatása
Jakovljev Dragan
Sínai álom A csaknem üres homokparton, készülődvén a Nap, hogy erős rituális lendülettel vörös palástját lerázza és egy újabb nyári nap lecsengését jelentse ki, két ember végbeviszi művét. Olyan nagy odaadással és szeretettel tették ezt, hogy majd azt hittem, hogy várkastélyukat valami számomra ismeretlen folyékony anyaggal fogják bekenni és annak a megismételhetetlen előestének isteni ajándéka gyanánt magukkal fogják vinni. Ámde, mi végre is építkeznek itt, itt, azon a helyen, ami minden koraestén tengerfenékké lesz? Percek vagy talán órák kérdése, és e világ álmaiból, szeretetéből és sójából szőtt művük a tenger alján fekszik majd és millió homokszemmel fog egyesülni. Létének minden nyomát, kétség kívül, a víz megsemmisíti. – Megsemmisíteni? – fordult felém az egyik, mintha csak a gondolataim közt járna. – Nem, drága barátom… Ellenkezőleg! Éppen a fordítottja fog bekövetkezni. A dagály kinyilvánítja művünket. Mégha nem is az embereknek maguknak, de elmondja és a világgal megosztja. Hát lehet ennél nagyobb boldogság? Látja, a művünkben egyesült homokszemek többé már nem egy sivatag részei. Való igaz, hogy a sivatag teremtette, de immáron akaratunknak szolgáltatta ki őket. Nézze csak! És művük fölé hajolva láttam a súlyos veretű fa városkapukat, a magas homoktornyokat, a lépcsőzeteket, a balkonokat, a hitszegéssel körbevett falakat. Minden olyan valósághű és hihetetlen volt. És olyan helyen épült, amely minden pillanatban a semmibe vész. Egy magas tengeri hullám gurult a partnak. A tengervíz pillanatok alatt eláztatta a talpunk, majd elöntötte a vár körüli tavat. Ledöntötte a kapukat, teremről teremre tört, megáztatta a falakat és kettészakította őket. Ezek kisvártatva úszni kezdtek, majd minden egyes darab száz meg száz homokszemmé fogyott le. A tenger éhetetlenül hullámaiba vonta és kékségébe szétterítette őket. – Látta, hogy – kérdezte az egyikőjük elégedetten,– távozásukban is összeölelkeztek? Most minden a maga helyére került. Pontosan úgy, ahogy terveztük. Ajándéknak adtuk a világnak művünket és az elfogadta. Érheti az embert ennél nagyobb boldogság? Most majd a világ új ismeretekkel táplálja és biztosak vagyunk benne, hogy egykor majd visszaadja nekünk. Nem-vártan, akkor, amikor úgy érzi, hogy szükségünk van rá, így megváltoztatva. Könnyen ráismerünk majd, mert virgonc és vígadt lesz, időtlenül élő, csakúgy, mint a mi ajándékunk. A föld és a szél műve. (Sínai-félsziget, 2010. szeptembere) (Szomora János fordítása)
Otthon Olyasmi történt velem, ami azt hiszem, mindenkivel megeshet, aki életének legalább kis részével kötődik a budapesti partokhoz. Utazásaimból vissza-vissza43
PoLíSz térvén, azon kaptam magam, hogy türelmetlenül és egyre gyakrabban pillantok a messzeségbe. Várom az ismerős fényeket. Így volt ez akkor is, régen, amikor sok-sok évvel ezelőtt turistaként érkeztem a városba. De az a felszínes, mélyebb érzelmektől mentes ifjonti kíváncsiság már a kirándulást követő napokban kihunyt. Akkor Pest csak a gyönyörű várost jelentette nekem, amelyet látni kell. Ma sem tudok mást mondani a városról. Mindent látni, megörökíteni, egy pillanatra megállítani az időt, mert aztán ebből élünk, ahogy az évek múlnak. Valami mégis megtört. Várom ismét ugyanezeket a fényeket a távolban, az ismerős budai dombokat, ugyanazt a nekem mindig elsőként intő nőalakot a Gellérthegyen, csakhogy most már örülök is mindennek. Hallgatom az autóbusz egyhangú zúgását, s eltűnődöm, milyen hosszúra is nyúlt ez az utazás. Mesze még az otthon. És akkor egy durcás hang megszólalt: „Otthon? Kié?” Beleestem a saját csapdámba, amit már régóta kerülgettem. Vajon ez a város végül is az én otthonom? Vajon az öröm és a vágyakozás az ismerős távoli fények után valóban megbízható jele annak, hogy a város, amelyből felvillannak, csakugyan az otthonom? (Vujicsics Marietta fordítása)
Danica Brczán
Magyar versek 1. bennem lakik a csend és a félelem kitörni vágyik az őrület odakinn fú a szél oh, beköltözik a förtelem
itt a szeptember semmi és senki vagyok én vagyok az a gondolat mely ködből és esőből az alkohol illatából keletkezik
(05. 07. 2007. Budapest)
2. Az élet túl hosszú ahhoz, hogy üresen, tartalom nélkül éljünk és túl rövid ahhoz, hogy ez idő alatt bármit is elérjünk. Minden egész eltörött, minden tett félbemaradt, minden gondolat félbeszakadt. (01. 10. 2007. Budapest)
44
ártatlan vagyok mégis a legrosszabb én vagyok a fájdalom – s szenvedek gyűlölöm a meztelen szavakat mindent mi félelemből ered: égek (02. 09. 2007. Budapest)
A történelem faggatása
A magyarországi szerb szerzők életrajzai Lásztity Péró (Budapest, 1960–). A budapesti ELTE Természettudományi Karán, fizika szakon végzett 1985-ben. Az első független magyarországi szerb társadalmi szervezet a Szerb Demokratikus Szövetség egyik alapítója és vezetője (1990), majd a Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Kerekasztalának titkára és üv. elnöke (1991-1995). A Szerb Országos Önkormányzat első, kétszeres elnöke (1995-2003). A magyarországi szerb művelődéstörténet, illetve a nemzetiségi kultúra és jog témakörében számos tanulmány, cikk szerzője, kiadvány szerkesztője. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Kisebbségkutató Bizottságának tagja (2004). A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Nemzetiségi Szakértői Tanácsának tagja (2005). 2010 óta a magyarországi Szerb Intézet igazgatója. Vujicsics Sztoján (Pomáz, 1933–Róma, 2002). Irodalomtörténész, író, műfordító. 1958ban a budapesti ELTE Bölcsészkarán szerzett diplomát szerb-horvát-bolgár szakon. Az MTA Irodalomtudományi Intézetben gyakornok, de 1959-ben eltávolították az 1956-os forradalomban való részvétele miatt. 1963-tól újból kapott állást, a Színháztudományi Intézetben. Az állás nélküli évek alatt jelentős műfordítói és szerkesztői munkát végzett. 1968-ban visszakerült az MTA Irodalomtudományi Intézetbe. Kezdeményezője és egyik alapítója a szerb kultúra ápolására létrehozott Jakov Ignjatović Alapítványnak (1988). A szentendrei Szerb Egyházművészeti Múzeum és Tudományos Gyűjtemény alapító igazgatója volt (1990). Több tanulmánykötet és antológia szerkesztője, szerzője. Első verseskötete „Rastočenje” (Széthullás) címen 1972-ben Belgrádban jelent meg, majd kibővítve Budapesten (1993). Utolsó esszé- és tanulmánykötete „Elillant évek szőlőhegyén”, ill. „Magyarok és szerbek” címen 1997-ben jelent meg. Predrag Stepanović (Mohács, l942–). Író, műfordító, nyelvész, irodalomtörténész. Főiskolai tanulmányait Pécsett végezte, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett középiskolai tanári képesítést. Kandidátusi fokozatot 1977-ben szerzett. Fontosabb szépirodalmi művei: Prepolovljeni (A meghasonlottak, regény, Budapest, l982., TV-filmként 1986), Malogradske i druge priče (Kisvárosi és egyéb történetek, elbeszélések, Budapest, 1984.), Živeti u Mohaču (Élni Mohácson, regény, Beograd-Budapest, 2006.), Usudne reči (Végzetes szavak, Budapest – Beograd, 2008). Milosevits Péter (Budakalász, 1952–). Költő, próza- és színműíró, műfordító, irodalomtörténész. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett magyar–szerbhorvát szakon 1976-ban. Egy évvel később az ETE BTK Szláv Filológiai Tanszékére került, ma egyetemi tanár.2008-tól az MTA doktora. Több tanulmány és könyv, mint „A szerb irodalom története” c. monográfia (Budapest, 1998), valamint négy szerb-horvát költészeti antológia szerzője. Lapszerkesztő, többek között a „Neven” főszerkesztője (2003-tól). A Magyarországi Szerb Kulturális és Dokumentációs Központ „Venclović Műhely” nevű kiadói részlegének meglapítója és vezetője (2007-től). Írói pályafutása az 1980-as években kezdődik. Első önálló könyve a „Sentandrejski tipik” (Szentendrei regula, Novi Sad, 1991) című verseskötet. További könyvei prózai művek, ezek közül kiemelkednek a „London, Pomaz” (London, Pomáz, Novi Sad–Budapest, 1994), a „Mi že Sentandrejci” (Isa, mi szentendreiek, Novi Sad–Budapest, 1997) és a „Bitka za Sulejmanovac”
45
PoLíSz (A szulejmánováci csata, Novi Sad–Budapest, 2000) című regényei, amelyek a „Websajt-stori” (Web Site Story, Beograd, 2001) című internet-regénnyel alkotnak tetralógiát. A Magyar Írószövetség (Budapest) és a Szerb Írószövetség (Belgrád) tagja. Vojiszláv Gálity (Hercegszántó, 1951–). Költő. Lelkészi családban született, maga is szerb ortodox egyház lelkésze Szentendrén. Mindössze egy, de annál értékesebb verseskötetet jelentett meg „Vertograd na Dunavu” (Isten dunai kertje, 1993) címmel. A szerző versét kiemelten a belső borítón közöljük. Radoszáv Miklós (Battonya, 1959–). Költő, műfordító. Jogi végzetségű, éveken át Budapesten a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat igazgatóhelyettese, a Gyermekparlament létrehozásának kezdeményezője. A magyarországi szerb írók között egyedülálló módon kétnyelvű alkotó. Dujmov Dragomir (Szentes, 1963–). Költő, próza-, esszé-, dráma- és tanulmányíró, műfordító. Gyermekkorát a Baja környéki Katymáron töltötte. Az újvidéki Bölcsésztudományi Egyetem Jugoszláv Irodalmak és Szerb Nyelv Karán végzett 1989-ben. Azóta a budapesti Szerb Gimnáziumban tanit. Temékeny író. Első műve „Sunce se nebom bori” (Az éggel viaskodó nap, Budapest, 1992). 2000.-ig még két másik verseskötöte jelenik meg, majd Dujmov a próza felé fordul. Első regényét (Beli putevi, Fehér utak) 2000-ben, első novellás kötetét (Zguzvano doba, Gyűrött idők) 2001-ben, esszékötetét pedig 2005-ben adták ki. Eddig összesen tiz könyv saját műveivel, két tanulmányi és három műforditási könyve látott napvilágot. Dujmov a tekintélyes szerbiai Rastko Petrović dij birtokosa. Milan Sztepanov (Győr, l967–) költő és prózaíró. Jugoszláv irodalom–világirodalom szakos diplomáját a Belgrádi Egyetemen szerezte 1993-ban. Doktori disszertációját az ELTE Bölcsészettudományi Karán védte meg. Művei: Zagrade (Zárójelek, versek, Beograd, 1994.), Život oca Radovana (Radován atya élete, életrajz, Beograd, 1994.), Mauzolej (regény, magyar címe: Tito-laktanya, Beograd, 1997.) Ezen kívül két rádió-dráma és egy gyermek-színmű. Dragan Jakovljević (szerbiai Kragujevác, 1965–) költő és prózaíró. 1995 óta Budapesten él és alkot. A budapesti „Szrbszke nedelne novine” (Szerb heti újdonságok) fő- és felelős szerkesztője. Több évig volt a belgrádi média budapesti megbízott és kiküldött újságírója. A Szerb Írószövetség, a budapesti Kör művészeti egyesület, a belgrádi Arte művészcsoport és a Szerbiai Újságírók Szövetségének tagja. Művei: Peštarenja (Pestieskedés, 1999, naplófeljegyzések), Gost (Vendég, 2001, verseskötet), Dzsezvár (Dzsezvárban, 2006, regény), Čajanka sa ježevim (Teadélután sünökkel, 2007, esszékötet), Isaija (Izajás,2009, regény), Naide trenutak (Vannak olyan pillanatok, 2011, multimediális DVD-verseskötet). Prózai és költői művei több nyelven jelentek meg fordításban; alkotásainak egyes elemeit a gimnáziumi tankönyvekben a korszerű szerb irodalom részeként tartják számon. Brczán Danica (Budakalász, 1985–). Költőnő. A budapesti ELTE szlavisztikáján szerzett diplomát. Budakalászon él. Szerbül és magyar nyelven is versel. Versei a Pesma budilnika (Az ébresztő(órá)k dala, 2007) fiatal antológiában jelentek meg Budapesten.
46
A történelem faggatása
WASS ALBERT EMLÉKEZETE LXXV. RÉSZ Deák-Sárosi László
„Csaba”, Wass Albert és mi Az ember életében általában elérkezik az a pillanat, amikor viszonyulását egyértelműsítenie kell bizonyos tényekhez, jelenségekhez. Néhány évig nem tudtam mit kezdeni Wass Albert műveivel, mert annyi, egymásnak ellentmondó, felfokozott érzelem és indulat kísérte az értelmezésüket, hogy túlságosan nehéz feladatnak tűnt az igazságot kihámozni belőlük. A dolgot nehezítette, hogy először az írónak egy nem igazán átütő regénye került e kezembe, és ezért könnyen engedtem annak a „szépírói” irányból érkező morgolódásnak, ami szerint esztétikailag nem értékelhető igazán Wass Albert stílusa. Ez a kisregény a Halálos köd Holtember partján, először 1978-ban jelent meg, és én egyik 1990-es években közzétett kiadásban olvastam. Cselekménye az amerikai emigráció közegében játszódik, és az volt a kicsengése, hogy a román-magyar konfliktusok a tengerentúlra is kiszivárognak, és krimiszerű eseményekben csúcsosodnak. A szöveget érzelmileg kissé túlvezéreltnek éreztem, és bár nyelvezete szép, gördülékeny volt, a krimi-jelleg viszont másfajta olvasói elvárásokat is teremtett bennem, amelyek nem igazolódtak maradéktalanul. Wass Alberttel azonban az ember akkor is találkozik, ha még egyetlen művét sem olvasta. Voltam irodalmi esteken, ahol verseit olvasták fel, láttam alkalmi társulatok által előadott színműveiből, megnéztem az életétől készült dokumentumfilmet. Ezek után a főbb műveit
magam is elolvastam, és ezek az írások rá is cáfoltak az ellentábor méltatlankodására. Meggyőződhettem, hogy a Funtinelli boszorkány méltán került a 2005-ös „Nagy Könyv” felmérésben a legkedveltebb 12 közé, és további kettő a legjobb 50 listájára, három a 100-ba, négy a 150-esbe. Négy regénnyel rajta kívül csak hét írónk jutott az olvasók által legelismertebbek táborába, és ennél többel senki, még Jókai Mór se.* A túlfűtött nemzeti szólamok és elfogultság vádja ellen szól, hogy Funtinelli boszorkány-t román nyelvre is lefordították, mert a román anyanyelvű műfordító szerint senki se mutatta be még olyan szépen, érzékletesen és szeretettel a hegyi románok életét, mint Wass Albert ebben a könyvében. A regény hatását az is mutatja, hogy a párom, aki anyaországi, még megismerkedésünk előtt a regény hatására szeretett bele igazán Erdélybe, és utazott el először a fenséges és fenségesen leírt-megírt Marosszékre. Ám ezek még csupán közvetett bizonyítékok. A kifogás a „szépírói” értelmiség részéről az, hogy a nemzeti elkötelezettség Wass Albertnél nem társul esztétikai minőséggel. Ez inkább csak ürügy, hiszen az ellenkezőjét ők sem bizonyítják, csak az igenlők részéről hiányolják az érveket. Ha érvek kellenek, akkor bemutatom röviden az író Csaba című regényét, ami ugyan csak egy tes* A Nagy Könyv, 2005 - http://hu.wikipedia. org/wiki/A_Nagy_K%C3%B6nyv
47
PoLíSz tesebb kisregény terjedelmű mű, mégis remekül jellemzi Wass Albert stílusának esztétikai erejét. Tudom, hogy az író egyes, vitairat-jellegű prózai munkái nem eléggé reprezentatívak a stílust illetően, és nem mindenki értékeli például az Adjátok vissza a hegyeimet! szenvedélyes hangnemét akár a nemzeti elkötelezettségű olvasók közül sem, de a Csaba, amelyet Wass Albert 1940-ben jelentetett meg, regényként is jelentős, nem csupán a nemzeti öntudatot erősítő korrajz gyanánt. A 241 oldalnyi szöveg egy fiatalemberré, emberré cseperedő székely kisfiú és faluja életét követve mutatja be az 1918-as román megszállás utáni időszakot egészen az 1930-as évek végéig. Ferkó nem hős, nem értelmiségi és nem forradalmár. Egyszerű, életrevaló falusi gyerek, aki nem mentes kisebb hibáktól sem, mégis a viszontagságok közepette kiemelkedik környezetéből, és ha mást nem, azt eléri, hogy újjáépítsék a falujukban a magyarként való megmaradás támaszát, az iskolát. Ferkónak a nagyapja mesél a székelyek eleinek, a hunoknak a legendás királyfiáról, Csabáról. Ferkó álmaiban és képzeletében többször dialógusba kerül népe mitikus vezetőjével, és meglepő tanácsokat kap tőle a nemzeti önazonosság megőrzésének stratégiáját illetően. Ha már a stílus a kérdéses, nézzünk egy mondatot a regény első oldaláról: „A lövések egyre távolabbról jöttek, kis, hegyes sebeket ejtettek a csenden, de a hallgatás nyomban összefolyt mögöttük, mint súlyos szürke iszap, hideg és fojtogató.” (5. o.) A tiszta, realista stílus olyan költői képekkel telítődik, amelyek helyenként a verseknél is tömörebben teremtik meg az atmoszférát. Ebben a mondatban is elegendő egy megszemélyesítés, ami meg48
rázó érzékletességgel közvetíti, hogy a megszállók lövései még a csendet is megsebesítik. A kilátástalannak tűnő helyzetben az író a reményt egy szakadt lámpagyújtogató alakja révén idézi meg: „Amerre elhaladt, mintha álom és mese volna: apró fénypontok gyúltak fel a ködben, kis didergő jános-bogárkák, s a dermedt szürkületbe belemosolygott a világosság.” Ha jól megfigyeljük, ebben a regénykezdetben és az idézett mondatokban benne van Wass Albert poétikájának lényege. A valóság nagyon realista módon, azt is mondhatni, naturálisan megidézett: félelemmel telített, borongós, szomorú, ugyanakkor reményt sugárzó. Ez a világ élő, antropomorf is, ahol a csend is élő, hiszen meg lehet sebezni, és a világosság is bele képes mosolyogni a szürkületbe. A valóság és a mesés képzelet, egyben transzcendencia közti átmenetet, átfedést olyan létező, valós csodák képezik, mint a didergő, de világító jános-bogárkák, és a mosolygó világosság. Wass Albert képei és elbeszélő technikája rokonítható Tamási Áronéval. A Csaba írójánál azonban kissé más ez az összeforrt csodavalóság, sokkal reálisabb, naturálisabb, hiszen itt a valós létezés vetíti ki magát a fizikain túliba, nem pedig a mese lappang már eleve a levegőben, a fűben-fában, a házakban. A környezet, a táj, benne a tárgyak is élők, de az emberi tekintettől válnak azzá, a közegével harmóniában élő, azt ápoló ember figyelme és szeretete sugárzik ki mindenre. Legtöbbször a szereplők által, de van, amikor a leírások csak az író viszonyulásait tükrözik a környezethez, ami ugyanolyan bensőséges, mint a szereplőié. A tárgyak, legyenek bár élők vagy élettelenek, visszanéznek az emberre, ez az átlelkesítés alapja:
A történelem faggatása „Nézték a csukott kapuk, és nézték az ijedt ablakok, s a vacogó fák mintha megkönnyebbülten felsóhajtottak volna.” Ez a „mintha” azonban jelzi, hogy a kapcsolat törékeny, és nem felétlenül mindenki által érzékelhető. Meg is történik a könyvben a kapcsolat részleges felbomlása, ami jelzi a megváltozott viszonyokat. „Úgy odaakaszkodott az a tél a lelkekhez Beléjük költözött, és sötét árnyékát gyakran rávetette az életükre.” A tél, a pusztulás, a sötét árnyék azonban csak átmenetiek, mert ahogy a természet körforgásának megvan a rendje, az élet történelmi vonulatának is él – a regény szellemiségének hite szerint – a periodikussága, de annak az értelme is. „Pedig a tavasz újra kinőtt a földből, mert elpusztíthatatlan örök törvénye a világnak, hogy ahol tél volt, ott tavasz is legyen. Hiába irtották ki a Csongorádot: a tavasz Mórucra mégis onnan érkezett.” Ez a kitartóan visszatérő kikelet éves, évtizedes, sőt hosszabb távlatokban is allegóriája a megújulásnak, még a legreménytelenebb helyzetekben is. Érdekes, hogy a Csaba 1940-ben jelent meg először, tudható, hogy megírásának idején Észak-Erdély még nem került vissza közigazgatásilag Magyarországhoz. Aztán később Erdély visszakerült, de újra elveszett, de mindezekre is van általános válasza a regénynek. Itt, a könyv elején még csak a következő vigasztalás szintjén, de a végén másképp is. „Valakinek nyugalmas bölcsessége rendelte így. Hogy ahol recsegve dőltek óriási szálfák, – világok omlottak, sorsok roppantak össze – ahol a halál járt vágtató harciszekéren, ott a tél utáni nagy csendességben lassan és észrevétlenül új élet induljon.” Ott van tehát közvetve kimondva a Gondviselő akarata, akinek a szenvedéssel is van olyan szándéka, ami a megújulást szolgálja.
