A svéd nyelvű eredeti mű címe: Trollmäne Copyright © by Margit Sandemo, 1987 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád . A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-65-9 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem 1996. októberig terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap – és könyvterjesztők. Októbertől csak megrendelésre, illetve előfizetéssel kapható, továbbá néhány könyvkereskedő árusítja. Ára: 392 Ft Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, a Hírlap-előfizetési Irodában (HELIR, Budapest XIII., Lehel út 10/a; levélcím: 1900 Budapest, telefon: 270-2229), és vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.)
A „JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harminchatodik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Holdvarázs Christa Lind a Jéghegyek Népének kiválasztottja: az ő gyermekének feladata lesz megküzdeni Gonosz Tengellel. Christa mostohaapja a lányt a hitbuzgó özvegyembernek, Abelnek szánja. A férfi kétszer annyi idős, mint Christa, és hét fia van. A lány inkább a szegény, de meseszép és misztikus vonzású Lindelot választaná…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült el-
jutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol Dél-Európában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet HAMAR besötétedett. Sötét felhők borították az eget. Hirtelen felélénkült a szél, és eső zúdult a nyakába. Eltévedt. Miért is nem délnyugatnak fordult? No de ki számított erre a cudar időre? Olyannak indult ez az őszi este is, mint a többi. Annyira a gondolataiba merült, hogy fel sem tűnt neki a gyors időváltozás. Mit tegyen? Kiáltson segítségért? Úgysem hallaná senki. Túl messze jár a falutól. Kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Nem az ítéletidő volt az oka. Egyszeriben elfogta a félelem. – Van itt valaki? – kiáltotta. Semmi válasz. Jaj, milyen ostoba! Ki járna erre ilyenkor? Hisztérikusan felnevetett. Mégis… Mégis, mintha valaki ülne előtte. Nem, az lehetetlen! Végigfutott a hátán a hideg. – Öreg vagyok én már az efféle izgalmakhoz – gondolta. – Nem bírja a szívem. A bolond idő, a szél… no és ez a… szörnyeteg! Nyelt egyet ijedtében. Tehetetlennek érezte magát a mostoha időjárással és a titokzatos lénnyel szemben. – Távozz tőlem, sátán! – kiáltotta, de hangját elnyomta a szél. – Ki vagy te? Mit akarsz? Választ nem várt, és nem is kapott. Elmeneküljön? De hova? Mögötte szakadék tá-
tong, előtte ijesztő, fenyegető árnyék magasodik. Érezte, ahogy minden porcikáját átjárja a félelem. Lélegzete lelassult, alig kapott levegőt. – Becsületes keresztény ember vagyok – kiáltotta, miközben arcába vágott az eső. – Reggel-este imádkozom, minden vasárnap elmegyek a templomba, és illendően adakozom. Mi dolgod van velem, te pokolfajzat? Nincsenek bűneim. Tisztességesebben élek, mint bárki más. Csend volt. Olyan erősen tombolt a szél, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. És ez a sötétség! Inkább csak sejtette, mint látta, hogy ember formájú alak ül előtte. Hihetetlen! Kimerészkedik ebben az időben? Meg kellett kapaszkodnia egy ágban, nehogy fölborítsa a szél. Erősen vert a szíve, nyöszörgött kínjában. Elmondott egy miatyánkot. Érezte, hogy közel a vég. És ha maga a halál leselkedik rá? Badarság. Igaz, már nem fiatal, de nem is olyan öreg. Mindenki acélkemény embernek ismerte, akinek semmi nem törheti meg az erejét. – Ki vagy te? – kiáltotta dühösen, de rögtön meg is bánta. Az árnyék felemelkedett, és teljesen beborította. Megpróbált hátrább lépni, de mögötte a szakadék tátongott. – Jaj ne! – sikoltotta. – Te vagy az? Nem, az nem lehet! Rémülten hátralépett. – Jóságos isten, ments meg ettől a pokolfajzat-
tól! Az árnyék egyre közelebb szorította a szakadék széléhez, mely fenyegetően tátongott alatta… Mindez sok-sok évvel ezelőtt történt. – Ó! MILYEN CSODÁLATOS A HOLD – suttogta Christa átszellemülten. – Varázslatos boszorkányéj. Mintha minden gonosz szellem és varázsló összeesküvésre készülne ma éjszaka. Az ablaknál állt, bámulta a titokzatos természeti jelenséget. A szivárvány minden színében pompázó, fényes koszorú vonta be a sejtelmesen világító holdat. Christa volt a Jéghegyek Népe nemzetségének legromantikusabb leszármazottja. Mesevilágban élt. Ezt a mesevilágot persze átszőtte a valóság, melyet csupa jó és kedves ember népesített be. Mindenkiről csak jót feltételezett. Anna Maria nőutódai meglepő módon mind hasonlítottak egymásra. Lánya, Saga, az unokája, Vanja és dédunokája, Christa valamennyien a megtévesztésig egymásra ütöttek. Szép, törékeny, gyöngéd asszonyok. Egyenes szálú, sötét haj keretezte arcocskáikat, csinos fejecskéikben pedig szomorú gondolatok kavarogtak. Christa nemcsak a legromantikusabb, hanem a legszebb is volt mindnyájuk közül. És a leghiszékenyebb. Ha nem vigyáz, könynyen gonosz szándékú emberek áldozatává válhat. Ezek az asszonyok mind vonzották az erős és kemény férfiakat. – Christa?
Egy öregember erőtlen, bocsánatkérő hangja törte meg a csendet. Eltartott néhány másodpercig, míg Christa le tudta venni szemét a holdról. Különös fényben úszott ma este. Ijesztőnek, fenyegetőnek tűnt. Mintha különös hatalommal ruházták volna fel. Boszorkányéj. Talán mondani akar nekem valamit? – gondolta Christa a maga romantikus módján. Ebben a pillanatban megint felhangzott az alázatosan kérlelő hang a mellette lévő szobából: – Christa? Nagy nehezen elfordult az ablaktól. Úgy érezte, megigézte a hold. Bement a nappaliba. – Igen, apám, kér valamit? Frank Monsen a ház legkényelmesebb karosszékében ült. Lábát takaró fedte. Sápadt arcából előreugrott vörös orra. Olyan öregnek látszott, hogy inkább nagyapának, mint apának nézte volna az ember. – Kérhetnék tőled egy kis meleg kávét? Nem akarlak zavarni, de… – Hát persze – vágta rá Christa buzgón, és már indult is a kávéskannáért. Az eres kéz remegve nyúlt a csésze után. – Köszönöm, drágaságom, nagyon figyelmes vagy. Mire is mennék nélküled, gyermekem? Christa elgondolkodva nézte az apját. Szegény apa, sokkal fiatalabb, mint nagyapja, a nagydarab Henning a Hársfaligetből, mégis kész roncs. Christa, ahogy az emlékeiben kutatott, mindig is ilyennek
látta. Roskatag és szánalomra méltó. Sok-sok évvel ezelőtt érte utol a végzet Keleten. Christának eszébe sem jutott, hogy apja talán túl korán lemondott az életről. A székében üldögélt egész nap, átadta magát a fájdalomnak. Állandó sopánkodás közepette tengette napjait. Fokozatosan jutott el a teljes semmittevésig. Eleinte még el-eljárt otthonról. Elvitte lányát a templomba, a gyülekezetbe, bele akarta vonni mindenbe, ami őt érdekelte. Elkísérte az iskolába és érte ment. Rajta tartotta óvó, atyai tekintetét. Évek múltán, ahogy már megbízott benne, ráébredt, úgysem fogja rögtön elveszíteni a lányát. Különben is, Christa abba a korba lépett, amikor a vele egykorú lányokat kíséret nélkül nem nagyon engedték el otthonról. Christával nem volt nehéz szót érteni. Szófogadó gyermek maradt. Azt tette, amit Frank mondott neki. Még csak fel sem merült benne, hogy apja túlzott ragaszkodása önzésből fakad. Olykor megkérdezte magát: Gyakran szólít szépségemnek. Vajon igaz-e? Valóban szép vagyok? Egy apa elfogult a gyermeke iránt. Kíváncsi lennék mások véleményére. Nincs senki, akihez fordulhatnék. Nem is illik ilyesmit kérdezni. Pedig annyira szeretném tudni! Hogyan különbözhet két ember ennyire egymástól, mint én és az apám? – gondolta Christa, miközben süteménnyel kínálta apját. Semmi közös vonásunk, a természetünk sem hasonlít. Igyekszem, hogy olyan gyöngéd, kedves és jó legyek, mint ő, de sokkal szeleburdibb és hevesebb vagyok.
– Jaj, apám – sóhajtotta. – Annyira szeretnék holnap elmenni a Hársfaligetbe. Mit szólsz hozzá? Frank Monsen nyugtalanul fészkelődni kezdett a széken. – Tudod, szépségem, hogy semmit nem tagadok meg tőled, de holnap nem a megfelelő alkalom. Christa elszomorodott. Az utóbbi időben egyre ritkábban adódott megfelelő alkalom. – De hát holnap lesz Henning hetvenhetedik születésnapja, és ha úgy vesszük, ő a nagyapám! – Nem az! Feleségül vette a nagyanyádat, de ettől még… Christa mindig nagyapjának tekintette Henninget, de nem szólt semmit. Nem akart ellentmondani apjának. – Mindkettőnket meghívtak… – próbálkozott. – Én nem tudok elmenni, te is tudod. Egyedül pedig nem illik elutaznia egy fiatal lánynak. Christát kellemetlen érzés fogta el. Zavarta apja siránkozó, panaszos hangja. Bár ezt még önmagának sem vallotta be. Apja így folytatta: – Nem boldogulok nélküled. Ha egyedül hagysz, fulladozni kezdek, tudod jól. A sors azzal sújtott, drága gyermekem, hogy téged kínozzalak a betegségemmel. Ó, hogy gyötörte a lelkiismeret ezek után a szavak után! Apjára valóban sokszor jött rá a fulladás. Christa nem tudhatta, hogy az egyedülléttől való szorongás váltotta ki ezeket a rohamokat. – Ezenkívül nem neked való az a hely. A Hárs-
faligetben nem hisznek Istenben. – A legjobb, legnemesebb emberek, akikkel valaha találkoztam – csúszott ki Christa száján. Frank értetlenkedve és szemrehányóan nézett rá. – Gyermekem, tizenhét éves vagy. Ebben a korban sok veszély leselkedik egy fiatal lányra. Nem hagyhatom, hogy egyedül kelj útra. Apja már tizenhárom éves kora óta ezt hajtogatja. Christa azonban mindent elfogadott, amit Frank mondott. A tekintélye töretlen volt előtte. – Még valami, Christa… Beleolvastam az egyik könyvedbe. Azt írtad bele, Christa Monsen Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Még egyszer meg ne lássam az ilyesmit! Szégyen, hogy annak a nemzetségnek a vére is csörgedezik az ereidben. Christát az émelygés kerülgette. Azt a könyvet az éjjeliszekrényén őrizte. Az apja kutatott a szobájában…? Igaz, joga van hozzá, hiszen az ő háza. Valójában más bántotta. Nem bírta tovább magában tartani, gondolkodás nélkül előhozakodott vele: – Szégyelled talán anyát? Hisz ő a Jéghegyek Népe leszármazottja! – Anyád jó asszony volt, bár egy kissé hitetlen. De nem tehet róla, hogy abban a nemzetségben született. Nagyon szép nő volt, és rendesen gondoskodott rólam. – Minden erőmmel azon vagyok, hogy olyan legyek, mint ő. Megpróbálok gondoskodni rólad, apám. Megértem azt is, hogy nem bízol bennem,
hiszen olyan meggondolatlan vagyok. – Dehogynem bízom benned, drága gyermekem. De a világ tele van a fiatal lányokra leselkedő veszélyekkel. Hosszú az út a Hársfaligetig, az ördög pedig soha nem alszik. Ideadnád az újságot? Christa ártatlan tekintettel megkérdezte: – Fárasztó napod volt ma, apám? Nehezebben mozogsz, mint más napokon, igaz? Úgy értem szép teljesítmény volt segítség nélkül bemenni a szobámba. Ez is azt mutatja, van remény a jobbulásra. Frank Monsen ránézett a lányára. Christa tiszta, csillogó tekintettel nézett vissza. Tekintetében nyoma sem volt a rosszindulatnak. Christa rettentő csalódottnak érezte magát, amiért nem utazhat el. De hogy leplezze csalódottságát, azt motyogta, ideje tejért indulnia, és kisietett a konyhába. A hold beszűrődő fénye megvilágította az arcát. Majdnem telihold volt. Vékony felhőtakaró takarta, így fénye nem volt túl erős. Olyan titokzatosnak látszott innen lentről. Szörnyű titkok szemtanúja lehetett az idők során. Talán ezért burkolózott fátyolszerű felhőtakaróba. Christa belepillantott a konyhában lógó csorba tükörbe. Jobban szemügyre vette magát. Fekete haját csúnya kis varkocsban fogta össze tarkóján egy befőttesgumival. A szabadegyház nőtagjai mind így hordták a hajukat. Apjának is így tetszett. Hát igen, biztosan szép hajviselet – gondolta Christa megadóan. Csak nekem nem tetszik. Az volt az álma, hogy levágatja a haját, mint a
legtöbb lány az ő korában. Persze hogy is gondolhat ilyesmire? Nem merne ilyen kéréssel az apja elé állni. Szép vagyok? tanakodott magában. Az arcom egész csinos, már amennyire meg tudom ítélni – gondolta. No de semmi öndicséret. Ez tilos, apja elégszer ismételgette. Nagyon bizonytalan volt a külsejét illetően. Pedig szép és jó alakú volt. A lába talán valamivel erősebb a kelleténél, de nem vészesen. Kár, hogy a rövidebb szoknya jött divatba. Az előző nemzedék lábát még eltakarta a hosszú szoknya. Csúfondáros fintorral fejezte be a szemlélődést. Megragadta a tejeskannát és felkiáltott: – Elmegyek tejért! – Aztán kisietett, mielőtt apja valami kéréssel hozakodhatott volna elő. Gyönyörködni akart a holdsugárban. Javíthatatlanul romantikus lélek. Oslótól – mert már így hívták Norvégia fővárosát, régi nevén Christianiát – északkeletre fekvő járásban laktak egy nagy házban. Apja tüdejének jót tett a vidéki levegő. Sok mindent be tudtak szerezni olcsóbban a szomszédos majorból. Christa egyhangú életében a tejhordás izgalmas kalandnak számított. Sok emberrel találkozott közben, mindig váltott velük egy-két szót. Apja nem volt túl jó véleménynyel róluk. Bűnösöknek nevezte őket. Christa azonban úgy látta, semmiben sem különböznek egyházközségbeli testvéreitől. Sőt, ezek az emberek a tejkiadóban szabadabbnak, boldogabbnak tűntek. Ez biz-
tosan bűnnek számít – vélte Christa. A Jéghegyek Népének nemzetsége is felszabadultan viselkedett. Mindig vidámak voltak. Ezért szeretett annyira köztük lenni. Apjával édesanyja, Vanja vagyonából éltek. Apja jól befektette felesége hatalmas vagyonát. Christa ennek ellenére szeretett volna elmenni dolgozni. Apja hallani sem akart erről. Ki vigyázna rá akkor? Nem beszélve arról, mennyi kísértésnek lenne kitéve. Hiszen olyan jó dolga van az apja mellett. Különben sem él már sokáig… Amikor Frank így beszélt, Christát elfogta a szomorúság. Apja egész kiskora óta hajtogatta, hogy nemsokára meghal. Ezért Christa állandó félelemben élt. Igaz ami igaz, nagyon gyengének látszik. Jóhiszemű lévén nem jött rá, hogy apja ezzel tudja a legjobban zsarolni. Christa hiába próbálta gyengéden rábeszélni a mozgásra és a sétára, apja mindig elodázta a dolgot. Inkább egész nap egy helyben ücsörgött. Frank közelében furcsa módon mindig lehangoltnak érezte magát. Úgy vélte, apja rossz egészségi állapota aggasztja, ezért nem tud felszabadultan viselkedni. Elégedetlen volt magával. Hiába igyekszik, nem alkalmas apja ápolására. Mindig rossz volt a lelkiismerete. A Hársfaligetben és a Voldenéknél tett látogatások mindig felvidították. Utánuk új erőre kapott. Még önmaga számára sem fogalmazta meg soha, de náluk sokkal inkább otthon érezte magát, mint az
apjánál. A Jéghegyek nemzetségével kiválóan megértette magát, és bár soha nem mondtak ellent apjának, mégis úgy sejtette, nem értenek egyet a nevelési módszereivel. Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért úgy vonzódott hozzájuk. Náluk kibonthatta a haját, persze csak ha apja nem volt ott. Felpróbálhatta Malin és Hanne modern ruháit, kifesthette magát. Nyugodtan beszélhetett a szomszédságban lakó parasztfiúról, akiben ugyan nem talált semmi különöset, de ő volt az egyetlen szóba jöhető fiatalember a környéken. Eltekintve a gyülekezetbeliektől, akik Christát egyáltalán nem érdekelték. Bár Abel Gard azért tetszett neki. Nagy tiszteletnek örvendett a gyülekezetben. Özvegyember lévén már volt egy csomó gyereke. Frank gyakran hajtogatta, hogy feleségül kellene mennie hozzá. Ez az ötlet viszont elriasztotta Christát, és annak ellenére, hogy Abel jóképű volt és kedves hozzá, inkább kerülte a társaságát. Nem könnyű örökké engedelmeskedni, folyton megfelelni Frank igényeinek. Ide-oda himbálta az alumínium kannát, ahogy a csikorgó havon a tehénistálló felé tartott. A hold előbukkant a fák közül. Christát kísérte az úton. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a hold közölni akar vele valamit, csak ő nem érti az üzenetet. Lehet, hogy a hold félelmében rejti felhőtakaró mögé az arcát? Ostobaság! Kifelé tartottak a télből. Christa érezte a tavasz
közeledtét. Nem tudni, a tavasz-e vagy a varázslatos hold tette, de úgy érezte, mindenre képes, tele van erővel. Mégis szomorú volt. Senkinek nem szeretett bánatot okozni. Márpedig sejtette, hogy megbántja kedves, öreg nagyapját, ha nem megy el a születésnapjára. Tudta, mennyire szereti őt. Mit tegyen? Amint letért a falu központjába vezető útról, a tehénistálló és a tejkiadó kerítésén egy fiatalembert látott ücsörögni. Hosszú lábait keresztbe vetette. Nem ismerte. A hold fénye megvilágította a fiút. Nagyon szőke volt a haja, szinte teljesen fehér. Szegényes gúnyát viselt, biztosan az apjától örökölte. Ezen a késő téli éjszakán nem túl meleg öltözet. Amint elhaladt a fiú mellett, gyors és zavart pillantást vetett rá. Akaratlanul elmosolyodott. A fiú barátságosan viszonozta a mosolyát. Egy pillanatra úgy rémlett, ismeri… Feltűnt, hogy a bal halántékára hulló tincse teljesen ősz. Furcsa. Alig lehet húsz éves, és már ősz a haja. Christa szíve szerint visszafordult volna, hogy még egyszer szemügyre vegye, de nem mert. Ehelyett zavarában olyan erősen himbálta a tejeskannát, hogy majd kiesett a kezéből. Összeszedte magát, fegyelmezetten folytatta az utat. A hó csak úgy ropogott a lába alatt. Ez volt a tél utolsó, görcsös próbálkozása. Nappal már egyre erősebben tűzött a nap, csak foltokban maradt meg a hó. Alig várta, hogy kitavaszodjon. Hosszú volt a tél.
A tehénistálló… Olyan jó érzés belépni a meleg, nevetéstől hangos tejkimérésbe. Bentről az istállóból a tehenek bőgését hallani, kint az emberek diskurálnak egymással. A fejőnők fapapucsai szorgosan kopognak ki-be. Egyikük épp kijött, és kannája tartalmát kiürítette. Közben szomorú, balladaszerű vásári dalt énekelt Lindeloról. Christa szerette ezt az éneket. Tudta, hogy banális, érzelgős, Lindelo keserű sorsa mégis nagy hatással volt rá. Nem tehetett róla. – Lindeloért ejtsetek könnyet, – kezdte a szolgáló. – Hallva e szomorú dalt, A gazdáról, kinek neve Peder, És okozott megannyi bajt. Majd Christa felé fordult. – Nocsak, hát nem itt van a kedves kisasszonyka? De még jó korán van ám, az intéző úr még nem mérte ki a tejadagokat. – Nem tesz semmit, megvárom – mosolyodott el Christa, és leült az egyik padra. A lány tovább énekelt, úgy tetszett, ő maga is megsiratja Lindelo mostoha sorsát. Hiába gürcölt Lindelo Hajnaltól alkonyatig Sosem kapott más semmi bért, Csak rúgják, ütik, verik. Kedvelték a vásári énekeket, pedig már 1927-et írtunk. Ez a műfaj pedig inkább az 1890-es években
virágzott, de az egyszerű emberek tovább éltették ezt a hagyományt. Idén a Lindeloról szóló ballada volt a kedvenc. Christának is tetszett, beleszeretett a szomorú dallamba. De hogy a szolgálók nem a megfelelő módon énekelték, az is biztos. Christa korábban sosem hallotta az egész éneket, csak néhány részletet belőle. Különben is úgy vélte, túl hosszú. Az emberek szívesen siránkoztak a tragikus sorsú hősök felett. Kisöccse volt és kishúga volt, Ám se apjuk, se anyjuk, Ha fenn a nap, ha fenn a hold, Lindelo vigyázott rájuk. A fejőlány eltűnt az istállóban, de előtte még bátorítóan rámosolygott a lányra. Christa derűsen üldögélt a padon, a lábát lóbálta és várta, hogy az intéző kimérje a tejet. A titokzatos hold fénye még a tejcsárda kis ablakán is beszűrődött. Hideg, ezüstös színbe vonta a helyiséget. Úgy látszott, továbbra se lebbenti fel a titkait rejtő fátylát. – Mit akarsz tőlem ma éjszaka? – suttogta Christa – Mit rejtegetsz a számomra? Miért vagy olyan sejtelmes ma? A következő percekben fényt derült az igazságra. Ugyanis Christa meghallotta, mit beszélnek a fejőlányok az istállóban. Aki az imént kihozta a tejet, elfelejtette becsukni az ajtót.
– Monsen lánya már megjött. Kint várakozik. – Monsen lánya, ugyan má! – vihogott egyikük. – Mér, tán nem az? – Arra mérget veszek! Abban a járásban szolgáltam, ahonnan az anyja származott. Neeeem, Frank Monsen azt hisz, amit akar, de én tudom, milyen szóbeszéd járta a Hársfaligetben, mikor a kis angyalka a világra jött! – Mit locsogsz? Halkabban, még meghallja! – Á, má hogy hallaná meg ezen a vastag ajtón keresztül? Nem, én mondom neked, egy olyan szánalmas roncsnak, mint az ájtatos Monsen, nem lehet ilyen szép lánya! – Jó, de azt hallottam, az anyja is nagyon szép lány volt. – Igaz! Én láttam. Olyan szép vót, mint a lánya! – No de akkor ki a fene az apja? Christa hallotta, hogy közelebb húzódnak egymáshoz. Ijedten ült, feszülten hallgatózott. Azok ketten sugdolózni kezdtek. – Micsoda? Nem, ez nem lehet igaz! – De, de bizony mondom! Pontosan senki nem tudja, de hogy nem hús-vér férfi ejtette teherbe az anyját, az is biztos. – Talán természetfeletti lény? – Hát azt honnan tudjam? A lányon mindenesetre látszik, hisz szépsége már nem is emberi! – Idehallgass, ezt az egészet jobb, ha megtartod magadnak, és nem kürtölöd szét mindenfelé. Christa kedves teremtés. Én mindig szántam. Olyan rongyokban járatja az a szégyentelen Monsen, és kalit-
kába zárja szegényt. Elhallgattak, majd arról kezdtek beszélni, hogy az egyik tehénnek beteg a tőgye. Christa a legszívesebben elfutott volna. Annyira felzaklatták a hallottak, hogy majdnem elsírta magát. Édesanyja, akit annyira tisztel, hűtlen lett volna? Megcsalta a férjét? És az vajon tudott erről? Nem, biztosan nem. Újra felfigyelt a beszélgetésre. – De hát honnan tudják, hogy földöntúli lény az apja? – Azt mondják, a nyelvével nem stimmel valami. A nyelve? Christa akaratlanul végighúzta a nyelvét a fogai között. Valóban, mindig is volt egy hasadék a nyelve végén… Frank még az orvosnak is megmutatta ezt a kis rendellenességet. Eszébe jutott, amikor első osztályba járt, rányújtotta a nyelvét az egyik fiúra. “Kígyónyelvű” – mondta az. Ezután nagyon vigyázott, semmi pénzért nem nyújtotta volna ki a nyelvét. No de hogy kígyónyelve lenne? Ez azért mégis túlzás! Hiszen csak egy jelentéktelen kis háromszög alakú rész hiányzott a nyelve végéből. De hogy ennek valami köze lenne a származásához? Szörnyű! Kinek lehetett ilyen nyelve? Egy szörnynek? Ilyen keserűnek és kedvetlennek még sohasem érezte magát, mint ezen az estén. A fejőlányok szerencsére nemsokára kijöttek a tejeskannákkal, és az intéző már mérhette is a tejet.
Christa kicsit meghajtotta magát előtte, majd kisietett. Az intéző megnyálazta ceruzája hegyét, és beírta, mennyi tejet adott a lánynak. Hazafelé elszántan bámult fel a titokzatos holdra. Amit hallott, teljesen megváltoztathatja életét. Minél jobban töprengett, annál könnyebben beletörődött a gondolatba, hogy Frank nem az apja. Már-már tetszett is neki az ötlet. Szégyellte magát érte, de nem tehetett róla. Hiszen maga is többször elgondolkodott azon, mennyire különböznek egymástól. Többet akart tudni. Franknak persze nem szól egy szót sem. Valószínűleg semmit nem sejt a dologról. De most már mindenképpen el kell mennie Hársfaligetbe, hogy megfejtse a titkot. Apja kilétéről nem tud semmit. Jaj, milyen romantikus! Kellemes izgatottság fogta el, egyszersmind nyugtalanság költözött a szívébe. Ki is ő valójában? Egy pillanatra mérgesen gondolt a Jéghegyek Népe nemzetségére. Miért nem szóltak egy árva szót sem? Aztán azzal nyugtatgatta magát, hogy biztosan megvolt rá az okuk. Á, mit érdekli, hogy netán természetfeletti lény az apja! A lényeg, hogy nem Frank. Erre a gondolatra megint elszégyellte magát. Mindenképpen el kell mennie a Hársfaligetbe! Vallatóra fogja majd a rokonait. Tehát ezt akartad közölni velem? – nézett fel a holdra. Egész eddigi életem hazugság volt. Át kell
gondolnom mindent elölről. Jó, jó, szembe kell néznem az igazsággal. Jöjjön, aminek jönnie kell. Talán valami szörnyűséget titkolsz előttem a származásomról? Apám talán őrült, akit a bolondokházába zártak. Vagy talán börtöntöltelék? Mindenesetre érdekesebb ember, mint Frank – gondolta. Szegény Frank, milyen igazságtalan hozzá! Hiszen olyan kedves, és milyen beteg! Érdekes, egész életében nem mint apjára, hanem mint Frankra gondolt rá. Igaz, mindig apának szólította. – Jaj nekem, nem is képzeled, mennyire felkavartad az életem – suttogta a holdnak, mely ezüstös fénybe vonta be a környék hegyeit. – Megértem, hogy ezt nem volt könnyű magadban tartanod. No de mivel már tudom, fölösleges titokzatos ködfátyolba burkolóznod. Amint látod, nyugodtan fogadtam a hírt. De a hold továbbra sem bújt elő, még mindig sejtelmes fényben ragyogott.
2. fejezet HAZAÉRT. Amióta megtudta az igazat, valahogy másképp érezte magát otthon. Úgy érezte, ez már nem az otthona többé. A Hársfaligetbe vágyott. Ott nőtt föl az édesanyja is. Mialatt kiöntötte a tejet, akaratlanul az imént hallott dalt énekelte: Lindelonak kis húgocskája Karcsú, hajlik, mint a nád, De a végzet les reája, Nem kíméli őt se hát. – Na de Christa! – háborodott fel Frank. – Hogy énekelheted ezt a közönséges vásári éneket? A lány összerezzent – Énekeltem volna? Észre sem vettem! – A házamban nem akarok ilyen ostoba énekeket hallani. – De hát az imaházban is éneklik. – Még mit nem! Erről jut eszembe… De gyere ide, akkor legalább nem kell kiabálnom. Ingeborg mindjárt itt lesz, elvisz a gyülekezetbe. – Ma este? – kérdezte Christa, belépve a szobába. Elnézte Frank Monsent, ahogy ott ült a széken. A kettőjük közötti különbség így még nyilvánvalóbb volt. Szomorú, de tagadhatatlan tény. Hogyan is tarthatta ezt az emberi roncsot az apjának? Drága Frank bácsi, meg tudsz nekem bocsátani?
Valójában nem akarok így érezni irántad, hiszen egész eddigi életemben gondoskodtál rólam, pedig ha tudnád az igazságot! Christának eszébe se jutott, hogy az utóbbi években inkább ő viselte gondját Franknak. Szóval ma imaház? – Hát elfelejtetted? Ma este összegyűlik a fiatalság az imaházban. Azt hiszem, én nem megyek el. Túlságosan hideg van, de Ingeborg majd elkísér. Megbízható teremtés. Vigyázzatok, hogy legyen aki hazakísér benneteket. Legkésőbb tízre várlak. Zavartan nézett Frankra. Ingeborg? No igen… Jobb, ha nem gondol arra, mit mesélt neki a lány a múltkor a fiúkról. Nem is nagyon értette, mit zagyvált össze. – Kicsit fáj a fejem… – próbálkozott. Ez igaz is volt. Christa ritkán hazudott. Megfájdult a tarkója és a szeme, olyan sokáig bámulta a holdat. De Frank nem akart törődni ezzel. – Jót fog tenni, ha kimész a levegőre. Ekkor megérkezett Ingeborg. Iksz-lábú, pattanásos, zsíros hajú, elhízott teremtés. Ennek ellenére nem szenvedett önbizalomhiányban. Azt se bánta, ha a pattanásos fiúk a gyülekezetből összefogdossák. Az imaház sötét sarkából gyakran lehetett hallani a vihogását. Egy fejjel magasabb volt Christánál. – Frank, ne aggódjon, én majd vigyázok rá. Bízzon bennem! Kész vagy, Christa? Christa egy utolsó elkeseredett próbálkozást tett: – Apám, ha ma este elmegyek az imaházba,
ahogy kívánja… Akkor holnap elmehetek a Hársfaligetbe? – Miféle ultimátum ez? – kérdezte Frank mogorván. – Mi köze a két dolognak egymáshoz? Nem értem, miért kell elmennem arra az unalmas estére az imaházba, és lemondanom a rokonaim társaságáról – gondolta a lány. Tudta persze, hogy minden érvelés hiábavaló. De amikor annyira szeretne elmenni a Hársfaligetbe! Mit találjon ki? Frank magába roskadva ült a széken. Most jön a mártírszerep. Christa még túlságosan jóhiszemű volt, hogy átlásson rajta. – Drága gyermekem, ma nem ismerem ki magam rajtad. Olyan zaklatottnak látszol! Tudom, nagy teher vagyok neked – folytatta, homlokát a kezébe támasztva. – De hát csak jót akarok! Hidd el, jobban tudom, mi szolgálja a javadat. Az imaházban hívő testvéreid körében jobb helyen vagy, mint a Hársfaligetben pogány, szemfényvesztő rokonaid között. Franknak sikerült bűntudatot ébresztenie Christában. A lány mégsem adta fel a tervét. Mindenáron el akart utazni. – Sürgősen meg kell beszélnem velük néhány dolgot a Hársfaligetben. Frankot gyanakvóvá tette ez a megjegyzés. – Mi az, amit velük jobban meg tudsz beszélni, mint velem? – Apám, nem tagadhatom meg őket, hiszen akárhogy csűrjük-csavarjuk, mégiscsak a rokonaim. Anyai nagyapám, Ulvar, és mostoha nagyapám,
Henning a Jéghegyek Népe leszármazottai. Henningnek születésnapja lesz holnap. Hetvenhetedik évét tölti be, ki tudja, még meddig marad közöttünk. – Ó, én biztosan hamarabb megyek el, mint ő. Erre mérget vehetsz. És ha meghalok, míg ott vagy? Ki fog rám vigyázni, ha elmész? Mit csináljak, ha rám jön a fulladás, míg egyedül vagyok a házban? – Ingeborg… itt aludhatna, míg én odavagyok. Frank ijedten nézett rá. – Ó, hogyne, szívesen – vágta rá Ingeborg hirtelen. – Holnap éjszaka? Anyám biztosan elenged. Magabiztosan megnyalta a száját. Frank szinte megrémült tőle. Saját csapdájába esett. – Most már hallani se akarok többet a Hársfaligetről! Menjetek – terelte ki őket türelmetlenül a kezével. – Különben elkéstek a gyülekezetből. – Nincs szükséged semmire? – kérdezte Christa aggódva. – Nincs. Mindenem megvan. Azt hiszed, egyedül már nem is boldogulok? – vetette oda agresszíven. Amikor elmentek, fáradtnak érezte magát. Nem értette Christa viselkedését. Valami azt súgta neki, új stratégiát kell kidolgoznia, hogy el ne veszítse. Ostoba teremtés. Menynyire ragaszkodik a Hársfaligethez, pedig milyen veszélyes hely! Úgy látszik, már nem elég, ha megpróbálja felkelteni Christa szánalmát. Frank Monsen kezdte
elveszíteni a hatalmát Christa fölött. A LÁNY ÚTKÖZBEN így szólt Ingeborghoz: – Nem csodálatos a hold ma este? Mintha el lenne varázsolva, igaz? – Mit beszélsz? Megőrültél? – kérdezte vigyorogva Ingeborg. – Mindig olyan furcsa dolgokat mondasz! Hiszen alig lehet látni, szinte teljesen eltakarják a felhők. – Hát épp ezért olyan titokzatos. Sápadt, mint egy haldokló. Ingeborg furcsán felnevetett. Elmentek a tehénistállóhoz vezető út mellett. Christának eszébe jutott az a furcsa idegen fiú. De nem szólt semmit. Nem volt kedve Ingeborggal beszélgetni erről. – Láttad az új fiút a kórusban? – kérdezte tőle amaz bizalmasan. Christa hirtelen azt gondolta, ő is arra a fiúra gondol, de aztán észbe kapott. – Ja, őt? Aki úgy megbámul mindenkit? – Micsoda? Téged is úgy bámul? – Nem, nem annyira – vágta rá Christa. Nem akarta elrontani Ingeborg kedvét. – Ma este találkozom vele – jelentette ki büszkén a lány. Ingeborg néhány évvel idősebb volt nála. Mindenáron bizonyítani akarta önmaga és mások előtt, hogy tetszik a fiúknak. Christa már-már sajnálta, amiért ennyire ki volt éhezve mások szeretetére. Bátorítólag megszorította a kezét.
– Tudod, mi történt? – suttogta Ingeborg. – A múltkori énekpróbán mögöttem állt, egészen közel. Egyre közelebb húzódott. Éreztem, amint… éreztem, hogy megkívánt. Christa kérdőn nézett rá, nem egészen értette, mit akar ezzel mondani. Igazából kedve lett volna óva inteni, de nem tudta, mire is hívja föl a figyelmét. Otthon Franktól mást sem hallott, mint hogy mennyi veszély leselkedik egy fiatal lányra. Ám amikor rákérdezett, miféle veszély, Frank feldühödött. Tehát nem mondhatni, hogy Christa tengernyi tapasztalattal rendelkezett volna. – Frank azt állítja, a fiúkat nehéz megfékezni. Nem szabad túlságosan engedékenyen viselkednünk velük. Ingeborg gúnyosan elmosolyodott. – Jaj, hogy oda ne rohanjak! Tudom, hogyan kell irányítani a fiúkat, ne félts te engem. Már az imaháznál jártak. Beléptek. Christa zavartan leült az egyik padra azon az oldalon, ahol az asszonyok szoktak. Itt sem érzem magam otthon – gondolta. Nem arról van szó, hogy nem hiszek Istenben, csak úgy érzem, a hit az ember és az Isten dolga. A papok és a prédikátorok csak útban vannak. Akadályozzák, hogy igazi mély kapcsolat jöjjön létre ember és Isten között. Ingeborg felment a pódiumra és beállt a kórusba. Christa látta, hogy elpirult, amikor az a fiú szorosan mögé állt. Christának nem nagyon tetszett a pomádés hajával, egyenes választékával és kidülledt
szemével. Tekintetük összeakadt. Christa elfordította a tekintetét. A fiú nagyon erőlködött legutóbb. Mindenáron haza akarta kísérni, de ő elutasította. Ennek most nagyon örült, már Ingeborg miatt is. A kávészünetben szokás szerint segített a kiszolgálásban. Ez volt a legvidámabb része az estének, de Christa sokkal idegenebbnek érezte magát, mint máskor. Egyre a saját baján járt az esze. Kint a konyhában a kávét főző asszonyok is a Lindeloról szóló balladát énekelték. Christa épp a kávéskannával tartott befelé, amikor megtorpant az ajtóban. A dalnak addig még nem hallott versszakához érkeztek. Rút vigyorral most Peder gazda Lindelora förmedve szól, Testvéreidnek más az apja, Csak anyátok egy, te botor! Christa folytatta útját és szomorúan elmosolyodott. Hát egy cipőben járunk, Lindelo – gondolta. Ma tudtam meg, hogy anyámnak volt egy másik férfi is az életében, az apám. Tudom, milyen érzés! Lindelo sorsa eddig is nagy hatással volt rá. A dal huszonöt versszakból állt, és ő csak részleteket hallott belőle. Egyszer majd megtanulom az egészet – gondolta. Kettejük hasonló sorsa megnyugtatóan hatott Christára. Mintha szövetségesre talált volna a bajban.
