Margit Sandemo. Vérbosszú. Norvégból fordította Somogyi Gyula

Jéghegyek Népe 11

Margit Sandemo Vérbosszú Norvégból fordította Somogyi Gyula

CESAM Publishing Ltd Budapest, 1993

Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © Szöllősi Adrienne, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-00-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta Ára: 240 Ft

Az eddig megjelent kötetek: 1. Varázslat 2. Átkos örökség 3. Örvényben 4. Vágyakozás 5. Halálos bűn 6. Nincs menekülés 7. Kísértetkastély 8. A pribék lánya 9. A magányos lovag 10. Hóvihar 11. Vérbosszú

A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szö vetséget... 11 – Vérbosszú Boldogtalan szerelme gyilkosságba sodorta Villemo Kalebsdattert. Az áldozat a gazdag és tekintélyes Voller gazda egyetlen fia volt. Az apa bosszúszomja nem ismer korlátokat. Villemot rejtélyes balesetek érik, s ezért távoli rokonához és gyermekkori pajtásához, Dominic Lindhez fordul segítségért. Ám mire a fiú megérkezik, Villemonak nyoma vész…

GONOSZ TENGEL régesrégen, több száz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfelettí hatalommal ruházza fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és azután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Senki sem tudja, igaz-e. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról, legkivált családjának nőtagjairól szól.

1. fejezet MIUTÁN HAZATÉRT TOBRÖNNBŐL, Villemo hónapokon át csak bóklászott otthon, és maga volt a testet öltött boldogtalanság. Az önsajnálaton kívül más nem is érdekelte. És Villemo igazán látványosan tudott szenvedni. Niklasnak mindamellett igaza volt, amikor azt állította, hogy a lány rendíthetetlen szerelme a halott Eldar Svartskogen iránt inkább dacból, semmint szívéből fakad. Villemo ezt még önmagának sem vallotta volna be. Azok a rosszindulatú pletykák sem ingatták meg érzelmeiben, melyek halott kedveséről keringtek. Ezek szerint Eldar számos környékbeli gyermeknek volt az apja, sőt állítólag meggyilkolt egy fiatal lányt, aki gyermeket várt tőle. El sem tudta képzelni, hogy mondhatnak ilyet az ő Eldarjáról. Villemo emlékezete csak a kellemes élményeket őrizte meg, a rosszat egész egyszerűen elfelejtette. Azt a néhány alkalmat idézte fel, amikor szerelme valóban gyengéden, nemes lélekhez méltóan viselkedett. Úgy érezte, Eldart igaztalanul sújtja megvetés. Gondolatai újra visszatértek ahhoz a Csodálatos jelenethez, amikor halála előtt a férfi szerelmet vallott neki. Bár Eldar szentként tisztelt nevét sohasem ejtette ki a szülei előtt, Kaleb és Gabriella egyre nehezebben viselte lányuk szenvelgését. Villemo türelmes, lenéző mosollyal járt-kelt a házban, arcáról sugárzott, mennyire biztos abban, hogy környezete képtelen megérteni tragédiáját. Rettenetes volt látni, ahogy félrehajtott fejjel, vágyakozón meredt maga elé, s szemében könny csillogott. Életöröme, bolondozó kedve, amiért oly sokan szerették, mintha örökre odalett volna. Egyébként kedves volt és engedelmes, mint azelőtt soha. Annak a néhány szerencsétlennek a gondozásában pedig, akiket Eldarral együtt mentettek ki Tobrönn sötét pincéjéből, éppenséggel pótolhatatlan volt. Ezek az emberek hálából minden tőlük telhetőt megtettek, hogy munkájukkal elégedettek legyenek Elistrandon, Graastensholmon és a Hársfaligetben. Mattiasnak sok gondot okozott, vajon hogyan lehetne megakadályozni, hogy utódokat nemzzenek egymással. Ám belátta, csak akkor tehetne valamit, ha korlátozná a szabadságukat. Szerencsére azonban semmi olyasmi nem történt, ami aggodalomra adott volna okot. A környékbeliek nem szerették a jövevényeket, de a három birtok biztonságot nyújtott nekik a gyűlölettel és megvetéssel szemben. Amikor a vidéken megtudták a szerencsétlenek történetét, elültek a velük kapcsolatos hiresztelések, miszerint a Jéghegyek Népe gyengeelméjűeket dolgoztat szinte ingyen a birtokain. Végre mindenki nyugalomban élhetett. Múltbeli emlékeikkel viszont gyakran meg kellett küzdeniük szegény embereknek. Ha valamelyiküket lidércnyomás gyötörte vagy eszükbe jutottak a Tobrönn pincéjében kapott ütlegelések, azonnal Villemoért küldtek, aki ismerte szenvedéseiket és megaláztatásaikat, és meg tudta vigasztalni őket. Kaleb mégis nyugtalan volt. Emberei szinte naponta jelentették, hogy furcsa dolgok történnek Elistrand körül. Úgy festett, valaki megfigyelés alatt tartja a birtokot. Ijesztő alakok tűntek el az erdő sűrűjében, ha az ember feléjük közeledett. Mindig mindenkinek ugyanazt a kérdést tették fel: mit csinál a kisasszony, merre jár, hogyhogy soha nem megy el hazulról. Miért éppen Villemo érdekelte őket? Kaleb többször is kérdőre vonta leányát, de az semmit sem értett az egészből. Nem tudhatta, ki volt az a négy ismeretlen, aki végzett Eldar Svartskogennel. Mélységesen meg volt győződve arról, hogy a férfi felkelőként, tisztességes küzdelemben halt meg. Szegény lány nem hallott Woller gazda ádáz elhatározásáról, hogy élve vagy halva kézrekeríti őt. Woller gazda még mindig egyetlen fiát, Monsot siratta, akit szerinte Eldar és Villemo ölt meg. Egyetlen gondolat éltette, a bosszú. Eldart már elintézték ... most a lányon a sor. Villemo nem sejthette, miért őrzik figyelő szemek Elistrandot. Gabriella még tréfásan meg is jegyezte, hogy bizonyára titkos csodálói vannak leányának. De bár ne mondott volna semmit. Villemo arca elborult és anyjára

fájdalmas pillantásokat vetve, fölvonult szobájába. A helyiség közepén ott állt ágya, amelyre egykor azt a nevetséges feliratot akarta festeni, hogy „Itt alszik a világ legboldogabb embere”. Hogy lehetett ennyire buta? Nem. Dominicnak volt igaza, amikor azt mondta, fesse fel inkább azt, hogy „A leghatalmasabb a szeretet”. Csakhogy akkor még nem lett volna képes erre. Nyárra Kaleb megelégelte lánya viselkedését. Valahogy ki kell mozditani a házból! - Ide figyelj, Villemo! Sigbritt anyó már nem tud felkelni. Eddig mi vittünk neki minden második nap egy kanna tejet és némi élelmet. Ezentúl a te dolgod, hogy gondoskodj róla. A lány kelletlenül felsóhajtott, majd beleegyezően bólintott. Kénytelen volt beismerni, milyen nagyszerű dolog ismét érezni a nyári nap melegét. Persze ezt a világ minden kincséért sem mutatta volna. Hadd higgyék továbbra is, hogy szenved. Amikor negyedszer tette meg az utat Sigbritt anyó kunyhójához, történt valami. Aznap különösen meleg volt. Villemo lassan, kényelmesen bandukolt hazafelé az erdőn keresztül a bokáig érő fűben. A tejeskanna néha tompán lábának ütődött, bőrét kellemesen csiklandozta a fű. Az ösvény szélén kékes lila mályvák viritottak, beljebb az erdő sötétjében halvány színű harangvirágok bólogattak a fóld felé. Villemo még soha nem érezte magát ennyire magányosnak. Akivel megoszthatta volna az életét, elvesztette. Ott fekszik valahol, egy messzi romerikei tisztáson, a hideg földben. Az ösvény hirtelen leszűkült, csaknem teljesen benőtték a fák. A lány hirtelen megállt. Lódobogást hallott maga mögött. Amint megfordult, megpillantotta a hatalmas ménje hátán feléje vágtató, feketébe öltözött lovast. Szemmel láthatóan esze ágában sem volt visszafogni az iramot. Villemot megbénította a látvány. Miért nem áll meg, gondolta kétségbeesetten, hiszen látja, hogy itt vagyok! Nem tévedett, a lovas valóban jól látta. Kalapját mélyen a fejébe nyomta, arca elé kendőt kötött, csak szeme villant ijesztőn a lány felé. Esze ágában sem volt megállni, sőt, mintha még gyorsabb vágtára ösztökélte volna tétovázó lovát. Villemo végre felébredt kábulatából. Egy ideig az ösvényen szaladt, de az csak nem akart kiszélesedni. Amikor már egészen közelről hallotta a ló ideges horkanását, bevetette magát a sűrű, szúrós fenyvesbe. Arcába ágak csapódtak, karján, lábán tüskék hasították fel a bőrt, a füle vérzett. Hallotta, amint a ló megtorpan az ösvényen. A lovas saját csapdájába esett, a szűk ösvényen nem tudta megfordítani lovát, a sűrűbe pedig nem tudott utánamenni. Villemo pedig szaladt, ahogy a lába bírta. Már fogalma sem volt, merre járhat, szemét csak pár pillanatra merte kinyitni az állandóan arcába csapódó ágak miatt. Lába vérző sebekkel volt tele. A lovas feladta. Villemo zihálva lélegzett. Ha kellett, négykézláb mászott át az útjába kerülő sziklákon. Ha elesett, ismét felállt, az életéért futott. Egyre több világosság szűrődött át a fák ágai között. Az erdő véget ért, és nem messze maga előtt megpillantotta Graastensholm biztonságot ígérő falait. Nem mert hátranézni, hátha megpillantja az ösvényről kivágtató lovast. Am üldözöje eltűnt. Villemo fáradt volt. Ruhája rongyokban lógott róla, testét vérző sebek boritották, haja telis-tele volt apró gallyakkal, elszáradt levekkel. Így érkezett meg Graastensholmra. A fogadószobában megállt egy pillanatra, hogy kicsit rendbehozza magát. Furcsa módon senki sem sietett elébe. Villemo elkeseredett. Azok után, amit átélt, drámai fogadtatásra számított.

A szalonból ideges hangok szűrődtek ki. Úgy tetszett, Graastensholm lakói saját bajukkal vannak elfoglalva. Villemo tétován, egyik lábáról a másikra állt, amikor hirtelen kinyílt a szalon ajtaja, és Irmelin rohant el mellette zokogva, ügyet sem vetve rá, és eltünt a lépcsöfordulóban. Graastensholm békés falai között szokatlan volt a parázs hangulat. Mattias és Hilde természetével nem fért össze a veszekedés. Villemo beóvakodott a szalonba. Csend fogadta. Pillantása Niklasra esett, aki vörös arccal, száját dacosan elhúzva ült székén. Senki nem szólt hozzá. - Bocsánat, ha zavarok ... Mattias és Hilde fölkapta a fejét. - No, de Villemo! Hogy nézel ki? Csak nem valami baleset ért? A lány nem akart előhozakodni saját bajával. A teremben ülőket szemlátomást súlyosabb gond nyomasztotta. - Á, semmi az egész! - igyekezett mindenkit megnyugtatni. - Csak lecsúsztarn egy szikláról. De ti miért vagytok ennyire izgatottak? Mi történt? Irmelin szülei egymásra néztek. - Megtudhatod te is, hiszen úgysem marad titokban - mondta zaklatottan az egyébként oly szelíd Mattias. - Niklas megkérte a lányom kezét, és mi kénytelenek voltunk visszautasítani. Villemo megszédült. - Niklas és Irmelin? Össze ... össze akarnak házasodni? Én meg ... én nem is tudtam semmit ... - Nem - fordult felé Niklas tőle szokatlan hevességgel. - Hát persze, hogy semmit nem vettél észre. Hiszen úgy el voltál foglalva magaddal. Egyébként már évek óta vonzódunk egymáshoz, legalább ezt tudhattad volna. - Én ... én ... - dadogta szerencsétlenül a lány. - Villemonak megvolt a maga baja - szólalt meg Hilde békítőleg. - Tudom, nem is rejtette véka alá - sziszegte Niklas. Unokatestvére elengedte füle mellett a sértést. Be kellett látnia, hogy Niklasnak igaza van. - És miért nem házasodhattok össze? Mattias felsóhajtott. - Az átok miatt. Túl közeli rokonságban állnak egymással. - Szerintem nem - vetette közbe Villemo. - Sajnos, igen - felelte nyugodtan Mattias. - Jól tudom, hogy apám is itt állt egyszer, éppen úgy, mint ma Niklas. Feleségül kérte Sol leányát, Sunnivát. Tengel tombolt harajában, legalábbis nekem így mesélték. Csakhogy az ő esetükben már késő volt, össze kellett házasodniuk. Sunnivának pedig olyan gyermeke született, aki vérében hordta az átkot. A szerencsétlen asszony meg is halt szülés közben. - De ők közelebbi rokonok voltak, mint Niklas és Irmelin.

- Nos, ami a családi szálakat illeti, ők harmadunokatestvérek voltak, Niklas és Irmelin pedig negyedfokon azok. Ráadásul Taraldot és Sunnivát jobban veszélyeztette az átok, hiszen Tengel unokájáról és Sol leányáról volt szó. Ennek ellenére nem merünk kacérkodni a sorssal, Villemo! - De hiszen ez igazságtalanság! - kiáltotta Villemo. - Amikor úgy illenek egymáshoz! - Tarald és Sunniva is szép pár volt, mégis minden rosszul sült el. Nem, nem egyezhetünk bele, bárrnenynyire kedveljük is. Hogy milyen vak volt! Észre kellett volna vennie! Már akkor, amikor megkérte Niklast, hogy próbálják ki, milyen érzés csókolózni. Már akkor rá kellett volna jönnie, hogy a fiú szíve Irmeliné! Csak nem féltékeny? Ó, nem. Egyáltalán nem! Soha nem volt Niklasba szerelmes. Az igaz, hogy unokatestvére szédítően jóképű, de soha nem táplált iránta hevesebb érzéseket. Inkább afféle testvérnek, gyermekkori pajtásának tekintette. - Biztos vagyok benne, fiam, hogy a szüleid egyetértenek majd döntésünkkel - fordult Mattias Niklashoz, akinek arcára fagyon a keserűség. - De azért még egyszer megvitatjuk velük az egészet. - Felmehetek Irmelinhez? A lány szülei tétováztak. - Azt hiszem, megengedhetjük. De.... ne veszítsd el a fejed! A fiú összeszorította az ajkát és bólintott, majd távozott a szobából. Mattias megdörzsölte a szemét. Megviseltnek látszott, akárcsak a felesége. - És most te vagy soron, Villemo - mondta csendesen. - Meglehetősen rossz állapotban vagy. Tehetek érted valamit? - Nem, köszönöm. Nem olyan vészes a helyzet. Majd én elintézem otthon. De... azért jó lenne, ha kicsit rendbehozhatnám magam. Nem szeretném, ha anya így látna ... - Megértelek - mondta neki Hilde. Igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de hangján érződött a bensejében dúló nyugtalanság. - Gyere velem. ETTŐL A NAPTÓL FOGVA Villemo hirtelen megváltozott. Gyakran üldögélt mélyen elgondolkodva. Ha hozzáértek, vagy ha az étkezésekhez hivták, megrezzent, mint aki mély álomból ébred. Villemo önvízsgálatot tartott. Néhány héttel később elhatározta, hogy levelet ír Dominicnak. „Kedves barátom! Bizonyára meglep, hogy levelet kapsz tőlem, hiszen még soha nem írtam neked. Tudod, egyszerűen tanácstalan vagyok és nincs kivel megbeszélni a gondjaimat. Az utóbbi időben annyi minden történt velem, hogy már nem érzek magamban mást, csak ürességet, a valóság megszűnt létezni körülöttem. Félek és értetlenül állok szemben az eseményekkel. A szüleimhez nem merek fordulni. Már eddig is épp elég gondot, bajt zúditottam rájuk. Emlékszel? Mi négyen mindig összetartottunk. És különösen Te, Niklas meg én. A három macskaszemű! Bár sokat ugrattál, mégis jól éreztem magam köztetek. Mostanra mindez megszűnt. Niklas és Irmelin össze akarnak

házasodni, de nem engedik meg nekik. Mindenki az átoktól tart. Gondolhatod, mennyire elkeseredettek. Kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy velem foglalkozzanak. Bizonyára hallottad, hogy Lene is férjhez megy Örjan Stegéhez. Nyáron mindannyian hivatalosak vagyunk az esküvőre. Azt mondják, Tristan megváltozott az utóbbi időben, így neki nem mertem írni. Te vagy az egyedüli, akihez fordulhatok. Éppen ezért kérlek, hogy most kivételesen ne csinálj bolondot belőlem és az érzéseimből. Olyan ez, mintha csak most ébrednék fel valami hosszú álom után. Most döbbenek rá, milyen szörnyen viselkedtem! Egyfolytában magamat sajnáltam, pedig nem is volt rá igazán okom. Ezt csak most látom be, amikor egy teljesen·megmagyarázhatatlan dologgal kerültem szembe. Néhány héttel ezelőtt megtámadtak, Dominic. Egy fekete ruhás lovas az erdőben. El akart tiporni a lovával. Nem értem, miért, hisz soha nem láttam azelőtt. Sikerült ugyan megmenekülnöm, de annyira megrémisztett, hogy képtelen vagyok feldolgozni. És van még néhány furcsaság. Valaki hónapok óta figyeli a birtokot és az embereinket kérdezgeti rólam! Lassan már a saját árnyékomtól is megijedek, a birtokon kívülre nem merészkedem. Ha mégis rákényszerülök, úgy messze elkerülöm az erdőn át vezető rövidebb utat! Tulajdonképpen nem tudom, mitől félek. Talán a haláltól? Éppen én, akinek nincs miért élnie, aki nem méltó arra, hogy szeressék? Jaj, Dominic! Mennyire nehéz magányosnak lenni! Úgy értem, lélekben magányosnak. Talán beteljesedhetett volna a sorsom, amikor a vérszomjas lovassal találkoztam. De így nem szeretnék meghalni! Hogy a lovával a földbe tiporjon! Nem, ez csúf és megalázó lenne! Azt sem tudom elképzelni, hogy öngyilkos legyek. Azt hiszem, ezzel több fájdalmat okoznék környezetemnek, mint ha továbbra is elszigetelten élek közöttük. Tudod, azon a napon, amikor E. meghalt (Villemo nem merte leírni a Dominicnak szánt levélben a férfi teljes nevét), történt valami különös. Niklas, Te és én mindig csodálkoztunk a szemünk színén. Én soha nem értettem, hogy miért reszesültem ebben az adományban. Hiszen ti ketten különös képességekkel rendelkeztek, én viszont nem. Amikor E. a halálán volt, arra kért, hogy kövessem az árnyak birodalmába. Nagy kísértés volt ez a számomra, hiszen úgy éreztem, hogy az ő halálával az én életem is értelmét vesztette. És akkor valami erős érzés keritett hatalmába. Annyira erős, hogy szinte már fájt. Hirtelen rádöbbentem, hogy Niklasnak, Neked és nekem élnünk kell, hogy kijelöltek bennünket egy feladatra, amely annyira szörnyű, hogy a lélegzetem is elállt tőle. Hogy pontosan miről van szó, nem tudom, csak abban voltam biztos, hogy E. -nek is valami köze volt hozzá. Neked is voltak már hasonló megérzéseid? Neked, aki belelátsz az emberek gondolataiba? Azt hiszem, ezért félek ennyire tőled, ezért van köztünk ez az elmondhatadan feszültség, mely csipkelődő szócsatákban keres feloldást. Mindig azt képzelem, hogy ismered a gondolataimat és ettől nevetségesnek, gyerekesnek érzem magam. Tényleg ennyire leheteden alak lennék, Dominic? Magamon kívül másra nem is tudok gondolni? Azt hiszem, nincs így. Vérzik a szívem Irmelinért és Niklasért. Sokat sírtam miattuk. Együttérzek velük, megértem a szenvedéseiket. Mégis elégedetlen vagyok az életemmel. Anya és apa borzasztó kedvesek velem. Elmondhatadanul türelmesek. Én pedig mindig türelmeden voltam. Azt szeretném, ha mindig valamilyen élményben lenne részem. Most volt is néhány, de miért volt mindegyik kétségbeejtő? Úristen, hiszen eddig csak magamtól írtam! És milyen elkeseredettre sikerült ez a levél! Sajnos ebben az állapotban jobbat nem is várhattam magamtól. Kérlek, Dominic drága, válaszolj nekem. Írj arról, hogyan élsz és hogy vannak a szeretteid! Megkönnyebbülnék, ha hallanék rólad! Odaadó barátod: Villemo” Amikor lepecsételni készült a levelet, egy pillanatra megállt. Kedve lett volna még valamit beleírni: „Nem szívesen ha1lanék holmi barátnőkről és házassági tervekről.”

Mégsem tette meg. Nem avatkozhat bele Dominic magánéletébe. Önzés lenne részéről, ha elvárná Dominictól, hogy megőrizze függetlenségét. Augusztusban Villemo megelégelte a szomorkodást és a tétlenséget. Elhatározta, hogy felkeresi Eldar szüleit. Végülis joguk van megtudni, mi történt fiúkkal élete utolsó napjaiban. Rémülten látta, mennyire megfogyatkozott a Svartskogen major lakóinak száma. A szülők még éltek, Eldar kisebb testvérei is, de a többiek nem voltak sehol. Amikor megkérdezte, mi történt velük, azt a feleletet kapta, hogy valamennyiüket baleset érte, vagy az erdőben, vagy ha bementek a fővárosba. Villemonak olyan érzése támadt, hogy a két öreg titkol valamit. Egyébként nem fogadták valami szívesen, bár nem is várt tőlük mást. Megkínálták ugyan lepénnyel és tejszínnel, de Villemo tudta, hogy pusztán az illendőség kedvéért. - Már régóta ... el akartam jönni ... - dadogta Villemo. - Beszélni akartam magukkal ... - Nem is tudtam róla, hogy beszélnivalónk lenne egymással - dünnyögte az asszony. - Eldarról van szó - bökte ki Villemo lelkes elszántsággal. - Talán tudják, hogy vele voltam élete utolsó néhány hónapjában. Az öreg krákogott. Úgy tűnt, nem érdekli különösebben őket a lány meséje. - Eldar nemes lélek volt - folytatta elérzékenyülten Villemo. - Minden okuk megvan rá, hogy büszkék legyenek a fiukra. - Igen - mondta szárazon az asszony. A kisebb gyerekek távolabb ültek egy padon és onnan figyelték a lányt. Eldarnak az a fivére, akivel még a Hársfaligetben váltott néhány szót, nem élt már.Christianiában érte utól a vég, egy sikátor mélyén. - Eldar - folytatta hajthatatlanul Villemo - a felkelők bizalmas emberei közé tartozott. Tisztességes harcban halt meg, életét áldozta hazájáért. Villemo szónoklatát kínos csend követte. - És mi keresnivalója volt ott? - reccsent bele az öreg hangja a csendbe. - Nem lett volna jobb, ha a gazdaságot irányitja? Most már úgyis mindegy. Olyan kicsire zsugorodott a föld, hogy nem érdemes vele mit kezdeni. - Igen, én is észrevettem - mondta együttérzőn a lány. - És Gudrun? Vele mi történt? Ismét csend ereszkedett a szobára. Az asszony, aki éppen tésztát dagasztott, idegesen az asztalhoz csapkodta a nyúlós masszát. - Gudrun meghalt - felelte kurtán. - Ez nem lehet igaz! Hogyan? Az öreg keserűen felnevetett. - Hát a betegséget ő szedte össze magának. - Ne essék több szó erről a szégyenről! - csattant fel az asszony. Villemonak nehezen csúszott le a torkán a falat. Sajnálta ezeket az embereket, akiktől annyi mindent elvett az élet.

- Eldar nagyszerű ember volt - próbálkozott újra. - Sok jó tulajdonsága volt. Össze akartunk házasodni. A két öreg szinte megmerevedett. Az asszony tért hamarabb magához. - Ne beszéljen bolondságokat a kisasszony! - De amikor így lett volna. - Talán illetlenkedett magával a fiam, kisasszony? - Nem. Eldar lovagias volt az utolsó pillanatig. Villemo nyilván megfeledkezett arról az estéről, amit a szerencsétlen gyengeelméjűekkel együtt a menedékházban töltöttek. Az öreg felemelkedett. - Nem lett volna szabad romlásba taszítania a fiamat. Először a felkelés, aztán meg elbolondította, hogy még arról is elfeledkezett, hol a helye - mondta. Hangja tompán kongott, igyekezett elfojtani megrendültségét. - Hogy én? - kérdezte Villemo. Elképedt a feltételezéstől. - Hiszen nekem semmi közöm nem volt a felkeléshez. Ő már réges-rég közéjük tartozott. Az pedig, hogy elbolondítottam volna, nos ... az egyszerűen így alakult ... Nagyon szerettük egymást. Ezért érzem úgy, hogy egy kicsit én is maguk közé tartozom. Ha bármit tehetek az érdekükben, kérem szóljanak! - Nem, köszönjük - felelte a házigazda. - Történt, ami történt. Azt azonban megmondhatná nekünk, hogy az urak miért nem védik meg bérlőiket, ha úgy hozza a szükség? - Nos - tünődött Villemo - az egyetlen dolog, amivel a balesetek ellen védekezni lehet, a nagyobb gondosság és a körültekintés. - Még hogy nagyobb gondosság! - csattant fel az öreg gúnyos hangja. - Hát ilyet se mondott még nekem senki. De jobb, ha nem is mond! Jó napot! - tette még hozzá dühösen, és becsapta maga után az ajtót. Villemo megérezte, hogy örökre elveszítette ezeknek az embereknek a becsülését. Nem fiúk kedvesét, valamiféle rokont láttak benne, hanem azt a lányt, aki szerelembe esett egy nála alacsonyabb származású férfival. Ezek után semmi sem kötelezte őket arra, hogy tiszteljék Villemot. Az őrgrófnő lányának ezek után nem maradt más választása, minthogy köszönetet mondjon a szíves vendéglátásért, majd elégedetlenül hazabotorkáljon. Hirtelen megtorpant az ösvényen. Az utolsó pillanatban vette észre, hogy egy kötelet feszítettek keresztbe az úton. A kötelet egy meghajlított fához kötötték. Olyan erővel feszítette a fát, hogy az azonnal visszacsapódott, amint Villemo kioldozta a csomót. - Micsoda elővigyázatlanság- mormogta elképedve. - Már az út közepén is csapdákat állítanak az állatoknak? Ha ebbe valaki belelép, nem ússza meg sérülések nélkül! Mit sem sejtve folytatta útját hazafelé. Az egyik erdei tisztásról remek kilátás nyílt Graastensholmra és környékére. Szívében hirtelen üresség támadt. Már megint mi van velem? Újra arról a férfiról álmodozom, aki sohasem lett az enyém. Miért van arra szükségem, hogy még mindig életben tartsam magamban ezt az érzést?

Talán azért, mert nincs más, akit szerethetnék. Igen, ez a szomorú igazság. Pedig milyen jó lenne, ha gondolhatnék valakire ... Hát Eldar ... ? A férfi emléke észrevétlenül egyre halványabbá vált benne. Helyette valaki más ... Nem, nem szabad erre gondolnia! Elindult lefelé. Beszélnie kellene Irmelinnel. Hiszen van mondanivalójuk egymás számára, és már olyan rég nem látták egymást. Némi tétovázás után Graastensholm régi, biztonságot nyújtó falai felé vette az irányt.

2. fejezet IRMELIN SZÓRAKOZOTTAN, majdhogynem közönyösen fogadta látogatóját. - Á, te vagy az, Villemo? Az utóbbi időben mintha eltűntél volna. A templomban sem voltál vasárnap. Villemo rendszerint nyomós okot talált arra, hogy ne kelljen résztvennie a vasárnapi istentiszteleteken. - Gyere, menjünk fel a szobámba - javasolta Irmelin. - Éppen most vittem fel magamnak egy pár szelet kalácsot. Muszáj vigasztalódnom valamivel. Irmelin szobája sokkal világosabb, berendezése nőiesebb volt, mint Villemoé. Kényelmesen letelepedtek az ablak mellé. - Mégis mi szél fújt erre, Villemo? - kérdezte unokatestvére csodálkozó tekintettel. - Csak beszélgetni akartam veled. Azt hiszem, mindkettőnknek elég sok baja volt az utóbbi időben. Irmelin felsóhajtott. - Számomra már többé nincs értelme az életnek. - Hidd el, én is hasonlóan érzek. Igaz ez? Nem motoszkál-e máris a fejemben egy gondolat, amely a jövőre utal? Még akkor is, ha nem szivesen veszek róla tudomást? - Hasonlóan érzek, legalábbis ami a szerelmet illeti - helyesbitett Villemo. - Tudod, néha kedvem lenne véget vetni az egésznek. - Ezt nem teheted - ellenkezett hevesen Villemo. - Nekem is eszembe jutott, amikor Eldar meghalt, de rájöttem, hogy nem okozhatunk ekkora szomorúságot a szüleinknek. - Tulajdonképpen engem is ez tart vissza. Egy ideig hallgattak. - Ó, Irmelin - törte meg Villemo elfogódott hangja a csöndet. - Azt hiszem, nálam jobban senki nem értheti meg a kételyeidet ! - Néha már azt gondolom, hogy úgy kellett volna tennünk, ahogy Tarald és Sunniva. Akkor muszáj volna összeházasodnunk.

- Hát soha nem voltatok együtt? - kérdezte Villemo szégyenlősen, miközben jókora szelet süteményt vett le a tányérról. Végre fellélegezhetett, hisz beszélgetésük sokkal izgalmasabb irányba terelődött. - Megbolondultál ? - fordult felé döbbenten Irmelin, majd alig láthatóan elmosolyodott. - Ami azt illeti, egyszer már elég közel jártunk hozzá. - Eldar is szerette volna - vallotta be hősiesen Villemo. - De én keményen ellenálltam. Most már örülök neki, hogy igy történt. - De bizonyára megcsókolt - suttogta Irmelin. Villemo döbbenten fedezte fel, hogy egyszerűen nem emlékszik rá. Nem értette, hogyan felejthet el az ember ilyesmit? - Azt hiszem - felelte bizonytalanul. - Hallanod kellett volna, amit halála előtt mondott nekem. Olyan szép, olyan mennyei volt az egész! Irmelint most valahogy nem érdekelték az efféle emelkedett témák. - És mondd csak, nem éreztél valami egészen furcsát, amikor közel volt hozzád? - Úgy érted, amikor meghalt? - Nem, dehogy! Ha átölelt! Villemo lelki szemei előtt megjelent egy arc, egy tréfásan csillogó borostyán sárga szempár, fekete szempillák és sűrű, fekete haj... - Hogy mit is kérdeztél ? Hát, amikor ... Már megint ez az arc ... Szörnyű, hogy arra sem emlékszik, mit érzett Eldar karjaiban. Hisz olyan rég történt! Miért nem tűnik már el ez az arc? Nekem Eldarra kell emlékeznem ! - Hát, nem állithatom, hogy bármi furcsát is éreztem, de sejtem, mire gondolsz. Egyszer valóban történt valami furcsa, amikor egészen közel ültünk egymáshoz, és ... - Miért nem fejezed be? Nem, nem. Azt már mégsem vallhatja be, hogy ha arra a bizonyos férfira gondol, aki korántsem Eldar, remegni kezd a térde. - Nem, semmi különöset nem akartam mondani. És te, te éreztél valamit? Irmelin a távolba révedt. - Amikor Niklas átölelt és az arcunk összeért, és a teste szorosan az enyémhez tapadt ... - Mi történt akkor, folytasd! - Akkor úgy éreztem, ha Niklas tovább merészkedett volna, képtelen lettem volna ellenállni. Villemo elszomorodott. Milyen kár, hogy neki nem volt része hasonló élményben. - Szóval közel jártatok hozzá, hogy ... - Igen. Egyszer már majdnem ... de erről nem mondhatok többet. Szent emlékként őrzöm.

- Megértelek. Mi nem jutottunk ilyen messzire. Tudod, ő olyan más volt... Villemo észrevette, hogy Irmelin elhúzza a száját. Unokatestvére sohasem szívelte Eldart. Villemo megdöbbent, hogy ezt most már nem érzi sértőnek. Pedig korábban mindig rosszul esett neki, ha valaki nemtetszését fejezte ki Eldarral kapcsolatban. Haldoklik benne a szerelem? Hát csupán ennyi kitartás lenne benne? - Írtam Dominicnak - igyekezett más irányba terelni a beszélgetést. - Eldarról? - Dehogy! - Mégis, miről írtál neki? Hiszen állandóan veszekedtetek egymással. Villemo kapva kapott a kérdésen. - Éppen ezért írtam neki. Szerettem volna véget vetni az örökös marakodásnak, csipkelődésnek. De eddig még nem kaptam választ - vallotta be elkeseredve. - Lehet, hogy nem is fogsz. Dominic a saját életét éli. Talán azóta már meg is házasodott. Ami nem lenne csoda, hiszen mindig Ís vonzó volt. Irmelin nem tudhatta, hogy szavaival tüskéket döf Villemo szívébe. Dominic - nős? Ó, az a magasságos ... - Erről egész biztosan hallottunk volna - vetette ellen Villemo félénken. - Egyáltalán nem olyan biztos - folytatta kegyetlenül Irmelin. - Magad is tudod, mennyi időbe telik, mire elér hozzánk a hír. Újabb tüske, ám egyben némi vigasz is. Ha ilyen lassan járnak a levelek, akkor még van esélye arra, hogy választ kapjon Dominietól. Irmelin elgondolkozva meredt maga elé. - Niklas, Dominic és te. Én valahogy mindig kívül estem a köreiteken. Úgy szerettem volna, ha én is macskaszemmel születek, mint ti! Akkor igazán közétek tartozhattam volna. De én csak egyszerű halandó voltam és vagyok. Villemonak ez még soha nem jutott eszébe. Egyszerre büszkeség töltötte el, hogy egyike a kiválasztottaknak. - Jó lenne tudni, mi az oka mindennek. Niklas egyfolytában ezen töri a fejét. Szerinte a családi átokkal van összefüggésben. - Igaza lehet, de mi nem tartozunk az átokkal sújtottak közé ... - Ezt nem is állítottam. Niklas úgy véli ... - Hogy? - Nem, ezt nem mondhatom meg. Villemo megragadta a másik lány kezét.

- Jogom van megtudni nekem is. Hiszen én is éppoly bizonytalan vagyok magamban, mint ő. Irmelin vágyakozva píllantott a süteményestál felé, amely üresen állt a kisasztalon. Vendége a beszélgetés izgalmában fölfalta az összes kalácsot. - Niklas úgy véli, Tarjei és Kolgrim tudott valamit. - Ami velünk van kapcsolatban? Hiszen már régóta halottak mind a ketten. - Nem. Az átokról tudhattak meg valamit. - De hát azt eddig is tudtuk, hogy a nyomára bukkantak valaminek. - Igen, de Niklas is utánanézett a dolognak. Szerinte találtak valamit a padláson. Itt Graastensholmon. Mit szólnál hozzá, ha mi is felmennénk ? - A padlásra? - Miért rémültél meg ennyire? Csak nem félsz a sötéttől? Villemo természetesen félt, csak éppen semmi kedve nem volt bevallani. - Rendben van, gyerünk! A padlásra vezető homályos lépcsőfeljáró nem volt túl bizalomgerjesztő. Gyerekkorában soha nem engedték, hogy felmenjen. Talán ezért volt számára még most is ennyire riasztó. A graastensholmi padlás egyébként is misztikus, kellemetlen, boszorkányos helyként élt a családi emlékezetben. Most, hogy ilyen bizalmas viszonyba került Irmelinnel, felötlött benne, hogy elmondja neki azt a bizonyos csókolózást Niklasszal. Hiszen csak játszottak, ki akarták próbálni, milyen. Semmi mélyebb érzés nem kötötte őket egymáshoz. Villemo mégsem mondta el, félt, hogy unokanővére a szívére venné a dolgot, az pedig nem használna egyiküknek sem. Irmelin megnyomta a kilincset. A padlásajtó nyikorogva tárult fel előttük. Eleinte alig láttak valamit, hisz csak néhány keskeny nyíláson át szürődött be némi fény. - Hú, micsoda hely! - kiáltott fel önkéntelenül Villemo. - Itt aztán bőven találhatnak rejtekhelyet maguknak a kísértetek. Barátnője gyakorlatiasabbnak bizonyult. - Mindenesetre elég poros. Gyerünk, lássünk munkához! Remélhetőleg nem mászkálnak fekete macskák a tartógerendákon, tűnődött Villemo. És csontvázak sem hevernek a régi ruhák alatt. Az is lehet, hogy a bútorok éjszakánként változtatják a helyüket, alóluk pedig szörnyűséges lények másznak elő, majd eltűnnek az első beszűrődő fénysugárra. - Irmelin, szerintem nem kellene... - Villemo! Nem hittem volna rólad, hogy ennyire félős vagy! Nincs itt semmi más, csak a Meiden család egykori használati tárgyai. - Hát, talán valóban igazad van, hogy nincs mit félni néhány ütött-kopott bútortói, kifakult ruhától. - Ugye megmondtam! Szerinted hol kezdjük a kutatást? Mi lenne, ha megosztanánk egymás között a feladatot?

Villemo nem repesett az ötlettől. Úgy vélte, jobb, ha együtt keresgélnek. - Attól tartok, hogy egy elrongyolódott fűző, vagy az a bajuszkencés csupor ott nem fedi fel előttünk a Jéghegyek Népének titkát. Te találtál valami érdekeset? - Egy korsót, no és néhány szalmából font betlehemi figurát. Azaz semmi különöset. Folytassuk ott, szemben. Amikor már majdnem átértek a padlás másik sarkába, Villemo hirtelen megragadta Irmelin karját. - Az az érzésem, hogy nem vagyunk egyedül. - Miket fecsegsz itt össze? - nevetett fel Irmelin és már indult is volna tovább. - Nem, ne menj! Valakí nem akarja, hogy továbbmenjünk. Irmelin megdöbbenve látta, hogy unokahúga arca elszürkül a félelemtől. - Mi történt, Villemo? - kérdezte, de a lány válasz helyett kézenfogta és visszavezette a padlás közepére. - Érdekes, itt már nem érzem, hogy taszítana valami. Ezen a részen nyugodtan mozoghatunk. Még egyszer visszanéztek. A sarokban egy asztal és egy kendővel leteritett karosszék vonala rajzolódott ki. - Hú, jó lenne, ha mégsem lennének kísértetek Graastensholmon - vacogta Irmelin. - Mi volt ez az egész? - Azt hiszem, nem kísértetek járnak körülöttünk - mondta tétován Villemo. - Csak egy erő. Éppen olyan, mint a vihar, a tűz vagy a szerelem, ugye érted. Nem volt rosszindulatú, Irmelin. Csak védelmezett minket, figyelmeztetett valami veszélyre. Akaratlanul is suttogni kezdtek. - Most már csak azt nem értem, hogy Kolgrim és Tarjei miért mozoghatott teljesen szabadon az egész padláson. Ők nem érezték az ellenállást? - Én sem értem. Talán éppen az ő behatolásuk keltette ismét életre az addig szunnyadó erőt. De az is lehet, hogy nem mi vagyunk a megfelelő személyek. Vagyis nem a mi feladatunk, hogy megtaláljuk a titkot. - Kolgrim és Tarjei sem lehetett az, hiszen akkor nem kellett volna meghalniuk. - Talán éppen az életünket védte az erő? - Azt hiszem, inkább a te életedről van szó, Villemo. Mondd csak, biztos vagy benne, hogy az az erő nem volt rosszindulatú velünk szemben? A lány felidézte magában az érzést. De addigra messze kerültek attól a helytől, ahol először felfigyelt rá, visszamenni pedig nem volt kedve. - Fogahnam sincs róla. Az volt a benyomásom, hogy egy bizonyos személyből sugárzik felénk. - Kicsit hátborzongatóan hangzik! Csak nem azt akarod mondani, hogy ... - Nem, nem róla van szó. Még a nevét sem ejtem ki szivesen. Menjünk már el innen! Egy perccel sem bírok tovább ittmaradni! Elindultak az ajtó felé. Fellélegeztek, miután becsukták maguk mögött. Villemo végre biztonságban érezte magát.

- A családban csak egyvalaki kísért. És nem gonoszságot sugárzott felénk. Határozott volt ugyan, de jóindulatú. - Solra gondolsz? - kérdezte Irmelin halkan, amikor lefelé mentek a lépcsőn. - Igen. És tudod, hogy ő soha nem ölt alakot. Csak a segítségére van annak, aki rászorul. - Igazad lehet. Szerinted elmondjam anyának vagy apának, hogy mit éltünk át? - Most még ne. Azt hiszem, bárki minden bántódás nélkül fölmehet a padlásra. A mi esetünk más. Mi valami veszélyes dolog után kutattunk. - A Jéghegyek Népének titkos átka, igen. Ha Kolgrimnek és Tarjeinek nem sikerült megtalálni, miért sikerült volna éppen nekünk? Irmelin titokban szemügyre vette barátnőjét. Biztos volt benne, hogy Villemo meglepetéseket rejteget még számukra. Ő maga sincs tisztában azzal, miféle képességek lakoznak benne. Amikor ismét az ablakná! ültek, Irmelin bátortalanul megkérdezte: - Villemo ... mondd, valóban olyan szörnyű dolog lenne, ha engednék ... - Nem értem - nézett rá unokahúga elképedve. - Tudod, amiről az előbb beszéltünk! Azok az érzések és vágyak ... Szegény lánynak fogalma sem volt róla, mit feleljen. Ez már meghaladta a képességeit. Hiszen őt senkihez nem fűzte olyan erős kötelék, mint Irmelint Niklashoz. És mivel Eldar meghalt, nem is igen reménykedett ilyesmiben. - Drága Irmelin! - sóhajtott fel együttérzőn. - Nem tudom, mit feleljek. Csak azt tudom, hogy mélységesen megértelek. Barátnője nem bírta tovább türtőztetni magát, zokogva Villemo vállára borult.

BEKÖSZÖNTÖTT AZ OKTÓBER. Éppen egy éve történt, hogy Villemo megismerte Eldar Svartskogent és halálosan beleszeretett. Azóta is szívós makacssággal őrizte magában ezt az érzést, bár néha már maga is értelmetlennek érezte. Dominictól még nem érkezett válasz. Villemo tanácstalannak és magányosnak érezte magát. Niklas teljesen magába zárkózott, képtelenség volt akár egy szót is váltani vele. Irmelint Dániába küldték, Gabrielshusbe, a nagyanyjához. Távollététől azt remélték, hogy a két fiatal szívében kioltja a lángot. Villemo elkeseredetten sétált a hidegben. A tavalyi október mintha szebb lett volna. Most mindent köd borít, egészen a fák csúcsáig. A mezőket sártengerré változtatták az őszi esők. Villemo akaratlanul is a temető felé vette útját. Zavartságában azt remélte, hogy erőt meríthet az ősök kőzelségéből. Családjában előtte már sokan kővették ezt az ősi rítust, mely talán pogány volt, de megnyugvást hozott a léleknek. Előszőr a legrégebbi sírt kereste fel, azoknak a nyughelyét, akiket soha nem ismert. - Jó Tengel - olvasta a sírfeliratot - és Silje Angrimsdatter ...

Silje. Mindenki csak tisztelettel beszélt az asszonyról, Villemo ükanyjáról. - Milyen kár, hogy nem ismerhettelek benneteket - suttogta a lány ... - Vajon az én sírom fölött mit fognak mondani az emberek? „Kicsoda? Villemo? Jaj, az a liba, akinek soha semmi nem sikerült az életben? Csak bajt és nyomorúságot hozott mindenkire. Szűzen halt meg, hát ezt sem tudtátok ? Az egyetlen férfi, akit szeretett, meghalt, utána meg már nem bírt férjhezmenni. Nem akarta továbbvinni az átkos örőkséget.” Már megint ez az önsajnálat! Észre sem vette, hogy már Sol sírjánál áll. Sol Angelica, a legendás hírű boszorkány, akit mindenki szeretett! - Még csak egy elfogadható boszorkány sem lett belőlem! Bátortalanul, de azért szenvelgésén nevetve sietett ki a temetőből. A rítusnak vége, talán összegyűjtött annyi erőt, hogy továbbvonszolja magát ebben az életben. Az erdő felé vette útját, de előbb még elhaladt Graastensholm és a Hársfaliget mellett. Furcsán érezte magát. Szomorú volt és dühösen gondolt arra, hogy képtelen rendezni a gondolatait. Szétfolyt körülötte minden, beszélni sem akart senkivel. A folyó állta útját. Ritkán járt errefelé. A folyó jó darabig az erdőn át haladt, kikerülve a falut. Hírtelen felerősödtek mögötte az erdő hangjai, ágak reccsenése, vízcseppek kopogása. Esik az eső? Nem, csak az esővíz csepeg a levelekről. Hallotta az apró állatok motozását, amint ide-oda szaladgálnak, vackukat rendezgetik, amit szétdúlt a vihar. Némelyik ág, nem bírva a nehéz vízcseppek súlyát, hangos reccsenéssel roppant össze. Ismét a folyót nézte. Közel lehetek a Martha-szurdokhoz. Igen, éppen szemben állok vele. Akaratlanul is elindult lefelé, a folyó mentén. Már járt erre néhány évvel ezelőtt, hogy Martha a szurdokba vetette volna magát. Azóta mindig megborzongott, ha erre a helyre gondolt. A folyót már alig látta az elébe tornyosuló szikláktól és fáktól. Eszébe nem jutna, hogy a meredek part szélére merészkedjen. Ott, ahol a folyó hangos dübőrgéssel zúdul le a szikláról, ott van a Martha-szurdok. Már majdnem fölötte áll. Vajon milyen mély lehet? Az erdőből keskeny ösvény vezetett idáig. És ekkor ... Észrevett valamit. Apró fakereszt emelkedett ki lába előtt a földből, elébe valaki virágot ültetett. Villemonak elszorult a torka. Vajon ki jár ilyen hüségesen erre a helyre? Már nem nagyon emlékezett Marthára. Kedves, csendes lány volt. Idősebb, mint az akkor tizenegy éves Villemo, már-már felnőtt. Tekintete szégyenlős volt, a ruhája szegényes. Az ilyen lányok mindig könnyen áldozatul esnek a tapasztalt csábítónak. Gyengédségre és szeretetre vágynak, és nincs bátorságuk nemet mondani. A támadás váratlanul érte. Először fel sem fogta, mi történik vele, csak annyit érzett, hogy valaki erősen a szakadék felé taszítja. Nem menekülhetett. Már csak saját halálsikolyát hallotta, majd meglátta az alatta tátongó, egyre közeledő mélységet. Úgy járok, mint Martha, villant át az agyán. Szörnyű lehetett neki is.

