A svéd nyelvű eredeti mű címe: Legenden om Marco Copyright © by Margit Sandemo, 1989 All rights reserved Hungarian translation © Somogyi Gyula, 1997 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1997 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-74-8 HU ISSN 1417-1589 Készült: AiT Trondheim A.S., Norvégia Ára: 448 Ft Megjelenik havonta Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken a helyi postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj 400 Ft/kötet.
A „JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat negyvenötödik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Marco legendája Marco mint a Jéghegyek Népe öt kiválasztottjának egyike vesz részt a Gonosz Tengel ellen vívott végső harcban. Titokzatos lényében olyan erők rejlenek, amelyekről társainak sejtelmük sincs. Marco első feladata szinte teljesíthetetlen: a félelmetes Lynxet, Gonosz Tengel legközelebbi cinkosát kell megsemmisítenie, méghozzá legerősebb fegyvereinek használata nélkül…
1. fejezet ÖT MAGÁNYOS ember rótta a kopár vidéket. A tavasz közeledtével észak felé vonuló gatyásölyvek némán lebegtek a Jéghegyek Népének völgyét övező hegycsúcsok között. Fenn a magasban, a tó túlsó partja fölött varjú károgott. A terméketlen, sziklák szabdalta hágóban álló emberek ruháit és haját a szél cibálta, s ők, maguk mögött hagyván a gleccsert, végigjártatták szemüket nemzetségük szűkebb pátriáján – ahová rajtuk kívül teremtett élőlény nem merte betenni a lábát. A Jéghegyek Népének napsütötte völgyében emberemlékezet óta korán tavaszodott, de az öt vándor mégsem készült fel arra a látványra, amely itt fogadta őket. Az elmúlt napok során váltakozó mélységű hóban bukdácsoltak előre, ezért most döbbenten tekintettek alá a völgykatlanba, amelynek északi oldala teljesen hómentes volt és minden jel szerint perzselően meleg. Sem a tavat, sem a partját nem látták, ugyanis a völgy alja sűrű ködbe burkolózott. Igaz, a déli oldalon megmaradt a hó, ám ez nem érdekelte őket, hiszen nem oda igyekeztek. Tekintetük rémülettel vegyes tisztelettel siklott végig a völgyön. Hát végre itt vannak, mégpedig Nataniel, a Kiválasztott társaságában. A Jéghegyek Népe sarjai évszázadokig vártak eljövetelére. Sokan próbálták meg felkutatni itt, a kopár vadonban
a gonoszság eredetét, hogy nemzetségüket felszabadítsák a reá nehezedő iga alól, ám mindannyian kudarcot vallottak. Nem voltak eléggé erősek a hatalmas feladathoz. Most viszont eljött az idő. Natanielben minden megvolt, ami az átok megtöréséhez szükséges. Ráadásul azzal a rokonával jött, aki a jóslatok szerint vele egyidejűleg született, de másik nemzedékhez tartozott: Továval. Úgyszólván váratlanul újabb segítőjük is akadt – a rejtélyes Marco, akinek teljes erejéről fogalmuk sem lehetett. A tizenkét esztendős Gabriel ugyancsak velük tartott. A fiú nem rendelkezett különleges tulajdonságokkal. Csakis azért jött ide rokonaival, hogy beszámolhasson az utókornak arról az elkeseredett harcról, amelyet a nemzetség átka, Gonosz Tengel ellen vívnak. Az ötödik kiválasztott Ellen volt, őt azonban elfogta Lynx, a gaz ősatya titokzatos cinkosa. Ellen eltűnt, elnyelte a Nagy Süllyesztő. Helyére teljesen hétköznapi ember: az ír Ian Morahan lépett, akinek sorsa véletlenül fonódott össze a Jéghegyek Népe sarjaiéval. A kiválasztottak védelmezői elfogadták személyét, és a Démonok Hegyéről származó itallal a nemzetség óvott tagjává avatták. Az öt kiválasztott sokáig némán állt. A közeli görgeteges, szinte járhatatlan lejtőre tekintve el sem hitték, hogy a XVI. század végén a lángba
borított völgyből Jó Tengel és Silje ott hajtott fel lovastul. Mennyi kínlódásukba kerülhetett, a nagy rémület és aggodalom közepette. Ép ésszel felfoghatatlan vállalkozás! – Mit tegyünk legelőbb is? – kérdezte Ian Morahan. A többiek rokonszenvvel vették tudomásul, hogy közéjük valónak tekinti magát és természetesnek tart mindent, ami megesik vele. – Nincs vesztegetni való időnk – válaszolta kellemes hangján Nataniel. – Rögtön nekilátunk felkutatni azt a helyet, ahol Gonosz Tengel elásta a korsóját. Innen vajon felismerjük az irányt? – Eléggé rossz ponton állunk – mérte fel Marco a helyzetet. – Hiszen tudjuk, hogy az a bizonyos hely magasra nyúló szirt alatt található, a szirtnek pedig két csúcsa van. Mindkettő sírkőre emlékeztet. Innen nézve a közelebbi hegyoldalak nagyrészt eltakarják a magasabban fekvő fennsíkokat. A legfontosabb kiindulási pontot, azt a kiugró sziklanyúlványt, amelyről Kolgrim levetette magát, illetve ahol később Heike és Tula szembetalálkozott Gonosz Tengellel, köd borítja. Valamennyien felfigyeltek rá: amikor Marco kiejtette Gonosz Tengel nevét, megremegett alattuk a sziklás altalaj. Ez a völgy az övé volt, sokkalta inkább, mint az ideiglenes behatolóké. Vagy mégsem emiatt rázkódtak meg a bércek? Csodálkozva figyelték Marco hirtelen éberré vált arckifejezését.
A moraj azonban elcsendesedett, Marco feszültsége pedig felengedett. Az eléjük táruló fenséges panoráma láttán mindnyájan igencsak aprócska teremtménynek érezték magukat. A kis Gabriel szorosan hóna alá szorította jegyzettömbjét, és rettenthetetlen képet próbált vágni. Maga is kételkedett benne, hogy sikerrel jár ezirányú kísérlete. A Jéghegyek Népének völgye oly félelmetes, oly szép és olyan elhagyatott volt. A lakott világtól messze elterülő völgy akkora borzalmat rejtegetett, hogy pusztító erejét az emberiség nem is sejthette. A mögöttük elterülő gleccsernyelv felől jeges szél fújt Gabriel hátába. A fiú minden porcikájában vacogva fordult vissza, hogy egy utolsó pillantást vessen a jégárra. Hirtelen a gleccser jegén mozgó sötét foltra figyelt fel. Eleinte azt hitte, újabb üldöző, újabb veszély közeledik feléjük, ám aztán észrevette, hogy az illető távolodik tőlük, a tetejében pedig még sántikál is. Rune! – gondolta, és a részvéttől összeszorult a szíve. Milyen magányosnak és elhagyatottnak tűnt! Ő nem tarthatott velük a völgybe, egyedül kellett megtennie a visszafelé vezető hosszú utat. Hűséges, derék Rune! Szűkszavú, rejtélyes, kifürkészhetetlen. Gabriel érezte, amint könnyek lepik el a szemét. Úgy vélte, nagyon sokszor hagyták cserben Runét, ő viszont mindig is megértő és hűséges volt velük.
Tova Ianra nézve próbálta elkapni az ír pillantását, a férfi azonban az előttük elterülő kietlen tájat szemlélte. A csúnyácska lány kénytelen volt beismerni, hogy nem lobog benne valami nagy lánggal az önbizalom. Régi gátlásai újult erővel törtek elő, amikor megint ráébredt, mennyire vonzó férfi Ian. Most, hogy emberfeletti feladat várt rájuk, Tovának elkelt volna Ian támogatása, jólesett volna, ha az ír tudatja vele, hogy minden csúnyasága ellenére szereti. Ian Morahan azonban érzéketlen volt, nem fogta fel Tova kétségbeesett, néma kérését, hogy bárcsak hátrafordulna feléje, és úgy mosolyogna rá, ahogyan azt szerető gyengédséggel néhányszor már megtette. Tova tehát úgy érezte, mindenfelől néma űr veszi körül. Nataniel összeszorított szájjal tekintett maga elé. Életének hatalmas küldetése beteljesedéséhez közeledett. Most minden azon múlik, mennyit tanult, milyen erősek a képességei… – Várjuk meg, amíg felszáll a köd? – kérdezte Ian. – Ebben a napszakban nem lehet megállapítani, felemelkedik vagy leereszkedik-e, illetve mozdul-e egyáltalán. Azt javaslom, húzódjunk szélárnyékba, és várjunk egy darabig. Nincs értelme az időnket vesztegetve vakon a ködbe rontanunk, amikor talán semmit sem veszünk észre. – Akkor várjunk itt – döntötte el a kérdést
Nataniel. A legközelebbi sziklafal kellemes menedéket nyújtott a szél elől. Gabriel a fülét dörzsölgetve úgy érezte, mintha meleg pamut borítaná. Marco azon tanakodott, ne merészkedjenek-e előre a hegyoldalban, hátha megpillantják a sírkő alakú két sziklacsúcsot, de Nataniel lebeszélte róla. A hegyoldal jobbra és balra egyaránt járhatatlannak tűnt. A hágóról lefelé vezető egyetlen út egyenesen előttük húzódott, így tehát jobb híján várakoztak. – Azt hiszem, felszáll – szólalt meg Tova. – A köd? Úgy tűnik, igen. Ugyanígy akár meg is sűrűsödhetett volna – válaszolta Marco. – Még mindig látni Runét – jegyezte meg Gabriel. A többiek követték a fiú pillantását. Nem gondolták volna, hogy még egyszer hátranéznek a gleccser felé. – Arra a csöpp pontra célzol a távolban? Már csaknem a másik végére ért – mondta Tova. – Igen. – Szegény Rune – sóhajtott fel a lány. Mindannyiuknak ugyanaz jutott az eszébe. A magányos, sokszorosan elhagyott Rune… Marco egyszerre csak elszörnyedve kiáltott fel: – Odanézzetek! Három másik „pötty” ért ki a gleccsernyelvre, és döbbenetes iramban közeledett Rune felé. – Amott az az apró alak… Nem lehet más, csak Gonosz Tengel – hüledezett Tova.
– A másik pedig Lynx – mondta Ian. – De vajon ki lehet a harmadik? – Nem tudom – felelte lassan Marco. – Viszont biztosan azok közé tartozik, akik feloldották a fekete angyalok varázshatalmú rúnajegyeit. – Erre hányan képesek? – érdeklődött Nataniel. – Nem sokan – válaszolta Marco. – Csupán két olyan alakról van tudomásom a gonoszság világában, aki megteheti. – Mondd el, kikről van szó! – Egyikük kihalt valláshoz köthető, a másikuk Ahriman. – Mit gondolsz, ő lehet az? – Fogalmam sincs, miképpen fest Ahriman. Ekkora távolságból pedig alig látjuk. – Ajjaj, egyenesen a mi Runénk felé tartanak! Megállt. Segítenünk kell neki! – jajveszékelt Tova. Nataniel erőnek erejével tartotta vissza nőrokonát, aki mindenáron oda akart rohanni. – Állj meg! Semmit sem tehetünk. – De hát többször nem hagyhatjuk cserben Runét – jelentette ki Gabriel. Újra észrevették, milyen különös kifejezés jelenik meg Marco arcán – éber feszültség, csodálkozással vegyes félelem. Mind az öten mozdulatlanul, szívükben mélységes aggodalommal figyelték a távolban lejátszódó jelenetet.
GONOSZ TENGEL diadalittasan hágott fel a jégnyelvre. Szíve szerint megszokott útján szándékozott haladni, ez esetben viszont arra kényszerültek volna, hogy a tavaszi olvadástól zúgva áramló folyó partján, a továbbra is több méter mély hóban és jégben tapossanak utat maguknak. Ezért úgy döntött, inkább ellenségei nyomát követi, hátha így is utoléri őket. Valamivel hosszabb utat kellett megtenniük, mint a többieknek, akiket farkasok vittek fel hátukon. Gonosz Tengel azonban megszokta, hogy gyorsan, siklórepülésben haladjon, valamivel a talaj fölött. Ahriman, aki vele akart tartani, mert látni kívánta, miként alakul a küzdelem, ugyancsak zavartalanul mozgott térben és időben. Lynxszel már sokkal nehezebb dolguk volt, őt két oldalról felkapták és a lehető legmegalázóbb módon maguk között húzták. Gonosz Tengel titokzatos csatlósa mindennek dacára megőrizte sztoikus közönyét, még a szája szélét sem húzta el. A jégnyelv tetejére elérve elengedték, ő pedig nyugodtan leporolta a ruháját, és halszerűen kifejezéstelen tekintettel meredt urára és mesterére. Ahriman, aki igencsak járatos volt a gonoszság útvesztőiben, undorral fintorodott el Gonosz Tengel rejtélyes csatlósának láttán, miközben azon töprengett, vajon miféle szennycsatornából szedték ki ezt az embert. – Nézz csak oda – mondta jókedvűen Gonosz Tengel. – Az egyik féreg éppen felénk tántorog a
jégen. Úgy sántít, mint valami nyomorék varjú. Csak nem megszökött? Vegyük szemügyre alaposabban! – A gyökérember az – mormogta Lynx. Ahriman igazi perzsa szénfekete szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Micsoda? – Ugyan, csak egy titokzatos alak, akit az én átkozott leszármazottaim mindenhová magukkal cipelnek – legyintett megvetően Gonosz Tengel. – De most aztán elkapjuk. Még sohasem láttam közelről. Előbb azonban megijesztjük egy kicsit. Ugye, barátaim? Ha Tengel két társára nézett volna, azonnal rájön, hogy személyükben nem barátokkal akad dolga, sokkal inkább cinkosokkal vagy talpnyalókkal. Tengelt még a gonoszság szolgái is gyűlölték. Ahriman azt hitte, kiválthatja magát a rabságból, ezért merte követni a Jéghegyek Népének völgyébe. Az őket vezető undorító porfelleg láttán mégis jeges rémület fogta el. Ezt a lényt nem akarta volna ellenségéül. Runét nagyon hamar beérték. Amikor közel jutottak hozzá, a „gyökérember” megállt és bevárta őket. Értelmetlen lett volna, ha meneküléssel próbálkozik. Rune teljesítette küldetését, a Jéghegyek Népe immár nem vehette hasznát. Miután a mandragóraember elveszítette jóbarátját és társát, Halkatlát, tökéletes közönnyel fogadta, mi történik vele.
– Két ujjam közé fogva morzsolom széjjel – sziszegte boldog várakozással Gonosz Tengel. Hirtelen megtorpant. Ekkor mindössze hét-nyolc méterre volt Runétól, aki bánatosan lemondó arckifejezéssel állt egyhelyben, mintha mindannak, amit mond vagy tesz, semmiféle jelentősége nem lenne. Tan-ghil hunyorogva szemlélte. – Vajon hol láthattam ezt a férget? – mormogta úgy, hogy két társa is értse. – De nem ilyen alakban… – Már találkoztunk – válaszolta nyekergő hangján Rune. Gonosz Tengel hátán olyan kellemetlen bizsergés futott végig, amelyhez hasonlót még sohasem tapasztalt. Félelem lett volna? Nem, inkább bizonytalanság. Gyűlölte, ha valamiről nincs tudomása. Mindent tudni akart! Csakis így kerülhetett fölénybe. Ehhez viszont már túl késő volt. Tan-ghilnak egyben s másban bizony tökéletesítenie kellett volna ismereteit. Most visszaütött, hogy a puszta gonoszságon kívül sohasem művelt mást. – Ki ez? Ki ez? – kérdezte dühösen kísérőitől. A másik kettő válaszul csupán a fejét rázta és sajnálkozó képet vágott. Gonosz Tengel közelebb lépett a mandragóraemberhez. Ragadozó módjára lesunyta a fejét, és gyűlölködő pillantással meredt Runéra. – Csak rájövök, ki… Hirtelen felrikoltott, néhány lépést hátra támoly-
gott, de csakhamar kihúzta magát és összeszorította félelmetes száját. – A talizmán – hörögte. – A talizmán, aki elárult! Aki becsapott és túl sokáig marasztalt a Jéghegyek Népének völgyében! Az enyém voltál, és ellenem fordultál! Ezért halállal lakolsz! Elhallgatott, emlékezetébe idézte, hányszor is próbálta megsemmisíteni a mandragórát. – Miről beszél, gazdám? – kérdezte halkan Lynx. A dühtől remegő Tengel hosszú, göcsörtös ujjával Runéra mutatott. – Ez egy mandragóra! Közönséges gyökér, meg a hajtásai! Az utolsó pár szót őrjöngő haraggal ejtette ki. Két társa továbbra is értetlenül bámult rá. – Hogy lettél ilyen? – üvöltötte Gonosz Tengel. – Ha azt képzeled, hogy emberhez hasonlítasz, nagyon tévedsz. Szörnyszülött vagy, nem egyéb. Ki művelte ezt a kontár munkát? Rune hallgatott. Ha megsértődött is, nem mutatta ki, pillantása állta Gonosz Tengel piszkos szürkéssárga tekintetét. – Ne semmisítsem meg, varázslótársam? – kérdezte behízelgően Ahriman. Tengel felhorkant: – Varázslótárs? Velem egyenrangú? Miket képzelsz, te hitvány féreg? – Ne semmisítsem meg? – ismételte meg Ahriman, immár ügyelve a fogalmazásra.
– Nem tudod megtenni, mert halhatatlan. – Én is az vagyok. – Egy frászt! Kizárólag én vagyok halhatatlan. – Meg a talizmán – emlékeztette szárazon Ahriman. – Nem, nem, felejtsd el – fejezte be szavait, amikor észrevette Tengel vészjósló arckifejezését. Tan-ghil újra Rune felé fordult. – Vissza tudlak változtatni azzá a rusnya gyökérré, te szerencsétlen. – Nem hiszem – válaszolta nyugodt hangon Rune. – Nyilván ugyanaz a hülye vont hálót varázsrúnákból a völgy köré, aki ilyen nyomorúságos módon tákolt össze téged. Én viszont feloldottam a rúnák hatalmát, tehát miért ne tudnálak. – Most én oldottam fel a varázsjeleket – szólt közbe hetykén Ahriman. – Fogd be a pofád és menj a francba! – ordította egy szuszra Tengel. – Az én akaratom nélkül sohasem jutottál volna idáig. – Én nem adtam kifejezést ama kívánságomnak, hogy a hideg Északra akarnék látogatni – mondta szemtelenül Ahriman. – Most viszont itt vagyok, és természetesen szóval és tettel mélyen tisztelt útitársam rendelkezésére állok. Gonosz Tengel, aki nem szerette, ha arra a megszégyenítő pillanatra emlékeztetik, amikor Ahriman, nem pedig ő oldotta fel a varázserejű rúnák hatalmát, megvetően fordult el tőle, és vég-
telenül megvető hangon ismét Runét szólította meg: – Nos, amennyiben halhatatlan vagy, te nyomorúságos gyökér, akkor ki segített hozzá?.. Elhallgatott, mert eszébe jutott, miként próbálta meg már több évszázaddal azelőtt megsemmisíteni a mandragórát a Jéghegyek Népének völgyében. Rune láttán egyre inkább elfogta a csodálkozás. Hiszen abban az időben, amikor Keleten élt, olyan mandragórákról is hallott, amelyeket el lehetett pusztítani. Akkor ezt vajon miért nem? Nem nagyon ért rá töprengeni, mert észrevette, hogy alatta, ezen a napon már nem először, megremeg a jég. Éppen az előbb is valami hasonló történt. A többiek ugyancsak észlelték a különös jelenséget. Egymásra néztek, ám inkább hallgattak. A remegés szinte ugyanabban a pillanatban ért véget, amelyben megkezdődött. – Megkíméllek, te hitvány gyökér – mondta Tan-ghil –, ha elárulod nekünk, ki áll mindennek a hátterében. – Egyszerű a válasz – felelte Rune. – A saját rokonaid. Mindannyian a te véredből származnak. – Nagyon jól tudom – sziszegte Tengel. – De van közöttük egy, aki különleges! – Sok közöttük a különleges. Nem tudom, kire gondolsz. – Vigyázz! – figyelmeztette Gonosz Tengel. –
Lehet, hogy halhatatlan vagy, de szeretnél-e a Nagy Süllyesztőbe pottyanni? Nos, aki oda kerül, nem hal meg, hanem örökké él. Én pedig biztosíthatlak, hogy ott-tartózkodásod alatt nem éppen kellemes gondolatoknak adod majd át magad. Tudod, mi az a magány, te mandragóra? – Tudom – válaszolta komolyan Rune. – Nekem mindegy, itt a földön, vagy pedig a Nagy Süllyesztőben élem-e át. Tengel kezdett valóban dühbe gurulni. – És mit szólnál előtte némi kínzáshoz…? – Semmit. Én nem érzek fájdalmat. Rune füllentett, de nem akarta, hogy Gonosz Tengel könnyedén diadalmaskodjon. – Lynx! Kapd el! Bánj vele úgy, mint ahogy a hazádban bántál az emberekkel! Tengel rettenetes segédje néhány lépést tett előre, Rune pedig hátrált, miközben le nem vette róla a szemét. Jól tudta, vége van, ha ez a szörnyű ember elkapja, mert akkor egyetlen pillanat alatt a Süllyesztőbe zuhan. Rune azzal is tisztában volt, hogy most az egyszer nem tud egérutat nyerni. Mégis húzni akarta az időt, hogy minél többet tudjon meg ellenségéről. A vadászzsákmány nem szándékozott egykönnyen megadni magát! Rune figyelmesen szemlélte a feléje settenkedő férfit. Valami hibádzott vele, de nem igazán értette, mi lehet az. Első ránézésre normálisnak látszott, eltekintve attól, hogy megmagyarázhatatlan hidegrázás kerített hatalmába mindenkit, aki csak szem-
bekerült vele. Lynxet leginkább rendhagyónak lehetett volna nevezni! Noha Rune jó néhány rendhagyó embert vagy lényt ismert, Lynxhez hasonló jelenséggel sohasem akadt dolga. Mindez sebesen villant át a mandragóraember agyán, hiszen nem sok ideje maradt a töprengésre. A típusból próbált meg rájönni, hová valósi. Testes férfi, sötétbarna szeme kifejezéstelenül meredt rá, akár a halé, Hitler-bajsza pedig a névadó idejében Közép-Európában volt divatban. Rune dolgát megkönnyítette, hogy egyszer hallotta, amint Lynx a „Scheisse” szót használva elkáromkodja magát. Ez az ember német. Régen véget ért a háború, a külvilág már nem minden németet tekintett ellenségnek. A gyűlöletet felváltotta az a felismerés, hogy sok derék, jóindulatú ember is van a németek között, aki ártatlan a történtekben. Noha ez az alak nyugodtan tartozhatott volna Hitler legvéreskezűbb hóhérai közé, mégsem volt náci. Ruházata, hajviselete, időközben elvesztett kalapja a húszas éveket idézte. Runénak e ponton félbe kellett szakítania gondolatmenetét. Ha ez az ember a húszas években élete delén járt, akkor mostanra meg kellett volnia halnia vagy nagyon öregnek kellene lennie. Rune könnyen meg tudta állapítani, szellemmel vagy élő emberrel áll-e szemben, hiszen szabadon mozgott mindkét világban. A vele szemben álló férfi nem tartozott a szellemek vagy hazajáró lelkek sorába,
de a nem evilági lényekébe sem. Lynx rendhagyó volta éppen ebben rejlett. Nem értették, miféle. Nem hasonlított a halhatatlan és örökké ifjú Marcóra vagy Runéra. Lynx más volt. Rune sebesen megállapította, hogy Lynx a hízásra hajlamos, kedélyes germán típushoz tartozik. Elképzelte, amint családfőként rövid bőrnadrágban, tiroli kalapban, egyik kezében tubát, a másikban söröskorsót tart. Lynx esetében ez a kedélyes vonás határozottan visszataszító volt. Jeges embergyűlölete és létezésének ésszel felfoghatatlan módja annyira undorítóvá tette, hogy Rune még tovább hátrált. Pontosan abban a pillanatban, amikor Lynx felemelte a karját, hogy a furcsa hurokkal elkapja a mandragóra-embert, Rune halkan így szólt: – Fritz! Ezzel csupán jelezni akarta, rájött, hová valósi Tan-ghil csatlósa. A Fritz nevet a németek általánosan elterjedt megjelöléseként használta. Lynx azonban oly hevesen összerezzent és oly döbbenten eresztette le támadásra emelt karját, hogy Rune rájött, ezt a férfit valóban Fritznek hívják! Runénak nem sok ideje maradt átgondolni, mire is jött rá, amikor Gonosz Tengel szinte pánikba esve felkiáltott: – Kapd már el, ember! Lynx felocsúdott ámulatából és újból felemelte a
karját. Ekkor olyan erővel morajlott és remegett meg a jégár, hogy mind a négyen csupán üggyel-bajjal bírtak megállni a lábukon. Nemcsak a jég mozgott, hanem a környező hegyek is, mintha földrengés tört volna ki. Ám ki hallott már Norvégia ősrégi hegyeit sújtó földrengésről? – Csináljatok végre valamit! – ordította Gonosz Tengel. Lynx és Ahriman azonban egyaránt tehetetlen volt. Rune térdre esett, abban reménykedve, hogy nem őalatta reped meg a gleccser. Lynx hiába próbálkozott megtartani az egyensúlyát és a méltóságát, elvágódott, Ahriman és Gonosz Tengel viszont többé-kevésbé szilárdan a talpán maradt. Ez vajon mi? – gondolta Rune. A dübörgés és a rengés alábbhagyott, mélységes csend ülte meg a tájat. A következő pillanatban Rune a szeme sarkából valamilyen sötét foltra figyelt fel. Abba az irányba nézett, példáját a három gonosz is követte. A gleccser nyúlványa felől magányos férfi tartott feléjük, sötét köpenybe bújt néma vándor. Odabent, a Jéghegyek Népének völgyébe vezető hágó sziklaszirtjeinél Marco öntudatlanul megragadta Nataniel karját. Barátai csodálkozva figyelték, milyen feszült izgalomról tanúskodó kifejezés jelenik meg gyönyörű arcán. A vándor a jégnyelven tartózkodó négy alakhoz
ért. Rune összevont szemöldökkel tekintett rá, Gonosz Tengel viszont mélységes felháborodással sziszegte feléje: – Mit csinálsz, mit keresel itt! Azonnal tűnj el! Errefelé nincs szükség koldusokra! Takarodj! A jövevény ügyet sem vetett rá, ehelyett Rune felé fordult: – Örülök a viszontlátásnak, barátom! Rune a férfira tekintett. Az idegen göndör fekete haja a vállára omlott, különös, bár a Jéghegyek Népe sarjaitól elütően egyáltalán nem sárga fényben ragyogó szeme barátságosan tekintett a mandragóraemberre… Rune könnyekben tört ki, alig tudta viszonozni a vándor köszöntését: – Én is nagyon örülök! Ahriman tátott szájjal bámult. Egész magatartása elárulta, milyen kellemetlen érzés, egyben bizonytalanság keríti hatalmába a jövevény láttán. Vajon idegennel, vagy netán… ismerőssel akadt össze? Tan-ghil nem töprengett efféle dolgokon. Őt pusztán harag fogta el, amiért megzavarták a mandragóra elpusztítása közben. – Hordd el magad! – rikácsolta fejhangon. – Különben porrá zúzlak, te hitvány kódis! Az idegen vesébe ható szemét Gonosz Tengelre szegezte. – Kötve hiszem, Emberféreg! Gonosz Tengel megremegett. Hosszú ideje senki
sem nevezte így. Mióta áthaladt az Élet Forrásai mellett húzódó barlangokon, nem hallotta ezt a kifejezést. – Lynx! – ordított fel. – Küldd azonnal a Nagy Süllyesztőbe! Ilyen arcátlanul senki sem beszélhet a Világ Urával! Lynx alig emelte fel a kezét, máris elszörnyedve ejtette le. Az idegen villámlás és mennydörgés közepette leírhatatlan, hihetetlen küllemű lénnyé változott. Odaát a szikláknál, távol a jégen álló alakoktól Marco kezébe temette az arcát és térdre rogyott. – Végre – suttogta. – Már azt hittem, rosszul ítéltem meg az időpontot. Köszönöm! Teljes szívemből köszönöm!
2. fejezet AZ ÖRÖK JÉGEN lejátszódó jelenettől Natanielnek és barátainak elállt a lélegzete. Látták, amint a jövevény átalakul. Gonosz Tengel szeme láttára lassan, felségesen növekedésnek indult. Éjfekete színt öltött, nyolc-tíz méteres magasságot ért el, hátából csillogó szárnypár nőtt ki. Gabriel, Tova, Nataniel és Ian tudta, sohasem felejti el ezt a látványt. Fekete angyalokat korábban is láttak már. Most azonban az eléjük táruló lenyűgöző jelenségtől
Gabrielnek a földre kellett ülnie, Tova pedig csaknem elveszítette az eszméletét. – Te tudtad, Marco – suttogta Nataniel. – Mindvégig tudtad, mi fog történni. Ezért húztadhalasztottad a Démonok Hegyén megtartott összejövetelt. Továval együtt ezért kellett néhány évig várakoznunk, mire megkísérelhettük, hogy behatoljunk a Jéghegyek Népének völgyébe. – Úgy van – felelte Marco. – Bizony – mondta Tova. – Most már értem! Idén 1960-at írunk. És… A mondatot Gabriel fejezte be: – És ő az 1860-as esztendőben találkozott a Jéghegyek Népéből származó Sagával. Lucifer szerelmének legendája! Százévente egyetlen alkalommal látogathatja meg a földet. Ó, mama – suttogta elragadtatva. – Csak nem eltűnt szerelme nyomát kutatja? – kérdezte némi kotnyelességgel Tova. – Nem – mosolygott rá a megkönnyebbültségtől és boldogságtól ragyogó szemmel Marco. – Sokezer éve felhagyott a kutatással. Továbbá ő maga mondta el nekem, hogy más asszonyra nem is gondolt, mióta összetalálkozott anyámmal, Sagával. A többiek elgondolkozva pillantottak Marcóra. Oly nagyon keveset tudtak róla és életéről. Maga Marco némán állt, a gleccsernek szegezve tekintetét. Meghitt hangon, lassan beszélt, mintha megfeledkezett volna a körülötte állókról.
– Az irgalmasság nevében könyörgök hozzád, mentsd meg Runét, legdrágább barátunkat! Oly sokat szenvedett. ODAKINT A JÉGEN Ahriman fülét-farkát behúzva lopakodott hátra ősellensége, Lucifer elől. A gonosz Tan-ghilt nem találta méltónak arra, hogy éppen most álljon ki mellette. Úgy gondolta, az esztelen harcnál jobb a menekülés, hiszen bárki láthatta, milyen féktelen haragra gyulladt a fénynek az ősidőkből származó hatalmas angyala. Lynx ugyancsak visszavonult, Lucifer háta mögött, amire egyetlen útja maradt: az, amely a Jéghegyek Népének völgyébe vezető hágóhoz vitt. – Várjatok, hitvány dögök! – ordította Gonosz Tengel. – Ettől nem kell félnetek! Nem egyéb puszta varázslatnál és szemfényvesztésnél. Én ennél sokkal többet tudok, és meg is taníthatlak rá benneteket. – Köszönöm szépen az ajánlatot! – szólt vissza gúnyosan Ahriman. – A magam részéről nem szállok szembe Luciferrel! – Luciferrel? – kérdezte jókedvűen Gonosz Tengel. – Hiszen Lucifer az én oldalamon áll. A Gonoszság Forrásának uralma alá tartozik. Gyere vissza, Lynx, ő a mi emberünk! Lynx azonban ekkor már messze járt. Talán többet értett meg a történtekből, mint ura és parancsolója?
– Hagyd futni – szólt le Lucifer a jégre, a gonosz törpéhez. – Nem jut messzire. Én sajnos nem árthatok neki, mert saját mágiáddal ruháztad fel. De már kiszemeltetett, ki végez vele. Még hogy végez vele? Mit képzel ez az óriás? Gonosz Tengel éktelen dühében beszélni sem tudott. – Hiszen Lynx a jobbkezem – nyögte ki végül, majd hízelgő hangra váltott: – De te is a helyére léphetnél. Lucifer lenyűgöző szeme villámokat szórt. – Azt hiszem, nem értetted meg, ki vagyok – mondta lassan. – Én vagyok a fény letaszított angyala. Egyetlen embernek sincs joga gonosznak nevezni. Igaz, kiűzettem a Paradicsomból, ám ez nem azt jelenti, hogy átálltam volna a Sátán oldalára. Az én birodalmam a Fekete Csarnokokban található, asszonyom pedig a Jéghegyek Népének sarja. Az én fiam az, akit egész idő alatt gyűlöltél, rettegtél, és aki után kutattál! – Marco? – sziszegte a dühtől elzöldülve Gonosz Tengel. – Igen, ő. Nagyon kedves nekem, és büszke is vagyok rá. Egyetlen pillanatig se képzeld, hogy a te oldaladon állok! Mivel ittál a gonoszság vizéből, nem ölhetlek meg, viszont meg tudlak állítani. – Azt merészeld! Akkor egyenes úton a Nagy Süllyesztőbe küldelek! Lucifer nem tudta visszafojtani kitörni készülő kacagását.
– Próbáld csak meg! Gonosz Tengelnek hátra kellett hajlítania a nyakát ahhoz, hogy a fény angyalának szemébe nézhessen. Természetesen önmagának sem vallotta volna be, de gazságokban dúskáló életében sohasem látott ennyire nagyszerű, ennyire páratlan jelenséget. Habár a gyűlölet és az irigység szemével tekintett rá, ezt a tényt ő sem tudta elvitatni. Lucifer valódi pompájában lenyűgöző látványt nyújtott. Hatalmas szárnyai, amelyek látszólag szinte az égig értek, és csaknem a földet súrolták, fekete selyemként csillogtak. A feketébe számtalan hideg színárnyalat keveredett. Koromfekete hajfürtjei túlértek a vállán, meghatározhatatlan színű szeméből bódító fény áradt. Tökéletes szabású arcvonásai szigorúak, mégis gyengédek voltak, bőre a csiszolt ébenfára emlékeztetett. Minden ruházata egyetlen ágyékkötő volt, természetesen az is fekete színű. Mellkasán és karjain jól kirajzolódott a hatalmas izmok játéka. A legnagyobb benyomást mégis korlátlan tekintélyével keltette. A lángból teremtett arkangyalok közé tartozott, aki azonban letaszíttatott, amikor kétségbe merészelte vonni az Úr ítélőerejét. Gonosz Tengel minderről nem sokat tudott, csupán annyit érzett, hogy valami mérhetetlen erővel áll szemben. Ebben pedig egyáltalán nem lelte kedvét! Hogyhogy nem igaz, amit az emberek állítanak? – gondolta bosszúsan. Hogyhogy nem azonos Lu-
cifer és a Sátán? Miket hazudozik össze ilyen leereszkedő hangon ez a kolosszus? A Jéghegyek Népének pedig sikerült a maga oldalára állítania! Hát ezért merészeltek szembefordulni hatalmas ősatyjukkal, Gonosz Tengellel! Lucifer felemelte a kezét. – Rengeteg ártatlan ember élete szárad a lelkeden. Nem nekik akarok még több bánatot okozni azzal, hogy elhatároztam, késleltetem utadat. Csakhogy te sok hozzád hasonlót is meggyilkoltál. Ebben az órában ők is eszedbe fognak jutni. – Nem érhetsz hozzám! Én vagyok a Világ Ura! – Még nem. Egészen addig nem vagy az, amíg újra nem ittál a vízből és nem nyerted vissza teljes erődet. Hidd el, ehhez igencsak össze kell szedned magad! Az ébenfa színű kar mozdulatával egyidejűleg Gonosz Tengel érezte, amint valami megragadja a bokáját. Hátranézett és látta, hogy a jégen egy halott hever, akinek mindkét keze az ő egyik bokája köré kulcsolódik. Noha a hulla arccal lefelé feküdt, Tengel felismerte benne azt az illetőt, akit Kettesnek neveztek, és aki az utolsó héten társaival együtt segédkezett neki. Rúgott egyet, hogy lerázza magáról a ráakaszkodó koloncot, de a halott mintha ólomból lett volna. – Haha – fújtatott Lucifer felé a magasba. – Csak nem képzeled, hogy ez a dög meggátol abban, hogy lejussak a völgybe? Könnyedén magam
után húzom. Gonosz Tengel be sem fejezte a mondatot, máris újabb hulla csimpaszkodott másik bokája köré. – Alábecsülsz – mondta megvetően a Jéghegyek Népének ősapja. Közben újabb tetem bukkant fel és ragadta meg az első holttest bokáját, majd ugyanez következett be a másik oldalon is. Gonosz Tengel előrehaladását immár négy ólmosan nehéz, kőmerev halott hátráltatta. Mindegyikükben régi cinkosaira ismert. Még egy tetem bukkant fel a semmiből. Utána még egy. Majd egy újabb… Gonosz Tengel ekkor már alig tudta mozdítani a lábát. Dühödt káromkodásai és ellenvarázslatai dacára egyik ólomnehéz hulla a másik után kapaszkodott az előtte fekvő bokájába. A sor nőttönnőtt, mígnem Tan-ghil mindkét lába mögött súlyos halottak hosszú-hosszú lánca húzódott. – Fejszét! – üvöltötte. – Fejszét, hadd vágjam le a kezüket! – Nincs olyan fejsze, amely szétvághatná ezt az anyagot – jelentette ki szárazon Lucifer. – Ha úgy tetszik, akár ítéletnapig is püfölheted. Tengel iszonyatos erőfeszítéssel igyekezett előrehaladni – mindhiába. – Semmi, semmi sem akadályozhat meg abban, hogy elérjem a korsómat – sziszegte. Majd olyan erővel ordított fel, hogy belezengett a jégár: – Lynx! Lynx! Állítsd meg a nyomorultakat! Tartóztasd fel őket, amíg odaérek, jutalmul annyit
hempereghetsz a magadfajták paradicsomában, amennyit csak akarsz! Lucifer újra emberi méretet öltött. Szárnyai eltűntek, ismét a köpeny volt rajta. Az őrjöngő Tanghilnek hátat fordítva átkarolta Runét. – Gyere, barátom az Édenkertből… meg a Finnerdőkből! Menjünk és segítsünk szegény Jéghegyek Népének! Rune meg sem mukkant. A Luciferrel történt találkozást követően torkára forrott a szó. Némán engedelmeskedve követte a Fényhozót a völgybe vezető hágó felé. Amikor már jócskán eltávolodtak az üvöltő Tengeltől, Lucifer megállt és maga felé fordította Runét. Két sötét kezét a mandragóraember vállára helyezte. – De miféle otromba kontár próbált embert csinálni belőled? Hiszen így nem vagy se hús, se hal, sem gyökér, sem ember. Rune elszomorodva horgásztatta le fejét. Lucifer könnyedén megérintette Rune kenderkócszerű haját. – Erre most nincs időnk. De ha egyszer mód nyílik rá, közelebbről szemügyre veszünk és meghallgatjuk, mi kívánsz lenni. Rune válaszul némán bólintott. Igazából maga sem tudta, mit akar. MESSZE MÖGÖTTÜK Gonosz Tengel elcsende-
sedett. „Az Édenkert”? A mandragóra? Csupán ebben a pillanatban jött rá, hogy hajdan az ő birtokában volt a legelső mandragóra. Az, amelyet az emberi nem előtanulmányaként teremtettek. Ő pedig nem fedezte fel! Mi mindent művelhetett volna annak a gyökérnek a birtokában! Valóban képes lett volna rá? Vajon nem szegült szembe vele mindig hihetetlen varázshatalmával és akaraterejével a mandragóra? Most pedig a Jéghegyek Népének szolgálatába állt. Ugyan mit ígértek vagy fizettek neki cserébe? Gonosz Tengel ezeken kívül nem ismert más olyan okot, ami miatt érdemes valakihez ragaszkodni. Elkeseredésében legszívesebben hangosan üvöltött volna. Igyekezett lefejteni a két bokájára kulcsolódó kezeket, ám mintha hozzáforrtak volna. Néhány varázsigével is megpróbálkozott – mindhiába. Most lett volna csak szüksége Ahriman jelenlétére, aki ismerte ellenfele, Lucifer varázslatait. Az a hitvány alak sajnos elmenekült. Elmenekült, ráadásul Tan-ghil szabadságra vonatkozó ígéretével! Átkozott! Tan-ghil őrjöngve tekintett a két távolodó alak után, akik nyugodt léptekkel haladtak a Jéghegyek Népének völgye felé. Erejének emberfeletti megfeszítésével egyik lábát valóban sikerült néhány mil-
liméterrel odébb húznia. Háta mögül hallotta azt a csikorgást, amelyet a kővé vált, súlyos halottak sora keltett a jéghez súrlódva. Most a másik lábával is megpróbálta… Biztató csikorgás harsant fel. Diadal! Sikerülni fog. Ha lassan is, de előbbre jut. Igaz, egyszerre csak néhány millimétert. Sőt… A nyomorultak bizonyára megfeledkeztek a völgyben levő árnyképéről, amely nem tud ugyan inni a korsóból, mégis akadályozhatja őket. – Lynx – parancsolta akaratának hatalmas megfeszítésével. – Hallasz engem, Lynx? Állítsd meg a nyomorultakat, és küldd a Nagy Süllyesztőbe őket! Emlékezz rá, hogy a rabszolgám vagy! Megbocsátom a szökésedet, ha követed a parancsomat és mindannyiukat a Süllyesztőbe juttatod! – LYNX FELÉNK közeledik – suttogta Nataniel. – Egyenesen a hegy árnyékába tart! Mind az öten szorosan a sziklafalhoz kuporodtak. Már megtanulták, mennyire tartaniuk kell Lynxtől, egyáltalán nem óhajtottak a karmai közé kerülni. – Menekül – suttogta Ian. – Gonosz Tengel elől menekült el! – Inkább Lucifer elől – válaszolta Nataniel. – Nézzétek, a Jéghegyek Népének völgyébe akar leereszkedni!
– A francba – morogta Tova. – Hát ott mi keresnivalója? – Apám ismét emberi alakot öltött – mondta Marco. – Ugyan mit tett Gonosz Tengellel? – Innen nem látni – felelte Nataniel. – Bár úgy tűnik, mintha valamit cipelne maga után. Nézzétek, most majdnem orra bukott! – Ahriman eltűnt – mondta Marco. – Nem lep meg. Ő és apám nem viselik el egymást. De mit vonszol maga után Gonosz Tengel? – „Élő holtak béklyói tartják vissza” – mondta Gabriel. – Ezt álmodtam! No és az álom másik fele? „Fontos, hogy előbb a másikat fogjátok el?” Ejha, Marco, apád és Rune felénk jön! Lynx áthaladt a hágón, lefelé tartott, egyenesen a ködbe, amely egyre magasabbra emelkedett. Csakhamar eltűnt a mindent beborító szürkeségben. – Ez most nagyon rosszul jött – mormogta Marco. – Már csak ő kellett nekünk odalent a völgyben. – Örülök, hogy ennyire távol ment el tőlünk – jegyezte meg Tova. – Borsódzik a hátam a láttán. Mindannyian felállva várták Lucifert és Runét. Ámulattal figyelték Marco közeledő apját. Normális magasságú ember alakjában, éppoly bő köpenyt és szandált viselve jelent meg, mint amikor Sagával találkozott. Továt elfogta az aggodalom, nem fázik-e meg a jégnyelven, de azonnal szégyenkezve látta be, milyen ostobaságot gondolt.
Először apa és fia köszöntötte egymást. Marco letérdelt, Lucifer pedig talpra segítette. A többiek ösztönösen Marco példáját követték. A fény fekete bőrű angyala egymás után nevükön szólítva üdvözölte a négy embert. Egyiküket sem érintette meg, de Gabriel később azt állította, hogy a Fényhozó szeme csodálatos melegséggel töltötte el, amire a többiek egyetértően bólogattak. – Marco fiam – szólalt meg Lucifer –, először anyád üdvözletét adom át. Aggódik miattad, de megmondtam neki, hogy nyugodt lehet felőled. – Hűséges és megbízható barátaim vannak – bólintott Marco. – Így igaz – jegyezte meg „Marcel” és álmodozó mosollyal Natanielre tekintett. – Ükunokám lévén te is az én leszármazottam vagy, ifjú Nataniel. Tudod, milyen hatalmas erő lakozik benned? Még egyikőtök sem érezte, de eljön majd az ideje. Gabriel belepirult a lelkesedésbe; amikor ezután Lucifer feléje fordult. – A te személyedben bátor kis emberrel akad dolgunk – mondta barátságos hangon. – Jövőbeli nagy történetírónk. Csak el ne felejts megemlíteni! Felkacagott, Tovának viszont az az érzése támadt, hogy a Fényhozó komolyan beszél. Nem a hiúság vezérelte; valóban úgy kívánta, hogy az emberiség halljon felőle. – Tova – szólt a csúnya leányhoz a varázslatos külsejű férfi, akit az előbb még a felhőkig érő alakban, hatalmas szárnyakkal láttak. – Milyen
súlyos teherrel születtél! Mégis sikerült megszabadulnod tőle, s ezért őszintén csodállak! – Köszönöm – rebegte zavartan, de boldogan a kis csúfság. – Megkérdezhetem Fenségedet, megtisztel-e bennünket társaságával a Jéghegyek Népének völgyében? – Nem tarthatok veletek – felelte sajnálkozva Lucifer. – Nem mehetek le a gonoszsággal teli völgybe. De ha sikerül megtisztítanotok a rontástól, örömmel felkeresem, és akkor anyádat is magammal hozom, Marco. Nagyon vágyódik már arra, hogy viszontlássa rokonait. A Jéghegyek Népének sarjai felderültek. Hisz jóformán Saga volt az egyetlen közülük, aki nem vett részt a Démonok Hegyén a találkozón. – Végül még egy idegen is van veletek – folytatta „Marcel”. – Ian Morahan… Angyalaim követtek utadon, és meleg szavakkal szóltak rólad, így jóváhagytam választásotokat. Teljesen igazatok volt. Ian szíve tébolyodottan vert annak hallatán, miféle körökben emlegetik a nevét. – Nem esett nehezemre elhatároznom, hogy követem őket, uram – mondta tisztelettudóan. – Sohasem felejtem el, kik mentették meg az életemet. Addigra azonban már választottam. – Nagyszerű! A Fényhozó végigjáratta tekintetét a völgyön. – Éppen azon tanakodtunk, menjünk-e le a ködtengerbe, vagy pedig várjuk meg, amíg feltisztul. – Csakhamar bealkonyul – felelte Lucifer. – Ne
menjetek oda éjjel! Nemcsak Lynx van odalent, hanem a gonosz Tan-ghil más szolgái is. Még nem vetette be minden tartalékát, az árnyképéről nem is szólva. A világ minden kincséért se feledkezzetek meg róla! – Azt hittem, több cinkosát nem sikerült idecsődítenie – szólalt meg Marco. – Nem bizony. A völgyben levő csatlósait azelőtt állította fel, hogy idejött volna. – Értem. – O… oooda nézzetek! Az egyik egyenesen felénk jön! Valamennyien a ködből lassan kibontakozó alak felé pillantottak. – Ugyan – mosolyodott el Nataniel. – Nem gazfickó, hanem Tarjei! Mindannyian megkönnyebbülve sóhajtottak fel. Tarjei, aki évszázadokig őrizte a Jéghegyek Népének völgyét, közelebb érve integetni kezdett. A jövevények nem mentek eléje, mert a jelenleginél jobb tartózkodási helyet keresve sem találhattak. Tarjeit felértekor szívélyesen üdvözölték. – Látogató érkezett – mondta utána tömören. – Nem éppen kellemes vendég – bólintott Nataniel. – Nyilván Lynxre gondolsz? – Arra, aki az utoljára jött. Többen is vannak, akiktől óvakodnotok kell, de ő a legrosszabb. Valamennyien kérdően tekintettek Luciferre. Végül Tova volt az, aki szavakba foglalta gondola-
taikat: – Tarjei velünk tarthat kalauzként? A fény hatalmas angyala sajnálkozva rázta a fejét. – Sajnos nem. Az ő szolgálata immár véget ért. Tarjei szellem, most pedig csak élő ember teheti be lábát a völgybe, amikor az utolsó kétségbeesett kísérlet során megpróbáljátok felszabadítani a benne felgyülemlett gonoszságtól. – Hát Tan-ghil cinkosai nem szellemek? – De bizony azok. Viszont ez az ő völgye, nem a miénk. Most ti tolakodtok be ide, a gonoszság hazájába. Tarjei azonban az ösvényeket és rejtekhelyeket illetően jó tanácsokkal szolgálhat Natanielnek, sőt meg is mutathatja, hová kell mennetek. – Jól van – mondta a XVII. században élt fiatal férfi. Jó néhány felbecsülhetetlen értékű felvilágosítást nyújtva kioktatta őket a veszélyes helyek felől. Feszülten figyeltek rá, mindent gondosan emlékezetükbe véstek. Tarjei Gonosz Tengelnek a völgyben elhelyezett őrszemeit is megnevezte, Gabriel pedig nevük hallatán mindannyiszor rémülten kuporodott össze. Sohasem szakad vége a rettenetes orvtámadásoknak? Miután Tarjei befejezte, Marco komoly hangon így szólt hozzá: – Hála neked, amiért mindvégig ilyen gondosan őrködtél! Szívesen vettünk volna magunk közé, de
sajnos lehetetlen. A ragyogó tehetségű Tarjei, aki Marcónak, Natanielnek és Tovának egyaránt ősapja volt, mélabúsan elmosolyodott. – Mindig arra vágytam, bárcsak Nataniel segítségére lehetnék, hiszen ő az én örökösöm, utódom. Jaj nekem, amiért hajdan azt képzeltem, egyedül le tudom győzni Gonosz Tengelt! – A Jéghegyek Népének sarjai sem tudták – intett Lucifer. – Most viszont olyat fogtok hallani, amiről sejtelmetek se volt. Ha leültök, máris hozzákezdek… A többiek csodálkozva néztek rá. A vándorló szerzetes, Marcel alakját felöltött Fényhozó letelepedett háttal a sziklafalnak, és felhúzta a lábát. Kezével kört vont maga köré, a másik öt pedig látta, miként olvad el a földet borító vékony hóréteg. Amikor ők is leültek, érezték, milyen meleg a föld és a szikla. Marcel szandálba bújtatott, amúgy csupasz lába tökéletesen odaillőnek tűnt. Áhítatosan várták, mit mond el nekik a Fényhozó.