Amikor megint kiment a konyhába, már nem énekeltek. – Azon tanakodom, vajon miért olyan népszerű a Lindeloról szóló ének? – nézett mosolyogva a két idősebb asszonyra. – Nem is tudom – kezdte az egyikük. – Talán mert Lars Sevaldsen írta. Nemsokára meglátogat minket. Úgy egy hónap múlva eljön közénk. Alig várom, hogy találkozzam vele! – Milyen furcsa – mosolygott Christa. – Azt hittem, a legtöbb balladának ismeretlen a szerzője, mint a népdaloknak. – Hát a népdalokat is szereznie kellett valakinek. – Ez már igaz. A másik asszony, a tanító felesége avatkozott bele a beszélgetésbe: – A balladaszerű vásári énekek legtöbbször valóságos eseményeken alapulnak. Lars Sevaldsen dalaiban régen és mostanában történt eseményeket is feldolgoz. Nagy népszerűségnek örvend a járásban a dalai miatt. Fölvágtuk a kalácsot, Christa, gondolj rá, hogy először a tiszteletest kínáld. Igaz is, apád hogy van? – Köszönöm, megvan. Gyorsan kisietett a süteménnyel. Abel Gard megérkezett. Tekintetével rögtön a lányt kereste, és gyorsan odalépett hozzá. – Jó estét, Christa! Valamit motyogott válasz gyanánt. Christának tetszett Abel Gard, a sokgyerekes özvegyember. Nem volt még öreg, harmincas évei
elején járhatott. Házassága igen termékeny volt, hét fiút nemzett! Azt beszélték, valami nincs rendjén a hetedik fiúval. Nem látszott rajta semmi különös, de mivel Abel is hetedik fiúként látta meg a napvilágot, a babona szerint a hetedik fiú hetedik fia különleges képességekkel rendelkezik. Úgy híresztelték, belelát a jövőbe és az emberek lelkébe. Christa szívesen megnézte volna a kisfiút. Kétéves lehet, és Efraimnak hívják. Abel fiai mind bibliai neveket viseltek. Hisz Abel az imaházban az egyik legbuzgóbb testvérnek számított. Jóképű férfi és nagyon férfias. Sok asszony örömmel gondját viselte volna a gyerekeinek, de úgy látszott, Abel még nem tért napirendre felesége halála fölött. Gyermekágyi láz vitte el. Ingeborg megjegyezte, amikor meghalt, hogy az a sok, majdnem egykorú gyerek vitte a sírba szerencsétlen aszszonyt. – Christa – kezdte Abel. – Apáddal beszéltem az imént telefonon. – Jaj, csak nem jött rá a fulladás? – kérdezte Christa ijedten. – Nem, nem. Teljesen más miatt akart beszélni velem. Tudod, milyen sok a dolgom otthon. Reggeltől-estig dolgozom, és öreg nagynénémen kívül nincs, aki ügyeljen a fiaimra. Frank azt mondta, naponta néhány órát tudnál vigyázni a gyerekeimre. Christa először nagyon meglepődött. Aztán amikor magához tért, a tőle megszokott készségességgel így válaszolt: – Ó igen, hát persze! Köszönöm, hogy szóltál,
Abel. – Említetted, hogy már holnap el tudnád kezdeni a munkát. Apáddal megbeszéltük, úgy tizenegy óra tájban eljönnél hozzánk, és hat óráig maradnál. Micsoda? Ő ilyet mondott volna? – De hát holnap… – kezdte, majd bágyadtan így folytatta: – Hát persze, hogy megyek. Holnap már munkába tudok állni. Hogy tehette vele ezt Frank? Most már az idejével sem rendelkezik szabadon. Lőttek a Hársfaligetnek. – Köszönöm, hogy megbízol bennem – tette még hozzá. Frank szinte minden nap dicshimnuszokat zengett Christának Abel Gardról. Christa végül talán ezért találta ellenszenvesnek. – Hazakísérlek ma este – folytatta Abel. – Nem tanácsos fiatal lánynak ilyenkor egyedül mászkálnia. Christa zavartan válaszolt: – Ingeborg hazakísér. Tízig haza kell érnem. Abel alig láthatóan elmosolyodott: – Ingeborgnak, ahogy nézem, más tervei vannak estére. Christa ránézett Ingeborgra. Éppen elmélyült beszélgetést folytatott a kórusbeli fiúval. – Majd szólok neki – közölte Abel. – Ha pedig tízre otthon kell lenned, indulnunk kell. – De hisz most érkeztél! – Csak azért jöttem, hogy megbeszéljük a munkát. Az estének különben is nemsokára vége. Christa úgy érezte, nem dönthet szabadon. Min-
denki beleszól az életébe. Ekkor váratlanul betoppant Lars Sevaldsen. Nagy ovációval fogadták, ami szemmel láthatóan jólesett neki. Valójában nem számított nagy meglepetésnek az érkezése, hiszen a közelben lakott, és szintén a szabadegyház híve volt. A gyülekezet vezetője elésietett és bemutatta, bár már többször megtisztelte őket a társaságával. Christa öltözködés közben fél füllel a beszélgetésre figyelt. – Mi az alapja a dalainak? Lars Sevaldsen rábökött a halántékára és felnevetett. Külsőleg egyébként teljesen átlagos férfinak látszott. – Úgy érti, fantáziája szüleményei? – Nem, nem. Hol régen, hol pedig mostanában történt eseményeket mesélek el ezekben az egyszerű énekekben. Az egyszerű szót érezhető álszerénységgel ejtette ki. Nyilvánvalóan nagyon elégedett magával. – Mióta szerez ilyen dalokat? – Háááát – gondolkodott el – legalább harminc éve. – És a Lindeloról szóló ballada? – Az egészen új, idén szereztem. Rögtön megszerették az emberek. Valójában ez volt az egyetlen szerzeménye, amely ekkora népszerűségre tett szert. – Ez már igaz. Témáját a valóságból merítette? – Igen. De nem vagyok egészen elégedett vele. Úgy gondoltam, átírom a végét.
– Most dolgozik valamin? Lars Sevaldsen ravasz képet vágott. Így csak találgatni lehetett azoknak a mesterműveknek a számát, amelyeken éppen dolgozik. – Hallhatnánk néhány dalt ma este? Lars Sevaldsen belekezdett az éneklésbe. Ekkor az egyik asszony kijött a konyhából és Christának a következő találkozóra vonatkozó tennivalókat kezdte halkan sorolgatni. Mire befejezte, Lars már jó sok versszakot eldalolt a Lindeloról szóló dalból. “Mert Peder gazda megsértette Drága anyánk becsületét, Bosszút állok, és legyen erre Tanúm Isten, a föld s az ég!” Ó, bárcsak én is véget vethetnék az anyámról szóló pletykáknak. Abel Gard óvatosan megérintette a karját. – Mennünk kell. – Igen, persze. A holdat most nem takarta sötétkék fátyol, teljes fényében tündökölt. Felfedte előtte a szörnyű titkot. Úgy látszik, mára már nem volt több mesélnivalója. Christa gondolatai egyre csak az istállóban hallottak körül forogtak. De jó lenne megbeszélni mindezt a rokonaival! De nem lehet. Holnap munkába áll. Tehetetlennek érezte magát. Hát neki nincs joga határozni a saját dolgában? Miért mindig mások szabják meg, hogy mit tegyen?
Az engedelmes Christa életében először lázadozott. Korábban mindig igazat adott Franknak. De most már, amióta megtudta, hogy Frank nem is az apja, megváltozott a nézőpontja. Úgy érezte, egy kicsit igazságtalan Frankkal szemben, aki semmit sem sejt Vanja félrelépéséről. Te is ilyen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezted magad, Lindelo, amikor Peder gazda arcodba vágta az igazságot? – Olyan szótlan vagy ma este – szólította meg Abel Gard óvatosan. A lány összerezzent. Majdnem megfeledkezett a férfiról. – Jaj, ne haragudj! Elgondolkoztam. – Nincs semmi baj – mosolygott a férfi. A kereszteződésnél jártak, a tejkiadóhoz vezető útnál. Megint eszébe jutott az idegen fiatalember. Milyen kedvesen mosolygott. Most ébredt rá, hogy az este többször is eszébe jutott. Az a mosoly felmelegítette a szívét. Legszívesebben megkérdezte volna Abel Gardot, nem tudja-e, ki ez a fiú, de aztán belátta, nem lenne okos dolog. Nem akarta megsérteni Abel Gardot. Voltaképpen tetszett neki a férfi, de nem akarta, hogy Frank a jövőben azt hajtogassa: “Hálás lehetsz nekem, hogy Abel Gard megkérte a kezed.” Ha erre egyáltalán sor kerül. Jaj, milyen kusza minden! Határozottan zavarta a kedves, vonzó férfi társasága, pedig az tapintato-
san, némán lépkedett mellette. – Hogy vannak a fiaid? – kérdezte Christa őszinte érdeklődéssel, mivel szerette a gyerekeket. – Hol is kezdjem… Jakobnak jól megy az iskola, Josefnek pedig a síelés. Joakim és Dávid meg volt fázva, de már jól vannak. Aron… Aron jól tud rajzolni. Adam mostanában kicsit fárasztó, de majd megszeret téged, nem lesz vele semmi baj. Na és persze Efraim, a kis vasgyúró. – Efraim – mosolygott Christa. – Ő a hetedik fiú hetedik fia, ugye? – Igen – mosolyodott el Abel. – Be kell vallanom, hogy nem fedeztem fel nála semmilyen természetfeletti képességet. – Nehéz is lenne, hiszen most lépett ki a pelenkás korból. – Persze, persze! Különben is ostoba babona. Isten kezében az életünk, fivéreink számának nincs sok jelentősége. Christa mesélhetett volna a Jéghegyek Népének különleges képességeiről, de inkább hallgatott. Abel túlságosan hisz Istenben ahhoz, hogy elhiggye más természetfeletti lények létezését az angyalokon kívül. – Nem kezdhetném holnapután a munkát? – kérdezte hirtelen. – Nagyapám születésnapját ünneplik holnap a Hársfaligetben. – Azt hittem, nagyapád meghalt még édesanyád születése előtt. A nemjóját, milyen tájékozott! Hát Frankkal mindent megbeszéltek? Átkozott fecsegő! Christa
érezte, hogy egyre jobban undorodik a mostohaapjától. Pedig azelőtt nem ismerte ezt az érzést. Nem volt képes rosszat feltételezni másokról. Szerette az egész világot, az embereket, állatokat, növényeket, a köveket, egyszóval mindent! De ez az este nagy változást hozott az életébe. Amikor erre ráébredt, megrémült. Valójában nem akarta ezt a változást. Abel kitérő választ adott a kérdésére. – Nos, hát nem is tudom. Holnap el akartam utazni, így viszont nem tudok. Ráadásul a nénikém elkapta a náthát a fiúktól és ágyban fekszik. De… Christa megérezte, milyen fontos a számára, hogy elutazhasson. – Ne aggódj! Jövök holnap. A férfi hálásan nézett rá. Majd felhívom Henninget és elmondom, miért nem megyünk el Frankkal. Persze gratulálok is a születésnapja alkalmából. Csakhogy telefonon nem teheti fel kérdéseit származását illetően. Frank mindig hallgatózik, ha telefonál, ráadásul a telefonközpontos is szívesen csemegézik új pletykákon. Így ezzel várnia kell. Christa szinte ájultan zuhant az ágyba aznap éjjel. Nem láthatta, amint egy felhő könyörtelenül eltakarta és újra sejtelmes, tompa fénybe burkolta a holdat.
3. fejezet MÁSNAP VÁRATLANUL lehetősége nyílt telefonálnia a Hársfaligetbe. A gyülekezet vezetője vásárlási szándékkal beállított hozzájuk. Egy mezőgazdasági gépet akart megnézni. Még az előző tulajdonos hagyta a házban, Frank pedig megőrizte. Frank furcsa módon könnyedén mozgott ezen a reggelen. Nem akarta Christára bízni az ilyen fontos üzlet intézését. Mialatt a férfiak kint a gépet vették szemügyre, Christa befutott a házba. Gyorsan megkérte a központtól a Hársfaliget számát. Türelmetlenül várakozott és nagyon félt, hogy a többiek hamarabb be találnak jönni. Szerencsére láthatólag sok beszélnivalójuk akadt. Amikor megcsörrent a telefon, felugrott ijedtében. Elmagyarázta Benediktének, hogy nincs sok ideje, és rögtön Henninggel akart beszélni. Először gratulált születésnapja alkalmából, majd elmondta, miért nem tudja meglátogatni. Nagyapja hangja szomorúan csengett. Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt. – Szívesen eljöttél volna, ugye? Christa érezte, hogy sírás fojtogatja. – Igen, nagyapa, annyira szerettem volna! – Megéreztem a hangodon. – Szomorú vagyok, de nemcsak azért, mert nem tudok elmenni.
– Miért, mi történt? – kérdezte Henning higgadtan. – Most… nem mondhatom el. De okvetlenül beszélnem kell veletek az apámról… Óvatosan kellett fogalmaznia, a telefonos kisasszony már biztosan hegyezte a fülét. Nagyapja vajon megérti-e a célzást? Persze, hogy értette. Hosszasan hallgatott, majd így szólt: – Értem. – Miért nem mondtátok soha…? – Nem tehettük. Nem sérthettünk meg egy bizonyos személyt. – Persze, ezt értem, de tudnom kell… – Meg fogod tudni, Christa. De mi sem ismerjük a teljes igazságot. Csak Imre tudja megfejteni a titkot. – Imre? De hisz őt tíz éve nem láttátok, amióta Vetlének el kellett utaznia. – Ez igaz. Ám Benedikte el tudja érni, tudod, neki különleges tehetsége van. Elmondjuk neki, hogy szükséged van a segítségére, ő majd elintézi a többit. – Köszönöm – mondta Christa. – Jaj, már jönnek befelé az udvaron át, be kell fejeznem. – Nemsokára meglátogatsz minket? Frank felől nem is érdeklődött. – Amilyen gyorsan csak lehet, bár most már dolgozom. – Valóban? Frank mégis belement? – Ó, igen. Persze csak azért, hogy ne tudjak el-
utazni – csúszott ki hirtelen a száján. – De nemsokára meglátogatlak benneteket. Üdvözlök mindenkit! – Vigyázz magadra, gyermekem! Letette a kagylót, elment a telefontól, és szórakozottan elkezdett port törölni. – Nem kellene indulnod, Christa? – kérdezte Frank. – De igen. Csak még le kellett törölnöm a port. Hirtelen elfogta a félelem. Mi lesz, ha megkapják a telefonszámlát? Minden kiderül! Ezen ráér majd akkor töprengeni. Christának eszébe se jutott, hogy édesanyja, Vanja pénzéből tartják fenn a házat. Igaz, Frank jól befektette, de ha nem lett volna mit? Christa, mióta az eszét tudta, függött tőle, és ezt Frank mindig ki is hangsúlyozta. Soha nem említette, hogy a pénz valójában a lányé, vagyis legalább annyira megilleti Christát, mint őt magát. A Jéghegyek Népe svéd rokoni ágának vagyonából éltek. No és ki volt a nemzetség leszármazottja, Vanja vagy Frank? Frank ezért is ragaszkodott ennyire Christához. Ha elmenne a háztól, mi maradna akkor neki? Azzal tisztában volt, hogy Christa egyszer úgyis férjhez megy. Abel Gardot szívesen elfogadta volna vejének. Itt lakik a közelben, alig két háznyira tőlük! Frank ugyanis úgy képzelte, hogy Christa az esküvő után is nála lakhatna, és vigyázhatna rá. Christának jó dolga lenne a férfi mellett. Jól konzervált fiatal özvegyember. Keresztény otthont biztosítana Christa számára, nagy tekintéllyel rendelkezik a
szabadegyházon belül, amelybe Frank sok évvel ezelőtt áttért. Mivel az esküvőt úgy sem tudná megakadályozni, Abel Gardot tartotta a legelőnyösebb vőlegényjelöltnek. A lány vajon hajlandó lesz a házasságra? Hát persze! Ha ő, Frank akarja, akkor biztosan nem ellenkezik. Frank úgy képzelte, Christa még mindig az az engedelmes, alázatos leány, aki világéletében volt. Nem számított arra, hogy az igazság mennyire megváltoztatta. ABEL FIAI elfeledtették vele minden búját-baját. Újra vidámnak és gondtalannak érezte magát. Apró csínytevéseiken nem bosszantotta fel magát. Rendben tartotta az egész házat. Mosott, főzött és vigyázott a hét vásott kölyökre, akik remekül érezték magukat a társaságában. Igaz, előfordult, hogy borsot törtek az orra alá, aztán kíváncsian várták a hatást… De idővel már nem lelték örömüket a bosszantásában ő volt eddigi legjobb “nevelőnőjük”. Nagyon meg voltak vele elégedve. Őszintén szólva Christa nem egyformán szerette a fiúkat. Persze ezt még önmagának sem vallotta be. Efraim, a legfiatalabb különösen nehéz eset volt. Mindig rosszkedvű és nyafogós. Semmi nem volt jó neki. Nagyon el volt kényeztetve. De hát csoda? Az anyátlan gyereksereg legfiatalabb tagja volt. A nagyobbak azonban szépen szót fogadtak Christának és segítettek neki. Mégis nagyon kimerült estére, amikor Abel hazatért a munkából.
Christa sajnálta Abelt, mégsem maradhatott tovább. Pedig Abelnek hét gyereket kellett lefektetnie, miután egész nap dolgozott. Nem beszélve a mindennapos utazásról. Christa olykor felajánlotta a segítségét, de mindketten tudták, hogy Frank türelmetlenül várja otthon. – Hazakísérjelek, Christa? – kérdezte Abel halkan. – Nem, fölösleges – mosolygott a lány, kipirult arccal az egész napi munka után. Nem is sejtette, milyen szomorúságot okoz a férfinak – Hiszen csak néhány méterre lakom innen. Mi történhetne velem az úton? Mosolyogva búcsút intett a fiúknak, és elment. AMIKOR KILÉPETT AZ AJTÓN, Abel hozzálátott a fektetéshez. “Köszönöm, Istenem” imádkozott magában. “Jó vagy a te szolgádhoz. Hét egészséges fiúgyermeket adtál nekem…” Ennél a mondatnál Abel persze nem gondolt a feleségére, akinek ez az életébe került. Lehet, hogy a bibliai szavak jutottak eszébe: “Isten adta, Isten elvette, áldott legyen az Úr neve”. “Most pedig, Atyám, a föld legnagyobb kincsével ajándékoztál meg. Vagy ő lesz a feleségem, vagy senki más. Tudom, várnom kell, hiszen csupán tizenhét esztendős, feleségemet pedig alig két éve temettem el. Gondviselésed jelét látom benne, hogy munkát vállalt a házamban. Így legalább nem lesz semmirekellő, fiatal gazfickók prédájává. Kötelességemnek tartom gondját viselni. Te tudod a legjob-
ban, Uram, hogy csak a javát akarom. Hála Neked.” – Kész vagyok! – kiáltotta az egyik gyerek, aki épp bilin ült a gyerekszobában. Abel tudta, hogy Frank támogatja az ügyét. Frankkal ellentétben Abelnek önzetlenül csak az járt a fejében, mi lenne Christának a legjobb. Őszintén úgy gondolta, vele járna a lány a legjobban. Vigyázna rá, és mindent megadna neki, ami egy jó férj kötelessége. A kérdés csak az, hogy Christa mit szól hozzá? Mivel a Jéghegyek Népe asszonyainak vére csörgedezik az ereiben, nem örülne, ha belekényszerítenék egy házasságba. Szeretne inkább maga választani. És választása talán Abel Gardra esne. De erről még nagyon korai beszélni. Christának esze ágában sem volt még férjhez menni. Tizenhét évesen először élni szeretne. Ráadásul Abel épp kétszer annyi idős, mint ő. Christa nagyon kevés fiatalembert ismert. A szomszédos gazda fia volt az egyetlen, akivel találkozott. Meg persze a többi férfi a gyülekezetből. Abelt Frank agyondicsérte. Frank ömlengése azonban csak rontotta Abel esélyeit. CHRISTA HÉTKÖZNAPJAI egyhangúan teltek… Frank hamar rájött, hogy túl sok a hétórás munkaidő. Olyan sokáig nem ülhet otthon egyedül, tehetetlenül. A lánynak esténként a tejet is el kellett hoznia. Ennek véget kell vetni! Így Christa napközben csak néhány órát vigyázott a fiúkra, majd az
egyre zsémbesebb Frankot látta el. A férfi már kezdte megbánni, hogy akkor beajánlotta Abel házába. Meggondolatlanság volt. De akkor mindenáron meg akarta akadályozni, hogy elmenjen a Hársfaligetbe. Christa egyre jobban élvezte a kisfiúkkal töltött időt. Frank zsarnokságától mindinkább szenvedett. A kisfiúk felüdülést jelentettek számára. Elvitte őket kirándulni, mesélt nekik, ha rossz volt az idő, szétválasztotta őket, ha verekedtek, ápolta a sebeiket, ha elestek. Lassan nélkülözhetetlenné vált számukra. Viszonyuk azért korántsem volt felhőtlen. A két legidősebb fiú, bár szerette, mindig összehasonlítgatta az anyjukkal. Abel idős nénikéje a két fiúval együtt szintén csípős megjegyzésekkel keserítette Christa életét. “Pauline ilyet sose csinált volna”, csóválta a fejét az öregasszony, amikor Christa a mosogatórongyot felakasztotta száradni a ruhaszárító kötélre. “Anyánk finomabb tízórait készített, még lekvárt is kent a vajra”, panaszkodott Jakob, a legidősebb testvér. “A lekvár tönkreteszi a fogaitokat” – érvelt Christa, mire a többiek szemrehányóan néztek rá. Pauline szelleme lebegett a feje fölött. A házon még most is meglátszott az asszony keze nyoma. Nincs is ebben semmi kivetnivaló. Christának úgy maradt meg az emlékezetében, mint istenfélő, barátságos asszony, aki mindig fáradtságra panaszkodott. A lánynak azonban más volt az ízlése. Christa legszívesebben kidobta volna a sok művirágot, leszedte volna a papírpillangókat, amelyeket a függönyökre erősítettek. Legszívesebben a súlyos csiricsáré ágy-
takarót is kicserélte volna arra a szép kékre, amely a szekrényben porosodott. A többiek azonban hallani sem akartak semmiféle változásról. Pauline szerette azt a tarka porfogót! Abel nénikéje vitathatatlanul riválist látott Christában, pedig örülhetett volna, hisz a lány a napi terhek nagy részét levette a válláról. A közös munka során kénytelenek voltak elviselni egymás társaságát. Ilyenkor udvariasan mosolyogtak, tartották a három lépés távolságot. Úgy látszott, a tél lassan visszavonul, és átadja helyét a tavasznak. Egyik este, amikor Christa épp hazafelé igyekezett, eleredt a friss, tavaszi eső. Még világos volt odakint, tavaszi hangulat vibrált a levegőben. Ez az emberek kedélyállapotán is érződött. A kapunál ácsorgott valaki, és rá várt. Christának földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta. A lány ugyan még sosem találkozott Imrével, de rögtön tudta, hogy ő az. Legközelebbi rokona. Édesanyja unokafivére. Imre… Szebb férfit nem hordott hátán a föld. Szőke haja erős ellentétben állt sötétszürke szemével, melyet Marcótól örökölt. Barátságos, de szigorú tekintete, nemes vonásai, tökéletes alakja királyi külsőt kölcsönzött neki… Mint egy álom. És ha valóban csak álomkép? Christa akaratlanul meghajolt előtte. A férfi mosolygott, és megfogta a kezét. Látta, hogy Christa rögtön felismerte. – Szükséged van a segítségemre? – kérdezte
gyöngéden. – Igen. Köszönöm, hogy eljöttél. Tudod, tudni szeretném… – Hogy ki az apád. Ez csak természetes. Ám elég erősnek érzed-e magad ahhoz, hogy megtudd az igazságot? – Hát ilyen rossz a helyzet? Talán bűnöző volt a nemzőapám? – Nem, nem. Mégis lehet, hogy megrémülsz, ha megtudod, kicsoda. Akkor biztosan őrült – gondolta a lány. – Elég erős vagyok, hallani akarom az igazságot. Nem lehet rosszabb, mint Frank… Elszégyellte magát. – No, no, nem kell pironkodnod az őszinteséged miatt. Jó kislány módjára viselkedtél mindaddig, míg meg nem tudtad, hogy nem ő az igazi apád. – Ez igaz. Annyira különbözünk egymástól! – Így van. Ráadásul csúnyán kihasznál téged. – Igen? – Bizony. Visszaél a jóságoddal. Betegségével zsarol. – Honnan tudod mindezt? – Ó, hát figyelemmel kísértük az életed, Christa, hisz közülünk való vagy. A lány tudta, hogy nem a Jéghegyek Népe nemzetségére céloz, hanem a feketeszárnyú angyalokéra. Ritkán gondolt rá, hogy bizony ő is közülük való. – De hiszen nem örököltem semmit ősapánktól – célzott Luciferre. – Ezt nem tudhatod – jelentette ki Imre titokza-
tosan, és körülnézett. – Hol beszélgethetnénk? Azt hiszem, Frank nem látna szívesen a házában. – De hisz te vagy a legközelebbi rokonom! – Akkor is kerülnünk kell a vele való találkozást. Christa elgondolkodott. – Nemsokára el kell mennem tejért, de mivel esik az eső, nem beszélgethetünk út közben. – Meghallaná, ha a szobádban beszélgetnénk? – Nem, nem hiszem. Az emeleten lakom, ő pedig a földszinten. Nem bírja a sok lépcsőt. Csak elkiáltja magát, ha akar valamit. Sokat kiabál utánam – mosolygott Christa, majd hozzátette: – Észre fog venni, ha átmész a nagyszobán. Tudod, nagyon éber, semmi nem kerüli el a figyelmét. Imre csak mosolygott. – Ezzel ne törődj. Te csak hozd el a tejet, aztán siess fel a szobádba! FRANK MINTHA megérezte volna, hogy valami nincs rendjén. Amikor Christa hazajött a tejjel, millió dolgot kitalált. Add ide ezt, add ide azt! Jaj, fáj minden porcikám, senki nem törődik velem – hajtogatta. Christát elfogta az idegesség. Imre különleges vendég, nem illik megvárakoztatni. Lehet, hogy elunta a várakozást, és már el is ment? Hogy ment fel a szobájába? Lehetetlen Frank mellett elosonni úgy, hogy a férfi ne vegye észre. Frank mintha megérezte volna, hogy a lány titkol valamit. Talán látta Imrét felosonni? Nem, az
kizárt. Akkor rögtön szóvá tette volna. – Mivel ilyen nagy fájdalmaid vannak, legjobb lenne, ha lefeküdnél – javasolta Christa. Nem, szó sem lehet róla! Nem akar ágyba feküdni. – Szörnyen fáradt vagyok, apám, a fiúk nagyon vásottak voltak ma. (Persze nem voltak rosszabbak, mint máskor.) Nagyon szeretnék most rögtön lefeküdni. Holnap is nehéz napom lesz. Frank lopva Christára nézett. Nyugtalanítja valami, vagy csak tényleg fáradt? Nos az a legfontosabb, hogy nem akar elmenni otthonról. – Főznél még egy kis kávét? – kérdezte. – Tudom, hogy… Most már elfogyott Christa türelme. – Fél órája legalább három csészével megittál. Nem fogsz tudni aludni, ha ilyen sok kávét iszol! – Aludni különben sem bírok, te is tudod. Éjszakai életet élek. – Fel kellene hagynod a délutáni alvással – vélte Christa. – Akkor hogy múlassam az időt, amikor egyedül hagysz? A lány sóhajtott. – Felmehetek? A férfi lázasan kifogásokat keresett, de már nem tudott mit kitalálni. – Hát persze, gyermekem, nem akarlak megakadályozni… Christa felsietett a lépcsőn. Vajon fent van még? Ha már elment, mikor fog újra találkozni vele? Pe-
dig mindenképpen beszélniük kell. Ha Frank ezt a tervét is meghiúsította… Imre ott volt. Felemelkedett a székről, amikor belépett, és átadta a helyét. Christa boldogan kikotorta a másik széket egy ruhahalom alól, és hellyel kínálta. Néhány dolgot a helyére tett, bár a szobában egyáltalán nem volt rendetlenség. Lentről nem hallatszott fel semmi. – Biztos, hogy nem hall minket? – kérdezte Imre halkan. – Egészen biztos! Nagyon hangosan kell kiabálnom mindig, hogy lent meghallja. A biztonság kedvéért azonban azt mondtam, hogy kívülről meg kell tanulnom egy szöveget. Így nem fogja furcsállani, ha mormogást hall. Hanem most aztán tényleg hallani akarom az igazságot! Azt már tudom, hogy Frank nem az apám. Nehezemre esik anyámat a hűtlen feleség szerepében elképzelni… – Nem is követett el hűtlenséget. Azelőtt esett meg a dolog, hogy férjhez ment. – Akkor hát Frank tudta…? – Nem. Az esküvőjüket megelőző éjszaka fogantál. – De hát ki az apám? – Az egyetlen férfi, akit anyád valaha szeretett. Valójában egész életében csak őt szerette, egészen a haláláig. Frankot csak jó barátjának tekintette. Tudta, nincs más választása. Hozzá kell mennie feleségül, ha világra akarja hozni a gyermeket, akire a nemzetségünk oly régóta vár. – Várj csak. Állj meg egy percre! Én vagyok az
a gyermek, akire oly nagyon vártok? – Nem, de te fogod megszülni. Christa hátradőlt a széken. – Ezt… nem gondoltam volna. Kimerültnek érezte magát. – Van itt valami, amit nem értek. Vanjának hozzá kellett mennie Frankhoz, hogy majd megszülethessen a várva várt gyermek. De Frank nem az apám! Miért nem ment hozzá ahhoz a férfihoz, akit világéletében szeretett, az apámhoz? Imre előrehajolt, megfogta mindkét kezét. Egészen közel hajolt Christához. Szépségébe Christa majd beleszédült. – Soha nem mehetett volna feleségül az apádhoz. Mivel… mivel ő nem emberi lény. Christa ajkai megremegtek. – De hát akkor kicsoda? Imre szomorúan ránézett. Meg akarta kímélni a lányt a szörnyű meglepetéstől, de nem köntörfalazhat tovább. – Egy démon. – Ez nem lehet igaz – mondta Christa elhűlve. – Pedig így van. Tamlinnak hívják az apádat, az éjszakai démonok nemzetségének a tagja. – De én… Láthatóan nehezére esett megemésztenie a hallottakat. Megpróbált mindenféle kifogást találni. – De hisz én teljesen szokványos ember vagyok. – Meseszép vagy. Ez azzal is magyarázható, hogy a fekete angyalok nemzetségéhez tartozol. Egyvalami bizonyítja… nem is egy, hanem két do-
log, hogy Tamlin leánya vagy. A nyelved. Az éjszaka démonainak kígyónyelvük van. Tamlinnak is. Később fokozatosan átalakult, egyre emberibb lett Vanja szerelme hatására. Végül már inkább férfihoz, mint démonhoz hasonlított. Christa fásultan kérdezte: – Mi a másik bizonyíték? – Frank sosem lett volna képes gyermeket nemzeni. Keleten, a fogságban elveszítette a nemzőképességét. Ezt persze nem tudta. Christa elfordította a fejét. Sokáig kinézett az ablakon. Végül újra Imrére nézett. Tekintetéből szomorúság sugárzott. – Kérlek, mesélj Vanjáról és… Tamlinról! Szerelmük történetéről. Biztosan nagyon szép történet. – Eleinte nem volt az, de aztán igen. – Hol vannak most? Miért nem mehettem el soha anyám sírjához? – Mert nincs. Őt és Tamlint elragadták a fekete angyalok, mikor anyád meghalt. Lucifer fekete termében vannak. – Élők vagy holtak? Imre megvonta a vállát. – Ahogy vesszük. – Én is odakerülök, ha meghalok? A férfi komolyan ránézett. – Igen. Te is. – Lucifer minden leszármazottja? – Nem. Ulvar nem. Őt Gonosz Tengel kerítette hatalmába.
– Gonosz Tengelnek olyan szörnyű nagy hatalma van? – Ő maga a gonoszság, Christa! – Mesélj hát! És Imre mesélt. Mindent elmondott, amit csak tudott Vanja és Tamlin szerelméről. Úgy mesélte el ezt a különös szerelmi históriát, hogy valóban szépen hangzott. Amikor befejezte, Christa szeme könnytől csillogott… – Találkozhatnék velük egyszer? – Igen, megígérem. Christa hallgatott egy darabig. Könnyeit törölgette. – A gyermekem…, akit majd a világra hozok, jól el lesz látva mindenféle képességgel, hogy teljesíthesse a feladatát, ugye? – nevetett zavartan. – Igen, van kiktől örökölnie – mosolygott Imre. – Először is a Jéghegyek Népének kiválasztottja, még a születése előtt. Aztán a fekete angyalokkal való rokonság sem elhanyagolható. A gyermek Lucifer rokona is egyben. – És az éjszakai démonok vére is csörgedezni fog az ereiben – élénkült fel Christa. – Igen, és ezzel még nincs vége. – Hogyhogy? – Ha hozzámész Abel Gardhoz… Christa mosolya lehervadt. – Ha férjhez megyek Abel Gardhoz, mi lesz akkor? – Még nem mondhatom el. De ne felejtsd el szavaimat, ha férjhez menésre adod a fejed.
– Úgy érted, hozzá kell mennem Abel Gardhoz? – Nem, csak ha a szíved is így diktálja. Különben semmiképpen sem. Magadnak kell döntened, ne feledd! Ne engedd, hogy bárki rábeszéljen. Christa tanácstalanabbnak érezte magát, mint valaha. Frank mindig mindent előírt neki. Ebbe ő bele is nyugodott. “Apának mindig igaza van”, mondogatta. Most döbbent rá, hogy szabadon rendelkezhet akaratával. – A gyermek szempontjából mindenképpen előnyös lenne, ha Abel Gardot választanám? – Igen, ez óriási előnyt jelentene. Megsokszorozná az erejét Gonosz Tengel elleni harcban. De nem szabad erre gondolnod. Saját jövődet kell szem előtt tartanod. Anyád belement a házasságába, mert nemzetségünk érdekei így kívánták. Ha még élne, nagyon boldogtalan lenne Frank oldalán. Nem igaz? – De igen, így van! – Ne kövesd el ugyanazt a hibát! – De Frank és Abel egyáltalán nem hasonlítanak egymásra! Kivéve, hogy mindketten hívők. – Te is az vagy, nem? – kérdezte Imre elgondolkozva. Christa arca felderült és elmosolyodott. – Igen. Én vagyok a Jéghegyek Népének leghívőbb leszármazottja. Miért is engem választottak ki erre a feladatra? – Azt hiszem, éppen ez tetszik nekik benned. A lány meleg pillantást küldött felé. Még a szoba levegője is megváltozott, hogy Imre betette a lábát. Személyisége óriási hatással volt környezetére,
pedig mindig szerényen, visszafogottan viselkedett. Amilyen sötét volt Marco haja és bőre, olyan világos volt Imréé. André szerint, aki mindkettőjükkel találkozott, ennek ellenére nagyon hasonlítottak egymásra. Fantasztikus erőt sugároztak magukból. Imre kérdőn rámosolygott. Christa felocsúdott a gondolataiból. – Végül is tetszik nekem Abel. – Az nem elég, ha tetszik. Szeretned kell, hogy együtt tudj vele élni egy életen át. De van még időd, hiszen tizenhét éves vagy. Ilyenkor még nem gondol házasságra az ember. – Hát nem. Egyébként nem tudom, miért, de mindig vigyázok, hogy Abel ne találjon a házban, amikor hazaér. Egyszerűen képtelen vagyok elviselni a közelségét. Zavar, hogy olyan készséges és odaadó velem. Amikor nem próbálja kordában tartani az ösztöneit, lopva, vágytól égő tekintettel méreget. Még nem vagyok elég érett ehhez! – Meg tudom érteni. Mégis mindannyian azt reméljük, hogy egyszer majd őt választod – éspedig minden kényszer nélkül. – Nem látsz bele a jövőbe? – kérdezte Christa hirtelen. – Nem tudod megmondani, mi fog történni? Imre megrázta a fejét. – Nem jó, ha az ember tudja, mi fog történni vele a jövőben. Sokkal boldogabb, ha nem tudja, mi vár rá. Hanem… A férfi gondterheltnek látszott. – Mi a baj? – kérdezte a lány kicsit ijedten.
– Van itt még valami… – Mi lehet még? – Nos, egy felhő árnyékolja be a közeljövődet. – Hogy érted? – Magam sem tudom. Még a Jéghegyek Népe szellemei sem képesek mindent tisztán látni. Lucifert sem észlelik időben. Amikor észreveszik, akkor már késő. Ezért nem tudták időben figyelmeztetni Sagát. – De hát az csak a hasznunkra vált, hogy rokonságba kerültünk vele, nem? – Persze! De Saga az életével fizetett ezért. Christa elhallgatott. – Anyám is. – Így igaz. Tamlint sem észleltük, csak amikor anyád már visszafordíthatatlanul szerelmes volt belé. – Tehát úgy gondolod… úgy véled, esetleg egy démon vagy valami hasonló leselkedik rám? – Nem, nem hiszem. Ember is lehet, hiszen Erling Skogsrudöt sem észleltük, csak amikor már megrémisztette Vetlét… Christába belehasított a félelem. – Észleltük? Te is a szellemek közé tartozol? – Nem, én nagyon is élő vagyok. Belecsípjek a karodba? – nevetett. – Nem kell, elhiszem. De azért te sem vagy szokványos emberi halandó. – Ó nem! Rendszeresen találkozom az őseinkkel. – És bárhogy helyet tudsz változtatni.
– Így van – mosolygott. – Imre… Tudom, másoknak is fúrja az oldalát. Mi lett Marcóval? Imre titokzatosan mosolygott. – Életben van? – Nem mondhatom meg. – Vagy úgy – harapott az ajkába Christa. – Rendben van, nem kérdezem többet. Hanem ez a felhő, amely a jövőmet beárnyékolja… Gondolod, óvakodnom kell tőle? A férfi elgondolkodott. Christa látta az arcán, hogy minden erejével megpróbál többet megtudni a felhőről. – Nos, azt hiszem, nem annyira vészes – kezdte lassan. – Nem látom tisztán, de nem jelent halálos veszélyt. – Jaj, de jó – mondta a lány. – Akkor nem kell félnem. – Viszont… – folytatta Imre mosolyogva –, kellemes élményben lesz részed. Valaki Abel Gard és közéd fog állni. Egy harmadik! – És ez vajon jó választás lenne? – Már úgy érted, a gyermeked szempontjából? Nem tudom. Nem tudom, mit jelent a felhő. De biztosíthatlak, hogy szemmel fogjuk tartani. Christa bólintott. Kicsit mintha elfáradt volna. Egyszerre túl sok felkavaró hír jutott a tudomására. Egy éjszakai démon az apja. Aztán valami beárnyékolja a jövőjét… – Imre… Azt hiszem, te vagy a legjobb barátom – jelentette ki hirtelen.
