Margit Sandemo. A kék föld

Margit Sandemo Varázsjelek 7.

A kék föld Tuan Könyvkiadó 2010

© Margit Sandemo, 2005 A sorozat eredeti címe: Trollrunor A mű eredeti címe: Den blá jorden Varázsjelek 7. A Kék Föld ISBN 978-963-9940-13-0 Fordította: Csikász-Kollár Zsuzsanna Borítófestmény: Tikos Péter és Vass Richárd Főszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Szöveggondozás: Bayer Tibor Korrektúra: Csibra István Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2010 Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva. Utánnyomás, továbbá bármiféle optikai, akusztikai és elektronikus feljegyzés, tárolás és közreadás még részleteiben is csak a kiadó írásos beleegyezésével lehetséges.

Margit Sandemo Varázsjelek című misztikus sorozata folytatódik. A korábbi kötetekből megismert Ravn és segítői útnak indultak a Holdboszorkány rejtekhelye felé. A férfi unokája, a kényeskedő Bianca Marina azonban nem teszi könnyebbé utazásukat, mivel nagyon szeretne hazatérni. A lánynak semmi és senki sem elég jó, mindent és mindenkit lenéz, különösen a fiatal Mischkát, a vezetőjüket a veszedelmes vadonban. Bianca Marina minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy Mischka értésére adja: nem kedveli őt. Amikor az elszánt kis csapat végre megérkezik úti céljához, a „Kék föld”-nek nevezett vidékre, ahol sokak szerint a gonoszság lakozik, mindenki nagyon megrémül, mert rádöbbennek, hogy a csoport egyik fele egy gondosan kitervelt csapdába sétált, és nyomtalanul eltűnt… „Mondák… Színesen csengő hangok mindenről, ami nem is létezik. Elfelejtett visszhangja zendül egy szépséges világnak, lágy akkord hangjait hozza a szél egy olyan érzésről, amely már a múlté. A bátorságról és a kétségbeesésről, a gyávaságról és az eget ostromló boldogságról szólnak ezek a dallamok. Olyan valakiről is, aki megbízható, és aki mindig megment a gonosztól - de ő a mondák titokzatos birodalmához tartozik. Ebben a dallamban ugyanúgy találunk sötét hangulatokat, mint kedveseket vagy játékosan könnyedeket. Szörnyű és groteszk vonások is felbukkannak, hogy borzongva ijesztgessenek minket - és ezért van az, hogy újra meg újra hallani akarjuk őket, a következő estén is. A szerelem is létezik ebben a tündöklő hangkavalkádban, gyönyörű és édes, és a világtól elzártan is boldogságot nyújt. Az érzékiséget pedig úgy takarják színes képekkel, hogy azt a gyermek a maga valójában ne érthesse meg. Hőstettekről is szólnak bőségesen, ahol az ember apró, de mégis hatalmas győzelmet arat a legyőzhetetlennek hitt rossz felett. Néma és vak lesz az, aki elfelejti gyermekkori vágyait vagy vándorlásait a mesék csodálatos, vad, hihetetlen és elvarázsolt birodalmában. ”

Szereplők Ravn, Vratiszláv herceg, eredetileg Hródnembeli Vratiszláv Ravn, most 82 éves. Ilona, eredetileg Iliána, Ravn Vratiszláv herceg felesége, most 75 esztendős. Ulv, Ravn és Ilona legidősebb fia, Hród uralkodóhercege. Majolika, Ulv felesége. Elg és Bianca Marina, Ulv és Majolika gyermekei, 20 és 18 esztendősek. Lo, Ulv és Majolika középső gyermeke, a fiuk, Farkaslak tulajdonosa az Österlénen. Anna-Stina, Tasszo és Krisztin lánya, Lo felesége. Ylva, Hök, Örn és Yrsa, Lo és Anna-Stina gyermekei, 25, 22, 19 és 18 esztendősek. Falk, Ravn és Ilona legkisebb fia, akit a hegy elvarázsolt, de újra megtalálták. Björn, Falk és Vinja fia, Malena férje, 35 esztendős. Iliána, Björn és Malena lánya, 17 esztendős. Stenkil, Anna-Stina fivérének, Olovnak a fia, azaz Tasszo és Krisztin unokája, 29 esztendős. Tuve, Ricke és Jeppe unokája, papnövendék, 25 esztendős. Hedinn, mint Iliána is, félig tündér, félig ember. Jorma, a finnországi svéd, a Kutató, 41 esztendős. A „ másik világ”-ból: A Farkasok Népe, kilenc toprongyos férfi a múltból. Taino, azaz Titok, a Farkasok Népének kutyája, a pokol kutyájának, Garmnak a leszármazottja. Lesinka, az erdei tündér, és Vodja, vízimanó a Víziember és a Tündérkirálynő gyermekei. Vinja, tündér, Falk felesége. Móne, az „ ezüstszőke ” tündér, bajnok. A Holdboszorkány, egy ősrégi gonosz teremtés. A Halál, egy ősi kultúra istennője. Silke, a Holdboszorkány nővére, a boszorkányok ősanyja. A sok vak szem. Senki nem tudja, mit jelentenek.

A Boszorkányok fogságában című kötetből megtudhattuk, hogyan találta meg Falkot a Farkaslakról indult csapat, akik a különc Hedinn segítségével végigkutatták a norvég Telemarkot, miközben segítettek a tündéreknek kiszabadulni a boszorkányok fogságából. A harcban minden boszorkány, még Silke, a Holdboszorkány nővére is elesett, amikor rájuk zuhant az otthonukként és gonosz praktikáik helyszíneként szolgáló szikla. A kalandos út befejeztével a kimerült társaság egyik része visszatért Österlénre, Skanéba, s magukkal vitték Vinkát, Falk fiatal feleségét, ahogy szintén velük tartott Hedinn és Móne is. A sikeres telemarki küldetést követően a kalandorok útjai azonban szétváltak: volt, aki Farkaslakon maradt, s volt, aki tovább indult rég eltűnt társaik nyomában. Az elveszettek után indult Ravn és fia, Ulv, s az unokák: Elg, Bianca Marina, Örn és Yrsa; illetve csatlakozik még hozzájuk Jorma, a Kutató is. A kis csapat magával viszi a varázserejű borostyánfarkast és a csontsípot is, melynek titokzatos rúnajeleit már majdnem teljesen megfejtették. A Farkasok Népe is velük tart az újabb utazásra, a kutyájukkal, Tainóval együtt. A színes társaság célja, hogy megtalálják a félelmetes hírben álló „Kék föld”-et Samlandban, Königsberg környékén. Úgy sejtik, hogy valahol itt található a Holdboszorkány rejtekhelye, ahol meglelhetik örök létezésének titkát, s elpusztíthatják a horgonyt, amely e világhoz köti. A kis csapat útja során már elérte azt a határt, ameddig ember valaha elmerészkedett. Lépteik egy olyan világ felé viszik őket, amely tele van titokkal, egy olyan világ felé, ahol önszántából nem járt még halandó lélek. Iliána, Hedinn, Stenkil és Móne továbbhajóznak a norvégiai Telemarkból Königsberg felé, hogy megtalálják az eltűnt családtagjaikat, mivel több hónapja már, hogy senki sem hallott róluk. A Holdboszorkány és Hel, a halál istennője komor szolgáik társaságában el akarják fogni Iliánát és a tündérgyermekeket, Lesinkát és Vodját. E sötét hatalmasságok mindenáron meg akarják szerezni a borostyánfarkast és a csontsípot, mivel ezek a tárgyak pusztulásuk zálogai. Königsberg (mostani nevén Kalinyingrád) orosz városállam, amely Litvánia és Lengyelország között terült el. Ennek a területnek régen Samland volt a neve, és az 1400as években még a Német Lovagrendhez tartozott. Hród valójában csak egy kitalált hercegség valahol Stettin (mostani nevén Szczecin) és Swinemünde (mostani nevén Swinoujscie) környékén, de akár a valóságban is létezhetett volna. Az österléni helyszínek, mint Sandhammaren, Gyllebo, Tumatorp és Skillinge valóban létező helyek, nem úgy, mint Farkaslak, amely csak e történet lapjain elevenedett meg.

ELSŐ RÉSZ A hazatérés

1 Amikor az utazók végre hazaértek Farkaslakra, már teljes pompájukban nyíltak a tavaszi virágok a mezőkön. Hök boldogan gázolt a fűben, s nem tudta elrejteni a meghatottságát, hogy újra szeretett otthona közelében lehet. A megfáradt társaságot elsőként az egyik konyhalány látta meg az ebédlő ablakából, és örömmel kiáltott a nagyasszonynak. – Ilona asszony! Ott jön Hök úrfi! És Ylva kisasszony! És… és… Ilona, amikor a kiáltást meghallotta, az ablakhoz sietett, kinézett, majd a korát meghazudtoló könnyű léptekkel futott az érkezők elé. – Gyermekeim! – kiáltotta boldogan. – Ó, én áldott gyermekeim, végre itthon vagytok! Igaz lenne mindez, két hosszú, nagyon hosszú év után! Az idős asszony nevetve, sírva ölelte magához szeretteit egymás után. – Ylva, drága kis Ylva, azt hittem, sosem látlak többé! Micsoda boldogság! És Hök… hogy megnőttél, megemberesedtél! És ez itt Ricke Tuvéja, óh milyen boldogok lesznek a szüleid! Björn, köszönöm, hogy megtaláltad őket! Köszönöm, köszönöm! De… Ilona elhallgatott, amint a távolabb álló fiatal férfira pillantott, finom vonású arca elsápadt, ajka megremegett. – Falk… – suttogta könnyekkel a szemében. – Te ugye Falk fia vagy? – Nem, anyám… – felelte a férfi, és átölelte karjaival a meglepett Ilonát – .. .én Falk vagyok! Ilona döbbenten nézett a fiára, fejében egymást kergették a gondolatok. – De te semmit sem nőttél, akarom mondani, semmit sem öregedtél! Falk a szavak hallatán elkomorodott. – Tudnod kell anyám, hogy jó időre egy hegy varázserejének bűvkörében rekedtem, majd a tündérekkel éltem sok-sok éven át. Ám te magad sem úgy festesz, anyám, mint aki már több mint hetven esztendős – válaszolta Falk, miközben gyengéd pillantással tekintett szeretett, rég nem látott édesanyjára. Ilona annyira megdöbbent a hallottakon, hogy csak nagy nehezen jutott szóhoz. – Miért nem jöttél haza, Falk? – kérdezte szelíden a fiától. – Vagy legalább küldhettél volna hírt magadról? – Nem volt rá lehetőségem, anyám, a boszorkányok bezártak bennünket egy tanyára. Én is

és a feleségem is, Vinja, a foglyuk voltunk hosszú-hosszú ideig. Erről azonban, ha megengeded nem beszélnék most többet, túlságosan fájdalmas még az emlék. Később, majd egyszer talán elmesélem… – suttogta Falk csendesen, s tekintete a semmibe révedt. Ilona csak ekkor vette szemügyre a fia mögött álldogáló szép tündérlányt. Mivel meghatódottságában elakadt a szava is, ezért csak gyengéden megölelte Vinját. A vidám hangzavarra Lo és Anna-Stina is előkerült, és az üdvözlés többszörösen, de ugyanolyan boldogságban megismétlődött. – De hol és merre vannak a többiek? Ugye nincs semmi bajuk? – kérdezte Ilona nyugtalanul, mikor végre bementek a házba. – Hol van Iliána? És Tasszo unokája, Stenkil? Aggódom, amiért nem látom őket, ugye biztos, hogy nem történt bajuk? – Semmi bajuk sincs – válaszolt Björn megnyugtatóan, miközben kinyitotta az ajtót Vinja előtt, aki egy fejbólintással köszönte meg az udvariassági gesztust. – Igazán semmi baj, nagymama. Iliána és Stenkil folytatták az utat Königsbergbe, Hedinnel és Mónéval együtt, hogy megkeressék Ravn nagyapát, no meg a többieket. Nyugodj meg, Lesinka és Vodja is velük vannak. Miközben mindannyian besétáltak a ház nagytermébe, Björn szinte hadarva mesélte el a velük megesett kalandokat a nagymamának. Ilona sokáig bólogatva hallgatta az ifjút, majd kisvártatva felemelt ujjával akasztotta meg a szóáradatot. – Ki az a Hedinn? És kicsoda Móne? Björn továbbra is sietősen magyarázott, hevesen csapkodva karjaival, aláfestésként szolgálva a történethez, miközben mindannyian helyet foglaltak a kényelmesen berendezett szobában. – Szóval, nagymama, Hedinn az a férfi, akit a Farkasok Népe jónak látott felfogadni, hogy a gyerekeket Norvégiába kísérje. Meg kell hagyni, tökéletesen teljesítette a megbízatását, mindenekelőtt Iliána védelmezője lett belőle. Móne pedig egy tündér, ugyanúgy, mint Vinja. Ő a legnagyobb bajnokuk, túltesz rajtuk szinte mindenben. – Ez így megnyugtatóan hangzik – bólintott Ilona elégedetten, de nyugtalansága feltűnt mindenkinek. – Lehet, hogy ok nélkül, de én azért én még most is nagyon féltem a többieket, hiszen ők is elmentek már vagy két esztendeje, és róluk sem hallottunk már jó ideje. – Iliánának és Stenkilnek olyan hatalmas segítők állnak a rendelkezésére, hogy azt felfogni is képtelenség – nyugtatta Ylva Ilonát. – Hedinn maga is sok mindenhez ért, és van egy felbecsülhetetlen értékű aranynyila, amelyet maga a Víziszellem ajándékozott neki. Ezzel a fegyverrel képes volt még a boszorkányokat is elpusztítani. – Így van, és Móne ugyanezzel az aranynyíllal vetett véget a rettenetes Silke életének – hadarta Hök. – És Móne ugyancsak nagy segítségükre lehet a csontsípon lévő varázsjelek megfejtésében. – Akkor biztos, hogy Jorma nagyon fog örülni – mosolygott Ilona, aki most sem sokkal

többet értett meg a beszámolóból, mint egy órával ezelőtt, de azt már tudta, hogy gyermekei, unokái és barátaik számtalan kalandon mentek keresztül. Csak reménykedett abban, hogy minden fontos és kevésbé fontos esemény majd idővel a számára is világossá válik. Egyelőre átadta magát a boldogságnak, és hálát adott, amiért épségben viszontláthatta barátait, szeretteit. – Tuve, azonnal értesíteni kell a szüléidét! – rendelkezett határozottan Ilona. Majd látva, hogy mennyire kimerültek a hazaérkezettek, azonnal hozzátette: – Előbb azért eszel egy kis ételt, és… – Nem kell senkit sem elküldeni a hírrel, majd hazalovagolok magam – biccentett beleegyezően Tuve. – Én pedig elkísérlek… – mosolygott rá Ylva. Ilona, mint aki semmit sem ért, kérdően nézett rájuk. Tuve boldogan felnevetett. – Tulajdonképpen az történt, hogy az „Esperanza” kapitánya összeesketett bennünket a hajón. – Micsoda örömhír! – kiáltotta meglepetten és őszinte elragadtatással Ilona, majd Tuvénak szegezett egy kényes kérdést. – Nem úgy volt, hogy pap akartál lenni? – Hát igen, úgy volt…, de az élet közbeszólt! így most diakónus leszek. Ez azért kissé fontosabb és több örömmel járó feladat. Ráadásul még azt is el kell mondani az otthoniaknak, hogy nagyszülők lesznek! „No, ezek sem vesztegették az idejüket! – gondolta Ilona kissé gúnyosan. – Végeredményben, mégiscsak két évig voltak együtt. Sok minden megtörténhet ennyi idő alatt.” Ilona melegen gratulált a fiataloknak a gyermekáldáshoz, és őszinte örömmel köszöntötte Tuvét a családban. – Szóval végül is egy család lettünk… – állapította meg Ilona. – Ravn és én és a mi kedves, egykor volt barátaink, Ricke és Jeppe, Tasszo és Krisztin. Mindannyian rokonok vagyunk. Köszönet Lónak és Anna-Stinának, valamint Ylvának és Tuvénak. Köszönet mindenkinek azért, hogy épségben hazajöttetek. Amint Ravn és a többiek is hazaérkeznek, nagy lakomát csapunk a nagy rokonság és nagy kaland tiszteletére! A társaság kissé elcsendesedett és mindannyian a még úton lévő Ravnra és kis csapatára gondoltak. Imáik és jókívánságaik szálltak feléjük némán, hangos örömüket elcsitította a bizonytalanság, mivel nem sejthették, mi történt szeretteikkel.

2

Bianca Marina Samland, 1479-1480. Falk Norvégiából való visszatérése előtt. Végre itt álltak a Holdboszorkány birodalmának kapujánál. Sokáig tartott az út, míg idáig eljutottak, s igen sok nehézséget kellett legyűrniük. Először is, még otthon, Farkaslakon kellet várakozniuk, amíg Ravn megerősödött az utazáshoz. A Keleti-tengeren való áthajózás is sok időt vett igénybe, s a kikötés után Hródban töltöttek jó pár hetet, amíg Ulv elintézte az aprócska ország ügyeit, hogy nyugodtan velük tarthasson. Ennél már csak az jelentett több gondot, hogy a lány, Bianca Marina úti felszerelését is össze kellett szedni, ami már magában sem volt egyszerű feladat. Az apja, Ulv és az anyja, Majolika keményen össze is vesztek miatta. Ulv azt szerette volna, ha lányának van annyi esze, hogy az útra masszív, erős holmikat választ, amiből volt otthon elegendő. Majolika viszont a Königsbergben töltendő idő fontosságát kiemelve, csupa elegáns, kényes, csipkés holmit akart a lánya csomagjába tenni. Ki tudja, hátha még a végén jó partit is csinálhat ott az a drága gyermek! Ulv erre már igencsak felzaklatva kérdezte fontoskodó feleségétől, hogy tulajdonképpen mit is gondolt, Majolika miféle úton vesz majd részt velük? A hajózás Königsbergbe meglehetősen lassúra sikeredett, és a városban is a tervezettnél jóval hosszabb időt töltöttek el. Mire a készletek beszerzésének és a hajó kijavításának a végére értek – mert egyáltalán nem volt abban a tökéletes állapotban, amint azt a gazdája váltig állította, és mint Ravn szerette volna – már az egész társaság türelmetlenné vált. Mindezt tetézendő pedig a folyami evezőkhöz való pad sem lett kész időre, pedig már jó előre leegyeztettek ennek ügyében a hajóáccsal. Végül mégiscsak elérkeztek ide, a Kék-föld határára, ahová még az angyalok sem merészkednek. Elkeseredetten vették tudomásul, hogy csak az ideút hosszabbnak bizonyult, mint amennyi időt a teljes utazásra szántak. A növényzet a folyó felett vészjóslóan hajolt össze, amitől idelent a vízen egy csapásra sötét lett. Mindannyian félve kuporodtak össze a hajó fedélzetén, és ijedten nézték a fejük felett lelógó, nyújtózkodó penészzöld ágakat, amelyek szinte kíváncsian, tapogatózva fürkészték a fekete vízen úszó hajót. A sötét habokban mint megannyi sötétlő, kiáltásra nyíló száj jelentek meg az örvények, és senki sem csodálkozott volna azon, ha valami kellemetlen, nyálkás vízilény bukkanna ki valamelyikből. Mindenki némán, rémülten tekintett körbe. „Mibe másztunk bele, milyen esztelen veszélynek tettük ki magukat?” – villant át mindannyiuk fejében a gondolat. Ravnt más gondok is nyomasztották. Ez a hely egyáltalán nem volt Bianca Marinának ínyére való. A lány gyűlölte a vadont, és rettegett további megpróbáltatásoktól. Pedig

menynyire velük akart jönni! Mindenáron a háta mögött akarta tudni az aprócska, álmos Hródot, izgalmas tengeri útra, érdekes, szellemes fiatal útitársakra vágyott. Arra számított, hogy majd Königsberg, a nagyváros tele lesz bálokkal, lovagokkal és talán akad majd egy jóképű udvarló neki is. Bízott benne, hogy az élete érdekes fordulatot vesz majd. Szívettépően könyörgött az apjának, hogy elkísérhesse erre az útra. Tudta, hogy az apja imádja őt, s meg kell hagyni, hogy Bianca Marina sötét hajával, fekete szemével, kreolos és hibátlan bőrével, na meg a temperamentumával, amelyet délvidéki anyjától, Majolikától örökölt, igazi szépségnek számított, s mint ilyen ellenállhatatlan volt. Mindenkinek képes volt nemet mondani Hród keménykezű uralkodója, de a lánya esdeklő szemeivel szemben csatát vesztett. Mostanra már nagyon megbánta akkori engedékenységét. A gondok azzal kezdődtek, hogy Bianca Marina szinte minden semmiségért panaszkodott. Hol a letört körmének látványa kínozta, hol pedig a túlzott egyszerűséggel nem volt megelégedve azon a hajón, amely Königsbergbe vitte őket. Az is nagyon zavarta, hogy semmilyen romantikus hajlamú tengerész nem borult a lábai elé, szépségét csodálva. Ennek a panaszáradatnak akkor lett vége, amikor apja végképp megelégelte nyafogását, s keményen rendreutasította. A lány ekkor duzzogni kezdett, s hallgatásba burkolózott. A folyami hajóút alatt Bianca Marina nem sokat beszélt, csak néha tett egy-egy epés megjegyzést, vagy ráripakodott a fivérére, Elgre, aki néha hozzá mert szólni. Természetesen gyakran ejtett el holmi „isch!” vagy „fúj” megjegyzést a vízre, vagy a bepiszkolódott és elszakadt ruhadarabokra. A bogarak is rettentően zavarták, majd az undorító csúszómászók következtek, s végül a szitkok sora a vízipatkányokkal és a zajongó madarakkal zárult. – Papa, segíts! – Ez volt Bianca Marina leggyakrabban hallatott kiáltása. Azután a helyzet még rosszabbra fordult. Bianca Marina, aki mindig is kényes volt a tisztaságra, most komoly gyomorproblémákkal küszködött. Gyakran belázasodott, és sokat időzött a hajókorláton áthajolva, mintha csak a sötét vizet kémlelné, valójában azonban a csekélyke beléimádkozott ételt adta ki magából. A többiek már attól tartottak, hogy a láza miatt menthetetlenül kiszárad. És még csak nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy Bianca Marina egyszerűen félt. Rettegett az erdőtől, a folyótól, s szinte mindentől. Egyszerűen nem volt elég érett, hogy elviselje a mindennapi megpróbáltatásokat. Amikor ár ellen kellett evezni, akkor az evező hólyagokat tört a finom kezeire, erre jajveszékelése miatt fel kellett menteni az evezés alól. Amikor ki kellett menni a partra és a szárazon vinni egy darabon a hajót – s ebben mindenkinek részt kellett vennie akkor Bianca Marina, rettegve a kígyóktól s más fenevadaktól, annyira figyelt minden lépésére, hogy mindenkinek az útjában volt, mindenkit feltartott, és szinte teljesen szétzilálta a társaságot. Emiatt persze gyakran leszidták és üvöltöztek vele. Bianca Marina szemei állandóan könnyel voltak tele, és igyekezett sajnálatra méltónak tűnni, azonban a hasonló korú Yrsa

mellett, aki kitartott és izgalmasnak találta a kalandokat, csak egy egyszerű nyafogó csitrinek tűnt. Hamar mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Bianca Marina gyenge és nem bírja a fáradalmakat. A lány ekkor már nagyon vágyott haza a biztonságos és kényelmes hródi várba. Ott figyelmes szolgák lesték parancsait, s napjait játékok és szép ruhák között töltötte. Ráadásul ezen az utazáson még a férfiak sem voltak izgalmasak! Egy fivér, egy unokatestvér, egy apa és egy nagyapa, no, meg egy vén finn különc, aki még csak arra sem volt érdemes, hogy az ember leánya egy pillantást vessen rá. Mindezek mellé Bianca Marinának sikerült a csomagjai közé csempészni pár finom, lenge öltözéket, anyja, Majolika jóváhagyásával. „Szépnek kell lenned, ha Königsbergbe mégy, tudod! Ott sok a lovag és a gazdag hanza-kereskedő.” Bianca Marina azonban hiába őrizgette a csinos ruhákat, a társasági élet közelébe sem került, s a csipkés ruhadarabok lassan elveszett élete utolsó megkeseredett holmijaivá váltak a szemében. Königsbergben a piszkos kikötőben kellett téblábolnia a többiekkel együtt, hogy találjanak egy folyami hajót. Egy szörnyű bárkát, amelynek a padjaiból szálkák mentek a fenekébe, az evezéstől pedig hólyagos lett a keze. Ravn az utazás első pár napja után már komolyan megsajnálta a hercegkisasszonyt, azonban minden szeretete ellenére inkább attól félt, hogy a többieknek is kedvét szegi idővel a lány állandó panaszkodása. Közvetlenül azután, hogy beértek az összehajtó fák lombja alá, sötétség borult a vízre, s a folyó sodrása felerősödött. Egyre erősebben kellett húzniuk az evezőket, hogy előrébb jussanak. A sűrű erdő csendjét egyszercsak egy vízesés zaja verte fel. – Jaj, jaj – motyogta Örn, a szőke, alacsony, jóképű fiú Farkaslakról. – Hogy megyünk ide fel? – Amíg még nem látjuk, hogyan fest, nem érdemes aggódni, – jelentette ki Ravn szárazon. – Már volt dolgunk vízeséssel korábban is, s azt sem találtuk olyan magasnak. Most azonban nem volt szerencséjük a hajósoknak. A vízesés elég magasnak bizonyult, s ráadásul egy hosszan elnyúló csupasz sziklafalról zuhogott alá a folyó ezen a szakaszon. Bianca Marina hangosan sírni kezdett. – Nem bírom már tovább! Nem mászok meg több sziklát, nem cipelem tovább a hajót! Haza akarok menni! Finom kis arcát rovarcsípések csúfították el, a kétségbeesés mély árkokat rajzolt a szeme köré. – Te akartál jönni annyira – emlékeztette az apja, Ulv. – Mondtam, hogy ez az út nem lesz egy leányálom, hogy nem báltermekben és nemesi udvarokban kell majd helytállnod. Te azonban nem hallgattál rám, mindenáron jönni akartál. – Most viszont vissza akarok fordulni – szipogta a lány.

– Kicsit későn – mormogta Jorma. – Haza akarok menni! MOST! Ravn arca nyugodt maradt. – Az lenne a legjobb mindnyájunknak. Bianca Marina felragyogott. – Igen! Forduljunk vissza, menjünk haza! – Úgy gondoltam, mindenkinek az volna a legjobb, ha te hazamennél, Bianca Marina. Bianca Marina sírni kezdett, tehetetlen dühében a hajókorlátot verte az öklével. – Azonban nem mehetünk vissza – fejezte be Ravn. – Túl messzire jöttünk. Itt nincs másik hajó, és senki sem tud téged visszakísérni. Vagy van még más is, aki vissza akar menni? Ulv? – Nem, nem! Hangzott a hajó többi részéből. – Örn? – Szó se lehet róla! – Jorma? – Most? Mikor végre elértünk valahova és végre történni is fog valami az én beporosodott életemben? – Yrsa? – Nem – mondta a lány, és kezeit keményen a hajó peremére kulcsolta. – Elg? A fiú csak legyintett a gondolatra. – És én sem, fejezte be Ravn. – Igen, de nagyapa már olyan öreg – kísérletezett Bianca Marina elkeseredetten, de ezzel csak azt bizonyította be, mennyire nem ismeri az embereket. Ravnnak nagyon rosszulestek ezek a szavak. – Terhetekre voltam talán? – Dehogy, pont ellenkezőleg – biztosították a többiek. Aztán Elgnek támadt egy ötlete. – Nem tudná valaki elkísérni a Farkasok Népéből az én nyűgös testvéremet? Az öreg törzsfőnök ismét, szokása szerint a semmiből, az árnyakból lépett elő, pont Yrsa mellett, aki nagyot ugrott ijedtében. – Hogy visszaforduljunk? Most? Ilyen közel a célhoz? Mi, akik több száz éve várjuk, hogy egy ember megtalálja a borostyánfarkast és visszavigye az eredeti helyére? Soha!

Vártuk ezt a pillanatot! Egy körömnyit sem fog meghátrálni senki közülünk! – Talán Taino? – Vigyázzatok, mert hall minket – intette a többieket Elg, majd széttárta megadóan a karjait. – A kisasszony lesz olyan kedves és velünk tart az út hátralévő részében is! – Soha – bömbölt Bianca Marina, és tehetetlen dühében a padlóra rogyva kezdte csépelni ökleivel a deszkákat. Az értelmetlen vitát Ulv szakította félbe. – Van egy másik lehetőség is. Volt egy kis falu, lejjebb a folyó mellett, amelyet nemrég hagytunk el, nagyon kedvesnek tűnt. Rendes, egyszerű erdei emberek lakják. Láttam őket, ahogy egy hajót rakodtak, szerintem Königsbergbe mennek, hogy eladják a termést. Ha sietünk, Bianca Marina talán elmehet velük. – Ó, de jó lenne – kiáltotta a lány. A többi fiatal csalódottan nézett a vízesésre. Forduljanak vissza? Veszítsenek el egy csomó időt? Végül is megfogadták Ulv tanácsát, mind belátták, hogy ez az út tönkretenné Bianca Marinát. Tulajdonképpen senki sem láthatta előre, hogy ennyire viszontagságos utazás vár rájuk. Ezek a megpróbáltatások pedig nem válók egy kényelmes kastélyhoz szokott teremtésnek. Ulv úgy gondolta, hogy meg tudná védeni lányát a legtöbb veszedelemtől, de belátta, hogy Bianca Marina nem elég erős, hogy folytassa az utat. A visszaútra vonatkozólag Bianca Marina részletes utasítást kapott, hogy hogyan utazzon tovább hajóval Hródig Königsbergből, ha odaér. Természetesen szintén szigorú utasítást kapott arra nézve is, hogy hogyan viselkedjen a folyami hajón. Ulv adott neki egy kést is, de lelkére kötötte, hogy csak a legvégső esetben használhatja. Külön megparancsolta neki, hogy állandóan legyen együtt a többi asszonnyal. „Már, ha van egyáltalán asszony a hajón” – gondolta Ravn. A folyásirányban, lefelé hajózni sokkal könnyebb volt, új és kellemes élménynek tűnt az eddigi megpróbáltatások után. Bianca Marina gyorsan felderült, mivel végre lazíthatott. Teljesen felvidította a gondolat, hogy ez az út hamar véget ér, és nemsokára Königsbergben lesz. Hirtelen olyan jól érezte magát, hogy már a gyomra sem fájt. Csak az aggasztotta kissé, hogy az erdei emberek nélküle indulnak el! Nagyon bízott benne, hogy ez nem történik meg. Azonban a szerencse rámosolygott Bianca Marinára, a hajó még ott állt a falu mellett a partra vonva. Ravn és Ulv tudta, hogy hol lakik a prefektus. Ravn már beszélt vele korábban, és remélte, hogy ő talán tud segíteni a lánynak a hazafelé út megszervezésében. Ulv, aki uralkodó volt, uralkodóhoz méltó összeget fizetett az útért. Amikor Bianca

Marina felszállt a bárkára, nagy búcsúzkodás kezdődött, megölelték egymást, és a többiek elmondták még Bianca Marinának, mit üzennek az otthoniaknak. Azután a két hajó eltávolodott egymástól, és Bianca Marina már útban is volt hazafelé. A többiek kissé nyugtalankodtak, érezték, hogy talán kicsit merész volt elengedni egy ennyire fiatal lányt erre a hosszú útra, de úgy gondolták, hogy Bianca azért mégis valamennyire biztonságban lesz ezekkel a jóravaló emberekkel. – Csak ne legyen fennhéjázó a többiekkel – sóhajtotta a fivére, Elg. – Bianca Marina sosem felejti el, hogy ő hercegkisasszony, és ezt állandóan érezteti a többiekkel is. A többiek nem keltek Bianca Marina védelmére. Szép volt, és kedves is tudott lenni, de például Jormával nagyon utálatosan viselkedett. Jorma volt az egyetlen, aki nem tartozott az uralkodócsaládhoz, és ezért Bianca Marina nem állt szóba vele. Levegőnek tekintette, észre sem vette. Aztán lassacskán mindenki ismét elfoglalta a helyét és ismét kezdhettek ár ellen evezni. Csendben haladtak, s a sötét fák lombja alá érve ismét balsejtelem kezdte gyötörni őket.

3 Mialatt Bianca Marina súlyosan megrakott hajója a folyón lefelé táncolt az árral a sűrűbben lakott vidékek felé, a lány csendesen és zárkózottan ült egymagában a palánk mellett és megkönnyebbülve látta elsuhanni az undok vidéket. Mérges volt a ruhái miatt, a finom, szép öltözékék nemhogy nem kaptak alkalmat elkápráztatni a társaságot, de bepiszkolódva, átnedvesedve gyűrődtek, penészedtek a csomagjában. A legjobb selyemcipellők, amelyeket a königsbergi bálra tartogatott, tönkrementek. Ezek fölött már sírt egy keveset pár nappal ezelőtt, mikor meglátta, hogy hogyan néznek ki. Samlandban volt egy kisebb és egy nagyobb vízfolyás, amelyek egymással ellentétes irányban, de sokszor egymás mellett haladtak. Így Bianca Marina és Ravn nagyapa sokszor sokkal közelebb voltak egymáshoz, mintsem gondolták volna. Ravn és társasága nagyjából körben haladt, mégis így volt ez rendben, ezt az utat kellett bejárniuk, mivel a Kék föld, amelyet kerestek, a parthoz közel volt ugyan, de nem lehetett elérni a víz felől. így, a Pergolja folyót követve, mélyen a szárazföld belsejébe kellett hatolniuk először, majd újra a partok felé fordulva a kisebb mellékfolyókon kellett tovább haladniuk. A vizek egyre kisebbek lettek. Honnan tudták, Ravn és a többiek, hogy merre kell menni, hogy megtalálják a Kék földet, ezt a misztikus, elhagyatott vidéket ebben a mocsarakkal, folyókkal tarkított országnyi vadonban, amelyet Isten is elfelejtett? A Farkasok Népe tudta, merre kell menniük. Minél több idő telt el, annál jobban megértették, hogy tulajdonképpen a Farkasok Népe vezette őket ide, erre a területre, az otthonukba. Azonban a vezérük még mindig nem mondhatott semmit, mert az embereknek maguknak kell megtalálniuk az utat, az ősi tiltások szerint. A bozontos alakok, a régi idők árnyai, csak megerősíthették, ha az utazóknak jó elgondolásaik támadtak. Segíthettek, de nem

irányíthatták őket. A Farkasok Népe boldog volt. Boldog és zaklatott, ugyanakkor féltek, hogy ember barátaik rosszul választanak, rosszul döntenek. Bianca Marina ügye nem foglalkoztatta őket, a lány sorsa alakulásának nem volt jelentősége boldogulásukat tekintve, így hamar meg is feledkeztek róla. Bianca Marina utazása gyorsan és szerencsésen alakult – egy ideig. A hajósok éjszakára ismerős erdei embereknél szálltak meg, a rokonaiknál, mint az itteni utazók, kereskedők általában. A kis, elkényeztetett hercegnő húzta az orrát arra a szagra, amit az egyszerű házacska és a mellette lévő szénakazlak árasztottak, ráadásul egy csomó kisgyerekkel kellett megosztani a szobát, amelyben elszállásolták. A kicsik megcsodálták bepiszkolódott ruháját, melyen a brokát még mindig fénylett itt-ott. (Ulv, férfi lévén, nem nagyon vette észre, hogyan öltözik a lánya.) Bianca Marina nagyon elhagyatottan érezte magát, nem kívánkozott vissza az utazásba, melyet otthagyott, de hiányoztak neki a többiek, a szerettei. Így, bizonyos távolságból szemlélve a dolgokat, felmerült benne, hogy az utóbbi időben meglehetősen cudarul viselkedett, dacos és akaratos volt az övéivel szemben. A kisgyerekek éjjel versenyt köhögtek egymással. Már a hajón is náthásak voltak, és az éjszaka folyamán még betegebbek lettek, volt, amelyiknek hajnalra a láza is felszökött. Végül egy újabb gyermek is beteg lett, és az anyját is leverte lábáról a kór, így az erdei emberek nem folytathatták az utat. Bianca Marina ugyan nem akart ebben a szegényes kis faluban maradni, azonban nem tehetett mást, tűrnie kellett. Bianca Marinát a kis falu zsivajánál, a szagoknál és a silány étkeknél jobban csak a betegség rémítette meg. Most, hogy végre a gyomra rendbejött, nem akart ő is ágynak esni. A hajósok, akik idehozták, kétségbe voltak esve, mivel jó fizetséget kaptak az uralkodótól a lánya útiköltségeire, s ráadásul az árujuknak is Königsbergbe kellett volna jutnia mihamarabb. Szorult helyzetükben a folyóról kaptak segítséget, mivel egy hajó kötött ki a falunál. Bianca Marina látta, hogy a vele utazó, a láztól reszkető családfő alkudozott velük a fedélzeten. Úgy festett, ismerték egymást már, többé-kevésbé korábbról, hisz lelkesen üdvözölték a másikat. Az alkudozás előrehaladtával a beteg férfi egyre gyakrabban mutogatott az árukra a családi hajóban, néha pedig őrá. „Rendben van, tovább tudok menni”, gondolta a lány megkönnyebbülve. Az új hajóban három férfi és egy nő ült. Bianca Marina látta, hogy a háziasszony gondterhelt lett. Meg is kérdezte, miért. – Ezek nem a legmegbízhatóbbak – felelt az asszony vontatottan. – Rossz a hírük, de a férjem elosztja velük a pénzt, amit a kisasszony apja adott. Megkapják a felét. Talán, akkor nem lesz baj. – Majd a nő mellett leszek egész idő alatt – mondta Bianca Marina.

– Hááát, pont benne nem bízom. Egy idősebb ember a férje, aki nagyon pénzéhes, ahogy a felesége is. Az a két fiatalabb férfi pedig a fiaik. Én vigyáznék velük, sőt, talán jobb lenne, ha mivelünk maradna. Közben a parton és a hajókon csend lett, úgy tűnt, az üzletet megkötötték, és Bianca Marina egyáltalán nem akart maradni. Az asszony még búcsúzóul rátette kezét a vállára. – Isten áldja meg, angyalom. Legyen a nagy Perkuno önnel. Bianca Marina egyáltalán nem szerette, ha valaki az alacsonyabb rangúak közül megérinti, de fegyelmezte magát és nem szólt semmit, hisz az asszony és a családja jó szívvel voltak iránta. Perkuno? A villámlás istene, akinek áldozati szent helye volt itt, a mocsárban. Az öregek úgy mondták, hogy örök tűz égett az áldozati köveken. Tehát ez az asszony az ősi népből való volt talán? Vagy mégsem. A nő a vend nyelvet beszélte, amit Bianca Marina könnyen megértett, hisz errefelé mindenki így beszélt, akivel csak találkoztak. Vegyes, keverék népek voltak az itteniek. Kevert vér, kevert nyelvek és vallások, mondogatta mindig az apja. Ő maga nem érdeklődött sohasem túlzottan a népek nyelvei, vallásai, istenei iránt, legfeljebb a legutolsó divat érdekelte. Elg, a testvére tanult ilyen álmosító dolgokat, mint történelem vagy a népek szokásai. Kidobott idő! Azért annyi illendőség mégiscsak szorult Bianca Marinába, hogy köszönetét mondjon az asszonynak minden segítségéért, és az áldásáért. A lány szíve a torkában dobogott, amikor lement a partra az új hajósgazdáihoz, mivel nem festettek valami bizalomgerjesztően. „Az ilyesmivel nem kell törődni” – gondolta! Hiszen nemsokára Königsbergben lesznek, és talán ott is maradhatna egy darabig? Felkereshetné a Német Lovagrend hivatalát. Vagy a nagymester palotáját? Végeredményben Ő egy uralkodó lánya! A Hródi Hercegnő. Lehet, hogy a hatalom, s talán még a hivatalos elismerés is eltűnt, de a cím azért mégiscsak ér még valamit!” És Bianca Marina az ujjai hegyéig tudatában volt a rangjának. „Hát, tűrjünk el egy kis kellemetlen hajókázást a tanulatlan csőcselékkel. Csak remélni lehet, hogy tudják, mekkora megtiszteltetés számukra, hogy ilyen elegáns utast vihetnek a városba! Hát mutassanak végre egy kis lelkesedést, az angyalát!” – gondolta a lány és elégedetten sétált a hajóhoz.