3. fejezet MEKKORA CSEND telepedett rájuk! A hágón keresztülsüvítő szélre ügyet sem vetettek. A Lucifer keze által felrajzolt meleg körön belül az időjárás minden viszontagságától védve voltak. Tova a sziklának támaszkodva, a völgyre tekintve ült. Mélységes ellenszenvet érzett az alatta elterülő völgy iránt, amelyet a fenyegetőn titokzatos köd mellett már az elhatalmasodó szürkület is egyre jobban hatalmába kerített. A lány nem értette, miképpen bírta ki Tarjei ennyi ideig gonosz Tanghil iszonyatosságának közelében. Tova tekintete Tarjeiével találkozott. Mosolya arról árulkodott, hogy a több mint háromszáz éve halott szellem olvasni tud a kis csúfság gondolataiban. Mintha így szólt volna hozzá: „Szellem alakban, szabadon nem volt túl veszélyes. A gonoszság nem nagyon csapott meg.” Ez a néma válasz megvigasztalta Továt. – Ráérünk – törte meg Marcel a csendet. – Tanghil még jó ideig nem szabadul ki. – Lynx nem tud valami gazságot elkövetni odalent a völgyben? – kérdezte Nataniel. – Legfeljebb a Nagy Süllyesztőbe küldhetné benneteket, de amíg itt vagyok, ez sem áll módjában. – Valójában mi az a Nagy Süllyesztő? – kérdez-
te Tova. Marcel-Lucifer a fejét rázta. – Nem tudjuk. Ahogyan a Démonok Hegye a ti titkotok, amelyről Gonosz Tengelnek sejtelme sincsen, ugyanúgy neki is megvan a maga titka, amelynél a mi tudásunk véget ér. Csak annyit tudunk róla, hogy borzalmas hely, ahonnan soha senki nem tért vissza. Nataniel összeszorította a fogát. Ellen elvesztése még mindig mélységes fájdalommal töltötte el. – Mit óhajtott Fenséged elmondani nekünk? – kérdezte Gabriel, jegyzetfüzetét és tollát előkészítve. – Figyeljetek rám! A magunk távoli világaiban régóta tudomásunk van a gonosz Tan-ghilról és a Gonoszság Forrásához tett útjáról. Gabriel azon tanakodott, kire céloz „Marcel” a többes számmal. Az arkangyalokra, vagy a közelebbről meg nem nevezett jóságos hatalmakra? – Tudtuk, hogy csupán emberi lény szállhat vele szembe, mert az Élet Forrásai az ember, nem pedig más lények számára rendeltettek. És ha valaha valakinek sikerülne, akkor az illető csakis a Jéghegyek Népéből származhat, mert ők minden más embernél nagyobb erők birtokában vannak. Már korán elvégeztetett, hogy valamikor megszületik az a sarjuk, aki mindenki másnál hatalmasabb természetfeletti képességekkel rendelkezik. Marcel, Marco apja elmosolyodott, Gabriel pedig arra gondolt, ennél izgalmasabbat még soha-
sem látott. Noha emberi alakot öltött, meghatározhatatlan módon különbözött a közönséges földi halandóktól. Mintha azonnal lerítt volna róla, hogy más. – Tudjátok, szemmel tartottunk benneteket – mondta a fény különös angyala. – Amikor világossá vált, hogy Tarjei szemeltetett ki a Gonosz Tengel elleni küzdelemre, elfogott minket az aggodalom. Hiszen Tarjei sohasem bírt volna Tanghil erejével. Elhatároztuk, hogy egyelőre őt magát is beleértve mindenki elől eltitkoljuk, miféle képességek rejlenek Tarjeiben. Azután végtelenül szomorú dolog történt. Megölte őt Kolgrim, aki egy vérből való volt vele. Erre nem számítottunk, sőt maga Kolgrim sem, mert ekkor Gonosz Tengel avatkozott közbe. Nos, nem mi kívántuk a halálodat, Tarjei, mert nem volt megfelelő erőd. Halálod híre teljesen váratlanul ért bennünket. Hidd el, nagyon meggyászoltunk! Tarjei hálásan bólintott ennek hallatán. – Most viszont a közbeavatkozás mellett döntöttünk – folytatta újra elmosolyodva Marcel. – Hiszen százévente egyszer jövök fel a földre. 1660ban a Jéghegyek Népének soraiban nem akadt megfelelő női családtag. Villemo apró gyermek volt még. Én azonban, amikor egyszer találkoztam vele, bizonyos rejtett képességekkel ajándékoztam meg. Négy évesen persze nem látott, bár amúgy igencsak szeleburdi gyerek volt. 1760-ban sem bukkantam megfelelő életkorban lévő nőre. Shira
akkor már túlságosan öreg volt ahhoz, hogy gyermeke lehessen. De 1860-ban… Sagára találtam! – Fenséged tehát nem csupán véletlenül akadt rá? – kérdezte elképedve Nataniel. – Nem bizony. Számítás műve volt. Több erőt, magasabb rendű képességeket akartam adni a Jéghegyek Népének, hogy szembeszállhassanak Gonosz Tengellel. „Marcel” tekintete a távolba révedt. – Ám teljesen váratlanul ért, amikor annyira belé szerettem, hogy nélküle nem tudtam elképzelni a jövőt. Két fiút szült nekem. Egyikük sajnos odaveszett… – Nem, nem – tiltakozott buzgón Tova, mire a többiek egymás szavába vágva számoltak be Ulvar „pálfordulásáról”. Lucifer felderült a hírre, és minél előbb fel akarta keresni Ulvart. Natanielnek kóválygott a feje a hallottaktól. – Tehát előre eltervezték, hogy a fekete angyalok, továbbá az éjszakai démonok és a vihardémonok vére folyjon az ereimben? – Nem, az utóbbi Gonosz Tengel ötlete volt. „Kémet” helyezett el a Hársfaligetben. Ő parancsolta meg Lilithnek, mitévő legyen. Csakhogy Tamlin, Lilith és Tyfon fia, beleszeretett Vanjába, a Jéghegyek Népének leányába – én pedig az angyalaimat küldtem a segítségükre, no meg azért, hogy jobb belátásra bírják az éjszakai démonokat. Ez sikerült is nekik, hiszen legnagyobb örömünkre hasznos segítségünkre voltak. Különösen Tamlin,
aki az én csarnokaimban lakik. Hallottam, hogy elveszítettük. Nagyon sajnálom… Marcel gondolataiba merült, majd lassan így folytatta: – A Nagy Süllyesztő… Ahonnan senki sem tér vissza. A többiek hallgattak. Tudták, min töpreng: ugyanazon, amin ők egész idő alatt. Mi az a Sülylyesztő és hol található? Vajon örökre elveszettnek tekinthetik szeretteiket? Elkeserítő gondolat volt. Lelkük legmélyén azonban tudták: nincs remény. Aki a Nagy Sülylyesztőbe került, az menthetetlenül eltűnt. A halottak segítő szellemként visszajöhettek. Ám a Nagy Süllyesztőből nem volt kiút. – Nos – szólalt meg elmerengve Nataniel. – Most magyarázatot kaptam arra, miképpen került az ereimbe a fekete angyalok, valamint az éjszakai démonok és a vihardémonok vére. Hiszen tudtam, hogy én vagyok a Jéghegyek Népe kiválasztottja, továbbá egy hetedszülött ember hetedik fia. Ugye, ez sem a véletlen műve volt? – Nem bizony – felelte vidáman Marcel. – Úgy rendeztük, hogy Christa megismerkedjék Abel Garddal, aki hetedszülött fiú volt és hét fiú apja. Tulajdonképpen heten laktak a házában, de tudtuk, hogy az egyik nem az ő gyermeke. Ekkor jelent meg Linde-Lou, aki csaknem bajt keltett. Olyan sarja akadt a Jéghegyek Népének, akiről valóban semmit sem tudtunk. De nagyon megszerettük,
amikor közelebbről megismerkedtünk vele. Talán én kedveltem meg a leginkább, hiszen az unokám. Igyekeztem jóvátenni azt a sok keserűséget, amely rövid földi élete során kijutott neki. Most boldog – egy dolgot kivéve… Marcel gondolataiba merülve elhallgatott. – Linde-Lou olyan remek ember – mondta hévvel a hangjában Nataniel. – Valóban az – válaszolta Marcel-Lucifer, és különös pillantással illette az előtte szólót. Ezt mindannyian látták, de nem tudták mire vélni. Tovának később mégis úgy rémlett, mintha a Fényhozó tervezne valamit. Talán Linde-Lou jövője járt az eszében? Magával akarja vinni a Fekete Csarnokokba? – Hát Shira? – kérdezte Marco. – Ugye, ő is lényeges feladatot tölt be a Gonosz Tengel ellen vívandó harcban? – Bizony, Shira a legfontosabb személy valamennyiük közül. Úgy tűnhet, mintha a barlangokban tett útja, amelyre a négy elem szemelte ki, Taran-gai földjének helyi eseménye lett volna. Pedig nem az volt. Mi léptünk kapcsolatba Taran-gai négy szellemével, a Földdel, a Levegővel, a Tűzzel és a Vízzel. – Bocsánat – szólalt meg alázatosan Gabriel. – Csak a feljegyzés miatt bátorkodom kérdezni… Ki az a „mi”? – Nos, Gabriel, írj nyugodtan „Magasabb Hatalmakat”! Lehetőleg nem akarom elárulni, kik
vagyunk. Gabriel bólintott, és buzgón jegyzetelni kezdett. Nataniel eközben némán ült és arra gondolt, amit Shirának a barlangokban tett útjáról olvasott. Az a levél járt az eszében, amelyet Daniel írt hozzá a kopár tengerparton: „… Én csak annak a gonosz históriának a peremén élek, amelybe téged bevonnak és a körénk font hatalmas háló összes szálát sem ismerem…” Daniel mindezt több mint kétszáz évvel azelőtt írta. Ők pedig továbbra sem tudták, milyen hatalmas is az a bizonyos háló. Nataniellel forogni kezdett a világ. – Ugye, a jó és a rossz közötti örökös harcról van szó, uram? – kérdezte óvatosan Ian Lucifertől. – Bizony, arról – felelte a Fényhozó, és az írre nézett, akinek ebbe rögtön belekáprázott a szeme. – Ám tudnod kell, hogy nem minden koromfekete vagy hófehér. – Ezt tudom, Fenség – mondta Ian, azon töprengve, vajon az előbb önmagára és angyalaira utalt-e a Fényhozó. Ian ekkor viszont már azt is tudta, hogy a démonok nem mind gonoszok, és a jó tündérek sem mind kedvesek. A Jéghegyek Népének sarjaival történt találkozása óta sok mindent tanult. Alapjában kellett újraértékelnie a rosszról és a jóról vallott addigi nézeteit. Messze-messze a jégen Gonosz Tengel a tehetetlenségtől őrjöngve üvöltött. Lucifer futó pillantást vetett feléje.
– Igencsak elakadt. Bár sohasem tudni, miféle hatalmakkal képes együttműködni. Tehát legjobb lesz résen lennünk. A Fényhozó felállt, mire a többiek azonnal követték példáját. – Felszállt a köd – mondta Lucifer. – Majdnem ideért. Most tisztán lelátni, de mivel bealkonyodott, ismételten azt tanácsolom nektek, várjátok meg a napfelkeltét. Tarjeivel és Runéval együtt csakhamar itt hagylak benneteket, de előbb néhány viselkedési szabályt ismertetek veletek. Mind az öten hálásan néztek „Marcelre”. Az igazat megvallva iszonyodtak attól, hogy leereszkedjenek a számukra ismeretlen völgybe. Lucifer aggódó tekintettel pillantott fiára. – Marco, legdrágább kincsem, nehéz szívvel döntöttük el, hogy te, éppen te leszel, aki szembeszáll ezzel a rejtélyes Lynxszel… A többiek látták, amint Marco arca megmerevedik, nem félelmében, hanem a csalódástól. – De hiszen nálam van az egyik üveg! Akkor nem…? – Fontos, hogy a szörnyű ember elleni harc során nálad legyen az üveg. Ugyanis arra gyanakszunk, hogy valamilyen módon a gonoszság fekete vizének hatása alatt áll… mert különben nem kerülné ennyire a jelenlétetek és a nálatok lévő vizet. – Apám úgy érti, férkőzzem szorosan a közelébe, azután öntsem rá a Shira által hozott vizet? Hiszen akkor elhasználunk belőle egy üveggel!
– Nincs más megoldás. Lynx mindannyiótokra veszélyes, és pillanatnyilag ő jelenti az utatokban álló legnagyobb akadályt. Bár fogalmunk sincs róla, mi semmisítheti meg; a tiszta víz nem egyéb próbálkozásnál. Talán sikerülni fog. Talán ha ismernénk, kicsoda… – Most már valamivel többet tudok róla – szólalt meg nyikorgó hangján Rune. Mindnyájan meglepődve pillantottak a mandragóra-emberkére. – Remek – mondta Lucifer. – Hadd halljuk! – Német, Fritz a keresztneve, és valószínűleg az 1920-as évek elején élt. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Tova. Rune elmondta, miként ismerte fel Lynxen a húszas évek kissé merev divatját, a korszakra jellemző, brillantinnal lesimított hajviseletet, valamint a németek jó néhány sajátos vonását. – Nekem is mindvégig ez volt a véleményem – szólt közbe Nataniel. – Ezért próbálkozásképpen „Fritz”-nek szólítottam – folytatta Rune. – Hiszen a német katonák gúnyneve Fritz vagy Jerry volt. Az utóbbival az angolok illették őket a „Germán” népnév alapján. Ám Lynxet, sőt Tan-ghilt is páni rémület fogta el a Fritz szó hallatán, így megértettem, hogy Lynxet valóban így hívták. – Biztos vagy benne? – kapta fel a fejét „Marcel.” – Tényleg ennyire feldúltan reagáltak? – Igen. Jómagam is elképedtem a viselkedésü-
kön. Tengel hisztérikusan rikácsolt valamit, de éppen akkor remegni kezdett a föld. Ugye, Fenséged tört át a földkérgen? – Jól mondod. Marcel-Lucifer gondolataiba merült. Szeme izzott a felhalmozódott feszültségtől. Utána visszatért a jelenbe, és a többiekkel együtt hosszasan eltűnődött Rune előbbi szavain. Lynx tehát halott. Mégsem tűnt annak, de az élők közé sem tartozhatott. És ugyancsak ki kellett zárni a szellemek vagy hazajáró lelkek sorából. A hallgatást ismét „Marcel” törte meg. – Nagyon fontos dolgot mondtál el, Rune. Ha Lynx és Tan-ghil egyaránt megdermedt a véletlenül kiejtett Fritz név hallatán, akkor névmágiával van dolgunk. – Névmágiával? – kérdezte értetlenül Gabriel. – Azzal – válaszolta Lucifer, és merengve nézett a fiúra. – Itt pedig minden bizonnyal azzal a fajtájával akad dolgunk, amikor titokban kell tartani az illető nevét. – Tudom – intett buzgón Marco. – Olvastam róla. A régi kelták is alkalmazták, bizonyos formájában az indiánok, sőt a vuduizmus is él vele… – Jó néhány ősi kultúra ismeri a varázslatnak ezt a fajtáját – bólintott az apja. – Tan-ghil nyilván keletről hozta magával. Nos… most az a legfontosabb, hogy megtudjuk, valójában kivel akad dolgunk Lynx személyében. Akkor tudod hatalmadba keríteni, Marco, ha ismered, kiféle-miféle. Ez a
névmágia legelső parancsa. – Értem. – Nos, régen beláttuk, hogy Marcónak most varázslattal kell élnie. Ezért szemeltetett ki a Lynx elleni harcra. Lynx még nekünk is túl titokzatos. Ha pedig mágiát akarunk alkalmazni, vaktában tapogatózunk, amíg nem tudjuk, kit igézzünk meg. Ez a mágia valamennyi fajtájára egyaránt érvényes. A mostani esetben viszont a szokásosnál nehezebb a dolgunk. Ha Marco oda tudja kiáltani Lynxnek a nevét, mesterségét, lakhelyét és életének más körülményeit, máris legyőzte. Értitek? – Bár nem tudunk sokat a névmágiáról, észszerűen hangzik – válaszolta Tova. – Úgy van – mosolyodott el Lucifer. – Lynx közelébe kell lopakodnod, Marco. És ha már névmágiáról van szó, jegyezd meg, hogy a neved annyit jelent, hogy „Bátor”! Minden bátorságodra szükséged lesz, mert Lynx nem fog ölbe tett kézzel várni. Ha túl közel lépsz hozzá, kiveti rád azt a különleges csápját, fogókarját, vagy minek is nevezzük. – De ha nem jutok eléggé közel hozzá, nem tudom ráönteni a tiszta vizet. Ez aztán a kutyaszorító – bólintott Marco. – Éppen ezért akarom, hogy névmágiával kísérletezzünk, amely meggyengítheti az ítélőképességét és az erejét, bár nem tudjuk, mennyire. – Pillanat – szólt közbe Nataniel. – Most már értek valamit. Gonosz Tengelnek itt a völgyben innia kell a fekete vízből, hogy teljes erejére és halálos
veszéllyel felérő hatalmára tehessen szert. De ha feltehetően a fekete víz segítségével művelte azt, amit Lynxszel tett, akkor talán magánál is tarthat egy keveset a gonoszság italából? Lucifer elgondolkozott a fiatalember szavain, majd száját futó mosolyra húzta. – Az igazat megvallva fogalmunk sincs róla, mit is művelt Lynxszel. Csak feltételeztük, hogy köze lehet a fekete víz gonosz hatalmához. Most nagyon okosat mondtál. Emlékezetünkbe véssük szavaidat, amelyekre joggal lehetsz büszke! Lucifer ezzel fiához lépett és Marco vállára tette a kezét. – Ne hidd, hogy könnyű szívvel kérlek, Marco! De te vagy az egyetlen, aki képes rá. Nataniel is megtehetné, csakhogy őt a saját feladatára kell készenlétben tartani. Megbízom benned, Marco. A Fényhozó fia enyhe biccentéssel köszönte meg Lucifer szavait. – Nyilván nem elegendő annyit tudni róla, hogy Fritznek hívják és német anyanyelvű. – Nem, nem elég. Találnunk kell valakit a Jéghegyek Népének sarjai közül, aki többet is megtud róla. A többiek kérdően néztek „Marcel”-ra. – Ti persze nem jöhettek szóba. A család egyik hétköznapi leszármazottjával kell kapcsolatba lépnünk. – Talán Andréval? – kérdezte gyorsan Nataniel. – Hiszen ő a családfakutató.
– Andrénak mindig is nagyobb volt a gyakorlati érzéke, mint az esze. Ezenkívül túl öreg, és nem szabad megkockáztatnunk, hogy bármi is történjék vele. – Olyan veszélyes lehet a megbízatása? – kérdezte Ian. – Nem tudjuk. Ha Tan-ghilnak tudomására jut, miben sántikálunk, nem lesz kíméletes. Olyasvalaki kell, aki erős és ügyes. – Hát Jonathan? – vetette fel Tova. – Minden tiszteletem Jonathané, de néha kissé szórakozott – mosolyodott el „Marcel”. – Megvan! – kiáltott fel Nataniel. – Christa, az anyám! Tamlin leánya, nagyon okos is, tudja, hogyan fogjon neki a kutatásnak. Ráadásul igencsak levert apa halála és az én mostani utam miatt. Szüksége lehet valamire, ami eltereli a figyelmét gyötrő gondolatairól. – Christa tényleg remekül megfelel erre a feladatra – mondta „Marcel”, miközben újra megjelent szája szögletében az az élénk, egyben számító mosoly, amelyet a többiek az előbb láttak már tőle. – Azonnal üzenetet küldök neki egy olyan hírnökkel, akiben tökéletesen megbízik. – Csak nem Linde-Lou-ról van szó? – De bizony őróla. Ez a megbízatás neki is jót fog tenni, mert mint említettem, nincs egészen megbékélve önmagával. Oly szívesen tennék valami jót szerencsétlen sorsú unokámmal. Nataniel szemében nyugtalan vonás jelent meg.
Talán pedzeni kezdte, miért mosolyog oly csalafintán Lucifer? Ugyan, futó gondolatnál nem volt egyéb. Gabriel mindebből semmit sem vett észre. Nagyokosként így szólt: – Hiszen Christa és Linde-Lou egyaránt Fenséged leszármazottai. – Így igaz, ifjú barátom. Vagyis egyszerre négy sarjamat vetem be Gonosz Tengel ellen. Csak Vanja és Ulvar hiányzik. – Fenséged nagy áldozatot hoz – jegyezte meg komoly hangon Ian. – Jól mondtad, ír barátom – válaszolta ugyanolyan komolyan Lucifer. – Ám magamat is veszélynek tettem ki, nem csupán másokat áldoztam fel! Most pedig búcsúzom tőletek, barátaim! Ismeretlen tartózkodási helyünkről akkor is nyomon követjük utatokat a Jéghegyek Népének völgyébe, ha magunk nem hatolhatunk be oda. Nektek, egyedül nektek kell megvívnotok a harcot, emberfiak. Erről nem szabad megfeledkezned, Marco, szeretett gyermekem. Most ember vagy, nem pedig angyal, aki élhet a származása nyújtotta előnyökkel. – Emlékezetemben fogom tartani apám szavait – mondta nyugodt hanghordozással Marco. – Linde-Lou elhozza neked azokat az értesüléseket, amelyeket Lynxszel kapcsolatban Christa össze tud gyűjteni. Lucifer arcán még egyszer megjelent az a bizonyos furcsa mosoly, amely a jelenlévőkkel megér-
tette, hogy a Fényhozó mindennek ellenére bukott angyal, és távol áll attól, hogy lelkét hófehérnek lehessen nevezni. Tova úgy érezte, mintha jeges szél süvítene végig a hágón; hevesen megborzongott. Lucifer Tarjei és Rune társaságában visszaindult a jégnyelven át vezető úton. Kis idő múlva eltűntek a gleccsert beburkoló éjszakai ködben. Gonosz Tengelt sem látták. Amúgy egy ideje abbahagyta az üvöltözést. Arra gyanakodtak, hogy a maga után vonszolt halottak terhe ellenére az előrehaladásra összpontosítja minden erejét. A kiválasztottak éjszakai nyugovóra tértek. A Lucifer által húzott körön belül a fekete angyalok fejedelmének távozása után is meleg maradt a talaj, így a rettenthetetlenek könnyű felsőruhájukba és esőkabátjukba takarózva kuporodtak össze. Marco az őket beborító ködbe nézett, gondolatai máshol jártak. Ebben a sorsdöntő órában egész élete filmszerűen pergett le lelki szeme előtt. Tökéletesen tudatában volt annak, hogy szinte lehetetlen feladattal bízták meg.
4. fejezet SŰRŰ, SÖTÉT erdőben, az 1861. esztendőben született ikerfivérével, Ulvarral együtt. Anyjuk, a Jéghegyek Népéből származó Saga a halállal kényszerült farkasszemet nézni, amikor a torz Ulvar is a világra jött. A rideg világba csöppent újszülöttek csupán a tizenegy esztendős Henning Lind védelmét élvezhették, aki igyekezett zokogva és szipogva megtenni, amit a kicsik érdekében tehetett. Kétségbeesetten kérlelte Sagát, ne haljon meg. Ekkor segítségük érkezett. Az ürességtől kongó erdőben két fekete angyal jelent meg. Az újszülötteknek meleget adtak, Henninget erővel ruházták fel, Sagát pedig életre keltették és magukkal vitték a Fekete Csarnokokba, ahol az ikrek apja, Lucifer, a fény bukott angyala várta. Marco kisgyermek volt még, amikor ráébredt, milyen különleges adottságai vannak. Életének első éveire nem emlékezett egészen tisztán, a farkasokra viszont igen. Mióta az eszét tudta, mindig két hatalmas farkas követte, ha egyedül volt. Emlékezett, milyen biztonságban érezte magát, amikor bozontos bundájukba kapaszkodott és nekik támasztotta a fejét. A farkasok néha magas, szárnyas férfiakká változtak. Azután eljött az a nap, amelyen megtanulta, mi-
lyen módon változhat át maga is farkassá. Izgalmas nap volt ez a négyéves fiúcska életében. Megkérdezte tőlük, voltaképpen kik is ők, erre így feleltek: „Közénk tartozol.” „De hiszen nekem nincs szárnyam”, ellenkezett Marco. „Azért nincs szárnyad, mert ember is vagy”, felelték. „A hercegünk vagy, ezért különb vagy nálunk. Ezt viszont senkinek, még az ikertestvérednek se áruld el.” „Akkor bizonyára ő is herceg?”, kérdezte Marco. „Ő is az, de nem szabad megtudnia – legalábbis egyelőre nem.” Marco némán biccentve adta tudtukra, hogy megértette szavaikat. Arra is megtanították, miképpen „varázsoljon”. Gyermeki lelkével legalábbis így nevezte különleges tudományát. Varázsláskor minden villámlott, szikrázott és dörgött körülötte, sőt kívánságának megfelelően tárgyakat is át tudott változtatni. Ulvar nagyon szerette nézni, mit művel a bátyja. A kis szörnyeteg ilyenkor örömében rekedt kacagását hallatta, amely meglehetősen baljós muzsikaként csengett. A gyermek Marco lelkét egyetlen gond nyomasztotta: a fivérét senki sem szerette. Ez a körülmény végtelenül elszomorította a kisfiút, aki a tőle telhető módon mindig Ulvar pártját fogta. Éppen emiatt semmi olyanra nem oktatta öccsét, amit a fekete férfiak neki, Marcónak megtanítottak. Azt mondták, Ulvar éretlen még ahhoz, hogy élni tudjon az ilyen adományokkal, Marco pedig lelke legmélyén igazat adott nekik. Ám gyakran hitette
el fivérével, hogy ő, Ulvar volt az, aki a csip-csup csodákat véghezvitte. Oly nagyon szerette volna boldoggá tenni Ulvart, és megtanítani a helyes és a helytelen közötti különbségre. Ám a szomorú igazságot megvallva Ulvar kizárólag rosszat akart művelni. Marco egyszer kigyógyított egy kislányt állandó fejfájásából, és ekkor elhitette Ulvarral, hogy a csodálatos tettet ő vitte végbe. Ulvar azonban dühbe gurult, mert ő a leányka halálát kívánta, aki szerinte olyan utálatos, amikor fájdalmában sír. Amikor a kislány arca felderült az örömtől, Ulvar rátámadt. A kislány újra sírva fakadt, Marcónak pedig egyszerre kellett őt vigasztalnia és Ulvart megnyugtatnia. Azt mondta fivérének, hogy nagyszerű dolgot cselekedett. Ulvar, aki a majorban dolgozó béresektől ekkorra már a trágár kifejezések garmadát sajátította el, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illette a bátyját. Marcót barátai, a fekete angyalok – időközben megtudta, minek nevezze őket – arra utasították, hogy minden lehetséges dolgot tanuljon meg az emberek világában. Noha az iskola is fontos, a mindennapi életben is állandóan tanulnia kell, minden tudást magába szíva. Arra biztatták, tegye magáévá a „semmi emberi nem idegen tőle” ősi jelszavát. A dolog erkölcsi oldaláról az angyalok gondoskodtak. Mert noha Marcónak mindent el kell sajátítania, nem mindent szabad megtennie; meg kellett tanulnia a jó és a rossz, a helyes és a
helytelen közötti különbséget. Ulvar ebből a szempontból púp volt Marco hátán. Mindig az ellenkező irányba húzott, Marco pedig egész nap kénytelen volt eltűrni a gúnyolódását. Néha sírt, hiszen szerette a fivérét, talán ő volt az egyetlen ember, aki valóban szerette Ulvart. Henning és Malin, akik az ikrek gondját viselték, türelemmel viseltettek Ulvarral szemben és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megkedveljék a kis szörnyeteget. Ám az érzéseit senki sem csaphatja be, így akaratuk ellenére igencsak kimerültek az Ulvarral vívott reménytelen tusában, sőt, ha különösen rossz napja volt, undorodtak is tőle. Marco sohasem undorodott ikertestvérétől, csupán végtelen fájdalmat érzett, amiért Ulvar képtelen belátni, mi szolgálja a javát. Fivére nem értette meg, hogy rosszindulatú ötleteivel csak az emberek haragját hívja ki maga ellen. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnt, mintha ragyogó kedve támadna, amiért úgy istenigazából megsértett valakit. Ulvarral ellentétben Marcót mindenki szerette. Mégis gyakran fogta el a magányosság érzete. Akkor érezte magát a legjobban, ha vihar tombolt, vagy ha különös hangulat töltötte be a teret: az északi fénynél, vagy az időjárás megváltozása előtti nyomasztó, vészjósló órákban, esetleg holdfényes éjszakákon. Ilyenkor felment a falu fölé magasló hegyre és az égre tekintett. „Miért?”, suttogta. „Ki vagyok, miféle ember, és miért tölt el a vágyakozás?”
Ekkor az erdőből kilopakodtak a farkasok és hozzá simultak. Marco megvakarta a nyakukat és köszönő szavakat rebegett a fülükbe. Emlékezett rá, mit mondtak egyszer gyengéd mosoly kíséretében, amikor fekete angyalokká változtak: „Várj! Idejében megtudod.” Marco gyakran kapott utasításokat a fekete angyaloktól. Minden újdonsággal meg kellett ismerkednie, ami csak akadt az emberek világában. Hiszen a XIX. század utolsó harmadában hatalmas fejlődésen ment át a technika. Marco tizenhat éves korában mindent tudott a gőzgépekről, vonatokról, a villamosság és a mágnesesség jelenségeiről. Szokatlanul könnyedén sajátította el a motorok, a bonyolult gépek működését, a könyvelést, az ipargazdaságtant és a sort még hosszasan lehetne folytatni. Mivel mindenben a módszert látta át, nem is nagyon kellett megerőltetnie az agyát. Az iskolában csaknem lángelmének tekintették, ugyanakkor olyan különcnek is, akin nem lehet kiigazodni. A lányok csodálatára ügyet sem vetett. Az emberek között sohasem tett különbséget, mindenkivel barátságosan viselkedett. A fekete angyalok óva intették: „Közeledik az idő, amikor más szemmel kezdesz majd nézni a lányokra és az asszonyokra. Ne feledkezz meg róla, ki vagy! Nem barátkozhatsz velük…” Marco némán hallgatta szavaikat. Nagyon is jól értette, mire gondolnak a fekete angyalok. – Ki akartok zárni az emberi élet egyik részéből
– vetette ellen. – Muszáj. El kell fogadnod, hogy embertelenül szigorú neveltetésben részesülsz. – Miért? – Feladatot kell teljesítened. – Miről van szó? – Még túl fiatal vagy, hogysem megtudd. Marco ekkor mindössze tizenegy esztendős volt, és csupán kislányok rajongtak gyermetegen érte. Később a női nem sok-sok képviselője keresztezte útját. A mesés szépségű ifjú mindegyiküket rabul ejtette. Marco azonban megtanulta, hogy másfelé nézzen. És ha valamelyik lány iránt vonzalmat érzett, soha nem vallotta meg. Mindenkinek egyformán volt a barátja, senkivel sem kivételezett. Mindenkire rámosolygott, segítő kezét nyújtotta a társadalom elesettjei felé. Valamennyien szerették és csodálták, de azért óvakodtak és egy kissé féltek is tőle. „Te rohadt, álszent angyal, aki olyan tökéletes vagy, hogy mindjárt belefulladsz a saját nagyszerűségedbe”, szokta volt mondani Ulvar, ha valóban dühbe gurult. Pedig ami az álszentséget illeti, tévedett. Marco, ha kellett, a legtöbb embernél bátrabb és szívósabb volt. Talán nem is esett nehezére ilyennek lennie, hiszen tudta, hogy csaknem sebezhetetlen, jóllehet még nem teljesen – vésték eszébe a fekete angyalok. Legjobb lesz tehát vigyáznia.
Bármilyen rút szavakkal is illette az öccse, Marco tudta, hogy Ulvar a maga fonák módján szereti, bár az átokverte fiú ezt soha nem ismerné be. Az igazat megvallva Marco volt szerencsétlen testvére egyetlen kapaszkodója az életben, akármennyi trágárságot vágott is a fejéhez. Ulvar, aki vérig akarta sérteni a bátyját, a legváltozatosabb szitkokkal halmozta el. Marco igen korán találkozhatott a Jéghegyek Népe őseinek Jó Tengel vezette csapatával. Ekkorra már természetesen elolvasta a krónikákat, így jól ismerte Gonosz Tengel és a nemzetséget sújtó rettenetes átok egész történetét. így tett szert arra a megértő tudásra, amelyre oly régóta vágyódott. Magára hagyatva kesergett ugyan fivére sorsa felett, de azt is belátta, hogy aligha segíthet rajta. Csupán a szerencsétlen Ulvar támaszául szolgálhat, megérti a viselkedését és megbocsát neki. Marco életének nagy pillanata volt a szellemekkel történt találkozás. Tanítás után érte jöttek a farkasok. Egyenesen az erdőbe vezették, a hegy tetején található „szent” helyre. Valamennyien ott vártak rá. Marco először árnyak sokaságának látta őket, majd jól kivehető alakot öltöttek. A fiú egy pillanatra megdöbbent a látványtól. Valamennyiükön ugyanaz a fajta ruha volt, hajviseletük azonban igen különböző korokra utalt. Utána észrevette, mennyire emlékeztet legtöbbjük
rút arca Ulvaréra, és ekkor ráébredt, kikkel is áll szemben. Mélységes tisztelettel köszöntötte őket. Noha Marco ekkor mindössze tizenkét esztendős volt, megértette, milyen rendkívüli alkalomról van szó. Az ősök hasonló tisztelettel viszonozták köszönését. Egy rútsága dacára nemes vonású férfi így szólt hozzá: – Jó Tengel a nevem. Valamennyiünk nevében üdvözöllek, Marco, aki a Jéghegyek Népének és a sötét angyalok nemzetségének egyaránt sarja vagy. Nem vártunk, eljöveteled tehát valamennyiünket meglepetésként ért. Ennél boldogabb meglepetés azonban aligha érhetett volna bennünket. Mindannyian rámosolyogtak. Marco sejtette, hogy a szép fekete hajú fiatal boszorkány Sol, a vöröshajú Ingrid, és ott volt Villemo, Dominic, Niklas, Dida, a Sötétség Vándora és Heike. Továbbá Ulvhedin, Shira és Mar… Az utóbbiak nevét nem találta volna ki, de ők bemutatkoztak neki. Jó néhányan voltak ott mások is, például Trond és olyanok, akik a régmúltban éltek. Marco megtudta a nevüket, utána rögtön el is felejtette. Legelső találkozásuk alkalmával mindnyájan nagyon komolyan viselkedtek. Arra kérték, nyújtson segítséget a Kiválasztottnak, ha eljön majd az idő. – Ki az a Kiválasztott? – kérdezte a fiú.
– Még nem született meg – válaszolta Jó Tengel. – De a te rokonod lesz, tudjuk, hogy anyai nagyanyád, Anna Maria ágából fog származni. – Az én rokonom? – kérdezte álmélkodva Marco. – De hiszen csak ketten vagyunk Ulvarral a magunk ágán! – Nem ismerjük pontosan a jövőt. Csak annyit tudunk, hogy Anna Maria leszármazottja lesz. Nos, megígéred, hogy segíteni fogsz? – Persze, persze – válaszolta a hallottaktól kábán a fiú. – No és, ha akkor már nagyon öreg leszek? Az ősök ekkor elmosolyodtak. – Nem mondták el barátaid, a fekete angyalok, hogy az idő számodra csak üres szó? Marcónak ekkor eszébe jutott, amit egyszer régen hallott már, de nem tudatosult benne: akinek ereiben a fekete angyalok vére folyik, halhatatlan. Hiszen korábban is tudta, hogy szinte sebezhetetlen. Most vajon mihez tartsa magát…? Még eléggé gyermeteg volt ahhoz, hogy hatalmas megkönnyebbülés fogja el. Más gyermekekhez és felnőttekhez hasonlóan sokszor rémítette meg a halál gondolata. Könnyek lepték el a szemét. – Ha bármiben is segíthetek, természetesen készen állok – mondta mélységes áhítattal. A szellemek érezhetően fellélegeztek. – Köszönjük – mondta Jó Tengel. – A Kiválasztott még nagy hasznát veheti. – Mától fogva megismertetünk sok olyan rejtett dologgal, ami a Jég-
hegyek Népével kapcsolatos. Viszont arra kérünk, ne szólj rólunk az öcsédnek. Marco szép arcán gondterhelt árnyék suhant át. – Miért kell Ulvart mindenből kihagyni? Nekem annyira fáj a kimaradása. – Nekünk is fáj, Marco. Ulvar azonban képtelen rá, hogy helyes módon bánjon azzal, amit megtanul. Súlyos kárt okozhatna, ha a fülébe jutna, kikkel találkoztál most és miről váltottunk szót. – Milyen módon? – kérdezte Marco, aki még mindig nem akarta megértetni, miért utasítják el egyetlen testvérét. – Nem tudod, hogy Ulvar közvetlen kapcsolatban áll nemzetségünk legnagyobb átkával, Gonosz Tengellel? – kérdezte elkomorodva Heike. Marco feléje fordult. Egész lénye berzenkedett az ellen, hogy befogadja a hallottakat. Miután Heike szavainak értelme lassan eljutott a tudatáig, kezébe temette arcát. – Mégsem fordítok hátat neki – szipogta. – Ulvarnak szüksége van rám, és én szeretem őt! – Tudjuk – mondta gyengéden Heike. – Maradj csak a barátja, hiszen annyira rászorul. Marco még mindig eltakart arccal bólintott. – Meggondolom, mit mondok neki. De mindig tudni fogja, hogy a barátja vagyok. – Jól van, Marco – intett csendesen Sol. – Most pedig leülünk, hiszen annyi mindenről kell szót váltanunk. – Úgy van – szólalt meg egy fiatal férfi, akit
Marco emlékezete szerint Tarjeinak hívtak. – Korábban nem igazából értettük, mennyire lehetetlen lett volna, hogy a Jéghegyek Népe egyedül vegye fel a harcot Gonosz Tengellel szemben. Ezért végtelenül hálásak vagyunk, amiért téged is a sorainkban köszönthetünk. Így vették fel Marcót a Jéghegyek Népének ősei közé, noha nem volt hozzájuk hasonló szellem. Persze azért volt közös vonásuk: nem függtek a véges földi léttől. A két farkas fekete angyallá változott át, és ők is résztvettek a beszélgetésben. Ha ekkor véletlenül valaki elhaladt volna arra, csak annyit lát, hogy egy fiú a sziklafalnak támaszkodva magában beszél. Marco később az évek folyamán gyakran érintkezett a Jéghegyek Népének őseivel, és sokat tanult tőlük. AZ IKREK betöltötték huszonkettedik életévüket. Marco mindent elsajátított, amire az emberi tudományok terén csak szüksége lehetett. Tudta, csakhamar érte jönnek és elviszik a fekete angyalok. De arról is tudomása volt, hogy előtte valamilyen embertelen dolog véghezvitelét követelik meg tőle. Nem árulták el, miről van szó – Marco mégis előre rettegett a feladattól. Majd ha elvégezte, magukkal viszik a Fekete Csarnokokba, amelyekről annyit hallott már tőlük. Ott majd találkozhat a szüleivel, s újabb tanulóévek veszik
kezdetüket. Ezek már másik világába tartoznak. „És Ulvar mikor kerül oda?”, kérdezte Marco. A két angyal válaszképpen a fejét rázta. „Egyelőre nem”, mondták szűkszavúan, de annyira elszomorodtak, hogy Marco nem merte tovább faggatni őket. Persze belátta ő, hogy Ulvarnak biztosan eljárna a szája a Fekete Csarnokokkal kapcsolatban – arról nem is szólva, mennyi gazságot művelne ott! Marco sejtette, mennyire előkelő hely lehet. Nem is tudta elképzelni apjuk birodalmában a rosszindulatú, rút Ulvart, aki abban lelte örömét, ha másokat bánthat. Jaj, Ulvar – gondolta Marco. Bárcsak rá tudnálak venni, hogy megértsd! Végül eljött az a nap, amelyen rájött, miből áll a földi világban elvégzendő utolsó, embertelen küldetése… Marco sohasem felejtette el azt a bizonyos napot és azt az elviselhetetlen fájdalmat, amelyet az a szívében okozott! Ulvart elfogta a kétségbeesés. Marco mindaddig megértést tanúsított vele szemben. Megbocsátotta szerencsétlen öccsének azt a gaztettét, amely miatt Ulvar börtönbe került. Még azt is elnézte neki, hogy meggyalázta és teherbe ejtette Henning szerelmét – hiszen tudta, ki vezérli a fivérét. Most azonban… Ulvar értesült a Jéghegyek Népének kincséről és mindenáron meg akarta szerezni.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Henning leányának, az átokverte, mégis kedves Benediktének az életébe kerül, ha Ulvar nem kaphatja meg a kincset. Marco kénytelen volt Benedikte életét mérlegre tenni Ulvar élete ellenében. Nem volt más választása. Az udvaron, az örvénylő hársfalevelek között állva hirtelen kristálytisztán látta, milyen feladat vár rá. Mielőtt sokáig gondolkodhatott volna, a fekete angyaloktól tanult varázslattal hirtelen a kezébe került a hársfaligeti ház egyik lezárt fiókjában őrzött pisztoly. Marco nem mert habozni; egyeden lövést adott le. Így megmentette Benedikte életét. Szerencsétlen ikerfivére, Ulvar azonban holtan terült el. Marco soha máskor nem érzett ilyen mélységes fájdalmat. Tudta, helyesen cselekedett, és azt is tudta, hogy pontosan ezt kívánták tőle a fekete angyalok. Viszont nem várta, hogy ennyire keserű búcsút kelljen vennie az emberek világától. Fájdalmát csak most, az Utgard hegyei között vívott utolsó harc után váltotta fel újra nyugalom. Ismét találkozhatott Ulvarral, a két fivér együtt sírhatta ki magát, és Ulvar immár biztonságban volt, távol Gonosz Tengel, hatalmától. Apjuk is megígérte, hogy hamarosan felkeresi szerencsétlen sorsú másik fiát. Marco szívébe most költözött végre béke. Háromnegyed évszázaddal korábban, Hársfali-
get udvarán azt is tudta, hogy lejárt a szeretett rokonai körében eltöltött korszak. Miután végtelennek tetsző ideig tartotta ölében a halott Ulvart, búcsút vett családtagjaitól. Odafent az erdőben már vártak rá a fekete angyalok. Kezdetét vette új élete.
5. fejezet SZÉDÍTŐ IRAMÚ útra indultak a szárazföldön és a tengeren át. Az egyik angyal farkassá változott, a másik meg elmondta Marcónak, őket választották ki arra, hogy nyomon kövessék a két fivért az emberek világában való tartózkodásuk során. Ulvarról, akit születésétől kezdve túl erősen megfertőzött Gonosz Tengel vére és a leszármazottait sújtó átok, nagyon hamar le kellett mondaniuk. Marcót azonban minden lehetséges módon nyomon követték és óvták. Az angyalok mesélték, hogy a Fekete Csarnokokhoz sok-sok út vezet. Tulajdonképpen minden szakadékon, szurdokon, vagy a föld minden egyéb nyílásán át oda lehet jutni, ha megfelelő a mélysége. Most viszont a főúton érnek oda, akárcsak Saga, Marco anyja, amikor megmenekült az emberi haláltól. Marco, aki még mindig kába volt a fájdalomtól,
alig ügyelt arra, milyen hosszú ideje repülnek a tenger felett. Egy idő után különös szigetet látott. Kopár földjét mintha megszilárdult láva mintái borították volna. Ez csakis Izland lehet – gondolta Marco. A fekete angyal így szólt hozzá, miközben füstölgő kráterek között száguldottak előre: – Meg fogod tanulni, miképpen haladj gyorsan időn és téren át, hogy a lehető legrövidebb idő alatt érhess oda valahova. Valamennyi titkunkat el fogod sajátítani. De vésd jól az eszedbe, hogy részben ember vagy. Csakhamar észreveszed majd, mennyire gátol emberi mivoltod. Nem tudsz olyan gyorsan helyet változtatni, mint mi, így hosszabb ideig tart, amíg elérsz valahová. Még a Jéghegyek Népének szellemei is gyorsabban mozognak nálad. – Értem – felelte Marco. – Őket nem akadályozza a földi porhüvely. – Úgy van. Mégsem hinném, hogy panaszkodnod kellene a képességeidre. Éppen elég erősek lesznek. Marco elfojtotta feltörni készülő sírását. Szívből kívánta, bárcsak Ulvar is részt vehetett volna mindebben. Legkorábbi éveikből származó emlékképek bukkantak fel előtte. Fivérének ujjongó, rekedt nevetése, amelyet akkor hallatott, ha Marco varázsolt. A két kisfiú hálóingben állt az emeleten és a korlát résein át a hársfaligeti ház előcsarnokára, az ott tartózkodó emberekre kandikált le. Akkor még egyenrangúak voltak.