3. fejezet

MARTHA HALÁLA ÓTA néhány csenevész fának sikerült gyökeret vernie a meredek sziklafalon. A vékonytörzsű nyírfák és feketefenyők merészen hajoltak a szakadék fölé. Villemo az egyik nyírfán akadt fenn, egy fűvel borított kiszögellés fölött. Kétségbeesetten ragadta meg a gyenge ágakat, és elszántan beléjük kapaszkodott. A fa meghajolt a hirtelen ránehezedő súly alatt, de bírta a próbatételt. Villemo elborzadt, amikor megpillantotta a mélyben zúgó, habzó, hullámzó vizet. A szeme káprázott a látványtól, karja zsibbadtan kapaszkodott a fába. Szinte megbénult a félelemtől. Lábával átkulcsolta a fa törzsét, és óvatosan kitapogatta a peremet, ahonnan a fa kinőtt. A szikla szürke palarétegekböl állt. Ahogy jobban szemügyre vette, a nyír valójában egy keskeny lyukból nőtt ki, akárcsak a mellette álló fenyő. Ha egy kicsit hátrébb tudna csúszní, és aztán felfelé ... Hogyan lehetne... Szemét végígjáratta a fa törzsén, előbb felfelé, aztán lefelé. Istenem, segíts, hogy ne bolonduljak meg a félelemtől! Egyik kezét lassan, óvatosan arrébb csúsztatta, majd a másikkal is utánafogott. A fa inogni kezdett alatta. Villemo tudta, ha nem vigyáz és elveszti az egyensúlyát, talán nem zuhan le azonnal, csak éppen a szakadék fölött fog himbálózni, két kezével a vékony fatörzsbe kapaszkodva, amig el nem törik. Vagy ameddig bírja teste ránehezedő súlyát. Vajon kinek jut majd eszébe, hogy itt keresse? Valószinűleg senkinek. Hiszen csak úgy elindult otthonról, nem tudják, merre járhat. Végtelenül lassan folytatta a munkát. Sikerült annyira hátracsúsznia, hogy behajlíthatta a lábát. Karját megpróbálta ellazítani egy kicsít, majd lábával óvatosan megérintette a szikla peremét. A kiszögellés annyira keskeny volt, hogy képtelenség volt ráállni. Mindenesetre annyit elért, hogy a fa nem hajlott már meg olyan nagyon. Ám amikor ismét megpróbálta arrébb csúsztatni a kezét, a fa akkorát reccsent, hogy Villemo megbénult az ijedségtől. Hosszú percekig moccani sem mert. A vízesés robaj a ott dobolt a fülében, míntha soha nem hallott volna más hangot, csak ezt a rémes dübörgést. A vízből felszálló párától átnedvesedett a ruhája, vagy talán izzad? Nem tudta eldönteni. Szíve hevesen dobogott. Mindig emlékezni fog erre a keserű kalandra. Hogyhogy mindig? Csak nem abban a hitben ringatja magát, hogy valaha kiszabadul innen? Még ha sikerülne is bejutnia abba a barlangszerű lyukba, akkor is hogy jutna onnan feljebb? Villemo csak most döbbent rá, milyen reménytelen helyzetben van. Kétségbeesve kiabálni kezdett, pedig tudta, hogy segélykiáltásait senki sem hallja meg ezen a félreeső helyen. Talán csak egyvalaki. De az úgysem segitene rajta. Sőt, visszajönne, hogy befejezze félig sikerült munkáját. Nem lenne nehéz dolga, egy hosszú bottal meg kellene bökdösnie a fát, vagy letaszítania Villemot. Már egy órája függött a fán. Persze számára nem léteztek órák, csak hosszú, végtelenségbe nyúló percek. A szikla tetejéről zaj hallatszott. Már annyira hozzászokott a vizesés morajához, hogy bármilyen idegen hangot

képes volt kiszűrni a dübörgésböl. Csak nem jött vissza az a szörnyű ember? Sokáig nem hallott semmit, majd megszólalt egy hang. - Martha? - hallotta a kiáltást a lány. - Nem, nem Martha az! Én vagyok, Villemo! - kiáltotta vissza kétségbeesetten. - Segitsetek rajtam, kérlek! Már nem bírom sokáig! Egy ideig ismét csend következett. - Uram, Jézus! Kisasszony! Tartson ki, amíg segítséget hozok! Semmit sem látott a félelmetes sziklafalon és az alatta zúgó vízen kivül. Már a fejét sem merte a hang irányába fordítani. Nem látott mást, csak az iszonyatos mélységet. Már rágóta várakozott, legalábbis számára hoszszúnak tűnt az idő. Minden porcikája remegett a kimerültségtől. Amikor már azt hitte, hogy lázas képzelete találta ki az egészet, ismét hangokat hallott. Egy férfi és egy női hangot. - Kisasszony! Villemo kisasszony! Hall minket? - Igen - nyöszörögte lentről. - Hoztam egy kötelet - kiabálta a férfi. Hozzákötözöm egy fához, és lemegyek magáért. - Legyen óvatos - hangzott lentről. - Majd a feleségem vigyáz itt fent! A férfi beszéde, hanghordozása arról tanúskodott, hogy egyszerű ember lehet. Villemo fülének mégis zene volt minden szava. Mintha megbéklyózták volna az időt. Hallotta, hogy azok ketten éppen megvitatnak valamit. Görcsölt a lába, de már nem is emlékezett rá, mióta. Hihetetlennek tűnt, hogy más is történt vele valaha, nemcsak az, hogy egy fán csüng egy szakadék fölött. A nyírfagallyak húsába hasÍtottak. A sziklafalról apró paladarabok váltak le. A férfi feléje közeledett. Istenem, könyörgött Villemo, segíts neki! Nem bírnám elviselni, ha miattam esne le! Egy ember halála már így is a lelkemen szárad. Nem is fogom soha elfelejteni. Istenem, tudom, hogy elhanyagoltalak. Bizonyára gyávaságnak tartod, hogy most fordulok hozzák, amikor fogytán az erőm. Kérlek, bocsásd meg nekem! És kérlek, segíts ennek az embernek, hogy életben maradjon! És kérlek, ha nem esik nehezedre, engedd meg, hogy lássam még a földet, a füvet, az erdőt és az eget! Hogy még egyszer viszontlássam szeretteimet! A szüleim et, akiket annyira szeretek! Nem szeretnék újabb fájdalmat okozni nekik! Engedd meg, hogy mások hasznára lehessek a földön! Istenem, öértük kérlek, segíts rajtam! Valami hirtelen az arcához csapódott. Először azt hitte, hogy egy apró rágcsáló, de a kötél vége volt. Vastag volt ugyan, de meglátszott rajta, hogy nem tegnap került ki a kötélverő műhelyéböl. Uramisten! - gondolta Villemo. Kibír ez míndkettőnket? Még mielőtt bármit is kérdezhetett volna, a férfi elkiáltotta magát.

- Ne mozduljon! Várjon nyugodtan! Látta, hogy a férfi a keskeny sziklaperemen veti meg a lábát. Aztán kiabált valamit felfelé, amit Villemo nem értett meg. - Legyen óvatos - figyelmeztette megmentőjét. - Nehogy leessen! Én magam is elég bizonytalanul állok, úgyhogy ... - Látom - mondta remegve a férfi. Villemot meglepte a férfi bátorsága. - Most pedig körbetekerem magán a kötelet ... Ugyan hogy képzeli? - csodálkozott Villemo. Hiszen nem ér el, én pedig egyáltalán nem tudok neki segíteni. Némi tépelődés után a férfi is belátta ennek lehetetlenségét. - Talán a bokámhoz erősíthetné a kötelet - javasolta a lány. A férfi gondolkodott. - De akkor fejjel lefelé kell felhúznom. - Nem számít. Már hozzászoktam, hogy félig-meddig ilyen helyzetben függjek. Elég erős a kötél? - Igen. Azért remélem, hogy nem csúszik majd ki a bokája a hurokból ! - Akkor majd megpróbálok repülni. A férfinak tetszett, hogy a lánynak még ilyen helyzetben is van kedve tréfálkozni. Egy ideig még tétovázott. - Kisasszony, azt hiszem, nincs más választásunk. Mondhatok még valamit? - Igen! - Ez a nyírfa már megtett mindent, amit elvárhatunk tőle. Csak egy mozdulat és ... - Igen, tudom. Azért szeretem ezt a fát. - Meg tudom érteni. Miközben beszélgettek, bár inkább kiabáltak, hisz különben nem hallották volna egymást az alattuk dübörgő víz miatt, a férfi a lány bokájára hurkolta a kötelet. - Sajnos csak egy kötelünk volt - mondta. - Engem pedig már végképp nem bírna el ez a csenevész fa, úgyhogy egyszerre kell felmennünk. Ezzel a kötéllel, képedt el a lány. - Kibírja ? - kérdezte hangosan. - Majd imádkozunk Istenhez, kisasszony - mondta komolyan a férfi. - És a felesége? Csak nem ő fogja felhúzni? - Elküldtem, hogy hozzon ide néhány szomszédot. - Ezek szerint senki nincs odafenn? - Még nincs. De hamarosan megjönnek. Villemo felsóhajtott. Legalább már nem annyira kilátástalan a helyzete, mínt röviddel ezelőtt. Ez a molyrágta kötél

úgy-ahogy a killvilághoz kapcsolja, és társasága is van. - Magával mi lesz? Nem láttam, hogy magára erősítette volna a kötelet! - A karom alatt van, ne aggódjon értem a kisasszony. - Köszönöm, hogya segítségemre sietett! El sem tudja képzelni, mennyire örülök annak, hogy itt van! - Szívesen teszem - mondta az zavartan. Egy ideig csendben voltak. - Ugye ... maga Martha apja? - Igen. Villemo erre már nem tudott mit mondani. A férfin látszott, hogy szeretne megkérdezni valamit. - A kisasszony ... önszántából ugrott a szakadékba? - Nem, uramisten, hogy mondhat ilyet! - Értem. Bizonyára örült volna, ha Villemo bővebb magyarázatot ad a történtekre, de ekkor hirtelen kiáltásokat hallottak a szikla felől. - Megjöttek - mondta megkönnyebbülten. A hangokból ítélve többen lehettek és szerencsére kötelet is hoztak magukkal, amit nem késlekedtek leereszteni. Villemo is megkönnyebbülten sóhajtott fel. Egyre kevésbé tudta tartani magát. Idegei végleg felmondták a szolgálatot. Egész teste remegett a türelmetlenségtől, amíg arra várt, hogy Martha apja a másik kötelet is magukhoz erősítse. A nyír vékony ágai ismét húsába vájtak. Villemo biztos volt benne, hogy örökre nyomot hagynak bőrén. Örökre? Még nem volt fenn. Kinyitotta a szemét, de a mélység még mindig ott tátongott alatta. Végigfutott a hátán a hideg. Legszívesebben sikított volna félelmében és kimerültségében. Ismét becsukta a szemét. Újabb hangok és vezényszavak. Odafenn elkészültek. Megkezdődött a kellemetlen út felfelé. Villemo az utolsó pillanatig a fába kapaszkodott. Csendben köszönetet mondott neki, és miközben őt felfelé húzták, ő felfelé húzta a fát, hogy az ismét visszanyerje eredeti formáját. Martha apja jó erősen fogta a derekát, nehogy a lány bokáját túlságosan megterheljék. Még így is azt hitte, hogy kiszakad a lába. Ide-oda himbálóztak a sziklafal előtt. Villemo sejtette, hogy a lábáról lecsúszott a szoknya. A férfi arca a térdéhez tapadt, a férfi lába viszont az ő arca előtt himbálózott. Mindegy, a fő az, hogy fölfelé tartanak! Csak a kötél bírja.

Ismét imádkozni kezdett, ahhoz az Istenhez, akiben nem nagyon hitt, de ha szükségét érezte, hozzá fordult segítségért. Viszontlátja szeretteit! Most majd elmondja nekik, mennyire fontosak számára. És különben is, itt van még előtte az egész élet. A kötél nagyot reccsent. - Óvatosan, csak óvatosan! - figyelmeztette a többieket Martha apja. Villemo érezte, amint segítő kezek ragadják meg fájó bokáját. Mások a megmentőjét próbálták felhúzni. Végre mindkettőjüket áthúzták a szikla peremén, amely olyan meredek volt, hogy az ismeretlenek életüket kockáztatták amikor ráléptek Villemot meghatotta ez az önzetlenség. Legszívesebben elsírta volna magát, annyira hálás volt. Egy örökkévalóságba telt, mire a fűre vonszolta magát. Úgy is maradt, arccal a föld felé fordulva. Moccanni sem bírt már. Végre föld van alatta. Óvatos asszonyi kezek igazították meg a ruháját, majd hanyatt fordították. Villemo fölé fenyők borultak, rajtuk túl pedig ott volt a felhős égbolt. Aggódó arcok hajoltak fölébe. - Köszönöm - suttogta. - Köszönöm mindannyiuknak, hogy megmentették az életem! Nagyon szerettem volna élni még egy kicsit. Köszönöm! - Mennyi ideig volt ott lenn, kisasszony? - kérdezte Martha apja, miközben Villemo jéggé fagyott kezét dörzsölgette. A kötelet levették a lábáról. Ruhája teljesen átnedvesedett a párás levegőtől. Csak most, a veszély múltán érezte, mennyire fázik. - Meddig? - suttogta merev arccal. - Nem tudom. Talán dél óta, azt hiszem. - Istenem! - kiáltott fel az egyik férfi, akiben Villemo az egyik graastensholmi bérlőjét ismerte fel. Egyébként Martha szüleinek a szomszédja volt. A két másik mellette nyilván a fiai. - Fel tud állni, kisasszony? - Hát persze - emelkedett fel nagy nehézségek árán Villemo, de a következö percben össze is rogyott. - Úgy látszik, mégsem megy - ismerte el csalódottan. - Hozom a lovam - döntötte el a problémát a bérlő, majd a fiaihoz fordult. - Ti pedig szaladjatok Elistrandra. Nem, Hársfaliget közelebb van. Mondjátok el, mi történt. - Igazán nincs rá szükség - igyekezett megakadályozni Villemo, hogy rokonait értesítsék, de már elkésett. Csak Martha szülei maradtak mellette. Teste elnehezedett, agya eltompult. Émelyegni kezdett. Lábánál egy csokor szines őszi levél hevert. Bizonyára Martha koszorújára szánták. Az asszony követte tekíntetét. - Kijövünk ide néhányszor minden héten. Hiszen szegény Marthának nincsen sírja. Azt mondták, öngyilkos lett, így nem nyugodhat a temetőben. Egyébként sem találták meg soha, úgyhogy itt van a sírja. - Sohasem találták meg?

- Nem, a vízesés nem adta ki magából. És ki ment volna le, hogy megkeresse? Martha? Még mindig lent lenne? Villemot rosszullét környékezte. - De hát honnan lehet azt tudni, hogy ... ? A lány apja nagyot sóhajtott. - Két ember éppen akkor halászott errefelé, amikor történt. Kicsit távolabb voltak, de hallották, amint Martha segítségért kiált. Aztán látták, hogy zuhan. Villemo felnyögött. - És magával ... kisasszony ... mi történt? Megcsúszott talán? - Nem, egyáltalán nem. Valaki meglökött. Azok ketten egymásra néztek. - Mint Marthát? - kérdezte az apa. - De hiszen ... ő már halott. Azt mondják, Romerikében temették el. Villemo elpirult. - Eldar Svartskogenre gondol? Nem, ő nem tehette. csak rosszindulatú pletyka volt, nem hiszem, hogy képes lett volna Marthát ... - A két halász... - mondta csendesen az apa -, egyébként nem helybéliek voltak ... látták, ahogy Martha lezuhan. Hallották a sikoltást, ezért felnéztek. Idesiettek. Észrevették, hogy egy férfi iszkol az erdő felé, a kis ösvényen. Már csak azt látták, ahogy a fák közt szalad, de állították, hogy világos szöke volt a haja, Pillantása pedig mint a farkasé. Eldar! Villemo magába roskadt. - Tudjuk, hogy az ő gyerekét várta - fűzte hozzá az asszony. - Tudjuk. Villemo térdére hajtotta a fejét. Még sokáig ült ott, mire nagy nehezen összeszedte magát. Martha szülei türelmesen vártak. Villemo lasan fölállt és mélyet lélegzett. Meg akart végre szabadulni a gyötrő émelygéstől. Egy idei még álldogált, majd lassan elindult az erdő felé. A szélén, a fák tövében nyílt még néhány dermedt őszi virág. Villemo lassan, óvatosan leszedte, majd csokorba kötötte őket. A legszebb virágot külön tette. A csokrot Martha sírjára helyezte. Letérdelt és maga elé meredt, mintha imádkozna. Végül felemelkedett és az utolsó virágot a szakadékba dobta. Mire visszatért Martha szüleihez, zavarában már alig tudott beszélni. - Az utolsó ... virágot azért dobtam ... a mélybe, mert eltemettem egy haszontalan szerelmet. - A szerelem sohasem haszontalan - jegyezte meg az asszony. - A szerelem erőssé és tisztává tesz, kisasszony. Még akkor is, ha az ember egy gazemberbe szerelmes. Mindannyian tudtuk, mit érez Eldar Svartskogen iránt. És higgye el, sokat vérzett akkoriban magáért a szívünk. Hiszen Martha is bolondult érte. De nem mondhattuk el, mi az igazság. Villemo bensejét sírás rázta meg, majd erőt vett magán és diadahnasan kijelentette. - Most már vége. Ismét szabad vagyok. Képes vagyok tisztán látni. Hittem neki, mert hinni akartam benne. Makacsul és kitartóan ellenkeztem mindenkivel, aki csak óva intett. Istenem! - suttogta és arcát kezébe temetve

letérdelt a kereszt mellé. Most mindenkinél közelebb érezte magához Marthát. - Ó, Martha, Martha! - tört fel belőle a zokogás. - Hogy lehettünk ennyire vakok? Én még megmenekültem valahogy, de te ... ám most már ő is halott. Többé nem árthat nekünk. És Villemo sírt, sírt. Elsiratta a szerencsétlen Marthát és saját eltévelyedett szerelmét. Talán a sírás feledteti vele az imént átélt órák borzalmát. Martha szülei egyszerű emberek voltak, de megértették a lány kitörését. Meghatotta őket az együttérzés, melyet Villemo halott leányuk iránt tanúsított. Lassan apadtak el Villemo könnyei. Szipogva törölte le arcáról az utolsó könnycseppet is, és mosolyogni próbált. Addigra a bérlő is megérkezett a lóval. Miután fölsegítették a lányt, elindultak, nyugodt szívvel, mivel biztosak voltak benne, hogy útközben összeakadnak a többiekkel. - Tudja, kisasszony - mondta Martha apja, aki Villemo mellett haladt -, szörnyű csapás volt, hogy elvesztettük a leányunkat. Nem is fogjuk kiheverni soha. Az viszont igazi ajándék, hogy megmenthettük egy másik lány életét. Ez is gyógyír a léleknek, ha érti a kisasszony, mire gondolok. - Igen, értem. Csak azt nem tudom fölfogni, hogy ... hogy engem ki lőkött le. Nehéz teher lesz viselni egy életen át. - Már gondolkodtam a dolgon - szólt közbe Martha anyja. - A kisértetekben nem hiszek. Nem bizony. De azt mondják, van errefelé egy jávorszarvastehén. Állítólag nagyon ellenséges az emberekkel. Nem lehet, hogy az tette? Villemo nem nagyon hitt a dologban. Még mindig a hátán érezte a taszítás erejét. És arra is emlékezett, hogy mielőtt meglökték volna, zajt hallott az erdő felől. Az pedig nem egy szarvastehén csörtetése volt. - Lehetséges - mondta végül megadón. Kicsit később találkoztak a két fiúval. Néhány izgatott bérlő társaságában érkeztek a Hársfaligetből. - A gazda nem volt otthon, sem a fia vagy a felesége. Azt mondják, a paphoz mentek látogatóba valamennyien. - Ez bizony igaz lehet - mondta Villemo. - Nekem is oda kellett volna mennem, csak megfeledkeztem róla. Akkor viszont Graastensholmon és Elistrandon sem találunk senkit. De ha kölcsönadják a lovat... haza tudnék menni ... A bérlő szívesen rendelkezésére bocsátotta a lovat, Villemo pedig mosolyogva mondott köszönetet mindazért, amit érte tettek. Tulajdonképpen örült annak, hogy a szülei nincsenek otthon. Végül is mit mondhatna nekik. Még mindig nehezére esett, hogy a sorozatos támadásokról beszéljen velük.

A SVARTSKOGEN CSALÁD TAGJAI titokzatos körülmények között sorra haltak meg Graastensholm erdeiben. Már pusztán azzal kockára tették az életüket, ha kiléptek a házból. A Wollerek bosszúja kegyetlenül üldözte őket. No és a Wollerek? Sohasem jártak egyedül, de legalábbis fegyvert vittek magukkal. Felkészültek arra, hogy megölhetik őket, vagy éppen öljenek, ha kell. Különösen azóta féltek, amióta egyikük, aki bízott szemfülességében és gyorsaságában, nyomtalanul eltünt az Akershusbe vezető úton. Csak a lova érkezett haza véres nyereggel és eltépett kantárral.

De nem járt jobban az a Svartskogen fiú sem, aki egyedül ment halászni az erdei tóhoz. Kilenc nappal később ugyanabból a tóból halászták ki a holttestét. Ekkor vették észre a késszúrásról árulkodó sebet a hátán. Villemo eddig megmenekült a vérbosszútól. De Wollerék rajta tartották a szemüket. És mindez az éretlen kamaszszerelem miatt. Most már bánta az egészet. Mennyivel jobban érezte volna magát a bőrében, ha akkor nem rohan fejjel a falnak. De ő is Eldar hálójába esett. Egyedül az vigasztalta, hogy nem adta oda magát a férfinak. Gyűlölte Eldart azért, amit Martha ellen elkövetett. Soha nem hitte volna, hogy ilyen hevesen képes gyűlölni bárkit is. Még mindig könny szökött a szemébe, ha Marthára gondolt. Hiszen szegény lánynak Eldar volt az egyetlen szerelme. Szörnyű lehetett az a zuhanás a mélybe ... Villemo képtelen volt felidézni magában a hátborzongató érzést. Pedig őt még csak nem is egykori szerelme taszította le. Villemo soha nem mutatott túl sok együttérzést más asszonyok szenvedései iránt, ám a tobrönni Kristine sorsa és Martha szerencsétlensége kinyitotta a szemét. Miután az utolsó könnyet is elmaszatolta arcán, belovagolt Elistrandra.

4. fejezet A SZALON ASZTALÁN üzenet várta. Anyja haragos, lendületes írással a következőket vetette papírra: Villemo! Mi ez már megint? Nem tudom, hogy fogjuk megmagyarázni a lelkésznek a távolmaradásodat. Egyébként sem hiszi már el a kifogásainkat. Itt lenne az ideje, hogy végre megtanuld, néha másokra is tekintettel kell lenni! Egyébként leveled érkezett, megtalálod a szobádban. Anyád Levél érkezett? csak nem? Villemo egyszeriben megfeledkezett fáradtságáról, rosszullétéről, eszébe sem jutott, hogy lelkiismeretturdalást érezzen anyja sorai miatt. Nem törődött semmível, csak rohant föl a szobájába. A lepecsételt papírtekercset az asztalán találta. Kissé megviseltnek tűnt, úgy látszík, hosszú időbe telt, mire ideért. Végre kezében tartja a levelet, amelyre oly régóta várt. Olyan gyorsan tekerte ki a papírt, hogy az azonnal visszaugrott. Kénytelen volt újrakezdeni a játékot. Kábult örömmel ült le egy székre és olvasni kezdte Dominic határozott kézírását.

Drága Villemo!

Ha tudnád, mennyire boldoggá tett a leveled! Köszönöm, hogy bizalommal voltál irántam, annak ellenére, hogy éveken keresztül olyan utálatosan viselkedtern veled. Tudod, ennek is megvolt a maga oka, amiről egyelőre nem beszélhetek. Azt írod, hogy valaki el akart tipomi a lovával. Villemo! Azonnal számolj be mindenről a szüleidnek! Bár titokban remélem, hogy már rég megtetted. Bolondság lenne tovább hallgatni. Gondolj bele, hogy bánnikor újra megtörténhet! Nyugtalan vagyok, amióta csak kézhez kaptam a leveled. Nem maradhatsz Elistrandon, ha veszélyben az életed. Most sajnos ismét útra kell kelnern, bizonyára hallottad már, hogy Őfelsége furára vagyok. Akkor is úton voltam, amikor a leveled megérkezett, ezért tartott ilyen sokáig, míg válaszolhattam rá. Decemberben viszont Akershusbe megyek majd, ahol Gyldenlövét kell felkeresnem. Akkor elmegyek érted és magammal viszlek. Már beszéltem anyámmal és apámmal. Boldogok lennének, ha itt laknál, amíg a sötét felhők elvonulnak a fejed fölül. Én többnyire úton leszek, ezért nem leszel kénytelen élvezni a társaságom. Még egyszer kérlek, beszéld meg szüleiddel a „balesetet”. Remélem beleegyeznek, hogy hozzánk költözz, amíg tart a veszély. Örülnék, ha biztonságban tudhatnálak otthonunkban. Utazzon el Svédországba? Dominichoz? Ami azt illeti, leghőbb vágya, hogy oda1nenjen. Most már legalább tudja, mitévő legyen. Mindent el kell mondania a szüleinek a balesetről, nem hallgathat tovább. Dominic megmutatta a helyes utat.

Engem is elszomoritott, amit Niklasról és IrmelinrőI írtál. Osztozom a bánatodban, Villemo, jobban mint gondolnád. Hogy miért, majd egyszer talán elmondom. Nocsak! Villemo meglepődve kapta fól a fejét. Megpróbálta kitalálni, vajon mire gondolhat az unokatestvére.

Leveledben részletesen írsz arról a vízióról, amit Niklasszal, velem és magaddal kapcsolatban átéltél. Azt állítod, hogy nagy, de ijesztő feladat vár még ránk. Sokat tűnődtem azon, hogy volt-e valaha nekem is hasonló megérzésem. Most már biztos vagyok benne, hogy igen. Egyébként Niklasnak is. Csakhogy nem tudtuk eldönteni, mire megy ki a játék. Tudod, szerintem az öreg Brand sejt valamit. Még gyermekkoromban tanúja voltam annak a beszélgetésnek, amit apámmal folytattak. A Jéghegyek Népéről volt szó. Akkor mondott valamit, amire ma már nem emlékszem pontosan, de többnyire Tengelről volt szó, Jó Tengelről, ükapánkról. Beszélj az öreggel, és ha megtudsz valami érdekeset, feltétlenül írd meg! Abban viszont kételkedem, hogy Eldar barátodnak is valami köze lenne a dologhoz. Azt hiszem, egészen másról lehet szó. Villemo, nem tetszik nekem, hogy élhetetlennek tartod magad! Nem vagy egyszerű helyzetben, hisz elvesztetted a kedvesedet. Hidd el, tudom, milyen érzés ez! Villemo ismét felnézett a levélből. Szemöldökét összeráncolta : mire céloz már megint Dominic? Csak nem ő is elvesztette a kedvesét? Szívébe mélységes fájdalom nyilalt. Alig bírta végigolvasni a levelet.

Hidd el, te melegszívű lány vagy, és tudsz önzetlen lenni. Mindig is sokra tartottalak, még akkor is, ha soha nem mutattam ki neked. Tudod, nem akartam, hogy elbád magad. Ez már a régi Dominic. A tréfálkozó, csipkelődő Dominic, nevette el magát Villemo.

Arra kérsz, hogy meséljek az életemről. Anya és apa remekül megvannalc. Apa már a negyedik regényét írja. Könyveivel egyre-másra halmozza a sikereket. Anyám kicsit bolondos asszony, de nagyon szeretem. Azt hiszem, nagyon boldogok apával, néha igazán nem értem, miért. Hiszen annyira nem illenek egymáshoz. Még mindig agglegény vagyok, pedig anyám mindent megtesz annak érdekében, hogy megfelelő asszonyt találjon. Már előre örülök a találkozásnak! Boldoggá tesz a gondolat, hogy nemsokára mindannyiótokat megölelhetlek. December második hete körül érkezéin, úgyhogy van időd még egy levelet írni nekem. Karácsonyra biztosan megérkezem. Addigra készülj fel a nagy utazásra.

Hűséges barátod, Dominic Villemo elragadtatva szorította magához a levelet. Azonnal válaszolnia kell! Levele nem kerekedett túl hosszúra.

Kedves Dominic! Köszönöm, hogy válaszoltál! Boldogan elmegyek veled Svédországba, szívesen ott maradnék, amig elmúlik a veszély. Ma megint történt valami, egy „baleset”. Valójában csak a szerencsén és néhány bátor ember 8egítőkészségén múlott, hogy még mindig életben vagyok. Egyelőre képtelen vagyok elmondani, mi történt, még mindig félelem szorítja össze a torkom, ha rágondolok. Anya és apa nincsenek itthon, de amint megjönnek, beszámolok nekik mindenről és megkérdezem, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy elmenjek veled. Brand bácsit is meglátogatom, amint tehetem. Van valami, amit feltédenü1 meg kell tudnod. Ma végleg meghalt bennem az Eldar iránt érzett szerelem. Tulajdonképpen már régóta nem éreztem semmit, csak életben tartottam magamban a lángot, mert szükségem volt a tudatra, hogy legalább egyvalaki szeretett. Ha találkozunk, elmondom, mi volt az a szörnyű élmény, amely rádöbbentett, hogy már nem szeretem. Gyere minél előbb, drága Dominic, már nagyon váram, hogy viszondássuk egymást! Odaadó barátnőd, Villemo.

A szolgálóktói megtudta, hogy néhány nap múlva indul egy postakocsi. Így rájuk bízta a levelet és reménykedett abban, hogy egyszer meg is érkezik a címzetthez. Kaleb és Gabriella még hazafelé jövet értesült a Villemot ért balesetről. Megfeledkeztek a szidásról, amit Villemonak szántak, nem győztek hálálkodni Martha szüleinek és mindenkinek, aki segítségükre volt leányuk megmentésében. Villemo beszámolt az előző támadásról is, majd előadta Dominic tervét. Kaleb hosszasan gondolkodott a javaslaton. Gabriella nem szólt közbe, hagyta, hogy férje hozza meg a végső döntést. - Villemo, biztos vagy abban ... hogy valaki tényleg az életedre akar törni? - Igen, apa, most már bizonyos vagyok benne. - És ha mégiscsak egy zavarodott jávorszarvastehén volt az? Első alkalommal pedig a lovas egy bolond, aki bárkit letiport volna lovával, aki az útjába kerül? - Nem jávorszarvas volt, apa. Emberi kéz volt, éreztem a hátamon, amikor megtaszított. És gondolj csak azokra a furcsa kérdésekre, amit velem kapcsolatban tettek fel a szolgáknak! Nem értették, miért nem mozdulok ki a házból. Kaleb a feleségére nézett. - El akarsz menni, kislányom? - kérdezte Gabriella. - Igen. Rettenetesen félek. - Megértelek. Dániába nem küldhetlek, hisz ott van Irmelin. És nem terhelhetem anyát két szerelem sorvasztotta

lány gyászos jelenlétével - fűzte hozzá tréfásan. - Már nem emészt a szerelem, anyám. Végeztem Eldar Svartskogennel. Szégyellem, hogy sikerült levenme a lábamról. - Levennie ? - kérdezte anyja gyanakvó pillantással. - Kérlek, ne szó szerint értsd, amit mondtam. Martha anyjának egyvalamiben nincs igaza. Szerinte a szerelem tisztává és erőssé teszi az embert, akkor is, ha olyat szeretünk, aki nem érdemli meg. Én nem hiszek ebben. - Alighanem igazad van - szólt közbe az apja. - A szerelem sokféle lehet. Több érzelem keveredik benne egyszerre, féltékenység, birtoklási vágy... és sokszor önzés. Nem is választja el éles határ a gyűlölettől. Felszínre hozhatja az emberek számos rejtett tulajdonSágát. De abban igaza van annak az asszonynak, hogy hihetetlenül gazdaggá is tehet! - sóhajtott fel Kaleb. - Azt viszont megkönnyebbülve hallom, hogy kiábrándultál Eldarból. El sem hiszed, kislányom, mennyit aggódtunk érted! Gabriella, mondd, elengedjük a mi bolondos lányunkat Svédországba? - Szerintem el. Mikael, Annette és Dominic remek emberek. Meg aztán nem ártana, ha bevezetnék Villemot a svéd udvarba. Talán csiszol majd egy kicsit a vadságán - nevetett Gabriella. Villemo örömében felkiáltott és szülei nyakába borult. - De azért nem akarok sokáig távol maradni. Már akkor is úgy hiányoztatok, amikor Tobrönnben voltam. - Sejtettük - jegyezte meg az apja. - Nekünk is hiányozni fogsz, hidd el. Ígérem, amig távol vagy, kideritem, ki járt a nyomodban. Mire visszatérsz, már biztonságban érezheted magad itthon. - Apa, holnap el kell mennem a Hársfaligetbe. De az az igazság, hogy nem merek egyedül útnak indulni. Elkísérsz? Az öreg Branddal kell váltanom néhány szót. - Szívesen, gyermekem.

AZ ÖREG BRAND elgondolkodva nézte Villemot. Bár unokája a kiválasztottak közé tartozott, ő mindig is gyakorlatias és földhözragadt volt. - Kicsit gondolkodnom kell - kérte Brand. - Szóval azt állítod, hogy Dominic szerint emlitettem valamit az apjának, Mikaelnek arról, amit nagyapámtói, Tengeltől hallottam .... Hát ez nem is lesz olyan egyszerü. - Lehetséges. Kérlek, ne gondolj most Dominicra vagy Mikaelre. Inkább Tengelre próbálj összpontosítani. Brand elrévedő tekintettel nézett ki az ablakon. - Tudod, a nagyapám annyi mindenről mesélt ... - De Dominic szerint velünk kapcsolatos dologról volt szó. Ami megmagyarázná, miért van mindhármunknak sárga macskaszeme. - Hiszen nagyapának fogalma sem lehetett arról, hogy ti milyen szemmel jöttök világra. Még a szüleitek sem éltek akkor, amikor ő már rég nem volt közöttünk ... Az öreg elhallgatott. Sötét szemében mintha fény csillant volna. - Ó, talán sejtem, mire gondolsz ... - mondta lassan. Villemo türelmesen várakozott. - Igen, tudom. - Villemo pedig csak várt tovább. - Hadd gondolkodjam! Nagyapám egyszer hosszasan elbeszélgetett velünk, Tarjeivel, Tronddal és jómagammal. Tarjei csak egy évvel volt idősebb nálunk, mégis szinte már felnőttnek számított. Trond meg én nagyon gyerekesek voltunk. Nagyapánk az átokról mesélt. Az átokról, melyet a gonosz Tengel bocsátott a családra.

Egyszer csak azt mondta... , igen, ezt említhettem Mikaelnek és ez ragadhatott meg olyan szilárdan Dominic emlékezetében. „Gyermekeim”, kezdte nagyapa. „Gyermekeim! Megpróbáltam és azt hiszem, sikerült. Egész életemben a gonosz ellen küzdöttem, szerettem volna, ha utódaimat elkerüli az átok. Tegnap éjjel ismét megpróbáltam. Életem legnehezebb küzdelme volt, mondhatom. A gonosz iszonyatos erővel állt ellen nekem... „ Brand itt elhallgatott. - Talán megérted, hogy képtelen vagyok már szóról szóra visszaadni, amit a nagyapám mondott. liiszen bánnilyen figyelmesen is hallgattam, nagyon kicsi voltam akkor. Ennyire emlékszem. - Igen, megértelek. De azért lényegében ez volt az, amit Tengel akkor mondott? - Igen. -És tovább? - Hol is tartottam? Aha, a gonosz erőnél. Azt is mondta, hogy tisztában van azzal, hogy nem oldhatta fel az átkot. „Védelmező erővel láttam el utódaimat, hogy eséllyel vehessék fel a harcot ... „ - Ezt nem értem. - Sajnos én sem, mivel a második felét elfelejtettem. - Már ezzel is sokat segítettél, bácsikám. Niklasnak, Dominicnak és nekem is voltak azzal kapcsolatos megérzéseim, hogy kiválasztottak minket egy feladatra. Lehetséges, hogy éppen erről a harcról van szó. Erről a szörnyű, nehéz harcról. Brand érdekloove nézte a lányt és bólintott. - Hát tudd meg, hogy apám, Are, és nővére, Liv mennyire meglepődőtt, amikor mindhárman macskaszemmel születtetek. Érthetetlen volt, hiszen már született egy elátkozott gyermek a ti nemzedéketekben. És erre jöttetek ti! Mégsem ijedtünk meg egy pillanatra sem, Liv és Are sem. Később megbizonyosodtunk afelől, hogy sem Niklasban, sem Dominicban nincs meg a gonoszságnak még a csírája sem. Azért azt be kell vallanom, hogy benned sohasem voltunk biztosak, Villemo. Mindig is nyugtalan és kiegyensúlyozatlan voltál. Villemo szemét elfutották a könnyek. - Azt hiszem, nem vagyok gonosz, bácsikám. Elkövetek néha bolondságokat, de gonosz, az nem vagyok. Az öreg elnevette magát és a lány vállára tette a kezét. - Tudom, tudom, kislányom. De hát a bátyám, Trond sem volt gonosz. csak éppoly nyugtalan, mint te, vagy mint Sol, a boszorkány. Megnyugtathatlak, később mi is rájöttünk arra, hogy a szemetek színét a jó Tengelnek köszönhetitek. Védelmébe vett benneteket. De a viziótokról most hallok először. Várj csak, behívom Niklast. Brand dédunokájáért küldetett. A fiút valamilyen munka mellől szólították el, látszott a ruháján. Egyébként zárkózottnak és sértettnek tűnt. Az öreg elmondta, miről beszélgettek addig Villemoval. Niklas bólintott. - Igen, így van. Emellett számtalanszor éreztem már, hogy valamilyen nagy veszély leselkedik ránk. Arról mit sem tudtam, hogy Villemonak is voltak hasonló megérzései. - Csak egyetlen egyszer történt, de akkor rendkivüli erővel hatott rám. És az utóbbi időben többször is csodával határos módon menekültem meg a haláltól, úgyhogy kezdem azt hinni, hogy szükség van még rám. csak ezért van, hogy még mindig élek. Bár tudnám, mi az a feladat, amire fel kell készülnünk ! Kevés dolog van, amihez értek. Niklas elmosolyodott, talán most először azóta, hogy Graastensholmon kikosarazták.

- Talán - jegyezte meg tréfásan -, talán a szépségeddel kell majd elkápráztatnod az ellenséget. Az is lehet, hogy bájolognod kell egy kicsit. - Ez ígazán nem volt szép tőled - bosszankodott a lány. - Még hogy én szépség! - Nem foglak még egyszer megdicsérni, hiába reménykedsz. - Nem is vártam tőled. Egyébként is elutazom, legalább hiányolsz majd egy kicsit. Miközben utazásáról beszélgettek, Villemonak valóban az az érzése támadt, hogy hiányozni fog nekik. Már-már kedve szottyant maradni. A még mindig a baleseteken töprengö Brand hirtelen megszólalt: - Várjatok csak! A minap keresgéltem apám holmijai között és ráakadtam valamire. Tudjátok, apám sohasem volt igazán tisztában a dolgok értékével. Az öreg kiment, majd kezében egy vékony falemezzel tért vissza. - Nézzétek csak! Ezt nagyanyám, Silje festette, sajnos a lemez nem volt túl jó minőségű. Villemo és Niklas visszahőkölt a kép láttán. Egy félelmetes, ördögi vonású férfit ábrázolt. - Szerintetek ki ez? - fordult hozzájuk Brand. - Nem tudom - tünődött Niklas. - Talán a Sátán maga? - Nem - mondta Brand kissé csalódottan. - A kép a legnagyszerűbb embert ábrázolja, akivel valaha is találkoztam. A nagyapám az, Tengel. Villemo elámult a csodálkozástól. Mindig másképp képzelte el TengeIt. Tudta, hogy őt is sújtotta az átok, és erről a kép is árulkodott. De valahogy mindig meseszerűen szépnek gondolta. A legfurcsább az volt, hogy miközben újra és újra megnézték a képet, Tengel arca megtelt szépséggel. Amikor Brand félretette, Villemo felkapta, hogy újra megnézhesse. Nildas is csatlakozott hozzá. - Jó lett volna ismerni őt - mondta ki a fiú mindkettejük közös gondolatát.

WOLLER GAZDA TAJTÉKZOTT haragjában. Fel s alá járkált szobájában, és közben szívbéli jóbarátjával, a várnaggyal beszélgetett. - Nem elég, hogy macskaszeme van annak a lánynak, de olyan elpusztíthatatlan is, mint egy macska. Elegem van belőle! Nem játszom tovább vele. Azt akarom, hogy szenvedjen! Éppen úgy, ahogy én is szenvedtem, amikor a szeretőjével megölték az egyetlen fiamat. Nem érdemli meg a gyors halált. Szenvedni fog! A várnagy félig csukott szemhéj a alól figyelte. Arcára várakozásteljes mosoly ült ki. - Még mindig megvan a „rejtekhelyünk” . - A „rejtekhelyünk „ ? - ismételte szórakozottan a gazda, közben tovább rótta a szobában a köröket. - Én magam lovagoltam ki, hogy végezzek vele. Olaf Haraskanke órákig követte, mire sikerült belöknie egy szakadékba. De onnan is sértetlenül menekült meg. Miből van ez a lány? - Woller hirtelen megállt és a várnagy ra nézett. - A rejtekhelyünk ? De hiszen az foglalt.

- Hát éppen ez az. - Ezek szerint ... - A férfi elhallgatott, majd felcsillant a szeme. - Hát miért is ne? A várnagy tudta, hogy mind a ketten ugyanarra gondolnak. Woller folytatta: - Egy teljes év nők nélkül... és egyszer csak ott talál maga mellett egy fiatal lányt ... - Reméljük, jól megtáncoltatja majd a kisasszonyt. Egyik emberük rontott be lélekszakadva az ajtón. - Mi történt már megint? A férfi meghajolt. - Uram! Ivar Svartskogen vadászatra indult. Teljesen egyedül. Az erdő szélén láttam utoljára. Woller gazda fólállt a helyéről. - Hát nem férnek ezek a bőrükbe? Soha nem fogják megtanulni, hogy ki az úr a környéken? - Ivar? - tünődött csendesen a várnagy. - Nem ő volt az, aki megölte egyik legjobb embered? - De, ő. Az a mocskos fattyú! Megérdemelné, hogy végezzek vele! Ivar két bátyját már elintéztük. Ez a sátánfajzat sem úszhatja meg! - Küldjek néhány embert a keresésére? - kérdezte hű embere. - Magam végzek az átkozottal. Add csak ide a szarvasölőmet! Majd meglátja, hogy kivel került szembe! Velem tartasz? - fordult a várnagyhoz. A férfi elgondolkodott a kérdésen. Nem tett volna jót amúgy is kétes hírnevének, ha a király embereként részt vesz egy személyes bosszúhadjáratban. Így kitérő választ adott. - Christianiába kell mennem. Jelentenivalóm van. Ma semmi esetre sem érek rá ... - Rendben. Jobb is, ha egyedül megyek. Merre is láttátok utoljára? - Fent a nagy szikláknál ösvény kanyarodik az erdőbe. Puskával a kezében lopakodott felfelé, egyre beljebb. - Rendben. Rögtön indulok.

WOLLER GAZDA LESBEN ÁLLT az erdőben. Azzal számolt, hogy a hazafelé tartó Ivar Svartskogen éppen rejtekhelye mellett halad majd el. Összerezzent. Messze bent, az erdő mélyén lövések hallatszottak. Az ő erdejében! Orvvadász! Arról megfeledkezett, hogy az ősi jog szerint a Svartskogeneknek épp annyi joga van a vadászatra, mint neki. Ez az én erdőm, az én birtokom! Itt minden az enyém! Honnan veszik a bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjenek a területemre? Újabb lövés nem hallatszott. A nyomorultnak csak egy golyója volt! Kicsit zúgott a feje. Úgy látszik, egy-két korsóval többet ivott a kelleténél. Néha elvonult egy félreeső helyre, majd miután elvégezte dolgát, visszatért őrhelyére. A fák úgy borultak fólé, mintha agyon akarnák nyomni. Jó lenne aludni

egyet, de nem engedheti meg magának. Nem lett volna szabad annyit innia. Az ember könnyen elbóbiskol a sörtől. A nagydarab férfi végül mégis engedett az álom csábitásának. Furcsa érzésre ébredt. Nyelve szájpadlásához tapadt, egész testében kellemetlen érzés áradt szét. Különösen jobboldalt, a bordái mentén. Már máskor is érezte, ha felhajtott egy-egy pohárkával. Valami rossz szellem lakhat ott, tünődött. Pedig jobb, ha nem húz ujjat velemI A Svartskogenek meg nagyon elszemtelenedtek az utóbbi időben. Égett benne a vágy, hogy örökre végezzen a Svartskogen családdal. Hirtelen rádöbbent, mi is ébresztette fel valójában. Az ösvényen egy férfi közeledett felé nehéz léptekkel. Ha ez az akasztófáravaló lőtt valamit, majd ellátja a baját! Jó ok lenne arra, hogy beléeresszen egyet. Fegyverét készenlétben tartotta. Ott jön már. Bizony, ez Ivar! Nem lehet eltéveszteni keskeny rókaképét. - Megállj! Mit keresel az erdőmben? Ivar Svartskogen bevetette magát a bokrok közé. Hallatszott, amint a fegyverével matat. Akkor kaphatta, amikor katona volt. Jobban tette volna, ha nem indul vele vadászatra! Ivar azonban szemlátomást nem lőtt semmit. No, nem baj, majd keres más okot arra, hogy végezzen vele! Hát nem bőszítő már az is, hogy támadásra készül? Ellene? Majd azt mondja, hogy önvédelemből tette. - Mit keresel az erdőmben? - ordította felé ismét. - Ez nem a te erdőd, te Sátán! Ugyanúgy a miénk is, hogy pusztulnál el, te pokolfajzat ! Nem tűrhetem a sértéseit, dühöngött magában a gazda. Épp elég okom van már arra, hogy lepuffantsam. Mindketten tudták, hogy valamelyikük holtan marad ezen a helyen. Persze a nagygazda eleve úgy képzelte, hogy az a valaki Ivar lesz. El akarta taposni, ahogy egy bolhát tapos el az ember. - Ez az erdő soha nem volt a tiétek! - De bizony! És ezt te éppoly jól tudod, mint én. Úgy vadászunk errefelé, ahogy kedvünk tartja. Te pedig nem akadályozhatsz meg ebben minket. Micsoda szemtelenség! Csak nem azért ingerli ez a fattyú, hogy lőjön? - Még hogy nem akadályozhatom meg? - ordította, és már lőtt is. Rosszul célzott, Ivar pedig gúnyosan felnevetett. Újra kell tölteni a fegyvert. Hogy lehetett ennyire elővigyázatlan, bosszankodott magában a gazda. Jobb lett volna, ha magával hozza az embereit is. Meggondolatlanság volt egyedül szembeszállni egy ilyen bolonddal. Olyan gyorsan töltött, ahogy csak bírt, de figyelmét nem kerülhette el, hogy Ivar egyre közelebb kúszik hozzá. Alakja hirtelen bukkant elő a bokrok mögül.