Hogy még mindig a stílusnál és a leíró stílusnál maradjunk, nézzünk még pár mondatot a tavasz érkezéséről, hogyan érkezik Erdély hegyei közé Wass Albert szemei előtt: „Először csak langyos fuvallat, aztán kibomlottak a fűzek barkái, s akkor már ott is ült a tavasz a Csongorád gerincén, s lábait lógázta. Megérkeztek a hóvirágok is, és fehér csengettyűikkel felébresztették álmából az erdőt. Sejtelmesen zizzen a bozót, árván maradt magfákon megindult a nedv, lemetszett csonkok harmatot izzadtak. Lent az avar közt csírák moccantak, szunnyadó gyökérizmok életet feszültek, s ártatlan csodálkozással már felütötték fejüket kicsike növénykék. A levágott törzsek keserű szaga édes rügyszaggal összekeveredett.” A bekezdésnyi leírásban játékosságot és humort: a megszemélyesített tavasz „a lábait lógázta” – ezzel a kifejezéssel. A képzettársítások, a szinesztéziák érzékletessé teszik a leírást: „a hóvirágok is, és fehér csengettyűikkel”. Ugyanakkor a képek naturálisak is. Érezni, hogy mindezt csak olyan ember írhatta, aki kezével tapintotta meg a „lemetszett csonkok”-at, amelyek „harmatot izzadtak”. Ebbe a mesés világba tolakodnak be a román hatalom emberei, akik először az erdőt irtották ki, de utána behatolnak az emberek személyes terébe is. Az író tömören, egy-egy villantással érzékelteti a megszállók önkontrolljának hiányát, alkalmatlankodásuk fájó nyersességét: „Az idegenek a szekrényeket túrják. Mindenfélét kidobálnak belőlük. A köpcös a kezébe vesz valamit, valami könnyű rózsaszín holmit, és egy megjegyzést tesz. A többiek odanéznek, s csúnya, torz vigyorgás terpeszkedik széjjel az arcukon.” Egyes dolgokat nem is kell részletezni, mert a sejtetés többet mond. A nyelvi és kulturális határt is pár rövid mondat érzékletesebben közvetíti, mint egy 49
PoLíSz hosszú leírás: „Ferkó tud románul. Ha nem is érti világosan, amit a köpcös mondott, de sejti, és elvörösödik. Elfordul az ajtótól, s úgy oson el, mint tolvaj, aki lopott. Csúnya, nyers titkot lopott.” A kiszolgáltatottságot mi tudná megrendítőbben megidézni, mint amikor az, ha valakinek behatolnak a személyes terébe, és még ő érzi magát tolvajnak?… Az idő múlását is olyan képekhez köti Wass Albert, amelyek beáramlanak az olvasó érzései közé még akkor is, ha az sohasem látott kátyús utakat a székelyföldi dombokon: „A Mezőségen az évek is úgy járnak, mint azok a lassú szürke szekerek, amelyeket két sovány tehénke vonszol maga után az agyagos dűlőutak kátyúi között, egyhangú, jámbor nyikorgással.” Megidéztetik ebben a vonatkozásban Ferkóék háza is: „A Fileki udvart is súrolták az évek. Az istállókról leverték a vakolatot, tetőkről a cserepet meg a nádat, letaposták a kerítéseket is, ahogyan átjárogattak rajtuk.” Az író nagyon tudhatta, mikor kell valamit részletesen kifejteni, és mikor érdemes mindössze pár mondatban összefoglalni például egy hosszabb eseménysort. A stílus ilyenkor épp a tömörítésben, a vázlatos, szinte karikatúraszerű játékosságban rejlik, ami felidézi a hírek falusi pletyka útján terjedését, és mégsem válik el az írói nézőponttól a szabad függő beszéd pontosan meg nem jelölt idézettje ellenére. Wass Albert mesélői stílusának szemléletes példája az alábbiakban idézett bekezdés: „Egészen addig ment ez így, amíg Mányi egy reggel sírva újságolta, hogy gyereke lesz. No, ennek fele se tréfa – vélte Farkas úr. Hamarjában szerzett egy új leányt a konyhára, aztán bábaaszony, doktor, persze, pénz kell az ilyesmihez. Farkas úr tehát szép suttyomban eladott a gabonásból előbb tíz mázsa búzát, aztán újra tizet. Vaszilika, a béres besúgta Vén Gyuri50
nak, Vén Gyuri Márton úrnak, s Farkas úr repült. A kulcsok Vén Gyurihoz vándoroltak, majd Vaszilikához. S maradt minden a régiben.” Ebbe a csodás és feldúlt természeti világba érkeznek nem csak a román hatóság emberei, hanem itt van helye Csaba királyfinak is. Ferkónak a nagyapja mesél a székelyek hun őseiről, akinek a nagy királya, Attila nagyravágyó, hatalmaskodó volt, és birodalmáról azt mondja: „sok volt benne az idegen, a belső ellenség”, ezért az országa szétesett. A székelyek azonban Csaba királyfi vezetésével megteremtették a továbbélés lehetőségét. Ferkó nem mindent tud meg pontosan a nagyapjától, és a történeti alapú monda megfelelő mértékben távolban és homályban marad ahhoz, hogy saját képzeletében személyes kapcsolatot építsen ki a győzelmeket és háborús vereségeket is megélő Csaba alakjával, akinek mindig van valamilyen válasza Ferkó kérdéseire. Csaba királyfi egyszerre része a közösségi emlékezetnek és a székely legény fantáziájának. A kettő együtt válaszol, egy hangban a szintén két rétegben megfogalmazott kérdésekre. Kérdés pedig van bőven. Az általában vett megmaradáson túl a falu ügyesbajos dolgain keresztül románokhoz és más nemzetiségűekhez mint egyénekhez való viszony, a közélet, a politika, a tulajdonviszonyok, a falu iskolájának ügye merül fel. Ferkó nem vitat meg mindent Csabával, de a közös emlékezet valósága gyakran felvillan előtte. Külön érdekes megnézni, hogyan ábrázolja a regény a különböző nemzetiségeket. A románok a megszálló hatalom emberei, és már láthattuk, hogyan dúlják fel a magánlakásokat. Ők azonban nem
A történelem faggatása azért állnak a másik oldalon a regény tanúsága szerint, mert a kultúrájuk feltétlen módon erre predesztinálja őket, hanem a háború révén kialakult új geopolitikai viszonyok miatt is. A kultúrájuk más, mint a székelyeké, akikkel lazább vagy szorosabb együttélés révén ismerik (ismerjük) egymást. Folyton kibuknak a különbségek, de nem mindig a szembenállás révén. Ferkó például gyerekként összebarátkozik a Kolozsvárott náluk elszállásolt megszálló román katonával, aki szobrocskákat farag neki ajándékba. Ferkót ekkor egy másik magyar gyerek, a Sarolta nevű kislány nem érti, akihez egyébként gyengéd szálak fűzik: „Mert ha barátod, akkor te áruló vagy! – szögezte le Sarolta hidegen az ítéletet. Ferkó nem szólt semmit. De ezer kérdés lázadozott benne az ítélet ellen. A katona jó ember, és nem tett semmi rosszat. Miért áruló, aki egy aki egy jó emberrel barátkozik?” Wass Albert a mezőségi székelyeket is árnyaltan ábrázolja. Nem mindenki hős, még Ferkó sem, legfönnebb életrevaló. Köztük is vannak bizonytalanok, az új hatalomhoz dörgölőzők, a közösségi értékeket, így az iskola ügyét is csak vonakodva meghalló falusiak. Vannak eltökéltek is köztük, de tanácstalanok és indulatosak is. A románok, akik a faluba érkeznek (az odahelyezettek), ők is leginkább azért idegenek, mert zárványban élnek. A falusiak nem értik őket, és viszont. Pedig van köztük kísérlet a közeledésre. Ferkó még szerelmi viszonyba is bonyolódik a román tanítónővel. Kapcsolatuk azonban különösebb konfliktus nélkül elhal. A nő elmegy a faluból. Mindez a két nép, nemzet egymásra találása lehetőségének hiányát mutatja az adott történelmi helyzetben. A zsidók bemutatása még erősebben felvállalja a problémákat minden szin-
ten. Az író jellegzetes sorsokat vázol fel. A zsidó boltosnak a háza építészeti stílusában is az átmenetiséget jelképezi: félig parasztház, félig városias; félig lakás, félig bolt. Az idős boltos és neje, akit a hozományáért vett el, a pulton keresztül él társadalmi életet is, olyan filozófiával, ami szerint „Furcsa így állni a [falu] partján, szinte jó.” Reich bácsi a feleségével azonban nem ért szót: kényszerű gazdasági közösségben élnek. A boltos bácsi fia azonban nem tud és nem akar megragadni az új gazdasági-politikai viszonyok közt. A napi realitásnál sokkal többre, jobbra, szebbre vágyik. Amerikába akarja csábítani Katát is, móruci fruskát. Gazdag jövőt, színészkarriert, csillogást ígér neki a fiú, de tudni, hogy a lányt és önmagát is becsapja, mert hamis illúziókban él, hiszen boltos apját is meglopja. Van két tömören és pontosan megírt jelenet a kommunisztikus eszmék iránti viszonyulásról is. Egy zsidó fiú, Tóni felmondja a társadalmi igazságosság megteremtésének osztályharcos kátéját székely barátainak, és hallani, tudni a szöveg és az események egymásra vonatkoztatásából, hogy ez a program könyvízű, tanult, és a munkásokat sem a nyomor és az osztályharc fogcsikorgató motivációi irányítják. A fiatal diákok Kolozsvár utcáit róják, és szembetalálkoznak néhány munkással, akik viselkedésükkel rácáfolnak arra, amit Tóni, a zsidó fiú állított róluk, hogy a nyomor és az osztályharc megszállottjai lennének: „A munkások vidáman beszélgetve mennek el mellettük. Egyikük divatos slágert fütyörész, sapkája legényesen félrecsapva. Nagyot üt társa vállára, úgy ingerkedik vele. – Na, hát ma is viszed moziba Verát? Társa, egy hegysorrú, pattanásos legény, gyorsan adja vissza a szót. – 51
PoLíSz Inkább megyek moziba azzal a pénzzel, minthogy elsörözzem veled. Ott legalább látok is érte valamit. – Meg a Verát is fogdoshatod ántré nélkül! Harsány hahota jutalmazza a félrecsapott sapkájút. A hátulsó sorban egy idősebb, szikár ember komolyan odaszól a társaihoz. – Már én inkább meggyűjtöm azokat a felesleges harminc lejeket, s veszek idővel egy kis házikót rajtuk, vagy legalább egy telket egyelőre. Mégis csak az ér valamit, ami az emberé…” Évek múltán Ferkó elmegy Kolozsváron egykori diáktársához. „Ferkó legelőször is a régi barátot keresi fel, Tónit, a nyurga zsidó fiút. Régi beszélgetéseikből emlékezik, hogy mennyire szívén hordozta mindig a nép sorsát, s egyébről beszélni sem tudott, csak arról, hogy miképpen lehetne rajtuk segíteni. Azért megy legelőször is hozzá, hiszen Tóni annyit tud, és annyit gondolkozik, és olyan fölényes mindig.” (…) „A sarki fűszerbolt előtt kicsit megtorpan. Korn Izsó régi, kopott cégtáblája helyén élénk színekben pompázik az új, és ez áll rajta: Anton Corn delicatese.” Tóni ezek szerint tehát alkalmazkodott a körülményekhez, kommunistából kereskedő lett mint elődei, és boltja, illetve saját nevét az aktuális helyzetnek megfelelően románosította. Korábban hirdetett eszméi ellenére még tanácsa sincs Ferkó részére, hogyan is lehetne segíteni a faluja közösségének. Amikor Ferkó pénzt említ, Tóni csak panaszkodik, és úgy kezd beszélni vele, mint a vevőivel. Nem hízelgő kép ez az erdélyi zsidókra nézve, de Wass Albert néhány jellegzetes karaktert és sorsot rajzolt meg. Reich bácsi, a fia, illetve Tóni három különböző stratégiát képviselnek. Az író azonban a mezőségi székelyeket se öntötte le csillogó mázzal. Van köztük kitartó, harcias és indulatos is, 52
mint Bandi bá, de akad opportunista is, akárcsak Farkas úr. Ferkó sem hős, csak néhány helyzetben feltalálja magát. Ferkó kissé elvész az új világban, a szerelmi élete se ér révbe, de amikor kell, össze tudja fogni a falujabelieket az iskola újjáépítésére vagy elvezetni a székelyeket a román rendőröket kikerülve szavazni az országgyűlési választások idején. Mi tehát az a meglepő tanács, amelyet Csaba királyfi ad Ferkónak a könyv végén? Érdekes, hogy az utolsó párbeszéd nem közte és Csaba királyfi között zajlik le. Ferkó víziójában egy falusi gazda vázolja fel a jelen fő problémáját a székelyek reménységének: „– Másé a föld! – No! Az hogy történhetett? – Először csak beállt szolgálni, aztán vett magának egy kis telket, épített rá egy kis házat, s addig-addig, hogy most övé a föld! Csaba megcsóválta a fejét, ingatta erre-arra, botjával megturkálta a földet, és hallgatott. Gecse István várt egy keveset, aztán megkérdezte: – Most én mit csináljak? Csaba ránézett a szemöldöke alól, kicsit a homloka is ráncba szökött, s kurtán, majdnem bosszúsan válaszolt: – Eredj, szolgálj te is!” A tanács inkább sokrétű, mint többértelmű. Tartalmazza azt a történelmi igazságot, ami szerint a magyar nemesség mint államalkotó nemzet úr volt a hazájában évszázadokon keresztül, és nem zavarta az, ha az idegen jött és szolgált neki. Persze, ez csak kis mértékben volt igaz a székelyekre, akik szabad emberekként a földjeiket maguk művelték. A magyarnak is szolgálnia kell tehát, ha fel akar újból emelkedni. Hogyan szolgáljon? Úgy, ahogy a hegyeken túli román, aki a bojárrendszerű, saját hazájából jött Erdélybe, mert itt szolgaként is nagyobb szabadságot élvezett, mint odahaza? A könyv egészéből nem ez a
A történelem faggatása változat cseng ki. A marosszéki székelyek megmaradtak a szülőföldjükön, és a szegényebb körülmények közt, idegen fennhatóság alatt sem kellett identitásukat megváltoztatniuk. Igaz, bizonyos értelemben szolgálták az új, az idegen hatalmat, de szolgáltak valami mást is. Ezt még az előző oldalon látja meg Ferkó a víziójában, és ez sokkal érvényesebbnek tűnik. Ekkor hullik le ugyanis egy pecsét a titkos ajtóról: „És abban a percben, mint ahogy Csaba húnjai alávágtattak a Hadak Útjáról a mese szerint, úgy vágtattak elő abból az eldugott kicsike sejtből is az igazi fegyveresek: az öszszetartás, a leleményesség, a munkakedv és az önbizalom. A jóindulat vezeti őket, s a gondolat a fejük fölött lebeg: békességben élni mindenkivel, aki testvér ezen a földön, és szolgálni az igazságot.” Kissé programszerű ezeknek a jelszavaknak a felsorolása, de a lényeg valahol mégis a szolgálaton mint kulcsszón van. Értheti úgy is az olvasó – és meglátásom szerint ez következik a regény egészéből –, hogy szolgálni az igazságot kell, méghozzá békességben való együttéléssel. Hogy a befejezés kevésbé szomorú, hanem inkább hitet, bizalmat erősítő, az az olvasó hozzáállásától is függ. A hit bennünk van, és a regény meséje azt csak megerősítheti, ugyanúgy, mint Ferkót a nagyapja, hogy továbbadta a Csaba regét, ami beköltözött, nem is csupán a fantáziájába, hanem a lelkébe. Nehezen értem, hogy a jelentős esztétikai teljesítmény, a széleskörű olvasói elfogadás ellenére miért váltanak ki indulatokat Wass Albert regényei egyes körökben. Pedig mennyi szeretettel, együttérzéssel ábrázolják ezek az írások a székely magyarokat, a románokat, a zsidókat és más nemzetiségeket jellegze-
tes alakjaikon keresztül! Wass Albert bíráló szavai is megértésről tanúskodnak, és tiszteletre, sőt alázatosságra intenek. A „szolgálj te is”, különösen „Csaba” szájába adva kemény invokáció a székely magyar és a magyar számára, de az olvasó el tudja fogadni, mert a regény egésze alapján érezheti mögötte a nemes, építő szándékot. Egészen más, ha olyan bírál, akit az ember magáénak érez. Wass Alberttől jól esik a kritika is, mert a mienk, szellemiségében a mienk, hiszen az ő írásaiban a legerősebb, a legszebb a „mi”-érzés. Azok nem kedvelik Wass Albertet, akik nem kívánnak sorsközösséget vállalni a székelységgel, a magyarsággal, akiknek nem elemei, megrázó élmény ez a „mi” mint érzés. Ezért ágál ellene egy bizonyos álmagyar „szépírói” és művészi kör, akik tagjai nem voltak restek 2008ban nyílt levélben tiltakozni Debrecen polgármesterénél az ellen, hogy szobrot állítsanak Wass Albertnek. Persze, álságos módon nem közvetlenül a mi írónk szellemiségét tagadták, hanem az volt a fő és egyetlen érv, hogy „Wass Albert körül még lezáratlan viták folynak. Helyét még sem a szakma, sem az idő nem jelölte ki. […] Tiltakozunk az ellen, hogy politikai testület saját hatáskörében - ha szimbolikusan is írói rangot adományozzon.”* A körlevél aláíróinak állításával ellentétben Wass Albert írói helyét és rangját az olvasók és a szakma egyaránt kijelölte. Ő már fiatalon – harminckét évesen, a Farkasverem című első regényéért – megkapta a Baumgarten-díjat, éppen a Csaba regénye megjelenésének évében. Babits * Nyílt levél Kósa Lajosnak, Debrecen polgármesterének, Élet és Irodalom, LII. évfolyam 8. szám, 2008. február 22. - http://www. es.hu/;nyilt_level;2008-02-25.html
53
PoLíSz
Szentendre – Vándorlások / Püspöki fõtemplom
Mihályékat nem lehet népnemzeti elfogultsággal, sem esztétikai igénytelenséggel vádolni. Wass Albert életművét gondozza és folyamatosan kiadja a Kráter Kiadó. A „Nagy Könyv” szavazáson 2005-ben (mint már említettem) a legjobb 12 közé bejutott egy regénye, a legnépszerűbb 50 közé további kettő, a 100ba három, a 150 közé pedig négy. Nem a szobrok avatnak íróvá senkit, de az olvasók megbecsülését számos emlékmű jelezheti. Íróink-költőink közül talán csak Petőfinek van több emlékhelye, de az iránta fogant olvasói és állampolgári tisztelet sem pusztán a szűkebb értelemben vett írói munkássága miatt alakult ki, ugyanakkor esztétikai értékei miatt is joggal kapott helyett a legjobbak között. Wass Albertnek egyik emlék-honlapja szerint* ezidáig 43 szoborral és * Wass Albert emlék-honlap - http://www. wassalbert.eu
54
34 emlékművel tették tiszteletüket az olvasók a Kápát-medencében. Magam is ott voltam 2008. szeptember 28án, amikor kerületünkben, Újpesten, a Kertvárosi Szent István Templom kertjében (Budapest IV., Rákóczi tér 4.), ahol az egyik legjelentősebb írónk szobrát felavatták. A szobrot közadakozásból, magánterületen, a katolikus egyház kertjében állították fel. Egy nagyon szerény összeggel magam és családom is hozzájárultunk a kezdeményezéshez. Ezt csupán azért említem, mert egy egyszerű olvasói és állampolgári összefogásnak is lehet eredménye, illetve szimbolikus értéke. Nem kell hozzá, hivatalosság, politika elismerés sem. Wass Albert regényei mellett ez a közösségi élmény is hozzájárult ahhoz, hogy kialakuljon bennem az az érzés, amelyet ez a hármasság jelent: „Csaba”, Wass Albert és mi.
Világbeszéd
Toni Morrison (Amerikai Egyesült Államok) Toni Morrison (1931–) elsősorban az afro-amerikai nők életének, múltjának, hagyományainak, szenvedéseinek ábrázolójaként vált híressé. 1993-ban elnyerte a Nobel-díjat; az indoklás szerint regényei „látomásos erővel és költői szépséggel elevenítik meg az amerikai valóság egy fontos aspektusát”. Magyarul is megjelent már számos könyve: Nagyonkék, Dzsessz, A kedves, A paradicsom, Szerelem, Salamon-ének. A Recitativo (eredeti címén Recitatif) az írónő egyetlen kisprózai alkotása, 1983-ban jelent meg a Confirmation: An Anthology of African American Women című, Amiri Baraka és Amina Baraka által szerkesztett antológiában. Azóta is állandó antológiadarab, amelyről tanulmányok százait írták.