Később elváltak útjaik. Jaj, Ulvar, szerencsétlen fiú, drága fivérem! Marco mély lélegzetet vett és így szólt az angyalokhoz: – Mélységes hálával tartozom nektek, amiért otthonotoktól távol ennyi ideig vigyáztatok rám. A mellette suhanó fekete angyal elmosolyodott. – Nem volt nehéz, ezenkívül sokszor jártunk odahaza. Ha egyedül vagyunk, a fénynél is sebesebben haladunk. Most viszont közeledünk a lejárathoz… Marco megtörölte a szemét és jobban odafigyelt, hová is repülnek. Előttük a mélységben tomboló erőktől remegett a föld, gőz szállt fel a talajból, ittott tűzvörösen izzottak a hasadékok és kráterek. – Krafla vidékét látod magad előtt – magyarázta az angyal. – Ez a színpompás terület egyenesen alattad pedig Námaskard, ahol vékonyabb a földkéreg annál, hogysem az emberek érzékelnék. Odajönnek, hogy lássák, amint bugyborékol az agyag, a víz és felszáll a gőz, arra viszont nem gondolnak, hogy a lábuk elé is nézzenek. Pedig ha félrelépnek, rögtön megégnek. – Hát az a tó, amely felé elkanyarodtunk? – A Mývatn. Látod, miért nevezik így? – Igen. Látom a körülötte oszlopokban rajzó szúnyogokat. És azok a furcsa cölöpök, amelyek a vízből kiállnak, csak nem fűvel benőtt lávatűk? – De bizony azok. Most viszont Dimmuborgir felé ereszkedünk…
Marco tágra nyílt szemmel bámult az alattuk elsuhanó tájra. – Odalent egy hasadékból forró, fehér gőz tör fel. – A nagy kontinentális hasadékot látod, amely a fél földgolyóra kiterjed, de csak itt Izlandon bukkan a napvilágra. Évről évre jobban tágul, ez az oka, hogy egyes hegységek a tengerbe süllyednek, mások pedig felemelkednek belőle. Vulkáni kitöréseket idéz elő és megrémíti az embereket, mert hatalmasabb náluk. – Ejha! Mennyi kővé vált óriás ekkora területen! – Ez Dimmuborgir, a „sötét vár”. Most pedig leszállunk. A farkas fordulót vett és száguldó iramban egyenesen a félelmetes vidék közepe felé vett irányt. Marco erősebben markolta meg az ordas bozontos bundáját és összeszorította a fogát. Egyenesen egy fekete lyuk irányába száguldottak, a következő pillanatban pedig minden elsötétedett körülöttük. Eltűnt az égbolt fénye, már a föld alatt jártak. Marco mély lélegzetet vett, hogy megőrizze a hidegvérét. Ez nem álom – gondolta. Ez a valóság. Olyan birodalom felé tartok, amelyet senki sem ismer. Ott pedig végre találkozom a szüleimmel. Akiket sohasem láttam. Szeretni fogom őket? És vajon ők szeretni fognak engem? Fivéremmel együtt földi létezésünk első pillana-
tától kezdve a sorsunkra hagytak… Nem, most igazságtalan vagyok. Így kellett cselekedniük, nem volt más választásuk. De vajon emlékeznek ránk? – egyáltalán, emlékeznek arra, hogy valaha is léteztünk? Biztosan. Különben nem hívtak volna ide. Ezenkívül rajtunk tartották a szemünket. Legalábbis rajtam. A fekete angyalok mindig ott voltak, amikor a támogatásukra, segítségükre vagy vigaszukra szorultam. Ulvar… Elment. Örökre elment. Én öltem meg, az egyetlen ember, aki szerette. Ne, ne gondolkozz! Sötétség vette körül őket. – Mi történik, ha közönséges ember esik ebbe a lyukba? – kérdezte Marco. – Semmi. Egy hasadék alján köt ki, amely nem eléggé mély ahhoz, hogy az illető komolyabban megsérüljön. A levegő viharként süvített Marco fülébe és fekete fürtjeit is összekócolta. – De hiszen végtelen mélységbe tartunk! – Figyelj csak ide! Fel kell hagynod azzal, hogy ember módjára gondolkozzál. Vésd eszedbe: most már másik dimenzióban jársz. Ennek az útnak semmi köze sincs az emberek világához. Elértük azokat a határtalan szférákat, amelyekben az időnek és a térnek egyaránt nincs hatalma. Marco elgondolkozott a hallottakon. – Tehát az emberek még akkor sem találnák
meg a Fekete Csarnokokat, ha egészen a Föld középpontjáig fúrnának le? – Soha nem akadnának rájuk. Csupán földet, kőzetet, lávát és izzó magmát találnának. Marco mindig élvezetét lelte a fekete angyalok hangjában. Dallamos, lágy, meleg zengése volt, egyszersmind annyira tekintélyt parancsoló, akár az utolsó ítélet harsonái. Ennek ellenére nem hatott fülsüketítően. Miközben tovább suhantak a szédítő mélységekbe, kísérői így folytatták: – Tudod, amikor a Fényhozót letaszították, mi többiek pedig követtük, akkor ez olyan helyen történt, amelyet… nem is tudom, jelképes világnak lehet-e nevezni. Talán helyesebb volna más világűrökről vagy szférákról beszélni. – Értem. De további dimenziókról is nyugodtan szólhatunk? – Igen, így a legkönnyebb megérteni. – Akkor tehát a Jéghegyek Népe szellemeinek is megvan a maguk saját dimenziója? – Úgy van. A halottaknak is külön van, akik pedig holtukban nem leltek békére – azoknak is. – Az utóbbiak nem a „szürkékkel” együtt jelentek meg? – De igen. Nekik ez a közös dimenziójuk. A különféle démonok megint csak másik szférában tartózkodnak. – Tehát tényleg vannak démonok? – Sohasem találkoztál velük?
– Nem, csak a Jéghegyek Népének könyveiben olvastam róluk. Arról a négyről, akikkel együtt eltűnt Tula. Ott voltak azután Silje démonai, meg azok, amelyeket Ingrid látott, de sohasem jött rá, vajon tényleg csak nyírfákat nézett-e démonoknak. – Nem fák voltak. Előbb vagy utóbb te is egész biztosan találkozni fogsz majd démonokkal – mondta szárazon a fekete angyal. – Mindenfelé röpdösnek, és bizony nem mindegyikükkel kellemes találkozni. – Akkor hát… – válogatta meg szavait az előbbinél óvatosabban Marco – nyilván a… fehér angyaloknak, meg mindazoknak… akik hozzájuk tartoznak, szintén van külön dimenziójuk? – Igen – válaszolta kurtán kísérője. Marcónak nem sok ideje maradt eltöprengenie az előbb hallottak szédítő perspektívái felett, mert hirtelen észrevette, hogy csökkent a sebesség. Ugyanekkor egyre erősebbé váló kékes fényre figyelt fel. Ezzel egyidejűleg különös módon derengeni kezdett, majd ismét olyan világos lett, akár egy napsütéses nyári reggelen. Aranyló fűvel borított síkságra ereszkedett le. A megerőltető repülőút után merevnek érezte a testét. A farkas újra fekete angyallá változott. Marco előtt hatalmas fal jelent meg, amelyből magas, díszes fekete kapu nyílt. Két kísérője jelezte, hogy bemennek rajta. A Fekete Csarnokok.
Mihelyt Marco átlépte küszöbüket, azon nyomban megértette, miért hívják így őket. A kékes árnyalatban csillogó fekete színt csak az arany törte meg. A helyet mégsem lehetett komornak nevezni – mesésen szép volt. Mindennek hatalmas méretei voltak. Marco alig bírta kivenni a boltíveket. A csarnokokban tartózkodó megannyi roppant méretű lény testmagasságának jó részét a hatalmas szárnyak tették ki. Marcót valamennyien a legmélyebb tisztelettel köszöntötték. Oly aprónak érezte magát így, a két barátja között lépkedve. Még szerencse, hogy Ulvarral együtt akkorára nőttünk, mint ezek – gondolta. Különben még nagyobb feltűnést keltenénk. Azon gondolkodott, vajon Ulvar is így érzett volna-e. Újabb, ezúttal színaranyból készült óriási ajtó tárult fel a láthatatlan erők hatására. Marco megértette, hogy a legelőkelőbb csarnokba lép be. Odabent teljesen elállt a lélegzete. Jóformán megbénult az elébe táruló látványtól. A csarnokra ügyet sem vetett, hiszen minden figyelmét a csarnok közepén reá váró, ágyékkötőt viselő alak kötötte le. Szintén fekete angyal volt, de olyan hatalmas, lenyűgöző és akkora tekintélyt sugárzott, hogy Marcónak káprázni kezdett a szeme. Az angyal szárnya felül a mennyezetig ért, alsó része a padlót súrolta. Göndör szénfekete haja fürtökben omlott
le a vállára. Kezét óriási kard markolatára helyezte, amelynek hegye pontosan Marco előtt ért a csarnok padlójára. Marco ösztönösen cselekedve alázatos tisztelettel térdelt le. Fejét lehorgasztotta, a káprázattól fel sem mert nézni. Ekkor mellette megmozdult valaki, gyengéd női kéz fogta meg a vállát, mintha felállásra bíztatná. Amikor ismét felnézett, Lucifer, a fény szemkápráztató angyala emberi méreteket öltött, bár továbbra is megmaradtak a szárnyai. Teljesen feketébe öltözött, gyönyörű fiatal nő állt mellette, csillogó koronával a fején. Mind a ketten rámosolyogtak, Marco pedig érezte, amint kibuggyannak a könnyei, de nem is próbálta visszatartani őket. Szülei ekkor egymás után átölelték, miközben mindketten mélységes megindultsággal fejezték ki örömüket, amiért végre megláthatták őt, a Fekete Csarnokok Hercegét. Marco ekkor hallotta első ízben igazi címét. Érkezését több napig ünnepelték, majd meghatóan emlékeztek meg Ulvarról, Lucifer és Saga másik fiáról; ezért Marco őszinte hálát érzett. Gyorsan kiigazodott új világában. Különös módon nem hiányzott neki a napsütés, mert a csarnokokban és azokon kívül csaknem ugyanolyan fény világított, legfeljebb enyhébb ragyogással. Idejét tanulással töltötte. Mindennap oktatták, természetfeletti képességei egyre inkább elmélyültek és kibővültek, Marco remekül érezte magát.
Nagyon közel került Sagához. Úgy tűnt, mintha anyja be akarná pótolni a gyermekeitől kényszerűségből távol töltött időt. Sok mindenről volt beszélniük, hiszen mindketten a Jéghegyek Népéből származtak. Saga főképp svédországi életének ismeretlen eseményeiről mesélt fiának. Végtelenül boldog volt, hogy „idehaza” üdvözölhette Marcót. Lucifert ritkábban látta, de minden egyes alkalommal mérhetetlen áhítatot és tiszteletet érzett apja iránt. Apa és fia jól kijött egymással, szavak nélkül is értették a másikat. Előfordult, hogy Lucifer magával vitte birodalmában végzett vándorútjaira. Ilyenkor szédítő rejtélyekről váltottak szót, amelyek nemcsak a földgolyóra, hanem sokkal nagyobb természeti képződményekre vonatkoztak. Marcónak azonban titokban kellett tartania, amit megtudott. Az emberek agya egyszerűen képtelennek bizonyult ily hatalmas horderejű dolgok befogadására. Csakhamar a Fekete Csarnokok valamennyi lakosával összebarátkozott. Férfi és női angyalok egyaránt voltak köztük. Marco viszont igazi döbbenetet érzett egyik sajátos tulajdonságuk miatt: Valamennyi fekete angyal az Édenkertből történt kitaszíttatása óta követte a Fényhozót. Sok ezer év alatt mindössze két jövevény csatlakozott hozzájuk: az első természetesen Saga volt, a második maga Marco. Lucifer birodalmának lakói között ugyanakkor akadt jó néhány olyan, más di-
menziókból származó eltévedt lény, akit a fekete angyalok befogadtak. Marco egyszer megkérdezte anyjától: – Tényleg létezett az Édenkert? Valóban ott teremtették az embereket? Saga elmosolyodott. – Az Édenkert létezett, mert az emberek olyanynyira szerették volna. Ők maguk azonban évmilliókkal azelőtt teremtődtek, bár nem porból, hanem az evolúció során. Bonyolultnak hangzik, amit mondok? Marco kénytelen volt igennel válaszolni. Saga jókedvű mosollyal fordult fiához: – Miért lett volna öt-hatezer esztendővel ezelőtt lehetetlen egy ilyen kert létezése? Tényleges eseményeken alapul a monda. Hiszen tudod, mennyire megváltozik minden történet, amely szájról szájra száll. – Tehát az embert nem Isten teremtette a hatodik napon? – Isten létezik, Marco. Csak épp ugyanolyan, akár Allah az iszlámban, a hinduk hármas egysége, Taran-gai lakóinak hét istensége, a párszik Ormuzdja és sok-sok más. Az emberek jóval régebben alakultak ki, mint ezek az istenek, a keresztényekét is beleszámítva. – Van tehát olyan mindenható erő, amely az egészet irányítja? – Apáddal erről már bizonyára szót váltottatok. – Úgy van – mondta elgondolkodva Marco. – Ő
szót ejtett a Kozmoszról, a világmindenségről, amelynek mi valamennyien apró része vagyunk. Apám szerint a Kozmosznak közepe van. Ám nekem nem adatott meg, hogy megismerjem – utánozta Marco öntudatlanul Lucifert. – Elegendő tudomásul vennem a különféle világok, szférák létét, amelyek nem olyan konkrétak, mint a mi Földünk és a rajta élő igencsak kézzelfogható emberek és állatok. Saga ismét mosolygott. – Tehát magam is egy monda tartozéka vagyok – mormogta maga elé Marco. – Úgy van, hiszen az emberek világában is élsz. – Netán az is monda? – Ne nehezítsd meg még inkább a magad helyzetét! Ismétlem: emlékezz rá, hogy minden mondában, álomban és csodálatos históriában ott rejtőzik az igazság magva. Ezért ne pusztán legendák gyűjteményeként tekints a Bibliára. – Sohasem tettem. Talán apám nem a Biblia egyik szereplője? – Igen, de milyen rútul bántak el vele! Mennyire félreértették! Mérhetetlen igazságtalanságot követtek el vele és valamennyi fekete angyallal szemben. Erről a régi egyházatyák tehetnek. Képtelenek voltak eltűrni az Istennel egyidős gonosz hatalom, a Sátán létezését. Úgy vélekedtek, minden Isten teremtménye. Emiatt azt állították, hogy Lucifer, az Úr által letaszított arkangyal a Sátánnal volna azonos. Pedig mennyire tévedtek, és milyen igaz-
ságtalanok! – Tudom – bólintott Marco. – A Bibliának nincs mindig igaza. – Persze hogy nincs. Az egész kereszténység szempontjából legdöntőbb ponton ugyancsak téved. Természetesen sok minden igaz belőle, csak érteni kell hozzá, miként fejtsük le róla mindazt, amit később költöttek hozzá vagy talán az első lejegyzője színezett ki. – Mit értesz legdöntőbb ponton? – Erről nem szoktak beszélni, hiszen alapjáig rombolja le a kereszténység tanítását. – De igen, hallani akarom! – Elmondhatom a tényleg megtörtént eseményeket, így magad döntheted el, nekik hiszel-e, vagy a Bibliának. Nos, ami Jézust illeti, ő valójában esszénus volt… – Tudom, mit jelent ez. Zsidó szekta vagy közösség, amely a napot imádta, megtisztulási szertartásokat végzett, szeretetlakomákat tartott és titokban ellenállt a rómaiaknak. Csak férfiak léphettek be közéjük. – Így van. Jézus idejében körülbelül négyezer tagot számláltak. Közöttük volt Keresztelő János, Arimateai József és Nikodémusz. József, Jézus apja ugyancsak közéjük tartozott, de most inkább közvetlenül a keresztrefeszítésre térnék rá… Először is: senki sem hal meg attól, ha olyan rövid ideig függ a kereszten, mint Jézus. Másodszor: az oldalán ejtett sebből vér folyt. Élt tehát, de a fájda-
lomtól, a nélkülözéstől és a bántalmazástól természetesen eszméletét vesztette. A legtöbb esszénushoz hasonlóan Arimateai József és Nikodémusz is értett az orvosláshoz. Ők vették le végtelen gondossággal Jézust a keresztről, majd helyezték el egyikük sírkamrájában. Az éjszaka leple alatt magukkal vitték. Másnap reggel néhány asszony jött oda a sírbolthoz. Csak esszénusokat láttak, akik mindig fehér ruhát viseltek és azt mondták az asszonyoknak, hogy Jézus nincs ott. – Hol volt akkor? – Az esszénusok addig ápolták, amíg meg nem gyógyult. Akkor megjelent az apostoloknak. Utána magával vitte anyját, Máriát és Jeruzsálemből Damaszkusz felé menekült. Mária útközben meghalt. Sírja ma is látható és ez a felirat olvasható rajta: „Mária, Jézus anyja”. Jézus folytatta útját, ekkor találkozott Pállal. Ő természetesen azt hitte, hogy Jézus Krisztus látomásként jelent meg neki. Jézus Damaszkuszból keletnek vette útját, és végül a kasmíri Srinagarban telepedett le. Az ottani krónikák egy nyugatról jött szent emberről tesznek említést. Jézus sokáig működött azon a helyen, betegeket gyógyított és vigasztalta a boldogtalanokat. Ott halt meg, a sírja is egy helybeli szentélyben látható. Helyesebben szólva nem látható, mert oda senki sem léphet be. De tudni lehet, hogy a kovácsolt vasráccsal körülvett sír fölé Jézus nevét
vésték. – Vagy úgy – szólalt meg Marco, miután anyja befejezte az elbeszélést. – Nem véletlen, hogy a keresztény papság titokban tartja ezeket a tényeket. A történet viszont egy cseppet sem kicsinyíti Jézus nagyságát. – Egyáltalán nem! Az egyház csak Jézus születésének és halálának történetét hamisította meg. Amúgy feleslegesen, valószínűleg a saját érdekében. Remek dolog, ha valaki hatalmat gyakorolhat az emberek lelke fölött. Másfelől az illető örökös félelemben él, nehogy kicsússzanak a markából. Ezért követett el az egyház annyi kegyetlenséget az emberekkel szemben. – Követett? Szerintem ma is folytatja. – Úgy van. – Miért van szükségünk istenekre? – fintorodott el Marco. – Miért vagyunk pusztán eszközök mások kezében? Nincs szabad akaratunk? – Az embernek valamiben hinnie kell. Mit gondolsz, hogy boldogultak volna a legelső emberek, ha nem lettek volna a természeti erők, amelyekben reménykedhettek és amelyekre támaszkodhattak volna? A természethez képest törpe embernek mindig szüksége volt valamilyen magasabb hatalomra, amelyben hihet. Minden vallás ezen a módon jött létre. Gondold el, mi mindent éltek meg a legelső emberek a maguk fejlett érzékeivel? Azt hiszem, valóban látták a körülöttük élő természeti lényeket.
Mi, a Jéghegyek Népének sarjai tudjuk, hogy ezek léteznek. És vajon mit szóltak, amikor új jövevények bukkantak fel területeiken? Biztosan megijedtek, de talán kapcsolatot kerestek velük. A barátságos emberekkel barátságosan viselkedtek. Ha azonban rosszul bántak velük, szörnyű bosszúra voltak képesek. Nőket raboltak, férfiakat varázsoltak el, károkat okoztak a jószágaikban… Ami a mi világtájunkat illeti, Északon az emberek első nemzedékei minden bizonnyal bizalmas közösségben éltek a földalatti lényekkel. Később egyre több lett az ember, az ősi kapcsolatok gyérültek, az utolsó század technikai vívmányai miatt pedig csaknem teljesen megszakadt a kapcsolat. Nekem mégis kedvem volna, hogy így szóljak az emberekhez: csak egy kis ideig élj teljes magányban a természetben, rögtön mást is észreveszel! Érzékszerveid újra életre kelnek. Először csak a szemed sarkából látod, amint valami villámgyorsan eltűnik. Később rájössz, nem is vagy annyira egyedül. Vagy pedig tégy úgy, mint valaha én, gyermekkoromban: menj ki az erdőbe és szólítsd őket! Sohasem éltem át olyan várakozó, dermedt csendet, mint akkor. – Most alaposan elkanyarodtunk a tárgytól – mosolyodott el Marco. – Én fenntartom, hogy Jézus nagyságának semmi köze sincs a kiötlött ostobaságokhoz. – Bizony, Jézus tanítása önmagában elegendő volna ahhoz, hogy nagyra tartsuk és kövessük.
– Úgy van! – Mára elég volt a bölcselkedésből! – állt fel Saga. – Gyere, sétáljunk egyet az aranyló réteken! Anya és fia együtt haladt át a hatalmas kapun. Marco nem szűnő ámulattal figyelte ezt a seholsincs birodalmat. Oly valóságosnak, oly kézzelfoghatónak tűnt, mégsem volt semmi köze a földi élet zord valóságához. Lágy, végtelenül szép formák jellemezték, színei tompaságuk ellenére is ragyogtak. Marco nagyon kedvelte a réteket. Oly megnyugvással töltötték el az ittlakók kedélyét, mintha éppen erre teremtették volna őket. Egyébként tudta, hogy apja birodalmának belső csarnokaiban szorgos munka folyik. Gyakran tanácskoztak, és állandó megfigyelés alatt tartották a világot. Marco megkérdezte apjától, miért van erre szükség, amire Lucifer úgy felelt, hogy majd idejében megtudja. Marco valamilyen módon úgy érezte, mintha apja szeméből meghatározhatatlan nyugtalanság áradna. – Jól érzed magad itt, anyám? – kérdezte, amint visszaindultak a kapu felé. – Miért ne? – mosolygott rá szelíden Saga. – Az ember mindig jól érzi magát ott, ahol a szerettei tartózkodnak. Ez a világ csodálatos, Marco, én pedig semmiben sem szenvedek hiányt. – Tudom. De sohasem vágyódsz vissza a földre? – Nem – felelte gondolataiba merülve az anyja.
– Bár azért mégis szívesen látnám viszont rokonságomat, a Jéghegyek Népének sarjait! Amikor Marco a völgy bejáratánál emlékezetébe idézte az előbbi beszélgetést, nem felejtette el, hogy Saga nem vett részt a Démonok Hegyén tartott nagyszabású összejövetelen. A férje mellett akart maradni, aki akkor nem jöhetett oda. Marco nagyon remélte, legközelebb mind a ketten eljönnek. AZ IFJÚ engedélyt kapott, hogy felkereshesse a földi világot. Kezdetben barátai, a fekete angyalok kísérték el, később egyedül is mehetett. Küldetése abból állt, hogy minden rossztól megóvja a Jéghegyek Népének sarjait. Amikor legelőször jött fel a földre, hatalmas megrázkódtatás érte. Addig azt hitte, mindössze pár hónapig tartózkodott a Fekete Csarnokokban. Benedikte ekkor már kamaszlány volt, Christoffer, Malin fia pedig megnőtt, akár a laboda, és felső osztályba járt. Marco később megtanulta, mennyi földi idővel egyenlő egy odalent eltöltött nap, s földi látogatásait is ehhez tudta igazítani. Hársfaligetben és Voldenéknél gyakran szorultak segítségre. Marco mindig támogatást nyújtott nekik, ám sohasem mutatkozott meg előttük, rokonai pedig nem tudták, ki húzta ki őket az átmeneti csávából.
Egy napon aztán Lucifer egyik alattvalója lépett be hozzá, miközben Marco éppen titkaikban mélyedt el. Az angyal tisztelettudóan köszöntötte. – Mi az, Uriel? – Benedikte, a Jéghegyek Népének leánya valóban nagy bajban van. A gonosz Tan-ghil hálójába került és éppen kettős veszéllyel küzd: Tan-ghil valamelyik megelevenedett halványával, másfelől az aljas és veszélyes fajtába tartozó hazajáró lelkek egyikével. Úgy véljük, Fenségednek személyesen kell közbeavatkoznia. – Azonnal indulok – bólintott Marco. – Ha jól értem, sietős a dolog? – Nagyon sietős. Marco tudta, hogy Benedikte már felnőtt. Mivel együtt nevelkedtek, mindig is meleg testvéri szeretettel viseltetett a nagydarab lány iránt. Most pedig mélységes aggodalom fogta el miatta. Mit sem számított, hogy Marcónak nem voltak szárnyai. Megtanulta, miképpen repülhet minden segédeszköz nélkül. A fekete angyalok előre jelezték ugyan, hogy nem olyan sebes, mint a Jéghegyek Népének szellemei, de teljesítménye így is éppen eléggé lenyűgöző volt. Marco azonnal belátta: Benedikte ezúttal olyan bajba került, amellyel az ősök segítő csapata nehezen birkózhatott volna meg. Ez lesz a tűzpróbája. Bárcsak sikerrel állná ki, hogy büszkék lehessenek rá a szülei! Még fontosabb volt, hogy egyedül ő mentheti meg Benediktét
a gonosz karmaiból. Marco ily módon jutott el Révkikötőbe. Uriel nem túlzott. Benedikte, néhány más ember társaságában, valóban életveszélyben volt. Egy idilli fekvésű tóból üvöltő lény mászott ki és egyenesen feléjük tartott. A fiatal Benedikte a mandragóra segítségével igyekezett visszatartani (hála neked, Rune – gondolta Marco, amikor felidézte az akkori eseményeket), a gyökér ereje azonban itt nem bizonyult eléggé erősnek. Marco egy pillanatig sem habozott. Szép nyári réten állt, kezét a révész kísértete felé emelve tartotta, miközben sistergő villám cikázott a levegőn át. Most vagy soha – gondolta Marco. Sikerült! Legnagyobb megdöbbenésére hatott a varázslat. A révész elhalványult és tovatűnt. A többiek közül senki sem figyelt fel arra, milyen megkönnyebbülten lélegzett fel Marco. Örömükben a megmentőnek kijáró tisztelettel köszöntötték. Küldetése azonban még nem ért véget. Amikor megpillantotta Nerthus-Tyr szobrát, sejtette, hogy túl korán ujjongott. Meggyűlt vele a baja, mert Nerthus-Tyr életre kelt képmása mögött maga Gonosz Tengel állt. Mire Marcónak végre sikerült ártalmatlanná tennie a bálványt, teljesen kimerült. Ezt viszont nem árulhatta el a többiek előtt. Nekik továbbra is hinniük kellett korlátlan erejében, különben a puszta félelem hatására összeroppanhattak volna.
Mégis sikerült! Végrehajtotta első nagyszabású küldetését, amelynek komoly voltára csak akkor döbbent rá, amikor visszatért a Fekete Csarnokokba. Testileg és szellemileg annyira kimerült, hogy le kellett feküdnie. Benediktének fia született az egyik fiatal férfitól, akivel odafent Révkikötőnél ismerkedett meg. Marco gondos figyelemmel kísérte a kis André életének alakulását, hiszen együttérzett az apátlan fiúcskával. Marco a Hársfaligetben tett egyik felügyelő útja során megérezte, hogy Andrénak nehézségei támadtak. Sejtése helyesnek bizonyult, ugyanis néhány nagyobb gyermek bántotta, éppen azért, mert nem volt apja. A tapasztaltaktól feldúlt Marcónak ekkor megszólalt a szíve és közbeavatkozott. Amúgy nem szokott volt rokonai előtt mutatkozni, de Andrénak kellett valaki, aki az ő oldalán áll. Marco életre szóló barátra lelt André személyében, és viszont. Következő megbízatása más jellegű volt. Üzenetet kapott a nemzetség őseitől, hogy egy Marit Svelten nevű fiatal lány, akit a Jéghegyek Népéből származó Christoffer Volden nem sokkal azelőtt vett feleségül, a halálán van. Az ősök nem akarták Marit halálát, mert sokat jelenthetett a nemzetség számára. Így azután Marco a lillehammeri kórházban termett. Most, amikor a Jéghegyek Népe völgyének bejáratánál ült az éjszakában, az előbbi névre
emlékezve elmosolyodott. A lillehammeri ispotálynak Gabriel és Nataniel személyében nemrég ismét a Jéghegyek Népének két sarját kellett falai közé fogadnia. A családnak a gondos ápolásért valóban virágcsokrot illenék küldenie a gyógyintézetnek. Marco számára egyszerűnek bizonyult Marit Svelten életének megmentése. Az utána következő feladat jóval izgalmasabb volt. Vanja, tulajdon öccsének leánya igencsak megjárta, amikor egy éjszakai démonnal kezdett ki! Persze nem felejthette el, hogy Tamlin félig vihardémon is volt. Marco megpróbálta arra rávenni Vanját, hogy törje meg Gonosz Tengernek az éjszakai démonok fölött gyakorolt hatalmát. A lány kísérlete sikerrel járt! Igaz, két fekete angyal segítségével… Vanja ezenkívül még nagyobb tettet hajtott végre: kiszabadította feloldhatatlan béklyóiból Tamlint, odalent a Feneketlen Mélységben. Önzetlen szerelme váltotta meg a démont. Ez alkalommal bámulatot keltett a Fekete Csarnokokban. Ám néhány évvel később, azon az éjszakán, amelyen Vanjának meg kellett halnia, Marco nem jelenhetett meg Marco alakjában. Túlságosan feltűnő lett volna, hogy ugyanolyan fiatal, mint harminc évvel azelőtt. Ekkor a fekete angyalok varázslat segítségével a szőke hajú Imrévé változtatták át.
Azután újabb kísértettel szemben védte meg ezúttal Andrét és Malit. A hazajáró lélek ugyancsak a vízből mászott elő, ezúttal azonban egy Vargaby melletti erdei tóban lapult. A kis mandragóra sakkban tartotta a gonoszt, ám ereje nem bizonyult elegendőnek. Marco ez alkalommal másfajta képességével élt. Az erdőben előttük haladva a belőle áradó fénykoszorúval világította meg az utat. Marco egyre ügyesebb lett, már szinte mindent elsajátított. Valami mégis hiányzott az életéből. Eléggé ember volt ahhoz, hogy hiányozzék neki a földi szerelem. A Fekete Csarnokokban mindent szeretet hatott át. Valamennyi lakójuk halhatatlan volt, egyiküknek sem kellett az a pótlólagos érzés, amely voltaképpen a fajfenntartási ösztönben gyökerezett. A Csarnokokban mindenki szerette egymást, ámde erotikus feszültségektől mentes szeretettel. Csakhogy amikor apja, Lucifer utoljára jött fel a föld felszínére, földi asszonyban, a Jéghegyek Népéből származó Sagában lelte örömét. Mintha a föld, annak elemei, színei, illatai és évszakai keltettek volna vágyat benne a másik nem iránt. Marco pedig félig földi ember volt. Viszont még sohasem találkozott olyan nővel, akibe belészerethetett volna. Kénytelen volt beismerni, mennyire nem kielégítő ez az állapot.
Örült, hogy a Fekete Csarnokokban köszöntheti Vanját, a Fényhozó unokáját és Tamlint. Ekkor már a Jéghegyek Népének jó néhány sarja tartózkodott ezen a helyen. Marco Imre alakjában kereste fel Vanja leányát, Christát. Az évek múlásával továbbra is földi rokonai segítségére sietett, ha szükségük volt rá, majd amikor megérett rá az idő, Imrét a vöröshajú, ifjú Gand váltotta fel. De azért beismerte, mekkora megkönnyebbülést jelentett, amikor a Démonok hegyén végre ismét önmaga lehetett: Marco, a Jéghegyek Népének sarja, a Fekete Csarnokok hercege. Előbb azonban Gand alakjában az öreg Henning halálos ágyához sietett. Búcsút akart venni attól az embertől, aki gyermekkorában és ifjúságában a legtöbbet jelentette neki. André ekkorra már rájött a Marco, Imre és Gand között rejlő összefüggésre. Maga Marco pedig örömmel mesélte el Henningnek, így a két gyermekkori barát megható módon búcsúzhatott el egymástól. Tova, aki mérhetetlen csodálattal és szerelemmel viseltetett „Gand” iránt, igen nagy aggodalmat keltett. A csúnyácska lány rengeteg bonyodalmat okozott. Kizárólag neki juthatott olyasmi eszébe, hogy időutazásra induljon. Marcónak és Tamlinnak nagyon meggyűlt a bajuk, amikor Gonosz Tengel karmaiból kellett kimenteniük Továt és Natanielt. Marco ráadásul csaknem lelepleződött. Nos, Tova most már nem okozott több galibát.
Ian személyében társra akadt. Derék férfi, akivel jó dolguk lesz egymás mellett – ha élve térnek vissza a Jéghegyek Népének völgyéből. Marco nagyon kedvelte Továt és a lehető legjobbat kívánta neki. Teljesen más lapra tartozott, hogy kissé megkönnyebbült, amiért többé nem kell elviselnie a lány imádatát. A völgy fölötti, felmelegített sziklafalnak támaszkodó Marco kinyújtózott egy kicsit. Az éjszaka a végéhez közeledett. Május lévén szürkés, csalóka pirkadat lepte be a vidéket. A felemelkedő köd felhővé változott, a völgy mélyén azonban máris ott gomolyogtak a szokásos hajnali ködfoltok. Marco nem tudta, aludt-e vagy sem, mindenesetre ébernek és kipihentnek érezte magát. Körülötte aludtak a többiek. Tova meglehetősen nyugtalanul hánykolódott, és gyakran riadt fel. Amikor meglátta a közelében fekvő társait, újra lecsillapodott. Marco Natanielhez kúszott. Barátja már felébredt. – Most elindulok a völgybe – suttogta Marco. – Az a feladatom, hogy ártalmatlanná tegyem Lynxet. – Előbb viszont meg kell tudnod, ki fia-borja – súgta vissza Nataniel. – Tudom. Christa üzenetet küld Linde-Lou-val, mihelyt kiderített valamit. Úgy gondoltam, nem támadom meg, csak megfigyelem, hogy jobban megismerjem a viselkedését. Nem fog észrevenni.
– Útjaink úgyis szétválnak ezen a helyen – bólintott Nataniel. – Mihelyt a többiek felébredtek, azonnal útnak indulunk. Egy kis alvás még elkel nekik, hiszen tegnap nagyon nehéz napjuk volt. – Úgy van. Nataniel a kölcsönös megértés jeleként megérintette Marco vállát. Marco csendesen felállt, majd egy macska kecsességével ereszkedett le a Jéghegyek Népének rémítő, titokzatos völgyébe.
6. fejezet CHRISTA ÖSSZEHAJTOTTA Abel Gard nyári zakóját és lassan, merengve a hitvesi ágyon elhelyezett ruhakupacok egyikére tette. Öntudatlanul végigsimított a szöveten, szemében fájdalmas kifejezés jelent meg. Különös módon sokkal fájdalmasabban érintette, hogy rendbe kell tennie az elhunyt hagyatékát: ruhadarabjait és apró használati tárgyait, mint magán a temetésen való részvétel! Ezeknek a dolgoknak nincs többé gazdájuk. Mit tegyen velük? El kell tűnniük a házból, ő nem tarthatja meg az emléktárgyakat, nem élhet velük nap mint nap. Jobb volna talán, ha elköltözne? Elkészült a ruhadarabok válogatásával, és gondolataiba merülve állt egy helyben. Utána kiment a konyhába, miközben nem is ügyelt arra, mit csinál.
Meleg vizet töltött a csészéjébe és teászacskót lógatott bele. Teljesen reflexszerűen cselekedett, gondolataiban messze járt. Nataniel… Drága fia talán éppen most vívja sorsdöntő küzdelmét a Jéghegyek Népének völgyében. Elutazása óta nem kapott hírt felőle. Nem szabad Natanielre gondolnia! Csak fájdalmat okoz. Gondolatai elkalandoztak, amikor leült a konyhaasztal mellé. Abel örökre elment. Christa életének hosszú és szép korszaka végérvényesen befejeződött. Tényleg olyan szép volt? Igen, ő hitette el magával. Sok-sok éven át így szólt magában vagy Abelnek: „Milyen jól megy a sorom!” Vagy: „De boldog is vagyok!” Bizonyos szempontból igaz is volt. Nagyon szerette Abelt, aki derék, jóravaló emberként mindig a felesége javát akarta. Házasságuk jól sikerült, mindenesetre az első években ezt lehetett róla mondani. Később egyre zavaróbbá vált a közöttük fennálló korkülönbség. Hiszen Abel tizenhét évvel volt idősebb Christanál és az idő múlásával egyre jobban ragaszkodott a rigolyáihoz. Most igazságtalanul ítélem meg – csapta le özvegye a teáscsészét. Ám a gondolatok lopakodva törtek rá. Christa enyhén megborzongott, amikor emlékezetébe idézte azt a sok évvel korábbi pillanatot há-
zasságuk kezdetén… Mindig is tudta, mennyire mélyen vallásos ember Abel. Hite erővel ruházta fel és bizonyossággal töltötte el. Akkor egyszer azonban megijesztette a feleségét. Abel az élet minden területén kötelességtudóan és rendszeretően viselkedett. Így Christa például mindig előre tudta, férje melyik este akar szeretkezni. Nem gyakran, de egyenletes időközökben. Hetente kétszer, mindig gyermeknemzés céljából, amint azt az Úr parancsolta a házastársaknak. Christa persze tisztában volt vele, hogy a Jéghegyek Népének sarjait sohasem kényezteti el bőséges gyermekáldás. Abel csak elégedett lehet, hiszen nyolc fiú apja! Egy este, amikor Nataniel néhány hónapos volt csak, az asszony némileg változatossá akarta tenni Abel egyhangú erotikus játékát. Minden egyes ilyen alkalom tökéletesen ugyanolyan volt. Abel mindig rövid, simogató előjátékkal készült fel az aktusra, amelyet a hagyományos pózban végzett el. Miután elérte a csúcspontot – sohasem ügyelt rá, vajon a felesége is eljutott-e oda – befejezésül csókkal köszönte meg az együttlétet, majd elégedetten nyugovóra tért. Christa kielégítetlenül mehetett ki a fürdőszobába leöblíteni a nyomokat. Azon a bizonyos estén, amikor Abel szokása szerint magához ölelte hitvesét, megfogta a keblét, majd testének lejjebb fekvő tájai felé tapogatózott tovább, Christát elfogta a dac. A csuda vigye el –
gondolta –, minden egyes alkalommal feltüzelve, mégis kielégítetlenül hánykolódom ébren utána! Azzal megfordult, és lovaglóülésben a férje fölé került. Abel döbbenten kapkodott levegő után. Christa kissé lejjebb csúszott és nyelve hegyével megnyalta a férfi már megkeményedett díszét. Abel felháborodottan kiáltott fel. – Mit merészelsz, Christa? Tudhatod, hogy az efféle viselkedés nem Isten kedvére való! – Ne… em tu… tudtam – dadogta az asszony. – Csak játszani akartam egy kicsit és kimutatni a szerelmemet. – A mindennapi életben százféleképpen kimutathatod. Né viselkedj szajha módjára! Mit szól hozzá az Úr? – Én viszont annyira szeretnék részesedni belőle! Hadd érezzem, milyen jó! Egyébként is kettesben vagyunk. – Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Úr mindent lát. Hülyeség – gondolta Christa, de azért szégyenkezve kászálódott le Abelről, és azon az estén véget ért a szerelmeskedésük. Abel másnap nagyon kedvesen viselkedett vele és azt mondta, mindig úgy gondolta, élete párja megelégszik azzal, hogy örömet okozhat a férjének. A maga részéről igyekszik még nagyobb figyelmet szentelni neki meghitt óráikban, így tehát Christa talán nagyobb örömét lelheti a cirógatásban.
Előző este mégis megromlott közöttük valami. Christa úgy érezte, mintha magasabb hatalom figyelné, Abel szeretetének megnyilvánulásai pedig távolról sem bizonyultak elegendőnek. A férfi nem értette felesége igényeit, Christa meg nem mert többet magyarázkodni, viszont az idő múlásával minden a régi kerékvágásban folytatódott. Szerdán és szombaton. A következő héten ugyancsak szerdán és szombaton, és Abel meg volt elégedve. Az évek múlásával csökkentek a férfi szükségletei. Egyre gyérebb időközökben akart házaséletet élni. A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek. Azután évente mindössze néhányszor szeretkeztek. Végül teljesen abbamaradt a meghitt hitvesi együttlét. Már túl idősek voltak ahhoz, hogy gyermekük szülessen – többé a szex sem kellett. Abel ebbe is készségesen beletörődött. Christa azonban negyvenes éveibe érkezett, s ebben az életkorban gyakran lángolnak fel a nők testi igényei. Meglehetősen nehezen viselte a puritánságot, de ebből Abel semmit sem vett észre. Enyhén szólva öreguras szokásokat kezdett felvenni. A vallás még nagyobb teret töltött be Abel életében, aki az ótestamentumi pátriárkákhoz hasonló tekintéllyel uralkodott nagyszámú leszármazottja fölött. Christa testben és lélekben egyaránt eltompultnak érezte magát. Az asszonyt egész házasságuk alatt sokszor fogta el a rossz lelkiismeret. Úgy vélte, nem eléggé
szereti Abelt. Meleg odaadást érzett rendíthetetlen hűsége és a hétköznapok során tanúsított gondoskodása miatt. Csakhogy szerelemnek lehet-e nevezni ezt az érzést? Lelke mélyén jobban tudta, mi a szerelem. Fiatal lány korában egyetlen alkalommal módja nyílott átélni. Csodálatos, fájdalmas vágyakozással teli szenvedély, esztelen odaadás, amely az ő esetében viszonzásra talált! Azután… Kegyetlen kijózanodás. Egyszer és mindenkorra vége lett. Belátta, mennyire lehetetlen kettőjük szerelme. Tiltott, reménytelen, groteszk. Hiszen nem szeretheti azt a férfit, aki több évvel az ő születése előtt halt meg, ráadásul tulajdon anyjának a féltestvére. Jaj, Linde-Lou, milyen mélységes fájdalmat éreztem! Abel Gard tántoríthatatlan barátsága éppen jól jött. Christát emiatt fogta el a rossz lelkiismeret. Vajon csak azért ment férjhez, hogy vigasztalásra találjon? Nem. Több évig várt a súlyos tragédia után, mielőtt belátta volna, hogy Abel otthont és biztonságos kikötőt nyújt számára. Jó életük volt egymás mellett. Christa most viszont minél inkább ki akarta használni a szabadságát. Ennyivel tartozik önmagának. Szabadság? Ebben az összefüggésben visszata-
szító szó. Egyáltalán, beszélhet-e szabadságról? Nataniel éppen most vívja mindent eldöntő harcát. A Jéghegyek Népe nem szabad, amíg nem győzte le gonosz ősapját vagy amíg maga is áldozatául nem esik – feltehetően a föld népességének többségével. Gonosz Tengel ugyanis biztosan elpusztítja azokat, akiknek nem veheti hasznát. Christa gondolatai visszakanyarodtak a hétköznapokba. Abel fiai családjukkal gyakran jöttek hozzájuk látogatóba. A legidősebbeknek már unokáik is voltak. A vendégek hada tengernyi munkával járt Christa számára, aki csupán Nataniel, a legfiatalabb fiú anyja volt, és akit nagyon ritkán látott. Abel menyei közül néhányan – így például Karine – kedvesen viselkedtek vele, másokkal viszont nem tudott barátságos kapcsolatot kiépíteni. Egyikük legtöbbször némán ült és maga elé bámult, miközben állandóan rágcsált valamit. Ha más nem akadt a háznál, akkor elővette a rágógumit. Az illető asszonyka Christát minden bizonnyal roppant furcsa szerzetnek tartotta, neki viszont az idegeire ment a szüntelen bámészkodás. Abel unokáit gyakran hozták el a nagyapjukhoz, mert „Christának amúgy sincs dolga”, így ő lehetett a szárazdajka. Egyik-másik család olykor egész nyári szabadságát náluk töltötte, „mert nincs pénzünk elutazni”. Miután Abel több fia a felmenő ági hagyományokat követve úgy vélte, neki egyedül
kell az emberiség fennmaradását biztosítania, családjukkal együtt gyakran igen szűkösen fértek el a nemzetség fejének otthonában, ráadásul majdnem mindig főzni-mosni kellett rájuk. Noha Christa állandóan arra igyekezett rávenni őket, kegyeskedjenek gondoskodni saját háztartásukról, mégis a legtöbb otthoni munkát neki kellett végeznie. Abel pedig mindezt természetesnek találta. A nő hivatása satöbbi, satöbbi… Házasságuk kezdetén nem volt így. A férfi a vége felé egyre inkább igénybe vette felesége idejét és gondoskodását. Nem engedte meg, hogy Christa házon kívül vállaljon munkát. Miért akar esti tanfolyamra járni? Ugyan mit kezd vele? Az asszony mégis őszintén meggyászolta, amikor Gonosz Tengel oly kegyetlenül és feleslegesen megölte. Életre szóló társa örökre eltávozott. Abel biztos támasza volt a magánnyal szemben. Mit kezdjen magával egy ötvenéves özvegyaszszony? Sok lehetősége adódott, sokfajta foglalkozás csalogatta, ám az emberélet útjának felén túl ért, amikor az ember agya már nem oly könnyen fogadja be a tanultakat. Christa nem érzett egyebet végtelen ürességnél. Bárcsak beszélhetne Nataniellel! LINDE-LOU pontos eligazítást kapott. „Jusson eszedbe, hogy Christa házának közelébe
jutva teljesen anyagi testet fogsz ölteni! Pontosan úgy nézel majd ki, mint akármelyik élő ember. Mindenki olyannak lát, amilyen földi életedben voltál. Megtapinthatnak és beszélhetnek veled. Minderre azért van szükség, hogy segíthess neki.” Linde-Lou jóságos kék szeme tágra nyílt. – Hiszen olyan rongyos ruháim voltak – jegyezte meg. – Manapság senki sem jár ennyire vedlett gúnyában. Ugye nem mutatkozhatom abban a gyönyörű öltözetben, amelyet a fekete angyaloktól kaptam, amiért Fenséged sarja vagyok? – Hiszen az unokám vagy, Linde-Lou – mosolyodott el Lucifer, aki továbbra is Marcel alakjában mutatkozott. – A jelenlegi ruháidra csak addig lesz szükséged, amíg Christa házáig érsz. Kérd meg, hogy szerezzen neked valami hétköznapi ruhát. Christa nevének hallatán Linde-Lou szemérmesen lesütötte a szemét. – Tudom – mosolygott rá Lucifer. – Ám jegyezd meg, addig vagy ember, amíg az emberek világában tartózkodsz! Ha Christával együtt sikerül többet megtudnotok Lynxről, odahívod Jó Tengelt. Majd ő visszavezet hozzánk a szerzett értesülésekkel. Ekkor véget ér a megbízatásod. – Értem – horgasztotta le a fejét Linde-Lou. Lucifer elgondolkozva nézett utána. CHRISTA NEHEZEN tudott bármilyen tevékenységbe is belekezdeni. Úgy találta, minden nehezére
esik, ezzel szemben oly kellemes a konyhaasztalnál ülni. Ezerféle dolog járt a fejében. Át kell néznem Abel papírjait, a számlákat, az állandó kiadásokat, nehogy kellemetlen tartalmú levelet hozzon egy napon a posta. Semmi gyakorlatom ezen a területen, mert az ilyen dolgokat mindig ő maga intézte. Ekkor kopogtattak az ajtón. Christa összeráncolta a homlokát. Ki kopogtat, amikor van villanycsengő? Csak nem merült ki az elem? Még egy dolog, aminek utána kell néznem – gondolta, miközben az ajtó felé indult. Sőt a fürdőkád csapja is csöpög. Nehéz egyedül lenni. Christa kinyitotta az ajtót. Azonnal megismerte. Hogyan is felejthette volna el ifjúkori szerelmét, az egyetlent? Ott állt és szelíden mosolygott rá. A Fekete Csarnokok Hercegének ruháját viselte, ám korona nem volt a fején. Ötven éves vagyok – villant át agyán a gondolat. Egykorúak voltunk, amikor találkoztunk. Ő pedig most is tizennyolc esztendős, akárcsak annak idején. Égető fájdalom hasított beléje. Utána rémület fogta el. – Nataniel – suttogta. – Csak nem történt vele valami?