A gazda kegyetlenül izzadt. No, végre elkészült. A puska csövét a hang felé irányította. - Most elkaplak - kiáltotta. - Még egy lépés és, és ... Nem messze tőle reccsent valami, füle mellett golyó süvített el. Hideg veríték öntötte el testét a rémülettől. Hol lehet a másik? Az erdőre halálos csönd ereszkedett. Az állatokat elijesztette a lövések zaja, gyorsan eltűntek a fák és a bokrok védelmet adó sűrűjében. Tudta, hogy Ivarnak töltenie kell. Most már csak egy lehetősége van. Hol lehet az a fattyú? Sokáig kellett várakoznia. Ivar szinte hangtalanul töltötte meg fegyverét, ami nem volt könnyű feladat a néma erdőben. A gazda türelmetlenül kilesett a szikla mögül, ahol eddig rejtözött. És akkor megtörtént. Fejében mintha ezer harangot kondítottak volna meg egyszerre, aztán érezte, amint fülén meleg vér csurog le. Ordítva rogyott vissza. Gyorsan magához tért. Csendben kell maradnom. Csendben kell maradnom. Hallotta, hogy eltalált. Ó, a sátánfajzat, hogy mennyire fáj! De ha van annyi önuralmam, hogy halottnak tettessem magam, akkor talán ... Nagyszerű ötlet! Hol a szarvasölő? Jól van, itt vagy a kezem ügyében, ha szükségem lesz rád. Most már csak vámom kell. Sokáig kellett várnia. Majd szétrobbant a feszültségtől. Csak nem ment el? Nem, hisz nem hallott lépéseket. Várt türelmesen továbbra is. Ne moccanj! Maradj nyugton! - biztatta saját magát. Végre valaki a közelébe kúszott, majd óvatos lépések zaja ütötte meg a fülét. Ezt bírd még ki! A kő fölött egy fej bukkant elő. Ivar felkapta fegyverét, amint pillantása találkozott a bosszúra szomjas, gonosz férfi tekintetével. Ahogy meglátta a vadul csillogó szempárt, rájött, hogy ellenfele őrült. Beleőrült abba, hogy mindenkivel szemben saját önkényes jogait védelmezze. Korlátlan úrnak képzeli magát. Ivar csak eddig jutott el gondolatban, mert a szarvasölő éppen két szeme között találta el. Holtan rogyott össze. Woller egy ideig még a földön feküdt, igyekezett összeszedni magát. Azután diadalmasan felállt és legyőzhetetlenségének tudatában arrébbrúgta áldozatát. - Ismét eggyel kevesebben vannak - mormogta maga elé. Otthagyta a férfit, a fegyveréhez sem nyúlt. Szüksége lesz még a bizonyitékokra. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy egy orvlövésszel szemben kellett megvédenie magát. Egyébként sem kell túl sokáig bizonygatnia az igazát, hiszen a várnagy az ő embere. Baj csak a kerületi bíróval van, mert az a Jéghegyek Népével tart, a Svartskogenek pedig az ő bérlőik. Már a Jéghegyek Népének gondolatára is összerándult a gyomra. Szinte belebetegedett a kellemetlen érzésbe. Bárcsak félreállithatná az útból őket is ... ! Különösen ezt a Villemo Kalebsdattert Elistrandról. Már megint az a furcsa érzés a bordái között.

Megragadta fegyverét és hazafelé indult. Másik kezével igyekezett elnyomni a bordái közt erősödő fájdalmat. Feje lüktetett és vérzett. Ám ahogy óvatosan kitapogatta a sebet, teljesen megnyugodott. Épphogy csak felsértette a bőrét, bár ez elég volt ahhoz, hogy fejét ijesztően sok vér öntse el. Különösebben nem érdekelte, hiszen nemegyszer megtörtént már, hogy a felcsernek eret kellett vágnia rajta. Volt vére bőven. Szolgák rémült hada sietett elé a házból. Dühösen félretaszította őket és intett bizalmas emberének, hogy kövesse. - Befejezzük Villemo hajkurászását - mondta határozottan, miután becsukódott mögöttük az ajtó. - Mondd meg a többieknek is! Más tervem van vele. Egy sokkal hatásosabb.

S. fejezet AZ ESŐS, ŐSZI NAPOK UTAN hirtelen ismét beköszöntött a nyár. A fák levelei káprázatos szinekben csillogtak a napfényben. Elistrand szolganépe esténként az udvaron táncolt, vigadott. A váratlan meleg mindenkit jobb kedvre deritett, és reményt ébresztett a szerelmes szívekben. Kaleb és Gabriella nem akarta megzavarni az egyszerű emberek vigadozását. Hiszen egész nap keményen dolgoztak, szükségük volt valamire, amiben megnyugvást, feloldódást találnak. Villemo ablakából hallgatta az ősrégi balladákat, melyek még abból az időből szánnaztak, amikor a papság szónoklataiban nem állított annyi erkölcsi korlátot a hívők elé. Ritkán énekelték ezeket a dalokat. Ha napközben dalolhatnékjuk támadt, erényes szüzekről, nemes lovagokról és a hegyikirályról énekeltek. A régi énekek azonban tovább éltek a nép ajkán, éppen abban a változatban, melyet a sok erénycsősz nagy igyekezettel próbált kiirtani, de mindhiába. Villemo már máskor is hallotta a hegyikirályról szóló éneklést, hiszen a szolgálók mást sem dudorásztak takaritás, főzés vagy fejés közben. Villemo romantikus hősként őrizte meg alakját az emlékezetében. Ahogy aznap este az éneket hallgatta, megjelent előtte a férfi. Magas volt, izmos, a szeme csillogott és bátoritáan mosolygott felé. Fekete haja lágyan és csábítón omlott a vállára. Villemo legnagyobb döbbenetére a titokzatos férfi Dominic alakjában jelent meg előtte. Ami azt illeti, egyáltalán nem volt kellemetlen érzés Dominicot képzelni a hegyikirály szerepébe, vagy a hegyikirály hasonlít Dominicra? Tisztán hallotta a szolgák énekét.

„A nagyúr elé Kis Anna lép, Lindo, lindo renn Félek, riaszt ez új vidék, Szél sír, hízik a hold odafenn.” Hisz ez gyönyörű, gondolta Villemo. De az ének még nem ért véget:

„A hegyikirály most botot mutat, Lindo, lindo renn, Látod, mi szép? Kezedbe ragadd Szél sír, hízik a hold odafenn.”

Ennek hallatán a szolgálólányok féktelenül vihogni kezdtek. Villemo összeráncoita a homlokát. Már hallotta néhányszor a balladát. Furcsa módon a lányok ennél a résznél mindig kuncogtak. De hát miről szól egyáltalán az ének? Amikor rájött a dal valódi értelmére, arcát pír öntötte el. Hiszen hányszor dúdolta magában a balladát, anélkül, hogy tisztában lett volna az értelmével. Lehet, hogy apa vagy anya hallotta is, hogy mit dúdolok magamban! A következő strófák arról szóltak, hogyan védekezik tessék-lássék Anna a hegyikírály csábításával szemben. Majd:

„Kis Anna jöjj, a térdemre ülj, Lindo, lindo renn, Megtart botom, nehogy ledülj, Szél sír, hízik a hold odafenn.” Most a fiúk kórusa énekelt:

„Szoknyád, Kis Anna, ha felemeled, Lindo, lindo renn, így jutok én az édenkertbe veled, Szél sír, hízik a hold odafenn.” Villemo előtt forogni kezdett a világ. Ölét egyre forróbbnak és nedvesebbnek érezte. Nyugtalanság fogta el. Magán érezte Dominic sárgán villanó szemét. Mélyet lélegzett, mire az álomkép eltünt. Nem értette, mi történik vele. Most már a szolgalegények sem fogták vissza magukat. A lányok eltaszították maguktól a túl messzire merészkedőket. Sikkantgatásuk felhallatszott Villemo ablakáig. Dominic ... a hegyikirály ... Riadtan szorította össze combját, de a testét bénító érzés ellen védtelen maradt. Kétségbeesésében szobájába rohant és leült az ágy szélére. Megpróbálta elrejteni szégyenét, de nem sikerűlt. Nem értem, nem értem! - hajtogatta egyre magában. Eldar közelségében sohasem éreztem ezt. Talán csak egyszer, amikor olyan közel ültünk egymáshoz Tobrönnben. De máskor soha. És most ez az érzés... közben meg egyfolytában Dominic jár az eszében? Hiszen gyermekkoruk óta ismerik egymást. Hogy gúnyolódott vele mindig Dominic! Bár legutóbbi találkozásuknál be kellett ismernie, hogy Dominic érett, vonzó férfi lett. Milyen gyengéd volt hozzá akkor! A szemében fájdalom csillogott, mikor elbúcsúztak egymástól. A levele pedig egyenesen meghatotta Villemot. Kint ismét rázenditettek az énekre. Villemo önkéntelenül közelebb lépett az ablakhoz. Arca lángolt, testét furcsa érzés feszítette. Egyszerre vonzotta és taszította a dal. Az első sort már nem hallotta, de nyomban következett a másik. „A hegyikirály ölébe kábult, Szél sír, hízik a hold odafenn.”

Villemo csendben felsóhajtott. Szinte fájt, ahogy fejét a falnak támasztotta, miközben lágyan ringatózott. Már nem tudta, mit csinál, keze ösztöneinek engedelmeskedve cselekedett. Az utolsó pillanatban azonban szégyenlősen megtorpant. Verítékben fürdött a teste. Dominic. Vértől duzzadó ajka elnehezült. Nyelvével megnedvesítette gyorsan, ahogy a kígyók szokták. Ha mégiscsak Dominic lenne a hegyikirály és ő találkozna vele az erdőben? Magával vinné a sűrűbe, ahol senki nem láthatja meg őket. A férfi levenné zekéjét, övét megoldaná ... Anélkül, hogy észrevette volna, apránként felhúzta szoknyáját. Amikor felocsúdott, térdét már nem takarta semmi. Szégyenében felnyögött, majd vizet öntött a mosdótálba és beledugta arcát a hideg vízbe. Ezt megismételte néhányszor , majd odament az ablakhoz és határozott mozdulattal becsukta. Aznap éjjel nyugtalanító álmok gyötörték. Nem volt bennük érzékiség, csak rettegés. Valamilyen óriási, villogó szemű állat vette üldözőbe. Maga mögött hallotta dübörgő lépteit, alig tudott elfutni előle. Valahogy mégis sikerűlt visszajutnia szobája biztonságába, ám az ijesztő lény hirtelen kívált a falból. Egy lófejű, félig ember, félig állat szőrnyeteg, idegesen fújtató orrlyukakkal. Szeme félelmetesen villant felé. Villemo ijedtében felkíáltott - és felébredt. Kimerült volt. Jó lett volna beszélni valakivel. Mondjuk Dominiccal ... Nem, nem! Ezzel a gonddal már nem fordulhat hozzá.

DÉLUTÁN SÉTÁLNI INDULT, magányra volt szüksége. Meg kellett értenie a reá törő, eddig ismeretlen érzéseket. Már rég maga mögött hagyta a borókást, messze bent járt az erdőben. Teste remegett a nyugtalanságtól. Nem tudhatta, hogy sok évvel ezelőtt Sol éppily nyugtalan szívvel járta az erdőt, megoldást keresve az ismeretlenre. A levegő mámoritóan meleg volt aznap. Mire felkapaszkodott a falu fölötti dombokra, rettenetesen kimelegedett. Fáradtan rogyott le a fűbe, hogy lélegzethez jusson. Elaludt. Nem csoda, hisz éjjel nem sok ideje maradt a pihenésre. Békésen feküdt a napsütötte tisztáson, megfeledkezve Woller gazda bosszújáról, aki egyébként is fölhagyott a lány üldözésévei, így egyelőre biztonságban érezhette magát. A benne szétáradó belső nyugtalanság egyébként is elterelte figyelmét az ismeretlen ellenségről. Sokáig aludt a száraz, puha mohán. Riadtan nézett körül, amikor fölébredt, de gyorsan felismerte, hol is van. Furcsán érezte magát. A nap még mindig vakitóan sütött, egyre párásabb és melegebb lett a levegő. Volt valami riasztó a tisztásra telepedő csöndben. Sehol semmi nesz, madárdal, reccsenő ágak zaja. A tisztást feketefenyők övezték, köztük itt-ott elvétve egy-egy nyírfa fehér törzse világított. A fák sűrűn álltak egymás mellett, szinte falként vették körül. Hirtelen az az érzése támadt, hogy nézi valaki. Fenyegető tekintet követi figyelemmel minden mozdulatát. Egy szempár, melynek hatalma elriasztott minden élőlényt Villemo közeléből.

Mégsem félt. Mintha varázslat alá került volna az erdő. Csak nem a hegyikirály? Nem értette, hogy juthatott eszébe ilyen esztelenség. Bolond ötlet! Bár valahol a lelke mélyén tudta, hogy csak az erdő szendereg békésen a bágyasztó melegben, mégis fölzaklatta a gondolat, hogy mindennek a hegyikirály jelenléte az oka. Villemo egyedül volt, csak saját magára, teste rezdüléseire figyelt. Lassan, óvatosan fölállt. Kicsit álldogált a tisztás közepén. Most már biztosan tudta, hogy a hegyikirály ott rejtőzik a sűrűben. Sejtette ugyan, hogy csak képzelete játszik vele, álma mégis erősebbnek bizonyult a valóságnál. Szíve a torkában dobogott. Csak nem az ő szeme villant a sűrűben? Maga előtt látta az arcát. Pontosan olyan volt, mint Dominic. Talán egy kicsit vadabb a tekintete. Szeme sárgán, igézőn csillogott. Talán mégsem annyira jóvágású, mint Dominic, de nagyon hasonlít rá. „A nagyúr elé Kis Anna lép.” Villemo szíve addigra olyan hevesen vert, hogy majd kiugrott a helyéből. Az erdei lény közelebb jött. Alakját még mindig elrejtette a bozót, de Villemo érezte, hogy egyre közeledik. Lassú mozdulattal, kicsit ijedten ugyan, de megoldotta ruhája övét. Hirtelen észbe kapott. Mi történik vele? Mire készül valójában? Egy ideig mozdulatlanul várakozott. A nap bátoritóan sütött le rá az égboltról. A forróság megbabonázta. „Kis Anna jöjj, a térdemre ülj ... „ Dominic... Milyen csodálatos, gyengéden simogató pillantása van a férfinak. Vetkőzni kezdett. Felsőtestét kiszabadította már a ruha rejtekéből, szoknyája azonban még szorosan tapadt derekához. Tudta, hogy a hegyikirály figyeli. Ennek már a gondolatára is bizseregni kezdett a bőre. Minden percét élvezte, ahogy füzőjét bontogatta. Keblei meztelenül fürödtek a napfényben. Még mindig figyel, hajtogatta magában. Hosszú haja hátát csiklandozta, ahogy hátravetette a fejét... Ujjait lassan végighúzta a nyakán. Milyen selymes a bőre, és milyen izgatóan meleg! Ujjai lassan mellére csúsztak. Ahogy tenyerébe fogta kebleit, megdöbbentette azok súlyossága. Vajon mit gondolhat róla a férfi? Tetszik neki? Ijedten fedezett fel néhány anyajegyet a csípőjén. Talán nem annyira riasztó, de azért jobban örült volna annak, ha nincsenek ott. Bátortalanul felemelte szoknyáját, egyelőre csak a bokája fölé. Lábáról lerúgla könnyű cipőit. A nyári forróságban most ez is elviselhetetlennek tűnt számára. Épp elég a szoknya és az alsószoknya. Szégyenkezve húzta szoknyáját egyre feljebb, egészen a térde fölé. Gyönyörű a lába, mondta neki néhányszor Irmelin. Irmelinen, anyján és apján kivül még senki nem látta így, persze szülei sohasem dicsérték, nehogy

elbizakodottá tegyék. Tisztességérzete nem engedte, hogy még feljebb húzza a szoknyáját. Pedig mennyire szerette volna tudni, hogy mi rejtőzik alatta. Eddig még soha nem merte megtenni, hisz merészsége ellenére Villemo bizonyos esetekben szégyenlős volt. Mégis mintha oldódna benne a feszültség. Az erdő szélén forrás csörgedezett. Messze a hegyikirály rejtekétől, mégsem annyira, hogy a férfi ne láthatná. Érezte, hogy a férfi közelebb lép hozzá. Ám Villemo nem mert hátranézni. Ha csak kicsit forditaná el a fejét, akkor talán ... Villemo odament a forráshoz. A viztükör fölé hajolt. Látta az arcát, a keblét, csupasz vállára omló haját. Egyre feszültebbé vált a csőnd. Végtelen lassúsággal emelte fel szoknyáját. Egyelőre csak a térdéig, de a vizben nem látott semmit. Bátortalanul tett egy lépést előre, majd szétterpesztette lábát a viz fölött. Még mindig nem látott semmit, de már csak egy kicsit kellett megemelnie a szoknya szegélyét. Testét furcsa érzés égette. Mintha vére teste egyetlen pontjába tolult volna. Boldog volt, és ez a boldogságérzet is ugyanarra a pontra összpontosult. Tudta, hogy a hegyikirálynak is örömet szerez. Villemo visszament oda, ahol addig is feküdt a kellemesen langyos, száraz moha közepére. Nem mert az erdő felé nézni, de remélte, hogy a férfi ott áll már az erdő szélén, éberen, mint valami őzbak ... Blúzát gondosan maga alá terítette, szemét becsukta és kényelmesen elnyújtózott. Addigra a férfi is odaért. Magán érezte égető pillantását. Villemo öntudatlanul is megremegett. Teste lüktetett, mellbimbói megkeményedtek. Halkan vette a levegőt. Várt. A férfi letérdelt mellé ... „A hegyikirály most botot mutat ... „ Villemo a világ minden kincséért sem merte volna kinyitni a szemét. Érezte a férfi illatát. Az erdő, a fák, a mohák, a vadállatok szaga áradt belőle. Olyan volt, mintha az egész természet vele együtt érzett és lélegzett volna. A férfi föléje hajolt. Gyengéden megérintette kebleit, melyek az óvatos mozdulattói azonnal megfeszültek. Villemo egyre szaporábban szedte a levegőt. Teste lángragyúlt. A hegyikirály addigra olyan közel hajolt hozzá, hogy arcán érezte a férfi leheletét. Villemo moccani sem mert, még a lélegzetét is visszatartotta. A férfi gyengéden megcsókolta. Mintha egy madár pehelykönnyű szárnya érintette volna meg az ajkát. Dominic is éppen így csókolna meg, ha tehetné. Igen, mindig Dominic volt a gyengéd, a hegyikirály határozottabb volt vele. A férfi látni akarta a lábát. Kíváncsian, vágyakozva emelte fel a lány szoknyáját, annyira, amennyire ő maga sohasem merte volna.

A férfi melléfeküdt. Furcsa módon nem volt különösebben sem meleg, sem hideg. Olyan volt, mint a levegő. Ismét gyengéden simogatni kezdte. Érintése alatt lüktetett a lány teste. Azután megcsókolta feszes kebleit, közben kócos haja Villemo bőrét csiklandozta. Mintha a szél játszott volna vele. Utána magához emelte a lány fejét, és elmosolyodott, örömmel töltötte el a látvány. Villemoban addigra valósággal tombolt a vágy. Kezével combját simogatta, szoknyája már semmit sem takart el. A férfi ujjai testének legérzékenyebb pontját kezdték ingerelni. - Kérlek, ne, ne - nyögte segélykérőn. - Kérlek, ne! - öntudatlanul széttárta combjait, bár magában azt hitte, a mozdulat nem tőle származik. Fel-felnyögött a boldogságtól. A férfi keze egy pont felé tartott. Amikor odaért, Villemo megrezzent. Maga is rádöbbent, hogy a saját keze az. Majd álomvilágába visszatérve ismét a férfi érintését élvezte. Végre, végre megteszi, amit akart! A hegyikirály azonban nem tette meg a végső lépést Villemo hirtelen mozdulattal hasrafordult, kezét még mindig combjai közé szorítva. A gyönyörtől kábultan, Dominic nevét suttogva feküdt a fóldön. Még sokáig tartott, mire magához tért.

NOVEMBERBEN VÁRATLAN VENDÉG érkezett Elistrandra. A várnagy. Keskeny szeme fenyegetően szikrázott. A várnagyot nem kedvelték a környéken, mert megvesztegethető volt, megbízhatatlan, és mindig annak a pártjára állt, ahonnan később hasznot remélhetett. Kaleb és Gabriella nem titkolta ellenszenvét, amikor fogadására indultak. - Itthon van a leányuk? - kérdezte kurtán a férfi. - Villemo? Igen, itthon van - felelte Gabriella. - Válthatnék vele néhány szót? - Természetesen. Villemo! - kiabált fel anyja az emelet irányába. Hallották, amint egy ajtó kinyílik, majd becsapódik, végül a lépcsőfordulóban megjelent Villemo. - A várnagy szeretne beszélni veled - fordult hozzá apja. - Kimenjünk? - Nem, fölösleges - felelte meglepő közömbösséggel a férfi. - Csak egyvalami érdekelne. Mégpedig az, hogy a kisasszonynak is ott van-e a karján az a bizonyos jel, vagy mncs. A lány szülei csodálkozva néztek egymásra. - Mégis, miröl beszél? - érdeklődött ingerülten Kaleb.

- Azt hiszem, tudom, mire gondol a várnagy - mondta nyugodtan Villemo. - Semmi szükség arra, hogy megnézze, uram. Ugyanis ott van az a bizonyos jel akaromon. - Megnézhetném azért? A lány engedelmesen fólhúzta ruhája ujját és megmutatta a várnagynak a karjába tetovált keresztforma jelet. - Aha - mondta a győztesek hangsúlyával a várnagy. - Ebben az esetben arra kell kérnem a kisasszonyt, hogy kövessen. Kaleb ellenkezni próbált. - Elmondaná nekünk, hogy miért akarja elvinni a lányunkat? A várnagy az apához fordult, és most már szigorú hangon folytatta. - Ha nem tudná, a lánya a felkelők közé tartozott, akik összeesküdtek a király ellen. Most kaptam a parancsot, hogy a résztvevőket állítsam elő és hallgassam ki. - De hiszen Villemo nem esküdött össze senkivel Őfelsége ellen - vetette közbe Gabriella. - Értse meg, részéről nem volt komoly az egész. Nem tudta, mibe keveredett bele! - Nem én hozom meg az ítéletet, nagyságos asszonyom. Ez őfelsége V.Keresztély megbízottainak a dolga. Nekem viszont az, hogy mindenkit, akit csak érint a gyanú árnyéka, elébük vezessek. - Hová viszi Villemot? - Eng járásba. Villemo nagyot nyelt, majd elszántan szüleihez fordult. - Készen állok az indulásra. - Ebbe nem nyugszunk bele - fortyant fel Kaleb. - A lányommal megyek. A várnagy tiltóan emelte fel kezét. - Úgy tudom, önt nem idézték be. Ne aggódjon, vigyázunk a leányára, és amennyiben bebizonyosodik, hogy ártatlan, már ma este visszahozom. Minden tiltakozásuk ellenére a várnagy ragaszkodott elképzeléséhez. Amint Villemo és a várnagy alakja eltünt az Eng felé vezető úton, Kaleb aggódva feleségéhez fordult. - Mintha Matthias azt mondta volna, hogy a járásbíró a vendégük lesz a napokban. A Meiden család és rokonai mindig is jó viszonyban voltak a járásbíróval. - Igazad van - mondta Gabriella. - Legjobb, ha most azonnal átmegyünk Graastensholmra. Kalebnek valóban igaza volt. Hildétől megtudták, hogy a bíró házuk vendége, ám éppen kilovagolt Mattiasszal, hogy megtekintse a birtokot. Az aggódó szülők úgy döntöttek, hogy nem várják meg, hanem azonnal utánalovagolnak. Éppen a folyónál találkoztak össze.

Kaleb gyorsan elmondta, mi járatban vannak. A bíró, egy meglehetősen fiatal, dán hivatalnok, értetlenül ráncoita a homlokát. - Az igaz, hogy Engben üléseznek a király küldöttei, de egészen más ügyben érkeztek ide. Valami adózási ügyről van szó. Valaki már régóta nem fizet adót a kincstárnak. A felkeléssel kapcsolatban nem akartak kihallgatni senkit. Nem értem, mit akarhat a várnagy. Azt hiszem, óriási félreértésről van szó. Ne aggódjanak, hamarosan viszontlátják a leányukat. - Igaz, hogy nem büntethetik meg azért, mert a karjára tetováltatta azt a gyerekes jelet? - kérdezte Gabriella. - Jelen voltam, amikor a helytartó, Gyldenlöve úr azt mondta: „Felejtsük el ezt az egész átkozott felkelést! Nem ítélhetek el olyan embereket, akik engem akartak Norvégia trónjára emelni. Nem szolgáltatom ki őket testvéremnek, pontosabban féltestvéremnek, Keresztélynek. Nem. Boritsunk fátylat a múltra.” -Akkor a várnagy milyen jogon ... Azonnal utánukmegyek és visszahozom a lányt - dühöngött Kaleb. - Igen, azt hiszem, ez a leghelyesebb, amit tehet mondta a bíró és embereihez fordult. - Laursen, kisérd el az urat, a várnagytól pedig kérj magyarázatot. Gabriella is velük tartott. A várnagyot a domb másik oldalán érték utol, éppen Eng és Graastensholm határán. Az árokparton üldögélt egy elképesztően hosszú lábú férfi társaságában. Sört ittak, míg a lovaik legelésztek. Villemo nem volt sehol. - Hol van a lányom? - fordult hozzájuk dühösen Kaleb. - A lányát keresi? - kérdezte nyugodtan a várnagy. - Hát nem találkoztak vele útközben? - Senkivel nem találkoztunk. Mire gondol? A várnagy a járásbíró emberére sandított. Pillantása elárulta, tisztában van azzal, ki a vele szemben álló férfi. - Nos, útközben összeakadtunk Olav Haraskankéval, akit azzal az üzenettel küldtek utánam, hogy tévesen jártam el. A kihallgatás egyáltalán nem vonatkozik az egykori felkelőkre, kizárólag elmaradt adókról tárgyalnak. Ennek megfelelően elengedtem a lányukat, mégpedig azonnal. Mivel Graastensholm járás határán ért minket a hír, nem tartottam szükségesnek, hogy hazakisérjem. Kaleb zavartnak tűnt. - Nem értem. Hogy lehet, hogy nem találkoztunk vele, amikor neki is volt lova? - Talán másfelé indult. Ha megengedi, uram, fólhívnám a figyelmét arra, hogy a leánya meglehetősen könnyelmű teremtés. - Könnyelmű? - Kaleb elvörösödött a dühtől. Gabriella elsápadt. - Kérem, ne értsen félre - igyekezett kikőszőrülni a csorbát a várnagy -, úgy értem, néha olyan gyerekesen meggondolatlan. Kalebnek összeszorult a gyomra. Felötlött benne, hátha lánya „balesetei” mégiscsak puszta véletlenek. Vajon Villemo igazat mondott nekik? Valóban veszély fenyegetné az életét? Laursen is beleszólt a vitába.

- Elképzelni sem tudom, hogy érthetett félre egy ennyire egyértelmű parancsot, uram. Az pedig nagy meggondolatlanság volt, hogy nem adott a lány mellé kíséretet. - De hát ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen! Ezt a lehetőséget Kaleb és Gabriella is el tudta képzelni. Villemo mindig is önfejű volt. Miután semmi újat nem tudtak kihúzni a várnagyból, szó nélkül megfordították lovaikat és távoztak. Amikor felértek a domb tetejére, megálltak. Innen jól be lehetett látni a környéket. Nedves hideg telepedett a vidékre. Közeledett a tél. - Sejtelmem sincs, merre mehetett - tünődött Kaleb. - Csak az erdő felé vehette útját. - Ha jól tudom, számos ösvény vezet arra - vetette közbe Laursen. - Igen, de ... Kaleb a homlokára csapott. - Csak nem Svartskogenékhez ment? - Az teljességgel lehetetlen - tiltakozott Gabriella. - Hiszen számtalanszor elmondta, hogy életének az a része már lezárult. - Reméljük, hogy otthon találjuk a kisasszonyt - biztatta őket Laursen. Kaleb arca rögtön földerült. - Bizony nem lehetetlen, amit mond. Nyugodtan elkerülhettük egymást, amig Gabriella és én magukkal időztünk a folyónál. - Igaza lehet. - Igen. Én is azt hiszem, hogy csak így történhetett - reménykedett Gabriella. Már könnyebb szívvel lovagoltak tovább a hazafelé vezető úton. Csakhogy Villemot nem találták otthon. Megtalálták viszont a lovát, az udvaron legelészve. Kaleb arca elborult. - Elismerem, hogy a lányunk gyakran meggondolatlanul viselkedik, de ez esetben nem önszántából ment el itthonról. A várnagynak felelnie kell tévedéséért! Micsoda gazember! Képes volt egyedül útjára engedni, amikor tudta, hogy veszély fenyegeti ... - Meg kell találnunk, Kaleb - mondta férjének kétségbeesetten Gabriella. - Még akkor is, ha egész Norvégiát át kell kutatnunk utána. Induljunk azonnal! Kaleb megértette, hogy felesége képtelen lenne itthon üldögélni és a kezét tördelni, míg ő Villemo nyomát kutatja. Beleegyezően bólintott. Ez volt a harmadik alkalom, hogy Villemonak nyoma veszett. Tisztában voltak vele, hogy mostani eltünése veszélyes lehet.

Hiszen olyan kedves, engedelmes volt az utóbbi időben. Érezték a baj közelségét, de sejtelmük sem volt, merre keressék.

6. fejezet NIKLAS ÉS MATTIAS IS VELÜK TARTOTT, nem is beszélve a sok szomszéd bérlőről, akik felajánlották segítségüket. A domb irányában alaposan átfésülték az erdőt. Kaleb és Gabriella személyesen látogatta meg a Svartskogen tanyát. Mattias is velük ment, hiszen ő volt a környék földesura. Megtudták, hogy Villemo nem járt a tanyán, eltekintve váratlan látogatásától, de az már hetekkel ezelőtt történt. Ám az öreg Svartskogen mégiscsak tudhatott valamit. - Mondd el, amit tudsz - kérte Mattias nyugodt hangon Eldar apját. Az öregnek pedig válaszolnia kellett, hiszen Mattias végül is a gazdája volt. - Nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy megtámadták a lyányukat - dünnyögte. - Mi Svartskogenek is az ő sorsát osztjuk. - Ezt meg hogy érti? - kérdezte Kaleb elsápadva. - A kisasszony sorsa már akkor megpecsételődött, amikor követte Eldart a Zsinegelő-láphoz. Ez bizonyos. - Arra gondol, hogy a felkelés miatt lenne az egész? De hát az ügyet hivatalosan lezárták ... - Nem a felkelés miatt ... - Hát akkor meg miért? - kérdezte most már türelmetlenül Gabriella. - Az úrfi miatt van. Akit megöltek. - A Woller fiú miatt? Hiszen mind a lányunkat, mind a maga fiát felmentették a vád alól! - Ezzel nem mindenki értett egyet. - Nem mindenki ... ? Csak nem arra gondol, hogy Wollerék ... ? Az öreg fölemelte a fejét. - Már régóta erről beszélek. Négy ember lovagolt ki aznap a Woller-majorból. Négy lövés ölte meg a fiamat, Eldart. Ezt maga a kisasszony állitotta. - Igen, így van. Tényleg tőle tudjuk, hogy mi történt. Csakhogy Eldarra a várnagy emberei vadásztak - mondta Kaleb. Az öreg morgott valamit, majd hangosan folytatta. - Szóval a várnagy emberei. Akkor elmagyarázná nekem az úr, hogy miért találtak Eldarra épp egy olyan helyen, ahol még csak nyoma sem volt semmi küzdelemnek? Nem, nem. Jobb, ha elhiszi nekem az uraság, hogy mindez a bosszúszomjas Woller műve. Akárhányszor meghalt közülünk valaki, az mind őmiatta történt. De én hiába

magyarázom. Még hogy balesetek? Megmondom én, hogy ki az oka a „balesetnek”! Woller maga! Úgy látom, nem hisznek nekem. - Várjunk csak - szólt közbe Mattias. - Miért akarná az öreg Woller elpusztítani magukat? Tény és való, hogy felnőtt fiai sorra egymás után tünnek el, vagy haltak meg, de ... Az öreg felnézett bozontos szemöldöke alól. - Ez vérbosszú. Az úr is tudja, hogy lassan ötven éve már annak, hogy elkezdődött. - De hát miért? Tudom, hogy Wollerék maguktól vették meg a maguk családjának ősi birtokát. Am maguk már képtelenek lettek volna fenntartani! Muszáj volt eIárverezni. - Csellel juttattak minket a tönk szélére. No nem a mostani gazda, hanem az apja. Nagy cimborák voltak az akkori várnaggyal. Tudtuk, hogy csalással jutott mindenhez. Így hát ... - Az öreg itt megállt egy pillanatra. Látszott rajta, hogy kellemetlen neki, amit el kell mesélnie. - Szóval mi is használtuk olykor a késünket. De csak önvédelemből, ezt mondhatom. Állandóan a nyomunkban voltak. Szerettek volna elüldözni minket még a környékről is. Gyötörte őket a lelkiismeret. Ezért akartak megszabadulni tőlünk, amint csak lehet. - Nos - tünődött Mattias egy ideig -, azt hiszem, igaza lehet. De miért nem beszélt nekünk erről már korábban? - Próbáltam én, ezerszer is! - Nekem ugyan senki nem mondott erről semmit. Bizonyára a szomszédainak pusmogta el, mi történhetett. Jött volna el Graastensholmra panaszra. De nem. Ehelyett mi történt? Inkább ellenünk fordultak. A gyerekei a mieinket gúnyolták. Villemo mindig is szeretett volna tenni valamit magukért, csakhogy ahhoz túl büszkék voltak, hogy adományokat fogadjanak el. De elég ebből! Azt ajánlom, kössünk békét egymással. Együtt talán könnyebben rájövünk, ki áll a gaztettek hátterében. - Nem kell már kideriteni. Én tudom, hogy az öreg Woller az. - Most azonnal odalovagolunk és beszélünk vele. Egyetért velünk? Az öreg felállt és a nehéz munkától megkérgesedett kezét Mattias felé nyújtotta, amit a báró örömmel szorított meg. Az öreg szemében könnyek csillogtak.

A SZOMSZÉDOS JÁRÁSBAN Wolleréké volt a legnagyobb birtok. A Svartskogenek idejében még nem volt ennyire hatalmas, de új tulajdonosai az évek során alaposan megnövelték a területét, nem ritkán szomszédaik rovására. Nem is szerette senki a környéken a nagygazdát, de nem mertek szembeszállni vele, mert féltek a bosszújától. A váratlan látogatókat egy hivalkodóan diszített szobába vezették. Sem Kaleb, sem Gabriella nem találkozott még a gazdával. Mindkettőjüket meglepte az öreg riasztó külseje. A nagydarab férfi vonásai rendkivül durvák voltak. Legijesztőbb mégis hideg, érzéketlen pillantása volt. - A lányuk? Miért épp nekem kellene tudni, merre jár? Ajánlom, hogy legközelebb válogassák meg a szavaikat! Laursen, a járásbíró embere ide is elkisérte az aggódó szülőket. Miután udvariasan bemutatkozott, engedélyt kért a birtok átkutatására. Az öreg arca elsötétült. Olyan volt, mint az ugrásra kész vadállat. - Ezt még megkeserülik! De nem bánom, kutassanak csak, amerre akarnak! Úgysem találnak semmit! Túl öreg

vagyok én már ahhoz, uraim, hogy fiatal lányok után kajtassak ! Egyébként sem érdekelnek a magukfajta nőszemélyek. Gabriella megjegyezte a férfi szavait. Ezek szerint az öreg tudta, milyen családból származik Villemo. Amig a többiek átkutatták a birtokot, Mattias kérdőre vonta az öreget. A Svartskogenek? Micsoda népség! Nem is bánja, hogy úgy pusztulnak, mint a legyek. Őt nem érdekli az a mocskos társaság! Nem, ő teljes mértékben ártatlan az ügyben. Mattias körülnézett a szobában. Tekintete megakadt a falakat díszítő vadásztrófeákon. Ezek után már volt némi elképzelése arról, milyen ember is lehet Woller gazda. Hangján mégsem érződött megdöbbenése. - Megígértem a bérlőmnek, az öreg Svartskogennek, hogy legközelebb, ha valakit „baleset” ér közülük, alaposan kivizsgálom az ügyet. A járásbíró pedig szívesörömest a segítségemre lesz. Mattias mindezt olyan hangon közölte, mintha bálba hívná a nagygazdát, ám az öreg figyelmét nem kerülte el a szavak mögé bújtatott fenyegetés. A beszélgetést befejezték. Visszatértek a többiek is. Kutatásuk eredmény nélkül zárult, annak ellenére, hogy fölforgatták a gazdaság minden zegét-zugát. A gazda nehezen bírta leplezni kárörömét. Három nappal később Kaleb és Gabriella kénytelen volt belátni, hogy leányuk, Villemo immár harmadszor is nyomtalanul eltünt.

VILLEMOT BEKÖTÖTT SZEMMEL vezették keresztül az erdőn. Hirtelen érte a támadás. Már amennyiben tényleg támadásról volt szó. Amikor a várnaggyal a domb tetejére értek, szembejött velük egy férfi. Hihetetlenül hosszú lába szinte súrolta a földet lovaglás közben. Nagyon hangosan beszélt, úgyhogy nem lehetett félreérteni, amit a várnagynak mondott, miszerint Villemo elfogatása merő tévedés, szabadon kell engedni. Bár a lányt rendkivül feldúlták az események, mégsem vágott sértéseket a várnagy fejéhez. Az efféle viselkedés nem illett volna hozzá, hiszen elhatározta, hogy megváltozik. Már közel járt a házukhoz, amikor fekete csuklyás férfiak támadtak rá. Megállították a lovát, őt pedig lerángatták a nyeregből. Szemét azonnal bekötötték, kezét durván hátracsavarták és összekötözték. Amikor kiabálni kezdett, valami undorító gyapjúkendőt tömtek a szájába. A gyapjúszálak köhögésre ingerelték, néha már azt hitte, nyomban megfullad. Az egyik férfinak iszonyatos szaga volt. Bizonyára ritkán cserélte ruháját, és mosakodni sem szeretett. Szerencsére egy másik férfi vette maga elé a lovára, és keresztülfektette rajta, akár egy összetekert szőnyeget. Villemo moccanni sem bírt. Keskeny ösvényen lovagolhanak, mert állandóan szúrós ágak csapódtak arcához és bokájához. Kis idő múlva elhagyták az erdőt. Villemo megpróbálta kitalálni, merre járhatnak, de csak annyit tudott megállapítani, hogy valószínüleg sik terepen, mivel már nem kínozta testét a gallyak szurkálása. Egy ideig még lefelé haladtak, majd sokáig felfelé kaptanak valami emelkedőn, végül ismét sík terep következett ... A lovak egyszer csak megálltak. Leemelték a lóról, és az iszonyatosan büdös férfi megragadta a karját. Ha nem tömték volna be a száját, Villemo nem mulasztotta volna el néhány keresetlen szóval felhívni a férfi figyelmét a tisztálkodás szükségességére.

Belökték valahová. Zárt helyiség lehetett, mert Villemo már nem fázott annyira. Lépteik koppanását visszaverték a falak. Hosszú termeken vagy folyosókon mentek keresztül, majd le egy lépcsőn, ajtó csikordult ... Villemot durván lelökték a földre, kezét kioldozták. Ajtócsapódás, azután csend következett. Szegény lány óvatosan mozgatni kezdte elgémberedett kezét. Gyorsan levette szeméről a kötést, szájából kihúzta az undorító gyapjúdarabot. Utána még sokáig tartott, mire kiköpködte a szúrós gyapjúszálakat. Végül óvatosan körbenézett. Sötét volt odabenn, ám lassan felfedezte, hogy valahonnan fentről keskeny fénycsík szűrödik be a helyiségbe. Mást egyelőre nem vett észre. Egyre csak anyja és apja járt az eszében. Mennyire el lehetnek keseredve! Nem hihemek mást, mint hogy ezúttal is megszökött. Pedig szó sem volt erről. Kicsit megvigasztalta, hogy most nem ő az oka eltűnésének. Vagy mégis ... ? Cseppnyi bűntudatot sem érez? Nem azért kell még most is szenvednie neki és környezetének, mert néhány hónappal ezelőtt olyan meggondolatlanul viselkedett? Hiszen mindennek ez volt az oka, a támadásoknak, megmagyarázhatatlan baleseteknek... Villemo felriadt emlékeiből. Valaki lélegzett mellette a sötétben. Félelme abban a pillanatban eloszlott, amint eszébe jutott, hogy az a valaki is egy hozzá hasonló szerencsétlen fogoly lehet. Bárcsak hozzászokna már a szeme a sötéthez! - Van itt valaki? - kérdezte kicsit remegve. - Te jó Isten! Hiszen ez egy nő! - suttogta a másik. Villemo hallotta a közeledő lépteket. - Uramisten! Mit keres itt ön? - kérdezte a hang. - Hiszen szinte még gyerek! - Lát engem? - kérdezte csodálkozva a lány. Már nem is félt a kedves és iskolázott hangtól. - Majdnem olyan jól, mintha világos lenne. Majd lassan hozzászokik. Most inkább meséljen arról, hogy került ide. - Sajnos nem tudom. Egy rosszakaróm már régóta követett. És most sikerillt elkapniuk. - A ruhájából és a beszédéből ítélve jobb családból származik. Persze nem lep meg, hogy ezt tették önnel. Fogvatartóink rosszindulatú, durva emberek. A lány hangja bizonytalanul csengett. - Megengedi, hogy bemutatkozzam ... Bár kicsit szokatlan helyzetben vagyunk, de azért ... A férfi örömmel fogadta a lány közeledését. - Igaza van, körülményeink valóban furcsák. Talán jobb, ha várunk egy kicsit a bemutatkozással. - Olyan halkan és titokzatosan beszél. - Kénytelen vagyok. Itt még a falnak is füle van, sőt ... - Igaza lehet. Mintha figyelnének minket valahonnan. - Biztos, hogy így van. Olyan emberek néznek minket, akik számára örömet okoz mások szenvedésének látványa.

- Ügyelek majd erre. Villemo megborzongott. Hiába próbált uralkodni érzelmein, zaklatott és nyugtalan volt. Szerencséjére fogolytársa jólelkű embernek tűnt. - Régóta itt van? - kérdezte halkan, kicsit félve attól, amit hall majd feleletül. - Nem igazán tudom már felfogni az idő múlását, de azt tudom, hogy azóta odakinn eltelt egy tél és egy tavasz... Sőt talán lassan az új esztendő is megérkezik a külvilág számára. - Egyedül volt végig? - Nem. Van itt még valaki, csak most alszik. Az egész úgy hangzott, mintha a férfi örült volna ennek. - Egyik barátja talán? - Nem mondhatnám. Egy elmebeteg, akit azért tettek mellém, hogy kínozzon. Nem merik szabadon engedni, félnek, hogy kárt tesz valakiben. - Hát ez nem hangzik valami biztatóan - mondta kedvetlenül Villemo. - Sajnos nem. El sem tudom képzelni, mi lesz, ha felébred és meglátja magát. Villemo egy szót sem szólt. Reszketve húzódzkodott össze. Végül felnézett, megpróbálta összeszedni magát. - A hangjából nem tudom megállapítani, hogy öreg-e, vagy fiatal? A férfi felnevetett. - Miket nem mond! Egyébként negyvenkét éves vagyok. Nem tudom, hogy ez minek számit. A lány zavarban volt, örült, hogy nem kell feltétlenül válaszolnia a kérdésre. - Jó hogy itt van, már nem félek annyira. - Őszintén szólva nem olyan lánynak tünik, aki megijed a saját árnyékától. De mondja csak ... Nem találkoztunk mi már valamikor? Bocsásson meg! mondta a férfi, majd megfogta a lány állát és arcát óvatosan a halovány fény felé fordította. - Bizony ismerősnek tünik, csak azt nem tudom, hogy honnan. Villemo hiába meresztette a szemét, még nem szokott hozzá a sötéthez. - Kérem, mondja meg mégis a nevét - fordult a lányhoz a férfi. - Villemo Kalebsdatter Elistrand. - Már hallottam ezt a nevet! De mivel kapcsolatban ... ? - És önt hogy hívják? - Einar Skaktavl. - Sajnos a neve nem mond nekem semmit. Csak azt tudom megállapítani belőle, hogy nemesi családból származik. Mégpedig a norvég nemesség legelőkelőbb ágából.