– Az is vagyok, ebben biztos lehetsz – mondta a férfi komolyan. – Mostantól fogva nem kell Benediktét megkérned, hogy kapcsolatot teremtsen velem, ha szükséged lenne a segítségemre. Majd egy állat… – Igen, hallottam, hogy Marco is állatokat használt küldöncnek. Nekem milyen állatot szántál? – Nemsokára rá fogsz jönni. Nyugodtan beszélj vele, ha baj van. Kérd meg, hogy jöjjön értem. Szavaidat nem fogja érteni, de teljesíteni fogja a kérésedet. Mostanáig egy kis veréb volt a hírnököd, de ő már kiszolgálta az idejét. Christa szemét elöntötte a könny. – Jaj, és én mit sem tudtam erről! Láthatnám még? Beszélhetnék vele? – Minden nap te etetted. Jól ismeritek egymást, csak nem vetted észre, hogy más, mint a többi veréb. – Holnap majd szót váltok vele. Kérlek, segíts, hogy ne haljon meg! – Még nem hal meg, sokáig a hírnököd lesz. Azután is, amikor elküldöm hozzád a másikat. Christa bólintott és pityergett még egy kicsit. – Mennem kell. Menj le és nézd meg, mit csinál Frank. A végén még gyanút fog, hogy ilyen sokáig magolod a szöveged. Felálltak. – Igaz is, Frank. Mit tegyek? Megmondjam neki? – Hogy nem az apád? Nem, a legjobb, ha meghagyjuk abban a tévhitben, hogy az. Persze ha na-
gyon uralkodni akar fölötted, akkor közölheted vele a hírt, de csak óvatosan. – Jaj, annyira szeretnék elmenni a Hársfaligetbe! – Tudom. Meglátod, nemsokára ez a vágyad is teljesül. Az az érzésem, nemsokára elég érett leszel ahhoz, hogy elszánd magad erre a lépésre. – Én is úgy érzem – mondta Christa nagyon határozottan. – De ne kapkodj! Hagyd, hadd menjenek a dolgok a maguk medrében. Most pedig ideje lemenned! Christa zavartan álldogált az ajtóban, nem akarta még, hogy Imre elmenjen. Olyan üres lesz az élete nélküle. – Imre… Nem lehetne egy kutya az összekötőkapocs? – Sajnos nem. Frank nem bánna jól vele. – Igazad van. – De később, ha már elköltöztél, gondolkozhatunk a dolgon. – Akkor már holnap elköltözöm – mosolygott a lány. Mindketten tudták, hogy csak tréfál. A férfi hirtelen kezébe fogta arcát és megcsókolta. – Tudod, a földön csak mi ketten tartozunk a fekete angyalok nemzetségéhez – suttogta. A lány hevesen megölelte. – Szükségem van rád, Imre. Olyan egyedül érzem magam! – Egyedül is vagy. A Jéghegyek Népének eltévelyedett leszármazottja mindig egyedül érzi magát. Most pedig ráadásul megtudtad, hogy nem Frank az
apád. Ez csak súlyosbítja a helyzetet. – Igen, ez igaz. Kedvetlenül kibontakozott az öleléséből. – Látogass meg hamarosan, Imre – kérlelte elárvult tekintettel. A férfi bátorítóan intett. A lány kilépett az ajtón és lement a lépcsőn. Az a gyanúja támadt, hogy a férfi szeretne egyedül maradni, mielőtt távozik. Hogy hogyan távozott a szobából? Ne is firtassuk!
4. fejezet MÁSNAP REGGEL, mielőtt elment Abel Gardhoz, eledelt rakott ki a madaraknak és mókusoknak a kerti kőasztalkára. Frank bosszússágára Christa egész évben etette a kis állatokat. Túl drága, hajtogatta a férfi, de Christa nem hallgatott rá. Különben is többnyire maradékot kaptak, olykor diót vagy magvakat. Egyébként a legtöbbször titokban etette őket. Ma különös figyelemmel végezte a műveletet. Amikor meglátta a kis verebet bátran ugrándozni a lábainál, már tudta, csak ő lehet az. Korábban többször csodálkozott, milyen szelídek a verebek. Valójában elkerülte a figyelmét, hogy csak ez az egy merészkedik olyan közel hozzá. Leguggolt és gyengéden odaszólt hozzá. A madárka elugrott, de azért nem túl messzire. Megállt és fekete szemeivel oldalra döntött fejjel figyelmesen nézte. – Köszönöm neked – suttogta Christa. – Most már tudom, kihez kell fordulnom. Azt szeretném, ha minél tovább mellettem maradnál, kis barátom! Frank türelmetlenül kiabált a konyhából. – Nincs már kenyér az asztalon! – Hát akkor menj és hozz magadnak – suttogta Christa a fogai közt. Arra gondolt, mennyire elkényeztette Frankot. Rögtön teljesítette minden kívánságát. Nem akarta, hogy bármiben hiányt szenvedjen. Holott Frank napközben, míg Christa Abel fiaira vigyázott, kivá-
lóan elboldogult. Amikor este a lány hazatért, becsavarta magát a gyapjútakarójába, és a kandalló előtt vacogott, nagy fájdalmakra panaszkodva. De Christa most már lassan kezdett átlátni rajta. Imre szavai észre térítették. Felállt és besietett kenyeret szelni. Frank túl sokat evett, bár mindig azt hajtogatta, csak annyit eszik, mint egy madár. Christa szigorúan mustrálgatta. Tagadhatatlanul úgy néz ki, mint egy aggastyán. Kilencven-évesnek látszik, pedig csak a hatvanas éveit tapossa. Kezd elhájasodni. A fogait sosem ápolta rendesen. Vanja hiába kérte. Félt a fogorvostól. Ahogy ott ült és ínyével, csonka fogaival rágcsálta az ételt, még öregebbnek látszott. Bizonyára sokat szenvedett fiatalkorában a fogságban, de nem sopánkodhat ezen egész életében. Nem sajnáltathatja magát állandóan! Kezdhetne valamit az életével. Ajaj – gondolta Christa. Most, hogy rádöbbentem az igazságra, kíméletlen vagyok hozzá. No de megfogadom, jó kislány leszek megint. A CELLÁJÁBAN ÜCSÖRGŐ férfi nagy tekintélynek örvendett. Akkora népszerűségre tett szert, hogy már szinte megszédítette! Most azonban megsértették a méltóságát. Ettől szörnyű haragra gerjedt! A nyomorult férgek! Mit képzelnek-? Azt hiszik, így bánhatnak vele? Egyre a börtön szürkés falát bámulta, várva,
hogy visszajöjjenek fogvatartói. Régóta várakozott. Biztosan nem tudják a nyomorultak, kivel van dolguk. Majd ő megmutatja! Egyszeriben sötétbe borult a cellája. Mintha egy óriási felhő teljesen eltakarta volna a napot. Semmi fény nem szűrődött be a szűk cellaablakon. Koromsötét lett. Pedig még messze volt az este. Lassan kinyílt az ajtó. Végre megjöttek! Felállt. Ebben a pillanatban becsapódott az ajtó. – Meddig akarnak még váratni? Fel fogom jelenteni magukat a… – elakadt a szava. Leesett az álla a meglepetéstől. Ijedtében felüvöltött. Hiába meresztgette a szemét, nem látott tisztán. A rémisztő alak közelebb lépett. A férfi hátrahőkölt, levegő után kapkodott, és halálra váltan ordította: – Ártatlan vagyok! Ígérem, nem teszek ilyet többé! Nem tudta folytatni, elveszítette az eszméletét. VÉGÉRVÉNYESEN beköszöntött a tavasz. Minden újjáéledt. Abel Gard hasztalan próbálkozott, nem tudott Christával négyszemközt két szót váltani… Vagy elment már, amikor ő hazaért, vagy annyira el volt foglalva, hogy nem tudott időt szakítani rá. A lány sejtette, miről akar vele beszélni. Ki akarta puhatolni, udvarlóként van-e esélye nála.
Christa viszont ellenállt. A gyerekeire szívesen vigyáz, de túl fiatal ahhoz, hogy férjhez menésre gondoljon. Régóta nem járt a gyülekezetbe. Nem volt rá ideje és ereje. Április utolsó napján azonban nagy találkozót szerveztek, amelyre Lars Sevaldsent is meghívták. Kedve támadt elmenni, hogy hasonló korú fiatalokkal találkozzon. A gyerektársaságból is megárt a sok. Christa nem árulta el Abel Gardnak, hogy el akar menni. Frank nagy kegyesen elengedte. Majd csak elboldogul egyedül, ne is törődjön szerencsétlen magányos apjával, mulasson jól! – Miért nem jössz el? – Christa nem bírta lenyelni a kérdést. Frank idegesen fészkelődni kezdett. – Ma este nem bírnék. Tudod, nagyon rajtam van a reuma. Tönkretettek a fogságban… Hallottam már elégszer – kiáltotta volna Christa legszívesebben, de uralkodott magán. Vigyáznom kell. Egy nap majd nem tudom megfékezni a nyelvem, és olyat találok mondani, amit később magam is megbánnék – gondolta. Élvezte a meleg, tavaszi estét. Jó mélyen beszívta a frissen szántott föld és a felégetett tarló szagát. Mennyei illat a hosszú, hideg tél után. A terem zsúfolásig megtelt. Mindenki izgatottan sutyorgott, botrány lógott a levegőben. – Hol van Ingeborg? – kérdezte egy vele egykorú lánytól. – Ingeborg? – sziszegte amaz. – Biztosan mással
van elfoglalva. Ne is jusson eszébe idejönni! – De hát miért? Felállt a kórus. Christa észrevette, hogy az a fiú is hiányzik, aki Ingeborgnak csapta a szelet. – Szégyenbe esett – tette hozzá még dühösen a lány. – Szegény Ingeborg, holnap meglátogatom – mondta Christa őszintén sajnálkozva. A lány barátságtalan, megvető pillantást küldött felé. Az ember nem áll szóba olyannal, aki megszegte a hetedik parancsolatot! – Tényleg ennyire haragszik mindenki a szerencsétlen Ingeborgra? – kérdezte Christa. – Ezért olyan izgatott mindenki? De a lány már odébbállt. Egy asszony lépett oda hozzá. – Jaj, Christa, milyen jó, hogy találkozunk. Olyan régóta nem láttalak! Mit szólsz, milyen szerencsétlenség! – Ingeborgra gondolsz? – Nem! Ingeborg megkapta a magáét az előző gyűlésen. Nem voltál itt. Kizártuk a gyülekezetből. Sírt és mindent megbánt, de késő bánat! Hamarabb kellett volna az eszét használnia. Christa egyre kellemetlenebbül érezte magát. Nem volt kedve Ingeborgról beszélgetni. – No és mi lesz ma este? – Hát nem hallottad? Lars Sevaldsen nem jön el. – Jaj, de kár. Úgy meghallgattam volna a Lindeloról szóló dalt. – Ne aggódj, kórusunk nem hiába gyakorolt
annyit. Lindelo dalát így is el fogják énekelni. – De örülök, még sosem hallottam az egészet. Úgy érezte, van valami közös a fiatal Lindelo és az ő sorsában. Hisz az ő édesanyja is félrelépett. – No de hallottad, milyen szerencsétlenség érte Sevaldsent? – suttogta az asszony izgatottan. – Sosem gondoltam volna. – Micsodát? Az asszony olyan közel hajolt Christához, hogy megcsapta a lehelete. – Feljelentették lopásért! A dutyiban ül. – Nem lehet – mondta elképedve Christa. – Ez igaz? – Nagyon úgy tűnik. No hát ezért nem jön ma este! Mialatt a kórus felállt az énekléshez, és a gyülekezet úgy-ahogy megnyugodott, Christa leült az egyik igen kényelmetlen padra, és az emberi gyarlóságról kezdett gondolkodni. Ingeborg hibázott, ez tény. De a fiú is, és az ő nevét még csak meg sem említették. Lars Sevaldsen ostobaságot követett el, hiszen nincs rászorulva a lopásra, mégis lopott. De hát milyen jogon ítélkeznek felettük az emberek, ők talán nem gyarlók? Maga Christa is gyönge, mivel nem képes Frankot szeretni. Pedig gyermekkorában ő gondoskodott róla. Hálával tartozik neki. Szeretni azonban képtelen! Még csak szánalmat sem érez iránta. Nem szabad pálcát törnöm mások felett – gondolta, hiszen akkor egy cseppet sem vagyok jobb ezeknél a pletykaéhes embereknél.
Csöndben az Úr bocsánatát kérte Ingeborgnak. Úgy gondolta, Lars Sevaldsen az ő imája nélkül is boldogul. Fél füllel hallgatta csak a kórust. Abel Gard megérkezett. Mi tagadás, szép férfi. Legszebb ruháját vette föl erre az alkalomra. A női tekintetek feléje fordultak, de a férfi Christát kereste a szemével. A lány bólintott, és némileg zavartan elmosolyodott. A férfi elpirult. Christa tudta, elégedett vele. Jól bánik a gyerekeivel. Az öreg nénikéje persze korántsem így gondolta. Féltékeny volt Christára és állandóan piszkálódott. Christa ilyenkor hallgatott és lefoglalta magát valamivel. A kórus most Lindelo dalába kezdett. Christa teljes figyelme a kórusra irányult. Végre-valahára elejétől végéig hallhatja az éneket. Lindeloért ejtsetek könnyet, Hallva e szomorú dalt, A gazdáról, kinek neve Peder, És okozott megannyi bajt. Hiába gürcölt Lindelo Hajnaltól alkonyatig Sosem kapott más semmi bért, Csak rúgják, ütik, verik. Kisöccse volt és kishúga volt, Ám se apjuk, se anyjuk, Ha fenn a nap, ha fenn a hold,
Lindelo vigyázott rájuk. Ott laktak ők a Kerekerdőn, S faháncsból sütött kenyeret Ettek, bár Lindelo télidőn És nyáridőn robotolt eleget. De nem az éhség, nem a szomj, Mi vesztüket okozta, – Figyelmet tőlem meg ne vonj! – A bűnös bíz' Peder gazda! Amikor idáig jutott a kórus az éneklésben, Christa szemét elöntötték a könnyek. Nagyon hamar meghatotta mások bánata. Christa haragudott magára, amiért elragadták érzelmei, de nem tehetett róla: Lindelo tragikus sorsa rögtön szíven ütötte, amikor még csak néhány versszakot hallott a dalból. “Ágyasommá tenném húgodat”, Ajánlotta Peder gazda. “Ettől inkább csak óvd magad!” Hangzott Lindelo válasza. “Akkor hát engedd, hogy öcséd Istállófiúmmá tegyem!” “Nem engedi a testvéri kötelék. Anyám kérte, hogy így legyen!” “Tizenöt éves a kishúgom, A nyolcadikban öcsém,
Hogy minden vésztől megóvom Őket, azt ígértem én!” Rút vigyorral most Peder gazda Lindelora förmedve szól, “Testvéreidnek más az apja, Csak anyátok egy, te botor!” Bilincsbe szorítja a bánat Lindelo testvéri szívét, Ám vigasztalni mégse fárad: “Ne sírjatok, most már elég!” “Mert Peder gazda megsértette Drága anyánk becsületét, Bosszút állok, és legyen erre Tanúm Isten, a föld s az ég!” “Hiába fenyeget a gazda, Ártani nem tud nekünk, Amink van, megmarad az ma, Szeretve együtt leszünk!” “Ahogy megígértem anyánknak, Hárman mi együtt maradunk, Hárman őrizzük a házat, Egymást vigyázva, mi magunk.” “A szüleink egyedül hagytak, De lesz bennünk elég erő, Hogy ellenálljunk bármi rossznak,
Ellenünk akármi jő.” Ám Lindelo míg robotra megy, A kicsik egyedül otthon. Peder gazda hozzájuk siet, Hogy friss szűzlány-vért ontson. Szegény kisöccs nővérét óvta, De része lett szörnyű halál, S Peder gazda őket holttá tiporva, Gyorsan a házból odábbáll. Lindelo, hogy holtan találta Hazatérvén öccsét, húgát, Önnön életét elátkozta, És egy haj fürtje őszre vált. Christa sóbálvánnyá dermedt. Szíve majd kiugrott a helyéből. Hátra volt az utolsó versszak, de már oda se figyelt. Az erdőbe temette őket, Virággal fedve sírjukat, “Rájuk irgalmad kérem Tőled!” Így szólította az Urat. Christa hirtelen felpattant a helyéről. Utat tört magának a padok között. Úgy érezte, ki kell mennie és beszélnie kell… Csak amikor kint állt az imaház előtt, kezében köpenyével ezen a szép, tavaszi estén, akkor döb-
bent rá, milyen értelmetlen volt így kirohannia. Hiszen kitől kérhetne segítséget ebben az ügyben? Kivel beszélhetne? Néhány fiatal fiú ácsorgott és beszélgetett a bodzabokrok között. A fiatalság nem nagyon tudott hol összejönni, ezért ha gyülekezet volt az imaházban, a fiatalok mind odacsődültek. Christa gyorsan befordult a ház mellé. Nem akarta, hogy meglássák, egyedül akart maradni gondolataival. Alig kapott levegőt. A dal szövege nagyon felkavarta. Az ősz hajtincs… Soha nem jutott eszébe, hogy a dal valóságos eseményen alapul, mivel azt hitte, a Lindelo kitalált név. De hát akkor mégis létezik! A fiú, akit elsiratott és akivel együttérez, él. És ő találkozott vele! Mitévő legyen most? Hol keresse? Ki tudna segíteni neki? Abel Gardhoz nem akar segítségül fordulni, már így is elég feszült a kapcsolatuk. Frank? Nem, ő sem jöhet számításba. Nem értené meg. Csak saját magával van elfoglalva. Mások sorsa nemigen érdekli, csak neki legyen meg a betevője. Lassan, elgondolkodva ment hazafelé. Mindenképpen meg akarta találni a fiút. Hirtelen létfontosságúnak tartotta, hogy a nyomára bukkanjon. Olyan magányosnak, szegénynek és boldogtalannak látszott. Ha igaz, amiről a dal szól, akkor
nem is csoda. Ha olyan tragikus módon veszítette el a kistestvéreit… Nyilván itt lakik a közelben, mivel a tehénistálló mellett találkoztak. Miből indulhat ki? Adva van egy dal, egy furcsa név, Lindelo, és egy kegyetlen gazdag paraszt, akit Pedernek hívnak. És egy major: a Kerekerdő. Ez a legfontosabb nyom. A major és Peder uraság birtoka egymás határában kellett, hogy feküdjön, egy tó partján. Hiszen Lindelonak minden reggel oda kellett eveznie. Egy erdő és egy tó… Ki tudhat róla? Christa megállt. Ingeborg! Szegény Ingeborgnak tudnia kell. Egész életében itt lakott, ebben a járásban. Úgyis meg akarta látogatni. Hisz az egész gyülekezet magára hagyta. Máris Ingeborgék háza felé indult. No és ha elkergették otthonról? Ha már Oslóban lakik? Nem lehetetlen, hisz a szülők ilyen módon szabadulhatnak meg legkönnyebben a szégyentől. Christa nem ismerte Ingeborg szüleit. Vajon a jó hírük, vagy a lányuk boldogsága fontosabb nekik? Nincs még olyan késő, meglátogatja! Christát nem lehetett megállítani. Feltétlenül találkozni akart Lindeloval. E kell mondania neki, hogy osztozik a bánatában. Ó az a félénk, gyöngéd mosolya… Soha nem fogja elfelejteni.
Bekopogott. Ingeborg anyja résnyire nyitotta az ajtót. Gyanakodva méregette Christát. Vonakodva betessékelte a szegényes konyhába. Hímzett terítő díszítette az asztalt, falvédőre hímzett közmondások a falat. A piszkavas is a falon lógott, a kútból húzott víz pedig egy kannában állt. Az asszony nem beszélt sokat. Arra kérte Christát, üljön le, amíg szól a lányának. Ingeborg egyedül jött vissza. Az utóbbi idők megpróbáltatásai nyomot hagytak az arcán. Sápadt volt, szeme bedagadt, haja zsíros és kócos. Több kilót magára szedett. – Szervusz, Ingeborg – köszöntötte Christa barátságosan. – Olyan régen nem találkoztunk. Nemigen mozdultam ki az utóbbi időben. Talán hallottad, hogy dolgozom. Hogy s mint vagy? Ingeborg először támadóan nézett rá, majd gyanakodva, aztán fáradtan lerogyott a székre. – Már biztosan hallottad, mi van velem – jegyezte meg keserűen. – Ma este hallottam csak. Ezért vagyok itt. Anynyira sajnálom, ami történt. Tudod, hogy a barátnőd vagyok, a te pártodon állok, akármi történt is – mondta Christa, és kinyújtotta felé a kezét. Ingeborg hitetlenkedve nézett rá. Kárörömnek nyomát sem látta a tekintetében. Így megragadta a felé nyújtott kezet, és csendesen pityeregni kezdett. – Olyan ostoba voltam – szipogta. – Nem tudom, mitévő legyek. A szüleim nem állnak szóba velem. Már arra is gondoltam, hogy elvetetem, de nem ismerek senkit, aki…
– Verd ki a fejedből! – szakította félbe Christa. – Később biztosan megbánnád. No és mit mond a fiú? – Már nincs itt a faluban. Nem tudom, hol lehet. Elutazott. Csak albérlőként lakott Larsenéknál. Se híre, se hamva. Különben is, látni sem bírom! – Meg tudom érteni. Rám mindig számíthatsz. Szólj, ha bármiben segíthetek. Kivéve a magzatelhajtásban. – Olyan kedves vagy, Christa! – lelkendezett Ingeborg. – Pedig én néha olyan bután viselkedtem veled. – Tényleg? Én soha nem vettem észre. – Pedig így van. Tudod, te olyan szép vagy. Én is be akartam bizonyítani, hogy vonzó vagyok. – Ez még nem baj. – Nem, de néha gyűlöltelek a szépségedért. Még pletykáltam is rólad. Persze nem komolyan. Olyanokat mondtam, hogy fent hordod az orrod. Pedig egyáltalán nem igaz. Olyan kedves vagy! Christa várt, míg a lány kisírja magát. Végül Ingeborg felállt. – Mitévő legyek, Christa? – Úgy gondolom, ki kell menned az utcára, az emberek közé. Nincs szégyellnivalód. Légy büszke születendő gyermekedre. Meglátod, mennyire fogod szeretni. Senki nem gúnyolódhat rajtad. Szíve mélyén tudta, hogy ez nem igaz. Az egyedülálló anyáknak nehéz a soruk, nem is beszélve a gyermekükről! De Ingeborg nem old meg semmit, ha bezárkózik és kisírja a szemét bánatában. Ingeborg kezefejével megtörölte orrát. Szipogott
még egy kicsit, majd kíváncsian Christa felé fordult: – Igaz, hogy neked és Abel Gardnak viszonyotok van egymással? – Hogy micsoda? – kérdezte Christa dermedten. – Igaz vagy nem igaz? Tényleg lefeküsztök egymással, amikor hazatér a munkából? Christa először nem hitt a fülének. Nem tudta, mit szóljon. Főleg amikor meglátta barátnője botrányra éhes tekintetét. Aztán lehiggadt és úgy gondolta, kíváncsisága kétségbeeséséből fakad. Ingeborg nem venné rossz néven, ha sorstársa akadna. – Nem! Nem igaz! – mondta Christa. – Egyáltalán nem igaz. Ha ezt híresztelik az emberek, abba kell hagynom a munkát Abel Gard házában. Ingeborg csalódottnak látszott. – Istenem – folytatta Christa, aki még mindig nem tért magához –, most értelek meg igazán, Ingeborg. Milyen szörnyű érzés, amikor rosszindulatú pletykák céltáblájává válunk. Jaj, milyen undorító! Nem állhatok ki a tér közepére, és nem kürtölhetem szét, hogy emberek, amit rólunk híreszteltek, nem igaz! Olyan… olyan tehetetlennek érzem magam. – Hát igen. A tehetetlenség a legrosszabb – mondta Ingeborg sírásba fúló hangon. – Bár ami engem illet, igazuk van. De Christa már el is felejtette saját bánatát. – Segítenünk kell egymáson, Ingeborg – tért magához. – Tudnod kell, bármikor eljöhetsz hozzám, ha segítségre szorulsz. Hiszen nemcsak te tehetsz erről az egészről! – Így igaz, de róla senki sem beszél. Ez mindig
is így volt, amióta világ a világ. Mindig a nőknek kell megbűnhődniük mindenért. Nem is tudod, Christa, mennyit segítettél látogatásoddal. Köszönöm, így sokkal könnyebb elviselni. Tudom, hogy van valaki, aki törődik velem. Christa mélyet lélegzett és így folytatta: – Most én kérek segítséget tőled, Ingeborg. – Hogyan? Talán te is…? – Nem, nem! Hallottál a Kerekerdő nevű majorról? Ingeborg összeráncolta a homlokát. – Igen. Egy dalban… – Van ilyen nevű major a valóságban is? – Itt a közelben? – Igen. Ingeborgon látszott, hogy erősen gondolkodik. – Nem, soha nem hallottam róla. – Az lehetetlen! Hiszen látta Lindelot a közelben! Ruháján nem látszott, hogy messziről jött volna. – Akkor másképp kérdezem: van tó errefelé? – Sok van. Két nagy tó fekszik nem messze innen. Nem akart rögtön rákérdezni Peder gazdára, akkor túl nyilvánvaló lenne a dolog. Ingeborg így folytatta: – Ha egy erdő és tó melletti tanyát keresel, akkor feljebb kell kutatnod a hegyek között, északabbra. Úgy látszik, nem jut messze ezen a nyomon, így más utat választott:
– Tudod, hol lakik Lars Sevaldsen? – Hát nem börtönben ül? Hallottam, amint anyám sutyorgott valamit apámnak. – Csak annyit tudok, hogy feljelentették lopásért. – Micsoda marha – dünnyögte Ingeborg. – Hát igen. De tudod, hol lakik? – Mit tudom én. Oslo felé Grorudben vagy hol. Ennyit Christa is tudott. Ingeborg odalépett az ajtóhoz és kikiáltott az anyjának: – Anyám, hol lakik Lars Sevaldsen? – Grorudön. De most nem lakik ott. Furcsán kezdett viselkedni és befektették a bolondokházába – kiáltotta egy hang a szobából. – Micsoda? De hát miért? – Állítólag nem bírta elviselni, hogy olyasmivel vádolják, amit nem követett el. Nagy sötétségről és szörnyű lényről hadovál összevissza. Nem lehet kihúzni belőle egyetlen értelmes mondatot sem. Ingeborg sajnálkozva Christa felé fordult, aki izgalmában az ajkába harapott. Váratlan fordulat! Abbahagyta a kérdezősködést, és néhány bátorító szó után elbúcsúzott. Kint az úton egy férfit pillantott meg. Egy nyírfának támaszkodva ácsorgott. Lindelo? Vagy tán Imre? Egyik sem. A szomszédos paraszt fia az, Petrus. Mindig rokonszenvezett Christával. Volt idő, mikor Christa érdeklődését is felkeltette. Főleg, mert ő volt az egyetlen szóba jöhető fiatalember. Most már más
a helyzet. Sok férfi lépett az életébe. A férfi lassan ellökte magát a nyírfától, és bizonytalan léptekkel megindult Christa felé. Jaj, ez rosszul kezdődik – futott végig a hideg Christa hátán.
5. fejezet AMIKOR EGÉSZEN KÖZEL ért hozzá, észrevette, hogy részeg. Elállta a lány útját. Christa megállt és megpróbált mosolyogni. – Te – mondta a fiú. – Beszélni akarok veled. – Velem? – kérdezte bizonytalanul. – Igen, veled. Hallottam, hogy a gyülekezetben jártál… Nehezen forgott a nyelve, és karjával Christába kapaszkodott. – Te! Te… Elakadt. – Miről akarsz beszélni velem? Megragadta a karját – Beszélni csak szabad, nem? Gyere! Christa ellenkezett, de udvariatlanul sem akart viselkedni. – Haza kell mennem. Apám vár, sokáig magára hagytam. – Hadd várjon. Beszélnünk kell, már mondtam! Petrus sötét hajú, erős férfi volt. Azt beszélték róla, hogy iszákos. Ennek ellenére férfias vonzereje sok lányt megszédített. Sokan vágyakoztak utána a gyülekezetben. – Beszélgethetünk itt is, nem? – ajánlotta Christa. A férfi sűrűn pislogva, fáradtan körülnézett. A szomszéd ház már sötétbe burkolózott. Messzebb Abel Gard házának körvonalai látszottak. Christáék
háza nem látszott, a fenyőfák eltakarták. – Menjünk be ide – mondta Petrus Nygaard, és magával húzta az erdő felé, a fák közé. – Mindjárt kijönnek az emberek az imaházból. Jobb, ha nem látnak meg minket. Rettentően szeretnek pletykálkodni. Christa ezzel egyetértett, de semmi kedve nem volt Petrussal bemenni az erdőbe. – Nem beszélhetünk holnap este? Majd ha jövök a tejért… – Nem! Sürgős! Gyere már! A lány óvatosan kiszabadította a karját. – Azt hiszem, én… A férfi erősebben ragadta meg. – Te… én… Se szó, se beszéd magához húzta, és megpróbálta szájon csókolni. Christa elfordította a fejét. – Mennem kell, engedj el! De a férfi nem engedte, és ledöntötte a fűbe. Christát ezen az estén majdnem megerőszakolták. Szerencsére csak majdnem, mivel Petrus nem számolt a lány határozottságával, lélekjelenlétével. Amikor leteperte a fűre, Christa érezte, hogy átnedvesedik a ruhája a hideg földtől. Petrus összevissza csókolta. Közben azt motyogta, hogy majd megőrül érte. A lány rémülten küzdött ellene. Egyik kezével sikerült alkoholtól bűzös fejét eltolni magától. Amikor a férfi fel akarta húzni a szoknyáját, kisiklott alóla, de Petrus erősebbnek bizonyult. Ekkor beleharapott. A férfi felordított és engedett szorításán. Christa
megpróbált négykézláb elmenekülni, de a következő pillanatban már újra érezte az erős kezet, amely hátulról megragadja. Hiába kapálózott, harapott, a férfinek sikerült újra maga alá gyűrnie. Mivel Christa a hasán feküdt, Petrus mindenáron megpróbálta átfordítani. Közben egyfolytában szitkozódott: – Majd megmutatom én neked, büdös kis ribanc… Au! Christának sikerült félig megfordulnia, és jó erősen belerúgott a férfi lába közé. Valójában nem tudta, hogy ott van a férfiak gyenge pontja. Még Mali tanácsolta neki, hogy így védekezzen a durva fickókkal szemben. Ez hatott. Jó, hogy követte Mali tanácsát. Petrus megdermedt egy pillanatra. Fájdalmában jajgatni kezdett. Christát úgy szíven ütötte a jajgatása, hogy már-már bocsánatot akart kérni tőle. Aztán belátta, saját érdekében jobban teszi, ha gyorsan odébbáll. Kapkodva megpróbálta letisztítani a ruháját. Szerencsére a köpenye nem szakadt el. Úristen, hogy nézhet ki? Mit fog szólni Frank? Soha nem fogja elmondani neki. Soha! Talán… Abel Gardnak? Azon kapta magát, hogy legszívesebben elrohanna Abel Gardhoz, és elsírná neki, mi történt. Megvigasztalódna a karjaiban. Milyen különös! Amikor hazaért, megállt az ajtóban. Mélyet lélegzett. Megigazította a haját, ruháját, a cipőjét pedig letörölte a zsebkendőjével. Így ni. Most már bemehet.
Sikerült levetkőznie és megmosakodnia anélkül, hogy Frank meglátta volna. Nemsokára meghallotta a panaszos hangot. – Christa? Mi lesz már? – Jövök, apa. Egy pillantás a tükörbe, néhány simítás, és már mehet is. – Mit csináltál ilyen sokáig a konyhában? – Elcsúsztam a házunk előtt és összekoszoltam magam. De most már minden rendben. Hogy vagy? – Egyedül érzem magam – mondta szenvedő hangon Frank. – Megpróbáltam olvasni, de nem ment. Fáj a szemem. – Szemüveget kéne hordanod. – Nem dobhatjuk ki a pénzt ilyesmire. Különben sem lenne jó befektetés, hisz úgyis meghalok nemsokára. Témánál vagyunk! Szavai korántsem rázták meg Christát annyira, mint korábban. – Mi van veled, Christa? Reszket a kezedben a pohár. – Semmi, semmi. Még az eséstől van. Van még valamire szükséged? Ha nincs, akkor lefekszem. Jaj, ne kérj tőlem semmit – könyörgött magában. Túlságosan feldúlt vagyok, még elárulnám magam. Frank hallani akarta, milyen volt a Sevaldsenest. Christa már el is felejtette. – Nem jött el. – Nem? De hát miért? Úgy érezte, most képtelen hosszabb magyarázkodásba bocsátkozni, így csak annyit mondott:
– Biztosan megfázott. Aztán engedélyt kapott, hogy nyugovóra térjen. Végre lefeküdhetett. Még mindig egész testében reszketett. A takaró alatt is rázta a hideg. Jaj, mi lesz, ha az istállóban találkozik Petruszszal, amikor tejért megy? A puszta gondolattól is kiverte a hideg veríték. MÁSNAP ESTÉRE már el is felejtette, mi történt vele. Befejezte a munkát Abelnél. Éppen hazaindult, amikor a kapuban találkozott Abel Garddal. – De régen nem láttalak – mosolygott a férfi. – Sosem vagy itt, amikor hazaérek. – Ma kicsit késésben vagyok – dünnyögte zavartan. Nem bírt a szemébe nézni. Most úgy érezte, képtelen lenne elmondani a tegnap történteket. – Nagyon gyorsan elmentél tegnap. – Igen, be akartam nézni Ingeborghoz. Elborult a tekintete. – Hallottam róla. Hát nem éppen dicséretes, ami történt vele. Christa kissé ingerülten válaszolt, mert kiérezte hangjából a megvetést: – Nem épp dicséretes a fiúra nézve sem! Abel visszakozott. – Persze, a fiú is hibás, de akkor sem kellene… – Odamennem? Ki nyitná rá akkor az ajtót? – kérdezte. – A gyülekezet semmit nem tesz azért, hogy megkönnyítse az életét.
A férfi érezte, hogy a beszélgetés kezd kedvezőtlenül alakulni. – Christa, a héten egyik este nem tudnál tovább itt maradni? Olyan ritkán van alkalmunk beszélgetni. Amikor a lány bizonytalanul ránézett, gyorsan hozzátette: – Olyan szívesen beszélgetnék veled a fiúkról. – Jó, majd megkérdezem Franktól, melyik este tudna nélkülözni. – Miért hívod Franknak, ha róla beszélsz, hisz az apád? – kérdezte Abel kedvesen. Abelre nézett. Vajon rábízza a titkát? Nem, ezzel még várnia kell. Most úgyis képtelen összeszedni a gondolatait. Túl fárasztó volt a nap. – Nem is tudom – felelte kurtán. A férfi olyan csalódott képet vágott, hogy Christa érezte, még ha nehezére esik is, el kell mondania, mi nyomja a lelkét. Különben félreértené a szűkszavúságát. – Nem is tudom… nem tudom, hogy továbbra is dolgozzam-e nálad, Abel. – No de miért? A fiaim nagyon szeretnek, minden jó irányban változott, amióta itt vagy velünk – mondta a férfi megrökönyödve. Christa kellemetlenül érezte magát. Nem tudta, hogyan fogjon hozzá. – Nem érzed jól magad? – kérdezte a férfi halkan. – De igen, csak… Nos, nem kertelek tovább. Az emberek a szájukra vettek minket.
A férfi elnémult. – Minket? – Igen – felelte Christa lehajtott fejjel. Nagyon kínos volt számára a helyzet. – De hiszen soha… – Tudom – vágott gyorsan a szavába –, de tudod, milyenek az emberek. Amikor látta a tehetetlen dühöt Abel szemében, már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot. – Ne is törődj vele, Abel – vigasztalta. – Már hogyne törődnék vele – mondta hevesen a férfi. – Egyrészt miattad, hiszen nem engedhetem, hogy ilyen rosszindulatú pletykák céltáblája légy, másrészt magam miatt, hisz ezek után már nem beszélgethetek veled olyan kötetlenül. Jobb, ha szóba se állok veled, mert még hírbe hoznak minket. Pedig annyi beszélnivalónk lenne! Úgy érzem, vége mindennek. – Jaj, ne gondolkozz így! Mindenesetre továbbra is vigyázni fogok a fiaidra. Jó éjszakát, Abel! – Nem volt szíve felmondani. A férfi melegen megköszönte, és hosszan Christa után nézett, amikor a lány könnyed léptekkel elindult hazafelé. CHRISTA AZONBAN nem hazafelé tartott. Most lett egy szabad órája, mivel Frank azt hitte, még dolgozik, Abel meg azt hitte, már otthon van. Az iskola felé indult. Egykori tanítónője az iskola épületében lakott az emeleten. Otthon találta. Elmondta, hogy segítséget sze-
retne kérni tőle. Vannak térképei a megyéről? A tanítónő örült, hogy Christa így érdeklődik a földrajz iránt, másrészt pedig, hogy társasága akadt. Estéi magányosan teltek. Nagynéha meghívták hivatalos találkozókra, egyházi összejövetelekre vagy a varró egyesületbe. De az ilyen estéken is egyedül érezte magát. Ledönthetetlen fal emelkedett közte és a falusiak között. A művelt tanítónőnek és a parasztfeleségeknek nemigen akadt közös témájuk. Olyan estékre, ahol férfiak is jelen voltak, nem hívták meg. Mit kezdjenek egy magányos vénkisasszonnyal? Christa és a tanítónő lement az osztályterembe. A kisasszony villanyt gyújtott. Amint Christa orrát megcsapta az iskola szaga, eszébe jutottak iskolás évei. Furcsa volt újra ott állni az osztályteremben. Most annyira kicsinek és kopottnak tűnt. A nagy térképek, melyek összetekerve sorakoztak a falnál, nem helyi térképek voltak. A tanári asztal fiókjában azonban a kisasszony a Honismeretatlaszban az ő vidékükről is talált térképet. Tanulmányozni kezdték. – Mit keresel valójában, Christa? – kérdezte a tanítónő. – Egy majorságot. Valahol itt van a közeli erdőben. Kerekerdő a neve. – Sosem hallottam róla. Sok ilyen nevű major lehet a környéken. A térkép fölé hajoltak. A tanítónőnek tej- és fűszerszaga volt. Úgy negyven-ötven év körül járhatott, nem volt világraszóló szépség. Gyakran elpirult, és kiverte a veríték. Arca és orra mindig csillo-
gott az izzadságtól, szeme gyakran bedagadt. Kék ruhákat viselt kövérkés testén. Christával mindig kedvesen viselkedett. A lánynak eszébe jutott, mennyit bosszantották a nagyobb fiúk. Csepegő kisasszonynak gúnyolták, és télen jól megdobálták hógolyóval. Ezek ellen támadások ellen a kisasszony tehetetlennek bizonyult. Csak mosolygott a fiúkra, s közben szenvedett a kiszolgáltatottságtól és a magánytól. Alaposan átnézték a térképet, de nem találtak semmit. Mialatt böngészték, Christába hasított a felismerés: hátha a név a képzelet szüleménye? Hiszen egy dalról van szó. Lehet, hogy a majort teljesen máshogy hívják. Sevaldsen csak azért használta a Kerekerdő nevet, mert illett a dal hangulatához és rímelt. Megköszönte a segítséget, és felhagyott a további kereséssel. A tanítónő megkérdezte, nem inna-e egy csésze teát vele, de Christa elutasította. Édesapja már valószínűleg nagyon aggódik a távolléte miatt, és bár szívesen maradna, nem lehet. – Felhívhatnánk apádat telefonon – javasolta a kisasszony. – Akkor csak rájön a fulladás az idegességtől – válaszolta Christa. Keserűség érződött a hangjában. A tanítónő csodálkozva nézett rá, de nem erőltette a dolgot. Hozzászokott már, hogy visszautasítják. Christa sietett haza. Későre járt, ráadásul a kutatás sem járt eredménnyel.