– Nataniel a völgy bejáratánál van – felelte a fiatalember. – Egyébként jól érzi magát. Lucifer is megérkezett. – Lucifer? De hiszen… Igaz, száz év telt el! Talán reménykedhetünk? – Őfensége nem jut be a völgybe, oda csak emberek tehetik a lábukat. – Igaz, igaz. De gyere be! – mondta ki végre az asszony. Linde-Lou áhítatos arckifejezéssel lépett be Christa és Abel otthonába. – Lucifer azt mondta, te tudsz nekem hétköznapi ruhát szerezni. – Persze hogy tudok! – Amíg itt tartózkodom, ugyanolyan vagyok, mint a többi ember. Christa képtelen volt megkérdezni, mi ügyben jött. – Natanielnek biztosan akad néhány elfekvő holmija. Várjál csak, mindjárt keresek neked valamit… Nataniel régi szobájában szájához szorította a kezét, nehogy reszketni kezdjen. – Uram – könyörgött Abel istenéhez. – Most segíts rajtam! Igazából nem is tudta, miben kérje a Mindenható segítségét. Remegő kezekkel tiszta inget, sötétbarna kardigánt, alsóneműt, zoknit és világos kordbársony nadrágot keresett elő. Nataniel ezt a ruhát viselte,
amikor első ízben találkozott Ellennel. Christának erről egyébként sejtelme sem volt. Sietve tért vissza az előszobába. – Cipőt már nehezebb lesz találni – mondta erőltetetten. – Ez nem felel meg? Linde-Lou lábán a legpuhább bőrből készült fekete, félhosszú csizma volt. Illik-e a fekete a barnához? Ugyan már, csekélység! – Nagyon is – válaszolta. – Öltözz át Nataniel szobájában! Nataniel… Abellel közös fiuk. Bárcsak LindeLou volna az apja! Már megint mi jut eszembe? – gondolta bosszúsan. Lázasan tekintett a tükörbe. A halántékán megjelent néhány ősz hajszálat sűrű frufru alá igyekezett rejteni. Linde-Lou világos szőke hajában ugyancsak ezüstös csík húzódott. Annak idején a fiatal lány szeme éppen ezen, valamint a félénk, szomorú szempáron akadt meg. Christa néhány kilót felszedett azóta, bár súlygyarapodása nem volt feltűnő. Továbbra is szép volt a teste, bár nem olyan fiatalos, inkább érett asszonyhoz illő… Rémületében kiverte a verejték. Mi legyen ez? Most meg a bőre jár az eszében? Linde-Lou visszajött az előszobába. Nataniel
nadrágja valamivel hosszabb volt a kelleténél, felhajtva viszont elfogadható látványt nyújtott. A kardigán barna színe jól illett világosszőke hajához. Christát elviselhetetlen forróság öntötte el. Szeretnék újra fiatal lenni – gondolta. Ismét szép és fiatal szeretnék lenni és nem akarom tudni, ki valójában Linde-Lou. Újra át akarom élni azt a néhány törékeny napot, amelyen óvatosan közeledtünk egymáshoz. Akkor oly tartózkodóan viselkedett. Azt mondta, két nagyon is nyilvánvaló okból nem lehetünk együtt. Úgy gondoltam, a szegénységére céloz. Ő nyomorult senki, míg én egy tekintélyes társadalmi helyzetű, jómódú férfi leánya vagyok. Ezt a felfogást ósdinak és enyhén nevetségesnek találtam. A másik ok már sokkal homályosabb volt. Linde-Lou azonban véresen komolyan gondolta. Bár nem is sejtette, hogy magának a Fényhozó angyalnak az unokája, nagyon jól tudta, ki az apja: Ulvar, saját anyai nagyapám. Továbbá Linde-Lou-t már 1897-ben, tizenhárom évvel a születésem előtt agyonverték. Szerelmünk elé két hatalmas akadály tornyosult. Egyikünk esetében sem történt változás – gondolta Christa. Vagyis hát valami mégis. Linde-Lou továbbra is szellem és a nagybátyám. Most viszont harminckét évvel idősebb vagyok, mint ő volt a halálakor. Az asszony tudta, hogy réges-régen elvirágzott.
Ennek dacára még mindig szerette, ugyanúgy, mint annak idején. Tüzes hévvel, vágyakozással. Amikor megpillantotta az előszobában álldogáló Linde-Lou-t, mindez hatalmas lelkiismereti megrázkódtatással tudatosult benne. Bizonyára elment a józan eszem! Linde-Lou némán, félénken tekintett Christára. – De szép lettél, Christa! A megdicsért nő megremegett. Gyorsan lenyelte feltörni készülő tiltakozását, miszerint megvénült és a kora nyomot hagyott rajta. Linde-Lou csodáló pillantását érezve megfeledkezett róla, milyen idős, ehelyett eszébe jutottak mindazok a bókok, amelyekkel mások illették fiatalos külsejéért. Tudta, hogy már nem olyan, mint valami tizennyolc éves lány, Linde-Lou viszont szépnek találta, most pedig csak ez számított. A Démonok hegyén eltöltött Walpurgis-éjen egészen rövid időre viszontlátták egymást. Christa számára meghatónak bizonyult ez a találkozás, és azt is észrevette, amint Linde-Lou szeme könnybe lábad. Szegény fiú mindig nagyon érzékeny természetű volt. A Démonok hegye mégis álommal ért fel. Most viszont szemtől szembe álltak egymással, egyedül a valós világban. Linde-Lou előbb azt mondta, most pontosan olyan, mint az élők. Húsvér emberré vált. Christa mindig is annak tekintette, beleértve a több mint harminc évvel azelőtti rövid időszakot. Ő volt az egyetlen, aki élő emberi
teremtményként észlelte, nem pedig tényleges alakjában, vagyis hazajáró lélekként. Az emlékek árjától könnyezni kezdett. Gyorsan, józanul így szólt: – Mondd el, mi járatban vagy! Leülünk ide a díványra. Linde-Lou némileg kényszeredetten telepedett le. Az ülőgarnitúrát Christa választotta ki néhány évvel azelőtt. A konzervatív hajlamú Abel makacsul tiltakozott az új bútorok megvétele ellen. A régiek azonban még első feleségének idejéből származtak, Christa pedig hajthatatlan maradt. Abel végül engedett, bár az üzletben fizetéskor annyira gyűrögette ujjai között a pénztárcáját, hogy Christát csaknem elöntötte a pulykaméreg és a saját pénzével akart fizetni. Nyugodtan megtehette volna, hiszen a család jómódú ágához tartozott, végül mégis erőt vett magán. Hiszen tudta, hogy Abel a Biblia szellemében kötelességének tekinti, hogy eltartsa a feleségét. Christa hirtelen megborzongott, miután felidézte lelki szemei előtt az ülőgarnitúra megvételének történetét. „Most viszont szabad vagyok. Teljesen szabad!” Azon nyomban elszégyellte magát. Oly szívesen nyújtotta volna ki a kezét arra, amerre Linde-Lou ült. Hátha megfogja a szerelme? A testet öltött szellem mégsem merte megtenni. – Nos? – kérdezte gyengéden. – Ki küldött és miért? Mit tudsz a Kiválasztottról és küldetéséről?
– Mennyi kérdés egyszerre – mosolyogta zavartan Linde-Lou. Jaj, milyen kisugárzás áradt belőle! – Megpróbálok a tőlem telhető legpontosabban felelni. A Kiválasztott most már feltehetően a völgy belsejében jár. Vagyis legutolsó értesülésem szerint éjszaka a völgy határán voltak. Azóta megvirradt, így már biztosan bejutottak. – Sértetlenek? Linde-Lou habozott a válasszal. Fiatal arcán aggodalom jelent meg. – Nem. Ellen eltűnt. – Még mindig semmi nyoma? – kérdezte Christa. Érezte, hogy megborzong, mintha gyík szaladt volna végig rajta. – Sajnos semmi. Gonosz Tengel legközelebbi segítőtársa és legveszélyesebb cinkosa, Lynx ejtette foglyul. Ez az illető a Nagy Süllyesztő őre. Úgy gondoljuk, Ellen oda került és menthetetlenül odaveszett. – Jaj, Ellen – nyöszörögte Christa. – Annyira kedveltem azt a leányt. Tudod, ő volt Nataniel egyetlen szerelme. Linde-Lou bólintott. – Nataniel nagyon szomorú – mondta gyermekesen. Jó ideig tartott, ameddig Christa újra meg tudott szólalni. Linde-Lou mintha magához akarta volna húzni szerelmét, úgy mint nagyon régen, amikor Christát fiatal leányként elfogta a szomorúság. Végül mégsem tette.
– Lynx másokat is elkapott – mondta a maga egyszerű módján. – Sokakat. – Mit mondasz? Kit? – Orint, Vassart, Jahast és Estridet. Meg Tamlint… – Nem – suttogta Christa. – Hiszen Tamlin az apám! Hát még kit? – Tyfont és az összes vihardémont. Silje és Ingrid démonait. Halkatlát, Trondot és Villemot. A gazdátlanok közül tizenötöt abba az üres térbe küldött, ahol Tamlin olyan sokáig kényszerült tartózkodni. – De kicsoda ez a rettenetes Lynx? Senki sem tudja megállítani? – Éppen ezért vagyok itt. – Nyilván nem mi vagyunk azok, akik… – Mint mondtam, megjött Lucifer. Szerinte névmágiával elfoghatjuk Lynxet. Te, Christa, azt a feladatot kaptad, hogy derítsd fel, kivel is van dolgunk valójában. Az asszony azonnal heves érdeklődéssel fogadta a feladatot, Linde-Lou pedig mindent elmondott, amit csak tudott Lynxről. Nem csupán róla ejtett szót, hanem az Ellen helyébe lépő ír férfiról és az Utgard hegyei között vívott nagyszabású csatáról. Kitért Runéra, majd arra, hogyan béklyózta meg Lucifer Gonosz Tengelt annak saját áldozataival. Elmesélte, miképpen törte át Ahriman a fekete angyalok mágikus falát, majd hogyan távozott Lucifer megérkezésekor. Utoljára visszatért Lynxre, aki
a Fényhozó elől a Jéghegyek Népének völgyébe menekült. – Nagy baj – szólalt meg aggódva Christa. – Marcót szemelték ki arra, hogy ártalmatlanná tegye? – Igen. – Szegény Marco! Mennyire nehéz feladatot kapott! Én pedig biztos vagyok benne, hogy legszívesebben a fekete víz keresésére indult volna. – Úgy van. Marco viszont engedelmeskedik az apjának. Linde-Lou elbeszélése közben telt-múlt az idő, Christa pedig bűntudatosan gondolta: csak nehogy épp most lépjen be Abel és lásson meg bennünket! A következő pillanatban megborzongott, s bűntudatosan idézte emlékezetébe elhunyt férjét. – De ha tegnap este váltál el tőlük a völgy határán, akkor miért csak most jöttél ide? – kérdezte. – Időt veszítettünk. – Nataniel és Marco úgy vélték, legjobb lesz, ha éjszaka kialszod magad. – Ugyan már! – Azután szót ejtettek valami bilitékáról… vagy inkább bibliotékáról, amely reggelnél előbb nem nyit ki. Christa határozottan állt fel. – Igazuk van. Mire várunk még? Rögtön taxit hívok és bemegyünk az oslói könyvtárba, ahol megnézzük, találunk-e valamit egy Fritz nevű egyénről, aki a húszas években élt.
– Ott valóban megtaláljuk? – kérdezte LindeLou, ugyancsak felállva. Milyen csodálatos érzés, hogy a szobájában láthatta ifjúkori szerelmét! A közben eltelt idő sem tudta tompítani az akkor szerzett seb sajgását! Linde-Lou nyilván folytatta előbbi kérdését, mert így szólt: – Csak annyit tudunk róla, amit már elmondtam. Christa felvette a kabátját, és összehúzta az övet. Tudta, hogy ez a kabát jól áll neki, fiatalosabbá teszi a külsejét. – Ugyan kit választana Gonosz Tengel, ha nem a valaha élt leggonoszabb szörnyeteget? Itt vagy ott kell, hogy akadjon róla adat. Linde-Lou túláradó buzgósággal ontotta ötleteit: – Talán titokban művelte, amit csinált? Vagy olyan szörnyűségeket követett el, hogy senki sem mert írni róla? – Hiszen ő maga és Gonosz Tengel is megrémült, amikor Rune Fritznek nevezte. Tehát biztosan hagyott nyomot maga után! Tudod-e, legdrágább barátom, Linde-Lou, milyen a szerelemre éhes nőnek olyan vonzó férfi közelében állnia, akit sohasem felejtett el? Olyasmire éhezett ki, amit Abel Gard tisztességes feleségének még emlegetnie sem szabad. – Gyerünk – mondta kurtán Christa. Linde-Lou sértődötten nézett rá, mert nem tudta mire vélni ezt a hirtelen támadt hűvös magatartást. Jaj, nem egyéb önvédelemnél, Linde-Lou! Nem
érted, mennyire félek a leleplezéstől? Annyira vacogott a foga, hogy taxirendelés közben alig bírt tisztán a telefonba beszélni. A központ azonnal küldte a kocsit. Kimentek a ház elé, Christa pedig lezárta az ajtót. Szinte tisztább lett a lelkiismerete, amiért Linde-Lou meg ő már nincs Abel házában. Ostoba vagy, Christa – intette meg önmagát az asszony. Ez legalább annyira a te házad is! Amúgy meg mit képzelsz?
7. fejezet A TÉL HIDEGE még mindig mélyen ült a talajban, csak nem akart kitavaszodni. Jobb lett volna bent várakozniuk, de Christa nem bírta tovább. Enyhe bosszúság fogta el, amiért Abel nem engedte, hogy megtanuljon autót vezetni. Azt állította, nem nőhöz illő. Christa azonban tudta, hogy kisebbségi érzés fogná el, amiért neki nincs kocsija, a feleségének pedig van. Abelnek fiatalkorában volt ugyan autója, ám a jármű az idő múlásával teljesen elhasználódott. A jámbor férfiúnak nem tellett új kocsira. Christának módjában állt volna másikat vennie, Abel viszont ezt sem engedte meg. Mindezt persze nem mondta ki hangosan. A csípős szélben a lépcsőn álldogálva Christa nagyon is tudatában volt Linde-Lou közelségének.
Épp hogy eltemettük Abelt – gondolta szorongva. Én meg itt állok és… így nem mehet tovább! – Már jön is a taxi – mondta szárazon. A lépcsőn való rövid várakozás szinte örökkévalóságnak tűnt. Fájó mélabúval és vágyakozással teli örökkévalóságnak. Egyenesen az oslói városi könyvtár főépületéhez hajtattak. Linde-Lou roppantul élvezte, hogy első ízben ülhet autóban – még akkor is, ha évtizedekkel a halála után jutott osztályrészéül a száguldás mámora. Utána kénytelen volt belátni, mennyire idegen a hétköznapok világában, a reggeli csúcsforgalomban. Mindenhol emberek nyüzsögtek, ő pedig könnyen lelepleződhetett. Vajon mit tennének vele, ha rájönnének, kivel akad dolguk? Christának mindössze annyit mondott, hogy izzad a keze. Christa biztatóan mosolygott rá. – Senki sem vesz észre semmit – nyugtatta meg halk hangon. – Pont olyan vagy, mint bárki más, csak sokkal rokonszenvesebb. – Úgy gondolod? – kérdezte elvörösödve a több mint hatvan éve halott ifjú. Édes fiacskám! – gondolta meghatottan Christa. Ha tudnád, milyen vonzó vagy! A fenébe az idő fogalmával és az idő múlásával! Nem csoda, hogy megrémültek az Idő Urai! – Hogyan lássunk hozzá a kereséshez? – kérdezte óvatosan Linde-Lou, aki szinte sohasem vette le Christáról a szemét. Ez a viselkedése a kelleténél is
jobban felizgatta az asszonyt. – Várd meg, míg odaérünk – mormogta, mert nem akarta a taxisofőr orrára kötni, hogy éppen a „világ legaljasabb gazemberének” felkutatására indultak. Ha egyáltalán valóban őróla van szó. Csakis sötétben tapogatózhattak. A tekintélyes épület hosszú lépcsőfeljáróján haladva megválaszolta Linde-Lou előbbi kérdését: – Tényleg nem tudom, hol és miképpen keressük ezt a bizonyos Fritzet. Talán önálló könyvet is írtak róla? A bűnügyi krónikákat ugyancsak meg kell néznünk. Linde-Lou gyermeki önbizalommal bólintott. Christát az a kínos érzés fogta el, hogy a szegény fiú nem is tud olvasni – hacsak a Jéghegyek Népének szellemei nem tanították meg rá. De vajon szükségük van-e a szellemeknek ilyesfajta tudományra? Miután egy ideig a könyvespolcok között járt fel-alá, kimerülten sóhajtott fel. Christa ugyanis az a fajta ember volt, aki soha sehol sem kérdezősködik. Mindennek ő maga járt utána, akár valaminek a címéről volt szó, akár a vonat indulásáról, vagy mint most, könyvekről. Linde-Lou engedelmesen mindvégig a nyomában haladt. – Miért sóhajtottál, Christa? – A katalógus – dünnyögte az asszony. – Vajon hol lehet?
Linde-Lou nem tudott segíteni, hiszen még azt sem tudta, mi fán terem az a katalógus. Christa végül ráakadt. Noha egy barátságos könyvtárosnő megkérdezte, segíthet-e, Christa enyhén ideges mosollyal hárította el. Miképpen magyarázza meg, hogy a legrettenetesebb emberekről szóló könyveket keresi? A katalóguscédulákból kiírta az esetleg szóba jövő könyvek címét és helyszámát. Sietett, hiszen Marcónak azon nyomban szüksége volt a felvilágosításra. Linde-Lou segítségével tekintélyes halom könyvet vittek az olvasóterem egyik félreeső zugába. A régen halott nagybácsi unokahúga mellé ült és érdeklődve nézegette az egyik kötet képeit. Az első néhány könyv nem járt eredménnyel. Természetesen nem találtak olyat, amely kizárólag egy bizonyos Fritzről szólt volna. Mintha tűt keresnének a szénakazalban. Csakis a hírhedt esetek gyűjteményeihez fordulhatott. A norvég fekete krónikákban semmi sem akadt. Néhány könyv az egész világra kiterjedően foglalkozott a hírhedt gyilkosságok tetteseivel, Fritz nevű gonosztevőnek azonban se híre, se hamva nem volt. – Nagy előnyünkre szolgál, hogy ebből a századból való. Akkor lennénk csak nagy bajban, ha nyoma veszne a történelem homályában. Linde-Lou válaszképpen buzgón bólogatott. Ebben a díszes teremben még suttogni sem mert.
– Azt várhatnánk, hogy a náci haláltáborok személyzetéhez tartozik – folytatta Christa. – Ők aztán igazi szörnyetegek voltak. Lynx viszont feltehetően előbb élt, amennyiben helytálló az a megfigyelés, hogy a húszas éveknek megfelelően öltözik. Linde-Lou térde Christáénak feszült. A nő nem húzta félre a lábát. – Ha Gonosz Tengel meg akarná találni a valaha élt legelvetemültebb gazembert, igencsak sokból válogathatna – suttogta tompán, miután átnézte a legtöbb könyvet. – Hát tudod, betegnek érzem magam ennyi borzalom elolvasása után. Folyton felbukkan közöttük Báthory Erzsébet, az a magyar grófnő, aki fiatal lányok százait ölette meg, hogy a vérükben fürödve őrizhesse meg a fiatalságát. A várában mindenhol halottakat találtak. – Ez igaz volna? – kérdezte Linde-Lou igencsak elsápadva. – Hogyne! A XVII. században esett meg. – Persze nem ő az, aki… – Természetesen nem róla van szó. Jó néhány férfi szinte az összes könyvben előfordul, de Lynxhez semmi közük sincs. A „düsseldorfi rém” német és a húszas években követte el gaztetteit, viszont Péternek hívták. Hasfelmetsző Jacket ugyancsak sűrűn emlegetik, Ám ő angol volt és jóval korábban élt. Hosszasan mesélhetnék neked a legszörnyűbb emberekről, de minek? Nem ezért vagyunk itt. – Azért, hogy Marcónak segítsünk.
– Pontosan így van. Christa a légutolsó könyvet is becsukta, s ez ellen semmi kifogása sem volt. Kóválygott a borzalmak olvasásától és azt kívánta, bárcsak kellemesebb feladatot bíztak volna rá. – Tehát a fekete krónikákban semmi nyoma – mondta Christa – Akkor vajon hol nézzünk utána? Hiszen itt a könyvtárban kell megpróbálnunk, más ötletem nincs. Linde-Lou sajnálkozó arcot vágott. – Talán a rendőrség tudhat róla valamit? – töprengett az asszony. – Nem, előbb itt kell tisztázni, van-e róla anyag. Tudod, egyáltalán nem biztos, írtak-e róla bármit is, hiszen titokban is elkövethette a gazságait. Hiszen a gyilkosságon kívül sok más fajtája is van a bűncselekményeknek. Lelki terrort fejthetett ki, becsaphatta a szegényeket vagy otthon, családi körben lehetett szadista zsarnok. Ez a típus tömegével fordul elő, és legtöbbjüket sohasem leplezik le. Ha már itt tartunk, olyan gyilkos is lehetett, akit sohasem fogtak el. Valamennyi átnézett könyvet gondosan a helyére tettek. – Valaki talán mégis írt róla könyvet – suttogta. – Meg kell néznünk az életrajzokat vagy a regényeket. Bár a regényeket…? Sem az írót, sem a címet nem ismerjük. No, kezdjük újra! A keresgélést jó félóra múlva meglehetős csüggedten hagyták abba. – Sehol sincs szó róla – sóhajtott fel Christa. –
Én pedig nem vagyok hajlandó a pultnál kérdezősködni a világ legnagyobb gonosztevője után. Egyébként most már annyit olvastam az emberi gazságról, hogy az eddigieknél elvetemültebb nem is lehet! – Nem adjuk fel – mondta Linde-Lou, aki az eltelt időben semmit sem olvasott, csupán a polcokon nézegette a könyvek gerincét, miközben igyekezett bölcs arckifejezést vágni. Christa régesrégen átlátott rajta. – Menjünk vissza oda, ahol kezdtük – mondta. – Talán valamit nem vettünk észre. Odamentek, ám az asszony berzenkedett attól, hogy megint a bűnügyek történetei között matasson. A szomszédos polcon lévő könyveket csupán véletlenül vette észre. Fáradtan nézett oda, megjegyezte, hogy amott csupa idegen nyelvű kötet található, majd újra a norvég nyelvűekre összpontosította a figyelmét. Szeme azonban megakadt egy szón. „Crime”. Bűn. Megint itt az eredménye, amiért az ember nem akarja megalázni magát a könyvtárosnál való kérdezősködéssel – gondolta. Sok időt megtakaríthattam volna. Megragadta Linde-Lou karját. – Talán ezekben akad róla valami! Teljes sorozat volt. Hat kötetének mindegyike
ugyanazt a főcímet viselte. – Éhes vagyok – mormogta Christa. – Ebben a poros levegőben meg lehet fulladni. Kikölcsönözzük ezeket a könyveket és hazavisszük őket. Nem olyan nehezek. Az utolsó pillanatban még egy könyvet talált, amely a „Beasts of the World” címet viselte. A világ bestiái – vadállatai, vagy ha jobban tetszik, szörnyetegei. Christa ezt is levette a polcról. – Lehet, hogy vadon élő állatokról szól – mondta izgatottságának ellentmondó tökéletes nyugalommal. – Bár talán másról is. Hazafelé is taxin mentek. – De jó, hogy végre hangosan beszélhetünk – mondta Christa a kocsiban. Linde-Lou felkacagott. Őszinte nevetése feloldotta Christa undorát, amelyet a gaztetteket tárgyaló beszámolók olvasása keltett benne. Ám még sok olvasnivaló maradt hátra. – Ezek angol nyelvű könyvek – mondta diplomatikusan. – Nem hiszem tehát, hogy értenéd, mi áll bennük. Nagybátyja hálásan bólintott. Egyikük sem említette meg azt a tényt, hogy Linde-Lou egyáltalán nem tud olvasni. IDŐBE TELT, amíg Christa átrágta magát az angol bűnügyi krónikákon. Idegesség lett úrrá rajta,
amiért Marcónak hamarabb van szüksége a felvilágosításra, mint ahogyan ő szolgálhatna vele. Linde-Lou magára vállalta, hogy főz valami ennivalót, mialatt Christa olvas. Jószándéka ellenére igencsak zavarta az asszonyt állandó kérdezősködésével, hogy hol található a konyhán belül ez meg az. Ráadásul szakácstudományát sem lehetett volna ínyenchez illőnek nevezni. Azért mégis nagy erőfeszítéssel megterített, igaz, rengeteg hibát vétett, így üresen helyezte az asztal közepére Christa legrondább virágvázáját, amelyet az asszony csak azért nem dobott ki, mert Abel egyik közeli rokonától kapta nászajándékba. – Milyen szépen megterítettél – mondta meghatottan Christa. – Most pedig elfelejtem a sok szörnyűséget és kizárólag a főztödet akarom élvezni. – Remélem, nem kozmált oda a mártás – szabadkozott félszegen Linde-Lou. – Lényegtelen – nyugtatta meg az unokahúga. Így teljesen másról beszélgettek, nem az emberben rejtőző szörnyetegről. Christa az életéről mesélt, de igyekezett minél kevesebbet beszélni a házasságáról, mert látta, mennyire gyötri ez a téma Linde-Lou-t. A fiú pedig arról számolt be, milyen a Jéghegyek Népe őseinek sorában tartózkodni. – Pedig te nem vagy sem átoksújtott, sem kiválasztott – jegyezte meg Christa. – Viszont Lucifer unokája vagyok, és mivel szegénységben eltöltött nehéz élet jutott osztályrészemül, engem választottak Nataniel védőszelle-
mének. – Nem is választhattak volna jobbat. – Köszönöm – ragyogott fel Linde-Lou. Christa gondolatai elkalandoztak. – Lucifer dédunokája és Tamlin leánya vagyok – mondta elgondolkozva. – Úgy gondolod, én is képes lehetek rá…? Linde-Lou az asztalon átnyúlva hevesen megragadta a kezét. – Remélem, igen – válaszolta meleg hangon Linde-Lou. – Olyan jó közöttük lenni. – Másik dimenzióban találkozhatunk egymással – mondta álmodozva Christa. – Együtt lehetünk, méghozzá örökre! – Igen – suttogta tágra nyíló szemmel LindeLou. Jó ideig egyikük sem szólalt meg. A Jéghegyek Népének jövőjére gondoltak. Ha sikerül legyőzniük Gonosz Tengelt… Vajon mi történik akkor? Véget ér-e az ősök közötti összetartás? Vajon mindnyájan visszatérnek-e a közönséges halottak szférájába? És ha nem sikerül győzelmet aratniuk a harcban? Elnyeli őket a Nagy Süllyesztő? – Vissza kell térnünk a dolgunkhoz – mondta végül józan hangon Christa. – Marco üzenetet vár. Köszönöm a legfinomabb ebédet, amelyben az utóbbi években részem volt! Ezt komolyan is gondolta, bár szavaival nem az
ételre, hanem az egész légkörre célzott. Arra a feszültségre, arra a bizsergésre, amelyet Linde-Lou közelsége keltett; régóta halott nagybátyjának nyomorúságos főztje mindezzel nem állt arányban. Keservesen felsóhajtva telepedett vissza az angol könyvek közé. Nem bírt volna elmélyedni az emberi nyomorúságban, ezért csak átfutotta a bűneseteket taglaló krónikákat. Utána a „Beasts of the World” című kötetet vette elő. A könyv nem vadállatokról szólt, hanem a történelem emberi szörnyetegeiről. A névmutatóba pillantott és a homlokát ráncolta. A vékony kötethez képest nyugtalanítóan hosszúnak tűnt. Lapozgatni kezdett. Ez a könyv valóban undorító dolgokat tárgyalt. Szexuális szadizmust, kannibalizmust, nekrofíliát… – Azt hiszem, nem fogom elolvasni – mondta émelyegve Christa. – Úgy értem, nem szerepelhet itt! – Miért nem? – kérdezte Linde-Lou, aki melléje telepedett. – Mert ebben a könyvben csupa beteg ember szerepel. Olyanok, akik elferdült módon viszonyulnak másokhoz. Ami Lynxünk gonosz. Biztos vagyok benne, hogy arra, amit művel, nincs mentség. A többiekére talán van, bár nem is tudom, mit mondjak. Az ember az ösztöneivel együtt születik,
és meg kell tanulnia, miképpen uralkodjon felettük, ha másokkal akar együttélni. Vegyünk egy egyszerű példát: aki házas, nem tehet róla, ha beleszeret valaki másba. Az ilyesmi előfordul. Viszont ő maga határozhatja meg, el akarja-e fojtani feltörő érzését, ha nem akar hűtlen lenni. Linde-Lou bólintással jelezte, hogy érti, miről van szó. – Talán ugyanez a helyzet a könyvben tárgyalt szörnyekkel is. Sokan közülük talán sohasem akartak gyilkolni vagy másoknak fájdalmat okozni. Mégis így tettek! Kérdés, hogy gondatlanságból, vagy gyermeteg értétlenségből cselekedtek-e, avagy mert az ösztöneik túl erőseknek bizonyultak, netán tiszta gonoszságból. Valamennyiüket nem ítélhetjük el, viszont távolságot tarthatunk tőlük. A normális embert még az is beteggé teszi, ha olyan ocsmányságokról olvas, mint a szexuális szadizmus, a kannibalizmus és a nekrofília. – Mi az a nekrofília? Christa undorodva húzta félre a száját. – Holttestekkel való nemi érintkezés. – Fúj – fintorodott el Linde-Lou. – Ezért nem hiszem, hogy Lynx közöttük szerepelne. Az ő esetében nincs szó veleszületett ferde hajlamokról. Lynx tudatosan aljas, gonosz, számító! Nem hinném, hogy megtalálnánk. Christa a mutatóujjával követte lefelé a névmutatót. – Hasfelmetsző Jacket magától értetődően min-
den ilyen munka tárgyalja. Itt van azután a XV. századi francia főúr, Gilles de Rais. Az ő nevével is többször találkoztam már. Vadállati kegyetlenséggel kisgyermekeket gyilkolt, majd utána még szörnyűbb módon elégült ki. Fúj, róla nem akarok többet olvasni! Linde-Lou elszörnyedve nézett Christára. – Ez mind a könyvben áll? – Igen, de ő sem jöhet számításba, hiszen nagyon régen élt és elmebeteg volt. Báthory Erzsébet neve ugyancsak előfordul, vajon mindig beléje botlunk? Itt van azután Vlad Tepes, Dracula mintaképe, aki karóba húzatta az áldozatait, közben pedig lakmározott és a kínhalálukban gyönyörködött. Igazán kellemes úriember lehetett! A várakozásnak megfelelően Christie sem marad ki a társaságból. Jó néhány nőt ölt meg és feltehetően nekrofil hajlamú volt. A holttesteket a házában rejtette el, így a következő tulajdonos a legkülönfélébb helyeken bukkant rájuk. Azután itt van a tröndelagi Bella, aki odaát Amerikában férfiakat csalogatott magához és meggyilkolta őket. Végül egy vasútállomáson fogták el, a váróteremben ült, az ölében batyu, benne egy férfi levágott feje. Biztosan megérted, hogy szinte belebetegszem az effélék olvasásába. Ez a könyv pedig a legszélsőségesebb eseteket elemzi. – Ne gyötörd magad vele – mondta Linde-Lou, akin ugyancsak rossz érzés lett úrrá. – Sajnos kénytelen vagyok. A könyv tárgyalja
továbbá Crippent és Haigh-et. Egyikük a fürdőkádba fojtotta áldozatait. A másik vámpírként itta meg a vérüket, majd savban tüntette el a tetemeket. A nevüket más könyvekben láttam már, ők viszont angolok voltak és nem jöhetnek szóba. Nemzetisége miatt a francia Landru is kiesik a számításba vehetők közül… Christa hirtelen kihúzta magát és felkiáltott. – Várj csak, több olyan következik, akiről korábban nem olvastam! A magyar Kiss Béla, az osztrák Moosbrugger, a „düsseldorfi rém”… Az utóbbival ugyan akadt már dolgunk, őt Peter Kürtennek hívták. Továbbá „a hannoveri mészáros”, a münsterbergi Denke, a berlini Grossmann, az amerikai Earle Nelson, Seefeld, a gyermekgyilkos… És így tovább, és így tovább. Christa összerezzent. – Nézd csak! Az utóbbi fejezet címe „A világháború utáni korszak bűnözési hulláma”! Vajon melyik világháborúról lehet szó? Biztosan az elsőről, mert különben többet hallottunk volna ezekről a nevekről. Ez a korszak pedig a húszas évekre esik! Felfedezése hallatán ujjongania kellett volna, ám olyan undor fogta el az egésztől, hogy alig bírta tovább. – Ezeket közelebbről is szemügyre veszem – mondta összeszorított foggal, eltökélve, hogy végrehajtja a megbízatást. Linde-Lou, aki a Christa által elolvasott borzal-
maknak csupán töredékéről értesült, biztatóan bólintott. Christa lapozgatni kezdett a könyvben és csakhamar rájött, miért tűnt olyan vékonynak. A kötetnek hiányzott a közepe. Hatvannégy oldala nem volt meg. Lehetetlen volt megállapítani, rosszul kötötték-e be, avagy valaki vértől csöpögő olvasmányra vágyódva vágott-e ki belőle négy ívet. A kérdéses fejezetből egyedül a Kiss Béla rémtetteit tárgyaló oldalak maradtak meg. Ez a tömeggyilkos foglalkozására nézve bádogos volt. Az első világháborúban be kellett vonulnia katonának, majd a szerbiai fronton nyoma veszett. Valószínűleg járvány végzett vele és tömegsírba földelték el. Üresen maradt cinkotai házának új bérlője húsz fémhordóra bukkant a pincében. Mindegyikben egy-egy szeszben tartósított, megfojtott utcalány volt. A bádogos minden bizonnyal a konzervált hullákon élte ki perverz hajlamait. Christa, akit hányinger fogott el az előbbiek olvastán, mély lélegzetet vett. – Nem akarom többé ezeket a rémségeket olvasni! Ez az ember nyilván őrült volt, viszont most legalább többé-kevésbé tudjuk, mi van a fejezet maradék részében. Én pedig nem fogom itt ezt a bizonyos Fritzet megtalálni, mert ő nem elmebeteg, hanem gonosz! Minek gyötörjük magunkat ennyi mocsokkal? Az utolsó szónál akkora erővel csapta a könyvet az asztalra, hogy Linde-Lou csaknem felugrott.
– De nekünk segítenünk kell Marcónak – vetette közbe gyámoltalanul. – Tudom – mondta fáradt, egyben nyugodt hangon az asszony, megtörölve a szemét. – Mit tegyünk, ha hiányoznak az oldalak? Nagybátyja nem tudott válaszolni. Christának egyedül kellett megbirkóznia ezzel a problémával. Noha egész lénye tiltakozott ellene, felhívta a könyvtárat és megkérdezte, akad-e ugyanebből a könyvből másik, hiánytalan példány. Mialatt válaszra várt, súgva szólt Linde-Louhoz: – Csak néhányukról kell olvasnom: az osztrák Moosbruggerről, a hannoveri mészárosról, a münsterbergi Denkéről, a berlini Grossmannról és a gyermekgyilkos Seefeldről. Van még egy, akire először nem figyeltem fel: Lüdke, aki nyolcvanöt áldozatával minden jel szerint a csúcstartó a tömeggyilkosok között. Tehát hatan maradtak, akiknek Fritz lehet a keresztnevük… Igen, hallgatom – szólt a vonal túlsó végén tartózkodó könyvtárosnőhöz. – Nincs még egy? Mitévők legyünk? Sürgős volna, mert egy barátomnak minél előbb felvilágosításra van szüksége… Köszönöm, nagyon kedves. Ezzel megadta címét és telefonszámát a könyvtárosnőnek, aki megígérte, hogy végigkérdezi a fiókkönyvtárakat és félóra múlva visszahívja Christát. – Most pedig kezet mosok – jelentette ki határo-
zott hangon, miután letette a kagylót. – A legszívesebben lezuhanyoznék. Olyan mocskosnak érzem magamat! Évtizedek óta halott nagybátyja megértőn bólogatott. Utána beszélgetésbe elegyedtek, mintha utolsó találkozásuk óta nem évtizedek teltek volna el. Akkoriban remegő várakozás töltötte el őket, a bimbózó szerelem csodájával szemben tanúsított rémülettel vegyes öröm és tisztelet. Azóta viszont minden megváltozott. Mindketten tudták, ki a másik és milyen kétségbeejtő messzeség választja el őket, milyen hatalmas akadályok tornyosulnak közöttük. Christa éppen emiatt igyekezett megnyugodni és úgy viselkedni Linde-Lou-val, mintha a legjobb barátok lennének. Szavak nélkül is megértették egymást, mosolyogtak, érzékelték a közöttük áramló gyengédséget és odaadást. Azután megszólalt a telefon. A könyvtárosnő büszkén jelentette, hogy a kérdéses könyvnek a drammeni fiókban létezik egy hiánytalan példánya. – Nagyszerű – mondta Christa. – Akkor azonnal odamegyünk. – Nincs rá. szükség. Már postára adták a kötetet. Azonnal megtették, hogy minél előbb ideérjen. Holnap már érte is jöhetnek. – Holnap – suttogta tompán Christa. – De… Azután tehetetlenül sóhajtott fel. Szegények, jót akar-
tak. – Hálásan köszönöm a szíves segítségét! A kagylót letéve Linde-Lou-hoz fordult. – Ezek a hülyék! Túlbuzgóságukban postára adták a könyvet! Hiszen azonnal Drammenbe mehettünk volna! Most aztán várhatunk holnapig. Marco pedig közben egyedül küzdhet Lynxszel a völgyben. Mit szól majd az ilyen pancserséghez? – Azonnal értesítenem kell – állt fel Linde-Lou. – Fel kell keresnem Jó Tengelt, megállapodtunk abban, hol találkozunk… Christa Linde-Lou felé indult, de megállt. Nagybátyja mégis megértette a szándékát. – Visszajövök – nyugtatta meg csendesen az asszonyt. – Visszajövök és itt várom ki a holnapi napot. Christa kábán állt egy helyben. A lelkiismeret-furdalás… A magány. Ez a ház Abel háza. No és ha Linde-Lou itt marad éjszakára? Hiszen semmi sem fog történni, én meg nem tessékelhetem ki! Abel ruháit még nem is csomagoltam el. Linde-Lou küldetése holnap véget ér. Visszatér a maga dimenziójába, méghozzá örökre. – Igen – szólalt meg hosszas szünetet követően Christa. – Minél előbb gyere vissza!
8. fejezet AMIKOR MARCO a felszálló ködréteg alá ért, különös, csillogó reggeli fény öntötte el a völgyet. Noha a Nap még nem kelt fel, minden csalóka tejfehérbe burkolózott. A borókabokrok felett apró ködfoltok lopakodtak a palarétegekből feltornyozott hegyek közötti szurdokokba. Marco talpa alatt cuppogott a hómentes, bár párával lepett talaj, ahogy utat tört magának a sűrű borókásban. Végre feltárult előtte a Jéghegyek Népének völgye. Még meglehetősen magasan járt, éppen hogy maga mögött hagyta a sok meredély egyikét, amikor felbukkant a tó. Még mindig jég borította, bár a tavasz lehelete felolvasztotta a szélén. Erre sem tanácsos rálépni – gondolta Marco, míg tekintete végigsiklott a sötétszürke, keresztül-kasul barázdák szabdalta jókora felületen. A túlsó parton még nem olvadt el a hó. Erről a helyről életnek a legcsekélyebb jelét sem látta, eltekintve attól a magányos varjútól, amely a legalacsonyabb fekvésű rétek felett körözött. Lynxnek azonban nyoma veszett. Hajdanában tényleg emberi település lett volna ezen a helyen? Marco nehezen tudta elhinni. Amikor jobban megerőltette a szemét, odalent az aljnövényzet között észrevette az alapfalak maradványait. A teljes völgy még mindig nem tárult
fel előtte, mert az a pont, ahol egykor rés nyílott a jégnyelven, továbbra is ködbe burkolózott. Jégnek immár nyoma sem volt, csupán az igen keskeny szűkület látszott, amelyen át a folyó elhagyta a völgyet. Legjobb lesz itt maradnom – töprengett magában Marco. Várok egy darabig. Hiszen semmi értelme, hogy Lynx felfigyeljen rám. Éppen ellenkezőleg, nekem kell nyomon követnem a mozgását. Egyvalami aggasztotta: semmit sem tudtak arról, miképpen változtatja Lynx a helyét. Marcót sötét sejtelmek aggasztották, hiszen Gonosz Tengel rejtélyes szolgája korábban a legkülönfélébb helyeken bukkant fel a semmiből, hogy a Nagy Sülylyesztőbe ragadja el áldozatait. Legjobb lesz tehát óvatosnak lenni. Társaira gondolt, akiket odafent a hágón alva hagyott hátra. Hamarosan felébrednek, és képesek lesznek vigyázni magukra. Vagy mégsem…? Nataniel, Tova, Ian és Gabriel… Az első kettő biztosan képes rá, no de az utóbbiak? Ha nem szakadnak el egymástól, minden jól megy. Most meg kell feledkeznem róluk. Nekem saját külön feladatom van. Túl korán volt még ahhoz, hogy Lynxszel kapcsolatban felvilágosítást kaphatott volna Christától és Linde-Lou-tól. Marco kénytelen volt meghúzni
magát. Amíg nem tudja, ki rejtőzik a Lynx név mögött, nem lendülhet támadásba. Lynx…? Hiúz. Miért éppen ezt a fedőnevet választotta? Marco egyetlen okot sem talált rá. Ismert egy képregénysorozatot, amelynek főhősét Lynxnek hívták. Marcót nem lepte volna meg, ha a rajzolt figura szívóssága és kíméletlensége miatt esett volna rá a választás. Az ilyen jellemvonás bizonyára vonzotta Gonosz Tengel legközelebbi szolgáját. Marco nem hitte ugyan, hogy a titokzatos Fritz ismerte volna a képregénysorozatot – bár sohasem lehet tudni. Kár, hogy egy olyan nemes állatot, amilyen a hiúz, ezzel a szörnyű, groteszk férfival kapcsolnak össze. Marco újra azon törte a fejét, miért kelt olyan rémületet, hiszen teljesen hétköznapi megjelenésű ember. A húszas évek kissé merev divatja szerinti öltözete nagyon idejétmúltan festett. Brillantinnal lesimított haját középen elválasztva viselte. Tökéletesen átlagos arcát könnyen el lehetett volna felejteni, ha nem veszi körül az a meghatározhatatlan valami, ami más emberekben azonnal heves ellenszenvet keltett. Bizonyára borzalmas múltra tekinthet vissza! Marco szívén is az a határtalan mélabú lett úrrá, amely a Jéghegyek Népének sarjait a völgybe lépve elfogta. A sziklafal alatt állva feléje áradt mindaz a szenvedés, amely a völgyben rejtőzött, mindaz
az igazságtalanság, amelyet az itt élt emberekkel szemben elkövettek. Kolgrim nem innen vetette le magát a mélybe, mert sírnak nyomát sem látta. Mégsem járhatott messzire tőle. Egy hátulról jövő gyenge neszre összerezzent és gyorsan megfordult. Nem szabad, hogy Lynx meglepje, mert akkor mindennek vége. Szerencsére csak egy darab pala potyogott le, amely az előbb lazult meg a testsúlyától, miközben lefelé tartott. Marco megpróbálta megkeresni a két emlékkőhöz hasonló sziklát, ám a hegyfal fölébe magasodó kiugrása elzárta a kilátást, ezenkívül odafent túl sűrű volt a köd. Tekintetét ismét végigjáratta a völgyön – és a látványtól önkéntelenül is összekuporodott. A völgy kijáratát már jobban lehetett látni. Ott pedig egy emberi alak haladt körbe-körbe. Átugrott egy patakon, miközben ide-oda nézelődött. Nem lehetett más, csakis Lynx. Úgy tűnt, mintha keresne valamit. Végre megvan – gondolta Marco. Remek, akkor legalább a barátaim pillanatnyilag biztonságban vannak. Ügyelt rá, hogy Lynx ne vegye észre, ő viszont szemmel tarthassa a gazembert. Nem szabad megfeledkeznem róla, hogy idelent a völgyben csupán közönséges ember vagyok – gondolta. Nehogy sérthetetlennek képzeljem ma-
gamat és valami vakmerő ostobaságot kövessek el! Nem ölhet meg, viszont a Süllyesztőbe küldhet, ami állítólag sokkal rosszabb. Linde-Lou! Christa! Tegyetek meg minden tőletek telhetőt! Most még túl korán volt ahhoz, hogy segíteni tudtak volna. A könyvtárak órákkal később nyitottak ki. Marco behunyta a szemét. Torkát sírás fojtogatta. Félig ember volt, félig fekete angyal, akit emberi érzelmek gyötörtek. Nem akart élő legenda lenni, bár éppen a legjobb úton volt feléje. Mély lélegzetet vett és minden figyelmével az alant kutató férfi felé fordult. Vajon mit kereshet? Marco emlékezetében felidézte a völgy addigi történetét, és csakhamar rájött, miben is sántikál Lynx. Azt az elátkozott helyet kereste, ahol valaha Hanna és Grimar viskója állt. Gonosz Tengel több évszázaddal előttük ugyanoda építette a maga házát! A talajt átitató gonoszságon kívül mi egyebet találhatott volna ott? Talán valamilyen varázserejű tárgyat, amely a kunyhó pusztulása után is megmaradt? A mandragóra mindenesetre nem volt ott. Jó tudni, hogy Rune biztonságban van. Mialatt Lynx odalent cserkészett, Marco jóbarátján, Runén tűnődött.