- Ennek most már semmi jelentősége. - A férfi egy ideig tünődött magában, majd megszólalt. - „Villemo ... „. Azt mondtam akkor, hogy: „Mindig azt hittem, hogy a Villemo fiúnév ... „ Azután sötétség következett, majd eső, végül hó. Akkor találkoztam magával. Beteg volt. És fáradt. De éppoly vonzó, mint most. Volt egy ... - A férfinak hirtelen eszébe jutott valami. - Tudom már! „Tobrönn”. És magát Meretének hívták akkor. Én voltam a vándorköszörus. Villemo felsóhajtott. - Hát ön volt az? Hiszen akkor barátok vagyunk! - Bizony barátok - mondta meghatottan a férfi. - Kedves Merete, vagyis Villemo. Mennyire örülök, hogy viszontláthatom ! A lány szemét elfutotta a könny. Őszintén örült a találkozásnak. - Most már csak azt mondja meg, hogy kik a fogvatartóink? - Csak az enyéimet ismerem, aki nem más, mint a várnagy és a cimborája, aki egyben legfőbb védelmezője is. Persze viszonyuk kölcsönös. Régóta segítik egymást. Azt hiszem, sokan gyűlölik őket, igy különösen nagy szükségük van egymás támogatására. - Ugye ön volt a felkelés vezetője? - suttogta Villemo. - Igen, én. Mindenesetre a többiek engem választottak volna királlyá, ha Gyldenlöve nem vállalja e kitüntető címet. Tudja, a legősibb norvég királyi család utolsó leszármazottja vagyok. A felkelés leverése után megpróbáltam Svédországba menekülni. De csak idáig jutottam. Azóta kínoznak ezek a kegyetlen, elvakult emberek. Majd akkor számolnak le velem, ha elunták a kinzásomat. - Sokat bántották már? - kérdezte Villemo együttérzón. - Igen. Szerencsére eddig sikerült kezelnem a sebeimet. Sokkal rosszabb, hogy össze vagyok zárva ezzel a szellemi nyomorékkal. Ugyancsak próbára teszi a lelkierőmet. - El tudom képzelni - sóhajtotta Villemo. - Ígérem, minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy távol tartsam öntől ezt a szörnyeteget. Ő is legalább olyan jól lát már a sötétben, mint én, úgyhogy nyomban fölfedezi majd a jelenlétét, mihelyt fölébred. Villemo lehajtotta a fejét. - Mit gondol, meddig tarthatnak itt engem? - Attól függ, mi a bűne. - Hát sok butaságot elkövettem már eddig, könnyelmű és meggondolatlan voltam. De sejtelmem sincs arról, mit akarhat tőlem a várnagy. Tudom, hogy nem véletlenül támadtak rám az erdőben. A várnagy szándékosan hagyott ott, tudta, mi következik azután, ha magamra maradok. - Talán olyasmit követett el, ami a barátjának nem tetszett. - Mégis, ki az a titokzatos barát? Skaktavl nem válaszolt rögtön a kérdésre, majd alig hallhatóan ezt suttogta: - Sohasem láttam. Csak azt hallottam, amikor a várnagy barátjaként emlegette. ,,A barátomnak nem tetszik, hogy...” ilyeneket szokott mondogatni. Annyit sikerült kivennem a szavaiból, hogy valamelyik környékbeli nagygazdáról

lehet szó. Villemo hirtelen rádöbbent az igazságra. Kezével többször is a homlokára csapott. - Hogy én milyen bolond voltam! Életemben egyszer megöltem egy embert. Szörnyű volt. De nem volt más választásom. Önvédelemből tettem. Régen történt, és én azóta próbálom elfojtani magamban az emlékét. Megterhelte a lelkiismeretemet, még akkor is, ha az életemet kellett megvédenem. A saját élményeimből, meg abból, amit mondott, kezd összeállni a kép. Az a bizonyos barát nem lehet más, mint Woller gazda. Eng járásban vannak a birtokai. Azt mondják, vérbosszút esküdött egyik bérlőcsaládunk ellen, akik a Svartskogen tanyán élnek. Eldar Svartskogennel gyilkoltam meg a gazda egyetlen fiát és az egyik szolgáját. Utána menekültünk Tobrönnbe. De ezt már ön is tudja. Hazatérésünk után felmentettek bennünket a vád alól. - Attól tartok, hogy ez a gazember nem törődik azzal, mit mond a törvény. Úgy tartja, hogy rajta kívül senkinek nincs joga igazságot szolgáltatni. Igaz lehet, amit mond, kisasszony. Értesültem Eldar Svartskogen haláláról. Tudom, hogy nem harcban halt meg, hanem meggyilkolták. Félek, kisasszony, nem lesz rövid az ittléte. Villemo nagyot nyelt. csak nem vele is úgy akarnak majd végezni, mint Eldarral? A „balesetek” után, melyek sorra érték, most már egyértelmű volt számára, mi vár még rá. - Nem értem viszont, mi érdeke fűződhet az öreg Wollernek az ön fogvatartásához. - Én a várnagy foglya vagyok. Mindketten a dánokat támogatják, én pedig a felkelés vezetője voltam. Bosszantotta őket, hogy Gyldenlöve mindenkinek megkegyelmezett. Ezek után dönthettek úgy, hogy ellenségeikkel maguk végeznek. Senki sem tud róla, hogy engem itt tartanak. - Mégis, hol vagyunk? Csak nem a WoUer-birtokon? - Nem hiszem - mondta lassan Skaktavl. - Az az érzésem, hogy valami nagyon félreeső helyre hoztak minket. - Nekem az volt a benyomásom, hogy hosszú folyosókon, vagy termeken vezetnek keresztül. A férfi felnevetett. - Nem érezte az istállószagot ? - Istállószagot? Hogy érezhettem volna, ha a kisérőm büdösebb volt, mint száz görény! - Szóval önt is az a rémes alak hozta ide. Egyébként találó a jellemzése. Nos, nekem az a véleményem, hogy egy gazdátlan major egyik szárnyában lehetünk. - De hát nem lehetünk az istálló alatt - hitetlenkedett Villemo. - Nem is ott vagyunk. Azt hiszem, tárolóhelyiségnek használlianák. Ezért is fekszik kicsit lejjebb, mint az istálló. Ha jól sejtem, a major egy elképesztően hosszú lábú emberé lehet, aki hol itt van, hol eltűnik. - Olav Haraskanke? - Lehet, hogy ez a neve, nem tudom. - Mondja csak, miért rejtegetik itt a fogolytársát ? - Halálra ítélték, de a várnagy életben hagyta, mert szüksége volt rá. Olykor eljönnek, hogy kedvüket leljék a szenvedésemben. Soha nem mutatkoznak ilyenkor, de érzem, hogy figyelnek valahonnan. Van úgy, hogy a fal repedésein át megpillantom az árnyékukat.

- Hihetetlen, hogy képes látni ebben a sötétségben! Skaktavl felnevetett. - Nos, most azért van ilyen sötét, mert eltakarták a szellőzőnyílásokat. Többnyire így történik éjszaka. Nappalra elhúzzák, akkor többet láthat majd. - Ezek szerint este van már? - Tudja, idelenn gyorsan sötétedik. Villemo szeme lassacskán hozzászokott a sötéthez. A sötétség kezdett különálló részekre bomlani. - Hogy kapunk ennivalót? - Naponta egyszer adnak valamit. Majd ügyelnünk kell arra, hogy az önét se ez a sátánfajzat egye meg. Egyébként felhívom a figyelmét arra, hogy vigyázzon a vízzel. Egy hordóban tárolják ott a sarokban. Aki nincs hozzászokva, még megjárhatja. - És mi van az ... egyéb ... életszükségletekkel? Bocsásson meg, uram, hogy ilyeneket kérdezek, de jobb, ha megismerem a szokásokat. - A dolgunkat ott végezzük a sarokban. Nem túl szerencsés, de nincs más választásunk. -Értem. Villemo egyre gyengébbnek érezte magát. Kétségbeejtőnek találta a helyzetét, de minden erejét összeszedte, hogy ne veszítse el a fejét. - A családom biztosan kutatni fog utánam - mondta remegve. Túl sok reményt persze nem fűzhetett ahhoz, hogy megtalálják. Hiszen még ő maga sem tudta, hol van. - A legokosabb, amit most tehet, kisasszony, ha megpróbál aludni - ajánlotta barátságosan Skaktavl. - Már amúgy is sötét van, és jó, ha erőt gyűjt a cellatársunkkal való holnapi találkozásra. Feküdjön az én helyemre, én majd készítek magamnak új fekhelyet. Jobban tájékozódom a sötétben, mint ön. Villemo hiába tiltakozott, végül belátta, hogy okosabb, ha Skaktavlra hallgat. A férfi fekhelye egy halom száraz szalma volt, elég kényelmes ahhoz, hogy a holtfáradt Villemo elaludjon rajta. Sejtelme sem volt, hogy a férfi hol hajtja fejét nyugovóra. Annyit mindenesetre már ki tudott venni a sötétben, hogy hozzá közel feküdt le, mintha védelmezni akarná. Villemo szeme égett a kimerültségtől. A falon húzódó repedéseket nézte. Mintha felsejlett volna mögöttük az éjszakai égbolt. Gondolatai kétségbeesetten csapongtak. Még magának sem merte igazán bevallani, hogy mindennek Eldar iránt érzett egykori szerelme az oka. Ha akkor nem követi a férfit a Zsinegelő-láphoz, talán ... Nehezen tudott elaludni. - Nagyon köszönöm, hogy itt van mellettem - suttogta abba az irányba, amerre a férfit sejtette. - El sem tudja képzelni, mennyivel könnyebb így elviselni az egészet. Skaktavl sokáig nem válaszolt. Villemo azt hitte, hogy a férfi már alszik, amikor végre meghallotta a hangját. - Higgye el, számomra is könnyebbé vált minden, amióta megjelent. Bár be kell vallanom, szívembe hasít, ha arra gondolok, hogy így kellett viszontlátnunk egymást.

MÉG ALIG PIRKADT, amikor Villemo fölébredt. A reggeli nap sugarai lassan kúsztak be a keskeny repedéseken és a szellőzőnyílásokon. Valóban egy tárolóhelyiségbe zárták őket. A falakat óriási keresztgerendákkal erősítették meg. Villemot borzalmas horkolás riasztotta fel szemlélődéséből. Lassacskán a harmadik fogoly is magához tért. Alvás közben kiszáradt nyelvével nagyokat csettintett, miközben fölült. Félelmetes csend ereszkedett a pajtára. - Maradjon nyugton, kisasszony - suttogta Skaktavl. - Igyekszem majd megvédeni, ahogy erőmből telik. Azt hiszem, figyelnek minket. Bizonyára kiváncsiak, hogyan végződik az önök találkozása. Villemo reszketve nézte a hatalmas testű, vad tekintetű embert. - Mi az ördög - szólalt meg az rekedten. - Úgy látom, vendégünk érkezett. A lány egyre közelebb húzódott Skaktavlhoz. Keze a férfié után kutatott. - A kisasszony az egyik szomszéd birtokos lánya igyekezett megmagyarázni a helyzetet Skaktavl. - Ő is fogvatartóink karmai közé került. A mi dolgunk, hogy megvédjük tőlük. A férfi fölemelkedett és feléjük indult. Már elég világos volt ahhoz, hogy Villemo alaposabban szemügyre vehesse a férfi brutális alakját, durva vonásait, óriási fejét, hosszú karját. A férfi egészen közel ment hozzá és belebámult az arcába. - Az ördögbe! Micsoda kis babát adtak ezek nekünk játszani! No és a szeme! Mit is mondott Skaktavl? Hogy halálra ítélték egyszer? Bizonyára gyilkosságért. Villemo ösztönösen hátrébb húzódott. Jobb lett volna, ha meg sem mozdul. Durva kezek nyúltak utána és ragadták meg a vállánál fogva. - Ez aztán a finom falat. Majd megtudjuk, hogyan muzsikálsz, angyalom! - Hagyd békén - kérte Skaktavl. - Ő ís épp olyan bajban van, mint mi. Jobb, ha összetartunk. A férfi most Skaktavl felé nyújtotta majomszerű kezét és arcul csapta, úgy, hogy hátraesett az ütés erejétől. Villemo azonnal mellette termett. - Hogy van? - kérdezte. - Á, ez igazán semmiség. Már hozzászoktam a modorához. A másiknak nem tetszett, hogy Villemo Skaktavl mellé állt. Ismét a lány után nyúlt, és magához rántotta. - Jobb, ha nem foglalkozol azzal a nyomorulttal szíszegte. - Még hogy tartsunk össze! Micsoda beszéd az ilyen? Köpök a véleményére! Jó itt nekem. Ha kint lennék, már rég fölakasztottak vóna. De most itt vagy nekem te, vírágszálam. Meglásd, nem fogunk unatkozni. Villemo fülét izgatott suttogás ütötte meg. Biztos volt benne, hogy a fal másik oldaláról szürődött át. Nyilván kiváncsian várták a fejleményeket. Villemo számára ezzel betelt a pohár. A Jéghegyek Népe számos legendát ápolt Solról és halála utáni visszatéréseíről. Villemo ismerte valamenynyit. Eszébe jutott az a történet, amikor Sol rátalált szegény Metára és kimentette a zsoldosok karmai közül Skanéban. Sol szinte megbabonázta a férfiakat.

Rabtársuk éppen másodszor sújtott le szerencsétlen Skaktavlra, és már hurcolta ís volna Villemot nyomorúságos vacka felé. A lány ráébredt, hogy ő is a Jéghegyek Népének szülötte. Szeme lángolt a dühtől. Hihetetlenül erősnek érezte magát. - Fékezd magad, te vadállat - rikoltotta a férfi felé. Pontosan olyan volt, mint Sol akkor Skanéban. - Ha még egyszer hozzám mersz nyúlni a mocskos kezeddel, azon nyomban undorító varanggyá változtatlak. A férfi szóhoz sem jutott döbbenetében. - Még mindig nem tudod, hogy kivel állsz szemben? - kérdezte. - Hát vak vagy, nem látod a szememet? A Jéghegyek népének leszármazottai közé tartozom. Varázslók és boszorkányok vére csörgedez az ereimben. Nem ajánlom, hogy szembeszállj velem, ha kedves az életed! Villemo ura volt a helyzetnek, és maga is hitt az erejében. A nyomorult alak nyüszítve vonult vissza a sarokba, Skaktavl pedig elképedve mormolta maga elé: „Uram segíts! Ki ez a lány?” Villemo iszonyatos hatást gyakorolt a két férfira, de azokra is, akik a fal mögül leskelődtek. - Ezért akár föl is akasztathatnám - mormogta a várnagy. - Jobb, ha nem hamarkodjuk el - válaszolta az öreg Woller, akit kivert a verejték, ha a látottakra gondolt. - Ami azt illeti, ezek után semmi szükségünk arra a nyomorékra. - Egyetértek. Sohasem merne hozzányúlni a nőhöz. Érzi, hogy erősebb, mint Ő. Skaktavl pedig már megkapta tőle a magáét. Ami ezután jöhet még, nem lenne más, mint unalmas ismétlése a látottaknak. - Igazad van. Talán érdekesebb lesz megfigyelni, hogy talál egymásra a szűzecske és a nemesember - kacagott gúnyosan a nagygazda, amikor már kellő távolságra kerültek az épülettől. - Ami azt illeti, egyelőre úgy viselkedik, mintha az apja volna. - Annál izgalmasabb lesz majd látni a kapcsolat kibontakozását. A várnagy elmosolyodott. - Azt hiszem, igazad van. Nem kell már sokat várnunk és egymás karjaiban keresik majd a vigasztalást. Több mint egy éve van már bezárva. Ezt még a hozzá hasonló erős jellemek is nehezen viselik! A kedélyes csevely után ffilugrottak lovaíkra és elvágtattak Woller háza felé, hogy kellő mennyiségű étellel és itallal enyhítsék a délelőtt izgalmait.

CSEND VOLT A CELLÁBAN. A foglyok hirtelen ajtónyitásra riadtak fel. Belökték aznapi étel- és italadagjukat. De ezzel nem értek véget az események. Amíg a nagydarab férfi éhesen vetette magát az ételre, ismét kinyílt az ajtó. Néhány férfi lépett a helyiségbe. Egyikük kezében szekerce villant. Egy tompa puffanás, és a féleszű óriás nyögve terült el a földön. A többiek megragadták, kicipelték, majd bezárták az ajtót. Az egész olyan gyorsan zajlott, hogy Villemo föl sem fogta, mi történik körülötte valójában. Jajgatva menekült

Skaktavlhoz. A férfi megpróbált vigaszt nyújtani a lánynak, ám maga is nehezen szabadult az események hatása alól. - Hiszen olyan ... védtelen volt - szipogta Villemo. - És éppen amikor evett ... Tudom, hogy olyan volt, akár egy fenevad, de hát ezek jobbak nála? A férfi mormogott valamit. - Miért tették ezt vele? Miért éppen most? Azért, hogy megvédjenek? - Aligha - nevetett jóindulatúan Skaktavl. - Egyszerűen nem volt már rá szükségük. Valaki erősebbnek bizonyult nála. - Ki? - Mégis mit gondol? Villemo tünődött egy kicsit. - Csak nem én ijesztettem meg? Valóban megijesztettem volna? - Nemcsak őt, kedves kisasszony. A szeme úgy világított a sötétben, mint két bosszúálló csillag. A lányt meglepték barátja szavai. - Hát mégis igaz. Elérkezik majd a pillanat ... - Milyen pillanat? - Amikor végre teljes erejében megmutatkozik, mire vagyok képes. Olyan képességekkel születtem, melyek keveseknek adatnak meg az életben, uram. Magam is félek attól a pillanattól. - Ezen egyáltalán nem csodálkozom. De ami fogolytársunkat illeti, úgy látom, ez volt a legjobb, ami történhetett. Végre lesz egy kis nyugalmam. Villemo végre alaposan szemügyre vehette a férfit, aki egykor a két sebesültet hozta a tobrönni menedékházba. Ám most szakállas volt, haja hosszú és csomókba tapadt, arcát felismerhetetlenné tette a sok seb és alvadt vér. - Most látom csak, hogy megkínozta magát ez az ember - mondta neki a lány a reá valló furcsa kedvességgel. Megengedi, hogy közelebbről is megnézzem a sebeit? Talán segíthetek. A férfi ebben ugyan kételkedett, de azért odament a vizeshordóhoz és alaposan megmosakodott. Bevallotta, hogy Villemo megérkezése után döbbent rá, milyen borzalmas lehet a külseje. A lány észrevette, hogy szegény sántít, és a bal könyöke teljesen merev. Ezenkívül még számos sérülése lehetett. Villemo gyengéd, néha kissé türelmetlen kezei csodát műveltek a férfival. Mindennap csinált valamit. Kitisztította a sebeket. A kötözéshez ruháiból tépett le egy-egy darabot. Tapintatosak voltak egymással szemben és mindig vigyáztak, nehogy megsértsék a másikat. Egy ideig békén hagyták őket. Az étel mindig idejében érkezett. Kaptak tiszta szalmát. Az őrökön kivül senkivel sem találkoztak. - Vajon mit terveznek? - töprengett Villemo. - Sejtelmem sincs róla - felelte tanácstalanul Skaktavl, akinek szemmel láthatóan javított állapotán Villemo gondos

ápolása, meg az, hogy nem keletkeztek új sérülései, amióta kínzóját eltávolították a közeléböl. Ám ennek ellenére egy életen át viselni fogja annak a nyomát, hogy ezzel az erőszakos, dühös fenevaddal zárták össze, aki rajta töltötte ki a világgal szemben érzett haragát. - Hogy lehet kibírni itt egy telet? Már most is annyira fázom, hogy szégyellem bevallani. - Majd kapunk egy faszénnel teli üstöt. - Nem veszélyes ez? - De igen, ám szerencsére csináltak egy nyílást, amelyen keresztül a füst távozhat. Ennek ellenére ne számítson arra, hogy túlságosan meleg lesz. A falakon mindig átfúj a szél. Attól tartok, máris köszvényes vagyok. Villemo is osztotta Skaktavl gyanúját. És vele vajon mi lesz? Apránként rájött, mikor figyelik őket. A kintről leselkedők jelenlétét már az sem leplezhette előttük, hogy még csak nem is pisszentek egész idő alatt. Alakjuk tisztán kivehető volt a fal repedései mögött. Villemonak eszébe jutott, hogy betapaszthatnák a repedéseket, de Skaktavl jobbnak látta, ha nem bosszantják fölöslegesen fogvatartóikat. A nyugalom csak egy hétig tartott. Az öreg Woller egyre türelmetlenebb lett. - Semmi sem történik - panaszkodott a várnagynak. - Úgy viselkednek, mintha királyi udvari bálon lennének. „Parancsol még egy falatot?”, meg „Nem óhajt helyet foglalni nagyságod?” Nem bírok tovább várni. - Talán zárjuk őket egy szűkebb helyiségbe? A gazda gondterhelten ráncolta a homlokát. - Azt hiszem, semmit nem változtatna a helyzeten. Ez a fickó elveszthette a férfiasságát. Itt az ideje, hogy kicsit meggyötörjem a lányt. Már tudom, hogy mi a leggyengébb pontja. Két nappal később beállított a foglyokhoz Olav Haraskanke. Nem merészkedett beljebb, óvatosan megállt az ajtóban. - Figyeljen csak a kisasszony! Tudja, hol van az édesanyja? Villemo nem felelt. Szinte keresztülnézett a férfin. - Hát akkor jobb, ha megmondom. Az őrgrófnő maga után kutatott. És akkor egy kis baleset érte. De az nem a hibánk, hogy az asszonyság lova belelépett egy nyúlcsapdába. És akkor az őrgrófnő kitörte azt a finom nyakát. A lónak szerencsére nem lett semmi baja. Villemot porig sújtotta a hír. Már nem érezte bátornak magát, minden nyugalma elszállt. Borzalmas volt annak tudatában élni, hogy az ő meggondolatlansága okozta édesanyja halálát. Ilyen nagy árat kelljen fizetnie azért, mert jó egy éve, egy fellángolástól hajtva követte Eldar Svartskogent! Úgy érezte, ezt a súlyt már nem bírja el a lelkiismerete. Csillapíthatatlanul zokogott és anyját szólongatta. Woller kegyetlen ura aznap elégedetten hajtotta párnájára a fejét.

7. fejezet

DOMINIC HÁTÁBAN A FELKELŐ NAPPAL űzte maga előtt az éjszakát. Köpenye fekete árnyként lebegett körűlötte. Nyugatnak tartott. Kezére lovaglókesztyűt húzott, bársonyzekéje alatt őrizte királya levelét. Ám hivatalos küldetése most nem nagyon foglalkoztatta. Ujjai gyakran zsebére tévedtek, ahol egy másik levelet őrzött, Villemoét. Villemo utolsó, rövid levelét. Már kivülről fújta minden sorát, annyiszor elolvasta.

„Ma végleg meghalt bennem az Eldar iránt érzett szerelem. Tulajdonképpen már régóta nem éreztem semmit, csak életben tartottam a lángot, mert szükségem volt a tudatra, hogy legalább egyvalaki szeretett.” Szóval végzett Eldar Svartskogennel! Végre! Legfőbb ideje! Ami azt illeti, elég sokáig tartott.

„Gyere minél előbb, drága Dominic, már nagyon váram, hogy viszontlássuk egymást!” És most magával viszi a lányt Svédországba. Ettől a gondolattól igen jó kedve kerekedett. Ám azonnal arcára fagyott a mosoly, amint eszébe jutott a Villemo ellen elkövetett újabb támadás. Hihetetlen, hogy a lány ebből is ép bőrrel menekült meg. Gyorsabb iramra ösztökélte lovát. Nyugtalanította, hogy mi történhet Graastensholmon. Őszintén remélte, hogy azóta nem volt újabb „véletlen baleset”. Valami gyötörte belülről, de magáénak sem tudta megmagyarázni, mi lehet az. Sok évvel ezelőtt hasonló érzések kínozták. Akkor arra kérte apját, hogy utazzanak minél gyorsabban Hársfaligetbe. Sejtette, hogy valami történik ott, de akkor sem tudott pontos magyarázatot adni. Az utolsó pillanatban érkeztek meg. Are még láthatta eltűnt unokáját, Mikaelt, és dédunokáját, Dominicot. Most is ugyanazt érzi. Sietni kell. Legfeljebb csak remélhette, hogy még idejében érkezik meg. Villemo örült a levelének! Az a Villemo, aki gyermekkorukban mindig fújt rá, akár egy kismacska. De már akkor is láthatatlan kötelék fűzte őket egymáshoz. A kislány akaratlanul is a társaságát kereste, mintha tudná, hogy az örökös csipkelődés mögött nem rejlik más, mint szeretet és őszinte ragaszkodás, vágy arra, hogy megvédje a gyengébbet. Nem ez volt az első alkalom, hogy Villemo ösztönösen Dominicnál keresett védelmet. Ez a mostani eset annyiban új, hogy Villemo nyiltan közölte vele szándékát. Ugyanakkor Dominic tudta, hogy Villemo egyenrangú társa mindenben. Nem, Villemo nem is olyan védtelen. Inkább csak könnyen sebezhető, bár ezt semmi kincsért nem vallaná be. Milyen remekül lehetett vele beszélgetni! Tulajdonképpen nem is érti, miért csipkedték, gúnyolták egymást folytonfolyvást. Saját viselkedésére még talál magyarázatot, no de Villemo miért volt mindig olyan konok? Megfogadta, hogy soha többé nem fogja ugratni a lányt. Bárcsak már hazafelé tartanának, Dominic biztonságos otthonába! Dominic összeszorította az állkapcsát. Jóvágású férfi volt, hosszú, sőtét haja meg-megcsillant a napfényben. Aranybarna bőre, egyenes orra, határozott vonalú szája rettenetesen vonzóvá tette. Szeme sárgán villogott, akár a macskáké. Szempillája fekete volt és sűrű. Édesanyja, Annette már többször megpróbálta összeboronálni a fiát valamelyik udvarhölggyel. Egyikük előkelőbb volt, mint a másik, és egyáltalán nem ellenkeztek, amikor a Dominiccal való házasság lehetősége szóba került. Pedig Dominic nem volt makulátlanul nemesi származású. Anyjának nagy tervei voltak vele. Mégis minden próbálkozása megfeneklett Dominic ellenkezésén : ,,Még nem késtem el semmivel, anyám.”

Annette ilyenkor kétségbeesetten csapta össze a kezét, néhány napig siránkozott, majd újabb terveket kovácsolt. Néha elkeseredetten férjéhez fordult: ,,Nem gondolod, hogy esetleg a mi fiúnk is olyan, mint Alexander Paladin ? Hogy... természetellenes vágyak fűtik?” Mikael, akit többnyire regényirás közben zavart meg, határozottan visszautasitotta az efféle aggodalmakat. ,,Még hogy Dominic? Hiszen csak huszonhárom éves! Bizonyára szüksége van még egy kis időre.” Végre felkelt a nap. Lassan, komótosan emelkedett a látóhatár fölé, és ott meg is állt. Dominic érezte, mennyire fáradt. Pihenésre lenne szüksége neki is, a lovának is ... Rövid pihenőre megállt az egyik fogadónál, hogy megitassa lovát, majd továbbindult. Tudta, hogy sietnie kell, mégpedig nagyon.

OLAV HARASKANKE ISMÉT MEGJELENT az ajtóban. Villemo gyűlölte ezt a férfit, aki híreivel egyre csak gyötörte lelkiismeretét. Kisírt szemét riadtan emelte az ajtóban álló alakra, miközben görcsösen szorongatta Skaktavl kezét. Mit akarhat már megint ez a féreg? Néhány nappal ezelőtt az arcán a jól ismert kegyetlen, diadalmas mosollyal állított be. Kitörő örömmel újságolta, hogy tűz volt Elistrandon. „Valamelyik idióta magára gyújtotta a házát. Még a faluban is hallották a sikitozásukat. Furcsa emberek lehetnek a rokonai, kisasszony!” Tegnap sem mulasztotta el, hogy bekukkantson. Mélységes kárörömmel közölte, hogy: „Végre kilehelte a lelkét az öreg gazfickó, aki a Hársfaligetben lakott. Persze azt senki nem tudja, hogy a húst mi küldtük neki!” Brand bácsi? Istenem! A kedves, barátságos öreg Brand! Hogy voltak képesek rá? Hogy voltak képesek? Hiszen ő semmiről sem tehetett! És most megint ott áll, arcán az elviselhetetlen vigyorral. - Attól tartok, az apád túl sokat akart tudni - mondta nevetve, miközben szájában megvillantak szürkés, rossz fogai. - Pedig igazán kár egy ilyen derék, erös emberért. És még nem is volt öreg. Ezzel megfordult és becsukta maga mögött az ajtót. Villemo utánugrott és kétségbeesetten dörömbölni kezdett a vastag ajtón. - Mit csináltatok az apámmal? - kiabálta szívet tépőn. - Mit csináltatok vele, ti vadállatok? Skaktavl hiába vigasztalta. Szegény lány zokogva rogyott a földre. Még sokáig feküdt ott remegve, görcsösen a férfiba kapaszkodva. - Hát nem tudunk sehogy sem kijutni innen? - szipogta. - Nincs számunkra más lehetőség, csak a szenvedés, amit ezek a gazemberek ránk mérnek? Skaktavl szomorúan nézte a törékeny lányt, amint rongyos ruháiban ott hevert előtte a hideg kövön. - Sajnos, nincs kiút. Még akkor sem, ha a fogunkkal vájnánk magunknak utat. Már próbálkoztam többször is, de nem vezetett eredményre. Börtönünk falait vastag farönkökkel erősítették meg még a föld alatt is. Nem mi vagyunk az elsők, akik csapdában rekedtek.

Villemo szájára tapasztotta a kezét, hogy elfojtsa a bensejéből ismét feltörni akaró sirást. - Azokat bántják, akik a legközelebb állnak a szívemhez! Sorra halnak meg, és mindannyian az én bűnöm miatt! Képtelen vagyok tovább viselni ezt a terhet! A fal másik oldalán Woller gazda gyönyörködött Villemo összeomlásában. Tehát mégiscsak hatásosnak bizonyult a módszere, az akaratos, önfejű lány végre megtört! Pedig még korántsem vetett be mindent ellene!

DOMINIC EGY SZÜRKE, KÖDÖS december délelőtt érkezett meg Graastensholmra, sokkal korábban, mint eredetileg tervezte. Karácsony előtt pár nappal ott leszek, ígérte levelében Villemonak. Valójában még jó néhány nap hátra volt karácsonyig. Az illendőség úgy kívánta volna, hogy először legközelebbi hozzátartozóit üdvözölje a Hársfaligetben, de azt gondolta, senkinek nem lehet kifogása ellene, ha most kivételesen Elistrandra megy előbb. Elistrandon ijesztő csend honolt mindenütt. Végre megjelent a ház ajtajában egy asszony. - Dominic úr, mennyire örülünk, hogy megérkezett! - Merre van a gazdája? Az asszony váratlanul sírni kezdett. - Ó, uram! Olyan borzasztó az egész! Olyan borzasztó! Az ifjú megragadta az asszony kezét. - Villemo? Csak nem történt vele valami? Az asszony alig tudott megszólalni, olyan hevesen zokogott. De egy fejbólintással a gróf értésére adta, hogy a kisasszonnyal baj történt. - Meghalt? - kérdezte szinte üvöltve Dominic. - Nem tudunk róla semmit - szipogta a szolgáló. - Eltünt. A nagyságos asszony pedig ... - Gabriella néném? Mi van vele? - Lezuhant a lováról, és ... és tűz is volt itt. - Igen, látom a kormos falakon, de hol van a gazdája? Abban a pillanatban megjelent az ajtóban Kaleb. Arca ijesztően sápadt volt és riadt. Mintha húsz évet öregedett volna. - Dominic, kedves barátom! Mennyire örülök neked! Kerülj beljebb! Tudod, történt néhány tragikus eset az utóbbi időben. És még csak nem is sejtjük, mikor lesz vége! Dominic köszöhetet intett az asszony felé, majd gyors léptekkel Kaleb nyomába eredt. - Elmondanád, mi történt? - kérdezte nyugtalanul, miközben levetette nedves köpenyét. - Annyit már hallottam,

hogy Villemo megint eltűnt, és hogy Gabriella néném leesett a lóról. Hogy van most szegény? - Fent fekszik. Gyere, üdvözöld őt is. Eltört a kulcscsontja, de hála Niklas gyógyító kezének, hamarosan rendbe fog jönni. Nincs más dolga, mint hogy nyugodtan feküdjön, hogy a törés összeforrjon. - Istennek legyen hála - mormogta Dominic felfelé menet a lépcsőn. Legutoljára Villemoval ment fel ezeken a lépcsőkön. A lányból akkor sugárzott a jókedv, meg akarta mutatni barátjának újonnan elkészült szobáját. - Hallottam, hogy tüz is volt a házban. - Igen. Valaki felgyújthatta a házat. Az a szárny kezdett égni, ahol Villemo pártfogoltjai laknak. Szerencsére sikerült idejében eloltanunk. - Eszerint senki nem sérült meg? - Nem. Nem is tudom, mi lett volna, ha bent ég valaki. Rettenetes még rágondolni is. - És magát, bácsikám ? Nem érte valami szerencsétlenség? - De bizony. Villemo után kutattam. Tudod, az az érzésem, hogy valahol Eng járásban lehet. Egyszercsak rám lőtt valaki. Nem találtak el, így amíg újra töltöttek, sikerült megszöknöm. Egyébként számos furcsa dolog történt itt az utóbbi időben. Nagyapád bátyja, Brand, ajándékba kapott valakitől egy szép darab füstölt húst. Szerencsére Elinek jó orra van, s még idejében fölfedezte, hogy a hús mérgezett. Ki is dobták. Közben odaértek Gabriella szobájának ajtajához. Kopogtak, majd beléptek. Dominic üdvözölte Villemo anyját, aki meglehetősen hasonlított a sajátjára. Mindkét asszony szép volt, de nem a szó köznapi értelmében. Bár arcformájuk elütött egymástól, vonásaik kifinomultsága mégis rokonná tette őket. Jellemük azonban végletesen különbözött. Gabriella tapintatos volt, különleges képességgel arra, hogy megérezze mások hangulatváltozásait. Annette sokkal idegesebb, túlérzékeny alkat volt, és egyfolytában rettegett attól, hogy elronthat valamit. Annette izgékony volt, Gabriella nyugodt természetű. Dominicot mégis meglepte kettejük látnivaló hasonlósága. Gabriella törékeny ujjai hálásan fonódtak Dominic férfiasan erős kezére. - Ó, ne is törődj velem - mondta az ifjú grófnak, miután az sajnálkozását fejezte ki nénje állapota miatt. - Sokkal fontosabb, hogy megtaláljuk Villemot. Amikor legutóbb eltünt, legalább hagyott itt egy levelet, amelyben azt írta, ne aggódjunk, hamarosan visszatér. De most semmit. És ez nyugtalanító. - Biztos vagyok benne, hogy életben van - mondta higgadtan Dominic. - Hogyan? - kiáltottak Kaleb és Gabriella szinte egyszerre. - csak nem hírt kaptál felőle? - Nem. - Vagy ... megint a Jéghegyek Népének valamelyik titokzatos képessége tette lehetővé, hogy megérezd, mi van vele? - vetett egy óvatos pillantást a fiúra Kaleb. Dominic mosolyra húzta száját, de tekintete komoly maradt. - Tulajdonképpen így is fogalmazhatnék. Azért érkeztem hamarabb, mert olyan érzésem támadt, hogy sietnem kell. Eredetileg pár héttel később jöttem volna, és Gyldenlövét őszintén szólva meglepte, hogy Károly király ilyen sebtében üzen neki. Akershusből is feltűnően hamar távoztam. Mindennek Villemo és a sok „baleset” volt az oka. De most már részletesebben is szeretnék hallani mindenről. Arról is, ami még eltűnése előtt történt. Tulajdonképpen nagyon keveset tudok.

- Persze, persze! De előbb talán foglalj helyet! És vedd le a poros zekéd. Kaleb, kérlek küldess fel némi ételt és italt fáradt vendégünknek ! - Amíg ettek, Villemo szülei beszámoltak mindarról, ami leányuk eltűnése előtt és után történt. - Talán helyes lenne kideriteni, milyen ember valójában ez a várnagy - tűnődött Dominic. - Már megtettük. A járásbíró és én alaposan kifaggattuk, de azon kívül, amit már amúgy is tudtunk, miszerint a domb tetején szabadon engedte Villemot, semmit sem tudtunk kiszedni belőle. Ellátogattunk a Woller majorba is, de csak annyit sikerült kiderítenünk, hogy nem ott tartják fogva szegény lányt. E sok rossz közön azért történt velünk valami jó is, összebarátkoztunk a Svartskogen családdal, akik végig a segítségünkre voltak a keresésében. Tulajdonképpen ők vezettek a minket a helyes nyomra, vagyis hogy az öreg Woller áll mindennek a hátterében. És a Svartskogenek végre hivatalos védelmet kaptak, amit a járásbíró biztosít ezentúl nekik. - Mire céloztál akkor, amikor azt mondtad, hogy Villemo még él, és hogy ez a velünk történt balesetekből következik? - kérdezte kíváncsian Gabriella. - Az az érzésem, hogy fogva tartják és azzal próbálják megtörni, hogy szerettei életére törnek. Biztos vagyok benne, hogy minden eseményről értesül, ami Elistrandon és a környékén történik, de nem a valóságnak megfelelően. - Hisz ez borzasztó! - kiáltott fel Gabriella. - Miért akarnak rajta bosszút állni? - Magad is tudod a választ - mormogta Kaleb. - Azért, mert Eldar Svartskogen és ő megölték Mons Wollert. - Már megint egy Woller - jegyezte meg Dominic. - Megengedik nekem, hogy azonnal megkezdjem a kutatást? Gabriella ujjai görcsös félelemmel szoritották a fiú kezét. Kaleb felsóhajtott. - Bármennyire is szeretnénk, hogy segíts, nemet kell mondanunk. A környék tele van orvlövészekkel. Dominic felnevetett. - Egyvalamiről megfeledkeznek. Képes vagyok arra, hogy megérezzem mások hangulatváltozásait. Azt is megérzem, ha valahol rossz szándékú ember van a közelemben. Villemo szülei egymásra néztek. Pillantásukban remény és aggodalom csillant. Féltették Dominicet, de csábító volt a gondolat, hogy ő is megpróbálkozzon a kereséssel. - Köszönjük a jószándékot, de azt tanácsolom, előbb beszélj hársfaligeti rokonaiddal is. Határozzanak ők! Mi már elvesztettük minden bátorságunkat, ezért ruházzuk rájuk a végső döntést. - Értem - nevetett Dominic. - Legjobb, ha azonnal indulok.

ANDREAS ÉS BRAND hosszas tépelődés után útjára bocsátotta Dominicot. Niklas el akarta kisérni, de unokatestvére ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen. Úgy gondolta, elég, ha egyszerre csak egyikük teszi ki magát veszélynek. Lovát a Hársfaligetben hagyta, úgy vélte, kisebb feltünést kelt, ha gyalog vág neki az útnak. Családja hiába tette tűvé a környéket Villemo után, nem találták meg a lányt. Most rajta a sor. Azok után, amit a többiektől hallott, úgy határozott, először a Woller-majorban néz körül. Mielőtt leereszkedett volna a völgybe, a domb tetejéről alaposan szemügyre vette a környéket. Az engi járás kisebb volt, mint a graastensholmi. A tanyák a dombok és az erdő által határolt szűk völgyben tömörültek. Innen már nincs messze a mobergi járás sem.

A házat könnyűszerrel felfedezte. Ahogy odahaza Graastensholm, itt a Woller major volt a legnagyobb birtok. Dominic szívesen bekukkantott volna a szomszédos, kisebb majorokba is, de tudta, hogy csak időpocsékolás lenne, hisz a járásbíró emberei, és az ő rokonai már átfésü1ték az egész környéket. Villemo valahol máshol lehet. Miután Dominic járkált egy kicsit a környéken, hirtelen elhatározással belépett a Woller major kapuján. Sejtette, hogy hamarosan felfedezik, így nem is próbálkozott azzal, hogy titokban járja be a birtokot. A szolgák pedig bizonyára nem tudnak semmit az egészről, vagy a gazda elkötelezett emberei. Nagyon valószínű, hogy az öreg Woller alaposan megnézi, kit fogad fel szolgálatra. Lassan esteledni kezdett. Mivel nem látta értelmét annak, hogy a sötétben keresgéljen, inkább úgy döntött, hogy egyenesen bemerészkedik az oroszlán barlangjába. A gazda maga jött a fogadására. Már megint egy újabb rátarti Lind, a Jéghegyek Népéből. Elképedve bámult Dominicra. Hát ennek is olyan ijesztő sárga szeme van? És úgy villog fekete pillái mögül, mintha csillogó rézből volna. Előkelő ifjú lehet, látszik a ruháin. Talán egy Paladin? Nem, a kiejtése szerint svéd. Dominic Károly király futáraként mutatkozott be. Jobb lett volna, ha nem teszi. Ő persze úgy gondolta, hogy a király személye garantálja sérthetetlenségét, de az öreg Woller fütyült XI. Károlyra. Majd megmutatja ő ennek a népségnek! Dominic minden érzékével az öregre figyelt, akiből csak úgy áradt a gyűlölet. Itta bűnös, gondolta Dominic, ahogy nézte a táskás arcot, a vastag nyakat és széles fülcimpákat. Arcbőre színe heves, lobbanékony természetről árulkodott. És ennek a zsarnoki embemek a karmai között van Villemo. Dominic látta, hogy nehéz küzdelem előtt áll. Óvatosnak kell lennem, gondolta, amikor észrevette a gazda ravasz pillantását. Belátta, hogy jobb lett volna, ha nem merészkedik be a birtokra. Rosszat sejtett. Mit keres itt, amikor előtte már sokan megpróbálták rávenni ezt a szörnyeteget, hogy engedje el Villemot. De nem használt sem szép szó, sem rábeszélés, sem fenyegetés, sem könyörgés. Eredeti tervét, miszerint megpróbál észérvekkel hatni Wollerre, azonnal elvetette, amint meglátta az öreg megátalkodott tekintetét. Ezzel az emberrel nem lehet tárgyalni, gondolta, azt csinál, amihez kedve van. Dominic nem volt híve a kertelésnek. - Tudom, hogy fogva tartja unokahúgomat, Villemo Kalebsdattert. Azt is tudom, hogy kínozza, mert bosszút akar állni azért, mert jelen volt az ön fia, Mons Woller meggyilkolásánál. Jól tudja, hogy nem Villemo ölte meg Monsot, és azt is tudja, Mons volt az, aki megtámadta a lányt, s az ezért védekezni kényszerült. Woller szeme szikrákat szórt. Ez a fiú többet tud a kelleténél. A Mons-szal kapcsolatos történet senki előtt nem titok, no de honnan tudja azt, hogy Villemot ő tartja fogva? Nem tetszett neki a dolog. - Látom, elhiszi, amit az a kis cafka mondott magának. Monsnak soha nem volt szüksége erőszakra. Minden lányt megkapott, aki csak tetszett neki! Semmi szüksége nem volt arra, hogy egy ilyenre fanyalodjék! Dominic nyugalmat erőltetett magára. - Ez a cafat, ahogy maga nevezte, kedvesebb számomra bárki másnál a világon. Több levelében is megemlítette, hogy az utóbbi időben furcsa balesetek történnek vele, melyek során gyakran az élete is veszélybe került. Ezért utaztam ide ... Kérem, engedje el... Már épp eleget szenvedett.

Woller összehúzta a szemét. - Szóval kedves magának, mi? És talán maga is neki? - Őszíntén remélem, hogy így van. A nagygazda egy ideig nem felelt. Látszott, hogy tűnődik valamin. Dominic hátán a hideg futkosott. Nem ígért sok jót az öreg fagyos tekintete. - Rendben! Elmehet hozzá. Dominic felsóhajtott. Hát mégiscsak él! És ráadásul találkozhat is vele. Hirtelen magához tért rövid kábulatából. Míndez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Dominic nem volt hozzászokva, hogy ilyen ravasz rókákkal tárgyaljon, mint Woller. Az öreg csengetett, mire három férfi lépett be a szobába. Az egyik nagyon hosszú volt és sovány, a másodikon nem volt semmi különös, de a harmadik rettenetesen bűzlött. - Látjátok ezt a fiatalembert? Ezentúl ő fogja szórakoztatni Villemo kisasszonyt. Mit álltok ott, vigyétek! Dominic megedződött a szolgálatban, de három fegyveres férfival szemben nem tudta megvédeni magát.

A GAZDA AZON NYOMBAN fölkereste szívbéli jóbarátját, a várnagyot. - Horogra akadt egy újabb halacska! Többé nem tartunk igényt Skaktavl szolgálataira. Gondoskodj róla, hogy eltünjön. Nemsokára megérkezik a másik madárka. Az a Villemo pedig meglátja végre, milyen az, amikor az öreg Woller bosszút áll!

VÁRATLANUL HÁROM EMBER rontott be Villemo és Skaktavl „cellájába”, majd megragadták a férfit és eltűntek vele az ajtó mögött. Minden olyan gyorsan történt, hogy a két fogoly föl sem fogta, mi történik körülöttük. - Nem! - kiabálta kétségbeesetten Villemo. - Ne vigyék el kérem, őt ne! De akkor már messze jártak, nem hallották a lány kiáltozását. És ha hallották volna sem törődtek volna vele. Villemo érezte, hogy ez lesz Skaktavl utolsó útja. Este léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki közeledett a „cellájához”. Ketten jöttek. Az ajtó kinyilt. Egy nagydarab, díszes ruhába öltözött férfi állt előtte. Arcáról sugárzott a ridegség. - Remélem, most már te is tudod, Villemo Kalebsdatter Elistrand, milyen az, ha az ember elveszíti azt, akit a legjobban szeret. Villemo kiegyenesedett. Nyomorúságos látvány volt rongyos ruhájában, kócos hajával. Keze, lába kékre fagyott a hidegtől, és egyfolytában köhögött. - Én nem öltem meg a fiát. Erőszakkal támadott rám és Eldar Svartskogen csak meg akart védeni vele szemben.