Frank szokás szerint némán szenvedett. Belátja, hogy a kisfiúk sokkal szórakoztatóbbak, mint ő, sőt, Abel fizet is neki – siránkozott. Igazság szerint Christa tíz koronát kapott havonta. Ez a jelentéktelen összeg inkább jelképes volt. Christa nem is akart semmit elfogadni, de Abel ragaszkodott hozzá. A lány elkészítette a vacsorát, utána pedig tejért indult. Már előre rettegett a Petrus Nygaarddal való találkozástól. A férfit szerencsére nem látta minden nap a tejkiadóban, de ha ma összefutna vele… Mit mondanának egymásnak? Jaj, milyen részeg volt tegnap! Pfuj! Hanem ez az este más meglepetéseket tartogatott Christa és az egész járás számára. Már félúton égett szag csapta meg az orrát. Látta, amint sűrű füstfelhő gomolyog az ég felé, és tűzoltóautók süvítettek el mellette. Alighanem a Nygaard tanya ég. – Jaj Istenem, add, hogy ne az istálló égjen! – fohászkodott csendben Christa. – Bármi éghet, csak az istálló ne! Az emberek ki tudnak menekülni a tűzből, de az állatok nem. Hisz meg vannak kötve! Ahogy közelebb ért, megbizonyosodott róla, hogy a lakóház ég. Mindenünnen emberek szaladtak a ház felé. Ettől megnyugodott. Tudta, hogy nem lakik kisgyerek vagy öreg a házban. A többiek pedig ki tudnak menekülni.
Remélhetőleg. A nap már lebukott az égen, csodálatos égővörösre festette az égboltot. Festői háttér a feketén gomolygó füstfelhőhöz. Félelmetes látvány. Már bent járt az udvaron. A ház egyik fele égett csak, a tűzoltók javában oltották a tüzet. Az emberek ide-oda futkostak és riadtan kiabáltak. Az állatokat kihajtották az istállóból a legelőre. Néhány héttel ugyan korábban a szokásosnál, de nyilván semmi kivetnivalójuk nem volt a szabadság ellen. Népes nézősereg gyűlt össze. Christa felfedezte néhány régi osztálytársát. Odament hozzájuk. – Hogy történt? Egyikük fejével a tűz felé intett. – A kovácsműhelyből kigurult egy parázzsal teli vashordó, egyenesen neki a ház falának. Két férfi lépett ki éppen a házból. Hordágyat cipeltek. – Ki fekszik rajta? – kiáltotta Christa rémülten. – Petrus – mondta a fiú közömbösen. – Aludt, amikor kitört a tűz. Füstmérgezést kapott. Nem tudták hamarabb kimenteni, mert bezárta az ajtaját. – Remélem, hogy nem… A fiú megvonta a vállát. A tűzoltók berakták a hordágyat a kocsiba. Petrus anyja sírva beült a fia mellé. Christát megrázta az eset. Tudta, hogy a füstmérgezés sokszor éppolyan súlyos, mint az égési sérülés. Nem volt könnyű megfékezni a tüzet. A tűzoltók a gazdaság mellett csordogáló patakból próbáltak
vizet fogni, de messze volt. Keményen dolgoztak, közben nagyokat káromkodtak. Christa felnézett a hegyoldalon összegyűlt nézőseregre. Úgy látszott, az egész falu kijött, hogy kövesse az eseményeket. Felismerte a szomszédait, meg Abel idősebb fiait. Rég ágyban kellene lenniük. A tanítónő is jelen volt, segített, amennyire tudott. A gyülekezetből is többen idejöttek. A vezetőjük közös imát vezényelt, de túlságosan lenyűgözte őket a látvány. Hirtelen beléhasított a felismerés. Érezte, ahogy izgalmában elönti a forróság. Egészen fent, szinte már az erdőben egy alakot pillantott meg. Rögtön felismerte. Bár már csaknem besötétedett és a füsttől nem lehetett tisztán látni, mégis észrevette a fehér hajtincset és a kopott ruháját. Lindelo – suttogta. A fiú mintha meghallotta volna, felé fordult. A köztük lévő nagy távolság ellenére találkozott a tekintetük. Christa látta, amint kedvesen elmosolyodik ez a szép, szomorú arc. Gyorsan visszamosolygott rá. Megtalálta! Végre a nyomára bukkant Lindelonak!
6. fejezet – DE CHRISTA? Te itt? Valaki megragadta a karját. A lány türelmetlenül hátrafordult. Abel állt mögötte. Aggódva, mégis boldogan nézett rá. – Igen, hisz éppoly kíváncsi vagyok, mint a többiek. Ne haragudj, beszélnem kell valakivel… – Én pedig veled szeretnék beszélni. Napközben sosincs rám időd. Ráérsz most? Találkozhatnánk valahol, ahol senki nem lát minket. – Ne, most nem. Kicsit később. Megbocsátasz? Anélkül, hogy megvárta volna a választ, kitépte magát a férfi karjából, és szaladni kezdett felfelé a hegyoldalon. Eltűnt! Ebben a pillanatban nagyon dühös volt Abelre. Talán a tömegben van? Idegesen kutatta szemével az embersereget, hátha megpillantja a fehér hajtincset. Hiába. Elment! Be az erdőbe? Igen, az lesz. A másik irányba nem mehetett, akkor látta volna. – Christa – kiáltotta Abel. – Hová sietsz? – Beszélni akarok valakivel – kiáltott vissza, és folytatta az utat felfelé. Ha elszalasztja ezt a lehetőséget, talán soha nem fogja megtalálni. Ebben a pillanatban újra megpillantotta fent a fák között.
Áttörte magát a tömegen, berohant az erdőbe. Most újra szem elől tévesztette. Meg kell találnia, hiszen nem olyan nagy az erdő. Vagy mégis? Nagy lendülettel törtetett felfelé a hegyoldalon. Soha nem járt még ennyire bent az erdőben. A szomszéd lányokkal csak a közeli fák között szedtek néha csipkebogyót vagy kökényt. Frank különben sem engedte, hogy túl sokáig távol maradjon. Már teljesen besötétedett. Elvesztette a nyomát. Lindelonak se híre, se hamva. Kiáltani kellett volna a nevét, amíg látta. De ezt a többiek miatt el akarta kerülni. Beért a fenyőerdő sűrűjébe. Nem látott semmit, csak botorkált a sötétben. Egyszer csak feladta és megállt. Koromsötét lett. Távol az emberektől, az erdő mélyén hirtelen elfogta a magány. A fenyőfák a sötétben ijesztő szörnyekhez hasonlítottak. Ki tudja, ki rejtőzik himbálódzó ágaik alatt? Ekkor megpillantotta a holdat. Sejtelmes, tompa fénnyel világított a sűrű füstfelhőn át. Kísérteties látványt nyújtott. Boszorkányéj. Christa megpróbálta megtalálni a visszavezető utat. Elfogta a félelem és a kétségbeesés. Nem volt hozzászokva, hogy egyedül mászkáljon az erdő közepén. Nincs is tó a közelben. Bár van egy nagyobb és egy kisebb, de nem arrafelé, amerre Lindelo indult. Persze nem tudhatja, mi van a hegyhát mögött. Mi-
lyen kevéssé ismeri a vidéket, ahol él! Mentségére szolgáljon, hogy nem olyan régóta lakik itt, ráadásul Frank szinte pórázon tartja. Jaj, hogy vágyakozott most a Jéghegyek Népe után! Henning, Benedikte és a fiatalok, akik nagyjából vele egykorúak. Vágyott az otthon melegére, az önzetlen szeretetre, biztonságra. Nemsokára fel kell keresnie őket. De először meg kell találnia Lindelot. Teljesen belefészkelte magát ez a gondolat. Megint lelassította a lépteit, és megállt. Merre járhat most? Miért nem látja a tüzet? Nem hall emberi hangokat. Ehelyett más, különös zajok ütötték meg a fülét. Vagy csak hallucinált? Bagolyhuhogás, madarak riadt rikoltozása. Nem szívesen fogadják a betolakodót. Christa megborzongott. Rémisztő lihegést hallott. Nem rejtőzik senki a fák alatt? Ragadozók vagy gonosz lények, akik éberen követik minden lépését, arra várva, mikor csaphatnak le rá. Hol lehet a falu? Már majdnem sírva fakadt kétségbeesésében, amikor valaki hirtelen rákiáltott: – Christa? Hála neked, Istenem! – Itt vagyok. És már futott is a jól ismert hang felé. Átölelte Abelt és sírva fakadt. – No, no, drága gyermek! Mit csinálsz itt ilyenkor az erdő mélyén?
– Beszélni akartam egy ismerősömmel. De nem vett észre. Egyre beljebb és beljebb ment az erdőbe. Én pedig követtem. El akartam neki mesélni, hogy… Aztán eltévedtem. – Annyira azért nem tévedtél el. A Nygaard tanya épp előtted fekszik. Az erdő azonban ijesztő tud lenni esténként. Imádkoznod kellett volna az Úrhoz. Megmutatta volna a kivezető utat. – Erre nem is gondoltam. Annyira megijedtem. Amint felocsúdott, érezte, hogy Abel megsimogatja a haját, arcát gyengéden a hajához nyomja Ezért kicsit visszahúzódott. Most nem volt kedve az enyelgéshez. Ráadásul épp az ő hibájából tévesztette szem elől Lindelot. Lindelo? Micsoda lehetetlen név! Szép hangzású, dallamos, de valójában nem is név. Nincs senki, akit így hívnának. Abel észrevette a húzódozását és elengedte. Lassan megindultak visszafelé. – Kivel akartál találkozni? – kérdezte óvatosan Abel. – Egy ismerőssel. Üzenetet akartam neki átadni. A férfi hiába várakozott, Christa nem árult el többet. Nem akarta felfedni a titkát. El akarta mesélni Lindelonak, hogy nincs egyedül bánatában. Benne megértő barátra lel. Közös vonás a sorsukban, hogy mindketten váratlanul tudták meg, más apa nemzette őket. Érezte, hogy megértenék egymást. – Mi van a tűzzel? – kérdezte a csendesen mel-
lette lépkedő férfit. – Eloltották. Amint látod, a füst is elszállt. – És… Petrus? Azt hitte, a tegnapi este után sosem lesz képes szájára venni ezt a nevet. Most azonban csak sajnálatot érzett. – Nem tudom, mi van vele. Azt beszélik, berúgott, ezért aludt olyan mélyen. Rágyújtott az ágyban, és ő okozta a tüzet, nem a hordó. Elmondja Abelnek, hogy Petrus majdnem megerőszakolta? Nem, mégsem. Képtelen rá. Mennyi minden történt egyszerre! Ingeborg megesett, Lars Sevaldsent lopásért vádolják, őt kis híján megerőszakolták, a Nygaard-ház leégett, Petrus pedig füstmérgezéssel kórházban fekszik. Még mondja valaki, hogy a faluban semmi nem történik. Végre megpillantották a tanyát. Az emberek már szétszéledtek. – Hazakísérlek – mondta Abel. Ez alkalommal a lány semmi kivetnivalót nem talált ebben, bár nem akart komoly beszélgetésbe elegyedni Abellel. A beszélgetés nagy meglepetésére kedvezően alakult. Abel persze róluk beszélt. Elmondta, hogy Frank nem ellenezné, ha összekerülnének, de Abel szerint Christa még túl fiatal. Korai lenne bekötni a fejét. Ha Christának őszinte, igaz barátra van szüksége, mindig szívesen áll rendelkezésére. Örülne, ha Christa bizalommal fordulna hozzá a bajban. Többet nem kíván tőle. – Barátra nagy szükségem van – kezdte elgon-
dolkozva a lány. – Ezért hálás is vagyok neked. Tudod, nem akarlak a problémáimmal zaklatni, hiszen hét gyermek várja tőled a segítséget és gondoskodást. – Ó, az teljesen más. Ők a gyermekeim, te pedig… Amikor elhallgatott, a lány gyorsan befejezte: – Valaki, aki vigyáz rájuk. Te persze úgy gondolod, a jövőben is fogok rájuk vigyázni – gondolta. Túl sokat kívánsz tőlem, Abel. Szeretem a fiaidat, nem erről van szó, de… de én még túl fiatal vagyok. Te pedig már sok mindent megéltél. Már szerettél, egy asszonyt, aki hét gyereket szült neked. Boldogok voltatok egymással. Ha erre gondolok, elbizonytalanodom. Tudod, egy nőnek nagyon kell szeretnie egy férfit ahhoz, hogy túltegye magát ezen a gondolaton. Én pedig sajnálom, de… Hangosan viszont így szólt: – Nos, legyünk barátok, Abel – mondta fáradtan. – Jó éjszakát és köszönöm, hogy hazakísértél. Már ott álltak a kapuban, amikor Christának eszébe jutott valami. – Kivehetnék szabadnapot holnapra? – kérdezte. – El kell intéznem valamit. – Hát persze. A nénikém majd vigyáz a fiúkra, de nagyon fognak hiányolni – tette hozzá mosolyogva. Utána tanácstalanul álldogált még néhány percig, nem akarta ilyen könnyen elengedni a lányt. Christának nem volt több mondanivalója, megkö-
szönte a beleegyezését és befutott a házba. Gondolkodóba esett. Nem lehet könnyű Abelnek. Két éve halt meg a felesége. Ingeborg azt mondta egyszer, hogy a férfiaknak gyakrabban van szükségük a nőkre, különben nem bírnak magukkal. Frankkal más a helyzet, ő túl roskatag. Frank a székében siránkozott és nem győzte kérdéseivel bombázni. Christa olyan sokáig volt távol. Mégis, hol járt ennyi ideig, és hová tartott a tűzoltókocsi? Christa, miközben az üres tejeskannát az asztalra tette, röviden elmesélte, mi történt. Frank megdühödött, amiért nem rohant haza rögtön és nem újságolta el, hogy tűz van. Szívesen elment volna ő is. – Azt hittem, ma gyöngének érzed magad, hiszen a postát sem hoztad be – mentegetőzött a lánya. Frank erre nem tudott mit mondani. Hallgatott egy darabig, majd így szólt: – Senki nem tudja elképzelni, milyen szörnyű helyzetben vagyok. Legalább egy autóm lenne! A Jéghegyek Népének bezzeg van autója, pedig ők nincsenek is annyira rászorulva. – Aztán ki vezetné az autódat? – kérdezte Christa. – Nem ördöngösség megtanulni, a Jéghegyek Népe is megtanulta, pedig hát… – De te még egy biztosítékot sem tudsz becsavarni, hogy lennél képes… – Nem érted, miről beszélek – vágott a szavába Frank. Nem a biztosíték érdekelte, azokat különben
is azért nem cserélte, mert ezt a munkát is inkább Christára hárította. Christa az estét a szótlan és sértődött Frank társaságában töltötte. MÁSNAP, MINT RENDESEN, reggelit készített Franknak és anélkül, hogy az orrára kötötte volna, hová megy, a szokásos időben elindult otthonról. Frank azt hitte, Abelhez indult. Pedig esze ágában sem volt. Megkereste régi biciklijét a fészerben. Egy éve használta utoljára, ez meglátszott a gépen. Csak úgy zörögtek a kerekek, csörgött a lánc és nyolcas volt a hátsó kerékben. Nem tesz semmit. Christa megpróbálta emlékezetébe idézni a tanítónőnél látott térképet. Fontos kiindulópont a két környékbeli tó. Az egyiket jól ismerte. Ha Lindelo ezen a tavon evezett volna reggelenként munkába, akkor mindenki ismerné a járásban. Ezek szerint nem idevalósi. Mégsem lakhat messze, hiszen kétszer is találkozott vele véletlenül. A másik tó sokkal messzebb volt. Egy iskolai kirándulás alkalmával már látta, így ismerte az utat. A járás határán túl fekszik, át kell mennie egy erdőn is… Jó jel, ha erdő van a közelben. Messziről látta a Nygaard tanyát. Még mindig gomolygott a füst. Frank már telefonált a gyülekezet vezetőjének, hogy megtudja a fejleményeket. Azt hallotta, Petrus Nygaard állapota változatlan. Előző este a tömegben valaki megjegyezte:
“Még jó, hogy nem a többiekkel történt a szerencsétlenség. Azok jóravaló emberek” Más meg hozzátette: “Petrusnak ugyanolyan rossz vér csörgedezik az ereiben, mint a nagyapjának. Akár a sátán.” “Így igaz”, felelte a másik, “Azért reménykedjünk, hogy túléli a csirkefogó. Linusnak rettenetes lenne, ha elveszítené a fiát.” Nagy keservesen elhagyta a járást rozzant biciklijén, és beért az erdőbe. Belehajtott egy mély keréknyomba, és beleesett a sárba. A fenébe! Végül is szerencsésen végződött a dolog, a bicikli nem esett szét. Leporolta magát. Csak meg ne lássa senki, mi történt vele! Ez a veszély nem állt fent, mivel nem volt ház a közelben. Kellemes útja volt. A nap sugarai itt-ott áttörtek a fák ágai közt, ettől mindjárt jó kedvre derült. Aztán a napot eltakarták a felhők, de nemsokára újra kibukkant. Titokban jó sok ennivalót is csomagolt az útra. Többnapi élelmet. Meg szeretné osztani Lindeloval. Már jól bent járhatott az erdőben. Hegyi tavak, sziklák szegélyezték útját. Az út egyre meredekebb lett. Alig bírta szusszal, ahogy felfelé hajtott. A bicikli is keservesen nyikorgott. Aztán végre lejtőhöz ért, és megpillantotta a tavat. Nem közvetlenül az út mellett feküdt, hanem tőle jobbra, távol, egy mocsár mögött. Kell, hogy legyen itt a közelben egy leágazás, mely odavezet. Megpróbálta emlékezetébe idézni a térképet. Ha jól emlékszik, ennek a tónak a közelében két majorság terült el.
Lehet, hogy…? Megvan az út! Na végre, itt lefordulhat a tó irányába. Az utat azonban csak fakitermelésre használták. Ritkán közlekedtek rajta. Tele volt fenyőfakéreggel. Itt gurították le a farönköket. Nem volt könnyű kormányozni ezen a hepehupás úton. De nincs visszakozás! Előre örült, hogy nemsokára kiér a majorokhoz, Már nyomasztotta a magányos erdei utazás. Kicsit szégyellte magát, amiért ilyen nagy erővel nyomoz a fiú után, de különben hogyan találná meg? Valami azt súgta neki, Lindelo magányosan tengeti napjait. Nagyon fog örülni a látogatónak. Úgy tervezte, ha találkoznak, azt mondja majd, kedve támadt kipróbálni egy járatlan utat az erdőben. Nem is számított arra, hogy emberekkel találkozik. Bárcsak ott tartana már! Megkönnyebbült, amikor megpillantotta a majorságot a napsütésben. A hegyoldalban feküdt a tóparton. Sajnos minden jel arra mutatott, hogy lakói rég elhagyták. Erre nem számított. Eddig azzal vigasztalta magát, hogy útja végén végre emberekre bukkan. Most egyszeriben nagyon egyedül érezte magát. Pedig a térkép szerint körülbelül egy kilométerre innen kell lennie a környéken egy másik majornak. Nehezen találta meg az út folytatását, mivel az elhagyatott tanya udvarán véget ért. Az egykori istálló mögött rátalált egy másik ösvényre, mely továbbvezetett.
Nyomasztotta a lepusztult majorság látványa. Az épületek már-már romba dőltek. Rozsdás gazdasági szerszámok hevertek szanaszét. Megvolt még a kerti lak, orgonabokrok szegélyezték, de alig lehetett ráismerni. Szinte fellélegzett, amikor elhagyta ezt a kihalt helyet. Folytatta az útját a keskeny ösvényen. Itt inkább csak tolta a biciklijét. Amikor kiért a tópartra, újra biciklire ülhetett. Most, hogy megint kitárulkozott előtte a táj, kevésbé érezte egyedül magát. Mellette békésen terült el a tó. Most látta csak, hogy nagy majorságok vannak a túlsó partján. Csak nem a…? De hisz ez az ő faluja! Csak más szögből! Ezek a házak a járásnak azon a részén fekszenek, ahol ő még nemigen járt. Nem elképzelhetetlen, hogy Lindelo a tónak erről a partjáról ment be tegnap a tűzhöz. De lehet, hogy ugyanazt az utat választotta, mint ő, vagy csónakon átevezett. A térkép szerint itt egy majornak kell lennie… És ha mégsem? Christa szíve hevesen dobogott. Megijedt. Egyedül volt ezen a kietlen vidéken. Megállt, kétségbeesve forgatta a fejét. Ott a távolban mintha csónakot látna. Igen, ahogy közelebb ért, egy öreg, de jó állapotban lévő csónakot látott ringatózni a parti hullámokon. Újra felült a biciklire, és folytatta útját. Házat nem látott a közelben. A csónaktól egy ösvény vezetett tovább, felfelé a hegyoldalon. Nem
volt más választása, fel kellett hajtania a dombon. Amint fölért, megpillantotta a majort! Innen szép kilátás nyílik a tó túlsó partjára, a falujára. A füstöt nem volt nehéz észrevenni. Régi, alacsony épület volt, de gondos kezek munkájának nyoma látszott a házon és a gazdaságon. Egy férfi dolgozott a ház melletti földön. Amikor Christa odaért nyikorgó biciklijén, a férfi felegyenesedett és szemügyre vette. Te jó ég, micsoda bevonulás – gondolta Christa, és gyorsan leszállt a kerékpárról. A szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a férfit közelről. Nem volt kétséges, ki a fiatalember. Lindelo! Végre rábukkant! Most nem futhat el előle.
7. fejezet AMIKOR A FIÚ MEGLÁTTA, ki érkezett, elmosolyodott. Szemlátomást meglepődött. Christát kellemes borzongás fogta el, megpillantva ezt a mosolygó, szép arcot. Egyszeriben minden előre kigondolt szó kihullott az emlékezetéből. – Nos, hát itt laksz – mondta sután. A fiú bólintott. Istenem, úgy érzem, elhagyott minden erőm – gondolta Christa. Ilyen nagy hatással van rám ez a fiú. Nem csoda, ha Abel Gardal szemben olyan tartózkodó vagyok. Hiszen nem tud így levenni a lábamról. Elég ránéznem erre a szép arcra, és elvesztem a fejem. Zavarában elfelejtett bemutatkozni. – Milyen szép itt – mondta, és elnézett a tó felett. – Igen. Nem túl beszédes. Végre eszébe jutottak a már előre kigondolt szavak. A fiú bizonyára csodálkozik, hogy került ide. – Biciklizni indultam ezen a szép tavaszi napon, és egyszerre új ösvényre bukkantam. Lindelo elmosolyodott. Sokkal magasabb volt Christánál, és a lány szédítően jóképűnek látta. A szerelemre lobbant szív szerelme tárgyát mindig szebbnek látja. Lindelo halántékán volt egy heg, és az arca valójában kissé szabálytalannak tűnt, de egészében véve igen kellemes benyomást keltett. Ráadásul Christának az volt az érzése, hogy nagyon
hasonlít valakire, csak nem tudta, kire. Mivel a fiú szeméből bölcs megértés sugárzott, Christa úgy gondolta, előrukkol az igazsággal. – Nos, ha tudni akarod az igazat, sejtettem, hogy errefelé laksz. Van egy dal, amit rólad énekelnek. Hallottad már? Bólintott, és a tekintete még szomorúbbnak látszott. – Bocsáss meg – kérte Christa. – Nem kellett volna szóba hoznom. – Nem tesz semmit – felelte halkan. Elvette tőle a biciklit és a ház falának támasztotta. – Le akarsz ülni a lépcsőre? Sajnos nem… Christa megértette, hogy nem szívesen hívja be a házba. Bizonyára váratlanul érte a látogatás. Gyorsan leült. Aztán hirtelen felpattant. – Egyébként hoztam magammal ennivalót. Nem zavar, ha eszem? Tarts velem te is! – Csak nyugodtan – mosolyogott. – De én most ettem, nem kérek. Milyen büszke! Hogy tudná mégis megkínálni? Úgy látszik, hiába csomagolt be annyi elemózsiát. Kínosan érezte magát, ahogy ott ült és tömte magába a gondosan megkent kenyérszeleteket. Lindelo nem pillantott rá. Elnézett a tó irányába. Nem jutott eszébe semmi. Kínos! Legszívesebben visszacsomagolta volna az ennivalót. Egy sirályt látott körözni a tó fölött. Ma már negyedszer látta. Hát ez az! Ő lesz Imre hírnöke. Marco is szívesen választott madarakat, mert könnyen tudják vál-
toztatni a helyüket. Mi lett a kis verébbel? Ma reggel még látta. Valószínűleg nem bírta volna idáig a hosszú utat. A csönd kezdett kínossá válni. – Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte. – Kerekerdőnek? – Nem, az kitalált név. Muggetjern a neve. A lány elnevette magát. – Ez már nem hangzik olyan romantikusan. Újra csend. – Megzavartalak a munkádban? – Nem, nem! Épp ellenkezőleg! A válasz bátrabbá tette. – Az az érzésem, mintha már ismernénk egymást. Úgy értem, kétszer már találkoztunk. – Csak kétszer? – kérdezte a fiú csodálkozva. – Én már sokszor láttalak. – Valóban? Christának hívnak különben. – Tudom. Christa Monsen a neved. A lány meglepődött, milyen tájékozott. Titokban biztosan kérdezősködött utána. Kellemes érzés töltötte el. – Van valami közös bennünk – mondta Christa a rá jellemző közvetlenséggel. A fiú kérdőn nézett rá. Christa elbizonytalanodott. – A dalban azt éneklik… De talán jobb, ha nem mondom el. – De igen. Hallani akarom, mi bennünk a közös. Nehezen tudom elhinni, hiszen te olyan szép vagy,
én meg… Christa hevesen megrázta a fejét és így folytatta: – A dalban az áll, hogy hirtelen tudomásodra jut, hogy az apád nem az igazi apád. Lindelo bólintott. – Nos, nemrég én is ugyanezt tudtam meg az apámról. – Tényleg? – mosolygott melegen és megértően a fiú. Végre megeredt a nyelve. – A dal nem fedi a valóságot. Egész életemben tudtam ugyanis, hogy… hogy fattyú vagyok, ahogy az emberek mondanák. – Jaj de csúnya szó! Kérdezhetek valamit? – Hát persze! – Tényleg Lindelonak hívnak? – Igen. Azaz hogy nem. A kistestvéreimet, vagyis a féltestvéreimet Karlsennek hívták. Anyám még azelőtt szült, hogy férjhez ment volna. – Az enyém is, vagyis majdnem. Elmosolyodott. – Úgy érted, a házassága előtt fogantál? – Igen – felelte Christa zavartan. – De folytasd! Jól érezték magukat egymás társaságában. A sirály egészen közel körözött fölöttük. A fiú elgondolkodva folytatta. Szemlátomást örült, hogy végre megoszthatja valakivel a titkát. – Mindenki tudta, ki az igazi apám. Anyám Louisnak nevezett el a nagyapám után. – Tehát apád családi neve Linde? – Igen. A Louis keresztnevet pedig a legtöbben nem tudták kimondani, így lerövidítették. – Vagyis az igazi neved nem Lindelo, hanem
Linde-Lou! – Ez valójában a gúnynevem – mondta csöndesen a fiú. – Mutatja, hogy házasságon kívül születtem. De megtanultam nem mellre szívni a gúnyolódást. Christa elgondolkodva bólogatott. – Anyámat is Lindnek hívták. De hát ez elég gyakori családnév. – Aha. Nos, akkor már egy közös van bennünk, a nevünk. Van még valami? – Igen, azt hiszem – felelte a lány komolyan. – Mindketten magányosak vagyunk. – Te magányos vagy? – Igen. Többé-kevésbé mindenki az. De a mi magányunk mélyebb, mint másoké. Egészen kiskorunk óta idegeneknek érezzük magunkat a világban. Nem találjuk a helyünket. – Így igaz. A fiú nagyon boldognak látszott, hogy a lány ennyire bizalmába fogadja. Christa lelkesen folytatta. – Érzem, milyen végtelenül magányos vagy. – Ez igaz, Christa. A lányt kellemes melegség öntötte el, amikor Linde-Lou kimondta a nevét. – Te is otthontalannak érzed magad? – kérdezte. – Szeretet után vágyódsz, ugye? – Így van. De most már kevésbé érzem a hiányát. – Én is. Hallgattak egy darabig, majd a lány ijedten így
szabadkozott: – Linde-Lou, nehogy azt hidd, hogy… – Egy percig sem hittem. Örülök, hogy eljöttél. Nagyon örülök. Most már barátok vagyunk, ugye? – Igen, hát persze! Te vagy az egyetlen az egész járásban, akivel szót tudok érteni. Tudom, hogy megértesz. – Ennek örülök – suttogta a fiú. – De… Kérdezhetek valamit? – Kérdezz, amit csak akarsz. Felvett a földről két kis követ és ide-oda görgette a tenyerében. – A dal jutott eszembe… Nem büntették meg azt a szörnyeteget? Hisz megölte a két kistestvéredet. – Nem. Eltűnt. Eltűnt? Christának eszébe jutott, hogy amikor Frankkal ideköltöztek, mindenki egy eltűnt férfiről beszélt. A nevére azonban nem emlékezett. Óvatosan megkérdezte: – Igaz, hogy a kicsik itt fekszenek eltemetve az erdőben? – Igen. – Senki nem vitte át őket a temetőbe? – Nem. Akkoriban annyira feldúlt állapotban voltam. Nem akartam elárulni, hol temettem el őket. Azóta pedig senki nem kérdezősködött. Christa lehajtotta a fejét. – Milyen magányosak lehetnek! – Akarod látni, hol vannak? Eddig még senkinek sem mutattam meg a sírokat.
A lány felnézett. – Ó, igen. Szívesen! Köszönöm! Hanem LindeLou, tudod, túl sok élelmet csomagoltam be az útra, mert azt hittem, sokat fogok biciklizni. (Kegyes hazugság.) Nem bírom mindet megenni. Itt hagyhatnám nálad? Így nem kellene hazacipelnem. A fiú habozott, majd elfogadta a feléje nyújtott csomagot, és bement. Távollétében Christa felnézett a sirályra és így szólt: – Látom, hogy vigyázol rám. De itt biztonságban vagyok. Linde-Lou visszajött és elindultak. Christa követte, így jobban szemügyre tudta venni a fiút. Keskeny a csípője és széles a válla. Ellenállhatatlan párosítás. A combja és a karja talán túlságosan vékony, de jól áll neki. A ruhái kopottak és rongyosak. Gyapjú pulóvert, egy valaha fehér inget és lódennadrágot viselt. Lábán jól kitaposott csizmát. Christa újabb felfedezést tett. Nőnek érezte magát! Ezáltal újabb tapasztalattal gazdagodott. Amikor Petrus Nygaard megpróbálta megerőszakolni, hideg maradt, mint a jégcsap. Abel mellett úgy érezte magát, mint egy gyermek. De most teljesen más! Megijedt saját magától. Semmi pénzért sem szabad elárulnia magát! Csendesen haladtak egymás mellett a keskeny, eldugott ösvényen. A fiú jól ismerte az utat. Christa út közben virágot szedett. Milyen fantasztikus így együtt, távol a világ zajától, egy varázslatos erdő közepén, ahol még a ma-
dár se jár. Csak Linde-Lou és én… Milyen pompás is a tavasz illata! Az éledő föld szaga, a rügyező természet. Csend honolt mindenütt, csak a szokásos neszek vették körül őket. Itt-ott megrezzent egy bokor, megreccsent egy ág. A két betolakodó megzavarta az erdei állatok békés nyugalmát. Hirtelen fényár özönlött rájuk. Kiértek ugyanis egy tisztásra. Linde-Lou megállt. A tisztást borókabokrok és nyírfák koszorúzták. – Szép helyet választottál. A tisztás szélén egy gallyrakás arról árulkodott, hogy a helyet Linde-Lou alaposan megtisztította. Két kis domb emelkedett ki a földből. Nem volt rajtuk semmi, még kereszt se. Christa kétfelé szedte a virágcsokrát. Az egyiket az egyik, a másikat a másik sírra tette. – Ültethetnék virágot a sírjukra. Akarod, hogy közbenjárjak a temetésük ügyében? Átvinnék őket innen a temetőbe. – Nem is tudom – felelte a fiú. – Lehet, de nem most. Úgy tűnt, nem akarja elengedni maga mellől a kistestvéreit. Hiszen ők voltak egyetlen rokonai. – Ne állítsunk keresztet a sírokra? – kérdezte Christa, és megindult a gallyrakás felé. – Ne, ne onnan – állította meg a fiú. – Ott olyan csúnya ágak vannak. Majd otthon körülnézek. A lány bólintott.
– Ki hol fekszik? – Itt a kishúgom, ott pedig az öcsém – mutatta. Christa annyira szerette volna megsimogatni Linde-Lou arcát, de nem merte. Nem tudta, örülne-e neki, vagy mérges lenne. Hisz olyan régóta él egyedül. Felélénkült a szél. Christa megborzongott. Nemcsak azért, mert lehűlt a levegő, hanem mert a két tragikus sorsú gyermek járt a fejében. Beléhasított a fájdalom. Nyomasztó hangulat kerítette hatalmába. Kényszerítenie kellett magát, hogy másra gondoljon. Linde-Lou sem szólt semmit. Valószínűleg ő is ugyanazt érezte, hiszen annyira hasonlítanak egymásra! Még egy darabig ott álltak a sírok mellett. Christa arra gondolt, jelenteni fogja a papnak az esetet, hogy áthelyezzék a kicsiket a temetőbe. – Linde-Lou, a daltól eltekintve az emberek nemigen beszélnek erről a tragikus eseményről. Szerintem azt sem tudják, hogy itt élsz. A fiú szomorúan elmosolyodott. – Nem is tudják. Ez a major valójában nem abban a járásban fekszik, ahol te laksz. Csak egy ideig dolgoztam arra felétek. – De azért most is föl-fölbukkansz arra. – Igen, néha vágyódom az emberek után. Ha szükségem van valamire, átcsónakázom hozzátok. Hisz a falutok fekszik a legközelebb. De egyébként nem mozdulok ki innen. Anélkül hogy megbeszélték volna, egyszerre in-
dultak el a sírok mellől az ösvényen visszafelé. – Ki az a Peder gazda? Ő tűnt el nyomtalanul, ugye? – Igen, elmenekült a büntetés elől. – Hát sosem álltál rajta bosszút, ahogy azt a dal állítja? A fiú felnézett a fákra. – Bosszú… Az embert gonoszságra sarkallja. Jobb legyűrni ezt az érzést, különben tönkretesz. – Ki volt ez az ember? Melyik tanyán lakott? – Nem Peder gazdának hívták – mondta LindeLou elkínzottan. – Ezt csak a rím kedvéért találta ki a szerző. Ha nem haragszol, inkább nem beszélnék erről. Még mindig fáj ez az emlék. – Jaj, bocsáss meg! Megértem, ha gyűlölöd. – Nem erről van szó. Inkább szomorúsággal tölt el, mivel újra eszembe jut minden. Legszívesebben bátorítóan megfogta volna a kezét, de nem merte. Még sok kérdést szeretett volna feltenni, különösen arról a gonosz gazdáról, de nem akarta tovább kínozni Linde-Lout. Inkább más témát választott. – Igaz, hogy az a hajtincs egy nap alatt őszült meg? – Nem. Örököltem. Anyámnak is volt egy ősz hajtincse. – Tudod, hogy bukkant rá Lars Sevaldsen a történetre? Linde-Lou megállt, mosolyogva feléfordult. – Olyan kérdéseket teszel föl, amikre nem is tudok válaszolni. Egyszer véletlenül hallottam egy
lányt a dalt énekelni. A keletkezéséről nem tudok semmit. – Egy lányt? – kérdezte Christa féltékenyen. – Igen. Ő nem látott engem. – No és szép volt? – csúszott ki a száján. A fiú felnevetett: – Nyolc éves volt csupán. Jaj, milyen ostoba! Hogy kérdezhetett ilyen butaságot? Christa szívből vele nevetett. Ez a fiú alaposan felborzolja az érzékeit. Attól félt, hogy menthetetlenül belészeret. És aztán? Miért ne? – gondolta makacsul, miközben követte a keskeny ösvényen. Frank Abel Gardhoz akar kényszeríteni. Soha nem menne bele, hogy ilyen szegény fiú csapja nekem a szelet. Azt állítaná, biztosan a pénzem kell neki. Pedig Linde-Lou nem ilyen. Érzem, boldoggá tudnám tenni ezt a magányos farkast. Hasonlóan gondolkodunk és érzünk. Azt hiszem, tetszem neki. – Hány éves vagy, Christa? Talán olvas a gondolataiban? – Tizenhét. És te? Elgondolkozva megállt. – Igazából nem tudom – nevetett. – Azt hiszem, huszonkettő. – Fiatalabbnak látszol, de attól még lehet. Amikor ez a szörnyű tragédia történt, úgy tizenhét éves lehettél. Mivel “Peder gazda” nem sokkal azelőtt tűnt el, amikor mi Frankkal Oslóból ideköltöztünk. És ennek már öt éve.