4 Valóban ilyen messzire eveztek a folyón? Bianca Marina ezen gondolkozott, miközben a hajó orrában ült, beszorítva mindenféle áru közé. Bőrök, szárított hal és hús, fából készített különböző használati tárgyak és még Isten tudja

micsodák között telepedett le. Kényelmes helye volt a báránybőrökön és a gyapjún, nem volt oka panaszra, de már nagyon szeretett volna Königsbergben lenni. Még mindig nem érték el a nagyobb folyót, a Pergolját. Nem tudta, hogy hívják ezt a kisebb folyócskát, amin most haladnak, csak annyit, hogy a neve D-vel kezdődik. Elg mondta ugyan ennek a folyónak is a nevét, azonban Bianca Marina már elfelejtette, a hajósgazdától pedig nem akarta megkérdezni, mivel nem kedvelte őket. Egyáltalán nem szerette őket, sőt viszolygott tőlük! Egyszerűen undorítóak voltak. Mindannyian. Az apának és az idősebbik fiúnak keskeny, ravasz, mélyenülő szemei voltak, és kiálló szemöldökcsontjai. Az anya sovány volt és mindig kiabált. Ha egykor – talán – szép is volt, az már nagyon régen lehetett, koszos körmök, piszok mindenütt, ráncos arc, vékonyszálú zsíros haj koronázta meg az összképet. Bianca Marina mestere volt a lenézésnek, és most lehetősége nyílt kamatoztatni minden tudását. A fiatalabb fiú mintha nem is lett volna önálló ember: sercegve köpködött át a hajó peremén, és ha szólt is valamit, csak megismételte a bátyja szavait. A lány azonban nem figyelhette őt sokáig, mivel nem sokat aludt az előző éjszaka, a megfázott, beteg gyerekek állandóan felébresztették, ráadásul most a hullámok is álmosítóan csobogtak a hajó körül, így lassan lehunyta a szemeit. Már majdnem elaludt, amikor meghallotta, miről is beszélnek a hajó utasai, s ettől azonnal felébredt. Csukott szemekkel, de növekvő ijedtséggel hallgatta a fojtott hangú, csendes civakodást. Az apa durva hangja szólalt meg először. – Azt mondta, hogy beteg volt. Nem kellett volna elhoznunk magunkkal. – Majd az egyik fiú folytatta. – Dobjátok be a vízbe! Bianca Marina már reszketett. – Nem! – szólalt meg az anya. – Egy marék ezüstöt kaptunk érte, s valószínűleg még többet ér. Majd az idősebb fiú hangja hallatszott az evező mellől. – Azt mondták, hogy hercegnő. – Mit csinálna itt egy hercegnő? Habókos beszéd, nem igaz? – suttogta a fiatalabb fiú. – Nem, fiam! Lopva belenéztem a csomagjába – vágott közbe az anya. – Már csak azt megérné ellopni. Jesszus, micsoda anyagok és milyen holmik! Nagyon előkelő kis fruska, annyi bizonyos. Majd Pawol szólt ismét. – Apa, bevihetjük az erdőbe, hogy egy kicsit játszadozzunk vele? Az apának azonban nem volt érkezése felelni fia kérdésére, mivel a nő ismét közbevágott.

– Mit akartok vele? – Nyugalom – mondta a családfő csitítgatva övéit. – Nem kell mindjárt egymás torkának ugranunk! Eladjuk, és jó pénzt kapunk érte a kikötői vásárban. – Igen, nagyon jól néz ki – mondta Pawol. – Cukorfalat. A legkisebb fiú, Mischka ezzel is egyetértett. – És csak egy kis megfázása volt, azt mondták, akik eddig hozták. Nem köhög. – Szívesen… – kezdte Pawol. Bianca Marina hallotta, ahogy az asszony köhögése visszhangzik a fák között. Felnyitotta a szemeit, felült, s ezzel véget vetett Pawol álmodozásának. – Köhögés? – tört ki a lány. – A gyerekek és a család az előző hajón, azok sokat köhögtek. – Ezért megyünk mi a városba – mondta Mischka rekedt fiúhangján. – Orvoshoz? – Miféle orvoshoz! – mondta Pawol gyűlölködve. – Szökünk. Az egész erdő köhög. – Ez egy járvány – mondta az anya. – A gyerekek és az öregek egymásután halnak meg. „Ti pedig még magatokkal is hurcoljátok a betegséget” – akarta mondani Bianca Marina, de uralkodott magán. Félt ezektől az emberektől, hisz el akarják adni a vásárban, vagy bele akarják dobni a vízbe? Járvánnyal és még annál is rosszabb dolgokkal kellett szembenéznie. Bianca rádöbbent, hogy meg kell szöknie, azonnal, ahogy csak kikötnek valahol, de addig várnia kell, hisz a nyílt vízen nem futhatott sehova. A közelben gázlómadarak repültek fel a sekély vízből, ám a lánynak mégsem volt esélye a szökésre a mély iszap és a partot szegélyező sás miatt, hát várt csendesen és rettegett. Bianca Marina még sohasem félt ennyire. Az hamar kiderült, hogy Bianca Marina az asszonytól nem várhat semmiféle támogatást. Teljesen a férje ellenőrzése alatt állt, megfélemlített, elnyomott szerencsétlen teremtés volt, s mind e mellé még nagyon beteg is. Az apa igen durva, darabos embernek tűnt, s az idősebb fiú, Pawol, aki úgy húszhuszonöt esztendős lehetett, igencsak hasonlított rá. A kisebbik fiú, Mischka külseje teljesen semmitmondó volt, az idegenek észre sem vették. Ráadásul akarat se nagyon volt benne, csendesen tűrte, hogy a családja meg sem hallgatja csekélyke és gyenge ötleteit, s akkor sem emelte fel a hangját, ha a bátyja éppen rajta élcelődött. A kisebbik fiú testvérével ellentétben az apja helyett a bátyját utánozta, úgy festett, hozzá akar hasonlítani. Ezt a tényt Bianca Marina már az első percben észrevette. Mischka csodálta a bátyját, annak ellenére, hogy Pawol csak nagyon kis morzsákat szórt neki. Leginkább a „Pofa be!” kiáltással jutalmazta minden megszólalását. „Ha Pawol volt az egyetlen, aki ’jól bánt’ Mischkával, milyenek voltak a többiek?” – kérdezte Bianca Marina magától. Bianca Marina megpróbált észrevétlen maradni, annak ellenére, hogy a hajó ura párszor

már rendreutasította, egyszer pedig, amikor keresett valamit, Pawol úgy tette arrébb, mintha csak valami csomag volna. A lány ezt igen megalázónak tartotta és rettenetesen feldühödött. Erősen gondolkozott azon, hogy kiosszon-e egy nagy pofont az utálatos fiatalembernek, mivel nem volt hozzászokva, hogy ennyire semmibe vegyék. Otthon, ha beszélt a személyzettel, azok azonnal engedelmeskedtek és uralkodott rajtuk, úgy, ahogyan az anyja tanította. Itt azonban nem hallgatott rá senki. „Csőcselék!” – gondolta indulatosan. Bianca nem is szólt Pawolhoz és a családjához, egyszerűen nem érdemelték meg. „Majd meglátják, kit sértettek meg! Majd meglátják ki is ő tulajdonképpen! Majd, ha Königsbergbe értek, akkor majd bámulhatnak, hiszen ki merne közülük bemenni a Német Lovagrend palotájába? Kinek fognak az őrök meghajolni, és kit fognak beengedni? Majd akkor ott állnak meglepve ezek a bugrisok! És majd nagyon megbánják, hogy nem bántak illő tisztelettel vele.” így füstölgött Bianca Marina magában, és egészen kipirult már a bosszú gondolatától is. „Egy kézmozdulattal elkergettetheti majd őket, mert nem viselkedtek vele rangjához méltóan. Különösen ez a Pawol kap majd!” – fűzte tovább bosszúszomjas gondolatait a lány. „Anya biztosan egyetértene az ítéletemmel, de apa… ? Nem, nem gondolok most apára! Csak belesajdul a szívem! Szenvedjenek ezek a bugrisok!” Bianca egészen elmerült gondolatmenetében, amelyből csak a család veszekedése billentette ki. Az anya, a köhögéstől véres szájjal és orral, rekedten kattogott két roham között. – Dobj ki valamit a teherből, már mondtam! – Például mit, te ostoba nőszemély? Ezekért sok pénzt kapunk. – Ezek nem a mi holmijaink! A férfi gúnyosan felnevetett. – Ki mondja ezt? Azokat az embereket nem látjuk többé soha. – Majd én a gondjaimba veszem ezt az ócska kis lányt – mondta Pawol. – Először eljátszadozom vele, aztán eladom annak, aki a legtöbbet ígéri. Hercegnő, mi? Ha-ha-ha – mondta Pawol mosolytalanul. Az apa megmarkolta a kormánylapátot, de különösebb eredmény nélkül, a csónak csak nehezen mozdult. – Te idióta, azoknak csak szűzen kell, már mondtam. Akkor kétszer annyit fizetnek. És ezért itt… Teremtőm, micsoda árat kaphatunk! Bianca Marina alig tudott lélegzetet venni a méregtől, s a félelem is a torkára fagyasztotta

a szót. Mischka felé nézett és odaköpött, csak a szerencsén múlt, hogy nem találta el. – Áldozzunk valamit Perkunónak – javasolta. – Ugyan – sziszegte a bátyja. – Már senki nem csinál ilyesmit, az ősi isteneknek rég nincs hatalma. Az öccse rápislantott. – Honnan tudod. Hallottam, hogy… – Hagyjátok abba a szájalást, inkább csináljatok valamit, hogy előrébb jussunk – dörrent rájuk az apa, és ráhúzott az evezővel a kisebbik fiára. Úristen! Mennyire gyűlölte őket Bianca Marina! „Majd meglátják! Csak életben tudjak maradni, amíg a városba nem érkezünk!” – gondolta. Még nála volt a kése, s komolyan elhatározta, hogy ez az undorító Pawol többé meg sem érintheti, soha az életben! Az előbb is csak azért nem pofozta meg, mert annyira meglepődött a szemtelenségén, hogy nem volt ideje gondolkozni. Sikítani szeretett volna, vagy jól megharapni a kezét. Bianca Marina végre kezdte megérteni, menynyire védtelen a megszokott testőrök nélkül. Minden üres volt benne is és körülötte is, teljesen magára maradt. „Bosszút fogok állni, csak érjünk Königsbergbe, a lovagvárba. Majd megkapják, ami nekik jár.” S Bianca már el is képzelte, hogyan teljesedik ki a bosszúja.

5 A hajó csáklyákkal való előretaszigálása sok időt vett igénybe, mivel a feneke sokszor a folyómedret súrolta, olyan sekély volt a víz. Az asszony egyre jobban köhögött, már az sem ment ritkaságszámba, ha egy-egy roham után percekre elalélt, lassan már ülni is nehezére esett. Időközben egy másik folyami hajó előzte meg őket, láthatóan sokkal könnyebben haladtak. Túl vagyunk terhelve – mondta az apa és kifulladva egyenesedett ki. – Ez a Nowaktársaság, ezeknek a büdösöknek mindig valami csaláson jár az eszük. Bianca Marina megfigyelte, hogy a másik hajóban négy férfi foglalt helyet. Már látta őket korábban is, ezek is azok közé a haramiák közé tartoztak, akik el akarták lopni az apja és a nagyapja hajóját, de a Farkasok Népe elriasztotta őket. Úgy látszik, találtak másik hajót, melyet sikerült ellopniuk. Nagyon szerette volna, ha a Farkasok Népének tagjai itt lettek volna vele. Ő, aki mindig gusztustalan, primitív és ijesztő alakoknak tartotta őket, most a segítségükért esedezett! – Valamit fel kell áldoznunk a rakományból.

Nyögte az asszony erőlködve. – Így nem jutunk sehová. A férfi felmérte a rakományt a fedélzeten. Túl értékes volt minden, hogy lemondjon valamiről is jószántából. Szemeiből sütött a sajnálat és a kapzsiság. A felesége nagyon rosszul volt, arcán vörös lázfoltok égtek, homlokáról verejtékcseppek gyöngyöztek. Mostanra Pawol is betegnek látszott, a ragály terjedt. „Nem akarok még egyszer beteg lenni”,gondolta Bianca Marina. „Most, amikor a gyomrom végre rendbejött. Ebben a hajóban még szörnyűbb lett volna betegnek lenni. Állandóan lógni a hajó peremén és hányni vagy épp kirohangálni a mocsárba, mert el kell intézni a kínos, gyomor okozta problémákat”! Az a kedvesebb asszony az első hajón úgy mondta Bianca Marinának, hogy ha valaki már beteg volt egyszer, azt nem dönti ismét ágynak a kórság. Erre a gondolatra a lány felvidult kissé! Persze, csak akkor, ha ez nem valamely másik járvány. A lány észrevette, hogy a másik hajóból mind a négy férfi jól megnézte, megmustrálta, mint valami malacot a vásárban! – Nem – mondta az asszony, aki most a zsákokon feküdt. – Nem, ezt nem tehetjük meg! – Nem kell bedobnunk a vízbe, sziszegte Pawol. – Csak tegyük ki a partra, na? – Itt? – kérdezte az anyja. – És mit tudna itt csinálni? Jaj, de rosszul vagyok! – Azt látjuk – felelte rá a férje. – Nem tudnátok kiszállni és úgy hajtani előre a hajót? – kérdezte Bianca Marina, elég kétségbeesetten, mert útja nagyon kellemetlen fordulattal kecsegtetett. – Azt hiszed, nem gondoltunk már erre, te ostoba kis fruska – morogta Pawol, miközben a bátyját állandóan csodáló Mischka szaporán bólogatott egyetértése jeléül. – Itt túl erős az áramlás, nem lehet megmaradni lábon a sodrás ellenében – magyarázta. Az anya összegörnyedt. – Azt hiszem… – Legalább fogd be a pofádat – tört ki a férjből a harag. – Na, most talán megindulunk – mondta Mischka. És valóban, egy pár utálatos súrlódó, cuppanó nesz után a folyó iszapos medre elengedte a hajót. Erre a kedvező fordulatra nemcsak Bianca Marina sóhajtott fel megkönnyebbülten. Azonban úgy festett, a sors kiegyenlíti a számlát, túl korán örültek! A következő kanyarulat mögött a Nowak-társaság várt rájuk. Minden bizonnyal látták, milyen értékes rakománnyal van tele a hajó, s most erre fájt a foguk. Bianca Marina látta az elszántságot a szemeikben. – Kormányozd el mellettük a hajót – kiáltotta Pawol. A férfinak azonban már túlságosan elege lett ebből az egészből. Dühében akaratlanul is túl

erősen rántotta meg a kormányt, s így a kanyar túl élesre sikeredett, a hajó átfutott a másik partra, és jól megijesztett pár szürkegémet, amelyek ott álldogáltak a tocsogóban. Bianca Marina a félelemtől bénultan ült a hajóorrban, anélkül, hogy gondolkodni vagy mozdulni tudott volna. Rémülten figyelte, ahogy a rablók hajója egyenesen nekikrohan. Kés villant, s a lány hajójából mindenki igyekezett kijutni a szárazföldre. Minden villámgyorsan szinte egyszerre történt. Az apa keresztüllépte beteg feleségét és hátrataszította Bianca Marinát a gyapjú közé, azonban így sem jutott ki a hajóról a partra, mert egy rabló az útját állta és vad csetepaté kezdődött. Az áramlás magával ragadta a kormányos nélkül maradt bárkát. Bianca Marina nem tudta meg, hogy alakult a párharc, mivel a rablók meglátták, ahogy ott, a gyapjúbálák között, a bőrökbe kapaszkodva próbált egyensúlyozni. Miközben Mischka fejest ugrott a vízbe, Pawolt megragadták hátulról – és egy kiáltás nyomán egy pillanatra mindenki megdermedt a hajón. – Ez ő, a boszorkány a halottak hajójáról! – kiáltotta valamelyik rabló. – Fogjátok el! – Nem! – kiáltotta egy másik. – Túlságosan veszélyes, a végén még megátkoz minket, vagy rontást küld ránk. Bianca Marina nem értett többet, mert végre magához tért bénultságából és kiugrott a partra. A part menti iszap azonban vendégmarasztalónak bizonyult, a lány megbotlott és elterült a sekélyesben, csak nehezen sikerült talpra vergődnie. Mivel látta, hogy Mischka milyen otthonosan mozog a mocsárban, ezért utána futott. A talaj cuppogott a lány lába alatt. Látta a fiút, és megértette, hogy Mischka pontosan tudja, hova lehet és hova nem lehet lépni. Megpróbálta követni a nyomait, ahogy rohant tovább a félig vízbe süllyedt fák és a zsombékos szigetecskék között. Bianca Marina csak kicsit, kimerültén zihálva dühöngött, amikor az egyik lába elmerült, és majdnem elvesztette a cipőjét. Penészes ágak csapkodták az arcát, beleakadt a fákról lógó zuzmóba, mégsem tévesztette Mischkát szem elől. A fiú háta jelentette számára a menekülést a mocsárból, ha nem is volt egy gerenda, de legalább egy szalmaszálnak jó volt, amibe kapaszkodhatott. Mischka, a jelentéktelen fiú, a vele egykorú kis csibész… Egy nagyon gyanús család tagja, és neki meg kell bízni benne, mert az élete függ tőle! Mischka egy pillantást vetett hátra a válla fölött, csak úgy, futás közben, s a meglepetéstől majdnem megállt egy pillanatra. – Mi? Te vagy az, te féreg? Mi a fenét csinálsz itt? Azt hittem, Pawol az. Hol van Pawol? nyögte. – Ott volt a hajón. – A poklokra! – Úgy hangzott, mintha a szíve szakadt volna meg. – Vissza kell mennem. – Nem lehet, nem mehetsz vissza! Pawolt elkapták, de tudja, hogyan védje meg magát.

Durva káromkodás hangjait hallották maguk mögött, s a hangok egyre közeledtek. – Szaladj, Mischka, ezt egyedül is elintézem. Add oda nekik a lányt, őt akarják. Fuss! Fuss az életedért! – Átkozott boszorkány – kiáltotta Mischka a lány felé, és újra rohanni kezdett. Bianca Marina a sarkában loholt, és nem maradt le. Jól tudott futni, a testvérével, Elggel sokszor futottak versenyt a várban. Sikerült is beérnie Mischkát, sőt pár percnyi loholás után meg is előzte a fiút. Bianca Marina szíve összefacsarodott, amikor a sok holmira gondolt, amit a tolvajok elvettek tőle. Semmije sem maradt a pénzén kívül, amelyet a testén hordott egy zacskóban. Azonban mit kezdjen itt a pénzzel? És az előző család árui, azokat is ellopták a rablók. Úgy érezte, mintha a végzet kergetné. Mischka annyira feldühödött, hogy egy ilyen kis fruska így megelőzte, hogy vigyázatlanná vált, s egy rövidebb, ismeretlen utat keresett a mocsárban. Bianca Marina hallotta a fiú rémült kiabálását, és kedvetlenül fordult vissza. Mischka a zöldellő fű alatt rejtőző iszapverembe lépett, és pillanatok alatt elmerült derékig. Hiába próbált megkapaszkodni egy lelógó ágban vagy szilárdabb földdarabban, hasztalan kapkodott maga körül, s egyre csak süllyedt. „Ó, nem, ezt magadnak kell megoldanod” – gondolta Bianca Marina és újra elfutott. A fiú utána kiáltott. „Majd kiszabadít onnan a bátyád” – gondolta a lány és lassított kicsit az iramon. A kiáltozás elmaradt mögötte, fogalma sem volt, mi történt. Tépelődve torpant meg, a mocsár lápos vízébe merült erdő gyászos csendben hallgatott, akár egy üres templom. Mischka nagy bajban volt. Bianca Marina a szüleire gondolt. Leginkább az anyjához kötődött, akinek kissé fejébe szállt a hercegnői cím. Például Majolika soha sem segítene egy ilyen alávaló pórnak. Soha! „De apa…?” A kedves, szigorú apja, aki annyira törődött a népével, annyit tett értük. Az apja biztosan megállna és segítene egy bajbajutottnak, függetlenül attól, hogy ki is ő. Az anyja már attól sikítana, ha látná, hogy milyen piszkos az a kéz, amelyet meg kell ragadnia, hogy segíthessen. Bianca Marina átgondolta, mit kell tennie. A szép, vékony ruhájában, melyet ma reggel vett elő a csomagjából, hogy szép legyen, ha Königsbergbe érnek, lehasalt a mocsárban. „Königsberg? Milyen hiú ábránd!” – gondolta. Az üldözőik szerencsére továbbra sem mutatkoztak.

– Itt vagyok! Fogd meg a kezem! – Szemtelen, elkényeztetett fruska, mit csináljak veled? – szipogta Mischka. – Tűnj el, nem vagy jó semmire sem. Majd Pawol jön és megment! – Pawol nincs itt. Fogd meg a kezem, és ne hordd olyan magasan az orrod! – Én, én hordom magasan az orrom? Úgy hiszem, nem én voltam, aki… – Lenéző lehetsz felfelé is. Erénynek bemutatni a kilátástalan, elhibázott életed, dicsekedni vele, lenézéssel beszélni a gazdagokról és az előkelőkről, akiket egyébként mélyen irigyelsz, szerintem hiba. – Befejezted a prédikálást? – Igen. Na! Ne tátsd a szád, a legjobb ruhámat áldozom fel valakiért, aki nem érdemes erre. És ne tegezz! Magasságod, így kell szólítanod. Egy hosszú, változatos káromkodás után, amelyben olyan csúnya szavak is szerepeltek, hogy Bianca Marina kérte az ott ülő békát, ugyan fogná be a füleit, Mischka átgondolta helyzetét. Közben a lány egy „Óóó” kiáltással megfordult, mintha menni akarna. – Ne! Várj! A fenébe is! – kiáltotta Mischka, és kinyújtotta kezét. A két kéz közti távolság túl nagy volt, Mischka kicsit lejjebb merült az erőlködéstől, és Bianca Marinának előbbre kellett csúsznia a hasán. Veszélyesen előre. – Miért ilyen nehéz a hátsód? – sziszegte a lány. – p Tönkretettem a ruhámat, melyet több óráig próbáltam annál a lehetetlen varrónőnél. Bianca Marina lekicsinylő megjegyzése a nemes testrészéről megadta Mischkának a szükséges lendületet, amire még szükség volt. A lány megragadta a fiú kezét. – Még egyszer, te ostoba – bíztatta a lány, s még egy ujjnyit előrébb merészkedett. Miközben a lábaival kaszált, sikerült elkapnia egy vékony gyökeret, amelybe azért mégis bele tudta akasztani a lábfejét. „Csak le ne essen pont most a cipőm!” – fohászkodott Bianca Marina. – Na, fogd már meg rendesen, te szerencsétlen! Úgy látszik, az ingerlés most is használt. Mischka keze erősen megragadta a lány kezét, és a fiú lába hangos böffenéssel szakadt ki az iszapból. Pár dermesztő pillanatig úgy látszott, hogy Bianca Marina maga is belecsúszik a gödörbe, de Mischkának sikerült lendületet vennie és megkapaszkodnia a verem peremén. Igaz, hogy a fejével jó mélyen beletúrt az iszapba, de elérte a legközelebbi fa gyökereit, és miután megkapaszkodott, maga után – egyik lábánál fogva – kihúzta Bianca Marinát is a szárazra. – Ezért magasságom köszönetét fejezi ki – gurgulázta Bianca Marina arccal a sárban heverve.

6 Csak nagy nehezen találtak végre egy száraz foltot, ahova leülhettek, hogy kifújják magukat. A nappali világosság már tűnőben volt, a fák ágai fekete csipkeként borultak föléjük. Csak ziháló lélegzetük hallatszott, és az, ahogy Bianca Marina köpködte az iszapot. A lány hiába próbálta meg tisztára törölni arcát és ruháját, testén mindenütt lassan kérgesre száradó sárkoloncok lógtak. A fiú nem törődött a mocsokkal, ami a testére tapadt, felhúzott térdekkel vacogott az esti hidegben. Ha Bianca Marina el is várt volna valamiféle köszönetét, azt nem kapta meg. Ahogy szemügyre vette a fiút, az leginkább egy kéményseprőre hasonlított, csak a kék szeme világított a fekete arcából. Haja, amely eddig világos lenszőkén keretezte arcát, most zöldes-fekete masszaként tapadt a fejéhez, és ruhája is ugyanezt a színárnyalatot vette fel. Tulajdonképpen szép szemei voltak, most azonban fáradtan és bágyadtan csillogtak. – Állati rusnyán festesz – mondta Bianca Marinának. – Pont ezt akartam mondani én – szúrt vissza a lány, mert nem volt megelégedve a minősítéssel. Megpróbált valami még komolyabb sértést kigondolni, de látta, hogy a fiú szája sarkában mosoly bujkál, és nem tudott ellenállni. – Még jó, hogy senki nem látott bennünket – kacagott fel, és ezen mind a ketten elkezdtek nevetni, fulladozva és nem túl vidáman. Azonban Mischka véget vetett még ennek a csekély kis derűnek is. – Vissza kell mennem a hajóhoz, addig te maradj itt! – Nem maradok, félek a sötétben. Mischka türelmetlenül sóhajtott egy nagyot, de nem mondott mást, s így a lány sártól cuppogó cipőben követte. Mire a partra értek, a hajók már nem voltak sehol, a nádasban azonban két holttest. Az egyik egy férfi volt, egy a rablók közül, félig a vízben, arccal lefelé lebegett, a másik Mischka anyja, aki az oldalán feküdt a vízparton. Mind a kettő halott. Egy bénult, csendes perc után Bianca Marina szólat meg vigasztalóan. – Nem hiszem, hogy anyádat agyonütötték volna. Természetes halált halt a betegség miatt. A rablók, úgy látszik, kiemelték a csónakból és ide fektették a szárazra. – Nem volt az anyám – felelte Mischka kifejezéstelenül. – Nem? Mischka szótlanul elkezdte elvonszolni a nő holttestét a partról. A lány ügyetlenül próbált segíteni neki, még sohasem csinált ilyesmit, és elborzadva figyelte a halott üveges szemeket. A naplemente utolsó sugarai csillantak meg a fák között, mire elérték az erdőt.

– Hova gondolod? – kérdezte Bianca Marina a fiútól – Egy hangyabolyra. Lesüllyed vele. Bianca Marinának nem tetszett, hogy egy embert csak így temessenek el, de nem szólt bele. Gyorsan találtak egy megfelelő helyet, és Mischka elhelyezte a testet. Aztán felállt. – Nem állítasz valamilyen keresztet? – kérdezte a lány. Keresztet? Mi nem használunk olyat. – Hát mit használtok? – Köveket. Mischka lassan elindult, vissza a folyóhoz. Bianca Marina habozva álldogált pár pillanatig, majd néhány nehezebb követ rakott a halomra, a fiú csak a vállait vonogatta. A kövek pillanatok alatt elsüllyedtek. A rabló holttestét csak bedobták a vízbe, minden ceremónia nélkül. A hullámok hamar elnyelték. – És most mit csináljunk? Mischka gondolkozott. – Van erre egy régi út. – Itt? – Bianca Marina gyanakvóan méregette a fiút, igyekezett meglátni a hamisság villanását a szemeiben. – Nem tudom pontosan, hova vezet – mondta Mischka. – A Borostyán Útjának hívják és egészen a Fekete Tengerig vezetett le, úgy mondják, arra vitték a borostyánt valamikor. Még megvannak a nyomai, valahol errefelé. – Nemsokára sötét lesz. – Itt maradhatsz éjszakára, ha akarsz, engem nem érdekel. Én mindenesetre megkeresem az utat. – Megyek veled – érkezett a gyors válasz, majd Bianca Marina gyorsan a fiú után indult. – Ha valahova megint beesel, szükséged lesz rám. A fiú felnevetett. Mischka végignézett a folyón. „Hiányolja Pawolt” – gondolta a lány. „Csak nekem nem akarja bevallani. Micsoda ostoba kölyök!” – Pawol boldogul egyedül is – bökte ki röviden Bianca Marina. – Nála van a hajó is, nekünk meg semmink sincs. Mischka arckifejezése mindent elmondott. Pawol egyedül maradt a két mindenre elszánt, lelketlen folyami kalózzal. – Az apád, vagy ki volt az a férfi, szintén boldogul, követi a folyó áramlását.

– Nem tud úszni. Bianca Marina megelégelte, hogy hiábavalóan vigasztaljon egy morcos alakot. „Ha szenvedni akar, hát tessék! Másnak is van siratnivalója!” – gondolta. – A ruhám teljesen átázott, egészen a térdemig – panaszkodott, és máris ugyanaz a nyafka kis fruska volt, mint korábban. – Igazán? Mondd, hogy tudtál ennyire ostobán felöltözni egy ilyen úthoz? – vágott vissza a fiú üvöltve Bianca Marina végleg lemondott róla, hogy valamiféle címet vagy legalább egy magázó megszólítást kicsikarjon a fiútól. – Úgy, hogy rendesen legyek felöltözve a Lovagrend estélyéhez, te ostoba! – A lovagrend – mondta a fiú grimaszolva, mintha valami nagyon keserűt akarna kiköpni. – Csak nincs közöd azokhoz a gyilkosokhoz? – Miért ne volna? Azoknak legalább jó a modoruk! – Ne mondd! Azok felgyújtottak és leromboltak minden települést az erdőben. Leölik vagy elzavarják az állatokat. Kösd fel azt az átkozott selymet, vagy mi a fenét, hogy mozogni tudj tőle. – Azt nem tehetem – suttogta Bianca Marina majdnem sírva. Mischka csak vigyorgott. – Miért nem? Pedig szép lábaid vannak. – Ezt te nem tudhatod – zokogott fel a lány. – Dehogynem, láttam, amikor kihúztalak. „Ó, a fene egye meg” – gondolta Bianca Marina. Aztán újra sírni kezdett: – Elvették az összes ruhámat, mindent, amim volt. Az ékszereimet, a parfümjeimet. A fiú tátott szájjal bámult rá. – Csak nem hoztál ennyi haszontalanságot magaddal? Teljesen elment az eszed? Valóban megengedték ezt a szüleid? – Eldugtam őket – vallotta be a lány dacosan. – Königsbergben akartam volna használni őket. Egyébként elvitték azoknak a rendes embereknek is minden holmiját. Mischka hallotta, ahogy a lány megnyomta a „rendes” szót, és a szeme elsötétült. – Igen, mindent elvittek, nagy kár. – Ugyan, ti is áhítoztatok utána, láttam, amit láttam. – Én nem. És Pawol sem. Pawol nagyon rendes fiú. Nincs vele semmi baj.

A lány arcán látszott, hogy a fiú ezzel a véleményével teljesen egyedül maradt. – De az… anyád, ő jól bánt veled, nem? – A vénasszony jóravaló volt, az öreg viszont egy rettenet. Mischka ránézett. – Az a dolog a kövekkel, az nagyon szép volt tőled. Köszönöm! Ez a köszönet sokáig visszhangzott a levegőben. Bianca Marina mosolygott. – Mit nevetsz? – Semmi, csak egy emlék. Egy temetés, otthon a palotában. Valaki meghalt és azt mondták, hogy a madarak szimbolizálják a halottat. Egy galambot tettek az ablakba és az anyám rákiáltott: „Fordulj meg, ostoba pipi, nehogy odapiszkolj a párkányra!” – mosolygott a lány, és igyekezet utánozni a forgolódó madarat. – Legyen, felkötöm a szoknyámat. Segítséget persze nem kapott a művelethez, de nem is várt, sőt, el sem tűrte volna, ha fiú a ruhájával matat. Mialatt a szoknyájával vesződött, hogy rendesen feltűrje az öve alá, Mischka már neki is indult. – Várj meg – bukott ki a lányból akaratlanul, mivel nem akart a fiútól függeni, de nélkülözni sem tudta, és a félig felkötött szoknyájával nem tudott utána futni. A fiú megállt egy kicsit előrébb. „Ez egy gyalázatos hely” – gondolta Bianca Marina, nem mernék itt maradni egyedül. – Nem félsz tőlem? – kérdezte Mischka vontatottan. – Már miért félnék tőled? – kérdezte a lány szájalva. – Hát… – Meg tudom magam védeni. – Persze! – nevetett a fiú gúnyosan. – De ne félj, eszembe sem jutna, hogy hozzád nyúljak. – No, csak azt próbálnád meg! Mischka látta, hogy végre elkészült a szoknyájával, megfordult és elindult. – Én nem kívánlak. Bianca Marina érezte, hogy a harag pírként kúszik fel az arcán. A délszaki temperamentum tüzet fogott. – És azt hiszed, hogy te tetszel nekem, te, jelentéktelen vakarcs? Egész nyugodt lehetsz miattam. Tán még azt sem tudod, mire valók a lányok! Bianca Marina már megint vigyázatlan volt, nem kellett volna megharagítania Mischkát!

– Az ilyesmit én Pawolra hagyom. Majd ő kézbe vesz, ha megtaláljuk, nyugodj meg. – Már alig várom – gúnyolódott Bianca Marina. – Mehetünk? Lassan lépkedtek az egyre sötétedő erdőben, a mocsáron át. Mischka követte az utat, amelyen eddig is haladtak, de minden eddiginél jobban vigyázott, hogy bele ne essen valamilyen gödörbe. Óvatosan lépegettek, egymás után, minden lépést először kitapogattak a lábukkal, mielőtt még ránehezedtek volna az ingoványos talajra. „Maradj még” – imádkozott Bianca Marina csendesen a napsugárhoz. „Maradj! Csak még egy kicsit!” A fény azonban egyre vékonyabb csíkban világított be az ágak között, s az erdő egyre félelmetesebbé vált. – Miért neveztek boszorkánynak? – kérdezte Mischka hirtelen. Bianca Marina már azt hitte, el is felejtkezett róla, olyan kevés jelét adta figyelmének. – A folyami kalózok így neveztek téged. – Ó, az semmi sem volt – felelte a lány könnyedén. – Megtámadták a hajónkat, és elzavartuk őket. – Halottak segítségével? A fiú mindenre emlékezett! – Igen, lehet mondani. Pár percig csendben lépdeltek a vízben, mindketten erősen figyelték a lassan sötétségbe burkolózó ösvényt. – Én már láttam egy boszorkányt. – Láttál? – tört ki Bianca Marinából a meglepetés. – Hol? Milyen boszorkány volt? Mischka egy széles mozdulatot tett. – Valahol észak felé, arra. Miután többet nem árult el magától, Bianca Marina kérdezgetni kezdte. – Honnan jössz, Mischka? Azt mondtad, az asszony nem az anyád volt. A férfi az apád és Pawol a bátyád? Mischka megállt, és kibukott belőle: – Nem, csak pár éve vettek magukhoz. Mindenkim meghalt, leeveztem az emberekhez, és azok befogadtak, mert rabszolgára volt szükségük. Rengeteget dolgoztam, Pawol is, de ő a saját fiuk, így hát nem kapott annyi verést, mint én. Pawol rendes, jó ember. Mindent tud és sok mindenre megtanított engem is. – Mennyi idős voltál, amikor hozzájuk kerültél? – Nem tudom – felelte a fiú, majd számolni kezdett. – Talán kilenc. Meg kell találnom Pawolt. Nincs semmim, amiből megélnék.

– Ezzel ne törődj, csak vezess be a városba, nekem van pénzem. Mischka megállt, a víz magasan ellepte a lábaszárát. – Viccelsz? Mert ha igen, akkor ez egy nagyon ostoba vicc. – Nem, komolyan mondom. Elővette a pénzes zacskót a nyakából. Mischka rögtön utánakapott, de a lány gyorsabb volt nála. Egy pillanat alatt egy hatalmas kés, szegeződött Mischka mellkasának. – Mondtam, hogy meg tudom védeni magam. Mischka leengedte a kezeit. – Igazán sok titkod van – mormogta. – Van több is? – Nem, a többi a hajón volt. Mischka megint menni kezdett, és Bianca Marina igyekezett utána. – Mennyi pénzed van? – kérdezte a fiú. – Elég egy kabint bérelni egy hajón, és addig is rangomhoz méltóan élhetek Königsbergben. Mischka megvakarta a nyakát. – Neked Königsberg az agyadra ment. Hol vagy otthon? Egyáltalán, hogy hívnak? – Bianca Marina Hercegnő, Hród uralkodójának leánya. A fiú megint megállt és végigmérte a lányt. – Most viccelsz? – Egyáltalán nem. Bianca Marina teljesen lehetetlennek érezte magát, ahogy itt állt, feltűrt szoknyával, csupasz lábakkal. Még szerencse, hogy sötét van! – Fáradt vagyok, tört ki belőle. A fiú még mindig hitetlen volt. – Ne, csak gondoljunk bele – gúnyolódott. – És éhes is. – A Hercegnő éhes! Még egy darabig az is marad. Továbbmentek csendesen, mindketten hallgattak. Mischka kissé megrendült a hallottaktól. Fogalma sem volt, hogyan viselkedjen egy vérbeli hercegnő előtt. Bianca Marina pedig elég fáradt volt ahhoz, hogy egyelőre ne vágjon vissza. – Jaj! – kiáltott fel Bianca Marina fájdalmasan. – Valami megszúrt.