- Mit gondolsz, a te mocskos kis erényed többet ér nekem, mint a fiam élete? Villemo erre nem tudott mit mondani. - Mikor mehetek el innen? - kérdezte végül. - Majd ha eleget szenvedtél már. - Meggyötört már épp eléggé. - Á, dehogy! Csak most jön a java! Számíthatsz arra, hogy innen nem kerülsz ki élve! Villemo nagyot nyelt. - Megtetvesedtem a maga koszos pajtájában! - vágta oda a gazdának dacosan. - Várj csak, ezen könnyen segíthetünk! Sarkon fordult és becsapta maga után az ajtót. Villemo ismét egyedül találta magát. Hiányzott neki Skaktavl társasága. És nagyon aggódott szerencsétlen barátja életéért. Miért is engedte, hogy elvigyék? Persze nemigen tudta volna megakadályozni. Kis idő múlva visszatért a három férfi. Az egyik hatalmas ollót tartott a kezében. Egyenesen Villemo felé tartott. A másik megragadta a lányt, hogy társa lenyírhassa a haját, alaposan, egészen fejböréig. A lány dühösen kiabált és ide-oda dobálta magát. - Azt akarod, hogy megvágjam a fejed? - Nem. - Akkor maradj veszteg! Különben is te akartál megszabadulni a tetveidtől! Gyorsan végeztek a munkával és otthagyták a lányt a földön, megalázva. Hosszú, aranyló fürtjei ott hevertek körülötte. Remegő kézzel érintette meg a fejét. Rettegett attól, hogy mit talál a haja helyén. Egészen rövidre nyírták a haját, kicsit hanyagul, néhol hosszabb tincseket hagytak. Villemo tudta, hogy ennél már nem érheti nagyobb szégyen. Soha többé nem mutatkozhat az emberek előtt.

VACOGVA ÉBREDT másnap reggel, testét köhögés rázta. Ismét jöttek a férfiak Mit akartok már megint? Ennél többet már nem bírok elviselni - panaszkodott magában. De azok ügyet sem vetettek rá. Belökték az egyik sarokba és munkához láttak. Hosszú, keskeny gerendákat cipeltek be kintről. Nemrég fűrészelhették, mert a helyiséget a frissen vágott fa illata árasztotta el.

Most többen voltak, Villemo idegen arcokat is fölfedezett köztük. A lány csak ült a sarokban, karját átfagyott testére fonta védelmezőleg és nézte, hogyan dolgoznak. A gerendákat jó mélyre beásták a földbe, de olyan hosszúak voltak még így is, hogy felértek egészen a mennyezetig. Villemo hamarosan rájött, mi a szándékuk. A cellát két részre osztották. A gerendák sűrűn, dupla sorban álltak egymás mellett, de mégsem olyan szorosan, hogy ne lehetett volna átlátni a másik oldalra. Talán még a kezét is át tudja dugni. A férfiak egész nap dolgoztak. Villemo egy szót sem szólt hozzájuk, azok pedig egyáltalán nem törődtek vele. Szegény lány kimerülten, szerencsétlenül meredt maga elé. Amikor elkészültek, azonnal távoztak és bezárták maguk után az ajtót. A cella most már két önálló részre oszlott, mindkettőt külön ajtó zárta, melyre erős lakatot raktak. Beesteledett. A szellőzőnyílások elé ismét odatolták a fatáblákat. Sötét volt odabenn, de Villemo szeme már megszokta a fénytelenséget. Összekuporodott a vackán és aludni próbált. Hirtelen kicsapódott az ajtó. A lépcsőn csizmák dobogása hallatszott. Hallotta, hogy matatnak valamit a mellette levő részben. Egyszer csak meghallotta az öreg Woller hangját. - Örülhetsz, megint lesz társaságod! Jó szórakozást! Ismét ajtócsapódás, majd zárak kattanása hallatszott. Villemo felugrott és arcát a farácsra tapasztotta. Remélte, hogy észrevesz valamit a másik oldalon. Egy férfi hevert a fal mellett. Sajnos nem sokat látott, csak azt, hogy kezét kötéllel hátrakötözték. Szinte teljesen meztelen volt. Nadrágján kívül más ruhát nem hagytak rajta. Csend volt, szomorú csend. Villemo hallotta a férfi kimerült lélegzését. - Á, Istenem! Mit csináltak önnel ezek a vadállatok! Skaktavl, ugye maga az? A férfi nem válaszolt, csak panaszosan fölsóhajtott, majd fájdalomtól eltorzult hangon csak ennyit mondott: - Villemo! A lány ereiben megfagyott a vér. - Ki az, aki ... - Hát nem ismersz meg, Villemo? - Dominic! - suttogta kétségbeesetten a lány.

8. fejezet

Skaktavl nem Woller gazda, hanem a várnagy foglya volt. A várnagy emberei voltak hát azok, akik oly durván és gyorsan elhurcolták a bőrtönéből. Kezét hátrakötözték, száját alaposan betömték. Skaktavl már nem reménykedett semmiben. Úgy festett, fogvatartói sem törődnek már azzal, hogy látja, merre viszik, mert nem kötötték be a szemét. A férfi ebből csak egyetlen dologra tudott következtetni. A várnagynak nem volt többé szüksége rá. Az egyéves rabság annyira meggyötörte testét és lelkét, hogy már nem érdekelte, mi fog történni vele, csak azt a kedves lányt nem tudta elfelejteni. Milyen szeretetreméltó, emberséges és büszke volt mindig! Csak azzal bírták megtörni erejét, hogy rokonaira támadtak. Skaktavl sejtette, mi lesz Villemo sorsa. Gyötrik még egy ideig, amig kedvüket lelik benne, azután vége ... Nem szabad, hogy megtörténjen! Nem bánthatják Villemot, aki olyan kedves, megértő volt vele. De most már nem segíthet rajta senki! Először nem tudta, merre haladnak. A négy férfi maga előtt lökdöste. Egy völgy fólött haladtak el. Házakat ís megpillantott lent. Persze őket nem láthatták. Skaktavl most már felismerte, merre járnak. Éppen a várnagy birtoka felett vannak. És ott a bitófa, melyre néha fölakasztják az elítélteket ... Az akasztás nem volt általános abban az időben. Többnyire fövesztésre ítélték a foglyokat. Ám gyakran megtörtént, hogy némely várnagy, vagy egyéb hatalmasság önkényesen kezébe vette a bíráskodást, és akkor nem válogattak az eszközökben. Egy vízmosáson haladtak lefelé, amely az erdő irányában félelmetes szakadékban végződött. Hiszen nincs már vesztenivalóm, tünődött Skaktavl. Ez az utolsó utam, amely ráadásul megalázó halálhoz vezet. Ott áll majd a sok kíváncsi, hogy végignézze szenvedését. Jól ismerte az efféle keselyűket, akik szívesen bámészkodnák akasztásoknál. Sokszor már előre bejelentik, hogy a szerencsétlen akasztott mely testrészére tartanak igényt, hogy talizmánként használják a gonosz ellen. Egyesek isznak a halottak véréből, bár ez inkább lefejezéseknél lehetséges. Mások abban lelik örömüket, hogy tréfálkoznak az élettelenül ide-oda himbálózó test látványán. Skaktavlnak semmi kedve nem volt ehhez. Van még egy lehetőségem, gondolta. Az is fájdalmas halál lesz, de legalább nem megalázó. És legalább marad valami halovány reményem arra, hogy túléljem. Igaz, hogy nyomorék maradok egész életemre. Amikor közelebb értek a szakadékhoz, rájött, hogy ezt nem ússza meg élve. Sajnos hátrakötözték a kezét. Akkor sincs más választása. Skaktavl érezte, hogy hideg verejtékcseppek folynak végig a homlokán. Behunyta a szemét, majd levetette magát a fóldre, összegömbőlyödött, amennyire csak bírt, és zuhant, zuhant. Éles sziklák szaggatták fel a bőrét, testébe fájdalom nyilalit. Már-már elájult a megrázkódtatástói, melyet a zuhanás iszonyú éhnénye okozott. Végül úgy beverte a fejét, hogy csillagokat látott, azután elvesztette eszméletét.

A négy férfi elképedve bámult utána a szikla tetejéről. Dühösek voltak és mérgükben becsmérlő szavakkal illették egykori foglyukat. Féltek a várnagy haragjától. Lemenni persze nem volt merszük. Meg nehéz is lett volna leereszkedni egy ennyire meredek sziklafalon. - Úgyis ott rohad örökre - mondta az egyik, majd csalódottan elindultak, hogy jelentést tegyenek a történtekről.

VILLEMO GÖRCSÖSEN KAPASZKODOTT a farácsba. Szinte egész éjjel ott állt. - Sejtettem, hogy újabb rémtettre készülnek. Dominic értette, hogy mire gondol a lány. - Ezek rosszabbak a Sátánnál, Villemo! - Mit tettek veled? - suttogta félve a lány. - Ne is törődj vele! - Mondd csak el! - Megkorbácsoltak. Villemo felnyüszített. - Dominic! Ez nem lehet igaz! - Csak nem téged is, Villemo? - Nem, engem nem. Semmi mást nem tettek, mint megöltek bennem minden élet utáni vágyat. Azok a balesetek, melyek a családomat érték ... Az anyám és a kedves, öreg Brand és a többiek, akiket elvettek tőlünkl Dominic némán hallgatta. Hallotta, hogy a lány görcsösen felzokog és képtelen folytatni, amit elkezdett. - Villemo, kedvesem! Senki nem halt meg. Igaz, hogy megvolt bennük a szándék, hogy családod vesztét okozzák, de sohasem voltak annyira alaposak, hogy meggyőződjenek tetteik eredményességéről. Számukra az volt a legfontosabb, hogy neked fájdalmat okozzanak. Villemo olyan szorosan markolta a rácsot, hogy keze elfehéredett az erőfeszítéstől. Hiába, nem látott mást a férfiból, mint a holdfényben sápadtan világító arcát. - Igaz, amit mondasz?! - Hidd el, nem vagyok olyan gonosz, hogy hamis reményeket tápláljak benned. Egyedül anyád sérült meg. De ő sem súlyosan. Hamarosan felépül. - Istenem! Légy könyörületes! Ugye, Dominic igazat mond! Köszönöm, köszönöm neked! - suttogta a lány. Dominic még sohasem hallotta, hogy Villemo Istenhez könyörgött volna. - Igazat mondtam, higgy nekem!

A lány letérdelt a földre, de kezével még mindig a rácsot markolta, mintha ez lenne az a szál, ami a férfihoz köti. Még sokáig térdelt a hideg földön, csendben zokogva. Amikor fölállt, a férfihoz fordult. - Dominic, ki kell jutnunk innen valahogy! Még mielőtt végeznek velünk. - Igen, de hogyan - tette fel a férfi a nem egyszerű kérdést. - Át kell jutnom hozzád. Hogy leoldozzam a köteleidet. Tegnap állították fel a rácsot, vagy ma reggel? Nem tudom. Mindenesetre nem olyan régen. És csak azért tették, hogy elválasszanak minket egymástól, érted ? Egyelőre nem akarnak végezni velünk. Látni akarják, hogy szenvedünk. - Igazad lehet. Azt akarják, hogy tanúj a légy a kinjaimnak. - Ehhez nincs joguk, Dominic! Át kell jutnom hozzád ... A férfi látta, hogy a lány kétségbeesetten rohangál a rács túloldalán, rázza az erős fatákolmányt, majd a földet kaparva próbál lejjebb jutni. Villemo köhögni kezdett. A férfit megrémítette a borzalmas hang. A lány végül föladta a küzdehnet. - Keményre döngölték a földet - panaszolta. - Olyan, mintha egy kőfalon akarnék puszta kézzel lyukat fúrni. A férfi nem felelt. Villemo olyan közel húzódott hozzá, amennyire a rács engedte. - Fáj, Dominic? - Már nem annyira. Úgy látszik, az ember képes ezt is megszokni. A kötél viszont szinte a húsomba vág. És ez nem valami kellemes érzés. De most ne foglalkozzunk velem. Inkább meséld el, hogy kerültél ide! Villemo elmondta, hogyan csalták lépre a várnagy közreműködésével. Beszélt Skaktavlról és arról, milyen szörnyű volt elveszíteni. Beszélt a magányról és arról a fogolyról, aki leütötte Skaktavlt és a magáévá akarta tenni őt. Hirtelen büszkeség csillant fel a lány szemében. - Dominic! Talán el sem hiszed, de képes voltam arra, hogy a puszta akaratommal térdre kényszerítsem azt a szörnyű alakot! Pontosan úgy, mint Sol! Érzem, mint nő az erőm, ha nehéz helyzetbe kerülök! Dominic elnevette magát. - Mindig is sejtettem, hogy több lakozik benned, mint amit a felszínen látunk. Most rajta volt a sor. Elmesélte a lánynak, hogyan kerítette hatalmába a nyugtalanság, ami azonnali indulásra ösztökélte. Beismerte, hogy nagy butaság volt a saját birtokán meglátogatni Wollert. Gyerekes gondolat volt részéről, amikor azt képzelte, hogy észérvekkel képes lesz jobb belátásra bírni. Ösztönösen megérezte, hogy ő a bűnös ... - De van még benne valami - folytatta Dominic. - Tudod, hogy képes vagyok érzékelni mások hangulatváltozásait. Azt hiszem, a gonoszságon kívül van még valami, ami fogva tartja azt az embert. Villemo várta, hogy a férfi folytassa. Ám miután Dominic nem szólt egy szót sem, megtörte a csendet. - Arra gondolsz talán, hogy fia elvesztése fáj neki még mindig? - Nem. Azt a fájdalmat már rég felváltotta benne a bosszúvágy. Valami másról lehet szó. Talán fél? Van valami, ami sietteti. Valami, amit még ravaszsággal sem volt képes legyőzni. De sajnos nem tudom, mi lehet az.

Dominicnak nehezére esett a beszéd. Mintha a torkát fojtogatná a fájdalom. - Aludni szeretnél? - kérdezte Villemo, enyhe csalódottsággal a hangjában. - Aludni? - nevetett fel a férfi. - Biztos, hogy valamikor majd elalszom a kimerültségtől, de nem hinném, hogy ez a mostani testhelyzet lenne a legmegfelelőbb az alváshoz! Inkább veled beszélgetnék, ha lehet. Tulajdonképpen ezért jöttem ide. - Boldog vagyok, hogy itt vagy. De elszomorít, hogy ilyen balul ütöttek ki a dolgok. - Sajnos, ez az én hibám. Azt hiszem, inkább neked lenne szükséged egy kis alvásra. - Nem, nem Dominic. Szeretném élvezni a társaságod, amíg lehet. Tudod, az utóbbi néhány napban gyakran gondoltam öngyilkosságra. De semmit nem találtam ebben a nyomorult helyiségben, amit fólhasználhattam volna. - Ne mondj ilyeneket - háborodott fel Dominic. - Elárulnád, mi lesz akkor velem? - Ez még akkor volt, mielőtt idekerültél volna. A férfi nem felelt és Villemo is inkább hallgatott. - Miért mondtad az előbb, hogy ... - szólalt meg végül. - Felejtsd el - vágott hirtelen a szavába a férfi. Inkább azon törjük a fejünket, hogy fogunk kijutni innen. - Lehet, hogy a családunk rnáris a keresésünkre indult. - Itt soha nem találnak ránk. - Miért, hol vagyunk? - Valahol Eng járásban. De legalábbis nem messze a határtól. Sötét volt, amikor idehoztak, és a korbácsolástól többnyire eszméletlenül hevertem a lovon. Nem tudom pontosan megmondani, hol vagyunk. - És mindez ... miattam történt veled! Csak azért, mert egykor szerelmet éreztem egy arra méltatlan iránt! Dominic erre nem szólt semmit. - Ez most úgy hangzott, mintha már megszabadultál volna attól az „élménytől” - mondta végül. - Mintha! - Érdekelne, hogyan jutottál el idáig. Villemo elmesélte, mi történt pár hete a Martha-szurdoknál. A szerencsétlenül járt lány szülei nagy hatással voltak rá, különösen azzal, hogy bebizonyították, Eldar okozta leányuk halálát. - Undorodtam még a puszta gondolattól is, hogy olyan vakon voltam képes szeretni azt az érdemtelent. Ha élt volna még, nem mulasztom el, hogy az arcába vágjam, milyen gazembernek tartom. Azt is elmondtam volna neki, hogy már semmit, de semmit nem jelent a számomra! Dominic elnevette magát. - Bosszúszomjas gondolatok kerítettek hatalmukba, kedvesem. De be kell vallanom, hogy mindez kellemesen cseng a fülemnek. Úgyhogy igazán nem kárhoztathatlak.

A lány folytatta. - Az az igazság, hogy már a halála előtt is éreztem, hogy nem szeretem. Dühös voltam rá. Néha olyan közönségesen viselkedett, a gondolatai pedig durvák voltak. Tudod, azóta egyre inkább megbizonyosodom afelől, hogy én magam idéztem elő azt a szörnyű hólyaghurutot ott fenn a menedékházban. Így akartam megakadályozni, hogy túlságosan közel férkőzzön hozzám. Érted, mire gondolok? - Persze hogy értem! Nem hinném ugyan, hogy te idézted elő, viszont kellemetlenebbnek érezted, mint valójában volt. Azt hiszem, sohasem fogom elfelejteni, amikor mi is megérkeztünk Tobrönnbe. No meg a hosszú, hűvös utat hazafelé. Ott ültél Niklas és köztem a bakon, mögöttünk a szekéren pedig az a sok szerencsétlen! Minduntalan összegörnyedtél a fájdalomtól, arcodat kékeslilára szinezték a görcsök. Hagytad, hogy átöleljelek, hogy felmelegítsem a tested. Annyi mindent el szerettem volna mondani neked akkor, de te begubóztál a saját világodba és észre sem vetted, mi történik körülötted. Villemo elképedve nézte a férfit, illetve azt a halvány foltot, amelyről azt sejtette, hogy Dominic arca. - Ó, bárcsak megszabadulnék ettől az átkozott kötéltől! Villemo hallotta, hogy a férfi lábával támasz után keresgél a falon. Szörnyű lehet neki, hogy már órák óta így lóg ott, teste súlyát karjával tartva. - Olyan szívesen segítenék rajtad, kedvesem! - sóhajtott fel a lány. Dominic nem felelt. Villemot elfogta a kíváncsiság. - Mi volt az, amit annyira szerettél volna elmondani, amikor hazafelé tartottunk Tobrönnből? A férfi még mindig hallgatott. - Dominic? A lány nem tudta mire vélni a dolgot. Még egyszer nevén szólította a férfit, majd kis idő elteltével ismét. Semmi válasz. - Istenem! Lehet, hogy meghalt? - suttogta maga elé. Arcát elöntötte a pír az izgalomtól. - Nem! Ez nem történhet meg! Hát nem büntettek már épp eleget? Nem tudtam, hogy a tűzzel játszom, amikor megszerettem Eldart! Valóban olyan szörnyű bűnt követtem volna el, hogy így kell megfizetnem érte? Becsukta a szemét és szégyenkezve tovább suttogott. - Nem hiszek benned. Nem hiszem, hogy létezel, amikor képes vagy mindezt elnézni. Félek mindent kimondani, de nyomja a lelkemet. Villemo a földre roskadt. Így feküdt egy darabig, karját átnyújtva a rácsokon, a cella másik oldalára, de nem érte el Dominicet. Elaludt, miközben torkát sírás fojtogatta, szeme pedig megtelt könnyel. Biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz képes felkelni.

KORA REGGEL ISMÉT levették a szellőzőnyílások elé tolt fatáblákat. A cellában hideg és némi fény áramlott be. Dominic kinyitotta a szemét. Kimerítette a fájdalom. Karja egyetlen égő seb volt már csupán. Megpillantotta Villemot. Szívét meleg és remény öntötte el. A lány még mindig aludt. A férfi komolyan aggódni kezdett, amikor

észrevette, hogy milyen kevés ruha van a lányon. És az a köhögés! A haja, Istenem, a haja! Dominic elszörnyedve nézte Villemo kopasz fejét. Felidézte magában, milyen gyönyörű, aranyló fürtjei voltak a lánynak. El sem tudta képzelni, mit csinálliattak vele, hogy ilyen állapotba került. Uramisten, Villemo a mindene! Ő pedig, aki azért indult útnak, hogy kiszabaditsa, most tehetetlenül lóg egy vastag kötélen. Az ajtó kinyílt. Két férfi lépett be rajta. A zaj Villemot is felébresztette. Azonnal felugrott a földről. Azok ketten bementek a szomszédos részbe. Kezükben korbács volt. - Látja nagysád? Hát eljött mégis a lovagja! Egy kis szórakozást készítettünk elő a maguk számára. Villemo remegve, álomittasan nézte kínzóit. Képtelen volt fölfogni, mi készül. A lovagja? Dominic! Hát persze, Dominic itt van! És még mindig ott lóg a kötélen! A férfi felemelte a korbácsot és odacsapott. Dominic túl fáradt volt ahhoz, hogy eljátssza a bátor hős szerepét. Felordított. Villemo valami furcsát érzett. Tagjai ismét erővel teltek meg. Olyan volt, mintha nemzetsége minden bűbájosának ereje benne kelt volna új életre. Volt valami, ami őt is meglepte. Hirtelen az az érzése támadt, hogy rajtuk kívül van még valaki a helyiségben. És akkor megszólalt mellette egy hang. „Mondd csak meg nekik, mondd csak meg! Ennél rosszabbra már úgysem fordulhat a sorsod.” Villemo tudta, hogy Sol az, senki más nem lehet. Látni ugyan nem látta, de érezte, hogy ott áll mellette. Friss erő áradt szét testében, lelkében. És a következőket mondta: - Vágjátok le a kötélről. - Hangja nem csengett fenyegetően. Mégis volt benne valami, amitől a két pribék szörnyen megrémült. Leengedték korbácsukat és a lány felé fordultak. Szemükben félelem csillogott. Dominic elkínzott tekintetét Villemo felé fordította. Szeme még nem szokott hozzá a cella sötétjéhez. Így a félhomályban nem látott mást, mint egy sárgán villogó szempárt, melyből parancsoló határozottság áradt. Megdöbbenve bámulta unokahúgát. Uramisten, Villemo! Le sem tagadhatnád, hogy a Jéghegyek Népének nemzetségéből származol. És én még azt hittem, hogy sajátos képességeim vannak! Biztos voltam benne, hogy Niklasnál több adományt egyikünk sem kapott őseinktől. Csakhogy semmik vagyunk Villemohoz képest! Felkészült az újabb csapásokra. De hiába várt. A korbácsolás abbamaradt. A két férfi veritékben fürdött. Szaguk megcsapta Dominic orrát. Az egyik odalépett hozzá, és késével elvágta a kötelet. Nagyot puffant a fóldön, és leérkezése nem volt minden fájdalom nélkül. Ugyanakkor kellemes zsibbadtság áradt szét karjaiban. Moccanni sem birt. Valahonnan a távolból hallotta, amint a két pribék kirohan és becsapja maga után az ajtót, mintha maga a Sátán lenne a nyomukban.

Végre összeszedte magát és fejét Villemo felé forditott. A lány ott állt, szorosan a rácshoz tapasztva arcát. Várta, hogy Dominic valami életjelt adjon. Szemében már nem csillogott az a különös fény. Tekintete a férfi iránti őszinte aggodalomról árulkodott. - Villemo - suttogta tompán a férfi. - Sol volt az! Sol volt az megint - felelte kábultan. - Itt volt mellettem ... és a többiek is ... mindenki ... az átkozottak is. - Képtelenség, hisz gonoszak voltak. - Lehet. De Sol itt volt. És Tengel is. És Hanna és a többiek. Belém költözött az erejük. Biztos vagyok benne, hogy bennünk is megvolt legalább egy kis csírája a jónak. - De Villemo, közülük csak Sol képes arra, hogy visszatérjen. Tengelről persze el tudom képzelni. Mit is mondott az öreg Brand róla? - Valami egészen furcsát. Hogy varázsolt. Pontosabban, hogy egy újabb varázslattal szembeszegült a gonosz Tengel akaratának. Azért, hogy utódait megvédje a Gonosz mesterkedéseivel szemben. Csak nem arra gondolsz, hogy ez is azért történt? Dominic még mindig ugyanott feküdt, ahová röviddel azelőtt leesett. Villemo szavai elgondolkoztatták. - Azt hiszem, hogy az, ami az előbb történt, valamint Niklas és az én képességeim védelmül szolgálnak számunkra. De nem hinném, hogy mindennek bármi köze is lenne ... - Bármi köze is lenne? Mihez, Dominic? Mihez? - Az erőpróbához, aminek egyszer mind a hárman ki leszünk téve. Ez az egész nem más, csak közjáték. Hogy megmentsd az életem. Mert rám is szükség lesz akkor, ha eljön az ideje. És ugyanez áll Niklasra és rád is. - Sokat tudsz, Dominic - jegyezte meg a lány. - Én akkor éltem át valami nagyon furcsát, amikor követni akartam Eldart a másvilágra. Valami visszatartott. Ma már örülök ennek. Mi lett volna, ha én is meghalok akkor? Miatta! Még rágondolni is rossz, Dominic! - Azt hiszem jobb, ha nem foglalkozol ezzel többet - mondta nyugodtan a férfi, de Villemo érezte a nyugalom mögött megbúvó fájdalmat. - Szerinted lehetséges, hogy a küldetésünk olyan fontos, hogy még a haláltól is megment minket? Lehet, hogy mégiscsak kikerülünk innen? - kérdezte remegve a lány. - Hát, azt hiszem, alaposan benne vagyunk a pácban. Bizonyára felbosszantja majd hóhérainkat, ha az előbbi jelenetről értesülnek. Nem hiszem, hogy annyiban hagynák. Ez különösen rád vonatkozik. Most már félnek tőled. Egyébként engem is megijesztettél. - Valóban? Érdekes, hogy Skaktavl is ugyanezt mondta. Nem tudsz egy kicsit közelebb jönni hozzám? - kérte a férfit. - Tudod, Skaktavl olyan kedvesen viselkedett. Szörnyű volt, amikor elvitték. Félek, hogy azóta nincs már az élők sorában. - Sajnos ez elképzelhető. Az életben gyakran a gonosz szándék győzedelmeskedik. De nem hinném, hogy ezek az emberek túl nagy közszeretetnek örvendenének a környéken. - Igen. Kérlek, gyere közelebb - mondta Villemo és karját Dominic felé nyújtotta. - Olyan sokat voltam egyedül, hogy szükségem van valaki közelségére.

Dominic nyögve felállt. Egy ideig még a falnak támaszkodott, majd lassú, óvatos léptekkel elindult a lány felé. Amikor Villemo meglátta a férfi mellkasán a korbácsütések nyomát, felkiáltott az iszonyattól. - Dominic! Drága kedvesem! A férfi átnyúlt a rács másik oldalára és megfogta a lány kezét. Villemo felsóhajtott. - Uramisten, a csuklód! Kérlek, engedd meg, hogy bekötözzem! Istenem ... mégsem lehet. Ruhám jó részét arra használtam, hogy Skaktavl sebeit kötözzem be. Ha a többiből is kötést csinálnék, nem maradna rajtam semmi. De szívesen megteszem, ha ... - Szó sem lehet róla - szakitotta félbe Dominic. Nem bírnám elviselni, hogy ezek az aljasok úgy lássanak. A sebeim majd begyógyulnak anélkül is. - De legalább hadd tisztítsam ki ... vagy jobb, ha mégsem ... az a víz nem tűnik túl tisztának. - Ittál már belőle? - Soha. Többnyire levest kapunk és az eddig elégnek bizonyult. A férfinak nem tetszett különösebben a dolog, de lényegében egyetértett Villemoval. A lány még mindig fogta a kezét. - Fáradtnak látszol - mondta gyengéden. - Talán jobb lenne, ha leülnél, vagy lefeküdnél. Akkor is megfoghatom a kezed. Dominic így is tett és igyekezett kényelmesen elnyújtózni a hideg földön, de a lány kezét nem engedte el. Villemo fellélegzett. Azért volt valami kis öröm a nagy szerencsétlenségben, legalább együtt voltak. A férfi nem szólt egy szót se. Félt, hogy ebben a helyzetben nem tudna túl sok vígasztalót mondani. Villemonak mintha eszébe jutott volna valami. - Istenem! Szörnyen nézhetek ki! Már biztos észrevetted, hogy levágták a hajam. - Igen, észrevettem. Szörnyetegek ezek! De ne aggódj, engem cseppet sem zavar. És ne aggódj, hamarosan ki fog nőni megint. - Köszönöm, jólesett a vígasztalás. A szellőzőnyíláson keresztül jeges szél fújt be. - Dominic - szólalt meg csendesen a lány. - Többször említetted már, hogy ... A férfi feléje fordította a fejét. - Mire gondolsz? - Hát azt, hogy ... - Mondd ki bátran!

- Tudod úgy tűnik, hogy te, aki egyfolytában gúnyoltál engem, mintha... mintha mégis mutatnál némi érdeklődést irántam. Vagy csak beképzelem magamnak? Dominic a menyezetet vizsgálta. Keze ökölbe szorult. Sokáig ült így némán. A hosszú hallgatás után végül a lányhoz fordult. - Szeretlek, Villemo. A lány keze mintha most már nem szoritaná olyan erősen az övét. Dominic félt, hogy megijesztette talán. De Villemo nem húzta el a kezét. Teljesen összezavarodott. Már nem érzékelte a külvilág jelenlétét. Mintha börtönük fala egyben a világ végét is jelentette volna. Mintha odakinn nem lenne egyéb, mint a nagy semmi. Csend volt mindenütt. Dominic folytatta. - Már régóta szeretlek. Pontosabban azóta, hogy férfivá értem. És ez nem tegnap történt. - Azelőtt is, hogy én ... ? - kérdezte zavartam Villemo. - Már sok évvel azelőtt, hogy beleszerettél volna Eldarba. - De hát mindíg olyan gúnyos voltál - mondta sóhajtva Villemo. - Csak az érzéseim ellen védekeztem, érted? - Nem. Nekem nem esett valami jól. Néha igazán gyűlöltelek. Talán azért mert ... Dominicnak minden porcikája lüktetett a fájdalomtól, de nem akarta félbeszakítani a lányt. - Kérlek, folytasd! - Mert mindíg is a barátod szerettem volna lenni. Amikor kicsik voltunk. A férfi megfogta a kezét. - Valóban így volt? Bocsáss meg nekem! - Már rég megtettem. Még akkor, Romerikében. Nem emlékszel, hogy bocsánatot kértél tőlem? - Nem tudtam elfelejteni. - Mindíg is közel álltunk egymáshoz, Dominic. - Igen. - Mindíg szükségem volt rád. - És nekem rád. Ezért esett mindíg is rosszul a gúnyolódás. - Azt hiszem, az a harc szükséges volt. Mind a ketten önfejű, önállóságra törekvö emberek vagyunk, nem csoda, hogy nem akartunk függésbe kerülni senkitől. - Igazad van. De miért nem mondtad legalább, hogy ... mennyi minden másképp történhetett volna! Dominic jobban érezte magát. Már meg tudott fordulni, így közelebb került Villemohoz.

- Nem pótolhatnám valahogy az elmúlt éveket, Villemo? - Azt hiszem, ez most lehetetlen. - Csak nem arra célzol ezzel, hogy nem szeretsz? - Dominic! Nem gondolod, hogy megdöbbentő volt hallani, hogy te, aki mindig olyan leereszkedő voltál velem szemben, akit mindig végtelenül tiszteltem, akire felnéztem, aki miatt sírtam, ha megalázott, nos te egyszerre csak azt mondod, hogy szeretsz. Kérlek ne hidd, hogy mindez kellemetlenül érintett. Nem. De adj időt nekem. Nem szerethetek valakit csak azért, mert kellemes társaság vagyok neki. - Néha meglep, milyen okosan tudsz viselkedni, Villemo! - Néha? Én mindig okosan viselkedem - nevetett a lány. - El sem hiszed, milyen mérhetetlenül boldoggá tettél. Egyszerűen csak időre van szükségem - mondta a lány, majd kis ideig csendben nézett maga elé. - És én még azt gondoltam, hogy mindenki elhagyott! Dominic rámosolygott a lányra. Egyvalami azonban elkedvetlenítette. Úgy érezte, kételyeit meg kell osztania kedvesével. - Villemo ... Van még egy oka annak, hogy olyan tartózkodó voltam. - És mi az, ha szabad kérdeznem ? - Bármennyire is szeretlek, nem lehetsz az enyém soha. - Ugyan miért nem? - kérdezte Villemo olyan hangon, amely egyértelművé tette Dominic számára a lány iránta érzett szerelmét. - Soha nem házasodhatunk össze. Ha Niklas nem vezetheti pap elé Irmelint, akkor én sem tehetem ezt veled. A lányt annyira megrázta a váratlan hír, hogy hirtelen elengedte Dominic kezét. Letérdelt a földre és két kezével a rácsot markolva fordult szembe a férfival. - De hisz a mi esetünk egészen más - mondta hevesen. - Ök sokkal közelebbi rokonságban állnak egymással, mint mi! - Csakugyan? Szerintem a mi esetünk is épp olyan, mint az övék. - De nem, hidd el! Hiszen az apád olyan sokáig élt Németországban, most pedig Svédországban laktok, és különben is ... - Ezek valóban nyomós érvek, Villemo. Ő is letérdelt a Iánnyal szemben. - Gondold csak meg! Ha abból indulunk ki, hogy Tengel... - És Silje ... - Abból indulunk ki, hogy Tengel a Jéghegyek Népéből való volt, Silje viszont nem. - Igazad van. Bocsáss meg! - Vegyük számításba most a Jéghegyek Népének közvetlen leszármazottait. Niklas és Irmelin esetében ez így néz ki:

Tengel- Are - Brand - Andreas - Niklas. Irmelinnél pedig: Tengel - Liv - Tarald - Mattias - Irmelin következnek egymás után. - Szóval mindketten a negyedik helyet foglalják el a sorban. - Igen, így van. - Most pedig mi következünk. Tengel - Are - Tarjei - Mikael - Dominic. És Tengel - Liv - Cecilie - Gabriella Villemo. Szegény lány érezte, hogy érvei mit sem érnek. Ők is negyedikek a sorban, akárcsak Niklas vagy Irmelin. Sírva fakadt. - Semmi nincs, amit annyira szeretnék, mint hogy a feleséged legyek. Talán kicsit furcsán hangzik, hogy most hirtelen ezt akarom, de ... - Azt hiszem, nem is olyan meglepő. Ezek szerint Eldar Svartskogen csak tévedés volt? - Úgy gondolom, akkor még túlságosan éretlen voltam ahhoz, hogy szeresselek. Meg kellett tisztulnom. Meg kellett tanulnom, hogyan lehet felismerni az igazi értékeket. Borzasztó éretlen voltam, amikor Eldarral találkoztam. Nem akartam férjhez menni és nem akartam gyereket szülni. Azt sem tudtam elképzelni, hogy lefeküdjek vele. Izgalmas kapcsolat volt, be kell vallanom, de azon kívül, hogy a barátja, a bizalmasa akartam lenni, egyéb meg sem fordult a fejemben. Azóta megértettem, hogy a szerelem más. Gyermek voltam még, Dominic, akit ámulatba ejtett egy felnőtt férfi szabadságvágya. Dominic csendben felnevetett. - Értelek. Tulajdonképpen akkor még illett is hozzád. De most? Most gyermek vagy még, vagy érett nő? Villemo arca elkomolyodott. - Most már ... nő vagyok - mondta szemlesütve. A férfi feléje nyújtotta kezét, Villemo pedig elfogadta. Sokáig álltak igy egymással szemben. Pillatásuk a másik iránti vágyról árulkodott. Villemonak eszébe jutott, milyen jó lenne Dominic karjaiban nyugodni. A férfi közelsége csak fokozta érzékeinek igalmát. Dominic érezte a lány vágyát, de csak kétségbeesett fájdalommal tudta viszonozni. Villemo elszégyellte magát. Mi értelme van annak, hogy továbbra is takargassa érzéseit? - Dominic? Valamit el kell mondanom - kezdett bele, de hangja nyomban elcsuklott. - Mire gondoltál? - Á, semmi különösre! - De látom, hogy valami nyugtalanít. - Még nem ismerjük olyan jól egymást. - Ez fájt, Villemo. - Sajnálom. De vannak dolgok, melyek túlságosan személyesek.

Még csak az kellene, hogy meséljen neki a hegyikirályról ! Meg arról, hogy mit csinált az erdőben, amikor ... Titokban a férfira pillantott. Vagy talán mégis? Szívesen elmondta volna neki, de még nem érkezett el az ideje. Még soha nem voltak igazán közel egymáshoz. Eddig csak barátok voltak. Villemo el sem tudta képzelni, mit szólna Dominic az ő erdei kalandjához. - Villemo ... - kérlelte Dominic. - Nem. Semmi értelme, Dominic. Majd máskor. - Máskor? - kérdezte csodálkozva a férfi. - Mi az, hogy máskor... Villemo úgy érezte magát, mint a gyerek, akire hirtelen fontos döntés jogát ruházták rá. - Igen, értem. De mégiscsak kell, hogy reménykedjünk. Mármint a jövőben. Dominic legszívesebben leharapta volna a nyelvét. - Bocsáss meg, kedvesem. Villemo nagyot nyelt, mielőtt belekezdett volna. - Dominic, tudod, amikor megkaptam a leveled ... mondta, miközben idegesen felnevetett. - Valami volt benne, ami elkedvetlenitett egy kicsit. A férfi meglepetten ráncoIta össze a szemöldökét. - Csakugyan? És mi? - Azt irtad, hogy megérted, mennyire szenvedhettem, amikor elveszitettem Eldart, mivel te is átéltél valami hasonlót. Ezek után arra gondoltam, hogy ... - Csak nem féltékeny lettél? - Igen, azt hiszem. - Á, Villemo! - mondta hevesen a férfi. - Hát nem érted, mire céloztam akkor? - Nem. - Te voltál, akit elveszitettem ! - Engem? - kérdezte hitetlenkedve a lány. - Amikor elmentél Eldarral, azt hittem, megszakad a szívem. Észre sem vettél, ha a közeledben voltam. Pedig én az életemet is föláldoztam volna érted. Soha nem volt olyan szomorú az ősz, mint akkor. - Ó, Dominic - nyögött Villemo. - Miért nem mondtad soha el? - Neked? Hiszen meg sem hallgattál volna! Villemo utánagondolt. - Lehet, hogy igazad van. Akkor valóban másra nem tudtam gondolni, csak arra a szörnyű alakra. De ha csak sejtettem volna, hogy ... hogy egy kicsit is érdeklődsz irántam ... azt hiszem, sok minden másképp alakul. - Semmi értelme, hogy most azon rágódjunk, mi történt régen. Az elveszett idő már nem tér vissza soha.

- Igazad van. Jobb, ha előre nézünk. Már megint az az átkozott jövő! Amikor lehet, hogy semmi esélyük a túlélésre. Villemo szégyellte magát. Dominic félt. Olyan csendes volt körülöttük minden. Sehol semmi zaj, kivülről sem. Mire készülhetnek a hóhéraik ?

9. fejezet WOLLER GAZDA FEL S ALÁ járkált háza egyik sötét szobájában. Lassú, nehézkes léptei visszhangzottak a folyosón. A komor, monoton zaj elhallatszott a ház legtávolabbi szobájáig, ahol Woller leánya lakott. Mert leánya is volt a kegyetlen férfinak, de számára mindez nem jelentett sokat. Szegény gyermek rettegett az apjától. Szíve már nem érzett sem örömet, sem bánatot. Woller számára jelentéktelen személy volt, még arról is megfeledkezett sokszor, hogy létezik. A leány az egyik szomszédos gazda fiához ment feleségül. Azt akarták, hogy ő vegye majd át a birtok igazgatását, miután Mons, az egyetlen fiúörökös meghalt. Csakhogy vejére ráesett egy kő az erdő egyik félreeső részén, így ő is meghalt. Szerencsére addigra már gondoskodott örökösröl. Közvetlenül férje halála után szülte meg gyermekét Woller gazda leánya. Ez a gyermek lett a gazda minden reménye. Az egyéves fiúcska anyjával lakott a komor ház legtávolabbi zugában. Bár leánya nem érdekelte, unokájáért mindent megtett volna az öreg. Nem mintha szerette volna a gyerekeket, de unokájában látta az örökösét. Csakhogy a kisgyermek halálos beteg volt. Az aprócska, sápadt test képtelen volt megemészteni az ételt. Most is csak ott feküdt kicsi ágyában és riadt szemekkel nézett körül. Woller sohasem kopogott, mielőtt belépett volna. Leánya rémülten kelt fel varrása mellől, amikor meglátta apját. Meghajolt előtte, de az öreg félrelökte és egyenesen a gyermekhez ment. A gyermek lebiggyesztette ajkát. Félt ettől a hatalmas, rideg férfitól, akit mindenki a nagyapjának nevezett. - Remélem, megfelelően gondoskodsz róla! Igyekezz, hogy minél előbb fölépüljön - morogta lányának és becsapta maga után az ajtót. Mikor visszament a tisztaszobába, beleült karosszékébe és gondolataiba mélyedt. Még nem érkezett el a vacsora ideje, így nem maradt más hátra, mint hogy átengedje magát gonosz gondolatainak. Kopogtak az ajtón, majd belépett a szobába két embere, akik egyébként a várnagyot is szolgálták. Az öregnek azonnal eszébe jutott Villemo. A Jéghegyek Népének megvan mindene. Szaporodnak mint a nyulak, kiírthatatlanok. Én meg lassan elveszítem mindenem.

Ráadásul újabban ősi ellenségeimmel, a Svartskogenekkel cimborálnak. De engem nem törnek meg, hiába igyekeznek. Nálam van a legdrágább kincsük, a lány. És nem egykönnyen szabadulhat az, aki elvette tőlem a fiamat. No meg ott van az a futár. Nem is sejtik, mi vár még rájuk ... Már csak a bosszú éltette. Ha bármilyen szerencsétlenség érte, azonnal környezetén állt bosszút. - Mit akartok? - ordította két pribék felé, amikor végre észrevette őket. - Remélem, megkapta a magáét, talán még többet is. Csak amikor a két férfi közelebb ért, akkor vette észre szemükben a rémületet. - Mi történt? - förmedt rájuk. - Az a lány ... már megint ... azt csinálta ... - dadogta az egyik. - Mi a fenét csinált már megint? - kérdezte dühösen Woller, bár sejtette, mire céloznak emberei. Egyszer már ő is látta Villemo sárgán villogó szemét, amikor megfékezte erőszakos fogolytársát. Azóta sem tudta elfelejteni. - Meg akartuk korbácsolni a férfit, ahogy uraságod parancsolta - szólalt meg most a másik. - De alighogy rácsaptunk egyet-kettőt, ott termett a lány. - Mi az hogy ott termett? csak nem ment át a másik oldalra? - Nem. De a szemeiben még így is olyan gyülölet izzott - panaszolta a másik. - Azt mondta, hogy vágjuk le a férfit a köté1ről. Képtelen voltam ellentmondani. A szeme szinte szikrákat szórt. Olyan volt, mintha egyenesen a Pokolból szalajtották volna. - Ilyenek ezek, a Jéghegyek Népe - gyűlölködött az öreg Woller. - De most egyszer s mindenkorra véget vetek ennek. Nem kínozzuk tovább előtte a férfit. Menjetek azonnal barátomhoz, a várnagyhoz és hívjátok ide. A várnagy nem sokáig váratott magára. - Hallottam, mi történt - mondta együttérzöen. - Állítsam a törvény elé azt a boszorkányt? Vagy inkább mi ... - Senkit sem avathatunk be a dologba. A lány túl sokat tud és biztos nem mulasztaná el, hogy beszámoljon fogságáról, meg persze Skaktavlról. Ráadásul a járásbíró a család bizalmas barátja, az a tejfölösszájú svéd pedig Károly király futára. Magunk végzünk velük. A várnagy közelebb óvakodott, majd síri hangon ezt suttogta: - No és mi történik a boszorkányokkal? Woller meglepetten felnézett. - A boszorkányokkal? Úgy tudom, számos módja van annak, hogy megszabaduljon tőlük az ember. A legszokványosabb az, ha ... - A gazda arcán gonosz mosoly villant fel. - Hát persze! Máglyára kell vetni! - Mindent a legnagyobb titokban kell intéznünk. - Hatalmas tüzet gyújtunk! - vigyorgott Woller. - Bizony, pompásat. Arra viszont vigyáznunk kell, nehogy megsejtsen valamit. Bűbájos erejével még a végén elrontaná a szórakozásunkat! - Ebben igaza van. De ...

- Mi a baj? - Hát az, hogy ahol most vannak, nem a legmegfelelőbb hely a boszorkányégetésre. - Valóban. Az egész major leéghetne, és az erdő is túl közel van ... - Nem érdekel a major. Felőlem porig éghet. Másra már úgysem jó. Viszont körülötte ki kellene vágni néhány fát. Ha jól számolom, a munka nem tarthat tovább egy napnál. - Rendben! És a másik? Mi legyen Űfelsége futárával? - Gondoskodnunk kell arról, hogy ne tanúskodhasson ellenünk. A várpagy bólintott. - Máris túl sokat tud rólunk. Legjobb lesz, ha ő is ott pusztul a máglyán. - Micsoda pazar látvány lesz! Mikor kezdhetjük? - Holnap estére elkészülhetünk mindennel. - Remek. Végre valami jó hír. Az utóbbi időben úgyis csak rosszban volt részem.