A mandragóra csak más erejével képes hatni. Ehhez mindig valaki tulajdonában kell lennie, különben bármely egyéb gyökérhez hasonlóan élettelen. Ám Runéval mi a helyzet? Mennyire cselekedett önállóan? Marco megpróbált visszagondolni. Vajon segített parancs vagy felszólítás nélkül? Először nem is tudta. Azután eszébe jutott. Rune Halkatláért sok olyan dolgot tett meg, amire senki sem kérte meg. Amúgy máskor is saját szabad akaratából cselekedett. A fekete angyalok mégis kiváltották Runét a szolgaságból. Marco nem tudta, mikor is történt ez: amikor Nataniel szobájában emberhez hasonlóvá formálták át, avagy a Démonok hegyén. Lynx eközben mintha meglelte volna, amit keresett. Az út felől nézve a tó felé lejtő apró teknőben állt meg. Amint odalent ritkábbá vált a köd, Marco felülről a vidéken végighúzódó keskeny sávot pillantott meg. Nyilvánvalóan a völgyön át vezető régi út nyoma lehetett. Lynx tökéletesen mozdulatlanul állt. Marco csak ekkor figyelt fel arra, milyen görnyedt a háta. Egy pillanatra megijedt, hátha észrevette a nyomorult, félelme azonban alaptalannak bizonyult. Lynx ugyanis előrehajolt és a cipője orrával rugdosni kezdte a talajt. Ilyen messziről nehezen lehetett látni a részleteket, mindenesetre úgy tűnt, mintha ki akarna piszkálni valamit a földből. Ha Marco most félig fekete angyal lehetett vol-
na, egy pillanat alatt észrevétlenül Lynx közelébe lopózik. Fekete angyal azonban nem hatolhatott a völgybe. Erről Gonosz Tengel varázshatalmú rovásírással és igékkel gondoskodott. Annak idején nem is annyira a fekete angyalokat akarta távol tartani innen; tudta, hogy a Jéghegyek Népének átoksújtotta és kiválasztott sarjai önmagukban is erősek, továbbá hatalmas segítőkre számíthatnak. Nem akarta, hogy bárki is keresztülhúzza a terveit. A pára mögül előretörő nap a szivárvány színeiben ragyogó sugárkoszorúba vonta a nyírfák koronáját, tompán csillogva a száraz fűben és a borókabokrok ágai között feszülő pókhálókon. Minden fényképész álma, hogy ilyen csodálatos természeti képeket kapjon lencsevégre – gondolta Marco. Ő viszont más ügyben jár… Fölötte is megritkult a köd. Egy közeli meredély irányába nézett. Döbbenetében úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Odafent, a lejtő peremén egy alak állt, aki éppen körbenézett a völgyön. Lynx. Ilyen közelről nem tévedhetett. Mielőtt Lynx, aki előtt már ugyancsak szabaddá vált a kilátás, Marco irányába fordulhatott volna, a Fekete Csarnokok Hercege néhány nagy kő és borókabokor közé kuporodott. Gonosz Tengel szolgája még nem vehette észre.
A száraz ágak közül egész jól megfigyelhette Lynxet. Milyen hihetetlen aljasság árad ebből az emberből! Vajon ki lehet? No és ki az a hajlott hátú ember, aki Hanna házánál kutat valami után? Nem tartott sokáig, amíg rájött. Hiszen korábban saját fülével hallhatta: Gonosz Tengel néhány alárendeltjét a völgyben való bevetésre tartalékolta. És vajon ki mozgott természetesebben ezen a terepen, mint azok, akik hajdan itt éltek? A Jéghegyek Népe norvégiai ágának néhány gonosz átoksújtotta sarja eddig nem bukkant fel. Marco gondolatban átfutotta a családfát. Rettenetes Ghil, Tan-ghil Norvégiában született fia. Olaves Krestiernssön, a jóképű nőcsábász és kéjgyilkos. Guro, aki a pusztulásba vitte Targenort. Ingegjerd, akinek az volt a legnagyobb bánata, hogy sohasem láthatta meg bálványát, Gonosz Tengelt. Paulus, aki a „béres” alakjában Eldafjordba csalogatta Eskilt. Tan-ghil talán mind az ötüket a völgyben engedte szabadjára. Figyelmeztetnie kell a barátait! Ám egyelőre meg sem nyikkanhatott. Lynx még mindig odafent vizslatott. Ki lehet az, aki Hanna kunyhójának romjainál
keresgél? Nő biztosan nem. Paulust mindössze tizenhat esztendős korában verték agyon a völgy feldühödött lakói. Az odalent mászkáló alakot fiatalnak egyáltalán nem lehetett mondani. Akkor tehát Olaves Krestiernssön is kiesett a rostán. Egy nőcsábász aligha járhat ennyire hajlott háttal és csoszogva. Már csak Rettenetes Ghil maradt. Ő tényleg szóba jöhetett. Marcónak mindvégig némileg nehezére esett, hogy az odalent görnyedten csoszogó alakot a legjobb éveiben járó, gyorsmozgású, éber Lynxszel társítsa. Aki a kunyhónál a földet rugdosta, sokkal öregebb volt. Ghil pedig biztosan a mandragórát kereste. Nem tudhatta, hogy már régóta nincs a völgyben. Most, amikor végre felébredt hosszantartó álmából, mindenáron meg akarta szerezni a varázserejű gyökeret, hogy általa páratlan hatalomra tegyen szert. Legalábbis így képzelte. Marco kételkedett benne, vajon a Jéghegyek Népének mandragórája beleegyezett volna abba, hogy Rettenetes Ghilt szolgálja. Rune még kevésbé tette volna meg! Sohasem megy el onnan ez a Lynx? Marco olyan kényelmetlen helyzetben feküdt a bokrok között, hogy minden tagja fájt. Mégsem moccanhatott meg, legfeljebb a szemével követhette Lynxet. Végre elindult! De… sajnos Marco irányába.
Egyenesen lefelé. Vajon észrevette, hogy a lejtő aljában van valami? Avagy ilyesmit látás nélkül is érzékelni tudott? Marco meg sem nyikkant. Figyelmeztetnem kell a többieket, nehogy csapdába essenek – villant át lázasan az agyán. De ugyan mi módon? Igaz, most inkább ember vagyok, mint fekete angyal, mégis megpróbálkozhatom a gondolatátvitellel! Nataniel és Tova egyaránt fogékony rá. Nataniellel próbálkozom meg, mert most ő a vezetőjük. Remélem, felébredtek már! Lynx közeledik. Egyre nagyobb a veszély. Mi lesz ebből? Még nem készültem fel rá, hogy szembeszálljak vele. NATANIEL ÁLMODOTT. Álmában nyugtalanul mozgolódott. – Mi bajod, Nataniel? Tova hangja verte fel. Kinyitotta a szemét. Csúnya nőrokona fölébe hajolva térdelt mellette. Hol vagyok? Milyen hideg van… Fekete sziklafalak és a hasadékokban megbúvó hó. Persze, persze, a Jéghegyek Népének völgyébe vezető hágó! – Mi történt veled, Nataniel, rosszat álmodtál? Felült és a többiekre nézett. Ian a könyökére támaszkodva, ébren feküdt. Gabriel éppen ébrede-
zett, feltehetően Tova hangja keltette fel. Nataniel megdörzsölte a szemét és megrázkódott. – Igen, álmodtam valamit – válaszolta gondolataiba merülve. – De nem szokásos álom volt, hanem figyelmeztetés… Megpróbálta emlékezetébe idézni, mit álmodott, ez viszont gyakran nehéznek bizonyulhat. – Volt benne öt darab valami… Öt… Az emlékkép elmosódott. Nataniel ekkor felszegte a fejét. – Marco volt az! Marco figyelmeztetett! – Ugyan mire? – kérdezte Tova. – Pszt! Még mindig nekem üzen. Mindannyian visszafojtott lélegzettel néztek a Jéghegyek Népének Kiválasztottjára. – Veszélyben van – szólalt meg aggódva Nataniel. – Ezért alkalmaz gondolatátvitelt. Lynx… ő jelenti számára a veszélyt. Kisvártatva így folytatta: – Résen kell lennünk. Többen is vannak ott… – Öten? – kérdezte Ian. – Úgy van. Pontosan. Öt másik. Marco ügyel Lynxre és eltereli a figyelmét. Vele nem kell törődnünk. Viszont ami a többi ötöt illeti… – Nem azt mondta Lucifer, hogy Gonosz Tengel néhány szolgáját a völgyben hagyta és még nem vagyunk túl a veszélyeken? – szólalt meg Gabriel. – De bizony. – Még nem vetett be minden gonosz átoksújtottat – jelentette ki Tova. – Vannak még néhányan az
ősidőkből, akiket talonba rakott. – Igaz, mégsem indulhatunk ki abból, hogy velük akadna dolgunk. Más gonosz, közelebbről meg nem határozott lények is lapulhatnak a völgyben. – Szerencse, hogy megvirradt – mormogta Tova. – Világosban a kedve is jobb az embernek. – Marco befejezte az üzenetet? – kérdezte Ian. – Igen. – És te nem tudod megkérdezni őt, kikről van szó? – De igen, Ian. Csak még nem ébredtem fel. A gondolatátvitel amúgy az egyik legerősebb oldalam. Maradjatok csendben mindannyian! A többiek némán várakoztak. Gabriel szinte lélegzetet sem mert venni. – Valóban az első öt norvégiai átoksújtotta sarj az – bólintott kis idő múlva Nataniel. – Marco viszont nem tud tovább üzenni, mert Lynx egyenesen feléje indult. – Nem segíthetnénk neki? – kérdezte kétségbeesve Tova. – Nem. De igen. Miért ne? – Hogyan? – Mi ketten korábban már megpróbálkoztunk a gondolatátvitellel, Tova. Tudod, annál a japán históriánál remekül ment. Most viszont sugározzunk Lynx felé! Csalogassuk el Marcótól! – Jó! Mit hitessünk el vele? – Hát talán… hitessük el vele, hogy valamivel mögötte ellenség rejtőzik. Erre meg fog fordulni.
– Próbáljuk meg! És ki legyen az az ellenség? – Mondjuk én? – Kitűnő! A lelkem teszem rá, hogy most már tudja, te vagy a Kiválasztott! – Vigyázz a lelkedre! Nos, akkor lássunk hozzá. Fogd meg a kezem! Mindketten gondolataikat összpontosították, miközben Ian és Gabriel igyekezett minél jobban meghúzódni. Valamivel később Nataniel halkan így szólt: – Érzékelem Marco gondolatait. Ezúttal elhárult a veszély a feje felől. Lynx visszafordult. Marco megköszöni a segítségünket. Amikor rájött, miben mesterkedünk, ő is hozzásegített – fejezte be mosolyogva Nataniel. – Látod, mire vagyunk képesek! – sóhajtott fel Tova, büszkén önmaga teljesítményétől. Nataniel felállt, a többiek is követték példáját. – Felkészülünk arra, hogy behatoljunk a völgybe. Azon az úton haladunk, amelyet Tarjei vázolt fel nekünk. Bármilyen módon is, de el kell kerülnünk azt a kiugró sziklaszirtet, ahonnét Gonosz Tengel árnyképe szokta szemmel tartani a völgyet. – Úgy gondolod, hátulról el tudunk settenkedni mellette? – kérdezte Ian. – Mindenesetre megpróbálhatjuk. Olyan magasra mászunk a hegy oldalában, amennyire csak tudunk. Néha lejjebb kell ereszkednünk, viszont Tarjei szerint sikerrel járhatunk. Tova némi vonakodással nézett végig a völgyön.
– Bárcsak ne volna ekkora köd! Nem látunk rendesen tőle. – A köd leszáll, azután eloszlik – vetette oda könnyeden Nataniel. – Ez a reggeli köd, amely csakhamar fel fog emelkedni. – Biztosan jobb lesz, ha alája kerülünk – jegyezte meg Gabriel. – De még mennyire! Most pedig eszünk valamit és utána rögtön útnak indulunk. A többiek összeszorított foggal bólintottak. Kezdetét vehette küldetésük végső szakasza.
JOBBRA INDULTAK el, az egyenetlen sziklafalak alatt. Nehéz terepen haladtak, olyan meredek lejtőn, hogy bármely óvatlan lépésnél a leváló palatörmelékkel együtt zuhanhattak alá csaknem a meredély aljáig. Dolgukat a mindent belepő köd sem könnyítette meg. – No, Lynx legalább nem vesz észre bennünket – jegyezte meg vidáman Tova. Nataniel némán tört előre. Arra gondolt, ami indulás előtt tűnt a szemükbe. Természetesen mind a négyen látták – ám egyikük sem ejtett szót róla. Gonosz Tengelnek az éjszaka sikerült továbbhaladnia. Nem sokat ugyan, mégis többször hallották azt a távoli csikorgást, amelyet a jégnek súrlódó megkövesedett áldozatainak hosszú lánca keltett, amikor a gonoszság ősatyja akaratának hihetetlen
megfeszítésével valamivel előbbre húzta egyik lábát. TOVÁBB KÍNLÓDTAK a hegy oldalában vezető kegyetlen úton. Néha négykézláb kellett haladniuk, máskor meg gyakran kétségbeesve kerestek valami kapaszkodót. Ügy érezték, mintha talpuk alól kicsúszna a föld. – Hiszen ezt messziről hallani – jegyezte meg csendesen Ian. – Csak remélhetjük, hogy Lynx messzire jár tőlünk – felelte Nataniel. Gabriel megállt. A palarengetegből kiemelkedő apró magaslatra bukkant. A többiek is odamentek. – Most rés támadt a ködfelhőben – mondta a fiú és leült, hogy sajgó lábát pihentesse. – Lelátok a völgybe. Ej, milyen magasan vagyunk! – Egészen fent, közvetlenül a teteje alatt – mondta Nataniel. – Szemedbe ötlött valami? – Csak egy tó meg a környező rétek. Azután közvetlenül alattunk láttam néhány meredélyt. Azaz a keskeny peremük hirtelen eltűnik. – Gonosz Tengel árnyképét nem láttad? – kérdezte Nataniel. – Nem, pedig külön azt kerestem. Semmi nyoma sem volt. – Mintagyerek – mondta Tova, és megpaskolta a fiú fejét. Folytatták keserves túrájukat. Minden izmukat
ernyedtnek érezték, miután a lezúdulni kívánó lapos köveknek feszültek, ujjaik pedig kisebesedtek a görcsös kapaszkodástól. Ekkor következett be a baj. A döbbent rémülettől pánikba estek. Hirtelen diadalkiáltást hallottak és felnéztek. Az egyik föléjük magasodó szirten fiatal legény állt széttárt karokkal, mintha meg akarná ijeszteni őket. Ezután egyenesen rájuk ugrott, majd Gabriel és Tova közé pottyant. Voltaképpen el akarta találni őket, ám azok ösztönösen kitértek előle – és így érte őket a katasztrófa. Gabriel egy biztonságosnak látszó kőre lépett, ám az engedett a testsúlya alatt, és legurult a hegyoldalon. Gabriel tehetetlenül csúszott le a véget érni nem akaró, meredek lejtőn, amelyet csupa apró, lapos palalemez borított. Ugyanígy járt Tova is, sőt talán még rosszabbul. Ő ugyanis a hátára esett és csúnyán megütötte magát, majd fejjel előre zuhant alá a mélységbe. Ian, aki megpróbálta megmenteni őket, utánuk vetette magát. Nataniel viszont a rémület előidézője felé fordult. A fiú olyan fiatal volt, hogy csakis egyvalaki lehetett: Paulus. Nataniel ismét a Jéghegyek Népének egyik valóban elvetemült átokverte sarjával állt szemben. Paulus szép fiú volt – akárcsak Olaves Krestiernssön, Sölve és még néhányan. Amikor vigyorogva Natanielre pillantott, sárga szeméből
alattomos, számító kifejezés áradt. A Jéghegyek Népének Kiválasztottja nem készült fel erre az orvtámadásra. Előzőleg arra gondolt, megpróbálja megnyerni Paulust, álljon át az ő oldalukra. Belátta, hogy ez hiábavaló lenne. A gonosz siheder elállta az utat, így Nataniel kénytelen volt hátrálni. Hallotta három társának segélykiáltásait és a mélybe zúduló ezernyi palalemez riasztó zaját. Egy pillanatig azon tanakodott, ne vesse-e magát a többiek után. Ám éppen azon a ponton, ahol állt, szinte merőlegesen lejtett a hegyoldal; ekkora esést aligha úszhatott volna meg ép bőrrel. Az odalent honoló ijesztő csendet csupán egykét magányosan leguruló kő nesze törte meg. Paulus nagyon jól tudta, hogy a támadásból ő került ki győztesen, és Nataniel szemszögéből nézve még rosszabbra fordul a dolog. – Látni akarod a barátaidat? – kérdezte behízelgően. – Akkor kukkants csak oda! Karjával lefelé mutatott. A megritkult ködfoltokon keresztül rémítő látvány tárult Nataniel szeme elé. A palatörmelékkel borított lépcsősen lejtő hegyoldal keskeny pereme a csaknem függőleges meredély kezdetét jelezte. Nataniel látta, amint Gabriel kis keze görcsösen a perembe kapaszkodik. Valamivel odébb Ian lógott; ott nem lejtett oly meredeken a szikla, így Nataniel észrevette, amint az ír rémült arccal néz felfelé, miközben lábával a csaknem függőleges hegyoldalból kiugró tenyérnyi lépcsőbe kapaszkodik. Tova eszméletlenül hevert a
szakadék vékony szélén. – Látod, miképpen mentheted meg őket? – gúnyolódott Paulus. – Valamivel mögöttem lemehetsz és végigkúszhatsz a lejtő peremén… A köd ismét sűrűbbé vált. Nataniel érezte, hogy rémületében elsápad az arca. – Lemehetsz oda – folytatta Paulus. – Bár van egy feltételem. – Mi az? – Hogy megkapom a nálad levő üvegcsét. Nataniel egész teste megmerevedett. Elszörnyedve bámult a gonosz ifjúra. – Nos? – mondta mézesmázosan Paulus. – Csakhamar lepottyannak.
9. fejezet MARCO BELÁTTA, hibát követett el, amikor ilyen korán ereszkedett le a völgybe. Megfigyelés alatt akarta tartani Lynxet. Ehelyett neki kellett a rémes ember elől elrejtőznie. Marco ugyanis itt a Jéghegyek Népének völgyében nem rendelkezett teljes erejével. Nem tudta, mennyi időt vesztegetett el a szikla aljában a kövek és a bokrok között meghúzódva, bár attól tartott, akár több órát is. Most viszont elege volt belőle! Óvatosan visszaindult. Amíg a völgyből nem
szállt fel a köd, a többiek őneki ezen a helyen semmi hasznát nem vették. Lynx remekül elbújhatott, majd Marco hátába lopakodhatott – hogy azután egyetlen pillanat alatt megfogja és a Nagy Süllyesztőbe küldje. – Ez az örömöd nem lesz meg – mormogta, miközben a sziklafal következő fokára kapaszkodott. Mindvégig résen volt, nehogy bárki is a vesztébe sodorja. Ezt a párharcot mindenképpen meg kellett nyernie. A gondolatátvitel segítségével köszönetet mondott Natanielnek és Tovának, amiért az előbb megmentették. Ők hárman telepátia útján remekül együtt tudtak működni. Amikor a szirt tetejére ért, öntudatlanul is arra indult, amerre Gonosz Tengel elásott korsója rejtőzött: a hágó felől nézve jobb kéz felé. Marcónak azon a helyen semmi dolga nem akadt. Az ő feladata Lynx ártalmatlanná tétele volt. Csak a tudat alatt munkálkodó kíváncsiság hajtotta. Ez a fennsík, amely a legtöbb meredély fölé nyúlt, nem volt annyira kietlen, mint a völgy mélye. Innen jó kilátás nyílt volna – ha nincs az a szerencsétlen köd. Valóban mindig ennyire ellepi a köd ezt a völgyet? – tanakodott magában Marco. Nem emlékezett rá. Tudta, hogy az efféle katlanszerűen zárt mélyedések fölött könnyen összetorlódhatnak az esőfelhők. Itt azonban nem esett csapadék, hanem mindent tejfehér pára borított be.
A köd voltaképpen az ősz velejárója, nem a tavaszé. Csak nem Gonosz Tengel varázsolta ide a ködöt, hogy megnehezítse a keresést? Álcázásul talán helyi ködfelhőt teremthetett… A Jéghegyek Népének rettenetes ősapjáról ugyan sok mindent el lehetett mondani, de az időjárást csak nem képes befolyásolni! Egyelőre legalábbis nem. Később, ha ivott a fekete vízből, talán igen. Ezt nem szabad megvárni! Most talán esélyük nyílt rá, hogy előbb érjenek a rejtekhelyre, mialatt a rém önnön rabszolgáinak kővé vált tetemeihez láncolva csak roppant lassan tud előrehaladni. A köd valóban a természet műve volt. Ötüket balszerencse üldözte. Nos, míg ők csak üggyel-bajjal tájékozódnak, addig Lynx és bűntársai, a völgy hőskorában itt élt elátkozottak ugyanilyen bajosan deríthetik fel Marcót és társait. Vagy mégsem? Hiszen megtapasztalták, miként bukkannak elő a semmiből Gonosz Tengel cinkosai. Marco hirtelen megremegett a fülébe jutó sikolytól. Többen is rémült segélykiáltást hallattak. Felnézett. A sikolyok felülről, az ő szemszögéből nézve egyenesen jöttek. Csak nem kőomlás fenyegető zaja társul hozzájuk? A ködből kékesfekete, szaggatott hegycsúcsok emelkedtek ki. Barátai minden bizonnyal odafent a
csipkézett sziklaszirtek alatt lehetnek. Marco futásnak eredt, ám túlságosan messze volt tőlük ahhoz, hogy bármiben is segítségükre lehetett volna. Viszont jól hallhatta, milyen nagy veszedelembe kerültek. Hirtelen messze előtte a fennsíkon egy férfi alakja tűnt fel. Szintén a segélykiáltások irányába tartott, ám Marcónál sokkal közelebb volt a bajbajutottakhoz, ráadásul nyugtalanító gyorsasággal haladt. Marco ez alkalommal nem kételkedett Lynx személyazonosságában. A rettenetes ember felfedezte barátait, és ha ő ér oda előbb, ami nyilván sikerül neki… Akkor mind a négyen elvesztek! Marcónak egyetlen választása maradt: – Fritz! – kiáltott fel erős hangon. Lynx azonnal megállt és lassan hátrafordult. Az omlás robaját és a segélykiáltásokat vészjósló csend váltotta fel. NATANIEL DERMEDTEN nézett farkasszemet Paulusszal, azzal a sihederrel, akit hajdan a völgy lakói felháborodásukban agyonvertek és akit sokkal később Gonosz Tengel arra használt fel, hogy általa Eldafjordba csalogassa Eskilt. Paulusszal kapcsolatban sohasem bukkant fel enyhítő körülmény! – Nos? – kérdezte a mindössze tizenhat évet megért átokverte fiú.
A jelekből ítélve kezdte elveszíteni a türelmét. Nataniel nem sokáig késlekedhetett; három társa, elsősorban a legkedvezőtlenebb helyzetben lévő Gabriel bármelyik pillanatban lezuhanhatott. Nataniel űrt érzett a fejében. Egyetlen értelmes ötlete sem támadt azzal kapcsolatban, miképpen győzhetné le az elvetemült ifjoncot. Amikor minden tizedmásodperc számít, csak az időt vesztegette volna, ha megpróbál Paulus jobbik énjére apellálni. Natanielnek oda kellett adnia az üvegcsét. Az Élet Forrásának drága cseppjeit, amelyek Shirának oly sok szenvedésébe kerültek. Marco üvegét, amelyet Lynx ellen kell felhasználnia, máris elveszettnek tekinthette. További üveget áldozzon fel Paulusra? Hiszen akkor már csak Továé és Iané marad náluk! Paulus azonban nem volt azonos Lynxszel, aki a jelek szerint ivott a fekete vízből. Paulus szellemének csupán Nataniel palackját kellett megkaparintania. Valószínűleg parancsot kapott az üveg megsemmisítésére vagy elrejtésére, nehogy a benne lévő kincset érő folyadék veszélyt jelentsen Gonosz Tengelre. Tehát nem járna haszonnal, ha Paulusra pazarolná az Élet Vizét. Bár sosem lehet tudni. Mégis próbálja meg? Katasztrófát idézhet elő, hiszen oly keveset tudtak arról, miképpen hat Shira vize. Csupán néhányszor használták, akkor is mindig maga Shira. A víz
furulyákat és hazajáró lelkeket zúzott porrá – egyszer pedig megmentette egy halálosan beteg kisfiú életét. Natanielnek vele kapcsolatban más nem jutott eszébe. – Megadom magam – sóhajtott fel. – Megkapod. Előbb azonban meg kell találnom. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott. A kis üvegcsét gondosan becsomagolták és ragasztószalaggal is körbetekerték. Ugyan miképpen tudná kinyitni, ráadásul a dugót kihúzni anélkül, hogy ne keltené fel Paulus gyanakvását? A gonosz fiú sárga fényben izzó szeme diadalmasan villant fel. – Jó lesz, ha sietsz. Már nem sokáig bírják. Nataniel az övéről lelógó oldaltáskájában kotorászott. Paulus ekkor hibát követett el. Ujjával a kőomlás felé bökött, hogy még inkább megijessze Natanielt. – Látod? Mindjárt leszakad alattuk! A ködtenger ismét résnyire tárult fel. Nataniel látta Gabriel apró ujjainak utolsó perceit, Ian rémült arcát és a mozdulatlanul heverő Továt… Három társát újra betakarta a köd. Natanielnek eszébe villant, milyen helyzetben is látta őket legutóbb. A látványban mindkétszer volt valami különös. A ködben támadt rés leginkább ovális ablakra emlékeztetett.
Mintha Paulus látomást akart volna elébe varázsolni. Nataniel lázasan törte a fejét. Három társa odalent túl közel volt hozzá. Hiszen előzőleg rémült sikolyaikból megérthette, milyen nagyot estek. Jóval mélyebbre zuhantak, mint amennyire a szeme elé táruló keskeny sziklapárkány volt. Szemfényvesztés az egész! Miközben egyre nagyobb haragra gerjedt, meszsze a völgy mélyéből kiáltás hasított a fülébe. „Fritz!” – szólalt meg egy hang, amely csakis Marcóé lehetett. Natanielt őrjöngő düh fogta el. Itt áll és erre a szánalmas sihederre pazarolja az idejét, miközben társai azonnali segítségére szorulnak! Ha továbbra is hisz Paulus ócska trükkjeinek, Lynx minden bizonnyal odalent heverő barátaihoz ér. Marco feltartóztatja a rémes embert. Paulust viszont magának kell elintéznie. Anélkül, hogy tudta volna, mit csinál, a Jéghegyek Népe varázserejű sarjaitól örökölt mozdulattal Paulus felé fordította a tenyerét. Az ősi igézések helyett huszadik századi norvég köznyelven kiáltotta: – Semmivé igézlek! Életedben senki sem szeretett. Anyád meghalt, amikor a világra jöttél. Apád bármennyire is óhajtotta, nem tudott szeretni, nővéreid megtagadtak, mert annyi gazságot műveltél. Semmi sem menthet meg a pusztulástól… Nataniel látta, amint maga elé tartott kezéből
kékesen ragyogó szikrák pattognak ki, sőt karját is kék fénykör veszi körül. Noha torkában dobogott a szíve és döbbenetében lélegezni is alig bírt, igyekezett megőrizni a nyugalmát. Paulus elszörnyedve meredt Natanielre, aki hirtelen megértette, hogy az egész testét körülvevő kékeslila sugárzás a természetfeletti képességek jele. De hogy ilyen jól érzékelhető…? Bizony sohasem tudtam, mi telik ki tőlem – gondolta. Most a haragom ölt testet. Erősebb vagyok, mint a többiek, és még őseink nyelvén sem szükséges ráolvasnom, mert így is hat! Paulus ugyanis a szeme láttára ordítva zsugorodni kezdett, akárcsak első Jolin Eldafjordban, amikor Dida, Mar és Targenor, a Vándor megigézte. Nataniel nem igézte meg és nem olvasott rá. Csupán olyan hévvel kívánta a hazajáró lélek eltűnését, hogy tényleg elenyészőben volt! Hihetetlen, fantasztikus látvány! Nataniel azonban megőrizte jeges nyugalmát és folytatta a varázslást. Nem engedhette ki a keze közül, mert akkor mindent tönkretehetett volna. Korábban a Jéghegyek Népének sok gonosz átokverte sarjával akadt már dolga. Jó néhányukat sikerült átállítaniuk a maguk oldalára. Ám ez a Paulus kölyök ugyanolyan elvetemült volt, mint Sölve, akivel szemben szintén nem lehetett szó részvétről. Paulus még egy utolsó, szánalmas kiáltást hallatott, majd nyomtalanul elenyészett.
Ez a veszély elhárult a fejük fölül. Nataniel inkább önnön képességei feletti döbbenetében, mint a kimerültségtől zihált, ám vesztegetnivaló ideje nem maradt. Lefelé vezető utat keresve előrefutott – hiszen tudta, hogy hátul nem tud leereszkedni. Már csak négy elátkozott szellem tartózkodik a völgyben. Hozzájuk jön még Lynx, de őt nem nekem kell ártalmatlanná tennem. Persze ott van még a legrosszabb: Gonosz Tengel árnyképe! Natanielnek nem tetszett, hogy Ian meg sem mukkant azóta, hogy két társa után vetette magát. A Kiválasztott szívét aggodalom mardosta. Miért honol olyan mély csend odalent? MARCO LÁTTA, amint Lynx a „Fritz” név hallatára sóbálvánnyá válva dermed meg. Valóban így hívják, és retteg a leleplezéstől. Lucifer fiát diadal és hatalom érzete kerítette hatalmába. Veszélyes érzés volt – mert Lynx közelébe hajtotta. – Fritz! – kiáltott fel ismét. – Tudom, ki vagy! Ez nem volt igaz, hiszen ennél többet nem tudott Gonosz Tengel első szolgájáról. Lynx azonban sarkon fordult és futásnak eredt, egyenesen a völgy irányába. Marco gondolkozás nélkül üldözőbe vette. A rémes férfi az egyik lejtőn futott le, miközben
a meglazult kövek lavinaszerűen zúdultak alá. Marco a nyomában volt. A kaptató feléhez ért, ahol még mindig látszott a legelőre felhajtott jószág által réges-régen kitaposott csapás. Ekkor hallotta, amint lelke mélyéből így szól hozzá egy hang: – Marco, Marco, gondold meg, mit csinálsz! Megállt, mert Jó Tengel hangjára ismert. A Jéghegyek Népének ősei mindaddig közvetlenül nem avatkozhattak be, amíg a kiválasztottak a völgyben tartózkodtak. Ám az egyezség értelmében Jó Tengel volt az összekötő kapocs Marco és Linde-Lou között, aki a másik oldalon Christával tartotta a kapcsolatot. – Bocsáss meg – mormogta a Fekete Csarnokok Hercege. – Megfeledkeztem magamról. – Nem művelhetsz ilyet, Marco! – intette a hang. – Ez most nagyon rosszul végződhetett volna. Lynx odalent egy sziklatömb mögött áll készenlétben. Marco megremegett. Úgy tűnt, mintha máris érezné, amint elkapja a félelmetes pányva. – Christa és Linde-Lou megtudott valamit? – kérdezte. – Hátráltatták őket. Mások túlbuzgó segítőkészsége miatt holnapig kell várniuk! – De hisz olyan sokáig nem várhatunk! – Muszáj. Most pedig hagyj fel Lynx üldözésével, és inkább a többieken segíts! Értesítsd őket, legyenek minél óvatosabbak! Máris veszélyben
vannak. Most pedig siess! A hang elenyészett. Marco azonnal megfordult és társai keresésére indult. Pedig milyen kísértés fogta el az előbb, amikor igazi nevének kimondásával alaposan ráijesztett Lynxre! Azon töprengett, ugyan merre rejtőzhetnek a Jéghegyek Népe régmúltjából származó kísértetek. Maga Marco mindössze Rettenetes Ghilt látta, őt is csak jókora távolságból. Talán Ghilen és Lynxen kívül nincsenek is többen? Viszont Jó Tengel azt mondta az előbb, hogy Marco barátai veszélyben forognak. A kőomlás zaját és a segélykiáltásokat, majd az utánuk következő csendet pedig ő maga is érzékelte. Marco újra felgyorsította lépteit. IAN MORAHANNEK keserves ébredésben volt része. Úgy érezte, mintha testének minden egyes csontja darabokra tört volna, és a bőrét is ezer helyen horzsolta volna fel. Legjobban persze a tenyere fájt, amelyről mintha a bőr is levált volna. Még a szemét sem bírta felnyitni, csupán elgyötörten nyögött fel. Hangokat hallott. Közvetlen közelében két nő suttogva viháncolt. Női hangok? Ellen elvesztése óta Tova volt társaságukban az egyetlen nő.
Ian megesküdött volna rá, hogy egyik vihogó nő sem Tova. Olyan régies norvég nyelven beszéltek, amelyből ő, külföldi lévén, egy kukkot sem értett. Az ájulásból felocsúdva még mindig kába volt. Hogyan vetemedhetett ekkora ostobaságra, amikor Tova és a kis Gabriel után ugrott a mélybe? Hülyeség! Ilyen módon senkit sem menthetett meg, csupán magát törte össze. Ugyan mit művelnek ezek a nők? Végigtapogatták a testét. Ezért vihognak annyira izgatottan? Mit képzelnek? Ian fájó és sebes kezével gyámoltalanul próbálta elhessegetni őket. Még a kezét is alig volt ereje felemelni. A nők visszahőköltek, ám mikor rájöttek, mennyire veszélytelen a magához tért férfi, ott folytatták, ahol abbahagyták. Most a nadrágszíja alá nyúltak. Átkozott némberek! – gondolta bosszúsan. – Semmi kedvem sincs itt feküdni, miközben fogdossátok a… Nem! Ian döbbenten értette meg, miben mesterkednek. Az üveget keresik, semmi mást. Ő pedig megesküdött, hogy akár élete árán is megvédelmezi a becses folyadékot tartalmazó üvegcsét. A többiek a völgyben leselkedő öt szellemet említettek. A hazajáró lelkek közül kettő állítólag nő. Hogy is hívják őket? Az egyiket Gronak? Nem, Guronak. A másikat pedig Ingegjerdnek. Mindkettő egyformán féktelenül vad és rosszindulatú. Gonosz Tengel legelső női csodálói.
Nagy erőfeszítéssel felnyitotta a szemét. A nők közrefogták, úgy keresték az üvegecskét. Az első sajátosan vad, vonzó teremtés, a második rút, akár az éjszaka. Ian nem tudta, ki kicsoda közülük, de ez mindegy is volt. Hol kuncogtak, hol hangos nevetésben törtek ki. A ronda nőszemély Ian nadrágjába dugta a kezét és megtapogatta a férfiasságát. A másik felkacagott. Ian úgy értelmezte szavait, mintha azt mondaná: „Majd utána”. Az írt elfogta a pulykaméreg. A düh ruházta fel azzal az erővel, amelyre szüksége volt, hogy igazából magához térjen. Fájó, véres kezével sikerült ellöknie magától a tolakodóbbik némbert, aki a hátára esett, majd a szoknyáját felhúzva megmutatta, \hogy semmit sem visel alatta. Ám miközben Ian a banyára vágott, a másik nőszemély letépte az írről a testén lévő övet, rajta az üveget rejtő kis táskával. Diadalmasan felrikoltott, mint egy vészmadár, mire a hanyattesett rögtön talpra állt. A némberek együtt menekültek a fennsíkon elterülő bozótos felé. Ian feltápászkodott, nagy keservesen magára rángatta nadrágját és övét, majd horzsolásoktól és zúzódásoktól fájó tagokkal a boszorkányok nyomába eredt. Úgy tűnt, a két némber nem szándékozik köddé válni. Talán nem tudnak eltűnni, míg valaki vissza nem varázsolja őket. Ilyesmi Lynxtől vagy Gonosz Tengeltől telt ki. Iannek szerencséje volt, hogy
legalább látta őket. Habár az ír tudta, hogy sohasem érné utol a nőszemélyeket, fájó tagokkal mégis utánuk futott. Csakhamar eltűntek a ködben, ám Ian hallotta, amint futás közben izgatottan rikácsolnak. Nem tudta, milyen parancsot kaptak, de úgy gondolta, sem Lynxnek, sem Gonosz Tengelnek nincs kedve ahhoz, hogy az üveg túlságosan a közelükbe kerüljön. Vagyis a két banyának meg kell semmisítenie vagy el kell rejtenie… Amikor egy enyhén lejtő, terméketlen területre ért, ahol itt-ott különálló kövek emelkedtek ki a földből, a ködréteg alá került. Ha Ian ráér, végigtekinthetett volna a Jéghegyek Népének völgyén. Csakhogy minden gondolatát a menekülő némberek foglalták le. Tántorgott és rogyadozott a szinte embertelen fájdalomtól. Mégis továbbhajszolta magát, elesett, majd újra feltápászkodott… Ian és a nőszemélyek között nőttön-nőtt a távolság. Csődöt mondtam! – gondolta kétségbeesetten Ian. Méltónak tartottak arra, hogy küldetést bízzanak rám, erre elveszítem a kincset érő üveget. Nem szabad megtörténnie… Hirtelen észrevette, hogy a két némber megtorpant. A kimerültségtől káprázott a szeme. Gyenge nyöszörgéssel térdre roskadt, mert a lába nem bírta tovább.
A banyákkal történhetett valami, ám Ian nem látott tisztán. Vérző kezével megtörölte a szemét… Kétségbeesését azon nyomban reményteli megkönnyebbülés váltotta fel. A két boszorkány útját Marco állta el. Marco a társai segítségére sietett! Ian elcsukló hangon kiáltotta: – Marco! Elragadták… az üveget! A szőkénél van! MARCO AZONNAL felmérte a helyzetet. Megértette, kikkel akadt össze. Egyelőre kénytelen volt magára hagyni Iant, mert mindenekelőtt az üveget kellett megmentenie. A szőkénél van… Marco sem tudta, ki kicsoda a két némber közül, de nem is állt szándékában megkérdezni őket. Elállta az útjukat, ám a nőszemélyek nem váltak el és nem is futottak tovább. A látványtól elkápráztatva bámultak a gyönyörű férfialakra. – Hooó! – nyögte Guro. Ingegjerdnek torkára forrott a szó. A Jéghegyek Népének völgye azelőtt bizonyára nem kényeztette el őket férfiszépségekkel. Marco kinyújtotta a kezét. – Add ide a csomagot – szólt nyugodt hangon a szőke boszorkányhoz. Az utóbbi szinte transzban nyújtotta feléje a bebugyolált üvegcsét, amikor mindnyájan tompa
morgáshoz hasonlatos zajt észleltek, mintha valaki mélységes rosszallásának adna hangot. Marco azonnal megértette, hogy Gonosz Tengel valahol nem túl messze tartózkodó árnyalakja lehet az. A két nőszemély remegve sikoltott fel, majd a hepehupás bozótos felé iramodtak. Marco a nyomukba eredt. A banyák, szellemek lévén, sebesen haladtak, ám Marco sem mozgott éppen csigalassúsággal. Hirtelen Lynx ötlött a szemébe. Nyilván visszakapaszkodott azon a lejtőn, amelyen előzőleg leereszkedett. A két némber egymás szavába vágva rikácsolt és diadalmasan integetett az üvegcsével. Várakozásukkal ellentétben Lynx egyáltalán nem nagy lelkesedéssel fogadta őket. Elhessegette a boszorkányokat, miközben intőn rájuk kiáltott, majd úgy ereszkedett le a lejtőn, mintha az életéért futna. A két nőszemély értetlen csalódással maradt ott, ahol Lynx az előbb megállásra késztette őket. Valóban fél tehát az életadó, tiszta forrás vizétől – gondolta mindjárt jobb kedvre derülve Marco. Ezt most már legalább biztosan tudjuk. – Most talán megkaphatnám a csomagot – mondta szelíden a szőke boszorkánynak. Heves viszolygás töltötte el, amikor arra gondolt, hogy közelharcot kellene vívnia a két szutykos és minden bizonnyal parázna nőszeméllyel. Erőszak, gyűlölet, pusztítás…
Bárcsak szép szóval szerezhetné vissza az üveget! Egyszerre csak fáradtság lett úrrá rajta. Neki, aki a Fekete Csarnokok gyengéd baráti hangulatához és a Jéghegyek Népe családtagjai közötti szerető összetartáshoz szokott, mélységesen elege lett mindenfajta ellenségeskedésből. Bajtársaival együtt most kénytelenek vadállatként viselkedni. Az erőszak voltaképpen egyikük életmódjához sem illett. Amúgy nem hitte, hogy kérleléssel itt és most sokra mehetne. A sötéthajú némber a jelekből ítélve nem az a fajta volt, akivel kesztyűs kézzel lehetne bánni. Marco rájött, hogy az utóbbi személyében Guroval akadt össze, aki minden gonoszsága ellenére igencsak vonzó nő volt. Társa, a rút szőke banya meglehetősen visszataszító látványt nyújtott. Ingegjerd volt, aki mérhetetlenül csodálta Gonosz Tengelt, ám sohasem láthatta bálványozott példaképét. Őt bizonyára meggyőzhetné, de… Marco csendesen felsóhajtott. Ha akarná, a maga oldalára állíthatná Ingegjerdet. Ám valóban akarja-e? A szőke banya azért pártolna át hozzá, mert tökéletesen beléje habarodott. Marcónak amúgy is oly sok gondot okoztak ama nőnemű imádói, akik iránt a legcsekélyebb érdeklődést sem tanúsított, és így önkéntelenül is megsértette őket. Ingegjerdnek pedig biztosan nem sok jó jutott ki életében. Nem érdemelte meg, hogy az általa hőn óhajtott férfi hátat fordítson neki.
Továval más volt a helyzet. Marco kedvelte távoli nőrokonát, a csúf leány csodálatát pedig elviselhetőnek vélte, hiszen maga Tova is nevetett rajta. Ingegjerddel sokkal rosszabbul alakult volna a dolog. Marco soha senkit nem akart megsérteni. Ugyanígy viszolygott attól, hogy szerelemre kiéhezett nők nem kívánt támadásával szemben kelljen védekeznie. Erre nem is ért rá. – Add ide az üveget – szólt fáradtan Ingegjerdhez. A rút boszorkány tekintete ellágyult. – Segítsetek! – könyörgött Marco rokonaihoz, a fekete angyalokhoz, noha tudta, hogy nem kaphat választ tőlük. – Segítsetek, nem akarom eltörölni őket a föld színéről, nem bírom tovább a pusztítást. Mielőtt Gonosz Tengel újra a markába kaparintaná őket, megérdemelnék, hogy kis ideig újra élhessenek. Nem tudok kemény kézzel elbánni velük, de nem is érek rá. Lynxet kell megsemmisítenem, nem pedig ezeket a viszonylag ártatlan nőket. Hiszen mindketten a nemzetséget sújtó átok áldozatai, nem tehetnek róla, hogy ilyenek. Ingegjerd ajka remegni kezdett. Megbabonázva meredt Marco gyönyörű arcára. Közelebb ment hozzá, és mintha az üveget is át akarta volna nyújtani. Guro ekkor közbeavatkozott és magához ragadta a becsomagolt kincset.
– A bujakór kerített hatalmába, te oktalan asszonyi állat? – rikácsolta. A következő pillanatban futásnak eredt. Ingegjerd felocsúdott és utánuk iramodott, hiszen Marco ekkor már Guro nyomába eredt. Marcónak fogalma sem volt, őt avagy sorstársát követi-e Ingegjerd, de nem is ért rá töprengeni ezen. Erőszakkal már régen megkaparinthatta volna az üveget, de az érte vívott közelharc oly visszataszítónak tűnt, hogy nem tudta rászánni magát. Inkább rábeszéléssel próbálkozott. Guro sebesen futott, de Marco sem maradt le mögötte. Ekkor, mielőtt igazából felfoghatták volna, mi történik, az egész küzdelem új fordulatot vett. A némberek hirtelen megtorpantak. Példájukat Marco önkéntelenül is követte. Hát most mi lesz? – gondolta. Újabb meredélyhez közeledtek, amely előtt az eddiginél egyenletesebb fennsík terült el. A völgy fölött trónoló helyzeténél fogva stratégiai jelentőséggel bírt. A sziklaperem legszélén sötét fatönkhöz hasonló, összekuporodott alak ült. Úgy tűnt, mintha a völgyet gyengén bevilágító napfényt sem verné vissza. Gonosz Tengel árnyképe volt. Heike és Tula tehát ezen a helyen vívta végső harcát. Ugyanitt ejtett Kolgrim végzetes sebet Tarjein, mielőtt egyenesen a halál torkába ugrott
volna. Marco történelmi levegőt árasztó földön járt ugyan, ám egyáltalán nem érezte magát ideillő emelkedett hangulatban. A Jéghegyek Népe nagyjaival szembeni kegyes megemlékezésre sem ért rá. Minden szinte egyszerre játszódott le: Marco Gurohoz ért és megpróbálta elragadni tőle az üveget, mire a szép boszorkány Ingegjerd felé dobta a csomagot. Ám a csúnya némber nem figyelt oda, a csomag a földre esett és egy nagy kő mögötti mélyedésbe gurult. Marco az üveg után vetette magát, miközben Guro így kiáltott fel: „Nálunk vagyon az tiszta víz, urunk”. Erre Gonosz Tengel szelleme a némberek felé fordult. A gödörbe ugrott Marcót nem vette észre, ám a két nőszemélyt látta és hallotta. Egy pillanatra úgy látszott, mintha a szellem megnőne és felduzzadna, ami viszont szemfényvesztésnek bizonyult. Utána rögtön a tiszta víz ellen fordult, amelyről azt hitte, a nőszemélyeknél van. Félelmetes szájából szürkészöld füstöt lövellt ki, hosszú, göcsörtös mutatóujjával pedig Guro és Ingegjerd felé bökött. A két banya azonnal nyomtalanul elenyészett. Marco nem sajnálkozhatott sorsuk felett. Nem ért rá arra, hogy jól megfontolt haditerveket kovácsoljon. Itt a vadon törvénye uralkodott: vagy te ölsz, vagy téged ölnek meg. Tan-ghilhez nem férkőzhetett közel, ám letépte az üveget borító csomagolást, a fagyott földből egyetlen mozdulattal
kirántott egy követ, kihúzta a kis palack dugóját és két cseppet töltött a kőre, közben ügyelve arra, nehogy önmagára vagy a talajra öntse. Ezután minden erejét megfeszítve a tőle lebegve távolodó rémalak után dobta a követ, majd ismét a gödörbe bújt. A kő talált. Marco fülébe tébolyodott sikoly hasított. Az árnykép helyén felemelkedő hatalmas szürkészöld felhő förtelmes bűzzel árasztotta el a vidéket. A szél szertefoszlatta a füstöt. Marco visszanyomta a dugót és újra becsomagolta az üvegcsét.