Mischka szembefordult vele. – Most aztán abbahagyod ezt az örökös nyafogást és sipítozást. Nem vagyunk a palotában, egy bálban! – Nem, ezt észrevettem! – vágott vissza a lány, de a fiú szavai nyomot hagytak benne. A barátai a hajón szintén panaszkodtak a viselkedése miatt. Legtöbbet Elg és Örn. De apja és Yrsa, sőt nagyapja, Ravn is. Lehet, hogy túlzottan nyafka lenne? Kellemetlen dolog az önvizsgálat, és Bianca Marina nem akart több kritikát hallani. Mégiscsak egy hercegnő, a kutyafáját! Csak jár neki egy kis kényelem! Anyja már… Nem, az anyja nem illett ebbe a környezetbe, még a gondolataiban sem. Apja egyszer azt mondta, hogy anyja egy merész és arrogáns lány volt, amikor találkozott vele. Bianca Marina ezt el sem tudta képzelni. Az udvari élet valószínűleg az anyja fejébe szállt. Nem akart ő is ilyenné válni. Ő, akinek eddig az anyja volt a példaképe! Szó sem lehet róla! Azért mégiscsak egy ágy, fehér csipkés ágyneművel… Sírni tudott volna. Nehéz elfelejteni a kellemest és a jót. Már sötét este volt, annyira sötét, hogy csak botorkáltak az ösvényen, át voltak ázva, és eddig nem találtak egy menedéket, ahol csak egy kicsit is aludhattak volna. Az „út”, amelyről Mischka beszélt, nem látszott sehol. Bianca Marina már nem számolta, hányszor botlott el, de Mischka is egyre gyakrabban bukott fel alattomos víz alatt rejtőző kövekben, megbúvó gyökerekben. A lány segítségül nyújtott kezét észre sem vette, hát Bianca Marina nem is próbálkozott többet… Aztán egyszer csak megálltak. – Csönd – mondta Mischka, teljesen feleslegesen, mert Bianca Marina eddig is hallgatott. Vízcsobogást hallottak, mintha egy folyó lenne előttük. – Jézus Mária, hol vagyunk? – Keresztény kiáltást használsz, pedig pogány vagy – jegyezte meg a lány. – Ki a pogány? A keresztes lovagokat is pogányoknak hívták az arabok. – Ez ostobaság – mondta Bianca Marina, aki annak idején nem figyelt túlságosan a leckéire Hródban. Ó, Hród! Egy másik, egy elérhetetlen világ. Azért a lány mégiscsak a legjobban az útitársait hiányolta. Bárcsak ülhetne most a hajójukban! Milyen biztonságban érezhetné magát, ha ők ülnének körben. Miért is hagyta ott őket? Ezért? Keresztülgázoltak egy ágas-bogas csalitoson és felzavartak pár madarat. Kicsit

világosodott előttük az erdő, ahogy a folyó felett megritkultak a lombok. – Folyó, de a víz rossz irányba folyik – állapította meg Bianca Marina. Mischka tanácstalan volt. – Nem tudom, hol vagyunk. Nem ismerem ezt a folyót. Bianca Marina megmarkolta Mischka karját. – De nem a villámisten, Perkuno közelében, ugye? – kérdezte remegő hangon. – Ugye, nem ott, ahol áldoznak neki? – Ne legyél buta – mondta Mischka jóval magabiztosabban, mint ahogyan érezte. – Az a hely a tüzeivel, amit az isten tiszteletére tartanak égve, nagyon messze van innen. Mélyen nyugaton, valahol Rumowe mellett. Bianca Marina nem volt erről annyira meggyőződve. Próbáltak körbekémlelni a sötétben, hunyorogtak, hogy jobban lássanak. – Mischka! Odanézz! Mischka látott valamit. Egy hajó látszott a folyón, kissé lejjebb a folyásirányban, remélhetőleg a folyó innenső partján. Egy hajó, amelynek orra felszaladt a partra, vagy esetleg felhúzták oda. – Tele van áruval – mondta a fiú. – Ez a mi hajónk! – De hogy került ide? – Egyszerűen! Hogy erre nem gondoltam. Ez ugyanaz a folyó. Csak egy kanyarulattal odébb vagyunk, a folyó megkerült minket. Van már hajónk!

7 Azért nem volt minden ennyire szép és egyszerű. – Pawol – gondolkozott Mischka hangosan. „Úristen, hogy csodálja azt a csibészt” – gondolta Bianca Marina. Neki nem sok kedve volt Pawollal találkozni még egyszer. A méregzöld mohával borított folyóparton a növényzet elfedte a veszedelmes mélyedéseket, így a víz mellett csak nagyon óvatosan lehetett előrehaladni. – Téged nem Mischkának hívnak, ugye? – kérdezte Bianca Marina. – Nem. Michaelnek. – Aha. A név végződése, a -ka azt jelentette, hogy még kisgyermekkorában nevezték így el. Mischka = kis Michael. Most sem volt magas. Egyébként jó testfelépítésű, állapította meg a lány.

Pont, amikor már komolyan reménykedni kezdtek, akkor érte őket a legnagyobb csalódás. A hajón hatalmas lyuk tátongott, amikor partra futott, egy éles, nagy kő alaposan feltépte az oldalát. Pawol nem volt sehol. Mischka párszor elkiáltotta a nevét, de a visszhang után csak csend volt a válasz. – A hajó annyira magasan fekszik, hogy minden száraz maradt rajta – mondta Bianca Marina örömmel. – Az én csomagomban van élelem is. – Az enyémben is. – De legelőször száraz ruhába kell átöltöznünk. – Nekem nincs másik ruhám – prüszkölt Mischka. Bianca Marinának volt egy olyan érzése, hogy egész évben ebben az egy ruhában jár. Mischka határozottan elutasította, hogy a lánytól vegyen kölcsön ruhát, de végül kiegyeztek egy nadrágban, amely a lábszára közepéig ért, és egy gyapjú köpenyben. Bianca Marina egy bokor mögé vonult el átöltözni, és azt az úti ruhát vette fel, melyet apja olyan szigorúan ráerőltetett. Hamar rádöbbent arra, hogy az apja választása nagyon is praktikus volt, és kezdte átértékelni a mind ez idáig terhesnek tekintett apai szigort. A ruha nem volt különösen nőies, de most ezzel nem törődött. A holnap gondjaival majd holnap foglalkozunk! Nagyon kényelmes fekhelyet készítettek maguknak. Jóllakva és elégedetten húzódtak be saját vackaikba a hajó két végében. Bianca Marina az orrban, a gyapjúkötegeken puha derékaljat talált. Mischka a farban a bőrökön terült el, ahol prémek is voltak takaróul. Sötét volt, a folyó lágyan csobogott, a madarak is elpihentek már, bár néha egy-egy pityegés hallatszott még. – Biztosan valami rosszat álmodtak – mondta Bianca Marina, és Mischka vigyorgott a kijelentésen. Bianca Marina többször is ellenőrizte, hogy kése jó helyen van-e, kéznél, ha a szükség úgy hozza. Tisztában volt vele, hogy helyzete több mint kényes. Körülötte értékes áruk hevertek. Ő maga is jó zsákmány lehet, hát résen kell lennie. Nem bízott meg teljesen társában, megerőszakolhatja, megölheti, el is adhatja, ha foglyul ejti. Ha Pawol volna itt, most esélye sem lenne, az biztos. De Mischka? Nem igazodott el teljesen a fiún. Vajon Pawol mennyire befolyásolta már? Bianca Marina sok mindentől félt, tegyük hozzá, jogosan. Azonban teste most jólesően nyújtózott el és élvezte a száraz meleget, pihent. Szívesen

vette volna, ha valaki melegre dörzsöli jéghideg lábait, de csak Mischkát kérhette volna meg erre, így aztán felhagyott a dologgal. A zoknin keresztül melengette lábujjait és próbálta elgondolni, hogy most azok melegszenek. Jorma, a kutató szerint lehet olyan erősen gondolni valamit, hogy az valósággá válik. Ó, Jorma, kedves, unalmas, bolondos Jorma. Mennyit harákolt, köhögött! Most már nem ugratná, csak még egyszer lehetne azon a hajón! Mischka, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, hirtelen megszólalt: – És most a legfontosabb kérdés… Azt mondod, hogy árral hajóztatok egy folyami hajón. És apád, a Herceg is veletek volt? – Igen. – És a nagyapád, aki 82 éves? – És a bátyám, a következő hródi uralkodó. – És egy kutató? – És kettő az unokatestvéreim közül. – Akik közül az egyik egy lány, annyi idős, mint Te? – Igen. – Akkor annak a hajónak jó nagynak kell lennie. Talán homokpadra futott ezekben a kis folyócskákban? – Gyakran megtette. És átpréselte magát keskeny medrekben is. – Na, szép lehetett! Az én egyszerű kérdésem: Mi a fenét keres ez a társaság itt? – Hogy egy szóval feleljek: a Poklot. – Felelj rendesen nekem! Bianca Marina csak a vállát vonogatta. – Valamit keresnek. – Azt én is értem, de mit? – A Kék földet. Mischka kuncogott. – A Kék földet. Ahol a borostyán terem, azt mondod? Istenem, itt mindenütt előfordul, de legtöbb a Palnickennél van, a partnál, és a bazárokban lehet megvásárolni Königsbergben. Nem elég gazdag az apád, hogy vegyen pár tömböt, ha akar? Van szépen megmunkált darab is elég. Olyan zsugori, hogy saját maga akarja összeszedni? – Nem a borostyán az, amit keresünk mi itt Samlandban. – Nem is Samlandban voltunk, amikor téged felszedtünk abban a kis faluban. Jó mélyen

benn voltunk a vadonban. Honnan jöttél te, egy rózsa a bogáncsok között, és hová mentek a többiek, akikkel egy hajón voltál? – Egy kis mellékfolyón utaztunk, félelmetesen szűk volt és nagyon sötét mindenütt. Agyoncsípett a sokmillió szúnyog és más vérszívó, mire elértünk egy vízeséshez, amelyen a hajó nem tudott felmenni, hanem cipelni kellett. Akkor én nem bírtam tovább, de azóta már megbántam, hogy visszafordultam, mert ez a hely sokkal rosszabb. Mischka hangja furcsa lett. – Egy vízesés? – Igen. Magas. – Egy vízesés? – kiáltotta. – Csak egyetlen magas vízesés van a környéken, és ti túl akartatok menni rajta? Ti nem vagytok teljesen épelméjűek! – Hogy érted ezt? Mi van azzal a vízeséssel? Mischka előrehajolt az éjszakai sötétben. – Hercegkisasszony, oda épeszű ember nem megy, mert ott lakik maga a gonosz, a rettenet. – Ostobaság – ellenkezett a lány meggyőződés nélkül. – Ez így igaz! Én magam láttam! Bianca Marina hallgatott egy keveset. – Azt mondod, láttál egy boszorkányt? Ott? – Igen, persze nem hiszel nekem. Senki sem hitt nekem. – Én hiszek neked, mert mi valójában egy boszorkányra vadásztunk. – Mi? A lány sietett megmagyarázni a dolgot. – Én soha nem láttam a boszorkányt, de a nagyapám és a nagyanyám látták, és az unokatestvérem, Iliána is látta. Azt hiszik, hogy itt van valahol a tanyája. – Az biztos. De miért… – Ez egy nagyon hosszú história és én most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy elmondjam a Holdboszorkány legendáját. – Mi? Azt mondtad, Holdboszorkány? Itt is így hívják, de még senki sem látta rajtam kívül. Az istenért, mit akartok tőle? – Megtörni a hatalmát. – Mi? Mit értesz ez alatt? Nem vagytok épeszűek! – Most ismétled magad. Meséld el, hogy mikor láttad! Nem vagy véletlenül álmos.

– Annyira nem, hogy ne tudjalak hallgatni. Kérlek, kezdd el! Mischka kicsit hallgatott. – De ne merj elaludni! Mert ezt még senkinek nem mondtam el, Pawolon kívül, azonban ő maga is ott volt, amikor ez történt. – Szóval ő is látta. – Nem, mert másfele figyelt, egy kardra, amelyet éppen élesített. – Ó, milyen titokzatos vagy! Mivel volt elfoglalva, de igazán! – Hárman voltunk, és egy csapdát próbáltunk felállítani Az, aki odacsalt bennünket, bele is esett, Pawol meg megpróbálta megmenteni. Én épp egy kötelet kerestem, hogy kihúzzuk, és akkor láttam meg a Holdboszorkányt. Épp telehold volt aznap éjszaka. – Ő is látott téged? – Nem, biztos vagyok benne, hogy nem látott. – Köszönd meg a teremtődnek, hogy nem vett észre, különben nem lennél itt. Mischkát kirázta a hideg az emlék puszta említésére is. – No, most rajtad a sor, hogy elmagyarázd, hogy mire is gondolsz. – Hogy ment a harmadik társatokkal? – Nem tudott kiszabadulni, azóta is rémálmaim vannak – mondta a fiú borzongva. – Ráadásul okkal lehetsz nyugtalan a rokonaid miatt. Bele fognak sétálni a csapdába. – Jaj, oda kell mennem, figyelmeztetni kell őket. Most! – Hogyan gondoltad? Úszol? Bianca Marina felsóhajtott. – Milyen volt a Holdboszorkány? – Furcsa. Először olyan volt, mintha egy méhraj közeledett volna repülve a holdfényben, de teljesen hangtalanul siklott a lombok között. Aztán leszállt egy közeli völgyben, egy nagyon szűk sziklahasadékban. Én a peremen lógtam, mert megtorpantam, mielőtt lezuhantam volna. A sziklafal a szakadékban nagyon különös volt. A kék kövek és sziklák mintha valami csúszós kenőccsel lettek volna bekenve. Ott lógtam, amikor a raj átváltozott, emberalakot vett fel. Ezután már nem mertem többé odanézni, és felmásztam a biztonságba. – Egyedül volt? – Igen. – Hm – mondta Bianca Marina röviden. – Most aztán a te sorod jött el a mesélésben! Miért akarjátok legyűrni azt a bestiát, amikor

olyan messzire lakik a birtokaitoktól. – Ez, mint már mondtam, egy hosszú és hátborzongató történet. A Holdboszorkány üldöz bennünket, s már sok-sok éve ezt teszi. A nagyszüleim megtalálták a megoldást, hogy hogyan lehet megsemmisíteni és ez által egy csapásra megszabadítunk tőle sok barátot is. Nem, Mischka, ma nincs erőm mindent elmondani, ez az igazság, de megígérem, hogy holnap mindent elmondok. Alhatok most már végre? – mondta és végignyúlt a fekhelyén. Majd még hozzátette: – A kezem a késemen lesz, egész éjjel! A fiú dühösen vetette oda a lánynak: – Nekem nem kellesz, már mondtam! Egyáltalán nem vagy az esetem, nem vonzódom hozzád, te kifinomult csecsebecse! Nem kívánlak! – Ezt bóknak veszem. Egyébként én inkább az itt található holmikra gondoltam. Semmilyen paraszt tökfilkó nem lophatja el a kincseimet. – Neked mindenre van válaszod, ugye? – Mischka kicsit hallgatott. – Hozzá vagy szokva a hercegekhez és a grófokhoz és az egész hitvány társasághoz. – Igen. A császár a saját unokaöccsével szeretne összeházasítani. Mischka elnémult erre a nagy tisztességre. – Értem, magasan állsz. Fiatal és gazdag az az unokaöcs? Csinos és jó vele társalgani? – Társalogni – javította ki Bianca Marina önkéntelenül. – Nem láttam soha, de az apám nem egyezne bele egy olyan házasságba, ami nekem nem lenne jó. Anyám odaadna az ördögnek is, ha elég magas lenne a rangja. – Még nem is láttad, és igent mondtál? – Nem én határozok ebben. – De bizony, hogy te! Mi vagy te, egy ócska kesztyű, hogy ide-oda dobáljanak? Bianca Marina megint haragos lett. – Már hogy volnék? Álhatók végre? – Tőlem! – vetette oda Mischka, aztán rövid hallgatás után megkérdezte. – Vágyakozol haza? – Természetesen igen, ezért hagytam ott a többieket. Mischka visszafordult. – Elmondhatom, hogy az utazásban félig az a jó, hogy vágysz oda, ahova mégy. „Na, most meg filozofikus lett!” – gondolta a lány, de nem akart gonoszkodni, így nem szólt semmit, csak annyit jegyzett meg: – Igazad lehet. Az ember vágyik valami messzi helyre, és amikor végre ott van, nem talál benne semmi izgalmasat, de ha hazaér, megint csak elvágyik, vissza. Az most nem tesz semmit, hogy vágyom-e haza, mert először is a barátaimat kellene figyelmeztetni, másodszor pedig nagyon is ide vagyunk szegezve.

– Tagadhatatlan. – Jó éjszakát! Bianca Marina összekuporodott. Mischka is elhelyezkedett kényelmesen és az éjszaka neszeit hallgatta. Az erdőben, a folyón soha sem volt teljes a csend. A víz csobogása, az őrködő madarak mozgása a fákon és az apró pípegések a fészkekben, mind olyan zaj volt, amely folyamatosan hallatszott, ám nem törődött vele senki. Bianca Marina hangja azonban felébresztette. Már a lány is majdnem aludt, mikor megkérdezte. – A boszorkány az a gonoszság, ami ott van a Kék földön? – Nem, annál sokkal több van ott. Talán éreztél valamit abból a bénító kellemetlen érzésből, ami azon a területen fog el mindenkit? – Igen, emlékszem rá. – Minél mélyebbre megyünk, annál rosszabb lesz. Mintha ismeretlen gonosz lények osonnának a fák árnyékában, mintha megelevenednének az árnyak arra várva, hogy feléjük pillants és elillanjanak megint. – Farkasok? Mischka meghökkent. – Miért pont őket említed? – Mert a farkasok végigkísérik a családunk történetét. Itt nem élnek? – Dehogynem, néha bizony falkákban özönlenek keletről, de soha sem merészkednek a mocsárba, mindig kizárólag a szárazföldön vadásznak. – Valami más? – Még sok minden van errefelé, ami rontást hordoz. A lelked gonosz erők ejthetik rabul, betegnek érzed magad, hogy alig tudsz levegőt venni, és ott vannak még a szemek. Bianca Marina felkapta a fejét. – Szemek? Fehérek? Vak szemek? – Honnan tudsz róluk? Én vagyok az egyetlen, aki látta a Holdboszorkány titkos rejtekhelyét. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy lehet odajutni anélkül, hogy beleesnél a csapdájába. Honnan tudsz a szemekről? – Azok is benne vannak a családi históriánkban. Senki sem tudja, mire valók, hogy jók-e vagy gonoszak. Te már láttad őket? – Nem, de Pawol és Lukas látta őket. Lukas az, aki elpusztult a csapdában. Üvöltött, hogy mindenütt vak szemeket lát. – Milyen furcsa, meg kell kérdeznünk erről Pawolt is.

– Igen. Jól tetted, hogy visszafordultál, ott nagyon veszélyes. – A többiek! Ők oda tartanak. A fiú nem felelt, túlságosan sok minden kavargóit a fejében, s csak magának suttogta, halkan. – Pawol, hol vagy? Pawol, olyan nyugtalan vagyok… Ne tűnj el előlem!

8 „Mit csináljak vele” – gondolkozott Mischka kétségbeesve. „Mit tenne Pawol?” „Ó, ja, tudom. Egyszerűen elvenné tőle azt a hatalmas kést és beleszúrná, aztán elrejtené a holttestet a mocsárban. Először persze egy kicsit eljátszadozna vele. Pawol értette a módját, hogyan is kell ezt csinálni, kiirtott volna a lányból minden nagystílű, beképzelt büszkeséget, adott volna neki a hercegi rang hangoztatásáért. Aztán, amikor már kellőképpen megalázta, és a hercegnőből egy síró, könyörgő nőt csinált, akkor megölte volna. Utána pedig az egész hajórakományt eldugnánk valahol, beljebb az erdőben. Úristen, milyen gazdagok lennénk mi Pawollal! Igen, Pawol így csinálná, tudom. Pawol, hol vagy, annyira hiányzol! Biztosan tetszenének neked a terveim. Azonban ez a lány egy jelentős személyiség, akit erősen keresnének, és azután megint én kapnék minden büntetést egyedül. Persze, Pawol is bűnhődne, de ő mindig ki tudott bújni minden felelősség alól. Verést is mindig csak én kaptam. Nem azért, mintha nagyon érdekelt volna, ez már csak így van, beletörődtem. Pawol! Hol vagy? Gyere és ments meg gyorsan, mert nem ülhetek itt a végtelenségig ezzel a felfújt hólyaggal, aki semmire sem jó. Nem akarom, hogy itt legyen, nincs benne a terveimben, tűnjön el az életemből.” Itt aztán elakadt a nagy tervezgetésben. Ha jobban meggondoljuk, nem is voltak ezek igazi tervek, csak azt tudta biztosan, hogy Pawollal akart lenni. Azonban Pawol nem volt sehol! Mischka nem tudta, mi lett egyetlen barátjával, csodálatának tárgyával. Akárhol is lehet, talán már el is ért Königsbergbe. Nem, azt azért még nem tehette meg, és egy ilyen értékes rakományt nem is hagyna őrizetlenül. Itt kell lennie a közelben valahol, de Mischka nem mert kimenni és megkeresni az éjszakában. Megpróbált visszaemlékezni mindenre, attól a pillanattól fogva, hogy a folyami kalózok megtámadták a hajójukat. Akkor Pawol apja és az egyik a négy rabló közül elhajóztak az áramlattal. Az asszony túl beteg volt ahhoz, hogy bármit is tegyen.

Ekkor ő, Mischka elmenekült, futott a szárazföld belseje felé, át a mocsáron, keresztül árkon-bokron, abban a hitben, hogy a lépések, amelyeket maga mögött hallott, a Pawol lépései. Azonban nem így volt. „Ostoba lány!” Mischka megpróbálta összeszedni a gondolatait, de egyre álmosabb lett. Nézzük csak! Milyen látvány fogadta itt. A hajó kisodródott a partra. Az anyja sovány teste a parton hevert. Nem akart erre gondolni, fájt neki, s a lelkiismerete nehéz lett tőle. A halott rabló a hasán feküdt, a feje és a mellkasa a vízbe lógott, a tarkóját érte egy ütés. Mellette egy nehéz husáng hevert a parton, a bunkós végére vérfoltok tapadtak. Azt, hogy a rabló az ütéstől halt-e meg, vagy csak elájult, és aztán a folyóba fulladt, Mischka nem tudhatta. Azonban volt ott valami, ami nagyon nem tetszett neki. Valamiféle balsejtelem gyötörte. „Hol van Pawol és a másik két rabló? Miért hagyták csak úgy itt az árut?” – morfondírozott Mischka magában, s közben rettentően féltette Pawol életét.

9 Mischka az álomtól bódultan ébredt fel, valaki ott állt mellette és a vállát rázta. – Ébredj, ébredj, gyorsan, egy hajó jön! A fiú felébredt, de még olyan kába volt, hogy elbotlott a hajóban felhalmozott bőrökben, s azok szerteszét repültek. Mischka hamar magához tért, és tudta, hogy hol van. Itt állt a folyón, együtt azzal az átkozottul beképzelt főúri lánnyal, aki most felébresztette. A hajó pedig, amire figyelmeztette, lefelé haladt a folyón a folyás irányában. A fiú kicsit még dülöngélt, amikor lement egészen a víz széléig, onnan integetett és segítségért kiabált. Igazán dühítő utolsónak ébredni! A hajóban az a nő ült, akivel Bianca Marina először utazott. A vele lévő férfi a szárazföldnek fordította a hajót és felfutatta a fövenyre. A fiú csodálkozva vette észre, hogy Bianca Marina, aki egészen eddig mellette állt, felhajtotta köpenye gallérját a fejére, hogy csak az orra hegye látszott ki belőle. Miért? A nő nagyon boldog volt, hogy a családja összes holmiját megtalálta. Königsbergbe utazott, ahol úgy hallotta, hogy a Nowak-testvérek garázdálkodnak a folyón. Ezt a hírt Mischka is megerősítette, és udvariasan bocsánatot kért, hogy a gyapjúbálák kicsit összenyomódtak és laposak lettek. A nő mosolyogva intett, hogy semmi gond, természetesen megbocsát. Eközben Bianca Marina a fiú oldalát lökdöste, hogy emlékeztesse valamire. – Ja, igen – mondta Mischka gyorsan – Hogy van a családja, ha jól tudom, mindannyian

betegek voltak? – Már jobban van mindenki – felelte az asszony. – Köszönöm a kérdést! Mindig is tudtam, hogy te egy jó gyerek vagy, Mischka. Ez után Mischka elmesélte a Nowak-testvérek támadását, de nem részletezte különösebben a dolgot, csak annyit tett még hozzá, hogy most nyugtalan, mert nem tudja, hová lett a bátyja, Pawol. Az asszony arcán látszott, hogy azt akarja mondani, „az a csirkefogó”, de a férfi, aki vele volt, elmondta, hogy nemrég látott egy hajót, pont a folyó kanyarulatánál. Úgy nézett ki, mint amelyik túl gyorsan haladt és kisodródott a fövenyre. – Meg akarom nézni azt a hajót – mondta Mischka – , mert nekem is szükségem lenne egyre. – Természetesen, velünk jöhettek Königsbergig! Mischka és Bianca Marina is tétovázni kezdett a felkínált lehetőség hallatán. – Én nem arra megyek – mondta végül Bianca Marina határozottan. – Meg kell találnom a családomat – karjával széles mozdulatot tett – arra, a másik irányban. – És én is arra tartok, magyarázta Mischka hasonlóan hirtelen. Mind a ketten meg voltak lepődve a saját gyors elhatározásukon. Megegyeztek, hogy a pár fiatal fiú, akik a hajón voltak, eleveznek velük a másik hajóhoz, mialatt az asszony és a férfi átnézi és rendbe teszi a rakományt. Amint látóhatáron kívül kerültek, Bianca Marina megint visszahajtotta gallérját, és a fiúk nagy szemeket meresztve ámultak el. Ilyen gyönyörű déli szépséget még nem is láttak ezen a vidéken. Legnagyobb ámulatára Mischka érezte, hogy hogyan árad szét benne a harag. Micsoda ostobaság ettől a lánytól, hogy így mutogatja magát! Nem értette, miért is haragszik Bianca Marinára. A hajó, amely orrával a sás közé fúródott, teljesen jó állapotban vészelte át a történteket, evezői és minden más is a helyén volt benne. Természetesen a Nowak testvéreké volt egykoron, és volt benne némi rakomány is, amit nem lehetett a partról látni. Az elejében egy halott feküdt, leszúrták. Össze volt kuporodva, mint akinek hosszú, fájdalmas haláltusája volt. A fiúk fölé hajoltak. Bianca Marina elfordította a fejét. – Nem akarom ezt a hajót. Mischka felnézett rá. – Akkor mehetsz a másikkal Königsbergbe. – Nem, nem, figyelmeztetnem kell a társaimat. – Lehalkította hangját. – Azt mondtad, te

vagy az egyedüli, aki tudod, hogy hol lakik a Holdboszorkány, és azt is tudod, hogy hol van az a csapda, amely végzetes lehet. Velem kell jönnöd! Most! Bianca Marina egy uralkodó lányának a hangján beszélt. Mischka zavarban érezte magát. – Ez az egyedüli hajó, amelyhez hozzá tudunk jutni, és nem tudjuk, hol van Pawol és az utolsó rab… Mischkát az egyik fiú szakította félbe: – Úgy néz ki, hogy valaki a hajó alatt fekszik. – És ott is van valaki – mutatott a másik fiú a part felé. – Ott a parti mélyedésben. Látszott, hogy itt harc volt a hajón, és az azért fúródott a sásba, mert senki sem kormányozta. Egy helyen a parton, ahol a hullámok megtörtek, megtalálták a negyedik holttestet is, az utolsó rabló holttestét. A hajó alatti holttest Pawol volt. Mischka megismerte a ruháját. – Nem! – kiáltotta és beugrott a folyóba. A sodrás olyan erős volt, hogy kapaszkodnia kellett a hajó peremébe. A fiúk segítettek kiszabadítani Pawol testét. Bianca Marina megőrizte a hidegvérét, és utánaszámolt a dolgoknak. – Az egyik rabló halt meg elsőnek. Őt természetesen Pawol ölte meg, és beesett a vízbe. A másik kalóz megölte Pawolt és belökte a vízbe, de a partnak ütközéskor elesett és valószínű Pawolnak sikerült még előbb megszúrnia a késével, hogy felkelni már nem tudott, hanem a fedélzeten halt meg, lassú halállal. A fiatal fiúk egyetértően bólogattak. Mischka vigasztalhatatlan volt, és csak néha hallott valamit Bianca Marina beszédéből, amikor felbukkant a vízből levegőt venni. Bianca Marina bizonytalan volt. – Nem értem, nem értem… Ki ölhette meg a kalózt, aki a part felé haladt, Mischka? És a hajó ennyi mindennel megrakva… ? A lány kis szünetet tartott, mindkét kezével rákönyökölt a hajó párkányára, és Mischkát nézte, akinek hajáról patakokban csörgött le a víz. – Pont erre gondoltam és is. Az a nehéz husáng olyan furcsán állt. Majdnem a mostohaanyám kezénél. Azt hiszem, ő csapta agyon azt a rablót, mielőtt maga is meghalt volna a parton. Olyan beteg volt… – Volt ereje ütni…? – Neki? Nagyon szívós volt, és mindig nagyon vágyott a pénz után. Annak az embernek a kezében egy pénzes zacskó volt… Én is szeretem a pénzt, nagyon… Mischka kiemelt a vízből egy pénzes zacskót, melyen a hródi hercegi pecsét volt.

– Ezt nem annak a kedves nőnek kellene kapnia? – kérdezte Bianca Marina zavartan. – Hogy elvigyen Königsbergbe, igen. Bár a felét már megkapta. – Igen, tudom – emlékezett Bianca Marina. Mischka még egyszer lemerült és nemsokára levegő után kapkodva bukkant fel megint. – Ó, Istenem, de jó, hogy csak a nevelőszüleim voltak, bár apának és anyának kellett őket szólítanom! – De Pawol, a bátyád…? Mischka lenézett a vízre. – Az elején más volt, aztán a legjobb barátommá vált. Ó, Egek, gondolta a lány, de csak annyit mondott: – Fogd meg a kezem, akkor még jobban le tudsz merülni!

10 Mind a három halottat a mocsárban temették el. A két fiú köszönetképpen egy-egy pénzdarabot kapott Bianca Marina pénzes zacskójából. Mischka csak állt csendben és búslakodott. Bianca Marina javasolta, hogy Pawol sírjára tegyenek egy keresztet, de Mischka felháborodott még a gondolatra is. – Ezt nem teheted meg Pawollal, ő egy igazi, jó pogány volt. Így Bianca Marina egy követ tett a legközelebbi fa gyökeréhez. Ezt Mischka is helyeselte. Mischka arcán csíkokat festettek a könnyek az ásás közben rákerült mocsokra. Mikor végre leülhettek a tisztára súrolt hajóban, alaposan megmosakodott, mintegy jelképeként az új életnek, amelyet most kezdett el, Pawol nélkül. Nem sokat eveztek felfelé a folyón, amikor már Bianca Marinából kikívánkoztak az első sirámai, de miután nem akarta, hogy „panaszládának” nevezzék, csendben maradt. Csak belül forrongott és hosszasan elgondolkozott sérelmein. „Kiütések, hólyagok, sebek már megint, és majd azok a gyűlöletes ráncok a kezeimen, hogy majd nem lehet szégyenkezés nélkül felemelnie őket! Ráadásul az embernek izmai lesznek a karján! Ez igazán nem szép! Bár Yrsa büszke az izmos karjaira, de hát ő úgysem épeszű!” Bianca Marina levette meleg utazókabátkáját és csak úgy, ruhában ült az evezőpadon. Árral szemben evezni nem is volt olyan könnyű dolog, annak ellenére, hogy egy sík területen haladtak, és nem volt túl erős a sodrás, s a napsugarak kellemesen cirógatták őket. Bianca Marina nagyon vigyázott kényes bőrére, de most jólesett neki a nap. A lány civakodó kedélyével összhangban éles hangon kérdezte Mischkát: – Miért kísérsz engem? Biztosan jól szórakoznál Königsbergben!

– Mit csináljak Königsbergben Pawol nélkül? – prüszkölt vissza Mischka. – Csak azt ne gondold, hogy miattad megyek veled! – Erre egy pillanatig sem gondoltam – felelte Bianca Marina ugyanolyan élesen. – Miért rejtőztél el az asszony elől? A lány sziszegett. – Én Hród Hercegnője vagyok. Nem akarom, hogy akármilyen útszéli népekkel együtt lássanak. Ez megalázó volna. Eltelt kis idő, míg Mischka válaszolt. – Engem értesz útszéli népek alatt? – kérdezte, és hangjában szomorúság csendült. – Ki mást? – Köszönöm! Egyébként igazán kíváncsi vagyok a hercegeidre és a tudósodra, csak hogy tudd. Tudni akarom, hogy lehetnek olyan ostobák, hogy oda akarnak menni, a Holdboszorkány tanyájára. Gondolom, hogy nem épeszűek; miután a te rokonaid, nem is lehetnek mások. Remélem azt legalább sejted, hogy minden bizonnyal túl későn érkezünk? Azóta már a csapdában vergődnek, ebben biztos lehetsz. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. Nagyon jó segítőik vannak. – Mit akarsz ezzel mondani? – Túl bonyolult lenne elmesélnem. – Megígérted, hogy elmondod, és még nem mondtad el. – Szerinted mikor lesz erre időm? – Most van rá időd. Sok időd. Mindent hallani akarok. És ami a legfontosabb: mi az istencsudáját értesz az alatt, hogy el kell pusztítanotok a Holdboszorkányt? – Nem is tudom, hogy hol kezdjem vagy végezzem – nevetett Bianca Marina idegesen. – Csak annyit mondhatok, mintegy mellékesen, hogy a mi rokonságunk igen nagy, sok tagja és ága van, Hród és Skane között. Nagyapám, Ravn a család feje. Két évvel ezelőtt egy kompánia elutazott Skanéből, több unokatestvéremmel együtt Norvégiába, hogy megkeressék az apám fivérét, Falkot, aki arrafelé tűnt el, sok-sok évvel ezelőtt. A csoport még nem jött vissza, és a szüleim félnek, hogy nem is fogjuk őket soha viszontlátni. Hallottam, hogy az unokatestvérem, Björn, aki Falk fia, utánuk megy, de nem tudom, hogy már elutazott-e. Ezt mellékesen jegyeztem csak meg, de nem árt, ha ezt is tudod, ha meg akarod érteni az egész történetet. Ahhoz viszont, hogy tényleg át is lásd, miért kell most elpusztítanunk a Holdboszorkányt, igen régen kell kezdenem a történetet. Mialatt Bianca Marina összegyűjtötte a gondolatait a meséléshez, Mischka ült az

evezőpadon és nézte a lány hátát és hosszú, gesztenyebarna haját. A vékony derekát. Csípőjét és remekbeformázott karjait, melyek ritmikusan mozogtak az evezés ütemére. Vállai puha ringását… Lerakta az evezőket. – Most helyet cserélünk – mondta szigorúan. – Ülj mögém! – Rendben, de miért? – kérdezte Bianca Marina kicsit sértődötten. – Te… Te úgy evezel, mint egy csóka. Kísérd az én tempómat. Ne nekem kelljen igazodnom hozzád. A fele mozdulattal csak a levegőt kavarod. A nap telt, eveztek tovább az egyre szűkülő folyómederben, és Mischka lassan megismerte a varázsjelek különös történetét.

11 Szürkületkor egy kisebb házcsoport mellett haladtak el. Ilyen apró települést többször is láttak az útjuk során, de ahogy egyre nagyobb lett a távolság két település között, úgy lett kevesebb ház egy-egy faluban. Bianca Marina jól megnézte a házakat, különösen az utolsó hármat. Nem vette észre, hogy egy nagyobb hajó siklott zajtalanul mögöttük, mert az látótávolságon kívül maradt. – Ott laktunk mi – mutatott Mischka az egyik házra. – Akkor most is ott laksz, nem? – Nem akarok többet odamenni. – Mi lesz a dolgaiddal, a bútorokkal? Mischka rövid, hideg kacajt hallatott. Ez elegendő válasz volt a lány számára. Mischka az elbeszélés alatt mindenre rákérdezett. Vissza-visszatért egyes részletekre, és olyan, Bianca Marina szemében apróságoknak tűnő dolgokról is érdeklődött, amelyekre korábban a lány fel sem figyelt. Kis idővel később, mint rendesen, most is veszekedni kezdtek. Miután a lány egész idő alatt Hródban lakott, nem szemtanúként élte át az eseményeket, csak hallotta a hősök, utazók elbeszéléseit, így sok mindenre nem tudott kielégítő választ adni, és ez zavarta Mischkát. A fiú többet szeretett volna tudni a borostyánfarkasról és a csontsípról, amelyen varázsjelek voltak. Nagyon érdeklődött Lesinka és Vodja iránt is, a Holdboszorkány és Hell, a halál istennőjének történetét akár többször is meghallgatta volna, de mindenekelőtt a Farkasok Népéről kérdezett. Nem vitás, Bianca Marina nagyon lelkes hallgatóra lelt benne. – Miért pont a Farkasok Népe érdekel ennyire, kérdezte a lány kíváncsian. – Mert errefelé történetek és mesék keringenek róluk. – Komolyan?

– Igen. A Farkasok Népéről és a kutyájukról. – Ilyen történetet soha sem hallottam még – húzta fel az orrát Bianca Marina. – Legjobb lesz, ha Ravn nagyapámmal és a tudós Jormával beszélgetsz erről. Biztosan szívesen vesznek minden felvilágosítást. Bianca Marina arra gondolt, hogy Mischka nagyon fontos lehet mindnyájuk számára, hiszen tudja, hogy hol van a Holdboszorkány rejtekhelye, amelyet akkor használ a bestia, ha el akar bújni a világ elől, vagy ha új áldozatot akar rabszolgájává tenni. Tudta, hogy lehet kikerülni a felállított csapdákat, és most kiderült, hogy a Farkasok Népéről, illetve az eredetükről is sok mindent tud. Mindezek tudatában barátságosabb is lehetett volna a fiúhoz, de Bianca Marina nem enyhült meg. Nem tudta elviselni Mischka nyers, parasztos viselkedését, az együgyű rajongását Pawol iránt (akinek végre volt annyi esze, hogy végérvényesen eltűnt az életükből). A lány gyorsan bocsánatot kért a Szent Szűztől ezekért a gondolatokért, hiszen halottról nem szabad rosszat mondani. Vajon rosszat gondolni szabad-e? Nem, nem. Gondolni sem szabad! Mikor már majdnem teljesen sötét lett, egy kis, rozoga házat láttak az erdőben a folyópart mellett. – Milyen magányosan áll itt – mondta Bianca Marina. – Ez a szüleim háza volt. Az igazi szüléimé. – Mischka hangja kifejezéstelenül csengett. – Ó, igen. Ők meghaltak, és Pawol szülei viselték utána gondodat. – Még hogy a gondomat viselték! Kaptak egy cselédet! Egyébként rosszul mondtam, amikor a „szüléimről” beszéltem, csak az anyámat ismertem. Apám csak megcsinált, aztán eltűnt. Azt beszélik, hogy csak egy napig volt itt. Sajnos. – Az élet egy ajándék – mondta Bianca Marina szigorúan, öreges bölcsességgel. Erre Mischka nem is válaszolt, csak kikötött a parton és lerakta az evezőket. – Ma már nem tudunk sokat hajózni, legjobb, ha itt éjszakázunk. „Ebben a bagolyfészekben?” – gondolta Bianca Marina. Legalább a falak mégiscsak védelmet nyújtanak, például a vadállatok ellen. Például a farkasok ellen? A kérdés csak az volt, hogy biztonságban van-e a fiúval a házon belül? Megtapogatta övében a kést és megnyugodott. Hiszen Mischka nem is akarja őt. A rogyadozó kis ház nem nyújtott valami nagy védelmet. Az egyetlen szoba közepén

egyetlen mélyedés volt a tűzhely, ellenben a tetőn számolatlanul sorakoztak a lyukak, több is a kelleténél. A padlón elszórva mindenütt lécek és kövek hevertek, s a sarokban rogyadozott egy falhoz erősített ágy. „Egy ágy? Anya és fia ugyanabban az ágyban?” – borzadt el Bianca Marina. Bár, igaz, Mischka csak kisgyerek volt abban az időben, és a szegényeknél ez így volt szokásban. Az egész család ugyanabban a széles ágyban aludt. – Hány éves vagy te, Mischka? A fiú meglepődött. – Nem is tudom biztosan. Tizennyolc, tizenkilenc, azt hiszem. – Tíz évvel ezelőtt laktál itt? – Igen, körülbelül tíz esztendeje. Ez az utolsó lakott hely a tiltott terület előtt. – Akkor hamarosan ott vagyunk? – Hamarosan, hamarosan. Hát, így is lehet mondani. – És ma hogy fogunk aludni? Mischka felfortyant. – Ha azt hiszed, hogy meg akarom osztani az ágyat veled, hát csalódott leszel. Az ágy az enyém, te meg lefeküdhetsz, ahova csak akarsz. – Én megyek, és lefekszem a hajóban. – Eső jöhet! „Igaza lehet” – gondolta a lány, a levegőben érezni lehetett a meleg nyári eső összetéveszthetetlen illatát. Megegyeztek. Egyikük sem akart a földön aludni, mert az egészségtelen lenne, sőt egér vagy patkány is járhat erre. Bianca Marina még a gondolatra is megborzongott, hogy összetalálkozzon álmában egy efféle rágcsálóval. Úgy döntött, hogy majd elfekszik keresztben az ágy lábánál, amilyen apró termetű, el is fér ott, Mischka meg, aki maga sem túl magas, elfoglalja a tulajdonképpeni fekvőhelyet az ágyban. Mischka megígérte, hogy nem fogja rugdosni, csak ha – mint mondta – még a szokásosnál is undokabb lesz. A fáradt utazók nem vesződtek a tűzrakással, csak az éjszakát akarták eltölteni itt. Köpenyeiket terítették maguk köré takaróként a hideg ellen. – Azt mondod, hogy Pawol viselte gondodat? – kérdezte a lány. – Igen, valóban azt tette – felelte Mischka félálomban. – Ő jött ki az istállóba és hozott kenyeret és vizet nekem, amikor a nevelőapám kidobott. Ő tanított meg nyíllal lőni, vadászni, sőt káromkodni is és ellopni a gazdagok pénzét. Nem voltam semmi más, csak egy árvagyerek, aki ide-oda csapódik. Mischka csendesen kuncogott.