Recitativo Az én anyám egész éjjel táncolt, Robertáé meg beteg volt. Ezért vittek minket a St. Bonnyba. Ha elmesélem az embereknek, hogy intézetben voltam, rögtön át akarnak ölelni, pedig igazából nem is volt olyan rossz. Nem olyan nagy, hosszú terem száz ággyal, mint a Bellevue-ben. Négyágyas szobák voltak, és amikor mi Robertával odakerültünk, épp nem volt elég állami gondozott gyerek, úgyhogy csak mi ketten laktunk a 406-osban, és ha tetszett, hol az egyik, hol a másik ágyon aludtunk. És persze tetszett. Minden éjszakára másik ágyat választottunk, és a négy hónap alatt, amit ott töltöttünk, soha nem döntöttük el, hogy akkor igazából melyik legyen a mienk. Pedig nem kezdődött jól. Abban a pillanatban, hogy beléptem, és Nagy Bozo bemutatott minket egymásnak, hányingerem támadt. Egy dolog, hogy hajnalok hajnalán kirángatnak az ágyadból – és egészen más, hogy bedugnak egy fura helyre, egy másik fajhoz tartozó leány mellé. És Marynek, ő az anyám, igaza volt. Olykor elég hosszú időre abbahagyta a táncolást, hogy mondjon nekem valami fontosat, és az egyik ilyen fontos dolog, amit mondott, az volt, hogy soha nem mossák a hajukat, és fura szaguk van. Robertának tényleg volt. Már hogy fura szaga. Úgyhogy amikor Nagy Bozo (soha senki nem szólította Mrs. Itkinnek, mint ahogy soha senki nem mondta azt se, hogy St. Bonaventure), szóval, amikor azt mondta: – Twyla, hadd mutassalak be Robertának, remélem, jól kijöttök egymással –, én azt feleltem: – Anyukámnak nem fog tetszeni, hogy ebbe a szobába tesznek. – Jól van – mondta Bozo. – Akkor lehet, hogy eljön érted és hazavisz. Gonosz, mi? Megöltem volna Robertát, ha elneveti magát, de nem nevetett. Csak az ablakhoz ment, és megállt nekünk háttal. – Fordulj meg! – mondta Bozo. – Ne légy udvariatlan! Na, akkor, Twyla, Roberta, amikor egy hangos berregést hallotok, az jelzi a vacsoraidőt. Akkor szépen lejöttök a földszintre. Verekedni tilos, ha csak egyszer is meglátom, ugrott a mozi. Csak hogy tudjátok, miről maradnátok le, az Óz, a csodák csodájá-t fogják vetíteni. 55
PoLíSz Roberta biztos azt gondolta, az anyukám amiatt lenne dühös, hogy betettek az intézetbe. Nem amiatt, hogy ővele raktak egy szobába, mert amint Bozo kiment, odajött hozzám, és azt mondta: – A te anyukád is beteg? – Nem – feleltem. – Ő csak szeret egész éjszaka táncolni. – Aha – bólintott, és tetszett, hogy olyan gyorsan megérti a dolgokat. Úgyhogy egyelőre nem számított, hogy úgy festünk egymás mellett, mint a só meg a bors, és a többi gyerek néha így is szólított minket. Nyolcévesek voltunk, és mindig egyeseket kaptunk. Én azért, mert nem tudtam megjegyezni, hogy mit olvastam, vagy hogy mit mondott a tanár. Roberta meg azért, mert egyáltalán nem tudott olvasni, és oda se figyelt a tanárra. Nem volt jó semmiben, kivéve a jackset, tudják, az a játék, amiben olyan kis műanyag vackokat kell minél gyorsabban fölkapdosni, de abban aztán halálos volt. Eleinte nem nagyon bírtuk egymást, de senki más nem akart játszani velünk, mert mi nem voltunk igazi árvák, gyönyörű halott szülőkkel a mennyekben. Velünk csak nem törődtek a szüleink. Még a Puerto Rico-iak és az indiánok is lenéztek minket. Mindenféle gyerekek voltak ott, feketék, fehérek, még két koreai is. Az étel viszont jó volt. Legalábbis szerintem. Roberta utálta, és egész nagy darabokat hagyott a tányérján: löncsöt, sült húst – még gyümölcskocsonyát is, és nem zavarta, ha megeszem, amit meghagyott. Mary számára a legjobb vacsora a pattogatott kukorica és a csokis tej volt. Nekem meg a krumplipüré két virslivel olyan volt, mint egy karácsonyi lakoma. Tényleg nem volt rossz ott lenni a St. Bonnyban. A nagylányok az első emeletről néha szemétkedtek velünk. De ez minden. Rúzsozták a szájukat, festették a szemüket, és ringatták a térdüket, miközben nézték a tévét. Némelyik már tizenöt, tizenhat éves volt. A legtöbb rémült szökevény. Szegény kislányok, akik megküzdöttek a bácsikájukkal, és elszöktek tőle, de a mi szemünkben durvának és gonosznak tűntek. Isten akarta, hogy gonosznak tűnjenek. A személyzet próbálta távol tartani őket a kisebb gyerekektől, de néha észrevették, hogy bámuljuk őket a kertben, ahol szólt a rádiójuk, és egymással táncoltak. És ilyenkor odajöttek, meghúzták a hajunkat, vagy kicsavarták a kezünket. Féltünk tőlük, Roberta és én, de titkoltuk egymás elől, hogy félünk. Úgyhogy mindenféle csúnya szavakat kiabáltunk nekik, amikor futottunk előlük a kerten át. Nagyon sokat álmodtam, és majdnem mindig benne volt a kert. Két hektár, talán négy is, tele kicsi almafákkal. Sok száz almafával. Csupaszok és görnyedtek voltak, mint a koldusasszonyok, amikor a St. Bonnyba kerültem, és tömérdek virág borította őket, amikor elkerültem onnan. Nem tudom, miért álmodtam olyan sokat azzal a kerttel. Jóformán semmi sem történt ott. Már úgy értem, hogy semmi különösebben fontos. Csak szólt a zene a nagylányok rádiójából, és táncoltak. Mi meg Robertával néztük őket. És Maggie egyszer elesett. Az a konyhás nő, akinek karikalába volt. És a nagylányok kinevették. Fel kellett volna segítenünk, tudom, de féltünk azoktól a rúzsos szájú, festett szemöldökű lányoktól. Maggie nem tudott beszélni. A gyerekek azt mondták, hogy kivágták a nyelvét, de szerintem egyszerűen csak így született: némának. Öreg volt, a bőre homokszínű, és a konyhán dolgozott. Nem tudom, hogy kedves volt-e. Csak arra emlékszem, hogy karikalába volt, és hogy ringott járás közben. Hajnaltól délután kettőig dolgozott, és amikor 56
Világbeszéd elhúzódott a munkája, nem végzett a mosogatással időben, és nem tudott negyed háromig szabadulni, átvágott a kerten, hogy le ne késse a buszát, és ne kelljen várnia plusz egy órát. Olyan tisztára béna kis kalapot viselt – gyerekkalapot fülleffentyűkkel –, és alig volt magasabb nálunk. Az a kis kalap tényleg szörnyű volt. Még egy némán is hülyén nézett ki – nem elég, hogy egy szót sem szól, még úgy is öltözik, mint egy gyerek. – De mi van akkor, ha valaki meg akarja ölni? – Ezen el szoktam töprengeni. – Vagy mi van, ha sírni akar? Tud vajon sírni? – Persze – mondta Roberta. – De csak könnyei vannak. Hang nélkül. – Nem tud sikítani? – Nem. Semmit. – Hallani azért hall? – Gondolom, igen. – Akkor kiabáljunk neki – mondtam. És kiabáltunk. – Hé, lüke nyanya! Hé, lüke nyanya! – Nem fordult felénk. – Karikalábú! Karikalábú! – Semmi. Csak ment tovább ringva, lifegtek a lifegők a babakalapján. Azt hiszem, tévedtünk. Azt hiszem, hallott minket, csak nem akarta mutatni. És még ma is szégyellem, ha arra gondolok, hogy mégiscsak volt ott bent egy ember, aki hallotta, ahogy csúfoljuk, de nem árulhatott be bennünket. Jól kijöttünk egymással, Roberta és én. Mindennap más ágyban aludtunk, és mindketten kaptuk az egyeseket erkölcstanból, kommunikációból és tornából. Bozo azt mondta, csalódott bennünk. Százharmincan voltunk ott állami gondozottak, s közülük kilencvenen tizenkét évesnél fiatalabbak. Majdnem valamennyien igazi árvák gyönyörű szülőkkel a mennyekben. Csak minket kettőnket dobtak el a szüleink, és csak mi kaptunk egyeseket három tárgyból. Még tornából is. Úgyhogy jól kijöttünk egymással – naná, amikor Roberta mindig olyan sokat meghagyott az ételéből, és nem sokat kérdezősködött. Ha jól emlékszem, a Maggie elesése előtti napon tudtuk meg, hogy mindkettőnket meglátogat az anyukánk ugyanazon a vasárnapon. Huszonnyolc napja voltunk az otthonban (Roberta huszonnyolc és fél napja), és ekkor látogattak meg minket először. Tíz órakor jönnek a misére, aztán együtt ebédelnek velünk a tanári étkezdében. Gondoltam, ha az én táncoló anyukám találkozik Roberta beteg anyukájával, az jót tesz majd neki. Roberta pedig úgy gondolta, az ő beteg anyukáját nagyon fel fogja dobni egy táncoló anyuka. Nagyon izgultunk, és becsavartuk egymás haját. Reggeli után ültünk az ágyon, és néztük az utat az ablakból. Roberta zoknija még nedves volt. Előző este kimosta, és a radiátorra tette száradni. Nem száradt még meg, de azért felvette, mert olyan szép volt – rózsaszín redős. Mindkettőnknek volt egy lila papírkosárkánk, gyakorlati órán készítettük. Az enyémen filctollal rajzolt sárga nyuszi volt. Robertáén girbegurba vonalakkal megrajzolt színes tojások. Benne cellofánfű és már csak a zselés cukor, mert a két pillecukorral töltött csokitojást, amit kaptunk, már megettem. Maga Nagy Bozo jött értünk. Mosolyogva azt mondta, hogy nagyon csinosak vagyunk, és menjünk le a földszintre. Annyira meglepődtünk a mosolyán, amit akkor láttunk először, hogy egyikünk sem mozdult. – Nem akartok találkozni az anyukátokkal? 57
PoLíSz Én álltam fel elsőnek, és szétszórtam a cukromat a padlón. Bozo arcáról eltűnt a mosoly, miközben négykézláb szedegettük és tettük vissza a cellofánfűre a cukorkákat. Levezetett minket a földszintre, ahol a többi lány épp sorakozott, indultak a kápolnába. Egyik oldalon állt egypár felnőtt. Skubizták a gyerekeket. Már hogy melyiket fogadnák örökbe: öreg szatyrok, akik szolgálólányt kerestek, meg hülye buzik, akik társaságot. Nagy ritkán egy nagymama. De szinte soha nem volt köztük fiatal vagy olyan, aki éjszaka ne hozná rá a frászt az emberre. Mert ha az igazi árvák közül bármelyiknek is lettek volna fiatal rokonai, akkor nem lettek volna igazi árvák. Azonnal megláttam Maryt. Az a zöld cicanadrág volt rajta, amit annyira utáltam, és most még jobban utáltam, mert tudta, hogy a kápolnába fogunk menni, nem? Meg az a szőrmekabát, aminek annyira el volt szakadva a bélés a zsebében, hogy alig tudta kihúzni a kezét belőle. De az arca szép volt, mint mindig, és mosolygott, és úgy integetett, mintha ő lenne a kislány, aki az anyukáját keresi, nem pedig én. Lassan lépkedtem, vigyázva, nehogy megint kiszóródjon a cukor, és reméltem, hogy nem szakad el a kosárkám papírfüle. El kellett használnom az utolsó rágógumimat, mert mire mindent kivágtam, elfogyott a ragasztó. Balkezes vagyok, és sehogy se boldogultam az ollóval. De nem számított; éppenséggel el is rághattam volna az utolsó Chicletsemet. Mary térdre borult, átölelt, és a kosárkám a cukorkákkal meg a fűvel a koszos szőrmekabátjához préselődött. – Twyla, kisbabám! Édes kicsi Twyla! Meg tudtam volna ölni. Már hallottam, ahogy a nagylányok a kertben legközelebb elkezdik, hogy, „Twyyyyla, kisbaba!” De nem haragudhattam sokáig Maryre, miközben mosolygott és ölelt és áradt róla a Lady Esther púder illata. Egész nap ott szerettem volna maradni, a szőrmekabátjába bújva. Hogy őszinte legyek, Robertáról meg is feledkeztem. Maryvel beálltunk a sorba, hogy mi is induljunk a kápolnába, és büszkének éreztem magam, mert annyira szép volt még abban a ronda zöld nadrágban is, amiben annyira nagynak látszott a feneke. Egy ilyen csinos anyuka itt a földön jobb, mint egy szépséges fönt a mennyekben, még akkor is, ha nem törődik veled, és mindig csak táncol. Valaki megérintette a vállam, megfordultam. Roberta volt az, mosolygott. Viszszamosolyogtam, de azért nem olyan nagyon, nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a látogatás a legnagyobb dolog, ami valaha történt az életemben. Aztán Roberta azt mondta: – Anyu, bemutatom neked a szobatársamat, Twylát. Ő pedig Twyla anyukája. Felnéztem, és csak emeltem, emeltem a tekintetem. Nagyon nagy volt. Nagyobb bármelyik férfinál, a legnagyobb kereszttel a mellén, amit valaha láttam. Esküszöm, lehetett vagy tizenöt centi föl is, oldalt is. A karjában meg a legnagyobb Biblia, amit valaha készítettek. Mary a maga szokásos, egyszerű módján mosolygott, és próbálta kirángatni a kezét a szakadt zsebből, hogy kezet fogjanak, gondolom. Roberta anyukája lenézett rám, aztán Maryre. Nem mondott semmit, csak megfogta Robertát a szabad kezével, és kilépett a sorból, gyorsan a legvégére ment. Mary még mindig mosolygott, mert általában elég lassan fogja fel, hogy mi történik. Aztán hirtelen kialszik ez a villany58
Világbeszéd égő a fejében, és azt mondja: – Micsoda ribanc! –, és jó hangosan mondja, miközben már majdnem bent vagyunk a kápolnában. Szól az orgona; édesen dalolnak a Bonny Angyalai. Mindenki a világon arrafelé fordult. És Mary folytatta volna – mármint tovább szitkozódik, ha nem szorítom meg a kezét, amilyen erősen csak tudom. Ez egy kicsit segített, de még így is az egész mise alatt mocorgott, és hol keresztbe tette a lábát, hol megint egymás mellé. Még fel is nyögött néhányszor. Miért is gondoltam, hogy eljön ide, és rendesen fog viselkedni? A hülye cicanadrágjában. Kalap nélkül, nem úgy, mint a nagymamák és a többi szemlélődő, és nyögdécsel. Amikor felálltunk zsoltárt énekelni, ki nem nyitotta volna a száját. Még csak nem is nézte a szöveget a lapon. Sőt benyúlt a retiküljébe, és elővette a tükrét, hogy megnézze, nem mázolódott-e el a rúzs a száján. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy tényleg meg kellene ölni. Egy örökkévalóságig tartott a mise, és tudtam, hogy az igazi árvák most megint gőgösen néznek rám. Úgy volt, hogy a tanári étkezdében fogunk enni, de Mary nem hozott semmit, úgyhogy leszedegettük a szőrt meg a cellofánfűt az összetapadt cukorkákról, és azokat ettük meg. Meg tudtam volna ölni. Lopva Robertára pillantottam. Az ő anyukája csirkecombokat meg sonkás szendvicseket hozott meg narancsot meg egy egész doboz csokoládés kekszet. Roberta tejet ivott egy termoszból, miközben az anyukája felolvasott neki a Bibliából. Nincsenek jól elrendezve a dolgok. A rossz étel mindig a rossz embereknek jut. Talán ezért lett belőlem később pincérnő – hogy találkozhassak a jó emberekkel, akiknek jó étel jut. Roberta egyszerűen csak otthagyta azokat a csirkecombokat, de aztán hozott nekem egy pár csokis kekszet, amikor vége volt a látogatásnak. Azt hiszem, szomorú volt, amiért az anyukája nem akart kezet fogni az én anyukámmal. És ennek örültem, meg annak is, hogy egy szót sem szólt arról, hogy Mary az egész mise alatt nyögdécselt, és nem hozott semmit ebédre. Roberta májusban ment el, amikor az almafák roskadoztak a fehér virágoktól. Az utolsó napján kimentünk a kertbe, és néztük, ahogy a nagylányok cigiznek és táncolnak a rádióra. Nem számított, hogy megint elkezdték, hogy „Twyyyyla, kisbabám”. Ültünk a fűben, és lélegeztünk. Lady Esther. Almavirágok. Még ma is elérzékenyülök, ha megérzem az egyiket vagy a másikat. Roberta hazament. Jött érte a nagy kereszt és a nagy Biblia, és úgy tűnt, örül is neki, meg nem is. Úgy éreztem, meg fogok halni abban a négyágyas szobában egyedül, de tudtam, hogy Bozo már tervezi, hogy beköltöztet hozzám egy másik eldobott gyereket. Roberta megígérte, hogy mindennap írni fog, ami igazán kedves volt tőle, mert olvasni is alig tudott, úgyhogy aligha lett volna képes levelet írni bárkinek is. Én azt terveztem, hogy rajzolni fogok, és elküldöm neki, de nem adta meg a címét. Aztán szép lassan elhalványodott. A nedves zoknija a rózsaszínű redőkkel és a nagy, komoly szeme – csak ennyit tudtam felidézni, amikor próbáltam emlékezni rá. Pultos voltam a Howard Johnson’s-ban, a Throwayen, közvetlenül a kingstoni kijárat előtt. Nem rossz munka. Elég sokat kellett utaznom Newburgh-ből, de amikor már ott voltam, klassz volt. Éjszakás voltam, tizenegytől hétig tartott a műszakom. Nagyon laza, egészen addig, amíg kábé fél hétkor meg nem állt egy távolsági busz, hogy megreggelizhessenek az utasai. Már épp felkelt a nap az étterem mögötti he59
PoLíSz gyek fölött. Éjszaka jobban nézett ki az étterem – mint valami menedékhely –, de szerettem, amikor sütni kezdett a nap, még akkor is, ha hirtelen látszani kezdtek a repedések a műanyagon, és a pettyes padló koszosnak nézett ki, akármilyen jól felmosta a takarító fiú. Augusztus volt, és özönlöttek ki az utasok a buszból. Jó sokáig el szoktak ott lézengeni: mosdóba mentek, megnézték az ajándéktárgyakat, a csipszes-csokis automatákat, nem akartak rögtön leülni. Meg enni valamit. Épp a kávéskannákat töltöttem meg és tettem a villanytűzhelyre, amikor megláttam őt. Az egyik bokszban ült, cigizett, két bozontos hajú, bozontos szőrzetű srác volt vele. Az ő haja is olyan nagy és bozontos volt, hogy alig láttam az arcát. De a szeme! Azt bárhol megismertem volna. Világoskék szerkó volt rajta, sort és nyakpántos top, meg karperec méretű karika a fülében. Rúzs és szemfesték dögivel. Minden nagylány apácának nézett volna ki hozzá képest. Hétig nem hagyhattam ott a pultot, de folyton figyeltem a bokszot, hátha előbb elindulnak. Időben jött a váltásom, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, átadtam neki a pénztárat, és már húztam is. Odamentem a bokszhoz. Mosolyogtam, és találgattam magamban, vajon megismer-e. Vagy hogy akar-e emlékezni rám. Talán nem akarja, hogy bármi is emlékeztesse a St. Bonnyra, vagy hogy bárki is tudja, hogy ott élt valamikor. Én például soha nem beszéltem róla senkinek. A kötényem zsebébe dugtam a kezem, és a boksz oldalának dőlve néztem őket. – Roberta? Roberta Fisk? Felnézett: – Aha. Twyla. Hunyorgott egy pillanatig. – Hű – mondta végül. – Emlékszel rám? – Hát persze. Hű! Itt dolgozol? – Aha – mondtam. – Newburgh-ben élek. – Newburgh-ben? Komolyan? – És nevetett ezen, csak úgy magában, vagyis belevonva a fiúkat is a nevetésébe, de csak őket, és azok nevettek vele együtt. Mit tehettem volna, mint hogy én is nevetek, miközben nem nagyon értettem, mit keresek ott, és kilátszott a térdem az egyenruha alatt. Láttam magam, ahogy ott állok: kék-fehér háromszög a fejemen, a hajam formátlan a hálóban, a bokám vastag a fehér oxford cipőben. A zoknim minden volt, csak szép nem. A nevetésem után rögtön csend lett. És ő jött sorra, hogy kitöltse ezt a csendet valamivel. Mondjuk, azzal, hogy bemutat a barátainak, vagy felajánlja, hogy üljek le és igyak meg velük egy kólát. Ehelyett rágyújtott egy újabb cigarettára, arról, amit épp elszívott, és azt mondta: – Épp megyünk a Nyugati partra. Hendrixszel van ott randija. – Hanyagul a mellette ülő fiúra mutatott. – Hendrixszel? Fantasztikus – mondtam. – És mit csinál ott a barátnője? Roberta a cigarettával a szájában köhögött, a két srác meg felnézett a mennyezetre. – Hendrix. Jimi Hendrix, tökfej. Ő a legnagyobb… huh. Felejtsd el. És ennyi volt, senki még csak annyit se mondott, hogy „hát akkor viszlát”, úgyhogy, gondoltam, én azért mondok még valamit. 60
Világbeszéd – Hogy van anyukád? – kérdeztem. Úgy mosolygott, hogy az egész arca egy merő fintor lett. És nyelt egyet. – Jól – mondta. – És a tied? – Egy csinibaba – mondtam, és azzal sarkon fordultam. Nedves volt a térdhajlatom. A Howard Johnson’s baromi fülledt tudott lenni, amikor sütött a nap. James olyan kényelmes, mint egy házipapucs. Szerette a főztömet, én meg szerettem a nagy, zajos családját. Mindig Newburgh-ben laktak, és úgy beszélnek róla, mint az olyan emberek, akik egész életükben tudták, hogy van otthonuk. A nagyanyja annyival öregebb, mint az apja, amennyi idő alatt elkorhad egy hintaágy a teraszon, és amikor utcákról és házakról beszélgetnek, a régi nevükön emlegetik őket. Az A & P-t Rico’s-nak hívják, mert azon a telken áll, ahol valamikor Mr. Rico boltja volt. Az új általános iskola meg nekik Városháza, mert régen ott az volt. Az anyósom lekvárt főz, uborkát tesz el, és egy tejgazdaságban veszi a vajat. James és az apja a horgászatról meg a baseballról beszélgetnek, és látom, ahogy együtt vannak mindannyian egy rozzant szkiffen a Hudsonön. Ma már Newburgh lakosságának fele segélyből él, de a férjem családja még mindig olyan paradicsomi helynek látta, mint amilyen a régi időkben volt. Akkor, amikor még volt jégverem, zöldséges kordé, széntüzelésű kályha, és a gyerekek gyomláltak a kertben. Amikor megszületett a fiunk, az anyósom odaadta azt a bölcsőtakarót, ami valamikor az övé volt. Csakhogy a város, amire emlékeztek, megváltozott. Valami cikázott a levegőben. A pompás régi házakat, amelyek annyira leromlottak, hogy házfoglalók hajlékaivá lettek, megvásárolták és felújították. Okos IBM-esek költöztek vissza az elővárosaikból a városba, redőnyt tettek az ablakaikra, és gyógyfüves kertet alakítottak ki a hátsó udvarukban. Egy brosúra jött a postával, a Food Emporiumot hirdette. „Ínyenc ételek”, ez volt benne – és felsorolták az ételeket, amelyeket a gazdag IBM-es közönség kívánhat. A város szélén volt az új bevásárlóközpontban, és egyik nap kimentem kocsival vásárolni – meg csak úgy, hogy megnézzem. Június vége volt. Miután a tulipánok elhervadtak, és mindenütt kinyíltak a rózsák. Húztam magam után a bevásárlókocsit, és dobáltam bele a füstölt kagylót meg a Robert’s szószt meg ilyesmiket, tudtam, hogy évekig ott állnak majd a szekrényben. Csak amikor Klondike jégkrémet találtam, kezdett csitulni a lelkifurdalásom, amiért ilyen ostobán költöm el James tűzoltófizetését. Az apósom azt ugyanolyan élvezettel tudta enni, mint a kis Joseph. Már a pénztárnál álltam sorban, amikor azt hallottam: – Twyla! A klasszikus zene kicsit elbódított, a nő pedig, aki felém hajolt, oltárian nézett ki. Gyémántok a kezén, csinos fehér nyári ruha. – Mrs. Benson vagyok – mondtam. – Ho-hó, ho-hó, itt a Nagy Bozo! – énekelte. Egy pillanatra nem tudtam, miről beszél. Csak egy csomag spárga és két karton flancos ásványvíz volt nála. – Roberta! – Aha. – A mindenit! Roberta! – Remekül nézel ki – mondta. – Te is. Hol laksz? Itt? Newburgh-ben? 61