10. fejezet GONOSZ TENGEL odafent a gleccseren hihetetlen nehézségek árán eléggé messzire jutott. A jégárnak már több mint a felén áthaladt. Ám nem bírt gyorsan mozogni. A vékony bokája köré fonódó megkövesedett kéz és a maga után vonszolt hatalmas súly roppant fájdalmassá tette az előrehaladást. Egyetlen pillanatig sem szándékozott feladni a harcot. Rémséges arca még sohasem feszült meg ennyire, amint összpontosította az akaratát. A szégyentelen betolakodóknak alaposan meggyűlik a bajuk a völgyben! Lynxen kívül öt hűsé-
ges csatlósa rejtőzött ott, és végül, de nem utolsósorban az árnyképe, amely a Jéghegyek Népének földje fölött őrködött. A pártütőknek semmi esélyük sincs arra, hogy előtte érjenek a rejtekhelyre. És ha mégis odaérnek… Vajon miképpen jutnak hozzá elásott korsójához? Sziklaszilárd meggyőződése szerint sehogy. Akármit is cselekszenek, övé a győzelem! Gonosz Tengel megállt és levegő után kapkodott. Mi történik itt? Mi történik a völgyében? Csak nem azt kiabálják a némberek, hogy szellemalakja felé tartanak a tiszta vízzel? Teljesen elment az eszük? Talán nem parancsolta meg nekik, hogy olyan helyre rejtsék el a vizet, ahol nem árthat? A két boszorkányt gyorsan megsemmisítette, így a közvetlen veszély elhárult. Mégis gyötörte a víz közelsége, ezért árnyképének minél gyorsabban el kellett távoznia kedvenc helyéről. Amint szinte megbénítva állt a jégnyelven és megfeszítette akaratát, hogy odalent a völgyben szellemképe azt vigye végbe, amit kíván, szinte elviselhetetlen fájdalom hasított végig az agyán. Összekuporodott, de megbotlott a béklyóiban, úgyhogy még inkább sajgott a lába. Mindezt azonban alig érzékelte, hiszen fejében ugyancsak perzselő láng lobogott. Akaratának végső megfeszítésével egyetlen gondolatra sikerült összpontosítania:
El onnan! Ki a völgyből! Ezt az erőfeszítést megtakaríthatta volna. Ugyanis valami más elűzte onnan árnyalakját, amelyből egyetlen apró füstfelhő sem maradt. Gonosz Tengel lassan kiegyenesedett. Lihegett, mert még nem ült el teljesen a fejében tomboló fájdalom. Vajon mi történt? A két nyomorult nőszemélynél egyebet nem látott. Árnyképe érthetetlen módon minden bizonnyal ama szörnyűséges víz áldozatául esett, melyre gondolni sem bírt. A völgy fölött őrködő rémalakját csakis az a rémes lötty olthatta ki. Csakis a Marcónak nevezett nyomorult lehetett. De vajon mi módon? Miféle varázserőt alkalmazott? Gonosz Tengel szerencséjére nem tudta meg, hogy mindössze egy benedvesített kő találta telibe a rémalakját. Az előbbi élmény után egész testében remegve ült le. Igaz, még rendesen ülni sem tudott, mert a lábára kulcsolódó hullák ebben is megakadályozták. Fojtogató elkeseredésére nem talált szavakat. – Csak várjatok – sziszegte. – Ezt még keservesen megbánjátok, ördögfiak! AMIKOR MARCO a reá támaszkodva sántikáló Iannal a kőomláshoz ért, Nataniel már ott volt.
– Igyekeztem minél gyorsabban lejönni, bár jó időbe telt – mondta. – De hol van Tova és Gabriel? – Azt hittem, itt vannak – mondta Ian, aki ismét meg tudott állni a saját lábán. – Láttad őket, Marco…? – Nem én. Hát te kerested őket, Nataniel? – Igen. Itt biztosan nincsenek. – Úristen! Megint kezdődik? – suttogta Ian. – Hol keressük őket? – Mindenesetre ne a bozótos irányában – felelte aggódó hangon Marco. – Megesküdhetem rá, hogy nem voltak a ködréteg alatt. Gyorsan beszámolt Natanielnek a történtekről. – Kitűnő, csodálatos – ujjongott Nataniel, Marco pedig éppen eléggé ember volt ahhoz, hogy örüljön a dicséretnek. – Akkor hát egy veszéllyel kevesebb vár ránk a völgyben. – Úgy van, mert nem hinném, hogy a gonosz Tan-ghil újabb árnyalakot merne vetni a völgybe. – Biztosan nem mer – bólintott Nataniel. – Mivel nekem meg Paulustól sikerült megszabadulnom, nem sok ellenség marad hátra ezen a helyen. – Kettővel többen vannak a kelleténél – jegyezte meg rosszkedvűen Marco. – Tovának és Gabrielnek pedig nyoma veszett. – Azonnal lássunk neki a felkutatásuknak! – könyörgött Ian. – Jó, de azt hiszem, egyikünk maradjon itt arra az esetre, ha visszatérnének. Összeszorított foggal, igencsak kimerülten láttak
hozzá a csoport két legifjabb tagja utáni kutatáshoz. Szívüket mélységes aggodalom töltötte el. TOVA ÉBREDÉSE még Ianénál is fájdalmasabb volt. Ébredésről az ő esetében igazából nem is lehetett szó, mert egy pillanatra sem veszítette el az eszméletét. A kőomlás legtetején történt első súlyos bukást követően igen gyorsan és könnyedén siklott le. Természetesen halálfélelem fogta el, hiszen nem tudhatta, nem ütközik-e bele egy nagy kőbe avagy nem zuhan-e le egy másik, még meredekebb sziklafalról. A hátán fekve, fejjel lefelé csúszott, és ütközéskor a fejét verte volna be a legsúlyosabban. Mégis vigaszra talált. A Démonok hegyén ittak abból az erősítő és védelmező keverékből, amelynek összeállításából valamennyi résztvevő csoport kivette a maga részét. A lány abban bízott, hogy a bűvös erejű ital e vadászat tartamára szinte halhatatlansággal ruházza fel. Egyetlen dolog mégis aggasztotta: a kövek birodalmának kellős közepén volt, amely fölött Shama uralkodott. A föld, a tűz, a levegő és a víz egyaránt óvta – a kő azonban nem. Nos, tovább nem elmélkedhetett, mert kényszerű lesiklása véget ért. Fagyott hangásban kötött ki. Ernyedten, lehunyt szemmel maradt fekve, mert előbb össze akarta szedni magát és még azt is meg
kellett állapítania, mennyire sérült meg zuhanás közben. Fájt a nyakszirtje és a könyöke. A könyökére fütyült, ám a nyakszirtje aggasztotta. Veszélyes mozognia, ha agyrázkódás érte… Érezte, hogy valaki ott áll mellette, így felnyitotta a szemét. Egy férfi nézett le rá. Csodálatosan szép szeméből cinikus kifejezés sugárzott. Rendkívül vonzó – ám jéghideg tekintetű és némi közönséges hajlamról árulkodó arcú. Tova azonnal megértette, kivel akadt össze, és megborzongott. – Korábban láttalak már – szólalt meg. – Nidarosban a hóhér pallosa várt rád, mert levágtad egy nő fejét. A férfi szája szélén bosszúsággal vegyes döbbenet jelent meg. – Honnan tudod? – Semmi közöd hozzá – felelte Tova, miközben megpróbált felülni. – Amúgy az időben vándoroltam, mert erre is képes vagyok. Dicsekedni csak szabad? Körülnézett, hátha észreveszi a társait, de úgy tűnt, egymagában kötött ki ezen a helyen, ráadásul idelent igen sűrűn ült meg a köd. Olaves Krestiernssön kételkedve, egyben bizonytalanul tekintett a csúf lányra. Utána előállt jövetele céljával. – Ide vele!
Tova rögtön megértette, mi ügyben jár. – Ha azt hiszed, hogy a tiszta vízzel teli üveg van nálam, akkor te meg urad és parancsolod, az az undorító kis rongycsomó egyaránt tévedtek. Senkinek sem jutna az eszébe, hogy ilyen értékes dolgot bízzon rám. – Ne hordj nekem össze ekkora sületlenséget! – csattant fel hangjában ijesztő éllel Olaves, miközben arcán acélosan hideg vonás jelent meg. A következő pillanatban széles pengéjű, hatalmas kést tartott a kezében. Tova testén jeges rémület futott végig. Valószínűleg ugyanaz a kés, amelyet akkor használt, amikor… Forgott vele a világ. Vajon a szellemek is képesek ezen a módon ölni? – gondolta. Felidézte emlékezetében mindazokat a szörnyű epizódokat, amelyek ide vezető útjukon érték őket, és megbizonyosodott róla, hogy a Gonosz Tengelt szolgáló szellemek ugyanolyan kézzelfoghatók, akár a Jéghegyek Népét támogatók. Olaves sújtásra szegezett késsel hajolt föléje, hogy megrémítse a kis rútságot. Tova ekkor úgy cselekedett, akár ifjúságának első korszakában, amikor haragban állt az egész világgal. Felemelte a lábát és ott rúgta meg a gaz gyilkost, ahol a leginkább fáj. Olaves összegörnyedt és késestül Továra esett, ő azonban felkészült rá és félreütötte a kezét. Utána gyorsan lelökte magáról a nyomorultat, aki nagyot puffant a föl-
dön. Azzal máris talpon volt és a kőomlás mentén futásnak eredt. Szeme szögletéből egyszerre csak megpillantotta a kis Gabrielt. A fiú szédülten feküdt a hátán és a szemét dörzsölgette. Hála Istennek életben van! Tova azonban nem hagyhatta, hogy Olaves Kristiernssön meglássa a világot rengető események krónikását. Ezért megfordult, nagy ívben elkerülte a gonosz asszonygyilkost, aki estében előzőleg minden bizonnyal megsebezte magát a késsel. Tova egyetlen pillanatig sem törődött Olaves sérülésével. Hallotta, amint a kéjgyilkos káromkodva felkászálódik és utána veti magát. A férfi szelleme természetesen gyorsabban tudott futni, mint Tova. A lány éppen emiatt gyors és váratlan manőverrel oldalra ugrott, majd egy kisebb lejtőn szaladt le. A felette lévő magaslatok talpa mentén haladt tovább, miközben legnagyobb bosszúságára egyre jobban távolodott céljuktól, Gonosz Tengel kancsójának rejtekhelyétől. Ehelyett nagy iramban közeledett a hágó felé, pontosan arra, amerről jöttek. Addig még hosszú út volt hátra. Tova azonban hallotta az egy szinttel felette futó Olaves lépteit, aki ennek ellenére sem tévesztette őt szem elől. Ekkor ugyanis a ködsáv alsó szegélyén jártak, ahol elfogadható látási viszonyok uralkodtak. Tova alatt a rengeteg szurdok felé lejtő kiterjedt hegyol-
dal terült el. Előtte csupasz nyírfaerdő bukkant fel, amelynek eltévedt fái egyáltalán nem illettek ebbe a magasságba. Tova felidézte emlékezetében a korsó rejtekhelyére vonatkozó régi elbeszéléseket. Most nagyjából egy magasságban lehetett vele, ám ellenkező irányban, ahol legalábbis Sol idejében nyírfák nőttek. Ezek megtelepedése a völgy különleges éghajlatával függött össze. A tó innenső oldalát perzselőn sütötte a nap, míg a környező hegyek védelmezve vették körül a völgykatlant, ahol évente valószínűleg jelentős csapadékmennyiség esett. Tova a nyírfák között járt. Hirtelen felfedezte, hogy a két fennsík összefut. Olaves Krestiernssön éppen mögötte volt… Kezében kést tartva loholt, őrjöngve fújtató lihegéséből pedig hallani lehetett, hogy nincs jó hangulatban. Tova nem tudott egérutat nyerni, ráadásul a kimerültségtől alig állt a lábán, Olaves viszont könynyedén, sebesen haladt előre. Jaj, most segítsetek! – kérlelte a lány nemzetségének védelmezőit. Csakhogy a Jéghegyek Népének szellemei itt a völgyben nem tudtak segíteni. Neki magának kellett kitalálnia valamit. Nem tudta, honnan jutott eszébe, de lelki szemei előtt hirtelen régi emlékkép bukkant fel… Amikor Nataniellel együtt kellett volna segítenie
a Stella nevű rozoga komphajó gazdájának, gonoszságában elvarázsolta a vén tengeri medvét. Az öreg hajóskapitány kutyának képzelte magát, és kutyaként vizelt le egy kikötői bakot. Vajon szellemeket is meg lehet igézni? Természetesen nem olyan módon, hogy felemeljék a lábukat… Tova nem ért rá gondolkodni. Már a nyakán érezte a kés pengéjét, rémületében előre vetette magát, majd oly hirtelen fordult hátra, hogy összeütközött Olavesszel. Mielőtt a gazfickó felfogta volna, mi történik, Tova a kezével elhárító mozdulatot tett feléje és így kiáltott fel: – Hernyó vagy! Lomhán mászó hernyó! Olaves megtorpant, szétterpesztette a lábát és a karját. Egyik keze még mindig a kést markolta. Bármennyire is közel volt kiszemelt áldozatához, nem emelte szúrásra a gyilkos fegyvert. Elernyedt kezéből kiesett a kés, térdre rogyott, majd a hasára feküdt. – Hernyó vagy! – véste még egyszer eszébe Tova. – Lomha vagy… végtelenül lomha. Fogj meg, ha tudsz! Ezzel futásnak eredt. Visszafelé indult, arra, ahonnan Olaves jött. Igyekezett minél előbb elérni Natanielt, aki talán éppen most az ő segítségére szorul Paulus ellenében. Tova túláradó büszkeségében legyőzhetetlennek érezte magát. Végre hátra mert nézni.
Olaves Krestiernssön a hasán fekve, hernyó módján tekergett előre. Tova nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon. Később megkérheti Marcót, semmisítse meg Olavest. A kéjgyilkos egyelőre nem jelentett veszélyt rájuk. Csak ekkor vette észre, milyen vészjóslóan lüktet a tarkója. ELSŐ PILLANTÁSRA Gabriel úszta meg leginkább ép bőrrel az esést. Igazából súlyosan megsérült. Olyan furcsán zúgott a feje, miközben fekve akart megbizonyosodni afelől, tényleg megállt-e a világ. Valóban leért. Pontosan a kőomlás alján hevert. Néhány utólag lezúduló kő éles széle enyhén megsebezte. Nem volt teljesen magánál. Valaki futva közeledett feléje. Csak nem Tova az? Nem volt biztos benne, de úgy gondolta, ő lehet. Úgy látszott, kergeti valaki, de már el is tűnt az ellenkező irányban. Gabriel nem láthatta, ki üldözi. Nagy keservesen felült. Megmozdította a fejét. Fájt ugyan, mégis meg kellett néznie, miként mászhat vissza. Nataniel és Ian bizonyára azon tanakodnak, hová tűntek. Azt is tudatnia kell velük, hogy valaki Tova nyomában jár.
Szegény Tova. A fiú remélte, hogy a lánynak nem esett baja. Bár Tova mindig kivágja magát a csávából. A kőomláson nem tudott visszakapaszkodni. Továt sem merte követni, hiszen veszéllyel járhatott. Nem segíthetett neki, mert furcsán zúgott és kavargott a feje. Ha ellenkező irányba halad, csak akad arra valamilyen út. Tántorogva elindult. Egy idő múlva úgy gondolta, ostobaság volt megfordulnia, mert erre aztán nem talál felfelé vezető utat. Mégis jobban tenné, ha visszatérne? Túl hosszú utat tett meg azóta. Kénytelen lesz folytatni, remélve, hogy minden jóra fordul. Talán kiáltson? Hogy ez eddig miért nem jutott az eszébe Milyen furcsa! – Nataniel! Gabriel némán hallgatózott. Valahol a közelben hegyi patak csobogott. Más hang nem ütötte meg a fülét. Azon a helyen, ahol állt, továbbra is mindent köd borított. Nem látott le a völgybe, maga elé sem látott, fölötte pedig meredek szirt emelkedett. Noha itt nem fenyegetett omlásveszély, lehetetlen volt felkapaszkodni. Már régóta követte a meredélyt. Hosszabb utat tett meg, mint gondolta. Nem nagyon volt tisztában a térrel és az idővel. Zúgott és kavargott a feje, de meg kellett találnia a
többieket. Úgy vélte, a patak jó tájékozódási pont. Nem tudta, hogy ez a sorsterhes fennsíkra ereszkedő vízfolyás. Egykor Kolgrim ivott a vizéből, amikor le akarta öblíteni a bevett bódítószereket. Ezek hatására ugrott alá a szirtről, mert azt képzelte, tud repülni. Gabrielben feléledt a remény. A patak mentén felfelé haladva ugyanarra a sziklapárkányra ér, amelyen Nataniel és Ian tartózkodik. Gabrielnek sejtelme sem volt arról, hogy Ian Tova és őutána vetette magát. Előbb átkelt a patakon, majd a túlsó oldalára érve zavartan tekintett le a földre. Milyen különös látvány! A mohának olyan beteges, narancssárga színe volt, amelyhez foghatót azelőtt sehol sem látott. A növényzet annyira elkorcsosult, mintha valamilyen méreg ette volna. Gabriel körülnézett és hirtelen mélységes magányérzet fogta el. A nyirkos, tejfehér ködben csak a legjobban kivehető részleteket látta, azokat is enyhén kísértetiesen, elmosódva. A patak halk csobogásától eltekintve az egész tájat ijesztő csend ülte meg. A Jéghegyek Népének völgyében honoló kietlenség vaspánt gyanánt szorította a fiú szívét. A többiek messze-messze voltak tőle. A patak medre mentén gyorsan kellett volna felfelé haladnia, hogy összetalálkozzék Nataniellel, de úgy tűnt, mintha moccanni sem tudna. Bénultnak érezte az akaratát, amelyre mintha mérhetetlenül iszonytató, mégis
láthatatlan valami telepedett volna ólmos súllyal. Végre újra képes volt elindulni. Lába azonban csak renyhén, berzenkedve engedelmeskedett agyának, mintha nem akarna felmenni a hegyoldalon. A növényzet egyre betegesebbnek tűnt. Gabriel újra megállt. Valahonnan rothadás és halál szaga csapta meg az orrát. Először ritkás ködként terjengett a levegőben, majd fokozatosan sűrűbbé vált és felerősödött. Végül olyan áthatóvá vált, hogy Gabriel undorodó fintorral nyelt. A mandragóra apró darabját megfogva vigaszra talált. Sokszor gondolt arra, hogy visszafordul, de ez volt az egyetlen hely, ahol feljebb kapaszkodhatott. Valamilyen hang ugyancsak megütötte a fülét. Mintha valami fortyogott, bugyborékolt és füstölgő gőzt eresztett volna ki. Bizonyára a patak… A talaj szörnyű látványt nyújtott. Gabriel olyan kövek mellett haladt el, amelyeket azonosíthatatlan, vastag, szőrös, visszataszító valami borított. Színe sárgásszürke-zöld volt, állaga ragacsosnak és nyálkásnak tűnt. Gabriel felzokogott a magánytól és a félelemtől. No végre, újra sík föld volt a talpa alatt! Újra a patak fölött, és arrafelé, amerre Nataniel lehetett! Átugrott a pépesen sárga vizén, és meggyorsította lépteit. Nyírfatörzsek groteszk maradványai bukkantak fel előtte. Csodálkozott, miért vannak ilyen maga-
san nyírfák. Egy másik részlet ugyancsak aggasztotta. Mindez a betegesen undorító valami azután sem hagyott alább, hogy már nem a patak medrében járt. Éppen ellenkezőleg, bokáig érő mocsárban gázolt, fojtogatta a bűz és a visszataszítón kongó hang egyre erősödött. Minek lehet ilyen hangja idefent, az örökkévalóság világában? A ködből kiugró szikla bukkant fel. Meg kell kerülnie, ha tovább akar jutni… Ugyanabban a pillanatban, amelyben megkerülte, felszállt a köd, a párából pedig két homályos, mégis fenyegető, különös szirtalakzat rajzolódott ki. Gabriel újra megtorpant. „Két sírkőszerű csúcs…” A heves szívveréstől szinte elállt a lélegzete. Ezek a sziklacsúcsok oly közel bukkantak fel hozzá, majd ismét ködbe borultak. De azért ott voltak. Gabriel moccanni sem bírt. Megdermedt rémületében. A szörnyű fortyogó hang ekkor már közvetlenül előle jött – és hirtelen megpillantott valamit az állandóan változó sűrűségű ködben. Sötét, óriási dolgot látott maga előtt. Mintha tágra nyitott, egyenetlen fogsorú száj lett volna. Noha csupán a ködfátyol mögül felsejlő sötét foltnak tűnt, és a kép nyilván a fiú képzeletében keletkezett, Gabriel teste hirtelen megbénult agyának köz-
reműködése nélkül cselekedett. Hallotta, amint felordít a rémülettől, lába is megmozdul. Az életéért futva lefelé keresztben átvágott a hegyoldalon, elhaladt ugyan a rémséges valami mellett, ám jócskán alatta. Amikor észrevette, hogy a terep kezd túlságosan lejteni, megpróbált visszatérni a legmagasabban fekvő sziklapárkányra. Csakhogy a lába nem engedelmeskedett többé, tehetetlenül kapálózott, miközben gyors iramban csúszott kiindulási pontja, a kőomlás felé. Már korábban is rájött, hogy erre bizony nem vezet út lefelé. Azután hirtelen kicsúszott lába alól a szikla – Gabriel felkészült a halálra. A levegőben repülve ugyanúgy ordított a rémülettől, mint az utóbbi néhány percben. Igyekezett minél kedvezőbb helyzetben földet érni… Hosszas töprengésre nem nyílt ideje. A rézsű ugyanis olyan alacsony volt, hogy kényszerű repülése pillanatok alatt véget ért. Alaposan beütötte magát, ám a fájdalom dacára kézzel-lábbal mégis le tudott fékezni. Noha kövekbe ütközött és egy újabb, egészen kicsi természetes lépcsőn is lepotyogott, az előbbi akadályokra felkészült. Végül ugyanazon a helyen terült el, ahol korábban végigbotorkált. Odalent némileg megritkult és feljebb húzódott a köd. Amikor óvatosan feltápászkodott, megvizsgálta, nem tört-e el valamije. Úgy találta, a körülményekhez képest egészen elfogadható állapotban
van, majd visszaindult első kiindulási helyére. Valamivel később szeme elé tárult a Jéghegyek Népének völgye. A tó túlsó oldalán látta a havat, majd a bozótost, ahol járt már… jóval maga előtt pedig olyasmit vett észre, ami ujjongással töltötte el. Megállt és integetni kezdett. – Halló! Halló! A távolban haladó alakok megtorpantak és körülnéztek, merről jön a hang. Amikor meglátták, visszaintegettek. Marco, Nataniel és Ian egyszerre kiáltott a fiúnak. Gabriel ilyen nagy távolságból is érezte, mennyire megkönnyebbültek. Tova azonban nem volt velük. Gabrielt egy időre annyira lefoglalta önnön rémülete, hogy tökéletesen megfeledkezett róla, mi történhetett a lánnyal. Amikor eszébe jutott, milyen helyzetben is látta utoljára, keserves nyöszörgésben tört ki. Gabriel és a három férfi sietve egymás felé indult. Ám a felnőttek hirtelen megtorpantak. Gabriel úgy vélte, távoli kiáltást hallott. A tőle telhető leggyorsabban továbbindult társai felé. Azután meglátta Továt, amint a három férfi mögött egy lejtőről ereszkedik le. Megálltak és bevárták, hogy eltűntnek hitt társaik kétfelől érjenek oda hozzájuk. – Hála Istennek – suttogta magában Gabriel. – Újra megtaláltuk egymást!
MIALATT A KÖD távozott a Jéghegyek Népének völgyéből, az öt barát a szirtek között nyíló kellemes kis hasadékban fogyasztotta el elemózsiáját és számolt be kalandjairól. Pihenőhelyükről kilátás nyílt a völgyre. Tova éppen befejezte a maga elbeszélését. – Lennél olyan szíves, Marco, hogy magadra vállalod a csúszómászó hernyót, és eltünteted a föld színéről? Marco, aki még mindig kacagott Tova élménybeszámolóján, rejtelmesen Natanielre nézett. – Azt hiszem, Nataniel barátunk is elboldogul vele. – Nem olyan biztos – mondta Nataniel, aki már elmesélte Paulusszal történt találkozását. – Olyan izzó haragra gerjedtem azzal a pimasz kölyökkel szemben, hogy az erőm valószínűleg megszenvedte. Nem tudom, Olaves Krestiernssönt is képes lennék-e ugyanezen a módon eltörölni a föld színéről. – Gondolj csak arra, mit próbált tenni Továval, és biztosan megint elfog a pulykaméreg – mondta mély meggyőződéssel Marco. – Csak megbirkózunk vele is – felelte mosolyogva Nataniel. A többiekhez hasonlóan ő is pompásan mulatott a rettenetes átoksújtotta sarj szellemének elvarázslásán. Ian arról számolt be, miképpen tapogatta végig a két banya, majd hogyan indult Marco az utóbbiak
üldözésére. Marco Tovának és Gabrielnek még nem mondta el, amit másik két társuk hallott már. Előbb azonban tudni akarta, mi dúlta fel annyira a fiút, hogy hosszú ideig beszélni sem tudott. Gabriel Marco kezét szorongatva elmesélte, mit élt át. Miután befejezte, valamennyien egymásra néztek. Jó darabig egyikük sem tudott megszólalni. Tova végül hosszasan megölelte a fiút. – Micsoda szerencse, hogy még élsz, öcskös! – Ugyan miképpen tudott Gabriel olyan közel jutni oda, amikor még Tarjeinek sem sikerült? – kérdezte Nataniel. – Meg tudom magyarázni – felelte elgondolkozva Marco. – Először is Gabriel nem tartozik az átoksújtotta sarjak közé, és üveg sincs nála. A körülményekhez képest teljesen hétköznapi fiú. Ám nem ez az oka. Azt hiszem, ha nem sikerült volna Gonosz Tengel árnyképét elűznöm a völgyből, bizony megállítja Gabrielt. – Micsoda? – kiáltott egymás szavába vágva Tova és Gabriel. Marcónak be kellett számolnia Gonosz Tengel szellemével történt találkozásáról, aki szertefoszlatta a két némber árnyalakját – kész szerencse, mormogta közben Marco – majd arról, miképpen sikerült eltüntetnie a rémalakot. Gabriel csengő hangon kacagott fel. – Egy hétköznapi kővel? Fantasztikus! Zseniális ötlet! Hiszen ez olyan, mint Dávid és Góliát!
– Nem egészen – vetett Tova oldalpillantást Marcóra. – A mi hősünkkel összehasonlítva Dávid is elhalványul. – Köszönöm – mosolyodott el váratlan félszegséggel Marco. Ian így szólt: – Nem hinném, hogy gonosz ősatyátok újabb árnyképet merne elhelyezni a völgyben. – Biztosan nem meri – bólintott Marco. – Kíváncsi vagyok, mennyit vett észre belőle… odakint a gleccsernyelven. – Feltehetően életének nagy megrázkódtatása érte – jegyezte meg szárazon Tova. – Hát tudjátok, szerintem ma nagyszerű dolgokat műveltünk! – Valóban – értett vele egyet Nataniel. – Tény, hogy itt a völgyben két hadra fogható ellenségünk maradt: Rettenetes Ghil és Lynx. – Én pedig üzenetet kaptam Jó Tengeltől – mondta Marco. – Christa a holnap reggeli posta megérkezéséig nem kaphat felvilágosítást ezzel a Fritzcel kapcsolatban. – Akkor azt javaslom, hogy itt táborozzunk le éjszakára – mondta Nataniel. – Hiszen a napnak nemsokára vége, mi pedig igen jól kihasználtuk. Továval előbb odamegyünk a hernyóként tekergő Olaveshez, majd kivárjuk a reggelt. – Nem szabad félhomályban arra a helyre mennetek, ahol jártam – szólt közbe gyorsan Gabriel. Ő maga valóban nem szándékozott visszatérni oda, ám ennek nem is volt tudatában. – Az a legször-
nyűbb hely, ahol valaha voltam. Tudjátok, nem is hiszem, hogy egyáltalán oda lehetne jutni! – Ezt meg hogy érted? – kérdezte barátságosan Marco. – Nem tudom – bizonytalanodott el Gabriel. – Nem mintha Gonosz Tengel szelleme őrködne ott, de olyan borzalmas érzés volt… Nem tudom megmagyarázni. Mintha valaki ezt súgta volna a fülembe: „Ne menj oda, nem sikerülhet, semmi mód sincs rá!” Talán az én rémületem váltotta ki ezt a borzasztó érzést, de tényleg azt hiszem, más is közrejátszott benne. Nem juthatunk oda. – Biztosan nem – mondta nyugodt hangon Marco. – Úgy gondolom, teljesen helyesen érzékelted, de majd meglátjuk, ha odaértünk. – Ha egyáltalán odáig érünk – mondta komoran Tova. – Még Lynxtől is meg kell szabadulnunk. – Tudom. A holnapi nap izgalmas lesz. Ha Christának nem sikerül találnia valamit erről a Fritzről, zsákutcába jutottunk. – Egy másik dologról sem szabad megfeledkeznünk – figyelmeztette társait Nataniel. – Maga Gonosz Tengel úton van a völgybe. Hihetetlen akaraterejével még a maga után vonszolni kénytelen hatalmas teher dacára is képes előrébb jutni. Nem szabad tehát túl sokáig várakoznunk! – Mihelyt üzenetet kaptam Christától, harcba szállok Lynxszel – igyekezett eloszlatni aggodalmát Marco. – És ha semmit sem talál róla?
– Akkor nehezebb lesz a dolgunk. Viszont ártalmatlanná kell tennünk, mert túl veszélyes. Addig Gabriel miatt is itt kell várnunk. Nem tetszik nekem, hogy ennyire sápadt, mert ez enyhe agyrázkódásra utal. Gabriel bólintott. Neki is ez járt az eszében. – Hadd tartsam a kezemet a fejeden – mondta Marco. A fiú kis idő után érezte a Marco kezéből áradó gyógyító meleget. Jót tett neki, elmúlt a fejfájása. – Csodálatos – suttogta. – Máris sokkal jobban érzem magam. – Én is bevertem a fejemet – bökött óvatosan a fájós helyre Tova. – Úgy ám! – mosolygott rá Marco. – Ian keze pedig tiszta seb. Gyertek ide, mindkettőtöket ellátunk! Mialatt Marco életadó kezét Tova fején tartotta, amit a lány igencsak élvezett, Nataniel megtisztította Ian sérüléseit és amennyire csak lehetett, bekötözte őket. Miután az összes sérülést ellátták, Tova és Nataniel Olaves Krestiernssön felkutatására indult. Mire visszatértek a hasadékban várakozó három társukhoz, szürkület lepte a Jéghegyek Népének völgyéi – Sikerült! – mondta csaknem elképedve Nataniel. – Olaves szellemét is sikerült eltüntetnem! – Igen – mondta buzgón Tova. – A fickó to-
vábbra is körbe-körbe tekergett a hasán. Natanielből kék sugarak csaptak ki, azzal – puff – Olavesnek hűlt helye volt! – Kitűnő – bólintott elismerően Marco. – Akkor ma este már semmit sem csinálunk. Viszont az éjjel valamennyien egymást váltjuk az őrségben. Ghil és Lynx továbbra is a környéken csatangol. – Magamra vállalom az első őrséget, mert ma én csináltam a legkevesebbet – mondta Ian. – Én pedig veled tartok, hogy ne unatkozz – vágta rá Tova. Az ír gyengéden megsimogatta a csúnyácska lány orcáját. – Nem, kedvesem! Büszkeséggel tölt el, ha őrködhetem az álmod felett. Így is tett. A többiek összekuporodtak, és igyekeztek minél kényelmesebben elhelyezkedni a sziklás talajon, míg Ian esőkabátját felhúzva a völgy felé fordult. Az égbolton feltűnt a sápadt, erőtlen hold. Mindent a tavaszi éjszaka sajátosan tompa kék színe öntött el. A mélységes csendben a legkisebb nesz is felerősödött. Szél sem rebbent. Ian Morahan tépelődve ült az éjszakában. Minden annyira különös és csendes, hogy akár halottnak is hihetném magamat – gondolta. Hát bizony, régen meghaltam volna, ha nem akadok össze ezekkel az emberekkel, akiket annyira megszerettem.
Így… valójában a halált élem át? Olyan különös országban járok, ahol élők és holtak kavarognak az események árjában egymás felett? Tényleg nem tudom. Hirtelen zaj ütötte meg a fülét. Távoli, csikorgó zaj, amely átlós irányból, fentről jött. A hágó felől! Ian mély lélegzetet vett. Gonosz Tengel a völgy határáig jutott.
11. fejezet MIALATT Christa Linde-Lou visszaérkezésére várt, olyasmit tett, ami miatt voltaképpen szégyellte magát. Mégsem hagyhatta annyiban. Noha reggel zuhanyozott, most rendesen megfürdött, majd testápoló krémmel is bekente magát, pakolást készített az arcára, amelyet különös gondossággal mosott le. Utána diszkréten, mégis aprólékosan sminkelte ki magát. Legdrágább parfümjéből is öntött a hajára egy keveset. A finom illatszert hársfaligeti rokonaitól kapta – hiszen Abel sohasem hagyta volna jóvá, hogy efféle világi hívságokra dobjanak ki pénzt. Christa hosszas tanakodás után olyan ruhákba öltözött, amelyeknek a gyászhoz semmi közük sem volt. Még tovább ment: friss ágyneműt húzott – nem a hitvesi ágyra, mert erre nem bírta rávenni magát,
hanem a vendégszobában található, ugyancsak széles bútordarabra. Önmagának is nehezen tudta volna megmondani, tudatosan cselekedett-e vagy sem. Mindent gépiesen, gondolkodás nélkül végzett el. Amikor végre elkészült, saját magának is hajlandó volt beismerni, mit tett. Idegesen ült a díványon és a kezét tördelte. – Semmi sem fog történni – suttogta maga elé. – Mégis jó tudni, hogy minden olyan csinos! Bekapcsolta a televíziót, de nem volt adás. Nyugtalanul járt-kelt a házban, különböző dolgokba kezdett bele, majd félbe is hagyta őket. Utána leült, hogy elolvassa az újságot, ám szeme előtt egybefolytak a betűk. Nyugodtnak és kipihentnek kell lennem, mire idejön – gondolta. És ha csak holnap jön, amikor a postát kézbesítik? Ötven esztendős vagy, Christa! Ne viselkedj úgy, mint egy tizenöt éves csitri! Ha erről az érzésről van szó, bizonyára nem számít az életkor. Miféle érzés? Még leírni sem tudta. Linde-Lou este állított be. Christának remegni kezdett a keze, és majdnem sírva fakadt. Alig tudott rendesen beszélni. – Miért maradtál távol ilyen sokáig? – fortyant fel, pedig korábban elhatározta, hogy megértő, idősebb barátként fog viselkedni.
Linde-Lou lehorgasztotta a fejét. – Odakint várakoztam – felelte zavartan. – Úgy véltem, nem mehetek be, amíg holnap reggel nem akad dolgom. – Mégis bejöttél – állapította meg hangjában árnyalatnyi elégedettséggel az asszony. – Szép tőled. Hiányoztál. Miért mondta, hová tűnt az önérzete? Linde-Lou arca mégis felragyogott az örömtől. Christa elfelejtette, hogy nagybátyja, egyszerű lélek lévén, mindent szó szerint értelmez. – Milyen kellemesen illatozol! – jegyezte meg, amikor elhaladt mellette. – Készítettem egy kis vacsorát – mondta színlelt könnyedséggel Christa. – Akarsz valamit enni? – Köszönöm, igen! Christa sztearingyertyákat tett a teríték mellé, amely most mesterkéltnek és nagyzolónak tűnt számára. Linde-Lou-nak mégis tetszett. Christa a házban található legjobb vörösborból töltött neki. Abel halála után vette az italt, férje ugyanis nem tűrte meg otthonában az alkoholt. Christa e tekintetben megértést tanúsított néhai férje iránt; néhány fiát bizony tévutakra csábította az alkohol. Linde-Lou az első korty után elképedve bámult rá, mire Christa megértette, hogy nehéz sorsú rokona soha életében nem kóstolt szeszes italt. Most vajon rossz útra térítek egy szellemet? – gondolta szégyenkező mosollyal. De hát ő sohasem tekintette szellemnek Linde-
Lou-t. Amikor a fiú rájött, hogy a húst jó dolog borral leöblíteni, Christának kellett figyelmeztetnie, hogy két pohár is megárthat annak, aki nem szokott hozzá. Linde-Lou-ra szemmel láthatóan hatással volt a bor. Nem mintha berúgott volna, gátlásai azonban feloldódtak. Könnyedén, addigi kínos zavarodottsága nélkül beszélt, és őszinte szívből nevetett. Sajnos az érzelgősség is úrrá lett rajta, ezért Christának meg kellett válogatnia a szavait, nehogy néhai nagybátyja könnyekben törjön ki. Christának különös módon az egész vacsora alatt sem jutott eszébe, hogy „Abel házában” tartózkodnak. Ez a gondolat csak akkor villant át rajta, amikor felálltak az asztaltól. Egy pillanatig azon töprengett, ne menjenek-e taxin Oslóba és ne helyezze-e el szállodában Linde-Lou-t. Bár minek? Semmi sem fog történni, tiszta lelkiismerettel marasztalhatja éjszakára vendégét. A szállodában újabb problémáik támadnának. Idehaza felszabadultan viselkednek… Miért vesznek állandóan ilyen irányt a gondolataim? – bosszankodott. Miért nem tudok józanul, kiegyensúlyozottan, érett nő és friss özvegy módján gondolkozni? Ám nagyon is jól tudta, miért. Először is jó néhány éve megtartóztatásban élt, és az igazat megvallva egész házassága korábban sem volt más
egyfajta megtartóztatásnál, ha született is egy fia és frigyének első tizenöt esztendejében minden szerdán és szombaton látogatást tett ágyában a férje… Másrészt sohasem felejtette el Linde-Lou-val való ritka és rövid találkozásait. Arcon csókolta a fiatalembert. Linde-Lou megkérte, hadd láthassa Christa csupasz felsőtestét. Megengedte neki. Más nem történt közöttük. A közöttük fennálló feszültség azonban szinte elviselhetetlenül érzéki természetű volt, jellege pedig mostanra sem csökkent. Christa részéről legalábbis nem. Félig volt csak biztos afelől, hogyan áll e szempontból Linde-Lou. Látta, amint simogató mosollyal lopva rápillant, keze néha megérintette a Christáét, de azon nyomban vissza is húzta… De hiszen ötven éves vagyok! – szégyenkezett. – Csak nem…? Viszont a fiú azt mondta korábban: „Milyen szép vagy, Christa!” Ostobaság! Ne képzelődj, vén csataló! – intette le magát az asszony, és kiment a konyhába kávét főzni. Meglehetősen homályos dolgok motoszkáltak a fejében: a törvény értelmében a nagybácsi feleségül veheti az unokahúgát. Semmi törvénybe ütköző nincs benne, így tehát nem itt rejlenek a gondok. Ugyan ki beszél házasságról? Egyetlen éjszaka. Összesen egyetlen éjszaka a miénk!
Kávésdobozt tartó keze annyira remegni kezdett, hogy az őrlemény a konyhaasztalra ömlött. Nyugalom, Christa, nyugalom! És a világ minden kincséért se fakadj sírva! Mélyen felsóhajtott. Visszanyerte a méltóságát. LINDE-LOU a díványon ült és nem tudta, mitévő legyen. Miért ment ki a konyhába Christa? Nem tudja, milyen kevés idejük van? Nyugtalannak és gyámoltalannak érezte magát. Nem szokott hozzá a bor hatásához. Kellemesen zúgott és bizsergett a teste, ez még jobban elbizonytalanította. Néha arra gondolt, hogy Christa oly sok éven át ebben a házban élt egy másik férfi oldalán. Jól emlékezett Abel Gardra. Az emlék felidézése fájdalmat okozott. Ám Christa sem tűnt túlzottan boldognak, amikor Abelről beszélt. Egyetlen rossz szót sem ejtett róla, ám ilyenkor gondterhelt árnyék jelent meg szép szemében. Talán Linde-Lou miatt? Netán ő lett volna a betolakodó, Christát pedig bosszúság töltötte volna el? Kiment a konyhába, bár tulajdonképpen nem akarta zavarni Christát. Amikor meglátta, mennyire remeg az asszony keze és milyen kisírt a szeme, újra megnyugodott. – Semmit sem kérek – mondta csendesen. – Olyan kevés időnk maradt.
Christa visszatért vele a nappaliba. A díványra telepedtek, egymástól jókora távolságra. Ideges, feszült hangulat lett úrrá rajtuk. Egyikük sem tudta, hogyan folytassák. Mindketten tudatában voltak annak, hogy kritikus ponthoz értek. Linde-Lou többször köszörülte meg a torkát, de mindent oly elcsépeltnek talált, hogy inkább gyorsan elhallgatott. A csendet végre Christának sikerült megtörnie, igaz, nem éppen a legokosabb fordulattal: – Miattam nem szükséges fennmaradnod. Linde-Lou hangja türelmetlennek hatott. – De hiszen éppen az előbb mondtam… Nem tudod, mennyire függök tőled, Christa? – Függsz tőlem? Ezt meg hogy értsem? – kérdezte Christa, aki sikertelenül igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha méltóságát megőrző, egyben megértő idősebb asszony volna. Linde-Lou elfordította az arcát. – Számomra rajtad kívül sohasem létezett más nő. Christa némán várta a folytatást. Olyan hevesen vert a szíve, hogy tudta, csak dadogni tudna, ha száját most nyitná szóra. Linde-Lou halkan beszélt, mintha nagyon szomorú volna. Igazából azért tette, mert nem szokta meg, hogy az őt ért rengeteg keserűségről szóljon. – Kurta földi életemben két embert szerettem bensőségesen, Christa. A kistestvéreimet, akikért felelősséggel tartoztam. De elvették tőlem őket.
Mindkettőjüket „Peder úr” ölte meg. Ugyanazon a napon engem is halálos sebesülés ért. – Igen – suttogta Christa. – Sohasem tudtam elfelejteni. – Most már tudjuk, miképpen fordulhatott elő, hogy találkozhattunk, noha nem voltam már az élők sorában. Mindketten a fekete angyalok nemzetségéből származunk. Nem vagyunk ugyan halhatatlanok, mint Marco, de nem gondolod, hogy mi ketten, Nataniellel együtt, az örökkévalóság csíráját hordozzuk magunkban? – Nagyon szépen és helyesen fogalmaztál, Linde-Lou. Pontosan így van. Annak idején éppen emiatt láthattalak, és ezért vagy számomra oly élő és valóságos. Linde-Lou álmodozó tekintettel mosolyodott el. – Lucifer akarta így – mondta. – Mindannyian találgatták, miért csillogott oly csintalanul a szeme. Azt hiszem, most már értem… – Magyarázd meg! – Amikor maga Lucifer bízta rám ezt a küldetést, úgy szólt, egyvalami kivételével jól megy a dolgom. Szerintem azt akarta, hogy mi most újból összetalálkozzunk. Tudta, te vagy szívemnek egyetlen vá… Itt félbeszakította szavait. A bor gátlásokat felszabadító hatásának is megvannak a maga határai. Christa nem ragaszkodott hozzá, hogy LindeLou befejezze a mondatot. Csodálatos érzés volt, hogy hallhatta előbbi szavait.
– Akkoriban igen, Linde-Lou. Azóta viszont sok minden megváltozott. Nagybátyja csodálatos kék szemével ránézett. – Nem igaz. Semmi sem változott. Vagy mégis, de csak előnyödre. Érettebb és szebb lettél. Akkoriban gyermekes csitri voltál, akit meg akartam védelmezni. Most pedig önálló és… hogy is mondják? Vonzó vagy. – Meglehet – felelte elcsukló hangon Christa. Linde-Lout felbuzdította, hogy az asszony nem haragudott meg rá. – Annak idején nem beszélhettem veled arról, mit érez a testem. Most… Jaj, olyan nehezen találok rá szót! Most… tapasztalt vagy, és nem térsz ki előle. De bizony – gondolta Christa. – Szép életed volt, Christa? – Magányos – vágta rá habozás nélkül az aszszony. Linde-Lou csodálkozva nézett szerelmére. – Igen – tört ki Christa. – Ha már a test érzéseit hozod szóba, bizony azt mondhatom, azon a területlen feneketlenül magányos voltam. – Akarsz beszélni róla? Christa sokáig hallgatott, amíg végül válaszra szánta rá magát. – Nem. Itt és most nem. Megágyaztam neked a vendégszobában, talán az volna a legjobb, ha… – De én nem érek rá aludni! Nyilván megérted, hogy nem tékozolhatom el ezt a napot. Hiszen utá-
na soha többé nem látjuk egymást. Christa bólogatott. Némi időbe telt, amíg viszszanyerte lelki egyensúlyát. – Az a sebhely a halántékodon – szólalt meg fájdalmas mosollyal. – Jól emlékszem rá. Akkor szerezted, amikor… – csuklott el a hangja. – Igen, akkor, amikor „Peder úr” agyonvert – mosolygott zavartan Linde-Lou. – Fura, de néha fejfájást okoz. Ugye ez is azt bizonyítja, milyen eleven vagyok? – Tagadhatatlanul az vagy – nevetett fel Christa. – Tényleg fáj? Most is? – Elboldogulok vele valahogy. – A fejfájás gyötrelmes lehet, én pedig nem akarom, hogy éppen most zavarjon. Nincs ugyan gyógyító erejű kezem, de megtanultam valami mást. – Mire gondolsz? – Jó néhányan állítják, hogy különféle betegségeket enyhíteni lehet, ha bizonyos pontokat megnyomnak az ember talpán. Linde-Lou kételkedve mosolygott. – Ha akarod, kipróbálhatom rajtad. – Felőlem. – Vedd le a cipődet! Linde-Lou a fejét rázta ugyan, mintha szórakozna valamin, mégis engedelmeskedett. Christa felemelte régen megholt nagybátyja egyik lábfejét és óvatosan megtapogatta. – Csiklandozol – méltatlankodott Linde-Lou. Christa erre erősebben nyomta meg a lábát.
– Au! – kiáltott fel a testet öltött szellem. – Masszázs, semmi más. Linde-Lou bátran viselte talpának nyomogatását. Christa fokozatosan a sarka felé haladt. – Most mit csinálsz? Christa minden ujjhegyét a lábujjak és a talp közötti hajlatba helyezte. – Ösztönzöm a nyirokmirigyeidet. Most pedig… végigmegyek az egész testeden. Linde-Lou semmire sem reagált. – Egészséges férfi vagy – állapította meg Christa. Halott nagybátyját büszkeség töltötte el. Christa vonakodott egy keveset, ám nem állhatta meg, hogy bizonyos pontokat ne nyomjon meg a sarka körül… Linde-Lou lassan, sípolva szedte a levegőt. – Ne tedd, Christa! Olyan… különösen érzem magam! – Bocsánat – szabadkozott mosolyát eltitkolva a nő. – A másik lábadat is gyúrjam végig? – Köszönöm, igen. Jót tett, de ne ott… Tudod, hol ne. Alig bírtam nyugton ülni. – Nem teszem többé – mondta Christa, akinek nagy megerőltetésébe került, hogy ne törjön ki kacagásban. Az igazat megvallva őt is heves izgalom fogta el, amiért Linde-Lou bőrét nyomkodhatta. Hirtelen úgy érezte, nem bír tovább a nappaliban maradni.