– Ó, mennyi kalandunk volt! Bosszantottuk a szomszédokat. Néhány elrettentő példát sorolt fel, mi mindent műveltek a szomszédok ellen. – Persze, mindig minden nekem lett felróva, ebben megegyeztünk Pawollal. Ezért cserébe ellátott kenyérrel és vízzel, és vígasztalt az istállóban. Igazán rendesen viselkedett. És a lányok… Mischka megint nevetett. – Na, hogy volt a lányokkal – kérdezte Bianca Marina, aki ekkorra már torkig volt Pawol „hőstettei”-vel. – Ja… – Mischka emlékei már nem voltak annyira mulatságosak. – A lányok Pawolt választották, nem engem. Ha pedig mégis engem választottak, akkor is Pawol volt, akit megkaptak. – Hát ez nem hangzik valami jól. – Á, nem tesz semmit. Pawol sokkal csinosabb volt, mint én. – Mischka annyira elmerült az emlékekben, hogy nem értette rendesen, amikor Bianca Marina csendben megjegyezte. – Lehet, hogy erről nem ugyanaz a véleményünk. – Volt egy kivétel is – mondta a fiú kis megbántottsággal a hangjában. – Akkor egy kicsit haragudtam, mert az a lány nagyon tetszett nekem. Azonban el kellett mennem valamit elintézni, több napra. Mikor visszajöttem, akkor hallottam, hogy Pawol tönkretette. Akkor egy nagyon szép kést kaptam Pawoltól. Mindig nagyon kedves volt hozzám. – Hogyhogy „tönkretette”? – kérdezte Bianca Marina felindultan. – Hát… Gyereket csinált neki, és a lány vízbe ugrott és megfulladt – mondta Mischka csendesen. Aztán kissé dühösen hozzátette: – De Pawol megvigasztalt engem utána. Elmondta, hogy nem tudta, hogy én is akarom a lányt. Igazán nagyon rendes volt hozzám! – Igen, ezt már mondtad – vágta rá Bianca Marina csípősen. – És a szüleid? Akarom mondani a nevelőszüleid? – Mi van velük? – Azok is „rendesek” voltak veled? – Nem-nem, azt nem igazán lehet mondani – érkezett a gyors válasz. – Az öreg állandóan vert mindenért, amit én vagy Pawol tettünk. Az asszony… Ő meg csak nézte. Semmit sem tett ellene. Azonban, ha az öreg nem volt ott, akkor tépte a fülem, néha majdnem kitépte a helyéről. Bianca Marina emlékezett rá, hogy mennyi forradást látott Mischka fülcimpája mellett. – Na, most már aludjunk – mormogta a fiúnak és elhallgatott. Mischka azonnal elaludt, de Bianca Marinát még sokáig kerülte az álom. Rossz helye volt

az ágyon, sokat kellett fészkelődnie, míg talált egy olyan pozitúrát, melyben el tudott nyugodni. Mischka lábát határozottan félrerakta, mikor az a mellén kötött ki, de nemsokára a másik lábával kellett viaskodnia, mert az az oldalát rugdosta. A lány már nem is volt olyan óvatos, mikor azt is lesöpörte magáról. A holdfényt egy apró felhő takarta el, az éjszaka sötét volt. A lyukas tetőn keresztül látta az ég egy kis darabját, és a vidék súlyos csendben ölelte körül őket. Bianca Marina megborzongott, mozdulatlanul feküdt és hallgatta az éjszaka neszeit. Néha mintha apró lábak surranását, pici orrok szimatoló zaját hallotta volna. Ám lehet, hogy ezek a neszek csak a fantáziájában léteztek, mivel az erdei egerek legalább annyira féltek tőle, mint ő tőlük. Az éjszaka sötétjében pedig a ház előtt csendben siklott el a nagy hajó a Holdboszorkány birodalma felé.

MÁSODIK RÉSZ Nyom nélkül

12 „A logika elvisz A pontból B pontba. A fantázia elvisz akárhová. ” Albert Einstein Ravn és útitársai egy napot maradtak a kis faluban, ahol búcsút vettek Bianca Marinától. Egy keveset pihenni akartak és kiegészítették felszerelésüket is, mivel a falubeliek úgy mesélték nekik, hogy nincs semmi a források vidékén, az az ördög területe, onnan még senki élő vissza nem tért. Badarság, másképp honnan tudnák, hogy milyen szörnyűségek történtek arrafele? A csoportot olyan szorgalmasan ijesztgették, hogy eltérítsék utazási szándékuktól, bárki másnak feleannyi is elég lett volna ahhoz, hogy visszameneküljön Königsberg felé, azonban Ravnt és útitársait semmi sem tántoríthatta el kitűzött céljuktól. Ulv továbbra is nyugtalan maradt lánya, Bianca Marina miatt. Úgy érezte, hogy nem kellett volna egyedül elengednie. Azt azonban, hogy a lány mindenki számára csak terhet jelentett, minden teketória nélkül elismerte. És mégis… Olyan aranyos, kedves kislány volt. Érzékeny és finom lelkű. Temperamentumos, az igaz, de hamar megbékélt, ha felfortyant. Hogyan is válhatott ilyen kibírhatatlanná? Ulv sajnos tudta, hogyan. Az anyja, Majolika nevelte Bianca Marinát egy akaratos, elkényeztetett kis fruskává. Nem kellett volna az anyjára, Ilonára hallgatnia, mikor el akart válni. Majolika csak házsártosabb és akaratosabb lett az évek múlásával. Tulajdonképpen elmondhatatlanul jólesett ez a kis utazás Ulvnak, mivel így egy kicsit ki tudott szabadulni az otthon rabságából. Ulv filozofált egy kicsit: „Szerelem, vágy” – gondolta. „Ezek megbízható és egyenes dolgok. Azonban a szeretet törékeny és sebezhető, különösen kezdetben, és később is gondozni kell, mint egy különleges virágot. Lehet, hogy túl sokat volt uralkodó és túl keveset férj? Nem vette észre, hogy a házassága és családi élete rossz irányban halad?” Nem tudta. Csak abban volt biztos, hogy fia, Elg olyan, amilyennek lennie kell. Csak legalább abban lehetett volna biztos, hogy Bianca Marina rendben eljutott Königsbergbe és utána hazaér Hródba! Azt remélte, hogy az utazás majd jót tesz neki, tovább fog látni, mint a vár falai. Hát ebben csalódott.

Már biztosan Königsbergben van, vigasztalta magát. Apja, Ravn szigorú utasítást adott: – Senki ne merészeljen megbetegedni abban a járványban, amely itt, a faluban dühöng! A rémülettől vezérelve mindenki egészséges maradt. – Na! Mindenki ugorjon a hajóba, új rohamra indulunk a folyó ellen. Ulv lehetett olyan uralkodó, amilyen csak akart, de, ha Ravn is ott volt, mégiscsak az öreg parancsolt. A folyami hajójuk minden szempontból erős és megbízható járműnek bizonyult, azonban most sem jutottak egy körömnyivel sem messzebbre, mint először tették. Ott, ahol korábban is, a hajó megállt, mintegy beszorulva a nagyon szűk partok közé, a sekély vízbe, és nem mozdult, bármit is kíséreltek meg vele. Mikorra késő este lett és mindenki kifáradt a sok vesződségben, lefeküdtek aludni a hajón. Ezen az estén a Farkasok Népe búcsút vett tőlük. Nem azért, mert máshová mentek, hanem mert visszavonultak a saját dimenziójukba, oly mértékben, hogy senki sem tudott velük kapcsolatot teremteni. – Most egyedül kell boldogulnotok – mondta az Öreg. – Hiába hívtok, nem tudunk nektek többé segíteni. – De miért nem – kérdezte Ravn ingerülten. – Hiszen itt vagyunk, ahova mindig is jönni akartatok! – Ez igaz, de emlékezz, nem vezethetünk benneteket sehova, csak kísérhetünk benneteket, és megerősíthetünk titeket azon döntéseitekben, amit magatok hoztok meg. – Ezt tudjuk, egy kicsit talán tudtok segíteni akkor is, ha a magunk erejéből a megoldás felé tartunk. – Pontosan, de nem többet. Mikor eléritek a hajózható út végét, nem láttok bennünket többé egészen addig, míg sikeresen véghez nem vittétek a feladatotokat. Sajnos, bárki láthatta az Öreg arcán, hogy ehhez a végkifejlethez nem fűz komoly reményeket. Olyan kevés tagot számlált a kis csapat, és egyikük sem rendelkezett a „másik világ” különleges, misztikus adottságaival. Ravn, Ulv, Elg, Örn, Yrsa és Jorma ügyesek, eszesek, lélekben nemesek és szorgalmasak voltak, ám nagyon is evilági halandó lelkek. Ravn felnézett a meredek folyópartra, amelyet a fák koronái elválasztottak az éjszakai égtől. Szóval itt van a határ. Megismételte hát a kérdését. – De miért? Miért nem mondhattok semmit? – Nem mi határoztunk így. Ez egy ősrégi törvény, amelyet ha megszegünk, mindenünk elvész, és vele együtt minden lehetőségünk, örökre.

„Ugyan miféle lehetőségek?” – kérdezte Ravn magában, de tudta, hogy nem kapna választ, ha hangosan is megkérdezné, akkor sem. Nem felelhetnének. Mialatt az alváshoz készülődtek, Ravn és Yrsa ott álltak a hajó fedélzetén és nézték a partot. Ravn hangjában mély szomorúsággal mondta: – Az este azt az érzést kelti bennem, hogy ősz lesz, és vele együtt jön az öregség… – mélázott Ravn. – Még nincs ősz – figyelmeztette szelíden Yrsa. – De nemsokára itt lesz. Aztán jön majd az éjszaka, a tél, a maga kegyetlen szépségével, és végül a halál – mondta halkan, majd kisvártatva sziklaszilárdan folytatta. – Aztán érkezik az új nap, a reggel, amely új tavaszt hoz, friss energiákat és vele a gondtalan gyermekkort. Később a nappallal megérkezik a verőfényes nyár és az erőtől duzzadó élet. Elmélázva elmosolyodott és kezét a lány vállára tette. – Mihez is kezdenék a te napsugaras kedélyed nélkül, Yrsa? – Nem szabad elkomorulni az idő múlásán – felelt Yrsa. – Nem, ebben igazad van, de nagyon hiányzik a nagyanyád, Ilona. Meg Falk, a legkisebb fiam. Félek, hogy már soha nem fogom látni egyiküket sem. – Majd akkor szomorkodj ezen, ha a mi utazásunk, ez a mi keresztes hadjáratunk nem jár sikerrel. – Igazad van, de akkor is olyan messze vannak, olyan sokan hiányoznak. – Nagyapa, nem tehetünk semmit, ezen nem segíthetünk. így nem! Fel a fejjel! Éljen a kalandvágy! Vagy holnap itt akarsz maradni a hajón, és várni ránk, amíg megjövünk? – kérdezte kihívóan Yrsa. – Ó, dehogy! Még van kalandvágy az öreg testben. Ilyen könnyen nem adom fel! Csak egy öregember buta fecsegését hallhattad. Felejtsd el! – Már el is felejtettem, nagyapa – mosolygott Yrsa. Ravn a köpenyébe burkolózott és elfoglalta a helyét. „Egy egész élet” – gondolta. „Egy egész életet azzal töltöttem, hogy harcoltam a gonosz erőkkel, és ráadásul mindkét világbéli gonosz erőkkel.” „Ez lenne a vége? Vajon a harcnak lesz vége, vagy az életemnek? Talán mind a kettőnek?” -

13 A következő reggel korán keltek. Az eddig sem volt szokatlan, hogy a nehéz szakaszokon vitték a hajót, de most a fényes, csúszós sziklák miatt szinte lehetetlen volt az előrehaladás. Újra ugyanazt a nyomott, kellemetlen hangulatot érezték a vadonban, mint már néhány napja szinte mindenütt, és mindenkinek a leghőbb vágya az volt, hogy

kijuthasson ebből az elátkozott rengetegből. Ravn hallotta a fiatalok nehéz lélegzetét, ahogy erőt vettek magukon a folytatáshoz. morfondírozott magában. El kellett hagyniuk a hajót és utat kellett találniuk. A folyó mostanra inkább patakká vagy nagyobb forrássá szűkült össze, partjai meredek lejtők lettek, ahol sűrűn nőttek a fák. Minden sötét és lehangoló volt, hiányzott a vándoroknak a reggeli órák napfényes üdesége. – Tényleg süt a nap? – mormogta Jorma, mert a fák koronája sötét tetőként borult rájuk. Sötét, lombos erőben jártak, a fák alatt alig nőtt pár bokor, még gyom is alig akadt. – Na, itt aztán nem sok ember járt eddig – rikkantott Yrsa elpusztíthatatlan jókedvvel, mialatt kerek kis alakja, a hátán a nehéz hátizsákkal, birkózott a partoldali meredéllyel. Mindent otthagytak a hajón, gondosan elrakva azt, ami nem volt nélkülözhetetlen. így is elég sok mindent kellet magukkal cipelniük, mivel nem ismerték a terepet, nem tudták, milyen időjárásra számíthatnak. Keveset és jól csomagolni egy ismeretlen útra, ez bizony mindig nehéz feladat! Yrsa maga is hallotta, mennyire idegenül csengett a hangja, errefelé nemigen szólhatott ember, és a fák között tompán halt el a kiáltása. Messze voltak már attól a vízeséstől, ahova nemrég egyáltalán nem volt reményük feljutni, és idelent az erdőben is csak elég nehezen haladtak előre. Talán nem egészen helyes Yrsa alakját kereknek nevezni, de aki látta gömbölyű arcát, rövid nyakát, széles vállait és csípejét, annak ilyen gondolatai támadtak. A lábai is rövidek voltak a lánynak, de a háta hosszúra és egyenesre teremtetett, így a magasságával nem volt gondja sosem. A lenszőke haja és kicsit falusias kinézete csalóka volt. Yrsát olyan kalandvágy fűtötte, mint keveseket. Könnyed és vidám kedélyével, gyors és praktikus gondolkodásával szüleire, Lóra és Anna-Stinára hasonlított. Jó humorával, nyugalmával mindenkit lefegyverzett, és teljesen az ellentéte volt unokatestvérének, Bianca Marinának, aki mindenkit csak kritizált és panaszkodott. – Tulajdonképpen – kezdte Elg, aki csendesebb volt, mint Yrsa. – Tulajdonképpen hol vagyunk most, mit mond a térkép? – Samlandon kívül, ahogy a falusiak mondták – felelte az apja, Ulv – azt is megmutatták, hogy melyik tartományban, de már elfelejtettem. – Olyan sok scs-hangjuk van a beszédükben, jegyezte meg Örn. – Nehezen értem meg ezt a tájszólást. – Nekünk, akik Hródból jöttünk, könnyebben megy – hagyta rá Elg. – Nem búcsúztam el a Farkasok Népétől és kutyájuktól tegnap este – mondta Jorma sajnálkozva. – Én sem – ismerte el Ulv. – Csak eltűntek. Kár, hogy pont ezen a nehéz útszakaszon hagytak el bennünket. Igazán jól jönne a segítségük.

Ravn nem akarta mutatni, milyen megerőltető számára a meredek parton való felfelé kapaszkodás. Magas kora és a halál istennőjével való találkozáskor elszenvedett mérgezése ismételten éreztette hatását. Yrsa jóval a többiek előtt járt. Úgy ugrált a meredek sziklákon, mint egy kis hegyi kecske. – Én azt hittem, hogy Samland sík vidék – mondta Elg, aki diszkréten felvette Ravn tempóját, hogy nagyapja ne érezze, hogy lemarad a sorban. Ravn megállt, hogy kifújja magát. Megpróbálta nem kapkodni a levegőt – Csak annyit mondhatok, hogy nekünk a part mellett kellene maradnunk, mert a Kék föld nem lehet túl mélyen a szárazföldön. És a part mellett bizony vannak dombok és hegyek, homokbuckák és sziklák. Jóformán megmászhatatlanok. – De ez a folyópart nincs közel a tengerparthoz! Yrsán kívül mindenki magállt. – Nem. A Farkasok öregembere elmagyarázta, hogy nagyjából hol vagyunk, de nem tudom pontosan meghatározni. Ez egy többé-kevésbé ismeretlen terület. Königsbergben próbáltam utánakérdezni a borostyán előfordulásának ezen a területen, de kitérő választ kaptam, mert nem tudtak semmi biztosat mondani. Csak annyit közöltek velem, hogy itt nincs semmi olyan, ami kereskedelmi szempontból érdekes lehet. Tehát errefelé ember nem szokott járni, sőt, valamiért még a hely említését is kikerülik beszédükben. Én személyesen úgy gondolom, hogy a Kék földnek itt kell lennie alattunk, mélyen alattunk, mert elég magasan járunk. Elg összefoglalta Jorma kutatásait. – A Kék föld borostyánleleteivel már az ősi korokban is ismert volt. Itt, Samlandban a leggazdagabbak a teliérek, de a szomszédos tartományokban is sok borostyánt találtak. Itt terül el egy sajátságos öve a régi tengerfenéknek, amely körülbelül tíz lábra a föld alatt kezdődik és további tizenkét láb mély, ha lefelé számoljuk. Ebben a kék színű földben leírhatatlan mennyiségű borostyán van, mely a régmúlt korokban itt lévő erdei fenyőerdő, a furu maradványaiból keletkezett. A borostyán maga a megkövesedett fenyőgyanta, és a legtisztább, legértékesebb darabokban bogarak vagy növények maradványai vannak, még fenyőtoboz is látható bennük. Ma is találhatók borostyándarabok a Keleti-tenger partján, séta közben, Svédországban, Dániában, a Német-római Császárságban és a tengerparti államokban, különösen vihar után. Azonban jó korán kell kimenni, mert vannak hivatásos borostyánkeresők, akik mindent összeszednek. Legtöbbször csak kisebb darabokat lehet találni. De itt, Samlandban hatalmas tömböket is kivetett már a tenger. Elg aztán Ravn szavait is összegezte.

– Mi most egy olyan területet keresünk, ahonnan még nem hoztak borostyándarabokat, mert lakatlan. A közelben több harcos törzs is él, akik vérszomjas isteneiknek áldoznak, és ők azok, akik félelemben tartják a szomszédos lakott területeket. Mindenkit elűznek, aki csak erre téved, vagy át akar haladni a területükön. Elg volt az a jó eszű, húsz esztendős fiatalember, aki a hródi hercegek sötét színeit és erős arcélét viselte, de azok kíméletlen tekintetét nem örökölte. Büszke tartásával, ami nem fensőbbséget jelentett, csak azt érzékeltette, hogy a veleszületett magasabbrendűsége ellenére is tudta, hol a helye a világban. Minden kétséget kizáróan ő volt a legintelligensebb a fiatalok közül. Hród egykor majd kiváló uralkodót fog kapni a személyében. Éppen folytatni akarták útjukat, mikor Örn fojtottan felkiáltott. – Odanézzetek! Egy hajó! „Itt fenn?” – gondolták mindannyian. Jól rálátásuk nyílt a folyóra és megfigyelhették, amint egy grandiózus hajó siklott felfelé a vízen, az árral szemben, mintha nem is evezősök hajtották volna. Csak négy ember volt a fedélzeten, s mindannyian erősen húzták az evezőket. – Nagyszerű hajó – mormogta Ulv. – Zászló van rajta – mondta Ravn ugyanolyan csendesen. – Fehér és arany színek ékítik – értett egyet velük Jorma. – És egy kis zöld levél van a zászló közepén. – Várjunk csak – mondta Örn. – Többen is vannak rajta. Egy pár kis… – Ekkorra már mindenki rohant le a folyó felé, hogy találkozzanak a hajóval, amely az övék mellé állt be. – Én nem tudom, kik ezek – nevetett Ravn – de Vodját nem lehet senki mással összetéveszteni! A másik apró alak biztosan Lesinka. – Ó! – kiáltott fel Örn. – Itt van Iliána és Stenkil, meg két másik, világos bőrű ember, akiket még soha nem láttam. Yrsa! Yrsa, gyere és nézd! Yrsa? Megálltak. – Hová a csudába lett Yrsa? – kérdezte Elg. Csend lett, s lassan úrrá lett a félelem a kis csapat tagjain. – Yrsa, gyere le, kiáltott Ravn – hangjából kiérződött a nyugtalanság. – Egy hajó jött. Végre meghallották Yrsa hangját, amely olyan volt, mint egy gyenge csipogás a magasból, fentről. – Itt vagyok. Még valamit kiáltott a lány, amit már nem értettek, de ezzel senki sem foglalkozott, mert mindenki nagyon megkönnyebbült, hogy hallják a hangját.

14 – Mi az istencsudáját csinálnak itt, Iliána és Stenkil, no meg a kicsikék – mormolta Ravn magában, mikor leértek a vízpartra. – Nekik Falkot kellene keresniük Telemarkban. Ez nem jó jel! – Én meg inkább azt hiszem, hogy kitűnő jel – ellenkezett Örn. – Most legalább segítséget kapunk. – Talán, de hol vannak a többiek, akik Norvégiába utaztak? Erre természetesen Örn sem tudott válaszolni. Ravn csapata meglepődve látta, hogy a két ismeretlen ember is feléjük siet. „Ez nem jelenthet jót” – gondolta Ravn. „Ezek nem egyszerű emberek.” Az idős férfi látta, hogy a zászlón a levél egy bükkfalevél, és elképzelte Vodja örömét, amikor „saját” zászlót kapott. Biztosan különleges pillanat volt. A hajó végében egy hatalmas számszeríj feküdt, ami szintén felkeltette Ravn érdeklődését. Összevont szemöldökkel méregette a fegyvert. Ám nem ért rá hosszasan töprengeni, mert Iliána a karjaiba vetette magát. Ó, micsoda gyönyörűség az imádott dédunokáját viszontlátni, akinek számos természetfeletti tulajdonsága sokszor ámulatba ejtette. Ez a lány volt a család legfontosabb tagja, és boldogan szorította magához ezt a drága kincset! Iliána hadarva suttogott Ravn fülébe. – Ó, Ravn, Ravn, te szívós öreg, de jó, hogy élsz! Megtaláltuk Falkot, akit elvarázsolt a hegy, ahogy sejtettük. Most otthon van Ilona dédmamánál a feleségével, Vinjával együtt, aki egy gyönyörű tündér, Ráadásul Falk egyáltalán nem öregedett meg, a hegy és a tündérek varázslatának köszönhetően. Ylva és Tuve pedig összeházasodtak, és hamarosan gyermekük születik. Hök hazament, mert elege lett a kalandokból. A két, számodra még idegen férfi pedig Hedinn és Mane. Hedinn ugyanúgy, ahogy én, felerészben tündér, Mane viszont igazi, valódi tündér. Miután legyőztük a boszorkányokat azonnal idejöttünk, mert Mane sokat tud a varázsjelekről. Iliána elhallgatott, mert már nem bírta levegővel. Mindenki üdvözölt mindenkit, az emberek és tündérek egymást ölelgették. Ravn kapott is egy nagy, nedves puszit Vodjától és egy pihekönnyűt Lesinkától, és hihetetlenül boldog volt, hogy viszontlátja őket. Az idős férfi látta a ragyogó fényt Iliána szemében, mikor bemutatta Hedinnt. Vajon elég jó lesz neki? Valószínűleg. A férfi kellemes külsejű, erős embernek néz ki, és Ravn lefogadta volna, hogy az a számszeríj a hátsó fedélzeten az övé. Jó társa és hű védelmezője lesz Iliánának. Jorma azonnal lefoglalta magának Manét, és véget nem érő beszélgetésbe kezdtek a

varázsjelekről. Stenkil, Örn és Elg is beszélgetésbe elegyedtek egymással. Ulv elégedetten nézte a társaságot. Ravn észrevette Hedinn viszolygását az elátkozott vadontól, látta rajta, hogy a férfi megérezte a gonosz jelenlétét a környező vidékben. Ez az egész találkozás igen kellemes meglepetés volt Ravn számára, még akkor is, ha az első pillanatban ellenségnek vélte a két idegent, hiszen végül róluk is kiderült, hogy hasznos segítőtársak. Most már úgy tűnt, minden rendben van. – Szóval Björn rátok talált? – kérdezte Ravn. – Nem, mi találtuk meg őt – nevetett Stenkil. – Ám nagyon nagy segítségünkre volt. Most otthon van Farkaslakon. Falk sokáig tépelődött, hogy otthon maradjon-e, vagy velünk jöjjön, de rábeszéltük, hogy maradjon és legyen egy keveset az anyjával, Ilonával. Nem is volt olyan nehéz marasztalni, mert már nagyon vágyott haza. Meg akarta mutatni a feleségét, Vinját, tündérlánynak pedig Österlént. Viszont nagyon aggódott miattad, Ravn. Falk azt mondta, hogy a te korodban már nem szokás új kalandokba csak úgy belevágni. Mi viszont bíztunk benned! Stenkil nagyon megkomolyodott az elmúlt két évben, amíg odavoltak, igazi férfi lett. – Hogyhogy, csak idáig jutottatok? – kiáltott fel Iliána. – Ültetek és kártyáztatok valamelyik kikötői csapszékben? Így aztán Ravnnak el kellett mesélni mindent elölről, beszámolt a késések okairól, betegségéről és mindenről, ami hátráltatta az indulást. Mesélt a Hródban eltöltött időről, míg Ulv elrendezte a kis ország ügyes-bajos dolgait. Szólt pár szót Majolikáról, aki az utolsó pillanatban még ki akarta egészíteni Bianca Marina szerinte hiányos felszerelését. Említést tett a szélcsendről, amely ismét csak hátráltatta őket. Kissé részletesebben beszélt a várakozásról Königsbergben, míg megkapták a szükséges engedélyeket és okmányokat, s egyáltalán mindenről, mert Iliána hallani akarta az egész történetet az elejétől a végégig. – És hol van Yrsa? – kérdezte Iliána végül. – És Bianca Marina? – Bianca Marina hazament egy pár nappal ezelőtt – felelte Ulv. – Nem találkoztatok vele? – Nem, abban a kevés hajóban, amellyel találkoztunk, nem volt ott. – Hm – mondta Ulv röviden. – Yrsa előrement és már jó magasan járt, amikor észrevettünk benneteket… De hol van az a lány? – Előrement? – kérdezte Hedinn vészjósló hangon. – Nem lett volna szabad egymagában elengedni, ez egy veszélyes vidék. Mindenki tudta, hogy a féltündér mire céloz. Most, amikor a viszontlátás feletti általános öröm lecsillapodott, újra érezte mindegyikőjük a feléjük irányuló fenyegetést, mintha

maga a vidék lesett volna rájuk. Megint kiabálni kezdtek. Az „Yrsa” név hallatszott mindenfelé, de olyan volt minden kiáltás, mintha valami takaró alól kiabáltak volna. Senki nem válaszolt. – Még hallottuk a válaszát Yrsának, nem is olyan régen – mondta Örn. – Ám akkor mi is magasabban voltunk. – Azt hiszem, hogy utoljára még kiáltott valamit Yrsa, amit nem értettünk – tette hozzá Jorma. – Felszaladok utána, határozta el magát Örn. – Én vagyok a leggyorsabb lábú. – Úgy gondolod? – kérdezte Iliána. – Akkor nem sokat tudsz. Örn az ilyen versengéstől mindig megvadult. – Veled megyek – mondta Mane. – Gyere, fiú! Hogy is hívnak? Örn? Nem tetszik nekem, hogy a lányka egyedül van ott fenn. – Van okod nyugtalankodni? – kérdezte Iliána. Mane kissé kivárt a válasszal, majd lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat. – Nem, tulajdonképpen nincs. De mégis, talán igen. Gyere, Örn, induljunk! Majd kicsit lassabban megyek a kedvedért. – Ha! – kiáltotta Örn leforrázva. – Nem szükséges! Gyors vagyok. – Akkor mi, Stenkillel rendbe rakjuk a felszerelésünket addig – mondta Hedinn. – És ha készen vagyunk, elindulhatunk. Ezt a többiek is jó ötletnek találták. Örn meglepődött, amikor látta, milyen gyorsan és kecsesen mozog Mane. Csak nagy erőfeszítéssel tudott vele lépést tartani, tüdeje hamarosan zihált, mint egy kovácsfújtató. Mane ezt észrevette és lelassított, hogy a fiú nehogy túlságosan kifárassza magát. A páros hamarosan igen magasra jutott a hegyoldalban, barátaik lenn, a folyónál csak apró bábuknak látszottak. Mindketten érezték, hogy a balsejtelem, amely már eddig is nyomasztotta őket, egyre erősebben telepedett rájuk, minél magasabbra jutottak. Mane megpróbálta enyhíteni a hangulatot. – A ti családotokban mindenkinek állatneve van? Senki sem kivétel? – Azért akad kivétel, Iliána. Ő a dédnagymama után van elnevezve, akit eredetileg

Iliánának hívtak. Tudod, Ravn felesége. – Hallottam róla. Ő az, aki tündérszerű vonásokat kapott Vodjától. Ravn pedig olyan, mintha egy törzsfőnök lenne. Ulv uralkodó, egy herceg, és úgy is néz ki, úgy is viselkedik. Ravn azonban törzsfőnök, s ez egy kicsit más. Ebben Örn is egyetértett, mivel szerinte is Ravn valahogy ösztönösebb vezető volt, mint Ulv. Mane az ülő Örn fölé magasodott, kezeivel tölcsért formált és Yrsa nevét kiáltotta. Örn, akit lenyűgözött a tündér, felállt és ugyanezt tette.

15 Az elején még Yrsa nagyon élvezte, hogy a többiek előtt tud maradni a kaptatón, s azok a nyomába sem érnek. Azok közé tartozott, akik szeretnek mindig előreszaladni, mindent hamarabb látni. A lány rettenetesen kíváncsi volt, és égett benne a versenyszellem, így aztán gyermeki boldogsággal vetette magát előre a kaptatón. Aztán, amikor már annyira maga mögött hagyta a többieket, hogy már nem is látott senkit a kis csapatból, egyre inkább valami nehéz, fojtogató szomorúság kerítette a hatalmába. Mi olyan érdekes ebben? Egyszerre rémítően egyedül érezte magát. Lefelé nem látott semmit, a fák lombjai mindent eltakartak. Az út még meredekebbé vált, néha csak a kezeivel kapaszkodva tudott továbbjutni. És felfelé? Most lehetett a tetőn, az erdő ritkábbá vált, és felfelé nézve csak az égboltot látta felsejleni a fák lombjai között. Hová lettek a többiek? Talán túl messzire előreszaladt. Úgy érezte, hogy a rosszindulatú vadon lassan rátelepszik és megfojtja. Tudta, hogy menekülnie kell. Yrsa megmerevedett, úgy tűnt neki, mintha valaki beszélne hozzá, belül, a fejében. A lány rettenetesen megijedt, attól félt, hogy most majd hangokat fog hallani, olyanokat, amelyekre a gyilkosok és egyéb gazfickók hivatkoztak, amikor valami rosszat és kegyetlent tettek. „Az ördög volt, aki megparancsolta – mondogatták a latrok. Jorma mesélte egyszer, hogy ezek a gonosztevők általában a legrosszabbak mind közül. Ebben pedig az a legrémisztőbb, hogy soha nem lehetett tudni, hogy vajon csak ők találták ki ezeket a hangokat, vagy valóban hallottak is valamit. Mert ha tényleg szólt hozzájuk

valamely gonosz hatalom, akkor talán az a legrettenetesebb eshetőség. Yrsa nem akart egy efféle gonosztevővé változni. Azonban nagy megkönnyebbülésére a fejében suttogó, motyogó hang jó szándékúnak tűnt. – Ne menj messzebb! Fordulj meg! Szaladj a többiekhez és figyelmeztesd őket! A lány megismerte a hangot, amely szólt hozzá. Mély, férfias hang, öreges szóhasználat. Eltéveszthetetlenül az öreg szólt hozzá a Farkasok Népéből! Yrsa körülnézett és egy pillanatra megpihent, megkapaszkodott egy sziklában, az egyik lába fenn volt a sziklán, másik lenn, a talajon, kezével gyökerekbe kapaszkodott. Nem tudta, felfelé menjen-e, vagy lefelé, a többiekhez. Ha eljutna egy nagy fáig, akkor kényelmesebb helye lenne a csúcson, és talán onnan láthatná a többieket is. Yrsa hallotta, ahogy kiáltanak utána, felismerte Ravn erős hangját. Valamit kiáltott, hogy menjen le, mert egy hajó jött. Egy hajó? Yrsa visszakiabált, hogy egy kissé megpihen, de jön nemsokára. Azután már nem hallotta őket. Valószínűleg a többiek leereszkedtek a hegyről. Hirtelen igen csendes és magányos, kihalt hellyé változott körülötte az erdő. Azonban nem sokáig élvezhette a magányt. Nem volt olyan egyedül, mint hitte. Mialatt ott kapaszkodott és a lábának szilárd helyet keresett, meglátott valamit a szeme sarkából. Valamit, ami közelebb jött hozzá és távolodott tőle, ami körbejárta, és igyekezett rejtve maradni. Suttogások, surrogások, neszek… – Mi volt ez? – lehelte maga elé a lány. Kis, szürke villanások, mintha porcicák görögnének. Még a vére is meghűlt ereiben. A Halál szolgálói, az ő katonái! Mit keresnek itt? Persze, a Halál istennője is benne van ebben a históriában, és ha a varázsjeleket megfejtik, ő is elpusztul. Ráadásul már itt járt kis csapatuk, egészen a Holdboszorkány birodalmának határánál! Itt már bármi megtörténhet. Yrsa hátán hideg veríték csurgott lefelé. Igaz, nem vette annyira komolyan ezt az egész

utazást, mint Ravn, Iliána vagy Jorma, most mégis nagyon megrémült. Neki csak egy izgalmas kalandnak tűnt az egész út, amely során a Holdboszorkány titkos otthonát keresték, ám most véresen komolyra fordultak a dolgok. Yrsa maga soha nem látta Helt, a halál istennőjét, csak hallotta a történeteket a többiektől. Mind ez idáig úgy hitte, hogy a Holdboszorkány és Hel, a halál istennője is nyugalomban pihennek már évek óta. A Holdboszorkány is csupán két-három évvel ezelőtt járt utoljára Farkaslakon egy különös felhő formájában, s akkor is csak Iliána fedte fel a kilétét a jelenésnek. Itt Yrsa gondolatait a rémült döbbenet szakította meg, rájött, mi okozza a hely sivár, nyomasztó csendjét, a mindent és mindenkit legyűrő szomorúságot és reményvesztettséget: Hel varázsköpenye! A dologért csakis a nagy, Félelemkeltő és a kis gyapjúgombolyagocskák okolhatóak. Egykoron Hel köpenyének a széle éppen csak érintette Ravn lábát, és majdnem belehalt a mérgezésbe, amelyet az átkos varázsholmi érintése okozott. Most pedig Yrsa itt áll egymaga, s valahol itt ólálkodik a köpeny gazdája is a közelben. Ravn az átkos támadás után megkapott minden segítséget, Vodja kis levélkéit, Jorma minden tudását a gyógyszerekről és Ilona nagymama szerető ápolását, mégis alig élte túl a halálos mérget. Yrsa rettenetesen félni kezdett. Sok kis szürke gombolyagot látott maga körül örvényleni, mintha valamiféle elátkozott szél keltette örvényben áramlanának körülötte. Azonban egyelőre valamiféle láthatatlan erő, valamely óvó varázs mintha visszatartotta volna őket. Afelől nem volt kétsége a lánynak, hogy ártani akarnak neki, de vajon mi akadályozza meg őket ebben? Mikor Ravnra támadtak, a csontsípot akarták a varázsjelekkel, de Yrsánál nem volt semmi ilyesmi! Úgy tűnt, hogy őt csak meg akarták akadályozni abban, hogy továbbjusson, ártalmatlanná akarták tenni. Valószínűleg közeledett a tiltott területhez. Yrsa magát korholta, hogyan tudott ilyen ostoba lenni, hogy elhagyta a többieket? Nem gondolkozott, az biztos! A lány felmászott a közeli sziklapárkányra, ahol egy nagy fa állt. Zsibbadó lábbal egyenesedett ki és kapaszkodva nézett fel a lombok közé, kiutat keresve szorult helyzetéből. Sajnos azonban lefelé és felfelé is olyan meredek volt a sziklafal, hogy csak mászva menekülhetett volna el. „Miért nem támadnak?” – kérdezte Yrsa magától. A vére a fülében dübörgött, és egyre csak azon zakatolt az agya, hogy miért nem támadnak rá az apró szörnyetegek. A lány – jobb ötlete nem lévén – oldal irányba indult a párkányon, és kénytelen kelletlen, de elengedte a szakadék fölé hajló hatalmas fa törzsét.

Egyre közelebbről hallotta az apró lábak neszezését, miközben egy a sziklák közül kisarjadó aprócska bokor egyik ágát igyekezett elérni. Hirtelen mintha besötétedet volna. Minden olyan homályos lett a lány körül, mintha egy szürkeségből és kétségbeesésből emelt fal vette volna körbe a szerencsétlen teremtést. Yrsa torkából egy aprócska sikoly tört fel, s hangtalanul zokogva tapogatózott tovább a sziklafal mentén az alig pár lépésnyire lévő biztonságos sziklaterasz felé. Már majdnem szilárd talajt ért, amikor a bokor ágának a végéhez ért. Ujjai már csak az apró cserje leveleit markolták, s az utolsó méterekre teljesen kapaszkodó nélkül maradt. Ekkor valami furcsa motoszkálásra lett figyelmes a lábainál, az egyre mélyülő sötétségben valami megérintette a lábát térd alatt, s lassan tapogatózott felfelé. „Istenem! Kígyók” – lehelte maga elé, s csak úgy rázta a zokogás. Azonban nem csúszómászók tekeregtek a lábainál, a bokája körül. A sziklatalapzat repedéseiből gyökerek bújtak elő, fonódtak a lábára, a testére. Ijedtében egy pillanatra elengedte a sziklafalat, elveszítette az egyensúlyát, és kis híján lezuhant. Ott lógott fejjel lefelé a szakadék peremén, s csak a bokája köré fonódott gyökerek tartották meg. Ha innen lezuhan, akkor alig pár ölnyit esik az alatta lévő sziklákig, ám az éles kőperemek így is csúnyán megsebeznék. A halál apró szolgálói közelebb jöttek. Egészen szorosan körbevették, mintegy arasznyira tőle. A sötéten gomolygó aprócska porfátylak itt-ott megérintették a sziklát, a gyökereket, érintésük nyomán kaviccsá morzsolódott a kő, elsorvadt, kiszáradt a vaskos gyökér is. A Hel szolgái egyre közelebb nyomultak Yrsához, ám nem férhettek hozzá. Valami alaktalan sötét szivárgott elő a semmiből, hogy beburkolja a lányt. Ez a valami tartotta csak távol az enyészet aprócska gombolyagjait. Yrsa félőrülten a rettegéstől egyszer csak meglátta a szemét, a sötétség éles, gonosz pillantásai tekintetét, és felsikoltott. Egyszer csak valaki mintha a lány nevét kiáltotta volna, két élesen zengő férfihang. – Itt vagyok – bömbölte Yrsa pánikkal telt hangon. – Segítség! A sötétség még közelebb tolult hozzá, Yrsa szorosan becsukta a szemeit, nem mert farkasszemet nézni a halállal. A következő pillanatban égő fájdalmat érzett az egyik bokájában.