A fiú újra elindult. – Igen, igazad lehet. Láthatóan megviselte, ha szóba hozták azt a szörnyűséget. – Ne haragudj, nem beszélek róla többet – mondta megbánón. Linde-Lou nem válaszolt. Christa maga sem értette, miért, de ahogy ott lépkedett a fiú mögött, mindenáron tetszeni akart neki. Kivette a hajából a gumit és szétrázta a haját. Kezével még bele is túrt. Fürtjei zuhatagként hullottak le vállára. Már a majornál jártak, amikor Linde-Lou hátrafordult, hogy kérdezzen valamit. Ámultan bámult a lányra. – Micsoda hajad van! Miért rejtetted el eddig? – A gyülekezetben nem szabad szabadon viselnünk. Még kevésbé levágatnunk. De most kedvet kaptam, hogy kibontsam. – Nehogy levágasd! – mondta elborzadva a fiú. Christa felsóhajtott. Régi álma volt pedig a divatos, rövid haj. De Frank és a többiek hallani sem akartak erről a divathóbortról. Úgy látszik, Linde-Lou sem. A férfi még mindig hosszú, sötét hajában gyönyörködött. Christa tudta, csak azért nem akarja, hogy levágassa, mert így nagyon szépnek találja. Nagyot dobbant a szíve. – Most már mennem kell. A fiú először nem szólt semmit. Tekintete azonban végtelen szomorúságról árulkodott. – Hát persze. Most egy jó ideig nem tudsz jönni,
ugye? – Nem tudom, Linde-Lou. Nem egykönnyen bírok elszabadulni. Olyan sok emberért tartozom felelősséggel. – Tényleg? – Igen. Mesélni kezdett Frankról és a munkájáról. Abel fiairól mulatságos történetekkel szórakoztatta. Azt is elmondta, hogy az emberek nyelvükre vették őt és Abelt, pedig igazán semmi alapja nem volt. Soha nem tudna szerelemre lobbanni Abel iránt. Mivel kedves és barátságos ember, sajnálta, hogy az emberek nyelvüket köszörülték rajta. Christa észre sem vette az idő múlását, annyira belelendült a mesélésbe. Végül azt is elárulta, hogyan sikerült ma elszöknie. Frank azt hiszi, Abel Gardnál dolgozik. Ez könnyen kitudódhat, ha találkoznának, ezért nem árt, ha minél hamarabb hazaér. Linde-Lou szó nélkül hallgatta a lányt, végül így szólt: – Nem szereted Frankot, ugye? – Hát ennyire érezni? Miután megtudtam, hogy nem az apám, érzelmeim megváltoztak iránta. Pedig ő gondoskodott rólam, felnevelt. – De nem önzetlenül tette. Egészen magához láncolt. Hát nem látod? Most pedig már úgy érzed, egyre jobban terhedre van? – Igen, valójában igen. Tudod, mindent megszab nekem. Mindenáron azt akarja, menjek hozzá Abel Gardhoz. Ez dühít a legjobban. Szerencsére még van időm a férjhez menésre gondolni. De ha eljön az
ideje, akkor én magam akarom kiválasztani a jövendőbelimet. Linde-Lou gyöngéden ránézett és így szólt: – Ezzel teljesen egyetértek. – Nem tudsz eljönni a… Jaj, bocsáss meg! – csúszott ki Christa száján. – A faludba? – Linde-Lou felnézett az elvonuló felhőkre. – Hát, lehet róla szó. De akkor majd nem fogsz szóba állni velem, ugye? – Dehogynem. A legnagyobb örömmel. – Akkor hát találkozzunk azokon a napokon, amikor a tejért mész, jó? – Rendben. Hétfőn, csütörtökön és pénteken szoktam menni. A fiú kétségbeesetten nézett rá. Christa megértette a bizonytalanságát. – Ma kedd van – nevetett. Linde-Lou számára összefolytak a napok. Nem bírt a szemébe nézni, amikor felült a biciklire. A fiú némán állt mellette. Ahogy távolodott a majortól, látta, amint a sirály elrepül a tó irányába.
8. fejezet AMIKOR CHRISTA egy órával korábban, mint munkából szokott, hazatért a biciklitúrából, üresen találta a szobát. Jaj nekem – gondolta. Frank biztosan megtudta az igazat. Mi lesz most? Valójában nevetségesnek érezte, hogy ennyire fél Franktól. Hiába, nem lehet olyan hamar megszabadulni a kialakult rossz szokásoktól. Ráadásul lelkifurdalás kínozta. Frank azonban nem járt messze. A konyhában találta, amint mohón falatozott. Amikor Christa belépett, összerezzent, és a süteménydarabokat leszórta a földre. – De hamar jöttél! Majd miután megnyugodott, visszanyerve méltóságát így szólt: – Megéheztem. – Akkor eszel, amikor akarsz. Otthon vagy – felelte Christa. Most már érti, miért nem jön ki soha a kosztpénzből. Frank mélyen hallgatott ezekről a titkos konyhalátogatásokról. Amikor Christa hazaért, általában már a székén ült és panaszkodott, milyen éhes, mennyire egyedül van. Christa egyre jobban kiismerte Frankot. AMIKOR másnap reggel Abel házához ért, meglepődve megállt az ajtóban. Az idősebb fiúkat hallotta zsörtölődni.
– Christa sokkal szebben terít – panaszkodott a kilencéves Jakob. – Nem kaptam meg a bögrémet – nyűgösködött a nyolcéves Josef is. – Christa mindig idekészíti. – Most már elhallgassatok, fiúk! – csitította őket szigorúan Abel nénikéje. – Megboldogult anyátok mindig így terítette az asztalt, és nekünk meg kell őriznünk az emlékét. A fiúk elhallgattak, de továbbra is puskaporos volt a levegő. Christa becsapta a külső ajtót, mintha most érkezett volna, és elkiáltotta magát: – Halló, hol vagytok, ördögfiókák? – Christa! – kiáltotta a gyerekhad, és már rohantak is kifelé. Még a székeket is felborították. – Hol voltál, Christa? – kiabálták. A kicsik belekapaszkodtak a lábába. – Azt hittük, már nem is jössz vissza – panaszkodott Adam a legkisebb és egyben legelevenebb. – Ne csinálj ilyet máskor, hallod? Christa kicsit megijedt. Hát ennyire ragaszkodnak hozzá? Már egy napra sem teheti ki a lábát a házból? – Nincs vége a világnak, ha egy napig nem láttok – nevetett. – Gyertek, fejezzük be a reggelit. Az öreg nénike merev fejbólintással üdvözölte. Christa barátságos mosolya azonban hamarosan felolvasztotta a jeget. Igazság szerint Abel nénikéje kedvelte a fiatal, kedves teremtést. Ennek ellenére inkább mogorva képet vágott. Csak semmi érzelgősség! Abel szegény, elhunyt
feleségének emlékét meg kell őrizni ebben a házban. – Történt valami a faluban, míg távol voltam? – kérdezte Christa, mivel tudta, hogy a nénit kiengesztelheti ezzel a kérdéssel. Szívesen számolt be az újdonságokról. – Na igen, a tűzvészről rebesgetnek egyet s mást. – Igen? Mit? – Nos, eddig azt állították, hogy Petrus maga okozta a tüzet, mivel az ágyban dohányzott és elaludt. – És? – Hát ez nem igaz. Mégis a parázzsal teli vashordó okozta a tüzet. Valaki szándékosan gyújtotta fel a házat. – Hogyhogy? – Bizony ám. Tudod, egy hordó nem gurul csak úgy magától neki a ház falának. Pláne ha ki van támasztva. Valaki löketet adott neki a megfelelő irányba. – Hát ez szörnyű! – Mindig vannak rosszakarói az embernek. Csak szegény Petrus járt pórul, mivel épp az a szoba fogott először tüzet, ahol feküdt. – Javult az állapota? – Nem, változatlan. Christa erre mégsem tudta azt mondani: szegény ember! Még mindig a testén érezte a férfi erős, tapogató kezét. A szüleit viszont sajnálta, így csak ennyit mondott: – Szegény Linus Nygaard és felesége!
– NŐVÉR! Az éjszakás nővér gyors léptekkel átsietett a folyosón Petrus Nygaard szobája felé. – Pszt – suttogta. – Éjszaka van! Felébreszti a többi beteget. – De annyira fáj! – Tudom. A tüdeje erős füstmérgezést kapott. Azért csak próbáljon nyugodtan feküdni. Minél nyugodtabban fekszik, annál hamarabb fog meggyógyulni. – Nem kaphatnék egy cigarettát? – Szó sem lehet róla! Hogy jut ilyesmi az eszébe? – De amikor olyan erős dohányos vagyok! Ha cigarettát nem, akkor legalább egy csepp szíverősítőt adjon. Kapar a torkom, úgy kiszáradt. A hátsó zsebemben van egy laposüveg. – Még mit nem. Próbáljon meg aludni, az fél gyógyulás! Petrus nem adta föl. Mozdulni sem bírt, fájdalmai voltak, amikor beszélt, de nem tudott kibújni a bőréből. – Úgy fázom, nővérke! Nem mászik be mellém az ágyba? Nem melegít meg? A többi beteg majd elboldogul valahogy, amíg mi pásztorórát tartunk. A nővér felhorkant. Sarkon fordult, de azért enyhe mosoly futott végig az arcán. Nincs teljesen magánál ez a nőcsábász. Visszament a nővérszobába. Petrus Nygaard a hátán feküdt, moccanni sem
bírt. Csak a kezét tudta nagy nehezen mozgatni. Rettenetesen fájt a tüdeje. Az erős köhögőrohamok teljesen kifárasztották. Égett a lámpa a szobájában. Ő kérte, mivel úgysem tudott elaludni. Koromsötétben pedig nem túl vidám feküdni. A lámpa felé fordult. Lekapcsolták volna? Olyan sötét lett hirtelen. Nem teljesen, a lámpa világított, de sokkal tompábban. Mintha köd ereszkedett volna a szobára. Hallotta, amint becsukódik az ajtó. – Nővér? Jöjjön már közelebb, nem látok semmit. Olyan sötét van itt, mint a föld alatt. Találó hasonlat. Az egész szoba a rothadás szagától bűzlött. Valaki állt az ajtónál. Petrus ideges lett. – Nővér? Ne vicceljen velem, jöjjön ide, azt mondtam! Egyre nagyobb sötétség borult a szobára. Úristen, mi történt? Petrus megértette, hogy nem a nővér áll a szobában. Először arra várt, hogy az ismeretlen megszólaljon. Aztán elfogta a félelem. Itt valami nincs rendjén. Beengedtek egy őrültet a kórházba, vagy ideszökött a zártosztályról? Miért van ilyen sötét? – Kicsoda maga? Mit csinál itt? Nővér! Van valaki a szobámban. Nővér – üvöltötte. Azaz hogy üvöltötte volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Mintha megbénultak volna a hangszálai.
Hiába erőlködött, nem látott semmit a sötét árnyékon kívül. Az árnyék közelebb lépett, egészen az ágyéhoz. A sötétből alig láthatóan kirajzolódott egy arc. Petrus kidülledt szemmel bámulta. – Kicsoda maga? Sohasem láttam – mondta volna, de még mindig csak hörögni tudott. Megpróbált följebb csúszni, de elviselhetetlen fájdalmat érzett. Az ismeretlen leült az ágyára. – Ne! Ne! – tátogta némán. – Tűnjön innen! A szíve majd kiugrott a helyéből, amikor észrevette, hogy az ismeretlen arca a szeme láttára lassan átváltozik. A bőr fokozatosan levált róla. Petrus nem bírta tovább. Arcát a kezébe temette, nem mert odanézni. Rémülten egyre csak azt hörögte: – Ne, ne, ne! Másnap, amikor a nővér lázmérővel a kezében belépett a szobába, Petrus Nygaardot holtan találta. Félig ült az ágyon, szeme kidülledt, arcát eltorzította a rémület. CHRISTA HUNYÓT játszott a gyerekekkel, amikor a gyülekezet vezetője kopogtatott Abel Gard házának ajtaján. Christa a kopogást nem hallotta, csak a közeledő lépteket, így előugrott a szekrény mögül és azt kiáltotta: Búúú! A férfi nagyot ugrott ijedtében. Christa elnézést kért tőle. – Nincs itthon Abel testvér? – kérdezte hűvösen. – Nincs, dolgozik – felelte a lány. – Átadjak ne-
ki valami üzenetet? – Nos, hát beszélni akartam vele. Csak annyit mondj neki, hogy a tanács engedélyezte a kérését. – Rendben. A fiúk lármája a gyülekezet elnökét gyors távozásra késztette. – Mit játsszunk? – kérdezte a hétéves Joakim, a legszebb mind közül. A lányok majd méhek módjára rajzanak körülötte. – Hát, nem is tudom. Nem játszanátok inkább egyedül? Addig kivasalom az ingeiteket. Nagyon fáradtnak érezte magát. Már délután volt, a nagyok hazajöttek az iskolából. Ilyenkor elvárták, hogy foglalkozzanak velük, különben nyűgösek voltak. Nem akartak egyedül játszani. Az unalmas. – Hát akkor mit játsszunk? Hunyót? – kérdezte fáradtan. – Nem, bűvészkedjünk – javasolta Josef. – Igen – kiáltották a többiek kórusban. – Hogyhogy bűvészkedjünk? – Egyik osztálytársam el tud tüntetni egy ötfillérest az asztalról. Saját szememmel láttam – mondta Josef. Christa jól ismerte a trükköt. A szekrényben a teásdobozban talált egy ötfillérest. Következhetett a mutatvány. Josef, mivel csak lelkes nézője volt a mutatványnak az iskolában, csődöt mondott. A többieknek szintén nem sikerült. Christa következett. A fiúk ámulatára sikerült bemutatnia a trükköt.
Erre fellelkesültek. Más bűvészmutatványokról kezdtek beszélgetni. Meg is próbálták bemutatni őket, de sikertelenül. Christának hirtelen eszébe jutott valami. – Mutatok valamit. Meg is tanulhatjátok. Fogott két széket, egymással szemben felállította őket, és közéjük állt. Rátámaszkodott a székek támlájára, úgy hogy a lába pár centiméterrel a föld fölött volt. Majd amikor sikerült megtartania egyensúlyát, lassan elengedte a széktámlákat… És ott lebegett szabadon a levegőben. Fárasztó mutatvány, addig csinálta, ameddig bírta, majd letette a lábát a földre. – A mindenit! – suttogta David. – Hogy tudtad ezt megcsinálni? – kérdezte Jacob rövid szünet után ámulva. – Próbáld meg. Megmutatom. Egymás után megpróbálták a mutatványt, de sorban lepottyantak a földre. – Nem értem… Pedig olyan könnyű – mondta Christa zavartan. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Gyerekkorában mindig egyedül játszott. Frank nem engedte el sehova. Ezt a mutatványt már gyerekkorában is meg tudta csinálni. Soha eszébe sem jutott, hogy más nem lenne képes rá. Most mutatta meg először másoknak. Azt hitte, mindenkinek gyerekjáték megcsinálni. Arcát elöntötte a forróság. Te jó ég, és ha mások nem képesek rá? Az iskolában tanult a gravitációs erőről. Minden a föld felé
esik. De ő néhány centiméterrel a föld felett lebegett egy darabig! Sikerült legyőznie a gravitációt! – Jaj, el kell készítenem az ételt – kiáltotta riadtan, hogy másra terelje a szót. – Nehogy elmondjátok valakinek a bűvészmutatványt! Ha eláruljátok, nem tudunk meglepni vele másokat. Persze ez nem is állt szándékában. Mialatt kiosztotta az ételt, gondolatai ide-oda cikáztak. A Jéghegye Népének leszármazottja. Talán átokkal sújtott? Nem, nem. Az ő nemzedékében az átok Petra gyerekét sújtotta, aki halva született. Ezt a képességét tehát nem a Jéghegyek Népétől örökölte. Sem átokverte, sem kiválasztott leszármazott. Örökölhette a fekete angyaloktól, hisz Lucifer leszármazottja is. Ne feledjük az éjszaka démonait sem! Lehet, hogy más rejtett képességei is vannak? Ő csak erről az egyről tud. És ha repülni tudna…? Jaj de mulatságos! Ha továbbfejlesztené ezt a képességét, lehet, hogy tovább tudna a levegőben lebegni. Ki kell próbálnia! De nem ma. Csütörtök lévén el kell hoznia a tejet. Lehet, hogy Linde-Lou meglátogatja. De hol fognak találkozni? Hiszen semmit nem beszéltek meg. Gyorsan összekészült és indult haza. Abel Garddal az ajtóban találkozott. Korábban ért haza, mert üdvözölni akarta Christát. De ez ma sem jött
össze. Amikor Christa elviharzott mellette, csak ennyit mondott: – Szervusz! Az ingeid ki vannak vasalva, azaz csak az egyik. A többire ma nem volt időm. Azzal már el is rohant. Abel hosszan és csalódottan nézett utána. Amikor elég messzire került a háztól, ahol senki nem láthatta, megállt. Ki akarta próbálni, milyen magasra tud ugrani. Semmi különös. És ha koncentrál? Megfeszítette a karjait, tenyerét a föld felé fordította széttárt ujjakkal, mintha el akarná lökni magát a talajtól. Elrugaszkodott. Döbbenten nézett hátra. Mekkorát ugrott! És milyen magasra! Megnyerhette volna az iskolai távol- és magasugró versenyeket, egyelőre csak a lányok között. A fiúk ellen aligha. Majd ha gyakorolja! Ma már nem. Most nincs sok ideje. Franknak szinte kapkodva tálalta fel az ételt. Ő is evett valamicskét, bár Abeléknál már falatozott. Abel Gard! Elfelejtette átadni az üzenetet! Nincs ideje visszamenni, akkor elkésik. Telefonálnia kell. Frank nem hagyta abba a kérdezősködést. – Kinek telefonálsz? Abelnek? Mit akarsz tőle? A gyülekezet vezetője? Milyen közös titkuk lehet? – Nem telefonálhatnék nyugodtan? – szólt rá Christa. Frank úgy meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Ez viszont nem túl csábos póz, ha az em-
ber fogatlan. Erre ő is gyorsan rájött. Becsukta a száját, fortyogva felkelt a székről és kicsoszogott a konyhába. Látványosan bevágta maga mögött az ajtót. Christát nem furdalta a lelkiismeret. Arra gondolt, Franknak nem kellene ilyen gyerekesen viselkednie. Abel hallhatóan nagyon megörült, amikor meghallotta Christa hangját. – Te vagy az, Christa? Milyen kedves tőled, hogy telefonálsz! Gyorsan átadta az üzenetet, és elnézést kért, hogy elfelejtett rögtön szólni. – Nincs semmi baj – nyugtatta meg Abel. – Meglátod, minden rendbe jön, ami a kettőnk dolgát illeti. Christa úgy meglepődött, hogy nem is tudott válaszolni. A vonal másik végén is hallgatás. Abel biztosan arra várt, hogy mond valamit. Christának nem jutott eszébe semmi, amivel rövidre foghatná a beszélgetést, így csak annyit mondott: – Jó éjszakát, Abel! Hallotta még, amint a férfi azt kiáltja, “Várj egy kicsit!”, de úgy tett, mintha nem hallaná, és letette a kagylót. – Megyek tejért – kiáltotta Franknak. – Máris? Túl korán van még. Hisz épp hogy megérkeztél. – Még Ingeborghoz is be akarok menni – hazudta. Arra gondolt, meg kellene látogatnia a lányt. Ré-
gen nem járt nála. De nem bánta. Gondolatai LindeLou körül kavarogtak. Végtelen boldogság töltötte el, ha csak rá gondolt. Nem mert rá másképp gondolni, mint egy bizalmas barátra. Mégis érezte, hogy barátságuk szenvedélyes szerelemmé fejlődhet, ha többször találkoznak. Mi lesz, ha mégsem jön el ma este? – gondolta útközben. – Hol fog várni? A kerítésnél, vagy még előbb? Nyugtalanul kémlelte a vidéket, hátha megpillantja. Franknak persze nem tetszett, hogy Ingeborgot meg akarja látogatni. “Alig látlak egész nap. Szegény apádról teljesen megfeledkezel. Azt se tudom, hol jársz. Én meg csak itt ülök egyedül egész nap, és várok rád. És…” Christa a szavába vágott. Nem bírta tovább hallgatni. “Miért nem mész egy kicsit sétálni ezen a szép tavaszi napon? Legalább lenne egy kis színed.” Erre sértődötten elhallgatott. Senki nem állt a kerítésnél. Lehet, hogy el se jön? Rendkívül csalódottnak érezte magát. Túl korán érkezett, és semmi kedve nem volt egyedül várakozni a tejre. Mit tegyen? Amikor meglátta a fekete zászlót lobogni a szélben, megtorpant. A tanyán aztán megtudta, hogy Petrus az éjjel meghalt a kórházban. Azt is beszélik, maga a Sátán látogatta meg s végzett vele. Erre az egyik cseléd-
lány azt dünnyögte: ezen cseppet sem csodálkozik. Tehát Petrus meghalt! Christa nem tudta, mit is érez valójában. Természetesen nem örült a halálának, de különösebben nem is bánkódott. A szüleit persze sajnálta. Bántotta, hogy nem rázza meg Petrus halála, pedig oly közel laktak egymáshoz, és volt idő, amikor még vonzónak is találta. Egy örökkévalóságig tartott, míg kimérték a tejet. A családtagokat nem is látta. Az intéző még ünnepélyesebben viselkedett, mit máskor. Aztán elindult hazafelé. Mivel arra számított, hogy Linde-Louval előbb találkozik, már nem maradt sok ideje. Sietnie kellett. Ekkor megpillantotta. Előbújt az erdőből, amikor elhagyta a Nygaard tanyát. Christa megállt. Hosszú, ringatózó lépésekkel tartott felé a fiú. A lány nem tudta elfojtani a mosolyát. Még vonzóbbnak találta, mint valaha. – Már nem számítottam rá, hogy eljössz – suttogta. – Az úton hazafelé akartam találkozni veled. – Milyen kár, hogy nem hamarabb. Most már nincs sok időm. Frank vár. – Mire? – Arra, hogy hazaérjek. Aggódik értem. – Add át neki üdvözletemet, és nyugtasd meg. Mellettem biztonságban vagy. Soha nem nyúlnék hozzád.
Christának már a nyelve hegyén volt a kérdés: Miért nem? Sejtette, miért olyan távolságtartó. Sokkal alacsonyabb társadalmi osztályból származik, mint ő. Alacsonyabb rendűnek érzi magát. – Azért néhány percem még van – mondta végül. A fiú arca felragyogott. Láthatóan félt a választól. – Remek, akkor gyerünk be az erdőbe – mondta. Christa habozás nélkül követte. Megbízott benne, és jó ötletnek tartotta elbújni az emberek szeme elől. Egyszer csak megálltak fent a fák között, ahol senki nem láthatta őket. Szép tavaszi este volt, a fű már kezdett kibújni. Leültek a földre, könyökükre támaszkodva illő távolságban egymás felé fordultak. Christának ügyelnie kellett, nehogy kiöntse a tejet. Olyan pompásan érezte magát ebben a pillanatban Linde-Louval, hogy Frankot akár órákig meg tudta volna váratni. – Az az érzésem, mintha már láttalak volna azelőtt – mondta. – Vagyis hasonlítasz valakire. – Tényleg? – nevetett a fiú. Christa elhatározta, megosztja vele új titkát. – Linde-Lou, megbízhatom benned, igaz? – Hiszen tudod. – Nos… rájöttem, hogy más vagyok, mint a többi… A fiú nem válaszolt, csak elmosolyodott. Ő is másnak látta Christát, de más szempontból. – Tudod, különös nemzetségből származom…
Ma rájöttem, képes vagyok valamire, amire mások nem. – Hogy érted? – Nos… Tudom, ostobán hangzik, de le tudom győzni a gravitációt. – Nem értem. – Dehogynem. Például két szék között… Várj csak, mindjárt megmutatom. Nem talált semmit a közelben, amire támaszkodhatott volna. – Majd én tartalak. – Komolyan? Állj mögém, fogj meg a könyökömnél, és emelj fel egy kicsit! Aztán lassan engedj el. A fiú követte az utasításait. Arra számított, hogy Christa a földre huppan, de nem ez történt. Tovább lebegett a levegőben. – A mindenit! – ámuldozott. Christa újra lelépett a fűre. – Különös, nem? Az őseimtől örököltem ezt a tulajdonságot. – Meséld el, kik az őseid, Christa! – Nem, most nem lehet. Túl sokáig tartana. De egyszer majd elmesélem az egész történetet. – Olyan szép vagy. Christa meglepődve nézett rá. Hangja különösen csengett. Leírhatatlan vágyakozás és szomorúság sugárzott tekintetéből. – Úgy gondolod? – Igen. Megérinthetem az… az arcod? Olyan finom, selymes a bőröd.
– Hát persze. Nem félek tőled. Teljesen megbízom benned. – De te sokkal… – Ha most azt akarod mondani, hogy sokkal szebb és előkelőbb vagyok, akkor kiáltok – fenyegette. – És arra mindenki idecsődül… – Jó, jó megígérem, hogy nem mondom többet – fogadkozott Linde-Lou. Elhallgattak. A fiú lassan, remegő kézzel megérintette az arcát. Érzéki ujjaival simogatta, kényeztette arca minden vonulatát. Amikor ujjaival a lány ajkaihoz ért, forróság öntötte el Christa testét. Linde-Lou nagyot sóhajtott. Semmi nem rezdült, csak egy kis madár reppent fel az egyik ágról. Miután ujjaival felfedezte Christa arcát, mozdulatlanul egymásra meredtek. – Köszönöm, Christa, ez az első alkalom, hogy… – suttogta. – Soha nem voltál még együtt nővel? Félre ne érts, szóval nő közelében? – Nem, eddig egy lányt sem ismertem – felelte halkan. – Hiszen olyan magányosan élek. – És közben emészt a bánat. Hiába is próbálod tagadni. Pedig hidd el, nem egészséges ennyire elszigetelned magad az emberektől. – Nem vágyom közéjük. Csak egyvalaki után vágyódom. És csak most. Korábban ilyesmit soha nem éreztem. – Azt mondtad, hogy többször láttál? – Igen, innen. Csak közelebb mentem az úthoz. Annyira szerettelek volna megszólítani, de féltem.
Aztán egy nap nem bírtam tovább. Lemerészkedtem az útelágazásig. Emlékszel? – Hát persze – mosolyodott el Christa. – Akkor láttalak először. – És rám mosolyogtál. A mennyekig repített a mosolyod, mégsem mertelek megszólítani. – Aztán a tűznél találkoztunk. – Odasiettem, amikor megláttam a füstöt, mert abban reménykedtem, hogy viszontlátlak. – Annyira örültem, amikor megpillantottalak. Köszönni is akartam neked, de eltűntél. – Tudod… – akadt el a szava –, akkor annyira örültem, hogy felismertél. A boldogságtól könnyek szöktek a szemembe. Nem akartam, hogy meglásd. Inkább elfutottam. Christa elérzékenyült. – Aztán mikor eljöttél meglátogatni – folytatta. – A boldogságtól egy hang sem jött ki a torkomon. – Még szerencse, hogy nem futottál el. Akkor nagyon elszégyelltem volna magam. – Ne mondj ilyet, hiszen te vagy az egyetlenem. Jaj, bocsáss meg! Ekkor Christa lábujjhegyre emelkedett és arcon csókolta. Aztán úgy megijedt, hogy fogta a tejeskannát és elkezdett hazafelé rohanni. Határtalan boldogságot érzett.
9. fejezet MÁSNAP, KORÁN REGGEL, mielőtt dolgozni indult, kiosont a ház mögött lévő tisztásra. Itt próbálta továbbfejleszteni nemrég felfedezett képességét. Nem mintha bármiféle célja lett volna vele, csupán szórakoztatónak találta. Ugrált a magasba, távolra. Repülni is próbált, de nem sikerült. Igyekezett lebegés közben előre haladni, ez sem sikerült. Hiába, ezekhez a mutatványokhoz legalább Gonosz Tengel ereje kellett volna. Viszont a többi “számban” határozottan fejlődött. Rájött hogyan juthatna magasabbra a levegőben. Az akaraterőn, technikán és kezeinek mozgásán múlik minden. Elcsökevényesedett szárnyai lennének? Nem kizárt, hiszen a feketeszárnyú angyalokkal és az éjszakai démonokkal áll rokonságban. Beletörődött különleges adottságába. Elgondolkozott, vajon meddig tudja tovább fejleszteni? Elfogta a félelem. Kedve lett volna mindenkinek megmutatni, mire képes, mégsem teheti. Odaért Abel házához, és megkezdte a szokásos napi teendőket. Többé nem merte a fiúk előtt szóba hozni a bűvészmutatványokat. Szerencsére csak egyiküknek jutott eszébe. Akkor Christa azt mondta, csalt, így megnyugodtak. A délelőtt folyamán, míg Abel nénikéjével a lepedőket hajtogatták, az öregasszonynak be nem állt a szája. A szerencsétlenül járt Nygaard család felett
siránkozott. – Üldözi őket a balsors. De hát nem is igaz keresztények, így megérdemlik a sorsukat. – Linus és felesége kedves embernek tűnnek – ellenkezett Christa. – Piha! Nem tagjai az egyházközösségünknek, és nem koptatják túl gyakran a templom padjait sem! – Attól még lehetnek jóravaló emberek. Nemcsak a keresztény emberek becsületesek. – Hit nélkül semmit sem érsz – fújtatott a néni. – Soha nem értettem, miért tartják a hívő embereket különbnek. Pedig én magam is hívő vagyok. A néni összeszorított szájjal hallgatott. Christa gyorsan témát váltott. – Nem tudtam, hogy többször érte szerencsétlenség a családot. – Pedig így van. Nem hallottad az öreg Nygaard történetét? – Kiét? Linus apjáét, Petrus nagyapjáét? – Úgy bizony! Az öreg Per Nygaardét. Bár nem is volt olyan szörnyen öreg a szerencsétlenség idején. Úgy hetven körül lehetett. Nagyon régi történet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a falu bánkódott miatta. Maga volt a megtestesült sátán! – Mi történt vele? – Tényleg nem hallottad? Furcsa! Üresen találták a csónakját a tavon. Bizonyára messzire kievezett. Vihar támadt, és már nem érte el a partot. A csónakot aztán megtalálták, de ő szőrén-szálán eltűnt.
– Micsoda szörnyűség! Még ha nem is volt valami szeretetreméltó ember. Szegény családja! – sajnálkozott Christa. – Hanem van itt valami, ami nem megy ki a fejemből. Amikor ideköltöztünk, úgy öt-hat évvel ezelőtt, hallottam, hogy valaki elmenekült a faluból, mert szörnyű gaztettet követett el. – Gaztettet, és elmenekült? – bizonytalanodott el az asszony. – Igen, gyilkosságot – fűzte hozzá Christa, és hevesen dobogni kezdett a szíve. Most majd fény derül arra, kicsoda Peder gazda. De nem tudhatta meg, mert ebben a pillanatban beviharzott a három legkisebb fiú, és egymás szavába vágva vitatkoztak. Christáék megpróbáltak igazságot tenni. Addigaddig folyt a veszekedés, míg a fiúk a nagynéni és Christa ellen fordultak. Amikor aztán a többi testvér is belefolyt a vitába, teljes lett a káosz. Christa azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy saját költésű mesébe kezdett, amelynek a hét fiú volt a hőse. Amíg ott ült a fiúk körében, elgondolta milyen lenne, ha örökre velük maradna, ahogy Abel és Frank szeretné. Őszintén szólva nem érzett nagy kedvet hozzá. Fárasztó a hét eleven rosszcsontra vigyázni és a háztartást vezetni. Másra vágyott. Péntek este meglátogatta Ingeborgot. Barátnője nagyon megörült a látogatásának. Sokáig beszélgettek. Christa nem árulta el titkát. Különleges adottságáról és Linde-Louról sem szólt semmit. Szombat reggel is gyakorolt a tisztáson. Nem
mert sokáig maradni, mert Frank legutóbb is panaszkodott. Christa most már csak fél füllel hallgatta panaszait, míg korábban állandóan vádolta önmagát. Egész nap úgy érezte, ólomlábakon jár az idő. Végre eljött az este! Megmosta a haját, kivasalta a legszebb blúzát, tetőtől-talpig szépen felöltözködött. Soha nem csinosította ki magát még ennyire, amikor tejért indult! Haját szabadon hagyta. Alig várta, hogy találkozzon végre LindeLouval! Ez alkalommal a fiú is idejében várta az út mentén. Szó nélkül egymásra mosolyogtak és némán bementek a erdőbe, ahol senki sem láthatja őket. Zavarban voltak mindketten, ezért nehezen indult a beszélgetés. Leültek a fűre. Félénken, elfogódottan, kipirult arccal üldögéltek egymás mellett. Először mindenféle érdektelen témáról beszélgettek, majd Christa feltett egy elég provokatív kérdést, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. – Nem találkozhatnánk nyilvánosan? Annyi mindent meg szeretnék mutatni neked otthon és a falunkban is. Szükséged van társaságra. Nem lesz jó vége ennek a nagy elszigeteltségnek. Ha ennyire magadba vonulsz, a végén még különc válik belőled. – Már most is annak tartanak. Nem, Christa. Nem szabad olyan ember társaságában mutatkoznod, mint én. Legjobb, ha nem látnak minket együtt.
– De hát miért? – tiltakozott hevesen a lány. – Ennek két nyilvánvaló oka van – felelte a fiú felnézve az égre. Két oka van? Az egyiket ismerem. Alacsonyabb rendűnek képzeli magát – gondolta Christa. De mi a másik ok? – Nem is tudod, milyen sokat jelentenek számomra ezek a találkozások – mondta halkan. – De igen, tudom – felelte Christa. – Mint számomra. Amióta elváltunk, alig vártam, hogy lássalak. Linde-Lou elpirult. – Köszönöm… amit mondtál. – Nem kellett volna – motyogta a lány zavartan. – De igen! – Nos akkor… akkor úgy gondolom, viszonozhatnád valamivel – Hű, micsoda merészség! – Úgy értem, te és én olyan jól megvagyunk egymással, mintha már régóta ismernénk egymást. Jaj, felejtsd el, mennyi butaságot beszélek! Fel akart állni és elfutni, annyira szégyellte magát, de Linde-Lou visszatartotta. Újra lehuppant a fűbe. – Szívesen viszonzom az őszinteségedet – mondta alig hallhatóan. – Csak félek, hogy ostobaságot követünk el… te még olyan fiatal vagy, én pedig… Jaj, bocsáss meg, nem kezdem újra a siránkozást. Nekem elég, ha itt lehetek veled, ha nézhetlek, ha kezembe vehetem az arcodat. – Miért ne tehetned? – mondta Christa az izgalomtól elfúló hangon. – Hanem most már tényleg el
kell hoznom a tejet. Itt vársz majd rám? – Hát persze. Ameddig csak akarod. Ha kell, egy örökkévalóságig. – Tizenöt perc elég lesz – nevetett Christa és elszaladt. Soha nem sietett még így a tejért. Sokáig lehetett fent az erdőben, mert a tejet már kimérték. Az intézőnek Christa kedvéért újra ki kellett jönnie. Gyorsan bocsánatot kért, megköszönte a segítséget és már ott sem volt. Az intéző fejcsóválva utánanézett. Ezt a Monsen lányt nagyon kordában tarthatja az apja, ha így rohan haza. Linde-Lou elésietett, elvette tőle a kannát. Most már könnyebben folyt a beszélgetés. Fölfelé jövet Christa kigombolta nyakánál a blúzát. Most háton feküdt a fűben, Linde-Lou pedig mellette hason, így beszélgettek, miközben a fiú gyöngéden simogatta az arcát. – Most már bizony haza kell mennem – mondta nem túl határozottan, mivel időtlen-időkig itt tudott volna maradni Linde-Lou mellett. A fiú ujjaival a nyakát simogatta érzékien. Christa alig tudta leplezni teste remegését. – Még ne – kérte a lányt. – Christa, soha nem foglak bántani, ezt remélem tudod. Arra szeretnélek kérni… én még nem láttam soha női testet… Bocsáss meg, kérlek, felejtsd el, amit mondtam! Christa felkönyökölt. Linde-Lou felült és kezébe temette az arcát. A lány gyöngéden ránézett és megfogta a karját.
– Linde-Lou, hát persze hogy megnézheted a testem. Olyan sokáig nézheted, ameddig akarod! Csodálkozó és egyben hálás tekintettel nézett rá. Amikor a lány kezdte kigombolni a blúzát, és lágyan megfogta a fiú kezét, hogy hozzáérintse a nyakához, Linde-Lou magába roskadt. – Ez nem helyes – nyöszörögte. – Nincs jogom előkelőbb származású embereket megérinteni. – Előkelőbb származásúakat – nevetett fel Christa. – Ugyan menj már, milyen régimódi kifejezés! Szabadulj meg a gátlásaidtól, Linde-Lou. Le kell küzdenünk a gátlásainkat egymás jelenlétében. Persze egy bizonyos határig – tette még hozzá. – Igen, tudom – bólintott a fiú, és megremegett a hangja. – Soha nem fogom túllépni azt a határt, ígérem. – Soha? Ez azért túlzás. De nem szabad elkapkodnunk a dolgot. Nem jó ajtóstul rohanni a házba. Annyi mindent szeretnék megtudni rólad, eddigi életedről, és meg szeretném osztani veled az enyémet. Nem félek tőled. Kicsit zavarban vagyok, az igaz, de azt szeretném, ha mi ketten mindenről őszintén tudnánk beszélni egymással. Christa lázasan beszélt. Linde-Lou kezével a blúza alatt simogatta a testét. Fejét a lány vállára hajtotta. Szőke hajával betemette Christa arcát. Christa végig kigombolta a blúzát. Teste feltárult a fiú előtt. Christa simogatni kezdte Linde-Lou haját, míg a fiú finoman testét kényeztette csókjaival. A lány egész testében jólesően megremegett. – Azt hiszem… most már tényleg mennem kell.
– Igen – suttogta a fiú. – Az lesz a legjobb. Felugrott és a blúzát kezdte gombolgatni. Linde-Lou leszedte hátáról a fűszálakat. Ahányszor a férfi testéhez ért, forróság áradt szét benne. Amikor megfordult, látta, hogy Linde-Lou sír. Letörölte a könnyeit. – Nem is hiszed, milyen boldoggá tettél – suttogta a fiú. – Olyan sokat tettél értem. Sokai többet is tehetek – gondolta a lány. Csak legyen türelmed kivárni. Gyöngéden rámosolygott és végigsimított az arcán. – Te is nagyon boldoggá tettél – mondta, majd hogy megilletődöttségét leplezze, témát váltott: – Csónakon szoktál elém jönni? – Nem, az erdőn át. – A tó mentén? Ugye a másik oldalán, nem azon, amelyiken én jöttem, mikor meglátogattalak. – Nem. A másik oldalon sokkal rövidebb az út. Igaz lehet, sokat kellett bicikliznie, míg odaért. – Nem szállok csónakba. Nem akarom, hogy meglássanak. Félek az emberektől. – Pedig tudod, nem helyeslem, ha teljesen elzárkózol mindenkitől. Egyik nap átjöhetnél hozzánk süteményre és kávéra. Hétfőn találkozunk? – Hát persze! – No most rajtad a sor, hogy megcsókolj – jegyezte meg kicsit szemtelenül. A fiú habozott. – Hallgass ide, Linde-Lou – utasította szigorúan. – Ma ennél sokkal messzebbre merészkedtél.