PoLíSz – Aha. Odaát Annandale-ben. Már nyitottam a szám, hogy mondjak még valamit, amikor a pénztárosnő rám szólt, hogy én következem. – Kint találkozunk. – Roberta kifelé mutatott, aztán ment a gyorskasszához. Kipakoltam a bevásárlókocsiból a pultra, és közben visszafogtam magam, hogy ne nézzek hátra, ne figyeljem Robertát. Emlékeztem a Howard Johnson’s-ra, és hogy akkor is beszélgetni akartam vele, de csak egy csípős „Hű” volt a válasz. De most tényleg megvárt. Hatalmas haja most sima volt kicsi, formás feje körül. Cipő, ruha, minden csinos, nyárias és gazdag. Halálosan kíváncsi voltam rá: hogy hogy jutott el Jimi Hendrixtől Annandale-be, abba a negyedbe, ahol nyüzsögnek a doktorok meg az IBM-es górék. Milyen könnyű, gondoltam. Minden milyen könnyű nekik. Azt hiszik, övék a világ. – Mióta? – kérdeztem. – Mióta laksz itt? – Egy éve. Hozzámentem egy pasihoz, aki itt lakik. Na és te? Te is férjnél vagy, igaz? Benson, ugye ezt mondtad? – Aha. James Benson. – És kedves? – Ó, persze. – De tényleg? – Roberta mereven nézett, mint aki komolyan kérdezi, és komoly választ vár. – James csodálatos, Roberta. Csodálatos. – Akkor boldog vagy. – Nagyon. – Az jó – mondta, és bólintott. – Mindig reméltem, hogy boldog leszel. Gyerekek? Tudom, hogy vannak gyerekeid. – Egy. Fiú. És neked? – Négy. – Négy? – Mostohagyerekek – nevetett. – A férjem özvegy. – Ó. – Van egy perced? Igyunk meg egy kávét. – A Klondike jégkrémekre gondoltam, hogy el fognak olvadni, meg hogy kényelmetlen lenne elmenni a kocsimhoz és beletenni a szatyrokat a csomagtartóba. Kellett nekem annyi fölösleges dolgot venni. De Roberta nem tágított. – Pakolj be az én kocsimba. Itt van. És akkor láttam meg a sötétkék limuzint. – Egy kínaihoz mentél feleségül? – Nem – nevetett. – Ő a sofőr. – Hű! A mindenit! Ha Nagy Bozo most látna! Mindketten vihogtunk ezen. De tényleg. Mint a kislányok. Hirtelen egy szempillantás alatt eltűnt húsz év, és minden visszatért. A nagylányok, akik a kertben táncoltak (és akiket Roberta elnevezett szipirtyúkoknak, amikor egyszer rosszul olvasta ki ezt a szót), a vizes krumplipüré, a virslik, az ananászkonzerv. Egymásba karolva mentünk be a kávézóba, és próbáltuk megérteni, miért örülünk most egy62
Világbeszéd másnak, és miért nem örültünk legutóbb. Akkor, tizenkét évvel ezelőtt, olyanok voltunk egymásnak, mint az idegenek. Egy fekete lány meg egy fehér lány találkozik egy út menti Howard Johnson’s-ban, és nem tudnak mit mondani egymásnak. Az egyiknek kék-fehér, háromszög alakú pincérnősityak van a fején – a másik épp megy, hogy találkozzon Jimi Hendrixszel. Most meg úgy viselkedtünk, mint két testvér, akik túl hosszú idő óta nem találkoztak. Az a négy hónap időben szinte semmi. De talán maga az, ami volt. Hogy ott voltunk, együtt. Két kislány, akik tudták, amit senki más nem tudott a világon – hogy hogyan kell nem kérdezni. Hogyan kell hinni, amit hinni kell. Volt udvariasság abban a visszahúzódásban, meg volt nagylelkűség is. A te anyukád is beteg? Nem, ő egész éjjel táncol. Ó – és egy megértő bólintás. Egy ablak melletti bokszban ültünk, és úgy idéztük az emlékeket, mint a háborús veteránok. – Végül is megtanultál olvasni? – Na, ide figyelj! – Fogta az étlapot. – Napi ajánlat. Kukoricakrémleves. Előételek. Két pont és egy hullámvonal. Francia pizza. Séf saláta, kagyló… Nevettem és tapsoltam, amikor jött a pincérnő. – Emlékszel a húsvéti kosarakra? – És arra, ahogy próbáltuk bemutatni őket egymásnak? – Anyád azzal a kereszttel, mint két keresztbe tett villanyoszlop. – A tied meg abban a cicanadrágban. Olyan hangosan nevettünk, hogy mindenki felénk fordult, és ettől még nehezebben tudtuk abbahagyni, – Mi történt a Jimi Hendrix-es randin? Roberta erre csak fújt egyet. – Amikor meghalt, rád gondoltam. – Ó, szóval végül is hallottál róla? – Végül. Jól van, na, csak egy vidéki pincérnő voltam. – Én meg egy őrült vidéki csaj, aki suli helyett csavarog. Istenem, hogy mennyire vadak voltunk. Nem is értem, hogy kerültem ki belőle élve. – De kikerültél. – Ki. Teljesen. Most Mrs. Kenneth Norton vagyok. – Jól hangzik. – Jó is. – Cselédek meg minden? Roberta feltartotta két ujját. – Hűha! És mit csinál a férjed? – Számítógépek meg ilyesmi. Tudom is én. – Nem sok mindenre emlékszem azokból az időkből, de istenemre, a St. Bonny olyan tisztán él a fejemben, mintha az egész tegnap történt volna. Emlékszel Maggiere? Amikor elesett, és a nagylányok kinevették? Roberta felnézett a salátájából. – Maggie nem esett el – mondta. – De igen. Emlékszel. – Nem, Twyla. Ellökték. A szipirtyúkok. És elszakították a ruháját. A kertben. 63
PoLíSz – Én nem… nem így történt. – De igen. A kertben. Emlékszel, mennyire megijedtünk? – Várj! Én semmi ilyesmire nem emlékszem. – És Bozót kirúgták. – Te megőrültél. Ott volt még akkor is, amikor én eljöttem. És te előbb jöttél el, mint én. – De aztán visszamentem. Te már nem voltál ott, amikor kirúgták Bozót. – Micsoda? – Még kétszer voltam ott. Egyszer egy évre tízéves koromban, aztán még két hónapra, amikor tizennégy voltam. Akkor szöktem el. – Elszöktél a St. Bonnyból? – Muszáj volt. Mit gondolsz? Hogy én is ott táncoltam a kertben? – Biztos vagy abban, amit Maggie-ről mondtál? – Persze, hogy biztos. Csak te azt elfojtottad magadban, Twyla. Pedig megtörtént. Azoknak a lányoknak komoly viselkedési problémáik voltak. – Na ja. De miért nem emlékszem arra, ami Maggie-vel történt? – Hidd el. Megtörtént. És ott voltunk. – Kivel voltál egy szobában, amikor visszamentél? – kérdeztem, mintha ismerhetném az illetőt. Az a Maggie-dolog nem hagyott nyugodni. – Csupa béna csajjal. Éjszaka fogdosták magukat. Bizsergett a fülem, és hirtelen haza akartam menni. Ez mind nagyon szép, de nagyon téved, ha azt hiszi, hogy el van felejtve minden, most, hogy megfésülte a haját, megmosta az arcát, és úgy tesz, mintha minden szép és jó lenne. Miután úgy lekezelt a Howard Johnson’s-ban. És bocsánatot se kért. Semmi. – Be voltál szíva, amikor a Howard Johnson’s-ban találkoztunk? – Próbáltam ezt barátságos hangon mondani, pedig hirtelen dühös lettem rá. – Lehet. Egy kicsit. Soha nem kábítóztam sokat. Miért? – Nem tudom; valahogy úgy viselkedtél, mintha nem is akarnál megismerni. – Jaj, Twyla, tudod, milyen volt akkoriban: feketék – fehérek. Tudod, nem? De én nem tudtam. Épp az ellenkezőjét gondoltam. Fehérek és feketék együtt utaztak azokban a távolsági buszokban, amik megálltak a Howard Johnson’s-nál. Együtt csavarogtak: diákok, zenészek, szeretők, lázadók. A Howard Johnson’s-ban mindent jól meg lehetett figyelni akkoriban, és a feketék nagyon barátságosak voltak a fehérekkel azokban az időkben. De ahogy ott ültem, és már csak két kemény paradicsomszelet volt a tányéromon, és az olvadó jégkrémekre gondoltam, gyerekes dolognak tűnt erre a sérelemre emlékezni. A kocsijához mentünk, és a sofőr segítségével átpakoltuk a holmimat az én kocsimba. – Most majd tartjuk a kapcsolatot – mondta. – Persze – feleltem. – Naná. Hívj fel! – Jó – mondta, és amikor beültem, még odahajolt az ablakhoz. – Tényleg, most jut eszembe. Az anyukád. Abbahagyta valamikor a táncolást? Megráztam a fejem. – Nem. Soha. Roberta bólintott. – És a tiéd? Meggyógyult? 64
Világbeszéd Szomorú kis mosoly jelent meg az arcán. – Nem. Soha. De tényleg, hívj fel, jó? – Persze – mondtam, de tudtam, hogy nem fogom felhívni. Roberta valahogy öszszekavarta a múltamat azzal, amit Maggie-ről mondott. Soha nem felejtenék el egy ilyen dolgot. Nem igaz? Azon az őszön jött a viszály. Legalábbis így nevezték az újságban. Viszály. Faji viszály. Nekem egy madár jutott eszembe a szóról – egy nagy, vijjogó madár 1 000 000 000 évvel ezelőttről. Ahogy csapdossa a szárnyát és rikoltozik. Szemhéj nélküli szeme mindenhová követ. Egész nap vijjogott, és éjszaka a háztetőkön aludt. Reggel meg felébresztett, és ott volt a hírekben, a híradóban: állandó iszonyú társként. Nem ismertem fel azonnal. Tudtam, hogy valami erőset kellene éreznem, de nem tudtam, hogy mit, és James semennyire sem segített. Joseph rajta volt azoknak a gyerekeknek a listáján, akiket átirányítottak egy másik, távoli középiskolába, és azt hittem, ez jó dolog, amíg azt nem hallottam, hogy rossz dolog. Szóval az egészet nem értettem. Nekem az összes iskola vacaknak tűnt, és nem sokat számított, hogy az egyik valamivel jobban néz ki. De az újságok tele voltak vele, és aztán a gyerekek is kezdtek idegesek lenni. Augusztusban! Még nem is kezdődött az iskola. Gondoltam, Joseph talán fél, amiért át kell mennie abba a másik iskolába, de úgy láttam, hogy nem, úgyhogy el is feledkeztem a dologról, míg aztán egyszer a Hudson Streeten elhajtottam az iskola előtt, amit deszegregálni akartak, és egy csapat nőt láttam meg előtte. És mit gondolnak, ki volt ott a menetben, teljes életnagyságban, egy akkora táblát tartva maga előtt, ami még az anyja keresztjénél is nagyobb volt? AZ ANYÁKNAK IS VANNAK JOGAIK! – ez állt rajta. Hajtottam tovább, de aztán meggondoltam magam. Megkerültem a háztömböt, lelassítottam, és megnyomtam a dudát. Roberta odanézett, és amikor meglátott, integetett. Nem integettem vissza, de nem is mentem tovább. Roberta átadta a tábláját egy másik nőnek, és odajött hozzám. – Szia. – Mit csinálsz? – Tüntetek? Miért, mit gondoltál? – Minek? – Hogy érted azt, hogy „Minek?” A gyerekeim ott járnak középiskolába, ahol lakunk, erre át akarják tenni őket egy másikba. És persze nem akarnak menni. – Na és mi van akkor, ha másik iskolába fognak járni? Az én fiamat is átteszik, na és? Te mit vagy úgy oda miatta? – Ez nem rólunk szól, Twyla. Rólad és rólam. Hanem a gyerekeinkről. – Mi szólna jobban rólunk, mint az? – Hát, ez egy szabad ország. – Még nem, de az lesz. – Ez meg mi a fenét jelent? Én semmivel nem ártok neked. – Komolyan így gondolod? – Tudom. – Nem is értem, miért hittem azt, hogy te más vagy.
65
PoLíSz – Nézd meg őket! – mondtam. – Tényleg, nézd csak meg őket! Mit gondolnak magukról? Úgy nyüzsögnek mindenhol, mintha az övék lenne ez a város. Most meg azt hiszik, eldönthetik, hogy hova fog iskolába járni a gyerekem. Nézd csak meg őket, Roberta! Csupa Bozo! Roberta megfordult, és a nőket kezdte nézni. Most majdnem mindannyian csak álltak, vártak valamire. Sőt némelyik kicsit közelebb jött hozzánk. Roberta rám nézett: szinte megfagyasztott a tekintete. – Nem. Nem Bozók. Csak anyák. – És én mi vagyok? Ementáli sajt? – Be szoktam csavarni a hajad. – Utáltam, amikor a hajamban matattál. A nők elindultak. Természetesen most csak egy gonosz nőt láttak bennem, és úgy festettek, mint akik alig várják, hogy egy rendőrautó elé vethessék magukat, vagy ami még jobb, be a kocsimba, és a bokámnál fogva rángassanak ki belőle. Körbevették a kocsimat, és elkezdték finoman ringatni. Dülöngéltem, mint egy inga. Gépiesen Roberta felé nyúltam, mint akkor régen a kertben, amikor a szipirtyúkok meglátták, hogy bámuljuk őket, és el kellett futnunk, és ha egyikünk elesett, a másik felhúzta, és ha valamelyikünket elkapták, a másik ott maradt, rúgott és karmolt, és egyikünk se hagyta volna ott a bajban a másikat. Kinyúltam az ablakon, de ott nem volt kéz, ami fogadja a kezemet. Roberta nézte, ahogy jobbra-balra dőlök a kocsiban, merev volt az arca. A retikülöm lecsúszott az ülésről a műszerfal alá. A négy rendőr, miután egy darabig nyugodtam iszogatta tovább a Tabjét, végre vette az adást, odaballagtak, átfurakodtak a nők között. Halkan, határozottan beszéltek. – Jól van, hölgyeim. Vissza a sorba, vagy hazafelé! Néhányan készségesen elmentek; másokat úgy kellett eltuszkolni a kocsi mellől. Roberta nem mozdult. Mereven nézett rám. Próbáltam beindítani a kocsit, de nem ment, mert a sebváltót nem állítottam át. A ringatástól a kuponjaim szétszóródtak az üléseken, és a retikülömből minden kiszóródott a padlóra. – Lehet, hogy én megváltoztam azóta, Twyla. De te nem. Te most is ugyanaz az állami gondozott kislány vagy, aki belerúgott egy szegény öreg nénibe, amikor a földön feküdt. Belerúgtál egy fekete öregasszonyba, és még te nevezel engem bigottnak. Mindenütt kuponok, a retikülöm tartalma egy kupacban a műszerfal alatt. Mit is mondott? Hogy fekete? Maggie nem volt fekete. – Nem is volt fekete – mondtam. – De igenis fekete volt, és te belerúgtál. Mindketten belerúgtunk. Belerúgtál egy fekete öregasszonyba, aki kiáltani sem tudott. – Hazudsz! – Te hazudsz! Menj haza, hagyj minket békén, oké? Sarkon fordult, én pedig elhúztam onnan. Másnap reggel bementem a garázsba, és kivágtam az oldalát annak a kartondoboznak, amiben a kistévénket hozták. Nem volt elég nagy, de végül is egész jól sikerült a transzparensem: festékszóróval fújt piros betűk fehér háttéren – ÉS A GYEREKEKNEK IS. Úgy gondoltam, csak lemegyek az iskolához, és kifüggesztem vala66
Világbeszéd hova, hogy azok a tehenek a tüntetőcsapatban láthassák az utca másik oldaláról, de amikor odaértem, már összegyűltek vagy tízen – az utca másik oldalán lévő tehenek ellen tiltakoztak. Rendőrségi engedéllyel meg minden. Beálltam a sorba, és mi az utca egyik oldalán járkáltunk peckes sorokban, ők meg a másikon. Azon az első napon mindannyian méltóságteljesen viselkedtek, úgy téve, mintha a másik oldal nem is létezne. A második napon már volt egy kis szitkozódás és mutogatás. De ez volt minden. A többiek váltogatták a tábláikat, de Roberta mindig ugyanazt tartotta maga előtt. Meg én is. Igazából az enyémnek nem is lett volna értelme Robertáé nélkül. Az egyik nő meg is kérdezte: – És a gyerekeknek is micsoda? – Vannak jogaik – feleltem, mintha nyilvánvaló lenne. Roberta semmilyen módon nem jelezte, hogy észleli az ottlétemet, és már arra gondoltam, hogy talán tényleg nem is vett észre. Kezdtem úgy helyezkedni a sorban, megkerülve valakit, aztán kicsit visszamaradva, hogy ugyanakkor érjünk a fordulóhoz, és amikor megfordulunk, egy pillanatra egymásra kelljen néznünk. De még így sem tudtam, hogy végre meglátott-e, és elolvasta-e a táblámat, amit direkt neki készítettem. Másnap már a megbeszélt idő előtt ott voltam az iskolánál. Megvártam, hogy odaérjen, csak akkor vettem elő az új alkotásomat. Amint feltartotta a tábláját AZ ANYÁKNAK IS VANNAK JOGAIK felirattal, én elkezdtem lengetni az enyémet, amin az volt: TE MEG AZT HONNAN TUDNÁD? Tudom, hogy ezt meglátta, de most már teljesen rákattantam a dologra. Mindennap őrültebb felirattal jelentem meg, és a nők az én oldalamon elkönyvelték, hogy bolond vagyok. Fogalmuk sem volt, mit jelentenek a csodás, üvöltő transzparenseim. Hoztam egy harsány vörösre festett táblát, amin hatalmas fekete betűkkel az volt: JÓL VAN AZ ANYÁD? Roberta ebédidőben elment, és aztán már nem is jött vissza se aznap, se később. Harmadnap már én se mentem, és aligha hiányolt bárki is, mert úgyse értették a felirataimat. Csúnya hat hét volt az. Nem tartották meg az órákat, úgyhogy Joseph októberig semmilyen iskolába nem járt. A gyerekek – mindenki gyerekei – hamarosan megunták a meghosszabbított vakációt, pedig először nagyon örültek neki. Már kezdett kifolyni a szemük a sok tévézéstől. Pár délelőtt tanultam a fiammal, más anyák biztattak, hogy azt kell tennünk. Kétszer próbáltam befejezni vele egy dolgozatot, amit már előző évben le kellett volna adnia. Mindkétszer az arcomba ásított. Más anyák csoportos tanulásokat szerveztek a nappalijukban, hogy a gyerekek ne maradjanak le. De hiába, nem tudtak koncentrálni, és végül csak tovább nézték a sorozatokat a tévében. Amikor végre elkezdődött a tanítás, volt párszor verekedés, és néha szirénázva hajtott végig az utcán pár rendőrautó. Rengeteg fényképész jött Albanyből. És épp amikor már az ABC is akart küldeni egy forgatócsoportot, a gyerekek egyszer csak megnyugodtak, mintha semmi a világon nem történt volna. Joseph felakasztotta a TE MEG AZT HONNAN TUDNÁD? táblámat a szobájában. Hogy az ÉS A GYEREKEKNEK IS feliratú táblámmal mi történt, azt nem tudom. Azt hiszem, az apósom halat pucolt rajta. Mindig a garázsunkban kutakodott. Mind az öt gyereke Newburgh-ben lakott, és úgy viselkedett, mintha öt plusz háza lenne. Amikor Joseph befejezte a középiskolát, önkéntelenül Robertát kereste a tekintetem az ünnepségen, de nem láttam sehol. Nem nagyon aggasztott az, amit a kocsi67
PoLíSz ban mondott. Már úgy értem, a belerúgós része. Tudom, hogy olyat nem tettem, arra biztosan nem lettem volna képes. De hogy Maggie fekete lett volna? Efölött sehogy se tudtam napirendre térni. És amikor próbáltam visszaemlékezni, már nem voltam olyan biztos magamban. Nem volt szurokfekete, az biztos, arra emlékeztem volna. Amire jól emlékszem, az a babasityak a fején meg a karikalába. Hosszú időn át próbáltam megnyugtatni magam a dolog faji tartalmát illetően, amíg rá nem jöttem, hogy az igazság egyszerű, és Roberta is tudta. Nem rúgtam bele, nem csatlakoztam a szipirtyúkokhoz, nem rúgtam meg azt a nőt, de biztos, hogy szerettem volna. Csak néztük, és nem próbáltunk meg segíteni neki, és nem is kiabáltunk segítségért. Maggie az én táncoló anyám volt. Vak, gondoltam, és néma. Nincs bent senki. Senki, aki meghallaná, hogyha sírsz éjszaka. Senki, aki elmondhatna neked bármi fontosat, amit aztán használhatsz. Dülöngélt, táncolt, ringott járás közben. És amikor a szipirtyúkok ellökték, és elkezdték rugdosni, tudtam, hogy nem fog sikítani, mert nem tudott – mint ahogy én sem –, és örültem ennek. Úgy döntöttünk, hogy nem veszünk fát, mert úgyis az anyósoméknál töltjük a karácsonyt, úgyhogy miért legyen fa mind a két helyen? Joseph már egyetemre járt New Paltzban, úgyhogy takarékoskodnunk is kell, mondtuk. De az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Ennyire mégsem takarékoskodhat az ember. Úgyhogy körbeszaladtam a várost fáért, kicsit akartam, de terebélyest. Mire találtam egy helyet, havazott, és elég késő volt. Úgy válogattam, mintha ez lenne a legfontosabb vásárlás az életemben, és a karácsonyfaárus fickónak már elege volt belőlem. Végül vettem egyet, és felkötözték nekem a fát a csomagtartóra. Lassan hajtottam, mert még nem kezdték el leszórni az utakat homokkal, és amikor épp elkezdődik a havazás, kész öngyilkosság vezetni. A belvárosban jórészt üresek voltak a széles utcák, csak a Newburgh Hotelből jött ki éppen egy csapat. Az egyetlen hotel a városban, amit nem furnérlemezekből és plexiüvegből építettek. Egy parti lehetett odabent. A hóban meggörnyedő férfiak frakkot viseltek, a nők szőrmebundát. A kabátjuk alól csillogott a ruhájuk. Fáradt lettem már attól is, hogy néztem őket. Fáradt, fáradt, fáradt. A következő sarkon volt egy büfé, sok-sok papírharangocska-füzérrel az ablakban. Leparkoltam, és bementem. Csak egy csésze kávéra és húsz perc nyugalomra, mielőtt hazamegyek, és próbálok mindent befejezni szentestére. – Twyla? Ő volt az. Ezüstös estélyi ruhában és sötét szőrmebundában. Egy férfi és egy másik nő volt vele, a férfi aprópénzt kotort elő a zsebéből, hogy beszórja a cigarettaautomatába. A nő dúdolt, és a pultot kopogtatta a körmeivel. Mindannyian kicsit részegnek tűntek. – Jé! Te vagy az? – Hogy vagy? – Elég jól – vontam meg a vállam. – Kicsit hajszoltan. Tudod, a karácsony. – Szimpla? – kérdezte a nő a pult mögött. – Aha – felelte Roberta. – Várjatok meg a kocsiban – mondta a vele lévő két embernek. Becsusszant mellém a bokszba. – El kell mondanom neked valamit, Twyla. Eldöntöttem, hogy ha még egyszer találkozunk, elmondom. 68
Világbeszéd – Én inkább semmit sem szeretnék hallani, Roberta, most már úgysem számít. – De nem – mondta. – Nem arról. – Ne maradj sokáig – mondta a nő. Két pohár kávé volt a kezében, a férfi pedig hántotta le a cellofánt a cigijéről, miközben mentek ki. – A St. Bonnyról és Maggie-ről. – Jaj, ne már! – Hallgass meg! Én tényleg azt gondoltam, hogy fekete. Nem csak kitaláltam. Tényleg azt hittem. De most már nem vagyok biztos benne. Csak arra emlékszem, hogy öreg volt, nagyon öreg. És amiért nem tudott beszélni – szóval, érted, azt hittem, hogy bolond. Egy olyan gyerekotthonban nőtt fel, amilyenben az anyám, és amilyenben, azt hittem, én is fel fogok nőni. És igazad volt. Nem rúgtuk meg. Csak a szipirtyúkok rúgtak bele. Csak ők. De… én is szerettem volna. És tényleg azt akartam, hogy a szipirtyúkok rugdossák. Azt mondtam, hogy mi is csináltuk. Te meg én. De ez nem igaz. És nem akarom, hogy ezt cipeld magadban. Csak akkor annyira szerettem volna én is… és akarni annyi, mint megtenni. Csillogott a szeme, gondolom, az italtól, amit már megivott. Tudom, hogy én is ilyen vagyok. Iszom egy pohár bort, és elbőgöm magam a legapróbb dolgon. – Gyerekek voltunk, Roberta. – Aha. Igen. Tudom. Csak gyerekek. – Nyolcévesek. – Aha, nyolc. – És magányosak. – Meg féltünk is. Megtörölte az arcát a tenyere élével, és elmosolyodott. – Hát, csak ezt akartam mondani. Bólintottam, és nem tudtam, mivel tölthetném ki a csendet, ami most a büféből a papírharangocskákon át kinyúlt egészen a hóig. Már erősen havazott. Gondoltam, jobb lenne megvárni, hogy leszórják az utakat, mielőtt elindulok haza. – Köszönöm, Roberta. – Nincs mit. – Mondtam már? Hogy anyám soha nem hagyta abba a táncolást? – Igen. Mondtad. Az enyém meg sohase gyógyult meg. – Roberta felemelte a kezét az asztalról, és a tenyerébe temette az arcát. Amikor elvette a kezét, már igazán sírt. – Ó, a francba, Twyla. A francba, a francba. Mi a fene történt Maggie-vel? 1983 M. Nagy Miklós fordítása
69
PoLíSz
Simek Valéria
Hófúvások reggelén Cinege országban, rigóvidéken ingatja egy fehér fenyő nagy berliner-kendője rojtjait. Karéjba gyűltek körülötte a hegyek, tolongva a láthatáron. Hófúvások reggelén egy-egy fa ága még roppan, kering egy üveggolyóban. Hol csengőn, hol halkan csak a szakadék csermelye cseveg, csobban.