16 Yrsa egy mély, tekintélyes férfihangot hallott, amely mondott valamit egy idegen nyelven. Majd csoszogó, súrlódó hangfoszlányok jutottak el hozzá, s a sötét, átkos köd is mintha ritkult volna valamelyest. A lába még mindig iszonyatosan fájt. Kicsivel később egy vidámabb hang jutott el hozzá.

– Látunk téged, Yrsa. Tarts ki, kishúgom! Még, hogy kishúgom! Csak egy évvel idősebb! Örn, szeretett, fafejű bátyuskám, hát itt vagy? Yrsa csak alig résnyire merte kinyitni a szemét, s gyorsan le is hunyta, mert valami igen különlegeset látott. Egy arkangyal hajolt föléje, fehér ruhában. – Jaj, de jó, Örn, hogy te is itt vagy, motyogta kiszáradt szájjal. – Azt hittem, már a mennyországban vagyok, de tudom, hogy te oda soha sem léphetnél be. – Köszönöm a barátságos szavakat! Egyébként ez itt Mane, a tündér a vad norvég partokról. Mane azt jelenti, ezüstszőke. Aha. Engem már semmi nem lep meg. Megfordítanátok? Igazán hálás lennék érte. Tudod, most fejjel lefele álltok mellettem, suttogta kicsit teátrálisan, aztán nagyot sikított. – Jaj! Azt hiszem, valami megszúrta a lábamat. – Nem, védve voltál mindentől – mondta az ezüsthajú egy tájszólásban, melyet Yrsa telemarkinak gondolt. – Azonban kificamítottad a bokád, és ezen nem csodálkozom, ahogy így lógva látlak. Hála a fának, amelyik megfogott, hogy nem zuhantál le fejjel előre a Stenbergre. – Azt hiszem, hogy az itt sertepertélő gonosz apróságok pont azt akarták. – Így azonban sikeresen megmenekültél előlük, még ha egy kissé fájt is. Yrsát felhúzták, majd megszabadították a gyökerek fogságából, bár ez nem ment minden kínszenvedés nélkül, a kificamodott testrész igen csak lüktetett. Végül sikerült Manének Yrsát végigfektetnie a füvön, hogy megvizsgálhassa a lábát. „Ó, micsoda csodálatos férfiú!” – gondolta Yrsa. A lánynak még a lélegzete is elakadt. Micsoda kezek simogatták a sajgó bokáját! Aranybarnák, jó formájúak, erősek és inasak. Ráadásul ez a csinos arc! Amikor Mane előrehajolt, hogy kellemesebb helyzetbe ültesse a lányt, ezüstszőke hosszú fürtjei összekeveredtek Yrsa tincseivel. Kettejük hajának még az árnyalata is megegyezett. Mane ránézett a lányra és elmosolyodott, Yrsa pedig vidáman felnevetett. – Örn – kérte Mane – leszaladnál és idehívnád Vodját? Mondd meg neki, hogy hozza a kis levélkéit is. Hedinnt pedig kérd meg, hogy hozza fel Vodját, mert úgy gyorsabb lesz. Vodjának olyan rövid kis lábai vannak, hogy sokáig tartana, míg egymaga felérne. – Félúton majd találkozunk velük, eléjük megyünk – mondta Mane.

A fiú elsuhant, mint egy kilőtt nyíl. Örn a fiatalabb volt Lo és Anna-Stina két fia közül, ő volt a kisebb és a fürgébb. Elragadó kamasz lett belőle, pont olyan, mint apja volt az ő idejében. A lányok is ugyanúgy szerették odahaza az Österlénen. Csend telepedett ismét a hegyoldalra. Mane alaposan befűzte Yrsa csizmácskáját és eligazította a lábán, Yrsa halkan nyögdécselt. – El van törve? – kérdezte a lány. – Nem, de alaposan kificamodott és megrándult. – Ez hátráltatni fog mindnyájunkat, nem igaz? – kérdezte Yrsa csendesen. – Majd meglátjuk, mit tud tenni Vodja. Mane megint felnézett a lányra azzal a tengerszínű szemével, amely úgy ragyogott, hogy Yrsának vakította a szemét, és vörös pírt csalt az arcára. Yrsa teljesen önkéntelenül felkiáltott: – Igazán kár, hogy Bianca Marina elutazott, látnod kellett volna, olyan csodálatosan szép lány. Sőt, neki is látnia kellett volna téged, képzeld csak el, micsoda gyönyörű pár lettetek volna. Yrsa hirtelen elhallgatott. Magát is meglepte ezzel a hirtelen szóáradattal. Olyan öregesen hangzott ez az egész az ő szájából. Mielőtt még túl hosszúvá, kínossá vált volna a csend, a lány gyorsan másról kezdett el beszélni. – Vodját említetted, talán a telemarki kalandorok érkezetek ide? Mane röviden elmesélte utazásukat, beszélt Fáikról és megmagyarázta, kicsoda Hedinn. Yrsa örült, hogy minden olyan jól sikerült nekik, de a bokájában ismét jelentkezett a fájdalom. – Nem értem, miért nem támadtak meg azok a bestiák. Meg akartak ölni, gyűlölettel sziszegtek felém, de valami mégis visszatartotta őket. – Nem láttad, mi volt az? Örn is látta őket. – Miket? – Nem, te természetesen csak hátulról láthattad őket. Felőled úgy festett, mint valami sötét felleg, nem? – De igen. Yrsa kérdően nézett Manéra. – A szemek voltak, Yrsa, a vak szemek. Biztosan hallottál már róluk. – Persze hogy hallottam róluk. Szóval… megvédtek engem? – Igen. Nem tudjuk, mit, vagy kit képviselnek, de úgy tűnik, hogy a Holdboszorkánnyal harcban állnak. A Farkasok Népe szövetségesként tekint rájuk, mivel az ellenségeik ellenségei. Yrsa bólintott.

– Hallottam ilyet. „Az ellenségem ellensége a barátom”, ugye, így mondják? Tehát nekik is fontos, hogy legyőzzük a Holdboszorkányt. – Vagy Helt, a halál istennőjét. Nem tudjuk, melyik a nagyobb ellenségük. – Tehát akkor valamiféle bosszú lehet a háttérben? – Csak találgatjuk. így! Innen már viszlek tovább lefelé, mert sérült bokával soha le nem jutsz ezen a meredélyen. Mondd, Nem fáj a lábad a csizmában? – Nem különösebben. Yrsának hirtelen egy idegesítő gondolata támadt. „Vajon nem vagyok túl nehéz?” Amikor Mane lehajolt érte, kissé vacillált, végül karjaival átfogta a férfi széles vállát és engedte, hogy az felemelje. Alig mert moccanni, megpróbált olyan könnyű lenni, mint egy toll, de Manén nem látszott, hogy bármi gondot okozna neki a lány súlya. Yrsa most értette meg, milyen könnyen el lehet valakit varázsolni, mint például Falkot vagy másokat a népi énekekből. – Nem láttuk erre a Holdboszorkányt – mondta, csak hogy leplezze zavarát. – Pedig védenie kellene a területét. – Talán most is rossz lóra tett, mint általában. – Egy vesztest választott ki hordozónak, azt akarod mondani? Egy embert, akinek Hel nevében világuralmat ígért, és most kötve van. – Valószínűleg így esett – felelte Mane. A férfi mellére hajtva a fejét hallgatta Yrsa a magyarázatot és ezzel együtt a tündér szívének dobbanásait. – Vigyáznunk kell minden hatalomvágyó emberrel, a Holdboszorkány rejtőzhet bennük. – A legutolsó választottja nagy baklövés volt. – Honnan tudod? – Iliána és Hedinn elmondták, amit tudtak róla. A férfit Robertnek hívták. Megpróbálta félrevezetni a csoportot, de leleplezték és ártalmatlanná tették. A hegyről lefelé menet Yrsa úgy érezte, mintha egy felhőn utazott volna, és azt kívánta, bárcsak ez a rövid séta soha ne érne véget.

17 A folyónál újra összeszedték a holmijukat és felkészültek a hegymászáshoz. Amikor Örn megérkezett, visszaküldte Hedinnt, a vállán Vodjával, akinek öve tele volt a gyógyító levélkékkel. – Nahát! – hűlt el Elg. – Itt jön még egy hajó! Soha nem fogunk elindulni.

– Igazán nem hittem volna, hogy valaki is errefelé jön, míg mi itt vagyunk – mondta az apja, Ulv. – Mostanra pedig már egymás mellett szorongnak a hajók kikötve. Ó, Istenem, ez a lányom – fejezte be, mint akit leütöttek. Ketten szálltak ki a hajóból és találkoztak a többiekkel. – Bianca Marina, mit csinálsz te itt? – kérdezte Ulv szigorúan. – És hogy nézel ki, valami verekedésbe keveredtél? Ki ez itt veled? – Ez itt – mondta a lány hűvösen és rámutatott a kísérőjére – ez itt Mischka, és mi gyűlöljük egymást. – Mint a pestist – tette hozzá Mischka. Ulv még mindig szigorú volt és nyugtalan. – Bianca Marina, miben sántikálsz? Neked már otthon kellene lenned. – Nem igazán így történt. Az első hajón mindenki beteg lett, így hajót kellett cserélnem. Aztán megtámadtak a folyami kalózok. Mischka egész családját megölték, és mi úgy határoztunk, hogy ide evezünk, mert Mischka ismeri a Holdboszorkány rejtekhelyéhez vezető utat, és azt is tudja, hogy hogyan lehet elkerülni a csapdákat. – Milyen csapdákat? – kérdezte Ravn. Mischka elámult ennyi rangos ember láttán. – Halálos veremcsapdákról beszélek, nagyuram, amelyeket mágia rejt el a halandó tekintetek elől. Itt éltem gyermekkoromban, és amikor egyszer beletévedtünk az egyik csapdába, csak a mostohatestvérem és én tudtunk megmenekülni. A barátunk ottmaradt és meghalt a veremben. Ravn Ulv felé fordult és kérdőn felvonta a szemöldökét. A herceg rövid gondolkodás után bólintott. A tacskó még hasznos lehet, így maradhat. Bianca Marina úgy gondolta, hogy Mischka már elég figyelmet kapott. – Mischka, ez az apám, Hród uralkodója. A fiatalember azonnal féltérdre ereszkedett, s fejet hajtott. – Ne légy ostoba – mondta Bianca Marina idegesen. – Ez csak az apám. Ulv a kezét barátságosan Mischka vállára tette és segített neki felállni. – Ez igazán szép üdvözlés volt, Mischka. Megtisztelve érzem magam. – Ő itt a nagyapám, Ravn. Ő pedig itt a bátyám. Mind hercegi vérből valók – folytatta a lány. Mischka legszívesebben még egyszer térdre ereszkedett volna üdvözlésképpen, de erőt vett magán. „Néha igazán undok tud lenni ez az én lányom” – gondolta Ulv. „ Mikor hagyja el ezeket

a hóbortos rigolyáit?” – Iliána, Stenkil – kiáltott fel Bianca Marina meglepődve. – Mit csináltok itt? – Hosszú lenne azt elmesélni – felelte Ravn röviden. Csak visszafogottan örült, hogy megint viszontláthatja unokáját, Bianca Marinát. – A lényeg, amit neked is tudnod kell, csupán annyi, hogy az út sikerrel járt, és Falk már otthon pihen Farkaslakon. Most már viszont tényleg elindulhatnánk, mielőtt még besötétedik. – Hol van Örn és Yrsa? – kérdezte Bianca Marina. – Majd találkozunk velük fenn a kaptatón. Yrsa megsebezte a lábát. Á, éppen itt jönnek… Bianca Marina, az a két magas férfi Mane és Hedinn, Telemarkról jöttek, Iliánával és Stenkillel együtt, hogy segítsenek nekünk. Elg váltakozva figyelte az újonnan érkezőket és kishúgát, Bianca Marinát. Döbbenten látta, ahogy a lány szeme kikerekedett és eltátotta a száját; ilyet azóta nem tett a lány, mióta egy tálalásnál az étekfogó egy egész tál szószt beborított az ölébe. „Itt még gondok lesznek” – gondolta Elg. Úgy ismerte a kishúgát, mint senki más. Mikor még kisgyermekek voltak, nagyon szerettek együtt játszani, de az anyjuk, Majolika szétválasztotta őket azzal, hogy Bianca Marinát úgy kezelte, mintha egy kis játék baba lenne, akivel játszhatott, öltöztethette és mutogathatta mindenütt. Ezért aztán Elg az apja társaságát kereste és a többi felnőtt férfiét. Sajnos, Ulvnak nem sok ideje volt rá, állandóan az ország ügyeit intézte, s így Elg magányos fiú lett, aki a tanulásba menekült. Arra a kevés alkalomra, mikor együtt játszottak vagy beszélgettek, Elg szívesen emlékezett vissza. Bianca Marina ha tehette, a bátyjához fordult gondjaival és felnézett rá. Időközben az anyjuk, Majolika egyre jobban befolyása alá vonta a lányt. Egy csomó ostobasággal tömte a fejét: hogy milyen szép, és milyen fontos, hogy soha ne feledkezzen meg a rangjáról, ne beszélgessen a személyzettel, csak az előkelőkkel tartson kapcsolatot, s milyen udvarlókkal vetesse körül magát. Ruhák, frizurák, bálok; ezek töltötték ki Bianca Marina napjait! Elg elég közelről nézte végig azt, hogyan lett a kedves Bianca Marinából egy elkényeztetett, nyafogó hisztérika, válogatós, éles nyelvű, de mégis körbeajnározott hercegkisasszony. És nem tudott tenni ez ellen semmit. Lassacskán pedig eljött az az idő is, amikor már ő is ideges lett Bianca Marina társaságában, s bizony néha gyűlölte is. Most is kissé nyugtalanul, de nem minden káröröm nélkül hallgatta a lány viszontagságait.

„Drága kishúgom, most zöldülsz az irigységtől, mi?! Itt jön Yrsa, ez a kis jelentéktelen, középszerű lány, ahogy sokszor emlegetted, és ki hozza? Az arcod és a kezeid, amelyeket pánikszerű gyorsasággal igyekszel rendbe hozni, no meg a frizurádat, leporolni a megviselt ruhádat, bizony elárulják a gondolataidat.” „Ó, Szent Szűzanyám, miért nem maradtam itt? Most Yrsa előnyben van velem szemben. Csak látni kell, hogyan fekteti oda az arcát a férfi vállára! Ezt igazán nem kellene tennie!” – gondolta Bianca Marina kétségbeesetten. „A másik szintén fess férfi, drága Bianca, de nem oly földöntúli, éteri jelenség, mint Yrsa kiszemeltje. Tudom, mennyire vágysz arra, hogy tisztára mosdva, megfésülve állhass itt, egy olyan ruhában, mely kiemeli szépségedet. Most azonban szembe kell nézned a valósággal. Itt állsz úti ruhában, mocskosán, a vöröslő kezeiddel, s nyoma sincs rajtad sem a kellemnek, sem a bájnak, de még a rangodnak sem. Most pedig Iliánára nézel. Ugyan, Bianca! Iliána már Telemark óta velük van, ezt az előnyt nem lehet behozni! Yrsa nem veszélyes, de Iliána nagyon is az. Mindig is féltél Iliánától, és tudod miért? Mert van valamije, ami belőled hiányzik. Sugárzik belőle az emberek szeretete. Nem tudod, mihez kezdj Hiénával. Nézd csak, Iliána most a másik férfihoz szalad. Azt hiszem, őt nevezik Hedinnek. Hm… úgy látom az angyali Mane letette Yrsát a földre. Most jött el a te időd, kishúgom.” Elg jól megnézte magának a többieket is. A kis Vodja odakacsázott Ravnhoz és elmondta, hogy körbecsavarta Yrsa bokáját a varázserejű levelekkel. Kis időbe ugyan bele fog telni, amíg megint rendesen tudja használni majd a lábát, de meg fog gyógyulni. Elg túlságosan Vodjára figyelt, így meglepve látta, hogy Bianca Marina a fejét lehajtva elsiet mellette. – Most hova megy? – kérdezte a fiatal fiút, Mischkát, akivel Bianca Marina érkezett. – Hoz magának másik ruhát a hajóról és megfürdik a vízesés alatt. – Na az talán elég hideg lesz ahhoz, hogy egy kissé lehűtse – mondta Elg szárazon.

18 Ravn és Ulv már meglehetősen dühösek voltak az újabb késlekedés miatt, mire elindíthatták a tarkabarka menetet felfelé a hegyen. Bianca Marina tisztálkodása és átöltözése, de leginkább az emiatti újabb késlekedés nem tette boldoggá az utazókat. A legrosszabb mégis csak az volt, hogy mindebbe igyekezett bevonni a társaság férfitagjait is. Sikkantgatott a víz hidegsége miatt, és valamit állandóan hiányolt, amit természetesen minden alkalommal egy-egy férfitól igyekezett elkérni. Elg, hogy bosszantsa a húgát, mindig Iliánát vagy Yrsát küldte a kívánt holmival. Bianca

Marina – zátonyra futott terve miatt – dühében természetesen meg megköszönni is elfelejtette a segítséget a lányoknak. No igen, Elg igen jól ismerte a kishúgát. Vodja hiába keresett vízi szellemet a vízesésben az elmúlt napokban, egyetlen egyet sem talált az itteni folyókban, a kicsi békafiú visszavágyott Norvégiába. Nem sokkal később, amikor megálltak egy kicsit pihenni és enni, a kis csapat tagjai igyekezetek elmesélni egymásnak, mi és hogyan esett meg velük az elmúlt két esztendőben. A falatozás békében telt, egészen addig, amíg Bianca Marina el nem mesélte kalandját a folyami kalózokkal, és meg nem említette, hogy Pawol, Mischka „faragatlan és gátlástalan” bátyja milyen udvariatlan volt vele. Ekkor Mischka felugrott, és meg akarta ütni a lányt. – Ne merj még egy rossz szót szólni Pawolra, te kis szaros, te előkelő boszorkány! Te beképzelt sárkányköpet! – Senkiházi! – üvöltötte a lány. A magából kikelt, megbotránkozott Jorma állt közéjük és igyekezett kibékíteni őket. Végül Ravn vetett véget a veszekedésnek azzal, hogy a kardját belevágta egy fatörzsbe. Erre mind a két fiatal azonnal visszaült a helyére. Hogy Mischka és Bianca Marina gyűlölik egymást, abban senki sem kételkedett, s az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Mischka imádta lator bátyját. Bár az indulás reggelre volt tervezve, mégis délután lett, mire valóban megindult a menet. Yrsának lelkiismeret-furdalása volt, mivel a késlekedés egyik legfőbb okának magát tekintette. Szerencsére Vodja csodalevelei megtették hatásukat. így, igaz, hogy csak egy bot segítségével – és milyen nagy segítség tud lenni néha egy bot! De Yrsa már tudott járni, és egyre kevésbé fájt a lába. Mischkának viszont csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől, mivel a nemes urak őt kérték fel, hogy vezesse a csapatot. Elg, aki szimpatizált vele – nem utolsósorban nővére leereszkedő viselkedése miatt – mellette haladt. Mischka hálás volt neki ezért, bár így is kissé tartotta a távolságot a fiútól, hisz Elg mégiscsak egy leendő uralkodó volt. Mischka soha nem vette túl komolyan Bianca Marina hercegi rangját, amíg egyedül voltak, de most be kellett látnia, hogy a lány igazat mondott, tényleg hercegnőnek születetett. A két kis erdei tündér most már nyíltan mutatkozhatott látható alakban, amikor csak akartak, nem kellett várniuk azokra a bizonyos különleges, mágiától terhes misztikus napokra, hogy ezt megtegyék. Ez a nagy változás a vízi szellem érdeme volt. Ő adott Vodjának valamiféle csillogó port, hogy azt szórja Lesinkára. Most a két kis tündér teljesen láthatóan ült kedvenceik, Stenkil és Hedinn vállán, és nagyon meg voltak elégedve a kilátással.

Mischka megpróbálta elhinni, hogy ilyesmi is létezik, mint a tündérgyerekek. A felnőtt tündérekkel is sok problémája volt, de azok legalább a méretük okán emberibbnek néztek ki, azonban ez a két kicsi…! Mischka látta őket, de nem hitt bennük. Igazán furcsa, vegyes társaság kapaszkodott felfelé a hegyoldalban. Hercegek, uralkodók, tudósok, tündérek és egyszerű kisemberek másztak egymás után a meredek sziklák között. Mischka kívülállónak érezte magát, egész egyszerűen túlságosan hétköznapinak tűnt a többiekhez képest. Elg Mischkát figyelte, szeretett volna többet megtudni a múltjáról, mivel a fiú nem azon az egyenes úton vezette a társaságot, mint amin Yrsa is elindult, s a leendő herceget ez balsejtelemmel töltötte el. Elg szerint ez így túl veszélyes volt, így is már elég időt töltöttek kiszolgáltatottan a hegyoldalban küzdve felfelé magukat. Ráadásul Yrsa is hasonló véleményen volt. – Remélem, nem udvaroltál a nővéremnek – mondta Elg kicsit szigorúbban, mint szerette volna. Mischka nyersen felnevetett. – Annak, ott? Soha az életben nem jutna eszembe! Egyébként pedig egy rémisztőén nagy és éles kése is van. Nem ettem meszet, hogy próbálkozzam. „Na, ez így talán már tényleg elég indok arra, hogy bárki békén hagyja Bianca Marinát” – gondolta Elg vigyorogva. Bianca Marinának megvoltak a maga módszerei arra, hogy elriassza a nemkívánatos udvarlókat! Amikor már majdnem elérték a hegytetőt, mindnyájan összegyűltek, hogy együtt élvezzék a csodálatos kilátást és megtervezzék a további utat. Elg látta, hogy nővére Mane körül settenkedik. Mane mindeddig Iliánával, Hedinnel és Yrsával lépdelt egy csoportban, s ez minden bizonnyal sértette Bianca Marina érdekeit. Amikor elhaladt Bianca Marina mellett, Elg szigorúan rádörrent a lányra. – Viselkedj tisztességesen! Bianca Marina megtorpant, és idegesen lehelte: – Mi van? Mit mondasz? Én aztán soha nem akartam tőle semmit… Ennek ellenére végül mégis Örnhöz és Jormához, a veszélytelen férfiakhoz csatlakozott. – Nehéz volt vele kijönnöd? – kérdezte Elg Mischkát. – Átkozott vadmacskája! – mormogta a fiú. Elg megértette Mischka haragját, Bianca Marina igen cudarul tudott bánni a nála alacsonyabb rangban lévőkkel. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a nap lassan nyugodni készült. A folyó völgyét maguk mögött hagyták a vízeséssel és hajóikkal együtt. A szemközti hegyháton túl láthatták a

Keleti-tenger kéklő sávját. A rövid pihenő alatt Jorma elmagyarázta a kis csapat tagjainak, hogy nem véletlenül hasonlítanak az itteni kövek, ha szétmorzsolják őket, a tengerparti homokra. Szerinte egykoron valamikor régen, még az Özönvíz korában itt egy tengerfenék terült el, s az ott leülepedett homokból kialakult sziklák közt járnak most. – Még soká érünk fel? – nyögött Bianca Marina. – Mi lehet ilyen magas ezen a kis homokdombon? – Emlékezz, hogy odalenn cikcakkban jöttünk egy jó darabig, ami meghosszabbította az utat – mondta Ravn. – Valami nem tetszik nekem – mondta Iliána. – Igen, pár perce már mondtad ugyanezt – felelte Stenkil. – És párszor az ide vezető úton is – mosolygott Hedinn. – Kárálsz, mint egy tyúk. – Most, hogy erről beszélünk – mondta Yrsa – nem vettetek észre valamit? – Mindenki kérdően nézett a lányra. – Valamit, ami hiányzik – magyarázta Yrsa. Miután senki nem felelt, maga folytatta. – Itt nincsenek madarak. Nincsenek állatok, még egy bogár sincs. – Ezt nem tudhatod – vetette ellen Örn, de a tekintete, ahogy körbenézett, beszédesebb volt, mint az ellenvetése. Iliánát nyomasztotta ez a vidék, mégsem értette, miért merültek ki annyira. Megpróbált nyugodtan gondolkodni, magában összehasonlította ezt az utat és azt, amely Kasebergából Ales Stenarhoz vezetett. Nem volt az sem nehezebb terep, talán ez egy kicsit meredekebb és nehezebben járható. – Azt hiszem, mindjárt fenn vagyunk a tetőn - mondta Mischka. – A fák eltakarják az eget, de azt hiszem, jó úton vagyunk, elkerültük a csapdákat. – De miféle csapdákról beszélsz? – kérdezte Örn. – Nem tudom leírni pontosan, hogyan is festenek, mivel jómagam sohasem zuhantam bele egyikbe se. Én csak az utat ismerem, amelyen biztonságosan fel lehet jutni a tetőre. Ha akarjátok, akkor majd holnap reggel megmutatom, mire gondoltam, világosban jobban lehet látni. A nap ekkor végszóra alábukott a nyugati látóhatár felett, és mindenre kék árnyék telepedett. Ahogy a táj belefulladt a leszálló éjszaka sötétjébe, már nemcsak Iliánát nyomasztotta a vidék. Most már mindenki érezte a tompa vibrálást a talpuk alatt. – Undorító – motyogta Voja. – Gyerünk haza!

19 Mint korábban már annyiszor, a Farkasok Népe most is minden előjel nélkül az árnyakból

lépett elő. Hirtelen, egyszer csak ott álltak az erdőszélen, feszült, gyászos arckifejezéssel, félelmetes kutyájukkal, Tainoval együtt. A túlvilági vándorok nagy tisztelettel üdvözölték a csapat új tagjait, Hedinnt és Manét. Mischka dermedten állt, megmozdulni sem mert. A Farkasok Népének üdvözlésére csak valami csuklásszerű hangot tudott kipréselni magából, nyelve teljesen felmondta a szolgálatot, a szája kiszáradt. Lesinka azonnal odarepült az Öreg karjaiba és melegen megölelte. A törzsfő, amint üdvözölte az ifjú tündért, az öreg Ravnhoz kezdett beszélni. – Ahogy ígértük, elkísértünk benneteket ide, hogy itt búcsúzzunk el tőletek. A fiatal Mischkának igaza van, elérkeztetek a Holdboszorkány birodalmába, innen már nem kísérhetünk tovább titeket. Vigyázzatok a fiúra, tudja, mit beszél, és jó vezetőtök lesz. Van itt egy kis liget nem messze, ott meg tudtok szállni éjszakára. Ne utazzatok tovább a csillagok alatt, itt várjátok meg a reggelt! – De, ugye, még találkozunk? – kérdezte Iliána szomorúan. – Ha sikerrel jártok, látjuk még egymást. Ha mégsem járnátok sikerrel, akkor biztonságos utat kívánunk hazafelé, és üdvözöljük a csodálatos feleségedet, Ilonát, Ravn! Soha nem felejtjük el. Ravn csak bólintani tudott, annyira elérzékenyült. A Farkasok Népe majdnem egész életének részese volt. Azelőtt is elbúcsúztak és eltűntek bizonyos időre, de most valami komolyabb dologról volt szó. Most már teljesen egyedül kellett minden akadállyal megbirkózniuk. Hogy a Farkasok Népe mit nevezett sikernek, azt Ravn nem tudta volna megmondani, de pontosan talán senki sem tudta volna elmondani. Annak ellenére, hogy a varázsjelek közül is egyre többet sikerült megfejteniük, és újabb és újabb lépéseket tettek a siker felé vezető úton, Ravn mégis úgy érezte, hogy sötétben tapogatóznak, s van még valami fontos, apró részlet, amire még nem jöttek rá. – Gyújtsatok tüzet éjjelre – mondta az Öreg – és hagyjátok egész éjjel égni. Ebben az istentől elfelejtett sarkában a világnak jócskán vannak olyanok, akik félnek a tűztől és nem fognak benneteket háborgatni, ha a fénye védelmez titeket egész éjjel. – Menjetek tovább a fiú, Mischka útmutatása alapján. Csak a sors fintora engedte meg neki, hogy élve szabaduljon innen valamikor, és most is csupán egy másik véletlennek köszönhető, hogy rátok talált. Jól vezetett benneteket eddig is, ismeretlen utakon, biztonságosan – mondta az Öreg kissé szertartásosan. – Ez az út már elveszett a feledés homályában és éppen ezért veszélytelen.

Az Öreg így mondta el, hogy elkerülték a csapdákat. A Farkasok Népe ezzel eltűnt, lassan oldódtak fel a kelő Hold fényében. Iliána még látni vélte a fák között a szomorú tekintetüket. „Csak magunkban bízhatunk” – gondolta Iliána. „Megtesszük, amit tudunk. Azonban sajnos túl keveset tudunk az előttünk álló feladatról.” Hamar kiderült, hogy Mischkának igaza volt, pár perccel később elérték a hegytetőt. Ha kalandoraink egy keskeny hegygerincet vártak, hát csalódniuk kellett. Egy széles síkság terült el előttük, amelynek a távolabbi végén egy köd borította völgyféle látszott. Itt már nem volt olyan sűrű az erdő, az egész tájat jól áttekinthették. Csak itt-ott nyúlt pár fa a derékig érő fűtenger fölé, bár némelyik igazán magasra nőtt. – Itt van a liget, amelyről a Farkasok Népe beszélt – mondta Ravn. – Menjünk oda. Alaposan kiléptek és gyorsan elérték az éjjeli táborhelyüket. A hamarosan fellobbanó tábortűz körül ülve minden olyan egyszerűnek és biztonságosnak tűnt, annak ellenére, hogy a kihalt táj és a levegő csendje nyomasztólag hatott mindannyiukra. Iliána közelebb húzódott Hedinnhez és megfogta a kezét. A norvég utazás alatt nagyon közel kerültek egymáshoz, viszonyuk bensőséges és bizalmas lett. Egyformák voltak, nem teljesen emberek, és nem is teljesen tündérek, magányos szívek két világ határán. Bianca Marina nemtetszéssel figyelte, ahogy Iliána megkaparintotta magának a félvér Hedinnt, de megnyugodott, mert a legjobb falat, Mane továbbra is szabadnak tűnt. És hát ki tudna ellenállni Bianca Marina hercegkisasszony rohamainak? Tudta, hogy a hródi várban minden őr és úgy általában minden nadrágot viselő élőlény futott utána. A magasabb rangú férfiak flörtöltek vele, a csőcselék csak a nyálát csurgatta, természetesen hiába. No, igen, a bolond Mischka kivétel volt, rá nem is akart gondolni. Bianca Marina az út alatt természetes jogának tartotta, hogy előrement és a karját Mane karjába fűzte. Az értetlenül nézett le rá, de Bianca Marina csicsergett valamit arról, hogy egy erős férfi védelmére van szüksége ezen a szörnyű helyen. Mane nagyon barátságosan kiszabadította a kezét, és kedvesen hátba veregette, mondván, hogy minden rendben lesz, csak maradjon mindig együtt a csapattal. Yrsa látta őket, ahogy együtt beszélgettek, látta Bianca Marina bizalmas mozdulatát és hallotta a kacagását. Szegény Yrsa érezte, ahogy összezsugorodik az önbizalma, egészen addig, amíg végül lassan, szomorúan eloldalgott rövid lábain. Nem tagadta, hogy Mane teljesen elvarázsolta – anélkül, hogy tudta volna – és minden olyan fényesen csodálatos volt, amíg Mane a karjaiban vitte a többiekhez. Olyan jókedvűen és barátságosan beszélgettek, és akkor jött Bianca Marina. A szép unokatestvér megjelenése nagy adag csalódást okozott Yrsának. Azonnal érezte, hogy gondjai lesznek, hiszen hogy is tudott volna egy ilyen mindennapi Yrsa érvényesülni egy mesebeli hercegkisasszony mellett? Ráadásul Bianca Marinát is láthatóan elvarázsolta Mane. Tehát, akkor neki szépen hátra

kell lépni! Mi mást is gondolhatott volna? Yrsa hirtelen megfeledkezett szívének bajairól, amikor Jorma, aki a tábor körül sétált Ulvval, hirtelen megállt és lehajolt. – Mi az? – tudakolta Ravn. Jorma rámutatott az alig látható nyomokra a fűben. Három párhuzamos lábnyom látszott, keresztben az úton, amerről a csapat érkezett, kicsit távolabb pedig, egy nagy tölgyfa alatt ugyanazok a nyomok tűntek fel ismét. – Egy út? – töprengett Elg hangosan. – Úgy fest – mondta Jorma vontatottan. – Ezt az ösvényt egykoron nehéz szekerekkel járták. Középen a hajdani lovak patái döngölték sziklakeménnyé a földet. – Tehát mégis járnak erre, ezen az elfelejtett vidéken – szólt Iliána. Jorma a nyomokat méregette. – Ez a nyom nagyon régi kell hogy legyen. Nagyon, nagyon régi. – Honnan tudod – kérdezte Örn. – A tölgyből. Ismerem a fákat és a tölgyek nagyon sokáig élnek. Ez itt, a majd’ négyölnyi törzsével lehet akár ezer éves is, és pont az út közepén áll, az egykori kerékvágat pont áthalad rajta. Yrsa felpillantott a hatalmas faóriásra és beleborzongott a kolosszus iránt érzett tiszteletbe. A domboldal nem volt túl magas. Samland és a körülötte elterülő tartományok sík vidékek voltak, alacsony fekvésűek a meredek partok felett. Yrsa csak most értette meg, hogy a mocsaras rész a magasabban fekvő szárazföld és a tenger között húzódik csupán. – Megyek, megnézem, mi van a tölgyfa másik oldalán – mondta Örn. – Talán folytatódik az út. – Kérlek, maradj – mondta Ravn. Mindenki érezte, valami vagy valaki nem akarja, hogy most tovább induljanak. Mintha a megfoghatatlan semmi ellen hadakoznának.

20 A kellemes ligetet mintha csak a megfáradt utazóknak teremtették volna éjszakai táborhelyül. A füves tisztást a védelmezőn hatalmas tölgyek ölelték körbe, a fák között kicsi patakocska csörgedezett. Ennél tökéletesebb helyet elképzelni sem lehetett volna. – A lányok fekszenek belül, legközelebb a tűzhöz – vezényelte Ravn az evés után. – Mi többiek kívül, és kettesével váltjuk egymást az őrségben. – Legbiztosabban akkor érezném magam, ha mindkét oldalamon egy-egy tündér feküdne

– mondta Bianca Marina puha, ártatlan hangon. – Ne nyafogj – szólt rá Ulv szigorúan. – Úgy lesz, ahogy Ravn mondta. Bianca Marina duzzogva húzódott odébb, de a férfiak nem törődtek vele, mivel Mischkával tervezték az út folytatását. – Merre megyünk reggel? – kérdezte Elg. – Amerre eddig is. Lemegyünk a völgyhöz vezető úton, amelyet láttunk, de kissé jobbra, nyugat felé kell kerülnünk a réten, hogy odajussunk, legutóbb arrafelé mentem. – Mit tudsz mondani a reánk váró csapdákról, veszedelmekről? – kérdezte Ulv. Mischka körbepillantott a táborhelyet körülálló fákra, amelyekre furcsa árnyalakokat festett a lángok táncoló fénye. – Nem sokat – mondta csendesen. Furcsa módon senki sem igyekezett a fiúból újabb kérdésekkel kihúzni azt a keveset, amit tudott. Azonban a rövid hallgatás után ő maga folytatta kiüresedett tekintettel, mintha transzba esett volna. – Semmit nem láttam, semmit. – De a bátyád, Pawol? – kérdezte Ulv. – Ő csak látott valamit? – Kérdeztem, de csak annyit mondott: „Nem hinnél nekem”. Többet nem sikerült kihúznom belőle. Az én kiáltásom mentette meg. Aztán csak szaladtunk, szaladtunk, mint akinek az élete múlik ezen, és azt hiszem, ez így is volt, mert Lukast nem láttuk soha többé. – Te fogsz vezetni bennünket holnap – mondta Ravn, s a többiek egyetértően bólogattak. Mischka boldogan, büszkén tekintett körbe, majd Bianca Marinára pillantott, hogy learassa a lány elismerésének gyümölcseit, ám ő másfelé figyelt. Yrsa sem a férfiak tanácsával volt elfoglalva. A nyári este meleg volt és a tábortűz még melegebbé tette. Mane, aki ágakat hozott a tűzhöz, levetette köpenyét, és ott állt egy testre simuló nadrágban, szarvasbőr mellényben, melyet egy öv fogott össze. Yrsa úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről, amikor a tündér férfira pillantott. Micsoda gyönyörű test, izmos és mégis vékony, és ez a testhez simuló nadrág, amely többet mutat, mint eltakar! Yrsa nagyokat nyelt izgalmában, és már-már megszólította volna a férfit, amikor odalépett a tűz mellé Bianca Marina. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Manét a legédesebb hangján. – Hogyne segíthetnél. Van egy csomó lehullott ág az erdő szélén, kérlek, azokat hozd ide. A lány egy táncosnő kecsességével lépett oda a férfi mellé. – Ó, azok nagyok és nehezek. Segítesz? – Majd én segítek – mondta Mischka gyorsan.

– Ó, te kis pipogya, te aztán nem sokat bírsz el – húzta el a száját Bianca Marina. Mischka csendesen káromkodva húzódott odébb a tűz mellől. Mane elindult, hogy hozzon még ágakat, Bianca Marina vele ment és tovább csacsogott. – Az én bőröm kicsit érzékeny, így ezeket a dolgokat inkább az erős férfiakra hagyom. Ó, Yrsával olyan sok probléma van, nem is tudom, miért hozták a többiek el idáig, csak útban van. – Nem úgy vettem észre. – Miért neked kellett lecipelned a hegyről? Yrsa furcsa egy kissé, otthon különféle gyanús kalandokba keveredik egyfolytában fiúkkal, sőt felnőtt férfiakkal. A szülei sokat aggódtak már miatta. Lennél szíves megnézni ezt a kis sebet a kezemen, olyan csúnyán fest? Bianca Marina apró kezét egy elegáns mozdulattal fektette Mane tenyerébe és őzikeszemeivel ártatlanul nézett fel a férfira. A tündér nehezen találta meg a sebet, amely nem volt más, mint egy apró karcolás. Pár szóval megnyugtatta a lányt és egy új köteg tűzrevalót nyalábolt felt. Bianca Marina győztes mosollyal libbent el Yrsa mellett, aki nem hallotta a beszélgetést kettejük között, csak a bizalmas közelséget látta, s ettől úgy érezte magát, mintha egy fonnyadó salátakupac lenne egy tál friss eper mellett. Örn és unokatestvére, Elg jöttek és segítettek a rőzsegyűjtésben, mert egész éjszaka égő máglyához sok tűzrevaló kellett. Munka közben a hitről beszélgettek. Örn már korábban szabadgondolkodónak vallotta magát, és mindenki boldog volt, hogy nem került össze Tuvéval, mert igen kimerítő – bár egyesek szerint tanulságos – lett volna hallgatni kettejük vitáját. Örn hevesen szónokolt. – Úgy néz ki, mintha az Ördög mindenfelé kivetette volna ránk a hálóját, mintha csak kísértéseknek és csábításoknak lennénk kitéve. Elg kioktatta. – Örn, azt mondod, hogy te nem vagy keresztény, de ha hiszel az Ördögben, akkor mégiscsak az vagy. Minden sátánista keresztény, mert az Ördög a keresztények találmánya. A Gonosz, az egészen más, az benne van minden emberben, és nem háríthatjuk a felelősséget másra, például az Ördögre. Azután vannak egészen kivételesen gonosz lények is, mint például a Holdboszorkány vagy Silke. Ezektől a teremtésektől óvakodnunk kell. Igaz, Silke már halott. – Elg hangja elhalt, miután, a rozsét lerakva, továbbment. Mikor egyedül maradtak a tűznél, Mane csendben megkérdezte.