– Majd legközelebb – ígérte. Ezzel be kellett érnie Christának. – Gyáva nyúl – csúfolódott. Linde-Lou szégyenlősen mosolygott. Azután a lány búcsút intett és elment. Ki tudott volna bújni a bőréből örömében. Tavasz van, és ő fülig szerelmes! Hát kívánhatna ennél többet? TÚL SOKÁIG LEHETETT TÁVOL, mert otthon szörnyű meglepetés várta. Frankra rájött a fulladási roham, a földön feküdt. Eltartott egy darabig, amíg Christa az ágyba fektette. Közben rettenetes lelkiismeretfurdalást érzett. Amikor a lány ki akarta hívni az orvost, Frank erélyesen tiltakozott. – De hiszen súlyos beteg vagy. – Korábban is előfordult már ilyesmi – fújtatott. – Majd elmúlik. Ha itthon vagy, biztonságban érzem magam. Akkor jön rám a rosszullét, amikor túl sokáig vagy távol. – Bocsáss meg, apám! Nem fog előfordulni többé! – Tudom, drága gyermekem. Nem akarok a terhedre lenni… – Egyáltalán nem vagy terhemre – mondta, bár tudta, ennél nagyobbat nem is hazudhatott volna. Még jobban gyötörte a lelkiismeret. – Olyan jó vagy hozzám – mondta Frank fáradtan. – Majd elfelejtettem. Telefonáltak a Hársfaligetből. Henning rosszul van. Viszont most nem
utazhatsz el. Christa gyanakvó pillantást vetett Frankra. Milyen képmutató! Ahogy ott ül szenvedő képpel magába roskadva az ágyában. Régebben bolonddá tehette, de most átlát rajta. – Telefonálok a Hársfaligetbe – jelentette ki Christa határozottan. – Nem kell, tudod milyen erős fizikumú Henning, biztosan rendbe jön. Nem olyan rozoga, mint én. Jártányi erőm sincs. – Márpedig telefonálok. Ez a legkevesebb, amit tehetek. Frank elhaló hangon folytatta. – Nem kellett volna megemlítenem a telefonhívást. Érzem, közeleg a vég… – Szedd össze magad! A roham csak lelki reakció nálad! Elindult a telefon felé. Hallotta Frank panaszos nyögését. – Hogy lehetsz ilyen kegyetlen, Christa? – hörögte. – Nem hagyhatsz egyedül! – Telefonálnom kell! – kiáltotta. – Igazán megérthetnéd! – De azért nem mész el, ugye? Ha egyedül kell töltenem az éjszakát, belehalok. Nagyon gyorsan kapcsolták a számot. Benedikte volt a telefonnál. – Christa vagyok. Alaposan rám ijesztettetek. Hogy van nagyapa? – Nem a nagyapád! – kiabálta Frank hátulról meglehetősen érces hangon ahhoz képest, hogy az
előbb még a halálán volt. Benedikte csak ennyit mondott halkan: – Hallgass ide, Christa. Henning jól van. Viszont nagyon szeretnénk már találkozni veled. Azért sütöttük ki ezt a hazugságot. – Még ma este indulok – mondta Christa Benediktének. – Nem, nem kell értem jönni. Biciklin megyek, hisz olyan szép az idő. Letette a kagylót és odament Frankhoz. – Nagyapa súlyos beteg, – Én is. Ahogy elnézte Frank egészséges arcszínét, Christa még jobban megbizonyosodott afelől, hogy az egész rohamot csak színlelte. – Megkérem a tanítónőt vagy Ingeborgot, töltsék itt az éjszakát. Holnap valószínűleg hazajövök. Frank erős köhögő rohammal válaszolt. De ez most nem segített. Hevesen tiltakozott. Nem akarja a házában látni sem a tanítónőt, sem Ingeborgot. Egyedül is boldogul, ha már a lánya ilyen nehéz helyzetben cserben hagyja. – Látom rajtad, hogy nem vagy beteg – mondta Christa fáradtan. – Régebben voltak fulladásos rohamaid, de most idegi alapon jön rád. (Tudta persze, hogy teljességgel szimulál, ezt azonban mégsem mondhatta meg neki.) Mindent idekészítek, amire szükséged lehet. A telefont beteszem hozzád. Hívd fel az orvost, ha rosszul érzed magad, bár nem hiszem, hogy ez bekövetkezik. Ezután gyorsan felhívta Abel Gardot. A férfi, mint mindig, barátságos hangon megnyugtatta.
Nyugodtan kivehet egy szabadnapot. Megígérte, hogy másnap átnéz Frankhoz. Abel nagyon kedves ember. Kár, hogy túlságosan vonzódik hozzá. Pedig milyen jó barátja lehetne! De amíg olyan imádattal néz rá, nem oszthatja meg vele a gondjait, és nem árulhatja el neki titkát. Abel Gard letette a kagylót. Nem tudta megmagyarázni, de az az érzése támadt, hogy Christa kicsúszik a keze közül. Olyan távolságtartó a hangja mostanában. A félelemtől elszorult a gyomra. Mit is tehetne? A hét gyerekével nincs sok esélye! Felkapta a legkisebbet és erősen magához szorította. Mintha vigaszt várt volna tőle. Christa szándékosan nem hallotta meg Frank nyögéseit. Felöltözött és már fel is ült a biciklijére, hogy Oslo felé vegye útját. Épp hetet ütött az óra. Úgy gondolta, még éjfél előtt odaér a Hársfaligetbe. Nem sejtette, hogy a fenyegető, sötét árnyék újabb zsákmány után indult. Félelmetes tekintet kísérte Christát, ahogy elhagyta a kis erdőt. Ijesztő lihegés hallatszott a sötét árnyék felől, ahogy elhaladt előtte. Christa semmit nem hallott. Rozoga biciklijének csörgése elnyomott minden zajt a közelben.
10. fejezet CHRISTA ANNYIRA ÉLVEZTE a tavaszi este kellemes melegét, hogy nem is érzett fáradtságot. Jól ismerte a Hársfaligetbe vezető utat, bár nem sűrűn jártak Frankkal errefelé. Az út az Oslótól északra fekvő külvárosi részen vezetett, hol házak között, hol pedig néptelen pusztán keresztül. Már előre örült, hogy végre találkozhat a családjával. A Jéghegyek Népét sokkal inkább tekintette családjának, mint Frankot. Megelégelte a zsarnokoskodását. Legszívesebben elköltözött volna otthonról. Valójában nincs ebben semmi különös, hiszen lassan betölti tizennyolcadik évét. Bárcsak tudna szerezni valakit, aki gondoskodna Frankról! Frank eddig is elboldogult volna nélküle, csak nem akart. Keserűség fogta el, ha arra gondolt, milyen zsarnoki módon láncolta magához. Ezért nem is gyötörte annyira a lelkiismeret, amiért az elköltözés gondolata foglalkoztatta. Ha elköltözhetne otthonról… Linde-Lou. Nem lesz könnyű csata, megvívni Linde-Louért. Bár a társadalmi osztályok közötti különbség nem olyan nagy probléma, mint száz éve, de azért nem elhanyagolható. Linde-Lou biztosan nem nyerné el a rangkórságban szenvedő Frank tetszését. Erre semmi esély. Christa gondolkodás nélkül elköltözne Linde-Lou szegényes tanyájára, hisz szerelmes és nem gondol a jövőre. Még pénze is van. Bár a fiú
soha nem tudná megemészteni, hogy a lány tartja el. Franknak bezzeg sosem voltak gátlásai ezen a téren. Úgy kezelte a pénzt, jogos örökségét Vanja, szeretett hitvese halála után, mintha csak őt illetné meg. Christa nem is tudta, valójában milyen gazdag. Frank gondosan titkolta előtte. Sőt, még ő sem tudta, mekkora összeget tesz ki az egész vagyon. A fele fölött sem rendelkezett. A hatalmas svéd örökség kettejükre szállt, de nem tudták, voltaképpen mekkora összegről is van szó. Henning nem engedte át Franknak az egész pénz kezelését. Istenfélő, alázatos tekintetében meglátta a zsugoriságot. Így még ő sem tudhatta, mekkora vagyona van Christának. A Jéghegyek Népe tudta, hogy nem Frank Christa édesapja. Csak azért rendelkezhetett a vagyon fölött, mert gondoskodott Christáról gyermekkorában. Bár a gondoskodó szerep az utóbbi években a lányra hárult. Mint Vanja özvegye és Christa nevelőapja, Frank haszonélvezettel rendelkezett a vagyon egy töredéke felett. A Jéghegyek Népe ezt helyénvalónak találta. De többre nem jogosult. Christa kezdett elfáradni. Egy jó ideje emelkedőn kellett felfelé hajtania a kerékpárt. Végre lejtős rész következett. Aztán viszonylag egyenes utcák. Már Oslo északi külső kerületein haladt át. Gyorsan haladt. Arra gondolt, megáll pihenni egy kicsit. Világos, enyhe volt az este. Sokan sétáltak kint az utcákon, a kikötőben. Odaért a Bislett negyedhez. Most végre láthatja
a nemrég elkészült stadiont. Gyerekkorában figyelemmel kísérhette az építkezés különböző szakaszait. Jövőre, 1928-ban Amszterdamban rendezik meg az Olimpiai Játékokat. Éppen ezért óriási érdeklődés mutatkozott a sport iránt. Még sohasem látogatták ennyien a sportpályákat. Christa leszállt a biciklijéről. Odament a bejárathoz és bekukucskált. Sportolók edzettek a legkülönbözőbb sportágakban. Gyér nézősereg gyűlt öszsze, főleg edzők és ismerősök. Az üres padok csalogatón hívogatták. Miért is ne pihenhetne meg itt egy kicsit? A bejárat előtt hagyta a biciklit. Sok, az övénél jóval szebb kerékpár állt ott, így nem félt a tolvajoktól. Bement és leült a lelátón a többi ember közé. A pályán minden sportág képviselve volt. A sportolók lázasan készülődtek az olimpiára. Nemsokára figyelmes lett a nézők egy kis csoportjára. – Hé, odanézzetek, milyen kis cukorfalat! – ezzel és hasonló megjegyzésekkel vonták magukra Christa figyelmét. Megpróbált nem odanézni. Erősen követte a sportpályán folyó eseményeket, és élvezte, hogy megpihenhet. De csak nem akarták békén hagyni! Egyfolytában bombázták ostoba megjegyzéseikkel. Azért az edző utasításait is lehetett hallani. A magasugrókat okította, akik épp előtte edzettek. A rúdugrók kicsit távolabb.
Kétségkívül értették a dolgukat a mellette öszszegyűlt urak. Bár az udvarlást is éppolyan buzgón végezték. – Emeljétek egy méter nyolcvanra! – kiáltotta a pályára az edző. – Stein, rövidítsd le a nekifutást, és gyorsíts bele. Olyan lassú vagy, mint a csiga, így nem fogsz eredményt elérni. – Fredrik egészen jól csinálja – jegyezte meg az egyik néző. – Legalább a svédeket meg kellene vernünk. Persze a németeket sem ártana. Az amerikaiakkal szemben viszont fel kell kötnünk a fehérneműt. – Le fogjuk győzni őket – mondta magabiztosan az egyik apa. – Nahát, nézzétek már, nem leverték megint? Milyen falábúak. Christa észrevette, hogy amikor a sportolók – focisták, síelők vagy mások – győztek, a nézők többes szám első személyben nyilatkoztak: “Nyertünk.” De ha vesztettek, rögtön elhatárolták magukat tőlük. “Vesztettek.” Soha nem mondták, hogy vesztettünk. A következő magasugró átvitte, de megremegett a léc. – Odanézzetek – kiáltotta egyikük. – így kell ezt csinálni! – Napról napra jobbak lesznek – jegyezte meg óvatosan az edző. Egy másik apa a következő ugrásnál így nyilatkozott: – Ez nem igaz! Nézzétek, hogy leverte. Nem kellene a többiektől elvennie az edzésidőt. – Ennél sokkal többre képes – dünnyögte az
edző. Egy csomó női sportoló vonult be a stadionba. – Pfuuuj! Most jönnek a nők! – kiáltotta az egyik férfi felháborodva. – Ki innen! Semmi keresnivalótok itt! – A nemjóját! Ezt ugyan nincs kedvem végignézni. Nőknek semmi dolguk a pályán! – kiabált a másik. Egy harmadik így folytatta: – Minek nekik olimpia? Borzalmasan néznek ki ezekben az edzőruhákban. Nem beszélve a szánalmas eredményeikről. Csak a férfi sportolók idejét rabolják. Na és te mit szólsz ehhez, picinyem? – fordult Christához. – Remélem, te nem adod ilyen butaságra a fejed? Christa hűvösen rámosolygott, de mosolya inkább vicsorításhoz hasonlított. Majd újra a pálya felé fordult. Bosszantotta a becsmérlő hangnem, bár nem érdekelte különösebben a sport. Ha Mali itt lenne! – gondolta. A nők érdekeinek lelkes képviselője. Ő majd megadná a választ. – Na nézd csak! Hát nem egy méter nyolcvanra tették a lécet? Csak nem a férfiakkal kívánnak versenyre kelni? Vagy úgy gondolták, átsétálnak alatta? Mindegyikük jót röhögött ezen, és kihívóan Christára néztek. Nem mindennapi szépség volt, el akarták nyerni tetszését. Nagyot tévedtek. Christát elfogta a méreg. Felpattant és megindult a pálya felé. – Majd te megmutatod, mi? – kiáltott utána az
egyik röhögve. – Húsz centiméterrel a léc alatt átviszed, fogadok. – Hová, hová, cukorfalat? – kérdezte egy férfi magasugró, aki épp ugráshoz készülődött. Christa elsüvített mellette. Nekifutásból ugrott, ahogy a többiektől látta, aztán a léc előtt felemelkedett és úgy átröpült fölötte, mintha csak egy küszöbön lépett volna át. Morajlás futott végig a tömegen. – Mi a fene? – kiáltotta a magasugró. – Hé, állj meg! – kiabált utána az edző, amikor magához tért ámulatából. – Hogy hívnak? De Christa nem állt meg. A rúdugrók felé indult. Egyikük éppen az ugráshoz készülődött rúddal a kezében. Christa fittyet hányt a rúdra. Amikor az állványhoz ért, elrugaszkodott és erősen koncentrált. A düh erőt adott neki. Szép, nagy ívben átrepült a léc fölött. A nézők hatalmas ujjongásban törtek ki. Christa gyorsan a kijárat felé tartott. Szeme sarkából még figyelte az előbb oly lelkesen udvarló férfiakat. Most egyikük sem tett semmiféle megjegyzést. Sápadtan, tátott szájjal bámultak utána. Amikor kiért, felpattant a biciklijére és taposta, ahogy bírta… Most megmutatta ezeknek a becsmérlő férfiaknak, mit tud! Aztán megijedt saját tettétől. Annyira elfogta a méreg, hogy nem számolt a következményekkel. Felelőtlenül viselkedett, jaj, milyen bután! Ott egye meg a fene! Legalább elégtételt kapott.
Különben sem ismeri senki Oslóban, és sikerült ismeretlenül távoznia a stadionból. A BISLETT STADIONBAN teljes káosz uralkodott. Egymást kérdezgették az emberek: maga is látta? Maga is? Hisztérikusan nevetgéltek. A magasugrók és a rúdugrók tehetetlenül bámultak maguk elé. Versenyzési kedvük erősen csökkent ilyen teljesítmény láttán. A nézők közül valaki felhívta az újságokat, hogy elhíresztelje a szenzációt. De az újságírók kinevették. Az egész hírverésből csak egy rövidke cikk jelent meg az egyik lapban azzal, hogy véget kellene vetni a túlzott alkoholfogyasztásnak a sportolók és sportrajongók között. Szegény edzők sajnálták, hogy elszalasztották a nagy lehetőséget. Micsoda szenzációs sportteljesítmény! De Christának sosem akadtak a nyomára. A HÁRSFALIGETBEN senki nem feküdt le aludni. Mindannyian várták Christa érkezését. Az út tovább tartott, mint gondolta, s mivel korábban mindig autón érkezett, elszámolta magát. Rokonai kocsival eljöttek értük a Hársfaligetből, ha valami családi eseményre összegyűlt a nemzetség. Az utóbbi időben sajnos egyre gyakrabban főleg temetéseken találkoztak. Mikor megérkezett, mindannyian megölelték, összecsókolták. Nagyapja, Henning változatlanul jó egészségnek örvendett. Köszöntötte a melegszívű Benedikte, és férje, a beteges Sander Brink. Aztán a fiuk, André, akihez Christa oly közel
állt és éles nyelvű, jó humorú felesége, Mali. Az ő fiuk, Rikard, bár még csak tizennégy éves, olyan erős és magas, hogy húsznak is kinéz. A villából is eljött az egész nagy család: Marit és Christoffer Volden (Christoffer az orvos szemével alaposan szemügyre vette; úgy látta, semmi baja, csak egy kicsit izgatottabb a kelleténél, de ez érthető), a fiuk, Vetle és izgő-mozgó francia felesége, Hanne. Három kisgyermeküket sem küldték lefeküdni, bár már igen későre járt az idő. Édes, eleven gyermek volt mind a három, az ötéves Mari, a hároméves Jonathan és az egyéves Karine. Ahogy a Jéghegyek Népének jó szellemei megjósolták: Vetle fog a nemzetség utánpótlásáról gondoskodni. Ha gyermekei is nagy családot alapítanak, akkor nem kell aggódni az utódok miatt. Christa számára felejthetetlen volt az este. Végre egyedül lehetett a rokonaival és kedvére beszélgethetett velük. Sokat beszéltek édesanyjáról, Vanjáról és apjáról, Tamlinról, akit egyikük sem látott soha. Akkoriban Marco beszélgetett úgy az anyjával, mint most Imre vele. Azon a kora hajnalon Imre állt az ajtóban, karjában Christával, amikor Vanja és Tamlin elhagyta a földet. Christa átszellemült arccal figyelt. Mindent tudni szeretett volna. Szégyenkezve elmesélte, mi történt a Bislett stadionban. A felnőttek aggódva hallgatták, a gyermekek pedig kíváncsian várták, hogy bemutassa “tudományát.” Különösen Rikardot bűvölte el. Nagyon irigykedett rá.
– Előtted senki nem volt képes erre – mondta Henning. – Valószínű, hogy a feketeszárnyú angyaloktól, meg az éjszaka démonaitól örökölted ezt a képességedet. Biztosan sokat fejlődhetsz még ezen a téren. De légy óvatos! Soha többé ne avass be titkodba kívülállókat! Christa megígérte. A gyerekeket, akik az udvaron próbáltak sikertelenül a levegőben maradni, az ágyba parancsolták. A felnőttek pedig egy csésze kávé mellett folytatták a beszélgetést. Christa persze nem sokáig tudta magában tartani, hogy szerelmes. Csillogó tekintete mindent elárult. Rokonai előtt úgysem bírt volna titkolózni. Mesélt nekik Linde-Louról. Mulatságosnak találták a nevét. Szegény származása ellen sem volt kifogásuk. A Jéghegyek Népe soha nem nézte le a szegény sorban élőket. Christoffer felesége, Marit is egyszerű parasztlány volt. Azt azonban belátták, hogy Frank soha nem menne bele ebbe a kapcsolatba. – Meg kell küzdened érte, Christa – bátorította Benedikte –, ha a fiú olyan kedves és szeretetreméltó, ahogy mondod. Frank nemsokára már nem a gyámod többé. Abel Gard ugyan jóravaló embernek látszik, de hét gyereke van. Nem könnyű feladat ilyen fiatal teremtésnek hét gyermeket nevelni. Ráadásul Abel jóval öregebb nálad. – A szívedre hallgass. Ez a legfontosabb – tanácsolta André. – Ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint az édesanyád – figyelmeztette Benedikte. – Hisz ő sosem szerette Frankot.
– Ugyanezeket a szavakat mondta Imre is – fakadt ki Christa. – Rossz a lelkiismeretem, amikor Frankra gondolok. Úgy értem, zavar, hogy nem tudja az igazságot. – Nem kell, hogy mardosson a lelkiismeret miatta – vigasztalta Sander Brink. – Az az ember többet kapott tőled, mint amit megérdemelt. Mi pedig éppen az ő érdekében nem árultuk el a titkot. Christa belátta, hogy igazuk van. – Olyan szívesen maradnék örökre köztetek – sóhajtott. – Persze ha Linde-Loura gondolok, viszszahúz a szívem. – Megértelek – mosolygott Mali. Hajnali négy előtt nem került ágyba. A cselédszobát kapta meg, mivel csak ez a szoba volt üres. Christa emlékezett még az utolsó szolgálólányra, aki a szobában lakott. Kedves, naiv teremtés volt, reggeltől estig érzelmes vásári dalokat énekelt. Megtalálta ezeket a filléres dalokat a szobában, a kis széken. Egy köteg megsárgult lap egymáson. Valamikor egy fillérért árulták őket, innen ered a nevük. Christa kezébe vette a lapokat és átfutotta őket. Mióta Linde-Lout ismeri, sokat jelentenek számára az ilyen énekek. Meghatódottan elmosolyodott. Olyan, de olyan boldognak érezte magát! Minden tökéletes. Szerettei körében lehet, hétfőn meg találkozik kedvesével, Linde-Louval. Kívánhatna ennél többet? FRANK ÉBREN feküdt. A hajnali madárcsicsergéstől nem tudott aludni.
Christának nem kellett volna ideszoktatnia őket. Reggeltől-estig itt csicseregnek táplálék reményében, ő pedig nem tud aludni tőlük. Holott szüksége van a pihenésre. Álmatlanul forgolódott az ágyában. A párnáját igazgatta, mindhiába. A rikoltozástól nem jött álom a szemére. Hirtelen megmerevedett. Besötétedett volna? Mit jelentsen ez? Csak nem veszíti el a szeme világát? Már előre sajnálta magát. Hogy fogják sajnálni az emberek a vak és tehetetlen Frank Monsent, akit Christa szívtelenül magára hagyott. Ekkor egy árnyékot pillantott meg az ajtó mellett. Majd kiugrott a szíve a helyéből. Mi lehet az? Ez a nyomasztó félhomály a szobában! Nem lát semmit! Christa már visszajött volna? De miért áll ott? Meg akarja ijeszteni? – Christa – mondta türelmetlenül. – Mit állsz ott? Hirtelen megbizonyosodott róla, hogy nem Christa áll az ajtóban. Felordított rémületében. A szörnyű alak közelebb lépett az ágyához. – Tűnj innen! – hadonászott, mintha valami undorító állatot akarna elkergetni. De az ismeretlen könyörtelenül folytatta útját. Frank maradék pár foga vacogott rémületében. – Kicsoda maga? – sikította volna, de egy hang sem jött ki a torkán. – Nem tettem semmi rosszat, jó ember vagyok, higgye el. Nem érdemlem meg, hogy
így végezzem. Menjen innen, menjen… A sötét árny leült az ágya szélére. Még mindig ijesztő sötétség uralkodott a szobában. Frank gonosz, alattomos morgást és hátborzongató lihegést hallott. Azok a szemek, azok a szörnyszemek… Az árnyék lehajolt hozzá. Frank magánkívül ordított. Valami nekicsapódott a fejéhez. Kibírhatatlan fájdalmat érzett. A fájdalomtól nem kapott levegőt. Bal oldala teljesen érzéketlenné vált. Arca mintha elferdült volna. Nyelve kilógott a szájából. Kiáltani akart, de csak nyögés jött ki a torkán. Elvesztette az eszméletét.
11. fejezet CHRISTOFFER és Marit mindenkit meghívott magukhoz vasárnap reggelire. A család szíves örömest elfogadta a meghívást. Christa látogatásának minden percét ki akarták használni. – Hogy aludtál az éjszaka? – kérdezte Benedikte. – Kitűnően – felelte Christa. – Mit gondolsz, elvihetném magammal ezeket a dalszövegeket? Sokat jelentenek a számomra. – Meg tudom érteni. Mindenestre jobb dalt is írhattak volna a te Linde-Loudról. Az elég szörnyű, amit úton-útfélen hallani. Christa nem értett egyet vele. Neki tetszett, már csak azért is, mert a kedveséről szólt. – Vidd az egész kacatot – nevetett Benedikte. – Előbb-utóbb úgyis kidobnánk. Elindultak a Volden-villába. Úgy tervezték, Christa majd onnan indul haza. A Hársfaligetben ezért nem vette fel senki a telefont, amikor a döbbent Abel Gard telefonált. Christa korán elindult. André felajánlotta, hogy hazaviszi kocsival. A biciklijével azonban nem tudtak mit csinálni. Nem fért volna el az autóban. Nem tesz semmit. Hazabiciklizik. Megígérte, nemsokára visszajön Linde-Louval együtt. Már előre örült annak a napnak. Bemutatja a családjának… Rögtön meg fogják kedvelni. Hisz olyan nagyszerű ember. Minél többet gondolt rá,
annál jobban vágyakozott utána. – Jaj, még olyan mesze van a holnap este – sóhajtotta, és kitartóan taposta rozzant biciklijét, hogy minél hamarabb hazaérjen. MICSODA CSAPÁS! Christa teljesen magába roskadt. Mardosta a lelkiismeret. Hogy is hagyhatta egyedül Frankot? Abel és az orvos vele voltak a házban. – Agyvérzés – jelentette ki az orvos. – Ráadásul súlyos. Frank egészségi állapota különben sem volt a legjobb. Állapotán csak rontott, hogy álló nap ki sem mozdult, és sajnálta magát – tette még hozzá. Milyen jól ismerte Frankot. Állítólag Frank nem sokáig marad életben. Mindenképpen be kell vinni a kórházba. Christa odavolt a kétségbeeséstől. Hogyan is hagyhatta magára szerencsétlent? Nem szabad önmagát hibáztatnia a történtekért – nyugtatgatta a két férfi. Az orvos gondterheltnek látszott. – Sok hasonló eset történt az utóbbi időben a járásban. – Valóban? – kérdezte Abel Gard. A konyhában ültek és a mentőt várták. – Igen. Az első ugyanígy végződött. A Nygaardon szolgáló Bent Nilssen volt az áldozat. – Annak már sok éve – mondta Abel Gard. – Igen, de pontosan ezek a szimptómák léptek fel nála, mint Franknál. Mindenáron el akart mondani valamit, de csak torz hangok jöttek ki a torkán.
Nem sokra rá meghalt. – Apám is meg fog halni? – kérdezte Christa ijedten. – Mindig ezzel fenyegetőzött eddig, mégsem következett be. Ő is és a szolgáló is rettentően megijedhetett valamitől. A rémület bizony kiválthat agyvérzést az erre hajlamos embereknél. Az egyetlen szó, amit ki tudtam venni apád beszédéből, “Nygaard” volt. Egyébként csak össze-vissza zagyvált valamit. – Jaj nekem – suttogta Christa. Szörnyen érezte magát. Frank aludt, amikor Christa hazaért. Az orvos adott neki valami nyugtatót. Alig ismerte meg. Elferdült az arca. Balfele teljesen élettelennek látszott. Olyan szomorú látványt nyújtott, hogy Christa elsírta magát. Abel Gard jelenlétének nagyon örült. Sokat segített neki. – Azt mondta, több ilyen eset történt – szólalt meg Abel. – Igen. Nemrég Petrus Nygaard. – Talán rá gondolt Frank, amikor azt mondta: Nygaard? – Lehetséges. Aztán itt van Lars Sevaldsen. Őt is utolérte a végzet. Először megháborodott a rémülettől, aztán meghalt. – Ki lehet az, aki halálra rémíti az embereket? – fakadt ki Christa. – Senki. Itt a házban semmi nyomot nem találtunk – nyugtatta meg Abel. – Sevaldsen a börtönben volt, Petrus Nygaard pedig a kórházban, amikor szerencsétlenül jártak. Senki nem tudott volna belo-
pódzni hozzájuk észrevétlenül. Nyugodj meg, Christa, senki nem kísért a faluban, és senki nem rémisztgeti az embereket. Christában felrémlett valami. Amikor tűz ütött ki a Nygaard tanyán, Linde-Lou után eredt az erdőbe. Úgy érezte, valami sötét árnyék leselkedik rá a fák alatt. Sötét, alattomos veszély. Valószínűleg csak képzelete szüleménye volt. Elhessegette a gondolatot. Mire Frank magához tért, a mentőautó is megérkezett. Gyorsan besiettek hozzá a szobába. Tekintetéből látták, hogy közölni akar velük valamit. – Mit akarsz, apám? – kérdezte Christa gyöngéden. Szemét elfutotta a könny. Frank jobb kezével megragadta Christát és Abel felé tuszkolta. – Biztosan azt szeretné, hogy egybekeljetek – dünnyögte az orvos. Christa megdermedt. – Ígérjétek meg! Ígérjétek meg! – sikerült Franknak nagy nehezen kipréselnie a szavakat, így is alig értették, mit akar mondani. – De apám… – motyogta Christa magánkívül. – Meghalok… – nyögte Frank. Ép kezével azt erőltette, hogy fogják meg egymás kezét. – Azt akarja, hogy gondját viseljem Christának? – kérdezte Abel halkan. – Vedd el… vedd el… Esküdj! – motyogta alig felismerhetően.
– Nem! – kiáltotta Christa kétségbeesve. – Nem esküdhetsz meg erre ilyen könnyen. Abel is gyötrődött. Elkeserítette a lány ellenállása. – Megjött a mentő – mondta az orvos. Hál' istennek – gondolta Christa. De Frank nem adta fel olyan könnyen. A mentőautónál még egyszer el akarta velük ismételtetni az ígéretüket. Abel tanácstalanul nézett a lányra. Christa hangosan zokogott. Frankot is, magukat is sajnálta. – Gyorsan rakjátok be a mentőautóba, sietnünk kell – mondta az orvos, aki enyhíteni akart a helyzeten. – Vele megyek. Nincs számodra hely a kocsiban, Christa. Gyere a kórházba, amilyen gyorsan csak tudsz! Frankot azonban nem lehetett ilyen könnyen legyőzni. Még mindig azon fáradozott, hogy megfogják egymás kezét. Minden erejét összeszedte, Abelre nézett, és így szólt: – Mondd utánam: “Elveszlek…” Abel zavartan megfogta a lány kezét, és elfogódottan ránézett. Ez már sok volt Christának. Kirántotta a kezét és elrohant. A mentőautó is elindult végre. Abel Gard egyedül maradt az udvarban. Érezte, nem lenne okos, ha most Christa után menne. Majd elemésztette a bánat. ROHANÁS KÖZBEN egyre Linde-Lou járt a fejé-
ben. Csak ő tudná megvigasztalni. Frank jó kezekben lesz a kórházban. Elmegy hozzá, amint lehet, de először Linde-Louval akar beszélni. Mint az őrült rohant be az erdőbe a megszokott úton. Látnia kell Linde-Lout! Nem törődött vele, hogy illik-e egy fiatal lányhoz ez a viselkedés. Sorra hagyta el a fákat, bokrokat, a tavat. Csak úgy cuppogott a lába alatt a sáros tavaszi föld. Csupán saját lélegzését és ruhája suhogását hallotta. Frank tudta, hogy van valakim. Néhány napja észrevettem a tekintetéből. Érezte, hogy nem Abelt választanám. Még utolsó perceiben is helyettem akart dönteni. Nem tudom, meg bírom-e valaha is bocsátani magamnak, hogy akkor egyedül hagytam? Mit fog szólni mindehhez Linde-Lou? Soha nem fogom magamnak megbocsátani. Jaj, mikor érek már oda? Lelassította a lépteit. Nem bírta már szusszal. Hirtelen megtorpant. Szíve majd kiugrott a helyéből. Kiért a tisztásra, ahol a két szegény gyermek sírja magasodott. Elfogta a félelem. Gyorsan el innen! De ahhoz, hogy továbbjusson, át kellett másznia a sírok közelében lévő száraz rőzsehalmon. Inkább átugrotta. Hisz ez gyerekjáték. Ahogy átugrott fölötte, valami fehéret látott kivillanni a korhadt ágak közül. Habozva lehajolt és óvatosan elkezdett kotorászni az ágak között. Leemelt néhányat. Valamit
mintha látott volna… Hirtelen megdermedt. Értetlenül bámult a fehér valamire. Szédülés fogta el, úgy érezte, menten elájul. Nagy nehezen elfordította a fejét a látványtól és továbbindult. Nem tudta elfelejteni a látványt. Egy felnőtt ember csontvázára bukkant. Most értette meg, miért mondta Linde-Lou, hogy két okból nem lehetnek soha egymáséi. Az egyik szegény származása. A másik, hogy megölt egy embert. Azt az embert, akit a legjobban gyűlölt a világon. “Peder gazdát.”
12. fejezet AZ EGÉSZ rémálomnak tűnt. Zokogva futott visszafelé az erdőn át. Nem tudta, mitévő legyen. Már Linde-Louban sem bízhat. Nem számíthat a segítségére, hisz ő magának van segítségre szüksége. Valójában meg tudta érteni szörnyű, öt évvel ezelőtti tettét. Hirtelen felindulásból agyonütötte testvérei gyilkosát. De aztán öt éven át rejtegette a holttestét! Ezért vált bűnözővé. Ez nem maradhat büntetlenül. Christának fel kellene jelentenie a hatóságoknál. Épp neki! Annyira szereti, és ő Linde-Lou egyetlen bizalmasa. Jaj, mennyire fájdalmas és szomorú kötelesség. Az is lehet, hogy a fiú megkönnyebbül majd. Lehet, hogy maga is régóta fel akarta adni magát, csak nem volt hozzá ereje. Mindenesetre Christának beszélnie kell vele. Nem félt tőle. Linde-Lou nem az a fajta, aki megpróbál megszabadulni egy nemkívánatos tanútól. Mennyit gyötrődhetett tette miatt az évek során! Christa majd óvatosan megkörnyékezi. Már előre félt a holnap esti találkozástól. Amikor megpillantotta a házukat, akaratlanul lelassította lépteit. Ó, Frank a kórházban fekszik! Oda kell mennie azonnal. Abel még mindig náluk volt. Mintha tudta volna, hogy Christa nemsokára visszatér. Láthatta az
udvarról, hogy jön. Elésietett. Bizonytalannak látszott. Nem tudta, hogyan fogadja majd a lány. Szegény Abelnek sem lehet könnyű – gondolta Christa. Frank megpróbálta rá is rákényszeríteni akaratát. Abel hajlott is az ígéretre, de Christa elfutott. Hogy alakul most majd közöttük a beszélgetés? Christa még sosem érezte magát ilyen cudarul. – Christa – kezdte Abel bizonytalanul, és kedvesen, szomorúan nézett a lányra. – Christa, én… A lány a szavába vágott. – Sajnálom, hogy elfutottam. Kérlek, ne haragudj! De annyi minden történt hirtelen. – Megértelek. Ne is beszéljünk róla többet! Hanem van itt valami, amit szeretnék megbeszélni veled. Karjával átölelte a lány vállát és a házba kísérte: – Christa… Az apád… Nem ért be a kórházba. Újabb agyvérzést kapott a mentőautóban, és meghalt. Jaj, nem! – Az én hibám – kiáltotta Christa könnyes szemmel. Mindenért először magát okolta. Ezt Frank nevelésének köszönheti. – Ugyan miket beszélsz, nem a te hibád – próbálta nyugtatgatni Abel. – Nem volt valami jó állapotban, az újabb agyvérzés előbb-utóbb bekövetkezett volna. Az orvos mondta. – Jaj, Abel – jajdult fel a lány. – Pedig milyen jól kezdődött ez a nap. Olyan boldog voltam ma reggel, és rémálomba fulladt.
Abel nem talált vigasztaló szavakat. CHRISTA MEGPRÓBÁLT rokonainál vigaszra lelni. Telefonált a Hársfaligetbe, de senkit nem talált otthon. Eszébe jutott, hogy amikor ott járt, azt fontolgatták, hogy néhány napra mindannyian elutaznak. Összekötik az üzleti utat a pihenéssel. Őt is hívták, de Christa mindenáron találkozni akart Linde-Louval. Ó, Linde-Lou, hogy megváltozott minden! Még az is eszébe jutott, hogy szorultságában Imréhez fordul segítségért. Úgy érezte, nem ura a helyzetnek. Nem bírja elviselni a sok váratlan fordulatot, meghaladja az erejét. De miért zaklassa Imrét saját problémájával? Végül úgy döntött, addig nem üzen neki, amíg nem beszélt Linde-Louval. Ha nem sikerülne rábeszélnie a fiút, hogy adja fel magát a rendőrségen, tanácsot kér Imrétől. Még a feje is megfájdult, annyit töprengett. Abel, az igaz barát, megígérte, hogy mindent elrendez a temetés körül. Christa végtelen hálát érzett ezért iránta. Meg is mondta neki. Abel szomorúan rámosolygott. Természetesen holnap nem is kell dolgoznia. Még csak az hiányzik! Bár Christa szerint talán jobb lett volna, ha dolgozik. Akkor nem lett volna ideje tépelődni. Nehéz éjszakája volt. Frank fiókjából kivett egy altatót, hogy aludni tudjon. Rettentő üres volt a ház Frank nélkül. Sokat sírt ezen a napon. Leginkább Frank elvesztegetett életét
siratta. Elzárta magát a világtól. Lemondott az életről. A betegség teljesen hatalmába kerítette. Később saját magát okolta azért, ami ezen a végzetes hétfői napon történt. Ha vigyázott volna Abel fiaira ezen a napon is, mint máskor, akkor talán nem következik be a szerencsétlenség. Joakim, Abel legszebb fia, akit a gyülekezetben a nők csak gyönyörű kis angyalkának hívtak, elveszett. Abel öreg nénikéje egyedül nem tudta fegyelmezni a fiúkat, akik különben is mérgesek voltak, amiért Christa nem jött el. Szünet nélkül civakodtak. Délután Joakim annyira feldühödött az őt ért sérelmek miatt, hogy elhatározta, megszökik otthonról. A nagynéni csak a vacsoránál vette észre a szökést, amikor a többiek beárulták. – Jézus Úristen! – kiáltotta kétségbeesetten. – Kérlek, Uram, ne hagyd magára a fiút! Tudod, mennyi veszély leselkedik rá odakint. Abel épp ekkor ért haza. – Miféle veszélyre gondolsz? – Hát nem hallottad? – kérdezte könnyes szemmel a tanti. – Nem olvastál azokról a kisfiúkról, akikkel itt a környéken fajtalankodtak? – Az már jóval régebben történt – jegyezte meg Abel összeráncolt szemöldökkel. – És egyáltalán nem itt a környéken. Az egyik kisfiú Oslóban, a másik Strommenben lakott. – És az nem elég közel van? Az a szörnyeteg egy ideje nem hallat magáról, így tartok tőle, hogy nemsokára újabb zsákmány után néz.