Jelek Álltam hullámzó meggyfaágon, megfeszülő szeleken. Jártam születő záporokban a földeken. Ücsörögtem bánataim fészkén, és szétkiabáltam igazam. Fészeknyi örömöm volt csak, míg szívemet a Naphoz szorítottam. Szemedből tágas ablakok nyíltak. Fölrémlő jelként vezetett a nyugodni sem hagyó lelkiismeret. Szemeddel oly távol nézhettem, de bolond fiatal voltam, most csupa könny vagyok.
70
Merített szavak
Játékszobák Alszanak a játékszobák, a holdfénytől roppan az ágy, mintha magamhoz ölelnélek. Hajszálerecskéid hálózatát tartom, vigyázva, mozdulatlan. Rám omol sötét hajad illata, elárulja szuszogásod, hogy lábujjhegyen lépked már a hajnal.
Változásban Nagyra nőttél bennem, mint az ég felé kapaszkodó fák, tápláltalak Téged az ereimen át.
Tiéd volt a Hold a patak vizében. Pihenni hívtalak a kendőt kötő éjben.
Árnyad alatt pihenni tértem, s ha viharban zúgtak ágaid, lefogtam két kezemmel kiáltásaid.
Tavaszi egem, zöld leveles ága, játszd, játszd, hogy itt vagy ebben a nyugtalan változásban.
Szentendre a cethal hátán
71
PoLíSz
Barcsa Dániel
Brüniszkáld (Történelmi beszély, 6. folytatás) Brüniszkáld az épülő-magasodó palánk tetején állt, s erejét nem kímélve egy nyeles fatuskóval földet döngölt a vesszőkkel átfont cölöpsorok közé. Nem volt egyedül, körülötte vagy százan szorgoskodtak. Nyolc-tíz markos legény a várból szintén a földet tömörítette, mások a sáncot ásták, megint mások kosárral hordták fel a mélyülő sáncból a kitermelt talajt, de voltak, kik egy kijelölt vonal mentén a kihegyezett cölöpöket ütötték le a földbe. A férfiak mellett ott fáradoztak az asszonyok is: a közeli patak partján álló fűzfákról levágott vesszőket fonták fürge kézzel a méretes karók közé. Brüniszkáld nem nyalogatta a sebeit sokáig. Ama szégyenteljes napot követően, miután megadta a végtisztességet az elesett bajtársaknak, izent Kővár lakosainak, hogy gyűlni várja őket a városka főterén. − Polgárok – szólt −, tudom, a legutóbbi piacnap emlékezetes marad mindannyiótok számára, mindörökre. Uratok vagyok. Közületek így senki sem merészeli hangosan nekem szegezni a kérdést: ugyan, jó Brüniszkáld gróf, megtettél-e mindent a rád bízott lelkek védelmére? Ám szólnotok sem kell, a tekintetekből felém ezernyi vád sugároz. S a néma szemrehányásotok jogos. A felelősség elől nem bújok el, belátom, nagyot hibáztam. Ám a kegyetlen leckét megtanultam. És itt, most ígéretet teszek nektek arra, hogy még egyszer ilyen gyalázat nem fog esni városotokon, de becsületes nevemen se! A kővári polgárok döbbenve hallgattak, hiszen közülük még a legöregebb se emlékezett arra, hogy bármikor, bármelyik nagyúr a maga felelősségéről beszélt volna, s ne másokat okolt volna a megtörtént bajért. Brüniszkáld megvárta, míg szavainak értelme elér a leglassúbb felfogású hallgatójához is. És nem is kellett sokáig várakoznia, mert hirtelen hatalmas vivátozás vette kezdetét. − Polgárok! – folytatta, miután a tömeg elcsendesült − Ígérem tehát, hogy én, és vitézeim meg fogunk tenni mindent, ami csak rajtunk áll. Ám a botnak két vége van. Védelmünk megerősítésében nektek is részt kell vállalnotok! A szónok azonnal megérezte az iménti lelkesedés megcsappanását. A városbíró, ki a gyűlés kezdetén valahogy a tömeg közé keveredett, most utat tört magának, s az emelvény elé furakodva, méltatlankodva így szólt. − Jó urunk! Tudhatnád, mi békés iparosok és kereskedők vagyunk. A fegyverforgatáshoz nem értünk, s valljuk meg, a bátorságunk is kevés… − Érdemdús öreg – szólt enyhén bosszankodva Büniszkáld –, nem azt kívánom, hogy ti hozzátok elém gúzsba kötve Lebeé Lászlót! Az én óhajomra, parancsomra nem kell senkinek se a lehetetlent kísérteni. Bár, mondom nektek, eljöhet mindenki életében a pillanat, amikor fegyvert fogva helyt kell állnia övéiért, s önmagáért.
72
Merített szavak − Bocsáss meg uram ha közbeszólásommal megbántottalak volna – visszakozott a városbíró, kiérezve a gróf hangjából a neheztelést −, s mondd, mi részt szánsz minekünk Kővár védelmében! − Tudom, polgárok – válaszolta Büniszkáld −, hogy egymás közt szívesen nevezitek lakhelyeteket városnak. Ámde tekinthető-e Kővár települése igazi városnak? Mert hát hol vannak a házaitokat védelmező falak? Ma bármilyen kósza ellenség betörhet ide akadálytalan, szabadon grasszálhat utcáitokon, s bármikor rátok törheti kapuitokat. Bizony, polgárok, amíg ez így marad, településetek nem érdemli a város nevet. S ti sem a tisztes polgár címet, mert ma, ha a biztonságot nézem, még alig különböztök bármely nyomorult pórtól! A kőváriak most ijedtek meg igazán. Sűrűn pislogtak egymásra, s végül a bírót lökték előre, hogy legyen ő kételyeik szószólója. − Ó, jó uram, ne vedd sértésnek, hogy ismét közbekotyogok! Ámde nem háríthatsz ránk egy ilyen terhet! Hiszen te is tudhatod, városfalat emelni igen költs… − itt a bíró szava megtorpant, s nyelt egyet, hisz nem szerette volna, ha fukarnak tartanák őt, és polgár társait – városfalat emelni igen körülményes. Brüniszkáld most csöppet sem tűnt bosszúsnak. Elmosolyodott, mint akit mulattat a közbeszóló zavara. − Öreg! Tudom, mondd ki bátran, egy városfal sokba kerül! Megértem, ha nincs nagy kedvetek mélyen belenyúlni a pénzes zacskóitokba. És, tudnivaló, városfalat építeni igen időigényes is, és pont az időnk nagyon kevés. − Akkor mit javasolsz uram? – kérdezte némileg megkönnyebbülten a városbíró. − Egyelőre nem kell városfal. Elég lesz palánk is. A palánk egy hosszas ostromot ugyan nem bír ki, de tökéletesen véd a rajtaütések ellen. S ami a legfontosabb, hogy gyorsan elkészíthető, pénzbe is alig kerül, csak munkába és sok verejtékbe. Így történt, hogy a következő napon Kővár apraja-nagyja, várbeliek és városbeliek, nekifogtak a fáradságos munkának, s erőfeszítésük nyomán rövid idő alatt már szemmel látható formát is kezdett ölteni a védmű. Az építkezés alatt Brüniszkáld arról is gondoskodott, hogy Lebeé László meg ne zavarhassa a szorgoskodókat. Éber figyelőket küldött fel a vár legmagasabb tornyába, kik, ha a távolban valamilyen gyanús mozgást láttak, riadót fújtak. Ez jó párszor előfordult a palánképítés alatt, de amikor a felriasztott kővári vitézek előlovagoltak, Lebeé feltételezett lovasai eltűntek a láthatár mögött. Brüniszkáld és népe tehát éppen lankadatlan szorgoskodott, amikor ismét felhangzott az őrök kürtjele. A gróf elhajította a föld döngöléséhez használt szerszámot, s leszökkent a magasból. Lovásza sietve oda is vezette a felnyergelt lovát, s vitézei is felsorakoztak. Már szabad szemmel is láthatta mindenki, hogy valóban egy kisded sereg vágtat Kővár felé. Ám a különös az volt, hogy Brüniszkáldék kivonulására a közeledők most nem vonultak vissza, hanem töretlenül haladtak tovább előre. Úgy látszott, az ellenség elszánta magát, s az összecsapás immár elkerülhetetlen. Hermann végig az úton kíméletlenül hajszolta önmagát és embereit. Egy sűrű erdőhöz érve minden óvatosság nélkül fordult rá a keresztülvezető útra. Szolgái 73
PoLíSz
Égi fuvolás
vakon követték. Csak a léha szerencsén múlott, hogy Lebeé Lászlónak, vagy más, kevéssé neves haramiának ezúttal másutt akadt dolga, mert a gróf és kísérete ugyancsak könnyű prédának bizonyult volna. Az erdőből kiérve az emberek elé kitárult az a széles völgy, aminek a túlsó bejáratát őrizte a kialudt vulkáni kúp tetejére emelt kővári erősség. Mindebből azonban Hermann gróf semmit sem érzékelt, mert még mindig sötét gondolataitól felhőzve, se látott, se hallott. Egyik embere ekkor jobban megsarkantyúzta lovát, s így sikerrel érte be a kíséretét jócskán megelőző szász vezért. − Uram! Uram! – süvöltötte – Figyelmezzél, mert az ott előttünk Kővár! S nem hinném, hogy ott nagyobb baj lenne…! Hermann oly hirtelen fékezte meg vágtató lovát, hogy az kis híján a farára ült, s kísérete is veszélyesen összetorlódott. A boldogtalan gróf fölemelte tekintetét lova sörényéről, s a szolga kinyújtott ujját követve a távolba nézett. Látta Kővárt, az erősséget és települést − sehol füstölgő romok – szilárdan álltak a falak. Látta, hogy a városka szélén hangyaként ezernyi ember szorgoskodik, dacolva a lemészárlásukról szóló híresztelésekkel. S ami végleg nyugalommal töltötte el a szívét: látta Brüniszkáld griffes-oroszlános zászlaját az erősség legmagasabb ormán, hirdetve, hogy a vár ura még nemigen térhetett meg teremtőjéhez. Hermann felvidámodva fordult hátra kíséretéhez. − Nos, minden jel arra utal, hogy a szörnyű kővári hírek igencsak túlzóak lehetnek. Hát akkor rajta, menjünk közelébb, s tapasztaljuk meg magunk, hogy mennyi is lehet igaz belőlük! … Indulj! 74
Merített szavak A szászok ismét sarkantyúba vették a túlhajszolt párákat, bár most már nem ragaszkodtak lovaik sebes vágtájához. Hanem, csak amolyan csendes ügetéssel folytatták útjukat. Már Kővár közelében, hallótávolságra jártak, amikor a vár felől riadó kürt harsant, s hamarost egy lovascsapat kanyarodott ki a készülő palánk mögül. Hermann boldogan ismerte fel magas termetéről, dús rézvörös hajáról-szakálláról a vezérüket, az ifjú Brüniszkáldot. (Folytatjuk)
Csepcsányi Éva
Titkos sóhajok hava citerát perget rozsdaport titkok hevernek lábnyomok közt defektes szerelmek gyertyaszagú bája lefejezett nász
Liliomos szent hava darócruhában glóriás szerzetes fedetlen imák néma zsoltárok mosolyogva int kilép az éjszakába
Irgalom hava alvadt mosoly dermedt arcodra meztelenre fagyás jámbor imák angyal-képű felhők Isten kezéből irgalmat havaznak
Száraz szívek hava szikkadt köd köpenye alá csap szobában gyertyaszál törik lant fagynak emlékek lidércek köréd szóra várnak súlytalan falak közt teázok éjszakákon át
Akadályok Kulcsot csörgetsz Belegabalyodom Nem engeded A pillanatot A busz nélkülem Csak a teret Mit testem hiánya okoz Csukódik az ajtó Tovább markolod A súrlódást
75
PoLíSz
Gyújtogató megtisztulni lúggal vérrel intelligens mosóporral mindegy nem mindegy dörzsöltem súroltam apám orvos barátja „kényszerbetegség” azt mondta becsavar diagnózisa
idén a metrón élezve recsegte fémes női hang adeákonésakossuthon a szerelvény nem áll meg nem mindegy az ajtók hol záródnak izzó hajsütővassal gyújtogatok a tízedik hónapban azért fáj mert természetellenes kilenc hónap adatott mikor műtik ki az elhalt magzatot
Bak Rita
Fénybeburkolt Fénybeburkolt szótlansága.
Nejlonzacskók lobogása
Az út itt van, olyan közel.
Koromsötét tölgyfák ágán
Mindig közel, nem enged el.
Messze futó acélsínek
Vasbetonon fénymennyország.
76
Merített szavak
Így néz az idő Vörös ködben Vaskardok vagdalkoznak. Füstölő sötétlő illata.
Kő vázában Tarka bánat konyul. Fehér gyertyák sercegve múlnak.
Deres fűben Nefelejcsek * Így néz az idő. Végtelen Szemüvegén át figyel –
Bene Zoltán
Családfa Talán nem gondolnád rólam, árulta el Pósa Teónak szerfelett bizalmasan egy ködös téli estén, hogy hat testvérem van, magyarán hetedmagammal nőttem föl. Bátran szemembe mondhatnák, persze, hogy nem sír le ez rólam, mert kiállhatatlan természetem után inkább elkényeztetett egykének gondolna akárki. Te nem, Teó, azt tudom, mert te ezeregy esztendeje ismersz, s nem felületesen csupán, ahogyan az egyébként szokásban van az emberek között. Ámbátor, látod, azt még te sem tudtad, hogy milyen népes családban cseperedtem… Ráadásként igen különös egy családban, ha hiszed, ha nem, testvérem! Az anyám süketnéma volt, az apám pedig a leghangosabb ember a városban. Amikor áradt a folyó, a hangját egészen a tengerig ragadta, azt mondják. Egyébként póznákat mászott naphosszat, mert telefonszerelőként kereste a kenyerünket, amit disznózsírral kenve majszoltunk. Vasakat viselt a lábain, azokkal Talán nem gondolnád rólam, árulta el Pósa
Teónak szerfelett bizalmasan egy ködös téli estén, hogy hat testvérem van, magyarán hetedmagammal nőttem föl. hágott a telefonoszlopokra. Éjjelenként nyilván anyámat is hágta buzgón, lettünk is bizony heten, mint említettem, s akkor még nem is voltam pontos! Merthogy szegény anyám csaknem két évtizeden keresztül vagy várandós volt, vagy szült, vagy szoptatott, tekintettel arra, hogy három testvérünk korán elhalt, helyesebben halva születtek vagy alig élve, mindenesetre. Ez, akárhogy is számolom, tíz szülés, tizenhét év alatt. És el is hussant az ifjúsága szegénykémnek. Szomorú ez, Teó, látod? Na, ja, hogyne látnád… Anyám, mint mondtam, süketnéma volt és folyvást apró gyerekekkel meg a Talán nem gondolnád rólam, árulta el Pósa Teónak szerfelett bizalmasan egy ködös téli estén, hogy hat testvérem van, magyarán hetedmagammal nőttem föl. Bátran szemembe mondhatnák, persze, hogy nem sír le ez rólam, mert kiállhatatlan természetem 77
PoLíSz után inkább elkényeztetett egykének gondolna akárki. Te nem, Teó, azt tudom, mert te ezeregy esztendeje ismersz, s nem felületesen csupán, ahogyan az egyébként szokásban van az emberek között. Ámbátor, látod, azt még te sem tudtad, hogy milyen népes családban cseperedtem… Ráadásként igen különös egy családban, ha hiszed, ha nem, testvérem! Az anyám süketnéma volt, az apám pedig a leghangosabb ember a városban. Amikor áradt a folyó, a hangját egészen a tengerig ragadta, azt mondják. Egyébként póznákat mászott naphosszat, mert telefonszerelőként kereste a kenyerünket, amit disznózsírral kenve majszoltunk. Vasakat viselt a lábain, azokkal hágott a telefonoszlopokra. Éjjelenként nyilván anyámat is hágta buzgón, lettünk is bizony heten, mint említettem, s akkor még nem is voltam pontos! Merthogy szegény anyám csaknem két évtizeden keresztül háztartással bajlódott. Az apró gyerekek gyakorta üvöltöttek, de ő csak a tátogó szájakat, vörösödő pofákat látta. Fáradhatatlanul simogatta és ringatta őket egészen addig, míg be nem csukták a szájukat és vissza nem sápadtak olyanra, amilyenek eredetileg voltak. A háztartás is rendre a fejére nőtt, mi több, túl is csordult rajta, ideje nem maradt másra, mint hogy nagy ritkán bezárkózzon a fürdőszobába és egy fél óráig áztassa magát gondolattalanul a forró vízben. Tanítani nem tanított minket semmire, alapszükségleteink kielégítésén túl nem jutott, nem is juthatott, már csak a kommunikációs problémák miatt sem. Tudniillik egyikünk sem tanulta meg az anyanyelvét, vagyis az anyánk nyelvét, a jelelést. Csak az apanyelvünket sajátítottuk el, a magyart, rajtam kívül azonban ezzel se tud bánni senki se a famíliánkban. A fivéreim és nővéreim agyi bútorzata többségükben amúgy is 78
igen szegényes, hogy úgy mondjam. A legidősebb bátyám egy gyorsétteremben szakács, botrányosan ramaty hamburgereket és ehetetlen salátákat gyárt, szabadidejében meg játékautókat gyűjt, felesége sose volt, szerintem nője se. A következő bátyám anyánkra ütött, süketnéma lett, intézetben él, mivel állítólag szellemileg is visszamaradott, pedig okosabb mindnyájunknál, elhiheted, Teó! Én legalábbis mindig jókat röhögök vele, valahányszor meglátogatom. Összevethetetlenül bölcsebb ő a tömegembereknél, akik keselyűk gyanánt köröznek köröttünk, a lelkünkre vadászva, miközben a gondolattalanság mérgező gázfelhői áradnak a tekintetükből, akár tavasszal a folyók… A harmadik fiútestvérem focista volt, de a lába és a karrierje idejekorán kettétört, a futballból mindösszesen a Bundesliga-frizura meg a kisfröccs iránti rajongás maradt meg. A Zöld-Fehér Kávézó törzsvendége, ebből él. A nővéreim mind férjnél vannak és mindegyiknek három-három gyereke született már… Na, ja, a semmilyenség igen szapora, Teó koma, sajnos. Különben egyikük sem ért semmihez, sosem néztek ki jól, viszont kóros hiúságukban hetente járnak fodrászhoz meg körmöshöz és havonta vesznek új, szexi fehérneműt, amiben nyilván szánalmasan mutatnak, de az összenőtt szemöldökű, bikanyakú, sörhasú és pörköltszaftos bajuszú férjeik állítólag megvadulnak a falatnyi tangabugyiktól és egyéb huncutságoktól, és kimerülésig üzekednek. Én ezért berzenkedem a fetisisztáktól, Teó tesó, érted-e? Na, ja, érted, hát, hogyne értenéd, nem vagy te hülye gyerek… Anyámat mostanság havi rendszerességgel látogatom, az utóbbi években már a temetőben, a testvéreimet ritkábban, az apámat két-háromhetente, bár egyre gyérebben... Mióta anyámat elvitte valami
Merített szavak különös betegség, az apám búskomorságba esett, s nővéreim hiába próbálnak kék hajú vénasszonyokat csempészni az életébe, a fater makacsul ellenáll. Olyannyira, hogy egyik-másikat seprűnyéllel zavarta ki a portájáról. Én megértem őt. Évekig szívesen elüldögéltem vele saját készítésű, borzalmas zamatú borát iszogatva, nem szóltunk óránként öt-hat mondatnál többet, mégis remekül éreztük magunkat. Míg egyszer meg nem kérdeztem, örül-e, hogy ennyi ivadéka van. Azt válaszolta, örül hát, mi vagyunk az ő jövője.
Udvariasan úgy tettem, mintha tetszene ez az otromba közhely, aztán hirtelen eszembe jutott, hogy dolgom van, azzal elköszöntem. Azóta ritkábban látogatom, és rövidebb ideig maradok… Azért egyszer szeretném megkérdezni tőle, hogyan szeretett bele az anyámba. Egyszer meg is kérdezem majd, Teó, ebben bizonyos lehetsz! Na, ja… Azt hiszem… Hátha ötletet adna nekem is, hogyan lehet beleszeretni valakibe, s ha sikerülne, ágas-bogas családfánkat még ágasabbá és bogasabbá tehetném magam is…
P. Papp Zoltán
Érzékkövek Vonzalom Víz-körlevélben hív a távoli tenger, bűvöskék röppenés gondűző szárnyakon, a tavaszi szelek útjain, a nyílt vízre, megpihenni duzzadt vitorlák ölén. Most csak az eső simítja arcom, s a Lánchídról látom a Dunát, de megborzongok, hisz’ vízillatú üzenet érkezett. Nyugtalan, már rég’ látott. Bodrozódó kedvvel, tarajos hullámokba öltözik, partfalon tapsol, sziklákon sistereg, mélyben morajlik értem, érzem, bízvást megérzem. Még hóbogáncsos tél altatja hajóm, de érzékeimből zuhatagként tör elő a várakozás öröme, újra találkozni egy magzatkori ölelést őrző baráttal.
Színes teknőben Húzd föl a redőnyt, hadd essen be az este. Kék fénycsíkok folynak, rojtos szürkeség vibrál. Alkalmi ágy, hűtlen szerető, megvetve. Meztelenedik az öröm, a hideg csillagok távodnak egymástól, csak a leghosszabb álom közeleg, a félelmek színekre bomlanak. A nap lubickol, tisztálkodik az éj fekete levében. Fekete – mondjuk, pedig az igazit még egyikünk sem látta.
79
PoLíSz
Merényi Krisztián
Gyűlölet-karrier Gyermekkorától gyűlölt, mert szülei mondták: „Gyűlöld a gazdagokat, hisz’ nekünk nincs elég…” Amikor gyerekcipőben járt a gyűlöletben, csak nyolcvanezret keresett. Mihelyst nyilvánosan hirdette elveit, száz fölé kúszott jövedelme. Felfigyelt rá a Média, hivatalosan gyűlölhetett. Pénze kétszázezer felett járt. Mozgalmát támogatták, pártot alapított, és ő,
mint vezér gyűlölt tovább: puszta hivatástudatból. Ekkor már félmillióra rúgott bére, és prémiumot is kapott. Végül miniszter lett, s már általános elvárásból is gyűlölnie kellett, de rettenetesen. Gyűlölt útközben, munkában, álmában és frakciógyűlésen. Nagymesteri minősítést kapott gyűlölni tudásáért. Különösképp a kampós orrú sarki ékszerészt gyűlölte, akinél ő maga vált gazdagabbá gyűlölködő évei során.
A bölcs és a gőgös Öregem, fantasztikus világot építettem, s hagyhatom itt nemsoká. Én is, drága barátom. Hány ismerőst, idegent elkápráztattam. Nekem is volt benne részem, bőven. Jó ég! Mennyien jöttek tanácsért… Én se tudnám összeszámolni őket. Keveseknek segítettem, de remélem azért így is üdvözülök. Én sokaknak tettem jót, de nem tudom, hova tovább nem én döntök. Szóval, fantasztikus világot teremtettem, milliárdokat kerestem a bizniszekkel. Én is magamnak köszönhetek mindent, igaz, én csupán könyveket írtam.
80
Merített szavak
Major János
Majd őriz minket Az idő ágbogán a lét, – a téli táj színezüstje – formázza sorsunk lényegét, írja betűről-betűre.
Válladra-dőlt verőfényben (nagy kamilla-réten) látom új szobánk falát most éppen egy messzi, északi parton. –
Majd őriz minket az a ház, – benne erdők, mezők sora –, öt érzékszerven át a gyász ősi emléke, otthona.