– Örn, igaz az, amit Bianca Marina mondott, hogy a húgodnak, Yrsának sok férfi barátja volt otthon? – Yrsának? – Örn akkorát kiáltott a meglepetéstől, hogy Manénak kellett elcsendesítenie. – Neki ugyan nem volt még egyetlenegy férfi sem az életében! Persze, voltak barátai, akikkel fára mászott vagy versenyt futott, Yrsa mindig is fiús kislány volt, de nem hinném, hogy egyáltalán tudja, mint jelent a szó, romantika. Ne hallgass Biancára, ő csak egy tüske a fenekünkben! Ekkor Mane boldogan elmosolyodott. Iliána és Stenkil készítették el az egyszerű vacsorát, amelyet a tűz mellett körbeülve fogyasztottak el. Hedinn önfeledten játszott Iliána fehér hajfürtjeivel, csodálta a lány szépségét, s ezt meg is vallotta neki. Bianca Marina csak fújt egyet erre a beszédre. Nem szerette, ha más lányok szépségét említették előtte. Még mérgesebb lett, amikor meghallotta, miről beszél Yrsa. Yrsa egy kidőlt fa törzsén ült és a saját hátát igyekezett meg vakarni. – Miért van az, hogy mindig ott viszket, ahol a legnehezebb elérni? Mane, aki Yrsa mellett ült, Bianca Marina legnagyobb megrökönyödésére előredőlt és megvakarta a lány hátát Yrsa komolykodó, humoros utasításai által vezetve. A lány és a tündér igen jól szórakozott a visszás helyzeten, és hamar összenevettek. Bianca Marina szigorúan, rendreutasítóan szólt Yrsához. – Miért nem dörzsölöd a hátad egy fának, ahogy a többi tehén teszi! – A dühös lány mondott volna még mást is, ám az apja, Ulv letorkolta, s onnantól kezdve a hangját sem lehetett hallani. Az éjszaka lassan körbevette a kis csapatot, s fenyegető árnyaival, furcsa neszeivel megmagyarázhatatlan szorongást kiváltva, nyomasztóan magasodott fölébük.

21 Senki sem tagadta, hogy nagyon kimerültek. Hosszú, eseménydús nap állt mögöttük. Ulv hátát a csomagjának vetve ült és gondolkodott. Igazán remek pillanat volt, amikor az a szép hajó a zászlóval meglepetésszerűen az övék mellé siklott. Ekkor érkezett meg Iliána, Stenkil és a két igen hasznos tündér férfi, nem beszélve Vodjáról és Lesinkáról. Ez a kellemes változás kitöltötte a Farkasok Népének eltűnésével keletkezett űrt. Azután megérkezett Mischka is, aki igen jó vezetőnek bizonyult a dombok között. A fiú társaságában visszatért hozzájuk Ulv saját lánya, Bianca Marina is, bár a herceg lehetőleg nem akart rágondolni. Elhatározta, hogy ha hazajutnak, akkor nagyon komolyan leül beszélgetni

Majolikával, ugyanis rettenetesen ráunt kedves lánya viselt dolgaira. Az első őrszem Hedinn volt, aki kérte, hogy Iliána legyen a társa az őrködésben. Iliána felragyogott a kérés hallatán és azonnal megfeledkezett a fáradtságról. Dacára annak, hogy Iliána apja és nagyapja is velük tartott a hosszú norvégiai utazás alatt, Hedinn nem kérte meg a lány kezét annak rendje és módja szerint. Egész egyszerűen nem volt hozzá bátorsága. Most Iliána dédapja utazott velük, ám valahogy megint inába szállt a bátorsága a férfinak. Hogyan is merészelné? Iliána hercegi vérből származott, háta mögött állt Farkaslak birtoka. Ő, Hedinn pedig csak egy parasztlány fia volt, akit egy tündér, Éld varázsolt el. Jó tündér volt ugyan az apja, de ez mit sem számított, ha címről, rangról és birtokról volt szó. Hogyan kérhetné meg a Hródnembéli Iliána kezét? A hercegi vér már kicsit felhígult ugyan a sok közember-beházasodás nyomán, de akkor is Iliána hercegi sarj. A többiek már elaludtak, s Hedinn odasúgta Iliánának, hogy menjenek fel a fákhoz, mert ott zavartalanul tudnak beszélgetni. Iliána repesve indult a férfi után. Odafenn letelepedtek egy kényelmes helyre, ahonnét jól ráláttak a táborhelyre, és ha megfordultak, belátták az egész domboldalt is. Nagyon sötét volt, a tűz szikrái és lángjai élesen világítottak a sötét háttér előtt. A rét csak egy árnyék volt csupán egy-egy nagy fa még sötétebb sziluettje előtt. Iliána most is érezte valami idegen erő jelenlétét, amely nem akarta felfedni magát. Örült, hogy Hedinn ilyen közel van hozzá, a saját védelmezőjének, mozdíthatatlan kősziklájának tekintette a férfit az első pillanattól kezdve, ahogy megismerte. Nem gondolkodott rajta, hogy Hedinn miért kezdte el a beszélgetést. – Gondold meg, most tizennyolc éves vagy – mondta a férfi és ránézett. – Igen, elvesztettünk két évet, belátod? – Nem vagyok olyan biztos benne, hogy elvesztettük azokat az éveket. – Igazad van, nem vesztettük el. A nagyapán anyja, Ilona nem vesztett el ezekből az évekből egy percet sem. – És nagyapád, Falk sem. – Nem. Inkább nyertek több évet. Valahogyan. Egymásra néztek a villódzó tűz fényében. – Én apáddal, Björnnel vagyok egyidős – emlékeztette Hedinn a lányt. – Sőt, egy évvel még idősebb is. Iliána utánaszámolt a dolognak. Az apja most harminchat éves, ezek szerint Hedinn harminchét esztendős, ám úgy festett, mint aki egy pillanattal sem több huszonötnél. Iliána maga is ugyanabból a sajátságos embertündér keverékből származott, mint Hedinn. – Iliána, én egyáltalán nem erre gondoltam most.

– Nem? Hát mire? – Hogy már nem vagy gyerek többé. A gondolat már Iliánában is felmerült, hát megismételte a kérdést. – Mire gondoltál? Hedinn átkarolta a vállát, óvatosan közelebb húzta magához. Nem tudta kimondani, hogy szeretné, ha a felesége lenne. Szerette volna hallani a lány véleményét erről, még ha nem szavakkal mondja is el. Kezével félresimította Iliána haját és megcsókolta a fülcimpáját. Iliána lélegzete elnehezült, még sohasem érzett ilyesmit. Hedinn eddig csak a gondoskodásával és védelmével mutatta ki gyengédségét. Egy segítő erős kéz, biztonságot adó közelség, ezt jelentette eddig a férfi Iliána számára. Idáig mindig csak megborzolta a haját, nagyokat nevetettek és jókat beszélgettek. De ez… ? Hedinn érezte, hogy Iliánának jólesik az érintése. Finoman maga felé fordította a lány fejét és mélyen a szemébe nézett. A férfi maga felé húzta a lány fejét egészen addig, amíg Iliána ajkai meg nem érintették az övét. A lány nem ellenkezett, sőt, kezeit tétován becsúsztatta Hedinn köpenye alá. A férfi átölelte, s Iliána érezte a férfi szívének erős dobbanásait. A csók hosszú és szenvedélyes lett. Iliána hallotta Hedinn ziháló lélegzetét, ahogy egyre szorosabban ölelte, majd a férfi hirtelen elengedte. A lányt meglepte a hirtelen mozdulat. Nem is annyira azon csodálkozott, hogy a férfi olyan hirtelen megszakította a csókot, hanem saját testének reakciója lepte meg. – Mi történt? – kérdezte. – Nem vagyunk egyedül – mondta Hedinn csendesen. „A Farkasok Népe?” – gondolta Iliána. „Hisz ők már elmentek.” Azonban nem a Farkasok Népe figyelte a sötét éjszakából az ölelkező párt. Amikor Iliána körülnézett, mindenütt vak, hályog borította szemek villantak meg a sötétségben. A lányban a vér is meghűlt, és szorosan magához vonta Hedinnt. – Mit akarnak ezek tőlünk tulajdonképpen? – Ezt már sokan megkérdezték, de választ még senki sem kapott – felelte Hedinn. – Azt hiszem, várnak valamire, talán épp tőled. A vak, opálos fényű szemek lassan közelebb húzódtak hozzájuk, teljesen körbevették őket. – Nem tudjuk, mit akartok tőlünk, de megteszünk mindent, amit lehet. A szemek mintha kissé tétováztak volna a válasz hallatán, kissé visszahúzódtak, de kisvártatva ismét közelebb jöttek. Láthatólag a semmiben lebegtek az éjszaka árnyai között. – Várj – suttogta Iliána – van egy ötletem.

Hedinn a karjaiba zárta a lányt, hogy megvédelmezze bármitől. Iliána a férfi erős szívének ütemes dobbanásaiból merített erőt. Kibontakozott az ölelésből és előrelépett a vak szemek felé. – Talán figyelmeztetni akartok minket? – kérdezte próbaképpen. – Mire, mire figyelmeztetnétek minket? Veszély les ránk, vagy talán azt akarjátok, hogy menjünk el innen? – Kedvesem, túl sokat kérdezel tőlük, lassabban. Légy érthetőbb! Iliána hallotta Hedinn szavait, de csupán annyi jutott el hozzá, hogy „Kedvesem”. „Ó, Mária, Szentséges Szűzanya, mindjárt meghalok! Hedinn szeret engem. Gyanítottam, de hallani olyan, mintha égi zenét hallanék!” Iliána a fejét Hedinn vállára hajtotta és remélte, hogy a férfi nem látja, hogy mennyire boldog. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott. Iliána megköszörülte a torkát és érthetőbben tette fel kérdéseit: – Azt kívánjátok, igen tisztelt lények, hogy elmenjünk innen? Útban vagyunk? Minden szem hátrálni kezdett, egyre távolabb kerültek tőlük. – Folytassuk utunkat, de legyünk résen? Ezt akarjátok mondani? Ekkor a szemek olyan gyorsan kezdtek száguldani feléjük, hogy Iliána megrémült, kezei reszketni kezdtek. Hedinn védelmezőn ölelte át, hogy megnyugtassa, és kemény hangon szólt a szemekhez. – Köszönjük a figyelmeztetést! Óvatosak leszünk, de nem hátrálunk meg. A szemek hirtelen eltűntek, elnyelte őket az éjszaka sötétje. Iliána megkönnyebbülve felsóhajtott. – Ez megvolna – mondta erőltetett vidámsággal. – Menjünk vissza a többiekhez? Ahogy nekiindultak lefelé a tábor irányába, még csak pár lépést tehettek meg, amikor Hedinn határozottan átkarolta Iliánát. – Iliána… A szemek félbeszakították a beszélgetésünket. Azt akartam megkérdezni a tőled az imént, hogy beleegyezel-e, hogy megkérjem a kezed dédapádtól. Komolyan gondolom a dolgot. Volt lehetőségem beszélni az apáddal az utazásunk során, azután pedig Falkkal, a nagyapáddal, de nem mertem mind ez idáig megkérni a kezed. Most végre rászántam magam, hogy megvalljam, mit érzek. Megkérhetem hát a kezed a dédapádtól, Ravntól. Iliána úgy érezte, képtelen komoly maradni. – Hallottad már a dalt a hetedíziglen apáról? – kérdezte Iliána, és hangjában nevetés bujkált. – A vendégnek meg kellett kérdezni egymásután hét apát, hogy maradhat-e éjszakára.

„Apámat kérdezd”, mondta mindegyik és mindegyikük a saját apjára mutogatott. Végül a legöregebb ősapa már csak egy kiszáradt kis apóka volt, aki egy sarokban egy cserépben volt felfüggesztve. Hedinn is nevetett. – Nem tudom elképzelni Ravnt mint egy kiszáradt kis apókát. Iliána rámosolygott. – Igen, kedvesem, megengedem, hogy megkérd tőle a kezem, és ha nemet mond, megverem! Miután még mindig a fák között álltak, Hedinn magához húzta és újra megcsókolta. A férfi kissé bizonytalan volt. Hiába volt Iliána már tizennyolc esztendős, a megjelenése és a viselkedése továbbra is gyermekinek tűnt. Arcán mohó tudásvágy látszott, így arckifejezése egyszerre volt komoly és vidám. Ám vajon készen állt-e egy közeli kapcsolatra mint nő? Ez egészen más világ, mint amiben eddig élt! Valaki, talán Hök volt az, aki azt mondta a norvégiai utazás alatt, hogy Iliána nem nélküli. Ezt ugyan Hedinn nem így gondolta, de mégis sokat töprengett a dolgon. Akarta a lányt, egész szívéből szerette, de tud-e majd szeretkezni is vele? Iliána titokzatossága vonzotta, de valami megnevezhetetlen érzés mégis visszatartotta. Hogyan fogja fogadni őt mint férfit? Iliána össze akart vele házasodni és Hedinn teljesen biztos volt benne, hogy szerelme viszonzásra talált. Ezzel együtt Diánában nem érezte a vágyat. Legalábbis még nem. Ez pedig komoly gondot okozott, mivel Hedinn nem akart semmit sem elsietni, elrontani. Vajon ismeri-e Iliána a házasság minden jelentését? Hedinn sokat gondolkodott, milyen lesz a testi szerelmük és hogyan fogja Iliána biztonságban érezni magát mellette. Csak legalább megkérdezhetett volna valakit! Kinek a tanácsát kérje? Hiszen Iliánát igazából senki sem ismerte teljesen. Hedinn felsóhajtott. – Vége van az őrségünknek. Menjünk vissza a tűzhöz? – Iliána bólintott, és megindultak ismét lefelé a tábor irányába. Már majdnem elérték a tűz fénykörét, amikor az igencsak felindult Mischka jött velük szembe. – Láttam őket… „Atyaisten” – gondolták Iliánáék. „Mit láthatott?” – … a szemeket! Láttam őket! Hedinn és Iliána igen megkönnyebbült.

– Mi már sokszor láttuk őket. Nem veszélyesek, nem tesznek ellenünk semmit – nyugtatta Hedinn a fiút. – Az meglehet, de én megismertem egyet közülük. Úgy értem, felismertem az egyik szempárt. Mischka csak úgy tajtékzott, hadart és majdhogynem kiabált felindultságában. – Azok a szemek úgy néztek ki, mint egy megvert kutya… – Igen, igen, mi is láttuk. Nagyon szomorúnak tűntek. – Lukas volt az. Lukas szemei voltak! Erre meg is esküszöm! – Lukas? Az, akit nyom nélkül elvesztettetek errefelé? – Igen. – Nahát! – mondta Hedinn egy kis szünet után. – Köszönjük, Mischka, hogy elmondtad. Most választ kaptunk egy kérdésre, ami már régen foglalkoztat bennünket. Eddig nem tudtunk semmit arról, hogy honnan jönnek, kicsodák is lehetnek ezek a szemek. Hedinn hosszan nézett Iliána után, amikor lány aludni ment. „Holnap beszélek Ravnnal” – határozta el Hedinn. „Igenis, beszélni fogok vele! Nem várhatok ezzel tovább.” A férfi letelepedett a tűz mellé és elgondolkodott a jövőn, s hamar elfogyott a bátorsága. „Mit tudok adni a lánynak? Egy vadonbéli vándor vagyok, egy fattyú, egy nincstelen, akinek csak egy számszeríj minden vagyona, amelyet nem akarok az állatok ellen használni. Mit tudok nyújtani ennek a gazdag, finom, érzékeny lánynak? A határtalan szerelmemen, a gyengédségemen kívül? Semmit, de akkor is meg kell kérnem a kezét.”

22 Most Mane következett az őrségben, s Yrsát kérte maga mellé társnak. Ugyanis attól félt, hogy Bianca Marina fog ráakaszkodni. Az utolsó pár az őrségben pedig Elg és Mischka volt. Hat őrszem volt tehát ezen az éjen, s ezt érdemes megjegyeznünk, mivel ennek később még nagyobb jelentősége lesz. Bianca Marina persze nem tudta, hogy a második őrpár egyike Mane lesz, így nyugodtan elaludt. Hedinn és Iliána visszajöttek és felébresztették Manét, aki viszont Yrsát keltette fel, óvatosan megérintette a vállát. A lány azonnal felébredt, hiszen az izgalomtól, hogy esetleg együtt őrködhet Manéval, nem is tudott elaludni. Yrsa látta Iliána fénylő szemeiben a boldogságot, amikor helyet cseréltek, és rá is kérdezett az okára.

Iliána különös lány volt, nehezen érthető. Saját világában élt, ahol nagyon sok gyász és szomorúság is helyet kapott. Most azonban egészen emberinek tűnt, amikor Yrsa megkérdezte, mi történt. Yrsa nem járt Norvégiában, így nem láthatta kialakulni a Hedinn és Iliána közötti köteléket. Tulajdonképpen senki sem tekintett úgy Iliánára, mint nőre, akinek esetleg romantikus érzelmei is lennének. Iliána egy jelenség volt. Bianca Marina ugyan már megkérdezte párszor: „Tulajdonképpen ki is ez az Iliána, mi is olyan különös benne? Csak járkál körbekörbe és várja, hogy csodáljuk.” Erre azonban senki sem figyelt túlságosan. Bianca Marina éles nyelvét, szurkálódásait már régen megszokta mindenki. Yrsa nem gondolt ilyesmit Iliánáról, de ő sem értette teljesen, Diána mit miért tesz. Úgy érezte, hogy a lány még nem érett felnőtté teljesen. Most viszont láthatóan boldog volt és Yrsa szívből kívánta neki ezt a boldogságot. Mane és Yrsa egymással suttogtak a tűz mellett. Mindketten egy-egy hosszabb botot tartottak a kezükben, amivel a tüzet piszkálták. A faágak egyre rövidültek, ahogy lassan elemésztették őket a lángok, de ez nem számított, hisz volt belőlük még elég. Yrsa tudta, hogy ezt az éjszakát soha nem fogja elfelejteni. Amikor Manével együtt ülhetett a tábortűznél és együtt nézhették a pattogó szikrákat, amelyek kihunytak mialatt a sötét ég felé szálltak, hihetetlen boldognak érezte magát. Mane, egy tündér beszélgetett vele, úgy, ahogy egy egyszerű ember tenné. Hol komolyan, hol könnyedén mesélt Yrsának mindenről, amit élete során látott, s a lány úgy érezte, hogy Mane komolyan veszi, s nem tekinti gyermeknek. Mane ugyan egy szóval sem említette, de a beszélgetés során nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi magas rangú a telemarki tündérek között. Bár Hedinn említette, hogy Mane volt a leggyorsabb és a legügyesebb, és minden versenyt ő szokott megnyerni, de Yrsa nem hitte volna, hogy ez jelent bármit is a férfi rangjára nézve. Yrsa sokszor megsiratta saját egyszerű kinézetét, apró, kerekded termetét és nem gondolta magát különösebben éles eszűnek sem. Semmi különös nem volt rajta. Tudta, hogy egy nap – sajnos talán már nem is oly soká – elválnak az útjaik, és ki-ki megy a maga útján a saját világában, így megpróbálta emlékezetébe vésni azt a kevés időt, amit együtt tölthetett csodálatának tárgyával, Manéval. – Te olyan okos vagy, Yrsa – mondta Mane. – Ezt nagyon szeretem benned. „Okos?” Yrsa csak hallgatott és szorgalmasan bólogatott Mane filozofálására. Nem tudta még, hogy a férfiak így vannak teremtve. Még a tündérek is. Megpróbált visszagondolni, miről is beszéltek, de nem nagyon sikerült felidéznie egyetlen

szórt sem. Csak Mane lágy mosolyára emlékezett, a szemeire, ahogy a tűz fényében ragyogtak, a kezeire, amelyek egy alkalommal segítően simultak az ő kezére, mikor fát rakott a tűzre. Minden más csupán ködös emlékfoszlánynak tűnt a számára. Amikor felkeltek a tűz mellől, hogy Elget és Mischkát felköltsék, Mane rátette karját a vállára és megköszönte neki a kedves beszélgetést. – Én is köszönöm – mosolygott és a lábai majdnem összecsuklottak. Mane még mondott valami különöset. – Nemsokára kivilágosodik. Most emlékezhetsz, ha akarsz. Amikor lefeküdt aludni, akkor kezdett el emlékezni, először csak homályosan, majd mind élesebben. Az álom elillant a szeméből és hirtelen igen éber lett, és emlékezni kezdett… Az éj legsötétebb órájában épp a Svédországot, Dániát, valamint Norvégiát tömörítő többé-kevésbé békés unióról beszélgettek, amikor zajt hallottak a fák között. – Mi volt ez? – kérdezte Yrsa suttogva, a félelemtől elkerekedett szemekkel. – Azt hittem, hogy itt nincsenek állatok. – Ez nem állat volt – felelte Mane ugyanolyan halkan. Ez nem nyugtatta meg különösebben Yrsát. Ismét meghallották a zajt, s mintha ezúttal közelebbről hallatszott volna. A furcsa hang leginkább süvöltésre emlékeztetett, mintha szélvihar söpörne végig a fák között, ám ezen az éjjelen nem fújt a szél, a tábortűz lángjai sem lobogtak, csak egyenesen törtek felfelé. Diadalittas csatakiáltás hallatszott az éjben, mintha közeledő ezrek üvöltöttek volna a fák között Mane magával húzta Yrsát. – Gyere! Itt könnyen felfedeznek minket a fényben – Eloltsuk a tüzet? – Nem, már túl késő. Gyere! Mane levetette magát a földre az alvók mellé, magával rántotta Yrsát is, s köpenyét óvón terítette fölé. A hangok egyszer csak fölöttük szóltak, és Yrsa zajt hallott, mintha valaki ollókat élesített volna. Ollókat? Sötét árnyak repültek el felettük a mező felé. Yrsa reszketett. – Boszorkányok? – kérdezte. – Nem, felejtsd el! Itt nincsenek boszorkányok. – Akkor mik voltak ezek, nem láttam őket rendesen.

– Garabonciások, felhajtott szélű sötét köpenyekben repültek, baltákkal és kardokkal felfegyverkezve. – Mintha győzelmi dalokat énekeltek volna. – Valószínű. – Hű, ha! Nagyon izgalmas volt! Yrsa csak ekkor vette észre, milyen közel fekszenek egymáshoz, Mane védelmezőn szorította magához. Kelletlenül engedte el a férfit, s Manének is nehezére esett elereszteni a lányt. – Irigylem Hedinnt – suttogta. – Miért? – Hedinnek ott van Iliána. Ő félig ember, együtt élhetnek, amilyen hosszan csak akarnak, talán össze is házasodhatnak. Én viszont ezt nem tehetem. – Miért nem? Mane kisimított egy tincset Yrsa homlokáról és szomorkásán elmosolyodott. – Embergyerek, maradj tőlem távol! Nem akarlak megbántani, de képtelen vagyok elengedni téged. Mi tündérek vágyból és örökös szerelemből teremtettünk, te viszont egy halandó vagy. Nem akarok bánatot okozni neked. Yrsa könnyei ott csillogtak a szeme sarkában, a sírás fojtogatta a lányt. „Majd beszélek Vodjával” – gondolta és igyekezett erősnek látszani. „Ha tudott Ilonán segíteni, tud rajtam is. Olyan akarok lenni, mint Ilona, akiben annyi tündéri vonás van.” Mane könnyedén megsimította a homlokát. – Most pedig felejts el mindent, amit láttál és hallottál az éjszaka. Töröld ki az emlékezetedből. Amikor visszamentek őrködni, Yrsa már semmire sem emlékezett. Most viszont, hogy Mane megengedte neki az emlékezést, felrémlettek előtte újra az ijesztő képek a titokzatos garabonciások röptéről az éjszakai ég alatt, és újra félni kezdett. Már azonban már nem volt olyan sötét, lassan világosodott. Mischka és Elg elfoglalták helyüket a tűz mellett, Mane is alváshoz kuporodott a helyén, és a többiek is mélyen aludtak. Yrsa reszketőn és boldogan sóhajtott fel. – Talán azért engedte meg Mane az emlékezést, hogy emlékezzen a hozzá intézett szép szavaira is? – suttogta maga elé a lány. Azonban nem volt teljesen biztos a dolgában, ám azt szentül megfogadta, hogy soha nem fogja elfelejteni azokat a szavakat. A szomorúság könnyei csorogtak le Yrsa arcán, ám valami keserédes is volt ebben a

szomorúságban, mivel a lány ajkán játszott a mosoly még álmában is.

23 Hajnalban Jorma felébredt. Köszöntötte az őröket, Elget és Mischkát, akik éppen eloltották a tábortüzet és még egy kicsit lefeküdtek pihenni. A csípős hideg reggeli levegő miatt Jorma úgy érezte, mintha a csupasz földön aludt volna, kirázta a hideg. Ez az utazás volt élete nagy kalandja; ugyan nem ijedt meg a saját árnyékától, és korábban is járt már érdekes helyeken, de most Ravnnal és a többiekkel olyan misztikus dolgoknak lehet a részese, amiről korábban nem is álmodott. Eddigi élete unalmas volt a sok könyv és tekercs között a szűk ki szobájában. Egyedül Björnnel tudott beszélgetni, aki aztán megismertette a népes, életteli családjával, és most itt volt a kalandok közepette a többiekkel együtt. Úgy érezte, hogy most aztán igazán él! Az az ősrégi kocsiút – már ami megmaradt belőle – nagyon érdekelte Jormát, a tudós kutatót. Már gyermekkora óta hihetetlen tudásvágy hajtotta, s az efféle rejtélyek mindig is a gyengéi közé tartoztak. Utazni azonban sajnos nem nagyon utazhatott, hiszen nem volt gazdag, az egyház pedig nem engedte, hogy az effajta tudósfők csak úgy kényükre-kedvükre kóboroljanak a vidéken, s kicseréljék az egyházi dogmáktól eltérő elméleteiket. Jorma nem is sejthette, hogy milyen zsenik voltak a kortársai, hisz azoknak is el kellett rejteniük munkáikat az egyház pribékei elől, és nem publikálhattak szabadon. Pogány és istenkáromló beszédnek minősült, ha valaki azt állította, hogy a Föld nem a világmindenség központja, s nem e körül forog minden. Az ilyen tételek terjesztőit keményen büntették, és mindenki rettegett az egyház hatalmától. Jormának ajánlatos volt csendben kutatni. A férfi lerázta a patak vizét a kezeiről és visszatért a táborba. Az utolsó őrszemeken kívül már mindenki ébren volt. Mischka és Elg még megpróbáltak egy kis pihenőidőt ellopni a nappalból. – Nagyon szeretném látni azt a szekérnyomot – suttogta Örn. – Meg akarom vizsgálni közelebbről. – Én is – felelte Jorma. – Odalopakodunk, amíg a többiek ébredeznek. – Nem ajánlom, hogy messzire menjetek – szólt rájuk Ravn. – Nem megyünk messzire, csak a nagy tölgyig. – Én is veletek megyek – csatlakozott hozzájuk Ulv. – Csitt! – figyelmeztetett Ravn. – Az éjszakai őröknek is szükségük van a pihenésre, nem

kell felébreszteni őket. – Mi? – ásítozott Bianca Marina, aki most nyitotta ki szemeit. – Mi volt? Éjszakai őrszemek? – Persze – mondta Örn az igazságnak megfelelően. – Először Hedinn és Iliána, azután Mane és Yrsa, végül Elg és Mischka. – Mi? – emelte fel a hangját Bianca Marina. – És ezt csak most mondjátok? – Te voltál az első, aki le akart feküdni és kérted, hogy senki ne zavarjon – mutatott rá Ulv. – De… de…. – Bianca Marina nem talált szavakat. – Na, gyertek, menjünk – mondta Ravn. – Nem lehetünk oda sokáig. A Nap éppen akkor kukkantott ki óvatosan a látóhatáron, amikor Ravn, vállán Vodjával, maga mellett a táncoló Lesinkával, Ulvval és Jormával, Örnnel és Stenkillel, illetve kis habozás után Bianca Marinával elindult az öreg tölgy felé. A nap elárasztotta sugaraival a mezőt, az út nyomai, amelyek csak itt-ott tűntek elő a fű alól, most sokkal jobban kivehetőek voltak. Bianca Marina újra és újra dühös pillantásokat vetett a tábor felé. Mikor már majdnem a tölgyfánál voltak, nem is állta meg és megkérdezte. – Miért nem jönnek a többiek? Hedinn és Mane is itt lehetnének. Lesinka, szaladj vissza és hozd el őket! A többiek megálltak. – Igaz, meg kellett volna mondanunk, hogy nem megyünk messzire és nem maradunk sokáig. Te vagy a leggyorsabb, Lesinka, légy szíves és mondd meg nekik – kérte Ravn. A kicsi tündér elrepült, szárnyai mint fátylak lebegtek a nyomában. Ravn nyugtalan volt a két tündér miatt. A norvég tündérek híresek voltak arról, hogy hihetetlenül vágyják a testi szerelmet. Rengeteg férfit és nőt csábítottak el, ilyen volt a természetük: vonzották az embereket és könnyelműek voltak. Hedinnel, a félvérrel azonban nem voltak ilyen gondok. Úgy tűnt, hogy ő és Iliána jól megértik egymást, s ennek Ravn nagyon örült, mert megkedvelte a fiút. Manet is szívesen látta volna a családban, de ott már veszedelmet szimatolt. A kis Yrsa, aki igazán nem tűnt „a végzet asszonyának”, láthatóan belebolondult a tündérbe. Mane nagyon kedves és figyelmes volt vele, ezt bárki észrevehette, azonban ott volt még Bianca Marina is. Mindkét lány az unokája volt és nem akarta szomorúnak látni egyiket sem, legkevésbé Yrsát. Vajon mit gondol Mane? Bianca Marina egy vakító szépség volt, aki meg szokta kapni azt, amit megkívánt.

Ravn félt, hogy Yrsa rettenetesen szenvedni fog, ha Mane a szépséget választja. Másfelől Bianca Marina kegyetlen kis jószág volt, gondolkodás nélkül beletaposott volna Yrsa lelkébe, ha Mane „rosszul” választana és Yrsához húzna. Ravn csak abban reménykedett, hogy a férfit nem érdekli egyik lány sem. Hiszen mit is kezdene Mane két gyereklánnyal egy eldugott kis országból, amikor a legszebb tündérlányok közül válogathat? A csoport elérte a tölgyfát, s körbejárták. A faóriás egy pici dombocskán állt, így leláttak a horhosra, amely bokrokkal és csenevész fákkal volt körbevéve. Ezt nem látták a tábor felőli oldalról. – Áhá, itt folytatódnak a nyomok – mondta Örn és lefelé mutatott. – A csapások a bokrok között tűnnek el. – Jó, de nem megyünk tovább – szögezte le Ravn. Stenkil megmerevedett. – Mi a manó? Ez meg micsoda? Mind a horhos széle felé néztek, ahová Stenkil is. – Hát, ez hirtelen jött – mondta Ravn. – Te jó ég! – mondta Jorma. – Ezt igazán nem gondoltam volna… Nem fejezte a mondatott, de mindenki tudta, mit akart mondani. – Oda kell mennünk – határozott Ulv. – Erről nincs vita. – Igen, ez a kötelességünk, értett egyet Ravn.

24 Lesinkának nem kis fáradságába került felkelteni Elget. Gyenge lökdösései és rázogatásai nem ébresztették fel az alvót, hangja csak gyenge csipogásnak hatott az erdő zajai mellett. Egyébként is rosszul választott, hiszen Elg utolsóként őrködött és nagyon mélyen aludt. Lesinka elkeseredetten nézett szét, és azon gondolkodott, ki is volt a legkorábbi őrszem? Iliána és Hedinn. Miután közvetlenül egymás mellett feküdtek – Iliána a Hedinn karján nyugtatta fejét – Lesinka egyszerre próbálkozott mind a kettőnél. A fülükbe kiabált és meghúzta a hajukat, teljes erőből, ahogy csak bírta. Ez használt. Mind a kettő felült, és Hedinn felébresztette a másik négyet is. – Mi történt, Lesinka? – Tulajdonképpen semmi, csak a többiek megkértek, hogy mondjam el nektek, hogy elmentek a nagy tölgyfához, hogy jobban megnézzék azokat a szekérnyomokat. Azt üzenik, hogy nem mennek messzebb, és nemsokára visszajönnek. Igaz, Bianca Marina azt

akarja, hogy Mane menjen utánuk – fejezte be kicsit kényelmetlenül feszengve. Mindenki felkelt. Mane méltatlankodott egy keveset, de Mischka sokkal durvábban mondta ki a véleményét. – Oda? Teljesen elment az eszük? Arra nem mehetnek, mondtam, hogy az erdő felé kell tartanunk, végig, egész úton! – Nem látom őket – mondta Elg. – Nem, de talán a fa másik oldalán vannak – csipogta Lesinka. – Az ördögbe is! – dühöngött Mischka. – Kiabáljunk, hogy jöjjenek vissza. Megpróbálták, de nem kaptak választ. – Ráadásul Bianca Marina is velük van – panaszkodott Mischka, a többiek nem kis meglepetésére. – Megígértem, hogy vigyázok rá. – Utánuk kell mennünk – szögezte le Yrsa. – Nem jöhet mindenki – figyelmeztette őket Mischka. – Én megyek és a tündérfiúk jöjjenek velem. Mischka nem engedte meg Iliánának, hogy velük tartson, de Lesinka csatlakozhatott hozzájuk. – Egyikünk ott marad a tölgynél, hogy tudjunk egymással kapcsolatot tartani. – Milyen komoly vagy – jegyezte meg Elg. – Méghogy komoly! Meghiszem azt! Egyszer már megmentettem Pawolt, és remélem, hogy most a többiekért is tudok tenni valamit. Ezzel nekivágtak az útnak. Iliána, Yrsa és Elg ottmaradtak a kioltott tábortűz mellett és reménykedve várták vissza a többieket. Amíg várakoztak, folyamatosan szemmel tartották Hedinnt, aki a tölgynél őrködött. Végül aztán meglátták Manét és Mischkát, no, meg egy kis pillangót, akiről tudták, hogy csak Lesinka lehet. A kis csapat nehéz szívvel tért vissza a táborba. Mindenütt keresték az eltűnteket a horhosban, és végigmentek az egykori út mentén is, amilyen messze csak el mertek menni. Felváltva kiabálták mindenki nevét, de nem érkezett válasz. A csapat másik fele: Ravn, Ulv, Jorma, Stenkil, Bianca Marina, Örn és Vodja szépen besétáltak a csapdába.

25 A tehetetlenség letaglózta őket, fogalmuk sem volt arról, hogy mitévők legyenek. – Ó, Ravn – sírt fel Iliána. – Öreg, harcos dédapám! – Apám, suttogta Elg.

– Örn, bátyám, akivel annyit marakodtam – panaszkodott Yrsa. – Es az a barátságos Jorma – emlékezett Hedinn. – Tele volt jóakarattal, és olyan hasznos tudott lenni. – Vodja – szipogott Lesinka. – És Stenkil, az én „lovam”. – Bianca Marina – mondta Mischka csendesen. A csapat fele elveszett. Mane és Yrsa egymásra néztek. Emlékeztek az éjszaka történtekre, a garabonciásokra. – Mischka, tulajdonképpen mi történt Lukassal? – kérdezte Elg. – Pawol csak annyit mondott, hogy eltűnt. Semmi mást. – De Pawol csak megpróbálta megmenteni? – Természetesen, de nem tudom, hogyan. – „Nem hinnél nekem” – idézte Hedinn Pawol szavait. – Vajon mit láthatott? – Nem tudom – mondta Mischka letörten. – Ha ezt előre tudom, kényszerítettem volna, hogy elmondja, ám mostanra Pawol halott és nem válaszolhat a kérdéseimre. Mindenki hallhatta a fiú hangjában a szomorúságot. Iliána átfogta a vállát. Ekkor Mane és Yrsa elmesélték, mit láttak az éjszaka. A csoport döbbenten hallgatta őket, némán állt egy darabig. Lesinka felült Hedinn vállára, hogy egyforma magasan legyen a többiekkel, és onnan szólt hozzájuk. – Velük van Vodja is – mondta, bátortalan kísérletképpen, hogy lelket öntsön a többiekbe. – Igen, ez jó, legalább ez jó – mondta Elg. – Ám ha valami baj érte, akkor… Lesinka és Iliána egymásra pillantottak. Iliána kimondta mindkettőjük gondolatát. – Vodja hosszú évekig raboskodott a hródi vár börtönében. Ezt már igazán nem érdemelte meg! – Meg kell mentenünk őket – határozta el Hedinn. – De meg ám! – mormolta Mischka, ám nem hitte, hogy bármit is tehetnének. Ő már egyszer megpróbálta megmenteni Lukast, sok-sok évvel ezelőtt, és akkor is kudarcot vallott. Ravn és Ulv távollétében természetesnek tűnt, hogy Hedinn legyen a vezér. Tudták, hogy az erős Mane is elfogadja őt és támogatja mindenben. – Talán menjünk vissza a tölgyhöz és ott kezdjük a keresést – javasolta Elg. A többiek azonban határozottan ellenezték a dolgot. – Ott már nem tehetünk semmit – mondta Hedinn. – Azonkívül…

Elhallgatott, és Mischka fejezte be a gondolatot: – Valami gonosz lappang arrafelé a földben. – Igen – tette hozzá Mane. – Mindannyian éreztük, hogy van egy határ, amelyen nem szabad túlmennünk. – Hol? – kérdezte Iliána. – Az alacsonyabb fák alatt, balra. Azt hiszem, ott rejtőzik valami veszedelem. – Nem kellene odamennünk, nem kockáztathatjuk meg, hogy mindannyian csapdába essünk. Mischka, ti is ott veszítettétek el Lukast? – Nem tudom – felelte Mischka. – Akkor másfelől jöttünk. – Emlékszel a tölgyre? – kérdezte Mane. Mischka utánagondolt és habozott. – Nem emlékszem, sok nagy fa volt errefele. Csak annyira emlékszem, hogy Lukas arrafelé tűnt el, én nem voltam velük, én a fák között maradtam. A kis csapat tagjai elhatározták, hogy a Mischka által bejárt utat fogják követni, hátha a Holdboszorkány rejtekhelye felé haladva esetleg megtudhatnak valamit a többiekről. Gyorsan összecsomagolták holmijaikat, hogy minél hamarabb indulhassanak. – Visszajövünk ide? – kérdezte Hedinn. – Visszafelé is erre kell elhaladnunk – felelte Mischka. – Ez a legegyszerűbb út. – Akkor itt hagyunk mindent, amit csak nélkülözni tudunk. A társaink holmiját is. Vajon Jorma elvitte magával a csontsípot a varázsjelekkel? – Jormánál csak feljegyzések vannak – felelte Elg. – A borostyánfarkas apámnál van Hródban, biztos helyen. A csontsípot a varázsjelekkel Ravn nagyapa őrzi. – A csontsípot és a varázsjeleket nem hordozhatja egyetlen ember – vágott közbe Iliána. – A Farkasok Népe azt mondta, hogy most az út végeztével már nem kell szétválasztanunk őket. Amennyire lehetett, kíméletesen átkutatták az eltűntek holmiját és meg is találtak mindent, a borostyánfarkast, a csontsípot, sőt még Jorma jegyzeteit is. – Mane, te ismered a varázsjeleket – mondta Hedinn, mialatt a kezében forgatta a borostyánfarkast. – Csak a körbefutó szalagot, azt pedig Jorma már megfejtette. A négyzet a benne lévő írással azonban ismeretlen előttem is. – Nézzük, mit írt Jorma erről. Te pedig, Mane, kérlek, fordítsd le nekünk a körszalag jelentését! – Megteszem, amit tudok – felelte Mane.