– Azonnal a keresésére indulunk – mondta Abel. – Joakim bizonyára nem jutott messzire. – Telefonálok a vizsgálóbírónak. – Még korai lenne. De az öregasszony nem engedett. A rendőrfőnök nyugtalanító híreket közölt. Egy tízéves kisfiú tegnap alig tudott elmenekülni egy férfi karmaiból, aki becsalta az erdőbe. És ez sajnos itt történt a járásban. Azok a kisfiúk, akikkel kikezdett, sajnos nem tudtak személyleírást adni. Abel remegve felsóhajtott. – Ma már más nem is hiányzott – suttogta. Aztán Joakim keresésére indultak. CHRISTA ÉPP AKKOR tudta meg a hírt, amikor Linde-Lou elé indult. Egy darabig mérlegelte, mit is tegyen. Csatlakozzon a keresőkhöz, vagy…? Mindenképpen találkoznia kell Linde-Louval. Bár szívesen elhalasztotta volna vele a beszélgetést, mégsem hagyhatja, hogy hiába tegye meg azt a hosszú utat. Egyébként is együtt indulhatnának Joakim keresésére! Nagyon aggódott a kisfiúért, de abban reménykedett, hogy nem csatangolt el olyan messzire, és nincs veszélyben. Ebben tévedett. Joakim még elemózsiát is pakolt a kis tarisznyájába. Sértődötten elhatározta, hogy soha többé nem megy haza. Majd sírhatnak utána! Senkivel nem találkozott az úton, amikor átvágott a mezőn az erdő felé. Ahogy beért az erdőbe,
leült, hogy kipihenje magát. Még soha nem csavargott el ilyen messzire otthonról. Több mérföldet tett meg. Persze hogy fáradt! Amikor egy autót látott közeledni az úton, még jobban elbújt a fák között. Nem akarta, hogy észrevegyék. Az uzsonnáját mind megette, hiszen megéhezett a hosszú úton. Még nem esteledett be, amikor a kisfiú egy megkezdett zsömlével a kezében elaludt. Hirtelen felébredt. A nap már nagyon alacsonyan járt. Joakimét elfogta a félelem. Legjobb lesz, ha hazamegy. Ijesztő az erdő ilyenkor. Furcsa hangok ütötték meg a fülét. Különös, ijesztő lihegés. Elindult. Vajon hazaér, mielőtt leszáll az éjszaka? Már lent járt az úton. Egy férfi követte. Jaj de jó, legalább lesz társasága. Joakim barátságos kis kölyök volt. A férfi kedvesen elbeszélgetett vele. Hát persze, hogy átkíséri a mezőn, de először el kell hoznia valamit az erdőből. Joakim vele mehetne, nem tart sokáig, aztán együtt folytathatják az utat. Szép neve van. Joakim. Honnan ered ez a név? A Bibliából? Mindegyik fivére bibliai nevet visel? Nahát, milyen érdekes. Nem, már nincsenek messze, ott a sziklás úton végigmennek, aztán… CHRISTA a szokásos helyen találkozott LindeLouval, és aztán bementek az erdőbe. Fejében kavarogtak a gondolatok. A zord valóság sem tudta le-
győzni iránta érzett szerelmét. Megölt egy embert, az igaz. Lehet, hogy önvédelemből vagy bosszúból. De hogy húzza ki belőle az igazságot? – Abel egyik fia elszökött otthonról – kezdte, hogy időt nyerjen, és mert aggódott Joakimért. – Segíthetnél megkeresni. Linde-Lou rémült tekintettel fordult felé. – Elveszett egy gyermek? Veszélyben van? – Nem tudok semmi bizonyosat, de azt beszélik, egy férfi kisfiúkkal fajtalankodott a környéken. Linde-Lou elsápadt. – Ne vesztegessük az időt. Induljunk rögtön a keresésére. Meg kell akadályoznunk, hogy baja essék. – Igen. Ma nem sietek haza. Tejet sem kell hoznom. Tudod, Frank meghalt… Linde-Lounak földbe gyökerezett a lába. – Hát jól összejött minden mára. – Igen. Annyira feldúltak az események, hogy nálad akartam vigaszra lelni, és elindultam hozzád. – Igazán? – ráncolta homlokát a fiú. – Mégsem találkoztunk. – Nem, mert csak a sírokig jutottam. Hirtelen ránézett. – Ott jártál? Christa kiérezte hangjából a szorongást. – Igen – mondta Christa alig hallhatóan. – Nem akartam szimatolni. Szinte véletlenül rábukkantam a csontvázra. Hirtelen megfagyott a levegő körülöttük. Még a madarakat sem lehetett hallani. Linde-Lou karjaiba
temette az arcát. – Mindennek vége – suttogta. – Jaj, Christa, drága szerelmem! – Linde-Lou – kezdte vigasztaló hangon –, azt hiszed, nem értelek meg? Nem volt más választásod, ugye? Eltartott egy ideig, amíg uralkodni tudott magán. – Vagy ő, vagy én. – Értem én. Biztosan nem akartad megölni, nem szándékosan tetted, csak önvédelemből. De miért nem szóltál róla öt éven át? Látta, hogy megrázkódik a fiú válla. Sírt. Ez a széles vállú, erős ember most olyan védtelennek látszott. Christa szíve majd meghasadt. A lány közelebb húzódott hozzá, és átölelte. – Drágaságom – suttogta. – Tudom én, hogy nem vagy bűnöző. Hát nem látod, hogy itt maradok melletted? Ha félnék tőled, már rég elfutottam volna. Mivel csak én tudom a titkodat. Segíteni fogok neked, megígérem. Össze kell tartanunk. A fiú Christa felé fordult és a vállára borult. Rázta a zokogás. Megrendítő élmény. Majdnem ő is elsírta magát. – Jól van, jól van – simogatta a haját. – Sírj csak, sírj. Így legalább megkönnyebbülsz. Christát elfogta az aggodalom. Nehéz napok köszöntenek majd Linde-Loura. Bár most minden bizonnyal megkönnyebbül. Annyi év után végre megszabadulhat a kínzó emléktől. Amikor kicsit megnyugodott, Christa megkérdezte tőle.
– Nem akarod elmesélni, hogy történt? Linde-Lou felegyenesedett, letörölte könnyeit és így szólt: – Volt nála egy bot. Egy nagy durung. Felém ütött, amikor kérdőre vontam, mit művelt a testvéreimmel. Önvédelemből felvettem egy követ a földről. De… nem akarok erről beszélni. – Értem, Linde-Lou. Voltak tanúi a jelenetnek? – Csak egy. – Kicsoda? – kérdezte sápadtan a lány. – Nem tudom, nem láttam rendesen. A fák közé húzódott. Csak azt láttam, hogy férfi. Elfutott onnan. Christa elgondolkozott. – Valakinek látnia kellett, mi történt, hiszen akkor hogy született volna a dal? Lehet, hogy Lars Sevaldsen volt a szemtanú? De hát akkor miért nem jelentett fel? – Nem láthatta a verekedés végét. Akkorra már elfutott. A fák közé bújt, onnan lesett meg, amikor a sírokat ástam. – Testvéreidet tehát előbb eltemetted. “Peder gazdával” csak utána küzdöttél meg? Igaz is, miért ment vissza a tett színhelyére? – Mert velem is végezni akart. Hisz én tudtam, hogy ő tette. – Hú… Linde-Lou, tudod, ugye, hogy jelentkezned kell a rendőrségen? – Igen – felelte halkan a fiú. Christa megragadta a kezét és bátorítóan megszorította:
– Nem hiszem, hogy kemény büntetést szabnak ki rád. És… én várok rád, ha te is akarod. – Nem szabad. Mi sosem lehetünk egymáséi. – De hát miért? – Hiszen most már tudod. A lány felugrott. – Ilyen szomorúságot még soha senki nem okozott nekem, mint te ezekkel a szavakkal. Erre a fiú is felugrott, és elgyötört hangon csak ennyit suttogott. – De Christa… – Hagyjuk, ne beszéljünk róla többet. Inkább keressük meg Joakimet – mondta röviden. – Rendben – szólt Linde-Lou beletörődve. – Egyébként azt hiszem, láttam a fiút. Idefelé jövet. – Tényleg? Miért nem szóltál? – Másról kezdtél beszélni. – Ez igaz. Mutasd meg gyorsan, merre láttad. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha tovább megyünk fölfelé a hegyoldalon egészen a szakadékig. Onnan belátjuk a terepet. Erre Christa félig tréfásan, félig komolyan így szólt: – Aztán onnan majd lelöksz, hogy eltüntesd az egyetlen tanút. Amikor a fiú tekintetén látta, mennyire megsértette, gyorsan hozzáfűzte: – Linde-Lou, ne haragudj, csak tréfáltam. Szigorúan ránézett: – Nos, akkor kvittek vagyunk. Alaposan megsértettük egymást.
– Igen, de egyikünk sem akart fájdalmat okozni a másiknak. – Nem, de a szavakkal óvatosan kell bánni – mondta bölcsen. – Ebben igazad van – szögezte le Christa. Linde-Lou egyszerűen fejezte ki magát. Nem rendelkezett nagy szókinccsel. Hisz nem járhatott sokat iskolába, de gondolatai intelligenciáról, lelki finomságról árulkodtak. Felsiettek a hegytetőre. Az úton felfelé a lány Linde-Lou származásán gondolkodott. Anyja egyszerű teremtés lehetett, de az apja… – Linde-Lou, tudsz valamit az apádról? – Apámról? – Igen, az igazi apádról. Nem a mostohaapádra vagyok kíváncsi. – Hát, Lindnek hívták. – És még? – Nos, csak annyit tudok, hogy előkelő családból származott. A családnak birtoka is volt. – Tényleg? – Igen, no nem olyan nagy. Anyám mesélte, hogy hársfasor, egész hársfaliget vezetett a birtokhoz. Innen kapta a nevét. Anyám apámmal Christianiában találkozott. Christának torkán akadt a szó. Összevissza kavarogtak a gondolatai. Hársfaliget? Te jó ég! – gondolta. Valamelyik rokonom az apja! Ki lehet az? Huszonhárom évvel ezelőtt… Henning? Elkép-
zelhető, de olyan hihetetlen! Sander Brink? Nem, ő akkor még túl fiatal volt. Christoffer Volden? Nem lakott a Hársfaligetben, és nem is Lindnek hívják. Vetle túl fiatal. Ki lehetett? Kicsoda? Christa borzalmasan érezte magát. Elmondja Linde-Lounak, hogy szegről-végről rokonok? Nem, még vár vele. Viszont a nemzetségnek el kell mondania, hogy rábukkant még egy leszármazottra. Jaj de nehéz helyzet! Annyi minden történt hirtelen. Nem volt még ideje feldolgozni az eseményeket. Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy Joakimnek ne essen baja. Jaj, Linde-Lou, miért nem szerethetjük egymást úgy, mint más szerelmesek? Miért olyan bonyolult minden? Felértek végre. Linde-Lou jó helyet választott, onnan belátták az egész vidéket. Christa látta mindkét tavat, a falut, a lenti utat, ahol először találkozott Linde-Louval. Látta a Nygaard tanyát, az iskolát és a templomot is. – Úgy látom, sokan keresik – jegyezte meg Linde-Lou. – Igen – felelte Christa és elnézte a hangya nagyságú alakokat lent a mélyben. Az emberek kivonultak, autón, kerékpáron vizsgálták át a környéket. Linde-Lou olyan közel állt hozzá, hogy összeért
a ruhájuk. – Úgy tűnik, a fiúnak nyoma veszett – mondta Christa elszorult szívvel. – Hol láttad akkor? – Akkor nem itt álltam. De nem lehet túl meszsze. – És ha valaki felvette kocsival? – Akkor bottal üthetjük a nyomát. A lány akaratlanul közelebb húzódott a biztonságot nyújtó erős férfitesthez. – Christa, bárcsak másképp történt volna minden… Bár egy perce még ő is ugyanezt gondolta, most mégis idegesen szakította félbe: – Miért? Hát nem jó ez így? – Nem! Nem jó! De ha nem így alakultak volna dolgok, kimutathattam volna irántad a szerelmemet. Szeretlek. Mindazt megtestesíted, amiről eddig csak álmodtam. Annyira más vagy, mint én. De én csak gyöngédséget adhatok neked. – A gyöngédség sok mindent pótol. Ha a férfiak tudnák, mennyire kívánják a nők a gyöngédséget, odaadást, akkor nem törekednének arra, hogy tökéletes… szeretők legyenek. Mármint hogy minden alkalommal jól teljesítsenek. Zavartan elhallgatott. Nem tőle származtak ezek a gondolatok. Malitól hallotta előző este. Christa zavarában dadogva próbálta megmagyarázni, hogy nem ő találta ki az iménti szavakat. De annyira belezavarodott a magyarázatba, hogy kezébe temette az arcát, és majdnem elsírta magát. Linde-Lou magához szorította:
– Tudom, hogy tapasztalatlan vagy ezen a téren, Christa. Örülök, hogy megosztod velem ezeket a gondolatokat. A családod bizonyára nagyon őszinte és nyitott. – Találkoznod kell velük – ocsúdott fel a sírásból a lány. – Hiszen te is… Nem, túl korai lenne még elárulni, hogy ő is a Jéghegyek Népének leszármazottja. Nem kell még jobban összezavarni az eseményeket. Épp elég nagy a káosz így is. – Látom Abel Gardot és a vizsgálóbírót – mondta Christa élénken, és integetni kezdett. Persze onnan lentről nem láthatták. – Hogyhogy látod őket innen fentről? – Abel kimagaslik a többiek közül. Senki nem olyan szálas termetű, mint ő. A rendőrfőnök kalapján pedig megcsillant a jelvény. – Abel Gard… Tetszik neked? – kérdezte félénken Linde-Lou, hogy Christa így lelkesedett. – Nem úgy, ahogy gondolod. Sosem tudnék beleszeretni. Soha! Linde-Lou Christa vállára tette a kezét, és maga felé fordította. Christa átfogta a nyakát. Linde-Lou tekintetéből forró szenvedély sütött. A fiú gyöngéden lefejtette nyakáról a karját, és csókolgatni kezdte ujjait. Szája forró érintésétől kellemes meleg öntötte el Christát. Ölelj át, szoríts magadhoz! – kérlelte magában a fiút. Ám Linde-Lou hátralépett. Christa nem akarta a karjaiba vetni magát. – Azt hiszem, megláttak minket – mondta a fiú.
– Nehogy eláruld nekik, hogy itt vagyok. – Ne légy már olyan félénk, Lou – Christa maga is elmosolyodott a furcsa név hallatán. Linde-Lou előrébb jött, de elbújt egy fa mögé. – Christa! Odanézz! – kiáltotta, és lefelé mutatott. Christa kilépett egészen a szikla szélére és előrehajolt. Az alattuk lévő sziklán két alakot látott, egy nagyot és egy kicsit. Onnan az út körülbelül egy kilométerre lehetett, de sűrű erdő, bozótos választotta el őket a többiektől. – Ott vannak! Az a kisfiú Joakim-forma. Neki van ilyen zöld pulóvere. – A férfi már vetkőzik – mondta elszörnyedve Linde-Lou. – Gyerünk, minél gyorsabban le kell érnünk! Megindult a sziklafal szélén, a lefelé vezető utat kereste. Christa nem mozdult. Gondolkozni kezdett. Nem érünk oda idejében – gondolta ijedten. Mire odaérnénk, megtörténne a szörnyűség. Innen hiába kiabálnék annak az undorító alaknak, csak megölné a fiút és továbbállna. Linde-Lou megtorpant és hátranézett. – Miért nem jössz már? – Legalább félóra, míg leérünk – kiáltotta Christa még mindig elgondolkodva. Csak egy megoldást látott. Jó mélyet lélegzett és így suttogott: – Imre, kérlek, segíts! Aztán leugrott. Gondolkodás nélkül, bízva örök-
lött képességében beugrott a tátongó szakadékba.
13. fejezet HALLOTTA Linde-Lou kétségbeesett kiáltását, látta, amint az emberek az útról feléje mutogatnak. Jaj, mit tettem, mit tettem? – gondolta ijedten. Mit képzelek én magamról? Nem hívhatom ki a sorsot ennyire magam ellen. Az rendben van, hogy a levegőben tudok maradni néhány percig. De ettől még nem tudok repülni! Elsuhant a sziklafal mellett, szinte súrolta a ruhájával. Ha nekivágódom, rögtön szörnyet haltam volna. Bár így is, úgy is meghalok. Szélsebesen közeledett a föld felé. A kezével megpróbált ellenállást kifejteni, ahogy szokott, közben így fohászkodott: Őseim, kérlek ne hagyjatok most cserben. Imre, fekete szárnyú angyalok, éjszaka démonai, kérlek, segítsetek! Teljesen megőrültem! – gondolta, miközben szédítő sebességgel zuhant lefelé. Ez nem fog menni. Meg kell próbálnom, hátha sikerül. Muszáj! Összeszedte minden erejét. Olyan erősen koncentrált, hogy zúgott a feje. Megfeszítette izmait. Fékeznem kell, lassítani az iramot. Tudok repülni, igenis tudok repülni… – mondogatta magában. Sajnos, nem tudott repülni! A gravitációs erővel szemben képes volt némi ellenállást kifejteni. De ez volt minden tudománya. Megbizonyosodott róla, hogy őrült vállalkozásba fogott, amikor leugrott a szikláról.
A fákat és kiálló sziklaszirteket sorra maga mögött hagyta. Hirtelen úgy érezte, mintha nem suhannának el olyan gyorsan mellette. Alig mert levegőt venni. Valóban lassabban haladt lefelé. A földetérés azonban még így sem volt zökkenőmentes. A férfit, aki az ijedt Joakim fölé hajolt, jól nyakon vágta kemény cipőtalpával úgy, hogy ráesett a fiúra. Christa addig rugdosta, amíg legurult róla. – Szaladj ki az útra! Szaladj, ahogy csak a lábad bírja! Ott vár az apád. Joakim a félelemtől bénultan állt, és félig lehúzott nadrágját próbálta felráncigálni. Christa egy rántással felöltöztette. Látta, hogy a kisfiú szinte magánkívül van. És bár sajgott minden porcikája, először muszáj volt gondjaiba vennie Joakimot. Remélte, hogy a férfi eszméletét vesztette az összeütközéskor. – Jól van Joakim, most már minden rendben van. Elmúlt a veszély… Arra lett figyelmes, hogy a férfi nagy nehezen feltápászkodott. Alig állt a lábán. Nem úgy festett, mint aki bosszúra készül. Bamba képpel bámult hol Christára, hol a meredek sziklafalra, majd imbolygó léptekkel futásnak eredt. Christa csak egy pillanatra látta jól ápolt, finom külsejét. Aztán gyorsan eltűnt a fák között. A lány nem eredt utána. Joakimnak nagyobb szüksége volt rá. – Bántott? – kérdezte halkan.
– Nem – szipogta a fiú. – Olyan sok furcsaságot hordott össze. Nem egészen értettem, mit akar. Csuklott a sírástól. Christa megigazította a ruháját és kézen fogta. – Gyere szépen, megkeressük a papádat. – Nem fogunk találkozni azzal a furcsa bácsival az úton? – Nem. A másik irányba szaladt. A kisfiú olyan erősen kapaszkodott Christa kezébe, mintha soha nem akarná elengedni. AZ OSLÓI irodafőnök nagy nehezen elbukdácsolt a tett színhelyéről. Úgy érezte, több bordája eltörött, amikor az a lány az égből a nyakába pottyant. Még mindig nem volt teljesen magánál. Fel-felnyögött kínjában, sajgott minden porcikája. Még a foga is vacogott, mintha hideg rázná. Egyre csak a menekülés járt a fejében. El innen, el! Minél gyorsabban. Az autót egy kis, rejtett erdei úton hagyta. Mindig ott állt le vele, ahányszor megkívánt egy kisfiút. Az első kicsúszott a kezéből, de most nem sok hiányzott, hogy… Még mindig alig akarta elhinni, mi történt. Milyen sötét lett hirtelen. Persze, hisz este van. Akkor sem sötétedhet ilyen korán… Megállt. Minden koromsötét lett körülötte. Észrevette, hogy nincs egyedül. Valaki a közelében állt és várt. Megfeszültek az izmai, úgy figyelt. Félelmetes hang ütötte meg a fülét. Szörnyű lihegés… Amikor megfordult, a szörnyeteg már egészen
közel állt hozzá. Felordított félelmében. Hosszú, elnyújtott ordítása hirtelen félbeszakadt. Elcsendesedett örökre. ABEL GARD a többiekkel együtt látta Christát leugrani a szikláról. Azt hitte, ott menten belehal az aggodalomba. Christa furcsán viselkedett odafönt. Még integetett is nekik. A haját kieresztette. Az utóbbi két napban így viselte. Abel már figyelmeztetni akarta, hogy nem illik. Bár ennek vajmi kevés a jelentősége. Leugrott a szakadékba. Lassan zuhant lefelé. Szinte föltűnően lassan… Amikor látták, mit csinál, kétségbeesetten rohantak az erdőbe. Jaj, miért tette? Miért választotta a halált? Talán mert Frank kényszerítette még utolsó óráján is, hogy mondjon neki igent? Abelnek kimondhatatlanul fájt, hogy Christa ennyire nem akarja a házasságot. Vagy talán apja elvesztése kergette a halálba? Aligha. Furcsa volt kettejük kapcsolata. Lehet, hogy Christát szörnyen gyötörte a lelkiismeret. Úgy érezte, ő a felelős Frank haláláért. Jaj, Christa! Micsoda szörnyűség! Abel alig tudta elfojtani a könnyeit. Hangokat hallottak. Megálltak és hallgatóztak. Egy síró kisfiú. Egy női hang gyöngéden arra biztatja, hogy szedje a lábát. – Joakim? – suttogta rekedten a halálsápadt Abel. – Joakim és… Christa?
Felgyorsították a lépteiket, és alig hittek a szemüknek. Christa és Joakim állt előttük. – Christa! Hát te nem haltál meg? Túlélted ezt a halálugrást? Jaj, most mit találjon ki? – Igen… Egy fenyőfa tetejére pottyantam. Megkapaszkodtam az ágaiban, ez lelassította a zuhanást. Úgy látszott, elhiszik a magyarázatot. Abel mindkettőjüket átölelte. A rendőrfőnök feltette Joakimnek a kérdést, hogy egyedül volt-e az erdőben. Christa elmesélte a történteket. Sajnos a fickó elmenekült, utána kellett volna iramodnia, de… – Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Csak nem vetted volna üldözőbe egyedül? – hüledezett a rendőrfőnök. – Milyen irányba szaladt? Hogy nézett ki? Christa arrafelé mutatott. – Jól ápolt, negyvenes férfi. Magasabb társadalmi osztálybeli. Sötét haja van, és kékesszürke öltönyt visel. Haját középen elválasztva hordja. Valahol felhangzott egy ordítás. Valaki haláltusáját vívja. A többiek elindultak a hang irányába. Christa Joakimmel és Abellel hátramaradt. Christa nem említette Linde-Lout. Amennyire fél az emberektől, nyilván nem szeretné, ha Christa elárulná kilétét. Föntről biztosan látta a szerencsés földetérést és Joakim megmentését. Így visszavonulhatott. Christa egyelőre nem akarta rákényszeríteni az emberek társaságát. Holnap fölkeresi, és mindent alaposan megbeszélnek. Először is megpróbálja rá-
venni, menjen el vele a Hársfaligetbe a rokonaihoz. Ott majd megbeszélik, mit mondjon a rendőrségen. Christa felsóhajtott. Aggódott. Hogy fogja elviselni a bezártságot, amikor annyira együtt él a természettel? Csak a bíró megértésében bízhatnak. Remélhetőleg megérti a gyilkosság indítékait. Christa közben rájött, kire hasonlít a fiú. Őrá, Christára. Amikor reggel belenézett a tükörbe, Linde-Lou vonásait vélte felfedezni magán. Persze nincs ebben semmi különös, hiszen mindketten a Jéghegyek Népének leszármazottjai. De ki lehet az apja? Még egy megoldatlan rejtély. – Abel – kezdte a beszélgetést, amikor kiértek az útra. – Már régóta töprengek valamin. – Igen? Min? – Öt évvel ezelőtt eltűnt itt a környéken egy férfi. Soha nem bukkantak a nyomára. Van egy elképzelésem, ki lehetett az. – Egy eltűnt férfi? Igazad van. Tényleg, most, hogy mondod, rémlik valami. Csak a csónakját találták meg. Christa bólintott. Magában azt gondolta: azért találtátok meg a csónakját, mert Linde-Lou ellökte a parttól. Félre akarta vezetni a nyomozást. – Az öreg Per Nygaardé volt, ugye? – Igen – felelte Abel. “Peder gazda”. – Nehéz ember volt? – Halottakról jót vagy semmit, de… Hát nem
volt éppen makulátlan az öreg. – Miért? – Inkább ne beszéljünk róla. – Nagyon fontos lenne a számomra. Abel csodálkozva rámeredt. El sem tudta képzelni, vajon miért érdekelheti annyira az öreg paraszt ezt a fiatal teremtést. – Hát… mindig fiatal lányok után koslatott. Akkor is, mikor a hetvenes éveit taposta. Ráadásul hamar eljárt a keze. Jaj volt annak a cselédnek vagy cselédlánynak, aki nem végezte rendesen a dolgát! Alaposan eltángálta. Egy férfi közeledett futva feléjük. – Megtaláltuk! Megtaláltuk a tettest! Meghalt. Ugyanolyan rémült a tekintete, mint a többieknek, akiket az utóbbi időben az agyvérzés vitt el. Szörnyen ráijeszthetett valaki. Mi folyik itt? – gondolta ijedten Christa. A férfi tovább futott a doktorért. Abel így folytatta: – Akiket az utóbbi időben halálra rémítettek, haláluk előtt koromsötétet emlegettek és egy szörnyeteget, aki hirtelen ott termett a sötétben. Valaki még egy különös hangról is beszámolt, különös, ijesztő lihegésről… Christa elsápadt. – Én is hallottam valamelyik nap itt az erdőben. Szörnyű volt! – Christa – nézett rá Abel rémülten. – Vigyázz nagyon magadra, kérlek! Ne menj sehova egyedül! – Jó, jó, megígérem.
– Mert én akkor… Az imént is, amikor leugrottal, azt hittem, örökre elveszítettelek. Majdnem belehaltam a szomorúságba. Nem bírnám ki, ha elveszítenélek. Christa nem merte elárulni, hogy önszántából ugrott le. Jólesett neki Abel aggódása. Érezte, mindenben számíthat rá. – Abel, kezdem sejteni… – Mit? – Emlékszel? Frank a halála előtt megpróbált valamit a tudomásunkra hozni. Egyre csak azt hajtogatta: Nygaard. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte a férfi. Joakim ijedten nézett fel rájuk. Egészen megfeledkeztek róla. – Azok az emberek, akik erőszakos cselekmény áldozatai és… nem szentelt földben fekszenek… visszajárnak kísérteni. Igazam van? – De az öreg Nygaardnak senki nem oltotta ki az életét. A viharban belefulladt a tóba. Jaj, most majdnem elárulta magát! Hiszen Abel nem tudta, hogy Linde-Lou végzett vele önvédelemből. – Ezenkívül szellemek sincsenek. Ez csak babona. Ugye, nem hiszel bennük? – fűzte hozzá Abel. – Ne oktass ki, kérlek – szólt rá Christa most az egyszer szigorúan. – Csak próbálom megérteni, mi történik körülöttünk. Megmagyarázhatatlan események tanúi vagyunk nap mint nap. Ezt te sem tagadhatod le. Abel elszégyellte magát. Haragudott magára,
amiért rászólt a lányra. Újra elindultak. – Ki jár vissza kísérteni? – kérdezte Joakim ijedten. Most ébredtek rá, mennyire nem voltak óvatosak. – Senki, Joakim – nyugtatgatta Christa. – Nemsokára hazaérünk. Vár a meleg otthon. A testvéreid bizonyára nagyon aggódnak már. Ugye, többet nem adod szökésre a fejed? – Nem. Alig várom, hogy hazaérjek – sóhajtott a kisfiú. – Jól van, Joakim. Én is hazamegyek veletek, és készítek neked valami finomat vacsorára. Engem úgysem vár otthon senki. – Ennek örülök. Jobb lenne, ha velünk maradnál éjszaka. Nem maradhatsz teljesen egyedül abban a házban! – Csábító ajánlat – felelte Christa. – De nem szeretnélek hírbe hozni benneteket. Hanem… Szeretnék megbeszélni veled valamit ma este. Elég sok mindent tudok az öreg Per Nygaardról. Bízhatok benned? Úgy gondolta, megosztja a titkát Abellel anélkül, hogy megnevezné Linde-Lout. A fiún csak a Jéghegyek Népe segíthet. Abel fürkésző tekintettel méregette: – Per Nygaardról? Hát persze, megbízhatsz bennem. Ha lefektettük a fiúkat, beszélgetünk. Úgy tűnt, mintha Christa megkönnyebbülne. Abel pedig előre örült, hogy vele töltheti az estét. Persze azt is tudta, hogy koránt sincs nyert ügye. A
lány könnyen újra kicsúszhat a kezéből. Milyen parti ő a hét gyerekével? Megérezte, hogy Christa viszsza akar költözni a rokonaihoz Oslóba. Linde-Lou létezéséről pedig még sejtelme sem volt. A FIÚKAT lefektették. Abel nagynénje is nyugovóra tért, miközben szemrehányó pillantást vetett Christára és Abelre, akik a nappaliban épp a beszélgetéshez készülődtek. Nem tetszett neki, hogy Abel megbecsteleníti halott felesége emlékét azzal, hogy idegen nőkkel fennmarad éjszaka beszélgetni. Megpróbálták észre sem venni megsemmisítő pillantásait. Christának tiszta volt a lelkiismerete. Nehezen indult a beszélgetés. Nem könnyű kísértetekről beszélni kávé és házi sütemény mellett. – Örülök, hogy a tanács elfogadta a kérésemet – fogott bele Abel. Christa akárhogy erőlködött, nem emlékezett az ügyre. – Ne haragudj, sajnos nem emlékszem, miről van szó – mondta zavartan. Abel kihúzta magát ültében. – Nos, magasabb bért kértem, mivel anyagi helyzetem nem valami rózsás. Nem kevés pénzbe kerül hét éhes szájat etetni. Miattad nagyon örülök, hogy megszavazták a kérésemet. – Miattam? – Igen. Nem akarom, hogy azt gondolják az emberek, a pénzedre vadászom. Így megóvlak az ostoba pletykától.
Christa lehajtotta a fejét. A beszélgetés kedvezőtlen fordulatot vett. – Bocsáss meg – mondta Abel. – Biztosan váratlanul ért, hiszen még nem kértem meg a kezed és nem is mondtál igent. Azt akartam, végre tudd, mi a szándékom. – Abel, én… – Még ne válaszolj – vágott közbe ijedten a férfi – Tudom, időre van szükséged. Ráadásul az életed rendkívül összekuszálódott az utóbbi napokban. – Ez így van. Köszönöm, hogy belátod – suttogta a lány. A hangulat ezzel feloldódott. Abel megkérdezte: – Miről akartál beszélgetni velem? Christa habozott. Nem tudta, hogy kezdjen hozzá. – Az öreg Per Nygaardot említetted. – No igen. Szóval induljunk ki abból, hogy valaki a környéken halálra rémíti az embereket. Abel figyelmesen hallgatott. – Többen átélték a szörnyűséget. Valójában nem tudjuk, mit. Sötét köd ereszkedett le rájuk, aztán megjelent egy kísérteties alak. Először egy parasztfiú, aztán Lars Sevaldsen, a fiatal Petrus Nygaard, Frank, és végül a beteges hajlamú férfi esett áldozatul az idegen erőnek. Nem tudjuk, van-e több áldozat. Feltételezésem szerint az öreg Per Nygaard nem fulladt bele a tóba. A tó másik partján fekszik az erdőben. Én magam láttam. Két gyermek van eltemetve a közelében. – Mit beszélsz?
– A két gyermek sírhelyéről korábban is tudtam. Az öreg Nygaard csontvázát tegnap találtam meg véletlenül. Nem temették el rendesen, csak letakarták a hulláját. – De hát mi…? Christa a szavába vágott. – Annyit tudok, hogy Nygaard ütötte agyon a gyerekeket. Aztán a gyermekek féltestvére végzett vele, és elrejtette a holttestét. – Miféle szörnyű história ez, Christa? Ez a véres bűntény a mi járásunkban történt? – Nem. A gyerekek a szomszédos faluban laktak. Úgy vélem tehát, hogy az öreg Nygaard szelleme jár vissza kísérteni. Abel hitetlenkedve nézett rá. – Bocsáss meg, Christa. Nem hiszek a kísértetekben. A vallásom tiltja. Viszont szívesen megnézném ezeket a sírokat. Sosem hallottam róluk. – Holnap korán odavihetlek. Azt gondolom, ha az öreg Nygaard holttestét szentelt földben eltemetjük, akkor véget ér a szörnyű bűntények sorozata a környéken. – Hát megpróbálhatjuk, nincs vesztenivalónk. De először a vizsgálóbíróval kell beszélnünk. No és a pappal. – Igen, de azt szeretném, ha először csak mi ketten mennénk oda. – Rendben van. A férfi lopva ránézett. Nem volt biztos benne, igazat szólt-e a lány, vagy csak a bolondját járatja vele. Christa kihagyta Linde-Lout a történetből.
Még nem akarta belevonni. Abel újra felajánlotta, aludjon náluk az éjjel, de a lány elutasította. Amikor viszont Abel hallani sem akart róla, hogy Christa egyedül aludjon otthon, telefonált egykori tanítónőjének, hadd aludjon nála az iskola épületében. A tanítónő rögtön beleegyezett. Abel elkísérte Christát az iskolához, és ágyneműt is adott neki. Amikor elbúcsúztak, habozott néhány másodpercig. Legszívesebben megcsókolta volna búcsúzóul, de csak sóhajtott és elment. Christa utánanézett. Szomorúan bandukolt hazafelé. A tanítónő forró csokoládét főzött. Bár Christa legszívesebben rögtön ágyba bújt volna, még egy darabig beszélgettek mindenféléről, aminek semmi köze nem volt Linde-Louhoz és a kísértethistóriákhoz. Rögtön elaludt, ahogy ágyba került. Elalvás előtt Linde-Loura gondolt. AZNAP ÉJJEL telihold volt. Magányosan világított a néma falu felett. Fényével beezüstözte a háztetőket. Most nem takarta ködfátyol. Tiszta volt a tavaszi égbolt, mégis különös varázslat lebegte körül a holdat. Az emberek mindig rémült csodálattal néztek fel rá. Sok mindent látott az idők folyamán. Amikor már nem világított és sötétbe borult a táj, a fény elől bujkáló gonosz erők előmerészkedtek, hogy kiterjesszék hatalmukat az éjszaka leple alatt.
Ezen az éjszakán csendesen, várakozón világított. Mintha tudná, mi fog történni. Az alvók még nem is sejtik, mi a rejtély kulcsa. De nemsokára tudomásukra jut. Holdvarázs. Halált hozó, rémületet keltő boszorkányéj. MADARAK RIKOLTOZTAK a hajnali derengésben. Emberek kis csoportja ácsorgott a tóparton, három halászcsónak mellett. Az emberek csuromvizesek voltak. Szótlanul álltak, nem mertek egymásra nézni. Még kevésbé Knut csónakjára. Knut környékbeli halász volt. Hálóját minden este kivetette és kiment a tóra, amikor kedvezett az időjárás. Ugyanúgy, ahogy a többiek. Várakoztak. Tükörsima volt a víz. A hold sápadtabban világított, nemsokára lebukik, és kezdetét veszi a reggel. Megérkezett az orvos és a vizsgálóbíró. – Nos? – kérdezte az orvos. Az emberek némán Knut csónakjára mutattak. Az orvos odament a vizsgálóbíróval. Az emberek utánuk. – Ó, a mindenit! – kiáltotta a vizsgálóbíró. Knut felé fordult. – Hogy történt? – Épp a Mélyöbölnél jártam a csónakkal – mutatott a tó egyik közeli vége felé –, amikor Arnéval helyet akartam cserélni, és a hátizsákom beleesett a
vízbe. Mivel benne volt az új órám is, utánakaptam, de súlyánál fogva elmerült. Arne azt tanácsolta, halásszuk ki. Kivetettük a legnagyobb horgot. Gondoltuk, hamar megtaláljuk, de a zsák helyett ez akadt a horgunkra – mondta, és a csónakba mutatott. – Nem lehetett valami vidám – dünnyögte az orvos, aki a csónakban térdelt és a tartalmát vizsgálgatta. – Hát az már igaz – folytatta Knut. – Mindkettőnket elfogott a rosszullét. Legszívesebben visszadobtuk volna. – Jó, hogy mégsem tettétek. – Hogy a csudában maradhatott ilyen jó állapotban? – kérdezte a vizsgálóbíró. Az orvos felnézett. – A víz hőmérséklete és összetétele miatt. Normális körülmények között csak csontváz maradt volna meg belőle, de lent feküdt a Mélyöbölben, ott pedig nagyon hideg a víz. Ilyenkor faggyúréteg képződik a testen, és úgyszólván tartósítja. – Hát tényleg mélyen feküdt – dünnyögte Arne. – Majdnem az egész zsinórt elhasználtuk. – Mennyi ideig feküdhetett a tó mélyén? – kérdezte a vizsgálóbíró. A orvos oldalra fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vegye a holttestet: – Nehéz megállapítani. Gondolom, úgy hat évig. A többiek bólogattak. – A tekintete arról árulkodik, hogy halálra rémítették – jegyezte meg Knut. – Te is ilyen képet vágnál, ha fuldokolnál. Bár
megvallom, az arckifejezése nagyon hasonlít a mostani áldozatokéhoz. Hangsúlyozom, a fuldoklónak nem könnyű megvívnia haláltusáját. – Ő az, ugye? – kérdezte Arne. – Igen – felelte a vizsgálóbíró. ABEL GARD nem tudott elaludni. Felült az ágyon. A többiek még aludtak. Reggel fél hat lehetett. – Nem lehet – suttogta magában. – Ha igaz lenne, amit Christa állít a nygaardi gazdáról… akkor sehogyse illik a képbe Bent Nilssen cseléd. Nehezen lélegzett. Feje alatt összekulcsolt kézzel feküdt egy darabig. – Bent Nilssen miatt képtelenség.
14. fejezet CHRISTA A TANÍTÓNŐVEL reggelizett. – Annak ellenére, hogy nyilván lesújtott apád halála, a tekinteted úgy ragyog, mint még soha – jegyezte meg mosolyogva. – Ez a tűz korábban nem égett benne. Christa zavartan mosolygott. – Talán szerelmes vagy? – Igen! Ma találkozom vele. – Megkérdezhetem, ki az a szerencsés? – Nem idevalósi – mondta gyorsan. – A szomszéd faluban lakik. Azért nem olyan messze. Azt hiszem, biciklivel megyek. Már vár. Tegnap el se tudtunk búcsúzni rendesen egymástól. Ideje hazamennem. Köszönöm a vendéglátást és a segítséget. – Szóra sem érdemes. Örülök, hogy eljöttél. Az estéimet többnyire egyedül töltöm. Legyen szerencsénk máskor is. A kedvesedet is hozd el bemutatni! – Elhozom. Ha sikerül rábeszélnem. Tudniillik eléggé emberkerülő. Pedig olyan szép és kedves… Szívét melegség öntötte el. Hazafelé tartva arra gondolt, hogy lassan minden elrendeződik. A kis Joakim megkerült. Ő is megnyugodott egy kissé Frank halála után. Nemsokára a Hársfaligetbe költözik a rokonaihoz. És ami a legfontosabb: Linde-Louval fog találkozni, és megbeszélik, mi a következő teendőjük. Aztán új életet kezdhetnek. Otthon nyomasztó csend vette körül. Újra elfogta a szorongás. Aztán
erőt vett magán és hozzálátott a takarításhoz. Délelőtt átjön Abel és együtt elmennek a sírokhoz. Aztán felkeresi Linde-Lout, egyedül. Boldogság öntötte el a szívét. Ahogy rendet rakott a szobájában, kezébe akadtak a régi vásári énekek. Rögtön leült az ágy szélére és elmerült az olvasásban. A kötegben voltak a legismertebbek. “Havasi rózsa”, “Ida sírja”, “Erdei lak a susogó erdő mélyén”. Érzelgős, giccses dalszövegek, de Christa nagy érdeklődéssel tanulmányozta őket. Legalábbis az elsőket, aztán már gyorsabban lapozott. Hirtelen megakadt a keze. Visszalapozott egy elsárgult papírhoz. Kicsit elütött a többitől. “Lindelo dala” Hát itt van! Megvan az egész szöveg a kottával együtt. Christának feltűnt, hogy milyen hosszú. Úgy látszik, nem éneklik minden versszakát. A cím alatt ez állt: “Lejegyezte Bent Nilssen, valóságos esemény alapján, amit saját szemével látott…” Bent Nilssen? Az egyik áldozat! A Nygaard tanyán cselédeskedett. De hát nem Lars Sevaldsen szerezte? A Lindelo dala volt a legnépszerűbb szerzeménye. Lars Sevaldsent lopás miatt vád alá helyezték. Tehát ezért! Ellopta mások szerzeményeit. Talán a többi művét is lopta. Bent Nilssen, az öreg Per Nygaard cselédje mindent látott a fák mögül. Christa elgondolkozva ült, kezében a dalszöveggel.