BRAND MÁR ki tudja hányadszor ment oda az ablakhoz. Dominic három napot kért tőlük. Ebböl azóta eltelt kettő. Az volt az érzése, hogy épp itt lenne az ideje a keresésére indulni. Jobb lett volna, ha nem engedik el. És ráadásul megígérték neki, hogy amig le nem telik a három nap, nem indulnak utána. De merre keressék egyáltalán? Azt mondta, hogy először Engbe megy. Brand nem értette a fiú szándékát, hisz ott már ők is keresték a lány. Azóta meg ki tudja, merre járhat. Az egész család rettegésben élt. Gabriella álló nap csak sírt és magát átkozta azért, hogy Dominicot pusztulásba kergette, pedig szegényke tehetett legkevésbé az egészről. Niklas egyszer megpróbált Dominic után szökni, de apja és nagyapja még idejében utána eredt. Graastensholmra és a környékre a félelem árnyéka telepedett. A falu apraja-nagyja osztotta a család fájdalmát és segített a keresésben, akárcsak sok évvel ezelőtt Mattias eltűnésekor. Még Lars, Jesper fia és Klaus unokája is naponta többszőr átfésülte az erdőnek azt a részét, ahol lakott. Lars néhány dologban különbözőtt apjától és nagyapjától. Főként házassága okozott nagy meglepetést a környékbelieknek, arról nem is beszélve, hogy gyönyörű, szőkehajú kislányuk született, akit Elisának kereszteltek. A gyermek olyan volt, mint egy tündér, szőke fürtjei nyakáig értek, vidám csacsogásától pedig egész nap visszhangzott a ház. Az öreg Jesper nem tudott betelni a nézésével. Néha elbeszélgetett vele. „Hogy hívnak engem?”, kérdezgette ilyenkor, „Jeppe papa”, hallatszott a válasz. Az öreg arca ilyenkor úgy ragyogott, mint a nap. „Nem hiába, a nagyapádra ütsz, te gyerek! Épp úgy vág az eszed, mint az enyém!” Elisa anyja nem szólt egy szót sem erre, de csak nehezen tudta magába fojtani a nevetését. A kislány egyébként Eli után kapta a nevét, aki a Hársfaligetbe költözése után valóságos védőangyalául szegődött a bérlőcsaládnak. Mindig mellettük állt, ha bajba kerültek. Tulajdonképpen Graastenholmtól kapták a bérleti jogot, így

Mattias és Hilde sem mulasztotta el, hogy segítségükre legyen, ha szükség volt rá. A hársfaligetiekkel mégis bizalmas, mondhatni baráti kapcsolatban voltak, ami már azóta tartott, hogy Sol egy napon belállított a halálosan beteg Klaussal. Villemo eltűnése számukra is nagy csapás volt. Már esteledett és Lars éppen azzal foglalatoskodott, hogy mindent gondosan bezárjon éjszakára. Amikor belépett az apró házba, felesége azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. - Hát veled meg mi történt? - kérdezte az asszony, aki éppen kislányát próbálta ágyba dugni. Csakhogy a gyerek túl eleven volt még az alváshoz, ide-oda ugrált a szalmazsákon. - Maradj már nyugton egy pillanatra! Így sohasem tudom levenni rólad a ruhát - figyelmeztette anyja. - Tulajdonképpen nem tudom - mondta Lars aggódó tekintette!. - Mintha egy híúz hangját hallottam volna az erdő felől. - Mit nem mondasz! - fordult felé az asszony. - A macskát beengedted ? - Minden állatot bezártam a helyére és alaposan ráforditottam a lakatot az ajtókra. Nem is ezzel van bajom. A híúz olyan hangot hallatott, mintha megkölykezett volna. - Nem, az nem lehet - csodálkozott az asszony. - Maradj már, kislányom! Talán valami mást hallottál. Talán egy hazajáró lélek! - Hát én nem tudom. Jobb lesz, ha utánanézek. Apám, velem tartasz? Ha igen, akkor fogd a mécsest és gyere! Jesper, akinek nem nagyon volt ínyére síró kísértetek után kutatni, azt mondta, hogy jó, ő mehet, de nagyon fáj a lába, úgyhogy fia nem sok hasznát fogja venni ... - Mindig akkor fáj a lábad, ha ki akarsz bújni valami alól. Gyere csak bátran, lehet, hogy csak egy csapdába esett állat! Ezek után a hatvanhét éves Jespernek nem maradt más választása, mint hogy fogja a mécsest és menjen. A biztonság kedvéért még gyorsan vasdarabot erősített az ajtó fülé, övébe kést dugott, majd a mécsessel keresztet rajzolt a levegőbe. Végre elindultak. Csendes este volt, a szél friss hó illatát hozta a magas csúcsok felől. Az illat kellemes volt, de a völgyben még koraí lett volna a hó. Az irtás mögötti szikla feketén emelkedett az ég felé. A völgyben lejjebb megpillantották Graastensholm sárgán világító ablakait. - Hát én semmit sem hallok - mondta jó hangosan Jesper, remélve, hogy így sikerül elijesztenie azt a kísértetet. - Maradj csendben, apám! Hallok valamit. Hideg volt. Jesper reszketett. Ziháló légzése messzire elhallatszott a fagyos csendben. Lars most már biztos volt benne, hogy a hang az irtás felől jön. - Hát ez nem hiúz lesz - jegyezte meg Jesper halálsápadtan. Vártak egy kícsit. Lars is legszívesebben hazáig szaladt volna és magára zárta volna az ajtót. Ennek ellenére

igyekezett erőt venni félelmén. Nagyon szerette a feleségét, és nem akart előtte gyávának mutatkozni. - Krisztus nevére kérlek, menj vissza oda, ahonnan jöttél, ha ártani akarsz nekünk! - Hát ezt jól csináltad - dicsérte meg fiát az öreg. - Jézus nevére kérlek, menj vissza a Pokolba! - ordította felbátorodva ő is. Legnagyobb meglepetésükre a kísértet válaszolt nekik. - Jézus nevére esküszöm, hogy nem akarok ártani nektek. Istenre kérlek, segítsetek rajtam! Azok ketten elképedve bámultak egymásra. - Hisz ez egy ember! - mondta Lars. - Gyerünk, apám! Jesper reszketve ügetett fia után a sötétben. - Várj már, fiú! Alig látok valamit! Nagy nehezen elértek az írtásig. - Merre vagy? - kiabálta Lars. - Itt vagyok, tőletek jobbra, a fenyőfa alatt. Óvatosan közeledtek a megjelölt irányban. - Uramisten! Itt fekszik valaki! legalább próbáljuk meg fölemelni ! - Csak óvatosan, kérlek! Súlyosan megsérültem. - Finom úr lehet az, aki így beszél - csettintett elismerően Jesper. - Mégis, hol fáj a legjobban? - Mindenhol egyformán - felelte a sebesült. - De leginkább a fejem. Azt hiszem, ott ütöttem meg magam a legkomolyabban. Lars közelebb futott a házhoz. - Marit! - kíabálta feleségének. - Marit! Kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent az asszony feje. - Gyere, segíts! Egy sebesültet találtunk. - Egy sebesültet ? - Gyere, síess már! Komolyan megsérült! - Elisa még nem alszik, úgyhogy nem maradhatok sokáig - mondta csendesen. - Mi történt? - kérdezte, amikor odaért. Amikor megpillantotta a férfit, arca elszürkült. Azonnal munkához látott. Pillanatok alatt végzett azzal, amivel a férfiak még jó ideig elpiszmogtak volna. Gyorsan odahoztak egy talicskát, amivel a szálfákat szokták szállitani, és a férfi már bent is volt a házban.

Óvatosan átemelték a családi ágyra, amely még Klausé és Rosáé volt, s ahol Jesper, Lars és a kislány is született. - Hogy van szegény? - kérdezte aggódva Jesper, akit megrázott, hogy háza környékén milyen dolgok történnek. - Nagyon rossz börben van - mondta kertelés nélkül Matit. - Azt sem tudom, hol kezdjem a sebek ellátását. - Kedves embernek látszik - jegyezte meg Lars, aki ezen azt értette, hogy a férfi elökelő, művelt ember lehet. Látszott rajta is, hogy megrázták az események. - Jó lenne tudni, hogy került ide. A férfi kinyitotta a szemét. Mondani akart valamit. - Igen? - nézett rá Matit. Nem értették mit mond, és a szájmozgásából sem jöttek rá semmire. - Próbálja meg még egyszer! - bíztatta Matit. A férfi ismét próbálkozott. Matit közelebb hajolt hozzá. - Uram Jézusom! Hisz Villemo nevét suttogja! A férfi bólintott. - Villemo? Csak nem tudja, hol lehet Villemo? A férfi ismét bólintott. Majd hadonászni kezdett, mintha azt akarná jelezni ezzel, hogy siessenek a lányért. Matit egyre izgatottabb lett. - Lars, nyergeld fel a lovat és siess a kastélyba. Hozd magaddal Mattias urat, mert ezekkel a sebekkel mi nem birkózunk meg. Utána szólj Kaleb úrnak és az ifjú Niklasnak. Azt hiszem, szükség lesz gyógyitó kezeire. Siess már! Lars már indult is, de egy pillanatra megtorpant. - Hová is menjek először? - Aki a legközelebb lakik. - Olyan sötét van kint. Mi lesz, ha a ló ... - Most ne ezen törd a fejed, hanem siess! Arra már nem maradt idejük, hogy Elisát elaltassák. A kislány kikerekedett szemmel kapaszkodott az ágy szélébe és érdeklődve nézte vendégüket.

MINDENKI AZONNAL LÓRA KAPOTT, ahogy értesültek az eseményekről. Alig fértek el az apró helyiségben. Odamentek az ágyhoz. A férfi szerencsére nem vesztette el az eszméletét. Matit azóta megetette és adott neki inni valami meleget. Szegény ördög alig evett egy pár kanállal. - Hiszen én... - kiáltott fel Niklas -, hiszen én ismerem ezt az embert! - Honnan? - érdeklödött Mattias. - Honnan is ... Tudom már, Romerikében találkoztam vele! De először egy erdőben ... A neve pedig ... - Elfelejtetted ?

- A felkelés! Ő volt a vezetője! Régi norvég nemesi családból származik ... megvan! Skaktavlnak hivják! Niklas föléje hajolt. - Emlékszik rám? A férfi bólintott. - Maga az az ifjú, aki gyógyitani tud a kezével. Ennél többet nem mondott. Becsukta a szemét. Már azt hitték, hogy meghalt. A Hársfaligetben már mindenki lefeküdt, amikor Lars megérkezett a hírrel. Kiabált és rettenetesen dörömbölt a kapun. Először nem értették, mit akar bérlőjük éjnek évadján, de amikor fölfogták szavait, rögtön kiszállt az álom a szemükböl. Lars és Nildas fólosztották egymás között, hogy ki megy Graastensholmra és ki Elistrandra. így mindenki gyorsabban fólérhetett a kunyhóba. Még a beteg Gabriellát is alig lehetett visszatartani. Szerencsére hallgatott Mattiasra, aki azzal érveIt, hogy Lars kunyhója nagyon kicsi, igy jobb, ha minél kevesebben mennek oda. Aki nem fért be, türelmesen várakozott a kunyhó előtt, pedig hideg volt az éjszaka. Még Villemo szerencsétlen pártfogoltjai is ott voltak. Három férfit választottak ki maguk közül: Kalebet, Villemo apját, Mattiast és Niklast pedig azért, mert gyógyítani tudott. Majd úgy döntöttek, hogy Eli, Villemo fogadott testvére is tartson velük. Bár Eli tizennyolc évvel volt idősebb húgánál, remek kapcsolat volt kettejük között, ami akkor is fennmaradt, amikor Eli követte Andreast a hársfaligeti házba. Kaleb megpróbálta szóra bírni Skaktavlt. - Villemo apja vagyok. Kérem mondja el, amit tud róla. Szerencsétlen férfi arcán látszott, mennyire szenved. Már az is nehezére esett, hogy nyitva tartsa a szemét. - Nagyszerű lánya van, uram. Büszke lehet rá ... -ÉI még? - Igen ... de nagy ... veszélyben van. Kaleb az ágy szélét markolta. -Hol van? - Nem ... nem tudok ... gondolkodni. - Várj egy kicsit - figyelmeztette Mattias Kalebet. - Ha kifárasztod, elveszítheti az eszméletét. Engedd meg, hogy előbb megvizsgáljam ! Kaleb megértette Mattias aggodalmát, és engedelmesen átadta helyét az orvosnak. - Éleszd fel a tüzet, Marit - suttogta Lars. - Meg kell kinálnunk valamivel az uraságokat. Ám Marit már rég gondoskodott mindenről, és már terítették is az asztalt Elivel, hogy megvendégeljék gazdáikat. Mattias és Nildas pedig hozzálátott Skaktavl gyógyításához. Úgy tűnt, jót tett neki a kezelés, mert hamarosan kinyitotta a szemét és megszólalt. - Hol vagyok?

Elmondták neki. - Graastensholm járásban? - kérdezte csodálkozva. - Hogy kerültem ide? - Milyen irányból érkezett? - kérdezte vissza Matthias. A férfi tekintete elhomályosult. - Föl akartak akasztani. Csakhogy én útközben levetettem magam egy szakadék széléről. Tudtam, hogy nincs semmi vesztenivalóm. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem odalenn, de amikor magamhoz tértem, már sötét volt. A kötél, amivel hátrakötötték a kezem, zuhanás közben kioldódott. A kezemre támaszkodva másztam előre. A lábam nem tudtam használni. Éreztem, hogy köves talaj van alattam. Nem tudom, mennyi ideig kúsztam a fóldön, mert egy idő után ismét elájultam. Amikor felébredtem, megint világos volt, azután ismét sötét. csak arra emlékszem, hogy sziklák, félelmetes szakadékok, majd erdő vett körül. Magam SZámára is hihetetlen, hogy lehetett bennem ennyi lelkierő. El sem tudom képzelni, hogy juthattam ki a szakadékból. Néha óriási mélységek lehettek alattam. Elfárasztotta a hosszú beszéd. Pihenésre volt szüksége, hogy folytatni tudja. Kalebnek uralkodnia kellett magán, hogy ne kérdezze Villemo felől. Végül ismét felnézett és folytatta. - A fejem iszonyatosan fájt. Mintha apró tűkkel szurkálták volna belülről. - Most már minden rendben - hallatszott Mattias nyugodt hangja. - Sokat kell pihennie. - Emlékszik, hogy hol vetette magát a szakadékba? - kérdezte Kaleb. Képtelen volt tovább hallgatni. Skaktavl a homlokát ráncolta. - Enget láttam alattam ... a Woller birtokot, majd a várnagy birtokát. Láttam, hogy az erődben már felállították az akasztófát. Tudtam, hogy abba az irányba megyünk. De hogy pontosan hol... - Egy ideig még tünődött a dolgon, majd másról kezdett beszélni. - Villemot és engem pajtában tartottak fogva. A pajta egy rég elhagyott, pusztulóban lévő majorhoz tartozott. Tulajdonképpen a major egy hosszú épület. Itt volt a pajta is. Az istállón keresztül lehetett megközelíteni ... Többet nem mondott, csak lecsukta a szemét. A három férfi egymásra nézett. - Egy elhagyott major? Eng járásban? Hiszen nincs arrafelé ilyen - mondta szomorúan Niklas. - Nem, nem - hallották Skaktavl rekedt hangját. - Nem Eng járásban van. Valahonnan máshonnan indultunk útnak. A többiek kétkedve néztek rá. - Innen? - kérdezte Kaleb. - Graastensholmból? Ez teljességgel lehetetlen. - Nem tudom - mondta alig hallhatón a sebesült. - csak azt tudom, hogy amikor egy dombon mentünk át, alattunk Eng járást ismertem fel. - Villemo még mindig abban a pajtában van? - kérdezte türelmetlenül Kaleb. - Amikor engem elhoztak onnan, még ott volt. Niklas közbevágott.

- Látott még valakit arrafelé? Úgy értem, a rokonaink közül? Talán emlékszik még Dominicra. Ő is velem volt Romerikében. Elindult, hogy megkeresse Villemot. Azóta színét sem láttuk. Skaktavl megpróbálta fólfrissíteni az emlékezetét. - Dominic! Villemo nagyon sokat beszélt róla. Az volt az érzésem, hogy egyszerre szereti és gyűlöli azt a férfit. De sajnos nem láttam. Nem tudom, hány nap telt el azóta, hogy engem elvezettek a cellánkból. - Bizonyára még azelőtt történt, hogy Dominic útnak indult - tünődött Mattias. - A legfontosabb most az lenne, hogy fényt derítsünk végre fogvatartóik személyére. Önt ki fogta el és miért? A férfi feljajdult a fájdalomtól. - A várnagy foglya voltam. Már több mint egy éve sínylődtem abban a pajtában. Azt hiszem, afféle rejtekhely lehet ez, amit csak különleges foglyok számára tartanak fenn. Rajtam kívül másokat is odazártak. Engem azért fogott el, mert nem birta elviselni, hogy a helytartó megkegyelmezett nekem. De Villemo ... Eli látta, hogy szegény megszomjazott, és odanyújtotta neki a vizekancsót. A férfi nagy kortyokban itta a hűsítö italt. - Később orvosságot is adok magának, ne aggódjon - nyugtatta meg Mattias. Skaktavl hálásan tekintett rá. Elégedetten fölsóhajtott, mielőtt folytatta volna. - Villemot Woller gazda fogatta el. Tudják, a várnagy és ő mindenben összejátszanak. - Akkor mégis jól sejtettük - jegyezte meg Kaleb. - Woller egy undorító disznó - mondta Skaktavl, szemében őszinte gyűlölettel. - A pajta falába kémlelőnyílást vágatott magának, hogy titokban bármikor megleshesse foglyait. Attól tartok, tőlem már azért akartak megszabadulni, mert semmi izgalmas nem történt köztem és Villemo között. - Megölöm azt a ... - fortyant fel Kaleb, de még idejében visszafogta magát. - Ezek szerint azon a véleményen van, hogy Dominicet tették a maga helyére? Niklas egész idő alatt Skaktavl sokat szenvedett testén tartotta gyógyító kezét. Mattias hálás volt ifjú rokona segitségéért. - Sajnos nem tudom biztosan. De egyáltalán nem lehetetlen. Mondja, kedves doktor, felépülök még valaha? kérdezte Mattias felé fordulva. - Nem elképzelhetetlen - mosolygott Mattias. - Már az is csoda, hogy a zuhanást túlélte. Kemény fából faraghatták magát. De az is nagy szerencse, hogy Niklas személyében a Jéghegyek népének különleges képességű gyógyítójával áll szemben. Legutoljára dédapám, Tengel volt képes ilyesmire. Nildas is az ő közvetlen leszármazottja. - Büszkeséggel tölt el, amit mond - mosolygott Skaktavl, bár látszott rajta, hogy nehezére esik jókedvet erőltetnie magára. - De gondolom, ön is ért valamit az orvosláshoz, Meiden doktor? Mattias kedvesen nézett vissza betegére. - Nos, tudja, értek egy kicsinyt a kuruzsláshoz. A dédapámtól maradt azért valami rám is. De egyébként egyszerű halandó vagyok, nincs bennem semmi különleges. - Azt hiszem, az önböl áradó szeretet sem lebecsülendő. Hálás vagyok a sorsnak, hogy az utarnba vezérelte.

Marit állt mögöttük, kezét tördelve zavarában. - Ha az uraságok már mindent megbeszéltek, akkor helyet foglalhatnának az asztalunknál. Biztos jól esne egy kis ... - Igazán nem kellett volna fáradnod - fordult hozzá Mattias. Mégiscsak elfogadták a meghívást. Látták, milyen büszkén csillog Jesper szeme, hogy árpakaláccsal, friss tejfellel és saját sörével vendégelheti meg gazdáit. Látták Lars zavarát, amint az asztalhoz invitálta őket, és Marit félelmét attól, hogy talán nemet mondanak. Mattiasnak eszébe jutott, amikor először találkozott feleségével, Hildével, a hóhérsegéd kunyhójában. Visszaemlékezett Hilde feszengésére, ahogy a karácsonyról megmaradt díszes kaláccsal kínálta őket. Elszorult a torka. - Köszönjük - mondta mindannyiuk nevében. - Utána peilig levisszük Skaktavl urat a kastélyba, hogy jobban el tudjam látni. Helyet foglaltak végre. Lars és Jesper az ágy széléről leste nagy megelégedéssel gazdáik falatozását. Elisa ide-oda ugrált az ágyban, mire Lars gyorsan az ölébe kapta. Marit szigorúan ránézett, de nem szólt egy szót sem. Niklasnak evés közben eszébe jutott valami, ami úgy tűnt, megoldhatja a rejtélyt. - Azt mondja, hogy egy szakadék, amely közvetlenül Eng fölött van ... Ezen a többiek is elgondolkodtak. - Nem emlékszem, hogy lenne arrafelé ilyesmi - mondta Mattias. - Egy valamiről megfeledkeztünk - folytatta Niklas. - Mégpedig arról, hogy Wollerék nem mindig Engben laktak. Honnan származnak egyáltalán? Jesper közbeszólt. - Még azelőtt, hogy csellel elvették volna a birtokot a Svartskogenektől? Az egyik Svartskogen fiú azt mondta nekem, van már vagy ötven éve annak, hogy Mobergböl jöttek. Valamennyien Jesperre néztek, akit rendkívül zavarba ejtett a minden oldalról ráirányuló figyelem. Maga sem tudta, honnan vette a bátorságot, hogy beleszóljon a társalgásba. - Moberg? - kérdezte Kaleb. - És arrafelé vannak szakadékok? - A dombok mindenesetre meredekebbek arrafelé - mondta Mattias némi tűnődés után. - Van arrafelé meredély és szoros elég - jegyezte meg élénken Marit. - Tudom, mert gyakran segítettem a nénémnek epret szedni a környéken. Tudják, anyám egyik nővére ott telepedett le. - Nem értem. Pedig bejártuk Moberget is, és nem találtunk semmit. Arra pedig nem emlékszem, hogy a Mobergböl Engbe vezető út mentén bánniféle szakadék lenne - hallatszott Mattias szomorú hangja. - No és a hegyek, onnan kicsit nyugatra? - szólalt meg Eli. - Arra nem vezet országút. - Én is arra a részre gondoltam - szólt bele a beszélgetésbe ismét Marit. - ott aztán vannak meredek sziklafalak! És ... várjanak csak! A többiek kiváncsian néztek ci.

- Anyám nővére azt mondta egyszer, hogy ... várjanak, gondolkodnom kell egy kicsit. Igen ... a domb tetején álltunk és ő lefelé mutatott. „Nézd, ott lenn a völgyben van egy elhagyott major. Eszedbe ne jusson egyszer is arra menni. Kisértetek lakják”. A szobában mindenki feszülten figyelt. - Hol volt a major? - kérdezte Kaleb. - Hát, a néném szerint a völgyben, Moberg felé, de én nem jártam ott, sohasem láttam. - Egy elhagyott tanya - töprengett Mattias. - Jobb, ha nem táplálunk hiú reményeket. - Én azt hiszem, hogy mégis ott kell lennie - mondta némi bizonytalansággal a hangjában Marit. - Ugyanis a nagynéném említette, kiké volt valaha a birtok. Azt is mondta, hogy azóta szereztek maguknak egy nagyobbat, és már évek óta Engben élnek. - Köszönjük! - ugrott fel Niklas lelkendezve a fejőszékről, amelyen addig ült. S mivel az ülöalkahnatosságnak csak három lába volt, fól is borult nyomban. - Most már minden világos. Jobb, ha azonnal odamegyünk! Még most éjjel! - Azt hiszem, ez lenne a leghelyesebb - vélte Mattias is. - Csakhogy előbb el kell szállítani betegünket Graastensholmra. És még több emberre lesz szükségünk. - Én magukkal tartok - közölte Lars. - Ez igazán nagyszerű. Csakhogy Maritra is szükségünk lenne. De ... - Majd én gondjaimba veszem Elisát - mondta boldogan Eli. - Magammal viszem őt és Jespert a Hársfaligetbe. Így legalább Marit veletek tarthat, és nem tévesztitek el az irányt. Úgy festett, Jespemek semmi kifogása nincs az ellen, hogy a Hársfaligetben időzzön egy darabig. - Legalább viszontlátom régi harcostársam, Brandot. Azóta ő is megöregedhetett. A többiek elnevették magukat. Jesper legalább húsz évvel idősebbnek látszott a még mindig fiatalos Brandnál. - Lesz miről beszélgemünk - mondta boldogan. - A háborúról, a németországi kalandjainkról, amikor együtt harcoltunk IV. Keresztély királyért ... Mattias kénytelen volt félbeszakitani a beszédes öreget. - Kaleb lovagoljon elöre valakivel és gyűjtsön embereket. Menjentek el Eikebybe is. Anyám családja bizonyára szívesen segitségünkre lesz. Ne feledkezzetek meg a Svartskogenekröl sem! Kalebnek nem kellett kétszer mondani, már fel is ült lovára, de előbb még illedelmesen megköszönte a finom ételt. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy megtalálják Villemot. Ez a legjobb nyom, amín valaha is elindultak. - Tudtam én, tudtam én már akkor is - mondta hangoskodva Jesper -, már akkor is, amikor a felkelő urat hallottam jajveszékelni az erdőben! Tudjátok, ott az irtás mögött. Szóval tudtam, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Ezért is siettem annyira a megmentésével. Lars és Marit egymásra néztek. Nem ez volt az első eset, hogy az öreg azt állította, hogy előre megjósolt valamit. De mível kedvelték, sohasem szóltak rá ezért. A kis Elisa pedig csak ugrált az ágyban. Rendkivül izgalmas volt számára a nyüzsgés, a készülődő emberek látványa. A szemekben remény csillant. Lehet, hogy még az éjjel megta1álják Villemot?

10. fejezet ÉJ ERESZKEDETT a gazdátlan majorra is. Villemo és Dominic a gyötrelmektől kimeriilten aludt. Olyan közel feküdtek egymáshoz, amennyire csak a vastag rács engedte. Valaki megsimogatta Villemot. A lány megrezzent álmában és arcát a simogató kézhez szorította. Dominic, gondolta álmában a lány. De nem Dominic volt az. Az érintés nőíesen gyöngéd volt. Villemo sejtette, hogy álmodja az egészet. Mindenesetre boldog és valósághű álom volt. - Meg fogunk halni - suttogta. - Bárcsak megmenthetném Dominicet. Nem akarom, hogy meghaljon. - Nyugalom - suttogta egy lágy hang. - Nem fogsz meghalni. És Dominic sem. Harcolj, Villemo! Ne add fel olyan könnyen! Nincs annál értelmetlenebb dolog, mint ha fiatalon hal meg az ember. - Honnan tudod? - Én is fiatal voltam, amikor meghaltam. - Föladtad a küzdelmet? - Nem volt más választásom. De nem szeremém, ha te is ugyanazt a hibát köveméd el. Élned kell! Jusson eszedbe mindig! Szükség van rád és Dominicre is. Legyetek erősek és tartsatok ki! Villemo a hang irányába fordította a fejét. Csakhogy a pajta, ahol feküdt, sötét volt és egy csillogó szempáron kivül semmit sem látott. - Mit tegyünk? - Nincs más dolgotok, mint hogy kibírjátok. - Tudod, mit terveznek velünk? - Nem az én dolgom, hogy megjósoljam a jövőtöket. A múltról viszont tudok egyet s mást. Most már többet, mint régebben. Szeretnéd, hogy beavassalak a titokba? - Igen, ha nem nagyon ijesztő. -Pedig az. - Hát mutasd meg akkor is! Dominic is velünk jöhet? - Nem. Dominic most a saját álomvilágában jár. Hirtelen eltűnt a csillogó szemű fiatalasszony. Villemo üres térben lebegett. Pár ködfoszlányon kivül nem volt körülötte semmi. De lassacskán kibontakozott előtte egy kép. Mintha házakat látott volna, de nem olyanokat, amilyenekben ők laktak. Inkább apró kalyibákhoz hasonlítottak. Végtelen térség terült el előtte. A sík mezőn

szélvihar tombolt, jeges havat söpörve maga előtt. Az egyik kalyibából előbújt egy asszony, tetőtől talpig vastag bőrruhába öltözve. A mellette lévő házikóból kilépett egy másik. Dél felé tekintgettek és izgatottan beszélgettek egymással egy olyan nyelven, amelyet Villemo nem értett. Látta az arcukat. Olyan idegenek voltak a vonásaik. Arccsont juk erősen kiemelkedett, keskeny, mandulavágáú szemük sárgán csillogott. Vastag ajkuk duzzadt, termetük zömök. Villemonak mégis ismerősnek tűntek valahonnan. Volt az arcukban valami, ami ... A házakat totemoszlopok vették körül. A keskeny oszlopok tetején egy kisebbet fektettek keresztbe, melyről különböző szinű és hosszúságú bőrök lógtak. Észrevett néhány megszáradt koponyát is, botok végére tűzve, valamint egy sor olyan dolgot, melyről még csak nem is sejtette, hogy mi lehet az. Emberek léptek ki az egyik bőrrel fedett kalyibából. Ők is dél felé mutogattak, majd ismét bementek a házba. Röviddel később általános felfordulás lett úrrá a falun. Villemo is abba az irányba nézett. Látta, hogy hatalmas csapat lovas közeledik feléjük olyan iramban, hogy a lovak patája által fölvert hó valóságos felhőként gomolyog mögöttük. Kezükben tartottak valamit. Talán dárdát vagy lándzsát, nem tudta volna megmondani. Ajkukról hangos harci kiáltás tört fel, „Koli, koli”, így hangzott. Félelmetes látvány volt. Még nagyon messze voltak. Villemo nem félt, tudta, hogy ő csak puszta szemlélője az eseményeknek. Nem magáért, a kis falu népéért aggódott. Ám úgy tűnt, a falubeliek alaposan felkészültek a küzdelemre. Lóra kaptak és furcsa jelképeiket az ég felé emelve indultak nyugat felé. Villemo csak most értette meg, hogy a távolból közeledő lovasok látványa olyan veszély, amit a falubeliek idejekorán megéreztek. A két csapat között egyre növekedett a távolság. Tudta, hogy „barátainak” még van ideje. Az ellenség dühödten gyújtotta fel a néptelen falut. Hirtelen új látvány tárult elé. Már nem a végtelen sikságon voltak. Dombos vidéken járt. Észrevette, amint a távolban egy megfogyatkozott kis sereg küzd életéért. Amikor ismét odapillantott, már csak egy tucatnyi ember nézett szembe az ellenséggel. Furcsa totemjeiket már nem tartották kezükben, viszont észrevette, hogy a menekülők titokzatos zsákokat cipelnek a hátukon. Amikor vége lett a harcnak és tábort vertek, a zsákokból misztikus tárgyak kerültek elő. Ezek segitségével vizsgálták a jövőt, befolyásolták a maguk és mások sorsát, megidézték őseik szellemét ... Végül megjelent előtte egy magas hegyek között rejtőző völgy képe. Lehet akár Norvégiában is. „Barátai” itt telepedtek le. Villemo nem akart többet látni. Érezte, hogy ezután már csak borzalomban lenne része. Kényszerítette magát, hogy felébredjen. De nem volt könnyű feladat kilépni a rémálomból. Szemhéja összeragadt, mindenre rátelepedett az álombéli köd és nem eresztette. Nagy nehezen sikerült kinyitnia az egyik szemét. Legnagyobb meglepetésére a pajtában találta magát. Álmában teljesen megfeledkezett a valóságról.

Zihálva lélegzett, állandóan attól félt, hogy az álom folytatódik. Szomorú élményben volt része, de egyáltalán nem volt rettenetes, ahogy az álombéli asszony figyelmeztette. Amit nem akart meglátni, ködbe burkolózva, titkos jövőként állt előtte. Még sokáig feküdt igy, tekintetét a menyezet felé fordítva. Mikor szabadul már az álom szorításából? Meghatotta az otthonukat elhagyó emberek riadalma. Örült, hogy nem kellett végignéznie, mint pusztulnak el sokan az új hazába vezető úton. Végre eszébe jutott, kire hasonlitottak leginkább az álombéli emberek. Brand bácsi egyszer mutatott egy apró fatáblára festett képet. Niklas is látta. Máig képtelen volt szabadulni a kép hatása alól, amely lenyűgöző férfit ábrázolt, a jó Tengelt. Most már biztos volt abban, hogy álmában őseit pillanthatta meg. A Jéghegyek népét, e keletről származó népet, akik értettek a varázslás művészetéhez. Amit nem akart látni, nem volt más, mint az a pillanat, amikor a gonosz Tengel eladja saját és utódai lelkét az ördögnek. Ott a pajtában, meggyötörten és megalázva, rövidre nyírt hajjal, halálra itélve határozta el Villemo, hogy fölveszi a harcot. Egyrészt Dominic és a saját életéért, másrészt az átok ellen, amit sátáni ősapjuk szabadított utódaira. Érezte, hogy sokan fognak segíteni neki ebben a küzdelemben. Dominic mocorogni kezdett. Nem ébredt fel, csak nyögve a másik oldalára fordult. Villemo nem akarta megzavami, tudta, hogy a fiúnak szüksége van minden pillanatra, amit nyugalomban tölthet. Drága Dominic, gondolta. Miattam kellett erre a sorsra jutnod. Ennek ellenére boldog vagyok, hogy együtt lehetek veled. Ahogy a férfit nézte, szíve elszorult. Borzalmas volt belegondolni, hogy ő okozza a halálát. Ez a gondolat felzaklatta, torkát sírás fojtogatta. Védekezésül összegömbölyödött a kemény fóldön és aludni próbált. A pajtában csontig hatoló hideg volt, ajta pedig már alig volt valami ruha. Szerencsére később mégiscsak elszenderedett. Újabb álmot látott. Apró, sötét házak között bújkált. Olyan volt, mintha Tobrőnnben lenne, de mégsem ott volt. El akart rejtőzni valaki elől. Megszólalt az ismerős, kedves hang. - Miért futsz el, Villemo? - kérdezte. - Engedd, hogy szeressen, hidd el, nem történik veled semmi rossz! Villemo észrevette, hogy az asszony elkapta szoknyája szegélyét és nem engedi, hogy elfusson. - Nem lehet - rázta meg a fejét határozottan - Túl közeli rokonok vagyunk. - Es van ennek valami jelentősége? Muszáj mindig a hagyományoknak megfelelni? Élvezd az életet, amig lehet. Bújj az ágyába és kész. Hisz ő is ezt akarja. - Igen. De hát veszélyes! - Miért lenne veszélyes? Sokkal csodálatosabb, mint a hegyikirály és a hozzá hasonló játékok.

Villemo csodálkozva nézett rá. - Én viszont ismerek egy másik történetet is. Solról, aki soha nem lelt boldogságot földi halandók karjában. A gyönyörű asszony elfordult. - De te más vagy, mint én. Te képes vagy arra, hogy földi halandókat szeress. Neked nincs szükséged hegyikirályokra. Hangjában szomorúság csengett. Bár Villemo tudta, hogy mindez csak álom, Sol sorsa annyira megrázta, hogy sírva fakadt. Erre aztán föl is ébredt. Szeméből még akkor patakzott a könny, torka összeszorult. Már nem tudta, mit gondoljon. Az álom, amelyben megláthatta őseit, valószerűtlennek tűnt. Valóban keletről jöttek volna? Lehetetlen, hogy Sol ennyiszer megjelenjen neki. Biztos csak a képzelete játszott vele. Tulajdonképpen azt is könnyű volt megmagyarázni, amit Dominiccal kapcsolatban álmodott. Hiszen Villemo bármennyire is kívánta a férfit, mindig is félt testi kapcsolatba kerülni vele. Itt az eredménye annak, hogy szülei állandóan óva intették. Az sem volt meglepő, hogy éppen Sol igyekezett felvillantani előtte a testi szerelem szépségeit. Sol sohasem hagyta, hogy környezete alakítsa véleményét. Kétségei ellenére erőt és bátorságot mentett az álomból. Fölállt, hátát a rácsnak támasztotta. Úgy érezte, felkészült a döntő napra.

AZ ÖREG JESPER BOLDOGAN járatta körbe tekintetét a hársfaligeti ház konyhájában. Milyen régóta nem járt már itt! Mivel egyszerre csak egy dologra volt képes figyelni, teljesen megfeledkezett Villemoról. Micsoda szemrevaló fehérnép sürög itt, gondolta lelkesen. Bármennyire is sok legyen a dolguk, azért csak marad annyi idejük, hogy beszélgessenek egy kicsit IV. Keresztély hős katonájával! Egyikkel-másikkal nem is lenne rossz cicázni... - Hé, te ott! Gyere és ülj le ide hozzám... - Sajnos nem érek rá. Sokan indulnak Villemo kisasszony és az ifjú Dominic keresésére, úgyhogy van elég tennivalóm. - Mi? Miket fecsegsz itt össze? Ó, hát persze! Tudod, mi találtuk meg azt a szerencsétlent az erdőben. Ott feküdt az én házamban, az én birtokomon. Járt már arra a kisasszony? Nem, a konyhalány nem járt arra. De azt megjegyezte, hogy nem ártana a nagyapónak valami félreeső helyet keresni, mert itt bizony útban van. Mit képzel az öreg, hogy a fenekét csapkodja! Ki látott már ilyet, ebben a korban! Jesper szélesen elvigyorodott, úgyhogy szájából elővillant még meglévő két foga. - Ne kéresd már magad annyit! Úgyis tudom, mi jár a fejedben. Tudod én afféle Dong-Huán voltam az én időmben. Csak látta volna a kisasszony, hogy bolondult értem a mihaszna fehérnép. És nem kellett nekik sokat könyörögni! Megmutatták minden szépségüket. Azok vótak ám a szép idők! De a lyányok azóta megváltoztak. Nincs bennük vér! Megmondhatom én a kisasszonynak, hogy ... - Ne tartson már fól! Az emberek éhesek, sokáig lesznek úton. Arról pedig ne is álmodjon, hogy egy ilyen öregapó még képes kedvére tenni egy lánynak! - Még hogy nem vagyok képes? Akarja látni a kisasszony?

- Nem, köszönöm szépen! És ha egyáltalán van ott még valami, biztosan olyan száraz már, mint az útmenti kóró. - Útmenti kóró? Száraz? Akkor most figyeljen ide a kisasszony, mert Jesper fontosat fog mondani. Soha senkinek nem volt olyan helyre szerszáma az egész birodalomban, mint nekem! Meg is mértük egyszer és messze legyőztem a többieket! Nem rossz, mi? - Az akkor volt! Azóta afelett is eljárt az idő. - Még ilyet! Hát mit csináljak, hogy elhidd végre, hogy még most is ... - Kedves nagyapó - mondta a lány, - kérem, ne veszekedjen velem. Húzódjon meg inkább ott a sarokban és pipázgasson csendben. Vagy tudja mit? Hozok magának egy kis pálinkát! Jó lesz? Jespernek füléig futott fogatlan szája. - Hát az bizony jó lenne, lyányom! Mert nehéz éjszakám vót. Nem mindenki tudja, hogy fogadjon a házában egy beteg nemesembert, no és a Jéghegyek népének számos tagját! Ha egyszer arra jár, jöjjön be hozzám a kisasszony. Meglátja, semmiben nem okozok majd csalódást... A lány gyorsan megitatott Jesperrel egy kis pálinkát, hogy végre dolgára mehessen. Az egész ház olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Ám még egy óra sem telt bele, már egész Graastensholm járás a készülődés lázában égett.

11. fejezet VILLEMO CSODÁLKOZVA FORDULT DOMINICHOZ. - Fát vágnak odakinn. - Igen. Én is fölfigyeltem rá. - Csak nem több cellát akarnak felállítani? - Nem tudom. A lány a rácsnak támaszkodott. Olyan szívesen átment volna a férfihoz. - Éhes vagyok, Dominic. - Én is. Már régóta nem ettünk. - Lehet, hogy ki akarnak éheztetni minket? - Vajon miért vágnak ki ennyi fát? - Talán nincs rá semmi különösebb okuk. Hogy érzed magad? - Sokkal jobban. Csak az egyik karomon nagyon fölhólyagosodott a seb. Elég csúnyán néz ki.

- Mennyire sajnálom, hogy nem tudok átmenni hozzád. Hogy segitsek rajtad? - Nem tudom, mit tehetnénk. - Az állatok ilyenkor mindig tisztára nyalják a sebüket, lehet hogy ... - Kedvesem - mondta meghatottan a férfi és gyengéden megfogta a lány kezét. Aggasztotta a gondolat, hogy Villemonak igaza lesz és tényleg hagyják őket éhenpusztulni. Talán annyira megrémültek Villemo erejétől, hogy be sem merik tenni a lábukat többé. - Melyik karodon van a seb? - kérdezte a lány, amikor megfogta a férfi kezét. - A másikon. - Megmutatnád? - Azt hiszem jobb, ha nem foglalkozunk többet vele. - Niklas vagy Mattias bizonyára könnyüszerrel tudnának segiteni. Nem fázol, Dominic? - Hát ami azt illeti, nincs túl sok ruha rajtam - nevetett a férfi és csupasz felsőtestére mutatott. - De azt hiszem, te sem vagy éppen túlöltözve ! A köhögésed különösen aggaszt. - Biztosan nem tudsz tőle aludni. - Nem erről van szó. Tényleg aggódom, hogy még komolyabb baj is lehet belőle. A lány szinte átölelte a férfi kezét. - Ha tudnád, mennyire jólesik, hogy így aggódsz értem! Mit gondolsz, ha nem egyeznek bele a házasságunkba, nem élhetnénk csak úgy ... együtt? A férfi homlokát ráncolta. - Villemo, ezt nem mondhatod komolyan. Mit gondolsz, miért nem házasodhatunk össze? - Mert lehet, hogy olyan gyermekeink születnének, akik magukban hordják a család átkos örökségét. - Hát erről van szó - mondta Dominic szárazon. Villemot elöntötte a forróság. - Nagy butaság volt, amit mondtam - jegyezte meg szomorúan. - De azt sem hiszem, hogy egy pap áldása túl sokat segitene rajtunk. - Villemo - mondta hangjában mély nyugalommal a férfi. - Ha mégiscsak úgy esne, hogy élve kerülünk ki innen ... amennyiben te is úgy gondolod, szeretném megkérni a kezed a szüleidtől. Villemo lelkesedésében mindkét kezét átnyújtotta a rácson és hevesen megölelte a férfit. - Igen, igen! Hát persze, hogy egyetértek veled! Csak kérj meg, talán igent mondanak. - Ne táplálj hiú reményeket! - figyelmeztette Dominic. - Én csak azt ígérhetem meg, hogy megpróbálom. Ó, Villemo, ha az enyém lehetnél ! Már annyit álmodoztam erről... Mindig kedves lennék hozzád és nagyon szeretnélek. Villemo elnevette magát. Kicsit talán ideges nevetés volt ez, de mégis boldog.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy szeretsz engem! Hogy kívánsz. Ha erre gondolok, el tudnék ájulni örömömben. - Ami azt illeti, meglehetősen szabadszájú vagy! - nevetett a férfi. A lány hirtelen elkomolyodott. - Azt hiszem, megfeledkeztél arról, hogy annak idején majdnem megerőszakoltak. Utána sokáig dolgoztam együtt Eldar Svartskogennel, és tudod, ő sem válogatta meg különösebben a szavait. - Villemo szeme különös fényben csillogott. - Egyébként is jobb, ha tudod, hogy nem vagyok afféle félénk virágszál. - Nem is vámám el tőled, hogy az legyél... de .... attól tartok, soha nem lehetünk egymáséi, Villemo. - De talán mégis, mégis megpróbálhatnánk - nevetett fel kétségbeesetten a lány. - Legalább hadd álmodjunk arról, hogy élve kikerülünk innen, hogy mégiscsak férj és feleség lehetünk egyszer. - Kérlek, ne ... - dadogta zavartan Dominic. - Szóval nem vagyok félénk virágszál, Dominic, és nézz csak ide! - kiáltotta a lány és combja közepéig felhúzta a szoknyáját. - Nézd csak, tele van a combom anyajegyekkel ! - Uramisten! Villemo! Miért hozol kisértésbe? A lány döbbenten nézett rá. - Csak szerettem volna, hogy tudd, milyen vagyok. Dominic még mindig nem tért magához. Elképesztette, milyen szabadon gondolkodik a lány ezekről a dolgokről. - Attól tartok, most az lenne a legokosabb, ha azon törnénk a fejünket, hogyan kerüljünk ki innen. Egyébként azok az anyajegyek ... nos, lehet, hogy igazi boszorkány vagy, Villemo - fűzte hozzá tréfásan. De a lány már nem foglalkozott ezzel. - Dominic ... a mellkasod ... olyan ... olyan szőrös ... A férfi figyelmét nem kerülte el a lány tisztelettel vegyes csodálkozása. - A Jéghegyek népének fiai mind ilyenek. És az sem változtatott a helyzeten, hogy anyám dél-francia származású. Talán elborzaszt a látvány? A lány zavartan pislogott. Képtelen volt levenni szemét a férfiról. Hogyhogy nem vette észre hamarabb, amikor már órák óta itt fekszik a mellette levő cellában, csupasz felsőtesttel ? Dominic olyan lett számára, mint valami félisten. Nemes vonású arca, sárgán villogó szemei, edzett testének látványa teljesen lenyűgözte. - Méghogy elborzaszt ! Nem, csak olyan különösen érzem magam. A férfi élénken felnevetett. - Legalább olyan furcsán érezhetted magad, mint én, amikor az előbb felhúztad a szoknyád. Villemo elvörösödött. Nem mert a férfira nézni. Úgy érezte, mintha valamilyen számára addig ismeretlen szándék tört volna felszinre abban, amit tett.

- Villemo - törte meg a csendet Dominic. - Mi volt az, amit még tegnap el akartál mesélni nekem? - A hegyikirályról ? - kérdezett vissza meggondolatlanul Villemo. - A hegyikirályról ? - nevetett fel Dominic. - Mit akarsz azzal a rémalakkal? A lány kétségbeesetten takarta el arcát. - Nem, nem mondhatom el! Hisz úgysem értenéd meg! Nem adhatom ki magam teljesen! - Szóval nem akarod kiadni magad? - Nem, most nem mondhatom el. Bár ahogy ott álltam melletted és testem lángba borult a közelségedtől, talán képes lettem volna rá. De csak talán. Csakhogy mindent elrontottál azzal, hogy kinevettél. - Villemo, kérlek! - Nem, felejtsd el az egészet - nézett egyenesen a férfi szemébe. - És kérlek, ne beszéljünk erről többet. - Szeretlek! - Valóban? Még úgy is, hogy majdnem kopasz vagyok? - kérdezte olyan félénken, amilyen utoljára csak gyermekkorában volt, ha szigorú tekintetű idős hölgyeknek mutatták be. - Még így is. Szerintem rendkívül bájos vagy rövid hajjal. Furcsa, hogy ezt mondom, mert végül is szokatlan. De mégis. - Köszönöm. Még soha nem láttam rövid hajú nőt. Eltekinte attól a tolvaj asszonytól, akinek büntetésből nyírták le a haját. De hát ő nagyon öreg volt. Az az igazság, Dominic, hogy a rövid haj egy nő számára rendkívüli szégyen. Soha senki nem láthat meg így. De hát nem is látnak minket, kedves Villemo, gondolta Dominic. Csak nem hisz szegény lány még mindig abban, hogy egyszer kikerülünk innen? Nem, már meghalt benne a remény. Csak iszonyatos az életereje, tünődött tovább Dominic. - Villemo, mondd csak... hol laknál szívesebben ... Svédországban vagy Norvégiában? - Ahol te - felelte röviden a lány. A férfi felnevetett. - Én szívesebben laknék itt. De Svédországhoz kötnek a kapcsolataim. Különösen az Oxenstierna családdal állok megmagyarázhatatlanul szoros kapcsolatban. Attól tartok, Norvégiában nem nagyon tudnék megélni semmiből. - De hát jól tudod, hogy velem együtt Elistrandot is megkapod! Már a birtok miatt is megéri, hogy elvegyél. - Miket beszélsz - kacagott Dominic. - Csakhogy engem nem érdekel a hozományod. Nem vagyok én holmi uzsorás, aki azt számolgatja, hogyan tudná jobban növelni a vagyonát! Odahaza az a hír járta, hogy Gabriel Oxenstierna fölvetette Őfelségének a Lindek nemesi rangra emelését. Természetesen a birodalomért tett szolgálataik fejében. No nem mintha óriási hőstetteket hajtottunk volna végre! Azért elszórakoztatna a dolog! - Nem értem, miért kellene nemesi rangra emelni benneteket. Én mindig úgy tudtam, hogy a Lind nemzetség nemesi származású. - De csak a svédországi ága.