HARMADIK RÉSZ A tátongó száj

26 Az ég elszürkült és kékesfekete felhők gyülekeztek a látóhatáron. – Ne! – kiáltotta Iliána az ég felé. – Nem tehettek ilyet. Ez az egész kezd olyan lenni, mint egy rossz rémtörténet, ahol az író a vészterhes hangulat fokozása végett, ha kell, ha nem éjszakai sötétséget és villámokkal csapkodó vihart vet papírra mindenáron. Az ég nem felelt. Mane kicsit ferdén mosolygott, amikor átadta a papírt, amelyre a szalag szövegét és annak fordítását írta fel. Yrsa csodálattal tekintett a kézre, amely a durva papírt tartotta. Ezalatt a többiek a lehetőséghez képest jól-rosszul elrejtették azokat a csomagokat, amelyeket nem akartak magukkal vinni. Aztán Mischka útmutatása szerint nekivágtak az útnak. A fiú nagyon idegesnek látszott, kicsit megijedt a nagyon felelősségteljes, veszedelmes feladattól. – Jormával beszélgettünk kicsit – kezdte Mane. – Összehasonlítottuk a tapasztalatainkat a varázsjelekkel kapcsolatban, ám nem jutottunk egyezségre. – Kár – mormolta Hedinn. – Most igazán nagy szükségünk lenne Jormára, sőt mindnyájukra! Rövid hallgatás után Mane folytatta: – A jelek nagyon ősiek. Amikor a föld kihűlt, élőlények kezdték benépesíteni, először a vízben, majd a szárazföldön is. Lesinka gyorsan megkérdezte: – Ezek szerint Vodja ősei előttünk voltak itt? Mane ránézett. – Igen, ez így van. A vízi élőlények voltak az első lakói a világnak. – Ó, ezt Vodjának is hallani kellene – szipogta Lesinka könnyekkel a szemében és felült Hedinn vállára. – Egyszerre jöttek az emberekkel? – kérdezte Elg. – Nem, az emberek előtt jöttek, mint ahogy a tündérek is előbb voltak itt. Minden természeti lény megelőzte az embert. Azután jöttek a növények. Ti, emberek csak az állatok után következtetek. – Szóval, az ember volt az utolsó jövevény. Na, halljunk valamit a jelekről! – Én nem ismerem teljes biztonsággal a jelentésüket, de annyit Jorma is és én is megértettünk, hogy nem minden ment úgy, ahogy a Holdboszorkány szerette volna. – Igen, tudjuk, hogy ő karcoltatta a jeleket a kis négyszögbe. – vágta rá Iliána – No, most kimondtad: „karcoltatta”. Emlékezzünk rá, hogy Xend, a természeti lények ősanyja nem volt gonosz. A lányai közül csak kettő vált azzá: a Holdboszorkány és Silke. Az árnyak,

akik a varázsjeleket karcolták – a Holdboszorkány parancsára nem tettek mindent úgy, ahogyan ő kívánta. A szörnyetegeket a monda szerint később maga a Holdboszorkány irtotta ki, hogy ne maradjon tanúja a tettének. Ám a szövegben, amelyet még ő sem ismert teljesen, elrejtettek valami átkot, ami a Holdboszorkány halálát okozhatja. Valamit, ami a Farkasok Népével van összefüggésben. Ennyire jutottunk Jormával, és ezt is írja le a jegyzeteiben. Yrsa megpróbált csatlakozni a beszélgetéshez, de Elg megelőzte: – De a szalagszöveg, Mane? Mi áll azon? – Azt hiszem, az elején kell kezdenünk, a négyzettel, és azt még nem fejtettük meg rendesen. Nem tudhatjuk, hogy Jorma nem jutott-e előbbre, csak még nem írta le. Amit ismerünk a szövegből, az csak egy része az egésznek. Végre Yrsa is megszólalhatott. – Itt vannak a Jorma feljegyzései. Mindannyian megkaptuk, mielőtt elindultunk otthonról. – Kiváló, Yrsa! Yrsa szívesen feláldozta volna magát egy ilyen dicséretért Manétól. Az eredeti csoportból csak Yrsa volt itt most, azokból, akik Farkaslakról indultak, így csak nála voltak meg a jegyzetek. – Mutasd a papírost, Yrsa – kérte barátságosan a lányt. Yrsa elpirult, nem szokta meg, hogy ő legyen a középpontban. – Nézzük csak… Rajzok, jegyzetek. Úgy tűnik, Jorma még nem fejtette meg a teljes szöveget. – A négyszög megfejtése nagyon nehéz – vigasztalta Mane. – Igen, de Jorma szerint a szalagszöveg volt a nehezebb. – Könnyebb lenne, ha ismernénk a nyelvet, amelyen íródott – mosolygott Mane. – Jorma hatalmas munkát végzett el, főleg, ha azt nézzük, milyen kevés kiindulópontja volt hozzá. – Igen, és még… – próbálkozott Yrsa. – Itt az áll… Úgy kezdődik, hogy „a kék föld”. – A kék föld? – kérdezte Hedinn elgondolkodva. – Abból még semmit nem láttunk. – Valószínűleg itt van, alattunk – mondta Iliána. – Igen, mélyen alattunk. – Most a Keleti-tenger felé haladunk? – kérdezte Elg. – Nem – mondta Mischka és megfordult. – A belső vizek felé megyünk, de elég közel vagyunk a Keleti-tengerhez.

– Mondd csak, Mischka – folytatta Elg – ez félelmetes terület… Hol van ennek a vége, milyen földek terülnek el azon túl? – Arra délre van az áthághatatlan Mazuri Mocsár. Ott, a következő emelkedő mögött, ahová most megyünk. Senki sem tud átmenni a mocsárokon, csak a gólyák, darvak és a szürkegémek. – És a kígyók, békák és az ilyesfélék – motyogta Elg. – Köszönjük, megértettük! Mischka még hozzátette. – Ravnék is megérthették, hogy a nagy völgy felé mennek, amelyet az előző este láttunk. Iliána megborzongott és közelebb húzódott Hedinnhez. Ő is, mint a többiek, el volt keseredve a társaik eltűnése miatt. Semminek sem tudtak örülni. Elmentek nélkülük? Sorsukra hagyták őket? Vagy valami elrabolta őket? – A szemek? A mi oldalunkon vannak? Áldozatok? – kérdezte Iliána halkan. – Ha Mischkának igaza van, és Lukas is köztük van, akkor áldozatok. – Olyan halottak, akik idetévedtek erre a rettenetes vidékre? – Valószínűleg, de többen kell hogy legyenek. – Gondoljátok csak el, mi lesz, ha mi is szemek leszünk? – Igyekeznünk kell, nehogy mi is így járjunk, bár azt hiszem, a legveszedelmesebb szakaszt már magunk mögött hagytuk. – Azt a kis dombot, ugye? – Inkább azt a kis alacsonyabb erdőt, ott balra. Mane azt mondta, hogy nem látszik, mi van mögötte. Nem is mert odamenni, és amikor Mane nem mer valamit megtenni, annak nyomós oka van. – Mane mindent tud? – Általában – mosolygott Hedinn. – Kié az aranynyíl? – Az az enyém. – Helyes – mosolygott Iliána. „Csak beszélünk, ahelyett, hogy előrehaladnánk” – gondolta Yrsa. „Nem tudjuk, mi Mane véleménye a szalagszövegről, és nem tudtam befejezni azt sem, amibe belekezdtem a négyzettel kapcsolatban.”

Yrsa lassan kezdte megunni, hogy a szabad ég alatt aludjon az esőben, megunta a mocsarat és az utálatos, barátságtalan vadont. Nem akart fájó háttal és sebzett, feltört lábakkal vándorolni, anélkül, hogy lehetősége lenne megtisztálkodni, meleg száraz ruhába öltözni. Belefáradt a sok kényelmetlenségbe, a rettegésbe. Elege volt a félelemből, örülni akart az életnek. Azt akarta, hogy Mane mindig vele legyen. Nagyjából mindenki hasonlóképpen érezte magát. Egyre kedvetlenebbül haladtak tovább. Sajgó lábakkal, rettegve a nem-tudni-honnan-jövő veszedelmektől, korhadó, rothadó szagokkal az orrukban, csak mentek, csak mentek tovább, csak tovább. A dögletes bűz egy idő után olyan elviselhetetlenné vált, hogy Elg és Yrsa fuldokolni kezdett, és csak Mane ördögűzése segített rajtuk. Később Iliána botlott meg a semmiben, majd Mischkát kezdte el kínozni valamely megmagyarázhatatlan fájdalom. Mintha egész idő alatt valami távozásra, meghátrálásra akarta volna kényszeríteni őket. A szemek nem mutatkoztak. Mischka, aki legelöl ment, integetni kezdett, hogy a többiek figyeljenek rá. Kézzel-lábbal igyekezett csendesebb haladásra bírni őket. A fiú egy olyan erdőrésznél járt, amely olyan sűrű volt, hogy az eget is alig lehetett látni felettük. Amikor odaértek mellé, vadul mutogatni kezdett lefelé. „Megérkeztünk” – gondolta Iliána, s mintha egy hideg jégdarab csúszott volna lefelé a hátán.

27 Yrsa egyre inkább magába zuhant, majdnem összeesett, s éppen csak el tudta kapni Elg karját. – Megszédültem – suttogta. Ahogy egyre mélyebbre jutottak a völgybe, kékes színben játszó sziklafalak magasodtak föléjük, s mintha valami ragadós, agyagszerű agyag tapadt volna a sziklákra. A hegyfalak meredeken zuhantak lefelé az út bal oldalán, s egy négyszögletes mélyedésben tűntek el. – Ez kőfejtés nyoma – mondta Hedinn csendesen. – Nagyon régen lehetett – tette hozzá Mane. – Látjátok ott, a bal oldalon? Velünk egy magasságban megint látszanak a szekérnyomok. – Ott egy régi, tönkrement út is lefelé – állította Lesinka.

– Igen – hagyta rá Hedinn. – Ám nem könnyű lejutni oda. – Tehát itt valamikor borostyánt bányásztak – mondta Iliána. – Kékek a falak, a Kék föld egészen idáig elhúzódik. – Én valami aranyló fényességet látok itt-ott a kék csíkok között – tette hozzá Yrsa. – Ha van még itt borostyán, akkor miért hagyták abba a bányaművelést? – Azt hiszem, a Holdboszorkány miatt, és a hely gonoszsága miatt – találgatta Elg. – Valószínűleg igazatok van – döntötte el Mane. Mindannyian kérdően néztek a tündérre, de a férfi nem mondott többet. Ehelyett a négyszögletes verembe nézett lefelé, a vágat aljába. Odalent a sziklának vöröses színe volt. – Mi van ott, Mane – kérdezte Hedinn. – Neked sokkal jobb szemed van, mint bármelyikünknek. Mane hallgatott egy kicsit, aztán színtelen hangon folytatta. – Csontok, emberi csontok. A lányok rosszul lettek, a férfiak döbbenten álltak. – Miért mondtad ezt el, Mane? Nem elég a Holdboszorkány és az ijesztő társasága ahhoz, hogy halálra rémüljünk? – Van még valami – felelte Mane. – A Holdboszorkány is elég lenne, róla tudjuk, hogy csak bizonyos alkalmakkor jön ide, mint például a telihold ideje, hogy erőt gyűjtsön az áldozataihoz. Valami más riasztotta el a borostyánfejtőket, de ez már nagyon régen történt. Azóta ennek a területnek nagyon rossz híre van. – Minden bizonnyal – értett vele egyet Elg. – De mit értesz az alatt, hogy „van még valami”? Mane körülnézett, mintha segítséget várna valahonnan. – Még fekszik ott valami – tette hozzá elgondolkodva. – Valami ismeretlen. – Veszélyes? Mane kicsit várt a válasszal. – Igen és nem. Nem ismerem a természetét. Egyesekre veszélyes, másokra veszélytelen. – Ránk nézve milyen? – Nem tudom, de nem úgy érzem. Yrsa, akinek nem voltak természetfölötti képességei, óvatosan tudakolta: – Hogyan áll most a Hold? Mindenki felnézett a felhős égre. Mane Yrsára pillantott és barátságosan rámosolygott. – Nagyon jó kérdés, Yrsa. Holnap este telehold lesz, de nem hiszem, hogy a

Holdboszorkány eljön, ha az idő felhős, mert szeret fürödni a holdfényben. – Honnan tudod? – Lesinka, elmondta nekem. „Ó, Istenem, a tündérek is tudnak pirulni” – gondolta Yrsa, mert Lesinka bizony elpirult. – Lesinka sokat tud az idők kezdetéről – mondta Mane. – Sokat tanulhatunk tőle. A kis tündérlány nem tudta, hová forduljon zavarában, de látszott rajta, nagyon boldog, hogy társai figyelmének a középpontjába kerülhet. – Én talán lerepülhetnék oda – suttogta szégyenlősen. – Nem, te nem repkedsz sehová – mondta Hedinn határozottan. – Legalábbis nem egyedül. – Majd én veled megyek – ajánlotta fel Mane. A tündérlány arca felragyogott a javaslatra. „Ó, nem…” – szomorodott el Yrsa. „Lesinkának is tetszik Mane!” Ám kinek nem? „Nagyon könnyű dolog megkedvelni Manét. Nem is lehet mást tenni! Még szerencse, hogy Iliánának ott van Hedinn! Soha nem mernék vele versenyezni Mane figyelméért. Iliána a legjobb barátom, és különben is, kilátástalan volna vele versenyezni bármiben is. Még jó, hogy így van, ahogy van.” Iliána rámosolygott Hedinnre, aki értetlenül nézett rá. Itt most nem volt semmiféle mosolynak helye. – Még nem mehetünk le, előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy helyes-e lemenni. – Pedig ha le akarunk menni, most kell megtennünk. Holnap már itt lehet a Holdboszorkány. Yrsa szervezni kezdett. – Mischka! Te már láttad idejönni. Mikor tette? Nappal vagy éjszaka? Holdfényben vagy anélkül? – Hiszen már mondtam! Holdtölte volt és a Hold kékesen világított, – Ezt még nem mondtad. – De bizony, hogy mondtam! Meséltem Bianca Marinának is… Persze, ő most nincs itt. Mindenesetre holdfényben jött és este. – Jól van, Mischka, most már ezt is tudjuk. Tehát ma este nem valószínű, hogy idejön a rusnya férge, így bőven van időnk – mondta Hedinn. – Most eldönthetjük, hogy mit tegyünk. – Igen – felelte Yrsa. – Még mindig nem hallottuk a te fordításodat a szalagszövegről, Mane. Gyerünk, mondd el!

Mane újra felemelte a pergament. – Szívesen. Mint ahogy már korábban is mondtam, az írás Helnek, a halál istennőjének az átka és figyelmeztetése. Az írás tündérnyelven van, tehát nem érthettek meg belőle egy szót sem, de Jorma leírta a fordítást a saját nyelvén, amit könnyebben el tudtok olvasni. Kérlek, olvassátok fel azoknak is, akik nem tudnak olvasni! – Mischka, Lesinka és Hedinn hálásan bólogattak. Jorma gyorsan írta a szöveget, ami nem könnyítette meg az olvasást. „Az áldozat Istennője is áldozat lesz, mikor … elpusztítja… Hel istennő szentelt földje… A lélekrabló… elveszti erejét… A nagy kő mellett… szenteletlen földben… ” – Ahá – mondta Elg egy kis idő múltán. – A lélekrabló természetesen a Holdboszorkány. Gondoljátok, hogy meg tudjuk ölni? – Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy megmentsük a barátainkat. – mondta Iliána csendesen. – Az egyik nem zárja ki a másikat. – Igazad van, barátom. Úgy látom, ez lesz az egyetlen módja, hogy megtaláljuk az eltűnt társainkat. – Igen, de kevés időnk van. Nem hiszem, hogy túl sok jót jelent, amit Yrsa és Mane láttak az éjjel, és azt hiszem, ebben egyetértünk. – A szalagszöveg jóval később is rákerülhetett a csontsípra, hiszen említést tesz a szöveg Helről is. – Ez így van – felelte Mane. – A szalagszöveget egy tündér írhatta, valaki erről a vidékről. Ők azonban mostanra már kihaltak, valamikor a vikingek ideje előtt, vagy legfeljebb a hatalmuk alatt. A szalagszöveg sokkal később keletkezett, mint a négyzetben szereplő szöveg. – Hogy is volt a csontsíp négyzetével – kérdezte Elg, aki, mivel Hródban élt, nem ismerte annyira a részleteket. – Meddig jutott a jelek megfejtésében Jorma? – Akkor megint te következel, Yrsa – mondta Mane. – Elő a jegyzetekkel! Yrsa már előkészítette a pergament. Az iromány kissé maszatos volt, tele kérdőjelekkel és átírásokkal. Yrsa olvasni kezdte: „… ott van… a Kék föld… titkos… borostyán… A Halál… keletre… helység (?)… farkas… (egy istenség neve?)… farkasok … a Kék föld… varázsjelek…. soha nem talál haza… Halál…

– Mi az istenség neve – kérdezte Elg. – Perkunos? Wotan? Oden? – Nem, nagyon rövid, két-három jel csupán. Az első nagyon magas jel. – Hadd nézzem csak – kérte Mane. – Köszönöm! Nem, nekem sem ismerős. Ez egy ismeretlen nyelv. Jorma nagyon ügyes volt. Csendben ültek, érezték, hogy ezen az úton nem jutnak semmire. Mischka kényszeredetten csapkodta a rajokban repkedő rovarokat. Iliána meglátott valamit. – Nézzétek csak azt a borostyántömböt, ott! Rámutatott egy sötétebb, hosszúkás darabra, amely beágyazva feküdt a hegyoldalban, kicsit ferdén, tőlük jobbra. Hedinn résnyire szűkült szemmel méregette a követ. – Van egy kis kiálló része, amit megragadhatok, ide tudom hozni neked. – Ne, nem kell … Azonban Hedinn már mászott is lefelé. Az omladékos hegyoldal legfelső rétegét az összetömörült agyag alkotta, alatta viszont látszott a kék réteg. Iliána figyelte, ahogy Hedinn megpróbálta elérni a nagy követ. – Kérsz te is egyet, Yrsa – kérdezte Mane, aki nem akart gyengébbnek látszani Hedinn mellett. – Ó, nem, köszönöm. De… mégis, kérek – lihegte Yrsa elragadtatva. Lesinka elhagyatottan állt, és Elg, aki mindenben a két tündérférfivel akart tartani, gyorsan odaszólt neki. – Hozok egyet neked. Melyiket kéred? Gondolkozva, de boldogan mutatott Lesinka egy kőre, amely könnyebben elérhetőnek látszott. – Ezek nem normálisak – morgott Mischka, aki a lányokkal együtt ott maradt és figyelt. Mane ment a legmesszebbre. Kinézett egy gyönyörű darabot, túl mélyen odalenn, de egy telemarki férfit ilyesmi nem riaszthatott el. Úgy mászott a hegyoldalban, mint egy macska. Hedinn már elérte a kiválasztott követ. Késével óvatosan meglazította. A kő azonban keményebben volt beágyazódva, mint először gondolta, de Hedinn nem adta fel. Fél kézzel lógott a mélység felett, mialatt a követ igyekezet kifeszegetni a helyéről.

Elg sokkal közelebb volt a lányokhoz és Mischkához, könnyen kivájta a választott követ, a dolog sokkal könnyebben ment, mint gondolta, s a falból hirtelen kiforduló borostyánt majdnem el is ejtette. Megkönnyebbülve mászott vissza. Mischka felhúzta, és Elg gáláns mozdulattal ajánlotta fel a borostyánt a boldog Lesinkának. A kő alig volt nagyobb, mint egy érett cseresznye, de ez a méret pontosan megfelelt a kis tündérlánynak. – A borostyán csak egy darab megkövesedett gyanta – mondta Mischka, aki szerette volna megmutatni, hogy ő is ért valamihez ezek között a tanult fiatalok között. A többiek nagyon jól tudták, hogy mi is az a borostyán, de buzgón és elismerően bólogattak ennyi tudás hallatán. Végre Hedinn is leválasztotta azt a nagy darabot, amely, mint ahogy a jéghegyek esetében szokott lenni, nagyobbrészt rejtve volt a szem elől. Megpróbálta a zsebébe dugni, de a kő túl nagy volt, hát a mellénye mögé tette, és elindult felfelé a meredélyen. Lefelé sokkal könnyebben haladt, mint a visszaúton. Iliána még a lélegzetét is visszatartotta, mialatt Hedinn kezei új kapaszkodó után kutattak. – A kő biztosan nehéz – mondta Yrsa. – A borostyán? Könnyű, mint a pihe – felelte Mischka, aki értett az ilyesmihez korábbról, s halkan még hozzátette. – Remélem, fel tud jönni. Hedinn megbirkózott a hegyoldallal, s mindenki boldogan lélegzett fel, amikor végre biztonságban felért. Hol van Mane? Kivájta kövét és eltűnt valamerre. A többiek annyira el voltak foglalva azzal, hogy Hedinn mászását figyeljék, hogy nem is vették észre, hogy eltűnt Mane. – Csak nem esett le – rémült meg Yrsa. Mane teste azonban nem látszott a szakadék alján, s egy pillanattal később felbukkant mellettük, sétálva. – Honnan jöttél? – kérdezte Iliána zavartan. – Mane gyors – mondta Hedinn elismerően. Igen, ezt már látták korábban is. Hedinn elővette a nagy követ, átadta Iliánának, s hódolattal megcsókolta a kezét. – Ó… – sóhajtotta mindenki és felnevettek. – Akkor nekem is így kell tennem – mondta Mane lágyan és egy elég nagy borostyánt adott át Yrsának, s megfogta a lány kezét. Yrsa érezte, hogy beleborzong az egész teste a gyönyörűségbe, amikor Mane kezet csókolt neki. Elg fürgébbnek bizonyult. Lesinka már megkapta a kövét és szívesen odatartotta a kezét

csókra, amikor Elg erre kérte. Ezen mindannyian jót nevettek, fényes pillanat volt ez a kellemetlen utazáson. – De hol voltál, Mane? – kérdezte Iliána. Mane elkomorodott. – Egy járat van, pont alattunk. Meg akartam nézni már korábban is, de innen fentről nem tudtam. – Valami a bányaművelésből? – tudakolta Elg. – Lehet. Lesinka, te meg én megnézzük. Jó? A kis tündér buzgón helyeselt. – Igen. Én bemegyek itt. – Vigyázz rá nagyon, Mane – kérte Yrsa gyorsan. – És magadra is! Azt szeretném, ha hazajöhetnél velem és megkóstolnád anyám, Anna-Stina sütijét. Te Jó Isten! Mit mondott most? Egy zavart vigyorral megbocsátotta a többiek kacagását, mert jóindulatú nevetés volt. – Majd vigyázok rá – mondta Lesinka hűségesen. – Ne menjünk veletek? – kérdezte Hedinn. Iliána az utat nézte. – Nem hinném, hogy sikerülne. – Nem, ezt nem engedhetem meg – mondta Mane. – Maradjatok itt a fák alatt, itt biztonságban lesztek. – Legfeljebb a bogarak árthatnak nekünk – mormolta Mischka. Yrsa boldog volt. Lesinka szemei is ragyogtak, s egyforma örömmel nézett Elgre és Manéra. Ez igen nagy megkönnyebbülés volt Yrsának, aki semmiképpen nem szeretett volna a kis tündér útjában állni, hisz olyan nagyon szeretett volna felnőni. A tündérek vágyból és játékból vannak teremtve, no meg persze kitartó hűségből, ha megtalálják életük társát. Ez a két tény tulajdonképpen ellentmondott egymásnak, ám Yrsa így is megértette a lényeget. – Mi ez a zaj? – kérdezte Hedinn. – Fenyegetően hangzik. A furcsa bőgést már egy ideje hallották, valahonnét messziről. Fejük felett a sötét felhő összébb zsugorodott és egyre feketébbé vált. Nagyon rossz érzés fogta el őket. Félve és kérdően tekintettek egymásra.

28

Szemükkel kísérték Manét és Lesinkát, amikor közelebb kerültek a régi úton a bevágáshoz, amely átlósan, hosszában futott le a hegyoldalban. – Hogyan is gondolták, hogy itt le tudnak menni? – kérdezte Elg. Az út három helyen is leszakadt, először több mint tíz méter hosszan. Egy valamikori kőomlás egész egyszerűen eltemette. Hiába volt Mane a tündérek között a legjobb atléta, itt igazán nehéz dolga volt. Lesinkának könnyebben ment, ő tudott repülni, és hosszú sálja uszályként követte, ahogy fátyolszerű szárnyaival csapdosva cikázott a szakadék felett. Az első akadályt Mane elég könnyen vette, mert a hegyoldalban voltak kiálló kövek, amelyekben megkapaszkodhatott. Kicsivel később azonban nehézségeik támadtak. Egy széllökés felkapott mindent a levegőbe, ami a szakadék alján hevert, ott táncoltak körülöttük a kisebb kövek, ruhafoszlányok, csontok és a homok. Látni lehetett, ahogy a szél csak azért kavarog, hogy megnehezítse útjukat. Az út sem volt már útnak nevezhető, inkább csak valamilyen vadcsapásra emlékeztetett. A Holdboszorkány talán nem volt itt személyesen, de mágiája jól védelmezte otthonát. A forgószél olyan erős volt, hogy a fenn állók is jól érezték, ahogy hajukba belekapaszkodott, s ruhájukat tépte a vihar. Ráadásul a látásukat is elhomályosította, de azért még jól kivehették a mászók körvonalait. A szél csak nyögött és morgott, mintha egyenesen a föld gyomrából fújna. – Van valami a szélben – kiáltotta Mischka. Ezt Iliána is észrevette, amikor valami nyúlós, ragadós anyag csapódott egyenesen az arcába, melyet gyorsan és utálkozva letörölt. Lesinkának nehezebb dolga volt, a forgószél felkapta és hátrataszította. Hedinn villámgyorsan elkapta, mielőtt még lerántotta volna a vihar a mélybe. Hedinn vissza akarta vinni a többiekhez, de Lesinka ellenkezett. – Le akarok menni – csipogta. – Lemegyek, és segítek Manénak! – Nem, az túl veszélyes lenne neked, hisz olyan könnyű vagy. – Le akarok menni, le akarok menni, le akarok menni – dacoskodott Lesinka. – Meg kell hogy találjam a testvéremet, meg kell találnom Vodját. – Gyere le vele, Hedinn – kiáltotta most Mane. – Meg tudod csinálni. Hedinn már mászott is lefelé, Lesinka pedig a karjával kapaszkodott Mane nyakába. A szél üvöltött és megkísérelte feldönteni Manét. A többiek felülről látták, mekkora kődarabok repültek a levegőben, hogy eltalálják a férfit. Mane hirtelen felemelte a kezét, valamit kiáltott, ami hangosan visszhangzott a hegyoldalban a kék sziklák között, s a szél elült egy pillanatra, Mane pedig ugrott.

– Ez a világ leghosszabb ugrása – nyögött fel Mischka. Yrsa és Iliána úgy gondolta, hogy ebben az ugrásban volt valami természetfölötti, Mane mintegy úszott a levegőben ugrás közben, mintha varázslat vette volna a hátára. Lesinka és Mane leértek a szakadék aljára, és a szél újabb támadásba lendült. Végeláthatatlan spirálban csavarodott és csapott rájuk újra és újra. A kis tündér Mane hajába temette arcát, hogy védve legyen a levegőben szálló nyálkás ragacstól. A kövek és törmelékek keményen lesújtottak a tündérre, de Mane nem adta fel olyan könnyen. Odafenn látták, ahogy arcából vér csurog, Yrsa maga is vele szenvedett. A legutolsó akadállyal már lenn, a szakadék alján kerültek szembe. Az útnak hirtelen vége szakadt, és Mane jó három méter mélyre vetette le magát. A fönn maradt társak látták, ahogy a dühöngő forgószél szeme magába zárja a két tündért, majd eltűntek a szemük elől. Ekkor hirtelen elállt a szél, s csak a kövek és csontok pattogása hallatszott, ahogy a vihar felkapta hordalék lassan aláhullott a mélybe; a társaik azonban nem voltak sehol.

29 Süket csend ereszkedett rájuk, csak a lélegzetük visszhangzott a kőfalakon. Mane, aki az utolsó darabon a karjaiban vitte Lesinkát, most vigyázva tette le a kis tündérlányt a hideg kőpadlóra. – Kapaszkodj a ruhámba, Lesinka, a kezeimnek szabadon kell maradniuk. El ne ereszd a köpenyem szélét! Fogalmunk sincs, hová érkeztünk. Az ég sötétje semmi volt ehhez a sötétséghez képest, ami itt uralkodott a föld gyomrában. Mane tüzet gyújtott és talált egy nagyjából száraz ágat, melyet a szélvihar sodort oda, s fáklyát készített belőle. – Az a négyszögletes verem száraz volt odafenn, tehát az esővíznek valahol el kellett folynia. – Úgy festett, épp a víz vájta folyosóban álltak. – Igen, de itt követ is törtek. – Igen, látom, de pár méter után már nyoma sincs a csákányozásnak. Lesinka megrángatta a köpeny szélét és reszkető hangon suttogta: – Valami veszélyes van odabenn. – Igazad van, én is hallom valaki lélegzetét. Nem vagyunk egyedül. Mivel a vágatban sok kisebb-nagyobb repedés és benyíló rejthette az ellenfelet, ezért megálltak és vártak. Jobban fel akarták mérni a terepet, mielőtt még bármerre is elindulnának. – Mane – csipogta Lesinka újra. – Jó, hogy ilyen kicsi vagyok. Mert látok valamit a lábaimnál. Felemelte és átnyújtotta az apró holmit a férfinak.

Mane alaposan megnézte a tarkabarka leletet a fáklya fényében. – Bianca Marina hajszalagja – mondta aztán. – Ez igazán ügyes volt, Lesinka! így tudjuk legalább, hogy ők is itt jártak. – Igen, és sok lábnyomot is találtam. Itt topogtak… Továbbmegyünk? – Tovább kell mennünk, de felkiabáljuk a többieknek, hogy mit találtunk. – Rendben van. Mane… miért hoztál magaddal? Mane szeretettel mosolygott az apró tündérre. – Mert sok olyan tulajdonságod van, amit szeretek. Könnyen mozogsz és el tudsz tűnni, ha úgy akarod. Először Iliánát gondoltam, de ő nem bír ilyen képességekkel. Még le sem tudott volna jönni ezen az úton. Kicsit beljebb mentek a hegyben, ám valahogy mintha taszította volna őket a föld mélye. Megmagyarázhatatlan zajok, furcsa villanások riogatták őket, s a lélekromboló nyomasztó érzés is visszatért. Mikor odafenn álltak, hallották azt az ijesztő bőgést valahonnan a hegy belsejéből. Most azonban mintha hosszabban hallották volna, mint odafentről. Mintha a hegy belsejéből, de sok-sok lyukon és járaton keresztül érne el hozzájuk. – Miért van Iliána olyan nagy veszélyben? – Nem tudjuk, Lesinka. A Holdboszorkány és Hel, a halál istennője is gyűlöli. Félnek tőle és el akarják pusztítani. – A Holdboszorkány engem is el akar pusztítani – mondta Lesinka csendesen. – Gyűlöl és valamiért rajtam akar bosszút állni. – Ez igaz. Bocsáss meg, erre nem is gondoltam. Bosszújának oka olyan régi, hogy meg is feledkeztem róla. – De a Holdboszorkány ma nem jön ide, igaz? – Nem, nem hiszem. – Akkor jó. Mane, hogy megyünk fel innen? Mane nagyot sóhajtott. – Ez a kérdés engem is foglalkoztat, de haladjunk csak sorjában! – Persze előbb találjuk meg az eltűnteket. Hiányzik Vodja, de hiányzanak mind! – Nekem is. – Lesinka, te nem vetted észre, mert odafenn nem is tetted le a lábad a földre, de valami

érdekeset tapasztaltam. Mintha beszívná a talaj a lábamat – kezdte kissé habozva Mane. – Igen, az a ragadós kék agyag. – Lehet, de volt még valami, amikor leraktam a kezem arra a kimagasló sziklára, láttad, ugye? – Igen, a csontokkal, amelyeket aztán elfújt onnan a szél. Mane grimaszolt. – Részint nagyon erősnek éreztem magam, és kegyetlennek, hataloméhesnek és legyőzhetetlennek. Mintha… nem, ezt már nem is tudom elmondani neked. – Aha! Ez egy olyan „felnőttes” dolog. – Hát, így is lehet mondani. Mindenesetre nagyon kényelmetlenül éreztem magam. – Én meg azt hittem, hogy „az” a valami nagyon kellemes dolog. – Normális esetben, igen, az. De most nem volt kellemes. Lesinka, nem felelt. Ebben a témában igazán nem volt járatos. – Hallottam valamit – mondta Mane töprengve. – Azt mondják, hogy a Holdboszorkány az áldozatait a teste hatalmával csábítja el, s be is keni valamivel, hogy legyőzhetetlenek legyenek. – Kék agyaggal? – Itt a talaj nagyon agyagos és sok helyen kék színű, így valószínűleg kék agyaggal. Mane csak nézte az apró alakot a homályban. – Most mondtál valamit, Lesinka. Tudod, mit csináltál? – Nem – felelte a lány megijedve. – Megfejtettél egy nagyon régi misztikus titkot ebben a mozgalmas történetben. – Igazán? – Igazán. Most már tudjuk, honnan szerzik az áldozatok azt a rettenetes hatalomvágyat, és miért félnek annyira a víztől. – Na, most aztán nem értek semmit. – Be vannak kenve a kék agyaggal, amelyet bőrük beszívott, és amely hatással van az agyukra is. Ha a kék agyag felhígul, sőt kiázik a vízben, akkor eltűnik a sebezhetetlenségük is. – Sebezhetetlenség a kék agyagtól? – Nem akármilyen kék agyag ez! Ez elvarázsolt kék agyag. A Holdboszorkány a mágikus erejét a kék teleholdtól kapja, és továbbadja ennek a kék agyagnak.

– Igen, most már tudjuk. – Ó, Vodját és engem több száz éve hajszol. Kergetett és bosszantott bennünket, és mi olyan egyedül voltunk a vele való harcban. Aztán segítséget kaptunk, a kedves Farkasok Népe a védelmébe vett bennünket, s most végül úgy fest, mégiscsak győzelmet arathatunk a boszorkány felett. – Nekünk is segítenünk kell a Farkasok Népének, Lesinka. Azt hiszem, valamiféle átok alatt sínylődnek. Ki kell szabadítanunk őket a bűvölet hatalma alól. – Igen – mondta a kis tündér mély meggyőződéssel. Kijöttek a barlangból, hogy a többieknek is elmondják, mit fedeztek fel, ám közvetlenül a bejáratnál megtorpantak. Egy homályos sarokban, majdnem a vágat kijárata mellett egy nagy, kétélű bárd feküdt. Egy hóhérbárd, amilyet a garabonciások használnak. – Ó, ne, még ez is! – suttogta Mane.

30 A hátborzongató lelet sietségre sarkallta őket. Mane felkiabált a többieknek, hogy mindenki menjen vissza a táborhelyre, mert itt úgysem lehet hasznos senki. Lesinka és ő még megnéznek valamit. Megmondta, hogy találtak nyomokat, amelyek szerint az eltűntek erre haladtak el, ám a hóhérbárdot nem említette. Az csak megriasztana mindenkit. – Nemsokára megint hallotok felőlünk – ígérte Mane (talán túlontúl optimistán), és visszaszaladt az alagútba. Mindketten rendkívül gyorsak voltak és olyan tempóban haladtak, ahogy csak az ideiglenes fáklya megengedte. Lépteik zaja tompán kongott a kőpadlón. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a vágat egy földalatti patak medre volt valamikor, és egy erős esőzés most is megtöltötte vízzel az egészet. Helyenként a meder alacsony volt és szűk, s néha nagyobb kanyarokat is vett, ami Manét meglepte. A földalatti patakok általában egyenesebbek voltak ennél, s hogy ez az út hová vezet, arról fogalmuk sem volt. Az agyagos iszapban továbbra is rengeteg lábnyomot találtak. Egyszer Lesinka felfigyelt Vodja semmivel össze nem téveszthető, széles, lapos lábnyomára, és pityeregni kezdett, mivel a barátaik lábnyoma mellett nagy, nehéz csizmanyomokat is felfedezett. – Ezt nem értem – mondta Lesinka. – Yrsa és te egy egész kísértethadat láttatok átrepülni a fejetek felett. Miért hagynának nyomot, ha repülnek. – Én sem értem jobban a dolgot. Talán valós alakot öltenek, ha idejönnek, ebbe a kifordult, elvarázsolt világba. A Holdboszorkány mindenre képes, bár ez így talán valószínűtlennek hangzik.

– Mane! Figyelj! Megálltak. Az ütemes, ritmikus moraj most is egyhangúan duhogott, ám most valami artikulálatlan gajdolás is társult hozzá. – Talán a garabonciások – találgatta Lesinka bátortalanul. Egyszer csak egy elágazáshoz értek. Lesinka közelebb ment az új vágathoz és bizonytalanul tapogatózott a férfi keze után. Mane egy öleléssel próbálta megnyugtatni. A kis tündér reszketve vette a levegőt. A hegy falai és teteje olyan szorosan fogták körül őket, hogy minden lelkierejükre szükség volt, hogy nehogy pánikba essenek a bezártság érzésétől. – Most mit csináljunk? – kérdezte Mane. – Megyünk a nyomok után – mondta Lesinka kicsit bizonytalanul. Mane világított a már majdnem csonkig égett fáklyával, s a táncoló lángok fényében látták, hogy a szélesebb járat tele van nyomokkal, a másikban viszont nem látszanak nyomok az alján, mivel köves a padlózata. – Igen, az lesz a legjobb – egyezett bele Mane. A nagyobb járatot választották. Azonban amikor felemelték a tekintetüket, hogy tovább induljanak, megtorpantak, nem mehettek tovább. A vak szemek elállták az útjukat, s fenyegetően hullámzottak a járatban. A két tündér tiszteletteljesen fordult a szemek felé, s meghajoltak. – Legyetek üdvözölve, barátaink – mondta Mane, aki maga sem bízott teljesen abban, hogy a szemek nem ártani akarnak nekik. Úgy gondolta, hogy ezek a mágikus jelenések a barátaik, de nem lehetett biztos a dolgában. Elgondolkodva figyelte a szemeket, és talált egyet, amely különösen szomorúan csillogott. – Te Lukas vagy, ugye? – A szemhéjak lezárultak, majd újra felnyíltak. – A barátod, Mischka velünk van – folytatta Mane. – Fenn van a mezőn. A szemek egyetértően hunyorogtak. – Azért vagyunk itt, hogy véget vessünk a gonosz uralmának – mondta Mane, és nagyon bízott benne, hogy a szemek nem a Holdboszorkány szolgálatában állnak. – Úgy gondoljátok, hogy ne menjünk ezen az úton? Ugyanaz a lassú pislogás volt a válasz, mint korábban, s több szempár átúszott a kisebbik járatba, mintha hívnák, csalogatnák a tündéreket. Mane és Lesinka megköszönték a figyelmeztetést és irányt változtattak. A szemek hirtelen eltűntek, egyik a másik után csukódott le és tűnt el a sötétségben. A tündérek némán haladtak tovább, végül Mane törte meg a csendet. – Ez nem a jó út. Nem kísérjük a völgy irányát.