Egy sánta feketerigó Egy sánta feketerigó fut, rikácsol, örül nekem. Kerek szeme mondja: mi jó. A fűben ül szemérmesen.
Nyújtja szárnyát. Fényre-érett létünk kertje velünk rezzen, koreografált igézet az őszben, megfejthetetlen.
Gombár Endre
Vesztegzár a Bálna Hotelben Ungáriában – vagy lehet, hogy tényleg a hunoktól származnak le lakói, akkor Hungáriában, na mindegy, szóval – beköszönt az ősz. Ahogy szokott, illetve dehogyis. Mert most hol nyári forróság van, UVB-sugarak bombázzák a (még élő) lényeket, és persze ennek az országnak önfejű, nyakas, de néha nyakát nagyon behúzó lakóit is, hol meg fagyot jelző dér vonja be a háztetőket, és egy vackáról elkéső tücsök megjegecesedve bukik alá egy fűszál lekonyult csúcsáról. Elmentek, mindketten korosodva, de szerencsére még nem nagyon kórosodva, de mégis abba a gyógyfürdőbe, amelynek vizében állítólag legtöbb a kén és kénszármazék a Kárpát-medencében. Utószezon lévén, még jutányos is. Szobájuk családias, kedves személyzettel felszerelt (csinos matyó lányokkal is, jó tartású, udvarias pincérfiúkkal), a Piros Rózsa Kék Nefelejcs Panzió tetőterében teljes megelégedésükre szolgált. Délben érkeztek, mindjárt kaptak egy félpanziós ebédet, a férj félrenyelt egyet (lelkiismeret furdalásában, hogy a gazdasági válság kellős közepén, mikor annyi az éhező gyerek, és nyugdíjas, ők meg itten csirkecombot rizzsel, apró uborkával). Ebéd után, rövid pihenés-pihegés, aztán elzúgnak a gyógyfürdőbe, a négy nap minden cseppjét ki kell használni. 81
PoLíSz Kicsit mintha dagik lennének ezek a honfi és honleány társaink, állapították meg, mindahányszor beletolatott egy magát kúrálni kívánó fürdővendég a szulfátos-szulfidos vízbe. Két óra pancsolás, elernyedés, dagonyázás, vízköpőkből dögönyöztetés elegendő, még orvosilag is. Összeszedelőzködnek. Ne menjünk még egy sétára, kérdezi az aszszonyka, dehogynem a nyugdíjba belefér, így a másik. Fiatal még az idő, ráérünk a szobában gubbasztani, korán sötétedik, aztán... Ja, tényleg, van tévénk is. De még süt a napocska, sétáljunk egyet. Karon foghatlak? Milyen szép park! Menjünk erre, ezen a fasoron! De mi ez a lepukkant ABC, álmélkodik a férfi. Ráadásul be is van szögelve a bejárata farostlemezzel, most látom. Ja, bólint a párja. Különben már régen CBA-nak hívják ezeket. Aztán balra fordulnak. Mint a hangyák, eddig csak az orruk magasságában nézelődtek, kivéve a fasort. Legalább hatemeletes posztmodern stílusú épület magasodik előttük. Fent a hatodik emelet magasságában szögletes, nagy kék betűk, büszkén, kicsit fennhéjázón (nem csoda, mert fenn van) hirdetik: BÁLNA HOTEL. Na ezt megnézzük! Na szép! Sőt, mondhatni izgi, vagy akár tökrossz, ami ugye a tökjó ellentéte. Bejárat csak luxuskocsiknak. Merci, nem köszönöm, hanem Mercedes, BMW, de főleg Audi, mert az a trendi. És mind villognak fényesen, tisztán, feketén, soknak az összes ablaka be van feketítve. Pedig a KRESZ tiltja, hogy az első, oldalsó ablakok is. De itt nincs törvény. Vagy úgy látszik, másféle törvények vannak. Bejárat előtt sorompó. Amikor megjelenik előtte egy járgány, automatikusan fel, aztán meg le. Nyilván ismeri a rendszámokat. Ezek itt mind ismerősök egymás között? Az autók, a sorompó, az automatikák, a rendszámok? Meg akik a verdákban ülnek? Meg bent valahol egy fülkében, hangtompítva, de szemüket merisztve egy 20x20-as képernyőre, fülükben egy bigyó-kütyüvel? Balra fordulnak, a szürkére zománcozott, fent dárda hegyesre élezett kerítés mentén. Címerpajzsra hajazó, tűzzománc domborlemezen, tíz méterenként, a kerítésen érdekes felirat. Nekik kicsit ijesztő. De lehet, hogy csak fölöslegesen túl érzékeny a lelkük. A területet az In-Kal Security őrzi. Elméláznak-béláznak-bénáznak. Mi az ördög csudájának kell a szálloda vendégeit őrizni? A területet. A területen. Azt azért tudják, hogy az In-Kal Security az egy biztonsági szolgálat. De azt nem, és még sokan mások sem bizonyára, hogy minek a megrövidítése. A meg nem elírás. És nem véletlen. Műve. Na jó. Maradjunk a témánál. Ne kalandozzunk, mint a hunok, punok és ősmagyarok. Vagy inkább ómagyarok? Mert az ősmagyarokat mások kalandoztatták, mongolok, kutyafejű tatárok, besenyők, s talán kun vitézek is. Akiket később befogadtak. Miként az iráni eredetű jászokat is. Jászberény, Jászágó. De ezeket? Ezeket is befogadtuk. Kár volt? Nem mondhatni egyértelműen. Az ómagyarok megjárták Augsburgnál. Bulcsú, Lél és Súr vezetésével. Habsburg Ottótól. Jaj, dehogy, miket is beszél itt, kiszól üsmég a sorok mögül, aki mostan ír, az egy másik Ottó volt. Belőlük lettek a gyászmagyarok. Azóta is túl sokat gyászolunk. Nem mondjuk, hogy nincs mit, de azért ideje lenne már kiegyenesednünk, kihúznunk magukat, felszegni a fejünket!!! Hogy az a radai rosseb egye meg! – kiáltaná a férfi apja, tősgyökeres zalaiasan, ha még élne. A kiegyezés után a magyar nagyipart, a bankrendszert, a nagy építkezéseket vajon kik csinálták, ha már így egyszerű stílben használjuk 82
Merített szavak az igéket. Weiss Manfréd, Ganz Ábrahám és a többiek, ugye? Nem mintha – másfelől – Gábor Áron rézágyúja fel ne lenne virágozva. És a Nobel-díjasaink? Szentgyörgyi Albert, Teller Ede, Neumann János, hosszú a sor? Hosszú, de jó. Hosszú és jó. Tényleg maradjunk a témánál! A sorompó mellett, úgy hogy a szép, fekete autók még beférjenek, széltében-hosszában, főleg széltében, egy külön tábla virít fehérenfeketén: Figyelem! A területre belépők személyi adatai regisztrációra kerülnek. Nofene! Hát akkor milyen szálloda ez a Bálna Hotel. Tovább húz a pár a park felé. Még visszapillantukban látják a szálloda saját fürdőmedencéjét. Bár még világos van a javából, bent a medence fölött bokrétás kristálycsillár – a javából – csillámlanak fényei a hatalmas üvegfalon, meg a vízben is. Néhány deltás, fiatal Tarzan sétifikál a medence partján, barna hajú csajszik, szép, arányosak, de nem felfújt mellekkel, a szivacs meg a szilikon maradjon a proliknak, meg a pórnépnek, ja a prostikat majdhogynem kifelejti az ember. De azért ideje lenne már kiegyenesednünk, kihúznunk magunkat, felszegni a fejünket, végre valahára, amíg nem késő! Mert még nem. Egy horpadt, lepattogzott festékű Coca-Cola reklám mellett haladnak el most, horganyzott bádog, rá van drótozva egy rozsdás fonott kerítésre, a kerítés mögött haldokló, egyszervolt fabodega, lángossütő, vagy mi a fene lehetett. Sárga-fekete tarka macska szalad át előttük az úton, még jó hogy nem fekete, gondolják magukban egyszerre, aztán varjú károgására kapják fel a fejüket. Mint Indiában. Na nem a macska miatt, ott inkább majmok meg szent tehenek. És sokan. Többen, mint itt a macskák, bár az utóbbi időben itt is gyarapodnak-szaporodnak, sok helyütt félvadakká válnak, persze oltatlanul kóborolva. Hanem a kontrasztok miatt. Bálna Hotel, aztán meg ezek a roncsok, egymás közvetlen közelében. Ideje visszafordulni. Nagy ívben átvágnak két szép jegenyesor között a kaszált füvön, búcsúzni kezd a napocska is, először a fonynyadó lombok között bujkál, később páraködökkel fátyolozza be arcát, pasztellesen vörösödni kezd, felhőcsíkok úsznak rá, tompul a fénye, itt lent pedig hűvösödik a lég. Beballagnak a Piros Rózsa Kék Nefelejcs Panzióba. A recepción csinos szőke kislány mosolyog rájuk, tenyerén nyújtja oda a szobakulcsot. Az körte alakú, lakkozott fadarabon illeg, a férfi nem is teszi zsebre, felkanyarodnak a lépcsőn az első emeletre, végig lépdelnek a folyosón, az utolsó előtti szoba az övék, csend, nyugalom, félhomály, puha padlószőnyeg, aztán az automata érzékelő bekapcsolja szobájuk ajtaja előtt a mennyezeten a tejüveg burájú lámpát. Bent kinyitják a televíziót. Kék fénye vibrál. Valóság-show. Tényleg, most mi a valóság, ötlik fel bennük a kérdés. Az asszonyka az órájára néz. Jó óra múlva lemehetünk vacsorázni. Ebben maradnak, Addig simogatják egymást. A férfi felfedezi a kis frizsiderben a minibárt. Diszkrét árlista. Hosszú nyakú üvegben ágyas szilvapálinka. 999.-Ft. Ezt jól kitalálták. De mindegy! Szerencsés megérkezésünk örömére, javasolja és már le is csavarintja a pálinka kupakját. Reccsen a kupak, ott van két pohárka is. Isteni illat! Nem büdös. Pedig pálinka. Koccintanak. Isten éltessen, drágám! Téged is! Még jobban felmelegednek, nagyon finom! Jó a kedvük. Lemegyünk vacsorázni? Persze. Lemennek. Két szobával arrébb középkorú német házaspár zárja éppen az ajtót, ők is lefelé tartanak. Udvariasan biccentenek. Elhatározza, hogy nem fog németül köszönni, elvégre a németek a vendégek itt a Piros Rózsa Kék Nefelejcsben, Magyarországon. Tehát a férfi azt mondja temperáltan: Jó estét! 83
PoLíSz Csodák csodája, vagy nem is az, de a nevelés hat. A német nő, szemét, nem tudni miért, lesütve, szolidan válaszol: Jo estet! Lent udvarias, két fiú pincér. Szokatlan. Hogy ilyen mosolygósak és udvariasak. És nem is tolakodók. Az étlapon tízféle étel közül választhatnak. Szarvaspörkölt rizzsel, borjúfilé, pacal csíkokra vágva, Jókai bableves, etc. De még vegetáriánus kaja is van. De még mindegyik háromfogásos is. Leves, fő étel, utóétel. A pincérek nem várnak borravalót. Szokatlan. Másnap reggel a recepciós hölgy, most nem a csinos, szőke kislány, elnézést kér előre is, amiért majd este zártkörű rendezvény lesz vacsora után az étteremben, lent, és ha egy kicsit zajosabbak lesznek a vendégek, azt ne vegyék túlságosan zokon. Semmi probléma, mondja az asszonyka, a férje rábólint. Reggeli, svéd asztal, vagy büfé reggeli, ahogy tetszik. Bőséges és sokféle zöldség, gyümölcs, kávé, tea, tej, dzsem, vaj, margarin, kifli, kenyér, zsemle, felvágottak, sonka, kolbász, virsli, főtt tojás, rántotta, etc. Mintha nem is Magyarországon lennének. Megint fürdő, de előtte még a szobájukban előszedi a sporttáskája külső zsebéből utakra mindig magával vitt zsebrádióját a férfi, és ráhangol a Kossuth Rádióra, melynek nem egészen érthető, újabb szokása, hogy aszongya: MR 1 Kossuth Rádió, a szavak ereje. Híreket mondanak. Perez izraeli miniszterelnök cáfolja, hogy ő aztat mondta volna, hogy a mellényzsebéből kifizeti Manhattant, Lengyelországot és Magyarországot. Ugyan már! Félreértette a gaz magyar média szélsőséges rész(egysége). Ő aztat egyáltaljában nem így értette! Pláne sőt, ha még egyesek odáig merészkedtek, hogy aszonták, ajvé, hogy felvásárolja fent említett területeket! Hogy ezek az antiszemiták mire képesek! Ilyen arcátlanul megvádolni egy talpig korrekt miniszterelnököt. Vagy elnököt? Vagy ülnököt? Vagy ügynököt? Szeretkezni volna kedvük még a fürdőbe vonulás előtt, sztereóban, na nem úgy, hanem mert egyik oldalon az MR 1 Kossuth, másikon a közben bekapcsolt tévékészülék, melynek képernyőjén Győzikét futtatják (gyengébbek kedvéért ez is egy valóságshow), de showbiznisznek is nevezhető nyugodtan. A feredőben megint dagonyázik a vidéki nép és néhány szerényebb jövedelmű német – főleg nyögdíjas. Nem kell félni, nem fog fájni (az őszinteség), nem annyira nyögnek, mint magyar sorstársaik. Estefelé, szürkületkor terepjárók, luxus, meg nem luxuskocsik lepik el a Piros Rózsa Kék Nefelejcs parkírozóját. A pár kocsiját is úgy elbarikádozzák, hogy ha például kedvük szottyanna elmenni kocsijukkal valahová, hát nem is t’om, tudják, hogy tehetnék. Estélyi ruhában, meg combig érő csizmákban, miniszoknyában, kinek mi a kora, mármint az életkora, szállnak ki a kocsikból hölgyek, főleg fiatal évjáratúak, hasonló ünnepi öltözékben urak, kik közt éltesebbek is vannak, ők a pénzükkel a miniszoknyásokat. Itt most másféle biztonsági alakok császkálnak és álldogálnak, és unott, látszólag fáradt, de mégis vizsla szemekkel vizsgálódnak, fülükben fekete dugaszok, vizslák ezek, talán még szaglásznak is. A pár közönyt tettetve, pléhpofát vágva járkál, szlalomozik köztük, a férfi megkérdezi az egyik kopaszt, kinek a rendezvénye ez itten. A válasz – diszkréten mormolva -, hogy valami Kft., Rt., Ltd.,Bt.,Zrt., vagy Nyrt. rendezvénye. Zártkörű. De azért mi bemehetünk, remélem? Kérdé a férfi némiképp elbizonytalanodva, mert hogy itt lakunk. Felőlem, felelé a kopasz, és kiköpi a rágógumiját. 84
Merített szavak Még tovább sötétedik. Az égbolt is, a ruhák, az öltönyök is. Van, akin csokornyakkendő. Ezek bemennek, a pár meg felmegy a szobájába. Utána lemennek. Vacsoráznak. Ezek a káefték meg a többiek most kiszorították a rendes(?) vendégeket a hűvösebb, kevésbé fűtött verandára. De a kaja jó. „Dejó” helyett dió, margarin helyett vaj, dzsem helyett lekvár most. Mi mindenből összedarált felvágott helyett Fekete erdei sonka, majdnem úgy néz ki, mint az a híres pármai, amiről viszont a férfinek az jut az eszébe, hogy a finnek és az olaszok nemrég azon veszekedtek az EU-ban, hogy melyik a jobb, a savói, vagy a pármai. Figyelem! Nem a jobbik! És persze, hogy mostan akkor mi legyen az igazándi márka, meg védjegy, a Fennicum, vagy az Italianicum. Ízlik, drágám? Ühüm, mondja az asszonyka, szája sarkából alig látható Fekete erdei sonka piciny lifegő csíkja lóg ki, majd beszippantódik, hogy megkezdje rendeltetésszerű útját az őrlő és rágó fogak között, a nyállal összekeveredve, a nyelőcső irányába. Berlusconi olasz miniszterelnök és Tarja Halonen finn köztársasági elnök majdnem hajba kaptak. Végül csak azért nem, mert Halonen asszony nem akarta letépni az olasz kormányfő parókáját, vagy – ki tudja pontosan – milliomos-drágán beültetett hajkoronáját. A zártkörűből ünnepélyes hangzatú laudáció hallatszik, majd vastaps. Gondolhatni, puszik jobbról, balról, vállveregetések magyar módra, meg hátbavágások irigységből, azok is magyar módra. Felmennek a szobájukba. Megszokásból kinyitják a tévét. Reklám, olasz, osztrák, német, német, német, német csatornák, robbantásos filmek (a robbanások teljesen elnyomják az alulról diszkréten felszűrődő tapsokat, dumákat és zenéket), nini, még egy szlovák csatorna is van, aztán pornó tizennyolc éven felülieknek (a szám sárga karikában), mi ez, HBO, vagy netán XXX? Szegény, régi Colombo hadnagy, ócska ballonjában, az ajtóból visszafordulásos trükkjeivel, egyik üvegszemével, de azért zseniális, meg kell hagyni, tetejébe állítólag magyar rendező fedezte fel Peter Falkot. Bizony ám! Kezd melegük lenni. Újabb csatorna-váltások. Valami Bayerische Rundfunk tévé-változatában eléggé gusztustalanka, felpumpált mellű, szőrzete lenn kikockásítva, mert ugye az erkölcsök!, ja igen, hogy az erkölcsök így kívánják, persze lehet, hogy csak a cenzúra. Hol vannak már az erkölcsök a jó öreg, vén Európában? Sőt az egész világon. Ugyan már, Valdemár! Ne feledjük EU-sok, Rómát is az erkölcsök romlása, rombolása döntötte romokba. Így aztán nem tudni, mi lesz velünk. Nagy űr. Nagy úr. Nagy űr. Nagy zűr. Már megint gusztustalan, felpumpált mellű csajok kínálják bájaikat, szőrzetük lenn felkockásítva. Másik csatornán sok meztelen csajszi végtelenített bőrpamlagon mobilokkal beszélget-fecseg-kacéran-pajkosan, csiklandósan nevetgél, posszibilis kuncsaftokkal (1 perc csak ötven euró cent!), na, na, na, mi van, elmentél már? (gyengébbek kedvéért: elélveztél már?) még nem? Na gyerünk gyerünk, húzogasd a fütyidet, addig én súgok búgok neked a puncimról, nézd, látod? Ugye látod? Hogy ez nem webkamera? Na jó, de akkor is. Kis huncutkám, tudom, hogy neked is Nokia van a másik markocskádban. Van ám itt nyugati technika. A Piros Rózsa Kék Nefelejcs Panzióban is. Szóval,hogy kezd melegük lenni, kinyitják a bukó tetőablakot. A sötétítő roló felhúzása után kérlelhetetlenül ragyog be a BÁLNA HOTEL felirat a szobájukba, a szemükbe. A magasabb 85
PoLíSz rendű jólét. Bálna, bálna über alles. De tényleg. Lakóinak, biztosan több, mint a felének, a pénztárcája (mit pénztárcája! a bankszámlája, az off-shore cége) ad felsőbbrendűségi tudatot. Lemegyek kicsit levegőzni. Most? - kérdi az asszonyka. Most. Miért? Mert sötét van. Na és? Én is menjek? Ha akarsz. De nem megy, marad. A férfi kipenderül a szobából, puha léptekkel leszalad a lépcsőn, nem nehéz, mert süppedős szőnyeggel van bevonva. A kis szőke a recepción. Alig néz rá, de látja a szeme sarkából. A másik is látja, hogy látja. Kilép a ki-bejáraton. Hűs a levegő, tiszta. Itt nincs ipar. Itt minden a gyógyfürdő, itt minden a turizmus. Felesége közben végre szabadon nézheti, senkitől sem zavartatva Laci bácsi receptjeit a tévén, fent a szobában. Ismétlés, mert máskor mintha napközben szokott volna csirkecombot fűszerezni. Megáll, háttal a ki-bejáratnak. Karba fonja a kezét, pardon , a karját. Farkasszemet néz a Bálna Hotellel. Riadtnak tetsző sürgés-forgást lát az üvegfalak mögött, lent a medence pálmás partjain, csakúgy mint a bokrétás kristálycsillár alatt, és szintúgy a felső szinteken. Egy piroskeresztes, de amúgy zöld mentőkocsi kanyarodik a sorompó elé. Sorompó fel, kocsi be, sorompó le. Párja fent a szobában ideges. Már vagy fél órája lement a férje. Hol lehet? Csak nem a kis szőkének teszi a szépet? Vagy túl messzire ment sétálni és eltévedt? Aztán nem talál egyenesen vissza? Eszébe jutott, hogy a férje sosem szokott eltévedni. A konkrét, meg a való világban sem. Győzike palotája nem errefelé van valahol? Most nem is tudja hirtelen, hogy Nógrád-, Heves-, vagy na BAZ-d meg megyében vannak vajon. A távirányítóval kikapcsolja a tévét. A képernyőn egy éppen Aloe Vera reklámot sugárzó kép, hirtelen fénylő, majd elhalványuló ponttá zsugorodik össze. Sötét feketeség az imént még ragyogó, de őt egyre jobban zavaró képernyő helyén. Ugyanúgy, mint kint. Valahogy hirtelen borult rá az egész tájra az estve. Bea asszonyra hasonlított az Aloe Verát magasztaló nő. Neki úgy tűnt fel. Na jó. Illetve, dehogyis. Hol van a férjem, dobol a fejében a kérdés. A Bálna elé rendőrautó érkezik, néhány perc múlva egy teljesen zárt, és mindenféle felirat nélküli fehér furgon, vagy csomag-, vagy pénzszállító, vagy mifene. A fehér be, a rendőrautó megáll a lehanyatló sorompó előtt. Lámpáit nem oltja el. Sőt távfénnyel világít a Bálna-terület szigorú sorompójára. Most már a vendégek se ki se be. Pláne új vendégek. Szegény Jónás érezhette így magát odabenn. Annak idején. A férfi visszamegy a Piros Rózsa Kék nefelejcsbe. A recepciós hölgyike éppen akkor teszi le a telefonkagylót. Kicsit riadt a tekintete. Harmincnyolcan lázasak lettek és fulladozva köhögnek, mondja. Most szóltak ide a szomszédból. Nehogy bemenjen! Én? Kérdezi a férfi. Ha akarnék, se tudnék. Hát az igaz, bólint a recepciós. Teljesen le vannak zárva. Tényleg. Azt is mondták. H1N1. Még jó, hogy nem bezárva, mondja a férfi. Illetve... Még szerencséjük lehet egyeseknek, hogy egyelőre csak ide... Hogyan tetszett mondani? Kis grüberli jelenik meg a kislány arcán. Nem tudni, elérti-e, érti-e. Másnap reggel, mint riadt bárányok, összebújva suttognak, halkan beszélgetnek a Piros Rózsa stb. reggeliző vendégei lent. Karanténban vannak a Bálna Hotelben, mondja a pincérfiú, aki a svéd asztalon a müzlis üvegtálakat, a tejet, meg a kávéskannát rendezgeti éppen. Vesztegzár, mondja a férfi asszonykájának. 86
Tájoló
Madarász Imre:
Sztálinizmus, rákosizmus: új monográfiák a vörös zsarnokságról „Hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban” – írta Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című nagy versében. Ám vannak döntő láncszemek, amelyek bilincsbe vernek egész népeket, államokat. A zsarnokok mindig megtalálták a maguk embereit, akiknek kezével a Batsányi emlegette „rabságnak kínos kötelébe” fűzhettek „nemzeteket, országokat”. Nem véletlenül szánt Alfieri A zsarnokságról szóló értekezésében külön fejezeteket „a zsarnokok abszolút hatalma elvakult és kegyetlen végrehajtóinak”. A világtörténelem egyik legiszonyatosabb zsarnokáról és végrehajtóiról jelent meg több mint hatszáz oldalas monográfia Donald Rayfield brit történészprofesszor tollából. A Sztálin és hóhérai. A zsarnok, és akik nekik gyilkoltak című könyv az immár magyar nyelven is bőséges Sztálin-irodalmat (Isaac Deutscher, Robert C. Tucker, Edvard Radzinszkij, Martin Amis, Béládi László és Krausz Tamás után) elsősorban azzal gazdagítja, ahogy feltárja a rejtélyes és
végzetes szálakat, amelyek a szovjet diktátort és titkosrendőrsége vezetőit összekötötték, embermilliókat verve rabláncra, nemzedékek szabadságát fojtva meg. Az öt főhóhér: Dzerzsinszkij, Menzsinszkij, Jagoda, Jezsov és Berija. Dzerzsinszkij, a Cseka megszervezője, „Lenin hű ebeként” példázza és bizonyítja, hogy a bolsevik terror tömeggyilkosságai a leninizmusban gyökereztek. Az „ötök” közül a legkevésbé közismert Menzsinszkij, pedig ő fojtotta vérbe a kronstadti matrózfelkelést, ő kezdte el az irtóhadjáratot három igencsak különböző, de a kommunista totalitarizmus által egyaránt veszélyesnek és gyűlöletesnek tartott osztály, réteg: a parasztság, az értelmiség és a papság ellen, s ő rendezte meg az első kirakatpereket is. Jagoda, a „véreb” a sztálinista „szörny-állam” és tömegmészárlásai, a „Gulag-szigetvilág” és a koncepciós perek első számú spiritus rectora, megtestesítője és jelképe lett. Jezsovval és a „jezsovscsinával” a népirtás az emberiség történetében addig sosem látott és
Bárkaépítõ
87
PoLíSz elképzelhetetlen méreteket öltött, a „vérfürdő” a paroxizmusig, már-már az önpusztításig fokozódott, az „1937 ősze és 1938 tavasza között” véghez vitt „nagy terror” a Gulag csúcsra járatásával, egyes napokon „több mint háromezer halálos ítélet” kimondásával „körülbelül 750 000 kivégzésével és közel kétszer ennyi kényszermunkatábor-ítélettel, ami a halál lassú változatát jelentette”, valamint a közelgő második világháború előtt őrületes öngyilkossággal „a Vörös Hadsereg lefejezésével”. Berija, Sztálin „földije”, Grúzia második leghírhedtebb szülötte egész népeket deportált (kalmüköket, csecseneket, ingusokat, tatárokat, németeket stb.) és végrehajtotta a katyńi mészárlást, amit a szerző „föltehetően Sztálin legszörnyűségesebb és legértelmetlenebb rémtettének” minősít. Rayfield nem riad vissza olyan „kínos” kérdésektől, mint a sztálinizmus és a zsidóság sokrétű, ellentmondásos kapcsolata, védelmébe veszi (ha csupán egy jegyzetben is) Szolzsenyicin kiátkozott, megbélyegzett, megrágalmazott kétkötetes művét, mely magyarul Együtt. Oroszok és zsidók a Szovjetunióban címmel jelent meg. A sztálini emberirtást következetesen holokausztnak nevezi, összehasonlítja és statisztikailag is öszszeméri a hitleri vérengzéssel, kimutatja például, hogy „a sztálini NKVD már 1937-ben – nem sokkal Hitler előtt – kísérletezett a gáz mint tömeges kivégzőeszköz használatával”, zárt teherautók rakterében kipufogógázzal fojtva meg a foglyokat. Elénk tárja az értelmiség felelősségét: „Lili Brik (Majakovszkij egykori szeretője)” és múzsája „egy ismert OGPU-ügynök” volt; Gorkij, a „szocialista realizmus” mestere és példaképe „őszintén megkedvelte Jagodát”, akit „már-már családtagnak tekintett”, a koncentrációs táborokat a „megkívánt szemellenzőt” felöltve lakkozta-fényezte és „helyeselte a megtorlásokat” a koncepciós persorozat áldozatai ellen. Ezzel szemben „Mihail Solohov volt az egyetlen író, aki egy hosszú levélben vette a bátorságot és feltárta Sztálin előtt a Jezsov által művelt szörnyűségeket. Az ő makacs bátorsága vagy vak kétségbeesése hozzájárulhatott ahhoz, hogy Sztálin úgy döntsön: a nagy terror elvégezte feladatát, s Jezsovnak immár mennie kell.” „A keresztes vitéz Solohov – így Rayfield – magányos volt bátorságában.” A Rayfield-monográfia újfent tanúsítja, hogy az elnyomást kiszolgálni nemcsak azért hálátlan feladat, mert a szolga-pribékre örök szégyenbélyeget süt, hanem a zsarnoki hálátlanság miatt