- Értem. Persze. Csakhogy - jegyezte meg gúnyosan Villemo -, ez esetben nem hinném, hogy elfogadhatnám az udvarlásodat. - Amennyire én tudom, egyelőre nem udvaroltam neked egy percet sem. - Dehogynem! Még azt is megkérdezted, mit szólnék hozzá, ha megkérnéd a kezem. Ó, Dominic! Ez az egész heves szóváltás nem jó másra, mint hogy megfeledkezzünk valós helyzetünkről. - Ami azt illeti, még csak kísértésbe sem eshetünk, hiszen ez az átkozott farács elválaszt minket egymástól. Azt hiszem, nélküle máris rosszabb lenne a helyzet. - Gondolod? Dominic makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Villemo elmondja neki kalandját a hegyikirállyal. Így aztán inkább nem vitatkozott vele tovább. Elhatározta, hogy őszinte lesz hozzá. - Rosszabb lenne a helyzet, ha csak egy percig is a karomban tartottalak volna. Azt hiszem, nem törődtem volna a Jéghegyek Népét sújtó átokkal. - Csakugyan? - kérdezte remegve Villemo. - Tudod, akkor sem tehettünk volna semmit, mert a falakba titkos kémlelőnyílásokat vágtak, ezeken keresztül tartanak szemmel minket. És mivel sohasem kerülünk ki innek, álmunk nem válhat valóra. De azért meséld el, Dominic! A férfi hallotta, milyen fájdalmasan csengenek a lány szavai. - Igen - fogott bele határozatlanul. - Előszőr is biztosítani szeretnélek afelől, hogy soha életemben nem volt dolgom még asszonnyal. Úgyhogy mindent, amit el fogok mondani neked, a képzeletem szülötte. - Ez igaz, Dominic? - kérdzete leplezetlenül boldogan Villemo. - Ami azt illeti, jónéhányan megkísértettek már, de én csak rád tudtam gondolni. A szívem akkor tele volt fájdalommal, mert azt hittem, soha többé nem fogod elfelejteni azt a másik férfit. - Kit? - Azt az embert, akinek még a nevét sem szívesen mondom ki. - Ó, Eldart? Megnyugtatlak, hogy őt már teljesen elfelejtettem. - Istennek legyen hála! - Dominic, talán nem fogod elhinni, de még én is érintetlen vagyok. Ez azt jelenti, hogy ... - Csak nem azt akarod mondani, hogy vele soha ... - Nem, vele soha. - Most kire gondolsz? Vagy talán mégis sikerült azoknak megerőszakolni téged? - Nem, nem sikerült. Nem, a baj a hegyikirállyal van - vallotta be mégis a lány. Dominic alig kapott levegőt izgalmában. Már megint ez a mese a hegyikirályról... - Villemo - fenyegette meg a lányt. - Arra akarsz ezzel célozni, hogy valaki félrevezetett? Azt állította, hogy ő a hegyikirály, és kihasználta csapongó képzeleted és hiszékenységed?

- Nem, nem! Mondtam már, hogy érintetlen vagyok. Én magam voltam az, Dominic! - mondta a lány kétségbeesetten. A férfi már azt sem tudta, hol áll a feje. - Mit találtál ki már megint? Jobb lesz, ha mindent elmesélsz nekem. - Nem, ezt nem mesélhetem el. - Lehet, hogy soha többé nem látjuk meg a szabad eget, és még azt az örőmöt is képes lennél elvenni tőlem, hogy a bizalmadba fogadsz? A lány nem felelt. - Villemo - suttogta Dominic. - Szeretném, ha az enyém lennél. Ez segített. A lány csillogó tekintetét a férfira emelte. Szemében azonban még minidg ott égett a kételkedés fénye. - Hogy is volt a hegyikirállyal ? Te találtad ki? - Nem, nem én. A cselédek. - Semmit sem értek az egészböl. - Énekeltek. - A hegyikirályról? - Igen. És akkor megjelent előttem. Rád hasonlított. Hogy őszinte legyek, ő és te egyek voltatok számomra. Dominic várt, ám úgy tűnt, hogy a lány befejezte a mesét. - És? Mi volt azután? - Szóval ... az a ballada, tudod, nem volt túl ízléses. - Valóban? - kérdezte Dominic. Nehezen bírta a komolyság álarca alá rejteni jókedvét. - Az a helyzet, hogy borzahnas volt. - Énekeld el nekem, Villemo - kérte tétován Domnic. - Neem! - jelentette ki határozottan a lány. - Soha nem tennék ilyet. - Ez az egész, amit el akartál mondani? Villemo nem felelt. - Szóval van még valami, ami a lelkedet nyomja - mondta a lánynak kedvesen, miközben közelebb lépett a rácshoz és átnyújtotta a kezét. Villemo némi tétovázás után megfogta. Domirúc simogatni kezdte a lány kezét.

- Nem érted, hogy szeretném hallani? Most, hogy csak ketten vagyunk. Álmodni szeretnék még egy kicsit. Villemo a rácsnak támasztotta homlokát. - Magam elé képzeltem mindazt, amiről énekeltek, és rád gondoltam. És akkor valami nagyon szokatlant éreztem. - Azt hiszem, sejtem, mire célzol. - Képtelen voltam elfojtani a ... - Vágyaidat ? - Pontosan. De honnan tudod, hogy ... - Én is átéltem már hasonlót. Mégpedig veled. De az én álmomban szó sem volt csábító tündérekről. Céloztál valamire, amiből arra következtetek, hogy esetleg még valami történt. - Á, igen. - Villemo egyre jobban felbátorodott. - Ugyanis ez csak a kezdet volt. Egy nap sétálni mentem az erdőbe. Rettenetesen fülledt meleg volt. A férfi keze még mindig gyengéden simogatta. - Kérlek, folytasd! - Az erődben ... - mondta rekedten Villemo -, rábukkantarn egy tisztásra, és akkor ... Nem, nem folytatom! - De Villemo! Most már Dominic sem titkolhatta vágyát. - Szóval, ott az erdőben is eszembe jutott a hegyikirály. Azt képzeltem, hogy... ott rejtőzik a bokrok mögött, és ... néz ... engem. - És titokban rád vágyakozik? - Igen, eszembe jutott valami hasonló. Életemben először vetkőztem le és láttam magam meztelenül. Domirúc levegő után kapkodott. - Lefeküdtem egy darab száraz mohára. Meleg volt. Nem voltam benne biztos, de éreztem, hogy egyre közelebb jössz hozzám. Egyszerre csak ott álltál fölöttem. - Lefeküdtem melléd? - Igen. És megérintettél. És én pedig ... jaj ezt már nem merem elmondani! - A testedet forróság öntötte el? - Igen. - És többé nem tudtál nekem ellenállni. Villemo majd a föld alá süllyedt szégyenében. - Nem - suttogta -, nem tudtam.

Dominic keze megremegett. Képtelen volt megszólalni. - Ne szégyelld magad, kedvesem - mondta, miután végre összeszedte magát. - Én is éreztem már hasonlót. Többször is. Azt hiszem, ez egészen természetes dolog. - Neked is ilyen álmaid voltak? - Igen. És mindig veled. Villemo, most is sikerült elérned, hogy ... - Mit? - Hogy nagyon kívánjalak. És szeretném, ha a vágyaim végre valóban beteljesülnének. Veled! Villemo bénultan állt a rács mögött, de a szíve hevesen dobogott. - Dominic! - suttogta. - Kedves Dominic! Olyan boldoggá tettél! Azt hittem, rosszul teszem, hogy elárulom az érzehneimet. - Ó, kedvesem! Most érzem csak, hogy mennyire összetartozunk! - Igen, most már elválaszthatatlanul összetartozunk. Azt mondtad, hogy te is teljesen tapasztalatlan vagy. Tudod, nehezen hiszem el, hogy tényleg nem történt veled semmi különösebb azóta, hogy elváltunk. Ha másról nem akarsz, hát mesélj az álmaidról. Jólesik hallani, ha a szerelmedről beszélsz. - Rendben van. Most rajtam a sor. Kintről már nem hallatszott a fejszecsapások és a zuhanó fák zaja. Beesteledett anélkül, hogy észrevették volna. A szerelem vastag búraként vette körül őket, melyen nem hatolhatott át a külvilág. Dominic némi tétovázás után belefogott saját történetébe. - Ha nem lenne közöttünk ez az átkozott rács, megsimogatnám az arcod. Akár órákon keresztül is el tudnálak nézni, hogy vonásaidat minél tökéletesebben emlékezetembe véssem. Megérinteném finom bőröd, szépen ívelt szád. Megcsókolnám a homlokod, szemhéjad, az arcod ... és végül a szád. Villemo alig hallhatón fölsóhajtott. Eszébe jutott rövid haja, piszkos arca. És éppen most, amikor gyönyörűnek kellene lennie, úgy néz ki, mint egy koldusasszony. Még mindig nehéz volt elhirmi, hogy Dominic szerelmet vall neki. - Kérlek, folytasd. - Szeretném a kezemmel felfedezni a testedet. Lassan, óvatosan, nehogy megijesszelek. A lány zavartan felnevetett. - Nem hiszem, hogy meg tudnál ijeszteni, de bocsáss meg. Inkább mesélj tovább! A férfi könnyedén felnevetett. - Néha úgy szerettem volna megfogni a derekad! Csak azért, hogy megtudjam, vajon átérem-e az ujjaimmal. Néha szeretnélek megragadni és erővel a magamévá tenni ... Istenem! Miket beszélek neked! Jobb lett volna, ha a fantáziádra bízom. - Talán jobb, hogy így tetted. De kérlek, most hagyd abba. Képtelen vagyok többet elviselni.

- Azt hiszem, igazad van. - Vagy talán, még egy kicsit, még egy kicsit mesélj! - Mindig vágytam arra, hogy végigsimítsak a ruhád nyakkivágásán és a kezemmel megérintsem a ... Képtelen volt tovább folytatni. - Tudom mire gondolsz - szólalt meg Villemo reszketve, miközben teljesen elzsibbadt a teste. - Dominic, olyan ... olyan melegem lett, mintha kályha égne idebenn. - Engem is elöntött a forróság. Akarod, hogy befejezzem? - Nem! Szeretném átkarolni a nyakad és a mellkasodra hajtani a fejem. Nem tudok a szemedbe nézni ... Kétségbeesetten fogták egymás kezét. Villemo lassan szétterpesztette a lábát. - Igen - suttogta a férfi. - Amíg a mellkasomra hajtanád a fejed, én fölhúznám a szoknyád ... és ... - ... és rajtam nem lenne semm... - Villemo, képtelen vagyok már a lábamon állni. Nem térdelhetnénk le egymással szemben? - Igen. Már én sem birom sokáig. - Á akarok menni hozzád! - Gyere! Gyere! - Tudod, hogy próbáltuk már számtalanszor, de nem lehet. Ha elég erő lenne a karomban, talán ki tudnám húzni az egyik gerendát, de most ... képtelen vagyok rá a testemet boritó sebek miatt. Nem tudom, mit tegyünk. A férfi hangja olyan üresen csengett, hogy kettejük fölött megtört a varázs. Ismét rájuk zuhant a megmásíthatatlan valóság. Villemo visszahúzta a kezét és beletemette arcát. Keservesen sírni kezdett. Dominíc már nem tudta vigasztalní. A pajtában egyre sötétebb lett. És a sötétséggel együtt a hideg is megérkezett. Alakjuk mintha köddé vált volna a rideg éjszakában. Dominicet elkeserítette, hogy nem tudja megvédeni szerelmét. Egyetlen vágy élt már csak benne, hogy testébe visszatérjen az erő, hogy megkísérelhessék a szökést. De mégis miből meríthetne erőt, ha már két napja semmit sem kaptak enni. Egyikük sem tudhatta, hogy ez az utolsó éjszakájuk ... Woller gazda és a várnagy gyors iramban vágtatott a major felé. Összegyűjtötték embereiket, hogy valamennyien tanúi lehessenek a pompás kivégzésnek, amikor a major pajtáját örökre fölemésztik a lángok. És a rendhagyó máglyán egy boszorkány fog égni!

12. fejezet Graastensholmon úgy döntöttek, hogy a járásbírót is magukkal viszik az útra. Végtére is egy várnaggyal kellett szembeszállniuk, aki nekik soha nem fog engedelmeskedni. Andreas még kora hajnalban ellovagolt érte. Amíg várakoztak, Mattias Skaktavl sebeit gyógyította, Niklas pedig segített neki, ha szükség volt rá. Az ífjú először öt éves korában gyógyított meleget árasztó kezével. Akkor Dominic apjának, Mikaelnek segítette elő a felépülését. Azóta csak ritkán vették igénybe képességét. Niklas tudta, hogy nem véletlenül részesült ebben az adományban. Éppen ezért takarékoskodott erejével, hogy készen legyen, amikor elérkezik a nagy pillanat. Természetesen Skaktavl esete más volt. Neki szívesen segített. Kevés reményt fűztek ahhoz, hogy a felkelés egykori vezére felépüljön sérüléseiből. De mivel a férfi szívósnak bizonyult, minden tőlük telhetőt megtettek megmentése érdekében. Mattias még dédapjától örökölt titkos szereit is elővette, amit igazán ritka alkalmakkor tett csak. Sorra nézték a varázsszereket, hátha olyanra akad, amelyik segít a legyöngült testnek a halál elleni küzdelemben. Niklas nagyon szívére vette Villemo eltűnésést. Képtelen volt megbocsátani magának, hogy olyan kegyetlenül bánt szegény lánnyal az utóbbi egy esztendőben. Bár nem tagadta, hogy ki nem álhatta a néhai Eldar Svartskogent, és azt sem tagadta, hogy fölbosszantotta, ahogy Villemo a férfi halála után viselkedett. Azóta ő is megtapasztalhatta, hogy a szerelem gyökereiben képes megváltoztatni az ember jellemét. Amióta bebizonyosodott, hogy soha nem nyerheti el Irmelin kezét, nem vált-e ő maga is önző, kőzönyős lénnyé? Niklas szégyellte magát. Szörnyű lenne, ha sohasem kérhetne bocsánatot a lánytól. Nyugtalanul járkált felalá a házban, majd kétségbeesetten rótta az erdő keskeny ösvényeit. De boldoggá tette a remény, hogy Villemo életben van és valahol egy környékbeli majorban tartják fogva. Mindez végigfutott az agyán, amikor Skaktavl sebein tartotta kezét. Nehezen tudott kizárólag gyógyító feladatára összpontosítani. Skaktavl szíve ennek ellenére erőteljesebben kezdett verni. Mintha valaki más is akarta volna, hogy kezének gyógyító ereje a sebesült testébe áramoljék. Mattias ideje nagy részét a férfi mellett töltötte, és minden tudását latba vetette, hogy segítségére legyen. Ezért sem indulhattak el, csak kora reggel. Szerencsére addigra megérkezett a kerületi bíró is és magával hozta embereit. Maritnak remegett a lába. Félt a feladattól. Már nem emlékezett olyan pontosan az Engböl Mobergbe vezető útra. Annyi domb, meredély, szakadék van arrafelé. Mi lesz, ha rossz irányba vezeti ezt az előkelő társaságot? Végre elindultak. Marit férje elé ült, öreg gebéjük nyergében. Ők ketten vezették a menetet. Gabriella is velük tartott, Kaleb hiába próbálta lebeszélni a fárasztó útra hivatkozva. Csak Eli és Hilde maradt otthon. Egyikük azért, hogy a kis Elisával és az öreg Jesperrel törődjön, másikukra pedig Skaktavl ápolásának gondja nehezedett. A Svartskogen család férfitagjai is követték őket, már aki még életben marad a Wollerekkel vívott küzdelmek után. Látni akarták, amikor Woller hatalma végre megtörik. A csapatot néhány lelkes graastensholmi bérlő, valamint az Eikeby rokonság számos tagja egészítette ki. Mindannyian szerették és tisztelték Villemot, meg hát nem ártott némi izgalom az unalmas hétköznapok közepette. Dominicot kevesen ismerték, de eszükbe sem jutott volna, hogy ne segitsenek rajta. Három nap telt el azóta, hogy a fiú Villemo kiszabadítására indult. Biztosak voltak benne, hogy történt vele valami. Az sem jelentett akadályt, ha valakinek nem volt lova. Legfeljebb fölült valamelyik barátja nyerge mögé. Csak a tíz év alatti fiúcskákat zavarták haza.

Valóságos kis hadsereggé fejlődtek, mire elérték Moberg határát. A legfontosabb az volt most, hogy megtalálják a majort, ahol Villemot rejtegették. Az öreg Wollerrel és a várnaggyal ráérnek később is törődni. Minden lépésükre vigyázniuk kellett, nehogy Villemo fogvatartói gyanút fogjanak és bosszút álljanak a lányon. Az öreg Brand is a csapattal tartott. Amikor ifjúkori barátja, Jesper megtudta, hová készül, azonnal szólt, hogy neki is nyergeljenek. Nehéz volt lebeszélni elhatározásáról, de végül sikerült. Csak terhükre lett volna a beszédes, fáradékony öreg. Jesper még sokáig nézett utánuk, mig végül eltüntek a domb alján. Akkor nagyot sóhajtott és kissé szomoruúan bebaliagott a hársfaligeti házba, ahol gazdagon terített asztal várta.

CSEND VOLT A PAJTÁBAN. A völgyre is sűrű sötét ereszkedett. Villemo szeme tökéletesen hozzászokott a sötéthez. Látta, hogy Dominic összekuporodva ill, hátát a rácsnak támasztva. Néha Villemo száraz köhögése törte meg a csendet. Dominic ilyenkor összerezzent. Féltette a lányt. Hirtelen felkapta a fejét. - Figyelj csak! A sarok felől motozás hallatszott. - Csak egy sün - vígasztalta Villemo. - Idejönnek néha egy kis élelemért. - Kár, hogy semmit sem tudunk adni nekik. - Szereted az állatokat? - Igen. Apámtól tanultam meg, hogy szeretni kell az állatokat és törődni velük. Bár azt is mondta, hogy az emberrel vagy vele születik ez a képesség, vagy nem. Gyermekkoromban volt egy kutyám. - Ugye Trollnak hívták? Ha jól emlékszem, nagyon sokáig élt. - Igen. Amikor elpusztult szegény, hetekig gyászoltam. De nemcsak én, a szüleim is. - Mintha azt mondtad volna, hogy apád Litvániában találta a hadjárat idején. - Igen, így van - mondta Dominic kissé elérzékenyülten. - Apám csodálatos ember. Bár inkább a regényei világában, mint a valóságban él. Tulajdonképpen anyám nem látja valami nagy hasznát otthon, de így is nagyon boldogok. Tudod, anyám furcsa, kicsit talán unalmas teremtés volt, egészen addig, amig apám haza nem tért a háborúból. Akkor ő is megváltozott. Szegény sokáig azt gondolta, hogy a nevetés vagy az érzéseink kimutatása bűn. Akkoriban megfogadtam, hogy soha nem leszek olyan, mint ő. Ezért is voltam olyan őszinte veled, Villemo. Azt akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek és milyen sokra tartalak. Hogy tudd, az Isten egymásnak teremtett minket, hogy testünk és lelkünk már régóta keresi egymást, de most végre egymásra talált. A lányt elkápráztatták a férfi gondolatai. - Igazad van, Dominic! Lassan én is azt hiszem, hogy ...

- Mit akartál mondani? - Most még nem kell tudnod. - Lehet, hogy holnap már késő. - Igen, tudom. Szóval azt hiszem, hogy szeretlek, Dominic. A férfinak elállt a lélegzete. - De ez más szerelem, mint amit iránta éreztem. Az nem volt más, mint gyermeki imádat. Most sokkal mélyebbről jön, őszintébben. Lassan, de határozottan tör föl belőlem. Dominic végre fellélegezhetett. Izgalmában feltérdelt és úgy kérte a lányt, fejezze be, amit elkezdett. - Nemrég még azt mondtam neked, hogy nem szeretném összetéveszteni a szerelmet azzal az érzéssel, amit irántam mutatott vágyad és tiszteleted váltott ki belőlem. Mindig is tudtad, hogy szükségem van rád. Mindig is nálad kerestem nyugalmat, ha szükségem volt rá. Ma este azonban megtanítottál nekem valamit. Mégpedig azt, hogy a testem is rád vár. Bátran mondom ki mindezt, hiszen talán csak órák választanak el bennünket a haláltól. Gyengéd szerelmet és aggodalmat érzek irántad, és fájdalmat, ha szenvedsz. - Értelek. - A szerelem tulajdonképpen megfoghatatlan. De éppen ez a titokzatos valami nő, gyarapszik egyre bennem. Feledteti velem otthonomat, apámat, anyámat, elbódít, ha rád nézek és boldogsággal tölt el. Még az éhségről, a hidegről és betegségről is megfeledkezem. Azt hiszem, ez a szerelem. - Igen, valóban ilyen. Már akkor is hálás lennék a sorsnak, ha mindennek csak a felét éreznéd irántam. Villemo, sírni tudnék a boldogságtól! A sün, miután alaposan körbeszaglászta a helyiséget, kimászott az egyik repedésen és visszaindult az erdő felé. - Ha mi is ilyen aprók lennénk, könnyen kiszabaduIhatnánk innen - jegyezte meg keserűen Villemo. - Ó, Dominic! Bárcsak tudnám, mi az a bűn, amiért Isten ilyen kegyetlenül büntet minket! Dominic elmosolyodott. - Ha jól tudom, te mindig is hadilábon álltál a hittel. Szembeszálltál, vitatkoztál mindennel. - Igazad van, nehezen ismerem el felsőbb hatalom létezését. Különösen most! Tudom, hogy te őszintén hiszel, Dominic. Csak azt nem értem, miért kell akkor velem együtt bűnhődnöd? Képtelen vagyok hinni Istenben, mert hagyta, hogy egyetlen fia kereszten haljon meg. Azóta úgy vélem, nem tett értünk semmit, hiába prédikálnak a papok az eljöveteléről. - Azért ez nem egészen így van - figyelmeztette jóindulatúan Dominic a lányt. - A Tízparancsolatnak nem mondom, van értelme, de vajon betartják-e a keresztények? Ismerek szárnos jóindulatú és tisztaszívü embert, akiket ők pogánynak vagy eretneknek tartanak, és megbüntetik őket azért, mert nem hisznek Istenben. Mi olyan jó abban, ha hiszel Istenben? Ha meghal valaki, akit nagyon szerettünk, mindenki azzal vígasztal, hogy „ez Isten akarata” és hogy „Istennek célja van mindennel”. Tudom, hogy istenkáromlásnak tartod majd, amit mondani fogok. De szerintem a mi Istenünk önző, kegyetlen és szeszélyes! Villemo alaposan felzaklatta magát. - Sokan azért menekültek a kereszténységbe, mert félnek a haláltól. Ha kedves vagy öcsédhez, a macskádhoz és

hiszel, akkor az égbe kerűlsz. Ha nem, a pokolra. Némi szünet után folytatta. - Mégis szükségünk van valakire, egy fólöttünk álló erőre, ami eligazítja és rendben tartja a dolgainkat. Valakire, aki mellettünk áll, ha már mindenki elhagyott. A természeti erők túlságosan haltalmasak a földi halandók számára. Erre mi kitalálunk magunknak egy hatalmat, amelyhez fordulhatunk, ha szükségünk van rá. Én nem teszek különbséget hit és babona között. Úgy látom, a kettő egy és ugyanaz. Az egyikben szabad hinni, a másikban nem. Mert ha megteszed, máglyára küldenek téves tanaidért. Mégis be kell vallanom, hogy én is Istenhez fohászkodom, ha bajba kerülök. Én is úgy teszek, mint a megtévedt lelkek, akik halálos ágyukon hirtelen megtérnek, hogy legalább megmaradjon számukra valami. Csakhogy az én hitem nem tart sokáig. Amint biztonságban érzem magam, ismét gúnyolni kezdem az eget. Hát ilyen ingatag a viszonyom a mi Urunkhoz. Dominic elmosolyodott. - Én mást tapasztaltam, Villemo. Ha bajba kerülsz, rögtön a Jéghegyek Népének titkos képességei segítenek rajtad. - Ez csak az utóbbi időben történt meg velem. Tulajdonképpen csak háromszor. Legelőször Romerikében, amikor látomásom volt, másodszor, amikor az az alak rám akarta vetni magát itt a pajtában, és harmadszor, amikor téged korbácsoltak. Meg egyszer éreztem valami furcsát, amikor fent jártam a kastély padlásán. Ezek szerint négy alkalommal. - Mi lenne, ha különleges képességeidet arra használnád fel, hogy kimentsél minket ebből a kelepcéből ? - Tudod, ez nem az én erőm. Nem tudom csak úgy előhívni, amikor éppen szükségem van rá. Egyszerűen magától tör fel bennem, nem én irányítom, hanem ő irányít engem. De hát te is megpróbálhatnád. Hiszen te tudsz olvasni az emberek gondolataiban. Talán segíthetnél rajtunk. - Villemo - kezdte ingerűlten Dominic. - Már számtalanszor mondtam neked, hogy nem tudok olvasni az emberek gondolataiban. Egyszerűen csak a hangulatuk, a kedvük változását érzem meg. - Pedig tudsz, ne is próbáld letagadni. Emlékszel? Egyszer, amikor kicsik voltunk ... elrejtettem a zsebemben egy darab süteményt és te kitaláltad, melyikbe tettem. - Igen, de az egészen azért sikerűlt, mert mind a ketten nagyon figyeltünk egymásra, és te is a Jéghegyek Népéhez tartozol. - Most nem tudnál arra összpontosítani, hogy ezek a szörnyek mire készülnek odakinn? Tényleg ki akarnak éheztetni minket? - Messze vannak. - Azért ez furcsa, nem gondolod? Svédországban megérezted, hogy Are apádra várakozik, és hogy sietnetek kell. Azt is megérezted, hogy nekem szükségem van rád. - Igazad van. Végül is megpróbálhatom. Csak az a baj, hogy rettenetesen fáradt vagyok, no meg a gyomrom kilyukad az éhségtől. Nem tudom elhinni, hogy sikerülhet. Segíts nekem! A férfi ismét összekuporodott. Villemo moccani sem mert. Minden erejével igyekezett a férfi segítségére lenni. Torkát köhögés fojtogatta, tüsszentenie kellett, de uralkodott magán, nehogy a legkisebb zajjal megzavarja az erősen összpontosító férfit. Sokáig tartott, mire Dominic megszólalt. - Nem! - kiáltotta kétségbeesetten.

Villemo kihasználva az elkalmat ruhája szegélyébe törölte az orrát. - Mit láttál? Dominic fölemelte a fejét, s döbbenten nézett a lányra. - Nem, nem. Lehetetlen. - Mit láttál, Dominic? - Itt vannak a közelben. Ezért sikerült ilyen gyorsan kapcsolatba kerülnöm velük. Forróság és füst veszi körül őket... Villemo lélegzetvisszafojtva hallgatta. Lassan számára is világossá vált, mit láthatott Dominic. - Nem! - Itt vannak. Az embereiket is magukkal hozták. - Dominic! Félek! Át akarok menni hozzád! A férfi erre rázni kezdte a korlátot. Próbálkozása most is kudarccal járt. A rács gerendái meg sem rnoccantak. Dühében körbejárta a falakat, hátha fölfedez egy olyan repedést, amit tovább lehet bővíteni. Lassan be kellett látnia, hogy menekülésre nincs remény. Visszament a lányhoz és átnyúlt a rácson, hogy megfogja a kezét. - Villemo, nagyon szeretlek - igyekezett megnyugtatni kedvesét. - Én is szeretlek, Dominic. Most már biztos vagyok benne, és ez megnyugtat. - Örülök, hogy nem titkoltál el semmit előlem. Most már tudom, miért vágták ki a fákat. Hogy az erdő ne fogjon tüzet. Összerezzentek. A külső ajtó kinyílt. Sötét volt. De távolabb az udvart fáklyák világitották meg, így könnyen felismerték a belépő ismeretlenben az öreg Woller testes alakját. - Villemo Kalebsdatter! Észrevették, hogy a férfi nem néz Villemora, inkább elfordítja a fejét. Ennyire félt volna a lány pillantásától? Szegény Villemoból az utolsó csöpp erő is elszállt, már semmire nem volt képes. Lelkét végtelen szomorúság öntötte el amiatt, hogy Dominicnak is vele együtt kell meghalnia. Bármennyire is bátornak tűnt, legbelül iszonyodott a haláltól. - Ha jól sejtem, meg akarnak égetni minket. A gazda döbbenten fordult felé. - Honnan a fenéből tudod, hogy mit tervezünk? - Úgy látom, megfeledkezett arról, hogy mindketten a Jéghegyek Népéhez tartozunk. Az öregen látszott, hogy legszívesebben nyakába kapná a lábát és meg sem állna, mig biztonságos helyre nem ér. Végül mégis sikerü1t annyira összeszednie magát, hogy képes legyen megszólalni. Hangja fenyegetőn csengert.

- Villemo Kalebsdatter ... kénytelenek vagyunk elítélni boszorkányság vádjával. Magadnak köszönhetsz mindent. Nem kerülheted el a máglyát. Villemo hangja megrerriegett, amikor megszólalt. - Tudom, hogy még mindig a fia megölésével vádol. Azt hiszem, kénytelen vagyok belenyugodni igazságtalan döntésébe. Csak egyvalamit kérek magától. Engedje szabadon Dominicet ... hisz ő nem tehet semmiről. A gazda tűnődött egy kicsit a kérésen. - Ami téged illet, igazad van. Szemet szemért, fogat fogért. Már akkor bosszút esküdtem, amikor meghozták a fiam halálhírét. Most pedig elérkezett az ideje, hogy fogadalmam beteljesítsem. Meg kell halnod a fiamért. És ő, ez a svéd szépfiú pedig a haldokló unokám miatt fog elpusztulni. - Nem tudtam, hogy unokája is van. - Már nem sokáig. - Mi baja van? - Ez nem rád tartozik, te lány. - De Dominicnek semmi köze az unokája betegségéhez, vagy mihez. - Szemet szemért, fogat fogért. Villemo közelebb lépett az öreghez, mire az ösztönösen hátrálni kezdett, pedig tudta, hogy a lány nem jöhet ki a rács mögül. - Ha beteg az a gyerek, miért nem kéri meg rokonomat, Mattias Meident, az orvost, hogy segitsen ? Vagy Niklast. Neki gyógyító kezei vannak. - Még hogy azokat a kuruzslókat! - kiáltotta Woller és kiköpött a földre. - Én nem cimborálok a Sátánnal! - Mattias minden vasárnap elmegy a templomba. Bizonyára nem tenné, ha eladta volna a lelkét az ördögnek. Villemot megdöbbentették saját szavai. Családtagjai közül sokan voltak, akik életükben egyszer sem lépték át a templom küszöbét. Ott van például Hanna és Grimar. No és Tengel. Solról nem is beszélve. Kolgrim ... mindenki, akit valahogy utolért az átkos örökség. És ő? Nem emiatt van, hogy kapcsolata Istennel sohasem lesz harmonikus? Woller dörgő hangja zavarta meg gondolataiban. - Elég a beszédből! Részemről végeztem. Amikor kiért az udvarra, odament a várnagyhoz és az embereihez. - A ház másik végénél kezdjük. Akkor tovább tart a játék. Legalább megrémülnek egy kicsit. Szeretném hallani, hogy kiáltoznak kegyelemért. Amiben természetesen nem lesz részük.

13. fejezet MARIT KÖRÜLKÉMLELT, de a sötétben nem sokat látott a vidékből. Félt, hogy elvéti az irányt. - Azt hiszem, ez volt az az út - bökte ki végül. Szemük szerencsére hamar hozzászokott a sötéthez, így tájékozódni is könnyebben tudtak. Csakhogy a sűrű erdő közepéről nehéz volt eldönteni, milyen irányban húzódnak a völgyek. - Arrafelé még egészen világos az ég alja - jegyezte meg a kerületi bíró. - Ebben az évszakban tőlünk délnyugatra nyugszik le a nap. Emlékszel talán arra, hogy milyen irányban lehetett az elhagyott major? Marit hiába gyötörte emlékezetét. - Az attól függ, hogy most milyen irányból közelítjük meg - mondta szegény bátortalanul. - Igazad van - ismerte el kedvesen a magas férfi. - Induljunk el abban az irányban, amerre az előbb mutattál. Sokáig tartott, mire az Eng és Moberg határán lévő dombot elérték. Hosszabb volt az út, mint eredetileg gondolták. - Felséges uram - kiáltotta az egyik bérlő, és alaposan megsarkantyúzta lovát, hogy utolérje a menet elején lovagló bírót. - Felséges uram, engedje meg, hogy mondjak valamit. - Tessék - mondta a bíró, és magában jót nevetett azon, hogy a szegényember úgy szólította meg, mintha magával a királlyal állna szemben. Bár kitűnően látta el feladatát, lelkében nem volt igazi hivatalnok. Kedvelte a természetet és gyakran járta az erdőt. Szívesen vadászott vagy halászott is, ha kedve volt hozzá. Régóta szoros barátság fűzte a Meiden családhoz, ezért is ült lóra első hívó szavukra. A várnagyot amúgyis régóta figyelte. Nem ez volt az első eset, hogy megvesztegethetőséggel, csalással és önkényeskedéssel vádolták meg. Eddig sohasem sikerült rábizonyítani semmit. Remélte, hogy ez alkalommal végre elfoghatja a gazembert. - Nos, mit akartál mondani - kérdezte ismét, mert szegény bérlőnek torkán akadt a szó, amint az előkelő úr mellé léptetett. - Hát ha igaz, amit Marit asszony mondott, akkor jófelé megyünk. Ugyanis a Woller birtokról több út is vezet ebbe az irányba. Ez, amin mi haladunk, olyan régi már, hogy sokan meg is feledkeztek róla. - De közülünk eddig még senki nem látta azt az elhagyott majort - szólt közbe Kaleb. - Mi nem ezt a környéket fésültük át olyan alaposan - jegyezte meg Niklas. - Akkor túl távolinak tünt. - Már jártunk arrafelé Gabriellával, de visszafordultunk a mocsaraknál, mert úgy véltük, hogy senki nem juthatna át rajtuk. Akkor tehát mégis helyes úton járunk. Ennek hallatán az egész csapat felbolydult az izgalomtól. Alig mentek előre egy kis darabot, amikor többen is csodálkozva kiáltottak fel. - Ott lent ég valami! Nézzétek, ég! Sárgásvörös lángok csaptak az ég felé, alattuk vastag füst gomolygott. A tűz kísérteties fénye bevilágitotta az egész erdőt. - Jézus Mária! - suttogták többen is, és lovaikat gyorsabb iramra ösztökélve próbáltak előbbre jutni a sűrűben. - Nézzétek csak! - kiáltott Kaleb is. - Arra kezdődnek a mocsarak. Azon nem vághatunk át. Kell, hogy legyen egy másik út is, ami a majorhoz vezet.

A MAJOR KÖZEPÉN váratlanul beszakadt a kőház fateteje. Wollernek eszébe sem jutott, hogy a tűz esetleg ebbe az irányba is átterjedhet. Mivel a szél is más irányból kezdett fújni, úgy tünt, a pajta helyett az egykori lakórészt emészti fel a tűz. - Újra kell kezdenünk - ordította a gazda. - Meg kell gyújtanunk az istállót. Maga mellé vette néhány emberét és már indultak is, hogy munkához lássanak. A várnagy és emberei távolabból szemlélték az eseményeket. A pajtából egy hang sem hallatszott. Villemo és Dominic megbeszélték, hogy csendben maradnak addig, amíg a félelem teljesen úrrá nem lesz rajtuk. - Azt hiszem, az emberek ilyenkor szoktak Istenhez imádkozni - jegyezte meg ajkán keserü mosollyal a lány. - Én már sokat imádkoztam - mondta Dominic komolyan. - Legalább együtt halunk meg. - Ha már úgysem lehetünk egymáséi, akkor legalább ... - Ezek szerint számunkra ez volt a legjobb megoldás? Talán mondjuk el Wollernek is? - Szerintem képtelen lenne felfogni a szerelem valódi értékét. Dominic nem is sejtette, hogy a várnagy és emberei a meglepetéstől kikerekedett szemmel bámulnak az erdő felé. - Őfelsége V. Keresztély király nevében, fejezzétek be ezt a borzalmas ceremóniát! - Ki vagy te, hogy ajkadra mered venni Őfelsége nevét? - kérdezte pimaszul a várnagy. - Én Őfelsége várnagya vagyok. Minden az én parancsom szerint történik itt. A sötétből nagy csapat férfi és asszony lovagolt ki. A várnagy rosszat sejtett. - Mads Asmundssönn, leváltalak tisztségedből hangzott az előkelő férfi hangja. - És ha a lány már nincs az élők sorában, törvény elé állítalak gyilkosságért. Woller gazda aki hallotta a szóváltást, gyorsan embereihez fordult. - Azt hiszem, most többet érnek számunkra élve, mint holtan. Hozzátok ki és lóhalálában vigyétek át őket a birtokra! Ezek után felpattant lovára és elvágtatott. A várnagy lassan tért magához kábulatából. Őszintén remélte, hogy Woller meghallotta a bíró fenyegetését és már útban van a birtok felé a két fogollyal. Amikor a domb felől lovak dobogása ütötte meg a fülét, biztos volt benne, hogy nincs oka aggodalomra. - Milyen lányról beszél nagyságos uram? - kérdezte gúnyosan. - Azért égetjük le ezt a majort, hogy művelhető földhöz jussunk. - Miért volt szükséged ehhez ennyi emberre? - De uram! Ha annyira bizonyos abban, hogy foglyokat tartunk itt, akkor keresse meg őket. A leégett házdarabbal már nem tudtak mit kezdeni, ám Kaleb és Gabriella már elindult az épen maradt részek felé.

A bíró embereihez fordult. - Tarsátok szem előtt a várnagy katonáit! És ügyeljetek arra, nehogy megszökjenek! Magam pedig meggyőzödörn arról, hogy Mads Asmundssönn valóban ártatlan-e, ahogy állítja. Gyerünk Mads, kövess! De egyedül! - Fogalmam sincs róla uram, hogy mivel vádol. Csak nem azt akarja mondani, hogy egy női foglyot rejtegetek itt? kérdezte sértődötten. - Már megbocsásson nagyságod, ezzel megsérti Őfelsége egyik legbecsületesebb szolgáját! - Valóban? Skaktavlanak más véleménye volt erről. - Skaktavl...? A várnagy szóhoz sem jutott a meglepetésében. Átkozta embereit amiért nem győződtek meg róla, hogy Skaktavl tényleg nem élte túl a balesetet. A bíró nem törődött vele, inkább megszaporázta lépteit és az istálló felé indult. - Skaktavl azt mondta, hogy ezen kell keresztülmenni - mondta Kaleb izgatottan. - Úgy tűnik, ide még nem terjed át a tűz. Most már csak istenhez kell imádkoznunk és reménykednünk, hogy nem érkeztünk későn! - Nincs itt semmi - tolakodott közéjük a várnagy. Hiszen üres a pajta, nézzék csak meg! Megálltak az ajtóban. - És akkor mi a fenének van itt ez a vastag rács? - kérdezte Andreas. - Birkákat tartottak itt azelőtt - felete kurtán a várnagy. Kaleb figyelmét azonban nem kerülte el, milyen frissek még a fagerendák. - Nemrég állíthatták csak fel. - Kié ez a régi major? - Senkié. Ahogy látják, üres. Gabriella kezében fáklyával belépett az egyik „cellába”. Felemelt valamit a fóldről. Ahogy megfordult, mindenki láthatta, mint torzul el arca a borzalmas felismeréstől. - Villemo haja! Villemo haja! - jajdult fel Kaleb és a várnagyra rontott. Mérhetetlen dühében fojtogatni kezdte. A várnagy csak a bíró közbelépésének köszönhette, hogy Kaleb nem ott rögtön fojtotta belé örökre a szót. Minden reményük összeomlott. Niklas a másik oldalt vizsgálta át. - Valakit föllógattak erre a falra. - Megöltétek Mikael fiát? - kiáltott fel Brand. Rémülten nézték az öreget. Tudták, milyen könnyen elveszíti fejét dühében. A várnagy, akinek minden bátorsága az inába szállt a sok ellenség között, kétségbeesetten nyöszörögni kezdett. - Nem én voltam! Esküszöm, hogy nem az én foglyaim voltak!

- Lehet, hogy most igazat mond. De ez még nem ment fel a büntetés alól. Skaktavl ugyanis a te foglyod volt olvasta a fejére Andreas. - Több mint egy éven át tartottad fogva szerencsétlent, mert nem volt ínyedre, hogy a király megkegyelmezett neki. Az egyik fiatalabb Svartskogen már régóta közbe akart szólni. - Bíró uram, lódobogást hallottam a domb felől, éppen akkor, amikor mi a pajta felé indultunk. - Én is - jegyezte meg egy másik. - Egy út vezet arra, lefelé - mondta egy harmadik. - Merre visz az az út? - kérdezte a bíró. - Nem tudom. - Ne tégy úgy, mintha nem is sejtenéd - figyelmeztette a bíró. - Csak rontasz a helyzeteden! - Hát... hát a Woller birtokra. - Köszönjük, csak ennyit akartunk tudni - zárta le a vitát a bíró. - Mattias, nekem itt kell maradnom. Az én vállamon van a várnagy és emberei őrzésének a terhe. De vigyétek magatokkal néhány hű emberemet, és ti is elegen vagytok ahhoz, hogy megbirkózzatok az öreg Wollerrel. Utánatok megyek, amint megkötöztük valamennyit. Még be sem fejezte amondatot, Mattias és rokonai már lovon ültek és vágtattak a Woller major felé. Rövidebb ideig tartott az út, mint várták. Az elhagyott major tulajdonképpen nem is esett olyan messze, csak azért nem találtak rá eddig, mert a mocsarak felől nem lehetett megközelíteni. Ráadásul egy kis völgyben feküdt Eng és Moberg között, tulajdonképpen közelebb Eng, mint Moberg járáshoz. Súlyos csend telepedett a Woller birtokra. Épületei egy viszonylag nagy gazdasági udvart fogtak közre. Nem lepődtek meg azon, hogy a hatalmas kaput nyitva találták, ezért óvatlanul besétáltak a csapdába. Bérlőik nem tudtak olyan gyorsan lovagolni, mint ők, így amikor azok végre odaértek, a kapu hirtelen becsukódott az orruk előtt. Az udvaron fáklyák égtek. Csak most vették észre, hogy lándzsával és kiegyenesített kaszával fölfegyverkezen emberek fogják közre őket. Brandot a látvány egyáltalán nem ijesztette meg. Szeme haragosan villant, majd néhány hatalmas ugrással az ajtónál termett és dörömbölni kezdett rajta. - Gyere ki, Woller, és adj magyarázatot nekünk! Ha kiderül, hogy végeztél rokonainkkal, magam viszlek a vesztőhelyre. Az udvaron pattanásig feszült a helyzet. Woller emberei majd szétrobbantak izgalmukban. Ám váratlan vendégeik meg sem moccantak. Kaleb figyelmeztette őket, hogy minden elhamarkodott lépés az életükbe kerülhet. Végre kinyílt az ajtó. - Ki zavarja meg éjszakai nyugalmam? - ordította Woller. - Ne tettesd magad - mondta neki nyugodtan Brand. - Tudjuk, hogy nálad van Villemo és Dominic. Add vissza őket nekünk, de élve! A járásbíró hamarosan itt lesz az embereivel, úgyhogy számodra véget ért a játék. - Aligha! Lesz elég dolguk a várnagy embereivel. - Légy eszednél! Intézzük el a dolgot békésen, minden vérontás nélkül.

Az öreg Woller végigtekintett az udvaron és belátta, hogy nincsenek emberfölényben. Szörnyű vérfürdőre kerülne sor, ha jelt adna a harcra. - Rendben van. Kössünk alkut. Visszakapjátok őket, ha aláírtok egy szerződést. - És mi állna abban a szerződésben? - Csak az, hogy a két ifjú fejében nekem adjátok Graastensholmot, a Hársfaligetet és Elistrandot. Döbbent csönd következett. Végül az egyik Svartskogen szólalt meg. - Akkor sem történhetett másképp, amikor a Woller birtokot csalta ki apámtól. A nagygazda válaszra sem méltatta. Gabriella, aki még nem épült fel teljesen sérüléseiböl, fájdalomtól és rettegéstől sápadt arccal fordult az öreg felé. - Előbb látni szeretnénk a gyerekeinket! - Az meg mire lenne jó? Az a kis boszorkány előbb-utóbb úgyis máglyán végzi. Jobbat tennénk vele, ha megrövidítenénk a szenvedéseit! - Villemo nem boszorkány. - Még hogy nem? Kérdezze csak meg a ... - Látni akarom - közölte határozottan Gabriella. Mit tett vele, maga ... Woller intett, hogy hozzák elő a lányt. Hátrakötözött kézzel lépett ki a fényre. Szegény Villemo szánalmas látványt nyújtott. Mindenkit elborzasztott a külseje. - Ha csak egy lépést is tesznek előre, megölöm - ordított Woller. - Villemo! - hallatszott Gabriella meggyötört hangja. - Anyám, drága anyám és apám - zokogott Villemo. Arcára volt írva mindaz a megaláztatás és szenvedés, amin keresztül kellett mennie. - És hol van Dominic? - kérdezte hangosan Brand. - Hol van a bátyám unokája? - A fiatalember akadékoskodott, amikor kihoztuk a lányt. Kénytelenek voltunk tisztességre tanítani. De nem lett semmi baja. Az én fiam, Mons sokkal rosszabbul járt. Kaleb megelégelte az öreg szónoklatát és ráfórmedt. - És mihez kezd majd annyi birtokkal, amikor nincs is örököse? Kaleb tudta, hogy kérdése modortalan volt, de leánya szerencsétlensége végképp feledtett vele minden udvariasságot. - Van örököse - szólalt meg rekedten Villemo. - Van még egy lánya és egy fiúunokája. Csakhogy a gyerek halálán van. Mattias bácsi, nem tudnál segíteni rajta? Niklasszal együtt?