– Mielőtt hozzákezdenék a másik lábad masszírozásához… Menjünk a vendégszobába! Abel alig járt ott, mindennap itt üldögélt. Linde-Lou lángoló arccal némán bólintott. Odabent az asszony gondosan becsukta maguk mögött az ajtót. Csak a másik lábfejét gyúrom meg – gondolta. Utána kimegyek. Linde-Lou-nak a széles ágyra kellett feküdnie, Christa az ágy végére ült. Folytatta a kezelést. Úgy tűnt, szerelmének semmi kifogása sincs ellene. – Christa – szólalt meg olyan halkan, mintha attól félne, hogy más is meghallja. – Nem mesélnél a magányodról? Nem értem, mire gondoltál az előbb. Abel sohasem törődött ezzel a helyiséggel. A szokások rabjaként a házon belül meghatározott helyeken szokott tartózkodni. A vendégszobába ritkán tette be a lábát. Ezt a szobát Christa rendezte be részben a Hársfaligetből származó bútorokkal. Keze az ágytakaróra hanyatlott. Linde-Lou megértette, hogy a nő befejezte a masszázst, mégsem húzta fel újra a zokniját. Christa gyengéd mozdulattal felemelte Linde-Lou egyik lábfejét, és az orcájához szorította. Utána hevesen kifakadt: – Mindenki arról beszél, milyen csodálatos a szerelem! Úgy értem, az ágyban. Az első időkben, amikor azt hittem, elegendő, hogy boldoggá tegyem a férjemet, nagyon szép volt. Mégsem volt
igaz! Végül azt éreztem, úgy használ, akár valami lábtörlőt. Sohasem várta meg, hogy én is… Jaj, ezt nem kellett volna elmondanom – motyogta némileg megkésett lelkiismeret-furdalással. Linde-Lou kis ideig némán ült, majd így szólt: – Tehát nem tudod… – Nem! – tört fel a válasz Christa lelkéből. – Nem tudom, milyen az az eksztázis, amelyről beszélni szoktak. A legutolsó öt-hat évben nem is… tudod már, mire gondolok. – Akkor hogyan bírtad ki ennyi év során? – kérdezte Linde-Lou. – Az embernek vannak álmai – felelte Christa, aki hirtelen fáradtnak érezte magát. – Tudom. Én is így tettem – mondta a férfi. Christa hirtelen elhatározással odanyújtotta a kezét. Linde-Lou közelebb vonta magához az aszszonyt, aki így az ágy végéből melléje került. – Akarod, hogy megpróbáljuk? – kérdezte rövid hallgatás után Linde-Lou. – Kísérletképpen, hátha lángra lobbanok? Köszönöm, nem! – Nem erre gondoltam – mondta egyszerre boldogtalan és nyugodt hanghordozással Linde-Lou. – Jól tudhatod, mennyire kívánlak. Viszont készségesen megvárom, hogy neked is jó legyen. Érted már? – Köszönöm – felelte meghatottan Christa. – Bár valahogy még mindig számítónak érzem magam. Csak azon csodálkozom, – fordult évtizedek
óta halott nagybátyja felé –, hogyan tudsz minderről ennyire szabadon beszélni? Azt hittem… – Földi életemben semmiféle élmény sem ért – mosolygott rá olyan gyengédséggel Linde-Lou, amely a biztonság érzetével töltötte el az asszonyt. – Veled éltem át első ízben valamit, az is a meztelen felsőtested simogatására korlátozódott. Noha több nem történt közöttünk, mégis azt hiszem, szerelmünk egyszerre volt heves és bensőséges. – Így igaz. Még csak meg sem csókoltál, bár az álmaimban megtetted. Nos, hol tanultad mindezt a nők szükségleteiről és vágyairól? – Először is éppen az előbb meséltél róluk – mosolyodott el az asszony kezét megfogva LindeLou. – Másodszor ne felejtsd el, milyen régen vagyok Nataniel védőszelleme és segítője. – Ő csak nem…? – kérdezte saját fia miatti döbbenetében Christa. – A magánéletéről semmit sem tudok, mert ilyesmiről sohasem váltunk szót egymással. Viszont sokat vagyok együtt a Jéghegyek Népének őseivel! – Ajjaj – mormogta Christa. – Többek között Sollal. – Vele is. Nagyon tanulságos hallani, miket mond. Ott van azután Ingrid, Villemo és Ulvhedin. Egyikük sem arról ismert, hogy finomkodva körülírná a mondandóját. – Csak nem…? – kérdezte elszörnyedve Christa. – Persze hogy nem – válaszolta nyugtatóan Lin-
de-Lou. – Viszont szóban sokféle rejtélyre és titokra adtak magyarázatot. Nagyon tanulságos volt. – Hálásnak kellene lennem – mondta Christa, aki úgy érezte, forog vele a világ. – Ezért tudom pontosan, mit érzel – jegyezte meg kissé tudálékosan Linde-Lou. Nagyon remélem, nem – gondolta Christa. Nem tetszik, milyen perzselő tűz emészt. Ezzel hirtelen felállt és sietve az ajtó felé indult. – Ha te nem is vagy fáradt, én az vagyok. Attól tartok, holnap megerőltető napban lesz részünk. Jó éjszakát, Linde-Lou! Gyáva menekülési kísérlete az ajtó előtt félbeszakadt, Linde-Lou ugyanis elállta az útját. – Miért akarsz elmenni? – kérdezte sértetten a szép ifjú szelleme. – Természetesen nem teszek olyat, amit te-nem akarsz. – Az én akaratom ellen – mondta fáradtan, behunyt szemmel Christa. – Éppen ez a legnagyobb probléma. – Értem – mondta gyengéden Linde-Lou. – Gyere, Christa, életem egyetlen szerelme… – Tévedés! Nem az életed egyetlen szerelme vagyok. Te már a születésem előtt meghaltál. – Most csak a szavakba kötsz bele. Számunkra sohasem létezett a véges élet. Nos? Mindketten az ajtó előtt álltak. Ha most engedek, végem – gondolta Christa. Nem tehetem! Nem itt és most, túl korai még! Holnap meg már túl késő.
Linde-Lou semmiképpen nem akarta Christára kényszeríteni az akaratát és tekintetbe vette az aszszony helyzetét. – Mit mondjak Lucifernek? – kérdezte hangosan, bár választ nem várt rá. – Ezt a kis időt adta nekünk, mi meg nem éltünk vele. Ebben a házban nagyon nehéz volt. Én pedig nemrég lettem magányos – gondolta az asszony. Vagy mégsem. Egész hosszú házasságom alatt magányos voltam. – Ha fáradt vagy, akkor természetesen hagyjuk – szólalt meg Linde-Lou, ám Christa azonnal a szavába vágott: – A fáradtságot csak kitaláltam. Gondolkodnom kell rajta. – Bárcsak kimehetnénk a szabadba! – sóhajtott fel Linde-Lou. – De neked még túl hideg odakint. – Ugyan már! – mondta zavartan a nő. – Bocsánat, nem úgy gondoltam. Pedig pontosan úgy gondolta! Egyszerre törtek ki nevetésben. – Bezárom az ajtót és eloltom a villanyt – emberelte meg magát Christa. Linde-Lou szemében leírhatatlan félelem jelent meg. Tekintete némán könyörgött szerelméhez: „Ne menj el! Soha ne hagyj el!” Az asszony azonban kisietett a szobából, hogy ne kelljen látnia. Miközben sietős léptekkel keresztülhaladt az ebédlőn, lázban égő orcájához szorította a kezét. Igyekezett nyugodtan lélegezni, ám zihálása nem
hagyott alább. Jó ideig eltartott, amíg remegő ujjaival kulcsra tudta zárni a bejárati ajtót. Utána idegesen járta végig a házat, és mindenhol leoltotta a villanyt. A nappali szobán átvágva pillantása a bűnözőkről szóló angol nyelvű könyveken akadt meg, a kötetek láttán pedig elöntötte a perverz rémtettekkel szemben érzett undora. Futva távozott egykor Abellel közös hálószobájába, hogy ott is elzárja a világítást. Tekintete megpihent a hitvesi ágyon, amely nélkülözésének – valami módon pedig megaláztatásának – oly sok emlékét rejtette. Felsóhajtva sietett vissza a vendégszobába. Linde-Lou most is ugyanott állt, ahol az előbb faképnél hagyta. Szomorúnak és elgyötörtnek hatott, de Christa láttán azon nyomban felderült. A nő átölelte évtizedek óta halott nagybátyját. – Vigyél el a szörnyűségek közül, Linde-Lou! – könyörgött, mintha súlyos veszélyben forogna. – Feledtesd el velem reggelig mindazt a rengeteg förtelmet, amiről olvasnom kellett! Szabadíts meg nyomasztó lelkiismeret-furdalásomtól, segíts legyőzni magányomat! Linde-Lou magához szorította unokahúgát. – Jól tudhatod, hogy mindent megteszek érted. Viszont nekem is segítséget kell kérnem tőled. – Magától értetődik, legdrágább barátom. Mit akarsz tőlem? – suttogta, Linde-Lou vállára hajtva a fejét. Megfeledkezett róla, mennyivel magasabb nála életének egyetlen szerelme.
– Hadd adjam neked minden szerelmemet. Ehhez viszont útmutatásra van szükségem. Olyan gyámoltalan vagyok. Az asszony zavartan nevetett fel. – Hát tudod, én is az vagyok! Az én esetemben voltaképpen szó sincs olyan érett asszonyról, aki egy zöldfülű kamaszt vezet be a szerelem rejtelmeibe. Mind a ketten magányosak vagyunk, akiknek sohasem teljesült be az emberi közelség és megértés iránti vágyuk. – Hirtelen beláttam, hogy most nem csalom meg Abelt – suttogta egyszerre. – Harminc esztendőn át hűségesen kitartottam mellette. Sokat nélkülöztem miatta, saját vágyaimat is elfojtottam. Ha most egy árva éjszakára magamra gondolok, akkor ennek semmi köze sincs iránta tanúsított tiszteletemhez. Mi ketten sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint Abel meg én bármikor. Bizony, te vagy az egyetlen olyan ember, akinek oda szeretném adni magam. Christa szavai végtelen boldogsággal töltötték el Linde-Lou-t, aki mégsem mert hinni a szerencséjének. – De hiszen a nagybátyád vagyok! – Semmit sem számít. A te idődben tiltva volt, most viszont már teljesen törvényes. A megengedetté vált, hajdan tiltott dolog mibenlétét még önmaga előtt sem nevezte meg. – Ezenkívül azt hiszem, hogy különleges helyzetben vagyunk – tette hozzá buzgó rábeszéléssel. – Nem egyidejűleg éltünk, találkozásunk előtt mit
sem tudtunk egymásról, és még akkor nem sejtettük, hogy te is a Jéghegyek Népéből származol. Ezenkívül csak a félnagybácsim vagy – ha létezik egyáltalán ilyen szó – mosolyodott el félénken Christa. Linde-Lou érzékelte, mennyire bizonytalanul viselkedik az asszony. Felemelte és óvatosan megcsókolta a kezét. Christa erre a tenyerét is feléje fordította, amely mindig érzékenyebb volt. Amikor érezte Linde-Lou bőrére tapadó ajkát, borzongás futott végig rajta. Mégsem gyűrte le teljesen gyötrő lelkiismeretét. – Ez a ház pedig az én otthonom is, nemcsak az övé! Sok minden őrzi benne nem csupán a kezem, hanem a lelkem munkáját is. Nem tehetünk róla, hogy ennyire rövid idő telt el a temetés óta. Ezt az egyetlen éjszakát tölthetjük el egymással. Vajon ezt hányadszor említették már egymás előtt? Christán hidegrázás futott végig, amikor arra gondolt, hogy most nem ölelkezhetne Linde-Louval, ha Gonosz Tengel nem ölte volna meg Abelt. Ez a gondolat annyi jó és rossz érzéssel töltötte el, hogy azon nyomban el is fojtotta. Inkább elgondolkodva így szólt: – Gyakran tűnődtem azon, vajon mi történik, ha tovább élhettél volna. Ha „Peder úr” nem öl meg akkor. 1928-ban milyen idős lettél volna? Linde-Lou e nyaktörő perspektíván tépelődött. Egyikük sem akart hanyatt-homlok az ágyban ki-
kötni, hiszen szerelmüknek nem ez volt a legfontosabb oldala, hanem hogy együtt lehessenek, és szorosan összebújva érezzék a másik közelségét. Christa meg is válaszolta előbbi kérdését. – 1879-ben születtél. Ha tehát továbbélhettél volna, abban az évben negyvenkilenc esztendős vagy. Akárcsak én most, mert csak néhány hét múlva töltöm be az ötvenet. – Most tehát éppen az ellenkező helyzet áll fenn – nevetett Linde-Lou. – Akkor tizennyolc éves voltál. Én pedig negyvenkilenc lettem volna. – Mégis szerettelek volna – mondta elgondolkozva Christa. – Úgy, ahogy most szeretlek – válaszolta komoly hangon a sajnálatosan rövid életkort megért fiatalember szelleme. – Idehallgass, már nem vagyok az a tizennyolc esztendős siheder! Talán ugyanúgy nézek ki – de sokat fejlődtem, érettebbé váltam a Jéghegyek Népének ősei között. – Illett is – mosolyodott el Christa. – Hiszen most igazából nyolcvanegy esztendős vagy… De hagyjuk abba a számolgatást, mielőtt túlságosan belebonyolódnánk! Tudom, nem vagy ugyanaz, mint aki akkoriban voltál, Linde-Lou. Nagyobb a szókincsed, s az önbizalmad is megnőtt. – Köszönöm – felelte boldogan a megdicsért szellem. Christa számára hirtelen betelt a pohár. – Jaj, drága barátom, miért alakult így? Miért születtünk más nemzedékbe és miért találkoztunk
össze egymással? Már megint az idő! A kegyetlen, könyörtelen idő! Szeress engem, Linde-Lou! – fakadt sírva. – Szeress ezen az éjszakán, amely az egyetlen éjszakánk lesz! Nem akarok én lenni az idősebb! Egyidősek vagyunk, te felnőtté váltál, úgy érzem, teljesen megbízhatom irántam való odaadásodban. – Meg is bízhatsz – felelte Linde-Lou, és amilyen érző szívű volt, könnyek lepték el a szemét. – Tudhatod, hogy nem nehéz beléd szeretni. Az ellenkezője annál nehezebb. Egyszerű szerelmi vallomása minden fellengzős szónál nagyobb hatást gyakorolt Christára. – El kell mondanod, hogyan akarod – mondta Linde-Lou. – Olyan keveset tudok, és azt akarom, hogy minél jobb legyen neked. Christa magához húzta a testet öltött ifjú szép fejét. – Linde-Lou, Linde-Lou, korábban senki sem akarta megtenni nekem. Ennél szebb dolgot nem is mondhattál volna! AZ ÁGYBAN feküdtek. Christa meztelen bőre Linde-Lou-éhoz simult. A rendkívüli élménytől teljesen kimerülve hevertek egymás karjában. – Olyan boldog vagyok! – nevetett fel Christa. – Túláradó boldogság kerített hatalmába! Köszönöm! Köszönöm, életem egyetlen szerelme! – Nekem kell köszönetet mondanom – mosoly-
gott rá vissza Linde-Lou. – Ennél csodálatosabbat sohasem éltem át! Christa a szellem szőke haját simogatta. Szeméből gyengéd kifejezés áradt. – Ezek a veled töltött órák… A jövőben egyedül ezek fognak éltetni, kedvesem. Nem fogok bánkódni, amiért újra el kell veszítenem téged. Örömmel fogok emlékezni erre a napra. – Én is – mondta Linde-Lou, bár remegett a szája széle. A jövőre nem is mert gondolni. Ó, csodálatos, szerelmi mámorral teli éj! Reggelig jó-néhány óra volt hátra. Megfogadták, többé nem hozzák szóba, milyen kevés idejük maradt.
12. fejezet REGGEL HAT ÓRA előtt nem tértek nyugovóra. Egyetlen éjszakájukat nem pazarolhatták alvásra. Leginkább az ágyban fekve beszélgettek. Csak beszéltek és beszéltek, mintha egész életükben remeték módjára éltek volna, ami tulajdonképpen igaz is volt, Linde-Lou rövidke földi létére mindenképpen. Christa attól a belső magánytól szenvedett, amely bárkit érhet, tekintet nélkül arra, van-e családja vagy baráti köre. A szerelemmel és gyöngéd becézgetéssel töltött éjszaka minden percét alaposan kihasználták. Többször is szeretkeztek, így jobban megismerhet-
ték egymás testét és igényeit… De vajon minek? Hiszen szerelmüknek nem volt jövője! E gondolatot azonban fogadalmuk értelmében tilos volt kiejteniük. Mihelyt egyikük szóba készült hozni ezt a tárgyat, a másik rögtön a vétkes szájára tette a kezét. Mindennek tökéletesnek kellett maradnia. Ez az örökkévalóság egyetlen éjszakája volt. Christa közben arra vetemedett, hogy beállítsa az ébresztőórát. Félórával a posta megérkezése előtt fel kellett ébredniük és magukra kapniuk a ruháikat. A reggelizőasztalnál is szüntelenül beszélgettek, mintha társalgási témáik sohasem merülnének ki. Azután meghallották a postai autó közeledését. Ajkukra forrt a szó, mozdulatlanul megdermedtek. Vége, vége – gondolták. – Eljött a vég! Christának nagy nehezen sikerült rávennie magát arra, hogy kinyissa a postaládát. Linde-Lou az ablakból figyelte, amint barna papírba csomagolt tárgyat vesz ki belőle. A könyv volt az. Megtört a varázslatos hangulat. Visszatértek a bűnözők fénytől iszonyodó világának undorító valóságába. Christa sokáig szorongatta Linde-Lou kezét, mielőtt kinyitotta volna a könyvet. Hiszen Marco tűkön ülve várta az értesítést. Nem maradt pazarolni való idejük.
AZ ELSŐ bűnöző, akinek a kötetben nyomára akadtak, a gyermekgyilkos Seefeld volt. Ő egészen 1936-ig tartózkodott az élők sorában, tizenkét áldozatának elpusztítására mérges növények örök álomba ringató főzetét használta. Az orvosi vizsgálat egyikükön sem mutatta ki fajtalankodás nyomát. Seefeld keresztneve egy másik, sokkal hírhedtebb viselője miatt okkal kelthetett rémületet: Adolfnak hívták. Lüdke szexuális indítékból elkövetett nyolcvanöt gyilkosságával a rémtettek csúcstartója volt. Bűnözői pályafutása 1927-től 1944-ig tartott. Noha 1936-ban kasztrálták, utána ugyanúgy folytatta, mint előtte. Végül a második világháborúban emberi kísérleti nyúlként halálos injekcióval végeztek vele. Christa és Linde-Lou szerint gaztettei alapján számba jöhetett volna. Ám a pontos időszak nem illett rá, ezenkívül Brunónak hívták. Christa az osztrák Moosbruggernek is utánanézett, de róla nem szerepeltek részletesebb adatok a könyvben. Igencsak nyugtalanítón hatott, hogy nem lehetett kizárni a Lynxként számbavehető jelöltek közül. Christa ekkor a „hannoveri mészároshoz” jutott az olvasásban. Itt pedig megtorpant. A biztonság kedvéért előbb gyors pillantást ve-
tett Grossmannra és Denkére, de egyikük keresztneve, illetve hidegvérű kegyetlensége sem teljesítette azokat a követelményeket, amelyek miatt az illetőt Lynxként lehetett volna azonosítani. A hannoveri mészáros azonban minden feltételnek eleget tett… – Linde-Lou – suttogta Christa. – Fritznek hívják! Teljes nevén Fritz Haarmann! Linde-Lou szorosan a nő mellé ült, aki így folytatta: – Nézzük csak, mivel is vádolták… Elhallgatott és egyre fokozódó iszonyattal olvasta a „hannoveri mészáros” rémtetteiről szóló beszámolót. – Láttad valaha Lynxet? – Csak a távolból. De a többiek szerint kövér, középkorú, akinek sötét, kifejezéstelen szeme van. Christát egészen felajzották a hallottak. – Itt látható egy róla készült fénykép. Mit gondolsz, megegyezhet Haarmann Lynxszel? Linde-Lou a fotót vizsgálta. – Azt hiszem, nagyon is megegyezik a látottakkal, illetve a többiek beszámolóival. Ez bizony nem más, mint Lynx! – Akkor ő az – jelentette ki mélységes irtózattal és az undortól eltorzult arccal Christa. – Mert amit itt írnak róla… Szoríts magadhoz, Linde-Lou és védj meg az ilyen gonoszságtól! Az évtizedek óta halott nagybácsi szorosan átölelte élő unokahúgát és kérdőn nézett rá.
Christa görcsösen kapkodott levegőért. – Igaz, hogy beteg és perverz, de ennek a rémes könyvnek a legtöbb esete is az. Ilyen szempontból Haarmann bizonyos fokig felmenthető, tovább azonban már nem! Mély lélegzetet vett. – Ez az ember túltesz a többin, mert haszonlesésből, hidegvérrel követi el a rémtetteit. Nála elvetemültebb gazembert valóban nem tudok elképzelni. Christa összecsapta a könyvet. – Hát tudod, nem kár érte! ODAFENT A VÖLGYBEN mind az öten ugyanott várakoztak, ahol éjszakára letáboroztak. Mielőtt útjaik elváltak volna, ki akarták várni, sikerül-e Christának Lynx kilétére vonatkozó értesüléseket szereznie. Marco rájött, mennyire értelmetlen vállalkozás, ha anélkül csatangol a völgyben, hogy bármi kézzelfogható dolgot vethetne be Gonosz Tengel legfőbb segítője ellen. Egyelőre a rettenetes ember volt előnyben, ám a névmágia segítségével Marcónak talán sikerülhet legyengítenie és a közelébe jutnia. Ha nem jár eredménnyel, Lynx módját ejtheti annak, hogy minél hamarabb a Nagy Süllyesztőbe küldje. Marcónak pedig ott semmi keresnivalója sem akadt.
Rettenetes Ghilnek nyomát sem látták az éjszaka folyamán. Feltehetően még mindig a mandragórát kereste Hanna házának hűlt helyén. Viszont a völgybe közeledő Gonosz Tengelt hallották, ám miatta egyelőre nem kellett aggódniuk. Ugyanis őrjöngő rikácsolásából ítélve más volt a jégen, és megint más az akadályok százaival borított szűk hágóban maga után vonszolni a megkövesedett holttestek komor súlyát. Így felőle biztonságban lehettek, bár ki tudja, meddig? A hegycsúcsok fölött hófelhőket kergetett a szél, amely jókora huzatot keltett a völgyben. Ők öten azonban a sziklák között, szélárnyékban tartózkodtak. Megreggeliztek, amúgy készen álltak az indulásra, csak Christa üzenetére vártak. – Menjetek csak – mondta Marco. – Tudom, mennyire akarjátok látni a Gabriel felfedezte helyet. Nataniel a fejét rázta. – Egy órát várunk még, azután útra kelünk. Marco csupán rábólinthatott. A többiek maguk dönthettek el, mitévők legyenek. Félórával később Jó Tengel hangját hallva mindannyian felálltak. – Marco! Christának sikerült fényt derítenie Lynx múltjára. Üldözésére indulhatsz a völgybe. Túl sokat tudott meg ahhoz, hogy szóban lehessen átadni. Lupus, Tula egyik démona, aki egyszer már kockára tette a létét, amikor berepült ide a völgybe,
elhozza neked Christa írásos jelentését. Menj le a fennsíkra, ahhoz a nagy kőhöz. Lupus nem mer leszállni, csak ledobja neked a levelet. Vigyázz, nehogy közben megkaparintsa valaki! Jó Tengel ezzel eltávolodott, mielőtt bármelyikük is kérdést tehetett volna fel Christával vagy Linde-Lou-val kapcsolatban. Nataniel jelenlétében nem akart szót ejteni személyes védőszellemének keserű kétségbeeséséről, amiért el kellett hagynia Christát. Noha Jó Tengel nem találkozott vele, hiszen Linde-Lou volt az összekötője, könnyen kitalálhatta, milyen rosszul érzi magát most Nataniel anyja. MARCO A NAGY kőnél várakozott. Itt a szabadban hidegebb volt, de jobb kilátása nyílt a völgyre. Időnként hallotta, amint messze a hágó felől csikorogva kő súrlódik kőhöz, majd a tehetetlenségtől őrjöngő üvöltés csapta meg a fülét. Tudta, hogy Gonosz Tengelnek előbb-utóbb sikerül feloldania a varázserejű béklyókat, hiszen nagyjából éppoly hatalmas volt, mint Lucifer. Mindenesetre az lesz, ha sikerül innia a rettenetes fekete vízből. Csak reménykedhettek abban, hogy bilincsei kitartanak addig, amíg ők odaérnek és teljesítik küldetésüket. Marco végignézett az eléje táruló völgykatlanon. Rettenetes Ghil minden jel szerint elhagyta Gonosz
Tengel házhelyét, ahol évszázadokkal később Hanna és Grimar kulipintyója állt. Teljesen nyoma veszett. Marco aggódva töprengett, vajon hol kujtoroghat. Néha a hegygerinc alatt haladó barátainak hangja is a fülébe ért. Úgy hallotta, jó messze jutottak. Noha hófelhők takarták el Marco szeme elől a két sírkőszerű szirtet, megpillantotta, honnan ereszkedik le a patak, így elég jól betájolhatta ama bizonyos helyet. Úgy vélte, barátainak odáig még jócskán kell gyalogolniuk. Hirtelen kristálytisztán tárult fel előtte valami. Hogyan tudassam velük, mire jöttem rá? – gondolta. Hiszen nem kiálthatok oda nekik! Milyen rövidlátó az ember, ha pánikba esik! – bosszankodott rögtön utána. Hiszen a gondolatátvitel segítségével érintkezni tudtak egymással. „Nataniel! Tova!” – szólította meg őket, akik fogékonyak voltak a kibocsátott jelekre. „Hallotok engem?” „Hallunk, Marco.” „Emlékeztek Gabriel álmára? Beteljesedett, amit a kővé vált holtakról álmodott. A másik üzenet nagyjából úgy hangzik: 'Ne hibázzatok, előbb a másikkal végezzetek! És ha a völgyben lévő két rejtekhelyre vonatkozik?” Nataniel így felelt: „Gonosz Tengetnek valóban két rejtekhelye volt. Sunniva és Tarjei egyaránt ilyesmire jöhetett rá. Értem már. Nem mehetünk közvetlenül a fekete vízhez, amíg nem tudunk meg
valamivel többet az egészről. Köszönöm a figyelmeztetést, ott várakozunk, ahol éppen vagyunk.” „Remek! Tudhatod, mennyire szeretnék veletek lenni.” „Megértettük” – mosolyodott el Nataniel. „Lupus most érkezik” – közölte Marco, azzal be is fejezték a gondolatátvitelt. A szürke égboltra tekintett. A hegyek fölött vonuló hófelhőkből nagy sebességgel madárhoz hasonló lény közeledett. Nagy kockázatot vállal – gondolta Marco. Csak élő emberek juthatnak be a völgybe. Bár ha Gonosz Tengel árnyképe megsemmisült, akkor talán most minden jól alakul? Igaz, a vén szörnyeteg már a hágón vánszorog át! Ha Lupus a szeme elé kerül… A démon nem merészkedett lejjebb. Fehér borítékot dobott le a magasból, utána rögtön kilőtt nyílként hagyta el a völgyet. Szerencsére nem Gonosz Tengel felé vette az irányt. Marco tehát okkal reménykedett abban, hogy a rettenthetetlen démont semmi baj sem éri. Jó ideig eltartott, mire Marco megkapta a levelet. Szerencsére valaki volt olyan előrelátó, hogy nehezéket is tegyen bele, így az erős szél dacára nem messze a céltól ért földet. Marcónak érte kellett ugyan mennie a bozótosba, de nem kellett nagy utat megtennie. Miközben a küldemény lefelé ereszkedett a szelek szárnyán, Marco azon a furcsa körülményen
töprengett, miért lehettek egész éjszaka nyugalomban. Rettenetes Ghilről semmit sem tudtak, ám Marco úgy vélte, Lynx távollétére kézenfekvő magyarázat akad. A nyomorult tőle, Marcótól félt! Marco volt az, aki utána kiáltotta a Fritz nevet. Így egészen biztosak lehettek afelől, hogy névmágiával akad dolguk. Végre kezében tartotta a levelet és feltépte a borítékot. Christa jellemszilárdságról tanúskodó kézírása több ívnyi papírt töltött ki. Marco olvasni kezdett – és csakhamar elfogta az undor. Nem! – gondolta elszörnyedve, amikor befejezte az olvasást. Ezzel az alakkal szemben semmi irgalmat sem erezhetek! Jellegzetesen Gonosz Tengelre vall, hogy ilyen szolgát választ magának! Akad ennél hitványabb ember a föld színén? Talán igen. Ha gonoszságról van szó, az emberi nem igencsak sokoldalú és találékony. Fritz Haarmann gaztetteihez foghatóra az eltorzult lelkű tömeggyilkosok egyike sem volt képes. Christa az alábbi, törvényszéki szakértőtől származó idézetet illesztette beszámolójába: „Aljas életpályája valamennyiük bűneinek summázata. Ez a férfi volt minden gyilkosok gyilkosa, a legelvetemültebb szörnyeteg, az emberi faj legalja.” Marco az olvasottak hatására nagyon is egyetér-
tett a tudós férfiúval. Hirtelen megrezzent. Szeme sarkából mozgásra figyelt fel. Lynx! Egyenesen Marco négy barátja felé tartott! Nem meglepő, hogy ellenük indult, hisz nem volt közöttük Marco, aki ismerte a keresztnevét. Mindjárt meghallod, mennyi mindent tudok rólad, Fritz – gondolta a Fekete Csarnokok Hercege, miközben az emberi szörnyeteg után futott. Nem szabad, hogy Lynx elkapja a többieket. Minden eszközzel meg kell akadályoznia. Marco a gondolatátvitel segítségével gyorsan kapcsolatba lépett Nataniellel: „Lynx felétek közeledik! Keressetek fedezéket magatoknak, a nyomában vagyok. Most” már minden vele kapcsolatos felvilágosítást megkaptam.” „Vettem az adást” – nyugtázta az üzenetet Nataniel. Marco szinte repült a rémes ember nyomában. Olyan helyet kellett találnia, ahol Lynx nem lendülhetett támadásba ellene. Ekkor éppen a nyomorult alatt járt, ami Marco számára kedvezőtlennek tűnt. Mégis megfordulásra kellett késztetnie a gazfickót. Lynx amúgy határozottan nőies mozdulatokkal futott. Marco felszaladt az előtte emelkedő kaptatón. – Fritz! – kiáltotta. – Fritz Haarmann! Lynx azonnal megállt és elszörnyedve nézett hátra. Túlságosan távol volt ahhoz, hogy el tudja
kapni Marcót. A nevén nevezett gonosztevő újra megfordult és továbbfutott a hegy oldalában. Marco négy társa egyelőre megmenekült. Lucifer fia azonban nem elégedhetett meg félig elvégzett munkával! Bárcsak rendelkezhetnék most a fekete angyalok tulajdonságaival, mert akkor gyorsan utolérhetném! A hegycsúcsok továbbra is hófelhőkbe burkolóztak. Marco nem tudta, előnyösebb volna-e számára, ha alacsonyabbra ereszkednének. így talán könnyebben Lynx közelébe lopakodhatna, ugyanakkor a hannoveri mészáros is hasonlóan előnyös helyzetben volna. Talán így volt a legjobb. A magaslatok kivételével minden irányban szabad kilátás tárult elé. Marcónak még mindig nem sikerült megpillantania a sírkő formájú két sziklacsúcsot. Viszont az űzött vadnak nyoma veszett. Biztosan járhatatlan szakaszra ért és egy vízmosásban keresett menedéket. Amíg Marco azt találgatta, a felhőbe burkolózó hegytetők közül vajon melyek a sírkő formájú csúcsok, Lynx egérutat nyert. Nos, úgyis tudja, merrefelé keresse. De ha Lynx jobban ismeri a terepet? És ha olyan vízmosást vagy patakmedret talált, amely felvezet a fennsíkra, ahol a többiek tartózkodnak? És ha elvágta az útjukat? Marco a szemét hunyorítva igyekezett belátni a
vidéket. Lehet, hogy előbbi sejtése beválik. Most a gazembert üldözze, avagy induljon egyenesen barátai megsegítésére? Köztes megoldást választott. Abba az irányba haladt, amerre eddig, de a lejtőn is feljebb hatolt, hogy az esetleges vízmosás fölött legyen és Lynx előtt érjen a fennsíkra. Marco futás közben minden idegszálával figyelt. A Nagy Süllyesztő őre bárhol meglapulhatott, mert itt véget ért a fenyér; helyét sűrűn váltakozó lápok, dombok és mélyedések vették át. Nem akarom – gondolta szorongva Marco. Miért éppen ezt a hitvány kéjgyilkost kell üldöznöm? Félig ember, félig fekete angyal vagyok. Nem kenyerem a bosszúvágy. Henning és Malin emberi jóságra és szeretetre nevelt. A fekete angyalok birodalmában kizárólag szelídség és nyugalom honol. Mégis mibe keveredtem! Gonosz Tengel megsemmisítésére neveltek, akárcsak a Jéghegyek Népének minden jótét sarját. Viszont ez az alak… illetéktelen! Mit sem tudtunk róla, csak a küzdelem végső szakaszában, egyenesen a semmiből bukkant fel. Gonosz Tengel választotta ki, ám a Jéghegyek Népéhez semmilyen kapcsolat nem fűzi. Vadidegen, akinek világrengető harcunkhoz semmi köze sincs. Csak késlelteti az egészet, akadályokat görget az utunkba. El kell söpörni a föld színéről, ám ennél sokkal fontosabb tennivalónk is
akad. Marco megállt, mintha hirtelen feladta volna a küzdelmet. Ismét a végtelen magány, a hontalanság érzete fogta el. Amikor rádöbbent, hogy efféle bölcselkedésre nem ér rá, megszaporázott léptekkel folytatta tovább. Egy kavargó vizű patak elárulta, miképpen sikerült a hitvány gonosztevőnek oly hirtelen elrejtőznie. Marco a patak partján jó ideig keresgélte a nyomait. Biztosan tudta, hogy ez az alak nyomokat hagy maga után. Lynx-Haarmann rendelkezett ugyan a gyors helyváltoztatás képességével, – Marco gyanúja szerint ebben a fekete víz hatása is közrejátszhatott – másfelől igencsak földhözragadt lénynek tűnt. Éppen előbbi, rendkívül különleges vonása keltett zavart valamennyiükben. Lynxet ugyanúgy nem lehetett a szellemek vagy a hazajáró lelkek közé sorolni, mint ahogy az élők, illetve a holtak sorába sem. Állandó csodálkozással töltötte el őket, ugyan mi lehet, ha egyik előbbi csoportba sem tartozik. Marcót enyhe diadalérzet fogta el, amikor a patak partját borító agyagban cipő sarkának mély lenyomatát pillantotta meg. Haarmann ugyanolyan súlyos volt, mint amilyennek testes alkata alapján tűnt. Viszont a nyom felfelé vezetett. Marcónak nem sikerült utolérnie. Lynx előtte járva egyenesen a
többiek felé tartott. Feltehetően minél többüket kívánta megsemmisíteni, hogy Marco lehetőleg magára maradjon a végjátékra. Egyedül a Nagy Süllyesztő őrével, Rettenetes Ghillel, valamint a lassan célba érő Gonosz Tengellel szemben… Marco felgyorsította lépteit. Fiatal és erős volt, a darabos Lynxnél sebesebben tudott haladni. Pillanatnyi figyelmetlensége csaknem a vesztét okozta. A patak menti egyik magaslatról hirtelen hosszú test repült feléje. Marco a szeme sarkából megpillantotta a kart, amely ezt a leginkább kaméleon nyelvéhez hasonló, ragacsos valamit lasszó módjára vetette ki rá. Marco habozás nélkül elugrott előle. Maga sem tudta, miképpen jutott át a túlsó partra. A titokzatos hurok vagy pányva ilyen messzire nem ért el. Csupán a legvége súrolta Marco egyik karját, mire Lynx rögtön visszahúzta. Azelőtt Marcót is ugyanolyan könnyen fogta volna meg, mint bárki mást. Lucifer fia sejtette, hogy a névmágia kezdi éreztetni hatását, és meggyengíti Lynx erejét. Nagyszerű, tovább is így kell eljárnia! Gonosz Tengel feltehetően teljes körű névmágiával élt: Lynxet nehezen lehetett megfogni, nem volt elegendő csupán a nevén nevezni, hanem teljes élettörténetét is le kellett leplezni.
Ám Marco már túl sokat tudott róla. Sajgott a karja. Amikor másik kezével megtapogatta, észrevette, hogy a ruhaujján lyuk támadt, mintha marószert öntöttek volna rá, magán a karon pedig éppen csúnya seb alakult ki. Nem is annyira seb… Úgy tűnt, mintha eltűnt volna egy darabka a karjából. Ott, ahol a polip csápjának nevezhető micsoda súrolta. – Nagyon szeretném visszakapni a karomból ezt a darabot – mormogta Marco. – Talán a Nagy Süllyesztőben tüntetted el? Az előbbi esemény mélységes haraggal töltötte el, és erre most bizony nagy szüksége volt. Marco a szemközti magaslaton biztonságba helyezte magát, majd zengő hangon németül Lynx felé kiáltotta: – Fritz Haarmann! 1879. október 25-én születtél Hannoverben. Gyűlölted apádat, aki goromba, mogorva mozdonyfűtő volt. Nála jóval idősebb anyád belerokkant a sok szülésbe. Hatodik gyermekükként anyád szemefénye voltál. Babákkal játszottál és… A nagydarab férfi szinte kővé dermedve hallgatta Marco szavait, majd elszörnyedve üvöltött fel. – Semmi rossz sincs abban, ha valaki gyermekkorában babákkal játszadozik – folytatta Marco. – Sok fiú tesz így, mégis normális férfi válik belőlük. Te azonban… Lynx megrémült, amiért életének ilyen részleteit kénytelen hallgatni. A pataktól távolodva futásnak
eredt. Marco ismét átugrott a medren és Fritz Haarmann után indult. Lynx azonban lesben állt. Mihelyt Marco arra a magaslatra ért, ahol az előbb még ellenfele hallgatta szavait, újra feléje süvített a hurok. Marcót most az a körülmény mentette meg, hogy a ragacsos kaméleonnyelv vagy pányva ekkorra rövidebb lett. A gazember rejtekhelyét elhagyva menekülni kezdett. Itt a patak moraját jelentősen tompította a dombok sora, így Marco kiáltása is tisztábban hallatszott: – Tizenhat éves korodban kisgyermekekkel szembeni illetlen magatartás miatt vádat emeltek ellened és megfigyelésre a tébolydába küldtek. Fél év múlva megszöktél onnan. Apró bűntettekkel folytattad, és durva módon igyekeztél a gyermekekhez közeledni. Sokszor ültél börtönben betörés, zsebtolvajlás, csalás, csempészet és más aprócseprő ügyek miatt. Tan-ghil hűbérese szemmel láthatóan nyugodtan állt meg. – Ilyesmit mindenki elkövet, ebbe kár belekötni. Efféle csínyekkel nem árthatsz nekem – kiáltotta oda Marcónak nőiesen vékony hangon. – Nem is hittem. Apád munkát szerzett neked, erre te megléptél a vasút pénzével és mindazzal, aminek csak hasznát tudtad venni. Börtönbe vagy elmegyógyintézetbe akart csukatni, de mindig
megúsztad. Számomra felfoghatatlan, mi módon lettél később rendőrségi besúgó, mindenesetre bizonyos fokú védelmet nyújtott… Lynx-Haarmann egyre inkább belátta, hogy Marco többet tud róla a kívánatosnál. Befogta a fülét, mert nem bírta hallani. Ez viszont akadályozta a menekülésben, amikor újra futásnak eredt, Marco pedig egy pillanatra sem hagyott nyugtot neki. – Mindez csupán ártatlan előjáték volt, Haarmann. Igazi bűneid az első világháború után kezdődtek… Ekkor már messze jártak a pataktól és teljes csend vette körül őket. Marco még nem óhajtott túlságosan közel kerülni a nyomorulthoz. Előbb meg kellett bizonyosodnia afelől, hogy Lynxnek már nem áll módjában befogni. Erre viszont aligha kerülhetett sor addig, amíg teljesen le nem leplezte a kispolgári álca mögött rejtőző borzalmas, meztelen igazságot. Mennyire nem fűlt kedve ahhoz, hogy kiteregesse mindazt a rengeteg borzalmat, amit Haarmann elkövetett! Mégis ezt kellett tennie. Marco már korábban is újabb megmagyarázhatatlan jelenségre figyelt fel Lynxszel kapcsolatban. Amikor a gazfickó látni akarta, hol jár az ellenfele, szinte teljesen hátra tudta fordítani a fejét. Ráadásul nem volt sem élő, sem holt… Ekkor eleredt a hó. A fene vigye! – bosszankodott Marco. – Most
aztán igazán nem volna szabad eltűnnie! Vajon biztonságban vannak-e a többiek? Újabb figyelmeztetést küldött Natanielnek, aki azonnal közölte, résen vannak. Nem lehetett komoly havazásról beszélni. Legfeljebb a hegycsúcsokat körbevevő felhőkből szállingózott alá néhány pehely, de Marco dühösen fakadt ki a Gonosz Tengel pártját fogó időjárás ellen. Lynxnek ismét hűlt helye volt. Kettejük küzdelme igencsak elhúzódónak ígérkezett. Marco mozdulatlanul állt. A halálos csendben azt is hallotta, miként csapódnak neki a hópelyhek. A gazfickónak nyoma veszett. Valamit mégis látnia kellett volna belőle. A hótól elütő sötét foltot, cipője lenyomatát a földön. Marco ekkor belátta, hogy Lynx tetszés szerinti helyváltoztatásra képes. Előzőleg jó ideig megfeledkezett erről a körülményről, hiszen Gonosz Tengel szolgája oly földhözragadtnak és darabosnak hatott. „Nataniel” – üzent Marco a Kiválasztottnak. „Próbálj ködfátylat borítani körétek, vagy találj ki valamilyen álcázási módot! Különösen Gabrielre vigyázz, mert nála nincs vizespalack, amely megvédhetné. Lynx tetszése szerint változtatja a helyét és nem tudom nyomon követni.” „Már itt van” – felelt a gondolatátvitel szárnyán Nataniel. „Körülbelül ötven méterre áll tőlünk és
éppen minket keres. Eddig egy földcsuszamlás nyomán támadt gödör elrejtett, de ha közelebb lép, észrevesz bennünket.” „Hol lapultok?” Nataniel pontos leírást adott a helyről, Marco pedig szarvasként száguldott arra a hepehupás, kisebb-nagyobb kövek borította talajon, árkonbokron át. Messziről meglátta őket, mert a gödörben megbújó bajtársai mögött ért a helyszínre. Lynx egyenesen feléjük közeledett. Nyilvánvalóan az előző pillanatban vette észre őket. Öntudatlanul olyan mozdulatot tett a karjával, mintha Gabriel elfogására összpontosítana. – Haarmann! – kiáltotta olyan erővel Marco, hogy hangját még a távolabbi sziklafalak is visszaverték. – Akarsz hallani Friedel Rothéről? A nevén nevezett gonosztevő megtorpant és felnézett az omlás szélén, csápja hatótávolságán kívül álló Marcóra. Utána továbbindult a gödörben lapuló négy ellenfele felé. A jelekből ítélve eltökélte, hogy elkapja őket. – Maradjatok ott, ahol vagytok! – szólt társaihoz Marco. – Minden egyes igazság hallatán, amit a fejéhez vágok, rövidebb lesz a fogókarja. Ide nem jöhettek fel, mért túl meredek az omlás. Ne próbáljatok menekülni, mert akkor elkapja Gabrielt. Ti, akiknél üveg van, szorítsátok magatokhoz a védtelen Gabrielt!
– Lynx tehát fél az Élet Vizétől? – kérdezte Tova. – De még mennyire! Haarmann! – kiáltott fel újra Marco, amikor a hitvány gonosztevő vészesen közel ért a gödörhöz. – Az első világháború után ínséges esztendők jártak Németországra. Éhínség dúlt. Habár nem hentes volt a mesterséged, közelebbi pátriádban mindenki tudta, hogy húst árusítasz a feketepiacon. Lynx vonakodva állt meg, eltűnésre készen arra az esetre, ha napvilágra kerülne a teljes igazság. Ugyanakkor továbbra is hevesen vágyódott arra, bárcsak lekaszálhatná a közvetlen közelében csapdába került áldozatait. – A hannoveri pályaudvaron rengeteg kamasz csatangolt – folytatta könyörtelenül Marco. – Apátlan árvákként a városban próbáltak szerencsét. Sem pénzük, sem ennivalójuk, sem szállásuk nem volt. Te, Haarmann, körbejártál és válogattál közülük, mert a fiatal fiúkat szeretted. Leszólítottad, aki különösen vonzott. Lynx hátrálni kezdett. Marco utána indult. – Vigyázz, Marco – mormogta Nataniel. – Elboldogulok vele, mert most már kiismerem. Amiatt nem szükséges elfutnod, Haarmann, hogy a nőknél jobban érdekeltek a férfiak. Ilyen volt a természeted. Ma már megértéssel viseltetnek az ilyen hajlammal szemben, többé nem számít bűnnek. A nagydarab ember vonakodva újra megállt.
Marco azonban lélegzetvételnyi szünetet sem engedett neki. – A tizenhét esztendős Friedel Rothéra visszatérve… Nos, ő nem azok közé tartozott, akiket a pályaudvaron szedtél fel. A szülei aggódtak az eltűnése miatt. Tudták, hogy a fiuk a köztiszteletben álló Haarmann „detektívnél” járt. A rendőrség átkutatta ugyan a szobádat, de semmit sem talált. Marco hirtelen felordított. A támadás oly gyorsan következett be, hogy először egyikük sem fogta fel, mi is történt. Ők négyen neszt hallottak maguk mögött, és a felnőttektől védve, Lynxtől legtávolabb álló Gabrielt félelmetes külsejű, leginkább ősemberhez vagy hegyi manóhoz hasonlítható alak ragadta meg. Vállára kapta a fiút és futásnak eredt vele. Rettenetes Ghil lesújtott. Lynx diadalmas kacagásban tört ki. A döbbenettől bénult Marco eszébe villant, hogy Lynx éppen a Gabrielhez hasonló serdülő fiúkat szereti. A következő pillanatban Lynx kámforrá vált. Nyomtalanul tűnt el onnan, ahol állt.
13. fejezet MINDANNYIAN GHIL üldözésére indultak. – Veletek tartok – jelentette ki Marco. – Ahol Gabriel van, ott Lynxet is megtalálom.