88
is. A kényurak előszeretettel végeznek bűntársaikkal, rémtetteik tanúival, titkaik ismerőivel. Jagodát és Jezsovot, Sztálin idomított-„kinevelt” csúcsragadozóit maga a vezérlő „keresztapa” végeztette ki ugyanolyan per-paródia végeredményeként, mint amilyennel ők küldték halálba Zinovjevet, Kamenyevet és Buharint, a bolsevik önkényuralom alapító atyáit, akik önmagukat szintén a szó szoros értelmében porig alázva könyörögtek életükért, dicsőítve gyilkosukat. Beriját Sztálin örökösei lövették agyon – még a főrágalmazóról és vezérhóhérról is tudván rágalmakat kitalálni –, nehogy beszélni kezdjen viselt dolgaikról, tettestársi gazságaikról. Az angol történész azzal zárja embert-olvasót próbáló véres krónikáját: „Sztálin örökségéről teljes bűnvallás” Oroszországban máig nem történt, „érte elégtétel” méltóképp nem adatott. És mi a helyzet a magyar Sztálinnal, „Sztálin legjobb magyar tanítványával” és honi helytartójával, Rákosival? Az ő borzalmas örökségével Gyarmati György A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956 című értekezése segít számot vetni: Rayfield opusától – vagy Pünkösti Árpád Rákosi-„trilógiájától” – eltérően ez nem életrajzi, hanem korszak-monográfia. Amint az a könyv alcíméből is kiderül, írója „a Rákosi-korszakot nem az államszocializmus évtizedeiben kezelt 1947–48-as «fordulat évétől» datálja, hanem 1945 elejétől”. A „korlátolt, limitált többpártrendszer” éveit, 1945-től 1947-ig a „presztalinizálás” kifejezéssel jelöli, melyet népbírósági jogtalanságok, kitelepítések, a kisgazda „többséget szerzett gyűjtőpárt felmorzsolása”, a „többszörösen elcsalt választások” jellemeztek. A „Sztalinizálás 1947–1952” fejezetcím alatt tárgyalt időszakban „pártegyeduralom”, korlátlan önkényuralom, koncepciós perek, egyházüldözés, „éberségi hisztéria”, tömegfanatizálás, „tanácsrendszer”, káder-kontraszelekció, kényszertéeszesítés, kuláküldözés, ideológiai monolitizmus tették Magyarországot olyan szovjet „protektorátussá”, ahol a „terroruralom” lett meghatározó. A korábban „személyi kultusznak” becézett „vezérkultusz”, a cenzúra és a nemzetidegen, magyarellenes „szovjetizálás” a hivatalos-államilag monopolizált magyar kultúrát szolgává silányította, az egykori „Nyugat védőbástyáját” immár „a Kelet vasfüggönyben végződő (!) nyugati gyepűjévé” alakította át, „bolsevizált Új-Keletté” torzította. Még a Sztá-
Tájoló lin halálát követő hruscsovi relatív-részleges „desztalinizálás” is csak ideiglenesen tudta a „moszkovita” Rákosit a „nemzetibb” Nagy Imrével felváltani, hamarosan „resztalinizáció” következett, rákosista visszarendeződés, habár a Sztálin alattinál valamivel enyhébb változatban. A „sztálinista restauráció”, a bálványból mumussá vált helytartó, Rákosi iránti általános népi gyűlölet vezetett el az 1956-os „forró őszhöz a hidegháborúban”: a budapesti forradalomnak nem véletlenül lett első jelképes tette a Sztálinszobor, a zsarnok-Gólem ledöntése. Gyarmati György rávilágít, hogy Kádár János – noha megjárta és megszenvedte a rákosista börtönöket – a Rajk-perben játszott fontos bűnrészességgel, majd a szabadságharcot valóságos „háborúval” leverő Szovjetunió új protektoraként, „bábkormány élén állva” kétségtelenül folyamatosságot is jelentett a magyarországi sztálinizmus-rákosizmus és a „legvidámabb barakk” lánclazító „gulyáskommunizmusa” között. „Jellemző – írja Gyarmati –, hogy a kádárista történetírásban „a Rákosi személyére és «személyi kultuszára» vonatkozó részleges elhatárolódás közepette mindvégig kikezdhetetlen maradt a mondandó vezérmotívuma: «ekkoriban is a szocializmus épült»”.
Ahogy Rayfield a szovjet sztálinizmus, úgy gyarmati a magyarországi rákosizmus éj-éveit tekinti „félig-meddig elfeledett korszaknak”, melyet „memóriafrissítéssel” kell felidézni. Hisz az a tény, hogy napjainkban politikai pártszónokok és publicisták egy pluralista demokrácia parlamentárisan megválasztott és leváltható vezetőit hasonlítgatják kommunista zsarnokokhoz, cenzúrázatlan sajtótermékekből kiáltozva az állítólagos „diktatúra” ellen, meghamisítja a múltat és meggyalázza a Sztálinok, Rákosik, Gerők, Jagodák, Jezsovok, Péter Gáborok áldozatainak emlékét. A hiteles történelmű emlékezés egyszersmind védelem az ellen, hogy a múltfelejtés és a tapasztalatlan új nemzedékek naivitása és történelmi ismerethiánya feledtesse vagy relativizálja a szabadság, az emberi és polgári jogok elsőbbségének igazságát. (Donald Rayfield: Sztálin és hóhérai. A zsarnok, és akik neki gyilkoltak, Park Könyvkiadó, Budapest, 2011, ford. Makovecz Benjamin. Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945–1956, ÁBTL-Rubicon, Budapest, 2011)
Bágyoni Szabó István
Toronygombi feljegyzések 3. Erdélyi tetemrehívás Az 1945. őszi Tordai Csatában életüket áldozó honvédek és aranyosszéki fiatalok emlékére Balladás hitünk és nemzeti költőnk, Arany János szerint a bűnös embert lelkiismerete sorsszerűen visszaráncigálja a bűntett színhelyére. Szergej Baruzgyint, a Druzsba Narodov (Népek Barátsága) című moszkvai folyóirat főszerkesztőjét rosszindulattal sem lehetett „bűnösnek” tekinteni, a hetvenes években különösen nem, mégis visszatért. A színhelyre. Mert hiszen a Kolozsvár fölé emelkedő Felek (Feleacu) nevezetű dombtetőt és falut bizony történelmünk egyik igen viszontagságos színhelyének nevezhetjük. Ebből a magasságból még a turista is jól beláthatja a kincses várost. Hát még a katona,
mint amilyen Baruzgyin bajtársunk is volt 1945 őszén. Akit aligha a lenyűgöző látvány foglalt le akkor, inkább az előtte gombolyodó drótakadály, az Erdély északi és déli részei között hirtelenjében összeeszkábált országhatár. Ám de mi van a visszatérővel? Egy-egy jó szokás a legrosszabb időkben is akad. Ilyen volt az ”átkosban” a népek szent barátságát elősegítő szerkesztőségi csere – országhatárokon is át. És milyen lapok illettek „testvérlapként” például egy erdélyi magyar folyóirathoz? Persze a szovjetek, nem ám a budapestiek vagy pozsonyiak, kassaiak vagy szabadkaiak. Baruzgyin kollégánk ennek a követhetetlen logikának lett egyik moszkvai haszonélvezője – a bukaresti írószövetség jóvoltából: egyszer csak beállított Kolozsvárra, az Utunk (azóta He-
89
PoLíSz likon) redakciójába, jobbján ugyancsak Bukarestből érkező tolmácsával. Vidékünkön melegen fogadják a messziről érkezőt. Jelen esetben jégbe hűtött román vodkával, kolozsvári sörrel és Enyed környéki borral például. Lett belőle aztán dínomdánom, kiváló költőbarátommal, Király Lacival (aki remek műfordító is, az orosz irodalom számos értékét ültetett át magyarra) már a „Katyusán” is túl voltunk, s túl a moszkvai elvtársak révén rég politizálási alappá avanzsált „dalbetéten” is, hiszen – amint azt KöntösSzabó Zoli veretes mondatba öntötte –: „átöleltük az egész világot, mert Katyusa, te is benne vagy”... (Nem kétséges, a mi Köntös-Szabónk az épp újabb gyerekáldást váró kedves feleségére, Katára gondolt!) Szilágyi Pista háborúban eltűnt édesapját emlegette, magam pedig az 1945-ös Tordai Csata honvédáldozatainak hiányzó sírjeleire próbáltam terelni a szót. Miklós bácsi, szerkesztőségünk sofőrje a pártház előtt parkoló kocsinkra mutogatott. Az indulásra kész, nyűhetetlen fekete Volga kinn várakozott a Deák utcában, vendégünket ugyanis a tervek szerint – megtudtuk: saját kérésére – még aznap ki kellett kocsikáztatnunk a Feleki tetőre. A balladai félhomályra csakhamar fény derült: Baruzgyin főszerkesztő úr zsebéből sárga katonai térkép került elő, Kolozsvár és környéke – madártávlatból nézvést... Néztük, nézegettük az ismerős műremeket (nem turisták számára készült ám!), és mögé képzeltük a magunk hajdan-volt idejét és helyét: a Feleki dombtetőt – de Erdély egészét is – kettészelő, győztesek erőszakosságával megásott országhatárt, és véle együtt a Torda felől érkező menekülteket, családtagjainkat, ismerőseinket. Homályos tekintetünkben bizonyára fel-felderengtek a „még birtokolt város” Fellegvárának dekungjaiban védekező ismeretlen magyar honvédok képzelt alakjai is. Csak ezt a szegény puskás íróembert, Szergej Baruzgyint nem tudtuk odaképzelni hevenyészett térképére, sehova. Pedig ott volt... A vodkás poharak közé terítette megsárgult térképét, majd a vörös körrel és keresztekkel jelzett Felek-tetőre mutatott. Aztán
90
lábszárán komótosan föltűrte a pantallóját: hatalmas heg éktelenkedett térde alatt. Megértettük: itt, a Kolozsvár fölötti dombokon sebesült meg 1945 őszén, most meg a régi lövészárkokra kíváncsi. Hát legyen! Nyicsevo, nyicsevo! – ütögette a vállunkat. Nem történt semmi fiúk, mondogatta, mintha maga lenne az okozója minden rossznak. Izvinyitye, izvenyitye! – ismételgette bocsánatkérőn. S már-már úgy éreztük, ki is jár nekünk a bocsánatkérés, elvégre egy golyó csak egy lyukat képes verni az ember testén, ugyebár… Mi ehhez képest egy országrész elvesztése! Öreg sofőrünk mellére tett kezekkel jelezte: nekünk itt a sebünk... Baruzgyin elmutatott a térképe fölött, füstös redakciónk falain túlra, Budapest irányába. És kacsintott hozzá. „Gyula Illyés, László Nagy! Í Vű… Eta lityeratura – hordozta körbe a kezét, majd a rozoga térképre bökött, majd folytatta –, á eta isztorija!” Együttérző bólogatás. Csúnya egy bagázs! Egyik irodalmunk, a még egészben maradt, a másik pedig a darabokra szaggatott történelmi térképünk. Egyik is, másik is a maga tetemre hívó színhelyeivel és az azokat megidéző lehetőségeivel-lehetetlenségeivel. És következett a „kiruccanás”. A kocsikba szuszakolás. Néhányan visszamaradtunk a szerkesztőségben, vagy azért, mert dolgunk akadt, vagy azért, mert a vendégfogadás „felelőssége” nem vonatkozott mindenkire… Emlékszem, a Codrescunak becézgetett bukaresti útitárs csak kapkodta a fejét. Miután moszkvai vendégünk kitessékelte a Felek-tetőre induló Volgából, bukaresti „barátunk” azon nyomban városi taxit állított le, és irány utánuk. Neki csak tudnia kell, hol a csudában kószálnak ezek az irodalmárok. Arra, akkor és ott, aligha gondoltunk, hogy vajon nem épp ő, a tolmáccsá avanzsált bukaresti elvtárs a bűntett helyére visszatérő „történelem”?! Ugye? (Folytatjuk)
Tájoló
Bisztray György
A kanadai Kazinczy közéleti írásai Valaki kanadai Kazinczynak nevezte az idén nyolcvanéves Miska Jánost. Ez a hasonlítás azzal igazolható, hogy Miska is végzett a szépirodalmi tevékenység mellett irodalomszervezési munkát, az egész országra kiterjedő igénnyel. Az itteni magyar szerzőket és műveiket ismertető életrajzai és bibliográfiái, a magyar könyvtári és levéltári gyűjtemények felmérése, alapművek mindenki számára, akik Kanadába átplántálódott kultúránk iránt érdeklődnek. Legújabb kötetében 1964 óta megjelent népszerűsítő (vagy ahogy ő hívja őket: közéleti) írásait gyűjtötte össze. A tematikai skála igen széles, és a közlési fórumtól függően ilyen a megközelítés is, az anekdotikus hangvételtől a riporton át a majdnem szakmaiig. A szerző kiterjedt ismeretsége és több tárgykörre kiterjedő érdeklődése révén a legkülönbözőbb eseményekről és találkozásokról tudósít – természetesen elsősorban arról a környékről, ahol éppen lakott. Ilyen a dél-albertai Lethbridge, amelynek mezőgazdasági kutatóintézetében évekig dolgozott, és melynek egyetemén maga is tanított magyar kurzusokat. Szűkebb pátriája iránti büszkeséggel és szeretettel ecseteli a hajdani szerény bányaváros kulturális fejlődését, majd szélesebb perspektívát választva az edmontoni és calgary-i magyarok tevékenységét, különös tekintettel népi tánccsoportjaikra és kórusaikra. Ezek a szemlék hozzák össze kiemelkedő magyarokkal, például egy méhésszel, az „Order of Canada” kitüntetettjével, vagy egy entomológussal (rovarszakértő), aki a szú elleni védekezés kidolgozásával járult hozzá a kanadai erdők védelméhez. E tudós, Safranyik László, az 1956 után Kanadába menekült soproni erdészeti főiskolai hallgatók egyike volt, akiket a szerző többször is említ. Mindezekről és a sok más szakmában kitűnt magyarokról sehol másutt nem olvashatunk. A kanadai tárgykörhöz kapcsolódnak a statisztikák. Bár legtöbbjük évtizedekkel ezelőtt készült, történelmi adalékként feldolgozásra érdemesek. Ilyenek a bevándorlási, vagy a magyarok letelepedésére vonatkozó adatok. Jóllehet más valaki felmérését idézi a magyar könyvtári források és ezek használtságának számbavéte-
léről, ezt a statisztikát nagyon kívánatos lenne megismételni. Miska János lélekben soha nem szakadt el szülőhazájától, ezen belül szűkebb pátriájától: a Nyírségtől és a Hajdúság északi részétől. Szeretettel szól Hajdúböszörményről, ahol gimnáziumi tanulmányait végezte, és büszkén ír szülővárosa, Nyírbéltek Árpád-kori templomáról. Szakmai és irodalmi kapcsolatait mindvégig fenntartotta Magyarországgal. Bár Miska könyve nagyobb részt régi dicsőségünket tárgyalja, és maga is többször utal a nem egészen kedvezően megváltozott viszonyokra, végkicsengése inkább biztató, semmint lehangoló. Az átlagból kiemelkedő magyar tudósok és írók gazdag listája kívánatossá tett volna egy névmutatót. Ámde így is haszonnal forgathatják a kanadai magyarok, jóllehet elsősorban talán az újonnan érkezettek. És persze a magyarországi olvasók, akiknek az elmúlt néhány év felvilágosító eredményei ellenére még mindig édeskevés tudomása van a kanadai magyarokról. (Miska János: Magyar tavasz Kanadában, Kráter, 2011)
Az elsõ fa
91
PoLíSz
Pósa Zoltán
A klasszikus és a modern magyar művészet bulgáriai nagykövete Doncsev Toso írót, a Szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatóját az Egyetemes Kultúra Lovagjává avatták Bulgária fővárosában, az Aksakov utca 16. szám alatt, a város gyönyörű főterének tőszomszédságában áll a Szófiai Magyar Intézet, amelyet 2011. május elseje óta Doncsev Toso magyar és bolgár nyelven egyaránt alkotó író, műfordító, irodalomtörténész vezet. A ház profi módon megszervezett rendezvényeit Bulgáriában élő magyarok, magyar szakos tanárok, kutatók, diákok mellett – író–olvasó találkozó vendégeként is tanúsíthatom – a magyar kultúra iránt érdeklődő bolgárok is rendszeresen és szép számban látogatják. Az író igazgató idén, január 22-én, a Magyar Kultúra napján vette át az Egyetemes Kultúra Lovagja kitüntetést. Doncsev Toso a patinás ház földszintjén lévő kiállító termében – ahol egy jubileumi Liszt Ferenc-kiállítás képeiben gyönyörködhetnek a látogatók – elmondta, hogy tavaly áprilisban kapta meg a kinevezését Hatos Páltól, a fenntartó szervezet, a Balassi Intézet igazgatójától. Mély vízbe kellett ugrania, hiszen 2011. május 12-én kezdődött a Magyar Kultúra Hete Szófiában, melynek előkészítésén az intézet munkatársai régóta dolgoznak. Hitvallása szerint egy igazgató olyan, mint egy karmester. Csapatjátékos, aki viszont meghatározza a repertoárt, vezeti a zenekart, de a karmester zenekar nélkül mit sem ér. A Szófiai Magyar Kulturális Intézet egy kis kamarazenekar, az igazgatóval együtt összesen nyolcan játszanak, sokféle tevékenységgel. Az igazgató jobb keze Dimitrov Györgyi, a gazdasági referens, aki az igazgatóváltás alatt megbízottként ellátta az igazgatói feladatokat, Julia Krumova műfordító a könyvtáros, Dimova Nelli műfordító a programszervező. Miskédi Szandra titkár, fordító. Legrégibb embere a harminc éve itt dolgozó Kraszimir Vaszilev gépkocsivezető. Doncsev Toso arra építve szeretne – az érdemes elődök hagyományait is folytatva – újat hozni, hogy ő korábban a Budapesti Bolgár Intézetben volt a bolgár kultúra nagykövete, most Szófiá-
92
ban lesz négy éven át a magyar kultúra szószólója. Magyar anya és bolgár apa gyermekeként is mindkét kultúrában otthon van, s tisztában van azzal, kik azok, akiket érdemes helyzetbe hozni. A magyar intézet igazgatója egyben a nagykövetség kulturális attaséja tanácsosi rangban. Ennek köszönhetően is szoros kapcsolat alakult ki Láng Judit nagykövet asszony és az igazgató között, aki így fogalmazott: nekik itt, a végeken, a külföldi magyar műhelyekben kell a korábbinál vonzóbb, érdekesebb, sokrétűbb képet kialakítani Magyarországról. Az intézet minden héten többször is kiállításoknak, író–olvasó találkozóknak, magyar és a magyar kultúrához kötődő bolgár művészek bemutatóinak, magyar filmek vetítéseinek ad helyet. Doncsev Toso reméli, hogy magyarországi írók, az intézetben dolgozó műfordítók, illetve az intézethez kötődő alkotók, pl. Martin Hrisztov, Sztefka Hruszanova, Nikolaj Bojkov, Vaszilena Lungarova egyetemi hallgató segítségével sikerült egy szorosan együttműködő műhelyt kialakítania. Az elmúlt esztendő középpontjában azok a rendezvények álltak, melyekkel Liszt Ferenc születésének kétszázadik évfordulóját ünnepelte a magyar intézet. A nagy romantikus zeneszerző születésnapja előtt érdekes kezdeményezés valósult meg az intézet közreműködésével. Artpanoráma címmel egy zenei tárgyú művészeti folyóirat nyitószáma jelent meg októberben, amely az első betűtől az utolsóig a magyar géniusz életművét méltatta, a tanulmányok egy részét a Szófiai Magyar Intézet munkatársai írták és fordították. Ezek közül Doncsev Toso kiemelkedő jelentőségűnek tartja Gracza Lajos tanulmányát Liszt Ferenc szakemberek által is kevéssé ismert bolgár vonatkozású kompozíciójáról. Liszt himnuszt szerzett 1863-ban a szláv írást megteremtő Szent Cirill és Szent Metód szláv apostolok tiszteletére, amelyet Rómában, a Szent Jeromos templomban mutattak be
Tájoló először férfi karra és orgonára. Ebből a műből a mester később zongoraátiratot is készített. Az igazgató kezdeményezte, hogy a VI. Liszt– Bartók Zongoraversenyen ez a különleges mű választható darab legyen. A verseny döntője és gálaműsora a bolgár Pancso Vladigerov Zeneakadémián hangzott el karácsony előtt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapját Szófiában tavaly 24-én tartották meg, mert október 23-án Bulgáriában helyhatósági és államfői választások voltak. Ekkor vette át a kitüntetését a magyar nagykövetségen Sztefka Hruszanova, a magyar irodalom jeles fiatal bolgár műfordítója, akinek Schmitt Pál köztársasági elnök adományozta az Elnöki Érdemérmet. A Szófia Magyar Intézet 1948-ban jött létre, három ével ezelőtt ünnepelte fennállásának hatvanadik évfordulóját. Hosszú éveken át a felszabadító cár, II. Sándor sugárútján, Szófia szívében volt, később költözött jelenlegi helyére, az Akszakov utca 16 szám alá, az utca másik végében van a Magyar Nagykövetség. Érdekes, hogy egyazon utca két végpontján, egymástól alig húszpercnyi távolságban van a magyar politika és a magyar kulturális élet mágneses központja. A jelenlegi Szófiai Magyar Intézet a földszinten található, alig háromszáz négyzetméternyi területen. Az irodákon és a kiszolgáló helyiségeken kívül van egy kiállítóterme, egy előadóterme, egy nyelvtanfolyamok megtartására alkalmas könyvtárszobája. A jelenlegi igazgató 2011. május 1. óta Doncsev Toso magyarul, bolgárul alkotó szépíró, műfordító, irodalmi szerkesztő. Számos olyan ember dolgozott itt, akik jelentősen öregbítették a magyar kultúra hírét Bulgáriában. Megteremtettek olyan alapokat, hagyományokat, például Sumenben szavalóversenyt, Liszt– Bartók Zongoraversenyt, Kossuth emlékének ápolására a Vidini Kossuth Házat, a sumeni, a várnai emlékmúzeumot, a mindenkori magyar intézet védnöksége, irányítása alatt. A két nép kapcsolata hagyományosan jó. Az új igazgató, Doncsev Toso hitvallása szerint egy igazgató olyan, mint egy karmester. Csapatjátékos, aki részben-egészen maga határozza meg a repertoárt, vezeti a zenekart, de a karmester zenekar nélkül mit sem ér. A magyar intézet igazgatója egyben a nagykövetség kulturális attaséja tanácsosi rangban, aki Láng Judit őexcellenciájával szoros együttműködésben valósít
meg különféle kiállításokat, zenei programokat, hangversenyeket. A Szófiai Magyar Kulturális Intézet egy kis kamarazenekar, az igazgatóval együtt összesen nyolcan játszanak benne, sokféle tevékenységgel. A jobb keze Dimitrov Györgyi gazdasági referens, aki az igazgatóváltás alatt megbízottként ellátta az igazgatói feladatokat. Segítőtársai Julia Krumova könyvtáros, műfordító, Dimova Nelli programszervező, műfordító, Miskédi Szandra titkár-fordító, valamint a harminc éve itt dolgozó Kraszimir Vasilev gépkocsivezető és gondnok, becenevén Kraszi. 2011. október 5-én volt annak az évfordulója, hogy Doncsev Toso húsz esztendeje megalapította a Haemus című bolgár irodalmi, kulturális és társadalmi folyóiratot. Az évfordulónapon kerekasztal beszélgetést tartottak irodalomtörténészek, írók, költők, műfordítók részvételével. Ugyanekkor interaktív irodalmi műsort is szervezett az intézet. Kosztolányi Dezső A bolgár kalauz című elbeszélését magyar és bolgár írók továbbírták, folytatták, átírták sci-fi, fantasy formájában, ezek a művek megjelennek a Haemusban. Doncsev Toso megtiszteltetésnek tartja, hogy megkapta az Egyetemes Kultúra Lovagja kitüntetést. Az indoklásban az szerepelt, hogy íróként a Kun hercegnő, az Ica néném elátkozott boldogsága, az Új idők bolgárai című prózaköteteiért, irodalomtörténészként többek között A keleti kereszténység Magyarországon című tanulmánykötetért, közéleti személyiségként a korábbi budapesti Bolgár Kulturális Intézet igazgatójaként végzett tevékenységéért, most pedig a szófiai Magyar Kulturális Intézet igazgatójaként folytatott, az intézet életét fölpezsdítő munkájáért érdemelte ki a megtisztelő címet. Az idei esztendő terveiről Doncsev Toso elmondta, hogy 2012 az olimpia éve lesz, amely jó alkalom arra, hogy a sokoldalú Magyarországkép kialakítását a magyar sportra és az idegenforgalomra is kiterjesszék Az intézet a jelenlegi Liszt Ferenc-kiállításhoz hasonlóan játék-, dokumentumfilmek, valamint kiváló magyar sportriporterek fotóinak segítségével szeretne keresztmetszetet adni a magyar sport történetéről. A végére hagyta a legmerészebb tervet, a tavalyihoz hasonlóan idén is legalább tíz könyvet szeretnének megjelentetni magyar íróktól bolgár nyelven, s annak kiváltképpen örülne, ha ez év decemberében a szófiai karácsonyi könyvvásáron Magyarország lenne a díszvendég.