- Tartsd a szád, lány! - ordított ci az öreg Woller. - Szívesen megteszem - mondta barátságosan Mattias. - Egyébként is magammal hoztam a gyógyszeresládám, mivel sejtettem, hogy szükségem lesz rá. - Rajtunk ne segitsenek a Sátán szolgái! - Mattias orvos - juttatta Woller eszébe Brand. - Niklas ugyan kézrátétellel gyógyít, de nem cimborál az ördöggel. - Soha, soha! - kiabált a gazda. - A maguk fajtája ebbe a házba nem teheti be a lábát! Még hogy a Jéghegyek Népe! Inkább a Sátán fattyai! Majd én meggyógyítom az unokámat. A ház nyugati szárnyán hirtelen kinyílt egy ablak. - Apám! Kérem! Mindannyian odanéztek. Egy jellegtelen arcú fiatal nő feje jelent meg az ablakban. Szája még mindíg remegett a félelemtöl. Alig akarta elhinni, hogy képes volt ellentmondani apjának. - Jobb, ha távoltartod magad ettől! Csukd be az ablakot, de azonnal! - parancsolt rá az őreg a haragtól lila arccal. A lány nem szívesen engedelmeskedett. Már majdnem becsukta az ablakot, amikor megszólalt Andreas. - A gyerek az övé. Csak neki van joga ahhoz, hogy eldöntse, igénybe veszi-e Mattias szolgálatait. Egyezzen bele, hogy Mattias megvizsgálja a gyereket. Niklas be sem teszi a lábát a házba. Hallgasson a lányára! - Hallgassak a lányomra ? Egy asszonynak ne legyen szava! Brand lehajtotta a fejét és alulról nézte az öreg Wollert. - Nem csodálom, hogy tartasz a Sátántól. Most már tudom, hogy inkább az ő, mintsem Istenünk védelme alatt állsz. Te magad vagy a gonosz, Woller! Gyűlölsz minket, mert több a vagyonunk. És ennek a gyűlöletnek engedelmeskedve tagadnád meg a lányodtói az utolsó lehetőséget arra, hogy a gyermeke életben maradjon! Milyen nagyapa vagy te? - Úgysem tudjátok megmenteni a gyermeket! Fölösleges erre tőbb szót vesztegetnünk! - Honnan tudod ilyen biztosan? Ha félsz Niklas szokatlan képességétől, akkor legalább Mattias orvosi segítségét fogadd el! - Én nem félek egy ilyen ... De nem fejezte be a mondatot. Érezte, hogy ellentmondásokba keveredne. Ingerülten elfordult. - Rendben van. Jöjjön be az a két vajákos! Egy órát adok arra, hogy meggyógyítsátok a gyereket. Ha nem sikerül, enyém a három birtok. Ha megszegnétek az ígéretet, azonnal végzek a boszorkánnyal és a lovagjával. Nem is válaszoltak már a sértéseire. Villemot visszavezették a házba. Dominic pedig egyáltalán nem került elő. Nem volt más választásuk, mint hogy letelepedjenek a ház lépcsőjére és türelmesen megvárják, mire megy Mattias és Niklas. - Egy óra? - mormogta maga elé Gabriella. - Mit csinálhatnak egy óra alatt? Szándékosan támaszt ilyen kemény feltételeket. - Igen. Magam sem értem - mondta feleségének Kaleb. - Hiszen a biró bármikor ideérhet a kíséretével. És Woller

semmit sem tud felhozni a védelmére. - Abban reménykedik, hogy addig nyélbe ütheti a birtokok eladásáról szóló oklevelet. Hallottad, mit mondott Mattiasnak, mielőtt becsukta volna az ajtót? -Nos? - Azt, hogy az oklevélbe már belefoglalta, hogy a birtokokat két borjúbőrért adtuk el. És gonosz vigyorral megkérdezte még, hogy vajon Mattias érti-e, miféle borjúbőrökre gondol. Soha életében nem találkoztam még ilyen aljas emberrel. Kaleb felsóhajtott. - De legalább a lányunk életben van. - Igen. Istennek legyen hála érte. - Felkészültél arra, hogy feláldozd érte Elistrandot? - Természetesen. De jobb, ha ezt nem mondjuk túl hangosan.

MATTIAS ÉS NIKLAS BELÉPETT az apró szobába, ahol szerencsétlen asszony már várta őket. így közelről talán még jelentéktelenebbnek tűnt. Ám láthatólag imádta a gyermekét. Idegesen tördelte a kezét, amikor a két férfi közelebb lépett az ágyacskához. - Menj már onnan, te lány! - förmedt rá az apja. - Itt van a gyerek, láthatják. Most aztán elővehetik a tudományukat. Mattias letette a ládáját az asztalra, majd a gyermek fölé hajolt. Szegényke olyan volt, akár egy csenevész madárfióka. - Mióta van ilyen állapotban? - kérdezte az anyát. - Mindig ilyen volt - felelte közönyös hangon Woller. - Az az átkozott Svartskogen népség végzett az apjával, úgyhogy benne van minden reményem. - És a lánya mit szólt ehhez? - kérdezte Mattias. A gazda csak a vállát vonogatta. - Tudja ő is, hogy a Svartskogenek felelnek ezért? - Tudja, nem tudja! Nincs kétségem afelől, hogy ők voltak a hibásak. A vejem egyébként egyedül volt az erdőben, amikor történt. - Az ember gyakran saját magából kiindulva ítél meg másokat - jegyezte meg barátságosan Mattias. - De most már szeretném látni a gyereket. A lány máris ott termett és esetlenül hozzáfogott a gyermek levetkőztetéséhez. Az apróság fölébredt és panaszos hangon sírni kezdett. Mattias fólsóhajtott. - Kevés lesz az egy óra. Legjobb esetben is csak azt tudom megállapítani, hogy mi baja van. Esetleg némi tanáccsal szolgálhatok azt illetően, hogyan ápolják tovább. De ennyi idő alatt nem tudom egészségessé varázsolni !

- Pedig kénytelen lesz! - Ebben az esetben kizárólag Niklas képességében bizhatilnk. - Nem akarok itt semmi hókuszpókuszt! Mattias fölemelte a csupasz gyermeket. Kérte, hogy terítsenek egy kendőt az asztalra. Miután ez megtörtént, óvatosan ráfektette a kicsit. Alaposan megvizsgálta, hol itt, holott nyomogatta meg, a gyerek egyik-másik helyen felsírt, mintha jelezni akarna valamit. - Mit kap enni a gyermek? - Csak a legjobbakat - mondta a nagyapa. - Nem kell takarékoskodnunk az étellel. Mattias az asszonyra nézett. - Tejet kap ... kenyeret, és még ami van itthon. De minden azonnal kijön belőle. Így többnyire rántott levest kap. - Így volt ez, amióta megszületett? - Nem. Eleinte minden a legnagyobb rendben volt. Váratlanul történt az egész. Azóta pedig egyre rosszabb mondta, majd sírni kezdett. Apja azonnal rászólt, hogy uralkodjék magán. - Vér is jön belőle? - Csak a pelenkába. Mattias aggódó tekintettel nézett a gyerekre. Nehéz volt megállapítani, mi lehet a baja. - Van valami étel, amit nem tud megemészteni? - Semmit sem tud. - Mi a helyzet a tehéntejjel ? Nagyon sok gyerek nem képes megemészteni. Az asszony ezen elgondolkodott. Pillái megrebbentek zavarában. - Azt hiszem, tulajdonképpen mindegy neki, hogy mit eszik. - Milyen az, ami a pelenkába kerül? - Néha egészen borzasztó. - Az a benyomásom, hogy a gyereknek komoly hasmenése lehet, ami magától nem fog megjavulni. - Hát magának aztán nagy a tudománya - bosszankodott Woller. - Ezt magam is megmondhattam volna! - Akkor miért nem tette? - vágott vissza éles hangon Niklas, aki eddig óvatosan meghúzta magát a háttérben. Akkor nem kellett volna kérdezősködésre pazarolnunk a drága időt. - Mit képzelsz, te... Mindannyian tudták, hogy a gazdának fogalma sem volt arról, mi baja lehet agyereknek. Mattias igyekezett lecsillapítani a kedélyeket.

- Legjobb lesz, ha elmondom, mivel etessék a gyereket. És kérem, hogy az utasításaimat minden körülmények között tartsák be. - Már megint valami boszorkányság? - Nem. Van egy gyógyító növénykeverék, ami megmentheti - mutatott Mattias az egyik apró zacskóra. - Odaadom a lányának. Hiszen ő az, aki a legjobban ismeri a gyermek állapotát. Ő majd minden nap ad belőle neki egy csipetnyit. - Dobd el azt a vackot - dühöngött Woller és már nyújtotta is a kezét, hogy kitépje leánya kezéből a zacskót. Szerencsére az óvatos volt és megmentette az értékes gyógyszert. - Én nem heveskednék ennyit a maga helyében szólalt meg Mattias. - A dán király többször meg akarta szerezni a szer pontos leírását, mivel rokonom, a nemes Tarjei ezzel gyógyította meg gyomorpanaszait. De még a király sem tudhatta meg a titkot. Dédapám, Tengel egy papot gyógyított meg vele, akinek eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon. - Hm - mormogta a gazda és a háttérbe vonult. - Most pedig összeállítok egy olyan kását, amely általánosan ismert és elismert gyógynövényekből áll. Úgyhogy ne aggódjon. Kaphatnék egy kis meleg vizet? A lány azonnal az ajtóhoz ment és utasítást adott az egyik cselédnek. - Még egyszer figyelmeztetlek, hogy légy rendkívül óvatos a tehéntejjel - mondta Mattias. - A rántottleveséhez pedig csak egészen tiszta vizet használj. Kedves Woller uram, azért remélem, nem gondolta komolyan, hogy egy óra alatt ki tudom gyógyítani a gyereket egy ilyen súlyos hasmenésből? - Nem változtattam meg a szándékomat. Mattias megvonta a vállát. Ládájából elővett még egy keveréket, amely majd leviszi a gyermek lázát, és abból is kevert a vizbe. - Most már itt az ideje, hogy Niklas is munkához lásson. - Nem bánom, jöjjön ez a szemfényvesztő - mormogta Woller haragosan. - Ha annyira ragaszkodnak hozzá, hogy maga az ördög állitsa talpra a gyereket! - A gyógyító képessége nagy adomány, uram magyarázta türelmesen Mattias. - Az pedig nem a mi dolgunk, hogy az eredetéről vitatkozzunk. Dédapám, Tengel, sok szerencsétlent megmentett a keze erejével. Niklas pedig eddig soha senkinek nem dicsekedett azzal, hogy mire képes. Már évek óta gazdag ember lehetne, ha kihasználta volna képességét. Ha megteszi, emberek ezrei vándoroltak volna hozzá, akár egy szenthez, csak hogy kezével érintse őket. Ő inkább Urunk választására hagyátkozik. - Gyerünk, mit késlekedik? - förmedt ár Woller az ifjúra. - De azért áruld el azt, hogy miért segítesz az unokámon? - Mert nem szeretném cserbenhagyni gyermekkori barátaimat. Mi hárman mindig is összetartottunk, mivel különleges képességekkel áldott meg minket a sors. - Köszönöm, Villemot már láttam - mordult egyet a gazda. - És az a másik, az mit tud? - Olvas a gondolataiban - mondta kárörvendve Niklas. - Szóval ő volt az, aki ... - nézett rá csodálkozva Woller. - Ö volt az, aki?

A gazda mintegy önmagának suttogta: - Ő volt az, aki tudta, hogy meg akarjuk gyújtani a pajtát. Úgy tűnt, Niklasnak van még mondanivalója. - Ha tudni szeretné, a másik oka a segítségemnek az, hogy megszántam ezt az apró gyermeket. Teszem ezen kívül az anyjáért, aki nem sok boldog órát tölthetett a maga házában. És teszem még a kisfiú kedvéért. A gazda szeme csodálkozva villant. Látszott rajta, hogy már majdnem megkérdezi, vajon az ő kedvéért teszi-e Niklas? De szerencsére még időben elharapta a nyelvét. - Gyerünk, fiam, ne prédikálj tovább! Niklas a kezére nézett, majd az anya aggódó pillantásától kisérve a gyermek vékonyka testére tette. Megsimogatta a kékesfehér bőrt, majd keskeny állát. Végül bátorítóan a gyermek riadt szemébe mosolygott. Néha még az öreg Wollernek is úgy tűnt, hogy nincs abban semmi különös, amit Niklas csinál. A szobában csend volt. Még Woller sem mert megszólaltni. Nem hallatszott más, csupán ahogy Mattias a ládájában matatott újabb gyógyszerek után kutatva. Csak a szobalány riadt meg egy pillanatra, amikor az orvos kezébe adta a meleg vízzel teli kancsót. V égre elkészült a kása. - Jobb, ha magad eteted meg a gyermekkel - kérte az asszonyt Mattias. Az engedelmesen átvette a gyógyító keveréket. Szegény gyermek lassan és közönyösen evett, miközben Niklas meleg tenyerét a testén tartotta. Amikor a fiú mindent az utolsó cseppíg megevett, rnegszólalt az asszony. - Most majd meglátja a doktor is, hogy milyen gyorsan kijön belőle, amit megevett. - Szóval semmi nincs sokáig a gyomrában? - érdeklődött Mattias. - Nem. Mindjárt visszaöklendezi ezt is. Vártak, vártak, de nem történt semmi. - Ha nem fent jön ki, akkor átfut a kicsi testén és benne lesz a pelenkában. Vártak még egy ideig. - Fel tud ülni a gyermek? - Ha megtámasztom. -Akkor támassza meg! Jobb, ha nem fekve emészti az ételt. - Igen, de akkor biztos, hogy kiöklendezi azon nyomban. - Legalább próbáljuk meg. Az asszony fólültette a gyenge kis testet. Nagyon gyengéden bánt vele.

A gyermek aprókat böffentett. - De hát ... ? Máskor mindig ... - Jobb, ha folytatom a kezelését - hallatszott Niklas nyugodt hangja. - Még nem fejeztem be. Egyébként hogy hívják? - kérdezte, miközben óvatosan a karjába vette a gyermeket. - Erling a neve. - Erling - ismételte meg Niklas és rámosolygott a gyermekre. Biztos kézzel tartotta, mert érezte, mennyire gyenge a fiúcska gerince. Az asszony boldog volt, hogy végre valaki kedvesen szól semmibe vett gyermekéhez. Niklas keze gyengéden tartotta és fólmelegítette az aprócska testet. Miközben feje bizonytalanul hol jobbra, hol balra csuklott, anyja tekintetét kereste. Amikor meglátta az ismerős arcot, elmosolyodott. - Istenem! - sóhajtott fel anyja - Nevet! Erling nevet! Látja, apám? Milyen régen volt, hogy utoljára nevetett! - Most nincsenek fájdalmai - magyarázta nyugodtan Mattias. - Segített a kása és Niklas keze. Woller fölállt. - Elvihetitek azt a kettőt - mondta megtörten Woller, és kiment a szobából. Niklas átadta anyjának a gyermeket és az öreg után sietett. Mattias még maradt, hogy néhány fontos dologra fölhívja az asszony figyelmét. Amikor az öreg kiért a folyosóra, fóltépte az ajtót és azt ordította Brandnak: - Vigyétek azt a kettőt. Vége a küzdelemnek. Majd szó nélkül visszavonult és bezárkózott a szobájába. Hirtelen nagy fólfordulás támadt. Megérkezett a biró, akit a gazda emberei ellenkezés nélkül beengedtek. Niklastól végre mindenki megtudta, mi történt a kis szobában és már rohantak is, hogy kiszabadítsák a két foglyot. A biró azért megjegyezte, hogy Woller nem ússza meg ilyen könnyen a dolgot. Törvény előtt kell felelnie tetteiért, majd eltűnt a házban, hogy az öreget is őrizetbe vegye. Gabriella Villemo után kiáltozott, aki két őr kiséretében megjelent az egyik ajtóban. - Hol van Dominic? - kérdezte halkan. - Ide zártuk be - mutatott az egyik pribék a melletük lévő ajtóra és kinyitotta. Dominic ott ült összekuporodva a sötétben, megkötözve, véres arccal. Villemo térdre esett előtte. Szerette volna megölelni, de megkötözött kézzel nem ment. - Ó, Dominic! - suttogta. A férfi ránézett és fájdalmai ellenére mosolyogni próbált. - Villemo - mondta kedvesen. Kaleb, Gabriella, Brand és Niklas, akik azért jöttek, hogy magukkal vigyék őket, a jelenet láttán döbbenten néztek egymásra. Gabriella gyorsan, mielőtt Villemo túl közel ért volna Dominichez, odament lányához és kioldozta kezét. - Gyere, Villemo.

A többiek Dominicról gondoskodtak. - Anya kérlek, segíts kifújni az orrom - suttogta Villemo. - Én képtelen vagyok megmozdítani a kezem. Gabriella akkor már nem bírta tovább és keserves sírásra fakadt. - Ó, gyermekem. - Éhes vagyok, anyám' És azt hiszem, alaposan megfáztam. Menjünk haza.

14. fejezet

OLYAN HIDEG VAN EBBEN A PAJTÁBAN. Csontig átfagytam. De hisz az arcomba fúj a szél. Már nem lennék a pajtában? Lovon ülök. Valaki tart, nehogy leessek. Dominic? Biztonságban vagyok. És köpenyt is teritettek rám, Egy jó vastag posztóköpenyt. Lovak ... sok ló patájának a dobogását hallom. Mögöttünk jönnek. Csak nem üldöznek? Sietnünk kell! Gyorsabban, Dominic, gyorsabban! Már megint ez a szörnyű félelem. Mintha másból nem is állhatna az életem. Nehezen veszem a levegőt. Nagyon nehezen. Szaggat amellkasom. És az oldalam is fáj. - Nagyon csúnyán köhögsz, Villemo' Ez apa hangja. Ezek szerint ő tart a nyeregben. - Dominic? - Itt van velünk. Níklassal együtt lovagolnak. - Szegény nagyon fázhat ebben a ruhában, hiszen csupasz a felsőteste. - Rá is teritettünk egy köpenyt. Ha egy kicsit megpróbálnám elfordítani a fejem ... Igen, ott vannak. Mennyien lovagolnak mögöttünk. Milyen komolyan és némán ülik meg a lovat. Emlékszem valamire. Igen. Kihoztak minket a pajtából. Szörnyű volt, ahogy a fagyos szél arcunkba csapott. Levegőt is alig kaptam ... nem is értem, hogy bírtam ki egyáltalán. - Villemo? Ébren vagy? - kérdezte apja, mert lánya szinte teljes súlyával karjára nehezedett. - Igen, apám. Csak fáj a mellkasom. Apja ijedten nézett rá.

- Dominicet megkorbácsolták... - Most már jobban van ő is, nyugodj meg. Mattias azt mondja, hogy a karján elmérgesedtek a sebek. Ezért is kell ennyire sietnünk. - Én mindenkire csak bajt hozok. Hányan szenvedtek már a meggondoladanságaim miatt. - Remek lány vagy, Villemo. A barátod, Skaktavl is azt mondta. - Skaktavl megmenekült? Hála az égnek! Olyan tompa az agyam. Mintha forogna körülöttem a világ. Képtelen vagyok beszélni. Apám egyre szorosabban ölel magához. Meggyorsította az iramot. - Most már nem vagyunk sokan. - Mindenki hazatér otthonába. A keresztutaknál mindig eltűnik egy-egy lovas. Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy megköszönjük a segítségüket. - Ezek szerint visszaértünk Graastensholm járásba? - Igen. - Milyen nagyszerű érzés újra itthon lenni! Apám nem válaszol. Mintha félne valamitől. Istenem, milyen fáradt vagyok! - Milyen jó lenne beleülni egy dézsa meleg vízbe! Kellemesen meleg vízbe. De nem tudom, hogy most képes lennéke rá. - Meglátjuk, ha hazaértünk. Egy fasorhoz értek. A menet megállt. Dominic hangja hallatszik valahonnan. - Holnap találkozunk, Villemo! - Igen. Köszönöm, amit értem tettél, Dominic! - Én tartozom köszönettel neked! Majd Mattias hangja hallatszik. - Kaleb, először Dominicot kell megvizsgálnom. Utána viszont azonnal átmegyek Elistrandra. - Rendben van. A csapat egyik fele ellovagolt a fák között. Milyen szépek a hársak így csupaszon is. Úgy nyúlnak az ég felé, mint a segítséget kérő kezek. Kevesen maradtunk. Anya is ott lovagol mellettünk, a saját lován. - Anya! - Kislányom! Ne félj, kapsz végre meleg ételt és nyugodtan lepihenhetsz. - Igazi ágyban? Fehér lepedős, tiszta ágyban?

- A sajátodban. Ó, az valóságos csoda lesz! - Villemo! Villemo, alszol? Apja hangját hallja. De nagyon távolról hangzik. - Sietnünk kell, Gabriella. Kaleb hangjában félelem csengett.

HOGYAN KERÜLTEM IDE? Hisz ez a konyha, a mi konyhánk Elistrandon ! A kályhában tűz pattog. Engem pedig vastag bőrökbe burkoltak. - Jó lenne először megfürödni ... - Már fürödtél, nem emlékszel? Anyja hangját hallja. Milyen fátyolos a szeme. - Igen. Igen, hisz még vizes a hajam. - Ne aggódj, alaposan megmosdattunk. - Anyám, megkérhetném arra, hogy vágja le rendesen a hajam? Már amennyire ezen még lehet javítani valamit. - Várjunk még ezzel egy kicsit, hisz egész éjjel talpon voltunk, most pedig kora reggel van már. - De Dominic átjön ma hozzám. - Ma nem, Villemo. Mattias nem engedte fölkelni. Ezenkívül ráparancsolt Niklasra, hogy őrködjön fölötte és semmi körülmények között ne engedje, hogy kimenjen. Azóta téged is megvizsgált. Azt mondta, tüdőgyulladásod van, és hogy képtelen felfogni, hogy bírtad ki ennyi ideig talpon, minden segítség, kezelés nélkül. Szerinte elképesztően erős a szervezeted. Már megint ez a szédülés. - Kaleb! Segíts! Megint el fog ájulni! Azonnal ágyba kell dugnunk! - Azt hiszem, most már eleget evett. Már ez a kevés leves is számit. - Igen. Igyekeztem minél többet belédiktálni. Bár azt hiszem, észre sem vette, hogy eszik. Valaki visz. A karjában. El fogok ájulni. Dominic! Miért nem vagy itt velem?

ARCOK. Emberek jönnek és mennek körülöttem. Valaki mindig ideül az ágyam szélére. Váltják egymást, de nem hagynak magamra.

Anyám olyan riadtan néz rám. Kérlek, ne félj! Már jól vagyok, csak nem bírok beszélni. Apának olyan erős, biztonságot adó keze van. Mattias bácsi is benéz hozzám mindig. És Niklas is segít. Olyan jó meleg a keze. Azt hiszem, egyszer Dominic is itt volt. De nem vagyok biztos benne. Lehet, hogy őt láttam. Itt állt mozdulatlanul az ágy mellett és engem nézett. Meg akartam érinteni, de képtelen voltam fölemelni a kezem. Kicserélték az ágyneműmet. Már többször is. A cselédlányok olyan kedvesek hozzám. Mindenki olyan kedves. Hogyan hálálhatnám meg nekik? A pap is itt volt. Itt ült az ágyamnál és olvasott ... olvasott ... Milyen világos lett hirtelen. Körülöttem mindenki örül. Milyen finom ez az étel. És mindenki itt van a szobámban. Olyan izgatottak. A falakat fenyőággal diszítették. Ismét a megszokott hangulat. Arcok jönnek és mennek. Már itt járt mindenki, a család összes tagja. Néha valaki megsimogatja az arcom. Eltűntek. De sohasem hagynak egyedül. Félek! Segítsetek! - Villemo! Villemo! Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál! Vissza kell térnem a jelenbe. - Ó, apám! Azt hittem, hogy megint a pajtában vagyok. Olyan megalázó volt! Olyan megalázó, amin keresztül kellett mennünk. És akkor elvitték Dominicet. És Skaktavlt. És fölgyújtották a pajtát, és én kiabáltam ... - Hallottuk. De eltekintve a lidércnyomásos álmoktóI, ugye azért jobban vagy már? Már megint a szörnyü emlékek. El kell felejtenem ! - Ó, igen. Sokkal könnyebben lélegzem. És már nem fáj sehol. Csak fáradt vagyok, nagyon fáradt. - Ez nem csoda. De most már Mattias is azt mondja, hogy hamarosan felépülsz. Dominic is talpra állt, és úgy tűnik, hogy Skaktavl is meggyógyul egyszer. - Üdvözölhetném őket? - Skaktavlt egyelőre nem. Még feküdnie kell. - És Dominic? - Többször is járt nálad. Ma is eljön. Boldog vagyok! Érzem, hogy mosolyog az arcom. Ismét a sötét gondolatok. - Mi van Woller gazdával és a várnaggyal? - A várnagyot bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Nem tudok örülni neki. - Már megint meghalt miattam valaki.

- Ez nem a te bűnöd! Őt kizárólag Skaktavl miatt itélték el. Szörnyü, hogy megkínozta azt a szerencsétlent. Azóta új várnagyunk van. Egy nemeslelkű, tisztaszívű, igazságos ember. Tetszeni fog neked. Hogy Wollerrel mi lesz, nem tudom. Nem olyan egyszerű eset. Végülis a Woller és a Svartskogen család közötti vérbosszúval indult az egész. Mi csak később keveredtünk bele. - De hát mi nem esküdtünk vérbosszút a Svartskogenek ellen! - Nem, de sokáig gyűlöltek minket. Szerencsére mindez már a múlté. Lassan kiderül, hogy a Wollerek és a Svartskogenek közötti ellenségeskedés szövevényesebb, mint bárki sejthette volna. Az évek során a Svartskogenek nyolc embert öltek meg a Woller családból, mig a Wollerek tizet a Svartskogenek közül. Végül is több mint ötven éve tart a küzdelem. - Hiszen ez borzasztó! - Bizony. Persze az egészre Eldar és te tetted fel a koronát, amikor megöltétek Mons Wollert, a nagygazda utolsó fiát. Így kerültünk mi is bele a küzdelembe. Villemo arca elé kapta a kezét. - Elegem van magamból. Elegem van magamból! - Azt tetted, amit tenned kellett. Ne furdaljon a lelkiismeret, inkább pihenj. - Apám! Muszáj mindenkit elítélni a két családból? - Éppen ez a járásbíró gondja. Nem tudja, mitévő legyen. Az öreg Woller valóban szörnyű ember. De nem itélheti el egyedül csak őt. A Svartskogenek pedig nagyon sokat szenvedtek. - Értem. - De most már aludj. Sok pihenésre van szükséged, hogy ismét erőre kapj! - Apám? Kérlek szólj anyámnak, hogy hozzon be nekem egy tükröt, ha bejön. És egy fésűt is. - Úgy látom, mégiscsak felépülsz egyszer!

EGY NAPON NIKLAS LÁTOGATfA MEG, gyermekkori barátja, aki Villemo Tobrönnből való hazatérése után önzőnek és felületesnek nevezte. A lánynak fájt a bírálat, azóta, ha csak tehette, kerülte Niklas tekintetét. A fiatal férfi is megváltozott. Reménytelen szerelme visszahúzódóvá, zárkózottá tette. Leült az ágy szélére és megfogta a lány kezét. Kedvesen mosolygott, talán némi bűntudattal. - Bocsáss meg, Villemo! Az utóbbi időben olyan furcsa lettem. - Nincs mit megbocsátanom. - Láttam rajtad, hogy akkor megbántottalak. A szemed mindent elárult. Azóta számtalanszor is megbántam, hogy olyan durván az arcodba vágtam az ítéletem. Azóta én is tudom, milyen szörnyű érzés a beteljesületlen szerelem terhét a vállunkon cipelni. Az ember kiállhatatlan lesz és magábaforduló.

- Így igaz - ismerte el Villemo. Eszébe jutott akkori magatartása. - Csakhogy én akkor helytelenül viselkedtem, Niklas. Úgy tettem, mintha rajtam kivül senki és semmi más nem létezne a világon. Biztos voltam benne, hogy nem értitek meg fájdalmam, de azóta tudom, hogy az az alak nem érdemelte meg az őszinte gyászt ... Niklas elmosolyodott. - És mi van Dominickal? - Ezek szerint fólösleges tagadnom. - Ha jól sejtem, mind a négyen ugyanabban a cipőben járunk. - Igen. - Tudod, az utóbbi időben sokat gondolkodtam ezen az ősi legendán. - Igen? - Egészen pontosan az a bizonyos üst foglalkoztat. - Amit ki kellene ásni? - Pontosan. - Nagy szükségünk lenne rá ebben a pillanatban. Csakhogy semmit sem tudunk róla. Semmit - mondta panaszosan Villemo. - Ez így van. De azt mondják, hogy Kolgrim megtudott valamit. No és Dominic nagyapja, Tarjei. A baj csak az, hogy mind a ketten meghaltak. Villemonak eszébe jutott az a furcsa élmény, amiben Innelinnek volt része a kastély padlásán. Egyszer talán elmeséli Niklasnak. De most még nem. - Elég hátborzongató történet. - Vajon ők mennyivel tudtak többet, mint mi? Ezen töprengek már napok óta és majd beleőrülök. - Niklas - fordult feléje Villemo. - Mit gondolsz, ez lesz egyszer majd a feladatunk, neked, Dominicnak és nekem, hogy megtaláljuk az üstöt? A férfi maga elé meredt. - Dominic szerint nem. Már többször is megbeszéltük a dolgot. Tudod, hogy ő megérzi, mi történhet a jövőben. Én csak gyógyítani tudok. Benned viszont hatalmas tartalékok rejlenek. Még csak nem is sejtjük, mire leszel képes, ha elérkezik küldetésünk órája. Dominic azt mondja, félelmetes vagy, ha felszínre törnek benned ezek az erők. Szerinte nem a mi feladatunk lesz az üst megkeresése. Úgy érzi, hogy küldetésünk a családi átokkal van kapcsolatban. - De nem tudja pontosan, mi az. - Nem. Csak sejti és ezért fél. - Én is félek. - Nem tagadom, hogy én is rettegek, ha csak rágondolok.

A lány megragadta a kezét. - Tudod, mit szeretnék nagyon? - Mit? - Hogy újra együtt legyünk. Mi hárman. - Én is reménykedem ebben. Megbocsátottál már nekem? - Miért ne tettem volna, hisz ugyanabban a betegségben szenvedek, mint te. Niklas fölállt és Villemo örömmel nézett végig a szálas, jóképű fiatalemberen. - Csodálatosan nézel ki - nevetett. - Egyáltalán nem hasonlítasz családod nehézkes testalkatú férfitagjaira. Valahogy másmilyen vagy, mint az öreg Brand, az apád, vagy a dédapád, Are. - Azt mondják, leginkább Tarjeire hasonlítok - mosolygott Niklas. - Isten adja, hogy ne csak a külsejét, de lelkierejét is örököljem. - De hát ő meghalt. Nem volt képes szembeszállni az átokkal. - Igen - komolyodott el a férfi arca -, meghalt. Ismét eluralkodott rajtuk a félelem. Villemo barátja kezét kereste. Níldas jó erosen megmarkolta a törékeny leánykezet. Így ültek némán, végtelenül hosszú ideig. Kicsinek és gyengének érezték magukat a megfoghatatlan rejtéllyel szemben.

MÁSNAP MEGENGEDTÉK VILLEMONAK, hogy fölüljön az ágyban. Dominic érkezett hozzá látogatóba. Csakhogy nem egyedül jött. Villemo anyja és apja is végig ott ült a szobában a látogatás alatt. Úgy gondolták, ezt kívánja az illem. Bár inkább amiatt agggódtak, mivel zárul majd a két fiatal beszélgetése. Dominic leült az ágy szélére és két tenyere közé fogta a lány sovány kezét. Villemo megnémult örömében. - Villemo, én ... Úgy tetszett, Dominic torkát is fojtogatja valami. - Milyen jól nézel ki - mosolygott rá bátorítóan a lány. - Olyan csinos vagy, hogy elakad a lélegzetem. A ruhád is káprázatosan szép! - Igen. Igyekeztem az alkalomhoz illő öltözéket választani. - Elmondtad? - Igen. De előbb mondanom kell valamit. Holnap elutazom. Haza, Svédországba. Villemo arcáról lehervadt a mosoly. - Ezt nem teheted! - Az a helyzet, hogy nem időzhetek itt tovább. De beszélni akartam veled, mielőtt elutazom.

Mindketten úgy érezték, hogy elveszett valami kettejük között. Egy hangulat, talán az őszinteségé, amely mindkettőjüket jellemezte, amig a pajtában voltak. Vajon képesek lesznek egyszer ismét megütni azt a hangot? Milyen sok furcsa dolgot mondtak el egymásnak a halál torkában! Most más volt minden. Tudták, hogy egymáshoz tartoznak. Csak a körülmények akadályozzák őket abban, hogy őszinték legyenek. Nem voltak egyedül. És a pajta kisérteties félhomálya is a múlté volt már. Villemot kimerítette a betegség, Dominic pedig olyan idegennek tűnt pompázatos ruhájában. - De hát nem azt mondtad, hogy itt maradsz karácsonyig? - tett Villemo egy utolsó, kétségbeesett kisérletet arra, hogy a fiút maradásra bírja. - Drága Villemo - hallotta a távolból anyja kedves hangját. - Nem vetted észre, hogy már megünnepeltük a karácsonyt? Itt voltunk valamennyien fenn, a te szobádban. Hamarosan pedig 1675-öt fogunk írni. Villemo elképedve nézett hol egyikükre, hol másikukra. -Hát ennyire ... beteg voltam? Kaleb bólintott. - Már majdnem elragadott tőlünk a halál, kislányom. Kizárólag Mattiasnak és Niklasnak, valamint a mi imáinknak köszönheted, hogy életben maradtál. Villemo emlékezett rá, hogy mintha pap is járt volna betegágyánál. - Magammal viszem Skaktavl urat Svédországba hallotta Dominic hangját. - Itt már úgy sem ta1álná a helyét. Összeszedte magát már annyira, hogy egy kocsiban ülve kibírja a hosszú utat. Villemo igyekezett megemészteni a sok újdonságot. Nem volt könnyű feladat. - Azt mondtad, hogy egy különleges alkalom tiszteletére öltöztél fel ilyen fényesen. A férfi felemelkedett. - Igen, Villemo. Megígértem neked, hogy ha élve megússzuk a kalandot, kérőként jövök el Elistrandra. Ezek után nem volt más választása, mint hogy Villemo szüleihez forduljon. Gabriella és Kaleb már régóta sejtette, hogy egyszer elékezik ez a pillanat. - Kedves néném és bátyám... ezennel tisztelettel megkérem a lányuk kezét. Ez volt az, amitől mind a ketten féltek. Gabriella felsóhajtott, Kaleb pedig becsukta a szemét. - Reméltem, hogy nem fogsz előállni ezzel a kéréssel. Ugyanis nehezünkre esik megtagadnunk tőled a lányunk kezét. Dominic keze ökölbe szorult. Nem várt más választ. Ám úgy tűnt, Villemo nem nyugszik bele ilyen könnyen a döntésbe. - Nem értem, miért - kezdte felháborodva, de anyja kedvesen félbeszakította. - Kislányom - kezdett bele mondandójába Gabriella, majd hosszan fólsóhajtott. - Miért kell neked mindig olyan férfit választani, akiről tudod, hogy nem lehet a tiéd? - Nem hinném, hogy ez Dominicra érvényes lenne.

- Nem is úgy értem. Az igazság az, hogy mi is örültünk volna annak, ha Dominic bekerül szűkebb családunkba mondta fájdalmas hangon Kaleb. - Ti csak arról feledkeztetek meg, hogy mindketten a Jéghegyek Népéhez tartoztok, és emiatt ki vagytok téve annak a veszélynek, hogy utódaitokat a családra nehezedő átok sújtja. Jól tudod, Villemo, hogy ez esetben a szülés az életedbe kerülhet. Mindezt szeretnénk elkerülni. - És az én boldogságom? - Sajnos nem tehetünk másképp, bármennyire is fáj. Gabriella leült mellé. - Én már szültem egyszer egy olyan gyermeket, akiben megfogant az átok. A nővéredet. Szegénykének az volt a szerencséje, hogy meghalt pár órával a szülés után. Viszont szeretnéleg megkímélni attól a kíntól és fájdalomtól, amit azokban a hetekben kiálltam. - No és ott van Kolgrim - folytatta most Kaleb. - Ő maga volt a Gonosz. Valóságos alvilági szellem volt az a gyerek! És ő éppen egy olyan házasságból született, amikor két nemzetségünkbéli kelt egybe. - De én nem tudok Dominic nélkül élni. - Várjunk egy kicsit, Villemo! - próbált az eszére hallgatni a fiú, bár nehezére esett kimondani e szavakat. Találkozunk Lene esküvőjén, akkor majd megbeszéljük, hogyan viseltük egymás távollétét. - Igazad van. Akkor a nyári viszontlátásig ! - Sajnos azóta megváltozott valami - szólt közbe szomorúan Gabriella. - Nemrég levelet kaptam anyámtól, Ceciliétől, amelyben azt írja, hogy az esküvőt elhalasztották egy évvel. Dániában éppen pestis dúl, anyám pedig még nem gyógyult ki súlyos tüdőbetegségéből. Örjan Stege, Lene jegyese is valószínűleg feljebb léphetne most a ranglétrán. Úgy gondolta, jobb magasabb rangba kerülnie, mielőtt családot alapít. - Mielőtt családot alapít - visszhangozta gúnyosan Villemo. - Micsoda kifogások ! Ha jól tudom, van már egy kastélyuk Skanéban! - Majdnem - helyesbített Gabriella. - Eleonora Sophia, Leonora Christina leánya igen nagylelkű volt velük szemben, csak azért, mert Lene anyja, Jessica a dadája volt valaha. Azóta is szoros barátság fűzi őket egymáshoz. - No és hogy van Leonora Christina? - kérdezte Kaleb. - Még mindig a Kék torony foglya? - Igen. És ezzel nyeri el az udvar rokonszenvét. - Az öreg hölgy még mindig a régi. - Ne beszéljetek félre - kérte szüleit Villemo. - Nem arról volt szó, hogy Dominiccal együtt elmehetek Svédországba? Hogy náluk lakjak egy darabig? Kaleb arca elkomorult. - Igen, de még akkor egyeztünk bele, mielőtt mindez megtörtént volna köztetek. Most már szó sem lehet róla. Villemo arca lázban égett. Visszazuhant párnáira, hangjában keserűség csengett. - Tudom, hogy mindenkinek igaza van. Tudom, hogy nem akartok nekünk rosszat. Azt is tudom, hogy kedvelitek Dominicot. - Villemo, ne kínozz minket tovább - kérte anyja szelíden. - Örülnénk, ha egybekelhetnétek, hisz Dominic mellett lennél a legnagyobb biztonságban. Csakhogy nem feledkezhetünk meg önző ősapánk átkáról. Mi lettünk az ő féktelen hatalomvágyának az áldozatai.

- Igen - mondta elhaló hangon a lány. - Ha mindez néhány héttel előbb történik, akkor foggal és körömmel harcoltam volna Dominicért. De az önfejűségemmel azóta annyi bánatot okoztam nektek, hogy engedelmeskedem. Persze belenyugodni sohasem fogok. Tudom, hogy félelmeiteknek valóságos alapja van. Ezért fogadom el a döntéseteket. De most inkább menjetek valamennyien, mert nem szeretném, ha sírni látnátok. Te is, Dominic. Jó lett volna néhány percre egyedül maradni, mielőtt elutazol, de ... - Éppen ezt szerettem volna kérni én is - mondta szomorúan a fiú. - Még soha nem lehettünk közel egymáshoz. A cellánkban kettősfalú rács választott el minket. Még soha nem öleltem át Villemot, soha nem csókolhattam meg. De neki van igaza. Ha csak egyszer is karomban tarthatom, tudom, soha többé nem engedném el. - Én sem - suttogta Villemo. - Ezért kérlek, hogy menj, minden búcsú nélkül. Remélem azt megengeditek, hogy levelet írjon nekem? Gabriella bólintott. Ő is közel állt a síráshoz. Egyikük sem tudta kivonni magát az események hatása alól. - Nem tilthatjuk meg nektek. Irmelin és Niklas is leveleznek. Az ő szívüket is végtelen bánat járja át. Soha nem hittük volna, hogy ez történik majd gyermekeinkkel! - Úgy tűnik, a család dániai ága megmenekült ettől a gondtól. Lene hamarosan férjhez megy, Tristan pedig olyan fiatal még ... - Tristan nem boldog. Egyáltalán nem! Jessica és Tancred komolyan aggódnak érte. Olyan furcsa, magányos farkas lett abból a vidám fiúból. - Szegény Tristan, milyen kedves volt mindig - jegyezte meg Villemo, majd Dominichoz fordult, aki továbbra is ott állt. Látta, hogy a fiú szemében kialudt az öröm fénye. - Akkor találkozunk Lene esküvőjén? - Feltétlenül. - Mennyi idő telik még el addig! - sóhajtott fel keserűen a lány. - Majd megpróbálunk addig egy jó férjet találni neked, Villemo. Akit szerethetsz és tisztelhetsz, majdnem úgy, mint Dominicet. És biztos vagyok benne, hogy Annette és Mikael is ezt teszi majd - mondta Kaleb az ifjúhoz fordulva. - Kérlek, apám, ne ... - kérte Villemo. Dominic elszörnyedve nézett nagybátyjára. - Bocsássatok meg, butaságokat fecsegtem össze - vallotta be Kaleb. - Előbb legyetek úrrá a fájdalmon, majd utána beszélgetünk a jövőről. Amikor a szülők már kimentek, Dominic még egyszer visszafordult az ajtóban. Szeme kétségbeesetten csillogott. Villemo már jó ideje nyelte a könnyeit. - Ez olyan igazságtalan! Olyan igazságtalan! - Igen - jegyezte meg csendesen Dominic. - Legyen átkozott az ősapánk! - mondta fojtott hangon a lány. - Legyen átkozott mindazért, amit vétett ellenünk! - Azt hiszem, igazad van - mondta Kaleb, aki szintén megállt az ajtóban. - Őszintén kívántam volna, hogy valamennyien boldogok legyetek! Ti ketten, és Niklas meg Irmelin is. - De apám - jutott eszébe valami hirtelen Villemonak - Nem azt mondtátok, hogy minden generációban egyetlen átoksújtotta gyermek születik?

- Nos, igen. De éppen arról van szó, hogy ne hívjátok ki magatok ellen a sorsot. Kolgrim szülei is túl közeli rokonságban álltak egymással. És a gyermek anyja belehalt a szülésbe. Nem szeretnénk, ha veled vagy Irmelinnel hasonló történne. Ugye megérted? És biztos vagyok benne, hogy sem Niklas, sem Dominic nem akarhatja ezt. - Ez így igaz - mondta Dominic. - Isten veled, Villemo! Boldoggá akartalak tenni, de úgy látszik ... Képtelen volt befejezni a mondatot. A férfiak kimentek, Villemo pedig párnájába fúrta a fejét, és keservesen zokogni kezdett.

VÉGRE MEGHOZTÁK. AZ ÍTÉLETET a Woller ügyben. A Woller és Svartskogen család számos férfitagját vétkesnek találták. Ám ha vérpadra küldik valamennyit, a családok idő előtt kihaltak volna. Így olyan döntést hoztak, amelyben dologházra ítélték a férfiakat. Bűneiktől függött, hogy hány évet kellett családjuktól távol tölteniük. Az öreg Woller dühöngött, mert rendkívül megalázónak érezte a döntést. Ám leánya titokban fellélegzett. Nem mintha egyedül kívánta volna igazgatni a birtokot. Nem. Szegénynek más oka volt a megkönnyebbülésre. A birtok irányítását intézőre bízta. (Akivel később össze is házasodott, de boldogságuk történetének elmondásától most eltekintünk.) A Svartskogenek természetesen visszakövetelték egykori birtokukat. A kerületi bíró utánajárt az ügynek és kiderítette, hogy az öreg Woller apja ugyan tisztességtelenül jutott a birtokhoz, de ez már csak azután történt, hogy a Svartskogenek ősi földjét elárverezték. Azok pedig, akik a legtöbbet szenvedtek a Wollerek önkényes viselkedésétől, már rég meghaltak. Így Woller leánya és unokája megtarthatta a birtokot. Másfelől a Svartskogen birtok sem volt lebecsülendő, tehát ők sem panaszkodhattak. Amikor Woller mögött becsukódott a dologház kapuja, nem mulasztotta el, hogy bosszút esküdjön azok ellen, akik ide juttatták. Ám szíve nem viselte el az utolsó hetek megrázkódtatásait. Nemsokára egy nagy fekete koporsót vittek ki a dologházból, hogy jeltelen sírba süllyesszék.

ÁM A GONOSZ sem tétlenkedett. Eljött a földre, hogy megkeserítse szegény halandók életét. Bár lábnyomát eddig még senki sem fedezte fel, és sok év telik el még addig, mire Niklas, Villemo és Dominic szemtől szemben állnak majd a szörnyű feladattal, melynek legyűrésére kiválasztották és felkészítették őket.