Tova kétségbeesésében nyöszörögni kezdett. – Már majdnem a markomban volt – mondta Marco, miközben a hepehupás vidéken a fenyér felé menekülő Ghil után loholtak. – Már csak néhány szóra lett volna szükség, és megtörik a hatalma. Vigyázz, ott vannak! Ghil még mindig egymaga cipelte a vállán kapálózó Gabrielt, aki végig hangosan kiáltva adta barátai tudtára, merre menekül vele Gonosz Tengel fia. Lynx kámforrá vált. Újabb felbukkanása előtt valószínűleg meg akart bizonyosodni afelől, hogy ez a kényelmetlen Marco nem tartózkodik a közelében. – Ghillel mi majd elbánunk! – kiáltotta oda Marcónak Nataniel. – Te Lynxre ügyelj! Leértek a fenyérre, ahol már csak elszórt hópelyhek szállingóztak. Négyük közül Nataniel volt a leggyorsabb, Marco elképedve figyelte, milyen hatalmas iramban rohan. Úgy tűnt, mintha két segítőtársa, a völgybe amúgy bejönni nem tudó Levegő és Föld vinné előre. Ám a többiek a Natanielben rejtőző hatalmas erőknek csak töredékét ismerték. Valamennyien érzékelték, milyen őrjöngő haragra gyulladt. Messze a többiek előtt rohant, sőt még Marcót is megelőzte. Hiszen a szörnyeteg elragadta az unokatestvérét, ha pedig Lynx is megjelenik, a kis Gabrielt azon nyomban a Nagy Sülylyesztő nyeli el. Ghil hátranézett, és látta, amint üldözői, akik közül az egyik messze a többiek előtt haladt, ve-
szedelmesen megközelítették. Gyorsabban futott, ám Gabriel mindent elkövetett annak érdekében, hogy borzalmas külsejű elrablóját a mozgásban akadályozza. – Segíccs mán, hé! – üvöltötte Ghil a bozótos irányába. – Megfogtam vala néked, de üstöllést gyüjjél írte! Nataniel gyorsan utolérte a nehézkes Ghilt, majd a szörnyre ugrott. Ghil elvágódott a földön. Gabriel is alaposan beverte magát, de Nataniel most nem ért rá vele törődni. A Kiválasztott a piszkos, bűzös vademberre térdelt, visszataszító arcába nézett és a semmiből az ajkára toluló varázsigét zengett. Meg kell hagyni, van vér a pucájában – gondolta Tova, aki mindig is kételkedett Nataniel erejében, ám most kénytelen volt elismeréssel adózni neki. Közben nyugtalanító dolog történt. Egyszerre csak Lynx bukkant elő a semmiből és azon nyomban a tehetetlen Gabriel felé rohant. A többiek éppen ekkor értek oda. Tova és Ian gondjába vette Gabrielt, Marco pedig néhány szót kiáltott oda Lynxnek. Az elszörnyedve torpant meg. A többiek nem hallották, mit mondott neki az előbb Marco, ugyanis a levegőt Nataniel zengő hangja töltötte be. Néhány percig tökéletes zűrzavar uralkodott. Végül Tovának és Iannak sikerült talpra állítania Gabrielt és együtt figyelték az eseményeket. Lynxet egyelőre gúzsba kötötték Marco szavai.
Kábán bámult a Jéghegyek Népének sötéthajú sarjára, akinek hangja megtörte az erejét. Marco Lynx és a többiek között állt. Láthatták, amint szavával sakkban tartja a gazfickót. Lynx azonban ijesztően közel volt Marcóhoz, aki ellen a rettegett hurkot bármelyik pillanatban bevethette. Marco hosszú szózatának csak a végét értették meg: –… mindvégig tudtad, hogy Friedel Rothe levágott feje újságpapírba csomagolva a kályha mögött hever. Mit műveltél vele, Haarmann? Mi a csoda ez? – gondolta Tova. Alig figyelt fel arra, hogy Nataniel elhallgatott, Rettenetes Ghil pedig hazajáró lélekként is megszűnt létezni. Fentről, a hágó irányából félelmetes dübörgés és átható ordítás hallatszott. A gonosz Tan-ghil újabb akadályt küzdött le. Nataniel a többiekhez csatlakozva átölelte Gabriel vállát. Valamennyien Marco szavait fülelték. – Ám egy másik fiúval tetten értek – mondta hallható undorral a Fekete Csarnokok Hercege. Lynx néhány lépést hátrált. Marco követte, de mindvégig tisztes távolságban maradt tőle. – Fajtalankodásért hosszabb börtönbüntetésre ítéltek. Azután 1919 szeptemberében visszatértél Hannoverbe. Igazi bűntetteid sora ekkor vette kezdetét… – Nem, nem – suttogta Haarmann és elhárítóan
hadonászott. – Hess! Hess! Parancsolom! Megpróbálta bevetni a hurkot, ám Marco könyörtelenül folytatta és megbénította a borzalmas ember akaraterejét. – Abból éltél, hogy húst árulsz a feketepiacon. Csakhogy nem mindig akadt eladni való hús. Te meg ugyanolyan éhes voltál, mint bárki más. Lynxnek fokozatosan sikerült életet lehelnie a lábába és megpróbált elfutni. Nataniel azonban gyorsabbnak bizonyult. Elvágta a hitvány gonosztevő menekülési útját és olyat tett, amit Marco sohasem mert volna: előrántotta az övébe rejtett csomagot és a bebugyolált üveget Lynx felé tartotta, aki két tűz közé szorulva nyomban megállt. – A fiúkat egyenként csalogattad a szobádba – folytatta a leleplezést Marco. – Erőszakot követtél el rajtuk, miután előzőleg éjszakai szállást és élelmet ígértél nekik… – Nem erőszakoskodtam velük! – üvöltötte a rémülettől kétségbeesetten Haarmann. – Ők maguk akarták. – Aligha mindnyájan. A hágó felől távoli dübörgés hallatszott. A pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva Lynx megragadta a kínálkozó alkalmat és lefelé, a bozótos irányába menekült. Minél távolabb igyekezett jutni attól a két szörnyű embertől, aki azzal fenyegette, hogy véget vet a neki új életet adó Gonosz Tengelnél végzett szolgálatának. Tudta, hogy csodálatos új élete már csak cérnaszálon függ.
Noha a fekete hajú nyomorult minden egyes szavától rövidebb lett félelmetes pányvája, továbbra is a Nagy Süllyesztőbe küldhette őket. Ha megfelelő közelségbe férkőzik hozzájuk, puszta kézzel is elkaphatja mindegyiket. Annyi baj volt csupán, hogy négyükhöz túlságosan kockázatos volt közelednie. Az életveszélyes vízzel teli borzalmas üvegcsét tartottak maguknál, a kisfiút pedig úgy védelmezték, mintha aranyból volna! Lynx a maga korlátolt észjárásával nem értette meg, hogy a szeretett ember bárki számára az aranynál is ezerszer többet ér. Lynx nem érzett szeretetet Gonosz Tengel iránt. Ám a húszas évek kéjgyilkosa csakis a tőle kapott erővel élhetett tovább. Haarmann pedig nagyon is élni akart! – Maradjatok itt! – szólt Marco a többiekhez. – Lynx rám tartozik. Hallották, amint a menekülő után iramodva kiáltott: – És a többi eltűnt fiú vagy fiatalember? Mindazok a csupasz csontok és koponyák, amelyeket a folyóban talált meg a rendőrség? Ötven fiatal férfi nyomai… Mit műveltél velük? Haarmann átható visításban tört ki kappanhangján. Befogta a fülét, csak hogy ne hallja a fejéhez vágott rémségeket, amitől súlyos testének mozgása még nőiesebb jelleget öltött. Marco hirtelen észrevette, hogy a nyomorult irányt változtatott. Már nem lefelé, a völgybe tar-
tott, hanem azzal párhuzamosan egyenesen a hágónak – ahol Gonosz Tengel tartózkodott. Menj csak arra – gondolta gúnyosan Marco. Odáig nagyon hosszú az út. Egyszerre csak aggodalom fogta el. Ha Lynx bármilyen módon képes helyet változtatni, akkor pár másodperc alatt odaérhet Gonosz Tengelhez, aki netán új erővel töltheti fel? Persze, csak ha ilyen módon kapja az életerejét. Lynxet egyelőre pánik kerítette hatalmába. Pusztán az életéért futott, nem is gondolt ellenállásra. Ám csakhamar összeszedhette magát, és rejtett tartalékait is használhatta. Marco elbizonytalanodott, azon törte a fejét, milyen közel merjen férkőzni Lynxhez. A karján ejtett seb rémülettel töltötte el. Nem tudta, mennyi maradt a hurokból. Bosszantotta, hogy nem sújthatott le az alattomos féregre. Mindvégig arra kényszerült, hogy több méteres távolságot tartson tőle, holott előzőleg akár százszor is könnyedén utolérhette volna. Marco azonban jól tudta, nem szabad elvesznie a Nagy Süllyesztőben. A Gonosz Tengellel folytatott harc végső szakasza közeledett, amelyben Marcónak nélkülözhetetlen szerepet kellett betöltenie. Noha a küzdelem oroszlánrésze igazából Natanielre várt, a Kiválasztott minden segítőtársnak nagy hasznát vehette. Gabrielt nem számíthatta közéjük, és bizony Iant sem. Hárman maradtak a végjátékra: Nataniel, To-
va és Marco. Vajon miként győzhetik le a hatalmas Tan-ghilt? Csak előbb Lynxet tegyék ártalmatlanná! E céljuk felé a legjobb úton jártak. Marco továbbra is néhány méterrel követte a menekülőt. A távolságot könnyedén tartotta. Lynx felfelé kezdett kapaszkodni, Marco pedig ekkor kihasználta az ifjúi erejében és ruganyosságában rejlő előnyét. Gyorsan kikerülte Haarmannt és elébe vágott. A szökevény azonnal megállt. – Ugye, néhányszor csaknem lelepleztek? – kérdezte hűvös hanghordozással Marco. – Hogy is volt, amikor a lépcsőházban szembejött az egyik szomszédod, és a huzat éppen akkor fújta le a papírt a nálad lévő, vérrel teli dézsáról? Ám mint húst árusító közismert feketéző, megúsztad. Vagy akkor, amikor egy házaspár eltűnt gyermekének ruháit ismerte fel a háziasszonyod fián? Haarmann zihált, szeme tágra meredt a rémülettől. Gyors pillantást vetett hátra, hogy lássa, újból lefuthat-e a hegyoldalon, azonban a reá váró kilátás még inkább elkedvetlenítette. Fáradt és kimerült volt, ugyanis Marco kíméletlen szavai alaposan legyengítették Gonosz Tengeltől kapott természetfeletti erejét. Egyre inkább kiütközött a hajdani szánalmas ember. Marco azonban elszörnyedve figyelte, miként pillant hátra. Lynx ugyanis nem a testét, csak a fejét fordította el. Játszi könnyedséggel, úgy,
ahogy a baglyok. Groteszk, ijesztő látványt nyújtott. Marco néhány lépéssel előrébb merészkedett. Csend borult a völgyre, szélcsend volt, a hófelhők elvonultak, így tehát újból előtűntek a hegycsúcsok. Marco ekkor vette első ízben észre azt a két sziklacsúcsot, amely Gonosz Tengel korsójának rejtekhelyét jelölte. Ennél többre is felfigyelt. Látta azt a félelmetes, gőzölgő nyílást, amelynek közelébe előző nap Gabriel tévedt. Gőzök törtek fel belőle és a hegy tetejét borító vékony hóréteg dacára elősejlett az alatta lévő betegesen szürkésnarancssárga színű talaj. Haarmann néhány lépést hátrált ellensége elől. Ekkor megbotlott egy kőben és hanyattvágódott. Marco közelebb ment ehhez a rémséges bűnözőhöz, aki iránt semmilyen szánalmat sem érzett. Csak most látta meg a nyakát. Vörös csík húzódott rajta – minden jel szerint körben végig. Marco nyelt egyet, mert rosszullét fogta el. Azon töprengett, mit is művelt valójában Gonosz Tengel ezzel az emberrel – és vajon mikor teremtette újjá. Marcónak rövidre kellett fognia a dolgot, hiszen semmi sem indokolta, hogy az időt húzza. A gyilkos megpróbált feltápászkodni, ám ellenfele nem ismert kegyelmet. Dühe teljesen megbabonázta a gyámoltalanul kapálódzó nagydarab embert.
– Hallani akarod, miképpen végeztél az áldozataiddal? Mindig ugyanúgy. Este kimentél a pályaudvarra és magadhoz csalogattál egy vonzó külsejű fiút. Koruk tizenhárom és húsz év között váltakozott, s egyikük életében sem akadt szilárd fogódzó. A csúnyákat és a legszegényebbeket békén hagytad. A nyomorult remegve fogta be a fülét. – Nem akarom tovább hallgatni – ordította. Marco irgalmat nem ismerve folytatta az elbeszélést. Nem is tudta, hogy könnyekre fakadt a felsorolt borzalmak hallatán. – Odahaza megrontottad a fiút. Lényegtelen, megerőszakoltad-e, avagy a meleg éjszakai szállás és némi étel ellenében adta-e oda magát. A puszta fajtalankodás azonban nem bírt kielégíteni. Emlékszel rá, mit csináltál? Haarmann a névmágia megtörésétől való félelmében üvöltésben tört ki. – A hajánál fogva hátrahúztad áldozatod fejét – kiáltotta Marco, akinek arcára egyre inkább kétségbeesés ült ki. – Mindegyiküknek hátrahúztad a fejét, majd átharaptad a torkát. Csak ekkor elégültél ki. Mindez betegségre vall, olyan nyomorult féregre, aki nem tudta kordában tartani alantas ösztöneit. Utána következett, ami minden más kéjgyilkostól megkülönböztet. Talán megmagyarázható, hogy éhségedben ettél a halottakból. Szélsőséges helyzetekben nagyon ritkán előfordul a kannibalizmus. A többire azonban a lehető legnagyobb
jóindulattal sincs mentség. Nyomorúságos holmijukat elkótyavetyélted – a testüket pedig feldaraboltad és a piacon adtad el a húsukat! Marcónak néhányszor mély lélegzetet kellett vennie, mielőtt folytatni tudta volna. – Ez számítás volt, Haarmann, ami hitványak között a leghitványabbá tesz. Ilyen módon ötven fiatalembert, közöttük jó néhány gyermeket mészároltál le. Nyerészkedésből tetted, hogy pénzt keress, miközben mindenki ínséget szenvedett. Fritz Haarmann felnyüszített és összekuporodott a rémülettől. A névmágia egyre inkább veszített erejéből. Marco még mindig nem szándékozott békén hagyni a nyomorultat. – Évekig űzted kísérteties mesterségedet. Volt olyan vevőd, aki mintát vitt be a rendőrorvoshoz, mert arra gyanakodott, esetleg emberhús lehet – az orvos pedig kijelentette, hogy disznótól származik! Képtelen vagyok felfogni, miként eshetett meg! A rémületes gazember diadalmasan felnevetett az utóbbi emléktől. Marco oly éktelen haragra gerjedt, hogy még közelebb ment hozzá. Ha Lynxnek meglett volna még a pányvája, Marcónak azon nyomban vége. – Amikor végül 1924-ben letartóztattak, vajon hogy élted át a pert? Olyan vásári komédiának tekintetted, amelyben te játszod a főszerepet! A szellemességedet villogtattad a közönség előtt és a rémtetteid okozta emberi tragédiákon viccelődtél.
Nemcsak áldozataidból és hozzátartozóikból, hanem mit sem sejtő vásárlóidból is gúnyt űztél! Felfoghatatlan, miképpen engedhette meg a bíróság a vádlottak padján nyújtott magánszámodat! – Az én oldalamon álltak. – Aligha! Mégis hihetetlenül engedékenyen viselkedtek veled szemben. Amikor arra panaszkodtál, milyen sok nő ül a közönség soraiban, csaknem szabadkoztak, amiért nem tagadhatják meg a nőktől, hogy a lábukat a tárgyalóterembe tegyék. Időről időre vidám, felelőtlen kommentárokkal szakíthattad félbe a tárgyalást. Amikor pedig egy olyan szegény asszony következett a vád tanúinak sorában, aki csaknem megtébolyodott a fia sorsa felett érzett gyásztól… Nos, akkor annyira unatkoztál, hogy megkérted a törvényszéket, hadd gyújthassál rá egy szivarra – és a bíróság helyt adott a kérésednek! A gyilkos megfeledkezett róla, milyen nagy baj fenyegeti és megvetően mosolyra húzta száját. Marco elsápadt őrjöngő dühében. – Ne merészelj saját hitványságodon mosolyogni! Most nem találsz együttérzésre, mert én sohasem engedtem volna meg neked, hogy a bíróság előtt bohóckodj! Mit képzelsz, szívesen bajlódom az emberi nem olyan söpredékével, mint te? Beteg leszek, amiért látnom kell és amiért tudom, mit műveltél! Lelki tisztaságra neveltek, nem pedig arra, hogy feltárjam, milyen mélyre süllyedhet az ember!
Fritz Haarmann kerek arca elkomorult. A hajdani kellemes emlékekből vissza kellett térnie a jelenbe, a norvégiai hegyek közé, helyzete pedig enyhén szólva, kritikus volt. És Marco nem adott neki lehetőséget a pihenésre. – Azután teljes írásos vallomást tettél. Olyan formában, ahogyan te akartad. A vallomásod hemzsegett az olyan részletektől, milyen élvezettel követted el a ferde nemi hajlamod ihlette gyilkosságokat. A nyomorult előtt derengeni kezdett, hogy csakhamar elveszíti frissen szerzett, második életét. Felsikoltott és megpróbált félregurulni Marco elöl, aki azonban rögtön a nyomában termett. – És mi történt azután? Elítéltek… Ha nem tudom, mire szólt az ítélet, akkor is láthattam volna rajtad. Lefejeztek. Mindenki azt hitte, örökre véged. Most viszont visszatértél az élők sorába. Hogyan volt ez lehetséges? Mi történt? Ám Fritz Haarmann az utóbbi kérdésre nem szándékozott válaszolni. A névvarázslat megtört, már nem tudta befogni Marcót. De ha netán visszatérhetne tápláló forrásához és új erőre tehetne szert? Így húznia kellett az időt. Marcót végtelen fáradtság fogta el. Viszolygott az egész színjátéktól, legszívesebben azonnal az undorító bűnösre öntötte volna az Élet Vizét. Ám még mindig akadt néhány tisztázandó pont. – Többet akarunk tudni a létezésed módjáról és
a Nagy Süllyesztőről – mondta kelletlenül. – Mit kapok cserébe az értesülésekért? – vágta rá Lynx. Marco undorodva nézett rá. – Semmit. Nem alkudozom egy gazember életéért. Most pedig talpra! Állj szemtől szembe azzal, aki ellen leginkább harcoltál. Felrántotta foglyát és maga előtt hajtva visszatért vele a többiekhez. Négy társa ugyanott várta, ahol elvált tőlük. – Itt van a nyomorult – mutatott rá Marco. – Ártalmatlan, mert elveszítette a hatalmát. Intézd el te, Nataniel, mert látni sem bírom tovább. Marco félrehúzódott a többiektől. A földre ülve összekuporodott és az undortól szédelegve eltakarta arcát. „Tőlem semmi emberi sem idegen” – gondolta. Ebben a világban és a Fekete Csarnokokban egyaránt meg kellett tanulnom. De számítottak-e ilyen elvetemültségre? Most először látta be, milyen gyenge lehet az, akit kizárólag jó és gyengéd lénynek nevelnek. Ellentmondásosan keserű igazság.
14. fejezet MARCO MINTHA a messzi távolból hallotta volna hangjukat, ám képtelen volt figyelemmel követ-
ni, miről ejtenek szót. Saját jövőjén gondolkozott és újra elővette végtelen magányának érzete. Halhatatlan vagyok, mégis ember. Talán Ahasvérusként vándoroljak barátok nélkül, egymagamban a földi életben? Hiszen rokonaim, a Jéghegyek Népének szeretett sarjai öregszenek és meghalnak! Avagy éljek a Fekete Csarnokokban, ahol emberként örökké más emberek után vágyódom? Noha jól érezte magát szülei társaságában, mégsem volt boldog. Apja, Lucifer földi asszonyt talált magának. Ám a többi fekete angyalnak a földi szerelem felett lebegve effélére nem volt szüksége. Marcónak viszont igen. Tudta, milyen jövőbeli feladat vár rá. Ha sikerül legyőzniük Gonosz Tengelt és továbbra is léteznek hétköznapi emberek, Marco a szenvedők megsegítésére szemeltetett ki. Tudta, hogy emiatt csodálni, talán szeretni is fogják. Legenda válik belőle. Lemondóan sóhajtott fel. Földi ember csupán korlátolt ideig oldhatná fel egyedüllétét. Utána a korábbinál is magányosabbnak érezné magát, hiszen társának hiánya és az elvesztése felett érzett gyász még inkább nyomasztaná. – Marco? A közvetlen közelből Tova szólt gyengéden hozzá. Marco a lány felé fordulva látta, milyen elszörnyedés árad a szeméből. Tova nyilvánvalóan nem szokott hozzá, hogy ilyen lelkiállapotban lássa
a mindig kiegyensúlyozott Marcót. – Semmit sem tudunk Lynxről ahhoz, hogy bármit is kezdjünk vele – mondta óvatosan, csaknem félénken, Továra nem éppen jellemző módon. Marco felkelt és a többiekhez ment. Ők időközben összekötözték Lynxet és azt várták, mihez kezd vele Marco. Marco a lehető legtömörebben elmondta, mi történt, valamint, hogy kicsoda Lynx és milyen rémtetteket vitt végbe. Nagyon jó volna, ha Natanielnek bármiféle felvilágosítást sikerülne kicsikarnia belőle. Azzal Marco ismét félrevonult tőlük. Négy társát igencsak felkavarták a hallottak. Tova káromkodott, Gabrielt émelygés fogta el, Ian pedig hátat fordított a gazembernek. Nataniel szeme azonban villámokat szórt a nyomorultra. – Meg kell tudnunk, te disznó, mi az a Nagy Süllyesztő és hol található – fordult Lynx felé. Haarmann érdektelenül vállat vont. Nataniel összeszorította a fogát. – Akkor legalább arra felelj, miért éppen Lynxnek nevezed magad! A nagydarab ember önelégülten mosolyodott el. – Hát nem nyilvánvaló? Ennél jobban illő nevet tényleg nem találhattam. A név legnagyobb macskafélénk büszkeségét, kecsességét és szépségét jelképezi… – Hogy merészeled magadat olyan pompás ál-
lathoz hasonlítani, mint a hiúz? – fakadt ki Nataniel. – Hiszen a legcsekélyebb hasonlóság sincs közöttetek! – A hiúz átharapja zsákmánya torkát, akárcsak én. – Vagyis ezért! Tehát jól sejtettük, hiúságból vetted fel az álnevedet. – Nataniel – vonta félre rokonát Tova. – Ilyen feldúltan azt sem veszed észre, ami azonnal szembeötlik: elpetyhüdt. – Valóban undorító egy alak. – Nem így értem. Szerintem a Marco alkalmazta névmágia túl hatékony volt. Azt hiszem, sietnünk kell, ha ki akarjuk szedni az igazat ebből a mocsokfajzatból. A fenyér hirtelen hidegebbnek és Idétlenebbének tűnt. Nataniel Lynxre nézett. Tova helyesen vette észre: a gazfickó a jelek szerint a végét járta. Nem mintha elhalványultak volna a körvonalai vagy a föld nyelte volna el. Halálos betegnek tűnt. Arca felpuffadt, színe szürkésfehérre változott, kiverte a veríték, továbbá… Nataniel nyelt egyet. Lynx feje természetellenes helyzetben volt a nyakán. A feje és a teste közötti rés kitágult. – Igazad van. Segítséget kell kérnünk Marcótól. – Inkább ne – mondta halkan Tova. – Marco nem bír elviselni több szörnyűséget. – Hogyhogy? Úgy gondoltam, mindent elvisel!
– Nem, barátom. Marco most nincs valami jól. Még sohasem láttam így. Könnyek lepték el a szemét, Nataniel. – Tehát ennyire idegen tőle a gonoszág – mondta elgondolkozva. – Akkor megkíméljük ettől – noha teljesen osztom az érzéseit. Viszont megtette a magáét. Most rajtunk a sor. – Te… – szólalt meg lassan Tova. – Te csak törődj Gonosz Tengellel. Neked ő éppen elegendő. Hadd kockáztassak meg valamit! – Már eddig is rengeteget kockáztattál. De ha magadra akarod vállalni Lynxet, áldásom rajtad. – Köszönöm. – Tova – figyelmeztette Ian. – Ne tedd ki magad veszélynek! – Mi egyebet műveltünk az utolsó napokban? Az ír a lányhoz lépett és megfogta a kezét. – Akkor vigyázok rád. – Köszönöm, Ian – mondta meghatottan Tova. – De téged is érhet baj. – Csak elboldogul valahogy – mondta Nataniel, mire Ian hálásan bólintott. Tova és Ian a gazemberhez közeledtek. Sietniük kellett, ugyanis Lynx életereje a jelek szerint igen gyorsan apadt. – Ugye, te vagy a Süllyesztő őre? – kérdezte némi támadó éllel hangjában Tova. – Vajon honnan meríted az életerődet? – Onnan. Tova egy pillanatig habozott.
– Odamehetsz… ha elmondod, melyik dimenzióban vagy szférában található a Nagy Süllyesztő. Van ott néhány barátunk. – Felejtsétek el őket! – Akkor nekünk sem érdekünk, hogy segítsünk rajtad – mondta hűvösen Tova. – Miért kellene elfelejtenünk őket? – A… Süllyesztőből… ni… nincs… kiút. Lynx hangja hörgőre és dadogóra vált. Egyre inkább kiverte a veríték. A szemlélők előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a gyilkolási vágy és a menekülés reménye között ingadozik. – Jó munkát végeztél, Marco – kiáltotta Nataniel. Marco képtelen volt válaszolni. Úgy tűnt, mintha magától az élettől ment volna el a kedve. Tova Lynx fölé hajolt. Haarmann most valóban undorító látványt nyújtott, amint fakóra vált, duzzadt arccal lihegett a földön fekve. – Perceid vannak hátra, Lynx! Mi tudunk segíteni rajtad. Miféle varázslattal jutunk a Nagy Sülylyesztő dimenziójába? Haarmann felnyitotta táskás szemhéját és elhaló tekintettel meredt a kis csúfságra. Ajkát mintha gúnyos vigyorra húzta volna. Olyan halkan suttogott, hogy Tovának igencsak meg kellett erőltetnie a fülét. – Nem tudjátok… hol a Süllyesztő? Té… tényleg… nem… tudjátok? A különös szörnyeteg feltehetően kacagásnak
szánt borzalmas hangot hallatott. Utána arcvonásai elernyedtek, majd egész teste kinyúlt. – Meghalt – jegyezte meg szárazon Tova. Nataniel a mozdulatlan test fölé hajolt. – Nem tudjuk biztosan. Annyi viszont nyilvánvaló, hogy többé nem válthatunk szót vele. – Mindent elrontottam – legyintett csalódottan Tova. – Egyáltalán nem – vigasztalta meg Marco, aki újra csatlakozott hozzájuk. – Ez az alak sohasem árulta volna el, miképpen lehet megközelíteni a Süllyesztőt. Esélye nyílt rá, hogy megmentse az életét, mégsem ragadta meg az alkalmat. Viszont értékes dolgot szedtél ki belőle. Az utolsó kérdése arra utal, tudnunk kellene, hol található a Süllyesztő. – Nekem is ez jutott eszembe – bólintott Nataniel. – Mit tudunk tehát? Tamlin hosszú évekig tartózkodott az üres térben. A Süllyesztő nem ott található, mert az üres tér valami egészen más. Viszont az embereket sok dimenzió és szféra veszi körül, amelyek közül jóformán egyiket sem ismerjük. Megpróbálkozhatnánk azzal, hogy egyikünket transzba helyezve odaküldjük, de fogalmam sincs róla, hol kezdjük a keresést. Kis időre elhallgatott. – „A Süllyesztőből soha senki nem jön vissza.” Tehát minek kutassunk utánuk? Valamennyien gondolataikba merülve álldogáltak, majd újból a mozdulatlanul fekvő Lynxre néz-
tek. Feje oldalra csúszott, így láthatóbbá vált a nyakán tátongó rés. – Odanézzetek! – kiáltott fel Ian. – Nem húsból és vérből van! Mindannyian lehajoltak. Nataniel félre akarta húzni Lynx fejét, Marco azonban felkiáltott: – Nehogy hozzányúlj! Veszélyes lehet! – Valamilyen anyaggal töltötték fel! – jegyezte meg viszolyogva Tova. – Szürkés, nyúlós, csillogó anyaggal. – Egyre kevésbé igazodhatunk ki rajta – mondta Marco. – Bár szerintem az egyik rejtélyünkre legalább választ kaptunk: miért nem tudtuk megállapítani, miféle szerzet. Élő, halott, hazajáró lélek, szellem, netán vámpírként bolygó holt. – Tehát mire jöttél rá? – kérdezte Nataniel. – Valamilyen módon életben tartották, bár nem tudjuk, hogyan. Azt sem, mikor „preparálták” ezzel az eljárással. 1925-ben fejezték le, ám akkor Gonosz Tengel még álmát aludta. Képtelen vagyok felfogni, miképpen mehetett végbe az egész. Lynx rejtély volt és az is marad. Szerintem ezt az anyagot, amellyel feltöltötték, a fekete angyalokat is beleértve, egyikünk sem ismeri. – Hát ha te sem tudod, mi ez, akkor senki sem tudja – mondta bizalommal teli hangon Gabriel, amire Marco örömtelen mosolyra húzta a száját. A többiek is látták, mennyivel érettebb lett a fiú arckifejezése az utóbbi néhány napban. Nem tudták,
jó-e vagy sem, hogy oly nyugalommal birkózott meg a megannyi nehéz helyzettel. Amikor sírt a honvágytól, bizony életkorához illőbben viselkedett. Marco gyengéd mozdulattal simogatta meg a fiú haját. – Vegyünk mintát az anyagból? – kérdezte Nataniel. – Ne – válaszolta azonnal Marco. – Nem szabad hozzányúlnunk. Nézzétek, mi történt a karommal, amikor súrolta a pányvája! Társai megborzongtak a látványtól. Marco nem sebesült meg – bőrfelületének apró része azonban mintha eltűnt volna. – Mégis szeretném tudni… – kötötte Nataniel az ebet a karóhoz. – Semmit sem tehetünk – felelte Marco. – A Nagy Akna, vagy ha jobban tetszik, Süllyesztő teljesen egy másik világhoz tartozik. Nem tudjuk, mi rejtőzik ott, miféle életformák titkait ismerik abban a szférában. Ekkor valamennyien felkapták a fejüket. Messze mögöttük, a hágó felől kőomlás, átható rikácsolás és káromkodás pokoli zaja hallatszott. Egymásra néztek. – Úgy hallom, Gonosz Tengel leért a síkságra – állapította meg tárgyilagosan Marco. – Gyorsan kell cselekednünk – jelentette ki Nataniel. – Mit csináljunk ezzel a tetemmel? – Befejezzük a megbízatásomat – válaszolta
Marco. – Menjetek egy kicsit odább! Négy társa engedelmeskedett és némán figyelte, amint Marco kinyitja a Négy Szél Hegyéről eredő Élet Forrásainak tiszta vizével teli üvegcsét. Marco óvatosan járt el, előbb látni akarta, mi történik, ezért egyetlen cseppet öntött Lynxre. A víz a mellkasán érte. Haarmann ruháin világos, áttetsző szín terjedt szét. Marco ekkor több cseppet locsolt rá, fejétől a lábáig. Tova és Gabriel nem bírta tovább nézni a jelenetet, undorodva fordult el. Hallották, amint Lynx döbbenten hörög. Némi várakozás után vissza mertek fordulni. Lynx feloldódott. Ruhái bőrével, csontjaival, koponyájával együtt elenyésztek. Egyvalami maradt meg belőle: a testét kitöltő ezüstszürke anyag. Összetöpörödött ugyan, mégis ott terült el a földön. – Nem párolog el – mondta elképedten Nataniel. – Még Shira vize sem kezdi ki! – Akkor a jó világából származik? – kérdezte Ian. – Nem – válaszolta Marco. – Inkább tartós. De ő is tanácstalanul viselkedett a jelenség láttán. – Nos, hagyjuk itt ezt a szemetet! – mondta határozottan Nataniel. – Tovább kell mennünk, méghozzá gyorsan. – Aligha jelent veszélyt ránk – vélekedett Mar-
co. – Hacsak nem nyúlunk hozzá, bár a tiszta víz valószínűleg ártalmatlanná tette. Induljunk! Gabriel, mutasd az utat! Hirtelen mintha fokozódott volna a helyzet komolysága. A két sírkő formájú sziklacsúcshoz kellett felkapaszkodniuk. Gabriel lelkét büszkeség töltötte el, amiért ő kalauzolhatja a felnőtteket. Olyan iramban vágott neki az útnak, hogy a többiek alig győzték szuszszal. Nehezen lehetett észrevenni, hogy május van. A hideg szél meg-megújuló jeges fuvallatokban kapott erőre. A súlyos felhők oly alacsonyan szálltak, hogy Gonosz Tengel öt rettenthetetlen ellenfele csakhamar elérhette szintjüket. Egyelőre szabad kilátásuk nyílt felfelé, ám a szél egyre újabb hullámokban sodorta a felhőket a hegyek fölé. Váratlanul gyorsan értek a patak pusztulás sújtotta partjára. – Nem túloztál, Gabriel – mondta Nataniel. – Hiszen ez a föld beteg! – És ez a fekete víz közelségétől van – dünnyögte Marco. – Képzeljétek el, mire képes maga a víz! – Ott van a két sziklacsúcs – torpant meg Ian, és a felhőtömegekből fel-felbukkanó szirtek felé tekintett. Tova, akinek az ír jelenléte biztonságot kölcsönzött, odalépett hozzá. Az utolsó napokban oly közel kerültek egymáshoz. Az a körülmény, hogy sohasem értek rá egymással foglalkozni, még szo-
rosabban kötötte össze őket. Tova hirtelen felfigyelt Marcóra. Ő is megállt és olyan bús tekintettel nézett rá, hogy a lány fájdalmat érzett tőle. Tova tudta, mennyire megviselte Marcót az őket körülvevő gonoszság, ez a fájdalom azonban más és több volt. A többiek is észrevették Marco viselkedését és közelebb léptek hozzá. – Megértettük, hogy szomorú vagy, de nem tudjuk, miért. Marco szinte kétségbeesve ragadta meg a kezüket. – Annyira szeretlek benneteket, barátaim – mondta félig elfúló hangon. – Mi is téged – válaszolták meghatottan a többiek. – Ne hagyjatok el – könyörgött Marco. – Tudhatod, hogy nem hagyunk el – biztosították hűségükről a többiek. – Nem értitek! Hogyan is érthetnék? Egy napon, úgy hatvan év múlva el kell hagyniuk. A föld akkor is létezni fog, akárcsak Marco. Társai azonban nem lesznek már az élők sorában. MÉGIS TÖBBET értettek meg a helyzetből, mint sejtette volna. – Drága Marco – szólalt meg Nataniel. – Tu-
dom, mi jár eszedben. A jövőtől félsz. Tudod, hogy az emberiségnek szüksége lesz rád és ki fog használni. Gondolatmenetét Tova folytatta. – Megmentőjeként, hős lovagként tisztel. – Igen – ismerte be Marco. – Mégsem így lesz – mondta Nataniel. – Ne ijesszen meg a gondolat! Apád erre a feladatra választott ki. Utána szabad vagy. Szabad? Ugyan minek? – gondolta Marco. – Vajon nincs szüksége az emberiségnek olyan álombeli alakra, aki bajban a segítségére siet? – szólt közbe Ian. – Nem kerestek mindig olyan személyt, aki könnyű megoldást talál a gondjaikra? – De még mennyire! – mondta keserűn Tova. – Törődtek az emberek valaha azokkal, akik megpróbálkoztak az előbbivel? – Nem – ismerte be Nataniel. – Éppen ellenkezőleg, mindig is igyekeztek lemészárolni a jóság apostolait. Tehát ne erőltesd meg magad, Marco! Mi emberek nem vagyunk méltók a törődésedre. Marco egy pillanatig némán, szinte cselekvésképtelenül állt. Utána csendesen így szólt: – Van még egy megbízatásom. – Csak nem? – kérdezte csodálkozva Tova. – De igen. Sohasem ejthettem szót róla… Bár nem tudom megérteni, miként kerülhetünk ki ép bőrrel ebből a vállalkozásból. Ezért beszélek most nektek a másik megbízatásomról, drága barátaim. A többiek csodálkozva várták, mi derül ki mind-
ebből. Marco hevesen kifakadt, mintha önmagát akarná mentegetni: – Olyan magányos vagyok, oly kétségbeejtően magányos, kell valaki, akivel szót válthatok! – Semmit sem árulunk el – ígérte meg Ian. – Nálunk jó helyen van a titkod. Marco nemes vonású arcán sötét árnyék suhant végig. – Nem hiszem, hogy bármit is elárulnátok, mert ezt a rettenetes harcot nem élitek túl. – Kihúzta magát és mély lélegzetet vett. – Azért vagyok itt, hogy utat törjek. A többiek először nem igazán értették, mire céloz. Végül Tova érezte, amint jeges hideg járja át. – Marco! – suttogta. – Látom, megértetted – nézett rá mélységes fájdalommal Marco. – Igen, úgy van. – De… – Apám oly reménytelen harcot vív, Tova. Évszázadok óta küzd igazságának elnyeréséért. Hatalmas serege… Még mindig várakozik. – És téged választott ki, hogy egyengesd az útját – mondta bénultan Nataniel. – Ember vagyok, ők viszont nem azok. Tova sírva fakadt és sokáig tartotta átölelve Marcót. – Ez nekünk túl magas – mondta Ian. – De bármit is teszel, a barátaid maradunk. Gabriel áhítatosan bólintott. Nataniel csodálkozva tekintett közeli rokonára, Marcóra; nem talált
szót, amely leírhatta volna érzéseit. Marco sorban megölelte őket, miközben csodálatos szeméből jóság és erő áradt rájuk. – Köszönöm mindnyájatoknak – mondta gyengéden. Továbbindultak, ám alig tettek meg néhány métert, amikor Ian, aki véletlenül hátrafordult, felkiáltott. – Odanézzetek – suttogta az ír. – Mi ez? – Feküdj! – vezényelt Marco. – Gyorsan! Mind az öten hasra vetették magukat. A nap folyamán hullott pókháló vékonyságú hótakaróban fekve tekintettek le az alant eléjük táruló látványra. Lynx maradványai fölé három alak hajolt. – Ezek vajon honnan jönnek? – kérdezte lassan Nataniel. – Nem tudom – felelte Tova. – Ki fia-borja lehetnek? Kérdésére nem kapott választ. A jelenetből egyikük sem értett semmit. – Gonosz Tengel banditái volnának? – kockáztatta meg Nataniel. – Eddig világos – mondta Marco. – De vajon kik? A Lynx testét kitöltött rejtélyes anyagot rendkívül magas termetű emberek vették körül. Ekkora távolságból csak annyit lehetett kivenni, hogy mind a hárman feketébe öltöztek és holtsápadtak. Miközben Lynx maradványai fölé hajolva álltak,
fejüket lassan, fürkészve az öt kiválasztott felé fordították. Mind az öten úgy érezték, mintha pillantásuk eldobott kés gyanánt találta volna telibe őket, amint hason fekve, nevetséges látványt nyújtva hasalnak a behavazott fűben. Gabriel lélegezni sem mert rémületében. Az alanti három alak egyáltalán nem a fekete angyalok közé tartozott. Szárny nélküli, sovány, nyakigláb lények voltak – betegesen sápadt bőrszínnel. A rejtélyes három teremtmény felegyenesedett és otthagyta, ami Haarmannból maradt. Gabriel érezte, amint körmei a tenyerébe vágódnak. És ha azok hárman felfelé indulnak? Ám a fekete ruhások megfordultak, majd lassú, méltóságteljes léptekkel átvágtak a fenyéren. Egyenesen a hágó felé tartottak, ahol Gonosz Tengel járt. – Jól gondoltam, hogy a cinkosai lehetnek – dünnyögte Marco. – Gyertek, azonnal tovább kell indulnunk! Nem tudni, milyen erők birtokában vannak. Talán még Gonosz Tengelt is ki tudják szabadítani. Minél magasabbra jutottak, annál lassabban lépkedtek. Egész lényük berzenkedett a továbbhaladástól. – Rettenetes, milyen károkat szenvedett itt a természet – mormogta Nataniel. – Katasztrofális! Hogy fordulhat elő ilyesmi? – A fekete víztől – válaszolta Marco. – Mindent megmagyaráz.
– És ezt akarja az emberiségre zúdítani! Némán, komoran lépkedtek előre a lábuk alatt sóhajtozva jajongó földön. – Nyugodjatok meg – suttogta Gabriel a növényeknek. – Valamennyiőtöket felszabadítunk. Csakhamar kendőt kellett kötniük orruk és szájuk elé. A földből rettenetes bűzt árasztó gőzök törtek fel. Végül arra a tisztásra értek, ahol egykor Jó Tengel és Silje várt a gyermek Solra. Ezen a helyen megtorpantak. A nyíreknek azóta természetesen nyomuk veszett. Vagy mégsem? A földből tönkretett fogak módjára kiálló megkövesedett, szürke tönkök hajdanában nyírfák lettek volna? Szemükbe tűnt az a kiugró szikla, amelyet Sol egykor futva került meg. A sírkő alakú csúcsok fenyegető közelségben voltak hozzájuk. – Odanézzetek! – suttogta Tova. – Mind a kettőn egy-egy ragadozó madár ül. Marco hunyorítva nézett arra, hiszen a felhők fátylán nehezen lehetett átlátni. – Gatyásölyvek – állapította meg. – Csak nem…? – szólalt meg félénken Gabriel. – Ugyan, ugyan! Nemrég jöhettek meg a költözőmadarakkal. Bizonyára ránk várnak – válaszolta meghatottan Marco. – Azt remélik, mi viszszaadjuk nekik a tönkretett völgyüket. – Ugye, a hegyvidék valójában az állatok biro-
dalma, nem pedig az emberé? – Igen, Gabriel, a vadon az állatok otthona. Mi, emberek azonban könnyen megfeledkezünk erről. Mi sem vagyunk sokkal különbek Gonosz Tengernél. Azt hisszük, jogunk van beavatkoznunk a természetbe, pedig nincs. Gabriel nagy bölcsen rábólintott. A bugyborékoló, rotyogó hangot régóta hallották. Nehezükre esett a lélegzetvétel, minden idegszáluk berzenkedett a továbbhaladás ellen. Gabriel már régóta nem lépkedett olyan buzgalommal, mint induláskor. – Amikor korábban erre vetődtem, mindent köd borított – magyarázta a kendő mögül elfúló hangon a fiú. – Egyenesen a közepébe sétáltam. Nataniel körülnézett. – Korábban senki sem hatolhatott háborítatlanul ilyen messzire. Hogy idáig juthattunk, azt bizonyítja, Gonosz Tengel többé nem képes szellemképével őrködni a rejtekhely fölött. Mindezt neked köszönhetjük, Marco, amiért az árnyképéhez vágtad a benedvesített követ. Most már nem kell az utat mutatnod, Gabriel. Ez most az én feladatom. A többiek bólintottak. Nataniel a kiugró szikla felé indult, társai pedig követték. Lassan, óvatosan kerülték meg a szirtfokot. Noha felkészültek a rájuk váró látványra, mégis úgy hőköltek vissza, mintha valaki hátralökte volna őket. Az öt kiválasztottat a rémület késztette meghát-
rálásra. Ésszel felfoghatatlan, hatalmas rémület. Szemük elé tátongó lyuk tárult. A gonoszság vizének közelsége elemésztette a talajt és a szikla talapzatát. Természetesen az elhalt növényzetnek is régen nyoma veszett. Helyén fülledt, üres sötétség maradt hátra. Óriási hasadék volt, amely állandóan mozogva változtatta formáját, akár bugyborékok a rotyogó üstben. Színei, ha itt egyáltalán ilyesmiről lehetett beszélni, leginkább pestises beteg kiütéseire emlékeztettek. A kráterből ugyanazok a szürkészöld, bűzös gőzök szálltak fel, amelyeket Gonosz Tengel lövellt ki a pofáján, ha gyilkolni akart. Az öt kiválasztott és a lyuk között narancsosszürke massza hullámzott. – Itt nem jutunk tovább – jelentette ki Nataniel. – Tan-ghil korsója valahol odabent található, mi azonban nem érjük el. Forduljunk vissza! Gabriel idegesen tapogatózott Nataniel karja után, miközben megfordultak. Továbbra is nyomasztó hangulat ereszkedett a völgyre. Elállt ugyan a havazás, mégis ólmosszürke felhők borították be az égboltot. A Jéghegyek Népének fényére némaságba burkolózott. A vékony hótakaró fehérségébe magas, fekete alakok vegyültek a távolban. Két-három fős csoportokban álldogáltak, az egész fennsíkon szétszórva. – Úgy látom, nagyjából tízen vannak – mondta Tova. – Vajon kik lehetnek?
– Mindenesetre nem a barátaink – felelte összeszorított fogakkal Marco. – Akadályozni fognak? – Nem úgy tűnik – vélekedett Nataniel. – Csak várnak és figyelnek. Tekintetével újra a feneketlen szörnyűség irányába fordult. Úgy érezte, leküzdhetetlen nehézség tornyosul eléje. Mégis meg kellett próbálniuk. Nataniel mély lélegzetet vett. A Jéghegyek Népének völgye felett végigsuhanó hűvös tavaszi szélben a nemzetség évszázados küzdelmének végső szakasza előtt álltak. Az egész világ megmentéséért ő, Nataniel, a Kiválasztott viselte a felelősséget. Teljesen reménytelennek tűnő feladattal állt szemben.
AZ ÁTOKKAL SÚJTOTTAK ÉS A KIVÁLASZTOTTAK: GONOSZ TENGEL HÍVEI:
GONOSZ TENGEL ELLENFELEI:
Rettenetes Ghil, Tengel fia Dida Olaves Krestiernssönn Targenor Guro Sigleik Ingegjerd * Halkatla Paulus, „a szolga” Jahas Tobba Estrid Vega Jó Tengel Hanna Sol Grimar * Trond Kolgrim Villemo Sölve Dominic Ulvar Niklas Erling Skogsrud * Ulvhedin Vintersorg, Gonosz Tengel fia Ingrid Kat, Gonosz Tengel unokája Shira Kat-Ghil, Gonosz Tengel dédunokája Heike Skrekken (a Rémület) * Tula Ondskapens Öye (Gonosz Szem) Benedikte Nataniel * Tova Inu Sátorban született Stjernen (a Csillag) Gawar Hiir * Mar * Gonosznak született átokkal sújtottak, akik átálltak a Jó oldalára
A JÉGHEGYEK NÉPE JELENLEG ÉLŐ TAGJAI ÉS VÉDŐSZELLEMEIK Benedikte André Mali Rikard Tova Vetle Jonathan Mari Christel Mariana Jörgen
– – – – – – – – – – –
Heike Tula Dominic Trond Marco Targenor Rune Ingrid Inu Sátorban született Stjernen
Mads Odd Finn Ole Gro Karine Gabriel Knut Ellen Christa Nataniel
– – – – – – – – – – –
Gawar Hiir Sigleik Jahas Estrid Niklas Ulvhedin Dida Villemo Tarjei Linde-Lou