– Ó, azt már régen elhagytuk – mondta Lesinka. – Igaz, tulajdonképpen mit is csinálunk itt, Lesinka? Mi után megyünk? – Talán okosabb lenne visszafordulni. – Talán – helyeselt Mane, aki éppen egy alacsony részen mászott át. – Mi van, ha visszafordulunk? – Mane töprengését Lesinka kiáltása szakította félbe. – Lábnyomokat találtam, vizes lábnyomot. – Ezek a barátaink nyomai, de velünk szemben haladtak. Egyedül voltak szerencsére, ám hogy-hogy mi nem találkoztunk velük? – Ezt nem értem – panaszkodott Lesinka. – Becsaptak volna a szemek? Rossz útra tereltek volna minket? – Különös. És… mi van még itt? A járat olyan magas lett, hogy Mane újra fel tudott egyenesedni. Fáklyája egy kis tavat világított meg. – Mélynek látszik. – Ez legalább megmagyarázza a vizes nyomokat – mondta Lesinka. – De hogy jutottak ide? Mane felnézett a mennyezetre. – Azt hiszem, felülről. Látod? Egy vékony résen bevilágít a napsugár. – Azt hiszed…? – Igen, azt hiszem, hogy lemásztak. Látod azt a nagy, lapos követ, amely a mennyezetet alkotja? Mozog, billeg. Mane óvatosan megpiszkálta a fáklyával a nagy követ. – Látod, Lesinka? Nem sokat enged felfelé, de lefelé úgy lebillen, hogy nekünk szinte el kell előle szaladnunk. Tudod, mit gondolok, hol vagyunk? – Sejtem. Utánanézzek? – Nemigen férsz keresztül még te sem, de talán ki tudsz kukucskálni. Lesinka azonnal engedelmeskedett, boldogan, hogy van valami, amit csak ő tud megtenni. – Majd vigyázok, hogy meg ne sérülj – ígérte Mane. – Úgy van, ahogy gondoltad – kiáltotta Lesinka, de vékony hangja csak csiripelésnek hangzott. – A kő lefelé billen, de azt hiszem… igen, kicsit kilátok. Látom… látom a tölgyet, Mane, tudod, azt a nagy tölgyfát. Itt áll, nem messze. Mi most pont ott vagyunk, ahol az eltűnt barátaink nyomát láttuk.

Mane, fel tudod lökni a követ annyira, hogy ki tudjak kúszni a résen? – Vigyázz, kislány! Ha véletlenül visszabillen, akkor odaprésel. Azt hiszem, ne kockáztassuk meg… – De igen – kérte Lesinka. – Én meg tudom csinálni! Most nyomjad! – Hát akkor az ég minden csillagának a nevére, teszek egy kísérletet! Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha… Na, gyerünk! Kérd meg a többieket, hogy hozzanak magukkal fáklyákat! Mane nagy aggodalommal és nem szívesen tette ki Lesinkát ennyi veszélynek, de a lány jól mérte fel a lehetőségeket, és máris fenn volt a szikla mellett. A nagy lapos kő engedett a fáklya nyomásának, majd annál nagyobb lendülettel billent vissza megint. Manénak el kellett ugrania az útjából, de Lesinka addigra már kilibbent a résen. Azután a kő megint elfoglalta bizonytalan helyzetét a mennyezeten. Mane hallotta, amint Lesinka megkönnyebbülve fújta ki magát és lekiáltott: – A billegő követ nem lehet felülről látni, mert benőtte a fű. A kis rés egyáltalán nem látszik. De nem értem, mit csinálhattak itt a társaink mind, egyszerre! – Valami biztosan odacsalta őket, felelte Mane. – Őket, és korábban Lukast is, és még talán még sokan másokat. – Ebben igazad lehet – vélte Lesinka. – Idehozzam Hedinnt és a többieket? – Igen, tedd azt, de nagyon óvatos legyél! Mane hallotta, ahogy Lesinka valamit felel, azután csend lett. Nem tudott egyebet tenni, mint várni. A járat egyébként is nyomasztó volt, de Mane a többiekért való nyugtalanság miatt még nehezebben lélegzett. Valahonnan a mélyből pedig egyre csak hallatszott az a rettenetes bőgés és gajdolás. A furcsa hangzavar úgy visszhangzott a falakon, mintha nehéz, döngő lépések közelednének. A várakozás ideje alatt a tündérnek arra is volt ideje, hogy a saját életén elgondolkozzon. Elfacsarodott a szíve.

31 Hel, a halál istennője elrejtőzött magányában. Személy szerint gyűlölt ezen a helyen lenni, ám itt kellett maradnia, mert követői így kívánták. A Holdboszorkány az istennő után kiáltott. – Kérésed szerint elküldtem egy garabonciás csapatot oda, ahová mondtad. Mi a terved velük? Épp egy megfelelő, rettenetesen hatalomvágyó embert kerestek nekem, aki terjesztheti a halál vallását. Most pedig meg kell szakítanom ezt a keresést, amely már éppen sikerrel kecsegtetett, a szeszélyeid miatt!

Hel dühösen emelte fel a hangját: – Micsoda? Szeszély? Az a szeszély, hogy figyelmeztetlek azokra, akik bemerészkedtek a mi területünkre? Már a kis szerelmi fészkednél járnak, amelyet annyira szeretsz holdtölte idején! Engem ugyan nem érdekel a kis rejtekhelyed, de a te kötelességed, hogy megvédelmezz engem. Ehelyett mivel foglalkozol, te senkiházi némber? – Hagyd abba a kárálást, én évszázadokkal idősebb vagyok, mint te. Éppen a holdtöltére készülök, te banya. Tudod, hogy az erőm meggyengül, ha időben nem találok egy megfelelően hatalomittas férfit! Ha most nem zavarsz meg a hívásoddal, már ráleltem volna! – Mellébeszélsz – sziszegte Hel a sötétből. – Te aztán szép kis segítség vagy! Mozdítsd azt a kövér seggedet és gyere ide. Azok a férgek már itt vannak, érted? Sokan vannak és erősek. Erősebbek, mint azt valaha is el tudtad képzelni! Azonnal menj a rejtekhelyedre! – Oda indultam, te vén… A folytatás egy artikulálatlan káromkodásban veszett el. A Holdboszorkány nem akart komolyabb vitát közöttük, hiszen Hel visszaadhatja neki a testét, ha talál egy megfelelő férfit, aki uralkodhat a világon és Hel imádatát kötelezővé teszi. Akkor majd Hel lesz a világ ura, s neki erre is fel kell készülnie. A Holdboszorkány szerette volna visszakapni egykor oly gyönyörű testét, hogy elcsábíthasson vele minden férfit, ezért nem akarta jobban feldühíteni Helt, még akkor sem, ha egyébként már igencsak a… igen, pontosan oda, a Pokolba kívánta Helt. – Senkit nem találtam abban a csapatban, akit ne tudnék megölni – mondta lenézően. – Ám legyen, ha te annyira félted a kékesfekete, halottfehér bőrödet, hát ülj itt és reszkess csak félelmedben – Még nem tudod, miféle segítőket kaptak – mordult fel a halál istennője. – Ha azt hiszed, hogy legyőzheted azt a kis vékonyka Iliánét, hát tévedsz! Már nem tudod megtenni. A Holdboszorkány bosszúsan prüszkölt egyet. Megborzongott, mivel úgy érezte, mintha bőre összement volna szellemtestén, aztán fújtatva kitört: – Mondtam, hogy éppen a rejtekhelyemre tartok, de a mágikus hatalmam híján sokáig tart! Hamarosan megérkezem, szóval fogd be, és ne zajongj tovább! „Mérges kígyó!” – tette még hozzá magában. „Álnok, dagadt, mérges pók!”

32 Már alkonyodott, mire Lesinka visszaért a táborba. A délutáni nap elrejtőzött a felhők mögé, a tábor üres és csendes volt. A kis tündér pár percre nagyon megijedt, de aztán hangok verték fel az erdő csendjét. A társai csak nehezen találtak vissza a Holdboszorkány vermétől. A kis tündér sietve

foglalta össze, mit találtak Manéval odalent a föld mélyén. – Köszönjük – Lesinka, mondta Hedinn. – Nagyon ügyes voltál. Keressünk jó, fáklyának való ágakat. A kis csapat szétszéledt, magukhoz vették holmijukat, majd pár perc múlva már ott álltak a füves, virágos mezőn, a hatalmas tölgy árnyékában. – Nem lehet látni – mondta Elg. – Ha az ember nem tudja, hol keresse. – Még talán akkor sem – tette hozzá Iliána. – Én ugróm elsőnek – mondta Lesinka, aki a dicsőség fényében sütkérezett. – Mane! Jövünk! A biztonság okáért Hedinn kiabálva megismételte a szavait, mert Lesinka hangja nem volt valami erős. A kis tündér megkérte a többieket, hogy menjenek kicsit távolabb, és gondosan figyeljék meg, hogy hova lép. Csak egymásután, nehogy egymásra essenek abban a természet alkotta vizes medencében. Legelőször ledobták Manénak a fáklyának való ágakat és mindent, amire még szükségük lehet. Nem sokkal ezután mindannyian ott álltak csuromvizesen a földalatti járatban, ahol Mane üdvözölte őket. – És most, mit csinálunk? – kérdezte Yrsa és igyekezett abbahagyni a vacogást. – Megnéztem a járatot a másik oldalon – mondta Mischka. – Nem vezet sehova, csak egy kicsi járhatatlan folyásban szűkül össze. – Nagyon jó, Mischka – dicsérte meg Mane. – Tovább haladunk a barátaink nyomán, de nem megyünk egészen a Holdboszorkány verméig. Lesinkával láttunk egy oldaljáratot, amely szélesebb volt, mint ez. El is indultunk benne, de a vak szemek megállítottak minket. Megbízhatunk bennük, ha megint jelentkeznének, mivel ezt a kiutat is ők mutatták nekünk – Ezt a lapos követ ki kellene kötni – vélte Iliána. – Rögzíteni kell, mert ez így veszélyes – tette hozzá Yrsa. – Persze, ezt meg is tesszük, később – ígérte Hedinn. – Ha lesz „később”. A fáklyákat meggyújtották, és hosszú sorban osontak a szürke kőfalak között. Mane vezette őket, utána pedig Lesinka következett, akit Yrsa maga elé engedett udvariasan. Yrsa örült, hogy újra láthatta Manét és a kedves, lágy mosolyát. Azután Hedinn, Iliána, Mischka és végül Elg következett, aki, mint utolsó a sorban, nem mert hátranézni. Hallották a különös, bömbölő zajt, amely utat talált hozzájuk a föld alól. Most mintha halkabb lett volna, de azért még jól hallhatóan zengett a sziklafalak között.

Volt azonban még egy másik hang is: puha csizmák lépéseinek súrlódó zaja. Nagyon is valós lépéseké, valahol elég messze a járatban. A csoport meglehetősen izgatott volt. Hedinn gyakran ellenőrizte, hogy Iliána jön-e mögötte. Manénak nem volt ideje Yrsa után nézni, de bízott a lány talpraesettségében. Időnként Mischka is figyelt, hogy Elg le ne maradjon. Mindenki figyelt mindenkire. Csendben haladtak tovább, a félelem és bizonytalanság szótlanná tette őket. Amikor elérték az elágazást, a szemek megint megmutatkoztak, pont úgy, mint korábban. Ám most elzárták az utat a Holdboszorkány barlangja felé, így a csoport a másik, a szélesebb járatot választotta, ahogy korábban tervezték. A szemek pontosan tudták, mit akarnak: először összegyűjtötték az embereket, azután megóvták őket a veszélytől. Hedinn és barátai legalábbis ebben bíztak, mivel még mindig nem tudták, mi történt a többiekkel, akik eltűntek reggel. Már odakinn is leszállt az éjszaka. A szemek viselkedéséből azt vették ki, hogy sietniük kell. Ahogy egykor Falk hallotta, most is egy nevet suttogtak a szemek: „Tasso”. Mintha megkísérelnének elmondani valamit. Mintha láthatatlan testük torka valamit ki akarna préselni magából. Egy szót. Mind a heten erősen figyeltek. Egy szó. Nem, ez nem lehet. – Falmélyedés! – robbant ki Elgből. Akkor a szemek helyeslően pislogtak! – Egy falmélyedés – mondta Hedinn. – Nézzünk egy falmélyedés után? Ez valami figyelmeztetés? Elutasítóan villogtak a szemek. – Egy menekülési út? – kérdezte Iliána gyorsan. Ezzel a megfejtéssel a szemek meg voltak elégedve. Melegen megköszönték a szemek segítségét. – Nélkületek elvesznénk – szólt Elg, aki úgy gondolta, az ő beszédét értik meg legjobban. A szemek lassan kihunytak. Megértették őket, és ez elég volt nekik. Eltűntek a sötétben. A csoport kicsit megállt, hogy tájékozódjanak. – Halljátok? – suttogta Yrsa. – Valaki jár előttünk az új járatban. – Hűha! Felénk jönnek – szólt Mischka félelemmel telt hangon. Megint hallgatóztak.

– Nem – állapította meg Hedinn meglepve. – Távolodnak. – Ugyanabban az irányban, amerre mi megyünk – mondta Yrsa. – Okos az, ha mi is…? – Folytatnunk kell az utat – döntötte el Mane. – Tehát utánuk megyünk. Gyertek, nehogy a fáklyák leégjenek! Folytatták útjukat a füstössé vált járatban, szótlanul, izgatott lélegzettel, amíg meg nem hallottak valamit. Jobban mondva nem hallottak semmit. A puha csizmák csoszogása teljesen megszűnt. Egyedül az a bömbölő bestia hangja hallatszott a távolban. – Figyeljetek jól – suttogta Mischka. – Azért még itt lehetnek a közelben! „Figyelnek és várnak ránk” – gondolta Yrsa, és a többieknek is ez volt a véleménye. Hová tűnhettek? – Ott elől van egy falmélyedés – mutatott rá Mischka. Mane rábólintott. – Oltsátok el a fáklyákat, ha odaérünk. Ott megállunk. Van ott egy másik oldaljárat is, de ne foglalkozzatok vele. – De hátha ott vannak a falmélyedésben? – Nem, innen látnánk őket. Gyertek! Nem volt kellemes eloltani a fáklyákat és sötétben várakozni, de mindenki elfért a falmélyedésben. Az üregnek elég nagy pereme volt, hogy ki lehessen kukucskálni mögüle, és mégis láthatatlanok tudtak maradni. A mennyezeten lévő kis repedések még fényt is adtak. Halvány, éjszakai fényt, de a semminél többet. „Mit csinálunk, mire várunk?” – töprengett Yrsa. – Valami történik – suttogta Iliána Hedinnek. – Inkább történni fog valami – igazította ki Hedinn. – Várunk. Valami lóg a levegőben. – A füst elárul bennünket – suttogta Elg. – Reméljük, a huzat hamar eloszlatja a füstöt – felelte Hedinn és odahúzta Iliánát magához, szorosan összebújtak. Mischka a perem mögött guggolt, Lesinka pedig Elg mellé húzódott, mert Mane Yrsával volt elfoglalva. Anélkül, hogy valaki is kimondta volna, tudták, hogy jeleket várnak a szemektől. A szemek azonban nem mutatkoztak, és rájuk telepedett a fullasztó sötétség.

33 – Kényelmetlenül ülsz? – kérdezte Mane csendesen.

– Nem, jól ülök – felelte Yrsa lélegzetvisszafojtva. Majdnem azt mondta, hogy „csodálatosan”, mert Mane válla melegítette vizes és fázó oldalát, de időben meggondolta magát. – Itt van, vedd fel a köpenyem – mondta a férfi és ráterítette a levetett ruhadarabot. Yrsa ellenkezett, hogy a köpeny vizes lesz tőle, de Mane nem hallgatott rá. Ehelyett lehúzta a lány vizes kabátkáját és blúzát (szerencsére sötét volt!), és beburkolta a meleg, száraz köpenybe. Mane volt az egyedüli, akinek nem kellett megfürdeni leérkezéskor. Ezután a zekéjét Iliánának, széles övét pedig Lesinkának adta át. Mindketten vacogva köszönték meg. Igazán senkinek sem hiányzott egy jó kis felfázás vagy tüdőgyulladás. – Ha ez most sikerül, akkor este szeretkezni akarok – tört ki Hedinnből. – Egyetértesz, Iliána? A lánynak elakadt egy pillanatra a lélegzete. – Nem sietsz te túlzottan? – lehelte pirosra gyúlt arccal. – Hova lesz a romantika? – Ó, arra is lesz időnk, csak először megöljük a banyát és megmentjük a barátainkat. Mindenki jóindulatúan nevetett. Hedinn tréfája rést ütött a borongós, bátortalan hangulaton. Iliána arca azonban vörös maradt a férfi szavai nyomán. A szerelem egy új terület volt számára. Egész életében tisztelettel kezelték, sokat vártak el tőle. Mindig ünnepélyesen közeledtek hozzá, annyira, hogy azt néha már-már terhesnek is találta. Hedinn szavai könnyeket csaltak a szemébe, a testébe pedig valami érdekes bizsergés költözött, ismeretlen boldogság járta át. – Igyekezzünk, kapjuk el a Holdboszorkányt – szólt váratlanul, hirtelen jött könnyelműséggel. Iliána kivetkezett önmagából, gondolták a többiek, de mindannyian együtt nevettek vele. Yrsa elismerte, hogy a köpeny nagyon kellemes viselet. Kényelmes, meleg és nagyon finom „Maneillata” van. A kis csapat tagjai csendesen beszélgettek, Mischka és Lesinka köhögtek a füsttől – amely szerencsére oszlóban volt – Mane pedig felhevülten és zavartan súgta oda Yrsának: – Yrsa, azt mondtam neked, hogy tartsd magad távol tőlem, mert nem vagyok elég jó a számodra, de én nem tudom saját magam távol tartani tőled. Yrsa azt hitte, hogy a szíve dobbanását még a falak is visszhangozzák. – Nem tesz semmit, egyáltalán semmit – próbálkozott meg egy tréfás ellenkezéssel. – Dehogynem, nagyon is sokat. Yrsa komoly lett. – Tudom. Elmondtad. Ti, tündérek csak a játéknak és a szenvedélynek éltek.

– Igen, valahogy úgy, de nem tudunk emberekkel együtt élni. Kibírhatatlanul nehéz. – Mit értesz ez alatt? A bömbölő zaj állandó időközökben hallatszott. Yrsa minden alkalommal összerázkódott a félelemtől. Mane meleg, inas kezébe vette a lány kezét. – Te meg én sokáig élhetünk együtt, telve szerelemmel, vággyal és boldogsággal. Ezt nagyon szeretném, és tudom, hogy te is gondolkodsz rajta, vagy nem? Yrsa nagyot bólintott, a torkában lévő gombóctól ugyanis nem tudott szólni. Mane, látva a lány helyeslését, folytatta: – De nem akarom, hogy szomorú legyél egyszer. Nem akarok egy tiszta szűzi életet megrontani a vágyaim miatt. Nagyon komolyan kezdelek megszeretni, és félek ettől. Yrsa a többiek felé nézett. – Azt hiszem, Hedinn és Iliána is ezen az úton vannak. – Minden kétséget kizáróan, de az egy másik ügy. Hedinn félig ember, és Iliána is ezen a határon él. Ők egyformák. Te és én nem vagyunk azok. A bömbölés továbbra is hallatszott, olyan erősen, hogy a hegy falai is beléremegtek. Mane óvatosan Yrsa vállára tette karjait, mert a lány olyan csendben és szomorúan ült, mint akiből minden életkedv eltűnt. – Soka vannak, akik hasonló helyzetben éltek és élnek – kezdte Yrsa lassan. – Nem is olyan sokan, és majdnem mindig tragédia lett a vége. – Tudom. Ismerem a népdalokat a lányokról, akik a két világ között hánykolódnak. Gyermekük született egy tündértől, de hazavágytak az emberek közé. Szerették volna a templom harangját hallani. – Ó, ennél még sokkal többről van szó. – Mire gondolsz? – Én már ezt megéltem, Yrsa. Egyszer szerettem egy emberlányt, és amikor egy tündér szeret, azt teljes szívéből teszi, elhiheted. Nem akarok ilyet tenni veled, és nem akarok ilyet még egyszer megélni. Láttam őt megöregedni, Yrsa, és nem tudtam semmit sem tenni ellene. Az ő számára fájdalom volt, ahányszor csak rám nézett, aki fiatal és egészséges maradtam. Fogtam a könnyű, eres kis kezét, szeretett arca összesüppedt, fogai kihulltak, szemei fénytelenek lettek, haja szürkévé vált és elvékonyodott. Aztán meghalt. Elfogyott, elvitte a szürkeség, elmosta az idő. Nem volt gyermekünk. Sok éven keresztül magányos és vigasztalhatatlan voltam. Azt hittem, a gyászom soha nem múlik el. Nem akarok mindezen még egyszer keresztülmenni.

Yrsa nyelt egyet. – Megértem. – A lány Mane vállára hajtotta a fejét. – Megértem. – Azt akarta mondani, hogy „de azért barátok maradunk?”, de maga sem hitt benne. Yrsa könnyei csak úgy záporoztak a köpenyre, amelyet az arca elé tartott. Mane fogta a kezét és hüvelykujjával lassan simogatta a kézfejét. Yrsa nem akarta, de egy másik gondolat kezdett fészkelődni benne. Tulajdonképpen hány éves lehet Mane? Hedinnek volt kora, őt asszony szülte, harminchét esztendős volt, ezt mindnyájan tudták. Ám milyen idős is lehet Mane? A járatban halálos csend honolt egy kis ideig. Aztán jött a rettenet…

34 Az egész egy sikoltással kezdődött, amely nem messze tőlük harsant fel. Először a sikoly vékony és metsző volt, majd több hang is csatlakozott hozzá. – Bianca Marina – kapta fel a fejét Mischka. – Ő az, már hallottam így sikítani. Oda kell… Hatalmas tumultus és dulakodás kezdődött, ahogy mindenki társaik segítségére sietett volna, ám a szemek elzárták a járatot. Elg, aki a legtöbb nyelvet ismerte közülük, idegen szavakat hallott. „Sztoj” (Állj) hallatszott a sötétben, és egy pár másik szó mellett felcsendült a „Dozsdíj” (Várj) kifejezés is. – Azt akarják mondani, hogy ne mozduljunk, de várjunk – mondta Elg kissé bizonytalanul. A szemek legjobban az „s” és „cs” hangokat tudták imitálni, a többi hang többé-kevésbé összemosódott. Most egy új, hosszabb szöveggel próbálkoztak. „Szagyítye… pratyj” (ülj, rejtőzz). – Azt kérik, hogy üljünk le és rejtőzzünk el – mondta Elg, most már biztosabban. Gyorsan leült mindenki és a harc hangjait hallgatták. Nyers, hörgő hangok vegyültek a félelem kiáltásaival, amelyek emberi torkokból törtek elő. És jól érthetően visszhangzott egy név a sziklafalak között: „Jorma”! Yrsa körmeit belevájta Mane kezébe. – Nem fogunk…? – Nem. Várnunk kell – suttogta Mane. A szemek eltűntek, és a kis csapat ismét magára maradt.

Majd fény gyűlt valahol a járat egy távolabbi részében, több fáklya lángja világította meg a barlangot. Többen sikítottak, félelmesen bőgtek és halálhörgés hangjai érték el a mélyedésben ülőket. Nem messze tőlük vad csata folyt. Hedinn és Mane felugrottak, hogy csatlakozzanak a harchoz, végül mégis maradtak. A járatban egy újabb csapat közeledett, kardjaik, bárdjaik bántó, éles hanggal pendültek meg a köveken. A mélyedés kis pereme mögött a kis csapat összehúzta magát. A gyér fényben alig tudták kivenni, hogy kik közelednek feléjük. Yrsa és Mane azonban már látták őket korábban is, az előző éjjel a tábornál. – Kik ezek? – kérdezte suttogva Mischka. – Ezek a barátaink? – Nem, felelte Mane röviden. – Ezek a Holdboszorkány szolgái, s úgy fest, jönnek még többen is. – Egy egész hordányi garabonciás rohant el mellettük. A fények hirtelen kialudtak, az emberek riadtan üvöltöttek fel félelmükben. – Láttátok? – kérdezte Hedinn. – Az elsők egyenesen szaladtak tovább, az utolsó pedig itt tűnt el mellettünk az oldaljáratban. – Egyenesen előre a Holdboszorkány barlangja van, az oldaljárat pedig a billegő kőhöz vezet – mondta Mane. – De vajon hová vezet a harmadik járat? – Hogy arról ne is beszéljünk, hogy honnan jöttek. Azt hiszem, oda kell mennünk. A Szentséges Szűzanya oltalmazzon minket – mondta Iliána és felegyenesedett. – Egy hatalmas, zavaros labirintus ez az egész földalatti világ – mormolta Mischka. – Ez gyakran van így mészköves területen – világosította fel őket Elg. Mindannyian talpra álltak, hogy elinduljanak. A garabonciások hangja egyre távolodott. – A garabonciások az első csapatban egy mukkot sem szóltak – mondta Yrsa. – Ám annál jobban zörögtek. Csendesen, sietve lépdeltek ismeretlen céljuk felé. A vak szemek továbbra sem mutatkoztak, szabad volt az út. A szívükbe jeges tőrként hasított az aggodalom társaik életéért. Hallották Bianca Marina sikolyát, aztán valaki Jorma után kiáltott. – Legalább élnek – mondta Yrsa csendesen. „Éltek” – gondolták a többiek. Bár a tudat, hogy a megfelelő úton haladnak, legalább egy kevéske reményt adott nekik. Csak időben meg kell találniuk a társaikat. A föld mélyéről jövő gyűlöletes, haragtól terhes bődülés ismét felharsant. Most sokkal erősebben, mint ezelőtt, s mintha ezúttal azt is hallották volna, hogy valami erősen kaparja

a kőfalat. Mane megfogta Yrsa kezét, hogy segítsen neki előrejutni. Yrsa észrevette, hogy a férfi egész idő alatt különösen figyelt rá, mindenben segítette. Nem túl jó jel, de csodálatos! Mischka állandóan hátratekintgetett, hogy megbizonyosodjon, nem követi-e őket valaki, de a járat sötéten és üres kongott. – Világosság van előttünk – mondta Iliána, miközben futott. – Igen, és a talaj is emelkedik. Felfelé megyünk, a felszín felé – felelte Elg. Azonban tévedtek, nem a felszínre jutottak ki, hanem egy nagy, széles barlangba vezetett az útjuk, amely félig víz alatt állt. Ám valahol nyitott lehetett, mert a hajnal szürkesége utat talált hozzájuk. Látták, hogy a tó, amely valaha teljesen elfoglalta a barlangot, talált magának valamerre egy másik lefolyást, s így maradtak szárazon a járatok. Újra valamiféle robaj verte fel a járatok csendjét, ezúttal fülsértő erővel. Lassan világosodott, és az egyre erősödő fényben lassan a tárgyak körvonalait is ki tudták venni. A látvány azonban csak még jobban megrémítette őket. A lábaiknál emberek hevertek, valószínűleg menekülni akartak a járatok felé. Az elesettek arcán kék festés nyomai látszottak. – Figyeljetek – suttogta Iliána. – Az arcuk egyik fele sötétkékre, a másik sárgásfehérre van mázolva. A halál színeire. – Hel istennő imádói – motyogta Hedinn. – Mit csinálnak itt? – Láttam, amikor a falmélyedésben voltunk – mondta Mischka, arcán a döbbenet kifejezésével – hogy az utolsó csoport harcosainak mindegyike így nézett ki. Nem is értettem. – Hogyan jött ide le ennyi sok ember, Mischka? Azt mondtad, nincs másik út, amelyik ide vezet. – A mi oldalunkról nincs is, de fogalmam sincs, hogy a terep hogyan néz ki a másik oldalról, a szárazföld belseje felől. Sosem jártam arra, és nem is ismerek senkit, aki bemerészkedett arra a vidékre. Ezek itt valamely ismeretlen törzshöz tartozó emberek. Hedinn kinézett a széles barlangszájon, de a tájból nem sokat látott, a peremet alkotó sziklák eltakarták a kilátást – Azt mondtad, a Mazuri Láp van arra. Azt nem tudod, hogy vannak-e arrafelé falvak? Mischka megvonta vállait. – Erről semmit sem tudok.

Közben Mane közelebb ment a földön fekvőkhöz és jól megnézte őket. – Nem halottak, csak nincsenek eszméletüknél – állapította meg. – Bianca Marina? – kérdezte Mischka. – Ő is itt van? – Sajnos nincsen. Sem ő, sem Jorma, vagy bárki más a barátaink közül. – Ezt nem értem – csodálkozott Hedinn. Mindannyian meg voltak lepve Mischka állandó aggodalmán Bianca Marina miatt. Talán szereti őt, a kis felfuvalkodott fruskát, a kis porcelánbabát, a beképzelt durcást, aki úgy kezelte, mint valami piszokfoltot? Hedinn rá is kérdezett a dologra. Mischka nagy szemeket meresztett Hedinnre, és csak annyit mondott: – Hát olyan szép! – A szépség nem garancia egy ember jó természetére – felelte Hedinn. – Olyan bátor is! Hedinn aggodalmasan rázta a fejét. – A bátorság sem az. Egyébként a bátorság nem egyéb, mint vakmerőség, sokszor egészen a butaságig, és ez veszélyes! Mischka nem szólt többet. Száját összeszorította és szomorúnak látszott. Ez alatt az idő alatt Yrsa, Elg és Lesinka megvizsgálták a talajt. Elg vérnyomokat talált. – A fekvők közül megsebesült valaki, Mane? – Igen, egynéhányan csúnyább sebet is kaptak, ám azok ott, távolabb fekszenek. Ott, ahol te állsz, sok vért láttál? – Csak néhány csöppet. – A férfiak egy részénél harapásnyomot találtam a lábukon. – Jaj – mondta Elg szárazon. Mindenki tudta, ki okozhatta a harapásokat. – De hol vannak? – sírt fel Iliána. – Egy sincs itt közülük. Sem Ravn, sem Ulv, vagy Bianca Marina, sem Vodja, vagy Örn… Iliánának utána kellett gondolnia, ki is hiányzik még, hirtelen nem emlékezett a nevekre. „Ez a félelemtől és a kimerültségtől van” – gondolta. Így nem lehet világosan gondolkodni. Elg kisegítette. – Vagy Jorma és Stenkil. – Köszönöm, Elg. Hol keressük őket, merre menjünk? Ebben a pillanatban Yrsa és Lesinka egyszerre kiáltott fel: – Jaj! Odanézzetek! Ebben a pillanatban megint meghallották a földmélyi bömbölést, de olyan erősen, hogy

Lesinka befogta füleit. – Mi lehet, ami ilyen fertelmesen bőg? – kérdezte Mischka, és kirázta a hideg. „Minden olyan valószerűtlen” – gondolta Iliána. „A mennyezet ólmos színe, a hideg szürkület, az egyedüllét, és a sebesült, kimázolt emberek. Tulajdonképpen hol vagyunk” – töprengett, mialatt odament Yrsához és Lesinkához, akik lehajolva vizsgáltak valamit. „Mindenki úgy mozog, mintha álmában tenné. Lehetséges, hogy halottak vagyunk? Vagy átmentünk egy párhuzamos világba, vagy a mesék birodalmába kerültünk?” Yrsa megint kiáltott. – Gyertek és nézzétek meg ezt! – Mit nézzünk? Mi ez? – kérdezte Mane. – Valami gyengén világít egy sarokból – mondta Lesinka izgatottan. – Nézzétek! Mindenki odasietett. Csendben nézték azt a kicsi, ragyogó holmit, ami a szivárvány minden színében játszó fényt bocsátott ki magából. – Ilyen fényt még sosem láttam – mondta Hedinn elgondolkodva. – De ismerem azt a hosszúkás, hatszögletű követ, amelytől származik. – Vodja kristálya – örült meg Lesinka. Elg lehajolt, hogy felvegye a tiszta, átlátszó kristályt. – Vigyázz! – figyelmeztette Hedinn élesen. Elg azonnal visszahúzta a kezét, és Hedinn folytatta. – Nem kellene megérintened. Ez az, amit Vodja a Víziszellemtől kapott, és amelyre a Tündérkirály azt mondta, hogy nagyon értékes ajándék. Maga a Víziszellem is azt mondta Vodjának, hogy nagyon óvatosan bánjon vele. – És azt is mondta neki, hogy tudni fogja, mikor kell majd használnia – tette hozzá Iliána. – Jé, nekem ugyanezt mondták az aranynyílról. Mi mindannyian nagyon szép ajándékokat kaptunk a Víziszellemtől. Azt hiszem, Mane veszély nélkül megérintheti. Hamarosan ismét hallották azt az iszonyatos bőgést a hegy belsejéből. Olyan erős volt és olyan közelről hangzott, hogy még a föld is beleremegett. – Emlékezzetek rá, hogy hol fekszik a kristály – mondta Mane, mielőtt bármit is tett volna. – Jegyezzétek meg, hogy ebben a barlangban feküdt, közel a külső falhoz, ennek még nagy jelentősége lehet. A többiek nem nagyon értették, hogy mit akart ezzel mondani Mane. A tündér óvatosan lehajolt, és varázsszavakat suttogva a kőért nyúlt. Azonban annyira figyelték Mane ténykedését, hogy óvatlanok lettek. Mialatt mindannyian a kővel voltak elfoglalva, a kékre festett arcú emberek közül kettő magához tért, és

elkapták a leghátul ácsorgó Yrsát. Az egyik férfi olyan erősen fogta be a lány száját, hogy annak az arca kékesfekete csíkos lett a férfi ragacsos festett kezétől. Yrsa fuldokolva kiáltott a többieknek, de a férfi is mondott valamit, amit csak Mischka értett meg. – Ha nem megyünk innen, akkor el fogja vágni Yrsa nyakát – fordította Mischka. A férfi komolyan gondolta a dolgot, s ez látszott a szemén; jobbjával egy nagy, görbe kést szorított Yrsa nyakához. Mane sápadt arccal mondta, mit fordítson le Mischka a kékarcúnak. – Engedd el a lányt, vagy nagyon rosszul jársz! A másik férfi egy nagy tincset vágott le Yrsa hosszú, szőke hajából és nagyot nevetett hőstettén. – Ide vele! Ide a kővel! – mondta a késes férfi. Mischka tolmácsolta Hedinn szavait. – Megkíméltük az életeteket, ezért engedjétek el a lányt. Még egy tincs hullott le Yrsa hajából, és még egy. Yrsa zokogott, teljesen kétségbe esett. Iliána és Hedinn csak nézték a vandál tettet. Yrsának nagyon sűrű haja volt, így a megmaradt csonkok szanaszét meredeztek a fején. Most egy rosszul megnyírt kamaszgyerekre hasonlított, megcsonkítottá, megalázottá vált. Yrsa hangosan sírt, nem a fájdalomtól, hanem a megaláztatástól, annyira szeretett volna szép lenni Manénak! – A rohadék – tört ki Mischkából. – Hedinn, csinálj valamit – kérte Iliána majdnem sírva a férfit. – Egy nőt, akinek levágják a haját, olyan, mintha megcsonkítanák. – Nem tehetek semmit, nem tehetem kockára az életét. Eddig még soha sem látták Manét ennyire dühösnek és elszántnak. – Engedd el a lányt! Ez az utolsó figyelmeztetés! – Először a követ akarom! Hel gazdagon meg fog jutalmazni bennünket, ha elvisszük neki a követ. Mane el tudta képzelni, mi minden gonoszságot tesznek majd a kővel, ha megkaparintották. Amikor látta a szerencsétlen Yrsát barbár mód megnyírt fejjel, rettenetes haragra gerjedt. Gyorsan a kristályért nyúlt, amely – meglepetésére – nem égette meg, csak villant egyet. Mane kiegyenesedett és a kristályt maga elé tartotta. A két gonosztevő azt hitte, hogy győzedelmeskedtek, de csalódniuk kellett.

– Mane, csak óvatosan – mormolta Hedinn. Ám most már késő volt minden. A tündérférfi egy átkot sziszegett a két festett arcú gonoszra. A harag égette a szívét, betöltötte a lelkét és lángra lobbantotta a testét. A kő életre kelt. Vakító fénysugarat árasztott magából. Fénye először arra az egymagában álló férfira vetült. A kék arcú harcos üvöltve tántorogni kezdett, amint elborította a vakító, fehér fény. A másik alak elengedte Yrsát és futni kezdett, ám nem volt menekvés a számára. Az izzó sugarak őt is elérték. Mindketten hamuvá égtek egy pillanat alatt a kő sugarától, amelyet Mane izzó haragja hívott elő. A kristály fénye lassan kihunyt. Ekkor megértették, hogy valószínűleg Vodja és társai itt, ebben a barlangban kerestek menedéket az üldözőik elől, és Vodja a kő hatalmával támadt ellenfeleikre. Jó párat lesújtott mágikus hatalmával, másokat ájulásba taszított, míg a többiek pedig menekülni kezdtek a járatokba, megrettenve a kőből kiáradó sugaraktól. Mane odahúzta magához Yrsát és ujjait végigfuttatta a haján. Megpróbálta megvigasztalni a lányt. – Nekem továbbra is te vagy a legszebb a világon. Ezen semmi sem változtathat. – Emlékeztek, hogy a garabonciások egyenesen a Holdboszorkány barlangja felé vették az irányt? A többiek viszont, mint a halált imádók is, az oldaljáratokba menekültek? – kérdezte Elg izgatottan. – Igen, emlékszem – mondta Iliána – és én nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a többi járatban. – Talán arra van a saját falujuk – vélte Mischka. – Én leginkább azt szeretném tudni, hol van Ravn és hol vannak a többiek – mondta Iliána. – Azt tudjuk, hogy Vodja itt volt – foglalta össze Elg. – És Bianca Marina is, no meg Jorma, meg az is, aki a Jorma nevét kiáltotta, de hol vannak a többiek? Mane utánaszámolt, hogy még hányan hiányoznak a kis csapatból. – Nem lehet, hogy a peremen túl is elrejtőztek egy páran a mieink közül? – kérdezte Elg, és reménykedve a szabadba vezető barlangszáj felé lépett. – Mit csináljunk ezekkel? – mutatott Hedinn a még mindig eszméletlenül heverő kékre festett emberekre. – Majd utána meggondoljuk. Most megkeressük a barátainkat. – mondta Mane. A csapat tagjai egymásra néztek, majd a barlangszáj felé indultak. Még mindig alig pirkadt és a szürke világosságban titokzatos árnyékokat vetettek a fák és a sziklák.

Hamar elérték a barlang bejáratát és letekintettek a sivár lápvidékre. Ekkor a szemük sarkából megpillantottak valamit, ami halkan siklott át a vidéken. Hunyorogva erőltették szemüket a félhomályban, hogy kivehessenek valamit legalább az alakjából. – Úristen, mi ez? – suttogta Yrsa, és marokra kapta szívét a jeges rémület. Folytatása következik.