Nem tetszett ez neki. Feltűnt, hogy a szöveg eltér az általa ismert dal szövegétől. Lars Sevaldsen biztosan átdolgozta a saját ízlése szerint. Gyorsan olvasni kezdte az első versszakokat. Rábukkant egy jelentős különbségre. Lars Sevaldsennél Linde-Lou húga tizenöt éves, az eredetiben csak tizennégy. Az a disznó Per Nygaard. Pfuj, milyen undorító! Szegény Linde-Lou mit érezhetett, amikor rátalált meggyilkolt, megbecstelenített húgára. A továbbiakban is eltért némiképp a szöveg az eredetitől, de már nem jelentősen. Aztán ehhez a versszakhoz ért: Az erdőben őket elhantolva, S virággal fedve sírjukat, Hazatér, szívében bosszú szomja: “A bűn büntetlen nem marad!” Ez sem így van a másik változatban. Összeráncolta a homlokát. Mi ez? Rábukkant három, teljesen új versszakra. Kíváncsian olvasni kezdte őket. Nem értett semmit. Elfogta a félelem. Nem lehet igaz! – kiáltotta elborzadva. – Nem lehet igaz! Teljesen kétségbe ejtette az a néhány szó, amit legalulra, a lap szélére írtak. Ekkor felkapta a fejét és így kiáltott: – Imre! Kérlek segíts! Nem boldogulok egyedül!
Kezébe temette az arcát, és fájdalmasan zokogni kezdett. Majd eszébe jutott valami, és kisietett az udvarra. Óvatosan odaosont a madáretetőhöz. A környező bokrokon verebek kis csapata üldögélt. – Itt vagy? – kérdezte. – Barátom, hírvivő, itt vagy hát? Add hírül a gazdádnak, Imrének, hogy nekem és Linde-Lounak nagy szükségünk van a segítségére. Úgy félek. Jaj, annyira félek! Megint elsírta magát és befutott a házba. A verebek felröppentek. Képtelen volt foglalatosságot találni magának. Céltalanul bolyongott, és egyfolytában sírt. Maga sem tudta, mennyi idő telt el így. Ekkor megcsörrent a telefon. Christa összerezzent, de nem tért magához teljesen. A csörgés abbamaradt, majd újabb próbálkozás. Ezúttal hosszabb. Sikerült összeszednie magát, felvette a kagylót. – Igen, tessék – szólt bele csendesen. – Itt Benedikte beszél – mondta sietve egy fojtott hang. – Imre felkeresett. Elmondta, segítségre van szükséged. – Igen, de… – Nem tud eljönni, túl sok ember van benne az ügyben. Tudod, számára veszélyes a nyilvánosság előtt mutatkozni. Megkért, siessek a segítségedre. Most még Oslóban vagyok. André elvisz kocsival. Nemsokára megérkezünk. – Köszönöm – rebegte Christa.
– Drága gyermekem! – suttogta Benedikte. – Szörnyű titokra bukkantál. Be ne engedj senkit, míg oda nem érünk! Christa lerogyott egy székre. Először csalódást érzett. Imre tehát nem tud jönni. Aztán megértette. Nem adhatja ki magát. Meg kell őriznie inkognitóját, különben Gonosz Tengel könnyen a nyomára bukkanhat. Márpedig sok embert kell belevonni ebbe az ügybe. A vizsgálóbírót, a papot, a sírásókat… Benedikte szintén különös képességekkel bír. Biztosan elboldogul a feladattal. Újra megszólalt a telefon. Ezúttal Abel Gard hívta. – Indulhatunk a sírokhoz? – kérdezte. – Abel, mégsem tudok menni. Telefonált Benedikte, a nagynéném. Útban van idefelé. Itthon kell maradnom. Nem mehetek el. Hogy van Joakim? – Jól. Hallotta Abel hangján, mennyire csalódott. – Christa, történt valami ma reggel. Egy holttestre bukkantak a tóban. Christa megdermedt. – Azt hiszem, tudom, kit találtak meg. Körülbelül öt évig feküdt a tó fenekén, ugye? – Igen. – Nos… akkor nem is akarok többet tudni. Majd hívlak, mihelyst lehet. Amikor letette a kagylót, arra gondolt, Abel biztosan miatta vett ki szabadságot. Munkában kellene már lennie. Milyen jó ember. És ő nem tudja meghálálni a
segítségét. BENEDIKTE és André végre megérkezett. Christa megmutatta nekik a dalszöveget. Végigolvasták. – És mindez meg is történt? – kérdezte André. – Igen. Linde-Lou elmesélte az egészet, a végét kivéve. Felzokogott. Talán a megkönnyebbüléstől. Megjöttek a rokonai, nincs egyedül. – De kicsoda ő? Ugye, nemzetségünk leszármazottja! – Imre utánanézett – felelte Benedikte. Kicsit habozott. – Rájött, kicsoda Linde-Lou apja. Christa várakozott. A többiek nem szóltak semmit. Nem akart rákérdezni, félt a választól. – Gondoljátok, Linde-Lou mindvégig tudta, ki az apja? – Igen, azt hiszem. Minden jel erre mutat – felelte Benedikte. Christa nem egészen értette, de nem volt ideje elgondolkozni a válaszon, mert Benedikte felpattant és így szólt: – Cselekednünk kell. Először is meg kell mutatnod a sírokat. – Úgy érzem, nincs erőm odamenni. – Hát akkor ki mutassa meg? Kopogtattak. Belépett a vizsgálóbíró. Köszönt és így szólt: – Christa, szeretném hallani, mit mondott az apád, amikor agyvérzést kapott. Nygaardot emlegette, igaz?
Christa érezte, hogy nem bújhat ki a feladat alól. – Igen – sóhajtott, majd így folytatta: – Hát akkor gyerünk. Épp ideje fellebbenteni a fátylat erről a rejtélyes ügyről. Vizsgálóbíró úr, tartson velünk, megmutatom a sírokat az erdőben! Megint sírni kezdett. Csendesen, vigasztalanul potyogtak a könnyei. SOKAN KISÉRTÉK a kis csoportot fel az erdőbe, a sírokhoz. Az orvos, a vizsgálóbíró, két sírásó, a pap, no és Abel. Akkor ért oda Christához, amikor indultak. Christa elhatározta, hogy szembenéz az igazsággal. Ezért is vitte magával a régi dalszövegeket. Meg akarta mutatni a vizsgálóbírónak. Amikor fölértek, megpillantotta Linde-Lout a magasban. Onnan nézett le a közeledő kis csoportra. Fehér hajfürtjét messziről lehetett látni. Nagyot dobbant Christa szíve. Fel akart szaladni hozzá, amint megpillantotta, de Benedikte visszafogta. Így csak intett neki. Erre a fiú elindult lefelé. Mivel Christa és Benedikte jóval a többiek után haladt, csak ők látták. Amikor leért, megtorpant. Gyönyörű tekintetéből aggodalom sütött. Christa odalépett hozzá. Benedikte most nem próbálta megakadályozni. Míg a többiek a sírokat kezdték vizsgálni, Christa belesúgta Linde-Lou fülébe: – Szeretlek, Linde-Lou. Bármi történjék is, sze-
retlek. – Én is téged, Christa. Örökre – hangzott a válasz. Aztán megfordult és elment, anélkül, hogy a többiek észrevették volna. Túlságosan el vannak foglalva – gondolta Christa. Utánanézett, míg el nem tűnt a fák között. Hagyta elmenni, szeme megtelt könnyel. – Hát tényleg úgy fest, hogy itt a két sír – mondta a vizsgálóbíró. – De hol a harmadik? – Nincs harmadik – felelte Christa – Csak az a rőzsedomb ott arrébb. Mindannyian odamentek, a vizsgálóbíró elvett néhány száraz gallyat. – Nos, Christa, Abel Gardtól hallottuk a feltételezésed, miszerint az öreg Per Nygaard fekszik itt – kezdte a vizsgálóbíró –, és az ő szelleme jár vissza kísérteni, hogy bosszút álljon. Ma reggel viszont rábukkantunk Per Nygaard holttestére. Vízbefúlt. Öt évig feküdt a tó fenekén. Az a kérdés, ki fekszik itt? Christa remegő kézzel átnyújtotta a vizsgálóbírónak a régi dalszöveget. – Itt le van írva az egész történet. A vizsgálóbíró ide-oda forgatta a papírt. – De hisz ez egy régi ballada szövege. “Lindelo éneke”. Mindannyian ismerjük. Lars Sevaldsen a szerzője. – Nem egészen ugyanaz az ének. Olvassa csak! Ez az eredeti. Belekezdett az olvasásba. Az első versszakok Lindelo nyomorúságos sorsáról szóltak Peder gazda birtokán.
– Peder gazda valószínűleg Per Nygaard, nemdebár? – dünnyögte a vizsgálóbíró. – Igen. A vizsgálóbíró tovább olvasta hangosan Lindelo történetét. Peder gazda megbecstelenítette a kishúgát, aztán megölte mindkét testvérét. Amikor Lindelo hazaért, holtan találta mindkettőt. Ebbe őszült bele. “Megbosszulom hát, testvéreim, Az ártatlan halált, A vér szava csak erre int, E kötelesség várt!” – Ezt a versszakot korábban még nem hallottam – mondta az egyik sírásó. – Én sem – mormogták többen is. Christa a könnyeivel küszködött. Megpróbált másra gondolni. Linde-Lou után nézett, de már nem lehetett látni. A vizsgálóbíró így folytatta: Az erdőben őket elhantolva, S virággal fedve sírjukat, Hazatér, szívében bosszú szomja, “A bűn büntetlen nem marad!” Csakhogy óriás bottal kezében Fogadta Peder gazda őt, S hogy Lindelo lépne elébe, A bot szétzúz csontot s velőt.
Hiába hát a bosszú terve, Mielőtt még az éj leszállt, A sírnál már hárman hevernek, És lát a hold három halált. Peder gazda megölte mindet, Elkel itt tenger koszorú, Engedjük hullni könnyeinket, Igaz történet ez, de szomorú. A történet végéré értek, egy pisszenést sem lehetett hallani. – Ki takarhatta le Lindelo holttestét? – kérdezte az orvos. Christa adta meg a választ: – Bent Nilssen szolga, a Nygaard tanyáról. Ő tanúja volt a történteknek. – Bent Nilssen? – kérdezte a pap hitetlenkedve. – De hiszen úgy tíz évvel ezelőtt eltávozott az élők sorából. Azt beszélik, halálra rémítették. – Igaz – mondta Christa. A vizsgálóbíró meglobogtatta a papírt. – Itt az áll, hogy a történetet Bent Nilssen szolga jegyezte le. Legalul ott az évszám, a dalt 1899-ben nyomtatták ki Christianiában. A csendben csak Christa sírását lehetett hallani. – Vagyis Per Nygaard a szörnyű tettet még fiatal korában követte el? – kérdezte André. – Lássuk csak… – felelte az orvos. – Régóta lakom itt. Amennyire vissza tudok emlékezni, a Ke-
rektónál fekvő major úgy harminc évvel ezelőtt néptelenedett el. Akkor Per Nygaard lehetett… lássuk csak, majdnem hetvenéves volt, amikor öt évvel ezelőtt meghalt, tehát… – Akkoriban úgy negyvenöt lehetett – közölte a vizsgálóbíró, aki gyorsabb fejszámolónak bizonyult. – “Vagy ő, vagy én” – idézte Christa csöndesen. – Linde-Lou elvesztette a küzdelmet. De nem volt bűnöző. – Halála után azonban azzá vált – felelte a vizsgálóbíró. Christa magába roskadt. – Akkor sem értem – méltatlankodott a pap. – A három testvér meggyilkolásának híre kellett volna mennie. – Nem feltétlenül – ellenkezett Christa könnyeit törölgetve. – Mind a hárman a Kerektónál fekvő majorban éltek. Nem a mi járásunkban. – Így van – helyeselt az orvos. Abel is beleavatkozott a beszélgetésbe: – A major eléggé kietlen helyen van. Így eltartott egy darabig, amíg arra vetődött valaki és felfedezte, hogy elnéptelenedett. – Mi a járásban nem nagyon törődtünk azzal, mi történik a szomszédban. Ó, szegény Linde-Lou, mindenki magadra hagyott – gondolta Christa. – Tehát csak Bent Nilssen tudott a dologról – mondta André. – Igen, de nem árulhatta be a gazdáját – magyarázta Christa. Legszívesebben megőrizte volna titkát, de nem tehette. Úgy érezte, segítenie kell Linde-
Loun. – Nem tudhatjuk, Bent vajon szabad akaratából vagy kényszer hatására hallgatott. Feltételezem, azért jegyezte le a dalt, hogy könnyítsen a lelkiismeretén. Per Nygaardot Peder gazdának nevezte, Linde-Lou nevét pedig rosszul jegyezte le. Aztán valahogy feledésbe merült a dal. Egészen addig, amíg Lars Sevaldsen el nem lopta. Kezébe akadhatott valahol egy ilyen régi példány. Egyébként nem lehet sok belőle. Bent ekkor már halott volt, nem tudta megvédeni a jogait. – Bent Nilssen azért halt meg, mert lejegyezte a dalt és ezzel elárulta a gazdáját? – kérdezte váratlanul Benedikte. – Nem hiszem – folytatta Christa elkínzott hangon. – Úgy vélem, Linde-Lou azt kívánta, Per Nygaard rémtette kerüljön napvilágra, és ő nyerje el méltó büntetését. Megpróbált ráijeszteni Bent Nilssenre, nehogy terjessze a dalt. De az a rémülettől szörnyet halt. Linde-Lou erre nem számított. Jaj, Linde-Lou, Linde-Lou, miért nem lehetünk mi egymáséi? Igaz szerelemmel szerettelek volna. Mindent megadtam volna neked, amit nélkülöztél magányos életedben. Együtt élhettünk volna boldogan egymás mellett, míg meg nem halunk. De amikor én megszülettem, te már régen eltávoztál! Bocsáss meg, drága szerelmem, hogy nem lehetek a tiéd! – Az egész történet elég hihetetlenül hangzik – méltatlankodott az orvos. – Itt állunk és úgy beszélünk a halottakról, mintha még az élők sorában lennének. Már zúg a fejem ettől a sok zagyvaságtól. No
de tegyük fel, hogy minden így történt, ahogy hallottuk. Amikor kiderült, hogy Nilssen nem tud segíteni Linde-Lounak, Per Nygaardot vette célba. Azt hiszem, már halott volt, még mielőtt a tó fenekére került volna. Túlságosan rémült képet vágott. Mintha valaki halálra rémítette volna. – Nem hiszem, hogy így történt – mondta Christa. – Linde-Lou nem volt bűnöző. Azt akarta, hogy Nygaardot törvényesen ítéljék el. – Furcsa történet – motyogta a vizsgálóbíró. – Hát igen – bólintott az orvos. – A következő áldozat Lars Sevaldsen. Vajon miért? – Talán mert nem teljes egészében adta közre a dalt – találgatott Benedikte. – Vagy talán mert… talán mert át akarta írni? Vagy mert Linde-Lou nem akarta, hogy kiderüljön az igazság. – Miért nem? Hisz végig ez volt a célja. – Mert találkozott Christával. – Micsoda? – horkant fel Abel Gard. Benedikte Abel felé fordult. – Nos, az úgy történt, Gard úr, hogy Linde-Lou véletlenül megpillantotta Christát, és rögtön beleszeretett. Azt már csak képzelheti, mit érzett, amikor rájött, hogy Christa szép fiatal férfinak látja őt, nem pedig ijesztő kísértetnek, mint a többiek. Mind Christára bámultak. – A többiek nem láthatják az igazi arcát? – kérdezte a lány döbbenten. – Nem – felelt Benedikte. – Hisz az előbb is itt járt, de csak te meg én láttuk. – Itt járt? – üvöltötte a vizsgálóbíró. Mindenki
ijedten forgolódni kezdett. – Fel nem foghatom, édes Christám, hogy nem jöttél rá erre. Hiszen az előbb közöttünk lépdelt. Fantasztikus férfi. Meg tudom érteni Christát, hogy rabul ejtette a szívét. Egyébként nagyon hasonlítanak egymásra. De hát mind a hárman egy nemzetségből származunk. – Hogyhogy maguk ketten látják őt? – kérdezte az orvos hitetlenül. – Mert látnoki képességgel rendelkezünk – mondta röviden Benedikte. Nem akart hosszabb magyarázatba bonyolódni. Mindannyian kétkedve bámultak rájuk. – És a fiatal Petrus Nygaard? – kérdezte Abel hirtelen. Látta Christán, mennyire kellemetlenül érzi magát, és segíteni próbált rajta. Másra terelte a szót. – Miért kellett meghalnia? – Petrus megpróbált… megerőszakolni – mondta Christa fáradtan. – Linde-Lou biztosan látta. Később el is meséltem neki. – Mit beszélsz? – kérdezte Abel. – Meg akart erőszakolni? Miért nem szóltál nekem? – Nem volt könnyű beszélni róla. Megpróbáltam egyszer, de… – És neki el tudtad mondani? – Igen… Annyira hasonlók vagyunk, ahogy azt már Benedikte is megjegyezte. Linde-Lout láttam a tűznél is. Biztosan ő… – Ott volt? – kérdezte az egyik sírásó. – Igen. Biztosan láttad, hiszen melletted állt az erdő szélén.
– Nem, nem láttam. Csak téged láttalak, Christa. Christa megborzongott. – Ő volt hát, aki a parázzsal teli hordót a ház falának gurította – jegyezte meg Abel. Szemmel láthatólag nem volt elragadtatva ettől a Linde-Loutól. – Aztán, mivel nem sikerült megölnie, felkereste a kórházban. Azt állítod, Christa, hogy nem bűnöző, de akkor hogy magyarázod ezt a tettét? Benedikte válaszolt helyette: – Christáért bármit megtett volna. Időközben rájött, hogy a külseje nagyon rémisztő. Mivel Petrus meg akarta erőszakolni Christát, bosszút állt. – És Frank? – kérdezte Abel. – Erre nem válaszolhatok – felelte Christa szomorúan. – De igen, muszáj – mondta parancsolóan a vizsgálóbíró. – Nos, Franknak tervei voltak velem – kezdett hozzá Christa elgyötörten. – Én nem akartam belemenni – kerülte Abel tekintetét. – Soha nem fogadta volna be Linde-Lout, ráadásul a rokonaimtól is eltiltott. – Elfogadni Linde-Lout, mint micsodát? – kérdezte Abel elhűlve. – Nem tudom – zokogott fel Christa, és kezébe temette az arcát. Nem volt ereje azt mondani “mint a vőlegényemet”. – Miért fontos ez most már, hiszen rég halott. Benedikte hozzátette: – Nem meglepő, hogy az a férfi, aki a kis Joakimét bántani akarta, szintén szörnyethalt.
– Igen. Linde-Lou imádta a gyerekeket – folytatta Christa. – Nem bírta elviselni, ha valaki bántani akarta őket. – Nem akarom tovább hallgatni ezt a kísértethistóriát – fakadt ki a pap. – Hát nem látják, hogy élő, hús-vér bűnöző adta ki magát Linde-Lounak? – Bárcsak így lenne – fohászkodott Christa. – Istenkáromlás feltételezni, hogy egy kísértettel állunk szemben – szögezte le a pap. – Christa, akárcsak én, egy kicsit más, mint a többi ember – jegyezte meg Benedikte. – Ezt nem hiszem. Senki emberfiának nincsenek természetfeletti képességei – erősködött a pap. – Ebből elég. Különben is esik. Elmondok egy imát a sírok fölött. Aztán kiássuk szerencsétleneket, és illendően eltemetjük őket a temetőben. – Ne! – kiáltotta Christa ijedten. Mindenki meglepődve nézett rá. – Ne imádkozzon a síroknál, nagyon kérem Még ne! – Mi történt veled, Christa? – kérdezte Abel. – Hisz istenfélő embernek ismerlek. – Az is vagyok, de… – Christának igaza van – folytatta Benedikte. – Van itt valaki, akinek nem tetszik a dolog. – Ostobaság! – mondta erre a pap. A többiek némán álltak. Lopva az erdő felé néztek. Elnyújtott, ijesztő lihegés ütötte meg a fülüket. Megborzongtak. – Imádkozzon, lelkész úr! – kiáltotta Abel. A lelkész először tanácstalanul körbenézett,
majd belekezdett az imába. Különös sötétségbe borult a tisztás. A sírásók kétségbeesetten kiáltoztak: Uram Jézus, könyörülj rajtunk! A vizsgálóbíró a földre kuporodott, fejét karjaiba temette. Hirtelen feltámadt a szél. Hihetetlen erősen kezdte rázni a fákat, bokrokat. A lelkészt a levegőbe röpítette. Mindenki kétségbeesetten jajgatott. Ekkor meghallották Benedikte nyugodt, mély hangját: – Nem sikerülhet, Linde-Lou. Christa akkor sem lehetne a tiéd, ha még ma is élnél. Tudd meg, Ulvar volt az apád. Imre avatott be a titokba. Túl közeli rokonok vagytok. Add fel. Térj végre nyugovóra! Christa soha nem fog elfelejteni! Még most is szeret, bár tudja, hogy régóta halott vagy. Hagyd, hadd élje a maga életét. Nincs más megoldás. Christa a tisztás közepén zokogott. A fák vadul hajlongtak a viharos szélben. Benedikte nyugodt hangja hallatszott, aztán a lelkész imája. Lassan elcsendesedett a vihar. Christa kinyitotta a szemét. Már nem borult rájuk az ijesztő sötétség. “Jézus Krisztus nevében ámen” – hallotta, amint a lelkész befejezi imáját. Linde-Lou feladta. Már nem kísérthet többé, nem láthatja többet imádott Christáját. Ám eredeti célját elérte. Fény derült a harminc évvel ezelőtti bűntényre. “Peder gazda” megkapta méltó büntetését, és a sírokat is megtalálták az erdőben. Valamikor semmit sem szeretett volna jobban
annál, mint hogy testvéreivel együtt megszentelt földben nyugodjon. Ezt most minden erejével megpróbálta megakadályozni, csak azért, hogy ne veszítse el Christát. Aztán maga is rájött, hogy számára elérhetetlen a lány. Most végre nyugalomra leltek ők hárman. A lelkész magánkívül volt. Remegett a keze. – Mennem kell – mondta röviden. – Kezdhetitek az ásást. Christa nem bírt a síroknál maradni. Nem bírta volna elviselni a látványt. – El akarok menni a majorba – suttogta. – Veled megyünk – mondta Benedikte. André bólintott. – Ulvar fia volt? – kérdezte. – Igen. – De hát Ulvar az anyai nagyapám. Akkor Linde-Lou anyám testvére. – Így igaz. Imre rájött, hogy abban az évben, amikor Ulvar börtönbe került, volt egy rövid kapcsolata egy lánnyal, aki a börtönben dolgozott. A börtönből szélnek eresztették a lányt, de teherbe esett, és 1879-ben megszülte a fiát, akit Louis névre kereszteltek. Később férjhez ment és ideköltöztek a Kerektó melletti majorba. Két gyermeke született még. A szülők aztán meghaltak, és Linde-Lou nyakába szakadt minden. A gazdaság, a gyerekek. Remekül végezte a dolgát. Aztán bekövetkezett a szörnyű tragédia. – Pontosan mikor? – Imre szerint 1897-ben.
– Tehát Linde-Lou csak tizennyolc éves volt, amikor meghalt. Christa letörölte a könnyeit és megpróbálta öszszeszedni magát. – Nem értettem, amikor azt hajtogatta, két okból nem lehetünk egymáséi. Arra gondoltam, hogy a köztünk lévő társadalmi különbség zavarja, meg az, hogy megölte Per Nygaardot. De valójában nem követte el a bűntényt. Nem tudhattam, hogy arra gondol, túl közeli rokonok vagyunk, és hogy ő már régen halott! Jaj istenem, Benedikte, hogy fogok túljutni mindezen? – Tudod, az a közhely, hogy az idő begyógyít minden sebet, voltaképp igaz. Odaértek a majorhoz. Christa megtorpant. Roszszullét fogta el. – Istenem – suttogta. – Linde-Louval itt ültünk a lépcsőn. Amikor ideértem, ő a földeken dolgozott. A ház olyan gondozottnak tűnt. Jaj, nem bírom tovább! – No, no, no – nyugtatta Benedikte. – Szedd össze magad! De ő maga is meg volt hatva. Bedőlt házfalak, beszakadt tető látványa tárult a szemük elé. Minden romokban hevert. – Jaj, Linde-Lou, tehát csak ábránd volt az egész – suttogta Christa. – Nem egészen – felelte Benedikte. – Amit megéltél, valóság volt. Ne feledd, a Jéghegyek Népének leszármazottja vagy. Ráadásul a feketeszárnyú angyaloktól és az éjszaka démonaitól is örököl-
tél jócskán. Linde-Lou is a fekete angyalok leszármazottja, Lucifer dédunokája. – Ezért láthattuk egymást? – Igen, ezért. Lassan közeledtek a házhoz. Christa meglátott valamit a romok között. – Nézzétek! – kiáltott fel hirtelen. – Ott az elemózsiám, amit a múltkor itt hagytam neki. – Idehozzam? – kérdezte André. – Nem, mit kezdenék vele? Érezte, hogy megint magával ragadják az érzelmek. Gyerünk, haza akarok menni! – mondta rövi. Még utoljára visszafordult: – Isten áldjon, Linde-Lou – suttogta. – Csupán álom voltál. Soha nem lehettünk egymáséi. Egymás iránti szerelmünk soha nem fog elmúlni.
15. fejezet CHRISTA a Hársfaligetbe költözött. Három év után tért csak vissza falujába, hogy megpróbálja eladni egykori otthonát. Három év alatt sok mindent átélt. Sander Brink szerzett neki munkát az oslói könyvtárban; semmi különöset, könyveket kellett levennie a polcról és visszatennie a helyükre, de élvezte. Soha nem volt még ilyen boldog, hiszen szerettei körében lehetett. Rokonai is nagy örömmel fogadták. Végre együtt volt a család. Még a haját is levágatta. Ez nagy megelégedéssel töltötte el. Sokáig halogatta a ház eladását. De nem lehetett tovább húzni az időt. A ház erősen pusztulásnak indult. A holmiját is el akarta végre hozni onnan. Kapcsolata nem szakadt meg Abel Garddal. A férfi ragaszkodott hozzá, hogy írjanak egymásnak. Kezdetben Christa nem lelkesedett túlságosan az ötletért. Élte a saját életét, nem volt semmi gondja. Idővel rájött, milyen sokat jelent számára a férfi önfeláldozó barátsága. Őszintén megírt neki mindent, mint egy igaz barátnak. írt a munkájáról, a Hársfaligetben töltött napjairól, terveiről a jövőjét illetően. Abel a fiairól írt és a mindennapjairól. Soha nem volt tolakodó. Christa kiérezte a sorok közül, menynyire hiányzik a fiainak, no és persze neki is. De nem akarta elijeszteni a lányt.
Christa levelei egyre bizalmasabbá váltak. Legbensőbb titkait is megosztotta Abellel. Három év alatt volt néhány futó kapcsolata, de ezek nem kötelezték le érzelmileg. Egyszer sem érezte ugyanazt a tüzet, mint Linde-Lou iránt. Abel barátságosan válaszolt ezekre a leveleire is, de tele volt aggodalommal. Christa ráébredt, hogy csak kínozza ezekkel az őszinte vallomásokkal, így életének erről a fejezetéről hallgatott a továbbiakban. Ezt valójában sajnálta, hiszen szemtől-szembe nem szívesen beszélt érzéseiről; levélben könnyebben megnyílt. Aztán egyszer csak késett Abel Gard válasza. Mit írhattam a legutóbbi levelemben? – töprengett Christa. Megsértettem? Nem akar többé írni nekem? Talált valakit, akivel megosztaná életét? Akit szeret? Mit tegyek? Hogyan próbáljam meg visszaszerezni? Lehet, hogy anyagi gondjai vannak. Netán beteg? Örökre elveszítettem? Így gyötrődött, amikor végre megjött a várva várt levél! Abelnek munkája végett néhány napra el kellett utaznia. Levele ugyanolyan barátságos volt, mint régen. Christa megnyugodott. Hát nem felejtette el! Egy nap elfogta a nyugtalanság. Túl sokáig tartózkodott a Hársfaligetben. Bár senki nem mondta neki, úgy érezte, túl sokáig élvezte a család vendégszeretetét. Ideje kézbe venni a jövőjét. 1930-BAN EGY ŐSZI NAPON aztán ott állt régi otthona előtt, és elfogódottan nézte a házat. Bizony,
nagyon elhanyagoltnak tűnt. Egy elhagyott ház hamarabb tönkremegy. Ha el akarja adni, alaposan fel kell újítania. Elárasztották az emlékek. Fülében hallotta Frank panaszos szavait. Megnézte a kis tisztást is a ház mögött, ahol “repülni” tanult. Persze azóta sem gyakorolta a “tudományát”. A legnehezebb volt Linde-Lou emlékét felidézni. Az utóbbi években szándékosan elhessegette magától az emlékképeket, ezért valamennyire elhalványultak, mégis eddig Linde-Lou iránti szerelme tartotta vissza attól, hogy hazatérjen. Váratlanul beállított Abel Gard. Christa alig ismert rá. Halántéka ezüstösen csillogott, soványabb lett, vonásai megkeményedtek. – Christa – szólította meg elfogódottan, amikor belépett. Christa maga sem tudta megmagyarázni miért, talán mert meghallotta hangját, rögtön odafutott hozzá és a karjaiba bújt. Úgy érezte, hazaérkezett. A NEMZETSÉGEN BELÜL nem volt szokás, Christának mégis nagy lakodalmat csaptak. Abel mind a hét fia ott énekelt a kórusban, tisztára mosdatva, szépen felöltöztetve. Arcuk ragyogott a boldogságtól. Alig akarták elhinni, hogy Christa végre visszajön hozzájuk. Christa fiatal korára való tekintettel vártak még egy évet az esküvővel, így a fiúk már nagyobbak lettek. Úgy tűnt, mindannyian apjukra ütnek: éppolyan jóképűek és magasak lesznek
mind. Christa egész rokonsága eljött a lakodalomra. Henning, bár betöltötte a nyolcvanegyedik évét, még mindig nagyon jól tartotta magát. Benedikte férje, Sander Brink viszont sokat betegeskedett az utóbbi időben a gyenge szívével. André, Malin és tizennyolc éves fiuk, Rikard is eljött. Magas és erős fiatalember, de olyan ártatlan, mint egy angyal. Marit és Christoffer is ott volt. Vetle már majdnem betöltötte a harmincat. Francia felesége, Hanne még mindig életvidám teremtés. Gyermekeik, Mari, Jonathan és Karine már kilenc, hét és öt évesek. Csak egyvalaki hiányzott: Imre. Késő este ő is beállított. A gyerekeket már lefektették. Nem akart egy óránál tovább maradni. Amikor belépett, jelenlétével szinte beragyogta a termet. Mindenkit mérhetetlen boldogsággal töltött el az eljövetele. Sokáig beszélgetett Christával négyszemközt. A többiek sejtették, hogy Christa születendő gyermeke a beszélgetésük témája. Hiszen a gyermeknek fontos szerepet szán a nemzetség. – Legutóbbi beszélgetésünk során említetted, hogy valaki Abel és énközém fog állni. Akkor Linde-Loura gondoltál, ugye? – Igen, de akkor még nem tudtam megfejteni a kilétét. Most már tudjuk miért. – Azt is mondtad, előnyös lehet számunkra ha Abellel szemben őt választom. – Csak azért gondoltam így, mert éreztem, mekkora erőt képvisel. Most már bebizonyosodott, hogy
sohasem választhattad volna. – Ő tudta, hogy anyám fivére? – Persze! Tudta, hogy sosem lehetsz az övé. De egyszerűen nem bírt meglenni nélküled. Az érzelmeid iránta nem könnyítették meg a dolgát. De mindez már a múlté, fellélegezhetünk. Imre sok boldogságot kívánt neki. Christa ijedten arra kérte, segítsen neki a jövőben, kiválasztott gyermeke nevelésében. Imre titokzatos mosollyal csak annyit mondott, ne aggódjon, nem hagyják magára. Christa megnyugodott. CHRISTA ÜLDÖGÉLT és a Bibliát lapozgatta. Születendő gyermeke számára keresett nevet. – Ha lány lesz… – kezdte. – Fiú lesz – felelte Abel mosolyogva. – Azt nem tudhatod. Ha lány lesz, azt akarom, Rebekának hívják. – Szép név – bólintott Abel. – És ha fiú lesz? Christa felsóhajtott. – Olyan szívesen kereszteltem volna Henningre a nagyapám után. Már majdnem nyolcvanhárom éves! Biztosan nagyon örülne az ötletnek. – Henning óskandináv vagy német név, mindenesetre semmi köze a Bibliához. – Muszáj bibliai nevet választani? – Amióta az eszemet tudom, a családunkban mindegyik gyermek a Bibliából kapta a nevét. – Vagy úgy – mondta Christa, és továbblapozott. – Serubbabel szép név, nem? Vagy mit szólsz
Magpiáshoz? Bakbuk sem lenne rossz, olyan vicces! – Christa, hagyd abba! – És ha hármasikreket szülök? Akkor elkeresztelhetjük őket Huppimnek, Muppimnek, és Ardnak. Itt sorakoznak ezek a nevek mind Mózes első könyvében. Hühű, megtaláltam az igazit! PokeretHassebaim! Hogy tetszik? – Christa, én komolyan veszem a hitem. Christa erre elkomorodott. – Én is, de feltételezem, hogy a mi Urunknak van humorérérzéke. Abel elmosolyodott. Végül megegyeztek három névben. Rafael, Silas és Nataniel. Különösen az utóbbi nyerte el tetszésüket. – Azt akarom, hogy Nataniel legyen a neve – szögezte le Christa. – De hát nem így áll a név a Bibliában. – De én azt akarom, hogy Natanielnek hívják. Sokkal könnyebb így kiejteni. Különben is, sok országban a névnek ezt a formáját használják. Christa nem engedett. Abel felsóhajtott. – Reméljük, Rebeka lesz. Úgy látszik, az Úr most az egyszer nem hallgatta meg Abel kérését. CHRISTA MÉG EGYSZER találkozott LindeLouval 1933-ban, amikor megszületett a fia. Egy sötéthajú kisfiúnak adott életet. Estére járt, a többiek magára hagyták a gyerekszobában. Fia mellette szunyókált a bölcsőben. Fá-
radt és kimerült volt, de nagyon boldognak érezte magát. Csak az éjjeli lámpa világított. Christa hallgatta gyermeke békés szuszogását. Ekkor termett a szobában Linde-Lou. Először azt hitte, álmodik, de ilyen erős megdöbbenést álmában nem érez az ember. Linde-Lou odalépett az ágyához, és gyöngéden ránézett. – Linde-Lou – suttogta, nehogy a többiek meghallják. – Azt hittem, nem tudsz kísérteni többé, hiszen szentelt földbe helyeztek. A férfi elmosolyodott. Éppolyan meleg volt a mosolya, mint régen. – Nem vagyok kísértet, Christa. Én is közéjük tartozom. – A Jéghegyek Népének jó szellemei közé? Vagy a fekete angyalok közé? – Mindkét ághoz. Jól ismerem őket. Jó Tengelt, Solt, Heikét és Didát… a fekete angyalokat. Mindnyájan a barátaim. Leült az ágy szélére és kezébe vette a gyermeket. Christa akaratlanul féltő mozdulatot tett. Nem akarta, hogy felébredjen a fia. De a kicsi mélyen aludt. – Engem választottak ki arra, hogy vigyázzak a fiadra. Segítőtársa és védelmezője leszek egész életében. Christa szemét elöntötték a könnyek. – Akkor biztos vagyok benne, hogy jó kezekben lesz, Linde-Lou. Imre igazat jósolt. A fekete felhő, mely közé és Abel közé állt, végül a nemzetség javát szolgálja.
– Valamit nem értek, Linde-Lou. Imre akkor régen azt mondta, hogy a gyermekem számára nagyon előnyös lenne, ha Abelhez mennék feleségül. De hát miért? A kérdezett elmosolyodott. – Tudod, hogy gyermeked nemzetségünk kiválasztott tagja. Így igen erősnek kell lennie, hogy méltó módon fel tudja venni a küzdelmet a gonoszszal. – Tudom, tudom. Aggódom is érte, hisz olyan védtelen. – Most még igen! De mivel a Jéghegyek Népének kiválasztottja, alaposan fel lesz ruházva különleges, természetfeletti képességekkel. Ráadásul a fekete angyalok nemzetségével és az éjszakai démonokkal is rokonságban áll. Lucifer vérét sem tagadhatja meg. – Ezzel én is tisztában vagyok. De mi a szerepe Abelnek? – Abel hetedik fiúként látta meg a napvilágot. – Igen, tudom. – A kis Nataniel pedig egy hetedik fiú hetedik fiaként született. Márpedig ez nagyon előnyös, ami a természetfeletti adottságokat illeti. – De hisz Nataniel Abel nyolcadik fia! – Nem – mosolygott Linde-Lou. – Abel és első felesége sokat veszekedtek a kis Joakim születése előtt. Abel hűtlenséggel vádolta feleségét. Az aszszony tagadta, de Abel gyanúja jogos volt. Joakim nem az ő fia. – Aha, most már értem.
Linde-Lou letette a még mindig alvó gyermeket. – Mennem kell, unokahúgom. Mindig tudtam, milyen közeli rokonságban állunk egymással, ezért nem kerülhettünk volna soha közelebbi kapcsolatba. A szenvedély már elmúlt, de mindig szeretni foglak. Hisz anyád fivére vagyok. Nem találkozunk többé. Ne feledd, ahányszor segítségre szorul a fiad, én mellette leszek. Ezzel megsimogatta Christa arcát, és elment. Christa megsimogatta kisfia arcát: – Már nem aggódom úgy a jövődért, Nataniel – suttogta. – Bármi történjen is, Linde-Lou mindig melletted lesz, kisfiam. Senki más nem tudna jobban óvni a veszélytől, mint ő, aki kistestvéreit is oly forrón szerette. CHRISTA boldogan élt Abel mellett. Ahányszor meghallotta a Lindeloról szóló éneket, szomorúság fogta el, és nem tudta végighallgatni. Soha többé nem beszélt senkinek erről a titkáról.