93
PoLíSz
Soltész Márton
A szó megtörténése a képben Egy intermediális verskultúra felé Komlós Juci emlékének „Lesz-e szórügyeinkből bimbó, s virág? Hoz-e gyümölcsöt a gondolat?” (Orgoványi Anikó: Lesz-e még…?) 2011 decemberében, a Turcsány Péter lírai életművéről rendezett konferencián ismertem meg Orgoványi Anikót – e fesztelen arcú, nyugodt tekintetű, varázslatos mosolyú asszonyt. Valahányszor találkozott a pillantásunk, jóleső melegség járt át – éreztem: ebből az emberből csak úgy árad az éltető, a nyugtató harmónia. Az ebédszünetben rövid bemutatkozás után tisztáztuk: egy költő és egy irodalmár találkozása ez. Majd gyors névjegyváltás és két ígéret: (részéről) a friss kötet megküldésének, illetve (részemről) megolvasásának ígérete. Úgy tűnik, szavatartó emberek vagyunk – megjegyzem: ez is ritkaságszámba megy a kortárs kultúrában –, december 20-a környékén ugyanis megérkezett hozzám a Lopózz mellém című, narancs, kék és vörös színekben pompázó könyvecske, s most eljött az ideje, hogy magam is eleget tegyek vállalt kötelezettségemnek, és számot adjak olvasmányélményemről. Olvasmányélményt mondtam, és jól tettem, amennyiben a Lopózz mellém már első néhány versével figyelmeztet: hiába próbálkoznék ezúttal az irodalomtudományi szakszótár elcsépelt terminusaival; a hátterükben meghúzódó divatos kritikai szempontokra ezek a konok, öntörvényű szövegek rá se bagóznak. Az első lépés tehát – s ez, azt hiszem, szomorú tény – így a 21. század hajnalán már nem az, hogy felmérem: képes-e még a magyar líra értékállító, problémafölvető, létértelmező szerepet betölteni, az eszmélet szómágiája fel tudja-e venni a versenyt a konzumidiotizmus médiumaival, hanem az: kipróbálom, vajon működtethető-e, megnyitható-e az adott szöveg, szövegegyüttes valamelyik elméleti iskola kurrens módszerével. Félreértés ne essék: nem a modern módszertudat, a kor-
94
társ teóriák megismerése és alkotó alkalmazása ellen beszélek, csupán az engem is béklyózó, csábító elitizmus, a kulturális sznobizmus roppant térnyerésére, az ab ovo a szakmai diszkurzusnak alkotó, annak megfelelni vágyó szépirodalmi és kritikai tevékenység – egyszóval: a belterjesség – fenyegető rémére hívnám fel a figyelmet. Bizonyos szintig persze egészséges reakció, sőt antropológiai sajátság, hogy az ember másként szól, másként alkot, másként él annak tudatában, hogy figyelik – mindez ráadásul attól is függ, hogy milyen mértékben, milyen mélységig követik, értékelik az illető személy tevékenységét. A gond ott kezdődik, amikor a művészi teremtés végképp a megfelelés vágyának s – a csupán e vágy projekcióiban létező – fiktív horizontoknak rendelődik alá. Ez azonban leginkább a befutott művészek problémája, Orgoványi Anikó viszont – bár Génius-díjas képzőművész – mint költő most jelenik meg először könyvformában. Indulásának már a nyolcvanas évek végén voltak bizonyos előjelei – egy lírai univerzum megteremtésének igényét tükrözők. Ilyen például a Földet ér vándorlásunk (1989) címmel a Magyar Népművelők Egyesülete által kiadott reprezentatív (többek között Nagy Gáspár és Győri László verseit tartalmazó) antológia Hogyha szitakötő lennék című darabja, valamint a PoLíSz folyóirat 129. (2010. évi őszi) számában megjelent újabb költemények (Lépcsőházi sámántánc, Angyal a kabrióban). Helytállóan állapítja meg a Lopózz mellém fülszövegírója, hogy „Orgoványi Anikó nem konfekciós vers-pulóvereket köt, nem szabásminták alapján alkot, de motívum-élmények (vá-
Tájoló gyai szerint vers-mandalák) sokaságát hímezi költészete vásznaira”, hiszen – jól látszik ez az antológiában, s a folyóiratban publikált verseknél is – Orgoványi oly öntörvényűen fordul el a kortárs poétikák tartalmi és formai divatjaitól, oly erősen élményközpontú, mintha egy ősi törzsi közösség alkotója volna. Jellemző például, hogy (ne feledjük: képzőművész) poetessánk a hagyománykezelés helyett az ecsetkezelésre fekteti a hangsúlyt, a jelölők újraértésénél, a magyar vers hangidomával, szókincsével való történeti-poétikai játéknál sokkal fontosabbnak tartja az olvasóban kirajzolódó képet, amelyet a kötetben elhelyezett rajzai vagy támogatnakmegerősítenek vagy épp megzavarnak – ez már ízlés és esztétikai értékrend kérdése. Van ugyanakkor egy olyan költemény a kötetben, amelynél a kép és a szöveg csupán jelentős szemantikai veszteséggel válaszható el egymástól. A Szimmetria Szimfónia – amellett, hogy a címbe emelt műfaji paratextus révén zenei szempontokkal bővíti az értelmezést – a vizuális jelentésmezővel is elszakíthatatlan kapcsolatot létesít. A szöveg a 32–33. lappáron, egy szimbólumokkal telített, metaforikus tömörítésű kép mellett kapott helyet. S mivel a vers már első mondatával („. / Kezdetben volt a pont”) képi asszociációkat gerjeszt, egy kép megszületésének történet írja bele e biblikus mondatszerkezetbe, az olvasó pillantása kénytelen-kelletlen átterjed a szomszédos oldalon elhelyezkedő – vázlatszerű – rajzra. Meg is látja annak centrumát – egy középpontot, ahol két tengely – egy függőleges és egy vízszintes – metszi egymást. Innentől azután elkerülhetetlen, hogy a két kulturális textus a recepció során konvergáljon, hogy párbeszédüket (vagy ha tetszik: egyesülésüket) egy kétdimenziós, intermediális alkotás organikus kifejlésének történeteként olvassuk. S itt hangsúlyoznám a történetszerűséget, a kristálytiszta narrativitást, ami – a kortársi trendek jelentős részével ugyancsak ellenkező módon – Orgoványi líráját szervezi. S lőn egyensúly: Igazság és Szépség – tükör és képe – Tudomány s Művészet forgástengelyének közös mértékké egyesült értéke.
– olvashatjuk a Szimmetria Szimfónia második versszakában, s a túloldalon a szemünk láttára fejlődik fel (történik meg) mindaz, amit a textus előrevetített. A szó megtörténése ez a képben – legalábbis ez az első lépés –, majd a kép legitimitására történő rákérdezés a szó újraolvasásakor – ez a második fázis. A képkompozíció csúcspontján egy hárfa – a líra ősi jelképe –; ha megfordítjuk: M betű. Figyeljük meg: az utolsó sorokban – szintén az M betű létét/hiányát exponálva – az „érték” és a „mérték” szavak kerülnek rímhelyzetbe. Végül a befejező szakasz záró sorában visszatér a cím: „Szimmetria Szimfónia”. A kép tükörtengelye két egyforma, egyenértékű alakzatra bontja a hárfát (W), a fordított M betűt, a vers elején és végén szereplő cím szóalakjai azonban – legalábbis elsőre úgy tűnik – csupán torz tükörképei egymásnak („Szimmetria”/„Szimfónia”). Ám ha megnézzük, mi a tételes differencia a két szóalak között, és megtaláljuk az alábbi két gyököt: „metr” és „fón” – eltűnődhetünk, hogy valóban olyan torz-e ez a bizonyos tükör. Hogy nem épp a legélesebb, legpontosabb látlelete-e Orgoványi Anikó művészetének, amennyiben a kiterjesztés és a kimondás aktusainak egymásrautaltságát diagnosztizálja költészetében. Bár a magam részéről kissé több szemantikai szikrázást, hevesebb szóalkotó indulatot várnék a költőtől, összességében hálás vagyok ezért a karácsonyi – „ajándék” – líraélményért. Anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznék, elárulom: az Orgoványi-vers jövőjét egyfelől a Szimmetria Szimfónia műfajközi szó–kép technikájának finomításában, továbbfejlesztésében, másrészt az általános emberi értékek, a humánum értelmi és érzelmi alapértékeinek – az anyaság (Úgy vártalak…), a lokálpatriotizmus (Pomáz, Szerelmem, Szentendre), horribile dictu: egyes hungarikumok (A magyar bor himnusza) létlényegének – bátor és újító megszólaltatásában látom. Ehhez azonban egy kissé kevesebb patetikum, ugyanakkor kidolgozottabb – tropológiailag és verstanilag is kimunkáltabb – dikció szükséges. E szép kezdet jegyében érdeklődve várom a folytatást!
(Orgoványi Anikó: Lopózz mellém, Pomáz, Kráter Műhely Egyesület, 2011.)
95
PoLíSz
KÉPZŐMŰVÉSZEK A POLÍSZBAN
Az egyik legismertebb kortárs szerb grafikusművész Velimir Velja Mihajlović 1948-ban született Belgrádban. A Belgrádi Egyetem Képzőművészeti Karán szerzett diplomát. Eddig több mint 100 önálló kiállítása volt. Ciklusokban alkot. Többek között jelentősek a határon túli szerbek körében, az ottani szerb építészeti emlékeket is megörökítő ciklusai, mint a „Bánát” (Románia), a „Krka kolostor” (Horvátország), a „Hilandari kolostor” (Görögország), a „Szentendre” (Magyarország). Első szentendrei grafikái
1990-ben, a nagy magyarországi szerb migráció 300. évfordulója alkalmából készültek. Ezek a grafikák illusztrálják Gálity Vojiszláv verseskötetét (1993). Mihajlović 2004-ben részt vett a Szentendrei Szerb Nyári Művésztelep munkájában, s 2008-ban önálló kiállítással is szerepelt Szentendrén, melyen a város szerb emlékeit megörökítő legújabb grafikái szerepeltek. A történelem faggatása rovatunkban ezek közül mutatunk be néhányat.
1% a magyar irodalom és kultúra jövőjéért! A Kráter Műhely Egyesület adószáma: 19667348-2-43 A felajánlásokat köszönjük!
A WASS ALBERT MESESOROZAT REJTVÉNYÉNEK NYERTESEI A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtői közül februárban az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Fekete Tóth Bence, Bőcs Nagy Zsófia Lilla, Budapest Sipos Eszter, Érd Gratulálunk! A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.
96
A főszerkesztő jegyzete
PoLíSz
Asszonylíra a Zeniten – Forrai Eszter költészetéről „Érzelmek zeniten, ész alárendelve a test kiáltásainak” (Variációk egy témára)
Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A megújuló magyar, nemzetiségi és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja
Előttem cseresznyevéres borítású szép verseskönyv. Sejlés: Hypokrétesz leánya, Hygénia tálcáján szolgálatkészen tartja az életelixírt. Kabdebó Lóránt elmondhatatlan szeretettel és líraértő elemzéssel megírt utószava jelzi, az írónő valóban gyógyító szolgálatot lát el egy párizsi idős asszony házában. De a költészet életelixírjét másért és másként hozza az emigráns asszony közénk – vissza, haza – tálcáján és verstégelyeiben. Hálásak lehetünk Neki ezért. A Széphalom Könyvműhely kiadásában még 2005-ben megjelent Színné vált szavak 2003–2004 című kötet kézbe véve igazolja utószóírójának jövőálló értékelését: „Mindazokat segítheti, akik rászorulnak a létezés rendjének erre a vigaszára. Mindenkihez el kell jusson ez az üzenet.” Mindnyájunk költészettanára – K. L. – ezt írja a kötetről: „Az örök emberi jelenik meg az örök nőiségben, és a történelmileg meghatározott sokszerűségben.” Jelen írásban mégis a könyv összbenyomásáról szólnék elsősorban. Zenit, élet-teltség és teljesség. Saint John Perse-i szerelem-hullámzás, kettős egységre hangolt végtelenség. „És támad bennünk amaz óra, melyet nem láttunk előre” – írja a modern francia líra immár örök nagykövete. És e sorokat szinte visszhangozza a magyar költőutód, a „Mély sötétség” vers-színeinek ismerője és megidézője, a „meghalt fenyőfák üzenetének” hol szakrális, hol hétköznapokban otthonos papnője:
„Egészen más, ha olyan bírál, akit az ember magáénak érez. Wass Alberttől jól esik a kritika is, mert a mienk, szellemiségében a mienk, hiszen az ő írásaiban a legerősebb, a legszebb a mi-érzés. Azok nem kedvelik Wass Albertet, akik nem kívánnak sorsközösséget vállalni a székelységgel, a magyarsággal, akiknek nem elemi, megrázó élmény ez a mi mint érzés.” Sárosi-Deák László
Pomáz, Szentendre, Budakalász háromszög − a magyarországi szerb irodalom több száz éves múltjának bemutatása • Lásztity Péró, Vujicsics Sztoján, Predrag Stepanović, Milosevits Péter, Radoszáv Miklós, Dujmov Dragomir, Milan Sztepanov, Brczán Danica, Jakovljev Dragan és Vojiszláv Gálity alkotásai • Major Zoltán tanulmánya Bernát Istvánról − a magyar agrárius és szövetkezeti mozgalom apostolának életműve • a két világháború közötti erdélyi magyar kisebbség mítosza és valósága Wass Albert Csaba című regényében − Deák-Sárosi László tanulmánya • Toni Morrison világhírű novellája a PoLíSzban: Recitativo • Velimir Velja Mihajlović és Borsódy Eszter szentendrei ihletésű grafikái
A Magángyűjtemény című ciklus festő- (és nem festmény-) panorámájában éppen az a művész adja meg Forrai Eszter költészetének bódító titkát, akit a költőnő nem sorol be a többi közé! Cezanne. A Nagy Francia gyűjteményes kiállításán a kertekben – az örök paradicsomkertben! – hullámzó nőakvarelljei lélegeznek, mozdulnak, tekintenek ránk a kötet verseiből: „Ha akarod, kilépek a csendéletből, élőkép leszek.” (Csendélet) Turcsány Péter Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belső udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–17 óráig www.krater.hu
A lap ára: 500 Ft
PoLíSz 141. – 2012 FEBRUÁR
„Villámló bárd hull nyakunkra S marad két szív Mely egymásért dobogott” (Áldozat vagy hóhér)
2012 február
141. megjelenés
A PoLíSz a Szellem városa
A MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA
Szentendre angyala
Vojiszláv Gálity
Ódon tér Ember-tervezte szűkületbe ékelten az égbolt felé tör egy százesztendős hársfa a tetők fölé terjeszti évszázadnyi élte minden érettségét szomszédjában mélytestvére egy vénséges artézi kút a messzeszállt időt csepegteti
csak emlékeiben él a vizesember de kiapadt lelke mélyén csikordulás szomja gyötri olykor bolondját járatják vele rohangáló haszontalan kölyök megnyikordul a kopott szivattyú sóhaj szakad fel a mélyből a víz helyett idő buggyan ki és elcsorog a kút testvére az öreg hársfa alatt Péter Milosevits fordítása
A PoLíSz című lap megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Folyóirat-kiadási Kollégiuma és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkársága támogatja. Figyelmébe ajánljuk a PoLíSz jelenlétét a világhálón: a www.krater.hu/polisz elérhetőség alatt. Korábbi számaink is megvásárolhatók: Kráter Könyvesház (1072 Budapest, Rákóczi út 8/A) •
[email protected]
Felelôs kiadó és alapító fôszerkesztô: Turcsány Péter
[email protected] • Főszerkesztő-helyettes: Barcsa Dániel (történelem)
[email protected] • Szervező titkár Hingyi Éva Telefon/fax/e-mail: (26) 325321
[email protected] • Szöveggondozó Liska Éva • Szerkesztôk Lukáts János és Zsávolya Zoltán (próza)
[email protected], Bágyoni Szabó István (vers)
[email protected], Madarász Imre (irodalomtörténet), Soltész Márton (kritika)
[email protected], Szappanos Gábor (mûfordítás)
[email protected], Konrad Sutarski (Együtt jobb rovat)
[email protected] Fômunkatársak Ferenczi László, Kaiser László, Tóth Éva, V. Tóth László és Bay Ágota Kiadja a Kráter Mûhely Egyesület közhasznú szervezet • www.krater.hu
Lapunk megrendelhető: telefon/fax/e-mail: 06/26/325-321,
[email protected] • 10 szám ára egy évre 4500 Ft, külföldön 50 euró. Az előfizetés történhet csekken, illetve átutalással a 10200885-32611094-00000000 számlaszámra. Nyomdai kivitelezés AduPrint Kft. • Felelôs vezetô Tóth Béláné • ISSN 0865-4182
Bemutatjuk Borsódy Esztert Az 1968-ban Szentendrén született illusztrátor és keramikusművész könyvtervezéssel, könyvillusztrációval, grafikával és kerámiatárgyak készítésével foglalkozik. Számos kiadónál megjelent közel száz könyv és tucatnyi kiállítás ismertette meg nevét a közönséggel. Szentendre múltja és jelene, a város változásai visszatérő témájául szolgálnak.
